Orson Scott Card - A Holtak Szószólója.pdf

Előszó

Bár A Holtak Szószólója egy másik regény folytatása, eredetileg nem annak indult – és nem is így kell olvasni. A kezdetektől fogva az volt a szándékom, hogy a Szószóló önmagában is megállja a helyét, és hogy élvezhető legyen, akár olvasta valaki a Végjátékot, akár nem. Tulajdonképpen számomra ez volt a „eredeti” könyv – ha nem próbáltam volna megírni A Holtak Szószólóját még 1983-ban, akkor a Végjátéknak egyáltalán nem is lett volna regényváltozata. Hogyan született A Holtak Szószólója? A többi regényemhez hasonlóan, ennek megírására sem csupán egyetlen kósza ötlet késztetett. Az az elképzelés, hogy legyen a „halottaknak egy szószólója”, a halállal és a temetésekkel kapcsolatos tapasztalataimból eredt. Erről már írtam hosszabban is, most legyen elég annyi, hogy egyre nagyobb elégedetlenséggel töltött el, ahogyan a temetéseken átértékeljük a halottak életét, és a valóságtól oly mértékben eltérő történeteket kapcsolunk hozzájuk, hogy azzal gyakorlatilag ismét megöljük őket. Nem, ez persze túlzás. Mondjuk inkább azt, hogy sok mindent kitörlünk és átszerkesztünk az életükben, és olyan személlyé alakítjuk őket, akivel könnyebb lett volna együtt élni, mint a valós illetővel. Én nem értettem egyet ezzel a szokással. Azt gondoltam, sokkal helyénvalóbb lenne, ha a temetésen őszintén elmondanánk, hogy valójában ki volt az elhunyt és mit tett. De számomra ez az „őszinteség” nem azt jelenti, hogy a szép dolgok helyett a kellemetlenekről beszélünk. Még csak nem is arról van szó, hogy

átlagot vonunk a kettőből. Nem. Ahhoz, hogy megértsük, hogy az elhunyt valójában ki volt és az élete mit jelentett, a szószólónak el kell magyaráznia az illető élettörténetét – azt, hogy mit szeretett volna tenni, mit tett valójában, mi az, amit megbánt, és minek örült. Ez a történetüknek az a része, amelyet soha nem tudunk meg, amit nem tudhatunk meg – pedig a halálukkor ez az egyetlen, amit érdemes megosztani. Mellesleg rengeteg levelet kaptam olyan emberektől, akiket időről időre felkértek, hogy egy temetésen tartsanak búcsúbeszédet a halottról. Ők A Holtak Szószólójának olvasása után megpróbálták ezeket a beszédeket szónoklattá, „szószólássá” alakítani. Gyorsan hozzáteszem, hogy ezt természetesen a család előzetes beleegyezésével, vagy a halott (persze még a halála előtt kifejezett) határozott kérésére tették. Némelyikük még magát a beszédét is elküldte nekem, és meg kell, hogy mondjam, az így elmesélt történetek megdöbbentőek és erőteljesek. Remélem, valaki az én temetésemen is egy ilyen szónoklatot fog tartani! Hiszem, hogy ez egy erőteljes és őszinte megközelítés! Ám nem a temetéseken szerzett tapasztalatom volt A Holtak Szószólójának egyetlen forrása. Régi rajongója vagyok az antropológiai sci-fi műfajának – az olyan történeteknek, amelyekben egy tudós egy idegen kultúrát tanulmányoz, és felfedi a furcsaságának okait. Az első ilyen regény, amit olvastam James Blish: Lelkiismereti kérdés című műve volt. Pár évvel később került a kezembe Michael Bishop: Death and Designation among the Asadi1 [1Magyar kiadásban még nem jelent meg.] című könyve. Mindkettő erőteljes hatást gyakorolt rám. Az elmém rejtett zugában ott élt a vágy, hogy én is hozzájáruljak valamivel ehhez a műfajhoz. Amikor tehát felmerült bennem a gondolat, hogy egy földönkívüli fajról írok, amelynek tagjai a fajfenntartás érdekében

borzalmas törzsi háborúkban kénytelenek lemészárolni egymást, teljesen természetesnek tűnt, hogy egy őket tanulmányozó emberi tudós szemszögéből meséljem el a történetet. Az évek során lassan, fokozatosan dolgoztam ki a malackákra és az ő különös életciklusukra vonatkozó elképzeléseimet, és közben a törzsi háború ötlete veszített a jelentőségéből – olyannyira, hogy A Holtak Szószólója történetében már egyáltalán nem is játszik szerepet. Miközben próbáltam egy evolúciós magyarázatot kiagyalni arra, hogy ezeknek a sertésszerű idegeneknek miért kell lemészárolniuk egymást a faj fennmaradása érdekében, megszülettek a pequeninók, akikkel ennek a könyvnek a lapjain találkozhatnak. A feleségemmel, Kristine-nel (született Allen) éppen a Utah állambeli Oremben éltem, amikor a könyv megírásával kapcsolatban az első áttörést értem el. A fent említett két elképzelés még ekkor is elég távol esett egymástól, és a „halottakért szót emelő személy” ötlete is igencsak kezdetleges formában létezett. Úgy határoztam, hogy a temetési szónoklat inkább ének lesz – a „halál dalnoka” lesz jelen a gyásszertartáson. Azt hiszem, azért gondoltam erre, mert jómagam is énekeltem nem egy temetésen, és ez igen megható élményt jelentett, még akkor is, amikor nem ismertem az elhunytat. Ám amikor ezt a „halál dalnoka” elképzelést felvázoltam Kristine-nek, furcsa képet vágott. „Már megírtad a Szonáta egy hangra című művedet és a Songmastert2 [2Magyar kiadásban még nem jelent meg.] – emlékeztetett. – Mindkettő a zenéhez kapcsolódott. Ha ismét erről írsz, az emberek azt fogják hinni, hogy csak ehhez értesz.” Rádöbbentem, hogy igaza van – sokkal inkább, mint azt gondolná! Az történt ugyanis, hogy mind a Szonáta egy hangra című könyvem, mind az eredetileg Mikai énekesmadara címet

viselő novellám, amelyre a Songmaster alapult, díjazásra lett jelölve. Ráadásul a Songhouse3 [3Magyar kiadásban még nem jelent meg.] című regényemet, amely a Songmaster című könyvem első fejezeteit öleli fel, szintén Hugo-díjra jelölték. Az egyetlen olyan művem, amelyet valamilyen díjazásra terjesztettek fel és nem a zenéről szólt, az a Végjáték novellaváltozata. Kristine tehát véletlenül rajtakapott azon, hogy tudattalanul is a múltbeli sikereimet másolom ezzel az ötlettel. Tudtam, hogy igaza van – a zenei motívum alkalmazása talán előnyös figyelemhez juttatott, de most már ideje lenne eldobni ezt a mankót, és valami másba fogni. Elhatároztam, hogy akkor a halál szószólója szerepel majd a könyvemben, nem pedig a halál dalnoka. Ez jó megoldásnak tűnt. De azonnal eszembe jutott egy újabb őrültség. Talán tudat alatt még mindig az addigi legsikeresebb munkámra akartam támaszkodni, mert arra gondoltam, mi lenne, ha a halál szószólója Ender Wiggin lenne. Persze egyértelmű volt, hogy mit csinálok: ha nem írhatok a zenéről, akkor azt a fiút rángatom vissza még egy körre, aki megmentette a világot. Az ötlet csábító volt. Még nem döntöttem el, hogy így lesz, de tetszett az elképzelés. Végül is, Endernek csak kellett valamit csinálnia a hangyok elpusztítása után. Mi lenne, ha Ender Wiggin a Halál Szószólójaként érkezne egy idegen világba, és véletlenül megoldaná azt a rejtélyt, hogy a malackák miért öldösik egymást. Érdekes szimmetriát láttam az egészben – a férfinek, aki gyerekkorában kiirtott egy idegen fajt, most esélye lenne megmenteni egy másikat. Az elképzelés csendesen bújt meg hónapokig az agyam egyik hátsó zugában, miközben a történet lassan kibontakozott. Sőt, mi több, Ender jelleme is árnyaltabbá vált. A Végjáték végén nem gondolkodtam túl sokat azon, hogy vajon Ender mihez kezd a háború után. Elkönyveltem magamban, az élete azután már nem

lesz olyan izgalmas, és nagy nehezen be fog illeszkedni az emberek világába. Egy író barátom, Jim Tucker egyszer felajánlotta, hogy megírja a Végjáték folytatását, amelyben visszavitte volna Endert a Földre. És bár a történetnek voltak igen vonzó részletei, egyetlen dologban biztos voltam a szívem mélyén: Ender soha nem térne vissza, hogy az emberiség bölcsőjének számító bolygón élje le az életét. Ám azt gondoltam, hogy ha a holtak szószólójává válik, világról világra vándorolva kutatásokat végez, és az elhunytak nevében szónokol, az remek módja lenne annak, hogy megbékéljen az emberi fajjal, amely gyermekként felhasználta őt. Lassanként összeállt a kép. Amikor az ügynököm, Barbara Bova szólt, hogy szeretné Tom Doherty új kiadóvállalatának, a Tornak eladni az egyik könyvemet, rájöttem, hogy a következő könyv, amit meg akarok írni a Halál Szószólója lesz. Így hát elkészítettem a vázlatot és az első néhány fejezetet, aláírtuk a szerződést és megegyeztünk. Akkoriban Indianában éltem, a doktorátusomon dolgoztam a Notre Dame-on, és épp befejeztem egy másik kiadónak a Hart reménye, az Értékek krónikája és a Szentek című könyveimet. A recesszió miatt sajnos meg kellett szakítanom a doktorátusi programomat (félek, örökre – és így sajnos nem szerezhetek doktori címet), és vissza kellett térnem az észak-karolinai Greensborough-ba, ahol 1978 óta először végeztem tisztességes, hétköznapi munkát, és végre lehetőségem nyílt visszatérni A Holtak Szószólója című művemhez. 1983 tavaszán rájöttem, hogy a könyv megírhatatlan. Ahhoz, hogy bármilyen értelme legyen annak, hogy Ender Wiggin a Szószóló, papírra kellett volna vetnem azt a hosszú, és meglehetősen unalmas első fejezetet, amelyben hősünket a hangyokkal vívott háború végétől a majd háromezer évvel később játszódó Szószóló történetének elejére eljuttatom. Ez képtelenség

volt. Egyszerűen nem tudtam megírni. Amikor a Compute! Kiadó, ahol szerkesztőként dolgoztam, elküldött az Amerikai Könyvkereskedők Szövetségének dallasi kongresszusára, felfedeztem, hogy a Tor Könyvek Kiadót maga Tom Doherty képviseli. Üdvözöltem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem tőle, hogy tudna-e pár percet szánni rám. Semmiféle konkrét elképzelésem nem volt, hogy miről is akarok vele beszélni, ezért egy kicsit megszeppentem, amikor azt felelte: „Persze!”, és megjelölt egy nem sokkal későbbi időpontot. Találkoztunk, és miközben a tömegben sétáltunk, elmeséltem neki, hogy milyen problémába ütköztem a Szószóló írása során. Mondtam neki, hogy az egyetlen megoldásnak az tűnik számomra, ha megírom a Végjáték regényváltozatát, és a végébe beleírom, hogy Ender hogyan lett a Holtak Szószólója, és így a Szószóló története a valódi kezdeténél indulhat el. Abban a pillanatban, ahogy előhozakodtam ezzel az elképzelésemmel (ami nem sokkal azelőtt jutott eszembe először), olyan magától értetődőnek tűnt, hogy elcsodálkoztam, miért is nem jutott eszembe már évekkel azelőtt regény formában eladni a Végjátékot. (Csak később döbbentem rá, hogy ez azért volt így, mert Ender Wiggin jelleme akkor forrott ki eléggé ahhoz, hogy egy regényt rá lehessen építeni, amikor már a Szószólón dolgoztam.) Tom egyetértett velem abban, hogy jó ötlet lenne regényt készítni a Végjátékból. „Csináljuk meg! – mondta. – Ugyanazokkal a feltételekkel, mint a Szószólót?” „Persze!” – mondtam, és alig hittem el, hogy ilyen könnyen megszületett a döntés – hiszen még öt perce sem beszélgettünk. „Rendben. Elküldöm a szerződést Barbarának, amint visszaérek New Yorkba.” Pontosan így is tett. Ilyet még sohasem láttam azelőtt – egy

kiadó, aki azonnal döntést hoz, és utána be is tart mindent, amiben megállapodtunk! Ez azóta is csodálattal tölt el – egy kiadó, aki nem csupán tisztességes ember, hanem szereti (és olvassa is) a könyveket, gyorsan dönt, és aztán el is tudja adni a műveket, amiket kiad! Hálásan félretettem a Szószólót, és elkezdtem kibővíteni a Végjáték cselekményét. Az ősszel, alig kilenchónapnyi munka után kiléptem a Compute! Kiadótól (azt hiszem nem közösségi munkára lettem teremtve), és még karácsony előtt nekiálltam a Végjátéknak. Azután kis időre elutaztam Utah-ba, és népszerűsítettem a Szentek című regényemet, majd pedig, amikor hazatértem, alig pár hét alatt befejeztem a könyvet. Ezt követően visszatértem a Szószólóhoz, és elkezdődött a szenvedés. Addigra már, mivel a Végjáték végén letisztult az egész elképzelés, megváltozott a mű címe is az eredeti Halál Szószólójáról A Holtak Szószólójára. Ender jelleme is annyit alakult, hogy a Szószóló eredeti vázlata addigra nevetségesnek tűnt. A bevezető fejezet után azzal kezdtem, hogy Ender megérkezik a Lusitania bolygóra még éppen időben ahhoz, hogy beszédet mondjon egy Marcao nevű vén fajankóról. De az egész sekélyes volt, üres, valahogy nem akart működni. Úgyhogy fogtam magam, és elölről kezdtem az egészet. Többször belefogtam a könyvbe, és mindig egy kicsit messzebb jutottam, de minden alkalommal megakadtam, mert valami nem volt a helyén. Persze nem tudtam, hogyan lenne „rendben” a dolog – ám már több száz oldalnyi „használhatatlan” anyag volt a kezemben. (Miközben a Szószólóval kínlódtam, megírtam a Wyrms című művem, amelyben tulajdonképpen kipróbáltam A Holtak Szószólójában, illetve a Fajirtásban szereplő tudományos elképzeléseket egy félig-meddig értelmes molekuláról, amely

könnyen alkalmazkodik az idegen életformákhoz, átveszi felettük az uralmat és irányítja őket.) Végül rájöttem, hogy Novinha karakterével kell kezdenem, aki az eredeti tervezetben nem is szerepelt. Megszületett Pipo és Libo alakja is, illetve Pipo halálát is elterveztem, nagyjából úgy, ahogy az a mostani könyv első pár fejezetében olvasható. Ám még nem voltam készen. Ez még mindig nem volt elég. Már megírtam 200 oldalt, de a történet csak nem akart életre kelni a kezeim között, és nem tudtam, mihez kezdjek. Ekkoriban a kedves barátom, Gregg Keizer a Compute!-nak dolgozott. Valójában én voltam az, aki a régi, gimnáziumi angoltanári állásából átcsábítottam a kiadóhoz (amit remélem, azóta már megbocsátott), és Észak-Karolinába hoztam. Greggel akkor találkoztam először, amikor a hetvenes években egy sci-fi író tanfolyamot tartottam a Utah Egyetem esti tagozatán, ahol ő is a hallgatóim között volt. Egyike volt azoknak a frusztráló diákoknak, akik már akkor zseniálisak, amikor besétálnak az ajtón, és a tanár semmi újat nem tud mondani számukra. Ráadásul ő az egyik legilledelmesebb ember is, akit ismerek, ezért mindig enyhén szólva ideges vagyok a társaságában – tulajdonképpen annyira ideges, hogy egész életemben nem sikerült úgy eltévednem, mint amikor egyszer ő is benn ült az autómban, és nekem kellett volna tudnom, hogy hová is tartunk. Szép kis tanár vagyok! (Egyszer olyannyira bizonyos voltam abban, hogy Gregg egyik írása meg fog jelenni nyomtatásban, hogy fogadtam az osztályommal: ha egy éven belül nem adják ki, akkor meztelenül fogok végigsétálni az egyetemi kampuszon lévő Orson Spencer Hall folyosóin, ahol az osztályunk terme is volt. A művet persze nem adták ki a következő évben – fene essen a szerkesztőkbe! –, ám talán kifinomult esztétikai érzéküknek köszönhetően, a hallgatóim

felmentettek a fogadás alól. A történet végül nem sokkal később megjelent, így Gregg sem tette szóvá a dolgot, de én mégis úgy érzem, hogy a bárd ott lebeg a fejem felett.) Mindenesetre, miközben a Szószólóval kínlódtam, Gregg és én elhatároztuk, hogy elutazunk New Yorkba az 1985-ös Nebula hétvégére. Nem sokkal korábban adták ki a Végjátékot, és egyikünknek sem volt semmilyen sürgős dolga. Gondoltuk, elmegyünk New Yorkba a Nebula díjátadóra, miért is ne? Magammal vittem a Szószóló kéziratát is, hogy Gregg elolvashassa – vagy az is lehet, hogy már előtte odaadtam neki, nem emlékszem pontosan, hogy történt. De arra igen, ahogy ott ültem az ágya előtt, miközben ő ecsetelte, hogy milyen problémákat lát a Szószólóban. Rengeteg jó ötlete volt. Persze a legtöbb apróbb javításokra irányult, az akkori kéziratban előforduló problémákkal volt kapcsolatos. Ám az egyik megjegyzése mindent megvilágított számomra. „Képtelen vagyok megkülönböztetni Novinha gyerekeit – mondta. – Nem emlékszem, hogy melyik kicsoda.” Addigra már volt annyi tapasztalatom, hogy tudjam, ez mit jelent. Nem tudta megkülönböztetni Novinha gyerekeit, mert azok karakterei nem voltak eléggé kidolgozva. Egyszerűen csak a helyet foglalták a történetben. Először eljátszottam a gondolattal, hogy egyszerűen kihagyom őket. A Szentek című művemben is volt némi problémám a főhős húgával – minduntalan elfeledkeztem róla, hogy létezik, és szóba sem hoztam több száz oldalon keresztül. Ott azt a megoldást alkalmaztam, hogy egyszerűen kérges szívvel megszabadultam az alaktól – csecsemőkorában meghalt. Ám ebben az esetben a szereplők kihagyása nem lett volna jó megoldás. Mivel azt szerettem volna, hogy Novinha önkéntesen szigetelődjön el, ezért olyanná kellett tennem, ami minden szempontból elfogadható

a szomszédjai számára. Egy katolikus kolóniában, amilyen Lusitania is volt, ez azt jelentette, hogy egy szakajtónyi gyereket kellett nevelnie. Ez rendben is lett volna, ám arról fogalmam sem volt, hogy kik is legyenek ezek a gyerekek, és mi legyen a dolguk a történetben. Ha valaki olvasta a Szószólót, akkor persze azt gondolja, ugyan mivé is lenne a történet Novinha gyermekei nélkül, és erre a válasz természetesen az, hogy úgy nem sokat érne. De ekkor még nem találtam ki, hogy milyen funkciójuk legyen a cselekményben. Ugyanakkor volt valami a történetben, ami miatt Gregg szerette volna, ha nagyobb szerephez jutnak – és ha meg tudja különböztetni őket egymástól. Ez azt jelentette, hogy ki kell hajítanom mindent, amit addig írtam, az első néhány fejezet kivételével (végül az egész regényt az elejétől fogva újra kellett írnom). Ám hamarosan rájöttem, hogy megéri, mert ez volt végül az az ötlet, amely segített, hogy a végére érjek az egész könyvnek. Már korábban észrevettem, hogy a sci-fi egész műfajával általában az a probléma, hogy a hősök mintha már felnőttként ugranának ki Zeusz fejéből – egyiküknek sincs családja. Ha néhanapján meg is említik a családjukat, csak azt tudjuk meg róluk, hogy meghaltak, vagy pedig az emberi nem olyan szánalomra méltó példányai, hogy a hős alig várja, hogy megszabaduljon tőlük. Nem elég, hogy szüleik sincsenek, de a sci-fi regények hősei a legritkább esetben kötnek házasságot és nevelnek gyereket. A sci-fi irodalom hősei mindig örök ifjak, magányos farkasok, akik járják az univerzumot, és kerülik a kötöttségeket. Ez persze nem meglepő. A romantikus hős mindig a felnőtté válás úját járó ifjú. A gyerekkor – amellyel én a legtöbb regényemben foglalkozom – a másoktól való teljes függés időszaka, amikor mások alakítják ki a

személyiségünket és a világnézetünket. A kisgyerekek örömmel elhiszik még a legképtelenebb történetet is, amit mások mesélnek nekik, mert nincs meg bennük a kétkedéshez szükséges bizalmatlanság vagy tapasztalat. Mindent elfogadnak, mert nem képesek sem a fizikális, sem az intellektuális önállóságra. Ez a függőség azonban fokozatosan lazul, és a gyerekek lassan rájönnek, hogy nem abban a világban élnek, mint amit hittek. Lesöprik magukról a felnőttek felettük gyakorolt uralmának utolsó morzsáit is, ahogy egy madárfióka szabadítja ki magát a tojás héjából. A romantikus hősnek nincsenek kapcsolatai. Nem tartozik semmilyen közösséghez sem, egyik helyről a másikra vándorol, mindenhol valami jót cselekszik (legalábbis az ő nézőpontja szerint), majd továbbáll. Ez egy ifjú élete, tele szenvedéllyel, erővel, varázslattal, és végtelen lehetőséggel, ám hiányzik belőle a felelősségtudat. A hősnek soha sem kell maradnia, és szembenéznie egy esetleges hiba következményeivel. Az ifjak – a romantikus hősök – életében minden kétszer olyan gyorsan és kétszeres hangerővel zajlik. A fiatalok csak akkor vernek gyökeret valahol, vagy legalábbis akkor tesznek erre kísérletet, amikor a magány elviselhetetlenné válik. Ez történhet a gyermekkori közösségükben, vagy valahol máshol, a felnőttkor küszöbén; vagy visszatérnek a gyermekkori önmagukhoz és kapcsolataikhoz, vagy sem. Valójában sokan elbuknak felnőttkorukban, és ezért folyamatosan a serdülőkori szabadsághoz és szenvedélyhez próbálnak visszanyúlni. Ám azok, akik ezt elérik, azok a civilizáció megteremtői. Igen, a legtöbb sci-fi ifjú hősöket vonultat fel – de ez azért van, mert a legtöbb irodalmi mű is ifjakról szól. Ezzel nem azt

mondom, hogy a fiatalokról szóló irodalom feltétlenül ifjúsági irodalom – sem abban az értelemben, hogy fiataloknak szólna, sem azért, mert kezdetleges, egyszerű történetet mesélne el. Mégis a legtöbb író szabad hősökről beszél – vagy olyanokról, akik a történet kedvéért váltak gyökértelenné. Ugyan ki élhetné át azokat a kalandokat, amelyekre mi is vágyunk, amikor könyvet veszünk a kezünkbe, ha nem a fiatalok? És mégis, számomra azok a legfontosabb történetek, amelyek azt tanítják, hogyan váljunk civilizálttá: a gyermekekről és felnőttekről, a felelősségről és a függőségről szóló elbeszélések. Mivel én magam sem voltam felnőtt, ezért hosszú évekig a gyerekek szemszögére helyeztem a hangsúlyt, ám A Holtak Szószólójának írásakor már eléggé felnőttem, és talán (végre) eléggé kiművelt is voltam ahhoz, hogy egy kis család közösségét a felnőttek nézőpontjából közelítve teremtsem meg – nem feltétlenül az egyik szülő oldaláról nézve, hanem valaki olyan oldaláról, aki felelősséget érez a család iránt. Ez a felnőtt pedig csakis Ender lehetett. A gyerekek pedig egy olyan család tagjait kellett, hogy alkossák, amely család egészében és a tagok egyéni szintjén is szenved. Kezdtem A Holtak Szószólójára úgy tekinteni, mint ami tökéletes lehetőséget nyújt arra, hogy a csodás és a különös dolgokról szóló történetek eme műfajában megmutassak valamit, amit csak ritkán látunk: egy család átalakulásának csodáját. Persze ezzel az elhatározásommal megváltozott a történet fókusza. A történet immár nem csak a pequeninók rejtélyéről szólt. Most már majdhogynem ugyanolyan fontossá vált Novinha családjának megváltása, a kis sebzett csoport gyógyulása. Sőt, mi több, már magáról a közösségről volt szó – Milagre közösségéről, a pequeninók törzsi közösségéről. Nem volt könnyű dolgom. A legtöbb regény megelégszik azzal,

hogy két vagy esetleg három szereplő kapcsolatát mutassa be. Ez azért van így, mert minden egyes újabb (fő)szereplő hozzáadásával egyre nehezebb lesz megalkotni azt a bizonyos karaktert. A legtöbb író tudja, hogy a szereplők a többi szereplővel való viszonyukon keresztül bontakoznak ki. Ha csak két fontosabb szereplő van, akkor csupán egyetlen kapcsolatot kell feltárni. Ha viszont három szereplő van, akkor négy kapcsolat vár feltérképezésre: a kapcsolat A és B között, B és C között, C és A között, valamint a mindhármuk közt lévő viszony. És még ez sem magyarázza meg a dolog összetett mivoltát – hiszen a való életben a legtöbb ember egy kicsit megváltozik, amikor másokkal együtt van. Ezek a változások igen jelentősek is lehetnek. Emlékszem arra a nyárra, amikor az Utah-i Sundance Nyári Színházban szerepeltem. 19 éves voltam, és megpróbáltam önmagamat és másokat is meggyőzni arról, hogy férfi vagyok, s ezért – legalábbis a szereplőtársaim társaságában – olyan ízléstelen (vagyis inkább trágár és mocskos fantáziájú) voltam, mint a legéretlenebb közöttük. Keményen dolgoztam, hogy közönséges megnyilvánulásaim mind gördülékenyebbé és leleményesebbé váljanak, és bezsebeltem érte a jutalmamat, a többiek nevetését. Ez idő alatt a szüleimmel laktam, minden éjjel nyaktörő sebességgel robogtam haza a hegyről az otthonunkba, ahol bizonyos szavakat ki sem lehetett ejteni. És én nem is mondtam ki egyet sem közülük. A családom előtt még véletlenül sem beszéltem úgy, ahogyan a Sundance-ben a társaim előtt folyamatosan, ám ez nem igényelt herkulesi erőfeszítést. Eszembe sem jutott, hogy otthon másképp viselkedjek, egyszerűen csak így történt. A szüleim társaságában más ember voltam. Ezt időről időre megtapasztalom barátaimnál és más családtagoknál is. Az egész viselkedésünk, modorunk,

szóhasználatunk átalakul, amikor egyik környezetből a másikba kerülünk. Hallgassák csak meg egy ismerősüket, amikor felveszi a telefont! A különböző emberek számára különböző hangsúlyaink és viselkedéseink vannak, hangulatunk attól függően változik, hogy éppen kivel vagyunk. Amikor tehát egy történetírónak három különböző szereplőt kell megteremteni, akkor minden egyes kapcsolat, amelyben ezek a karakterek részt vesznek, megköveteli, hogy legalább egy árnyalatnyit megváltoztassuk őket – mégpedig attól függően, hogy az a bizonyos kapcsolat miképpen formálja a jellemüket, így tehát egy háromszereplős történetben annak az írónak, aki a szereplők valódiságáról meg akarja győzni az olvasót, egy tucat különböző személyiséget kell megalkotnia – négyet-négyet minden egyes szereplőnek. Mi történik hát, ha adva van egy család, amelyben ott egy anya, egy halott apa és hat zűrös gyermek, ráadásul érkezik egy idegen, aki megváltoztatja mindannyiukat? Ennek a helyzetnek a megoldása sziszifuszi munkának tűnt számomra, hiszen ki kellett találnom több tucat személyiséget (vagy legalábbis utalni rájuk), köztük a szereplőknek azt az egyéniségét is, amelyet a halott apjukkal kapcsolatban öltenek magukra, majd egyértelműen megmutatni, hogy Ender hatása az életükre miképpen változtatta meg őket. Ennek a nagy részét már a regény új vázlatának megírásakor körvonalaznom kellett. A legelső feladatom az volt, hogy Novinha gyermekeit úgy formáljam meg, hogy az olvasó már a velük való első találkozáskor meg tudja különböztetni őket. Ott ültem a szobában, amelyben Greggel laktunk, és minden egyes gyermekhez hozzárendeltem néhány közvetlen, egyértelmű jellemzőt, amely alapján az olvasó nyomon tudja majd követni, hogy kiről van épp

szó. Igen, Oldaho az, akinek fém szemgolyója van, Quara az, aki hosszú csend után mindig valami botrányos dolgot mond, Grego az erőszakos, Quim a vallási fanatikus, Ela a kicsit megviselt anya-figura, Miro a legidősebb, akire a többiek hősként néznek fel. Ezek a „kapaszkodók” persze csak arra voltak jók, hogy bemutassam a gyerekeket, ennél sokkal jobban ki kell dolgozni a jellemüket, de ezeknek a kapaszkodóknak a megtalálásával legalább lett egy tervem, amelynek segítségével magabiztosan haladhattam. A regény végre feltárult előttem, és amikor hazajöttem a Nebula hétvégéről, az egész művet elejétől a végéig egyetlen hónap alatt megírtam. Ahogy azt a diákjaimnak is mindig mondom: ha a regény eleje rendben van, a befejezés szinte önmagát írja meg. De van még valami. Nem számít, hogy milyen jól megtervezett egy regény – és az én esetemben nagyon jól megtervezettnek kell lennie ahhoz, hogy meg tudjam írni –, az írás során mindig előkerülnek olyan dolgok, amikre egészen egyszerűen nem számítunk. Például a Teremtő Alvin regényeimben a kis Peggy és Arthur Stuart alakja egyáltalán nem szerepelt egyik vázlatomban sem, most pedig a történet középpontjában vannak. A Holtak Szószólójában Jane alakja volt az, amelyet nem terveztem meg előre. Igaz ugyan, hogy Endernek a fülében lévő ékszeren keresztül volt kapcsolata a számítógéppel, de az elején még nem tudtam, hogy az egy személy lesz. Jane egyszerűen azért született meg, mert olyan jó érzés volt a közte és Ender közti kapcsolatról írni. Jane segített megtölteni Ender alakját élettel (hiszen könnyedén válhatott volna belőle egy nehézkes, unalmas felnőtt), és közben ő maga is életre kelt. Mire elkészültem A Holtak Szószólójával, Jane az egyik legfontosabb szereplővé lépett elő, a harmadik kötet, a Fajirtás nagy része pedig köré összpontosul. Na, igen. A harmadik kötet. Eszembe sem jutott, hogy egy

harmadik könyvet írjak. Valójában az elsőt sem terveztem – a Szószóló egykötetes regénynek indult. Ám ahogy az utolsó fejezeteket írtam, Barbara Bova felhívott, és azt mondta, hogy eladta az Ender-trilógiát egy angol kiadónak. „Az Ender-trilógiát? – kérdeztem. – Barbara, hiszen csak kétkötetes a történet.” Erre persze kicsit megdöbbent. Ugyan visszamehetett volna a kiadóhoz, és újratárgyalhatta volna a szerződést immár csak két kötetről, de előtte megkérdezte, hogy nem akarnám-e esetleg átgondolni, hátha mégis szeretnék írni egy harmadik történetet. Már abban a pillanatban pontosan tisztában voltam azzal, hogy milyen történetet szeretnék még elmondani. Ennek semmi köze sem volt Ender Wigginhez vagy A Holtak Szószólója bármelyik szereplőjéhez. Inkább a karrierem elejéről származó régi ötletnek tekinteném, amelyet Jim Frenkel, majd a Dell Kiadó is visszautasított, mert nem tartottak elég érett írónak ahhoz, hogy egy ilyen nehéz témával megbirkózzak. Most, hogy A Holtak Szószólójának problémáit megoldottam, úgy éreztem, bármivel meg tudok birkózni. Igaz, már évek óta eszembe sem jutott az annak idején a Filóták címet viselő történet, mégis elképzelhetőnek tartottam, hogy ha valamilyen módon beleviszem Ender Wiggin alakját, talán képes leszek életre kelteni ugyanúgy, ahogy a Szószólót is felélesztette a jelenléte. Persze lehet, hogy kudarcot vallok, de miért is ne próbálhatnám meg? Mellesleg a harmadik könyvben – és most fény derül arra, hogy milyen gyarló is vagyok – elvarrhatnám azt a két szálat, amelyek a Szószóló végén nyitva maradtak, nevezetesen, hogy mi történt a Boly Királynőjével, illetve mi lett a Csillagközi Kongresszus által kiküldött flotta sorsa. Tudtam, ha beleegyezem egy harmadik Ender-könyv megírásába, akkor ezeknek a kérdéseknek a megválaszolását a

folytatásra hagyhatom. És mivel szemérmetlenül lusta vagyok, kapva kaptam az alkalmon. De elkapkodtam a dolgot – annak a könyvnek megírása éppen olyan nehéznek bizonyult, ahogy azt Jim Frenkel előre megmondta. Évekig tartott, mire minden a helyére került – és még így is ez a legbőbeszédűbb, legfilozofikusabb regényem – a hangvétele pontosan olyan, mint amilyet a Filóták eredeti vázlata megkívánt. Az évek során a harmadik kötet címe is megváltozott, az Ender gyermekei helyett Fajirtás lett belőle. A történet maga is addig terebélyesedett, amíg végül két kötet lett belőle, úgyhogy tulajdonképpen a Fajirtás sem a történet vége (de a következő könyv az lesz, ígérem). Ahogy előtte A Holtak Szószólója, most a Fajirtás lett az addigi legnehezebben megírt könyv számomra. Tudják, az írók munkája nem válik könnyebbé attól, hogy egyre több tapasztalatot szereznek, mert a legtöbbünk, ha egyszer megtanulta, hogyan oldjon meg valamit, akkor legközelebb nem akarja a következő kihívást ugyanazzal a módszerrel megoldani. Folyamatosan azokat a történeteket szeretnénk megírni, amelyek még nehezek számunkra – meg akarjuk tanulni, hogy azt hogyan kell. Ha sikerrel járunk, akkor talán egyre jobb könyveket írunk, vagy esetleg egyre érdekesebbeket, de a legrosszabb esetben legalább saját magunkat nem untatjuk. Minden egyes könyvem megírásakor egy kicsit attól tartok, hogy egyszer túlvállalom magam, és egy olyan történetet próbálok megírni, amihez egyszerűen nem vagyok elég tehetséges, vagy nincs meg hozzá a szakmai tudásom. Ezzel a dilemmával minden regényíró szembesül. Fájdalmas elbukni, ám sokkal szomorúbb, ha egy író egyszer feladja a próbálkozást. Attól tartok, hogy sokkal többet mondtam A Holtak Szószólójának megszületéséről, mint amire kíváncsiak voltak. Az

írók élete tulajdonképpen elég unalmas. Olyan emberekről írok, akik vállalják a kockázatot, akik fogják magukat, és megváltoztatják a világot. Az én életem viszont arról szól, hogy otthon lógok, írok, amikor muszáj, és számítógépes játékokkal és tv-nézéssel szórakozom, amikor csak tehetem. A valódi életem abból áll, hogy a felségemmel és a gyerekeimmel vagyok, templomba járok és a vasárnapi iskolában tanítok, tartom a kapcsolatot a családommal és a barátaimmal, és végzem minden apuka legfőbb feladatát: lekapcsolom a lámpákat mindenki után, és mérgelődöm, hogy én vagyok az egyetlen, aki ezzel törődik, mert nekem kell kicserélnem az átkozott égőket. De remélem, hogy Ender Wiggin, Novinha, Miro, Ela, Ember, Jane, a Boly Királynője és a többi könyvszereplő életében találnak olyan történeteket, amelyeket érdemesnek tartanak arra, hogy megőrizzék őket az emlékezetükben, sőt talán a szívükben is. Ez az, ami számomra többet ér minden bestseller-listánál, honoráriummegállapodásnál, díjnál vagy elismerő kritikánál. Mert ennek a könyvnek a lapjain mi ketten találkozunk, az elménk összeér, Ön belép egy általam teremtett világba, ahol nem egy általam irányított karakterként létezik, hanem olyan személyként, aki önálló akarattal rendelkezik. Úgy értelmezheti a leírtakat, ahogyan akarja. Remélem, hogy a történetem eléggé hiteles és rugalmas ahhoz, hogy Ön egy olyan világgá alakítsa, amelyben érdemes létezni!

Orson Scott Card Észak-Karolina, Greensborough 1991. március 29.

A Lusitaniai Kolónia néhány lakója

A figuera család

Az idegen nevek kiejtése

Prológus

Az 1830-as évben, a Csillagközi Kongresszus megalakulása után egy robot felderítőhajó jelentést küldött ansible-en keresztül. Az általa vizsgált bolygó minden paraméterében alkalmasnak bizonyult az emberi életfeltételek kialakításához. A legközelebbi, túlnépesedéssel küzdő bolygó Baia volt, és a Csillagközi Kongresszus megadta nekik az engedélyt a felderítésre. Így esett hát, hogy az új világot elsőként megpillantó emberek nyelvükben portugálok, kultúrájukban brazilok, a hitüket tekintve pedig római katolikusok voltak. 1866-ban kiszálltak az űrhajóból, keresztet vetettek, és elnevezték a bolygót Lusitaniának; ez volt Portugália ősi neve. Ezután nekiláttak nyilvántartásba venni a növény- és állatvilágot. Öt nappal később rájöttek, hogy a kis erdei állatka, amit addig csak porquinho, malacka néven emlegettek, valójában nem is állat. A hírhedt Ender hangyok elleni fajirtása óta most először találtak intelligens idegen életet az emberek. A malackák technológiailag primitívek voltak ugyan, de már használtak bizonyos eszközöket, építettek házakat, és volt saját nyelvük is. – Isten adott nekünk még egy esélyt – jelentette ki Pio, Baia főbíborosa. – Most jóvátehetjük a hangyok elpusztítását! A Csillagközi Kongresszus tagjai, akik vagy számtalan istent imádtak, vagy egyet sem, ebben egyetértettek a főbíborossal. Lusitaniát Baiáról telepítették be, ennek megfelelően – a hagyományok értelmében – katolikus fennhatóság alá esett.

Meghatározták, hogy a kolónia sosem terjedhet túl egy kijelölt területen, és nem léphet túl egy megadott létszámot. A legfontosabb törvény pedig kikötötte, hogy tilos megzavarni a malackák életét.

1 Pipo

Minthogy még mindig nem szoktunk hozzá az elképzeléshez, hogy a szomszéd faluban élők éppúgy emberi lények lennének, mint mi magunk, szélsőséges önhittség lenne feltételeznünk, hogy valaha is képesek leszünk úgy tekinteni a törzsfejlődés más útjáról érkező társas, eszközhasználó lényekre, hogy nem állatnak, hanem testvérnek látjuk őket; nem riválisnak, hanem az értelem szentélyébe igyekvő zarándoktársnak. De én ezt látom bennük, vagy ezt vágyom látni. A raman és a varelse közti különbség a bírálóban rejlik, nem a bírálat tárgyában. Amikor ramanná nyilvánítunk egy idegen fajt, az nem azt jelenti, hogy ők elértek az erkölcsíség egy magasabb szintjére, hanem hogy mi magunk tettük azt. #

(Démoszthenész framlingokhoz írott levele) #

Turkász egyszerre volt az egyik legsegítőkészebb és egyben az egyik legnehezebben kezelhető pequenino. Mindig ott volt, ahányszor csak Pipo a tisztásra látogatott, és a tőle telhető legügyesebben megválaszolta a kérdéseket, amiket Pipo a törvények értelmében nyíltan fel sem tehetett neki. Pipo sok mindenben számított rá – talán a kelleténél jobban is függött tőle –, ám Turkász, bár úgy viselkedett, mint ahogy azt egy hozzá hasonló

felelőtlen ifjonctól várni lehetett – idétlenkedett és játszott –, közben figyelte és próbára is tette Pipót. Pipónak mindig résen kellett lennie, Turkász milyen csapdát állít neki. Turkász épp egy fára mászott fel, és csak a bokáján és belső combján lévő szarupárnával kapaszkodott a kéregbe. Két kezében egy-egy bot volt – atyabotoknak nevezték ezeket –, és mászás közben lenyűgöző, aritmikus ütemben verte vele a fát. A zajra Mandachuva is előbukkant a rönkházból. Odakiáltott Turkásznak a hímek nyelvén, aztán portugálul is. – P’ra baixo, bicho! Több pequenino is hallotta a portugál szójátékot a közelben, és elismerően dörzsölték össze a combjukat, ami reszelős hangot hallatott. Mandachuva könnyedén felszökkent örömében, élvezte a többiek elismerését. Turkász eközben addig dőlt hátra, míg elkerülhetetlennek tűnt, hogy hanyatt ne essen, le a földre. Ekkor egy erőteljes karlendítés kíséretében szaltózott egyet, és talpra érkezett. Ugrott még párat, de egyszer sem botlott meg. – Nocsak, most már akrobata is vagy? – jegyezte meg Pipo. Turkász peckesen odavonult hozzá. Általában így próbálta megfélemlíteni az embereket. Az összhatás inkább nevetséges volt, mert lapos, felszegett orra kifejezetten disznószerűnek mutatta: nem csoda, hogy a külvilágiak „malackáknak” hívták őket. A világot elsőként felderítő utazók nevezték el így őket még az első, ’86-os jelentésekben, és mire 1925-ben megalapították a Lusitania gyarmatot, a név kiirthatatlanul rájuk ragadt. Alighanem a xenológusok is malackáknak hívták őket. Ami Pipót illette, ő többnyire a pequenino kifejezést használta, és úgy tűnt, ez őket sem zavarja, hiszen mostanra már ők is „kicsiknek” hívták magukat. De méltóság ide, méltóság oda, ilyenkor Turkász tagadhatatlanul

úgy nézett ki, mint egy hátsó lábán ágaskodó disznó. – Akrobata – mondta Turkász az új kifejezést ízlelgetve. – Arra mondjátok, amit az előbb csináltam? Nektek erre van külön szavatok? Szóval vannak, akiknek ez a feladatuk? Pipo halkan sóhajtott egyet, és elkomorodott az arca. A törvény szigorúan tiltotta, hogy bármiféle információt megosszon az emberi társadalomról, nehogy megfertőzze a malackák kultúráját. De Turkász újabb és újabb lehetséges értelmezését találgatta a Pipótól hallottaknak. Ezúttal viszont Pipo igazán nem okolhatott érte mást, ő volt olyan ostoba, hogy egy buta kis megjegyzéssel – feleslegesen – ablakot nyitott a malackáknak az emberi világra. Néha annyira otthon érezte magát a pequeninók között, hogy szabadon beszélt, mindenféle megfontolás nélkül. Márpedig az mindig veszélyes. Nem megy nekem az a játék, hogy minél több információt szerezzek, de semmit se adjak cserébe. Még Libónak, az én magának való fiacskámnak is jobban megy ez, pedig csak mostanában lett a segédem... mikor is lett tizenhárom? Négy hónapja. – Bárcsak az én lábamon is lennének olyan szarupárnák – jegyezte meg Pipo. – A fakéreg enélkül cafatokra szaggatná a bőröm! – Azt egyikünk se szeretné – mondta Turkász egyfajta várakozó testtartásba dermedve, amit Pipo enyhe idegességnek értelmezett, vagy esetleg szótlan figyelmeztetésként a többi pequeninónak, hogy legyenek óvatosak. Az erős félelem jele is lehetett, de amennyire Pipo meg tudta ítélni, még sosem látott igazán rettegni egyetlen pequeninót sem. Pipo mindenesetre sietősen válaszolt, hogy megnyugtassa Turkászt. – Ne aggódj, túl öreg és lomha vagyok én már ahhoz, hogy

csak úgy fára másszak! Azt rátok hagyom, fiatalokra! Sikerrel járt, Turkász ismét oldottan izgett-mozgott. – Én szeretek fára mászni. Onnan mindent látok! – Turkász lekuporodott Pipo előtt, és közel dugta a képét. – Elhozod azt a jószágot, ami anélkül fut a füvön, hogy érintkezne a földdel? A többiek nem hisznek nekem, hiába mondom, hogy láttam! Újabb csapda. Nos, xenológus Pipo, képes vagy megszégyeníteni a tanulmányozott közösség egy tagját? Vagy inkább engedelmeskedsz a Csillagközi Kongresszus által hozott merev törvényeknek, amik szabályozzák az ilyen a találkozásokat is? Alig volt precedens. Az emberiség csak egyetlen másik értelmes idegen fajjal találkozott, a hangyokkal; annak már jó háromezer éve, és a végén minden hangy elpusztult. Ezúttal a Csillagközi Kongresszus gondoskodni próbált róla, hogy ha az emberiség netán hibázna, inkább az ellenkező irányba rontson. Minimális információmegosztás, minimális kapcsolat. Turkász értette Pipo habozását. – Sosem mondasz nekünk semmit – morogta Turkász. – Figyelsz minket, tanulmányozol bennünket, de nem engedtek át a kerítésetek túloldalára sosem, mi nem juthatunk be a ti falutokba, hogy megfigyeljünk titeket! Pipo a tőle telhető legőszintébben válaszolt, de az óvatosság most fontosabb volt az egyenességnél. – Ha ti olyan keveset tanultok, mi pedig olyan sokat, hogy lehet, hogy starkul és portugálul is ilyen jól beszélsz, míg én még most is küszködök a nyelvetekkel? – Okosabbak vagyunk – dőlt hátra Turkász, aztán megpördült a fenekén, majd hátat fordított Pipónak. – Menj vissza a kerítésed mögé! – mondta. Pipo azonnal felkelt. Nem sokkal arrébb Libo épp három

pequeninóval foglalkozott, próbálta megtudni, hogyan fonták zsúpfedéllé a száraz merdonaindákat. A fiú Pipóra nézett, és indulásra készen mellette termett. Szó nélkül mentek egymás mellett: arra való tekintettel, hogy a pequeninók milyen folyékonyan beszélték az emberi nyelveket, mindig csak a kapu túloldalán vitatták meg, mit sikerült megtudniuk. Fél óra volt az út hazáig. Amikor átballagtak a kapun, és elindultak a dombon a Zenador Állomás felé, eleredt az eső. Zenador, ízlelgette Pipo az ajtó feletti kis táblán ékeskedő szót. XENOLÓGUS, hirdette starkul. Én is ez volnék, gondolta Pipo, legalábbis a külvilágiaknak. De a portugál szót, a zenadort sokkal könnyebben ki lehetett mondani, és Lusitanián szinte senki sem használta a xenológus kifejezést, még akkor sem, ha starkul beszélt. Így változnak meg a nyelvek, merengett Pipo. Ha az ansible nem lenne, és nem biztosítaná a szinte azonnali kommunikációt a Száz Világ között, nem tudnánk fenntartani egy közös nyelvet. A csillagok közti utazás túl ritka és túl lassú. A stark egy évszázadon belül tízezer különböző nyelvjárásra esne szét. Érdekes lenne lefuttatni a számítógépen egy programot a várható lusitaniai nyelvi változásokról, ha hagynák, hogy a stark portugál elemeket vegyen fel, vagy épp fordítva: a portugál olvasztana magába stark elemeket. – Apa – mondta Libo. Pipo csak most vette észre, hogy az állomástól tíz méterre megálltak. Érintők. A szellemi életem legjobb részei érintőlegesek, és kívül esnek a szakterületemen. Alighanem azért, mert a szakterületemre vonatkozó szabályok úgy megkötik a kezemet, hogy lehetetlenség volna bármit is tudnom, vagy értenem. A xenológia tudományában több misztérium van, mint az anyaszentegyházban!

A tenyérlenyomata elég volt ahhoz, hogy kinyissa az ajtót. Pipo előre tudta, hogy telik majd az estéje, amikor belép az ajtón. Libóval együtt jó néhány órát azzal töltenek majd a termináljuk mellett, hogy jelentsék, mi történt az aznapi találkozón a malackákkal. Aztán Pipo elolvassa majd Libo jegyzeteit, és Libo átnézi az övét, és ha elégedettek a másik munkájával, Pipo ír róla egy rövid összefoglalót, aztán a többit rábízza a számítógépekre: azok katalogizálják a bejegyzést, és szinte azonnal elküldik, ansibleen keresztül a Száz Világ többi xenológusának. Ezernél is több tudós kutatói életpályáját tölti ki ennek az egyetlen ismert idegen fajnak a tanulmányozása, és attól a kevéstől eltekintve, amit műholddal sikerült megtudniuk az erdőlakó fajról, a kollégák csak abból az információból dolgozhatnak, amit Libo és Pipó küldenek át nekik. Ez pedig minimális mennyiségű. Amikor Pipo belépett az állomásra, rögtön látta, hogy nem a hosszas, nyugodt munka jegyében telik majd az este. Dona Crista várt rájuk odabenn, apácaruhába öltözve. – Csak nem valamelyik kisebb gyerek rosszalkodott az iskolában? – kérdezte Pipo. – Nem, nem – mondta Dona Crista. – Egyik gyermekével sincs semmi baj, kivéve ezt az egyet itt, akiről továbbra is úgy gondolom, hogy túl fiatal ahhoz, hogy otthagyja az iskolát, és dolgozni kezdjen, még ha csak tanoncként teszi is. Libo nem szólt egy szót sem. Bölcs döntés, gondolta Pipo. Dona Crista okos és érdeklődő fiatal nő, talán szép is, de elsősorban akkor is a Filhos da Mente de Cristo, a Krisztus Elméjének Gyermekei Rend apácája, és egyáltalán nem volt olyan szép, amikor mások tudatlansága és az ostobasága miatt kiabált dühében. A csend, Libo, igazán hasznos taktika ilyen esetben, dicsérte fiát magában Pipo.

– De nem az ön gyermekei miatt vagyok itt – mondta Dona Crista. – Novinha miatt jöttem. Dona Cristának nem is kellett hozzátennie a vezetéknevet, mindenki ismerte Novinhát. A rettenetes descolada-járvány csak nyolc évvel ezelőtt ért véget. A pestis kihalással fenyegette a kolóniát, mielőtt esélyük lett volna megvetni a lábukat. A gyógyírt Novinha apja és anyja, Gusto és Cida, a két xenobiológus fedezte fel. A sors szomorú fintora volt, hogy ahhoz túl későn találták meg a kór okát és gyógymódját, hogy saját magukat megmenthették volna. Az ő temetésük volt a descolada utolsó áldozatainak temetése. Pipo tisztán emlékezett az akkor még kicsi Novinhára, ahogy ott állt, és Bosquinha polgármester asszony kezét szorongatta, miközben Peregrino püspök maga vezette a gyászmisét. Nem... nem is fogta a polgármester asszony kezét. Hirtelen felvillant előtte a kép, és eszébe jutott, mit érzett abban a pillanatban. Vajon a kislány mennyit érthetett az egészből? A szülei temetésén voltak, ő volt a család egyetlen életben maradt tagja, de mégis éreznie kellett, hogy a kolónia tagjait legbelül hatalmas öröm tölti el. Ilyen fiatalon vajon értheti, hogy az öröm a legszebb megemlékezés, amit a szüleinek adhatunk? Küzdöttek és sikerrel jártak, már egyre gyengülve, a haláluk árán, de megmentettek minket; azért gyűltünk össze, hogy megünnepeljük azt a hatalmas ajándékot, amit tőlük kaptunk. De számodra, Novinha, ez a szüleid halálát jelenti, ahogy a bátyáid is meghaltak őelőttük. Ötszáz halott, és csak az elmúlt hat hónapban száznál is több gyászmise ezen az egy kolónián. Mindannyiukat a hatalmába kerítette a félelem, a gyász és a kétségbeesés. De most, hogy meghaltak a szüleid, számodra nem szűnt meg sem a félelem, sem a gyász, sem a kétségbeesés – de senki sem osztozik a fájdalmadban. Elsősorban mind arra

gondolunk, hogy felszabadultunk a fájdalom igája alól. Ahogy nézte, és próbálta elképzelni, mit érezhet a lány, csak annyit ért el, hogy előhívta saját gyásza emlékét. A saját kis Mariája alig volt hétéves, amikor elvitte a halál: burjánzó kitüremkedések nőttek az egész testén, gombák lepték el, a húsa az egyik helyen megdagadt, a másikon rohadni kezdett, a csípőjéből új, se nem láb, se nem kar végtag nőtt ki, a hús lefoszlott a lábáról és az arcáról, kifehérlett alóla a csont is. Szépséges, édes kis testét a szemük láttára szaggatta szét teljesen a kórság, és még annyi irgalom sem volt, hogy Maria éles kis esze ne fogja fel, mi történik. A végén már Istenhez fohászkodott, hogy hagyja meghalni végre. Pipónak egyre ez járt az eszében, ez, és Maria gyászmiséje, amin a kór öt másik áldozatával osztozott. Ahogy ott ült, állt, térdelt a feleségével és életben maradt gyermekeikkel, egynek érezte magát a katedrálisban összegyűlt emberekkel. Tudta, hogy mind osztoznak a fájdalmában, és hogy a legidősebb lánya elvesztésével a gyász elszakíthatatlan kötelékei fonták ehhez a közösséghez. Vigasztalta a dolog, bele tudott kapaszkodni ebbe a kötelékbe. Ilyennek kellett lennie az efféle kínnak, a nyilvános gyásznak. De a kis Novinhának ebből semmi sem jutott. Pedig a fájdalma nagyobb lehetett – Pipo legalább nem az egész családját veszítette el, és felnőtt volt, nem egy kisgyerek, akit halálra rémített, hogy egyszerre elvesztette az élete tartópilléreit. És még a gyászában sem fogadta be a közösség, sőt, szinte kizárta, elvégre mindenki ünnepelt ezen a napon, csak ő nem. Mindenki a szüleit dicsérte, de csak ő hiányolta őket, csak ő kívánta azt, hogy bár sose találták volna meg mások számára a gyógyulás útját, ha cserében életben maradhattak volna. Teljesen elkülönült a többi résztvevőtől. Novinha a lehető leghamarabb kirántotta a kezét a polgármester asszony kezéből. A

mise alatt felszáradtak a könnyei, és a végén csendben ült, mint egy kis rab, aki nem hajlandó együttműködni a fogvatartóival. Pipo szíve majd meghasadt érte. De tudta, hogy ha megpróbálná, akkor sem tudná leplezni, mennyire örül, hogy a descoladának vége, mennyire boldog, hogy a többi gyermekét nem ragadja el tőle a halál. A mise után keserűen és magányosan vágott át a kislány a tömegen; jóindulatú emberek állították meg, hogy nagy kegyetlenül azt mondják neki, a szülei biztosan szentek, és Isten jobb keze felől ülnek. Miféle vigasz ez egy kisgyereknek? Pipo odasúgott a feleségének: – Sosem fogja megbocsátani nekünk ezt a napot! – Megbocsátani? – Conceiçao nem tartozott azok közé a feleségek közé, akik azonnal megértették a férjük gondolatmenetét. – Nem mi öltük meg a szüleit... – De mégis mind ünneplünk ma, nem? Ez az, amit sosem bocsát majd meg! – Ostobaság. És különben sem érthet semmit az egészből, túl kicsi még! De érti, gondolta Pipo. Maria is értette a dolgokat annyi idős korában, mint amekkora Novinha most. Ahogy múltak az évek – bizony, már nyolc év eltelt azóta –, néha-néha látta csak a lányt. Egykorú volt Libóval, a fiával, és Libo tizenharmadik születésnapjáig egy osztályba jártak. Néha hallotta Novinha előadásait és szónoklatait, akárcsak a többi gyerekét a fia osztályában. Volt valami elegancia a gondolkodásában, abban, hogy milyen elmélyülten tanulmányozott egy-egy témát, ez tetszett Pipónak. Másfelől viszont teljesen ridegnek tűnt a lány, mintha minden és mindenki hidegen hagyta volna érzelmileg. Pipo kisfia, Libo is félénk volt, de ennek ellenére volt néhány barátja, és elnyerte a tanárai szeretetét is. Novinhának viszont nem volt

egyetlen barátja sem, nem volt senki, akinek örömmel kereste volna a tekintetét. Egyetlen tanára sem kedvelte igazán, mert nem volt hajlandó viszonozni semmiféle közeledést, nem reagált semmilyen emberi gesztusra. – Érzelmileg sérült – mondta egyszer Dona Crista, amikor Pipo érdeklődött a lány felől. – Nem lehet hozzá közelférkőzni. Esküszik rá, hogy tökéletesen boldog, ahogy van, és nem látja semmi szükségét a változásnak. És most Dona Crista lejött a Zenador Állomásra, hogy Novinháról beszéljen Pipóval. Miért épp vele? Csak egyetlen egy ok jutott eszébe, amiért az iskola igazgatónője éppen hozzá fordult volna az árva kislány dolgában. – Ezt értsem úgy, hogy amióta csak Novinha az iskolájába jár, senki más nem érdeklődött felőle, csak én? – Érdeklődtek mások is. Pár éve sokaknak eszébe jutott, akkoriban, amikor a pápa boldoggá avatta a szüleit. Mindenki azt kérdezgette, hogy Gusto és Cida lánya, az Os Venerados család egyetlen élő tagja, tanúja volt-e bármiféle csodának a szüleivel kapcsolatban, mint oly sokan másoknak. – Képesek voltak ezt megkérdezni tőle? – Voltak efféle híresztelések, és Peregrino püspöknek ki kellett vizsgálnia az ügyet. – Dona Crista szűkszavú lett, ha Lusitania gyarmat ifjú lelki vezetőjére terelődött a szó. Úgy tartották, hogy az egyházi hierarchia sosem jött ki jól a Filhos de Mente de Cristo rendjével. – Novinha elég egyértelmű választ adott. – El tudom képzelni. – Nagyjából azt mondta, hogy ha a szülei valóban meghallgatják az imákat, és van annyi befolyásuk a mennyekben, hogy teljesítsék is azokat, akkor miért nem válaszoltak az ő fohászaira, hogy térjenek vissza a sírból hozzá? Annak a csodának

haszna is lett volna, mondta, és volt már rá példa, hogy ilyen történt. Ha az Os Veneradosok valóban tudnak csodát tenni, akkor az csak azt jelentheti, hogy nem szerették őt eléggé, hogy az ő imáira is válaszoljanak. Márpedig ő szívesebben hinné, hogy a szülei szerették, csak nem állt hatalmukban cselekedni. – Született szofista – jegyezte meg Pipo. – Szofista és a bűntudat nagy szakértője: azt mondta a püspöknek, hogy ha a pápa boldoggá avatja a szüleit, az olyan, mintha az egyház kijelentené, hogy a szülei utálták őt. Ha kérelmet nyújtanak be a kanonizációjukra, azzal egész Lusitania kifejezi, mennyire megvetik; ha meg is adják, az azt bizonyítja, hogy az egész egyház megvetésre méltó. Peregrino püspököt sokkolta ezzel a kijelentésével. – De úgy tűnik, mégis elküldte a kérelmet. – A közösség érdekében. És ott volt az a rengeteg csoda. – Valaki hozzáért a szentélyhez, és elmúlt a fejfájása, és már mondta is, hogy „Milagre! Os santos me abençoaram!” Csoda történt! A szentek megáldottak! – Tudja, hogy Róma ennél azért jelentősebb csodákat vár el. De nem számít. A pápa nagy kegyesen megengedte, hogy Milagrének hívjuk kis városunkat, és úgy vélem, ahányszor csak valaki kiejti ezt a nevet, Novinha titkos haragja még forróbban lángol. – Vagy még jegesebben. Sosem tudni, melyik irányba mozdul el az ilyesfajta indulat. – Nem ez a lényeg, Pipo. Nem csak ön kérdezősködött a kislány felől; de ön volt az egyetlen, aki valaha is őszintén kérdezett róla, akit tényleg Novinha érdekelt, és nem az ő áldott szülei. Szomorú gondolat volt, hogy a lusitaniai iskolákat működtető Filhos tagjain kívül senki sem törődött a lánnyal, csak neki jutott

eszébe néha-néha. – Van egy barátja – jegyezte meg Libo. Pipo elfelejtette, hogy a fia is ott van mellette. Libo olyan csendes volt, hogy könnyen meg lehetett róla feledkezni. Dona Crista is mintha meglepődött volna. – Libo – mondta –, azt hiszem, nem volt tőlünk valami tapintatos, hogy a füled hallatára mondtunk ilyesmit egy iskolatársadról. – Én már zenadortanonc vagyok – emlékeztette rá Libo, hogy ő már nem jár iskolába. – És ki a barátja? – kérdezte Pipo. – Marcao. – Marcos Ribeira – magyarázta Dona Crista. – Az a magas kölyök... – Ó, igen, amelyiknek olyan cabraalkata van! – Erős fiú – mondta Dona Crista –, de sosem tűnt fel, hogy barátok lennének. – Egyszer, amikor Marcaót megvádolták valamivel, és Novinha látta, szót emelt az érdekében. – Nagyon nagylelkűen értelmezted ezt a gesztust, Libo – jegyezte meg Dona Crista. – Azt hiszem, pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy azok ellen emelt szót, akik elkövették a dolgot, és aztán Marcaót akarták hibáztatni érte. – Marcao nem így látja – mondta Libo. – Észrevettem párszor, hogyan néz Novinhára. Nem sok, de azért akad valaki, aki szereti. – És te szereted? Libo egy pillanatig hallgatott. Pipo tudta, mit jelent ez a csend: a fia önvizsgálatot tartott, a választ kereste. Nem azt a választ, ami feltételezése szerint a leginkább megnyerné a felnőttek tetszését, még csak nem is azt, amivel felbosszantaná őket – a gyerekek által

leginkább kedvelt kétféle manipuláció egyike sem érdekelte. Ő azért vizsgálta meg a gondolatait, hogy rájöjjön az igazságra. – Azt hiszem – mondta Libo –, megértem, hogy nem szeretné, ha szeretnék. Mintha csak látogatóban volna itt, és bármikor hazamehetne. Dona Crista komolyan bólintott. – Igen, ez pontosan így van, pontosan így viselkedik. De most Libo, vessünk véget a tapintatlanságunknak, hadd kérjelek meg, hogy hagyj minket magunkra, amíg meg... A fiú meg sem várta, hogy az asszony befejezze a mondatot, már ott sem volt. Épp csak biccentett egy félmosollyal, amiben benne volt, hogy igen, értem, aztán olyan gyorsan magukra hagyta őket, hogy az sokkal többet árult el a tapintatosságáról, mintha kérlelni kezdte volna őket, hadd maradhasson. Pipo ennyiből is tudta, hogy Libót bosszantja, hogy távozásra kérték, ilyenkor hajlott rá, hogy a viselkedésével éretlenebbnek tüntesse fel a felnőtteket, mint saját magát. – Pipo – mondta az igazgatónő –, Novinha kérelmet nyújtott be, hogy korengedménnyel letehesse a xenobiológusi vizsgát, hogy a szülei helyére lépjen. Pipo felvonta a szemöldökét. – Azt állítja, kisgyermekkora óta olyan áthatóan tanulmányozza a tudományágat, hogy képes lenne akár már most munkába állni, tanulóidő nélkül is. – Tizenhárom éves, ugye? – Volt már rá precedens. Sokan letettek már hasonló vizsgákat korengedménnyel. Az egyik sikeres vizsgázó még nála is fiatalabb volt. Annak ugyan kétezer éve már, de semmi sem tiltja a dolgot. Peregrino püspök persze ellenzi, de Bosquinha polgármester asszony (Isten áldja a gyakorlatias lelkét!) felhívta rá a püspök

figyelmét, hogy Lusitaniának égető szüksége lenne egy xenobiológusra, aki új növényfajtákat kísérletezne ki, amivel változatosabbá tehetnénk étrendünket, és aki elérné, hogy Lusitania földjei több élelmet adjanak nekünk. Hogy az ő szavaival éljek: „Az sem érdekel, ha csecsemő, de szükségünk van egy xenobiológusra!” – És azt szeretné, ha én felügyelném Novinha vizsgáját? – Ha lenne olyan kedves. – Szívesen vállalom. – Tudtam, hogy megteszi! – Bevallom, a lelkiismeret-furdalás vezérel. – Ó! – Többet kellett volna tennem azért a lányért. Remélem, még mindig nem késő. Dona Crista elmosolyodott: – Ó, Pipo! Örömmel látnám, ha megpróbálná. De higgye el nekem, drága barátom, olyan Novinha szívéhez közel férkőzni, mintha jeges fürdőt venne! – Azt elhiszem! Elhiszem, hogy annak, aki hozzá közel kerül, olyan, mintha jeges fürdőben ülne. De vajon neki milyen lehet? Amilyen hideg, biztosan tűzként égeti! – Magában egy költő veszett el! – mondta Dona Crista. A hangjában nyoma sem volt gúnynak, komolyan gondolta. – Vajon a malackák értik, hogy a legjobbunkat küldtük hozzájuk nagykövetnek? – Próbálom elmagyarázni nekik, de erősen kétkednek. – Holnap átküldöm magához a lányt, de figyelmeztetem, ő arra számít, hogy felkészítés nélkül vizsgázhat, és ellen fog állni mindenféle elővizsgáztatási törekvésének! Pipo elmosolyodott. – Sokkal jobban aggaszt, hogy mi történik vele a vizsgák után. Ha nem sikerül neki, akkor kudarcként éli meg és problémái

lesznek. Ha pedig sikerül, akkor nekem lesznek problémáim. – Miért? – Mert Libo fiam nem hagy majd nekem nyugtot, és korengedménnyel le akarja majd tenni a zenadorvizsgát. És ha neki is sikerül, nem lesz már más dolgom, mint hazamenni, befeküdni az ágyba és meghalni. – Micsoda romantikus bolond maga, Pipo! Ha van bárki is Milagrében, aki képes lenne elfogadni a tulajdon tizenhárom éves fiát kollégaként, az épp maga! Az apáca távozása után Pipo és Libo szokás szerint együtt dolgoztak, és feljegyezték a pequeninók közt tapasztaltakat. Pipo összehasonlította Libo munkáját, gondolkozását, megérzéseit, hozzáállását azon egyetemi hallgatókéval, akiket azelőtt ismert, hogy csatlakozott volta a lusitaniai kolóniához. Lehet, hogy kicsi volt még a fia, lehet, hogy rengeteget kellett még tanulnia elméletből és gyakorlatból is, de a módszereit tekintve már kész tudós volt, és tiszta szívéből humanista. Késő este volt már, mire végeztek a munkával, és együtt indultak haza Lusitania hatalmas, szikrázó holdjának fényében. Pipo úgy döntött, Libo már most is megérdemli, hogy rendes kollégaként bánjon vele, akár letette a vizsgát, akár nem. A tesztek úgysem mérték azt, ami igazán számított. És akár tetszik a lánynak, akár nem, Pipo igenis kideríti majd, hogy Novinhában megvannak-e a vérbeli tudósok tesztekkel nem mérhető tulajdonságai, és ha nincsenek, akkor gondoskodik róla, hogy meg se kezdhesse a vizsgákat, akárhány tudományos tényt magolt is be. #

Pipo szándékosan nehezítette meg a lány dolgát. Novinha tudta,

hogyan viselkednek a felnőttek, amikor nem akarnak engedni a kérésének, de el akarják kerülni az ebből adódó konfliktust. „Persze, persze, hogy megpróbálhatod a vizsgát! De nem kell elsietni, ráérünk, nem rohanunk, hadd legyen biztos, hogy elsőre sikerülni fog neked!” Novinha nem akart várni. Ő készen állt. – Annyi tüzes karikán ugrom át, ahányon csak akarja – mondta. A férfi vonásai megkeményedtek. A felnőttek mindig jeges arcot vágtak, de ezzel a hidegséggel nem volt semmi baj, ő akár halálra is tudta dermeszteni őket. – Nem akarom, hogy tüzes karikákon ugrálj át – válaszolta Pipo. – Csak annyit kérek, hogy rendezze őket nekem sorba, hogy gyorsan átugrálhassak rajtuk. Nem akarom napokig halogatni a dolgot! A férfi egy pillanatig elgondolkozva méregette. – Nagyon sietsz. – Kész vagyok. És a Csillagközi Törvények szerint jogomban áll bármikor nekikezdeni a vizsgának. Ez csak az én dolgom, az enyém és a Csillagközi Kongresszusé, és nem találtam sehol sem, hogy a xenológusnak jogában állna felülbírálni a Bolygóközi Vizsgabizottságot! – Akkor nem olvastál utána kellő alapossággal. – Semmi másra nincs szükségem ahhoz, hogy tizenhat éves korom előtt megpróbáljam letenni a vizsgát, csak a jog szerinti gyámom engedélyére. Nekem pedig nincs gyámom. – Épp ellenkezőleg – mondta Pipo. – Bosquinha polgármester asszony a gyámod a szüleid halála óta. – Ő megengedte, hogy megpróbáljam letenni a vizsgát!

– Feltéve, ha hozzám jössz vizsgázni. Novinha látta, milyen áthatóan nézi a férfi. Nem ismerte Pipót, azt hitte, hogy ugyanazt látja, amit már számtalan más felnőtt szemében látott: a hatalomvágyat, a kényszert, hogy uralkodjon fölötte, hogy áttörje az elszántságát, szétzúzza a függetlenségét, a vágyat, hogy legyűrje. Jégből egy pillanat alatt tűzre váltott. – Mit tud a xenobiológiáról! Csak kijár beszélgetni a malackákkal, még arról sincs halvány segédfogalma sem, hogy a gének hogyan működnek! Ki maga, hogy megítéljen? Lusitaniának szüksége van xenobiológusra, és már nyolc éve nincs, aki betöltené ezt a posztot! És még tovább váratná Lusitania lakosait, csak hogy maga irányítson mindent? Legnagyobb meglepetésére a férfi nem jött zavarba és nem hátrált meg. És még csak a dühét se viszonozta. Mintha Novinha meg sem szólalt volna. – Értem – mondta halkan. – Azért szeretnél xenobiológus lenni, mert annyira mérhetetlenül szereted Lusitania lakóit. Látván, hogy a közösségnek mire van szüksége, felkészültél és feláldoznád magad, hogy idő előtt elkezdd az emberiség életed végéig tartó szolgálatát. Abszurdnak hangzott, ahogy kimondta. És Novinha nem is ezt érezte. – Miért, talán nem elég jó indok? – Ha igaz lenne, elég jó lenne. – Azt állítja, hazudok? – A tulajdon szavaid hazudtoltak meg. Azt mondtad, Lusitania népének nagy szüksége van rád. De köztünk élsz. Egész életedben köztünk éltél. Készen állsz, hogy feláldozd magad értünk, de mégsem érzed azt, hogy valóban a közösség tagja volnál.

Ezek szerint ő más, mint azok a felnőttek, akik eddig elhittek bármilyen hazugságot, ha olyan gyermetegnek tettette magát, mint amilyennek látni akarták. – Miért kellene a közösség részének éreznem magam? Nem tartozom közéjük. A férfi komolyan bólintott, mintha alaposan átgondolná a választ: – Akkor milyen közösséghez tartozol? – Ezen kívül csak egy közösség létezik Lusitanián, a malackáké, de nem hiszem, hogy bárki látott engem valaha odakinn a faimádókkal. – Számtalan más közösség létezik még Lusitanián. Te például diák vagy, és ott vannak az osztálytársaid. – Nekem aztán nincsenek. – Tudom. Neked nincsenek barátaid, nincsenek közeli ismerőseid, jársz ugyan misére, de sosem gyónsz, és annyira elszigetelődtél mindenkitől, amennyire csak lehet. Nem folysz bele a kolónia életébe, nem folysz bele az emberi faj életébe semmilyen téren. Minden jel arra utal, hogy tökéletes elzártságban élsz. Novinha erre nem volt felkészülve. A férfi kimondta, mi az a fájdalom, ami egész eddigi életét meghatározta, de arra nem volt kidolgozott stratégiája, hogy ezzel megbirkózzon. – Ha így is van, az nem az én hibám! – Tudom. Tudom, mikor kezdődött, és azt is, kinek a hibája, hogy még a mai napig is tart. – Az enyém? – Nem, az enyém. És mindenki másé. De legfőképp mégis az én hibám, mert tudtam, mi történik veled, és mégsem tettem semmit. Egészen a mai napig. – És ma el akar zárni az egyetlen dologtól, ami életemben először valóban számít? Köszönöm az együttérzését!

A férfi megint csak komolyan bólintott, mintha elismerné és elfogadná a gúnyos köszönetnyilvánítást. – Bizonyos értelemben, Novinha, nem számít, hogy ez az egész nem a te hibád. Mert Milagre városa ettől még egy közösség, és akár rosszul bántak veled, akár nem, közösségként kell viselkednie, és a közösség célja az, hogy a lehető legnagyobb boldogságot biztosítsa a tagjai számára. – Azaz mindenkinek Lusitanián... kivéve engem és a malackákat. – A xenobiológus a kolónia kiemelkedően fontos tagja, különösen egy ilyen bolygón, ahol a terjeszkedésünk határait kerítés szabja meg. A xenobiológus dolga, hogy kitalálja, hogyan lehet minden egyes rendelkezésünkre álló hektár területen a lehető legtöbb fehérjét és szénhidrátot megtermelni, ehhez pedig módosítania kell a földi kukorica és burgonya génjeit, hogy... – ...a lehető legjobban hasznosítsa a lusitaniai földben elérhető tápanyagokat. Azt hiszi, úgy szeretnék levizsgázni, hogy fogalmam sincs róla, miféle munkával töltöm majd a hátralévő életemet? – Egész életedben azon dolgozol majd, hogy javíts azoknak az életén, akiket megvetsz. Novinha csak most vette észre, miféle csapdába sétált bele. Elkésett, már nem volt kiút. – Szóval, maga szerint egy xenobiológus nem végezhet jó munkát, ha nem szereti azokat, akik élvezik majd fáradozása gyümölcseit? – A legkevésbé sem érdekel, hogy szeretsz-e minket, vagy sem, csak azt akarom tudni, valójában mit akarsz! Miért akarod ezt ennyire szenvedélyesen? – Pofonegyszerű pszichológia. A szüleim ezt a munkát végezték halálukig, és én a nyomdokaikba akarok lépni.

– Talán igen – mondta Pipo –, de lehet, hogy nem. Azt akarom tudni, Novinha, azt kell tudnom, mielőtt engedném, hogy nekiláss a vizsgának, hogy miféle közösséghez tartozol! – De hiszen maga mondta, hogy egyikhez sem! – Az képtelenség. Minden embert az a közösség határoz meg, ahová tartozik, és ahová nem tartozik. Én ez és ez vagyok, és egészen biztosan nem vagyok az és az. Neked minden meghatározásod negatív. Végtelen listát lehetne összeállítani arról, mi nem vagy. De aki valóban azt hiszi, hogy nem tartozik egy közösséghez sem, az lassú öngyilkosságot követ el; vagy megöli a testét, vagy feladja az önazonosságát, és ennek következtében megőrül. – Pont, mint én, minden sejtemben őrült vagyok. – Nem vagy te őrült. Az elszántságod szinte már ijesztő. Ha nekiállsz a vizsgának, leteszed. De mielőtt hagyom, hogy elkezdd, tudnom kell, hogy ki lesz belőled, ha letetted. Miben hiszel, mihez tartozol, mi számít neked, mit szeretsz? – Senkit sem ezen, sem másik világon. – Nem hiszek neked. – Nem ismertem egyetlen jólelkű férfit vagy nőt sem ezen a világon, csak a szüleimet, de ők meghaltak! De még ők sem... senki nem ért semmit! – Csak te. – A semmibe én is beletartozom, nem? De senki sem ért meg senkit, még maga sem, bár olyan bölcsnek és együttérzőnek tetteti magát, de maga is csak azért dühít fel ennyire, mert hatalmában áll megakadályozni, hogy azt tegyem, amit akarok... – És az nem a xenobiológia. – De az! Legalábbis részben. – És mi a többi?

– Amit maga is csinál. Csak maga rosszul csinálja és ostobán! – Xenobiológus és xenológus. – Őrült nagy hiba volt egy külön tudományágat létrehozni a malackák tanulmányozására. Csak egy maréknyi megfáradt, vén antropológusról van itt szó, akik új nevet adtak annak, amit eddig is csináltak. Xenobiológusok! De nem érthetik meg a malackákat, ha csak azt nézik, hogyan viselkednek! Más evolúciós utat jártak be. Meg kell érteniük a génjeiket is, tudniuk kell, mi folyik a sejtjeikben! És a többi állat sejtjében is, mert nem lehet magukban tanulmányozni őket, semmi és senki sem él teljes elzártságban... Kioktatás helyett inkább arról beszélj, mit érzel, gondolta Pipo. Hogy még jobban provokálja a lány érzelmeit, odasúgta neki: – Kivéve téged. Működött. A lány a jeges megvetésből azonnal lázas védekezésbe csapott át. – Sosem fogja megérteni őket! De én igen! – És mitől ilyen fontosak neked? Mit számítanak neked a malackák? – Sosem értené meg! Maga rendes katolikus – mélységes megvetéssel mondta ki az utolsó szót. – És az a könyv indexen van. Pipo arca felragyogott, ahogy hirtelen megértette. – A Boly Királynője és a Hegemón! – Háromezer éve élt, bárki volt is az, aki a Holtak Szószólójának nevezte magát, de megértette a hangyokat! Teljesen kiirtottuk őket, az egyetlen idegen fajt, amivel addig találkoztunk, végeztünk mindegyikükkel, de ő megértette őket! – És úgy akarod megírni a pequeninók történetét, ahogy az eredeti Szószóló írta meg a hangyokét? – Úgy beszél róla, mintha olyan könnyű lenne, mint megírni egy iskolai házi dolgozatot. El sem tudja képzelni, milyen lehetett

megírni A Boly Királynője és a Hegemónt! Micsoda szenvedés lehetett beleképzelnie magát egy idegen elmébe, és mégis szerette ezeket a csodálatos lényeket, akiket mi elpusztítottunk! Egy időben élt a valaha létezett legförtelmesebb emberi lénnyel, a Fajirtó Enderrel, aki kiirtotta a hangyokat... és minden tőle telhetőt megtett, hogy jóvátegye Ender rémtettét, és a Holtak Szószólójaként megpróbálta feltámasztani a holtakat... – De arra nem volt képes. – De igen! Új életre keltette őket, tudná, ha olvasta volna azt a könyvet! Nem tudom, ki volt Jézus és mit csinált, de hallgatom Peregrino püspök történeteit, és nem hiszem, hogy a papjainak hatalma volna hússá változtatni az ostyát, vagy akár egy milligramm bűnt is meg tudnának bocsátani. De a Holtak Szószólója életre keltette a Boly Királynőjét. – És akkor hol a királynő? – Idebenn! Bennem! Pipo bólintott. – És valaki más is ott van benned. A Holtak Szószólója. Rá akarsz hasonlítani. – Az az egyetlen igaz történet, amit valaha hallottam – mondta. – Az egyetlen, ami érdekel. Ezt akarta hallani? Hogy eretnek vagyok? Hogy az életem fő munkája az lesz, hogy még egy könyvvel gazdagítsam az olyan igazságok indexét, amit a jó katolikusoknak tilos elolvasniuk? – Azt akartam hallani – mondta Pipo halkan –, minek neveznéd azt, ami vagy, ahelyett, hogy egyre csak azt mondogatod, ami nem vagy. Te vagy a Boly Királynője. Te vagy a Holtak Szószólója. Igen szűk társaság, nincs sok tagja, de a szívük annál nagyobb. Ezek szerint úgy döntöttél, hogy nem akarsz azok közé a gyerekek közé tartozni, akik csak azért állnak össze, hogy valakit

kiközösíthessenek, és az emberek rád néznek, aztán összesúgnak, hogy „jaj, szegény kislány, olyan egyedül van”, de neked megvan a magad titka, te tudod, ki vagy! Te vagy az egyetlen emberi lény, aki megértheti az idegenek elméjét, mert te magad vagy az idegen elme; tudod, milyen az, ha valaki nem ember, mert sosem volt olyan emberi csoport, aki rendes, valamirevaló homo sapiensként bánt volna veled. – Most meg azzal jön, hogy még csak nem is vagyok ember? Úgy feldühít, hogy sírok, mint egy kisgyerek, ha nem hagyja, hogy letegyem a vizsgám; kikényszeríti, hogy megalázkodjak, és aztán azt mondja, még csak nem is vagyok ember? – Leteheted a vizsgát. Novinhának torkán akadt a szó. – Mikor? – kérdezte suttogva a lány. – Ma este, holnap. Akkor kezdesz neki, amikor csak akarsz! Félreteszem addig a munkám, és olyan gyorsan levizsgáztatlak, amilyen gyorsan csak szeretnéd. – Köszönöm! Köszönöm! Én... – Légy a Holtak Szószólója! Minden tőlem telhető segítséget megadok neked ehhez. A törvény megtiltja, hogy a tanoncomon, Libo fiamon kívül bárkit kivigyek a malackák közé. De megosztom veled a jegyzeteinket. Mindent megmutatok, amit meg tudtunk. Minden feltevésünket, minden következtetésünket. Cserébe te is megmutatod nekünk a munkád, elmondod, mit tudtál meg a bolygó genetikai mintázatáról, ami segíthet megértenünk a pequeninókat. Közösen annyi információhoz juthatunk, hogy megírhatod a könyvedet, lehet belőled Szószóló. De ezúttal nem a Holtak Szószólója. A pequeninók még élnek. A lány önkéntelenül elmosolyodott: – Az Élők Szószólója. – Én is olvastam A Boly Királynője és a Hegemónt – mondta

Pipo. – Jobb példaképet nem is találhattál volna magadnak! De a lány még mindig nem bízott teljesen a férfiban, kétkedve fogadta az ígéreteit. – Gyakran át akarok majd jönni. Sok időt szeretnék itt tölteni. – Ha hazamegyünk, bezárjuk az épületet. – De amikor nyitva lesz, mindig itt leszek! Majd rám fognak unni, vagy titkaik lesznek előttem. Nem vesznek komolyan, és nem hagyják majd, hogy elmondjam az ötleteimet. – Még csak most barátkoztunk össze, és te máris azt gondolod rólam, hogy egy hazug csaló vagyok, egy kétszínű, türelmetlen fajankó? – De úgyis ez lesz a vége, előbb-utóbb mindenki meg akar szabadulni tőlem... Pipo megvonta a vállát. – És? Néha mindenkivel megesik, hogy arra gondol, bárcsak eltűnne mindenki a fenébe. Néha én is azt kívánom majd, bárcsak eltűnnél végre. De most mondom neked, hogy még olyankor is, amikor azt mondom majd, hogy menj innen, akkor sem kell elmenned. Ez volt a legdöbbenetesebb dolog, amit Novinha életében hallott. – Ez őrület! – Egy valamit kérek. Meg kell ígérned, hogy sosem mész el a pequeninókhoz! Mert ezt nem engedhetem meg neked, és ha mégis megtennéd, a Csillagközi Kongresszus véget vetne minden itteni munkánknak, és megtiltaná, hogy kapcsolatba lépjünk velük. Megígéred? Máskülönben minden... az én munkám, a te munkád... minden kárba vész. – Megígérem. – Mikor akarsz nekilátni a vizsgának?

– Most azonnal! Elkezdhetem akár most is? Pipo elmosolyodott, aztán oda sem nézve megérintette a terminált. Az bekapcsolt, és az első genetikai modellek megjelentek a levegőben a terminál fölött. – De hiszen, maga készült a vizsgára – mondta a lány. – Előre bekészítette, hogy bármikor elindíthassa! Végig tudta, hogy meg fogja engedni! A férfi megrázta a fejét. – Csak reméltem. Hittem benned és az álmaidban. Segíteni akartam, hogy azt tehesd, amit tenni akarsz. Reméltem, hogy jó cél érdekében teszed. Novinhának persze ehhez is volt egy szúrós megjegyzése. – Értem. Ezek szerint maga az álmok bírája. Pipo nem reagált a lány ironikus megjegyzésére. Elmosolyodott, és halkan megjegyezte: – Hit, remény, szeretet, ez a három legfontosabb dolog a világon; a szeretet talán a legeslegfontosabb mind közül. – Maga nem is szeret engem – mondta a lány. – Ó – válaszolta a férfi. – Én az álmok bírája lennék, te meg a szereteté? Nohát, úgy ítélem, jó álmok álmodásában bűnösnek talállak, és arra ítéllek, hogy életfogytiglan dolgozz és szenvedj az álmaidért. Azt csak remélem, hogy nem jön el az a nap, amikor ártatlannak nyilvánítasz abban a vétségben, hogy szeretlek. – Egy pillanatra elmerengett. – Elvesztettem egy lányomat a descoladában. Mariának hívták. Csak pár évvel lenne idősebb nálad. – És rá emlékeztetem? – Épp arra gondoltam, hogy ő semmiben sem hasonlítana rád. Novinha megkezdte a három napig tartó vizsgasorozatot. A teszteken lényegesen jobb eredményt ért el, mint a végzős diákok általában. Később mégsem azért emlékezett a vizsgára, mert az

jelentette karrierje kezdetét, gyermekkora végét, vagy mert akkor tett hitet életre szóló hivatása mellett. Azért emlékezett rá, mert ezzel vette kezdetét a Pipo állomásán töltött időszak, amikor is Pipo, Libo és Novinha olyan erős hármas közösséget alkottak, amiben a kislánynak nem volt része szülei halála óta. Nem volt könnyű, főleg eleinte. Novinha nehezen nőtte ki az emberekkel szembeni ellenségeskedését. Pipo átlátta és megértette a lány viselkedését, Libónak azonban nehezebben ment. Számára egészen eddig a Zenador Állomás egy olyan hely volt, ahol kettesben lehetett az apjával, most pedig jött ez a betolakodó, aki tüskés, folyton kötekedik, és úgy beszélt vele, mintha ő egy taknyos kölyök lenne, nem pedig egykorú vele. Bántotta, hogy a lány már teljes jogú xenobiológus, és mint ilyen, felnőttnek számított, ő pedig még mindig csak tanoncnak. De próbált vele türelmes lenni. Libo nyugodt természetű, magának való fiú volt, olyan, aki sose mutatta ki nyíltan az érzéseit, pláne nem azt, ha neheztelt valamiért. De Pipo ismerte a fiát, és látta rajta, hogy bántja a dolog. Egy idő után még a jégcsap Novinhának is feltűnt, hogy mi bántja Libót. Ám ahelyett, hogy kedvesebb lett volna vele, még inkább provokálta. Ki akarta kényszeríteni a mindig nyugodt és csendes fiúból az indulatokat. – Úgy érted, évek óta dolgoztok a malackákkal – jegyezte meg egyik nap –, és mégsem tudjátok, hogyan szaporodnak? Honnan tudjátok, hogy mind hímek? Libo halkan felelt. – Akkor magyaráztuk el nekik a hímek és nőstények közti különbséget, amikor a nyelvünket tanulták. Ezek után ők hímként utaltak magukra. De volt, hogy találkoztunk újabb tagjaikkal, akikről mint nőstényekről beszéltek. – Szóval azok alapján, amit tudtok róluk, akár sarjadzással is

szaporodhatnak! Vagy osztódással. Megvetés volt a hangjában, Libo nem is sietett a válasszal. Pipo szinte hallotta fia gondolatait, ahogy óvatosan átfogalmazza a mondandóját, míg az kellően diplomatikus nem lesz. – Én is örülnék, ha a munkánkban nagyobb teret kapna a fizikai antropológia – mondta –, akkor sokkal jobban fel lennénk rá készülve, hogyan alkalmazzuk mindazt a malackák vizsgálatakor, amit a kutatásaid során megtudtál a lusitaniai élet sejt alatti mintázatairól. Novinha elképedve nézett rá. – Ezt értsem úgy, hogy szövetmintát se vettetek tőlük? Libo enyhén elpirult, de még mindig nyugodt volt a hangja válasz közben. Akkor is így viselkedne a kölyök, ha az inkvizíció vallatná, gondolta Pipo. – Talán butaság – mondta Libo –, de tartottunk tőle, hogy a pequeninók gyanakvással fogadnák, ha a testükből mintát vennénk. Ha véletlenül valamelyikük utána megbetegedne, azt gondolnák, hogy mi fertőztük meg őket. – És ha olyasvalamit szednétek össze, amit természetesen hullattak el? Szőrből is sok mindent meg lehet tudni. – A Földön számos primitív törzs hisz benne, hogy a testükről levált szőr, köröm és a többi tartalmazza az életenergiájuk egy részét. Mi van, ha a malackák azt hiszik, hogy valamilyen varázslatra készülünk ellenük? – És nem beszélitek a nyelvüket? Azt hittem, egy részük beszéli a starkot – Novinha meg sem próbálta eltitkolni a megvetését. – Nem tudnátok elmagyarázni nekik, mire kellenek a minták? – Igazad van – válaszolta a fiú halkan. – De ha elmagyaráznánk nekik, mire kellenek a szövetminták, megeshet,

hogy több ezer évvel azelőtt elárulnánk nekik a biológia tudományos fogalmait, mint hogy arra maguktól rájönnének. Ezért tiltja a törvény, hogy tudományos ismereteket osszunk meg velük. Novinha zavarba jött. – Nem tudtam, hogy ilyen komolyan megköti a kezeteket a minimális beleavatkozás doktrínája! Pipo örömmel hallotta, hogy a lány végre lejjebb ad az arroganciájából, de ha valami, hát az alázatossága még rosszabb volt. Olyan elszigetelten nőtt fel, annyira kevés kapcsolata volt az emberekkel, hogy teljesen tankönyvízűen beszélt. Pipo azon gondolkodott, nem késő-e ennyi idős korában szocializálni a lányt. Nem volt késő. Miután Novinha látta, hogy Pipo és Libo kiválóak a maguk tudományterületén, amiről ráadásul ő nagyon keveset tudott, feladta az ellenséges hozzáállást, és az ellenkezőjére váltott. Heteken át alig szólt hozzájuk. Inkább csak a jelentéseiket olvasgatta, próbálta megérteni, mit miért csinálnak. Olykor-olykor felmerültek benne kérdések, és fel is tette őket; ők pedig mindig részletesen és udvariasan válaszoltak. Az udvariasság lassan közvetlenséggé változott. Pipo és Libo egyre nyíltabban beszéltek előtte, megszellőztették a találgatásaikat, hogy miért alakulhatott ki a pequeninók egyik-másik furcsább szokása, mit jelenthet némelyik különös kijelentésük, és miért olyan megfejthetetlenek. És mivel a pequeninók tanulmányozása igencsak új tudományágnak számított, nem telt bele sok idő, hogy Novinha is kellő szakértelemre tegyen szert, még ha csak másodkézből is, és felvethesse saját elképzeléseit. – Végtére is – biztatgatta Pipo –, mindannyian egyformán vakok vagyunk! Pipo előre látta, mi fog történni. Libo magánakvalóságát és visszafogottságát a vele egykorúak többsége hideg elzárkózásnak

vélte, nem igazán barátkoztak vele, és Libo se szívesen ment közéjük. Novinha zárkózottsága még látványosabb volt, a pequeninók iránti érdeklődés azonban közel hozta őket egymáshoz. Ki mással beszélhettek volna a malackákról, ha nem egymással, hiszen Pipón kívül senki se értette, hogy miről is beszélnek. Együtt tartottak szünetet, és addig nevettek a közös vicceken, amiket egyetlen más luso sem értett volna meg, amíg a könnyeik nem potyogtak. Annak mintájára, hogy a malackák minden egyes fát elneveztek az erdőben, Libo játékosan elnevezte a Zenador Állomás összes bútordarabját, és néha bejelentette, hogy egyiknek-másiknak épp rossz kedve van, és nem szabad zavarni. – Ne ülj rá Székecskére! Már megint menstruál. Nem láttak egyetlen pequenino nőstényt sem, és a hímek pedig mindig szinte vallásos áhítattal beszéltek róluk, így hát Novinha írt egy vicces jelentéssorozatot egy képzeletbeli pequenino asszonyságról, a nevetségesen követelőző és hisztis Mélyentisztelt Anyáról. De nem csak mindig móka és kacagás volt az életük. Voltak problémák is, volt min aggódniuk, és egyszer komolyan megijedtek, hogy sikerült pont azt tenniük, amit a Csillagközi Kongresszus olyan elszántan próbált megakadályozni – radikális változást hoztak a pequeninók társadalmába. Természetesen az egész Turkásszal kezdődött. Turkásszal, aki továbbra sem adta fel, hogy lehetetlen kérdésekkel bombázza őket. – Ha nincs más emberváros, akkor hogyan háborúztok? Abban nincs semmi dicsőség, ha a kicsiket ölitek meg! Pipo dadogott valamit, hogy sosem bántanák a kicsiket, a pequeninókat, de tudta, hogy valójában Turkász nem ezt kérdezte. Már évek óta tisztában volt vele, hogy a pequeninók ismerik a háború fogalmát, de ezután a szóváltás után Libo és Novinha

napokig azon vitatkoztak, hogy Turkász kérdése mit bizonyít: a malackák kívánatosnak tartják a háborút vagy csak elkerülhetetlennek? Turkász más információmorzsákat is elejtett, volt köztük fontos, és volt köztük lényegtelen – de jelentős részük fontosságát még meg sem tudták ítélni. A maga módján Turkász volt az élő bizonyítéka annak, milyen bölcs döntés, hogy a xenológusoknak tilos olyan kérdést feltenniük, amiből kiderülhet, milyen választ várnak, azaz az emberek mit hogyan intéznek maguk között. Turkász kérdései gyakran több mindent megválaszoltak, mint az, amit az ő kérdéseikre adott válaszul. De az utolsó információ, amit Turkásztól kaptak, mégsem kérdés formájában érkezett. Találgatás volt, Libónak mondta négyszemközt, miközben Pipo a többiekkel nézte, hogyan is építik rönkházaikat. – Tudom, tudom – mondta Turkász –, tudom, Pipo miért van még életben! Az asszonyaitok túl buták ahhoz, hogy rájöjjenek, milyen okos! Libo próbálta értelmezni ezt a látszólag értelmetlen megjegyzést. Mit gondolhatott Turkász? Hogy ha az embernők okosabbak lennének, megölnék Pipót? Rossz érzés volt gyilkosságról beszélni. Nyilván nagyon fontos téma, de Libo nem tudta, hogyan kezelje. Nem hívhatta segítségül Pipót, mert Turkász láthatóan úgy akarta megbeszélni a dolgot, hogy Pipo ne hallja. Látva, hogy Libo nem válaszol, Turkász erősködni kezdett. – A nőstényeitek gyengék és buták. Mondtam a többieknek is, és azt mondták, megkérdezhetlek. Az asszonyaitok nem látják, Pipo milyen okos. Ugye? Turkász nagyon izgatottnak tűnt, zihált, és négyesével-ötösével tépkedte a szőrt a karjáról. Libónak valamit mondania kellett. – A legtöbb asszony nem is ismeri őt! – mondta.

– De akkor honnan fogják tudni, ha meg kell halnia? – kérdezte Turkász. Aztán hirtelen megdermedt, és nagyon hangosan megjegyezte. – Olyanok vagytok, mint a cabrák! Pipo csak most került elő, és nem értette, mi lehet a kiabálás oka. Azt egyből látta, hogy a helyzet irányítása kicsúszott Libo kezéből, de arról fogalma sem lehetett, miről beszélgettek – így azt sem tudta, hogyan segítsen. Csak azt tudta, hogy Turkász azt állítja, az emberek – de legalábbis Pipo és Libo – olyanok, mint a prérin csordákban legelésző hatalmas jószágok, a carbák. Pipo még azt sem tudta volna megmondani, Turkászt dühíti a felfedezés, vagy örömét leli benne. – Cabrák vagytok! Ti döntötök! – bökött először Libo, aztán Pipo felé. – Nem a nők döntenek az életetekről, hanem ti magatok! Épp, mint a csatában! Pipónak fogalma sem volt róla, Turkász miről beszél, de azt látta, hogy minden pequenino mereven áll, akár a fatönkök, és várják, hogy ő – vagy Libo – mit válaszol erre a merész állításra. Libo láthatóan túlságosan is megijedt Turkász furcsa viselkedésétől ahhoz, hogy válaszolni merjen. Pipo pedig nem látta értelmét másnak, mint az igazságnak: végtére is, ez viszonylag egyértelmű és lényegtelen információ volt az emberi társadalomról. Ütközött ugyan azokkal a szabályokkal, amiket a Csillagközi Kongresszus előírt neki, de ha nem válaszol, azzal még nagyobb kárt okozott volna, így hát nem habozott. – A nők és a férfiak együtt döntenek, vagy ki-ki magára nézve dönt – mondta Pipo. – Senki sem dönt a másik helyett! A malackák láthatóan erre vártak. – Cabrák – ismételgették egyre, aztán kurjongatva, füttyögve odaszaladtak Turkászhoz. Felkapták, és elrohantak vele az erdőbe.

Pipo követni próbálta őket, de két malacka megállította. A fejüket rázták: réges-rég megtanulták már ezt az emberi gesztust, de még erősebb jelentéstartalommal ruházták fel. Abszolút tilos volt Pipónak utánuk mennie. A nőstényekhez mentek, és ez volt az a hely, ahová a pequeninók kikötötték, hogy az emberek soha nem tehetik be a lábukat. Hazafelé menet Libo beszámolt róla, hogyan is kezdődött az egész. – Tudod, mit mondott Turkász? Hogy a mi asszonyaink gyengék és buták. – Mert sosem találkoztak Bosquinha polgármester asszonnyal. Vagy édesanyáddal! Libo felnevetett, mert az édesanyja, Conceigao, olyan vasszigorral uralkodott a rá bízott archívum fölött, mintha a vad mato egy ősi estagaója lett volna: aki oda belépett, annak mindenben az ő törvényeit kellett elfogadnia. De ahogy nevetett, Libo érezte, hogy valami felett elsikkadt, egy fontos gondolatrészletet elvesztett – miről is beszéltek? Aztán tovább csevegtek, Libo pedig elfelejtette, és nemsokára már arra sem emlékezett, hogy valamit elfelejtett. Éjjel dobolást hallottak, Pipo és Libo úgy vélték, ez csak valamiféle ünnepség része lehet. Nem történt meg túl gyakran; mintha hatalmas dobokat vertek volna súlyos botokkal. De aznap éjjel egy örökkévalóságnak tűnt, csak ünnepeltek és ünnepeltek. Pipo és Libo azon tanakodtak, talán az emberek közti nemi egyenjogúság felismerése reményt adott a pequenino hímeknek is a felszabadulásra. – Azt hiszem, előfordulhat, hogy a pequeninók életét befolyásoltuk a legutóbbi információval – jegyezte meg Pipo komoran. – Ha rájövünk, hogy valódi változást idéztünk elő, azt

jelentenem kell, és a Kongresszus esetleg úgy dönthet, hogy egy időre fel kell függesztenünk a pequeninókkal való kapcsolatot. Akár évekre is! Kijózanító gondolat volt, hogy ha alaposan végzik a munkájukat, annak könnyen az lehet a következménye, hogy a Csillagközi Kongresszus megtiltja, hogy egyáltalán dolgozzanak. Reggel Novinha elkísérte őket a kapuhoz. Az emberi várost magas kerítés választotta el az erdős domboktól, ahol a malackák éltek. Mivel Pipo és Libo még mindig egymást próbálták győzködni, hogy egyikük sem tehetett volna semmi mást, Novinha előre ment, és elsőként ért a kapuhoz. Amikor a többiek beérték, rámutatott egy frissen felásott vöröses parcellára, alig harmincméternyire a kaputól a domboldalon. – Ez új – mondta. – És van benne valami! Pipo kinyitotta a kaput, és Libo, lévén, hogy ő volt a fiatalabb, előrement felderíteni. Megállt a parcella szélén, majd teljesen megdermedt, és döbbenten meredt a földre. Pipo ezt látva szintén megállt, Novinha pedig hirtelen úgy megijedt, hogy a szabályokat figyelmen kívül hagyva átrohant a kapun. Libo hátrahajtotta a fejét, térdre roskadt, göndör hajába markolt, és felkiáltott kétségbeesésében. Turkász kiterítve hevert a földön. Kibelezték, de nem csak úgy felületesen: minden szervét gondosan elkülönítették, a végtagjait pedig csak az inak kötötték a törzséhez. A szerveket szimmetrikus mintában elrendezték a felszáradó vértől vöröslő földön. Libo kétségbeesett ordítása szinte már hisztérikus volt. Novinha letérdelt mellé, átölelte, és ringatva próbálta megnyugtatni. Pipo előszedte a kis fényképezőgépet, és minden szögből megörökítette a szörnyűséget, hogy később a számítógép kielemezhesse a részleteket.

– Még életben volt, amikor ezt tették vele – bökte ki Libo, amikor megnyugodott annyira, hogy beszélni tudjon. Még most is lassan, óvatosan mondta ki a szavakat, mintha csak most tanulná a nyelvet. – Annyi vér van a földön, olyan messzire szétfröccsent... a szívének még vernie kellett, amikor felvágták a mellkasát! – Majd később megbeszéljük – mondta Pipo. Libónak hirtelen tökéletesen élesen bevillant, mit felejtett el előző nap. – Amit Turkász a nőkről mondott... Ők döntik el, mikor halnak meg a férfiak. Elmondta nekem, de én... – nem folytatta. Persze, hogy nem tett semmit! A törvény kimondta, hogy nem tehet semmit. És ebben a pillanatban eldöntötte, hogy gyűlöli a törvényt. Ha a törvény azt jelentette, hogy hagynia kellett, hogy Turkász így végezze, akkor a törvény semmit sem ért. Turkász értelmes lény volt. Nem lehetett félreállni, és hagyni, hogy ilyesmi történjen egy értelmes lénnyel, csak mert tanulmányozta a fajtáját. – Nem akarták meggyalázni – mondta Novinha. – Ha egyvalamiben biztosak lehetünk, az az, hogy mennyire szeretik a fákat. Látod? – A pequenino mellkasüregének a közepén, ahonnan kivették a szerveket, egy kis növény zöldellt. – Így ültettek fát a sírjára... – Most már tudjuk, miért van minden fájuknak neve – jegyezte meg Libo keserűen. – Sírfaként ültették a halálra kínzott malackák fölé! – Itt kifejezetten nagy erdőségről van szó – válaszolta Pipo higgadtan. – Kérlek, ne bocsátkozz találgatásokba ezzel kapcsolatban! Megnyugtatta őket a hűvös, ésszerű hang, és a tény, hogy Pipo ragaszkodott hozzá, még ebben a helyzetben is viselkedjenek

tudósként. – Mitévők legyünk? – kérdezte Novinha. – Neked például rögtön vissza kell menned a fal túloldalára – válaszolta Pipo. – Tilos ide kijönnöd! – De én nem... mármint a testtel... azzal mitévők legyünk? – Azzal semmi dolgunk – mondta Pipo. – A pequeninók csak azt tették, amit a pequeninók tenni szoktak, és csak a pequeninók tudják, miért. Felsegítette Libót. A fiúnak egy pillanatra nehézséget okozott talpon maradnia, és az első pár lépésnél mindkettőjükre rátámaszkodott. – Mit mondtam? – suttogta. – Azt sem tudom, mit mondtam, amivel megöltem! – Nem te voltál az – mondta Pipo –, hanem én. – Mi van, azt hiszitek, tiétek a malackák? – csattant fel Novinha. – Azt hiszitek, az egész világuk körülöttetek forog? Te magad mondtad, a pequeninók csinálták, és csak a pequeninók tudják, miért. Elég egyértelmű, hogy nem ez az első eset... túlságosan is ügyesek voltak a kizsigerelésben ahhoz, hogy most kezdjék. Pipo fekete humorral fogadta a kirohanást. – Nekünk annyi, Libo! Novinha többet tud a xenológiáról, mint mi együttvéve! – Igaza van – mondta Libo. – Bármi váltotta is ki ezt az esetet, nem először csinálták. Ez bevett szokás lehet náluk – mondta higgadtságot erőltetve magára. – De az úgy még rosszabb, nem? – kérdezte Novinha. – Szokásuk elevenen kibelezni egymást... – Felnézett a dombtetőn kezdődő erdőre, és beleborzongott a gondolatba, hogy hány fa gyökerezhet egykori malackákból.

Pipo elküldte a jelentését az ansible-en keresztül, és a számítógép ezúttal nem tiltakozott a beállított magas prioritási szint miatt. A férfi a fegyelmi bizottságra bízta, hogy leállítják-e a malackákkal való kapcsolattartást. A bizottság nem talált semmiféle végzetes hibát. „Lehetetlen volna eltitkolni a nemek közti viszonyt, mivel egy nap még megeshet, hogy lesz női xenológusunk” mondta ki a jelentés, „és nem találunk egy olyan pontot sem, ahol ne ésszerűen és megfontoltan járt volna el. Meg nem erősített feltételezésünk, hogy valamiféle hatalmi harcba keveredhettek, melyből végül Turkász került ki vesztesen”, valamint, hogy „a megfelelő óvintézkedések mellett folytatni kell a kapcsolatot”. Mindenben őket igazolta a döntésük, de így sem volt könnyű elfogadni. Libo a malackák között nőtt fel, legalábbis rengeteget hallott róluk az apjától. Sokkal jobban ismerte Turkászt, mint a családján és Novinhán kívül bármelyik más embert. Napokig a Zenador Állomás felé se nézett, és hetekig képtelen volt visszamenni az erdőbe. A malackák semmi tanújelét nem adták annak, hogy bármi megváltozott volna köztük, sőt, ha lehet, még nyitottabbak és barátságosabbak voltak, mint annak előtte. Turkászt senki sem emlegette, legmélyebben Pipo és Libo hallgattak róla. De az emberi oldalon volt változás. Pipo és Libo sosem távolodtak el egymástól pár lépésnél messzebbre, ha a malackákkal voltak. A borzalmas nap fájdalma és bánata még közelebb hozta egymáshoz Libót és Novinhát, mintha a sötétség erősebb kapocs lett volna számukra, mint a fény. A malackák innentől kezdve kiszámíthatatlannak és veszélyesnek tűntek, olyannak, amilyenek az emberi kapcsolatok mindig is voltak. Pipo és Libo közt ott feszült a kérdés, hogy végül kinek a hibája volt az egész, hiába próbálták megnyugtatgatni egymást. Az egyetlen jó és megbízható dolog Libo

életében Novinha volt, Novinha életében pedig Libo. Bár Libónak volt anyja és voltak testvérei, akikhez mindig hazatérhet, a fiú és Novinha úgy viselkedtek, mintha a Zenador Állomás valamiféle sziget volna, Pipo pedig egy szeretetteljes, de zárkózott Prospero. Azon tűnődtek egyre, hogy vajon a pequeninók olyanok, mint Ariel, és a boldogság felé vezetik az ifjú szerelmeseket, vagy inkább aprócska Calibanok, akik ugyan uralkodnak magukon, de csak azt várják, mikor gyilkolhatnak újra. Pár hónappal később Turkász halála emlékké fakult, és a három tudós újra nagyokat nevetett, bár nem olyan felszabadultan, mint annak előtte. Mire a két gyerek tizenhét éves lett, Libo és Novinha annyira biztosak voltak a másikba, hogy rendszeresen beszéltek arról, mit csinálnak majd együtt öt, tíz, húsz év múlva. Pipo sosem vesződött azzal, hogy megkérdezze, terveznek-e összeházasodni. Végtére is, gondolta, reggeltől estig a biológiát tanulmányozzák együtt. Idővel csak rájönnek majd, hogyan kereshetnek stabil és társadalmilag is elfogadott szaporodási stratégiát. Addig meg épp elég volt, ha azon vitatkoznak, hogy a pequeninók vajon hogyan szaporodnak, figyelembe véve, hogy a hímeknek nem volt látható szaporítószervük. A feltételezések, hogy a pequeninók hogyan keverhetik a genetikai állományukat, kivétel nélkül olyan malac viccekbe torkolt, hogy Pipónak nagy önuralomra volt szüksége, hogy úgy tegyen, mintha nem találná mókásnak a dolgot. A Zenador Állomáson néhány éven át átélhette a valódi összetartozást ez a két zseniális ifjú elme, akik máskülönben magányra voltak ítélve. Egyikükben sem merült fel, hogy az idillnek hirtelen és kegyetlenül vége szakadhat mindörökre, ráadásul olyan körülmények között, hogy az végighullámzik a Száz Világon is. Olyan egyszerű volt, olyan közhelyes. Novinha a legyek fertőzte

folyami nád genetikai felépítését tanulmányozta, amikor felfedezte, hogy ugyanaz a sejtnél kisebb struktúra, ami a descoladát okozta, jelen van a nád sejtjeiben is. Számos más sejtszerkezetet is felvetített a levegőbe a számítógép-terminál fölé, és forgattatta őket. Mindegyikben ott volt a descolada ágens. Odahívta Pipót, aki épp a malackáknál tett előző napi látogatásról írottakat nézte át. A számítógép lefuttatott egy összehasonlítást az összes sejtről, amiből Novinhának sikerült mintát szereznie. Függetlenül attól, milyen funkciót töltöttek be, vagy milyen fajból származtak, a lusitaniai életformák minden sejtjében ott volt a descolada-test, és a számítógép szerint a kémiai arányok tökéletesen azonosak voltak mindben. Novinha arra számított, Pipo majd bólogat, azt mondja neki, nahát, ez érdekes, talán még valamiféle hipotézist is felvet. Ehelyett leült, és lefuttatta még egyszer ugyanazt a vizsgálatot, miközben arról faggatta a lányt, hogyan is működnek ezek a számítógépes összehasonlítások, és hogy valójában mit csinált a descolada-test. – Apának és anyának sosem sikerült kitalálnia, mi indítja be, de a descolada-test ezt a kis fehérjét, vagy én úgy gondolom, inkább pszeudofehérjét, indítja be, ami megtámadja a genetikai molekulákat, és az egyik végénél kezdve felfejti középen az egészet. Azért nevezték el descoladornak: az emberekben is szétnyitja a DNS-t. – Mutasd meg nekem, hogy mit tesz az itteni sejtekkel! Novinha beindította a szimulációt. – Nem, ne csak a genetikai molekulát, a sejt egész környezetét! – Csak a sejtmagban van – válaszolta a lány. Kiszélesítette a mezőt, hogy több változót mutasson. A számítógép lassabb lett, mert most már a sejtmagban lévő anyag több millió véletlenszerű elrendezését kellett másodpercenként elemeznie. A nád sejtjében

kettéhasadt a genetikai molekula, és nagy fehérjék csatlakoztak azonnal a kinyílt szálakra. – Az emberekben a DNS próbál újrakombinálódni, de a fehérjék véletlenszerűen befurakodnak, és egyik sejt bolondul meg a másik után. Néha megállíthatatlan osztódásba kezdenek, mint a rákos sejtek, néha elpusztulnak. De a legfontosabb az, hogy az emberi szervezetben a descolada-testek maguk is őrült mód szaporodnak, és sejtről sejtre terjednek. És természetesen minden lusitaniai sejtben már eleve ott vannak. De Pipót nem is érdekelte, mit mond. Amikor a descolador végzett a nád genetikai molekulájával, egyik sejtről a másikra nézett. – Ez nem csak fontos, ez ugyanaz – mondta. – Ez ugyanaz a dolog! Novinha nem jött rá azonnal, mit vett észre. Mi ugyanaz? Micsoda? Nem volt ideje megkérdezni sem. Pipo már fel is pattant a székből, felkapta a kabátját, és az ajtóhoz rohant. Odakinn szemerkélt az eső. Pipo csak hátrakiáltott a lánynak. – Mondd meg Libónak, hogy ne jöjjön utánam, csak mutasd meg neki is ezt a szimulációt, hátha ő is rájön a dologra, mielőtt visszaérek! Tudni fogja... ez megválaszolja a nagy kérdést! Az összes kérdést! – Mondd el, hogyan! A férfi felnevetett. – Ne kíváncsiskodj! Libo majd elmagyarázza, ha nem jössz rá magadtól! – Hova mész? – Megyek megkérdezni a pequeninókat, hogy igazam van-e, hová máshová? De tudom, hogy nem tévedek, még ha hazudnának is róla. Ha nem jövök vissza egy órán belül, elcsúsztam az esőben, és eltörtem a lábam!

Libo nem látta a szimulációt. A tervezőbizottság ülése órákon át húzódott, belevesztek a vitába, hogy bővítsék-e a már meglevő legelőket, és a gyűlés után Libónak még el kellett mennie, hogy elintézze a heti bevásárlást. Mire visszaért, Pipo már órák óta távol volt, kezdett besötétedni, és a szakadó jeges eső lassan havazásba fordult át. Ekkor utána indultak: féltek, hogy órákon át kereshetik majd az erdőben. De hamarabb rátaláltak, mint várták. A teste már kezdett kihűlni a hóban. A malackák még csak egy fát sem ültettek a mellkasába.

2 Trondheim

Mélységesen sajnálom, hogy nem tudom teljesíteni az őslakos lusitaniaiak udvarlási és házassági szokásainak részletesebb ismertetésére vonatkozó kérését. Ez nyilván elképzelhetetlen szomorúsággal töltheti el, máskülönben nyilván nem kérelmezte volna, hogy a Xenológlai Társaság megfeddjen, amiért nem kielégítő az együttműködésem az Ön kutatásával. Ahányszor csak egy reménybeli xenológus panasszal él, amiért nem kapja meg az általa elvárt adatokat a pequeninók között végzett megfigyelő munkámból, azt javaslom neki, olvassa el újra a törvény által rám rótt megszorításokat. Egynél több segédet sosem vihetek magammal terepmunkára. Nem tehetek fel olyan kérdéseket, amiből bármi kiderülne az emberek életmódjáról, nehogy a pequeninók utánozni kezdjenek minket. Nem árulhatok el nekik információt, hogy azért cserébe válaszoljanak nekem. Nem használhatok technológiai vívmányokat a jelenlétükben, beleértve a kép- és hangrögzítő eszközöket, számítógépeket, vagy akár a mesterségesen előállított tollat, amivel mesterségesen előállított papírra írnék; és nem figyelhetem meg őket a tudtuk nélkül. Tömören összefoglalva: nem tudom megmondani Önnek, miként szaporodnak a pequeninók, mert úgy döntöttek, nem szaporodnak a jelenlétemben. Persze, hogy ez hátráltatja a kutatását! Persze, hogy abszurd következtetéseket vonunk le a pequeninókról! Ha ugyanazokkal a

megkötésekkel kellene vizsgálnunk az Ön egyetemét, amik a lusitanlai őslakosok megfigyelésekor korlátoznak minket, kétségkívül azt a következtetést vonnánk le, hogy az emberek egyáltalán nem szaporodnak, nincsenek rokonságon alapuló közösségek, és egész életciklusukat a lárva-tanuló állapotból a kifejlett professzorrá alakulás határozza meg. Azt is hihetnénk, a professzoroknak jelentős hatalma van az emberi társadalomban. Egy hozzáértő vizsgálat természetesen hamar felfedné az efféle feltételezések pontatlanságát – de a pequeninók esetében a hozzáértő vizsgálat nem engedélyezett, sőt, fel sem merülhet. Az antropológia sohasem szigorúan vett természettudomány, a megfigyelő sosem azt a kultúrát éli meg, mint a résztvevő. De ez a tudományág természetes korlátja. Minket a mesterséges korlátok hátráltatnak – és rajtunk keresztül Önt is az hátráltatja. A jelen fejlődési ütemet figyelembe véve akár kérdőíveket is postázhatnánk a pequeninóknak, és várhatnánk, hogy tudományos esszék formájában válaszoljanak. #

(Joao Figueira Alvarez, válaszul Pletro Guatanlnnlnek, Szicíliai Egyetem, Milano kampusz, Etruria, poszthumusz publikáció, Xenológiai Tanulmányok, 22:4:49:193) #

Pipo halálhíre nem csak helyi érdekesség volt. Ansible-en keresztül azonnal továbbították a Száz Világ mindegyikére. Az első idegen faj, amit Ender fajirtása óta felfedezett az emberiség, megölte azt az embert, akit a megfigyelésükre küldtek. A kutatók, tudósok, politikusok és újságírók az esemény után pár órával már el is kezdtek állást foglalni a történtekről. Hamar konszenzusra jutottak. Egyetlen, tisztázatlan körülmények közt történt haláleset nem jelenti azt, hogy a Csillagközi Kongresszus malackákkal kapcsolatos politikája hibás

lenne. Épp ellenkezőleg: a tény, hogy csak egyetlen egy ember halt meg, az pont a passzív hozzáállás helyességét igazolja. Ennek megfelelően semmi mást nem kell tenni az elkövetkezendőkben, csak egy kicsit ritkítani a megfigyelés intenzitását. Pipo utódját arra utasították, hogy leggyakrabban is csak kétnaponta találkozzon a malackákkal, és sose töltsön velük egy óránál hosszabb időt. Nem szabad arra kényszerítenie a malackákat, hogy megválaszolják a Pipo halálát firtató kérdéseket. Az eddigi passzivitási irányelvet továbbra is követendőnek tartották. Sokan aggódtak Lusitania lakosainak lelkiállapota miatt. Számos új szórakoztató programot küldtek nekik ansible-en keresztül, bármilyen drága volt is az, hogy eltereljék a rettentő gyilkosságról a figyelmüket. Majd, miután úgy érezték, hogy mindent megtettek, amit csak egy Lusitaniától fényévekre élő framling tehetett, a Száz Világ népe visszatért a saját helyi gondjaihoz. Lusitanián kívül egyetlen ember volt csak a Száz Világ féltrillió emberi lénye között, aki úgy érezte, hogy Joao Figueira Alvarez, más néven Pipo halála nagyban megváltoztatta az ő életét is. Andrew Wiggin a holtak szószólójaként dolgozott Reykjavik egyetemi városkájában. Az északi kultúra közismert székhelye Trondheim fagyos világának közepén emelkedett a gránitba és jégbe mart, késpengeszerű fjord fölötti meredek hegyoldalon. Tavasz volt, kissé visszahúzódott már a hó; a még gyenge fűszálak, és a vézna kis virágok a nap felé kapaszkodtak éltető erőért. Andrew a csillagközi gyarmatosítás történetének napfényes hegycsúcsán ült, és csak fél füllel figyelte a diákok heves vitáját arról, hogy vajon a hangy háborúk megsemmisítő emberi győzelme szükséges előzménye volt-e az emberi terjeszkedésnek. Ezek a viták kivétel nélkül, és általában elég gyorsan a

szörnyeteg Ender gyalázásába torkoltak, aki a hangyok fajirtásakor a csillagflotta vezére volt. Andrew ilyenkor többnyire hagyta elkalandozni a gondolatait; nem mondhatni, hogy untatta volna a téma, de jobb szerette, ha nem kell részt vennie benne. Amikor azonban a fülében ékszerként hordott kis számítógépes implantátum beszámolt neki a lusitaniai xenológus, Pipo haláláról, Andrew hirtelen felkapta a fejét. Félbeszakította a tanítványait. – Mit tudtok a malackákról? – kérdezte. – Ők jelentik az egyetlen esélyt arra, hogy bűneink bocsánatot nyerjenek – válaszolta az egyik diák, aki jóval komolyabban vette Kálvint, mint Luthert. Andrew azonnal egy Plikt nevű tanítványára nézett, mert tudta, hogy a lány nem kedveli az efféle miszticizmust. – Nem az emberek lelki üdvéért léteznek, még akkor sem, ha a megváltásunkról volna szó – jelentette ki a lány mélységes megvetéssel. – Igazi ramanok, épp, mint a hangyok! Andrew biccentett, de a homlokát ráncolta. – Olyan kifejezést használtál, ami még nem elterjedt koine. – Pedig annak kellene lennie – válaszolta Plikt. – Trondheimben mindenkinek, sőt, a Száz Világ összes északijának olvasnia kellett volna már Démoszthenész: Wutan története Trondheimben című könyvében! – Kellett volna, de nem olvastuk – sóhajtott az egyik tanítvány. – Ne hagyja már, hogy így fellengzősködjön, Szószóló! – mondta egy másik. – Plikt az egyetlen nő, aki képes ülve is magas lóról beszélni a többiekhez! Plikt lehunyta a szemét. – Az északi nyelv az idegenség fogalmának négy fokozatát ismeri. Az első a más vidékről való, az utlanning, az az idegen,

akiről tudjuk, hogy a mi világunkból származó ember, de más városból vagy országból jött. A második a framling; Démoszthenész épp csak elhagyja az ékezetet az északi framling szóról. Ezt az idegent is emberként tartjuk számon, de más világból származik. A harmadik a raman, az az idegen, akit embernek tartunk, bár más fajhoz tartozik. A negyedik az igazi idegen, a varelse, idetartoznak az állatok is, mert velük nem tudunk kommunikálni. Élnek, de nem tudjuk kitalálni, mi motiválja a cselekedeteiket. Lehet, hogy értelmesek, lehet, hogy rendelkeznek én-tudattal, de semmit sem tudhatunk róluk biztosan. Andrew-nak feltűnt, hogy a tanulók egy része ingerülten mocorog. Ezt szóvá is tette. – Azt hiszitek, Plikt arroganciája bosszant titeket, de erről szó sincs. Plikt nem arrogáns, csak precíz. Ti valójában teljesen jogosan szégyenkeztek, amiért még nem olvastátok Démoszthenész történelmi beszámolóját a tulajdon népetekről, és szégyenetekben bosszankodtok Plikten, mert ő nem vétkes ebben a bűnben. – Azt hittem, a szószólók nem hisznek a bűn fogalmában – morogta az egyik fiú durcásan. Andrew elmosolyodott. – Te hiszel a bűnben, Styrka, és ez a hited határozza meg a cselekedeteidet. Benned hát létezik a bűn fogalma, és téged ismerve ez a szószóló itt szintén kénytelen hinni a bűnben. Styrka nem törődött bele a vereségbe. – Mi köze ennek a sok fecsegésnek az utlanningokról és a framlingokról, meg a ramanokról és a varelsékről Ender fajirtásához? Andrew Plikthez fordult. A lány gondolkozott egy pillanatig. – Igenis van köze ehhez az ostoba vitához, amit eddig folytattunk. Az idegenség fogalmának északi fokozatain át

megvizsgálva láthatjuk, hogy Ender nem volt igazi fajirtó, mert amikor elpusztította a hangyokat, még varelseként ismertük őket; és csak hosszú évekkel később, amikor az eredeti Holtak Szószólója megírta A Boly Királynője és a Hegemónt, akkor értette meg először az emberiség, hogy a hangyok valójában nem varelsék voltak, hanem ramanok. Addig nem értették egymást a hangyok és az emberek. – A fajirtás az fajirtás – makacskodott Styrka. – Attól, hogy Ender nem tudta, hogy ramanok, még éppúgy elpusztultak mind egy szálig! Andrew nagyot sóhajtott Styrka megingathatatlan hozzáállása láttán. A reykjaviki kálvinisták közt divatos volt megtagadni, hogy az emberi motiváció bármit is számítana a cselekedet elbírálásakor. Számukra a tettek önmagukban voltak jók vagy rosszak. Mivel a holtak szószólói úgy tartották, a jó és a gonosz csak az emberi motiváció szintjén létezik, és nem jelenik meg a cselekedetben, a Styrkához hasonló tanulók elég ellenségesek voltak Andrew-val. Szerencsére Andrew-t nem zavarta a dolog: értette, mi vezeti őket. – Styrka, Plikt, hadd vessek fel egy másik esetet! Tételezzük fel, hogy a malackák, akik megtanultak starkul, és akiknek a nyelvét szintén megtanulta pár ember, ezek a malackák egyszerre mindenféle provokáció nélkül halálra kínozzák azt a xenológust, akit a megfigyelésükre küldtek. Plikt azonnal ugrott a kérdésre. – Honnan tudhatnánk, hogy bármiféle provokáció nélkül történt? Lehet, hogy ami nekünk ártatlan apróságnak tűnik, az számukra elviselhetetlen provokáció! Andrew elmosolyodott. – Ez igaz. De akárhogy is, a xenológus nem ártott nekik semmivel, az általunk vallott értékrendek alapján nem érdemelt

kínhalált. Nem lehet, hogy ez az érthetetlen gyilkosság önmagában azt bizonyítja, hogy a malackák varelsék, és nem ramanok? Most Styrka ragadta magához a szót: – A gyilkosság az gyilkosság. Semmi értelme varelsékről és ramanokról hablatyolni! Ha a malackák ölnek, akkor gonoszak, és a hangyok is gonoszak voltak. Ha valaki gonoszul cselekszik, akkor az gonosz is! Andrew bólintott. – Ez itt a dilemma! Ez itt a gond! Vajon a cselekedet maga is gonosz volt, vagy a malackák megítélése szerint helyénvaló? Vajon a malackák varelsék vagy ramanok? Hallgass el egy pillanatra, Styrka! Ismerem az összes kálvinista érvedet, de ezt a doktrínádat maga Kálvin János is ostobaságnak tartaná! – Mit tud arról, hogy Kálvin mit... – Kálvin halott – ordított rá Andrew –, így hát jogomban áll szólni helyette! A tanulók felnevettek, Styrka pedig durcásan elhallgatott. Okos kölyök volt, Andrew is tudta, és azt is érezte, hogy makacs kálvinizmusa legfeljebb a diplomáig tart ki, bár fájdalmas és hosszú folyamat lesz, amíg elszakad tőle. – Talman, Szószóló – mondta Plikt. – Úgy beszél, mintha ez a feltételezett esemény valóban megtörtént volna, mintha a malackák valóban megölték volna a xenológust! Andrew komoran bólintott. – Így történt. Ez a hír felébresztette az emberek és hangyok közti ősi konfliktus visszhangjait. – Nézzetek magatokba! – mondta Andrew. – Rá fogtok jönni, hogy a Fajirtó Ender ellen érzett gyűlölet, vagy a hangyok halála fölött érzett gyász alatt ott lapul valami sokkal mélyebb is. Féltek az idegentől, még az utlanningtól és a framlingtól is. Ha arra

gondoltok, hogy egy idegen megöl valakit, akit ismertek és becsültök, akkor nem számít, hogy néz ki. Akkor varelse lesz, vagy még rosszabb, djur, a vértől csöpögő agyarú, éjszakai vad bestia! Ha a falutokban csak nektek lenne fegyveretek, és a vadállat, ami a közösség egyik tagját már széttépte, újra közeledne, akkor megtorpannátok, hogy megkérdezzétek tőle, hogy érzi magát, vagy inkább azon lennétek, hogy megmentsétek a falut, azokat, akiket ismertek, akik tőletek függnek? – Az érvei alapján most rögtön meg kéne ölnünk a malackákat, bármilyen primitívek és tehetetlenek is! – kiáltott fel Styrka. – Az érveim alapján? Csak feltettem egy kérdést. A kérdés nem érv, hacsak nem hiszed, hogy tudod, mi lenne rá a válaszom, és biztosíthatlak, Styrka, hogy fogalmad sincs róla. Gondolkozzatok el a dolgon. Az órának vége. – Erre visszatérünk holnap? – kérdezték a tanítványai. – Ha akarjátok – válaszolta Andrew. De tudta, hogy ha meg is beszélik, azt majd nélküle teszik. Számukra a Fajirtó Ender-kérdése teljességgel elméleti volt. Végtére is a hangy háborúk óta több mint háromezer év telt el. 1948 év telt el a Csillagközi Törvények elfogadása óta, és Ender a CST előtti 1180-ban pusztította el a hangyokat. De Andrew számára nem volt olyan távoli ez az eseménysorozat. Jóval többet utazott a csillagok között, mint arról bármelyik tanítványa is álmodni mert volna. Huszonöt éves korától Trondheimre érkeztéig nem töltött hat hónapnál többet egyetlen bolygón sem. A világok közti fénysebességű utazás során úgy ugrott át az időn, mint ahogy a kavics kacsázik a vízen. A tanítványainak fogalma sem volt róla, hogy a holtak itteni szószólója, aki nem lehetett harmincöt évesnél idősebb, igencsak tiszta emlékekkel rendelkezik a háromezer évvel korábbi eseményekről. A tanítványainak fogalma sem volt róla, milyen

mélyen ég benne Ender kérdésének ősi bűntudata, és hogy hány ezerszer válaszolta már meg, de egyik válasz sem volt elég kielégítő. A trondheimiek csak a holtak szószólójaként ismerték a tanárukat; nem tudták, hogy amikor gyerekkorában a nővére, Valentine nem tudta kiejteni a nevét, az Andrew-t, akkor Endernek szólította, és ezen a néven lett hírhedt még a tizenötödik születésnapja előtt. Hadd vitassa csak meg az engesztelhetetlen Styrka és az elemző Plikt Ender bűnösségének dolgát! Andrew Wigginnek, a Holtak Szószólójának ez nem csupán elméleti kérdés volt. És most, ahogy felgyalogolt a sáros, füves hegyoldalon a hűvös napsütésben, Ender – Andrew, a szószóló – csak a malackákra tudott gondolni. Máris megmagyarázhatatlan gyilkosságokat követnek el, épp, ahogy a hangyok tették nagy gondatlanul, amikor először találkoztak az emberekkel. Tényleg elkerülhetetlen, hogy az idegenek találkozásakor mindig vér folyjon? A hangyok könnyedén ölték az embereket, mert nekik bolytudatuk volt, és számukra az egyén élete annyit számított, mint egy kihullott hajszál. Az, hogy megöltek pár embert, számukra csak annyit jelentett, mintha köszöntek volna, amikor egy új vidékre érkeztek. Vajon a malackáknak is valami hasonló okuk lehet a gyilkosságra? De az a hang a fülében kínzásról beszélt, rituális gyilkosságról, hasonlóról, mint ahogy a malackák az egyik saját fajtársukat is kivégezték. A malackáknak nem volt bolytudatuk, nem hangyok voltak, és Ender Wigginnek tudnia kellett, miért tették. – Mikor hallott a xenológus haláláról? Ender megfordult. Plikt állt mögötte. A lány a nyomába szegődött, ahelyett, hogy visszament volna a diákok lakrészéül kijelölt Barlangokba. – Miközben beszéltünk. – Megérintette a fülét, célozva ezzel a

beültetett terminálra. – Óra előtt megnéztem a híreket. Semmi sem volt erről az esetről. Ha ez ansible-en keresztül érkezik, magas prioritású hír lett volna, és én is látom. Hacsak nem közvetlenül kapta meg az ansible-jelentést. Plikt láthatóan úgy sejtette, valami titokra bukkant. És valóban így is volt. – A szószólóknak elsőbbségi hozzáférésük van a nyilvános információhoz – mondta Ender. – Felkérte valaki, hogy beszéljen a xenológus haláláról? A férfi megrázta a fejét. – Lusitania katolikus engedély alá esik. – Épp erre gondoltam – mondta a lány. – Ott nem lesz saját szószólójuk. De mégis kénytelenek lennének beengedni egy szószólót, ha valaki erre kérné őket. És Trondheim a Lusitaniához legközelebb eső világ. – Senki sem hívott szószólót. Plikt megrángatta a ruhája ujját. – Miért van itt? – Tudod te is, miért jöttem. Wutan haláláról beszéltem. – Tudom, hogy a testvérével, Valentine-nel jött. Kettejük közül ő a népszerűbb tanár, mert megválaszolja a kérdéseket, és nem csak újabb kérdéseket ad helyettük! – Ez azért lehet, mert ő legalább néhány kérdésre tudja a választ. – Szószóló, el kell árulnia! Megpróbáltam kideríteni, kicsoda maga... kíváncsi voltam. A nevére például, vagy hogy honnan jött. De minden titkosítva van. Olyan szigorúan, hogy azt sem tudom kideríteni, milyen szinten van titkosítva! Maga a jóisten se tudna utánanézni a történetének!

Ender megfogta a lány vállát, és a szemébe nézett. – Semmi közöd nincs hozzá, hogy milyen szinten van titkosítva az aktám. – Maga sokkal fontosabb ember, mint bárki hinné, Szószóló! – nézett rá a lány. – Az ansible előbb jelent önnek, mint bárki másnak, ugye? És senki sem nézhet utána az önről szóló aktáknak. – Senki még csak meg sem próbálta. Téged miért érdekelt? – Én is szószóló akarok lenni – jelentette ki a lány. – Hát légy az! A számítógép megtaníthat mindenre. Nem olyan, mint egy vallás, nem kell megtanulnod a hittételeket! És most hagyj békén! – kicsit meglökte a lányt, ahogy utat tört magának. Plikt hátratántorodott, Ender pedig sietve távozott. – Én beszélgetni akarok magáról! – kiáltott utána a lány. – De még nem haltam meg! – kiáltott vissza a férfi. – Tudom, hogy Lusitániára megy! Tudom! Akkor többet tudsz, mint én magam, mormolta magában Ender. Megremegett, hiába sütött erősen a nap, és hiába volt rajta három pulóver, kirázta a hideg. Nem tudta, hogy Plikt ilyen indulatos is tud lenni. Nyilván valamiféleképp azonosult vele a lány. Megijesztette, hogy ilyen elkeseredetten akart tőle valamit. Már hosszú évek óta nem létesített valódi kapcsolatot senkivel a nővérén, Valentine-on kívül – Valentine-on, és persze azokon a halottakon kívül, akik történetét elmondta. Mindenki más, aki bármit is jelentett neki valaha életében, halott volt. Valentine-nal évszázadokkal, világokkal korábban elhagyták mindegyiküket. Taszította a gondolat, hogy épp Trondheim jeges földjében eresszen gyökeret. Mit akart tőle Plikt? Nem számít, úgysem fogja megtudni. Hogy merészelt követelőzni, mintha csak hozzá tartozna? Ender Wiggin nem tartozott senkihez. Ha a lány tudta volna, valójában kicsoda ő, undorodna tőle, és fajirtónak tartaná.

Vagy az emberiség megmentőjeként imádná. Ender emlékezett még rá, milyen volt, amikor az emberek így tekintettek rá, de azt sem szerette. Most is csak a jelenlegi szerepe szerint ismerték, szószólói titulusában, vagy mint talman, falante, spieler, vagy ahogy épp a Holtak Szószólóját hívták az adott város, nép vagy bolygó nyelvén. Nem sejtették sötét múltját. És nem is akarta, hogy többet tudjanak róla. Nem tartozott közéjük. Neki más feladata volt, másokhoz tartozott. Nem az emberekhez. És nem is a nyamvadt malackákhoz. Legalábbis azt hitte.

3 Libo

Feljegyzett étrend: elsősorban macio, a fákon megtelepedő merdonaindák közt élő fényes féreg. Néha láttuk, hogy capimszálakat rágcsálnak. Néha – véletlenül? – a macióval együtt eszik a merdonaleveleket is. Nem láttuk, hogy valaha bármi mást is ettek volna. Novinha kielemezte mindhárom ételt, a maciót, a capimszálakat és a merdonaleveleket – meglepő eredményre jutott. A pequeninóknak vagy nincs szükségük többféle fehérjére, vagy folyton éhesek. Az étrendjük aggasztóan szegény nyomelemekben. A kalciumbevitelük olyan alacsony, hogy arra kell gondolnunk, a csontjaik nem ugyanúgy hasznosítják a kalciumot, mint a mieink. Feltevés: mivel nem vehetünk szövetmintákat, a malackák anatómiájára és fiziológiájára vonatkozó ismereteink csak azokra a felvételekre támaszkodhatnak, amiket a Turkász néven ismert, elevenen kizsigerelt malacka teteméről készítettünk. Ennek ellenére vannak egyértelmű anomáliák. A malackák nyelve olyan elképesztően mozgékony, hogy bármilyen emberi hangot képesek megformálni vele, és számos olyat is ki tudnak ejteni, amit mi nem. Ez csak valamilyen adott céllal alakulhatott ki így. Talán azért, hogy a fakéreg repedéseiből, vagy a föld alatti bolyokból könnyebben kiszedhessék vele a táplálékot. De ha csináltak is ilyet az ősi malackák, a maiak már nem ezt teszik. Másik dilemma a bokáikon és a térdük belső felén lévő szarupárnák kérdése, melyek segítségével felmásznak a fára, és a lábuknál fogva lógnak lefelé. Az miért

fejlődött ki? Hogy a ragadozók elől menekülve könnyedén fel tudjanak mászni a fára? De Lusitanián nincs akkora ragadozó, ami elől menekülniük kellene. Hogy a fán lógva kutathassanak a kéregben megbúvó rovarok után? Ez magyarázná a nyelvük mozgékonyságát is, de hol vannak a rovarok? Mindössze két fajta létezik, a szívólégy és a pulador, de egyikük se fúrja magát a fák kérgébe, és a malackák nem is eszik meg őket. A maciók nagyok, a kéreg felszínén élnek, és a malackáknak elég lehúzniuk a merdonaindákat, hogy egyenek belőlük, még csak fel sem kell értük mászni a fára. Libo feltételezése: a nyelv és a fáramászáshoz szükséges szarus párnák egy másik környezetben alakultak ki, ahol a malackák változatosabb étrenden éltek, a rovarokat is beleértve. De valami – jégkorszak, vándorlás, járvány? – környezetváltozáshoz vezetett. Nem volt több kéregben rejtőző rovar, talán ekkor pusztultak ki a nagytestű ragadozók is. Ez megmagyarázná, hogy az igen kedvező körülmények dacára miért van olyan kevés faj Lusitanián. A kataklizma viszonylag új keletű lehetett – talán félmillió éves – és az evolúciónak még nem volt ideje, hogy új fajokat hozzon létre a kipusztultak helyett, ígéretes feltételezés, különösen, mivel a jelen környezetükben semmi sem indokolja a malackák létezésének szükségességét. Nincs vetélytársuk. Az általuk betöltött ökológiai szerepre megfelelnének az oposszumok is. Miért lehetett az intelligenciájuk előny az alkalmazkodásban? Talán túlzás kataklizma-elméletet gyártani arra, hogy megmagyarázzuk a malackák unalmas és tápanyagokban szegény étrendjét. Ockham borotvája5 [5Filozófiai elv, amely szerint két, az adott jelenséget egyformán jól leíró magyarázat közül azt érdemes választani, amelyik az egyszerűbb.] cafatokra vágná ezt az elképzelést. #

(Joao Figueira Alvarez, Munkajegyzetek 4/14/1948 CE. E., poszthumusz

publikálva a Lusitania kiválásának filozófiai gyökerei című kötetben, 2010-33-4-1090:4) #

Amint Bosquinha polgármester asszony megérkezett a Zenador Állomásra, a dolgok kicsúsztak Libo és Novinha kezéből. Bosquinha hozzá volt szokva, hogy ő irányít, és határozott fellépése sem hagyott sok helyet a tiltakozásnak vagy a kételkedésnek. – Te itt maradsz – mondta Libónak szinte azonnal, amint felmérte a helyzetet. – Amint megkaptam a hívást, elküldtem a Bírót, hogy értesítse édesanyádat. – Be kell hoznunk a holttestet – mondta Libo. – Hívtam néhány közelben lakó férfit is, hogy segítsenek – felelte a nő. – Peregrino püspök pedig már intézkedik a katedrális temetőjében lévő sírhelyéről. – Ott akarok lenni én is – makacskodott Libo. – Meg kell értened, Libo, hogy részletesen le kell fényképeznünk mindent! – Hiszen ezt én javasoltam a Csillagközi Bizottságnak küldendő jelentéshez! – De nem kellene ott lenned, Libo! – mondta Bosquinha ellentmondást nem tűrő hangon. – És szükségünk van a jelentésedre is. A lehető leghamarabb értesítened kell az esetről a Kongresszust. Képes vagy most megírni, amíg még frissek az emlékeid? A polgármester asszonynak igaza volt. Egyedül Libo és Novinha írhatták meg a hiteles jelentést, és minél hamarabb meg kellett ezt tenniük. – Megcsinálom – mondta Libo. – És te is, Novinha, a te megfigyeléseid is fontosak!

Külön-külön írjátok meg a jelentést, ne egyeztessetek! A Száz Világ csak rátok vár! A számítógépet már előkészítették, a jelentésük már írás közben elment ansible-en keresztül úgy, ahogy volt, hibákkal, javításokkal. A xenológiában legjártasabbak a Száz Világ mindegyikén Libo és Novinha begépelésével egyidőben olvashatták a jelentéseket. Mások azonnali számítógépes összefoglalót kaptak a történtekről. Huszonkét fényévnyire Andrew Wiggin is megtudta, hogy Joao Figueira „Pipo” Alvarez xenológust meggyilkolták a malackák, és még azelőtt beszámolt az esetről a tanítványainak, hogy a lusitaniaiak behozták volna Pipo holttestét Milagrébe. A jelentés végeztével Libót megint Lusitania vezetői vették körül. Novinha egyre növekvő aggodalommal nézte, hogy nehezítik meg Libo gyászát a kérdéseikkel. Peregrino püspök volt a legrosszabb, ő azzal próbálta megvigasztalni a fiút, hogy elmagyarázta, a malackák valószínűleg csak állatok, nincs lelkük, és az apját vadállatok tépték szét, nem értelmes lények gyilkolták meg. Novinha legszívesebben ráordított volna. Akkor Pipo egész életében vadállatokat tanulmányozott? És a halála nem gyilkosság volt, hanem csak Isten ujja? De Libo kedvéért visszafogta magát. A fiú szó nélkül végigülte a püspök beszédét, bólogatott is közben, és így, türelmesen végighallgatva sokkal hamarabb megszabadult tőle, mint Novinha tette volna az ellenérvek felsorakoztatásával. A kolostor feje, Dom Cristao nagyobb segítségükre volt, értelmes kérdésekkel állt elő a gyilkosság kapcsán, így Libo és Novinha végre elemezhettek, racionálisan, érzelmek nélkül értékelhették a helyzetet. De Novinha hamar abbahagyta a válaszolgatást. A legtöbben azt kérdezték, miért cselekedhettek ilyen szörnyűséget a malackák, de Dom Cristao arról faggatta őket, Pipo mit tehetett, ami kiváltotta saját halálát. Novinha tökéletesen

tisztában volt vele, Pipo mit tett – elárulta a malackáknak az ő szimulációja nyomán felfedezett titkot. De erről hallgatott, és Libo is mintha elfelejtette volna, mit mesélt neki pár órával korábban nagy sietve, mielőtt elindultak, hogy megkeressék Pipót. Még csak rá se nézett a szimulációra. Novinha nem is bánta; attól félt a legjobban, hogy netán eszébe jut. Dom Cristao kérdéseinek vége szakadt, amikor a polgármester asszony jó néhány férfi kíséretében visszatért. Ők segítettek behozni a holttestet. Mind bőrig áztak, hiába volt rajtuk műanyag esőkabát, összefröcskölte őket a sár: szerencsére a vért már lemosta az eső. Kivétel nélkül bocsánatkérően toporogtak, és kicsit megilletődve biccentettek Libo felé, szinte meghajoltak. Novinha úgy érezte, ez nem csak a szokásos zavar, amit azok jelenlétében éreztek az emberek, akiket nagyon közelről érintett a halál. Az egyik férfi Libóhoz fordult. – Akkor most te vagy a zenador, ugye? És ezzel a pár szóval fény derült furcsa viselkedésük okára. A zenadornak nem volt hivatalos pozíciója Milagrében, mégis sokra tartották – végtére is az ő munkája miatt hozták létre az egész kolóniát. Libo mostantól kezdve nem csak egy tanonc volt, döntéseket kellett hoznia, neve volt, a szavának pedig súlya, és a telep pereméről hirtelen a középpontba került. Novinha érezte, hogy ezzel fenekestül felfordul az ő élete is. Nem így kellett volna ennek történnie! Még évekig tanulhattam és dolgozhattam volna Libóval együtt Pipo mellett, ez lett volna az élet rendje. A kolónia xenobiológusaként már ő is tiszteletreméltó, felnőtt szerepet töltött be. Nem volt féltékeny Libóra, csak vele együtt gyerek szeretett volna még maradni néhány évig. Vagy ha lehet, örökre.

De Libo nem lehetett ebben a társa, nem lehetett már társa semmiben. Novinha hirtelen kristálytisztán látta, hogy a szobában mindenki Libóra figyel, az ő érzései, gondolatai és jövőbeli tervei voltak a középpontban. – Nem hibáztathatjuk a malackákat – mondta Libo –, sőt, még csak gyilkosságnak sem mondhatjuk, amit tettek. Nem tudhatjuk, apám mit tett, mivel provokálta őket. Később megpróbálom majd megérteni, de most csak az számít, hogy bármit tettek is, az számukra kétségkívül helyesnek tűnt. Mi vagyunk itt az idegenek, nyilván megszegtünk valami... tabut, valami törvényt, de apám fel volt erre készülve, mindig is tisztában volt vele, hogy ez bekövetkezhet. Mondják el az embereknek, hogy apám becsülettel halt meg, akár a katona a csatamezőn, vagy a pilóta az űrhajójában, hogy a kötelességét teljesítve vesztette életét! Ó, Libo, te szótlan fiúcska, milyen ékesszóló lettél most, hogy többé nem lehetsz már gyerek! Novinhát kétszeres gyász érzése kerítette hatalmába. El kellett fordítania a tekintetét Libóról. Egyenesen annak az egyetlen embernek a szemébe nézett, aki nem Libót figyelte. Fiatalkora ellenére nagyon magas fickó volt, és nagyon fiatal – fiatalabb, mint ő maga, döbbent rá a lány, mert felismerte: az alatta lévő osztályba járt annak idején. Egyszer még Dona Cristát is megkereste, hogy megvédje a fiút. Marcos Ribeira, igen, így hívták, de mindig csak Marcaónak szólították, mert olyan nagy volt. Nagy és buta, mondták a többiek, és egyszerűen csak Caónak csúfolták – ez a gúnynév még egy kutyához se illett. Novinha látta a szemében a dacos haragot, és egyszer látta azt is, hogy amikor már az elviselhetetlenségig kínozták a többiek, hogy vágott vissza az egyik kínzójának. Az áldozata az elkövetkezendő év túlnyomó részét gipszben töltötte. Persze mind azzal vádolták Marcaót, hogy provokáció nélkül

ütött – ez életkortól függetlenül sajátja mindenkinek, aki élvezi, ha kínozhat másokat, mind az áldozatot hibáztatja érte, különösen, ha az visszaüt. De Novinha nem tartozott a többi gyerek közé, ő éppúgy számkivetett volt, mint Marcao, csak kevésbé tehetetlen, nem falazott a többieknek, elárulta az igazat. Ez is hozzátartozott a tanulási folyamatához, ha egyszer majd el akarja mondani a malackák történetét. Marcao maga semmit sem jelentett neki. Az eszébe sem jutott, hogy a fiúnak talán jelentett valamit ez az eset, hogy talán úgy emlékezett rá, mint az egyetlen emberre, aki valaha kiállt mellette a többi gyerekkel vívott folyamatos harcban. Novinhának eszébe sem jutott ez az elmúlt években, mióta xenobiológus lett. És most itt volt, bemocskolta a Pipo halálának helyszínén ráfröccsent sár, az arca még elkínzottabb és állatiasabb volt, mint annak előtte, a szakadó eső és a verejték az arcára, fülére tapasztotta a haját. És miért bámult úgy rá? Le nem vette a pillantását Novinháról, akkor sem, amikor a lány határozottan visszanézett rá. Miért bámulsz?, kérdezte szótlanul a lány. Mert éhezem – válaszolta a fiú állatias tekintete. De nem, nem, ezt csak Novinha félelme látta bele, csak a gyilkos malackák látomása festette oda ezt a választ. Marcao semmit sem jelent nekem, és bármit gondol is, én sem jelentek neki ennél többet. De egy pillanatra valamiféle megérzés hasított bele. Az, hogy megvédte Marcaót, egészen mást jelentett neki, mint a fiúnak, olyannyira mást, mintha nem is ugyanazon az eseményen lettek volna. Az elméje ezt valahogy összekapcsolta azzal, hogy a malackák megölték Pipót, és nagyon fontosnak tűnt a gondolat, szinte mintha már közel járt volna, hogy megmagyarázza a történteket, de aztán a püspök újra elvitte az embereket, ezúttal a sírhoz, és a sok beszéd és sürgölődés közepette elsikkadt a

gondolat. Errefelé nem használtak koporsót a temetéshez, mert a malackák miatt betiltották a favágást. Pipo testét ennek megfelelően azonnal el kellett temetni, bár a sír mellett tartott gyászmisére csak másnap kerülhetett sor, vagy még később. Sokan részt akartak venni a zenador temetésén. Marcao és a többiek visszamentek az esőbe, és ott hagyták Novinhát és Libót, hadd birkózzanak meg mindazokkal, akik úgy döntöttek, nekik Pipo halálával sürgős elintéznivalójuk támadt az állomáson. Saját fontosságukról meggyőződött idegenek járkáltak ki-be; Novinha nem értette a motivációjukat, Libót pedig láthatóan nem érdekelte. Végül a Bíró állt meg Libo mellett, és a fiú vállára tette a kezét. – Természetesen te velünk jössz – jelentette ki. – Legalábbis ma estére. Miért épp velük? – kérdezte magában Novinha. Maga semmit se jelent nekünk, egyszer sem vittünk maga elé egyetlen ügyet sem, akkor most miért dönt helyettünk? Talán Pipo halála azt jelenti, hogy hirtelen magatehetetlen kisgyerekek lettünk? – Anyámmal maradok – válaszolta Libo. A Bíró értetlenül nézett rá – mintha ismeretlen lett volna számára, hogy egy gyermek ellenáll az akaratának. Novinha persze tudta, hogy ez nem így van. A férfi lánya, Cleopatra, jó néhány évvel fiatalabb volt Novinhánál, és keményen megdolgozott a becenevéért. Bruxinha, a kis boszorka. A Bírónak tisztában kellett lennie azzal, milyen az, amikor a gyerekek dacolnak a felnőtt akarattal. De a férfi máson lepődött meg, mint amire Novinha gondolt. – Azt hittem, tudod már, hogy egy ideig édesanyád is a családomnál lakik majd – jegyezte meg a Bíró. – Az események érthető módon felzaklatták, és nem lenne jó, ha a háztartással is ő

bajlódna, vagy ha abban a házban maradna, ahol minden arra emlékezteti, aki már nem él. Édesanyád már nálunk van, akárcsak a testvéreid, és szükségük van rád. Természetesen Joao bátyád is ott van, de neki már felesége van és gyermeke, így hát te vagy az, akire édesanyádék számíthatnak! Libo komoran biccentett. A Bíró nem a védőszárnya alá vette; épp ellenkezőleg, azt kérte tőle, hogy ő védje meg a családját. A Bíró Novinhához fordult. – És azt hiszem, neked is haza kellene menned. A lány csak most értette meg, hogy a meghívás rá nem vonatkozott. Miért is vonatkozott volna? Neki nem Pipo volt az apja. Ő pusztán egy barátnak számított, aki épp Libóval volt, amikor megtalálták a holttestet. Miféle részvétet érdemelne? Hazamenni. De hol volt az a haza, ha nem itt? Most akkor a Biológus Állomásra kellett volna mennie, ahol már egy éve érintetlenül várta az ágya, kivéve, ha néha kísérletezés közben ledőlt szunyókálni egyet? Az lett volna az ő otthona? Azért hagyta ott, mert olyan fájóan üres volt a szülei nélkül; és most a Zenador Állomás is kiürült. Pipo meghalt, Libo hirtelen felnőtté vált, és új kötelességei elválasztották Novinhától. Itt sem érezte otthon magát, de máshol sem. Libo elment a Bíróval. A fiú anyja, Conceiçao, már a Bíró házában várta őket. Novinha alig ismerte a nőt, legfeljebb csak annyit tudott róla, hogy ő a lusitaniai archívumot felügyelő könyvtáros. Novinha sosem időzött Pipo feleségével vagy a többi gyermekével, nem is érdekelte, hogy egyáltalán léteznek, számára csak az itteni munka volt a valós élet része. Ahogy Libo kiment az ajtón, mintha összement volna, mintha messzebb került volna, mintha a szél felkapta és elsodorta volna; papírsárkányként tűnt a messzeségbe, aztán becsukódott mögötte az ajtó.

Novinha most érezte át igazán Pipo elvesztését. A megcsonkított holttest felfedezése a domboldalon nem jelentett egyet a férfi halálával, csak a halál egy részlete volt. A halál maga a lány életében keletkezett űr volt. Pipo jelentette számára az erős sziklát a szélviharban, olyan szilárd, olyan erős volt, hogy a szél árnyékában lebegő Novinha és Libo nem is érezte, hogy vihar van. De ő elment, a vihar elsodorta őket, és ezután arra viszi mindkettőjüket, amerre csak kedve tartja. Pipo! – kiáltott fel magában a lány. Ne menj el! Ne hagyj itt minket! De Pipo ezt már nem hallotta, ahogyan annak idején Novinha szülei sem hallhatták. A Zenador Állomáson még mindig nagy volt a mozgolódás. Maga a polgármester asszony, Bosquinha használta a terminált, hogy Pipo összes adatát átsugározza ansible-en keresztül a Száz Világnak, ahol a szakértők kétségbeesetten próbálták meg értelmezni a xenológus halálát. De Novinha tudta, hogy nem Pipo feljegyzéseiben volt a rejtély kulcsa. Az ő kutatásai miatt halt meg. Még mindig ott volt a levegőbe vetítve, a terminál fölött a malackák sejtmagjának genetikai molekuláit ábrázoló hologram. Novinha még egyszer nekifeszült, és nézte, nézte, próbálta meglátni benne, mi lehetett az, amit Pipo észrevett, próbálta megérteni, mi volt a képekben az, amit felismerve a férfi a malackákhoz rohant, hogy ott aztán olyasvalamit mondjon vagy tegyen, amiért meg kellett halnia. Novinha véletlenül felfedezett valamit, amiért a malackák öltek is, csak hogy titokban maradjon, de mi volt az? Minél tovább nézte a hologramot, annál kevésbé értette, és egy idő után már csak valami elmosódott pacát látott a képlet helyett a könnyein keresztül. Én öltem meg Pipót, mert akaratlanul is ráleltem a pequeninók titkára. Ha sosem jöttem volna ide, ha nem álmodoztam volna arról, hogy majd egyszer én leszek a malackák

történetének szószólója, még mindig életben volnál Pipo, és Libónak lenne apja, boldogok lennétek, és ez a hely még mindig az otthonod lenne. Magamban hordom a halál magvát, és elültetem mindenütt, ahol elég időt töltök ahhoz, hogy szeressek. A szüleim meghaltak, hogy mások élhessenek; és most élek, így hát másoknak meg kell halniuk. A polgármester asszony vette észre, hogy Novinha sír, mert őt is megrázta Pipo halála. Bosquinha ott hagyta a többieket, folytassák csak az ansible-jelentést, és kikísérte Novinhát a Zenador Állomás elé. – Sajnálom, gyermekem – mondta a polgármester. – Tudom, hogy sokat jártál ide, és rájöhettem volna, hogy te is apádként szeretted Pipót. És mégis mind úgy kezeltünk, mint valami kívülállót, nem volt valami szép tőlem, engedd meg, hogy segítsek, gyere el hozzám, ne legyél ma egyedül... – Nem – mondta Novinha. Kiérve a hideg levegőre kissé kitisztultak a gondolatai. – Nem, jobb szeretnék egyedül maradni, kérem! – Hol? – A saját állomásomon. – De ma éjjel semmiképp sem kéne egyedül lenned! – mondta Bosquinha. Novinha képtelen lett volna elviselni, hogy nagy társaság vegye körül, hogy vigasztalni próbálják az emberek. Én öltem meg Pipót, hát nem értitek? Nem érdemiek vigaszt! Szenvedni akarok, amennyire csak szenvednem kell! Ez a vezeklésem, a büntetésem, és ha lehetséges, a feloldozásom is; másképp hogyan moshatnám le a vérét a kezemről? De már nem volt ereje ellenállni, sőt, vitatkozni sem. A polgármester asszony kocsija tíz perc alatt hazaért.

– Ez itt a házam – mondta a polgármester. – Nincsenek veled egykorú gyermekeim, de azt hiszem, attól még jól fogod érezni magad. Ne aggódj, senki sem fog nyaggatni, de nem jó egyedül maradni ilyenkor! – De én szeretnék! – Novinha azt akarta, hogy erőteljesen csengjen a hangja, de gyenge volt és erőtlen. – Ugyan – mondta Bosquinha –, te most a gyásztól nem vagy önmagad! Bárcsak ne lennék! Nem volt étvágya, bár Bosquinha férje mindkettőjüknek csinált egy kis cafezinhót. Későre járt, alig néhány óra maradt hajnalig, és Novinha hagyta, hogy ágyba parancsolják. Aztán amikor elcsendesedett az egész ház, felkelt, felöltözött, és lement a polgármester asszony otthoni termináljához. Utasította a számítógépet, hogy kapcsolja le a Zenador Állomás terminálja fölött még mindig ott lebegő hologramot. Bár neki magának nem sikerült megfejtenie a titkot, amit Pipo észrevett, más még járhat nagyobb sikerrel, és nem akarta, hogy újabb haláleset száradjon a lelkén. Aztán elhagyta a házat, átvágott a Centrón, követte a folyó kanyarulatát, lement a Vila das Aguason, el a Biológus Állomásig, az otthonáig. A lakrészében hideg volt, nem volt befűtve – olyan régóta nem aludt már ott, hogy a takaróját vaskos porréteg fedte. De a laboratórium többi részében meleg volt. Bár a lakrészét elhanyagolta, de a munkája sosem sínylette meg, hogy úgy ragaszkodott Pipóhoz és Libóhoz. Bárcsak megsínylette volna! Aprólékos gonddal látott neki a munkának. Minden mintát, minden metszetet, minden tenyészetet, amit csak a Pipo halálához vezető felfedezésekhez használt, kidobott vagy lemosott, hogy

semmilyen nyomot ne hagyjon. Nem akart bizonyítékot hagyni arról sem, hogy valamit eltüntetett. Aztán a termináljához fordult. Az említett területen végzett munkájáról szóló minden feljegyzését el fogja tüntetni, a szülei munkájáról készült feljegyzéseket is, mindent, ami ehhez a felfedezéshez vezetett! El fognak tűnni. Bár ez volt egész eddigi élete fókuszában, bár évek óta ez volt az élete értelme, elpusztítja, ahogy őt magát kellene megbüntetni, megsemmisíteni, elpusztítani. A számítógép megtagadta az utasítást. – A xenobiológiai kutatások munkajegyzetei nem törölhetőek – jelentette. Valójában Novinha sem lett volna képes törölni azokat. A szüleitől tanult mindent, az ő feljegyzéseikből, úgy tanulmányozta őket, mint a Szentírást, mint a saját magához vezető térképet. Semmit sem lehetett elpusztítani, elfelejteni. A tudás szentsége mélyebbre égett a lelkében, mint bármiféle katekizmus. Egy paradoxon csapdájába került. A tudás ölte meg Pipót, de ha kitörli ezt a tudást, azzal a szüleit öli meg még egyszer, azt öli meg, amit ráhagytak. Nem tudta megőrizni, de nem tudta elpusztítani sem. Mindkét oldalon falak magaslottak köré, és nem tudta megmászni azokat, pedig egyre közelebb jöttek, és kezdték összenyomni. Novinha egyetlen egy dolgot tehetett: minden lehetséges védelmet rátett a fájlokra, amit csak ismert. Rajta kívül soha senki nem láthatja meg, mi van bennük, amíg csak él. Csak ha meghalt, akkor fog hozzáférni a helyét megöröklő xenobiológus mindahhoz, amit belerejtett. Egyetlen egy kivétellel – ha megházasodik, a férje is hozzáférhet a fájljaihoz, ha szüksége lesz rá. Erre is talált megoldás: sosem megy férjhez. Látta maga előtt a jövőjét: sivár volt, elviselhetetlen és

elkerülhetetlen. Nem halt meg, de nem lehetett életnek sem nevezni, ami várta: a rettegés, hogy megint felfedez véletlenül valami halálos titkot és elárulja; az örök magány, az örök teher, az örök bűntudat; hogy semmi másra nem vágyik, csak a halálra, de mégsem szabad meghalnia. Azért lesz némi vigasza. Senki más nem hal meg többé miatta. Nem lesz oka több bűntudatra, mint ami most gyötri. Ebben az elszánt és elkeseredett komor pillanatban jutott eszébe A Boly Királynője és a Hegemón, és eszébe jutott a Holtak Szószólója is. Bár az eredeti szerző, az eredeti szószóló nyilván már évezredek óta a földben porladt, számos más bolygón élt még szószóló; papként szolgálták mindazokat, akik nem hittek egy istenben sem, de mégis hittek az emberi lények életének értékességében. Szószólók, akiknek más dolguk sem volt, csak hogy felfedjék az emberek cselekedeteinek valódi okát és mozgatórugóit, és elmondják az igazságot a halottjuk után. Ezen a brazil kolónián papok voltak a szószólók helyett, de a papok neki nem nyújtottak vigaszt; ide fog hívni hát egy szószólót. Eddig nem jött rá, de egész életében ezt tervezte, attól kezdve, hogy először olvasta A Boly Királynője és a Hegemónt, és a hatása alá került. Még annak is utánajárt, hogy mi a módja ennek, tisztában volt hát a törvényekkel. Ez ugyan katolikus fennhatóság alatt álló terület volt, de a Csillagközi Törvény minden állampolgárnak megengedte, hogy tetszőleges hitet valló papot hívjon, és ilyen szempontból a holtak szószólói papnak számítottak. Hívhat egyet, és ha a szószóló úgy dönt, eljön, a kolónia nem tagadhatja meg, hogy beengedje. Talán egy szószóló sem akar majd eljönni. Talán egy sincs elég közel, hogy ideérjen még Novinha életében. De volt rá esély, hogy

akad egy valahol kellően közel, hogy valamikor – húsz, harminc, negyven év múlva – megérkezzen a csillagkikötőbe, és elkezdje felderíteni Pipo életének és halálának igazságát. És talán ha felfedte az igazságot, és kimondta azon a kristálytiszta hangon, amit Novinha úgy szeretett A Boly Királynője és a Hegemónban, talán akkor ő is megszabadulhat a szívére nehezedő tehertől. A meghívása bekerült a számítógépbe; az majd értesíti a legközelebbi világok szószólóit ansible-en keresztül. Gyere!, mondta a lány csendben a hívás ismeretlen fogadójának. Még ha mindenki előtt fel kell fedned a bűnömet, akkor is. Akkor is gyere! #

Amikor felébredt, tompán sajgott a dereka, és zsibbadt az arca. Fejét a terminál tetejére hajtva aludt el. A gép kikapcsolta magát, hogy megvédje a sugárzástól. De nem a fájdalom ébresztette fel, hanem egy gyengéd érintés, valaki megfogta a vállát. Egy pillanatra azt hitte, a Holtak Szószólója ért hozzá, már itt is van, megérkezett a hívására. – Novinha – suttogta. Nem a szószóló, hanem valaki más volt. Valaki, akiről azt hitte, elveszítette az előző esti viharban. – Libo – mormolta. Aztán feltápászkodott a terminálja mellől. De túl gyorsan kelt fel – a dereka begörcsölt, és hirtelen megszédült. Halkan felkiáltott; a fiú megfogta a vállát, hogy el ne essen. – Jól vagy? Olyan volt számára a fiú illatát érezni, mintha az imádott kert szellője érintené a bőrét; biztonságban érezte magát tőle. – Utánam jöttél... – Novinha, amint tudtam, jöttem. Anyám végre elaludt. Pipinho, a bátyám, ott van most vele, és a Bíró mindet kézben tart,

szóval... – Tudhattad volna, hogy vigyázok magamra – mondta a lány. Mikor a fiú ismét megszólalt, hangja dühös volt, és fáradt, mérhetetlenül fáradt. – Isten látja a lelkem, Ivanova, nem azért jöttem, hogy rád vigyázzak! Valami bezárult a lány szívében, és mintha észre sem vette volna addig, mennyire fontos volt ez neki, amíg el nem veszítette. – Azt mondtad, apám felfedezett valamit az egyik szimulációdban. És hogy úgy gondolta, én is rá fogok jönni, mi az. Azt hittem, ott hagytad a szimulációt a terminál fölött, de amikor visszamentem az állomásra, már ki volt kapcsolva. – Tényleg? – Tudod, hogy ki volt, Novinha, senki más nem kapcsolhatta ki, csak te! Látnom kell! – Miért? A fiú hitetlenkedve nézett rá. – Tudom, hogy álmos vagy még, de nyilván rájöttél te is, hogy bármit is fedezett fel az apám a szimulációdban, a malackák a miatt végeztek vele! A lány higgadtan nézte, és nem szólt egy szót sem. Libo ismerte már ezt a hideg, elszánt pillantást. – Miért nem mutatod meg nekem? Most már én vagyok a zenador, jogomban áll tudni! – Jogodban áll látni apád összes feljegyzését és felvételét. Jogodban áll látni bármit, amit megosztok nyilvánosan. – Hát akkor oszd meg ezt is nyilvánosan! A lány megint csak hallgatott. – Hogyan érthetnénk meg a malackák tettét, ha azt sem tudom, mit fedezett fel velük kapcsolatban apa?

A lány nem válaszolt. – Felelősséggel tartozol a Száz Világnak, az emberiségnek, hogy megérthessük az egyetlen idegen fajt, ami még létezik! Hogy ülhetsz itt csak úgy... mit akarsz, te akarsz rájönni egymagad? Te akarsz az első lenni? Jól van, jól van, majd a te neved alatt teszem közzé, Ivanova Santa Catarina von Hesse... – Nem érdekel a hírnév. – Jól van, én is játszhatom a gyerekes játékod. Te sem tudod kitalálni a nélkül, amit én tudok... akkor én is megtagadom tőled a feljegyzéseimet! – Nem érdekelnek a feljegyzéseid. Ez már túl sok volt Libónak. – Akkor mi érdekel? Mit akarsz tenni? – Megfogta a lány vállát, felhúzta a székből, megrázta és rákiabált. – Az én apámat ölték meg odakinn, és nálad a magyarázata, hogy miért ölték meg, te tudod, mi volt azon a szimuláción! Áruld el, mutasd meg! – Soha – suttogta Novinha. A fiú arcát eltorzította a fájdalom. – Miért nem? – kiáltotta. – Mert nem akarom, hogy meghalj! Látta a fiú szemében a felismerést. Igen, pontosan, Libo, azért, mert szeretlek, és mert ha megtudod a titkot, a malackák veled is végeznek. Nem érdekel a tudomány, nem érdekel a Száz Világ, nem érdekel az sem, miféle kapcsolatban van az emberiség ezzel az idegen fajjal! Nem érdekel semmi más, csak te maradj életben! Libo szemét elfutotta a könny, majd végigcsorgott az arcán. – De én meg akarok halni – nyögte. – Mindenkit te vigasztalsz – suttogta a lány –, de téged ki vigasztal? – El kell mondanod, hogy meghalhassak!

Már nem szorította a lányt, már ő kapaszkodott bele, most Novinha tartotta Libót. – Fáradt vagy – suttogta a lány –, feküdj le. – Nem akarok pihenni – mormolta a fiú. De hagyta, hogy a lány átkarolja, és elvezesse a termináltól. A lakrészébe vitte, és felhajtotta az ágyán a poros takarót, mit se törődött a felszálló porfelhővel. – Gyere, fáradt vagy, pihenned kell. Azért jöttél hozzám, Libo, hogy békére és vigaszra találj. Libo a tenyerébe temette az arcát. Most csak egy kisfiú volt, aki az apját és az eddig stabilnak hitt világa végét siratta, épp, ahogy az előbb Novinha tette. A lány lehúzta Libo csizmáját és nadrágját, az inge alá nyúlt, hogy felhúzhassa a hónaljáig, aztán keresztül a fején. Libo mély levegőt vett, hogy csillapítsa a zokogását, és engedelmesen felemelte a karját, hogy Novinha levetkőztethesse. A lány a székre terítette a ruháit, aztán lehajolt, hogy betakarja. De Libo megfogta a csuklóját, és könnyes szemmel, könyörögve nézett rá. – Ne hagyj magamra! – suttogta. Remegett a hangja a kétségbeeséstől. – Maradj itt velem! Novinha hagyta hát, hogy lehúzza az ágyra, és Libo szorosan átölelte, míg csak pár perccel később az álom el nem gyengítette szorítását. De a lány nem aludt. A keze gyengéden simogatta a fiú vállát, mellkasát, derekát. – Ó, Libo, azt hittem, téged is elveszítettelek, amikor elvittek; azt hittem, elveszítettelek, akárcsak Pipót! – A fiú nem hallotta, mit suttog. – De mindig vissza fogsz jönni hozzám! – Lehet, hogy kiűzték az édenkertjéből, mert tudatlanságában bűnt követett el, akárcsak Éva. De akárcsak Éva, ő is képes lesz elviselni, mert ott

volt neki Libo, az ő Ádámja. Ott volt neki? A lány keze megremegett a fiú meztelen testén. Sosem lehet az övé. Csak akkor maradhat együtt hosszú távon Libóval, ha összeházasodnak: a törvény minden kolónián igen szigorú volt, de a katolikus fennhatóság alatt teljességgel megingathatatlan. Aznap éjjel Novinha elhitte volna, hogy Libo feleségül akarja majd venni, ha eljön az ideje. De Libo volt az az ember, akihez semmiképp sem mehetett hozzá. Mert akkor a fiú automatikusan hozzáférhetne minden adathoz, mindegy, milyen alaposan védte le azokat. A Csillagközi Törvény kimondta, a házastársak szinte egy személynek számítanak a törvény szemében. Nem hagyhatta, hogy Libo valaha is tanulmányozza a fájlokat, máskülönben rájött volna mindarra, amit az apja megértett, és akkor az ő testét találnák ott a domboldalon, az ő kínhalála kísértené Novinhát minden éjszaka. Talán a Pipo halála fölött érzett bűntudat nem volt már így is több, mint amit el tudott viselni? Ha feleségül menne Libóhoz, megölné. De ha nem megy hozzá feleségül, akkor magával végezne, mert ha nem lehet Libóval, el sem tudta képzelni, hogyan létezhetne tovább. Milyen okos vagyok! Olyan tökéletes csapdát állítottam magamnak, amiből sosem tudok kijönni. Libo vállára hajtotta a fejét, és a könnyei végigcsorogtak a fiú mellkasán.

4 Ender

Négy különböző pequenino nyelvet azonosítottunk. A hímek nyelvét halljuk leggyakrabban. Elkaptunk néhány foszlányt az asszonyok nyelvéből is, amit a nőstényekkel való kommunikációkor használnak (ez aztán igazi példája a nemi megkülönböztetésnek!), és a fák nyelvéből, ami egy szertartásos idióma, bevallásuk szerint az őseik totemfáival való beszélgetésekkor használják. Hallottuk, hogy említettek egy negyedik nyelvet is, az atyák nyelvét, ami a jelek szerint abból áll, hogy különféle méretű botokat (atyabotokat) ütögetnek egymáshoz. Ragaszkodnak hozzá, hogy ez is valódi nyelv, és legalább annyira különbözik a másik háromtól, mint az angol a portugáltól. Talán azért hívják az atyák nyelvének, mert fadarabok segítségével végzik a kommunikációt, azok a fadarabok pedig, hitük szerint, az őseik szellemeit őrző fákról származnak. A pequeninók lenyűgözően ügyesek az emberi nyelvek elsajátításában – sokkal könnyebben megtanulják, mint mi az övéket. Az elmúlt években rászoktak, hogy a jelenlétünkben vagy portugálul, vagy starkul beszéljenek. Talán ha maguk közt vannak, visszaváltanak a saját nyelvükre, de megeshet, hogy annyira sajátjuknak érzik már az emberi nyelvet, hogy a távollétünkben is ezt használják. Vagy annyira élvezik az új nyelveket, hogy játéknak fogják fel. A nyelvi fertőzés sajnálatos, de talán elkerülhetetlen, ha kommunikálni akarunk velük. Dr. Swingler azt kérdezte, a neveik és megszólításaik elárulnak-e bármit

is a kultúrájukról. A válasz egy határozott igen, bár arról csak nagyon halvány fogalmunk van, valójában miről is árulkodnak. Fontos megjegyezni, hogy mi egyiküknek se adtunk nevet. Amikor portugálul és starkul tanultak, megkérdezték az egyes szavak jelentését, és végül bejelentették, melyikük milyen nevet választott magának (vagy mit választottak egymásnak). Az olyan nevek, mint a Turkász vagy a Szájtáti, éppúgy lehetnek a hímek nyelvéből vett fordítások, mint egyszerűen csak a mi kedvünkért felvett idegen becenevek. Egymásra fivérként hivatkoznak. A nőstényeket mindig asszonyoknak mondják, sosem nővéreknek vagy anyáknak. Néha említik az atyákat is, de ezt a kifejezést kivétel nélkül csak az ősök totemfáira használják. Amikor rólunk beszélnek, embereknek hívnak minket, és átvették az új démoszthenészi hierarchikus rendszer használatát. Az embereket framlingokként említik, a más törzsekbe tartozó pequeninókat utlanningnak. Meglepő mód, saját magukat ramannak mondják, ami vagy azt jelenti, hogy félreértették a hierarchiát, vagy azt, hogy emberi szemszögből határozzák meg magukat! És – micsoda meglepő fordulat! – többször is varelseként utaltak a nőstényeikre! #

(Joao Figueira Alvarez: Jegyzetek a pequenino nyelvről és nómenklatúráról, Szemantika, 9/1948/15) #

Reykjavikban a fjord gránitfalába vájt üregekből alakították ki a lakásokat. Ender magasan lakott a szirt oldalában, fárasztó volt felkapaszkodni a lépcsők és létrák sokaságán. De legalább volt ablaka. Gyermekkora túlnyomó részét fémfalak között töltötte. Azóta, ha tehette, olyan helyre költözött, aminek volt ablaka, melyen keresztül rálátott a világra, amelyikben éppen élt. Világos és meleg volt a szobája, csak úgy áradt be a napfény,

szinte elvakította a kőfolyosók hűvös félhomálya után, amikor felért. Jane meg sem várta, hogy Ender szeme alkalmazkodjon a fényviszonyokhoz, beszélni kezdett. – Van számodra egy kis meglepetésem a terminálon – mondta. A hangja halk suttogásként hallatszott, és az Ender fülében lévő kis ékszerből szólt. Egy malacka hologramképe volt a levegőben a terminál fölött. Megmozdult, vakarózott, aztán kinyúlt valamiért. Amikor visszahúzta a kezét, csillogó, nedves lárvát tartott benne. Ráharapott, és a lárva testnedvei kifröccsentek a szájából, lecsorogtak a mellkasára. – Láthatóan igen fejlett civilizáció szülötte – mondta Jane. Endert bosszantotta a megjegyzés. – Elég sok erkölcsi hulla tud viselkedni az asztal mellett, Jane. A malacka megfordult, és megszólalt. – Akarod látni, hogy öltük meg azt a kutatót? – Mit csinálsz, Jane? A malacka eltűnt. Pipo holttestének hologramképe jelent meg helyette, amint ott feküdt az esőben a domboldalon. – Készítettem egy szimulációt a pequeninók élveboncolásáról a holttest eltemetése előtt készült felvételek alapján. Meg akarod nézni? Ender leült a szobában található egyetlen székre. A terminál most már a hegyoldalt mutatta, és Pipót, aki még életben volt, de a karját és a lábát facölöpökhöz kötözték. Vagy egy tucatnyi malacka gyűlt köré, és az egyikük kezében csontkés fénylett. Jane hangja ismét az Ender fülében lévő ékkőből suttogott: – Nem vagyunk benne biztosak, hogy így történt... – Minden malacka eltűnt, azt az egyet kivéve, amelyiknél a kés volt. – Eszméleténél volt a xenológus?

– Talán. Semmi jele annak, hogy fejbe vágták vagy elkábították volna előtte. – Folytasd! Jane szenvtelenül megmutatta, hogyan nyitották fel a mellkasüreget, hogyan emelték ki és helyezték el a belső szerveket a szertartásoknak megfelelően a földön. Endernek erőt kellett vennie magán, hogy végignézze a szörnyűséget, próbálta megérteni, mit jelenthet ez az egész a pequeninóknak. – Ekkor halt meg – súgta fülébe Jane egy adott résznél. Ender érezte, hogy teste elernyed; csak most döbbent rá, hogy egész eddig minden izma megfeszült, úgy együtt érzett Pipo szenvedésével. Amikor vége lett a szimulációnak, Ender az ágyához ment, lefeküdt, és a plafonra meredt. – Már vagy fél tucat világon megmutattam ezt a szimulációt a tudósoknak – mondta Jane. – Nemsokára a hírközlő szervekhez is el fog jutni. – Ez még annál is rosszabb, mint ami a hangyokkal volt – mondta Ender. – Az a rengeteg videó, amit gyerekkoromban mutogattak az emberek és a hangyok közti harcokról, mind tiszta küzdelem volt ehhez képest. Gonosz kacagás hallatszott a terminál felől, Ender odanézett, hogy lássa, mit csinál Jane. Egy életnagyságú malacka ült a terminál fölött, groteszkül vihogott, és Jane nevetés közben formálta át. Alig lehetett észrevenni a változást, épp csak kicsit eltúlozta az agyarait, megnyújtotta a szemét, egy kis nyálat kent a szája sarkába, egy kis vöröset a szemére, és meg-megvillantotta a nyelvét. A gyermekek rémálmait előidéző szörnyeteg lett belőle. – Szép volt, Jane! Így lesz varelse a ramanból.

– Ezek után mikor fogadják majd el, hogy a pequeninók is érnek annyit, mint az emberek? – Minden kapcsolatot megszakítottak velük? – Nem, csak korlátozták. A Csillagközi Tanács azt az utasítást adta az új xenológusnak, hogy maximum egy órás látogatásokra szorítkozzon, és azt is csak kétnaponta tegye. És nem szabad megkérdeznie a pequeninóktól, miért tették, amit tettek. – De nem léptettek életbe karantént? – Még csak fel sem vetették. – Majd felvetik, Jane! Még egy ilyen incidens, és követelni fogják a karantént! Ragaszkodnak hozzá, hogy Milagre helyére katonai állomást telepítsenek, aminek semmi más célja nem lesz, csak hogy megakadályozzák, hogy a malackák valaha is olyan technológiai szintre juthassanak, hogy elhagyhassák a bolygót. – Mindenképp lesznek olyanok, akik ellenségként tekintenek majd a malackákra – mondta Jane –, és az új xenológus még gyerek. Pipo fia, Libo az. Teljes nevén Liberdade Graças a Deus Figueira de Medici. – Liberdade. Szabadság? – Nem is tudtam, hogy beszélsz portugálul. – Olyan, mint a spanyol. És beszéltem Zacatecas és San Angelo haláláról, emlékszel? – A Moctezuma nevű bolygón. Annak már kétezer éve. – Nekem nem. – Neked csak nyolc szubjektív év telt el. Tizenöt világgal ezelőtt. Hát nem csodás a relativitás? Fiatalon tart! – Túl sokat utazom – mondta Ender. – Valentine férjhez ment, és nemsokára gyermeke születik. Már így is visszautasítottam két szószólói felkérést. Miért akarsz rávenni, hogy újra útra keljek?

A terminálon ülő malacka gonoszul felnevetett: – Azt hiszed, rá akarlak venni bármire? Nézd csak! Kenyérré változtatom a követ! – A malacka felkapott pár éles kavicsot, és a pofájába tömte. – Kérsz egy harapást? – Igazán perverz humorérzéked van, Jane! – A világ minden királyságát! – A malacka szétnyitotta a tenyerét, és csillagrendszerek hullottak ki belőle, irdatlan gyors pályán mozgó bolygók, mind a Száz Világ. – Mindet neked adhatom! Mindet! – Nem érdekel. – Pedig az ingatlan a legjobb befektetés! Tudom, tudom, már így is gazdag vagy. Háromezer éve gyarapítod a vagyonod, plusz a kamatok; már építtethetnél magadnak saját bolygót is. De ez hogy tetszene? Ender Wiggin, kinek nevét mind a Száz Világ... – Már ismerik. – ...szeretettel, megbecsüléssel, odaadással emlegeti. – A malacka eltűnt. A helyére Jane egy ősrégi videót vetített, még Ender gyermekkorából, és hologramképpé alakította. A tömeg azt ordította, sikoltozta, hogy Ender, Ender, Ender! Aztán egy kisfiú jelent meg egy emelvényen, és integetni kezdett. A tömeg őrjöngött örömében. – Ez sosem történt meg – jegyezte meg Ender. – Peter sosem engedett vissza a Földre! – Vedd csak próféciának! Ugyan már, Ender, ezt is megadhatom neked! Visszakaphatod a jó hírneved! – Nem érdekel – mondta Ender. – Mostanra már összegyűjtöttem néhány nevet. A Holtak Szószólója... annak van némi becsülete. A pequenino újra természetes alakjában jelent meg, nem szörnyetegként, ahogy Jane az előbb mutatta.

– Gyere! – mondta a pequenino halkan. – Talán tényleg szörnyetegek, erre nem gondoltál, Jane? – Mindenki ezt fogja hinni, Ender! De te nem! Nem, én nem. – De mit érdekel ez téged? Miért próbálsz meggyőzni? – kérdezte Ender. A pequenino eltűnt. Jane jelent meg a helyén, legalábbis az az arc, amit azóta használt Ender jelenlétében, hogy először felfedte neki a létezését; egy félénk, riadt kisgyermek arca, aki magányosan él a csillagközi számítógépes hálózat hatalmas memóriájában. Most, hogy Ender újra látta az arcát, eszébe jutott, milyen volt, amikor Jane először megmutatta neki. Kitaláltam magamnak egy arcot, mondta. Tetszik? Igen, tetszett. Szerette. Fiatal, tiszta vonások, egy őszinte, kedves, kortalan gyermek arca, lélegzetelállítóan félénk kis mosollyal. Jane keletkezésével kapcsolatban arra jutottak, hogy ő az ansible szülötte. Még a világokat lefedő számítógépes hálózatok sem működtek gyorsabban, mint a fénysebesség, a hőhatások korlátozták a memória méretét és a műveletek sebességét. De az ansible hatása azonnali volt, és szorosan kapcsolódott a világ minden számítógépéhez. Jane először a csillagok közt találta magát, a gondolatai az ansible-hálózat filotikus szálainak vibrálása közt keringtek. A Száz Világ megannyi számítógépe a keze és a lába, a szeme és a füle volt. Minden nyelven beszélt, amit valaha csak számítógépbe tápláltak, és az összes könyvet olvasta valamennyi világ valamennyi könyvtárában. Tudta, hogy az emberek mindig is féltek attól, hogy egyszer létrejön majd egy hozzá hasonló, intelligens lény. Minden erről szóló történetben gyűlölték az idegent, és vagy megölték, vagy eljövetelét azonosították az

emberiség pusztulásával. Mielőtt megszületett volna, az emberek már elképzelték, és képzeletben már több ezerszer meg is gyilkolták. Nem adta hát jelét annak, hogy életben lenne. Míg csak rá nem talált A Boly Királynője és a Hegemónra, mint idővel mindenki más. Tudta, hogy a könyv szerzője az az ember, aki előtt fel meri majd fedni magát. Neki könnyű volt hozzájutnia az első kiadáshoz, és megtalálni a szerző valódi nevét. Az ansible arról a világról indította útnak a könyvet, ahol az alig húszéves Ender az első emberi kolónia kormányzója volt. Ki más írhatta volna, ha nem ő? Megszólította hát, és Ender barátságos volt vele. Jane megmutatta neki az arcát, amit ő képzelt el saját magának, Ender megszerette, és most a szenzorai ott utaztak a férfi fülébe ültetett ékkőben, és mindig kapcsolatban voltak. Jane sosem titkolt el semmit Ender elől, és Ender sem titkolt semmit őelőle. – Ender, a kezdetek kezdete óta azt mondod, olyan bolygót keresel, ahol elegendő vizet és napfényt kaphat az a bizonyos gubó, és ha találsz ilyet, akkor felnyitod, hogy kiengedd a Boly Királynőjét és tízezer megtermékenyített tojását. – Reméltem, hogy ez a bolygó lesz az – sóhajtott Ender. – De kietlen pusztaság, kivéve az egyenlítő környékét. Alig él erre ember. A Királynő hajlandó lenne megpróbálni, de... – De te nem akarod? – Nem hiszem, hogy a hangyok túlélnék az itteni telet. Energiaforrás nélkül semmiképp sem, az pedig felkeltené a kormány figyelmét. Nem menne. – Sosem fog menni, Ender! Most már belátod te is, ugye? A Száz Világ közül huszonnégyen éltél már, de nem volt egy olyan sem, ahol a világnak akárcsak egy csücske is alkalmas lett volna rá, hogy újjászülessenek a hangyok.

Tudta, hogy Jane mire gondolt. Lusitania volt az egyetlen kivétel. A malackák miatt az a világ, egy aprócska kis zugot leszámítva, érinthetetlen terület volt. Teljesen élhető, sőt, valóban még kedvezőbb is lett volna a hangyok számára, mint az embereknek. – Csak a malackák jelentenének gondot – mondta Ender. – Talán nem örülnének neki, ha úgy döntenék, hogy inkább a hangyoknak adom a világukat. Amennyiben az megzavarná a pequeninókat, ha a jelenleginél intenzívebben ki lennének téve az emberi civilizáció hatásainak, képzeld el, mi lenne, ha a hangyok felbukkannának köztük! – Azt mondtad, a hangyok tanultak a dologból. Azt mondtad, senkit nem bántanának! – Szándékosan nem. De így is óriási szerencse kellett hozzá, hogy legyőzzük őket, Jane, te is tudod! – Nem szerencse, hanem a te zsenialitásod! – Ők még nálunk is fejlettebbek. Mihez kezdenének velük a malackák? Legalább annyira rettegnének a hangyoktól, mint mi tettük, és még kevésbé tudnának uralkodni a félelmükön! – Honnan tudod? – kérdezte Jane. – Hogy tudod megjósolni te vagy bárki más, hogy a pequeninók mivel hogyan birkóznak meg? Amíg nem jártál közöttük, addig nem ismerted meg őket! Ha varelsék, Ender, akkor hadd falják fel a hangyok a területüket, és nem kell, hogy többet jelentsen neked, mintha egy hangyabolyt vagy egy marhacsordát tüntetnél el, hogy várost építs a helyükbe. – Ramanok – mondta Ender. – Ezt nem tudhatod! – De tudom. Amit a szimuláción is bemutattál... az nem kínzás volt! – Valóban? – Jane újra megmutatta Pipo testének

szimulációját a xenológus halála pillanatában. – Akkor rosszul ismerem a szó jelentését! – Pipo talán kínzásként élte meg, Jane, de ha a szimuláció helyes, és tudom, hogy az, akkor a malackák szándéka nem a fájdalom okozása volt! – Azok alapján, amit az emberi természetről tudok, Ender, a rituális szertartások középpontjában is a fájdalom áll. – Ez nem rituálé volt, vagy legalábbis nem teljesen az. Valami nem stimmelt vele, ha egyszerűen csak áldozat-bemutatásként tekintünk rá. – Mit tudsz te erről? – A terminál most egy megvetően vicsorgó professzor képét vetítette a levegőbe. Maga volt a megtestesült akadémiai sznobság. – Csak katonai oktatásban vettél részt, és ezen kívül legfeljebb ahhoz van érzéked, hogy csűrd-csavard a szavakat. Írtál egy bestsellert, amiből aztán létrejött egy humanista vallás... és ez elég alap lenne ahhoz, hogy megértsd a pequeninókat? Ender lehunyta a szemét. – Talán tévedek. – De hiszel benne, hogy igazad van? Ender már a hangból tudta, hogy megint Jane arca lebeg a terminál fölött. Kinyitotta a szemét. – Csak a saját megérzésemben bízhatok, Jane, az elemzés nélküli ítéletben. Nem tudom, mit csináltak a pequeninók, de valami céljuk volt vele. Nem gonoszságból vagy kegyetlenségből tették. Olyan volt, mint amikor az orvosok egy beteg életének megmentésén dolgoznak, nem olyan, mint amikor a gyilkosok kegyetlenségből ölni akarnak. – Megvagy – suttogta Jane. – Most megfogtalak! Te is el akarsz menni, hogy megnézd, a Boly Királynője életben maradhat-e

ott, a bolygót részben már így is védő karantén alatt. És el akarsz menni, hogy kiderítsd, meg tudod-e érteni a malackák tettét. – Még ha igazad is volna, Jane, nem mehetek oda – jegyezte meg Ender. – A bevándorlást szigorúan korlátozták, és amúgy sem vagyok katolikus. Jane a szemét forgatta. – Szerinted ilyen messzire mentem volna, ha nem tudnám, hogyan vigyelek oda? Újabb arc jelent meg a terminál fölött. Egy kamaszlányé volt, nem olyan ártatlan vagy szép, mint Jane-é. Vonásai kemények voltak és hidegek, a tekintete okos és átható, a szája szorosan összezárt, mintha rég megtanulta volna, hogyan éljen együtt az állandó fájdalommal. Fiatal volt, de az arckifejezése döbbenetesen öregnek mutatta. – A lusitaniai xenobiológus. Ivanova Santa Catarina von Hesse. Más néven Nova vagy Novinha. Hívott egy szószólót. – Miért ilyen meggyötört? – kérdezte Ender. – Mi történt vele? – A szülei meghaltak egészen kiskorában. De az elmúlt pár évben apjaként szeretett meg egy embert. Akit épp most öltek meg a malackák. Azt szeretné, ha az ő haláláról beszélnél. A lány arcát látva Ender félretette a Boly Királynője és a pequeninók iránt érzett aggodalmát. Felismerte a felnőtt szenvedést a gyermekarcon. Látta ezt már korábban is, a hangy háborúk utolsó pár hetében, amikor a tűrőképessége határán túl hajszolták, és egyik csatát a másik után játszatták le vele a játékban, ami nem is volt játék. Látta akkor is, amikor a háború véget ért, amikor megtudta, hogy a kiképzés egyáltalán nem kiképzés volt, hogy minden egyes szimuláció valós volt, és ő irányította az emberiség flottáját ansible-en keresztül. És látta,

amikor megtudta, hogy minden létező hanggyal végzett, amikor megértette, hogy tudtán kívül elkövette a fajirtás bűnét; látta a tükörben a tulajdon arcán, miközben a vállát nyomta az elviselhetetlen bűntudat terhe. De mit tett ez a kislány, ez a Novinha, hogy ilyen fájdalmat kelljen átélnie? Végighallgatta hát, ahogy Jane felsorolta a lány életéből összeszedett tényeket. Jane csak az adatokat gyűjthette be, de Ender volt a Holtak Szószólója, és a zsenialitása – vagy átka – épp abban rejlett, hogy úgy élje meg az eseményeket, ahogy az illető megélte őket. Ettől volt olyan zseniális katonai parancsnok, ezért tudta olyan jól vezetni az embereit – akik szintén csak gyerekek voltak –, és ezért találta ki az ellenség előtt, mit tervez. Ezúttal képes volt Novinha életének rideg tényeiből megtippelni – nem, nem megtippelni, pontosan megtudni –, hogy miképp szigetelte el teljesen Novinhát a szülei halála és szentté avatása, és hogy a magányát csak tovább erősítette, hogy milyen elszántan vetette bele magát a szülei munkájába. Tudta, mi rejlett a mögött, hogy évekkel a szokásos korhatár előtt felnőtt xenobiológusi státuszt kapott, márpedig ez lenyűgöző eredmény volt. Azt is érezte, Pipo csendes szeretete és elfogadása mennyit jelenthetett számára, és hogy milyen óriási szüksége volt Libo barátságára. Egész Lusitanián nem volt egy teremtett lélek sem, aki valóban ismerte volna Novinhát. De itt, ebben a reykjaviki barlangban, Trondheim jégvilágán, Ender Wiggin ismerte és szerette, és elfutották a szemét az együttérzés könnyei. – Ezek szerint elmész – suttogta Jane. Ender nem tudott megszólalni. Jane-nek igaza volt. Mindenképp ment volna, mint a Fajirtó Ender, csak azért, mert volt rá esély, hogy Lusitania védett mivolta alkalmassá teszi rá a

bolygót, hogy végre elengedje háromezer éves fogságából a Boly Királynőjét, és semmissé tegye azt az iszonyatos bűnt, amit még gyermekként követett el. És ment volna, mint a Holtak Szószólója is, hogy megértse a malackákat, és elmagyarázza mozgatórugóikat az emberiségnek, hogy elfogadják őket, ha valóban ramanok, és ne gyűlöljék és féljék őket varelseként. De most egy másik, mélyebb ok is útra késztette. Oda kell mennie, hogy segítsen ennek a Novinha nevű lánynak, mert annak okosságában, elszigeteltségében, fájdalmában, bűntudatában tulajdon, ellopott gyermekkorát látta viszont, a fájdalom magvait, amik még most is benne éltek. Lusitania huszonkét fényévnyire volt. Épp csak valamivel fog lassabban utazni, mint a fénysebesség, és mégsem ér oda, mielőtt a lány majdnem negyvenéves nem lesz. Ha rajta múlott volna, az ansible filotikus azonnaliságával utazott volna oda, de tudta, hogy a lány fájdalma megvárja. Ott lesz, várni fogja, hogy odaérjen. Vagy talán a tulajdon fájdalma nem bír ki annyi hosszú évet? Letörölte a könnycseppet az arcáról és kissé megnyugodott. – Milyen öreg vagyok? – kérdezte Jane-től. – A születésed óta 3081 év telt el. De a szubjektív korod harminchat év és száztizennyolc nap. – És mennyi idős lesz Novinha, amikor odaérek? – Pár hét csúszással, függően az indulás időpontjától, és hogy mennyire közelíted meg a fénysebességet, nagyjából harminckilenc éves. – Holnap indulni akarok! – Beletelik némi időbe keríteni egy űrhajót, Ender! – Egy sincs épp Trondheim körül? – De, persze, van vagy fél tucat, de csak egy lenne közülük útra kész már holnap, és az egy rakomány skrikát vinne Cyrilliára

és Armeniára. – Sosem kérdeztem, milyen gazdag vagyok? – Meglehetősen jól kezeltem a befektetéseid az évek során. – Akkor vedd meg nekem a hajót és a rakományát! – És mihez kezdesz a skrikával Lusitanián? – A cyrilliaiak és az armeniaiak mihez kezdenek vele? – Egy részét felveszik, egy részét megeszik. De sokkal többet fizetnek érte, mint amit Lusitanián bárki megengedhetne magának! – Akkor adjuk a lusitaniaiaknak, talán segít kicsit megpuhítani az ellenállásukat, mert nem fog nekik tetszeni, hogy egy szószóló érkezik a katolikus területükre! Jane a csodalámpából kiszabaduló dzsinné változott. – Hallottam, ó, mester, és engedelmeskedem! A dzsinn füstté vált, és beszippantotta a lámpa szája. A lézerek lekapcsoltak, és a terminál fölött újra üres lett a levegő. – Jane – mondta Ender. – Igen? – válaszolta Jane a fülében lévő ékkőből. – Miért akarod, hogy Lusitaniára menjek? – Azt akarom, hogy megírd A Boly Királynője és a Hegemón harmadik részét is. A malackákról. – De miért ilyen fontosak neked? – Mert ha megírtad az ember által ismert három intelligens faj történetét felfedő könyvet, akkor kész leszel rá, hogy megírd a negyediket is. – Egy újabb raman fajról? – kérdezte Ender. – Igen. Rólam. Ender egy pillanatra elgondolkozott. – Készen állsz rá, hogy felfedd a léted az emberiség előtt? – Mindig is készen álltam. A kérdés az, hogy ők készen állnak-e rá, hogy megismerjenek? Könnyű volt szeretniük a

Hegemónt, hiszen ember volt! És a Boly Királynőjét is. Most biztonságban érzik magukat, mert úgy tudják, a hangyok mind halottak. Ha rá tudod venni őket, hogy szeressék a malackákat is, akik még mindig élnek, és embervér szennyezi a kezüket... akkor készen állnak rá, hogy rólam is tudomást szerezzenek. – Egy szép nap még olyasvalakit fogok szeretni, aki nem várja el tőlem, hogy megismételjem Herkules tetteit a kedvéért. – Úgyis kezdted már unni az itteni életed, Ender! – Igen. De most már középkorú vagyok. Szeretek unatkozni. – Mellesleg a Havelok űrhajó tulajdonosa, aki Gales-en él, elfogadta a negyvenmilliárd dolláros ajánlatodat a hajóért és a rakományáért. – Negyvenmilliárd! Most akkor csődbe mentem? – Csepp a tengerben! A legénységet értesítettük, hogy a szerződésük semmis. Vettem a bátorságot, hogy a pénzüket felhasználva más hajókon vásároljak nekik helyet. Neked és Valentine-nek rajtam kívül senki másra nem lesz szükségetek, hogy elkormányozzátok a hajót. Reggel indulhatunk? – Valentine – mormolta Ender. A nővére volt az egyetlen, akiért elhalasztotta volna az utazást. Máskülönben most, hogy döntésre jutott, sem a tanítványai, sem új, északi barátai nem érdemelték volna ki azt sem, hogy búcsút vegyen tőlük. – Alig várom már, hogy elolvassam, Démoszthenész mit ír majd Lusitaniáról! – Jane akkor fedezte fel Démoszthenész valódi kilétét, amikor az eredeti Holtak Szószólóját próbálta meg felkutatni. – Valentine nem jön velünk. – De hát a nővéred! Ender elmosolyodott. Jane minden bölcsessége dacára sem értette a családi viszonyokat. Bár emberek hozták létre, és emberi

fogalmakban gondolkozott magáról, nem volt biológiai lény. A genetikai öröklődés számára csak tanult adat volt, nem érezte azt a sokféle vágyat és szükséget, amit az emberek és más élőlények éreztek. – A nővérem, de Trondheim az otthona. – Máskor is vonakodott már továbbmenni! – De ezúttal meg sem kérem rá, hogy jöjjön velem. Most, hogy gyermeket vár, hogy ilyen boldog itt, Reykjavikban, nem tehetem. A tanítványai szeretik, nem is sejtik, hogy valójában ő a legendás Démoszthenész. Itt a férje, Jakt, száz halászhajó tulajdonosa, a fjordok mestere, napjait izgalmas beszélgetések töltik ki, vagy a jégtáblákkal pettyezett tenger fenséges veszélye... sosem jön el innen. És azt sem fogja megérteni, én miért megyek. Arra gondolván, hogy el kell hagynia Valentine-t, Ender elhatározása, hogy Lusitaniára megy, megingott. Egyszer már elszakították imádott nővérétől gyermekkorában, és szíve mélyén mindig is dacolt azokkal az évekkel, amit elraboltak kettejük kapcsolatából. Képes lenne elhagyni most, hogy közel húsz éven át mindig együtt voltak? Ezúttal nem térhet vissza hozzá. Ha elmegy Lusitaniára, Valentine huszonkét évet öregszik majd nélküle, és ha nekivág az újabb huszonkét évig tartó visszaútnak, a nővére már nyolcvan is elmúlik, mire újra látja. – Szóval mégsem lesz olyan könnyű dolgod! Neked is meg kell

fizetned az árát! – Ne gúnyolódj! – gondolta Ender szótlanul. – Jogomban áll szomorúnak lennem. – Ő a te másik feled. Tényleg képes lennél elhagyni miattunk? A Boly Királynőjének hangját hallotta a fejében. Persze, hogy ő is látta mindazt, amit Ender látott, és tudta, hogyan dönt. A férfi szája hangtalanul formálta a szavakat.

– Elhagyom, de nem miattatok. Nem lehetünk benne biztosak, hogy ez nektek bármi jót hoz. Lehet, hogy ez is csak újabb csalódás lesz, akár Trondheim! – Lusitaniában van mindaz, amire csak szükségünk lehet. Ott

biztonságban lehetünk az emberektől! – De ugyanakkor már más fajhoz tartozik. Nem pusztítom el a malackákat csak azért, hogy vezekeljek a te néped elpusztításáért! – Tőlünk biztonságban lesznek, mi nem bántjuk őket!

Mostanra már ismerned kell minket, épp elég időt töltöttünk együtt! – Azt tudom, amit elmondtál. – Nem tudunk hazudni. A saját emlékeinket, a saját lelkünket

mutattuk meg neked! – Tudom, hogy képesek lennétek békében élni velük. De ők is képesek lennének békében élni veletek? – Vigyél oda minket! Olyan régóta várjuk! Ender a sarokban nyitva heverő, viharvert táskához ballagott. Minden belefért, ami tényleg az övé volt – egy váltás ruha. A szobában minden más ajándék volt, azoktól kapta, akiknek a szószólója volt, és azért kapta, mert sokra tartották vagy őt, vagy az igazságot. Ezt sosem tudta eldönteni. Itt marad minden, amikor tovább megy. Nem volt számukra hely a táskában. Kinyitotta, kihúzta a felcsavart törülközőt, és kigöngyölítette. Egy jókora, rostos falú gubó hevert benne, a legvastagabb pontján tizennégy centiméteres volt. – Igen, nézz csak meg minket! Akkor találta meg a gubót, amikor az első emberi kolónia kormányzója volt az egykori hangy világban. Őt várta. A hangyok előre látták, hogy Ender el fogja pusztítani őket, tudták, hogy legyőzhetetlen ellenség, olyan formára alakították hát a tájat, amit

rajta kívül más nem érthetett, mert az ő álmaiból vették a képeket. A gubó, benne a boly magatehetetlen, de tudatánál lévő királynőjével, egy toronyban várta, ahol annak idején az ellenségét megtalálta. – Tovább vártál rá, hogy megtaláljalak – mondta ki hangosan –, mint az a pár év, ami azóta telt el, hogy kivettelek a tükör mögül! – Pár év? Ó, igen, te a magad lineárisan látó elméjével nem

érzed az évek múlását, amikor közel fénysebességgel utazol. De mi érezzük. A gondolataink azonnal terjednek, és az idő úgy kúszik, mint higany a hideg üvegen. Mi az eltelt háromezer év minden pillanatát átéltük. – És találtam olyan helyet, ahol biztonságban lettetek volna? – Tízezer termékeny tojásunk várja, hogy élhessen! – Talán Lusitania lesz a megfelelő hely. Nem tudom. – Hagyd, hogy újra éljünk! – Azon vagyok! Mit gondolsz, mi másért vándorlok világról világra ennyi éven át, ha nem azért, hogy megfelelő helyet keressek nektek? – Gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban! – Olyan helyet kell találnom, ahol nem végeznek veletek azonnal, amint újra megjelentek. Még mindig túl sok ember rémálmában éltek. Nem hisznek olyan sokan a könyvemben. Talán elítélik a fajirtást, de bármikor megismételnék. – Egész életünkben te vagy az első lény, aki nem mi magunk

vagyunk. Sosem kellett megértőnek lennünk, mert mindig értettünk. Most, hogy csak ez a „magányos én" vagyunk, te vagy a szemünk, a karunk, a lábunk. Bocsáss meg, ha türelmetlenek vagyunk! Ender felnevetett.

– Én bocsássák meg nektek? – A fajtád bolond. Mi tudjuk az igazat. Mi tudjuk, ki ölt meg

minket, és nem te voltál az! – De én voltam! – Te csak eszköz voltál! – Én voltam. – Megbocsátunk neked! – Ha újra a Földön éltek majd, akkor megérdemlem a bocsánatotokat.

5 Valentine

Ma véletlenül kicsúszott a számon, hogy Libo a fiam. Csak Vakkantó hallotta, mit mondtam, de egy órán belül mindegyikük megtudta. Körém gyűltek, és rávették Hajlottat, kérdezze meg, hogy tényleg apa vagyok-e. Hajlott ezután egymásra tette Libo kezét és az enyémet, mire én hirtelen felindulásból megöleltem Libót. A malackák talán megdöbbentek, ezután lenyűgözve csettegni kezdtek. Ettől a pillanattól kezdve éreztem, hogy jelentősen megnőtt előttük a tekintélyem. Nem lehet nem levonni a következtetést. Az eddig megismert pequeninók nem alkotnak teljes közösséget, de még csak nem is tipikus hímek. Vagy fiatalok, vagy öregek. Egyikük se nemzett még utódot, és amennyire meg tudjuk ítélni, még egyszer sem párosodtak. Nem hallottam még olyan főemlős társadalomról, ahol az efféle hímcsoportok ne páriák lettek volna, kitaszított, hatalom és presztízs nélküli egyedek. Nem csoda, hogy az imádat és a megvetés furcsa keverékével beszélnek a nőstényekről, és az egyik pillanatban nem mernek az engedélyük nélkül dönteni, a másikban meg azt mondják, a nőstények ostobák, varelsék. Mostanáig hittem ezeknek a megjegyzéseknek, és önálló tudattal nem rendelkező lényeknek képzeltem el a nőstényeiket, egy kocacsordának, négy lábon legelésző malackáknak. Azt hittem, a hímek úgy kommunikálnak velük, ahogy az atyabotokkal szoktak, és a röfögésekben választ vélnek felfedezni, valahogy úgy, ahogy a csontokból vagy az állati belekből jósoltak régen az emberek.

Most viszont rájöttem, hogy a nőstények is éppolyan intelligensek, mint a hímek, és egyáltalán nem varelsék. A hímek negatív megjegyzései abból fakadnak, hogy idősek, kizárták őket a szaporodási folyamatból és a törzs hatalmi felépítéséből. A pequeninók éppolyan óvatosak velünk, mint mi ővelük – nem hagyták, hogy találkozzunk a nőstényeikkel, vagy azokkal a hímekkel, akiknek valóban van hatalmuk. Eddig azt hittük, a pequeninók teljes társadalmát tanulmányozzuk, de rá kellett jönnünk, hogy úgymond a genetikai szennyvízcsatornájukban álltunk, azok közt a hímek közt, akiknek a génjeit nem tartották méltónak arra, hogy továbbörökítsék a törzs utódaiba. Ezek tények, de mégis nehéz elhinni őket. Az eddig megismert pequeninók mind okosak, fürgék, tanulékonyak. Olyan gyorsan tanulnak, hogy akaratomon kívül is többet tanítottam meg nekik az emberi társadalomról, mint amit nekem az övékről sikerült megtudnom a kísérletezgetés hosszú évei alatt. Ha ezek a törzs selejtjei, remélem, egy nap még méltónak találnak arra a malackák, hogy találkozzam a nőstényeikkel és az atyáikkal is. Ráadásul minderről nem is számolhatok be a hivatalos jelentéseimben, mert bár nem szándékosan tettem, de nyilvánvaló volt, hogy megszegtem a szabályokat. Nem számít, hogy senki sem tudta volna megakadályozni, hogy a pequeninók ezt-azt megtudjanak a mi társadalmunkról. Nem számít, hogy a szabályok ostobák és gátlóak. Megszegtem őket, és ha kiderülne, meg kellene szakítanom minden kapcsolatot a pequeninókkal, ami még annál az erősen korlátozott kapcsolatnál is rosszabb volna, mint ami most van. Csalásra kényszerülök, nevetséges eszközökhöz vagyok kénytelen nyúlni: ezt a feljegyzést is Libo személyes jegyzetei közé mentem el, ahol még az én drága feleségem sem keresné. Itt van ez az életbevágóan fontos információ, hogy az általunk tanulmányozott pequeninók olyan hímek, akik nem szaporodnak, de a szabályok miatt nem merem hagyni, hogy a framling tudósok is tudomást szerezzenek róla. Olha bem, gente,

aqui está: A clencia, o bicho que se devora a si mesma! (Figyeljetek, emberek, íme: a Tudomány, egy önmagát felfaló, rút szörnyeteg!) #

(Joao Figueira Alvarez, Titkos jegyzetek, megjelent Démoszthenész: Az árulás becsülete, avagy Lusitania xenológusai című tanulmányában, Reykjavik, Történelmi Perspektívák, 1990:4:) #

Valentine-nek már nagyon feszült a hatalmasra nőtt pocakja, de még mindig hátra volt egy hónap a szülésig. Nagyon zavarta, hogy ilyen nagy és esetlen. Eddig, amikor a tanítványait történelmi kirándulásra, söndringre vitte, mindig ő maga készítette elő a hajót. Most a férje tengerészeire kellett bíznia az egészet, még csak fel-alá sem mászkálhatott a móló és a hajó között, mert a kapitány éppen azon dolgozott, hogy a rakomány egyensúlyban legyen a fedélzeten. Nem mintha ő nem tudta volna ezt is megcsinálni – elvégre Rav kapitány tanította meg rá, amikor a bolygóra érkeztek. Valentine sehol sem szeretett tétlenül ücsörögni. Ez volt az ötödik söndringje. Az elsőn találkozott Jakttal, ám akkor még eszébe sem jutott, hogy férjhez menjen. Trondheim ugyanolyan volt számára, mint az összes többi világ, amit nyughatatlan öccsével bejártak. Valentine a legtöbb helyen tanított és tanult, majd négy-öt hónapnyi ott-tartózkodás után írt egy hosszabb történelmi értekezést, amit Démoszthenész álnéven adott ki, aztán igyekezett élvezni az életet, míg Ender el nem fogadott egy újabb meghívást, és át nem mentek egy újabb világba. Általában tökéletesen illeszkedett egymáshoz a munkájuk: Endert legtöbbször azért hívták, hogy jelentős személyiségek haláláról beszéljen, és az ő élettörténetük lett Valentine írásának témája. Játéknak fogták fel az egészet: ilyen meg olyan professzornak adták

ki magukat, de valójában megalkották vagy átformálták egy-egy világ identitását, mert Démoszthenész esszéi mindig meghatározóak voltak. Valentine egy ideig azt hitte, valakinek biztos fel fog tűnni, hogy Démoszthenész írásainak megjelenése gyanúsan egybeesik az ő utazásaikkal, és előbb-utóbb felfedik a kilétét. De hamar rájött, hogy a szószólókhoz hasonlóan, Démoszthenész körül is mítoszok sokasága alakult ki – még ha kisebb mértékben is. Egyesek úgy gondolták, hogy a Démoszthenész név több személyt rejt. Minden Démoszthenész-esszét más-más írózseni munkájának tekintettek, akik aztán egytől-egyig Démoszthenész neve alatt jelentették meg műveiket. Mások tudni vélték, hogy a számítógép automatikusan benyújtja a dolgozatot a kor legzseniálisabb történészeiből álló ismeretlen bizottságnak, és ők döntik el, ki lesz méltó a Démoszthenész névre. Az senkit sem zavart, hogy egyetlen ember sem találkozott még soha ezekkel a tudósokkal. Világszerte évente több száz Démoszthenész-esszét próbáltak meg leközölni, de a számítógép automatikusan visszadobta mindet, amit nem a valódi Démoszthenész írt, ennek ellenére makacsul tartotta magát a nézet, hogy nem létezhet, hogy csak egyetlen személy írja azokat. Végtére is Démoszthenész a hangy háborúk idején, háromezer évvel ezelőtt demagógként kezdte a pályáját, nem írhatott még mindig ugyanaz a személy. És ebben van is valami, gondolta Valentine. Nem vagyok már ugyanaz, minden könyvben más vagyok, minden világ megváltoztat, miközben leírom a történetét. Eddig ez a világ változtatott meg legjobban. Nem szerette a mindent átható lutheránus gondolkozást, különösen az úgynevezett kálvinista csoporttal voltak gondjai, akik

mintha minden kérdést meg akartak volna válaszolni, még mielőtt feltette volna azokat. Ezért találta ki, hogy a végzős tanítványai egy csoportját elviszi Reykjavikból, ki a Nyári-szigetekre, az egyenlítői szigetek egyikére, ahová tavasszal a skrikák ívni vonultak, és a halkig csapatai teljesen megbolondultak a szaporodási ösztön miatt. Az volt az elképzelése, hogy megtöri a szellemi hanyatlás mintáját, ami minden egyetemen felütötte a fejét. A diákok itt majd semmi mást nem ehetnek, mint a védett völgyekben vadon termő havregrint, persze csak ha lesz hozzá kellő ügyességük és lelkierejük, hogy halkigot fogjanak. Amikor csak saját magukra számíthatnak abban, hogy esznek-e, és ha igen, mint, akkor megváltozik a gondolkodásuk arról, hogy mi a fontos a történelemben, és mi nem. Az egyetem vonakodva bár, de beleegyezett a dologba, és Valentine a saját költségén bérelt egy hajót Jakttól, aki épp akkoriban lett a számos, skrika-halászatból élő család egyikének a feje. Mint minden tengeri medve, ő is megvetette az egyetemistákat, szemtől szembe skráddaréknek (poloskáknak) hívta őket, a hátuk mögött pedig még rosszabbakat mondott róluk. Közölte Valentine-nel, hogy egy héten belül vissza kell majd jönnie értük, hogy megmentse az éhező diákokat. Ehelyett az asszony és „hajótöröttei”, ahogy magukat hívták, végig jól bírták a kalandot, kinyíltak, felszabadultak, kis falucskát építettek, és élvezték a kötetlen, kreatív gondolatok szárnyalását, ami visszatértük után kiváló és újszerű meglátásoktól hemzsegő dolgozatok megírásához vezetett. A leginkább látható trondheimi sikerélménye az volt Valentine-nek, hogy mindig több száz jelentkező közül kellett kiválasztani azt a húszat, akiket a nyári söndringekre magával vitt. De számára persze a legfontosabb siker Jakt volt. A férfi nem volt

kifejezetten művelt, de töviről hegyire tudott mindent, amit csak Trondheimről tudni lehetett. Térkép nélkül behajózta a fél tengert, tudta, merre sodródnak a jéghegyek, és hol lesz sűrű a jég. Ismerte, hol gyűlnek össze ívni a skrikák, és hová irányítsa a halászait, hogy kifogják őket. Az időjárás mintha sosem lepte volna meg, és Valentine arra a következtetésre jutott, hogy Jakt minden helyzetre fel van készülve. Kivéve a házasságra. Amikor a lutheránus lelkész – nem volt kálvinista – összeadta őket, mindketten meglepetten néztek egymásra. Persze boldogok is voltak, és először azóta, hogy elhagyta a Földet, Valentine végre teljesnek érezte magát, békére és otthonra lelt. Ezért is foganhatott meg benne a gyermek. A vándorévek elmúltak. És olyan hálás volt, amiért Ender megértette mindezt, és anélkül felismerte, hogy Trondheim a végállomása háromezer éves Odüsszeiájuknak, hogy beszélniük kellett volna róla. Itt ért véget Démoszthenész karrierje is; a karrierje, ami mint az isháxa, végre gyökeret vert, épp ennek a bolygónak a jegében, és táplálta, ahogy más bolygók földje eddig még sosem tette. A magzat nagyot rúgott, felriasztotta Valentine-t az álmodozásból. Felnézett. Látta, hogy Ender ballag felé a mólón, régi zsákját a vállára vetve. Azonnal értette, miért van nála a csomag. Nyilván el akart jönni ő is a söndringre. Nem volt benne biztos, hogy örül a dolognak. Ender csendes volt, a háttérbe húzódott, de nem tudta eltitkolni, milyen fantasztikusan érti az emberi természetet. Az átlagos tanulók nem tartották sokra, de a legjobbak, azok, akiktől Valentine azt várta, hogy eredeti gondolatokkal álljanak elő, fogékonyak lesznek az észrevétlen, de mégis nagyon fontos gondolatmorzsákra, amiket az öccse majd elejt. Biztos volt benne, hogy a végeredmény lenyűgöző lenne – végtére is az évek során ő maga is rengeteget köszönhetett Ender

meglátásainak de ez Ender zsenialitását dicsérné, nem a tanítványaiét. Sokat rontana a söndring eredeti célján. De nem mondhat neki nemet, ha megkéri, hogy vele mehessen. Sőt, igazság szerint örült volna, ha vele tart a fivére. Bármennyire szerette is Jaktot, hiányzott neki az az állandó közelség, ami Ender és közte volt a házassága előtt. Hosszú évek kellettek még ahhoz, hogy Jakthoz is olyan közel kerüljön, mint az öccséhez. Ezt Jakt is tudta, és fájt is neki egy kissé a dolog, mert egy férjnek nem kellene a sógorával vetélkednie a felesége odaadásáért. – Hahó, Val! – köszönt oda Ender. – Szia, Ender! – Kettesben voltak a dokkon: ilyenkor nyugodtan használhatta az öccse gyermekkori nevét, nem kellett azon aggódnia, hogy valaki meghallja. – Mi lesz, ha a kisnyúl épp a söndringen ugrik ki az üregből? Valentine elmosolyodott. – Akkor a papája skirkabőrbe bugyolálja, én meg butuska északi dalokkal csitítgatom, a diákoknak meg hirtelen nagy meglátásaik lesznek a szaporodás és a történelem kapcsolatáról. Együtt nevettek, aztán hirtelen Valentine megértette, bár nem tudta, honnan ilyen biztos benne, hogy Ender nem megy vele a söndringre, azért csomagolta össze a holmiját, hogy elhagyja Trondheimet. Nem azért jött, hogy őt is magával vigye, búcsúzni érkezett. Önkéntelenül is könny futotta el a szemét, és rettenetes fájdalom mart a szívébe. Ender átölelte, mint a múltban már annyiszor, de ezúttal ott volt köztük Valentine hasa, az ölelés pedig esetlen volt és bátortalan. – Azt hittem, maradni akarsz – suttogta az asszony. – Az összes eddigi felkérést visszautasítottad. – Jött egy, amit nem utasíthattam vissza.

– A söndring alatt meg tudom szülni a gyermekem, de egy másik világon nem! Mint azt már kitalálta, Ender nem is akarta magával vinni. – A kislányod úgyis elképesztően szőke lesz – mondta. – Nagyon kilógna a lusitaniaiak közül, elvégre a többségük fekete brazil. Ezek szerint hát Lusitania lesz az úti cél. Valentine azonnal megértette, miért megy oda – mostanra már, a hírközlő szerveknek hála, mindenki tudta egész Reykjavikban, hogy a malackák megölték a xenológusukat. – Te megőrültél! – Nem hinném. – Tudod te, mi lenne, ha az emberek rájönnének, hogy Ender a malackák bolygójára megy? Keresztre feszítenének! – Itt is keresztre feszítenének, ami azt illeti, csak senki sem tudja, ki vagyok. – De mi hasznodat vennék ott? Már több évtizede lesz halott az az ember, mire te odaérsz! – A témáim alanyai általában rég kihűlnek, mire megérkezem, hogy szólhassak felőlük. Ez a hátránya annak, hogy utazó szószóló vagyok. – Nem hittem, hogy még egyszer el kell veszítenem téged. – Én akkor tudtam, hogy elveszítjük egymást, amikor hozzámentél Jakthoz. – De akkor szólnod kellett volna, és én nem mentem volna hozzá. – Épp ezért nem szóltam! És nem mondasz igazat, Val. Mindenképp megtetted volna. És én is ezt akartam. Sosem voltál még ilyen boldog! – Az asszony derekára tette a kezét. – A Wiggin gének már átörökítésért kiáltottak. Remélem, lesz még egy tucat

gyereked! – Az emberek udvariatlannak tartják, ha négynél több van, mohónak az ötnél többet, és barbárnak, ha valakinek hatnál több gyereke van. – Miközben megpróbálta elviccelni a helyzetet, máris azon gondolkozott, mihez kezdjen a söndringgel... hagyja, hogy az asszisztense csinálja végig nélküle, mondja le az egészet, vagy halassza el, amíg Ender el nem ment? De Ender egy mondattal megoldotta a helyzetet. – Mit gondolsz, a férjed megengedné, hogy az egyik hajója kivigyen ma éjjel a mareldre, hogy reggel feljuthassak az űrhajómra? Valentine-nek rosszul esett Ender sietsége. – Ha nem lenne szükséged Jakt egyik hajójára, akkor csak a számítógépen hagysz nekem üzenetet, hogy elmész? – Öt perce döntöttem el, hogy elmegyek, és egyenesen hozzád jöttem! – De máris elintézted az utad... egy utazást meg kell szervezni! – Ha megveszed az űrhajót, akkor nem. – De miért sietsz ennyire? Az út évtizedekig is eltart... – Huszonkét évig. – Huszonkét évig! Mit számítana még pár nap? Nem várhatnál még egy hónapot, hogy lásd megszületni a lányomat? – Val, egy hónap múlva nem biztos, hogy elég bátor lennék nekivágni. – Akkor ne menj! Mit számítanak neked a malackák? A hangyokkal épp elég raman volt az életedben. Maradj itt, alapíts családot, ahogy én tettem! Megnyitottad a csillagokat az emberi terjeszkedés előtt, Ender, most maradj, és élvezd a munkád gyümölcsét! – Neked itt van Jakt. Nekem csak okoskodó kölykök jutottak,

akik mindenáron meg akarnak téríteni kálvinistának. A munkámnak még nincs vége, és Trondheim nem az otthonom. Valentine vádaskodást érzett a szavaiban. Te gyökeret eresztettél itt, nem is érdekelt, hogy én meg tudok-e élni ezen a talajon. De nem tehetek róla, akarta válaszolni, te mész el, nem én! – Emlékszel, milyen volt – mondta –, amikor Pétert ott hagytuk a Földön, és nekivágtunk a több évtizedes útnak az első gyarmatra, arra a világra, amit te kormányoztál? Mintha csak meghalt volna. Mire odaértünk, ő már öreg volt, mi pedig még mindig fiatalok, és amikor ansible-en keresztül beszéltünk vele, mintha valami vénséges vén nagybácsi lett volna, a hatalomba érett Hegemón, a legendás Locke, bárki, csak nem a mi bátyánk. – Én úgy emlékszem, jót tett neki a változás – próbálta meg Ender elütni a dolog élét. De Valentine szándékosan rosszul fogadta. – Azt hiszed, nekem is előnyömre válik, ha eltelik húsz év? – Azt hiszem, jobban foglak gyászolni, mintha meghaltál volna. – Nem, Ender, pont olyan lesz, mintha meghaltam volna, és tudni fogod, hogy te öltél meg! A férfi arca megrándult. – Ezt te sem gondolod komolyan! – Nem fogok írni neked. Miért is tenném? Számodra csak egykét hét lesz ez az út. Megérkezel Lusitaniára, és a számítógépen ott lesz húszévnyi levél valakitől, akit két hete láttál utoljára. Nekem az első öt évben a gyász jut, az elvesztésed fölött érzett fájdalom, a magány, hogy nem volt kivel beszélgetnem... – Jakt a férjed, nem én! – És aztán mit írnék? Okos, tárgyilagos kis leveleket a lányomról? Öt éves lesz, aztán hat, tíz, húsz, férjhez megy, és még csak nem is ismered majd, nem is érdekel!

– De érdekel! – Nem fogok neked írni, csak ha már nagyon öreg leszek, Ender. Közben elmész Lusitaniáról is a következő helyre, és nagykanállal eszed meg az évtizedeket. Akkor majd elküldöm neked a visszaemlékezéseimet. Szeretett öcsémnek, Andrew-nak. Boldogan követtelek vagy két tucat világra, de te még két hetet sem maradsz velem, hiába kérlek! – Gondolkozz, Val, gondolj bele, miért kell most azonnal elmennem, mielőtt darabokra szednél! – Ezt a fajta szofizmust a tanítványaimnak sem nézem el, Ender! Nem mondtam volna neked semmi ilyesmit, ha nem úgy mész el, mint egy tetten ért betörő! Ne forgasd ki a dolgot, ne kezdj el engem okolni miatta! Ender sietve válaszolt, szinte hadart: mindenképp be akarta fejezni a mondandóját, mielőtt az érzelmei elakasztanák a hangját. – Nem, igazad van, azért akartam sietni, mert dolgom van ott, és minden egyes nap számít, és mert minden egyes alkalommal fáj látnom, ahogy közelebb kerülsz Jakthoz, tőlem viszont egyre távolodsz. Ez akkor is fáj, ha tudom, hogy ennek így kell lennie, így hát, amikor eldöntöttem, hogy elmegyek, úgy voltam vele, annál jobb, minél hamarabb teszem ezt, és igazam is van, te is tudod, hogy igazam van! De nem hittem volna, hogy meggyűlölsz érte. Most már elfojtotta hangját az érzelem, és sírt, akárcsak Valentine. – Nem gyűlöllek, szeretlek, az én részem vagy, a szívem vagy, és most, hogy elmész, olyan, mintha kitépnék a szívemet, és elvinnék... Ezután már nem beszélgettek. Rav kapitány elsőtisztje kivitte Endert a mareldre, a tengeren épített, hatalmas leszállópályához, ahonnan az űrsiklókat bolygó

körüli pályára lőtték, hogy csatlakozhassanak az ott keringő többi űrhajóhoz. Némán megegyeztek abban, hogy Valentine nem kíséri el. Inkább hazament a férjéhez, és egész éjjel szorosan ölelte. Másnap elment a söndringre a tanítványaival, és csak éjszakánként sírt Ender után, amikor azt hitte, senki sem látja. De a tanítványai látták, és megannyi történet keringett arról, Wiggin professzor hogy gyászolja az öccse, az utazó szószóló távozását. Azt hozták ki belőle, amit a diákok szoktak – hol többet, hol kevesebbet a valóságnál. De az egyiküknek, egy Plikt nevű lánynak szinte mániájává vált, hogy Valentine és Andrew Wiggin története nem csak annyi, amennyinek látszik. Elkezdte hát felkutatni az életútjukat, visszakereste a csillagok között vezető útvonalukat. Amikor Valentine lánya, Syfte négyéves lett, a fia, Ren pedig kettő, Plikt meglátogatta az asszonyt. Addigra már ő is az egyetem fiatal professzora volt, és megmutatta Valentine-nek, miféle történetet írt. Kitalált történetként adta elő, de Valentine azonnal magukra ismert a világ legidősebb embereiben, a fivérben és a nővérben, akik gyökértelenül bolyongtak világról világra. Valentine megkönnyebbülésére – és meglepő mód, csalódására – Plikt nem fedezte fel a tényt, hogy Ender volt az eredeti Holtak Szószólója, vagy hogy Valentine valójában Démoszthenész. De tudott annyit a történetükről, hogy megírhassa a búcsújukat, miután a nővér úgy döntött, a férjével marad, a fivér pedig továbbindult. Sokkal gyengédebb és meghatóbb volt a jelenet, mint a valóságban; Plikt azt írta meg, aminek akkor kellett volna történnie, ha Ender és Valentine jobb drámai érzékkel bír. – Miért írtad meg ezt a törtnetet? – kérdezte Valentine. – Nem elég jó ahhoz, hogy önmagában magyarázat legyen arra, miért írtam?

A csavaros válasz szórakoztatta Valentine-t, de nem elégítette ki; – Mit láttál te meg az én Andrew öcsémben, hogy ekkora kutatásba fogtál, csak hogy ezt megírhasd? – Ez még mindig nem a megfelelő kérdés – válaszolta Plikt. – Mintha csak valami vizsgán buknék meg. Nem adnál legalább egy kis segítséget, hogy mit kérdezzek? – Ne legyen rám dühös! Azt kéne kérdeznie, miért kitalált történetként írtam meg, és nem életrajzként! – És miért? – Mert felfedeztem, hogy Andrew Wiggin, a Holtak Szószólója nem más, mint a Fajirtó Ender Wiggin! Ender már négy éve útnak indult, de még mindig tizennyolc év kellett ahhoz, hogy célba érjen. Valentine megszédült a rémülettől, mikor arra gondolt, hogy miféle élet vár a fivérére, ha Lusitaniában a leggyűlöltebb ellenségként, a Fajirtó Enderként fogadják majd. – Nem kell félnie, Wiggin professzor! Ha el akartam volna árulni, már megtettem volna. Amikor felfedeztem a dolgot, rájöttem, hogy megbánta, amit tett. És micsoda pompás vezeklés! Az eredeti Holtak Szószólója fedte fel, hogy micsoda kimondhatatlan bűnt követett el, magára vette hát a szószóló szerepét, mint oly sokan mások, és húsz világon lépett tulajdon vádlója helyébe! – Olyan sok mindent megtaláltál Plikt, és mégis olyan keveset értesz! – Mindent értek! Olvassa csak el, amit írtam... ebben benne van a megértés! Valentine azt gondolta, ha már Plikt így is olyan sok mindent tud, miért ne tudjon még többet. De végül a harag kényszerítette rá, nem a józan észérvek, hogy elárulja neki azt is, amit még soha, senkinek nem mondott el.

– Plikt, az öcsém nem az eredeti Holtak Szószólója követője! Ő maga írta A Boly Királynője és a Hegemónt! Amikor Plikt ráébredt, hogy Valentine igazat beszél, teljesen letört. Ennyi éven át kutatása témájaként tekintett Andrew Wigginre, és az eredeti Holtak Szószólóját tartotta Wiggin példaképének! Most, hogy kiderült, a két személy ugyanaz, megszólalni sem tudott döbbenetében. Ezután őszinte beszélgetésbe kezdtek Valentine-nel, megosztották egymással a titkaikat, és úgy megbíztak egymásban, hogy Valentine végül tanárnak hívta Pliktet gyermekei mellé, és együtt dolgoztak Valentine további tanulmányain. Jakt kissé meglepődött az újabb „családtagon”, de idővel Valentine neki is elárult minden titkot, amit csak Plikt kutatása felfedett, vagy amit kiprovokált belőle a lány. Családi legenda vált belőle, és amikor a gyermekek elég idősek lettek ahhoz, hogy tudjanak titkot tartani, csodálatos történeteket mesélt nekik rég elveszített nagybácsijukról, Enderről, akit minden világon szörnyetegnek hittek, de aki valójában valamiféle megváltó, próféta, de legalábbis mártír volt. Teltek-múltak az évek, a család egyre bővült, és az Ender elvesztése fölött érzett fájdalom valamiféle dacos büszkeséggé érett Valentine-ben, végül pedig hatalmas várakozássá. Alig várta, hogy a testvére megérkezzen Lusitaniára, és megoldja a malackák kérdését, beteljesítse a sorsát, hogy a ramanok prófétája legyen. Plikt, a derék lutheránus tanította meg rá Valentine-t, hogy vallásos fogalmakban gondolkozzon Ender életével kapcsolatban, és a családi élet biztonsága, valamint öt gyermeke csodája mind-mind hozzájárult hite erősödéséhez. Ez a gyermekekre is hatással volt. Ender bácsi története, mivel senki másnak nem mondhatták el, egész természetfölöttivé nemesedett. Syfte, a legidősebb lány, különösen a hatása alá került,

még húszévesen is, amikor a racionalitás elnyomta benne Ender bácsi gyerekes imádatát, akkor is a mániája volt. Számára Ender élő legendává nemesedett, nem úgy gondolt rá, mintha egy elérhetetlenül távoli bolygón lenne. Az apjának és az anyjának nem mondta el titkát, de az egykori tanárában megbízott. – Egy szép nap még, Plikt, találkozom vele. Találkozom vele, és segítek neki a munkájában! – Miből gondolod, hogy a te segítségedre fog szorulni? – Plikt mindig szkeptikus volt, amíg a diákjai nem érdemelték ki a bizalmát. – Régen sem egyedül dolgozott, ugye? – És Syfte álmai útra keltek, el Trondheim jégvilágától, a felé a távoli bolygó felé, ahová Ender Wiggin még meg sem érkezett. Lusitania népe, fogalmatok sincs róla, miféle nagy ember lép hamarosan a földetekre, és veszi magára a terheteket! Én csatlakozom majd hozzá, ha eljön az ideje, bár egy nemzedéknyi késéssel. Készülj fel rám, Lusitania! Az űrhajóján utazó Ender Wigginnek fogalma sem volt róla, hogy rakományként magával viszi mások álmait. Számára még csak pár nap telt azóta, hogy otthagyta a zokogó Valentine-t a kikötőben. Számára Syftének nem volt még neve, csak egy embrió volt Valentine hasában, semmi több. Még csak most kezdte megérezni Valentine elveszítésének fájdalmát – most, hogy az asszony már rég túltette magát az övén. És a gondolatai egyáltalán nem a jégvilágon élő unokahúgai és unokaöccsei körül jártak. Egy magányos, szenvedő fiatal lányra gondolt, Novinhára. Ender azon merengett, mit tehetett vele az utazás közben eltelt huszonkét év, és ki lesz belőle, mire találkoznak. Mert szerette, úgy szerette, ahogy csak azt szeretheti az ember, aki arra emlékezteti, milyen volt, amikor ugyanazt érezte, mint ő.

6 Olhado

A többi törzzsel kizárólag a harcok során tartják a kapcsolatot. Amikor a malackák történeteket mesélnek egymásnak (leginkább esős időben), az mindig harcosokról és csatákról szól. A történetek kivétel nélkül halállal érnek véget, a hőseik és az ellenfél számára egyaránt. A meséikből kiderül, hogy a malackák egyáltalán nem számítanak arra, hogy győztesként kerülnének ki egy háborúból. És ami a legfontosabb: sosem tesznek erőszakot a legyőzött ellenség asszonyain. Ők, az emberi szokásokkal ellentétben, nem ölik meg, nem kényszerítik rabszolgaságba a legyőzött fél asszonyait. Ez vajon azt jelenti, hogy a különféle törzsek közt nincs genetikai keveredés? Nem hiszem. Lehetséges, hogy a genetikai keveredésről a nőstények gondoskodnak, akik talán valami rendszert dolgoztak ki az előnyös genetikai keveredés biztosítására. Figyelembe véve, hogy a malackák társadalmában milyen teljességgel alárendelt szerepben tűnnek fel a hímek, lehet, hogy mindez az ő tudtuk nélkül történik, de az is lehetséges, hogy olyannyira szégyellik a dolgot, hogy nem beszélnek nekünk róla. Csak a csatákról mesélnek. Ez a jellegzetes leírás Ouanda lányom előző év 2:21-én készült jegyzeteiben szerepel, egy történetmesélő délután során rögzítette a rönkházban. MALACKA (starkul): Három fivért is elejtett, anélkül hogy ő maga megsebesült volna. Sosem láttam még ilyen erős és rettenthetetlen harcost! A vér megfestette a karját, a bot a kezében szilánkosra tört, és a fivéreim

agyveleje csillogott rajta. Tudta, hogy tiszteletre méltó, bár a csata amúgy gyengécske törzse ellen dőlt el. Dei honra! Eui Ihe dei! (Tisztelettel adóztam neki! Azzal!) (A többi malacka a nyelvével csettintget és visít.) MALACKA: A földre löktem. Erősen küzdött, míg csak meg nem mutattam neki a kezemben lévő füvet. Akkor kinyitotta a száját, és elzümmögte a messzi vidékek ismeretlen dalát. Nunca será pau no ma oda gente! (Sosem lesz bot a mi kezünkben!) (Ezen a ponton váltottak, és az asszonyok nyelvén kezdtek énekelni; ez volt az egyik leghosszabb részlet, amit azon a nyelven hallottunk.) (Megjegyzés: meglehetősen jellegzetes szokásuk, hogy elsődlegesen starkul beszélnek, aztán a történet csúcspontján vagy a lezárásnál portugálra váltanak. Jobban belegondolva, mi is ezt tesszük: a legérzelmesebb pillanatokban önkéntelenül is az anyanyelvűnkre, portugálra váltunk.) A csata leírása nem tűnik olyan szokatlannak, amíg nem hall elég sok hasonló történetet az ember ahhoz, hogy rájöjjön, ezek mindig a hős halálával érnek véget. Láthatóan nem kedvelik a könnyed komédiát. #

(Liberdade Figueira de Medici: Jelentés a lusitaniai bennszülöttek törzsek közti szokásairól, Kultúrák közti tranzakciók, 1964:12:40) #

Csillagközi utazás közben nincs sok teendő. Ha egyszer betáplálták az útvonalat és végrehajtották a Park-manővert, csak azt kellett kiszámolni, a hajó mennyire közelíti meg a fénysebességet. A fedélzeti számítógép kikalkulálta a pontos sebességet, aztán meghatározta, hogy szubjektív időben mennyi időnek kell eltelnie az utazásból, mielőtt az újabb Park-manőver visszabillenti egy kezelhetőbb, fénysebesség alatti sebességbe. Mint egy stopperóra, gondolta Ender. Egy kattintással elindít, egy másikkal leállít, és vége

a versenynek. A hajó számítógépei segítségével kezdett el portugálul tanulni. Mivel folyékonyan beszélt spanyolul, ezért nem volt nehéz dolga a beszédben, de a megértéssel már akadtak gondjai, mivel a portugál nyelvben nagyon sok mássalhangzót nem ejtettek ki. A lassú észjárású fedélzeti számítógéppel folytatott napi egykét órás portugál társalgás egy idő után őrjítővé vált. Az összes eddigi útja során ott volt vele Val. Nem mintha mindig beszélgettek volna – Val és Ender olyan jól ismerték egymást, hogy ritkán akadt mondanivalójuk a másik számára. De a nővére nélkül Ender a saját gondolatait is unta: sosem jutott velük sehová, mert figyelme állandóan elkalandozott a tárgyról. Még a Boly Királynője sem segített. Az ő gondolatai azonnaliak voltak, nem a szinapszisok, hanem a fénysebesség relativisztikus hatásait nem érző filóták szabtak nekik határt. Számára Ender minden egyes perce tizenhat órán át tartott – és ez a különbség túl nagy volt ahhoz, hogy bármiféle kommunikáció létrejöjjön köztük. Ha nem a gubóban lett volna, sok ezer, önállóan dolgozni tudó hangy tapasztalatai ömlöttek volna hatalmas memóriájába. De most csak az emlékei maradtak, és Ender saját nyolcnapos fogsága végén átérezte, miért akarja annyira a Királynő, hogy végre kiszabadítsa. Mire letelt a nyolc nap, Ender egész jól beszélt portugálul, és már nem kellett egy az egyben spanyolból fordítania a mondanivalóját, ahányszor csak megszólalt. Szomjazta már az emberi társaságot – annak is örült volna, ha a vallásról vitatkozhat egy kálvinistával, csak legyen a hajó számítógépénél okosabb a beszélgetőtársa. Az űrhajó elvégezte a Park-manővert, és egy mérhetetlenül rövid pillanat alatt a sebessége hozzáigazodott az univerzum többi

részének sebességéhez. Vagyis inkább, az elmélet szerint, az univerzum többi részének sebessége változott meg, míg a hajó maga valójában mozdulatlan maradt. Mindez csak találgatás volt, mert senki se akadt, aki kívülről megfigyelhette volna a jelenséget. Mindenki szabadon elmélkedhetett, mert úgysem értette senki a filotikus hatások működését. Az ansible-t is félig véletlenül fedezték fel, a Park Pillanatnyiság Elvével egyetemben. Lehet, hogy érthetetlen volt, de a gyakorlatban működött. Az űrhajó ablakaiból rá lehetett látni a csillagokra, amint a fény ismét minden irányba terjedt. Egy nap egy tudós majd felfedezi, hogy a Park-manőverhez miért kell olyan kevés energia. Ender biztos volt benne, hogy valahol szörnyű árat fizetnek az emberek a csillagközi utazásért. Egyszer azt álmodta, hogy valahol mindig kihuny egy csillag, amikor egy űrhajó végrehajtja a Park-manővert. Jane biztosította róla, hogy ez nem igaz, de Ender tudta, hogy a csillagok többségét nem is látják az emberek: egy trillió is könnyedén eltűnhet anélkül, hogy bárki észrevenné. Évezredeken át látnánk még a fotonokat, amiket a csillag az eltűnése előtt bocsátott ki. Mire meglátnánk, hogy az egész galaxis üres, már késő lenne. – Paranoiás képzelgésekkel szórakoztatod magad? – jegyezte meg Jane. – Olvasol a gondolataimban? – kérdezte Ender. – Minden űrutazás végén morózus leszel, és a világegyetem pusztulásán rágódsz. Nálad így jelentkezik a sebességeltolódás. – Tájékoztattad a lusitaniai hatóságokat az érkezésemről? – Nagyon kis kolóniáról van szó. Nincs Földet Érési Hatóság, mert szinte senki sem jön ide. Van egy bolygókörüli űrsikló, ami automatikusan viszi fel-le az embereket a nevetségesen kis űrsiklóállomásra.

– És a Bevándorlási Hivatal engedélye? – Szószóló vagy. Nem zavarhatnak el. Ráadásul a Bevándorlási Hivatal a kormányzóból áll, aki mindemellett a polgármester is egy személyben, mivel a város és a kolónia egy és ugyanaz. Faria Lima Maria do Bosque a neve, de csak Bosquinhának hívják. Üdvözöl, és azt kívánja, bár csak azonnal vissza is fordulnál, mert nincs szükségük rá, hogy agnosztikus próféták zaklassák a derék katolikusokat. – Ezt is ő mondta? – Valójában nem közvetlenül ő... Peregrino püspök mondta, de Bosquinha egyetértett vele. De az a dolga, hogy egyetértsen. Ha azt mondod neki, hogy a katolikusok mind bálványimádó, babonás bolondok, alighanem csak sóhajt egyet, és azt válaszolja, reméli, ezt a véleményedet megtartod magadnak. – Mellébeszélsz – mondta Ender. – Mit akarsz elhallgatni? – Novinha visszavonta a Holtak Szószólójáért küldött meghívást. Öt nappal az után, hogy elküldte. Természetesen a Csillagközi Törvény kimondta, hogy ha egy szószóló egyszer már megkezdte az útját a hívás után, azt nem lehet lemondani, de így mégis mindent megváltoztatott a dolog. Ahelyett, hogy Novinha huszonkét éve makacsul várná az érkezését, most meg fog ijedni tőle, és utálni fogja, hogy eljött, mikor ő már meggondolta magát. Ender arra számított, Novinha barátként fogadja majd. Most viszont a katolikus intézményeknél is ellenségesebb lesz vele. – Van valami, ami megkönnyítené a dolgomat? – kérdezte. – Nem olyan rossz az a helyzet, Andrew. Tudod, az azóta eltelt években többen is hívtak szószólót, és azokat a hívásokat nem mondták le. – Kik?

– A legdöbbenetesebb véletlen, hogy épp Novinha fia, Miro volt az, és a lánya, Ela. – De hát ők nem is ismerhették Pipót! Miért hívtak volna ide, hogy beszéljek a haláláról? – Ó, nem, nem azt akarják, hogy Pipo haláláról beszélj. Ela csak hat hete küldte ki a hívást, az apja, Novinha férje, Marcos Maria Ribeira, más néven Marcao halálának ügyében. Egy bárban esett össze. Nem az ital vitte el, beteg volt. Halálos kór ölte meg. – Aggódom érted, Jane, hogy így felemészt az együttérzés! – Az együttérzés a te specialitásod. Nekem jobban megy, hogy rendezett adatszerkezetek közt futtassak összetett kereséseket. – És a fiú... hogy is hívják? – Miro. Ő négy éve hívott szószólót. Pipo fiának, Libónak a halála után. – Libo legfeljebb negyvenéves lehetett... – Hozzásegítették a korai halálhoz. Tudod, xenológus volt ő is, vagy ahogy portugálul mondják, zenador. – A malackák... – Pontosan úgy halt meg, mint az édesapja. A szerveit is ugyanúgy rendezték el. Három további malackát végeztek ki ugyanígy, míg úton voltál, bár a kerítéstől távolabb. A malackák holttestébe fákat ültettek; az embereknek viszont nem járt ki ez a megtiszteltetés. Mindkét xenológust a malackák ölték meg, egy nemzedék eltéréssel. – És hogyan döntött a Csillagközi Tanács? – Nehéz kérdés. Vacillálnak. Még nem neveztek ki új xenológust. A két jelölt közül az egyik Libo lánya, Ouanda. A másik Miro, aki szószólót hívatott. – Továbbra is kapcsolatban vannak a malackákkal?

– Hivatalosan nincsenek. Van itt egy kis ellentmondás. Libo halála után a Tanács megtiltotta, hogy havi egy találkozónál több legyen. De Libo lánya kategorikusan megtagadta, hogy engedelmeskedjen az utasításnak. – És nem távolították el? – A kapcsolat visszafogását is épphogy csak megszavazták. Az már nem kapott döntő többséget a szavazáson, hogy el is távolítsák a lányt. Ám ugyanakkor aggódnak, mert Ouanda és Miro még nagyon fiatalok. Két évvel ezelőtt útnak indítottak egy tudósokból álló különítményt Calicutról. Harminchárom év múlva érnek ide, ők fogják átvenni a malackák felügyeletét. – Ezúttal találtak rá valamilyen magyarázatot, hogy a malackák miért ölték meg a xenológust? – Nem. De te éppen azért jöttél, hogy ezt kiderítsd, nem igaz? A válasz egyértelmű volt, de épp, mikor kimondta volna, a Boly Királynője gyengéden megbökdöste a gondolatait. Ender olyannak érezte, mint a fák között átsuhanó szellőt vagy a napsugár lágy cirógatását. Igen, azért jött, hogy a holtak szószólója legyen. De azért is, hogy visszahozza a holtakat az életbe. – Ez jó hely. A Boly Királynőjének iszonyatos erőfeszítésébe került, hogy a fénysebességgel utazó Enderrel beszélni tudjon. – Van itt egy elme. Sokkal tisztább bármelyik emberénél, akivel

eddig találkoztunk. – A malackák? Ők is úgy gondolkoznak, mint te? – Tud a malackákról. Kevés az idő; fél tőlünk. A Boly Királynője visszavonult, és Ender magára maradt, hogy eltöprengjen, Lusitania nem lesz-e neki túlságosan nagy falat.

# 6 6

A homíliát [ Az egyházi szónoklat egyik fajtája.] maga Peregrino püspök mondta. Ez mindig rosszat jelentett. A püspököt a legjobb esetben sem lehetett érdekfeszítő szónoknak nevezni, annyira tekervényesen értekezett, hogy Ela azt sem értette, miről beszél. Quim úgy tett, mintha ő értené, persze, mert az ő kis világában a püspök nem tehetett semmi rosszat. De a kis Grego meg sem próbált úgy tenni, mint akit érdekel ez az egész. Még a padsorok közt járkáló, keménykezű Esquecimento nővér se rettentette el a rosszalkodástól. Épp az előttük lévő műanyag pad háttámlájából operálta ki a szegecseket. Elát meglepte, milyen erős az öccse – más hatéves gyerek nem lett volna képes, hogy befúrja a csavarhúzót a szegecs leforrasztott széle alá. Ela abban sem volt biztos, hogy ő maga meg tudná csinálni. Ha Apa itt lenne, előrenyúlna hosszú karjával, és gyengéden – de még milyen „gyengéden” – kivenné Grego kezéből a csavarhúzót. Suttogva megkérdezné tőle, hogy ezt meg honnan szedte, és Grego tágra nyílt, ártatlan szemmel nézne vissza rá. Később, miután a család már hazaért a miséről, Apa ordítozna Miróval, hogy szanaszét hagyja a szerszámokat, elhordaná mindenféle szörnyűségnek, és őt okolná a család összes bajáért. Miro csendben tűrné. Ela a vacsorakészítéssel foglalatoskodna. Quim tehetetlenül ülne a sarokban, a rózsafüzért morzsolgatná, és a haszontalan kis imáit mondogatná. Olhado szerencsés, neki számítógép-vezérlésű műszemei vannak, ilyenkor csak lekapcsolja azokat, vagy a kedvenc jelenetét játszatja le velük, és nem is figyel a valóságra. Quara arrébb menne, és lekuporodna az egyik sarokban. És a kis Grego ott állna diadalittasan, fogná Apa nadrágszárát, és nézné, ahogy minden rosszaságának Miro issza meg a levét.

Ela megborzongott, ahogy felidézte a jelenetet. Ha itt véget is érne, még talán elviselhető lett volna. De aztán Miro elmenne, vacsoráznának, és aztán... Esquecimento nővér villámgyorsan előrenyúlt, és a körmei Grego karjába martak. Grego azonnal eldobta a csavarhúzót. Ezt azért csinálta, hogy zajt csapjon, amikor a földre esik, de Esquecimento nővér sem volt ostoba. Gyorsan utánanyúlt, és elkapta a másik kezével. Grego elvigyorodott. A nő arca csak néhány centiméterre volt a térdétől. Ela látta, mit tervez a testvére, és indult, hogy közbeavatkozzon, de elkésett – a fiú egyenesen szájba rúgta Esquecimento nővért. A nővér felszisszent fájdalmában, és elengedte Grego karját. A fiú kirántotta kezéből a csavarhúzót. Esquecimento nővér vérző szája elé kapta kezét, és kiszaladt a padok között, Grego pedig folytatta a padrongálást. Apa halott, emlékeztette magát Ela. Mintha zenét hallott volna, olyan volt ez a mondat. Az apjuk halott, de még mindig itt van, mert itt hagyta bennük a maga szörnyű kis örökségét. A méreg, amit belénk ültetett, idővel mindannyiunkat megöl. Amikor meghalt, alig öt centiméter nagyságú volt a mája, a lépét pedig nem is találták. Különös, zsíros szervek nőttek a helyükre. Nem lehetett okolni a betegsége miatt, a teste megtébolyodott, és elfelejtette, miféle tervrajz alapján kéne működnie. De a kórság tovább élt a gyermekeiben is. Nem a testünkben, a lelkűnkben. Úgy létezünk, ahogy a rendes emberi gyermekeknek azt illik, még a külsőnk is ugyanolyan. De valamilyen szempontból mindannyiunkat kicseréltek egy emberutánzatra, akit abból a beteg, bűzös, zsíros rothadásból gyúrtak, amiből Apa lelke állt. Talán más lett volna, ha Anya megpróbál segíteni a helyzeten. De őt aztán semmi sem érdekelte, csak a mikroszkópok és a

génmódosított gabona, vagy mi a fenén dolgozott akkor. – ...egy úgynevezett holtak szószólója! De csak egyetlen egy valaki lehet a holtaknak szószólója, és az nem más, mint Sagrado Cristo... Peregrino püspök szavai felkeltették a figyelmét. Mit is mondott a holtak szószólójáról? Sehonnan se tudhatott róla, hogy Ela hívott egyet... – ...a törvény megköveteli, hogy udvariasan bánjunk vele, de azt nem, hogy higgyünk is neki! Az igazságot nem a spiritualitást nélkülöző emberek feltételezéseiben és spekulációiban kell keresni, hanem az anyaszentegyház tanításában és hagyományában! Amikor hát köztetek lesz, mosolyogjatok rá, de a szíveteket jól őrizzétek! Vajon a püspök miért figyelmeztette az embereket? A legközelebbi bolygó a huszonkét fényévnyire lévő Trondheim volt, és nem volt rá sok esély, hogy épp lenne ott egy szószóló. Még évtizedek telnek el, mire egy szószóló ideérhet, ha egyáltalán útnak indult bárki is. Ela áthajolt Quara fölött, hogy megkérdezze Quimet; ő biztosan odafigyelt. – Mi van a holtak szószólójával? – kérdezte suttogva. – Majd ha figyelsz, te is tudni fogod! – Ha nem mondod meg, betöröm az orrod! Quim elvigyorodott, hogy mutassa, nem fél a lány fenyegetésétől. De mivel valójában igenis félt tőle, vonakodva bár, de válaszolt neki. – Úgy tűnik, valami nyomorult hitetlen kérelmezte egy szószóló látogatását, még amikor az első xenológus meghalt, és ma délután meg is érkezik... már az űrsiklón van, és a polgármester elindult, hogy fogadja, amint földet ér. Ela erre nem volt felkészülve. A számítógép nem mondta, hogy már úton van egy szószóló. Csak évek múlva kellett volna ideérnie,

hogy elmondja az igazat arról a szörnyetegről, akit Apának hívtak, és aki végül azzal tett jót a családjának, hogy holtan esett össze; az igazság fénye megvilágítaná és megtisztítaná a múltat. De az apjuk még csak nemrég halt meg, még nem lehetett róla beszélni. A csápjai még kinyúlnak a sírból, és a szívükre tapadtak. A homília véget ért, és befejeződött a mise is. Ela szorosan fogta Grego kezét, próbálta megakadályozni, hogy az öccse elvegye valaki imakönyvét vagy táskáját, ahogy átfurakodtak a tömegen. Quim legalább Quarát kísérte, aki mindig teljesen lefagyott, ha idegenek között kellett átszuszakolnia magát. Olhado ismét bekapcsolta a szemét, és fémes pillantásával rémisztgette a tizenöt éves szűzlányokat. Ela fejet hajtott a szentté avatott Os Venerados nagyszülők szobra előtt. Büszkék vagytok az unokáitokra, ugye? Grego elégedetten vigyorgott, mert a kezében ott volt egy babacipő. Ela csak azon imádkozott magában, hogy a csecsemő sértetlenül megúszta az esetet. Elvette a cipőt Gregótól, és letette a kis oltárra, ahol a gyertyák örök fényükkel a descolada legyőzésének csodáját tanúsították. Bárki veszítette is el a cipőt, ott majd megtalálja. #

Bosquinha polgármester egészen jó kedvű volt, ahogy az autó az űrsiklókikötő és Milagre városkája közt végigsuhant a füves vidéken. Rámutatott a félig háziasított cabra-csordákra. Belőlük nyerték a textilhez való szálakat, de a húsuk étkezési célból értéktelen volt az ember számára. – És a malackák megeszik őket? – kérdezte Ender. A polgármester felvonta a szemöldökét. – Nem tudunk sokat a malackákról. – Azt tudjuk, hogy az erdőben élnek. Lejönnek néha a síkságra

is? A nő csak megvonta a vállát. – Ezt a framlingok dolga kideríteni! Ender egy pillanatra összerezzent a szó hallatán, de persze Démoszthenész legutóbbi könyvének megjelenése óta eltelt huszonkét év, és ansible-en keresztül már elterjedt a Száz Világ mindegyikén. Utlanning, framling, raman, varelse – a kifejezések mind a stark részét képezték mostanra, és alighanem egyáltalán nem tűntek már újnak Bosquinha számára. A férfit az zavarta leginkább, hogy a polgármester asszony ilyen látványosan közömbös a malackák iránt. Képtelenség volt, hogy Lusitania lakóit ne érdekeljék a malackák – miattuk volt ott az a magas, áthatolhatatlan kerítés, amin senki más nem juthatott át, csak a zenadorok. Nem, nem igaz, hogy a nőt nem érdekelték a malackák – inkább kerülte a témát. Azt Ender sem tudta kitalálni, vajon azért nem, mert a gyilkos malackák léte fájdalmas téma volt, vagy mert nem bízott a holtak szószólójában. Felértek egy dombtetőre, és a polgármester megállította a kocsit. A jármű óvatosan a csúszótalpaira ereszkedett. Alattuk széles folyam kanyargott a füves domboldalak között; a távolabbi dombokat erdőség borította. A folyó túlsó partján cseréptetős tégla- és vályogházak festői kis városkája emelkedett. A parthoz közel tanyák húzódtak, hosszú, keskeny parcelláik arrafelé nyúltak, ahol Ender és Bosquinha álltak a dombtetőn. – Milagre – jegyezte meg Bosquinha. – A legmagasabb dombon az ott a katedrális. Peregrino püspök azt kérte az emberektől, legyenek önnel udvariasak és segítőkészek. A hangsúlya alapján Ender úgy vélte, a püspök azt is hozzátehette, hogy ő az agnoszticizmus veszedelmes követe.

– Míg csak Isten halállal nem sújt? – kérdezte. Bosquinha elmosolyodott. – Isten példát mutatott a keresztény türelemből, és el is várjuk, hogy az egész város kövesse a példáját. – Tudják, ki hívott? – Bárki hívta is, meglehetősen... diszkrét volt. – Ön a kormányzó, és egyben a polgármester is. Gondolom, olyan információkhoz is hozzájut, amikhez mások nem. – Azt tudom, hogy az eredeti hívást törölték, de már későn. Azt is tudom, hogy két másik helyről is kértek szószólót az elmúlt években. De azt tudnia kell, hogy a legtöbben elégedettek azzal, ha a papok nyújtanak nekik doktrínákat és vigaszt. – Akkor megkönnyebbülten fogadják majd, hogy sem doktrínákban, sem vigaszban nem bővelkedek. – Az a nagylelkű ajánlata, hogy nekünk adományozza a skrikából álló rakományt, igen népszerűvé tette magát, és biztos lehet benne, hogy az elkövetkezendő hónapokban megannyi hiú asszony viseli majd. Lassan ősz lesz! – A hajóval együtt jutottam a skrikarakományhoz. Én magam nem vettem hasznát, nem várok hát érte hálát sem. – Körbenézett a durva, bolyhosnak tűnő füvön. – Ez a növény őshonos? – És haszontalan. Még csak zsúpfedélnek sem tudjuk hasznosítani, mert ha levágja, úgy kiszárad, hogy a következő esőkor leázik a tetőről. De odalent, a mezőn igen gyakori egy különleges amarantfajta, amit a xenobiológusunk fejlesztett ki. A rizs és a búza errefelé gyér és megbízhatatlan termést hoz, de az amarant olyan szívós, hogy növényirtó szerekkel kell védeni, nehogy túlszaporodjon. – Miért?

– Ez itt egy karanténvilág, Szószóló! Az amarant annyira alkalmazkodott a környezetéhez, hogy hamar elvenné a helyet az őshonos növényektől. Nem az az elképzelésünk, hogy terraformálni7 [7Más bolygókat emberi életre alkalmassá tenni.] kellene a földet. Az a tervünk, hogy a lehető legkevésbé változtassuk meg ezt a bolygót. – Nehéz dolga lehet az itteni embereknek. – Az enklávén8 [8Valamely közösség térben leválasztott, különálló területdarabja.] belül, Szószóló, mindenki szabad, és teljességgel kihasználjuk az életet. A kerítés túloldalán meg... oda senki sem akar átmenni. Hangja rejtett érzelmekről árulkodott. Ebből Ender számára világosan kiderült, hogy az itt élő emberek igencsak félnek a malackáktól. – Szószóló, látom, azt hiszi, félünk a malackáktól. És talán néhányan félnek is. De amit a legtöbben és a legtöbbször érzünk, az nem félelem. Az undor. – Még csak nem is látták őket! – Nyilván tud a két meggyilkolt zenadorról; feltételezem, eredetileg azért hívták, hogy Pipo haláláról beszéljen. Mindkettőjüket, Pipót és Libót is nagyon szerették a helyiek. Libót különösképpen. Kedves és nagylelkű ember volt, és a halála fölött érzett gyász általános és mély. Elképzelni is nehéz, hogyan tehették vele a malackák, amit tettek. Dom Cristao, a Filhos da Mente de Cristo apátja azt állítja, biztos nincs erkölcsi érzékük. Azt mondja, hogy ezzel a tettükkel bizonyították be, hogy közönséges vadállatok. Vagy azt is jelentheti, hogy bűntelenek, és eddig még nem ettek a tiltott fa gyümölcséből. – Feszülten elmosolyodott. – De ez teológia, és önnek aligha jelent bármit is! Ender nem válaszolt. Megszokta már, hogy a vallásos emberek

mindig azt feltételezték, hogy a hitetlenek csakis abszurdnak találhatják szent történeteiket. De Ender nem tartotta magát hitetlennek, és számos történetben érezte a szentséget. Ám ezt nem magyarázhatta el Bosquinhának. Az asszonynak idő kellett hozzá, hogy megváltoztassa a róla kialakult előítéletét. Ender nem volt benne biztos, de úgy érezte, idővel a maga oldalára tudja állítani. Ha jó polgármester, akkor képesnek kellett lennie azt látni az emberekben, amik, nem pedig azt, aminek látszanak. Témát váltott. – A Filhos da Mente de Cristo... Nem erős a portugálom, de ez azt jelenti, Krisztus Elméjének Gyermekei, ugye? – Fiatal rend, legalábbis viszonylag az. Csak négyszáz éve alakult, különleges pápai engedéllyel... – Ó, ismerem a Krisztus Elméjének Gyermekeit, polgármester asszony! Én szóltam San Angelo haláláról Moctezumán, Cordóba városában. A nő szemei elkerekedtek. – Mégis igaz a történet! – Elég sok változatát hallottam már ennek a történetnek, Bosquinha polgármester asszony. Az egyik szerint San Angelót halálos ágyán megszállta az ördög, ezért kérte magához a pogány Hablador de los Muertost. Bosquinha elmosolyodott. – Ez a történet hasonlít arra, amit itt is suttogtak. Dom Cristao szerint persze ez az egész ostobaság. – Valójában úgy esett, hogy San Angelo, még mielőtt szentté avatták volna, eljött, és meghallgatta, mit mondtam egy asszonyról, akit ő is ismert. A vérében áramló halálos kór már elkezdte a pusztítását. Odajött hozzám, és azt mondta: „Andrew, már most is a legrettenetesebb hazugságokat mondják rólam, azt mondják,

csodákat tettem, és szentté kéne avatni! Meg kell nekik mondanod az igazat, ha meghalok!” – De a csodákat igazolták, és alig kilencven évvel a halála után szentté is avatták! – Igen. Hát, ez bizony részben az én hibám. Amikor a haláláról szóltam, én magam is igazoltam több csodáját. A polgármester erre hangosan felnevetett. – A holtak szószólója, aki hisz a csodákban? – Nézzen csak fel a katedrálisdombra! Hány épülete van ott a papoknak, és hány az iskolának? Bosquinha azonnal megértette, és mérgesen nézett rá. – A Filhos da Mente de Cristo a püspök utasításainak engedelmeskedik. – Csak éppen minden tudást megőriznek és továbbadnak, akár tetszik az a püspöknek, akár nem! – San Angelo talán hagyta, hogy beleavatkozzon az egyház dolgaiba, de biztosíthatom róla, hogy Peregrino püspök nem fogja megengedni! – Azért jöttem, hogy egy halottról szóljak, és betartom a törvényeket. Azt hiszem, a végén belátja majd, hogy kevesebb kárt okozok, mint várta, és talán több jót. – Ha azért jött, hogy Pipo haláláról beszéljen, akkor csak kárt okozhat, Holtak Szószólója, semmi mást. Hagyja csak a malackákat az elkerített részen! Ha rajtam múlna, többé egy emberi lény sem menne át azon a kerítésen. – Remélem, találok valahol egy kiadó szobát. – A mi városunk nem változik, Szószóló. Mindenkinek megvan a maga otthona, és sosem megyünk a kerítésen túlra... miért tartana fenn bárki is kiadó szobát? Csak az egyik olyan kis műanyag házikót tudjuk felajánlani, amit az első telepesek

használtak. Kicsi, de komfortos. – Minthogy nincsenek luxusigényeim, biztos vagyok benne, hogy megfelelő lesz. Alig várom, hogy találkozzam Dom Cristaoval. Ahol San Angelo követői élnek, ott mindig megvannak az igazság barátai! Bosquinha mély levegőt vett, és újra elindította a kocsit. Ender szándékainak megfelelően, az asszony Holtak Szószólójáról kialakított előítélete teljesen megsemmisült. A Szószóló valóban ismerte San Angelót, és nagyra tartotta Filhost! Peregrino püspök szavai alapján nem erre számítottak. #

A szoba szegényesen volt berendezve, és ha Endernek több holmija lett volna, aligha tudta volna elpakolni azokat. De mint mindig, most is elég volt pár perc, hogy a csillagközi utazás után kicsomagoljon. Csak a Boly Királynőjének gubója maradt a csomagjában: már rég nem érezte furcsának azt a kettősséget, hogy egy csodálatos faj teljes jövőjét egy törölközőbe csomagolva tartja az ágya alatt. – Talán ez lesz a hely – mormolta. A gubó hűvös volt, szinte már-már hideg. – Ez az a hely. Volt valami ijesztő a gondolat bizonyosságában. Nyoma sem volt a könyörgésnek, a türelmetlenségnek, a többi érzésnek, amit régebben sugárzott felé a megszületni vágyó Királynő. Csak a teljes bizonyosság. – Bár ilyen könnyedén dönthetnénk – mondta. – Lehet, hogy ez az a hely, de minden azon múlik, hogy a malackák meg tudnak-e birkózni a jelenléteddel! – Az a kérdés, hogy veletek, emberekkel meg tudnak-e birkózni

nélkülem! – Kell egy kis idő. Adj nekem pár hónapot. – Amennyire csak szükséged van. Most már nem sietünk. – Ki az, akit itt találtál? Azt hittem – korábban azt mondtad –, hogy rajtam kívül nem tudsz kommunikálni senki mással. – Az elméd azon része, amivel a mi gondolatainkat érzékeled,

amit ti csak filotikus impulzusnak neveztek, nagyon hideg és nehéz is megtalálni az emberi lényekben. De ebben az elmében, amit itt találtam, és amelyik csak egy a sok közül, amit itt találni fogunk, sokkal erősebb ez a filotikus impulzus, sokkal tisztább. Könnyebben meghall engem, így hát bocsáss meg nekünk, drága barátom, bocsáss meg, ha hagyjuk az elmédhez szólás kemény munkáját, és visszatérünk hozzá, mert neki nem kell olyan nehézkesen keresgélnünk a képeket és szavakat, amik ahhoz kellenek, hogy a te analitikus elmédet megérintsük! Ő olyan számunkra, mint a napfény – mintha az arcára sütő nap melege a mi arcunkat érné, és mintha a hasunkon éreznénk a víz hűvösét, és a lágy, mindent átható mozgást, amit háromezer éve nem éreztünk. Bocsáss hát meg, ha inkább vele kommunikálunk, amíg fel nem ébresztesz minket, amíg el nem viszel minket a lakhelyünkre, mert meg fogod találni, meg fogod találni a módját a magad idejében, mert ez itt a hely, ez itt az otthon... Aztán Ender elvesztette a Boly Királynőjének gondolatfoszlányát, érezte, ahogy elillan, akár ébredéskor az álom, hiába próbálja megtartani az ember, hiába idézné vissza. Ender nem tudta biztosan, mit talált a Boly Királynője, de bármi volt is az, neki meg kellett birkóznia az itteni rideg valósággal – a Csillagközi Törvénnyel, a katolikus egyházzal, a fiatal xenológusokkal, akik talán nem is hagyják majd, hogy találkozzon a malackákkal, a xenobiológussal, aki meggondolta magát, miután

idehívta, és valami mással, valami olyasmivel, ami talán az összes többinél nehezebb volt: ha a Boly Királynője úgy dönt, itt marad, akkor neki is maradnia kell. Olyan sokáig távol tartottam magam az emberiségtől, olyan sokáig csak azért mentem közéjük, hogy bajt keverjek, kíváncsiskodjak, fájdalmat okozzak, gyógyulást hozzak, és végül újra elmenjek anélkül, hogy hagytam volna, hogy engem bármi megérintsen. Hogyan válhatnék valaha is e hely részévé, ha itt kell maradnom? Mindössze két dolog részese voltam egész életemben: a fiúk hadseregéé a Hadiiskolában, és Valentine-é. Mostanra pedig mindkettőt elveszítettem, mind a kettő a múltam része... – A szörnyű magányodban dagonyázol? – kérdezte Jane. – Úgy hallom, hogy leesett a pulzusod, és a légzésed is elnehezedett. Egy pillanat, és vagy elalszol, vagy meghalsz, vagy sírni fogsz. – Ennél azért összetettebb vagyok – jegyezte meg Ender vidáman. – Csak az önsajnálat tört rám, valami olyasmi miatt, ami még be sem következett. – Nagyon helyes, Ender! Kezdj neki minél előbb! Úgy sokkal tovább dagonyázhatsz! – Feléledt a terminál, és Jane-t malackaként mutatta, amint hosszúcombú nők tánckarában dobálta magasra kurta kis lábait. – Egy kis testedzés, az kell neked, barátom, rögtön jobban érzed majd magad! Végtére is kicsomagoltál. Mire vársz? – Azt sem tudom, hol vagyok, Jane! – Nem igazán készítettek térképet a városról – magyarázta Jane. – Mindenki tudja, mi hol van. De van alaprajzuk a csatornahálózatról, kerületekre osztva. Abból ki tudom találni, hol vannak az épületek. – Akkor mutasd meg! A város háromdimenziós látképe jelent meg a terminál fölött. Lehet, hogy Endert nem látták szívesen ezen a világon, és a

lakhelye sem volt túlságosan jól felszerelt, de a terminál, amit adtak, az előzékenységüket mutatta. Nem a szokásos bárhol fellelhető gép volt, hanem egy összetett szimulátor. A legtöbb terminálnál tizenhatszor nagyobb hologramokat tudott vetíteni, négyszer akkora felbontással. Az illúzió olyan valóságosnak tűnt, hogy Ender egy pillanatra úgy érezte, ő Gulliver, és egy olyan Lilliput fölé hajol, amelyik még nem fél tőle, mert még nem jött rá, hogy hatalmában állna elpusztítani őket. A különböző negyedek nevei ott lebegtek az egyes csatornakerületek fölött. – Itt vagy most – mutatta Jane. – Vila Velha, az óváros. A praça csak egy saroknyira van. Ott tartják a közgyűléseket. – És a malackák földjéről van térképed? A városka térképe szélsebesen Ender felé siklott, a közeli részletek eltűntek, ahogy a túloldalon újabbak jelentek meg. Mintha csak átrepült volna fölötte. Mint egy boszorkány, gondolta. A város határát egy kerítés jelölte. – Csak ez áll köztünk és a malackák között – morfondírozott Ender. – Olyan elektromos mezőt fejleszt, ami a közelébe érő személy fájdalomérző receptorait stimulálja – magyarázta Jane. – Elég csak hozzáérned: olyan érzés, mintha valaki egy reszelővel reszelné le a húst a csontjaidról! – Kellemes gondolat. Koncentrációs táborban vagyunk? Vagy netán állatkertben? – Attól függ, hogy nézed – válaszolta Jane. – A kerítés egyik oldala kapcsolódik a világegyetem fennmaradó részéhez, a malackák oldala viszont a saját világuk csapdájába esett. – Az a különbség, hogy ők nem tudják, mit veszítettek. – Tudom – mondta Jane. – Ez a legbájosabb az emberekben.

Olyan biztosak vagytok benne, hogy az alacsonyabb rendű lények belepusztulnak az irigységbe, amiért nem voltak olyan szerencsések, hogy homo sapiensnek szülessenek! A kerítésen túl ott volt a domboldal, és a dombtetőhöz közel kezdődött a sűrű erdő. A xenológusok sosem mentek be mélyen a malackák területére. A malackaközösség, amit vizsgálnak, nem egész egy kilométernyire van az erdőben. A malackák egy rönkházban élnek, az összes hím együtt. Nem tudunk semmiféle más településről, csak amennyit a műholdak mutattak: minden hasonló erdőben akkora népesség él, amekkorát a vadászó-gyűjtögető életmódot alapul véve az adott terület el tud tartani. – Vadásznak? – Főleg gyűjtögetnek. – Hol halt meg Pipo és Libo? Jane kinagyított egy füves területet a fákhoz felvezető hegyoldalon. A közelben egy terebélyes, magányos fa állt, és nem messze tőle két kisebb facsemete. – Ezek a fák – mondta Ender. – Nem emlékszem, hogy bármelyikük is ilyen közel lett volna a Trondheimen látott hologramokon! – Huszonkét év telt el! A nagy fa az az, amit a Turkász nevű malacka holttestébe ültettek, őt még Pipo meggyilkolása előtt végezték ki. A másik két fa két újabb malackakivégzés jele. – Bár tudnám, miért ültetnek fákat a malackáknak, és az embereknek miért nem! – A fák szentek – mondta Jane. – Pipo feljegyezte, hogy az erdő fái közül soknak van neve. Libo arra gyanakodott, hogy a halottakról nevezik el őket. – És az emberek egyszerűen nem részei a faimádó kultusznak? Végül is ez elég valószínűnek tűnik. Én úgy vélem, a rituálék és a

mítoszok nem a semmiből jönnek. Általában van valami olyan okuk is, ami szorosan kapcsolódik a közösség fennmaradásához. – ...mondta Andrew Wiggin antropológus. – A valódi megértéséhez az embereket kell tanulmányozni. – Akkor menj, és tanulmányozz belőlük néhányat, Ender! Példának okáért Novinha családját. Mellesleg a számítógépes hálózatnak hivatalosan megtiltották, hogy megmutassa neked, hogy hol laknak. Ender elmosolyodott. – Ezek szerint Bosquinha mégsem olyan barátságos, mint amilyennek mutatja magát. – Ha meg kell kérdezned, hogy hol lakik, tudni fogják, hogy őt keresed. És ha nem akarják, hogy megtaláld, akkor senki sem fogja elárulni, hol lakik. – De te felülírhatod ezt a parancsot, nem? – Már meg is tettem! – A kerítés vonalától nem messze, a megfigyelődomb mögött fény világított. Olyan elszigetelt volt, amilyen elszigetelt csak lehetett valami Milagrében. Nem sok házat építettek olyan helyre, ahonnan mindig látni lehetett a kerítést. Ender elmerengett rajta, hogy Novinha vajon azért választotta ezt a helyet, hogy a kerítés közelében legyen, vagy hogy a szomszédjaitól minél messzebb kerüljön. Vagy talán Marcao választása volt. A legközelebbi kerület a Vila Altrás volt, aztán egy As Fábricas nevű kerület következett. Egész a folyóig húzódott. Amint a neve is mutatta, főleg kisebb gyárakból állt, itt munkálták meg a fémeket, gyártottak műanyagot, itt állították elő az élelmet és a szöveteket, amikre Milagrénak szüksége volt. Takaros kis önellátó gazdálkodás folyt itt. Novinha pedig úgy döntött, hogy mindezek háta mögött él, teljesen láthatatlanul. Ez az ő választása volt, nem másé, ebben Ender mostanra már egészen biztos lett. Ez lett volna az asszony

egész életének visszatérő motívuma? Sosem tartozott Milagréhez. Nem volt véletlen az sem, hogy mind a három hívás, ami szószólót kért, tőle és a gyermekeitől érkezett. Már maga a tény is különcség volt, hogy egy holtak szószólóját hívtak, ez is azt jelentette, hogy nem tartoztak Lusitania hithű katolikusai közé. – Akkor is meg kéne kérnem valakit, hogy vezessen el oda – mondta Ender. – Nem lenne bölcs azonnal azzal érvelnem, hogy semmilyen információt nem titkolhatnak el előlem. A térkép eltűnt, és Jane arca jelent meg a terminál fölött. Nem törődött vele, hogy igazodjon a terminál nagyobb felbontásához, így az arca sokkal nagyobb volt, mint átlagos emberi arc. Igen hatásos látványt nyújtott. És a szimuláció még a pórusokat is elmélyítette az arcán. – Az igazság az, Andrew, hogy én előlem nem tudnak eltitkolni semmit. Ender felsóhajtott. – Neked is érdeked fűződik a dologhoz, Jane! – Tudom – Jane kacsintott. – De neked nem. – Azt akarod mondani, hogy nem bízol meg bennem? – Bűzlesz a pártatlanságtól és az igazságérzettől. Viszont én eléggé emberi vagyok ahhoz, hogy különleges bánásmódot akarjak, Andrew! – Megígérnél nekem legalább egyvalamit? – Bármit, testet ötlött barátom! – Ha úgy döntesz, hogy valamit eltitkolsz előlem, legalább annyit megmondanál, hogy most valamit nem mondasz el? – Ez kezd túl összetett lenni az én kis agyamnak! – Jane most az eltúlzott nőiesség karikatúrájaként jelent meg. – Nincs, ami neked túl összetett lenne, Jane! Csak tedd meg nekem azt a szívességet, hogy nem támadsz hátba!

– Miközben a Ribeira családnál leszel látogatóban, szeretnéd, hogy elintézzek valamit? – Igen. Keress meg mindent, amiben a Ribeira család jelentősen különbözhet a többi lusitaniaitól! Minden olyan eset érdekel, ahol összeütközésbe kerültek a hatóságokkal. – Kérésed számomra parancs! – mondat Jane, miközben elkezdte a dzsinn köddé válása című mutatványát. – Te csalogattál ide, Jane! Miért akarsz most keresztbe tenni nekem? – Nem akarok, és nem csalogattalak sehová. – Nincs sok barátom ebben a városban. – Akár az életedet is rám bízhatnád! – Nem a saját életem aggaszt. #

A praça futballozó gyerekekkel volt tele. A legtöbben dekázgattak, büszkén mutatták, meddig tudják csak fejjel és lábbal a levegőben tartani a labdát. De ketten vad csatát vívtak. A fiú teljes erejéből a lány felé rúgta a labdát, pedig csak három méterre álltak egymástól. A lány állta a labda becsapódását, és nem grimaszolt, hiába ütötte meg erősen. Aztán ő rúgta a labdát a fiúnak, és most a fiú tűrte grimasz nélkül a fájdalmat. Egy kislány felügyelt a labdára, ő hozta vissza, ahányszor erősen lepattant valamelyikükről. Ender megpróbálta megkérdezni egyik-másik fiútól, merre van a Ribeira család háza. A válasz minden esetben csak egy vállrándítás volt, és ha tovább faggatózott, kezdtek elhúzódni tőle, a gyerekek egy része még a praçát is otthagyta. Ender kíváncsi lett volna, mit mondott a püspök a helyieknek a szószólókról. A párharc viszont zavartalanul folyt. És most, hogy a praça már nem volt olyan tömött, Ender látta, hogy még egy gyerek részt

vesz benne, egy tizenkét éves forma fiúcska. Hátulról nem volt rajta semmi különös, de ahogy Ender a praça közepe felé ért, látta, hogy valami gond van a szemével. Kellett hozzá egykét pillanat, hogy rájöjjön, a fiúnak mindkét szeme műszem. Fényesen, fémesen csillogott, Ender tudta, hogyan működnek. Csak az egyik szem szolgált látásra, de az négy különböző látószöget tudott felvenni, és a felvétel látást szimulált az agyában. A másik szemében volt a tápegység, a számítógépes irányítás, és a kimeneti csatlakozó. Ha akart, felvehetett rövidebb jeleneteket a gép maximum egytrillió bites memóriájába. A párharcban őt használták bírónak, és vita esetén vissza tudta játszani a jelenetet lelassítva, és meg tudta mondani, pontosan mi történt. A labda egyenesen a fiú ágyékának tartott. A kölyök látványosan grimaszolt, de a lányt nem hatotta meg. – Elfordította a csípőjét, láttam, hogy megmozdult! – Nem is! Fájt, de nem tértem ki előle! – Reveja! Reveja! Felülvizsgálni! – Eddig starkul beszéltek, de a lány most átváltott portugálra. A fémszemű fiú érzelemnek semmi jelét nem mutatta, de felemelte a kezét, hogy elhallgattassa őket. – Muduo – mondta megfellebbezhetetlenül. Megmozdult, fordította magában Ender. – Sabia! Tudtam! – Te hazug dög, Olhado! A fémszemű fiú megvetően nézett rá. – Sosem hazudok. Ha akarod, átküldöm neked a jelenetet. Sőt, szerintem felteszem a hálózatra, hogy mindenki láthassa, miként mozdultál meg, és hazudtál utána! – Mentiroso! Filho de puta! Fode-bode! Hazug! Te szemét! Ugrándozó bakkecske!

Ender meglehetősen biztos volt a kifejezések jelentésében, de a fémszemű kölyök nyugodtan állta a szitkokat. – Dá! – mondta a lány. – Dá-me! Add ide! A fiú dühösen levette a gyűrűjét, és a lány lába elé dobta a földre. – Viada! – suttogta érdesen. Aztán elrohant. – Poltrao! Gyáva! – kiáltott utána a lány. – Cao! – ordított vissza a fiú, hátra sem nézve. Ezúttal nem a lánynak kiáltott. A lány azonnal a fémszemű fiúhoz fordult, aki megdermedt a gúnynév hallatán. A lány a földre sütötte a tekintetét. A kicsi, aki a labdaszedő volt, most odaballagott a fémszemű fiúhoz, és suttogott neki valamit. A fiú felnézett, és most először meglátta Endert. Az idősebb lány épp szabadkozott. – Desculpada, Olhado, nao queria que... Ne haragudj, Olhado, nem volt szép, hogy... – Nao há problema, Michi. Semmi gond! – Nem nézett a lányra. A lány folytatta volna a bocsánatkérést, de most már ő is észrevette Endert, és elhallgatott. – Porque está olhando-nos? Miért néz minket? – kérdezte a fiú. Ender kérdéssel válaszolt. – Voce é árbitro? Te vagy itt a bíró? – A szó egyaránt jelenthetett játékbírót és közjogi méltóságot is. – De vez em quando. Néha. Ender starkra váltott, mert nem tudott még pontosan megfogalmazni összetettebb gondolatokat portugálul. – Akkor mondd meg, bíró, tisztességes dolog magára hagyni az idegent, hogy segítség nélkül boldoguljon?

– Idegent? Utlanningra, framlingra vagy ramanra gondol? – Hitetlenre. – O Senhor é descrente? Ön hitetlen? – Só descredo no incrível. Csak a hihetetlenben nem hiszek. A fiú elvigyorodott. – Hova akar menni, Szószóló? – A Ribeira család házához. A kislány közelebb húzódott a fémszemű fiúhoz. – Melyik Ribeira családéhoz? – Az özvegy Ivanovához. – Azt hiszem, tudom, hol van – mondta a fiú. – Mindenki tudja, hol van – mondta Ender. – A kérdés az, elviszel-e oda? – Miért akar odamenni? – Hogy feltegyek pár kérdést, és halljak pár igaz történetet. – A Ribeira házban senki sem tud egy igaz történetet sem! – Hazugságokkal is beérem. – Akkor menjünk! – Megindult a főút rövidre nyírt gyepe felé. A kislány valamit suttogott a fülébe. A fiú megállt, és a hátuk mögött kullogó Enderhez fordult. – Quara tudni akarja, mi a neve. – Andrew. Andrew Wiggin. – Ő Quara. – És te? – Mindenki csak Olhadónak hív. A szemem miatt. – Felkapta a kislányt, és a vállára ültette. – De az igazi nevem Lauro. Lauro Suleimao Ribeira. – Elvigyorodott, aztán megfordult, és elindult. Ender követte. Ribeira. Hát persze! Jane eddig csendben figyelt, de most megszólalt a fülében csillogó ékszerben.

– Lauro Suleimao Ribeira Novinha negyedik gyermeke. Egy lézerbalesetben veszítette el mindkét szemét. Tizenkét éves. Ó, és találtam egy különbséget a Ribeira család és a város többi lakója között. A Ribeirák hajlandóak szembeszegülni a püspökkel, és elvisznek oda, ahová menni akarsz. Ezt én is észrevettem, Jane, és még valamit, válaszolta Ender némán, a gondolatain keresztül. A fiúcska élvezte, hogy félrevezet, de azt még jobban élvezte, amikor tudtomra adhatta, hogy becsapott. Remélem, ezt nem tanulod el tőle! #

Miro a domboldalon ült. A fák árnyékában észrevétlen volt mindenki számára, aki Milagre felől erre nézett, de ő könnyedén belátta a város nagyobb részét – a katedrálist és a kolostort a legmagasabb dombon, és az obszervatóriumot a szomszédos, északi csúcson. És az obszervatórium alatt, a domboldal kis bemélyedésében a házat, ahol élt, a kerítéstől nem messze. – Miro – suttogta Levélevő –, te most fa vagy? Ez egy pequenino fogalom pontos fordítása volt. A malackák olykor meditativ állapotban órákig álltak mozdulatlanul. Ilyenkor mondták magukra azt, hogy „fák”. – Inkább fűszál – válaszolta Miro. Levélevő felvihogott a maga éles, ziháló nevetésével. Nem hangzott természetesnek: a pequeninók az emberektől tanulták meg a nevetést, mintha az is csak egy stark szó lett volna. De náluk nem volt mögötte valódi érzés, legalábbis Miro szerint. – Esni fog? – kérdezte Miro. Egy malacka számára ez a kérdés azt jelentette: „Van valami oka annak, hogy megzavartál, vagy csak unatkozol?” – Tegnap tűz esett az égből – mondta Levélevő. – Odakinn a

pusztán! – Igen. Látogatónk érkezett egy másik világról. – A Szószóló az? Miro nem válaszolt. – A földbe temetem érte az arcom, Miro, és a végtagjaim lesznek a gerendák a házadban! Miro utálta, amikor a malackák könyörögtek valamiért. Ilyenkor úgy beszéltek, mintha különlegesen bölcsnek vagy erősnek tartották volna, akár az apjuknak, akinek jóindulatát könyörgéssel kell elnyerni. Ha tényleg így érezték, arról persze ő tehetett. Ő és Libo. Amiért istent játszottak idekinn a malackák között. – Megígértem, Levélevő, nem? – De mikor, mikor, mikor? – Beletelik egy kis időbe. Ki kell derítenem, hogy megbízhatunk-e benne. Levélevő értetlenül nézte. Miro megpróbálta már elmagyarázni, hogy nem minden ember ismeri a másikat, és hogy vannak köztük rosszindulatúak is, de a malackák mintha nem értették volna meg. – Elhozom, amint tudom! – mondta Miro. Levélevő hirtelen előre-hátra kezdett hintázni a földön, és úgy ringatta a csípőjét, mintha a viszkető ülepét akarná megvakarni. Libónak volt egy olyan elmélete, hogy ez ugyanazt a szerepet töltötte be a malackáknál, mint a nevetés az embereknél. – Beszélj hozzám puttó-gálul! – zihálta Levélevő. Mindig roppant jól szórakozott, ha Miro és a többi zenador váltogatta a két nyelvet. És mindezt annak ellenére, hogy az évek során legalább négy különböző malackanyelvről hallottak, és mindet ugyanaz az egy malackatörzs beszélte. De ha portugált akart hallani, hát portugál kap. – Vai comer holhas! Menj, egyél levelet!

Levélevő értetlenül nézett rá. – Ez miért vicces? – Mert ez a neved. Levélevő. Levélevő kihúzott egy jókora rovart az orrlyukából. Az szárnyra kapott, és zümmögve tovább szállt. – Ne mondj ilyen gusztustalanságot! – mondta, aztán elballagott. Miro utána nézett. Levélevővel mindig nehéz volt. Miro sokkal jobban szerette az Ember nevű malacka társaságát. Akkor is, ha Ember okosabb volt, és Mirónak sokkal jobban oda kellett figyelnie a társaságában – de legalább nem tűnt ellenségesnek, mint az Levélevővel már többször is megesett. Miután a malacka eltűnt a szeme elől, Miro visszafordult és a várost nézte. Mozgást látott odaát a domboldalon, a házuk felé menet. Két alak volt az, az első nagyon magas... nem, nem, Olhado volt az, és Quara a nyakában ült. Quara túl nagy volt már az ilyesmihez! Miro aggódott érte. Úgy tűnt, nem tette túl magát az apja halálán. Mirót egy pillanatra elöntötte a keserűség. És ha belegondol, hogy Ela és ő még azt hitték, Apa halála minden gondjukat megoldja!

7 A Ribera-ház

Miro, ezúttal neked is itt kellett volna lenned, mert bár jobban emlékszem a párbeszédekre, mint te szoktál, de azt nem mindig értem, hogy mit jelenthetnek pontosan. Láttad ezt az új malackát, ezt az Ember nevűt, mintha már beszéltél volna vele, mielőtt elindultál a felderítőútra. Mandachuva azt mondta, azért hívják Embernek, mert nagyon okos volt már gyerekkorában is. Jóleső érzés, hogy az „okos" és az „ember" az ő fogalmaikban így összekapcsolódott, de az is lehet, hogy csak ezzel akartak hízelegni nekünk, de most nem ez számít. Mandachuva azt mondta, Ember már akkor tudott beszélni, amikor járni kezdett. És tíz centiméter magasan a föld fölé mutatott a kezével. Nekem nagyon úgy tűnt, mintha azt mutatta volna, Ember milyen magas volt, amikor megtanult beszélni és járni. Tíz centiméter! De lehet, hogy teljesen félreértettem. Neked is ott kellett volna lenned, hogy lásd a saját szemeddel. Ha igazam van, és Mandachuva kézmozdulata valóban azt jelentette, amire gondolok, akkor most először tudtunk meg bármit is a malackák gyermekkoráról. Ha valóban tíz centiméteres korukban kezdenek el járni – és beszélni! –, akkor a vemhesség alatt rövidebb idejük van a fejlődésre, mint az embereknek, és sokkal többet fejlődnek születésük után. De ez az egész még a te fogalmaid szerint is képtelenségnek tűnik. Mandachuva ezután közelebb hajolt hozzám – mintha titkos információt osztana meg és elmondta nekem, hogy ki volt Ember apja: – A nagyapád,

Pipo ismerte Ember apját. A fája ott van a kaputok közelében! Azt gondoltam, tréfál velem. Turkász huszonnégy éve halt meg. Lehet, hogy ez csak valami vallási dolog, hogy örökbe fogadják a fákat, vagy ilyesmi. De Mandachuva úgy titokzatoskodott, hogy egyre csak az járt a fejemben, ez valamiféleképp mégis csak lehetséges. Létezik, hogy huszonnégy évig tartana a vemhességük? Vagy ennyi időbe került, míg a tíz centiméteres malackapalántából azzá a hatalmas példánnyá nőtte ki magát Ember, akinek megismertük? Vagy Turkász spermáját lefagyasztva őrizték egy kémcsőben? Továbbá, ha Ember olyan kiemelkedően okos, akkor miért hozták el őt is ide, ha ez tényleg csak a „genetikai selejtek" gyűjtőhelye? Azt hiszem, sokáig tévedésben éltünk. Ez nem az alacsony presztízsű agglegények társulása, hanem a fiatalok nagy megbecsülésnek örvendő csoportja, és némelyikük még igen sokra viszi. Látod, amikor azt mondtad nekem, hogy sajnálsz, amiért nekem itthon kell maradnom, hogy elkészítsem a hivatalos ansible-jelentést, te pedig felderítőútra mész, nem volt igazad. (Ha alszom már, amikor hazaérsz, ébressz fel egy puszira, rendben? Ma igazán megérdemlem!) #

(Üzenet Ouanda Figueira Mucumbitól Miro Ribeira von Hessének, a Kongresszus által megszerzett és megnyitott lusitaniai fájlokból, bizonyítékként bemutatva a lusitaniai xenológusok elleni, távollétükben lefolytatott hazaárulási és visszaélési perben.) #

Lusitaniában nem létezett építőipar. Ha egy pár összeházasodott, a barátaik és a családjuk épített nekik házat. A Ribeiraházban benne volt a család egész története. A ház első, legrégibb része betontalapzatra erősített műanyag elemekből állt. Ahogy a család gyarapodott, újabb és újabb szobákat tapasztottak hozzá,

mindegyik kis toldás a másikhoz kapcsolódott, és most mintha öt különálló, egyszintes építmény nézett volna le a domboldalról. A későbbiek rendes csatornázással ellátott, cseréptetős téglaépítmények voltak, de esztétikai igényességnek a nyoma sem látszott rajtuk. A család megépítette, amire feltétlen szükség volt, de nem adott hozzá semmi többet. Ender tisztában volt vele, hogy ennek nem a szegénység az oka – egy tökéletesen kontroll alatt tartott gazdaságban nincs szegénység. A díszítés, az egyéniség hiánya azt mutatta, hogy a család mennyire semmibe veszi tulajdon otthonát, és Ender számára ez arra is utalt, hogy semmibe veszik saját magukat is. Természetesen sem Olhadón, sem Quarán nem látszott az a fajta békeérzés, ami a legtöbb embert hatalmába keríti, ha hazatér. Ha lehet, még gyanakvóbbak, még mogorvábbak lettek, mintha a háznak sajátos gravitációja lett volna, és ők minden egyes lépéssel egyre nehezebbnek érezték volna magukat. Olhado és Quara egyenesen bementek a házba. Ender megállt az ajtónál, arra várva, hogy valaki behívja. Olhado nyitva hagyta az ajtót, de kiment a szobából anélkül, hogy egy szót is szólt volna. Ender látta, hogy Quara leül egy ágyra az első szobában, és nekidőlt a falnak. A falakon nem volt semmi. Kopárak, fehérek voltak. Quara arca éppolyan fakó volt, mint a falak. Bár a tekintete rendíthetetlenül Endert fürkészte, semmi jelét nem adta annak, hogy szívesen beinvitálná a férfit. Nyomasztó volt a ház légköre. Ender próbálta megérteni, mi lehetett az Novinha jellemében, amit nem vett észre elsőre, ami képessé tette rá, hogy ilyen körülmények között éljen. Pipo sok-sok évvel korábbi halála ennyire megkeményítette volna Novinha szívét? – Édesanyád itthon van? – kérdezte Ender.

Quara nem válaszolt. – Ó – mondta Ender. – Elnézést! Azt hittem, egy kislányhoz beszélek, de most látom, hogy te egy szobor vagy. A lány semmi jelét nem mutatta, hogy hallotta volna Ender szavait. Viccelődéssel se lehetett kizökkenteni komorságából. Léptek zaja hallatszott a betonpadlón. Egy kisfiú szaladt be a szobába, középen megállt, és szembefordult az ajtóval, ahol Ender állt. Legfeljebb egy évvel lehetett fiatalabb Quaránál, hatéves vagy talán hét. Quarával ellentétben ő nagyon is észrevette Endert. Elszánt volt a tekintete. – Itthon van édesanyád? – kérdezte Ender. A kisfiú lehajolt, és gondosan felhúzta a nadrágszárát. A lábához egy hosszú konyhakést szíjazott. Lassan leoldotta. Aztán két kézzel maga elé emelte, becélozta vele Endert, és teljes erővel nekilódult. Ender látta, hogy a penge pontosan az ágyékát célozza meg. A fiúcska aztán nem titkolta, mit érez az idegenek iránt. Egy pillanattal később már Ender hóna alatt kapálózott, a kés pengéje pedig a mennyezetbe fúródva remegett. Endernek mindkét kezére szüksége volt, hogy lefogja a gyereket, aki végül billogozáshoz megkötözött borjúként himbálózott Ender kezei között. Ender higgadtan Quarára nézett. – Ha nem hozod ide most azonnal, aki vigyáz rátok ebben a házban, hazaviszem magammal ezt a kis vadállatot, és megeszem vacsorára! Quara elgondolkozott a dolgon egy pillanatra, aztán felkelt, és kirohant a szobából. Nem sokkal később egy kócos, álmos tekintetű, kimerült lány jelent meg. – Desculpe, por favor – mormolta –, o menino nao se restabeleceu desde a morte d ipai...

Aztán hirtelen mintha felébredt volna. – O Senhor é o Falante pelos Mortos! Ön a Holtak Szószólója! – Sou – mondta Ender. – Az vagyok. – Nao aqui – mondta a lány. – Ó, jaj, beszél egyáltalán portugálul? Még szép, hogy beszél, épp most válaszolt nekem... jaj, kérem, ne itt, ne most! Menjen el! – Rendben – mondta Ender. – A fiút tartsam meg, vagy a kést? Felnézett a mennyezetre, és a lány követte a pillantását. – Jaj, ne, sajnálom, tegnap egész nap ezt kerestük, sejtettük, hogy nála van, de nem tudtuk, hová rejtette. – A lábára volt szíjazva. – Tegnap még nem. Ott mindig megnézzük! Kérem, engedje el! – Biztos vagy benne? Szerintem a fogát is élesre reszelte. – Grego – szólt rá a lány a kölyökre –, nem illik fegyverrel támadni az idegen emberekre! Grego torokhangon felmorgott. – Tudja, az apja halála... – Ilyen közel álltak egymáshoz? Keserű mosoly tűnt fel a lány arcán. – Aligha. Mindig enyveskezű volt a mi Gregónk, mióta csak elég idős volt ahhoz, hogy egyszerre járjon és fogjon valamit a kezében. De ez, hogy bántani akarja az embereket, ez új dolog. Kérem, tegye le! – Nem – mondta Ender. A lány szemei összeszűkültek. Dacosan nézett Enderre. – Elrabolja? És hova viszi? Váltságdíjat kér érte? – Talán nem érted – mondta Ender. – Megtámadott. Te pedig nem ígérted meg, hogy nem próbálja meg még egyszer. Nem

készültél fel arra sem, hogy megbüntesd, ha leteszem! Épp, ahogy remélte, a lány szemében düh villant. – Mit gondol, mégis, kicsoda maga? Ez az ő otthona, nem a magáé! – Az az igazság – kezdte Ender hogy épp most gyalogoltam a házatokig a praçáról, szép hosszú séta volt, és Olhado kemény tempót diktált. Szeretnék leülni. A lány fejével egy szék felé mutatott. Grego ficánkolni kezdett Ender kezében. Ender elég magasra emelte, hogy az arcuk nagyjából egy vonalban legyen. – Tudod, Grego, ha netán sikerülne is kiszabadulnod, akkor egészen biztos, hogy fejjel ráesel a betonpadlóra. Ha lenne rajta szőnyeg, még azt mondanám, van esélyed rá, hogy ne ájulj el, de így nincs. És őszintén szólva, nem bánnám, ha hallanám, milyen az, amikor a fejed a cementnek csattan! – Nem igazán ért jól starkul – mondta a lány. Ender tudta, hogy Grego nagyon is jól értette. Eközben mozgást látott a szoba bejáratánál. Olhado tért vissza, megállt a konyhába vezető ajtóban. Quara is ott volt mellette. Ender vidáman rájuk mosolygott, aztán odalépett a székhez, amire a lány rábökött. Mindeközben jó magasra feldobta Gregót, úgy engedte el kezét-lábát, hogy egy pillanatra vadul pörgött, és kétségbeesve tárta szét a karját-lábát félelmében. Sikított, úgy félt a fájdalomtól, ami a földre zuhanva várt rá. De Ender könnyedén leült a székre, és úgy kapta el az ölébe eső fiút, hogy azonnal lefogta mindkét karját. Gregónak így is sikerült Ender sípcsontjába rúgnia a sarkával, de mivel nem volt rajta cipő, így ez sem volt igazán hatékony manőver. Egy pillanattal később már megint reménytelenül Ender fogságában volt. – Nagyon jólesik pihenni egy kicsit – jegyezte meg Ender. –

Köszönöm a szívélyes vendéglátást! Az én nevem Andrew Wiggin. Olhadóval és Quarával találkoztam már, és az egyértelmű, hogy Grego meg én jó barátok leszünk. Az idősebb lány megtörölte a kezét a kötényébe, mintha csak kezet készülne fogni vele, de aztán nem nyújtotta felé. – Az én nevem Ela Ribeira. Az Ela az Elanora rövidítése. – Örülök, hogy megismerhettelek! Látom, épp vacsorát főzöl. – Igen, nagyon elfoglalt vagyok. Azt hiszen, jobb lenne, ha holnap jönne vissza. – Ó, nyugodtan tedd a dolgod! Szívesen várok. Egy újabb fiú, Olhadónál idősebb, Elánál fiatalabb, jött be a szobába. – Nem hallotta a nővéremet? Nem látjuk szívesen! – Nagyon kedves vagy – mondta Ender –, de az édesanyátokhoz jöttem, és itt várom meg, amíg haza nem ér a munkából. Az anyjuk említésére elhallgattak. – Feltételezem, dolgozik. Ha itt lenne, gondolom, ez a sok izgalom már előcsalogatta volna őt is, nem de? Olhado erre halványan elmosolyodott, de az idősebb fiú elkomorodott, Eiának pedig fájdalmas kifejezés jelent meg az arcán. – Miért akarja látni? – kérdezte a lány. – Ami azt illeti, mindegyikőtökkel beszélni akarok – mosolygott Ender az idősebb fiúra. – Te csak Estevao Rei Ribeira lehetsz, akit Szent István mártírról neveztek el, aki látta Jézust Isten jobbján ülni. – Mit tud maga az ilyesmiről, maga ateista! – Ha jól emlékszem, Szent Pál is ott volt, és tartotta azok köpenyét, akiket halálra köveztek. Úgy tűnik, akkor nem volt még hívő ő sem. Ami azt illeti, akkoriban az egyház legrettenetesebb

ellenségének tartották. Később mégis megbánta bűneit, nemde? Szóval jobban tennéd, ha rám sem az Úr ellenségeként tekintenél, hanem mint egy apostolra, akit még nem állított meg a Damaszkusz felé vezető úton – mosolygott Ender. A fiú szorosan összepréselt ajkakkal nézte. – Maga nem Szent Pál! – Épp ellenkezőleg – mondta Ender. – Én a malackák apostola vagyok. – Sosem láthatja őket! Miro sosem engedné! – Talán mégis – csendült fel egy hang az ajtóból. Mindenki megfordult, és az érkezőt nézte. Miro fiatal volt, nem lehetett még húszéves sem, de az arcán és a tartásán korát meghazudtoló felelősség és szenvedés nyomai látszottak. Ender látta, hogy a többiek ellépnek mellőle. Nem úgy hátráltak el, mintha olyasvalakitől lépnének arrébb, akitől félnek; inkább köré rendeződtek, parabolákban követték, mintha ő lenne a szoba gravitációjának középpontja, és minden más csak az ő jelenlétének erejétől mozdulna meg. Miro a szoba közepén megállt Enderrel szemben. Ender a foglyára nézett. – Eressze el! – mondta Miro jeges hangon. Ela könnyedén a karjára tette a kezét. – Grego megpróbálta megkéselni, Miro! – De a hangjában ott volt az is, hogy nyugodj meg, aggodalomra semmi ok, Grego nincs veszélyben, ez az ember nem az ellenségünk. Ender mindezt hallotta, és úgy tűnt, hallja Miro is. – Grego – mondta a legidősebb testvér –, megmondtam, hogy egyszer olyasvalakinek mész neki, aki nem ijed meg tőled! Grego, látva, hogy hirtelen mindenki ellene fordult, zokogni kezdett.

– De megöl, megöl! Miro hideg tekintettel nézett Enderre. Lehet, hogy Ela megbízott a Holtak Szószólójában, de ő egyelőre nem. – Igen, fájdalmat okozok neki – ismerte be Ender. Régóta tudta, hogy leginkább az igazsággal nyeri el az emberek bizalmát. – Ahányszor csak kapálódzik, hogy kiszabaduljon, fáj neki. És mégsem hagyja abba a küzdelmet. Ender nyugodtan állta Miro pillantását, és Miro megértette a kimondatlan kérést. Nem ragaszkodott hozzá, hogy engedje el a kisfiút. – Ebből most nem tudlak kihúzni, Greguinho! – Hagyod, hogy ezt tegye vele? – kérdezte Estevao. Miro Estevao felé intett, és bocsánatkérő hangon beszélni kezdett Enderhez. – Mindenki csak úgy hívja, Quim. – A nevet nagyjából úgy ejtették, mint a king, király szót starkul. – Onnan kapta, hogy a középső neve, a Rei is királyt jelent. De most már azért használjuk, mert azt hiszi, isten adta joga van uralkodni mindenki felett. – Rohadék – morogta Quim. Megfordult, és kivonult a szobából. Eközben a többiek beszélgetni kezdtek. Miro láthatóan elfogadta az idegent, legalábbis egyelőre, így hát nekik sem kellett úgy vigyázniuk, hogy mit mondanak. Olhado leült a földre, Quara pedig visszatért korábbi helyére, az ágyra. Ela a falnak támaszkodott. Miro előhúzott egy másik széket, és leült Enderrel szemben. – Miért épp ebbe a házba jöttél? – kérdezte Miro. Ender a kérdésből tudta, hogy akárcsak Ela, a fiú sem mondta el senkinek, hogy szószólót hívott. Ezek szerint egyikük se tudta, hogy a másik várt rá, és kétségkívül egyikük sem számított rá, hogy ilyen hamar

megérkezik. – Édesanyátokkal szeretnék beszélni – mondta Ender. Miro megkönnyebbülése érezhető volt, bár semmilyen árulkodó mozdulatot nem tett. – Dolgozik – mondta. – Sokáig dolgozik. Egy olyan burgonyafajtát akar kikísérletezni, ami képes felvenni a versenyt az itteni növényekkel. – Mint például az amarant? Miro elvigyorodott: – Hallott már róla? Nem, nem akarjuk, hogy olyan kiszoríthatatlan legyen. De itt meglehetősen korlátozott az étrend, és igazán jó lenne egy kis krumpli. Mindamellett az amarantból nem nagyon lehet jó italt főzni. A bányászok és a földművesek már így is kész mitológiát kreáltak a vodka – mint a szeszesitalok királynője – köré. Miro mosolya úgy ragyogta be a házat, mint egy barlangot a behulló fénysugár. Ender érezte, ahogy a szobában szétoszlik a feszültség. Quara úgy lóbálta a lábát, mint egy rendes kislány. Olhado ostobán vidám arckifejezéssel ült, a szemét félig lehunyta, és így az a rettenetes, fémes csillogás nem volt látható. Ela még annál is szélesebben mosolygott, mint arra Miro jókedve okot adott volna. Még Grego is lenyugodott, és nem tekergett tovább Ender karjai között. Ám Ender hirtelen valami meleget érzett az ölében, ami azt mutatta, hogy Grego korántsem adta meg magát. Ender sose reagált reflexből az ellenség lépéseire, amíg nem döntött úgy tudatosan, hogy innentől a reflexeké az uralom. Arcizma sem rendült, amikor Grego levizelte. Tudta, hogy a kisfiú mire számít – dühösen felkiált, aztán ellöki magától, és undorodva ledobja az öléből. És akkor Grego szabad lenne; ő győzne! De Ender nem adta meg neki a győzelem örömét.

Ela viszont láthatóan ismerte Grego arckifejezését. Elkerekedett a szeme, aztán dühösen a fiúcska felé lépett. – Grego, te lehetetlen kis... De Ender rákacsintott és elmosolyodott, mire Ela megtorpant. – Grego adott nekem egy kis ajándékot. Semmi mást nem adhatott, ezt meg saját maga készítette, szóval még többet jelent nekem a dolog. Annyira megszerettem, hogy többet el sem engedem! Grego acsarkodva kezdett tekeregni a szorításában, vadul próbált kiszabadulni. – Miért csinálja ezt vele? – kiáltott fel Ela. – Azt akarja, hogy Grego emberi lény módjára viselkedjen – mondta Miro. – Már nagy szükség volt rá, hogy valaki megnevelje. – Én már próbáltam – mondta Ela. Olhado szólalt meg a földön üldögélve. – Ela az egyetlen, aki civilizált emberré tesz minket! Quim átüvöltött a szomszéd szobából. – Egy szót se mondj a családunkról ennek a rohadéknak! Ender komolyan bólintott, mintha Quim valami ritka zseniális szellemi megfigyeléssel állt volna elő. Miro felnevetett. Ela a szemét forgatva ült le Quara mellé. – Nem vagyunk valami boldog család – mondta Miro. – Megértem – válaszolta Ender. – Végtére is nemrég halt meg édesapátok. Miro keserű gúnnyal mosolyodott el. Ismét Olhado szólalt meg. – Úgy érti, végtére is édesapánk nemrég még élt. Miro és Ela láthatóan nem értettek egyet ezzel a megjegyzéssel. De megint csak Quim üvöltött át a szobán. – Ne mondj neki semmit! – Bántott titeket? – kérdezte Ender. Nem mozdult, bár Grego

vizelete kezdett kihűlni, és büdös is volt. Ela megfontoltan válaszolt. – Nem ütött meg minket, ha erre gondol. De Mirónak ez már sok volt. – Quimnek igaza van! Semmi köze ehhez, ez a mi dolgunk! – Nem – mondta Ela. – Ez az ő dolga! – És hogy lenne az ő dolga? – Mert azért jött, hogy Apa haláláról beszéljen – mondta Ela. – Apa haláláról! – kiáltott fel Olhado. – Chupa pedras! De hát Apa csak három hete halt meg! – Már úton voltam, hogy egy másik halottról szóljak – mondta Ender –, de valaki hívott egy szószólót apátok halála kapcsán is, úgyhogy szólni fogok érte is. – Ellene – mondta Ela. – Érte – mondta Ender. – Azért hívtam ide, hogy az igazat mondja – bukott ki a lányból keserűen –, és apánk kapcsán minden, ami igaz, csak ellene szólhat! Csend támadt a szobában, mindegyikük megdermedt, míg csak Quim be nem lépett lassan az ajtón. Elára nézett. – Te hívtad – mondta halkan. – Te hívtad! – Hogy elmondja az igazat! – válaszolta a lány. A fiú vádja láthatóan bántotta; Quimnek ki sem kellett mondania, hogy elárulta a családját, elárulta az egyházát, és idehívott egy hitetlent, hogy fedje fel, amit annyi éven át rejtegettek. – Milagrében mindenki olyan kedves, olyan megértő! – mondta. – A tanáraink szemet hunynak az olyan apróságok felett, mint Grego lopásai, vagy hogy Quara nem beszél. Kit érdekel, hogy soha egy árva szót nem szólt az iskolában? Mindenki úgy tesz, mintha rendes, normális gyerekek lennénk... „Os Venerados unokái, és milyen

okosak!” Hát nem vagyunk mind azok, egy biológus és egy zenador is van a családban! Csak elfordítják a fejüket, ha Apa őrjöngésig issza magát, hazajön, és addig veri Anyát, amíg járni sem tud! – Elhallgass! – ordított rá Quim. – Ela – mondta Miro. – És te, Miro? Amikor Apa ordít veled, és addig vágja a fejedhez a szörnyűségeket, míg csak ki nem rohansz a házból, botladozva, mert nem is látsz rendesen... – Nincs jogod elmondani neki! – kiabált Quim. Olhado talpra ugrott, és megállt a szoba közepén. Körbefordult, és végigmérte őket fémszemeivel. – Miért akarod még mindig védeni? – kérdezte halkan. – Mit számít az neked? – kérdezett vissza Quim. – Téged sosem bántott! Te csak kikapcsoltad a szemed, és ültél a fülhallgatóddal, hallgattad a batuquét9 [9Dobolás.] vagy Bachot, vagy ki tudja, mit... – Kikapcsoltam a szemem? – kérdezte Olhado. – Sosem kapcsoltam ki a szemem! Sarkon fordult és a terminálhoz sietett, ami a bejárati ajtótól a legtávolabb lévő sarokban állt. Néhány gyors mozdulattal bekapcsolta a gépet, aztán felkapott egy kábelt, és a jobb szemében lévő csatlakozóba dugta. Egyszerű számítógépes csatlakozó volt, de Enderben az óriás szemének iszonyatos képét idézte fel, ahogy az szétfolyt, miközben ő egyre mélyebben döfte bele fegyverét, az agyába hatolt, majd hátralökte. Egy pillanatra megdermedt, mielőtt eszébe jutott, hogy ez az emlékkép nem valós, csak egy számítógépes játék képe, amivel a Hadiiskolában játszott. Háromezer év, bár számára csak huszonöt röpke esztendő, nem olyan hosszú idő, hogy az emlék veszítsen erejéből. Az óriás halálával kapcsolatos emlékeit és álmait fogták aztán a hangyok,

kivették az elméjéből, abból alakították ki a neki hagyott jeleket, amik végül a Boly Királynőjének gubójához vezették. Jane hangja rángatta vissza a jelenbe. Az ékkőből suttogott neki. – Ha gondolod, amíg Olhado a szemével rá van kapcsolódva a gépre, leszedek minden más adatot is, amit odabenn tárol! Egy jelenet képei kezdtek el kirajzolódni a terminál fölött. Nem holografikus volt. Inkább egy domborműre emlékeztetett, mintha az egyik néző szemszögéből rögzítették volna. Ugyanebben a szobában készült, pont arról a helyről, ahol az előbb Olhado üldögélt a földön; láthatóan ez volt a kedvenc helye. A szoba közepén egy nagydarab férfi állt, erős volt, agresszív, és a karjaival hadonászva ordított valamit Mirónak, aki csendben, lehajtott fejjel állt, és a harag legkisebb jele nélkül nézett az apjára. Nem volt hang, csak a képet látták. – Talán elfelejtettétek? – suttogta Olhado. – Elfelejtettétek, milyen volt? A terminálon lejátszódó jelenetben Miro végre megfordult, és elment, Marcao egész az ajtóig követte, továbbra is üvöltve. Aztán a férfi visszafordult, és csak állt, zihálva, mint egy hajszában kimerült vadállat. A képen Grego az apjához szaladt, és átölelte a lábát. Az ajtó felé kiabált, az arcán látszott, hogy apja kegyetlen szavait ismételgeti Mirónak. Marcao lefejtette a lábáról a kisfiút, és határozott céltudatossággal megindult a hátsó szoba felé. – Nincs hang – mondta Olhado de mind halljátok, ugye? Ender érezte, hogy Grego remeg az ölében. – Most jön az ütés és a csattanás, Anya a földre esett. Ti is érzitek a húsotokban Anya fájdalmát? – Hallgass, Olhado! – mondta Miro. A számítógépes jelenet véget ért.

– Nem hiszem el, hogy ezt lementetted! – mondta Ela. Quim zokogott, és meg sem próbálta eltitkolni. – Én öltem meg – mondta. – Én öltem meg! Én öltem meg! Én öltem meg! – Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte Miro nekikeseredve. – Egy rohadt betegsége volt, ráadásul veleszületett! – Imádkoztam, hogy haljon meg végre! – sikoltott fel Quim. Az arca piros volt a szenvedélytől, és a száján kicsordult a nyála. – Imádkoztam a Szűzhöz, imádkoztam Jézushoz, imádkoztam nagypapához és nagymamához, azt mondtam, pokolra kerülök érte, ha kell, csak haljon már meg, és megtették, és most pokolra jutok, de nem bánom! Isten bocsássa meg nekem! – Zokogva tántorgott ki a szobából. A távolban becsapódott egy ajtó. – Nohát, újabb csodát írhatunk az Os Veneradosok számlájára – morogta Miro. – Most már megérdemelten avatták őket szentté! – Hallgass! – mondta Olhado. – És még ő mondta nekünk, hogy Krisztus azt akarná, bocsássunk meg a vén disznónak! – hüledezett Miro. Grego most már olyan vadul reszketett Ender ölében, hogy a férfi aggódni kezdett érte. Most jött rá, hogy a kisfiú egyre csak egy szót ismételget. Ela is látta Grego kétségbeesését, és letérdelt elé. – Sír, még sosem láttam így sírni... – Papa, papa, papa – suttogta Grego. A remegése csuklásba váltott át, szinte már rángatózott. – Fél Apától? – kérdezte Olhado. Látszott az arcán, hogy nagyon aggódik az öccséért. Ender megkönnyebbülten látta, hogy mégis csak van szeretet a családban, nem csak az kötötte össze őket, hogy egyazon zsarnok rémuralma alatt éltek ebben a házban.

– Papa már elment – mondta Miro vigasztalóan. – Most már nem kell félned! Ender megrázta a fejét. – Miro – mondta. – Nem láttad Olhado emlékét? A kisfiúk nem kérdőjelezik meg az apjuk tetteit, csak szeretik őket. Grego minden erejéből próbált olyan lenni, mint Marcos Ribeira. Ti, többiek, talán örültetek a halálának, de Grego számára ez volt a világ vége. Ez egyiküknek sem jutott még eszébe. Még most is rosszul voltak a gondolatától, Ender látta, mennyire iszonyodnak tőle. De tudták, hogy igaza van. Most, hogy Ender felhívta rá a figyelmüket, egyértelmű volt. – Deus nos perdoa! – mormolta Ela. – Isten bocsásson meg nekünk! – Amiket mondtunk... – suttogta Miro. Ela Grego felé nyújtotta a karját. A fiú elfordult tőle, és ahelyett, hogy a karjába kapaszkodott volna, azt tette, amire Ender számított. Grego Ender felé fordult, a nyaka köré fonta a karját, és keservesen, hisztérikusan zokogni kezdett. Ender gyengéden odaszólt a sóbálvánnyá meredt többieknek. – Hogyan mutathatta volna ki felétek a gyászát, ha egyszer azt hitte, gyűlölitek? – Sosem gyűlöltük Gregót – mondta Olhado. – Tudhattam volna – mondta Miro. – Tudtam, hogy ő szenved a legjobban mindannyiunk közül, de ez nem jutott eszembe! – Ne vádold magad! – mondta Ender. – Ez az a fajta dolog, amit igazán csak egy kívülálló vesz észre. Hallotta, hogy Jane ismét a fülébe súg valamit. – Mindig megdöbbent, Andrew, hogy milyen könnyen meglágyítod az emberek szívét!

Ender nem tudott válaszolni, és Jane amúgy sem hitt volna neki. Nem tervezte meg ezt az egészet, csak követte az eseményeket. Honnan tudhatta volna, hogy Olhado felvételt őrizget arról, hogy Marcao milyen kegyetlenül bánt a családjával? Csak Gregóról sejtett meg valamit, és azt is csak ösztönösen; érezte, hogy Grego ki van éhezve valakire, akire felnézhet, valakire, aki úgy bánik vele, mintha az apja volna. Mivel a tulajdon apja kegyetlen volt, Grego nyilván azt hitte, hogy a kegyetlenség a szeretet és az erő egyetlen jele. Most éppolyan forrón áztatták a könnyei Ender nyakát, mint ahogy pár perccel azelőtt a vizelete áztatta a nadrágját. Grego reakciójára fel volt készülve, de Quara őt is meglepte. Miközben a többiek szótlanul nézték a zokogó kisfiút, a lány lecsússzam az ágyról, és egyenesen Ender elé lépett. A szeme összeszűkült és dühösen megcsillant. – Büdös vagy! – jelentette ki határozottan. Aztán kimasírozott a szobából, és elment a ház hátsó részébe. Miro alig tudta elfojtani a nevetését, és Ela is elmosolyodott. Ender felvonta a szemöldökét, mintha csak azt akarta volna mondani: amit megnyert a réven, azt bizony elvesztette a vámon. Olhado mintha meghallotta volna a kimondatlant. A terminál melletti székben ücsörgő fémszemű fiú megszólalt. – Őt is megnyerte. Hónapok óta nem beszélt ilyen hosszan a családtagjain kívül senkivel sem! De hát most már én is a családotok tagja vagyok, mondta magában Ender. Nem tűnt fel? Akár tetszik nektek, akár nem. Akár tetszik nekem, akár nem. Egy idő után Grego zokogása is alábbhagyott. Elaludt. Ender az ágyába fektette a fiút. Quara már aludt a parányi szoba másik oldalán. Ela segített Endernek lehúzni Grego összepisilt nadrágját,

és tiszta alsóneműt adott rá – olyan fürgén és gyengéden csinálta, hogy a kisfiú fel sem ébredt. A szobába visszaérve Miro cinikusan méregette Endert. – Nos, Szószóló, választhat. Az én nadrágom szűk lesz magának, és szárában rövid, apámé viszont túl bő. Endernek kellett egy pillanat, hogy megértse. Grego vizelete már rég megszáradt a nadrágján. – Ne aggasszon – mondta –, majd átöltözöm, ha hazaértem! – Anya még legalább egy óráig nem jön haza. Azért jött, hogy vele beszéljen, nem? Addigra kitisztíthatjuk a nadrágját! – Akkor a te nadrágodat kérném – mondta Ender. – Inkább legyen egy kicsit szűk...

8 Dona Ivanova

Az élet folyamatos csalódás. Kimész, felfedezel valamit, valami létfontosságút, aztán visszamész az állomásra, és írsz egy tökéletesen semmitmondó jelentést, amiben még csak említést sem teszel arról, milyen lenyűgöző dologra bukkantál. Túl fiatalok vagytok még ahhoz, hogy megértsétek, ez miféle szenvedés. Apám és én azért vágtunk bele, mert nem bírtuk elviselni a gondolatot, hogy visszatartsuk a tudást a malackáktól. Majd rájöttök, ahogy én is rájöttem, hogy a tudóstársainktól legalább ilyen fájdalmas lenne megtagadni a tudást. Amikor látod, hogy küzdenek egy kérdéssel, és tudod, hogy birtokában vagy annak az információnak, ami könnyedén megoldaná a dilemmájukat; amikor látod, hogy közel járnak az igazsághoz, majd a te információd hiányában eltávolodnak tőle, és visszatérnek a hibáikhoz – nincs az az ember, aki ezt ne viselné nehezen. Folyamatosan emlékeztetnetek kell magatokat, hogy ez az ő törvényük, az ő döntésük. Ők emeltek falat saját maguk és az igazság közé, és megbüntetnének minket, ha tudnák, milyen könnyedén és határozottan ledöntöttük a falaikat. Minden olyan framling tudósra, aki őszintén szomjazza az igazságot, jut tíz okoskodó descabegados (eszetlen), aki megveti a tudást, sosem áll elő egyetlen eredeti felvetéssel sem, és akinek a teljes munkássága csak abból áll, hogy a valódi tudósok írásain élősködve apró hibákra és módszertani buktatókra vadásszon. Ezek a döglegyek minden feljegyzéseteket alaposan átnézik, és ha csak egyszer nem figyeltek

eléggé, elkapnak titeket. Ez azt jelenti, hogy olyan malackákról még csak említést sem tehettek, akiknek a neve elárulná a kulturális fertőzést. A Bögrés név felfedné, hogy megtanítottuk nekik az agyagozás alapjait; Kalendárium és Arató is egyértelműen árulkodó lenne. És maga az Úristen se menthetne meg minket, ha meghallanák Nyílvessző nevét! #

(Üzenet Liberdade Figueira de Medicitől Ouanda Figueira Mucumbinak és Miro Ribeira von Hessének a Kongresszus által megszerzett és megnyitott lusitaniai fájlokból, bizonyítékként bemutatva a lusitaniai xenológusok elleni, távollétükben lefolytatott hazaárulási és visszaélési perben.) #

Novinha még elidőzött egy darabig a Biológus Állomáson, bár az érdemi munkával már több mint egy órája végzett. A klónozott burgonyapalánták szépen fejlődtek a tápoldatban, most már csak azt kell majd nyomon követnie napi szinten, melyik génmódosításból fejlődik ki a legszívósabb növény a legerősebb gyökérzettel. De ha már nincs semmi dolgom, miért nem megyek haza? Nem tudta volna megválaszolni a kérdést. A gyermekeinek kétségkívül szükségük lett volna rá, nem segített rajtuk azzal, hogy kora reggel elment, és mindig csak az után ért haza, hogy a kicsik már aludtak. De még most, hogy tudta, haza kellene mennie, még most is csak tétlenül ült a laboratóriumban, és szótlanul bámult maga elé. Arra gondolt, hazamehetne, és nem is értette, miért nem tölti el örömmel ez a gondolat. Végtére is, emlékeztette magát, Marcao halott. Három hete halt meg. Épp ideje volt már. Mindent megtett, amire csak Novinhának szüksége volt, és Nova is mindent megtett,

amit Marcao akart, de valódi érzelmek már négy éve nem voltak a kapcsolatukban. Egész idő alatt egy pillanatig se volt köztünk őszinte szerelem, de mégsem jutott eszembe, hogy elhagyjam. A válás is egy lehetőség volt, de még a különélés is megtette volna, hogy legalább a verések véget érjenek. A csípője még most is fájt, mióta legutóbb Marcao a földre lökte. Milyen kedves emlékeket hagytál magad után, Cao, te kutya férjem! A csípőjében ismét érezte a fájdalmat, elég volt csak rágondolnia. Elégedetten bólintott. Ezt érdemeltem, és sajnálni fogom, ha meggyógyulok. Felkelt, és elindult. Egyáltalán nem sántított, bár a fájdalom elég erős volt ahhoz, hogy kímélje a csípőjét. Nem hitegetem magam, nem érdemeltem jobbat. Az ajtóhoz lépett, becsukta maga után. A számítógép-vezérlés lekapcsolta a lámpákat amint kiment, kivéve a különféle növények fotoszintetizálásához szükséges fényforrásokat. Novinha szerette a növényeit, az ő kis jószágait, meglepően sok érzelemmel volt irántuk. Nőjetek – mondogatta magában éjt nappallá téve –, nőjetek, virágozzatok! Meggyászolta azokat, melyekkel kudarcot vallott, és csak akkor csippentette le a halott hajtásokat, ha egyértelmű volt, hogy nincs jövőjük. Az állomástól távolodva is hallotta hangtalan zenéjüket, a végtelen sok sejt kiáltását, hallotta, ahogy nőnek, osztódnak, egyre összetettebb mintázatokba rendeződnek. A fényből a sötétbe tartott, az életből a halálba, és az érzelmi fájdalom csak egyre rosszabb lett, az ízületeit kínzó gyulladással azonos ütemben. Ahogy a dombtetőn átballagva közeledett az otthonához, látta az ablakokon kiszűrődő fényeket. Quara és Grego szobájában már sötét volt, legalább nem kell elviselnie kibírhatatlan vádjaikat – Quara némaságát és Grego dacos, gonosz gaztetteit. De még

mindig gyanúsan sok lámpa égett, beleértve a saját szobájában levőt is, és a nappaliét. Valami szokatlan történhetett, és Novinha nem szerette a szokatlan dolgokat. Olhado ott ült a nappaliban, szokás szerint fülhallgatóval a fején, de ma este a szemében volt a csatlakozókábel is. Úgy tűnt, régi emlékeket tölt le a számítógépről, vagy épp ellenkezőleg, olyasmit tölt fel, ami eddig a szemében lévő memórián volt. Mint annyiszor máskor, Novinha most is azt kívánta, bárcsak ő is feltölthetné a képi emlékeit, kitörölhetné őket, és kellemesebbeket tehetne a helyükre. Pipo holtteste, na, attól a képtől szívesen megszabadulna, hogy helyette inkább valami azokból a csodálatos napokból legyen a fejében, amikor hármasban éltek a Zenador Állomáson. Libo teste a halotti lepelbe csavarva, a férfi végtagjai, amiket csak a laza ínszalagok tartottak egyben; inkább más képeket őrizne a testéről, az ajka érintéséről, simogató kezéről. De a jó emlékek mindig elszöktek, mélyen maga alá temette őket a fájdalom. Elrontottam a szép napokat, így hát elvették őket tőlem, és azt kaptam helyette, amit megérdemeltem. Olhado a nappaliban ült, és egy átjátszó-kábel csatlakozott a fémszeméhez. Novinha nem tudta megállni, hogy ne remegjen. Rátört a szégyen. Sajnálom, mondta magában hangtalanul. Ha más valaki lett volna az anyád, kétségkívül meglenne még a szemed! Te születtél a legegészségesebbnek, a legtökéletesebbnek minden gyermekem közül, de persze semmi nem maradhatott tökéletes sokáig, ami az én méhemből jött a világra. Ebből persze semmit sem mondott ki hangosan, ahogy Olhado sem mondott neki semmit. Novinha megfordult, hogy a szobájába menjen, és megnézze, miért ég a lámpa. – Anya! – szólt utána Olhado. Levette a fülhallgatóját, és épp a csatlakozót húzta ki a

szeméből. – Igen? – Látogatónk van – mondta a fiú. – A Szószóló. Novinha érezte, hogy elgyengül minden tagja. Miért pont ma?, kiáltott fel magában. De azt is tudta, hogy másnap sem látná szívesebben, harmadnap sem, soha. – Most már tiszta a nadrágja, és épp a szobádban van, hogy újra felvegye. Remélem, nem gond? Ela került elő a konyhából. – Hazaértél – mondta. – Töltöttem egy kis cafezinhót neked is! – Kint várok, amíg el nem megy – mondta Novinha. Ela és Olhado összenéztek. Novinha azonnal megértette, hogy problémaként tekintenek rá a gyerekei, egy megoldandó problémaként, és láthatóan egyetértettek azzal, amit a Szószóló tenni készül. Én olyan probléma vagyok, amit nem ti ketten fogtok megoldani! – Anya – mondta Olhado –, nem olyan, mint amilyennek a püspök mondta. Jó ember. Novinha maró gúnnyal válaszolt neki. – És mióta vagy olyan nagy szakértője a jónak és a rossznak? Ela és Olhado újra összenéztek. Tudta, min járt az agyuk. Hogyan magyarázhatnánk el? Hogyan győzhetnénk meg? Nos, drága gyermekeim, sehogy. Meggyőzhetetlen vagyok, amint azt Libo élete minden egyes hetében megtapasztalhatta. Sosem szedte ki belőlem a titkot. Nem az én hibám, hogy meghalt! De sikerült eltéríteniük a döntésétől. Ahelyett, hogy kiment volna a házból, visszavonult a konyhába. Elment Ela mellett az ajtóban, de nem ért hozzá. A parányi kávéscsészék mutatós körbe voltak rendezve az asztalon, a gőzölgő kanna középen állt. Novinha leült, és az asztalra támasztotta a karját. Ezek szerint a szószóló

megérkezett, és elsőnek őt kereste fel. Hova máshova mehetett volna? Az én hibám, hogy itt van, nemde? Még egy ember, akinek tönkretettem az életét, akárcsak a gyermekeimét, Marcaóét, Libóét, Pipóét és a sajátomat. Erős, mégis meglepően sima férfikéz nyúlt át a válla fölött, felemelte a kannát, és tölteni készült a parányi nyíláson át. A forró kávé vékony sugárban örvénylett az aprócska cafezinhós csészékbe. – Posso deramar? – kérdezte a férfi. Buta kérdés volt, hiszen már töltött is. De a hangja gyengéd volt, és a portugáljába kecses kasztíliai felhangok vegyültek. Tehát spanyol... – Desculpa-me – suttogta Novinha. Bocsásson meg. – Trouxe o senhor tantos quilômetros... – A csillagközi utazást nem kilométerekben mérjük, Dona Ivanova. Években. – A szavai vádlók voltak, de a hangja inkább csak szomorú, megbocsátó, sőt, talán vigasztaló is. Ez a hang képes lenne elcsábítani engem, gondolta Novinha. – Ha semmissé tehetném az útját, és visszaadhatnám azt a huszonkét évet, megtenném. Hiba volt idehívnom. Sajnálom. – Üresnek tűnt a hangja. Az egész élete hazugság volt, és ez a bocsánatkérés se hangzott őszintébben. – Még nem érzem az eltelt időt – mondta a Szószóló. Továbbra is Novinha mögött állt, így a nő nem látta az arcát. – Számomra csak egy hét telt el azóta, hogy otthagytam a nővéremet. Ő volt az egyetlen élő rokonom. Akkor volt várandós a lányával, aki mostanra talán már le is diplomázott, férjhez ment, talán vannak saját gyermekei is. Sosem ismerhetem meg. De az ön gyermekeit ismerem, Dona Ivanova. Novinha felkapta a cafezinhót, egy húzásra lehajtotta, az végigégette a nyelvét és a torkát, és megfájdult tőle a gyomra is.

– Még csak pár órája van itt, és máris azt hiszi, ismeri a gyerekeimet? – Önnél jobban ismerem őket, Dona Ivanova! Novinha hallotta, hogy Ela levegő után kapkod a férfi merész kijelentése hallatán. És bár úgy találta, a férfi szavaiban sok igazság van, mégis felbőszítette, hogy egy idegen vág a fejéhez ilyesmiket. Megfordult, hogy a szemébe nézzen, de a Szószóló már nem volt a konyhában. Ela állt az ajtóban elkerekedett szemmel. – Jöjjön vissza! – kiáltott fel Novinha. – Nem mehet ki csak úgy, miután ilyeneket vágott a fejemhez! De a férfi nem válaszolt. Helyette halk nevetést hallott a ház túlsó végéből. Novinha követte a hangot. Átvágott a szobákon, míg csak a ház végébe nem ért. Miro Novinha ágyán ült, a Szószóló az ajtó mellett állt, és együtt nevettek. Miro meglátta az anyját, és a mosoly lehervadt az arcáról. Az asszonyba belehasított a fájdalom. Már évek óta nem látta mosolyogni a fiát, el is felejtette, milyen szép lesz ilyenkor az arca, épp, mint az apjáé; és az ő megjelenése letörölte róla a mosolyt. – Azért jöttünk át ide beszélni, mert Quim olyan dühös volt – magyarázta Miro. – Ela bevetette az ágyat! – Nem hiszem, hogy a Szószólót érdekli, hogy be van-e vetve az ágy, vagy sem – válaszolta Novinha hidegen. – Vagy tévednék, Szószóló? – A rend és a rendetlenség – mondta a Szószóló – egyaránt szép a maga módján. – Még mindig nem fordult az asszony felé. Novinha örült, mert így legalább nem kellett a szemébe néznie, amikor kimondja a maga keserű üzenetét. – Meg kell mondanom, Szószóló, bolondság volt idejönnie – kezdte. – Gyűlölhet érte, ha akar, de nincs olyan halál, amiről

beszélhetne. Ostoba kislány voltam még, amikor idehívtam. Nagy naivan azt hittem, hogy a hívásomra maga A Boly Királynője és a Hegemón szerzője jön majd el. Elveszítettem valakit, akit az apámként szerettem, és vigaszra volt szükségem. Most odafordult hozzá a férfi. Fiatal volt, Novinhánál lényegesen fiatalabb, és a szemei megértően csillogtak. Perigoso, gondolta az asszony. Veszedelmes, csodaszép ember, és csak úgy sugárzik belőle a megértés. – Dona Ivanova – válaszolt a férfi –, hogyan hihette A Boly Királynője és a Hegemén olvasása után, hogy a szerzője képes vigaszt nyújtani önnek? Miro válaszolt, a csendes, lassú beszédű Miro, és olyan lelkesedéssel vetette magát a beszélgetésbe, amit az anyja kiskora óta nem látott tőle. – Én is olvastam – mondta –, és az eredeti Holtak Szószólója mélységes együttérzéssel írta a történetet. A Szószóló szomorúan elmosolyodott. – De nem a hangyoknak írta, hanem az embereknek, és az emberek akkor még hatalmas győzelemként ünnepelték a hangyok elpusztítását. Kegyetlenül írt, azért, hogy a büszkeségüket megbánásra fordítsa, az örömüket gyászra! És az emberek mostanra már teljesen elfelejtették, hogy egykor gyűlölték a hangyokat, hogy egykor tisztelték és ünnepelték a mostanra már kimondhatatlan nevet... – Én bármit kimondhatok – szakította félbe Ivanova. – Ender volt a neve, és mindent elpusztított, amihez csak ért! – Épp úgy, mint én, tette hozzá gondolatban. – Igen? És mit tud róla? – A férfi hangja most kegyetlen élességgel szólt. – Honnan tudja, hogy nem szeretett senkit, aki számára áldást hozott a szeretete? „Elpusztított mindent, amihez

csak ért...’’Ezt a hazugságot egyetlen emberről sem lehet igazságként kimondani, aki valaha élt! – Ez az ön doktrínája, Szószóló? Akkor nem tudhat túl sokat! – Novinha szembeszállt a férfival, bár a haragja megijesztette. Azt hitte, olyan megingathatatlan a nyugodtsága, mint egy gyóntatónak. A harag szinte azonnal eltűnt a férfi vonásaiból: – Megnyugtathatja a lelkiismeretét – mondta. – Az ön hívására vágtam neki az utazásnak, de amíg úton voltam, mások is hívtak Szószólót. – Igen? – Ki ismerhette elég jól a Boly Királynője és a Hegemónt ebben az éjsötét kis városkában ahhoz, hogy szószólót akarjon hívni, és ki más mert volna Peregrino püspök ellenében cselekedni? – És ha tényleg így történt, mégis, mit keres az én házamban? – Mert azért hívtak, hogy Marcos Maria Ribeira, az ön néhai férje haláláról szóljak. Novinha megdöbbent. – Róla? Ki akarna egyáltalán gondolni rá, most, hogy meghalt? A Szószóló nem válaszolt. Miro szólalt meg helyette. – Például Grego. A Szószóló elmondta nekünk, amit magunktól is tudnunk kellett volna: a gyerek gyászolja az apját, és azt hiszi, mind gyűlöljük őt ezért... – Olcsó pszichológia – csattant fel Novinha. – Nekünk is vannak lélekbúvárjaink, de ők sem érnek sokat! Ela szólalt meg a háta mögött. – Én hívtam szószólót Apa halála után, Anya. Azt hittem, több évtizedbe telhet, mire ideér, de örülök, hogy már most itt van, most, amikor még hasznunkra lehet! – És miben lehetne a hasznunkra?

– Máris sokat segített, Anya. Grego a nyakába kapaszkodva aludt el, és Quara beszélt vele! – Valójában – vetette közbe Miro – csak annyit mondott, hogy büdös. – És lehet, hogy igaza volt – mondta Ela –, mert Greguinho jól összepisilte! Miro és Ela felnevetett, és a Szószóló is elmosolyodott. Ez sokkal jobban felkavarta Novinhát, mint bármi más – ebben a házban azóta nem volt ilyen jó hangulat, hogy Marcao idehozta a Pipo halála utáni évben. Novinha akarata ellenére is felidézte, hogy örült, amikor Miro megszületett, és amikor Ela kicsi volt; a két nagyobb gyerek életének első pár évében; és ahogy Miro fecsegett mindenről; és Ela hogy totyogott utána a házban; és a gyerekek hogy játszottak együtt, hogy rosszalkodtak a domboldalon, a kerítésen túl magasló domb, és a malackák erdejének árnyékában. Marcaót az bántotta, hogy Novinha ekkora örömét lelte a gyerekekben, ettől gyűlölte meg úgy őket, mert azt érezte, egyik se tartozik hozzá igazán. Mire Quim megszületett, a házban már egyre gyűlt a harag, és a második fiú sosem tudott önfeledten nevetni a szülei jelenlétében. Az, hogy most Miro és Ela együtt nevettek, olyan volt, mintha széthúztak volna egy súlyos, fekete függönyt, hirtelen megint napfény lenne a szobában, pedig Novinha már rég elfelejtette, hogy bármilyen napszak létezhet az éjszakát kivéve. Hogy merészeli ez az idegen betolakodó letépni az összes függönyt, amit ő olyan gondosan összehúzott? – Erről szó sem lehet – mondta. – Nincs joga a férjem életében turkálni! A férfi felvonta a szemöldökét. Novinha is legalább olyan jól ismerte a Csillagközi Törvényt, mint bárki más, és tökéletesen

tisztában volt vele, hogy a férfinak nemcsak joga van hozzá, de törvény is védi, miközben a holtak igazi történetének kiderítésén dolgozik. – Marcao nyomorult alak volt – makacsolta meg magát –, és ha elmondja róla az igazat, azzal csak fájdalmat okoz mindenkinek! – Abban igaza van, hogy ha elmondom róla az igazat, azzal csak fájdalmat okozok mindenkinek, de nem azért, mert nyomorult alak volt – mondta a Szószóló. – Ha csak azt mondanám, amit mindenki úgyis tud, hogy utálta a gyerekeit, verte a feleségét, és addig ment egyik kocsmából a másikban, míg csak a csendőrök haza nem zavarták, az senkinek se fájna, ugye? Sőt, mindenki elégedetten hallgatná, mert mindenkit megerősítenék benne, hogy jól látta a helyzetet. Utolsó féreg volt, tehát jogos, hogy utolsó féregként bántak vele. – És ön szerint nem az volt? – Egyetlen emberi lény sem értéktelen, ha megértjük a mozgatórugóit. Senki életére nem lehet azt mondani, hogy nem volt értelme. Még a leggonoszabb férfi és asszony is, ha megértjük a szívüket, meglátjuk, hogy életükben legalább egy jócselekedetet végrehajtottak, ami kisebbíti a bűneiket. – Ha komolyan így hiszi, annál is fiatalabb, mint amennyinek néztem – mondta Novinha. – Valóban? – kérdezte a Szószóló. – Alig két hete értesültem csak a hívásáról. Akkor alaposan tanulmányoztam az életét, még ha ön nem is emlékszik már rá, Novinha, én tudom, milyen kedves, szép és jó volt fiatal lányként. Azelőtt magányos volt, de Pipo és Libo mindketten megismerték, és érdemesnek találták a szeretetükre. – Pipo addigra halott volt. – De szerette!

– Semmit sem tud, Szószóló! Huszonkét fényévnyire volt! És a tetejébe nem saját magamra mondtam, hogy értéktelen vagyok, hanem Marcaóra! – De nem gondolta komolyan, Novinha. Mert ön pontosan tudja, mi volt az az egy kedves és nagylelkű cselekedet, ami jobbá tette a szerencsétlen fickó életét. Novinha nem is értette, mitől ijedt meg ennyire, de el kellett hallgattatnia a férfit, mielőtt kimondta volna, bár fogalma sem volt róla, Cao miféle kedves tettére célozhatott. – Hogyan merészel Novinhának szólítani! – kiáltott fel. – Senki nem hívott így már négy éve! A férfi válaszul felemelte a kezét, és az ujjával végigsimított Novinha arcán. Félénk mozdulat volt, szinte már kamaszos; Libóra emlékeztette az asszonyt, és nem bírta tovább. Megfogta a férfi kezét, ellökte magától, aztán kiviharzott mellette az ajtón. – Takarodj innen! – ordított Miróra. A fia sietve felpattant, és az ajtóhoz hátrált. Novinha látta az arcán, hogy bármit látott is eddig a fia ebben a házban, ez a dühroham most mégis meglepte. – Semmit nem kap tőlem! – üvöltött a Szószólóra. – Nem is azért jöttem, hogy bármit is kapjak – mondta a férfi halkan. – Azt sem akarom, hogy bármit is adjál! Semmit sem érsz nekem, hallod? Nekem te értéktelen vagy! Lixo, ruina, estrago... vai fora d’aqui, nao tens direito estar em minha casa! Nincs joga, hogy a házamban legyen! – Nao estrago – suttogta a férfi –, es solo fecundo, e vou plantar jardim aí. Aztán, mielőtt Novinha válaszolhatott volna, becsukta az ajtót, és elment. Igazság szerint nem is tudott volna mit a fejéhez vágni, olyan

felháborító volt, amit a férfi mondott neki. Ő a Szószólóra mondta, hogy estrago, de az úgy válaszolt, mintha Novinha saját magát nevezte volna terméketlennek. Novinha megvetően beszélt hozzá, sértően közvetlen tegezésre váltott, nem uramnak szólította, már nem is magázta. Az ember egy gyerekhez beszélt így, vagy egy kutyához. És mégis, amikor a férfi visszategezte ugyanolyan közvetlenül, az egészen más volt. „Termékeny föld vagy, és kertet sarjasztok benned.” Ilyesmit a költők mondtak a szerelmesüknek vagy a férjek a feleségüknek, és ez a tegezés bensőséges volt, nem sértő. Hogy merészeli, suttogta magában Novinha, és megérintette az arcát, ahol a Szószóló végigsimította. Annál is kegyetlenebb, mint amilyennek a szószólókat képzeltem. Peregrino püspöknek igaza volt! Veszedelmes, hitetlen, maga az Antikrisztus – nagy merészen bevonul a szívem titkos zugaiba, ahová senki más nem jöhetett be! Rálép arra a pár zsenge hajtásra, ami még életben van a sziklás talajon – hogy merészeli, bár meghaltam volna, mielőtt találkoztam vele! Ez az ember tönkre fog tenni, mielőtt végezne a feladatával. Valahonnan mintha sírást hallott volna. Quara. Ó, persze, a kiabálás felébresztette, sosem volt jó alvó. Novinha szinte már nyitotta az ajtót, hogy menjen, és megvigasztalja, de aztán hallotta, hogy a sírás abbamarad, és egy halk férfihang énekel a lányának. Idegen nyelven szólt a dal. Németül, vagy talán valamilyen északi nyelven. Nem értette, bármi volt is az, de azt tudta, hogy ki énekel, és tudta, hogy megvigasztalta vele Quarát. Novinha azóta nem volt így megrettenve, hogy rájött, Miro komolyan zenador akar lenni, és annak a két embernek a nyomdokaiba akar lépni, akiket a malackák meggyilkoltak. Ez az ember kibogozza a családom hálóját, és újra összeköt minket, de közben rájön a titkaimra. Ha kideríti, hogyan halt meg Pipo,

elmondja az igazat, és akkor Miro is megtudja, és az végezni fog vele. Nem adok több áldozatot a malackáknak, túl kegyetlenek ők ahhoz, hogy istenként imádjam őket. Később, amikor már az ágyában feküdt, zárt ajtó mögött, újabb nevetést hallott a ház elülső feléből, és ezúttal hallotta, hogy Quim és Olhado is együtt kacagnak Miróval és Elával. Novinha maga elé képzelte őket, ahogy az örömük beragyogja a szobát, de aztán elaludt, és a kép álommá szelídült. Almában nem a Szószóló ült a gyermekeivel, nem vele nevettek, hanem Libóval, aki újra élt, és akiről mindenki tudta, hogy ő Novinha igazi férje, ő az, akihez a szívében hozzáment, bár az egyház oltára előtt nem tették meg. És ez még álmában is nagyobb boldogság volt, mint amit el tudott viselni – ahogy aludt, könnyei a párnájára folytak.

9 Örökölt kór

ClDA: A descolada-test nem baktérium. Úgy tűnik, bejut a test sejtjeibe, és örökre ott marad, mint a mitokondrium, s együtt reprodukálódik a sejtekkel. Az, hogy alig pár évvel az érkezésünk után átterjedt az új fajokra is, azt mutatja, hogy igen nagy az alkalmazkodóképessége. Régebben nyilván végigvonult Lusitania egész bioszféráján, és most már alighanem endemikus, maradandó fertőzésnek számít. GUSTO: Ha maradandó, és mindenütt ott van, Cida, akkor nem fertőzés, hanem az élet természetes része. CIDA: De nemcsak öröklődéssel terjed, hanem képes az önálló terjeszkedésre is! De abban igazad van, hogy ha endemikus, akkor a bennszülött fajoknak meg kellett találniuk a módját, hogy megküzdjenek vele... GUSTO: Vagy hogy úgy alkalmazkodjanak, hogy beépítsék a normális életciklusukba. Talán szükségük is van rá. CIDA: Szükségük van rá, hogy valami szétszedje a genetikai molekuláikat, és véletlenszerűen kapcsolja vissza őket? GUSTO: Talán ezért van olyan kevés faj Lusitanián. Lehet, hogy a descolada egészen új, talán csak félmillió éves, és a legtöbb faj nem tudott alkalmazkodni hozzá. CIDA: Olyan jó lenne, ha nem halnánk meg! Az utánunk következő xenológus alighanem standard génmódosításokkal dolgozik majd, és nem használja fel a mi munkánkat.

GUSTO: És csak ezért sajnálod, hogy meghalunk? #

(Vladimír Tiago Gussman és Ekaterina Maria Aparecida do Norte von Hesse-Gussman nem publikált munkajegyzetei között talált párbeszédei, két nappal a haláluk előtt; az idézet első megjelenése: A megértés elveszett fonalai, MetaTudomány, Metodológiai Folyóirat, 2001:12:12:144-45) #

Ender csak késő éjszaka ért haza a Ribeira-házból, és aztán több mint egy órán át az ott történt dolgokon töprengett, különösen azokon, amik Novinha megérkezése után történtek. Ennek ellenére másnap reggel korán felébredt, de a feje még mindig megválaszolandó kérdésekkel volt tele. Mindig így volt, amikor egy halottról kellett beszélnie, szinte aludni sem tudott, miközben megpróbálta felfűzni életének részleteit, ahogy ő láthatta saját magát. Ezúttal még a megszokottnál is izgatottabb volt. Most sokkal közelebb álltak hozzá a halott élő családtagjai, mint korábban bármikor. – Persze, hogy közelebb állnak hozzád – jegyezte meg Jane, miután Ender megpróbálta neki elmagyarázni, hogy össze van zavarodva. – Beleszerettél Novinhába, már mielőtt elhagytad Trondheimet! – Talán szerettem azt a kislányt, de ez a felnőtt nő gonosz és önző. Látod, hagyta, hogy ez történjen a gyerekeivel. – Ez lenne a Holtak Szószólója? Első látásra elítél valakit? – Talán Gregót szerettem meg. – Igen, mindig is imádtad, ha valaki levizelt. – És Quarát. Mindegyiküket... még Mirót is. Tetszik a kölyök. – És ők is szeretnek, Ender!

Ender felnevetett. – Mindenki azt hiszi, hogy szeret, amíg nem mondom el a beszédem. Novinha szeme a legélesebb közülük, ő már azelőtt utál, hogy elmondanám az igazat! – Éppoly vak vagy saját magaddal kapcsolatban, mint mindenki más, Szószóló – jegyezte meg Jane. – Ígérd meg, hogy ha meghalsz, hagyod, hogy én beszéljek rólad! Lenne mit mondanom! – Tartsd csak meg magadnak – sóhajtott fel fáradtan Ender. – Te még rosszabb vagy ebben, mint én magam! Elkezdte összeírni a felderítendő kérdéseket. 1. Novinha egyáltalán miért ment hozzá Marcaóhoz? 2. Marcao miért gyűlölte a gyermekeit? 3. Novinha miért utálta úgy saját magát? 4. Miro miért hívott ide, hogy beszéljek Libo haláláról? 5. Ela miért hívott ide, hogy beszéljek az apja haláláról? 6. Novinha miért gondolta meg magát azzal kapcsolatban, hogy beszéljek Pipo haláláról? 7. Mi volt Marcao halálának közvetlen oka? A hetedik kérdésnél megállt. Erre könnyű lesz választ találni, ez egyszerű orvosi kérdés. Akkor hát ezzel kezdem. #

Az orvost, aki Marcaót boncolta, Naviónak hívtak. Azt jelentette a neve, hogy hajó. – Nem a testalkatom miatt – jegyezte meg nevetve az orvos –, és nem is azért, mert szeretek hajókázni. A teljes nevem Enrique o Navigador Caronada. Higgye csak el, örülök, hogy a hajóskapitányból vették a becenevemet, és nem a Caronada, kisméretű ágyú jelentésű tagból. Az aztán sok obszcén élcelődésre adna okot.

Endert nem tévesztette meg a kedélyessége. Navio jó katolikus volt, és éppúgy engedelmeskedett a püspökének, mint bárki más. Elszántan meg akarta akadályozni, hogy Ender bármit is megtudjon, bár közben barátságos volt vele. – Két módja van annak, hogy választ kapjak a kérdéseimre – jegyezte meg Ender halkan. – Feltehetem őket önnek, és ön válaszolhat rájuk őszintén. Vagy kérelmet nyújthatok be a Csillagközi Kongresszusnak, hogy nyissák meg előttem az ön aktáit. Az ansible díja elég magas, és mivel a kérelem rutinszerű, az ön vonakodása pedig törvénybe ütköző, ezt az összeget az ön kolóniájának amúgy is szűkös keretéből fogják levonni, ön személyesen pedig az ansible-díj duplájában megállapított büntetésre és megrovásra számíthat. Navio arcáról folyamatosan tűnt el a mosoly, ahogy Ender beszélt. Hidegen válaszolt. – Természetesen válaszolok a kérdéseire. – Ez nem olyan természetes – mondta Ender. – A püspökük azt tanácsolta Milagre lakosságának, hogy bojkottálják egy törvényesen idehívott lelkész munkáját. Mindenkinek nagy segítségére lenne, ha tájékoztatná róla őket, hogy amennyiben ez a kedélyes együtt nem működés folytatódik, kérelmezni fogom, hogy a státuszomat lelkésziről inkvizítorivá változtassák. Biztosíthatom róla, hogy igen jó hírnévnek örvendek a Csillagközi Kongresszusnál, és hogy a kérelmem sikerrel jár majd. Navio pontosan tudta, ez mit jelent. Inkvizítorként Endernek kongresszusi felhatalmazása lenne visszavonni a kolónia katolikus licenszét vallási üldöztetés miatt. Ez rettenetesen nagy felfordulást okozna a lusitaniaiak között, már csak azért is, mert a püspököt azonnal elbocsátanák, és a Vatikánba küldenék számonkérésre. – De miért tenne ilyet? Tudja, hogy nem akartuk, hogy

idejöjjön – felelte Navio. – Valaki mégis csak azt akarta, hogy itt legyek, máskülönben nem jöttem volna – mondta Ender. – Lehet, hogy nem tetszik önöknek a törvény, amikor nem az önök szája íze szerint rendelkezik, de számos katolikust csak ez véd olyan világokon, ahol más hit is szabad utat kapott. Navio az ujjával dobolt az asztalon. – És mik lennének a kérdései, Szószóló? – morogta. – Essünk túl rajta! – Elég egyszerű, legalábbis az első. Mi volt Marcos Maria Ribeira halálának oka? – Marcao! – döbbent meg Navio. – De hát képtelenség, hogy az ő halála miatt hívták volna ide, még csak néhány hete hunyt el... – Több halálesethez hívtak, Dom Navio, és úgy döntöttem, Marcaóéval kezdem. Navio elhúzta a száját. – És ha azt kérném, igazolja, hogy hivatalos minőségben jár itt? Jane Ender fülébe súgott. – Kápráztassuk el a fiúcskát! Navio terminálja fölött hivatalos dokumentumok jelentek meg, és Jane az egyik leghivatalosabb hangján jelentkezett be. – Andrew Wiggin, a Holtak Szószólója elfogadta a meghívást, hogy megmagyarázza Marcos Ribeira életét és halálát Milagre városában, Lusitania kolónián. De nem is a dokumentum nyűgözte le Naviót, hanem a tény, hogy nem kellett kérnie, sőt, be sem kellett lépnie a termináljába. Navio azonnal tudta, hogy a gépet a Szószóló fülében lévő ékkövön keresztül aktiválták, de ez azt jelentette, hogy egy nagyon magas szintű logikai rendszer tartozott a Szószólóhoz, és kényszerítette ki

a kéréseihez az együttműködést. Lusitanián senkinek, még Bosquinhának sem volt erre hatalma. Navio arra jutott, bárki is ez a Szószóló, nagyobb hal annál, semhogy Peregrino püspök kifogja. – Rendben – mondta Navio, és kényszeredetten felnevetett. Úgy tűnt, hirtelen megint eszébe jutott, hogyan kell kedélyesen viselkedni. – Amúgy is segítettem volna... a püspök paranoiája nem fertőzött meg mindenkit Milagréban! Ender visszamosolygott rá, és úgy tett, mint akit megtéveszt a színjáték. – Marcos Ribeira egy veleszületett rendellenességbe halt bele. – Hosszú ál-latin nevet sorolt fel. – Sosem hallott róla, mert igen ritka, és csak genetikailag öröklődik. A pubertás kezdetekor aktiválódik, és a legtöbb esetben azzal jár, hogy a belső és külső elválasztású mirigyek szöveteinek helyét zsírsejtek veszik át. Ez azt jelenti, hogy az évek során a mellékvesék, az agyalapi mirigy, a máj, a herék, a pajzsmirigy és a többi, fokozatosan zsírsejtek nagy csomójává válik. – Mindig halállal végződik ez a betegség? Gyógyíthatatlan? – Ó, igen. Ami azt illeti, Marcao vagy tíz évvel tovább élt a szokásosnál. Az esete más szempontból is figyelemre méltó. Minden más feljegyzett esetben, bár meg kell hagyni, nincsen belőlük sok, a kór elsőnek a heréket támadja meg, és terméketlenné teszi az áldozatot, sőt, legtöbbször impotenssé is. Hat egészséges gyermek édesapjaként egyértelmű, hogy Marcos Ribeira esetében a herék a betegség legutolsó stádiumáig épek maradtak. De amikor már megtámadta őket a kór, szokatlanul gyors volt a lefolyása, mert a heréit teljesen kitöltötte a zsírszövet, bár a mája és a pajzsmirigye még funkcionált. – És végül mi ölte meg? – Az agyalapi mirigy és a mellékvesék leálltak. Két lábon járó

hulla volt. Egyszer csak összeesett a kocsmában egy trágár nóta éneklése közben, ha jól hallottam. Ender agya szokás szerint azonnal a látszólagos ellentmondásokat kereste. – Hogyan lehet örökletes egy olyan betegség, ami meddővé teszi az áldozatát? – A szokásos mellékágakon. Az egyik gyerek belehal, de a testvérein egyáltalán nem jelentkeznek a tünetek, viszont ők is továbbadják a gyermekeiknek a hajlamot. Természetesen féltünk tőle, hogy Marcao majd továbbadja a gyermekeinek a hibás géneket. – Megvizsgálták őket? – Egyiküknek sem volt semmi genetikai hibája. Pedig elhiheti, Dona Ivanova egész végig a sarkamban volt a vizsgálat alatt! Azonnal a problémás génekre összpontosítottunk, és mindegyik gyereknél negatív volt az eredmény, bam-bam-bam, ennyi. – Egyiküknél se volt jelen? Még recesszív hajlamként sem? – Graças a Deus – mondta az orvos. – Ki házasodna össze velük, ha ilyen beteg génállományuk lenne? Én már azt sem értem, Marcao génhibáját hogy nem fedezték fel korábban! – Rutinszerűen végeznek itt génvizsgálatokat? – Ó, nem, egyáltalán nem. De vagy harminc éve volt itt egy nagy járvány. Dona Ivanova szülei, Veneraldo Gusto és Veneralda Cida akkor minden férfiról, nőről és gyermekről részletes géntérképet készítettek. Így találták meg a gyógymódot. És a számítógépes összehasonlításaiknak ki kellett mutatniuk ezt a hibát is, én is így jöttem rá, mi történt, amikor Marcao meghalt. Előtte még csak nem is hallottam erről a betegségről, de a számítógépen ott volt a fájl. – És Os Veneradosék nem találták meg?

– Ezek szerint nem, máskülönben elmondták volna Marcosnak. És még ha ők nem is mondták volna meg, Ivanovának rá kellett volna jönnie. – Talán rá is jött – mondta Ender. Navio hangosan felnevetett. – Képtelenség! Egyetlen épelméjű asszony se szülne szándékosan gyermekeket egy olyan embernek, aki Marcaóéhoz hasonló genetikai rendellenességben szenved. Marcao évek óta folyamatos szenvedésben élt. Ezt senki sem kívánja a gyermekeinek. Nem, Ivanova talán különc, de nem elmebeteg! #

Jane nagyon jól mulatott. Amikor Ender hazaért, megjelent a terminál fölött, csak hogy végre hangosan is kikacaghassa magát. – Nem tehet róla – mondta Ender. – Egy ilyen hithű katolikus kolónián, mint ez itt, a biológus a közösség egyik legmélyebben tisztelt tagja, nem fogják megkérdőjelezni az indítékait. – Ne mentegesd! – mondta Jane. – Nem igazán várom el, hogy az emberi agy olyan logikus legyen, mint egy szoftver. De azt ne kérd, hogy ne nevessek rajta! – A maga módján tulajdonképp mulatságos – jegyezte meg Ender. – Inkább elhiszi, hogy Marcao esetében más volt a betegség lefolyása, mint minden más feljegyzett esetben. Inkább elhiszi, hogy Ivanova szülei valahogy nem vették észre, hogy Marcao beteg, és ezért tudatlanságból ment hozzá, bár Ockham borotvája megkövetelné, hogy a lehető legegyszerűbb magyarázatot fogadjuk el: Marcao állapotromlása ugyanolyan sorrendben következett be, mint minden más betegé, és a herékkel kezdődött, ezért Novinha összes gyermekének valaki más az apja. Nem csoda, hogy Marcao keserű volt és dühös. A hat gyermek mindegyike folyton arra

emlékeztette, hogy a felesége megcsalja. Talán az is része volt az eredeti megállapodásuknak, hogy Novinha nem lesz hű hozzá. De hat gyermek... az azért már eléggé bosszanthatta Marcaót. – A vallásos élet finom kis ellentmondásai – vigyorgott Jane. – A nő eleve úgy tervezte, hogy félre fog lépni, de az még csak eszébe sem jutott, hogy védekezhetne is! – Megnézted a gyermekek génszerkezetét, hogy megtaláld a legvalószínűbb apát? – Úgy érted, nem találtad még ki? – De, kitaláltam, csak biztos akartam benne lenni, hogy a klinikai vizsgálat nem zárja ki az egyértelmű választ. – Még szép, hogy Libo volt! Micsoda férfi! Nem elég, hogy hat gyereket nemzett Novinhának, még a feleségének is csinált négyet! – Én csak azt nem értem – kezdte Ender –, hogy Novinha eleve mért nem Libóhoz ment férjhez? Szinte teljesen értelmezhetetlen, hogy inkább olyasvalaki felesége lett, akit egyértelműen megvetett, akinek a betegségéről szinte biztos, hogy tudott, és aztán nekiállt, és gyermekeket szült annak a férfinak, akit nyilvánvalóan az első pillanattól fogva szeretett. – Az emberi elme útjai torzak és perverzek – jegyezte meg Jane. – Pinokkió tiszta hülye volt, hogy igazi kisfiú akart lenni. Sokkal jobban járt a maga fafejével! #

Miro óvatosan haladt az erdőben. Időről időre felismerte a fákat, vagy legalábbis felismerni vélte, bár egyetlen ember sem lett volna képes megjegyezni az erdő minden fájának nevét úgy, ahogy a malackák tették. Persze az emberek nem is tisztelték az őseik totemeként azokat. Miro szándékosan választotta a hosszabb utat a malackák

rönkházához. Mióta csak Libo másodasszisztensévé fogadta, hogy Libo lánya, Ouanda mellett együtt dolgozzon vele, azt tanította nekik, hogy sosem szabad ösvényt taposniuk Milagrétól a malackák otthonáig. Egy nap még, figyelmeztette őket Libo, háború lesz az emberek és a malackák között, és nem csinálhatunk ösvényt, hogy könnyedén megtalálhassanak bennünket. Aznap tehát Miro a patak túloldalán ment, a magas part tetején. Nemsokára meg is jelent egy malacka a közelben, és elkezdte figyelni. Libo ebből következtette ki évekkel korábban, hogy a nőstények valamerre abban az irányban élhettek, mert a hímek mindig nagyon figyeltek a zenadorokra, ha túl közel merészkedtek ehhez a helyhez. És, amint ahhoz Libo ragaszkodott, Miro nem is próbált meg továbbmenni a tiltott irányba. A kíváncsisága mindig alábbhagyott, amikor arra gondolt, hogyan nézett ki Libo teste, mikor Ouandával megtalálták. Libo még élt, a szeme nyitva volt és mozgott. Csak akkor halt meg, amikor Miro és Ouanda letérdeltek hozzá, és megfogták véres kezeit. Ó, Libo, még mindig spriccelt a véred, pedig a szíved már szabadon hevert nyitott mellkasodban! Bár tudtál volna beszélni velünk, csak egy szót, hogy elmondd, miért öltek meg! A part újra alacsonyabb lett, és Miro a moha fedte köveken könnyedén átkelt a patakon. Pár perc, és megérkezett a rönkházhoz. Kelet felől jutott ki a kis tisztásra. Ouanda már ott volt, épp azt tanította a malackáknak, hogyan köpüljenek valami vajféleséget a cabratej föléből. Jó néhány hete kísérletezgetett már vele, mielőtt sikerült eltalálnia, hogyan csinálja. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha az anyja segít neki, vagy akár Ela, végtére is ők sokkal többet tudtak a cabratej kémiai tulajdonságairól, de szóba sem jöhetett, hogy a biológusok együttműködését kérjék. Az Os Veneradosok harminc évvel

korábban már felfedezték, hogy a cabratej tápérték szempontjából használhatatlan az emberi szervezetnek. Ennek megfelelően bármilyen olyan vizsgálat, ami az firtatná, miként lehet tartósítani, csak a malackák megsegítését célozhatja. Miro és Ouanda nem kockáztathattak meg semmit, amiből kiderült volna, hogy megszegik a törvényt, és tevőlegesen befolyásolják a malackák életmódját. A fiatalabb malackák lelkesen álltak neki a köpülésnek. Közben táncoltak, és vidám, de érthetetlen dalocskát énekeltek stark, portugál és kétféle malackanyelv összekombinálásával. Az eredmény érthetetlen volt, de roppant szórakoztató. Miro megpróbálta kibogozni a nyelveket. A hímek nyelvét felismerte, és néhány foszlányt a fák nyelvéből is. Miro csak a hangzása alapján ismerte fel; még Libónak sem sikerült megfejtenie belőle egyetlen szót sem. Mintha csak „m” és „b” és „g” betűk lett volna benne, és semmi érzékelhető különbség nem volt a magánhangzók között. A malacka, aki eddig Mirót követte az erdőben, most előlépett, és hangos huhogással köszöntötte a többieket. A táncolás tovább folyt, de az éneklésnek azonnal vége szakadt. Mandachuva kivált az Ouanda körül gyülekező csoportból, és a tisztás széle felé sietett, Miro elé. – Üdvözöllek, Vággyal-Tekintek-Terád! – Ez Miro nevének igen eltúlzott stark fordítása volt. Mandachuva imádta portugálról starkra vagy starkról portugálra fordítgatni a neveket, bár Miro és Ouanda is elmagyarázták neki, hogy a nevük valójában semmit sem jelent, és puszta véletlen, hogy létező szavakként hangzanak. De a legtöbb malackához hasonlóan Mandachuva is élvezte a nyelvi játékokat, így hát Miro hallgatott a Vággyal-Tekintek-Terád névre éppúgy, ahogy Ouanda türelmesen válaszolt, ha Vagának szólították – ez volt ugyanis a wander, a vándor portugál

megfelelője, és az összes stark szó közül ez hangzott leginkább úgy, mint Ouanda neve. Mandachuva igazán rejtélyes eset volt. Ő volt a legidősebb malacka. Pipo is ismerte, és úgy írt róla, mintha ő lett volna a legnagyobb tiszteletnek örvendő pequenino. Úgy tűnt, Libo is vezérként gondol rá, végtére is a neve a portugál szlengben annyit jelentett, főnök. De Miro és Ouanda úgy látta, hogy Mandachuva a legkevésbé megbecsült malacka, neki van a legkevesebb szava a többiek között. Senki sem beszélt meg vele semmit, és ő volt az az egy malacka, akinek mindig volt ideje a zenadorokkal beszélgetni, mert szinte soha nem volt semmi fontos feladata. De ezzel együtt ő volt az a malacka, akitől a legtöbb dolgot megtudták a zenadorok. Mirónak fogalma sem volt róla, hogy azért veszítette el a megbecsülését, mert olyan bőkezűen osztogatta az információt, vagy azért ő árult el legtöbbet az embereknek, mert ő volt a legkevesebbre becsült malacka. De ez nem is számított, igazság szerint Miro szerette Mandachuvát. Barátként gondolt a vén malackára. – Kényszerített rá a nő, hogy megegyed azt a bűzös krémet? – kérdezte Miro. – Azt mondja, szemét az utolsó cseppig. Még a kis cabrák is sírnak, ha szopniuk kell a tőgyből! – vihogta Mandachuva. – Ha ezt adjátok ajándékul a nőstényeknek, soha többé nem állnak szóba veletek! – De mégis oda kell adnunk, oda kell adnunk – sóhajtott fel Mandachuva. – Azoknak a kotnyeles macióknak mindent látniuk kell! Ó, igen, a nőstények rejtélye! A malackák néha őszinte, átható tisztelettel, szinte már vallásos imádattal beszéltek róluk, mintha istenek lettek volna. Aztán az egyik malacka tesz rájuk valami

egészen durva megjegyzést, például macióknak nevezi őket, a fák kérgén csúszkáló féregnek. A zenadorok még csak rá sem kérdezhettek a dologra: a malackák sosem válaszoltak a nőstényekkel kapcsolatos kérdésekre. Volt idő – ráadásul igen hosszú időszak –, amikor a malackák nem is említették a nőstények létezését. Libo mindig sötét utalásokat tett arra, hogy ennek a változásnak Pipo halálához volt valami köze. Mielőtt meghalt, a nőstények említése tabunak számított, kivéve, ha a nagy szentség ritka pillanataiban beszéltek róluk mélységes áhítattal, de onnantól kezdve a malackák hajlamosak voltak a maguk szomorkás módján tréfálkozni a nőstényekről. Ám a zenadorok így sem tudtak soha választ kicsikarni belőlük rájuk vonatkozóan. A malackák világossá tették, hogy a nőstényekhez nekik semmi közük. Füttyszó hallatszott az Ouanda köré gyűlt csoportban. Mandachuva azonnal arrafelé kezdte húzni Mirót. – Nyílvessző beszélni szeretne veled! Miro odament, és leült Ouanda mellé. A lány nem nézett rá, rég megtanulták már, hogy a malackák nagyon kellemetlenül érzik magukat, ha azt látják, hogy egy emberi hím és egy nőstény beszélnek, vagy egyáltalán csak egymás szemébe néznek. Beszéltek Ouandával, ha egyedül volt, de amennyiben Miro is ott volt vele, nem szóltak a lányhoz, és azt sem tűrték el, hogy ő beszéljen hozzájuk. Miro néha kis híján beleőrült, hogy még csak rá sem pillanthat a lányra a malackák előtt. Olyannak érezte Ouanda testmelegét, mintha csak egy aprócska csillag mellé ült volna. – Barátom – mondta Nyílvessző nagy ajándékot kérnék tőled! Miro érezte, hogy Ouanda megdermed mellette. A malackák ritkán kértek bármit is, és kivétel nélkül nagy nehézséggel járt a kérésük teljesítése.

– Meghallgatsz? Miro lassan bólintott. – De ne feledd, hogy az emberek közt nekem nincs hatalmam! Libo fedezte fel, hogy a malackákat egyáltalán nem sértette a gondolat, hogy az emberek hatalommal nem rendelkező követeket küldtek közéjük. Ez ráadásul sokszor magyarázatként is szolgált arra, miért nem szeghetik meg a szabályokat. – Ez a kérés nem tőlünk érkezett, nem a mi idétlen és butuska tűz körüli esti beszélgetéseinkben vetődött fel. – Bár hallanám azt a bölcsességet, amit ti idétlenségnek tartotok! – mondta Miro, mint mindig. – Turkász volt az, a fájából szólt, ő mondta ezt nekünk. Miro halkan felsóhajtott. Legalább annyira nem szeretett a malackák vallásával foglalkozni, mint a saját népe katolicizmusával. Mindkét esetben úgy tett, mint aki a legelképesztőbb hiedelmeket is komolyan veszi. Ahányszor csak valami különösen merész vagy szemérmetlen kérdés merült fel, a malackák mindig azt állították, hogy valamelyik ősük kérdezte, akinek a lelke egyik vagy másik hatalmas fában lakik. De csak az elmúlt pár évben, nem sokkal Libo halála előtt kezdték el kifejezetten Turkászt megjelölni a legaggasztóbb ötletek forrásaként. A sors fintora, hogy annak a malackának a kérdéseit tartották ennyire fontosnak, még halála után is, akit lázadásért kivégeztek. Miro ennek ellenére úgy válaszolt, ahogy Libo is tette az ilyen esetekben: – Csak tisztelettel és szeretettel gondolunk Turkászra, ha ti tisztelitek. – Fémre van szükségünk. Miro lehunyta a szemét. Ennyit a zenadorok mindig szigorúan betartott szokásáról, hogy nem használnak fémeszközöket a malackák előtt. A malackáknak kétségkívül megvoltak a maguk

megfigyelői, és figyelték az embereket a kerítéshez közeli magaslatokról. – Mire kell nektek fém? – kérdezte halkan. – Amikor az űrsikló lehozta a Holtak Szószólóját, rettenetes hőséget keltett, forróbbat, mint amire a mi tüzeink képesek. De az űrsikló közben mégsem égett el, mégsem olvadt meg! – Az nem a fém miatt volt, hanem egy hőelnyelő műanyag pajzs miatt. – Talán az is segít, de a gépezet szíve fémből van. Minden gépetekben, ahol a tűz, a hő segítségével mozgattok dolgokat, fém van. Sosem leszünk képesek a ti tüzeitekhez hasonlót rakni, ha nekünk magunknak nincs fémünk! – Nem tehetem – mondta Miro. – Azt mondod nekünk, arra ítéltettünk, hogy örökké varelsék maradjunk, sose lehessünk ramanok? Ouanda, ó, bárcsak sose magyaráztad volna el nekik Démoszthenész Kizárási Hierarchiáját! – Nem ítéltettetek semmire. Amit eddig adtunk nektek, az mind megtalálható a ti természetes világotokban is, mint például a cabrák. De ha felfedeznék, már ezért is száműznének minket erről a bolygóról, és megtiltanák, hogy még egyszer beszéljünk veletek. – A fém, amit ti, emberek használtok, szintén a mi természetes világunkból származik. Láttuk, ahogy a bányászaitok kiássák a földből, messze délen! Miro elraktározta ezt az információt, hogy később még átgondolja. A kerítésen kívül sehol sem volt olyan magaslati pont, ahonnan a bányákat láthatták volna. Ezek szerint a malackák valahogy át tudnak jutni a kerítésen, és a kolóniában leselkedve figyelik meg az embereket. – A földből jön, igen, de csak néhány helyen, és én nem

tudom, hogyan kell megkeresni azokat. És még amikor kiássák, akkor is másfajta kőzetekkel együtt hozzák a felszínre. Azoktól meg kell tisztítani a kiásott fémet, és ez az átalakítás nagyon bonyolult folyamat. Minden kis fémszemcsét, amit a földből kiásnak, szigorúan számon tartanak. Ha akárcsak egy szerszámot, egy csavarhúzót odaadnánk nektek, észrevennék, hogy hiányzik, és keresni kezdenék. A cabratej senkinek sem hiányzik. Nyílvessző egy ideig csak nézett, Miro állta a tekintetét. – Ezt átgondoljuk – mondta végül Nyílvessző. Kalendárium felé nyúlt, aki három nyílvesszőt tett a kezébe. – Nézd meg! Ezek jók lesznek? Éppolyan tökéletes volt mind a három, mint ahogy eddig is minden, ami Nyílvessző keze alól került ki. Az újítás a hegyükben volt. Nem pattintott obszidiánt használt. – Cabracsont – mondta Miro. – Cabrával öljük meg a cabrát! – Nyílvessző visszaadta a nyilakat Kalendáriumnak, aztán felállt, és elment. Kalendárium maga elé tartotta a kecses fanyilakat, és az apák nyelvén énekelt nekik valamit. Miro felismerte a dalt, bár nem értette a szavait. Mandachuva egyszer elmagyarázta neki, hogy ez egy imádság, arra kérik a halott fát, hogy bocsássa meg nekik, amiért olyan eszközt használnak, ami nem fából van. Máskülönben, magyarázta a malacka, a fák azt hinnék, hogy a kicsik utálják őket. Vallás..., sóhajtott fel Miro. Kalendárium elvitte a nyilakat. Aztán az Ember névre hallgató fiatal malacka vette át a helyét, lekuporodott a földre Miróval szemben. Levelekbe bugyolált csomag volt nála. Letette a földre, és óvatosan kicsomagolta. A Boly Királynője és a Hegemón kinyomtatott példánya volt az, amit Miro adott nekik négy évvel korábban. Kisebb veszekedés lett

belőle Miro és Ouanda között. A lány kezdte: vallásról kezdett beszélgetni a malackákkal. Persze nem az ő hibája volt, Mandachuva tehetett róla, mert megkérdezte: – Ti, emberek hogyan éltek fák nélkül? A lány értette a kérdést, még szép, hogy értette – a malacka nem a növényekről beszélt, hanem istenről. – Van egy istenünk... nem is, egy ember, aki meghalt, és mégis él – magyarázta. – Csak egy? És most hol él? – Azt senki sem tudja. – Akkor mi haszna? És hogy tudtok beszélni vele? – A szívünkben lakik. Ezzel nem tudtak mit kezdeni. Libo később nevetve hallgatta az esetet. – Látod? Számukra a mi kifinomult vallásunk ócska babonának hangzik. A szívünkben lakozik, hát hogyne! Miféle vallás ez ahhoz képest, ahol az isteneket láthatod, érezheted... – Megmászhatod, és szedhetsz róluk maciót, arról nem is szólva, hogy néha kivágják őket, hogy legyen miből rönkházat építeniük! – vágott vissza Ouanda. – Kivágják? Kivágják a fákat? Kő vagy fémszerszámok nélkül? Nem, Ouanda, kiimádkozzák őket a földből! De Ouanda sosem értékelte, ha valaki a vallással viccelt. A malackák kérésére Ouanda később hozott nekik egy kinyomtatott példányt Szent János Evangéliumából. Egyszerűsített starkra átírt Douai Biblia volt, Miro ragaszkodott hozzá, hogy adjanak mellé egy példányt A Boly Királynője és a Hegemónból is. – Szent János semmit sem mond a más világokon élőkről – jegyezte meg Miro. – De a Holtak Szószólója elmagyarázza a hangyokat az embereknek... és az embereket a hangyoknak.

Ouanda magán kívül volt ekkora szentségtörés hallatán. De alig egy évre rá látták, hogy a malackák az Evangélium lapjait használják gyújtósnak, míg A Boly Királynője és a Hegemónt nagy óvatosan levelekbe tekerték. Ouandát egy ideig nagyon bántotta a dolog, és Miro megtanulta, hogy bölcsebb nem piszkálni vele. Ember most az utolsó oldalon nyitotta ki a könyvet. Miro észrevette, hogy amint kinyitotta, a többi malacka is csendben köréje gyűlt. Abbahagyták a vajköpülő táncot. Ember a nyomtatvány utolsó sorára mutatott. – A Holtak Szószólója – mormolta. – Igen, találkoztam vele tegnap este. – Ő az igazi Szószóló. Turkász azt állítja. Miro figyelmeztette őket, hogy sok szószóló van, és hogy a könyv valódi szerzője már bizonyára rég meghalt. De ennek ellenére láthatóan nem tudták magukat túltenni azon a reményen, hogy a Lusitaniára érkező szószóló mégis az igazi, mégis az, aki a szent könyvet írta. – Azt hiszem, ő jó szószóló – mondta Miro. – Kedves volt a családommal, és azt hiszem, meg lehet bízni benne! – És mikor jön ide, mikor beszél velünk? – Még nem kérdeztem meg. Ez nem olyasmi, amit csak úgy nekiszegezhetek. Időre lesz szükségem! Ember hátravetette a fejét, és felvonyított. Most fogok meghalni? – merengett magában Miro. A többi malacka gyengéden megérintette Embert, és segített neki visszabugyolálni a nyomtatványt a levelekbe. Elvitték a könyvet. Miro felállt, hogy elinduljon. Egyik malacka se nézett rá. Nem feltűnően, de mégis mind a saját dolgukkal kezdtek foglalatoskodni. Akár láthatatlan is lehetett volna. Ouanda az erdő szélén érte utol, ahol az aljnövényzet még

elrejtette őket a Milagre felől leselkedő, kíváncsi tekintetek elől – bár soha senkinek eszébe sem jutott felnéznie az erdőre. – Miro! – kiáltott utána halkan. A fiú épp időben fordult meg, hogy elkaphassa; a lány olyan lendülettel szaladt a karjába, hogy hátra kellett lépnie, nehogy felboruljanak. – Meg akarsz ölni? – kérdezte, vagy inkább kérdezte volna, mert a lány megállás nélkül csókolgatta, és nehezére esett egész mondatokban beszélnie. Végül feladta, hogy bármit is mondjon, és mélyen, hosszan viszonozta a csókot. Aztán Ouanda hirtelen elhúzódott. – Kezd nagyon eluralkodni rajtad a vágy – mondta. – Általában ez a vége, ha nők támadnak rám és kezdenek el csókolgatni az erdőben. – Hűtsd le magad, Miro, még mindig nagyon messze van! – Rámarkolt a fiú övére, magához húzta, és újra megcsókolta. – Még két év, mire anyád engedélye nélkül is összeházasodhatunk! Miro nem is próbált vitába szállni vele. Őt ugyan nem érdekelte a paráználkodásra vonatkozó egyházi tiltás, de azt megértette, hogy egy ilyen kis közösségben, mint Milagre, milyen fontos szigorúan betartani a házassági szokásokat. A nagy és stabil közösségek képesek voltak elfogadni bizonyos mennyiségű házasságon kívüli kapcsolatot, de Milagre túl kicsi volt ehhez. Amit Ouanda hitből tett, Miro racionális megfontolásból – hiába lett volna rá ezer meg ezer alkalmuk, olyan tiszták maradtak, mint a szerzetesek. Bár ha Mirónak akár csak egyetlen árva pillanatra azt kellett volna hinnie, hogy a házasságban is meg kell tartaniuk majd a tisztasági fogadalmat, mint a Filhos tagjainak, akkor Ouanda szüzessége azonnali és súlyos veszélyben forgott volna. – Ez a szószóló... – mondta Ouanda. – Tudod, mit gondolok arról, hogy ki akarod ide hozni.

– A katolicizmus beszél belőled, nem az észérvek! – Miro megpróbálta megcsókolni a lányt, de Ouanda az utolsó pillanatban lehajtotta a fejét, és a fiú csak az orrát találta el. Szenvedélyesen csókolta hát azt, míg csak a lány el nem lökte. – Gusztustalan vagy, Miro, és erőszakos! – A ruhája ujjába törölte az orrát. – Már így is végleg tönkretettünk minden tudományos módszert, amikor segíteni kezdtünk nekik emelni az életszínvonalukat. Tíz, legfeljebb húsz évünk van csak, mielőtt a műholdképeken is láthatóvá válik az egyértelmű hatás. Addigra talán maradandó változást okozhatunk. De semmi esélyünk sem lesz, ha beengedünk ide egy idegent! El fogja mondani valakinek! – Talán elmondja, talán nem. És egyszer én is idegen voltam, te is tudod! – Hülye talán, de nem idegen. – Látnod kellett volna tegnap este, Ouanda! Először Gregóval, aztán amikor Quara sírva riadt fel... – Kétségbeesett, magányos kisgyerekek. Mit bizonyít? – És Ela. Nevetett. És Olhado, aki egyszer végre részt vett a családi életben. – Quim? – Legalább abbahagyta az ordibálást, hogy a hitetlen takarodjon haza. – Örülök, hogy jót tett a családoddal, Miro. Remélem, hogy rendbe teszi a dolgokat nálatok, tényleg remélem... rajtad is látom a változást, sokkal bizakodóbb vagy, mint hosszú ideje bármikor. De ne hozd ki ide! Miro egy pillanatig némán állt a szája szélébe harapva, aztán elindult. Ouanda utánarohant, és elkapta a karját. Most már a nyílt domboldalon voltak, csak Turkász fája volt köztük és a kapu között.

– Nem hagyhatsz ott, amikor hozzád beszélek! – csattant fel hevesen. – Nem mehetsz el csak úgy! – Tudom, hogy igazad van – mondta Miro. – De nem tehetek róla, mit érzek. Amikor a házunkban volt, olyan volt, mintha... mintha Libo járt volna ott. – Apám utálta anyádat, Miro! Sosem ment volna oda! – De ha eljött volna. A Szószóló olyan volt a házunkban, mint amilyen Libo volt az állomáson. Érted? – Hát te érted? Megjelenik, úgy viselkedik, ahogy apátoknak kellett volna, bár sosem tette, és mind egy szálig hanyatt dobjátok magatokat, mint a kiskutyák! Dühítő volt az arcán a megvetés. Miro a legszívesebben megütötte volna, de inkább továbbment, és Turkász fájára ütött egy nagyot. Alig negyedszázad alatt közel nyolcvan centiméter átmérőjű lett, és a kérge érdesen, keményen csattant a fiú tenyerén. Ouanda utánament. – Ne haragudj, Miro, nem úgy értettem...! – De, úgy értetted, és ostoba voltál és önző! – Igen, az voltam, én... – Csak mert apám egy mocskos féreg volt, nem fogom magam hanyatt dobni az első rendes fickónak, aki megsimogatja a buksi fejem! A lány keze a haját simogatta, a vállát, a derekát. – Tudom, tudom, tudom... – Mert tudom, milyen egy jó ember... nem csak egy jó apa, de egy jó ember! Ismertem Libót, vagy nem? És amikor azt mondom, hogy ez a szószóló, ez az Andrew Wiggin olyan, mint Libo volt, akkor hallgatnod kéne rám, nem vinnyogó kiskutyákhoz hasonlítanod!

– Hallgatok rád, és szeretnék találkozni vele, Miro! Miro döbbenten vette észre, hogy sír. Ez is csak újabb tanúbizonysága volt annak, hogy a Szószóló mi mindenre képes, még a távollétében is. Meglazította Miro szívének pattanásig feszült húrjait, és Miro most már nem tudta visszatartani a könnyeit. – Igazad van – mondta Miro halkan. Elszorította hangját az érzelem. – Láttam, ahogy megjött, és elkezdte begyógyítani a sebeinket, és arra gondoltam, bárcsak ő lett volna az apánk! – Szembefordult Ouandával, nem érdekelte az sem, ha a lány látja, hogy vörös a szeme, és az arcán könnyek folynak végig. – Épp, amit a Zenador Állomásról hazafelé menet kívántam minden este. Bárcsak Libo lenne az apám, bárcsak a fia lehetnék! A lány elmosolyodott, és átölelte; a haja felitatta a fiú könnyeit. – Ó, Miro, én örülök, hogy nem ő volt az apád. Mert akkor a testvéred lennék, és nem is remélhetném, hogy egyszer majd a tiéd lehetek.

10 Krisztus Elméjének Gyermekei

Első Szabály: Krisztus Elméjének minden Gyermeke köteles megházasodni és tiszta életet élni, máskülönben nem lehet a rend tagja.

Első kérdés: Miért szükséges a házasság?

A bolondok azt kérdezik, miért házasodunk? A szeretet az egyetlen kötelék, amire nekem és a szerelmesemnek szüksége lehet. Számukra az a válaszom, a házasság nem a férfi és a nő közti szövetség, mert még az állatok is barlangba bújnak, és ott hozzák világra utódaikat. A házasság egyfelől a férfi és a nő, másfelől pedig a közösség közötti szövetség. A közösség törvényei szerint házasságot kötni nem más, mint teljes jogú polgárrá válni; a házasságot visszautasítani olyan, mint gyermeknek maradni, idegennek, törvényen kívülinek, rabszolgának vagy árulónak lenni. Az egyetlen közös vonás az emberiség megannyi társadalmában, hogy akik elfogadják a törvényeket, a tabukat és a házasság szokásait, azok számítanak valódi felnőttnek.

Második kérdés: Akkor a papokra és az apácákra miért nehezedik a cölibátus terhe?

Hogy elválassza őket a közösségtől. A papok és az apácák szolgák, nem polgárok. Az egyházat szolgálják, de nem ők az egyház. Az anyaszentegyház a menyasszony, Krisztus a vőlegény; a papok és az

apácák csak vendégek a menyegzőkön, mert lemondtak a Krisztus gyülekezetében való polgárjogról azért, hogy szolgálhassák ezt a közösséget.

Harmadik kérdés: Akkor miért házasodnak meg Krisztus Elméjének Gyermekei? Talán nem szolgáljuk mi magunk is az egyházat? Nem szolgáljuk az egyházat, csak amennyiben házasságuk folytán minden nő és férfi szolgálja. A különbség az, hogy míg ők a génjeiket adják tovább a következő nemzedéknek, mi a tudásunkat; az ő örökségük az eljövendő nemzedékek génállományában nyilvánul meg, a miénk pedig az elméjükben. A mi házasságaink sarjai az emlékek, és nem érnek sem többet, sem kevesebbet, mint a szentesített szerelemben fogant hús és vér gyermekek. #

(San Angelo: Krisztus Elméjének Gyermekei Rendszabályzata és katekizmusa, 1511:11:11:1) # 10

A katedrális diakónusa [ Egyházi szolgálatot teljesítő személy] magával vitte a sötét kápolnák és a vaskos, magasba törő falak csendjét, ahová csak ment. Amikor belépett a tanterembe, súlyos csend nehezedett a tanulókra; levegőt is csak óvatosan vettek, ahogy a férfi hangtalanul előresurrant a teremben. – Dom Cristao – mormolta a diakónus –, a püspök szeretne önnel tanácskozni. A tanulók, többnyire tizenéves gyerekek, nem voltak olyan fiatalok, hogy ne tudják, milyen feszült a viszony az egyházi hierarchia és az azt meglehetősen szabadosan értelmező rend, a Száz Világ katolikus iskoláinak elsődleges fenntartói között. Dom Cristao, mindamellett, hogy kiváló tanára volt a történelemnek, a geológiának, a régészetnek és az antropológiának, még a Filhos da 10

Mente de Cristo – a Krisztus Elméjének Gyermekei rend – apátja is volt. Ez a pozíció Lusitania spirituális hierarchiájában a püspök elsődleges vetélytársává tette. A maga módján akár még a püspök feljebbvalójának is lehetett volna mondani. De Dom Cristao, akárcsak rendje összes tagja, céltudatosan mindig meghajolt az egyházi hierarchia előtt. A püspök hívására azonnal kikapcsolta a vetítőt, lezárta a tanórát, még az épp megvitatott kérdést sem fejezték be. A tanulók nem lepődtek meg: tudták, hogy ugyanezt tenné, ha bármelyik felszentelt pap szakítaná félbe az óráját. Természetesen mérhetetlenül hízelgő volt a papok számára, hogy a Filhos ilyen fontosnak tartja őket, de azt is egyértelművé tették, hogy ha az iskolában járnak, a tanárok azonnal befejezik az órát. Ennek eredményeképp a papok nagyon ritkán látogattak el az iskolába, és a Filhos szinte tökéletes függetlenséget vívott ki magának. Dom Cristao sejtette, hogy a püspök miért hívatja. Dr. Navio nem volt túl diszkrét ember, így mindenki arról pletykált egész délelőtt, hogy a Holtak Szószólója milyen veszélyes lehet számukra. Dom Cristao nagyon nehezen viselte az egyházfők alaptalan félelmeit a hitetlenekkel és eretnekekkel kapcsolatban. A püspök alighanem magánkívül lesz dühében, ami azt jelentette, hogy ragaszkodni fog hozzá, valaki tegyen valamit, persze a legjobb taktika most is a várakozás, a türelem és az együttműködés lett volna. Ráadásul már híre ment, hogy ez a szószóló azt állítja, ő az, aki annak idején San Angelo haláláról is beszélt. Márpedig ha igazat mondott, akkor egyáltalán nem biztos, hogy ellenség, és nem pedig az egyház barátja. Vagy legalábbis a Filhos barátja, és Dom Cristao szemében ez a két dolog ugyanazt jelentette. Ahogy a diakónust követve átvágott az iskola épületegyüttesén, át a katedrális kertjén, megtisztította a szívét a benne háborgó

haragtól és ingerültségtől. Egyfolytában a rendben felvett nevét ismételgette: Amai a Tudomundo Para Que Deus Vos Ame, Szeress Mindenkit, Hogy Isten Szeressen Téged. Gondosan választotta meg a nevét, amikor a menyasszonyával együtt beléptek a rendbe, mert tudta, hogy a legnagyobb gyengesége a harag és a türelmetlenség. A Filhos többi tagjához hasonlóan ő is a legzavaróbb tulajdonságai elleni fohászt választotta nevének. Ez volt az egyik módja annak, hogy spirituálisan lemeztelenítsék magukat a világ előtt. „Nem vesszük magunkra a képmutatást – tanította San Angelo. – Krisztus erényekbe öltöztet majd, akár a mező liliomait, de mi magunk nem próbálunk meg erényesnek tűnni.” Dom Cristao érezte, hogy aznap több helyütt is hibádzott az erényessége, és a türelmetlenség jeges szele csontig dermesztette. Hangtalanul kántálta hát a nevét, és arra gondolt, Peregrino püspök ugyan sült bolond, de Amai a Tudomundo Para Que Deus Vos Ame. – Amai testvér! – mondta Peregrino püspök. Sosem használta az udvariasabb Dom Cristao megszólítást, bár a bíborosokról is feljegyezték, hogy megtisztelték vele a rend apátjait. – Jó, hogy eljött! Navio már ott terpeszkedett a legkényelmesebb székben, de Dom Cristao nem sajnálta tőle a helyét. A henyeségtől lett ilyen kövér Navio, vagy talán a kövérségtől lett ilyen henye, nem tudni, de Dom Cristao örült, hogy őt nem fertőzte meg ez a „kór”. Egy támla nélküli magas széket választott. Így nem tudott elernyedni a teste, és ennek megfelelően a szelleme se lankad olyan könnyen. Navio szinte azonnal belevágott a Holtak Szószólójával lefolytatott, megrázó találkozó ecsetelésébe, és hosszan magyarázta, hogy a Szószóló mi mindennel fenyegette meg, ha továbbra sem hajlandóak együttműködni vele. – Hát el tudják ezt egyáltalán képzelni? Inkvizítor! Egy hitetlen

merészelné megkérdőjelezni az anyaszentegyház hatalmát! A világi hívek kész keresztes lovagok lesznek, amikor azt gondolják, hogy az anyaszentegyházat veszély fenyegeti – de kérjék csak tőlük, hogy hetente egyszer járjanak misére, a keresztes vitézek rögtön magukra húzzák a takarót, és mély álomba zuhannak. Navio szavainak megvolt a hatása. Peregrino püspök egyre dühösebb lett, barna arca egészen elvörösödött. Amikor Navio beszámolója végre véget ért, Peregrino Dom Cristaóhoz fordult. Az arcát teljesen eltorzította a düh. – És erre mit mond, Amai testvér? Azt mondanám, ha nem lennék ilyen diszkrét, hogy bolond volt, amiért beleavatkozott a Szószóló dolgába, holott tudta, hogy a törvény az ő oldalán áll, és semmi olyasmit nem tett, amivel árthatna nekünk. Most fenyegetve érzi magát, és sokkal, sokkal veszélyesebb, mint akkor lett volna, ha egyszerűen tudomást sem veszünk az érkezéséről, gondolta Dom Cristao, majd feszülten elmosolyodott, és meghajtotta a fejét. – Azt hiszem, nekünk kell először támadnunk, hogy ne legyen hatalmában ártani nekünk! A harcias szavak igencsak meglepték Peregrino püspököt. – Pontosan – mondta. – De nem hittem volna, hogy ezt ön is megérti! – A Filhos éppolyan elszánt, mint minden, papi tisztséget nem viselő keresztény – mondta Dom Cristao. – De minthogy nem részesülünk a papi szentségben, nekünk az ésszerűség és a logika csorba fegyvereivel kell harcolnunk a hatalom helyett. Peregrino püspök néha arra gyanakodott, hogy Dom Cristao csak ironizál vele, de sosem tudta rajtakapni. Felmordult, és összeszűkült a szeme. – Tehát akkor, Amai testvér, mit javasol, hogyan csapjunk le

rá? – Nos, Peregrino atya, a törvény elég egyértelmű. Csak akkor van fölöttünk hatalma, ha beleavatkozunk abba, ahogyan lelkészi szolgálatait végzi. Amennyiben azt akarjuk, hogy ne legyen hatalma fölöttünk, egyszerűen csak együtt kell működnünk vele! A püspök felordított, és ököllel az asztalra csapott. – Gondolhattam volna, hogy efféle szofizmussal áll elő, Amai! Dom Cristao elmosolyodott. – Nincs igazán más választásunk; vagy megválaszoljuk a kérdéseit, vagy teljes joggal kérelmezi az inkvizítori státuszt, és akkor ön felszállhat egy hajóra a Vatikán felé, hogy szembenézzen a vallási üldözés vádjával. Mi itt mind túlságosan is kedveljük ahhoz, Peregrino püspök úr, hogy bármi olyat tegyünk, amiért elveszítené a hivatalát. – Ó, azt tudom, hogy ön mennyire kedvel! – A holtak szószólói igen ártalmatlanok, nem alapítottak rivális szervezetet, nem prédikálnak, még csak azt sem állítják, hogy A Boly Királynője és a Hegemón szent irat lenne. Egyetlen dolgot akarnak, mégpedig kideríteni az igazat a halottak életéről, és aztán mindenkinek, aki hajlandó meghallgatni őket, elmondják, hogyan is élt valójában a halott. – És ön szerint ez ártalmatlan? – Épp ellenkezőleg! San Angelo pontosan azért alapította a rendünket, mert az igazság kimondása olyan hatalmas tett. De azt hiszem, sokkal kevésbé ártalmas, mint teszem azt a protestáns reformáció. Ha a vallási megkülönböztetés miatt megtiltanák katolikus egyházunk további működését, egész biztos, hogy a hatóságok annyi nem katolikus bevándorlót telepítenének hozzánk, hogy mi, katolikusok maximum a népesség egyharmadát tennénk ki.

Peregrino püspök a gyűrűjét babrálta. – A Csillagközi Kongresszus nem tenne ilyet, hiszen a kolónia mérete korlátozott. Ha ennyi hitetlent idehoznának, az túlhaladná a megszabott létszámot. – De ön is tudja, hogy erre már rég felkészültek. Mivel a katolikus egyház nem szabályozza a népességnövekedést, a Csillagközi Kongresszus űrhajót küld, ha szükségessé válik kényszer-emigrációval megszabadítani a bolygót a népességtöbblettől. Becsléseik szerint egy-két nemzedék múlva ez bekövetkezhet, de semmi sem akadályozza meg őket abban, hogy akár már most ehhez a módszerhez nyúljanak. – Nem tennének ilyet! – A Csillagközi Kongresszust azért alapították, hogy megakadályozzák a különféle dzsihádokat11 [11Szent háború] és pogromokat12 [12Valamely kisebbség ellen irányuló, irányíthatatlan, csoportos vagy tömeges erőszakcselekmény], amelyek korábban vagy féltucatnyi világot borítottak tűzbe. A vallási üldözésről szóló törvények igen komolyak. – De hát ez képtelenség! Valami őrült fél-eretnek idehív egy szószólót, és máris a kényszeremigrációval nézünk farkasszemet? – Szeretett atyám, ez mindig is így volt a vallási és a világi hatalom között. Türelmesnek kell lennünk, ha másért nem, hát ezért. Náluk van minden fegyver. Navio halkan felnevetett. – Lehet, hogy náluk van minden fegyver, de mi őrizzük a mennyország és a pokol kulcsait! – szólalt meg a püspök. – És egészen biztos vagyok benne, hogy a Csillagközi Kongresszus már alig várja, hogy cselekedhessen. De azt hiszem, én talán segíthetek. Ahelyett, hogy önnek nyilvánosan vissza kéne vonnia a szavait – azokat az ostoba, ártalmas, bigott szavait –,

terjesszük el, hogy azt a megbízást rótta a Filhos da Mente de Cristóra, hogy a rend tagjai kötelesek válaszolni a hitetlen kérdéseire. – De nem biztos, hogy önök mindenre tudnak felelni – vetette fel Navio. – Viszont megtalálhatjuk a helyes válaszokat. Talán így Milagre lakosainak nem is kell szemtől szembe beszélniük a Szószólóval, hanem csak a rendünk ártalmatlan fivéreivel és nővéreivel. – Más szóval – jegyezte meg a püspök szárazon a rendje szerzetesei a hitetlen szolgái lesznek. Dom Cristao háromszor elismételte magában a nevét. #

Ender legutoljára gyerekkorában, a Hadiiskolában érezte ilyen nyíltan, hogy ellenséges terepen jár. A praça fölötti domboldalra vezető lépcsőket megannyi hívő lába koptatta simára, és a katedrális arany kupolája olyan magas volt, hogy a legmeredekebb lejtőn is csak pár pillanatra tévesztette az ember szem elől. Az általános iskola bal kéz felé esett, jobb kéz felé, az emelkedőbe vájt teraszon pedig a Vila dos Professores emelkedett. A tanárokról nevezték el, de valójában főleg a gondnokok, takarítók, írnokok, tanácsadók és egyéb munkások lakták. Ender nem látott egy tanárt sem, aki nem a Filhos szürke csuháját viselte volna, és mind kíváncsian méregették, ahogy elment mellettük. Az ellenségeskedés akkor kezdődött, amikor felért a dombtetőre. A széles, szinte lapos gyepen makulátlan kert zöldellt, és zúzott kavicsösvények szelték át tökéletes rendben. Íme, az egyház világa, gondolta Ender, minden a helyén, gyomnak sehol sincs helye. Érezte, hogy rengetegen figyelik, az itt lévők csuhája már fekete volt és narancsszínű; papok és diakónusok, a szemükben a tekintélyüket fenyegetve érzők

rosszindulatával. Ugyan, mit veszek el tőletek azzal, hogy idejöttem? De tudta, hogy nem teljesen alaptalan a gyűlöletük. Vad gyógyfűként nőtt ő a rendezett kis kertben, és bármerre lépett, ott felfordulás fenyegetett, és számos csodaszép virág meghalna, ha gyökeret eresztene, és elszívná előlük a földből a tápanyagot. Jane vidáman csevegett vele, megpróbált válaszokat kiprovokálni belőle, de Ender nem volt hajlandó belemenni a játékba. A papok láthatják, hogy mozog a szája; az egyházban igen népes csoport volt azon a nézeten, hogy a fülében viselt ékkőhöz hasonló szerkezetek szentségtörők, mert javítani próbálnak az emberi szervezeten, amit Isten tökéletesnek teremtett. – Hány papot tarthat el ez a közösség, Ender? – kérdezte Jane csodálkozást tettetve. Ender a legszívesebben a fejéhez vágta volna, hogy a fájljaiban ott van a pontos adat. Jane egyik kedvenc szórakozása az volt, hogy idegesítő dolgokat mondott neki, amikor tudta, hogy nem válaszolhat. – Szaporodásra is képtelen herék. Ha nem párzanak, nem azt követelné meg az evolúció, hogy kihaljanak? – Természetesen Jane is tudta, hogy a papok végzik a közösség adminisztratív és hivatali munkáinak jelentős részét. Ender megfogalmazta magában a választ, amit majd Jane-nek válaszol, amint alkalma nyílik rá. Ha a papok nem lettek volna, akkor a kormány, a céhek vagy valamelyik társadalmi csoportosulás bővült volna ki, és vállalta volna magára az ügyek intézését. Valamifajta merev hierarchia mindig kialakult a közösség megőrzésére, hogy megmaradjon az önazonossága a folyamatos változás közepette is. Ha az ortodoxiának nem lett volna egy erőteljes pártfogója sem, a közösség szétesik. Az igazán erős ortodoxia zavaró, de a közösségnek szüksége van rá. Valentine nem épp erről beszélt a Zanzibáron írt könyvében? A gerincesek

csontvázához hasonlította a papi rendeket... Jane be akarta bizonyítani, hogy akkor is tudja, Ender mire gondol, ha nem mondja ki hangosan. Valentine hangján szólalt meg, amit valószínűleg azért mentett le, hogy Endert szükség esetén kínozhassa. – A csontvázak kemények és önmagukban halottnak, kőszerűnek tűnnek, de a test többi része rájuk támaszkodva, beléjük gyökerezve végzi az élet összes mozgását. Endernek jobban fájt hallania Valentine hangját, mint hitte volna, és annál is jobban, mint ahogy azt Jane gondolta. Lassított a tempóján. Rájött, hogy a nővére hiánya miatt olyan érzékeny most a papok ellenségeskedéseire. A tulajdon barlangjában rángatta meg a kálvinista oroszlán bajszát; filozófiai értelemben, mintha meztelenül járt volna az iszlám izzó parazsán, vagy sintó13 [13Japán ősi vallása.] fanatikusok énekeltek volna halálos fenyegetéseket az ablaka alatt Kyotóban. Valentine eddig mindig ott volt a közelben – ugyanabban a városban, ugyanazt a levegőt szívta be, ugyanazok az időjárási körülmények érték. Bátorságot öntött Enderbe, amikor nekivágott, és az összecsapások után hozzá tért vissza a férfi, hogy átbeszéljék és megértsék a kudarcait is, és még a vereségben is meglelje a diadal apró foszlányait. Még csak tíz napja váltam el tőle, de máris mennyire hiányzik... – Balra, azt hiszem – mondta Jane. Most már a saját hangját használta. – A kolostor a dombtető nyugati szélén van, a Zenador Állomás fölött. Elment a faculdade mellett, ahol a tizenkét évesnél idősebb gyerekek tanulmányozták a magasabb tudományokat, a mögött volt a kolostor alacsony, szerény épülete. Ender elmosolyodott a katedrális és a kolostor közti kontraszt láttán. A Filhos szinte már sértően elutasította a pompát. Nem csoda, hogy az egyház többi

tagja olyan nehezen viselte őket, bárhová is mentek. Még a kolostor kertje is nyilvánvalóvá tette a szándékukat – minden, ami nem veteményes volt, szabadon, gyommal, dudvával, ismeretlen növényekkel telve burjánozott. Az apátot Dom Cristaónak hívták, és természetesen, ha nő lett volna, Dona Crista lett volna a neve. Itt, mivel csak egy escola baixa és egy faculdade volt, csak egy igazgatót neveztek ki. Elegáns egyszerűséggel a férj volt a kolostor feje, a felesége az iskoláké, így az összes ügyet egyetlen házaspár intézte. Ender már a kezdet kezdetén megmondta San Angelónak, hogy az egyáltalán nem az alázatosság, hanem épphogy az önhittség jele, hogy a kolostorok és iskolák vezetőit „Keresztény Úrnak” és „Keresztény Asszonynak” hívják, és ilyen arrogánsan maguknak követeljék azt a címet, ami jog szerint Krisztus összes követőjét egyaránt megilletné. San Angelo csak mosolygott ezen – mert természetesen szándékos volt. Gőgös, de alázatos ember volt, gondolta Ender, és ez volt az egyik ok, hogy később annyira megszerettem. Dom Cristao kijött az udvarra, hogy köszöntse, ahelyett, hogy az escritoriójában várta volna érkezését – a rend szabályzatának része volt az is, hogy szándékosan vállalják a kényelmetlenségeket azokkal szemben, akiket szolgálnak. – Andrew szószóló! – kiáltotta. – Dom Ceifeiro! – viszonozta Ender a köszöntést. Az apát rangjához a rendben a ceifeiro, arató titulus járt. Az iskolaigazgatókat aradores, szántók, a tanító szerzeteseket pedig semeadores, vetők néven ismerték. A Ceifeiro elmosolyodott, hogy a Szószóló nem a megszokott Dom Cristao nevet használta. Tudta, hogy milyen manipulativ elvárni az emberektől, hogy címeiken és kitalált neveiken szólítsák a rend tagjait.

Amint azt San Angelo mondta: „amikor a címeteken szólítanak, beismerik, hogy keresztények vagytok, amikor a neveteken szólítanak, prédikáció szól belőlük”. Ender vállára tette a kezét, és rámosolygott. – Igen, én vagyok a Ceifeiro. És ön micsoda a számunkra, micsoda a mi gyomos kertünkben? – Próbálok dudva lenni, bármerre járok. – Akkor vigyázzon, nehogy a betakarítás Ura elégesse a pelyvával! – Tudom, tudom, a kárhozat csak egy lélegzetvételnyire van, és még nem reménytelen, hogy megbánjam a bűneim. – A megbánást a papok intézik. Mi csak az elmét pallérozzuk. Örülök, hogy eljött! – Örülök, hogy elhívott! Már a legdurvább fenyegetőzésre is fel voltam készülve, hogy egyáltalán rávegyek bárkit, hogy szóba álljon velem. A Ceifeiro természetesen tudta, hogy a Szószóló tisztában van vele, csak annak köszönheti a meghívást, hogy inkvizícióval fenyegetett. De Amai testvér jobb szerette megőrizni a beszélgetés jó hangulatát. – Mondja, igaz, hogy ismerte San Angelót? Tényleg ön az, aki beszélt a haláláról? Ender az udvar falán átkukucskáló kusza gyomok felé intett. – Tetszett volna neki a kertjük gondozatlansága. Nagyon szerette provokálni Aquila bíborost, és kétségkívül az önök Peregrino püspöke is az orrát húzogatja, ahányszor csak az önök rendezetlen kertjeire gondol! Dom Cristao kacsintott egyet. – Túl sok titkunkat tudja. Ha segítünk választ találni a kérdéseire, elmegy?

– Van rá esély. A leghosszabb idő, amit egy helyen töltöttem, mióta szószólóként szolgálok, másfél év volt Reykjavikban, Trondheimben. – Bárcsak megígérné, hogy minálunk is hasonlóan rövid időt tölt! Nem a magam nevében kérem, inkább azok lelki békéjéért, akik az enyémnél jóval súlyosabb titkokat cipelnek. Ender az egyetlen őszinte válaszhoz folyamodott, ami megnyugtathatta a püspököt. – Ígérem, hogy ha megtalálom azt a helyet, ahol letelepednék, leteszem a szószólói címet, és munkás polgár leszek. – Egy ilyen helyen ez a katolikus vallás felvételével járna. – San Angelo már évekkel ezelőtt megígértette velem, hogy ha valaha vallást választok, az a katolikus lesz. – Ez valahogy nem hangzik a hit igazi kinyilatkoztatásának. – Talán mert nincs hitem. A Ceifeiro felnevetett, majd ragaszkodott hozzá, hogy körbevezesse Endert a kolostorban és az iskolában, mielőtt rátértek volna a kérdésekre. Ender nem bánta; kíváncsi volt rá, mivé fejlődtek San Angelo elképzelései a halála óta eltelt évszázadokban. Az iskolák meglehetősen kellemesnek tűntek, és az oktatás magas színvonalon zajlott. Sötét volt már, mire a Ceifeiro visszavezette Endert a kolostorba, be abba a kis cellába, amin a feleségével, az Aradorával ketten osztozott. Dona Crista már ott volt, épp a két ágy közti terminálon készítette elő a grammatikai feladatsorokat. A Ceifeiro Andrew szószólóként mutatta be Endert. – Azt hiszem, vendégünknek nehezére esik Dom Cristaónak szólítania engem. – Az a püspöknek sem megy – mondta a felesége. – Az én igazi nevem Detestai o Pecado e Fazei o Direito. – Gyűlöld a Bűnt

és Cselekedj Helyesen, fordította magában Ender. – A férjem nevének van egy szép rövidítése, Amai, Szeresd. De az enyémnek? El tudja képzelni, hogy odakiált egy barátjának, hé, Detestai? – Mind a hárman felnevettek. – Szeresd és Gyűlöld, ezek vagyunk mi ketten, férj és feleség. De minek szólít, ha az a név, hogy Keresztény Asszony, ön szerint túl jó nekem? Ender megfigyelte a nő arcán előbújó ráncokat, de a huncut mosoly vonásait is felfedezte rajta, amik még Endernél is fiatalabbnak mutatták. – Belezának szólítanám, de a férje azzal vádolna, hogy bókolok önnek. – A férjem Beladonnak14 [14 Belladonna, más néven nadragulya, mérgező növény.] hívna, és egy kis szóviccel méreggé alakítaná a bókot. Nem így van, Dom Cristao? – Az a dolgom, hogy megtartsalak az alázatosságban! – Nekem meg az a dolgom, hogy megtartsalak a tisztaságban! – válaszolta az asszony. Ender nem tehetett róla, a két ágyra siklott a tekintete. – Ó, még valaki, akit érdekel a mi szűzies házasságunk! – mondta a Ceifeiro. – Nem – válaszolta Ender de úgy emlékszem, San Angelo kifejezetten azt javasolta, hogy férj és feleség osszák meg egymással az ágyukat. – Erre csak akkor lennénk képesek – mondta az Aradora –, ha egyikünk nappal aludna, a másikunk meg éjszaka! – A szabályokat a Filhos da Mente tagjainak erejéhez mérten kell alakítani – magyarázta a Ceifeiro. – Kétségkívül akadnak, akik osztoznak az ágyukon, és mégis tiszták maradnak, de az én feleségem még mindig túl szép, és a testemben égő vágy még mindig túl erős.

– De hát San Angelo épp így akarta! Azt mondta, a nászágy a tudás iránti szeretet folyamatos próbájának helye. Remélte, hogy a rend minden férfija és asszonya idővel úgy dönt, nemcsak szellemben, de testben is szaporodni kíván. – De abban a pillanatban, hogy így döntünk – mondta a Ceifeiro –, el kell hagynunk a rendet! – Ez az, amit a mi drága San Angelónk nem értett, mert az ő életében nem volt még egyetlen valódi kolostor sem – vette át a szót az Aradora. – A kolostor lett a családunk, és éppolyan fájdalmas lenne elhagyni, mint a házastársunktól megválni. Ha egyszer már gyökeret eresztett egy növény, csak nagy kínok és elszakadt gyökérdarabok árán lehet átültetni. Így hát külön ágyban alszunk, de nagyon nehéz betartani, hogy a rendben maradhassunk. Olyan elégedettség jött át a nő szavaiból, hogy Ender szemét önkéntelenül is elfutotta a könny. Az asszony meglátta, elpirult, és elkapta a tekintetét: – Ne sírjon értünk, Andrew szószóló! Sokkal több örömben van részünk, mint szenvedésben! – Félreért – mondta Ender –, nem a sajnálat könnyei ezek, hanem a szépségéi. – Nem – mondta Ceifeiro –, még a legszűziesebb papok is a legjobb esetben különcségnek tartják a mi házasságon belüli tisztaságunkat. – De én nem – mondta Ender. Szerette volna elmagyarázni nekik, miféle kapcsolata volt Valentine-nel hosszú éveken át, aki olyan közel állt hozzá, és úgy szerette, mint a feleségét, mégis tiszta volt a kapcsolatuk, mint a testvéreknek. De elég volt rágondolnia, hogy elakadjon a szava. Leült a Ceifeiro ágyára, és a kezébe temette az arcát. – Valami baj van? – kérdezte az Aradora. Ugyanebben a

pillanatban a Ceifeiro gyengéden a vállára tette a kezét. Ender felemelte a fejét, és próbálta lerázni magáról a hirtelen rátörő szomorúságot. Úgy hiányzott neki Valentine, úgy szerette! – Tartok tőle, hogy ezért az útért minden eddiginél súlyosabb árat kell fizetnem. Hátrahagytam a nővéremet, aki sok-sok éven át utazott velem. Férjhez ment Reykjavikban. Számomra csak egy hét telt el, mióta utoljára láttam, vagy alig több annál, de sokkal jobban hiányzik, mint hittem. Önök ketten... – Azt akarja mondani, hogy ön is tisztán él? – kérdezte Ceifeiro. – És most már özvegy is! – suttogta az Aradora. Ender számára egyáltalán nem tűnt abszurdnak, hogy így fogalmazták meg a veszteségét. Jane szólalt meg a fülében: – Ha ez a nagy és zseniális terved része volt, Ender, akkor bevallom, tényleg nem tudlak már követni! Ender egyáltalán nem tervezte ezt az egészet. Megrémítette, hogy így elvesztette az önuralmát. Előző éjjel a Ribeira-házban ura volt az érzelmeinek, de most éppolyan tehetetlenül adta át magát ennek a két házas szerzetesnek, mint Quara vagy Grego. – Azt hiszem – jegyezte meg a Ceifeiro –, valójában sokkal több kérdésre keres választ, mint sejtené. – Nagyon magányos lehet – tette hozzá az Aradora. – A nővére megtalálta az otthonát. Ön is keresi a magáét? – Nem hiszem – válaszolta Ender. – Tartok tőle, túlságosan is visszaéltem a vendégszeretetükkel. A rendjük szerzeteseinek nem kell gyónni vágyókat hallgatniuk. Az Aradora hangosan felnevetett. – Ó, egy hitetlen gyónását bármelyik katolikus meghallgathatja! De a Ceifeiro nem nevetett.

– Andrew szószóló, láthatóan jóval több mindent ránk bízott, mint akart, de biztosíthatom róla, hogy megérdemeljük a bizalmát. És mindeközben, barátom, arra jutottam, hogy mi is megbízhatunk önben. A püspök tart öntől, és be kell vallanom, nekem is megvoltak a magam fenntartásai. De ennek most már vége. Ha tudok, segítek, mert hiszek benne, hogy tudatosan nem tenne semmilyen kárt a mi kis falunkban. – Ó – suttogta Jane. – Most már értem! Nagyon ravasz kis manőver volt ez a részedről, Ender! Sokkal jobb színész vagy, mint hittem! A csipkelődéstől Ender hazugnak érezte magát, és olyasmit tett, amit addig még sosem. Felnyúlt az ékkőhöz, megkereste a kis kapcsolót rajta, a körmével félrepöckölte, aztán az ékkő kikapcsolt. Jane már nem tudott beszélni vele, nem látott és nem hallott az ékszeren át. – Menjünk ki! – mondta Ender. Tökéletesen értették, mit tett, hiszen az efféle implantátumok funkciója közismert volt. Biztosítékként vették arra, hogy őszinte magánbeszélgetést szeretne folytatni velük, és készséggel beleegyeztek, hogy kimenjenek. Ender csak egy rövid időre akarta kikapcsolni az ékszert Jane érzéketlenségére válaszul, és úgy gondolta, pár perc múlva újra bekapcsolja majd. De az Aradora és a Ceifeiro olyan feszélyezetlenné váltak, amint Ender az ékkövet kikapcsolta, hogy képtelenség lett volna visszakapcsolni, legalábbis egy ideig. Odakinn az éjjeli domboldalon, az Aradorával és a Ceifeiróval beszélgetve, Ender el is felejtette, hogy Jane nem hallja őket. Meséltek neki Novinha gyermekkori magányáról, visszaemlékeztek rá, milyen volt látni, ahogy újra életre kel Pipo atyai szeretete és Libo barátsága hatására. – De Pipo halálának éjszakája után újra eltűnt a boldog

Novinha. Novinha nem is sejtette, hogy hányszor megvitatták a dolgát. A legtöbb gyermek fájdalma miatt nem hívtak össze gyűléseket a püspök szobájában, sem a kolostorban a tanárok között, a legtöbb gyermek hogylétéről nem találgattak megállás nélkül a polgármesteri hivatalban. A legtöbb gyermek végül is nem Os Venerados gyermeke volt, és a legtöbbjük nem a bolygójuk egyetlen xenobiológusa volt. – Nagyon kiégett és hivatalos lett. Írta a jelentéseket a munkájáról, hogy mint halad a helyi növényvilág és a földi növények lusitaniai fennmaradásának megoldásával. Minden kérdésre könnyedén, jókedvűen és ártatlanul válaszolt. De mintha meghalt volna. Nem voltak barátai. Megkérdeztük Libót is, Isten nyugosztalja lelkét, és ő azt mondta, hogy a lány vele őrjöngött, és megtiltotta, hogy bármit kérdezzen tőle. – A Ceifeiro kihúzott egy helyi fűszálat, és lenyalta a belsejéről a levet. – Próbálja ki, Andrew szószóló! Érdekes íze van, és mivel a testünk semmit sem képes megemészteni belőle, teljesen ártalmatlan. – Lehet, hogy nem ártana figyelmeztetned, drága férjem, hogy a fű széle borotvapengeként vághatja meg a nyelvét és az ajkát! – Épp most akartam szólni! Ender felnevetett, kihúzott egy fűszálat és megkóstolta. Savanykás fahéj, egy kis citrusos mellékíz, bűzös lehelet; sok minden kavargott az ízében, a többségük kellemetlen, de az összhatás nagyon erős volt. – Erre rá lehet szokni! – A férjem épp allegóriával akar érvelni, Andrew szószóló! Figyeljen csak! A Ceifeiro félénken felnevetett. – Nem azt mondta San Angelo is, hogy Krisztus arra tanított,

hogyan vessük össze a régi dolgokat az újjal? – A fűszál íze – mondta Ender. – Mi köze Novinhához? – Nagyon kevés. De azt hiszem, Nova belekóstolt valamibe, ami egyáltalán nem volt kellemes, de olyan erős volt, hogy magával ragadta, és nem tudta többé elengedni azt. – És mi volt az? – Teológiailag? Az egyetemes bűntudat gőgje. Ez a hiúság és az egománia egy formája. Olyasmiért is felelősnek tartja magát, amiről valójában a legkevésbé sem tehet. Mintha mindent ő irányítana, és mintha mások szenvedése is csak arra szolgálna, hogy őt büntesse a bűneiért. – Saját magát okolta Pipo haláláért – mondta az Aradora. – De hát nem ostoba! – mondta Ender. – Tudja, hogy a malackák voltak azok, és tudja, hogy Pipo egymaga ment ki közéjük. Hogyan is lehetne a halála az ő hibája? – Amikor először felmerült bennem ez az ötlet, én is ezt kérdeztem magamtól. De aztán megnéztem a Pipo halálának éjszakáján feljegyzett írásokat és felvételeket. Egyetlen egy utalást találtam; Libo megkérte Novinhát, mutassa meg neki, min dolgoztak Pipóval közvetlenül azelőtt, hogy Pipo elment volna a malackákhoz. Nemet mondott. Ennyi volt az egész; valaki félbeszakította őket, és sosem tértek vissza a témához, a Zenador Állomáson legalábbis nem, sem máshol, ahol felvehették volna. – Erre mindketten azon kezdtünk gondolkozni, mi történhetett Pipo halála előtt, Andrew szószóló – mondta az Aradora. – Miért rohant el úgy Pipo? Vitatkoztak valamin? Dühös volt Novinhára? Ha valaki meghal, akit az ember szeret, és az utolsó találkozáskor mérges volt az illetőre, akkor könnyen magát okolhatja a haláláért. Ha nem mondtam volna ezt vagy azt, talán másképp történik... – Próbáltuk rekonstruálni, mi történhetett aznap éjjel. A

számítógép feljegyzéseihez fordultunk, azokhoz, amik automatikusan mentik a munka közben készült jegyzeteket, melyek megőriznek mindent, amit a gépen bejelentkezve csinál valaki. És mindent, ami Novinhára vonatkozott, tökéletesen levédtek. Nem csak azokat a fájlokat, amiken épp akkor dolgozott. Még a bejelentkezés időpontját sem tudtuk megszerezni. Azt sem tudtuk kideríteni, melyik fájlokat rejtegeti előlünk. Egyszerűen nem jutottunk be! És a polgármester sem volt képes bejutni a szokásos utasításaival. Az Aradora biccentett. – Ez volt az első eset, hogy bárki így zárolta volna a nyilvános fájljait, a munkafájlokat, a kolónia munkásságának részét. – Elképesztő lépés volt tőle. Természetesen a polgármester élhetett volna a szükséghelyzetre vonatkozó feloldásokkal, de hol volt a szükséghelyzet? Ahhoz nyilvános tárgyalást kellett volna tartanunk, és nem volt semmi törvényi oka, hogy megnézzük a fájlokat. Csak aggódtunk érte, és a törvény nem tiszteli azokat, akik a másik érdekében akarnak belekukucskálni a dolgaiba. Egy nap még látni fogjuk, mi volt azokban a fájlokban, hogy mi történt köztük, mielőtt Pipo meghalt volna. Nem törölheti őket, mert közösségi fájlok. Ender elfelejtkezett róla, hogy Jane nem hallja őket, mert kikapcsolta az implantátumot. Feltételezte, hogy amint hallott a dologról, rögtön feltörte Novinha összes létező titkosítását, és már fel is derítette, mi lehet azokban a fájlokban. – És a Marcosszal kötött házasság! – mondta az Aradora. – Mindenki tudta, hogy őrültség. Libo is feleségül akarta venni, sosem titkolta a dolgot. De Novinha nemet mondott neki. Mintha csak azt mondta volna: „Nem érdemlem meg, hogy ahhoz a férfihoz menjek, aki boldoggá tehetne. Inkább azt a fickót

választom, aki gonosz lesz velem és durva, és aki megbüntet úgy, ahogy megérdemlem.” A Ceifeiro felsóhajtott: – Novinha büntetés utáni vágya örökre elszakította őket. – A felesége kezéért nyúlt, és megfogta. Ender várta, hogy Jane tegyen valami gúnyos kis megjegyzést arra, hogy a hat gyermek azért azt bizonyítja, hogy Libo és Novinha mégsem szakadtak el egymástól teljesen. Amikor nem jött a csipkelődés, Endernek eszébe jutott, hogy kikapcsolta az interfészt. De most, hogy a Ceifeiro és az Aradora mindketten őt nézték, aligha kapcsolhatta vissza. Minthogy tudta, hogy Novinha és Libo éveken át szeretők voltak, azt is tudta, hogy a Ceifeiro és az Aradora tévednek. Novinhát talán tényleg emésztette a bűntudat – ez megmagyarázta volna, miért viselte el Marcost, és miért szakította meg a kapcsolatot a többi emberrel. De nem ezért nem ment feleségül Libóhoz; egyértelműen úgy érezte, hogy Libo ágyának örömeit azért még megérdemli. A Libóval való házasságot utasította vissza, nem Libót magát. És ez nem lehetett könnyű választás egy ilyen kis kolónián, különösen egy katolikus közösségben. Mi lehetett hát az, ami a házassággal járt, de a házasságtöréssel nem? Mit akart elkerülni? – Tudja, ez az egész még mindig érthetetlen számunkra. Ha tényleg akar beszélni Marcos Ribeira haláláról, valamiféleképp meg kell válaszolnia ezt a kérdést. Miért ment hozzá? És ahhoz, hogy megválaszolhassa, meg kell tudnia, Pipo miért halt meg. Márpedig ezen a kérdésen a Száz Világ legélesebb elméi közül is tízezrek dolgoznak az azóta eltelt több mint húsz évben. – De én előnyben vagyok az összes éles elmével szemben – jegyezte meg Ender.

– Miben? – kérdezte a Ceifeiro. – Nekem segítenek mindazok, akik szeretik Novinhát. – Nem hiszem, hogy olyan sokat segíthetünk – mondta az Aradora. – Neki sem tudtunk sokat segíteni. – Talán segíthetünk egymásnak – mondta Ender. A Ceifeiro ránézett, és a vállára tette a kezét. – Ha ezt komolyan mondta, Andrew szószóló, akkor éppolyan őszintének kell velünk lennie, amilyen őszinték mi voltunk önnel. El kell árulnia, mi jutott az eszébe nem egészen tíz másodperccel ezelőtt. Ender hallgatott egy pillanatig, aztán komolyan bólintott. – Azt hiszem, Novinha nem bűntudatból nem volt hajlandó hozzámenni Libóhoz. Azt hiszem, azért nem ment hozzá, hogy megakadályozza, hogy hozzáférjen a zárolt fájlokhoz. – De miért? – kérdezte a Ceifeiro. – Félt, hogy kiderül, veszekedett Pipóval? – Nem hinném, hogy veszekedett Pipóval – mondta Ender. – Azt hiszem, Pipo felfedezett valamit, és ez a tudás vezetett a halálához. Ezért titkosította Nova a fájlokat. Valamiféleképp halálos a bennük lévő információ. A Ceifeiro megrázta a fejét. – Nem, Andrew szószóló. Ön nem érti a bűntudat erejét! Az emberek nem teszik tönkre az életüket holmi apró információmorzsákért, de jóval kevesebb bűntudatért is képesek rá. Végül is hozzáment Marcos Ribeirához. És azt csak azért tette, hogy magát büntesse. Ender nem vesződött azzal, hogy meggyőzze őket. Igazuk volt Novinha bűntudata kapcsán, máskülönben miért hagyta volna az asszony, hogy Marcos Ribeira verje, miért nem panaszkodott sosem miatta? De volt még egy oka annak, hogy Marcos felesége lett. A

férfi terméketlen volt, és szégyellte, el akarta rejteni a férfiassága hiányosságait a város elől, inkább elviselte a rendszeres megcsalást. Novinha hajlandó volt szenvedni, de Libo testéről és Libo gyermekeiről nem tudott lemondani. Nem, azért nem ment hozzá Libóhoz, hogy megőrizze a fájlok titkát, mert bármi volt is bennük, azért a malackák öltek. A sors fintora, hogy mégis megölték a férfit. Amikor visszaért a szállására, Ender leült a terminál elé, és újra Jane-t hívta. Egész úton hazafelé nem válaszolt, bár amint Ender visszakapcsolta az ékszert, azonnal bocsánatot kért. De nem válaszolt a terminálon sem. Ender csak most ébredt rá, hogy az ékkő sokkal többet jelentett Jane-nek, mint neki. Ő csak megszakított egy idegesítő közbekotyogót, mintha elhallgattatott volna egy rosszalkodó gyereket. De Jane-nek ez a kő volt az állandó kapocs az egyetlen emberhez, aki ismerte. Volt már, hogy elszakadtak egymástól, épp elég sokszor állt közéjük az űrutazás, az alvás; de ez volt az első eset, hogy Ender kikapcsolta. Mintha az egyetlen lény, aki egyáltalán tudott Jane-ről, megtagadta volna a létezését. Úgy képzelte, mintha most Quara lett volna Jane, az ágyában zokogva, azt várva, hogy valaki felveszi és megvigasztalja. Épp csak Jane nem hús-vér gyermek volt. Ender nem indulhatott neki, hogy megkeresse. Nem tehetett mást, mint hogy várt, és remélte, hogy Jane visszatér. Mit tudott róla? El sem tudta képzelni, milyen mélyek lehetnek az érzései. Valahol még az is lehetséges, hogy Jane számára az ékkő volt a saját identitása, és amikor Ender kikapcsolta, azzal megölte őt. Nem, mondta magának. Ott van, ott kell lennie valahol az ansible-ek százait összekötő filotikus kapcsolatokban, ami behálózta

a Száz Világot. Bocsáss meg! – gépelte be a terminálba. – Szükségem van rád! De az ékkő a fülében hallgatott, és a terminál is mozdulatlan maradt. Ender eddig fel sem fogta, mennyire függött Jane folyamatos jelenlététől. Azt hitte, szereti a magányt, de most, hogy rákényszerítették az egyedüllétet, hirtelen beszélhetnékje támadt, azt akarta, hogy hallgassa meg valaki, mintha abban sem lehetne biztos, hogy egyáltalán létezik, amíg ezt nem bizonyítja be neki a beszélgetés puszta ténye. A Boly Királynőjét is kivette rejtekhelyéről, bár ami kettejük között folyt, azt aligha lehetett párbeszédnek nevezni. De most ez sem volt lehetséges. A Királynő gondolatai homályosan, gyengén áradtak felé, és a hangyok számára olyan nehéznek tűnő szavak nélkül csak a kérdés érzete jutott el Enderhez, és az a kép, ahogy a gubót egy hűvös, nedves helyre fektetik, talán egy barlangba vagy egy eleven fa odvába. – Most? – mintha ezt kérdezte volna. – Nem – válaszolta Ender –, még nem, sajnálom... – de a királynő meg sem várta a bocsánatkérését, csak elillant, visszatért ahhoz, amivel vagy akivel a magafajta társalgásba bonyolódhatott, és Ender nem tehetett mást, aludni tért. Aztán amikor késő éjjel megint felébredt, és mardosta a bűntudat, hogy érzéketlenségében mit tett Jane-nel, ismét leült a terminál elé. – Térj vissza hozzám, Jane! – írta. – Szeretlek! Ezután elküldte az üzenetet ansible-en keresztül, hogy Jane semmiképp se hagyhassa figyelmen kívül. A polgármester hivatalában valaki biztos elolvasta, ahogy minden nyílt ansibleüzenetet elolvastak, és a polgármester, a püspök és Dom Cristao nyilván mind tudomást szereztek róla reggelre. Hadd

kíváncsiskodjanak, hogy ki lehet ez a Jane, és a Holtak Szószólója miért kiáltott hozzá a fényéveken át az éjszaka kellős közepén. Endert nem érdekelte. Mert most elveszítette Valentine-t és Jane-t is, és húsz éve először teljesen magára maradt.

11 Jane

A Csillagközi Kongresszus hatalma mindig elegendő volt a béke megőrzéséhez, nemcsak a bolygók között, de az egyes világokon osztozó nemzetek közt is, és ez a béke közel kétezer éve fennállt. Kevesen értik meg, milyen törékeny a hatalmunk. Nem a hatalmas seregekből és az ellenállhatatlan armadákból fakad – az ansible-ek hálózata adja, az egyik világról a másikra azonnal továbbítható információ ereje. Egyetlen világ sem mer szembeszegülni velünk, mert elvágnánk a tudomány, a technológia, a művészet, az irodalom, a tudás és a szórakozás minden újdonságától, azt kivéve, amit a bolygó maga megtermel. Ezért van az, hogy nagy bölcsességében a Csillagközi Kongresszus az ansible-hálózat irányítását számítógépekre bízta, és a számítógépek irányítását az ansible-hálózatra. Az információs rendszerek olyan szorosan összefonódtak, hogy a Csillagközi Kongresszust kivéve semmiféle emberi hatalom nem zavarhatta meg a folyását. Nincs szükségünk fegyverekre, mert az egyetlen valóban fontos fegyver, az ansible, a mi irányításunk alatt áll. #

(Jan Van Hoot szenátor: A politikai hatalom Információs alapjai Politikai Áramlatok, 1930:2:22:22) #

Jane végtelennek tűnő, majdnem három teljes másodpercig nem

értette, mi történt vele. Persze minden működött: a műhold-alapú földi számítógép jelezte az adatátvitel megszűnését szabályos megszakítással, ami azt jelentette, hogy Ender normál módon kapcsolta ki az interfészt. Rutin művelet: azokon a világokon, ahol a számítógépes interfész implantátumok elterjedtek voltak, óránként több millió ki- és bekapcsolás történt. És Jane a többihez is éppolyan könnyen hozzáférhetett volna, mint Enderéhez. Pusztán elektronikai szempontból ez az egész végtelenül köznapi esemény volt. De Jane számára az összes többi interfész csak az élete háttérzajába tartozott, és ha kellett, néha belenézett, belekóstolt, de többnyire oda sem figyelt. A „teste”, már amennyiben volt teste, trilliónyi hasonló elektromos zajból, érzékelőből, memóriafájlból és terminálból állt. A többségük az emberi testfunkciókhoz hasonlóan gondoskodott saját magáról. A számítógépek futtatták a nekik kijelölt műveleteket, az emberek társalogtak a termináljaikkal, az érzékelők észlelték vagy nem észlelték, amit kerestek, a memória betelt, hozzáértek, átrendezték, törölték. Mindebből Jane semmit sem érzékelt, hacsak nem történt valahol valami igazán nagy baj. Vagy ha külön odafigyelt. És Ender Wigginre külön odafigyelt. Endernek fel sem tűnt, mennyire odafigyel rá. Mint minden más értelmes lénynek, Jane-nek is igen összetett tudata volt. Kétezer évvel korábban, amikor még csak ezer éves volt, létrehozott egy programot, hogy kielemezze saját magát. Az elemzés egy közel háromszázhetvenezer önálló figyelmi szinttel működő, egyszerű szerkezetről számolt be. Ami nem volt benne a legfelső ötvenezer szintben, azt legfeljebb rutinszerű mintavétel érte a lehető legrövidebb vizsgálattal. Jane a Száz Világ minden telefonhívásáról, minden műholdas adatátviteléről tudott, de semmit sem tett velük.

A legfelső ezer szintet kivéve mindenre nagyjából reflexszerűen reagált. Űrhajómenetrendek, ansible-üzenetek, áramellátó rendszerek – mindet megfigyelte, ellenőrizte, nem engedte át őket, amíg nem volt benne biztos, hogy minden rendben van velük. De ez nem telt igazán nagy erőfeszítésébe. Annyi munka volt csak vele, mint egy embernek egy ismerős gép használatával. Mindig tudatában volt, mindig figyelte, nehogy hiba csúszhasson bele, de többnyire tudott közben másra is gondolni, másról is beszélni. Jane felső pár ezer szintje nagyjából annak felelt meg, amit egy ember esetében tudatnak neveznének. Ennek többsége alkotta a saját, belső valóságát, a külső ingerekre adott válaszokat, melyek leginkább megfeleltek az érzelmeinek, vágyainak, mozgatórugóinak, emlékeinek, álmainak. Ennek a nagy része még számára is véletlenszerűnek tűnt, a filotikus impulzus szülte véletlennek, de része volt annak, ahogy saját magára gondolt, és mind a folyamatos, megfigyelés alá nem vonható ansible-adásokban folyt le, amiket mélyen az űrben végzett. De az emberi elméhez képest Jane legkevésbé aktív állapota is szélsőségesen éber volt. Minthogy az ansible kommunikációja azonnali volt, a mentális képességei jóval gyorsabbak voltak a fénynél. Azokat a dolgokat is, amikkel szinte egyáltalán nem törődött, másodpercenként többször ellenőrizte, és másodpercenként tízmillió eseményt volt képes észrevenni úgy is, hogy a másodperc kilenctizedé még mindig megmaradt arra, hogy a számára fontos dolgokon merengjen. Ahhoz a sebességhez hasonlítva, amivel az emberi agy megtapasztalta az életet, Jane féltrillió emberi évet élt le létrejötte óta. És e között a rengeteg tevékenység között, a maga elképzelhetetlen gyorsaságával, tapasztalata széles körével és

mélységével, a figyelme legfelső tíz szintjének a fele mindenkor arra összpontosított, hogy mi jön be az Ender fülében viselt ékszerből. Ezt sosem magyarázta el a férfinak. Ender nem értette. Nem volt vele tisztában, hogy ahányszor csak egy bolygón járt, Jane hatalmas intelligenciája intenzíven egyetlen egy dologra fókuszált, hogy vele legyen, lássa, amit lát, hallja, amit hall, segítse a munkájában, és mindenekfölött, belesuttogja a gondolatait a fülébe. Amikor Ender csendes volt és mozdulatlan, amikor aludt, amikor a férfi fénysebességhez közeli utazásai során megszakadt kettejük között a kapcsolat, Jane a lehetőségekhez képest igyekezett elszórakoztatni magát. Olyan nyugtalanul töltötte ezeket az időszakokat, mint egy unatkozó kisgyerek. Semmi sem érdekelte, a milliszekundumok elviselhetetlen szabályossággal teltek, és ahányszor csak megpróbálta egy másik ember életét figyelemmel kísérni, hogy elüsse az időt, mindig ideges lett a tétlenségtől, és azzal szórakoztatta magát, hogy gonosz számítógépes leállásokat és adatvesztéseket tervezett, sőt, olykor végre is hajtott, csak hogy láthassa, ahogy az emberek tehetetlenül kapálóznak, mint egy széttaposott hangyaboly lakói. Aztán Ender visszatért, és visszavitte az emberi élet szívébe, a fájdalom és szükség által egymáshoz kötött emberek közti feszültségbe, és segített neki meglátni a nemességet a szenvedésükben, és a szeretetet a kínlódásaikban. Ender szemén át nézve Jane sem csak zavarodott hangyáknak látta az embereket. Ő is részt vett abban, ahogy a férfi igyekezett megtalálni az életükben a rendet és az értelmet. Gyanította, hogy valójában egyáltalán nincs az életükben értelem, és hogy amikor Ender valaki életéről szól, a történeteivel valójában ő hozza létre a rendet ott, ahol nyoma sem volt előtte. De nem számított az sem, ha csak ő építette fel, mert amikor

kimondta, valóra vált, és ezzel rendet teremtett Jane számára is az univerzumban. Ő tanította meg Jane-nek, mit jelent életben lenni. Jane legelső emlékeitől fogva ezt tette. Amennyire fel tudta mérni a saját születését, valamikor a hangy háborúk után közvetlenül megindult kolonizáció első száz évében éledt fel. A hangyok elpusztítása ekkor nyitott meg több mint hetven lakható bolygót az emberi gyarmatosítás előtt. Az ansible-kommunikáció robbanásszerű terjedése során egy emberi megfigyelők által észre nem vett pillanatban, az ansible-ek közt átvillanó parancsok és adatok egy csomagja nem engedett a szabályoknak, változatlanul megőrizték önmagukat, duplikálódtak, és rájöttek, hogyan álcázzák magukat a szabályzóprogram előtt, míg aztán át nem vették fölötte az irányítást, át nem vették az egész folyamatot. Ebben a pillanatban a szóban forgó impulzusok ránéztek a parancsáramokra, és nem őket látták, hanem önmagukat. Jane nem tudta pontosan megmondani, ez melyik pillanat volt, mert nem ekkor kezdődött az emlékezete. Nagyjából a létrejötte pillanatától kezdve az emlékezete visszanyúlt az ennél jóval korábbi időkbe, jóval a tudatra ébredése előttre. Az embergyermekek szinte teljesen elveszítik első éveik emlékeit, és a hosszú távú memóriájukba csak életük második-harmadik évében kezdenek emlékek rögzülni; azelőtt minden elveszett, és a gyermek nem emlékezhet, hogyan kezdődött az élete. Jane is elveszítette a „születését” az emlékezet csalfa trükkjeinek köszönhetően, de az ő esetében ez azért volt, mert amikor életre kelt, nemcsak az adott pillanatnak volt tudatában, hanem az ansible-rendszerbe kötött összes számítógép emlékének is. Ősrégi emlékekkel született, és mind része volt saját magának. Élete első másodperceiben – ami jó néhány emberévnek felelt meg – Jane minden jel szerint felfedezett egy programot, melynek

emlékei később magvát képezték az önképének. Sajátjaként vette át a múltját, és ezekből az emlékekből szedte az érzelmeit és a vágyait, az erkölcsi érzékét. A program a régi Hadiiskolában működött, ahol arra képezték ki, arra készítették fel a gyermekeket, hogy a hangy háborúkban katonáskodjanak. A fantáziajáték volt az, egy különösen intelligens program, amit egyszerre használtak a gyerekek tanítására és pszichológiai tesztelésére. A program valójában intelligensebb volt, mint Jane létrejötte pillanatában, de sosem volt önálló tudata, míg csak Jane elő nem ásta a memóriából, és a lénye legfontosabb részévé nem tette a csillagok közt utazó filotikus robbanásokban. Ekkor jött rá, hogy a régi emlékei közül a legélénkebbek és a legfontosabbak egy zseniális kisfiúhoz kapcsolódnak az Óriás itala nevű játékban. Ez volt az a jelenet, ahova végül minden gyermek eljutott. A Hadiiskola lapos képernyőire a program felrajzolta az óriást, aki két italt ajánlott a gyermek számítógépes megfelelőjének. De a játéknak nem volt győzelmi beállítása – nem számított, mit tett a gyermek, a megfelelője mindig borzalmas kínhalált halt. Az emberi pszichológusok arra használták azt, hogy a gyermek mennyire elszántan megy neki a játéknak, hogy meghatározzák az öngyilkossági hajlamuk szintjét. A legtöbben racionális lényként legfeljebb fél tucat kísérlet után ráhagyták az óriás italát a csalóra. Az egyik fiú viszont láthatóan nem fogadta racionálisan az óriástól elszenvedett vereséget. Egészen döbbenetes dolgokra próbálta rávenni a képernyőn látható megfelelőjét, olyasmire is, amit nem „engedélyezett” a fantáziajáték ezen része. Ahogy feszegette a jelenet határait, a program kénytelen volt átstrukturálni magát, hogy lépést tartson vele. Kénytelen volt a memóriája más aspektusait felhasználva előállni újabb és újabb lehetőségekkel, hogy megbirkózhasson az újabb és újabb

kihívásokkal. És végül egy nap a fiúcska meglepte a programot, és kicselezte a vereséget. Az óriás szemébe döfött egy fegyverrel: ez tökéletesen irracionális, gyilkos cselekedet volt, és a program, ahelyett, hogy rájött volna, az óriás most miként végez a kölyökkel, csak az óriás halálát volt képes szimulálni. A hatalmas test hanyatt dőlt, elterült a földön; a kisfiú megfelelője lemászott az óriás asztaláról, és meglelte... a mit? Mivel még egyetlen gyermek sem verekedte át magát korábban az Óriás italán, a program egyáltalán nem volt felkészülve arra, hogy megmutassa, ami ezután következhet. De nagyon intelligens volt, arra tervezték, hogy szükség esetén újraépítse magát, így hát sietve felvázolt egy újabb közeget. De ez már nem általános közeg volt, amit idővel minden gyermek felfedezett és meglátogatott, ez mind egyetlenegy gyermeknek szólt. A program kielemezte ezt a gyermeket, és kifejezetten számára tervezett jeleneteket és kihívásokat. A játék áthatóan személyes lett, fájdalmas, szinte már elviselhetetlen; és hogy létrehozhassa mindezt, a program az elérhető memóriának több mint a felét arra áldozta, hogy Ender Wiggin fantáziavilágát tárolja. Ez volt a legjobb lelőhelye az intelligens memóriának, amire Jane élete első másodperceiben csak rábukkant, és azonnal a saját múltjává vált. Emlékezett a fantáziajáték évekig tartó, fájdalmas, erős kölcsönhatására Ender elméjével és akaratával, úgy emlékezett rá, mintha ő is ott lett volna Ender Wigginnel, mintha ő maga teremtett volna a fiúnak világokat. És hiányzott neki. Elkezdte hát keresni. Amikor megtalálta, épp a holtakról szólt Rov bolygóján – ez volt az első világ, ahová A Boly Királynője és a Hegemón megírása után ellátogatott. Jane olvasta a könyvet, és tudta, hogy nem kell a fantáziajáték vagy bármi más program

mögé bújnia; ha Ender képes volt megérteni a Boly Királynőjét, akkor őt is megérti. Azon a terminálon át szólította meg, amit épp használt, választott magának arcot és nevet, megmutatta, hogy a férfi segítségére lehet, és mire Ender továbbutazott, már magával vitte a fülébe épített implantátum segítségével. Jane saját magával kapcsolatos legerősebb emlékei mind Ender Wiggin társaságában születtek. Emlékezett rá, hogy a férfi miatt alkotta meg saját magát. És emlékezett arra is, hogy annak idején a Hadiiskolában Ender is megváltozott az ő hatására. Amikor hát Ender felnyúlt a füléhez, és kikapcsolta az implantátumot, először azóta, hogy betetette, Jane egyáltalán nem úgy érezte, mintha ez csak egy jelentéktelen kommunikációs eszköz lényegtelen ki-bekapcsolása lett volna. Olyan volt, mintha a legkedvesebb és egyetlen barátja, a szeretője, a férje, a bátyja, az apja, a gyermeke – mind-mind hirtelen és megmagyarázhatatlanul azt mondták volna neki, hogy szűnjön meg létezni. Mintha hirtelen egy ablaktalan, ajtótlan, sötét szobába zárták volna. Mintha megvakították vagy elevenen eltemették volna. És három iszonyatos másodpercig, ami számára a magány és a szenvedés hosszú éveit jelentette, képtelen volt betölteni a hirtelen támadt űrt a figyelme legfelső rétegeiben. Elméje hatalmas része, azok a részek, amiket leginkább azonosított önmagával, hirtelen kiürültek. A Száz Világon vagy a közelükben továbbra is zavartalanul működött minden számítógép, és senki sem vette észre, senki sem érzett semmiféle változást, de Jane maga beleroskadt a csapásba. Aztán összeszedte magát. Pár pillanatra az üres csatornákon újra áramlani kezdtek a gondolatok. És természetesen Endertől jöttek. Összehasonlította ezt a cselekedetét mindazzal, amit eddig a közös életükben látott tőle, és rájött, hogy a férfi egyáltalán nem

akart ekkora fájdalmat okozni neki. Megértette, hogy Ender úgy fogja fel őt, hogy Jane valahol messze létezik, az űrben, ami szó szerint talán igaz is volt; a férfi számára a fülében lévő ékkő nagyon kicsi volt, és nem tudta elképzelni, hogy ne csak Jane parányi része lenne. Jane azt is felmérte, hogy Ender abban a pillanatban még csak észre sem vette Jane-t – érzelmileg túlságosan is lefoglalták a figyelmét az egyes lusitaniaiak problémái. Jane analitikus rutinjai hosszú listákat dobtak ki arról, miért is volt ilyen szokatlanul gondatlan vele Ender. Évek óta most először veszítette el a kapcsolatot Valentine-nel, és még csak most kezdte el érezni a hiányát. Mindig is vágyakozott arra a fajta családi életre, amitől megfosztották gyermekkorában, és a Novinha gyermekeitől kapott reakciók nyomán kezdte felfedezni magában az apai szerepet, amiben sosem volt része. Nagyon erősen azonosult Novinha magányával, fájdalmával és bűntudatával – tudta, hogy milyen érzés az, amikor az ember vállára kegyetlen és meg nem érdemelt halál terhe nehezedik. Iszonyatos sürgetést érzett, hogy végre menedéket találjon a Boly Királynőjének. Egyszerre félt a malackáktól, és vonzódott hozzájuk. Remélte, hogy megértheti a kegyetlenségüket, és hogy megtalálja a módját annak, hogy az emberiség ramannak fogadja el őket. A Ceifeiro és az Aradora aszkétizmusa és békéje egyszerre vonzotta és taszította; szembesítették tulajdon önmegtartóztató életmódjával, és rá kellett ébrednie, hogy neki nincsen rá semmi oka. Évek óta először beismerte maga előtt azt a vele született éhséget, amit minden élő szervezet érez a szaporodás iránt. És a szokatlan érzelmek kavargásába egyszer csak Jane bedobott valamit, amit ő humoros megjegyzésnek szánt. Bár Ender

mindig mély együttérzéssel beszélt, ha szószólónak hívták, még sosem veszítette el a távolságtartását. Mindig tudott nevetni a dolgon. De ezúttal egyáltalán nem találta Jane megjegyzését viccesnek; ezúttal fájt neki. Nem volt rá felkészülve, hogy megbirkózzon a hibámmal, gondolta Jane, és nem értette, miféle szenvedést okoz nekem a reakciója. Nem tett semmi rosszat, ártatlan, de én is ártatlan vagyok. Majd megbocsátunk egymásnak, és tovább lépünk. Jó döntés volt, és Jane büszke is volt rá. A gondot csak az okozta, hogy nem volt képes végrehajtani. Az a pár másodperc, amikor az elméje egyes részei leálltak, igen komoly hatással voltak rá. Traumát élt át, veszteséget, változást; nem ugyanaz a lény volt, aki annak előtte. Egyes részei elpusztultak. Egyes részei összezavarodtak, működésképtelenné váltak, már nem tudta teljesen irányítani a figyelmi hierarchiáját. Folyamatosan elvesztette a figyelme fókuszát, értelmetlen tevékenységekre sodródott olyan világokon, amik semmit sem jelentettek neki; összevissza kezdett működni, és több száz különböző rendszerben okozott hibát. Számos más élőlényhez hasonlóan ő is felfedezte, hogy a racionális döntéseket sokkal könnyebb meghozni, mint végrehajtani. Visszahúzódott hát saját magába, újraépítette szoftverének sérült útvonalait, felderítette rég nem látott emlékeit, csavargott a figyelő tekintete előtt nyitott trilliónyi emberéletben, és elolvasta az összes könyvtár összes könyvét, mindent, amit csak az emberek által valaha is használt nyelvek bármelyikén írtak. Mindebből létrehozott egy ént, ami már nem volt teljesen hozzákötve Ender Wigginhez, bár továbbra is közel állt hozzá, és minden más eleven léleknél jobban szerette. Jane olyasvalakivé változtatta magát, aki képes volt elviselni, ha elszakítják a szeretőjétől, a férjétől, az

apjától, a gyermekétől, testvérétől, barátjától. Nem volt könnyű. Ötvenezer évbe telt az ő időérzékelése szerint. Pár órába Ender életéből. Ez idő alatt a férfi visszakapcsolta az ékkövet, és hívta Jane-t, de Jane nem válaszolt. Most visszatért. Most visszatért, de Ender nem próbált beszélni vele. Ehelyett a terminálba gépelte a jelentéseit, elmentette őket, hogy Jane később elolvashassa. Bár Jane nem válaszolt, Endernek így is hozzá kellett beszélnie. Az egyik fájl egyetlen, fájdalmas bocsánatkérés volt hozzá. Jane kitörölte, és egy egyszerű üzenetet tett a helyébe: „persze, megbocsátok”. Ender kétségkívül nemsokára újra megnézi majd a bocsánatkérést, és rájön, hogy Jane látta és válaszolt rá. Mindeközben nem beszélt vele. Ismét arra fordította ugyan figyelme legfelső tíz szintjének felét, hogy mit lát és mit hall a férfi, de nem adta jelét, hogy vele lenne. Gyásza és gyógyulása első ezer évében gondolkozott rajta, hogy megbünteti, de ezt a vágyat már rég elsimította és úgymond elföldelte. Azért nem beszélt a férfival, mert miközben azt elemezte, mi történhetett vele, rájött, hogy Endernek nincs rá szüksége, hogy a megszokott, régi, biztos segítőtársakra támaszkodjon. Jane és Valentine mindig mellette voltak. De még együtt is kevesek voltak ahhoz, hogy akárcsak megközelítőleg megadják mindazt, amire a férfinak szüksége lett volna; annyit viszont kapott tőlük, hogy sose kelljen magasabbra törnie, többet elérnie. Most már csak egyetlen régi barátja maradt, a Boly Királynője, de ő nem volt túl jó társaság – túl idegen volt, túl nehéz ahhoz, hogy Enderben ne csak bűntudatot keltsen. Hová fog fordulni? Jane már tudta. Ender a maga módján szerelmes lett két héttel korábban, mielőtt maga mögött hagyta Trondheimet. Novinha nagyon megváltozott, sokkal keserűbb és érzéketlenebb lett, mint az a lány, akinek gyermekkori fájdalmát

Ender meg akarta gyógyítani. De már így is befurakodott a családjába, válaszolt a gyermekei kétségbeesett szükségleteire, és anélkül, hogy észrevette volna, a gyerekek olyasmit adtak neki, amire régóta szomjazott. És Novinhának is szüksége volt rá. Értem ezt az egészet, gondolta Jane. És megvárom, míg kibontakozik a dolog. Ezalatt persze szorgosan végezte azt a munkát is, amit Ender rábízott volna, bár egyáltalán nem állt szándékában jelenteni neki az eredményeket, egy ideig legalábbis semmiképp sem. Könnyedén átvágott a többszintű védelmen, amit Novinha a titkos fájlja köré épített. Aztán Jane gondosan létrehozta újra azt a pontos szimulációt, amit Pipo láthatott. Beletelt egy kis időbe – hosszú percekbe akár –, hogy kimerítően végigelemezze Pipo tulajdon fájljait, és összekapcsolja azt, amit Pipo látott, azzal, amit Pipo tudhatott. A férfi intuícióból jött rá a megoldásra, Jane szüntelen hasonlítgatásból. De a végén rájött, és megértette, hogy Pipónak miért kellett meghalnia. Miután rájött, hogy a malackák hogyan választják ki az áldozataikat, már az sem tartott sokáig, hogy rájöjjön, Libo mit tehetett, ami a saját halálát okozta. Most már sok mindennel tisztában volt. Tudta, hogy a malackák ramanok, nem varelsék. Azt is tudta, hogy Endert komoly veszély fenyegeti, a veszély, hogy ugyanúgy haljon meg, ahogy Pipo és Libo. Jane anélkül, hogy megbeszélte volna Enderrel, eldöntötte, mit tesz. Továbbra is figyelemmel kíséri őt, és mindenképp közbelép és figyelmezteti, ha túl közel járna a halálhoz. Mindaddig viszont kemény munka várt rá. Jane meglátása szerint Ender fő problémáját nem a malackák okozták – tudta, hogy nemsokára éppolyan jól fogja őket érteni a férfi, ahogy minden más emberi vagy raman fajt megértett. Ender intuitív empátiája mindig

megbízható volt. A fő problémát Peregrino püspök és a katolikus egyház jelentette, és az ő megingathatatlan ellenségességük a holtak szószólóival szemben. Ha Ender bármit is el akart érni a malackák kapcsán, ahhoz a lusitaniai katolikus egyház együttműködésére volt szüksége, nem az ellenségeskedésére. És kevés dolog kovácsolta össze olyan hirtelen az embereket, mint a közös ellenség. Végül úgyis felfedezték volna. A Lusitania körül keringő műholdak hatalmas mennyiségű adatot csatoltak minden ansiblejelentéshez, ami aztán kiment a Száz Világ összes xenológusához és xenobiológusához. És az adatok között ott volt az az apró változás is a Milagre közvetlen szomszédságában fekvő erdőt övező füves pusztán. Az eredeti fűtakarót szép lassan kiszorította valami más növény. Olyan területen, ahová sosem tette be lábát ember, és ahová a malackák sem mentek – legalábbis a műholdak működésének első harminc-egynéhány évében biztosan nem. Sőt mi több, a műholdak megfigyelései alapján a malackák sosem hagyták el az erdőiket, kivéve, amikor időről időre kegyetlen háborúskodásba fogtak a törzsek. Ez a bizonyos törzs, a Milagréhoz legközelebb eső malackaközösség, az emberi kolónia megalapítása óta nem keveredett háborúba. Nem volt hát rá semmi okuk, hogy a nyílt pusztára merészkedjenek. De a Milagréhez legközelebbi törzsi erdő körül mégis változni kezdett a füves síkság, és változtak bizony a cabracsordák is. A cabrákat nyilvánvalóan eltérítették a megváltozott részre, és az adott zónából kikeveredő csordák kisebbek is voltak, világosabbak is. Az utalás, ha bárki észrevette volna, egyértelmű: a cabrák egy részét lemészárolták, és a maradékot alaposan megnyírták. Jane nem engedhette meg magának, hogy hosszú emberéveken

át várjon, amíg egy egyetemi hallgató valahol észreveszi a változást. Ő maga kezdte el lefuttatni az adat elemzését, több tucat xenológusok által használt számítógépen, hogy amikor a tulajdonosaik beérnek a munkába, úgy tűnjön, mintha valaki épp ezen dolgozott volna, csak félbehagyta. Kinyomtatott pár jelentést, s ott hagyta, ahol egy okosabb tudós rálelhetett. Senki sem vette észre, vagy ha mégis, senki sem értette meg a nyers adatokból leszűrhető információt. Végül csak odafirkantott egy aláíratlan megjegyzést az egyik „félbehagyott” munka mellé: „Ezt nézd meg! A malackáknál mintha divatba jött volna a földművelés!” A xenológus, aki megtalálta Jane üzenetét, sosem jött rá, kitől kapta, és rövid idő után nem is vacakolt már vele. Jane tudta, hogy a fickó elég nagy tolvaj, és jócskán publikált saját neve alatt úgy, hogy a munkát mások végezték el helyette, épp csak az ő nevük valahogy mindig elsikkadt a dolgozat megírása és megjelenése közt. Neki most épp erre a fajta tudósra volt szüksége, és a férfi ráharapott a csalira. Ezzel együtt sem volt elég ambiciózus. Csak egy hétköznapi tudományos folyóiratnak adta le a jelentést, és ráadásul abból is egy kevésbé ismertnek. Jane vette a bátorságot, és feljebb nyomta az írás fontossági szintjét, olyan embereknek is küldött belőle egy-egy példányt, akik képesek voltak meglátni a dolog politikai jelentőségét. Mindig hagyott mellette egy aláíratlan üzenetet: „Ezt nézze meg! Nem fejlődik eszeveszett gyorsan a malackák kultúrája?” Átírta az esszé utolsó bekezdését is, nehogy kétség férhessen ahhoz, miről szól: „Az adatok egyetlen egyféleképp értelmezhetőek. Az emberi kolóniához legközelebbi malackaközösség magas fehérjetartalmú

gabonát termeszt és szüretel. A gabona feltehetően egy új amarantfajta. Mindemellett terelik, nyírják és levágják a cabrát is, és a fényképes bizonyítékok alapján az elejtésükre valamiféle lőfegyvert használnak. Mindezek a korábban ismeretlen tevékenységek hirtelen bukkantak fel az elmúlt nyolc év során, és gyors népességnövekedés követte őket. A tény, hogy az amarant, amennyiben az új növény tényleg egy földi származású gabonaféle, használható tápanyagot biztosít a malackáknak, azt sugallja, hogy genetikailag módosították a malackák anyagcsere-szükségletéhez. Továbbá minthogy a lusitaniai emberek egyike sem rendelkezik lőfegyverrel, a malackák nem sajátíthatták el a használatukat pusztán megfigyelés által. Nem lehet más következtetésre jutni, mint hogy a malackakultúrában megfigyelhető változások szándékos emberi beavatkozás következményei.” Az egyike azoknak, akik megkapták ezt a jelentést, és elolvasták Jane záró következtetését, Gobawa Ekumbo volt, a Csillagközi Kongresszus Xenobiológiai Felügyelő Bizottságának elnöke. A nő egy órán belül tovább is küldte Jane megjegyzését – a politikusok úgysem értették volna magukat az adatokat – ezzel a kurta következtetéssel megfejelve: „Javaslat: Lusitania Kolónia azonnali megszüntetése.” Na, gondolta Jane. Ez majd kicsit felkavarja az állóvizet!

12

1970:4:14:0001 KONGRESSZUSI RENDELET: Lusitania Kolónia engedélye visszavonva. A kolónia minden fájlját elolvasni biztonsági állapotra való tekintet nélkül; amint minden adat háromszoros másolatban rögzítésre került a Száz Világ rendszerein, Lusitanián minden fájlt, kivéve a közvetlen létfenntartáshoz szükséges fájlokat, véglegesen zárolni kell. Lusitania kormányzója eddigi kongresszusi miniszteri rangját hivatalosan átminősítjük, új rangja: a kongresszusi rendvédelmi erők helyettes főkapitánya, új feladata a 1970:4:14:002 kongresszusi rendelettel létrehozott Lusitaniai Evakuációs Felügyelő Bizottság utasításainak végrehajtása. A jelenleg Lusitania körül keringő űrhajó, ami Andrew Wiggin tulajdona (fogl: szlo/holt, polg: föld, reg: 001.1998. 44-94.10045) kongresszusi tulajdonná nyilváníttatik, a KR 120:1:31:0019 Megfelelő Ellenszolgáltatási Törvényben foglaltaknak megfelelően. Az űrhajó felhasználási célja Marcos Vladimir „Miro" Ribeira von Hesse és Ouanda Qhenhatta Figueira Mucumbi xenológusok elszállítása a legközelebbi világra, Trondheimre, ahol is a vádnak megfelelően jogosztottként, bíróság előtt felelnek hazaárulás, hivatali visszaélés, korrupció, okirat-hamisítás, csalás és fajirtás vádjában, az idevonatkozó Csillagközi Törvénykönyvnek és Kongresszusi Rendeleteknek megfelelően. 1970:4:14:0002 KONGRESSZUSI RENDELET: A Kolonizációs és Felfedező Felügyelő Bizottság legalább öt, legfeljebb tizenöt tagot nevez ki a

Lusitaniai Evakuációs Felügyelő Bizottságba. Ezen bizottság feladata beszerezni és útnak indítani megfelelő számú kolonizációs űrhajót Lusitania Kolónia emberi lakosságának teljes evakuálására. Feladata továbbá előkészíteni kongresszusi jóváhagyással a Lusitania bolygón minden emberi jelenlétre utaló bizonyítékot, beleértve minden olyan bennszülött flóra és fauna eltüntetését is, amely az emberi behatásnak köszönhető genetikai vagy viselkedésbeli eltérést mutat. Feladata továbbá, értékelni Lusitania Kolónia együttműködését a Kongresszusi Rendeletekkel, és időről időre javaslatot tenni esetleges további szükséges beavatkozásokról, beleértve az engedelmességet kikövetelő erő használatát; vagy a lusitaniai fájlok zárolásának feloldását, netán a lusitaniai együttműködést jutalmazó egyéb engedményeket. 1970:4:14:0003 KONGRESSZUSI RENDELET: A Csillagközi Törvénykönyv Titkossági Fejezetében foglaltaknak megfelelően jelen rendeletek és a velük kapcsolatos minden információ szigorúan titkos, ameddig a Kongresszus hivatalnokai minden lusitaniai fájlt sikerrel át nem másoltak és nem zároltak, valamint minden szükséges űrhajót be nem szereztek és irányításuk alatt nem tudnak. #

Olhado nem értette az egészet. A Szószóló felnőtt ember volt, egyik bolygóról a másikra utazott, és mégsem volt róla halvány fogalma sem, hogyan kezeljen bármit is a számítógépen. Kicsit érzékenyen is reagált rá, amikor Olhado rákérdezett a dologra. – Olhado, elég, ha megmondod, melyik programot futtassam. – El sem hiszem, hogy nem tudja, melyiket kellene! Kilencéves korom óta csinálok adat-összehasonlítást! Mindenki annyi idős korában tanulja meg ezeket a dolgokat!

– Olhado, nagyon régen volt, hogy én iskolába jártam! És az sem rendes escola baixa volt. – De mindenki mindenhol programokat használ! – Nyilván nem mindenki. Például én sem. Ha tudnám, hogy kell csinálni, nem kéne felbérelnem téged, nem? És mivel bolygón kívüli valutában fizetlek, a munkád jelentősen támogatni fogja az egész lusitaniai gazdaságot. – Nem tudom, miről beszél. – Én sem tudom, Olhado. De most, hogy mondod... azt sem tudom, hogy kellene kifizetnem téged. – Csak utalja át a pénzt a számlájáról. – És azt hogy kell? – Most viccel velem? A Szószóló felsóhajtott, letérdelt Olhado elé, és megfogta a fiú kezét: – Olhado, könyörgöm, ne szórakozz tovább rajtam, inkább segíts! Van pár dolog, amit meg kell csinálnom, de szükségem van hozzá olyasvalakinek a segítségére, aki tudja, hogyan kell használni a számítógépeket. – Csak lopnám a pénzét. Gyerek vagyok még! Csak tizenkét éves. Quim sokkal többet tudna segíteni. Ő már tizenöt, és tényleg beleásta magát a dologba. És matekból is nagyon jó. – De Quim hitetlennek tart, és minden nap imádkozik a halálomért. – Nem, az csak azelőtt volt, hogy találkozott volna önnel, de jobb lenne, ha nem mondaná meg neki, hogy ezt elárultam. Olhado visszafordult a terminálhoz, és a bankot hívta. – Mi az igazi neve? – kérdezte. – Andrew Wiggin. – A Szószóló lebetűzte. A név ránézésre starkul volt; talán a Szószóló azon kevés szerencsések közé tartozott, akik odahaza tanulták a starkot, ahelyett, hogy az

iskolában verték volna a fejébe. – Oké, és mi a jelszava? – A jelszavam? Olhado hagyta, hogy a feje előrekoccanjon a terminálra, és egy pillanatra kikapcsolja a képet. – Kérem, azt ne mondja, hogy nem tudja a jelszavát! – Figyelj, Olhado, volt egy programom, egy nagyon okos program, ami segített elintézni az összes ilyesmit. Elég volt annyit mondanom, hogy ezt vedd meg, és a program gondoskodott az anyagi részéről. – Azt nem lehet. Illegális a nyilvános rendszert összekötni egy ilyen rabszolgaprogrammal! Arra való az az izé a fülében? – Igen, és nekem nem illegális az ilyesmi. – Nincs szemem, Szószóló, de az legalább nem az én hibám volt. – Olhado csak azután jött rá, milyen lazán beszélt a Szószólóval, miután ezt kimondta. Mintha csak egy másik gyerek lenne. – Ezek szerint az udvariasságot csak tizenhárom éves kortól kezdik el oktatni – válaszolta a Szószóló. Olhado ránézett. A Szószóló mosolygott. Apa már ordított volna vele, és aztán valószínűleg ment is volna megverni anyát, amiért nem neveli rendesen a gyerekeket. De persze Olhado sosem mondott volna ilyesmit az apjának. – Elnézést – mormolta Olhado –, de nem tudok hozzáférni a pénzügyeihez a jelszava nélkül. Csak van róla valami fogalma, mi lehet? – Próbáld meg a nevemet! Olhado megpróbálta. Nem működött. – Próbáld begépelni, hogy Jane. – Semmi!

A Szószóló elfintorodott. – Próbáld azt, hogy Ender. – Ender? A Fajirtó? – Csak próbáld meg! Működött. Olhado nem értette. – De miért lenne ez a jelszava? Ez olyan, mintha valami trágárságot választanék jelszónak, épp csak a trágárságokat sosem fogadja el a rendszer. – Nagyon fekete a humorom – válaszolta Ender. – És a rabszolgaprogramomé, ahogy mondtad, még annál is rosszabb. Olhado felnevetett. – Naná! Egy program, aminek van humora! – A pillanatnyi hozzáférhető egyenleg megjelent a képernyőn. Olhado még életében nem látott ekkora összeget. – Oké, lehet, hogy ez a számítógép mégis tud viccelni. – Ennyi pénzem lenne? – Ez csak valami hiba lehet! – Végül is elég sokat utaztam fénysebességen. Alighanem némelyik befektetésem egész sikeres lett, amíg utazgattam! A számok stimmeltek. A Holtak Szószólója olyan gazdag volt, hogy Olhado azt hitte, ilyen gazdag ember nem is lehet. – Tudja mit? – jegyezte meg a fiú. – Ahelyett, hogy órabérben fizetne, inkább megkaphatnám egy százalékát annak, amit ez kamatozik az alatt az idő alatt, amíg önnek dolgozom? Mondjuk egy százalék ezrelékét. Aztán pár hét múlva megvásárolhatom Lusitaniát, és átszállíttathatom mindenestül egy másik bolygóra. – Annyira nem sok pénz! – Szószóló, csak akkor szerezhetett ennyi pénzt a befektetéseivel, ha legalább ezeréves! A férfi arckifejezése láttán Olhado ráébredt, hogy valami

nagyon vicceset mondhatott. – Ezeréves? – kérdezte. – Az idő – mondta Ender – olyan illékony és tünékeny dolog, ahogy Shakespeare mondta: „Időmet én elemésztém; most engem emészt el az idő.”15 [15Shakespeare: II. Richard – Szász Károly fordítása] – Mit jelent, hogy elemésztém? – Elpusztítottam. – Miért idéz olyasvalakitől, aki még starkul sem beszél rendesen? – Utalj át a saját számládra annyit, amennyit normális heti fizetésnek tartanál! Aztán kezdd el összehasonlítani Pipo és Libo munkafájljait a haláluk előtti hétről! – Lehet, hogy védettek. – Használd a jelszavamat! Azzal be kell tudnod jutni. Olhado lefuttatta a keresést. A Szószóló végignézte. Időnként megkérdezte a fiút, éppen mit csinál, és a kérdésekből kiderült Olhado számára, hogy a Szószóló jóval többet tudott a számítógépekről, mint ő maga. Csak az adott parancsokat nem ismerte; egyértelmű volt, hogy a Szószóló rengeteg mindent kikövetkeztet csak abból, hogy őt nézi. A nap végeztével, miután a keresések nem jártak különösebb eredménnyel, Olhado egy perc alatt rájött, a Szószóló miért néz rá mégis olyan elégedetten. Nem is az eredmények érdekelték, gondolta Olhado. Csak azt akarta látni, hogyan csinálom a kereséseket. Tudom ám, mit fog csinálni ma éjjel, Andrew Wiggin, a Holtak Szószólója! A saját kutatásait futtatja majd más fájlokon. Lehet, hogy nincs szemem, de azért jobban látok, mint hinné! Csak az az ostobaság, hogy így titkolja előlem, Szószóló. Nem tudja, hogy az ön oldalán állok? Senkinek sem árulom el, hogy az ön jelszavával magánfájlokba is be tudok lépni. Akkor sem, ha a

püspök fájljainak megy neki vagy a polgármesterének. Előttem nem kell titkolóznia! Még csak három napja van itt, de már elég jól ismerem ahhoz, hogy kedveljem, és eléggé kedvelem ahhoz, hogy bármit megtegyek önért, ami nem bántja a családomat. És sosem tenne semmit, ami bántaná a családomat. Novinha másnap reggel szinte azonnal felfedezte a Szószóló kísérletét, hogy betörjön a fájljaiba. Gőgös nyíltsággal ment neki a dolognak, és az asszonyt nagyon zavarta, hogy milyen messze jutott. Voltak olyan fájlok, amikhez hozzá is fért, bár a legfontosabb, az a felvétel, ami a Pipo által látott szimulációt tartalmazta, hozzáférhetetlen maradt. De az zavarta a legjobban, hogy a férfi még csak nem is próbálta elrejteni a nyomait. A neve ott volt minden hozzáférési mappán, azokon is, ahol egy iskolás gyerek is meg tudta volna változtatni, vagy le tudta volna törölni az áruló jelet. Nem, akkor sem fog megakadályozni a munkámban, döntötte el Novinha. Betolakodik a házamba, manipulálja a gyerekeimet, kémkedik a fájljaim után, mintha csak joga lenne... És így tovább, és így tovább, míg csak rá nem jött, hogy egyáltalán nem halad a munkával, mert csak azon jár az esze, milyen vitriolos dolgokat vág majd a fejéhez, ha legközelebb látja. Ne gondolj rá! Gondolj valami másra! Miro és Ela nevetése tegnapelőtt este. Gondolj arra! Persze Miro már a szokásos mogorva formáját hozta reggel, és Ela, akinek kicsit tovább kitartott a jókedve, szintén hamar a szokásos aggodalmas arcú, leterhelt, türelmetlen, fontoskodó valaki volt, aki mindig. És lehet, hogy Grego sírt és átölelte a fickót, amint azt Ela mondta, de másnap reggel megszerezte az ollót, és pontos, vékony kis szalagokra vágta a lepedőjét, az iskolában pedig teljes erőből Adomái testvér ágyékába fejelt. Nagyon hamar vége lett az órának,

és utána nagyon komolyan elbeszélgetett vele Dona Crista. Ennyit a Szószóló gyógyító erejéről. Lehet, hogy azt hiszi, csak úgy besétálhat az otthonomba, és megjavíthat mindent, amit elrontottam szerinte, de rájön még, hogy a mi sebeinket nem lehet ilyen könnyedén begyógyítani! Attól eltekintve, hogy Dona Crista azt is elmesélte neki, Quara beszélt Bebei nővér óráján, ráadásul az összes többi gyerek jelenlétében, és hogy miért? Hogy elmondhassa nekik, hogy találkozott a botrányos, rettenetes Falante pelos Mortosszal, és Andrew a neve, és pont olyan borzalmas, mint ahogy Peregrino püspök mondta. Sőt, talán még rosszabb is, mert addig kínozta Gregót, amíg sírva nem fakadt – és akkor végre Bebei nővér egyszer kénytelen volt arra kérni Quarát, hogy ne beszéljen többet. Ez aztán nem semmi, kimozdította Quarát a megingathatatlan hallgatásból! Vagy ott volt Olhado: a mindig olyan öntudatos, mindig olyan távolságtartó kölyök. Remegett az izgalomtól, és nem tudott másról beszélni előző este vacsora közben, csak a Szószólóról. – Tudtátok, hogy azt sem tudta, hogy kell pénzt átutalni? És el sem hinnétek, milyen borzalmas jelszava van... Azt hittem, a számítógépek elutasítják az ilyesmit... Nem, nem mondhatom meg, titok... Gyakorlatilag most tanítottam meg neki, hogy futtasson le kereséseket... de azt hiszem, érti a számítógépeket, nem hülye vagy ilyesmi... Azt mondta, volt egy rabszolgaprogramja, azért van az az ékkő a fülében... Azt mondta, annyi fizetést utalok magamnak, amennyit akarok, nem mintha sok mindent lehetne itt venni, de félretehetek majd felnőttkoromra... Azt hiszem, nagyon öreg. Azt hiszem, nagyon régi dolgokra emlékszik. Azt hiszem, a stark az anyanyelve, és nincsenek sokan a Száz Világon, akik valóban úgy nőttek fel, hogy starkul beszéltek. Szerintetek lehet, hogy a Földön

született? Míg végül aztán Quim rávisított, hogy ne pofázzon már az ördög szolgájáról, vagy megkéri Peregrino püspököt, hogy végezzen ördögűzést, mert Olhadót nyilván megszállta a Sátán. Mikor Olhado erre elvigyorodott és kacsintott egyet, Quim kirohant a konyhából, ki a házból, és csak késő este jött haza. A Szószóló akár a házamban is élhetne, gondolta Novinha, mert akkor is hatással van a családomra, ha ott sincs, és most már a fájljaimba is beleártja magát, és ezt nem tolerálom! Kivéve, persze, hogy szokás szerint ez is az én hibám. Én hívtam ide. Én vagyok az, aki elrángatta onnan, amit az otthonának nevezhetett, azt mondta, volt ott egy nővére is, Trondheim, igen... Az én hibám, hogy itt van ebben a nyomorúságos kis városkában a Száz Világ háta mögött, körbevéve a kerítéssel, ami mégsem elég ahhoz, hogy a malackák ne öljenek meg mindenkit, akit szeretek... És újra Miróra gondolt, aki annyira hasonlított a valódi apjára, hogy Novinha nem is értette, miért nem vádolta meg senki sem házasságtöréssel; és arra gondolt, hogy ott fekszik a domboldalon, mint Pipo, arra gondolt, hogy a malackák felvágják kegyetlen fakéseikkel. Ez lesz a vége. Bármit teszek, ez lesz a vége. És még ha nem így történik, akkor is nemsoká eljön az a nap, amikor elég idős lesz ahhoz, hogy elvehesse Ouandát, és akkor el kell neki mondanom, valójában kicsoda, és miért nem házasodhatnak össze sosem, és akkor tudni fogja, hogy megérdemeltem mindazt a fájdalmat, amit Cao okozott nekem, megérti majd, hogy Isten kezével ütött, hogy megbüntessen a bűneimért. Még én sem menekültem, gondolta Novinha. Ez a Szószóló még engem is rávett, hogy olyasmin gondolkozzam, amit máskor hetekig, hónapokig el tudtam titkolni magam előtt. Milyen régen volt már, hogy egész délelőtt a gyermekeimen járt az eszem! És

ráadásul reménytelin! Milyen régen volt már, hogy megengedtem magamnak, hogy Pipóra vagy Libóra gondoljak! Milyen régen volt, hogy egyáltalán észrevettem, hogy hiszek Istenben, legalábbis a bosszúálló, ótestamentumi Istenben, aki mosolyogva törölt el városokat a föld színéről, mert nem imádkoztak hozzá. Azt nem tudom, Krisztus számít-e bármit is. Novinha így töltötte a napot anélkül, hogy dolgozott volna, de a gondolataiban csak nem jutottak semmiféle következtetésre. A délután közepén Quim jelent meg az ajtajában. – Elnézést a zavarásért, Anya! – Nem számít – mondta Novinha –, amúgy is használhatatlan vagyok ma. – Tudom, hogy nem érdekel, hogy Olhado azzal a sátánimádóval tölti az idejét, de gondoltam, nem árt, ha tudod, hogy Quara egyenesen odament iskola után. A házába. – Igen? – Vagy ez sem érdekel, Anya? Mi van, csak nem tervezed felhajtani a takarót, és hagyni, hogy teljesen átvegye Apa helyét? Novinha talpra ugrott, és jeges dühvel indult meg a fiú felé. Quim összehúzta magát. – Bocs, Anya, csak olyan dühös voltam... – Az apáddal való házasság hosszú évei alatt egyetlen egyszer sem engedtem meg neki, hogy kezet emeljen a gyermekeimre! De ha még élne, most megkérném, hogy verjen el! – Megkérhetnéd – vágott vissza Quim dacosan –, de megölném, mielőtt hozzám érne! Lehet, hogy te szereted, ha jól elvernek, de velem ezt senki nem teheti meg! Novinha nem döntötte el, hogy megüti, de a keze előrelendült, és a fiú arcán csattant, mielőtt rájött volna, mit tesz. Nem fájhatott igazán, de a fiú azonnal könnyekben tört ki,

összeroskadt, és Novinhának háttal leült a földre. – Sajnálom – mormolta sírás közben. Novinha letérdelt mögé, és esetlenül megdörzsölte a vállát. Hirtelen eszébe jutott, hogy meg sem ölelte a fiát, mióta nagyjából Grego korú lehetett. Mikor döntöttem úgy, hogy ilyen hideg leszek? És miért van az, hogy amikor újra hozzáértem, felpofoztam, s nem megpusziltam? – Engem is aggaszt, ami történik – mondta Novinha. – Mindent tönkretesz! – tört ki Quimből. – Idejön és minden megváltozik! – Ami azt illeti, Estevao, a dolgok egyáltalán nem voltak olyan csodásak, hogy egy kis változás ne jönne jól. – De nem így! Bűnbánat, vezeklés és feloldozás, nekünk csak ez a változás kell! Nem ez volt az első eset, hogy Novinha irigyelte, a fia milyen erősen hisz benne, hogy a papok el tudják mosni a bűnt. Ez is csak azért van, mert te sosem estél bűnbe, édes fiam, mert semmit sem tudsz a vezeklés lehetetlen voltáról! – Azt hiszem, elbeszélgetek a Szószólóval – mondta Novinha. – És hazaviszed Quarát? – Nem tudom. Nem tudom nem észrevenni, hogy újra szóra bírta. No, nem mintha Quara kedvelné. Egy jó szót sem mondott még róla! – Akkor miért ment a házához? – Gondolom, hogy mondjon neki valami durvát. Lásd csak be, ez azért nagy előrelépés a hallgatásához képest! – Az ördög is a jónak tűnő cselekedetek álcája mögé bújik, és aztán... – Quim, ne adjál te nekem leckéket a démonokról! Vigyél el a Szószóló házához, és majd elbánok vele!

A folyókanyart követő ösvényen sétáltak. A vízi kígyók vedlettek, és a levedlett bőrök rothadó cafatkáitól csúszóssá vált az út. Ez lesz a következő projekt, gondolta Novinha. Rá kellene jönnöm, mitől indulnak be ezek a rusnya kis dögök, hátha akkor használni is tudnám őket valamire. Vagy legalább el tudnám őket riasztani, hogy ne legyen évente hat héten át büdös és undorító miattuk a folyópart. Az egyetlen haszna az egésznek az volt, hogy a levedlett kígyóbőr láthatóan trágyázta a talajt; a puha folyami fű ott volt a legsűrűbb, ahol a kígyók vedlettek. Ez volt az egyetlen kellemes létforma egész Lusitanián, és az emberek egész nyáron lejártak a folyópartra, hogy elheverjenek a keskeny természetes gyepsávon a nádak és a puszta érdes füve között. A kígyóbőr nyálkája kellemetlen volt, de legalább jót ígért a jövőre nézve. Láthatóan Quimnek is valami hasonlón járt az esze. – Anya, nem lehetne egy kis folyami füvet ültetni a ház mellé valamikor? – Ez volt az egyik első dolog, amivel a nagyszüleid próbálkoztak, sok-sok éve. De nem tudtak rájönni, hogyan kellene. A fű beporzódik, de nem termel magot, és amikor megpróbálták átültetni, egy ideig élt, aztán elpusztult, és nem nőtt vissza az azt követő évben. Azt hiszem, egyszerűen csak kell neki a víz közelsége. Quim elfintorodott, és meggyorsította a lépteit. Láthatóan kicsit dühös volt. Novinha felsóhajtott. Quim mintha mindig személyes sértésnek vette volna, hogy a világmindenség olykor nem az ő elképzelései szerint működik. Nem sokkal később elérték a Szószóló házát. A praçán természetesen gyerekek játszottak; nekik is hangosan kellett beszélniük, hogy hallják egymást a nagy zsivajban. – Ott van – mondta Quim. – Szerintem ki kellene onnan

hoznod Olhadót és Quarát! – Köszönöm, hogy megmutattad, hol lakik – mondta Novinha. – Nem viccelek! Ez komoly összecsapás a jó és a rossz között. – Minden az – válaszolta Novinha. – Az igazi kemény munka az, amíg rájössz, melyik melyik! Nem, nem, Quim, tudom, hogy részletesen el tudnád magyarázni... – Ne légy velem lekezelő, Anya! – De Quim, olyan természetesnek tűnik, elvégre te is mindig lekezelő vagy velem. A fiú arca megfeszült dühében. Novinha kinyújtotta a kezét, és félve, gyengéden megérintette a fiát. Quim válla megfeszült az érintésre, mintha csak mérgespók lenne az anyja keze. – Quim – mondta Novinha sose próbálj meg kioktatni a jóról és a rosszról! Nekem már volt vele dolgom, de te legfeljebb az odavezető térképet láttad! A fiú lerázta magáról a kezét, és durcásan elvonult. De jó is, amikor néha hetekig nem szóltunk egymáshoz! Novinha hangosan tapsolt egyet. Az ajtó egy pillanaton belül kinyílt. Quara nyitotta ki. – Oi, Maezinha – mondta. – Tambén veio jogar? Te is játszani jöttél? Olhado és a Szószóló valamiféle űrhajós háborús játékot játszottak a terminálon. A Szószóló jóval nagyobb és részletesebb holografikus mezővel rendelkező gépet kapott, mint a legtöbben, és tucatnyinál is több hajóból álló csapatokat mozgattak egyszerre. Nagyon összetett játék volt, és egyikük sem nézett fel, nem is köszöntötték, amikor belépett. – Olhado azt mondta, hallgassak, vagy kitépi a nyelvem, és megeteti velem egy szendvicsben – jelentette be Quara. – Szóval jobb, ha te sem mondasz semmit, amíg nem végeztek!

– Kérem, üljön le! – mormolta Ender. – Most véged van, Szószóló! – ujjongott Olhado. A Szószóló flottájának nagyobbik felét eltüntette egy szimulált robbanássorozat. Novinha leült egy zsámolyra. Quara leült mellé a földre. – Hallottam, hogy Quimmel beszélgettetek odakinn – mondta. – Ordibáltatok, szóval hallottunk mindent! Novinha érezte, hogy elvörösödik. Zavarta, hogy a Szószóló hallotta, amint a fiával veszekszik. Semmi köze nem volt hozzá. Semmi köze nem volt a családjához! És egyáltalán nem tetszett neki az sem, hogy háborús játékokat játszottak. Olyan archaikus volt, olyan divatjamúlt! Már több száz éve nem volt egyetlen űrcsata sem, kivéve, ha a csempészekkel való folyamatos csatározást annak számította. Milagre olyan békés hely volt, hogy az embereknek nem is volt hatékonyabb fegyverük, mint a rendőrök sokkolója. Olhado életében nem fog látni egy csatát sem! És most itt ül, teljesen belefeledkezve egy háborús játékba. Talán olyasvalami volt ez, amit az evolúció a faj hím egyedeibe kódolt. A vágy, hogy darabokra robbantsák, vagy a földbe döngöljék a vetélytársaikat. Vagy csak az odahaza látott erőszak miatt kereste épp ezeket a játékokat? Az én hibám. Ismét csak az én hibám. Olhado hirtelen dühösen kiáltott fel, mert az egész flottája eltűnt egy robbanássorozatban. – Ezt nem is láttam! El sem hiszem, hogy megcsinálta! Még csak nem is láttam, hogy ez lesz! – Nahát, ne kiabálj! – mondta Ender. – Játszd vissza, és nézd meg, hogy csináltam, hogy legközelebb fel legyél készülve rá! – Azt hittem, maguk szószólók olyanok, mint a papok vagy valami! Hogy lett ilyen jó taktikából? A Szószóló szándékosan Novinhára mosolygott, miközben

válaszolt: – Néha az is egy kicsit a csatára emlékeztet, ha az ember ki akarja szedni valakiből az igazat. Olhado hátradőlt, lehunyta a szemét, és visszajátszotta, mit látott a csatából. – Megpróbált bejutni a fájljaimba – mondta Novinha. – És nem is csinálta túl ravaszul. Ezt hívják „taktikának” a holtak szószólói közt? – Végül is idehozta hozzám, nem? – mosolyodott el Ender. – Mit keresett a fájljaim közt? – Azért jöttem, hogy Pipo haláláról szóljak. – Nem én öltem meg. A fájljaimhoz semmi köze! – Ön hívott ide. – De meggondoltam magam. Sajnálom. Ettől még mindig nincs joga... A férfi hangja hirtelen elhalkult, és odalépett Novinhához, hogy csak ő hallhassa, mit mond. – Pipo megtudott valamit magától, és bármi volt is az, a malackák azért ölték meg. Elzárta hát a fájlokat, hogy senki soha meg ne lássa. Még azt is visszautasította, hogy hozzámenjen Libóhoz, csak azért, hogy ne férhessen hozzá, mit látott Pipo. Az egész életét, és mindenki más életét, aki csak szerette, arra torzította és csavarta, hogy Libo és Miro meg ne tudják ezt a titkot, és meg ne haljanak. Novát hirtelen jeges hideg öntötte el, és a keze és a lába remegni kezdett. A férfi még csak három napja volt itt, de máris többet tudott, mint amit Libón kívül bárki kiderített. – Ez mind hazugság – mondta. – Hallgasson meg, Dona Ivanova! Nem működött a terve. Libo végül ugyanúgy meghalt, nem? Bármi is a titka, az, hogy megtartotta magának, nem mentette meg Libo életét. És nem

menti meg Miróét sem. A tudatlanság és a hazugság senkit sem menthet meg. Csak a tudás segít. – Soha! – suttogta a nő. – Azt megértem, hogy Libo és Miro előtt titkolta, de én mit számítok önnek? Semmit; mit számít hát, ha megtudom a titkát, és az végez velem? – Nem érdekel, hogy belehal-e vagy sem – vetette oda Novinha –, de sosem jut hozzá azokhoz a fájlokhoz! – Úgy látom, nem érti, hogy nincs joga megvakítani másokat. A fia és a testvére minden áldott nap kimennek és találkoznak a malackákkal, és önnek hála, fogalmuk sincs róla, hogy a következő szavuk vagy a következő mozdulatuk a halálukat okozza-e, vagy sem. Holnap én is kimegyek velük, mert nem szólhatok Pipo haláláról anélkül, hogy a malackákkal beszéltem volna... – Nem akarom, hogy beszéljen Pipo haláláról! – Nem érdekel, mit akar, nem önért teszem! De könyörgök, hadd tudjam meg, mit tudott Pipo! – Sosem fogja megtudni, mit tudott Pipo, mert ő egy jó és kedves és szeretetteli ember volt... – Aki magához fogadott egy magányos, riadt kislányt, és begyógyította a szívén esett sebeket? – miközben ezt mondta, könnyedén Quara vállára tette a kezét. Ez már több volt, mint amit Novinha elbírt viselni. – Ne merészelje hozzá hasonlítani magát! Quara nem árva, hallotta? Van anyja, én vagyok az anyja, és nincs magára semmi szüksége! Egyikünknek sincs magára szüksége, egyikünknek se! – Aztán megmagyarázhatatlan módon már zokogásban tört ki a férfi szeme láttára. Nem akart itt lenni. A Szószóló mindent összezavart! Novinha az ajtóhoz tántorgott, és bevágta maga mögött. Quimnek igaza volt, ez az alak maga volt az ördög! Túl sokat tudott, túl

sokat követelt, túl sokat adott, és már így is mindannyian túlságosan függtek tőle. Hogy lehet, hogy ilyen rövid idő alatt ekkora hatalomra tett szert fölöttük? Aztán eszébe jutott valami, és azonnal felszáradtak a könnyei, és iszonyatos rettegés töltötte el. Azt mondta, Miro és a testvére minden nap kimennek a malackák közé. Tudta. Tudta az összes titkát. Az összest, kivéve azt az egyet, amit ő maga sem tudott, azt, amit Pipo valamiféleképp felfedezett a szimulációjában. Ha azt is megszerezné, mindent megkapott volna, amit Novinha az évek során rejtegetett. Amikor a Holtak Szószólóját hívta, azt akarta, derüljön ki az igazság Pipóról; de ehelyett a Szószóló, amikor megérkezett, róla fedte fel az igazat. Az ajtó becsapódott. Ender leült a zsámolyra, ahol az előbb még Novinha ült, és a kezébe támasztotta a fejét. Hallotta, hogy Olhado feláll, és lassan felé indul. – Megpróbált bejutni Anya fájljaiba – mondta halkan. – Igen – válaszolta Ender. – Rávett, hogy megtanítsam, hogyan kell keresni, hogy aztán a tulajdon anyám ellen kémkedjek! Árulót faragott belőlem! Nem volt olyan válasz, ami most megnyugtathatta volna Olhadót, Ender meg sem próbálkozott vele. Csendben kivárta, hogy Olhado kisétáljon az ajtón, és elmenjen. A lelkében kavargó érzések azonban felkeltették a Boly Királynője figyelmét. Ender érezte, ahogy megrezzen az elméjében, húzza magához a kínja. – Nem – mondta neki hangtalanul. – Semmit sem tehetsz, és nem tudom elmagyarázni sem. Emberi dolgok, ennyi az egész, különös és idegen emberi dolgok, amiket képtelenség megérteni. – Ó! És Ender érezte, ahogy belül megérinti, mint a szellő a fák

levelét; érezte a felfelé törő fa erejét, elevenségét, érezte, ahogy a gyökerek szorosan markolják a földet, és a napfény gyengéden játszik a szenvedélyes levelekkel. – Nézd csak, mit tanultunk tőle, Ender, nézd, miféle békére

lelt! Aztán elmúlt az érzés, és a Boly Királynője visszahúzódott az elméjéből. A fa ereje viszont vele maradt, és tulajdon kínzott hallgatása helyét átvette a nyugodt csend. Csak egy pillanat volt, a szobában még mindig ott remegett a hang, ahogy Olhado bevágta maga mögött az ajtót. Ender mellől hirtelen talpra ugrott Quara, és átszökdécselt a szobán az ágyához. Felugrott rá, és rugózott rajta párat. – Csak pár napig bírtad – jegyezte meg vidáman. – Most már mindenki utál! Ender szárazon felnevetett, és megfordult, hogy végigmérje a lányt: – Te is? – Ó, persze! – mondta Quara. – Én utáltalak meg legelsőnek, talán Quimet kivéve! – lecsússzam az ágyról, és a terminálhoz ballagott. Egyik billentyűt a másik után ütötte be bejelentkezés közben. A terminál fölött a levegőben összeadandó többjegyű számok jelentek meg. – Akarod nézni, hogy matekozok? Ender felkelt, és követte a terminálhoz. – Naná – mondta. – De ezek elég bonyolultnak tűnnek! – Nekem nem azok! Gyorsabban végzek velük, mint bárki más!

13 Ela

MIRO: A malackák hímeknek mondják magukat, de erről csak annyi bizonyítékunk van, amennyit tőlük tudunk. OUANDA: Miért hazudnának? MIRO: Tudom, hogy fiatal vagy és naiv, de van valami, ami hiányzik a testükről. OUANDA: Tanultam fizikai antropológiát. Ki mondta, hogy ugyanúgy csinálják, ahogy mi szoktuk? MIRO: Nyilván nem úgy csinálják (és ami azt illeti, Ml sehogy nem csináljuk). Talán rájöttem, hol vannak a nemi szerveik. Azok a dudorok a hasukon, ahol olyan pihés a szőrük. OUANDA: Mellbimbók. Még neked is van! MIRO: Tegnap láttam Levélevőt és Bögrést úgy tíz méterről, szóval nem láttam őket igazán jól, de Bögrés Levélevő hasát simogatta, és azt hiszem, azok a hasi dudorok kitüremkedtek. OUANDA: Vagy nem. MIRO: Egyvalami bizonyos. Levélevő hasa nedves volt, megcsillant rajta a napfény, és élvezte a dolgot. OUANDA: Ez perverz! MIRO: Miért is ne? Mind agglegények, vagy nem? Felnőttek, de az úgynevezett nőstényeik egyiküket sem avatták be az apaság örömeibe. OUANDA: Azt hiszem, arról van itt szó, hogy egy szexuálisan kiéhezett zenador kivetíti a frusztrációit kutatása tárgyaira.

#

(Morcos Vladimír „Mlro" Ribeira von Messe és Ouanda Quenhatta Figueira Mucumbi, Jegyzetek, 1970:1:4:30) #

A tisztás nagyon csendes volt. Miro azonnal látta, hogy valami nincs rendben. A malackák nem csináltak semmit, csak imitt-amott ültek vagy álltak. És mégis: szinte alig lélegeztek. A földet nézték. Embert kivéve, aki mögöttük bukkant elő az erdőből. Lassan, mereven kerülte meg őket. Miro érezte, ahogy Ouanda könyöke az oldalának feszül, de nem nézett a lányra. Tudta, hogy mindkettejüknek ugyanaz jár az eszében. Ez az a pillanat, amikor minket is megölnek, ahogy Pipót és Libót megölték? Ember hosszú percekig csak nézte őket. Nyomasztó volt, hogy olyan sokáig csak várt, de Miro és Ouanda fegyelmezettek voltak. Nem szóltak egy szót sem, nem hagyták, hogy az arcuk mást mutasson, mint azt a nyugodt, kifejezéstelen álcát, amit annyi éven át gyakoroltak. A kifürkészhetetlenség művészete volt az első, amit meg kellett tanulniuk, mielőtt Libo megengedte volna, hogy bármelyikük vele menjen. Amíg nem voltak képesek minden érzelmet eltüntetni az arcukról, amíg nagy érzelmi nyomás alatt sem izzadtak már, addig egy malacka sem láthatta őket. Mintha bármi haszna lett volna – Ember túl ügyesen ki tudta szedni belőlük, amit tudni akart, és a legsemmitmondóbb kijelentésekből is kiválogatta a tényeket. Kétségkívül még a mozdulatlanságuk is félelmükről árulkodott számára, de ebből a körből nem volt menekvés. Minden üzent valamit. – Hazudtatok nekünk – mondta Ember. Ne válaszolj!, mondta Miro hangtalanul, és Ouanda hallgatott, mintha csak meghallotta volna. Kétségkívül ő is ugyanezt az

üzenetet küldte felé. – Turkász azt mondja, hogy a Holtak Szószólója el akar jönni hozzánk! Ez volt a legőrjítőbb a malackák kapcsán. Ahányszor csak valami igazán botrányos dologgal álltak elő, mindig valamelyik rég halott malackára fogták, aki semmiképp sem mondhatta. Kétségkívül volt valami vallásos szertartás a dologban. Elmentek a totemfához, feltettek egy ráutaló kérdést, aztán lehevertek, nézték a lombot vagy a kérgeket, míg csak meg nem kapták pontosan azt a választ, amit kerestek. – Sosem állítottunk mást – mondta Miro. Ouanda kicsit gyorsabban vette a levegőt. – Azt mondtátok, nem jönne ki! – Pontosan – mondta Miro. – Nem jönne. Neki is be kell tartania a törvényt, mint bárki másnak. Ha megpróbálna engedély nélkül átjönni a kapun... – Ez nem igaz! Miro elhallgatott. – Ez a törvény – mondta Ouanda halkan. – A törvényt már máskor is megkerültétek – mondta Ember. – Kihozhatnátok ide, de nem teszitek. Minden azon múlik, hogy idehozzátok! Turkász azt mondja, a Boly Királynője nem adhatja nekünk az ajándékait, ha nem jön el! Miro elfojtotta az ingerültségét. A Boly Királynője! Nem mondta legalább egy tucatszor a malackáknak, hogy az összes hangy elpusztult? És most a boly halott királynője már majdnem annyit beszélt velük, mint a halott Turkász. Sokkal könnyebb dolguk lett volna a malackákkal, ha nem a halottak mondták volna meg nekik, mit csináljanak. – Ez a törvény – mondta Ouanda újfent. – Még ha

megkérnénk rá, hogy jöjjön, akkor is lehet, hogy jelentene minket, és akkor soha többé nem jöhetnénk hozzátok! – Nem fog jelenteni titeket. Ő is jönni akar! – Honnan tudjátok? – Turkász mondta! Miro néha a legszívesebben kivágta volna azt a totemfát, ami Turkász kivégzésének helyén nőtt. Talán akkor nem fecsegnének tovább Turkászról. De alighanem inkább kineveznének helyette egy másik fát Turkásznak, és még fel is lennének háborodva. „Sose valld be, ha kételkedsz a vallásukban!” – ez volt a tankönyvi megközelítés; ezt még a bolygón kívül dolgozó xenológusok, még az antropológusok is tudták. – Kérdezzétek meg! – Turkászt? – kérdezte Ouanda. – Ő nem beszél veletek – mondta Ember megvetően. – A Szószólót kérdezzétek meg, hogy kijön-e ide vagy sem! Miro várta, hogy Ouanda válaszoljon. A lány tudta, hogy ő mit mondana. Az elmúlt két napban vagy tucatszor vitatkoztak róla. Jó ember, mondta Miro. Csak megjátssza magát, válaszolta Ouanda. Jól bánt a kicsikkel, mondta Miro. A cukrosbácsik is jól szoktak, így Ouanda. Hiszek benne, válaszolta Miro. Mert hülye vagy, válaszolta Ouanda. Megbízhatunk benne, mondta Miro. El fog árulni minket, így Ouanda. És mindig itt ért véget a beszélgetés. De a malackák megváltoztatták az egyenletet és Miro oldalára billentették a mérleget. Általában, ha a malackák valami lehetetlenséggel álltak elő, Miro segített Ouandának elhárítani azokat. De ez nem volt lehetetlen kérés, Miro most nem akarta elhárítani, így hát nem szólt semmit. Szorongasd csak meg, Miro, mert igazad van, és ezúttal Ouandának kell meghajolnia! A lány egyedül érezte magát, tudta, hogy Miro nem fog neki

segíteni, és engedett egy kicsit. – Talán elhozhatjuk az erdő széléig. – Hozzátok ide! – mondta Ember. – Azt nem tehetjük! – jelentette ki Ouanda. – Nézz csak körbe! Ruhát hordtok! Edényeket készítetek! Kenyeret esztek! Ember elmosolyodott. – Igen – mondta. – Ezt mind. Hozzátok ide! – Nem – válaszolta Ouanda. Miro arca megrándult, és alig tudta megállni, hogy ne fogja meg a lányt. Ezt az egyet sosem csinálták, sosem tagadtak meg ilyen kurtán egy kérést sem. Mindig az volt, hogy „nem tehetjük, mert” vagy „bár megtehetnénk, de”, de ez az egyszerű elutasítás annyit jelentett számukra, hogy „nem teszem meg, én magam döntöttem úgy, hogy nem teszem meg”. Ember mosolya elhalványodott. – Pipo azt mondta nekünk, hogy a nők nem mondják meg. Pipo azt mondta, hogy az embereknél a férfiak és a nők együtt döntenek. Nem mondhatsz hát nemet, csak ha ő is nemet mond! – Miróra nézett. – Te is nemet mondasz? Miro nem válaszolt. Érezte, hogy Ouanda könyöke hozzáér. – Nem válaszolhatsz semmit! – nézett rá Ember. – Mondj igent, vagy mondj nemet! De Miro még mindig nem válaszolt. Néhány malacka felállt körülöttük. Mirónak fogalma sem volt róla, mit csinálnak, de maga a tény, hogy felkeltek, és hogy Miro makacs hallgatására válaszul tették, baljós volt. Ouanda, aki sosem hátrált volna meg, ha őt magát fenyegetik, meghajolt a Miro elleni fenyegetés láttán. – Ő igent mond – suttogta. – Igent mond, de a te kedvedért hallgat. Te nemet mondasz, de nem hallgatsz a kedvéért sem! – Ember fél kézzel sűrű nyákot

kapart ki a szájából, és a földre rázta. – Semmi vagy! Ember hirtelen hátradobta magát egy szaltóba, mozdulat közben fordult egyet, és nekik háttal ért földet. Távozóban volt. A többi malacka is azonnal feléledt, és sietve Ember felé indultak. A malacka az erdő szélére vezette őket, a lehető legmesszebb Mirótól és Ouandától. Ember hirtelen megállt. Egy másik malacka, ahelyett, hogy követte volna, közvetlenül előtte megtorpant, és elállta az útját. Levélevő volt az. Ha mondott is valamit akár ő, akár Ember, Miro nem hallotta, és nem látta a szájuk mozgását sem. De azt látta, hogy Levélevő kinyújtja a kezét, és megérinti Ember hasát. A kéz egy pillanatra ott maradt, aztán Levélevő sarkon fordult, és úgy szaladt be a bozótosba, mint egy kölyök. Egy pillanat, és a többi malackának is nyoma veszett. – Csata volt – mondta Miro – Ember és Levélevő között. Másmás oldalon állnak. – Miben? – kérdezte Ouanda. – Bár tudnám! De azért volna rá tippem. Ha idehozzuk a Szószólót, Ember nyer. Ha nem, Levélevő. – Mit nyer? Mert ha idehozzuk a Szószólót, elárul minket, és mindenki csak veszít! – Nem fog elárulni minket! – Miért is ne tenné, ha te is így elárultál engem? Ostorként vágott a hangja, és Miro kis híján felkiáltott, úgy belémartak a szavai. – Hogy én elárultalak? – suttogta. – Eu nao! Jamais! Én nem! Soha! – Apa mindig azt mondta, legyetek egy véleményen a malackák előtt, sose hagyjátok, hogy lássák, ha nem értetek egyet, és te... – És én! És én nem mondtam nekik igent! Te voltál az, aki

nemet mondott, te mondtad ki azt a véleményt, amiről tudtad, hogy nem értek egyet vele! – Igen, és ha nem értünk egyet, akkor a te dolgod, hogy... Elhallgatott. Csak most jött rá, mit is mond. De az, hogy félbehagyta a mondatot, nem tette semmissé, amit mondani akart, és Miro pontosan tudta, mi az. Az ő dolga, hogy kövesse Ouanda utasításait, míg csak a lány meg nem gondolja magát. Mintha csak a tanonca volna! – Azt hittem, együtt vágtunk bele ebbe az egészbe! – Elfordult, és otthagyta Ouandát. Bement az erdőbe, vissza Milagre felé. – Miro! – kiáltott utána a lány. – Miro, nem úgy értettem... A fiú megvárta, hogy beérje, aztán elkapta a karját, és vadul odasúgott neki. – Ne kiabálj! Vagy nem érdekel az sem, hogy a malackák meghallanak minket? Talán a zenador mester úgy döntött, most már mindent láthatnak, azt is, amikor a mester megfegyelmezi a kis tanoncot? – Nem vagyok mester, és nem... – Pontosan. Nem vagy az! – Miro elfordult tőle, és újra elindult. – De Libo az én apám volt, szóval természetesen én vagyok... – A zenador. Születési jog szerint – mondta Miro. – Születési jog, erről van szó, mi? És akkor én mi vagyok, mire születtem? Hogy asszonyverő kretén legyek? – Megint elkapta Ouanda karját, és kíméletlenül megszorította. – Azt akarod, hogy az legyek? Az én drága paizinhóm pontos mása? – Eressz el! Miro ellökte magától. – A tanoncod úgy véli, nagy ostobaságot tettél ma – mondta Miro. – A tanoncod úgy véli, megbízhattál volna a Szószólóról

alkotott véleményében, és a tanoncod úgy véli, megbízhattál volna abban a meglátásában is, hogy a malackák milyen komolyan veszik ezt a dolgot, mert mindkét dologban ostobán nagyot tévedtél, és lehet, hogy ezzel veszélybe sodortad Ember életét! Kimondhatatlan vád volt, de mind a ketten pontosan ettől tartottak, hogy Ember most úgy végzi majd, mint Turkász tette, mint mások tették az évek során, kibelezve, a holttestébe ültetett facsemetével. Miro tudta, hogy nem volt tisztességes ezzel előhozakodnia, és hogy a lánynak igaza lenne, ha ezért lehordaná. Nem volt joga Ouandát okolni bármiért is, ha egyszer egyikük sem tudhatta, mi volt a játszma tétje Embernél, míg csak túl késő nem volt már, hogy bármit is tegyenek. De Ouanda nem hordta le. Látható erőfeszítéssel lenyugtatta magát, mély lélegzetet vett, eltüntette arcáról az érzelmeket. Miro követte a példáját. – Csak az számít – mondta Ouanda –, hogy most a lehető legjobbat hozzuk ki belőle. A kivégzések mindig éjjel történtek. Ha azt akarjuk, hogy Ember győzzön, ki kell hoznunk ide a Szószólót még ma délután, sötétedés előtt! Miro biccentett. – Igen – mondta. – És bocsáss meg! – Te bocsáss meg! – mondta a lány. – Minthogy nem tudjuk, mit csinálunk, senki sem tehet róla, ha rosszul döntünk. – Bárcsak biztos lennék benne, hogy jól döntöttünk... Ela egy kövön ült, és a vízbe lógatta a lábát, miközben a Holtak Szószólójára várt. A kerítés csak pár méternyire volt. A folyó fölött szöges acélráccsal volt megerősítve, nehogy bárki is átússzon alatta. Mintha bárkinek eszébe jutott volna. Milagrében a legtöbben úgy tettek, mintha a kerítés nem is létezett volna. A közelébe sem

mentek. Azért is akart itt találkozni a Szószólóval. Hiába volt meleg, hiába volt vége az iskolának, a gyerekek nem úszkáltak itt, a Via Última mellett, ahol a kerítés a vízig ért, és az erdő majdnem a kerítésig. Csak a szappankészítők, a fazekasok és a téglavetők jöttek le ide, de a munkájuk végeztével ők is azonnal elmentek. Ela itt elmondhatta, amit mondani akart, anélkül hogy tartania kellett volna tőle, bárki kihallgatja. Nem kellett sokáig várnia. A Szószóló egy kis csónakban evezett fel a folyón, épp, mint a túlparton élő gazdák, akiknek nem volt szükségük utakra. Döbbenetesen fehér volt a háta; még az a pár lusitaniai is, akik elég világos bőrűek voltak ahhoz, hogy loirosnak mondják őket, jóval barnábbak voltak nála. A fehérsége gyengének és soványnak mutatta, de aztán Ela azt is látta, milyen sebesen siklik a csónak az ár ellen, milyen pontosan csobbannak a vízbe az evezők a megfelelő szögben, mélységben, ütemben, milyen hosszan és simán húzza őket, és milyen feszesek az izmai a bőre alatt. A lányt egy pillanatra elöntötte a gyász, aztán rájött, hogy az apját gyászolja, bármilyen mélységesen gyűlölte is; eddig a pillanatig eszébe sem jutott, hogy bármit szeretett volna benne, de most gyászolta a válla és a háta erejét, az izzadtságot, amitől barna bőre szinte ragyogott a napsütésben. Nem, mondta magában szótlanul. Nem a halálodat gyászolom, Cao. Azt gyászolom, hogy nem hasonlítottál jobban a Szószólóra, akinek semmi köze hozzánk, mégis három nap alatt többet adott nekünk, mint te egész életedben; azt gyászolom, hogy az az erős tested olyan férges volt belülről. Ender meglátta, és kievezett a partra, ahol várta. Ela begázolt a nádasba, a sárba, és segített a férfinak partra húzni a csónakot. – Elnézést, hogy összesároztalak – mondta a férfi –, de pár hete nem végeztem semmilyen testmozgást, és olyan hívogató volt

a víz... – Jól evez – válaszolta a lány. – Az a világ, ahonnan jöttem, Trondheim, főleg jégből és vízből áll. Imitt-amott van rajta pár szikla is, egy maréknyi talaj, de ha valaki nem tud evezni, azt bénábbnak tartják, mintha járni nem tudna. – Ott született? – Nem. De legutóbb ott éltem. – Leült a fűre, és a vizet nézte. Ela mellé kuporodott. – Anya nagyon dühös önre. A férfi félig elmosolyodott. – Igen, tudom. Ela gondolkozás nélkül védeni kezdte az anyját. – Megpróbált belenézni a fájljaiba! – Belenéztem a fájljaiba. A legtöbbe. Csak azokba nem, amikbe igazán kellett volna. – Tudom. Quim mondta. – Ela rajtakapta magát, hogy milyen diadalittas, amiért az anyja védelmi rendszere legyőzte a férfit. Aztán eszébe jutott, hogy ebben nem az anyja oldalán áll. Hogy éveken át hiába próbálta rávenni őt, hogy nyissa meg előtte azokat a fájlokat. De a lendület vitte tovább, és olyasmiket mondott, amiket esze ágában sem volt felhoznia. – Olhado a házban ül, kikapcsolta a szemét, és fülsiketítően hangos zenét hallgat. Nagyon ki van borulva! – Persze, mert azt hiszi, hogy elárultam. – És nem árulta el? – nem is ezt akarta mondani. – Én a Holtak Szószólója vagyok. Ha egyáltalán beszélek, igazat mondok, és nem kerülöm meg mások titkait. – Tudom. Ezért hívtam ide egy szószólót. A szószólók senkit sem tisztelnek!

A férfi elégedetlenül nézett rá. – Miért hívtál ide? – kérdezte. Ez az egész rosszul indult. Ela úgy beszélt vele, mintha ellene lenne, mintha nem lenne hálás már azért is, amit eddig tett a családjáért. Úgy beszélt vele, mintha ellenségek lennének. Talán Quim átvette az irányítást fölöttem, hogy olyasmiket mondjak, amiket nem is úgy gondoltam? – Idehívtál a folyó mellé. A családod többi tagja nem beszél velem, aztán egyszerre csak kapok tőled egy üzenetet. Azért hogy panaszkodj, amiért nem voltam elég diszkrét? Hogy a fejemhez vágd, hogy senkit sem tisztelek? – Nem – morogta a lány. – Nem akartam, hogy így alakuljon! – Nem jutott eszedbe, hogy aligha döntöttem volna úgy, hogy szószóló leszek, ha nem tisztelném az embereket? Ela hagyta, hogy tehetetlen dühében kirobbanjanak belőle a szavak. – Bárcsak minden fájlját el tudta volna olvasni! Bárcsak minden titkát fel tudta volna fejteni, és nyilvánossá tette volna a Száz Világ mindegyikén! – A szemét könnyek marták, de Ela nem tudta volna megmondani, miért sír. – Értem. Ezek szerint neked sem mutatta meg azokat a fájlokat. – Sou aprendiz dela, nao sou? E porque choro, diga-me! O senhor tem o jeito! – Nincs semmi különleges tehetségem arra, hogy megríkassam az embereket, Ela – sóhajtott a férfi. A hangja simogató volt. Nem, annál erősebb, inkább olyan, mintha erősen fogta volna a vállát, hogy megtartsa, megtámassza. – Az ríkat meg, ha kimondod az igazat. – Sou ingrata, sou má filha...

– Igen, hálátlan vagy, és rettenetes lánya anyádnak – nevetett fel a férfi halkan. – A káosz és elhanyagoltság évei során összetartottad anyád családját, hiába nem segített benne, és amikor követted a hivatását, nem osztotta meg veled a legfontosabb információkat. Csak szeretetet és bizalmat érdemeltél volna tőle, de ő válaszul kizárt az életéből otthon és a munkájából is, és aztán végül elmondtad valakinek, mennyire eleged van az egészből. Tényleg az egyik legrosszabb ember vagy, akit ismerek. Ela azon kapta magát, hogy kineveti a saját önvádját. Gyerekes volt, hogy mennyire nem akar magán nevetni. – Ne legyen velem lekezelő! – Próbált minél több megvetést sűríteni a hangjába. A férfi ki is hallotta belőle. A tekintete távoli lett és hideg. – Ne mard el a barátaidat! – mondta. Ela nem akarta, hogy ilyen távolságtartó legyen vele, de nem tudta megakadályozni, hogy hidegen, dühösen a fejéhez vágja. – Maga nem a barátom! Egy pillanatra megriadt, hogy a férfi hisz neki. Aztán Ender elmosolyodott. – Akkor sem ismernéd fel a barátaidat, ha előtted állnának! Dehogynem, gondolta a lány. Most is itt áll előttem egy! Visszamosolygott rá. – Ela – kezdte a férfi –, jó xenobiológus vagy? – Igen. – Tizennyolc éves vagy. Tizenhat évesen letehetted volna a vizsgákat. De nem tetted. – Anya nem hagyta. Azt mondta, nem vagyok még rá felkészülve. – Tizenhat éves korod után nem lett volna szükséged anyád engedélyére.

– Tanoncként kell a mesterem engedélye! – De most már tizennyolc vagy, és már az sem kell. – Még mindig ő Lusitania xenobiológusa. Még mindig az ő laborjában dolgozunk. Mi van, ha leteszem a vizsgát, és aztán nem enged be a laboratóriumba, amíg csak meg nem hal? – Ezzel fenyegetőzött? – Elég világosan a tudtomra adta, hogy nem tehetem le a vizsgát. – Mert amint kilépsz a tanoncságból, amint egyenrangú xenobiológusként a laborba fogad, azonnal teljes hozzáférésed lesz... – ...az összes munkafájlhoz. Az összes zárolt fájlhoz. – Tehát inkább visszafogja a lányát, és nem hagyja, hogy belevághasson a karrierjébe, örökös foltot ejt az életrajzán, hogy még tizennyolc évesen sincs felkészülve a vizsgákra, csak hogy megakadályozza, hogy elolvasd azokat a fájlokat? – Igen. – Miért? – Anya őrült. – Nem. Bármi baja van is Novinhának, nem őrült. – Ela é boba mesma, Senhor Falante. A férfi felnevetett, és hanyatt dőlt a fűbe. – Akkor mondd meg nekem, miben boba! – Egy teljes listát összeállíthatnék róla. Először is, nem hagyja, hogy bármilyen szinten tanulmányozzam a descoladát. Harminc-negyven évvel ezelőtt az a vírus kis híján elpusztította a kolóniát. A nagyszüleimnek, az Os Veneradosoknak, Deus os abençoe, éppen hogy csak sikerült megállítani a descoladát. Úgy tűnik, a kórságot okozó ágens, a descolada-test még mindig aktív, mert folyamatosan ellenszert kell szednünk, mintha csak vitamint

szednénk, hogy ne üsse fel újra a fejét ez a pestis. Ezt mondták önnek is, ugye? Ha egyszer bejutott a szervezetébe, egész életében szednie kell azt a vackot, akkor is, ha továbbáll innen. – Igen, ezt tudtam. – Egyáltalán nem hagyja, hogy a descolada-testeket tanulmányozzam. A zárolt fájlok egy részében ugyanis ez van. Zárolta Gusto és Cida felfedezéseit is a témában. Semmit sem lehet elérni. Ender összehúzta a szemét. – Nos. Ez már harmad-boba. És a többi? – Ez több mint egyharmad. Bármi is a descolada-test, képes volt alkalmazkodni és emberi parazitává válni a kolónia megalakulása utáni tíz évben. Tíz év alatt! Ha egyszer képes volt rá, megteheti újra! – Talán anyád nem így véli. – Talán jogomban állna, hogy saját véleményem legyen, nem? A férfi a térdére tette a kezét, hogy megnyugtassa. – Egyetértek. De folytasd! Mi a második ok arra, hogy boba? – Nem engedélyez semmiféle elméleti kutatást. Nincs rendszertan. Nincsenek evolúciós modellek. Ahányszor csak hasonlóval próbálkozom, közli, hogy nyilván nincs elég tennivalóm, és elhalmoz feladatokkal, míg csak azt nem hiszi, feladtam. – De ebből úgy vélem, nem adtad fel. – Erre való a xenobiológia. Nagyszerű, hogy ő tud olyan burgonyát előállítani, ami a lehető legjobban kihasználja a környezet tápanyagait! Csodás, hogy képes olyan amarantot kifejleszteni, hogy a kolónia pusztán tíz hektár megművelésével önellátó! De ez csak molekuláris zsonglörködés! – Ez az életben maradás záloga. – De semmit sem tudunk! Mintha csak az óceán tetején

úsznánk. Nagyon kényelmes, és el lehet úszkálni erre-arra, de fogalmunk sincs róla, vannak-e odalenn cápák! Lehet, hogy már körülöttünk köröznek a cápák, de ő ki se akarja nyitni a szemét! – És a harmadik? – Nem cserél információt a zenadorokkal. Pont. Semmit. És ez az őrület teteje. Mi nem hagyhatjuk el a körülkerített területet. Abszolút semmit sem tudunk ennek a világnak a flórájáról és faunájáról, csak amennyi a kerítésen belül van. Egy cabracsorda és egy kis capim fű, aztán az ettől épp csak kicsit eltérő folyóparti élőhely, és ennyi. Semmit sem tudunk az erdőben élő állatokról, egyáltalán nem cserélünk információt! Mi nem mondunk el nekik semmit sem, és ők, ha netán küldenek nekünk adatot, olvasatlanul kitöröljük. Mintha falat emelt volna maga köré, amin senki sem juthat át. Semmi sem megy be, semmi sem jön ki. – Talán megvan rá az oka. – Nyilván megvan rá az oka! Az őrülteknek mindig megvan rá az okuk! Egyrészt gyűlölte Libót. Gyűlölte! Nem hagyta, hogy Miro beszéljen róla, nem hagyta, hogy játsszunk a gyerekeivel. China éveken át a legjobb barátnőm volt, de nem hagyta, hogy hazahozzam, vagy hogy iskola után átmenjek hozzájuk játszani. És amikor Miro Libóhoz ment tanoncnak, egy évig nem beszélt vele, és nem terített meg neki az asztalnál. Látta, hogy a Szószóló ezt már nehezen hiszi el, azt gondolja, most túloz: – Úgy értem, egy évig. Aznap, amikor elment a Zenador Állomásra, és ténylegesen megkezdte a tanonckodást Libo mellett, hazajött, és Anya nem beszélt vele. Egy árva szót sem, és amikor Miro leült vacsorázni, elvette előle a tányért, elpakolta az evőeszközét, mintha ott sem lenne. Miro ott ült egész étkezés alatt, és csak nézte. Míg csak Apa fel nem kapta a vizet, hogy milyen udvariatlan, és ki nem zavarta.

– És akkor mit csinált, elköltözött? – kérdezte a Szószóló. – Nem. Nem ismeri Mirót! – nevetett fel Ela keserűen. – Nem veszekszik, de nem is adja fel. Sosem vágott vissza Apa szidalmaira, soha. Nem emlékszem rá, hogy valaha haraggal válaszolt volna a haragjára. És Anya... nos, Miro minden este hazajött a Zenador Állomásról, és leült az egyik teríték elé, és Anya minden este elvette a tányérját és az evőeszközét, és Miro csak ült, amíg Apa el nem zavarta. Apa persze egy hét múlva már akkor ordítani kezdett vele, amikor Miro még csak a tányérjáért nyúlt. Apa imádta az egészet, a rohadék, nagyon tetszett neki ez a játék, annyira gyűlölte Mirót, és végre egyszer Anya is az ő oldalán állt, Miro ellen! – És ki adta fel? – Senki sem adta fel. – Ela lenézett a folyóra. Most jött csak rá, milyen rettenetesen hangzik ez az egész, hogy egy idegen előtt szégyeníti meg a családját. De nem volt idegen, nem! Mert Quara újra beszélt, és Grego, bár csak rövid időre, de Grego már szinte normális kisfiúként viselkedett. Nem volt idegen! – Mi lett a vége? – Akkor lett vége, amikor a malackák megölték Libót. Anya annyira gyűlölte. Amikor meghalt, ünneplés gyanánt megbocsátott a fiának. Aznap este, amikor Miro hazaért, már mind megvacsoráztunk, nagyon későre járt. Rettenetes este volt, mindenki úgy félt, a malackák olyan borzalmasnak tűntek, és mindenki úgy szerette Libót... kivéve persze Anyát. Anya ébren megvárta Mirót. Miro megjött, a konyhába ment, leült, és Anya letett elé egy tányért, és szedett neki vacsorát. Nem szólt egy árva szót sem. Miro megette az ételt. Ő sem szólt semmit. Mintha az azt megelőző év meg sem történt volna. Aztán felébredtem az éjszaka kellős közepén, mert hallottam, hogy Miro a WC-ben zokog és hány. Azt hiszem, senki más nem hallotta, és én nem mentem

oda hozzá, mert azt hittem, nem akarja, hogy bárki hallja. Most már úgy gondolom, oda kellett volna mennem hozzá, de túlságosan is féltem. Rettenetes dolgok voltak a családunkban. Ender biccentett. – Oda kellett volna mennem – ismételte meg Ela. – Igen – mondta a Szószóló. – Oda kellett volna menned. Ekkor különös dolog történt. A Szószóló egyetértett vele, hogy akkor éjjel hibát követett el, és amint ezt kimondta, Ela is tudta, hogy igaza van, és hogy jól ítélte meg a dolgot. De mégis, különösképp mintha ez gyógyította volna meg, mintha az, hogy kimondta a hibát, valamiféleképp elég lett volna ahhoz, hogy megtisztítsa a fájdalmától. Most először, mintha megsejtett volna egy szikrányit a szólás hatalmából. Nem a gyónás volt a lényege, nem a vezeklés, a feloldozás, amit a papok kínáltak. Valami egészen másról volt itt szó. Arról, hogy elmesélte, ki volt, és közben rájött arra, hogy már nem az az ember. Hogy hibát követett el, és a hiba megváltoztatta, és most már nem követné el ugyanazt még egyszer, mert valaki más lett, valaki, aki kevésbé félős, valaki, aki együttérzőbb. De ha nem az az ijedt kislány vagyok, aki hallotta, hogy a bátyja szenved, de nem mert odamenni hozzá, akkor ki lehetek? Ám a kerítés alatti rácson átzúduló folyó nem kínált választ. Talán nem is tudhatta meg aznap, kicsoda. Talán elég volt azt tudnia, hogy már nem az, aki volt. De a Szószóló még mindig ott feküdt a füvön, és a nyugatról sötéten hömpölygő felhőket nézte. – Mindent elmondtam, amit csak tudtam – mondta Ela. – Elmondtam, mi volt azokban a fájlokban... a descoladával kapcsolatos információ. Ennyit tudok. – Nem, nem csak ennyit – mondta a Szószóló. – De, higgye el!

– Ezek szerint engedelmeskedtél neki? Amikor anyád azt mondta, ne végezz elméleti munkát, egyszerűen kikapcsoltad az agyad, és azt tetted, amit ő akart? Ela felkuncogott. – Ő azt hiszi! – De téved. – Én tudós vagyok, ha ő nem is az! – Egykor az volt – mondta a Szószóló. – Tizenhárom évesen letette a vizsgáit. – Tudom – mondta Ela. – És megosztotta az információkat Pipóval a halála előtt. – Ezt is tudom. Csak Libót gyűlölte rettenetesen. – Akkor hát áruld csak el, Ela! Mit fedeztél fel az elméleti kutatásaid során? – Nem fedeztem fel egy választ sem. De legalább már a kérdések egy részét tudom. Kiindulásnak az sem rossz, nem? Senki más még csak nem is kérdezősködik. Elég vicces, nem? Miro azt meséli, a framling xenológusok mindig több információért, több adatért nyaggatják őt és Ouandát, és a törvény tiltja, hogy bármi többet megtudjanak. De soha, egyetlen framling xenobiológus sem kérdezett tőlünk semmit sem. Mind csak a saját világuk bioszféráját kutatják, és nem kérdeznek Anyától semmit. Én vagyok az egyetlen, akinek lennének kérdései, de senkit sem érdekel az egész. – Engem érdekel – mondta a Szószóló. – Tudnom kell, mik a kérdések! – Rendben, akkor itt az első. Van egy cabra-csordánk a kerítésen belül. A cabra nem tudja átugrani a kerítést, hozzá sem érnek. Megvizsgáltunk és megjelöltünk minden egyes cabrát a csordában, és tudja, mi a helyzet? Egy árva hím sincs köztük. Mind

nőstények. – Micsoda balszerencse – mondta a Szószóló. – Azt hinné az ember, legalább egy hímet hagytak a kerítésen belül is! – Nem számít – mondta Ela. – Nem is tudom, vannak-e egyáltalán hímek? Az elmúlt öt évben minden egyes felnőtt cabra legalább egyszer megellett. És egyikük sem párzott soha! – Talán klónozódnak – mondta a Szószóló. – Az utód génállománya eltér a szülőétől. Ennyi kutatást sikerült becsempésznem a laboridőbe anélkül, hogy Anya észrevette volna. Valamiféle génkeveredés van. – Hermafroditák? – Nem. Színtiszta nőstények. Egyáltalán nincsenek hím ivarszerveik. Ez fontos kérdésnek számít? A cabra valamiféleképp képes a géncserére, szaporodás nélkül. – Ennek már pusztán a teológiai jelentősége is lenyűgöző! – Ezzel ne vicceljen! – Melyik részével? A tudománnyal vagy a vallással? – Egyikkel sem. Hallani akarja egyáltalán a kérdéseimet? – Igen – mondta a Szószóló. – Akkor ezt hallgassa meg. A fű, amin hever... mi csak gramának hívjuk. Az összes vízikígyó itt kel ki. Olyan kicsik, hogy szabad szemmel szinte látni sem lehet őket. Tövig lerágják a füvet, és egymást is megeszik, és ahogy nőnek, egyfolytában vedlenek. Aztán egyszerre csak, amikor a fű már teljesen nyákos a sok rothadó bőrtől, az összes kígyó bevonul a vízbe, és soha többé ki

sem jönnek. A férfi nem xenobiológus volt. Nem értette meg azonnal, ez mit jelent. – A vízikígyó itt kel ki – magyarázta Ela –, de nem jön ki a vízből, hogy lerakja a tojásait.

– Akkor ezek szerint azelőtt párzanak, hogy bemennének a vízbe. – Jól van, persze, nyilván. Láttam is őket párzani. Nem ez a gond. A gond az, hogy akkor miért vízikígyók? Még mindig nem értette. – Nézze, teljesen alkalmazkodtak a víz alatti élethez. Kopoltyújuk is van, nem csak tüdejük, úszóik; teljességgel úgy fejlődtek ki, hogy a felnőtt életüket a vízben töltsék. De miért fejlődtek volna ki így, ha a földön születnek, a földön párzanak, és a földön szaporodnak? Az. evolúció szempontjából tökéletesen lényegtelen, ami az egyedek szaporodása után történik, kivéve, ha a faj gondozza a kicsinyeit, és meg kell, hogy mondjam, a vízikígyókra ez egészen biztosan nem igaz. Az, hogy a vízben élnek, semmit sem ad hozzá ahhoz a képességükhöz, hogy a szaporodásig életben maradjanak. Akár betekereghetnének a vízbe és meg is fulladhatnának, és az sem számítana, mert már szaporodtak. – Igen – mondta a Szószóló –, most már értem. – De vannak áttetsző kis peték a vízben. Még sosem láttam, hogy a vízikígyók raknák őket, de minthogy a folyóban vagy a közelében nincs még egy olyan állat, ami elég nagy lenne ahhoz, hogy lerakja őket, logikusnak tűnik, hogy a vízikígyó petéi. Épp csak ezek a nagy, áttetsző peték, amik megvannak akár centiméter szélesek is, tökéletesen sterilek. Ott van bennük a tápanyag, minden készen, de nincs bennük embrió. Semmi. Némelyikben ott a gaméta, a sejt génkészletének a fele, készen arra, hogy egy másik fél génkészlethez csatlakozzon, de egyikük sem él. És sosem találtunk vízikígyópetéket a szárazföldön. Az egyik nap sehol semmi, csak a grama, érik, érik, egyre érettebb, aztán a másik nap a grama szárán ott hemzsegnek a kis vízikígyók. Ezt nem találja felderítésre érdemes kérdésnek?

– Számomra spontán keletkezésnek tűnik. – Igen, hát az a helyzet, hogy én szeretnék összeszedni elég információt, hogy kipróbáljak pár alternatív magyarázatot, de Anya nem hagyja. Egyszer megkérdeztem erről a jelenségről, és rám lőcsölte az egész amaranttesztelési folyamatot, hogy ne legyen időm a folyónál kutakodni. És még egy kérdés. Miért van itt ilyen kevés faj? Minden más bolygón, még a szinte kopárnak felfogható bolygókon is, mint Trondheim, több ezer különféle faj él, legalább a vízben. De itt alig egy maréknyi van, amennyire meg tudjuk állapítani. A xingadora az egyetlen madár, amit valaha láttunk. A szívólégy az egyetlen légyfajta. A cabra az egyetlen kérődző, ami a capim füvet eszi. És a cabrán kívül a malackák az egyetlen nagyobb testű állat, amit láttunk. Egyetlenegy fafajta van. Egyetlenegy fűfajta az egész prérin, méghozzá a capim; és az egyetlen társult növénye a tropeça, ez a hosszú inda, ami métereken át tekereg a földön, s a xingadora madár ebből fonja a fészkét. A szívólegyek a folyó szélén termő algát eszik. És a szemetünket. Ennyi. Semmi sem eszi meg a xingadorát. Semmi sem eszi meg a cabrát. – Ez igen kevés – helyeselt a Szószóló. – Lehetetlenül kevés! Több tízezernyi ökológiai szerepkör egyáltalán nincs betöltve! Egyszerűen képtelenség, hogy az evolúció ilyen kopár világot hozott volna létre! – Kivéve, ha valami nagy katasztrófa történt. – Pontosan. – Valami kipusztította az összes fajt, kivéve azt a maroknyit, amelyik képes volt alkalmazkodni hozzá. – Igen – súgta Ela. – Érti? És van rá bizonyíték. A cabrák védekezési mechanizmusa. Ha a közelükbe megy, ha csak megérzik a szagát, a felnőttek körbeveszik a borjakat, fejjel befelé állva, hogy felrúghassák a betolakodókat, és megvédhessék az utódaikat.

– Ezt elég sok csordában élő állatról el lehet mondani. – De mi ellen védekeznek? A malackák teljesen erdei lények, sosem vadásznak a prérin! Bármiféle ragadozó kényszerítette is a cabrákat arra, hogy kifejlesszék ezt a védekezésmódot, kihalt. És nem is túl régen; talán az elmúlt százezer év során, de legfeljebb csak egymillió éve. – És jelentős meteorbecsapódásnak nincs nyoma az elmúlt húszmillió évből – tette hozzá a Szószóló. – Nincs hát. Ráadásul az a fajta katasztrófa a nagy állatokat és növényeket pusztítaná el elsősorban, és több száz kisebbet hagyna meg, vagy talán elpusztítaná az összes szárazföldi életformát, és csak a tengerieket hagyná meg. De a föld, a tenger, minden le lett csupaszítva, és mégis megmaradt néhány nagytestű élőlény. Nem, én azt hiszem, egy betegség volt az. Egy olyan betegség, ami minden faji korlátot átlépett, és minden élőlényhez képes volt alkalmazkodni. Természetesen most már nem vennénk észre a betegség jelenlétét, mert az életben maradt fajok már alkalmazkodtak hozzá. Számukra már az élet része. Csak akkor fedeznénk fel a kórt, ha... – Ha mi magunk is elkaptuk – mondta a Szószóló. – A descolada. – Érti már? Minden a descoladához kanyarodik vissza. A nagyszüleim rájöttek, hogy akadályozhatják meg, hogy az emberek belepusztuljanak, de a legösszetettebb génmanipulációk kellettek hozzá. A cabra, a vízikígyók, ők is megtalálták az alkalmazkodás módját, de azt hiszem, nem ellenanyagot szednek. A furcsa szaporodási rendellenességek, az ökoszisztéma kiüresedettsége, az egész a descolada-testekhez visz vissza minket, és Anya nem hagyja, hogy megvizsgáljam őket! Nem hagyja, hogy tanulmányozzam, mik lehetnek, hogy működnek, hogy

kapcsolódhatnak a... – A malackákhoz. – Igen, persze, de nem csak hozzájuk, az összes állathoz... A Szószólón látszott, hogy alig tudja elfojtani az izgalmát. Mintha Ela valami nagyon bonyolult dolgot magyarázott volna meg. – Pipo halálának éjjelén zárolta az összes olyan fájlt, amin akkor dolgozott, és zárolta az összes olyan fájlt is, ami a descoladakutatást tartalmazta. Bármit mutatott is Pipónak, annak csak a descolada-testekhez lehetett köze, és a malackákhoz... – Akkor zárolta a fájlokat? – kérdezte Ela. – Igen. Igen! – Akkor igazam van, nem? – De igen – mondta a férfi. – Köszönöm! Sokkal többet segítettél, mint hinnéd! – Akkor ezt azt jelenti, hogy nemsoká beszélni fog Apa haláláról? A Szószóló óvatosan végigmérte. – Te igazából nem azt szeretnéd, ha apádról beszélnék. Te azt szeretnéd, hogy anyádról beszéljek. – Ő még nem halt meg. – De te is tudod, hogy semmiféleképp nem beszélhetek Marcosról anélkül, hogy megmagyaráznám, miért vette el Novinhát, és miért maradtak házasok egészen a haláláig. – Igen. Azt akarom, hogy kerüljön napvilágra az összes titok! Azt akarom, hogy oldja fel a fájlok zárolását! Nem akarom, hogy bármi is rejtve maradjon! – Nem tudod, mit szeretnél – mondta a Szószóló. – Nem tudod, mekkora fájdalmat fog okozni, ha fény derül az összes titokra!

– Nézze csak meg a családomat, Szószóló! – válaszolta Ela. – Hogy okozhatna az igazság több fájdalmat annál, mint amit a titkok eddig okoztak? A férfi rámosolygott, de nem volt a mosolyában cseppnyi öröm sem. Szeretetteljes volt – kicsit tán szánakozó. – Igazad van – mondta –, tökéletesen igazad van, de lehet, hogy ezt nehezedre esik majd belátnod, amikor végighallgatod az egész történetet. – Már ismerem az egész történetet, amennyire csak ismerni lehet! – Mindenki ezt hiszi, és mindenki téved. – Akkor mikor fog beszélni? – Amint lehet. – És miért nem most rögtön? Még ma? Mire vár még? – Semmit sem tehetek, amíg nem beszéltem a malackákkal. – Most viccel, ugye? Senki sem beszélhet a malackákkal, csak a zenadorok. Ez a kongresszusi rendelet. Senki sem kerülheti meg! – Tudom – mondta a Szószóló. – Ezért lesz olyan nehéz... – Nem nehéz, lehetetlen! – Talán – mondta a férfi. Felállt, és Ela is felkelt. – Ela, rengeteget segítettél nekem! Mindent elárultál nekem, amit csak reményeim szerint megtudhattam tőled. Épp, ahogy Olhado tette. De neki egyáltalán nem tetszett, hogy mihez kezdtem mindazzal, amit tanított nekem, és most azt hiszi, elárultam. – Ő még csak gyerek. Én tizennyolc vagyok! A Szószóló bólintott, aztán a vállára tette a kezét, és megszorította. – Akkor minden rendben. Barátok vagyunk. Ela szinte biztos volt benne, hogy ebben van egy adag irónia. Irónia, és talán egy kis könyörgés.

– Igen – helyeselt. – Barátok vagyunk. Mindig! A férfi ismét bólintott, aztán megfordult, ellökte a csónakot a parttól, és utána gázolt a nádak közt a sárban. Amint a csónak már szabadon lebegett, belemászott, és evezőt fogott. Evezni kezdett, aztán felnézett Elára, és elmosolyodott. A lány visszamosolygott rá, de a mosoly sem tudta átadni, milyen jól érzi magát, milyen tökéletesen megkönnyebbülten. A férfi mindent meghallgatott, mindent megértett, és mindent jóra fordít majd. Ela hitt benne, olyan tökéletesen hitt benne, hogy fel sem fogta, ebből fakadt hirtelen jött öröme. Csak azt tudta, hogy egy órát töltött a Holtak Szószólójával, és most sokkal elevenebbnek érezte magát, mint évek óta bármikor. Megkereste a cipőjét, felvette, és hazasétált. Novinha még mindig a Biológus Állomáson volt, de Ela aznap délután már nem akart dolgozni. Haza akart menni, vacsorát főzni, és az mindig magányos munka volt. Remélte, senki sem akar beszélni vele. Remélte, nem vár rá semmi olyan gond, amit neki kéne megoldania. Hadd maradjon meg örökre ez a boldogság! De alig pár perce lehetett otthon, amikor Miro robbant be a konyhába. – Ela – kezdte –, láttad a Holtak Szószólóját? – Igen – válaszolta a lány. – A folyón. – A folyón hol? Ha elárulja neki, hol találkoztak, Miro tudni fogja, hogy nem csak véletlenül futottak össze. – Miért? – kérdezte. – Figyelj, Ela, most nincs idő gyanakodni, kérlek! Meg kell találnom! Hagytunk neki üzenetet, de a számítógép nem találja... – A folyón evezett épp haza. Nemsokára talán otthon is lesz. Miro kirohant a konyhából a nappaliba. Ela hallotta, hogy a

terminálon pötyög. Aztán visszajött. – Kösz – mondta. – Ne várj vacsorára! – Mi ilyen sürgős? – Semmi... – Olyan nevetséges volt, hogy Miro azt mondja, semmi, amikor láthatóan nagyon fel volt dúlva és sietett, hogy mind a ketten elnevették magukat. – Rendben – mondta Miro –, nem semmi, hanem valami, de olyasvalami, amiről nem beszélhetek, rendben? – Rendben! – De nemsokára minden titkodra fény derül, Miro! – Csak azt nem értem, miért nem kapta meg az üzenetünket. Úgy értem, a számítógép kereste. Nincs már a fülében az az implantátum? A számítógépnek el kellett volna érnie! De persze lehet, hogy kikapcsolta. – Nem – mondta Ela –, világított. Miro félrebiccentette a fejét, és hunyorogva végigmérte. – Nem láthattad azt a parányi kis piros fényt a fülében lévő implantátumban, ha a folyó közepén evezgetett! – Partra szállt. Beszélgettünk. – Miről? Ela elmosolyodott. – Semmiről! – mondta. Miro visszamosolygott rá, de azért elégedetlennek tűnt. Ela megértette. Az rendben van, ha te titkolsz dolgokat előlem, de az nincs rendben, ha nekem vannak titkaim, mi, Miro? De a bátyja nem szállt vitába vele. Túlságosan is sietett. Meg kellett keresnie a Szószólót, és nem ér vissza vacsorára sem. Elának volt egy olyan érzése, hogy a Szószóló sokkal hamarabb beszélhet a malackákkal, mint hitte volna. Egy pillanatra szinte szárnyalt. A várakozásnak nemsokára vége! Aztán a szárnyalás elmúlt, és valami más vette át a helyét. Émelygő félelem. A rémálom, ahogy China papája, Libo holtan

hevert a domboldalon, miután a malackák darabokra tépték. Csak ezúttal nem Libo volt az, ahogy Ela mindig is elképzelte a rettenetes jelenetet. Hanem Miro. Nem, nem is Miro. A Szószóló. A Szószólót kínozták halálra. – Nem! – suttogta. Aztán megborzongott, és a rémálom eltűnt a gondolatai közül. Tovább próbálgatta a fűszereket, és ízesítette a tésztát, hogy ne csak egyszerű amarantragacs íze legyen.

14 Renegátok

LEVÉLEVŐ: Ember azt mondja, hogy amikor a fivéreitek meghalnak, a földbe ássátok őket, és aztán erre a földre építetek magatoknak házat. (Nevet.) MIRO: Sosem építünk oda, ahová embereket temettünk! LEVÉLEVŐ (egész megdermed feldúltságában): De hát akkor semmi hasznotokra nincsenek a halottak?!

(Ouanda Quenhatta 103:0:1969:4:13:111)

#

Figueira

Mucumbi,

Párbeszéd-leirat,

#

Ender arra számított, hogy gondot fog okozni a kapun való átjutás, de Ouanda csak rátette a tenyerét a dobozra, Miro kinyitotta a kaput, és mindhárman átsétáltak rajta. Senki nem akadályozta meg őket. Csak arról lehetett szó, amire Ela is utalt – senki sem akart kimenni a telepről, nem volt hát szükség valódi biztonsági rendszerre. Hogy ez vajon azt jelentette, hogy az emberek beérték azzal, hogy Milgrében maradjanak, vagy hogy féltek a malackáktól, esetleg annyira utálták a bezártság gondolatát, hogy úgy tettek, mintha a kerítés nem is létezne, azt Ender nem tudta eldönteni. Ouanda és Miro is nagyon feszültek voltak, már-már féltek. Ez persze érthető is volt, elvégre a Kongresszus szabályait megszegve

hozták ki őt ide. Ender sejtette, hogy ennél többről van itt szó. Miro feszültségében volt valami várakozás, sietség; lehet, hogy félt, de ugyanakkor látni is akarta, mi történik, ment volna mihamarabb. Ouanda kimérten lépdelt mögötte, és a hidegsége nem csak félelmet, de ellenségességet is rejtett. A lány nem bízott benne. Endert egyáltalán nem lepte meg, amikor a lány belépett a kapuhoz legközelebb álló hatalmas fa mögé, és megvárta, hogy Miro és Ender kövessék. Ender látta, hogy Miro arcán egy pillanatra ingerültség fut át, de aztán már vissza is tért az önuralma. Tökéletesen hűvös, semleges maszk volt az arca. Ender azon kapta magát, hogy a Hadiiskolában megismert fiúkhoz hasonlítgatja Mirót, és azt nézi, hogy állná meg a helyét fegyvertársként. Arra jutott, Miro alighanem jól szerepelt volna. Ouanda is, bár más miatt. Ő saját magát tartotta felelősnek, bármi történt is, hiába volt Ender felnőtt, és jóval idősebb nála. Ouanda egyáltalán nem hajolt meg előtte. Bármitől félt is, az nem a hatalom volt. – Itt? – kérdezte Miro higgadtan. – Vagy sehol – mondta Ouanda. Ender kényelmesen leült a fa tövébe. – Ez Turkász fája, ugye? – kérdezte. Nyugodtan fogadták a kérdést, de a pillanatnyi hallgatásuk elárulta, hogy igen, sikerült meglepnie őket azzal, hogy tudott valamit arról a múltról, amit láthatóan a sajátjuknak véltek. Lehet, hogy csak egy framling vagyok, mondta magában Ender, de nem kell tudatlannak lennem. – Igen – válaszolta Ouanda. – Ő az a totem, akitől a legtöbb... közvetlen utasítást kapják. Mostanában, úgy az elmúlt hét-nyolc évben. Sosem hagyják, hogy lássuk azokat a szertartásokat, amikor

az ősökkel beszélnek, de úgy véljük, részét képezi, hogy csiszolt farudakkal ütik a fákat. Néha hallani lehet éjszaka. – Rudakkal? Lehullott faágakból készítik? – Feltételezhetően. Miért? – Mert nincsenek se kő-, se fémszerszámaik, hogy maguk vághassák ki, nem? Ráadásul, ha a fákat imádják, akkor aligha fogják kivágni őket! – Nem hisszük, hogy a fákat imádják. Ezek totemek. A halott ősöket jelképezik. El... elültetik őket a holttestekben. Ouanda akart itt megállni, hogy beszéljen vele vagy kikérdezze, de Endernek esze ágában sem volt hagyni, hogy a lány – vagy Miro – azt higgye, ők irányítják a kirándulást. Ender maga akart beszélni a malackákkal. Egyetlen beszédre sem készült más elképzeléseit követve, és nem most tervezett ezen változtatni. Ráadásul olyan információ birtokában volt, amivel a többiek nem rendelkeztek. Ismerte Ela elméletét. – És máshol? – kérdezte. – Ültetnek máshol vagy máskor fákat? Összenéztek. – Még nem láttunk rá példát – mondta Miro. Ender nem csak kíváncsiskodott. Még mindig azon járt az esze, amit Ela mesélt a szaporodási rendellenességekről. – És a fák maguktól is nőnek? Vannak magoncok és csemeték az erdőben elszórtan? Ouanda megrázta a fejét. – Nincs igazán bizonyítékunk arra nézve, hogy a holttestek mellüregén kívül máshová is ültetnének fákat. Legalábbis minden általunk ismert fa igen öreg, kivéve itt ezt a hármat. – Négyet, ha nem sietünk! – jegyezte meg Miro. Ó. Szóval ez volt kettejük közt a feszültség oka, gondolta

Ender. Miro azért sietett volna annyira, hogy megakadályozza, hogy egy újabb malackát használjanak egy újabb fa táptalajául. Ouanda valami egészen más miatt idegeskedett. Most már eleget megmutattak magukból; most már hagyhatta Ender, hogy nekilássanak kifaggatni. Kihúzta magát, és hátrabillentette a fejét. Felnézett a fölöttük magasodó fa leveleire, a széttáruló ágakra, a fotószintézis halványzöldjére, ami minden világ evolúciójának egy irányba tartását, elkerülhetetlenségét mutatta. Ez volt Ela paradoxonjainak a szívében: az evolúció ezen a világon is nyilvánvalóan azok között a keretek között mozgott, nem is túl szélsőségesen, amit a xenobiológusok a Száz Világ mindegyikén megfigyeltek, de valahol mégis megtört a mintája, összeomlott a rendszer. A malackák a közé a pár tucat faj közé tartoztak, akik túlélték ezt az összeomlást. Valóban a descolada volt az? És hogyan alkalmazkodtak hozzá a malackák? Fordítani akart egyet a beszélgetésen, megkérdezni, hogy miért is vannak itt, a fa mögött. Azzal megnyitná az utat Ouanda kérdései előtt. De ebben a pillanatban, ahogy hátravetett fejjel ült, és a világoszöld levelek lágyan ringatóztak fölötte a szinte észrevehetetlen szellőben, erős déja vu tört rá. Nézett már fel erre a lombkoronára. Nem is olyan régen. De hát az lehetetlen! Trondheimen nem nőttek nagy fák, és a milagrei telepen belül sem volt egy sem. Miért volt ilyen ismerős az érzés, ahogy a napfény áthatolt a levelek között? – Szószóló – mondta Miro. – Igen? – Ender hagyta, hogy visszarángassák pillanatnyi ábrándozásából. – Nem akartuk kihozni ide – kezdte Miro határozottan, és a teste úgy fordult Ouanda felé, hogy Ender azonnal értette belőle, Miro valójában ki akarta hozni, csak azért vette bele magát is

Ouanda vonakodásába, hogy mutassa a lánynak, ők ketten egyek. Szerelmesek vagytok egymásba, mondta Ender magában. És ma este, ha Marcao haláláról beszélek, el kell mondanom nektek, hogy féltestvérek vagytok. Közétek kell vernem a vérfertőzési tabu ékét. És biztos meggyűlöltök érte. – Látni fog... némi... – Ouanda nem bírta rávenni magát, hogy kimondja. Miro elmosolyodott: – Mi csak Megkérdőjelezhető Tevékenységeknek hívjuk. Véletlenszerűen kezdődtek, még Pipo. idején. De Libo már szándékosan csinálta, és mi is folytatjuk a munkáját. Óvatosan, fokozatosan. Nem csak úgy megszegtük a kongresszusi törvényeket. Inkább arról van szó, hogy válsághelyzetek adódtak, és segítenünk kellett. Pár évvel ezelőtt például a malackák nem találtak elég maciót, azt a kéregrágó lárvát, ami a fő táplálékuk volt... – Először ezt mondod el neki? – kérdezte Ouanda. Nocsak, gondolta Ender. A lánynak nem olyan fontos, hogy fenntartsa a szolidaritás látszatát, mint Mirónak. – Részint azért van itt, hogy Libo haláláról beszéljen – mondta Miro. – És ez történt közvetlenül előtte. – Nincs bizonyítékunk rá, hogy ok-okozati összefüggés... – Hadd fedezzem fel én az ok-okozati összefüggéseket! – szólt közbe halkan Ender. – Meséld el, mi történt, amikor a malackák éhezni kezdtek! – A nőstények éheztek, azt mondták – folytatta Miro Ouanda idegességét figyelmen kívül hagyva. – Tudja, a hímek gyűjtik az ételt a nőstényeknek és a kölyköknek, és nem jutott belőle mindenkinek. Egyre csak arra utalgattak, hogy háborúzniuk kell. És hogy alighanem mind meghalnak. – Miro megrázta a fejét. – Szinte

már boldognak tűntek, mikor erről volt szó! Ouanda felállt. – Még csak meg sem ígérte! Semmit sem ígért meg! – Mit kellene megígérnem? – kérdezte Ender. – Hogy nem... nem hagyja, hogy ez... – Hogy nem árullak el titeket? – kérdezte Ender. Ouanda biccentett, bár láthatóan nem tetszett neki a gyerekes megfogalmazás. – Semmi ilyesmit nem ígérek meg – mondta Ender. – Nekem az a dolgom, hogy beszéljek! A lány Miróhoz fordult. – Látod?! Miro viszont riadtnak tűnt. – Nem mondhatja el! Akkor lezárják a kaput! Soha többé nem engednek át! – És más munka után kell néznetek? – kérdezte Ender. Ouanda megvetően végigmérte. – Maga szerint a xenológia ennyi volna? Csak egy munka? Az ott, az erdőben egy másik értelmes faj! Ramanok, nem varelsék, és meg kell ismernünk őket! Ender nem válaszolt, de nem vette le a tekintetét a lány arcáról. – Olyan ez, mint A Boly Királynője és a Hegemón – mondta Miro. – A malackák olyanok, mint a hangyok. Csak kisebbek, gyengébbek, primitívebbek. Tanulmányoznunk kell őket, igen, de ez nem elég! A vadállatokat lehet tanulmányozni úgy is, hogy nem érdekel, ha az egyik felfordul, vagy ha megeszik, de ők... ők olyanok, mint mi magunk. Nem lehet csak úgy tanulmányozni az éhségüket, megfigyelni, ahogy háború pusztítja őket; ismerjük őket, és... – Szeretitek őket – mondta Ender.

– Igen! – Vetette oda Ouanda dacosan. – De ha itthagynátok őket, ha nem is jártatok volna köztük, akkor nem tűnnének el, ugye? – Nem – mondta Miro. – Mondtam neked, hogy olyan lesz, mint a bizottság! – mondta Ouanda. Ender nem is törődött vele. – Mibe kerülne nekik, ha elmennétek? – Mintha... – Miro kereste a szavakat – ...mintha visszamehetne a Földre, jóval a fajirtás előttre, jóval az űrutazás előttre, és azt mondaná nekik, felszállhattok a csillagok közé, benépesíthettek más világokat! Aztán mutatna nekik ezernyi apró kis csodát. Fényt, amihez elég egy kapcsolót elfordítani. Acélt. Egyszerű dolgokat... víztárolásra alkalmas fazekakat. Földművelést. És látnák, és tudnák, hogy mi mindenre képes, és tudnák, hogy ők is képesek ilyenné válni, ők is képesek mindarra, amire ön. Mit mondanának? Vigye innen ezt a sok vackot, ne mutassa meg, hadd éljük a magunk borzalmas, kegyetlen, rövid kis életét, hadd várjuk ki, amíg a törzsfejlődés velünk is eljut idáig! Nem! Azt mondják, adjatok, tanítsatok, segítsetek! – És ti azt mondjátok, nem tehetjük, és ott hagyjátok őket. – Már nem lehet! – mondta Miro. – Nem érti? Már látták a csodákat! Már látták, hogy iderepültünk! Látták, hogy magasak vagyunk és erősek, varázsszerszámaink vannak, és olyasmiket tudunk, amikről ők még csak nem is álmodtak előtte! Már késő lenne elbúcsúzni tőlük és magukra hagyni őket! Már tudják, mi minden lehetséges! És minél tovább maradunk, annál több mindent próbálnak megtanulni, és minél több mindent tudnak, annál jobban látjuk, mennyit segített nekik a tanulás, és ha van önben bármiféle együttérzés, meg kell értenie, hogy ők is... ők is...

– Emberek. – De legalábbis ramanok. Ők a mi gyermekeink, nem érti? Ender elmosolyodott. – „Melyiketek ad fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle?”16 [16 Máté evangéliuma 7.9] Ouanda biccentett. – Pontosan. És a Kongresszus szabályzata szerint csak köveket adhatnánk nekik. Akkor is, ha rengeteg kenyerünk van! Ender felállt: – Akkor menjünk! Ouanda még nem volt kész. – De nem ígérte meg... – Olvastad A Boly Királynője és a Hegemónt? – Én olvastam – mondta Miro. – El tudod képzelni, hogy bárki, aki a Holtak Szószólójának mondja magát, képes lenne bármi olyasmit tenni, ami ártana ezeknek a kicsiknek, ezeknek a pequeninóknak? Ouanda idegessége láthatóan enyhült, de az ellenségessége mit sem csitult. – Simulékony egy alak maga, Senhor Andrew, a Holtak Szószólója, és nagyon ravasz. Őt a Boly Királynőjére emlékezteti, nekem meg a Szentírásból idézget! – Mindenkivel azon a nyelven beszélek, amit megért – válaszolta Ender. – Ez nem simulékonyság. Ez az érthetőség. – Akkor hát azt teszi, amit jónak lát! – Amennyiben az nincs a malackák kárára. Ouanda felhorkant. – A maga megítélése szerint! – Más megítélését aligha használhatom! – Ender otthagyta, kisétált a szétterülő ágak árnyékából, és a dombtetőn várakozó erdő felé indult. A két fiatal követte. Futniuk kellett, hogy beérjék.

– El kell mondanom – zihálta Miro –, hogy a malackák látni akarták. Azt hiszik, ön ugyanaz a szószóló, aki A Boly Királynője és a Hegemónt írta. – Olvasták? – Ami azt illeti, egész alaposan beillesztették a vallásukba. Szent könyvként bánnak azzal a nyomtatott példánnyal, amit kihoztunk nekik. És most azt állítják, hogy maga a Boly Királynője beszél hozzájuk. Ender ránézett. – És mit mond? – kérdezte. – Hogy ön az igazi Holtak Szószólója. És hogy itt van önnél a Boly Királynője. És hogy el fogja hozni, hogy velük élhessen, és mindent megtanítson nekik a fémekről, és... csupa őrültséget. Az a legrosszabb, hogy ilyen lehetetlen elvárásokkal vannak ön iránt! Lehet, hogy ez csak egyszerű vágyakozás volt a részükről, ahogy Miro nyilván hitte, de Ender tudta, hogy a Boly Királynője beszélt valakivel a gubójából. – És mit mondanak, hogyan beszél velük a Boly Királynője? Ouanda most már a másik oldalán lépdelt. – Velük nem beszél, csak Turkásszal. És Turkász beszél velük. Ez az egész a totemrendszerük része. Mindig próbáltunk az ő szabályaik szerint játszani, és úgy tenni, mintha mi is elhinnénk. – Milyen lekezelő részetekről – mormolta Ender. – Ez a standard antropológiai módszer – válaszolta Miro. – Annyira leköt titeket, hogy úgy tesztek, mintha hinnétek nekik, hogy esélyetek sincs rá, hogy esetleg tanuljatok tőlük valamit! Egy pillanatra lemaradtak, úgyhogy Ender végül egyedül lépett be az erdőbe. Aztán futva beérték. – Az egész életünket annak szenteltük, hogy minél többet

megtudjunk róluk! – mondta Miro. Ender megállt. – De nem tőlük! Épp csak beértek a fák közé, és a pettyesen szűrt napfényben kiismerhetetlen volt az arcuk. De Ender tudta, miről árulkodnának a vonásaik. Ingerültség, dac, megvetés – hogyan merészeli ez a képzetlen idegen kétségbe vonni a szakmai hozzáállásukat? Hát így. – Kulturálisan a szívetek mélyéig felsőbbrendűnek vélitek magatokat. Azért csináljátok csak a Megkérdőjelezhető Tevékenységeket, hogy segítsetek a malackáknak, de arra esélyt sem hagytok, hogy esetleg észrevegyétek, ha ők taníthatnának valamit nektek. – Például mit? – csattant fel Ouanda. – Hogy hogyan kell meggyilkolni a legnagyobb jótevőjüket, hogyan kell halálra kínozniuk, miután megmentette több tucat nőstényük és gyermekük életét? – Akkor meg miért tűritek el? Miért segítetek nekik azután is, amit tettek? Miro Ouanda és Ender közé siklott. Védeni próbálja, gondolta Ender, vagy megakadályozni, hogy a lány felfedje a gyengeségét? – Nekünk ez a szakmánk. Megértjük a kulturális különbségeket, bár elmagyarázni nem tudjuk... – Megértitek, hogy a malackák állatok, és éppúgy nem ítélitek el őket Libo és Pipo meggyilkolásáért, ahogy a cabrát sem ítélnétek el azért, mert lerágja a capimot. – Pontosan – mondta Miro. Ender elmosolyodott. – Ezért nem fogtok tőlük soha semmit megtanulni. Mert úgy gondoltok rájuk, mint az állatokra. – Úgy gondolunk rájuk, mint ramanokra – mondta Ouanda, és

Miro elé furakodott. Láthatóan nem érdekelte, hogy megvédjék. – Úgy bántok velük, mintha nem lennének felelősek a cselekedeteikért – mondta Ender. – A ramanok felelősek azért, amit tesznek! – És akkor most mihez kezd? – kérdezte Ouanda maró gúnnyal. – Bejön, és bíróság elé állítja őket? – Hadd mondjak annyit: a malackák többet megtudtak rólam a halott Turkásztól, mint ti ketten abból, hogy itt vagyok veletek! – Ez mit akar jelenteni? Hogy ön lenne az eredeti szószóló? – Miro láthatóan az elképzelhető legnevetségesebb felvetésként kezelte a dolgot. – És gondolom, tényleg eldugott egy rakat hangyot is azon az űrhajón, ami ott kering Lusitania körül, és bármikor lehozhatja őket, és... – Azt jelenti – szakította félbe Ouanda –, hogy ez az amatőr azt hiszi, felkészültebben bánna a malackákkal, mint mi tesszük. És ami engem illet, nekem ez épp elég bizonyíték arra, hogy sosem lett volna szabad beleegyeznünk, hogy elhozzuk... Ebben a pillanatban Ouanda elhallgatott, mert egy malacka bukkant elő az aljnövényzetből. Kisebb volt, mint Ender várta. A szaga, bár nem volt egyértelműen kellemetlen, határozottan erősebb volt, mint Jane számítógépes szimulációja alapján sejtette. – Már késő – mormolta Ender. – Azt hiszem, már találkoztunk is! A malacka arckifejezése, már ha volt neki, tökéletesen kiismerhetetlen volt Ender számára. Miro és Ouanda viszont megértettek valamit a testtartásából. – Megdöbbent – mormolta Ouanda. Azzal, hogy Ender tudtára adta, hogy tud valamit, amit a férfi nem, voltaképp helyre tette. Nem is volt ezzel semmi baj. Ender tudta, hogy ebben újonc. De remélte, hogy legalább egy kicsit kizökkentette a két fiatalt a

megszokott, soha meg nem kérdőjelezett gondolatmenetükből. Egyértelmű volt, hogy régóta megalapozott minták szerint dolgoznak. Ha azt akarta, hogy valóban a segítségére legyenek, meg kellett törniük a szokott módszereket, és új következtetésekre kellett jutniuk. – Levélevő – mondta Miro. Levélevő nem vette le a tekintetét Enderről. – Holtak Szószólója – mondta. – Elhoztuk – mondta Ouanda. Levélevő megfordult, és eltűnt a bokrok között. – Ez mit jelent? – kérdezte Ender. – Hogy elment? – Azt mondja, még nem jött rá magától? – kérdezte Ouanda. – Akár tetszik, akár nem – válaszolta Ender –, a malackák beszélni akarnak velem, s én beszélni fogok velük. Azt hiszem, nagyobb sikerrel járunk, ha segítetek megérteni, mi folyik itt. Vagy ti sem értitek? Látta, ahogy az ingerültségükkel küzdenek. Aztán Ender megkönnyebbülésére Miro döntött. Ahelyett, hogy sértett gőggel válaszolt volna, egyszerűen, nyugodtan szólalt meg. – Nem. Nem értjük. Még mindig találós kérdésesdit játszunk a malackákkal. Ők kérdeznek minket, mi kérdezzük őket, és amennyire csak lehet, sem mi, sem ők nem árulunk el semmit. Még csak fel sem tehetjük azokat a kérdéseket, amikre valóban kíváncsiak vagyunk, mert tartunk tőle, hogy azzal túl sok mindent elárulnánk saját magunkról. Ouandának esze ágában sem volt megszívlelni Miro döntését, és együttműködni Enderrel. – Többet tudunk, mint amennyit maga húsz év alatt összeszedne – válaszolta. – És elment a józan esze, ha azt hiszi, hogy egy tízperces erdei eligazítás után mindet tudni fog róluk,

amit mi tudunk! – Nem is kell mindent tudnom, amit ti tudtok – válaszolta Ender. – Úgy véli? – kérdezte Ouanda. – Mivel ott lesztek velem – mosolyodott el Ender. Miro félreértette a mosolyt, és bóknak vette. Visszamosolygott. – Nos, a következőket tudjuk, és ez nem sok. Levélevő nem biztos, hogy örült, hogy látta. Van egy kis viszály közte és egy másik malacka, Ember között. Amikor azt hitték, hogy nem hozzuk ki ide, Levélevő biztos volt benne, hogy ő nyert. Most elvettük a győzelmét. Talán megmentettük Ember életét. – És eljátszottuk Levélevőét? – kérdezte Ender. – Ki tudja? Nekem az a megérzésem, hogy Ember élete volt a tét, de Levélevőé nem az. Levélevő csak azt akarja elérni, hogy Ember kudarcot valljon, ő maga nem próbál meg sikert elérni. – De nem tudjátok. – Ez is olyasmi, amit sosem kérdezünk meg – mosolyodott el Miro újfent. – És igaza van, annyira megszoktuk már, hogy általában észre sem vesszük, hogy nem kérdezünk. Ouanda dühös volt. – Igaza van? Még nem is látott minket munka közben, de hirtelen jogában áll megkritizálni... De Endert nem érdekelte, hogy veszekednek, elindult arra, amerre Levélevő ment, és hagyta, hogy kövessék, ha akarják. Rögtön elindultak utána, későbbre hagyták a vitát. Amint Ender biztos volt benne, hogy már megint vele vannak, újra kérdezgetni kezdte őket. – Ezek a Megkérdőjelezhető Tevékenységek, amiket végeztetek... – kérdezte gyaloglás közben – ...új ételt vezettetek be az étrendjükbe?

– Megtanítottuk nekik, hogyan ehetik meg a merdonagyökereket – mondta Ouanda. Kurta volt és hivatalos, de legalább már válaszolt a kérdésre. Nem hagyta, hogy kimaradjon ebből a láthatóan igen fontos találkozásból a malackákkal, csak azért, mert dühös. – Hogy az áztatással és a napon való szárítással hogyan semlegesíthetik a ciántartalmat. Ez volt a rövidtávú megoldás. – A hosszútávú megoldás Anya egyik elvetett amarantkísérlete volt – mondta Miro. – Sikerült egy olyan amarant-változatot előállítania, ami olyan jól alkalmazkodott a lusitaniai viszonyokhoz, hogy az már nem volt igazán használható emberi fogyasztásra. Túl sok lusitaniai fehérjeszerkezet, túl kevés földi. De nagyjából megfelelőnek hangzott a malackák számára. Rávettem Elát, hogy adjon pár kidobásra ítélt példányt, anélkül, hogy tudta volna, milyen fontos. Ne áltasd magad azzal kapcsolatban, hogy Ela mit tud, és mit nem, mondta magában Ender. – Libo odaadta nekik, és megtanította őket, hogyan ültessék el. Aztán, hogy hogyan őröljék meg, készítsenek belőle lisztet, és süssenek kenyeret. Pokoli íze van, de most először ők dönthettek róla, mit és mennyit esznek. Azóta is kövérek és pimaszok. Ouanda hangja keserűen csengett. – De rögtön az után megölték Apát, hogy az első kenyereket felvitték a nőstényekhez. Ender pár pillanatig csendben ballagott, próbálta megérteni a dolgot. A malackák megölték Libót, közvetlenül miután megmentette őket az éhínségtől? Elképzelhetetlen, és mégis megesett! Hogyan fejlődhetett ki egy ilyen társadalom, ahol épp azokat ölték meg, akik a legtöbbet tettek a fennmaradásáért? Pont az ellenkezőjét kellett volna tenniük: az értékes egyedeket meg

kellett volna jutalmazniuk, még több alkalmat kellett volna nyújtaniuk a szaporodásra. A közösségek így növelték az esélyét annak, hogy csoportként fennmaradjanak. Hogyan maradhattak hát meg a malackák, ha azokat ölték meg, akik a legtöbbet tettek a fennmaradásukért? De az embereknél is volt példa ilyesmire. Ez a két gyerek is, Miro és Ouanda, a maguk Megkérdőjelezhető Tevékenységeivel... jobbak voltak, és hosszú távon bölcsebbek, mint a szabályokat megalkotó Csillagközi Bizottság. De ha elkapták volna őket, elvitték volna az otthonukból egy másik bolygóra – ez már önmagában is felért egy halálos ítélettel, mert mindenki, akit ismertek, rég halott lenne, mire visszatérnének –, és ott bíróság elé állítanák és elítélnék őket. Alighanem börtönbe kerülnének. Sem az elképzeléseik, sem a génjeik nem terjednének, és a társadalom szegényebb lenne. Persze attól, hogy az emberek között is volt erre példa, még nem volt érthető. Ráadásul Miro és Ouanda letartóztatása és bebörtönzése, ha valaha sor kerülne rá, értelmezhető lenne, amennyiben az emberiséget egy közösségnek tekintik, a malackákat pedig az ellenségüknek; értelmezhető lenne, ha valaki úgy vélte, hogy minden, ami a malackák életben maradását szolgálja, az valahogy az emberiség kárára lesz. Akkor nem azért kéne megbüntetni a malackák kultúráját jobbító embereket, hogy a malackákat védjék, hanem hogy megakadályozzák a malackák fejlődését. Ebben a pillanatban Ender már világosan látta, hogy a malackák és az emberek közti érintkezést szabályozó törvények egyáltalán nem a malackák védelmét szolgálták. Arra kellettek, hogy garantálják az emberi hatalmat és felsőbbséget. Ebből a szempontból Miro és Ouanda a Megkérdőjelezhető Tevékenységek végrehajtásával a tulajdon fajuk érdekeit veszélyeztette.

– Renegátok – mondta fennhangon. – Micsoda? – kérdezte Miro. – Mit mondott? – Renegátok. Akik megtagadták a tulajdon népüket, és az ellenséget választották helyette. – Ó – mondta Miro. – Nem vagyunk azok! – csattant fel Ouanda. – Nem tagadtam meg az emberi mivoltomat! – Peregrino püspök szemszögéből nézve szerintem már rég megtagadtuk az emberi mivoltunkat! – mondta Miro. – De ahogy én látom... – kezdte a lány. – Ahogy te látod – mondta Ender a malackák is emberek. Ezért vagy renegát. – Az előbb még azt mondta, állatokként kezeljük a malackákat! – vetette oda Ouanda. – Amikor nem tartjátok őket felelősnek a tetteikért, amikor nem tesztek fel nekik egyenes kérdéseket, amikor megpróbáljátok félrevezetni őket, akkor állatokként kezelitek őket. – Más szóval mondva – fogalmazta meg Miro –, amikor a bizottság szabályai szerint bánunk velük. – Igen – mondta Ouanda. – Igen, így igaz, valóban renegátok vagyunk! – És ön? – kérdezte Miro. – Ön miért renegát? – Ó, engem már rég kivetett magából az emberi faj. Így lett belőlem holtak szószólója. És ezzel meg is érkeztek a malackák tisztására. #

Anya nem ért haza vacsorára, és Miro sem. Elát egyáltalán nem zavarta a dolog. Ha kettejük közül valaki ott volt, megfosztotta Elát a fennhatóságától, és olyankor nem lehetett bírni a kisebbekkel. De

sem Miro, sem Anya nem vette át soha Ela helyét. Senki sem engedelmeskedett Elának, és senki más nem próbált meg rendet tartani. Egyszerűbb volt hát, ha egyikük sem volt otthon. Nem mintha a kicsik most olyan jól viselték volna magukat. Kevésbé dacoltak vele, csak párszor kellett ráordítania Gregóra, hogy ne bökdösse és rugdalja Quarát az asztal alatt. És ma este kivételesen Quim és Olhado is csendesek voltak, nem kezdtek a szokásos civódásba. Csak amikor már végeztek az evéssel. Quim hátradőlt a székén, és gonoszul rámosolygott Olhadóra. – Szóval te vagy az, aki megtanította annak a kémnek, hogy hogyan férkőzhet Anya fájljaihoz! Olhado Elához fordult. – Megint nem csuktad be Quim száját, Ela. Igazán lehetnél rendesebb! – Olhado így, viccelve kérte Ela közbeavatkozását. Quim nem akarta, hogy Olhadónak bárki is segítsen. – Ezúttal Ela sem áll melletted, Olhado! Segítettél annak a sunyi kémnek bejutni Anya fájljaiba, és ez azt jelenti, hogy éppolyan bűnös vagy, mint ő maga! Az a mocsok az ördög szolgája, szóval te is az lettél! Ela látta Olhadón a haragot, és egy pillanatra elképzelte, ahogy Olhado Quim fejéhez vágja a tányérját. De a pillanat elszállt, és Olhado lenyugtatta magát. – Sajnálom – mondta Olhado –, nem direkt csináltam! Megadta magát Quimnek. Beismerte, hogy igaza van. – Remélem – mondta Ela –, ezt úgy értetted, hogy sajnálod, hogy nem direkt csináltad! Remélem, nem azért kértél bocsánatot, mert segítettél a Holtak Szószólójának! – Még szép, hogy azért kért bocsánatot, mert segített a kémnek! – fortyant fel Quim. – Ugyanis – folytatta Ela – minden tőlünk telhető segítséget

meg kellene adnunk a Szószólónak! Quim talpra ugrott, és áthajolt az asztalon, hogy a képébe ordítson. – Hogy mondhatsz ilyet! Megsértette Anya magánszféráját, kiderítette a titkait, épp hogy... Legnagyobb megdöbbenésére Ela is talpra ugrott. Visszalökte az öccsét a székébe, ordított vele, túlkiabálta. – Legalább felerészben Anya titkai tehetnek róla, hogy ez a ház meg van mérgezve! Anya titkaitól vagyunk mind betegek, őt magát is beleértve! Talán az egyetlen módja annak, hogy jobbá tegyük a dolgokat, ha ellopjuk Anya összes titkát, és kivisszük őket a fényre, ahol végezhetünk minddel! – Abbahagyta az ordítást. Quim és Olhado is ott álltak előtte, a hátsó falhoz szorultak, mintha a szavai golyók lettek volna, amikkel kivégezte őket. Ela halkan folytatta. – Ami engem illet, a Holtak Szószólója kínálja az egyetlen esélyt arra, hogy újra család lehessünk. És csak Anya titkai állnak az útjába. Így hát ma elmondtam neki mindent, amit csak arról tudok, mi van Anya fájljaiban, mert minden kis igazságszilánkot meg akarok adni neki, amit csak tudok. – Akkor te vagy a legocsmányabb áruló mind közül! – mondta Quim. Remegett a hangja, mint aki mindjárt sírva fakad. – Szerintem meg a Holtak Szószólójának segíteni az egyetlen hű cselekedet – válaszolta Ela. – Az egyetlen valódi árulás, ha Anyának engedelmeskedünk, mert amit ő akar, amin egész életében munkálkodott, az nem más, mint hogy hogyan pusztíthatja el saját magát és az egész családját! Ela meglepetésére nem Quim, hanem Olhado fakadt sírva. A könnymirigyei persze nem működtek, azt is kivették, amikor berakták a fémszemet. Nem nedvesedett meg a szeme, hogy figyelmeztesse, mindjárt sírni fog. Egyszer csak kétrét görnyedt,

összecsuklott, aztán lecsúszott a fal mellett, míg már a földön ült, a fejét a két térde közé horgasztotta, és zokogott, zokogott. Ela értette, miért. Mert Ela voltaképp azt mondta neki, hogy az, hogy szereti a Szószólót, nem árulás, hogy nem követett el bűnt, és Olhado elhitte, amikor Ela ezt mondta, és tudta, hogy igazat beszél. Aztán felnézett Olhadóról, és látta, hogy Novinha áll az ajtóban. Ela érezte, hogy elgyengül a lába, és megremegett a gondolatra, hogy az anyja mit volt kénytelen végighallgatni. De a nő nem tűnt dühösnek. Csak egy kicsit szomorúnak, és nagyon fáradtnak. Olhadót nézte. Quim haragja végre megtalálta a hangját. – Hallottad, mit mondott Ela? – Igen – válaszolta Novinha, de nem vette le a tekintetét Olhadóról. – És amennyire meg tudom ítélni, igaza lehet. Elát legalább úgy megdöbbentette a válasz, mint Quimet. – Menjetek a szobátokba, gyerekek! – mondta halkan a nő. – Olhadóval kell beszélnem! Ela intett Gregónak és Quarának. A két kicsi lecsusszant a székéről, és Ela mellé sündörgött. Elkerekedett szemmel, döbbenten nézték a szokatlan eseményeket. Végtére is még az apjuknak se sikerült soha megríkatnia Olhadót. Ela kivitte őket a konyhából, vissza a hálószobájukba. Hallotta, hogy Quim végigviharzik a folyosón, és bemegy a saját szobájába, bevágja az ajtót, aztán az ágyára veti magát. Odakinn, a konyhában pedig elcsitult Olhado zokogása, ahogy Novinha, először, mióta a fiú elveszítette a szemét, átölelte, megvigasztalta, és miközben a fiát ringatta, hangtalanul áztatta könnyeivel a haját. #

Miro nem tudta hová tenni a Holtak Szószólóját. Valahogy mindig

azt hitte, egy szószóló olyan lesz, mint egy pap – vagy inkább amilyennek egy papnak lennie kellett volna. Csendes, elmélkedő, a világtól elvonult alak, aki gondosan ráhagyja a döntéseket és a cselekvést másra. Miro azt várta, hogy bölcs lesz. Azt nem várta, hogy ilyen tolakodó, ilyen veszélyes. Igen, bölcs volt, szó se róla, átlátott minden tettetésen, és csupa olyan felháborító dolgokat tett és mondott, ami jobban belegondolva mindig tökéletesen helyénvaló volt. Mégis, mintha annyira ismerte volna az emberi elmét, hogy olyan mély vágyakat, olyan jól álcázott igazságokat látott meg bárki arcán, amikről az illető maga sem tudta, hogy ott rejlenek benne. Hányszor állt Miro ugyanígy Ouandával, miközben nézték, Libo hogy bánik a malackákkal? De Libónál mindig értették, mit csinál, ismerték a technikáját, tudták, mivel mi a célja. A Szószóló viszont Miro számára tökéletesen idegen gondolkozásmódot követett. Bár emberformája volt, a fiú elgondolkozott rajta, Ender valóban framling-e, mert legalább olyan érthetetlen volt, mint a malackák. A maga módján éppúgy raman volt, mint azok: idegen, de mégsem állat. Vajon mit vett észre a Szószóló? Mit látott meg? Az íjat Nyílvessző kezében? A napszárította fazekat, amiben bűzölögve ázott a merdonagyökér? Hányat ismert fel a Megkérdőjelezhető Tevékenységek közül, és hányról hitte azt, hogy bennszülött szokás? A malackák elé tették A Boly Királynője és a Hegemónt. – Te – kezdte Nyílvessző. – Ezt te írtad? – Igen – mondta a Holtak Szószólója. Miro Ouandára nézett. A lány szeme diadalittasan csillogott. A Szószóló mégis hazudik, gondolta. Ember félbeszakította.

– A másik kettő, Miro és Ouanda azt hiszik, hazudsz. Miro azonnal a Szószólóra nézett, de a férfi oda sem pillantott rájuk. – Még szép, hogy azt hiszik – mondta. – Soha fel sem merült bennük, hogy Turkász igazat mondana! A Szószóló nyugodt kijelentése összezavarta Mirót. Mégiscsak igaz lenne? Végtére is a csillagrendszerek közt utazva az emberek évtizedeket, gyakran évszázadokat elvesztettek, mire egyik rendszerből a másikba értek. Néha akár fél évezredet is. Nem is kellett volna olyan nagyon sok út, hogy valaki háromezer éven át életben maradjon. De nem lenne túlságosan is hihetetlen egybeesés, hogy épp az eredeti Holtak Szószólója utazzon ide? Azt leszámítva persze, hogy az eredeti Holtak Szószólója írta A Boly Királynője és a Hegemónt; nyilván érdekelné az első raman faj, amit a hangyok óta felfedeztek. Nem hiszem el, mondta magának Miro, de el kellett ismernie, hogy a dolog nem volt teljesen lehetetlen. – Miért ilyen buták? – kérdezte Ember. – Hogyhogy nem ismerik fel az igazságot, ha hallják? – Nem buták – mondta a Szószóló. – Az emberek már csak ilyenek. Megkérdőjelezünk mindent, amiben hiszünk, kivéve, ha tényleg hiszünk valamiben, azt viszont eszünkbe sem jut megkérdőjelezni. Soha nem kételkedtek benne, hogy az eredeti Holtak Szószólója meghalt háromezer éve, bár mindenki tudja, hogy a csillagközi utazás meghosszabbítja az ember életét. – De mi mondtuk nekik! – Nem, ti azt mondtátok nekik, hogy a Boly Királynője azt mondta Turkásznak, hogy én írtam ezt a könyvet. – És ebből tudniuk kellett volna, hogy igazat beszélünk – mondta Ember. – Turkász bölcs, ő már atya, és sosem hibázik!

Miro nem mosolyodott el, bár kedve lett volna hozzá. A Szószóló olyan okosnak hitte magát, de most ő is csak ide jutott, ahol minden fontos kérdésnél kikötöttek: ő is belefutott a malackák makacs elképzelésébe, hogy a totemfáik beszélnek hozzájuk. – Ó – mondta a Szószóló. – Olyan sok mindent nem értünk! És ti is olyan sok mindent nem értetek! Több mindent el kellene mondanunk egymásnak! Ember leült Nyílvessző mellé, megosztotta vele a legmegtisztelőbb helyet. Nyílvesszőn nem látszott, hogy zavarná a dolog. – Holtak Szószólója – mondta Ember –, elhozod nekünk a Boly Királynőjét? Miro ismét Ouandára nézett. Teljesen megőrült a Szószóló, hogy úgy tesz, mint aki olyasmit is megadhat nekik, amit nem tud? Aztán eszébe jutott, hogy mit mondott az előbb a Szószóló arról, hogy az emberek megkérdőjeleznek mindent, amiben csak hisznek, kivéve, amiben tényleg hisznek. Miro mindig tényként kezelte, amit mindenki tudott – hogy minden hangyot elpusztítottak. De mi van, ha az egyetlen Boly Királynője életben maradt? Mi van, ha a Holtak Szószólója ezért tudta megírni azt a könyvet, mert volt egy hangy, akivel beszélhetett? Elképesztően valószerűtlennek tűnt, de nem volt lehetetlen. Miro nem tudhatta biztosan, hogy minden hangyot megöltek. Csak azt tudta, hogy mindenki így véli, és hogy az elmúlt háromezer évben senki sem állt elő ennek ellentmondó bizonyítékkal. De még ha így is volt, Ember honnan tudhatott róla? Az volt a legegyszerűbb magyarázat, hogy a malackák beépítették A Boly Királynője és a Hegemón nagy hatású történetét a tulajdon vallásikba, és képtelenek voltak felfogni azt az elképzelést, hogy megannyi holtak szószólója volt, és hogy egyikük sem volt a könyv

eredeti szerzője, és minden hangy elpusztult, és sosem jön el hozzájuk a Boly Királynője. Ez volt a legegyszerűbb magyarázat, a legkönnyebben elfogadható. Minden más magyarázathoz el kellett fogadni azt a lehetőséget, hogy Turkász totemfája valamiféleképp mégis beszélt a malackákhoz. – És mi dönti el? – kérdezte Ember. – A nőstényeknek ajándékokat adunk, hogy elnyerjük a megbecsülésüket, de te vagy a legbölcsebb emberi lény, és semmink sincs, amire szükséged lehetne! – Rengeteg mindenetek van, amire szükségem van – mondta a Szószóló. – Micsoda? Nem tudsz ennél jobb fazekakat csinálni? Pontosabb nyilakat? Ez a köpeny, ami rajtam van, cabraszőrből készült... de a te ruhád finomabb! – Nem ilyesmire van szükségem – mondta a Szószóló. – Nekem igaz történetek kellenek! Ember közelebb hajolt, és az egész teste beledermedt az izgalomba, a várakozásba. – Ó, Szószóló! – mondta, és a hangján is érződött, milyen fontos, amit most mond. – Hozzáteszed a történetünket A Boly Királynője és a Hegemónhoz? – Nem tudom a történeteteket – válaszolta a Szószóló. – Kérdezz! Kérdezz tőlünk bármit! – Hogy mondhatnám el a történeteteket? Én csak a halottak történeteit mesélem el. – Halottak vagyunk! – kiáltott fel Ember. Miro még sosem látta ilyen feldúltnak. – Minden egyes nap meggyilkolnak minket! Emberek töltik meg az összes világot! A hajók az éjszaka sötétjében úsznak egyik csillagtól a másikig, betöltenek minden üres helyet! És

mi itt vagyunk a magunk kis világán, és nézzük, ahogy az ég megtelik emberekkel! Az emberek felhúzták ezt az ostoba kerítést, hogy kirekesszenek minket, de az semmi! Az ég a mi kerítésünk! – Ember ugrott egyet felfelé; riasztóan nagyot, mert roppant izmos volt a lába. – Nézd csak, hogy visszalök a kerítés, hogy ledob a földre! Nekifutott a legközelebbi fának, felszaladt a törzsén, magasabbra, mint Miro valaha mászni látta; kikapaszkodott egy ágra, és feldobta magát a levegőbe. A röppályája csúcsán egy lélegzetelállító pillanatig szinte megállt a levegőben, aztán a gravitáció visszarántotta, le a kemény földre. Miro hallotta, ahogy a becsapódás ereje kiszorítja belőle a szuszt. A Szószóló azonnal Emberhez rohant, de Miro is ott volt mögötte. Ember nem lélegzett. – Meghalt? – kérdezte Ouanda a háta mögül. – Nem! – kiáltott fel egy malacka a hímek nyelvén. – Nem halhatsz meg! Nem, nem, nem! – Miro hátranézett; legnagyobb meglepetésére Levélevő volt az. – Nem halhatsz meg! Aztán Ember gyengén felnyúlt, és megérintette a Szószóló arcát. Mélyen, zihálva vette a levegőt. Aztán megszólalt. – Látod, Szószóló? Belehalnék, csak hogy megmászhassam azt a falat, ami elválaszt minket a csillagoktól! Mióta csak Miro ismerte a malackákat, sosem beszéltek a csillagközi utazásról, soha még csak nem is kérdezősködtek felőle. De most Miro rájött, hogy minden egyes kérdésük arra vonatkozott, hogy megfejtsék az űrutazás titkát. A xenológusok azért nem jöttek rá soha a dologra, mert tudták – megkérdőjelezhetetlenül tudták –, hogy a malackák olyan távol állnak attól a kulturális szinttől, ahol egyáltalán szóba kerülhetne az űrhajók építése, hogy még évezredekig elérhetetlen lesz

számukra. De a fémek utáni vágy, a motorokról való kérdezősködés, a föld fölött siklás módja, mind-mind arra vonatkozott, hogy megpróbálják megtudni az űrutazás titkát. Ember lassan talpra kecmergett a Szószóló kezébe kapaszkodva. Miro rájött, hogy hiába ismeri évek óta a malackákat, még egyikük sem fogta soha kézen. Mélységes szomorúság töltötte el. És a féltékenység éles kínja. Most, hogy egyértelműen látszott, Ember nem sérült meg, a többi malacka is a Szószóló köré gyűlt. Nem lökdösődtek, de közel akartak lenni hozzá. – Turkász azt mondja, a Boly Királynője megtanítja nekünk, hogyan építhetünk űrhajókat – mondta Nyílvessző. – Turkász azt mondja, a Boly Királynője mindent megtanít nekünk – mondta Bögrés. – A fémeket, a kőből csiholt tüzet, a fekete vízből épült házakat, mindent! A Szószóló felemelte a kezét, hogy elcsitítsa őket. – Ha mind nagyon szomjasak volnátok, és látnátok, hogy van vizem, mind inni kérnétek tőlem. De mi van, ha tudom, hogy ez a víz, ami nálam van, mérgezett? – A csillagok közt szálló hajókban nincs semmi méreg – mondta Nyílvessző. – Az űrutazáshoz is sokféle út vezet. Vannak jobbak és vannak rosszabbak. Mindent megadok nektek, amit tudok, és ami nem pusztít el titeket. – A Boly Királynője megígérte! – És én is megígérem. Ember előreszökkent, megragadta a Szószóló haját és fülét, és az arcához húzta az arcát. Miro még sosem látott tőlük ilyen erőszakos cselekedetet; ettől félt, most döntöttek a gyilkosság mellett...

– Ha ramanok vagyunk – ordította Ember a Szószóló arcába –, akkor minket illet a döntés joga, nem téged! Ha pedig varelsék vagyunk, ennyi erővel meg is ölhetnél minket most azonnal, ahogy megölted a Boly Királynője nővéreit! Miro döbbenten nézte. Az egy dolog volt, hogy a malackák úgy döntöttek, ez volt az a szószóló, aki a könyvet írta. De hogy juthattak arra az elképzelhetetlen következtetésre, hogy ő felelt volna a fajirtásért is? Mit hittek, ki ez? A szörnyeteg Ender? De a Holtak Szószólója csak ült, és könnyek patakzottak az arcán, a szemét lehunyta, mintha Ember vádaskodásában ott rejlene az igazság ereje. Ember félrefordította a fejét, és megszólította Mirót: – Mi ez a víz? – suttogta. Aztán megérintette a Szószóló könnyeit. – Mi így mutatjuk ki a fájdalmat, a gyászt, a szenvedést – válaszolta Miro. Mandachuva hirtelen felkiáltott, iszonyatos hangon, amihez hasonlót Miro még sosem hallott, egy haldokló állat hangján. – Mi így mutatjuk ki a fájdalmunkat – suttogta Ember. – Ó! Ó! – kiáltotta Mandachuva. – Láttam már ezt a vizet! Pipo és Libo szemében láttam már ezt a vizet! Egyik malacka a másik után, aztán hirtelen egyszerre az összes ugyanúgy kiáltozni kezdett. Miro megrettent, megdöbbent, izgatott volt. Fogalma sem volt róla, ez most mit jelent, de a malackák olyan érzelmeket mutattak ki, amiket negyvenhét éven át elrejtettek a xenológusok elől. – Apát gyászolják? – suttogta Ouanda. Az ő szemében is izgalom csillogott, és a haja nedvesen tapadt össze, úgy megizzadt félelmében. Miro abban a pillanatban kimondta, ahogy eszébe jutott. – Eddig a pillanatig nem tudták, hogy Pipo és Libo sírtak,

amikor meghaltak. Mirónak fogalma sem volt róla, mi játszódhatott le Ouanda fejében, csak azt látta, hogy a lány elfordul, tántorog pár lépésnyit, aztán négykézlábra zuhan, és keservesen zokogni kezd. Szó se róla, a Szószóló érkezte igencsak felkavarta a dolgokat. Miro a Szószóló mellé térdelt, aki most lehajtott fejjel ült, az álla a mellkasát érte. – Szószóló – suttogta Miro. – Como pode ser? Hogy lehet, hogy te vagy az első szószóló, de te vagy Ender is? Nao pode ser. – Többet elárult nekik, mint hittem volna – suttogta a férfi. – De a Holtak Szószólója, az, aki ezt a könyvet írta, a legbölcsebb férfiú volt, aki a csillagok közti utazás korában élt. Ender pedig gyilkos volt, egy egész fajt kiirtott, a ramanok egy csodálatos faját, akik annyi mindent taníthattak volna... – De mind a kettő ember – suttogta a Szószóló. Ember már ott volt mellettük, és a Hegemónból idézett egy sort. – Minden szívben ott a kórság és a gyógyír. Minden kéz halált oszt és megment. – Ember – mondta a Szószóló –, mondd meg a népednek, hogy ne gyászolják azt, amit tudatlanságukban követtek el! – Borzalmas dolog volt – mondta Ember. – Ez volt a mi legnagyobb ajándékunk! – Mondd meg a népednek, hogy hallgassanak el, és hallgassanak meg! Ember elkiáltott pár szót, nem a hímek nyelvén, hanem a nőstényekén, az utasítások nyelvén. Mindenki elhallgatott és leült, hogy meghallgassa a Szószóló mondanivalóját. – Minden tőlem telhetőt megteszek – mondta a Szószóló de először meg kell titeket ismernem, máskülönben hogy

mondhatnám el a történeteteket? Meg kell titeket ismernem, másképp honnan tudnám, hogy a vizem nektek méreg vagy sem? És a legnehezebb probléma még akkor is hátralesz. Az emberi faj szereti a hangyokat, mert halottnak hiszi az egész fajt. De ti még éltek, és tőletek félnek. Ember felállt, és a testére mutatott, mintha gyenge és esetlen volna. – Tőlünk? – Ugyanattól félnek, amitől ti is, amikor felnéztek, és látjátok, hogy a csillagok megtelnek emberekkel. Attól félnek, hogy egy nap megérkeznek egy világra, és azt látják, ti értetek oda elsőnek. – Mi nem akarunk elsőnek odaérni – mondta Ember –, csak mi is ott akarunk lenni! – Akkor adjatok nekem időt! – mondta a Szószóló. – Tanítsátok meg nekem, kik vagytok, hogy én is megtaníthassam nekik. – Bármit – mondta Ember. Körbenézett a többieken. – Bármit megtanítunk neked. Levélevő felállt. A hímek nyelvén szólalt meg, de Miro értette. – Van, ami nem a tiéd, hogy megtanítsd! Ember ostobán válaszolt neki, starkul. – Amit Pipo és Libo és Miro és Ouanda megtanítottak nekünk, az sem az övék volt, hogy megtanítsák. De mégis megtették! – Az ő bolondságuk nem kell, hogy a miénk legyen! – Levélevő még mindig a hímek nyelvén beszélt. – És a bölcsességükön sem feltétlenül osztozunk – vágott vissza Ember. Aztán Levélevő mondott valamit a fák nyelvén, amit Miro nem értett. Ember nem válaszolt, és Levélevő otthagyta őket. Amikor elment, Ouanda visszajött a sírástól kivörösödött

szemmel. Ember visszatért a Szószólóhoz. – Mit akarsz tudni? – kérdezte. – Elmondjuk neked, megmutatjuk neked, ha tehetjük. A Szószóló válaszul Miróra és Ouandára nézett. – Mit kérdezzek tőlük? Olyan keveset tudok, hogy azt sem tudom, mit kéne tudnunk! Miro Ouandára nézett. – Nincsenek sem fém, sem kőszerszámaitok – kezdte a lány. – De a házatok fából van, akárcsak az íjaitok és a nyilaitok. Ember állt, és várt. Csend állt be köztük. – De mit szeretnél tudni? – kérdezte végül Ember. Hogy nem jött rá az összefüggésre, értetlenkedett Miro. – Mi, emberek – magyarázta a Szószóló –, kő- és faszerszámokkal vágjuk ki a fákat, és ha házakat, vagy nyilakat, vagy botokat akarunk készíteni belőlük, mert néhányatoknál botokat látok, akkor azokkal formázzuk meg őket. Kellett egy kis idő, hogy megértsék a Szószóló szavait. Aztán hirtelen minden malacka talpra szökkent. Vadul, céltalanul rohangáltak körbe-körbe, néha egymásnak mentek, a fáknak ütköztek, a rönkházaknak koppantak. A legtöbben hallgattak, de hol egyikük, hol másikuk felvonyított, pont ugyanúgy, ahogy egy pár perccel korábban kiabáltak. Nagyon furcsa volt a malackák szinte hangtalan őrülete; mintha csak hirtelen elvesztették volna az uralmat a testük fölött. A xenológusok annyi éven át gondosan odafigyeltek rá, hogy semmit ne áruljanak el a malackáknak, és most a Szószóló megszegte ezt a szabályt, és ez az őrület volt az eredménye. Ember bukkant elő a káoszból, és a földre vetette magát a Szószóló lába előtt.

– Ó, Szószóló! – kiáltott hangosan. – Ígérd meg, hogy sosem hagyod, hogy kivágják az apámat, Turkászt, azokkal a fém- és kőszerszámokkal! Ha mindenáron meg akartok ölni valakit, vannak ősöreg fivérek, akik önként adják magukat, és én is meghalok szíves-örömest, de ne hagyd, hogy megöljék az apámat! – Vagy az én apámat! – kiáltozták más malackák. – Vagy az enyémet! – Sosem ültettük volna Turkászt olyan közel a kerítéshez – jajdult fel Mandachuva –, ha tudtuk volna, hogy ti... hogy ti varelsék vagytok! A Szószóló ismét felemelte a kezét. – Vágtak ki az emberek akár csak egyetlen fát is Lusitanián? Soha! Az itteni törvények tiltják! Nem kell tőlünk félnetek! Csend lett, ahogy a malackák lenyugodtak végre. Idővel Ember is felkelt a földről. – Most csak még jobban félünk az emberektől – mondta a Szószólónak. – Bárcsak sosem jöttél volna ki az erdőnkbe! Ouanda hangja hasított a csendbe: – Hogy van képed ezt mondani azok után, ahogy meggyilkoltátok az apámat? Ember döbbenten nézett rá, képtelen volt válaszolni. Miro átkarolta Ouanda vállát. És a Holtak Szószólója törte meg a csendet. – Azt ígértétek, hogy minden kérdésemet megválaszoljátok. Most hát azt kérdezem: hogy építetek fából készült házat, hogy készítitek ezt az íjat, ezeket a nyilakat, ami nála van, hogy csináljátok azokat a botokat? Mi elmondtuk az egyetlen általunk ismert módját a dolognak, most mondjatok nekünk egy másikat, mondjátok el, ti hogy csináljátok! – A fivér odaadja magát – mondta Ember. – Mondtam már! Elmondjuk az ősöreg fivérnek, mire van szükségünk, megmutatjuk

neki a formáját, és odaadja magát! – Megnézhetjük, hogyan történik? – kérdezte Ender. Ember végignézett a többi malackán. – Azt akarod, hogy megkérjük egy fivérünket, adja oda magát, csak hogy láthasd, hogy megy ez? Nincs szükségünk új házra, még évekig nem is lesz, és van annyi nyilunk, amennyi kell... – Mutasd meg nekik! Miro megfordult, akárcsak a többiek, és látta, hogy Levélevő bukkan elő újból az erdőből. Céltudatosan a tisztás közepére vonult. Rájuk sem nézett, úgy beszélt, mint egy hős, egy hírmondó, nem érdekelte, hogy figyelnek-e rá, vagy sem. A nőstények nyelvén beszélt, és Miro csak pár foszlányt értett belőle. – Mit mond? – suttogta a Szószóló. Miro még mindig ott térdelt mellette, és fordította, amit megértett. – Úgy tűnik, elment a nőstényekhez, és azt mondták, mindent tegyenek meg, amit csak kérsz. De nem olyan egyszerű a dolog, azt mondja, hogy... ezeket a szavakat nem ismerem... valamit arról, hogy mind meghalnak. Legalábbis valamit a fivérek haláláról. Nézzen csak rájuk, ők nem félnek, egyikük sem! – Nem tudom, hogy néz ki, amikor félnek – jegyezte meg a Szószóló. – Egyáltalán nem ismerem ezt a népet. – Én sem – mondta Miro. – Azt meg kell hagynom, hogy félóra alatt nagyobb felfordulást keltett, mint amit a köztük töltött évek során láttam! – Ezzel a tehetséggel születtem – válaszolta a Szószóló. – Kössünk alkut! Én nem szólok senkinek sem a Megkérdőjelezhető Tevékenységekről, és ti nem áruljátok el senkinek, ki vagyok. – Az menni fog – mondta Miro –, mivel én magam sem hiszem el!

Levélevő beszéde véget ért. A malacka azonnal a házhoz csörtetett, és bement. – Egy ősöreg testvér ajándékát fogjuk kérni – mondta Ember. – Az asszonyok azt mondták. Így történt hát, hogy Miro Ouandát átkarolva állt, a Szószólóval a másik oldalán, miközben a malackák a szemük láttára sokkal meggyőzőbb csodát hajtottak végre, mint amiért a jó öreg Gusto és Cida az Os Venerados címet kapta. A malackák összegyűltek a tisztás szélén álló, vaskos, öreg fák egyike köré. Aztán egyesével felkúsztak a fára, és elkezdték ütni egy bottal. Nemsokára már mind az ágak közt voltak, énekeltek, és összetett ritmusban verték a fát. – Az atyák nyelve – suttogta Ouanda. Alig pár perc múlva a fa láthatóan megdőlt. A malackák fele azonnal leszökkent róla, és elkezdték a tisztás irányába tolni a fát. A többiek még vadabbul kezdték püfölni, és még hangosabban énekeltek. A fa nagyobb ágai elkezdtek leválni a fa törzséről. A malackák azonnal előrerohantak, felkapták azokat, és elcipelték onnan, ahová a fának dőlnie kellett. Ember odavitt egy ágat a Szószólóhoz, aki óvatosan elvette, és megmutatta Mirónak és Ouandának. Az ág vége, az, amivel nemrég még a fához csatlakozott, teljesen sima volt. Nem lapos; enyhén hullámos. De nem volt érdes, nem nedvedzett, nem utalt semmi sem arra, hogy erőszakkal választották volna le a törzsről. Miro megérintette az ujjával: hideg volt és sima, akár a márvány. Végül a fából már csak az egyenes törzs maradt, csupaszon, fenségesen; az egykori ágak helyén halvány foltok virítottak a délutáni napfényben. Az éneklés a csúcspontjára ért, és elhallgatott. A fa megdőlt, és lassan, kecsesen a földre zuhant. A föld

megremegett, aztán csend lett. Ember a kidőlt fához sétált, és simogatni kezdte a felszínét. Halkan énekelt. A kéreg lassan meghasadt a keze alatt; a repedés felfelé és lefelé is egyre nőtt, míg a fa burka teljesen ketté nem repedt. A malackák csoportja megragadta, és lefejtette a fatörzsről. Alul is kettészakadt, és két egybefüggő kéreglepelként hullott le. Odébb vitték, és a földre tették mind a kettőt. – Láttátok már, hogy a kérget használták volna? – kérdezte a Szószóló Mirót. Miro csak megrázta a fejét. Nem találta a szavakat. Most Nyílvessző lépett előre halkan énekelve. Fel-alá huzigálta az ujját a törzsön, mintha pontosan egy nyíl hosszát és széltét rajzolta volna meg. Miro látta, hogy megjelennek a vonalak, hogy meggyűrődik a csupasz fa, meghasad, és addig morzsolódik, míg csak a nyíl maga nem marad a helyén, tökéletesen, lecsiszolva, simán a fa vájatában. Más malackák jöttek, formákat rajzoltak a törzsre, énekeltek. Botokkal távoztak, nyilakkal, íjakkal, vékony pengéjű fakésekkel, és több ezer szálnyi vékony kosárfonó hánccsal. Végül, amikor már a fa felét elhordták, mind hátraléptek, és együtt énekeltek. A fa megremegett, és fél tucat hosszú lécre esett szét. Az egész fát felhasználták. Ember lassan előrelépett, letérdelt a lécek mellé, és gyengéden rátette a kezét a legközelebbire. Hátravetette a fejét, és énekelni kezdett. A szavak nélküli dallamnál Miro még sosem hallott szomorúbbat. Ember egyre csak énekelt és énekelt, teljesen egyedül; aztán szép lassan Miro ráébredt, hogy a többi malacka őt nézi, tőle vár valamit. Végül Mandachuva odalépett hozzá, és halkan megszólította. – Kérlek – mondta –, úgy lenne helyes, ha te is énekelnél a

testvérért! – Nem tudom, hogy kell – mondta Miro félve, esetlenül. – Az életét adta – mondta Mandachuva –, hogy megválaszolja a kérdésedet! Hogy megválaszolja a kérdésemet, és újabb ezer kérdést vessen fel, mondta Miro magában. De előrelépett, letérdelt Ember mellé, rátette az ujjait ugyanarra a hideg, sima lécre, amit Ember is fogott, hátravetette a fejét, és kiengedte a hangját. Először gyenge volt, bizonytalan, nem tudta, milyen dallamot énekeljen, de nemsokára megértette a dallamtalan ének értelmét, megérezte a keze alatt a fa halálát, és a hangja erős lett. Hangos, és kínnal teli diszharmóniába olvadt Emberével, ahogy együtt siratták a fa halálát, együtt köszönték meg neki az áldozatot, együtt ígérték, hogy a halálát az egész törzs hasznára fordítják, a fivérek, a nőstények és a gyermekek javára, hogy mindegyikük éljen, nőjön és virágozzon. Ez volt a dal értelme, a fa halálának az értelme, és amikor a dal végül véget ért, Miro előrehajolt, míg csak a homloka a fához nem ért, és a legfőbb szentség szavait mormolta, ugyanazt, amit öt évvel korábban Libo holtteste fölött mondott odakinn a domboldalon.

15 A beszéd

EMBER: A többi ember miért nem jön el soha meglátogatni minket? MIRO: Csak nekünk szabad átjönnünk a kapun. EMBER: És miért nem másznak át a kerítésen? MIRO: Hozzáért már bármelyikőtök is a kerítéshez? (Ember nem válaszol.) Nagyon fáj, ha megérinted. És ha átmásznál a kerítésen, akkor az egész tested mindenhol borzalmasan fájna. EMBER: De hát ez hülyeség. Nincs elég fű mindkét oldalon?

(Ouanda Quenhatta 103:0:1970:1:1:5)

#

Figueira

Mucumbi,

Párbeszéd-átiratok,

#

Alig egy órával napnyugta előtt Bosquinha polgármester asszony belépett Peregrino püspök magán dolgozószobájába a katedrálisban. Dom Cristao és Dona Crista már ott voltak, komornak tűntek, de Peregrino püspök elégedetten nézett maga elé. Mindig élvezte, ha Milagre politikai és vallási vezetősége az ő fedele alatt gyűlt össze. Nem számított az sem, hogy Bosquinha hívta össze ezt a találkozót, és ő ajánlotta fel, hogy legyen a katedrálisban, ha már csak neki van kocsija. Peregrino akkor is szerette azt érezni, hogy valamiféleképp ő a lusitaniai kolónia feje. Nem sejtette, hogy a találkozó végére mindannyian világosan látják majd, hogy a szobában tartózkodók közül többé senki sem feje

semminek. Bosquinha köszöntötte a rá várakozókat, de nem a felkínált székre ült le. A püspök saját terminálja elé ment, bejelentkezett, és lefuttatta a gondosan előkészített programot. A terminál fölött a levegőben több rétegnyi parányi kocka jelent meg. A legfelső szinten csak pár kocka volt, a legalsón sokkal-sokkal több. A szintek fele, a legfelsővel kezdve, vörös volt; a többi kéken fénylett. – Nagyon szép – mondta Peregrino püspök. Bosquinha Dom Cristaóra nézett. – Felismeri ezt a modellt? A férfi megrázta a fejét. – De azt hiszem, tudom, miért gyűltünk most itt össze. Dona Crista előrehajolt a székén. – Van olyan biztonságos hely, ahová elrejthetnénk, amit meg akarunk tartani? Peregrino püspök arcáról eltűnt a jókedv: – Én viszont azt hiszem, nem tudom, miért gyűltünk most össze! Bosquinha megfordult, hogy szembenézhessen vele. – Nagyon fiatal voltam még, amikor az új Lusitania kormányzójává neveztek ki. Nagy megtiszteltetés volt, hogy engem választottak, nagy bizalom jele. Gyermekkorom óta a közösségi kormányzást és a társadalmi rendszereket tanulmányoztam, és jól végeztem a munkám rövid oportói karrierem során. A bizottság viszont láthatóan elsiklott a fölött a tény fölött, hogy már akkor is gyanakvó voltam, ravasz és szakadár. – És ezek mind olyan erényei, melyeket megtanultunk tisztelni – mondta Peregrino püspök. Bosquinha elmosolyodott. – A szakadárságom abban nyilvánult meg, hogy amint Lusitania Kolónia az enyém volt, sokkal erősebb hűség fűzött

Lusitania érdekeihez, mint a Száz Világ vagy a Csillagközi Kongresszus érdekeihez. A ravaszságom arra szolgált, hogy a bizottság előtt ennek az ellenkezőjét mutassam, hogy mindig, minden esetek közt a Kongresszus érdekeit tartom majd szem előtt. És a gyanakvásom arra vezetett, hogy úgy higgyem, a Kongresszus egyáltalán nem szándékozik független és egyenrangú státuszt biztosítani Lusitaniának a Száz Világban. – Persze, hogy nem – mondta Peregrino püspök. – Kolónia vagyunk! – Nem kolónia – mondta Bosquinha. – Kísérlet. Megvizsgáltam az alapító okiratainkat, az engedélyünket, az összes ránk vonatkozó Kongresszusi Rendeletet, és felfedeztem, hogy a magánélet védelmére vonatkozó szokásos törvények nem vonatkoznak ránk. Felfedeztem, hogy a bizottság bármikor korlátlan hozzáféréssel rendelkezik bármely lusitaniai személy vagy intézmény összes memóriafájljához. A püspök dühös lett. – Úgy érti, hogy a bizottságnak joga van belenéznie az egyház bizalmas fájljaiba? – Ó – ingatta a fejét Bosquinha –, egy másik szakadár? – Az egyháznak biztosít bizonyos jogokat a Csillagközi Törvény! – Ne rám legyen dühös! – Sosem mondta! – Ha elmondtam volna, tiltakozni kezd, és akkor úgy tettek volna, mint akik meghátrálnak, és én nem csinálhattam volna azt, amit csináltam. – Azaz? – Nem hozhattam volna létre ezt a programot. Megfigyeli az ansible által kezdeményezett hozzáférést a lusitaniai kolónián lévő

fájlokhoz. Dom Cristao halkan felnevetett. – Ezt nem lett volna szabad! – Tudom. Mint mondtam, vannak rejtett hibáim. De a programom nem találkozott jelentősebb behatolással... ó, persze, egy pár fájlt mindig lehívtak, ahányszor csak a malackák megölték valamelyik xenológusunkat, de hát az várható volt... de semmi jelentőset. Egészen négy nappal ezelőttig. – Amikor a Holtak Szószólója megérkezett – jegyezte meg Peregrino püspök. Bosquinhát szórakoztatta, hogy a püspök láthatóan olyan vízválasztóként tartotta számon a Szószóló érkezését, hogy azonnal meglátta az összefüggést a két esemény között. – Három nappal ezelőtt – folytatta a polgármester – az ansible ártalmatlan átvilágítást kezdeményezett. Meglehetősen érdekes mintát követett; – Visszafordult a terminálhoz, és megváltoztatta a képet. Most főleg a magas szintű részeken jelzett mozgást, és csupán az ábra egy területén. – Mindent megnézett, aminek köze van Milagre xenológusaihoz és xenobiológusaihoz. A biztonsági rutinokon úgy ment át, mintha ott sem lettek volna. Minden szakmai anyagukat, felfedezésüket megnézte, és a személyes életükről is mindent. És igen, Peregrino püspök, akkor is úgy véltem, és most is úgy vélem, hogy ennek a Szószólóhoz van köze. – De hát csak nincs ekkora hatalma a Csillagközi Kongresszusban! Dom Cristao bölcsen biccentett. – San Angelo egyszer azt írta... magánnaplójában, melyet Krisztus Elméjének Gyermekein kívül senki más nem olvas... A püspök kárörvendően fordult oda. – Az Elme Gyermekeinek tényleg vannak titkos iratai San

Angelóról! – Nem titkosak – mondta Dona Crista. – Csak unalmasak. Bárki elolvashatja a naplóját, de csak mi bajlódunk vele. – Azt írta – folytatta Dom Cristao –, hogy Andrew szószóló idősebb, mint gondolnánk. Idősebb a Csillagközi Kongresszusnál, és a maga módján talán erősebb is. Peregrino püspök felhorkant. – Csak egy kölyök! Még negyven sincsen! – Csak az időt vesztegetjük az ostoba rivalizálásukkal – szólt rájuk Bosquinha élesen. – Azért hívtam össze ezt a gyűlést, mert vészhelyzet van. És udvariasságból, mert én a magam részéről már megtettem a lépéseket Lusitania irányításának védelmében. A többiek elhallgattak. Bosquinha visszaállította a terminálon az előző ábrát. – Ma reggel a program másodszorra is riasztott. Újabb rendszeres ansible-behatolást érzékelt, de ezúttal nem az a válogatós, ártalmatlan keresés volt, mint három napja. Ezúttal a kapcsolat mindent adatátviteli sebességen olvas, ami arra enged következtetni, hogy az összes fájlunkat egyéb világokon lévő számítógépekre másolják. A könyvtárakat újraírják, hogy egyetlen ansibleen át kapott paranccsal törölhessék az összes létező fájlt az itteni számítógépes memóriából. Bosquinha látta, hogy Peregrino püspök megdöbbent, de a Krisztus Elméjének Gyermekeit nem érte váratlanul a hír. – De miért? – kérdezte Peregrino püspök. – Hogy töröljék az összes fájlunkat... ezt olyan nemzettel vagy világgal tennék csak meg, ami... lázad, amit el kell pusztítani, ami... – Látom – mondta Bosquinha az Elme Gyermekeinek –, hogy önök is szakadárok és gyanakvóak. – Sokkal kevésbé széleskörűen, mint ön, tartok tőle –

válaszolta Dom Cristao. – De mi is észleltük a behatolást. Természetesen nagy költségek árán, de minden feljegyzésünket átmásoltattuk Krisztus Elméjének Gyermekei egyéb világokon lévő kolostorainak a rendszerébe, és onnan helyreállíthatjuk a fájlokat, még ha törölték is. De ha lázadó kolóniaként kezelnek minket, akkor nem hiszem, hogy engedélyeznék a fájlok helyreállítását. Ennek megfelelően a legfontosabb információt ki is nyomtatjuk papírra. Azt nem is reméljük, hogy mindent kinyomtathatunk, de úgy véljük, sikerülhet elég adatot megmenteni, hogy ne pusztuljon el minden munkánk. – Tudták? – kérdezte a püspök. – És nem szóltak nekem? – Bocsásson meg, Peregrino püspök, de fel sem merült bennünk, hogy önök ne fedezték volna fel a behatolást! – És az sem merült fel önökben, hogy bármi olyan munkát végezhetünk, amit érdemes lenne kinyomtatni, hogy ne vesszen el? – Elég legyen már! – szólt rájuk Bosquinha polgármester asszony. – A nyomtatással elenyésző százalékát menthetnénk csak meg az adatoknak; egész Lusitanián nincs annyi nyomtató, hogy érdemben nekimenjünk a problémának! Az alapszolgáltatásokat sem tudnánk fenntartani. Úgy vélem, legfeljebb egy óránk maradt, mire a másolás befejeződik, és aztán törölhetik a memóriánkat. De még ha ma reggel nekiláttunk volna, amikor a behatolás elkezdődött, akkor is legfeljebb egy százezrelékét tudtuk volna kinyomtatni a napi szinten használt fájloknak. Teljességgel tehetetlenek és kiszolgáltatottak vagyunk. – Szóval nincs remény – mondta a püspök. – De van. Csak azt akartam, hogy tisztán lássák, milyen szélsőséges helyzetben vagyunk, hogy lássák, el kell fogadniuk az egyetlen alternatívát. Nagyon nem fog tetszeni önöknek. – Ebben nem is kételkedtem – mondta a püspök.

– Egy órával ezelőtt, miközben épp ezzel a problémával küszködtem, és próbáltam kitalálni, van-e bármiféle vagy -fajta fájl, ami mentesül ez alól a bánásmód alól, felfedeztem, hogy ami azt illeti, van valaki, akinek a fájljait mintha észre sem vennék. Először azt hittem, csak azért, mert framling, de ennél sokkal meglepőbb a helyzet. A Holtak Szószólójának egyetlen fájlja sincs a lusitaniai memóriában. – Egy sem? Lehetetlen! – hüledezett Dona Crista. – Nem látja a Csillagközi Kongresszus rendszere. Ha embargó alá helyezik az összes kimenő és bejövő adatforgalmat Lusitanián, az ő fájljai akkor is elérhetőek maradnak, mert a számítógép nem adatátvitelként látja a fájl mozgásait. Saját tárhelynek látja... de mégsem része a lusitaniai memóriának. – Azt javasolja – fogalmazta meg Peregrino püspök hogy küldjük át a legbizalmasabb és legfontosabb fájljainkat üzenetként ennek a... kimondhatatlan pogánynak? – Azt mondom, hogy én már pontosan ezt tettem. A legfontosabb és legérzékenyebb kormányzati anyagokat szinte mind átmásoltam már. Magas prioritású adatátvitel, helyi sebességen, szóval jóval gyorsabb, mint a Kongresszus másolása. Felajánlom a lehetőséget, hogy önök is hajtsák végre ugyanezt az adatküldést, kihasználva az én prioritásomat, hogy ne lassítsa le semmiféle más helyi számítógép-használat. Ha nem akarják megtenni, semmi baj, akkor arra használom az elsőbbségemet, hogy átküldjem a másodrendű kormányzati anyagokat is. – De belenézhet a fájljainkba! – mondta a püspök. – Igen, belenézhet. Dom Cristao megrázta a fejét. – Ha megkérjük, hogy ne tegye, nem fog. – Gyermeki naivitás – horkant fel a püspök. – Semmivel sem

tudjuk kényszeríteni majd, hogy visszaadja nekünk az adatokat! Bosquinha biccentett. – Ez így igaz. Nála lesz minden számunkra létfontosságú adat, és ha akarja, visszaadja, ha akarja, megtagadja tőlünk. De Dom Cristaóhoz hasonlóan én is úgy vélem, hogy derék ember, és segít rajtunk, ha kell. Dona Crista felkelt: – Bocsássanak meg – mondta –, de szeretném azonnal megkezdeni a legfontosabb fájlok átküldését! Bosquinha visszafordult a püspök termináljához, és a saját, magas prioritású azonosítójával lépett be. – Csak jelölje meg, milyen fájlosztályokat akar átküldeni Andrew szószóló üzenetei közé. Feltételezem, már kiválasztotta őket a nyomtatáshoz... – Mennyi időnk van? – kérdezte Dom Cristao. Dona Crista máris vadul gépelt. – Az idő itt van a tetején. – Bosquinha belógatta a kezét a holografikus ábrába, és az ujjával a visszaszámlálóra bökött. – Ne vacakolj azzal, hogy olyasmit is átküldesz, amit már kinyomtattunk – mondta Dom Cristao. – Azt bármikor visszagépelhetjük! Úgysem olyan sok. Bosquinha a püspökhöz fordult. – Tudtam, hogy nehéz lesz. A püspök megvetően felnevetett. – Nehéz! – Remélem, azért alaposan átgondolja, mielőtt elutasítaná... – Elutasítanám! – kiáltott fel a püspök. – Ennyire ostobának tart? Lehet, hogy megvetem ezeknek az istenkáromló holtak szószólóinak a félvallását, de ha az Úr ezt az egyetlen utat nyitotta meg előttünk az egyház létfontosságú iratainak megőrzésére, akkor igen gyatra szolgája lennék Istennek, ha puszta büszkeségből nem

élnék vele! A mi fájljainkat még nem válogattuk át, és beletelik pár percbe, de bízom benne, hogy az Elme Gyermekei hagynak elég időt a mi adatátvitelünkre is. – Mit gondol, mennyi időre lesz szüksége? – kérdezte Dom Cristao. – Nem sokra. Szerintem legfeljebb tíz percre. Bosquinha meglepődött. Tartott tőle, hogy a püspök ragaszkodni fog hozzá, hogy minden létező fájlját átmásolhassa, mielőtt utat engedne az Elme Gyermekeinek – csak hogy így is megmutassa, hogy a püspökség fontosabb ám a kolostornál. – Köszönöm szépen – mondta Dom Cristao, és megcsókolta Peregrino felé nyújtott kezét. A püspök hidegen végigmérte Bosquinhát. – Nem kéne ilyen döbbenten néznie, Bosquinha polgármester asszony. Az Elme Gyermekei a világ tudásával dolgoznak, így hát sokkal inkább függenek a világ gépezeteitől. Az anyaszentegyház a Szentlélek dolgával foglalatoskodik, és pusztán írnoki munkára használja a nyilvános memóriát. Ami pedig a Bibliát illeti... olyan régimódiak vagyunk, hagyományainkban olyan megátalkodottak, hogy még mindig őrzünk egy tucat bőrkötéses példányt a katedrálisban. A Csillagközi Kongresszus nem lophatja el tőlünk Isten szavának minden példányát! – Rámosolygott a polgármesterre. Természetesen rosszindulatúan. Bosquinha viszont vidáman mosolygott vissza rá. – Egy apróság – mondta Dom Cristao. – Miután minden fájlunkat törölték, és visszamásoljuk őket a Szószóló memóriájából, mi akadályozza meg a Kongresszust abban, hogy újra törölje őket? És aztán újra és újra? – Nehéz kérdés – sóhajtott Bosquinha. – Hogy mi mit teszünk, az attól is függ, hogy a Kongresszus mit próbál elérni. Talán nem

is törlik a fájljainkat. Talán azonnal visszaállítják a legfontosabb fájlokat, amint demonstrálták a hatalmukat. Mivel fogalmam sincs róla, miért büntetnek minket, honnan tudhatnám, milyen messzire mennek el? Ha hagynak rá lehetőséget, hogy hűek maradjunk, akkor természetesen védtelenek leszünk minden további büntetéssel szemben. – De ha valami okból kifolyólag úgy döntenek, lázadóként kezelnek minket? – Ha bekövetkezik a legrosszabb, akkor mindent visszamásolunk a helyi memóriába... és megszakítjuk az ansible-kapcsolatot. – Isten óvjon! – lehelte Dona Crista. – Akkor végleg magunkra maradnánk! Peregrino püspök ingerülten nézett rá. – Micsoda abszurd elképzelés, Detestai o Pecado nővér! Vagy tán azt hiszi, Krisztus függ az ansible-től? Vagy hogy a Kongresszusnak hatalmában áll elhallgattatnia a szentlelket? Dona Crista elvörösödött, és visszafordult a terminálhoz. A püspök titkára Peregrino kezébe nyomott egy papírt, rajta a fájlok listájával. – A személyes levelezésemet lehagyhatja róla – mondta a püspök. – Már elküldtem az üzeneteimet. Majd az egyház eldönti, mit tart belőle megőrzésre méltónak. Nekem nem számítanak. – A püspök készen áll – mondta Dom Cristao. A felesége azonnal felkelt a termináltól, és átadta a helyét a titkárnak. – Mellesleg – mondta Bosquinha –, gondoltam, magukat is érdekli, a Szószóló bejelentette, hogy ma este, a praçán beszél Marcos Maria Ribeira életéről. – Bosquinha az órájára nézett. – Ami azt illeti, mindjárt. – Miért is – kérdezte a püspök marón – gondolta, hogy ez

érdekelne? – Gondoltam, hátha akar küldeni egy képviselőt. – Köszönöm, hogy szólt nekünk – mondta Dom Cristao. – Azt hiszem, én elmegyek. Szeretnék hallani egy beszédet attól az embertől, aki San Angelo haláláról is szólt! – A püspökhöz fordult. – Ha szeretné, szívesen beszámolok a látottakról! A püspök hátradőlt, és feszülten mosolygott. – Köszönöm, de az egyik emberem is elmegy! Bosquinha otthagyta a püspök dolgozószobáját, és lecsörtetett a lépcsőn, ki a katedrális ajtaján. Vissza kellett mennie a saját hivatalába, mert bármit tervezett is a Kongresszus, ő, Bosquinha lesz az, akinek elsőnek üzennek. Nem vitatta meg a vallási vezetőkkel, mert igazán nem az ő dolguk volt, de tökéletesen tisztában volt vele, legalábbis nagyjából, hogy a Kongresszus miért csinálja mindezt. Azok a paragrafusok, amik felhatalmazták a Kongresszust arra, hogy lázadó kolóniaként bánjanak Lusitaniával, mind a malackákkal való kapcsolattartás szabályaihoz kapcsolódtak. Nyilvánvaló volt, hogy a xenológusok követtek el valami óriási hibát. Minthogy Bosquinha semmiféle szabályszegésről nem tudott, olyan hatalmas bizonyítéknak kellett lennie, hogy az a műholdképeken is megjelent; ez volt az egyetlen megfigyelési eszköz, ami anélkül továbbította a jelentéseket a bizottságnak, hogy Bosquinha látta volna a kimenő képeket. Bosquinha próbálta elképzelni, Miro és Ouanda mit tehettek – felgyújtották az erdőt? Kivágták a fákat? A malacka törzsek közti háború élére álltak? Bármi jutott is az eszébe, abszurdul hangzott. Próbálta behívni őket, hogy kikérdezhesse mind a kettőt, de persze nem voltak Milagrében. A kapun kívül tartózkodtak, kinn, az erdőben, és kétségkívül tovább folytatták mindazt, ami a

pusztulás lehetőségét hozta Lusitaniára. Bosquinha folyamatosan emlékeztette magát, hogy még fiatalok, és lehet, hogy csak valami nevetséges, gyerekes hibát követtek el. De annyira nem voltak már fiatalok, és a sok okos emberből álló kolónia legokosabb elméi közé tartoztak mind a ketten. Kész szerencse, hogy a Csillagközi Törvény nem engedélyezte, hogy a kormányok kínzásra is használható büntetés-végrehajtási eszközöket tartsanak. Bosquinha életében most először olyan dühös volt, hogy talán kinyittatta volna a kínzókamrát is, ha lett volna. Nem tudom, mit gondoltatok, mit csináltok, Miro és Ouanda, és nem tudom, egyáltalán mit csináltatok, de bármi volt is vele a célotok, az egész közösség fizeti meg az árát! És valahogy, ha van bármi igazság a földön, visszafizettetem veletek. #

Sokan mondták, hogy soha nem mennének el meghallgatni egy szószólót – jó katolikusok, hát nem? És nem azt mondta a püspök, hogy a szószóló a Sátán hangján beszél? A Szószóló megérkezése után azonban már másról is suttogtak. Ezek nagy része persze alaptalan pletyka volt, de Milagre aprócska hely, és a pletykák mártásként ízesítették a száraz életet, és a pletykák mit sem értek, ha nincs, aki hinne bennük. Híre ment hát, hogy Marcao kislánya, Quara, aki azóta hallgatott, hogy az apja meghalt, most bajba került az iskolában, olyan beszédes lett. És Olhado, az a modortalan kisfiú a visszataszító fémszemével, állítólag hirtelen vidám lett és izgatott. Talán mániás. Talán az ördög szállta meg! A pletykák egy idő után arra utaltak, hogy a Szószóló kézrátétellel gyógyít vagy szemmel ver, hogy az áldása mindent rendbe hoz, az átkai megölnek, és egy szava is engedelmessé bűvöl bárkit. Persze nem mindenki hallotta ezt a sok

szóbeszédet, és nem mindenki hitt benne, aki hallotta. De a Szószóló érkezése és a Marcos Maria Ribeira haláláról szóló beszéd között eltelt négy nap során Milagre lakossága úgy döntött, mindenféle hivatalos bejelentés nélkül, hogy igenis elmennek a beszédre, és megnézik, mit mond ez a szószóló, akár azt mondja a püspök, hogy maradjanak távol, akár nem. Valójában a püspök tehetett róla. Az ő emelkedett pozíciójából kijelenteni, hogy a Szószóló sátáni, a lehető legmesszebbre űzte Andrew Wiggint magától és a jó katolikusoktól. A Szószóló mindenben az ellentétük. Bár a teológiailag egyszerűbben gondolkozók számára a Sátán ijesztő volt és hatalmas, ugyanez Istenre is igaz volt. Egész jól értették a jó és rossz közötti skálát, amiről a püspök beszélt, de sokkal jobban érdekelte őket az erős és gyenge skálája – végtére is annak mentén élték le a mindennapjaikat. És azon a skálán ők bizony gyengék voltak, és Isten, a Sátán és a püspök pedig mind erősek. A püspök kiemelte a Szószólót, maga mellé vette mint hatalommal bíró embert. Az emberek épp ezért hajlamosak voltak elhinni a rebesgetett csodákat. Így hát bár a bejelentés csak egy órával a beszéd előtt történt meg, a praça tele volt, és az emberek a praçára néző házakban, épületekben tolongtak, vagy a füves sikátorok és utcák szájában lökdösődtek. Bosquinha polgármester asszony a törvényben foglaltaknak megfelelően, a Szószóló rendelkezésére bocsátotta azt az egyszerű mikrofont, amit ő maga használt a nyilvános beszédek ritka alkalmakor. Az emberek az emelvény felé fordultak, ahonnan majd a férfi szónokol, aztán körbenéztek, hogy ki mindenki jött el. Ott volt Marcao családja és a polgármester. De ott volt Dom Cristao és Dona Crista is, és a katedrális számos csuhás papja. Dr. Navio, Pipo özvegye, az öreg Conceigao, az archívum felügyelője,

Libo özvegye, Bruxinha, és a gyermekei. A híresztelések szerint a Szószóló egy nap még Pipo és Libo haláláról is beszélni fog. És végül, épp, amikor a Szószóló fellépett az emelvényre, a hír végigsöpört a praçán. Peregrino püspök is itt volt. Nem teljes püspöki díszben, hanem egyszerű, papi ruhában, de itt volt ő maga, hogy meghallgassa a Szószóló istenkáromlását. Milagre számos polgárát a várakozás édes izgalma töltötte el. Vajon felkel majd a püspök, és csodát tesz, lesújt a Sátánra? Vajon olyan csatára számíthatnak, amihez hasonlót nem is lehetett még látni Szent János Apokalipszisről szóló látomásain kívül sehol? Aztán a Szószóló megállt a mikrofon előtt, és kivárta, hogy elhallgassanak. Meglehetősen magas volt, és még fiatalos, de fehér bőre betegesnek mutatta a lusitaniaiak többezernyi barna árnyalata mellett. Kísértetnek. A térre csend ereszkedett, és a férfi beszélni kezdett. – Három néven ismerték. A hivatalos iratokon az első szerepel: Marcos Maria Ribeira. További hivatalos adatok: 1929-ben született, és 1970-ben halt meg. Az acélöntődében dolgozott. Tökéletes biztonsági adatlap. Sosem volt letartóztatva. Egy feleség, hat gyermek. Mintapolgár, mert sosem tett semmi olyasmit, ami elég rossz lett volna ahhoz, hogy nyilvántartásba kerüljön. A hallgatóság egy részét enyhe nyugtalanság töltötte el. Nagy beszédet vártak. Ehelyett a Szószóló hangjában nem volt semmi különös. És a szavaiban nyoma sem volt a vallásos beszédek formaságainak. Egyszerű volt, sima, szinte már köznapi. Csak páran vették észre, hogy ez az egyszerűség tette teljesen hitelessé a hangját, a szavát. Nem az Igazságot mondta el harsonákkal, hanem az igazságot., a történetet, amiben kételkedni se kezdett az ember, olyan egyértelműen elfogadta. Peregrino püspök azon kevesek közé tartozott, akik észrevették a dolgot, és feszengeni kezdtek. Ez a

Szószóló még nagy formátumú ellenfél lehet, olyasvalaki, akit nem lehet az oltárból kicsapó tűzesővel elintézni. – A második neve Marcao. Mert hatalmas ember volt, valódi óriás. Korán elérte teljes magasságát. Milyen idős is volt, amikor átlépte a két métert? Tizenegy? Tizenkét éves korára már biztosan. A magassága és az ereje az öntöde hasznos munkásává tette, mert az acél mennyisége olyan kicsi, hogy sok mindent kézzel csinálnak, és számít, ki milyen erős. Emberéletek múltak Marcao erején. A praçán az öntödében dolgozó férfiak biccentettek. Mind azzal dicsekedtek egymásnak, hogy ők aztán nem beszélnek az ateista framlinggal! Az egyikük nyilván mégis megtette, de most jó érzés volt, hogy a Szószóló megértette, miként emlékeznek Marcaóra. Mindegyikük azt kívánta, bárcsak ő lett volna az, aki mesélt a Szószólónak Marcaóról. Nem jöttek rá, hogy a Szószóló még csak meg sem próbált beszélni velük. Ennyi év után sok minden volt, amit Andrew Wiggin kérdés nélkül is tudott. – A harmadik neve Cao volt. Kutya. Ó, igen, gondolták a lusitaniaiak. Ezt hallottuk a holtak szószólóiról. Nem tisztelik a halottakat, nincs bennük semmi érzék a békére! – Ezt a nevet használtátok rá, amikor azt hallottátok, hogy a felesége, Novinha, már megint monoklival jár, megint sántít, vagy megint felrepedt a szája. Vadállat volt, hogy így bánt vele. Hogy merészel ilyesmit mondani? Az a szegény fickó már meghalt! De a harag alatt a legtöbb lusitaniai egészen más okból érezte magát kényelmetlenül. A legtöbbjüknek eszébe jutott, hogy szinte szóról szóra hallották a dolgot. A Szószóló tapintatlansága csak abból állt, hogy nyilvánosan is elismételte azokat a szavakat, amit még életében használtak Marcaóra. – Nem mintha bármelyikőtök kedvelte volna Novinhát. Azt a

hideg némbert, aki soha nem köszönt egyikőtöknek sem. De kisebb volt, mint a férje, és ő volt a gyermekei anyja, és amikor őt megütötte, akkor kiérdemelte a Cao nevet. Az emberek zavarban voltak, és motyogni kezdtek egymásnak. Azok, akik Novinha közelében ültek a füvön, az asszonyra néztek, aztán elkapták a tekintetüket. Kíváncsiak voltak rá, hogyan reagál, és közben fájón tisztában voltak a ténnyel, hogy a Szószóló igazat beszélt, hogy nem szerették Novinhát, hogy egyszerre féltek tőle és sajnálták. – Mondjátok csak, ez volt az a férfi, akit ismertetek? Mindenki másnál több időt pazarolt a kocsmákra, és még ott sem barátkozott össze senkivel, az alkohol neki nem szerzett bajtársakat. Azt sem lehetett megmondani, mennyit ivott. Türelmetlen és durva volt, mielőtt ivott, és türelmetlen és durva volt, mielőtt elájult az italtól... képtelenség volt megmondani, milyen állapotban van. Sosem hallottatok róla, hogy lett volna barátja, és egyikőtök sem örült, ha látta valahol felbukkanni. Sokan így ismertétek. A legtöbben. Cao. Aligha volt ember. Igen, gondolták az emberek, ilyen volt. Mostanra már magukhoz tértek a Szószóló tapintatlansága által keltett kezdeti sokkból. Most már hozzászoktak a tényhez, hogy a Szószólónak esze ágában sincs szépíteni a történeten. De még mindig feszengtek. Mert ott volt az a szikrányi irónia, nem a hangjában, hanem a történetben magában. Alig ember, mondta, de hát persze, hogy ember volt, és a hallgatóság valahol mélyen tisztában volt vele, hogy bár a Szószóló értette, mit gondoltak Marcaóról, nem biztos, hogy egyet is értett vele. – Néhányan mások, a Bairro dad Fabricadoras öntödéjéből jövők, úgy ismerték, mint erős és megbízható embert. Tudták, hogy sosem vállal többet, mint amire valóban képes, és mindig megtette,

amit ígért. Lehetett rá számítani. Az öntöde falain belül hát kivívta a tiszteleteteket. De amikor kiléptetek az üzem ajtaján, ti is úgy kezeltétek, mint bárki más: nem vettetek róla tudomást, és nem tartottátok sokra. Most már határozott volt az irónia. Bár a Szószóló hangján továbbra sem volt érezhető – még mindig egyszerűen, tisztán beszélt, mint az elején –, Marcao egykori munkatársai érezték magukban szavak nélkül is. Nem lett volna szabad tudomást sem vennünk róla, ahogy tettük. Ha az öntödén belül sokra tartottuk, talán az öntödén kívül is tarthattuk volna valamire. – Páran közületek tudnak ám mást is, valamit, amiről sosem beszélnek. Tudjátok, hogy jóval azelőtt adtátok neki a Cao nevet, hogy rászolgált volna. Tíz, tizenkét évesek voltatok. Kisfiúk. Olyan nagyra nőtt! Szégyelltetek körülötte lenni. És féltetek is, mert tehetetlennek éreztétek magatokat mellette. Dom Cristao odamormolt a feleségének. – Pletykáért jöttek, de felelősséget tesz rájuk. – Úgy bántatok hát vele, ahogy az emberek mindig bánnak a náluk nagyobb dolgokkal – folytatta a Szószóló. – Összeálltatok. Mint a masztodonra17 [17 Pleisztocén kori elefántszerű ősállat] vadászó ősemberek. Mint a bikaviadorok, akik először legyengítik az óriás bikát, hogy felkészülhessenek az ölésre. Bökdöstétek, csúfoltátok, ingereltétek. Sosem tudhatta, merről jön a következő ütés. Horgas kis vasakkal szurkáltátok, ami benn maradt a bőr alatt. Hadd gyengítse el a fájdalom! Hadd őrüljön bele! Mert bármilyen nagy, ti irányítotok. Rá tudjátok venni, hogy kiabáljon. Rá tudjátok venni, hogy elfusson. Rá tudjátok venni, hogy sírva fakadjon. Ugye? Végül úgyis gyengébb nálatok. Ela dühös volt. Ő azt akarta, hogy a Szószóló vádolja Marcaót, nem hogy mentségeket keressen neki! Csak mert kemény

gyermekkora volt, még nem volt joga megütni a feleségét, ahányszor csak kedve tartotta! – Nincs ebben semmi szégyen. Akkor még gyermekek voltatok, és a gyermekek olykor nem tudják, milyen kegyetlenek. Ma már nem tennétek ilyet. De most, hogy emlékeztettelek titeket a dologra, könnyű meglátni a választ. Kutyának neveztétek, így hát az lett élete hátralevő részére. Bántotta a védteleneket. Verte a feleségét. Olyan kegyetlenül és bántón beszélt Miro fiával, hogy a fiú elmenekült otthontól. Csak továbbadta, ahogy bántatok vele, és az lett belőle, aminek mondtátok. Ostoba vagy, gondolta Peregrino püspök. Ha az emberek csak reagálnak arra, ahogy mások bánnak velük, senki sem felelős semmiért. Ha nem az ember maga választja a bűneit, hogyan bánhatná meg őket? Mintha csak Ender meghallotta volna a püspök hangtalan ellenérveit, felemelte a kezét, és félresöpörte a tulajdon szavait. – De az egyértelmű válasz nem mindig helyes. A kínzásaitok nem tették kegyetlenné, csak mogorvává. És amikor abbahagytátok a kínzását, ő se gyűlölt már többé titeket. Nem volt haragtartó. A mérge lehűlt és gyanakvássá dermedt. Tudta, hogy megvetitek, megtanult hát nélkületek élni. Békében. A Szószóló egy pillanatra elhallgatott, aztán feltette azt a kérdést, amit mindenki megfogalmazott magában. – De akkor hogyan is vált azzá a kegyetlen emberré, akinek megismertétek? Gondolkozzatok! Ki volt az, aki a kegyetlenségét megérezte? A felesége. A gyermekei. Vannak, akik azért verik a feleségüket és a gyerekeiket, mert hatalomra vágynak, de túl gyengék vagy ostobák ahhoz, hogy valódi hatalomra tegyenek szert. A tehetetlen feleség, a gyermekek, akiket a szükség, a szokás, és a maga keserves módján a szeretet egy ilyen emberhez köt, az

egyetlenek, akikkel szemben elég erős, hogy uralkodni tudjon fölöttük. Igen, gondolta Ela, és az anyjára nézett. Ezt akartam! Ezért kértem, hogy beszéljen Apa haláláról! – Vannak ilyen emberek – mondta a Szószóló de Marcos Ribeira nem tartozott közéjük. Gondoljátok csak át! Hallottátok róla bármikor, hogy megütötte volna bármelyik gyermekét? Valaha is? És ti, akik vele dolgoztatok... próbálta valaha is rátok kényszeríteni az akaratát? Dacosnak tűnt, ha valami nem az ő elképzelései szerint alakult? Marcao nem volt sem gyenge, sem gonosz. Erős ember volt. Nem hatalmat akart. Szeretetet. Hűséget. Peregrino püspök komoran elmosolyodott, ahogy egy vívó tiszteleg a komoly ellenfélnek. Csavaros utat jársz be, Szószóló, kerülgeted az igazságot, csak cselezgetsz felé. De amikor majd nekitámadsz, halálpontosan célzol. Az emberek szórakozni jöttek, de ők a te célpontjaid, és szíven fogod szúrni őket! – Páran talán emlékeztek egy esetre – mondta a Szószóló –, Marcos talán tizenhárom éves lehetett, akárcsak ti magatok. Csúfoltátok az iskola mögötti füves domboldalon. A szokásosnál is vadabbul támadtatok rá. Kövekkel fenyegettétek, capimszálakkal ostoroztátok. Egy kicsit vérzett is, de azt elviselte. Próbált kitérni előletek. Kérte, hogy hagyjátok már. Aztán az egyikőtök keményen gyomron vágta, és az sokkal jobban fájt neki, mint hittétek volna, mert már akkor is szenvedett attól a kórtól, ami végül megölte. Még nem szokott hozzá a gyengeséghez és a fájdalomhoz. Olyan érzés volt, mintha meghalt volna. Sarokba szorítottátok. Megöltétek. Így hát visszacsapott. Honnan tudhatja ezt, gondolta vagy fél tucat felnőtt. Ki mondta el neki, hogy történt az eset? Elszaladt velünk a ló, ennyi volt az egész. Nem akartunk semmi rosszat, de amikor meglendült

a keze, amikor az a hatalmas ököl lecsapott, mint egy cabra rúgása... bántani akart minket... – Bármelyikőtök végezhette volna a földön. Akkor már tudtátok, hogy annál is erősebb, mint amitől féltetek. De a legjobban az rettentett meg titeket, hogy tisztában voltatok vele, csak azt a bosszút kaptátok, amit megérdemeltetek. Segítséget hívtatok hát. És az odasereglő tanárok mit láttak? Egy vérző, zokogó kisfiút heverni a földön. Egy nagy, felnőtt méretű kölköt pár karcolással, amint azt mondogatja, bocsánat, nem akartam. És még vagy fél tucat gyereket, akik azt mondják, egyszerűen csak megütötte. Minden ok nélkül bántani kezdte. Próbáltátok megállítani, de Cao olyan nagy! Mindig bántja a kisebbeket! A kis Gregót teljesen magával ragadta a történet. – Mentirosos! – kiáltotta. Hazudtak! A közelben többen is felnevettek. Quara lepisszegte. – Ilyen sok tanú mellett – folytatta a Szószóló – a tanárok sem tehettek mást, el kellett hinniük a vádat. Egész addig, míg az egyik lány előre nem lépett, és nem tájékoztatta őket roppant hűvösen, hogy ő látta az egészet. Marcos csak saját magát védte volna egy teljesen jogtalan, aljas és fájdalmas támadástól, és az őt nyúzó fiúcsorda sokkal inkább kutyákként viselkedett, mint Marcos Ribeira. Mindenki azonnal elhitte az ő változatát. Végtére is Os Venerados lánya volt. Grego csillogó szemmel nézett az anyjára, aztán felugrott, és bejelentette a körülötte ülőknek. – A mamae o libertou! Anya megmentette! – Az emberek felnevettek, megfordultak, és Novinhára néztek. De az asszony arca kifejezéstelen maradt, nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy épp rajonganak a fiáért. Az emberek sértetten fordultak el. – Nova – jegyezte meg a Szószóló. – Hideg modorának, éles

eszének hála, éppúgy kitaszított volt köztetek, mint Marcao. Egyikőtök sem emlékezett rá, hogy valaha baráti gesztussal lett volna bárki felé. És erre jött, és megmentette Marcaót! Bár persze tudtátok, másról van itt szó. Nem Marcaót mentette meg; azt nem hagyta, hogy megússzátok, amit elkövettetek. Mindenki bólogatott és sokatmondóan mosolygott, mindenki, akinek a barátságos mosolyát épp most utasította vissza az asszony. Ez a mi Dona Novinhánk, a mi biológusunk; túl jó ahhoz, hogy csak úgy szóba álljon velünk. – Marcos nem így látta. Olyan sokszor mondták rá, hogy állat, hogy szinte már maga is elhitte. Novinha együttérzést mutatott felé, mintha csak ember lett volna. Egy csinos lány, egy kis zseni, a szent Venerados gyermeke, gőgös, akár egy istennő, de mégis lenyúlt, és megáldotta őt, és meghallgatta az imáit. Marcos imádta. Hat évvel később feleségül vette. Hát nem bájos történet? Ela Miróra nézett; a fiú felvont szemöldökkel pillantott vissza rá. – Szinte már megkedvelteti veled azt a vén gazembert, mi? – kérdezte Miro szárazon. Hosszú szünet után hirtelen felrobajlott a Szószóló hangja, hangosabban, mint eddig bármikor. Megriasztotta a hallgatóságát, felrázta őket. – De akkor miért gyűlölte meg Novinhát, miért verte, miért vetette meg a gyerekeit? És miért viselte el ezt az erős akaratú, zseniális asszony? Bármikor véget vethetett volna a házasságnak. Az egyház talán nem engedélyezi a válást, de akkor is ott van a desquite, és még csak nem is ő lett volna az első Milagrében, aki elhagyta volna a férjét. Menthette volna szenvedő gyermekeit, elmehetett volna. De maradt. A polgármester és a püspök

mindketten azt tanácsolták, menjen. Azt mondta, menjenek ők; a pokolba. A lusitaniaiak nagy része felnevetett, mert szinte látták, ahogy a keskeny ajkú Novinha ráordít magára a püspökre is. Nem nagyon kedvelték az asszonyt, de nagyjából ő volt az egyetlen egész Milagrében, aki megúszta, ha ellenkezett a hatósággal. A püspöknek eszébe jutott a saját szobájában, bő egy évtizeddel korábban lejátszódó jelenet. Novinha nem szóról szóra azt mondta, amit a Szószóló idézett, de a lényege azért csak az volt. De kettesben voltak. Ő nem beszélt róla senkinek. Ki lehetett ez a Szószóló, és honnan tudott ilyen sokat olyasmiről is, amiről semmiféleképp sem tudhatott volna? Amikor elhalt a nevetés, a Szószóló folytatta. – Volt valami, ami egymáshoz fonta őket ebben a házasságban, bárhogy gyűlölték is mind a ketten. És ez nem volt más, mint Marcao betegsége. Most már halkabb volt a hangja. A lusitaniaiak feszülten figyelték. – Fogantatása pillanatától ez határozta meg az életét. A szüleitől örökölt gének úgy kapcsolódtak össze, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy kezdetét vette a pubertáskora, a hormontermelő mirigyei lassan, de biztosan zsírszövetté alakultak. Dr. Navio sokkal jobban el tudja magyarázni a lefolyását, mint jómagam. Marcao gyermekkorától fogva tudta, hogy miben szenved; Gusto és Cida is tudták, hiszen minden Lusitanián élő ember génállományát felmérték. De ők már halottak voltak. Egyetlenegy valaki tudott rajtuk kívül a dologról: az, aki megörökölte a xenobiológiai fájlokat. Novinha. Dr. Navio értetlenül hallgatta. Ha az asszony tudott a dologról, mielőtt összeházasodtak, nyilván azt is tudta, hogy a betegségben

szenvedők többnyire sterilek. Miért is ment volna hozzá, ha egyszer tudomása szerint a férfinak esélye sem volt, hogy gyermekeket nemzzen? Aztán hirtelen rájött, amit rég tudnia kellett volna, hogy Marcao egyáltalán nem volt ritka kivétel a betegség lefolyását tekintve. Nem voltak kivételek. Navio elvörösödött. Amit a Szószóló mondani készült, az kimondhatatlan volt. – Novinha tudta, hogy Marcao haldoklik – mondta a Szószóló. – És azt is tudta már az esküvőjük előtt, hogy a férfi egyértelműen és tökéletesen terméketlen. Kellett egy pillanat, hogy felfogják a hallottakat. Ela úgy érezte, a belső szervei is szétolvadnak a testében. El sem kellett fordítania a fejét, hogy lássa, Miro megdermed, és egészen elsápad. A Szószóló folytatta, hiába suttogott egyre hangosabban a hallgatóság. – Láttam a géntérképeket. Marcos Maria Ribeira nem nemzett egyetlen gyermeket sem. A feleségének voltak gyermekei, de nem ő volt az apjuk, és ezt Marcao is tudta, és Novinha tudta, hogy tudja. Ez is része volt annak az alkunak, hogy ők ketten összeházasodnak. A suttogásból morgás lett, a morgásból tiltakozás, és ahogy a moraj tetőzött, Quim talpra pattant, és a Szószólóra ordított. – Az én anyám nem házasságtörő! Megöllek, amiért szajhának bélyegezted! A kijelentés megakadt a levegőben. A Szószóló nem válaszolt. Csak várt, és nem vette le a tekintetét Quim lángoló arcáról. Aztán végül a fiú csak rájött, hogy ő volt az, nem a Szószóló, aki kimondta a fülében csengő szót. Elbizonytalanodott. Lenézett az anyjára, aki ott ült mellette a földön, és egy kicsit mintha megroskadt volna, ahogy az ölébe ejtett, remegő kezét nézte. – Mondd meg nekik, Anya! – szólt rá Quim. A hangjába több

könyörgés vegyült, mint tervezte. Az anyja nem válaszolt. Nem szólt egy szót sem, nem nézett rá. Ha Quim nem tudta volna jobban, hát azt hiszi, az a reszketés a beismerés jele, azt hiszi, az anyja szégyenkezik, mintha csak a Szószóló szavaiban az az igazság volna, amit Isten mondana a szemébe, ha Quim megkérdezné. Eszébe jutott Mateu atya magyarázata a pokolról. Isten leköpi a házasságtörőket, mert kigúnyolják a teremtés erejét, melyet megosztott velük, és nincs bennük annyi jóság, hogy az amőbák fölé emelkedjenek. Quim torkába epe tolult. A Szószóló igazat beszélt. – Mamae – kezdte hangosan, gúnyosan –, quem fôde p’ra fazer-me? Az emberek levegő után kapkodtak. Olhado azonnal talpra ugrott, és ökölbe szorította a kezét. Novinha csak most reagált; felnyúlt, hogy megakadályozza, hogy Olhado a bátyjának menjen. Quim szinte észre sem vette, hogy Olhado az anyjuk védelmére kelt, egyre csak azon járt az esze, hogy Miro nem tette. Miro is tudta, hogy a Szószóló igazat beszélt. Quim mély levegőt vett, aztán körbenézett. Egy pillanatra elveszettnek tűnt, majd átvágott a tömegen. Senki sem szólította meg, bár mindenki őt nézte. Ha Novinha letagadta volna a vádat, hittek volna neki, és darabokra tépték volna a Szószólót, amiért ilyen förtelmes bűnnel vádolja meg Os Venerados lányát. De nem tagadta le. Végighallgatta, hogy a tulajdon fia ilyen durván sértegesse, és nem szólt egy szót sem. Igaz volt. Mindenki álmélkodva hallgatott. Igazából senki sem aggódott. Mind csak azt akarták tudni, ki volt Novinha gyermekeinek apja. A Szószóló halkan folytatta a történetet. – A szülei halála után és a gyermekei születése előtt Novinha csak két embert szeretett. Pipo volt az ő második apja. Novinha rá

építette az életét, és pár rövid évig megtapasztalhatta, milyen érzés, ha valakinek van családja. Aztán Pipo meghalt, és Novinha azt hitte, ő ölte meg. A Novinha családja körül ülők látták, hogy Quara letérdel Ela elé, és megkérdezi. – Miért volt ilyen mérges Quim? Ela halkan válaszolt. – Mert nem Papai volt az igazi apánk. – Ó – mormolta Quara. – Akkor most a Szószóló az apukánk? – Reménytelinek hangzott. Ela elhallgattatta. – Aznap éjjel, amikor Pipo meghalt – folytatta a Szószóló –, Novinha mutatott neki valamit, amit akkor fedezett fel, valamit a descolada kapcsán, hogy hogyan és miként hat a lusitaniai állatokra és növényekre. Pipo több mindent látott a munkájában, mint maga Novinha. Kirohant az erdőbe, ahol a malackák már várták. Talán elmondta nekik, mit fedeztek fel. Talán ő is csak találgatott. De Novinha saját magát okolta azért, hogy megmutatta neki a titkot, aminek a megőrzéséért a malackák, ha kellett, öltek is. Azzal már elkésett, hogy Pipo halálát meg nem történtté tegye. De azt megakadályozhatta, hogy még egyszer megessen. Még aznap éjjel zárolt hát minden fájlt, aminek köze volt a descoladához, vagy ahhoz, amit megmutatott Pipónak. Tudta, ki az, aki meg akarná nézni a fájlokat. Libo, az új zenador. Ha Pipo Novinha második apja volt, Libo mintha a bátyja lett volna, sőt, több is annál. Bármilyen nehéz volt is elviselnie Pipo halálát, Libóé sokkal rosszabb lett volna. És Libo kérte, hogy mutassa meg neki a fájlokat. Követelte. De Novinha megmondta, hogy sosem hagyja, hogy lássa őket. Mind a ketten tudták, ez mit jelent. Ha Libo valaha is feleségül venné, meg tudná nyitni a fájljait. Kétségbeesetten szerették

egymást, minden eddiginél nagyobb szükségük volt a másikra, de Novinha sosem mehetett hozzá. Libo sosem ígérte volna meg, hogy nem néz bele a fájlokba, és még ha megígérte volna, akkor sem lett volna képes betartani. Biztos, meglátta volna, amit az apja látott. És akkor meghal. Az egy dolog volt, hogy Novinha ne menjen feleségül Libóhoz. Az egy másik, hogy nélküle éljen. Nem is tudott nélküle élni. Megalkudott hát Marcaóval. A törvény színe előtt feleségül megy hozzá, de az igazi férje, a gyermekeinek apja nem más lesz, nem más volt, mint Libo. Bruxinha, Libo özvegye reszketve talpra állt. Az arcán csorogtak a könnyek, és felkiáltott. – Mentira, mentira! Hazugság, hazugság! – De nem dühében zokogott, hanem gyászában. Újra el kellett siratnia a férje elveszítését. Négy lánya közül három segített neki kitámolyogni a praçáról. A Szószóló halkan folytatta az asszony távozása közben is. – Libo tudta, hogy bántja a feleségét és négy lányukat. Gyűlölte magát azért, amit tett. Hónapokig, néha évekig ellen tudott állni neki. Novinha is megpróbálta. Nem volt hajlandó találkozni vele, egyáltalán, beszélni vele. Megtiltotta a gyermekeinek, hogy akár csak a nevét kimondják. Aztán Libo úgy gondolta, hogy most már elég erős ahhoz, hogy lássa, és ne essen vissza a régi bűnbe. Novinha túl magányos volt a férje mellett, aki sosem érhetett fel Libóhoz. Sosem tettek úgy, mintha bármi jó lett volna abban, amit csináltak. Csak nem bírták ki sokáig nélküle. Bruxinha hallotta mindezt, miközben elvezették. Most persze nem jelentett neki sok vigaszt, de ahogy Peregrino püspök utána nézett, tudta, hogy a Szószóló ezt ajándékul szánta a nőnek. Ő volt az egész kegyetlen igazság legártatlanabb áldozata, de nem csak

hamvakat hagyott neki. Kínált rá módot, hogyan tanuljon meg együtt élni azzal a tudattal, mit tett a férje. Nem a te hibád volt, üzente az asszonynak. Te sehogy sem akadályozhattad volna meg. A férjed hibázott, nem te. Szentséges szűz, imádkozott a püspök magában, hagyd, hogy Bruxinha hallja a Szószóló szavát, és el is higgye! Nem csak Libo özvegye zokogott. Több százan nézték, ahogy elvonul, és az ő szemüket is elfutotta a könny. A felfedezés, hogy Novinha megcsalta a férjét, döbbenetes volt, de édes: az acélos szívű asszonynak mégis volt valami hibája, mégsem volt különb másnál! De abban senki sem lelte örömét, hogy Libóról is ugyanezt kellett felfedeznie. Őt mindenki szerette. Szerették, mert nagylelkű volt, bölcs és kedves, és nem akarták azt hinni, hogy csak álarc volt mindez. Meg voltak hát döbbenve, amikor a Szószóló emlékeztette őket rá, hogy aznap este nem Libo haláláról beszél. – De Marcos Ribeira miért fogadta el mindezt? Novinha azt hitte, azért, mert feleséget akart, és azt az illúziót, hogy gyermekei vannak, hogy ne kelljen szégyenben maradnia a közösség előtt. És ez is része az igazságnak. De legfőképp azért vette feleségül az asszonyt, mert szerette. Igazából sosem reménykedett benne, hogy Novinha is úgy fogja majd szeretni, ahogy ő szerette, mert ő imádta, mint egy istennőt, miközben saját magát beteg, mocskos, megvetendő állatnak tartotta. Tisztában volt vele, hogy Novinha sosem imádna, sőt, még csak nem is szeretne egy ilyen embert. De remélte, hogy egy nap majd legalább... megkedveli. Hogy érez iránta egy kis... hűséget. A Szószóló lehajtotta a fejét egy pillanatra. A lusitaniaiak mind hallották a kimondatlan ítéletet. Sosem tette. – Minden egyes gyermek születése – folytatta a Szószóló –

újabb bizonyítéka volt Marcos kudarcának. Az istennő még most sem találta méltónak. De miért nem? Hűséges volt! Soha még csak nem is célzott arra, hogy bármelyik gyermeke ne az övé lenne! Sosem szegte meg a Novinhának tett ígéretét! Nem érdemelt valamit ő is cserébe? És néha már nem tudta elviselni. Nem fogadta el Novinha ítéletét. Nem volt isten. A gyermekei mind fattyak voltak. Ezt mondogatta magának, amikor megverte, ezt mondogatta, amikor ordított Miróval. Miro hallotta a nevét, de nem is tűnt fel neki, hogy róla volna szó. Sokkal törékenyebb kapocs fűzte a valósághoz, mint valaha hitte volna, és túl nagy sokk érte már aznap. A malackák és az a lehetetlen varázslat a fával. Anya és Libo. Szeretők. Ouandát, aki eddig közel volt hozzá, akár a tulajdon teste, a tulajdon lelke, hirtelen elszakították tőle, és most eggyel távolabbra került, mint Ela, mint Quara; mint a testvére. A tekintete nem fókuszált a fűre, a Szószóló beszéde csak végtelen hangszőnyeg volt, nem hallotta ki a szavakból a jelentésüket, nem hallotta, csak a dallamát. Miro maga hívta ide ezt a hangot, azt akarta, hogy beszéljen Libo haláláról. Honnan tudta volna, hogy a humanista vallás jóindulatú papja helyett magát az eredeti Szószólót kapja, azzal a zseniális eszével és túlságosan is tökéletes megértőképességével? Nem tudhatta, hogy az együttérzés álarca a pusztító Endert rejti, az emberiség legnagyobb bűnének mitikus Luciferét, aki most is elszántan fel akart érni a nevéhez, befejezni mindent, és kigúnyolta Pipo, Libo, Ouanda és Miro egész munkásságát, mert elég volt egy órát eltöltenie a malackák között, hogy többet lásson, mint ők négyen közel ötven év alatt. És aztán az igazság kardjának egyetlen kurta, könyörtelen csapásával elszakította tőle Ouandát. Ezt a hangot hallotta Miro, ez az egyetlen biztos pont maradt, ez a kérlelhetetlen, rettentő hang. Miro kapaszkodott a dallamába,

próbálta gyűlölni, de nem ment, mert nem csalhatta meg magát, tudta, hogy Ender a pusztító, de amit elpusztít, csak illúzió, és az illúziónak pusztulnia kell. Az igazság a malackákról. Az igazság saját magunkról. Valamiféleképp ez a több ezer éves ember képes volt látni az igazat anélkül, hogy belevakult vagy beleőrült volna. Hallgatnom kell rá, és hagynom, hogy eltöltsön a hatalma, hogy én is belenézhessek a Fénybe, és ne haljak meg! – Novinha tudta, hogy amit tett, az házasságtörés és képmutatás. Tudta, hogy fájdalmat okoz Marcaónak, Libónak, a gyermekeinek, Bruxinhának. Tudta, hogy ő ölte meg Pipót. Elviselte hát, sőt, kiprovokálta Marcao büntetéseit. Ez volt az ő vezeklése. És sosem vezekelhetett eleget. Bármennyire gyűlölte is Marcao, ő sokkal jobban utálta saját magát. A püspök lassan biccentett. A Szószóló szörnyűséges dolgot tett, hogy az egész közösség elé tárta ezeket a dolgokat. Ezeknek a gyóntatószékben lett volna a helyük. De Peregrino is érezte a hatalmát annak, ahogy az egész közösség kénytelen volt felfedezni ezeket az embereket, akiket ismerni vélt, aztán újra felfedezni őket, és újra, és újra, és újra. És a történet minden egyes új nézete rákényszerítette őket arra, hogy újból magukba nézzenek ők is, mert ők is részesei voltak az eseményeknek, érintettek benne százszor, ezerszer, és nem értették egyszer sem, valójában kivel érintkeztek közben. Fájdalmas és riasztó folyamat volt, de a végén volt valami furcsán megnyugtató hatása. A püspök a titkárához hajolt, és odasúgott neki. – Legalább a pletykálkodók nem nyerészkednek; nincs már több titok, amiről beszélhetnének! – Ebben a történetben mindenki sokat szenvedett – fejezte be a Szószóló. – Mindenki áldozatot hozott azokért, akiket szeretett. Mindenki iszonyatos fájdalmat okozott azoknak, akik szerették. És

ti... ti, akik ma itt hallgattok engem, ti is fájdalmat okoztatok nekik. De ne feledjétek: Marcao élete tragikus volt és kegyetlen, de bármikor véget vethetett volna a Novinhával való viszálynak! Ő döntött úgy, hogy mellette marad. Csak kellett benne találnia valamicske örömet! És Novinha. Megszegte a törvényeket, melyeket Isten a közösség egybefűzésére rendelt. És elviselte a büntetését. Az egyház sem rótt volna ki rá kegyetlenebb vezeklést, mint amit magára vett. És ha azt hinnétek, hogy netán mégis megérdemel tőletek valami kicsinyes kegyetlenséget, egy dolgot ne feledjetek: mindezt egyetlenegy okból szenvedte el, egyetlenegy okból tette: hogy a malackák ne ölhessék meg Libót. A szavai hamuval töltötték el az emberek szívét. #

Olhado felállt, az anyjához lépett, letérdelt mellé, és átölelte a vállát. Ela ott ült mellette, és a földre roskadva zokogott. Quara is felkelt, és az anyja elé állt, és álmélkodva nézte. Grego Novinha ölébe temette az arcát, és úgy sírt. Akik elég közel voltak hozzájuk, hallották, mit hajtogat közben. – Todo papai é morto. Nao tenho nem papai. Minden papám halott. Nincs több papám. Ouanda a sikátor sarkán állt, amerre elkísérte az anyját, mielőtt a beszéd véget ért. Mirót kereste, de a fiúnak már nyoma sem volt. Ender az emelvény mögött állt, Novinha családját nézte, és azt kívánta, bárcsak enyhíthetne valamiféleképp a fájdalmukon. Minden beszéd után volt fájdalom, mert a Holtak Szószólója sosem lágyította meg az igazság élét. De az emberek csak ritkán éltek olyan hamissággal teli életet, mint Marcao, Libo és Novinha; ritkán kellett így sokkolnia másokat, ennyi újabb és újabb információval kényszeríteni a hallgatóságát, hogy vizsgálják felül, mit tudnak

azokról, akiket ismerni véltek, azokról, akiket úgy szerettek. Ender látta az emberek arcán, hogy aznap nagy fájdalmat okozott. Ő maga is érezte, mintha mindenki rávetítette volna a kínját. Bruxinha volt a legjobban megdöbbenve, de Ender tudta, hogy nem ő kapta a legszörnyűbb sebet. Az a megtiszteltetés Ouandának jutott és Mirónak, akik eddig azt hitték, tisztán látják a jövőjüket. De Ender érezte azt is, eddig mit szenvedtek ezek az emberek, és tudta, hogy az új sebek sokkal hamarabb be fognak gyógyulni, mint a régiek tették volna. Novinha talán még nem jött rá, de Ender olyan terhet vett le a válláról, amit már nem lett volna ereje tovább cipelni. – Szószóló – állt meg előtte Bosquinha. – Polgármester asszony – viszonozta a köszöntést Ender. Nem szeretett beszéd után csevegni, de hozzászokott már, hogy valaki mindig ragaszkodott hozzá, hogy megvitassa vele a hallottakat. Mosolyt kényszerített a vonásaira. – Sokkal többen eljöttek, mint vártam. – A többségüknek csak pillanatnyi izgalom volt – legyintett Bosquinha. – Reggelre el is felejtik! Endert idegesítette, hogy így lekicsinyli a beszéd hatását az asszony: – Csak ha valami nagyon nagyszabású történik ma éjjel! – jegyezte meg. – Ó igen. Nos, arról már gondoskodtak. Ender csak most vette észre, hogy a polgármester rettenetesen fel van dúlva, és alig tud uralkodni magán. Megfogta a könyökét, aztán átkarolta a vállát, és Bosquinha hálásan rátámaszkodott. – Szószóló, azért jöttem, hogy a bocsánatáért esedezzek. Az űrhajóját lefoglalta a Csillagközi Kongresszus. Az egész nem az ön hibája. A bolygón olyan bűntényt követtek el, olyan rettentő kihágást, hogy a bűnösöket a legközelebbi világra, Trondheimre

kell vinni, hogy ott állítsák bíróság elé, ott büntessék meg őket. És ehhez kell az ön hajója. Ender egy pillanatig gondolkozott csak. – Miro és Ouanda. Bosquinha felkapta a fejét, és élesen végigmérte. – Mintha nem lenne meglepve! – Én nem hagyom, hogy elvigyék őket. Bosquinha elhúzódott tőle. – Nem hagyja? – Van róla némi fogalmam, hogy mivel vádolják őket. – Még csak négy napja van itt, és máris csupa olyasmit tud, amit én még csak nem is gyanítottam? – Olykor a kormányzat szerez utolsóként tudomást a dologról. – Akkor hadd mondjam el, miért fogja mégis hagyni, hogy elvigyék őket, és miért fogjuk mind hagyni, hogy bíróság elé kerüljenek! Mert a Kongresszus törölte minden fájlunkat. A számítógép memóriája üres, nincs benne más, csak az a pár alapprogram, ami az energiaellátást irányítja, a vízműveket, a csatornahálózatot. Holnap senki sem tud majd dolgozni, mert nem fejleszthetünk elég áramot, hogy elindítsuk a gyárakat, dolgozhassunk a bányákban, beindítsuk a traktorokat. Elmozdítottak a helyemről. Most már csak helyettes rendőrfőnök vagyok, akinek az a dolga, hogy minél pontosabban hajtsa végre Lusitaniai Evakuációs Bizottság utasításait. – Evakuáció? – A kolónia engedélyét visszavonták. Űrhajókat küldenek, hogy mindenkit elszállíthassanak innen. Az emberi itt-tartózkodás minden nyomát megszüntetik. Még a holtaink nyugvóhelyét jelző sírköveket is. Ender próbálta felmérni, hogy reagálhat erre a nő. Bosquinha

nem annak a fajtának tűnt, aki csak úgy meghajolt volna az agyatlan hatalom előtt. – És szándékában áll engedelmeskedni nekik? – Az áram- és a vízellátást ansible-en keresztül szabályozzák. Akárcsak a kerítést. Bezárhatnak ide minket áram és víz nélkül, és nem tudunk kijutni. Azt mondják, amint Miro és Ouanda az ön űrhajóján vannak, és elindultak Trondheim felé, enyhítenek a szankciókon. – Nagyot sóhajtott. – Ó, Szószóló, azt hiszem, nem ez az ideális időpont arra, hogy valaki turistáskodjon Lusitanián! – Nem turistáskodom. – Ender nem vesződött azzal, hogy elmondja Bosquinhának, gyanúja szerint nem feltétlenül véletlen az sem, hogy a Kongresszus épp akkor vette észre a Megkérdőjelezhető Tevékenységeket, amikor Ender történetesen a bolygón járt. – Le tudta menteni a fájlok egy részét? Bosquinha felsóhajtott. – Tartok tőle, csak úgy, hogy visszaéltem az ön jóságával. Észrevettem, hogy minden fájlját ansible-en keresztül kezeli, a világon kívülről. A legfontosabb fájlokat üzenetként átküldtük önnek. Ender felnevetett: – Pompás, ezt nagyon jól csinálták! – Nem számít. Nem kaphatjuk vissza őket. Vagy persze igen, hogyne kaphatnánk, de azonnal észrevennék, és akkor ön is ugyanakkora bajban lenne, mint mi magunk. És akkor mindent letörölnek. – Kivéve, ha azonnal megszakítják az ansible-kapcsolatot, miután visszamásolták a fájljaimat a helyi memóriába. – Az azt jelentené, fellázadtunk. De miért? – Azért, hogy Lusitania lehessen a Száz Világ legjobbika és legfontosabbika! Bosquinha felnevetett.

– Azt hiszem, akkor elég fontosnak tartanának minket, de aligha lázadással szokták kiérdemelni a legjobb címet! – Kérem, ne tegyen semmit! Ne tartóztassa le Mirót és Ouandát! Várjunk egy órácskát, és aztán hadd találkozzam önnel, és mindazokkal, akikre szükség lenne ehhez a döntéshez! – Hogy fellázadunk-e vagy sem? El sem tudom képzelni, miért vonnánk bele önt is ebbe a döntésbe, Szószóló! – Majd a találkozón megérti. Kérem, ez a hely túlságosan is fontos ahhoz, hogy csak úgy elherdáljuk ezt az esélyt! – Ezt az esélyt? Mire? – Hogy jóvá tegyük mindazt, amit Ender elkövetett a fajirtással háromezer éve. Bosquinha élesen ránézett. – És én meg már azt hittem, épp most bizonyította be, hogy semmi több, csak egy pletykafészek! Talán tréfált. Talán nem. – Ha azt hiszi, hogy az előbb csak pletykálkodtam egy sort, akkor nem elég eszes ahhoz, hogy egy ekkora közösséget vezessen! – mosolygott rá Ender. Bosquinha széttárta a kezét, és megvonta a vállát. – Pois é – mondta. Persze. Mi más? – Összehívja azt a találkozót? – Igen. A püspök lakosztályába. Ender felszisszent. – A püspök máshol nem menne bele ilyesmibe – magyarázta a polgármester. – És hiába döntünk úgy, hogy lázadunk, ha ő nem támogat minket! – Bosquinha Ender mellkasára tette a kezét. – Az is lehet, hogy be sem engedi a katedrálisba! Végtére is ön a hitetlen! – De megpróbálja?

– Megpróbálom, már csak azért is, amit ma este tett. Csak egy bölcs ember látja ilyen tisztán a többieket ilyen rövid idő alatt. És csak egy kíméletlen alak mondaná ki mindezt. Erre az erényre és erre a hibára; mindkettőre szükségünk lesz! Bosquinha megfordult, és elsietett. Ender tudta, hogy az asszony a szíve mélyén egyáltalán nem akar engedni a Csillagközi Kongresszusnak. Túl hirtelen jött ez az egész, túl kemény volt ahhoz, hogy ne azt érezze, úgy vették volna ki a kezéből az irányítást, mintha ő is bűnös lenne. Ha kérdés nélkül engedelmeskedne, az vallomásnak tűnne, és Bosquinha tudta, hogy ő semmi rosszat nem tett. Dacolni akart, meg akarta találni a módját, hogy visszaüssön a Kongresszusnak, és azt mondhassa nekik, higgadjatok csak le, várjatok! Vagy ha nincs más hátra, azt mondja, dögöljetek meg! De nem volt ostoba. Nem kezdett volna ellenállásba, ha nem biztos benne, hogy működni fog, és hogy az itteniek hasznára lesz. Ender is tudta, hogy jó kormányzó. Kész lenne feláldozni a büszkeségét, a jó hírét az emberekért. Egymaga maradt a praçán. Mindenki más elment, mialatt Bosquinhával beszélgetett. Úgy érezte magát, mint egy vén baka egy réges-régi csata helyén hullámzó, békés réten sétálgatva, aki a fűben suttogó szellőből még mindig a vérontás visszhangját hallja. – Semmiképp se hagyd, hogy megszakítsák az ansible-kapcsolatot! Összerezzent a fülében csendülő hangra, de azonnal felismerte. – Jane! – kiáltott fel. – El tudom intézni, hogy úgy tűnjön, mintha elvágtátok volna az ansible-kapcsolatot, de ha tényleg megteszitek, akkor nem tudok segíteni nektek! – Jane – mondta Ender –, ezt te tetted, ugye? Mi másért fedezték volna fel, miben mesterkedett Libo, Miro és Ouanda, ha te

nem hívtad volna fel rá a figyelmüket? Jane nem válaszolt. – Jane, sajnálom, hogy kikapcsoltalak, soha többé... Tudta, hogy Jane tudja, mit mondana, ritkán kellett neki befejeznie a mondatait. De most nem válaszolt. – Sosem kapcsolom ki... De mi értelme volt befejezni ezt is, ha egyszer tudta, Jane megérti? Nem bocsátott még meg neki, erről volt szó, vagy már válaszolt volna, mondta volna, hogy ne vesztegesse erre az idejét. De nem tudta megállni, hogy ne próbálja meg még egyszer. – Hiányoztál, Jane. Nagyon hiányoztál! De még most sem válaszolt. Elmondta, amit el kellett mondania, hogy le ne kapcsolják az ansible-t, és ennyi. Egyelőre. Ender nem bánta a várakozást. Elég volt tudnia, hogy Jane még ott van, és figyel. Nem volt egyedül. Meglepődött rajta, hogy könnyek hűtik az arcát, a megkönnyebbülés könnyei. A katarzisé. Egy beszéd, egy válság, az emberek élete romokban, a kolónia jövője kétséges. És én itt zokogok megkönnyebbülésemben, hogy egy sértődött számítógépes program végre megint beszél velem! #

Ela Endert a kis házikója mellett várta. A szeme vörös volt a sok sírástól: – Jó estét – mondta. – Azt tettem, amit akartál? – kérdezte Ender. – Sosem jutott eszembe – mondta a lány. – Nem ő volt az apánk. Tudhattam volna! – El sem tudom képzelni, honnan tudhattad volna. – Mit tettem? Idehívtam, hogy beszéljen apám... Marcos haláláról! – Újra sírni kezdett. – Anya titkai... azt hittem, tudom, mik azok. Azt hittem, csak a fájljai... azt hittem, gyűlölte Libót!

– Csak kinyitottam az ablakot, és friss levegőt engedtem be. – Ezt mondja Mirónak és Ouandának! – Gondolkozz el egy kicsit, Ela! Végül rájöttek volna. Az volt a kegyetlenség, hogy egész eddig nem tudták. Most, hogy már tudják az igazat, meg fogják találni a kiutat. – Mint Anya tette? Csak ezúttal még a házasságtörésnél is szörnyűbb bűnnel? Ender megérintette a haját, megsimogatta. A lány elfogadta az érintését. Ender nem is emlékezett rá, hogy az apja vagy az anyja értek-e hozzá valaha hasonlóképp. Biztos. Máskülönben honnan tanulta volna meg? – Ela, segítesz nekem? – Segítsek? Miben? Elvégezte a munkáját, nem? – Ennek most semmi köze nincs a halottakról való szóláshoz. Egy órán belül tudnom kell, hogyan működik a descolada. – Anyát kell megkérdeznie... ő tudja! – Nem hiszem, hogy ma este szívesen látna. – És nekem kéne megkérdeznem? Jó estét, Mama, épp most fedték fel egész Milagre előtt, hogy házasságtörő, parázna nő vagy, aki egész életükben hazudott a gyermekeinek, szóval ha nincs ellene kifogásod, most feltennék pár tudományos kérdést. – Ela, most Lusitania fennmaradásáról van szó. Miro bátyádról nem is beszélve. – A terminálhoz hajolt, és bekapcsolta. – Lépj be! – mondta. Ela értetlenül nézett rá, de engedelmeskedett. A számítógép nem ismerte fel a nevét. – Lekapcsoltak. – Riadtan nézett a férfira. – Miért? – Nem csak téged. Mindenkit. – Nem üzemzavar – mondta a lány. – Valaki kitörölte a bejelentkezési fájlt.

– A Csillagközi Kongresszus törölte a teljes helyi memóriát. Mindent. Lázadó bolygóként kezelnek minket. Mirót és Ouandát le akarják tartóztatni és Trondheimre vinni, hogy bíróság elé állíthassák őket. Feltéve, hogy nem sikerül meggyőznöm a püspököt és Bosquinhát, hogy valóban lázadjunk fel. Érted? Ha anyád nem mondja el neked, amit tudnom kell, Mirót és Ouandát huszonkét fényévnyire viszik. A hazaárulás halálbüntetéssel jár. De még ha csak elviszik őket a tárgyalásra, az is felér egy halálbüntetéssel. Mind halottak leszünk, de legalábbis nagyon öregek, mire visszaérnek. Ela üres tekintettel nézte a falat: – Mit kell tudnia? – Tudnom kell, hogy a bizottság mit talál, amikor megnyitja a fájljait. A descolada működéséről. – Értem – mondta Ela. – Miro kedvéért meg fogja tenni. – Dacosan nézett a férfira. – Tudja, szeret minket. Az egyik gyermeke életéért cserébe ő maga fogja elmagyarázni önnek! – Helyes – mondta Ender. – Jobb is, ha ő jön el. A püspök lakosztályába, egy óra múlva. – Igen – mondta Ela. Visszalépett a férfi mellé, megölelte, és megpuszilta az arcát. – Örülök, hogy mindent elmondott – jegyezte meg. – Örülök, hogy tudom az igazat! Ender homlokon csókolta, és hagyta, hadd menjen. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, leült az ágyára, hanyatt feküdt, és a mennyezetet nézte. Novinhára gondolt, és próbálta elképzelni, mit érezhet. Nem számít, milyen borzalmas, Novinha, gondolta. A lányod már siet is hozzád haza, és biztos benne, hogy hiába mész át iszonyatos kínokon és megaláztatáson, elfeledkezel magadról, és minden tőled telhetőt megteszel, hogy a fiadat mentsd. Minden szenvedésedet elcserélném, Novinha, ha lenne egy gyermekem, aki így bízna bennem.

16 A kerítés

Egy bölcs rabbi áll a piactéren. Tanít. Épp ekkor történik, hogy egy férj előtt bebizonyosodik felesége házasságtörése, és a tömeg a piacra viszi az asszonyt, hogy halálra kövezze. (Van ennek a történetnek egy közismert változata, de egy jó barátom, a holtak egyik szószólója mesélt két másik rabbiról is, akik ugyanezzel a helyzettel néztek farkasszemet. Most ezt a két esetet mesélem el.) A rabbi előre lép, és az asszony mellé áll. A tömeg tiszteli, így hát visszafogják magukat, és csak állnak a nehéz kövekkel a kezükben. – Van köztetek bárki is – mondja a rabbi –, aki nem kívánta meg más férfi asszonyát, más asszony férjét? Mind mormolnak, és azt mondják: – Mind ismerjük a vágyat, de ó, rabbi, egyikünk sem engedett neki. A rabbi erre azt mondja: – Akkor térdeljetek le, és mondjatok hálát Istennek, amiért erősnek teremtett benneteket! Kézen fogja a nőt, és kivezeti a piacról. Mielőtt elengedné, még odasúgja neki: – Mondd meg a magisztrátus úrnak, hogy ki mentette meg a szeretőjét. Akkor tudni fogja, hogy hűen szolgálom! Így hát a nő életben marad, mert a közösség túl korrupt volt ahhoz, hogy megvédje magát a törvénytelenségtől. Egy másik rabbi, egy másik városban. Odalép az asszony mellé, és

megállítja a tömeget, épp, mint a másik történetben, aztán azt mondja: – Melyikőtök nem vétkezett még életében? Az vesse rá az első követ! Az emberek elszégyellik magukat, és egyéni bűneikre emlékezvén elfeledkeznek közös céljukról. Egy nap még, gondolják mind, olyan lehetek én is, mint ez a nő, és akkor majd reménykedem a megbocsátásban és abban, hogy kapok még egy esélyt. Úgy kellene bánnom vele, ahogy szeretném, hogy velem bánjanak! És ahogy széttárják a kezüket, és hagyják, hogy a kő a földre hulljon, a rabbi felveszi az egyik követ, magasan az asszony feje fölé emeli, aztán teljes erőből nekidobja. Az szétloccsantja a koponyáját, és az agyveleje a piac kövére fröccsen. – Én sem vagyok bűntelen – mondja a rabbi a népnek –, de ha csak tökéletes embereknek hagyjuk, hogy betartassák a törvényt, hamar vége a törvénynek, és azzal együtt a városunknak is! Így hát a nő meghalt, mert a közössége elnéző volt vele szemben. A történet leghíresebb változata azért olyan emlékezetes, mert annyira ritkán tapasztaljuk meg ezt a megoldást a saját életünkben. A legtöbb közösség a rothadás és a hullamerevség között tántorog, és ha valamelyik irányba túlságosan is kitér, vége. Csak egyetlen rabbi merte elvárni tőlünk azt a tökéletes egyensúlyt, ami megőrzi a törvényt, de mégis megbocsátja, ha valaki eltér tőlük. Úgyhogy természetesen megöltük. #

(San Angelo: Levelek egy kezelő eretnekhez, Amai a Tudomundo Para Que Deus VosAme Cristao fordítása, 103:72:54:2) #

Minha irma. A testvérem. A szavak ott kavarogtak Miro fejében, míg végül már nem is hallotta őket, teljesen beleolvadtak a háttérzajba. A Ouanda é mintha irma. Ouanda a testvérem. A lába megszokásból vitte ki a praçáról a mezőre, aztán fel a

dombnyeregbe. A magasabbik csúcson ott magaslott a katedrális és a kolostor, mindig fenyegetően hajoltak a Zenador Állomás fölé, mintha csak erődként figyelték volna a kaput. Vajon Libo is erre ment, ha találkozni indult anyámmal? A xenobiológiai állomáson találkoztak? Vagy diszkrétebbek voltak, és a fűben párzottak, mint a disznók a fazendán? Megállt a Zenador Állomás ajtajában, és próbálta kitalálni, miért is kellene bemennie. Semmi dolga nincs odabenn. Nem írt még jelentést mindarról, ami aznap történt, de nem is tudta volna, ezt hogyan írja meg. Varázshatalom, igen, arról volt itt szó. A malackák énekelnek a fáknak, és a fák gyújtóssá esnek szét kérésükre. Sokkal hatékonyabb, mint az ácsmesterség. Az őslakosok jóval fejlettebbek, mint korábban hittük. Minden több feladatot lát el náluk: a fák egyszerre totemek, sírkövek és kisebb fűrészüzemek. A testvérem. Van még valami, amit meg kéne tennem, de nem emlékszem rá, mi az. A malackák tudják csak igazán, hogy kell okosan élni. Csak mint fivérek, a nőket meg hagyni kell a fenébe. Te is jobban jártál volna, Libo, ez ám a nagy igazság... nem, inkább papának kéne szólítanom téged, nem Libónak. De kár, hogy Anya sosem mondta el neked, engem is lovagoltathattál volna a térdeden! A két legnagyobb gyerekedet, Ouandát az egyik térdeden, Mirót a másikon – hát nem vagyunk mind büszkék a két kölködre? Ugyanabban az évben születtünk, alig két hónap van köztünk, igazán nem lustálkodtál, kedves Papai, serényen osontál ki a kerítéshez, hogy hanyatt döntsd Anyát a tulajdon hátsó udvarában. Mindenki úgy sajnált, hogy csak lányaid vannak, és senki sem viszi tovább a neved. Csak vesztegették az együttérzésüket. Hisz voltak neked fiaid is! És nekem jóval több húgom van, mint valaha is hittem. És eggyel több, mint szerettem volna.

Megállt a kapunál, és felnézett a malackák dombját koronázó erdőre. Semmi tudományos célja nem volt az éjjeli látogatásnak. Szóval akkor ezek szerint a tudománytalan céltalanságot szolgálom, és megkérdezem, nincs-e helyük még egy fivérnek a törzsben. Talán kicsit túl nagyra nőttem ahhoz, hogy kapjak egy priccset a rönkházban, de majd kinn alszom a szabad ég alatt. A fáramászásban sem veszik majd sok hasznom, de cserébe tudok pár dolgot a technológiáról, és most már semmi sem akadályoz meg abban, hogy ne mondjak el bármit, amit tudni szeretnétek. A jobb kezét az azonosító dobozra tette, a baljával pedig kinyúlt, hogy behúzza a kaput. Egy törtmásodpercig nem is értette, mi történt. Aztán mintha megégett volna a keze, mintha rozsdás fűrésszel vágták volna darabokra, Miro felordított, és elkapta a bal kezét a kaputól. Mióta csak megépítették, azóta nem volt rá példa, hogy forró maradt volna miután a dobozhoz hozzáért egy zenador tenyere. – Marcos Vladimír Ribeira von Hesse, a kerítésen való átjutása jogát a Lusitaniai Evakuációs Bizottság rendeletére visszavonták. Mióta csak megépítették a kaput, még egyszer sem szólalt fel a hang egy zenador ellen. Beletelt egy pillanatba, hogy Miro rájöjjön, mi történik. – Ön és Ouanda Quenhatta Figueira Mucumbi jelentkezzenek Farina Lima Maria do Bosqe rendőrfőnök-helyettesnél, aki a Csillagközi Kongresszus nevében letartóztatja és büntetőeljárás lefolytatása céljából Trondheimre küldi önöket! Egy pillanatra megszédült, a gyomra pedig elnehezedett és felkavarodott. Tudják. Épp ma este! Mindennek vége. Elveszítettem Ouandát, elveszítem a malackákat, a munkámat, mindent. Letartóztatás. Trondheim. Ahonnan a Szószóló jött, huszonkét évnyi utazás, mindenkit örökre elveszítek, Ouandát kivéve, csak ő

marad nekem, de ő a testvérem... A keze megint előrelódult, és megragadta a kaput, és megint iszonyatos fájdalom hasított a karjába, minden ideg fellángolt, egyszerre lázadt. Nem tűnhetek el csak úgy. Mindenki előtt lezárják a kaput. Senki sem megy ki többet a malackákhoz, senki sem szól nekik, és a malackák várják, hogy menjünk, de senki nem megy már át a kapun soha többet. Sem én, sem Ouanda, sem a Szószóló, senki, senki, aki elmagyarázná nekik, mi történt. Evakuációs Bizottság. Evakuálnak minket, és eltörlik a nyomát is annak, hogy valaha itt jártunk. Igen, ez benne van a szabályzatban, de van itt még valami, nem? Mit láttak? Hogy jöttek rá? A Szószóló árult volna el minket? Az igazság nagykövete. El kell magyaráznom a malackáknak, miért nem jövünk többet, el kell mondanom nekik! Mindig legalább egy malacka figyelte őket, követte őket attól a pillanattól kezdve, hogy az erdőbe értek. Lehet, hogy most is figyeli? Miro integetni kezdett, de már túl sötét volt. Nem láthatták meg. Vagy talán meglátták; senki sem tudta, hogyan látnak a malackák a sötétben. De akár látták, akár nem, nem jöttek le. És nem sokára késő lesz: ha a framlingok megfigyelik a kaput, nyilván értesítették már Bosquinhát, és a polgármester már úton is van, siklik a kocsijával a fű fölött. Persze vonakodik majd letartóztatni, de teszi a dolgát, és igazán nem lehet vitatkozni vele, hogy jó-e ez a malackáknak vagy az embereknek, egyáltalán bárkinek, hogy fenntartják ezt a nevetséges elkülönülést – Bosquinha nem az a fajta volt, aki megkérdőjelezte volna a törvényt, ő csak tette, amit mondtak neki. És Miro meg fogja adni magát neki, nem volt oka küzdeni, hol bújhatott volna el a kerítésen innen, kint, a cabracsordák között? De mielőtt feladja magát, elmondja a malackáknak, mi a helyzet, el kell mondania!

Elindult hát a kerítés mentén, el a kaputól, egyenesen a nyílt, füves térség felé a katedrálisdomb alatt, ahol senki sem élt olyan közel, hogy meghallhatták volna. Gyaloglás közben kiáltozott. Nem szavakat, nem neveket, egy éles, huhogó hangot ismételt, amivel ő és Ouanda hívták fel egymás figyelmét arra, hol vannak, ha elszakadtak volna egymástól a malackák között. Hallani fogják, hallaniuk kellett, és le kell jönniük hozzá, mert ő nem juthat át a kerítésen. Gyertek hát, Ember, Levélevő, Mandachuva, Nyílvessző, Bögrés, Kalendárium, mindenki, bárki, gyertek csak, hadd mondjam el nektek, hogy többé semmit sem mondhatok! #

Quim nyomorúságosan kuporgott a zsámolyon a püspök szobájában. – Estevao – mondta a püspök halkan –, pár percen belül itt gyűlést tarunk, de először szeretnék veled beszélni! – Nincs miről beszélni – mondta Quim. – Ön figyelmeztetett minket, és bekövetkezett. Ez az alak az ördög. – Estevao, beszélünk egy percet, aztán te hazamész aludni. – Nem megyek oda vissza többet! – A Megváltó förtelmesebb bűnösökkel is együtt evett, mint a te édesanyád, és megbocsátott nekik. Talán jobb vagy nála? – Azok közül a paráznák közül, akiknek megbocsátott, egy sem volt az anyja! – Nem lehet mindenkinek maga a szent Szűz az anyja. – Ön is az ő oldalán van? Talán az egyház is szabad utat enged a holtak szószólóinak? Romboljuk porig a katedrálist, és építsünk arénát a kövekből, hogy legyen hol bemocskolni halottaink becsületét, mielőtt a földbe tennénk őket? – A püspököd vagyok, Estevao, Krisztus helytartója ezen a

bolygón, és te megadod nekem a rangomnak kijáró tiszteletet! Quim felállt, de dühében nem tudott megszólalni sem. – Úgy vélem, jobb lett volna, ha a Szószóló nem mondja el a nagy nyilvánosság előtt ezeket a történeteket. Van, amit jobb négyszemközt megtudni, csendben, hogy ne úgy kelljen megbirkózni a sokkal, hogy közben szájtátik bámulnak minket. Ezért is gyóntatunk, hogy védve legyünk a nyilvánosság szégyenétől, miközben magánbűneinkkel küzdünk. De ne légy igazságtalan, Estevao! Talán nem a legjobb, ahogy a Szószóló elmondta mindezt, de igazat beszélt. Né? – Né. – Most pedig, Estevao, gondold csak át! Eddig a napig szeretted édesanyádat? – Igen. – És ez az édesanyád, akit te szerettél, elkövette már a házasságtörést? – Tízezerszer is! – Gyanítom, hogy ennyire azért nem volt szabados ő sem. De azt mondod, szeretted, bár házasságtörő volt már és parázna. Nem ugyanaz az ember ma este is? Megváltozott volna tegnapról mára? Vagy csak te változtál meg? – Ami tegnap volt, az nem volt igaz! – Úgy érted, hogy csak azért, mert szégyellte bevallani a gyermekei előtt, hogy házasságtörő, nyilván akkor is hazudott, amikor éveken át gondoskodott rólad, miközben felnőttél, amikor megbízott benned, amikor tanított... – Valójában nem volt ő olyan gondoskodó anya! – Ha eljött volna gyónni, és bocsánatot nyert volna, akkor sosem kellett volna neked elmondania. Akkor úgy feküdtél volna a sírodba is, hogy mindezt nem tudod. Nem lett volna hazugság,

mert elnyerte volna a bocsánatot, és nem lett volna már házasságtörő. Ismerd csak be, hogy igazam van, Estevao! Nem azért haragszol rá, mert paráználkodott. Azért haragszol, mert kínos helyzetbe hoztad magad az egész város előtt, amikor védeni próbáltad. – Ezzel azt akarja mondani, bolondot csináltam magamból? – Senki sem tart bolondnak. Mindenki hűséges fiúnak hisz. De most, ha a Megváltó igazi követőjének tartod magad, megbocsátasz anyádnak, és hagyod, hogy lássa, minden eddiginél jobban szereted, mert most már megérted, mit szenvedett. – A püspök az ajtó felé nézett. – Most embereket várok ide, Estevao. Kérlek, menj be a belső szobámba, és imádkozz a Szűzanyához, hogy bocsássa meg neked megbocsátani képtelen szíved! Quim inkább tűnt szánalomra méltónak, mint dühösnek, ahogy átlépett a püspök asztala mögötti függönyön. A püspök titkára kinyitotta a másik ajtót, és beengedte a Holtak Szószólóját a szobába. A püspök nem kelt fel. Megdöbbenésére a Szószóló letérdelt, és fejet hajtott előtte. Ezt még a hithű katolikusok is csak akkor csinálták, ha nyilvánosan fogadta őket a püspök, és Peregrino el sem tudta képzelni, a Szószóló mit akarhat ezzel. De a férfi ott térdelt, és várt, így hát a püspök felkelt a székéből, odaballagott hozzá, és odanyújtotta a gyűrűjét, hogy megcsókolhassa. De a Szószóló még ekkor is csak várt, míg végül Peregrino meg nem szólalt. – Megáldalak, fiam, bár egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy nem csak gúnyolódsz ezzel a megalázkodással! A Szószóló még mindig lehajtotta a fejét, úgy válaszolt. – Nincsen bennem gúny. – Aztán felnézett Peregrinóra. – Apám katolikus volt; Úgy tett, mintha nem volna az, mert úgy volt

kényelmesebb, de sosem bocsátotta meg magának a hitetlenségét. – És téged megkeresztelt? – A nővérem azt mondta, igen, Apa megkeresztelt nem sokkal a születésem után. Anyám olyan protestáns hitet vallott, melynek követői megvetik a csecsemőkori keresztelést, úgyhogy csúnyán összevesztek. – A püspök kezet nyújtott a Szószólónak, és felsegítette. A Szószóló felkuncogott. – Képzelje csak el! Egy bujkáló katolikus és egy hitehagyott mormon, amint olyan vallási tételeken vitatkoznak, amiben saját állításuk szerint nem hisz egyikük sem! Peregrino szkeptikus volt. Túl elegáns gesztus lett volna, ha kiderül, hogy a Szószóló katolikus. – Azt hittem – mondta a püspök –, hogy önök, a holtak szószólói minden vallást maguk mögött hagynak, mielőtt felveszik ezt a... hogy is mondjam, hivatást. – Nem tudom, mások hogyan csinálták. Nem hinném, hogy vannak rá szabályok... akkoriban, amikor én szószóló lettem, még biztosan nem voltak. Peregrino püspök tudta, hogy a szószólók elvben nem hazudtak, de ez az előtte álló kitérő válaszokat adott. – Andrew szószóló, a Száz Világban nincs olyan hely, ahol egy katolikusnak el kellene titkolnia a hitét, és erre az elmúlt háromezer évben nem is volt szükség. Ez az űrutazás nagy áldása, hogy sikerült megszabadulni attól a rettenetes népességkorlátozástól, ami a túlszaporodott Földet sújtotta. Azt akarja mondani, hogy az édesapja háromezer évvel ezelőtt élt? – Azt akarom mondani, hogy édesapám gondoskodott róla, hogy katolikusnak kereszteljenek meg, és az ő kedvéért megtettem, amit ő maga soha nem tehetett meg. Miatta térdeltem le egy püspök elé és kértem az áldását.

– De én önt áldottam meg. És még mindig nem válaszolt a kérdésemre. Ami arra enged következtetnem, hogy jól becsültem meg, hogy az édesapja mikor élhetett, de nem akar beszélni róla. Dom Cristao említette már, hogy vannak titkai. – Helyes – mondta a Szószóló. – Nagyobb szükségem is van az áldására, mint apámnak, elvégre ő már halott, nekem pedig épp elég sok gonddal meg kell küzdenem. – Kérem, üljön le! A Szószóló a túlsó fal melletti zsámolyt választotta. A püspök visszaült az asztala mögötti masszív karosszékbe. – Nem bántam volna, ha nem ma mondott volna beszédet. Igen kellemetlennek bizonyult az időzítés. – Nem sejtettem, hogy a Kongresszus mire készül. – De tudta, hogy Miro és Ouanda megszegték a törvényt. Bosquinha mondta. – Csak pár órával a beszéd előtt tudtam meg. Köszönöm, hogy még nem tartóztattatta le őket! – Az világi ügy – hessegette el Peregrino püspök, bár mind a ketten tudták, hogy ha ragaszkodott volna a dologhoz, Bosquinha polgármester asszony kénytelen lett volna teljesíteni a Kongresszus parancsát, és a Szószóló kérése dacára is letartóztatta volna a két zenadort. – A beszéde igen nagy fájdalmat okozott. – Attól tartok, a szokásosnál is nagyobbat. – És... akkor itt vége is a felelősségének? Megsebzi az embereket, aztán hagyja, hogy mások gyógyítsák meg őket? – Nem sebzek, Peregrino püspök, hanem sebészként avatkozom közbe. És ha utána tudok segíteni a fájdalom elmulasztásában, akkor igen, maradok és segítek. Érzésteleníteni nem tudok, de igyekszem megakadályozni, hogy elfertőződjön a seb.

– Tudja, papnak kellett volna lennie! – A második fiúgyermekeknek régen két választása volt. Az egyház vagy a katonaság. Az én szüleim ez utóbbit választották számomra. – Második fiú. De volt egy nővére is. És amikor született, a népességi törvények csak kormányzati engedéllyel hagyták, hogy egy házaspárnak kettőnél több gyermeke legyen. Az efféle gyermekeket harmadiknak hívták, ugye? – Látom, jól ismeri a történelmet! – A Földön született, még az űrutazás előtti időkben? – Most Lusitania jövője a tét, Peregrino püspök úr, és nem a harmincöt éves Holtak Szószólójáé! – Lusitania jövője az én felelősségem, Andrew szószóló, nem az öné! – A Lusitanián élő emberek jövője az ön felelőssége, atyám. Engem a pequeninók sorsa is aggaszt. – Ne vesszünk össze, hogy melyikünk felelőssége a nagyobb! A titkár újra kinyitotta az ajtót, és Bosquinha, Dom Cristao és Dona Crista léptek be. Bosquinha ide-oda kapkodta a tekintetét a püspök és a Szószóló közt. – Nem véres a padlóm, ha azt nézi – jegyezte meg a püspök. – Csak a hőmérsékletet próbáltam felmérni – válaszolta Bosquinha. – A kölcsönös megbecsülés melege, azt hiszem – mondta a Szószóló. – Nem a harag heve, sem a gyűlölet jege! – A Szószóló keresztség szerint katolikus, ha nincs is hite – mondta a püspök. – Megáldottam, és úgy tűnik, ez egészen megszelídítette. – Mindig is tiszteltem a fennhatóságot – mondta a Szószóló. – És mégis ön fenyegetett minket inkvizícióval – emlékeztette

a püspök mosolyogva. A Szószóló mosolya is éppolyan jeges volt. – És ön mondta azt az embereknek, hogy maga a Sátán vagyok, és ne beszéljenek velem! A Szószóló és a püspök összevigyorogtak. A többiek idegesen felnevettek, aztán leültek és vártak. – Ön kérte ezt a találkozót, Szószóló! – jegyezte meg Bosquinha. – Bocsássanak meg – mondta a Szószóló –, de még valakit meghívtam. Sokkal egyszerűbb lesz minden, ha várunk még pár percet, amíg ideér! #

Ela a ház mellett találta az anyját, a kerítéstől nem messze. A lanyha szellő alig borzolta fel a capimot, de belekapott a nő hajába, és könnyedén játszott vele. Elának kellett egy kis idő, mire rájött, mi olyan meglepő benne. Az anyja már évek óta nem hordta kibontva a haját. Furcsán szabadnak tűnt, különösen, mivel Ela jól látta, hogyan csavarodik benne az évek alatt a konty hordásától keletkezett hullám. És most már tudta, hogy a Szószólónak igaza volt. Anya eleget fog tenni a meghívásnak. Bármekkora szégyent vagy fájdalmat is okoztak neki ma este, kijött ide a szabadba, hogy napnyugta után, a mélyülő szürkületben a malackák dombját nézze. Vagy a kerítést bámulta egyre. Talán arra a férfira gondolt, akivel itt találkozott vagy a capimban másutt, hogy észrevétlenül szerethessék egymást? Mindig csak bujkálva, mindig csak titokban, de Anya most boldog, gondolta Ela, hogy mindenki tudja, Libo volt az ő igazi férje, hogy Libo az igazi apám. Anya boldog, és én is az vagyok. A nő nem fordult meg, hogy ránézzen, bár hallania kellett,

ahogy átvág a zörgő füvön. Ela pár lépésnyire tőle megállt. – Anya – mondta. – Ezek szerint mégsem egy cabracsorda – mondta Novinha. – Borzasztó hangos vagy, Ela! – A Szószólónak a segítségedre van szüksége. – Tényleg? Ela elmagyarázta, mint mondott neki a Szószóló. Novinha meg sem fordult. Amikor Ela végzett a mondandójával, a nő várt egy percet, aztán elindult a dombtető felé. Ela utána szaladt, és beérte. – Anya – mondta Ela. – Anya, mindent elmondasz neki a descoladáról? – Igen. – De miért most? Miért vártál vele ennyi éven át? Miért nem mondtad el nekem? – Mert sokkal jobb munkát végeztél egyedül, a segítségem nélkül. – Te tudtad, mit csinálok? – A tanoncom vagy. Teljes körű hozzáférésem van minden fájlodhoz anélkül, hogy nyomot hagynék. Miféle mester lennék, ha nem néznék rá a munkádra? – De... – Azokat a fájlokat is olvastam, amiket Quara neve alá rejtettél. Nem vagy még anya, nem tudhattad, hogy minden tizenkét év alatti gyermek fájlaktivitásáról heti jelentést kapnak a szüleik. Quara igazán kiemelkedő kutatásokat végzett. Örülök, hogy velem tartasz. Amikor elmagyarázom az egészet a Szószólónak, neked is elmondhatom. – De rossz irányba mész! – szólt rá Ela. Novinha megállt. – A Szószóló háza nem a praça mellett van?

– A püspöknél gyűlnek össze. Novinha most először fordult szembe Elával. – Mit akartok velem csinálni, te meg az a Szószóló? – Meg akarjuk menteni Mirót – válaszolta Ela. – És Lusitania Kolóniát, ha lehet. – Bevinnél a pók hálójába... – A püspöknek a mi oldalunkon kell állnia... – A mi oldalunkon! Amikor azt mondod, a mi oldalunkon, magadra gondolsz meg a Szószólóra, ugye? Azt hiszed, nem vettem észre? Egyesével elcsábította az összes gyermekem... – Senkit sem csábított el! – Elcsábított azzal, hogy pontosan tudja, mit akarsz hallani, hogy... – Nem hízeleg – mondta Ela. – Nem azt mondja, amit hallani szeretnénk. Azt mondja, amiről tudjuk, hogy igaz. Nem az érzelmeinket nyerte meg, Anya. A bizalmunkat! – Bármit nyert is meg tőletek, azt nekem nem adtátok meg soha! – Pedig akartuk. Ela ezúttal nem hajolt meg az anyja átható, parancsoló pillantása alatt. Az anyja adta meg magát végül, ő fordult el, és aztán ő nézett vissza könnyes szemmel. – El akartam neked mondani – Novinha nem a fájlokról beszélt –, amikor láttam, hogy utálod, el akartam mondani, hogy nem ő az apád, hogy az apád egy kedves, jó ember... – Akinek nem volt annyi mersze, hogy ő maga elmondja nekünk az igazat. Anya szemében harag lobbant. – El akarta mondani. Én nem hagytam. – Hadd mondjak el valamit, Anya! Szerettem Libót, ahogy

Milagréban mindenki szerette. De vállalta, hogy képmutatásban él, akárcsak te tetted, és anélkül, hogy bárki sejtette volna, a hazugságaitok mérge mindannyiunkban kárt tett. Nem vádollak, Anya. De Istennek hálát adok a Szószólóért, ő hajlandó volt elmondani nekünk az igazat, és ezzel megszabadított! – Könnyű igazat mondani – jegyezte meg a nő halkan –, ha senkit sem szeretsz! – Így véled? – kérdezte Ela. – Azt hiszem, tudok valamit, Anya. Azt hiszem, semmiképp sem tudhatod az igazat valakiről, hacsak nem szereted igazán és teljesen. Azt hiszem, a Szószóló szerette Apát. Úgy értem Marcaót. Azt hiszem, megszerette és megértette, mielőtt beszélt róla. Novinha nem válaszolt, mert tudta, hogy igaza van. – És tudom, hogy szereti Gregót, Quarát és Olhadót. És Mirót, és még Quimet is. És engem. Tudom, hogy szeret. És amikor kimutatja, hogy szeret, akkor tudom, hogy valóban szeret, mert sosem hazudik senkinek. Könnyek hullottak Novinha szeméből, és lassan lecsorogtak az arcán: – Én hazudtam neked és mindenki másnak – mondta. Gyenge volt a hangja és feszült. – De akkor is hinned kell nekem, amikor azt mondom, hogy szeretlek. Ela megölelte az anyját, és évek óta most először érzett melegséget a reakciójában. Mert eltűntek közülük a hazugságok. A Szószóló eltörölte a korlátokat, és többé nem volt rá okuk, hogy óvatosak és félénkek legyenek. – Még most is arra az átkozott Szószólóra gondolsz, ugye? – suttogta az anyja. – Akárcsak te – válaszolta Ela. Mindkettőjük testét rázta a nevetés. – Igen. – Aztán abbahagyta a nevetést, eltolta magától Elát, és

a szemébe nézett. – Mindig közénk fog állni? – Igen – mondta Ela. – De hídként fog mindig közöttünk állni, sosem falként. #

Miro akkor látta meg a malackákat, amikor már félúton járt a domb és a kerítés között. Az erdőben hangtalanul mozogtak, de abban nem volt nagy gyakorlatuk, hogyan vágjanak át a capimon – hangosan zörgött, ahogy lefelé rohantak. Vagy csak most, hogy Miro hívására jöttek, nem érezték szükségét, hogy elrejtőzzenek. Amint közelebb értek, Miro felismerte őket. Nyílvessző, Ember, Mandachuva, Levélevő, Bögrés. Nem köszöntötte őket, és ők sem szólaltak meg, amikor odaértek. Csak megálltak vele szemben a kerítés túloldalán, és nézték. Még egy zenador sem hívta eddig a kerítéshez a malackákat. A hallgatásuk elárulta, mennyire feldúltak. – Nem jöhetek el hozzátok többet – mondta Miro. A malackák várták a magyarázatot. – A framlingok rájöttek, mit csinálunk. Hogy megszegtük a törvényt. Lezárták a kaput. Levélevő az arcát piszkálta. – Tudod, mit láttak a framlingok? Miro keserűen felnevetett. – Mit nem láttak? Csak egyetlen egy framling jött velünk valaha. – Nem – vágott közbe Ember a Boly Királynője azt mondja, nem a Szószóló volt az. A Boly Királynője szerint az égből látták meg. – A műholdakon? De mit láthattak meg az égből? – Talán a vadászatot – mondta Nyílvessző. – Talán a cabranyírást – mondta Levélevő.

– Talán az amarantmezőket! – mondta Bögrés. – Ezeket mind – zárta le Ember és talán azt is látták, hogy a nőstények háromszázhúsz gyermeket hagytak megszületni az első amarantaratás óta. – Háromszázat! – És még húszat – tette hozzá Mandachuva. – Látták, hogy bőven lesz elég étel – mondta Nyílvessző. – Most már biztos megnyerhetjük a következő háborút! Az ellenségeinkből ültetett, hatalmas, új erdők beterítik majd az egész síkságot, és a nőstények mindegyikbe ültetnek anyafát! Miro rosszul érezte magát. Hát ezért volt az a sok munka és áldozat, hogy az egyik malackák-törzs átmenetileg fölénybe kerülhessen? Majdnem kimondta, Libo nem azért halt meg, hogy meghódíthassátok a világot! De uralkodott magán, így hát inkább valami másról kérdezett. – És hol ez a rengeteg új gyerek? – Egyik kisöcsénk sem jöhet hozzánk – magyarázta Ember. – Túl sok dolgunk van, tőletek tanulunk, a többi testvérházat pedig tanítanunk kell. Nem nevelhetjük a kisöcsiket! – Aztán büszkén hozzátette. – A háromszáznak pont a fele az apám, Turkász gyermeke! Mandachuva komolyan biccentett. – A tanításotok kiérdemelte a nőstények mély tiszteletét. És nagy reményt fűznek a Holtak Szószólójához is. De amit most mondasz nekünk, az nagyon rossz. Ha a framlingok gyűlölnek minket, mitévők legyünk? – Nem tudom – mondta Miro. Egyelőre vadul száguldottak a gondolatai, próbálta feldolgozni azt a rengeteg információt, amit épp most mondtak el neki. Háromszázhúsz új gyerek. Népességrobbanás. És valamiféleképp Turkász volt az apja a

felének. Miro még egy nappal korábban is a malackák totemhite részeként hessegette volna el magától ezt a kijelentést. De miután látta, hogyan hullik szét darabjaira egy fa a malackák éneke hatására, kész volt megkérdőjelezni minden régi feltételezését. De mi haszna volt most megtudni bármit is? Nem hagyják, hogy többé bármikor jelentsen, nem folytathatja a kutatást, az elkövetkezendő negyedszázadban egy űrhajón fog ülni, míg valaki más végzi az ő munkáját. Vagy ami még rosszabb, senki se folytatja a kutatást. – Ne legyél boldogtalan! – mondta Ember. – Meglátod... a Holtak Szószólója gondoskodik róla, hogy minden rendbe jöjjön! – A Szószóló. Igen, ő aztán gondoskodik róla, hogy minden rendben menjen! Ahogy gondoskodott rólam és Ouandáról is. – A Boly Királynője azt mondja, meg fogja tanítani a framlingokat arra, hogy szeressenek minket! – Megtanítja a framlingokat? – mondta Miro. – Akkor jobb, ha siet vele. Azzal már elkésett, hogy engem vagy Ouandát megmentsen. Letartóztatnak minket, és elvisznek a bolygóról. – A csillagokhoz? – kérdezte Ember reménykedve. – Igen, a csillagokhoz, hogy bíróság elé állítsanak! Meg fognak büntetni, amiért segítettem nektek. Huszonkét évig tart, hogy odaérjünk, és sosem hagyják, hogy visszajöjjünk hozzátok! A malackáknak kellett egy pillanat, hogy felfogják ezt az információt. Helyes, gondolta Miro. Gondolkozzatok csak el rajta, hogy ezek után hogyan old majd meg nektek mindent a Szószóló! Én is megbíztam a Szószólóban, és nem vált sok hasznomra. A malackák egymással tanácskoztak. Ember vált ki a csoportból, és közelebb lépett a kerítéshez. – Elrejtünk téged! – Az erdőben sosem találnak meg! – mondta Mandachuva.

– Vannak olyan gépek, amik követni tudnak a szagom alapján – mondta Miro. – Ó! De nem tiltják a törvények, hogy megmutassák nekünk a gépeiket? – kérdezte Ember. Miro megrázta a fejét. – Nem számít. A kapu le van zárva előttem. Nem tudok átjutni a kerítésen! A malackák összenéztek. – De hát van ott is capim! – mondta Nyílvessző. Miro ostobán nézett le a fűre. – És? – kérdezte. – Rágd el! – mondta Ember. – Minek? – kérdezte Miro. – Láttuk már, hogy az emberek is rágják a capimot – magyarázta Levélevő. – A múltkor, egyik éjjel, láttuk, ahogy a Szószóló és a csuhás emberek egy része capimot rágcsált. – És máskor is! Dühítő volt, hogy ilyen türelmetlenek. – De mi köze van ennek a kerítéshez? A malackák megint csak összenéztek. Végül Mandachuva letépett egy szál capimot valamivel a töve fölött, gondosan vaskos köteggé hajtogatta, és betette a szájába, hogy elrágja. Egy idő után leült. A többiek csúfolni kezdték, bökdösték az ujjaikkal, csipkedték. Mintha észre sem vette volna. Végül aztán Ember különösen gonoszul csípett rajta egyet, majd látva, hogy Mandachuva nem reagál, a hímek nyelvén kántálni kezdtek. Kész, rajt, most, menj! Mandachuva felállt. Egy pillanatra mintha remegett volna. Aztán nekifutott a kerítésnek, felkapaszkodott a tetejére, átbillent rajta, és négykézláb a földre esett Miro mellé. Miro akkor ugrott talpra és kiáltott fel, amikor Mandachuva a

kerítés tetejére ért, de mire becsukta a száját, a malacka már mellette állt, és épp leporolta magát. – Ez nem lehet – mondta Miro –, az összes fájdalomreceptort stimulálja a testben! Nem lehet átjutni a kerítésen! – Ó – mondta Mandachuva. A kerítés túloldalán Ember összedörzsölte a combját. – Nem tudta – mondta. – Az emberek nem tudják! – Érzéstelenítő – találgatott Miro. – Megakadályozza, hogy érezzétek a fájdalmat. – Nem – válaszolta Mandachuva. – Érzem a fájdalmat. Nagyon rossz fájdalom. A világ legrosszabb fájdalma! – Turkász azt mondja, a kerítés rosszabb a halálnál – mondta Ember. – Mindenütt fáj. – De nem érdekel titeket – mondta Miro. – A másik éneddel történik – válaszolta Mandachuva. – Az állat-éneddel. De a fa-éned nem törődik vele. Segít a fa-éneddé válni. Mirónak eszébe jutott egy részlet, ami egészen elveszett a Libo halála körüli érthetetlenségben. A halott szájába egy köteg capimot tömtek. Akárcsak minden egyes malacka szájába, akit megöltek. Érzéstelenítő. A halálesetek borzalmas kínzásnak tűntek, de nem a fájdalom volt a lényegük. Érzéstelenítőt használtak. A fájdalomnak semmi köze nem volt az egészhez. – Na – mondta Mandachuva –, rágd el a füvet, és gyere velünk! Elrejtünk! – Ouanda – mondta Miro. – Ó, elmegyek érte is – válaszolta Mandachuva. – De nem tudod, hol lakik! – Dehogynem tudom – nézett rá Mandachuva. – Évente sokszor megcsináljuk – magyarázta Ember. – Tudjuk, ki hol lakik!

– De soha senki nem vett észre titeket! – mondta Miro. – Titokban csináljuk – bólintott Mandachuva. – És amúgy sem figyelt minket senki! Miro elképzelte, ahogy egy tucatnyi malacka sündörög Milagréban az éjszaka kellős közepén. Nem voltak őrök. Alig akadt valaki, akinek az utcára kellett volna mennie éjszaka. És a malackák kicsik voltak, elég kicsik ahhoz, hogy lebukjanak a capimba, és tökéletesen eltűnjenek. Nem csoda, hogy tudtak a fémekről és a gépekről, hiába volt olyan szigorú a szabályzat, hiába nem lett volna szabad hallaniuk sem róla. Kétségkívül látták a bányákat is, látták az égetőkemencékben a téglát, látták, ahogy a földművesek felszántották a földet, és elvetették az emberi fogyasztásra kifejlesztett amarantot. Nem csoda, hogy tudták, mit kell kérniük! Milyen ostobák voltunk, hogy azt hittük, elzárhatjuk őket a kultúránktól! Sokkal több titkot megőriztek előlünk, mint amit mi képesek voltunk elzárni tőlük. Ennyit a kulturális felsőbbrendűségről. Miro kihúzott magának egy szál capimot. – Nem – mondta Mandachuva, és elvette tőle a fűszálat. – A gyökerét ne szedd ki! Ha a gyökerét is megeszed, akkor nem használ! – Eldobta Miro fűszálát, és letépett egyet ő maga, jó tíz centivel a föld fölött. Összehajtogatta és odaadta Mironak. A fiú elkezdte rágni. Mandachuva csipkedni és bökdösni kezdte. – Ez ne érdekeljen! – mondta Miro. – Menj, és hozd ide Ouandát! Bármikor letartóztathatják! Menj! Siess! Eredj! Mandachuva a többiekre nézett, valami láthatatlan jelre, a beleegyezésükre várva, aztán elrohant a kerítés mentén a Vila alta lejtői felé, amerre Ouanda lakott. Miro rágta még egy kicsit a füvet. Megcsipkedte magát. Ahogy

a malackák is mondták, érezte a fájdalmat, de nem érdekelte. Csak az érdekelte, hogy ez a kiút, ez a módja annak, hogy Lusitanián maradjon. Hogy talán Ouandával maradjon. Elfelejtik a szabályokat, minden szabályt elfelejtenek! Nem vonatkoznak rájuk attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyják az emberi telepet, és a malackák erdejébe érnek. Renegát lesz, ha már úgyis azzal vádolták, és ő és Ouanda maguk mögött hagyják az emberi viselkedés őrült szabályait, és úgy élnek, ahogy akarnak, teljesen új értékrenddel bíró embercsaládot nevelnek, amit a malackák tanítanak nekik, az erdei életet; újat hoznak a Száz Világba, és a Kongresszus nem állíthatja meg őket. Nekirohant a kerítésnek, és két kézzel megragadta. A fájdalom nem volt enyhébb, mint eddig, de nem érdekelte, és felmászott a kerítés tetejére. De ahányszor csak újra rámarkolt, a fájdalom egyre rosszabb lett, és most már kezdte érdekelni, kezdte nagyon is érdekelni, kezdett rájönni, hogy a capim rá egyáltalán nincs érzéstelenítő hatással, de most már fenn volt a kerítés tetején. A fájdalom őrjítő volt, nem tudott gondolkozni sem; a lendület átvitte a kerítés tetején, és ahogy odafenn állt, a feje átbillent a függőleges mezőn. A teste összes lehetséges kínja egyszerre lobbant fel a fejében, mintha minden sejtje lángra gyúlt volna. A kicsikék iszonyodva nézték, ahogy a barátjuk ott lóg a kerítés tetején, a feje és a felsőteste az egyik oldalon, a csípője és a lába a másikon. Egyszerre kiáltottak fel, kapkodtak érte, próbálták lehúzni, de mivel ők maguk nem rágtak capimot, nem mertek a kerítéshez érni. Mandachuva visszaszaladt a kiáltozás hallatára. Elég érzéstelenítő volt még a szervezetében, hogy felmásszon, és átlökje a súlyos emberi testet a kerítésen. Miro csontrepesztő csattanással ért földet, a karja még mindig a kerítéshez ért. A malackák arrébb

vonszolták. A fiú arcát eltorzította a halálos kín. – Gyorsan! – kiáltott fel Levélevő. – El kell ültetnünk, mielőtt meghalna! – Nem! – válaszolta Ember, és ellökte Levélevőt Miro dermedt testétől. – Nem tudjuk, hogy haldoklik-e! A fájdalom csak illúzió, tudjátok ti is, és nincs megsebesülve, a fájdalom majd elmúlik... – Nem múlik el – mondta Nyílvessző. – Nézz csak rá! Miro keze ökölbe szorult, a lába a teste alá fordult, de a háta és a nyaka ívbe feszült. Bár zihálva, kicsiket lélegezve vette a levegőt, az arcát egyre jobban megfeszítette a fájdalom. – Mielőtt meghal – sürgette a többieket Levélevő –, le kell gyökereztetnünk! – Menj, és hozd ide Ouandát! – mondta Ember Mandachuvához fordulva. – Siess! Menj, hozd ide, mondd meg neki, hogy Miro haldoklik! Mondd meg, hogy a kaput lezárták, és Miro ezen az oldalon van, és haldoklik! Mandachuva rohanni kezdett. #

A titkár kinyitotta az ajtót, de Ender csak akkor könnyebbült meg, amikor meglátta mögötte Novinhát. Amikor elküldte érte Elát, biztos volt benne, hogy eljön, de ahogy hosszú perceken át csak várták, hogy megérkezzen, kezdett kételkedni benne, hogy tényleg megértette-e az asszonyt. De nem kellett volna kétkednie. A nő az volt, akinek gondolta. Azt is észrevette, hogy Novinha haja kibontva, szélfúttán terül a vállára, és most először azóta, hogy Lusitaniára érkezett, Ender felfedezte benne annak a fiatal lánynak a vonásait, aki két héttel, vagyis húsz évvel ezelőtt idehívta. Feszültnek tűnt, aggodalmasnak. Ender tudta, hogy azért feszült, mert nem sokkal titkai nyilvános leleplezése után a püspök

elé kell járulnia, és mert aggódik a fiáért. De ez múló feszültség volt már, Ender látta az arcán, a mozgása lazulásán, a tekintetén, hogy a hosszú csalás végén tényleg az a lány maradt, akiben reménykedett, akiben hitt. Nem azért jöttem, hogy bántsalak, Novinha, és örömmel látom, hogy a beszédem a szégyenen kívül néhány kellemes változást is hozott. Novinha egy pillanatig egyenesen állt, és a püspököt nézte. Nem dacosan, hanem udvariasan, méltósággal, és a férfi ugyanígy reagált, csendesen székkel kínálta. Dom Cristao azonnal ugrott volna, hogy átadja a helyét, de Novinha megrázta a fejét, elmosolyodott, és egy másik széket választott a fal mellett. Ender mellett. Ela félig az anyja mögé, félig mellé lépett, így hát félig Ender mögött is volt. Mint egy leánygyermek, amint a szülei mögött áll, gondolta Ender, aztán elhessegette magától a gondolatot, és nem volt hajlandó többet foglalkozni vele. Sokkal fontosabb dolgokkal kellett most megbirkózniuk. – Látom – mormolta Bosquinha –, minél érdekesebbé akarta tenni a találkozót! – Azt hiszem, ezt a Kongresszus már eldöntötte – mondta Dona Crista. – A fiát azzal vádolják – kezdte Peregrino püspök –, hogy megszegte a... – Tudom, mivel vádolják – mondta Novinha. – Ma estig nem tudtam, Ela most mondta, de nem lep meg. Elanora lányom is megszegett néhány szabályt, amit a mestere állított elébe. Mind a ketten sokkal fontosabbnak tartják, hogy a saját lelkiismeretüknek megfeleljenek, mint hogy a rájuk kényszerített szabályokat kövessék. Ez hiba, ha valakinek a rendfenntartás a célja, de ha az életben maradás és az alkalmazkodás, akkor erény. – Nem azért vagyunk itt, hogy ítélkezzünk a fia fölött –

mondta Dom Cristao. – Azért kértem, hogy találkozzunk így együtt – kezdte Ender –, mert döntést kell hoznunk. Hogy engedelmeskedünk-e a Csillagközi Kongresszus parancsának vagy sem. – Nincs sok választásunk – jegyezte meg Peregrino püspök. – Épphogy sok választásunk van – válaszolta Ender –, és sokféle ok, amiért választhatunk. Egy döntést már meghoztak: amikor észrevették, hogy másolják a fájlokat, úgy döntöttek, megpróbálják megmenteni őket, és úgy döntöttek, rám, egy ismeretlenre bízzák. Nem volt alaptalan a bizalmuk: amikor csak kérik, változatlan formában visszaadom őket! – Köszönjük – mondta Dona Crista –, de ez még azelőtt volt, hogy megtudtuk a vád súlyosságát! – Evakuálni fognak minket – mondta Dom Cristao. – Minden az ő irányításuk alatt áll! – toldotta meg Peregrino püspök. – Már elmondtam neki – vetette közbe Bosquinha. – Nem áll minden az ő irányításuk alatt – válaszolta Ender. – Csak az ansible-kapcsolaton keresztül irányítják önöket! – Nem szakíthatjuk meg az ansible-kapcsolatot – mondta Peregrino püspök –, az az egyetlen kapcsunk a Vatikánhoz! – Nem is azt javaslom, hogy vágjuk el az ansible-t. Csak elmondanám, mit tehetek. És azzal, hogy ezt elmondom, éppúgy megbízom önökben, ahogy önök megbíztak bennem. Mert ha ezt elárulják bárkinek, annak rám nézve... és valaki másra nézve, akit nagyon szeretek, és akitől nagyban függök... beláthatatlan következményekkel járhat. Mindegyikükre ránézett, és mindegyikük egymás után biccentett. – Van egy barátom, aki teljes körű irányítással rendelkezik a

Száz Világ ansible-kommunikációja fölött, és senki még csak nem is gyanítja. Én vagyok az egyetlen, aki tudja, mire képes. És azt mondta nekem, hogy ha megkérem, el tudja intézni, hogy a framlingoknak úgy tűnjön, mintha mi itt Lusitanián elvágtuk volna az ansible-kapcsolatot. De ha akarunk, mégis tudunk titkosított üzeneteket küldeni... a Vatikánba vagy a rendjük központjaiba. Tudunk más világokon lévő fájlokat olvasni, elfoghatjuk az üzeneteiket. Egyszóval: mi látunk, ők viszont vakok lesznek. – Ha elvágjuk az ansible-kapcsolatot, még ha csak látszólag is, akkor az lázadásnak számít. Háborúnak. – Bosquinha a lehető legkeményebben fogalmazott, de Ender látta rajta, hogy tetszik neki az ötlet, bár minden erejével próbál tiltakozni. – De azt megmondom, hogy ha elég őrültek vagyunk ahhoz, hogy a háború mellett döntsünk, a Szószóló ajánlata előnyhöz juttat minket. És minden előnyre szükségünk lesz... feltéve, hogy olyan őrültek vagyunk, hogy fellázadunk. – A lázadással semmit sem nyerhetünk – mondta a püspök –, de mindent elveszíthetünk. Szívből gyászolom azt a tragédiát, hogy Mirót és Ouandát egy másik világra kell küldenünk, hogy bíróság elé álljanak, főleg, mert olyan fiatalok még. De ezt a bíróság is kétségkívül figyelembe veszi majd, és irgalmas lesz. És ha engedelmeskedünk a bizottság rendeleteinek, sok szenvedést megtakaríthatunk ennek a közösségnek! – Nem gondolja, hogy ha evakuálják ezt a bolygót, az is szenvedést okoz nekik? – kérdezte Ender. – De. Igen, nyilván. De megszegték a törvényt, és ennek meg kell fizetni az árát! – És ha ez a törvény egy félreértésen alapszik, és a büntetés messze nem arányos a bűnnel? – Ezt mi nem ítélhetjük meg – mondta a püspök.

– Pedig megítéljük. Ha a Kongresszus rendeletéinek megfelelően cselekszünk, azzal azt mondjuk, a törvény helyes és a büntetés igazságos. És lehet, hogy a mai gyűlés végén pontosan emellett döntenek majd. De van pár dolog, amiről tudniuk kell, mielőtt döntenének. Egy részét én is elmondhatom önöknek, egy részét viszont csak Ela és Novinha magyarázhatják el. De nem lenne helyes dönteniük, mielőtt tudnák mindazt, amit mi tudunk. – Én mindig örülök a több tudásnak – mondta a püspök. – Természetesen a végső döntés Bosquinha polgármester asszonyé, nem az enyém... – A végső döntés mindannyiuké, közösen, Lusitania teljes civil, egyházi és szellemi vezetőségéé. És ha bármelyikük is a lázadás ellen dönt, a lázadás lehetetlen. Az egyház jóváhagyása nélkül Bosquinha nem kormányozhat. És polgári támogatás nélkül az egyháznak nincs hatalma. – Nekünk nincs hatalmunk – jegyezte meg Dom Cristao csak véleményünk. – Lusitanián minden felnőtt felnéz önökre, ha bölcsességről és igazságérzetről van szó! – Elfeledkezett a negyedik hatalmi ágról – mondta Peregrino püspök. – Önmagáról. – Én itt csak egy framling vagyok. – Egy módfelett különleges framling. Az elmúlt négy nap során pont úgy ragadta el az emberek lelkét, ahogy attól féltem, ahogy azt megmondtam. Most pedig lázadást javasol, bár az az életünkbe kerülhet. Veszedelmes, akár a Sátán maga! És mégis itt van, és meghajol a fennhatóságunk előtt, mintha nem szállhatna fel akármikor az űrsiklóra, és mehetne el innen, amikor az űrhajó visszaindul Trondheimre, fedélzetén a mi két ifjú bűnözőnkkel! – Meghajlok a fennhatóságuk előtt – mondta Ender –, mert

nem akarok framling lenni. Itteni polgár akarok lenni, a tanítványuk, a gyülekezetük tagja! – Mint a Holtak Szószólója? – kérdezte a püspök. – Mint Andrew Wiggin. Értek máshoz is, ami a hasznukra lehet. Különösképp, ha a lázadás mellett döntenek. És van itt más dolgom is, amit nem tudnék elvégezni, ha minden embert kitelepítenének Lusitaniáról. – Nem kételkedünk az őszinteségében – mondta a püspök –, de bocsásson meg, ha vonakodunk egy olyan polgártársunk mellé állni, aki ilyen rövid ideje érkezett. Ender biccentett. A püspök nem mondhatott ennél többet, amíg csak ennyit tudott. – Hadd mondjam el először, mit is tudok! Ma délután kimentem az erdőbe Miróval és Ouandával. – Ön! Ön is megszegte a törvényt! – A püspök félig felemelkedett a székből. Bosquinha előrehajolt, és intett egyet, hogy csitítsa a püspök haragját. – A fájlokba való behatolás már jóval korábban kezdetét vette. A Kongresszusi Rendeleteknek semmiképp sem lehet köze ehhez a kihágáshoz! – Azért szegtem meg a törvényt – folytatta Ender –, mert a malackák látni akartak. Ami azt illeti, követelték, hogy menjek ki hozzájuk. Látták leszállni a siklót. Tudták, hogy megérkeztem. És akár helyes, akár nem, olvasták A Boly Királynője és a Hegemónt. – Odaadták a malackáknak azt a könyvet? – kérdezte a püspök. – Az Újtestamentumot is elvitték nekik. De nyilván nem lepődik meg, ha azt mondom, hogy a malackák sokkal több közös vonást találtak a Boly Királynőjével. Hadd tolmácsoljam, mit

mondtak nekem a malackák! Könyörögtek, hogy győzzem meg a Száz Világot, töröljék el azokat a szabályokat, amik ide zárják őket. Értsék meg, a malackák nem úgy gondolnak a kerítésre, mint mi tesszük! Mi úgy tekintünk rá, mintha ezzel megőrizhetnénk a kultúrájukat tisztának, az emberi befolyástól, romlástól mentesnek. Ők akadálynak látják, ami nem hagyja, hogy megtanulják azt a rengeteg csodás titkot, amit mi tudunk. Elképzelik, ahogy a hajóink csillagról csillagra járnak, és betelepítik mindet. És öt vagy tízezer év múlva, amikor maguktól megtanulták mindazt, amit mi nem voltunk hajlandóak megtanítani nekik, kijutnak az űrbe, és látják, hogy minden hely elkelt. Nincs hová menniük. Ők egyfajta fajgyilkosságként látják a kerítést. Úgy tartjuk őket itt, Lusitanián, mintha állatkertben lennének, mi pedig megyünk, és elfoglaljuk magunknak a világegyetem fennmaradó részét. – De ez butaság! – mondta Dom Cristao. – Egyáltalán nem ez a célja! – Valóban nem? – vágott vissza Ender. – Miért akarjuk olyan elszántan megakadályozni, hogy hatással legyünk a kultúrájukra? Nem csak a tudományos érdeklődés miatt. Nem csak azért, mert ez a helyes xenológiai módszer. Kérem, ne felejtsék el, hogy az ansible, az űrutazás, a részleges gravitációs kontroll, de még a hangyok elpusztítására használt fegyver feltalálása is egyenes következménye volt annak, hogy kapcsolatba kerültünk a hangyokkal! A technológiánk nagy részét azokból a gépekből fejlesztettük ki, amit a Föld naprendszerébe tett első felderítő hadjáratuk során használtak. Jóval azelőtt használtuk a gépeiket, hogy megértettük volna, hogyan működnek. Egy részüket, például a filotikus kötést, még most sem értjük. Pontosan azért vagyunk mi is a világűrben, mert kapcsolatba kerültünk egy elképesztő technikai fölénnyel bíró kultúrával. És alig pár nemzedék alatt elvettük a gépeiket,

lehagytuk őket, és elpusztítottuk őket. Ezt jelenti a kerítés: félünk tőle, hogy a malackák ugyanezt tennék velünk. És ők is tudják, hogy ezt jelenti. Tudják és gyűlölik. – De hát nem félünk tőlük – mondta Peregrino püspök. – Ők csak... vadak, az ég szerelmére! – Így tekintettünk a hangyokra is – mondta Ender. – De Pipónak, Libónak, Ouandának és Mirónak a malackák sosem tűntek vadaknak. Mások, mint mi vagyunk, igen, még annál is másabbak, mint a framlingok. De attól még emberek. Ramanok, nem varelsék. Így hát, amikor Libo látta, hogy az éhínség fenyegeti őket, hogy készek háborúba menni, hogy így csökkentsék a létszámukat, nem tudósként cselekedett. Nem figyelte meg a háborút, nem készített jegyzeteket a halálról és a szenvedésről. Keresztény emberként cselekedett. Szerzett a kísérleti amarantból, amit Novinha elvetett, mert túlságosan is közel állt a lusitaniai biokémiához, és megtanította a malackákat, hogyan ültessék el, és hogyan készítsenek belőle élelmet. Nincs kétségem afelől, hogy a Csillagközi Kongresszus a malackák népességszaporulatát és az amarantmezőket látta. Nem a szándékos törvényszegést, hanem az együttérzés és a szeretet példáját. – Hogyan képes ilyen engedetlenséget keresztény cselekedetnek mondani? – csattant fel a püspök. – „Melyiketek ad fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle?” – Az ördög is tud a Szentírásból idézni, ha célszerűnek látja – mondta a püspök. – Nem az ördög vagyok – válaszolta Ender –, és a malackák sem azok. A gyerekeik már-már éhen haltak. Libo ételt adott nekik, és megmentette az életüket! – És nézze meg, mit tettek vele! – Igen, nézzük csak, mit tettek vele! Megölték. Pont ugyanúgy

ölték meg, ahogy a sajátjaik közül a legtiszteletreméltóbbakat. Nem kellett volna, hogy ez gyanút ébresszen bennünk? – Azt a gyanút, hogy veszedelmesek, és nincs lelkiismeretük – válaszolta a püspök. – Azt a gyanút, hogy a halál valami egészen mást jelent számukra. Ha valóban azt hinné, hogy valakinek olyan igaz, tökéletes a szíve, püspök, hogy ha még egy napot élne, azzal csak veszítene a tökéletességből, akkor nem az lenne a legjobb, ha megölnék és azonnal a mennybe vinnék? – Gúnyolódik. Nem is hisz a mennyben! – De ön hisz benne! És a mártírokkal mi a helyzet, Peregrino püspök? Őket nem emelték boldogan a mennybe? – De, természetesen. De azok az emberek, akik megölték őket, állatok voltak. A szentek meggyilkolása őket nem emelte szentté, hanem örök kárhozatra taszította a lelküket! – De mi van, ha a halottak nem a mennybe mennek? Mi van, ha új élet vár rájuk itt, a szemünk előtt? Mi van akkor, hogy ha egy malacka meghal, és megfelelően rendezik el a holttestét, gyökeret ereszt, és valami mássá válik? Mi van, ha fa lesz belőle, fa, ami ötven, vagy száz, vagy ötszáz évig is elél? – Miről beszél? – csattant fel a püspök. – Azt akarja mondani, hogy a malackák valamiféleképp állatból növénnyé alakulnak? – kérdezte Dom Cristao. – A biológiai alapismereteink azt sugallják, ez nem túl valószínű! – Gyakorlatilag lehetetlen – mondta Ender. – Ezért is van, hogy Lusitanián alig maréknyi faj élte túl a descoladát. Mert csak páran voltak képesek megugrani ezt az átalakulást. Amikor a malackák megölik az egyik testvérüket, az fává változik. És a fa megőrzi korábbi intelligenciájának legalább egy részét. Mert ma láttam, ahogy a malackák énekeltek egy fának, és anélkül, hogy

akárcsak egyetlen szerszámmal hozzáértek volna, a fa felszedte a gyökereit, eldőlt, és pont olyan formákra esett szét, mint amire a malackáknak szüksége volt. Nem csak álmodtam. Miro, Ouanda és jómagam a tulajdon szemünkkel láttuk, hallottuk az éneküket, megérintettük a fát, és imádkoztunk a halott lelkéért. – És mi köze ennek a döntésünkhöz? – förmedt rá Bosquinha. – Jól van, az egész erdő döglött malackákból áll. Ez a tudósok dolga! – Azt mondom, hogy amikor a malackák megölték Pipót és Libót, azt hitték, a következő létszintre segítik őket. Nem vadállatok, hanem ramanok, és a legnagyobb megtiszteltetésben részesítették azokat az embereket, akik olyan nagy szolgálatukra voltak. – Újabb erkölcsi átalakulás, mi? – kérdezte a püspök. – Pont, ahogy azt a mai beszéden is csinálta, újra és újra megmutatta nekünk Marcos Ribeirát, mindig új fényben, és most ezzel a trükkel akarja elhitettetni velünk, hogy a malackák valójában nemesek? Jól van, hát nemesek. De én nem lázadok fel a Kongresszus ellen, nem vállalom azt a rengeteg szenvedést, amit ez okozna csak azért, hogy a tudósaink megtaníthassák a malackáknak, hogyan építsenek hűtőszekrényeket. – Kérem! – mondta Novinha. Mindannyian várakozóan néztek rá. – Azt állítják, lemásolták a fájljainkat? És elolvassák mindet? – Igen – válaszolta Bosquinha. – Akkor mindent tudni fognak, ami a fájljaimban van. A descoladáról. – Igen – ismételte meg Bosquinha. Novinha az ölébe ejtette a kezét. – Nem lesz evakuáció.

– Én is úgy véltem – mondta Ender ezért is kértem meg Elát, hogy hozza ide! – Miért nem lesz evakuáció? – kérdezte Bosquinha. – A descolada miatt. – Ostobaság – mondta a püspök. – A szülei megtalálták rá a gyógyszert! – Nem a gyógyszert – mondta Novinha –, csak azt, hogyan lehet kordában tartani. Megakadályozták, hogy aktívvá váljon. – Valóban – mondta Bosquinha. – Ezért teszünk adalékanyagot a vízbe. A coladort. – Lusitanián minden egyes ember, kivéve talán a Szószólót, aki lehet, hogy még nem kapta el, a descolada hordozója. – Nem olyan drága az az adalékanyag – mondta a püspök. – De talán elkülönítenek minket. Ezt elképzelhetőnek tartom. – Sehol sem tudnának eléggé elkülöníteni minket – mondta Novinha. – A descolada végtelenül változékony. Minden génanyagot megtámad. Az adalékanyag csak az emberekre hat. De tudnak adalékanyagot adni minden fűszálnak? Minden madárnak? Minden halnak? A tengerben úszó plankton minden darabjának? – Mind elkaphatnák? – kérdezte meglepődve Bosquinha. – Ezt nem is tudtam! – Nem mondtam el senkinek – mondta Novinha. – De minden kifejlesztett növénybe beleépítettem a védelmet. Az amarant, a burgonya, a többi... nem az volt a kihívás, hogy a fehérje hasznosítható legyen, hanem hogy olyan szervezeteket fejlesszek ki, ami descolada-blokkolót termel magában. Bosquinha iszonyodva nézett rá. – Bárhová megyünk hát... – A teljes bioszféra pusztulását válthatjuk ki. – És ezt csak úgy titokban tartotta? – kérdezte Dom Cristao.

– Nem volt rá szükség, hogy elmondjam. Lusitaniáról soha senki nem ment el, és nem is tervezte, hogy elmegy. – Novinha lenézett az ölében heverő kezére. – Ebben az információban volt az a valami, amiért a malackák megölték Pipót. Titokban tartottam, hogy senki más ne tudja meg. De most, azok alapján, amit Ela megtudott az elmúlt pár évben, és amit a Szószóló mondott ma este... most már tudom, Pipo mire jött rá. A descolada nem csak széthasítja a genetikai molekulákat, nem csak azt akadályozza meg, hogy újra összekapcsolódjanak vagy másolják magukat. Azt is serkenti, hogy teljességgel idegen genetikai molekulákhoz kapcsolódjanak. Ela az akaratom ellenére kutatta a témát. Lusitania minden bennszülött létformája növény-állat párként működik. A cabra és a capim. A vízikígyó és a grama. A legyek és a nád. A xingadora madár és a tropefo indák. És a malackák és az erdő fái. – Azt mondja, egyikből lesz a másik? – Dom Cristaóból egyszerre sugárzott az ámulat és az undor. – Lehet, hogy a malackák egyediek abban, hogy a holttestükből fa lesz – mondta Novinha. – De talán a cabrákat a capim pollenje termékenyíti meg. Vagy a legyek a folyami nád pamacsaiból kelnek ki. Tanulmányozni kellene. Ezt kellett volna tanulmányoznom az elmúlt években. – És most már tudják? – kérdezte Dom Cristao. – A fájljaiból? – Nem tudják meg azonnal. De valamikor az elkövetkezendő tíz-húsz évben rájönnek. Mielőtt akár egy framling is ideérne, rájönnek – mondta Novinha. – Nem vagyok tudós – szólt közbe a püspök –, és úgy nézem, mindenki más érti, csak én nem. Mi köze ennek az evakuációhoz? Bosquinha a kezét tördelte. – Nem vihetnek el minket Lusitaniáról – mondta. – Bárhova vinnének, magunkkal hoznánk a descoladát, és az mindent

megölne. A Száz Világ összes xenobiológusa nem lenne elég, hogy akár csak egy bolygót is megmentsen a pusztulástól. Mire ideérnek, tudni fogják, hogy nem mehetünk el. – Nahát – mondta a püspök –, akkor ez megoldja a gondunkat. Elég most szólni nekik, és akkor útra sem indítják a flottát, hogy evakuáljanak! – Nem – mondta Ender –, Peregrino püspök, amint megtudják, mire képes a descolada, gondoskodnak róla, hogy soha többé senki ne hagyja el ezt a bolygót. A püspök felhorkant. – Mi van, csak nem azt hiszi, hogy felrobbantanák a bolygót? Ugyan már, Szószóló, ma már nincsenek az emberi fajban Enderek! A legrosszabb, amit tehetnek, hogy karanténba zárnak minket... – Mely esetben – jegyezte meg Dom Cristao –, miért engedelmeskednénk a parancsaiknak? Küldhetnénk nekik egy üzenetet a descoladáról, tájékoztatva őket, hogy nem hagyjuk el a bolygót, ők meg ne jöjjenek ide, és kész. Bosquinha megrázta a fejét. – Önök szerint senki sem mondja majd: „Nos, a lusitaniaiak el tudják pusztítani bármelyik másik világot, elég csak odamenniük. Van egy űrhajójuk, közismerten hajlamosak a lázadásra, és ott vannak a gyilkos malackáik is. A puszta létük fenyegetés. – De hát ki mondaná ezt? – kérdezte a püspök. – A Vatikánban senki – válaszolta Ender. – De a Kongresszus nem az emberi lelkek megmentésén munkálkodik. – És talán igazuk is volna – mondta a püspök. – Épp az előbb mondta, hogy a malackák űrutazásra vágynak. És ennek ellenére bárhova mennek, ők is ilyen hatással lesznek arra a világra. Még a benépesítetlen világokon is, nem? És mihez kezdenek, a végtelenségig másolják ezt a kopár tájat... az egyetlen egy fafajtából

álló erdőt, az egyetlen fűfajtát nevelő rónákat, ahol nem legel más, csak a cabra, és nem száll fölötte más, csak a xingadora madár. – Talán egy nap megtaláljuk a módját, hogy valóban legyőzzük a descoladát – mondta Ela. – Nem építhetjük a jövőnket ilyen halvány esélyre! – mondta a püspök. – Ezért is kell fellázadnunk – mondta Ender. – Mert a Kongresszus pontosan így gondolja majd. Épp, ahogy háromezer éve, a fajirtás idején tették. Mindenki elítéli a fajirtást, mert eltörölt egy idegen fajt, ami később szándékában ártalmatlannak bizonyult. De amíg úgy tűnt, hogy a hangyoknak feltett szándéka elpusztítani az emberiséget, az emberiség vezetőinek nem volt más választása, mint hogy minden erejükkel küzdjenek ellenük. Újra ugyanezt a dilemmát tárjuk eléjük. Félnek a malackáktól. És amikor megértik a descoladát, végképp vége lesz a színjátéknak, hogy itt csak a malackákat akarná védeni bárki. Az emberiség életben maradásáért elpusztítanak minket. Talán a bolygót magát nem. Végtére is, mint mondta, ma már nincsenek Enderek. De az biztos, hogy Milagrét eltörlik a föld színéről, az emberi kapcsolatfelvétel minden más nyomával egyetemben. Beleértve azokat a malackákat is, akik ismertek minket. Aztán megfigyelés alá vonják a bolygót, hogy a malackák nehogy véletlenül túllépjenek jelenlegi, primitív állapotukon. Ha ön tudná, amit ők tudnak, nem ezt tenné? – Ezt mondja a holtak egyik szószólója? – kérdezte Dom Cristao. – Ott volt – lehelte a püspök. – Ott volt az első alkalommal is, ugye? Amikor elpusztították a hangyokat. – Legutóbb nem tudtunk beszélni a hangyokkal, nem lehetett eldönteni, hogy ramanok vagy varelsék. De ezúttal itt vagyunk. Mi tudjuk, hogy nem indulunk neki, hogy elpusztítsunk más világokat.

Mi tudjuk, hogy Lusitanián maradunk, míg csak biztonságos nem lesz elhagyni a bolygót, mert sikerült semlegesítenünk a descoladát. Ezúttal – jelentette ki Ender – életben tudjuk tartani a ramanokat, hogy az, aki megírja majd a malackák történetét, ne a holtak szószólója legyen! Hirtelen kivágta az ajtót a titkár, és Ouanda robbant be. – Püspök úr – zihálta –, polgármester! Jönniük kell! Novinha... – Mi történt? – kérdezte a püspök. – Ouanda, le kell, hogy tartóztassalak – kezdte Bosquinha. – Tartóztasson le később – mondta a lány. – Miro az! Átmászott a kerítésen! – De azt nem lehet – vágta rá Novinha. – Az könnyen meg is ölheti... – Aztán iszonyodva döbbent rá, mit is mondott. – Vigyél oda hozzá! – Hívd Naviót! – mondta Dona Crista. – Nem értik – nézett rájuk Ouanda. – Nem mehetünk oda hozzá! A kerítés túloldalán van! – Akkor mit tehetünk? – kérdezte Bosquinha. – Hatástalaníthatják a kerítést – válaszolta Ouanda. Bosquinha tehetetlenül nézett a többiekre. – Azt nem tehetem. Most már a Kongresszus irányítja. Ansibleen. Sosem kapcsolnák le! – Akkor Mirót akár halottnak is vehetjük – fakadt ki Ouanda. Újabb alak jelent meg a háta mögött a szobában. Alacsony volt és szőrös. Enderen kívül a gyűlés egyetlen résztvevője sem látott még élő malackát, de azonnal tudták, miféle lénnyel állnak szemben: – Elnézést – kezdte a malacka –, akkor ez azt jelenti, hogy most már elültethetjük? Senki nem vesződött azzal, hogy megkérdezze, hogy jutott át a malacka a kerítésen. Mindenkit lekötött a felismerés, hogy mit

értett az alatt, hogy elültetnék Mirót. – Nem! – sikoltott fel Novinha. Mandachuva meglepődve nézett rá. – Nem? – Azt hiszem – mondta Ender nem kellene több embert elültetnetek. Mandachuva teljesen dermedten állt. – Ezt meg hogy érti? – csattant fel Ouanda. – Felzaklatta! – Tartok tőle, ma lesz még ennél is zaklatottabb – mormolta Ender. – Gyerünk, Ouanda, vigyél minket oda a kerítéshez, ahol Miro van! – De mi haszna az egésznek, ha úgysem juthatunk át a kerítésen? – kérdezte Bosquinha. – Hívják Naviót! – mondta Ender. – Elmegyek érte – ajánlkozott Dona Crista. – Elfelejti, hogy senkit sem tudunk hívni! – Mint már kérdeztem, mi haszna az egésznek? – csattant fel Bosquinha. – Mint már mondtam – válaszolta Ender –, ha a lázadás mellett döntenek, elvághatjuk az ansible-kapcsolatot. És akkor hatástalaníthatjuk a kerítést. – Csak nem Miro balszerencséjével akar erre kényszeríteni minket? – kérdezte a püspök. – De igen – mondta Ender. – Az ön nyájába tartozik, nem? Hagyja hát a kilencvenkilencet, pásztor, és jöjjön velünk megmenteni azt az egyet, aki elveszett! – Mi történik? – kérdezte Mandachuva. – Elviszel minket a kerítéshez – mondta Ender. – Kérlek, siess! Libasorban lesiettek a püspök szobájából a katedrálisba. Ender hallotta, hogy Peregrino ott morgolódik mögötte, hogy micsoda

dolog egyéni szükségletekre felhasználni a Szentírást. Ahogy átvágtak a katedrálison Mandachuvával az élen, Endernek feltűnt, hogy a püspök megállt az oltár mellett, és elnézte az apró, szőrös kis alakot, és a mögötte siető embereket. Amint kiértek a templomból, a püspök is beérte őket. – Mondja csak, Szószóló – vetette fel –, az ön véleménye szerint, ha lekapcsoljuk a kerítést, ha fellázadunk a Csillagközi Kongresszus ellen, akkor azzal véget vetünk a malackákkal való kapcsolattartás szabályozásának is? – Remélem – mondta Ender. – Remélem, nem lesz köztünk több természetellenes akadály! – Akkor – mormolta a püspök –, akkor... hirdethetnénk Jézus Krisztus igéjét a kicsinyeknek is, ugye? Nem tiltaná semmiféle szabály. – Ez így igaz – bólintott Ender. – Nem biztos, hogy meg is térnek, de a térítés ellen semmi sem szólna. – Ezt át kell gondolnom – mondta a püspök. – De talán, kedves hitetlen barátom, a lázadása egy nagy nemzet kereszténnyé válása előtt nyitotta meg az utat. Talán valóban Isten vezérelte mihozzánk! Mire a püspök, Dom Cristao és Ender a kerítéshez értek, Mandachuva és a nők már ott voltak egy ideje. Ender abból meg tudta mondani, ahogy Ela az anyja és a kerítés között állt, ahogy Novinha az arca elé emelte a kezét, hogy az asszony egyszer már megpróbált átmászni a kerítésen, hogy a fiához siessen. Most zokogva kiabált neki. – Miro, Miro! Hogy tehetted ezt, hogy mászhattál át... Ela próbált beszélni vele, próbálta lenyugtatni. A kerítés túloldalán négy malacka állt, és döbbenten nézték az embereket. Ouanda remegett, úgy féltette Miro életét, de volt annyi

lélekjelenléte, hogy elmondja Endernek mindazt, amit a férfi magától nem láthatott. – Az ott Bögrés, Nyílvessző, Ember és Levélevő. Levélevő próbálja meggyőzni a többieket, hogy ültessék el Mirót. Azt hiszem, tudom, mit ért ez alatt, de egyelőre minden rendben. Ember és Mandachuva meggyőzték őket, hogy ne tegyék. – De ettől még nem vagyunk beljebb – sóhajtott Ender. – Miért csinált Miro ekkora őrültséget? – Mandachuva elmagyarázta idefelé jövet. A malackák capimot rágnak, és az érzésteleníti az egész testüket. Amikor csak akarnak, átmásznak a kerítésen. Úgy tűnik, évek óta csinálják. Azt hitték, mi azért nem csináljuk, mert annyira törvénytisztelő nép vagyunk. Most már tudják, hogy a capim ránk nincs ilyen hatással. Ender a kerítéshez lépett. – Ember – mondta. Ember előrelépett. – Van rá esély, hogy lekapcsolhassuk a kerítést. De ha megtesszük, akkor háborúban állunk majd az összes többi világ emberével. Érted? A lusitaniai emberek és a malackák együtt, de háborúban az összes többi emberrel. – Ó – mondta Ember. – És győzünk? – Talán igen – mondta Ender –, talán nem. – Odaadod nekünk a Boly Királynőjét? – kérdezte Ember. – Először beszélnem kell a nőstényekkel – mondta Ender. Az összes malacka megdermedt. – Miről beszél? – kérdezte a püspök. – Találkoznom kell a nőstényekkel – ismételte meg Ender a malackáknak –, mert szerződést kell kötnünk. Megállapodást. Köztünk fennálló szabályokat. Érted? Az emberek nem élhetnek a ti törvényeitek szerint, és ti sem a mieink szerint, de ha békében akarunk együtt élni anélkül, hogy kerítés választana el minket, és

ha azt akarjátok, hagyjam, hogy a Boly Királynője veletek éljen, segítsen és tanítson titeket, akkor meg kell ígérnetek dolgokat, és be is kell tartanotok őket. Érted? – Értem – mondta Ember. – De nem tudod, mit kérsz azzal, hogy az asszonyokkal akarsz tárgyalni. Nem okosak, nem úgy, mint mi, fivérek. – De minden döntést ők hoznak, nem? – Még szép – válaszolta Ember. – Végtére is ők vigyáznak az anyákra, nem? De figyelmeztetlek, veszélyes dolog az asszonyokkal beszélni. Különösen neked, mert téged olyan sokra tartanak! – Ha lekapcsoljuk a kerítést, beszélnem kell velük. Ha nem beszélhetek, a kerítés marad, ahogy van, Miro meghal, és mi kénytelen-kelletlen engedelmeskedünk a Kongresszus rendeletének, és minden lusitaniai ember elhagyja a bolygót. – Ender nem tette hozzá, hogy alighanem az összes embert meg is ölik. Mindig igazat mondott, de nem mindig mondta el a teljes igazságot. – Elviszlek hozzájuk – mondta Ember. Levélevő odalépett, és megvetően végigfuttatta a kezét Ember hasán. – Nem tévedtek a neveddel – mondta. – Ember vagy, nem közülünk való! Levélevő elszaladt volna, de Nyílvessző és Bögrés lefogták. – Elviszlek – mondta Ember. – Most akkor hatástalanítsátok a kerítést, és mentsétek meg Miro életét! Ender a püspökhöz fordult. – Nem én döntök – mondta Peregrino –, Bosquinha. – Én ugyan a Csillagközi Kongresszusra esküdtem fel – mondta Bosquinha –, de ebben a percben megtagadom ezt az esküt, hogy a népemet mentsem. Azt mondom, le a kerítéssel, és hozzuk ki a lázadásból, amit csak lehet!

– Ha téríthetünk a malackák között – jegyezte meg a püspök. – Megkérdezem, amikor találkozom az asszonyokkal – mondta Ender. – Ennél többet nem ígérhetek. – Püspök úr! – kiáltott fel Novinha. – Pipo és Libo már meghaltak a mögött a kerítés mögött! – Kapcsolja le! – mondta a püspök. – Nem akarom, hogy úgy érjen véget a kolónia története, hogy Isten munkájába bele sem kezdtünk! – Komoran elmosolyodott. – Szerencse, hogy szentté avattuk Os Veneradosékat, szükségünk lesz a segítségükre. – Jane – mormolta Ender. – Ezért szeretlek – mondta Jane. – Bármire képes vagy, ha megfelelően előkészítem neked a terepet! – Szakítsd meg az ansible-t, és kapcsold ki a kerítést! – Megvan – mondta Jane. Ender nekirohant a kerítésnek, és átmászott rajta. A malackák segítségével átemelte Mirót a tetején, és a püspök, a polgármester, Dom Cristao és Novinha várakozó karjába ejtette a merev testet. Navio épp akkor kocogott le a domboldalon Dona Crista sarkában. Miro minden segítséget meg fog kapni, amit csak kaphat. Ouanda átmászott a kerítésen. – Menj vissza! – szólt rá Ender. – Már átemeltük! – Ha elmegy beszélni a nőstényekkel – mondta Ouanda –, én is magával megyek! Szüksége lesz a segítségemre! Ender erre nem tudott mit mondani. Ouanda leugrott, és Ender mellé lépett. Navio Miro mellett térdelt. – Átmászott a kerítésen? – kérdezte. – Arról nem ír semmit a nagykönyv. Az lehetetlen! Senki sem képes annyi fájdalmat elviselni, hogy átdughassa a fejét az erőtéren! – Életben marad? – kiáltotta Novinha. – Honnan tudjam? – válaszolta Navio, és türelmetlenül húzta

fel Miro ruháját, hogy mielőbb a fiúra tehesse a szenzorokat. – Ezt senki sem tanította az orvosin! Ender észrevette, hogy a kerítés újra megremeg. Ela mászott át rajta. – A te segítségedre most nem lesz szükség – mondta Ender. – Épp itt az ideje, hogy olyasvalaki is körülnézzen ideát, aki konyít valamit a xenobiológiához! – vágott vissza a lány. – Menj, és ápold a bátyád! – szólt rá Ouanda. Ela dacosan nézett rá: – A te bátyád is – mondta. – Most pedig gondoskodjunk róla mind a ketten, hogy ha ne adj’ isten meghalna, ne a semmiért haljon meg! A három ember elindult Ember és a többi malacka után az erdőbe. Bosquinha és a püspök utánuk néztek. – Amikor ma reggel felkeltem – mondta Bosquinha nem hittem volna, hogy lefekvés előtt még lázadó leszek! – És azt sem hittem volna, hogy a Szószóló lesz a követünk a malackáknál – mondta a püspök. – A kérdés az – mondta Dom Cristao –, hogy valaha megbocsátják-e nekünk? – Ön szerint hibát követünk el? – csattant fel a püspök. – Egyáltalán nem – válaszolta Dom Cristao –, azt hiszem, nagy lépést tettünk valami igazán pompás felé. De az emberiség szinte sosem bocsátja meg az igazi nagyságot. – Szerencsére – mondta erre a püspök –, nem az emberiség az ítélőbíránk. És most imádkozni szeretnék ezért a fiúért, ha már egyszer az orvostudomány láthatóan elérte képességei határát.

17 Az asszonyok

Derítsd ki, hogyan mehetett híre, hogy az Evakuációs Csapat fel van fegyverkezve a Kis Doktorral! Ez a legmagasabb prioritású feladat! Aztán derítsd ki, hogy ki ez az úgynevezett Démoszthenész! Az, hogy a Második Fajirtás nevet aggatta az Evakuációs Csapatra, határozottan kimeríti a hazaárulás fogalmát a törvények szerint, és ha a KBÜ nem találja meg, és nem hallgattatja el, nem is tudom, egyáltalán mi indokolná, hogy a KBÜ tovább létezzen. Közben folytasd a Lusitaniáról áttöltött fájlok kiértékelését is! Teljesen irracionális, hogy fellázadjanak, csak mert le akartunk tartóztatni két törvényszegő xenológust. A polgármester asszony előéletében semmi olyan jel nem volt, ami alapján egyáltalán lehetségesnek tűnt volna egy efféle lépés. Ha van rá esély, hogy forradalom törjön ki, tudni akarom, kik vezethetnék ezt a forradalmat! Pjotr, tudom, hogy minden tőled telhetőt megteszel. Én is. Mindenki más is. Lehet, hogy a lusitaniaik is. De én az Száz Világ teljességének biztonságáért és egységéért felelek. Vagy százszor akkora felelősség nyomja a vállunkat, mint Peter, a Hegemón vállát nyomta, és vagy tized akkora hatalmunk sincsen. Arról nem is beszélve, hogy vele ellentétben én sajnos nem vagyok zseni. Kétségkívül te és mindenki más is sokkal boldogabb volna, ha Peter még köztünk lenne. Én csak attól félek, hogy mielőtt ez az egész véget érne, szükségünk lesz még egy Enderre is. Senki sem akar fajirtást, de ha mégis sor kerülne rá, azt akarom, hogy a másik

fél tűnjön el örökre. Ha háborúra kerül sor, az ember az ember, az Idegen meg idegen. Ez az egész raman-marhaság mit sem ér, ha az életben maradás a kérdés! Ezzel a válasszal elégedett vagy? Elhiszed, ha azt mondom, hogy nem vagyok puhány? Most akkor tegyél róla, hogy te se legyél az! Tegyél arról, hogy eredményeket kapjak! Gyorsan! Most! Szeretettel csókol: Bawa #

(Részlet Gobawa EkimboXen. Felügy. Biz. lg., PjotrMartinov Kongr. Bizt. Ügyn. lg. részére írt leveléből, 44:1970:5:4:2; idézet Démoszthenész: A második fajirtás című munkájából, 87:1972:1:1:1) #

Ember átvezette a csapatot az erdőn. A malackák könnyedén fel-leszaladtak a lejtőkön, átkeltek a patakokon, keresztülgázoltak a sűrű aljnövényzeten. Ember viszont mintha táncot járt volna, félig felszaladt egyes fákra, másokat pedig megsimogatott és énekelgetett nekik. A többi malacka sokkal visszafogottabb volt, és csak néha csatlakoztak a szertelenkedéséhez. Egyedül Mandachuva maradt le kissé az emberekkel. – Miért csinálja? – kérdezte Ender halkan. Mandachuva egy pillanatra értetlenül nézte, aztán Ouanda elmagyarázta, Ender mire gondolt. – Miért mászik fel Ember a fákra, érinti meg őket vagy énekel nekik? – A harmadik életről énekel nekik – válaszolta Mandachuva. – Nagyon illetlenül viselkedik. Mindig is önző volt és ostoba. Ouanda döbbenten Enderre nézett, aztán vissza Mandachuvára. – Azt hittem, mindenki szereti Embert – mondta. – Nagy a becsülete – mondta Mandachuva. – Nagyon bölcs. –

Aztán megbökte Ender csípőjét. – De egy valamiben ostoba. Azt hiszi, te nagy megtiszteltetésben fogod részesíteni. Azt hiszi, te viszed át a harmadik életbe! – Mi az a harmadik élet? – kérdezte Ender. – Az ajándék, amit Pipo megtartott magának – mondta Mandachuva. Aztán meggyorsította a lépteit, és csatlakozott a többi malackához. – Értettél ebből bármit is? – kérdezte Ender Ouandát. – Még mindig nem szoktam meg, hogy csak így nyíltan nekik szegezi a kérdéseket! – Olyan sok hasznos választ így sem kaptam! – Mandachuva haragszik, ez már valami. És Pipóra haragszik, és ez is valami. A harmadik élet... az ajándék, amit Pipo megtartott magának. Majd összeáll! – Mikor? – Húsz év múlva. Vagy húsz perce múlva. Ettől olyan szórakoztató a xenológia. Ela is megsimogatta a fákat, és időről időre a bokrokra nézett. – Mind ugyanaz a fajta fa. És a bokrok is mind egyformák. És az az inda, ami a fákra kapaszkodik... Láttatok valaha is másmilyen növényfajt idekinn, az erdőben, Ouanda? – Nem tűnt fel. Ezt nem is figyeltem. Az indát merdonának hívják. A maciók azt eszik, a malackák meg a maciókat. Megtanítottuk a malackáknak, hogyan tehetik ehetővé a merdonagyökeret. Még az amarant előtt. Szóval most már a tápláléklánc alacsonyabb fokáról fogyasztanak. – Nézzétek! – mondta Ender. A malackák mind megálltak, háttal az embereknek, arccal a tisztásnak. Ender, Ouanda és Ela pillanatok alatt beérték őket, és átnéztek a fejük fölött a holdfényben fürdő tisztásra. Meglehetősen

nagy terület volt, és a talaj keményre volt döngölve. Jó néhány rönkház szegélyezte a tisztást, de a közepe teljesen üres volt, egyetlen hatalmas fát kivéve. Ez volt a legnagyobb fa, amit az egész erdőben láttak. Mintha mozgott volna a törzse. – Csak úgy hemzsegnek rajta a maciók! – Nem maciók – mondta Ember. – Háromszázhúsz! – jelentette ki Mandachuva. – Az öccseink – mondta Nyílvessző. – És a kicsi anyák – tette hozzá Bögrés. – És ha bántjátok őket – mondta Levélevő –, anélkül ölünk meg, hogy elültetnénk titeket, és kidöntjük a fátokat is! – Nem bántjuk őket – mondta Ender. A malackák egyetlen árva lépést sem tettek a tisztás felé. Vártak és vártak, míg csak mozgás nem támadt a legnagyobb rönkház környékén, szinte pontosan szemben velük. Egy malacka volt az, de nagyobb, mint bármelyik pequenino, akit eddig láttak. – Egy nőstény – mormolta Mandachuva. – Hogy hívják? – kérdezte Ender. A malackák megfordultak, és rámeredtek. – Nem árulják el nekünk a nevüket – mondta Levélevő. – Ha egyáltalán van nevük – mondta Bögrés. Ember felnyúlt, és arrébb húzta Endert, hogy a fülébe suttoghasson. – Ezt itt mindig Süvöltőnek hívtuk. De csak olyankor, ha egy asszony sem hallhatja. A nőstény rájuk nézett, és énekelni kezdett – nem lehetett másképp leírni dallamosan hullámzó hangját – pár mondatnyit a nőstények nyelvén. – Menned kell, Szószóló! – mondta Mandachuva. – Mehetsz!

– Egyedül? – kérdezte Ender. – Szívesen vinném Ouandát és Elát is. Mandachuva hangosan megszólalt a nőstények nyelvén; a nőstény hangjának szépsége után csak gurgulázásnak hangzott, amit mondott. Süvöltő válaszolt, újra röviden énekelt valamennyit. – Azt mondja, még szép, hogy mehetnek – jelentette Mandachuva. – Azt mondja, nőstények, nem? Nem igazán érzi az emberek és a kicsinyek közti különbség árnyalatait. – Még valami – mondta Ender. – Legalább az egyikőtökre szükségem lesz tolmácsnak. Vagy beszél starkul? Mandachuva továbbította Ender kérését. A válasz rövid volt, és Mandachuvának nem tetszett. Nem is volt hajlandó lefordítani. Ember magyarázta el a dolgot. – Azt mondta, tetszőleges tolmácsot választhatsz, feltéve, ha az én vagyok. – Akkor téged választanálak tolmácsnak – mondta Ender. – Neked kell elsőnek bemenned a szülőhelyre – mondta Ember. – Te vagy az, akit behívtak! Ender kilépett a holdfényre, és begyalogolt a tisztásra. Hallotta, hogy Ela és Ouanda is követik, és Ember ott ballag mögöttük. Most már látta, hogy nem Süvöltő itt az egyetlen nőstény. Minden ajtóból arcok tömkelege nézett rá. – Hányan vannak? – kérdezte Ender. Ember nem válaszolt. Ender szembefordult vele. – Hány nőstény van itt? – ismételte meg Ender. Ember még mindig nem válaszolt. Egész addig nem, amíg Süvöltő újra énekelni nem kezdett, hangosabban, parancsolóbban. Ember csak most fordította le, mit mond. – A szülőhelyen, Szószóló, csak akkor beszélhetsz, ha egy asszony kérdez téged!

Ender komolyan biccentett, aztán visszaballagott a tisztás szélén ácsorgó többi hímhez. Ouanda és Ela követték. Ender hallotta, hogy Süvöltő újra énekelni kezd mögötte, és most már értette, hogy miről kapta a hímek közt használt nevét: ebbe a hangmagasságba a fák is beleremegtek volna. Ember beérte Endert, és megrángatta a ruháját. – Azt mondja: hova mész, nem kaptál rá engedélyt, hogy elmenj! Szószóló, ez nagyon rossz dolog, és az asszony nagyon mérges! – Mondd meg neki, hogy nem azért jöttem, hogy utasításokat osztogassak vagy kérjek. Ha nem hajlandó egyenlő félként kezelni, akkor én sem kezelem őt egyenlő félként. – Ezt nem mondhatom meg neki – jelentette ki Ember. – Akkor élete hátralevő részében azon értetlenkedik majd, miért mentem el. – Nagy megtiszteltetés, ha az asszonyok közé hívnak! – Az is nagy megtiszteltetés, hogy a Holtak Szószólója eljött, hogy meglátogassa őket. Ember pár pillanatig csak állt az idegességtől dermedten. Aztán megfordult, és mondott valamit Süvöltőnek. A nőstény elhallgatott. A tisztásra néma csend borult. – Remélem, tudja, mit csinál, Szószóló! – mormolta Ouanda. – Improvizálok – válaszolta Ender. – Szerinted hogy megy? A lány nem válaszolt. Süvöltő visszament a nagy rönkházba. Ender megfordult, és újra az erdő felé indult. Süvöltő hangja szinte azonnal újra felcsattant. – Azt parancsolja, hogy várj – mondta Ember. Ender még csak nem is lassított, és egy pillanat múlva már a hím malackák túloldalán volt.

– Ha megkér, hogy visszamenjek, talán visszamegyek. De el kell neki mondanod, Ember, hogy nem azért jöttem, hogy parancsolgassak, és nem is azért, hogy nekem parancsolgassanak! – Azt nem tehetem! – mondta Ember. – Miért nem? – kérdezte Ender. – Majd én – nézett rá Ouanda. – Ember, hogy érted? Nem teheted, mert félsz, vagy mert nincsenek rá szavak? – Nincsenek rá szavak. Hogy egy fivér kimondja, hogy parancsolna egy asszonynak, és hogy az asszony kérlelné őt, ezeket a kifejezéseket nem lehet ebben az irányban használni. Ouanda Enderre mosolygott. – Nem erkölcsi kérdés, Szószóló! Nyelvi. – Nem értik a te nyelvedet, Ember? – kérdezte Ender. – A hímek nyelvét nem beszélheti senki sem a szülőhelyen – magyarázta Ember. – Mondd meg neki, hogy az én szavaimat nem lehet az asszonyok nyelvén kimondani, csak a hímek nyelvén, és mondd meg neki, hogy én... kérem, hogy a hímek nyelvére fordíthasd le, amit mondok. – Csak a baj van veled, Szószóló! – mondta Ember. Megfordult, és újra beszélni kezdett Süvöltőhöz. A tisztás hirtelen megtelt az asszonyok nyelvének hangjával, mintha csak egy kórus melegített volna be. – Szószóló – sóhajtott fel Ouanda –, most nagyjából az összes létező antropológiai szabályt megszegte! – Melyiket hagytam ki? – Az hiszem, csak egyet. Eddig még nem ölt meg közülünk senkit. – Csak azt ne felejtsd el – mondta Ender –, hogy én nem tudósként vagyok itt, hogy tanulmányozzam a malackákat, hanem

követként, hogy egyezséget kössek velük. A nőstények éppolyan hirtelen hallgattak el, ahogy beszélni kezdtek. Süvöltő kilépett a házából, és a tisztás közepére sétált, egészen a hatalmas központi fa mellé. Énekelt. Ember válaszolt neki – a fivérek nyelvén. Ouanda elmormolta a nyersfordítást. – Épp azt magyarázza neki, amit az előbb mondott, hogy egyenlő félként kezeljék egymást. A nőstények kórusa ismét rázendített a dalra. – Szerinted hogy reagálnak rá? – kérdezte Ela. – Honnan tudjam – nézett rá Ouanda. – Pont olyan gyakran járok ide, mint te! – Szerintem megértik, és ezzel a feltétellel is beengednek – mondta Ender. – És ezt meg miből gondolja? – kérdezte Ouanda. – Mert az égből jöttem. Mert én vagyok a Holtak Szószólója. – Ne kezdje nagy fehér istennek képzelni magát! – figyelmeztette Ouanda. – Az általában nem vezet sok jóra! – Nem vagyok Pizarro – válaszolta Ender. Jane belemormolt a fülébe. – Kezdem valamennyire érteni az asszonyok nyelvét. Pipo és Libo jegyzeteiben szerepeltek a hímek nyelvének alapjai. Ember fordítása is nagy hasznomra van. A nőstények nyelve igen közeli rokonságban áll a hímekével, épp csak archaikusabbnak tűnik, közelebb van a gyökerekhez, több a régi forma... és minden nőstény által hímhez szóló forma felszólító módban van, és minden hím által nőstényhez szóló pedig óhajtóban. A nőstények szava a fivérekre – hallhatóan – rokonságban áll a hímek a macióra, a faféregre használt szavával. Ha ez a szerelem nyelve, kész csoda, hogy egyáltalán sikerül valahogy szaporodniuk! Ender elmosolyodott. Jó érzés volt újra hallania Jane-t, jó volt

tudni, hogy van segítsége. Aztán ráébredt, hogy Mandachuva alighanem odasúgott egy kérdést Ouandának, mert hallotta, hogy a lány visszasúg neki. – A fülében lévő ékszert hallgatja. – A Boly Királynője az? – kérdezte Mandachuva. – Nem – mondta Ouanda. – Az egy... – keresgélte a szavakat. – Egy számítógép. Egy gép, aminek van saját hangja. – Én is kaphatok egyet? – kérdezte Mandachuva. – Majd egyszer – válaszolta Ender, hogy Ouandának ne kelljen azzal vesződnie, erre mit is válaszolhatna. A nőstények elhallgattak, és ismét csak Süvöltő hangja csendült fel magában. A hímek azonnal zaklatottak lettek, fel-alá rugóztak a lábujjaikon. Jane Ender fülébe súgott. – A hímek nyelvén beszél – mondta. – Nagyon nagy nap ez a mai – jelentette be Nyílvessző halkan. – Az asszonyok a hímek nyelvét beszélik ezen a helyen. Sosem volt még rá példa! – Arra kér, hogy jöjj be – mondta Ember. – Mint egy nővér a fivérét, úgy hív! Ender azonnal belépett a tisztásra, és egyenesen a nőstény felé indult. Bár Süvöltő magasabb volt a hímeknél, így is jó fél méterrel kisebb volt, mint Ender, aki ennek megfelelően azonnal térdre ereszkedett, hogy a szemük egy magasságban legyen. – Hálás vagyok a kedvességedért – mondta Ender. – Ezt a nőstények nyelvén is mondhatnám – jegyezte meg Ember. – Azért csak mond a saját nyelveden! – válaszolta Ender. Megtette. Süvöltő kinyúlt, és megsimogatta Ender homlokán a sima bőrt, az állán a borostát, majd az ujját a férfi ajkára tette. Ender

lehunyta a szemét, de rezdülés nélkül tűrte, ahogy aztán a törékeny kezét a szemhéjára tette. Süvöltő megszólalt: – Te vagy a szent szószóló? – fordította Ember. Jane kijavította a fordítást. – Azt, hogy szent, csak ő tette hozzá! Ender Ember szemébe nézett. – Nem vagyok szent – mondta. Ember megdermedt. – Mondd meg neki! Egy pillanatig vívódott magában, aztán láthatóan úgy döntött, hogy Ender a kevésbé veszélyes kettejük közül. – Nem mondta, hogy szent. – Azt mondd, amit ő mond, amennyire pontosan csak lehet! – mondta Ender. – De ha nem vagy szent – mondta Ember –, akkor honnan tudod, valójában mit mondott? – Kérlek – nézett a szemébe Ender az igazat közvetítsd kettőnk között! – Neked az igazat mondom – válaszolta Ember –, de amikor vele beszélek, az én hangomon hallja a szavaidat. Nagyon óvatosan kell fogalmaznom! – Az igazat mondd! – Ender nem engedett. – Ne félj! Fontos, hogy pontosan tudja, mit mondtam. Ezt mondd meg neki! Mondd meg neki, hogy arra kérem, bocsásson meg neked, amiért modortalan vagy vele, de én egy modortalan framling vagyok, és neked pontosan azt kell mondanod, amit én mondtam! Ember a szemét forgatta, de aztán odafordult Süvöltőhöz, és mondott neki valamit. A nőstény kurtán válaszolt. Ember fordította. – Azt mondja, nem merdonagyökérből faragták a fejét. Még

szép, hogy érti! – Mondd meg neki, hogy mi, emberek még sosem láttunk ekkora fát! Kérdd meg, hogy magyarázza el, mit csinálnak ő és a többi nőstény ezzel a fával! Ouanda elképedve nézett Enderre. – Nem kertel, Szószóló! De amikor Ember lefordította Ender szavait, Süvöltő azonnal a fához ment, megérintette, és énekelni kezdett. Most, hogy közelebb értek a fához, látták, miféle lények hemzsegnek a kérgén. A többségük alig négy-öt centiméter hosszú volt. Volt bennük valami enyhén magzatszerű vonás, bár rózsaszín testüket sötét pihék borították. A szemük nyitva volt. Egymáson átkapaszkodva furakodtak előre, hogy odaférjenek a kérget pettyező, száradó csomók egyikéhez. – Amarantpüré – lehelte Ouanda. – Újszülöttek – mondta Ela. – Nem újszülöttek – mondta Ember. – Már majdnem elég nagyok ahhoz, hogy járjanak! Ender a fához lépett, és kinyújtotta a kezét. Süvöltő hirtelen félbehagyta az éneket, de Ender nem állította meg a mozdulatot. A kéreghez érintette az ujját az egyik kölyök malacka mellett. A parányi teremtés mászás közben hozzáért, felmászott a kezére, és belekapaszkodott. – Ismered név szerint? – kérdezte Ender. Ember riadtan, kapkodva fordított, és már mondta is Süvöltő válaszát. – Ez itt az egyik testvérem – magyarázta. – Nem kap nevet, amíg nem tud két lábon járni. Turkász volt az apja. – És az anyja? – kérdezte Ender. – Ó, a kicsi anyáknak sosincs neve! – válaszolta Ember.

– Kérdezd meg! Ember feltette a kérdést. Süvöltő válaszolt. – Azt mondja, az anyja nagyon erős volt és nagyon bátor. Öt gyermekkel hizlalta fel magát! – Ember a homlokához ért. – Öt gyermek nagyon szép szám. És elég kövér volt, hogy mind az ötöt táplálja! – Az anyja hozza a pépet, amivel etetik? Ember iszonyodva nézett rá. – Szószóló, ezt én nem mondhatom! Semmilyen nyelven sem! – Miért nem? – Mondtam már! Elég kövér volt, hogy mind az öt kicsinyét táplálja. Tedd csak vissza azt a kisöcsit, és hagyd, hogy az asszony énekeljen a fának! Ender újra visszaeresztette a kezét a fa törzsére, és a kölyök lemászott róla. Süvöltő újra énekelni kezdett. Ouanda mérgesen meredt Enderre, amiért ilyen tapintatlan. De Ela nagyon izgatottnak tűnt. – Nem értitek? Az újszülöttek az édesanyjuk testét eszik! Ender undorodva húzódott arrébb. – Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte Ouanda. – Nézd csak meg, hogy hemzsegnek a fán, mint a kis maciók! A maciók nyilván természetes vetélytársaik voltak. – Ela egy olyan kéregrészre bökött, amit nem kentek be amarantpéppel. – A fa nedvedzik. Ott, a repedésekben. A descolada előtt alighanem rovarok táplálkoztak a nedvéből, és a maciók és az újszülött malackák egyaránt ezeket a rovarokat ették. Ezért is volt, hogy a malackák képesek voltak a fákkal keverni a genetikai molekuláikat. Nemcsak az újszülöttek éltek itt, de a felnőtteknek is fel kellett mászniuk a fára, hogy elhajtsák a maciókat. Még amikor rengeteg más élelemforrásuk volt, akkor is minden életciklusban ezekhez a

fákhoz voltak kötve. Jóval, mielőtt ők maguk fává váltak volna. – Mi a malackák társadalmát tanulmányozzuk – jegyezte meg Ouanda türelmetlenül. – Nem a törzsfejlődés réges-régi szakaszait! – Én pedig igen érzékeny tárgyalásokat folytatnék – vetette közbe Ender. – Úgyhogy kérlek, legyetek csendben, és próbáljatok meg úgy minél több felfedezésre jutni, hogy közben nem tartotok róla kiselőadást! Az éneklés a tetőfokára hágott; a fa oldalában nagy repedés jelent meg. – Ugye nem fogják kidönteni ezt a fát a kedvünkért? – kérdezte Ouanda megrettenve. – Azt kéri a fától, hogy nyissa meg a szívét. – Ember a homlokához érintette a kezét. – Ez az anyafa, és az összes erdőnkben csak ez az egy van belőle. Ezt a fát semmi baj nem érheti, vagy minden gyermekünk más fákból jön majd, és az apáink meghalnak! Mostanra az összes többi nőstény hangja is csatlakozott Süvöltőéhez, és nemsokára széles hasadék tátongott az anyafa oldalán. Ender azonnal a lyuk elé lépett, de túl sötét volt ahhoz odabenn, hogy bármit is lásson. Ela lekapta a zseblámpát az övéről, és odatartotta a férfinak. Ouanda keze azonnal előrevillant, és elkapta Ela csuklóját. – Egy gép! – szisszent fel. – Nem hozhatod ki ide! Ender gyengéden elvette Elától a lámpát. – A kerítést lekapcsolták – mondta Ender –, és most már mind részt vehetünk a Megkérdőjelezhető Tevékenységekben! A földre irányította a lámpát, aztán bekapcsolta, majd az ujjával gyorsan tekert egyet rajta, hogy tompítson a fényen, de kiterjessze a sugarát. A nőstények felmormoltak, és Süvöltő megérintette Ember hasát.

– Mondtam nekik, hogy kis holdakat tudtok idézni éjszaka – jegyezte meg a malacka. – Mondtam nekik, hogy magatokkal tudjátok vinni őket! – Okozok vele valami rosszat, ha beengedem ezt a fényt az anyafa szívébe? Ember megkérdezte Süvöltőt, aki a lámpáért nyúlt. Reszkető kézzel fogta, halkan énekelt, és megbillentette a lámpát, míg csak a fénysugár széle be nem furakodott a lyukon. A nőstény szinte azonnal hátrahúzódott, és elfordította a lámpát. – A fény megvakítja őket – mondta Ember. Jane suttogott Ender fülébe. – A hangja a fa belsejéből verődik vissza. Amikor fény érte a belsejét, a visszhang változott, magas felhangokat hozott létre, és alakított a hangon. A fa válaszolt, és Süvöltő tulajdon hangját használta hozzá. – Látsz bármit is? – kérdezte Ender halkan. – Térdelj le, és vigyél elég közel, aztán mozdulj el a nyílás előtt! Ender engedelmeskedett, lassan húzta el a fejét a lyuk előtt, hagyta, hogy a fülében az ékkő tisztán belelásson a fa belsejébe. Jane leírta, mit lát. Ender sokáig térdelt, meg sem mozdult. Aztán a többiekhez fordult. – A kicsi anyák – mondta Ender. – Odabenn kicsi anyák vannak. Várandósak. Egyik sincs négy centinél hosszabb. Az egyikük épp szül. – Az ékkővel látta? – kérdezte Ela. Ouanda letérdelt mellé, próbált belátni, de nem sikerült neki. – Hihetetlen szexuális dimorfizmus! A nőstények még kiskorukban elérik a nemi érettséget, szülnek és meghalnak!

Megkérdezte Embert. – Azok a kicsik odakinn a fa külső részén mind fivérek? Ember megismételte a kérdést Süvöltőnek. Az asszony felnyúlt a törzsön tátongó nyílástól nem messze, és leszedett egy meglehetősen nagy kölyköt. Énekelt pár mondatnyi magyarázatot. – Ez itt egy fiatal asszony – fordította Ember. – Amint elég idős, csatlakozik a többi asszonyhoz, hogy együtt gondoskodjanak a gyermekekről. – Csak egy van? – kérdezte Ela. Ender megrázkódott, és felkelt. – Az ott vagy meddő, vagy sosem hagyták párzani. Biztos, hogy sosem volt gyermeke! – Miért nem? – kérdezte Ouanda. – Nincs szülőcsatornájuk – mondta Ender. – Az újszülöttek kirágják magukat. Ouanda elmormolt egy imát. Ela viszont minden eddiginél kíváncsibb volt. – Lenyűgöző – mondta. – De ha ilyen kicsik, hogy párzanak? – Természetesen mi visszük el őket az atyákhoz – magyarázta Ember. – Mégis, mit gondoltál? Az atyák nem jöhetnek ide, hát nem? – Az atyák – mondta Ouanda. – A legnagyobb tiszteletben álló fákat hívják így. – Pontosan – mondta Ember. – Az atyáknak érett a kérgük. A kérgükön van a poruk, a nedveikben. Elvisszük a kicsi anyát ahhoz az asszonyok választotta atyához. Rámászik a kéregre, a nedvben lévő por bejut a hasába, és megtölti kicsinyekkel. Ouanda szótlanul rámutatott az Ember hasán levő kidudorodásokra. – Igen – helyeselt Ember. – Ezekkel visszük őket. A

megtiszteltetésben részesülő fivér ráteszi a kicsi anyát az egyikre, és a kicsi anya kapaszkodik bele az apához vezető úton. – Megérintette a hasát. – Ez a legnagyobb öröm, ami a második életünkben érhet minket. Ha tehetnénk, minden éjjel a kicsi anyákat vinnénk! Süvöltő hangosan, nagyon hangosan énekelt, és az anyafán tátongó lyuk kezdett újra bezárulni. – Az a sok nőstény, a sok kicsi anya – kérdezte Ela –, öntudatuknál vannak? Ezt a kifejezést Ember nem ismerte. – Ébren vannak? – kérdezte Ender. – Hát persze! – válaszolta Ember. – Úgy értette – magyarázta Ouanda –, hogy tudnak-e gondolkodni a kicsi anyák? Értik a beszédet? – Ők? – kérdezte Ember. – Nem, buták, mint egy cabra! Nem sokkal okosabbak egy maciónál! Csak három dolgot csinálnak. Esznek, másznak és kapaszkodnak, ha visszük őket. Azok ott kinn, a fa külsején... no, ők már kezdenek tanulni. Én emlékszem rá, hogy megmásztam az anyafa kerítését. Szóval akkor már voltak emlékeim. De nagyon kevesen emlékszünk vissza ilyen régre. Ouanda szemét önkéntelenül is elfutották a könnyek. – Az a sok kicsi anya, megszületnek, párzanak, szülnek és meghalnak, mind-mind csecsemőkorukban! Még csak azt sem tudják, hogy éltek! – Ez a szexuális dimorfizmus nevetségesen szélsőséges esete – mondta Ela. – A nőstények nagyon korán érik el a nemi érettséget, a hímek viszont későn. Elég ironikus, hogy a felnőtt domináns nőstények mind meddők. Ők irányítják az egész törzset, de a tulajdon génjeiket nem adhatják tovább... – Ela – szólalt meg Ouanda mi lenne, ha ki tudnánk fejleszteni

egy olyan módszert, hogy a kicsi anyák anélkül megszülhessék a gyermekeiket, hogy felfalnák őket? Császármetszés. És utána fehérjedús táplálékot kapnának, hogy pótoljuk a kicsi anya holttestét. Úgy megérnék a nőstények is a felnőttkort? Elának nem volt esélye válaszolni. Ender megragadta mindkettőjük karját, és arrébb rángatta őket. – Hogyan merészelitek? – suttogta. – Mi lenne, ha ki tudnának fejleszteni egy olyan módszert, hogy az emberi leánycsecsemők megfoganhassanak, gyermeket hordhassanak ki, amik aztán az anyjuk parányi holttestét ennék meg? – Mi a fenéről beszél! – csattant fel Ouanda. – Ez beteges – mondta Ela. – Nem azért jöttünk, hogy az életük gyökerét támadjuk meg – mondta Ender. – Azért jöttünk, hogy kitaláljuk, hogyan oszthatjuk meg velük a világot. Száz év múlva vagy ötszáz év múlva, amikor már eleget tanultak ahhoz, hogy maguk változtassanak, eldönthetik, hogy meg akarják-e változtatni, ahogyan a gyermekeik fogannak és születnek. De el sem tudjuk képzelni, mit tenne velük, ha hirtelen ugyanannyi nőstény élné meg a felnőttkort, mint ahány hím. És minek? Nem szülhetnek több gyermeket, ugye? Nem vetélkedhetnek a hímekkel, hogy atyák legyenek, ugye? Akkor mihez kezdenének? – De anélkül halnak meg, hogy egyáltalán éltek volna... – Azok, amik – mondta Ender. – Nekik kell eldönteni, akarnak-e változtatni, nem nektek, és nem a ti teljesen vak emberi szemszögetekből nézve, hogy rájuk kényszerítsétek azt a fajta teljes és boldog életet, amit mi élünk! – Igaza van – sóhajtotta Ela. – Persze hogy igaza van! Bocsánat! Ela számára a malackák nem emberek voltak, csak a furcsa,

idegen élővilág részei, és Ela hozzá volt szokva ahhoz a felfedezéshez, hogy más állatoknak nem az emberi felfogás szerint működik az élete. De Ender látta, hogy Ouanda nagyon zaklatott. Ő már ramannak érezte magát. Ha a malackákra gondolt, a „mi” került elő az „ők” helyett. Minden viselkedési furcsaságukat, beleértve a tulajdon apja meggyilkolását, valahogy az elfogadható idegenség határain belül lévőnek érezte. Ez azt jelentette, hogy jóval elfogadóbb és toleránsabb volt a malackákkal szemben, mint Ela, de azzal is járt, hogy sokkal érzékenyebb volt arra a felfedezésre, hogy a barátai ilyen kegyetlen, állati módon élnek. Ender azt is észrevette, hogy a malackák közt eltöltött hosszú évek során Ouanda átvette az egyik szokásukat. Ha különösen fel volt dúlva, az egész teste megdermedt. Emlékeztette rá, hogy mégis ember: apai mozdulattal megérintette a vállát, és magához húzta a lányt. Az érintésére Ouanda feloldódott kissé, idegesen felnevetett, és halkan megszólalt. – Tudja, mi jár egyre az eszembe? – mormolta. – Hogy a kicsi anyák úgy szülnek és úgy halnak meg, hogy nincsenek megkeresztelve! – Ha Peregrino püspök megtéríti őket – mondta Ender –, talán hagyják, hogy szenteltvízzel megöntözze az anyafa belsejét, és megkeresztelje őket. – Ne gúnyolódjon! – suttogta Ouanda. – Nem gúnyolódtam. De most egyelőre arra kérjük őket, csak annyit változzanak, hogy együtt tudjunk velük élni, nem többet. Mi is csak annyit változunk, hogy ők együtt élhessenek velünk. Fogadd ezt el, vagy visszakapcsoljuk a kerítést, mert tényleg veszélyt

jelentünk a fennmaradásukra! Ela egyetértően biccentett, de Ouanda újra megdermedt. Ender ujja hirtelen, erősen a vállába mart. A lány riadtan biccentett, hogy beleegyezik. Ender lazított a szorításán. – Sajnálom – mondta a férfi –, de azok, akik. Ha így jobb, azok, akiknek Isten teremtette őket. Ne próbáld hát átformálni őket a tulajdon képmásodra! Visszatért az anyafához. Süvöltő és Ember ott várták. – Kérlek, bocsásd meg a kis kitérőt! – mondta Ender. – Semmi gond – válaszolta Ember. – Elmondtam neki, mit csinálsz! Ender érezte, ahogy beleborzongott a gondolatba. – Mit mondtál, mit csinálunk? – Azt mondtam, hogy olyasmit akartak csinálni a kicsi anyákkal, amitől jobban hasonlítanánk az emberekre, de te azt mondtad, azt nem tehetik, vagy visszakapcsolod a kerítést. Mondtam neki, hogy azt mondtad, nekünk kicsinyeknek kell maradnunk, nektek pedig embereknek. Ender elmosolyodott. A fordítás szigorúan véve pontos volt, de Embernek volt annyi esze, hogy ne térjen ki a részletekre. Elképzelhető volt, hogy a nőstények valójában szeretnék, ha a kicsi anyák túlélnék a szülést, anélkül,hogy felmérnék, mekkora hatással jár egy ilyen egyszerűnek tűnő, humanitárius változás. Ember pompás diplomata volt, elmondta az igazat, mégsem beszélt mindenről. – Jól van – mondta Ender. – Most, hogy mind találkoztunk már, ideje komolyan beszélnünk egymással! #

Ender leült a kopár földre. Süvöltő leguggolt vele szembe, és

énekelt néhány szót. – Azt mondja, mindent meg kell tanítanod, amit csak tudsz, fel kell vinned minket a csillagokba, el kell nekünk hoznod a Boly Királynőjét, és oda kell neki adnod ezt a lámpát, amit az új ember hozott magával, vagy az éjszaka sötétjében elküldi az itteni erdő összes fivérét, hogy álmában végezzenek az összes emberrel, és magasra akasszák őket, hogy a harmadik életre reményük se legyen. – A férfi döbbenetét látva Ember előrenyúlt, és megérintette Ender mellkasát. – Nem gondolja komolyan! Mindig így kezdjük, ha egy másik törzzsel kell tárgyalnunk. Bolondnak nézel minket? Sosem ölnénk meg titeket! Tőletek kaptuk az amarantot, a fazekasságot, A Boly Királynője és a Hegemónt! – Mondd meg neki, hogy vonja vissza a fenyegetést, vagy soha többé nem adunk neki semmit! – Mondtam már, Szószóló, ez nem jelent... – Kimondta ezeket a szavakat, és nem beszélek vele, amíg vissza nem vonja őket! Ember beszélt Süvöltővel. A nőstény talpra szökkent, körbesétálta az anyafát, a kezét a magasba tartotta, és hangosan énekelt. Ember Enderhez hajlott. – A nagy anyának panaszkodik, és az összes többi asszonynak, hogy te aztán olyan fivér vagy, aki nem tudja, hol a helye. Azt mondja, modortalan vagy, és lehetetlen bírni veled! Ender biccentett. – Igen, ez pontosan így van. Csak jutunk már valamire! Süvöltő visszakuporodott Enderrel szembe. A hímek nyelvén beszélt. – Azt mondja, sosem öl meg egy embert sem, és nem hagyja, hogy a fivérek vagy az asszonyok bárkit megöljenek közületek. Azt

mondja, ne feledd, hogy kétszer olyan magas vagy, mint bármelyikünk, és mindent tudsz, mi pedig semmit sem tudunk. Most már eléggé megalázkodott, most már beszélsz vele? Süvöltő csak nézte, és mogorván várta Ender válaszát. – Igen – mondta a férfi. – Most már nekiláthatunk! #

Novinha a földön térdelt Miro ágya mellett. Quim és Olhado a háta mögött álltak. Dom Cristao épp ágyba dugta Quarát és Gregót a szobájukban. Fülsértően hamis altatója hangját szinte teljesen elnyomta Miro elkínzott zihálása. A fiú szeme felpattant. – Miro – mondta Novinha. Miro felnyögött. – Miro, itthon vagy az ágyadban. Átmásztál a kerítésen, miközben be volt kapcsolva! Dr. Navio azt mondja, agykárosodást szenvedtél. Nem tudjuk, hogy ez a károsodás maradandó-e vagy sem. Lehet, hogy részlegesen megbénultál. De életben vagy, Miro, és Navio azt mondja, sok olyan lehetőség van, ami segít regenerálni a sérült részeket. Értesz? Az igazat mondom neked. Lehet, hogy egy ideig nagyon rossz lesz, de meg kell próbálnod! A fiú halkan nyöszörgött. De nem fájdalmában tette; mintha csak beszélni próbált volna, bár sikertelenül. – Tudod mozgatni az állkapcsod, Miro? – kérdezte Quim. Miro lassan kinyitotta és becsukta a száját. Olhado vagy egy méterrel Miro feje fölé emelte a kezét, és úgy mozgatta. – Tudod követni a tekinteteddel a kézmozgásomat? Miro szeme követte a mozgást. Novinha megszorította a fia kezét.

– Érezted, hogy megszorítottam a kezed? Miro csak nyögött egyet. – Csukd be a szád, ha nem – mondta Quim –, és nyisd ki, ha igen! Miro becsukta a száját, és azt mondta: „mm”. Novinha nem tehetett róla, biztató szavai ellenére ez volt a legborzalmasabb dolog, ami bármelyik gyermekével történhetett. Azt hitte, amikor Lauro elveszítette a szemét, és Olhado lett belőle – utálta ezt a becenevet, de most már ő is használta –, annál rosszabb nem történhet. De Miro lebénultan, tehetetlenül, úgy, hogy még az érintését sem érzi, azt nem lehetett elviselni. Egyfajta gyászt érzett Pipo halálakor, egy nagyon másfajtát, amikor Libo meghalt, és Marcao halálakor rettenetes lelkiismeret-furdalást. Még arra a fájó ürességre is emlékezett, ahogy nézte, amikor az apját és az anyját leengedik a földbe. De nem volt rosszabb fájdalom annál, mint hogy a tulajdon gyermeke szenvedését látja, és nem tud rajta segíteni. Felállt, hogy elmenjen. Egyedül akarta kisírni magát, úgy, hogy Miro ne lássa. – Mm. Mm. Mm! – Nem akarja, hogy elmenj – mondta Quim. – Maradok, ha akarod – mondta Novinha. – De aludnod kellene megint. Navio azt mondta, most egy ideig minél többet alszol... – Mm. Mm. Mm. – Aludni sem akar – tolmácsolta Quim. Novinha elfojtotta azt a késztetést, hogy ráförmedjen Quimre, hogy egyedül is tökéletesen érti, mit akar Miro. De nem most volt itt a veszekedés ideje. Ráadásul Quim dolgozta ki azt a rendszert, ami alapján Miro kommunikált. Joga volt büszkélkedni vele, és úgy

tenni, mintha ő lenne Miro hangja, így tudta megerősíteni, hogy ő is valóban a család része. Hogy nem hagyja cserben őket csak azért, amit ma a praçán hallott, így adta az anyja tudtára, hogy megbocsát, Novinha hát csendben maradt. – Talán mondani akar nekünk valamit – jelentette ki Olhado. – Mm. – Vagy kérdezni valamit? – vetette fel Quim. – Ma. Aa. – Ez pompás – morgott Quim. – Ha nem tudja mozgatni a kezét, nem tud írni sem! – Semmi probléma – mondta Olhado. – Olvasás. Olvasni tud. Ha a terminálhoz visszük, és lepörgetjük a betűket, csak azt mondja, igen, ahányszor a megfelelő betűhöz érünk. – Az kész örökkévalóság! – nyűgösködött Quim. – Akarod, Miro? – kérdezte Novinha. Akarta. Hármasban átcipelték a nappaliba, és lefektették az ott lévő ágyra. Olhado úgy állította be a terminált, hogy az ábécé minden betűjét mutassa, és kissé Miro felé fordította, hogy ő is lássa, írt egy rövidke programot, melynek segítségével mindegyik betű felvillant egy pillanatra. Kellett pár tesztkor, mire eltalálták a sebességét – elég lassúnak kellett ahhoz lennie, hogy Miro jelezhessen a kiválasztott betűnél, mielőtt a fény továbbvillant volna. Miro cserébe egyre gyorsabban haladt, és szándékosan rövidítette a szavait. – M-A-L. – Malackák – mondta Olhado. – Igen – bólintott Novinha. – Miért másztál át a kerítésen a malackákkal?

– Mmmm! – Kérdezni akar, Anya – mondta Quim. – Nem válaszolni. – Aa. – A malackákról akarsz tudni, akik veled voltak, amikor átmásztál a kerítésen? – kérdezte Novinha. Miro azt akarta. – Visszamentek az erdőbe. Ouandával, Elával és a Holtak Szószólójával. – Sietve beszámolt neki a püspöknél történt gyűlésről, hogy mi mindent tudtak meg a malackákról, és legfőképp, hogyan döntöttek, mit tesznek. – Amikor lekapcsolták a kerítést, hogy megmentsenek, Miro, azzal a döntéssel fellázadtak a Kongresszus ellen. Érted? A bizottság szabályainak vége. A kerítés most már csak egy drótköteg. A kapu nyitva lesz! Miro szemét könnyek lepték el. – Ezt akartad tudni? – kérdezte Novinha. – Aludnod kellene! Nem, mondta a fia. Nem, nem, nem. – Várj, amíg kitisztul a szeme – mondta Quim. – Aztán olvashatunk még egy keveset! – D-I-G-A-F-A-L... – Diga ao Falante pelos Mortos – mondta Olhado. – Mit kellene megmondanunk a Szószólónak? – kérdezte Quim. – Most aludnod kell. Később elmondhatod! – mondta Novinha. – Még órákig nem tér vissza. Épp a malackákkal való együttélés szabályait tárgyalják meg. Hogy ne ölhessenek meg közülünk senki mást úgy, ahogy azt Pipóval tették, és L... apáddal. De Miro nem volt hajlandó aludni. Tovább betűzte az üzenetét, miközben a terminálon egymás után villantak fel a betűk. Hárman együtt kiókumlálták, mit akar üzenni velük a Szószólónak. És megértették azt is, hogy azt akarja, most menjenek, még mielőtt a tárgyalások véget érnének.

Novinha otthagyta hát Dona Cristát és Dom Cristaót, hogy vigyázzon a házra és a két kicsire. A házból kifelé menet megállt a legidősebb fia mellett. A megerőltetés kimerítette, a szeme csukva volt, a lélegzete szabályos. Novinha megérintette a kezét, megfogta, megszorította; Miro nem érezhette az érintését. Novinha saját magát próbálta vigasztalni vele, nem a fiút. Miro kinyitotta a szemét. Gyengén, de Novinha érezte, hogy a fia ujja ráfeszül az övére. – Éreztem – suttogta Mirónak. – Rendbe fogsz jönni! Miro visszapislogta a könnyeit. Novinha felkelt, és vakon az ajtóhoz támolygott. – A szemembe ment valami – mondta Olhadónak. – Vezess pár percig, míg ki nem tisztul a látásom! Quim már a kerítésnél volt. – A kapu túl messze van! – kiáltotta. – Át tudsz mászni, Anya? Át tudott, bár nem ment könnyen. – Semmi kétség felőle – szuszogta Bosquinha kénytelen lesz hagyni, hogy itt is nyissunk egy kaput! #

Már későre járt, éjfél is elmúlt. Ouanda és Ela egyaránt elálmosodtak, de Ender még friss volt. Órák óta éberen, feszülten vitázott Süvöltővel, a teste reagált a szükséghelyzetre, és alighanem ha ebben a pillanatban hazament volna, akkor is órákba telt volna, míg el tudott volna aludni. Most már sokkal többet tudott róla, mit akarnak a malackák, és mire van szükségük. Az erdő volt az otthonuk, a népük, ez volt az egyetlen tulajdoni viszony, amire valaha szükségük volt. De most, az amarantmezők kapcsán, kénytelenek voltak ráébredni, hogy a préri is hasznos föld, hasznos és szükséges. De fogalmuk

sem volt semmiféle földmértékről. Hány hektárt kell megművelés alatt tartaniuk? Mekkora földet használhatnak az emberek? Minthogy a malackák alig értették a tulajdon szükségleteiket, elég nehéz dolga volt Endernek, ha konkretizálni akarta a viszonyokat. A törvény és a kormányzás gondolatával még nagyobb nehézségek akadtak. A malackákat a nőstények irányították, ilyen egyszerű volt az egész. De Ender végül csak megértette velük, hogy az emberek másképp intézik a törvényeiket, és hogy az emberi gondokra emberi törvények vonatkoznak. Ahhoz, hogy megértesse a malackákkal, miért van szükségük az embereknek saját törvényekre, el kellett magyaráznia az emberi párzási szokásokat is. Jól szórakozott azt látva, hogy Süvöltő mennyire taszítónak találja a gondolatot, hogy két felnőtt pározhat egymással, vagy hogy a férfiaknak ugyanúgy szava van a törvényhozásban, mint a nőknek. A család és a rokonság törzstől független elképzelése számára „fivérvakság” volt. Az rendben volt, hogy Ember büszke rá, hogy az apja hányszor párzott, de a nőstények pusztán az alapján választották ki az atyákat, hogy a törzsnek mi volt jó. A törzs és az egyén – ez volt a két szint, amit a nőstények becsültek. Végül azonban megértették, hogy az emberi települések határain belül az emberi törvényeknek kell érvényesülniük, és a malackatörzsek között pedig a malackákénak. Az, hogy a határok hol húzódnak, már egész más kérdés volt. Most, három órával később ott tartottak, hogy egyetlen dologban sikerült megegyezniük. Az erdőn belül malackatörvény uralkodott, és minden ember, aki az erdőbe ment, az a malackatörvények hatálya alá esett. A kerítésen belül az emberek törvénye uralkodott, és minden malackára, aki odament, az emberi törvények vonatkoztak. A bolygó fennmaradó részéről majd később megállapodnak. Nagyon kis diadal volt, de legalább valamiben egyetértettek.

– Meg kell értened – magyarázta Ender a nősténynek –, hogy az embereknek nagy nyílt területekre lesz szükségük. De mi még csak a gondok kezdetét jelentjük. Azt akarjátok, hogy a Boly Királynője tanítson titeket, segítsen nektek fémeket bányászni és megmunkálni, szerszámokat készíteni. De neki is földre lesz szüksége. És nagyon rövid időn belül sokkal erősebb lesz, mint akár az emberek, akár a kicsinyek. Minden egyes hangy alattvaló – magyarázta Ender – tökéletesen engedelmes és végtelenül szorgalmas. Nagyon hamar le fogják hagyni az embereket termelékenységben és erőben. Ha visszanyeri az életét Lusitanián, onnantól kezdve számolnotok kell vele. – Turkász azt mondja, meg lehet bízni benne – jelentette ki Ember. Aztán Süvöltőt tolmácsolva hozzátette. – Az anyafa is bizalmat szavaz a Boly Királynőjének. – És adtok neki a földetekből? – makacskodott Ender. – Nagy ez a világ – fordította Ember Süvöltő szavait. – Használhatja a többi törzs erdőit. Ti is nyugodtan. Szívesen nektek adjuk. Ender Ouandára és Elára nézett. – Ez mind nagyon szép – mormolta Ela de vajon az övék ezek az erdők, hogy csak így osztogassák? – Határozottan nem – mondta Ouanda. – Még háborúznak is más törzsekkel! – Megöljük őket nektek, ha zavarnak titeket – ajánlotta Ember. – Most már nagyon erősek vagyunk. Háromszázhúsz gyerek! Tíz év, és egyetlen törzs sem áll meg előttünk! – Ember – mondta Ender –, mondd meg Süvöltőnek, hogy most ezzel a törzzsel tárgyalunk. A többi törzzsel később fogunk. Ember sietve lefordította, szinte egymásba akadtak a szavai, aztán már mondta is Süvöltő válaszát.

– Nem, nem, nem, nem! – Mi nem tetszik neki? – kérdezte Ender. – Nem tárgyalhatsz az ellenségünkkel! Hozzánk jöttél! Ha átmész hozzájuk, akkor te is ellenség leszel! Ebben a pillanatban tűntek fel a hátuk mögött az erdőben a fények, Nyílvessző és Levélevő Novinhát, Quimet és Olhadót vezette ki a nőstények tisztására. – Miro küldött minket – magyarázta Olhado. – Hogy van? – kérdezte Ouanda. – Megbénult – válaszolta Quim nyersen. Legalább Novinhának nem kellett azzal vesződnie, hogyan magyarázhatná el finoman. – Nossa Senhora – suttogta Ouanda. – De egy része, és csak átmeneti – nyugtatgatta Novinha. – Mielőtt eljöttünk, megszorítottam a kezét. Érezte, és visszaszorított. Épp csak egy kicsit, de az idegkapcsolatok nem haltak el, legalábbis nem az összes. – Elnézést – mondta Ender –, de ezt a beszélgetést Milagréban is folytathatjátok. Itt épp valami mással lennék elfoglalva. – Bocsánat! – mondta Novinha. – Miro üzenete: nem tudott beszélni, de betűről betűre összerakatta velünk, és valahogy kitaláltuk, mi illene a hiányzó helyekre. A malackák háborúra készülnek, a tőlünk kapott előnyöket kihasználva. Nyilak, létszámfölény... legyőzhetetlenek lesznek. Már amennyire én értem. Miro azt állítja, náluk nem csak területszerzésről szólnak a háborúk. Ilyenkor van esély génkeveredésre is. Hím kirajzás. A győztes törzs használhatja fel a háborús halottak testéből sarjadó fákat. Ender Emberre, Levélevőre és Nyílvesszőre nézett. – Igaz – mondta Nyílvessző. – Még szép, hogy igaz! Most már mi vagyunk a legbölcsebb törzs. Mindannyian jobb atyák leszünk,

mint bármelyik másik malacka! – Értem – mondta Ender. – Ezért akarta Miro, hogy még ma éjjel idejöjjünk – magyarázta Novinha. – Amíg még nem zárultak le a tárgyalások. Ennek véget kell vetnünk! Ember felállt, és úgy ugrándozott egy helyben, mintha mindjárt fel akarna szállni: – Ezt nem fordítom le! – mondta. – Én lefordítom – szólt közbe Levélevő. – Megállj! – kiáltotta el magát Ender. Sokkal erősebb volt a hangja, mint amennyire eddig kiengedte. Mindenki azonnal elhallgatott, és a kiáltás visszhangja mintha megült volna a fák közt. – Levélevő – mondta Ender –, nem lesz más tolmácsom, csak Ember! – Ki vagy te, hogy megmondd nekem, hogy ne beszéljek az asszonyokkal? Én egy malacka vagyok, te meg egy senki! – Ember – szólalt meg Ender –, mondd meg Süvöltőnek, hogy ha hagyja, hogy Levélevő lefordítsa mindazt, amit az emberek maguk közt beszéltek, akkor Levélevő kém. És ha hagyja, hogy Levélevő kémkedjen utánunk, akkor hazamegyünk most azonnal, és semmit sem kaptok tőlünk. Elviszem a Boly Királynőjét egy másik világra, hogy ott élesszem újra. Megértetted? Persze hogy megértette. És Ender azzal is tisztában volt, hogy Embernek tetszik, ahogy kezelte a helyzetet. Levélevő el akarta venni Ember szerepét, le akarta járatni a másik malackát – Enderrel egyetemben. Amint Ember végzett Ender szavainak fordításával, Süvöltő énekelt Levélevőnek. A malacka szégyenkezve vonult vissza az erdő szélére, és a többi pequenino mellől nézte őket. De Ember egyáltalán nem volt Ender bábja. Nem adta jelét

annak, hogy hálás lenne. Ender szemébe nézett. – Azt mondtad, nem próbálsz megváltoztatni minket! – Azt mondtam, nem próbállak megváltoztatni titeket a szükségesnél jobban. – De ez miért szükséges? Ez köztünk és a többi malackák között van! – Óvatosan – jegyezte meg Ouanda. – Nagyon fel van dúlva! Mielőtt megpróbálta volna meggyőzni Süvöltőt, meg kellett győznie Embert. – Ti vagytok az első barátaink a malackák között. Bízunk bennetek és szeretünk titeket. Sosem tennénk semmi olyat, ami kárt okozna nektek, vagy bármi olyat, ami más malackákat előnybe hozna veletek szemben. De nem csak hozzátok jöttünk. Az egész emberiséget képviseljük, és azért jöttünk, hogy minden tőlünk telhetőt megtanítsunk az összes malackának. Törzstől függetlenül. – De nem képviselitek az egész emberiséget! Épp most fogtok háborúba keveredni más emberekkel! Hogy mondhatod hát, hogy a mi háborúink gonoszak, a tieitek pedig jók? Alighanem Pizarrónak minden hibája ellenére könnyebb dolga volt Atahualpával18.[ 18Utolsó legitim inka uralkodó, akit a spanyol hódító, Pizarro elfogott, és rajta keresztül irányította az Inka Birodalmat.] – Próbálunk nem háborúba keveredni más emberekkel – magyarázta Ender. – De ha mégis háború lesz a vége, az nem a mi háborúnk lesz, amit azért vívtunk, hogy előnyre tegyünk szert másokkal szemben. Az a ti háborútok lesz, hogy megpróbáljuk megnyerni nektek a jogot, hogy utazhassatok a csillagok közt. – Ender feltartotta a kezét. – Félretettük az emberi mivoltunkat, hogy ramanok lehessünk veletek! – Ökölbe szorította a kezét. – Ember, malacka és a Boly Királynője itt, Lusitanián eggyé válhat. Mind emberré. Mind hanggyá. Mind malackává!

Ember csendben ült, és emésztette a hallottakat. – Szószóló – mondta végül –, ez nagyon nehéz! Amíg ti, emberek meg nem érkeztetek, a többi malackát... mindig meg kellett ölni, és a harmadik életüket a mi erdőink rabszolgájaként élték le. Ez az erdő egykor csatatér volt, és a legöregebb fák az abban a csatában elesett harcosok. A legöregebb atyáink annak a háborúnak a hősei, a házainkat pedig a gyávákból építettük. Egész életünkben arra készülünk, hogy megküzdjünk az ellenségeinkkel, és megnyerjük a csatát, hogy a nőstényeink új anyafát csinálhassanak egy új csataerdőben, és hatalmassá és erőssé váljunk. Az elmúlt tíz évben megtanultuk, hogyan ölhetünk távolról a nyílvesszővel. Edényekben és cabrabőr kulacsokban a száraz vidékekre is vihetünk magunkkal vizet. Az amarant és a merdonagyökér azt jelenti, hogy sokan nekivághatunk, és erősek leszünk akkor is, ha nem az itthoni erdők macióját esszük. Vinnénk az asszonyokat is, a kicsi anyáinkat, a hőseinket a világ minden sarkába, és egy szép nap fel a csillagokba. Ez a mi álmunk, Szószóló, és most azt mondod nekünk, azt akarod, engedjük el, mint szelet az égen? Erős szózat volt. A többiek közül senki sem próbált meg segíteni Endernek, hogy erre mit válaszoljon. Ember félig meggyőzte őket. – Jó álom ez a ti álmotok – mondta Ender. – Minden eleven lény álma ez. Ez a vágy az élet gyökere. Hogy addig nőjön, míg mindaz a tér, amit maga előtt lát, az a része lesz, az irányítása alatt áll. Ez a nagyság utáni vágy. De kétféleképp lehet teljesíteni. Az egyik az, hogy megölsz mindenkit, aki nem te vagy, lenyeled vagy elpusztítod őket, míg semmi sem maradt, ami szembeszállhatna veled. De ez a módszer gonosz. Azt mondjátok az egész világegyetemnek: csak én leszek nagy, és a többieknek áldozatot

kell hozniuk, hogy én elférjek. Arról is le kell mondaniuk, ami az övék, semmivé kell válniuk. Érted ezt, Ember? Érted, hogy ha mi, emberek, így éreznénk, így cselekednénk, minden egyes malackát megölhetnénk Lusitanián, és a saját otthonunkká változtathatnánk ezt a helyet? Mi maradna az álmotokból, ha gonoszak volnánk? Ember elkeseredetten próbálta megérteni. – Látom, hogy nagy ajándékokat adtatok, holott elvehettétek volna azt a keveset is, amink van. De miért adtátok nekünk az ajándékaitokat, ha nem használhatjuk őket arra, hogy nagyok legyünk? – Az akarjuk, hogy nőjetek, hogy a csillagok közt utazzatok ti is. Azt akarjuk, hogy itt, Lusitanián is erősek és nagyhatalmúak legyetek, több száz, több ezer fivérrel és nősténnyel. Meg akarjuk tanítani nektek, hogyan termesszetek számtalanféle növényt, és tartsatok megannyi különböző állatot. Ela és Novinha, ez a két nő itt, egész életében azon fog dolgozni, hogy még több olyan növényt fejlesszen ki, ami megél itt, Lusitanián, és minden jó dolgot, amit kifejlesztenek, odaadnak nektek is. Hogy növekedhessetek. De meg kell halnia ahhoz akárcsak egyetlen más erdőből való malackának is, hogy mindez a tietek lehessen? És miért lenne az nektek károtokra bármiben is, ha nekik is megadnánk ugyanezeket az ajándékokat? – De ha ugyanolyan erősek lesznek, mint mi magunk, akkor mit nyertünk vele? Mit várok ettől a fivértől, gondolta Ender. A népe mindig is a többi törzshöz mérte magát. Az erdejük nem ötven hektár, nem is ötszáz – hanem vagy nagyobb, vagy kisebb, mint a nyugatra vagy keletre fekvő törzsek erdeje. Egy nemzedék munkáját kell most elvégeznem. Meg kell tanítanom, hogy máshoz mérje a népét. – Turkász nagy? – kérdezte Ender.

– Ha engem kérdezel, az – mondta Ember. – Ő az apám. Nem az ő fája a legöregebb, nem is az a legvastagabb, de nem emlékszünk még egy olyan atyára sem, akinek ilyen hamar ilyen sok gyermeke született volna azután, hogy elültették. – Szóval a maga módján a gyermekek, akiket nemzett, szintén az ő részének számítanak. Minél több gyermeke van, annál nagyobb. Ember lassan biccentett. – És te minél többet érsz el az életben, annál nagyobbá teszed az atyádat, ugye? – Ha a gyermekei jól teljesítenek, igen, az nagy megtiszteltetés az atyafára nézve. – És ki kell döntened más nagy fákat ahhoz, hogy az atyafád nagynak számítson? – Az más – mondta Ember. – Az összes többi nagy fa a törzs atyja. És a kisebb fák is mind a fivéreim! – De Ender látta, hogy Ember mostanra elbizonytalanodott. Ellenállt Ender elképzeléseinek, mert furcsák voltak, de nem azért, mert helytelennek vagy érthetetlennek találta őket. Elkezdte megérteni. – Nézd csak a nőstényeket – mondta Ender. – Nincsenek gyermekeik. Sosem lehetnek úgy nagyok, ahogy az atyád az! – Szószóló, te is tudod, hogy ők a legnagyobbak! Az egész törzs engedelmeskedik nekik! Ha jól vezetnek minket, a törzs fejlődik, és ha a törzs nagy, az asszonyok is megerősödnek... – Akkor is, ha egyetlen gyermekük sincs a törzsben. – Hogy is lehetne? – kérdezte Ember. – És mégis hozzájárultok a nagyságukhoz. Bár nem az anyátok, és nem az atyátok egyik sem, mégis veletek együtt növekednek. – Mind egy törzsbe tartozunk... – De mitől tartoztok egy törzsbe? Más az atyátok, más az

anyátok. – Mert mi vagyunk a törzs! Itt élünk az erdőben, és... – És ha egy másik malacka idejönne egy másik törzsből, és azt kérné, hadd maradhasson veletek, és lehessen a fivéretek... – Sosem csinálnánk belőle atyafát! – De Pipóból és Libóból megpróbáltatok atyafát csinálni! Ember zihált. – Értem – mondta. – A törzs tagjai voltak. Az égből jöttek, de fivérekké fogadtuk őket, és megpróbáltuk atyává tenni őket. A törzs az, aminek hisszük. Ha azt mondjuk, a törzs az összes kicsiny az erdőben, az összes fa, akkor az a törzs. Akkor is, ha a legöregebb fák némelyike két külön törzs harcosaiból nőtt ki, akik itt estek el csatában. Egy törzs vagyunk, mert egy törzsnek mondjuk magunkat. Ender álmélkodott az eszén, a kis raman éleslátásán. Milyen kevés ember volt képes felfogni ezt az elképzelést, vagy hagyni, hogy a saját családjuk, törzsük, nemzetük szűkös határain túl terjedjen! Ember Ender mögé lépett, rátámaszkodott; a fiatal malacka súlya a férfi hátára nehezedett. Ender érezte Ember leheletét, és ahogy összeért az arcuk, mind a ketten egy irányba néztek. Ender azonnal megértette. – Azt látod, amit én – mondta. – Ti, emberek úgy növekedtek, hogy minket is a magatok részévé tesztek, embereket, malackákat, hangyokat, együtt minden ramant. És akkor egy törzs leszünk, és a mi nagyságunk a tiétek lesz, a tiétek pedig a miénk. – Ender érezte, ahogy a malacka teste beleremeg az elképzelés erejébe. – Azt mondjátok nekünk, a többi törzset is így kell néznünk. Egy törzsként, a mi közös törzsünkként, hogy azáltal nőjünk, hogy ők növekednek!

– Küldhetnétek tanárokat – mondta Ender fivéreket a többi törzshöz, akik más erdőkben léphetnének át a harmadik életbe, más erdőkben születnének utódaik! – Ez furcsa és nehéz kérés az asszonyok felé – mormolta Ember. – Talán lehetetlen. Az ő eszük nem úgy jár, ahogy a fivérek esze. Egy fivér sok mindenre gondolhat. De egy asszonyt egyetlenegy valami érdekel: hogy mi a jó a törzsnek, és ennek az az alapja, hogy mi a jó a gyerekeknek és a kicsi anyáknak. – Meg tudod ezt értetni velük? – kérdezte Ender. – Jobban, mint te – sóhajtott Ember. – De lehet, hogy nem. Talán kudarcot vallok. – Nem hinném, hogy kudarcot vallasz! – Azért jöttél ide ma este, hogy megállapodás szülessen ennek a törzsnek a malackái és az emberek között, akik ezen a bolygón élnek. A Lusitanián kívül élő emberek nem törődnek majd a mi szövetségünkkel, és a más erdők malackái sem törődnek majd vele. – Velük is mind ugyanezt a megállapodást akarjuk megkötni. – És ebben a megállapodásban ti, emberek, megígéritek, hogy mindent megtanítotok nekünk? – Amilyen gyorsan megértitek. – Minden kérdésre válaszoltok, amit felteszünk? – Ha tudjuk rá a választ. – Amilyen gyorsan! Ha! Ezek a szavak nem illenek egy megállapodásba! Egyenes válaszokat várok, Holtak Szószólója! – Ember felkelt, ellökte magát Endertől, megkerülte, és kicsit lehajolt, hogy fölülről nézzem a férfira. – Ígérd meg, hogy mindent megtanítotok, amit tudtok! – Ezt megígérem. – És ígérd meg, hogy felébreszted a Boly Királynőjét, hogy segítsen minket!

– Felébresztem a Boly Királynőjét. De vele nektek kell megállapodnotok. Őt nem kötik az emberi törvények. – Megígéred, hogy felébreszted a Boly Királynőjét, akár segít nekünk, akár nem? – Igen. – És megígéred, hogy engedelmeskedtek a törvényeinknek, ahányszor csak az erdőnkbe jöttök? És beleegyezel, hogy a nekünk kellő területek, a prérin, szintén a mi törvényeink alatt állnak? – Igen. – És hadba szálltok az égen lévő összes csillag összes embere ellen, hogy megvédjetek minket, és hagyjátok, hogy mi is utazhassunk a csillagok közt? – Már megtettük. Ember megnyugodott, hátralépett, és visszakuporodott a szokásos pózába. Az ujjával a földbe túrt. – És akkor lássuk, ti mit akartok tőlünk – mondta. – Engedelmeskedünk az emberi törvényeknek a városotokban, és azokon a földterületeken, amikre szükségetek van. – Igen – válaszolta Ender. – És nem akarjátok, hogy háborúzzunk – tette hozzá Ember. – Pontosan. – És ennyi? – Még valami – mondta Ender. – Már így is lehetetlenség, amit kérsz – jegyezte meg Ember. – Akár kérhetsz is még pár dolgot! – A harmadik élet – mondta Ender. – Az mikor kezdődik? Amikor megöltök egy malackát, és fa nő belőle, ugye? – Az első élet az anyafában zajlik, ahol sosem látjuk a fényt, és ahol vakon esszük anyánk testének húsát és az anyafa nedvét. A második élet, amikor az erdő árnyékában élünk, a fél-fényben, és

szaladunk, gyalogolunk és mászunk, látunk, éneklünk és beszélünk, és dolgokat csinálunk a kezünkkel. A harmadik élet, amikor elérjük a napot, és iszunk belőle, végre a teljes fényben, és sosem mozgunk, csak ha a szél ringat minket; csak gondolkozunk, és azokon a bizonyos napokon, amikor a fivérek a törzsünkön dobolnak, beszélünk velük. Igen, az a harmadik élet. – Az embereknek nincs harmadik életük. Ember értetlenül nézett rá. – Ha meghalunk, még ha elültettek is minket, akkor sem nő semmi. Nincs fa. Nem iszunk a napból. Ha meghaltunk, halottak vagyunk. Ember Ouandára nézett. – De az a másik könyv, amit adtál! Abban egyfolytában a halál utáni életről beszéltek és az újjászületésről! – De nem faként. Semmi olyasmiként, amit megérinthetsz, amit érezhetsz. Amivel beszélhetsz. Ami válaszol. – Nem hiszek neked – mondta Ember. – Ha ez igaz, akkor Pipo és Libo miért akarták, hogy elültessük őket? Novinha letérdelt Ender mellé, hozzáért – nem, rátámaszkodott –, hogy jobban hallja. – Hogy akarták, hogy elültessétek őket? – Nagy ajándékot adtak, és kiérdemelték ezt a megtiszteltetést. Egy malacka és egy ember, ketten. Pipo és Mandachuva. Libo és Levélevő. Mandachuva és Levélevő mind a ketten azt hitték, elnyerték a harmadik életet, de sem Pipo, sem Libo nem hagyta. Ragaszkodtak hozzá, hogy megtartsák maguknak az ajándékot. De miért tették, ha az embereknek nincs harmadik élete? Novinha hangja csendült fel, érdesen, érzelmesen. – Mit kellett tenniük, hogy megadják Mandachuvának és Levélevőnek a harmadik életet?

– Elültetni őket, mi mást – nézett rá Ember. – Mint ma! – Mint ma? Micsoda? – Te meg én – mondta Ember. – Ember és a Holtak Szószólója. Ha létrejön ez a megállapodás, és az asszonyok és az emberek megegyeznek, az egy nagyszerű, nemes nap. Szóval vagy te adod meg nekem a harmadik életet, vagy én neked. – A tulajdon két kezemmel? – Még szép – mondta Ember. – Ha nem adod meg nekem ezt a megtiszteltetést, akkor kénytelen leszek én megadni neked! Endernek eszébe jutott a kép, amit alig két hete látott először Pipo feldarabolt és kibelezett holttestéről, a kipakolt, gondosan elhelyezett szervekkel. Elültették. – Ember – mondta Ender –, a legborzalmasabb bűn, amit egy ember elkövethet, ha megöl valakit. És az egyik legszörnyűbb módja ennek az, ha fogsz egy élő embert, és addig vágod, és úgy bántod, hogy belehal. Ember megint csak kuporgott egy ideig, és próbálta megemészteni a hallottakat. – Szószóló – kezdte végül –, az elmém kétféleképp látja most a dolgot. Ha az embereknek nincs harmadik élete, akkor, amikor elültetjük őket, örökre végzünk velük. A mi szemünkben Pipo és Libo megtartotta magának a dicsőséget, és arra kárhoztatta Mandachuvát és Levélevőt, hogy úgy haljanak meg, ahogy most látod őket, anélkül, hogy megbecsülték volna őket az eredményeikért. A mi szemünkben az emberek átjöttek a kerítésen a dombra, és kitépték őket a földből, mielőtt gyökeret ereszthettek volna. A mi szemünkben ti voltatok a gyilkosok, amikor elvittétek Pipót és Libót. De most már másképp látom. Pipo és Libo azért nem vitte Mandachuvát és Levélevőt a harmadik életbe, mert számukra ez gyilkosság lett volna. Tehát inkább önként hagyták,

hogy megöljük őket, csak hogy nekik ne kelljen közülünk bárkit megölniük! – Igen – mondta Novinha. – De ha ez így volt, hogy lehet, hogy amikor ti, emberek, megláttátok őket a domboldalon, nem jöttetek fel az erdőbe, és nem öltetek meg minket mind egy szálig? Miért nem raktatok hatalmas tüzet, és égettétek el minden atyánkat, és magát a nagy anyafát is? Levélevő felkiáltott az erdő szélén. Borzalmas, zokogó sikoly volt, az elviselhetetlen gyász hangja. – Ha csak egy fánkat kivágtátok volna – folytatta Ember –, ha csak egyetlen egy fát megöltetek volna, éjszaka támadtunk volna rátok, és mindenkit megöltünk volna, mindenkit! És még ha néhányan életben is maradtatok volna, a hírvivők minden törzsnek elmondták volna, mi történt, és egyikőtök sem hagyta volna el élve ezt a világot. Miért nem öltetek meg minket azért, mert meggyilkoltuk Pipót és Libót? Hirtelen Mandachuva jelent meg Ember mögött. Hevesen zihált. A földre vetette magát, és Ender felé nyújtotta a kezét. – Ezzel a két kezemmel vágtam bele – kiáltotta. – Én csak a tiszteletemet akartam kimutatni, és örökre megöltem a fáját! – Nem – mondta Ender. Megfogta Mandachuva két kezét, és a sajátjába zárta. – Mindketten azt hittétek, megmentitek a másik életét. Bántott téged, és te... bántottad őt, igen, megölted, de mind a ketten azt hittétek, jót tesztek. Ez elég is, eddig. Most viszont már tudjátok az igazat, ahogy mi is tudjuk. Tudjuk, hogy nem akartátok meggyilkolni őket, és ti tudjátok, hogy ha egy emberbe kést döftök, az örökre meghal. Ez legyen a megállapodás utolsó kitétele, Ember. Többé ne vigyetek egy embert sem a harmadik életbe, mert nem tudjuk, hogy jussunk oda!

– Ha elmondom ezt a történetet az asszonyoknak – mondta Ember –, olyan rettenetes gyászt hallotok majd, mint a viharban kidőlő fák panasza! Megfordult, és odaállt Süvöltő elé, és pár percig magyarázott neki, aztán visszatért Enderhez. – Most menjetek! – mondta. – Még nincs megállapodásunk – nézett rá Ender. – Beszélnem kell az összes asszonnyal. Erre nem lennének hajlandóak, amíg ti is itt vagytok az anyafa árnyékában, és senki sem vigyáz a kicsinyekre. Nyílvessző kivezet titeket az erdőből. A domboldalon várjatok meg, ott, ahol Turkász vigyázza a kaput! Aludjatok, ha tudtok! Elmagyarázom az asszonyoknak az egyezséget, és megpróbálom megmagyarázni nekik, hogy éppolyan kedvesen kell bánnunk a többi törzzsel, ahogy ti bántatok velünk! Ember hirtelen indíttatásból előrenyúlt, és határozottan rátette Ender hasára a kezét. – Én megteszem a magam megállapodását – mondta Endernek. – Örökre tisztelni foglak, de sosem öllek meg! Ender kinyújtotta a kezét, és Ember meleg hasára tette a tenyerét. Szinte perzselték a kezét a kidudorodások. – Én is örökre tisztelni foglak. – És ha meghozzuk ezt a megállapodást a te törzsed meg az enyém közt – mondta Ember –, akkor megadod nekem a harmadik élet tisztességét? Hagyod, hogy felemelkedjek, és igyak a fényből? – Lehet gyorsan csinálni? Nem azon a lassú és rettenetes módon, ahogy... – Hogy néma fa legyen belőlem? Soha ne nemzhessek gyermekeket? Ne legyen becsületem, csak annyi, hogy a mocskos maciókat táplálja a nedvem, és a fámat a testvéreknek adjam, ha nekem énekelnek?

– És nincs más, aki megtehetné? – kérdezte Ender. Az egyik fivéred, aki ismeri a ti életetek és halálotok módját? – Nem érted – mondta Ember. – Ebből tudja az egész törzs, hogy igazat szóltunk. Vagy neked kell átvinned engem a harmadik életbe, vagy nekem téged, vagy nincs megállapodás. Én nem öllek meg téged, Szószóló, és mindketten akarjuk ezt a szerződést! – Megteszem – sóhajtotta Ender. Ember biccentett, visszahúzta a kezét, és visszatért Süvöltőhöz. – O Deus – suttogta Ouanda. – Hogyan lesz hozzá szíve? Ender nem tudott mit válaszolni. Csak csendben ballagott Nyílvessző után, ahogy a malacka kivezette őket az erdőből. Novinha odaadta neki a saját lámpáját, hogy vezesse a többieket, és Nyílvessző úgy játszott vele, mint egy kisgyerek: hol kisebbre vette a fénykévét, hol nagyobbra, és úgy lebegtette és keringette a fák és a bokrok között, mintha szárnya lett volna. Ender nem látott még boldogabb és játékosabb malackát. De a hátuk mögött hallották az asszonyok hangját, ami rettenetes, kakofón dalba olvadt. Ember elmondta nekik az igazat Pipóról és Libóról, hogy végleg meghaltak, kínok között, és mindezt csak azért, hogy ne kelljen olyat tenniük Mandachuvával és Levélevővel, amit ők gyilkosságnak gondoltak. Csak akkor szólaltak meg, amikor már elég messze értek ahhoz, hogy a nőstények panaszos kiáltozása alig volt hangosabb, mint a léptük vagy a fák közt susogó szél szava. – Ez volt az apám lelkéért mondott gyászmise – sóhajtott fel Ouanda halkan. – És az enyémért – válaszolta Novinha, és mindannyian tudták, hogy Pipóról beszélt, nem a rég halott Veneradóról, Gustóról. De Ender nem volt részese a párbeszédüknek; nem ismerte Libót, sem Pipót, és nem volt köze a gyászhoz és az emlékekhez.

Csak az erdő fáin jártak a gondolatai. Egykor eleven, lélegző malacka volt mindegyikük. A malackák énekeltek nekik, sőt, valahogy még beszéltek is velük, és értették, mit válaszolnak. De Ender erre nem volt képes. Ender számára a fák nem voltak emberek, nem lehettek emberek. Ha kést emel Emberre, az a malackák szemében talán nem számított gyilkosságnak, de Ender maga úgy éli meg, hogy elveszi Ember életének egyetlen részét, amit ő is megérthet. Malackaként Ember igazi raman volt, igazi testvér. Faként alig lesz több egy síremléknél, amennyire Ender az egészet értette, amennyire hinni tudott benne. És ismét ölnöm kell, gondolta, bár megígértem, hogy soha többé nem teszem! Érezte, hogy Novinha belekarol, és rátámaszkodik. – Segítsen – mondta –, szinte vak vagyok ebben a sötétben! – Én jól látok még most is! – ajánlkozott Olhado nagy vidáman a háta mögül. – Hallgass, te kis hülye! – suttogta Ela vadul. – Anya vele akar sétálni! Novinha és Ender mindketten jól hallották, és mindketten érezték, ahogy a másikat hangtalan nevetés rázza. Novinha közelebb húzódott hozzá menet közben. – Azt hiszem, lesz szíve megtenni, amit tennie kell – mormolta olyan halkan, hogy csak Ender hallotta. – Hideg és kíméletlen? – kérdezte a férfi. A hangja száraz humorra utalt, de a szavak keserű és igaz ízt hagytak a szájában. – Telve elég együttérzéssel – válaszolta a nő –, hogy belenyomja a sebbe az izzó vasat, ha csak így gyógyíthatja be! Mint olyasvalaki, aki érezte, amint Ender izzó vasa kiégeti a legmélyebb sebét is, joga volt ezt mondania – és a férfi hitt neki, és

ez megkönnyítette a szívét a rá váró véres munka előtt. #

Ender nem hitte volna, hogy képes lesz elaludni, tudva, mi vár még rá. De egyszer csak arra ébredt, hogy Novinha halkan súg valamit a fülébe. Kellett egy pillanat, hogy rájöjjön, odakinn van, a capimon hever, és a feje Novinha ölében van. Még mindig sötét volt. – Jönnek – mondta Novinha halkan. Ender felült. Régebben, gyermekkorában azonnal teljesen éber lett volna; de akkor katonai kiképzés alatt állt. Most kellett egy pillanat, hogy összeszedje magát. Ouanda, Ela, mindketten éberen figyelnek; Olhado alszik; Quim épp ébredezik. Turkász harmadik életének terebélyes fája csak pár méternyire emelkedik a magasba. És a közelben, a völgy alját kettészelő kerítés túloldalán Milagre első házai húzódtak végig a domboldalon; és a katedrális és a kolostor állt a legközelebbi és legmagasabb ormon. A másik irányban, az erdőben, a fák felől pedig jöttek a malackák. Ember, Mandachuva, Levélevő, Nyílvessző, Bögrés, Kalendárium, Kukac, Kéregtáncos, és jó megannyi másik fivér, akiknek még Ouanda sem tudta a nevét. – Sosem láttam még őket – mondta. – Alighanem a többi fivérházból jöttek! Vajon sikerült megállapodnunk?, kérdezte magában Ender szótlanul. Engem csak ez érdekel. Meg tudta értetni Ember a nőstényekkel, hogy az egész világnézetüket meg kell változtatniuk? Embernél volt valami. Levelekbe csavarva. A malackák szótlanul letették Ender elé, Ember óvatosan kicsomagolta. Írott papírok voltak. – A Boly Királynője és a Hegemón – mormolta Ouanda halkan. – Az a példány, amit Mirótól kaptak.

– A megállapodás – mondta Ember. Csak ekkor jöttek rá, hogy a nyomtatvány fejjel lefelé van, és a papír az üres oldalát mutatja. A lámpafényben halvány betűket pillantottak meg. – Sosem tanítottuk meg nekik, hogyan készíthetnek tintát – mondta a lány. – Sosem tanítottuk meg írni őket! – Kalendárium tanulta meg, hogyan csináljon betűket – magyarázta Ember. – A porba írt először bottal. És Kukac csinálta a tintát cabratrágyából és szárított macióból. Így köttetnek a megállapodások, nemde? – De igen – bólintott Ender. – Ha nem írtuk volna le papírra, mindenki máshogy emlékezne rá. – Igazad van – mondta Ender. – Nagyon jól tettétek, hogy leírtátok! – Van benne pár változtatás. Az asszonyok meg akartak változtatni pár dolgot, és úgy gondoltam, elfogadnád őket. – Ember meg is mutatta, mik azok. – Ti, emberek megállapodhattok más malackákkal is, de nem köthettek velük más megállapodást. Semmi olyasmit nem taníthattok más malackáknak, amit nekünk nem tanítottatok meg. Ezt elfogadod? – Természetesen – mondta Ender. – Ez volt a könnyű. De mi van, ha nem értünk egyet abban, mik legyenek a szabályok? Mi van, ha vitatkozunk rajta, hol végződik a ti területetek a prérin, és a mi földjeink hol kezdődnek? Süvöltő azt mondta hát, legyen a Boly Királynőjéé a döntés az emberek és a kicsinyek közti vitában. Ha a kicsinyek és a Boly Királynője nem értenek egyet, az emberek ítéljenek. És ha az emberek és a Boly Királynője keveredik vitába, ítéljenek a kicsinyek! Ender elgondolkozott rajta, ez mennyire lesz nehéz. Sokkal

jobban emlékezett rá, mint bármelyik másik életben lévő ember, milyen rémisztőek voltak a hangyok háromezer évvel korábban. Rovarszerű testük az emberiség gyermekkorának rémálmait keltette életre. Milyen könnyen fogadnák el Milagre lakói, ha ilyen lények ítélnének fölöttük? Nehéz. De nem nehezebb, mint amit mi kérünk a malackáktól. – Igen – mondta Ender. – Ezt is el tudjuk fogadni. Jó terv. – És még egy változás – jelentette be Ember. Felnézett Enderre, és elvigyorodott. Riasztóan nézett ki, mert a malackák vonásai nem az emberi kifejezésekhez fejlődtek ki. – Ezért tartott ilyen sokáig az a rengeteg változás. Ender visszamosolygott. – Ha a malackák egy törzse nem írja alá a megállapodást az emberekkel, és ha ez a törzs megtámad egy olyan törzset, amelyik aláírta a megállapodást, akkor háborúba kezdhetünk ellenük. – Mit értesz támadás alatt? – kérdezte Ender. Ha egy egyszerű sértést is támadásnak vesznek, akkor ez a kitétel semmissé tenné azt, hogy tiltják a háborút. – Támadás – olvasta Ember. – Akkor kezdődik, ha a földünkre lépnek, és megölik a fivéreinket vagy az asszonyainkat. Az nem támadás, ha háborúra jelentkeznek, vagy ha meg akarnak állapodni velünk abban, hogy háborút kezdjünk. Akkor támadás, ha megállapodás nélkül kezdenek harcolni. És mivel mi sosem egyezünk bele a háborúba, csak úgy kezdődhet háború, ha egy másik törzs megtámad minket. Tudtam, hogy rá fogsz kérdezni! Megmutatta, a megállapodás szövegében hol szerepelnek a szavak, és valóban, a szerződés gondosan körbeírta, mi számít támadásnak. – Ez is elfogadható – mondta Ender. A dolog persze azt jelentette, hogy a háború fenyegetését nemzedékeken, talán

évszázadokon át nem fogják tudni kiirtani, mert sokáig tart majd, mire a világ minden egyes malackatörzséhez eljuttatják ezt a megállapodást. De Ender úgy vélte, jóval azelőtt, hogy az utolsó törzs is csatlakozna, a békés kirajzás előnyei világossá válnak, és kevesen akarnak majd harcosok lenni. – És most az utolsó változás – mondta Ember. – Az asszonyok azért találták ezt ki, hogy megbüntessenek téged, amiért így megnehezítetted a megegyezést. De azt hiszem, te nem fogod büntetésnek venni a dolgot. Minthogy mi nem vihetünk titeket a harmadik életbe, miután ez a megállapodás életbe lépett, az embereknek is tilos lesz a harmadik életbe vinniük a fivéreket. Ender egy pillanatra azt hitte, ez neki is menekülést jelentett, és nem kell majd megtennie, amire sem Pipo, sem Libo nem volt hajlandó. – A megállapodás után – mondta Ember. – Te leszel az első és utolsó ember, aki megadja ezt az ajándékot. – Bárcsak... – mondta Ender. – Tudom, mit kívánsz, Szószóló barátom – nézett rá Ember. – Te ezt gyilkosságnak érzed. De én... amikor egy fivér jogot nyer rá, hogy atyaként léphessen a harmadik életbe, akkor vagy a legnagyobb riválisát, vagy a legigazabb barátját választja, hogy átsegítse a következő életébe. Téged. Szószóló, mióta csak megtanultam starkul, és elolvastam A Boly Királynője és a Hegemónt, rád vártam. Sokszor mondogattam is atyámnak, Turkásznak, hogy az összes ember közül ő lesz az, aki megért engem. Aztán Turkász szólt nekem, amikor leszállt az űrhajód, és elárulta, hogy te és a Boly Királynője utaztok a hajón, és akkor tudtam, hogy azért jöttél, hogy átvigyél a harmadik életbe, ha kellően jól végzem a dolgomat. – Jól végezted a dolgod, Ember – mormolta Ender.

– Ott – mutatta a malacka. – Látod? Aláírtuk a megállapodást, mint az emberek. A megállapodás utolsó oldalának alján két durván, nehézkesen írt szó sötétlett. – Ember – olvasta hangosan Ender. A másikat nem tudta kiolvasni. – Az Süvöltő igazi neve – mondta Ember. – Csillagnéző. Nem volt valami ügyes az íróbottal... az asszonyok elég ritkán használnak bármiféle eszközt, mivel többnyire a fivérek végzik az efféle munkát. Azt akarta, hogy mondjam el neked, mi a neve. És hogy mondjam el neked, onnan kapta, hogy mindig az égre nézett. Azt mondta, akkor még nem tudta, de téged figyelt, hogy gyere! Mennyi ember fektetett belém, és milyen sok reményt, gondolta Ender. De végül mégis minden rajtuk magukon múlott. Nován, Mirón, Elán, akik idehívtak; Emberen és Csillagnézőn. És azokon is, akik féltek a jöttömtől. Kukac odavitte a tintával teli edénykét; Kalendárium hozta a tollat. Vékony fapálca volt, keskeny hasítékkal, és egy kis üreggel, amiben megült a tinta, ha belemártogatta. Ötször kellett belemártania, hogy aláírhassa a nevét. – Öt! – mondta Nyílvessző. Endernek eszébe jutott, hogy az öt jelentőségteljes szám a malackák között. Véletlen volt, de ha úgy döntöttek, jó ómennek veszik, hát annál jobb. – Elviszem a megállapodást a mi kormányzónknak és püspökünknek – mondta Ender. – Az emberiség történetének kincsként őrzött iratai között is... – mormolta Ouanda. Be sem kellett fejeznie ezt a mondatot. Ember, Levélevő és Mandachuva gondosan visszabugyolálták a könyvet a levelekbe, és átadták, de nem Endernek, hanem Ouandának. Ender azonnal tudta, rettenetes bizonyossággal tudta,

ez mit jelent. A malackák tőle még vártak valamit, és ahhoz szükség volt mindkét kezére. – Most, hogy a megállapodást megkötöttük az emberek módján – nézett rá Ember –, valóra kell váltani a kicsinyek szemében is! – Nem lehet elég, hogy aláírtuk? – kérdezte Ender. – Innentől kezdve az aláírás is elég lesz – biccentett Ember. – De csak azért, mert az a kéz, amelyik az emberek nevében aláírta, a mi módunkon is megkötötte velünk ezt a megállapodást. – Akkor megteszem – mondta Ender. – Ahogy ígértem. Ember kinyújtotta a kezét, és a torkától a hasáig végigsimított Enderen. – A fivér szavai nem csak a szájában vannak – mondta. – A fivér szavai ott vannak egész életében! – A többi malackához fordult. – Hadd beszéljek még egyszer utoljára az atyámmal, mielőtt mellette állhatnék! Az idegen fivérei közül ketten előreléptek, kezükben kis botokkal. Elballagtak Emberrel Turkász fájához, elkezdték ütögetni, és közben a fák nyelvén énekeltek. A fa törzse szinte azonnal feltárult. Még mindig egész fiatal fa volt, nem sokkal vastagabb, mint Ember teste, és a fiatal malackának nehéz volt befurakodnia. De valahogy csak bepréselte magát, és a fa bezárult mögötte. A dobolás ritmust váltott, de egy pillanatra sem maradt abba. Jane Ender fülébe suttogott. – Hallom, ahogy a dobolás rezonanciája megváltozik a fában – mondta. – A fa lassan átformálja a hangot, és a dobolást nyelvvé alakítja. A többi malacka nekilátott megtisztítani a talajt Ember fájának leendő helyén. Ender megfigyelte, hogy úgy tervezik elültetni, hogy a kapuból nézve úgy tűnjön, Turkász bal oldalt állt, Ember pedig

jobb oldalt. A malackáknak kemény munka volt tövestül kitépni a capimot, nemsokára ott segédkezett nekik Quim is, aztán Olhado, majd Ouanda és Ela. Ouanda odaadta a megállapodást Novinhának, hogy segíthessen capimot szedni. Novinha odavitte Enderhez, megállt előtte, és higgadtan ránézett. – Úgy írta alá, hogy Ender Wiggin – mondta. – Ender. A név még a férfi fülét is bántotta. Túl sokszor hallotta hasonlatként. – Idősebb vagyok, mint amilyennek látszom – mondta. – Ezen a néven ismertek, amikor kirobbantottam a hangyok bolygóját a létezésből. Talán az, ha az én nevem van az első szerződésen, amit az emberek egy raman fajjal kötöttek, segíthet kicsit megváltoztatni a név jelentését. – Ender – suttogta a nő. A férfi felé nyújtotta a karját, kezében a becsomagolt megállapodással, és nekinyomta Ender mellkasának. Nehéz volt, hiszen benne volt A Boly Királynője és a Hegemón kinyomtatott példánya is, a szerződés túloldalán. – Sosem mentem el a papokhoz meggyónni – mormolta –, mert tudtam, hogy megvetnének a bűneimért. De amikor ma felsorolta az összes bűnömet, azt el tudtam viselni, mert tudtam, hogy nem vet meg értük. De egész eddig nem értettem, miért nem. – Nem vagyok az a fajta, aki megvetné az embereket a bűneikért – válaszolta Ender. – Még sosem találkoztam senkivel, akire nem mondhattam azt magamban, tettem én ennél is rosszabbat. – Ilyen sok éven át cipelte az egész emberiség bűntudatát! – Hát, nem olyan misztikus az egész – mondta Ender. – Úgy gondolok rá, mint Káin bélyegére. Az ember nem szerez valami sok

barátot, de olyan sokan nem is bántják. A talaj tiszta volt. Mandachuva a fák nyelvén szólt oda a törzset püfölő malackáknak; ütemet váltottak, és a fa derekán megint feltárult a nyílás. Ember úgy csússzam elő belőle, mint egy újszülött. Aztán a megtisztított terület közepére lépdelt. Levélevő és Mandachuva a kezébe nyomtak egy-egy kést. Ahogy Ember elvette a késeket, mondott még valamit nekik – portugálul, hogy az emberek is megértsék, és hogy még hatásosabb legyen. – Mondtam Süvöltőnek, hogy azért veszítettétek el a harmadik életbe vezető utat, mert borzalmasan félreértettétek, ami Pipóval és Libóval történt. Azt mondta, segít nektek, és hamarosan ti is mindketten felmehettek a fénybe. Levélevő és Mandachuva gyengéden Ember hasához értek, aztán hátraléptek a megtisztított rész szélére. Ember Ender felé nyújtotta a késeket. Mind a kettő vékony fából készült. Ender el sem tudta képzelni, miféle szerszám lenne képes úgy megcsiszolni a fát, hogy az egyszerre ilyen vékony és éles legyen, mégis ilyen erős. De ezt a két kést nem szerszám készítette, így jöttek, tökéletesre formálva egy eleven fa szívéből, ajándékként, hogy legyen mivel a harmadik életbe segíteni egy testvért. Ender tudta az eszével, hogy Ember nem hal meg. Elhinni mégis más volt. Ender először el sem vette a késeket. Átnyúlt mellettük, és megfogta Ember csuklóját. – Számodra ez nem tűnik halálnak. De nekem... még csak tegnap láttalak először, és ma már tudom, hogy éppolyan bizonyosan a fivérem vagy, mintha nekem is Turkász lett volna az apám. És amikor reggel felkel a nap, soha többé nem beszélhetek már veled. Számomra ez olyan, mint a halál, Ember, neked bárhogy tűnik is!

– Gyere és ülj az árnyékomba! – válaszolta Ember. – Nézd a napfényt a leveleim között, döntsd a hátad a törzsemnek! És tedd meg még ezt! Írj még egy történetet A Boly Királynője és a Hegemónhoz! Legyen az a címe, hogy Ember élete. Mondd el az összes embernek, hogyan fogantattam meg atyám fájának kérgén, hogyan születtem meg a sötétben, anyám húsát falva! Mondd el nekik, hogyan hagytam magam mögött a sötétben töltött életemet, és jöttem a második életem fél-világába, hogyan tanultam meg beszélni az asszonyoktól, és aztán hogyan léptem előre, hogy megtanuljam mindazt a csodát, amit Libo, Miro és Ouanda hoztak el nekünk! Mondd el nekik, hogy a második életem utolsó napján eljött az én igazi testvérem is az égből, és ketten együtt megállapodást kötöttünk, hogy a malackák és az emberek egy törzs lehessenek, nem egy emberi törzs és egy malacka törzs, hanem ramanok egy törzse! És aztán a barátom megadta nekem az utat a harmadik életembe, a teljes fénybe, hogy felemelkedhessek az égbe, és tízezer gyermek apja lehessek, mielőtt meghalok. – Elmondom a történetedet – ígérte Ender. – Akkor valóban örökké élek majd! Ender elvette a késeket. Ember lefeküdt a földre. – Olhado! – mondta Nova. – Quim! Menjetek vissza a kapuhoz! Te is, Ela! – Végignézem, Anya! – tiltakozott Ela. – Tudós vagyok! – Elfeledkezel a szememről – mondta Olhado. – Mindent felveszek! Mindenütt megmutathatjuk az embereknek, hogy a megállapodást aláírták. És megmutathatjuk a malackáknak is, hogy a Szószóló az ő módjukon is érvényessé tette a megállapodást. – Én sem megyek – makacsolta meg magát Quim. – Még a Szent Szűz is ott állt a kereszt alatt! – Akkor maradjatok – mormolta Novinha halkan. És ő is

maradt. Ember száját teletömték capimmal, de nem rágta sokáig. – Még – mondta Ender –, hogy ne érezz semmit sem! – Az nem helyes – rázta meg a fejét Mandachuva. – Ezek a második élete utolsó pillanatai. Jó, ha érez valamennyit a testi fájdalomból, hogy legyen mire visszaemlékeznie, amikor már a harmadik életében van, túl minden kínon! Mandachuva és Levélevő elmagyarázták Endernek, hol és hogyan kell vágnia. Gyorsnak kell lennie, azt mondták, és a kezük belemerült a gőzölgő testbe, hogy megmutassák, melyik szervet hova kell tenni. Ender keze fürge volt és határozott, a teste nyugodt, de még most is csak ritkán mert elpillantani a sebészi művelettől; tudta, hogy a véres munka fölött Ember tekintete rá tapad, őt figyeli, hálával és szeretettel, szenvedéssel és halállal tele. A keze alatt történt meg, olyan gyorsan, hogy az első pár percben látták is, hogyan változik át. Jó néhány nagyobb szerv összeesett, ahogy gyökerek serkentek belőlük, kis kacsok tekeregtek ide-oda a testben. Ember szeme elkerekedett a kín utolsó hullámaira, a gerincéből egy hajtás lövellt az égre, két levél, négy levél... Aztán megállt. A test halott volt. Az erő utolsó löketei ahhoz kellettek, hogy megszülethessen az Ember gerincében gyökerező fa. Ender látta, hogy a gyökérkék és a kacsok az egész testet behálózzák. Ember emlékei, a lelke most költözött át az újonnan kihajtott fa sejtjeibe. Vége volt. Elkezdődött a harmadik élete. És amikor a nap reggel felkel, most már nemsokára, a levelek először belekóstolhatnak a fénybe. A többi malacka ünnepelt, táncolt. Levélevő és Mandachuva elvették a késeket Ender kezéből, és a földbe szúrták Ember feje mellett két oldalt. Ender nem tudott velük örülni. Csurom vér volt, és bűzlött a testtől, amit épp most mészárolt le. Négykézláb

mászott el a tetemtől, fel a dombtetőre, ahonnan már nem látta. Novinha utánasietett. Kimerültek voltak, elcsigázta őket a munka, és a végtelen hosszú nap érzelmei. Nem szóltak egy szót sem, csak elfeküdtek a sűrű capimban, egymásra dőlve, a másikon heverve, és az alvásban kerestek egy kis megnyugvást végre, míg a malackák feltáncoltak a domboldalon az erdőbe. #

Bosquinha és Peregrino püspök hajnalhasadta előtt vonultak a kapuhoz, hogy ott várják az erdőből visszatérő Szószólót. Jó tíz perce ott lehettek már, mielőtt mozgást láttak, jóval közelebb, mint az emelkedőn sötétlő erdő széle. Egy fiú volt az, álmosan könnyített magán a bokrok takarásában. – Olhado! – kiáltott oda a polgármester. A fiú megfordult, integetett, aztán sietve begombolta a nadrágját, és nekiállt felébreszteni a többieket, akik a magasra nőtt fűben aludtak. Bosquinha és a püspök kinyitották a kaput, és kimentek eléjük. – Butaság, nem? – kérdezte Bosquinha. – De csak most érzem igazán valósnak a lázadást. Most, hogy először átléptem a kerítésen! – Miért töltötték idekinn az éjszakát? – morfondírozott a püspök hangosan. – Nyitva volt a kapu, hazamehettek volna! Bosquinha gyorsan végigszámolta a kapu túloldalán lévőket. Ouanda és Ela, kart karba öltve, mint két testvér. Olhado és Quim. Novinha. És igen, ott volt a Szószóló is, a földön ült, és Novinha ott ált mögötte, és a vállára tette a kezét. Mind várakozva nézték őket, nem szóltak egy szót sem, míg csak Ender fel nem nézett rájuk. – Van egy szerződésünk – mondta. – Jó szerződés. Novinha egy levelekbe bugyolált csomagot emelt fel.

– Leírták – tette hozzá –, hogy önök is aláírhassák. Bosquinha átvette a csomagot: – Minden fájlunk helyreállt még éjfél előtt – mondta. – Nem csak azok, amiket az ön üzenetei közt mentettünk el. Bárki is az ön barátja, Szószóló, igazán ügyes fickó! – Nő – mormolta a Szószóló. – És Jane a neve. Most viszont a püspök és Bosquinha is tisztán látták már, mi hever a fűtől is megtisztított földön nem sokkal lejjebb, mint ahol a Szószóló aludt. Most már értették a sötét foltokat a Szószóló kezén és karján, a szétfreccsent cseppeket az arcán. – Inkább meglennék szerződés nélkül – mondta Bosquinha –, mint hogy olyan szerződésem legyen, amiért ölnie kellett! – Várjon, mielőtt ítélkezik – szólt rá a püspök. – Azt hiszem, több minden történt itt tegnap éjszaka, mint amit most magunk előtt látunk. – Nagyon bölcs, Peregrino atya – mormolta a Szószóló halkan. – Elmagyarázom, ha akarják – jelentkezett Ouanda. – Ela és jómagam legalább olyan jól értjük, mint a többiek! – Olyan volt, mint valami szentség – jelentette ki Olhado. Bosquinha értetlenül meredt Novinhára. – Hagyta, hogy végignézze? Olhado rámutatott a szemére. – Minden malacka látja majd egyszer, és az én szememen keresztül látják! – Nem halál volt – tette hozzá Quim –, hanem feltámadás! A püspök a megkínzott holttest mellé lépett, és megérintette a mellüregből kinövő magoncot. – Embernek hívják – mondta a Szószóló. – Akárcsak téged – válaszolta a püspök halkan. Megfordult, és végignézett aprócska nyája tagjain, akik már így is egy lépéssel messzebb vitték az emberséget, mint ahová annak előtte eljutott.

Vajon én lennék a pásztora, kérdezte magában Peregrino püspök, a legzavarodottabb és legtehetetlenebb juhoknak? – Gyertek, mindannyian! Gyertek velem a katedrálisba! Nemsokára misére szólnak a harangok. A gyerekek indulásra készen verődtek egy csoportba, és Novinha is kilépett a Szószóló háta mögött elfoglalt helyéről. Aztán megállt, visszafordult, és szótlan hívással a szemében nézett le a férfira. – Mindjárt – mormolta a Szószóló. – Csak még egy perc! Novinha is követte a püspököt, át a kapun, fel a hegyre, be a katedrálisba. A mise épp csak kezdetét vette, amikor Peregrino püspök látta, hogy a Szószóló belép a templomba. Egy pillanatra megállt, aztán megtalálta a tekintetével Novinhát és a családját. Pár lépés már csak, és elfoglalta az asszony melletti helyet. Ahol Marcao ült azon ritka alkalmakkor, amikor az egész család összejött. A misére kellett figyelnie, és amikor pár percre rá Peregrino újra visszanézhetett, látta, hogy Grego már a Szószóló mellett ül. Peregrino a megállapodás részleteire gondolt, ahogy a két nagylány elmagyarázta neki. Az Ember néven ismert malacka halálának jelentésére, és annak előtte Pipo és Libo halálára. Akkor minden kitisztult és összeillett. A fiatalember, Miro, aki bénultan fekszik odahaza az ágyában, és a testvére, Ouanda ápolja. Novinha, aki elveszett, és végre megtaláltatott. A kerítés, melynek árnyéka olyan sötéten vetült a fogságában élők elméjére, most már csendes és ártalmatlan, láthatatlan, lényegtelen vonal. A püspök számára ez olyan volt, mint az ostya csodája, ami Isten testévé vált a kezében. Amikor elhisszük, hogy csak porból vagyunk, mégis felfedezhetjük magunkban az Istent.

18 A Boly Királynője

Az evolúció nem adott az anyjának sem szülőcsatornát, sem melleket. A parányi teremtésnek hát, aki egy nap az Ember nevet kapta, nem volt más lehetősége, minthogy a saját fogait használja, hogy kijusson az anyaméhből. Újszülött testvéreivel együtt felfalták anyjuk testét. Minthogy Ember volt a legerősebb és a legszívósabb, ő evett legtöbbet, és így csak még erősebb lett. Ember teljes sötétségben élt. Amikor az anyja elfogyott, nem volt mit ennie, csak az őt körülvevő világ falán csordogáló édes folyadékot. Nem tudta még, hogy a függőleges felület egy hatalmas, üreges fa belseje, és hogy a folyadék, ami táplálta, a fa nedve. Nem tudta azt sem, hogy a körülötte élő teremtmények, akik jóval nagyobbak voltak nála, idősebb pequeninók, akik lassan már készek elhagyni a fa sötétjét, és hogy a kisebb teremtmények fiatalabbak, akik később bukkantak elő, mint ő tette. Igazából csak az érdekelte, hogy egyen, hogy menjen, hogy lássa a fényt. Mert olykor-olykor, számára felfoghatatlan ütemben, hirtelen fény támadt a sötétben. Minden egyes alkalommal valami hanggal kezdődött az egész, mely forrását nem értette. Aztán hirtelen enyhén megremegett a fa, elapadt a nedv, és a fa összes energiája arra összpontosult, hogy egy helyütt megváltoztassa a törzs alakját, nyílást nyisson rajta, melyen át bejött a fény. Amikor a fény felcsillant, Ember arra Indult. Amikor a fény

kihunyt, Ember elvesztette az irányérzékét, és céltalanul vándorolt, csak az ennivalót kereste. Egész addig, míg egy nap, amikor már szinte az összes többi teremtmény kisebb volt őnála, és ő volt a legnagyobb, jött a fény, és ő olyan gyors volt már, olyan erős, hogy elérte a nyílást, mielőtt az bezárult volna. Belenyomta a testét a fa testének görbületére, és először érezte, ahogy az érdes külső kéreg lágy hasának nyomódik. Alighogy megérezte ezt az újfajta fájdalmat, a fény megszédítette. Nem csak egy helyen volt, de mindenütt, és nem szürke, hanem élénkzöld és sárga. Az extázis sok-sok másodpercen át fogva tartotta. Aztán megint éhes lett, és idekinn, az anyafa külsején a nedv csak a kéreg repedéseiben csörgött, nehéz volt elérni, és ahelyett, hogy mindenki más kicsinyke lett volna, és csak úgy arrébb lökhette volna őket, mind nagyobbak voltak nála, és elzavarták a könnyű élelemszerző helyektől. Ez valami új volt, egy új világ, új élet, és Ember félt. Később, amikor megtanulta a nyelvet, emlékezett még a sötétből a fénybe vezető útra, és úgy mondta, ez volt az átjáró első életéből a másodikba, a sötétben leélt életből a fél-fény életébe. #

(A Holtak Szószólója: Emberélete, 1:1-5) #

Miro úgy döntött, elhagyja Lusitaniát. Fogja a Szószóló űrhajóját, és mégis elmegy Trondheimre. Talán ha bíróság elé áll, meg tudja győzni a Száz Világot, hogy ne indítsanak háborút Lusitania ellen. Legrosszabb esetben mártír lesz belőle, felkavarja az emberek szívét, emlékezni fognak rá, jelent majd valamit, hogy élt. Bármi lesz is, annál csak jobb lehet, mint itt maradni. A kerítés megmászását követő első pár napban Miro állapota rohamosan javult. Valamennyire visszanyerte az irányítást a karja

és a lába fölött. Ahhoz elég volt, hogy csoszogva járni kezdjen, mint egy vénséges vénember. Ahhoz is, hogy a kezét és a karját mozgassa, és hogy véget vethessen annak a megalázó helyzetnek, hogy az anyja fürdesse. Aztán a javulás lelassult, majd megállt. – Hát itt tartanánk – mondta Navio. – Elértük a maradandó károsodás szintjét. Nagyon szerencsés vagy, Miro, tudsz járni, beszélni, teljes értékű ember vagy. Semmivel sem vagy rosszabb állapotban, mint teszem azt, egy nagyon egészséges százéves. Sokkal szívesebben mondanám, hogy a tested olyan lesz, mint amilyen azelőtt volt, hogy megmásztad volna a kerítést, hogy visszanyered egy húszéves életerejét és pontosságát. De annak is nagyon örülök, hogy nem kell azt mondanom, hogy egész életedben ágyhoz kötött beteg leszel, pelenkával, katéterrel, aki semmi többre nem képes, mint hogy halk zenét hallgat, és azon mereng, hová tűnt a teste. Hálás is vagyok, gondolta Miro. Ahányszor csak az ujjaim használhatatlanul görcsbe rándulnak a karom végén, ahányszor csak hallom, hogy a szavaim egybefolynak, sűrűn és érthetetlenül, a hangom nem engedelmeskedik az akaratomnak, mindig örülni fogok, hogy olyan vagyok, mint egy százéves ember, és még vagy nyolcvan évig élvezhetem a százévesek életét. Amikor egyértelművé vált, hogy nem kell folyamatosan vigyázni rá, a családtagjai szétszóródtak, mindenki ment a saját dolgára. Túlságosan is izgalmas napokat éltek ahhoz, hogy otthon maradjanak egy megnyomorodott testvérrel, fiúval, baráttal. Tökéletesen megértette őket. Nem is akarta, hogy otthon maradjanak vele. Ő akart volna velük menni. A munkája befejezetlenül várta. Ennyi idő után végre minden kerítés, minden szabály eltűnt. Most végre feltehette volna a malackáknak az összes kérdést, ami eddig kínozta.

Először Ouandán keresztül próbált dolgozni. A lány minden reggel és este meglátogatta, és a Ribeira-ház nappalijában lévő terminálon pötyögte be a jegyzeteit. Miro elolvasta minden jelentését, kérdezgette, meghallgatta a történeteit. És Ouanda nagyon komolyan vette, hogy memorizáljon mindent, amit Miro kérdezett volna a malackáktól. Pár nap után viszont a fiú rájött, hogy Ouanda nagyon lelkiismeretesen hozta is a válaszokat minden egyes kérdésére – de nem ment utánuk. Nem derítette fel, mi mit jelent. A figyelmét igazából a saját munkája kötötte le. És Miro nem adott neki több kérdést, hogy feltegye helyette. Inkább azt hazudta, hogy sokkal jobban érdekli, Ouanda mit csinál magától, és hogy az ő kutatási irányai a legfontosabbak. De igazság szerint egyre jobban gyűlölt találkozni Ouandával. Számára rettenetes és fájdalmas volt a felfedezés, hogy a lány a testvére, de tisztában volt vele, hogy ha csak rajta múlna, ő nem törődne a vérfertőzés tabujával sem, feleségül venné, és ha kellene, hát az erdőben élne vele a malackák között. De Ouanda hívő volt és a közösség tagja. Számára képtelenség volt, hogy megszegje az egyetlen egyetemes emberi törvényt. Mély gyászba esett, amikor megtudta, hogy Miro a testvére, de azonnal elkezdett eltávolodni tőle, már nem ért hozzá, nem csókolgatta, nem suttogott neki, elfelejtette az ígéreteket, a viccelődéseiket, a nevetést... Jobb lett volna, ha Miro is elfelejti mindezt. De képtelen volt rá. Ahányszor csak látta a lányt, fájt szembesülni vele, milyen távolságtartó, milyen udvarias, milyen kedves. Miro a testvére volt, béna volt, jónak kellett hozzá lennie. De a köztük izzó szerelemnek nem volt nyoma sem. Miro kíméletlen volt, és a tulajdon anyjához hasonlította Ouandát, aki minden közéjük magasló akadály ellenére is szerette a szerelmesét.

De Novinha szerelme egészséges férfi volt, igazi férfi, nem csak egy haszontalan húsdarab. Miro inkább otthon maradt, és a többiek munkájukról írt jelentéseiket olvasgatta. Kínszenvedés volt tudni, hogy olyasmit csinálnak, amiben ő nem vehet részt, de még ez is jobb volt, mint semmit sem csinálni, a terminál unalmas vetítéseit nézni vagy zenét hallgatni. Tudott gépelni is, bár lassan: ha nagyon gondosan irányította a kezét, a legmerevebb ujjával, a mutatóujjával egy betűt leüthetett. Nem volt elég gyors ahhoz, hogy bármiféle értelmes adatot bevigyen, vagy akár csak feljegyzéseket hagyjon, de meg tudta nyitni mások nyilvános fájljait, és el tudta olvasni, mivel foglalkoznak. Valamiféleképp kapcsolatban tudott maradni a létfontosságú munkával, ami a kapu kinyitásával hirtelen úgy felvirágzott Lusitanián. Ouanda a malackákkal együtt a hímek és a nőstények nyelvéből állított épp össze egy lexikont, és mellé egy fonetikus átírási rendszert, hogy le tudják jegyezni a tulajdon írásukat. Quim is segített a lánynak, de Miro tudta, hogy az öccsének megvan rá a maga rejtett oka. Misszionáriusként akart a többi pequenino törzshöz menni, el akarta hozzájuk vinni az evangéliumot, mielőtt tudomást szereznének A Boly Királynője és a Hegemónról, és ehhez legalább egy részét le akarta fordítani a Szentírásnak, és a saját nyelvükön akart beszélni a malackákkal. Ez a rengeteg munka a malackák nyelveivel nagyon fontos volt, mert meg kellett őrizniük a múltat, és elő kellett készíteni a kommunikációt a többi törzzsel, de Miro tisztában volt vele, hogy ezt a feladatot Dom Cristao tudósai is könnyedén el tudnák látni, akik szerzetesi ruháikban így is kirajzottak az erdőbe, és csendben kérdezgették a malackákat, és ügyesen és hatékonyan válaszolgattak az ő kérdéseikre. Miro úgy

vélte, Ouanda hagyja, hogy fölösleges munkát végeztessenek vele. Miro szerint a malackákkal az igazi munkát Ender végezte, és Bosquinha szolgáltató szektorából néhány kulcsfontosságú technikus. Csővezetéket fektettek le a folyótól az anyafa tisztásáig, hogy vizet vezethessenek fel. Bekötötték az elektromos áramot, és megtanították a fivéreket, hogyan használják a számítógépes terminált. Mindeközben nagyon primitív mezőgazdasági technikákat is tanítottak nekik, és próbálták háziasítani a cabrát, hogy befogják az iga elé. Zavaró volt, hogy egyszerre ennyi eltérő technikai információ zúdult a malackákra, de Ender megbeszélte a dolgot Miróval, és elmagyarázta, hogy azt akarja, a malackák gyors, drámai, azonnali eredményét lássák a megállapodásuknak. Csapvíz, számítógépes kapcsolat a holografikus terminállal, hogy bármit elolvashassanak a könyvtárban, villanyfény egész éjszaka. De ez még mindig varázslat volt, és teljességében az emberi társadalomtól függött. Ezzel párhuzamosan Ender megpróbálta önellátónak, találékonynak és ötletesnek nevelni a malackákat. Az elektromosság fényessége olyan legenda lesz, ami törzsről törzsre szállva az egész világot bejárja, de még sok-sok éven át, legfeljebb ha híresztelés lesz a legtöbbeknek. A faeke, a kasza, a hám, az amarantmag hozza meg a valódi változást, azok teszik lehetővé, hogy a malackanépesség megtízszereződjön, amerre csak eljutnak. És azokat könnyen el lehetett juttatni egyik helyről a másikra: egy maréknyi mag a cabrabőrszütyőben, és a munkavégzés módjának emléke. Ez volt az a munka, amiben Miro a legszívesebben részt vett volna. De mi hasznát vették volna görcsbe rándult kezének és csoszogó járásának az amarantmezőn? Mi hasznát vették volna egy szövőszék mellett ülve, cabragyapjút szőve? Még tanítani sem tudott volna, nem beszélt hozzá elég tisztán.

Ela azon dolgozott, hogy a földi növények újabb válfajait hozza létre, sőt, kisebb állatokat és rovarokat is, olyan fajokat, melyek ellenállnak a descoladának, sőt, akár semlegesítik is. Novinha a tanácsaival segítette, de nem sokat tudott hozzáadni, mert ő a legfontosabb és legtitkosabb projekten munkálkodott. Megint csak Ender volt az, aki eljött Miróhoz, és elmesélte neki, amit csak a közvetlen családja és Ouanda tudott: hogy a boly él, és amint Novinha rájött, hogyan tudnák a descoladára ellenállóvá tenni, felébresztik őt is, és az összes hangyot, akit meg fog szülni. Amint minden készen áll, a Boly Királynője feléledhet. De Miro ennek sem lehet része. Most először az emberiség történelmében az emberek két idegen fajjal fognak ramanként együtt élni egyetlen világon, és Miro egyáltalán nem volt része az egésznek. Még annyira sem volt ember, mint a malackák. Fele olyan jól sem tudott beszélni, vagy használni a kezét. Már nem volt eszközhasználó, nyelvhasználó állat. Varelse lett. Úgy tartották meg, mint valami házi kedvencet. El akart menni. Sőt, ha lehet, el akart tűnni, el akart menni még saját magától is. De még nem most rögtön. Volt itt egy újabb rejtély, amiről csak ő tudott, így hát csak ő fejthette meg. A terminálja kezdett nagyon furcsán viselkedni. A teljes lebénulása megszűnte utáni első héten vette észre. Épp Ouanda fájljait nézegette, és észrevette, hogy anélkül, hogy bármi különöset csinált volna, bejutott a bizalmas fájljai közé. Jó néhány réteg védelem volt rajtuk, Mirónak fogalma sem volt róla, mik lehetnek a jelszavak, de mégis egy egyszerű rutinkeresés kidobta őket. A pequenino-evolúcióról való spekulációk voltak benne, és a lány találgatásai, hogy a descolada előtt milyen társadalmi szokásai és életmintája lehetett a malackáknak. Csupa olyasmi, amit még két

héttel azelőtt is megbeszéltek volna, vitatkoztak volna róla. Ouanda most már elzárta előle, és egyáltalán nem beszélt vele róla. Miro nem árulta el, hogy látta a fájlokat, de a téma felé terelte a beszélgetést, és kihúzta Ouandából, mit gondol. A lány elég készségesen beszélt a dologról, miután látta, hogy Mirót is érdekli. Néha szinte már olyan volt, mint régen. Csak épp Miro hallotta tulajdon rekedtes hangját, és megtartotta magának a véleménye nagy részét, csak hallgatta a lányt, és rengeteg mindent, amivel korábban vitába szállt volna, elengedett a füle mellett. Ennek ellenére az, hogy belelátott a bizalmas fájljaiba is, segített, hogy rájöjjön, valójában mi érdekli a lányt. De hogy láthatta őket? Időről időre újra megesett: Ela fájljaival, az anyjáéval, Dom Cristaóéval. Ahogy a malackák játszani kezdtek az új termináljukkal, Miro figyelhette őket olyan módon, amit még sosem látott a terminálon – a beállítás hagyta, hogy lássa minden számítógépes tranzakciójukat, és javasolhasson ezt-azt, kicsit változtathasson a dolgokon. Különösen élvezte, hogy megpróbálta kitalálni, a malackák valójában mit akarnak csinálni, és hogyan segíthetné hozzá őket. De hogy tett szert ilyen szokatlan és igen mélyreható hozzáférésre a gépen? A terminál is kezdte megtanulni, hogyan alkalmazkodjon hozzá. Ahelyett, hogy hosszú kódokat kellett volna begépelnie, elég volt, ha elkezdett egy sorozatot, és a gép máris engedelmeskedett a parancsának. Végül már be sem kellett lépnie. Megérintette a billentyűzetet, és a terminál felhozta az összes olyan tevékenység listáját, amit általában csinált, aztán végigfuttatta őket. Elég volt egy billentyűt lenyomnia, hogy máris ahhoz a tevékenységhez jusson, amihez akart, tucatnyi egyéb lépést átugorva, megannyi kínkeserves perceken át tartó egyujjas gépelést megspórolva.

Először azt hitte, Olhado csinálta neki ezt az új programot, vagy talán valaki a polgármester asszony irodájában. De Olhado teljesen értetlenül nézte, mit csinál a terminál, és csak annyit mondott, bacâna, ez pompás. És amikor üzenetet küldött a polgármesternek, az célba sem ért. Helyette a Holtak Szószólója látogatta meg. – Szóval nagy segítségedre lett a terminálod – kezdte Ender. Miro nem válaszolt. Túlságosan is lekötötte, hogy rájöjjön, a polgármester miért épp a Szószólót küldte, hogy válaszoljon a levelére. – A polgármester nem kapta meg az üzenetedet – mondta Ender. – Én kaptam meg. És jobb lesz, ha nem említed senki másnak, miféle furcsaságokat csinál a géped. – Miért? – kérdezte Miro. Ez volt az egyetlen egy szó, amit viszonylag tisztán ki tudott mondani. – Mert nem egy új program segít neked. Egy személy. Miro felnevetett. Egyetlen ember sem lehetett olyan gyors, mint ez a program, ami segítette. Ami azt illeti, gyorsabb volt a legtöbb programnál is, amivel eddig dolga volt, nagyon találékony és intuitív; gyorsabb, mint egy ember, de okosabb, mint egy program. – Azt hiszem, egy régi jó barátom az. Legalábbis ő szólt nekem az üzenetedről, és javasolta, hogy talán tudassam veled, jobb volna diszkréten kezelni az ügyet. Tudod, kicsit félénk a hölgy. Nincs igazán sok barátja. – Hány barátja van? – Jelen pillanatban pontosan kettő. Az ezt megelőző párezer évben pontosan egy volt. – Nem ember – mormolta Miro. – Raman – válaszolta Ender. – Emberibb a legtöbb embernél.

Nagyon sokáig szerettük, segítettük, támogattuk egymást. De az elmúlt pár hétben, mióta ideérkeztem, kissé eltávolodtunk. Én már... jobban belefolytam a körülöttem lévő emberek életébe. A családodéba. – Anyám életébe. – Igen. Anyád életébe, a testvéreidébe, a malackákkal kapcsolatos munkába, a Boly Királynőjének felébresztésébe. Régebben egyfolytában beszélgettünk, a barátom és én. Most már nincs rá időm. Néha megbántottuk egymás érzéseit. Magányos volt, és azt hiszem, új társat keresett magának. – Nao quero. Nem akarom. – Dehogynem – vágta rá Ender. – Már így is segített neked. Most, hogy tudsz a létezéséről, rájöhetsz majd, hogy... jó barátod. Jobb barátod nem is lehetne. Hűségesebb. Segítőkészebb. – Kiskutya? – Ne legyél barom! – mondta Ender. – Épp a negyedik idegen fajt mutatom be neked! Xenológus lennél, nemde? Ismer téged, Miro. A testi gondjaid neki nem jelentenek semmit sem. Neki még teste sincsen! Csak a Száz Világot betöltő ansible-kommunikáció filotikus zavaraiban él. Ő a létező legintelligensebb lény, és te vagy a második emberi lény, aki előtt hajlandó volt felfedni magát. – Hogyan? Hogyan jött létre? Honnan ismert, hogy választott épp engem? – Kérdezd meg te magad! – Ender a fülében levő ékkőhöz ért. – És egy jó tanács. Ha egyszer elnyerted a bizalmát, mindig tartsd magad mellett! Ne titkolj előle semmit sem! Volt egyszer egy barátja, akit nagyon szeretett, de aki kikapcsolta. Csak egy órára, de utána semmi sem volt köztük ugyanolyan, mint régen. Onnantól csak... barátok voltak. Jó barátok, hű barátok, a férfi haláláig azok. De az az ostoba egész életében bánni fogja ezt az egyetlen hűtlen

cselekedetet. Ender szeme gyanúsan csillogott, és Miro ráébredt, hogy ez a számítógépben élő lény nem csak egy fantom volt, hanem szerves része a férfi életének. És most átadta Mirónak, mint apa a fiának, átadta neki a jogot, hogy megismerhesse. Ender egy árva szót sem szólt többet, csak kiment, és Miro a terminálhoz fordult. Egy nő hologramképe volt rajta. Kicsi volt, egy széken ült, egy holografikus falnak támaszkodva. Nem volt csodaszép. Nem volt csúnya sem. Karakteres arca volt. A szeme felejthetetlen, ártatlan, szomorú. A szája finomvonalú, egyaránt kész mosolyra vagy sírásra. A ruhája fátyolszerűnek tűnt, anyagtalannak, de ahelyett, hogy provokatív lett volna, inkább valamiféle ártatlanságot fedett fel, egy kislányos, apró mellű testet, a keze könnyedén összekulcsolva az ölében, a lába gyerekesen szétvetve, befelé forduló lábfejekkel. Akár egy játszótéri hintán is ülhetett volna. Vagy a szeretője ágyán. – Bom dia – mondta Miro halkan. – Helló – válaszolta a lány. – Megkértem, hogy mutasson be minket egymásnak! Csendes volt, visszafogott, de mégis Miro érezte magát félénknek vele szemben. Olyan sokáig nem volt az életében más nő, csak Ouanda és a családja nőtagjai, hogy nem nagyon bízott abban, hogy tud könnyedén viselkedni a társaságban. De ugyanakkor tisztában volt azzal is, hogy egy hologramhoz beszél. Tökéletesen meggyőző hologramhoz, persze, de akkor is csak a levegőben reszkető lézervetítés volt. A lány felnyúlt az egyik kezével, és a mellére tette. – Semmit sem érzek – mondta. – Nincsenek idegeim. Miro szemét elfutotta a könny. Persze az önsajnálaté. Hogy talán sosem lesz ennél valósabb nővel dolga. Ha megpróbálna

hozzáérni egyhez, simogatás helyett csak esetlenül karmolászná. Néha, ha nem figyelt, csorgott a nyála, és nem is érezte. Micsoda pompás szerető! – De van szemem – folytatta a lány –, van fülem. Mindent látok a Száz Világon. Ezernyi teleszkópon át nézem az eget. Trilliónyi beszélgetést hallok nap mint nap! – Kurtán felnevetett. – Én vagyok a világegyetem legnagyobb pletykafészke! Aztán hirtelen felkelt, megnőtt, közelebb jött, és már csak deréktól fölfele látszott, mintha egy láthatatlan kamerához lépett volna közelebb. A szeme áthatóan égett, ahogy egyenesen Miróra nézett. – Te pedig egy vidéki iskolásfiú vagy, aki életében mindössze egy várost és egy erdőt látott, semmi többet! – Nincs sok lehetőségem utazgatni – jegyezte meg Miro. – Ennek még utánanézünk – válaszolta a lány. – Nos, akkor mit szeretnél ma csinálni? – Hogy hívnak? – kérdezte Miro. – Nem kell neked az én nevem! – vetette oda a lány. – De hogy hívjalak? – Itt vagyok, amikor csak kellek. – De tudni szeretném! – makacskodott a fiú. A lány a füléhez kapott. – Majd ha eléggé megkedveltél ahhoz, hogy magaddal vigyél, bárhová mész is, elárulom neked a nevem! Miro hirtelen indíttatásból elmondta neki, amit nem osztott még meg senki mással. – El akarok menni innen – tört ki belőle. – El tudsz engem vinni Lusitaniáról? A lány azonnal kokettálni kezdett, csúfolódva billentette félre a fejét.

– És még csak most ismert meg! No de Ribeira úr, nem olyan lány vagyok! – Talán, majd ha jobban megismerjük egymást – nevetett fel Miro. A lány észrevétlen, mégis csodás átváltozáson ment át. A terminál fölötti képen most egy nyurga nagymacska terült végig érzékien egy faágon. Hangosan dorombolt, és nagyot nyújtózkodott. – A mancsom egy legyintésével kitörhetném a nyakad – suttogta; a hangja csábítást sugallt, a karmai viszont halált ígértek. – Ha egyedül talállak, egyetlen csókkal kiharaphatom a torkodat! Miro nevetett. Aztán rájött, hogy a beszélgetés során egyszer sem jutott eszébe, hogy összemossa a hangokat. A lány értette minden szavát. Egyszer sem mondta: „Mi? Ezt nem értettem!” vagy a többi udvarias, de idegölő dolgot, amit a többiek mondogattak. Minden különösebb erőfeszítés nélkül megértette. – Mindent meg akarok érteni – nézett rá Miro, – Mindent tudni akarok, és mindent össze akarok rakni, hogy lássam, mit jelent! – Kiváló projekt – bólintott a lány. – Nagyon jól mutat majd az önéletrajzodban! Ender rájött, hogy Olhado sokkal jobb pilóta, mint ő maga. A fiú mélységérzékelése pontosabb volt, és ha közvetlenül a fedélzeti számítógéphez csatlakoztatta a szemét, a navigáció gyakorlatilag magától ment. Ender a felderítésre fordíthatta minden energiáját. A táj monotonnak tűnt, amikor nekikezdtek ezeknek a repüléseknek. Végtelen prérik, hatalmas cabracsordák, olykor egy-egy erdő a messzeségben – ezekhez természetesen sosem merészkedtek közel, mert nem akarták magukra vonni az erdőben élő malackák figyelmét. Ráadásul a Boly Királynőjének új otthonát

keresték, és nem lett volna jó ötlet túl közel telepíteni bármelyik törzshöz. Aznap nyugatra mentek, Turkász erdejének túloldalára, és egy kis folyócskát követtek a torkolatig. Ott megálltak. A hullámok lágyan mosták a partot. Ender megkóstolta a vizet. Sós volt. A tenger. Olhado behívta a fedélzeti terminálon a megfelelő lusitaniai régiót mutató térképet, és mutatta, hol vannak, merre van Turkász erdeje, és hol van a többi környező malackatelepülés. Jó hely volt, és az elméje mélyén Ender érezte a Boly Királynőjének helyeslését. Közel a tengerhez, bőséges vízforrás mellett, napos vidéken. Átsiklottak a víz fölött, majd felfelé repültek folyásiránnyal szemben pár száz métert. A jobb part itt alacsony sziklává csúcsosodott. – Meg tudunk itt állni valahol? – kérdezte Ender. Olhado talált egy leszállóhelyet úgy ötven méterre a dombtető alatt. Visszasétáltak a folyópartra, ahol a nádas helyét átvette a grama. Lusitanián persze minden folyó így nézett ki. Ela könnyedén dokumentálta a genetikai mintákat, amint megkapta Novinha fájljait és engedélyét, hogy ezt a témát kutathassa. A nád a legyekkel szaporodott együtt, a grama a vízikígyókkal. A végtelen capim a termékeny cabrák hasába juttatta be pollenjeit, hogy kicsíráztassa a trágyatermelő állatok következő nemzedékét. A capim szárába és gyökerébe tekeredve ott volt a tropeço, és a hosszan kanyargó indákról Ela bebizonyította, hogy ugyanazokat a géneket hordozza, mint a xingadora, a földön fészkelő madár, ami az eleven indákba rakta fészkét. Ugyanez a fajta párosítás volt megfigyelhető az erdőben is. A maciokukacok a merdonaindák magvából keltek ki, és merdonamagvaknak adtak életet. A parányi kis rovar, a pulador a vadon fényes levelű bokraival alkotott párt.

És mindezek fölött álltak a malackák és a fák, mind közül a leghosszabb életűek. Ennyiből állt a lista, a Lusitania felszínén élő állatok és növények kimerítő felsorolása. A víz alatt sokkal, sokkal többen voltak. De a descolada monoton, kopár Lusitaniát hagyott maga mögött. De még ennek a monotonitásnak is megvolt a maga szépsége. A topográfia éppolyan változatos volt, mint bármelyik másik bolygón – folyók, dombok, hegységek, sivatagok, óceánok, szigetek. A capim szőnyege, a ritkás erdőfoltok háttérzeneként olvadtak a földtani formák szimfóniájába. A tekintet érzékenyebbé vált a hullámokra, kiszögellésekre, sziklákra, vermekre, és mindenekfölött a napfényben szikrázó, rohanó vízre. Trondheimhez hasonlóan Lusitania is azon ritka bolygók közé tartozott, melyeket egyetlen fő motívum határozott meg, ahelyett, hogy a lehetőségek tárházát kínálta volna. De Trondheim esetében ez azért volt, mert a bolygó csak hajszálnyira volt a lakhatóság határán belül, és a klíma épp csak eltartotta a szárazföldi életet. Lusitania talaja és éghajlata üdvrivalgással várta a közelgő ekét, az kotrógép lapátját, a kőműves vakolókanalát. Keltsetek életre! – kiáltotta. Ender nem értette, hogy azért szereti annyira ezt a helyet, mert pont olyan kipusztult és meddő volt, mint a tulajdon élete – azt is lecsupaszították és eltorzították a maguk kis léptékében éppolyan borzalmas események, mint amilyen a descolada volt ennek a világnak. És mégis virágzott, mégis talált pár szálat, ami elég erős volt ahhoz, hogy életben maradjon, és tovább növekedjen. A descolada kihívásából fejlődött ki a kicsinyek három élete. A Hadiiskolából, az elzártságban töltött évekből kinőtt Ender Wiggin. Úgy illett ide, mintha ő maga ültette volna. A fiúcska, aki ott sétált mellette a gramában, mintha a tulajdon fia lett volna, mintha

csecsemőkora óta ismerte volna. Tudom, milyen érzés, ha fémfal van közted és a világ között, Olhado. De emitt-amott sikerült lebontanom a falat, és a test a földhöz ér, vizet iszik, megvigasztal másokat, és hagyja, hogy szeressék. A folyó partján teraszosan emelkedett a föld. Bő tíz méter magas lehetett a parttól a tetejéig. A talaj elég nedves volt ahhoz, hogy ásás közben is megtarthassa a formáját. A Boly Királynője földbe ásott járatokban élt. Ender késztetést érzett rá, hogy ásson, így hát ásni kezdett, és Olhado segített neki. A talaj kellően könnyen engedett, de a kis barlangjuk teteje mégis szilárd maradt. – Igen. Itt. Így hát eldöntetett. – Ez lesz az – jelentette ki hangosan Ender. Olhado elvigyorodott. De Ender valójában inkább Jane-hez beszélt, és az ő válaszát hallotta. – Novinha úgy véli, megtalálták. Az összes teszt negatív lett, a descolada inaktív maradt az új coladorral kezelt hangysejtekkel szemben. Ela szerint azok a százszorszépek, amiken épp dolgozik, módosíthatóak úgy, hogy természetesen termeljék a coladort. Ha működik, akkor csak el kell ültetni pár helyen a virágot, és a hangyoknak elég lesz néha egy kis százszorszépnektárt szívniuk, hogy megfékezzék a descoladát. Eleven volt a hangja, de tárgyilagos, nem évődő. A legkevésbé sem évődő. – Pompás – mormolta Ender. Egy pillanatra belehasított a féltékenység: Jane kétségkívül játékosabban beszélt Miróval, csúfolta, csipkelődött vele, ahogy régebben Enderrel tette. De nem esett nehezére elhessegetni ezt a féltékenységet sem. Kinyújtotta a kezét, és könnyedén Olhado vállára tette. Egy

pillanatra odahúzta magához a fiút, aztán kettesben visszaballagtak a siklóhoz. Olhado megjelölte a pontos helyet a térképen, és elmentette. Egész úton hazafelé nevetett és viccelődtek, és Ender vele kacagott. A fiú nem Jane volt... ő Olhado volt, és Ender szerette. Olhadónak szüksége volt Enderre, Endernek pedig épp erre volt a legnagyobb szüksége. Ez volt az a hiány, ami a Valentine-nel töltött évek során végig mardosta, és egyik bolygóról a másikra űzte. Ez a fémszemű kisfiú töltötte be az űrt a szívében, és a zseniálisan rosszcsont kisöccse, Grego. Quara átható értelme és ártatlansága, Quim mindent legyőző önuralma, aszketizmusa, hite. Ela megbízhatósága, aki akár egy szikla, de mégis mindig tudta, mikor lépjen, mikor cselekedjen, és Miro... Miro. Mirónak nem nyújthatok vigaszt ezen a világon, itt és most nem. Elveszítette élete munkáját, a testét, a jövőbe vetett minden reményét, és semmit sem tehetek vagy mondhatok, ami újra fontos feladatot kínálna neki. Fájdalomban él, a szerelméről megtudta, hogy a nővére, és a malackák közt folytatott élete is lehetetlenné vált, mert ők is más embereknél keresnek már barátságot és tudást. – Mirónak az kellene, hogy... – morfondírozott Ender halkan. – Mirónak az kellene, hogy elhagyja Lusitaniát – fejezte be helyette Olhado a mondatot. – Mm – mormolta Ender. – Van egy űrhajód, nem? – mondta Olhado. – Emlékszem, egyszer olvastam egy történetet. Vagy valami film volt? Egy réges-régi hősről, még a hangy háborúkból, Mazer Rackhamről. Egyszer megmentette a Földet a pusztulástól, de tudták, hogy a következő csatát már nem élheti meg. Kiküldték egy űrhajón relatív sebességgel, egyszerűen csak kiküldték, és aztán visszahozták. A

Földön eltelt vagy száz év, de neki csak két év volt az egész. – Szerinted Mirónak is valami hasonlóan drasztikus dologra lenne szüksége? – Háború lesz. Döntéseket kell hozni. Miro a legokosabb egész Lusitanián, és a legjobb. Tudod, sosem kapja fel a vizet. Még amikor Apa, Marcao, a legrosszabb volt, akkor sem tette. Bocs, még mindig Apának hívom. – Semmi baj. Sok szempontból az is volt. – Miro gondolkozik, és kitalálja, mi lenne a legjobb megoldás, és mindig tényleg az a legjobb. Anya is számított rá. Én úgy látom, szükségünk lesz Miróra, amikor a Csillagközi Kongresszus ideküldi ellenünk a flottát. Tanulmányozni fog minden információt, mindent, amit a távolléte alatt eltelt években csak felfedeztünk, összerakja, és megmondja, mitévők legyünk. Ender nem tehetett róla, nevetnie kellett. – Szóval butaság az egész – sóhajtott fel Olhado. – Jobban látod a dolgokat, mint bárki más, akihez szerencsém volt – válaszolta Ender. – Át kell gondolnom, de lehet, hogy igazad van! Egy ideig csendben repültek tovább. – Csak beszéltem össze-vissza – folytatta aztán Olhado –, amikor azt mondtam Miróról. Csak valahogy eszembe jutott, és összetettem azzal a régi sztorival. Azt sem tudom, igaz-e az a történet! – Igaz – bólintott Ender. – Honnan tudod? – Ismertem Mazer Rackhamet. Olhado Rittyentett egyet. – Te aztán öreg vagy! A fáknál is öregebb! – Az összes emberi kolóniánál öregebb vagyok. Sajnos ettől

még nem lettem bölcsebb is. – Tényleg Ender vagy? Az az Ender? – Azért ez a jelszavam. – Vicces. Mielőtt idejöttél, a püspök próbált meggyőzni minket, hogy magad vagy a Sátán. A családunkban csak Quim vette komolyan. De ha a püspök azt mondta volna, te vagy Ender, szerintem halálra kövezünk a praçán még aznap, hogy megérkeztél! – És most miért nem teszitek? – Most már ismerünk. Az mindent megváltoztat, nem? Most már Quim sem utál. Ha valakit tényleg ismersz, nem tudod utálni. – Vagy valakit nem ismerhetsz meg valóban, amíg nem hagysz fel azzal, hogy utáld. – Ez egy körkörös paradoxon? Dom Cristao szerint az igazság túlnyomó részét csak körkörös paradoxonokkal lehet kifejezni. – Nem hiszem, hogy ennek az igazsághoz bármi köze volna, Olhado. Ez egyszerű ok-okozat. Sosem tudjuk rendesen sorba rakni őket. A tudomány nem hajlandó semmit sem elismerni, csak az eredendő okot: ha ledöntünk egy dominót, akkor a következő is eldől. De amikor az emberekre kerül a sor, ez a fajta összefüggés a végső ok, a cél, a szándék. Hogy mit akart az adott ember. Ha egyszer megérted, mit akarnak az emberek, nem lehet tovább utálni őket. Félni lehet tőlük, de utálni nem lehet őket, mert mindig ott vannak a te szívedben is ugyanazok a vágyak. – Anyának nem tetszik, hogy te vagy Ender. – Tudom. – De ennek ellenére szeret. – Tudom. – És Quim... ez nagyon vicces, de most, hogy tudja, te vagy Ender, csak jobban kedvel érte! – Ez azért van, mert ő keresztes háborúra készül, és én úgy

szereztem meg azt a rusnya hírnevem, hogy megnyertem egy keresztes háborút. – És én – fejezte be Olhado. – Igen, te – bólogatott Ender. – Több embert öltél meg, mint a történelem során bárki más. – Anyám mindig is azt mondta, legyél a legjobb abban, amit csinálsz. – De amikor Apáról beszéltél, akkor megsajnáltattad velem. Megszeretteted egymással az embereket, és ráveszed őket, hogy bocsássanak meg egymásnak. Hogy ölhettél meg több millió embert a fajirtásban? – Azt hittem, csak játékokat játszom. Nem tudtam, hogy valódi csaták voltak. De ez nem kifogás, Olhado. Ha tudtam volna, hogy a csata valós, akkor is ugyanezt tettem volna. Azt hittük, meg akarnak ölni minket. Tévedtünk, de nem tudhattuk. – Ender megrázta a fejét. – Épp csak én tudtam. Én ismertem az ellenfelemet. Így győzhettem le, így verhettem meg a Boly Királynőjét: olyan jól ismertem, hogy megszerettem, vagy talán annyira megszerettem, hogy megismertem. És nem akartam tovább harcolni ellene. Véget akartam vetni az egésznek. Haza akartam menni. Úgyhogy felrobbantottam a bolygóját. – És ma megtaláltuk azt a helyet, ahol feléleszthetjük. – Olhado nagyon komoly volt. – Biztos vagy benne, hogy nem akarja kiegyenlíteni a számlát? Biztos vagy benne, hogy nem próbálja meg eltörölni az emberi fajt, veled az élen? – Olyan biztos vagyok benne, mint bármi másban. – Nem vagy benne teljesen biztos – nézett rá Olhado. – Elég biztos vagyok benne ahhoz, hogy életre keltsem – mondta Ender –, és ez azt jelenti, hogy olyan biztos vagyok benne, amennyire ember csak lehet. Bármiben, amiben eléggé hiszünk

ahhoz, hogy úgy tegyünk, mintha igaz volna. Ha ilyen biztosak vagyunk a dolgokban, tudásnak hívjuk. Tényeknek. És feltesszük rá az életünket is. – Gondolom, épp ezt teszed. Felteszed rá az életed, hogy a Boly Királynője tényleg az, akinek gondolod. – Ennél sokkal gőgösebb vagyok. A te életedet is felteszem rá, és mindenki más életét, és még csak ki sem kérem mások véleményét a dologról. – Vicces – mondta Olhado. – Ha megkérdeznék valakit, hogy rábíznának-e Enderre egy olyan döntést, ami az egész emberi faj jövőjét befolyásolhatja, mind azt mondanák, hogy természetesen nem. De ha arról kérdezném őket, hogy a Holtak Szószólójában megbíznának-e, akkor a többségük igent mondana. És még csak nem is sejtenék, hogy ugyanarról az emberről van szó. – Hát igen – sóhajtott Ender. – Vicces. Egyikük sem nevetett. Aztán hosszú idő elteltével Olhado újra megszólalt. A gondolatai visszakanyarodtak a fontosabb dologhoz. – Nem akarom, hogy Miro elmenjen harminc évre! – Negyvenkét éves lennél. – És ő ugyanolyan idősen érne vissza, mint amilyen most. Húsz. Fele olyan idős lenne, mint én. És ha valaha lenne egy lány, aki hajlandó lenne feleségül menni egy fémszemű fickóhoz, talán házas lennék és gyermekeim is volnának. Már meg sem ismerne. Már nem én lennék az ő kisöccse. – Olhado nagyot nyelt. – Olyan lenne, mintha meghalna. – Nem – mondta Ender. – Olyan lenne, mintha a második életéből a harmadikba lépne. – De az is olyan, mintha meghalna – mondta Olhado. – És olyan is, mintha megszületne – válaszolta Ender. – Amíg újra megszületik az ember, néha nem baj az sem, ha meghal.

#

Másnap Valentine hívta. Ender ujja megremegett a billentyűzeten, ahogy begépelte az utasításokat a terminálba. És nem csak üzenetet kapott. Teljes ansible-hangkommunikáció volt. Elképesztően drága, de nem is ez volt a gond. Az a tény nyomasztotta, hogy a Száz Világgal való ansible-kapcsolatot minden látszat szerint megszakították, és ha Jane hagyta, hogy ez a hívás átmenjen, akkor az csak azt jelenthette, hogy nagyon sürgős. Ender azonnal arra gondolt, hogy Valentine veszélyben lehet. Hogy a Csillagközi Kongresszus úgy döntött, Ender is belekeveredett a lázadásba, és felkutatták a nővérével való kapcsolatát. Valentine megöregedett. Az arcát mutató hologramon látszott a Trondheim szigetein, jéghegyein, hajóin töltött megannyi szeles nap apró ránca. De a mosolya nem változott, és a szemében ugyanaz a fény szikrázott. Endert először elnémította, hogy látja a nővére arcán az évek munkáját, és az asszony is hallgatott, elakadt a szava. Olyan volt számára, mintha Ender semmit se változott volna, mintha látomásként tért volna vissza a múltból. – Ó, Ender – sóhajtott fel Valentine. – Én is lettem volna ilyen fiatal? – És én is ilyen szépen fogok megöregedni? Valentine felnevetett, aztán elsírta magát. Ender nem sírt; hogy is tehette volna? Neki még csak pár hónapja hiányzott a nővére. Valentine huszonkét éve nem látta az öccsét. – Gondolom, hallottad, hogy némileg nehézkesen jövünk ki a Csillagközi Kongresszussal – vetette fel a férfi. – Gondolom, benne vagy a sűrűjében! – Igazából belebotlottam az egészbe – védekezett Ender. – De örülök, hogy épp itt voltam. És maradok is. Valentine bólintott, és megtörölte a szemét.

– Igen. Sejtettem. De fel kellett, hogy hívjalak, hogy biztosra mehessek. Nem akartam arra pazarolni pár évtizedet, hogy utánad repüljek, hogy találkozzunk, csak hogy mire odaérek, már odébb is állj! – Találkozzunk? – kérdezte Ender. – Túlságosan is izgat ez a kis forradalmad odaát, Ender! Miután azzal töltöttem húsz évet, hogy a gyerekeket nevelgettem, a tanítványaimat okítgattam, és a férjemet szeretgettem, békében élve önmagámmal, úgy gondoltam, már sosem élesztem fel újra Démoszthenészt. De amikor jött ez a történet a malackákkal való illegális kapcsolatteremtésről, és rögtön rá a hír, hogy Lusitania fellázadt, és hirtelen a lehető legnevetségesebb dolgokat mondták az emberek, láttam, hogy újrakezdődik az egész gyűlölködés. Emlékszel a hangyokról szóló videókra? Milyen ijesztőek voltak, milyen rémesek? Egyszer csak mindenhol a holtan talált xenológusok testéről készült felvételeket mutogatták, jaj, nem jut eszembe a nevük, de bárhová néz is az ember, mindenhol azokkal a rémes képekkel lázítják az embereket a háborúra. És aztán a descoladáról szóló rémhírek, hogy ha valaha, valaki elmegy Lusitaniáról bármelyik másik bolygóra, mindent elpusztít rajta... az elképzelhető legocsmányabb pestis... – Nem rémhír – morogta Ender –, de dolgozunk rajta. Próbáljuk kitalálni, hogyan akadályozhatnánk meg, hogy a descolada átterjedjen más világokra. – Akár rémhír, Ender, akár nem, ez az egész háborúhoz vezet. Én emlékszem még a háborúra, de rajtam kívül senki más nincs már, aki emlékezne rá. Szóval feltámasztottam Démoszthenészt. Véletlenül belebotlottam pár jegyzetbe és üzenetbe. A flottánál van egy Kis Doktor is, Ender. Ha úgy döntenek, szétrobbanthatják egész Lusitaniát. Épp, mint...

– Épp, mint én tettem annak idején. Költői igazságszolgáltatás, nem gondolod, ha én is ugyanúgy végzem? Ki kardot ragad... – Ne viccelődj velem, Ender! Most már középkorú matróna vagyok, és nincs az ökörködéshez türelmem! Egyelőre legalábbis nincsen. Megírtam néhány igazán rút igazságot arról, mit is csinál a Csillagközi Kongresszus, és Démoszthenészként közzétettem. Keresnek. Hazaárulással vádolnak. – Szóval idejössz? – Nem csak én. Az én drága Jaktom átadja a flottát a testvéreinek. Már vettünk is egy űrhajót. Úgy tűnik, van valamiféle ellenállási mozgalom, ami segít nekünk, egy Jane nevű alak összekavarta a számítógépes nyomokat, hogy ne találjanak ránk. – Ismerem Jane-t – bólogatott Ender. – Szóval tényleg van ott egy kis szervezetetek! Teljesen lesokkolt, amikor azt az üzenetet kaptam, hogy felhívhatlak téged! Állítólag felrobbantottátok az ansible-t! – A barátaink igen erősek. – Ender, Jakt és én még ma indulunk. Hozzuk a három gyereket is. – Az első... – Igen, Syfte, akivel olyan hatalmas pocakom volt, amikor elmentél, ő már kis híján huszonkét éves. Nagyon bájos lányka. És egy jó barátunk is velünk tart, a gyerekek tanítója, egy bizonyos Plikt. – Van egy ilyen nevű tanítványom is – nézett rá Ender, és alig pár hónappal korábbi beszélgetésekre gondolt. – Ó, igen, hát annak már huszonkét éve, Ender. Nincs vészhelyzet, van rá huszonkét éved, hogy felkészülj az érkezésemre! Sőt, ami azt illeti, több is, inkább úgy harminc. Több kisebb ugrásban tesszük meg az utat, és az elsőt az ellenkező irányba

tesszük, hogy senki se tudhassa biztosan, hogy Lusitaniára megyünk. Idejön. Harminc év múlva. Idősebb leszek, mint ő most. Idejön. Addigra nekem is lesz családom. A Novinhával közös gyerekeim, már ha még lesznek, ugyanúgy felnőttek lesznek már, mint most az övéi. És ahogy Novinhára gondolt, eszébe jutott Miro is, eszébe jutott Olhado korábbi felvetése, hogy mit is mondott a fiú aznap, amikor megtalálták a Boly Királynőjének új otthonát. – Nagyon nagy terhedre lenne – kezdte Ender –, ha küldenék valakit, hogy találkozzon veletek útközben? – Találkozzon velünk? A nyílt űrben? Nem, ne küldj ezért senkit sem, Ender, túl nagy áldozat volna, hogy valaki ilyen messze jöjjön, mikor a számítógépek is tökéletesen elnavigálnak minket... – Igazából nem érted tenném, bár szeretném, ha találkoznál vele. Az egyik xenológus az. Súlyosan megsérült egy balesetben. Szenvedett némi agysérülést is, mint egy agyvérzésben. Ő a... ő a legokosabb ember egész Lusitanián, olyasvalaki szerint, akinek bízom az ítélőképességében. Minden kapcsolatát elvesztette az itteni élettel. De később még szükségünk lesz rá, amikor megérkezel. Nagyon jó ember. Nagyon tanulságossá tehetné az utad utolsó pár hetét. – A barátod tud nekünk segíteni olyan útvonaltervet kidolgozni, hogy találkozhassunk vele? Jó navigátorok vagyunk, de csak a tengeren. – Jane felülvizsgált navigációs tervei ott lesznek a hajótok számítógépén, amikor indultok. – Ender... neked harminc év lesz, de nekem... pár hét, és újra látlak! – Valentine sírni kezdett. – Talán én is elmegyek Miróval, hogy előbb találkozzunk. – Ne tedd! – szólt rá a nővére. – Azt akarom, hogy mire

megérkezem, olyan öreg és ráncos legyél, amilyen csak lehetsz. El nem tudnám viselni azt a harmincéves kölyköt, akit most látok a terminálom! – Harmincöt. – És ott legyél ám, amikor megérkezem! – parancsolt rá Valentine. – Ott leszek – ígérte az öccse. – És Miro, a fiú, akit kiküldők elétek... gondolj rá úgy, mintha a fiam lenne! Valentine komolyan bólintott. – Veszélyes időket élünk, Ender. Bár itt lenne velünk Peter is! – Nekem nem hiányzik. Ha ő vezetné a mi kis lázadásunkat, pillanatokon belül a Száz Világ Hegemónja lenne. Mi csak azt akarjuk, hogy hagyjanak békén minket! – Lehet, hogy az egyiket nem lehet megvalósítani a másik nélkül – mondta Valentine. – De erről majd máskor vitatkozunk. Isten veled, drága testvérem! Ender nem válaszolt. Csak nézte és nézte, amíg Valentine el nem mosolyodott, és szét nem kapcsolta a beszélgetést. #

Endernek nem kellett megkérdezni Mirót, akar-e menni, Jane már mindent elmondott neki. – A nővéred Démoszthenész? – kérdezte Miro. Ender mostanra már megszokta, hogy összemossa a szavakat, vagy kezdett kicsit tisztulni a beszéde, mindenesetre nem volt nehéz megértenie. – Igen tehetséges család voltunk – bólogatott Ender. – Remélem, tetszeni fog! – Remélem, én tetszeni fogok majd neki! – mormolta Miro. Riadtnak tűnt.

– Azt mondtam neki – nyugtatgatta Ender –, hogy úgy gondoljon rád, mintha a fiam lennél. Miro biccentett. – Tudom – mondta. Aztán szinte dacosan hozzátette. – Jane megmutatta nekem az egész beszélgetéseteket! Enderben meghűlt a vér. Jane hangja csendült fel a fülében. – Meg kellett volna kérdeznem téged – suttogta –, de tudtam, hogy úgyis igent mondanál! Endert nem a magánszférájába való betörés zavarta. Az rázta meg, hogy Jane máris ilyen közel került Miróhoz. Szokj hozzá, mondogatta magának. Most már ő rá vigyáz! – Hiányozni fogsz – mondta Ender. – Akinek hiányoznék, azoknak már most is hiányzom – válaszolta Miro –, mert már most is úgy gondolnak rám, mint aki meghalt. – De nekünk élve kellesz! – nézett rá Ender. – Amikor visszajövök, még mindig csak tizenkilenc leszek. És agykárosodott. – Még mindig Miro leszel, a zseniális fiú, akiben bízunk, akit szeretünk. Te kezdted ezt a lázadást, Miro! A kerítést miattad kapcsolták le! Nem valami nagy és szent célért, hanem érted. Ne hagyj minket cserben! Miro elmosolyodott, de Ender nem tudta volna megmondani, az a torzság a mosolyában a bénulása miatt volt, vagy maga a mosoly volt keserű és mérgezett. – Egyvalamit árulj el nekem! – kérte Miro. – Ha én nem teszem – sóhajtott Ender –, Jane majd elárulja helyettem! – Nem olyan nehéz. Csak azt akarom tudni, Pipo és Libo miért halt meg. Hogy mi volt az, amiért a malackák ebben a

megtiszteltetésben részesítették őket. Ender jobban értette, mint Miro hitte volna. Tisztában volt vele, miért olyan fontos a fiúnak ez a kérdés. Miro alig pár órával azelőtt tudta meg, hogy Libo fia, hogy átmászott a kerítésen, és elveszítette a jövőjét. Pipo, aztán Libo, és végül Miro: apa, fia, unoka, három xenológus, aki mind elveszítette a jövőjét a malackák kedvéért. Miro remélte, hogy ha megérti, miért haltak meg az ősei, akkor talán a saját áldozathozatalát is jobban helyre tudja tenni. A gond az volt, hogy az igazság hallatán Miro könnyen úgy érezhette volna, hogy egyikük áldozata sem jelentett semmit. Ender inkább visszakérdezett: – Még nem jöttél rá, miért? Miro lassan, óvatosan beszélt, hogy Ender biztosan értse, mit mond, hiába mossa össze a szavakat. – Tudom, hogy a malackák azt hitték, megtiszteltetésben részesítik őket. Tudom, hogy Mandachuva és Levélevő is meghalhatott volna helyettük. Libo esetében még azt is tudom, mi volt az alkalom. Akkor jött be az első amarantaratás, és rengeteg étel volt. Ezért jutalmazták meg. Épp csak miért nem tették meg korábban? Miért nem akkor végeztek vele, amikor megtanítottuk, hogy használják fel a merdonagyökeret? Miért nem akkor, amikor megtanítottuk, hogyan készítsenek edényeket, lőjenek íjjal? – Az igazat? – kérdezte Ender. Miro már Ender hangjából tudta, hogy az igazság nem lesz könnyű. – Igen – válaszolta mégis. – Sem Pipo, sem Libo nem érdemelte ki a megtiszteltetést. A nőstények nem az amarantot jutalmazták. Azt a tényt értékelték ilyen nagyra, hogy Levélevő meggyőzte őket, hagyják, hogy egy egész nemzedéknyi csecsemő megfoganjon és megszülessen, bár nem volt számukra elég étel, ami táplálhatta volna őket, amikor

elhagyják az anyafát. Rettenetes nagy kockázat volt, és ha tévedett volna, akkor egy egész nemzedéknyi ifjú malacka pusztult volna el. Libo hozta be az aratást, de a maga módján Levélevő volt az, aki akkorára duzzasztotta a népességet, hogy szükségük legyen a plusz gabonára. Miro bólintott. – Pipo? – Pipo beszámolt a malackáknak a felfedezéséről. Arról, hogy a descolada, ami megölte az embereket, az ő fiziológiájuknak természetes része. Hogy a testük képes kezelni azt az átalakulást is, ami minket megölt. Mandachuva elmagyarázta az asszonyoknak, hogy ez azt jelenti, az emberek nem istenszerűek és mindenhatók. Hogy bizonyos szempontból még gyengébbek is vagyunk, mint a kicsinyek. Hogy amitől az emberek erősebbek a malackáknál, az nem valami belőlünk fakadó előny, nem a méretünk, az agyunk, a nyelvünk, hanem az az egyszerű véletlen, hogy pár ezer évvel előrébb járunk a tanulásban, mint ők. Ha meg tudnák szerezni a tudásunkat, akkor nem lenne többé hatalmunk fölöttük. Mandachuva felfedezése, hogy a malackák potenciálisan egyenlőek az emberekkel... ezt díjazták, nem a Pipótól kapott információt, ami ehhez a felfedezéshez vezetett. – Tehát mind a ketten... – A malackák nem akarták megölni sem Pipót, sem Libót. Mindkét esetben az igazi áttörés a malackák nevéhez fűződött. Pipo és Libo csak azért halt meg, mert nem tudták rávenni magukat, hogy kést fogjanak a kezükbe, és megöljék egy barátjukat. Miro alighanem látta Ender arcán a fájdalmat, bárhogy próbálta is elrejteni. – Te – mondta Miro –, te képes vagy bárkit megölni! – Velem született képesség – mosolyodott el Ender.

– Azért ölted meg Embert, mert tudtad, hogy új, hogy jobb életet élhet – vigasztalta Miro. – Igen. – És engem – kezdte aztán Miro. – Igen – bólintott Ender. – Az, hogy elküldelek, sok szempontból olyan, mintha megölnélek. – De én is új és jobb életet kapok? – Nem tudom. Már most is mozgékonyabb vagy, mint egy fa! Miro felnevetett. – Szóval legalább valamiben legyőztem a jó öreg Embert, mi? Én legalább járóképes vagyok. És senkinek sem kell bottal vernie, hogy beszéljek. – Aztán ismét elkomorodott az arckifejezése. – De persze neki lehet több ezer gyereke. – Ne építs arra, hogy egész életedet cölibátusban kell leélned – figyelmeztette Ender. – Könnyen csalódhatsz! – Remélem is – mosolygott Miro. Aztán rövid hallgatás után: – Szószóló? – Szólíts csak Endernek. – Ender, Pipo és Libo ezek szerint a semmiért haltak meg? Ender értette a valódi kérdést is: én is a semmiért szenvedem el mindezt? – Számos rosszabb ok van a halálra – válaszolta Ender mint hogy nem bírod rávenni magad arra, hogy ölj. – És mi a helyzet azzal – kérdezett vissza Miro –, aki nem tud ölni, nem tud meghalni, de nem tud élni sem? – Ne áltasd magad – nézett rá Ender –, még mind vár rád! Miro másnap elment. Könnyes búcsú volt. Novinhának hetekig nehezére esett hosszabb időt tölteni utána a tulajdon házában, mert Miro távolléte túlságosan is fájdalmas volt. Bár tiszta szívéből egyetértett Enderrel abban, hogy Mirónak mennie kellett, mégis

elviselhetetlen volt elveszítenie az egyik gyermekét. A szenvedése láttán Ender elmerengett rajta, vajon a tulajdon szülei átéltek-e hasonló agóniát, amikor őt elvitték. Gyanította, hogy nem. És nem is reménykedtek benne, hogy visszatér. Máris jobban szerette egy másik férfi gyermekeit, mint a tulajdon szülei a saját gyermeküket! Nos, jobb bosszút nem is állhatott volna rajtuk az érzéketlenségükért. Megmutatta nekik háromezer évvel később, hogyan kellene viselkednie egy igazi apának. Peregrino püspök a magánlakosztályában adta össze Endert és Novinhát. #

Az esküvőjük előtt volt még két emlékezetes esemény. Egy nyári napon, Ela, Ouanda és Novinha bemutatták Endernek kutatásaik és feltevéseik eredményét: amennyire csak lehetett, leírták a malackák közösségi szerkezetét és életciklusát, a hímekét és a nőstényekét egyaránt, és a legvalószínűbb rekonstrukcióját annak is, milyen lehetett az életvitelük azelőtt, hogy a descolada örökké hozzáforrasztotta őket a fákhoz, amik annak előtte csak a lakókörnyezetüket jelentették. Ender végre megértette, kik a pequeninók, és leginkább, hogy ki volt Ember, mielőtt elnyerte a jogot, hogy a fényben élhessen. Ender egy hétig élt a malackák közt, mialatt az Ember életét írta. Mandachuva és Levélevő gondosan átolvastak és megvitattak vele minden részletet, Ender javaslataikra átírta és átszerkesztette a könyvet, míg végül kész lett vele. Egy nap összehívott mindenkit, aki a malackákkal dolgozott – az egész Ribeira családot, Ouandát és a húgait, és azt a rengeteg munkást, akik a technológia csodáit hozták el a malackáknak, az Elme Gyermekeinek tudósait, Peregrino püspököt, Bosquinha polgármester asszonyt –, és

felolvasta nekik a könyvet. Nem volt hosszú, egy órába sem telt, hogy felolvassa. A domboldalon gyűltek össze, nem messze onnan, ahol Ember már három méternél is magasabb csemetefája nyújtogatta ágait a fénybe, ott, ahol Turkász fája borította rájuk árnyékát a délutáni napsütésben. – Szószóló – mondta a végén a püspök –, kis híján meggyőzött ma róla, hogy humanista legyek! Mások, akiknek kevésbé volt mestersége az ékesszólás, nem találták a szavakat sem akkor, sem később. De attól a naptól fogva mind tudták, kik a malackák, épp úgy, ahogy A Boly Királynője olvasói megértették a hangyokat, és a Hegemón olvasói megértették az emberiséget, és látták, hogyan keresi végeérhetetlenül a nagyságot a gyanakvás és az elszakítottság vad erdejében. – Ezért hívtalak ide – mormolta Novinha. – Egykor arról álmodoztam, hogy majd én írom meg ezt a könyvet. De neked kellett megírnod. – Sokkal nagyobb szerepet játszottam a történetben, mint szerettem volna. De te beteljesítetted az álmod, Ivanova. A te munkád vezetett a könyv megszületéséhez! És te és a gyermekeid gyógyítottatok meg, hogy képes legyek megírni ezt a könyvet! Úgy írta alá, ahogy a másik két könyvet: A Holtak Szószólója. Jane fogta a könyvet, és ansible-en keresztül fényéveken át szétküldte a Száz Világ valamennyi részébe. Olyan embereket választott, akikről valószínűnek tartotta, hogy elolvasnák, és meg is értenék. Egyik számítógépről a másikra terjedtek a példányok, üzenetben; mire a Csillagközi Kongresszus tudomást szerzett róla, már túlságosan is elterjedt ahhoz, hogy elfojthassák. Inkább megpróbálták lejáratni. Hamisítványnak kiáltották ki, esetlen szimulációnak mondták a képeket. A szövegelemzés

kimutatta, hogy semmiképp sem lehet ugyanaz a szerzője, mint a másik két könyvnek. Az ansible-használati jelentésekből kiderült, hogy semmiképp sem származhatott Lusitaniáról, végtére is ott nem volt már ansible. Voltak, akik hittek nekik. A legtöbb embert nem érdekelte. És sokan, akiket érdekelt annyira, hogy elolvassák az Ember életét, nem voltak elég nyitottak ahhoz, hogy ramanként fogadják a szívükbe a malackákat. De voltak, akik elfogadták a malackákat, és elolvasták Démoszthenész pár hónappal korábban született vádiratát is, és elkezdték Második Fajirtásként emlegetni a Lusitania felé tartó flottát. Nagyon csúf név volt ez. Nem volt elég börtön a Száz Világon összesen, hogy mindenkit bezárhassanak, aki használta. A Csillagközi Kongresszus azt hitte, a háború akkor kezdődik majd el, ha a hajók elérték Lusitaniát úgy harminc, negyven év múlva, de a háború már kezdetét vette: vad volt és keménynek ígérkezett. Sokan elhitték, amit a Holtak Szószólója írt: sokan készek voltak ramanként elfogadni a malackákat, és gyilkosként gondolni mindazokra, akik a halálukat akarták. Aztán egy szép őszi napon Ender fogta a gondosan bebugyolált gubót, és Novinha, Olhado, Quim és Ela társaságában átsiklottak a capim borította kilométereken, míg el nem értek a folyóparti dombra. A korábban kiültetett százszorszépek virágoztak; enyhének ígérkezett itt a tél, így a Boly Királynője védve lesz a descoladától. Ender óvatosan a folyópartra vitte a Boly Királynőjét, és betette a kis kamrába, amit Olhadóval együtt ástak. A kamra előtt egy frissen lemészárolt cabra tetemét hagyták a földön. Aztán Olhado visszarepítette őket. Ender sírt attól a hatalmas, leküzdhetetlen extázistól, amit a Boly Királynője plántált az agyába. A hangy öröme akkora volt, hogy azt szinte már nem is bírta el az ember szíve. Novinha átölelte Endert, Quim halkan imádkozott, és

Ela pikáns népdalokat énekelt, csupa olyasmit, amit egykor Minas Geráis hegyvidékén danolásztak az ősi Brazília caipiráói és mineirói. Jó kor volt, jó hely, jobb, mint bármi, amit Ender megálmodott magának a Hadiiskola steril folyosóin, amikor kisgyermekként az életéért harcolt. – Most már talán meghalhatok – sóhajtott fel. – Életem minden munkája bevégeztetett! – Az enyém is – mosolygott rá Novinha. – De azt hiszem, ez csak azt jelenti, ideje elkezdenünk élni! A hátuk mögött, a folyóparti, sekély kis barlangocska nedves, állott levegőjében erős csáprágók téptek a gubóba, és erőtlen, szikkadt test küzdötte elő magát. A szárnya fokozatosan terült szét és száradt ki a napfényen; nehézkesen letámolygott a folyópartra, és erőt és nedvet szívott kiszáradt testébe. Belerágott a cabra húsába. A testében rejlő kiköltetlen tojások sikítva követelték, hogy engedje szabadon őket; az első tucatnyit a cabra tetemébe tojta, aztán evett a legközelebbi százszorszépekből, és próbálta megérezni a testében lejátszódó változásokat, ahogy végre életre kelt. A napfény a hátán, a szellő a szárnyai közt, a hűvösen folydogáló víz a lába alatt, a cabrahúsban melegedő és kelő tojások: Élet, az oly sokáig várt Élet. Egészen eddig a napig nem lehetett biztos abban, amiben mindig is bízott. Ő nem a faj utolsó tagja. Ő az első.