On Sai - Apa, randizhatok egy lovaggal.pdf

ON SAI

Apa, randizhatok

egy lovaggal?

-2-

ON SAI

Apa, randizhatok

egy lovaggal?

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2015

-3-

A szöveget gondozta: AncsaT Borítóterv: Magocsa-Horváth Éva Copyright © Varga Bea, 2015 A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 399 514 3 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Balogh József, Gerencsér Gábor Korrektorok: Szűcs Márta Zita, Szécsényi Tibor Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető -4-

igazgató

-5-

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

-6-

Ajánlás: Lányomnak, Annának

Két világ kalandora vagy, és már látom, hív a végtelen. Kutasd a részecskefizika titkait, vagy álmodd papírra a Százvilágot, de ne feledd, a legfőbb dolgod, hogy boldog légy. *-* Ajánlom ezt a könyvet minden cosplayes fiatalnak, aki a Mondoconon megfordul. Hatalmas élmény a nyüzsgő, vidám forgatag. És kiváló ihletadó...

-7-

Mia Anne

A

WEKERLE-TELEP TEGNAP MÉG ELBŰVÖLTE, az egész környék hangulatos házikókból állt, melyek a kinyitható, fa ablaktáblák miatt olyanok voltak, mint a mézeskalácsházak a mesében. De Mia Anne ma már rájött, hogy a mesehősök miért lépnek le otthonról az első bekezdésben. - Utállak! - üvöltötte angolul az apjának, majd besántikált a szobájába, és bevágta maga mögött az ajtót. - Akkor is megyek! A szobában még a költözés rendetlensége uralkodott. Az ajtócsapkodásra megzörrent az asztalon lévő, kézzel festett mahjong játék, amit évekkel ezelőtt anya készített. A többi holmi dobozokban állt, még nem sikerült kicsomagolnia, csak két napja költözött Vancouverből Budapestre. Dühösen megkapaszkodott az asztal szélében, de közben levert egy könyvet. Ma sokkal jobban sajgott a térde, mint más napokon, a fájdalom apró féregként rágta az inakat. Lehajolt, és felvette a földről az albumot, egy Budapestképeskönyv volt, tele a híres épületek fotóival. Sóhajtva visszatette az asztalra a mahjong mellé. KISPESTI

Igen, Budapest lenyűgöző város, ezek a magyarok úgy sétálnak a műemlékek között, mintha a Mekibe ugranának be. Csakhogy hiába a szép környezet, a különleges, kevert építészet, az itteni emberek annyira mások. A suliban a diákok nagyon furcsák. Általában mindenhol akad egy fontoskodó, aki elmondja, hogy kik a jó tanulók, kik a művészlelkek vagy a kockák, de itt senki sem avatta be. Sőt, mintha nem is lennének ilyen csoportok, például pomponlányok, döbbenetes módon, egyáltalán nincsenek. Az ember nem is gondolná, hogy a pomponlányok utálata mennyire az élete része, amíg ki nem derül, milyen szar a hiányuk. Ráadásul itt még a szokásos „új lány a suliban” dolog sem működött. Pedig másutt az első napon mindig elélibbent az évfolyam szépe, hogy beszóljon, no meg a kosarasok kapitánya, hogy „megnézze a felhozatalt”. Itt azonban a kutyát sem érdekelte. Olyan jó lenne fontosnak lenni, végre valahol olyan barátokat szerezni, akiknek önmagáért számít. És megismerni egy fiút... egy rendes srácot, aki nem nyúl a szoknyája alá, mint az a barom Ian, apa munkatársának, Helmholtznak a fia, hanem olyan udvarias, mint egy álompasi; feladja a kabátot, Valentin-napon kézzel ír pár sort, néha hoz egy szál virágot. Nem egy Mr.

Darcyra vágyott, hiszen olyan már nem létezik, hanem egy normális fiúra, egy első szerelemre. Még akkor is, ha fáj, még akkor is, ha gyorsan vége lesz… Milyen lehet szerelmesnek lenni? Egy meleg tenyérbe csúsztatni a kezét, egy vállra hajtani a fejét? Nevetve bohóckodni az esőben? Izgatottan várni a percet, amikor találkoznak? És megcsókolni valakit? Gyűlölte, hogy félévente költöznek, kutatásról kutatásra mennek, és ha végre megtetszik egy fiúnak, már állnak is tovább. De eddig legalább az amerikai kontinensen belül maradtak, most viszont Európa, és rögtön a közepe… Mi a csodát keresnek Budapesten? Bárcsak élne anya! Bárcsak itt lenne, és igazi otthonuk volna! Elszorult a torka, de keményen nyelt egyet, és összeszorította a száját. Nem, erre nem szabad gondolni! Kimerülten markolta az asztal szélét. Az ütközés képei egy pillanatra felvillantak, de el tudta nyomni. Már három éve történt a karambol, közvetlenül a tizenharmadik születésnapja után. Anya meghalt, ő pedig kórházba került. Már régóta nincs anya. De volt Gina, Lulu, Patty, és most a szőke Frida, a svéd lány, apa

jelenlegi barátnője, akinek borzalmasan idétlen neve van. Frida megígérte, hogy ha nem balhézik a költözés miatt, akkor ma este elmennek koncertre. Hol a csudában lehet? Már itt kéne lennie. Apának meg nincs joga megtiltani. Attól, hogy a térde kissé béna, meg a gerincében kapcsok vannak, még ugyanolyan tizenhat éves, mint más. Igenis elmegy! Megnézi, hogyan buliznak ezek a furcsa magyarok. Ingerülten a cseresznyefa ajtóra nézett, amit az imént csapott be. Hol van már apa? Most kéne berontania a szokott szöveggel, hogy „amíg én tartalak el, nincs jogod ajtót csapkodni”, vagy „bezzeg amikor én voltam tizenhat, kitöltöttem az IQtesztet, beléptem a MENSA-ba, és nem csináltam olyat, hogy...”, és felsorolni az összes dolgot, amiért érdemes élni, de ami persze sose vezet oda, hogy agykutató legyen, mint az apja. Az ajtó azonban nem nyílt ki, és Mia Anne összeszorította a száját. Apának már annyit se jelent, hogy bejöjjön veszekedni? Máris belemerült valami ostoba számításba? Mia Anne hallgatózott. Mintha tompa beszélgetést hallott volna kintről.

Apa telefonál? Az apja egész délután feszült volt, néha akaratlanul a konyhapulton heverő mobil felé nézett, bizonyára Frida hívását várta. Mia Anne általában utálta az apja nőit, de Frida majdnem normális volt. Nem valami fiatal elméleti fizikus, aki apa hátán akar feljebb kapaszkodni és a NASA-ba bejutni, hanem óceanográfus, akit elbolondított az, hogy apa szembeszállt valami Moon tábornokkal, és megakadályozott egy tenger alatti atomrobbantást. Mondjuk, apát biztosan nem a nyamvadt kis korallok és delfinek érdekelték, hanem valami számítási probléma, de erre még ráér Frida rájönni... Még csak egy hónapja jár apával, szegény. Mia Anne az ajtót bámulta, de apa még mindig nem jött veszekedni. Neki meg túlzottan fájt a lába, hogy kimenjen. Egész nap suliban volt, és nem használt botot, megerőltette a lábát. Az asztal szélére támaszkodva elsántikált a székig, és leült. Megfogta az erőtlen bal térdét, és a jobb mellé tette, majd bekapcsolta a számítógépet. Felcsavarta a hangerőt az erősítőn, mire a metál dübörgése betöltötte a szobát. A mély hangok lüktetését a mellkasában is érezte. Szinte azonnal nyílt az ajtó. Apa sose bírta a

zajt, rögtön bejött. Ám - szokásával ellentétben nem robogott oda „likvidálni a zajforrást”, és nem kezdett monológba a belső fül szőrsejtjeiről sem, hanem kelletlenül megállt az ajtóban. Valami történt, Mia Anne rögtön megérezte, ahogy a negyvenöt éves férfi arcára pillantott. Máskor ez az arc érzelemmentes, sőt embertelenül nyugodt volt, de most valami mély zavar tükröződött rajta. Kérés nélkül is lekapcsolta a zenét. - Frida karambolozott - mondta komoran, tárgyilagosan az apja. - Délben - tette hozzá, mintha ez bármit is számított volna. Szálfa termete, enyhén őszülő haja és szürke öltönye most is a megszokottan unalmas volt, de akadt valami furcsa a pillantásában. - Micsoda?! Megsérült? - Meghalt - felelte szárazon az apja. Nem nézett a szemébe, a padlón heverő dobozokra meredt. - Én... el kell mennem azonosítani a testet. A testet… Mit?! A testet?! Mia Anne ostobán bámult maga elé. - De hát hogyan? Ez… nem lehet! Mi történt? Képtelenség! Frida nem halhatott meg, ilyen nincs! Apa, apa, kérlek… Képtelen volt felfogni. Tegnap még beszéltek

telefonon. Csak Frida kérlelésére egyezett bele, hogy apa munkája miatt Pestre költözzenek; koncerteket, csajos programokat, vásárlásokat, egy új, izgalmas életet ígért… - Sajnálom, kicsim, tudom, hogy kedvelted, és ez nagyon nehéz neked. Valahogy túl olajozottan jöttek a szavak, mint valami betanult szöveg. Mia Anne az apja arcát fürkészte. Nem igaz, hogy ennyire érzéketlen! Nem igaz, hogy nem dühöng, nem sír! Miért nem zokogsz, apa? - Ez nem lehet, apa. Ilyen nincs, ez nem történhet meg! Mia Anne a fejét rázta, körmét akaratlanul is a combjába mélyesztette, mint mindig, ha felkavarta valami. - Statisztikailag tényleg alacsony a valószínűsége, hogy anyád után Frida is autóbalesetben haljon meg. Mia Anne úgy bámult az apjára, mint egy szörnyetegre. Az apja is érezhette, hogy nem a megfelelő dolgot mondta, mert megköszörülte a torkát, és kis hallgatás után máshogy folytatta: - El kell mennem, kicsim. Ne várj meg, sokára jövök. Ugye, minden rendben lesz? Itthon hagyhatlak? Mia Anne legszívesebben nemet mondott volna. Nem akart egyedül maradni, nem akarta a

csendet hallgatni, de tudta, apja úgyis elmenne. Amon Dollond nagyszerű tudós volt, és tökéletes apa, aki precízen követte a modern gyereknevelési könyvek tanácsait, de Mia tudta, hogy a mélyben nem lapulnak érzelmek. Hiányzik belőle valami, ami emberivé tenné, és ez sokszor fájt. Apa nem várt választ, hanem kiment, eszébe sem jutott, hogy megölelje. Mia Anne csak hallgatta a neszeket, apja cipővételét, a kulcs zörrenését. Nem tudott sírni. Az egész olyan valószerűtlen volt. Frida meghalt? Nem volt mély kapcsolat köztük, csak amolyan haverság, de már majdnem barátok voltak. És a barátok képtelenség, hogy meghaljanak. Ez annyira értelmetlen, ez annyira rossz. Átbotorkált a szobán, ledőlt az ágyra, és átölelte a gyerekkori plüsscicáját. Elszorult a torka, csak valami halk nyüszítés jött ki rajta. Próbálta felfogni a véglegességet, de csak ürességet érzett. És azt, hogy mennyire önző, nyomorultul csak magára gondol. Egyedül maradt ebben az ócska városban, több ezer mérföldre a graffitis házfalaktól, a régi osztálytársaktól... Fridának nem volt joga meghalni! Cserbenhagyta. Ahogy anya is. Mindenki itt

hagyja… És apa… meg sem ölelte, mielőtt elment… Hallgatta a csendet, az utcai zajok ellenére is üres és ostoba csendet. Mikor nem bírta tovább, kinyúlt az éjjeliszekrényen heverő mobiljáért, fülébe tette a fülhallgatót, és bekapcsolta a zenét. Aztán újra bevackolta magát, és szorosra zárta a szemét, legszívesebben soha többé ki sem nyitotta volna. A pergő dobszóló mintha az agyában dübörgött volna, elmosva a gondokat. *** A dobolás vizes volt és hideg. Mia Anne kinyitotta a szemét. Úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Máskor is voltak színes álmai, de ez a fenyőerdő felülmúlta mindet. Egyenként megvizsgálta a fákat, látta a zöld és vörös tűleveleket, érezte a zápor apró, langyos tűszúrásait a bőrén. Egy ázott madár ugrált a bokor mellett, és Mia Anne elmosolyodott, annyira idétlenül festett. Már az előző két éjszaka is látta a galamb nagyságú, szögletes csőrű, zöld madarat. Mióta az új házba költöztek, minden éjjel vele és ezzel az erdővel álmodott. Biztos valami lélektani dolgot súg a tudatalattija,

vagy mi. Írhatna inkább SMS-t. Egy pillanatra eszébe jutott Frida halála, de elhessegette. Olyan nyugalmat árasztott az esőillatú erdő és az álom. Majd reggel, majd akkor foglalkozik ezzel... Nem akart érezni, nem akarta, hogy fájjon; nem akarta újra átélni a kimondott szavakat, az utolsó nevetés emlékét, a közös fagyizás eperízét. A madár közben beiszkolt a bokor alá, Mia Anne pedig elindult arra, amerre ritkábbnak tűnt az erdő. A hideg zápor utat talált a nyakánál, becsurgott a középkori vászonruha alá. A bordó anyagon halványsárga, kacskaringós minták futottak, a ruha hasonlított az egyik színházi jelmezhez, amit Vancouverben látott, egy Hamlet-előadáson. Az erdő ritkult, Mia Anne meglátott egy ösvényt, és futni kezdett. Csak szaladt, őrült iramban, ahogy gyerekkorában, ha fájt valami. Élvezte, hogy a lába ép és erős, léptei toccsannak a fekete sárban, saruja alatt keményen dudorodnak a gyökerek. Barna haja nyirkosan tapadt az arcára, és a szíve olyan boldogan lüktetett, hogy legszívesebben mindörökre itt, ebben a csodálatos álomban maradt volna. Szeme sarkából látta, hogy pár alacsony facsemete is megmozdult, és vele szaladt. Ő

pedig kacagott, és gyors léptekkel lehagyta őket. Az ösvény megszűnt, az egyre ritkuló erdőben szaladt tovább, kisebb sziklák mellett haladt el, tövükben kikerics fehérlett. Aztán hirtelen megváltozott a környezet, mintha átlépett volna egy határvonalat, annyira élesen elvált a mélyzöld fenyves és az utána jövő kecses, fehér törzsű, reszkető levelű nyárfaliget. Az eső sem volt olyan hideg és könyörtelen, inkább lágy cirógatássá szelídült. Újra felkacagott, kinyújtotta a nyelvét a lemaradt facsemetékre, majd kitárt karral megpördült maga körül, és beszökdécselt a ligetbe. Az aranyló levelek úgy billegtek, mintha üdvözölnék. Egyszer csak kiért a fák közül, és egy földes országút mellett találta magát, a túloldalon aranyló kalászú búzaföld ringott a szemerkélő esőben. És ott meglepve megtorpant. Nemcsak ő döbbent meg. Az út széléről tucatnyi kardos férfi bámult vissza. Barna darócruhájuk középkori viseletnek tűnt. Olcsó, piszkos gúnyában voltak, a nadrágot madzaggal csomózták a derekukra, amin kopott bőrhüvelyben kard fityegett. Valószínűleg üzletkötést zavart meg, mert a csapat előtt egy langaléta, szürke köpenyes fickó

éppen átnyújtott egy bőrerszényt a félfülű vezetőnek. A szürke ruhás mögött fél lépéssel két fejszés testőr állt. A férfiak azonnal odajöttek, és körbevették őt. Mia Anne-t nem zavarta, kíváncsian nézte őket. - Nocsak, milyen csinos fehérnép - bólintott örömmel a félfülű vezér. A bal kezén is egy hosszú, mély forradás húzódott. Ijesztő alaknak tűnt, de Mia Anne-t nem érdekelte, az embert nem ölik meg álmában. - Ti kik vagytok? - kérdezte kíváncsian. - Az urak a határ menti rablóbanda tagjai, balszerencsédre - felelt a langaléta unott udvariassággal, majd visszafordult a vezérhez. Ilyen földmérget nem találsz, még a giliszták is kipusztulnak tőle, bármilyen termést kiirthatsz vele. A bosszúd végre tartós lesz, a mágusok sem tudnak segíteni azon a falun. De tudod mit? Engedek az árból, nyolc aranyért a tiéd, ha utána megkapom a lány testét. - Áll az alku, nekromanta. Neked úgyis mindegy, él-e még. Az undorító röhögésre Mia Anne elfintorodott. Ezek rá alkusznak? Úgy döntött, mégsem annyira jó ez az álom, inkább továbbáll. Megindult, de az egyikük durván elkapta a karját. Mia Anne ki akarta tépni magát, de akkor egy másik fickó ragadta meg, és a lány megérezte a

büdös hónaljszagot. Ha ez álom, hát akkor rémálom. Hátracsavarták a karját. Mia Anne olyan dühös lett, hogy elöntötte a forróság. A mögötte lévő fickó váratlanul fölüvöltött fájdalmában, és a lány kiszabadult. Mia Anne döbbenten látta, hogy lila lángcsóva ég a tenyerén. Megrémült, mire a fény kialudt. - A dólényekre! - kiáltott izgatottan az előbb még unott méregárus. - Hagyjátok a leányt! Élve kell nekem! - Kotródj, nekromanta! Enyém a kicsike! - A vezér kardot rántott, mire az emberei követték a példáját. A szürke köpenyes árus nem felelt, hanem gúnyosan intett a testőreinek, majd elhátrált. Mia Anne-t újra megragadták a zsoldosok. Egyikük leszorította a vizes fűre, hiába rúgott, harapott. Aztán minden villámgyorsan történt. A méregárus egyik testőre meglendítette a baltáját, és a megdöbbent vezér fejébe vágta. A katonák azonnal támadásba lendültek, őt meg ellökték, hogy ne legyen útban. Mia Anne nem akarta megvárni, ki lesz a nyertes, négykézlábra állt, majd felpattant, és kihasználva a kavarodást, elrohant az úton. Vagyis csak rohant volna. A saruja cuppogva

beleragadt a sárga sárba. Az eső feláztatta a homokot, és ő nem volt elég gyors. Rávetődött egy fickó, megragadta a ruháját. Birkózni kezdtek, Mia Anne harapott, rúgott, hirtelen újra fellobbant a lila fény a tenyerén, és a férfi rémült sikollyal kezdte oltani az ingét, ami az eső ellenére is lángra lobbant. Mia Anne felugrott, és visszanézett a küzdőkre. Ám a döbbenettől kerekre tágult a szeme. A vezér - baltával a fejében - már a saját embereit aprította, bár elég szögletes mozdulatokkal. Volt, aki felvágott hassal verekedett, más a saját kitépett fél karjával csépelte a cimborája fejét. A harcolók mellett a nekromanta nagy hangon kántált, és intéseivel úgy irányította a halottakat, mintha zsinóron rángatott bábuk lennének. A harc villámgyorsan befejeződött, és a nekromanta Mia Anne felé fordult, ahogy a bambán álldogáló hullák is. Mia Anne hátán felállt a szőr. Utálta a horrorfilmeket. - Ébredj fel! Ébredj! - szuggerálta magát. Sikertelenül. - Ne félj, kis varázslólány! - mosolygott bizalomgerjesztőn a férfi. Mia Anne rémülten hátrálni kezdett. A hullák megindultak felé, mire ő sikított, és kétségbeesetten futásnak eredt. Hallotta a háta mögött a léptek cuppanását.

Aztán valaki megragadta...

Kósza lovag

K

ÓSZA LOVAG EGÉSZ NAP VÁGTATOTT,

a végsőkig hajszolta az állatot. Tudta, hogy Bo, a hároméves csatamén már érzi a seb megváltozott szagát, és akkor is száguldani fog, amikor a szája szélén a fehér hab szürkéssé válik, csak hogy hazavigye haldokló gazdáját. Ő és a ló egyek voltak, és ez így volt jó. A ló valószínűleg érzi a dühét. Forrt benne a harag. Hit lovagnak nem volt hozzá joga, hogy megmentse őt! Egy igazi lovag csatában hal meg, egy szép szűz lány sír fölötte, nem pedig az árokszélen, vérmérgezésben. Ha ottveszik a csatatéren, akkor hetekkel később bárdok viszik szerte a harc hírét, bejárja a vidéket a dal, és az ő nevét is felvésik a Hősök Tornyába. Talán tiszteletből át is nevezik, és a kínos Kósza név helyett olyasmit adnak, hogy Hűség, Becsület, Hit... mint a többi lovagnak. Kósza egyszerre fázott és izzadt, ahogy vágtatott a fekete lovon. Nem látott rendesen, elmosódtak körülötte a fák, falvak, félreszökkentek a porban játszó gyerekek, megrettentek a kutyák. Aztán újra zöld erdők, naptól sárguló mezők, magányos sziklás tájak

következtek. Iszonyatos fájdalmat érzett, a lába merev volt, az egész teste lázban égett. De vágtatott, mert ez volt az utolsó dolog, amit tehetett a Lovagrendért. Meg kellett vinnie a különös csata történetét. Haldoklott. A falubeli gyógyító megmondta, hogy menthetetlen, és az őrmágusok sem tudnak majd segíteni rajta. Mákonyt akart adni a fájdalom ellen, de őt nem érdekelte, lóra ült, és elindult haza. Egy utolsó nagy tettet akart végrehajtani, valami igazán méltót, hogy büszkén halhasson meg. Csak tizenhét nyarat élt meg, de nem sajnálta magát. Ha igaz, amit sejt, olyasmit vittek véghez, amit ember még sohasem... A küldetésük egyszerűnek tűnt, pár falusi bejelentését kellett kivizsgálni a határon túl. Állítólag dólényeket láttak, ezeket a nyomorult mágikus szörnyeket, amik kiszippantják az ember lelkét. Az őrmágusok dolga lett volna az ügy, de nem értek rá, hiszen hetek óta kutattak kétségbeesetten egy kapunyitó varázsló után, aki meggyengítette a Falat, a több ezer éves mágikus lezárást a Föld és Örökhon között. Hetek óta furcsa, idegen varázslók jelentek meg a világon mindenhol, „farmer” nevű ruhában jöttek, és kis dobozokba próbáltak beszélni a „tér erejét” keresve, bármi is legyen

az. Fél napon át szerencsétlenkedtek, majd eltűntek. A világ mágusait majd szétvetette az aggodalom. Mivel a mágusoknak elég bajuk volt így is, a falusiak panaszát egy csapat lovag vizsgálta ki. A végtelenül szelíd Hit lovag kelt útra, kapott egy megszentelt varázsmedált, amivel üzenhetett a Lovagrendnek, ha talál valamit. Kósza majd kiugrott a bőréből, amikor a nyolcfős csapattal mehetett ő is. Mindig is csodálta Hit lovagot, bár alig ismerte a híres parancsnokot, hiszen az folyamatosan úton volt a csapatával. De ha otthon tartózkodott, mindig volt egy kedves szava hozzá, a senkihez. Amikor Hit lovag csapatával átkelt a határon, és odaértek a kijelölt helyre, a falusiak rettegve kérték, nézzék át az erdőt. Megtették, bejárták a zöld fenyvest, kutatták a nyomokat. Be is cserkészték a négy szörnyet, de későn jöttek rá, hogy egy romos házat őriznek. A lyukas tető alatt, a kiégett gerendák között egy öreg mágus aludt... Falvak, arcok, és a végső kitartás… Már csak a fájdalom maradt, a lábát égető kín. Kósza tudta, ha leesik a lóról, soha többet nem tud felülni rá. El kell vinni a hírt a kapumágus haláláról és Hit lovag tettéről! El kell mesélnie a végső pillanatát… Nem hajlandó így meghalni,

nyomorultul, láztól égő arccal lefordulva a lóról… Kósza összeszorított szájjal vágtatott. Hátán a lovagok barna, címeres köpenye nehézzé vált az esőtől, lehúzta, ahogy lelkét is a gyász. Az arcán csorogtak a vízcseppek, és hallotta, hogy Bo lába csattog a sárban. Az idő összefolyt, csak az esőcseppek hűvöse törte meg a monoton lovaglást, ahogy átkelt az erdő zöld fái között. Még pár pillanat, és a szántóföldekhez ér, ott kezdődik a hazája, Aranyföld határa. Csak az első faluig kell eljutnia, az emberek megzendítik a hatalmas, embernyi sípokat, és odahívják az őrmágusokat. Ahogy kilovagolt az erdei ösvényről, és meglátta a búzatábla szélét, elfutotta a szemét a könny. Hamarosan vége, hamarosan sikerül, teljesíti az utolsó küldetését. És akkor dicső módon halhat meg. Ám hirtelen rettegő, éles sikolyt hallott jobbról. A kétségbeesés hangja volt, halálos félelemben hív így segítséget egy ember… Bo megtorpant az útelágazásban, megállt a földúton. Évekig idomította a lovat, hogy jelezze, ha bajbajutottat érez, és az állat még ilyen kimerülten is megtette. Kósza fáradtan előregörnyedt, és kétségbeesetten habozott. Túl gyenge a harchoz, járni sem tud. Nem térhet le az útról! Sóváran

nézett a búzaföldeken túlra, de nem látta még a falut. Újra meghallotta a sikolyt, és tudta, közel van a lány, talán csak a kiugró csipkebokrok takarják. - A dólényekre! - morogta dühösen. Nincs választása. A védtelenekért élnek, ez a Lovagrend parancsa, ez az élet értelme. Nem hagyhat cserben egy veszélyben lévő lányt. A szent mágia bizonyára gúnyt űz belőle, hogy épp most hoz az útjába egy szerencsétlent. Csalódottságában összeszorította a fogát, de aztán nehézkesen kivonta a kardját. - Gyerünk! - mondta utolsó erejével Bónak, és jobbra húzta a kantárt. Néhány pillanat múlva megpillantotta a menekülő lányt, akit élőholtak üldöztek. Bo felnyerített, gyűlölte a mozgó hullákat, és ösztökélni sem kellett, máris nekik rontott. Kósza összekaszabolta a lányt szorongató lényt, és utolsó erejével a többiekre támadt. A karja alig bírta el a kardot, érezte, mennyire gyengék a csapásai, a penge elcsúszott többször is. Egy vézna, magas hullabűvölő irányította a testeket. Kósza ismerte a méregárus arcát, látta már a férfit a körözési illúzióképeken. A nekromanta is észrevette a veszélyt, a tenyerét Kósza felé tartotta, és kiáltott valamit. A már

levágott végtagok életre keltek, és megmarkolták Bo lábát, le akarták dönteni az állatot. Kósza zihált, egyre kétségbeesettebben küzdött, a combja irgalmatlanul fájt minden apró mozdulattól, az elfertőződött seb szinte megőrjítette. Csapzottan lógó köpenyén felfelé araszolt egy makacs kézfej, majd a torkára kulcsolódott. Orrát megcsapta a vérszag. Nem tud győzni, érezte. Hiába minden! Ez a küzdelem reménytelen ilyen sérülten... Vége minden álmának, vége annak, hogy elvigye a hírt… El kéne menekülni, sorsára kéne hagyni a bajbajutottat... Soha nem tudná meg senki. - Nem - zihálta halkan, makacsul. Nem tehetem. Én tudnám... és a szent mágia is tudná, ha becstelenné válok... A lányt kereste a tekintete, aki rettegve próbált védekezni, egy husángot szorongatott, de kitépték a kezéből. Milyen fiatal! Tizenhatnál biztosan nem több. Mi hát egy lovag legnagyobb dicsősége? Egy név a falon? Vagy az, hogy egy szép szűzért halhat meg, de soha nem éneklik meg a bárdok? Kósza felemelkedett a nyeregben, és Bo megérezte mit akar. Hiába markolták holt kezek a csüdjét, a ló nem rúgkapált tovább, hanem stabilan megállt. Kósza elhajította a kardot;

feláldozta magát, hogy megragadjon egy apró esélyt, és megsebesítse a hullabűvölőt, hogy a lány elfuthasson… A kard pörögve, forogva repült a nekromanta felé, aki gúnyos vigyorral már emelte is a kezét, hogy kivédje egy varázslattal. Ám ekkor olyasmi történt, amire egyikük sem számított. Vakító lila fény villant. A lány tenyeréből láng tört elő, és a támadó hulla hatalmas ívben, lángolva repült a búzakalászok közé. Egy varázslólány?! Kósza nem látott többet, mert lerántották a lóról, és elterült a sárban. Felkiáltott az éles fájdalomra, ahogy a lába a földön csattant. De a villanás megzavarhatta a nekromantát, és valószínűleg eltalálta a kard, mert hirtelen megszűnt a hullákban a mágia. Minden megállt. A hullák hangos csattanással eldőltek. Újra élettelenek lettek. Kósza megkönnyebbülten fellélegzett, ahogy a torkáról leesett a kéz. A testén egy másik hulla hevert, de nem volt ereje lelökni magáról. Bo azonnal a segítségére sietett, prüszkölve megragadta a fogával a halott ruháját, és lerángatta róla, majd dühében meg is taposta az élettelen testet.

Meglepetésére a varázslólány odaszaladt hozzá. - Jól vagy? Barna fürtjeivel, pisze orrával úgy nézett ki, mint valami védtelen bajbajutott. Kósza érezte, ahogy a düh átjárja minden porcikáját. A lány mögött ciklámenszínű lángokkal égett a búzaföld, ahová berepült a hulla. A mágikus lángokat a szemerkélő eső nem tudta eloltani, a különös, fanyar illatú füst betöltött mindent. Nem volt szükség a segítségére, bolonddá tette ez a nőszemély! - Letértem az útról! - nyögte dühödten. - Piroska is így kezdte - bólogatott megértően a lány, és leguggolt mellé. - Miért csaltál el?! A kapumágust szolgálod? - Kapumágus? Hát, ebből egy kukkot se értek, de hálás vagyok, hogy segítettél! Tök menő volt. Kósza erőtlenül megragadta a lány vállát, de maga is érezte, milyen szánalmas, hogy fekve, félig lebénulva egy varázslót próbál fenyegetni. Ezen még jobban dühbe gurult. - A sikolyoddal ide csaltál, noha mágus vagy! Miért játszottad meg, hogy félsz? Miért nem védted meg magad? - Hé, eressz már! Hogy lennék mágus? - A lány megpróbált kiszabadulni, mire a ruha nagyot reccsent, és előbukkant belőle fehér vállának

szépségesen gömbölyű íve. - Eltépted! Micsoda seggfej vagy! Azt hittem, egy igazi lovag jött megmenteni, éjfekete lovon, lobogó köpenyben meg minden, ehelyett még a saját álmom is szemétkedik velem - kiabált a lány. Vizes barna haja az arcára tapadt, állán egy sárfolt éktelenkedett. - Elegem van a hullákból, meg az esőből, meg Frida halálából! És apából is, érted?! Nem bírom ezt a várost, nem bírom ezt az iskolát, és nem bírom a... Kósza beleszédült a pergő szavakba, elvesztette a fonalat, csak bámulta kábán a lány kitörését. Talán tényleg nem szándékosan csalta el, talán tényleg csak egy buta lány, aki rosszkor volt rossz helyen. - Letértem az útról - suttogta, a szóáradatba vágva, de a lány észre sem vette. Így újra hozzáért, most már finoman, és a lány puha, meleg szájára csúsztatta az ujját, hogy elhallgattassa. - Haldoklom, a sebem mágiától fertőzött. Kérlek, ha van benned becsület, adj át egy üzenetet a Lovagrendnek… - Hogy haldokolnál? Kicsit leestél a lóról, na és? Gyere, segítek felállni! - A lány közelebb húzódott, letérdelt mellé, majd megragadta a karját, és a háta alá nyúlt, hogy megemelje őt. Kósza a kínra összeszorította a fogát, a lábából

a gerincéig sugárzó fájdalom őrületesen erőssé vált. Megpróbált felülni, de csak egy kicsit tudott megemelkedni, és visszazökkent. A lány is előrebukott, egyenesen az ő mellkasára, mivel a keze beszorult Kósza háta alá. Kósza csak most érezte, hogy a holtak elleni harcban megsérült. Felnyögött, ahogy a lány mellkasa belenyomta a bőrvért szélét a vállsebébe, és azonnal odakapott, kezét a vérző seb és a lány teste közé csúsztatta. A lány elvörösödött. Megpróbált lekászálódni róla, és beszorult karját kihúzni Kósza alól, de ezzel csak újabb fájdalmat okozott. - Megtennéd... hogy nem mozdulsz... egy kicsit? - nyögte a lovag kíntól verejtékesen. Érezte, hogy iszonyatosan szédül, és már beszélni sincs ereje. A lány vöröslő arccal bólintott, úgy tűnt valamiért elakadt a szava. Engedelmesen ottmaradt, testközelben. - A hullabűvölő csak elájult, öld meg! - suttogta Kósza. Majd elmondta az üzenetet, Hit lovag tettét. A szavak nehezen buktak ki belőle, keresnie kellett őket, de a varázslólány most már némán figyelt. Magas homlokán lecsorgott az eső, egy csepp megült a hosszú, ébenszínű szempillákon, és Kósza szájára csöppent. A lovag szomjasan

megnyalta láztól cserepes ajkát, és mesélni kezdett. A mágus rájuk támadt, két lovag meghalt az első varázslatra, a testük szénné égett. Csak gúnyosan nevetett rajtuk, azt mondta, a többieket nem öli meg, hanem felhasználja majd a lelküket a kapunyitáshoz. Rájuk uszította a dólényeket, és a lovagok egyenként hullottak el. Végül csak ők ketten maradtak, és ekkor Hit parancsnok esztelen tettre szánta el magát… Kósza szemét elfutotta a könny. Hit lovag utolsó, szeretetteli pillantása mindörökké a lelkébe égett, maga előtt látta, akárhányszor becsukta a szemét. A vezér érte, a kölyökért feláldozta önmagát. De mi történt? Hogyan tud mágust ölni egy egyszerű ember? Mit tettél, lovag? Akkora hited volt, hogy maga a mágia fordult a varázsló ellen... Elszorult a torka, nem tudta folytatni, de a lány odanyúlt az arcához, és megcirógatta. Hűvös volt a tenyere, nyirkos az esőtől, és annyira jólesett Kószának ez az érintés… Mintha nem csak az arcát, de a lelkét is megérintette volna a lány. Mintha értené a fájdalmat, értené pár szóból a halált, szenvedést. A finom ujjak végigfutottak a halántékán, az arcán, az álla vonalán. A csend bensőségessé vált, ahogy várt

a lány, nem szólalt meg, nem kérdezett semmit, mindössze lágyan nézte. Kósza nyelt egyet, aztán sóhajtott, és összeszedte magát. Elmondta, mi történt a csatában az utolsó percekben. Aztán elhallgatott, de a leány még mindig nem szólalt meg. Csak őt figyelte némán, miközben a testük összeért. A csöpögő eső hűvöse, a lángoló búzamező ropogása, és alattuk a sáros föld sem zavarta ezt a különös idegent. Kósza elmosolyodott. Ez a pisze orr, értelmesen csillogó barna szempár lesz az utolsó kép, amit magával visz a halálba. Minden lovag álma, hogy bajba jutott szüzekért haljon meg, nincs ennél nagyobb dicsőség. Talán sosem szerepel a neve a Toronyban, de a lelke újra Aranyföldre születik le, a szent mágia biztosan megáldja érte. Hálás volt, hogy ennyi szépséget és jóságot kap utolsó perceiben. - Az istenek... kegyesek hozzám, hogy... a karjaidban... halhatok meg - suttogta. Csak bámulta azt a hatalmas, barna szemet, ami olyan lágy volt, olyan hívogató… Aztán érezte, ahogy kifut a testéből az erő, és minden sötétségbe borul.

Mia Anne

M

IA

ANNE

EGY

SZÓT

SE

ÉRTETT,

de

gyönyörködve nézte a fiút. Az egész álom annyira részletes és élethű volt; érezte az erdő telt, erős illatát és az égő kalászok füstszagát, hallotta a ropogást, az eső halk neszezését, és a bőrére tapadó, nyirkos ruha hűvös érintésétől vacogni kezdett. Megsimogatta a lovag lángoló arcát, aztán mivel a fiú meg sem rezzent, végigsimított a bőrén, megérintette a vastag szájat, az erős nyakat. A fiú csak ájult lehetett, mert halk szuszogással lélegzett. A fiatal lovag keze még a bőrvérten hevert, a testük között, a kézfeje hozzáért az ő melléhez. A lány ruhán át is érezte, milyen meleg. - De kár, hogy nem vagy igazi... - Megcirógatta az arcát, félresimította a barna fürtöket. Hullabűvölő... milyen hangulatos szó... Ujjai a lovag állára tévedtek. Micsoda áll! Bele lehet zúgni valakinek az arccsontjába? Váratlanul prüszkölést hallott a füle mellett, összerezzent a hangra. Az éjfekete csatamén ellenségesen figyelte, úgy tűnt, nem tetszik neki,

hogy a gazdáját simogatja. - Jól van, na! - sóhajtott Mia Anne, és megpróbálta kiszabadítani a fiú alá szorult karját. Már kezdett zsibbadni. A ló egy darabig figyelte, majd megvetően fújt, és lehajolt a lovaghoz. A fogával óvatosan megfogta a bőrpáncél szélét, és megemelte a testet. Mia Anne most már könnyedén ki tudta húzni a kezét. - Milyen okos ló vagy! A ló megvetően prüszkölt, és támadóan előrébb lépett. Dobbantott egyet a lábával, mintha el akarná taposni. Mia Anne azonnal felállt, és elhátrált. Egy rosszkedvű csataménnel az ember nem vitatkozik. - Harapsz, mi? Engedj vissza, nem bántom! A fekete ló felhúzta az ínyét. Csapzott, sáros sörénye a nyakára tapadt, a szügye vérzett. Ő is olyan rosszul festett, akár a gazdája. - Jól van, tudod, mit? Akkor elmegyek, és itt fog megrohadni. A ló megvetően horkant. - Hallod? Meghal, elpatkol, alulról legeli a füvet... Csak azt akarom megnézni, van-e rajta seb. Állj már félre, te ló! Az állat újra horkantott, de aztán kelletlenül elhátrált.

- A gazdád is ilyen kedves, mi? - morogta Mia Anne, miközben négykézláb visszamászott. Alaposan szemügyre vette a bőrvértet, aztán pedig a nadrágon lévő vérfoltokat. - Valami vérmérgezést mondott. De hol a seb? Te tudod? A ló megkerülte a testet, közelebb lépett, lehajolt, és az orrával megbökte a fiú combját, mintha azt mondaná, hogy nagyon idióta az, aki nem veszi észre, hol a sérülés. Mia Anne végigtapogatta a sáros, nedves nadrágot. Habozott, netán hámozza ki a fiút a gatyából? Ahhoz zavaróan jóképű. Tétován beharapta a száját. Túl részletes ez az álom. De legalább az eső elállt végre. A ló hirtelen felkapta a fejét, és dühösen odavágtatott a nekromantához, akit csak a kardnak a markolata talált el, és eddig ájultan hevert. Mia Anne akkor vette észre, hogy a fickó megpróbált bemászni az utat szegélyező nyárfaerdőbe. A ló fellökte a mellső lábával, mire a langaléta férfi hasra esett, belecuppanva a sárba. De ott nem moccant, nehogy a csatamén újra megtámadja, hanem rémülten kiabálni kezdett: - Kérlek, mágus, engedj el! Tudok egy romot a közelben, a pincéjében egy régi varázsláda áll! Mia Anne felállt, és odament hozzá. A hullabűvölő mézesmázos hangon folytatta:

- Az istenek kevés embert szerencséltetnek ilyen fogásban! A sors is azt akarta, hogy találkozzak veled, gyönyörű varázslólány. Ha kívánod, máris mehetünk! - Nem kellenek varázsládák. - Szép ékszerek is vannak, kecses, fehér nyakadra valók! Induljunk mihamarabb, ne tegyen kárt bájosan hamvas bőrödben az eső. - Nem kell ékszer. - Neked ajándék az első két nyakék, szépséged úgy ragyog majd velük, mint telihold a város felett... - Esküszöm, mint egy porszívóügynök! - Borszívó? - nézett értetlenül a másik a sárból. De nem mert felülni. - Porszívó. - Szívni a port? Ez valami új kínzási módszer? A hullabűvölő elhagyta a túl nyájas hangot, és ingerülten felcsattant. - Úgy véled, hogy az őrmágusok előtt eljátszhatod a bolondot?! Nincs a válladon hímzés! A határ szélén vagyunk, de itt is megölik az álruhás varázslókat. - Őrvarázslók? De fura álom! - Azt hiszed, hogy alszol? - döbbent meg a férfi. - Nem alszol. - De. - Nem. - Majd pont a saját álmommal fogok erről

vitatkozni! Az előbb még az ágyamban feküdtem. - A dólényekre! - kiáltott fel döbbenten a másik. - Csak nem csillagfattyú vagy?! - Fattyú az anyád! Na jó, ez már fárasztó! - Nézd, bárki vagy, el kell mennünk! Most azonnal! Aranyföld határában állunk, és felgyújtottál egy búzatáblát. Ide tartanak a falusiak, de a varázslók is észlelik a mágikus tüzeket. Mindkettőnket megölnek! - Téged miért bántanának? A hullabűvölésért? - Hé, lajstromba vett alsóbb szintű varázsló vagyok! Nem kell megvetni a munkámat! Kik tartanák tisztán a csatornákat? Kik dolgoznának a szemétégetőknél, ha nem használnánk élőholtakat? - Bocsánat - visszakozott Mia Anne. A nekromanta sértetten védte a szakmáját, de a lány átlátott rajta, ez is csak mellébeszélés volt. Hirtelen eszébe jutott a kis zsákocska. - Mérget árulsz, már emlékszem. Még a giliszták is kipusztulnak a földben, azt mondtad. - Magadnál vagy? Ilyet ki se ejts a szádon a ló előtt! - sziszegte a férfi, és rémült pillantást vetett a sötéten figyelő csataménre. - Dehogy árulok! A helyiek őrültek, semmi nem érdekli őket a kertészeten kívül! A legnagyobb politikai problémájuk a kövirózsa-törpefa vita. A világ

legerősebb mágusai laknak errefelé. Azt hiszed, meg tudod magad védeni? - Vicces, ahogy szónokolsz. De akkor se engedlek el. - Nem akarod itt hagyni a lovagodat, mi? Ne légy ostoba, a fiú meghal, mielőtt a pártodat foghatná. - Hogy érted? - Nem érzed, varázslólány? Mérgezett a vére. Perceken belül halott. Szívós kölyök, hogy eddig élve maradt. Mia Anne idegesen pislogott a lovag felé. - Tudok segíteni, csak engedj el! Rendes mágus erre nem képes, de a vérmérgezés és a rohasztás a mi területünk. Kérlek, könyörgöm! Volt valami végső elkeseredés a hangjában. Mia Anne látta, nem őt nézi, hanem a felszálló füstöt figyeli. Odafent az ónszürke égbolt alatt erős szél fújhatott, mert hiába szállt fel egyenesen a füst, a magasban különös mód elnyúlt az erdő felé. Mia Anne hirtelen rájött, hogy az esőben még csipogtak a madarak, de most minden nagyon csendes. Túl csendes. Mintha valami baj közeledne. - Rendben. - A lány vállat vont. Végül is mit veszthet? Előbb-utóbb felébred. Megragadta a ló kantárját. A fickó bukdácsolva

sietett a fiúhoz. A ló kapált a patájával, de végül nem rontott neki, engedte, hogy Mia Anne odavezesse a sebesülthöz. A nekromanta feltépte a lovag nadrágját, kibontotta a kötést. A seb egy fekete, kerek folt volt, amiből fekete sugarak indultak ki, mintha a vérereket megfestette volna valami. A nekromanta a seb fölé tartotta a kezét, majd kántálni kezdett. Homlokán kidagadt egy ér az erőfeszítéstől. Mia Anne meglepődött. Egyszer belelépett egy hegyi patakba, és a csizmáján át is érezte a sodrást, most is ilyen láthatatlan áramlást érzett. A hullabűvölő egy perc múlva felnézett, arcáról sütött a kimerültség: - Kell a véred! - Micsoda?! Hé, elég ronda vagy Edwardnak! - Siess, könyörgök! Muszáj pár csepp erős varázslóvér, különben nem tudom megcsinálni, ez nagyon erős mágia. A lábadon van egy seb, érzem a véred. Tépd le a szoknyád alját, és kend össze a véreddel. Mia Anne elengedte a csatamént, aki most várakozóan figyelt. Aztán felhúzta a szoknyáját, és megtalálta a felszínes kis vágást a bokáján. Az alsószoknyájából letépett egy tisztább darabot, azzal itatta fel a vért, majd odadobta a hullabűvölőnek.

A hullabűvölő a sebre fektette, és hadarva újabb varázsigéket sorolt. A rongydarab csillogni kezdett, majd vörös porrá hamvadt, és behatolt a sebbe. Az ereket borító feketeség hirtelen elkezdett visszahúzódni, éjszínű porként kilökődött a levegőbe, és szétszóródott a szélben. A ló rémülten hátrált az ébenfekete hamufelhő elől. Pár pillanat múlva a hullabűvölő erőtlen, rekedt hangon megszólalt: - A fekete mágiát kiszívtam. A sebet ki kell mosni, de a láza estére lemegy. Most már engedj el, ifjú varázsló! - Köszönöm. Menj! A férfi iszkolt volna, de a ló azonnal felhúzta az ínyét, és ellenségesen nyerített. Testén megfeszültek az izmok, ahogy a földet kapálta a mellső lábával. - Kérlek! - könyörgött kétségbeesetten a nekromanta. Mia Anne elkapta az állat kantárját, elvégre álmában csak nem eshet baja. A ló dühösen rángatta a fejét, de Mia Anne jól számított, nem bántotta őt. A hullabűvölő eszét vesztve berohant az erdőbe. Közben erősen feltámadt a szél, átfújta Mia Anne ruháját, és ő fázósan megborzongott. Orrában megült az égő búza erős, kesernyés

füstszaga. - Na, mit csináljunk, te ló? Haza kéne vinni a gazdádat. A ló abbahagyta a kantár rángatását, kecsesen bólintott, mintha meghajolna. - Így már sokkal jobb. Tudsz te kedves lenni, ha akarsz. - Legyen termékeny a föld! Mia Anne megperdült a hangra. Két férfi állt mögötte az úton, az egyik zöld, a másik kék selyemkaftánt viselt, de jobb vállukon a hímzés egyformának tűnt: egy kék virághalomba szúrt tőrt ábrázolt. - Izé... legyen termékeny. Nőjön sok... búza. A ló a háta mögött olyat nyikkant, mintha felröhögött volna. - Üdvözöllek, ifjú hölgy. Aranyföld őrmágusai vagyunk. Mi történt? - kérdezte a fiatalabb udvariasan, ám az idősebb megállt távolabb, kezét lazán a teste mellett lógatva, tenyerét feléjük tartva. Mia Anne lopva a szigorú arcú, kék ruhás öreget figyelte, valahogy az volt a benyomása, hogy a feléjük fordított tenyér nem ígér sok jót. Közben elmagyarázta a másik férfinak, a bikanyakú fiatal varázslónak, hogy megtámadta őt egy hullabűvölő, majd megmentette a lovag. - Értem - mondta tartózkodóan a fiatal mágus.

A tenyerét a búzaföld felé tartotta, és mormogott valamit, mire a lángok kialudtak. - Jól sejtem, hogy te gyújtottad fel a vetést, ifjú hölgy? A ló prüszkölt egyet, és bólogatni kezdett. Átkozott, árulkodós dög! Mia Anne lesújtó pillantás vetett a lóra. - Véletlen volt. Többet nem fordul elő, ígérem. - Szemtelenséged közeli halálodat okozhatja, jelöletlen ifjú varázsló. Bizonyos vagy benne, hogy ezt akartad mondani? - Mondom, hogy a tűz véletlen volt. Tudja, csillagizé vagyok… olyan csillagfattyú, és csak eltévedtem. -A türelmem határán jársz felelte elkomorodva a zöld kaftános férfi. - Mit tettél dicső lovagunkkal? Mágia nyomát érzem rajta. - Hé, nem én voltam! Én csak segítettem megmenteni. És azt üzente, Hit lovag megölt valami kapumágust, méghozzá úgy, hogy... - Azt hiszed, elhiszem az ostoba fecsegésedet? A kapumágust senki sem találja! De ha halott lenne, akkor lezárult volna a Fal. Vagyis nem lehetne itt egy csillagfattyú! Az ifjú mágus gúnyosan nevetett, és a tenyerét Mia Anne felé tartotta. - Várj! Talán tud valamit a kapumágusról mondta az idősebbik. - Ha megölöd a némbert,

Bah mester nem tudja kihallgatni. Ismered, milyen, ha dühös, jobb lenne nem bosszantani. - A nevem Mia Anne, és nem némber! - Nyújtsd ki a tenyered a föld felé tartva, Miah’En! Béklyóvarázst teszünk rád, és elviszünk a Lovagrend kúriájára. Hont parancsnok és a nagyhatalmú Lilloha szélmágus majd dönt a sorsodról. - Mire vársz, asszonyszemély? Engedelmeskedj! - Dehogy fogok. Még álmomban se megyek el idegen pasikkal! Már csak az kéne, az apám ki is nyírna! A két férfi tenyerén zölden lángoló tűzgolyó jelent meg: - Nekünk így is jó. - A fiatalabb vállat vont. Bátorságod lenyűgöz! Ígérem, gyors halálod lesz. A ló bosszúsan prüszkölt, és azonnal arrébb ügetett mögüle. - Francba - suttogta Mia Anne, és idegesen nyelt egyet.

Amon Dollond professzor

A

MON

DOLLOND, MIA ANNE

APJA,

először

taxiba ült, és elment azonosítani a holttestet. Késő délután volt, már besötétedett, és az út menti lámpák sárga fényét nézve arra gondolt, ezen a földrajzi hosszúságon márciusban 16.28-17.01 között nyugszik a nap, dátumtól függően egyre később. Zavarta, hogy nem tudj a pontosabban. A hullaház különösebben nem nyugtalanította, ki nem osont be kamaszként ilyen helyekre, hogy kissé elmélyítse a biológiatudását? Frida halála annál inkább idegesítette. Ahogy kiszállt a taxiból, és a kórházban az olajzöldre festett folyosón ballagott, a statisztikai valószínűségen gondolkozott. Apryl is balesetben halt meg. A felesége halála után volt már több kapcsolata is, de azok csak három-négy hétig tartottak, noha kifejezetten monogám alkat volt. Minden barátnőjét szerette volna megtartani, mert se ideje, se türelme nem volt az udvariassági körökhöz, ami a kapcsolatok kezdetét jellemzi, ellenben a heti kétszeri nemi

élet optimálisan hat az ember agyműködésére. Mia Anne számára is egy stabil anyafigura lett volna a legjobb, minden nevelési könyvben ez állt. De sosem volt szerencséje; vagy az ő nehéz természete miatt mentek el a nők, vagy Mia Anne segített be egy kicsit. Egyedül Frida értett a kamaszok nyelvén, és most ez a gyönyörű svéd lány nincs többé... A hullaház ügyféltermében Helmholtz várta. Húsz éve ismerte a német tudóst, és egy hónapja látta utoljára, épp ezért észrevette, mennyire lefogyott és kimerült. Vajon az új kutatás az oka? Amont úgy kérték fel, hogy nem kapott pontos tájékoztatást, hol tart a projekt, csak annyit tudott, hogy egy forradalmian új felfedezés nyomán valamilyen idegrendszeri jelenséget vizsgálnak. - Részvétem - mondta a német szűkszavúan, amire Amon csak bólintott. Kitolták a holttestet, és a kórboncnok felhajtotta a lepedőt. Amon csak egy pillantást vetett arra, ami valaha Frida volt. A svéd lány máskor eleven, vidám arca egy élettelen húsdarabnak tűnt, amin lila foltok látszódtak. A helyiséget erős tisztítószerszag töltötte be. - Felismeri? - kérdezte az egyik rendőr a magyarok sajátos akcentusával. - Ő az - mondta Amon érzelemmentesen. Kissé

lejjebb húzta a lepedőt. Az éremnyi foltok a nyakon és a vállon is folytatódtak. - Mik ezek a testen? - A testen? - A boncnok furcsa pillantást vetett rá, majd jelentőségteljesen összenézett a rendőrrel. - Igen, a bőrfelületen. Apró ütésnyomoknak tűnnek. - Egy diót szállító kamion fékezett előtte, abba rohant bele. A kizúduló szemek betörték a hölgy autójának szélvédőjét, és őt is eltalálták. - Március van, ilyenkor nem érik a dió. - Amon, nem mindegy? - szólt közbe sietve Helmholtz. Szerintem menjünk, már teljesítettük az állampolgári kötelességünket. Amon azonban közelebb hajolt, és megkapargatta az egyik sebet. Mintha tűszúrás nyoma lett volna, olyan bevérzés látszott a folt közepén. Lejjebb húzta a lepedőt, egészen derékig. - Amon! - sziszegte Helmholtz. A felkar és a derék véraláfutásai elgondolkoztatták; mintha kötélnyomok lettek volna a lányon. A mellkasi seb szélén elroncsolódott a bőr, valami éles, de szabálytalan formájú tárgy sebezhette meg. Annak ellenére, hogy a testet lemosdatták, valami fekete kosz volt a sebben.

- Mi ez? - Pornak tűnik. Hogy kerülne por a vérerekbe? Amon összeráncolta a homlokát. - Hol vannak a helyszínelők fotói? Láthatnám őket? - Azt mondta, a barátnője volt? - kérdezte nagyon különös hangsúllyal a rendőr. - Asperger-szindróma - tette hozzá sietve Helmholtz. Visszarántotta a lepedőt, és angolról magyarra váltott. Tört makogással magyarázott valamit arról, hogy Amon világhírű agykutató, számára természetes egy halott látványa. Csak a stressz váltja ki, hogy így viselkedik, az érzelmekkel nem igazán tud mit kezdeni, az Aspergerszindróma nehéz dolog, az autisztikus tünetek enyhébb formája. Amon felnézett. Nem az zavarta, amit mondott, Helmholtz mentegetőzését már ezerszer hallotta, hanem az, hogy még nem érti a nyelvet, csak a nemzetközi szavakat tudta kivenni belőle. Pár hete a Pentagon titkos gyűlésén is ezt érezte. Az összehívott tudósok élesen vitatkoztak a meglepő eredményeken, mire hirtelen az egyik orvos bosszúsan felkiáltott, magyarul. Erre a terem negyede váratlanul nyelvet váltott, a

katonai vezetőség legnagyobb döbbenetére. Minden kutatócsapatban volt egy-két magyar, így az európai szekció főhadiszállása Budapestre került, abba a városba, ahol a legnagyobb szellemi potenciál a leggyorsabban elérhető. A rendőr újra Amon felé fordult: - A sofőr sokkos állapotban van. Úgy tűnik, megpróbál elmebetegséget színlelni, és valami zavaros történetet adott elő, hogy hallucinált. Pánikba esett, nem mert kiszállni az autóból. Mire megtette, már majdnem elvéreztek a sebesültek. De két nevet említett. A hölgy egy Mia Anne nevű személyt emlegetett. Ismeri? - Igen, a lányom. Frida pont hozzánk tartott. Valami furcsa sajgást érzett odabent. Frida utolsó szava Mia neve volt? Ennyire szerette? - A helyszínen találtunk még egy embert. - A rendőr elővett egy képet, és megmutatta. A szakállas férfi csukott szemével olyan volt, mintha aludna, az arcán valami végtelen szelídség ült. - Ismeri? Amon csak egy pillantást vetett a képre: - Nem. - Biztos benne? Nézze meg jobban, kérem! Amon kelletlenül átvette a képet, de hirtelen megakadt a szeme a nyakon. Ugyanolyan foltok látszódtak rajta, mint Frida testén. - Mik ezek a sérülések?

- Ismer valakit, akit Kószának hívnak? - Nem. Miért? - A sofőr szerint a haldokló férfi mintha ezt a szót mondta volna. Amont nem érdekelte a beszélgetés, a szemét vonzották a sebek. - Szeretném megvizsgálni a testeket. - Amon! - sziszegte a német, és megint magyarra váltott. Valamit magyarázott, aztán türelmetlenül kirángatta őt az egyre furcsábban figyelő, gyanakodó rendőr mellől. Kimentek a folyosóra, végighaladtak az olajzöld falak mentén, és újra az utca fogadta őket. Odakint hűvös szél fújt. - Máskor fogd vissza magad! - A német a zsebébe nyúlt, és egy kis csomagból fertőtlenítő kendőt húzott elő. Egyik rigolyája az állandó kéztörlés volt. Adott egyet Amonnak is. - Valami nincs rendben a sebekkel. - Amon megtörölte a kezét, és egy kukába dobta a fehér kendőt. - Minek hívtak be minket egy baleset áldozatainak azonosítása miatt? Ezt csak gyilkosságnál szokták. - Amon, fontosabb dolgod is van, mint hogy kórboncnokot játssz! Egy hatalmas projekt közepén vagyunk. Logikátlan, hogy ilyenekre vesztegesd azt a zseniális agyadat és a drága

időt. Amon bólintott, ez igaz, a kutatás tényleg jóval fontosabb ennél. Mégis, Frida halála miatt valami üresség támadt benne. Jobb lenne megérinteni a testet, megvizsgálni minden sérülést, látni a halál okát, a nyers valóságot, nem csak tudni. Úgy sokkal könnyebb lenne elfogadni a hiányt. Megint egyedül maradtak Miával, csak ketten, és ez a kettős sehogy sem működik. Az utcán a német felhajtotta a gallérját, hogy a hűvös szél ne érje a nyakát. A levegőben esőillat érződött. - Elmondtad a lányodnak, hogy Frida meghalt? - Tessék? Igen, persze. - Éreztesd a gyerekkel, hogy fontos neked. Egyedül maradt egy idegen országban, és Frida is meghalt. Kötődött hozzá. Amon elhúzta a száját: - Hogyan éreztessem? Tudod, hogy nem vagyok jó az ilyesmiben. - Hát, napi két ölelés, minden harmadik napon édesség, heti egy ruhavásárlás, és havi egy közös színház vacsorával. Az asszonyt ezt a rutint követem. Szükségünk van az agyadra, nem vonhat el családi gond, alig vártam, hogy megérkezz. Holnap reggel a részprojektek megbeszélése lesz, muszáj ott lenned. Van már bébiszittered?

- Nincs, Mia Anne nem akart. Inkább takarítót veszek föl. A helyi közvetítőcégtől kértem egy fiatal, meleg srácot, de elzárkóztak. Kell a férfi minta Miának, de heterót nem szeretnék. Hiába magyaráztam az ügynökségnek, lecsapták a telefont. Helmholtz fáradtan elmosolyodott: - Képzelem, milyen arcot vághattak! Itt mások a szokások, mint Kanadában. A kutatással foglalkozz, a hétköznapokat hagyd rám! Majd szerzek valakit. - Köszönöm. - Amon körbepillantott az utcán, este hét óra elmúlt, sokan sietős léptekkel tartottak a munka után haza. Egy fiatal pár is elsétált mellettük, a csinos, bordó sapka alól kibuggyant a lány szőke haja. Olyan színe volt, mint a svéd lány fürtjeinek. - Szerinted Frida halálának mekkora a statisztikai esélye? Apryl is balesetben halt meg. Helmholtz arcáról leolvadt az előbbi mosoly. - Amon, te sokkal intelligensebb vagy annál, semhogy a gyász hatására okokat kutass és pótcselekvést végezz - felelte kis hallgatás után. - Hagyd meg az ilyet a kispolgároknak! Menj haza, és foglalkozz a lányoddal! Reggel vár a kutatás, nem tudlak nélkülözni. A német fázósan összehúzta a kabátját, és leintett egy taxit.

Amon sóhajtott. Igen, ez a kérdés valóban fölösleges. Leintett ő is egy taxit, és előbb elvitette magát egy cukrászdába, valami furcsa, Szamos nevű céghez, és megvette a havi édességadagot. A gondolatai már a kutatás körül forogtak, és a wekerlei ház elé érve szórakozottan kijavította a sofőr által mondott összeget. Valahogy ezek a taxisok egyik országban sem boldogulnak az egyszerű szorzásokkal, mindenhol többet számláznak, javítani kéne a közoktatást. Amikor bement a házba, kibújt a cipőjéből és a kabátjából, majd hangosan köszönt, de nem jött válasz. Benézett Mia Anne szobájába. A lány farmerben és sárga pólóban hevert az ágyon, és mélyen aludt. Amon pár pillanatig hallgatta a halk szuszogást. Apryl akart gyereket, mert magányos volt, és ő csak azért egyezett bele, mert a felesége olyasmivel csábítgatta, hogy talán egy kis zsenit hoznak össze. Hatalmas csalódás volt, amikor rájött, hogy a kislány nem az. Hiába tudta, hogy normális dolog a regresszió, vagyis hogy a kiugróan zseniális egyedek utódai visszatérnek a közepeshez, mégis csalódott. Ráadásul megint egy haláleset. Megint olyan érzelmeket várnak el tőle, amikhez nem ért. Apryl halála szörnyű volt, mégis könnyedén

boldogult vele, hiszen Mia lerokkant az autóbalesetben, és ő tudott mit tenni. Azonnal otthagyta az agykutató projektet, fél év alatt beleásta magát az implant gyógyászatba, és a leghíresebb nemzetközi professzorokkal kikísérleteztek egy új eljárást. Mia Anne gerincét megműtötték, implantokat tettek bele, újra megtanult járni, csak a térde maradt kissé merev. Mindez hatalmas tudományos előrelépést jelentett, ráadásul a kollégákat lenyűgözte, hogy milyen nagyszerű apa, sőt az orvosi lapok is tele voltak vele. Csak Mia Anne-t nem hatotta meg. Ő tudta, hogy ez hazugság. Nézte az alvó kamaszt, a pisze orrot, a párnára hulló barna tincseket. Vajon mit kéne most tennie? Vegyen neki ruhákat, vigye színházba, moziba? Mit jelent szeretni? Hogyan kell? Erre a kérdésre tizenhat éve nem találta a választ. A szoba hőmérséklete nem volt optimális a takaró nélküli alváshoz, és az egész éjjel tartó zenehallgatás sem tesz jót. Így Amon odament a lányhoz, és megrázta a vállát. - Francba - suttogta Mia Anne, ahogy kinyitotta a szemét, majd döbbenten meredt rá. - Apa? Te vagy az? - Ne beszélj csúnyán! Ez a műveletlen

néposztályok jellemzője. - Apa! - Mia Anne váratlanul átölelte. - De jó, hogy itt vagy! Amon ösztönösen hátrahőkölt, nem szerette a fizikai kontaktust, különösen nem a hirtelen érintéseket. Máskor Mia Anne azonnal megérezte ezt, és eleresztette, de most csak ölelte, a mellkasához szorította az arcát. Amon ügyetlenül átkarolta. Nem csak tudta, de egy pillanatra érezte is, hogy baj van. Frida halála ennyire megviselhette a lányt?

Mia Anne

M

ÁSNAP CSÜTÖRTÖK VOLT,

és az első

óra matek. A tanár csak intett üdvözlésképp, de ő sem faggatta különösebben. Egy udvarias mondattal tudomásul vette, hogy mától még egy külföldi tanítványa van, aztán megkezdte az órát. Mia Anne örült, hogy a táblán lévő számsor elvonja a figyelmét. A teremben huszonhatan tanultak egyszerre, ami rengeteg, ráadásul kétfős padok voltak, és nem egyszemélyesek, ahogy eddig megszokta. Mellette Tom ült, akinek az anyja francia volt, és a Hiltonban dolgozott mesterszakácsként, számtalan férfi között egyedüli nőként. Az osztályba még négy külföldi járt, sajnos mind fiú. Minden óra angol nyelven folyt, azért ide iratkozott be. Apa még sose tűnt ennyire embertelennek, mint ma reggel. Ahelyett, hogy Frida haláláról vagy a temetésről beszélt volna, bonbont hozott, és arról mesélt, milyen jó angol nyelvű musical megy a városban, és kérte, nézzen időpontot, foglaljon rá jegyet. Föl se merült benne, hogy ma ne menjen dolgozni, vagy őt ne küldje suliba.

A konyhában ettek, és Mia Anne a müzlit bámulta, hogy ne lássa a falat, ahonnan apa az éjjel levette a közös képet, amin Frida is szerepelt. Részéről ennyi, meghalt egy ember, és ő nyugodtan issza a reggeli kávéját. Vajon, ha a saját lánya lenne halott, akkor is így kávézna? Mia Anne szemét elfutotta a könny. Lopva letörölte a meleg cseppeket, és úgy tett, mintha érdekelné a matektanár furcsa, németes kiejtésű angolsága, meg a geometria. A szünetben az osztálytársai elővették a tízóraijukat, kibontották a szendvicseket, látszott, sokan otthonról hozták. Elfacsarodott a szíve, ahogy meglátta. Megkérdezte, hol a büfé, és végigment a folyosón, amerre mutatták. Az összecsukható bot ott volt a táskájában, de nem vette elő, inkább lassan ballagott, így nem volt annyira feltűnő, hogy biceg. Délelőttönként nem fájt annyira a lába, de délutánra már nagyon elfáradt. Vancouverben is előfordult, hogy iskola után taxit kellett hívnia. A könnyű kis bordó elektromos motort két hete, a tizenhatodik születésnapjára kapta apától, és mellé nagy meglepetés volt, hogy Frida egy lila bukósisakot is hozott, amit a Nightwish tagjai dedikáltak. Ma reggel is motorral érkezett. Összeszorult a torka Fridára gondolva. Hirtelen egy kezet érzett a vállán.

Összerezzent, az idióta álom jutott az eszébe. De csak Réka volt az, nem egy hulla. A szőkésbarna, csinos lány mosolygott, három barátnője állt mellette. Mindannyian fekete miniszoknyát viseltek, hozzá színes, mintás harisnyát, úgy tűnt ez most a divat az osztályban. - Figyu, Kanadában tényleg olyan hideg van? Épp erről vitatkozunk. Szóval a lesből lecsapó lánybanda mégiscsak nemzetközi jelenség… Mia Anne szinte megnyugodott, végre valami ismerős dolog. Tegnap még örült volna neki, és barátkozni kezd, de ma már semmi kedve nem volt hozzá. Ennek ellenére magára erőltetett egy mosolyt, és megadta a szokott válaszokat. Igen, van, ahol hideg van. Igen, már nyolc államban élt, és angolul, németül, franciául beszél. Igen, fáj a lába, de semmi komoly. Igen, nagyon szép ez az ország, kedvesek az emberek. Mindig hasonló kérdések, felszínes kíváncsiskodás, nevetgélés. Mire megszereti az itteni lányokat, apa úgyis továbbáll valami világra szóló, fontos kutatás ürügyén. És hiába mondja, hogy ott a net, a kapcsolatok elhalnak, a beszélgetések ritkulnak, már annyiszor átélte ezt. Annyiszor volt kínos csend a vonal végén, annyiszor ígérték a lányok, hogy majd hívják, de aztán egyre közönyösebben elfelejtették… Az

egyetlen, aki egész életében vele maradt, Miu, a gyerekkori vörös plüsscica. De még ő se igazi macska, apa sose engedte, hogy cicája legyen. Ahogy sorban álltak a büfé előtt, Réka tovább folytatta a faggatózást: - Láttam a fogason a bukósisakodat. Tényleg a Nightwish együttes tagjainak az aláírása van rajta? - Igen, de sajnos Tarjáé hiányzik, már rég nem az együttes tagja. Pedig imádtam. - Én is, de most már szólóban nyomja. Kicsit irigykedtek, hogy milyen menő sisakja van, és utána a motorról is kérdezgették. Ezt általában a fiúk szokták, Mia Anne csodálkozott, de szórakozottan felsorolta, hogy 25 kg, összecsukható, alig 45 km/órával megy, és egy órát kell tölteni az akkut. Már kívülről fújta a halálosan unalmas számadatokat. - Menő - bólogatott Réka, de volt valami furcsa a pillantásában, ahogy összenézett a lányokkal. Nem itt laksz a közelben? Négy utcával arrébb? - De igen, csak motorral jönni kényelmesebb. Réka erre mondott valamit magyarul a többieknek, mire azok felnevettek. Mia Anne összeszorította a száját. Nem tudta, mit csinált rosszul. Talán az a baj, hogy motorral jár? Négy rohadt hosszú utca… az ő lábával egy örökkévalóság.

Szerencsére az előtte álló végzett, és odaért a büfé üvegablakához. Megdöbbenve látta, hogy a chipsek, csokik mellett mogyoró is akad. Kanadában tilos ilyet árulni az allergiások miatt, még bírságot is kaphat az üzlet. Hogy kerül ez ide?! Egy iskolai büfébe? - Ezek hülyék - morogta. Kínos csend lett mögötte, Rékáék bizonyára meghallották. A nagydarab, fehérköpenyes büfés néni viszont kedvesen mosolygott, és tört angolsággal kérdezte, hogy mit kér. Mia Anne rámutatott egy szendvicsre, majd fizetett. Ahogy elhaladt a sor mellett, páran odaszóltak neki. Nem értette a szavakat, de a hangsúlyban rejlő gúnyt igen. - Nem kéne ilyen felvágósnak lenned - szűrte a foga között franciául a padtársa, a vézna, lányos mozgású Tom. A sor végén állt. - Én? - kérdezte Mia Anne a fiú anyanyelvén. Tom habozva kilépett a sor végéről, és vele tartott. A szeme kivire emlékeztetett, a zöldbe apró barna pöttyök vegyültek. - Figyelj, itt máshogy élnek az emberek, és máshogy gondolkoznak. Van, aki még nem járt más kontinensen, sőt páran még a szomszédos országokban sem. Az, hogy az afrikai

nyaralásodról mesélsz, dicsekvésnek hangzik, ez a motor meg főleg. - Fáj a lábam, mit csináljak? - sóhajtott halkan Mia Anne. Mondja el, hogy ez nem sima ficam, és nem lesz jobb? Minek? Hogy sajnálkozzanak? És ha akad egy helyes fiú, az is csak szánakozzon rajta? - Csak szóltam. - Tom vállat vont, ez a mozdulat is túl nőiesre sikeredett. - Tavaly nekem is furcsa volt minden, főleg az, hogy mennyire másként gondolkoznak. Nálatok is a fürdőszobában van a mosógép? - Igen, tök bizarr. Apám szerint mi vagyunk logikátlanok, hogy a piszkos ruhával a konyhában foglalkozunk, és nem ott, ahol levetjük. - Hát, nem tudom, én marha nehezen szoktam meg. Anya meg pláne. - Nekem a kilincsek szokatlanok, Vancouverben gömb alakúak voltak, nem ilyen lenyomható hosszúkásak. - Párizsban vegyesen vannak. - Lassan visszaértek a tanterembe. Tom lelkesen ecsetelni kezdte a helyi ételeket, köztük a mákos bejglit, ami egy tésztatekercs. - De mákkal? - kérdezte hitetlenkedve Mia Anne. - Itt nem tiltják a drogokat?

- Azt igen, de mákot nem csak patikában lehet kapni, mint Párizsban, hanem a piacon is. A nagyim teljesen kiborult, amikor itt volt látogatóban. A büfében is van mákos patkó, meg diós is, kóstold meg, állati finom. - Diósat már ettem tegnap, tényleg finom. A becsöngetésig beszélgettek, és Mia a kémiaórát már sokkal jobb kedvvel ülte végig. Az se érdekelte, hogy Réka milyen bosszús pillantásokat vet felé. Tóm kissé szórakozott srácnak tűnt, de nagyon jó szándékú volt. Mia Anne először azt hitte, meleg, mert annyira lányosan mozgott, és testre simuló fekete farmert, narancssárga pólót és piros, kapucnis kardigánt viselt. De a következő szünetben látta, hogy Tom zavarában leveri a tollát, amikor Réka hozzá szólt, valószínűleg tetszik neki a lány. A következő óra testnevelés volt, és hiába az orvosi felmentés, Kovács tanárnő elvárta, hogy átöltözzön, és a terem sarkában könnyebb mozgást, nyújtásokat, hasizomgyakorlatokat végezzen. Ha befejezte, akkor is ott kellett ülnie a bordásfal mellett a kispadon. Rossz volt nézni, ahogy a többiek futnak, majd előveszik a medicinlabdákat, és azt dobálják egymásnak. A balesettel elvesztette a mozgáskészségét. Akinek ép a lába, az nem is

sejti, milyen ócska dolog csigamódon, lassan élni. Az éjszaka jutott az eszébe, és az őrült álom. Mennyire jó volt az erdőben rohanni! A lovag arca is felvillant emlékei között, és Mia Anne akaratlanul vigyorogni kezdett. Jó lenne újra vele álmodni. Micsoda pasi! Az az arcél… az az áll… Bele lehet zúgni valakinek az állába? - Látom, jól szórakozol - jegyezte meg Kovács tanárnő, az izmos, harmincas, kefehajú nő. Kissé törte az angol nyelvet, akárcsak a büfés. Mia Anne ekkor vette észre, hogy az egyik lány eleshetett, mert a fenekén ült. - Bocsánat, nem rajta nevettem - kezdett volna mentegetőzni, de a nő intett, hogy álljon be a tornázok közé, azt mondta, most a kezére lesz szükség, nem a lábára. Mia Anne sóhajtott, de aztán odament a csapathoz. A tanár Rékával állította párba, majd a kezébe nyomott egy medicinlabdát. Még az életben nem fogott ilyet. Nehéz volt. A tanár parancsot adott, mire a többiek eldobták a labdát. Réka megigazította szőkésbarna copfját, és csúfondárosan mondott valamit, mire pár lány felvihogott. Miában düh lobbant, és beleadva minden erejét, ő is eldobta a labdát.

Kár volt. Réka nem bírta elkapni, és a labda az arcának csapódott, min azonnal jajgatni és dühöngeni kezdett... angolul. Mia Anne dühös lett. Ha az embernek tényleg fáj valami, az anyanyelvén ordít, nem? Márpedig Réka angolul sírt és drámázott, külön neki szánva a gonosz szavakat. - Sajnálom, nem akartam - mentegetőzött Mia Anne. Esetlenül állt, nem tudta, mit csináljon. A tanár megnézte Réka arcát, aztán azt mondta, túl fogja élni, menjen ki megmosni. A szőkésbarna lány elhárította a barátnői kíséretét, és Tom vállába kapaszkodott, mintha legalábbis combtörése lenne, és kicipeltette magát a vöröslő fülű fiúval. - Maradj a padon - mondta fejcsóválva a tanár. Mia Anne visszament a bordásfal mellé, és leült. Összeszorította a száját. Ez egy átkozottul pocsék nap. Már most elege volt belőle. Hátradőlt, behunyta a szemét, halálosan fáradtnak érezte magát. Nem sokat aludt, miután apa felkeltette, egész éjjel Frida halálán gondolkozott. Mélyet sóhajtott, legszívesebben már az ágyában lett volna. De helyes volt az a lovag! És letért az útról... Szívesen lenne ott farkas, ahol ilyen Piroska akad.

Kósza lovag

K

ÓSZA

LOVAG

KÁBÁN

NÉZETT

KÖRÜL.

Utolsó emléke egy sáros út volt, nem egy szoba, ahol a gyertyafény hangulatos mintákat rajzol a falakra. Aztán ráébredt, hogy az öreg gyógyító, Drúg lovag hálóhelyén fekszik. Az ajtón vajszínű függöny lógott, a fal mellett kis nádkosarakban gyógyfüvek álltak, és a barna tölgyfa szekrényen néhány tégely sorakozott. Mentaillat áradt egy tálból, a zöld, felaprított gyógynövény az asztalon hevert, mellette még ott volt a kés, a befont szakállú Drúg mester pár pillanattal korábban léphetett ki a helyiségből. Végre a Rendházban van! A repkénnyel befutott téglaépületben, amit annyira szeret, és aminek színes rózsaablakain nappal annyira szépen törik meg a fény. Kósza boldogan elmosolyodott. Felült, és belebújt az ágy végébe odakészített fehér lenvászon nadrágba. Meglepve látta, hogy a testén már nyoma sincs a sebnek. Az őrvarázslók bizonyára meggyógyították.

Jó itthon lenni, jó élni, jó Aranyföld fiának lenni! Beszívta a hatalmas park éjszakai szagát, a nyitott ablakon át beáradó füvek és virágok ezernyi illatát. Egy pillanatra behunyta a szemét, ahogy magára húzta az inget. Amikor kinyitotta, egy lány állt előtte. - Hű! - mondta a lány. Barna haja a vállát érte, pisze orra körül szeplők ültek, barna szeme kíváncsian meredt rá. - Ki vagy? És mit keresel itt? - Kósza úgy pattant föl az ágyról, mint akinek ereibe dólény szúrt. Elvörösödött, próbált máshová nézni, hogy ne lássa a lány vékony, izmos lábát. A furcsa, ormótlan topán felett meztelen volt a lábszára és a térde. Kósza még soha nem látta egyetlen nő combját sem, ez annyira szemérmetlen volt, és annyira izgató. A lány egy fekete rövidnadrágot viselt, és a testét felül is csak egy vékony fehér ruhadarab fedte, ami sejtetni engedte a kerekded mellét rejtő fehér kis virágos kosárkákat... Kósza megszédült. Talán a hirtelen felállás tehette, vagy inkább a lány lenge öltözete, hogy a vér a fejéből így kifutott. Megfordult vele a szoba. Az idegen kapta el. Egyik tenyere Kósza

mellkasára simult, a másik a derekára, akaratlanul feltűrve a durva lenvászon inget. A kicsi, erős kéz megmarkolta a testét, a lány szinte hozzábújt, hogy alacsonyabb termete miatt a vállával is tartsa. Kószának elakadt a szava ahogy megérezte forró leheletét a nyakán. Megköszörülte a torka és eltolta magától a lányt. Azaz csak tolta volna, mert a lány még mindig átölelve tartotta Az egyik kis kéz még mindig az inge alatt járt, olyan helyen, ahol semmi keresnivalója nem volt. Kósza lefejtette magáról az ölelő karokat. - Hogy kerülsz ide, idegen? - nyögte a fiatal lovag. - Idegen? - A lány nevetett, szép fehér fogai kivillantak. – Nem emlékszel rám? Kósza szeme elkerekedett a kacérság láttán. Nyitott szájjal nevetni? Vonzotta a tekintetét a sok gyönyörű fogacska és a nyirkos, puha, rózsaszínű ajak. Elszakította a tekintetét a szájról, és feljebb nézett. A pisze orr körül ülő szeplők ismerősnek tűntek, aztán belenezett a nagy, barna szemekbe, és úgy érezte, elveszett. Látta már ezt a vidám, kedves tekintetet... ezt a csodálatos barna... Igen, látta, amikor az a nyomorult varázslólány lecsalta az útról! - Hé, te vagy az! A lány a búzaföld mellől!

- De jó! Már emlékszel? - Hogy kerülsz ide?! A lány vállat vont: - Biztos elaludtam a tornateremben. Miután elájultál, megjöttek valami őrvarázslók. Kicsit meg akartak ölni, még jó, hogy apa felkeltett. De úgy látom, téged elhoztak ide. Jól vagy? Kósza hátrébb lépett. Képtelen volt gondolkozni, megzavarodott a pergő szavaktól. Csakhogy, ahogy távolabb ment, újra meglátta a fedetlen combokat. - Kérlek, takard el a térded! Ez módfelett illetlen! - Micsoda? Kósza arrébb húzódott, és kétségbeesetten körbenézett. Ha rajtakapják őket, hatalmas baj lesz. A lányt megölik, őt pedig megostorozzák a főtéren. Amikor lovaggá avatták, a lelkét a mágusok a Lovagrendhez kötötték. Tilos a szerelem, mert ha feloldja egy nő iránti szenvedély ezt a köteléket, akkor harcok után lassabban gyógyul, és halála után sem tud visszaszületni erre a földre. Győztes csaták után persze jutalomként elmehetnek Ah mágushoz és a fátyoltáncosokhoz, de a szemüket állítólag ott is bekötik, így nem tudják, melyik lánnyal hálnak. Legalábbis így hallotta, ő maga még sosem járt ott.

Fölkapta a pokrócot az ágyról, és gyors mozdulattal körbetekerte vele az idegent. - Ja, a tornacuccom zavar? - A lány kibontotta magán a pokrócot, és benézett alá. Aztán pár pillanat múlva levette a takarót. Egy fehér selyemkaftánt viselt, pontosan olyat, mint az őrvarázslók, a jobb vállán a kék virágokat ölelő tőr hímzése azt hirdette, hogy ő Aranyföld nagytiszteletű mágikus őre. - Ezt hogy csináltad? - Kósza döbbenten meredt rá. Egy varázsló sem tudott ruhát teremteni, ez lehetetlen. Aztán a mintára siklott a tekintete. - Elvesztetted az eszed?! A hímzés miatt megölnek. Nem vagy őrvarázsló. - Bocs - mondta a lány tiszteletlenül, és a hímzés rozsdaszínűvé vált, és most egy mancsát nyalogató vörös kismacska ült a jobb vállán. Kósza arra gondolt, bizonyára beütötte a fejét, és még nem múlt el a hatás. Képtelenség, hogy a Rendházban egy ilyen hatalmas mágus fedetlen combokkal sétálgasson. Vagy akár felöltözve. De a ruhája csak az egyik gond. Hogy jutott be a lány? - Ha bejön valaki, vége az életednek! - Itt állandóan meg akarnak ölni legyintett a lány. - Hogy hívnak? - Kósza. De ez nem a legmegfelelőbb

pillanat arra, hogy... - Engem Mia Anne-nek. Odakintről léptek hallatszottak, és beszélgetés hangja szűrődött be. Drúg lovag valószínűleg összetalálkozott a folyosón a nagyhangú, medvetermetű Elán lovaggal, aki arról faggatta, begyógyultake a beteg sebei. Kósza dühös lett. Körbepillantott a szobában, de sehol nem lehetett elrejtőzni. Rajta fogják kapni őket! Miért ilyen szerencsétlen? Miért nem kaphat a szent mágiától egy rendes, bajba jutott szüzet ehelyett a pimasz varázslólány helyett? - Miah’En, örültem a találkozásnak - suttogta gyorsan, majd további magyarázat nélkül derékon ragadta az idegent, és kidobta az ablakon a sötét kertbe egy virágzó hibiszkuszbokorra. Mint egy macska, úgy nyikkant a lány. Kósza gyorsan megfordult, ahogy meghallotta a függöny neszét. - Felébredtél? - kurjantott Elán olyan hangosan, hogy bizonyára az egész épületben hallani lehetett hordómély hangját. Máris mellette termett, és átölelte. Kósza azt hitte, megfullad. Ő maga sem volt híján testi erőnek, de Elán már hetedik

reinkarnációs lovag volt, a kétkezes kardot akár fél napig is forgatta, bikanyaka és combnyi vastag karja mellett eltörpült mindenki. A lovag most is szegecsekkel kivert bőrpáncélt viselt, a vállán lévő tüskék Kósza állához nyomódtak. Kósza némán fohászkodott a szent mágiához, hogy a lánynak legyen annyi esze, hogy csöndben maradjon. Elán nem nézné, hogy nő, csak azt, hogy behatoló, és vagdalt húst csinálna belőle. - Ereszd már el, te ló, megfojtod! - mondta bosszankodva Drúg mester. A befont szakállú, idős lovag egyszerű darócruhát hordott. Még a bőréből is gyógyfüvek illata áradt. Elán végre elengedte, eltolta magától, úgy mustrálta végig, boldog örömmel. - Azt hittük, mind meghaltatok! Hála a mágiának, hogy megtaláltak az őrvarázslók! Azt mondják, egy gyönyörű csillagfattyú mentett meg, és rögtön el is tűnt, de szerintem csak benyakalták a szilvapálinkát. Kósza a szép lábakra gondolt, és elvörösödött. Csillagfattyú? Már értette, miért viselkedik így a lány, más népeknél bizonyára más szokások vannak. Jó lehet az ottani férfiaknak, hogy ilyen szép lábakat bámulhatnak naphosszat... - Örülök, hogy élsz, Kósza! Gyere, a többiek már nagyon várnak. Egész nap itt tébláboltak,

mindenki látni akart. - Még pihennie kell, és amúgy is megterhelné a vacsora - vetette közbe megrovó hangon az ősz hajú Drúg lovag. A tanító szerelmese volt a gyógyfüveknek, a kertben pihente ki a fiatal lovagok és tanoncok oktatását. Kósza tudta, pár ősz hajszálát neki köszönheti. - Ugyan, mester - legyintett Elán - a cipó nem étel. A jól átsült birkacomb, na, az már ennivaló! De egy falat kenyér? Az pont ilyen harmatgyenge csecsszopóknak való. Kósza hátrapislantott az ablak felé, de kintről nem hallott neszt, a tücskök is újra ciripeltek. A szemtelen varázslólány valószínűleg meglapult az éjszakában. Vajon hogy jutott be? Kósza elmosolyodott. Hajdan ő is kijátszotta a hatalmas park falain álló őröket. Remélte, a lány ép bőrrel megússza. - Örömmel ennék valamit. - Kósza sürgősen kifelé indult, de megtorpant, és nyugtalanul visszanézett az öreg gyógyítóra. Jobb lenne nem a cserfes varázslólány közelében hagyni. Drúg még mindig nagyszerű harcos volt, fél évszázad tapasztalatával megérzi, ha más is van a közelben. - Mester, tarts velem, kérlek, te is! Drúg szeretettel rámosolygott, és velük ment, Kósza nagy megkönnyebbülésére. Kicsit szégyellte magát, hogy becsapja a

mestert. Kimentek, végigballagtak a folyosón miközben a fáklyák fénye játékos árnyakat rajzolt a barna téglafalra. Betértek az ebédlőbe A hosszú faasztalok mellől azonnal felpattantak a lovagok, otthagyták a vacsorát, és mind a hatvanan köréjük gyűltek. - Csak óvatosan - szólt rájuk Elán, amikor a férfiak körbefogták. Hatalmas tenyerével akkorát csapott Kósza vállára, hogy majdnem összeesett tőle. - Még elég gyenge, vigyázzatok rá! A messzi földről származó Vándor lovag csak melegen megszorította Kósza kezét, és a nyelvet törve annyit mondott: - Jössz haza. Boldog. - Hé, jó uraim, hagyjátok leülni! - Beri kurjantott át a lovagok feje fölött. A szeplős fiú kezében egy tál sajttal és cipóval sietett be a terem másik ajtaján. A szolgák egyszerű, barna ruháját viselte, de a nyakán pimasz piros kendő villant. - Bizonyára megéheztél, jó lovag. A legfinomabb sajtot küldték neked a konyháról, tíz éve érlelt kecskesajt... - Ó, bezzeg én egyik harc után se kapok ilyen finomságokat! - méltatlankodott Elán, de bosszúság nélkül, vidáman.

- Bátyám, te legföljebb szüzeket mentesz, de világot sose! A lovagok nevettek. Kósza nagyon örült, amikor végre levegőhöz jutott, és leülhetett az asztalhoz. Tényleg alig állt a lábán. -A lovadat már elláttam, és addig rimánkodtam a varázslótanoncoknak, míg a sebeit is meggyógyították - súgta a fülébe Beri, ahogy letette elé a sajtot. A szolgafiú imádta Bót, és valószínűleg némi elcsent lekvárral vette rá a fiatal mágusokat, hogy ilyen alantas munkát, mint egy állat gyógyítása, elvégezzenek. - Köszönöm - súgta hálásan Kósza. Nem bírta volna, ha Bót sebesülten kell látnia. Beri megértően rámosolygott. A fiú tízévesen nem ment át a felvételi vizsgán, így nem lehetett lovag, de a bátyja miatt a Lovagrend hatalmas kúriáján maradhatott szolgaként. - Megjöttek az üzenetek a környező népektől. Azt írták, a csata ideje alatt hirtelen eltűntek náluk is a csillagfattyúk. Minden népnél magyarázta örömmel Elán lovag. - Valóban a kapumágust öltétek meg! Ezer kérdés záporozott Kószára, tudni akarták a harc pontos történetét. Ő pedig elmesélte. Amikor Hit lovag és a többiek halálához ért,

elcsendesültek a férfiak, az előbbi jókedv elszállt. Az asztalon lévő méhviasz gyertyák illata bizonyára sokak torkát kaparta, mert többen krákogtak. Nehéz a halálról beszélni, még nehezebb a társak haláláról. Hiába tudta, hogy ez a világ rendje, a lovagok ritkán érik meg az idős kort, az ajkán mégis tétován buktak ki a szavak, a gyász a torkát szorította. Aztán tekintete találkozott a húszéves Táncos lovagéval. Barátok voltak, a kiképzéseken együtt szenvedtek, az első csatákba együtt mentek. Jó volt megkapaszkodni a fekete szempárban, pillantásának ereje és a mögötte húzódó csendes szeretet most is hatott rá, és nem csuklott el szégyenszemre a hangja mesélés közben. Beszélt a lovagok haláláról, végül az utolsó, őrült tettről. Döbbenet moraja hullámzott végig a termen, ahogy elmondta, hogy Hit lovag, ez a mágiát végtelenül tisztelő, szelíd parancsnok letépte a nyakából a megszentelt medált, és lenyomta egy dólény torkán. - Két ellentétes mágia keveredett, és ez hatalmas robbanást okozhatott - hallatszott egy hűvös hang az ajtóból. Bah mester, az örökké goromba harci mágus állt ott. - Te hogyan

menekültél meg? Nem lehettél túl közel a harchoz, ha nem ért a pusztító tűz. Kószában düh lobbant a burkolt vádra. Soha nem kedvelte a mágust, a férfiban volt valami zavaró. - Becsületesen küzdöttem - felelte olyan fegyelmezetten és udvariasan, ahogy csak tudta. - Pusztán kérdeztem, ifjú lovag - felelte ridegen a mágus. Kék szeme hidegen villant. Elán közben felállt az asztaltól, és Kósza mögé sétált. Az öreg Drúg lovag viszont a befont fehér szakállt birizgálta, és habozva megszólalt: - Ismerlek, nem hátrálnál meg, fiú, de ez engem is foglalkoztat egy ideje, főleg, hogy a hátadon is voltak sebek. Kósza úgy pattant fel a tölgyfapadról, mint akit dólény szúr. Az öreg tanító sem hisz benne? - Ha kételkedni merészeltek a... - Nyugodj meg, kölyök! - Elán rácsapott a vállára, és lenyomta a padra. - Hatszor volt seb a hátamon, a nyomorult törpék és dólények ritkán támadnak szemből. Rajtad ütöttek, mi? - Nem - mondta Kósza kelletlenül. Sose gondolta volna, hogy ez a beszélgetés megtörténik. Jobb lett volna meghalni. Nem volt miért szégyenkezni, és mégis… érezte, ahogy az

arca kigyúl. - Hit parancsnok ráütött a kardlappal Bo farára. Bo megvadult, és vágtatni kezdett, bevitt egy közeli sziklatömb mögé. Iszonyatos robbanás volt, a dólények testrészei ezerfelé repültek, az egyik falény csonkja a lábamba állt, az mérgezte meg a véremet. A lovagok egymásra néztek. Mind a hatvanan hallgattak. Kósza összeszorította a száját, vajon nem hisznek neki? Ha csak egy kétkedő szót mernek szólni, mindet kihívja párbajra. Még Elánt is. - Örülök, hogy élsz - bólintott végül Drúg mester, a legidősebb. - Áldott legyen a mágia, hogy hazavezérelt. - Azért bennem még felmerül pár kérdés mondta hidegen Bah mágus. Hasonlóak voltak a vonásai, mint a gyönyörű, karcsú lánynak, Ah mágusnak, az ikertestvérének, de Bah komor arcán folyamatosan rosszindulat ült. Száznegyvenhét éves vagyok, de még nem láttam olyat, hogy akibe egy dólény csonkja belefúródott, túlélte volna. Nincs olyan gyógyító varázs, ami meg tudja tisztítani a mágikus fertőzést. Kósza indulatosan felugrott: - Azt mered mon… - csak eddig jutott, mert Elán akkorát csapott a vállára, hogy megint visszaroskadt a padra. A nagydarab lovag most

már el sem eresztette a vállát, hanem rátámaszkodott, és úgy mondta: - Azt se tudtuk, nagyhatalmú Bah, hogy egy lovag megölhet egy mágust. Márpedig Hit lovag megtette, és megmentette vele a világot. - Vagy valami mást tett - felelte komor hangon Bah mester. Fekete kaftánjában hatalmas, vézna varjúnak tűnt, ahogy beljebb sétált a terembe. A környező népeknél valóban nincsenek már csillagfattyúk, ellenben a mi határainkon rengetegen jelentek meg. Mintha valami idevonzaná őket. Az előbb kaptam az üzenetet az őrmágusoktól. Közel hétezer csillagfattyú jelent meg a határ mentén. Hétezer! De talán a fenyvesben még többen is vannak. Tudsz rá valami magyarázatot, Kósza lovag?! - Mennyi?! A lovagok hatalmas zajjal talpra ugrottak, Kósza is felpattant, nem törődött vele, hogy feldönti a tálat, és a sajt az asztalra borul. - Fegyverbe! - bődült Elán nagy hangon. - Beri, rohanj Hont kapitányhoz, Táncos, te… Ebben a pillanatban zöld fénnyel felragyogott Bah mágus fekete kaftánja alatt a szent medál. Kapcsolatba lépett vele egy másik varázsló. - Csendet! - parancsolta Bah, mire mind elhallgattak. Előkapta a nyakláncot, és egy

varázsigét mormolt. A tenyerén fekvő medál felett megjelent egy lebegő arckép, az egyik őrmágusé. - Nagyhatalmú Bah mester, új hírem van, a csillagfattyúk eltűntek! Egyik pillanatról a másikra! - Ez hogyan lehetséges? - Nem tudjuk. Teljesen letaposták a fenyves aljnövényzetét és a nyárfaligetet, csak a törött gallyak maradtak, vagyis valóban itt voltak, nem illúzióvarázst láttunk. - Mi van a dólényekkel? - Igazad volt, Bah mester, tényleg az idegenekre vadásznak. Azt tettük, amit javasoltál, a lovagok készen álltak, és megütköztek a dólényekkel. Ennyit még sose láttunk egyszerre! Ami döbbenetes, hogy a csillagfattyúk egyik fele zavartan figyelte a dólényeket, nem menekültek, mintha nem is tudnák, milyen lényeket látnak. A másik fele meg fegyvert és páncélt varázsolt magára, és karddal támadt nekik. - Tessék?! Miért harcol karddal egy varázsló? - Mi sem értjük. Kószának eszébe jutott a lány. Mert nem tudják magukról, hogy varázslók, gondolta, de aztán megrázta a fejét. Ez is teljes képtelenségnek tűnt.

- Nem tudjuk, hogyan végződött volna a csata, mert amint eltűntek a csillagfattyúk, a dólények is visszavonultak. Elrejtőztek az erdőben. - Beszélek Lilloha nagyasszonnyal, és összehívjuk a mágustanácsot. A lovagoknak kell erősítés? - Nem, egyelőre nem kérnek. - A mágia áldjon! - És vezesse haza a lelkünket. A kapcsolat megszakadt, és Bah mester felnézett. Kósza látta, hogy a tekintete újra ránehezedik, a mágus elgondolkozva méregette. - Valami a határhoz vonzza a csillagfattyúkat. Nincs semmi mondanivalód, Kósza lovag? Kósza érezte, ahogy Elán szorítása erősödik a vállán. Nem felelhetett, mert a hatalmas termetű lovag megelőzte, és túlzott nyájassággal mondta: - Bármi legyen is az ok, bízvást reménykedhetünk benne, hogy a magadfajta bölcs mágusaink majd kiderítik, nagyhatalmú Bah mester. Lovagtestvéreim addig megvédik a határon túli falvakat De most ünnepeljük meg társunk hazatértét! Csatlakozol asztalunkhoz? Hatalmas megtiszteltetés lenne! A mágus elhúzta a száját, és kelletlen, üres frázisokkal kimentette magát, hogy

sok a dolga, majd kifordult az ajtón. Távozásával mindenki megkönnyebbült. Visszatelepedtek az asztalhoz. Elán újra megszólalt, immáron nyers őszinteséggel. - Ó. Hit lovag, irigyellek! Egy-két mágust én is szívesen felrobbantanék. A dólények jönnek-mennek, de bizonyos varázslók a nyakunkon maradnak… A lovagok felnevettek, mert Bah mester közutálatnak örvendett, csak az öreg Drúg lovag csóválta a fejét. Aztán Táncos hangja csendült, a kecses mozgású, fekete hajú fiatal lovag most is, mint mindig, csendesebb vizekre terelte a beszélgetést: - És milyen lány mentett meg? Mesélj, hallani akarom a részleteket! Kósza akaratlanul a gyönyörű térdekre gondolt, és zavarában bekapott egy falat sajtot. - Nem tudom, kicsoda és miért tette. Azt hiszem, emlékeztettem egy ismerősére, valami Piroskára. - Az meg ki? Egyik környékbeli harcos klánban sincs ilyen nevű kardforgató. - Talán törpe harcos. Elán öblösen felnevetett:

- Te, Kósza, a szent mágia szerethet, hogy gyönyörű nőkkel gyógyíttat meg! Velem bezzeg sose történik ilyesmi! Kósza elmosolyodott, mellkasán megszűnt a nyomás. Jó volt itthon lenni, hallgatni a vaskos tréfákat, a kupák csattanását az asztal lapján, a fegyverek apró zörrenéseit. Tört egy darabot a kecskesajtból, és jóízűen bekapta. Odakint nem harsant lárma, sem riadó hangja. Erről eszébe jutott a lány. Talán ahogy jött, olyan gyorsan semmivé is vált. Ingerülten arra gondolt, reméli, soha többé nem látja.

Amon Dollond professzor

A

MON ELSŐ GONDOLATA AZ VOLT,

hogy a

magyarok nem normálisak. A szigorúan titkos kutatólabor bejárata a körúton álló pékség volt, a forgalmas utcára ínycsiklandozó, cukros illatfelhő áradt, ahogy belökték az ajtót. Helmholtz vett egy májas-túrós táskát, mi pontosan olyan gusztustalanul festett, mint a neve, majd a férfi kedvesen intett a csinos, szőke, színes műkörmös kiszolgálólányoknak. Hátrament a belső udvarra, ahol pár kerti szék állt a zöld repkénnyel körbefuttatott falak között. Ablak nem nyílt az udvarra. - Ez csak az egyik lejárat - mosolygott a német. - Mindig májas-túróst kérj, ilyet épeszű ember nem eszik. Amúgy a lányok is ügynökök, és csak így engednek hátra, ez a kód. A hűvös márciusi reggelen egy ügynök sem akart kint kávézni és reggelizni, így egyedül voltak. Helmholtz egy kopott, barna ajtóhoz lépett, és bement, Amon körbepillantott az üres udvaron, és követte a férfit. Lefelé mentek a

lépcsőn, a bérház pincéjébe, a falakról pergett a megfakult fehér vakolat, egy fekete macska unottan nyalogatta a piszkos lábát. Helmholtz megállt az állat előtt, és megvárta, amíg befejezi a tisztálkodást. - Sose menj tovább, csak ha beenged, különben kábító lövést kapsz a fenekedbe. A macska alaposan megbámulta okét, majd intett a fejével. Amon meghökkenve nézte, akkor jött rá, hogy egy kisméretű biorobotot lát. A fekete macska itt tényleg balszerencsét hozhat. Fene a helyiek humorába! A következő bejárat szintén kopott faajtónak tűnt, mögötte lépcső vezetett még mélyebbre. Az alján az ajtó magától kinyílt, majd mögötte szétcsúszott egy vastag fémajtó, amivel szemben felfegyverzett őr állt. Udvariasan köszönt három nyelven, majd a szemük elé tartotta a retinaszkennert, míg pár lépésre álló társa fegyvert fogott rajuk. Helmholtz kidobta az odakészített kukába a furcsa küllemű péksüteményt, és engedte, hogy a kézi detektorral átvizsgálják. Leadták a mobiljaikat. Meg két ellenőrzőponton haladtak keresztül, mire bebocsátást nyertek, és egy alagútrendszerbe kerültek. - Hol vagyunk? - Ez a négyes metró.

- Egy ócska metróalagútban van a labor?! - Szerinted a magyarok csak hét kilométer metrót építettek tíz év alatt? Majd pont ők! Ugyan! A négyes metró csak a töredékét foglalja el a létesítménynek. Ez Európa legkorszerűbb laborrendszere, nem véletlen, hogy az elmúlt időszak kelet-európai harcaiból egy se terjedt idáig. Egész Európa érdeke, hogy a magyarok megőrizzék a semlegességüket, és a fejlesztések kapcsán kiszolgáljanak minden országot. A GDP 80%-ával eladósodtak, nekik is jó üzlet. Így törlesztenek. Amon elismerően nézett körül, a színes műanyaggal burkolt falak nyugodt eleganciája tetszett neki, bár kicsit furcsállta a falhoz támasztott rollereket és kerékpárokat. A német vidáman megfogta az egyiket. - Kissé túlzásba viszik az energiatakarékosságot. Ne aggódj, tudom, hogy nem tudsz biciklizni, úgyhogy felszereltettem egy csomagtartót. - Most ugye viccelsz? - Nem. Pattanj fel, gyalog nem érünk oda a kezdésre. Elég hosszú a folyosó. Vannak lejáratok a metróból is, de ott motozást is végrehajtanak, szóval jobb szeretek a felszínről jönni. Amon idegenkedve méregette a járművet,

aztán nagy nehezen felült rá. Az Aspergerszindróma egyik mellékhatása, hogy képtelen biciklizni. Sokszor megpróbálta, de valahogy nem tudta összehangolni a mozgást, és még az egyensúlyát is megőrizni. Kínosan feszengett az öltönyében, ahogy elhaladtak a folyosón a többi ember előtt. Páran szintén pedáloztak, mások párosával sétáltak és beszélgettek. Sokan hordtak fehér köpenyt, de a köpeny alól kikandikált a farmer. Úgy tűnik, az öltözködésre sem sokat adtak. Kis idő múltán a német megállt egy nagy fémajtó előtt, ami a 15A feliratot viselte. A folyosón hagyták a biciklit, és bementek. Egy nagyobb előtérben találták magukat, ahonnan vagy harminc másik ajtó nyílt. Itt is azonosították őket. - Ez az egyik központunk. Máshova ne menj be, mert lekapcsolnak. Az előtérben legalább hatvan ember beszélgetett, úgy tűnt, várnak valamire. A csoport halk zsongásában többféle nyelv szavai hallatszottak. Aztán az egyik helyiségből kilépett Moon ezredes, és pattogó hangon beterelte őket. - Nem mondtad, hogy ő a főnök - morogta Amon. Évek óta utálták egymást, Amon ritkán tudta magát visszafogni, ha emberi ostobaságot tapasztalt. Moon a maga módján

zseniális szervező és elemző volt, de ha a fejébe vett valamit, kierőszakolta bármi áron. Akkor is, ha a kutatók nem értettek egyet vele. Egy tengeralatti atomrobbantás kapcsán már volt köztük némi súrlódás. - Ha megmondom, hogy ő a főnök, akkor nem vállalod el a munkát - súgta oda Helmholtz, miközben az emberekkel együtt sodródtak befelé. - Meghallgatjuk az eredményeket, így lesz egy átfogó képed a kutatásról, aztán megmutatom a laborodat. Bementek egy tárgyalóterembe. Amon orrát megcsapta a nárcisz illata, és hátranézett. Néhány ismerős intett neki, válaszul biccentett, de tekintetével a tudósnőt kereste, Naomit, akivel korábban egy kutatáson már találkozott, és aki annyira elegánsán levezett egy neurotranszmitteres elméletet. Meg is látta a sportos nőt, és meglepődött, mennyire egészségtelenül lefogyott. Naomi rámosolygott, és Amon is automatikusan ezt tette. - Még csak most ment el Frida, ez még tőled is durva - suttogta megbotránkozva a nemet, miközben leültek az ovális tárgyalóasztalhoz. Amon kis késéssel értette meg az összefüggést. Sokszor azt gondolták, szexuális kapcsolatot akar létesíteni valakivel, noha ő szívesebben vitatott meg tudományos

eredményeket. Naomi biokémiai levezetései azóta foglalkoztatták, amióta először látta őket. De nem felelhetett a német megjegyzésére, mert a tábornok elkezdte a beszámolót. - Üdvözlöm az új kollégákat! - kezdte Moon az ovális asztal túlsó végén. Biztonsági okokból nem használt mikrofont, es Amon akaratlanul végigfuttatta a szemét az ívelt falakon; az akusztika tökéletes volt, minden hangot felerősített a belső tér. - Kevés az időnk, és sok a dolgunk. Páran újak közöttünk, így nekik mondom, hogy az 51-es körzet után viccesen 15ös körzetnek neveztek el minket, de a tréfáról kiderült, hogy nem is olyan nevetséges. Valóban idegen lényeket találtunk. Nem, kérem, hallgassanak! Nem az ismert univerzumban. Hanem ott, ahol nem sejtettük… a hálószobánkban. Amon unottan az eléjük készített üres lapokat, tollat, csokiszeletet vizsgálta. Moon tábornok szónoki fogásait nem kedvelte. Az ember beszéljen pontosan, kiszámítottan, mint egy gyönyörű matematikai levezetés. A többi fölösleges mellébeszélés. A tüskés hajú, halántéknál már őszülő, katonás tábornok szerencsére hamar rátért a lényegre: - A világ minden pontján különös álmokról mesélnek az emberek. Sokan leírták a neten,

hogy egy fantasy világban jártak, mágusok, nomádok vagy épp törpék között, aztán hamarosan leállt a szívük. De nem hal meg mindenki. Van, aki heteken át minden éjszaka átéli az élményeket, ilyen alanyokat itt a laborban is találunk. Egy folytatásos álomban járnak, de vajon miért? Amon udvariasan unatkozott. Ennyit már a Pentagon gyűlésén is hallott. Ott drogra gyanakodtak, de zavaró módon mintha az álmodók egyazon helyen járnának. Létezhet a jungi kollektív tudattalan, és így egy összefüggő közös álomtárhely? Akkor meg ez volt a feltételezés. Vajon az elmúlt két hétben haladtak az üggyel valamit? És minek hívták őt ide? - Először egy új kábítószerre gyanakodtunk, a köztudatba Csingiling drogként került be a jelenség, de aztán összevetettük a beszámolókat, és kiderült, pontosan meg lehet rajzolni ezeknek az álmoknak a helyszínét. De innét folytassa dr. Kaufmann csillagász. Egy csillagász? Amon Helmholtzra pillantott, de a barátja arcán nem látott meglepetést. Egy agyi jelenséghez minek csillagász? Amon utálta, ha valami nem logikus. Egy szőke, kék szemű fiatalember állt fel, és torokhangú, németes akcentussal azonnal a lényegre tért:

- A kutatásunkban három fővel dolgoztunk, akik egymással nem találkoztak soha, de álmukban ugyanannál a jellegzetes fajnál, a kék bőrű aviknál jártak... Amon meglepetésére a kék bőr nem keltett derültséget. A szőke férfi folytatta, adatokat sorolt, a csillagképek formáiról beszélt, és arról, hogy a három alany által megrajzolt csillagképek megegyeztek. Az alanyok egymással nem találkoztak, egy hatalmas tó más-más oldalán „jártak”. - Előkerült azonban egy régi kódex, ami kétszáz éves, és abban még másik csillagtérkép szerepelt. A csillagoknak nagyjából a fele kihunyt azóta. Nocsak! Amon érdeklődve felnézett. - Az alanyunk rákérdezett, de a helyieket nem lepte meg az égbolt „kopása”. Szerintük vannak stabil csillagok, amiket az istenek helyeztek oda, és vannak a népeknek is csillagaik. Amon akaratlanul is figyelni kezdett, bár a magyarázatban lényegi, új információ nem szerepelt. - Másik érdekesség, hogy a nappalok nem egyforma hosszúak, a nap járása bonyolult rendszer szerint változik, a hittől függ, és a mágia áramlásától. Ha aratás van, akkor például jóval később lesz sötét. A helyiek teljesen

megdöbbentek azon, sőt nevettek, amikor szabályosan növekvő vagy csökkenő hosszúságú nappalokról esett szó. A mókás hipotézisünk, miszerint valós hely lehet, ahol álmukban járnak, biztosan tévedés. Ilyen természeti körülmények nem léteznek. A kutatók közül sokan derűsen mosolyogtak. Amon körbenézett, valószínűleg azt hiszik, hogy épp nemzetközi pénzen lógnak itt, és egy szimulációt dolgoztatnak ki velük. A tudományos világban időnként vannak felesleges projektek, amiket valami gazdagabb cég vagy idiótább állami bizottság rendelt meg. Csakhogy Moon tábornok a legismertebb harcászati szakember… Ha ő a projekt vezetője, akkor valami nincs rendben. Amon megcsóválta a fejét. Eltűnő égitestek és varázslók… nos, ez valóban hihetetlen. De túl gyorsan levonják a következtetést. Azok nem feltétlenül csillagok voltak, a mágiában való hit pedig az emberiségnél is jelen van, a mesékben mindenképp. Megfogta a papírt, és rajzolt a közepére egy kockát. Az ismeretlen változót, a mágiát jelképezte. A következő felszólaló egy földrajztudós volt, aki a csapatával összeszedte a területről

elérhető információkat. Az asztal közepén egy háromdimenziós, zöld holoképen domborzati térképet vetítettek ki. Térképekkel és éghajlati szimulációkkal bizonyította, hogy ezek a természeti körülmények nem létezhetnek egymás mellett. Fenyőerdő szomszédságában mediterrán táj képtelenség, amit a helyiek azzal magyaráznak, hogy a mágusok tudják szabályozni az időjárást, és „a szent mágia áramlása miatt” nem alakulnak ki hurrikánok az eltérő hőmérsékletű légrétegek találkozásakor. Amon még egy kockát rajzolt. Mágia. A következő előadások mind-mind azt bizonyították, hogy ez a közös álom csakis egy álom lehet. Semmiképpen nem valós világ, a kockák pedig szaporodtak a lapon. A nyelvészcsapat arról beszél, hogy a nyelvek szóródása nem logikus, ráadásul egyes földi nyelvi képezik az alapjaikat, de ez sem magyarázza, hogy minden „csillagfattyú”, vagyis álmodó, megérti az adott hely nyelvét, bárhova kerül, az oroszok, kínaiak, svédek épp úgy, mint a csehek. Amon összeráncolta a homlokát. Még mindig nem értette a helyzetet. Vajon miért nem csak a telepátiát és a drogokat vizsgálják? Miért bővítették ki csillagászokkal, nyelvészekkel a kutatócsoportot?

Aztán Naomi következett, az orvosi eredményekről referált. A világon elszórtan lévő 15806 alany adatait elemezte, akikről biztosan tudni, hogy átléptek a másik világba. Mindegyiknél megelőzte egy erős érzelmi megrázkódtatás az eseményt. A kórlapokon feljegyezték az extrém álmodást tünetként, innen van az adatok nagy része. Az alanyok 32,4% elhalálozott szívinfarktusban, a többiek folyamatosan álmodnak azóta is, és semmi bajuk. Viszont a testük egyre fárad. Amonnak feltűnt a szóhasználat, Naomi egyszer úgy fogalmazott, „átléptek a másik világba”. Ezen gondolkozott, miközben a többi előadást hallgatta. Végül egy órával később Moon tábornok megköszönte a beszámolókat, és megkérdezte, van-e valakinek kérdése. - Nekem lenne. Amon Dollond vagyok. - A nevére suttogás szaladt végig a termen, de nem foglalkozott vele. - Mi a kutatás célja? - Dollond professzor, ha ezt projektvezetőként nem érti, akkor túlbecsültük a képességeit. Az ön dolga az, hogy rájöjjön, melyik agyterület felelős ezekért az álmokért. - Megismétlem a kérdést: mi a projekt célja? A katonaság két esetben támogat ilyen költséges kutatást: ha erőforrást remél, vagy ha

nagymérvű fenyegetést észlel. - Ez egy lenyűgöző, ismeretlen jelenség, ráadásul honfitársaink életét fenyegeti. Logikus, hogy megvizsgáljuk. Ha nincs más kérdés, akkor… - De van. A halottak száma elenyésző, ennél több ember veszti életét New Yorkban évente balesetben. Az itt elhangzott beszámolók egy hatalmas adatelemzés részei, mintha háborúra készülnénk. Ha erőforrásra számítanak, akkor pontosan tudják, hogy ez a másik világ létezik, és elérhetőnek tartják. Ebben az esetben viszont nem egyesülnének a nemzetek, az USA az információkat meg akarná tartani magának. Logikus a következtetés, hogy a második eset áll fenn, és egy globális fenyegetést akarnak elhárítani. Pontosan mi ez? - Miért nem ír fantasyt? A képzelete megvan hozzá. A projekt célja, hogy akár drog, akár agyi változás okozza ezt a jelenséget, megszűntessük. - Ha agyi problémának tartják, minek kellenek földrajzosok, csillagászok? Elég lenne az orvoscsapat. Önök zárolták az információt, de biztosak benne, hogy létezik ez a világ. Így fölöslegesen pocsékoljuk az időt a beszámolókra. Bár ezek alapján teljesen logikus a másik világ működési mechanizmusa.

- Logikus? - A szőke csillagász felnevetett az asztal másik oldalán. - Most viccel? - Mire gondol? - kérdezte Moon tábornok előredőlve, zárkózott arcára kiült az érdeklődés. - Arra, hogy mindegyik beszámoló hibás, abból az előfeltételezésből indulnak ki, hogy a mi világunk természeti törvényei máshol is igazak. Attól, hogy ez a hely nem a mi valóságunkban van, nem a mi tér és idő síkunkban, még nem kizárt a létezése. Úgy tűnik, odaát a mágia az egyik alapvető törvényszerűség, és kirajzolódik ennek a logikája is. A teremben páran felnevettek, és egyszerre kezdtek el beszélni, de Amon zavartalanul folytatta: - Az agyunknak csak a töredékét használjuk ki. Mire való a többi? Ha nem mágiának címkézzük, hanem a tudat erejének, máris Uri Geller, természetgyógyászok, fakírok képességei jutnak az eszükbe. Egy olyan helyen, ahol létezik szellemi energiaforrás, hasznosítani is fogják azt. Az előadásokban tizenegy alkalommal fordult elő, hogy a nagyobb népcsoportok hite megváltoztatja a környezeti körülményeket. Az időjárás szabályozása elméletileg megoldható megfelelő energiával, de a csillagok esetében ez illúzió lehet, pontosabban kell lennie a világuk körül egy védőrétegnek, amit képlékeny energia

alkot. Feltűnt, hogy nincsenek itt sem néprajzosok, sem vallásszakértők, akik az ősi emberi emlékeket újraértelmezhetnék. Gondolom, ez egy másik kutatócsapat, tőlünk elzárva. A teremben nőtt a zaj, és egyre több gúnyos megjegyzés, kuncogás hallatszott. Moon tábornok azonban merev arccal bámulta Amont, majd hirtelen felemelte a kezét. A zaj elhalt. - Ez az egész nevetséges, Dollond professzor! De úgy látom, tisztáznunk kell pár alapvető dolgot a munkafegyelem kapcsán, úgyhogy kérem, maradjon. A többieknek köszönöm a munkát. Akinek egyes a biztonsági besorolása, nyugodtan távozhat. A tudósok gúnyosan összenéztek, pár arcon látszott a káröröm, hogy lám, a világhírű tudóst most megszégyenítik, miközben engedelmeskedtek a parancsnak, és halk suttogás és neszezés közepette kivonultak. Mindössze nyolcan maradtak, Helmholtz és Naomi is köztük volt. Amonnak feltűnt, hogy mindenkinek olyan nyúzott az arca, mintha napok óta nem aludnának. - Mondtam, hogy szükségünk van rá mosolygott fáradtan a német, de a tüskés hajú tábornok nem törődött vele, mereven Amont nézte.

- Folytassa! Hogy érti, hogy logikus a működése? - Az emberiség emlékezetében benne van a mágia, a mondák és vallási könyvek ezt bizonyítják. Logikusnak tartom, hogy kontaktusba kerültünk egy olyan néppel, ami korábban szerepet játszott a történelmünkben. Két kérdés merül fel. Miért és hogyan? Ezért kérdeztem a kutatás célját. Moon felsóhajtott, és hátradőlt. Pár pillanatig a szemközti falat nézte, láthatóan gondolkozott. - Megkapja a kettes szintű adatvédelmi besorolást. A cél a világ megmentése. Úgy tűnik, az álmodok egyre sűrűbben álmodnak, ráadásul a számuk emelkedik. Odaát úgy vélik, hamarosan átjárás lesz a világaink között. Akkor pedig háború jön, vagy mi gyarmatosítjuk őket, vagy ők minket. Ha számításaink nem csalnak, egy hónapunk lehet a megoldásra. Utána az eddig ismert világ megszűnik, és egy olyan katasztrófahelyzet következik, ami milliók életét követeli. - A tábornok habozott, úgy tűnt, nem akarja megrémíteni. - Ha a mágusaik átjönnek ide, és viharokat keltenek, tűzgolyókat dobálnak, kitör a pánik. A nekromantáik képesek zombikat csinálni, halottakat mozgatni. Tudja, mi lesz itt? A polgárok fel fognak fegyverkezni, az országok belbiztonsága megszűnik. De két világ

találkozása fertőzésekkel, új járványokkal is együtt járhat, egy újfajta ebola milliókat kiirthat. Ez csak pár dolog, az összes következmény megjósolhatatlan. Érti, mi a tét, mi forog kockán? Az egész világunk. Amon elgondolkozva bólintott. Logikus fejlemény. Ekkora anyagi és szellemi kapacitást ok nélkül nem szánna sem Amerika, sem Európa egy ilyen projektre. Látta, hogy a többiek várakozóan nézik, de nem tudta, mit akarnak. - Értem. Köszönöm. Ha nincs más, láthatnám a laboromat? - kérdezte udvariasan. Az arcokon annyi érzelem villant egyszerre, hogy nem tudta értelmezni. Döbbenet, düh, jókedv, hitetlenkedés… mindenki másképp reagált erre az egyszerű kérésre, így Amon jobbnak látta megkérdezni: - Valami gond van? Moon tábornok kinyitotta, majd becsukta a száját. - Semmi - mondta végül. - Persze, nézze csak meg, és kezdje el a munkát. Helmholtz felállt, és közben alig palástolta büszke vigyorát. Csak jóval később, odakint súgta oda, hogy többen sírógörcsöt vagy idegösszeomlást kaptak, amikor meghallották a világvége hírét. Nyugtató

nélkül még senki nem bírta ki. Ő sem. Amon vállat vont, majd követte a németet. Sosem volt kapkodós típus, a világvége miatt ráér az utolsó öt percben aggódni. De micsoda kutatás! Ráláthat a világegyetem egy nagyobb szeletére. Elfogta az izgalom. Elhagyták a 15A területét, és újra biciklire ültek. Öt perc tekerés után leszálltak, és bementek a 42-es ajtón. Odabent egy kör alakú csarnok fogadta őket, ahonnan megint számtalan újabb ajtó nyílt. Némelyik előtt őr állt. A B labor feliratú ajtón mentek be, egy előtérből három kisebb szoba nyílt, az ajtajuk nyitva állt, fehérköpenyes orvosok jöttek elő, amikor megérkeztek. - A jobboldali helyiség a tiéd. Tudom, szeretsz egyedül dolgozni. A másik kettőben az asszisztenseid vannak, mind a hatan kezdetektől a projekten dolgoznak. Hadd mutassam be doktor… - Ezek csak szobák - vágott közbe Amon. Nem érdekelték az emberek és a bemutatkozás, még akkor sem, ha a modortalanságára összenéztek. - Hol vannak a vizsgált alanyok? Hol a műtő? - A C laborban, de azokkal én foglalkozom. Nézd át az orvosi adatokat, kell lennie valami változónak, amit nem látok. - Átrángattál a bolygó másik feléről, csak azért,

hogy adatot elemezgessek?! Nincs elég doktoranduszod? - Gyere! Ez érdekelni fog. - Helmholtz intett, és bement a jobb oldali szobába. Megnyomott egy távirányítót, és a három falat beborító képernyők életre keltek. Az egyik falon harminc folyamatosan futó agyi állapotjelző látszódott. Funkcionális mágneses rezonancia és színes PETfelvételek, máshol a hagyományos EEG futott. A másik két falon statisztikák, grafikonok, elemzések látszottak. Amon összehúzott szemmel méregette az ábrákat, de semmi különöset nem látott: - Ezek mind egészséges agyak. És normális EEG-fázisoknak tűnnek. - Amon közelebb ment az egyik képernyőhöz. Helmholtz újra megnyomta a távirányítót. - Ezt nézd! Tegnap, itteni idő szerint 12.08-kor hirtelen egyszerre az egész világon az épp álmodó emberek felébredtek. A felvételeken most más adatok látszottak, a kék és zöld foltok aktivitása helyett megnőtt a piros. Az EEG-k hirtelen megugrottak, majd megváltoztak. - Ez nem tűnik rendkívülinek. Sima ébredési görbe. - Igen - felelte kétségbeesetten Helmholtz. Csakhogy ez lehetetlen. Több ezer embert

hogyan zavart meg valami úgy, hogy mindannyian egyszerre ébredjenek fel, egymástól akár földrésznyi távolságokra? Sem itt, sem a másik világban nem érte ilyen hatás őket. Amon szeme újra a képernyőkre siklott. Már megint egy logikai hiba. Eleve „előfeltételezéssel” dolgoznak, vagyis készpénznek veszik, hogy az alvókat valami megzavarta. De mi van, ha nem ez történt? Ha nem az egyedekkel történt változás, hanem magával a kapcsolattal? Hiszen ez nem álmodás, ez átkelés egy másik helyre. A német újabb adatokat hívott a falon futó monitorokra. - Hét órával később, vagyis tegnap este negyvenhat percen át egyszerre álmodtak az épp alvó alanyok. A mi laborunkban még korán volt, épp vacsoráztak a vizsgálatban résztvevő személyek. De harminc fokkal keletebbre már éjszaka volt, az oroszok, kínaiak, indiaiak mindmind azt hitték, hogy meghibásodtak a gépeik, így csak ma kaptuk meg az adatokat. Azóta online kapcsolatot létesítettünk a nagy kutatólaborokkal. A Föld minden pontján meghökkentő görbéket mértek. Nézd! Amon az újabb EEG-grafikonokat figyelte, és döbbenten összeráncolta a szemöldökét.

:

Az emberi alvási ciklusok egyszerűek: négy álomtalan szakasz alatt az ébrenlét sűrű bétahullámai csendesülnek, majd alfa, théta, végül delta-hullámokig lassul az agy. Szinte kisimul a tudat, majd fordított sorrendben megismétlődnek a hullámok, és az agy visszatér a felszínes alvásig. Csak utána jön az 5. fázis, a REM, vagyis a Rapid Eye Movement szakasz, a gyors szemmozgással kísért álmodás. Csakhogy a hullámok most máshogy alakultak. - Mind lementek deltáig, és ott alakult ki a REM-fázis - mormogta Amon. - Ilyen egyszerűen nem létezik! Delta-hullám közepette nincs álmodás! És most már nem ébreszthetők. Képtelenek felkelteni őket. Amon az adatokat nézte. Az agya lázasan járt. - Doktor Helmholtz! - Naomi, a csinos tudósnő viharzott be. A nyitott fehér köpeny szárnyai szinte lobogtak sietős léptei nyomán. A nő választ sem várva, gyorsan begépelt valamit. - A sötét féltekén lévők fél perce újra álmodnak! Ezt a kanadai laborból kaptuk… valós idejű adatok ötvenhét alanyról. Egyik sem ébreszthető! Amon izgatottan előredőlt, és az újabb agyi képeket figyelte. Az alanyok az alvás különböző pontjain jártak, de a ciklusok döbbenetes váratlansággal összehangolódtak, és az EEG-ken

kirajzolódott a komótosan lassú, 3 hertz körüli delta-hullámok nagy amplitúdója. Azonban a csukott szemhéj alatti szemmozgás a REM-fázis álmodására utalt. - Ez nem alvás - motyogta Amon. - Ez valami más. Nem figyeltek rá, Naomi és Helmholtz élénk vitába kezdett, szinte ordítoztak a füle mellett. Hirtelen, döbbenetes gyorsasággal az összes agyhullám megváltozott. A delta-hullámok megszűntek, az alvók a felszínre bukkantak, majd újra elaludtak, immáron normál módon. - Hét perc... - mondta izgatottan Naomi. - Nem értem, ez nem logikus! Miért csak ennyi, amikor eddig többórás ciklusaik voltak?! - El kell kapnunk a következő ciklust. - Amon a németre nézett. - Nem elég a makroelektróda. Tegyél mikroelektródákat az alanyok agyába! Meg kell néznünk, hogy a retikuláris rendszeren át fel lehet-e ébreszteni őket. - Attól, hogy elítéltekkel dolgozunk, még vannak emberi jogaik! - szólt közbe Naomi élesen. - Mi van, ha nem egyeznek bele, hogy megfúrjuk az agyukat? - Ez csak egy apró kis fúrás! Ha a világ sorsa a tét, és mindenki meghalhat, nem tudom, van-e értelme az egyes emberek jogairól beszélni... dörmögte idegesen Helmholtz. Ezen vitatkozni

kezdtek. Amon hallgatott, az emberek olyan bonyolultak. Inkább csak megropogtatta az ujjait, és a billentyűzet elé ült, újra lehívta az adatokat. Gépelni kezdett, mire az előtte villózó képernyőn számsorok, orvosi jegyzetek futottak végig, szédületes sebességgel. - Ez nagyon gyors, képtelenség követni mondta valaki mögötte. - Gyorsolvasó - felelte Helmholtz. - Most hagyják egy időre. Hozzanak neki vizet és kávét. Ha tíz órán belül nem áll fel a gép elől, szóljanak! Addig átmegyek a műtőbe. Még valamit beszéltek, de Amon már máshol járt, neurotranszmitterek és delta-hullámok között. Már nem érdekelte a külvilág, elfogta a tudományos izgalom, az egyetlen érzés, amit ismert. Izgatottan megnyalta a száját. Tudni akarta, mi történik.

Mia Anne

M

IA

ANNE

ISKOLA

UTÁN

HAZAMENT,

evett egy szendvicset, majd bekapcsolta a számítógépet. Hiába nézte a netet, a nyolcórás időeltolódás miatt Vancouverben még csak hajnal volt, nem hívhatta fel Katyt, az ottani barátnőjét. Bár kérdés, van-e értelme fölhívni. Jól érezték magukat együtt, de nem lett annyira mély a kapcsolatuk, hogy egy életre szóljon, Most mégis jó lett volna valakivel beszélni, mesélni valakinek erről a dilis csajról, Rékáról, és közösen szörnyülködni. Megnézte az e-mailjeit, válaszolt pár levélre, de hamar elment a kedve ettől is. Ölébe vette Miút, a plüsscicát, és keserűen arra gondolt, még egy nyamvadt macskája sincs. Egy igazi, élő szőrgombóc, aki hozzábújna… vagy legalább a szőnyegre csinálna. Aztán csörgött a telefonja, és meglepetésére Helmholtz doktor felesége hívta. - Ó, drágaságom, elugorjak érted, átjössz vacsorára? Apádék túlóráznak, én is itt unatkozom, meg Ian is.

Ian, az a tetű, aki legutóbb is elvitte egy buliba, és taperolta. Egy hülye kocka, aki állandóan csajozni akar, de olyan béna szöveggel, hogy sose jön össze neki. Nem, Mia Anne nem vágyott ilyen társaságra, így pár szóval kimentette magát. Annyira nem volt magányos, hogy Ian társaságára szoruljon. Inkább elővett egy Stiefvater-könyvet, lehasalt az ágyra, és késő délutánig olvasott. A Raven Boys-sorozat megint elvarázsolta. Már sötétedett odakint, amikor felnézett. Az udvaron álló hatalmas diófa egyik ágának árnyéka karomként vetült az ablakra, ahogy az utcai lámpák fénye alulról megvilágította. Mia Anne megborzongott, biztos a könyv hatása, hogy feláll a hátán a szőr. Lekászálódott az ágyról, odabicegett a falhoz, és felkapcsolta a lámpát, kinyitotta az ablakot, és bezárta a külső ablaktáblákat, majd becsukta az ablakot is. A ház minden ablakán volt ilyen pácolt fatábla, szerencsére kis, kivágott szívecske nélkül, nem úgy, mint a szomszédban. - Olyan hülye vagy! - mondta saját magának. Utált egyedül lenni, valahogy nyomasztó érzésnek találta. Bekapcsolta a tévét, hogy legyen valami zaj a lakásban, ne legyen annyira magányos, majd elment fürdeni. Miután megtörülközött és pizsamába bújt,

visszabicegett a konyhába, ivott egy pohár tejet, és közben átkutatta a konyhaszekrényt. Amikor meglátott a kakaópor mögött eldugva egy zacskó chipset, könny szökött a szemébe. Frida gondolt rá, neki vette meglepetésnek, mert tudta, hogy apa adalékanyagos tiltólistáján előkelő helyen áll minden chips. Leült a tévé elé, és miközben ürült a zacskó, a csatornák között kapcsolgatott. Végül leragadt egy régi indiános filmnél, ahol a főhősnő csillogó szemmel bámult az ő vadnyugati hősére, miközben trapp-trapp, lóháton lovagoltak a lila és rózsaszínű giccses naplementébe... * - Nyihaha! A ló rémülten felágaskodott az istállóban, de a többi állat is nyugtalannak látszott. - Mi ijesztett meg? Csillapodj, nemesvérű Bo! szólt nyugtatóan a fiatal lovag. Hátán a ruha alatt összefutottak az izmok, ahogy megragadta a kantárt, és megfékezte a lovat. A kőből épült istálló hatalmas volt, és a hátsó bokszoknál álltak, itt már alig volt pár csatamén, úgy tűnt, más lovagok a bejárathoz közelebbi állásokat használják. Egy nyitott boksz előtt Kósza lovag állt, és a fekete ló szőrét kefélte.

Mia Anne meglepődött, hogy már megint álmodik. Ez nem normális dolog, minden túl részletes, túl élethű, de nem foglalkozhatott sokat a gondolattal, mert a ló mérgesen lépett egyet felé. Mia lesújtó pillantást vetett az állatra. - Hé, bírj magaddal, te ló! Ne feledd, megmentettem a gazdádat! - szegezte neki az ujját, mire az állat dühösen horkantott, és megállt. A fiatal lovag megpördült a hangra. Mia Anne nem bírt magával, felnevetett, ahogy a fiú elvörösödött, meglátva a pizsamasortot és az ő mezítelen combját. Annyira helyes volt ilyenkor! - Megint te? - sziszegte a fiú. - Mondd, mit vetettem a Szent Körforgás ellen?! - Már tudom, kitől tanulta a ló ezt a rossz modort! - Modorról mersz beszélni? Pont te? Hiszen szinte meztelen vagy! - Ki? Én? - Mia Anne elképedten meredt a másikra. - Kikérem, magamnak, ez egy pizsi! Most vettem, még macska is van rajta, teljesen visszafogott ruhadarab. - Nem a macska zavar - mondta hűvösen a fiú, és tetőtől talpig végigmérte. Mia Anne érezte, hogy elvörösödik. Ilyen

lassan, alaposan még egy fiú sem nézte meg a nyakát, a melle vonalát, nem időzött el a csípője ívén, nem szemlélte meg a rövid sortból kikandikáló combjait, nem bámulta kitágult pupillával a térdét és a bokáját, nem mérte végig egészen a bordóra kifestett lábkörméig. Ettől a pillantástól tényleg pucérnak érezte magát, akaratlanul összébb húzódott. Zavarában lehunyta a szemét, és elképzelt magán egy sárga kaftánt, ami azonnal meg is jelent rajta. Amikor újra a fiúra nézett, látta, hogy az elnyom egy mosolyt, és ettől megint bosszús lett: ' - Jól szórakozol, mi? Egy lovagnak nem kéne udvariasabbnak lennie egy hölggyel? - Egy hölggyel igen - felelt csúfondárosan Kósza. A ló megbökdöste az orrával a hátát, mire a fiú megfordult, és szeretettel megsimogatta az állatot. Csak egy bőrmellényt viselt ing nélkül, a ló a meztelen vállához dörgölte az orrát. Úgy bújtak egymáshoz, hogy Mia Anne szinte féltékenységet érzett, ahogy a fiú kecses, hosszú ujjai a puha, koromfekete sörénybe túrtak.

- Távozz idegen, vagy hívom az őrséget! Ha azt hiszed, elcsábíthatsz, és megtagadom miattad a lovagi köpenyt, akkor tévedsz. - Elcsábítani? Kit? Téged? - Mia Anne-ből kitört a nevetés. - Kicsit sokat képzelsz magadról, nem? A lovag tüntetőén nem felelt, a szép fekete lovat becézgette. Az állat csúfondárosan nézett a lányra, mire Mia kinyújtotta a nyelvét. Nem kellett volna, mert a csatamén undok módon felnyerített. Jó hangosan. Kósza ki is ejtette a kefét a kezéből. - Csendesebben, nemesvérű Bo! Még a végén behívod a többieket. Megölik az idegent, tudod jól. - Hé, szereted az almát, te ló? - kérdezte némi gondolkozás után Mia. Lehunyta egy pillanatra a szemét, és a tenyerében megjelent egy piros alma. Ám a lovat nem lehetett ilyen könnyen megvesztegetni, felhúzta az ínyét, mintha röhögne, és akkorát nyerített, hogy a többi állat ijedten rezzent össze. Majd ők is kieresztették a hangjukat, zengett az istálló a nyerítéstől. Mia Anne látta, hogy a fiú megadóan felsóhajt, elengedi a lovat, és felvesz a földről egy vasvillát. Az istálló nyitott kapujában három értetlen

lovag jelent meg, és amikor meglátták a lányt, azonnal kardot rántottak. Mia Anne meglepetésére a fiú fenyegetően eléjük állt, és elegáns mozdulattal feléjük tartotta a vasvillát: - Vissza! Az életemmel tartozom neki. Becsületem úgy kívánja, hogy megvédjem őt. - Ez egy behatoló, testvér! - A hölgy egy csillagfattyú, és a vendégem. Ő mentette meg az életemet. A férfiak egymásra meredtek, Mia Anne egy pillanatig attól félt, kitör a harc, de a fiatal lovag nyugodt, parancsoló hangon megszólalt: - Kérlek, értesítsétek a kapitányt és Lilloha varázslónőt, hogy a nagytiszteletű Miah’En a vendégünk, és készítsék elő a fogadását. - Leeresztette a vasvillát, és látványosan várt, mire a lovagok is leeresztették a kardot, összenéztek, majd az egyikük elsietett. - Kérlek, Becsület és Táncos, kint várakozzatok, Miah’Ent sérti ez a bizalmatlanság. Amúgy is merre távozhatna? Csak egy kijárat van. A két lovag meghajolt, és kijjebb húzódott, de az istálló ajtajában ott maradt a helyesebbik, a fekete, göndör hajú, kecses mozgású férfi. Mia Anne csodálkozva nézte a fejleményeket. A fiú feléje fordult, és halkan mondta:

- A fejeddel játszol, úgyhogy viselkedj! Nehogy említsd, hogy az ágyamnál jártál! Mondd, hogy Lilloha szélmágusnál szeretnéd a tiszteleted tenni. Tudsz valami ajándékot adni neki? Illendő lenne, mert mágus vagy. - Ez jó lesz? - kérdezte tanácstalanul a lány. A kezében lévő alma arannyá vált. A lovag arcán hatalmas megrökönyödés látszott, egy pillanatra úgy tűnt, nem jut szóhoz, mire Mia Anne kuncogni kezdett. - Mi ilyen vicces? - kérdezte bosszúsan a lovag. - Te. Kosza szeme megvillant, és a fiú olyan gyorsan lépett előre, hogy Mia Anne akaratlanul hátrahőkölt, de nem menekülhetett, mert mögötte a boksz állt. A háta nekiütődött a kemény tölgyfa oszlopnak. Kósza még közelebb jött, és lehajolt hozzá. Barna hullámos haja kétoldalt előre hullott, szinte sátrat alkotott kettejük arca körül. Mia Anne szava elakadt, csak nyelt egyet. Hirtelen zavarba jött, érezte, hogy elönti egy hőhullám. A tenyere nyirkos lett. - Az előbb megvédtelek a társaimtól, vagyis visszafizettem, hogy megmentetted az életemet. Mostantól nem vagyok az adósod. A helyedben vigyáznék a nyelvemre! - Miért, mi lesz, ha nem vigyázok? -

kérdezte Mia Anne, és próbálta visszanyerni a magbiztosságát, ami a váratlan testközelségtől hopp, semmivé vált. - Büntetésül megcsókolsz, ahogy a nyálas regényekben? Nagyon elcsépelt! Kósza szeme éleset villant, a fiú még közelebb hajolt, arcuk szinte összeért. Mia érezte a bőrén a fiú forró leheletét. - Álmodozz csak! Soha nem foglak megcsókolni! ' Mia Anne dühös lett, maga sem tudta, miért. Ez mégiscsak az ő álma! Mi az, hogy még az álmának sem tetszik? Előrelendült, és szájon puszilta a fiút. - Kit érdekel, mit akarsz? - nevetett, amikor meglátta a fiú mélységesen megrökönyödött arcát. Kibújt a karja alatt, és úgy folytatta. - Én nem valami béna Bella vagyok, aki vámpírok után epedezik. Ha már itt tartunk a Buffy-Edward remixet meg kéne nézned eszméletlen a... - idáig jutott, amikor Kósza elkapta a karját. A fiú visszapenderítette az oszlophoz, miközben a ló hangosan, megbotránkozva prüszkölt, és a többi ló is dühösen topogott a karámjában. - Szerencséd, hogy lovag vagyok… - sziszegte dühösen a fiú. - Mutogatod a lábad, mórikálod magad, és játszol velem, mert tudod, nem

nyúlhatok hozzád… Azt hiszed, nem vagyok férfi? Nem vet lobbot a vérem gyönyörű, puha szádat érezve? Mia Anne hangja elakadt, úgy érezte, mindjárt az ő vére is „lobbot vet” azon a régi, ősi módon, akkora nyers erőt érzett Kószában. Érezte, a torkában dobban a szíve, a szája kiszárad, és alig kap levegőt, annyira intenzíven hat rá ez a közelség, Kósza illata, a fiú haragos tekintete, gyönyörű arcéle. Legszívesebben megcsókolta volna azt az állat, hogy a száján érezze a fiú bőrét… - Én… - nyögte megroggyanó lábbal, de nem fejezhette be. - Kósza! Mit művelsz? Eszednél legyél, vagy pellengérre állítanak… - hallatszott egy fojtott kiáltás a pajta bejárata felől. Az előbbi férfi, a húszéves, fekete, göndör hajú, jóképű harcos állt ott. - Elán lovag a mágusokkal ide tart! Kósza azonnal elhúzódott, és idegesen beletúrt barna, hullámos hajába: - Táncos, félreérted, én nem… eh! Mindegy. Kósza bosszúsan legyintett, majd a lányhoz fordult, és hadarva mondta. - Ha élni akarsz, vigyázz, ne bosszantsd föl a mágusokat! És a legfontosabb, hogy mindig add meg a tiszteletet! Ne nézz ilyen nyíltan a férfiakra! Ne nevess nyitott szájjal, és...

Mia Anne látta, mennyire ideges, és ez a nyugtalanság valahogy átragadt rá is. Pellengér? Az nem valami szégyenoszlop? De bolond álom ez! Lesimította a ruháját, lesütötte a szemét, és engedelmes hangon kérdezte: - Így jó lesz, nemesvérű lovag? A fiú meghökkenten meredt rá, aztán egy furcsa, kaján félmosollyal kibökte: - Nemesvérűnek a lovat hívják. Tovább nem beszélhettek, mert az istálló ajtajában megjelent egy csapat kaftános varázsló, velük egy hatalmas termetű lovag. A varázslók vállára egyforma mintát hímeztek, kék virágok közé rejtett tőrt, a lovag ezüst övcsatjába is ezt a jelképet vésték. - Elán lovag vagyok - hajolt meg egy harmincöt év körüli lovag eléggé hűvösen. - Kérlek, idegen varázsló, tarts velünk Hont kapitányhoz és Lilloha nagyasszonyhoz! Mia Anne próbált kecsesen kimenni, mint valami középkori hercegnő, bár Bo, a ló, hangosan felröhögött, amikor megbotlott a hosszú sárga kaftánban. A medvetermetű, izmos lovag kapta el, és Mia önkéntelenül megkapaszkodott a vastag karban, majd felvillantott egy mosolyt, és megköszönte a segítséget. Rögtön rájött, hogy átléphette a határt, mert olyan megrökönyödéssel nézett rá a

férfi, a varázslók pedig olyan hideg tekintettel méregették, hogy Mia Anne azonnal eltolta magától a kezet. Kósza nyugodt hangja törte meg a kínos pillanatot. - Elán lovag, köszönöm a segítségedet. Kérlek, vetess minket Hont kapitányhoz. Mia Anne örült, hogy a fiú vele van, fellélegezve indult tovább, miközben a varázslók körbevették, és suhogó kaftánnal kísérték. Az istálló egy hatalmas, téglával kirakott udvar egyik végében állt. Négy nagy ház határolta a terecskét, mindet zöld és vörös repkény futotta be, középkori monostorhoz hasonlítottak a barna téglaépületek. Távolabb magas fal húzódott, mellette hatalmas harangtorony állt. A falon belül mindenhol ismeretlen kék, sárga, piros virágokat, szépen megművelt kerteket látott, az épületektől kissé messzebb gyönyörű japánkert sarkát pillantotta meg. A házak mögött csodaszép park húzódhat. - Ez gyönyörű - szaladt ki a sóhaj Mia Anne száján. - Örülök, hogy lelked megmelegszik az otthonunk láttán. - Az egyik varázsló, egy kék kaftános, kopasz, kövérkés férfi húzódott mellé. A nevem Gash mágus. Fiatal korod talán csalóka, és a mágia emeli így ki üde szépségedet.

Mia Anne-nek kellett pár pillanat, mire megértette, hogy az életkorára kíváncsi. - Mi az ember kora a csillagokéhoz képest? Ezt legutóbb apa mondta, amikor nem akart megvenni egy szemránckrémet. Hiába magyarázta neki, hogy tizenhat évesen már gondolnia kéne a jövőre. A válasza bizonyára tetszett a mágusnak, mert attól kezdve a bölcsességét méltatta, es immáron azt próbálta kiszedni belőle, hogy azért elmúlt-e már száz éves. Mia Anne visszafojtotta a nevetését, és inkább a kecses suhanásra összpontosított, ami a hosszú kaftánban komoly kihívást jelentett. Bevitték a legnagyobb épületbe, és a folyosón megtett pár lépés után egy hatalmas terembe jutottak. A rózsaablakok színes üvege templomra emlékeztette, de a falat különböző fegyverek, és díszes szőttesek borították. A szőnyegeken a képek egymással küzdő harcosokat ábrázoltak, valószínűleg híres csatákat. És megint látta a kék virágos szimbólumot, de itt a virágok mágikusak lehettek, kék fénnyel ragyogtak, úgy ölelték körbe az ezüst tőrt. A teremben közel húsz lovag állt sorfalat, középen egy nagy termetű, ősz hajú, díszes ruhájú lovag és egy kecses, vékony, idős hölgy

várakozott, akiből olyan kortalan szépség áradt, hogy Mia Anne arra gondolt, öregedni csak ilyen gyönyörűen érdemes. A lovag előrébb lépett, és nyugodt udvariassággal köszöntötte: - Üdvözöllek nagytiszteletű Miah’En, aki jóságoddal megmentetted haldokló lovagunkat, és szépségeddel lenyűgözöd az élőket. A nevem Hont kapitány. Mia Anne látta, hogy választ várnak a köszöntésre, így próbált hasonló hangnemben válaszolni: - Köszönöm a szíves vendéglátást, lenyűgöző eme hely szépsége, nagytiszteletű kapitány... látta a meglepetést a férfi arcán a megszólítás hallatán, így gyorsan a nőhöz fordult. - És köszöntőm a gyönyörű feleségét is, aki... Nem mondhatta végig, a lovagok azonnal fegyvert rántottak, és a varázslók dühös arccal tartották felé a tenyerüket. - Ezért meglakolsz, mocskos szájú némber bődült el mögötte a medve termetű Elán lovag. Mia majdnem elvesztette az egyensúlyát, ahogy Kósza megragadta a vállát, és villámgyorsan maga mögé rántotta. A testével védte. - Elán, hagyd, nem ismeri a szokásokat! - Kit érdekel! Bemocskolta a parancsnokok

becsületét! Állj el az útból, fiú! - Lovagok, kérlek… A női hang dallamos volt, és csendes nyugalom áradt belőle. Elán engedelmesen leeresztette a kardját. Az idős hölgy kecses mozdulattal megemelte kék kaftánja alját, és Miához sétált. - Ki vagy te, leány? Mia Anne akkor jött rá, hogy tévedett, a helyet nem a hatalmas termetű kapitány vezeti, hanem ez a törékeny, öreg nő. Megkönnyebbülten előrelépett. - Mia Anne vagyok. Sajnálom, hogy nem ismerem a szokásokat. Kissé furcsa ez az álom, de azért hoztam almát. Mármint aranyat. Az előbb még érdeklődő kék szem pillantása hűvössé vált. - Úgy érti - szólt közbe szerényen meghajolva Kósza hogy mélységesen szégyelli magát, amiért csillagfattyúként járatlan a jó modorban, de nagyrabecsülését szeretné kifejezni eme méltatlan ajándékkal, nagyhatalmú Lilloha úrnő. - Ööö... igen, valami ilyesmi - mondta Mia Anne, és előrenyújtotta a kezében lévő aranyalmát. Lilloha csak egy pillantást vetett rá, de nem vette el. - Hogyan jutottál be a Rendházba? Már az

ország határait is erős mágia védi, más csillagfattyúk nem bírják átlépni a határt. De a Rendház külön mágikus pecséteket is kapott. - Nem tudom. Mi az a mágikus pecsét? - Nem tudod? - Lilloha habozott. Kék szemében kétkedés csillant. - Ha jól értem, te mentetted meg a lovagunkat. Ám az őrmágusok azt mondták, nem akartál velük tartani. Miért szöktél meg, ha nincs rejtegetnivalód? - Miért mentem volna velük? - Mia Anne zavartan körbenézett, nem igazán értette a helyzetet. - Sosem megyek el vadidegen férfiakkal, ki tudja, mi történne… - Hogyhogy mi történne?! Te most becstelennek nevezted a Lovagrendet és az őrmágusainkat? - kérdezte halkan, vészjóslóan Hont kapitány. A halántékán kidagadt egy ér. - És miért osontál be az istállóba? Lovat akartál lopni, vagy a lovagunk becsületére vágytál? - Mire? - nézett értetlenül Mia, de Kósza szégyentől lángra gyúlt arca láttán azonnal rájött. - Mármint szexre? Hé, még csak tizenhat éves vagyok! A mocskos gondolatait tartsa meg magának! - Tizenhat?! - A lovagok és a mágusok hangjából mély döbbenet áradt, ahogy visszhangozták a korát. Tanácstalan csönd támadt, aztán Lilloha szája

elé tette a kezét, és vidáman kuncogott, Hont kapitány is elmosolyodott. A lovagok elengedtek a kardjuk markolatát, Elán lovag pedig dörmögve visszadugta fegyverét a hüvelyébe: - El kéne fenekelni, amiért a varázslók kaftánját hordja, és h betűt tesz a nevébe! Mia Anne általában utálta, ha nem veszik felnőttszámba, de most valahogy mégis örült neki. - Miért öltözöl így? - kérdezte fejcsóválva Lilloha. - Akár meg is ölhettünk volna, gyermek. - Mert Kósza lovag azt mondta, hogy illetlen a ruhám. Mit kéne hordanom? - Természetesen szoknyát. Mia Anne egy pillanatra lehunyta a szemét, és elképzelt magának egy földig érő zöld ruhát, nagy, buggyos ujjakkal és szép dekoltázzsal, majd átalakította a sajátját. - Ez jó lesz? Látta, Lilloha elkomorul, és egy lépést hátralép, a kaftános varázslók pedig azonnal felé emelték a tenyerüket, és egy furcsa szót kiáltottak. Mia Anne olyan erős áramlatot érzett, mintha a tengerben úszna, és el akarná sodorni egy nagy hullám. Összeráncolta a homlokát, nem értette, mi történik. Zavartan végignézett a ruháján, de az nem

változott. - Nem jó? Túl nagy a kivágás? A ruha mellrészét azonnal megnövelte, és most egy teljesen zárt nyakú blúzt viselt. A lovagok egymásra meredtek, és mintha rémület ült volna a szemükben. A varázslók közül többen elsápadtak. - Semmi baj. Nagyon csinos ez az öltözet - felelte rekedten a varázslónó. - És illedelmes is, ne aggódj. Ha jól értem, a másik világból jöttél. Szeretnék bízni benned. - Úrnőm, kérlek... - mondta halkan, figyelmeztetően Hont kapitány. Keze megfeszült a kardon. Lilloha azonban csak egy figyelmeztető pillantást vetett a kapitányra, és közelebb sétált. - Tudod, mi történik veled épp, gyermek? Mia Anne habozott. Valami nagyon nem volt rendben. - Igen. Furcsa dolgokat álmodok. - Csak azért álom, mert még tartja magát a Fal. Különben az igazi testeddel keltél volna át. A dólények bizonyára már vadásznak rád. - Dólények? -A dó az egyetlen faj, ami

megkapaszkodott több száz világban. Igen, látom, meglepődtél, de rengeteg civilizáció él. A miénk hármas világ, vagyis a Föld, Örökhon és az Ég egy transzcendens tengelyen van. Mia Anne értetlenül figyelt. Egy szót sem értett. Lilloha elhallgatott, majd újrakezdte, másképp magyarázva: - Az ősidőkben a néped és a népem szövetséget kötött az istenek ellen, akik az Égen laknak. Átadtátok a mágiát és a száz év feletti életidőtöket, cserébe középső világként mi megvédünk titeket, hogy elzárva élhessetek, és a Mindenhatók ne tudjanak uralkodni felettetek. A dólények sajnos megbújtak a föld alatt, de nálatok nincs mágia, ezért a mondák szerint csak csonthéjba zárt halott agyak. - Tuti nincsenek halott agyak mifelénk. Föltűnt volna. - Talán elrejtőztek. Már alig ismerjük a világodat, a ti időtök szerint majdnem hatszáz éve jártatok itt. Elődeid azt mesélték, hogy a bölcseitek hatalmas máglyákra vetették az átszökött Mindenhatókat és varázstudókat, amíg még gyengék voltak az átkeléstől, nehogy igába hajtsak a népedet. Utána megszűnt a kapcsolatunk veletek. - Máglyára? Várjunk csak! A boszorkányperek?!

Ebből írtam házidogát. - Mia Anne felnevetett. Ez őrültség. - Regényt kéne írnom. Micsoda álom! - Nem álmodsz. Ah mágus, kérlek, mutass egy illúzóvarázst! Ilyenek a dólények. Láttad őket? Egy karcsú, lenyűgözően szép lány suhant melléjük, szőke, derékig érő haja palástként borult köré, halványkék ruhájának apró uszálya elegánsan a földet seperte. A lány kinyújtotta a tenyerét, és dallamos hangon mondott valamit. A tenyerében megjelent egy furcsa lény. Először facsemetének tűnt, de az ágak karmokban végződő karokká váltak, fejének barázdás felszíne agyszövetté alakult. A lény szeme gonoszan, sárgásan villant. A kis alak megmozdult, és suttogott valamit. - Mik ezek? - kiáltott rémülten Mia Anne. - Ilyen fák szaladtak velem, amikor a fenyvesben futottam, azt hittem, játszani akarnak. - Gyorsabb voltál a dólényeknél? - nyögte Kósza, de Mia Anne látta, hogy egy másik lovag a könyökével megrovón oldalba böki. Bizonyára tilos beleszólni a vezetők beszélgetésébe. - A fenyves még külső terület, a nyárfaliget a határunk, azon nem tudnak átkelni a mágikus teremtmények. A dólényektől véd minket felelte Lilloha úrnő. - Csakhogy ti, csillagfattyúk is a mágia megtestesülései vagytok, ha nem a

saját testetekkel jöttök át. Vagyis te sem lehetnél itt. Ahogy mondtam, szeretnék bízni benned. De ehhez az kell, hogy beléphessek az elmédbe, és lássam a gondolataidat, amiket nem akartál az őrmágusoknak megmutatni. A mágusasszony kék szeme egy pillanat alatt hideg acéllá vált, és ahogy Mia beleveszett a kékségbe, azt érezte, mintha valami szét akarná feszíteni a fejét, hogy betörjön az elméjébe egy idegen akarat. - Állj, nem! Elegem van! Torkig vagyok ezzel a rohadt álommal! Fel akarok ébredni! - kiáltotta Mia Anne, és hátrált egy lépést. - Miért bánt mindenki?! Ott voltak a hullák, aztán ezek a falények! Az őrvarázslók megtámadtak, most meg egy mágusöreglány akar az agyamban turkálni! Szó nem lehet róla! Ez az én álmom, és macskákat akarok! Kicsiket és cukikat! Feketéket, barnákat, cirmosakat! Hopp, egy kismacska jobbra, egy másik balra. Apró pukkanással édes kiscicák termettek a földön. Sőt Hont kapitány fején is megjelent egy, és azonnal dorombolni kezdett, a kapitány legnagyobb megdöbbenésére, Mia Anne felnevetett, és mindenhova macskákat képzelt. Egy rémülten nyávogó állat Kósza nadrágjában is megkapaszkodott. Pontosan olyan volt, mint Miú, ha élne.

- Na, ez már jó álom - nevetett Mia. - Kérlek, gyermek, hagyd abba - suttogta Lilloha, az arca hamuszürke volt, és a saját torkához nyúlt, mintha nem kapna levegőt. - Mi baj van? - kérdezte Mia Anne, és a huszadik macska után nem varázsolt többet. A sok apróság ott nyávogott a lábuk alatt, és a nyugtalan mágusok kaftánjához dörgölőzött. Kósza lovag tétován felvette a csöppséget, és megsimogatta. A vörös kiscica azonnal hozzábújt, és dorombolni kezdett. ^7 Lilloha megcsóválta a fejét, szép arca most valahogy sokkal öregebbnek látszott: - A mágiának ára van, Miah’En. Tudom, megriaszt, hogy különös helyen vagy, de arra kérlek, ne varázsolj játékból. Szeretettel fogadunk minden vándort, téged is, és ígérem, nem nyúlok az elmédbe. Hiba volt, bocsáss meg nekem. - Lilloha úrnő mosolyt erőltetett magára. - Engedd meg, hogy illő módon vendégül lássunk! Amíg elkészülünk, kérlek, nézz körbe minálunk, ismerd meg szeretett Rendhazunkat. A fiatal mágusokat és lovagokat együtt neveljük, hiszen Aranyföld ereje ezen a szövetségen alapul. Talán te is csatlakozhatnál… Csatlakozni? Mia Anne egy pillanatra Kósza felé pislogott, aki épp a cica nyakát vakargatta.

Mégis, mennyire együtt nevelkednek? A fiatal lovag nyugodtan állt, nem őt figyelte, hanem a nagydarab Elán lovagot, aki súgott neki valamit, miközben a vállára tette a kezét. - Úrnőm, ezt bölcsebb volna megbeszélnünk mondta tisztelettel, de elutasítóan Hont kapitány. - Szívesen tanítanám ezt a csodálatos ifjú hölgyet, kapitány. Lilloha figyelmeztetően a kapitányra nézett, Mia Anne megérezte közöttük a finom áramlatot, a mágusaszony valószínűleg üzenhetett valamit, amire a kapitány fegyelmezetten meghajolt: - Nagytiszteletű Miah’En, üdvözöllek a Rendházunkban! - Kósza lovag, kérlek, vezesd körbe a vendéget, míg elkészítjük tiszteletére a lakomát mondta dallamos, nyugodt hangon Lilloha, és kedvesen biccentett a lovag felé. - Lakomát? Juj, ez jól hangzik! - Mia Anne azonnal felderült. Csinált egy ügyetlen pukedlit, majd újra átnyújtotta a kezében lévő aranyalmát. - Örülök, hogy megismertem, nagytiszteletű Lilloha mágus. - Nagyhatalmú! - súgta Kósza. - A közmágusok a nagytiszteletűek, a felsőbb mágusok nagyhatalmúak. - Bocsánat, nem tudtam. - Semmi baj! - A mágusasszony elegánsan

átvette az aranyat. - Köszönöm az ajándékot, ifjú korod ellenére is lenyűgöző Miah’En. Mia Anne rámosolygott, aztán örömmel követte a fiatal lovagot, megkönnyebbülve, hogy kiszabadult a teremből.

Kósza lovag

K

ÓSZA LOVAG MAGÁVAL VITTE A KIS VÖRÖS

Valamibe kapaszkodnia kellett, miközben fegyelmezett léptekkel távozott a helyiségből. Az elsuttogott parancs szerint el kellett távolítania a lányt, ezt a félelmetes, nagy erejű varázslót, amíg a mágusok és lovagok megbeszélik, mit kezdjenek vele. Nem tudták elfogni. Hiába szórtak rá hatan is testbéklyóvarázst, a lány észre sem vette, úgy pattant le róla a mágia, ahogy páncélról az esőcseppek. Hogy lehet ennyire felfoghatatlan erő birtokában valaki? Ilyen csak a legendákban van, évszázadonként egy-két mágiatörő születik, és őket gyerekként megölik, mert különben megállíthatatlanok lesznek. Most pedig itt van egy, aki láthatóan nincs tisztában az erejével, és sikoltozik, ha megtámadja egy hullabűvölő, egy alsószintű csatornatöltelék, akit még varázslónak se hívnak jobb körökben. -A Tanácsterem mellett vannak a vendégszállások, az átutazó mágusok és lovagok MACSKÁT

IS.

szoktak itt aludni. - Kósza csak intett a nehéz tölgyfa ajtók felé, de továbbment, minél hamarabb ki kellett vinnie az épületből az ellenséget. - A folyosó végén a díszebédlő, de oda majd délidőben úgyis betérsz. Kimentek a borostyánnal futtatott házból és csak az udvaron tűnt fel neki, hogy a lány hallgat, őt bámulja, és a kezében a törleszkedő, vörös kismacskát. Megállt, át akarta nyújtani neki, de a nemet intett, és csak megcirógatta a macskát. - Pont olyan, mint Miú - suttogta elbűvölten a lány. Ujjuk összeért a macska szőrén, mire Mia Anne felpillantott, és hosszan nézte őt. Kósza kínosan érezte magát a nyílt, kutakodó tekintet láttán, és észrevette, hogy a kint serénykedő szolgáknak is feltűnik az illetlenség. Az egyik szolga épp koszos vizet öntött ki, a konyháról hozta a nagy üstöt, karján kidagadlak az izmok. Háta mögül, a nyitott ajtón át sülő kenyér illata szállt feléjük. Ketten az épület árnyékába ültetett fűszernövényeket gyomlálták, de most megálltak a munkában, koszos kézzel megtörölték az arcukat, és kíváncsian figyelték őket. Kósza azonnal továbbindult.

- A szomszéd házban alszanak a helyi lovagok, a másikban a mágusok. Az pedig a tó, és mögötte van a liget, ahol az edzéseket tartjuk - darálta Kósza. - Kérdezhetek valamit? - Nem. És lehetséges volna, hogy ne bámulj ennyire? - suttogta a fiatal lovag, oda se nézve. Hiába tudta, hogy nem kéne megsértenie ezt a nagy hatalmú mágust, de roppant kínosan érezte magát. - Süsd már le a szemed, könyörgök! - Így jó? - A lány a földet nézte, miközben mellette lépdelt, de az arcán mókás kifejezés látszott, mire Kósza idegesen körbenézett. Észrevette, hogy tisztes távolságból két mágus követi őket, ráadásul az egyik a magas, vézna, örökké mogorva Bah mester, a harci mágus. - Megmutatom a tavat - mondta sietve, és nagy léptekkel megkerülte az épületet. Cseppet sem megnyugtató érzés, ha az embert egy majdnem százötven éves harci mágus figyeli. A ház sarka mögül már látszott a vízililiomokkal teli tó. - Hű, azannya! Miah’En ajkát olyan őszinte lelkesedéssel hagyta el a szó, hogy a lovag is megtorpant, és körbenézett, vajon mi tetszik ennyire a lánynak.

De semmi különöset nem látott, a zöldeskék víz felett virágzó fehér, sárga, rózsaszín liliomfélék erős illata odacsalogatta a zümmögő méheket és a kék szárnyú pillangókat. A nyers terméskővel burkolt parton apró teknősök napoztak, az egyszerű, rusztikus fapadra néhány szirom hullott. A tó közepén lévő szigetre három karcsú híd vezetett, négy másik pedig a környező kis patakokon segítette az átkelést. A fehér rózsabokrokkal benőtt karfák sok helyen már elszíneződtek az időjárás viszontagságaitól, hajdani bordó árnyalatuk megkopott, valami időtlenséget kölcsönözve a helynek. - Ez lenyűgöző! - nyögte a lány. Kósza végre megpillantotta a tó túloldalán gyakorlatozó barátját. Táncos lovag már a tanoncokkal volt, és épp vívóbotokkal harcoltak. Elismerően bólintott ő is: - Igen, egyre ügyesebbek. De majd nézd meg, hogy forgatják a buzogányt, az az igazán lenyűgöző. A lány úgy elkezdett vihogni, mint egy copfos kislány: - Le se tagadhatnád, hogy férfi vagy. - Nem is akarom - felelte meglepve Kósza. Újra eszébe jutott az a puszi, és ösztönösen megnyalta az ajkát. Szinte égette az érintés nyoma. Látta, hogy a lány

is erre gondolhat, mert a pillantása az ő szájára rebben, majd zavartan lesüti a szemét. Hogy lehet valaki ennyire kihívó, mégis ennyire megkapóan szégyenlős? Legszebben megérintette volna, megsimogatta volna az arcát, az ujja köré tekert volna egy puha, barna hajtincset… Mi a csudára gondolsz?! Nagy levegőt vett, és elhessegette magától a képet. Miah’En egy kis, zavart csend után már nem is törődött vele. Vidáman szökdécselve a tóparton termett, megsimogatta az egyik teknőst - mire az riadtan behúzta a fejét -, megszagolta a virágok közben majdnem beleesett a vízbe, majd vidám léptekkel a legközelebbi hídon termett, és ott kitárt karral forgott, mint egy gyerek. Kósza fejcsóválva nézte, a sors tréfája, hogy egy ilyen szép és idegesítő lány ekkora hatalmat kaphat, de aztán a macskával a kezében követte. A kis vakarcs dorombolt a markában. - Mit akartál kérdezni? - érdeklődött, mikor a hídon állva mindenkit hallótávolságon kívül hagytak. - Miért védtél meg az előbb? Nem is kedvelsz. - Mert megmentetted az életemet. Tartozom neked.

- De hát te mentetted meg az enyémet! Azok a hullák megöltek volna. Meg később is, amikor kitettél az ablakon, nehogy meglássanak. És az istállóban is... Kósza megköszörülte a torkát. Tudta, nem mondhatja ki, hogy a lánynak egy pillanatig sem volt szüksége segítségre. Zavarta a hazugság, még ha az pusztán hallgatás, akkor is. Letette a vörös kismacskát a korlátra. - MiahEn, szeretném, ha nem értenéd félre a tetteimet. Nem a személyednek szólnak, erről biztosíthatlak. Sosem lépném át a határt. - Milyen határt? Ja, az elcsábításodat? - A lány huncut mosollyal a szívére tette a kezét, és csúfolódva felsóhajtott. - Szóval az, hogy örömmel halsz meg a karomban, hazugság volt? Kósza szeme megvillant. Legszívesebben közelebb lépett volna, hogy újra éreztesse, vele nem játszadozhat egy nőszemély se. Érezni akarta a mellkasán az ijedt kezét, látni, ahogy a szeme kerekre tágul, és a feketeségben megpillantani önmagát. Hozzá akart érni, persze, de csak hogy figyelmeztesse. Semmi másért. - Bizonyára nem volt tiszta az elmém, ha ilyen érthetetlen zagyvaságot hordtam össze - felelte

hűvösen. - Nyugi, csak ugratlak - nevetett a lány. - Ki akarna egy hullát a karjában? - Ez igaz - bólintott megkönnyebbülten Kósza. Talán mégsem a becsületére pályázik a lány. Azért mégis érzett egy kis csalódást. - Ki akar halottat? Élve érdekesebb a dolog mondta csúfondáros mosollyal a lány. - Jól van, ne vágj ilyen arcot! Ígérem, befejezem, de annyira vicces látni, milyen ideges leszel. Kósza dühösen arra gondolt, hogy ez az idegen vajon tudja egyáltalán, hogy az életükkel és a becsületükkel játszik? Hogy lehet valaki ennyire cserfes és ennyire felelőtlen! - Amúgy miért hívnak Kószának? Kószát váratlanul érte a kérdés. A városbeliek is faggatták már emiatt, szinte átok ez a név. - Minden lovag a jelleméhez illő nevet kap, én pedig egy csavargó kölyök voltam, mielőtt tanonc lettem - felelte kelletlenül. De talán idővel kiérdemlek egy újat, és Hűség vagy Tisztesség lehet a nevem. Kicsit fájt, hogy Hont kapitány nem ajánlott fel semmi ilyesmit, amikor hazaért. Sőt, a lovagok esti koccintására sem jött el. Kósza tudta, hogy sok a dolga, de mégis… Bezzeg mások első csatája után ott volt, és köszöntőt mondott! De Táncost és őt

mindig mellőzte. Kósza próbálta elhessegetni a gondolatokat. Egy lovag nem töprenghet ilyen méltatlan dolgokon… - Ó, remélem, nem kapsz másik nevet! Hűség, Tisztesség… ezek olyan kínosak. A Kósza sokkal jobb, nekem nagyon tetszik. Kósza meghökkent. Gyanakodva pislogott a lányra, hátha ugratja, de MiahEn csak kedvesen vállat vont, majd nagy lendülettel máris valami mást csinált. Kihajolt a korláton, nézelődött. Aztán felült a híd karfájára, felhúzta az egyik lábát, majd kibújt a cipőjéből. Kósza már nem is szólt az újabb illetlenség miatt, de ahogy a szép lábfejre pillantott, megint megakadt a szeme valamin. - Bordó a körmöd. Valami kórság emészti? A lány nevetett, és megmozgatta a lábujjait. - Dehogy, ez csak festék rajta. Minálunk az a szokás, hogy a lányok festik a körmüket. A kismacska meglátta a mozgó lábujjakat, és rögtön odaugrott, hogy lecsapjon rájuk. Csakhogy megcsúszott, és hiába kapott kis karmával a híd korlátja után. Rémülten nyávogott, mielőtt belecsobbant volna a tó

vizébe. - Jaj, megfullad! - kiáltotta a lány, és utánakapott. Nyitott tenyere a tó felé mutatott. Mire nem csak a macska emelkedett fel, hanem az egész tó. A madarak rémülten menekültek, a halak visszapotyogtak az üres, sáros tómederbe, a túlpartról Táncos rémült üvöltése hallatszott, de túlharsogta Bah mágus dörgő varázsszava. És utána egy újabb parancs: - Tedd le a tavat, te pokolszülött! A lány rémülten ejtette vissza a vizet a helyére, ami hatalmasat loccsant, nyakon öntve mindenkit a parton, és elsodorva a kint napozó teknőcöket. A macska keservesen nyávogva süllyedt alá a habzó vízben. A lány szinte nyüszítve sírt: - De megfullad! Kósza látta, megint varázsolni akar, így aztán gondolkozás nélkül átlendült a korláton, nem törődött a varázslók és lovagtanoncok szitkozódásával, akiket a hirtelen visszazúduló hatalmas víztömeg hátralökött, és nyakig nedvesek lettek. Ahogy a felkavart üledéktől iszapossá vált, zavaros zöld vízbe ugrott, a hideg körbeölelte, kellemetlenül lehűtötte a bőrét, és egy nyálkás test csapódott az

arcának. Odalent kinyitotta a szemét, de szinte semmit nem látott rémülten cikázó halakon és víz alá fordult liliomokon kívül. Végül a macska találta meg őt, kis karmaival rémülten kapaszkodott belé. Gyors karcsapásokkal kiúszott vele, és a partra kimászva átadta a reszkető, köhögő állatot. A lány nem foglalkozott a szép ruhájával, sem az elhagyott fél pár cipővel, hanem szaladt a hídról a partra, leült a sáros földre. Fejjel lefelé rázta a macskát, hogy kijöjjön belőle a víz, majd dörzsölte, törölgette a szoknyájával, simogatta a vörös szőrű cicát. Észre sem vette, hogy körülötte egy csapat bosszús lovagtanonc és két igen dühös varázsló áll. Bah mágus szeme alatt rángatózott az ideg, a mellkasán egy hatalmas hínárdarab lógott a sáros kaftánon. - Hogy merészelted tönkretenni a tavat, te botcsinálta mágusfattyú?! Kósza feltápászkodott a parton, kiköhögte a lenyelt vizet, és sürgősen a lány elé állt. A tisztesség úgy kívánta, hogy megvédje, de legszívesebben ő is kitekerte volna a nyakat. Szerencsétlen teknősök!

- A hölgy Lilloha úrnő vendége, és járatlan a szokásainkban. Kérlek, vedd ezt figyelembe, nagy hatalmú Bah mágus. - A jó modorban is járatlan, lovag! Attól, hogy a vendé… - A szó benne akadt a mágusban, aki megrökönyödve nézett Kósza mögé. Mellette a fiatal tanoncok zavarukban lesütötték a szemüket, és fülük az alkonyi égbolt árnyalatát öltötte magára, midőn szelet hoz az éj. Kósza sóhajtva megfordult. Sejtette, mit fog látni, mi az az egyetlen dolog, amivel egy rakás mérges férfit meghátrálásra lehet késztetni. Miah’En mindössze annyit tett, hogy felállt a földről, csak épp a szoknyájában tartotta az ázott macskát. Formás, gyönyörű lába illetlenül kilátszott. Kósza tanácstalanul állt, de Táncos lovag azonnal lekapta magáról sárga lenvászon ingét, és odalépett a lányhoz: - Szegény cica - mondta kedvesen, és rezzenéstelen arccal átvette a jószágot, majd betakarta. A zöld szoknya így visszahullhatott a helyére, a férfiak nagy megkönnyebbülésére. Kósza bosszús lett. Neki miért nem jut ilyesmi az eszébe? Barátjában mindig is

megvolt a kellő elegancia és találékonyság, hogy a kényes helyzeteket megoldja. Táncos nem szidta le a lányt, hanem inkább ügyesen elvezette őt a megbotránkozott varázslók közeléből, tejet ígérve a macskának. - Ez nem természeti mágia volt. Érezted? - kérdezte komoran a kövérkés, máskor mosolygós Gash mágus, amikor a lány hallótávolságon kívül ért. - Igen, megint a Falból merített… mondta halkan és vészjóslóan Bah mester. Aztán rájött, hogy Kósza is hallja, így elharapta a mondatot, és társával a lány után eredt. Kósza nyelt egyet. A mágusok idegesnek tűntek… De miért? Még sosem látta ilyen nyugtalannak és aggódónak őket. A tanoncok még mindig ott álltak a közelben, és egymás közt sutyorogtak. - Tegyetek rendet a tó körül! - parancsolta Kósza, miközben letörölte az arcáról a hajából csöpögő vizet, majd a hátukon vergődő teknősök és a partra vetett, tátogó halak felé intett. Ő maga felragadta a lány levetett cipőjét, a hídon megkereste a párját is, majd utána vitte a lábbelit a konyhába. Egy kemence mellett a félmeztelen, de most is

kecses Táncos és Miah’En nevetve beszélgettek, miközben a vörös kiscica tejfölös bajusszal egy kis köcsögbe dugta a fejét, és hangosan lefetyelt. A lány pogácsát majszolt, és egyáltalán nem tűnt félelmetes mágusnak. A két varázsló - látszólag véletlenül - a hatalmas konyha másik felében álldogált, nem törődve azzal, hogy útban vannak a sürgölődő szolgáknak. - A lábbelid. - Kósza odanyújtotta a cipőt. - Köszi, már nem kell. A lány lábán egy másik topán látszott, és a zöld ruhája helyett is egy halványsárgát viselt. Kósza idétlenül álldogált, kezében a cipővel, csöpögő ruhában, míg meg nem látta Táncos vidám hunyorgását. A barátja rajta szórakozott ilyen jól. A konyhában töltötték az időt, míg nem kezdődött az ebéd. Miah’En a világáról mesélt, Táncos pedig kíváncsian kérdezgette a ruházkodásról. Ott a nők öltözhetnek akár férfiként is, hordhatnak nadrágot, de szabadon is maradhat a lábuk. A férfiak viszont nem viselnek szoknyát, nem szokás. Táncos erre azt mondta, hogy szegények, biztos el vannak nyomva, mire a lány úgy nevetett, hogy a könnye is potyogott. Kósza kissé ostobán érezte magát, ahogy ott állt vizesen, szerencsére a bőr nadrág és

mellény nem szívta meg magát, ahogy egy lenvászon ing tette volna. Még a barna mellényben is túl ruhátlanul érezte magát. Mintha a lány a szeme sarkából figyelte volna... olyan érzése támadt, hogy a pillantása újra és újra az ő mellkasára és hasára téved. Zavarba hozta ez a tekintet, pedig a helyi leányok ennél jóval nyíltabban szokták megbámulni. Ő volt a legfiatalabb lovag a Rendben, és amikor a lányosan szép Táncossal és a hatalmas Elán lovaggal együtt mennek az adókat és az ajándékokat begyűjteni, akkor a hajadonok mindig a legszebb és legkacérabb ruhájukba öltöznek. De miért nem Táncost nézegeti? Kósza szívesen elment volna, de már a gondolatára is nyugtalan lett, hogy egyedül hagyja ezt a pimasz varázslólányt. Így csak állt a fal mellett, és a beszélgetést figyelte. Közben a kismacskák besündörögtek a sülő hús illatára, és hízelegve lábakhoz dörgölőztek, nyávogtak és doromboltak, akadályozva a munkát. A szakács végül nevetve-bosszankodva mindet megetette, nehogy elessenek bennük. A lányt hamarosan a díszterembe hívatták a lakomára. Kósza és Táncos is kisétált az udvarra, de nem tartottak vele, a mágusok és az idősebb lovagok között

nem sok keresnivalójuk volt. - Aranyos leányzó mondta elgondolkozva Táncos, miközben a tó felé ballagtak, ahol már rendet raktak a fiúk, és épp fakarddal vívtak. Kósza csizmájában még mindig cuppogott a víz, bosszúsan megállt, és levette, miközben Táncos vállára támaszkodott. - Inkább pimasz és arrogáns. Nem láttad, mit művelt! Remélem, valahogy megszabadulunk tőle, borzalmas, ahogy állandóan a lábát mutogatja. Táncos tréfásan átkarolta a vállát: - Állandóan? Szóval nem most láttad először azokat a gyönyörű térdeket? Mondd csak, nincs valami mesélnivalód, testvér? Kósza körbenézett, aztán zavartan mondta: - Miután az élőholtakkal harcoltam, a karjaiba vett. Aztán amikor felébredtem, megjelent az ágyamnál, és alig viselt valamit. - Pár szóval, suttogva elmesélte az esetet. - Valahogy mindig ott van, és annyira zavarba ejtően viselkedik... Látta, hogy Táncos elkomorodik. A barátja némán állt, amíg Kósza levette a csizmáját, letekerte a kapcát, és akkor is, amikor az egyik elhaladó szolga kezébe nyomta az egészet, hogy

megtisztítsa. - Táncos… - Kósza szerette volna, ha a másik mond valamit, bármit. - Ugye nem hiszed, hogy bemocskolta a gondolataimat? Esküszöm, nem történt semmi köztünk, nem lopta el a lelkem. - Nem ez a bajom, Kósza. Egyszerűen megdöbbent, hogy valaki megmenti az életed, te pedig kilököd az ablakon, amikor bajban van, és a védelmedre szorul. - Tessék?! - Kósza, ez csak egy leány. Felkavaróan szép és felkavaróan szemtelen, de csak egy fruska. Egy védtelen, akit rád bízott a szent mágia. - Egy erős varázsló, egy mágiatörő! Nem szorul a védelmemre! Most Táncos nézett körbe, hallja-e valaki, közben türelmetlen mozdulattal kisimította szeméből a fekete, göndör tincseket. - Amikor a tó felemelkedett, ott voltam a parton. A mágusok is varázsoltak. Gash mester csak a vizet akarta a helyére tenni, de Bah... ő harci mágus... már hallottam ilyen varázsszót, ez a halál szava volt. Megpróbálta megölni! Kósza nyelt egyet. A gondolat, hogy szénné égett torzó lehetett volna Miah’En karcsú testéből, felkavarta. - De nem sikerült neki. - Bah mester száznegyvenhét éves.

Szerinted nem találja meg egy fiatal lányka gyenge pontját? - Táncos habozott, a part mellett gyakorlatozó fiúkat nézte, aztán folyatta. - Hallottam őket, azt mondta, álmában kell végezni a lánnyal, és karddal, ha a mágia lepereg róla. Kósza megragadta a barátja karját: - Nem adhatnak ilyen parancsot! Egy lovag se tenné meg! - Akkor se, ha a világot mented meg vele? ' - Nem ölök ártatlant! - Gondolod, Bah mestert ez érdekli, vagy hogy feladja? Egymásra néztek. Amikor terményeket kapnak a falubeliektől, egy-egy kupica erejéig mindig leülnek beszélgetni a parasztokkal. Az öregemberek néha suttogva mesélik a nagyapjuk történeteit szétszakadt, fagyott emberi testekről, megőrült hajadonokról és a fiatal Bah mágusról, aki olyan hamar, százéves kor alatt megtanulta a harci mágiát. - Kósza, Hit lovag az életét adta azért, hogy hazagyere. Miért pont te? A világ szent mágiájában nincsenek véletlenek. Az sem véletlen, hogy találkoztál a lánnyal. Nélküle halott lennél, és talán ő is nélküled. - Mit akarsz ezzel mondani? I

- Nem tudom. Pusztán egy érzés van bennem, és én mindig hallgatok ezekre a sugallatokra. Találd meg te is a belső hangodat, mert az lesz a helyes, az lesz az igaz út. - De hogyan? - Kósza felsóhajtott. A lány az első felbukkanása óta folyton megzavarta a nyugalmát. És nem csak azokkal a gyönyörű lábakkal, melyekért a férfiak háborúkat vívnának, hanem az egész lényével. Annyira elsöprő, annyira lendületes! Minden pillanat kaland vele, egyszerre nyugtalanító és felszabadító… Táncos intett, hogy kövesse, és gyors léptekkel a gyakorlók felé tartott. Kiadott a fiúknak egy parancsot az új gyakorlatsor kapcsán, majd ő is lehúzta a csizmáját, és felragadott két vívóbotot. Kósza értetlenül követte a hídra. Táncot mindig is különleges harcos volt, meglepő öletekkel és meglepő tanulékonysággal. Bármilyen harcmodort átvett mástól, és amikor vívott, olyan kecsesen tette, mintha táncolna. Most is kontyba fogta fekete, göndör haját, csak simán csomót tett rá, és felugrott az egyik bottal a híd karfájára. - Gyere! - Ma már egyszer beleestem. - Találd meg a külső egyensúlyt, és megtalálod

a belsőt is. Kósza egy pillanatra eltűnődött a gondolaton, majd bólintott. Talán így kell, talán igaza van, és letisztul benne a kétség. Fellépett ő is a híd lapos karfájára. Hallotta, hogy a parton elhal a fakardok csatazaja, a tanoncok őket figyelték. Tisztelgett a bottal Táncos előtt, aki szintén meghajolt, aztán támadásba lendült. Kósza pillanatok alatt megfeledkezett a szép lábakról, mágusokról, becsületről. Csak a harc maradt, amit annyira szeretett, a megfakult fakorlát keskeny sávja meztelen talpa alatt és vele szemben Táncos rezzenéstelen fekete szeme.

Mia Anne

M

IA

ANNE

ÉBREDÉS

ÁGYÁBAN HEVERT,

UTÁN

AZ

és az éjszán gondolkozott. Túl valóságos volt minden. Vajon mit jelent egy helyes lovaggal álmodni? Utána kéne nézni a neten valami álmoskönyvben. Lilloha az ebédnél olyasmit mesélt, hogy a világ sok-sok létsík láncolatából áll, azonban a Földet lezárták hajdan, a Fal védi, és egy hatalmas varázslat elszívja a mágiát. De most mégis akadt valaki a Földön, aki elég erős ahhoz, hogy életre hívja a dólényeket… márpedig akkor nem egyszerű mágus lehet, hanem talán valami sokkal rosszabb. Ez pedig iszonyúan veszélyes mindkét világra nézve. Azt is mondta, hogy óvakodjon a dólényektől, akik a csillagfattyúkra vadásznak, hogy kiszívják a lelküket. Mia Anne háta borsódzott a gondolatra, hogy azok a lények őt akarják. Aztán róla beszélgettek, az életéről és a tanulásról. A mágusok teljesen elképedtek, amikor vízbe mártott ujjal felrajzolt egy háromszöget, és elmagyarázta a

Pitagorasz-tételt, vagy mesélt az evolúcióról. Ki gondolta volna, hogy egy sima mateklecke ilyen sikereket arat! A lovagokat pedig az lepte meg, hogy nincsenek lovak, hanem dobozokban, azaz autókban ülve közlekednek. Egyedül Bah mágus tett epés megjegyzéseket, szerinte tudomány nem létezik, csak mágia, és nevetséges hazugság mindaz, amit ő mond. Az étel amúgy borzalmas volt, a hús rágós, a sajtok furcsák, és mindenből hiányzott az erős, fűszeres íz, amit megszokott. Egy chipsnek jobban örült volna. Egyedül a cipófélék bizonyultak finomnak, de ezek is jóval laktatóbbak, tömörebbek voltak, mint amihez hozzászokott. Viszont a bárd, aki az ebéd alatt énekelt, gyönyörű hangon dalolt. Aztán kimentek sétálni, mert Lilloha női dolgokról szeretett volna beszélgetni, főleg az illemről, de nem jutottak el a témáig. A szolgák az épület előtt bámészkodtak, a lovagtanoncok pedig a tó mellett, mindenki a híd karfáján küzdő két fiút figyelte. Az izmos Kósza lovag és a hajlékony Táncos annyira lenyűgözően harcoltak a talpalatnyi helyen, hogy Mia csak kis késéssel vette észre, hogy tátott szájjal áll. Kószában nyoma sem volt a kelletlenségnek és a tartózkodásnak, harc

közben annyira játékos, annyira pimasz volt… - Ó, ilyenkor olyan aranyosak, mint régen, amikor kis kölykök voltak. Néha hiányzik a régi Kósza, az a bajkeverő - mosolygott Lilloha. Talán észrevetted, hogy ő a legfiatalabb lovagunk. Nyolcéves lehetett, amikor bekopogott a kapun, hogy harcos akar lenni. Mióta felnőtt, olyan komoly lett. - Hát nem lovagi családba született? - A lovagoknak nincs családjuk. A tízéves gyerekek kiállnak három próbát, és így lesznek tanoncok. Kósza fiatalabb volt. Nem tudtuk, hogy két hónapig gyalogolt, hogy eljusson ide. Megetettük, és odaadtuk egy rézmíves házába inasnak, ahogy az árvákat szoktuk. Megszökött, és visszajött. Húsz napig aludt a kapu előtt a próbákra várva, és naponta beszökött a falon. Őt hajkurászta minden őr, lovag és varázsló. Mia Anne nevetett. A helyes fiatal lovagot nézte, akinek végül sikerült a kecses mozgású, fekete hajú férfit kibillentenie az egyensúlyából. Táncos hangos kiáltással a vízbe bukott. Erre odacsörtetett a hídra a hatalmas termetű Elán lovag, kezet fogott a győztessel, majd Kószát is belökte a barátja után, csak a móka kedvéért. Erre nekirontottak a tanoncok, és a

vízbe akarták hajítani a medvetermetű férfit, aki hahotázva bedobálta őket is a tóba, nem törődve a vadkacsák sértett rikácsolásával. Mia Anne még akkor is kacagott, amikor fölébredt. És az érzés egész reggel vele maradt. Jókedvűen köszöntötte az apját, aki meglepetésére ügyetlenül megölelte. Az apja nagyon kedves volt, mármint önmagához mérten, és a szokott iskolai kérdéseken túl még a zsebpénzét is átszámolta forintba, sőt a jövő évi inflációt bekalkulálva megemelte pár százalékkal. - Péntek van, még a mai napot bírd ki az iskolában. Elvigyelek a hétvégén ruhát venni? - Köszi, majd elmegyek a barátaimmal - felelte automatikusan Mia. Apja legutóbb meglátott egy Made in China címkét az egyik blúzban, mire elmagyarázta az eladónak a fejlett világ felelősségét a keleti kényszermunka kapcsán, külön kitérve a gyerekmunka százalékos arányára országokra lebontva. Igaza volt, de akkor is iszonyúan kínos jelenet lett belőle, kidobták őket a boltból. - Örülök, hogy máris vannak új barátaid. Szerencse, hogy magas pontszámod van az extraverzió-skálán, és könnyen ismerkedsz. Mia Anne teli szájjal bólogatott, és

inkább a müzlibe temetkezett. Vajon más, épeszű családnál is ilyenek a reggelek? Kósza - ha létezne - biztos a lovához menne hajnalonta. A felhős ég ellenére motorral ment iskolába, leparkolt a suli mellett, és besietett az épületbe. Az iskola nyüzsgő folyosóján elkapta Réka gúnyos pillantását, ahogy a lábát nézi és mond valamit a barátnőjének, de nem törődött vele, bement a terembe. Itt nem voltak szekrények, a kabátokat a helyiség hátuljában, jelöletlen fogasokra pakolták. Kibújt a törtfehér bőrkabátból, és fölakasztotta, majd a lila bukósisakot is feltette. Ekkor döbbent rá, hogy nem biceg, sőt ma még nem is fájt a lába. A virgonckodásának azonnal meglett a következménye, a térdébe belehasított a kín, de jóval erősebben, mint máskor szokott. Elakadt a lélegzete, a táskájába nyúlt, hogy kikotorja a fájdalomcsillapítót. A tanteremben már a reggeli élet zajlott, házi feladatok másolása, reggelizés, az új ruhák kritizálása vagy a hétvégi programok egyeztetése. - A csajom nagyon bírta a Kagomés cuccot, amit varrtál neki - mondta épp mellette angolul Csongor, egy örökké kócos srác, akit a

számítástechnikán és az animén kívül más nem érdekelt. - A barátnője kérdi, hogy a mostani Mondocon előtt össze tudsz-e dobni neki is valamit? Megfizeti rendesen. - Ne hülyéskedj, holnapra? Esélytelen, hogy ma éjjel kész legyen - felelte bosszúsan Tom. Szóljon egy hónappal előtte, mindig egy csomó rendelésem van. Mia felfigyelt a szóra. Tom cosplayes jelmezeket varr? De a fájdalom egyre erősebb lett. Aztán döbbenetes módon a gerincébe hasított bele. Ilyet még sosem érzett, ezt az éles, hasogató kínt… mintha ki akarna szakadni a beültetett három implantátum, apa speciális lemezei. Pánikba esett, egyre nyugtalanabbul kereste a gyógyszert, aztán egy ügyetlen mozdulattól kiömlött a földre a tancucc. Próbált lehajolni, de képtelen volt, a fájdalom erősödött, ő pedig kétségbeesetten kapaszkodott a fogasba. Mi történik vele? Ez nem normális! Ennek nem lenne szabad! Mintha égnének a hátában lévő lemezek. Szinte megőrült a fájdalomtól, a szája kiszáradt, a gyomra görcsbe rándult, zihálva vette a levegőt. Csak arra a lüktető, égő érzésre tudott

figyelni. Tom és Csongor azonnal odaugrott, és segítettek összeszedni a cuccát. Mia ügyetlenül elvette Tom kezéből a gyógyszeres dobozt, reszkető kézzel kiszedett egy pirulát, és lenyelte, majd még egyet. - Csak így, víz nélkül? - Csongor meghökkenve kérdezte, majd elővett a táskájából egy üveg ásványvizet, és odanyújtotta. Mia Anne meghúzta, könnyebben lementek a pirulák. Összeszorított foggal várta, hogy enyhüljön az égető érzés, elmúljon a térdét maró kín. Hamarosan hatott a gyógyszer, és ő nagy levegőt vett. Aztán újra, még párszor mélyet lélegzett, hogy kiengedje az előbbi feszültséget. Tom értetlenül figyelte: - Szarul festesz. A lábad fáj ennyire? - Semmiség, mindjárt elmúlik. - Ja, ismerem ezt a gyógyszert, rohadt erős. Az anyám mindig velem szedeti el a modellektől a kifutó mögött. Ha isznak rá, olyan bárgyún vigyorognak, mint a Milka tehén. - Az anyukád? Azt hittem, szakács. - A másik. A ruhatervező - felelte zavartan Tom. - Hagyjuk, bonyolult. Mia Anne se érezte úgy, hogy ezt a beszélgetést folytatni kéne. Nem bánta, amikor a

fiúk megint valami jelmezről kezdtek beszélni. Ahogy kissé távolabb mentek, hogy lepakolják a saját kabátjukat, már nem takarták el őt, és észrevette mögöttük a padja tetején ülő Rékát, és a lány hideg tekintetét. Úgy tűnt, Réka lélekben újabb strigulát húz a bűnlajstromára. A biológiaóra azonban mindent feledtetett, és az unalmas magyarázatok alatt Mia Anne fáradtan bámult maga elé. A reggeli jókedve tovatűnt. Aggasztotta a háta, ilyen jellegű fájdalmat még soha nem érzett, mindig csak a lába szokott fájni. Az is furcsa volt, hogy előtte meg milyen könnyedén járt. Szólni kell apának. A tanár arra kérte őket, nyissák ki a könyvet a 132. oldalon. Mia Anne a könyökével véletlenül lelökte a tollat. Miközben a többiek neszeztek, lehajolt érte, de nem érte el, pont egyujjnyi távolság kellett volna. Hiába nyújtózkodott jobban. Düh lobbant benne. És ekkor a toll megrázkódott, és a kezébe csússzant. Mia Anne megdermedt. Mi volt ez? Esküdni mert volna rá, hogy a toll megmozdult. Hirtelen hangos koppanások hallatszottak az ablakon, erőszakos kis döndülések. Az osztályban többen felkiáltottak a váratlan hangra.

Mia Anne is rémülten kiegyenesedett, és az ablak felé nézett. A biosztanár nevetve mondott valamit magyarul, és megismételte angolul is: - Csak a tavalyi dió pereg. Azonban az előző mondat hangzása… Mia azonnal hátrafordult a mögötte ülő Csongorhoz: - Hogy írod magyarul, hogy dió? Odacsúsztatta a bioszkönyvét, és a kócos fiú unottan, szó nélkül felvéste a három betűt. A tanár folytatta a magyarázatot, és a lány is visszahúzta maga elé a könyvet. Csak bámulta a betűket. Dió-dó. Hogy álmodhat idegen szavakat? Hogy nevezhet el róluk lényeket? Ez őrület. Aztán a kék tollra nézett. Oldalra pislogott, de a padtársa, a francia Tom a tankönyvbe mélyedt, ahogy mindenki, és a tanár szavait hallgatta, belemerülve az ábrába. Mia Anne hirtelen ötlettől vezérelve a toll felé tette a kezét. Azt szuggerálta, hogy csússzon oda. A toll remegni kezdett, és ő egyre kitartóbban, egyre dühösebben gondolt arra, hogy akarja. A toll a kezébe ugrott. Meleg volt a kék műanyag borítás. Dong. Dong. Dong! A csukott ablaküvegnek erőszakosan nekicsapódtak az ágak és a száraz, barna dió.

Ahogy Mia Anne odakapta a fejét, mintha egy villanásra apró, sárga szemeket látott volna. A gyomra görcsbe rándult. Mit is mondott Lilloha?! Nálatok nincs mágia, ezért csak csonthéjba zárt halott agyak...

Amon Dollond professzor

A

MON

ÉRTETLENÜL

VITÁJÁT,

FIGYELTE

A

MAGYAROK

ahogy pár lengyel, japán és orosz tudós is. Ma reggel már a másik kutatócsoport megbeszélésén volt, a 42-es csarnok 11-es termében, ahol minden pénteken a belsősök tartanak beszámolót. Itt már tényként kezelték, hogy létezik egy másik világ, és Naomi a megbeszélés előtt címszavakban összefoglalta a legfontosabb eredményeket, szó szerint Ádámmal és Évával kezdve. A középső világban, Örökhonban Ádám története egy menekülésről szól. Egy erősebb Mindenható az addig lakatlan Földet élővé tette, majd segített néhány embernek elmenekülni. A vízözön egy mágusháború következménye lehetett, a bibliai ó- és újszövetség egy szerződés a mágiamentes életre, amit később az inkvizíció keményen be is tartatott, megmentve ezzel az emberiséget az idegenektől. Amon némán szívta magába az információkat. Valahol itt van, ebben a hatalmas adatmennyiségben a titok: mi történik.

Eddig könnyen követte a beszélgetést, most viszont nem értette a tízperces előadás után kirobbant vitát. Bogdányi Márk, az egyik fiatal magyar azt magyarázta, hogy az átkelők mindenhol megértik a nyelvet, de áthoznak egyes szavakat, melyek helyi, speciális dolgokat jelölnek. Ahogy az „internet” szó is értelmezhetetlen odaát, úgy a lélekrabló „dólények” is ideát, bár utóbbinak magyar megfelelője a dió. Szerinte az áthozott szavak hatvankét százalékának a magyar nyelvvel vannak közös gyökerei. - A következő pont az lesz, hogy Jézus is magyar volt! - mondta gúnyosan az egyik honfitársa, és ezen kirobbant a veszekedés. Amon egy idő után türelmetlenül dobolni kezdett a fém tárgyalóasztalon. Hasonló helyiségben voltak, mint korábban, csak most negyvenen ülték körbe az asztalt. Idegesítette ez a nemzeti kisebbségi érzés, ami a helyiekből sugárzott. A magyar egy ősi nyelv, miért ne állhatna kapcsolatban Örökhonnal? Látta, ahogy Moon tábornok homlokráncolva, de egyelőre érdeklődve fogadja a vitát. Amon elhúzta a száját. Ez lényegtelen, az a kérdés, hogy ki és miért lép át álmában egy másik helyre. Nem minden érzelmi trauma okoz álmodást. Kell lennie egy mintázatnak. Tegnap

este döbbenetes dolgot talált, de még nem értette, mi az. Megnyomta az asztal gombját, mire felnyílt egy kis fedél, és a beépített laptopon belépett a kutatási projektbe. Az új kódjával már bővebb hozzáférést kapott. Megnézte az álmodók eloszlását a különböző földrészeken, a térképen piros pontokként villogtak az egyedek, a városokban néhol pacává olvadva össze. Csak bámulta a színes foltokat. Mi történik a világban? Körülötte vitába kezdtek a nyelvészek, de csak fél füllel figyelt. A szavaik azonban beszivárogtak. Dólények, gondolta. Dió. Lélekrabló. Nézte a térképet, és megérezte az izgalmat. Valami körvonalazódott benne, valami, ami szinte a nyelve hegyén volt, valami, amit ez a vita indított el… Lélekrabló. Mi van, ha a diófák elhelyezkedése összefügg az átkeléssel? Biztos, hogy sok elem együttes megléte kell, de talán ez is köztük van. A vita még tartott, mikor Amon hirtelen ötlettől vezérelve ráhúzta a térképre a diótermesztő területeket, és kirajzolódtak a világoskék foltok.

Valamiért eszébe jutott Frida. A lány beleütközött egy pótkocsis kamionba. Vajon hány tonna dió lehetett rajta? - Amon? - Egy kezet érzett a vállán. Érezte, hogy kezd elillanni a felvillanó gondolat. Miért jutott eszébe Frida? Fel se nézett, ösztönösen elhúzódott, és azt motyogta, amit mindig, évtizedek óta: - Majd később eszek, szívem. Öblös férfihahota harsant, és csak erre nézett fel, egyenesen Helmholtz vidám arcába. Többen vigyorogtak. A német átnyúlt előtte, és megnyomott egy gombot, mire a laptopon lévő kép megjelent az asztal közepén is. - Már vagy fél perce szólongatunk, öregem. Ez mi? - Semmi, csak gondolkozom. - Amon elhúzta a száját, utálta, ha megzavarják elemzés közben. Főleg, hogy ez még csak sejtés és firkálgatás volt. - Tegnap az agyfunkciókat vizsgáltam, és meglepő dolgot találtam. Nem hiszem, hogy idegrendszeri alapú, hogy ki álmodik. És a hirtelen ébredés sem agyi szinten történik. Kell lennie egy vagy több külső változónak. - Miért pont a diótermesztést nézi? - kérdezte Bogdányi Márk. A jóképű férfi szeme érdeklődve csillant. - A másik világbeliek ismerik a Földet, és jóval

i

többet tudnak a mostani helyzetről, mint mi. Ha lélekrablónak hívnak falényeket, és egy növény nálunk is hasonló nevet visel, az gyanús. Faktoranalízis kell, hogy az átkelőknél ellenőrizzük, van-e diófa a környékükön; élelemmel bevitték-e a növényt a szervezetükbe, és ha igen, milyen rendszerességgel, milyen dózisban; gyógykészítményekben és kozmetikai szerekben a bőrükre vagy a testükbe juthatott-e az anyag… A tudósok pár másodpercig némán nézték a térképet, majd egyszerre tört ki a hangzavar. Többen megfeledkeztek magukról, és a saját nyelvükön kezdtek magyarázni, és csak utána váltották angolra. Volt, aki hitetlenkedett, mások az alapadatok módosítását javasolták, miszerint a műholdas képekkel pontosabb információt kapnak a diófákról. Amon ingerült lett, ő is tudta, hogy fapados az ötlete, csak egy felskiccelt gondolat, semmi több, és zavarta, hogy nem kapott időt ellenőrizni és kidolgozni. - Csendet! - Moon tábornok dörgő hangja tört át a zajon. - A diófogyasztást majd elemezzük. De miből gondolja, hogy a magyaroktól származik Örökhon nyelve? Ez hülye, gondolta Amon, és valószínűleg meg is látszott az arcán, mert Helmholtz az asztal alatt figyelmeztetően rálépett a lábára.

- Fordítva gondolom. Gyanítom, voltak az elmúlt évezredben olyan menekültek, akik átjöttek Örökhonból, és letelepedtek, áthozva a tudásukat. A magyarok egy kis nép, ősi nyelvvel, területileg és katonailag is jelentéktelenek. Már az avarokkal ki kellett volna pusztulniuk, de nem tették, és nem olvadtak bele más népekbe sem. Lehetséges, hogy nem véletlenül. Amon egy pillanatra elhallgatott, de látta, nem értik a gondolatmenetét. Megint szájbarágósán kell magyaráznia. Iszonyatos ez az örökös szellemi magány. - Nem gyanús egy kis nép, ami megérkezik Európa szélére, és egyedi harci módszerével rettegésben tartja a fejlettebb országokat? Majd látszólag megnyugszik, de sosem fogadja el sem a kor uralkodóit, sem a pápa fennhatóságát. Amon vállat vont. - Vagy vegyük a középkort és a boszorkányüldözéseket. Könyves Kálmán híres mondását még én is ismerem: strigák pedig nincsenek. Ha menedékjogot adtak nekik, akkor az idegenek leszármazottai itt élhetnek, maguk sem tudva, hogy a mágia genetikus emlékezete miatt ennyire magas az össznépi kreativitásuk. Látta a magyarok döbbent hallgatását, és azt, hogy Moon tábornok a szavait emészti. Már maga az is, hogy a titkos labor ezen a helyen

volt, alátámasztotta az érveit. Moon tábornok végül bólintott: - Igaza van, szólok a másik csapatnak, és átnézetem a helyi történelmet. Hátha kapunk támpontot, hogy megakadályozzuk az inváziót. - Inváziót? - ismételte meglepetten Bogdányi, a fiatal nyelvész. - Milyen inváziót? Moon nem figyelt a fiatalemberre, hanem Amonhoz intézte a szavait: - Azt mondta, valami meglepőt talált az agyfunkciók vizsgálata közben. Mi az? Amon csak egy hűvös pillantást vetett rá: - Van egy harmadik kutatócsapat is? Szeretném megkapni mindenki minden eredményét. - Ez fölösleges. Az ön dolga kizárólag az agyterületek vizsgálata. - Amíg zárolja az információk egy részét, addig nagy valószínűséggel a hiányos adatokból téves következtetéseket vonok le. Túl rövid az idő ahhoz, hogy a titkosítási fokozatok miatt aggódjon. - Az érzelmi terhet a legtöbben nem tudják feldolgozni - felelte komoran Moon tábornok, és végignézett a figyelő arcokon. - Úgy nézek ki, mint akinek az ilyesmi problémát jelent? - Amon felállt. - Majd értesítsen, ha igazán szüksége van rám.

- Amon! - sziszegte Helmholtz. - Nem bírom az idiotizmust - morogta Amon, és lecsukta a laptopot. Elindult kifelé. Moon tábornok arca megfeszült, és nagyon nehezére esett, de kimondta a szavakat: - Üljön vissza! Mindenki, akinek kettes a besorolási szintje, hagyja el a termet! A tudósok felzúdultak, követelték, hogy ők is hadd kapják meg az összes információt, egyedül Bogdányi Márk hallgatott, elismerően fürkészte őt. Miközben Moon tábornok felállt, és a tudósok is felkeltek az asztaltól, hogy éles hangon vitassák az intézkedést, Bogdányi odament Amonhoz, és őszinte elismeréssel kezet nyújtott. - Maga igazi lángelme. Remélem, később még válthatunk pár szót. - Hosszan megszorította a kezét, és mormolt még valamit. Fekete göndör fürtjeivel és szabályos, jóképű arcával görög manökennek tűnt, nem nyelvésznek. Noha profi nyelvtudós lehetett, mert Amon a saját szülőfaluja kiejtését hallotta viszont a két mondatban. - Persze, majd beszéljünk - mondta Amon udvariasan, mert ilyenkor ezt illik, de nem érzett különösebb vágyat, hogy fiatal bölcsészekkel foglalkozzon. Bogdányi Márk egy pillanatig mintha várt volna, majd szerényen elköszönt, és csatlakozott

a kifelé tartó húsz tudóshoz, akik ingerülten taglalták egymás közt, hogy igazán megalázó ez a bizalmatlanság. Helmholtz a zsebébe nyúlt, kivett egy csomagot, és egy törlőkendőt nyújtott oda. Amon megcsóválta a fejét, de azért elfogadta, és ledörgölte vele a tenyerét. - Ki kéne vizsgáltatnod a kéztörlési mániádat. Ez már túlmegy a normalitáson. - De legalább nem vagyok beteg. - A német vállat vont. - Már harminchat kutató kiesett a projektből, azért vannak itt ilyen kölykök, mint ez a Bogdányi is. Még alig védték meg a doktorijukat. -A légúti betegségek ellen kevés a kézfertőtlenítés. Miért nem hordasz maszkot? - Nem influenzát kaptak. Főleg belső szervi panaszok… Volt, akinek az epéje, másnak a mája okozott gondot. - Az inkább stressztünet. Arra sem jó a törlőkendő. - Dehogynem! A kéztörlés abszolút megnyugtat. Különben is, a feleségem adta, és minden csomagra ráolvasást végzett egy afrikai sámán. - Helmholtz fáradtan elvigyorodott, és vállalt vont. - Ne nézz így! Húsz éve morgok az asszony ezoterikus mániája miatt, és lám, kiderült, mégis van mágia...

- Igen, ez meglepő. - Ja, tényleg, Agnes… Felhívtam az asszonyt, hogy keressen neked bébiszittert, és Bogdányi meghallotta. Van egy öccse, aki testőr, és amúgy meleg. Akár már ma tud kezdeni. Mit gondolsz? A lányodnak szüksége van egy helybélire. Folyamatosan túlórázni fogunk. Beszélsz a fiúval? - Nem értek az emberekhez. Ellenőrizd le inkább te! Nekem mindegy, kivel van Mia Anne, csak ne legyen szex belőle. Tizenkilenc és fél évesen optimális az első aktus a lányoknál, különben negatívan hathat a szakmai előmenetelre és a személyiségfejlődésre. Látta, Helmholtz furcsa pillantást vet rá, de nem értette, miért. Meg akarta kérdezni, hiszen kettejük barátsága már az egyetem óta ezen alapult. A német megtanította, mit ne mondjon az embereknek, meg hogyan kell a lányoknak udvarolni, ő pedig segített neki, ha elakadt egy kutatásban. Közben becsukódott az ajtó a távozók után. Észrevette, hogy Bogdányi épp Moon tábornoknak nyújt kezet, és váltanak pár szót. A helyiségben csak tizennégyen maradtak, köztük Naomi is. A tudósnő melegen rámosolygott. Moon tábornok csendet kért, majd parancsoló

hangon folytatta: - Bogdányi is megkapja a magasabb besorolást. A dólényekről szóló legendákat már tanulmányozta, segítségünkre lehet. A tábornok intésére a fiatal tudós is visszaült az asztalhoz, pont Amon mellé. - Dollond professzor, a harmadik csapatot történészek, fantasztikus írók és hadászati szakértők alkotják. A tegnapi csapat adatelemzése átkerül hozzájuk, és egy megelőző csapás tervét fejlesztik. Meglátjuk, mit ér a természeti mágia egy atombomba ellen. A tudósok közül páran aggódva közbeszóltak, hogy az atombomba súlyos környezeti katasztrófát okoz, csak Bogdányi szeme csillogott izgatottan: - Atombomba? - Szinte ízlelgette a szót. Moon egy intéssel csendet teremtett, és folytatta: - Eddig annyit tudunk, hogy egy mágikus Fal áll a két világ között, és valakik ezt át akarják szakítani. O’Neill, egy ír titkosügynök is az átkelők között van, és kapcsolatba került egy helyi varázslóval. Tőle tudjuk, hogy az ottani hírek szerint egy csapat lovag megölte a kapumágust. - Mi?! Ez lehetetlen! - vetette közbe döbbenten Bogdányi. - Úgy értem, minden legendának

ellentmond, hogy halandó ember mágus ellen győzhessen. - O’Neill kifaggatta a varázslót. Szerinte a szeretet, főleg egy haldoklóé, a legnagyobb hatalom. A lovag nem ismerte eléggé a mágiát, de olyan erős volt a hite és a szeretete egy fiatal lovag iránt, hogy ezzel felülírta a mágikus törvényeket. - Moon tábornok vállat vont. Egyeztettük az időpontokat. Biztos, hogy ez a Hit lovag tett valamit, mert ugyanabban az időpontban minden alany felébredt minálunk. Ez volt a hirtelen ébredés oka. Csakhogy még valami történhetett, mert az álmodók azóta egy Aranyföld nevű ország határán jelennek meg, ráadásul egyszerre. A határ védett, azt a területet mágusok lakják, így nem tudnak bejutni, de valamiért odagyűlnek. Amon maga elé meredt. Pontosan ez az információ kellett. A mozaikok kezdtek összeállni. - Ön jön, Dollond professzor! Azt mondta, valami meglepőt talált. - Ez megerősíti az én elméletemet. - Amon kivetítette az adatokat. - Korábban az alanyok világszerte akkor keltek át, amikor épp REMfázisba került az idegrendszerük és álmodtak. Szó szerint átálmodták magukat egy fantasy világba. A hirtelen ébresztés óta megváltozott a

ciklus. Nem a REM-fázisban kelnek át, hanem a deltahullámok alatt. Erre az agy alkalmatlan, vagyis a jó hír az, hogy két héten belül megoldódnak a problémáink, mert mind meghalnak. A rossz hír, hogy valószínűleg nincs két hetünk. Ezek a legutóbb mért agyhullámok. A képen megjelent egy EEG-görbe mintázata. - Nem értem mit kellene látnom - mondta nyersen Moon tábornok. - Esetleg beavatna? - Oh, mein Gott! - nyögte Heimholtz. Naomi is döbbenten felkiáltott: - Ez képtelenség! Amon komoran folytatta: - Azt mondtam, agyhullámok. Egymásra tettem az EEG-görbéket, kiszűrtem a mérési hibákból eredő különbségeket, az életkori hatást, a nemi különbséget, és azonos görbét kaptam. Nézze a K-komplexek helyét, tökéletesen egyeznek! - Amon, hogyhogy nem mondtad tegnap este?! - hördült fel Helmholtz. - A rohadt életbe, meg kéne osztanod minden… - Gondolkoznom kellett. Eddig talán álmodtak az alanyok, csakhogy ez már nem az. Ez szinkronizáció. Mintha valami hatalmas jeladóra hangolódnának az agyak. Moon elkomorodott, akaratlanul megropogtatta az ujjait, látszott, erősen töpreng

valamin. Bogdányi Márk viszont izgatottan előredőlt: - Milyen jeladó? Úgy érti, egy elmét követnek több ezren? - Igen. A fiatal nyelvész megdörzsölte az állát, és töprengve azt mondta: - Ha tényleg megölték a kapumágust odaát, akkor csakis egy mágiatörő tud átmenni, akit valami odaköt. Amikor ő lyukat üt a Falon, akkor tudják átszívni a dólények a többieket. De ki lehet a mágiatörő? Amon szeme megrebbent. Átszívni. Bogdányi úgy beszélt a dólények hatásáról, mintha tény lenne, és nem tíz perce merült volna fel az ötlet. Jobban megnézte a fiatal bölcsészt, a szabályos arcélét, nem túl izmos, de azért ruganyos termetét, tökéletes, hosszú ujjait. Valami zavarta a férfiban. Talán, hogy az öccse is ilyen jóképű lehet? Az ösztönei azt súgták, nem kéne Mia Anne közelébe engedni. Mondjuk, az embernek azért van agya, hogy ne hallgasson az ösztöneire. - Vagyis elég megölnünk ezt az egy embert? kérdezte Moon tábornok. Őt rögtön a hadászati rész érdekelte. - Utána pedig likvidáljuk az itteni mágust.

Egy köpcös öregúr, erős lengyel akcentussal, beleszólt a társalgásba: - Dr. Leibowicz vagyok, a 3. csapat vallásszakértője. Ezzel lesz némi probléma. Ideát nem mágus az ellenfelünk, hanem valami sokkal rosszabb. - Micsoda? A kecskeszakállas, furcsa kis öregúr olyan volt, mintha az előző évszázadból maradt volna itt, orrán csiptetős szemüveget viselt, és kikönyökölt, barna zakója a századelőt idézte: - Több ellentmondást találtunk. Egy: az ellenség nem születhetett itt, mert a mágikus képességnek kell a mágia áramlása, hogy kifejlődjön. Kettő: a Fal miatt át se tudott jutni. Három: egy sima mágus nem elég erős a Fal meggyengítéséhez. Az ellenség a Fal elkészítése előtt kerülhetett ide, és valószínűleg magasabb létforma. - Kezd izgalmas lenni - mondta lelkesen Bogdányi. Egy fekete, göndör hajtincs a homlokába hullott, lágy mozdulattal kisimította, miközben elismerően figyelte a lengyel bölcsészt. - A művészettörténészekkel megnézettem, vajon került-e elő új szarkofág vagy bebalzsamozott test. És igen, fél évvel ezelőtt a Meteorák kolostorvárosában az egyik elzárt

barlangot feltárták a görögök. Állítólag különös rúnákat és köveket találtak, meg egy koporsót felirattal. A mi mitológiánkban nem szerepel. A barlang azonban kiégett, az öt kutató meghalt. Uraim, semmi kétség, egy isten az ellenfelünk. - Miből gondolja, hogy egy isten volt? kérdezte érdeklődve Bogdányi. - Én is hallottam a hírt akkoriban, de sima balesetnek tűnt, berobbant egy tábori főző palackja. Semmilyen rúnákat nem említettek. - Az egyik barlangász szelfit küldött magáról és a helyről a barátnőjének. A képen látszanak a rúnák, az ékkövek, és a koporsó is. Az isten megölte őket, de nem számolt a netkorszakkal és a képnézegetős oldalakkal. Hiába gyilkolt, az információ kikerült. Utána a közelben egy kisebb szekta alakult egy karizmatikus, fiatal férfi körül, majd a hívők csoportos öngyilkosságot követtek el. Ha tényleg egy ősi isten, akkor valószínűleg megpróbálta a régi módszereit alkalmazni, vallást generálni maga körül. - Nem értem - mondta Amon. - Ki hinne benne? Ha Mózes megjelenne az égen, tüzes szekéren, mi már lelőnénk, mert azt hinnénk, hogy ufó. Páran felnevettek a teremben. - Ez egyáltalán nem humoros - morogta Helmholtz. - Valószínűleg szellemi energiákból merít, és akkor hatalmas bajban vagyunk.

Amon megcsóválta a fejét: - Nem is viccnek szántam. A nagy egyházak mind erős teológiai rendszerrel rendelkező vallások, melyek idegen isteneket nem fogadnak el. Nem beszélve az ateistákról, akik napalmot dobnának bármilyen istennek látszó egyedre, csak hogy teszteljék, valóban halhatatlan-e. Ez a XXI. század, esélye sincs vallást alapítani. - Valószínűleg az istennek is ez a baja bólogatott a lengyel öregúr. - Hogyan tudna egyáltalán hitet gerjeszteni? kérdezte kíváncsian Bogdányi. - Miben hisz mostanság az emberiség úgy igazán? - Kit érdekel? - morgott Moon tábornok. - A lényeg, hogy a rohadék valószínűleg alkalmazkodott és beilleszkedett. A kecskeszakállas lengyel újra biccentett: - Igen. Viszont a mondák szerint egy isten nem csak a tömegek hitéből meríthet, hanem mágusok életerejéből is. Itt azonban nem talál mágusokat. Ha jól sejtem, az álmodók mind varázsképességűek, és odaát azért ölik őket a dólények, hogy az energiát visszajuttassák az istenhez, aki egyre erősebb. Bonyolultnak hangzik, tudom. - Nem. Ez logikus, valószínűleg olyan a Fal, mint egy szemipermeábilis hártya nyomáskülönbség esetén, amin átdiffundálnak a

kisebb részecskék, de a nagyokat nem engedi át. - Amon bólogatott. - Világos. - Ööö… izé… - mondta erre a lengyel bölcsész. - Amon inkább ne magyarázd - kérte Helmholtz. - A végén még ennyit se értenek belőle. Moon nem foglalkozott a fejtegetéssel, hanem vidáman összeütötte a tenyerét. Látszott rajta, teljesen megkönnyebbül az elhangzott információk hatására: - Uraim, még ellenőrizzék le a feltételezéseket, de azt hiszem, megfejtettük az okokat. - Még nem fejtettük meg. Nem tudjuk, mit akar az isten - vetette közbe Amon. Moon tábornok vállat vont: - Hát, világuralmat. Minden tetű azt akar, nem? Most ideje a hadászati lépésekkel foglalkozni. Első pont, hogy kiderítjük, ki a mágiatörő. O’Neill majd nyomoz odaát, a titkosszolgálatok meg ideát. Ha megvan a fickó, akkor csapdába lehet csalni az ellenséget. Az istent vagy mit valószínűleg meglepte a kapumágus halála. Szüksége van a mágiatörőre, ő a kulcs. Dr. Leibowicz, maga és a csapata derítsék ki, hogyan lehet megölni egy istent, a mondákban biztos akad valami támpont. - Szívesen segítek - ajánlkozott lelkesen Bogdányi. - Az istenölés a kedvenc témám.

A lengyel öregúr alaposabban megnézte magának az izgága nyelvészt. - Köszönjük, de boldogulunk. Bogdányi erre mondott valamit halkan Amon mellett. Talán valami furcsa nyelven szitkozódott? Úgy tűnt, nagyon be akar jutni a csapatba, mert Moon tábornokra villantott egy olyan mosolyt, amilyet popsztárok szoktak fotózáskor: - Parancsnok, biztos vagyok benne, hogy hasznosítani tudná a szakértelmemet. Amon érdeklődve figyelte az interakciót. Sosem értette teljesen a társas érintkezést. Most is azt hitte, hogy a tábornokot felbosszantja majd ez a csillogó mosoly, de Moon csak bólintott: - Igen, maga hatalmas segítség, Mr. Bogdányi, sehol nem tartanánk az ötletei nélkül. Amon elhúzta a szájat. Azért a „sehol” jócskán túlzás, elvégre nem a magyar, hanem ő jött rá a diófák szerepére és az agyi szinkronizációra. De nem szólalt meg. A lengyel öregúr megtette helyette is. Tiltakozott az ellen, hogy kibővítsék a csapatát. Amíg a kétperces vita tartott, Helmholtz Amon füle mellé hajolt:

- Szerintem a kedvenc tábornokod meleg. Nagyon bejön neki ez a fogdosós nyelvész! - Fogdosós? - Ja-ja - súgta a német. - Bogdányi állandóan mindenki kezét meg vállát taperolja. Nem vetted észre? Idegesítő. Amon nem felelhetett, mert Moon tábornok dörgő hangon felcsattant: - Doktor Leibowicz, elég a szakmai rivalizálásból, a világ sorsa a tét! Bogdányi a csapatába kerül, és erről nem akarok többet hallani. A tábornok lezártnak tekintette a témát, és Helmholtz felé fordult: - Dr. Helmholtz, a maguk dolga, hogy felébresszék az átkelőket. Bármilyen eszközt bevethetnek. El kell vágni az istent az energiaforrásától! Naomi fészkelődött a helyén, és láthatóan habozott, de aztán nyugtalanul lesimította a fehér köpenyét, és kimondta: - Tábornok, engem aggaszt, hogy ennyire figyelmen kívül hagyjuk a személyiségi jogokat. Lehetséges, hogy csak agyműtéttel tudjuk megszakítani a kapcsolatot… Mi van, ha az alanyok nem egyeznek bele? Tegnap a mikroelektródákat nem sokan engedélyezték, csak öt alany agykérgébe tudtuk betenni.

- Igen, sehogy sem bírtuk rávenni őket sóhajtott Helmholtz is. Amon értetlenül bámult a kollégáira. Hogy lehetnek ennyire ostobák? - Kit érdekel, mit gondolnak az alanyok? Vagy megöli őket az isten és a dólények, vagy az agyuk nem bírja a megterhelést. Két héten belül így is, úgy is meghalnak - jegyezte meg türelmetlenül Amon - De van rosszabb lehetőség. Ha átszakad a Fal, kiegyenlítődik a mágia, és ezek a bűnözők itt, a Földön mágiával rendelkeznek majd. Olyan világégés várható, amit még talán ez az isten se csinálna. - Az emberi jogok, akkor is emberi jogok! kiabált Naomi. - Mi maga, egy új Mengele, hogy kísérletezhet másokon?! - Fogja vissza magát, doktornő! Ez nem egy náci haláltábor!- dörrent fel Moon tábornok is. Jobb, ha tudja, hogy Észak-Koreában már egy hete lelövik az átkelőket. Mi legalább próbálunk tenni valamit értük. A teremben többen felhördültek. Azonnal az emberi jogoktól kezdtek beszélni, és az élet védelméről. Amon nem értette a hatalmas érzelmi töltetet, a kétségbeesett és dühös arcokat. Helmholtz felpattant, most már ő is az emberi jogok mellett érvelt. Nem tetszett neki, hogy Amerikában és Európában az utóbbi

napokban a titkosszolgálat az álmodok összeírásával foglalkozott. A nácik is így kezdték a zsidókkal… Azt kiabálta, hogy ő egy német tudós, neki vigyáznia kell az ilyen gyanús listákkal a tudományos világban… Amon csendben ült, és a homlokát ráncolta. Látta, Moon tábornok tekintete feléje fordul: - Csöndet! Maga mit gondol, professzor? - Nem értek a politikához. Sem az emberekhez. - Csak van valami gondolata. Pont magának ne lenne? - erősködött Moon tábornok. - Én agyakkal dolgozom. Ha rákos a szövet, kivágom, és nem faggatom a tumort, akarja-e. Nem érdekelnek a jogai. De biztos élni szeretne, hisz minden élni akar. A tábornok egy pillanatig emésztette a szavait. A lengyel vallásszakértő megvetően sziszegte: - Hogy mondhat ilyet? Egy embernek személyisége, lelke van, nem hasonlítható valami daganathoz! Ember maga egyáltalán?! A tudósok egy emberként támadtak neki, még Naomi is összeszorította a száját, szinte pengevékony lett az ajka. Helmholtz azonban elhallgatott, és hatalmas sóhajjal visszahuppant a székbe.

Amon kérdőn ránézett a régi barátra, hátha mond valamit. Nem teljesen értette, miért dühös rá mindenki. Háború esetén sosem számít az egyes ember, sem az állatoknál, sem az embereknél. A faj túlélése olyan erős genetikai program, ami mindent elsöpör. Ha átszalad a Fal, az az ország, ahol nincsenek mágusok és belharcok, képes lesz szembenézni egy külső támadással. Észak-Korea és a diktátora túl fogja élni, mert nem lesz belső ellenségük. Moon tábornok hosszasan fürkészte, majd elmosolyodott. Az első kedves megnyilvánulása volt, és ettől Amon valahogy nyugtalan lett. - Dollond professzor, megkapja a legfelsőbb biztonsági besorolást. Jöjjön, átviszem a C laborba! Mostantól nem részkutatást irányít, hanem átveszi a legfontosabb projektet. Amon újra Helmholtzra nézett, semmit sem értve. A C labor a németé volt. -.^ De a barátja megkönnyebbülve állt fel, az arcán mintha oldódott volna az elmúlt napok nyomasztó hangulata, az orra fölött a ránc már nem tűnt annyira mélynek. - Azt hiszem, te sokkal jobb leszel nálam… Képtelen vagyok az emberkísérletekre. - Kíváncsi lennék, professzor, ha a lánya ott lenne köztük, akkor is magasról tenne az emberi

jogokra? - kérdezte dühödten Naomi. Amon elgondolkozott. - Igen - felelte egyszerűen. - Ha a világ túlélése múlik rajta, akkor igen. Majd felállt, és kifelé indult Moon tábornokkal együtt. Helmholtz hallgatagon, komoran követte őket. Amon az ajtóból még visszanézett. Döbbent csendet hagytak maguk mögött. A tudósok feszülten, kétségbeesetten keresték egymás pillantását. Egyedül Bogdányi dőlt előre érdeklődve, és a többiek arcát figyelte, mintha nem értené, mi a vita lényege. Amon végre rájött, miért nem kedveli a fickót: a fiatal nyelvész saját magára emlékeztette. Mindketten úgy tesznek, mintha részei lennének az emberi társadalomnak, de ez csak hazugság. Igazi kívülállók, akiket nem nyomaszt a világvége, sőt izgalmasnak találják. Mások az életükért küzdenek, de ők ketten csak játszanak. Kérdés, mivel.

Mia Anne

M

IA

ANNE

EGÉSZ ÓRÁN DERMEDTEN ÜLT.

Fogalma sem volt, mi zajlik körülötte, mit magyaráz a tanár, csak az ablakot bámulta. A gondolatai szélsebesen pörögtek. Ha létezik mágia, és tényleg sárga szemeket látott, akkor talán igaz minden, de minden… Akkor ő mágus, és akkor éjjelenként a puha párnán heverve egy másik világban jár, ahol halálos veszélyben van. Eddig is csak a fiatal lovag miatt élte túl. A lovag miatt, akit szájon puszilt… Eszébe jutott a vicces mozdulat, a kemény ajak, aztán Kósza dühös szemvillanása, és ahogy közelebb lép… Mit is mondott? Tűz ég az ereiben, lobbot vet a vére… Oké, fejezd be! Nem ez a legnagyobb bajod! De ettől még lángvörössé vált az arca. Visszaemlékezett a mozdulatra, a sok cukkolásra, ahogy a fiút hergelte, és úgy érezte, elsüllyed. Nincs mese, szexuálisan zaklatott egy lovagot… Koncentrálj, te hülye!

Nem, most nem a szexis állú Kósza a legnagyobb gondja, hanem az, hogy visszanézett rá egy marék dió. Belegondolva, a csonthéj alatt tényleg furcsán barázdált mag lapul, hasonlít az agytekervényekre. Megfordult a gyomra, arra gondolva, hogy tegnap is diós patkót evett. Ledarált, megsütött agyak... Broáh... - Hagyd már abba! - sziszegte magának. Aztán észbe kapott, hogy egy tanteremben ül. Szerencsére a csengő dallama elnyomta a hangját, nem volt nagyon ciki, hogy magában beszél, csak a mellette ülő Tom hallotta meg. - Minden oké? - kérdezte a francia srác. Megvakarta hosszúkás orrát, ahol egy pattanás szeretett volna világra jönni. - Aha. De ne vakard ki az orrod - mondta Mia Anne automatikusan. - Ne már! Megint foltos a fejem? - Tom előkapta a mobilját, bekapcsolta az előlapi kamerát, és megnézte magát benne. - Anya állandóan arckrémekkel szekál. A tököm tele, szerintem attól pattogzok ki! Nagyon szörnyű? - Nem, dehogy, így is jóképű vagy, ne aggódj! mondta Mia Anne szórakozottan, közben a szeme a fiú mobiljára siklott. De ostoba! Hiszen ott a net! Lilloha nagyasszony azt mondta, sok

csillagfattyú bukkant fel, vagyis ha valódi ez az álombéli világ, könnyen le tudja ellenőrizni. Akkor más is álmodik, és más se érti, mi a helyzet. Előkotorta a táskából a mobilját, és beütötte angolul: fantasy világgal álmodom. Csak pár száz találatot dobott ki, ami különös volt. Ha más csillagfattyúk is léteznek, sőt több ezren vannak, akkor miért ilyen kevés a találat, hol vannak a blogok, tweetek? Miért nem vezető cím a híroldalakon? Belegondolva, minden tévéműsor tele lenne vele, a tudósok seregei ezen vitatkoznának, apa otthon kimért oktatást tartana, hogy mágia nem létezik, minden megmagyarázható tudományosan… Ráadásul a kormányoknak tudnia kell róla - és a titkosszolgálatoknak is. Valahogy rossz érzése lett. Elkomorodott, és megrázta a fejét. Úgy látszik, apa paranoiája már átragadt rá. Az örege a kicsomagolást is úgy kezdte, hogy megnézte, van-e lehallgató a lakásban. - Látom az arcodon, hogy milyen szörnyű sóhajtott kétségbeesetten Tom. - Ne hülyéskedj, neked még ez is jól áll reagált azonnal Mia Anne. Felpillantott, és látta, Tom megkönnyebbül. - Mosd meg hideg vízzel,

az jót tesz. Tom követte a tanácsot es kiment, Mia Anne ott maradt a padban ülve, és átnézte a találatokat. Rákattintott az elsőre. Valami Csingiling nevű drogot emlegettek benne, ami nagyon részletes, életszerű álmokat okoz, de súlyosan károsítja az idegrendszert. Összeráncolta a szemöldökét, ez marhaság, ő nem drogos. Tovább olvasott. Azt írták, a szert más ember is becsempészheti az italába, most ez a szórakozása sok kreténnek, így azonnal keressen fel egy orvost. De ellenőrizetlen ételekkel is bekerülhet a testbe. Ez is esélytelen, hiszen apa bulikba nem engedte, étel kapcsán meg még a chips is tiltólistás volt nála. Megnézte a következő találatot. Egy fórum volt, ahol erről beszélgettek az emberek. Ez már jobban érdekelte, kíváncsi volt, hogy a dólényeket más is látta-e. Regisztrálni kellett, csak e-mail címmel engedték be a tagokat. A Momo nevet vette fel a kedvenc gyerekkori könyve után. Ende istenien ír. Meglepve olvasta a hozzászólásokat, miután bejutott. Többféle téma volt, rengeteg helyre érkeztek az emberek, törpéket, elfeket láttak. Egyik beszélgetés azt taglalta, milyen fegyverek

vannak ott, másik az ételeket, harmadik a furcsa szokásokat. Találomra rákattintott az egyik topikra, és szinte falta a sorokat. Nagyon izgatottak voltak a beszélgetők, mert megváltoztak az álmaik, tegnap éjjel egy fenyvesben és nyárfaligetben voltak mindannyian. Egy O’N nickű felhasználó azt kérdezgette, ki az, aki nem erről, hanem másról álmodott. Mia Anne épp beírta volna, hogy ő máshol volt, amikor valaki megállt az asztal mellett. - Szóval Tomnak minden jól áll? Nem vagy te egy kicsit rámenős? - kérdezte gúnyosan Réka. Csípőre tette a kezét. - Tessék? - nézett fel Mia Anne. Egy pillanatra azt sem tudta, hol van, majd rájött, az osztályteremben, és még tart a szünet. A nyüzsgés közepette Réka találta meg. Ez a csaj tényleg nagyon fura. - Ja, Tomról beszélsz? Nem úgy vagyunk jóban... - Mióta ismered? - Mióta mellé ültettek. Furcsa kérdéseid vannak. - Csak szerdán jöttél a suliba, de tuti nem két napja találkoztatok először. Úgy dumáltok és nevetgéltek, mintha jó haverok lennétek.

- Tudod, vannak emberek, akiket elég egy pillanat megkedvelni - morogta Mia Anne. Nem tette hozzá, hogy vannak, akiket meg csak pillanatokba telik megutálni. Újra a mobilra nézett. - Figyelj, erre most nincs időm. Ha tetszik neked a srác, hajts rá. Én biztos nem fogok beleavatkozni, szabad a pálya. - Tetszik? - Réka vörös lett, és körbenézett, a barátnői gúnyosan nevettek már az ötleten is. Ki mondta, hogy tetszik! A hülye rózsaszín pólóival meg a lányos mozgásával kinek kellene, eszednél vagy? Különben is, biztos a fiúkra indul be. Lerí róla, hogy homokos! Hirtelen csönd lett körülöttük, az osztály eddigi zsongása elhallgatott, pedig Réka kifakadása nem is volt túl hangos. Mia Anne beharapta az ajkát. Fölnézett, Réka háta mögé. Réka is falfehér lett, és megfordult. Tom volt mögötte. Döbbenten toporgott, egyik lábáról a másikra állt, aztán hirtelen lehajtotta a fejét, megkerülte Rékát, és bevágódott a padba. Úgy tett, mintha nem hallott volna semmit. - Várj, én nem úgy gondoltam, esküszöm… nyögte Réka. Kék szemében kétségbeesés csillant, és lilára lakkozott körmeivel elkezdte kapargatni a nyakában függő ezüstszínű Árnyvadász-medált. Nem akartalak

megbántani, mindenkinek a saját dolga, hogy meleg-e. Ez egy tök normális dolog, semmi baj vele. Mia Anne látta, hogy Tom szemét elfutja a könny, a fiú képtelen volt megszólalni. Mia Anne becsúsztatta a kezében lévő mobilt a padba, és találomra előhúzta a korábban bepakolt füzetek közül az egyiket. Pont a matek akadt a kezébe. - Tom, megígérted, hogy elmagyarázod a geometriát! - Kinyitotta a füzetet, és kettőjük közé tette. A fiú hálás pillantással odahajolt, hogy ne látszódjanak az arcán végigfutó könnyek. - Azon gondolkozom, hogy ha behúzom ezt a vonalat, akkor megfelezem a háromszöget, de az miért jó nekem? Szerintem inkább tükrözni kéne ezt a vackot… - Figyelj, Tom, én tényleg nem akartam… Tőlem kedvelheted a fiúkat, semmi baj nincs azzal, ha nem a lányokra buksz. - Réka, megtenned, hogy lekopsz? Nem látod, hogy felesleges vagy? - csattant fel Mia Anne, és ez végre használt. Réka olyan dühös lett, hogy lebunkózta őt, majd a barátnőivel kivonult a folyosóra dühöngeni. - Köszi - súgta elcsukló hangon Tom. - Nincs mit - súgta vissza, és rámosolygott, habár tudta, hogy megbánja még ezt a kis mentőakciót. Réka pokollá fogja tenni az életét.

- Nem vagyok meleg. Miért hiszi ezt mindenki?! - suttogta kiborulva Tom, és egy igazán lágy, lányos mozdulattal beletúrt a hajába. - Még anyáék is… Oké, ők leszbikusok, de akkor se kéne állandóan azzal jönniük, hogy fogadjam el magam, és akkor is szeretnek, ha nem vagyok hetero. - Ezt mondják? Ne törődj vele! - Mia Anne megértően megsimogatta a fiú karját. Úgy tűnt, nem csak neki gáz a családja, de Tomnak is. Jogod van azt csinálni, amit akarsz. Nálunk apám tizenkilenc és fél éves koromig nem enged fiúk közelébe. Ha nem bírod a szüleidet, jusson eszedbe, ők még az előző évezredben születtek. Türelmesnek kell lenni az ilyen régészeti leletekkel Tom halványan elmosolyodott, és lopva megtörölte az arcát. - Ciki, hogy sírok, mi? Egy fiúnak nem kéne. - Dehogy ciki. - Meg kellett volna mondanom neki, hogy nem vagyok meleg. Bátran a szemébe vágni… Mia Anne gondolatban sóhajtott, de mégsem húzta elő a mobilt, hanem meghallgatta Tomot. A dólények várhatnak. Azért kicsit bizarr volt, hogy Tomnak pont a nagy nemi elfogadás a baj. Mióta ötéves korában anyukája piros hajcsatjával akart óvodába

menni, azóta vár a két anyja a nagy comingoutra. Támogatják a varrást, az animés cosplayeken női szereplőknek öltözhet be... Mire Tom észbekapott, Párizsban minden szomszéd, ismerős melegnek tartotta, sőt az ottani tanárai közül ketten is jelezték, ha bármikor zaklatják a nemi identitása miatt, nyugodtan forduljon hozzájuk. Annyira örült a költözésnek! És eddig itt, a magyaroknál nem is volt gond… Nem tudta, hogy Réka is ezt gondolja róla. Mia Anne elszoruló szívvel hallgatta. Hamarosan megjött a töritanár, egy görbe hátú, öreg nénike, Goda Irén, és ismerkedés címén azonnal őt vette ostrom alá. Főleg évszámokat kérdezett, amire kapásból rá kellett volna vágnia a választ. Mia Anne teljesen megdöbbent. Töriből általában jó volt, és az olyan kérdésekre, hogy hogyan függ össze a fémmegmunkálás elterjedése a háborús szokások megváltozásával, bármikor megadta a választ. De hogy hányban voltak a csaták pontosan? Minek ezt tudni, amikor egy kattintással elérhető a neten? Az óra pocsékul indult, és később sem lett jobb, amikor a tanárnő interaktív tábla helyett krétával kezdett dátumokat írogatni a zöld táblára.

- Egyesek tényleg az előző évezredben születtek - suttogta mellette Tom, de el is harapta a szót, mert az öregasszony füle éles volt, és a tanárnő azonnal megfordult. Gyanakodva méregetett mindenkit. Olyan csend lett a teremben, hogy a csukott ablakon át is hallani lehetett a tavaszi szél zúgását. A szünetben Mia Anne megint megnézte a telefont. Egy felugró reklámablak várta, miszerint ha orvosi segítséget akar, akkor ingyenesen várják, keresse meg a legközelebbi rendelőt. Aztán megnézte, kapott egy e-mailt a régi haveroktól. Volt egy üzenet, ami szintén orvost ajánlott, kicsit más szöveggel, és hozzátéve, ha kiskorú, akkor is menjen nyugodtan, nem kell a szülői kíséret. Megakadt a szeme a sorokon. Egy telefonszám, és egy cím is szerepelt a végén. Egy budapesti cím. Ez hogyan lehet? Egy amerikai fórumra regelt be, altkor miért magyar rendelőt ajánlanak? Hozzáférnek a mobil GPS-adataihoz? Ezt legföljebb a titkosszolgálat tudja, megszerezni a Google-tól. Nem értette, de valahogy rossz érzése támadt. Mindenestre kikapcsolta a GPS-t. Felment a fórumra. Látta, hogy ez az O’N már

mást kérdez. >Én mágiatörő vagyok. Kinek vannak még ilyen spéci képességei? Bármit varázsolnak rám, lepattan rólam. Úgy döntött, válaszol rá: >Jé, én is az vagyok. És itt is tudsz varázsolni, a mi világunkban? Képzeld, nekem megmozdultak a diók, és… - Kiugrom a mosdóba - mondta Tom, és választ sem várva, elviharzott. Mia Anne meglepve nézett utána, aztán látta, Réka pont az asztaluk felé tart, valószínűleg előle menekült el a fiú. Újra a mobilra pillantott, észrevette, hogy véletlenül rányomott a küldésre. Egy paddal arrébb Csongor már elindított a mobilján valami anime sorozatot, de fél szemmel azért a közelükbe csörtető Rékát figyelte, és felröhögött: - Jön a szappanopera! A szőkésbarna lány megállt, és csípőre tette a kezét. Kék miniszoknyát viselt fekete, nonfiguratív mintás harisnyával, Mia Anne akaratlanul is megbámulta a kacskaringós, ezüstös mintákat. - Nem mersz a szemembe nézni, mi? Te rendezted így az egészet! Mia Anne megrökönyödve bámult, szóhoz se

jutott a vádra. - Idejössz, játszod az eszed, hogy agykutató az apád, meg milyen menő vagy azzal a motorral! Attól még, hogy gazdag vagy, és apuci kicsi lánya, még nem kéne ennyire felvágnod! Apuci kicsi lánya… Váratlanul érte a szó, és az is, hogy ez mennyire rosszul esik. Az, hogy valakit igazán szeretnek az ősei, abból látszik, hogy fel lehet őket hívni, ha baj van. Mindegy, hogy balhézni fognak, de akkor is ott vannak, hogy megmentsék a gyereküket. Vajon apát fel lehet hívni? Réka csak be akart szólni, nem várt választ. Kopogó, gyors léptekkel máris kifelé sietett, magassarkúja úgy csattogott a padlón, mint egy géppuskasorozat. Valószínűleg megpróbálja elkapni Tomot. Mia Anne hüledezve nézett utána. Kinézte belőle, hogy a férfi vécébe is beront. Kicsit habozott, hogy kimenjen-e segíteni a fiúnak, de volt egy olyan érzése, csak rontana a helyzeten. Csongorra nézett, aki vállat vont: - Ne izgulj, Réka hülye - közölte tömören, és újra belemélyedt a filmbe. Mia Anne úgy érezte, a fiúk élete és világszemlélete jóval egyszerűbb. Benne ezer dolog kavargott, míg Csongor egy szóval

elintézte az egész problémát. És tulajdonképpen igaza volt, Réka tényleg furán viselkedik. Megint eszébe jutottak a kis sárga szemek, és a dólények. Az idő múlik, és neki hamarosan ki kell mennie az utcára a biztonságos iskolából, elhaladni egy diófasor alatt, hogy aztán otthon is egy diófa árnyékában aludjon. Bárcsak Réka és a rosszindulatú megjegyzése lenne a legfőbb baja! A mobilra meredt. Pergő kérdések várták. Másoknak ideát nem volt varázserejük, így akadt, aki azt hitte, csak trollkodik. O’N azonban lelkesen válaszolt. Megkérdezte újra, hogy tényleg mágiatörő-e, és elárulta, hogy ő egy húsz éves lány, és nagyon nagy élmény, hogy ilyen spéci képessége van. Hívta, menjenek át privátba, és azt mondta, már írt is egy üzenetet. Mia Anne fellélegzett. Valahogy jó érzés volt, hogy nincs egyedül, más is küzd hasonló bajokkal. Ellenőrizte a bejövő üzeneteket, és meg is találta a levelet. A lányt Odettnek hívták, és máris izgatottan kérdezte, ő kicsoda, melyik városból ír. Még képet is küldőn magáról, nagyon szép lány volt. Kérte, jöjjön fel csetre, skype-ra, bármire, annyira várja, hogy beszélgessenek. Mia Anne az órára pislogott, mindjárt vége a szünetnek. >most nem tok beszélni, bocs, később majd

írok bővebben, figyelj, segíts, a diófák nem veszélyesek? félek kimenni Azonnal megjött a válasz: >Mitől félsz? >véletlenül varázsoltam, és asszem dólényekké váltak… megnéztem, és másodszor is Most kicsit késett a válasz, mintha gondolkozna a másik. >Ne varázsolj! Akkor nem hiszem, hogy veszélyesek. Adj elérhetőséget, felhívlak! Megszólalt a dallamcsengő. Mia Anne magában szitkozódott, kezdődött az óra. >most nem lehet, később dumálunk > Várj! Legalább a neved mondd meg! Az osztály elcsendesült, ahogy az újabb tanár belépett, de amikor meglátták a kezében az üres lapokat, többen felzúdultak: - Ne, már! Megint röpdoga? Tom a tanár után surrant be, és rögtön kapott is a harmincas férfitól egy rosszalló pillantást. - A mobilokat kapcsoljátok ki, és tegyétek az asztal sarkára - jelentette be a tanár. - Nem akarom, hogy az internet iránti szerelem közétek és a fizika közé álljon. Az osztálytársak megszokhatták a dolgot, mert minimális morgással, de kitették a kikapcsolt

készülékeket. Mia Anne kelletlenül követte a példájukat. Míg kiosztották a lapokat, kinézett a márciusi égboltra és a kint rügyező fákra. Már nem tűnt annyira nyugtalanítónak a világ. Végül is van egy különleges képessége, és élete nagy kalandja, hogy talán egy másik világban jár. Ráadásul pár óra, és itt az éjszaka, hamarosan találkozik Kószával… a világ leghelyesebb álomlovagjával.

Amon Dollond professzor

- M

EGVAN A MÁGIATÖRŐ!

Amon arra riadt, hogy Helmholtz rázza a vállát. Épp a leleteket nézte, belemélyedt az adatokba. Azt próbálta kitalálni, vajon mennyi diót fogyaszthattak az alanyok korábban. Már rég megemésztették, de talán az esszenciálisaminosavak mennyiségéből meg lehet becsülni. Ilyenkor a fordított gondolkozás a hasznos, kivételt kell találni, olyan személyt, akinek nincs a szervezetében, vagy épp allergiás rá, mégis csillagfattyú, és akkor máris kiderül, hogy hiba van az elméletben. A C labor központi termében ült, a monitorok közül néhány az üres műtőket mutatta, mások a külön szobákban gépező, olvasó rabokat, akik nem találkozhattak senkivel, egymással sem, és persze internet-hozzáférésük sem volt. - Gyere, Moon hívat minket - hadarta a német. Amon felpattant. Kissé elzsibbadt a lába a hosszú üléstől, így valamivel lassabban követte a barátját. Kimentek a folyosóra,

és beléptek a legközelebbi kis tárgyalóterembe. Az ovális, szürke fémasztal mellett csak Moon tábornok és négy idegen katonatiszt ült, mind negyven év körüliek. Amon felismerte az orosz, kínai, EU-s egyenruhákat, a negyedikben nem volt biztos, talán izraeli lehetett. Olyan államok katonai összekötői ültek ott, akik atomfegyverrel rendelkeznek. Nyugtalanító. Megérkezett dr. Leibowicz is, jobbján Bogdányi Márkkal. Amont meglepte, hogy a fiatal nyelvész ezen a tárgyaláson is részt vesz, hiszen túl alacsony volt ehhez a rangja, és a szakértelme sem indokolta, de úgy tűnt, a jelenlétén senki sem lepődik meg rajta és Heimholtzon kívül. Érdekes volt az is, hogy az öreg lengyel vallásszakértő egy-két óra alatt milyen kedélyes barátságba keveredett a fiatal férfival, noha korábban kifejezetten nem akarta látni a csapatában. - Üljenek le! - mellőzte az udvariaskodást Moon tábornok. - Nem várunk mást. Egy mondattal gyorsan bemutatta őket a katonáknak, de magukat a tiszteket nem mutatta be nekik. Látszott, ez egy katonai

megbeszélés, amire behívatták őket, tudósokat. ' ': ■ Ví - Bemertük a mágiatörőt, fennakadt a netre kivetett hálón - kezdte Moon. - A nyelvhasználat alapján fiatal lehet az illető, maximum huszonöt éves, és vagy stabil párkapcsolatban él, vagy nem érdeklődik a nők iránt, mert nem reagált a hamis női fotóra. Esetleg nő, gondolta Amon, de nem szólt közbe. - Az e-mail címet már nyomozzuk, de amivel belépett, az nem a fő címe, hanem a hírleveleknél és a játékoknál használja. Folyik az adatok visszafejtése. Most még csak annyit tudunk, hogy a motorbiciklik érdekelték egy időben, illetve szeret online oldalakon mahjongozni, és az egyik bejelentkezése amerikai. Feltételezhetően nyugodt természet, erre utal az elektromos motor is, de ez még csak íz előzetes profilvázlat. Rendkívül kevés információt ad ki magáról. Nem tudtuk bemérni, erősek a mobilja biztonsági beállításai, és csak pár percünk volt rá. Annyi már biztos, hogy ebből a városból ír. - Innen? - kérdezte egyszerre Heimholtz. Leibowicz és Bogdányi, mindannyian döbbent hangsúllyal.

Amon hallgatott. Valahogy megfájdult a feje. Elektromos motor, mahjong, védett mobil… Mintha az információk össze akarnának rendeződni, olyan érzése támadt. Valamiért Frida halála is beugrott… Elhessegette a gondolatot. Frida nagyon hiányzott neki, üresség maradt utána, mert a lényével képest volt otthont teremteni. De akkor is indokolatlan, hogy munka közben eszébe jut a lány. És valamiért egyre többször. - Dollond professzor, órákon belül rá kell jönnie, milyen agyterület felelős az álmodásért. Teljesen szabad kezet kap, bármit csinálhat az alanyokkal, műtétet is végezhet. - Az agy nem sajt, hogy szeletelhető legyen. Rendszeren felüli összefüggések is vannak. - Ugye, nem fáraszt etikai vitával? Én is remélem, hogy erre nem lesz szükség. Ha szerencsénk van, a kommandósok még ma begyűjtik a mágiatörőt. Mindenképp meg kell akadályoznia, hogy a fickó elaludjon. Reméljük, ő is megérti a helyzetet, együttműködik, és nem kell likvidálnunk. Ha a dólények újabb lelkeket szereznek, tovább erősödik az isten, és ezt nem kockáztathatjuk. Mennyi ideig tud ébren tartani egy embert?

Amon összenézett a német tudóssal, és csak utána felelt: - Nincs pontos adat. A 40. óra után előfordulhatnak mikroalvások, később hallucináció is, de serkentőkkel, esetleg közvetlen idegrendszeri ingerléssel talán tíz napig kihúzható a dolog. Utána belehal. - Remélem, elég lesz. Kérem se ön, se dr. Helmholtz ne hagyják el a bázist! - Van egy lányom - jutott eszébe kis késéssel Amonnak. - Majd gondoskodunk a gyerekről. - Nem szükséges - szólt közbe Bogdányi szokott megnyerő mosolyával. - Az öcsém vállalta a bébiszitterkedést. Még ma felkeresi. Amonnak még mindig nem tetszett az izgága magyar nyelvész, de ez tényleg jobb megoldás volt, Mia Anne biztos nem örülne egy katonának vagy ügynöknek. De még nem döntött, előbb a német jóbarátra nézett. Helmholtz bólogatott: - Igen, Agnes, már jelezte, hogy járt nála Andy, és megbeszélték a részleteket. Dr. Bogdányi, köszönjük a segítséget! Amon is nagyon örül. - Igen - felelte Amon némi késéssel.

Végső soron nem neki kell kedvelni az öcsikét, hanem Miának. - Helyes, akkor ez megoldva vakkantotta Moon tábornok. - Bogdányi, maga az istenszakértőnk. Találja ki, hogyan tudjuk csapdába csalni az istent. Valahogy meg kell tudnia, ha nálunk lesz a mágiatörő. Gondolom, az internet idegen neki, és más médiát se biztos, hogy használ. - Ó, ne aggódjon! felelte fensőbbségesen legyintve Bogdányi. - Több ezer éves lény, aki sok világot ismer, és kiválóan alkalmazkodik. Az internet csak a mágia egy új formája a számára. Ha ő maga nem tudja használni, kézrátétellel bármikor rávesz valaki mást, hogy segítsen neki. A tömegeket nem tudja befolyásolni, de egyegy főt biztosan. - Aggaszt, hogy nem tudjuk, pontosan milyen képességei vannak - szólt közbe pattogó hangon az orosz katonatiszt. Hogyan mérjünk rá így ellencsapást? Amon tudta, hogy modortalan, de sose kedvelte a katonaságot, hiába dolgozott nekik: - Engem jobban aggaszt, hogy máris katonai csapásban gondolkoznak. Azt se tudjuk, mi az isten célja.

- Tényleg nem - bólogatott Bogdányi is. Moon tábornokot azonban nem érdekelte a kérdés: - Világhatalom a célja, kinek nem az? De majd egy kis napalm jobb belátásra téríti. Ez legyen a mi gondunk, önök foglalkozzanak a kiadott feladatokkal. Nem túl udvariasan az ajtó felé intett. Leibowicz, Helmholtz és Amon egyszerre állt fel, Bogdányi kis habozással hagyta ott az asztalt, de aztán mindannyian kimentek a tárgyalóteremből, csak a katonák maradtak bent. Odakint a folyosón Bogdányi rápillantott: - Professzor, van egy bogár a nyakán - mondta, és máris nyúlt, hogy levegye. Amon ösztönösen hátrahőkölt, nem szerette, ha megérintik. Odanyúlt, és lesöpörte a nyakát. - Én nem látom - mondta Helmholtz szórakozottan. - Ez a terv nagyon nyugtalanít. Mi van, ha nem találják meg a mágiatörőt? Vagy nem sétál csapdába az isten? Vagy nem hatnak rá a fegyvereink? Amon komoran bólintott. - Van ennél rosszabb lehetőség is. Mi van, ha intelligensebb nálunk? Akkor nem mi csaljuk csapdába, hanem ő minket. Bogdányi egyetértően bólogatott. Volt valami nyugtalanító a mosolyában.

Kósza lovag

K

ÓSZA VALAMI MÉLY NYUGTALANSÁGOT ÉRZETT.

A varázslólány eltűnt a lakoma után, aztán az éjszaka nyugodtan telt, még a határon sem volt riasztás. Máskor úgy aludt volna a szalmazsákon Táncos mellett, mint egy csecsemő. Elán vaskos horkolása mindig megnyugtatta, otthonossá tette a nagy hálótermet, de most ez is idegesítette. Nyugtalanul forgolódott, és a varázslólányra gondolt. Bah meg akarta ölni az idegent, és folyamatosan ellenségesen viselkedett vele. Végül a vörös kiscica, amit még a varázslólány teremtett, besündörgött a hálóba. Kósza ciccegett neki, mire a kismacska odajött, és dorombolva az oldalának dörgölőzött. Jó volt a puha szőrgombócot cirógatni. A kismacska elszundított a szalmazsák szélén a sok simogatásra, és valahogy meg is nyugtatta őt. Kósza bámulta az éjszaka árnyait, hallgatta az alvók neszét, és felsóhajtott. A macska puhaságával hirtelen arra a finom, lágy puszira

emlékeztette, szinte érezte az ajkán, ahogy lehunyta a szemét. Erőszakkal elhessegette a gondolatot. Nem lehet szerelmes, hiszen akkor a lelkét kötő mágia már nem a Lovagrendhez fűzné. Halála után nem születne vissza erre a földre. Elán már hétszer született vissza, tízévesen több száz tárgy kiválasztotta a gyakorlófegyverét, a hajtincsét és egy üvegcsében a megalvadt vérét. Már fiatalon nagy harcossá vált, hiszen a korább életeiben tanult harcmodort pár hét alatt újra elsajátította. Ő is ilyen életet akart, nem csavargó gyerekként sikátorokban tengődni. Túl sokat küzdött, hogy mindezt feladja. Hogy lehetne a „mindörökké”-t elveszíteni egy lány miatt? Aztán reggel lett, és szégyenszemre elaludt. A lovagok azonban nem hagyták békén, vidáman felrázták. - Kósza, öltözz át ünneplőbe! Hát elfelejtetted? Ma lesz Hit lovag és a csapat megemlékezése! A reggeli napfény elvakította, Kósza sóhajtva felült, és megdörgölte a szemét. Táncos még ott piszmogott mellette a másik szalmazsákon, épp a nadrágját igazgatta. - Azt pletykálták, ma nagy megtiszteltetés ér suttogta. Elán lovag is becsörtetett a hálóterembe,

kezében egy vödör vízzel. Kósza azonnal félrehemperedett, így a hideg víz Táncost kapta telibe. A teremben harsány hangon nevettek a lovagok, míg Táncos prüszkölve köhögött és szitkozódott, Elán meg bocsánatkérőn széttárta a karját. Végül mind felöltöztek a finomabbik ingükbe, a szolgák serényen hozták a díszesebb bőrpáncélt, és hozzá a barna helyett fekete köpenyt. Az ünnepséget a Lovagrend előtt lévő téren tartották, a város apraja-nagyja összegyűlt a megemlékezésre. Egy bárd eldalolta a csata történetét, és a mágusok kivetítették az égre az illúzióvarázst, a meghalt lovagok utolsó kilovaglását. Aztán a mágusok aranyló betűkkel felvésték a Lovagok Tornyába Hit és a többiek nevét. Hont kapitány a beszédében - kissé ugyan kelletlenül, de - méltatta a kitartását, amivel elhozta a hírt, így megtudhatta a világ a csata igaz történetet. Aztán döbbenetes dolog történt. Az ő neve is felkerült a Toronyba. Ott fénylett aranyló betűkkel: Kósza lovag. A történelem leghíresebb csatájában vett részt, így őt is megnevezték. Kósza tudta, boldognak kéne lennie, de inkább csak zavart szégyent érzett. Semmit nem tett, elmenekült a lóval,

miközben a társai odavesztek a világ legfontosabb csatájában. Az ünnepség után lakomát rendeztek, de Kósza ezt ellógta, inkább átöltözött, és az üres hálóteremben maradt egy kis szunyókálásra. A kis vörös cica megint megtalálta, és úgy bújt hozzá, mintha értené, hogy valami baja van. Valahogy nehéz volt a lelke. Amikor délután kiment, rájött, megváltozott az emberek viselkedése. A Rendházban az idősebb lovagok előre köszöntek, sőt a mágusok is bólintottak, pedig ők a száz év alattiakon átnéznek. Amikor meglátogatta Bót, és le akarta csutakolni, a szolgák azonnal ugrottak, és egymással versengve ki akarták venni a kezéből a munkát. Az udvaron a szakács tisztelettel megszólította, hogy látta, nem volt ott az ebédnél, és ezért külön neki mézes süteményt is készített, mert tudja, ez a kedvence. De már a városban is terjedt a hír. Amikor ment, hogy segítsen Táncosnak elhozni a kovácstól az új lándzsákat, az utcán összesúgtak mögötte az emberek. és a lányok pirulva kuncogtak a közeledtére. - No, milyen hősnek lenni? - kérdezte vidáman Táncos, amikor az egyik ablakból fehér virágszirmokat dobált rájuk két gyerek.

Csak peregtek a szirmok a ragyogó napfényben, a kék ég alatt, és Kósza torka elszorult, a szíve nehéz lett, képtelen volt megszólalni. Egész gyerekkorában arra vágyott, hogy ne csak utcakölyök legyen. Eszébe jutott a pillanat, amikor a sárban játszott, és először látta a nagy és nevetős lovagokat. Csatából jöttek, árvérzett kötésekkel, sebesülten, és ahogy áthaladtak a városon, harsogó hangon ugratták egymást, mintha örökké élnének. Vállukra, hajukra szirmot szórtak a lányok… Mindig arra vágyott, hogy hős legyen, valami nagyot tegyen, és most mennyire üres mindez! - Mi a baj, Kósza? - kérdezte aggódva Táncos. Vállukon a súlyos lándzsákat cipelték, miközben kerülgették az embereket. A város szívében kőházak álltak, a kellemes napsütésben nyitva voltak az ablaktáblák, tucatnyi fiatal lány és cseléd bámulta őket. Kósza inkább a földet nézte, a szorosan kirakott barna kockaköveket, úgy ballagott. Sokáig tartott, míg szavakba öntötte az érzéseit, de Táncos mindig is jó hallgatóság volt. - Nem érdemlem meg a hírnevet. Én valami nagy tettet akarok véghezvinni, valami olyasmit, ami igazán nemes, igazán hősies. Amiről tényleg bárdok dalolnak.

- Mit akarsz még többet? - Nem tudom. Valami nagyot. Valami igazit. Táncos felnevetett: - Ej, tizenhét éves vagy, és még csak egyszer mentetted meg a világot? Pocsék életed van, testvér. Kósza csak legyintett, most nem volt kedve viccelődni. - Az éjjel sokat forgolódtál, Kósza. Nem lehet, hogy inkább egy csinos kis varázslólány sorsa aggaszt? - Hé, csak nem képzeled…! - Inkább te képzelsz valamit - felelte halkan Táncos. Körbepillantott a nyüzsgő utcán, és csak utána tette hozzá vigyorogva. - Bevallhatod, hogy azokkal a szép lábakkal álmodtál! Amennyit sóhajtoztál… - Táncos! - Haha, ki tudja, talán csókot is loptál volna tőle, ha az istállóban nem nyerítenek a lovak! Kósza megtorpant a forgalmas utca kellős közepén. Miah’En tényleg szájon puszilta. De hát tehetett róla? Olyan hirtelen történt… Az arca akaratlanul lángra gyúlt az emlékre. Összeszorította a fogát, szinte csikorgott. A fekete hajú, kecses mozgású lovag csúfolódva kacagott: - Látnád, milyen vörös a fejed! Mint a lángoló

szénakazal! Kószát elfutotta a méreg. Egy mozdulattal ledobta a válláról a nehéz lándzsákat, hangos csattanással vágódtak az utcakövekre. - Mit csinálsz?! - kérdezte meglepve Táncos. - Hallgatok rád, és megkeresem a lelki nyugalmamat. Elsőnek kiverem a fejedből az ilyen gondolatokat. - Itt? Megőrültél?! - Védd magad! - kurjantotta Kósza, és nekirontott Táncosnak. Táncos azonnal megszabadult a súlytól, amit cipelt, és könnyedén oldalt pördült az első csapás elől, majd felkapott egy lándzsát. Rátámaszkodott, és a segítségével ügyes rúdugrást hajtott végre, átlendült két paraszt feje felett: - Kapj el, ha tudsz! - kiáltotta, ahogy annyiszor gyerekkorukban. - Lecsaplak, te ugróbolha! - nevetett Kósza, és utána eredt. - Fuss, ha kedves az életed! Jó érzés volt Táncost kergetni, annyira ismerős, annyira megszokott… Tényleg megnyugtatta. A piac szélén szétrebbentek az emberek, az öreg parasztok döbbenten nézték, mit művelnek, az árusok viszont hahotáztak, ahogy Táncos fellendült egy fából ácsolt pavilon tetejére. Épp egy másikra ugrott

át, amikor Kósza gonosz vigyorral felkapott egy almát, célzott, kivárta a pillanatot, majd hátba dobta. Táncos kibillent az egyensúlyából, és leszánkázott a pavilon oldalán. - Nyűves utcakölyök! - bosszankodott Táncos. Egy fél láda rohadt zöldségre esett. - Na, megállj! Ha vesztesz, kimosod a nadrágom! Összecsaptak a lándzsákkal. Pergő mozdulataik nyomán csak gyors koppanások hallatszottak, mint amikor faorsókkal csipkét vernek az asszonyok. - Micsoda harc! Az a jóképű ott Kósza lovag? kérdezte mellettük egy lány a testes almaárus asszonyságot. - Bizony az, lyányom! Aki Hit lovaggal szolgált, és még haldokolva is szüzeket mentett. Kósza erre majdnem kiejtette kezéből a lándzsát, olyan zavarba jött. Táncos kacsintott, de azonnal kihasználta a helyzetet, és ellentámadásba lendült. - Lovagok! - bődült el a fülük mellett egy jól ismert, fagyos hang. Bah mágus állt a tömeg szélén, a halántékán kidagadt egy ér. - A dólényekre - suttogták egyszerre, mire akaratlanul összemosolyogtak. - Netán az alma árát akarjátok lealkudni ilyen alantas vásári mutatvánnyal? - A máguson látszott, hogy szívesebben használna erősebb

szavakat. Ám még ő sem tehette meg, hogy a Rend lovagjait parasztok előtt megalázza, még akkor sem, ha gyerekesen egymást hajkurásszák egy piactér kellős közepén. Táncos elegánsan meghajolt. Kósza mindig hagyta, hogy ő beszéljen a kínos helyzetekben. 67

- Üdvözöllek, nagy hatalmú Bah mágus. Épp a kovácstól jövünk, átvettük az új lándzsákat. - Látom, ki is próbáltátok őket - felelte mereven a varázsló, de nem folytathatta, mert az emberek gyűrűjéből elősuhant a kecses Ah mágus, az ikerhúga. Nyugtatóan belekarolt a bátyjába. Kezében kosarat tartott, színes szalagok és szövetek látszottak benne. Mögötte hatalmas zöldségkosarakat cipelt hat lefátyolozott, karcsú lány. - Ugyan, testvérem! Ne ródd meg Táncost! Mind alig férünk a bőrünkbe, hogy Kósza lovag épségben hazatért. Nemde, lányok? Kuncogás hallatszott a fátylak alól, és Kósza zavarában azt se tudta, hova nézzen, így csak udvariasan bólintott a fátyoltáncosoknak. - Minő szerencse, hogy találkoztunk. Épp azt terveztem, hogy érted megyek, jó lovag. Hamarosan lenyugszik a nap, és kapuink nyitva állnak előtted.

Kósza először föl sem fogta a szavakat, csak a lányok izgatott kuncogása hallatán jött rá, mit is jelentenek. Ma éjjel megtörténik mindaz, amire minden fiatal lovag vágyik. Amit csak csaták után érdemel ki egy férfi, és amiről a lovagok sosem mesélnek, csak összenéznek, és sóhajtvamosolyogva meghúzzák a boros kupát. Zavarában nem jutott szóhoz, így csak udvariasan meghajolt. Ah mágus szája elé tette a kezét, úgy kacagott. Kökénykék szeme vidáman csillogott: - Kósza lovag, csak óvatosan! Még egy ilyen meghajlás, és az összes fátyoltáncosom szívét elrabolod! Újabb kuncogás a lányok felől, és most már az emberek is nevettek körülöttük. - Elég a sok fecsegésből! - mordult fel Bah mester, és Kósza kivételesen hálás volt neki. - Kósza lovag, kérlek, tarts a hölgyekkel! A lándzsákat majd pár legény elviszi helyettetek. Táncos lovag, jó, hogy találkoztunk. A városőrség foglyul ejtett egy hullabűvölőt, ki kell hallgatnom, de jobb lenne, ha egy lovag is jelen lenne. Így több esélye van túlélni. Kósza nyugtalanul a barátjára pillantott, valahogy rémisztő volt ennyi nő közé menni, fogalma sem volt, hogyan viselkedjen. Látta,

Táncos is összeszorítja a száját, állkapcsa megfeszül. Ő még rosszabbul járt, hiszen Bah mágussal töltheti az estét. A két mágus elbúcsúzott egymástól. Ah könnyedén megérintette a bátyja vállát, és a mozdulatra a mogorva varázsló jéghideg szeme ellágyult egy pillanatra. De aztán a férfi mereven biccentett Kószának, és szó nélkül, hosszú léptekkel távozott. Táncos apró grimaszt vágott, hogy az árusok ne vegyek észre, majd utána sietett. Kósza egyedül maradt. A gyönyörű, kék szemű varázslónő azonnal mellé suhant. - Ne törődj a bátyámmal! Mindig bosszús, ha új lovag tér be az Élet Házába. Hiába tudja, hogy érinthetetlen vagyok, mégis aggódik. - Melyik lovag érhetne fel egy varázslóhoz? felelte udvariasan Kósza, de a mondat hirtelen megkeseredett a szájában. Ő se érhet fel a pimasz varázslólányhoz, még akkor sem, ha az fiatalabb nála, és szeles, mint a tavaszi lég. Nem is akarok, gondolta. - Ó, nem ez a baj… Ikrek vagyunk - felelte halk hangon Ah. Az arcán mintha átsuhant volna egy árnyék. - A mágia túl erősen kapcsol össze minket. Mindent érzünk, amit a másik. Kósza megütődve rápillantott, aztán

zavartan félrenézett. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt százvalahány év alatt egyikük sem hált még senkivel? Érthető, miért olyan mogorva Bah mester. De micsoda kínzás lehet ez a gyönyörű lánynak is! Szolgálni a Lovagrendet az Élet Házában, védeni a pihenő lovagokat, őrizni a falakat egy olyan helyen, ahol csak ő nem részesülhet érintésben, vágyban, ölelésben… - Táncos lovag nem említette? Ó, bocsáss meg, bizonyára zavarba hoztalak. Tegnap sokat beszélgettem vele a Földről. Csodálatos lehet egy olyan világ, ahol nincs mágia, így mágikus kapocs sem. Micsoda szabadság! - Miah’En világa engem is lenyűgöz. Azt hittem, a technika csak babonaság, de úgy tűnik, ott mégis működik. Egyszerű emberek fényt csinálnak, repülni tudnak, csak tanulás kell hozzá… - Ezt nehogy kiejtsd a szádon a bátyám előtt! Nagyon dühös a sarlatánságra. - Ezért nem kedveli Miah’Ent? - Igen, úgy véli, megfertőzi az elménket az ezoterikus butaságokkal. Még hogy mindenki egyenlő! Ah legyintett, majd olyan kecses, könnyed léptekkel indult az Élet Háza felé, hogy a kék selyem szinte lépte dallamára libbent. Kósza

csendben ballagott mellette. Igen, egy igazi hölgy ilyen bájos, és nem rohangál szelesen mindenfelé, még akkor sem, ha a gyönyörű, formás lábával lefutja a dólényeket. Ah mágus bezzeg tudja az illemet, és sose hordana olyan vékony, átlátszó, fehér kelméket, melyek alatt kirajzolódik a mellet védő kis kosárkák virágmintája… Vajon mik ezek a kis kosarak? Kósza már az emléküktől is elvörösödött. - Nagyon elgondolkoztál, jó lovag… Kósza zavartan felpillantott. Akkor fogta fel, hogy a mágus már egy ideje a gyümölcsökről cseveg. Rég áthaladtak a piactéren, és az egyemeletes kőházak között ballagtak, ahol a módosabbak éltek, akik domborművekkel díszítették a falakat. - Bocsáss meg, nagytiszteletű Ah! Még nem jártam az Élet Házában, és nem igazán tudom, hogyan kellene viselkednem… - Ó, Táncos lovag nem mesélt rólunk? Azt hittem, hiszen kenyeres pajtások vagytok… - Ah mágus hangja meglepett volt. - Először a medencében felfrissültök, és a vacsorát is ott fogyasztjátok, miközben a lányaim egy kifeszített fátyol mögött előadják vágykeltő táncukat. Táncos lovag volt olyan jó, és említette, hogy örülnél a bokák látványának. Ma délután a kedvedért betanítottam egy új táncot a

lányoknak. Kósza úgy érezte, elsüllyed. Táncost meg fogja fojtani! Akaratlanul körbepillantott az utcán, más is hallotta-e a kínos mondatokat, de szerencsére a barna inges inasok, a kosarakat cipelő cselédlányok, és a harsány kofák mind-mind távolabb álltak. Igaz, sokan őket lesték, hiszen nagy esemény volt, ha egy lovag először tért be az Élet Házába. - Miattam nem kellett volna fáradnod, nagytiszteletű Ah - nyögte Kósza. - Ó, örömmel tettük! Ez az első alkalom, hogy térdig felemeljük a fátylat. A lányaink is nagyon izgatottak. Kósza nyelt egyet, ahogy belegondolt, mit fog látni… Jól van, talán mégsem fojtja meg Táncost. Előrenézett az utca végébe, ahol az Élet Háza tornyosult. A kétemeletes épületen nem voltak külső ablakok, és az egyszerű, zöld repkénnyel befuttatott barna falak meg-megcsillantak a mágikus védőpajzs miatt. A lovagok odabent védtelenek voltak, így erős mágia védte a házat. Hirtelen eszébe jutott valami: - Ah mágus, mintha azt említetted volna, hogy vacsoráztok. A szép varázslólány csak lélegzetvételnyi szünet után felelt, miközben nyugodt léptekkel haladt a ház felé. A lemenő nap fénye rézszínű

árnyalatot adott aranyló, hosszú tincseinek. - Ma éjjel Hont kapitánnyal és Becsület lovaggal osztod meg a medencét és a vacsorát. A kapitányt aggasztja, hogy az idegen varázslólány közel kerülhetett hozzád, szeretné megnézni, hogyan kápráztatunk el. - Mi?! - Kósza megfeledkezett a jó modorról, és nyersen kibukott belőle a szó. Olyan hirtelen állt meg, hogy a háta mögött sétáló egyik lány nekiütközött. Hont kapitány nagyszerű vezető volt, csak épp nem örült egy utcakölyöknek a Lovagrendben. Kósza az előtte magasodó, zöld repkénnyel borított házra nézett, majd vissza a mágusra. El sem tudott képzelni ennél kínosabb helyzetet. Közösen csobbanni Hont parancsnokkal, és táncosokat nézni, miközben a parancsnok árgus szemekkel figyeli... Kósza elhúzta a száját. - Sajnálom, de nagyon fáradt vagyok - mondta határozottan. - Köszönöm a meghívást, de majd… nos, majd talán a következő harcom után tiszteletemet teszem. Ha megbocsátasz, visszatérek a szállásomra. Ah mágus arca elborult: - Körém! - parancsolta halk, metsző hangon. A hat fátyoltáncos könnyed léptekkel körbevette őket, és váratlanul mind elkezdett egymással hangosan csevegni, szalagokról,

gyöngyökről, a legújabb köménymagos cipó ízéről… Félelmetes volt, hogy az eddig néma táncosok - akiknek tilos volt lovagok előtt beszélniük - most kecses derekukkal és dallamos hangjukkal elvonták a köznép figyelmét. A nők gyűrűjébe fogva Kósza hátán felállt a szór. - Hogy merészelsz megszégyeníteni?! Ha visszafordulsz, és itt hagysz minket, futótűzként terjed a híre! - Majd elmagyarázom az embereknek. Nem a ti szépségetekkel van gond, hanem én vagyok kimerült. Ah mágus illetlenül közelebb lépett. Már nem bájos hölgynek tűnt, hanem ijesztően hasonlított a testvérére, a kemény harci mágusra. Ugyanaz a jéghideg, kék szempár meredt Kószára. - Nem érted, lovag! Mondhatnál bármit, az emberek azt hinnék, udvariasságból teszed! sziszegte. - Nincs olyan e világon, hogy egy életerős fiatal test ne akarná eljárni a vágyak táncát! Mivel sértettünk meg, hogy a szégyenünket akarod? Az Élet Háza nem csak a lovagokat szolgálja, de a jómódú lányokat is mi tanítjuk a feleség szerepére! Ki hímezted velünk a nászpárnákat, ki jön hozzánk a gyógyfüves napokon női bajokkal, vagy hív minket a gyermeket születésekor megáldani, ha nevetségessé leszünk?

Kósza meglepetten hallgatta a kitörést. Soha nem gondolt bele, hogy nemcsak a lovagok férfiúi hírnevét emelik a suhanó léptű, szépséges fátyoltáncosok, de a nők társadalmi rangját is a Lovagrend. Körbenézett. Az épület előtt álltak, és a falak menten már egyre több bámészkodó állt, sokan suttogtak, a gyerekek ujjal mutogattak feléjük, de az arcokon még csak kíváncsiság ült. - El tudom kerülni Hont kapitányt? - kérdezte egyenesen. A mágus megkönnyebbülten sóhajtott, és bólintott. - Csak ennyi a gondod? - A lemenő napra nézett. - Hamarosan elindul a Rendházból, de ha gyorsan végzel a fürdővel, nem fogtok találkozni. Modortalanság lesz, de majd kimentelek, hogy túl forró volt a véred. Előfordul elsőéjszakás lovagoknál. Kósza ettől a mentségtől szintén kínosan érezte magát, de inkább nem szólalt meg, csak biccentett, és türelmetlen léptekkel elindult az Élet Háza felé. Ki gondolta volna, hogy a várva várt első éj ilyen nyomasztó lesz? Jöhet még rosszabb Hont kapitánynál? Ah mágus sebesen mellé szegődött, kék ruhája újra kecsesen libbent, de Kószának már egyáltalán nem tetszett.

- Köszönöm, lovag, és hidd el, mindent megkapsz, amire szíved vágyik - susogta a varázsló. Mögöttük a lányok megkönnyebbült kuncogása hallatszott. Amikor az épület elé értek, Ah mágus kitartotta a tenyerét, és mordult valamit, mire a kapu csillogása megszűnt, és az egyik ajtószárny kitárult. Egy csarnokba tértek, melynek falát körben hófehér domborművek borították, csókolózó párok, gyönyörű nők, ahogy a vállukról lecsúszik a ruha… Kósza meglepve nézett körbe. Eddig a „kihívó” szó kapcsán kivillanó bokák és mély dekoltázsok jutottak eszébe, de határozottan több dolog is kilátszódhat egy lányon. Kiszáradt a szája, ahogy felfogta, a „mindent megkapsz” jóval többet jelent ebben a házban, mint amit ő valaha is gyanított. A bejárat elé a Rendház szimbólumát, az ezüst tőrt ölelő kék virágokat festettek. Beljebb apró színes drágakövek díszítették a járólapokat. A csarnoknak nem voltak ablakai, a fény az oszlopokon csigavonalban tekergő mintázatból áradt, sárga és narancsszínű fénnyel övezve az egyszerűségében is gyönyörű hófehér domborműveket. - Kérlek, még ne lépj le a Lovagrend áldott címeréről. Fegyveres ember nem térhet be a házba, különben a padló csapdába ejti. A

mágusokat a külső falak tartják távol, de a padló őket is örökre rabul ejtené, megemésztve húsukat, csontjukat. Kósza bólintott, és megállt. Egy idős hölgy jött elé, akivel ráncai dacára kegyesen bánt az idő. Az arca már fedetlen volt, ahogy az őszülő fátyoltáncosoknak, akik nem hagytak el a házat, hogy gazdagon éljenek távoli városokban. Hófehér, földig érő ruhája szegélyén ezüstrojtok csillogtak. A nő mögött négy izgatott, tizennégy év körüli tanonc lépdelt. Arcukat hímzett csuklya takarta, csak a szemük látszott, de Kósza meglepetésére mindössze egy térdig érő, vajszínű tunika fedte a testüket. Mellük vonala, csípőjük íve épp csak kerekedett, talán ezért is nem hozták őt zavarba annyira, mint Miah’En és a macskás „pizsije”, bármi legyen is az a pizsi. Azért azt megállapította, hogy a szertelen máguslány bokája jóval kecsesebb. - Üdvözöllek az Élet Házában, Kósza lovag! A nevem Nárcisz, és a fátyoltáncosok mestere vagyok. Kérlek, add át a kardodat, és kövess! Kósza illendően meghajolt, és átadta a kardját. Az egyik lány elvette, majd mind bájosan bókoltak, es vidám léptekkel elillantak jobbra. Nárcisz elindult a csarnok belseje felé,

Kószával a nyomában. Ah mágus kissé lemaradva követte őket. Oldalról furulya és fuvola szólt lágyan, és hat kecses, hófehér ruhás, lefátyolozott lány suhant elő. Táncukkal mutatták az utat, az épület belsejébe vezették Kószát. A csarnok után rövid folyosó következett, majd egy újabb csarnok, ahol hatalmas medence állt, akár ötven lovag is belefért volna. Két lány megállt a medence szélén, ott ringatta a csípőjét, kettő lány könnyed léptekkel a vízbe gázolt, és ott táncolt tovább. Az átázott fehér selyem, úgy tapadt rájuk, hogy testük minden hajlata látszott. Kósza zavartan lesütötte a szemét. A maradék két lány az ő testén kezdett matatni, ügyes kézzel levették róla a bőrpáncélt, kibújtatták az ingéből. Zavarták ezek a kis kezek, valahogy elvesztette tőlük a magabiztosságát. - Kérlek, ülj le! - mondta mosolyogva Nárcisz. A medence szélén kőből faragott székek és asztalok álltak. Négy piros ruhás fátyoltáncos hatalmas tálcákon sült hús, gyümölcsöt, bort hordott be. Egy részüket az asztalokra tették, a többit a medence mellett helyezték el. Kósza leült, és a lányok lehúzták a csizmáját. Még ez a mozdulat is annyira szemérmetlenül ledér volt, hogy egy szót se tudott kinyögni. Félmeztelen volt, csak a nadrág maradt rajta.

Ah mágus kettőt tapsolt. Újabb dallam csendült, most hárfán játszott valaki. A fürdőt eddig az oszlopok világították meg, de ezek fénye kihunyt, immár csak az egyik falból áradt valami élénk kék fény, amit visszatükrözött a medence vize. A fal előtt egy hosszú fehér selymet húztak ki, ami mögé öt lány libbent. Csak a körvonalaik látszották, és mozdulataik kecsessége, ahogy a hátulról áradó kék fény megvilágította őket. A hárfához újabb hangszerek csatlakoztak, gyorsabbá vált a ritmus, és valami pajkos ének is felcsendült. Az öt táncos más-más ütemre mozdult, egyik vadul, másik lágyan, a harmadik inkább csak ringott, de mind vetkőzni kezdett. Kósza kikerekedett szemmel bámulta az előadást, érezte, hogy ölébe tódul a vér, és kezd igen szűknek bizonyulni a barna bőrnadrág. Még több lány suhant a terembe, most már legalább harmincan voltak, és mindenki mást csinált, táncolt, énekelt, felszolgált. Kósza szinte elszédült ettől a sokaságtól, de pillantását újra és újra magához vonzotta az öt vetkőző lány, akiknek csak a körvonalai látszódtak. Két lány tartotta a hosszú selymet, ami eltakarta a táncosokat, és most lassú mozdulatokkal egyre feljebb emelték, hogy az igazi lábak is látszódjanak a maguk szemérmetlen

meztelenségében. - Egyél jó lovag, kóstold meg az étkeinket kínálta Nárcisz. Intésére a lányok törtek a sült húsból, és apró falatokat dugtak a szájába, ujjaikkal Kósza ajkát simogatva közben. Majd egyre gyakrabban a mellkasát is. Kósza növekvő idegenséggel tűrte. Hiába érezte, hogy a teste reagál rájuk, és olyan erős, kemény vágy fogja el, amit még sohasem érzett, mégis, a lelke valahogy lemaradt. Ez nem az a jófajta izgalom és zavar volt, mint mikor Miah’En kecses bokájára tévedt a szeme. Nem úgy vetett lobbot a vére, ahogy a lányhoz közel hajolva történt. Abban a pillanatban ott, az istállóban volt valami gyönyörű ártatlanság, csillagok ragyogtak a barna szempárban, fellángoló dühe ellenére is megfogta az a tekintet. Itt viszont minden túl harsány volt. Túl hamar eltelt a szeme a karcsú testekkel, az izgató vonaglással, a buja mozdulatokkal. Nyers vágyat érzett, hogy megragadja ezeket a lányokat, illetlen helyeken érintse őket, gyorsan és mohón. Belül azonban egyre üresebbé vált, és ugyanazt a csalódottságot érezte, mint Hont kapitány beszéde alatt, amikor felvésték a Toronyba a nevét. Valami hiányzott.

Valami annyira hiányzott, hogy szinte fájt ez az üresség. - Vesd le a ruhádat, és lépj be a medencébe, jó lovag - susogta a háta mögött lágy hangon Ah mágus. Az egyik lány Kósza utolsó ruhadarabjához, a nadrághoz nyúlt, hogy levegye róla.

Mia Anne

A

Z

ISKOLA

AJTAJÁBAN

BÉNAHELYZET,

LAPULNI

ANNYIRA

hogy Mia Anne maga is kínosan vigyorgott. A diákok már kirajzottak az épületből, örülve a pénteknek és a szabadságnak. Réka és barátnői megvető pillantással haladtak el mellette, cipőjük vidáman kopogott a kinti betonon, a tavaszi szél átfújta a kabátjukat, így összefogták magukon, de nevetve beszélgettek a szombatról és az animés találkozóról. Mia Anne viszont idegesen figyelte az utcán lévő platán- és diófákat. A kék ég ellenére sem érzett jókedvet. Inkább egyre idegesebbé vált. Aztán némi habozás után felhívta az apját. Kicsöngött, és egy udvarias hang vette föl, aki közölte, a professzor nem elérhető. Mia Anne be sem mutatkozott, csak lenyomta a telefont. Apa és a hülye kutatásai… Semmi kedve nem volt egyedül hazamenni, de tudta, a helyzet csak egyre rosszabb lesz. Most még mások is voltak az utcán, de minél tovább vár, annál kevesebben lesznek. Kióvakodott hát, és elsétált a motorig, amit a biciklitároló mellett

parkolt le. Látta, hogy két lány gúnyosan összesúg, de most ez volt a legkisebb gondja. Szinte a bőrén érezte, mintha figyelnék a diófák, de nem történt semmi. A fák békésen rügyeztek fölötte, és az ágakon lapuló tavalyi dió sem akart horrorfilmet játszani. Megkönnyebbülve leszedte a láncot a motorról, és betette a csomagtartóba. Már épp felült volna a járműre, amikor egy huszonéves férfi lépett mellé. - Te vagy Mia Anne, ugye? Már vártalak. Mrs. Helmholtz vett fel, az új testőröd és mindenesed vagyok. Mia Anne alaposan megnézte. A férfi tökéletesen szabályos arcát fekete rasztahaj keretezte, a termete vékony volt, de így is látványosan ideális értéke volt az Adoniszindexének. Egyszerű fekete farmert és hosszú ujjú felsőt viselt, de még ebben a semmitmondó ruhában is túl jóképű volt ahhoz, hogy apa felvegye bébicsősznek. - A nevem Bogdányi András, de szólíts csak Andynek. Érdekes, hogy a kanadai angolt beszélte, és pont Mia szülőhelyének kiejtésével. Épp rá akart kérdezni, de a srác kezet nyújtott. Mia Anne kicsit meglepődött ezen a formális mozdulaton, de persze megfogta. A férfi másik keze azonnal

rásimult a kézfejére, és Andy egy meleg, kedves mosollyal azt mondta: - Bizalom. - Valami mély torokhangon ejtette ki a szót. - Tessék? - kérdezte Mia Anne. Valószínűleg rosszul hallotta. - Örülök, hogy megismertelek. Elkísérlek hazáig. Itt a kocsim, majd betesszük hátra a motort a csomagtartóba. Vegyünk pizzát hazafelé? Mia Anne elhúzta a kezét, és megrázta a fejét: - Ne haragudj, de apa nem említette, hogy felvett. Azt sem tudom, ki vagy. - Hasonlítasz a professzorra, ő sem egy könnyen barátkozó típus - nevetett a férfi. A zsebébe nyúlt, és átadott egy kártyát. - Itt az igazolványom. Mia Anne ránézett a fehér, kemény lapocskára. Az volt ráírva: T-shirt, made in China, és a mosási útmutató. - Illúzó - suttogta derűsen a srác megint valami krákogásszerű torokhangon. Ez dilis, gondolta Mia Anne. - Azt mondtad, Agnes vett fel? - kérdezte, és közben szemrebbenés nélkül visszaadta az áruházi címkét. - Igen. Miért nem hívod fel?

Mia Anne előkotorta a mobilt, és megcsörgette Helmholtz feleségét. Kedvelte az asszonyt, bár apa szerint az észbeli képességei „nem érték el az átlagpopulációét”. A pergő szavú Agnes két perc alatt leigazolta Andyt. Úgy tűnt, nagyon megkedvelte a rasztás srácot, meg a lakás pótkulcsát is odaadta neki. Ez szintén kissé furcsa volt. - Köszönhetek neki? - kérdezte udvariasan Andy. Mia Anne kelletlenül átadta neki a telefont. A srác szép német kiejtéssel üdvözölte az asszonyt, és közölte vele, hogy a bátyja és az egész csapat túlórázni fog, így csak későn érnek haza, de persze Miával megvárja az apját, nem kell aggódni érte. Elbúcsúzott, és visszaadta a telefont. Valahogy túl forró volt a készülék, és Mia Anne hasonló áramlást érzett, mint korábban a másik világban, amikor a mágusok varázsoltak. Csak ez nem egy folyó sodrásához hasonlított, inkább olyan volt, mint amikor a szél meglöki az embert vihar idején. Meglepve pillantott a kijelzőre, de a készülék hirtelen villant egyet, és a telefon meghalt. - Mi a fene... - morogta Mia Anne. Egyre növekedett a rossz érzése.

- Biztos lemerült az akku, majd otthon feltöltöd. Mehetünk? Nem, Mia Anne egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni. Akárki is ez a fickó, varázsol, még akkor is, ha a diók nem potyognak tőle. A gyomra görcsbe ugrott a félelemtől. Körbenézett, nagy szerencséjére Tom épp akkor ült fel a biciklire, és indult volna haza. - Hé, Tom, itt vagyok! Ígérted, hogy megmutatod a holnapi ruhákat! Tom a fickóra nézett, és azonnal átlátta a helyzetet. Mellékanyarodott a bicajjal. - Mehetünk is. - Rendelj pizzát, légyszi. Fél óra, és otthon vagyok - mosolygott Mia Anne. Felült a motorra, és csak remélte, hogy nem látszik, mennyire remeg a keze. - Igaz szó - morogta a férfi. - Tehát fél óra? - Persze, annyi elég. Mire a pizza megjön, addigra én is otthon leszek. Gomba ne legyen rajta, utálom. - Nem lesz - mosolygott Andy, de fekete szemében nem volt semmi derű. Mia Anne érezte, ahogy a hatan felkúszik a hideg. Nem tudta, ki ez az alak, de nem is érzett vágyat kideríteni. Beindította a motort, és Tom némán kerekezett mellette. A francia fiú időnként rápillantott, de csak amikor

bekanyarodtak a sarkon, akkor kérdezte meg: - Zaklatott? - Azt mondja, az új bébiszitterem, de még sose láttam. Kinyírta a telefonomat. Figyelj, felugorhatok hozzád? Csak egy kicsit, amíg elérem apát. - Persze, gyere csak! De most tűnjünk el innét! Szerintem kocsival van. Tom beletaposott a pedálba, és gyorsabb tempóra kapcsolt, majd átvágott egy kihalt játszótéren, ami nem volt körbekerítve. Mia Anne követte a motorral, és a nyomában maradt, bármerre ment. Tom átszáguldott egy eldugott kis utcán, majd pár sarokkal később kiért a Wekerle-telepről. Egy forgalmasabb úton besorolt a közlekedésbe. Nagyjából tíz perc múlva megálltak egy tízemeletes panelház előtt. A motort bevitték, és a biciklivel együtt letették a pincébe, nehogy kívülről észrevegye, aki elhalad az épület előtt, majd lifttel felmentek a nyolcadik emeletre. Tomék egy háromszobás lakásban laktak. Még egyik anyja sem volt otthon, így töltöttek egy kis üdítőt, és letelepedtek Tom szobájában. A falakat anime képek borították, ott volt a Death Note-ból L, a Full Metal Alchemist szereplői, de számítógépes játékok híres alakjai is feltűntek, az Assassin’s Creedből több poszter is szerepelt.

Valahogy megnyugtató volt ismerős dolgokat látni. - Tom, van töltőd? Hátha életet tudok lehelni a telefonba. Megpróbálták feltölteni, de nem ment, a készülék teljesen halott volt. Mia Anne kölcsönkérte Tom mobilját, és felhívta az egyetlen számot, amit fejből tudott, az apjáét. Most is egy ügyfélszolgálatos vette föl, üzenetet hagyott nála, hogy az apja azonnal hívja vissza a megadott számot, sürgős. Sok reményt nem fűzött hozzá. A papírt biztosan megkapja, akármilyen titkos laborban van, de előfordul, hogy csak rápillant, és föl sem fogja a szavakat, ha egy számítás közepén jár. Apa azért tartott bébicsőszt, hogy a lánya létezését is elfelejthesse, és elég szép bért fizetett, hogy ne legyen gond, ha hetente egyszer-kétszer elfelejt hazamenni. - Megmutassam a terveimet, amíg vársz? kérdezte Tom kicsit szorongva. Mia Anne rámosolygott. Örült a bizalomnak. Órákon át nézegették a cosplayes fényképeket. Tom lelkesen magyarázott az anyagokról, a szabásmintáról, a vicces „ügyfelekről”. Imádta ezt a világot, a lelkesedése behúzta Mia Anne-t is.

- Nagyon várom a holnapot. Képzeld, a Mondocon nem kapta meg a szokott tavaszi helyszínt, így a Millenárison lesz. Csak elővételben lehetett jegyet kapni, nem is tudom, hogy férünk majd be. - Millenáris? - kérdezte értetlenül Mia Anne. - Igen, az egy zárt park, itt van a metró mellett a Széll Kálmán tér közelében. - Tom rákeresett a neten, és megmutatta a térképet. - A mostani conra már nincs jegy, de van kedved eljönni a következőre? - Persze - mosolygott Mia Anne. Aztán lehervadt a mosolya, mert az jutott eszébe, hogy azt meg is kéne érni. Egyre inkább úgy érezte, bajban van. A fantasy világban az a Bah mágus elég aggasztó fickó, itt meg ez az Andy nagyon furcsa. Bárcsak már este lenne, és beszélhetne Kószával! Ő volt az egyetlen, aki mellett biztonságban érezte magát. Látni akarta a gúnyos félmosolyt, a bajban is nyugodt tekintetet. A fiatal lovagból igazi férfiasság sugárzott, olyan srác volt, aki nem szép szavakat mond, hanem gondolkozás nélkül a testével védi. - Hahó, Tom! - Vidám női nevetés hallatszott a bejárat felől, kulcs csörrent, szatyrok zörögtek. Az anyák hazaérkeztek.

Kimentek hozzájuk. Mia Anne köszönt és bemutatkozott, majd feszengve mondta, hogy ideje mennie. Tom azonban megállította: - Hova mennél? Apád még nem hívott. Az a fickó biztos ott van a házatok körül. Ez igaz volt. Mia Anne habozott, az egyetlen ismerősei Helmholtzék voltak, de sem a számukat nem tudta fejből, sem azt, hogy hol laknak. - Keresek egy panziót, és kiveszek egy szobát. - Mit? - kérdezte döbbenten Sophie, a karcsú, ötvenéves séf - Kiskorú vagy, nem adnak ki neked szobát. Meg apád amúgy sem tudna ott elérni. - Itt alszol - jelentette ki Jeanne is, aki a divatszakmában dolgozott, és hiába vette le az elegáns fehér felsőt, még mindig olyan tekintélyt parancsoló volt, mintha egy kifutót és rajta számtalan modellt irányítana. Mia Anne látta, esélye sincs távozni. De igazából nem is akart elmenni. Élvezte a közös vacsorát, és a dupla adag anyáskodást. Tomot láthatóan idegesítette ennyi női ős, és folyamatosan húzta a száját, de az anyák csak legyintettek és nevettek minden megjegyzésére. Vacsora után Mia Anne kapott egy kék pizsamát, majd elküldték zuhanyozni. Tom szobájában ágyaztak meg neki. A fiú át akarta

engedni az ágyát, de nagyon furcsa lett volna más hálóhelyén aludni, főleg egy fiúén, így inkább a padlót választotta, és a felfújható matracot. Amikor kettesben maradtak, és már a villanyt is lekapcsolták, Tom felsóhajtott: - Azért bizarr, hogy Csongort bezzeg a nappaliban fektették le, amikor lekéste az éjszakai buszt. - Nézd a jó oldalát! Sokkal könnyebben fogsz csajozni, mint bárki az osztályból. Tom ezen felröhögött, valószínűleg elképzelte mindkét anyja arcát, amikor majd rajtakapják egy lánnyal. Mia Anne is vigyorgott, majd hatalmasat ásított. Iszonyúan kimerítette a nap. Lecsukta a szemét, és sóhajtva Kószára gondolt. Vajon a lovagnál is éjszaka van? És ha igen, épp hol alszik?

Kósza lovag

A

H MÁGUS ARCA EGYRE MEREVEBBÉ VÁLT,

annyira dühös volt. Kósza azonban nem zavartatta magát, pimasz félmosollyal ült az asztalnál. Egyáltalán nem érdekelte az udvariasság, sőt a lovagi eszmények sem. Az egyik fátyoltáncos le akarta szedni a nadrágját, márpedig az egyetlen, aki akarata ellenére molesztálhatja, az csakis Miah’En. Ah mágus elkövette azt a hibát, hogy győzködni kezdte, itt minden érte van, az ő öröméért. Mire Kósza kijelentette, hogy a hárfa hangja idegesítő, a nyüzsgéstől fejfájást kap, és amúgy tud enni önállóan is, nem csecsemő, hogy a szájában turkáljanak. - A kék fény is bántja a szememet. - Esetleg a zöldet jobban szeretnéd, lovag? kérdezte fegyelmezett hangon a csinos mágus. A ruhátlanul táncoló lányok mögött megváltozott a fal színe. - Nem, ez is olyan idegen. Cseppet sem otthonos, ha érted, mire gondolok.

- Esetleg a narancsszín? Újra megváltozott a fény színe. - Ez éppoly álmosító, mint egy napnyugta. - A vörös? - Az meg a vér színe. Máris elment minden kedvem. Hogy lehetsz ennyire tapintatlan, Ah mágus? - Mit képzelsz magadról, lovag? - sziszegte a mágus. - Olyan gyerekesen viselkedsz, mint… Nem folytatta, valószínűleg tudatosult benne, hogy száznegyvenhét éve ellenére egy tizenhét évessel vitázik. Kósza elnyomta a mosolyát: - Ó, szóval mégsem értem van ez a hely? Ha gondolod, el is mehetek. A fal elsötétült, és újra az oszlopok fénylettek. Ah nem szólalt meg, de szép szeme mindent tükrözött, csak kedvességet nem. A teremben megállt minden táncos, és a fuvolák, furulyák, dobok is elhallgattak. Kósza tüntető nyugalommal bekapott egy falat húst. Tudta, kínos lenne, ha hajnal előtt távozna. - Kósza lovag, bocsáss meg nekünk - susogta nyugtalanul az idős Nárcisz. - Mondd el, mit kívánsz, es a lányaink iparkodnak teljesíteni. - Egy szobát. Hont kapitány hamarosan itt lesz, gondolom. - De hát még nem is fürödtél - felelte

döbbenten Nárcisz. - Koszosnak tartasz? Este megmosakodtam az itatónál, ahogy a többi lovag. Leginkább levetkőzni nem akart. Harminc nő előtt kizárt, hogy pucér fenékkel fog fürdőzni. - De hát... - Nárcisz nem tiltakozhatott, mert Ah mágus hangja felcsendült: - A kapunál érzékelem Hont kapitányt és Becsület lovagot. Kérlek, Nádszál és Csengő, vezessétek Kósza lovagot az előkészített szobába! Ti lesztek vele ma éjjel. Néhány lány felől halk, csalódott sóhaj hallatszott. Úgy tűnt, még mosdatlanul is szívesen látnák. Kósza fellélegzett, hogy megúszta a nyilvános vetkőzést. A két lány meghajolt előtte, és izgatottan kuncogva, sietős léptekkel kikísérték a fürdő túloldaláról nyíló folyosóra. Az idős Nárcisz is velük tartott. Rögtön a második hálóba tértek be. Kósza orrát megcsapta a hódító füstölő tömény illata. Azonnal megtorpant az ajtóban, és csak onnan nézte a mágiával átitatott falakból áradó kék fényben felsejlő fekete selyempárnákat és a süppedős, hófehér állatszőrökkel borított

hálóhelyet. - Kaphatnék egy olyan szobát, ami kevésbé szagos, és minél messzebb lesz Hont kapitánytól? - Igen, lovag - sóhajtott lemondóan Nárcisz. Továbbmentek a folyosón, a végén elkanyarodtak, és jó messze, az épület másik szárnyában, a legutolsó hálóba tértek be. Ez egy sokkal kisebb, sötét helyiség volt, mindössze egy nagy ágy állt benne, és egy asztal két székkel. A falat egyszerű szőttes borította, amire nem szeretkező párokat hímeztek, hanem virágmintát. Ablak itt sem volt, és a falak varázslattól sem fénylettek. Az egyik lány közben szerzett egy kétágú gyertyát, és az asztalra helyezte, hogy legyen fény a helyiségben, mert mágiának nyoma sem volt. Kósza csak most vette észre, hogy az asztalon egy fekete szemvédő van, amit a férfiak szoktak viselni, hogy a lányok nyugodtan levehessék a fátylaikat. - Sajnos nincs előmelegítve a szoba, és az épület elég hűvös, de mindjárt intézkedem. - Felesleges - mondta Kósza. - Nyár van, a leghűvösebb hely sem annyira hideg, mint télen egy szál köpenyben aludni az erdőben. - Bocsáss meg, lovag, a lányok viszont megfázhatnak. Kérlek, engedd, hogy legalább

pokrócokat hozzanak. Kósza elszégyellte magát, hogy erre nem gondolt, és csak bólintani tudott. Inkább végigheveredett az ágyon, amin legalább húsz párna volt, de látszott, kicsit régiek, nem annyira díszesek. A szobát bizonyára csak tisztán tartották, és legfeljebb nagyobb lovagi csapatok érkezésekor használhatták. Hatalmasat ásított, szándékosan látványosan. Nárcisz azonnal értett belőle, és alázatosan meghajolt: - Hozassak bort vagy szárított gyümölcsöt, lovag, mielőtt távozom? Kósza nem kért. Nárcisz habozott, de aztán folytatta. - Ha az a gond… Hogy is mondjam, lovag… A lányaink jól értenek az alvó kígyók felébresztéséhez. Ha esetleg ilyetén dolgok miatt aggodalmaskodnál… Kószának egy fél pillanatba beletelt, mire felfogta, mire céloz az idős fátyoltáncos. Dühösen felült az ágyon: - Milyen alvó kígyó?! Inkább félelmetes fenevad! Nárcisz arca felderült, valószínűleg megnyugtatta a dolog. Most már sokkal nagyobb örömmel felelte: - Ó, ez nagyszerű hír, a lányaink boldogok

lesznek. Ha megbocsátasz, akkor mennék is, köszöntenem kell Hont kapitányt. Kósza megbocsátott, és megkönnyebbült, amikor az idős asszony kiment azzal a könnyedén suhanó járással, ami úgy tűnt, az itteni nők sajátja. Visszadőlt az ágyra. - Fenevad, mi? - morogta saját magának. Még mindig érezte ölében a feszültséget, biztos volt benne, hogy így nem tud elaludni. Talán nem is baj, hogy a két lány mindjárt visszajön, elfújja a gyertyát, és… Egy pillanatig a plafont nézte, majd megfogott egy párnát, és az arcára szorította. Ez annyira kínos. Egyáltalán! Miért kellett tönkretennie élete első éjjelét? - Hogy lehetsz ennyire agyatlan? - morogta saját magának. - Ezt már én is kérdezni akartam - csendült egy pajkos lányhang. Kósza szíve nagyot dobbant. Döbbenten felült, érezte, hogy a torka azonnal kiszárad már attól a tudattól is, hogy a gyönyörű lábak gazdája megjelent a szobában. Kis csalódással látta, hogy Miah’En kivételesen fel van öltözve. Valami puha, kék ruhát viselt, ami nagy volt rá, mert a nadrág szára

felgyűrődött a bokájánál, a felsőrész ujja pedig eltakarta a kézfejét. Bizonyára hálóruha lehetett, és azzal a céllal készült, hogy álomba ringassa az összes kígyót a környéken. De még ebben is édes volt a lány. - Annyira jó, hogy látlak, Kósza! Azt hiszem, nagy bajban vagyok… De még mekkora bajban! Kósza észbe kapott, és kipattant az ágyból. Mindjárt visszajönnek a takaróért küldött lányok. Nyugtalanul megragadta a varázslólány karját, és az ajtó felé húzta. - El kell tűnnöd! Mindjárt bejönnek. De vigyázz, itt nem varázsolhatsz, az épület mágikus, azonnal jelez, sőt a padló elnyelhet! - Ne dobj ki, elbújok az ágy alatt, jó? Kósza szemöldöke fölszaladt. Elképzelte, hogy a lány az ágy alatt lapul, miközben ő odafönt… Már a gondolattól is el akar süllyedni. Akaratlanul is az ágyra pillantott, és megkönnyebbült, amikor látta, hogy a földig ér a fakeret. - Látom, az agyadat a másik világban felejtetted! Be sem férsz az ágy alá! - Kérlek, hadd maradjak! Ha baj van, majd kimászom az ablakon. Beszélnünk kell! - Mégis, milyen ablakon? - érdeklődött Kósza ingerülten. Az öröm, amit a lány láttán érzett,

átcsapott félelembe. Ez már nem játék, nem olyan, mint behatolni a Lovagrend kúriájára. Ha Ah mágus nem tudja szénné égetni, a fátyoltáncosok parancs nélkül is elvágják a torkát. Kiképezték őket, hogy bármi áron megvédjék az öntudatlan lovagokat. - Menekülj, rejtőzz el valamelyik szobában reggelig! - Megragadta a lány kezét, odavitte őt az ajtóhoz. - Majd legközelebb beszélünk. Fuss! De már késő volt, az ajtó kinyílt. Kószának csak annyi ideje volt, hogy az ajtó melletti falhoz lökje a lányt, és befogja a száját. Fél karjával a falhoz szorította, és próbált nem túl feltűnően tornyosulni az ajtókeretben. - Jaj, lovag! - kiáltott akaratlanul az egyik lefátyolozott lány, amikor nekiütközött a mellkasának. Az ajtó befele nyílt, de Kósza elkapta, ne táruljon ki teljesen, majd a lábával észrevétlenül megtámasztotta. - Nagyon kimerült vagyok, aludni szeretnek. Kósza elvett egy összehajtogatott pokrócot a halomból, amit hoztak. - Kérlek, reggelig ne zavarjatok. - Lovag! Gondod van velünk? Ha aludni akarsz, alszunk melletted, hátha éjjel kedved támad hozzánk. - Csengő, mit művelsz, nem szólalhatsz meg! sziszegte a másik lány a társának.

- Nem érdekel! Mióta vágyok már erre az éjre! - felelte suttogva az első. - Kérlek, Kósza lovag, ne küldj el! Kósza érezte, hogy Miah’En a karjába markol, és megpróbálja kiszabadítani a száját. Még erősebben szorította, mire a lány körme belemélyed a bőrébe. Mitől ilyen dühös? Csak nem attól, hogy ő másokkal hál? - Minden fátyoltáncos álma te vagy! Annyira régóta várjuk, mikor térsz be hozzánk! Kérlek, csak egy kis időre engedj be, és olyan örömben lesz részed, hogy reggelig nem kívánod majd abbahagyni. Miah’En erre szabályosan megkarmolta. Kósza majdnem felszisszent. - Legközelebb örömmel megosztom veletek az ágyamat. - Kétségbeesetten keresett valami elfogadható indokot. - De még túlságosan kavarog a lelkem, a társaim meghaltak, és én méltatlan vagyok rá, hogy felvéssék a Toronyba a nevem. Ma éjjel magányosan akarok aludni, a gondolataim olyan utakon járnak, amihez csend kell. Bocsássatok meg nekem. - Ó - sóhajtott az első lány. A fehér fátyol mögött is jól látszott, hogy könny szökik a szemébe. - Ez annyira szép. Annyira nemes a lelked, Kósza lovag! Miah’En ezt másképp gondolhatta, mert

egyszerűen beleharapott a kezébe. Kósza összeszorította a fogát, de azért elegánsan meghajolt, mielőtt becsukta az ajtót. Amikor végre kettesben maradtak, dühösen a lányra nézett: - Miért harapdálsz? - kérdezte fojtott hangon. - Te tényleg kurvázol? - Ki?! Én? - bámult rá döbbenten Kósza. Dehogy! Ezek fátyoltáncosok, akik… - Hadd találjam ki! Akik a te örömödért vannak. Vagyis kurvák. Nem hittem volna rólad! Eddig azon aggódtál, hogy mi lesz a becsületeddel. - Úgy beszélsz, mintha szégyenkeznem kellene! Te vagy az, aki a fél világnak mutogatja magát! - Ki?! Én? - Nincs olyan férfi a Rendházban, aki még ne látta volna a bokádat! Sőt, egyesek a térdedet is! A lány úgy nézett rá, mintha bolondot látna, majd kirobbant belőle a nevetés. A szája elé tette a kezét, hogy elfojtsa. - Kissé bokamániás vagy, nem gondolod? - Mi ilyen vicces? Ennyire szánalmas vagyok a szemedben? Igen, a te néped lovagjai mások! Ők bármikor láthatnak fedetlen lábakat! De nekem ez lett volna életemben az első alkalom, hogy

megérintsek egy bokát… Erre mi történik? Mint valami rossz páncél, a nyakamon lógsz. Kósza elhallgatott. Jobban bántotta ez a kuncogás, mint Bah mágus rosszindulata. Otthagyta a lányt az ajtó mellett, és az asztalon álló gyertyához ment. - Elfújom a gyertyát, hogy ha valaki benyit, ne lásson meg. Ah mágus ellen nem véd, neki van valami homályos hőlátása, de a fátyoltáncosok talán nem vesznek észre. Amint üres lesz a folyosó, távoznod kell. A szomszéd szobák üresek, húzd meg magad valamelyikben. Mielőtt kiolthatta volna a fényeket, könnyed léptek hangját hallotta maga mögött, aztán megérezte Miah’En kezét a hátán. - Ne haragudj! Nem akartalak megbántani. Tudod, nálunk nincsenek lovagok. Kósza meglepetten fordult hátra. Aztán rögtön zavarba is jött, ahogy tudatosult benne, hogy Miah’En szeme megrebben. Az ő félmeztelen mellkasa hatott rá így, látszott, hogy erősen próbál nem odanézni. Kósza nyelt egyet, a lány a pimaszságánál csak egy dologgal tudta jobban zavarba hozni, az ilyen szende rezdüléseivel. - Tényleg nincsenek lovagok? Akkor ki menti meg a gyengéket és védteleneket? - Senki - sóhajtott a lány, és esdeklőn

megragadta a karját. - Figyelj, segítened kell! Nagy bajban vagyok! Pontosan olyan könyörgő szemmel nézett rá, mint az élőholtak támadásakor. Kósza féloldalas mosolya akaratlanul felvillant: - Éjjel van, és egy félmeztelen férfival vagy egy szobában. Ez szerintem is kimeríti a baj fogalmát. - Nem igaz, hogy csak erre tudsz gondolni! csattant fel a lány. Aztán megcsóválta a fejét. Tudod, mit? Középkori felvilágosítást tartok. Lásd, kivel van dolgod, megfoghatod a bokám! Cserébe hallgass meg! Kósza legnagyobb megdöbbenésére Miah’En felült az asztalra, a gyertya mellé, és előrenyújtotta az egyik lábát. - Mit csinálsz?! - Nálunk semmi különös nincs ebben, sőt vannak férfi masszőrök, akik a meztelen hátunkat, vállunkat megnyomkodják. Nekem mindegy, ha összehaverkodsz a lábammal. - Azt hiszed, nem merem megfogni?! - nyögte Kósza. Irgalmatlanul zavarba jött. Mégiscsak egy női láb volt előtte, még akkor is, ha a kék nadrág szinte teljesen takarta. - Hű, de elvörösödtél! - kuncogott Miah’En, és már nem csak tartotta a lábát, hanem jót mulatva az ő hasához támasztotta a talpát. -

Igen, szerintem nem mered. Kósza erre ledobta az asztalra a kezében lévő pokrócot, és szó nélkül megragadta a kecses kis lábat. Egyszerre volt bosszús, de valami játékos, mély élvezetet is érzett. Sokkal izgatóbb volt ez a fedett boka és a bosszantó viccelődés, mint a fátyol táncosok rafinált vetkőzése. Újra érezte azt a jófajta bizsergést. - Milyen bátor vagy - ugratta vidáman a lány. Ez aztán hősies! Kósza csúfondárosan elmosolyodott. Ideje móresre tanítania ezt a pimasz kis varázslólányt. Bal kezével a lány sarka alá nyúlt, és megfogta, nehogy elhúzhassa, majd jobbjával cirógatni kezdte lassan a nagyujját, és sorra a többit, külön kiélvezve a kisujjat. Aztán becsúsztatta a kezét az ujjak közébe lassan, finoman, és örömmel figyelte, ahogy Miah’En szeme kerekre tágul, és az arca két oldalán lángrózsa gyúl. Utána a lábfej következett, és amikor a lelógó kék nadrágot elkezdte óvatosan felcsúsztatni, hogy elérje a szépséges bokát, Miah’En összerezzent, egész teste megfeszült, el akarta rántani a lábát, de aztán csak nyelt egyet, és mégsem tette. - Szóval bajban vagy, és azt akarod, meghallgassalak. Miért nem beszélsz hát? ugratta Kósza. Mégse mindegy, ha

megérintelek? - De mindegy! Ez csak egy boka. - Az jó, akkor a térded sem zavar… Mesélj csak, figyelek. Kósza elfojtotta a lány döbbent tekintete láttán rátörő nevetést. Egyre feljebb csúsztatta a kezét, be a nadrág alá, a lábszárra. Azt hitte, a lány most már tényleg elrántja, de Miah’En szeme megvillant, és kiült az a jól ismert, pimasz mosoly a szája sarkába. - Csak nyugodtan! A masszírozás megnyugtat - felelte, és nekitámasztotta a másik talpát is Kósza hasának. - Ezt is bátran megnyomkodhatod. Szóval otthoni bajaim vannak, és elég ideges vagyok. Valami furcsa történik, és nem biztos, hogy értem… Kószát forró hőhullám öntötte el, ahogy a hasizmain megérezte a puha talppárnákat. Rájött, a saját csapdájába esett, Miah’En világa annyira más, és talán tényleg nem is jelent neki túl sokat ez az érintés. Legalábbis nem olyan sokat, mint neki. Vajon mi lehet az, amitől már igazán zavarba jönne? Ettől a gondolattól még jobban melege lett. Azonnal el is hessegette. Egy lovag nem gondol ilyenekre, még a végén nem csak a teste fogja

kívánni - ami helyes és férfias dolog -, hanem a lelke is ottmarad a ragyogó szemek csapdájában. Beszívta a lány finom illatát. Végül is, ha Miah’Ent nem zavarja, ő szívesen megtudná, milyen egy lány lába kicsit közelebbről. Ebben semmi rossz nincs. Persze, csak az illendőség határain belül maradva. , Mármint Miah’En világának illeme szerint…

Mia Anne

K

ÓSZA

KEZE

ANNYIRA

ÓVATOS

VOLT,

és

annyira meleg, ahogy a bőrét cirógatta, hogy Mia Anne úgy érezte, elolvad, mint egy fagylalt, és le fog csöpögni a tölgyfaasztalról. Ritka rossz ötlet volt piszkálni a lovagot, és még rosszabb meggyőzni róla, hogy nem számít az érintése, mert amilyen tapasztalatlan és hülye, tényleg elhitte. Kósza nekidőlt az ő talpának, és mindkét kezét becsúsztam a kék pizsinadrág alá, egyre feljebb haladva a simogatással. Mia Anne próbált nem az erős kezekre figyelni, sem a gyertya árnyjátékára a meztelen, izmos mellkason, hanem kicsit hadarva, kicsit csapongva elmesélte az otthoni helyzetet. A megmozduló diókat, a netes keresést, hogy nem éri el az apját, meg a fura alakot, aki elé jött a suliba, és mintha varázsolt volna. Kósza közben a bő pizsinadrágban egyre feljebb jutva elérte a térdét, és ott megállt. Kíváncsian tapogatta körbe, megvizsgálta a térdkalácsot, és hátul a térdhajlatot. De

hirtelen megdermedt, és összeráncolta a szemöldökét: - Várj! Nem biztos, hogy mindent értek. Tehát atyád a technika nagyhatalmú mágusa, de nem jött haza, hanem küldött egy zsoldost, hogy vigyázzon rád. Szerinted viszont az illető varázsló, így elmenekültél, és most egy barátod hajlékában vagy. Mia Anne meglepve pislogott. Úgy tűnt, a lovag lefordította magában a történetet olyan fogalmakra, melyeket ért. - Lényegében igen. - De van itt valami, ami különös! A dólények a mi világunkban erőt merítenek abból, ha a közelükben valaki varázsol. Ha jól értem, amikor varázsoltál, akkor is ezt tették. Viszont az idegennek nem mozdultak, és te sem hagyományos varázslatot éreztél. - Hanem mit? Kósza kihúzta a kezét a nadrág szárából - Mia Anne legnagyobb bánatára -, majd eltolta a lábakat, és közelebb lépett. Megfogta a lány vállát, és aggódva mondta: “ - v^lll - Ne ijedj meg! De ha nem varázsló volt, akkor maga az isten az. Már a nyomodban van. - Micsoda?! - Mia Anne majdnem leszédült az asztalról, szerencse, hogy a lovag megtartotta. -

Hogy a csodába kerülne hozzánk egy isten? - Azt nem tudom, de Lilloha nagyasszony biztos benne, hogy ő az ellenfél. - Kósza sóhajtott. - Bárcsak a világodban lennék! Így tehetetlen vagyok, nem tudlak odaát megvédeni. Mia Anne olyan rettegő, feszülő csomót érzett a gyomrában, mint amikor karamboloztak anyával. Van egy pont, ahonnan nincs tovább, van egy pont, ami már túl sok, elviselhetetlenül sok. Egy isten? Andy egy isten lenne? Képtelenségnek hangzott, de nem volt nagyobb őrültség, mint az, hogy egy idegen világban egy lovag veregeti tanácstalanul a vállát, és tétován toporog, mert nem tudja, hogyan bátorítsa: - Hatalmas veszélyben vagy! El kell rejtőznöd, és beszélned a néped bölcseivel, elsőként atyáddal. Biztosan segíteni fog. - Ha egyáltalán feltűnt neki a hiányom. Nagyon félek, Kósza! Lilloha nagyasszony nem tudna valahogy segíteni? - Nem. A Falat hajdan a világ összes mágusa együtt teremtette, és nagyon erős. De maga a kapumágia is ritka. Bah mester már járt más világokon, a nagyhatalmú mágusok képesek rá, hogy időnként kaput nyissanak. A gyengébbek,

mint Ah mágus, ebbe belehalnának. Amikor megjelentek az első csillagfattyúk, Bah mester megpróbált átjutni a Föld körüli Falon, ám képtelen volt rá. - De hátha van valami ötletük - mondta kétségbeesve Mia Anne. - Lilloha nagyasszony annyira bölcsnek tűnik… Kósza komoran maga elé meredt. A szögletes áll megfeszült, és a gyertya narancsos fényében a fiú tizenhét événél sokkal idősebbnek tűnt. Láthatóan habozott, hogy elmondjon-e valamit. - Mi a baj, Kósza? - Légy óvatos ideát is! Hont kapitányt csak a nagyasszony tartotta vissza, hogy felaprítson. Bah mester pedig egy harci mágus, aki megpróbált megölni, amikor felemelted a tavat. Mia Anne emlékezett arra a hatalmas lökéshullámra, amit a mellkasán érzett. Tudta, hogy Kósza igazat mond, egyszerűen érezte. Kétségbeesetten megmarkolta a fiú karját: - De akkor mit tegyek? Mit tesz velem az isten, ha elkap? Kósza, én annyira… Nem tudta befejezni, mert kopogtattak az ajtón. A lovag villámgyorsan mozdult. Előrehajolt, és elfújta a gyertyát.

Az ajtó kinyílt, a folyosótól beszűrődő tompa fényben két fátyoltáncos állt: - Kósza lovag, ébren vagy? - kérdezte halkan az egyik. Mia Anne dermedten ült az asztalon, Kószával egymás karját fogták, és olyan görcsösen kapaszkodott a fiúba, akár egy fuldokló. Már nem hitte, hogy minden jóra fordul, már csak azt érezte, bármikor lemészárolhatja valaki. A lovag megérezhette, mi jár a fejében, mert némán magához húzta, és átölelte. Nyugalma valahogy biztonsággal töltötte el, pedig a leleplezés kapujában álltak. - Kósza lovag? - hangzott bátortalanul az ajtóból. Aztán a két lány egymással kezdett pusmogni: - Hagyd! Még a végén dühös lesz. - Muszáj szólnunk neki, hogy Hont kapitányék távoztak. - Miért kellene? A kapitány nem adott rá parancsot. Inkább kérdezzük meg Ah mágust. Nézd csak, ott jön! Mia Anne érezte, hogy reszketni kezd. Ez már az idegek játéka volt, a napok óta tartó kialvatlanság is benne lehetett. Valószínűleg Bah húga sem jobb a bátyjánál, itt és most kivégezné ő is. Le fogtuk bukni, a nő hőlátása elől nincs

menekvés. De hiába védekezne, hiába varázsolna ő is, ez a hely egy csapda, ahol a padló elnyeli az embereket. ;' A'; Hirtelen megérezte, hogy a sötétben Kósza oldalra mozdul, felragadja a pokrócot, majd ugyanazzal a lendülettel őt is. A fiú nesztelen léptekkel az ágyhoz ment, és letette őt a töménytelen mennyiségű párnára, majd átkarolta kezével-lábával, félig ráfeküdt, és magukra rántotta a pokrócot. Semmi romantikus nem volt a mozdulatban, Mia Anne szíve mégis csordultig telt. A lovag egyszerűen azt tette, amit egy igazi férfi, a testével védelmezte őt. - Lélegezz egyszerre velem - lehelte Kósza, majd kidugta a fejét a takaró alól. Lassú nyugodt szuszogásra váltott. Az izmai ellazultak, és olyan derűs nyugalom áradt minden porcikájából, mint az éjszaka közepén öntudatlan alvókéból, akik gondtalanul hevernek az ágyukban. Mia Anne a karjai alatt kuporgott, és az izmos mellkasnak nyomta az orrát. Próbálta követni ezt a borzalmas lassú légzést, de nehezen ment, csak szaggatottan sikerült. - Kósza lovag, bocsásd meg háborgatásomat -

hangzott Ah mágus selymes hangja az ajtóból. Mia Anne rémülten visszafojtotta a lélegzetét. Hirtelen rádöbbent, milyen ostoba. Már nem magát féltette, hanem Kószát. Most fogta föl, hogy a fiú mennyit kockáztat érte, az életben nem tudna kimagyarázni egy idegent az ágyában. Kegyetlen büntetést kaphat, korbácsot és megszégyenítést… sőt, talán még ennél is rosszabb sors várna rá. Ah újra szólongatni kezdte Kószát. A hangból ítélve a nő közelebb jött. Mia Anne az idegességtől nyelt egyet. Rettegő kis csomónak érezte magát a pokróc alatt. Levegőt is alig kapott. Kósza keze azonnal megindult a bőrén, a fiú érezhette a félelmét. A kigombolódott pizsamafelső nem állta útját, így óvatos csuklómozdulatokkal ott cirógatta, ahol érte, hogy megnyugtassa. Annyira gyengéd volt, annyira lágy, hogy Mia Anne behunyta a szemét, és halk sóhajjal kiengedte a feszültséget. Csak ezekre az ujjakra összpontosított, az ívre, ahogy Kósza mutatóujja kört ír le a nyakán és a mellkasán. - Kósza lovag, kérlek, ébredj - mondta újra Ah mágus. Már ágy végénél állhatott. A légzésük most már teljesen összehangolódott, a tüdejük egyszerre süllyedt

és emelkedett, és Mia Anne Kósza mellkasához szorította az arcát, hogy hallja a szívverését. Dobb-dobb, az ütem is mintha az ő szívének üteme lett volna. Soha ilyen bensőséges pillanatot nem élt még át, soha nem volt még ennyire egy senkivel, testük úgy kulcsolódott össze, mintha egybeolvadhatna, valami varázslatos úton eggyé válhatna. Azt kívánta, bár sose múlna el ez a perc, bár mindörökre itt lehetne Kósza karjában. - Lányok, azt hiszem, a lovag a végsőkig kimerült - mondta Ah mágus sóhajtva. - Csoda, hogy egyáltalán túlélte a kapumágussal való találkozást, és még nagyobb csoda, hogy megúszta a dólények mérgezését is. Mi voltunk a tapintatlanok, hogy ezt elfelejtettük. Reggelig ne zavarjátok! - De Hont kapitány megbüntetheti! - Majd holnap beszélek vele, es kimentem a fiút. Tudom, csalódottak vagytok, de lesz még rá alkalom, hogy vele háljatok. Most hess! Segítsetek rendet tenni a medence körül! Mia Anne megkönnyebbült a távolodó neszek hallatán. Az ajtó becsukódott a távozó nők mögött, és ők újra kettesben maradtak. Mélyen beszívta Kósza bőrének illatát, ezer fű és virág érződött rajta, és valahogy a szabadság. A lovag azonban megmozdult a sötétben,

udvariasan el akart húzódni, ahogy vége lett a veszélynek. Mia Anne teljesen ösztönös mozdulattal kapott a karja után, visszarántotta a kezét, egyszerűen nem akarta elveszteni ezt a biztonságot, nem akarta, hogy az izmos test többé ne óvja. - Várj még egy kicsit, hátha visszajönnek! Mind a ketten megdermedtek. Kósza tenyere ugyanis most máshová simult. Mia Anne a pizsamán át is érezte a fiú kezét a hóna alatt, és a mutatóujját, ahogy a melléhez ér. Annyira hirtelen történt az óvatlan mozdulat… Mia Anne tudta, el kéne húzódni, ellökni a kezét, de a lovag sem kapta el a jobbját, nem kezdett undokoskodni, hogy meg akarják rontani, csak dermedten hallgatott, majd hallani lehetett, ahogy hirtelen levegőt vesz, szinte fuldokolva, és a testéből olyan hőség áradt, hogy Mia Anne szintén kimelegedett tőle. Aztán Kósza megmoccant, és az ujjával habozva, de vágytól telve, kíváncsian végigsimított a mellén… Mia Anne úgy érezte, elolvad, semmire nem vágyott jobban, mint hogy ez az erős kéz minden porcikáját megismerje, bőrén akarta érezni a puha szájat, kívánta az

izmos karok ölelését, amibe annyira jó lenne beleveszni. Teljes testével a lovaghoz simult, combjuk izgató találkozását immáron csak a ruha gátolta, semmi más. Kósza is közelebb csúszott, és olyan gyorsan lélegzett, hogy szinte zihálásnak tűnt. Bőréből mezők illata áradt, a végtelenség szépsége és ereje volt az övé. Megcsókolta a haját, majd lejjebb csúszott, és puha, vastag ajkát végighúzta a homlokán, le a halántékáig. Mar nem lágy volt az érintése, hanem nyugtalan és kalandozó, valami izgatott feszültség vibrált forró leheletében. Akarta őt, azzal a pimasz lendülettel, ahogy harcolt, ahogy imádott lovához nyúlt… mintha az eddig elfojtott érzelemnek többé már nem tudna parancsolni. Félhosszú haja a sötétben lágyan csiklandozta Mia Anne arcát és nyakát, mire válaszul a lány szaggatottan felsóhajtott. Nem bírta tovább, hogy csak fekszik, ösztönösen kinyújtotta a karját, és átölelte Kószát. Szájával a fiú száját kereste, meg akarta ízlelni, egy mély, őszinte, igaz csókot akart, ajkuk érintésével a lelkét nyújtani át. De Kósza megdermedt, ahogy a szájuk

összeért. Mintha felocsúdott volna, úgy tolta el. Majd heves mozdulattal kipattant az ágyból, egy párna halkan puffant a földön - Ne csináld ezt - suttogta Mia Anne, felült ő is, és a vaksötétbe meredt. Elszorult a torka, ahogy megértette, elutasították. Nem kell a lovagnak. A saját álomlovagjának… De nem, ez nem álom, hanem a rideg valóság. Semmit sem jelent a fiúnak, mindez csak a helyzet szülte szexuális vágy volt, ő pedig egy ribanc lehet a szemében, aki felajánlkozott, és hagyta, hogy tapogassák. Arca vérvörössé vált, érezte, hogy szinte lángol, és már örült a sötétnek hogy elrejti, és azt sem kell látnia, ahogy Kósza azzal a gúnyos kis félmosollyal néz rá. - Bocsáss meg nekem. Megzavart, hogy nem viselsz olyan kis kosárkákat. - Kósza hangja teljesen nyugodtnak tűnt. Hűvösebb volt, mint a szobában lévő levegő. - Elnézést kérek a méltatlan viselkedésemért. Mia Anne nem értette, milyen kosárkákról van szó, kis késéssel fogta föl, hogy a fiú valószínűleg a melltartóra gondol. Amit azonban rögtön megértett, az a hangsúly, a szenvtelen, nyugodt hang volt.

Ennél udvariasabb nemet lány még nem kapott. A tökéletes fiú tökéletesen küldte a jó édes anyjába. Szemét elfutotta a könny. - Én kérek elnézést, hogy zavartalak. Kimegyek, alhatsz nyugodtan. - Ha kimész, hogy aludhatnék nyugodtan? Kósza szavai már nem csak hűvösek, de gúnyosak is voltak. - Férfi vagyok, és lovag. Azt kéred, heverjek párnákon, amíg más veszélyben van? Reggelig biztonságban vagy idebent. Föl kéne kelni. Igen, most dühösen fel kéne pattanni, és büszkén, megvetéssel távozni a szobából. De Mia Anne mégsem moccant, hiába érezte nyomorultul magát, csak szorongatta a sötétben a puha takarót. Egyszerűen félt. Már félt ettől a világtól, ahogy felfogta a rá leselkedő veszélyt. Végre megértette, hogy tényleg megölhetik, bánthatják, ezer módon kínozhatják. Csak pillanatnyi védettséget ad, hogy mágiatörő, de egy hirtelen lesújtó kard vagy egy mérgezett tőr ellen tehetetlen lenne. Csak peregtek a könnyei, próbált halkan sírni, nehogy a fiú meghallja a sötétben. - Aludj! Őrt állok, hogy tudj pihenni. A higgadt hang rosszabb volt, mint az iménti

gúny. Mia Anne fojtott hangon zokogott. Bebújt a takaró alá, és némán zihált, öklét a szájába nyomta, érezte a sós könnyek ízét. Nem akarta, hogy Kósza meghallja, nem akarta, hogy érzelmi zsarolásnak vegye, és üres udvariasságokat szajkózzon. A fiú hirtelen lerántotta róla a vastag pokrócot, és dühödten megragadta a vállát. Ha azt hitte, Kósza majd udvariaskodni kezd, hát nagyon is tévedett. A fiú indulatosan megszorította őt a sötétben. - Miért nem tudsz igazi lány lenni? Látványosan sírni? Vagy könyörögni és hízelkedni, mint valami normális bajbajutott szűz?! Mia Anne lelökte magáról a kezet: - Ó, bocsáss meg, hogy nem felelek meg a nőideálodnak! Mi lenne, ha hagynál aludni? - Mi lenne, ha nem facsarnád össze a szívem ezzel a takaró alatti hüppögéssel?! - Kit érdekel, hogy… - Mia Anne vissza akart vágni, de megakadt. Most fogta fel, milyen furcsaságot mondott Kósza. Összefacsarni a szívét… - Én csak… - Utállak - felelte sóhajtva Kósza, és levágta magát mellé az ágyra. A sötétben csak a párnák puffanását lehetett hallani. Mia Anne meglepetten ült, erre nem számított.

Kicsit várt, de a fiú nem mozdult, és nem mondott semmi mást. - Én is utállak - mondta halkan Mia Anne, és szorongva visszadőlt a fekhelyre. Percekig hallgattak, és Mia Anne csak a sötétet bámulta. Már nem sírt, elmázolta az arcán a könnyeket. Jólesett Kósza közelsége, még akkor is, ha nem ért hozzá, és utálja, de mégis ott volt, mégis törődött vele. Ki érti a férfiakat? - A szent mágia rám bízott, egyre inkább ezt érzem. Bármit megadnék, hogy harcolhassak érted - kezdte halkan, habozva Kósza. - Megőrjít a tudat, hogy hamarosan felébredsz a hazádban, és talán megtámad az isten, elragad, én meg csak annyit látok, hogy nem jössz többé. Mia Anne érezte, ahogy átmelegszik a szíve. Csak pislogott, nem mert megszólalni, nem akarta megakasztani. Ezt a halk, szenvedélyes hangot még sose hallotta a fiútól. - Pihenned kell. Csaták előtt mindig aludni kell, és te hatalmas harc előtt állsz. Csak ezt az egyet adhatom neked… a csendet és egy nyugodt fekhelyet. - Kósza felsóhajtott. Már látom, mi viszi kísértésbe Elánt. Minden csata után úgy kell az ijedt szüzeket kiszedni a karjaiból. Hont kapitány szerint ez valami női dolog, hogy ilyenkor biztonságra vágytok, egy

lovag ölelésére. De nem lennék különb nála, ha én is… - Kósza zavartan nyelt, a mély csöndben hallani lehetett a hangot. Én... nem akarlak megcsókolni. Nem akarom megélni, mert mi lesz, ha utána nem látlak többé, ha úgy adom oda a lelkemet, hogy a reményt is elviszed… - A hangja egyre jobban elhalkult, mintha önmagának merné csak elsuttogni ezeket a szavakat. - Akkor ólomlábakon járna az idő. A napórák újra és újra rónák a köröket, az árnyékok mindennap rövidülnének, majd megnyúlnának, és én csak nézném késő estig, míg a sötétség mindent elnyel… Mindennap szilánkokra szakadna a lelkem, mert nem jössz… és egy reggel többé nem tudnám összerakni… a végén nem maradna belőle semmi… Mia Anne belefúrta az arcát a puha selyempárnába. Kósza mégsem veti meg, nem löki el, sőt, talán… Talán van egy csöppnyi hely a lelkében, ahol ő, az idegen meghúzhatja magát. Talán kismacskaként bekuporodhat ebbe a meleg csöndbe, a napszítta mezők, vad vágták, feketén lobogó sörények mellé. De szabad-e szeretni valakit, aki ennyire távol van, akivel ennyire reménytelen minden? Szeretet-e, ha elmondja, hogy ő is ezt érzi? Hogy valami vonzza ehhez a kemény állhoz, ezekhez a

ragyogó, tiszta szemekhez? Az igazi szeretet azt adja, ami a másiknak kell, nem? Márpedig Kószát csak tönkretenné vele… - Kósza, én... - motyogta tétován. - Ne - suttogta Kósza. - Aludj! Szükség lesz az erődre. Ez most nem a beszéd ideje. Nem a beszéd ideje volt, de nem is az alvásé. A félelem még mindig ott időzött. A lovag sokkal jobban érti a helyzetet, és talán igaza van, holnap meg kell küzdenie az ellenséggel, harc vár rá, és talán halál. Fölsóhajtott. - Nem tudom, mit tegyek. Minden annyira ijesztő. - Hogyhogy mit tegyél? Harcolj! Bátor vagy és erős, a legkülönösebb mágus, aki ezt a földet valaha tapodta - suttogta szenvedélyesen Kósza. - Csak hinned kell magadban, és megbánja az az isten, aki ujjat mer húzni veled. - De fogalmam sincs, hogy kell varázsolni, biztos több, mint simán elképzelni valamit. Egyáltalán, milyen ereje lehet egy istennek? - Uralják a természeti elemeket, és bármilyen nyelvet értenek, bárkit az érzelmi hatásuk alá vonnak. A hatalmuk a hit mértékétől függ, de ez a gyengeségük is. Nagy tömegek hite egyben át is formálja őket, ezért van némelyiknek szörny

alakja. - Ez rohadt rosszul hangzik... Kósza odanyúlt a sötétben, és megsimogatta az arcát. - Atyád és a néped majd segít. De most tényleg aludj! Mia Anne azt gyanította, hogy az apja inkább gyógyszert ad, ha olyanokat mond, hogy félállásban mágus, és egy isten üldözi, de nem felelt. Hagyta, hogy Kósza gyengéden betakarja. Hallgattak. A csöndben csak halk zizegés hallatszott, és néha egy koppanás, valami ostoba bogár próbált kijutni a falon át, de nem sok sikerrel. Mia Anne sóhajtott, ő is pontosan ilyen csapdában vergődik, amiből nincs kiút. Képtelen volt pihenni, hiába érezte magát halálosan fáradtnak. Nézte a feketeséget, semmi fény nem szűrődött be, ilyen vaksötétben még soha életében nem feküdt. - Ebből elég, ez kész kínzás - nyögte Kósza kis idő elteltével. Nesz hallatszott felőle, mintha megfordult volna az ágyban. - Te tényleg olyan vagy, mint egy rossz páncél! - Kösz - morogta Mia Anne sértetten. - Hol a páncél helye? Az ember hátán, nem? Gyere, bújj ide! - Tessék.?

- Nem mondom kétszer. - Kósza hangján hallatszott, hogy mosolyog. Mia Anne érezte, hogy megint megdobban a szíve, az örömtől szólni sem tudott, csak közelebb kúszott, óvatosan odafészkelte magát a fiúhoz, de alig mert hozzáérni. Kósza azonban megfogta, és a derekára húzta a lány karját. - Látszik, hogy sose viseltél páncélt. A helyes rögzítés a lényeg. Mia Anne kuncogott, és rendesen átkarolta. Olyan boldogan simult a bőréhez! Hozzászorította könnyes arcát. Ennek az izmos hátnak elhitte, hogy bármi lehetséges, bármilyen harc megvívható. A fiúból sugárzó nyugalom mintha átáradt volna őbelé is, feloldotta benne a feszültséget. Hamarosan a légzésük is összehangolódott, mellkasuk együtt emelkedett és süllyedt. Kósza pár pillanat múlva felkönyökölt, és betakarta mindkettejüket. Mia Anne lehunyta a szemét, és bevackolta magát. Feje a takaró alá került, olyan volt, mint kicsiként elbújni a szörnyek elől. De most itt volt vele egy lovag is, egy igazi álomlovag, hogy védelmezze őt.

Amon Dollond professzor

A

MON

CSAK

CETLIRE,

EGY

PILLANTÁST

VETETT

A

amit egy ruganyos járású kommandós vitt oda neki. Mia Anne üzent valamit, hogy baj van a bébiszitterrel, és egy barátjánál van. Sürgős visszahívást kért. Amon felpillantott a sárga jegyzetlapról, és a folyosón elvezetett rabokra nézett. A föld alatti bázis szokatlan nyüzsgésébe szerb, horvát, lengyel káromkodás vegyült. Ma délután újabb alanyokat hoztak a környező országokból, olyan életfogytiglanosokat vagy visszaeső bűnözőket, akik a szabadságért cserébe beleegyeztek, hogy részt vesznek a projektben. Amon azon tűnődött, vajon sejtik-e, hogy a csavarosan megfogalmazott jogi szövegben ott szerepel a lehetősége, hogy akár léziót is végezhetnek az agyukon. Valószínűleg a szót sem ismerik, és nem is sejtik, hogy nyáladzó idiótákká válhatnak egy agyműtét után. Némán nézte a hosszú sorokat, az ügynökök által kísért férfiakat. - Mit kaptál? - kérdezte Helmholtz a papír felé intve. Már felvette a fehér köpenyt, készült az éjszakára.

- Miának valami gondja van. Megoldod? - Amon átadta a papírt. A német rápillantott az üzenetre, fáradtan bólintott, és a zsebébe gyűrte. Egy nyűgös kamasz baja eltörpül a világvége mellett, és Amon tudta, hogy a dolog jobb kezekben lesz a barátjánál mint nála. Összesen 247 alanyuk lett az újakkal. Moon tábornok „A” terve a mágiatörő begyűjtése volt. „B” terve pedig az, hogy a világ minden kutatólaborja megpróbálja ébren tartani az embereket, kivéve ott, ahol bűnözők az alanyok. Rá kell jönni, hogyan lehet őket felébreszteni, de ez csak akkor sikerülhet, ha van, aki a szemük láttára kel át a másik világba. - Félek - mondta hirtelen Helmholtz, csak úgy, a folyosó nyüzsgésében. Nem szokott érzelmekről beszélni, és főleg nem ennyire nyíltan. - Ebben a helyzetben ez a logikus reakció. Nem tudjuk felmérni, mit reagál az isten. Helmholtz felsóhajtott, és idegességében öt kis csomag törlőkendőt vett elő. Négyet visszatért, de az utolsóból előhúzta a fertőtlenítő kendőcskét, és megdörzsölte vele a kezét. - Néha azt kívánom, bárcsak értenél, bárcsak tudnád, mi a félelem. Milyen aggódni a szeretteidért, vagy örülni, csak mert látod őket. Nem nézett rá, az ujjait pucolta, nyugtalan

mozdulattal dörgölve a körömágyakat. - Te vagy a legjobb barátom, de hiába vagy zseni, a világ felét nem ismered, az igazán fontos dolgok rejtve maradnak előtted. És ez rohadt nehéz nekem... Amon zavartan hallgatott, fogalma sem volt, mit mondjon. Tényleg nem tudta, mi a rettegés. Egy pillanatra arra gondolt, jó lenne megélni, jó lenne megismerni magukat az érzelmeket, de aztán csak elvette a német kezéből a kis csomagot, hogy ne zavarja a kéztörlésben. - Ne akard, hogy megtudjam. Vagy legalábbis ne most. Túl nagy a tét. Tudod, mi zavar? Mit csinálhat az isten? Hol van? Neked nem gyanús ez a nagy csend? - Remélem, nem gyanakszik. Ha az ügynökök nem találják meg a mágiatörőt, és ő kapja el, akkor… Nem fogjuk megtalálni, gondolta Amon, ahogy Helmholtz intésére automatikusan zsebre rakta a csomagot, hogy nála is legyen egy. Megint Frida jutott eszébe, majd az elektromos motor, és érezte, hogy ott motoszkál valami, ami a felszínre akar törni, de nem tudta, mi lehet az. Olyan mintha földre vetülő árnyakat látna, és abból kéne kitalálnia, hogy locsolócső vagy elefántormány van mögötte. Le kéne ülni gondolkozni, csak nézni a semmibe, malmozni az

ujjaival, miközben telnek a percek... De erre nem volt idő. Moon tábornok megbeszélésre rendelte őket egy konferenciaterembe, és újra átnézette az adatokat. Az interneten keresztül - védett vonalon - a nagyobb államok miniszterelnökei és katonai vezetői is követték a beszélgetést. Amon látta, a többi tudós melle dagad a büszkeségtől, hogy az Egyesült Államok elnöke is érdeklődik irántuk, sőt ma éjjel online követi a labor eseményeit. Talán tényleg jó lenne érezni, jó lenne értékelni a fontos emberek megbecsülését, de őt sem szidás, sem dicséret nem foglalkoztatta soha. Mindig önmagához mérte magát, és bármit mondott a világ, haladt előre a saját útján. A beszélgetés egészen este tizenegy óráig elhúzódott, aztán Amon visszament a C laborba. Annak volt egy központi irányítóhelyisége, ahol mind a nyolc műtőt látni lehetett. Egyelőre üresen tátongtak, de a műszerek hideg, fémes világa már várta a pácienseket. A rabokat három hatalmas közös kórterembe tették, most már értelmetlen lett volna a külön szoba. Mindenkit rákötöttek a műszerekre, de csak a pulzust és a szívverést rögzítették folyamatosan. Az igazi munka a műtőkben folyik

majd. Aztán 11.47-kor elszabadult a pokol. A mágiatörő elaludt, és ezreket rántott magával. Náluk 247 ember zuhant át alvás közben a másik világba, és még közel ezer másik, a hasonló laborokban. De ki tudja hányan feküdtek az ágyukban otthon, vagy hevertek egy sivatagi sátorban, eszkimó igluban, őserdei függőágyban. Amon megállt a központi irányítóban a fő monitor előtt: - Első tíz alany: ébresztés mikroelektródákkal kiadta a pontos parancsot, hogyan ingereljék a retikuláris rendszer felszálló ágát, ahol a természetes ébredési folyamat idegi ingerülete is végighalad. - Második tíz alany: kezdjék a monoaminerg neurotranszmitteres rendszernél. - Ez jóval lassabb folyamat, de hormonális alapon kiválthat ébresztést. - Harmadik tízes csoport… Felsorolta a feladatokat, egyelőre ötven ember kapott valamilyen kezelést. A szeme sarkából látta az oldalsó monitorokat, az USA elnöke, és más népek vezetői is élénken figyeltek. Moon tábornok időnként halkan magyarázott nekik. - Uram, valami baj van - kiáltotta az egyik ápoló a kettes kórteremből. Egy olyan beteghez

rohant oda, aki nem állt kísérleti kezelés alatt. Helmholtz azonnal egy oldalsó monitorhoz ugrott, és bepötyögte a számot, a képernyőn megjelent a 91. alany ágya és a megfeszülő, vergődő test. Mellette pedig a szívritmus zöld grafikonja, a hatalmas, rendszertelen ütések szívinfarktust jeleztek. A huszonöt éves, egészséges férfi haldoklott. Pillanatok leforgása alatt megállt a szíve, gyorsabban, mint hogy reagálhattak volna. - Újraélesztést! - parancsolta higgadtan Amon. A mikrofon továbbította a hangját a kórteremben lévő orvosi csapatnak. Amon figyelte, ahogy dolgoznak, tappancsot tesznek a férfi mellkasára. Négyszer rándult össze a test, ahogy próbálták újraindítani a szívet, de a sípoló hang nem változott, nem volt olyan földi erő, ami újra életre kelthette volna a rabot. - Hármas! - üvöltött egy ápoló újra. Ugyanaz a jelenség… hirtelen kiugró görbe, majd a szívinfarktus. A test megfeszült, az arcon iszonyatos kín látszott, aztán váratlan gyorsasággal beállt a halál. - Újraélesztés vakkantotta Amon szenvtelenül. - Minden tíz alanyra egy ápolót megfigyelőnek. Az első kiugró EKG-ra parancs

nélkül adrenalint a szívbe. Életben kell maradniuk reggelig. A második férfit sem sikerült életre kelteni. - Az oroszoknál 17 halott, a norvégoknál 32, a kíniaknál 47… - kezdte sorolni kétségbeesetten Naomi oldalról. Bizonyára megkapta a nemzetközi adatokat. Minden laborban vészhelyzet lehetett. - Csöndet! Gondolkozom. Csak egy összesített számot tegyen ki a monitorra - parancsolta Amon nyersen. Nem érdekelték a halottak. Ami elmúlt, elmúlt, még ha könyörtelennek is hat ez a hozzáállás. Most csak a jelen számít, csak azok az emberek, akik még élnek. Arra koncentrált, hogyan tudná felébreszteni a rabokat. Ha egyszer megtalálják a megoldást, mindenkit megmenthetnek. - Az első öt orvosi módszer csődöt mondott, a kettes szisztéma kivételével leállni mindennel! Helmholtz, orvosokat a műtőbe! Az egyesben vágjátok át a kérgestestet, a kettesben… - Amon adatokat sorolt és agyterületeket. Minden olyan pontot, ahol az álmodást meg lehet csípni. A finomabb módszerek nem működtek, de súlyos agyi károsodással még életben tarthatják őket. Ha a szakadék felé száguldó autót nem állítja meg a fék, egy fa még megteheti. Ez is ilyen kétségbeesett lépés volt.

- Dr. Dollond, ezt nem teheti! Fogyatékosok lesznek! - kiáltott Naomi kétségbeesetten. - De élni fognak - felelte hideg nyugalommal Amon. - Odaát valószínűleg egy iszonyatos csata zajlik, a dólények szabályosan lemészárolják őket. Nézzen az órára, húsz perc alatt közel száz ember halt meg világszerte, és hányan lehetnek, akikről nem tudunk. Reggelig több ezer ember pusztulhat el. Fel kell ébreszteni őket, bármi áron. - Bármi áron - visszhangozta Moon tábornok. Mire várnak? Orvosok, a műtőbe! A képernyőkön látta, hogy a műtőkbe embereket tolnak. A raboknak eleve tüskésen rövid hajuk volt, de egy-egy ápoló villámgyorsan leborotválta a műtéti területet, majd fertőtlenítette. Aztán a csontfűrészé és a fúróé lett a szerep. Amon nem figyelte az orvosok munkáját, ezerszer látott mar hasonló beavatkozást. Tudta, hogy azért vannak ott, mert profi agysebészek. Inkább maga elé meredt, és már a következő lépésen gondolkozott. Nagyjából egy óra kell, mire kiderül, sikeres-e valamelyik műtét. Ha nem, új utat kell találnia. De mit? Gondolatban végigvette az agy felépítését, minden egyes területet,

minden ingerületet. - Hatos! - kiáltott valaki. Újabb halott. Az újraélesztés sikertelen. A percek múltak, és órákká terebélyesedtek. Az orvosok egyre kétségbeesettebben küzdöttek, már le sem vették a vérfoltos zöld műtősköpenyt. Egy ápoló sírógörcsöt kapott, ki kellett vinni; az őrt álló kommandósok közül ketten rosszul lettek, hánytak. Moon tábornok üvöltött a titkosszolgálat tisztjével, ők még mindig a mágiatörőt keresték, sikertelenül. Valahol alszik, talán Budapest szívében, talán csak pár száz méterre tőlük. Alszik, és amíg fel nem ébred, minden perc emberek életébe kerül. Ez már nem játék, ez harc. Hajnali háromra 17 halottjuk volt, köztük az is, akinél átvágták a kérgestestet, a két agyfélteke összekapcsolódási pontját, ahogy hajdan súlyos epilepsziás rohamoknál tették. Amon mereven állt a káosz közepette, halál és sírás, kétségbeesett káromkodás nem érdekelte, de a fehér lepedővel letakart halottak igen. Minden halott egy-egy kudarc volt, minden halott megkérdőjelezte a zsenialitását, azt a régi, mély hitét, hogy fölötte áll az emberiségnek. Nem állt fölötte, van egy olyan erő, ami nála is hatalmasabb, van egy nyomorult istenszerű

lény, aki úgy szedi az áldozatait, hogy ő tehetetlen gyerek mellette. És ez az érzés dühítette. Soha nem érzett még ilyet, ezt a hideg, őszinte, mély intellektuális szellemi gyűlöletet, ami rokona a kegyetlenségnek, és pusztítóbb, mint bármelyik forró érzelem. Mi az, amire az agy ébresztő impulzust küld? Mi az, amire bármi áron kirántja a test a lelket az öntudatlanságból? Az ellenségnek lehet iszonyatos szellemi ereje, óriási mágikus tudása, de az evolúció több milliárd éves és olyan mérhetetlen hatalom, ami egész fajokat ural. - Öngyújtót! - parancsolta hirtelen, és oldalt nyújtotta a kezét. Valamelyik dohányos előkotort egyet a zsebéből, és odaadta neki. - Mit akarsz tenni? - kérdezte Helmholtz értetlenül. - Ez csak nyomorult mágia! Hiszem, hogy az evolúció erősebb! Évmilliók törzsfejlődése áll mögöttünk! Hosszú, gyors léptekkel átsietett a hármas kórterembe, és a legközelebb fekvő emberhez lépett. Felkattintotta a fedelet, és lángot csiholt. Odatartotta a férfi tenyeréhez, és várt. Helmholtz vele tartott,

és idegesen toporgott mellette. A bőr pillanatok alatt piros lett, felhólyagosodott, majd égő hús szaga kezdett terjengeni a teremben. Az orvosok és ápolók aggódva kérlelték, hogy fejezze be. De ő rezzenéstelen arccal folytatta. - Elég! - üvöltött Helmholtz is. - Ha érzi is, nem tudja elrántani! Ellökte a kezét, de Amonnak ennyi is elég volt. Ez nem sikerül. Ledobta az öngyújtót a takaróra, már nem volt rá szüksége. A következő ágyhoz lépett. Egy negyvenes, vézna, szakállas férfi hevert ott, végtagjai szétdobva, az arcán valami mély rémület. Amon befogta a férfi száját és az orrát. - Ki fogod nyírni! - Alvási apnoé - felelte Amon, mire a német elhallgatott. Ebből a két szóból is megértette, mit akar mondani. A horkoló emberek hirtelen nagyot horkantanak az oxigénhiányra, és ha nem tudnak levegőt venni, felébrednek. Az agy ősi központja teljesen automatikus, és uralhatja a magasabb agyterületeket, szimplán azért, mert gyorsabb. - Mein Gott - suttogta Helmholtz. Nem lehetett tudni, imádkozik, vagy szitkozódik.

Amon hidegvérrel elzárta a légutakat, és várt. Soha ilyen lassan nem telt el perc. Aztán a szív elkezdett rendszertelenül verni, a vérben túl magassá vált a széndioxid-koncentráció, és a receptorok jeleztek az agynak. A szakállas fickó teste megfeszült, öntudatlan izomrángás volt, de jó jel, az első jele annak, hogy a test küzd, az ősi agyterület riaszt, oxigént akar. De az alany nem tért öntudatra. Amon összeszorította a fogát. Ébredj, ébredj, ismételte gondolatban, miközben a férfi szájára tapasztotta a kezét. Minden elképzelése romba dől, ha az evolúció nem erősebb. Képtelen volt ezt elfogadni. A tudomány mindenek felett áll, a természet ősi szava erősebb kell hogy legyen! Ő ebben hitt, és ezért a hitért, rájött, akár ölni is képes. - Ereszd el! - könyörgött Helmholtz, amikor a szívhangok egyre gyengültek. - Ki fogod nyírni! - Nem. Élni fog! Élnie kell - kiáltott Amon. A dühe átalakult valami mássá, valami konok akarattá, olyan kemény elszántsággá, mint amikor műtét közben azt mondták a híres kollégák, hogy Mia Anne többé nem fog járni, mert nem tudják rögzíteni az implantátumokat. Nem ő végezte a műtétet, csak bemosakodott

megfigyelő volt, de ekkor szikét ragadott, és nem volt erő, ami megállíthatta volna, nem volt hatalom, ami meggátolhatta volna, hogy megmentse Miát. Mert az ő húsa és vére volt, az ő gyereke, egy rész őbelőle, és ennek a résznek élnie kell! Ezt érezte most is, ezt a különös elszántságot, a vér sós ízét, ahogy ráharapott a szája szélére, ahogy akkor, annál a műtétnél. És Mia Anne tud járni, mert a tudomány hatalmas, a tudomány ereje mindent felülmúl! Keze alatt azonban egyre jobban vergődött a test, a szakállas férfi nem tudott védekezni, pusztán önkéntelen izomrángásai voltak. - Professzor! - sikította az egyik ápolónő. Az emberek morajlottak körülötte, de ő még mindig fojtogatta a férfit. - Gyere vissza! - ordította Amon az alvónak. Ébredj fel! És ekkor döbbenetes váratlansággal felpattant a férfi szemhéja, és egy rettegő tekintet nézett vissza rá. Amon hátratántorodott, azonnal eleresztette. A térdére támaszkodott, lihegett, iszonyú kimerültség nehezedett rá, mintha hatalmas harcot vívott volna, orrát megcsapta a saját izzadságszaga. A szakállas zihált és köhögött, majd elsírta

magát, és magyarul kiáltozott valamit. Egy orvos azonnal odarohant, és nyugtatgatni kezdte. A szakállas hadart valamit, mire a fiatal doktor angolra váltott, hogy Amon is értse: - Azt mondja, több ezren vannak egy fenyvesben, és iszonyú csata dúl. Falények tapadnak rájuk, az ágaikat beleszúrják az ereikbe, és kiszívnak belőlük valamit. Az emberekből csak összetöppedt porhüvely marad… Egy maroknyi lovag és pár varázsló próbálja megmenteni őket. Azt mondja, mindörökké hálás lesz önnek, hogy kihozta onnan… - Megcsinálta, professzor! - üvöltötte lelkesen Moon, és azonnal közölni akarta a hírt, átadni más laboroknak, hadd fusson szét az információ, hadd legyen esély megmenteni a bajban lévőket. - Jöjjön, az elnökök vonalban vannak! Amon nem törődött vele, újabb ágyhoz lépett, és dolgozott tovább. Nem érdekelték a politikusok, csak a kísérleti alanyok. Ki kell rántani őket abból a másik világból. A tudományos életben a legfontosabb a megismételhetőség. Egy kísérlet akkor jó, ha újra és újra ugyanaz az eredmény jön ki. Befogta a következő férfi száját és orrát. A test először nem reagált, de Amon kitartóan várt,

hitte, hogy felpattan a szemhéj, és ideát újra öntudatra tér a test. Keményen tartotta. Az alany hirtelen összerándult, az oxigénhiány kirántotta az álomból, és felébredt. Amon meg sem várta a hálálkodást, a következő ágyhoz lépett. Mögötte döbbenten hadartak az orvosok, a különféle nyelvek hangzavarából kiemelkedett Helmholtz parancsa, hogy a felébredteket vigyék ki azonnal. Amon csak biccentett a férfinak, aztán kiadta a parancsot, hogy minden orvos és ápoló alkalmazza a módszert. Azonban a dolog nem működött. Amon meglepve tapasztalta, hogy az emberek nem szeretik megfojtani egymást. Az orvosok sorra korábban abbahagyták, nem mertek elmenni a végsőkig, így Moon tábornok kommandósokat rendelt oda. Az ügynökök erős marka már hatásos volt, tucatnyian ébredtek fel, kapkodva szedték a levegőt, majd rettegő tekintettel meséltek a harcról. Amon megint harcolt, aztán újra és újra, miközben néhány, távolabbi ágyon fekvő álmodó szíve leállt, és a halottak száma egyre nőtt. Kettő, három, öt tíz… tucatnyi

felébresztett ember után már nem gondolkozott az okokon, nem érdekelte, mitől működik a dolog, csak tette, amit tennie kellett. Azonban a kimerültség egyre jobban legyűrte, előbb csak a karján, majd a gerincén érezte a gyengeséget. Mintha órák óta állna egy veszett sodrású folyóban, vadul támadó, erős hullámok között, és a küzdelem egyre jobban kiszívta az erejét. A következő szerencsétlen szájáról lecsúszott a keze. Váratlanul megérezte Helmholtzot maga mellett. A barátja - ahogy egész életében - most is ott állt mellette, figyelmes szeretetével segített. Kérés nélkül is energiaitalt tartott a szájához. Amon mohón ivott, nem törődött vele, hogy lecsorog az állán, szomjasan nyelte a tartósítószer-ízű kortyokat, a mesterséges csodát. - Egy null az evolúciónak - mondta lelkesen Helmholtz. - És neked. A mágia nem nyerhet, ha te állsz vele szemben. Gyerünk, csináld! Amon hálásan megtörölte a száját, és újra hozzálátott a fojtogatáshoz. Körülötte egyre lelkesebbek lettek az emberek, már nem a kétségbeesés hangjai hallatszottak, hanem az izgatott várakozásé, és a sikeré. Végre volt

eredmény, végre meg tudták menteni az embereket. De Amon nem örült velük, csak hallgatott. Az istenre gondolt. A fickó hamarosan lépni fog.

Kósza lovag

E

NNÉL SZEBB ÉS EGYBEN NYOMORÚSÁGOSABB

éjszakát még sosem élt át. Kósza egész éjjel ébren volt, hallgatta a lány finom szuszogását. Egy idő után megfordult, homlokát hozzáérintette a kócos fejhez, és bár a mély sötétségben nem látta, elképzelte a pisze orrot, a rakoncátlan barna fürtöket. A lány soha sem tudta volna elrabolni a lelkét szavakkal, szerelemmel, sírással, de ezzel a néma kis szuszogással sikerült neki. Olyan otthonos volt, annyira egyszerű, annyira őszinte és bensőséges, hogy megmelegedett tőle a szíve, és azt kívánta, bárcsak mindörökké tartana ez a perc, bárcsak soha ne érne véget. Átölelte a kis varázslólányt, gyöngéden vigyázta az álmát, egészen addig, amíg huss, a lány egy pillanat alatt semmivé vált. A takaró lelapult, és ő hiába simogatta a párnákat. Ott, ahol nemrég még Miah’En hevert, csak egy kis meleget érzett. A lány elment. És talán sosem jön vissza. Ha egy isten veszi üldözőbe, ki tudja, lesznek-e holnapjai.

Kósza csak nézte a sötétséget. Nehéz volt a szíve. Aztán - sokkal később - kopogás hallatszott. Erős, türelmetlen koppantások, és azonnal nyílt is az ajtó. A folyosó fénye egy pillanatra elvakította Kószát. Nem a fátyoltáncosok jöttek vissza, hanem két komor lovag érkezett, és az öreg Nárcisz tipegett aggodalmasan mögöttük. - Sajnálom, testvér - mondta Igazság, egy örökké hűvös középkorú lovag. - Valami gond van? - kérdezte Kósza csodálkozva. Felült az ágyban. A lovagok kezében bőrszíj villant, Igazság lovag komoran mondta: - Öltözz! Ha becsületszavadat adod, hogy velünk tartasz a Rendházba, akkor nem kötözünk meg szégyenszemre. - De hát mit tettem? - kérdezte értetlenül Kósza, de nem kapott választ. Nem tehetett mást, felkelt az ágyból, Nárcisz átnyújtotta a kitisztított ruháit, és ő felöltötte az inget, felhúzta a csizmát, és közben lopva Igazság arcát figyelte. Rég látta ennyire komornak a lovagot. Végigmentek a folyosón, elhaladtak a medence mellett, át az előcsarnokon, és amikor a kijárathoz érték, Igazság lovag csak akkor szólalt meg:

- A kardokat! Visszakapták a fegyvereiket, a fehér ruhás, lefátyolozott táncosok ijedt, sietős léptekkel hozták őket. A két lovag összenézett, amikor Kósza is kinyújtotta a kezét a kardjáért, de nem adták oda neki. - Milyen bűnöm van, hogy tárgyalás nélkül ily megvetéssel vagytok felém? A lovagok arca megfeszült, de nem feleltek. Amikor kiléptek a kapun, már magasan járt a nap, a hajnal régen elmúlt, és az utcát beragyogta a játékos napfény, a könnyed nyári égbolt alatt a nagy kékségben madarak csipogtak. Ebben a békében még megdöbbentőbb volt az utcákon baktató idegenek látványa. A fáradt arcú nők a hátukon vitték a kisgyerekeket, a férfiak batyuval ballagtak, a kisírt szemű, nagyobb gyerekek szüleik kezét fogták. Menekülteknek tűntek, olyan parasztoknak, akik sebtében összekapkodták a holmijukat, és elhagyták otthonukat. - De hát mi történt itt? - Bah mágus kiüríttette a határ menti falvakat. A szerencsésebbek még el tudtak menekülni a dólények megjelenése előtt. - Igazság hangjába szomorúság vegyült. - És aki nem volt elég szerencsés?

A kérdésre nem kapott feleletet. Kósza a szája szélébe harapott. Látott már maradványokat ő is. A bátrabb emberek saját torkukat vágták át, hogy emberként haljanak meg, testükön csak piros foltok látszottak, de akit kiszívott egy dólény, az összelapult bőr- és húscafatokká vált. Mégis meg kellett kérdeznie, ostobán reménykedve. A piactéren hatalmas tömeg volt, mintha az egész város talpon lenne. Ah mágus nem látszott sehol, de a fátyoltáncosok kis kosárkáikkal körbejárták és sebeket kötöztek, sok helyen pedig fiatal varázslótanoncok gyógyítottak. Rengeteg sérült volt, egyesek töréssel, mások mágikus égésnyomokkal, de volt, aki üvöltött kínjában a dólénynek a sebbe beletört csonkja miatt. Kósza egyre jobban aggódott. Tehát ezért ment el éjjel Hont kapitány és Becsület lovag! Csata volt. Nehéz lett a szíve, hogy ő kimaradt belőle. Fel kellett volna kelnie, otthagyni a lányt… Aztán a Lovagrend épületéhez értek, odakint a fal tövében sok száz frissen letépett vadvirág hevert. Ez mindig elhunytat jelent. Talán valaki meghalt, az egyik lovag odaveszett volna?

Elöntötte az aggodalom. Ha Táncos megsérült… Bementek a nagykapun, és Kósza megdermedt a látványtól. Mintha kifutott volna ereiből a vér, lába megroggyant, karja elgyöngült. Vörös bársonyon sorban hevertek a kiterített holttestek. Csendesen sírva szolgák és fátyoltáncosok tevékenykedtek körülöttük, lemosdatták a testüket, elrendezték a végtagjaikat, egy-egy érmével lezárták a szemüket. Ah mágus szomorú mozdulatokkal tisztogatta Becsület lovag arcát. Mellette hevert Drúg lovag, sok-sok ismerős, és más rendházak tagjai is… - Ó, szent mágia... - suttogta megrendülten Kósza. Oda akart rohanni Drúghoz, a gyerekkori tanítójához, megérinteni arcát, beszívni utoljára a gyógyfüvek illatát, de Igazság keményen elkapta a karját. - A Nagytanács vár. Kósza döbbenten meredt rá. A Nagytanács csak áruló lovagokat hívat maga elé. - De hát mit tettem? - Semmit nem tettél - felelte felnézve a szépséges Ah mágus. - Én már igazoltam a szavaidat, ne aggódj. Ez csak a bátyám ostoba vélekedése… A karcsú mágus bosszúsan legyintett,

átadta a törlőkendőt az egyik leánynak, aztán kecses léptekkel előresietett, bevezette őket a Lovagrend hatalmas termébe. Odabent egy hosszú asztal mögött ült Lilloha nagyasszony, Hont kapitány és a szomszédos két Rendház fő mágusa és kapitánya. Hátuk mögött tucatnyi magas szintű mágus beszélgetett, a színes köpenyek vidám kavalkádja ellentétben állt a komor arcokkal. A fal mellett számos hallgatag lovag ácsorgott, köztük Elán és Táncos is. Táncos láttán Kósza megkönnyebbült, bár a barátja bőrvértjén megszáradt vérfoltok sötétlettek, de ő sértetlennek tűnt. A lába előtt viszont egy véres ruhájú, vézna férfi kuporgott, két kezét mereven maga elé tartotta, valószínűleg béklyóvarázs volt rajta. Az arcát nem lehetett látni, lehajtott feje és zsíros haja azonban ismerősnek tűnt. - Kósza lovag, örülök, hogy megérkeztél kezdte Lilloha nagyasszony Kék szeme most is nyugodt volt, mint a reggeli égbolt, de a hangjába fásult szomorúság vegyült. Nagytiszteletű Bah mágus vádat emelt ellened, ennek a megvitatására gyűltünk össze. Jómagam hibáztam, már korábban ki kellett volna hallgatnunk, de képtelenségnek tartottam, hogy

elárultad volna a Lovagrendet, így nem törődtem egy tapasztalt harci mágus szavával, és nem továbbítottam az ügyet Hont kapitányhoz. Most azonban megtettem, és innentől sorsod a tanács kezében van. Jól fontold meg minden szavad. Kósza szóhoz sem jutott a döbbenettől. Elárulta a Rendet? Ő?! Bah mágusra meredt, aki Lilloha nagyasszony mellett ült, ám a mágus merev arcán csak kimért gúny látszott. Hont kapitány dörgő hangja azonnal felzendült: - Igaz, hogy egy dólény csonkja beleállt a lábadba, és a sérülést a helyi gyógyító halálosnak tartotta? - Igaz, uram - felelte értetlenül Kósza. A hosszú asztal előtt állt, a kapitány szavára fegyelmezetten kihúzta magát. - Ellenben mihozzánk már csak egyszerű sebbel érkeztél. Ki gyógyított meg és hogyan? - Nem tudom, uram, elájultam. - Tagadod, hogy vérrabszolgája lettél az idegen mágusnak? Kósza olyan döbbenten meredt a kapitányra, mintha annak három feje nőtt volna. - Igen, uram, erősen tagadom. Ez az apróság biztosan feltűnt volna. - Szemtelenkedni mersz?! - Bah mester

dühösen felpattant. Csak most látszott, hogy csatából érkezett, a kaftánja véres és szakadt volt. A férfi ingerült léptekkel megkerülte az asztalt. Táncos megelőzte, és felrángatta a földről az ott kuporgó zsíros hajú, vézna alakot. - Ismered? - kérdezte, de választ se várt, hanem odalökte elé a férfit. Kósza jobban megnézte, tényleg ismerős volt, ez a hullabűvölő támadta meg Miah’Ent. A férfi azonnal térdre borult, és mézesmázos szavakkal könyörögni kezdett az életéért. Ígért mindent varázsládáktól kezdve kikémlelt hírekig, de senki nem törődött vele. - Hallgasd meg a vallomását! - Jobban bízol az ő szavában, Bah mester, mint egy lovagéban? - kérdezte hűvösen Kósza. - Én senkiben sem bízom. - A mágus mormolt valamit mély torokhangon, és intett az ujjával, mire megjelent egy vörös tűzgolyó a hullabűvölő feje fölött. - Halld szavam, te nyomorult nekromanta! A hazug szóra nyakadba hull a lángcsóva. - Bah, testvérem! - csattant a kecses Ah mágus hangja az ajtó mellől. - Ez kegyetlenség! Hogy teheted egy… - Nem voltál ott a csatatéren, húgom, nem

láttad a mészárlást! Nincs olyan, amit meg ne tennék, hogy lezárjam a Falat! - Az idő rövid, halljuk a vallomást - szólt közbe Lilloha úrnő. Kószát nyugtalanította, mennyire más most az idős mágus, sokkal keményebb, sokkal hidegebb. A hullabűvölő arcán izzadságcseppek gyöngyöztek, ahogy a fölötte lévő lángot figyelte. Nem merte levenni róla a szemét. Látszott, nagyon megválogatja a szavait: - Egy helyi bandával harcoltam a lányért, majd megjött a lovag, és az elhajított kardjával homlokon talált. Elvesztettem az eszméletemet, majd arra ébredtem, hogy ez a férfi és a varázslólány ölelkezik. Tisztán hallottam, ahogy a lovag felajánlkozott neki, és azt mondta, a karjaiban akar meghalni. Erre a lány simogatni kezdte… A teremben döbbent mormogás futott végig. Minden tekintet Kószára tapadt. Ő nyelt egyet, nem tudta tagadni a vádat. Tényleg egymás karjában voltak, és kimondta ezeket a szavakat. Úgy érezte, mintha csapdába kerülne, és az fojtóhurokként zárná körül. - A ló közbeavatkozott, de az alkut bizonyára megkötötték, mert aztán a varázslólány valami furcsa kínzást emlegetett, ahol port kellett beszívni. Féltettem az életemet, hiszen tudtam,

közelegnek az őrmágusok. - A hullabűvölő szava elakadt, rémülten habozott. Hol a narancsszínű lángokat, hol a könyörtelenül várakozó Bah mágust nézte. - A lovag fertőzését nem tudtam kiszívni… de akkor… akkor… - keresgélte a szavakat - … az idegen odaadta a vérét, és ezzel tudtam kitisztítani a lovag fertőzését. Soha nem láttam még ilyen hatalmas erejű vért! - Beismered, hogy vérrabszolgává tetted a Rend lovagját? - dörögte Hont kapitány elementáris hangerővel. - Könyörgöm, bocsássatok meg nekem! Azt ígérted, nagy mágus, elmehetek, ha vallomást teszek! Kósza úgy érezte az egész Rendház a fejére szakad. Vérrabszolga lenne? Ezért tetszik neki a lány? Ezért tudja bűvkörébe vonni? Összezavarodott. - Később elmehetsz, te ostoba csatornatöltelék, bár halált érdemelnél egy ilyen mocskos tett miatt! - felelte megvetően Bah mágus. - Kósza lovag, merészeled tagadni, hogy szentségtelen vér kering az ereidben? Elárultad a Rendet! Elárultad a hazádat! - Soha nem tennék ilyet! Nem tudom, mi történt, eszméletlen voltam, de nem vagyok Miah’En rabszolgája. - Márpedig az vagy! Vér vonzza a vért.

Ahányszor átkel a lány, hozzád jön. Itt kellett lennie, amikor a gyógyulásból felébredtél, de hazudtál erről! A kecses Ah mágus eddig az ajtó mellett állt, de most ő is közelebb jött. Arcán nyoma sem volt a megszokott szerénységnek és lágyságnak. - Testvérem, ez nevetséges! Akkor ma éjjel Kósza lovag szobájában kellett volna lennie a lánynak. Márpedig én bementem, hogy felkeltsem a fiút a csata miatt, de egyedül hált. Kósza zavartan összeráncolta a homlokát. Meg kéne mondani az igazat. Táncosra siklott a szeme, és beszédes pillantásokat váltottak. Táncos elsápadt, amikor megértette, mi a helyzet. Aggódva nemet intett. Azt akarta, hogy hallgasson. De hogy tehette volna? - Ott volt a lány - mondta egyszerűen Kósza. Lovag volt, és a becsület mindenek felett. Egyszerűen nem tudott hallgatni, nem tudta a hibáit letagadni. - Nem lehetett ott. Kósza, csak te feküdtél az… - Ah mágus hirtelen elharapta a szót, ahogy megértette. - Ó! Ó... Meglepő módon nem tűnt dühösnek, hogy kijátszották, csak félrebillentette a fejét, és tűnődve nézte őt. Most újra megjelent a tekintetében az a lágyság, ami annyira széppé

teszi. Talán a szerelemre gondolt, Kósza nem tudta, de valahogy zavarba jött a mágus pillantásától, és lesütötte a szemét. - Nem méltó a Rendhez! Körben a lovagok felzúdultak, és dühödt szavakkal illették. Nem méltó a kardjára, nem méltó a Rendhez, elárulta őket és a testvériséget. A szavaik kemények voltak, és Kósza érezte, hogy a társaik halálával vádolják. Nem értette. Mi köze a pimasz varázslólánynak a csatához és a többiek halálához? Aztán hirtelen felfogta a lényeget. Olyan vak volt! Pedig szinte kiverte a szemét! Mindig a lánnyal egy időben jelennek meg a csillagfattyúk! Kifutott az arcából a vér. Ha szólt volna a feltűnéséről, akkor Bah mágus hamarabb összerakja a képet. És akkor talán Drúg, Becsület és a többiek most is élnének! Akaratlanul is térdre roskadt, és lehajtotta a fejét. Bűnös volt. Hiába csak egy ártatlan lányt védett, mégis bűnös volt, elárulta a társait, elárulta a Rendet… A terem elcsendesedett a néma vallomásra. Kémény, elutasító tekintetek, merev arcok fogadták. Vannak bűnök, melyekre nincsen bocsánat.

- Látom, megértetted a tetted súlyát sóhajtotta Lilloha. - Nem hibáztatlak, a lány fiatal, és van benne valami különös lendület és báj. Talán más lovag sem állta volna meg, hogy az ágyába vigye. - Te patkány! - dörrent Hont kapitány. Keze ökölbe szorult, látszott, csak a fegyelem tartja vissza, hogy felálljon az asztaltól, és megüsse. Egy csavargóból sosem lesz igazi lovag, megmondtam már akkor is, és igazam lett. Nem vagy méltó a Lovagrendhez! Nem értettem egyet, hogy felvéssük a neved a Toronyba, de megtettem, mert az idősebb lovagok mind ezt akarták. Tévedtek! A nevedet ki fogjuk törölni, téged pedig megfosztunk a kardodtól, és száműzünk szégyentelenségedért. Kósza összeszorította a fogát, olyan keményen, hogy az álla belesajdult. Hont kapitány évek óta érezteti vele a véleményét, de most mondta ki először nyíltan. Sosem bízott benne, mindig is egy mocskos utcagyerek maradt a számára. Nem törődött az iménti nyilvános megbánással, felállt, és hűvös, nyugodt hangon a kapitány szemébe vágta: - Igen, egy csavargó voltam! De átmentem a felvételi próbákon! És ma már nálam tapasztaltabbakat is legyőzök vívásban. Mégsem

voltam elég jó neked, uram! Hit lovag hitt bennem, ezért mentett meg. A szent mágia pedig rám bízott egy ártatlant, én pedig azt tettem, amire felesküdtem: megvédtem. Nem háltam vele, nem használtam ki! Ha ez kevés, ha ez méltatlanná tesz, és az, hogy nem vagyok reinkarnációk óta visszaszülető lovag, akkor nem a Rend tagad ki, én nem kívánok többé a tagja lenni! - Mit merészelsz?! - Micsoda? - dörmögte hitetlenkedve Elán. Egész éjjel a lánnyal voltál, és nem… A lovagok összenéztek, a varázslók összesúgtak, maga Lilloha nagyasszony is Hont kapitány füléhez hajolt. Ah mágus szeme csillogott, valamit mutogatott a bátyjának, de Bah mágus elfordult, és merev arccal, karba font kézzel állt. Táncos, a régi barát, hirtelen kilépett a lovagok közül, és térdre vetette magát: - Tudom, hogy a szíve igaz. Kérlek, kapitány uram, adj neki még egy esélyt! Nem tudhatta, mit okoz a lány. Még a melletted ülő bölcs mágusok sem jöttek rá. Kósza meghökkent, de még inkább megdöbbent, amikor Elán, a híres, hatalmas termetű harcos is letérdelt: - Ebben a kölyökben több a tartás és az

önfegyelem, mint bennem valaha is lesz. Ha az én hibáimat megbocsátod, uram, kérlek, nézd el az övéit is. Csak ostorozd meg, hamarosan újabb csata jön, és szükségünk lesz rá. Köpenyek lebbentek, bőrpáncélok súrlódtak, ahogy egyre több lovag térdelt le. Nem szólaltak meg, csak megmutatták, hogy kiállnak mellette. Hittek az ártatlanságában, hittek a jó szándékában, és férfiként, harcosként egyetlen mozdulattal kifejezték, mit gondolnak. Ezer szó nem ért volna fel a néma térdeléssel, és mély, igaz csendjükkel. Kósza eletében először érezte, hogy igazán befogadták, igazán tartozik valahova. A társai kiálltak érte még Hont kapitány ellenében is. Nyelt egyet, hogy ne érzékenyüljön el. - Igen, én is egyetértek. Megérdemel még egy esélyt - szólt közbe fagyosan, hideg cinizmussal Bah mester. Mint valami hatalmas, fekete holló, úgy állt ott a szakadt kaftánban. - A megbeszélésnek csak az első pontja volt az árulásod. A második az, vajon mit tegyünk a mágiatörővel. Amíg életben van, addig ide vonzza a véred, a halála az egyetlen megoldás. -Ő egy ártatlan! Nem bánthatunk ártatlanokat! - Kósza kétségbeesetten Lilloha nagyasszonyra nézett, de az idős mágusasszony lehajtotta a fejét. Most látszott, mennyire

aggódik és milyen kimerült. Kósza kétségbeesetten kereste valaki tekintetét, bárkiét, akibe belekapaszkodhat, aki ugyanúgy érzi, hogy ezt nem szabad. Érezte, hogy a tenyere megizzad, és a hátán is csatakossá válik az ing. De még Táncos is elfordította az arcát, a barátja kerülte a tekintetét. Bah mester könyörtelenül folytatta: - Mondd, azok talán bűnösök voltak, akik csillagfattyúként átjöttek, és itt lelték halálukat? Vagy azok a parasztok és a gyerekeik, akiket az erdőben bujkáló dólények lemészároltak? A lányt nem tudjuk mágiával megölni, de benned bízik, téged közel enged magához. Ha igazán a Lovagrendet szolgálod, bizonyítsd be! - Azt akarod… - kérdezte elszoruló szívvel Kósza, de nem tudta kimondani. Torka elszorult, a szíve körül súlyos, kemény abroncsot érzett. Hont kapitány kimondta helyette is: - Igen. Ha valóban hűséges vagy a Lovagrendhez, mentsd meg a világot! Öld meg Miah’Ent!

Amon Dollond professzor

A

MON ÚGY ÉREZTE MAGÁT,

mint egy autó

szélvédője karambol után. Olyan kimerült volt, hogy attól félt, darabjaira esik. Az éjszaka káosza elmúlt, a mágiatörő reggel 6 óra 14 perckor felébredt, és ezzel kirántotta a másik világból az összes átkelőt. A kórtermek és a műtők úgy néztek ki, mint egy súlyos katasztrófa után. A túlélők sírása és öröme, a katonák és orvosok lármája, az érzelmek ezernyi csápja, tengerként hullámzó ereje még jobban megviselte. Idegen és magányos volt ebben a kavalkádban, és iszonyatosan fáradtnak érezte magát. A német, japán, orosz és más kutatólaborokban 52-57%-os volt a halálozási arány. Pár helyen nem börtöntöltelékekkel dolgoztak, az átlagemberek még kevésbé tudták megvédeni magukat a dólényekkel szemben, és felébredve még súlyosabb poszttraumás stressz tüneteit mutatták. De az itteni laborban is idegesen, hadarva meséltek a rabok; akadtak köztük, akik gyilkosságért ültek, bandaharcokhoz

szoktak, mégis azt mondták, ennél szörnyűbbet meg sosem láttak. Szabályos mészárlás folyt, a falények rátapadtak az áldozatokra, ágaikat a bőrük alá szúrták, mintha vért vennének, és üresre szívták a testüket. Amon nézte a zaklatott embereket, aztán csendesen a fehér köpeny zsebébe dugta a kezét, és elindult kifelé a kórteremből. Már nem volt itt dolga. - Maga egy zseni, hogy rájött, hogyan mentse meg őket! - harsogta lelkesen Moon tábornok a kórterem másik feléből. - Ki volt az? - kiáltott egy mély férfihang angolul. Lengyelül, csehül, magyarul is felhangzott a kérdés. - Ki keltett fel minket? - Ő hozott ki a csatából? - kérdezték a rabok, és hirtelen egy rakás ember indult meg felé. Amon rémülten hátralépett, de az első ember már meg is ragadta a kezét, és hálával eltelve szorongatni kezdte. Izzadt tenyerénél is kellemetlenebb volt az a hatalmas érzelmi töltet, ami a fickóból sugárzott. Amon attól tartott, mindjárt ölelgetni kezdi, és a vállára akar borulni. Szerencsére Helmholtz látta, mi történik, és tudta, mennyire gyűlöli a testi kontaktust, így

azonnal közbeavatkozott: - Vissza! Kérem, erre nincs idő. Mindenkinek pihennie kell, hogy ébren tudjanak maradni, amikor újabb ciklus jön. Tudom, hogy ez most nehéz, de ha túl akarják élni, legalább öt órát aludniuk kell, amíg biztonságos! A kollégák beadják az altatókat. A rabok közül azok, akik értettek angolul, azonnal felzúdultak, eszük ágában sem volt lefeküdni. Moon tábornok dörgő hangon próbált rendet tenni, míg Helmholtz megragadta Amon karját, és kivitte őt először az előcsarnokba, majd a külső folyosóra. - Köszönöm - sóhajtotta Amon. Maga is meglepődött rajta, de a német érintése nem zavarta. - Tessék! - Helmholtz minden további nélkül átnyújtott neki egy bontatlan csomag kéztörlő kendőt. Amon automatikusan kivett egyet, majd vissza akarta adni a csomagot, de Helmholtz csak intett, tegye el, még szükség lehet rá, így csak becsúsztatta a köpenye zsebébe. Pár pillanatig némán dörgölték a kezüket, mindkettőjüknek szüksége volt a rituáléra. Amon is azt érezte, megnyugszik, a fertőtlenítésnek van valami értelme, ebben

az egyre őrültebbé váló világban ez legalább sima, racionális és egyszerű dolog. Iszonyatos volt az éjszaka, és a neheze valószínűleg még csak most jön. - Szerencsétlen álmodók… - morogta Helmholtz. A dólények brutális szörnyetegek lehetnek. Az egyik rab sokkot kapott, beletörtem egy tűt, mire sikerült beadnom neki a nyugtatót. Jó nagy lila folt lesz a szúrás helyén, szétment a vénája, bevérzett… Amon, mi lesz most? Rendben, hogy fel tudjuk ébreszteni az embereket, de szerinted az isten nem veszi ezt észre? - Mit mondtál? - kérdezte hirtelen Amon. Megszédült, meg kellett támaszkodnia a folyosó falán. Az a valami megint ott volt a gondolatai peremén, valami, amire már figyelnie kellett volna. - Azt, hogy észre fogj a venni… - Nem, előtte! A lila folt, a szúrás… A rohadt életbe! - Amon a szája szélébe harapott. Iszonyúan ideges lett. Érzelem volt, valami forró, meleg érzelem. Látta, Helmholtz megdöbben a kitörésétől, hiszen életében alig egyszer-kétszer hallhatta szitkozódni. - Mi baj van?

- Tudtam, hogy meg kellett volna vizsgálnom a testét! Érted? Egyszerűen éreztem! De végig azt hittem, valami fura gyász miatt jut eszembe... - Kinek a testét? - nézett rá értetlenül a német. De aztán lassan felfogta, hogy Fridáról van szó, és beugrott neki a lila folt, a szája kinyílt, majd úgy is maradt. Frida testén a sok lila bevérzés. A diószállító kamion. - Azt akarod mondani, Fridát dólények ölték meg? De hogy kerülnének ide? - Nem kerülnek, hanem eleve itt vannak. Ez a lényeg! Gondolkozz! Mágia aktivizálta őket. Amon egy pillanatra maga elé meredt, és csak utána folytatta. - 12 óra 8 perc! Nem ismerős az időpont? Frida halála és a hirtelen ébredés időpontja nagyjából egybeesik. - Micsoda?! - Mit tudunk? Odaát a kapumágus öli a lovagokat, át akarja küldeni a lelküket, de Hit lovag egy robbanást idéz elő. A kapcsolat azonban él, és az energia nem vész el, a mágikus hatás átkerül a mi világunkba. Mint valami villám, becsap. Méghozzá egy olyan helyre, ahol nagy koncentrációban van jelen a dió. - A pótkocsis kamion! Akár húsz tonna is lehet

a rakomány! - kiáltott Helmholtz. Amon bólint: - A diók szörnyekké válnak, több ezer lény, és rátámadnak Fridára. Csakhogy a lovag is átkerült, és azonnal cselekedett. Harcolt ellenük, ezért nem tudták kiszívni Fridát, vagyis normál állapotú maradt a holttest. A sofőr nem mert kiszállni, meglapult, azért élte túl. - A rohadt életbe! Akkor a lovag a szakállas fickó a fényképről? De más miért nem látta a szörnyeket? - Délben szinte üresek az utak. Itt nincs mágia, vagyis az energia valószínűleg elszivárog, a dólények pár perc alatt széteshettek, a helyükön csak diók és ágak maradtak. Csakhogy ők ketten addigra súlyos sebeket kaptak. Amon újra megdermedt. Bogdányi azt mondta, a haldoklók szava a legnagyobb varázslat. És ezek ketten kimondták két nevet… Mia Anne és Kósza. A fiatal lovag nevét nem tudta, csak annyit, hogy a túlélő hazalovagolt, és azóta annak az országnak a határában jelennek meg a csillagfattyúk. A mágiatörőről szóló minimális adatok azonban nagyon is ismerősek… - Elektromos motor, mahjong, védett mobil…

nem gyanúsak ezek? Amerikai, majd magyar bejelentkezés… Helmholtz arcán látszott, először nem fogja fel, aztán a férfi hirtelen elsápadt: - Mein Gott! Ez nem lehet! - Hol van Mia? Beszéltél vele? - Szóltam Agnesnek este, de aztán jött a krízis. - Hol van Moon? - Amon körbenézett a folyosón, es indult volna vissza a laborokba, de Helmholtz elkapta a karját. - Megőrültél?! Mit akarsz csinálni? Ha tényleg a lányod az… - Helmholtz idegesen körbenézett a tágas folyosón, megvárta, amíg egy ember elhaladt mellettük. Lehalkította a hangját, úgy folytatta. - Ne jelentsd, hanem meneküljetek! Az apja vagy, meg kell védened! - Mi? - kérdezte értetlenül Amon. - Ez logikátlan. - Amon, tudom, hogy nem érted! De te vagy az egyetlen, aki megvédheti őt! Amon csodálkozva nézett rá. Döbbenetes, hogy egy józan kutató milyen ostobán reagál, ha a családja kerülhet veszélybe. - Gondolkozz már! Mégis hova meneküljek? Még a mindennapi élettel sem boldogulok, nemhogy a bujkálással. Simán beazonosítanak a bankszámlahasználat alapján vagy a kamerák és műholdak arcfelismerő programjaival. De

egyébként is súlyos hiba lenne elmenekülni. Ez egy védett bázis, tele katonával és fegyverrel. Odakint egy isten vadászik a lányomra! Helmholtz nem engedte el, hanem megrázta a vállát: - Rohadtul nem érted ezt a világot! Moon meg fogja ölni a lányodat, amint nő rajta a nyomás! Ha eredményt kell produkálnia, azt hiszed, az istent kergeti majd? Nem, hanem likvidálja Miát! Ez a gyorsabb út, ez az egyszerűbb! Amon lerázta magáról a másik karját: - Azt kéred, hogy áldozzam fel a világ békéjét a gyerekemért? Hogy megtagadjam mindazt, ami vagyok? A logikát? A hitet a valóságban? Ezrek sorsát tegyem kockára egyetlen emberért? Hemholtz szava elakadt, csak állt bénultam Őt nézte valami hatalmas, ősi szomorúsággal. Végül csak annyit mondott: - Csak azt kérem, szeress! Egyszer az életedben szeresd a gyerekedet!

Mia Anne

M

IA

ANNE

MÁR AKKOR TUDTA,

hogy baj

van, amikor a két civil ruhás ügynök becsöngetett Tomék

lakásába. Teljesen átlagos fickók voltak, farmerben, unalmas pulcsiban, a márciusi reggel miatt könnyű kabátban. A szemük árulta el őket. Mindenhol ugyanúgy rebben az ügynökök pillantása, az örökös készültség, a rutinból mindent ellenőrző tekintet egyforma világszerte. Mia Anne mereven mosolyogva elbúcsúzott Tomtól, aki már előszedte a jelmezét, hogy néhány óra múlva elinduljon a Millenárisra. Nem akarta belekeverni a fiút, sem a két anyját, így csak megköszönte az éjszakai szállást. Szó nélkül a két fickóval tartott. Az egyik próbált kedélyeskedni, bénán igyekezett a reggeli hűvös időről beszélgetni, és azt kérdezte, evett-e már. Talán volt gyereke, talán sejtette, mennyire nyugtalan lehet. - Apa jól van? - kérdezte Mia Anne aggódva. - Igen - felelte az ügynök kis meglepett

csend után. Szóval nem apa miatt kell velük mennie. Akkor csak egy dologról lehet szó. Eszébe jutottak az interneten tapasztalt apró furcsaságok, és hogy az az O’N mennyire szívósan próbálta megtudni a valódi nevét. Meglepetésére megálltak a metrónál, a Kálvin téren. Mia Anne beszívta a friss tavaszi szél illatát, mielőtt elindultak lefelé a lépcsőn. Nem volt biztos benne, hogy valaha kijöhet onnan. De nem a metrókhoz mentek, az egyik szervizajtó mögött újabb lépcsősor várta őket. Annak az alján volt az első ellenőrző pont. Majd hamarosan áthaladtak még egy másikon is, egy fémdetektoros kapun. Mia Anne soha nem járt apja egyik munkahelyén sem, de tudta, hogy a munkaadóinak mindig high-tech biztonsági eszközeik vannak. Nem kéne ide szigorúbb ellenőrzés? Valami motozás, átvilágítás, retinaszkenneres izék? Olyan volt, mintha szabad útjuk lenne lefelé… Végül egy hosszú folyosó következett, ahol mások is járták, mindenki csodálkozva nézett rá, majd beléptek egy ajtón, ami mögött egy kis csarnokból számtalan ajtó nyílt. Az ügynökök a következő ajtónál előreengedtek, de ők maguk már nem tartottak vele.

Mia Anne belépett. A helyiségben mindössze egy ovális asztal állt, de az emberek nem ültek, hanem álltak mellette, és vitatkoztak valamin. Legalább húszan voltak, a barna és zöld katonaruhák között néhány orvosi köpeny villant, de páran csak farmert viseltek. Először Helmholtzot látta meg, a német fehér bőre a lámpafénynél még sápadtabbnak tűnt, a szeme körül fekete karikák látszottak. Apa is fehér orvosi köpenyt viselt, és egyenes háttal állt. Oldalvást volt az ajtónak, de ahogy belépett, odanézett. A jóképű férfi másnak talán mindig egyformának tűnt, de Mia Anne már a tartásából látta, hogy mennyire kimerült és pattanásig feszülnek az idegei. - Örülök, hogy itt vagy - szólalt meg a hirtelen beállt csendben egy széles vállú katonatiszt. Moon tábornok vagyok. Remélem, nem ijedtél meg, hogy behoztunk? Mia Anne nem felelt, utálta a fölös udvariaskodást, és tudta, hogy az apja is. - Erre nincs időnk - morrant azonnal az apja, és odajött hozzá. - Te vagy a mágiatörő? Mia Anne egy pillantással felmérte a termet. Vajon mennyit tudnak ezek az emberek?

De az apja is túl jól ismerte őt. Azonnal megértette a csendet. - Az eszem megáll! Mégis, mikor akartad elmondani, hogy idegen bolygón jársz?! Mi itt megfeszítetten dolgozunk, hogy megmentsük a világot, és erre a saját lányom annyira kommunikációképtelen, hogy… - Mi?! Kommunikációképtelen?! - Mia Anne döbbenten meredt rá, aztán elöntötte a düh, úgy érezte, hogy mindjárt felrobban. - Apa, az este felhívtalak, sőt üzentem is, hogy baj van! Szerintem te vagy az egész világegyetemben az egyetlen apa, aki szarik a saját gyerekére! Emlékszel, amikor egyszer ottfelejtettél a reptéren? Erre már az apja is igazán dühbe gurult, mert ordítani kezdett. A kollégái valószínűleg soha nem látták ezt az oldalát, mert döbbenten, tátott szájjal nézték. Mia Anne tudta, ő a világon az egyetlen ember, aki képes kihozni ezt a zsenit a sodrából. - Az már egy éve volt, miért kell folyton felemlegetni! És különben is, napok óta álmodsz. Miért nem szóltál? Megbeszéltük, hogy szólsz, ha bajod van! A tanácsadó könyvben is azt állt, hogy a normális családok beszélgetni szoktak.

- Mégis, mikor szóltam volna? Amikor Frida halálakor el akartál vinni musicalt nézni?! De ott voltál, amikor először álmodtam, te keltettél fel! Ha elmondtam volna, hogy egy fantasy világban jártam, tuti egy rakás gyógyszert nyomsz belém, vagy befizetsz egy agyműtétre! - csattant fel Mia Anne. - Miért kell mindig a legrosszabbra gondolni?! - Mert ismerlek. Fogadjunk, hogy te dobtál fel! Rájöttél, ki vagyok, és most jól lecsuknak az ügynökök. Tudod, egy normális apa elmenekült volna velem. - Mi ez a menekülési mánia mindenkinél? - Az apjának azért rosszul eshettek a szavai, mert nagy levegőt vett, és fegyelmezte magát. Már csak fele hangerővel folytatta a nevelését. Különben is, attól, hogy világvége van, még nem üvöltözhetsz velem. - Bocs, de jogom van üvölteni. Te itt biztonságban vagy, míg engem életre kelt hullák akartak megölni, és mindenféle őrvarázslók! Tegnap pedig a suli előtt el akart kapni egy isten! Érted, apa? Pest közepén csak úgy ott állt a motorom mellett egy isten… Oké, hogy KözépEurópában vagyunk, és itt mindenki fura, de azért ez kissé sok! - Állj, elég! - dörögte hirtelen Moon tábornok. - Úgy érted, találkoztál az

ellenséggel? Mia Anne meghökkent. Szóval nem tudják, ki az illető. Nagy levegőt vett, hogy megnyugodjon, és jóval csendesebben folytatta: - Igen. Még be is mutatkozott. Bogdányi a neve. Moon tábornok nagyon hülyén nézett rá, aztán nevetésben tört ki, és többen csatlakoztak hozzá. Ám az apja számé megvillant, a férfi villámgyorsan odaugrott hozzá, megragadta a karját, és a kijárat felé lökte: - Fuss! Mia Anne rémülten meglódult, apja reakciója pánikot váltott ki belőle. De már elkéstek, mert a terem másik végéből egy mély torokhang harsant: - Térdre! Az ajtó nem nyílt ki, Mia Anne nekicsapódott, a csuklójába fájdalom hasított. Megpördült, hátát rémülten a fémajtónak vetette. Bogdányi állt a terem másik felében, egyszerű, fekete farmercuccban. Eddig eltakarta a többi ember. Jóképű, fiatal arcát most nem rasztahaj szegélyezte, hanem sima, enyhén hullámos fekete fürtök, de egyértelműen ő volt az. És kedvesen mosolygott.

A teremben mindenki térdre borult, mintha valami hatalmas erő hatása alatt állna. Moon tábornokon látszott, hogy az arca rángatózik, mintha erősen küzdött volna, homloka mély redőkbe gyűrődött, de ő is térden maradt, legföljebb nem olyan bamba örömmel, mint a többiek. Egyedül Helmholtz és az apja maradtak talpon, összenéztek, és azonnal egy-egy katonához ugrottak. Kitépték az övükön lógó tokból az őrök pisztolyait. / |p ’ Lőni próbáltak. - Ki kéne biztosítani - javasolta udvariasan az isten. Idegesen megtették, és úgy lőttek, de Bogdányiról lepattantak a golyók. - Nem fog a golyó. Ó, nem is mondtam? Vagy nem volt hozzáférésük az elemzéseimhez? Hát, igen, az adatvédelem. Mia Anne összeszorította az öklét, koncentrált, próbált visszaemlékezni, hogy csinálta azokat a tűzgolyókat a másik világban. A kezén föl is lobbant egy lilás láng, egy akkora golyócska, mint egy teniszlabda. Villámgyorsan Bogdányi felé hajította. Ám a férfi felnevetett, és egy intéssel megállította a levegőben a tűzgolyót. Pillanatok

alatt egy méter átmérőjűre növelte, sütött belőle a forróság, majd háromfelé választotta, és egy intéssel a fejük felé lebegtette. Mia Anne kétségbeesetten hátrált a falig. - Én nem ugrálnék - mondta Bogdányi. A tűzjelző bekapcsolt a nagy hőre, és pár vízcsepp hullott a terem padlójára, de Bogdányi egy kurta torokhangú paranccsal elállította az automata oltóberendezést. - Uralja a tüzet, a technikai eszközöket, mégis, az emberekhez érintés kell. Érdekes - mondta kíváncsian Amon. Mia Anne összeszorította a száját. Apa ennyire nem érti, hogy meg fognak halni? Vagy ami rosszabb, lehet, hogy nem ölik meg őket, hanem életük végéig a rabszolgái lesznek ennek a rohadéknak. - Amon, talán ez nem az a pillanat, amikor… Helmholtz hangja elcsuklott. Halálosan sápadt volt, ahogy a feje felett lebegő tűzgolyóra nézett. Bogdányi kedélyesen a fekete farmer zsebébe dugta a kezét. Ebben a pózban akár címlapfotó is lehetett volna „jóképű isten világuralomra tör” felirattal. - Csak érdekel - vont vállat az apja, akit úgy tűnt, a lángoló golyók nem zavartak, mert kedélyesen a köpenye zsebébe tette a kezét, és szinte ugyanabban a tartásban állt, mint az

isten. Mia Anne lázasan törte a fejét, mit tegyen. Mondjon valamit? Hízelegjen? Fenyegesse? Hogy a csudába kell varázsolni? Ahelyett, hogy Kószával lógott, Bah mágusra kellett volna figyelnie. Kivételesen örült volna a rosszindulatú harci varázslónak. - Nem, kislány, látom, mi jár a fejedben, de nincs varázslás. Kezeket fel, és fej fölött összekulcsolni! Mia Anne habozott, de engedelmeskedett. Sírni tudott volna a tehetetlenségtől. Ahogy feltette a kezét, még erősebben érezte a lila tűzgolyóból sugárzó forróságot, mégsem a láng aggasztotta. Tudta, hogy Helmholtz elugrana, és küzdene mindhalálig. De apa... ő biztosan meghalna. - Doktor Helmholtz, ha kedves az élete, eldobja a törlőkendőt! - mondta fenyegetőn az isten. Mia Anne értetlenül figyelt, de Helmholtz sápadt arcán valami vöröses folt jelent meg. A tudós nem engedelmeskedett, Amonra nézett. - Dobd el! - felelte nyugodtan Amon, aztán Mia Anne-re nézett, és elővette a magyarázós hangját. - Tudod, egy afrikai sámántól van, valamit csinált vele, és azért nem hatott ránk Mr. Bogdányi érintése. Érdekes, hogy a mágia csak egyesével és fizikai érintkezéssel működik.

Viszont, ha az emberekben lenne hit, akkor milliókat tudna uralni. Hát nem ijesztő? Vajon miben hisz ma az emberiség? Sok-sok millió ember? - Apa, hagyd már abba! - kiáltott Mia Anne. Közben a német eldobta a csomagot, Bogdányi egy intéssel lángra lobbantotta és megsemmisítette. Parancsára Moon tábornok átkutatta Helmholtz zsebeit. Csak amikor nem talált semmit, akkor ment oda hozzá Bogdányi, és megérintette a tudós nyakát. Helmholtz azonnal térdre roskadt, boldogan mosolygott, és mintha felszabadult volna a kétségbeesés alól, úgy kisimult az arca. A tűzgolyó kihunyt felette. - Professzor, azt hiszi, nem vettem észre, hogy a zsebében a keze? - kérdezte gúnyosan Bogdányi. - Tábornok, motozza meg! Mia Anne utolsó reménye is szertefoszlott, ahogy az apja egy kis fintor kíséretében feltette a kezét. A vállas, ősz hajú tábornok azonnal odarobogott, és kivette a fehér köpeny zsebéből a kis, lapos csomagot. Ledobta a földre, és Bogdányi azt is megsemmisítette. Mia Anne könyörgőn nézett az apjára, támadjon, tegyen valamit, de az apja észrevétlenül nemet intett, és szeme a lány

fölött lebegő tűzgolyóra siklott. Szeret. Apa szeret. Mia Anne-t annyira hirtelen érte a felismerés. Az apja - életében egyszer - igazi apa, őt félti, és nem mer tenni semmit, ostobán hagyja magát elfogni, nehogy a lányának baja essen. Könny futott a szemébe, miközben nézte, ahogy Bogdányi az apja nyakához nyúl, megérinti a bőrét, és a büszke zseni, aki soha nem hódolt be kormányoknak, aki atomprogramoknak és tábornokoknak tett keresztbe, most úgy hullt térdre, bambán, mint egy ötéves. A lila tűzgolyó kialudt fölötte. Mia Anne összeszorította a fogát. Érezte, ez az egy pillanat maradt, ez az utolsó esélye, amíg Bogdányi félig elfordulva áll. Eszébe jutott az egyetlen varázslat, amit odaát látott. - Testbéklyó! - kiáltotta, miközben valami különös, mely torokhang hagyta el a száját. Hatalom volt ebben a hangban. Bogdányi teste egy pillanatra megfeszült, és az isten dühösen megpördült. Intett a kezével, és Mia Anne érezte, hogy irdatlan erő kapja fel és csapja a falhoz. Minden porcikája fájt, a válla és az oldala mintha megroppant volna, ahogy a padlóra zuhant. - Ötezer éves vagyok! Azt hitted, egy kezdő

varázsló nyerhet ellenem? Egy egész csapat képzett mágiatörő kellett hozzá, hogy rúnákkal leláncoljanak, te szerencsétlen! Mia Anne-t elöntötte a düh, és újra támadni akart. Érezte, ahogy valamiféle energiaáramlás sűrűsödni kezd, a mágia fellobban benne, és egyre erősödik. De a száját már nem hagyhatta el varázsszó. A teste ívben megfeszült a váratlan fájdalomra. A gerince szinte égett, és üvöltött kínjában. - Nocsak - mondta Bogdányi, és közelebb sétált. - Ez meg mi? Ezt nem én csinálom. Őt bámulta egy darabig, ahogy vonaglik a földön, aztán elnevette magát: - Ilyet se láttam még! Van három fémlap a gerincedben. De most, hogy kezd nőni a saját mágiád, a spontán öngyógyulás is beindul. Nem tud áramolni az energia, azért a fájdalom. Nagyon vicces… ami eddig védett, meg fog ölni. Mia Anne nem találta viccesnek, a kín olyan őrjítő volt, hogy sikított a fájdalomtól, még a szavakat sem tudta igazán felfogni, nem létezett más, csak a kín. Bogdányi a hátára tette a kezét, mire a fájdalom megszűnt. Mia Anne megkönnyebbülten zihált, az egész teste verejtékben fürdött. - Azt hiszem, jól fogunk szórakozni, már látom,

mivel motiválhatlak. De most dolgozzunk egy kicsit! Ideje aludnod, hogy még több energiát kapjak. Mia Anne hiába küzdött, két katona megragadta, és feltette az asztalra. Lefogták, míg egy fiatal orvosnő elsietett, és hamarosan injekciós tűvel a kezében tért vissza. - Apa! - sikított Mia Anne, de a katonáktól még egy pillantást sem vethetett rá, a testükkel eltakarták előle. - Majd iparkodj, hogy ne öljenek meg odaát - mondta Bogdányi, és megveregette a vállát. - Micsoda pocsékolás lenne! Mia Anne megérezte a szúrást, és hiába vergődött, a világ elsötétült előtte.

Kósza lovag

K

ÓSZA ÉS A MÁSIK KÉT LOVAG A NYÁRFALIGET SZÉLÉN,

a mágikus országhatáron állt, és a külső fenyvest nézte. Bo, a fekete csatamén ott legelt nem messze, Beri, Elán öccse épp a nyerget igazgatta, majd ahogy a hűvös reggeli szél feltámadt, piros kendőjét szorosabbra csavarta a nyakán. A tanács gyűlése után Bah mágus és a húga kihozták az újonnan felállított csapatot, köztük Kószáékat. Egy hadtestbe tereltek mindenkit, összekötötték őket, és a két mágus az ötven emberrel és lóval felszállt a hideg reggeli égre. A határnál leszálltak a búzaföld melletti útra, majd onnan már lovon vágtak át a nyárfaligeten keresztül. Kósza mélységes szomorúsággal bámult maga elé, a reggeli napsugarak sem melegítették fel átfagyott kezét, kétségbeesett lelkét. A vidám nyárfaliget mellett a komor, sötétzöld fenyves állt. Ez már külső vidék volt, egy hatalmas kiégett terület mutatta, hol zajlott a csata. Az elszenesedett fatörzsek között törött kardok, véres rongyok, lótetemek hevertek. A

dólények fertőző darabjait messzebb hordták egy nagy halomba a kesztyűt viselő, fáradt lovagtanoncok, és ott gyújtották meg, hogy még a füst se jusson a belső területek és a búzaföldek közelébe. A hullák viszont a nyárfaliget szélén hevertek, katonás rendben kiterítve egymás mellett; a pergamenszárazra aszott bőr, a kiszívott, összeesett testek borzalmas látványa óhatatlanul vonzotta a szemet. Több száz halott feküdt ott, környékbeli parasztok, akik vasvillát ragadtak a szörnyek ellen. A lovagok testét már elvitték, most a parasztokét pakolták szekerekre, hogy hazavigyék szeretteiknek. Kósza csak állt, és nem szégyellte, hogy könnyes a szeme. Tudta, miért hozta ide Bah mágus. Azt akarta, hogy lássa a borzalmat. - Nem a te hibád - mondta szelíden Táncos, és átölelte a vállát. - És nem is a lányé. Ez csak a sors. Pár hét, és újjászületik a lelkük, talán jobb életük lesz. A lovagok meg visszatalálnak hozzánk. - Nem számít, ki okozta. Az számít, hogy ne legyen több halott - sóhajtott mellettük Elán. - A csillagfattyúk a halálukkor semmivé váltak, de valószínűleg a saját világukban ők is meghaltak. Bah mester szerint köztük volt a legtöbb áldozat.

Volt, amelyikre egyszerre négy dólény is rátapadt. Még sosem láttam, hogy Bah elveszti az önuralmát. - Mi történt? - kérdezte Kósza. - A csata első felében nagyjából száz dólény volt, de öreg, kifejlett példányok, iszonyatosan gyorsak. Ráadásul a csillagfattyúk akadályoztak minket a harcban, hatalmas zűrzavart okoztak, főleg, hogy nők és gyerekek is voltak köztük. Aztán elragadtak egy kisgyereket, Becsület lovag utána rontott, de nem tudta megmenteni, és ő is belehalt. Bah mágus akkor kiadta a parancsot, hogy csaljuk egy helyre a dólényeket. Drúg lovag önként vállalta, ő vezette az ötfős halálraítélt csapatot - Elán hangja elcsuklott, neki is mestere volt az öreg tanító. - Bah mester mágiával egyszerre lobbantotta lángra őket. A dólényeket, a lovagokat, és vagy húsz csillagfattyút… Igen, meggyilkolta őket. Elán nem tudta folytatni, csak a torkát köszörülte, próbálta megtalálni a hangját, palástolni kétségbeesését és fájdalmát. Táncos szomorúan eleresztette Kószát, és ő fejezte be: - Sikerült, minden dólény meghalt. Azt hittük,

bár hatalmas áldozattal, de véget ért a csata. Nem sejtettük, hogy ez csak csapda volt. A dólények korábban ezernyi diót áshattak el a föld alá. Ezernyit! Bah nagy erejű mágiája életre keltette őket. Kimásztak a föld alól, és... Nem kellett befejeznie. A mészárlás nyomai látszottak a fenyőerdőben. Kósza úgy érezte, leszakad a válla a nyomasztó tehertől. A társai órákon át harcoltak, egész éjszaka, remény nélkül, borzalmak közepette… A nyárfaligetben Bah mágus és a húga tűnt fel. Valamin vitatkozhattak, mert a gyönyörű Ah kipirult, dühös arccal magyarázott, de a keménykezű harci mágust nem lehetett megállítani, folytatta az útját - őfeléjük. - Bah is felelősnek érzi magát - mondta halkan Táncos. Kósza sejtette, igaza van. Mágiát használni dólények közelében őrültség, csak Becsület halála sarkalhatta rá. Bah kevesekkel volt beszélő viszonyban, komor alakját még a mágusok is kerülték, de volt két lovag, akiket kedvelt, Hit és Becsület. És már mindketten halottak… A magányosoknak egyetlen barát elvesztése a csillagok kihunyásával ér fel. A nyárfaliget fehéren billegő levelei alatt a két mágus fojtott hangon tovább veszekedett. Csak

a mozdulataikat lehetett látni, nem emelték meg a hangjukat. - Ezt nem teheted! - kiabálta végül Ah mágus a testvére után. De nem jött tovább, megtorpant, mert megállította egy fiatal lovagtanonc. Valószínűleg sürgős kérdése lehetett. Bah mágus öles léptekkel közeledett feléjük, fekete köpenye lobogott utána. Nem öltözött át, még mindig a szakadt ruhákat viselte. Ahogy odaért, lecsatolta az övéről a tőrt. - Tartsd magadnál, és tedd meg, amit meg kell tenned. - Mivel Kósza nem mozdult, a mágus megfogta a kezét, és a tenyerébe nyomta a díszes, fekete tőrt. - Csak a halál szakítja meg a vérköteleket. Ha te nem ölöd meg, akkor Táncos és Elán dolga lesz. És jó eséllyel a lány ijedtében felgyújtja majd őket. Bah a két elkomorodott lovagra nézett: - Megértettétek a parancsot? Elán és Táncos kelletlenül bólintott, de nem szólaltak meg. Kósza a földet nézte. Úgy szerette Táncost, mint a testvérét, sohasem emelt volna rá kardot. Nem véletlen, hogy őt rendelték mellé. Ha mégis meg akarná védeni Miah’Ent, Táncost kellene megölnie. Vagy Táncosnak őt. - Ne feledjétek, ha a lány mágiát használ, azzal újabb dólényeket kelt életre, pedig így is több

száz lapul az erdőben. Ha a lány menekülni akar, megpróbálok lecsapni rá, kénytelen leszek. Bármi áron meg kell ölnöm. De az én erőm még több dólényt hívhat életre… Kósza rájött, a harci mágus egyszer sem mondta ki a lány nevét, nem ejtette ki, hogy Miah’En. Már nem emberként, hanem arctalan ellenfélként kezelte. Bah elhallgatott, és őt méregette, kék szeme olyan hideg volt, mint a hajnali égbolt. - A húgom szerint gonosz vagyok, hogy veled tétetem meg. De én azt mondom neked ifjú lovag, hogy a lány sem akarna élni, tudva azt, hogy mennyi halált okoz. A szerelem elmúlik, a bűntudat mindörökre megmarad. Az övé is. Öld meg, ha van benned irgalom! Hadd szülessen újjá a lelke egy boldogabb sorsba. Tégy jót vele! Bah csak biccentett, és otthagyta őket. Bement a fenyvesbe, és a dólények csonkjait szedegető lovagtanoncokkal kezdett üvölteni, mert nem volt kendő az orruk előtt, és belélegezhetik az elhamvadt dólények porát. Mély, dörgő hangja messze zengett az üszkös fákkal teli fenyvesben. Kósza a kezébe nyomott tőrre nézett. Az egyszerű, fekete penge méltóságteljesen, tompán fénylett, mintha áldás lenne általa a

halál. A markolatba foglalt nyolc apró, vörös rubin kör alakban fogta közre a halál ősi írásjelét. A szíve elszorult, legszörnyűbb rémálmaiban sem sejtette, hogy egyszer ártatlant kell ölnie. És nem csak hogy ártatlant, de azt a lányt, akinek minden pimasz szava, minden játékos kuncogása mélyen a lelkébe vésődött. Vele fog halni az ő lelke is, innen nincs kiút, ebből a reménytelenségből nincs a fényre vivő ösvény. És mégis… valami a lelke mélyén azt mondta, hiába a borzalmas csatatér, hiába a józan döntés, a tőr hideg markolata, ezt akkor sem szabad. Ez nem egy lovag útja. Ez nem egy férfi útja. Ha az egész világ azt mondja, hogy helyes, akkor sem az. Ha a barátok, a Lovagrend, a bölcs mágusok mind ezt várják tőle, akkor sem helyes. Belül, a lelke mélyén van egy halk hang, ami megsúgja, milyen úton járjon, még akkor is, ha bolondnak tartják. De mit mond ez a hang? - Magamra hagynátok egy kicsit? - Nem mehetünk messze - dörmögte Elán. de azért pár lépéssel távolabb ment a szomorú szemű Táncossal együtt. Kósza úgy érezte, magányra van szüksége. A csendben hallatszik a lélek igazi szava.

Fél nap, és itt lesz újra a lány, ha odaát nem fogta el az isten. Itt lesz, és emberek halnak meg… Neki pedig döntenie kell. Ekkor azonban olyan dolog történt, amire senki sem számított. Felkiáltott a döbbenettől, de nem csak ő, hanem Bo, a fekete csatamén is hangosan, dühödten nyerített, Beri alig tudta visszafogni. Táncos és Elán ösztönösen kardot rántottak, de aztán megtorpantak, nem rontottak át a határon, a fenyőerdőbe. Hirtelen megtelt a fenyves. Több ezer döbbent, furcsa ruhájú ember állt a korábbi harctéren. Amint meglátták, hol vannak, a nők és gyerekek sikoltva menekültek a nyárfaliget felé, de a liget láthatatlan, mágikus védőfaláról lepattantak. Nem jutottak el Kószáig. Sem dólény, sem csillagfattyú nem tud belépni Aranyföldre, csakis ember. - Fegyverbe - harsant Bah mágus mágiával felerősített, dobhártyarepesztő hangja. Ellökött mindenkit maga elől, és futva próbált visszajutni a biztonságba, nem rántott kardot. Mia Anne-t akarta elérni és megölni, mielőtt kitör a csata. A tömeg széléről már szívszaggató sikolyok hallatszottak, a dólények messziről megérezték a csillagfattyúkat, és összesereglettek a

támadáshoz. Az idegen férfiak felragadták a földről az előző csata fegyvereit vagy a letört ágakat, és próbálták védeni a nőket. Kósza megpördült. Mögötte rémült, döbbent tekintettel Miah’En állt. Barna haja kócos volt, idegen ruházata gyűröttnek tűnt. Arcán mérhetetlen iszonyat látszott: - Ezt én csinálom? - kérdezte elborzadva. Kósza csak közelebb lépett, de nem szólt, nem volt képes megszólalni. Közben hatalmas dübörgéssel a lovagok csapata is megjelent; a súlyos harci ménekkel átvágtattak mellettük a nyárfaligeten, és belevetették magukat a küzdelembe. Éles sikolyok, dühödt földi szitkok, lovagok harci kiáltásai hallatszottak. - Mi van a kezedben? - kérdezte döbbenten Miah’En. Kósza érezte, ahogy a szíve kihűl. Csak szorította a tőrt, és még eggyel közelebb lépett. Csizmája alatt elszáradt gally reccsent, mintha egy rég halott állat gerince lenne. Látta, ahogy a lány elfehéredik, és tudta, Miah’En már érti, mi fog történni, milyen sorsot szánt neki a Lovagrend. Azt hitte, sírni fog vagy könyörögni kezd, de Miah’En, ez a bátor, csodálatos lány még ebben is más volt. Széthúzta a mellkasán a ruhát:

- Az isten elkapott odaát. Tedd meg! Amíg még lehet. Ha a halálommal megmenthetlek téged és mindenki mást, tedd meg! Ez volt az a pont, amikor Kósza úgy érezte, hogy a szíve kettéhasad, és a repedésbe beköltözik egy másik szív, egy élő, dobogó szív. Nem szúrt, hanem gyors mozdulattal átölelte a lányt. Orrát a barna fürtök közé nyomta, karjával csak szorította a testét, mintha a lelkét is ölelhetné. Teste és lelke immáron az öve volt, átadta neki. Soha ilyen közel még nem érzett magához senkit. Soha nem fúrta ennyire szenvedélyesen az arcát más puha hajába, beszívva a finom illatot. - Azt hiszed, nincs remény? Te magad vagy a remény. Már tudta, mit kell tennie. A vérköteléket meg kell szakítani. Mindig is egy hatalmas tettet akart végrehajtani. Valamit, ami igazán számít, ami hat a világra, jobbá teszi a mindenséget. És már tudta, mi ez. A lány védelme. Lehajolt, és szájon puszilta a lányt, érezni akarta meleg, lágy ajkait, erőt akart meríteni a végső tetthez. Egyetlen pillanatot kapott az élettől, egyetlen gyors érintést, és igenis akarta ezt.

Aztán elszakította magát a meghökkent lánytól, és lelökte őt a fűre. Körbefordult, látta, Táncos és Elán kezében már ott a kard, bár még haboznak. A dühödt Bah pedig gyors léptekkel közeledik. - Nem az ártatlanokat kell megölni, hanem az igazi ellenséget: a gonosz istent! Amíg él, újra próbálkozik! És ti lemészárolnátok az egyetlent, aki megmentheti a világainkat? - kiáltott oda nekik. - Miah’En, menj vissza a népedhez! Te vagy az egyetlen, aki megküzdhet az istennel. A véred hív a világomba, hát többé nem kering bennem, visszaadok minden cseppet! A saját mellkasának szegezte a tőrt, és döfött. Lelassult a pillanat. A reggeli napfényben fürdő nyárfaligetben mintha még a levelek mágikus billegése is megállt volna. Hallotta, ahogy Bo rémülten felnyerít. Látta, ahogy Táncos és Elán előrelódul, és döbbenten nemet üvölt. Bőrén érezte a kétfelől összecsapó mágikus áramlást, ahogy Ah szenvedélytől csengő hangon varázsszót kiált, és belehasít Bah dühödt, rémült üvöltése és iszonyatos erejű varázslata. És még egy dolgot érzett, egy hangot, ami átjárta a szívét, lelkét, teste minden szövetét, egy erős, mágikus sikolyt:

„Ne! Maradj velem!” Miah’En sikolyát. Aztán a szent mágiával megáldott tőr felhasította az ingét, és a mellkasába hatolt. Elborította a fájdalom.

Amon Dollond professzor

A

MON

MINDIG

KIPRÓBÁLNI,

IS

SZERETTE

VOLNA

milyen az, ha az embernek érzelmei vannak. Most roppant érdeklődve figyelte azt az ájult csodálatot, amivel Bogdányi iránt viseltetett. Valószínűleg ugyanolyan lelkes vigyor ült az arcán, mint a többieknek. Már nem térdepeltek, hanem békésen állva figyelték a C labor központi irányítóhelyiségéből, ahogy Bogdányi felhívatta a szorgosan segédkező Moon tábornokkal az összes nagyobb ország államfőjét. Bogdányi előttük állt, lazán zsebre dugott kézzel, és különösebben nem törődött a háta mögött várakozó imádóival. - Uraim, nagyszerű hírem van! Megvan az isten. - Moon tábornok olyan lelkesen újságolta a hírt, mintha azt mondaná, megnyerte a harmadik világháborút. - És hol van? - vágott a szavába türelmetlenül az Egyesült Államok elnöke.

- Itt áll mellettem. A bejelentést döbbent csend követte, majd a monitorokon az államfők egyszerre kezdtek beszélni, a hangzavarban nem lehetett érteni, ki veszi rossz viccnek, és ki az, aki dühös vagy ideges lesz. Amon nem őket figyelte, hanem szívósan koncentrált. Teljes szívvel azt érezte, milyen jó, hogy itt van Bogdányi, annyi magányos év után van valaki, aki szereti, és van valaki, akit ő is csodálhat. Immáron élete értelme lett ez a fiatalember, és ujjongó örömmel várta, hogy kérjen tőle valamit, hogy a kedvében járhasson. Mindeközben az agya egy józan szeglete pontosan tudta, hogy ez érzelemvarázs. Leigázták, és tehetetlen rab, egy nyomorult báb lett belőle, mostantól talán mindörökre. Hiába fókuszált erre a halvány, józan hangocskára, hiába nézte Mia Anne asztalra fektetett, tehetetlen testét, nem tudta kiszakítani magát a hatás alól. A nyaka egészen megizzadt az erőlködéstől. Törlőkendő, gondolta Amon. - Azt hiszem, ideje bemutatkoznom - mondta közben Bogdányi az államfőknek. - Moon tábornok, mondjon három várost! - Ne! Hallgasson! - üvöltötte azonnal a magyar miniszterelnöknő, ám Moon tábornok azonnal

felelt. - London, New York, Berlin. Bogdányi mély torokhangon kiáltott valamit. Mire a távkonferencia egyik tagja, egy fiatal férfi rémülten felkiáltott, a háta mögött hangzavar hallatszott, ijedten pergő német szavak záporoztak. - Berlin alatt meglöktem a földet - mondta lágy hangon Bogdányi. - Három perc múlva újabb földrengés lesz, de erősebb. Az istenük vagyok, tetszik, nem tetszik, az egyetlen lehetőségük a túlélésre, ha engem szolgálnak. A legközelebbi várost választotta, gondolta Amon. Még tudsz cselekedni, még nem elég erős! Amon a zsebére koncentrált. Helmholtz ugyanis nem egy csomag törlőkendőt felejtett nála, hanem kettőt. A másik a fehér köpeny alatt lapult, az öltönye zsebében. De hiába feszíttette meg minden erejét, nem tudott érte nyúlni, nem tudta elárulni az olyannyira csodált Bogdányit. Lélegezz, egyenletesen, gondolta. Nézz a lányodra! Ő az egyetlen remény. Kinyitotta a szemét, és Miát figyelte. A lány arca álmában is valami iszonyatos kétségbeesést tükrözött. Pedig eddig minden jól haladt. A

kutatócsoport foglyul ejtése nem követelt áldozatokat, senki nem halt bele, és Miának amúgy is át kellett volna mennie a másik világba. A gyerek félelmetesen talpraesett, napok óta életveszélyben élt, reggelente mégis közönyösen majszolta a müzlijét. Ráadásul kiszúrta az istent első látásra. Azt a lényt, aki átverte a teljes katonaságot, több nemzet titkosszolgálatát, és még olyan briliáns elméket is, mint ő. Eddig azt hitte, csak a kémiatanárok ereje törik meg rajta, de lám, az a makacs, passzív ellenállás, amit a tudományokkal szemben művel, máshol is jelen van. Megtöri a mágiát. És valószínűleg az isten akaratát is meg tudja törni. Csakhogy minden tudomány információkon alapul, még az olyan kétesek is, mint a mágia. Miának át kellett kelnie, hogy segítséget kapjon, támadási ötletet szerezzen az ottani mágusoktól. És pont most kellett megtennie, amikor az éjjel átrántott álmodók ébren vannak. A rabok, és más laborok alanyai ugyanis elküldték az anyjukba az alvást javasló tudósokat. Minden jól halad, már csak azt a nyomorult törlőkendőt kéne kihalásznia a szürke öltönye zsebéből.

De képtelen volt elárulni Bogdányit. Hülye vagy, mondta a kis józan hang a fejében. Ki akar itt elárulni bárkit is? Mire való a törlőkendő? Koszos a kezem. Mocsok, fertőzés, nyüzsgő kis egysejtűek… viszketés… Felidézte az emlékeit, hány és hány nyüzsgő baktériumtenyészetet látott a mikroszkóp alatt. Sőt, egy másik emlék is felbukkant. Amikor Helmholtz egy nyári egyetemi táborban leitatta, majd a szobájába támogatta, és egy spicces lány lelkesen bemászott az ágyába. Amon hajnalban felébredt, és miközben azon merengett, milyen furcsa dolog a szex, felülkerekedett benne a biológus, és elővette a táskájában lévő úti mikroszkópját. Hogy közelebbről is megnézze az alvó lány testét és a lepedőn hagyott nyomokat… Utána két évig nem volt hajlandó csajozni. Egyszerűen nem találta higiénikusnak. Megrázta a fejét, és miközben az államfők fenyegetőztek, könyörögtek, vitatkoztak, teljesen automatikus mozdulattal benyúlt a köpeny alá, szórakozottan elővette az öltönye zsebéből a kis csomagot, majd megdörgölte a kezét. A kendő hiába csak a kezéhez ért hozzá, meglepő módon viszketést érzett a nyakán is,

pontosan ott, ahol Bogdányi megérintette. Még mindig arra az emlékre koncentrált, arra a fekete hajú lányra, akinek már a nevét sem tudta felidézni. Megdörzsölte a nyakát. A nyirkos fehér kendő kellemesen hűsítette. Aztán megdermedt a mozdulat közben. Kijózanodott. Az érzéseit átitató mágia megszűnt, újra az a közömbös alak volt, aki korábban. Egy pillanatig sajnálta, mert most már értette, milyen jó lehet lelkesedni, feltétel nélkül csodálni, szeretni valakit. De újra előjött a racionális, elemző énje. A törlőkendős zacskóból halkan, hogy ne zörögjön, kiszedte a maradék négy kendőcskét, majd a csomagolást óvatosan visszatette a zsebébe. Aztán megpróbált feltűnésmentesen oldalra szivárogni, pontosan úgy, ahogy Mia Anne szokott a csokis keksz vagy az előszobában lévő cipője felé surranni. Ha az embernek van egy kamasz lánya, közelről is tanulmányozhatja a professzionális „bocs, csak erre jártam” lopakodást. El is jutott a bambán vigyorgó Helmholtzhoz, és lélegzetét visszafojtva megdörgölte a férfi kezét. Helmholtz arcáról eltűnt a bárgyú vigyor, de a tudós nem moccant.

Amon óvatosan Bogdányi felé pillantott, és rájött, mindjárt lebukik, mert a képernyőkön át az elnökök láttak az ő kis akcióját, és követték a szemükkel. Márpedig Bogdányi sem ostoba, pillanatok alatt észreveszi, ha a háta mögé néznek, és nem rá figyelnek. Ám ekkor a magyar miniszterelnök hirtelen felkiáltott. A barna hajú, középkorú nő a halványkék kosztümben eddig is kilógott a sok sötét öltönyös férfi közül. Mosolyogva kitárta a karját: - Uram, az országom mindent megtesz a békéért! De egyvalamit nem értek. Mi a célja, fenséges uram? Mi kíván tőlünk? Amon tudta, hogy csak róla akarja elvonni a figyelmet. Megkönnyebbülten megdörgölte a kendővel Helmholtz nyakát, ahol korábban Bogdányi hozzáért. A német tudós pillanatok alatt magához tért. Amon kezébe nyomott két kendőcskét, és intett neki, hogy oldalazzon a katonák felé. Helmholtz azonnal elsápadt, nem volt az az akcióhősfajta. - Tudja, először csak át akartam törni a Falat, és visszajutni a világomba. Ötezer év után egy felettébb furcsa helyen ébredtem. És senki nem emlékszik rám! Nem vagyok benne a Pantheonban, sőt a Percy Jackson

kötetekben sem! Tudja, milyen érzés ez a mellőzöttség? - Ez igazán borzasztó, az élet szörnyen igazságtalan - helyeselt rezzenéstelen arccal a miniszterelnöknő. - Át akarja törni a Falat? Mi nagy örömmel segítünk, hogy hazajusson. Mit kell tennünk? - Á, ne kapkodjuk el! Moon tábornok azt feltételezte rólam, hogy világuralomra török. Úgyhogy elgondolkoztam a dolgon. Inkább leigázom a Földet, meg Örökhont, és amikor már több milliárdan hisznek bennem, kipróbáljuk, mennyire hatékony az atombomba más világok mágiájával szemben. Megindulunk a világegyetem ellen! A mágia a technikával kombinálva lenyűgözően hatékony lesz! És ha majd számtalan világnak az istene leszek, a hitük erejével leigázom a sajátomat is. - Ez igazán… - az államfő hangja elcsuklott, de becsületére legyen mondva, folytatta az elterelő akciót. - Ez igazán impozáns terv. Amon arra gondolt, jobban járt volna a világ, ha Bogdányi elhivatott virágkötőkkel fut össze, és nem Moon tábornokkal. Közben azért felszabadított három katonát, Helmholtz is kettőt, meg Naomi doktornőt, aki pont mellettük állt. A rémült Naomi azonnal mutogatni kezdett, hogy hogyan

tovább. Amon rájött, körülötte mindenki remeg a félelemtől, még a katonák is, egyedül ő maradt nyugodt. Lázasan gondolkozott. Valószínűleg az, hogy fejbe csapják Bogdányit, nem túl hatásos módszer istenek ellen. De mi lehet az? Egyedül Mia Anne tudná… Vajon sikerül odaát valami ötlene szert tennie? Hirtelen megrendült az épület, vakító villanás támadt, és óriási csattanás hallatszott. Amon ösztönösen hátralépett, és a szeme elé kapta a kezét. Az asztalon fekvő Mia Anne mellkasán megjelent egy kócos fiú. A lány kinyitotta a szemét, és meglepve körbenézett, a fiú azonban nem moccant. De mások is megjelentek. Egy fehér ruhás, gyönyörű szőke nő, és egy fekete köpönyeges, iszonyúan dühös vézna alak. Egy fiatal legény, aki ijedten tartotta egy nagydarab, fekete ló kantárját, és még két kardos, bőrpáncélos fickó. Épp hogy befértek a terembe. Döbbent csend támadt. Nem csak az államfők és Amon szava akadt el, de láthatóan Bogdányi is ostobán meredt rajuk.

Aztán a fekete csatamén ocsúdott először, és úgy oldalba rúgta az istent, hogy fejjel repült az egyik monitorba. Amon nem várta meg, míg a többiek észhez térnek. Megragadta Helmholtz karját: - Vidd ki Miát, te ismered legjobban az épületet! Meneküljetek! - És te? Kitört a hangzavar. Fülsüketítő fegyverropogás hangzott fel, a kiszabadított katonák megpróbálták lelőni a feltápászkodó, vigyorgó Bogdányit. Azonban a még bódulatban lévők, élükön Moon tábornokkal, nekik támadtak. - Ő az isten - ordította Mia Anne Bogdányira mutatva, mire a fekete köpenyes, vézna fickó mély torokhangon üvöltött valamit. A varázsszóra két fal kirobbant. Bogdányi csak nevetett, felegyenesedett, kihúzta magát, félhosszú fekete haja hirtelen felmeredt, gömb alakban övezve a fejét, majd a végétől a töve felé rasztásodni kezdett, miközben kék energiaszikrák cikáztak a tincseken. - A dólényekre - szitkozódott rémülten a fekete köpenyes mágus. - Aki ember, meneküljön!

Az egész épület megrendült, hatalmas földrengést éreztek, csövek törtek ketté, a víz spiccelve permetezte a plafont, az ajtó meggörbült. A fémfalak minden illesztése félelmetesen recsegett. Beindult egy éles hangú vészjelző sziréna, vijjogása mindent betöltött. - Innen nem juttok ki! - nevetett harsány hangon Bogdányi. - Kicsi lány, hoztál nekem két varázslót, akit kiszívhatok? Amon ekkor ugrott oda Bogdányihoz. Kezében a két törlőkendővel lecsapott. Kétoldalt Bogdányi halántékára szorította őket. Brutális fajdalom járta át a testét, a cikázó energia áramütésként sújtott le rá. Karja zsibbadt, szíve félrevert, a gerince mellett az idegek vitustáncot jártak, de csak szorította az istent, aki a fájdalomtól üvöltve próbálta letépni magáról a sistergő kendőket. Mia Anne azonnal cselekedett, és Amon büszke volt rá. Más gyerek ilyenkor rettegne, kétségbeesne, jaj, ne apa üvöltené, de Mia villámgyorsan lepattant az asztalról, és füttyentett a lónak. - Dobjatok föl Kószát! - kiáltotta a nagydarab kardos fickónak, meg annak a lányos kinézetűnek. Azok ketten azonnal megragadtak eszméletlen társukat, akinek meglepő módon egy tőr markolata állt ki a mellkasából, de nem

vérzett. Feltették a lóra, és a piros kendős kölyök is mögé pattant. Mia Anne közben kirángatta a rémült Helmholtzot az áttört falon keresztül. - Visszavonulni! - kiáltotta a fekete köpenyes varázsló. A lovagok azonnal engedelmeskedtek a parancsnak, felkapták Naomit, kirángatták a tudatuknál lévő katonákat. Nem törődtek az épület remegésével, az idegen környezettel, a szokott összhanggal mentették az életeket. Amon csikorgó fogakkal tartotta az istent, időt akart adni a menekülőknek. Talán nem tudja, mi a szeretet, talán sose volt jó apja Miának, de egyet tudott. Evolúciós dolog, hogy egy apa az életét adja a lányáért. Márpedig ő hitt az evolúcióban.

Mia Anne

A

H MÁGUS NEM CSAK SUHANNI TUDOTT KECSESEN,

de rohanni is, csak épp nem tudta, hogyan működik az elektromos ajtó, így megtorpant, hogy bevárja őket. Az épület rengett, a sziréna sivított, a lámpák pislogtak, ahogy a rezgés kontakthibát okozott. Bah sem értett az ajtókhoz, így menekülés közben két falat kirobbantott, mire hatalmas szürke porfelhőbe burkolózva kijutottak a folyosóra. Itt már sok ember rohant a vészkijárat felé, de Bah valószínűleg nem értette a jelzéseket, sem azt, hogy mire való a lift, mert a másik irányba tartott, kitartóan követve a lovat. - Nem hagyom ott Amont! Talán még él! nyüszítette Helmholtz. - Mit akarna apa? - kérdezte Mia Anne, miközben rongycsomóként vonszolta maga után a tudóst. - Azt hiszi, valami romantikus agybaj miatt tette ezt? Helmholtzot mintha pofon vágták volna. Látszott, azonnal kijózanodik. Ázott

kutyaként megrázta a fejét, mintha a bűntudatot és kétségbeesést is lerázhatná magáról. Mia Anne összeszorította a fogát. Nem, apa nem igazán érzelem vezérelt. Hidegvérrel kiszabadította magát egy félelmetes lény igája alól, kivárta a megfelelő pillanatot, és lecsapott. Nem sajnálta magát, nem tartotta logikátlannak, hogy ő, a világ egyik legnagyobb zsenije közönséges embereket mentsen. Márpedig ennek oka van, és tutira nem az, hogy ő a lánya. Talán van valami terve a túlélésre. - Merre? - kérdezte Ah mágus rémülten. - Mi ez a hely? A föld alatt vagyunk? Közben Bo, a ló megállt a falnál, és nyerített, mintha jelezne valamit. Bah mágus odarohant, és tenyerét feltartva embernyi széles lyukat ütött a falon. A szürke betondarabok a túloldalon hangos csattanással zuhantak a földre, óriási porfelhőt kavarva. Helmholtz köhögött. - Tudsz repülni? - ordította Bah. - Rád nem hat a mágiám. - Mi?! - kérdezte Mia Anne. A mágus erre habozás nélkül derékon ragadta őt. - Hosszanti kötelékbe! - ordította.

Elán azonnal elkapta Helmholtz karját, és megragadta hátul a nyeregkápát. Táncos a nagydarab lovag vállába kapaszkodott, és átkarolta a fiatal, fehérköpenyes tudósnő derekát. Ah mágus állt a sor végén, kezét Táncos vállán nyugtatva. A katonák lemaradtak, fedezték a visszavonulást. Az épület rengése váratlanul megállt, és ez rémisztőbb volt bárminél. - Siess már! Mindjárt itt lesz! - kiáltott előre a testvérének a szőke máguslány. Bah hatalmas energiával előrendült, bele a sötét lyukba. Egy alagút volt a túloldalon. A sínek fémesen csillogtak a hátulról rájuk vetülő fényben. - A rohadt életbe! Ez a metró! - kiáltott ijedten Helmholtz. - Megőrült?! De Mia Anne rájött, a mágusnak igaza van, ez a leggyorsabb út, az alagút a legjobb esélyük. Csak nehogy szembejöjjön egy szerelvény. - Mindegy, mi ez a lyuk. Ki kell jutnunk a föld alól! - morogta Bah. Furcsa volt vele ilyen testközelségben lenni. A varázslónak fokhagymás sajt szaga volt, és ettől olyan emberinek tűnt. Szédítő sebességgel repültek, a langyos huzat a hajukat cibálta. Csakhogy szemközt, a sötét alagútban hamarosan két lámpa tűnt fel. A

metrószerelvény fehér fénye a szemükbe világított. Mia Anne úgy érezte, megáll benne az ütő. - Sárkány? - kérdezte értetlenül Bah, és már nyújtotta volna előre a tenyeret, de Mia Anne a karjába kapaszkodott. - Ne! Oldalra! - kiáltotta, mielőtt Bah felrobbantja az „ellenséget”. - Emberek vannak benne. - Megette őket? - morgott a harci varázsló ellenségesen, de azért áttért a másik sínpár fölé. A metró éles hangú dudálással sivított el mellettük, Mia Anne látta a vezető döbbent arcát. Valószínűleg ritkán repül szembe vele pár túlkoros Harry Potter meg egy ló. - Érzem a kijáratot, mindjárt kiérünk a lyukból motyogta Bah. Homlokán izzadság csillogott, és Mia Anne rájött, a varázsló lehet, hogy erején felül teljesít. Ezt a világot nem szövi át a mágia. Világosság közeledett, egy állomás sokszínű fényei látszódtak. Egy metró épp bent parkolt. A hangosbemondó magyarul és angolul is biztosította az embereket, hogy az enyhe földrengés elmúlt, a műszaki akadály elhárult, a szerelvény hamarosan továbbindul. - Szálljunk be! - mondta hirtelen Mia Anne. Bogdányi arra számít, hogy az első kijáratnál megszökünk.

- Ez nem is sárkány, ez egy kék doboz. - A harci mágus tanácstalanul motyogott. Engedelmesen közelebb repült, és letett mindenkit az oldalsó kis peronszakaszon. Bo, a ló alig fért el. - Gyerünk! Siessetek! - Mia Anne türelmetlenül intett, és a lábával kitámasztotta az ajtót. Egy pocakos, középkorú biztonsági őr azonban eléjük tornyosult, és kiabált valamit magyarul, de Ah mágus megcirógatta az arcát, mire a férfi elfelejtette minden mondandóját, és csak boldogan mosolygott. Közben Bah felmordult, hogy figyeli egy „kémszem”, és a tenyerét emelve szétlőtte a kamerát. Helmholtz és a doktornő beszállt, de a másik világból érkezettek bizonytalanul toporogtak az ismeretlen eszköz előtt. Főleg a ló. - Jaj, Bo, ne légy ilyen gyáva! - csattant fel Mia Anne. A ló undokul felhúzta az ínyét, de aztán felcsapta a fejét, és tüntetően beporoszkált a szerelvénybe, hátán az eszméletlen Kószával és az ijedt inaslegénnyel. Vagányságát némileg viccessé tette, hogy a fejét beverte a kapaszkodókba. A többiek is beszálltak. A már bent lévők kevésbé voltak

lelkesek, hogy egy lóval utazhatnak. Mia Anne nem értette a magyar szavakat, de legnagyobb megdöbbenésére Táncos magyarul válaszolt, és mosolyogva kezet csókolt a legközelebbi hölgynek Elán pedig a kardjára csapott, és valamit magyarázott, valószínűleg az életveszélyről, és hogy majd ők megvédik a gyengéket. Erre páran diszkréten elfordultak röhögni, mire e két lovag értetlenül összenézett. Közben becsukódott az ajtó, és a szerelvény elindult, Mia Anne kifelé figyelt, és épp elcsípte a villanást. Mintha valami elsuhant volna a peronon lévő utasok felett, a hajuk felborzolódott, a könnyű tavaszi kabátok meglibbentek. Sikerült átverniük Bogdányit. Egyelőre. - Jó csel volt - morogta mellette Bah, és letelepedett az ülésre egy megdöbbent kamasz mellé. - Hogyhogy a lovagok beszélnek magyarul? kérdezte a mellettük toporgó Helmholtz. - Mágikus szennyeződés. Aki átkel a Falon, az minden nyelvet megért - felelte Bah. - Erre nem is gondoltunk - motyogta tűnődve Helmholtz.

Ah mágus közben elsuhant lecsendesíteni az utasokat, de Mia Anne nem figyelte, hogyan bűvöli meg az embereket, hanem közelebb lépett a lóhoz, és megcirógatta Kósza arcát. A fiú a fekete csatamén nyakán hevert, testét csak az óvatosan egyensúlyozó Bo tartotta meg. Kósza még élt, halk, hörgő lélegzése ezt mutatta. Nem vérzett, noha a tőr markolatig fúródott a mellkasába, beleszorítva a sebbe az egyszerű darócing szövetét is. Mia Anne homlokát a fiú homlokához érintette, és egy pillanatra így maradt. Érezni akarta őt. Csak pár másodperccel később kérdezte meg: - Mi történt vele? Nem vérzik. - Ástatok egy alagutat, hogy dobozokban embereket vigyetek máshová. Mi van a felszínen? Szörnyek? Vagy izzó meleg? kérdezte feszülten Bah miközben a metró halk zümmögéssel haladt. - Semmi. Így gyorsabb a közlekedés. De mi történt Kószával, miért...? - Mert halott. - De hát lélegzik! - Szíven szúrta magát. Az igazi teste halott. Bah a szó legszorosabb értelmében rávicsorgott. Mia Anne rájött, a

mágus iszonyatosan fékezi magát, embertelenül dühös. Kitéptél a reinkarnációs körforgásból egy lovagot, és testet teremtettél neki a Fal erejéből egy idegen helyen - suttogta Bah. - Előbb megölöm az istent. Aztán kiégetem a szemed, kitépem az összes végtagodat, feldarabolom a májadat, szénné égetem a beleidet… A mágus mellett ülő srác kiváló életösztönnel rendelkezhetett, mert sürgősen felállt, és a szerelvény másik végébe húzódott. Bah halkan, sóvárogva suttogta, miket tesz majd vele, miközben látszólag nyugodtan ücsörgött szakadt és véres ruhájában a metró ülésén. Mia Anne hátán felállt a szőr. - Hé! Örüljön neki, hogy itt van, és harcolhat az ellenséggel! Nélkülem még odaát nyavalyogna, hogy bajban a világa! - Azt hiszed, te pendelyszökevény, hogy te nyitottad meg a kaput?! Még repülni se tudsz! A szépséges Ah nesztelenül melléjük suhant, szőke haja különös fehéres árnyalatot kapott a sápadt neonfényben. - Előbb keressünk egy biztonságos helyet, aztán megölheted, testvérem - javasolta dallamos hangján a varázslólány, de kedvesen a lányra hunyorgott közben. - Hova megyünk? Mia Anne meghökkent, hogy minden felnőtt

ránéz, még Helmholtz és az orvosnő is. A német tudós idegesen kapaszkodott egy fogantyúba, a hangja elcsuklott, ahogy sorolni kezdte: - Semmi esélyünk! Nincs nálunk se mobil, se tárca. Haza nem mehetünk, de sehova máshová se. Kamerákkal bármikor bemérnek, a katonaság mindenhol megtalál. Az idegeneknek ruha kéne, meg a lovat is el kell rejteni. - Naomi vagyok, apád munkatársa - intett a fiatal doktornő. - Valami olyan hely kell, ahol elrejtőzhetünk, amíg megbeszéljük, mit tegyünk. Nagyon feltűnőek vagyunk. A metró közben lassított, mire a lovagok ösztönösen a kardjukra tették a kezüket, Bah pedig felpattant, gyanakodva várták, hogy mi történik. Csodálkozva figyelték, ahogy beérnek a következő állomásra, és automatikusan kinyílnak az ajtók. Tényleg túl feltűnőek voltak. Ezt a csapatot lehetetlen álcázni. Mia Anne töprengve nézte a ruháikat. Talán nem is kell őket álcázni. V Hanem egy olyan hely kell, ahol a varázslók és a lovagok normálisnak számítanak, és még egy undok csataménnek is örülnek. Mia Anne elnyomott egy mosolyt. Tekintete az

ajtó fölött lévő tájékoztatótáblára siklott. - Három megálló, és leszállunk. Ma van a Mondocon. Ha valakinek, hát nekünk igazán élethű jelmezeink vannak…

Kósza lovag

K

ÓSZA

PUHA

AJKAK

ÉRINTÉSÉRE

ÉBREDT.

Nem mert moccanni. Tudta, ki hajol rá, orrában megült a lány finom illata, és felismerte volna ezer közül is azt a kis kezet, ami az arcát tartotta. Ha ez a halál, hát a legcsodálatosabb halálnem, ami létezik. - Talán próbáld meg alaposabban. Tudod, a nyelveddel - tanácsolta dallamos hangján Ah. - Hé! Hogy csókolózzak, ha közben négyen adnak tanácsokat?! - Mert nem jól csinálod - vetette oda lekezelően Bah mágus. - A mágiatörők első csókja gyógyító erejű, életre kelti akár a tetszhalottakat is. De amit te művelsz, az inkább vicc. - Vagy nem is az első csókjuk - dörmögte Elán mogorván. - Vagy már nem is alszik - mondta csúfolódva Táncos. Finoman belerúgott Kósza oldalába. - Hé, nyisd ki a szemed! Őket átverheted, de én tudom, hogy ébren vagy. Kósza kelletlenül felnézett. Igazán el bírt

volna viselni egy újabb puszit. Főleg, hogy az előzőre alig emlékezett. - Élsz! Tényleg élsz! Jól vagy? - Mia Anne egyszerre sírt és nevetett. Annyira megkapó volt a lány ezzel a nyílt őszinteséggel, az arcába hulló barna tincsekkel, hatalmas szemekkel. Kósza legszívesebben magához húzta volna, hogy szorosan átölelje, és soha el ne engedje. De észbe kapott, hogy ez a valóság, ráadásul nem kettesben vannak, hírbe hozná a lányt, így csak megköszörülte a torkát, és felült. Egy épület barna téglafala mellett hevert a puha, zöld fűben, és ott álltak körülötte a többiek. A lábaik között kikandikálva sok-sok nyüzsgő embert látott; a varázslók, harcosok, csinos, ledér nők egy tó mellett haladtak el, őrájuk ügyet se vetve. A hangok azonban döbbenetesen furcsának tűntek, valami távoli monoton zúgásba halk tülkölés vegyült. Lenézett a mellkasára. Az inge szakadt volt, látszott a tőr nyoma, de maga a fegyver sehol. Megdörzsölte a seb helyét, de nem érzett fájdalmat. Aztán meglátta Miah’En kezében a tőrt. A lány szeme olyan lágyan ragyogott, és annyi érzelem volt benne, hogy Kósza lelke csordultig telt; nyári záporok illata, vad vágták száguldása

sem érhetett fel ezzel a csillogó szempárral, csókolni való szájjal, kecses, fehér nyakkal, pimasz tartással. Szívét adta a lányért, szó szerint. És Miah’En nem eresztette ezt a szívet. Nem eresztette világokon át, nem eresztette a halálon át, hanem szenvedélyesen megtartotta. Kis kezébe fogta, erős lelkébe zárta, hogy megmenthesse őt. Szavak nélkül hordozta, csendjében ringatta. Megszűnt körülöttük a világ, ahogy egymást nézték. És Kósza megfeledkezett mindenről, előrehajolt, hogy megcsókolja a lányt, újra megízlelje az ajkait, megpecsételje az igent, a mindörökkét, a szeretleket, mert már semmi nem számított, csak ez a szempár, világa és sorsa lett ez a barna hajú lány. - Hé! horkant nyersen Elán, és megállította a csizmája talpával - Ha nem térsz észhez, fellógatlak a füstölőben, mint egy sonkát! - Gondolod, hogy vannak itt sonkák? - kérdezte Táncos tűnődve. - Kit érdekel?! Kosza, egy másik világban vagyunk, és meg kell ölnünk egy istent. Bátor

tett volt, kölyök, hogy leszúrtad magad! Szeretném feltételezni, hogy a világ megmentése miatt tetted, és nem kell holmi nőügy miatt megkorbácsolni. Világos voltam? - Én szívesen kitépem a beleit - morogta Bah. Már nem a Rend tagja, csak egy vérrabszolga. Sőt, ha belegondolok, már nem is él. Kósza még föl se foghatta a szavakat, amikor Mia Anne már szikrázó szemekkel talpra ugrott, és olyan stílusban küldte el melegebb éghajlatra a harci mágust, aminél enyhébb sértések miatt is törtek már ki háborúk. Kósza azt hitte, Bah egy szemvillanás alatt hamuvá porlasztja, vagy ha nem megy, leszúrja a lányt, de a varázsló csak ingerülten közölte, hogy Mia Anne beleire is igényt tart, sőt kötésmintát fog belőlük csinálni. Táncos közben kezet nyújtott Kószának, és felsegítette. Halkan, cinkos mosollyal súgta: - Ne aggódj! Bah nem öli meg. Mióta itt vagyunk, egyfolytában egymással vitáznak. Kósza végre jobban körül tudott nézni, és kerekre tágult a szeme. Az égen valami madárszerű gépezet repült, a tetején forgó botokkal, a zúgását a földön is hallani lehetett. De senki nem nézett fel, az emberek nevetgéltek, és furcsa dolgokat ettek, a fegyvereik mintha papírból és fából készültek

volna. A tóban fák álltak, ki tudja, miért. A másik parton különös, lenyűgöző tárgyakat látott, piros, kék, zöld rudakat, a végükön ismeretlen rendeltetésű imbolygó ülőkékkel. Mi lehet ez? - Játszótér a neve, már megkérdeztem. Hát nem döbbenetes? Itt olyan fontosak a gyerekek, hogy külön teret kapnak. Kósza nem felelt, mert a napfényben csillogó víz mellett ott állt Bo és Beri, Elán öccse. A lóhoz fiatal lányok bújtak, majd kis dobozkákat tartottak maguk elé. Aztán puszit adtak Berinek, meg a lónak is - Bo láthatóan élvezte a helyzetet -, majd integetve továbbmentek. De máris jött egy következő lánycsapat. - Mit csinálnak? - kérdezte értetlenül Kósza. - Fogalmam sincs, de ne menj oda, engem is alig bírt kimenteni Ah mágus. Itt nagyon veszélyesek a fiatal lányok. És egyfolytában puszilgatni akarnak. Kósza ettől zavarba jött. Lehet, ez valami népszokás? Talán egy csók itt nem is jelent olyan sokat, ha mindenkinek osztogatják. De akkor Mia Anne talán őt mégsem… akkor az éjszaka, amikor a lány hozzábújt a hátához, odasimult, és a lélegzetét a nyakán érezte… Talán bárkivel megtette volna? A kipirult arccal vitatkozó lányra siklott a tekintete, majd újra a csataménnel

incselkedőkre. Hirtelen megdermedt. A sétáló emberek nevetve fordultak valami apró, pattogó, barna dolgok után. Kósza meredten figyelte, aztán rájön, mit lát: - Nézzétek! Füttyentett a csataménnek, ami rögtön otthagyta a csinos lányokat, és odavágtatott hozzá. Beri sietve szaladt a ló után. - Azt mondtad, ebben a világban nincsenek dólények! - ordította dühösen Bah a lánynak. Erre nyílt terepen végrehajtasz egy csókmágiát? Kirágták a férgek az agyadat?! - De hát itt nincs is diófa! - De piac az van mondta Naomi elgondolkozva. A dólények agya szívósan, kitartóan áramlott feléjük, a sok-sok csonthéj hangosan kopogott a kövön. A mágikus hatás bizonyára átitatta a lényeket, de vajon miért nem pattantak ki azonnal a karok, libák? Miért csak maga az agy gurul feléjük? A lovagok gyanakodva kihúzták a kardjukat, hiszen majdnem száz dió közelített. Kósza nyugtalanul körbefordult, fegyvert keresett. Beri kérés nélkül is tudta, mit akar, és a ló nyergére mutatott, az oldalzsákban valami hosszúkás dolog látszott.

Kósza elvigyorodott, a közös lekvárlopás összeköti az embereket. Hálás volt a szolgalegény életrevalóságáért. Gyors mozdulattal kivette a kardját. - Odanézz, de cuki számítógépes trükk! kiáltotta a közelben valaki. Pár lány nevetett. - Ó, de jó! Kósza látta, hogy Elán erre elbizonytalanodik, és leereszti a fegyvert. A diók nem alakultak át, nem támadtak senkire, és a helyiek sem féltek tőlük. Talán ezek nem is dólények? Itt az égen vasszerkezet repül, emberek dobozokban utaznak, és érthetetlen tárgyakat használnak. Talán a diók is valami mások. Közben elérték Elánt, aki biztos, ami biztos, odasózott a karddal néhánynak, de a diók ugrálva kikerülték, elsuhantak a válla felett, a lába között. Mintha valami kedélyes játék lenne mindez, felugrottak az idegesen nyihogó Bo farára, majd lepattantak róla is. Kikerülték őket. Aztán lecsaptak a varázstudókra. Ah élesen sikoltott, amikor a torkának támadt egy lény. A csonthéjból váratlanul arasznyi horgas karok nyúltak ki, a bőre alá akartak beszúrni. A fehér ruhát ellepték a rátapadó karmos, barna golyók. Bah mágusra is ráugrottak, de ő villámgyorsan

letépte magáról a köpenyt, majd kardot rántott, és üvöltve aprította a húgát bántó lényeket. A karcsú máguslány erre észbe kapott, és tőrt ragadott. Kósza gondolkozás nélkül cselekedett, lendületből felugrott Bo hátára, majd onnan egy szabóval tovább, át a lények fölött, hogy időben odaérjen a sikító lányhoz. A környéken bámészkodó emberek megtapsolták a mutatványt. Rémisztő volt, mennyire védtelenek, mennyire nem értik, mi folyik a szemük előtt. Kósza Miah’En előtt termett, testével védte őt, nem törődött azzal, hogy számtalan karom mar belé. Miah’En riadtan bújt a háta mögé, látszott, egyáltalán nincs harchoz szokva. Akadályozta Kószát, aki nem tudott minden irányba figyelni, és a nagyobb ívű csapásoknál előfordult, hogy a könyöke beleakadt a lányba. A kicsi, ugráló diószörnyecskéket sokkal nehezebb volt leszedni, mint a rendes, kifejlett dólényeket. Kósza tucatnyi éles szúrást érzett, vajszínű ingét vörös csíkok színezték át, ahogy egyre több sebet kapott.

Túl messze voltak a többiektől, még Bo is hiába próbált átjutni hozzájuk, csődjébe belemartak a lények, és a ló őrjöngve hempergett a földön, hogy leverje őket. Kósza tudta, nem sokáig bírja. - Táncos, ide! - kiáltotta. A barátja azonnal felfogta a helyzetet. - Dobj át, Elán! A hatalmas termetű lovag baljával megragadta Táncos karját, és körbefordult maga körül, hogy lendületet vegyen, majd hatalmas erővel elhajította a fiatal férfit. Táncos elsodort egy halomnyi dólényt, és Kósza lába elé zuhant. Azonnal felpattant. Hátat fordítottak egymásnak, és maguk között tartották a rémült lányt. Ketten együtt már jóval többre mentek, egyetlen lény sem jutott át ezen a pajzson. Villámgyors, összehangolt mozdulattal dolgoztak, mintha közös táncot járnának. Egy test, egy lélek voltak ebben a pillanatban. Aztán megfogyatkoztak a lények, és az utolsó tucat karmos dió támadt, amikor egy undok lányhang csendült: - Nem igaz, hogy még itt is feltűnősködik! Kósza azt hitte rosszul lát. A rövidszoknyás lány kényeskedve a harcolók közé sétált a kezében lóbált játékfejszével. - Réka, ne! - sikította Miah’En.

De a lány gúnyosan belerúgott az egyik dólénybe. Hiba volt. A lény azonnal ráugrott, és beleszúrt a combjába. A lány felsikított, elejtette a fegyverét, és kézzel próbálta leszedni. Combján vérpatak indult. Miah’En majdnem fellökte Kószát, ahogy puszta kézzel kirontott mögüle. A tömegből hirtelen egy lányos mozgású fiú vált ki. A táskájával úgy lecsapta a lány combján lévő diót, hogy elsodorta a földre, aztán pedig rátaposott, péppé zúzva az agyat. - Diós patkó leszel haver, ha bántani mered! ordította. Kósza és Táncos meghökkenve nézett össze, ezek a helyiek őrültek, aztán egyszerre mozdultak, hogy leszedjék a védtelenül álló emberekről a lényeket. Kósza épphogy el tudott metszeni egy gallyat, ami Miah’En fülébe akart bejutni. Amikor végeztek, lihegve megálltak. Csizmájuk alatt ropogott a sok ág és diódarab. Körülöttük az emberek tapsoltak, bár néhány arcon már derengett, hogy valami nincs rendben. A Réka nevű lány a combját markotta, sírt, de közben jutott rá ideje, hogy a megmentésére siető fiúba kapaszkodjon, és hálásan ismételgesse, hogy ó, Tom, ha te nem

lettél volna… Amit Kósza viccesnek talált, mert valójában Táncossal ők szedték le a maradék támadókat. Amit kevésbé talált viccesnek, hogy Mia Anne kirontott a védelemből. Kósza nem bírta szó nélkül hagyni: - Máskor ne tedd ezt! Fegyvertelenül odarohantál. Értem, hogy a barátodat veszély… - Nem a barátom! Ez egy hülye liba! - mondta dühösen Miah’En. - Tom, te meg mit csinálsz! Ez nem játék! Azt hittem, megáll a szívem, amikor láttam, hogy egy szál táskával szállsz harcba! Eszednél vagy?! - Féltékeny vagy, hogy megvédett? - kiáltotta Réka gúnyosan, megfeledkezve a sebéről. - Komolyan, még most is csak ezen jár az eszed?! - Ugyan már, lányok - nyögte Tom. Kósza csak döbbenten állt egyik lábáról a másikra. Az egész jelenet olyan volt, mintha kofák perlekedtek volna a piactéren egy férfi miatt. „Azt hittem, megáll a szívem… ”A mondat megsebezte, elbizonytalanodva hátrébb húzódott, nem akarta látni a kipirult arcú lányt, aki most ugyanolyan vehemenciával vitatkozott a fiú miatt, mint az előbb őérte. Táncos odalépett hozzá, megfogta az arcát, és

az övéhez érintette a homlokát, mint gyerekkorukban, ha valami fájt. - Sajnálom, testvér - súgta. - Majd én megnézem a sebeid. Kósza ekkor fogta föl, hogy ő az, aki vérzik, és nem ez a Tom, Miah’En mégsem vet rá egyetlen pillantást sem. Rosszul esett a dolog. Hiába tudta, hogy ő csak egy lovag, egy senki, akinek élete szolgálat és halál, aki nem bámulhat meg szép varázslólányokat, sőt semmilyen lányt, mégis jó lett volna egy kis gyengédség, vagy legalább egyetlen mosoly. Nyelt egyet, és felhúzta az ingét. Nem viselt bőrpáncélt, ahogy Elán és Táncos, így semmi sem védte. Rengeteg szúrást kapott, de cserébe Miah’En egyet sem, noha még Bah is szerzett néhány könnyebb sérülést a húgával együtt. Táncos a háta mögé lépett, és közelebb hajolt, egyenként megvizsgálta a sebeket, az ujját végighúzta a bőrén, megnyomkodta a szúrások helyét, hogy lássa, akad-e bennük szálka vagy nagyobb faszilánk. Aztán megkerülte, és míg Kósza felhúzva tartotta az ingét, Táncos elöl is megvizsgálta. Három helyen talált fadarabkákat, kipiszkálta őket, majd fekete fürtjeit hátrafogva ráhajolt a sebekre, és kiszívta mindet, nehogy

méreganyag maradjon bennük. A harc utáni pillanatok a legfontosabbak, ilyenkor még meg lehet állítani a mérgezést. Az utolsó sebnél Kósza összeszorította a száját, de szó nélkül tűrte, hogy Táncos a mellkasán dolgozzon. Lehunyta a szemét, örült a hűvös szélnek, hogy hűsíti az arcát. Hangosan, megkönnyebbülten sóhajtott, amikor a társa kész lett. Csak amikor felnézett, akkor vette észre, hogy mennyi lány bámulja kerekre tágult szemekkel kettejüket. Páran a kis dobozokat is feléjük tartották, de legtöbben csak olvadozva figyeltek őket. - Olyan cukik! - Hú, ez is a műsor része? - Milyen romantikus! A szavakra Táncos arca vörös lett, a jóképű lovag gyorsan távolabb húzódott tőle. Odahaza is gyakran megnézték a párosukat, de ennyire nyíltan még sosem csüngtek rajtuk. Kósza is érezte, hogy lángol a füle. De nehogy már pár lány zavarba hozza! Csak azért is kaján félmosolyt villantott feléjük. Szeme sarkából észrevette, hogy Miah’En is őt figyeli. Kósza elnyomta a vigyorgást, és laza eleganciával megfeszítette a hasfalát, hogy

kidomborodjon rajta a hat kocka, majd lassú, nyugodt mozdulatokkal lejjebb húzta az ingét. A tekintetek megbabonázva követték a lecsúszó vajszínű lenvásznat, és egy csinos lány hangosan sóhajtott a tömegből. Táncos elfordult röhögni. Miah’En viszont indulatosan összepréselte a száját. Ennyit a nyápic Tomokról, gondolta némi elégtétellel Kósza, és tüntetően elnézett a lány feje felett.

Mia Anne

M

IA

ANNE

FELROBBAN.

ÚGY

ÉREZTE,

MINDJÁRT

Ha Bogdányi itt lett volna a közelben, laposra kalapálta volna egy palacsintasütővel. Hogy lehet valaki ennyire idegesítő, mint Kósza?! És hogy lehet ennyire rohadtul vonzó? Táncos szebb volt, izmosabb, játékosabb, mégis Kószán akadt meg minden pillantás. A barna hajú lovag pimaszsága, laza tartása mindent átitatott, olyan légkört varázsolt köré, aminek akaratlanul behódolt mindenki. Még Táncos is. Százrészes animesorozatot lehetett volna rajzolni abból az izzásból, ahogy Kósza mellkasára hajolt, és odaadóan szívta-csókolta a sebeit. Kószának igazán kijárna egy tökön rúgás. Csajozás helyett felfoghatná, mekkora veszélyben vannak! Ki kell találniuk valamit, mielőtt Bogdányi elkapja őket. - Mein Gott! Megtámadott minket egy rakás dió - ismételgette a kezét tördelve Helmholtz, noha őt igazából nem akarta kiszívni egyik lény

sem. - Valakit fel kell hívnunk! Valakit biztosan fel tudunk hívni! A katonaságot, a titkosszolgálatot! - Aminek a feje Moon tábornok? - kérdezte élesen Mia Anne. - Gondolkozzon már! Épp onnan jövünk. Ha apa nem ment ki minket… elharapta a szót, és szárazan nyelt egyet. Helmholtz arcára kiült a kétségbeesés: - Amon meghalt… a világ legnagyobb elméi közé tartozott… Azt parancsolta, vigyelek ki. De hogy tehette ezt, hogy áldozhatta föl magát miattunk? - Annyira borzalmas, hogy halott… - felelte elcsukló hangon Naomi is. A doktornő szeme vöröslött a visszafojtott sírástól. - Nem halt meg! - Mia Anne dühösen felcsattant. - Élnie kell! Apa zseni, biztosan van egy terve. Azt akarta, hogy kijussunk! Ő meg onnét segít nekünk. - Nem hiszem, hogy bárki túlél egy… kezdte kimérten Bah mester, de Kósza odajött, és élesen közbevágott: - Ha Miah’En azt mondja, hogy él az atyja, akkor él! Ez az ő világa, és az ő apja. - Nahát, a szavába vághatsz egy varázslónak? - kérdezte ingerülten Mia Anne. - Mi az, kitört nálatok a demokrácia? - Nem tudom, mi az a demokrácia, de a

hangsúlyodból ítélve valami sértés! - Igen, ez egy kifejezetten nagy sértés! Olyan lovagoknak jár, akik harc helyett nyilvánosan mutogatják a hasukat! - Akkor nem rám céloztál. Én csak harc után mutogatom a hasamat. - A fotód már biztosan fent van a neten, ami egy nagy mágikus háló, az olyan önimádó alakok kihalászására, mint te! - Elhallgatnátok végre? - Elán megtörölte a homlokát, és eltette a kardját. Felnézett az égre, úgy tűnt a helikoptert figyeli. - Be kell mennünk az épületbe, kevesen vagyunk, és az jobban védhető. Igaza volt, Mia Anne azonnal belátta. Csak egy bosszús pillantást vetett Kószára, és elfordult tőle. Tomhoz és Rékához ment, akik mellett Naomi doktornő és Ah mágus már ott sürgölődött. Két szervező is állt mellettük, és értetlenül faggatták őket. A környéken álló nevetgélő, beszélgető tömeg háttérzajában elvesztek a szavak, Mia Anne egy pillanatra csak elmosódottan hallotta a kérdést, de aztán megértette: - Mi történt itt? Valami bemutatót tartottatok? - Mágiát használtunk, és így életre keltettünk pár szörnyet. Bocsássatok meg a modortalanságunkért, hogy megzavartuk eme

kellemes tavaszi napot - mondta épp elegánsan a kecses Ah mágus. - Mágiát? - ismételte a szervezőcsaj, aki kékre színezett bőrrel az Avatár egyik szereplőjének volt beöltözve. Csípőre tette a kezét. - Mondd, mégis minek nézel engem? Ah mágus tűnődve végigpillantott a melltartón és ágyékkötőn: - Erre a kérdésre nem igazán szeretnék válaszolni. - Az éles fegyvereket le kell adni, tilos a rendezvény területére behozni - közölte a fiú, aki a Mass Effect páncélját hordta, de hozzá cicafüleket viselt. - Kérem a kardokat! - Ha megbocsátasz, harcos, halkíts a hangodon, mielőtt a lovagok félreértik, és… - A kardomat? Valaki a kardomat szeretné?! Elán és a lovagok is odaértek hozzájuk, és a testtartásukból egyértelmű volt, hogy azt a kardot el is kéne venni. A nagydarab, izmos lovag olyan közel jött, hogy szabályosan a szervező fölé tornyosult, és lenézett a két fejjel alacsonyabb fiúra és a cicafüleire. Mia Anne úgy érezte, ideje közbelépni. - Állj, mi, csináltok? Itt másképp mennek a dolgok! A szervezők felé fordult, és pergő szavakkal elmondta nekik az egész helyzetet istenestül,

mindenestül, és segítséget kért, de azok a mágia szó hallatán - teljesen jogosan - csak kiröhögték őket. Helmholtz közelebb jött, pár pillanatig hallgatta őket, majd zavartan megkérdezte: - Mia, te mióta tudsz magyarul? Mia Anne döbbenten kinyitotta a száját, majd becsukta. Tényleg értette a nyelvet. - Eddig nem értettél? A varázslók minden nyelvet értenek, ha hiszik, hogy értik - mondta kedvesen Ah. - Húgom, mi lenne, ha az alantas magyarázkodás helyett a bűverődet használnád? - Csak férfiakra tudok hatni, és a gyengébb nőkre. De ez a kék lány nagyon erős. - Akkor megölöm, az gyorsabb, mint magyarázkodni - bólintott Bah mester magától értetődőn. Mia Anne azonnal közéjük ugrott: - Hé! Ez az én világom, itt tilos ölni! - A szervezők felé fordult. - Oké, elmondom az igazat! Láttátok a Csillagkaput? Na, most az igaz. A négyes metró alatt van egy szupertitkos hightech katonai bázis. Ezek itt mellettem mind egy másik bolygóról valók, de üldöznek minket. Amik ellen harcoltunk, kicsi biorobotok voltak… Pillanatok alatt átfordította a tudomány nyelvére azt, ami történt. A mágia komolytalan

dolog, de a biorobotok a hétköznap részei, sokkal könnyebb elhinni őket. A szervezők egyre mélyülő figyelemmel hallgatták. Valahogy számára is természetesebbek voltak a szavak, amikor „isten” helyett telekinetikus idegennek nevezte Bogdányit. Bizonyítékul pedig megkérdezte, hogy érezték-e, amikor enyhén rengett a föld. A németeknél biztos hogy erősebb földrengés zajlott. A szervezők már nem nevettek, hanem egyre többször néztek össze, végül a fiú elővette a mobilját, és ellenőrizte a híreket. Kiderült, nem csak a németeknél, de két másik is helyen is ötös erősségű rengést mértek az elmúlt fél órában. - Gyertek! - intett kis habozás után a kék bőrű lány. Velük tartottak. Nem az üvegből készült főkapuhoz vezették őket, ahol ötszáz fős sor kígyózott, hogy az elővételes jegyeket megkapják, hanem két épület közé mentek a csarnok hátsó bejáratához. Bo, a ló és Beri kint maradt, behúzódtak a kerítés mellé, egy bokor közelébe. A szolga már bevizezte a tóban a vörös kendőjét, és azzal törölgette a ló sebeit. Mia Anne látta, hogy Kósza összeérinti az orrát az éjfekete lóéval, és szeretettel suttog neki, majd követi a csapatot.

Örült, hogy a fiatal lovag nem marad kint. Valahogy biztonságban érezte magát mellette, még akkor is, ha épp dühös volt rá. - Itt várjatok! Szólok a többi szervezőnek mondta a kék bőrű lány, és elsietett. A csarnokban hatalmas zaj és tömeg fogadta őket, a különböző animejelmezek kavalkádja közepette a No Game No Life szereplői Narutóval és egy Star Wars rohamosztagossal dumáltak, míg egy vörös ruhás InuYasha gusztusosan becsavart sushit evett a kezében egyensúlyozott papírtálcáról. A távol-keleti ételek egyedi illata megcsapta Mia orrát, és hangosan nyelt egyet. Idebent már jóval melegebb volt, mint odakint a hűvös tavaszi időben. Mia Anne kigombolta a farmerkabátját, aztán megdörzsölte a csuklóját. Amikor Bogdányi falhoz csapta, megreccsent a keze, de most már alig fájt. A lovagok egy nagy kivetítőt bámultak, és Mia Anne elmosolyodott, arra gondolva, hogy Kószának mennyire meghökkentő lehet ez a világ. Biztos nem ért semmit, amit lát. - Ez a tévé. De nem kell félni, nincsenek benne emberek - mondta épp kissé fensőbbségesen Helmholtz. A nagydarab Elán értetlenül hümmögött, Kósza viszont töprengve figyelte a csatajelenetet. Épp egy AMV futott, a modern zene alá jó érzékkel

anime harci jeleneteket vágtak be. - Még sose láttam ilyet - felelte udvariasan a tudósnak Táncos. - Én se. Nagyon primitív ez a világ. - Bah mester lebiggyesztette a száját. - Egy rendes illúzióvarázst se tudnak összehozni. - Primitív? visszhangozta Helmholtz meghökkenve. Bah tenyerén azonnal megjelent a csapat négydimenziós, mozgó alakja. - Ez illúzióvarázs. Az ott csak valami vicc. Mia Anne kissé türelmetlenül figyelte a beszélgetést. Helmholtz tátott szájjal állt a mágia láttán, de aztán összeszedte magát: - A tévé nem mágia, hanem technika! - Ugyan már! Technika nem létezik - csattant fel Bah mester, mintha idiótával beszélne. - A metró nevű doboz az áramlás mágiájával működik, éreztem, ahogy ez a kezdetleges illúzióvarázs is. Az autókban meg a gépmadárban a tűz mágiája lobog. Hol itt a technika? Az csak ostoba babonaság! - Mi?! De hát… - Dr. Helmholtz! El kéne döntenünk, hogyan tovább - vetette közbe Mia Anne. A mágiatechnika vitára most végképp nem volt idejük. - Én még azt sem tudom, hogyan kerültünk ide. - Kósza kíváncsian nézett a többiekre. - Nem

vagyok olyan kétbalkezes, hogy a saját szívem mellé szúrjak. Biztosan emlékszem, hogy meghaltam, Hogyhogy itt vagyok? És hogyan keltek át a többiek, ha ennek a világnak a Falát nem lehet megnyitni? Mia Anne látta, hogy Bah mágus kelletlenül megköszörüli a torkát, úgy tűnt, kínosan feszeng. Ah mágus is nyugtalanul túrt szőke hajzuhatagába. Kimerültnek tűnt, és mintha a szokásos szépsége is halványabb lett volna, a szeme sarkában egyértelműen megjelent pár apró szarkaláb. Habozott, de végül mentegetőzve kitárta a karját, a fehér ruha lágy anyaga hullámzott minden mozdulatára: - Kósza lovag, amikor ellökted Miah’Ent, azt hittem, Táncos és Elán ellen fordulsz. Tudom, hogy Táncos mennyire szeret, és nem akartam, hogy… - Ah egy pillanatra elhallgatott, ujjával zavartan tekergette egyik aranyló hajtincsét. Mégiscsak a Rend tőre volt nálad, egy áldott, ősi tőr… Nem hagyhattam, hogy lovag öljön lovagot vele. Kötelékvarázst bocsátottam rátok, és az felerősíti a meglévő szeretetet. - Pontosan. A meglévőt - felelte ellenségesen Bah. A kecses máguslány elpirult, de úgy tett, mintha nem hallaná. - A bátyám azt hitte, hogy kaput próbálok

nyitni, de abba én belehalnék. Csak a legerősebb mágusok képesek rá, a gyengébbek minden életerejét elszívja a mágia örvénye. Hogy segítsen, teljes erejét beleadta, és létrehozott egy kapuvarázst. A máguslány laposan Mia Anna felé pislogott. - Ez nem lett volna elég, de a varázslatok kereszteződtek, Miah'En is vissza akart kerülni, és csákányként áttörte a Falat. Az átjáró egy villanásnyira megnyílt. Miah’En álomlovagként testesített meg téged, Kósza. Odaát halott vagy, csak ideát van tested. Mia Anne érezte, hogy vörös lesz a füle, és azt is, hogy a fiatal lovag a tekintetét keresi. Nem pillantott rá, nem akarta, hogy Kósza meglássa a kétségbeesést, és az őrült, hatalmas szenvedélyt, amit abban a pillanatban érzett. Ami átívelt világokon, ami nem kérdezte, szeretsz-e, velem maradsz-e, csak nem tudta elereszteni a fiút. Akkor nem gondolkozott. De most már igen. Mi ő a fiúnak? Csak egy megmentendő lány? Vagy több annál? Odatolakodhat-e hozzá a saját érzéseivel?

- Csak viszonoztam, hogy megmentett mondta zavartan. - Ti is megtestesülések vagytok? - Nem, mi a valós testünkkel jöttünk át. A szeretetvarázs láncként béklyózta össze a lelkeket. És elég, ha az egyik fél erősen érez. - Nem értem - dörmögte Elán. - Én még csak nem is kedvelem ezt a pimasz csitrit. - De mást igen. Kósza átrántotta Táncost, és valószínűleg Bót. Meglepő módon a ló is nagyon erősen kötődhet Berihez, vagy a fiú hozzá, nem tudni, de az öcséd is átkerült. - Á, értem! Az öcsémmel meg én bólogatott Elán. - Helyes. A kölyöknek mellettem a helye. - És átkerültünk mi is. Ez a rész még nem teljesen tiszta - tette hozzá halkan Ah. - Nem - horkantott Bah. - Valóban nem az. De ha megtudom, ki rajong érted, én… Felemelte a kezét, mintha egy nyakat csavarna ki. Úgy tűnt, komolyan kihozza a sodrából már a gondolat is, hogy a húgába szerelmes lehet valaki. - Ki tudja? Talán Bah mesternek van egy titkos csodálója - szúrta közbe ártatlan arccal Kósza. Mia Anne elnyomta a nevetést. Elán viszont nyíltan röhögött, de azért nyakon legyintette

Kószát: - Ne szemtelenkedj! Jól van, elég a beszédből, fel kell készülnünk a harcra. Kósza, megnézted a mozdulatokat? - Igen. Talán meg tudjuk csinálni. - Itt nincsenek talánok. Lovagok vagytok, nem? Mire vártok? - Milyen mozdulatokat? - kérdezte értetlenül Mia Anne. A nagydarab Elán csak intett Kószának és Táncosnak: - Kezdjétek! - Igenis - felelte Kósza, és minden további nélkül nekirohant a legközelebbi falnak, felszaladt rá, és szaltózott, míg Táncos felpattant a levegőbe, és megpróbálta átugorni. A két lovag összecsattant a levegőben, és lezuhantak, elsodortak egy cosplayes fiút, aki nagyot jajdult. Mia Anne felkiáltott: - Mi a fenét csináltok?! - Ami a feladatuk. Átveszik a néped harcmodorát - felelte nyugodtan Elán. A kivetítőt figyelte, amin a zenés klip futott. Várj, Táncos, feldoblak, akkor átsuhanhatsz a feje felett. Kell szereznünk egy olyan mágikus kardot is. Szerintem elbírom. Mia Anne megrökönyödve nézett az épp futó műsorra. A képernyőn épp a híres

animeszereplő, Sesshoumaru látszódott, ahogy széles mozdulatokkal forgatja a kardját, a Tenseigát. - Anyám, ez brutál jó… Tényleg megcsinálták! - nyögte a szervező srác, amikor a két fiatal lovag röptében összecsapott a levegőben. A kardok fémes hangon csattantak, és a látványos mozdulatokra páran már felfigyeltek a tömegből. Mia Anne nem tudta, sírjon vagy nevessen. Eddig azt hitte, hozott egy felmentőcsapatot, most viszont rájött, a lovagok ideát teljesen használhatatlanok. - Állj! Elég! Ez nevetséges! Mi már nem karddal harcolunk, hanem lőfegyverrel! Több száz golyót lőnek ki percenként! Hé, halljátok? Elég! A lovagok kissé sértetten megálltak. Lihegve néztek rá, és Kósza zavartan beletúrt a hajába: - Úgy érted, nincs is kardotok? De hát akkor az ott mi? - Mese fiataloknak. De a valódi világban atombombánk van, amivel több ezer embert meg lehet ölni egyetlen szempillantás alatt. A probléma az, hogy Bogdányi hamarosan megszerzi. - Mia Anne a varázslóhoz fordult. Bah mester, van valami mágia, amivel le lehet győzni egy istent? Biztosan akad valami.

A vézna, mogorva mágus megvetően elhúzta a száját. - Van. Kell hozzá egy csapat képzett mágiatörő, vagy kétszáz erős varázsló, és egy világ, ahol szabadon áramlik a mágia. De itt még én is csak egy mutatványos kókler vagyok! - Nem értem. - Te szerencsétlen! Azt hiszed, hogy a tűzgolyó, az illúzióvarázs és a repülés a harci mágus fegyvertárának legfőbb eszközei? Ha az én világomban lennénk, már rég lángeső zuhogna rá! Vagy megnyitottam volna alatta a földet, esetleg úgy átvágom azt a rohadékot egy síkkapun, hogy… Ah gyorsan közbeszólt, mielőtt a bátyja teljesen felhergeli magát: - Nincs mágia a világod szövetében, Miah'En. Csak a saját testünkből tudunk meríteni, és egy nagyobb varázslat kiszívná az összes életerőnket. De ez is kevés lenne az isten ellen. Más megoldás kell. Mia Anne felsóhajtott, és a némán figyelő Helmholtzra nézett. - Rendben. Esetleg van a közelben fegyverraktár vagy katonai bázis? Maguk a kormánynak dolgoznak, biztos ismernek valami szupertitkos dolgot. Csak van egy erős, tikos fegyver…

Most Helmholtzon volt a sor, hogy felsóhajtson: - Ez a baj az akciófilmekkel! Az átlagember azt hiszi, minden bokorban van egy katonai bázis. Sajnos, nem tudom, hol vannak, de amúgy se lőni, se repülőgépet vezetni nem tudok. A katonák meg nem engedelmeskednének nekem. Minden bevetés előtt egy rakás nyomtatványt kell kitölteni, csak írott parancsra mozdulhatnak meg. - Értem. Bármi más ötlet? - kérdezte reménykedve Mia Anne. De csak tehetetlenül néztek rá. A körülöttük áramló tömegben, a vidáman nevetgélő cosplayesek között egy csapat szerencsétlennek festettek. - Bárcsak Amon itt volna! Biztos lenne valami meglepő, de logikus ötlete - sóhajtott Naomi szomorúan. Mia Anne nyelt egyet. Igen, apa… Újra maga előtt látta az apját, ahogy lefogja Bogdányit, és kék szikrák ugrálnak a testén. Mi van, ha apa tényleg halott? A gyomra összerándult, a szájában furcsa, epés ízt érzett, és végtelen kétségbeesés töltötte el. - Őt kellett volna kihoznotok - suttogta keserűen.

Nem tudta mi a szörnyűbb. Az, ha az apja életében először szerette, és az életét adta érte? Vagy az, ha logikusan cselekedett, és azért mentette meg, mert az utolsó percig hitte, hogy a lánya megölhet egy istent? De hát hogyan tehetne bármit? Ott, ahol Helmholtz és Naomi az eszük ellenére tehetetlenek, ahol a két mágus gyenge, a lovagok meg jelmezes őrültek. Nem fognak győzni. Még harcolni sem tudnak olyan valaki ellen, aki földrengéseket okoz. Soha többé nem látlak, apa. Könny szökött a szemébe. Mennyire nem ismerte! Fogalma sincs, milyen volt kamaszként, miért lett épp agykutató, vagy hogyan barátkozott össze a német tudóssal. Helmholtz mindig is közelebb állt apához, mint ő. Ahogy Kószához is Táncos. A két fiatal lovag most is bizalmasan összehajolt, és egymásnak sugdosott. Lehajtotta a fejét. Iszonyúan magányosnak és tehetetlennek érezte magát. Már azt se bánta volna, ha apa eltiltja a koncertektől, lekapcsolja a zenét, kioktatja a belső fül szőrsejtjeiről…. Gyerekesnek tűnt az elmúlt napok minden vitája, most jött rá, hogy az apja egy világvége projekten dolgozott, emberek életéért harcolt, míg ő koncertek és a költözés

miatt nyafogott. Félig elfordult, nem akarta, hogy lássák a szemébe szökő forró könnyeket. Mögötte megindult a beszélgetés, Bah és Helmholtz hangosan mérlegelték, mikor találja meg őket az ellenség. Azt vette észre, hogy valaki mellé lép. Megismerte Kósza érintését, a gyengéd szorítás a vállán jólesett neki, de a fiú rögtön el is vette a kezét. Mia Anne felnézett, majd rosszkedvűen Elánra siklott a pillantása Úgy tűnt, a lovagok elég szigorú katonai szervezetben éltek. Most is csak azért nem szidta le Kószát a termetes, nagyhangú parancsnok, mert Táncos elvonta a figyelmét, és lelkesen magyarázva a tévére mutogatott. - Nem véletlenül kötött össze veled a szent mágia - suttogta Kósza. - Az volt a sorsom, hogy megvédjelek. Bízz magadban! Mia Anne dühös lett. - Nézz már rám! Nem vagyok varázsló, mint Bah. Nem vagyok zseni, mint apa. Vagy erős, mint Elán. Mégis, mit akarsz tőlem? Mit tegyek?! Erre már Kósza is dühös lett. Közelebb hajolt, barna fürtjei súrolták a lány homlokát. - Ne nyávogj, mint egy ázott macska, hanem találj ki valamit! Te vagy az egyetlen, aki

végezhet az ellenséggel! Ismered mind a két világot. Itt, belül érzem, hogy te vagy az egyetlen út. Higgy végre magadban! - Hit! Ugyan már! - kiáltott megvetően Mia Anne. De váratlanul megfordult vele a világ. Bele kellett kapaszkodnia Kósza karjába. Fejében az apja nyugodt hangja csendült fel, az a pár szó, amit az elfogásakor mondott: „…ha lenne hit, akkor milliókat tudna uralni. Hát nem ijesztő? Vajon miben hisz ma az emberiség? Sok-sok millió ember?” De eszébe jutott az éjszaka is, Kósza illata, a keze érintése és tűnődő szavai: „A hatalmuk a hit mértékétől függ, de ez a gyengeségük is. A tömegek hite egyben át is formálja őket…” - Minden rendben? - kérdezte aggódva Kósza, meleg tenyerét óvón a vállára csúsztatta. Mia Anne némán bólintott. Szeme a sok jelmezbe öltözött cosplayesre siklott, az ezernyi animesorozat és számítógépes játék alakjaira. A Mass Effect katonái nagy hangon újságolták a League of Legends jelmezeibe öltözött lányoknak, hogy kipróbálták a csarnok másik végében a virtual reality játékokat. - Tudom már, mit csinálunk. - Mit?

Mia Anne fölnézett Kószára, és lassan, élvezettel elmosolyodott - Blöffölni fogunk.

Amon Dollond professzor

A

MON MEGLEPVE TAPASZTALTA, HOGY ÉL.

EZ

nem szerepelt a tervei között, így egy pillanatig nem tudott mit kezdeni a helyzettel. Szíve körül abroncs feszült, sajgott a mellkasa. A szájában fémes ízt érzett, és olyan kimerült volt, hogy a szemét sem tudta kinyitni. Körülötte idegen nyelvű beszéd zajlott, valami fejhangú, aggódó hadarás, de túlságosan rosszul volt, még a nyelvet sem ismerte fel. Talán lengyel? Csak annyit érzett, hogy a földön hever, és valami melegíti az arcát. Egy napsugár. Hogy kerül ide? Emlékezett, mi történt. Az áramütés lehet ilyen izzó, ilyen fájdalmas. Hatalmas szerencséje volt. Ha az elektromosság a központi idegrendszeren haladt volna át, az légzésbénulást okoz. Valószínűleg a perifériás idegrendszere sérült meg, viszont akkor bizonyára megbénult. Finoman megmozgatta a lábán az ujjakat, majd a kezén

is. Teste bal oldalát egyáltalán nem érezte. De akkor is élt! Vajon hány százalékkal növelte a túlélési esélyét, hogy nem izzadékony, így a bőre jobban szigetel? Hogy a rendszeres sport miatt erős a szíve? Éjjel elcsapta a gyomrát az energiaitallal, így reggel nem kávézott. A koffein hiánya vajon mennyiben hatott? Kíváncsi lett volna rá. Nagy levegőt vett, és lassan, reszketve kifújta. Akkor jött rá, máris elemezget. Megkönnyebbült, hogy nincs komolyabb agykárosodása. Hatalmas erőfeszítéssel kinyitotta a szemét. Rengeteg lábat látott maga előtt, valami nagyobb szobában lehettek. Az egyik fal hatalmas üvegtáblákból állt, melyen át beosont a meleg napfény, és az arcát cirógatta, mintha a Természet azt üzenné, ő az örökkévaló, az egyetlen igazi hatalom, és semmi más. Egy fiatal férfi odajött, Amon arcába bámult, aztán ketten megragadták, és feltették egy székbe, miközben magyarul beszélgettek, valószínűleg viccelődtek. Valami rendőrségi terem lehetett a feliratokból és a szürke egyenruhákból ítélve, de számtalan feketébe öltözött kommandós is ki-be sétált. Kínai gyorskaja illata érződött, és az egész hely derűsnek tűnt, mintha nem is lenne világvége.

Az összképet csak a könyörgő hang rontotta el, a monitoron látszó ősz hajú, szürke öltönyös férfi kétségbeesetten rimánkodott, de a többi ember nem törődött vele. Mintha ez teljesen normális dolog lenne. A képernyő előtt Bogdányi állt. Már átöltözött, fekete kommandósruhába bújt, beleolvadva a helyiek közé. Kurtán felelt valamit, aztán gúnyosan nevetett, majd bontotta a kapcsolatot. Megfordult. - Á, professzor, remélem, hálás, hogy kihoztam a föld alól! Kicsit sok volt a por, meg az omlás. Most a rendőrségi üvegtoronyban vagyunk. Gyönyörű a kilátás, nemde? Amon iszonyatosan erőtlennek érezte magát. A monitorra nézett, ahol már csak feketeség látszott, aztán a nyugodtan csevegő emberekre. Félelmetes volt, hogy mindenki Bogdányi hatása alatt állt. Most értette meg, hogy eddig is a férfi uralta a bázist, csak hagyta, hadd dolgozzanak. Valószínűleg mindenkivel kezet fogott. Vajon végleges a bűvhatása? Vagy néha ismételnie kell az érintést? Bogdányi közelebb jött, laza testtartása, érdeklődő arckifejezése épp olyan volt, mint

amikor nyelvésznek adta ki magát. - Az első gondolatom az volt, megöllek, szétrobbantom az agyad, kiégetem a zsigereidet. - Bogdányi kedvesen mosolygott, miközben közvetlenebb hangra váltott. Igazán szeretetreméltó volt ebben a pillanatban, olyan, akire az anyukák rábízzák a kisgyereküket a játszótéren, míg elszaladnak a mosdóba. - Aztán szöget ütött valami a fejembe. Itt áll egy zseni, aki egy vállvonással feláldozná a kölykét is a tudomány javára. De mégsem ő menekül, hanem a lányt menti. Vajon miért? Egyetlen kérdésnyi idő. Amon pontosan tudta, hogy még három perc van az életéből. De ha csak annyi is, azt legalább nem nyomorékként akarta tölteni. - Mmmnnmm - közölte. Majd nehézkesen felemelte a jobb kezét, és megdörzsölte a béna bal vállát, aztán az állát is. Bogdányi kelletlenül sóhajtott, de közelebb jött, és a bal vállára tette a kezét: - Nem igaz, mennyi energiába kerül itt minden! Már kiszívtam a bázis rabjait, de kevés lesz e hétre. Amon érezte, hogy erő járja át, az egész teste felszabadul, a szíve körül megszűnik az abroncs szorítása. Megmozgatta a bal kezét és a lábát, és örömmel konstatálta, hogy mindene egészséges

újra. - Nos, professzor? Amon megmasszírozta a saját arcát, csak hogy húzza az időt. Az agya lázasan járt. Mia Anne bizonyára él és szabad, különben Bogdányit nem érdekelné, hogy veszélyes-e. Ami azt illeti, a gyerek tényleg az. Aki már volt valaha szülő, pontosan tudja, hogy ez az a kor, amikor az intelligencia szélsőségekkel és végtelen akarattal párosul. Nem véletlen, hogy a forradalmakat fiatalok robbantják ki. Később ugyan idősebbek veszik át a vezetést, és az ő nevük kerül bele a történelemkönyvekbe, ám a kezdet mindig a vakmerő kölykökön múlik. De Mia Anne ennél is több. Vajon felismerte bárki, beleértve magát a gyereket is, hogy a Fal kapcsán nem a mágiatörés a legfontosabb képessége? - Nos? - kérdezte újra Bogdányi. A szája még mosolygott, de a szeme már nem. Az írisze éjsötét volt, mint a kátrány, ami a tengeri állatokra tapad. A tekintetében volt valami gyilkosan könyörtelen. - Kit érdekel a gyerek? Ösztönös fajfenntartási reakció volt, hogy megmentettem, hiszen ő viszi tovább a

génkészletem. Magának én kellek. Hagyjon életben, és segítek meghódítani a világokat! Bogdányi gyanakvó tekintettel méregette. - Ez még nekem is túl gyors hazaárulás. Meg sem kellett bűvölnöm hozzá. Miért hinném el, hogy mellettem áll? - Gerinctelennek tart? Pedig ez csak logika. Nekem nincsenek érzelmeim. Zseni vagyok, kamaszkorom óta katonai csapatoknak dolgozom. Oda megyek, ahol a legizgalmasabb feladatokat adják. Tudja, mi a legszörnyűbb az életemben? Az unalom. Ez a folyamatos középszerűség, ahol alig van igazi kihívás. Magával új bolygókat láthatok! Nem csak egy szűk naprendszert, de tucatnyi civilizációt! Megismerhetem az univerzumot! Akaratlanul szenvedélyessé vált a hangja, ahogy kutatásokról, izgalmas kísérletekről beszélt. Látni akarta a világ nagyobb szeletét, megvizsgálni, elemezni, újra érezni az egyetlen izgalmat, amit ismert: a tudományét. Az ablakon gúnyosan csillant a déli napfény. Amon is érezte, a helyzet iróniáját. Egyetlen erőt ismert el maga fölött, és ez a Természet, az ősöreg anyatermészet, ami fölött egyes egyedül

csak egy Teremtő állhatna, nem pedig egy ilyen zugisten, aki szánalmas hatalmát emberek életenergiájának szipolyozásából nyeri. A szenvedély és a szavak teljesen őszinték voltak, csak épp Bogdányi maga volt a kíváncsiság tárgya. Őt akarta fémesen csillanó szikék között látni, mondjuk zöld lepel alatt egy műtőasztalon. Vajon agyának melyik részével okoz földrengéseket? Szívesen kinyitná, és megnézné. - Professzor, maga újra és újra meg tud lepni. Rendben, legyen hát! A tanácsadóm lesz, ha van ötlete a mostani gondomra. A Fal lezárult, nem jutnak át az álmodók. Honnét szerezzek energiát? Amon sejtette, hogy ez csak egy teszt. Bogdányi már rég elárulta, hogyan oldotta meg, de arra kíváncsi, ki meri-e ő maga mondani. - A dólények és az álmodás kiváltása csak arra kellett, hogy megtalálja a varázsképességűeket, nemde? Azt mondta, hogy kiszívta már a bázison lévő rabokat. Mivel a kormányok összeírták az álmodókat, egyszerűen csak át kell hozatnia őket. Ide, magához. - Én is így gondolom. A lengyelek kicsit ellenkeztek, de most, hogy a Visztula pár percig visszafelé folyt, ők is átgondolják. Amon szemrebbenés nélkül nyugtázta, hogy

épp tömeggyilkosságról csevegnek. Bogdányit úgyse tudná meggyőzni az emberélet értekéről, ellenben egyszerű észérvre bizonyára hallgat. - Gondolt már arra, hogy lágereket csináljon? Akkor az alanyokból újra és újra feltöltődhetne. Pocsékolás megölni őket. - Ez nem olyan, mint az akkumulátor. A lelkükre van szükségem, magamba zárom, és abból merítek. Amon szeme megrebbent az új információra. Pontosan ezek kellettek, az ilyen apró morzsák, hogy összerakjon egy nagyobb képet. -A helyi varázsképességűek csak átmeneti megoldásnak jók, legföljebb kisebb földrengésekre elég az energia. Professzor, a maga dolga, hogy megtalálja, miben hisz az emberiség. Azt akarom, hogy önként istenként imádjanak, csodáljanak és féljenek tőlem. Millió és millió embert akarok leszívni! Ez az energia kell! - Ha jól értem, ez már folyamatos energiaforrás lenne… - Igen. Néha egy kis emberáldozat belefér, leláncolt szüzek és hasonlók, de ne aggódjon, vigyázok a világára. Nagyon helyes kis bolygó, és vicces is ezzel a sok technikai dologgal, na meg sehol máshol

nincs sült krumpli ketchuppal. Már csak ezért sem robbantom fel. Amon megértően bólintott. Apaként pontosan tudta, hogy a sült krumpli mindent visz. - Azt akarom, jöjjön rá, miben hisz az emberiség! Nekem mindegy, felveszem Zeusz, Krisna vagy bárki alakját! - Rendben, gondolkozom rajta. Amon engedelmesen bólogatott. A probléma, hogy már egy ideje ezen töpreng. Csakhogy nem jött rá, és ez a legnagyobb gond. A tudományt ismeri, de az embereket nem, soha nem foglalkozott velük, nem is igazán élt közöttük. Csak Helmholtz és Mia Anne miatt kellett érintkeznie hétköznapi emberekkel, tanárokkal vagy a postással. Miben hisz mondjuk egy postás? Vagy egy pénztárosnő? Vagy bárki, aki normális életet él, napi nyolc órát dolgozik, esténként sorozatokat néz, veszekszik a párjával, megsimogatja a gyerekét, és nem föld alatti katonai bázisokon tölti a fél életét? A napsugár eltűnt a karjáról, ahogy hirtelen beborult odakint. Olyan gyorsan sötétedett el a kéklő, tavaszi égbolt, hogy még ő is az ablakra nézett.

- Uram, uram! - döbbent kiáltások hallatszottak mindenfelől, az emberek az ablakokhoz tódultak. A kommandósok és a rendőrök egyaránt Bogdányit hívták. - Újabb bombázó vadászgép? - kérdezte Bogdányi unottan. - Hatot már leszedtem. - Nem, uram, egy űrhajó. - Egy mi?! Erre már Bogdányi és Amon is megmozdult, az ablakhoz siettek. Odafönt az égen, a fél várost árnyékba borítva egy hatalmas szerkezet lebegett. A felhők alja vöröslött körülötte, mintha nagy sebességgel lépett volna be a légkörbe, de már kezdett halványulni az izzás, és egyre jobban előtűnt maga a jármű. Korong alakján rengeteg apró kiszögellés, mintha nem lenne sima a fémfelület, a közepén pedig egy virágszerű forma és egy kör alakú zárófedél. Döbbenetes látvány volt. És nyugtalanítóan ismerős is. Amonnak jó memóriája volt, amit egyszer alaposan megnézett, azt megjegyezte. 1996-ban látta ezt a hajót, egy szőke kémikus lánnyal, aki elrángatta a moziba. Igen, A Függetlenség napjában szereplő űrhajó lebegett odafönt az égen, teljes életnagyságban. - Nem értem, nem érzékelem - motyogta

Bogdányi. - Ez nincs is itt. A hajó szürke alján hirtelen narancsszín fény támadt, de nem lőttek, csak két-két ellentételes oldalon lévő ábra villant fel. Mintha kínai írásjelek kacskaringói lennének, de Amon meghökkenten látta, hogy ez is ismerős. Ő maga értetlenkedett rajta, hogy miért nem igazi írásjelek, miért csak firkálmányok, miközben Apryl kuncogva elhajtotta, és tovább festette éjjel a hálószobában a Miának készített mahjong falapocskákat. Mia Anne műve lenne a hajó? Hogy kétsége se legyen, a szerkezet középen megjelent egy macska feje, majd az is kialudt. Amon csuklott egyet, szerencsére a zűrzavarban ez senkinek nem tűnt fel. Az emberek izgatottan mutogattak, egyesek megijedtek, mások örömmel és várakozással nézték a hajót. Bogdányi a köré gyűlt tiszteket hallgatta, akik magyarul hadartak valamit, bizonyára légvédelmi információkat. Amon meredten nézte a hajót, és gondolkozott. Aztán rájött, mi történik. Mia Anne nem Bogdányit támadja, hanem őneki, az apjának üzen. Amikor elfogtak őket, feltett egy kérdést. És a gyerek most felelt rá.

Ebben hisz az emberiség. Abban, hogy nincs egyedül a világegyetemben. Miának már nem Hamupipőke, Csipkerózsika és Piroska voltak a kedvenc meséi, hanem a fantasztikus filmek. A polcán Wall-e, a kisrobot és Ben 10, az a huligán szuperhős állt apró műanyag figuraként. De iskolai fogalmazást sem a náci lágerekről írt, hanem a District 9 táboráról. Az ő generációja már fél lábbal a csillagok között él. Brutális! Még alig múlt dél, és a gyerek megfejtette azt a titkot, amire a bázison egy csapat tudós sem jött rá. Azt is értette, mit jelent az üzenet. Tudta, mit vár tőle Mia Anne. Csak azt nem tudta, hogyan lesz ebből világmentés. Remélem, tudod, mit csinálsz, Mia. Ez iszonyúan kockázatos. - Ezt csak trükk - mondta hirtelen Amon Bogdányinak. A zugisten szemébe nézett, és próbált meggyőzőnek tűnni. Mindig is rosszul tudott hazudni. - A műegyetemisták biztos berúgtak, és a holorészleggel szórakoznak. - Hogy érti? - Ne foglalkozzon ezzel az ostobasággal, csak egy rossz vicc! Azért nem érzi, mert nincs itt semmilyen hajó. Ellenben van egy ötletem.

Használja fel, hogy minden nyelven értik! Nyilatkozzon a tévében, mondja, hogy idegen lény, és öné a világ, hódoljanak be, vagy földrengéseket okoz. - Eddig is ezt csináltam - felelte értetlenül Bogdányi. - Nem, eddig mágiáról és istenekről zagyvált, és államfőkkel tárgyalt. Még én se hiszek a mágiában, pedig láttam. Mondja közvetlenül az emberiségnek, hogy itt van, és azt, hogy felette áll mindenkinek. Nézzen körül! Látja, hogy reagálnak a hajóra? Tegyen úgy, mintha a magáé lenne. Mi imádjuk az ilyen sztorikat. Bogdányi elgondolkozva megfordult. Kis ideig figyelte az embereket, az egész szobában hullámzó izgatottságot és susmorgást, majd az arcán megjelent egy mosoly, ami egyre szélesebb lett. Szó nélkül, örömmel vállon veregette Amont, majd gyors léptekkel elment, maga után intve a tiszteket. Amon visszafordult a hajó felé. Megtette, amit Mia Anne akart. Ufósította Bogdányit, hihetővé tette a létét. A probléma azonban innen kezdődik. Bogdányi iszonyatosan hatalmassá válik; néhány órán belül milliók figyelik majd rémülten, és hinni fognak az erejében. Holnapra pedig megállíthatatlan lesz, áttöri a Falat, és megindul

a középső világ ellen. Vajon Mia Anne és csapata meg tudják ölni még ma? Amon beletúrt a hajába, hirtelen elfogta az idegesség. Egy tizenhat évesre bízta a világ sorsát?

Kósza lovag

K

ÓSZA

KÖNNYED

CSUKLÓMOZDULATOKKAL

forgatta a kardját, lecsapott egy dólényt, ami hátulról elkapta Táncost. A barna kőépület tetején voltak, de nem a magasabb, kiugró részen, hanem kicsit lejjebb, a lapos tetőn, így legalább egyik oldalukat védték a csarnok mellettük magasodó üvegablakai és fémteteje. A dólények megpróbáltak feljutni hozzájuk a tetőre, arasznyi ágaikkal átfogták a kiszögelléseket, belekapaszkodtak a tégla réseibe, és úgy kúsztak egyre följebb és följebb. A nagy erejű mágia vonzotta őket, és Kósza néha messzebb pillantott, a különös város lombosabb zöldterületeire. A formájukról felismert pár virágzó diófát, bár ilyen hatalmas, húszméteres példányokat még sohasem látott. Még Elán is nyugtalanul tekingetett arrafelé. Vajon milyen messziről érzik meg a mágiát? Mekkora az az erő, amitől a csonthéjba zárt halott agyak életre kelnek? - Ez volt az utolsó. Igyatok egyet! - parancsolta Elán.

Egy fiatal, rókának öltözött fiú szokatlanul könnyű, vízzel telt üvegpalackokat osztogatott nekik. Elán nekiállt húzni a kék kupakot, de nem jött le, mire kardjával türelmetlenül levágta a palack tetejét, majd hosszú kortyokkal ivott. Kósza inkább megvizsgálta a kupakot, és rájött, tekerni kell. Megmutatta Táncosnak is, majd jóízűen ittak. Kósza közben Mia Anne-t nézte. A lány most nem sántított, mint felfelé jövet. Kósza nem merte megkérdezni, mi baja a lábának. Hogy lehet egy varázsló beteg? Ez különös dolog, hiszen a szent mágia meggyógyítja őket. Elán amúgy sem hagyta volna, hogy csevegjen. A lovagcsapat dolga az, hogy a varázslókat oltalmazza, így azonnal kijelölte a megvédendő területet. Kósza a harc miatt nem sokat látott az eddigi eseményekből. Kivéve persze azt az irdatlan furcsa szerkezetet, ami a fejük felett lebegett, eltakarva a déli napfényt. Kósza fázósan megborzongott, egy szál, szakadt ingben állt, és most, hogy már nem mozgott, érezte, ahogy átfújja a szél. Bah mester kitárt karokkal állt, és

folyamatosan kántált valami mély, ősi torokhangon, a hátán hullámzott a fekete köpeny, ahogy a szél lebegtette a széleit. Mellette a húga ácsorgott, és főleg a kezét tördelte. Mia Anne viszont elemében volt, pontos utasításokat adott a helyi fiúknak, akik egy laptop nevű dolgon varázslatot végeztek. Egy-egy kis, lapos, fekete gépezetet tettek a hat székre, és a földön ülve kuporogtak előttük. Megmutatták vele Bah mesternek, milyen illúziót varázsoljon az égre. Kósza egy pillantást vetett a tető széle felé, de úgy tűnt, egyelőre nincs több támadó dió, így kíváncsian odasétált a mágusokhoz. - Van egy kis gond! - a kék bőrű lány az égre mutatott. - Úgy látom, azok katonai helikopterek. Épp az űrhajó felé tartanak. Rá fognak jönni, hogy nincs ott semmi. - Leszedjem őket? - vetette oda gyorsan Bah, mire odafönt egy pillanatra elhomályosult a szerkezet körvonala, ahogy nem kántált tovább. - Ne! Semmiképp sem ölhetünk embereket! felelt gyorsan Mia Anne. - Mindjárt kitalálok valamit! Srácok, keressetek valami érthetetlen matematikai jelet. Biztos volt valamelyik filmben, kivetítjük azt is.

A fiúk engedelmeskedtek, és Kósza kicsit zavartan látta, milyen nagy hatalma van a lánynak. Nem csak Bah mesternek, de a technika ifjú mágusainak is parancsolhatott. Vajon kicsoda Mia Anne a saját világában? Ah varázslónő közben észrevette őt, és kecsesen hozzásuhant. Fázhatott, mert összefogta magán a fehér selyemruhát. - A bátyám nem fogja bírni! - suttogta aggódva. - Túl büszke, hogy szóljon, de annyira kimerült! Csak a saját testéből meríthet, és a menekülés meg ez a részletes illúzió már sok. Az árnyék a legnehezebb, egy fél várost kell elsötétítenie. Kósza azonnal levette az ingét. Bár szakadt volt, és több helyen véres, talán nem hagy nyomot a lány ruháján. Ah mágus hátára terítette, amit ő egy kedves mosollyal nyugtázott. - Köszönöm, lovag. Tényleg hideg van idefent. Kósza mellkasát látva összeráncolta a homlokát. - Valami nincs rendben. Úgy látom, nem gyógyulsz olyan gyorsan, mint kellene. Gyere közelebb, jó lovag, ellátom a sebeidet. Kósza engedte, hogy a lány tenyere rásimuljon, és mágiával forrassza be a bőrét. Általában a varázslók nem foglalkoztak ilyen kicsi sebekkel, a közepesen súlyosakat is csak a

gyógyítók nézték meg. Legalább egy átszúrt máj kellett ahhoz, hogy egy mágus megérintse. Épp ezért zavarba hozta a szokatlan közelség. A lány finom érintése túl bensőségesnek tűnt, szívesen elhúzódott volna. De mintha Ah mágus is feszengett volna, idegesen pislogott az őket figyelő, majd hirtelen elforduló Táncos felé. - Tudom már, mi hiányzott az elmúlt két órából. Egyszer sem láttam pucér lovaghasat! Mia Anne hangja élesen csattant, Kósza zavarát azonnal feloldotta ez a düh. Imádta, hogy a lány ilyen szókimondó, és elégedettséggel töltötte el, hogy nem tetszik neki, ha a lovagját fogdossák. - Hiányzott a meztelen mellkasom? Hát, igen, üres az életed. - Löktek már le tetőről? - érdeklődött vészjóslóan Mia Anne. Kósza csak nevetett. Élvezte, hogy övé a lány figyelme. Szívesen folytatta volna az ugratást, de ennél fontosabb dolguk volt. - Meddig tart a varázslás? Bah mester bele fog halni. Nem mintha kedvelném, de nagyon kemény ez a beton nevű föld, nehéz lenne elásni a hulláját. - Mi?! - Mia Anne a varázslóra nézett, majd a bólintó csinos máguslányra, végül szitkozódva megrázta a fejét.

- Rendben, leállunk! Újra felhőket kérek, mintha elmenne az űrhajó. Ketten keressetek anyagot a neten. - Az nem lesz jó - mondta az egyik fiú épp csak hátrapillantva. - Inkább egy erőtér, majd hirtelen eltűnés. Ez hihetőbb. - Oké, ez jó ötlet, csináljátok! A fiúk közül ketten ütögetni kezdték az ujjaikkal a szerkezetet, és Kósza érdeklődve figyelte, ahogy sok-sok kép felbukkan. Pillanatok alatt megnéztek párat, majd kiválasztották a legjobbakat. Bah mágusnak megmutatták, és ő megcsinálta az égen azt, amit a képeken látott. Lenyűgöző látvány volt egy ilyen hatalmas illúzió. A gépezet nyomasztó súllyal terpeszkedett az égen. az árnyékában parányinak tűnt minden ember. A jármű körül elegáns kék burok ragyogott fel, aztán a harci mágus elhallgatott, és egy vakító villanással eltűnt a fémkorong, csak a kék ég maradt, és a hófehér, fodros felhők. A kellemes tavaszi napfény ugyanúgy melengette őket, ahogy korábban. Kósza elismerően bólintott. Nem kedvelte a mágust, de tagadhatatlanul értett a dolgához. A kék bőrű lány kis doboza zenélni kezdett, és ő beleszólt, mintha valakivel beszélne. Ez is

valami mágia lehetett, Kósza érdeklődve figyelte. A lány elvette a fülétől a fehér dobozt. - Megszakítottak minden tévéadást az egész Földön. Csak egy felirat van angolul, hogy mindjárt sajtóközlemény jön. - A neten is bejön pár tévécsatorna. - Az előbbi fiú megint nyomkodni kezdte a laptopon lévő jeleket. - Nézzétek! Kósza is közelebb jött. A képen lévő jeleket nem értette, azonban váratlanul megjelent egy arc. Az isten arca. Fekete szeme úgy meredt rájuk, mintha a zsigereiket akarná kitépni. Kósza ösztönös mozdulattal rántotta hátra Miah’Ent, és testével takarta az ártó lény elől. Meglepetésére Miah’En kuncogni kezdett. Kószának rosszul esett, hogy nevetségessé vált. De ahogy a lány félretolta őt, a kezét ott felejtette a hátán. Kósza szava elakadt a meglepetéstől. - Ne aggódj, nem lát minket! Ez csak tévé - mondta a lány nevetve. - Döbbenetes, milyen primitív ez a világ morgott mellettük Bah mester. - Még csak nem is lát minket. Az isten háta mögött vörös drapéria látszott, ő pedig méltóságteljes, fekete öltözetet viselt. Fensőbbségesen elmondta,

hogy ő a világ új ura, és mindenki hódoljon be, vagy meghal. Valami zavaros dolgot is magyarázott bolygókról és űrhajókról, de a lényege pontosan a szokásos monológ volt, amit az istenek rendszeresen elő szoktak adni. Kósza elfintorodott. Aranyföld ugyan mágusok lakta területként a szent mágiában hitt, de ismerték más népek isteneit. Néha igencsak elszaladt a ló a természet szellemeivel és az apróbb istenségekkel, ilyenkor helyi földrengések, tűzesők, kisebb árvizek következtek, egészen addig, amíg a parasztok össze nem szedtek annyi pénzt, hogy nagy ajándékokkal Bah mester és más varázslók elé járuljanak panaszkodni. Egy csapat harci mágus láttán minden apró istenség sokkal udvariasabbá válik. Bár igazi Mindenható, mint ez a Bogdányi, nem fordult elő a világukban. Kósza hiába tudta, mennyire veszélyes a fickó, képtelen volt a beszédre figyelni. Sokkal jobban érdekelte az a kis kéz, ami megindult a hátán. A szíve nagyot dobbant tőle, a torka pedig sivataggá száradt. A meleg tenyér szórakozottan simogatta meztelen bőrét.

- Fázol? - suttogta a lány. Választ sem várt, kinyitotta a farmerkabátját, és megpróbálta betakarni vele. Amilyen picike volt a kabát, ez nem sikerülhetett, így szórakozottan hozzásimult, és testével melegítette, miközben a beszédet figyelte. Kósza érezte, hogy lángba borul az arca, zavarában teljesen kimelegedett. Alig mert levegőt venni, még ezzel sem akarta megzavarni a lányt, aki láthatóan föl se fogta, hogy a ruha alatt viselt izgalmas kis kosárkák épp az ő karjához nyomódnak. Puhának, mégis feszesnek tűntek, és Kósza lovagi énekeket idézett fejben, hogy elhessegesse a kíváncsi gondolatot, hogy ezeknek a kis kosárkáknak vajon milyen lehet a tapintása. A lány barna haja is a bőréhez ért, őt cirógatta, és Kósza nem bírta tovább, oldalra nézett, közelről figyelte a lágy, fehér nyakat, a csókolnivaló kis fül kecses ívét, az okos homlokot. Szárazon nyelt egyet. Igazán hálás volt Bogdányinak, és arra gondolt, szónokolhatna még egy darabig. Ezt a pillanatot, a meleg testet, az ölelő kart igen hosszan el tudná viselni. De sajnos még a világuralmi nyilatkozatok sem tartanak örökké.

- Ez a szemét három földrengést ígért, az egyiket ide - morfondírozott Mia Anne. - Mit szoktatok csinálni földrengés esetén? - Kapaszkodunk. - Kósza vállat vont. Hirtelen megérezte Elánt maga mögött. - Kósza fiam, csak nem fázol? - suttogta rémisztően kedvesen a nagydarab lovag. Megmelegítselek? Azonnal csattant a tenyere, nyakon csapta, mire Kósza előrebukott, a földre zuhant, Elánból pedig vaskos nevetés tört ki. - Hé, mit kell ütögetni? - Miah’En láthatóan nem értette, mi folyik. - Semmi rosszat nem csinált! - Ki ütögeti? - kérdezte farkasvigyorral Elán. Ha rendesen megütném, véres massza lenne, és elhánynád magad, kis varázslólány. - Persze, csak ha utolérnél… - mondta pimasz vigyorral Kósza, máris felpattant, és játékosan hátrálni kezdett. Úgy tűnt, Elán komolyan veszi, hogy ő a rangidős, és úgy próbál viselkedni, mint Hont kapitány. - Hagyjátok már abba! Mindjárt földrengés lesz! Le kell mennünk a tetőről! Kósza nem értette, mi a probléma a földrengéssel. Ha reng, hát reng. Az igazi baj, ha kettényílik a föld, és éhes szájként elnyel mindent, de magáért nem aggódott. Miah’En

meg úgyis tud repülni, ha nagyon akar, elvégre varázsló, nemde? Elán már nem kergethette körbe, mert valóban megmozdult a talaj. Az épület rázkódni kezdett, recsegtek az ereszek, furcsa, halk nyikorgások nesze kelt mindenhol. Odalentről hangos sikoltások hallatszottak, de idefent a laptopos fiúk is rémült kiáltással kaptak a gépekhez, egyikük elesett a narancsszín kötélben, amiben az áram nevű varázslat folyt, és elsodort egy széket, ami hangos csattanással feldőlt. A kék bőrű lány a fejére szorította a kezét, rettegve leguggolt, és kikerekedett szemekkel zihált. Az egyik fiú átkarolta, de a homlokán izzadság gyöngyözött a hűvös, friss levegő ellenére is. Miah’En rémülten sikított, sántikálva elindult a lejárat felé, de aztán bizonytalanul megtorpant. Kósza értetlenül figyelte a helyieket, majd a saját csapatára nézett. Bah mester csak ásított, és a köpenyébe csavarva ledőlt a magasabbik épület falánál. Ah mágus épp Táncos sebeit tapogatta, és olyan feltűnően nem néztek egymásra a szép lovaggal, hogy arról bárdok hosszú dalokat zenghetnének. Elán meg kíváncsian a tető szeléhez sétált, hogy megszemlélje, miért sikoltoznak odalent. - Mi baj? - kérdezte Kósza, és odaballagott Miah’Enhez. Megcirógatta a haját.

- Hogyhogy mi?! Összeomolhat alattunk az épület! - kiabált vele a lány, úgy, mint egy ostoba fajankóval. - Miért omlana, hiszen… Kósza hangja elakadt, és hirtelen felfogta, mekkora bolondok. A neszek felé kapta a fejét, megnézte a magasabb épület fémtetejét, amin a rudak úgy inogtak, mintha mindjárt elpattanna a rögzítésük és meglátta Bah mester felett a repedező üvegablakokat: - Vigyázzatok! Nincs mágiával megerősítve a ház! - kiabálta ijedten a többieknek. - Hogy?! Milyen szánalmas, primitív világ ez?! Bah mester azonnal talpra ugrott. Ebben a pillanatban megingott a szomszéd, magasabb fémtető, és elindult feléjük egy vaskos oszlop. Kósza azonnal felragadta Miah’Ent, a karjába vette, és messzebb vitte. Táncos is ezt akarta tenni Ah mágussal, de a kecses varázsló a velük lévő embereket próbálta menteni, felemelt karral varázslatot kiáltott, mire a ledőlő fémszerkezet egy pillanatra megállt. Azonban, ahogy Táncos el akarta rángatni a lányt, meglökte, és a tető újra megindult. Kósza lerakta Miah’Ent, ledobta a kardját is, majd rohant vissza. Gondolkozás nélkül felragadta a narancsszín kötelet, az egyetlen dolgot, amivel rögzíteni lehetett a ledőlő

oszlopot. Kitépte a laptopok közül, és magával vitte. A rémült Bah máris a húgát védte, harsogó varázsszava újra megállította a csúszó tetőt, és vele a leszakadó fémlapot. - Bah, fent! - sikoltotta Mia Anne. A varázsló felkapta a fejét, és meglátta a kidőlő ablaktáblát, de már csak annyi ideje volt, hogy ösztönösen parancsszót kiáltson. A lezuhanó hatalmas üvegtábla szilánkjaira robbant, azonban a szilánkok tovább estek, szinte beterítve a mágust. Kósza az utolsó pillanatban ugrott fel a mozgó tetődarabra, áthurkolta a kilazult oszlopot, majd végigszaladt a remegő, dülöngélő tetőn. Táncos látta, mit akar, és máris mellette termett, csizmájuk alatt csattogott a fém. Elkapta a kábelt, és megfeszítette, egy pillanatra megtartva az iszonyatosan nehéz oszlopot, míg Kósza egy stabil részhez rögzítve megkötötte. Ezzel megmentettek mindenkit, akire lezúdulhatott volna, beleértve a csapatot, de a lent sikoltozó embereket is. Aztán egy szilárdabb tetődarabon állva egymásba kapaszkodtak, míg a földrengés véget nem ért. Az épület ingása abbamaradt. - Döbbenet! Hogy építhetnek ilyen magas

házakat mágikus kötés nélkül? - mormolta értetlenül Táncos, mikor már lefelé másztak. Kósza látta, a barátja jobb tenyere véres, a vállán is felhasadt az ing. Ahogy leértek, egy pillanatra visszahúzta őt, némán szétnyitotta a szakadt inget. Megvizsgálta a sebet, de nem volt mély, és üvegszilánkot sem látott benne. Táncos csak odanyúlt a baljával, és testvériesen összeborzolta a haját, hogy ne aggódjon már. A sebein azonnal alvadni kezdett a vér, az ő ereiben még keringett a Rend mágiája. Bah mester viszont borzalmasan festett. A többiek körülötte csoportosultak, míg ő folyamatosan szitkozódott. Ah egyenként szedegette ki belőle az üvegszilánkokat. Mint valami sündisznó, olyan volt a mágus, egyes sebei nagyon mélynek tűntek. Mia Anne is ott toporgott körülötte. - Az egy biztonsági üveg volt. Ha nem robbantod szét, csak félreugrasz, jóval kevesebb sérülésed lenne. - Ha ez a ház rendesen épült volna, akkor nem esik szét az első ócska földrengésre! csattant dühödten a mágus. - De jobb lenne, ha nem értem aggódnál, hanem magadért! Belső vérzésem van, de már elindítottam az öngyógyítást. Holnap délig

nem fogok tudni varázsolni. Mi lesz a terved második felével? Kósza látta, hogy Mia Anne elsápad, és némán a sebekre néz. A mágusból azonban ömlött a vér, a fekete ruhát átszúró szilánkok tompán csillogtak, miközben a vöröslő vér a földre csepegett. - Várjunk csak! Úgy értitek, világuralmat adtatok egy istennek, akit most nem ölünk meg? Mondjátok, hogy nem! Hogy ez csak egy vicc! Elán halántékán rángatózott egy ideg. A lovag olyan dühbe gurult, hogy inkább pár lépéssel távolabb ment a csoporttól. Kósza és Táncos némán követte. - Nem bírom a mágusokat, sosem bírtam egyetlen rohadt mágust sem! Kósza is így érzett. Idegesen ropogtatta az ujjait. Lenézett a lábuk alatt elterülő városra, a rémült emberekre, a káoszra. Ez még csak a kezdet. Fogalmuk sincs, mi vár rájuk.

Mia Anne

A

FÖLDRENGÉS UTÁN LEJÖTTEK A TETŐRŐL.

A

Millenáris parkjában rengeteg sérült volt, egy nagyobb fa kidőlt, fehér virágai beterítették a sarjadó zöld füvet. Egy csapat fiú épp a fát emelte meg, hogy kiszedjék az alatta lévő két embert. A hűvös tavaszi idő ellenére is átizzadták a jelmezeiket, ahogy megmozdították a törzset. Az ügyeletes orvos már ott állt a vöröskeresztes elsősegélyládával. A környező utcákban a riasztók hangos vijjogását elnyomta egy mentőautó éles hangú szirénája. Több ház ablaka betört, néhol a cserepek is hiányoztak, de Mia Anne a parkból csak ennyi látott. A Millenáris fiatal épület volt, viszonylag épen átvészelte a rengést. Sóhajtott. Kétségbeesetten állt, a körmét belevájta a combjába, mint mindig, amikor ideges volt. A lába újra sajgott, de most nem érdekelte. Mit tegyen? Bah nélkül nem működik a terv, a világméretű blöff máris kudarcot vallott. Látta, Kósza megszemléli az éj fekete csatamént, szeretettel megpaskolja a nyakát,

majd újra csatlakozik Elánhoz. A három lovag, úgy tűnt, haditanácsot tart. Kissé távolabb, a zöld fűre telepedett varázslóikrek is vitatkoztak valamin. Mia Anne magányosan ácsorgott, rossz érzés volt, ahogy egész életében, megint nem tartozott senkihez. Hamarosan odajöttek a conos szervezők, köztük a kékbőrű lány. Helmholtz és Naomi is előkerültek, ők nem voltak a tetőn, lent telefonálgattak egy kölcsönkért mobilról. - Itt hatos erősségű rengés lehetett. Rómában nyolcas volt, és most attól félnek, kitör a Vezúv hadarta az egyik fiú, egy Naruto jelmezes. - Meg kéne nézni a híreket. Némi tanakodás után bementek a nagy csarnokba, és remélték, hogy elég stabil, nem dől rájuk. Beri, a szolgalegény csak intett neki, menjen nyugodtan, majd szól a lovagoknak és varázslóknak, ha hiányolják. Ha. Mia Anne ettől az apró szócskától valahogy magányosabbnak érezte magát. Észre se vették a távozását. Miközben bement, látta, mindenki a telefonján lóg, anyjukat, kedvesüket, barátaikat hívják, hogy jól vannak-e. Sok fiatal elindult hazafelé, a szavaikból kiderült, még ha gyalog is kell átszelniük a várost, menni akarnak, látni akarják azokat, akiket nem értek el, ott lenni a sérültek

mellett, fogni az ijedt nagyi kezét, megborzolni a kisöcsi haját. Eszébe jutott az egyetlen szám, amit fejből tudott: az apjáé. A gyomra összeszorult, mintha nehéz kő ülne benne, vagy valami gonosz, fekete árny. Bent, a csarnokban feldőlt árusítóasztalok, szétszórt rózsaszín plüsspárnák, elhagyott ruhák fogadták. A rengéskor bizonyára pánik lehetett, a tömeg kimenekült az épületből. A szervezők rákapcsolták az egyik laptopot a nagy kivetítőre, és interneten át nézték az élő tudósítást. Egy rendőrségi szóvivő arra kért mindenkit, ne induljanak el, maradjanak, ahol épp vannak, és segítsenek a környezetükben lévő sebesülteknek. Mia Anne szorongva figyelte a képsorokat, a megrongálódott házakat, a baleseteket, az eltört főnyomócsövek miatt kialakult káoszt, a tucatnyi helyszíni közvetítést. Tekintete rátapadt a tévére, nem is érezte az idő múlását. Az egész világ felbolydult, mindenhol az űrhajóról vitáztak. Felismerték a filmet, de azon ment a vita, vajon a filmkészítők titkos információkhoz fértek hozzá, és azért volt ennyire valósághű a hajó, vagy pedig maga az idegen civilizáció annyira hatalmas, hogy gúnyból másolta a primitív földi technika képét.

Azon is aggódtak, hogy semmilyen radarral nem észlelték a hajót. Mia Anne egy idő után keresett egy széket, és leült, fájt a lába, és görcsben állt a gyomra. Elszúrta. Rászabadított egy őrültet a világra... A felelősség úgy húzta le, mint ahogy a szürke betontömbök a tóba dobott holttesteket. Közben a csarnokba becipeltek egy nagyképernyős tévét, és azon a CNN híreit kapcsolták be, párhuzamosan futott a magyar és az amerikai híradás. Elég sok fiatal maradt a rendezvényen, egy részük vidéki volt, aki a hirtelen kialakult közlekedési káoszban nem tudott volna hazajutni, mások simán csak a barátaikkal akartak lenni, vagy a szüleik tanácsolták nekik, hogy maradjanak biztos helyen. Közben a CNN stúdiójában a riporterek már azt taglalták, mit lép erre a kormányuk, és öntelt szólamoktól zengett a tévé, arról beszéltek, hogy ők az Amerikai Egyesült Államok, és soha nem hátrálnák, majd a hadsereg megindul, hiszen ez a legfontosabb érték, az életük árán is megőrzik a szabadságukat. Mia Anne az ajkába harapott. Egy dolog ezt gondolni vagy megtenni, és megint más dolog nyíltan kimondani. Ezek az őrültek fel fogják hergelni Bogdányit. Mégis, mit hisznek? Hogy az

ellenség nem figyeli a híreket? Fél órával később kapcsolták a Fehér Házat, és maga az elnök intézett beszédet a néphez. Mély, kellemes hangján megnyugtatta a világot, hogy urai a helyzetnek, van kidolgozott vészprotokoll az ilyen szituációkra. De először tárgyalásokat fognak folytatni, és remélik, ez sikerrel jár. Mia Anne észrevette, hogy az elnök mennyire finoman fogalmaz, semmilyen támadásra utaló megjegyzést nem tesz, csak az állampolgárokat nyugtatja, és tucatnyiszor elismétli, hogy kezükben tartják a helyzetet. Biztos volt benne, hogy a politikai tanácsadók ezerszer a szájába rágták, nehogy kiváltsa az agressziót. - Ha pedig rosszra fordulnak a dolgok, tudjuk, mit kell tennünk - zárta a beszédet az elnök. Csakhogy váratlanul kettéoszlott a képernyő, és a másik felén megjelent Bogdányi derűs arca. A fekete haj teljesen rasztássá vált, és halványkéken derengett. Mia Anne a homlokát ráncolta, az az érzése támadt, hogy maga az áramló energia teszi ezt, ahogy az isten magába szívja az érzelmeket, a felé irányuló félelmet. Számára mindegy, minek hiszik, amíg rettegnek tőle. - Nagyon jó nyilatkozat volt, majdnem engem is meggyőzött. Bogdányi kedélyesen bólogatott, majd csettintett, és

bevonult mögé Moon tábornok és két magas rangú tiszt. - Szóval kézben tartja a helyzetet? És tudják, mit kell tenniük? Gúnyosan nevetett. - Ez vicces, annak fényében, hogy mögöttem állnak a katonai vezetők, akiket megbízott az elpusztításommal. Mi lenne, ha feldobnánk egy kicsit a műsort? Bogdányi vigyorgott, és kisétált a képből. A háttérben elindult a Kacsatánc zenéje, és a három középkorú férfi elkezdett táncolni. Arcukra rámerevedett a mosoly, miközben a karjukkal csapdostak, mint valami elmebeteg csirkék, majd megfordultak, és a feneküket riszálták. Moon tábornok szinte vicsorgott, a szemén látszott, érti, mi történik vele, de teljességgel tehetetlen az őt uraló erővel szemben. Bogdányi harsogva nevetett a háttérben. A csarnokban még csak el sem mosolyodott senki. Iszonyatos volt látni felnőtteket, pláne katonákat, ennyire megalázó helyzetben. Magát az emberiséget gúnyolta ki ez a tánc. Mia Anne már nem félt, hanem dühös volt. De a cosplayes fiatalok is így éreztek, egyre nagyobb lett a zúgás, és egyre többen kiáltottak fel: - El kell kapni ezt a szemétládát! - Harcolnunk kell! - Nem hagyhatjuk!

Bogdányi újra besétált a képbe a táncolók elé, de a haja máris egy árnyalattal erősebben világított. Mia Anne idegességében a combjába vájta a körmét. Mi van, ha a harag is olyan érzelem, amiből meríteni tud? - Ó, félmilliárd nézőt érzek! Fiúk, azt hiszem, sikeresek vagytok - mondta vidáman Bogdányi. - Kár, hogy meg kell halnotok. No, mit szeretnétek? Szétrobbant agyat vagy a jó öreg fojtogatást? Tudja mit, elnök úr? Maga választhat! Az amerikai elnök arca elszürkült, látszott, próbál nyugodt maradni, de a hangja a félelemtől jóval magasabbá vált, ahogy megkérdezte: - Mégis, mit akar ezzel elérni? Mit kíván tőlünk? - Térdeljen le, és fogadjon el a világ urának. Ó, habozik? - Bogdányi derűsen vállat vont. Még szólt a zene, és mögötte épp újra megfordultak és a feneküket riszálták a katonák. - Tudja mit, nem kell döntenie, maradjunk az agyrobbantásnál, az olyan kis vicces. Utána meg nem ártana, ha menekülni kezdene. Washingtonban van? Az valami vizes hely, nem? Mit szól egy hurrikánhoz? - Várjon! - harsant egy jól ismert,

nyugodt hang Bogdányi közeléből. Mia Anne szíve akkorát dobbant, hogy úgy érezte, kiszakad a mellkasából. Háta mögött eldőlt a szék, ahogy döbbenten felpattant, és nem törődve a lábába maró kínnal, a téve felé sántikált. Hallani akarta ezt a hangot, látni akarta a szeretett arcot. - Mein Gott! Él! A professzor él! - üvöltött boldogan Helmholtz. Naomi könnyekben tört ki mellette. A környékükön állók meglepve nézték őket. - Apa, apa… - suttogta Mia Anne, és félretolt mindenkit, egészen a monitorig ment. - Uram, ha megengedi, szólnék az emberiséghez. Csak fél milliárdan néznek minket. Nem szeretne többet? - kérdezte az apja nyugodtan, azzal a hangsúllyal, ahogy az ember megkérdi az ismerősét, nem kére még egy kis kávét. - És ha esetleg ezt a zenét is lekapcsolhatnánk… Bogdányi láthatóan habozott, de aztán bólintott, és kisétált a kamera látóteréből. A Kacsatánc elhallgatott, a tisztek vigyázzállásba merevedtek. Mia Anne mohón figyelt. A képernyőn az apja jelent meg teljes életnagyságban. A valaha fehér köpeny cafatokban lógott

rajta, alatta a szürke öltöny is tépett volt, és kócosan álló, sötét hajába mintha több ősz csík vegyült volna, mint eddig. Látszott, miken mehetett keresztül, de talán pont ezért még erősebb volt a kontraszt. A mindennapokban jellemző nyugalom és közöny most kifejezetten karizmatikussá tette. Egy félelmetes tömeggyilkos mellett állt, mégis elegáns, szenvtelen zseni maradt. - Üdvözlöm önöket, Amon Dollond professzor vagyok. Tizenhat éves korom óta titkos kutatásokon dolgozom, jelenleg az egész épületben én vagyok az egyetlen, aki nincs szellemi befolyás alatt. Tudom, hogy a vezetőiktől olyan szólamokat várnak, hogy „az Erő velünk van”, de higgyék el, nincs önökkel. Nincs olyan bomba, nincs olyan fegyver a Földön, ami el tudja pusztítani a látogatónkat, falként tornyosul előttünk a technikai primitívségünk. Egy pillanatra jelentőségteljesen elhallgatott. - Azonban nem is mi kellünk neki. A világunk csak egy bázis lenne, ugródeszka más népekhez és más háborúkhoz… Mia Anne úgy érezte, elszáll az eddigi, fellobbanó öröme. Apja épp elárulja a

világot? Kavarogtak a gondolatai. Képtelen volt elhinni. Apa soha semmilyen katonai vezetésnek nem hódolt be. Sőt még alkalmazkodni sem tudott. Helmholtz rendszeres vendég volt náluk, és ezerszer látta, ahogy a német olyanokról győzködi az apját, hogy ne idiótázzon le katonai vezetőket. Amon közben befejezte a kis beszédet, és azt egyeztette Bogdányival, hogy hadd adjon az amerikai elnök holnap délben választ, amit az egész világon láthat majd minden ember, mármint mind a 7,3 milliárd. Ez alapján dőljön el, ki él, és ki hal meg. Természetesen élő adásban. - Rendben, ez tetszik. - Bogdányi lelkesen ecsetelte, hogy addig ő is gondolkozik, majd kitalál valami „vicceset”, ha mégis lázadni akarnak, mert a bolygót megkerülő hatalmas árhullám már ötezer éve is „annyira retro” volt. Az adás megszűnt, és újra a CNN bemondói látszottak. A szőke nő gyorsan elmázolta a könnyeit, a férfi is próbálta elnyomni a rettegését, letette az árulkodó papírlapot, ami láthatóvá tette, mennyire reszket a keze. Mia Anne mellett hirtelen megszólalt Helmholtz. Észre sem vette, mikor jöttek oda Naomival és pár szervezővel.

- Mia, kicsim, apád nem hazaáruló! Valami nincs rendben - mondta a német nyugtalanul. Amon utál szónokolni, és sosem mondana olyat, hogy az „erő velünk van”, sem más ostoba közmondást. Lehet, hogy mégis Bogdányi hatása alatt áll. - Ez nem közmondás, ez a Star Wars jedijeinek a jelmondata - jegyezte meg automatikusan a kék bőrű lány. - Az Erő velünk van Mármint a mágikus hatalom. Mia Anne rábámult. - Mit mondtál? - Azt, hogy a jedik… - Nem, nem, a mágikus hatalomról! A lány értetlenül megismételte. Mia Anne mereven állt, pillanatokig csak a semmibe bámult. Milyen szavakat is használt az apja? - Hiszen apa pontosan azt csinálja, amit mi! Ez nem szónoklat, hanem üzenet! - kiáltott örömmel. - Hát, nem értik? Nekem üzent! A Falról beszélt. Emberi erő nem tud győzni, de én igen! Egy hatalmas, mágikus energiaforrás van a bolygó körül. Nem csak azért tartottak tőlem odaát, mert mágiatörő vagyok, hanem mert, a Falból merítek! Ez volt a kulcs, érezte, hogy apa ezt akarja mondani. Márpedig, ha sikerül, akkor működhet

a terv második fele. , Naomi csak bámult rá, majd kinyögte. - Le sem tagadhatnád, hogy a lánya vagy. Más megrémülne, hogy az apja veszélyben van, te meg kódolt üzeneteket fejtesz. És mintha tudnátok, mit gondol a másik… Mia Anne ezen csak mosolygott. Tényleg volt benne valami. Naomi elképedve hümmögött, és hozzátette: - Szólok a fura csapatodnak. Sose hittem volna, hogy egyszer igazi lovagokat és varázslókat látok! - Hogy érti, hogy igaziakat? - kérdezte egy közelben álló srác, aki valamilyen harci egyenruhát viselt. Mia Anne akkor vette észre, milyen sokan figyelik a beszélgetést. Rengetegen tudtak angolul, és Naomi minden szavát tisztán hallották. Mia Anne őszintén felelt: - Egy föld alatti katonai bázisról menekültünk el. Dr. Helmholtz majd elmond mindent. Ha meg akarjuk menteni a világot, szükségünk lesz a segítségetekre. A német tudós kicsit értetlenkedve motyogott, hadititkokat emlegetett, de utána elkezdte magyarázni a történteket. A kék bőrű avatáros szervezőlány is

besegített, pár mondat után felállt egy székre, és úgy beszélt. Mia Anne egy pillanatig törte a fejét, hogy mi lehet a lány neve, de aztán megjött a két varázsló és a lovagok. Bah nem tudott járni, így a húga egyszerűen csak rátette a kezét, és lebegtette maga mellett. Kis varázslat lehetett, mert nem hívott oda dólényeket. Az ikreknek teljesen természetes lehetett ez a közlekedési mód, de amerre elhaladtak, feltűnést keltett, akaratlanul is alátámasztva a német tudós szavait. Mia Anne félrevonta a két varázslót. Arrébb mentek mindenkitől. - Át tudom adni nektek valahogy az energiát? Bah mágus fensőbbségesen a húgára nézett: - Mondtam, hogy akármilyen buta, akkor is rájön. - Visszafordult Mia Anne-hez. - A húgom nem akarta, hogy elmondjuk, de szerintem is ez az egyetlen út. Igen, át tudja venni tőled a mágikus folyamot, és elvégezheti a varázslatokat. Gyengébb nálam, de éppolyan képzett. - Tudunk a Fal erejével harcolni? - Nem, ez védelmi mágia. Iszonyatosan erős, de élet kioltására nem használható. Ellenben illúziókhoz igen. - De miért hallgattatok erről? - Mia Anne-nek

volt egy olyan érzése, hogy nem fog örülni a válasznak. Ah szép arca elkomorult, kék szeme fátyolossá vált. - A mágusoknak van egy hatalmas, ösztönös szívóképességük, így tudják a természetben lévő mágiát hasznosítani. De neked a gerinceden nem tud áramlani az erő, fémek vannak benne, így amikor első ízben áthaladtál a Falon, arra kapcsolódtál rá, ezért onnan szívod az energiát. Ha kiveszem a fémlapokat, akkor lekapcsolódsz a Falról. - Akkor ne vegyük ki - felelte értetlenül Mia Anne. Bah megvetően horkantott: - Gondolkozz már! Hatalmas erőt fogsz leszívni. Ha nem vesszük ki, a fém beleolvad a gerincedbe. Ha életben is maradsz, nem fogunk tudni meggyógyítani, olyan nagy károsodást szenvedsz. - Soha többé nem fogsz járni - felelte csendesen Ah. Mia Anne körül megfordult a világ. Az álmodásban is a mozgás volt a legcsodálatosabb; azok a pillanatok, amikor könnyű léptekkel szaladt, nevetve taposta a fűcsomókat. - A húgom tudja csillapítani a fájdalmat, a

varázslat alatt nem fogod érezni. Csak utána… Mia Anne hallgatott. Nem bírt megszólalni. Nézte a csarnokban nyüzsgő fiúkat és lányokat, Helmholtzot, ahogy magyarázza, a tévében futó rémisztő képsorokat. Bólintania kéne, önként vállalnia, hogy hős lesz. De egyszerűen félt. Közben a lovagok is bejöttek. Elán hatalmas termete mellett eltörpült a két vékonyabb fiú. Kósza lazasága, Táncos ruganyos léptei mégis összhangban voltak a parancsnokuk járásával. Szépek és erősek voltak együtt, és Mia Anne akaratlanul őket bámulta, ahogy közelebb jöttek. Kósza meg mindig félmeztelen volt, de testéről eltűntek a sebek, csak halvány csík jelezte, hol voltak. A három lovag elegáns mozdulattal letérdelt eléjük. Egyszerre vontak ki a kardjukat, megcsókolták, és a földre helyezték. Elán kihúzta magát, és büszke, dörgő hangon közölte: - Nagyhatalmú és nagytiszteletű mágusok! Úgy döntöttem, csapatommal elindulok, és elpusztítom az ellent. Nem sok esélyünk van egy isten ellen, de nem élhetünk olyan földön, nem szívhatunk olyan levegőt, ahol a gonoszság az úr. Kérlek, áldjatok meg minket, és a szent mágiával övezzétek föl fegyvereinket! Mia Anne szíve elszorult. Annyira tiszta szavak voltak, annyira régiesek és őrültek!

Tudta, tényleg elmennének, látta a szemükben. És látta a körülöttük álló XXI. századiak szemében, hogy ezt ők is érzik, a pillanat nagyszerűsége elnémított mindenkit. Kósza arcán is nyugodt eltökéltség ült, igazi álomlovag volt. De az álomlovagok meghalnak a valóságban. Még őrült istenek sem kellenek hozzá, elég lenne pár gépfegyveres. - Nem - mondta Mia Anne egyszerűen. - Ez már az én világom, és az én harcom. Itt van rátok szükség. Megcsináljuk az eredeti tervet. - Biztos vagy benne, kölyök? - kérdezte Bah. Első alkalom volt, hogy kedvesen szólt hozzá. - A varázslatnak ára lesz. - Igen, biztos vagyok benne - felelte sápadtan Mia Anne. Kósza egyszer már az életét adta, és apa is feláldozott mindent. Itt az ideje, hogy ő is a tettek mezejére lépjen. Bármekkora ára lesz.

Kósza

K

ÓSZA ŐRÜLTSÉGNEK TARTOTTA TERVÉT.

A

ELÁN

„küzdünk mindhalálig” csak odahaza működött, ahol elég volt a hősiesség, de itt, a repülő szerkezetek világában már az ész számított, nem az erő. Mégis ráállt a tervre, mert korábban járt a nagy csarnokban, és látta, Miah’En hogyan kuporog azon a széken. Fáradt, szárnyaszegett madárként gubbasztott, és a reménytelenség úgy sugárzott belőle, hogy Kósza lelke belésajdult. Bármilyen esztelen dolgot megtett volna érte. De most a lány és a két varázsló visszatért a mágikus megoldáshoz. A fekete köpenyes Bah, a hófehér selyemruhás Ah és a kék farmerben álldogáló Miah’En a létező legfurcsább varázslócsapat volt, akik valaha a földet tapodták. Örülnie kellett volna, hogy akadt egy jó tervük, de inkább aggódott. - Legyen hát! Bölcsességetek előtt

meghajlunk - felelte Elán, és egyszerre álltak fel, és tették el a kardot. Bah mágus kedvesen a lányra mosolygott. Az a Bah, aki nemhogy embereken, de egyszerűbb mágusokon is átnézett, sőt korábban kifejezetten a lány beleiből akart kötésmintát csinálni. Kósza megborzongott ettől a mosolytól. - Mi az, hogy a „varázslatnak ára van”? kérdezte gyanakodva. - Azt jelenti… - kezdte tétován Ah mágus, de Mia Anne közbevágott: - Ez most lényegtelen! Kezdjük el az akciót! Először ruhákat kell szereznünk nektek, és kell egy csapat is. Apám holnap délig nyert haladékot. Csak odakiáltott a kék bőrű lánynak, és innét kezdve egy különös, őrült kavalkád közepébe kerültek. Először a kék bőrű lány hangmágiát alkalmazott, egy kis rudacskába beszélve a szava betöltötte a teljes csarnokot. Elmondta, hogy ők, a jelenlévők el tudják pusztítani az idegent. A szavait hatalmas ováció fogadta. Ezek a fiúk és lányok láthatóan élvezték, hogy valami nagy dolog részesei lehetnek. Miah’En különös, de bátor nép tagja volt. Aztán a kék lány azt kérte a jelenlévőktől, hogy

minden harci jelmezes jöjjön oda hozzájuk. - Hogy érti azt, hogy „jelmezes”? - kérdezte aggódva Táncos. - Ezek nem is harcosok? Elán is értetlenül bámult, Kósza viszont kíváncsian figyelte a mellettük elhaladó izgatott fiatalokat. A fegyvereiket nézte, és észrevette, hogy nem mind van papírból, hanem igazi fém is akad közöttük. Közben a kék bőrű lánytól átvette egy fekete köpenyes, mágusnak kinéző fiú a rudacskát. Hangja szinte fülsértő erővel zendült: - Kérem a jelenlévő kamerásokat és AMVkészítőket, hogy jöjjenek velem! Szükségünk lesz a tudásotokra. Ha van köztetek hacker vagy forgatókönyvíró, nekik is örülünk. A következő mondatokat Kósza nem értette, és az utána jövő nyüzsgést sem. De Miah’En izgatottan sántikált egyik csoporttól a másikig, és lelkesen magyarázott. Látszott, elemében van, ez igazán az ő világa, az ő harca. És a többi fiatalban sem volt félelem. A lovagok tétován ácsorogtak. Nem tudták, mit tegyenek, vagy hogyan vegyenek részt az előkészületekben. - Vajon hol vannak ennek a népnek a bölcsei? kérdezte Elán, akinek valószínűleg ugyanúgy feltűnt, mennyire ifjonti itt mindenki. - És vajon mit esznek? Minden rendes háborút sült

báránnyal kell kezdeni. Lehetőleg sokkal. Kósza csak szórakozottan bólintott. Elán hiába volt a legjobb harcosok egyike, a világnézete igen egyszerű alapokon nyugodott. A nagydarab lovag bosszúsan megvakarta a hasát. Ma még nem evett, és látszott, ez kezdi türelmetlenné tenni. - Megnézem az öcsémet, hátha akad nála pár pogácsa - dörmögte, és elballagott. Pár pillanatig csendben álldogáltak, és a nyüzsgő csarnokot figyeltek. Zúgók előtt morajlik így a folyó, ilyen egyenletes, mély zsongással. - Aggódsz - mondta halkan Táncos. Kósza csak bólintott, és újra a sürgölődő Miah’Ent nézte. A legtitkosabb álma vált valóra azzal, hogy itt lehet, láthatja ezt a másik földet. Megvédheti ezt a pimasz, szókimondó varázslólányt, akinek a mosolya, üde lénye újra és újra megdöbbentette. Gyönyörködött benne, ahogy félresodorja a haját a szeméből, ahogy megdörzsöli azt a pisze orrát, vagy épp csak figyeli mások szavát. - Nem akartam ostobának tűnni Ah mágus előtt, de… Kósza, te érted, mi ez a terv? Elánt megkérdeztem, mire azt mondta, egy lovag dolga nem a gondolkozás, hanem a meghalás. Kósza elmosolyodott, ez jellemző Elánra. De aztán ő is csak vállat vont:

- Nekem sem egészen tiszta. De ha mi nem értjük, talán az isten se jön rá, mit művelnek. Ne feledd, ő is idegen ezen a helyen, hiába uralja a természeti erőket. Közben az a lányos képű Tom is Miah’Enhez sietett kezében egy ruhával, és valamit magyarázott. Mindketten Kószáék felé néztek, ami Kószának kifejezetten nem tetszett. És az sem, hogy a lány nevetve oldalba vágta a fiút. - Olyan, mintha évek óta ismernék egymást, és nem csak pár napja - bosszankodott Kósza. Mégis, miben jobb ez a ficsúr nálam? - Soroljam? - csúfolódott Táncos. - Például nem lovag, vagyis lehet vagyona. Adhat neki kisbabákat, és mellette állhat egész életében. Míg neked van egy kardod meg az izmos hasad… - Az izmos hassal vitatkoznék. - Elán végszóra érkezett, es hátulról barátságosan elkapta Kósza nyakát. - Figyelj, vérrabszolga testvérem, majd kiverjük a fejedből a lányt! Amúgy sem valami cselédlányka, akivel ringó búzamezőkön pajkoskodhatsz. Az atyja hatalmas mágus, aki puszta kézzel megfékezett egy istent. Csinos lábak nézegetése helyett inkább egyetek! Két szárított lepény volt nála, az egyiket nekik adta. Kósza azonnal kettétörte, és Táncosnak nyújtotta a nagyobbik felét. - Beri már elkapott pár kövér galambot, még

süti őket a ház háta mögött. - Elán értetlenül megcsóválta a fejét, miközben a másik lepénybe harapott. A száraz, kemény tésztaféle ropogott a foga alatt. - Mondta, furcsák az itteni népek. Egy lány elhányta magát, amikor meglátta a beleket. Egy őr pedig meg akarta tiltani a tűzgyújtást, mire Bo megpróbálta felrúgni. Kissé mogorva lovad van. Elán nem ecsetelhette tovább, mert egy sárga, szőrös állatnak öltözött fiú odaszaladt hozzájuk, hogy Miah’En kéri, jöjjenek segíteni. Átvágtak a termen, egyenesen egy nagyobb, nyüzsgő csapathoz, melynek közepén már ott állt a lány. Különös tárgyak voltak körülöttük, rengeteg laptop, fémesen csillanó állványok, kisebb képernyők, eddig nem látott technikai eszközök. - Elán, kérlek, mondj valamit! - Nem értelek. Mit mondjak? - Milyen nyelven hallottátok? - kérdezte a körülöttük állókat Miah’En. - Magyar. - Francia - mondta meglepve Tom. - Szuper, én meg angolul - bólintott Miah’En. - Velük csináljuk, Elán lesz a vezér. Öltöztessétek be! Innét kezdve mintha egy csapat őrült közé keveredtek volna. Átöltöztettek őket idegen, fekete katonai öltözetbe, és rájuk

rögzítették a páncélokat is. Elán meghajlítgatta az egyiket, mire legnagyobb megdöbbenésükre egy fiú felkiáltott, és mondta vigyázzon, el ne törje, mert három hónap alatt készítette. - Ilyen gyenge páncéllal mennek harcba? - morogta halkan Elán. Kaptak különös alakú fegyvereket is, de amikor Kósza megkérdezte, hogyan kell használni, nevetve mondták, hogy nem működik. Mi értelme egy olyan fegyvernek, ami nem működik? Elánon is látszott, hogy elveszettnek érzi magát ennyi segítő kéz között. Főleg, amikor az egyik fiú elkezdett magyarázni neki. Röpködtek az olyan szavak, hogy kameraállás, jelenet, forgatókönyv, nyitószöveg. Kószának kezdett derengeni, hogy mi történik, és egyre jobban lenyűgözte az a szemtelenség, ami a technika fiatal mágusait jellemezte. Közben a hatalmas lovag mintha kissé összement volna zavarában. Kétségbeesetten grimaszolt Kószának, aki végül megszánta, és elmondta a lényeget: - Elán lovag, azt hiszem, egy illúzióvarázst készítenek elő. Csak a

■

technika mágusai szerkezetekkel dolgoznak, nem úgy, mint odahaza a mieink. Olyan képsorokhoz kellenek ezek a tárgyak, amiket a tévében láttunk. - Á, akkor miért nem ezt mondják? A mágusok mindig annyit fontoskodnak. Elán megnyugodott, és innét kezdve bármilyen furcsa dolgot kértek tőle, békésen tűrte, mert „a varázslók agya olyan, mint a buggyantott tojás”, idővel meggárgyulnak, és jobb nem faggatni őket a miértekről. Vagy tízszer megismételtették az „ön megsértette az egyezményt” kezdetű, érthetetlen szavakkal teli szöveget, miközben a „kamera” nevű dologgal figyelték. De előfordult, hogy közölték, nézzen komoran, nézzen dühödten, és így tovább. - Ellen mersz szegülni?! - Ne így, sokkal mélyebben, dörgőbb hangon! Kósza és Táncos érdeklődve figyeltek. Néha elfordultak röhögni, de csak úgy, hogy Elán meg ne lássa. Aztán rájuk is sor került. Kószára sisakot adtak, aztán hősiesen be-, majd ki kellett rohannia, és mögötte loholt egy csapat jelmezes és kamerás.

Aztán Táncossal harcolniuk kellett egymással, először a helyi fegyvereket tartották egymás felé, megmutatták nekik a fura mozdulatsort, és egy filmen azt is, hogy ilyenkor láng jön ki az eszköz végéből. Aztán karddal vívtak. Táncos alkatilag hasonlított Bogdányira, és megpróbálta utánozni a mozdulatait. Közben teljesen besötétedett odakint, és a csarnokban is kissé hűvösebb lett, mégis mindketten izzadtak a különös, könnyű páncélban, ami fojtogató módon nem engedte át a levegőt. - Nem lesz jó, rendes CGI kéne, normális technika! - mondogatták egymásnak újra és újra kétségbeesetten a fiúk, akik a felvételeket már laptopokon nézték. - Nagyon béna! Látszik az amatőr háttér, a kezdetleges vágások! - Nem baj! - legyintett ilyenkor Mia Anne, és elmagyarázta Ah mágusnak, mit kéne ott látni, ahol nem lát semmit. Ah kétségbeesve bólogatott, ezernyi idegen dolgot kellett megjegyeznie, képsorokat néznie, hogy majd pontosan vissza tudja adni az illúziót. Látszott, hogy egyre elveszettebb, de Mia Anne mindent türelmesen újra és újra elmagyarázott. Kósza csak nézte a lányt, és most először úgy érezte, Miah’En már nem látja őt. Nem

látja igazából egyiküket sem, hanem valami végtelen, komor kitartással csak a célra figyel, egyetlen dologra fókuszál. Most, farmerben sokkal inkább mágusnak festett, mint odaát a hímzett kaftánban; egy igazi harci mágusnak, aki háborúra készül, és akinek szavára tucatnyian ugranak, nem számít fiatal kora, és nem számít a tapasztalatlansága. Kósza csak nézte őt, és nyomasztó érzessel arra gondolt, meg akarja őrizni ezt a pillanatot, a lány lebbenő barna haját, a kecses mozdulatot, ahogy a kezével int, amikor magyaráz. Aztán kész lettek a fiúk és lányok, a technika fiatal, laza mágusai, és a fontosabb eszközöket kihordták a csarnokból a szabad ég alá, a tó mellé. Kósza leszedte magáról az idegen páncélt és sisakot, csak a fekete felsőt hagyta meg, hogy ne fázzon. Kezébe vette a kardját, és kiballagott a többiek után. Elán és Táncos már elkezdte szervezni a helyiekből a csatasort, hiszen az erős mágia miatt valószínűleg újabb dólénytámadás várható. Amikor Kósza kiért, megtorpant, majd lenyűgözve megfordult maga körül. Idekint besötétedett, de Miah’En világa a fények világa volt, az apró tavon megcsillantak a

gyönyörű színek. A parkban tucatnyi hófehér fénygömb ragyogott, a kint elhaladó gépezetek piros és sárga fényei, a környező házak ablakaiban világító sejtelmes kék, sárga, zöld lámpácskák mind-mind ennek a világnak a derűjét tükrözték. Olyan volt ez a hely, mint maga a lány, üde, meglepő, játékos… és végtelenül szerethető. - Ejha - torpant meg Táncos is mellette. - Hű - mondta tömören Elán, és eltátotta a száját. Álltak, és bámulták a csodát. Odahaza a mezőkön és erdőkben a csillagos ég volt a társuk, a városokban fáklyák narancsszínű fénye világlott, és csak a mágusok házában keltek életre a színek, lettek valósággá a fények. De itt, ezek a népek benne laktak a csodában, hétköznapivá tették a mágiát. Az álmok hazája volt ez a világ, a fény és árnyék világa, a színek ezernyi kavalkádja. Kósza hirtelen megérezte, hogy figyelik. Miah’En volt az. Mosolygott az ő nagy ámulatán, kedvesen, szelíden, és valahogy szomorúan. Nézték egymást, hosszan, lágyan. És Kósza valamiért elkomorodott, valamiért azt érezte, búcsúznak. Tett egy lépést a lányt felé, de Elán keze a vállára nehezedett, és a lovag meglepően

szelíden dörmögte: - Ne zavard a harc előtt, fiú! Ő a vezér, összpontosítania kell. De Miah’Ent sem engedte őhozzá Bah mágus. Kurtán odavetett neki valamit, mire a lány csak komoran bólintott, és elfordult. - Figyelem mindenki foglalja el a helyét! üvöltött a kék bőrű lány, aki a hideg miatt most már ágyékkötő helyett farmert és kék pulóvert viselt. A rendezvény fő műsorszáma következik! Világmegmentésre felkészülni! Kósza meghökkenve látta, hogy mindenki nevetésben tör ki. Ezek az emberek nem ismertek félelmet. A technika mágusai vidáman a laptopok mellé ültek, a harcot vállalók nagyot hujjogva csatasorba álltak körülöttük. Elán intésére ők is beálltak a helyükre, a csatasor elé, a legkritikusabb pontra. Aztán a kör közepén Ah mágus hátulról átölelte a lányt, karjait összefonta a nyakán. A fehér ruha lecsüngő ujjai betakarták Miah’Ent, és Kószának olyan érzése támadt, mintha a magas, szőke varázslónő bekebelezné őt. Ah mágus dallamos hangján kántálni kezdett valami ősi, félelmetes hangzású verset. Egy pillanatig semmi nem történt, majd Miah’En meglepve, örömmel felkiáltott. A haja tincsekbe tapadt, és lila fénnyel

ragyogni kezdett. Olyan volt a lány, mint egy mágikus fáklya Ah hófehér karjai között. Csakhogy a fáklyák elégnek. Kósza gyomrában nehéz kővé vált a félelem.

Amon Dollond professzor

- H

E?!

-

KÉRDEZTE DÖBBENTEN

BOGDÁNYI, tökéletesen

és leírta

ez a

helyzetet. Este fél kilenc volt, Amon és az isten éppen sült krumplit evett ketchuppal, és világuralmi terveiket szövögették a rendőrség hatalmas üvegépületében. Körülöttük szintén vacsoráztak a megbűvölt emberek. Amon utálta a sült krumplit, ennek ellenére evett belőle, és megpróbált minél több információt megtudni az univerzumról és a rengeteg lakott világról. Aztán hirtelen megszűnt a tévéadás, egy ideig csak statikus zörej hallatszott, és kis fekete pontok nyüzsögtek a képernyőn, majd megjelent egy hatalmas termetű katona valami high-tech páncélban egy műszerfal előtt. Háttal állt, kezét összekulcsolta a háta mögött, és a sötét űrhajó ablakából a Föld lenyűgöző kék ívét szemlélte. Aztán megfordult, és komoran összevonta a szemöldökét: - Ön megszegte az egyezményt. - A

hangja hűvös volt és nyugodt. - A 413. törvény értelmében a primitív fajok védettséget élveznek, semmilyen kapcsolat nem létesíthető velük. Csak száz év múlva jártunk volna erre, de észleltük a bolygó tektonikus anomáliáit, és megnéztük, mi okozza. Egykionnyi időt kap arra, hogy a csillagrombolóra teleportáljon, különben a 413. törvény záradéka alapján a büntetőeljárást megkezdjük, és ellenállás esetén a testét megsemmisítjük. - He? - kérdezte erre döbbenten Bogdányi. - Kérjük a helyi értelmes lényeket, hogy a letartóztatás idejére korlátozzák a légi forgalmat és a protonfegyverek használatát. Az adás megszűnt, és újra a híradó stábja látszódott. A bemondó igen hülyén ült, és kikerekedett szemmel meredt maga elé. Valószínűleg az egész emberiség ezt érezte. Kik ezek? Mit keresnek itt? Amon lenyelte a szájában lévő sült krumplit. - Netán az ismerősei? - kérdezte érdeklődve. Bogdányi nem felelt, csak lehunyta a szemét. Koncentrált egy-két pillanatig, majd értetlenül kinyitotta újra: - Nem értem. Semmilyen idegen eszköz nincs a bolygó körül. - Biztos benne?

- Igen, ura vagyok a földnek is, és bármilyen anyagnak. Megérezném a tömegét. Előlem nem lehet álcázni semmit. Moon tábornok odasietett Bogdányihoz, és sietve újságolta, hogy a katonai műholdak nem észlelnek idegen járművet, és a fizikusok szerint gravitációs hatás sincs. Amon összekulcsolta a kezét, és elgondolkozva hátradőlt a székben. Kinézett az ablakon, a sötétben látszódtak a város fényei. Mia Anne csinálná? De mi értelme van ennek az egésznek? Bogdányi nyilván nem tud egy olyan hajóra teleportálni, ami nincs. Mennyi az a „kionnyi” idő? És mi lesz utána? Mia és barátai eljátszhatnak egy támadást, összerakhatnak bármilyen filmes trükköt, de attól még nem tudják megölni. Hirtelen megvilágosodott, levegőt is elfelejtett venni. Mia, te zseni! Nem Bogdányinak szólt az adás! Hanem az emberiségnek… - Professzor? kérdezte Bogdányi, és érdeklődve előredőlt. Bizonyára észrevette, hogy valamire rájött.

Amon tudta, valamit mondania kell. Valamit, ami leköti az ellenséget, és nem kezd el keresni egy lökött kamaszlányt meg a szakadt lovagjait és varázslóit. - Ez csak valami ostoba figyelemelterelés… A fickó nagyon ismerős, érdemes lenne lefuttatni a képét a katonai adatbázisban… ööö… szerintem Szaúd-Arábiában láttam, az atomfegyverük tesztelésén… de nem vagyok benne biztos. - Helyes, csinálják! - intett Bogdányi Moon tábornoknak. - De miről akarják elterelni a figyelmemet? - Nem tudom, de… hm… - lázasan járt az agya …elég gyanús, hogy a légiforgalom korlátozását kérték, vagyis rakétákra tippelnék. Nagy az esélye, hogy pár ország összefogott, és atomcsapásra készülnek Európa ellen. - A kis rohadékok - nevetett Bogdányi. - Ó, annyira kíváncsi vagyok már az atomfegyverekre! Ne aggódjon, magát megvédem. A többiek meg úgyis cserélhetők. Amon szeme megrebbent a többiek cserélhetőségén, de nem mutatta. Inkább udvariasan megköszönte. Félelmetes dolog volt, hogy a szakértői tekintély milyen erősen hat még erre az idegenre is. Bármit elhisz, ha egy tudós mondja. Amon időhúzásként hosszas fejtegetésbe

kezdett arról, melyik fegyvernek milyen hatóereje van, melyik országok mivel rendelkeznek, és milyen fejlesztések folynak. Bogdányi szinte csüngött a szavain. Amon közben fél szemmel a tévét figyelte. Tudta, Mia Anne azt akarja, hogy milliárdok figyeljék az eseményt, és ehhez idő kell, de minél tovább vár, annál nagyobb a veszélye, hogy Bogdányi rájön a blöff lényegére. A tévében nagy lelkesedéssel éppen azt tárgyalták, hogy az első látogatót is mindenki a saját nyelvén hallotta, sőt a felvételeken is így hallatszik. Most pedig megint ezt tapasztalták. Amon megemelte a hangját, hogy elnyomja a bemondó szavát. Nagyon remélte, hogy a teremben sürgölődő emberek közül senkinek sincs annyi esze, hogy elkezdje az okokat kutatni. Talán tíz perc telhetett el, vagy egy kicsivel több, amikor újra elment az adás, sisteregni kezdtek a képernyők, mintha valaki ráállna a műholdakra. - Az idő lejárt - mondta méltóságteljesen a hatalmas katona. - A vádlott ellenállt. Utolsó felszólítás: amennyiben nem adja meg magát, úgy a Likvidálási Törvény értelmében kénytelen vagyunk

mezonkardot használni, és megkezdeni a teste felbontását. - Mi a franc az a mezon? - kérdezte Bogdányi értetlenül Amontól. - Egy kis atomi részecske, ami… - kezdte volna Amon a kiselőadást, de az isten egy intéssel belefojtotta a szót. Most ő állt rá a tévéadásra, és az arca megjelent a képernyőn. Szinte teljesen kitöltötte. - Bárki vagy, az életeddel játszol ezért az ostoba viccért! - mondta gúnyosan. - Azt hiszed, hogy… A kép elment, majd újra az idegen katona látszott, aki gőgösen felelt: - A nevem Oh Teion Hon a Kentac rendszer felügyelője, azonosítóm penta 1172-55-alfa. Újra Bogdányi látszott. Amon elmélyülten figyelte a tévét is, és a vele szemben ülő istent. Ha fel akarták bosszantani azzal, hogy a szavába vágtak, hát sikerült. - Bárki vagy, emberfia, hódolj be nekem, és szolgáld az istenedet! - csattant föl Bogdányi. Valószínűleg évezredekkel korábban megszokta, hogy így kommunikál. És teljesen elfelejtette, hogy nemrég még idegen fajt alakított. Innét kezdve hol egyikük, hol másikuk állt rá a

tévéadásra: - Ön istennek tartja magát? - Mégis, mi más lennék, te kutya?! Borulj térdre, ha élni akarsz! - A telekinetikus egyedek egyik fő mentális betegsége az istenkomplexus. Figyelmeztetem, az elmeállapota nem menti fel a jogsértés alól! Még Amon is elnyomott egy mosolyt, és gyanította, az emberiség most röhög fel a tévék előtt. Milliárdnyi szem tapadhat az adásra, izgatottan, hatalmas érzelmekkel. Mia Anne egy dologban mindig is zseniális volt: hogyan menjen más idegeire. - Te szerencsétlen halandó! Azt hiszed, hogy ellenállhatsz a hatalmamnak? Mutasd meg magad, és küzdj meg velem! - Köszönöm a beszélgetést. A helyzetét bemértük. Az űrhajója álcázását kiiktatjuk. A 413-as törvény záradékának értelmében a rezervátumban élő embereket megilleti a tájékoztatás, így az akciót nyomon követhetik a helyi lakosok. Amon hallotta, hogy az ablak közelében állók felkiáltanak. Még a helyén ülve is látta, hogy odakint, a sötét éjszaka helyett fehér és kék fényektől dereng az égbolt. Újra látszódott az űrhajó. Bogdányi talpra ugrott, és ingerülten az

ablakhoz sietett. - Mégis, mi folyik itt? - ordította úgy, hogy az üvegablakok megrezdültek a nem emberi frekvenciától. Amon nem reagált, és jól is tette. Az egyik kommandós fontoskodva magyarázott valamit, de Bogdányi egy kézlegyintéssel falhoz csapta. A férfi nekirepült egy oszlopnak, majd vércsíkot húzva lecsúszott. Azonnal meghalt. - Kerítsétek elő, ki szórakozik1. Mérjétek be az adást! Mindegy hogyan, de hozzátok elém! ordította a körülötte lévőknek. Moon tábornok azonnal elrohant, és parancsokat üvöltött. A tévé képernyőjén megjelent egy irgalmatlan nagy űrbázis széle, és látszott, ahogy egy hangárból számos apróbb hajó repül ki. Amon egy pillanatra összevonta a szemöldökét, mert hátul, a sötét űrben mintha egy kettőscsillagot látott volna, noha ilyen közeli pozícióban egy sincs a földi naprendszerhez képest. Két másodperccel később azonban észbe kapott, hogy ez csak egy filmvetítés. Bizonyára számítógépes játékokat mixeltek össze, és mágiával tették élethűvé. Valószínűleg nem az eredeti grafika látszik, azt felismerné az emberiség is. - Ott fent! Nézzék, a kis hajók! - kiáltott valaki

a teremből. Amon ülve maradt, és inkább a tévét figyelte. Hamarosan váltott a kép, és egy fekete katonai sisakot viselő tiszt jelent meg: - Parancsnok! Behatoltunk a járműbe. Megkezdjük a bűnöző likvidálását! A tiszt ruganyos mozdulattal megfordult, és reflexből lőtt. A kamera mintha a beosztottján lett volna, innét kezdve rohanó csapatot, lézervillanást, zavaros képeket vett. Még Amont is meggyőzte volna a képsor. Félelmetesen hihető harci jelenet volt. A csapat hatalmas kavarodás és lövöldözés közepette, elszántan rohant egy folyosón. - Akármiről akarják elvonni a figyelmemet, nagyon jól csinálják! - csattant fel ingerülten Bogdányi. A támadók hamar eljutottak egy vastag ajtóhoz, és a fiatal tiszt közölte, hogy a vezérlőterem előtt vannak. Szembántóan erős villanás látszott, a képernyő élesen felragyogott, majd egy pillanatra megszűnt a jel. Utána füstöt lehetett látni: - Uram, berobbantottuk az ajtót! Fiúk, a gránátokat! - kiáltotta a tiszt. Újabb robbanás látszott, narancssárga láng tombolt odabent. A csapat berontott a helyiségbe. Odabent szürke füst kavargott,

semmit nem lehetett látni, majd a gomolygó sötétségből előlépett egy félelmetes alak. Maga Bogdányi. Haján kék szikrák ugráltak, épp úgy, mint korábban a tévéadásban. Amon lopva az igazi Bogdányit figyelte, aki a teremben állt. Vajon rájön, mi folyik itt? Bogdányi meredten bámulta, ahogy a tévébeli álisten előrelép, és kijelenti: - Soha nem fogtok el, ti férgek! - Lőtt, és a fegyveréből kék lézersugarak csaptak elő. Innét kezdve csak kék villanások és robbanások látszódtak, a gomolygó füst mindent eltakart. A kamerát viselő katona zihálása mint valami félelmetes aláfestés, még hitelesebbé tette az egészet. - Nem is vagyok ott. Ez csak illúziómágia lehet - morogta maga elé Bogdányi. Jóképű arcát kék fénybe vonták a haján cikázó energiavillanások. Amonra nézett, és összeszűkült a pupillája. Amon tudta, meghal, ha megpróbálja félrevezetni, így csak bólintott: - Szerintem is illúzió. Átjött egy kaftános alak, talán ő csinálja… - hazudta, noha tudta, a lánya az. Ennyit tehetett Miáért, többet már nem. Bogdányi egy utolsó dühös pillantást vetett a képernyő felé. A füstből épp kibontakozott egy lézerkardos csata. Az álisten és a fiatal tiszt

harcolt kegyetlenül gyorsan és akrobatikusan. Gyönyörű szaltók, és pördülések közepette élethalál harcot vívtak. Amon nagyon remélte, hogy Bogdányi nincs képben a sci-fi filmeket illetően, mert a felgyorsított felvételről - hiába küzdöttek másféle mozdulatokkal - szinte ordított, hogy a Star Wars egyik jelenetének koppintása. Bogdányi gúnyosan sziszegte: - Ostoba mágusok! A dólények áramlása majd megmutatja, hol vannak! Egy lépést tett az üvegépület ablaka felé, majd a mozdulat repülésbe váltott át, és Bogdányi hatalmas csattanással áttörte a biztonsági üveget, és lyukat hagyva maga mögött, kirepült az ablakon. A bűvölet alatt álló emberek csak értetlenül nézték, majd zavartan újra a lépernyőre tapadtak, ahol a párharc zajlott. A kintről beáramló esti hideg sem zavarta őket. Amon az embereket figyelte, majd látszólag szórakozottan megkérdezte Moon tábornokot: - Hol van kávéautomata? - Mi? Ja, a folyosó végén. Amon nyugodt léptekkel elindult kifelé. A kávézás szinte szent rituálé, senkinek nem jutott eszébe föltartóztatni, még a korábbi őreinek sem. Elballagott a folyosó végéig, rezzenéstelen

arccal beszállt a liftbe, és lement vele. Szökni csak intelligensen érdemes. Majd kisétált az épületből, és felnézett az égre. Az űrhajó még mindig a város felett ragyogott, olyan élethűen, mintha az emberiség minden félelme és vágya megtestesült volna benne. Tegnap még mindent megadott volna érte, hogy megismerhesse az univerzumot, kikutathassa a titkait. Egész élete ebből állt, kísérletekből és meglepő felfedezésekből. De hirtelen rájött, mindez értelmetlen ostobaság, olyan illúzió, mint odafönt az a hajó. Semmilyen tudomány nem ér többet egy szemtelen kamasznál, egy kócos, barna fejnél. Bármit megadott volna azért, hogy újra láthassa Miát, az ajtónak támaszkodva figyelje, miközben alszik… sietne haza a munkából, és otthon nem zavarná el a gyereket, csak hogy elolvashassa az újságot… elengedné koncertekre, legyintene a közepes kémiajegyre… csak ott lenne Mia… De hamarosan rálel az ellenség. Ő pedig tehetetlen, többé már nem segíthet, pusztán reménykedhet. Szorongva nézte az eget, és életében először azt kívánta, bárcsak lenne valami a Természet felett, egy igazi Teremtő, egy igazi Isten…

- Éld túl, kicsim! - suttogta halkan Amon. Már tudta, mi a szeretet. A torka összeszorult, ahogy felhajtotta szakadt gallérját, és elindult az éjszakába. Az üres utcán egy összegyűrt zacskót görgetett a szél.

Mia Anne

A

FÉLELEMNEK KESERŰ-SÓS ÍZE VOLT,

és

Mia Anne kényszeredetten nyelt egyet, miközben Ah mágus hátulról átölelte, és különös, ősi szavakat kántált. Volt valami borzalmas ezekben a szavakban, ebben a mély torokhangban. Néhány mondat után kitisztult a mondatok jelentése, megértette ő is ezt a furcsa, régi nyelvet. - Vedd el szívünket, vedd el vérünket szent mágia! Törd el csontjainkat, égesd ki szemünket! Adj helyette új szívet, új vérereket, új csontokat és új szemeket, hogy részeddé legyünk… Ősi Fal szólítalak! Tépd ki bensőnket, és adj új bensőt! Egyesülj velünk, légy a részünk! Mia Anne aggódva gondolt bele, hogy ez mit is jelent. A gerince felforrósodott, érezte a mágia áramlását, és azt is, hogy Ah mágus még szorosabban öleli, szőke hajából méz bűvös illata árad, fehér ruhájából orchideák hódító szaga száll fel, beburkolja őt is. Szinte kábulatban érezte csak, hogy valami reccsen, mintha átszakadt volna valami odabent a testében.

És aztán meglátta a Falat. Meglepett örömmel felkiáltott. Soha ilyen szépséges dolgot nem ismert. Odafönt az ég nem fekete volt többé, a lila százféle árnyalata örvénylett, kavargott benne, és gyönyörű, lassú lávafolyamként egy tölcsérben lefelé áramlott, őfelé. Elöntötte a boldogság, ahogy befogadta a csillogó folyamot. Tudta, hogy senki sem látja, még Ah mágus sem, aki belőle szívja az energiát. Megnézte a többieket. Bah mester kivont karddal őrizte őket, noha alig állt a lábán, a ruha alatt a sebei mályva színnel fénylettek, ahogy gyógyultak. Elán és Táncos testében a fő ütőerek bíbor színben ragyogtak, bizonyára a Lovagrend mágiája tette, míg Kósza teljes teste, bőre minden centimétere mély, sötétlila árnyalatban csillogott. Gyönyörű volt a fiú, karcsú, erős, a mágia tökéletes megtestesülése. És Mia Anne szíve csordultig telt, ahogy nézte. - Kezdhetjük? - kérdezte valamelyik laptopos srác. Mia Anne kizökkent a mágia csodájából, és újra a valóságra koncentrált. - Igen, indítsátok! Ah, kezdheted! Állj rá a műholdakra! A négy laptopon négy különböző kép jelent meg, az elsőn a háttér, a Föld gyönyörű karimája

a Gravitáció című filmből, a másodikon egy űrhajó belseje valamelyik számítógépes játékból, a harmadikon Elán nyitójelenete, a negyediken pedig a tévé élő adása látszott. Ah feszülten figyelte a monitorokat, majd a tévében hirtelen megjelent Elán, ahogy megfordul az űrhajó vezérlőtermében: - Ön megszegte az egyezményt. A 413. törvény értelmében a primitív fajok védettséget élveznek… A kis monológ elhangzott, és az „egykionnyi idő” is, amit szándékosan így adtak meg, hogy lehessen annyi, amennyit akarnak. Ah megszakította a tévékapcsolatot, és zihálva Mia Anne hátára dőlt. Még most sem eresztette el, és Mia tudta, hogy a fájdalomcsillapítás miatt. - Bocsáss meg, de nem tudom megcsinálni! Túl idegen, túl bonyolult nekem. Egyszerre kell figyelnem a gyógyításodra, a Falra, a műholdakra, és még a képeitekre is... - Ah mágus hangja kétségbeesetten csendült. Mia Anne nem felelt azonnal, ijedten nézte a támadó dólényeket. A Fal megcsapolása jóval nagyobb varázslat volt, így a lények nem csak kis karmos diókká váltak, hanem embernyi magas fákká, és gonosz sárga szemükkel azt

lesték, hogy juthatnának el hozzá. Őt akarták, bármi áron. Most jött rá, mekkora őrültség az, amit tesz. Ha a lények elkapják, a Falhoz is hozzáférnek, és a világ összes diója szörnnyé alakulhat… A lovagok bizonyára tudták, mert Elán hatalmas, dühödt csapásokkal harcolt, az izmok táncot jártak a hátán, ahogy egy suhintással kettévágta a lényeket. Táncoson látszott, miért kapta a nevét, kecses mozgása, pördülései végig ütemesek maradtak. Kósza viszont semmilyen szabályt nem követett, laza, gyors és életveszélyes volt, szemtelenül felugrott akár magukra a lényekre is. Nem volt olyan szörny, ami átjuthatott volna rajta. A mondoconos fiatalokat sem kellett félteni, akadt, aki vascsővel harcolt, mások viszont dezodor és öngyújtó segítségével, házi készítésű lángszóróval dolgoztak, a kékes szélű sárga láng megriasztotta a dólényeket. Néhány katonai ruhás huszonéves srác előre készült, és üvegekbe benzint töltöttek, a kilógó rongyot pedig meggyújtották. A Molotov-koktélt elhajították a távolabb összetömörülő lények közé, ahol hatalmas pánikot okoztak a felcsapó lángnyelvek. Ropogtak-égtek a lények, testükből sűrű, fekete füst szállt fel, bűzét Mia Anne is érezte.

De az emberek közül is többen megsérültek, az ágak átszúrták őket A sebesülteket a kör belsejébe húzta Naomi és Helmholtz, majd rutinos mozdulatokkal fertőtlenítették a sebeket. Szakadt, fehér köpenyük már véressé vált. - Ne a harccal törődj! Az a lovagok dolga! - Bah mester hangja élesen dörrent a füle mellett. - Át kell venned a húgomtól az illúzióvarázst! Ez a te világod, és a te képzeleted kell hozzá! - Nem tudom, hogy kell varázsolni! - Ideje megtanulnod! Első lecke… - Bah kimért hangon elmagyarázta az alapokat, nem zavartatva magát a csatától, a kíntól sikoltozó emberektől, az égő dólények füstjétől. Látszott, elemében van, ez az ő igazi élete, és nem a mindennapok. Magyarázat közben szó nélkül levágott egy dólényt, akinek sikerült áttörnie a védőgyűrűt. A következő percekben Mia Anne próbálta maga elé vetíteni a harci képsorokat. Egy idő után ráérzett az ízére, és utána nem is volt olyan nehéz a képzeletét valósággá változtatnia. - Folytassátok az adást! - kiáltott oda Helmholtz. - Egyre több a sebesült, nem bírjuk sokáig. - Majd a lovagok megoldják! Az kell, hogy az egész emberiség figyeljen minket! - felelte Bah mester.

- Az apám bizonyára feltartja Bogdányit, hogy ne keressen minket, de túl feltűnőek vagyunk. A sima rendőrség is mindjárt itt lesz ennyi robbanásra. Szerintem elég ennyi idő, ez a netkorszak, a hírek villámgyorsan terjednek. Folytassuk! Nem vártak tovább, újra elkezdték az adást. Mia Anne kivetítette maga elé a képet, Ah mágus pedig továbbított a műholdakra. Elánnal rengeteg lehetséges mondatot felvettek, amit most bejátszottak neki, és Mia Anne élvezte a „vitát” Bogdányival. Imádta, hogy feldühítheti azt a szemétládát. Tudta, emberek milliárdjai figyelik őket, és kezdenek hinni. Mert miről szól valójában minden sci-fi film? Nem az idegenekről, hanem arról, hogy hősök maroknyi csapata elindul, és bátorságukkal győzedelmeskednek bármi felett. A gonosz elnyeri méltó büntetését, az igazság pedig győzni fog. Kósza tűnt fel a képsorokon, és Mia Anne élvezettel varázsolt a behatolók köré füstöt, majd a tucatnyi filmből összevágott homályos képeket vetítette. A rohanást a folyosón, az ajtó berobbantását, és a hatalmas párharcot. Gyönyörű csatajelenet volt, a lövések után kardra váltottak. Táncos feje helyére Bogdányiét

képzelte, és a kardok csattanásai helyett a lézerkardok suhanó, mély hangját. - Közeleg az isten - mondta Bah idegesen. Siess! De már nem volt idő. Elkéstek. Egy repülő test látszott, és az emberek nagy döbbenetére Bogdányi ereszkedett le az égből. Megállt pár méterre a védők sorfalától. A dólények abbahagyták a harcot, és visszahúzódtak. - Szóval te vagy az! Szerencsétlen bolond, azt hiszed, pár illúzióval győzhetsz ellenem? nevetett gúnyosan Bogdányi. Már nemcsak a haja, hanem az egész teste kékesen ragyogott, ahogy rácsatlakozott az emberiség félelmére, izgalmára. Mia Anne érezte, ahogy feltör benne a rettegés, de akkor sem hagyta abba az illúziót. Be kell fejeznie a tervet! Csak pár pillanata maradt rá. - Meglepi - suttogta Mia Anne. Az illúzióképen a fiatal tiszt szíven szúrta Bogdányit, és Ah mágus kisugározta a képet a világba. Minden műholdra, ahonnan eljutott a tévékig, eljutott az emberekig, és valószínűleg milliárdok ujjongtak fel. - Ne…! A mezonkard! - hörögte az

illúziókép, és térdre bukott. Először a szíve körül vált morzsássá a kép, majd kifelé terjedt, végül a döbbent arcot is elnyelte. A test apró barna porszemekké bomlott, és szétszóródott a padlón. - Mi ez?! - hörögte döbbenten Bogdányi, és térdre bukott. - Hétmilliárd ember hite - mondta csendesen Mia Anne. Bogdányi rettegve nézett föl rá, látszott, megértette, mi történik. Rákapcsolódott milliárdnyi ember hitére - csakhogy ezek az emberek a halálában hittek. Megfeszülve próbált szabadulni, de már tehetetlen volt. Először a szíve körül homályosodott el a teste, majd kifelé terjedt, végül a döbbent arcot is elnyelte. A teste barna porszemekké bomlott, és szétszóródott a vér áztatta füvön. Döbbent csönd maradt utána. Aztán egyszerre üvöltöttek föl örömükben a lányok és fiúk, jelmezesek és farmeresek egyaránt. Hujjogtak, ugráltak, tapsoltak, egymást ölelgették. De hirtelen a dólények is megmozdultak, testük arasznyit nőtt az iménti mágia hatására, és újra támadtak. Ostoba, állatias, sárga szemük még mindig Miára tapadt. - Le kell válnod a Falról! - üvöltötte Bah, miközben egy rájuk rontó dólénybe beleállította

a kardját. - Már csak te táplálod őket, a te mágiád! Ah hangja elhalkult, ahogy kántált, és szeretettel megölelte őt. Mia Anne tudta, csak pillanatai vannak: - Doktor Helmholtz! Vigyázzon az apámra! Azt üzenem, szerettem. - Könny futotta el a szemét. Annyi mindent mondott volna még az apjának, annyi elmulasztott szót, melyekre már soha nem lesz lehetősége. - Hogy érted? - kérdezte döbbenten Helmholtz, felnézve egy sebesült mellől. - Mondja meg neki, hogy a szeretet sokféle, és tudom, hogy ő is szeretett engem. Látta a tudós értetlen, döbbent tekintetét. És azt is látta, hogy Kósza harc közben is odanéz a kiáltásra. Csak egy pillanatra kapcsolódott össze a szemük, de az olyan volt, mint egy áramütés. Kósza minden aggodalma benne volt, egy igazi álomlovagé, aki követte őt világokon át, aki szívét, vérét adta érte. Mia Anne az ajkába harapott, és nem mondta ki, hogy „szeretlek”. Csak nézte a fiút, ahogy elfordul, hogy kivédjen egy csapást, és mindörökre a lelkébe zárta a mozdulatot. Nincs, amit adjon neki, soha nem fognak nevetve bohóckodni az esőben; megérinteni egymást

illatos nyári estéken; puha, buta szavakat suttogni, a másik száját megízlelni. Nincsenek holnapok. Megtette érte a legtöbbet, amit tehetett. Kilépett Ah mágus öleléséből. Ah is elhallgatott. A kántálás után még a csata zajában is döbbenetes volt ez a némaság. Aztán lecsapott a fájdalom. Mia Anne borzalmas kínt érzett, iszonyatos, nem emberi sikoly hagyta el a száját. A gerince mintha megolvadt volna, a csigolyák között izzó ólomként lángolt valami, mintha folyamatos izzás lenne, a fájdalom letaglózta, nem bírt a lábán megállni, lerogyott a földre, tehetetlenül vonaglott, és azt kívánta, bárcsak meghalna, bárcsak véget érne ez az embertelen, elviselhetetlen őrület. - Ne, ne! - Kósza kétségbeesett kiáltását hallotta messziről, sok-sok más kiáltás közül. Ez volt az utolsó hang, amit még felfogott. Aztán megszűnt a pokoli kín, és ráborult a jótékony sötétség…

Kósza lovag

V

ANNAK

DOLGOK,

ELFELEJTENI,

AMIKET

NEM

LEHET

és vannak arcok, melyek mindörökre velünk maradnak. Kósza nem találta helyét ebben a világban. Minden hajnal színtelen maradt, minden nevetés fakó, az idő szürke folyamában nem számítottak többé a napok. A csata után az emberiség ünnepelt, világszerte karneválokat tartottak, míg őket egy laktanyában nagy tisztelettel, de azért kihallgatták. Bah mester nem bízott az itteni népekben. Milyen világ az, ahol minden lépését kémszemek figyelik? Bah mester volt a legidősebb, így vezetőként csak ő tárgyalhatott. Intésére hallgattak, és a Rend kiképzése szerint cselekedtek, még akkor is, amikor elválasztották őket egymástól. Kószát ez sem érdekelte, amúgy is képtelen volt a szóra, az emberi beszédre, torkában gombóc feszült, napokig nem evett, nem ivott, csak Miah’En kíntól gyötört testét látta maga előtt. Tudata pereméig is alig jutott, hogy különös műszerekkel vizsgálják, vérét veszik,

kérdezgetik. Aztán a csapat újra összekerült, és a többiek meglátták őt. A kecses Ah mágus magából kikelve ordított a helyi katonákkal. Elán dühében kettétört egy asztalt, Bah mester pedig közölte, vagy elengedik őket, vagy kirobbantja a falat. Erre a helyi katonák is kissé idegesen reagáltak. Végül a tudományok nagyhatalmú mágusa, Helm’Holc jött békéltetni. Rá még Bah mester is hallgatott, bizonyára lenyűgözte, hogy valakinek két „h” van a nevében. Helm’Holc mester hálásan megköszönte a szolgálataikat, és kivitte őket a város melletti dombok közé, ahol egy üresen álló kúriát adományozott nekik. Még aznap megkezdték a felújítását. Bah mágiával megerősítette a falakat, Ah bájolással elzavarta az összes rovart, egeret, míg Elán és Táncos bejárta a vidéket, hogy lemészárolja a diófákat. Kósza napokig a gazos kertben ült, és némán várt. Érezte, hogy Miah’En küzd, élet és halál között lebeg. Táncos esténként bevitte a házba, lenyomott a torkán valami gyógyteát, és Kósza közönyösen tűrt mindent. Aztán egy reggel vidámabban ébredt, újra észrevette a színeket, Táncos szénfekete, göndör

fürtjeit maga mellett a párnán, Elán horkolását a szomszéd ágyról. Rácsodálkozott a falból jövő meleg vízre a fürdőben, és önként aláállt. Sőt, amikor a csapat leült reggelizni, ő is velük tartott. Elvett egy hosszúkás, sárga gyümölcsöt a tálról, leszedte a héját, és a többiek meglepetésére enni kezdett. Akkor csöngött Beri mobilja. A kölyök volt az egyetlen, aki mindig magánál hordta a helyiektől kapott kis dobozkát. Kiderült, Helm’Holc telefonált, Miah’En felébredt a kómából, sőt már eszik is. Banánt. Kósza először nem is értette, hogy az egész csapat miért bámul döbbenten rá. Aztán megölelgették, meglapogatták a hátát, és innét kezdve akár akarta, akár nem, Táncos mindenhová magával rángatta. Kószát azonban csak egy dolog érdekelte: - Mikor láthatom? De nem láthatta. Helm’Holc azt mondta, Miah’En nyaktól lefelé megbénult, és gyógyítók serege veszi körül, késekkel vájkálnak a testében, próbálják kiszedni a fémet. A napok teltek, egyre csak teltek, és Kósza várt. Egy lovag legfőbb erénye a türelem. Keveset szólt, ritkán hallatta a hangját, még Bo fülébe sem suttogott. Figyelte a fák rügyezését, a virágok nyílását, és remélte, a lány is látja.

Bárhol van, valaki elviszi neki a tavaszt. Az egyik hűvös estén találta meg az első kismacskát. Apró, vöröses szőrgombóc volt, pontosan olyan, mint amelyik hajdan beleesett a tóba. Miúnak nevezte el, és hazavitte a tanyára. A többiek elkezdték kialakítani az új életet. Nem beszéltek arról, mennyire hiányzik a Rendház, milyen hatalmas honvágyat éreznek, de a nevetések után támadt hirtelen csendek elárulták. Keresték a helyüket az idegen világban. Bah mágus kis, szűk körű ünnepséget tartott, amin csak pár államfő és katona volt jelen, és megalapította a Lovagrend helyi szervezetét. Elán előtte megéleztette a kardokat, félt, hogy a döntés összetűzésbe torkollhat a helyiekkel, ha nem fogadják el az ő fennhatóságukat. Láthatóan a vendégek csak az esti borozgatáskor ébredtek rá, hogy mit is jelent ez az egész. Többé nem fogadnak el uralkodóktól sem kegyet, sem pénzt, vagyis a jutalmat sem, amit a világ megmentéséért adnak. Szabadokká, függetlenné válnak. Kósza harcot várt, vagy legalább vitát, de az államfők meglepetten helyeselték az önállóságot, Helm’Holc pedig kíváncsian megkérdezte, milyen munkát szeretnének végezni.

Kósza hallgatott, nem mondhatta, hogy Miah’En a mindene, az egyetlen dolog, amire vágyik. A lányt akarja őrizni, minden útjára elkísérni. Kiderült, Elán fel akarja ajánlani a kardját igaz ügyekért, például ha valakit bántalmaztak, ő vállalja, hogy elmegy a gonoszhoz, és megöli, illetve nagyvadakra is vadászik. Ah mágus bájitalok árusítását tervezte, és a szerelem művészetére akart tanítani fiatal lányokat, hogy bárkinek a kedvében tudjanak járni. Bah mágus méregkeverésre gondolt. Táncos vásári mutatványokból és küzdelmekből szeretett volna pár aranyat szerezni. Beri csak egy kis alvásra, és egy másik cselédre vágyott, aki tud főzni rajta kívül, mert hajnaltól napestig dolgozott, hogy ellássa a varázslókat és a lovagokat. Döbbent csend támadt a szavaikra. Kósza látta a vezetők szemében a megütközést és a fellobbanó vidámságot, de bizonyára nem véletlenül voltak hatalmon évek óta, arcukon egy izom se rezdült. - Azt hiszem, küldök pár szociálpszichológust köszörülte meg a torkát Helm’Holc mester, majd az államfőkre nézett. - Ha Amon Dollond professzort sikerült civilizálttá tenni, akkor minden lehetséges. Innét kezdve mindennap a nyakukra járt egy

csapat furcsa alak. Kósza megtanult telefonálni, mikrót használni, és ezernyi más dolgot. Sajnos, a lányt nem ismerték, pedig Kószát csak ő érdekelte. A napok hetekké váltak, és Kósza csak annyit tudott meg Bah elejtett szavából, hogy Miah’En kikerült a kórházból, de a teste nem gyógyul. Soha nem tud majd mozogni. Bah mágus együtt dolgozott Amon mesterrel a föld alatti helyen, így Kósza megkérte, vigyen el a lány atyjának egy levelet. - Szánalmas vagy - mondta Bah mester. A varázsló a helyi ruhákból is megtalálta a hozzá illőt: úgy festett, mint egy komor, fekete varjú. Az atyja nagyhatalmú mágus, soha nem fog a lánya közelébe engedni. De ha megszöktetnéd is, mit kezdenél egy béna kedvessel? Felejtsd el! Inkább tegyél esküt újra a Lovagrendnek. Hamarosan el kell kezdenetek az újoncok kiképzését. A levelet ugyan elvitte, de csak Ah mágus kérésére. Válasz azonban nem jött. A napok teltek, egye teltek. Kósza újra írt Amon mesternek, illően kérte, hogy láthassa a lányát, legalább egy futó pillanatra. Válasz nem jött. Így Kósza harmadszorra is írt. Bah gúnyosan mondta, hogy ő átadta a

levelet, és szánakozva nézett rá. Elán dörmögve magyarázta, majd elmúlik, minden lány elfelejthető. Ah bocsánatot kért, hogy rosszul gondoskodik róluk, és még nem talált fátyoltáncosokat. Táncos csak megcsóválta a fejét, de a szemén látszott, ő is azt várja, hogy szívét-lelkét újra visszakapják. Aznap este Kósza nem bírta elviselni a többieket, feszítette lelkét a magány. Elsétált a háztól, távolabb, a domboldal szélére, és a sötétben szomorúan nézte a környező mezők felett ragyogó csillagokat, a távolban húzódó falut, az országúton az autók sárga fénycsíkjait. Mélyen belélegezte a virágzó akácfák illatát, és annyira elgondolkozott, hogy majdnem rálépett a kis vakarcsra. Még egy kis vörös cica volt. Kósza örömmel a karjába vette, és a puha, pihés nyakát cirógatta. A két kismacska még aznap éjjel besomfordált a szobába, és bebújt az ágyába. Megpróbálták kitúrni Táncost, aki bosszankodva tucatszor lepakolta őket, majd végül feladta, és inkább a padlót választotta, hogy a kis tappancsok ne zaklassák. Kósza a harmadik macskát a faluban találta, amikor épp vezetni tanult. A többi lovagot zavarta a gondolat, hogy tűzmágiával működő eszközt irányítsanak, de

neki tetszett a motor, és élvezettel ült rá. Kicsit olyan volt, mint lovon száguldani, csak nem zötyögött annyira. A cicát kis híján elütötte, de amikor megállt, a macska nem rohant el, hanem sértetten nyávogva várta, hogy leszálljon. Azonnal a lábához dörgölőzött. A kecses Ah elkomorodott, amikor meglátta az újabb vörös cicát. Este, amikor Bah mágus megjött a városból, azonnal megmutatta neki. - Gyűjthetsz annyi rühes macskát, amennyit akarsz! Miah’En jó ideje a tudatánál van, de látni sem akar! Mit nem értesz azon, hogy egy senki vagy? sziszegte Bah mester Kószának. Ah mágus azonnal felcsattant, és kihívta a bátyját, elsétáltak az erdőbe. Valószínűleg veszekedtek, mert a varázslónő kisírt szemmel tért vissza, míg Bah mester önmagához mérten is mogorva volt. Mindkét mágus feltűnően hallgatott. Kósza álla megfeszült a dühtől. Elég a Lovagrend hierarchiájából! Elég az itteni világ illeméből! Miah’En szájából kell hallania, hogy mit akar. Másnap farmert és más helyi népviseletet húzott, majd korán ellovagolt, és elkezdte keresni a lányt.

Késő délelőttre járt, mire bejutott a nagyvárosba. A szélén még alacsony épületek álltak, de beljebb, a hatalmas házak között szinte elveszett. A nyüzsgő utak, a számtalan autó zaja eleinte megriasztotta Bót, de Kósza biztos kézzel vezette, már értette az utak szabályait, a táblák titkos jeleit. Olvasni még nem tudott, hiszen minden nyelvet a sajátján hallott, így a betűket nem tudta hangoknak megfeleltetni, de a jeleket értette. - Keress diófákat! Sokat! - parancsolta az éjfekete csataménnek. Az egyetlen, amit a lányról tudott, hogy az iskolája diófák sora alatt áll, és apró házak veszik körül. Vajon hány ilyen hely lehet? Kószált az utakon, megnézte a parkokat, kérdezgette az embereket, ismernek-e egy Miah’En nevű lányt… Rendőrök is jöttek, igazoltatták, és ő átadta a kis lapocskákat, és megmondta, hogy egy lány várja őt, egy gyönyörű, bátor lány, akinek a teste béna, de a lelke szárnyal. A rendőrök kedvesen hümmögtek, és nem zavarták tovább. Az éjszakát egy parkban töltötte, a kék farmerkabát nem melegített úgy, mint egy köpeny, de már a tavasz végén jártak, a levegő nem hűlt le igazán. Bo állva aludt, néha halkan horkantott, míg Kósza csillagok helyett a park

szélén álló házak színes ablakait nézte. Hajnalban újabb kiscica bújt hozzá, és ő meg sem lepődött, csak átölelte álmában a doromboló kis csöppséget, hogy megvédje a harmattól. Miah’En valahol itt van, valahol őrá gondol, hívja, várja… És ő meg fogja találni, bármekkora is ez a város. Újra belenéz a barna szemekbe, megérinti a puha fürtöket, ujjait az övébe fűzi… Mi mást tehetne? Az álomlány rabja volt immár.

Amon Dollond professzor

É

PP

EBÉDRŐL

JÖTT

VISSZA,

mindennap

kiszaladt Mia Anne-hez. A föld alatti katonai bázis folyosóján akkorra volt a nyüzsgés, hogy Amon inkább a falhoz húzódott, nehogy hozzáérjenek az emberek. A háta odanyomódott a több száz nyelven írt „köszönjük, magyarok” domborműhöz. A magyarok természetesen benyújtották a számlát a világ megmentéséért, és az összegből újjáépítették Budapestet, meg az immáron félig turistalátványosságként szolgáló titkos laborrendszert, sőt az államadósság csökkentését is kiharcolták. A világ vezetői hivatalosan nem ismerték be a mágia létét, a Pentagonban úgy vélték, még nem elég érett az emberiség, hogy megtudja az igazat. A sajtóközleményekben Bogdányi telepata lényként szerepelt, akit két szökött tudós és egy csapat maréknyi fiatal átvert. A tömegek hite átformálta a testét, és így

valójában az egész emberiség pusztította el. A média az elmúlt hónapokban nemcsak az örömtől, de az etikai vitáktól is zengett. A két hős tudós Helmholtz és Naomi lett, és azóta szinte mindennap szerepeltek valamilyen rendezvényen vagy kerekasztalbeszélgetésen. Amon kijelentette az összes államfőnek, ha meg merik említeni az ő nevét vagy Mia Anne szerepét, akkor minden titkos projektet nyilvánosságra hoz, amiben valaha részt vett. Esze ágában sem volt megosztani az emberiséggel a személyes tragédiáját, nyilatkozni a tolakodó sajtónak, elviselni az aláíráskéréseket vagy a tudományos konferenciákat, a nemzetközi kitüntetéseket. Csak nyugalmat akart, és egy csendes labort valami eldugott zugban. Meg is kapta. A föld alatti bázis elzárt részén tovább kutathatta a telepátiát, és a rendhagyó agyműködést. Sajnos, a legfőbb alany, Bah mester kedvenc szórakozása az volt, hogy kisütötte az fMRI gépeket. Amon kivárta, amíg a japán turisták elhaladnak mellette a folyosón. Páran őrá mutogattak, bizonyára felismerték az arcát. Egy kurta sajtóközleményt adtak ki arról, hogy ő nem hazaáruló, és hírhedt tévés beszédével csak időt

akart nyerni, de azért sokan gyanakodva szemlélték. - Jó napot, professzor - mondta egy kelletlen hang, amikor elhaladt mellette a csoport. Moon tábornok volt az. - Uram biccentett Amon ugyanilyen kelletlenül. Moon járt a legrosszabbul. Hiába állt bűvölet alatt, a katonai vezetőség nem szereti, ha a tábornokai élő adásban riszálják a feneküket. Azonnal nyugdíjazták, és megbízták a létesítmény felügyeletével, de csak a turisták előtt nyitott részekével. Amon nem bánta, hogy megszabadult tőle. A valódi kutatóbázis új vezetője Helmholtz lett, és a német tudós precizitása és szervezési készsége kihatott az ezernyi titkos projektre is. Sokan szerették őt, és azt a rigolyáját is eltűrték, hogy az egész föld alatti komplexumban kötelezővé tette az óránkénti kézfertőtlenítést. Megvárta, amíg elmennek mellette a turisták, majd odament a Top Secret feliratú, irgalmatlanul feltűnő zsiliphez, ahol látványosan vigyázzban állt két felfegyverzett, keménykötésű őr. Ez is jellemző volt a magyarokra, ha már úgyis mindenki tudja, hol a titkos komplexum bejárata, legalább felárat szedtek a látványosságért.

Amon rátette a tenyerét a lézeres felületre, majd bebocsáttatást nyert a belső folyosóra. Háta mögött vakuk villantak. Az igazi ellenőrzőpont odabent volt, és hiába ment el fél órája, a retinaszkennert, az átvilágítást és a többi biztonsági ellenőrzést most sem úszta meg, ^ ; r-'i Végül bejutott a folyosóra, és felállt a kis, elektromos négykerekűre. Csak ő használt ilyet, a rollerezés vagy a bicikli még mindig túl nagy kihívást jelentett az egyensúlyérzékének. Öt perccel később odaért a 37. laborhoz. Ez nem az övé volt, Bah mágust vizsgálták itt, amiért cserébe ő is végezhetett kutatásokat a „technika ezoterikus dolgain”. Amon bement, köszönt a hatfős csapatnak, akik a terem külső felében álltak. Leibowicz és több más ismerős köszönt vissza. A régi kutatócsapat tagjai voltak. A helyiséget egy biztonsági üveg választotta ketté, a belső részben vagy tucatnyian beszélgettek. - Naomi még nincs itt? - kérdezte, de még nem látták. Újabban gyakran eszébe jutott a tudósnő, és azok a csinos biokémiai levezetései. Jó lett volna egy kávé mellett megvitatni őket.

Az üvegfalon túl Bah mester fensőbbségesen magyarázott valamit. A mágus szent küldetésének tartotta, hogy felvilágosítsa a helyi primitív népeket arról, technika nem létezik. Most éppen látványosan ráhelyezte a kezét egy hatalmas elektromágnesre, ami mágnesrudat lebegtetett, mire a rúd hangos csattanással lezuhant. - Látják, uraim, a technika csak babonaság. Minden mágia, az egész világ! A fiatal tudósok odabent azonnal vitába szálltak vele, és a bőre galvanikus ellenállásától kezdve az agykérgéig mindent meg akartak vizsgálni. Ekkor Bah látványosan felemelte a kezét, fekete köpenye alól kilátszott a kigombolt, szürke öltönyzakó, és az alatta viselt póló egy énekes képével és a fehér Pellek felirattal. A mozdulatra a háta mögött bekapcsoltak a monitorok, és a saját orvosi eredményei futottak rajta. - Nem csak a „h” betűs énekeseket hajlandó meghallgatni? - morogta Amon a pólót fürkészve. A mágus a metálzene nagy rajongója lett, és szerette a bázison is üvöltetni, komolyan próbára téve ezzel Amon türelmét. Szerencsére csak heti egyszer találkoztak. - Ő úgy ejti, hogy Peh’lek - jegyezte meg nevetve Leibowicz, az öreg lengyel

vallásszakértő. Amon megcsóválta a fejét. Utálták egymást a mágussal, mégis kialakult közöttük egyfajta különös szövetség. Fedezték egymást, és hallgattak az igazán nagy titkokról. Bah nem árulta el, hogy Mia Anne ugyan retteg a Faltól, de bármikor kapcsolatba kerülhet vele. Pár évtized, és tolószékben is a világ leghatalmasabb varázslója lehet. Amon pedig mélyen hallgatott arról, hogy nem Bah lenne a legérdekesebb vizsgálati alany, hiába robbant ki falakat, hanem a húga, aki a saját testét felhasználva rákot is képes gyógyítani. Mindketten elhivatott kutatók voltak, de már ráébredtek, hogy van valami a tudomány és a mágia felett, méghozzá a szeretet. A másik ember, aki mindennél fontosabb. A bejárati ajtó kinyílt, és Helmholtz lépett be Naomival az oldalán. A német tudóson látszott, hogy imádja a bázis vezetését, és a hős szerepét is. Elegáns és jókedvű volt, szinte ragyogott. De Naomi nyúzottnak tűnt, haját igénytelen lófarokba fogta, és mintha pár kilóval nehezebb lett volna. Amon szeme megállapodott az apró pocakon. Valahogy csalódást érzett. - Á, Amon! Örülök, hogy itt vagy. Most már teljes a régi csapat. Tudom, hogy furcsa kérés, hogy nézzék meg, mert nem a szakterületük, de

valami nincs rendben a diókkal. Bah mester még nem végzett? - Nem, még ripacskodik - mondta Amon. A szóra Helmholtz felnevetett, de a többi kolléga is elfordult, hogy ne látszódjék a vigyoruk. Amon gyanította, már megint túl őszinte volt. Gondolta, témát vált: - Naomi, rég láttam, hogy van? - Köszönöm, jól, professzor felelte meglepetten a nő. - Látom várandós, hadd gratuláljak! És mikor jön a baba? Helmholtz figyelmeztetően megköszörülte a torkát. - Tessék? - nyögte Naomi. - Ööö… nem vagyok terhes, csak felszedtem egy-két kilót. Amon zavarba jött, mentegetőzve tette hozzá: - Inkább öt kiló lehet. Bocsánat, csak megzavart. - Azonnal rájött, hogy csak rontott a helyzeten. Kétségbeesetten próbált valami semlegesebb témát találni, de Naomi elvörösödött kínjában: - Ez csak poszttraumás stressz. Magának nincsenek rémálmai? - Mitől? - kérdezte értetlenül Amon, aztán kis késéssel kapcsolt. - Á, igen, a halottak, meg a szörnyek. Nem, nincsenek. Naomi próbált mosolyogni, és sürgősen

más vizek felé evezett. - Hogy van a lánya? - Nagyszerűen. Napról napra jobban felelte Amon, mert Helmholtz már kioktatta, hogy a „mi köze van hozzá, maga szerencsétlen infantilis létforma” mondat nem túl szociábilis. - Komolyan kérdem, professzor. Most Amon lepődött meg. Igazából nem tudta, hogy van Mia Anne, csak azt, hogy halk a hangja, alig beszél, és sokszor csak bámulja a falat. - Hát, azt hiszem, kémiából meg fog bukni. Nem igazán megy neki, és sokat kell pótolnia a kóma miatt. - Most ugye viccel? Lebénult a lánya, és magának csak a kémiajegy számít? Tudja, mit élt át az a gyerek?! Naomi pontosan olyan szenvedéllyel fakadt ki, ahogy annak idején Mia Anne anyja, Apryl tette. Amon csak ostobán egyik lábáról a másikra állt, látta, hogy mindenki őket bámulja. Annyira szívesen beszélgetett volna Naomival, de valahogy minden szó rosszul sült el. Pedig a nő sokkal jobban megértené Miát. Helmholtz valószínűleg már túl kínosnak érezte a szituációt. - Úgy látom, Bah mester lassan végez, addig

menjünk át a kis laborba. Átmentek mindannyian a szomszédos helyiségbe, ami ugyanolyan felosztású volt, mint az előző: egy páncélozott üvegfal választotta két részre. A belső, védett területen ketrecek látszottak, az egyik sűrű szövésű dróthálóból állt, és tucatnyi diót lehetett látni benne. A másik ketrecben valami mozgott. Itt még Amon se járt, érdeklődve kérdezte: - Milyen állatok ezek? - Harci mókusok. Naomi meghökkenten kuncogott, és Amon is elmosolyodott. De Helmholtz az öltönye zsebébe dugta a kezét, és teljesen komolyan folytatta: - Bah mester a dólények ellen idomítja őket, házőrzőt akar csinálni belőlük odahaza a tanyán. - Tényleg, hogy sikerült a lovagoknak beilleszkedniük? - kérdezte kíváncsian Leibowicz. Helmholtz csak vidáman vállat vont, aztán elkezdett anekdotákat mesélni a szociológusok viszontagságairól. Ráadásul tegnap eltűnt az egyik lovag, és ez csak most derült ki, mert a társai szerint teljesen normális, ha valaki pár napig nem megy haza. Az ajtó kinyílt, és Bah mágus jött be, így Helmholtz nem folytatta, inkább rátértek a

különös jelenségre. A mágus kissé zavartnak tűnt, ahogy magyarázkodott: - Általában mindennap gyakorlok a mókusokkal, és ehhez életre keltek pár kisebb dólényt, de egy ideje megfigyeltem, hogyha délután kettőkor teszem, akkor meglepő alakzatba rendeződnek. Csak nem értem, miért… Amon rájött, miatta feszeng a mágus. Az állandó rivalizálásuk miatt nehezére esett beismerni őelőtte, hogy valamit nem tud. Főleg, hogy nemrég kigúnyolta, amikor átadott valami leveleket a társaitól. Amon még nem fejtette meg a nyelvet, és Bah igen leereszkedően csak annyit mondott, a szokott udvariasság áll benne, és a hogyléte iránt érdeklődnek, de időpocsékolásnak tartotta felolvasni. Bah mester közben kinyitotta a számzárral ellátott üvegajtót, és átment a másik helyiségbe. Kitárta az egyik diós ketrec ajtaját, majd óvatosan hátrált pár métert, és a tenyerén fellobbantott egy izzó lánggömböt. Naomi azonnal hátrahőkölt, és beleütközött Amonba, bizonyára egy emlékkép ugrott be neki. Amon kivételesen nem lépett félre, magát is meglepte vele, hogy ösztönösen,

nyugtatóan a nő vállára tette a kezét. A diók azonnal kigurultak, és kis karmos ágak nyúltak ki belőlük, ahogy életre keltek. Azonban nem támadtak, hanem meglepő módon sorba rendeződtek. - Mindig ugyanaz az ábra - mondta magyarázó hangon Bah, de azért fél szemét a dólényeken tartotta. - Nagyjából fél órán át így állnak, és csak utána támadnak. - De miért rendeződnek össze? Mi értelme ennek? - Naomi tétovázott, de aztán óvatosan közelebb ment az üvegfalhoz. Körülöttük találgatni kezdtek, de Amon hirtelen kivette Helmholtz mellényzsebéből a tollat. Mivel nem látott papírt, ezért simán maga elé rajzolta a levegőbe a mintát. Aztán gondolatban oldalra fordította. - Ezek betűk. THXON, ez az üzenet. - De mit jelent? Ennek semmi értelme. Helmholtz tanácstalanul nézett rá. - És ki üzent? Honnan ismeri a mi betűinket? Amon halkan felsóhajtott. Miért érzi állandóan azt, hogy idiótákkal van körülvéve? - Hiszen ott áll, ki üzent - mondta hirtelen Naomi döbbent hangon. - Aláírta. Uramisten! Él! Értik?! Él! Amon elmosolyodott, élvezte, hogy a doktornő is rájött a megoldásra. Eszébe jutottak azok a

kecses biokémiai levezetések a nő legutóbbi tanulmányában. - Esetleg valaki beavatna engem is? - mordult Bah mester. - Thanks, O'Neill. Ez az üzenet - mondta örömmel Naomi. De Helmholtz megrázta a fejét: - Nem, ez képtelenség! O’Neill meghalt, elkapta egy dólény, és leállt a szíve. Ott voltam a temetésén. - Pontosan - felelte Amon. - Elkapta egy dólény, és a lelkét beszívta, ami Bogdányihoz került. De hogy mi történt vele az isten halála után, azt nem tudjuk. Próbáljunk meg üzenni neki. Ha jól sejtem, nem csak ő él, hanem mindenki. A kérdés inkább az, hogy hol vannak… Hatalmas hangzavar tört ki a szavaira, a többiek egyszerre kezdtek beszélni, és az öreg Leibowicz egyszerűen elsírta magát az örömtől. Amon csak a lengyel bölcsészt látva értette meg, hogy a többieknek mekkora teher lehetett a soksok halál, a szívleállások, a tudat, hogy emberek ezrei élték át az iszonyatot, ahogy az ereikbe dólény szúr. Naomi ugrált és nevetett, könnyek között tapsikolt, olyan volt, mint egy gyerek. Helmholtz feltépte az üvegajtót, és nem törődve a dólényekkel, berontott Bah mesterhez, és máris mondta, milyen üzenetet küldjenek vissza. A következő percek történelmet írtak. Amon

nézte a sürgölődő embereket, az izgatott várakozást; hatalmas érzelmek mindenütt, és ő megint kívülálló maradt. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy arrébb húzódik, de aztán mégis maradt, életében először át akarta élni a többiek örömét, az ujjongást, a várakozás izgalmát. Érezni nem érezte, de mégis jó volt, ahogy az első válasz láttán Naomi a nyakába ugrott. - Ott vannak! - ordított izgatottan Helmholtz, ahogy a betűk újra összerendeződtek. Igen, éltek, akik ideát meghaltak. Több ezren testesültek meg, méghozzá azon a helyen, ahol először megjelentek. De már sokkal szívesebben fogadták őket, mert a varázsképességüket elvesztették, és egyszerű emberekké váltak. O’Neill hetekig lovagolt, hogy eljusson a híres Aranyföldre, és a szélén álló Rendházba. Üzenetet akart küldeni, és Lilloha nagyasszony segített neki. - Szerinted Frida él? - kérdezte reménykedve Helmholtz. Amon csak nemet intett, de aztán elbizonytalanodott. Frida normális halállal halt meg, de ki tudja, a mágia útjai kifürkészhetetlenek… Ha a lelke összekapcsolódott Hit lovaggal, aki a Rend mágiája miatt újra és újra Aranyföldre születik le, talán most ő is ott van, és ikrekként úszkálnak

egy közös pocakban. Mia Anne boldog lesz, ha megtudja, hogy élnek, és hogy talán Frida is új életet kapott. A felelősség és az önvád nem gyötri majd többé. Bah mágus közben hazaüzent, és megírta, hogy Kósza lovag él. Mire a dólények szárnyát rebbentő madárrá alakultak, odaát a hatalmas, repdeső öröm jele lehetett ez. Erre még Bah mágus is furcsa, nyikkanó hangot hallatott; kiderült, hogy nevet. - Tudja, hogy épp egy másik világgal csetelünk? - suttogta csillogó szemmel Naomi. Amon nézte a tudósnőt, és akaratlanul kiszaladt a száján: - Ha mégsem terhes, van kedve velem vacsorázni? Naomi kuncogott, és halkan mondta, nehogy meghallják a többiek: - Még szerencse, hogy tudom, nem igazán jártas a társas érintkezésben. Ez már majdnem úgy hangzott, mint egy randi. - Mert annak szántam. Naomi döbbenten meredt rá. majd hitetlenkedve megrázta a fejét. - Amikor csinos voltam észre sem vett. Most meg itt állok túlsúllyal, csapzott fejjel és festetlenül, maga meg randira hív? Amon meglepve vállat vont:

- Egy nőben az agya a legszexibb. Vacsorázzunk együtt… és maradjon velem egy napra, egy hétre, egy életre. - Ó - sóhajtott Naomi, és hozzábújt. Amon átölelte, és csak akkor verte észre, hogy a többiek is hallották a beszélgetést, amikor kitört körülöttük a taps és az ujjongás.

Mia Anne

A

KÖRFOLYOSÓS BÉRHÁZ FÖLDSZINTJÉN LAKNI

egyszerre volt gyönyörű és szörnyűséges. Mia Anne örült, hogy kikerült a föld alatti kórteremből, és a kis belső kertben újra látja a tavaszt és a napfényt. De gyűlölte az embereket. Márpedig emberek mindenhol akadtak, nem csak az udvarban a szomszédok, hanem odakint is. Egy hatalmas, gyönyörű könyvtár mellé költöztek, a belváros forgatagába, a Kálvin térre. Apja csak nyárig akart maradni, amíg a világméretű felfordulás fontosabb utókutatásai lezajlanak, és aztán máris Afrika közepébe szeretett volna áttelepülni, hogy rájöjjön, Helmholtz törlőkendőit milyen folyadék itatta át. Biokémiai magyarázatot kérésén a mágiára. - Mindjárt mehetünk, csak bepakolok a mosogatógépbe - szólt Amanda, az ügyeletes titkosügynök. - Gyönyörű nap van, pont ideális a sétára. Apa már elment. Mániája volt a közös ebéd, pedig látszott rajta, mennyire zavarja, hogy őt kanállal etetik. Mégis, próbált jó apa lenni, bár

Mia Anne esküdni mert volna rá, hogy van egy programterve, amin ilyenek állhatnak: reggeli ölelés, közös ebéd csevegéssel, heti két apró ajándék, heti egy csoki. Valami félelmetes, gépies precizitással csinált minden emberi gesztust. De nagyon iparkodott, és Mia Anne ettől úgy érezte, meghasad a szíve. Így hát mosolyt erőltetett az arcára, és evett, ha az apja látta, tanulta a hülye tantárgyakat, ha ő kérte rá, de a nap nagy részét csak komor némaságban töltötte. Soha sem hitte volna, hogy túléli a Falat. Natasa, a másik ügynök ölbe vette, és átemelte a kerekesszékbe. Belebújtatta egy ponchóba, majd cipőt adott az érzéketlen lábára, és kitolta a kis udvarra. Mellette maradt, őrt állt, hóna alatt revolver lapult. Mia Anne gyűlölte a kiszolgáltatottságot, azt, hogy soha többé nem maradhat egyedül, ápoló vagy ügynök, de mindig lesz körülötte valaki. A teste nem működött, de sokkal többet vesztett, mint a mozgás képessége. Elvesztette az önállóságot, elvesztette a jövőt, és elvesztette Kószát is. Bah mester egyszer eljött hozzá, megvizsgálta, de nem tudott segíteni. Mia Anne elszoruló torokkal megkérdezte, Kósza hogy van, de a mágus gorombán annyit mondott:

- Tulajdonképpen mit akarsz tőle? Hogy a nyomorék tested mellé kösse az életét? Mérgezőek voltak ezek a szavak, de kijózanították. Többé nem kérdezett Kószáról. Szinte belehalt a lelke, de nem hívta őt, nem akarta, hogy így lássa. Mivé válna az a különleges vonzalom, ami köztük volt? Szánakozássá? Látná, ahogy etetik, öltöztetik, a teljes tehetetlenséget… Szája íze keserűvé vált, nem akarta ezt a megalázottságot. Nézte a kert harsány, zöld füvét, és az egyetlen fát, egy lila akácot. Esténként, amikor a virágzó akác illata bekúszott a szobájába, becsukta a szemét, és azt kívánta, bárcsak érezhetné Kósza is, bárcsak ott állna mellette. Az álmodta, kismacska, és odabújhat a lovaghoz, pimaszul nyávogva az ölébe kuporodhat. Sőt, felmászhat az ágyra, és kitúrhatja Táncost. Álmodozásai közepette látta Kószát lovon, de látta farmerben, motoron is, ahogy felcsúszik a csípőjén a fekete póló, és lányok nézik szívdobogva a homlokába hulló barna haját, csibészes mosolyát. Csöngött a mobilja, és ez kizökkentette. Tom volt az egyetlen barát, aki tudta a számát. A fiú mindennap felhívta, de csak délután. Most azonban még tanóra volt.

Egy előnye volt annak, hogy az apja zseni, a kerekesszék technikai újításai. Rögtön kinyúlt egy kis kar, és a lány arca elé emelte a mobilt. Mia Anne megnyomta az orrával az érintőképernyőt. - Helló, van egy óriási meglepetésem. Otthon vagy? - hadarta izgatottan Tom. Valami ütemes csattogás és egy autó hirtelen dudálása hallatszott a háttérben. - Igen, itt vagyok. Miért nem vagy suliban? - Megléptem. Figyelj, ezt nem fogod elhinni… Au, a fenekem! Hé, te őrült, lassabban! - Tom hangja érthetetlenné vált egy pillanatra. Lerakom, öt perc, és találkozunk! Mia Anne értetlenül bámult a telefonra. - Indulhatunk? - jött ki Amanda, a szőke ügynök. - Mindjárt jön Tom, megvárjuk. - Sajnálom, de pontos napi ütemterve van, mennünk kell. - Mi vagyok, az Egyesült Államok elnöke? Maradunk, rohadtul nem érdekel a napirend vetette oda Mia Anne. Az ügynökökön érződött, hogy katonai kiképzést kaptak, mindent állandóan szabályozni akartak. - Az utca katonai biztosítása kettőtől háromig tart - felelte nyugodtan Amanda, mintha egy idiótával beszélne. - Az orvosok egy óra

levegőzést és szociális érintkezést írtak elő a depresszió ellen. - És a doki a szociális érintkezés alatt azt értette, hogy ötszáz ember szánakozik rajtam, miközben sétálunk, vagy azt, hogy egy barátommal beszélgetek? - csattant fel Mia Anne. A két nő összenézett, majd Amanda felhajtotta a gallérját, és a kis mikrofonon keresztül szólt a kinti csapatnak, hogy késni fognak. Az egész idegesítő volt, Mia Anne nevetségesnek érezte, hogy még mindig féltik a dólényektől. Vagy attól félnek, felugrik a székből, és megszökik? Az épület nagy tölgyfa kapuja kinyílt, és Tom rohant be izgatottan. Félig komolyan, félig viccesen meghajolt, mint egy udvaronc, és úgy hadarta: - Nagyhatalmú Miah’En, kívánod-e fogadni a lovagodat? - Mi van? - bámult rá a lány. - Azt mondta, jelentselek be. Képzeld, ott állt a suli előtt, és téged keresett! Mia Anne érezte, a szíve hatalmasat dobban, a szája kiszárad. Döbbenten meredt a nyitott kapura. Aztán meglátta Kószát. A fiú modern ruhát viselt, a fekete póló és a kék farmerdzseki úgy állta rajta, mintha ráöntötték volna. Félhosszú haját már fodrász

igazította formára, és a barna tincsek így még jobban kiemelték az arccsontját és kemény, makacs állát. Gyönyörű járása volt, a harcosok magabiztossága érződött minden lépésében, a díszes hüvelyű kard most is ott volt a kezében. Mögötte Bo lépdelt, a patái hangosan csattogtak a kövön, hullámos sörénye éjfekete lepelként hullámzott. Farán meglepő módon egy vörös kismacska ült, és kíváncsian nézelődött. - Kósza - nyögte Mia Anne. Úgy érezte, elsüllyed. Hiába dobogott veszettül a szíve, mégsem esett jól ez a találkozás, nem volt felkészülve rá, rettegett attól, amit Kósza arcán fog látni. Nem akarta hallani a szánakozást, az aggodalmat, látni az ügyetlen baráti gesztusokat. Forró könny szökött a szemébe, próbálta visszafojtani a sírást. - Ki maga? - A két ügynök azonnal előrébb lépett, és a kardot meglátva összezártak Mia Anne előtt. - Kósza lovag vagyok, és az úrnőhöz jöttem. A válasz túlságosan furcsán hangzott. A két nő a pisztolyához nyúlt, nem voltak beavatva az eseményekbe, csak a dólényekről tudtak. - Hé, mi a francot csinálnak, ő barát! - kiáltott idegesen Tom. - Mia mondj már valamit! - Engedjék ide, kérem - nyögte Mia Anne, de a hangja elcsuklott.

Amanda ránézett, és azonnal zsebkendőt kapart elő. Kérdés nélkül megtörölte az orrát. TA %'• jfg Mia Anna úgy érezte, elsüllyed. Látta, hogy Kósza megtorpan, és összeráncolja a szemöldökét. A lovag erős volt, egészséges, és lerítt a megtorpanásából, hogy hirtelen nem tud mit kezdeni a helyzettel; más tudni, és más látni ezt az állapotot. Mia Anne összeszorította a fogát. Fájt a fiú apró, önkéntelen gesztusa, nem akart többet, inkább soha ne lássa, mint hogy el kelljen viselnie a kínos csendeket. - Mit keresel itt? - kérdezte ellenségesen. Kósza nem felelt azonnal, hanem rágott párat a rágón. Őt nézte hosszan, elgondolkozva. Majd kutató tekintetében valami kaján fény villant. Szűrne az ügynökökre siklott, utána a fára, a kétemeletes épület körfolyosóira, végül megfordult, és a bejáratot vette szemügyre, a becsukott vastag tölgyfa kaput, és az előtte álló lovat. - Ez jól védhető hely. - Tessék? Kósza letette a kardot a földre, hogy ne ingerelje vele az ügynököket, és közelebb jött. Amanda és Natasa éberen figyelte, de aztán Mia

Anne bólintására hátrébb húzódtak, és hagyták őket beszélgetni. Tom vigyorogva követte őket, és kérte, hadd nézze meg a pisztolyukat. - Biztos, hogy nem érzed a tested? - kérdezte kíváncsian Kósza. Azonnal le is guggolt a kerekesszék elé, és megfogta Mia bokáját. Mia Anna meglepve pislogott. Kószán nyoma sem volt semmilyen szánakozásnak, inkább kihívóan vigyorgott. - Ezt sem érzed? Mia Anne lenézett a testére, a fiú keze épp fölfelé siklott a vádliján, és elérte a térdét. Eszébe jutott az éjszaka, amikor ezt játszották, a gyertya libbenő fénye, a fiú meztelen mellkasa és cirógató keze. Fülig vörösödött. - Hé, te most fogdosol?! - Nem, csak ellenőzöm, hogy tényleg nem érzed. Ha már föl kell áldoznom magam, és meg kell hogy csókoljalak, előtte biztosra megyek. - Mi?! Kósza már a térdét simogatta, és pimaszul vállat vont: - Sajnos, muszáj megtennem… már persze, ha én vagyok az, akit kedvelsz. Tom szerint igen, de lehet, hogy csak attól tartott, hogy leszúrom… Mia Anne semmit nem értett, de élvezte a beszélgetést. Hetek óta először nevetett őszintén, szívből jövőn. El tudta képzelni Tom

ijedségét, amikor Kósza megkérdezte, ugyan milyen szálak fázik össze őket. - És ezt érzed? Kósza gyöngéden megsimogatta a bordó ponchón heverő, tehetetlen kezet. - Bárcsak érezném! Szóval azért jöttél, hogy megcsókolj? - Igen. Egy mágiatörő első csókja hatalmas erővel bír, bármit meggyógyít. - Tessék?! Megfordult körülötte a világ, a döbbenettől megszédült. Lehet, hogy van remény, lehet, hogy nem kell székhez láncolva töltenie az életét? Ó, bárcsak igaz lenne! Bármit megadna érte! - De hát már egyszer megcsókoltalak! Akkor éledtél fel. - Ja, te azt csóknak nevezed? - vigyorgott pimaszul Kósza, és kivette a rágót a szájából. Hát, bennem nem hagyott túl nagy nyomot. Mia Anne újra elvörösödött. Igen, akkor eszméletlen volt a fiú, de milyen jólesett megízlelni a száját, érezni a puha ajkakat! Önkéntelenül nyelt egyet, mire Kósza letérdelt, és az arcához nyúlt. Már nem csúfolódott, hanem elkomolyodott. Megérintette a haját, megcirógatta a barna tincseket, aztán végighúzta az ujját az arcán. Mia

Anne érezte, hogy a bőre bizsereg, a szíve lüktet. Kósza keze megállt a szájánál, és hüvelykujjával az ajkához ért, érintése gyöngéd volt, de annyi vággyal teli, hogy Mia Anne akaratlanul mélyet sóhajtott. Kósza hangosan nyelt egyet, és már nem a szemébe nézett, hanem tág pupillával a száját figyelte, annyira megbűvölve, annyira vágyva rá, hogy Mia Anne nem bírta ki, huncutul kidugta a nyelvét, és játékosan megnyalta azt az ujjat. Kószán látszott, képtelen türtőztetni magát. Két kezébe fogta az arcát, és közel hajolt. - Csak ha akarod - suttogta. Forró lehelete Mia Anne arcát érte. - Semmit nem akarok jobban… Kósza még térdelt, de most előredőlt, egyik kezével megfogta a gurulós széket, hogy ne mozduljon el, a másikkal az ő tarkóját, majd teljes testével hozzásimult. Ahogy megcsókolta, a szája puha volt és nedves. Izgatott mozdulatokkal vette ajkai közé az ő ajkát. Mia Anne elakadó lélegzettel viszonozta. Az ájult lovagot csókolni nyugodtabb dolog volt, az élő Kósza viszont tűzzel, szenvedéllyel töltötte meg, bizsergett tőle minden porcikája. Lehunyta a szemét, és feloldódott ebben a csókban, élvezte minden pillanatát, a fiú minden apró rezdülését, bőrének illatát, szájának mentol ízét.

Mohón arra vágyott, bárcsak újra ép lenne, bárcsak érezné Kósza karcsú, erős testét, bőrének melegét, izmai erejét… És ebben a pillanatban lehunyt szemén át is meglátta a Falat. A lila örvény kapcsolódni akart hozzá… Megrémült, kinyitotta a szemét. Kósza is felnézett, de nem eresztette el őt, hanem tovább csókolta. Tenyere védőn simult a tarkójára, és a nyelve annyira izgató volt, annyira meglepő utakon járt, hogy Mia Anne újra lehunyta a szemét, elveszett ebben a csókban, feloldódott a fiúban. Érezni akarta őt, és szenvedélyesen ölelni, már nem érdekelte a Fal, nem érdekelte a lila örvény, ami tölcsér alakban lehúzódott hozzá, őrületes boldogság lobbant benne, minden idegszála megremegett, minden sejtjét átjárta ez az öröm… És ekkor valami váratlanul megváltozott. Mintha gombnyomásra bekapcsolt volna a teste, már érezte Kósza súlyát, és önkéntelenül moccant a keze, hogy megölelje, szorosan magához vonja a fiút. Kósza nem eresztette a száját, de lelkesen átkarolta, kiemelte őt a székből, majd hátracsúszott, a sarkára ült, és az ölébe húzta őt. Tovább csókolták egymást, kapkodva, ujjongva. Mia Anne keze becsúszott Kósza pólója alá. - Te jó ég! Odanézz, tud mozogni! - hallatszott

Amanda döbbent kiáltása. Bo váratlanul figyelmeztetően felnyerített, de még el sem halt a hangja, mikor odakintről, az utcáról fegyverropogás hangzott. Bizonyára megjöttek a dólények. - Itt Kovács, mi történik kint? Igen, értettem. Nem, uram, tartjuk a pozíciót - hadarta Amanda. - Natasa, készültség! Kósza egy utolsó szenvedélyes ölelés után elhúzódott. Odahajolt a füléhez, és úgy suttogta: - Látod, ez a csók. Remélem, most már érted a különbséget - vigyorgott pimaszul a lovag. - Ha nem, akkor később szívesen elmagyarázom újra… és újra. Kósza felállt, és gyöngéden talpra állította őt is. Egy kicsit billegett, de megállt a lábán, az izmai gyengébbek lettek, de működtek. Örömmel tett pár lépést, majd hálásan Kósza után nyúlt, nem tudott megszólalni, arcán az öröm könnyei csorogtak. A lovag közben felvette a földről a kardját, majd átkarolta az ő derekát. Tom sietve elmenekült a kaputól, és idegesen húzogatta a táskája szíjat. - Reméltem, hogy soha többé nem látok dólényeket… - Mindjárt szétesnek - mondta megnyugtatóan Kósza. Bo is melléjük baktatott, egy vidám pillantást vetett Mia Anne-re, majd békésen

legelni kezdte a puha, zöld füvet. Pár pillanattal később jelentették kintről, hogy vége a támadásnak, a terepet biztosították. Mia Anne tudta, még nincs vége, ebből hatalmas balhé lesz. Nyílt utcán a belvárosban dólénytámadás - ezt a titkosszolgálat is nehezen sikálja el. Fölnézett a körfolyosóra, és tényleg kint bámészkodott két öreg néni is az első emeleten. Hamarosan egy csapat civil ruhás kommandós érkezett, és a vezetőjük fojtott hangon üvöltözni kezdett velük, majd befutott apa és Bah mágus meg Helmholtz. A német tudós azonnal a kommandósokhoz sietett, és halk szóval eligazítást tartott. Apa döbbenten megállt előtte, majd körbejárta, leguggolt a térdéhez, megérintette, utána megemelte a kezét. - Ne már, apa! Most kéne a nyakamba ugranod, és könnyes szemmel azt kiabálnod, hogy „jár, jár”. - Bocs - mondta az apja nevetve, és szorosan, szeretettel megölelte. - Ne haragudj, csak megdöbbentem. Teljesen épek a motoros funkcióid. Ez hogy lehetséges? - Én is kíváncsi lennék rá - morogta mellette megdöbbenve Bah mágus. Ilyen öngyógyításhoz hatalmas tudás kellene.

- Az első csók a mágiatörőknél - magyarázta lelkesen Mia Anne, bár feltűnt neki, hogy Kósza feltűnően hallgat, és vigyorog. Bah megrázta a fejét. - Az lehetetlen. Azzal ébresztetted föl Kószát. Ott voltam, a saját szememmel láttam. - De hát akkor…? - Mia Anne a lovagra nézett, ahogy mindenki más is. Kósza lazán vállat vont. - A mágusok öngyógyítók, szóval csak kipróbáltam, amit tőled tanultam. Blöfföltem. Mia Anne erre nevetni kezdett, hogy a könnye potyogott, de az apja és Helmholtz is kacagott. Zengett az udvar a nevetéstől, a kommandósok és fent az öreg nénik döbbenten nézték őket. Bo csak fölnézett, és gúnyosan prüszkölt, majd visszafordult az ízletes, zöld fűhöz. Kósza ekkor térdre ereszkedett az udvar kövezetén, és szertartásosan megkérdezte: - Amon mester, ha összegyűjtöm az illő ajándékot, szeretném tiszteletemet tenni nálad, és megkérni, hadd legyen a lányod a fátyoltáncosom. - Mi az a fátyoltáncos? - kérdezte meglepve apa. - Az… Mia Anne rögtön odaugrott, és befogta Kósza száját.

- Apa, randizhatok egy lovaggal? Az apja reflexből közölte, hogy tizenkilenc és fél éves kor az ideális a szexuális kapcsolat elkezdésére, és erre még pontosan negyvenegy és fél hónapot kell várnia. - Bocs, apa rosszul tettem fel a kérdést. Szeretnéd, ha egy osztálytársammal mennék moziba, aki már túl van az első pár berúgáson, óvszer nélkül szexel, és tudja, hol lehet drogot kapni? Vagy inkább elengedsz egy lovaggal, aki elpirul, ha meglátja a bokámat? Amon csak tátogott meglepve, de Helmholtz azonnal a segítségére sietett: - Nos, ha így tesszük fel a kérdést, akkor sokkal logikusabb, ha… - Sokkal - morogta Amon. - Mindig is zavart, mennyire függ egy tudományos eredmény magától a kérdés feltevésétől. A két tudós azonnal belemerült a módszertani problémák megvitatásába az egyre értetlenebb és idegesebb kommandósok között. Mia Anne csendesen nevetett, és felhúzta a térdelő Kószát. A lovag azonban Bah mágust nézte, és szó nélkül, jelentőségteljesen a kardjára tette a kezét. A mogorva mágus csak kelletlenül bólintott. Engedélyezte a kapcsolatot, más választása nem volt.

- Ha jól látom, hivatalosan is a vérrabszolgám lettél - suttogta Mia Anne. - Kizárt. Te lettél a fátyoltáncosom - lehelte Kósza a fülébe. - Szóval, hogy is van itt azokkal a bokákkal? Mia Anne elpirult, és a fölnézett fiúra. Kósza szemében mérhetetlen szeretet ragyogott. Az álomlovag megtestesült, hogy többé soha ne eressze, és egyetlen lágy mosolyából is érződött a mindörökké csak Veled csak Téged.

Köszönetnyilvánítás

M

IVÉ LENNE A

szó, ha nem öntené

formába sok-sok profi, de csendes kéz? Hálás vagyok Katona Ildikó kiadóvezetőnek a gondolkodásmódjáért, és hogy mindig új dolgokat tanulok tőle. Köszönöm AncsaT szerkesztését, aki békésen tűrte a nyűgjeimet. Köszönöm a nagyszerű munkát a kiadó minden munkatársának, Füleki Eszternek, aki csendes nyugalmával átlátja a káoszt, és minden korrektornak, tördelőnek, borítótervezőnek, akik nélkül ez a könyv nem jelenhetne meg. Örök hála Fummie-nak a macskás segítségért, és a kertemben álló diófának az ihletért. Soha nem feledem a vörös cicánkat, Garfieldot, aki immáron átköltözött a lapokra, és fantasy világokban dorombol, remélem, csupa helyes lovagnak.

Ha tetszett a könyv, olvasd el On Sai más regényeit is! http://konyvmolykepzo.hu/cimke/on-sai Hírek, novellák, érdekességek az író blogján: http://onsairegenyek.blogspot.hu Facebook: On Sai

Eddig megjelent regények:

Calderon, avagy hullajelölt kerestetik Calderon, avagy felségáruláshoz bricsesz dukál

Szivárgó sötétség sorozat 1. kötete - Scar Szivárgó sötétség sorozat 2. kötete - Lucy

Olvasói ajánlók „Harcoltam már az űrben Calderon kapitány mellett, kerestem a válaszokat és a szabad akaratot Scarral. Épp ideje egy lovaggal is randiznom.” (Kovács Alexa, 16)

„Ez a kötet is letehetetlen, mint a többi On Sai darab. Szegény család csak félszavakat, éberkómás reakciókat kaphat a történet végéig…” (Mau Kipling)

„Adagolása irodalmi elvonási tünetek esetén: ízlés szerint reggel, délben, este, szükség esetén éjjel is…” (Éva)

„Szeretnék ismét a mély emberismeret szeretetével megformált karakterekről olvasni, akik - bár csak papíron léteznek példát mutathatnak a mindennapok emberének a saját erényeikkel és

gyarlóságaikkal. Szeretnék ismét meglepődni a képtelen fordulatokon. Szeretnék ismét elveszni a tökéletesen megválasztott szavak örvényében, amelyek élesen vágnak, ha kell, hogy rebbenő simításokkal gyógyíthassanak. Szeretnék ismét elmosolyodni az abszurdságukban komoly helyzeteken. Szeretnék ismét egy On Sai regényt.” (Viktória, 16)

„Az Apa, randizhatok egy lovaggal? teljesen más, mint amit eddig On Saitól megszoktunk. Bebizonyította, hogy nem csak a sci-fi terén mozog otthonosan, de a tinilányok fejébe is belelát. Űrhajók, kardok és mentátok helyett most lovagokkal, álmokkal és tudósokkal találkozhatunk, ez pedig legalább annyira lenyűgöző, mint bármelyik csillagközi utazás. Bárcsak nekem is lehetne egy álombéli Kósza lovagom!” (Fummie)

„Mindenkinek volt már olyan álma, ami valóságosnak tűnt. No de mi van akkor, ha

kiderül, hogy a valósághű álom tényleg a valóság? És emellett a valóság tűnik álomnak. Akkor hogyan tudod megkülönböztetni a valóságot és az álmot? Mia Anne épp ezen tanakodik. Csak kívülről tűnik egyszerűnek a válasz. A könyvet olvasva igencsak érdekes választ lehet kapni rá.” (Matolcsi Gábor Illés)

„Kíváncsian várom On Sai első Vörös pöttyös könyvét. Biztos vagyok benne, hogy ez is annyira jó lesz, mint a többi Arany pöttyös, és ezt is imádni fogom. Hamarosan új jelzőt kell találnom a könyvek értékelésére, hiszen a Scart szerettem, a Calderont imádtam, most pedig az Apa, randizhatok egy lovaggal? regényt új szóval kéne értékeljem.” (E. Andrea, 15)

„Valaki remél, valaki csak él, Nem talállak úgysem másban, Hidd el, bármerre is jártam. Veled jó, veled még, olyan egyszerűen szép.

Csak tudnám, hol tartunk. Hisz üres minden papírlap, Írnék rólunk mindennap… Sp Maradnék száma jut eszembe erről a regényről. És még ez: Míg nem lepte el a lelked a végtelen lehelete, addig nem érzed, milyen a lovagi szeretet.” (Magi Edit)

„Minden lányban ott szunnyad a kalandvágy és az a furcsa igény, hogy teljesüljön az álma. Sokaknak ez az álom egy lovag, bármennyire is egy modern korban élünk. Sőt, talán a mai világ krónikusan lovaghiányos korában annál inkább. On Sai az ő tehetségével ezt az álmot megpróbálja valóra váltani, és abból csakis valami kedves, vicces és picit meghökkentő dolog sülhet ki. Szeretettel készült, tudjuk ám, és ez átsüt a lapokon. Én is örültem volna, ha az édesanyám ír nekem egy ilyen csudapacis lovagot.” (Pusztai Andrea)

„Az Apa, randizhatok egy lovaggal? megfogott, mivel még nem tudom, hogy mi a kérdésre a válasz. Minél hamarabb kapom a kezemhez a könyvet, annál hamarabb fog erről a titokról lehullani a lepel.” (Dóra, 19) „On Sai olyan író, aki képes az első mondatával megnevettetni. Imádom a regényeit, mert a történetei jól felépítettek, nyakatekertek, és lehet rajtuk gondolkodni, mindezt pedig úgy éri el, hogy ne görcsöljön bele az ember agya, mint egy filozófiai eszmefuttatásba. Eközben hangosan kacag az ember, figyelmen kívül hagyva, hogy éppen villamoson, vonaton vagy a belváros egy padján üldögél. Ezért is gondolom azt, hogy ez a könyv ugyanolyan nagyszerű, mint az összes többi, és méltó helye lesz a polcomon a többi regénye mellett.” (Noémi, 22)