Nora Roberts-A Hazug

NORA ROBERTS

A HAZUG

GABO Könyvkiadó

JoAnne-nek, a csodálatos örök barátnak

ELSŐ RÉSZ

AZ ÁLNOK Nem az a hazugság fáj, amely átvillan az agyon, hanem az, amelyik ott mélyre merül és befészkelődik. FRANCIS BACON

ELSŐ FEJEZET Shelby a nagyházban – és mindig úgy fog gondolni rá, mint a nagyházra – férje nagy bőrszékében ült a nagy és súlyos íróasztalnál. A szék kávészínű volt. Nem barna. Richard nagyon precíz volt az ilyesmivel kapcsolatban. A sima és fényes íróasztal maga afrikai zebrafából készült, és kifejezetten Richard igényei szerint szabták méretre Olaszországban. Amikor Shelby – csak úgy viccből – megemlítette, hogy nem is tudta, hogy Olaszországban zebrák is élnek, a férfi úgy nézett rá. Azzal a nézéssel, amely azt üzente, hogy a nagyház, az elegáns ruhák és a bal kezének gyűrűsujján levő hatalmas gyémánt ellenére az asszony mindig is Shelby Anne Pomeroy marad, aki legfeljebb két lépéssel hagyta maga mögött a tennessee-beli bugris kisvárost, ahol született és felnőtt. Valaha nevetett, gondolta Shelby, valaha tudta, hogy csak viccel, és úgy nevetett, mintha Shelby lenne az élete értelme. De, ó, istenem, gyorsan, nagyon is gyorsan ráunt a férfi. A férfi, akit öt évvel azelőtt egy csillagfényes éjszakán megismert, aki levette a lábáról, magával ragadta, el mindentől, amit ismert, egy olyan világba, amit elképzelni is alig tudott. Hercegnőként bánt vele, s olyan helyekre vitte, amelyeket eddig csak könyvekből vagy filmekből ismert. És valaha szerette… ugye? Fontos volt, hogy erre emlékezzen. Richard szerette, kívánta, és mindent megadott neki, amit asszony csak kérhet. Eltartotta. Gyakran használta ezt a szót. Eltartotta Shelbyt. Talán feldúlta, amikor Shelby terhes lett, talán Shelby meg is ijedt – de csak egy pillanatra – a férfi tekintetétől, amikor megmondta neki, hogy gyerekük lesz. De feleségül vette, nem igaz? Las Vegasba utazott vele, mintha ez lenne életük nagy kalandja. Utána boldogok voltak. Fontos, hogy erre is emlékezzen. Emlékeznie kell rá, nem szabad elfelejtenie a jó időket! Egy huszonnégy évesen megözvegyült nőnek szüksége van emlékekre. Egy nőnek, aki megtudta, hogy eddig hazugságban élt, s nem csupán tönkrement, de nyakig ül az adósságban, szorosan kapaszkodnia kell a jó idők emlékeibe. Az ügyvédek, könyvelők és adóügyi szakemberek mindent elmagyaráztak neki, de ezzel az erővel akár kínaiul is beszélhettek volna, amikor főkönyvekről, fedezeti alapokról és ingatlanárverésről papoltak vég nélkül. A nagyház, az, amelyik attól a perctől riasztotta, ahogy belépett az ajtaján, nem az övé – vagy nem annyira az övé, hogy számítson –, hanem a jelzáloghitelcégé. Az autók, amelyeket Richard nem vett meg, csak bérelt, s amelyeknek a részleteivel el volt maradva, szintén nem az övéi. A bútor? Richard hitelre vette, s nem fizette a részleteket. És az adók. Shelby gondolni sem bírt az adókra. Halálra rémült, ha csak rájuk gondolt. Úgy tűnt, Shelby egyebet sem tett a Richard halála óta elmúlt két hónap és nyolc nap alatt, mint azokra a dolgokra gondolt, amelyekről férje folyton azt hajtogatta, ne törődjön velük, nem kell aggódnia miattuk. Olyan dolgokra, amelyekkel kapcsolatban Richard mindig úgy nézett rá, értésére adva, hogy semmi köze hozzájuk. Most viszont minden az ő dolga volt, ő aggódott miatta és rá tartozott, mert ő volt az, aki a hitelezőknek, a jelzáloghitelcégnek és az Egyesült Államok kormányának annyi pénzzel tartozott, hogy az valósággal megbénította.

De nem engedhette meg magának, hogy bénán szemlélje a dolgokat. Gyereke volt, egy kislánya. Most csak Callie számított. Még csak hároméves, gondolta Shelby, és szerette volna lehajtani a fejét arra a sima, fényes íróasztalra, és kizokogni magát. – De nem fogsz sírni. Callie-nek már csak te maradtál, szóval megteszel mindent, amit ilyenkor tenni kell. Shelby kinyitotta az egyik dobozt, azt, amelyiken a „Személyes papírok” felirat szerepelt. Az ügyvédek és az adóhatóság emberei mindent elvittek, mindent átvizsgáltak, mindenről másolatot készítettek. Most ő is mindent át fog vizsgálni, hogy lássa, mit lehet megmenteni. Callie-nek. Valahol találnia kell annyit, amennyiből gondoskodhat a gyerekéről azok után, hogy kifizette az összes adósságot. Természetesen dolgozni fog, de az nem lesz elég. Nem törődött a pénzzel, gondolta, ahogy kezdte átnézni a számlákat. Cipő- és öltönyszámlák, étteremés szállodaszámlák. Magángépek számlái. Rájött, hogy az első, forgószélhez hasonló év után, nem törődött többé a pénzzel. Azután, hogy Callie megszületett. Utána nem vágyott másra, csak egy otthonra. Abbahagyta a számlák tanulmányozását, és körülnézett Richard irodájában. A férfi által kedvelt modern művészet harsány színein, a hófehér falakon, amelyek Richard szerint még jobban kiemelik a művészeti alkotásokat, és a sötét faburkolaton, bőrhuzatokon. Ez nem otthon, és soha nem is volt az. Akkor sem lenne az, gondolta, ha nyolcvan éve élne itt, s nem rövid három hónapja. Richard úgy vette meg s bútorozta be ezt a házat, hogy őt meg sem kérdezte, nem beszélte meg vele, nem kérte ki a véleményét. Meglepetés, mondta, s kitárta a villanovai hatalmas ház ajtaját. Richard állította, hogy ez a visszhangos épület Philadelphia villanegyedének legjobb helyén van. És ő úgy tett, mintha tetszene neki, vagy nem? Hálás volt, hogy megállapodnak végre, bármennyire is riasztották a kemény színek és a toronymagas mennyezetek. Callie-nek lesz otthona, iskolába fog járni, s biztonságos környezetben fog játszani. Barátokat szerez magának. Ahogy ő is… Shelby legalábbis ebben reménykedett. De nem volt rá idő. Ahogy nem volt tízmillió dolláros életbiztosítás sem. Richard erről is hazudott. Hazudott Callie taníttatására félretett pénzéről is. Miért? Shelby félretette a kérdést. Úgysem tudja meg soha a választ, akkor minek a miértekkel foglalkozni? Összeszedheti Richard öltönyeit és cipőit, nyakkendőit és sportcuccait, a golfütőket és síléceket, és az egészet beadhatja bizományba. Mindent, amit talál. Mindent, amit nem vettek el, hogy eladják. Ha kell, felteszi az eBayre. Vagy a Craigslistre. Vagy zálogházba viszi. Nem számít. A saját szekrényeiből is van mit kiárulni. És ott vannak az ékszerek is. Shelby a gyémántgyűrűre nézett, amelyet Richard akkor húzott az ujjára, amikor Vegasba értek. A jegygyűrűjét megtartja, de a gyémántot eladja. Rengeteg holmija van, amit eladhat. Callie-ért. Egyesével végignézte a mappákat. A számítógépeket mind elvitték, s még nem kapta vissza őket, de a

papír kézzelfogható valami. Shelby kinyitotta az orvosi jelentéseket tartalmazó mappát. Richard odafigyelt magára, gondolta, s emlékeztette magát, hogy törölje férje countryklub- és fitneszteremtagságát. Azokról eddig megfeledkezett. Richard egészséges volt, aki gondosan karbantartotta a testét, és sohasem mulasztott el egyetlen felülvizsgálatot sem. Ki kell dobnia az összes vitamint és étrend-kiegészítőt, amit a férje szedett, határozta el Shelby, és újabb lapot vett kézbe. Nincs értelme megtartania őket, ahogy ezeket a jelentéseket sem. Az egészséges férfi belefulladt az Atlanti-óceánba, alig néhány kilométerre Dél-Karolina partjaitól, harminchárom éves korában. Ezt itt mind nyugodtan megsemmisítheti. Richard jó volt az iratmegsemmisítésben. Saját gépe volt hozzá itt az irodában. A hitelezőknek nem kell látniuk a legutolsó vérvizsgálat eredményét, vagy a megerősítést, hogy két évvel ezelőtt valóban influenzája volt, sem a sürgősségi osztály jelentését arról az esetről, amikor Richard kosárlabdázás közben kificamította az ujját. Az ég szerelmére, hiszen az három évvel ezelőtt történt! Richard ugyancsak megszállottja volt az orvosi papírjainak ahhoz képest, hogy egész hegyvonulatnyi papírt szabdalt fel. Shelby felsóhajtott, amikor megpillantott egy újabb, négy évvel azelőtti dátumot. Félre akarta lökni, amikor keze megdermedt a mozdulat közben. Homlokát ráncolva meredt a papírra. Nem ismerte az orvost. Persze, akkoriban abban a houstoni toronyházban éltek, s ki tudná számon tartani az orvosok sorát, amikor évente költöztek… néha még gyakrabban. De ez az orvos New York-i volt. – Itt valami nem stimmel – mormolta. – Miért ment volna Richard New Yorkba egy… Hirtelen minden megdermedt, kihűlt. Az agya, a szíve, a hasa. Remegő ujjakkal emelte fel a papírt, közelebb a szeméhez, mintha a távolság megváltoztatná a szavakat. De azok ugyanazok maradtak. Richard Andrew Foxworth önként választotta a műtétet, amelyet dr. Dipok Haryana végzett a Mount Sinai Medical Centerben, 2011. július 12-én. Vazektómia. Richard elköttette az ondóvezetékét anélkül, hogy neki szólt volna róla. Callie alig két hónapos volt akkor, s férje tett róla, hogy ne lehessen több gyerekük. Úgy tett, mint aki akar másikat, amikor Shelby felvetette a kistestvér gondolatát. Beleegyezett, hogy vizsgálatra menjen, s Shelby is megvizsgáltatta magát, amikor egy év próbálkozás után sem esett teherbe. Szinte hallotta a férfi hangját. Lazítanod kell, Shelby, az ég szerelmére! Ha folyton csak aggodalmaskodsz és feszült vagy, sohasem esel teherbe. – Tényleg nem, mert gondoskodtál róla, hogy ne történhessen meg. Hazudtál még erről is. Hazudtál, pedig láttad, hogy minden hónapban újra meg újra összetörik a szívem. Hogyan tehetted? Hogyan? Shelby ellökte magát az íróasztaltól, ujjait a szemére nyomta. Július, július közepe. Callie körülbelül nyolchetes volt. Üzleti út, mondta Richard, Shelby erre jól emlékezett. New Yorkba… ebben nem hazudott. Shelby nem akarta a csecsemőt a nagyvárosba vinni… férje tudta, hogy így lesz. Mindent elintézett. Újabb meglepetés. Magánrepülővel visszaküldte Tennessee-be, őt is és a babát is. Hogy egy kicsit együtt lehessen a családjával, mondta. Megmutassa a gyereket, hagyja, hogy az anyja és a nagyanyja kényeztesse őt és Callie-t is néhány hétig.

Annyira boldog volt, gondolta Shelby, annyira hálás! Közben a férje csak azért távolította el őket, hogy elintézhesse, hogy ne tudjon több gyereket nemzeni. Shelby visszasétált az íróasztalhoz és kézbe vette az őt és Callie-t ábrázoló, bekeretezett fényképet. A bátyja, Clay készítette a fotót éppen ezen az úton, és Shelby hálaajándéknak szánta. Úgy tűnt, Richard megbecsüli a képet, azóta is az íróasztalán tartotta. – Újabb hazugság. Csak egy újabb hazugság. Sohasem szerettél minket. Férje árulása felett érzett haragjában majdnem az asztalhoz vágta a képet. Csak a kislánya arca állította meg. Újra letette a fotót, olyan óvatosan, mintha csak valami értékes, törékeny porcelán lenne. Aztán leereszkedett a padlóra… ezek után képtelen lett volna ahhoz az íróasztalhoz leülni. Most semmiképp. Ült a rideg fehér falak övezte nyers színű padlón és sírt. Nem azért sírt, mert a férfi, akit szeretett, meghalt, hanem azért, mert soha nem is létezett. Nem volt idő alvásra. Bár Shelby nem szerette a kávét, mégis főzött magának egy óriási ibrikkel Richard olasz kávéfőző gépén, és gyorsan felhörpintett egy duplát. A hatalmas bőgéstől fájó fejjel, koffeinnel feltöltve nekilátott, hogy a dobozban levő összes papírt átolvassa, takaros kupacokba rendezze. A szálloda- és étteremszámlák, most, kinyílt szemmel nézve elárulták neki, hogy férje nem csupán hazudott, de meg is csalta. A szobaszervizszámlák túl magasak voltak egy embernek. Ehhez járult egy ezüst karkötő – amelyet Richard sohasem adott oda neki – számlája a Tiffanytól ugyanerről az útról; aztán egy újabb ötezer dolláros csekk a La Perlától – Richard szerette, ha Shelby az ő fehérneműjüket hordta – egy másik útról; egy másik számla egy Vermontban töltött hétvégéről, amikor Richard azt mondta neki, hogy Chicagóba utazik véglegesíteni egy üzletet, csak megszilárdította Shelby gyanúját. Miért tartotta meg férje ezeket a számlákat, hazugsága és hűtlensége bizonyítékait? Azért, döbbent rá Shelby, mert ő megbízott a férfiban. Nemcsak hogy megbízott, gondolta, de elfogadta. Gyanította, hogy férjének viszonya van, s Richard valószínűleg tudta ezt. Mégis megtartotta a számlákat, mert úgy vélte, Shelby túl engedelmes ahhoz, hogy a személyes iratai közt turkáljon. És igaza is volt. A férfi elzárta előle a másik életét. Shelby nem tudta, hol lehet a kulcs, és soha nem is jutott eszébe megkérdezni… és Richard tudta ezt. Hány más nő volt? – tűnődött. Számít? Egy is túl sok, és bármelyikük okosabb, tapasztaltabb és értelmesebb lett volna, mint a kis hegyi városból származó lány, akit a férfi hanyatt döntött, amikor tizenkilenc volt, elvakult és ostoba. Miért vette Richard feleségül? Talán szerette, legalább egy kicsit. Kívánta. De nem érte be vele. Shelby nem tudta őt boldoggá tenni, nem tudott annyit adni neki, hogy hű maradjon. S ez most valóban számít? Hiszen Richard halott. Igen, gondolta Shelby. Igen, számít. Bolondot csinált magából, hagyta, hogy a férfi megalázza. Richard akkora adósságot hagyott rá, amelyet évekig nyöghet, és kockára tette a lányuk jövőjét.

Igen, átkozottul számít. Shelby egy újabb órát töltött azzal, hogy módszeresen átkutassa az irodát. A széfet már kipucolták. Tudott róla, bár nem ismerte a számkombinációt. Ő engedélyezte az ügyvédeknek, hogy kinyissák. A jogi dokumentumok nagy részét elvitték, de ott maradt ötezer dollár készpénz. Shelby kivette és félretette. Callie születési anyakönyvi kivonata, az útleveleik. Kinyitotta Richardét, és megnézte a fényképét. Annyira jóképű! Sima és választékos modorú, mint egy filmsztár. Dús, barna haj, világosbarna szem. Shelby szerette volna, ha Callie örökli az apja gödröcskéit. Annyira bájos lenne azokkal az átkozott gödröcskékkel! Shelby félretette az útleveleket. Bármilyen valószínűtlennek tűnt, hogy használni fogja Callie-ét és a sajátját, el fogja rakni őket. Semmi elrejtett dolgot nem talált, de újra végignézett minden iratot, mielőtt megsemmisítette vagy mappákba rendezte volna őket. A kávétól és a bánattól még mindig felpörögve átsétált a házon, keresztülvágott a két emelet magas előcsarnokon, fellépdelt a csigalépcsőn, vastag zokniba bújtatott talpa nem csapott zajt a keményfa padlón. Először Callie-t nézte meg. Bement a csinos szobába, lehajolt és megpuszilta kislánya orcáját, mielőtt gondosan betűrte a takarót a gyerek körül, aki kedvenc testhelyzetében, fenekét az égnek fordítva aludt. Az ajtót nyitva hagyva Shelby végigment a folyosón férje lakosztályába. Mindig gyűlölte ezt a szobát, gondolta. Gyűlölte a szürke falakat, a fekete bőr ágytámlát, a fekete bútorok éles vonalait. Most még jobban gyűlölte, tudva, hogy Richard ebben az ágyban szeretkezett vele, miután előtte más nőkkel szeretkezett más ágyakban. Miközben a gyomra görcsbe rándult, rájött, hogy neki is orvoshoz kell mennie. Meg kell bizonyosodnia róla, hogy a férfi semmit sem adott át neki. Ne gondolj most rá, intette magát. Holnap majd kérsz időpontot, de most ne gondolj rá. A ruhásszekrényhez ment, amely csaknem akkora volt, mint a saját hálószobája otthon, Rendezvous Ridge-ben. Némelyik öltönyt Richard még szinte nem is viselte, gondolta Shelby. Armani, Versace, Cucinelli. Férje az olasz ruhatervezőket kedvelte. És az olasz cipőket, vett le a polcról egy fekete Ferragamo papucscipőt, megfordította, és szemügyre vette a talpát. Alig kopott. Shelby átvágott a szobán, kinyitott egy szekrényt, és öltönyvédő huzatokat vett elő. Annyit fog bevinni a használtruha-üzletbe másnap reggel, amennyit csak tud. – Már rég meg kellett volna tennem – mormolta maga elé. De először ott volt a döbbenet és a gyász, aztán az ügyvédek, a könyvelők és a kormány ügynökei. Shelby végignézte egy hajszálcsíkos öltöny zsebeit, hogy megbizonyosodjon róla, üresek, aztán beletette őket a zsákba. Öt öltöny egy zsákba. Négy zsák az öltönyöknek, aztán másik öt… talán hat a dzsekiknek és kabátoknak. És ott vannak még az ingek és a nadrágok is. A figyelmet nem kívánó munka megnyugtatta; a hely fokozatos kiürítése egy kicsit könnyített a szívén. Amikor a sötét bronzszínű bőrdzsekihez ért, habozva megállt. Richard szerette ezt a dzsekit, nagyon

jól állt neki a pilótastílus és ez a szín. Shelby tudta, hogy ez azon ajándékai egyike, amelyet a férfi tényleg szeretett. Shelby megsimogatta a dzseki egyik vajpuha ujját, és majdnem megadta magát az érzésnek, hogy félretegye és egy ideig még megtartsa. Aztán az orvosi jelentésre gondolt, és könyörtelenül végigvizsgálta a dzseki zsebeit. Természetesen mind üres volt. Richard minden este gondosan kiürítette a zsebeit, az aprót az éjjeliszekrényen lévő üvegtálba dobta. A telefont bedugta tölteni, a kulcsokat a bejárati ajtónál levő tálba tette, vagy felakasztotta az irodájában lévő kisszekrényben. Soha semmit nem hagyott a zsebeiben, nehogy valami is lehúzza, tönkretegye a ruha vonalát, vagy a felejtés sorsára jusson. De ahogy megfogta a zsebet – az anyjától leste el a szokást, aki mosás előtt így ellenőrizte, nem maradt-e valami a zsebekben –, érzett valamit. Újra belenyúlt a zsebbe. Üres. Kifordította. Kicsiny lyukat vett észre a varrásnál. Igen, férje tényleg szerette ezt a dzsekit. Shelby visszavitte a dzsekit a hálószobába, és a manikűrkészletből kivette az ollót. Óvatosan kitágította a lyukat, megnyugtatva magát, hogy majd visszavarrja, mielőtt a zsákba teszi. Ujját a résbe csúsztatva egy kulcsot húzott elő. Nem ajtókulcs, gondolta a fény felé fordítva. Nem is kocsikulcs. Egy banki széf kulcsa. De melyik banké? És mi lehet a széfben? Mi szüksége volt Richardnak banki széfre, amikor ott van az irodájában egy páncélszekrény? Valószínűleg szólnia kellene az ügyvédeknek, gondolta. De nem fog. Amennyire tudja, akár egy nyilvántartás is lehet ott mindazokról a nőkről, akikkel az elmúlt öt évben Richard lefeküdt, s neki elege volt már a megaláztatásból. Megkeresi a bankot, és megnézi maga, hogy mi van abban a széfben. Elvehetik a házat, a bútort, a kocsikat, a részvényeket, az értékpapírokat, a pénzt, amely közel sem volt annyi, mint Richard állította. Elvihetik a műalkotásokat, az ékszereket, a csincsillakabátot, amelyet Richard az első – és egyben utolsó – Pennsylvaniában töltött karácsonyukkor ajándékozott neki. De megőrzi azt, ami a büszkeségéből még megmaradt. Didergő, nyugtalanító álomból ébredt arra, hogy valaki rángatja a kezét. – Mami, mami, mami! Ébredj fel! – Igen? Ki sem nyitotta a szemét, csak lenyúlt, és felemelte maga mellé a kislányt az ágyra. Magához ölelte. – Reggel van – énekelte Callie. – Fifi éhes. – Mmm – motyogta Shelby. Fifi, Callie imádott plüsskutyája mindig éhesen ébredt. – Rendben – mondta, de még lustálkodott egy kicsit a lányát ölelve. Az éjjel valamikor teljesen felöltözve elnyúlt az ágyon, magára húzta a fekete kasmírtakarót és elaludt. Az biztos, hogy nem tudja rávenni Callie-t – vagy Fifit –, hogy lustálkodjanak még egy órácskát, de néhány percet talán lophat magának. – Olyan finom illatú a hajad – dünnyögte. – Callie haja. Mami haja. Shelby mosolyogva húzta meg az egyik tincset. – Ugyanolyan. A sötét, aranyvörös hajszín anyai ágon öröklődött a családban. A MacNeektől. Ahogy a majdnem

kezelhetetlen fürtök is, amelyeket Shelby minden héten kivasalt, mert Richard egyenesen, fényesen csillogón szerette. – Callie szeme. Mami szeme. A kislány ujjával felhúzta Shelby szemhéját. Szemük bársonyos kékje, bizonyos világításban majdnem ibolyaszínben ragyogó fényük is megegyezett. – Ugyanolyan – kezdte Shelby, de összerezzent, ahogy Callie megbökte a szemét. – Vörös. – Az biztos. Mit kér Fifi reggelire? Öt percet még, Callie. Csak öt percet, gondolta. – Fifi… cukorkát kér. Lányának ujjongó hangjára Shelby kinyitotta véreres szemét. – Tényleg, Fifi? – fordította a vidám pofájú rózsaszín plüss uszkárt maga felé. – Szó se lehet róla. A hátára fordította Callie-t, megcsiklandozta, és a fejfájása ellenére élvezettel hallgatta a boldog sikolyokat. – Akkor jöjjön a reggeli – kapta fel a kislányt. – Aztán el kell mennem egy-két helyre, én tündérkirálynőm, találkoznom kell néhány emberrel. – Marta? Jön Marta? – Nem, kicsim. – A dadára gondolt. Richard ragaszkodott hozzá, hogy felvegyenek Callie mellé egyet. – Emlékszel, mondtam, hogy Marta nem tud többet jönni? – Ahogy az apu sem – mondta Callie, miközben Shelby lefelé tartott vele a lépcsőn. – Nem egészen. De mesés reggelit varázsolok neked. Tudod, mi az, ami majdnem olyan finom reggelire, mint a cukorka? – A torta! Shelby nevetett. – Majdnem. A palacsinta. Kiskutya-palacsinta. Callie vihogva hajtotta a fejét az anyja vállára. – Szeretem a mamit. – Szeretem Callie-t – felelte Shelby, és megígérte magának, mindent megtesz, hogy biztos és szép jövőt teremtsen a kislányának. Reggeli után segített a lányának felöltözni, alaposan bebugyolálva őt is, magát is. Élvezte a havat karácsonykor, s jóformán észre sem vette januárban, Richard balesete után. De már március írtak, s elege volt a fagyos levegőből, amely semmi jelét nem mutatta, hogy enyhülni akarna. A garázsban elég meleg volt ahhoz, hogy nyugodtan beszíjazza Callie-t a gyerekülésbe, aztán bepakolja az összes zsákot az elegáns autóba, amely nyilván nem sokáig lesz már az övé. Legalább annyi pénzt kell szereznie, hogy vehessen egy használt kocsit. Egy jó, biztonságos, gyerekbarát kocsit. Egy minifurgont, gondolta, ahogy kitolatott a garázsból. Óvatosan vezetett. Az utakat erre mind megtisztították a hótól, de a hideg tél így is megrongálta őket, legyen bármilyen előkelő is a környék, és több helyen is kátyúk tátongtak az úton. Shelby senkit sem ismert errefelé. A tél annyira hideg és kemény volt, a körülményei nyomasztóak, hogy nem járt el, inkább otthon maradt. És Callie összeszedett egy súlyos megfázást. A betegség miatt nem

tartottak Richarddal Dél-Karolinába. Az út téli vakáció lett volna a családdal. Együtt lettek volna azon a hajón, s ahogy a lányát hallgatta, amint Fifivel fecseg, a gondolatát sem bírta elviselni. Inkább a forgalomra koncentrált, és arra, hogy megtalálja a használtruha-üzletet. Beültette Callie-t a babakocsijába, aztán a metsző szelet elátkozva elővette a három felső zsákot a kocsiból. Ahogy azon küzdött, hogy kinyissa az üzlet ajtaját úgy, hogy közben a kezéből ne csússzanak ki a zsákok, és Callie-t is megvédje a széltől, amennyire lehet, egy nő sietett elé, kitárva előtte az ajtót. – Ó, engedje meg, hogy segítsek! – Köszönöm. Kicsit nehezek ezek a zsákok, és… – Átveszem őket. Macey! Kincsestár érkezett. A hátsó szobából egy másik, előrehaladott állapotban levő nő lépett ki. – Jó napot kívánok! Nicsak, szervusz, tündérkém – mosolygott rá Callie-re. – Kisbaba van a hasadban. – Így igaz. – Kezét a hasára simítva a nő most Shelbyre mosolygott. – Üdvözlöm a Második esélyben. Hozott nekünk valamit? – Igen. Shelby gyors pillantással felmérte az üzletet. Rengeteg ruha és kiegészítő feküdt a polcokon, lógott a fogasokon. A férfiruházat azonban csak egy egészen apró területet foglalt el. Shelby reményei szertefoszlani látszottak. – Nem volt alkalmam előbb bejönni, így nem voltam biztos benne, hogy mit… Leginkább öltönyöket hoztam. Öltönyöket, ingeket, dzsekiket. – Közel sem elég a férfiruha-választékunk. – A nő, aki beengedte, megtapogatta a zsákokat, amelyeket Shelby a pultra fektetett. – Megnézhetem őket? – Természetesen. – Ön nem idevalósi – állapította meg Macey. – Nem. Azt hiszem, tényleg nem. – Látogatóba jött? – Mi… Jelenleg Villanovában lakom, de csak december óta, és… – Ó, istenem! Gyönyörű öltönyök! Tökéletes állapotban, Macey. – A méretük, Cheryl? – Ötvenkettes. Normál. És legalább húsz van belőlük. – Huszonkettő – mondta Shelby, és összefűzte az ujjait. – A kocsiban még több van. – Még több? – kérdezte a két nő egyszerre. – Férficipők negyvenhármas méretben. És kabátok, dzsekik meg… A férjem… – Az apu ruhái – közölte Callie, amikor Cheryl vállfára tette az egyik öltönyt. – Ne nyúlj az apu ruháihoz ragacsos kézzel! – Okos vagy, kicsim. Tudja… – kezdte Shelby a szavakat keresve, hogyan is magyarázhatná el legjobban, de Callie megoldotta helyette a dolgot. – Az apukám a mennyországba ment. – Ó, sajnálom. Fél kezét a hasán tartva Macey megsimogatta Callie karját. – A mennyország szép hely – mondta a kislány. – Ott élnek az angyalok.

– Pontosan így van. – Macey Cherylre nézett, bólintott. – Menjen ki és hozza be a többit is – fordult Shelbyhez. – Nyugodtan hagyja ránk… Hogy hívnak, tündérkém? – Callie Rose Foxworth-nek. Ez itt Fifi. – Helló, Fifi. Vigyázunk Callie-re és Fifire, amíg behozza a többit. – Ha biztos benne… – Shelby habozott, aztán azt kérdezte magától, hogy ugyan miért szökne el a két nő, az egyikük legalább hét hónapos terhes, Callie-vel, amíg ő kimegy a kocsiig és visszajön. – Csak egy perc. Callie, légy jó kislány. A mami csak behoz valamit az autóból. Kedvesek voltak, gondolta később Shelby, ahogy elhajtott az üzletből, hogy a helyi bankokban próbálkozzon. Az emberek általában kedvesek, ha valaki megadja nekik a lehetőséget, hogy azok legyenek. A két nő mindent átvett, és Shelby tudta, hogy talán többet is, mint eredetileg akartak, de Callie teljesen elbűvölte őket. – Te vagy az én kabalám, Callie Rose. A kislány szélesen mosolygott az üdítősdoboz szívószála mögül, de tekintetét nem vette le a hátsó ülésen lévő DVD-lejátszó képernyőjéről, amelyen körülbelül tízmilliomodszorra ment a Shrek.

MÁSODIK FEJEZET Hat bankkal később Shelby úgy vélte, aznapra kifutott a szerencséje… és a kislányának is ennie, aludnia kellene. Miután Callie-t megetette, és lefektette – és a lefektetés rész mindig kétszer annyi idejébe került, mint remélte –, felkészült, hogy meghallgassa a telefon- és a hangpostaüzeneteit. Törlesztési tervet dolgozott ki a hitelkártya-társaságokkal, úgy érezte, olyan tisztességesen viselkedtek vele, ahogyan azt várta. Ugyanezt megtette az adóhivatalnál is. A jelzáloghitelező beleegyezett a fedezetlen eladásba, és az egyik üzenet az ingatlanügynöktől jött, aki szeretett volna megállapodni a dátumban, amikor az első érdeklődőket hozhatja. Shelbyre is ráfért volna a délutáni alvás, de abban reménykedett, ha isten is kegyes hozzá, sok mindent el tud végezni abban az órában, amíg Callie alszik. Richard irodáját használta, mert az tűnt a legokosabbnak. A nagyház legtöbb szobáját lezárta, ahogy a fűtést is mindenhol, ahol csak lehetséges volt. Melegre vágyott. A fekete kandallópárkány alatt a fekete és ezüst gázégőre nézett. Az egyetlen dolog, amit ebben a nyomasztóan nagy házban élvezett, hogy egyetlen kapcsoló elfordításával tüzet tudott gyújtani… azaz meleget varázsolt magának. De az a kapcsolóelfordítás pénzbe került, és nem fog pénzt költeni gázlángokra, amikor a kötött pulóver és a vastag zokni is melegen tartja. Elővette a tennivalók listáját, visszahívta az ingatlanügynököt, és beleegyezett, hogy szombaton és vasárnap megnyitja a házat az érdeklődők előtt. Callie-t elviszi valahová… mind a ketten elmennek, és az ingatlanügynökre bízzák az ügyet. Közben előkereste annak a társaságnak a nevét, amelyet az ügyvédektől kapott, s amelyik esetleg megveszi a bútorokat, hogy így elkerülhető legyen a foglalás. Ha nem tudja egyben eladni, vagy legalább a jó részét, akkor megpróbálja darabonként feltenni az internetre… ha lesz valaha is újra számítógépe. Ha nem sikerül elég pénzt szereznie, szembe kell néznie a megaláztatással, hogy elárverezik. Úgy vélte, a szomszédság nem az a fajta, aki rohanna egy garázsvásár hírére, és különben is, átkozottul hideg volt. Aztán visszahívta az anyját, a nagyanyját és a sógornőjét, és megkérte őket, hogy mondják el a nagynéniknek és unokatestvéreknek, akik szintén hívták, hogy jól van, és Callie is jól van, csak nagyon lefoglalja, hogy mindent rendbe tegyen. Nem mondhatta el nekik, mindent nem, most még nem. Egy részét persze így is tudták, de ennél többet jelen pillanatban képtelen volt elmondani nekik. Már attól is dühös lett és sírva fakadt, ha csak beszélt róla, és túl sok tennivalója volt. Hogy elfoglalja magát, felment a hálószobába és rendezni kezdte az ékszereket. Jegygyűrű, gyémánt fülbevaló, amit a huszonegyedik születésnapjára kapott Richardtól. A smaragd nyaklánc, amelyet férje Callie születésekor ajándékozott neki. További ékszerek, további ajándékok. Richard órái – hat is volt belőlük –, és a seregnyi mandzsettagombja. Shelby gondosan összeírt mindent, listát készített, ahogy a ruhákkal is tette, amelyeket a használtruhaüzletbe bevitt. Az ékszereket a biztosítási és az értékbecslési papírokkal együtt bezacskózta, aztán a telefonján keresett olyan ékszerüzleteteket, a lehető legközelebb, ahol eladtak és vettek is.

Az aznap beszerzett dobozokba azokat a holmikat kezdte bepakolni, amelyeket a sajátjainak tartott, és fontosak voltak a számára. Fényképeket és a családtól kapott ajándékokat. Az ingatlanügynök azt javasolta, hogy tegye személytelenné a házat, úgyhogy pontosan ezt fogja tenni. Amikor Callie felébredt a délutáni szunyókálásból, Shelby apró feladatokat adott neki, hogy szórakoztassa. Pakolás közben takarított is. Nem volt többé háztartási alkalmazottja, aki felsúrolja, lemossa, kifényesítse a csempék, a padló, a króm és üveg végtelen mérföldjeit. Vacsorát készített, evett, amennyit tudott. Letudta a fürdetést, az esti mesét, Callie lefektetését, aztán tovább pakolt, és a dobozokat lecipelte a garázsba. A végkimerülésig dolgozott, végül forró fürdővel kényeztette magát a masszázskádban. Utána bebújt az ágyba, de vitte magával a jegyzettömböt is azzal a szándékkal, hogy összeírja a másnapi teendőket. A villanyt égve hagyva aludt el. Másnap reggel ismét elindult Callie-vel, Fifivel és Shrekkel, valamint Richard bőr aktatáskájával, benne az ékszerekkel, a hozzájuk tartozó iratokkal, férje óráival és mandzsettagombjaival. Még három bankkal próbálkozott kiterjesztve a kutatási területet, aztán, emlékeztetve magát, hogy a büszkeségnek itt nincs helye, leparkolt az ékszerbolt előtt. Meg kellett küzdenie a durcás hároméves gyerekkel, aki nem vette jó néven, hogy ismét abba kell hagynia a mozizást, s végül egy új DVD ígéretével sikerült engedelmességre bírnia Callie-t. Ez csak üzlet, csak dollárok és centek, győzködte magát, ahogy belökdöste Callie-t az ajtón. Minden csillogott, és olyan csend volt, mint a templomban két mise közt. Shelby legszívesebben nyomban sarkon fordult volna, hogy elmenjen, de kényszerítette magát, hogy a szigorú fekete kosztümöt és ízléses arany fülbevalót viselő nőhöz lépjen. – Elnézést kérek, szeretnék ékszerek eladásáról beszélni valakivel. – Bárkivel beszélhet. Itt mi mind ékszereket árulunk. – Nem, hölgyem, úgy értem, hogy én szeretnék eladni. A kiírás szerint önök vesznek is ékszereket. – Úgy van. A nő a kosztüméhez hasonló szigorú tekintettel végigmérte Shelbyt. Talán nem a legjobb formáját hozza, gondolta Shelby. Talán nem tudta eltüntetni a sötét karikákat a szeme alól, de ha van valami, amit a nagymamájától megtanul, az az volt, hogy ha egy vevő belép az üzletbe, azzal tisztelettudón kell bánni. Shelby kihúzta magát, és egyenesen a nő szemébe nézett. – Van itt valaki, akivel beszélhetek, vagy inkább menjek máshová? – Megvan az eladni kívánt darabok eredeti számlája? – Nincs. Nincs meg mindegyiké, mivel néhányuk ajándék volt. De nálam vannak az igazolások és a biztosítási papírok. Talán úgy festek, mint egy tolvaj, aki magával rángatja a kislányát a flancos ékszerüzletekbe, hogy ott lopott árut adjon el? Shelby érezte, hogy megy fel benne a pumpa, s hogy indulata forró lávaként kész kitörni belőle, és elárasztani mindent. Az eladó valószínűleg megérezte ezt, mert visszakozott. – Várjon egy pillanatot, kérem. – Mami, haza akarok menni! – Ó, kicsim, én is. Mindjárt megyünk. Nemsokára otthon leszünk.

– Segíthetek? A férfi, aki odalépett hozzá, mint egy méltóságteljes nagypapa, az a fajta volt, akik a gazdagokról szóló hollywoodi filmekben szoktak szerepelni. – Igen, uram, nagyon remélem. A kiírás szerint önök vesznek ékszereket, s nekem el kell adnom néhány darabot a gyűjteményemből. – Állok rendelkezésére. Menjünk oda, kérem. Ott leülhet, amíg megvizsgálom a kérdéses darabokat. Shelby igyekezett méltóságteljes léptekkel átvágni az üzleten a díszesen faragott asztalhoz. A férfi udvariasan kihúzta neki a széket, s a gesztus a könnyekig meghatotta Shelbyt. – Van néhány darabom, amelyet a… a férjemtől kaptam ajándékba. Itt van nálam minden szükséges papír. – Ügyetlen ujjakkal kinyitotta az aktatáskát, elővette az ékszeres zacskókat és dobozkákat, valamint a manila borítékot, amelyben az iratok voltak. – Én… Ő… Mi… – Elcsuklott a hangja. Behunyta a szemét, és vett néhány mély lélegzetet. – Sajnálom, még sohasem csináltam ilyesmit. – Semmi gond, Mrs. …? – Foxworth. Shelby Foxworth vagyok. – Wilson Brown. – A férfi elfogadta Shelby felé nyújtott kezét, és gyengéden megrázta. – Kérem, csak mutassa meg, mit hozott, Mrs. Foxworth. Shelby úgy döntött, egyből a legnagyobbal kezdi, és kinyitotta a jegygyűrűjét tartalmazó tasakot. A férfi bársonypárnára helyezte, és miközben elővette a nagyítóját, Shelby kinyitotta a borítékot. – Az igazolás szerint három és fél karátos, smaragdcsiszolású gyémánt, „D” színű… úgy tudom, az jónak számít, és a platinafoglalatban hat oldalkő. Jól mondom? A férfi felnézett. – Mrs. Foxworth, attól tartok, ez mesterséges gyémánt. – Hogy mondta? – Ez egy laboratóriumban készült kő, akárcsak az oldalsó gyémántok. Shelby az asztal alá rejtette a kezét, nehogy a férfi meglássa, mennyire remeg. – Ez azt jelenti, hogy hamis? – Nem, egyszerűen csak annyit jelent, hogy egy laboratóriumban állították elő. Nagyon szép példája a mesterséges gyémántnak. Callie nyöszörögni kezdett, s ahogy Shelby a fejében lüktető dübörgésen át meghallotta, automatikusan a táskájába nyúlt a kislány játék telefonjáért. – Hívd fel a nagyit, kicsim, és meséld el neki, hogy vagyunk. Ez azt jelenti – folytatta, szavait ismét az ékszerészhez intézve –, hogy ez nem egy „D” színű gyémánt, és a gyűrű nem annyit ér, amennyi a tanúsítványban le van írva? Nem százötvenötezer dollárt ér? – Pontosan, kedvesem. – A férfi hangja gyengéd, szinte simogató volt, s ez még szörnyűbbé tette az egészet. – Megadhatom más becsüsök nevét is, hogy velük is felértékeltethesse. – Ön nem hazudik. Tudom, hogy nem hazudik. – De Richard hazudott, újra meg újra, vég nélkül hazudott. Nem fog összeomlani, mondta Shelby magának. Most nem, és itt nem. – Megnézné a többit is, Mr. Brown, és elárulná, hogy azok is hamisak-e? – Természetesen. Csak a gyémánt fülbevaló volt igazi. Shelby szerette ezt a fülbevalót, mert szép és egyszerű volt. Csak a kő, amitől nem érezte magát kínosan, amikor viselnie kellett.

De kedvelte a smaragdfüggőt is, mert Richard azon a napon ajándékozta neki, amikor Callie-t hazavitte a kórházból. És a smaragdfüggő is hamisítvány volt. – Ötezer dollárt tudok adni önnek a gyémánt fülbevalóért, ha még mindig el akarja adni. – Igen, köszönöm. Az nagyszerű lesz. Tudna tanácsot adni, hová vigyem a többit? Talán egyenesen egy zálogházba menjek velük? Ismer esetleg egy jót? Nem akarom Callie-t olyan helyre vinni… tudja, mire gondolok. Bizonytalan hírű. És talán, ha nem bánná, segíthetne abban, hogy körülbelül mennyit érnek ezek a holmik. A férfi hátradőlt, az arcát tanulmányozta. – A jegygyűrű szép munka, és ahogy mondtam is, jó példája a laboratóriumban készült gyémántnak. Tudok érte nyolcszáz dollárt adni. Viszonzásul Shelby is szemügyre vette a férfit, majd előhúzta a jegygyűrű párját. – Mennyit adna egy összeillő párért? Shelby nem omlott össze, s végül tizenötezer-hatszáz dollárral a zsebében sétált ki az üzletből. Richard mandzsettagombjai nem voltak hamisak, s az értük kapott pénzre mintegy bónuszként tekintett. Tizenötezer-hatszáz dollár több, mint amennyije volt. Ahhoz nem elég, hogy kifizesse az adósságait, de több, mint amennyije volt. És a férfi megadta neki egy másik üzlet nevét, ahol megnézik Richard óráit. Tovább kísértette a szerencséjét Callie-vel, s megnézett még két bankot, aztán feladta. Callie az Én kicsi pónim DVD-t választotta, Shelby pedig vett magának egy laptopot és néhány pendrive-ot. Ez befektetés, mondta magának igazolásul. Olyan eszköz, amely segít rendben tartani a dolgokat. Üzlet, emlékeztette magát. Nem úgy fog gondolni a hamis ékszerekre, mint egy újabb árulásra, hanem úgy, hogy általuk egy kis lélegzethez jutott. Délután, mialatt Callie szundikált, Shelby táblázatot készített, ahová beírta az ékszereket és az értük kapott pénzt. Lemondta a biztosítást, azzal is kevesebbet kell fizetnie. A nagyház fenntartási költségei, még a lezárt szobák mellett is hatalmas összegre rúgtak, de az ékszerekért kapott pénz sokat fog segíteni. Shelbynek eszébe jutott a borospince, amelyre Richard oly büszke volt. Levitte magával a laptopot, és kezdte katalógusba venni az üvegeket. Valaki megveszi azokat is. És a fenébe is, egy palackkal felbont magának is, és iszik egy pohárral a vacsorához. Egy Pinot Grigiót választott. Tanult egy keveset a borokról az elmúlt négy és fél évben, és legalább azt tudta, mit szeret. Úgy vélte, jól fog illeni a csirkéhez és galuskához… Callie kedvencéhez. Mire a nap véget ért, Shelby úgy érezte, jobban uralja a helyzetet. Különösen, miután Richard fiókjában, a férfi egyik kasmírzoknijába dugva talált ötezer dollárt. Húszezer dollárja volt már így abban az alapban, amely a zűrzavar eltakarítására és az újrakezdésre szolgált. Az ágyban fekve a kulcsot tanulmányozta. – Hová való vagy, és mit találok ott? Nem adom fel. Talán felfogadhatna egy magánnyomozót. Valószínűleg elvinné a tisztogatási alap nagy részét, de ésszerű dolog lenne.

Néhány napot még ad magának, megnéz néhány, a városhoz közelebbi bankot. Talán bemegy a városba. Másnap harmincötezer dollárt tett hozzá a tisztogatási alaphoz Richard óragyűjteményének köszönhetően, és még kétezer-háromszázat a síléceiért, a golf- és teniszütőiért. Ez annyira feldobta, hogy két banklátogatás közt elvitte Callie-t pizzázni. Talán most már megengedheti magának azt a nyomozót… talán mégis felfogad egyet. De vennie kell egy minifurgont, és a kutatásai azt mutatták, hogy ez a vásár el fogja vinni az ötvennyolcezer dollárjának nagy részét. Ráadásul úgy tartotta helyesnek, hogy az összeg egy részét a hitelkártya-törlesztésekre használja fel. Megpróbálja eladni a borgyűjteményt. Igen, ezt fogja tenni, és így keresi meg a magánnyomozóra valót. Most pedig benéz még egy bankba hazafelé menet. Mivel nem volt kedve elővenni a babakocsit, Callie-t inkább az ölébe kapta. A kislány félig akaratosan, félig durcásan nézett rá. – Nem akarom, mami. – Én sem, de ez az utolsó. Aztán hazamegyünk, és jelmezes teapartit rendezünk. Csak te és én, kicsim. – Én akarok lenni a hercegnő. – Ahogy óhajtja, felség – mondta Shelby, és a vihogó kislánnyal besétált a bankba. Mostanra már ismerte az eljárást. A legrövidebb sor végére állt. Nem hurcolhatja magával Callie-t nap mint nap, felborítva a megszokott menetrendet, kocsiból ki, kocsiba be rángatva a kislányt. A fenébe, ő maga is akaratos és durcás, pedig nem is három és fél éves. De ezt az utolsót még megnézi. Ez lesz a legeslegutolsó, utána komolyan keres egy magánnyomozót. Eladja a borokat és a bútorokat. Itt az ideje egy kis optimizmusnak a folyamatos aggódás helyett. Egy kicsit megemelte Callie-t, aztán a bankpénztároshoz lépett, aki a vörös keretes szemüveg pereme fölött nézett rá. – Segíthetek? – Igen, hölgyem. Az igazgatóval kell beszélnem. Mrs. Richard Foxworth vagyok, és van nálam egy meghatalmazás. Decemberben elvesztettem a férjem. – Őszinte részvétem. – Köszönöm. Azt hiszem, ebben a bankban bérelt egy széfet. Nálam van a kulcs és a meghatalmazás. Shelby gyorsan megtanulta, hogy így gyorsabban célt ér, mint ha elárulja, hogy talált egy kulcsot, de nem tudja, hová illik. – Mrs. Babbington az irodájában van, és biztosan tud segíteni önnek. Menjen egyenesen, aztán balra. – Köszönöm. – Shelby a mondott irányba indult, és megtalálta az irodát. – Elnézését kérem, hölgyem. Azt mondták, hogy önnel kell beszélnem, ha be akarok jutni a férjem széfjébe. – Egyenesen besétált – egy újabb dolog, amit megtanult – Callie-vel az ölében. – Nálam van a meghatalmazás és a kulcs. Mrs. Richard Foxworth vagyok. – Engedje meg, hogy ellenőrizzem. Gyönyörű vörös hajad van – mondta Callie-nek. – A mamié – nyúlt fel a kislány, és megfogta Shelby egyik hajfürtjét. – Igen, pontosan olyan, mint az édesanyádé. Mr. Foxworth nem adta meg az ön nevét. – Ho-hogyan? – Attól tartok, az ön aláírása nem szerepel a kartonon.

– Van itt széfje? – Igen. A meghatalmazás ellenére jobb lenne, ha Mr. Foxworth személyesen befáradna, és engedélyezné, hogy ön is hozzáférjen a széfhez. – De… de ő nem tud bejönni, mert… – A papának a mennyországba kellett mennie. – Ó! – Mrs. Babbington arca csupa együttérzés volt. – Nagyon sajnálom. – A mennyországban angyalok énekelnek. Mami, Fifi most haza akar menni. – Hamarosan hazamegyünk, kicsim. A férjem… Richard… Baleset történt. Kint volt a hajóval, és vihar támadt. Decemberben, december huszonnyolcadikán. Megvannak a papírjaim. Még nem adták ki a halotti bizonyítványt, mert nem találták meg… – Értem. Látnom kell a papírokat, Mrs. Foxworth. És valamilyen fényképes igazolványt. – Elhoztam a házassági anyakönyvi kivonatunkat is. Csak hogy minden itt legyen. És a rendőrségi jelentést az esetről. Ezek a papírok pedig az ügyvédi irodától vannak. Shelby mindent átadott, és lélegzet-visszafojtva várt. – Kérhet bírósági végzést, hogy hozzáférhessen a széfhez. – Azt kell tennem? Megkérhetem Richard ügyvédeit, nos, azt hiszem, ők már az én ügyvédeim, hogy intézkedjenek. – Adjon egy percet, kérem. Babbington átolvasta a papírokat, közben Callie nyugtalanul fészkelődött Shelby ölében. – A teapartimat akarom, mami. Azt mondtad, teapartit rendezünk. Azt akarom. – Rendezünk is, amint itt végzünk, kicsim. Igazi hercegnős teapartink lesz. Gondold végig, hogy kiket akarsz meghívni rá a babáid közül. Callie sorolni kezdte a babák nevét, és Shelby rájött, hogy az idegesítő várakozástól hirtelen pisilhetnékje támadt. – A meghatalmazás rendben van, ahogy a többi papír is. Odavezetem a széfhez. – Most? – Ha szeretne inkább más időpontban visszajönni… – Nem, nem, igazán nagyra értékelem. – Annyira, hogy a lélegzete is elakadt, s megszédült kissé. – Még sohasem csináltam ilyesmit. Nem tudom, mi a teendő. – Mindent elmagyarázok. Szükségem van az aláírására. Csak hadd nyomtassam ezt ki! Úgy tűnik, jó sok vendéged lesz azon a teapartin – mondta Callie-nek, miközben dolgozott. – Van egy unokám, aki körülbelül olyan idős, mint te. Ő is szereti a teapartikat. – Jöhet ő is. – Fogadni mernék, hogy nagyon szívesen ott lenne, de sajnos Virginiában él, Richmondban, és az nagyon messze van innen. Írja ezt alá, kérem, Mrs. Foxworth. Shelbynek annyira kavarogtak a gondolatai, hogy alig tudta elolvasni, mit ír alá. Babbington mágneskártyát és számkódot használva egy páncélterembe vezette, ahol a falak számozott fiókokkal voltak teli. Az 512-es szám. – Most magára hagyom, hogy megnézhesse. Ha segítségre van szüksége, csak szóljon. – Köszönöm szépen. Elvihetem, ami a széfben van? – Igen, felhatalmazása van rá. Csak nyugodtan, van ideje bőven – tette még hozzá, és elhúzott egy

függönyt, amivel lezárta a fülkét. – Nos, csak annyit mondhatok, szent egek. – Az asztalra tette a nagytáskát, amelyben Callie dolgai voltak, a sajátját és Richard aktatáskáját is, aztán a kislányt magához szorítva a széfhez lépett. – Túl szorosan fogsz, mami! – Ne haragudj! Istenem, de ideges vagyok! Biztos csak egy halom papír van benne, amit nem akart a házban tartani. Valószínűleg semmi fontos. Még az is lehet, hogy üres. Nyisd már ki, az ég szerelmére! – parancsolt magára. Bizonytalan kézzel csúsztatta be a kulcsot a zárba, és elfordította. Még össze is rezzent, amikor az ajtó halk kattanással kinyílt. – Akkor lássuk! Nem baj, ha üres. Az a fontos, hogy megtaláltam. Én, egymagam. Egy pillanatra le kell, hogy tegyelek, kicsim. Ne menj sehová, maradj itt mellettem! Letette Callie-t a földre, kihúzta a dobozt a széfből, és az asztalra helyezte. Aztán csak bámult. – Istenem! A francba! – A francba, mami. – Ne mondd ezt! Nekem sem kellett volna. Meg kellett kapaszkodnia az asztalban. A doboz nem volt üres. És az első, ami megragadta a tekintetét, egy rakás kötegelt pénz volt. Százdolláros bankjegyek. – Tízezer dollár mindegyik, és ó, Callie, milyen sok van belőlük! A keze most nem egyszerűen bizonytalan volt, hanem erősen remegett, ahogy megszámolta a kötegeket. – Huszonöt. Kétszázötvenezer dollár van itt készpénzben. Tolvajnak érezte magát, és ideges pillantásokat vetett a függöny felé, ahogy belapátolta a pénzt az aktatáskába. – Meg kell kérdeznem az ügyvédeket, hogy mit tegyek. A pénzzel, gondolta, de mi legyen a többivel? Mi legyen a három jogosítvánnyal, amelyekben Richard fényképe díszelgett… és valaki másnak a neve? És az útlevelekkel. Meg a harminckettes félautomatával. A pisztoly felé nyúlt, de visszahúzta a kezét. Szerette volna otthagyni, nem tudta volna megindokolni, miért nem akar hozzányúlni. De kényszerítette magát, hogy a kezébe vegye, hogy kiszedje belőle a tárat. Tennessee hegyei közt nőtt fel, bátyjai voltak… és az egyikük rendőr lett. Tudta, hogyan kell bánni egy fegyverrel. De nem akart töltött pisztollyal mászkálni, amikor Callie is ott volt vele. A pisztolyt és a két másik tárat az aktatáskába tette. Kivette a dobozból az útleveleket és a jogosítványokat. Talált három társadalombiztosítási kártyát ugyanarra a három névre, American Express és Visa kártyákat. Van köztük valódi? Volt valaha is köztük valódi? – Mami, menjünk már, menjünk már! – rángatta meg a nadrágja szárát Callie. – Egy pillanat. – Most, mami. Most!

– Egy pillanat! – csattant fel Shelby. Az éles hangtól megremegett a kislány ajka, de néha emlékeztetni kell a gyerekeket, hogy nem minden körülöttük forog. És egy anyukának nem szabad elfelejtenie, hogy egy háromévesnek joga van nyűgösködnie, ha minden átkozott nap végigrángatják a fél világon. Shelby lehajolt, és puszit nyomott Callie feje búbjára. – Majdnem kész vagyok, már csak ezt a dobozt kell visszatennem. Callie valódi, gondolta Shelby. Csak ez számít. És a többi? Majd kitalálja, vagy mégsem. De Callie valódi volt, és a kétszázezernél is több dollárból remek minifurgont lehet venni, ki lehet fizetni az adósság egy részét, s talán még egy kis házra való előleget is ki lehet szorítani, ha egyszer állandó munkát szerez. Talán Richardnak nem ez volt a szándéka, és Shelbynek fogalma sem volt, mi lehetett férje szándéka, de a férfi így is gondoskodott a lánya jövőjéről. És neki köszönhetően Shelby is némi lélegzethez jutott, hogy átgondolja, mi legyen a többivel. Shelby ölbe kapta Callie-t, a vállára kanyarította a táskát, az aktatáskát pedig úgy szorította a markába, mintha az élete függne tőle. – Rendben, kicsim. Vár minket a teaparti.

HARMADIK FEJEZET Shelby kinyitotta az összes szobát, újra feltekerte a fűtést, s még a kandallókban is bekapcsolta… mind a hetet. Friss virágot vett, süteményt sütött. A laptopján végzett kutatások arra vonatkozóan, hogyan tudná legjobb áron és leggyorsabban eladni a házat, sütit és virágot javasoltak. És ahogy az ingatlanügynök mondta, személytelenséget. Legyen semleges a hely. Meglátása szerint, a ház olyan semleges volt, amennyire csak lehetett. Shelby úgy vélte, a nagyház egyáltalán nem barátságos, de sohasem érezte annak. Talán ha a bútorok lágyabb vonalúak lennének, a színek melegebbek, az ember akár otthonának is érezhetné a helyet. De ez csak az ő érzékenységét mutatta, és az egyáltalán nem számított. Minél előbb kipakolja ezt az átkozott helyet, annál előbb lekerül a válláról a nyomasztó adósság ezen része. Az ingatlanügynök virággal és süteménnyel felrakodva érkezett, és Shelby arra gondolt, hogy akár meg is spórolhatta volna az időt és a pénzt. A nő egy egész csapatot hozott magával, akiket ő berendező brigádnak nevezett, s az emberek szétszéledtek a házban, átrendezték a bútorokat, még több virágot raktak ki, gyertyákat gyújtottak. Shelby is vett egy tucat illatgyertyát, de úgy döntött, egyelőre elteszi, s attól teszi függővé, hogy később visszaviszi-e vagy megtartja magának, hogy hogyan alakul a helyzet. – A ház makulátlanul tiszta – mondta ragyogó arccal az ingatlanügynök, és elismerően megveregette Shelby vállát. – A takarítószemélyzet igazán kiváló munkát végzett. Shelby visszagondolt, hogyan súrolt és fényesített fél éjszaka, és csak mosolygott. – Azt akartam, hogy jól mutasson. – Higgyen nekem, remekül mutat. A fedezetlen eladások általában bonyolultak, és néhány lehetséges vásárlót el is riasztanak, de biztos vagyok benne, hogy jó ajánlatokat fogunk kapni, és gyorsan. – Remélem, igaza lesz. Azt szerettem volna még mondani, hogy hétfőre ígérte valaki, hogy jön és megnézi a bútort, de ha bárki az érdeklődők közül szeretné megvenni, szívesen felárazom. – Remek! Annyi csodálatos darab van itt! Gondoskodom róla, hogy az érdeklődők tudjanak róla. Shelby még egy utolsó, kritikus pillantást vetett maga köré, s a Richard irodájának széfjébe zárt pisztolyra, papírokra, pénzkötegekre gondolt. Aztán felvette a nagy táskát, amelyet magával szokott hurcolni. – Callie és én nem leszünk útban. Van néhány elintéznivalóm. És egy minifurgont is vennie kell. Az apja biztos nem helyeselné, hogy nem amerikait vett, de az ötéves Toyota, amelyet a CarMaxen keresztül talált, nagyon magas minősítést kapott mind a biztonságra, mind a megbízhatóságra. És az ára is megfelelő volt. Az ár még jobb lett, amikor Shelby rávette magát, hogy alkudjon… és készpénzt ajánljon. Igazi készpénzt. A keze remegni akart, amikor kiszámolta a pénzt – a felét most, a másik felét másnap délután, amikor

átveszi a kocsit –, de keményen tartotta magát. Háromutcányira meg kellett állnia, hogy a fejét a kormánykerékre hajtva megnyugodjon. Soha életében nem költött el még egyszerre ennyi pénzt. Soha életében nem vett még autót. Most már megengedte magának, hogy remegjen, de nem az idegességtől, nem… hanem a döbbenetes boldogságtól. Shelby Anne Pomeroy – mert ő már az, függetlenül attól, mit mondanak a hivatalos papírok – épp most vett egy vidám meggypiros színű, 2010-es Toyota minifurgont. Egyedül. Önállóan. És ezer dollárt le is faragott az árából, mert nem félt alkudni. – Remekül elleszünk, Callie – mondta, bár lánya teljesen elmerült a Shrekben. – Remekül elleszünk. A mobilján felhívta a lízingtársaságot, és elrendezte, hogy elszállítsák a terepjárót. És, újfent megerősítve magát, megkérdezte, elvihetné-e a minifurgont egy próbakörre. Ha már így belejött az ügyintézésbe, és Callie továbbra is elvan a saját kis világában, egyből elrendezheti a biztosítást is. A terepjárót kinevezte ideiglenes irodájának. Miután elintézte, hogy a kocsi biztosítását írják át, megnézte az internetes oldalt, ahol meghirdette a borokat. – Ó, istenem, licitáltak a borunkra! Boldogan, elragadtatva görgetett lejjebb, fejben összeadva az összegeket, s mire a végére ért, kiderült, hogy ezer dollár felett jár a licit. – Ma este felteszek újabb tizenkét palackot. Igen, pontosan ezt fogom tenni. Mivel úgy tűnt, a szerencse istennője mellé szegődött, rászánta magát, hogy behajtson Philadelphiába. Még a GPS segítségével is háromszor elvétette a sarkot, ahol be kellett volna fordulnia, s a forgalomtól egy merő görcsben volt a gyomra. De megtalálta a szőrmeboltot, és Callie-vel, valamint a sohasem viselt csincsillával be is ment. Meglepetésére senki sem nézett úgy rá, mint egy szánalmas alakra, sem úgy, mint akinek szégyenkeznie kellene, amiért visszaadja a bundát. Ráadásul ez ismét hatalmas összeget faragott le az egyik hitelkártyából, a tőkét „nem annyira ijesztővé” nyomva le, és a fájdalmasan magas kamatlábat is csökkentette. Túl sokáig ült dermedten, látta be Shelby, és Happy Meallel vendégelte meg kislányát. Nagyon-nagyon sokáig. De most megtörte a jeget, és a fenébe is, elszánta magát, hogy áradást csinál. Megvárta, amíg ismét városon kívülre kerül, megtankolta az autót – elátkozva a hideget és a benzin árát –, aztán egy ideig céltalanul autókázott, miközben Callie elaludt a gyerekülésben. Kétszer elhajtott a saját háza, vagy jobban mondva a hitelezők háza mellett, de továbbment, amikor látta a kocsikat az épület előtt. Ez jó, igen, ez nagyon jó. Bárkiből lehet vásárló azok közül, akik eljöttek megnézni a házat. De isten a megmondhatója, hogy csak arra vágyott, hogy hazavihesse és lefektethesse Callie-t, aztán leüljön a táblázatai elé. Elég sokáig húzta az időt, hogy csak az ingatlanügynököt találja a házban, amikor végül visszament. – Elnézést, csak egy percet adjon – kérte futás közben. – Callie-nek tényleg nagyon kell pisilnie. Sikerült beérniük, igaz, éppen hogy csak. Amikor Shelby visszament a nagyszobába, az ingatlanügynök a táblagépén dolgozott. – Nagyon sikeres napunk volt. Több mint ötven ember jött el, és ez igazán kiváló az évnek ebben a szakaszában. Rengeteg érdeklődő volt, és két ajánlat is érkezett.

– Ajánlat? Shelby döbbenten ültette le Callie-t. – Alacsony ajánlatok. Nem hiszem, hogy a jelzáloghitel- társaság elfogadná, de kezdetnek akkor is jó. És van egy négytagú családunk, akit nagyon érdekel a ház. Jó érzésem van velük kapcsolatban. Megbeszélik, és visszahívnak. – Ez fantasztikus! – Szintén van egy ajánlatom a férje hálószobájának bútoraira. Az egyik látogató elhozta a húgát is, s bár a nőt nem érdekli a ház, de a bútort megvenné. Szerintem egy kicsit keveset ajánlott érte, és azonnal akarná, de legkésőbb hétfőn. – Az övé. Az ingatlanügynök felkacagott, majd meglepetten pislogott, amikor rájött, hogy Shelby komolyan gondolja. – Shelby, még el sem mondtam, mennyit ajánlott érte. – Nem számít. Gyűlölöm azt a bútort. Minden egyes bútordarabot gyűlölök ebben a házban. Kivéve azt, ami Callie szobájában van – helyesbített a hajába túrva, miközben Callie előhúzta azt a kosár játékot, amit Shelby a konyhaszekrény egyik alsó rekeszében tartott. – Az az egyetlen helyiség, ahol én magam választottam ki mindent. Tőlem a nő akár ma éjjel elviheti. Rengeteg hely van még ebben a házban, ahol az ember elaludhat. – Leülhetnénk? – Természetesen, ne haragudjon. Sajnálom, Ms. Tinesdale. Egy kicsit ideges vagyok. – Kértem, hogy szólítson Donnának. – Donna. Kér kávét vagy valamit? Teljesen megfeledkeztem a jó modorról. – Csak üljön le. Nagyon nagy teher nehezedik most önre, sok mindennel kell megbirkóznia. Őszintén mondom, fogalmam sincs, hogy boldogul mindennel. Szeretnék segíteni. Ez a munkám. A bútorra érkezett ajánlat túl alacsony. Engedje meg, hogy ellenajánlatot tegyek. Semmi gond azzal, ha pénzt csinál a bútorokból, de úgy érzem, nem használja ki a lehetőségeit. Pedig élnie kellene velük, még akkor is, ha ronda bútorról van szó. – Ó! – Valami felragyogott Shelbyben. Mintha visszaigazolást kapott volna. – Ön is rondának tartja? Tényleg? – Minden egyes darabját, kivéve, ami Callie szobájában van. Shelby felkacagott, a nevetés azonban legnagyobb döbbenetére mintegy csettintésre sírásba fordult. – Sajnálom. Istenem, ne haragudjon! – Mami – mászott Callie az anyja ölébe. – Ne sírj! Mama, ne sírj! – Nincs semmi baj – ölelte át a kislányt Shelby. – Nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok. – A maminak aludnia kell. – Nincs semmi baj, kicsim. Jól vagyok. Jól vagyok, ne aggódj! – Töltök egy pohár bort – közölte Donna, és papír zsebkendőt húzott elő a zsebéből. – Maradjon ülve! Láttam egy üveggel a hűtőszekrényben. – Korán van még a borhoz. – Nem, ma nincs korán. Most pedig árulja el – folytatta Donna, ahogy a pohárért ment –, mi mást szeretne még eladni? A műtárgyakat?

– Ó, istenem, igen! – A végsőkig kimerült Shelby hagyta, hogy Callie egy papír zsebkendővel az arcát törölgesse. – Rajta vannak a listámon, hogy azokkal is foglalkozzam. Nem értem én ezeket a képeket. – Szőnyegek? Lámpák? – Már mindent összecsomagoltam, amit el akarok vinni innen magamnak, kivéve Callie szobáját, a ruháimat, és néhány dolgot a kezem ügyében kell tartanom, amíg itt lakunk. Semmi nem kell belőlük, Mrs. … Donna. Még az edények sem az enyémek. – Remek a borospince odalent. – Huszonnyolc palackot meghirdettem azon az oldalon, amit találtam. Az emberek már licitáltak is rá. Ma este felteszek még egy tucatot. Donna olyan szögben hajtotta meg a fejét, amelyet Shelby elismerésként értelmezett. – Nagyon okos. – Ha valóban okos lennék, akkor nem kerültem volna ebbe a helyzetbe. Köszönöm – tette hozzá, amikor Donna a kezébe nyomta a bort. – Nem hiszem, hogy ez így van, de kezdjük azzal, hogy hol tartunk. Meg tudná adni annak a társaságnak a nevét, amelyik kijön a bútorokhoz? – A philadelphiai Dolby és Fiai. – Remek. Az egy jó társaság, én is pont őket ajánlottam volna. – Donna a bort kortyolgatva jegyzetelt a táblagépen, majd élénken folytatta: – Ellenajánlatot teszek, de ennek a vevőnek vissza kell térnie a valóság talajára, ha komoly a szándéka a hálószobabútort illetően. Ha nem, Chad Dolby minden bizonnyal tisztességes ajánlatot tesz. Chad Dolby a legidősebb fiú, és valószínűleg ő fog kijönni felértékelni a bútort. Ismerek valakit, akit érdekelhetnek az edények, poharak és a bár berendezése. És két műkereskedő is van, akiket ajánlanék a műtárgyakhoz. – Nem is tudom, hogy köszönjem meg. – Ez a munkám – emlékeztette Donna. – És nekem is örömet okoz. Van egy lányom, aki csak néhány évvel fiatalabb önnél. Remélem, lenne valaki, aki segítene neki, ha egyszer ehhez hasonló… nehéz helyzetben találná magát. Láttam, kitakarította a férje szekrényét. – Igen. A mami jól van, kicsim – nyomott puszit kislánya fejére Shelby. – Menj most játszani. A nagy részét a Második esélybe vittem – mondta Donnának, miközben Callie lecsusszant az öléből. – Tökéletes. Macey és Cheryl nagyon jók abban, amit csinálnak, és sokan megfordulnak az üzletükben. – Ön mindenkit ismer? – Ez a munkám része. Mi legyen a könyvekkel? – A saját könyveimet összepakoltam, azokat, amelyeket szeretek. Amelyek a könyvtárban maradtak, azokat mind Richard vette. Az egészet csak úgy egyben vette. – És mi is úgy fogjuk eladni – biccentett Donna, és megkopogtatta a táblagépet. – Bele is írom a jegyzeteimbe. És ha valóban ezt szeretné, mozgósítom a kapcsolataimat, és fel fogják hívni önt. Megbeszélheti velük, mikor találkozzanak. – Az csodálatos lenne! Nagyon hálás lennék érte. Úgy érzem magam, mint aki vakon botladozva próbálja kitalálni, mit is tegyen, hogyan tovább. – Én úgy látom, eddig nagyon jó kitalálta. – Köszönöm, de rengeteget segít, ha valaki tanácsot ad, irányt mutat. Ön nagyon kedves. Nem is értem, miért lettem olyan ideges öntől.

Donna erre felnevetett. – Előfordul, hogy ilyen hatással vagyok az emberekre. A mobil vagy a vezetékes számát adjam meg kapcsolattartás céljából? – Talán mind a kettőt megadhatná. Igyekszem odafigyelni rá, hogy mindig a zsebemben legyen a mobilom, de néha megfeledkezem róla. – El van intézve. Ezek üzletemberek, és a haszonra hajtanak. De nem fognak aláígérni. Ha valami elképzelése van, csak szóljon. – Donna elmosolyodott. – Tényleg mindenkit ismerek. És, Shelby, szerzek ajánlatot erre a házra, jó ajánlatot. Gyönyörű ez a hely, és a legjobb környéken van, a megfelelő vevő pedig ott jár valahol kinn. Én pedig meg fogom találni. – Elhiszem, hogy meg fogja. S mivel tényleg elhitte, aznap éjjel Shelby jobban aludt, mint hetek óta bármikor. A következő héten egész végig forgott a világ. Megegyezett a Dolby és Fiával, leszállította a bort az online aukció nyertesének, felvett egy nagyon csinos csekket a használtruha-üzletben Richard ruháiért… és bevitt nekik három védőhuzatba csomagolt ruhát a saját szekrényéből. Elfogadta az edényekre és poharakra tett ajánlatot, összepakolta az egészet… és vett egy négy színes, műanyag tányérból, tálkából és pohárból álló készletet. Ez megteszi. Bár valószínűleg értelmesebb lett volna félretenni a pénzt, Shelby teljesen kiegyenlítette az egyik hitelkártyás adósságot. Egy megvan, gondolta, már csak tizenegy van hátra. A műtárgyak – nem eredetiek, ahogy Richard állította – nem hoztak annyit, mint remélte. De a mennyiség valamelyest kiegyenlítette az eredetiség hiányát. Shelby minden nap egy kicsit jobban érezte magát. Még a hóvihar, amely harminccentis havat hozott, sem tudta letörni a kedvét. Úgy bebugyolálta Callie-t, mint valami eszkimót, és együtt megépítették életük első hóemberét. Nincs igazán miről írni az otthoniaknak, gondolta, de azért írt, és a mobiljával néhány fényképet is csinált, amelyet hazaküldött Tennessee-be. A kaland úgy kimerítette Callie-t, hogy ő és Fifi már hétkor ágyban volt. Így az egész, hosszú este ott állt Shelby és a táblázatai, számlái és tennivalókat tartalmazó listái előtt. Nem kellene kiegyenlíteni az egyik kisebb hitelkártyát, csak hogy azt is letudja? Vagy inkább az egyik nagyobbra kellene befizetnie, hogy csökkentse a kamatokat? Bármennyire szerette is volna azt mondani, hogy kettő letudva, és tíz maradt, értelmesebbnek tűnt, hogy a kamatokat csökkentse. Gondosan elintézte az online befizetést, úgy, ahogy azt tanította magának, aztán beírta az összeget a táblázatba. Négyszáznyolcvanhatezer-négyszáz dollár megvan. Már csak kétmillió száznyolcvannégyezer adóssága van. Nem számolva a következő számlát, amely az ügyvédektől, a könyvelőktől jön. De az most, a fenébe is, csak aprópénznek tűnt. Megcsörrent a telefon, s Donna nevét látva a kijelzőn, Shelby gyorsan felkapta.

Talán. – Halló! – Halló, Shelby, Donna vagyok. Tudom, hogy egy kicsit késő van, de szerettem volna, ha tudja, hogy kaptunk egy nagyon jó ajánlatot a házra. – Ó, ez remek hír! – Azt hiszem, a jelzáloghitel-társaság is el fogja fogadni. Ön is tudja, hogy hetekbe, akár hónapokba is telhet, de mindent elkövetek, hogy keresztülvigyem. Az a család az, amelyikről az első nyílt napon beszéltem. Nagyon tetszett nekik a ház, és a hely is az, amit akartak. És van még valami… a hölgy gyűlöli a bútort. Shelby felnevetett, s felszabadultan a mennyezet felé fordította az arcát. – Tényleg? – Igen, határozottan gyűlöli. Ő maga mesélte, hogy ki kellett iktatnia a tudatából, úgy kellett tennie, mintha ott sem lenne, hogy igazából lássa a házat, az elrendezését. A férjét idegesíti a fedezetlen eladás rész, de az asszonynak kell a ház, ezért a férj is hajlandó elfogadni a dolgot. És azt hiszem, ha a jelzáloghitelező társaság ellenajánlatot tesz, egy közelebbit a saját eladási árukhoz, ez a vevő tartani fogja. – Ó, édes istenem, Donna! – Nem akarok előre inni a medve bőrére, de ezt meg kell ünnepelnie. Legalább egy kicsit. – Legszívesebben meztelenre vetkőzve táncolnám körül ezt az átkozott házat. – Ha az működik… – Talán csak a tánc része. Köszönöm. Nagyon szépen köszönöm. – Drukkoljon, Shelby! Holnap reggel az lesz az első dolgom, hogy kapcsolatba lépek a jelzáloghitelező társasággal. Jó éjszakát! – Önnek is. Még egyszer köszönöm. Viszlát. Nem vetkőzött meztelenre, de felvitte a műholdas rádiót, bekapcsolta, és Adele zenéjére körbetáncolta az irodát, aztán a hangját kiengedve együtt énekelt az énekesnővel. Valaha ambíciói voltak, törekvései, álmai. Énekesnő akart lenni… egy sztár. A hangja ajándék volt, és ő ápolta, használta, nagyra becsülte. A hangjának köszönhetően találkozott Richarddal, aki bement abba a memphisi kis klubba, ahol Shelby énekelt egy Horizon nevű bandával. Tizenkilenc éves volt, gondolta. Még ahhoz sem elég idős, hogy sört vehessen a klubban, bár Ty, a dobosuk, aki egy kicsit szerelmes volt belé, oda-odacsempészett neki egy Coronát, amikor tudott. Istenem, de jó volt újra énekelni, táncolni! Hónapokig csak altatódalokat dúdolt. Adele után Taylor Swift következett, aztán Shelby ügyetlen ujjakkal babrált a távirányítón, hogy elnémítsa a rádiót, és felvegye az ismét csörgő telefont. Még mindig mosolyogva és táncolva szólt bele a kagylóba. – Halló! – David Mathersont keresem. – Sajnálom, de rossz számot hívott. – David Matherson – ismételte a férfihang és bemondta a számot. – Igen, ez az a szám, de… – Hirtelen gombóc keletkezett a torkában. Le kellett nyelnie, miközben

görcsösen megszorította a kagylót. – Nem lakik itt ilyen nevű ember. Sajnálom. Letette, mielőtt a férfi bármit mondhatott volna, aztán a széfhez sietett, és gondosan beütötte a számsort. A manila borítékot az íróasztalhoz vitte, és merev, remegő ujjakkal felnyitotta. A borítékban tartotta a bankszéfben talált igazolványokat, azokat, amelyekről Richard képe mosolygott rá. És az egyik igazolványkészlet David Allen Matherson nevére szólt. Shelbynek ezután nem volt kedve énekelni, sem táncolni. Valami oknál fogva, amelyet maga sem tudott megmagyarázni, úgy érezte, ellenőriznie kell minden ajtót, ablakot és a riasztórendszert. Nem törődve azzal, mennyi áramot veszteget így el, égve hagyta a lámpát az előtérben és az emeleti folyosón. Nem a saját szobájába ment, inkább Callie mellé feküdt le. Sokáig feküdt ébren, azon imádkozva, nehogy újra megszólaljon a telefon. A bútorkereskedés kiküldött egy csapatot, akik összepakolták a két vendégszobát, az előcsarnokot és az ebédlőt, ahol Shelby egyetlenegyszer sem étkezett Richard halála óta. Némi alkudozás után beleegyezett, hogy Richard hálószobájának bútorait egy magánvevőnek adja el. Megszüntette a részletfizetést, kiegyenlítette a második hitelkártyát. Kettő kész, maradt még tíz. A ház még nagyobbnak és barátságtalanabbnak tűnt most, hogy elvitték a bútorokat. Shelby valami sürgető késztetést érzett, hogy ő maga is otthagyja a házat, de akadt még néhány elintézésre váró részlet, és az az ő felelőssége volt. Fél kettőre az antikváriust várta… Callie délutáni alvásidejére időzítette a találkozót. Hátrafogta a haját, fülébe csinos akvamarinfüggőt akasztott, amelyet a nagyszüleitől kapott karácsonyra. Arcára egy kis alapozót kent, aztán pirosítót, mert nagyon sápadt volt. A vastag zoknit, amiben szeretett mászkálni a házban, fekete magas sarkú cipőre cserélte. A nagyanyja állította, hogy a magas sarok talán nyomja egy kicsit a lábujjait, de az egekbe emeli egy nő önbizalmát. Shelby összerezzent, amikor megszólalt a csengő. Az antikvárius jó negyedórával korábban jött. Shelby ez idő alatt akart kávét főzni és sütit vinni a könyvtárba. Lesietett a lépcsőn, remélve, hogy a férfi nem csenget újra. Callie nem túl mélyen aludt délutánonként. Kinyitotta az ajtót. A küszöbön egy fiatalabb és csinosabb férfi állt, mint amilyenre számított… ebből is látható, mennyit érnek a feltételezések. – Mr. Lauderdale, éppen jókor jött. – Mrs. Foxworth – nyújtott kezet a férfi finom mozdulattal. – Jöjjön be a hidegről. Én sohasem tudtam hozzászokni az északi telekhez. – Nem olyan régen lakik ezen a vidéken. – Nem, csak épp annyi ideje, hogy egy telet megtapasztaljak. Hadd vegyem el a kabátját! – Köszönöm. Erősnek tűnő, zömök férfi volt, szögletes állú, mogyoróbarna szemű. Nem is hasonlított a Shelby képzeletében élő sovány, idősebb, szemüveges könyvmolyra. – Donna… Ms. Tinesdale említette, hogy önt esetleg érdeklik a birtokomban lévő könyvek. – A

vastag, kétsoros, sötétkék kabátot beakasztotta az előszobaszekrénybe. – Menjünk egyenesen a könyvtárba, hogy megnézhesse a könyveket. – Lenyűgöző az otthona. – Csak éppen nagy – mondta Shelby, ahogy a könyvtár felé vezette a férfit. Áthaladtak a nappalin, ahol a nagy zongora állt, amelyen senki sem játszott, és a társalgón, ahol még mindig ott volt az eladásra váró biliárdasztal, s végül megérkeztek a könyvtárba. Callie-é mellett ez lett volna a kedvenc szobája, ha barátságosabbá, melegebbé tudta volna tenni. Egyelőre annyit tudott tenni, hogy begyújtotta a kandallót, leszedte a súlyos sötétítőfüggönyöket, amelyek szintén az eladásra szánt halomban vártak a sorsukra, így a gyenge téli napsugár beszűrődhetett az ablakokon. Az itteni bútorokat, a pamlagot, amelynek bőrhuzatára mindig citromos pite sárgaként gondolt, a sötétbarna székeket és a túl fényes asztalokat is elviszik innen a hét végéig. Shelby remélte, hogy a soha senki által sem olvasott könyvekkel teli könyvespolcok is elkelnek. – Ahogy a telefonban már említettem, nemsokára elköltözöm innen, ezért szeretném eladni a könyveket. Már bepakoltam azokat, amelyeket meg akarok tartani, de ezek… nos, az igazság az, hogy a férjem azért vette őket, mert úgy vélte, jól mutatnak a szobában. – Ugyanolyan lenyűgözőek, mint a ház maga. – Gondolom, igen. Személy szerint engem jobban érdekel, hogy mi van a könyvben, mint az, hogyan mutat a szekrényben. Ha szeretné megnézni őket, addig én főzök egy kávét. A férfi a könyvespolchoz sétált, találomra levett egy könyvet. A Faustot. – Olvastam, hogy milyen sokan vesznek így könyvet, a gerincük alapján. Dísznek. Shelby szerette volna összekulcsolni a kezét, de ráparancsolt magára, hogy lazítson. Mostanra már hozzá kellett volna szoknia, gondolta, nem szabadna idegesnek lennie. – Azt hiszem, szebb lenne, a szemnek vonzóbb… az én szememnek vonzóbb – helyesbített –, ha nem lennének egyformák. A kötésük, a magasságuk. És azt hiszem, azt is be kell vallanom, nem én vagyok az, aki a kandalló előtt összegömbölyödve a Faustot olvassa. – Ezzel nincs egyedül. – A férfi visszatette a könyvet a helyére, és a könyvespolctól elfordulva hűvös tekintettel nézett Shelbyre. – Mrs. Foxworth, nem Lauderdale vagyok. A nevem Ted Privet. – Ó, Mr. Lauderdale önt küldte a könyvekért? – Nem könyvkereskedő vagyok, hanem magánnyomozó. Én beszéltem önnel néhány éjszakával ezelőtt. Én kérdeztem David Mathersonról. Shelby hátralépett. Magas sarok vagy sem, le tudja és le is fogja futni, ha kell. Ki kell ebrudalnia a házból, csak el Callie-től. – És én megmondtam, hogy rossz számot hívott. Most mennie kell. Várok valakit, aki bármelyik percben megérkezhet. – Egy percet kérek, nem többet. – A férfi mosolyogva emelte fel a kezét, mutatva, hogy ártalmatlan. – Csak a munkámat végzem, Mrs. Foxworth. Idáig követtem David Matherson nyomát, és az információim szerint… Van nálam fénykép. – A zsebébe nyúlt, a másik kezét még mindig a magasban tartva a béke jeleként. – Ha megnézné. Ismeri ezt a férfit? Shelby szíve hevesen vert. Beengedett egy idegent a házba. Gondatlanná tette, hogy annyi ember járkált ki-be, és ő beengedte ezt a férfit. És a kislánya odafent alszik.

– Hagyta, hogy azt higgyem, valaki más. – Igyekezett élt csempészni a hangjába, s remélte, hogy sikerült. – Így végzi a munkáját? – Igen, ami azt illeti. Néha így. – Nem nagyon kedvelem önt vagy a munkáját. Kikapta a fotót a férfi kezéből, és rámeredt. Tudta, hogy Richard lesz rajta, de látni őt, a filmcsillag mosolyát, az arannyal pettyezet barna szemét, kemény sokk volt. Richard haja sötétebb volt a képen, és gondosan nyírt kecskeszakállat viselt, ami idősebbé tette, akárcsak a bankból származó igazolványokban. De Richard volt az. S ez a férfi a képen a férje. A férje egy hazug alak volt. De mi volt ő? – Ezen a képen a néhai férjem, Richard van. – Hét hónappal ezelőtt ez a férfi, David Matherson néven ötvenezer dollárt csalt ki egy nőtől Atlantában. – Fogalmam sincs, miről beszél. Nem ismerek semmiféle David Mathersont. A férjemet Richard Foxworth-nek hívták. – Két hónappal azelőtt David Matherson Jacksonville-ben kétszer annyit csalt ki floridai vállalkozók egy kis csoportjától. Mehetnék tovább vissza az időben és folytathatnám, beleértve egy öt évvel ezelőtti nagy betörést Miamiban. Huszonnyolcmillió ritka bélyegekben és ékszerekben. Azok után, amit Shelby az elmúlt hetekben megtudott Richardról, a csalások nem rázták meg. De a lopástól és a lopott holmi értékétől bukfencet vetett a gyomra, és szédülni kezdett. – Nem tudom, miről beszél. Azt akarom, hogy elmenjen. A férfi eltette a fényképet, de közben mereven nézte Shelbyt. – Matherson legutóbb Atlanta mellett ütötte fel a tanyáját, ahol ingatlanügyletekben szélhámoskodott. Atlantában éltek, mielőtt ideköltöztek, ugye? – Richard pénzügyi tanácsadó volt. És most halott. Érti? Rögtön karácsony után meghalt, és nem tud felelni a kérdéseire. Én pedig nem ismerem rájuk a választ. Nem volt joga így idejönni, hazugsággal beférkőzni az otthonomba és rám ijeszteni. A férfi ismét felemelte a kezét, de volt valami a tekintetében, ami azt súgta Shelbynek, hogy egyáltalán nem ártalmatlan. – Nem akartam megijeszteni. – Nos, mégis sikerült. 2010. október 18-án mentem feleségül Richard Foxworth-höz Las Vegasban. Nem egy David Matherson nevű alakhoz, és nem is ismerek senkit ezen a néven. A férfi szája gúnyos mosolyra rándult. – Négy éve a felesége, és azt állítja, hogy nem tudja, valójában miből is élt a férje? Hogy ki volt ő igazából? – Ha azt akarja mondani, hogy bolond vagyok, álljon be a sorba. Miből élt? Mire gondol? – Shelby indulatosan mutatott körbe. – Erre a házra? Ha nem tudom nagyon gyorsan eladni, elárverezik. Azt állítja, hogy Richard becsapta az embereket, lopott tőlük? Nos, ha ez igaz, akkor akárki is a megbízója, szintén beállhat a sorba. Most próbálok kimászni abból a hárommilliós adósságból, amit rám hagyott. Menjen el, és mondja meg az ügyfelének, hogy rossz embert vádol. Vagy ha mégsem, az az ember halott, és én semmit sem tudok tenni az ügyben. Ha tőlem akarja visszaszerezni a pénzét, nos, akkor, ahogy mondtam is, álljon

be a sorba, és biztosíthatom, jó hosszú a sor. – Hölgyem, azt akarja elhitetni velem, hogy négy évig élt vele, de sohasem hallott Mathersonról? Hogy semmit sem tud? A harag úrrá lett a félelmen. Shelbynek elege volt. Nagyon elege, és a harag tüzes villámként robbant ki belőle. – Fütyülök rá, hogy mit hisz, Mr. Privet. Fikarcnyit sem érdekel. S ha abban a hiszemben csalta ide be magát, hogy egyszerűen előhúzok a zsebemből egy halom átkozott bélyeget és ékszert, vagy több százezer dollárt készpénzben, és azzal az útjára bocsátom, szerintem kettőnk közül ön az ostoba, és ráadásul faragatlan is. Kifelé! – Csak információt szeretnék… – Nem tudok információval szolgálni. Semmit sem tudok azokról a dolgokról, amiket itt most elmondott. Csak azt tudom, hogy itt ragadtam ezen a helyen, amit nem is ismerek, ebben a házban, amit nem akarok, mert… – Mert? – Már nem tudom. – Shelby haragja ellobbant, s csak tompa fáradtság maradt utána. – Nem árulhatom el önnek, amit magam sem tudok. Ha kérdése van, forduljon Michael Spearshez vagy Jessica Broadwayhez. Spears, Cannon, Fife és Hannover ügyvédi iroda, Philadelphia. Ők foglalkoznak azzal a katyvasszal, amibe kerültem. Most pedig menjen, vagy hívom a rendőrséget. – Megyek – mondta Privet, és követte Shelbyt, aki egyenesen a szekrényhez ment, ahová beakasztotta a férfi kabátját. Privet elővett egy névjegykártyát, és Shelby felé nyújtotta. – Hívjon fel, ha eszébe jut valami. – Nem juthat eszembe, amit nem is tudok. – De elvette a kártyát. – Ha Richard volt az, aki elvette az ügyfele pénzét, akkor sajnálom. Kérem, ne jöjjön ide többé. Még egyszer nem fogom beengedni. – Lehet, hogy legközelebb a rendőrök fognak az ajtaján kopogtatni – mondta Privet. – Ezt ne feledje! És tartsa meg azt a kártyát! – Ostobaságért nem csukják börtönbe az embert, nekem pedig az az egyetlen bűnöm. Kitárta az ajtót, aztán halkan felsikoltott, ahogy meglátta az éppen csengetni készülő férfit. Idősebb férfi volt, fakókék szemén drótkeretes szemüveggel, szakállában több volt az ősz szál, mint a barna. – Köszönöm, hogy eljött Mr. Lauderdale. Viszontlátásra, Mr. Privet. – Tartsa meg azt a kártyát – ismételte a nyomozó, és Lauderdale-t megkerülve, a lesöpört járdán egy szürke kombihoz sétált. Shelby ismerte az autókat, elvégre a nagyapja autószerelő volt, és alaposan megnézte magának a férfiét. Szürke Honda Civic floridai rendszámmal. – Engedje meg, hogy elvegyem a kabátját – fordult Lauderdale-hez. A hét végére a könyvtár és Richard szobája kiürült. Shelby a Craiglisten keresztül eladta a biliárdasztalt, a zongorát, Richard fitneszfelszerelését és számtalan kisebb-nagyobb dolgot. Olyan közel került ahhoz, hogy a maradék tíz hitelkártya közül még egyet kiegyenlítsen, hogy szinte tapintani tudta volna.

Leszedte a maradék festményeket a falakról, és azokat is eladta, meg a flancos kávéfőzőt, a flancos bárturmixgépet. Amikor felébredt azon a reggelen, amelynek a tavasz első napjának kellett volna lennie, és látta, hogy tíz centinél is magasabban áll a hó, és még mindig esik, legszívesebben visszamászott volna a Fiona hercegnős hálózsákjába, ami mostanában az ágyául szolgált. Egy majdnem teljesen üres átkozott házban él. Ami még rosszabb, a kislánya egy majdnem üres átkozott házban lakik, nincsenek barátai, akikkel játszhatna vagy beszélgethetne, csak az anyja. Négy és fél évvel azelőtt, egy ragyogó októberi estén vett egy csinos kék ruhát – Richard szerette, ha kékben jár –, egy órát töltött azzal, hogy kivasalja hajából a hullámokat, mert Richard egyenesen szerette, és egy ostoba kis kápolnában, egy szál fehér rózsával a kezében az oltárhoz vonult. Akkor azt hitte, az élete legboldogabb napja, de egyáltalán nem az ő élete volt. Csak egy illúzió, vagy ami még rosszabb, csak egy hazugság. És utána minden tőle telhetőt megtett, hogy jó feleség legyen. Minden áldott nap. Megtanult úgy főzni, ahogy Richard szereti; csomagolt és költözött, amikor Richardnak úgy hozta kedve; úgy öltözött, ahogy a férfinak tetszett. Gondoskodott róla, hogy Callie-t megfürdesse, megetesse és csinosan felöltöztesse, mire férje hazamegy. De ennek már vége, gondolta. – De ennek már vége – mormolta. – Akkor miért vagyok még mindig itt? Az öltözőszobájába ment, ahol korábban már ímmel-ámmal kezdett bepakolni a Louis Vuitton bőröndbe, amelyet Richard vett neki New Yorkban a düftintáska helyett, amelybe a ruháit beletömte, amikor megszökött a férfival. Most komolyan nekifogott a pakolásnak, aztán egy szigorú szabályt megszegve leültette Callie-t a konyhában egy tál gabonapehellyel és a Shrekkel, miközben összecsomagolta a lánya holmiját is. Anyja egyik szigorú szabályát betartva – reggel kilenc előtt soha senkinek ne telefonálj, kivéve a rendőrséget, a tűzoltókat vagy a vízvezeték-szerelőt –, megvárta a kilenc órát, és felhívta Donnát. – Helló, Shelby, hogy van? – Megint havazik. – Ez egy olyan tél, ami nem akar elmúlni. Azt mondják, még tíz-tizenöt centi fog esni, de az is lehet, hogy szombatra méteres havunk lesz. Bízzunk benne, hogy ez a tél utolsó nagy erőfeszítése. – Nemigen számítok rá. Donna, jóformán semmi sem maradt a házban rajtam és Callie-n kívül. Szeretném magammal vinni a tévét a konyhából, a pult alólit, a nagymamámnak. Imádni fogja. És az egyik nagy, síkképernyőset… bármelyiket. Kilenc van belőlük a házban, megszámoltam. Szeretnék hazavinni egyet az apámnak. Nem tudom, hogy a vevők szeretnék-e megtartani a többit. Tudom, hogy még nem végleges a megállapodás, de a tévéket is belevehetnénk a szerződésbe. És hogy őszinte legyek, nem érdekel, hogy mennyit adnak értük. – Természetesen felajánlhatom nekik, és hagyjuk rájuk, hogy mondjanak rá árat. – Az remek lenne. Ha nem kell nekik, vagy csak néhány kell, akkor gondoskodom a többiről. Valahogy, gondolta lüktető halántékát masszírozva. – De… mihelyt befejezzük ezt a beszélgetést, hívom a költöztetőket. Callie bútorait nem tudom bezsúfolni a furgonba. Nem férnek be a dobozok, a bőröndök és a játékai mellé. És Donna, szeretnék egy

hatalmas szívességet kérni. – Csak nyugodtan. Miben segíthetek? – Le kellene zárni a házat és elintézni, ha bármilyen papírmunka akad az eladással kapcsolatban, s ha önnek is megfelel, postán vagy e-mailben átküldeni nekem. Haza kell mennem, Donna. – Már attól is oldódott a görcs a vállában, hogy kimondta. – Haza kell vinnem Callie-t. Nem volt alkalma akár csak egyetlen, korban hozzáillő barátot szereznie. Ez a ház üres. Azt hiszem, mindig is az volt, de most már nem tehet úgy az ember, mintha nem lenne az. Nem tudok tovább itt maradni. Ha mindent el tudok intézni, holnap indulunk. De legkésőbb szombaton. – Ez nem szívesség, és nem is gond. Természetesen gondoskodom a házról, amiatt ne aggódjon. Egyedül akarja megtenni azt a nagy utat? – Callie ott lesz velem. Ezt a telefont lemondom, de ott a mobilszámom, ha valamiért el akar érni. És a laptopomon is tudom fogadni az e-maileket. Ha az eladás meghiúsulna, akkor mutassa meg a házat valaki másnak. De nagyon remélem, hogy sikerül, hogy azok az emberek, akik szeretnék megvenni, igazi otthont varázsolnak belőle. De nekünk mennünk kell. – Küldene egy e-mailt, amikor odaérnek? Egy kicsit aggódom maguk miatt. – Küldök, és velünk minden rendben lesz. Bárcsak előbb tudtam volna, hogy ön ilyen kedves ember! Tudom, ez ostobán hangzik. – Egyáltalán nem – nevetett Donna. – Én is ezt kívánom önnel kapcsolatban. Ne aggódjon itt semmi miatt. Ha el kell intézni valamit, miután hazaért, csak írjon. Van egy barátja itt, Philadelphiában, Shelby. – Önnek is Tennessee-ben. Miután Shelby letette a kagylót, nagy lélegzetet vett. Aztán írt egy listát, nagyon gondosan feljegyezve minden tennivalót. Mihelyt áthúzta az utolsó tételt is, hazamegy. Visszaviszi Callie-t Rendezvous Ridge-be.

NEGYEDIK FEJEZET A nap nagy részében nem kevés kreatív vesztegetés kellett, hogy Callie ne zavarja meg. Bizonyos számlák lezárása, mások átirányítása, lakcímváltoztatás, a szállítás. Összerezzent, amikor meglátta, mennyibe kerül szétszedni Callie bútorait, járműre pakolni, majd ismét összerakni. Annyira, hogy Shelby fontolóra vette, kisteherautót bérel a U-Haultól, és megoldja maga a szállítást. De így is, úgy is segítségre volt szüksége, hogy az ágyat és a fiókos szekrényt levigye, és feltegye az utánfutóra. Nagyot nyelt, és mégis a költöztetők mellett döntött. Megérte, gondolta másnap, amikor a költöztetők a húszdolláros borravaló fejében levették a nagy tévét a nappali faláról, becsomagolták és ki is cipelték. Donna állta a szavát, és feltette a biztonsági zárat. Shelby összecsomagolta, ami maradt, és egy nagy válltáskába rakta, amire az úton szüksége lehet. Talán ostobaság ilyen későn elindulni, amikor péntek volt. Okosabb, ésszerűbb lenne reggel, kipihenten útra kelni. De nem volt hajlandó még egy éjszakát eltölteni abban a házban, amely sohasem volt az övé. Shelby még egyszer utoljára bejárta a házat, felment az emeletre, aztán vissza le a földszintre, és megállt a két emelet magas előcsarnokban. Most, hogy eltűntek a rideg műtárgyak, a túl fényes bútorok, most látta csak, hogy milyen lehetett volna. Melegebb színek, lágyabb színárnyalatok, esetleg egy-két régebbi bútordarab, valami karakteres, egy kis ívelt rész a bejáratnál virágoknak, gyertyáknak. Régi és új keveréke, gondolta Shelby, lezser elegancia egy csipetnyi vidámsággal fűszerezve. Antik tükrök… igen, különböző alakú régi tükrök gyűjteménye végig a falon, könyvek összevisszasága a polcokon, családi fotókkal és más, csinos holmikkal tarkítva. És… Már nem az övé, emlékeztette magát. Többé nem az övé a ház, így a gond sem az övé. – Nem fogom azt mondani, hogy gyűlölöm ezt a helyet. Ez nem lenne tisztességes azokkal szemben, akik utánam ideköltöznek, legyenek bárkik is azok. Mintha rontást tennék rá. Szóval csak annyit mondok, a legjobb tudásom szerint gondoztam, amíg tudtam. A konyhapultra tette a kulcsot egy Donnának szóló köszönő üzenettel együtt, és megfogta Callie kezét. – Gyere, kicsim, indulunk a nagy útra. – Megyünk a nagymamihoz, a nagypapihoz, a dédimamihoz és a dédipapihoz. – Az már biztos, és mindenki máshoz is. Shelby kiment Callie-vel a garázshoz. A kislány maga mögött húzta kicsiny hamupipőkés útitáskáját. Valaha Hamupipőke volt a kedvenc hercegnője, akit az utóbbi időben Fiona váltott fel. – Akkor kössünk be téged meg Fifit. Miközben Shelby bekötötte Callie-t a gyerekülésbe, a kislány megsimogatta az arcát. Így jelezte, hogy nézzen rá és figyeljen. – Mi van, kicsim? – Hamarosan odaérünk? Ohó! Félig mulatva, félig elkeseredetten ő is megsimogatta Callie arcát. Ha az „Ott vagyunk már?”

változatai már azelőtt elkezdődnek, hogy kigördültek volna a garázsból, nagyon hosszú út vár rájuk. – Emlékszel, egészen Tennessee-ig kell utaznunk? Az pedig sokáig tart, szóval nem leszünk ott hamarosan. De… – Shelby elkerekítette a szemét, jelezve, hogy izgalmas rész közeledik. – Egy motelben fogjuk tölteni az éjszakát. Mint a kalandorok. – Kalandozók. – Pontosan. Csak te meg én, Callie Rose. Fogd meg a nózid – tette hozzá, és Callie vihogva tette az ujjait az orrára, hogy Shelby be tudja húzni a furgon ajtaját. Kitolatott a garázsból, és megvárta, míg a garázsajtó teljesen becsukódik. – Ennyi volt – mondta. Azzal elhajtott, anélkül, hogy egyszer is visszanézett volna. A forgalom kész katasztrófa volt, de Shelby nem törődött vele. Nem érdekelte, mennyi időbe kerül, hogy odaérjenek. Hogy a Shreket megőrizze arra az időre, amikor Callie-re rátör az igazi unalom, dalokkal szórakoztatta a kislányt; régiekkel, amelyeket Callie már ismert, és újakkal, amelyeket arra tartogatott, hogy ne kelljen vég nélküli ismétlésekbe bocsátkoznia, s hogy megőrizze a józan eszét. Nagyrész működött a dolog. Kisebbfajta győzelemnek élte meg, amikor átlépték a marylandi államhatárt. Szeretett volna tovább hajtani, egyetlen pillanatra sem megállni, de három óra múlva letért az autópályáról. A Happy Meal mosolyt csalt Callie arcára, és megtöltötte a pocakját. Még két óra, gondolta Shelby, és túl lesznek a félúton. Megállnak éjszakára. A GPS segítségével már kiválasztotta a motelt. Amikor leparkolt Virginiában, látta, hogy helyesen döntött. Callie-nek elég volt a kocsikázásból aznapra, és kezdett nyűgös lenni. A kaland izgalma, hogy egy motelszoba ágyán ugrálhat, gyökeresen megváltoztatta a hangulatát. Az új pizsama, Fifi és az esti mese megtették a magukét. Bár Shelby úgy vélte, ágyúdörgés sem ébreszthetné fel már a kislányt, bement a fürdőszobába, hogy hazatelefonáljon. – Anyu, megálltunk éjszakára, ahogy mondtam. – Hol vagytok? Pontosan hol szálltatok meg? – A Best Westernben, a virginiai Wytherville-nél. – Tiszta hely? – Igen, anyu. Megnéztem az értékelését az interneten, mielőtt bejelentkeztem. – A biztonsági zárat is bezártad? – akarta tudni Ada Mae. – Igen, anyu. – Tégy egy széket a kilincs alá! Csak a biztonság kedvéért. – Rendben. – Hogy van az én kicsi angyalkám? – Mélyen alszik. Egész úton annyira jól viselkedett! – Alig várom, hogy a kezeim közé kaphassam. És téged is, édesem. Bárcsak szóltál volna, mielőtt elindultál! Clay Junior elment volna érted. Ő az egyetlen lány a családban, emlékeztette magát Shelby, és három gyerek közül a legkisebb.

Természetes, hogy az anyja izgul. – Jól vagyok, anyu, esküszöm. Mind a ketten jól vagyunk, és már a fele utat megtettük. Clay-nek megvan a maga munkája és családja. – Te is a családjához tartozol. – Alig várom, hogy láthassam őt. Hogy valamennyiőtöket láthassalak. Az arcokat, a hangokat, a hegyeket, a zöldet. Sírás fojtogatta, szóval igyekezett vidámságot csempészni a hangjába. – Megpróbálok már nyolckor elindulni, de lehet, hogy csak kicsit később sikerül. De legkésőbb kettőre akkor is oda kell érnem. Majd felhívlak, hogy biztosan tudd. Anyu, szeretném újra megköszönni, hogy megengeded, hogy nálatok lakjunk. – Ezt hallani sem akarom. A saját gyerekem és az ő gyereke. Ez az otthonotok. Amikor idejössz, hazajössz, Shelby Anne. – Holnap ott leszek. Mondd meg apunak, hogy biztonságban vagyunk éjszakára. – Maradjon is úgy. És próbálj meg pihenni! Egy kicsit fáradt a hangod. – Egy kicsit fáradt is vagyok. Jó éjt, anyu! Bár még csak nyolcra járt az idő, Shelby lefeküdt, és néhány perc múlt a lányához hasonló mély álomba merült. Felébredt a sötétben, kiszakadva egy olyan álomból, amelynek csak a részleteire emlékezett. A viharos tengerre, a méteres hullámokra, amint át-átcsapnak egy hajón… egy hánykolódó fehér pontra a háborgó, sötét vízen. Ő állt a kormánykeréknél, keményen küzdve, hogy egyenesben tartsa a hajót, miközben a hullámok ostromolják, és villámok csapkodnak körös-körül. És Callie… Callie sírt és őt hívta. És Richard is ott volt? Igen… Richard az egyik elegáns öltönyében, amint elhúzza a kormánykerék mellől, mert Shelby nem tudja, hogyan kell irányítani egy hajót. Shelby semmit sem tud. Aztán csak zuhant, zuhant, zuhant bele a háborgó tengerbe. Shelby dideregve, remegve, levegő után kapkodva ült fel az ágyban, az idegen, sötét szobában. Mert Richard volt az, aki a tengerbe zuhant, nem ő. Richard volt az, aki vízbe fulladt. Callie aludt. Csinos kis feneke az égnek meredt. Melegben és biztonságban. Shelby visszafeküdt, aztán csak feküdt, Callie hátát simogatva nyugtatásul. De az álom innentől kezdve elkerülte, így végül feladta, és halkan a fürdőszobába ment. Habozva állt. Hagyja nyitva az ajtót, hogy ha Callie felébred az idegen helyen, egyből tudja, hol van az anyukája? Vagy csukja be, nehogy felébressze a kislányt a fény és zuhany hangja, ami egyébként biztosan felébresztené? Végül közbülső megoldást választott, és résnyire hagyta nyitva az ajtót. Soha még motelben vett zuhany nem esett ilyen jól. A forró víz felmelegítette, kimosta belőle az álom utolsó dermesztő részletét és a nyomasztó fáradtság maradványait is. Magával hozta a saját samponját, tusfürdőjét. Már Richard előtt is a legjobb termékekkel kényeztette magát. Nem csoda, hiszen azokon nőtt fel, mivel a nagyanyja vezette Rendezvous Ridge legjobb szalonját. Ma már szépségszalon mindenre kiterjedő szolgáltatásokkal, gondolta Shelby. A nagyit egyszerűen nem lehetett leállítani. Alig várta, hogy találkozzanak, hogy mindenkivel találkozzon. Hogy otthon legyen, hegyi levegőt

szívhasson, zöld erdőket, kék folyókat és tavakat láthasson, s hallja a hangokat, amelyektől az ő hangja is valahogy jól cseng. Törülközőbe csavarta a haját, tudva, hogy egy örökkévalóságig fog tartani, amíg megszárad, és úgy tett, ahogy az anyja tanította, amikor alig volt idősebb, mint most Callie. Az egész testét bekente testápolóval. Jó érzés volt, ahogy a keze a bőréhez ért, ahogy végigsiklott a testén. Nagyon régen nem érintette meg már senki. Felöltözött, benézett Callie-hez, és egy kicsit nagyobb rést hagyott az ajtón, ahogy nekikezdett a sminkjének. Nem fog sápadtan és táskákkal a szeme alatt hazamenni. A soványsága ellen semmit sem tudott tenni, de biztosan megjön az étvágya, ha egyszer otthon lesz és berendezkedik, s az étvággyal a súlygyarapodás is. A ruhája is csinos: fekete cicanadrág és fűzöld ing, ami a tavaszra emlékeztette. Fülbevalót tett a fülébe, egy kevés parfümöt permetezett magára, mert Ada Mae Pomeroy szerint egy nő nem volt teljesen felöltözve nélkülük. Shelby úgy döntött, minden tőle telhetőt megtett, ezért visszament a hálószobába, és Callie ruhácskáját – egy csinos, fehér virágdíszes kék ruha és fehér kardigán – kivéve mindent összepakolt. Aztán az egyik éjjelilámpát felkapcsolva, felmászott az ágyra, és orrával megcsiklandozta kislányát. – Callie Rose. Hol az én Callie Rose-om? Még mindig az álmok földjén, rózsaszín pónikon lovagolva? – Itt vagyok, mami. – Melegen és puhán, mint egy kölyöknyuszi, belefordult Shelby ölelésébe. – Ez a mi nagy kalandunk. – Arra akár fogadhatsz is – ölelte magához a kislányt Shelby, és egy percig még ringatta, mert ezek értékes pillanatok voltak. – Nem pisiltem be. – Tudom. Igazi nagylány vagy már. Menjünk pisilni, aztán felöltözünk. Befonta Callie haját, és a ruhája színéhez illő kék masnit kötött bele, a reggeli gofri után újra megmosdatta, feltankolta a furgont, és még így is el tudtak indulni fél nyolckor. Sikerült korán indulnunk, gondolta Shelby, és ezt jó előjelnek vette. Tízkor megállt egy újabb pisiszünetre, feltöltötte a szervezetét kólával, teletöltötte Callie cumisüvegét, és üzent az anyjának. Korán indultunk. A forgalom nem rossz. Fél egyre otthon leszünk. Szeretlek! Amikor újra ráfordult az autópályára, egy szürke kombi is besorolt három kocsival mögé, és tartotta a sebességet. Szóval a fiatal özvegy hazafelé tart a használt minifurgonnal. Minden cselekedete ésszerű, normális, hétköznapi. De tud valamit, gondolta Privet. És ő ki fogja találni, mi az. Amikor Shelby megpillantotta a hegyeket, a nagy zöld emelkedőt maga előtt, a szíve a torkába ugrott, és a szeme szúrni kezdett. Azt hitte, tudja, mennyire hiányzott, mennyire kellett ez neki, de több volt annál. Ez képviselt mindent, ami biztonságos és valódi. – Nézd, Callie. Nézz csak oda. Ott van az otthonuk. A Smokies. – A nagymami a ’mokiesban van.

– Sssssmokies – javította ki Shelby, és mosolyogva a visszapillantó tükörbe nézett. – Sssssmokes. Nagymami és nagypapi, dédimami és dédipapi, és Clay bácsi és Gilly néni és Forrest bácsi. Callie elsorolta a családtagok nevét, és Shelby meglepetésére a legtöbbet tudta is, még a kutyákét és a macskákét is. Talán nem ő volt az egyetlen, akinek ez hiányzott, akinek ez kellett, gondolta. Délben már felfelé kanyargott a dús, zöld növényzettel szegélyezett utakon, félig leengedett ablakkal, hogy érezhesse a hegyek illatát. A fenyőkét, a folyókét és patakokét. Itt nem volt hó. Helyette virágok, mint megannyi kicsiny, színes csillag, tarkították a hegyoldalt, s a házak, kunyhók előtt, amelyek előtt elhajtott, nárciszok sárgállottak, mint a frissen köpült vaj. Itt kiteregették a ruhákat a szárítókötélre, hogy a lepedők magukba szívják és bevigyék a hálószobába a finom hegyi illatot. Sólymok köröztek a magasban. – Éhes vagyok. Mami, Fifi éhes. Ott vagyunk már? Ott vagyunk már, mami? – Majdnem, kicsim. – Nem lehetnénk már most ott? – Mindjárt. Te és Fifi ehettek valamit a nagymaminál. – Sütit kérünk. – Talán lesz az is. Áthajtott a patak felett, amit a helyiek Billy’s Creeknek hívtak, annak a fiúnak az emlékére, aki itt fulladt a vízbe, még mielőtt Shelby apja megszületett volt, és egy poros kis úton, amely a völgybe vezetett, ahol néhány düledező ház és majorság állt, vadászkutyák ugattak a ketrecükben, és a megtöltött vadászpuskák mindig kéznél voltak. Elhajtott a Mountain Spring tábort jelző tábla mellett. Sok-sok nyárral ezelőtt itt dolgozott Forrest bátyja, és idejártak meztelen fürdőzésre – meg egy kicsit többre – Emma Kate Addisonnal, s ezt Shelby biztosan tudta, mivel Emma Kate pelenkás koruk óta a legjobb barátnője volt. Most a szálloda és üdülőhöz vezető kanyar következett. Tízéves volt, amikor építették. Clay bátyja itt dolgozik, turistákat visz vadvízi evezésre. A feleségével is itt ismerkedett meg, aki desszertmesterként dolgozott a szállodában. Gilly most a második gyereküket várja. De a feleségek és gyerekek, a munka és karrier előtt, otthon voltak ezen a helyen. Ismert itt minden ösvényt és patakot, a legjobb fürdőhelyeket és a csapást, ahol a fekete medve járt. A forró nyári napokon a fivéreivel és Emma Kate-tel besétáltak a városba, hogy a vegyeskereskedésben kólát vegyenek, vagy hogy zsebpénzt kunyeráljanak a nagyanyja szalonjában. Ismert olyan helyeket, ahol az ember akár egy örökkévalóságig elüldögél. Tudta, milyen a kecskefejő kiáltása, amikor az alkonyat puha, nagyon puha felhőkben aláereszkedik, miután a nap vörösbe öltözve lebukik a csúcsok mögött. Megint rájuk fog találni, gondolta. Újra tudni, ismerni fogja mindet, és ami még ennél is fontosabb, a kislánya is megismeri mindezt a csodát. Ismerni fogja a meleg fű csiklandozását a talpa alatt, vagy ahogy a patak hideg vize a bokáját nyaldossa. – Mami, kérlek. Kérlek! Nem lehetnénk már ott? – Már tényleg nagyon közel vagyunk. Látod ott, azt a házat? Ismertem egy lányt, aki ott lakott. Lorileenek hívták, az anyját Miz Maybeline-nak, és a dédimaminak dolgozott. Még most is neki dolgozik, és azt hiszem, a dédi azt mondta, hogy Lorilee is ott dolgozik. És látod ott, azt a villás útelágazást?

– A villával eszünk. – Így igaz – nevetett Shelby, aki majdnem olyan türelmetlen volt, mint a lánya. – De azt is jelenti, amikor kétfelé ágazik az út. Látod, ott, ahol jobbra is, meg balra is mehetsz? Ha jobbra mennénk… tudod, amelyik kezeddel színezel? Ha arra mennénk, egy szemvillanás alatt Rendezvous Ridge-ben lennénk. De mi balra megyünk… Shelby növekvő izgalommal fordította balra a kormányt, s egy kicsit talán gyorsabban is vette be a kanyart, mint kellett volna. – És az hazafelé vezet. – A nagymamihoz. – Pontosan. Néhány ház állt elszórtan, köztük olyanok, amelyek azóta épültek, hogy elment… és az út még mindig kanyarogva emelkedett. Emma Kate háza, a kocsifeljárón egy nagy teherautó, „Megjavítjuk” felirattal az oldalán. És egyszer csak ott volt. Az otthonuk. Kocsik és teherautók mindenfelé. A kocsifeljárón és az út mentén. Az előudvarban gyerekek és kutyák rohangáltak. És a tavaszi virágok, amelyeket a szülei úgy szerettek, mint a saját gyerekeiket, már kidugták a fejüket a csinos, kétszintes ház oldalánál. A cédrustető csillogott a napfényben, és az anyja által oly nagy becsben tartott csillagsom rózsaszín virágai szépek voltak, mint a piruló hajnal. Az elülső veranda tartóoszlopai közt transzparens függött. Isten hozott itthon benneteket, Shelby és Callie Rose! Shelby talán a kormánykerékre hajtotta volna a fejét, hogy zokogjon a puszta hálától, de Callie izgatottan ugrált a gyerekülésben. – Ki! Ki! Siess, mami! Egy másik felirat ötlött Shelby szemébe, rögtön a ház előtt, egy fűrészbakra akasztva. Shelbynek fenntartva Shelby felnevetett. Közben két fiú észrevette a furgont, és ujjongva rohantak felé. – Máris elvisszük, Shelby. Grady bácsikája fiai. Úgy tűnt, legalább tíz centit nőttek azóta, hogy karácsonykor látta őket. – Valaki bulizik? – kiáltott ki nekik. – Neked volt itt. Szia, Callie, szia. Macon, az idősebbik fiú megkopogtatta a Callie felőli ablakot. – Ki az, mami? Ki? – A kuzinod, Macon. – Macon kuzin! – integetett mindkét kezével a kislány. – Szia, szia! Shelby beállt a feljáróra, és nagy megkönnyebbüléssel leállította a motort. – Itt vagyunk, Callie. Végre. – Ki, ki, ki! – Azon vagyok. Mielőtt a körülötte hemzsegő gyerekektől kísérve megkerülhette volna a furgont, hogy kinyissa az

oldalajtót, az anyja jött futva. A majdnem száznyolcvan centi magas, hosszú lábú Ada Mae gyorsan megtette a ház és a furgon közti távolságot. A lába körül lebegett a könnyű nyári ruha, amelynek sárga színe éles kontrasztot alkotott vörös hajkoronájával. Mielőtt Shelby egyáltalán levegőt vehetett volna, anyja ölelő karjai közt találta magát, és körüllengte a L’Air du Temps, anyja parfümjének illata. – Hát itt vagytok! Itt vannak az én kislányaim! Istenem, Shelby Anne, sovány vagy, mint a hét szűk esztendő. De majd teszünk róla. Az ég szerelmére, gyerekek, hagyjátok legalább lélegzethez jutni! Nézzenek oda! Csak nézzenek oda! – A tenyerébe fogta Shelby arcát, s kicsit megemelte a fejét. – Minden rendben lesz – mondta, amikor Shelbynek könnybe lábadt a szeme. – Ne tedd tönkre a sminkedet! Most már minden rendben van. Hogy lehet kinyitni ezt az ajtót? Shelby elhúzta a kilincset, hogy az ajtó kinyíljon. – Nagymami! Nagymami! – nyújtotta felé Callie a karját. – Vegyél ki! – Máris kiveszlek onnan. Hogy a pokolba lehet onnan kiszabadítani? Nézzenek csak oda! – Ada Mae összevissza puszilgatta Callie arcát, miközben Shelby meglazította és kikapcsolta az övet. – Csinos vagy, mint a májusi napsütés. És a ruhád is milyen csinos! Ó, adj a nagymaminak egy nagy ölelést! Sárga sarokpántos cipőjében Ada Mae körbe-körbe forgott az úton, mialatt Callie úgy csimpaszkodott belé, mint egy kismajom. – Mind itt vagyunk. Könnyek peregtek Ada Mae arcán, ahogy pörgött. – Ne sírj, nagymami! – Csak örömömben sírok, és jó, hogy vízálló smink van rajtam. Vagyunk itt kint, vannak bent a házban, a hátsó udvarban, ahol már nagyban folyik a grillezés. Annyi étel van, hogy egy hadsereg jóllakna belőle, és pezsgőt is hoztunk, hogy ünnepeljünk. Ada Mae Callie-vel a csípőjén magához húzta Shelbyt egy háromgenerációs ölelkezésre. – Isten hozott itthon, kicsim. – Köszönöm, anyu, sokkal hálásabb vagyok, mint azt elmondhatnám. – Menjünk be, és igyunk egy kis jeges teát. A költöztetők nem egészen két órája jártak itt. – Már voltak itt? – Mindent felvittek Callie szobájába. Szépen kicsinosítottuk. A te szobád közvetlenül az enyém mellett van. Clay régi szobájába tettelek be, Shelby, mivel az nagyobb, mint a tiéd volt. Kifestettük, és új matracot tettünk be. A régi már nagyon elhasználódott. Callie Forrest régi szobáját kapta, szóval tudod, hogy közös fürdőszobátok lesz. Néhány csinos, új törülközőt is kiakasztottunk nektek. A nagyanyád gyógyfürdőjéből kaptuk, szóval tényleg csinosak. Shelby mondhatta volna, hogy az anyjának nem kellett volna ennyit fáradnia, de ha Ada Mae nem buzgólkodhatott valaki körül, akkor nem is élt. – Gilly sütött egy álomtortát. Akármelyik pillanatban megszülhet, de az a lány olyan tortát süt, mint Betty Crocker. A bátyja, Clay jött ki. A szülei magasságát örökölte, és az apjuk színeit sötét hajával és szemével. Vigyorogva felkapta és megpörgette Shelbyt. – Épp ideje volt, hogy ideérj – mormolta a fülébe.

– Jöttem, ahogy tudtam. – Add csak ide! – szólt rá az anyjára, és kikapta az öléből Callie-t. – Szervusz, napsugaram, emlékszel rám? – Clay bácsi. – A lányok mindig megjegyzik a csinos fiúkat. Gyere, csintalankodjunk egyet. – Nem is te lennél… – morogta Ada Mae, és átölelte Shelby derekát. – Neked most egy hideg ital és egy szék kell. – Úgy érzem, mintha napok óta ülnék, de egy hideg italt szívesen elfogadok. Családtagokkal volt tele a ház, szóval további ölelések és üdvözlések következtek, majd még több, amikor beértek a konyhába. Gilly, aki tényleg úgy festett, mint aki bármelyik pillanatban megszülhet, ott állt, csípőjén a kisfiával, aki csak egy évvel volt fiatalabb, mint Callie. – Átveszem – mondta Clay, és a másik csípőjére ültette a fiát. – Most van egy szettem. Hatalmas csatakiáltást hallatva kiszaladt a hátsó ajtón, és a két gyerek boldogan sivalkodott. – Apának született… és jó embernek – tette hozzá Ada Mae, és gyengéden megsimogatta Gilly hasát. – Most ülj le egy kicsit! – Jól vagyok. Sőt, most még jobban – mondta, és átölelte Shelbyt. – Jó újra látni téged. Kint több kancsó jeges tea van és rengeteg sör. És négy üveg pezsgő. Az anyukád kijelentette, hogy az csak a hölgyeké, mert itt egy férfi sem tudja igazán értékelni. – Jól hangzik. A teával kezdem. – Shelby még nem tért igazán magához, de gondolta, ezzel ráér később is foglalkozni. – Gilly, egyszerűen csodálatosan nézel ki! Sógornője haja olyan napsárga volt, amilyen sötét Clay-é. Csinos lófarokba kötötte, így az nem keretezte a terhességtől kerek arcát. Búzavirágkék szeme élénken csillogott. – Igazán csodásan. Jól vagy? – Remekül. Öt hét és két nap van még hátra. Shelby kisétált a széles, hátsó verandára, és végignézett a nagy kerten, ahol már kihajtottak a zöldségek, a gyerekek a hintán veszekedtek, a grill füstölgött, a piknikasztalok katonás rendben sorakoztak egymás mellett, a székekhez kötve lufik lebegtek. Az apja, mintegy tábornok állt a grillnél az egyik bolondos kötényében, amelyik azt javasolta, hogy „Puszild be a kukoricám!” Shelby pillanatok alatt ott termett, és az apja karjába vetette magát. Nem fog összeomlani, mondta magának. Nem teszi tönkre a pillanatot. – Szia, apu. – Szervusz, Shelby. Apja lehajolt a majd’ százkilencven centi magasból, puszit nyomott a feje búbjára, és szorosan magához ölelte. Jóképű és fitt, maratoni futó csak úgy a maga örömére, foglalkozására nézve orvos. – Túl sovány vagy. – Anyu azt mondta, majd tesz róla. – Akkor úgy is lesz. – Újra magához ölelte. – Az orvos receptje: étel, ital, sok alvás és kényeztetés. Húsz dollár lesz. – Írd a többihez. – Mind ezt mondja. Menj, igyál egyet. Nekem még meg kell sütnöm a bordát.

Ahogy Shelby hátralépett, valaki hátulról ölelte át. Megismerte a pofaszakáll csodás csiklandozását, és addig tekergett, amíg sikerült megfordulnia. – Nagypapa! – viszonozta az ölelést. – Épp valamelyik nap mondtam Vinek: Te, Vi, hiányzik innen valami, csak nem tudom megmondani, hogy mi. De most rájöttem. Te voltál az. Shelby felnyúlt, és tenyerét az őszbe csavarodott pofaszakállhoz dörzsölte, aztán belenézett a vidáman csillogó kék szempárba. – Örülök, hogy megtaláltál – mondta, és a nagyapja mellkasára hajtotta a fejét. – Olyan, mintha valami karnevál közepébe csöppentem volna. Minden csupa szín, csupa móka. – Épp ideje volt, hogy visszacsöppenj ebbe a karneválba. Azt tervezed, hogy itt is maradsz? – Jack! – morogta Clayton. – Rám parancsoltak, hogy ne faggassalak. – A vidáman csillogó kék szempár egy szemvillanás alatt harciassá tudott válni, s most meg is tette. – De átkozott legyek, ha nem kérdezem meg a saját unokámat, hogy most itthon marad-e. – Nincs semmi gond, nagypapa, és igen, azt tervezem, hogy maradok. – Remek. De Vi már nagyon csúnyán néz rám, amiért feltartalak, és nem engedlek hozzá. Hat óránál – mondta, és megfordította Shelbyt. És ott állt Viola MacNee Donahue, világoskék ruhában, ezüstszürke haja elegáns csigákban göndörödött az arca körül, nagy, filmcsillag-napszemüvege az orra hegyére tolva, s kék szemével a szemüveg kerete felett nézett Shelbyre. Nem úgy fest, mint bárkinek a nagymamája, gondolta Shelby. – Nagymama – kiáltotta mégis, ahogy repült felé. Viola levette a kezét a csípőjéről, és kitárta a karját Shelby felé. – Már átkozottul ideje volt, de azt hiszem, a végére tartogattad a legjobbat. – Nagymama, olyan gyönyörű vagy! – Hát nem szerencsés dolog, hogy pont úgy festesz, mint én? Vagy ahogy negyvenvalahány évvel ezelőtt festettem. A MacNee-vér teszi és a gondos bőrápolás. A kicsi angyalod is pont ilyen lesz. Shelby arrafelé fordította a fejét, és elmosolyodott, látva, hogy Callie a füvön hempereg az unokatestvéreivel és néhány kölyökkutyával. – Ő a mindenem. – Tudom. – El kellett volna… – A kellett volnák csak időpocsékolás. Gyere, sétálunk egyet – tette hozzá, amikor látta, hogy Shelby szeme megtelik könnyel. – Vess egy pillantást édesapád zöldségágyására. Övé a legjobb paradicsom egész Ridge-ben. Tedd most félre az aggodalmaidat! Egyszerűen söpörd félre őket! – De túl sok van belőlük, nagyi. Több, mint amennyit most elmondhatnék. – Az aggódás nem oldja meg a dolgokat, csak ráncossá teszi a nő arcát. Szóval tedd félre az aggodalmaidat! Amit meg kell tenni, meg is lesz téve. Most nem vagy egyedül, Shelby. – Már… el is felejtettem, milyen az, szóval olyan ez az egész, mint egy álom. – Ez a valóság, és mindig is az volt. Gyere ide, drágám, és ölelj át egy kicsit. – Közelebb húzta magához Shelbyt, és megsimogatta a hátát. – Már itthon vagy.

Shelby a felhőkbe burkolózott hegyekre nézett, amelyek oly erősen, állhatatosan és hűen álltak ott. Igen, otthon van.

ÖTÖDIK FEJEZET Valaki kihozta a nagyapja bendzsóját, mire rövid időn belül előkerült Grady bácsi feleségének, Rosaleenak a hegedűje, és bátyjának, Clay-nek a gitárja. Bluegrasst, a hegyek zenéjét akarták játszani. A vidám, magas hangok, a húrosok szoros összhangja megtisztította és emlékeket kavart fel, fényt gyújtott benne. Egyfajta újjászületés volt számára. Itt gyökereztek a kezdetei, a zenében és a hegyekben, a zöldben és az összejövetelekben. Családtagok, barátok, szomszédok nyüzsögtek a piknikasztalok körül. Shelby nézte, ahogy unokatestvérei a gyepen táncolnak, ahogy az anyja sárga, magas sarkú cipőjében a kis Jacksont ringatja a zene ritmusára. Aztán ott volt az apja, ölében Callie-vel nagyon komoly beszélgetésbe merülve, miközben krumplisalátát és sült oldalast ettek. Nagyanyja nevetése a zenén át is hallatszott. Viola törökülésben ült a füvön, pezsgőt ivott, és nevető arccal nézett fel Gillyre. Wynonna, anyja húga árgus szemekkel figyelte legkisebb leányát, aki úgy tűnt, csípőben összenőtt egy rongyos farmert viselő, sovány sráccal, akit nénikéje csak „az a Hallister fiúként” emlegetett. Mivel Lark tizenhat éves volt, és igencsak ingerlő idomokkal büszkélkedhetett, Shelby úgy vélte, az árgus tekintet nagyon is indokolt. Az emberek egyre csak hordták neki az ennivalót, tehát evett, annál is inkább, mert magán érezte saját anyja árgus tekintetét. Pezsgőt is ivott, bár az ital Richardot juttatta eszébe. És énekelt, mert a nagyapja megkérte. Cotton-Eye Joe, Salty Dog, Lonesome Road Blues, Lost John. A dalok szövege olyan könnyedén jött a szájára, mintha tegnap énekelte volna utoljára, és az élvezet, hogy a szabadban énekelhet, hogy hangja felszárnyal a ragyogó kék égbe, gyógyír volt megsebzett szívére. Erről is lemondott, gondolta, lemondott egy olyan férfi kedvéért, akit sohasem ismert igazán, és egy olyan életért, amelyről tudta, hogy az első pillanattól az utolsóig hamis volt. Nem varázslatos, hogy mindaz, ami valós és igaz, itt várt rá? Amikor el tudott szökni, besurrant a házba és felsétált az emeletre. Callie szobájába lépve végtelen meghatottság öntötte el. Halvány rózsaszín falak, fodros fehér függönyök keretezték az ablakot, amely a hátsó udvarra, s azon túl a hegyekre nézett. A csinos fehér bútorokat és a rózsaszín-fehér baldachinos ágyat már beállították. Még néhány babát, játékot és könyvet is felraktak a hófehér könyvespolcokra, egy-két plüssállatot elrendeztek az ágyon. Lehet, hogy ez a szoba csak feleakkora, mint az a másik, a nagyházban, de tökéletesen festett. Átsétált a közös fürdőszobán, amely, mint mindig, most is ragyogott a tisztaságtól, és belépett a szobába, amely valaha a bátyjáé volt… és most az övé. Régi ágya, amelyen gyerekkorában aludt és álmodozott, az ablakkal szemben állt, ahogy a régi szobájában is. Így szerette, mert így ébredéskor egyenesen a hegyekre látott. Egyszerű fehér paplannal volt letakarva, de Ada Mae nem lett volna Ada Mae, ha nem kék és zöld-árnyalatú, csipkeszegélyes párnákat támaszt a fejtámlához. Egy szintén zöld és kék, horgolt védőtakaró hevert összehajtogatva az ágy végében, dédnagyanyja munkája.

A falakat meleg, párás zöldre, a hegyek színére festették. Két vízfestmény – Jesslyn unokatestvére alkotása – díszítette a szobát. Lágy, álmodozó színek, tavaszi rét, hajnali zöldellő erdő. Egy vázában fehér tulipánok – a kedvence – illatoztak a komódon egy ezüstkeretes kép mellett, amely őt és a nyolchetes Callie-t ábrázolta. Felhozták a bőröndjeit. Nem kérte… nem kellett. A dobozok, nos, azok nyilván a garázsban várták, hogy Shelby kitalálja, mit tegyen azokkal a holmikkal, amelyekről úgy érezte, meg kell tartania abból az életéből, amely, úgy tűnt, többé már nem az övé. Megindultan ült le az ágy szélére. Az ablakon át behallatszott a zene, a beszélgetés hangjai. Így ült gyerekkora egyik szobájában elkülönülve, csupán egylépésnyire a többiektől, és azon töprengett, mit kezdjen mindazzal, amit magával cipel. Csak annyit kellene tennie, hogy kinyitja az ablakot, s máris nem elkülönült tagja, hanem részese lenne az egésznek. De… Most… ma mindenki tárt karokkal várta, s nem kérdezett semmit. De az üdvözlő szavak mögött ott ólálkodtak a ki nem mondott kérdések. A magával cipelt terhek egy részét válaszok s még több kérdés teszi ki. Mennyit kellene ebből elmondania a családjának, de főleg hogyan? Mi haszna lenne, ha mindenkinek elmesélné, hogy a férje egy hazug alak volt, megcsalta… sőt, attól tart, még rosszabbat is tett? Hogy attól retteg, a férje szélhámos és tolvaj volt. És mégis, bármi is volt, s talán kiderül, hogy még rosszabb, mint amitől fél, Richard akkor is a gyermeke apja. Halott, nem tud védekezni, nem tud magyarázkodni. Az pedig, hogy itt ül, és borong a dolgokon, nem old meg semmit. Csak elvesztegeti ezt a csodálatos tavaszi napot és a vidám zenét. Tehát újra lemegy, eszik egy szelet tortát… bár máris émelygett egy kicsit. Épp ráparancsolt magára, hogy keljen fel, és menjen le, amikor lépteket hallott a folyosón. Felállt, és könnyed mosolyt erőltetett az arcára. Forrest bátyja lépett be, az egyetlen, aki nem volt ott, hogy üdvözölje őt. Nem volt olyan magas, mint Clay, épp csak elérte a száznyolcvan centit, de izmosabb volt. Igazi birkózó alkat, állította a nagyanyjuk (némi büszkeséggel), és Forrest nem is cáfolt rá. Apjuk sötét haját örökölte, de a szeme, akárcsak Shelbyé, merészen csillogó kék volt. S ez a kék szempár most őt nézte. Hűvösen, gondolta Shelby, és teli ki nem mondott kérdésekkel. Még ki nem mondott kérdésekkel. – Szia! – Shelby megpróbálta szélesebb mosolyra húzni a száját. – Anyu azt mondta, ma dolgoznod kell. A helyettesi poszt úgy illett a bátyjára, mint valami második bőr. – Így igaz. Bátyja pofacsontja apjukéhoz hasonlóan kiugró volt, és a szeme az anyjuké. Az állán pedig, figyelt fel rá Shelby, halványlila zúzódás van. – Verekedtél? Forrest egy pillanatig értetlenül meredt rá, aztán megérintette a zúzódást. – Munkahelyi ártalom. Arlo Katteryre… biztos emlékszel rá, tegnap este rájött a… randalírozhatnék a Shady’s bárnál. Odakint téged keresnek. Gondoltam, itt fent kuksolsz. – Csak néhány lépésnyire onnan, ahonnan indultam.

A férfi az ajtófélfának támaszkodva, hűvös tekintettel tanulmányozta az arcát. – Úgy tűnik. – A fenébe is, Forrest! A fenébe! – A családból senki sem tudta úgy felbosszantani, kifacsarni, majd újra megnyugtatni, mint Forrest. – Mikor múlik el végre a haragod? Négy éve volt. Sőt, majdnem öt. Nem haragudhatsz rám örökké. – Nem haragszom rád. Haragudtam, de most inkább csak bosszús vagyok. – És mikor hagysz fel a bosszankodással? – Azt még nem tudom. – Azt akarod hallani, hogy hibáztam, hogy szörnyen rosszul tettem, hogy megszöktem Richarddal? – Kezdetnek megtenné – mondta a bátyja némi fontolgatás után. – Nos, ezt sohasem fogod hallani tőlem. Nem mondhatom, hogy hibáztam, mert az azt jelentené… – Shelby a komódon levő fényképre mutatott. – Azt jelentené, hogy Callie is hiba volt, márpedig ez nem igaz. Callie ajándék, egy csoda és a legjobb dolog az életemben. – Egy seggfejjel szöktél meg, Shelby. Shelbyt elöntötte a forróság, és testének minden izma megfeszült. – Akkoriban nem tudtam, hogy seggfej, különben nem szöktem volna meg vele. Mitől lett ilyen álszent, Pomeroy seriffhelyettes? – Nem vagyok álszent, egyszerűen igazam van. Bosszant, hogy a húgom megszökött egy seggfejjel, és évekig alig láttam őt vagy az unokahúgomat, aki a kiköpött mása. – Jöttem, amikor tudtam. Callie-t is hoztam, ha módom volt rá. Minden tőlem telhetőt megtettem. Azt akarod hallani tőlem, hogy Richard seggfej volt. Ebben a kedvedre tudok tenni, mert mint kiderült, tényleg az volt. Most jobb? – Egy kicsit. – A bátyja mélyen a szemébe nézett. – Megütött valaha is? – Istenem, dehogy – emelte fel döbbenten Shelby a kezét. – Sohasem ért úgy hozzám, esküszöm. – Nem jöttél el a temetésekre, a születésekre, az esküvőkre. Clay-én itt voltál, de épp csak ideértél rá. Mi tartott vissza? – Ez bonyolult, Forrest. – Akkor egyszerűsítsd! – Richard nemet mondott rá. – Indulata lassan, fortyogva duzzadt benne. – Így elég egyszerű? Forrest elmozdult annyira, hogy felvonhassa, majd újra leengedhesse a vállát. – Nem mindig fogadtad el ilyen könnyen a nemet válasznak. – Ha azt hiszed, hogy könnyű volt, nagyot tévedsz. – Tudnom kell, miért voltál olyan fáradt, sovány, annyira megtört, amikor karácsonykor hazajöttél arra a kis időre, ami legfeljebb tíz percnek tűnt. – Talán azért, mert kezdtem rájönni, hogy egy seggfejhez mentem feleségül, aki ráadásul nem is szeret túlságosan. Indulata összecsapott a bűntudattal, a bűntudattal, amely a kimerültséggel küzdött. – Mert már azelőtt rájöttem, hogy nem szeretem, még egy kicsit sem, mielőtt megözvegyültem, s a gyermekem ott maradt apa nélkül. De még csak nem is kedvelem túlságosan. Könnyek fojtogatták, azzal fenyegetve, hogy áttörik az általa oly gondosan felépített gátat. – De nem jöttél haza.

– Nem, tényleg nem jöttem. Talán azért mentem feleségül egy seggfejhez, mert magam is az vagyok. Talán csak nem tudtam kitalálni, hogyan húzhatnám ki magam és Callie-t abból a pöcegödörből, amelyet én magam ástam. Beérnéd egyelőre ezzel? Ennyi nem elég? Ha most el kell mondanom az egészet, attól félek, abba belepusztulok. Frances odasétált a húgához, és leült mellé. – Lehetséges, hogy a bosszúságom enyhe ingerültséggé csitult. Shelby könnyei kibuggyantak, semmit sem tehetett ellenük. – Az enyhe ingerültség haladás – mormolta, és bátyja vállához szorította az arcát. – Annyira hiányoztál! Mintha csak levágták volna a kezem vagy a lábam, vagy kitépték volna a fél szívem. – Tudom. – A férfi átölelte. – Nekem ugyanúgy hiányoztál. Ezért is telt majdnem öt évembe, hogy a haragom enyhe ingerültséggé csituljon. Kérdéseim vannak. – Neked mindig vannak kérdéseid. – Például olyanok, hogy miért autóztál idáig egy Callie-nél is öregebb minifurgonnal, néhány bőrönddel meg egy halom dobozzal, amelyek közül az egyik úgy fest, mint egy baromi nagy síkképernyős tévé. – Azt apunak hoztam. – Hűha! Te felvágós! Akad még néhány kérdésem, de azok várhatnak. Éhes vagyok és sörre vágyom… sok sörre. És ha nem viszlek le rövid időn belül, anyu feljön értünk, és elevenen megnyúz, ha látja, hogy megríkattalak. – Kell egy kis idő, hogy megnyugodjak, mielőtt felteszed azokat a kérdéseket. Szükségem van rá, hogy egy kicsit lélegzethez jussak. – Itt megteheted. Gyere, menjünk le. – Rendben. – Mindketten felálltak. – Egy kicsit én is dühös leszek rád, amiért te az vagy rám. – Ez így tisztességes. – Ledolgozhatsz belőle valamennyit azzal, hogy segítesz Clay-nek behozni azt a tévét, aztán abban is, hogy kitaláljátok, hová is tegyétek. – Az én lakásomban lenne a legjobb helye, de így majd gyakran átjárok ide, és tévénézés közben eleszem az összes kaját apu elől. – Ez is tisztességes – vélte Shelby. – Igyekszem tisztességesen viselkedni. – Forrest nem engedte el a húga vállát. – Tudtad, hogy Emma Kate visszajött? – Tessék? Visszajött? De azt hittem, hogy Baltimore-ban él. – Ott is élt úgy hat hónappal ezelőttig. Vagy mostanra inkább hét. Az apja tavaly balesetet szenvedett. Leesett Clyde Barrow házának tetejéről, és alaposan összetörte magát. – Arról tudok. Azt hittem, azóta meggyógyult. – Nos, Emma Kate visszajött, hogy gondoskodjon róla. Te is tudod, milyen az anyja. – Gyámoltalan, mint egy ma született kiscsibe. – Pontosan. Emma Kate maradt néhány hónapig. Az apja bejárt a kórházba fizikoterápiára, s mivel Emma Kate ápolónő, többet tudott segíteni, mint bárki más. Időnként a pasi is lejött, akivel járt. Rendes pasi. Hogy rövidre fogjam, a sok távollét meg a fizetés kiesése végül az állásába kerültek… vagy legalábbis nagyon nehézzé tették a fenntartását, így aztán ő meg a fiúja ideköltöztek, főleg, hogy Emma

Kate-nek állást ajánlottak a helyi klinikán. – Apu. – Igen. Apu azt mondja, Emma Kate átkozottul jó ápolónő. Matt, a fiúja vele költözött, és saját vállalkozásba kezdett a társával. Griff is baltimore-i. Amolyan épít-felújít-rendbehoz-féle vállalkozás. Ők a „Megjavítjuk” fiúk. – Láttam egy teherautót ezzel a felirattal Emma Kate-ék házánál. – Matt és Griff felújítja Miz Bitsy konyháját. Úgy hallottam, ötpercenként változtatja a véleményét, hogy mit is akar, szóval lassan halad a dolog. Emma Kate és Matt a velem szemközti lakásban lakik, Griff pedig megvette a régi Tripplehorn-házat a Possum Road öt alatt. – Az a hely már akkor is omladozott, amikor tízévesek voltunk – emlékezett Shelby. És imádta. – Griff felújítja. Valószínűleg az egész élete rámegy, de belevágott. – Tele vagy hírekkel, Forrest. – De csak azért, mert nem voltál itt, hogy hallhasd őket. Meg kell látogatnod Emma Kate-et. – Bárcsak eljött volna ma! – Dolgozik, és ő valószínűleg még mindig a haragnál tart, ha rólad van szó. Lesz egy kis munkád, mire csillapítani tudod a haragját. – Rossz érzés arra gondolni, hogy hány embert bántottam meg. – Akkor ne tedd még egyszer! Ha úgy döntesz, hogy elmész, búcsúzz el rendesen! Shelby kinézett a hátsó ajtón, látta, hogy Clay a fiát lovacskáztatja, és a nagyanyja Callie-t hintáztatja. – Nem megyek sehová. Már így is túl sokáig voltam távol. A gyerekkori ágyában aludt, új matracon, s noha az éjszaka hideg volt, résnyire nyitva hagyta az ablakot, hogy az éjszakai levegő bejöhessen. Csendes eső kopogására ébredt, s mosolyogva fészkelte be magát még kényelmesebben, mert a hang megnyugtatóan hatott rá. Mindjárt felkel, mondta magának, megnézi Callie-t, reggelit készít neki. Kipakol és minden mást is elintéz. Csak öt percet lustálkodik még. Amikor legközelebb felébredt, az eső szitálássá halkult, s csak a levelekről lecsöppenő víz adott hangot. A madarak vidáman csiripeltek, s Shelby az idejét sem tudta, mikor ébredt utoljára madárcsicsergésre. A másik oldalára fordult, és az éjjeliszekrényen álló szép üvegórára pillantott, majd úgy ült fel, mintha maga is rúgóra járna. Kipattant az ágyból, átszaladt a fürdőszobán egyenesen Callie-hez, de a kislány szobájában csak az üres ágyat találta. Miféle anya ő, hogy kilenc utánig alszik, és fogalma sincs, hol lehet a lánya? Mezítláb és kicsit megijedve szaladt le a lépcsőn. A nappali kandallójában égett a tűz. Callie a padlón ült, öreg korcs kutyájuk, Clancy összegömbölyödve feküdt mellette. A plüssállatok szép sorban ültek a padlón, s Callie a konyharuhán fekvő rózsaszínű elefántot tapogatta, böködte szorgalmasan. – Nagyon beteg, nagymami. – Ó, én is látom, kicsim. – Ada Mae lábát maga alá húzva, kényelmesen ült a fotelben, és mosolyogva

kortyolta a kávéját. – Sápadt és nyúzott, ez nem is kétséges. Még szerencse, hogy olyan jó doktor néni vagy. – Hamarosan jobban lesz. De nagyon bátran kell viselkedni, mert szurit kap. – A kislány gyengéden az oldalára fordította az elefántot, és az egyik vastag zsírkrétát használta injekciós tűnek. – Most pedig megpusziljuk a szuri helyét. A puszi segít a gyógyulásban. – A puszi mindenben segít. Jó reggelt, Shelby. – Ne haragudj, anyu! Elaludtam. – Alig múlt kilenc egy esős délelőttön – mondta Ada Mae, ahogy Callie talpra ugrott, és az anyjához rohant. – Kórházasat játszunk, és mindegyik állatom beteg. De én meggyógyítom őket. Segíts te is, mami! – A mamidnak előbb reggeliznie kell. – Ó, jól vagyok, csak egy… – A reggeli fontos dolog, ugye, Callie? – Aha. A nagymami csinált nekem reggelit, miután a nagypapinak el kellett mennie, hogy segítsen a beteg embereknek. Hamar tojást ettünk pirítóssal. – Habart tojást. – Shelby felvette Callie-t, és nagy puszit nyomott az arcára. – És milyen csinosan felöltöztél! Hánykor kelt fel? – Hét körül. És ne kezdd! Megtagadnál tőlem néhány órát kettesben az egy szem lányunokámmal? Jól szórakoztunk, ugye, Callie? – Igen, nagyon-nagyon-nagyon jól. Adtam sütit Clancy kutyusnak. Jó kutyus volt, ült és pacsit is adott. És a nagypapi a nyakában hozott le jutalmul, mert csendben voltam és nem ébresztettelek fel. Aztán el kellett mennie, hogy meggyógyítsa a beteg embereket. Én meg a beteg állatokat gyógyítom meg. – Hozd be az állatokat a konyhába, amíg reggelit készítek az anyukádnak. Ő is mindent megeszik majd, ahogy te. – Nem akarom, hogy szükségét érezd… igenis, asszonyom – fejezte be a mondatot, látva a figyelmeztetést anyja összeszűkülő szemében. – Ihatsz egy kólát, mivel sohasem váltál igazán civilizált emberré, aki reggelente kávét iszik. Callie, hozd be az összes beteg állatot oda, és ott meggyógyíthatod őket. Sonkás-sajtos tojást kapsz, abban van protein. Enyém az egész nap. A hét közepéig szabadságot vettem ki. Tudod, jó a kapcsolatom a főnökkel. – Hogyan fog a nagyi boldogulni nélküled? – Ó, szerintem valahogy sikerül majd neki. Fogd a kólád, és ülj ide, amíg megsütöm a tojást. Callie jól van, Shelby – tette hozzá halkabban. – Játszik és boldog. Az apád pedig ugyancsak élvezte reggel, hogy vele lehet. Azt meg kérdeznem sem kell, hogy aludtál. Máris jobban nézel ki. – Tíz órát aludtam. – Az új matrac. – Ada Mae sonkát szeletelt. – És az eső. Az ember legszívesebben egész nap aludna. Nem aludtál jól az utóbbi időben, ugye? – Nem igazán. – És nem is ettél rendesen. – Nem volt étvágyam. – Egy kis kényeztetés biztosan segít rajta. – Gyors oldalpillantást vetett Callie-re. – Na már most, én mondom neked, hogy jó munkát végeztél ezzel a lánnyal. Persze, egy része a természetéből adódik, de jól

nevelt anélkül, hogy fenn hordaná az orrát. Ha van valami, amit nem bírok elviselni egy gyerekben, az éppen az. És boldog. – Teli energiával ébred reggelente. – Te voltál az első szava, de elég volt annyit tennem, hogy bevittem a szobádba, és megmutattam, hogy alszol, és minden rendben volt. Ez jó, Shelby. A ragaszkodó gyerek általában ragaszkodó anyáról árulkodik. És feltételezem, nehéz lett volna nem ragaszkodni egymáshoz az utóbbi hónapokban, amikor csak ti maradtatok egymásnak. – Egyszer sem láttam hozzá hasonló korú gyereket a környéken odafent északon. De az is igaz, hogy szörnyen hideg volt, és úgy tűnt, ötpercenként elered a hó. Ezzel együtt, valami jó iskola-előkészítőt akartam keresni neki, hogy megszokja mások társaságát, de… de aztán… tudod, mikor, mégsem tettem. Nem voltam benne biztos, hogy az kell-e neki. Meg te is eljöttél az apuval, és a nagyi is, és az jó volt. Mindkettőnknek segített, hogy ott voltatok velünk. – Remélem is, hogy segített. Mind aggódtunk, hogy nem hagytunk-e túl gyorsan magatokra benneteket. – Ada Mae a serpenyőben piruló sonkadarabokra öntötte a felvert tojást, és rászórta a reszelt sajtot. – Nem tudom, ott tudtalak-e volna hagyni, ha nem ígéred meg, hogy amint tudsz, hazajössz. – Fogalmam sincs, hogy lettem volna képes túlélni, ha nem tudom, hogy hazajöhetek. Anyu, ez a tojás két embernek is elég. – Annyit eszel belőle, amennyi jólesik, meg még egy falatot. – Ada Mae lapos pillantást vetett Shelbyre a válla fölött. – Nincs igazuk azoknak, akik azt mondják, hogy nem lehet az ember túl sovány, mert te az vagy. Felhizlaljuk az anyukádat, Callie, és újra rózsás lesz az arca. – Miért? – Mert arra van szüksége. – Ada Mae tányérra szedte a tojást, egy szelet pirítóssal együtt a konyhapultra tette. – És még egy falatot. – Igenis, asszonyom. – Na már most – buzgólkodott Ada Mae, hogy rendet rakjon a ragyogóan tiszta és rendes konyhában –, kettőkor várnak a nagyinál egy lávaköves masszázsra. – Valóban? – Egy arcmasszázs sem ártana, de azt majd én megcsinálom valamikor később, a héten. – Egy nő, aki Philadelphiától egyenesen idáig jön egy minifurgonnal és egy kisgyerekkel, mégpedig galiba nélkül, megérdemel egy jó masszázst. Nekünk pedig Callie-vel terveink vannak ma délutánra. – Valóban? – ismételte Shelby. – Átviszem Suzannah-hoz. Emlékszel a barátnőmre, Suzannah Lee-re? Tegnap nem tudott eljönni, mert a húga lányának volt a lánybúcsúja. Scarlet? Scarlet Lee? Együtt jártál vele iskolába. – Igen, emlékszem rá. Scarlet menyasszony? – Májusra tervezik az esküvőt egy aranyos fiúval, akivel a főiskolán találkozott. Itt lesz a lagzi, mivel Scarlet családja itt él, aztán Bostonba költöznek, mert a fiú ott kapott állást. A reklámszakmában fog dolgozni. Scarlet megszerezte a tanári diplomáját, szóval ő meg tanítani fog. – Tanár lesz? – Shelbynek nevetnie kellett. – Ha jól emlékszem, Scarlet úgy utálta az iskolát, mint a ciánba áztatott spenótot. – Hihetetlen, ugye? Az ember nem is gondolná. Mindenesetre átviszem Callie-t Suzannah-hoz, kicsit dicsekszem vele, és Suzannah-nál ott lesz az unokája, Chelsea. Ő is hároméves, mint Callie, és a fiának,

Robbie-nak a lánya, aki Tracey Lynn Bowrant vette el. Nem hiszem, hogy találkoztál Tracey-vel. A családja Pigeon Forge-ban él. Kedves lány. Fazekas. Az a tál ott, amelyikben a citrom van, az ő munkája. Shelby a merészen örvénylő kék és zöld körökkel díszített barna tálra pillantott. – Gyönyörű. – Van égetőkemencéje, így otthon dolgozik. A városi Artful Ridge galériába és a szálloda ajándékboltjába is szállít. Adunk neked és Tracey-nek egy szabadnapot, mivel Suzannah, Chelsea, Callie és én játszani megyünk. – Callie imádni fogja. – Ahogy én is. Egy ideig magamnak akarom őt, és nagyon remélem, hogy a kedvemben jársz. Tizenegy körül viszem át. Összeismerkednek, aztán megebédelünk. Ha az idő engedi, ki is visszük őket. – Callie általában egy órát szokott aludni délutánonként. – Akkor aludni fognak. Máris abbahagyhatod az idegeskedést, mert látom, hogy izgulsz miatta. – Ada Mae az állát felszegve harciasan csípőre tette a kezét. – Sikeresen felneveltelek téged és két fiút. Szerintem elboldogulok valahogy egy hároméves aprósággal. – Tudom, hogy elboldogulsz vele, csak… nem is tudom, mikor történt utoljára, hogy nem volt a szemem előtt. És azért idegeskedem, mert többet elárulhat rólam. – Mindig is okos lány voltál. De nekem nem is lehet másféle lányom, csak okos – tette hozzá Ada Mae megkerülve a konyhaszigetet, és Shelby vállára téve a kezét. – Édes Jézusom, te lány, milyen feszült vagy! Csupa csomó a vállad. Beírtalak Vonnie-hoz… emlékszel Vonnie-ra? Apád révén a kuzinod. Csak halványan, gondolta Shelby, mivel egész légiónyi kuzinja volt. – Vonnie Gates – folytatta Ada Mae. – Apád unokatestvérének a középső lánya. Ő majd kimasszírozza belőled ezeket a csomókat. Shelby anyja kezére fektette a kezét. – Nem kell úgy érezned, hogy gondoskodnod kell rólam. – Te nem ezt mondanád a lányodnak hasonló körülmények közt? Shelby felsóhajtott. – Nem. Én azt mondanám, hogy az a munkám és az óhajom, hogy a gondját viseljem. – Akkor rendben. Még egy falatot – mormolta, és puszit nyomott Shelby feje búbjára. Shelby bekapott még egy falatot. – Holnaptól elmosogatsz magad után, de nem ma. Mit szeretnél ma délelőtt csinálni? – Ó! Ki kellene pakolnom. – Nem azt kérdeztem, mit kellene – emlékeztette Ada Mae a lányát, miközben elmosta a tányérját. – Azt kérdeztem, mit szeretnél. – Mindkettőre ez a válasz. Jobban itthon fogom érezni magam, ha egyszer kipakoltam. – Callie meg én segíthetünk. Mikor jön a többi holmid? – Már minden itt van. Mindent magammal hoztam. – Mindent? – Ada Mae megtorpant, és Shelbyre meredt. – Édesem, csak néhány bőröndöt hoztak, és persze Callie holmiját, mivel azokat a dobozokat megjelölted. Clay Junior legfeljebb fél tucat, vagy még kevesebb dobozt rakott be a garázsba. – Mit kezdtem volna azzal a rengeteg holmival, anyu? Még ha találok is magunknak házat… és előbb munkát kellene találnom, akkor sem tudom mindet használni. Tudtad, hogy vannak olyan cégek, amelyek

kijönnek, átnézik a dolgokat, és azonnal megveszik a bútort, ott helyben? – kérdezte Shelby könnyedén, miközben felállt, és lehajolt, hogy felvegye az izgatottan táncoló és karját nyújtogató Callie-t. – Az ingatlanügynök segített megkeresni őket. Egyébként hatalmas segítségnek bizonyult mindenféle téren. Illene virágot küldenem neki, amikor sikerül végre nyélbe ütni a ház eladását, ugye? A kérdéssel nem sikerült elterelnie az anyja figyelmét, mint Shelby remélte. – Az összes bútort? Ne viccelj, Shelby, hét hálószoba volt abban a házban és egy nagy iroda meg nem is tudom, még milyen helyiségek. Kisebbfajta palota volt, csak épp itt nem kellett beléptidíjat fizetnem, hogy megnézzem. És még teljesen új. – Ada Mae arcán döbbenet és aggodalom tükröződött, ahogy a mellkasát dörzsölgette. – Ó, remélem, legalább jó árat kaptál értük! – Nagyon jó hírű céggel dolgoztam, esküszöm. Több mint harminc éve vannak már a pályán. Rengeteget kutattam a neten a témában. Komolyan mondom, akár kutatói állást is vállalhatnék, annyi tapasztalatot szereztem, ha nem hinném, hogy kinyírnám magam, mielőtt lejár az első munkahetem. – Kipakolunk, Callie. Segítesz, mielőtt te meg a nagymami elmentek? – Segítek! Szeretek segíteni a maminak. – A létező legjobb segítség. Kezdjünk is neki. Anyu, nem tudod, Clay felvitte-e azt a dobozt, amelyikben Callie kis ruhafogasai vannak? Nem használhatok rendes méretet a ruháinak. – Mindent felvitt, amin rajta volt a neve. De kimegyek, és megnézem, hogy biztosak legyünk benne. – Kösz, anyu. Ó, én is kimegyek, és átteszem a gyerekülést a te kocsidba. – Én se ma jöttem le a falvédőről. Ada Mae éles hangja elárulta Shelbynek, hogy anyja még nem tette túl magát a tényen, hogy Shelby az összes bútort eladta. És akkor még a dolgok felét sem tudta! – Még megvan ugyanaz a gyerekülés, amit te is használtál – tette hozzá Ada Mae. – Már be is van rakva a kocsiba. – Anyu. – Shelby odalépett hozzá és a szabad karjával átölelte. – Callie, neked van a legjobb nagymamid a világon. – Az én nagymamim. Ezzel sikerült elvonnia Ada Mae figyelmét… egyelőre, gondolta Shelby, mivel tudta, hogy anyja tovább fog rágódni azon, hogy Shelby egy lendülettel eladta egy majd’ ezer négyméteres lakás összes bútorát. Furcsa volt, hogy Callie nincs láb alatt, vagy nem szem előtt játszik, de a kislány annyira izgatott volt, hogy játszani mennek. És az is igaz volt, hogy feleannyi idő alatt végzett a kipakolással és rendrakással Callie „segítsége” nélkül. Délre mindent elrakott, beágyazott, és eltöprengett, mi az ördögöt kezdjen magával. Viszolyogva nézett a laptopra, de rávette magát, hogy bekapcsolja. A hitelezőktől nem jött üzenet, ami jó hír volt. A ház eladásával kapcsolatban sem kapott hírt, de nem is várta, hogy kap. Elolvasta a használtruha-üzlet rövid értesítését, miszerint eladták Richard két bőrdzsekijét, a kasmírkabátját és Shelby koktélruhái közül kettőt. Shelby megköszönte, és megírta, hogy igen, ráérnek a következő hónap elsején elküldeni a csekket az általa megadott címre. Miután végzett a pakolással és az üzlettel, lezuhanyozott és felöltözött. Még mindig túl korán volt,

hogy elinduljon a masszázsra… ami igazán isteni lesz. Gyalog megy, határozta el. Ráfér egy jó séta. Az eső kitartóan szemerkélt, de Shelby szeretett esőben sétálni. Kapucnis dzsekit és rövid szárú bőrcsizmát húzott, aztán a nagytáskáért nyúlt. A Callie-táskáért. De eszébe jutott, hogy odaadta az anyjának, így a pénztárcáját a farmerja hátsó zsebébe csúsztatta. Könnyűnek, szabadnak érezte magát. Mivel nem tudta, mit kezdjen a kezével, a dzseki zsebébe dugta, ahol egy kis csomag nedves törlőkendőt talált, amit akkor dugott oda, amikor legutóbb viselte a dzsekit… s amikor egyáltalán nem volt ilyen könnyű és szabad. Amikor kilépett a házból, mélyen beszívta a hűvös, nedves levegőt. Csak állt, mélyeket lélegezve és Callie nedves törlőkendőit markolva, egy üres délutánnal maga előtt. Minden zöldellt, hajtott és virágzott, s a szemerkélő eső csak még élénkebbé tette a zöldet, a színeket. Illatok úsztak a levegőben, ahogy az ismerős úton sétált – a nedves fű, a nedves föld, a sárga nárciszok közt táncoló lila jácintok édes illata. Elsétálhatna a Lee-ház felé, csak hogy ránézzen Callie-re. Közeledett a délutáni alvás ideje, és Callie nem volt százszázalékosan szobatiszta, ha aludt. Körülbelül kilencvennyolc százalékban igen, és biztosan nagyon fogja szégyellni magát, ha a nagymamája nem gondolt rá, hogy alvás előtt megpisiltesse. Csak elsétálna arra, gyorsan bekukkantana, hogy… – Hagyd ezt abba! Callie jól van. Minden rendben lesz. Hallgat anyja tanácsára, és azt teszi, amihez kedve van. Séta az esőben kényelmesen, elég időt hagyva arra, hogy gyönyörködjön a hegyeket borító füstös takaróban, a tavaszi virágokban és a csendben. Átnézett Emma Kate házára, látta, hogy a kocsibejárón ott áll az ezermester teherautója, és mögötte egy élénkpiros autó. Eltűnődött, hogyan is közeledjen Emma Kate-hez most, hogy mindketten visszatértek Ridge-be. És akkor az autóból kiszállt a barátnője. Ő is kapucnis dzsekit viselt, rikító vattacukor-rózsaszínűt, ami biztos nagyon tetszene Callie-nek. Megváltoztatta a frizuráját, gondolta Shelby, miközben Emma Kate két nagy bevásárlószatyrot vett ki a hátsó ülésről. Levágatta a hosszú, mogyoróbarna copfját, ami olyan aranyos volt a kissé zilált frufruval. Shelby már nyitotta a száját, hogy megszólítsa, de semmi olyasmi nem jutott az eszébe, ami ne sután vagy ostobán hangzott volna. Ahogy Emma Kate becsapta a kocsiajtót, észrevette Shelbyt. Szemöldöke megemelkedett a melegbarna frufru alatt, miközben a szatyrokat a vállára kanyarította. – Nicsak, ki áll ott az esőben, mint egy ázott macska. – Csak szemerkél. – Attól még nedves. – Egy pillanatig csak állt csípőre tett kézzel, a válláról szatyrok lógtak, széles szája mosolytalan, sötétbarna szeme kritikus még így, az esőn át is. – Hallottam, hogy visszajöttél. – Én is ugyanezt hallottam rólad. Remélem, jól van az apukád. – Igen, jól. Shelby ostobán érezte magát, hogy csak úgy álldogál, ezért közelebb ment. – Tetszik a hajad. – A nagyi beszélt rá. Őszinte részvétem a férjed miatt. – Köszönöm. – Hol a lányod?

– Anyuval van. Játszani mentek Miz Suzannah unokájával. – Chelsea igazi ördögfióka. Mész valahová vagy csak úgy kószálsz az esőben? – Violához megyek, de így, hogy az anyu elvitte Callie-t, szóval… előbb csak kószálok. – Akkor jobb lesz, ha bejössz, és köszönsz az anyunak. Különben is be kell vinnem neki, amit hoztam. – Az jó lenne. Hadd vegyem el az egyiket. – Nem kell, jó így. Az elutasítástól Shelby válla meggörnyedt, nyilván ez volt Emma Kate szándéka, ahogy együtt ballagtak az ajtó felé. – Én… Forrest mondta, hogy jársz valakivel, és a városban élsz. – Így igaz. Matt Bakernek hívják. Lassan két éve, hogy együtt vagyunk. Most Violánál van, hogy megjavítsa az egyik mosdót. – Azt hittem, ez az ő teherautója. – Kettő van nekik. Ez a társáé, Griffin Lotté. Anyu felújítja a konyhát, és az őrületbe kerget minket. – Emma Kate kinyitotta az ajtót, és hátranézett Shelbyre. – Tudod, te vagy most a legfőbb beszédtéma Rendezvous Ridge-ben. A csinos Pomeroy lány, aki gazdag pasihoz ment férjhez és fiatalon megözvegyült, újra hazajött. Mit fog csinálni? – Emma Kate gúnyosan elmosolyodott. – Mit fog csinálni? – ismételte, és a szatyrokkal a vállán belépett a házba.

HATODIK FEJEZET Griff türelmes embernek tartotta magát. Rendszerint nem jött ki a béketűrésből, amikor mégis, olyankor mindennek vége volt, de rengeteg erőfeszítés kellett hozzá, hogy kihozzák a sodrából. De jelen pillanatban komolyan azt fontolgatta, hogy leragasztja Emma Kate imádnivaló anyjának a száját. Egész délelőtt azon dolgozott, hogy beállítsa az alsó szekrényeket, és a nő egész délelőtt kérdésekkel bombázta. A nyakába lihegett, ráakaszkodott, és épphogy nem mászott. Átkozottul jól tudta, hogy Matt azért vállalta Miz Vit, hogy megkímélje magát barátnője édes, bőbeszédű… és legyünk őszinték, kelekótya anyjától. S ami még rosszabb, a nő még mindig habozott – a „habozás” a nap szava –, hogy milyen szekrényt akar, még most is, hogy Griff beállította őket. És ha ki kell vennie őket, mert a nő ismét meggondolja magát, akkor talán rosszabbat is tesz, mint hogy beragasztja a száját. Volt nála gumipók, s tudta, hogyan kell használni. – Ó, Griff édesem, talán mégsem fehéret kellett volna választanom. Az olyan szimpla, nem? És a fehér hideg, olyan rideg szín, ugye? Egy konyhának meleg helynek kell lennie. Talán mégis a cseresznyefát kellett volna választanom. Olyan nehéz dönteni, amíg az ember nem látja maga előtt, ott, ahová szánta, ugye? Honnan tudhatná az ember, hogy milyen lesz, amíg nem látja? – Tiszta és üde. – Griff igyekezett vidám hangon beszélni, bár legszívesebben a fogát csikorgatta volna. – Egy konyhának tisztának és üdének kell lennie, és magának pontosan ilyen konyhája lesz. – Gondolod? – Az asszony a könyökénél állt, s a kezét tördelte. – Ó, nem is tudom. Henry csak égnek emelte a kezét, és közölte, hogy őt nem érdekli, de nagyon is érdekelni fogja, ha nem lesz jó. – Nagyszerűen fog kinézni, Miz Bitsy. Griff úgy érezte, mintha valaki, valószínűleg saját maga, egy szögbelövővel főbe lőné. Neki és Mattnek korábban is voltak nehéz ügyfelei Baltimore-ban. Mindent irányítani akarók, zsémbesek, követelőzők és habozók, de Louisa „Bitsy” Addison vitathatatlanul a habozók királynője volt. A korábbi uralkodók – John és Rhonda Turner, akik kiszedették velük a falat a baltimore-i sorházukban, visszaépíttették, majd újra kiszedették – rendíthetetlen kősziklának tűntek Miz Bitsyvel összehasonlítva. Amit eredetileg háromhetes munkának terveztek – minden eshetőségre felkészülve három vészhelyzeti napot is beiktatva –, már ötödik hete húzódott. És csak a jóisten tudja, mikor lesz vége. – Nem is tudom – mondta Miz Bitsy ezredszer is, összeütve két kezét az álla alatt. – A fehér egy kicsit merev, nem? Griff beillesztette a szekrényt, elővette a vízmértéket, közben fél kezével sötétszőke hajába túrt. – A menyasszonyi ruha is fehér. – Az igaz, és… – Az asszony amúgy tágra nyílt, barna szeme még jobban elkerekedett, és szédült izgalom csillant benne. – Esküvői ruha? Ó, Griffin Lott, talán tudsz valamit, amit én nem? Matt talán feltette a döntő kérdést? Kénytelen lesz a busz alá lökni a társát. Kénytelen lesz alálökni, aztán visszatolatni, és újra áthajtani

rajta. De… – Csak egy példa volt, mint… – Kétségbeesetten kutatott az agyában egy másik után. – Mint például a magnóliák. Vagy… – Édes Jézusom, csak még egyet adj! – Vagy a baseball. A francba! – A fémrészek feldobják majd az egészet – folytatta elszántan. – És a konyhapult. A meleg szürke szín egyszerre fog barátságos és elegáns hatást kelteni. – Talán a fal színe nem jó. Talán át kellene… – Anyu, nem fogod újra festetni a falakat – masírozott be Emma Kate. Griff meg tudta volna csókolni, képes lett volna térdre hullani, hogy a lába nyomát csókolja. Aztán a világ és Emma Kate eltűnt a szeme elől, ahogy a vörös hajú nő belépett az ajtón. Jóságos isten! – gondolta, s csak remélte, hogy nem mondta ki hangosan. Gyönyörű nő volt. Egy férfi, mire eléri a harmincadik születésnapját, lát néhány gyönyörű nőt, ha máshol nem, hát a mozivásznon. De ez itt, ez itt áll teljes életnagyságban, s nincs más szó rá, csak röviden annyi, hogy ejha! A hajnalpír színét idéző, rengeteg göndör fürt keretezte az arcot, amely mintha porcelánból lett volna kifaragva… feltéve, hogy szoktak porcelánból szobrot faragni… de honnan is tudhatná? Puha, telt, tökéletes ívű ajkak, nagy, szomorú, kék szempár. Griff szíve kihagyott néhány ütemet, és a füle csengett vagy egy percig, így lemaradt az Emma Kate és az anyja közt zajló vita javáról. – A konyha az otthon szíve, Emma Kate. – Ahányszor már meggondoltad magad és változtattál rajta, kész csoda, hogy maradt még abból a szívből. Hagyd dolgozni Griffet, anyu, és üdvözöld Shelbyt! – Shelby? Shelby! Ó, édes istenem! Sebes léptekkel átvágott a konyhán, és ringatózó ölelésbe vonta a vörös hajút. Shelby, gondolta Griff. Szép név. Shelby. Jelenleg ez a legkedvesebb neve. Aztán bekattant. Shelby, vagy Shelby Anne Pomeroy, ahogy Miz Bitsy visította, miközben újra megszorongatta a nőt. A barátjának, Forrestnek a húga. Miz Vi, akibe őrülten szerelmes volt, Miz Viola unokája. Ha az ember néhány pillanatra ki tud szakadni a káprázatból, láthatja, milyen volt Miz Vi fiatal lánynak. Vagy, hogy hogyan festhetett Ada Mae huszon-egynéhány évvel azelőtt. Miz Vi unokája, gondolta újra Griff. Az özvegy. Nem csoda, hogy szomorú a szeme. Griffet nyomban elfogta a bűntudat, amiért szerette volna ő is úgy megölelgetni a nőt, mint Miz Bitsy… aztán emlékeztette magát, hogy nem ő tehet arról, hogy a nő férje halott. – Ó, annyira sajnálom, hogy nem voltam ott tegnap, hogy üdvözöljelek, de Henrynek és nekem Henry kuzinja lányának esküvőjére kellett mennünk. Ráadásul ki nem állhatom Henry kuzinját. Felvágós nőszemély, fennhordja az orrát, mert egy memphisi ügyvédhez ment feleségül. De gyönyörű esküvő volt, és a Peabody Hotelben tartották a fogadást. – Anyu, hagyd Shelbyt lélegzethez jutni! – Ó, sajnálom. Csak fecsegek itt összevissza. De annyira izgatott vagyok, hogy látlak! Griff, Shelby és Emma Kate valósággal össze voltak nőve annak idején, esküszöm, már egyéves koruktól egészen addig,

míg… Úgy tűnt, csak most jutott eszébe, miért is van Shelby itthon. – Ó, édesem! Ó, édesem, annyira sajnálom! Olyan fiatal vagy még ahhoz, hogy ilyen tragédiát kelljen megélned. Hogy viseled a dolgot? – Jó itthon lenni. – Az otthonhoz semmi sem fogható. És az enyémben most akkora felfordulás van, hogy még csak meg sem tudlak kínálni valamivel. Pedig milyen sovány vagy! Édesem, soványabb vagy, mint a New Yorki-i modellek. Emma Kate, van itthon kólánk? Mindig is nagyon szeretted a kólát, ugye, Shelby? – Igen, asszonyom, de ne csináljon gondot belőle. Tetszenek az új szekrények, Miz Bitsy. Annyira tiszták és üdék, és olyan csinosan mutatnak a kékesszürke fal ellenében. Özvegy vagy sem, Griff abban a pillanatban meg tudta volna csókolni. Mindenhol. – Érdekes, Griff is pontosan ezt mondta. Azt mondta, hogy tiszták és üdék. Komolyan úgy gondolod, hogy… – Anyu, még be sem mutattuk Shelbyt. Shelby, ő itt a barátom társa, Griffin Lott. Griff, ismerd meg Shelby… Foxworth, ugye? – Igen. – A gyönyörű szempár Griff felé fordult, és igen, ettől tényleg kihagy néhány ütemet az ember szíve. – Örülök, hogy megismerhetem. – Üdvözlöm. A bátyja barátja vagyok. – Melyik bátyámé? – Azt hiszem, mind a kettőé, de inkább Forresté. És a legjobb, ha rögtön elárulom, hogy szerelmes vagyok a nagyanyjába. Most dolgozom azon, hogyan tudnám őt elrabolni Jacksontól, hogy aztán Tahitira szöktessem. A csodálatos ívű ajak halvány mosolyra húzódott, a szomorú szempár mintha egy kicsit felderült volna. – Nehéz lenne hibáztatni érte. – Griff az öreg Tripplehorn-házban lakik – mondta Emma Kate. – Azon dolgozik, hogy restaurálja. – Szóval csodát próbál tenni? – Amíg használhatom a szerszámaimat. El kell egyszer jönnie, hogy megnézze. Jól haladok vele. A nő rámosolygott, de a mosoly ezúttal nem érte el azt a szomorú szempárt. – Éppen magának való feladat. De mennem kell. Időpontom van a nagyanyámnál. – Shelby, gyere el újra, amikor ez az egész végre kész lesz, és jól elbeszélgetünk – sürgölődött Miz Bitsy izgatottan a nő körül. – Elvárom, hogy ugyanolyan gyakran lássalak itt, mint régen. Tudod, hogy olyan, mintha a családhoz tartoznál. – Köszönöm, Miz Bitsy. Örülök, hogy megismerhettem – mondta még egyszer Griffnek, aztán sarkon fordult, hogy elmenjen. – Kikísérlek. – Emma Kate az anyja kezébe nyomta a szatyrokat. – Felvágottak, saláták, rengeteg készétel. Nem kell aggódnod a főzés miatt, amíg be nem állítják az új tűzhelyet. Mindjárt visszajövök. Emma Kate semmit sem szólt az ajtó felé menet. – Add át üdvözletemet a nagyinak – mondta, ahogy kinyitotta az ajtót. – Átadom. – Shelby kilépett és visszafordult. Miz Bitsy szívélyes üdvözlése csak még fájdalmasabbá tette Emma Kate visszafogottságát. – Szükségem van a bocsánatodra.

– Miért? – Mert te vagy a legjobb barátnőm. – Az voltam. Az emberek változnak. – Emma Kate hátrarázta kócos haját, és zsebre dugta a kezét. – Nézd, Shelby, kemény csapás ért, és én őszintén sajnállak, de… – Meg kell bocsátanod nekem. – A büszkeség azt követelte, hogy menjen el, a szeretet azonban nem engedte. – Nem viselkedtem helyesen, sem veled, sem a barátságunkkal kapcsolatban, és ezt sajnálom. Mindig is sajnálni fogom. Szükségem van rá, hogy megbocsáss. Arra kérlek, hogy emlékezz vissza, milyen volt a barátságunk, mielőtt tönkretettem, és bocsáss meg. Legalább annyira, hogy beszélj velem, hogy elmeséld, mi történt veled, vagy hogy hogy vagy. Kezdetnek ennyivel is beérem. Emma Kate elgondolkodva nézett rá. – Egy dolgot árulj el! Miért nem jöttél haza, amikor meghalt a nagyapám? Szeretett téged. Nekem pedig szükségem lett volna rád. – Haza akartam jönni, de nem tudtam. Emma Kate a fejét csóválva hátralépett. – Nem, ez nem elég a megbocsátáshoz. Áruld el, miért nem tudtál megtenni valamit, amiről tudnod kellett, mennyire fontos nekem. Csak virágot és részvéttáviratot küldtél, mintha annyi elég lenne. Mondd meg nekem az igazat legalább ebben az egy dologban! – A férjem nem engedett. – A szégyen vörösre festette Shelby arcát, beleégett a szívébe. – Nem engedett, és nekem nem volt pénzem, sem bátorságom, hogy szembeszegüljek vele. – Mindig is bátor voltál. Shelby úgy emlékezett arra a lányra, akinek volt vér a pucájában, mint Vonnie kuzinjára. Halványan. – Azt hiszem, az már a múlté. A bátorságom fokozatosan elolvadt, mint márciusi hó a napon, s a maradékot is felemészti az, hogy itt állok előtted, és bocsánatért esdeklek. Emma Kate nagyot sóhajtott. – Emlékszel a Bootlegger’s grillbárra? – Persze. – Holnap ott találkozunk. Fél nyolc nekem megfelel. Ott majd megbeszéljük a dolgokat. – Meg kell kérdeznem az anyut, hogy tud-e Callie-re vigyázni. – Ó, igen. – Visszatért a hűvös hang, hűvösebb és csontig hatolóbb, mint a szemerkélő eső. – Callie minden bizonnyal a lányod, akit még egyetlenegyszer sem láttam. A szégyen mellett már a bűntudat is mardosta Shelbyt. – Újra meg újra elmondhatom, hogy sajnálom, annyiszor, ahányszor csak hallani akarod. – Fél nyolckor ott leszek. Ha tudsz, gyere el. Emma Kate visszament a házba, az ajtónak dőlt, és megengedte magának, hogy egy kicsit sírdogáljon. Griff áldott békében illesztette be az utolsó szekrényt a helyére, mivel Emma Kate feláldozta magát, és elvitte az anyját vásárolni. Griff szünetet tartott, egyenesen az üvegből kortyolva a Gatorade-et, s közben szemügyre véve, mit végzett eddig. Biztos volt benne, hogy a bizonytalanok bajnoka a felújított konyha minden négyzetcentiméterét imádni fogja, ha egyszer az elkészül. És tiszta meg üde lesz… akárcsak a vörös hajú. Valami történt köztük, tűnődött, amikor Miz Bitsy arról áradozott, hogy a két lány gyakorlatilag az

anyaméhtől barátok, Emma Kate meg úgy állt ott, ridegen és mereven, mintha sohasem látta volna a másikat. A vörös hajú pedig szomorún és sután. Biztos összevesztek valamin, amolyan örök harag dolog. Neki is volt húga, tudta, hogy a lányok haragja keserű és hosszan tartó is lehet. Ki kell faggatnia Emma Kate-et. Csak a megfelelő gombot kell megnyomni, hogy megnyíljon és mindent elmondjon. Griff tudni akarta. És azon is eltűnődött, mennyi időt illik várnia egy férfinak, mielőtt randevúra hív egy özvegyet. Valószínűleg szégyellnie kellene magát, amiért ilyesmin töpreng, de semmi szégyent nem érzett. Ilyen gyorsan és erősen nem reagált nőre… még sohasem, döntötte el. Márpedig nagyon kedvelte a nőket. Letette az üveget, és úgy döntött, nekilát a faliszekrényeknek, mivel úgy tűnt, Matt az egész átkozott napot rászánja annak az egy mosogatónak a javítására. Plusz, nemcsak mosogatószerelés van ott, gondolta, miközben odébb vitte a létrát, hanem beszélgetés is. Rendezvous Ridge-ben semmit sem lehet társalgás nélkül megcsinálni. És persze jeges tea nélkül. Meg kérdések és hosszú, lusta szünetek nélkül. Kezdett hozzászokni, és úgy találta, élvezi a lassabb ütemet, és határozottan tetszik neki a kisvárosi rezgés. Választás elé került, amikor Matt úgy döntött, hogy Tennessee-be költözik Emma Kate-tel. Menjen vagy maradjon. Keressen új társat vagy folytassa egyedül a vállalkozást. Vagy tegye meg a nagy lépést, és kezdjen mindent újra, többé-kevésbé, egy új helyen, új emberek közt. Nem bánta meg, hogy a nagy lépést választotta. Hallotta a bejárati ajtó nyitódását. Ehhez is hozzá kellett szoknia, ahhoz, hogy az emberek Rendezvous Ridge-ben ritkán zárják az ajtóikat. – Új mosogatót kellett neki csinálnod? – kiáltott ki, aztán a fúrót az első felső szekrény utolsó szögéhez illesztette. – Miss Vi talált még egy-két megjavítanivalót. Hé, rengeteget haladtál. Ez remekül fest. Griff felmorrant, lelépett a létráról, hogy megszemlélje a munkáját. – A nap szava a „habozás”, amely mellett a környék összes szótárában Bitsy Addison képe áll. – Van egy kis gondja a döntéshozatallal. És akkor Matt még nagyon enyhén fogalmazott. – Fogalmam sincs, hogy tud egyáltalán reggelente felkelni. Még sehol sem tartanék, ha nem jön meg a barátnőd, és nem viszi magával az anyját. Szerinte a fehér túl fehér, és talán a konyhapult sem megfelelő… vagy a fal színét választotta meg rosszul. És akkor a konyhapult feletti csempéről ne is beszéljünk. – Túl késő már ahhoz, hogy bármelyikben is meggondolja magát. – Ezt próbáld neki mondani. – Egyszerűen imádnivaló nő. – Ja, imádnivaló. De az ég szerelmére, Matt, nem tehetnénk bele valami dobozba a következő három napra? Matt vigyorogva vette le könnyű dzsekijét és félredobta. Ahol Griff hosszú és vékony volt, ott Matt feszes és izmos. Fekete haját gondosan nyírva, fésülve hordta, míg Griff az övét hagyta a vállára hullani enyhe hullámokban. Matt borotválta szögletes állát, arcát, míg Griff soványabb, beesett arca gyakran maradt borostás.

Matt sakkozott és szeretett bort kóstolni. Griff a pókert és a sört kedvelte. Szinte testvérek voltak közel egy évtizede. – Hoztam neked szendvicset. – Tényleg, és milyet? – Azt a lángokádó fajtát, amit úgy szeretsz. Amelyik végigperzseli a nyelőcsövedet, míg leér a gyomrodba. – Király. – Mi lenne, ha felraknánk még kettőt, mielőtt szünetet tartunk? De csak rövidet, mert ki tudja, Emma Kate meddig tudja távol tartani Miz Bitsyt. – Megbeszéltük. Ahogy munkához láttak, Griff úgy döntött, megkezdi a faggatózást. – Miz Vi unokája járt itt. Az, aki nemrég költözött vissza. Az özvegy. – Igen? Hallottam róla suttogni, amíg a városban voltam. Milyen a nő? – Lélegzetelállító. Komolyan mondom – bizonygatta, amikor Matt fürkésző pillantást vetett rá. – Olyan színű a haja, mint az anyjának és Miz Vinek. Mint amilyet az a festő is használt. – Tiziano. – Aha. És hosszú, göndör. A szemét is tőlük örökölte. Olyan sötétkék, hogy már majdnem lila. Pontosan úgy fest, mint akiről a költők szoktak verselni egészen a szomorú szeméig. – Végül is, meghalt a férje, mikor is, valamikor karácsony után. Nesze neked boldog ünnepeket! Kábé három hónapja, számolgatta Griff, valószínűleg túl korai még randira hívni. – És mi van vele meg Emma Kate-tel? Használd a vízmérőt! – Hogyhogy mi van velük? Emeld feljebb egy paraszthajszállal azt a végét! Állj! Most tökéletes. – Miz Bitsy egyre csak arról áradozott, hogy milyen jó barátok voltak… jó barátok még most is, de a testbeszédük egész másról árulkodott. Nem emlékszem, hogy Emma Kate valaha is beszélt volna róla. – Nem tudom – mondta Matt, és a helyükre illesztette a csavarokat. – Valami olyasmi, hogy elment innen azzal a fickóval, akinek a felesége lett. – Többnek kell lennie – erősködött Griff. Matt sohasem volt túl jó a finom részletekben, ha emberekről volt szó. – Sokan máshová költöznek, amikor megházasodnak. – Eltávolodtak egymástól vagy valami ilyesmi. – Matt vállat rántott. – Emma Kate megemlítette néhányszor, de sohasem mondott róla sokat. Griff csak a fejét csóválta. – Matt, amennyit te tudsz a nőkről, belefér egy gyűszűsdobozba. Amikor egy nő megemlít valamit, aztán nincs túl sok mondanivalója róla, akkor nagyon is sok mondanivalója lenne róla. – Akkor miért nem mondja el? – Mert csak a megfelelő szóra vár, ami megnyitja a zsilipet. Forrest se nagyon beszélt róla, de ő tudja, hogyan üsse el a dolgokat. S én sem gondoltam rá korábban, hogy kifaggassam. – Korábban, mielőtt megtudtad, hogy a nő lélegzetelállító. – Pontosan. Matt ismét ellenőrizte, hogy vízszintben van-e a szekrény, mielőtt nekikezdtek a második felrakásának. – Nem akarhatsz egy özvegy körül szaglászni, akinek gyereke van, és aki a barátod húga.

Griff csak mosolygott, ahogy a helyére igazították a másik szekrényt. – Nem akarhatsz egy pimasz déli lány után szimatolni, aki egyre csak azt hajtogatja, hogy túlságosa elfoglalt ahhoz, hogy viszonyba keveredjen bárkivel is. – Végül csak felőröltem az ellenállását, nem igaz? – A legjobb dolog, amit életedben tettél. Ugye, tudod? – Tudom. Griff elengedte a szekrényt, hogy a másikhoz illeszthessék. – Meg kell kérdezned Emma Kate-et, mi történt. – Miért? – Mert miután a vörös hajú elment, az ő tekintete is szomorúvá vált. Mielőtt kikísérte, inkább bosszús volt, de amikor visszajött, már szomorú. – Komolyan? – Aha. Szóval ki kell faggatnod. – Miért faggatnám ki? Miért kavarnám fel a dolgokat? – Jézusom, Matt! Valami lappang ott a mélyben, és ott is marad bosszúsan vagy szomorúan, amíg valaki fel nem kavarja, hogy a felszínre törhessen. – Mintha darázsfészekbe nyúlna az ember – vélekedett Matt. – Ha annyira kíváncsi vagy, kérdezd meg magad. – Gyáva vagy. – Ilyen ügyekben? Még szép. És nem is szégyellem. – Megnézte a vízmértéket. – Egyenes. Jó munkát végeztünk. – Rögzítsük. – Rendben. Ezt a sort még megcsináljuk, aztán megesszük azt a szendvicset. – Veled tartok, testvér. Viola eleinte a maga örömére fodrászkodott, a divatmagazinokban látott flancos frizurákat fésülve a testvéreinek vagy a barátnőinek. Elmesélte, hogyan vett először a kezébe ollót – és a nagyapja beretváját –, hogy Evalynn húga haját levágja. Megúszta az elfenekelést, mert húga haja pont olyan csinos lett, mint amilyenre Miz Brenda szépségszalonjában vágták volna sok pénzért. Tizenkét éves volt, és onnantól kezdve ő vágta a haját mindenkinek a családban, és rendkívüli alkalmakkor frizurát fésült a lányoknak, beleértve az anyját is. Az iskola elvégzése után Miz Brendánál dolgozott, és mellékmunkát is végzett a lakókocsi apró konyhájában, ahonnan Jacksonnal indultak. Még tizenhét sem volt, amikor Grady megszületett. Jack Bobby nevű nagybátyjától kétszobás házat béreltek, és Viola már manikűrt is vállalt, és kizárólag házon kívül dolgozott. Mire a második gyerek is megszületett, szorosan Grady nyomában, sikerült beszorítani egy kozmetikai iskolát is úgy, hogy amíg ő tanult, az anyja vigyázott a kicsikre. Viola MacNee Donahue ambiciózus nőnek született, és sikerült férje vállalkozó szellemét is felkeltenie. Húszéves korára három gyereke volt, és egyet elvesztett, akivel a szívéből is letört egy darabka, amely már soha nem is fog visszanőni, de ekkor már saját szépségszalont igazgatott. Megvette Brendáét,

amikor az Maryville-be szökött a férjétől egy gitárossal. Az üzlet megvásárlásával nagy adósságot vettek a nyakukba, de, bár Viola nem hitt a papoknak, hogy Isten majd gondoskodik róla, abban viszont biztos volt, hogy a Teremtő jó szemmel nézi, ha valaki keményen dolgozik. S ő keményen dolgozott, napi tizennyolc órát volt talpon, mialatt Jack ugyanannyit izzadt Fester autószerelő műhelyében. Viola megszülte a negyedik gyereket, s közben ledolgozták az adósságot, amit aztán szinte nyomban vissza is vettek, amikor Jack megnyitotta saját autószerelő műhelyét. Jackson Donahue volt a környék legjobb autószerelője, és nagyjából ő vitte Fester üzletét, mivel Fester általában a hét hét napjából ötön úgy berúgott délre, hogy a lábán sem tudott megállni. Vezették a saját vállalkozásukat, négy gyereket neveltek, és vettek egy szép házat. És Viola a dugipénzéből megvette a rövidáru-kereskedést. Terjeszkedett, és az egész város róla beszélt, amikor három flancos pedikűrszéket is betetetett. Az üzlet jól ment, de ha az ember többet akar, ki kell találnia, hogyan tehetné. Hébe-hóba turisták érkeztek Rendezvous Ridge-be, valami eredetit, olcsót vagy festőit keresve a Gatlingurgnél vagy Maryville-nél csendesebb környéken. Túrázni, horgászni, táborozni jöttek, s néha megszálltak a Rendezvous Hotelben, és vadvízi evezésre mentek. Ha vakáción van az ember, hajlamos szabadabban költekezni, kényeztetni magát. Ezért Viola újabb nagy lépésre szánta el magát, és terjeszkedett. Majd ismét kibővítette az üzletet. A helyiek csak Vinek hívták a szalont, de a turisták a Viola’s Harmony House Salon and Day Spába léptek be. Violának tetszett a név hangzása. A legutóbbi – és Viola megesküdött, hogy egyben a legutolsó – bővítés egy relaxációs szoba volt, amely flancos elnevezés tulajdonképpen a várót takarta, de maga a váró is flancos volt. Noha Viola kedvelte az élénk, rikító színeket, itt lágy árnyalatokat használt, gáztüzelésű kandallót építtetett be, száműzött minden elektronikus berendezést, és helyi forrásvízből készült, különleges teákkal kínálta a vendégeket, akiket puha, párnázott székek vártak és plüssköntösök, amelyekbe a szalon logóját hímezték. Mivel a legutóbbi és legutolsó bővítés akkor történt, amikor Shelby Atlantából Philadelphiába költözött, Shelby még nem látta a végeredményt. Nem mondhatta, hogy meg van lepve, amikor nagyanyja az öltözőn át egy szobába vezette, ahol enyhe levendulaillat terjengett. – Nagyi, ez csodálatos! Halkan beszélt, mert a világosbarna székeken két ismeretlen nő lapozgatta az divatlapokat. – Kóstold meg a jázminteát! Itt készítik Ridge-ben. És lazíts egy kicsit, mielőtt Vonnie érted jön. – Ez van olyan szép, mint bármelyik gyógyfürdő, ahol jártam. Nem, még szebb. A kényelemhez hozzátartoztak a napraforgómagot kínáló lapos tálkák, egy zöldalmával teli fatál, ragyogóan tiszta kancsók, amelyek vizében citrom- vagy uborkakarikák úszkáltak, és nem hiányoztak a forró teát tartalmazó teáskannák, és a csinos teáscsészék sem. – Te vagy az, aki csodálatos. – Nem elég, ha az embernek vannak ötletei, de hagyja őket parlagon heverni. Csak nézd majd meg magad, amikor Vonnie végez veled.

– Megnézem. Megtennéd… Fel tudnád hívni az anyut? Csak szeretném tudni, hogy Callie jól viseli-e magát. – Ne aggódj miatta! Könnyű azt mondani… vagy legalábbis Shelby így gondolta egészen addig, míg Vonnie, aki nem lehetett több harmincötnél, érte nem jött, és fel nem fektette egy meleg asztalra, egy félhomályos szobában, ahogy halk zene szólt. – Olyan kőkemények ezek az izmok a válladban, te lány, hogy arra akár házat is lehetne építeni. Végy egy mély lélegzetet a kedvemért. Még egyet. Így jó. És lazulj el. Shelby megpróbálta, aztán már nem kellett próbálkoznia. Elbóbiskolt. – Most hogy érzed magad? – Tessék? – Ez a helyes válasz. Nem kell rögtön felkelned. Egy kicsit lekapcsolom a lámpákat, és hozok egy köntöst a lábadra. – Köszönöm, Vonnie. – Szólok Miz Vinek, hogy rád férne egy masszázs a jövő héten is. Kell néhány alkalom, mire kisimulsz, Shelby. – Már most is kisimultnak érzem magam. – Az jó. Na már most, sehová sem kell sietned, hallod? Most kimegyek és hozok neked finom forrásvizet. Biztosan nagyon szomjas vagy. Shelby megitta a vizet, visszavette az utcai ruháját, és kisétált a szalonba. Hat fodrászból négyen dolgoztak, és a négy pedikűrösből is kettő foglalt volt. Két nőt látott, akiket manikűröztek, és önkéntelenül is a saját körmére pillantott. Karácsony előtt volt utoljára manikűrösnél. Míg a relaxációs szobában olyan csend volt, mint egy szentélyben, a szalonban vidám csevegés folyt, lábfürdők bugyborékolása, hajszárítók búgása hallatszott. Öt ember is megszólította – három kozmetikus és két vendég –, így egyből a beszélgetés kellős közepébe csöppent, részvétnyilvánításokat és üdvözléseket fogadva, mielőtt rátalált a nagyanyjára. – Tökéletes időzítés. Épp most fejeztem be Dolly Wobuck melírjét, és a következő vendégem lemondta, szóval van időm egy arcpakolásra. Vedd vissza a köntöst! – Ó, de… – Callie jól van. Ő és Chelsea jelmezes teapartit rendeznek. Ada Mae azt mondja, hogy egyből egymásra találtak, és rád meg Emma Kate-re emlékeztetik őt. – Ezt jó hallani. Shelby próbált nem gondolni gyerekkori barátnője hűvös tekintetére. – Két-három óra múlva hazaviszi a lányodat, ez elég időt hagy egy arcpakolásra, és arra, hogy beszélgessünk. – Viola oldalra hajtotta a fejét, és az ablakon beáramló napfény aranyra festette a vörös hajszálak végét. – Vonnie jó munkát végzett, ugye? – Csodálatos volt. Nem is emlékeztem rá, hogy ilyen kistermetű. – Az anyja is ilyen. – Lehet, hogy kicsi, de fantasztikusan erős keze van. Nem engedte meg, hogy borravalót adjak, nagyi. Azt mondta, anyu már mindent elrendezett, és különben is egy család vagyunk. – Nekem adhatsz borravalót, mégpedig úgy, hogy rám szánsz egy órát az idődből. Menj, vedd fel azt a

köntöst! Az első szobában leszünk. Menj! Shelby engedelmeskedett. Hiszen azt akarta, hogy Callie-nek barátai legyenek, nem igaz? Hogy legyen valakije, akivel játszik, akivel együtt van. Szóval felesleges idegeskednie, csak mert a napot nagyanyja szalonjában tölti. – Van itt valami neked való – mondta Viola, amikor Shelby belépett. – Ez az energetizáló arcpakolásom. Ez majd felfrissít téged meg a bőrödet. Csak akaszd arra a fogasra a köntöst, és feküdj ide, és majd mi gondoskodunk rólad. – Ez is új. Nem a szoba, hanem a szék és néhány gép. – Ha versenyben akarsz maradni, akkor haladnod kell a korral. – Viola kötényt vett elő, és levágott szárú farmerje és rikító narancssárga pólója elé kötötte. – A szomszéd szobában van egy gépem a ránckezelésre, amelyik elektromos impulzusokkal dolgozik. – Tényleg? – Shelby a kezelőágy lepedője alá csusszant. – Egyelőre csak kettőnknek van papírja róla, hogy használni is tudja, az anyádnak és nekem, de Maybeline… ugye emlékszel Maybeline-re? – Igen, amióta csak az eszem tudom, neked dolgozik. – Bizony, időtlen idők óta, és most már a lánya is nálam dolgozik. Lorilee-nek ugyanolyan jó érzéke van a körmökhöz, mint az anyjának. Maybeline is tanulja az új gép használatát, szóval már hárman is vagyunk rá. Nem mintha neked aggódnod kellene a ráncok miatt. – Könnyű takarót libbentett a lepedő fölé, aztán hátrafogta Shelby haját. – De nézzük, hogy állunk. Egy kicsit száraz a bőröd, édesem. A stressztől van. Arctisztítással kezdett, érintése pillekönnyű volt Shelby arcán. – Vannak dolgok, amelyeket egy lány nem mond el az anyjának, de elmondhatja a nagyanyjának. Ez amolyan biztonsági zóna. És Ada Mae… az élet napos oldalát látja, áldás neki ez a szemléletmód. Gondod van, és az nem a gyász. Tudom, milyen az, amikor az ember gyászol. – Elmúlt a szerelmem. – Ki tudta hangosan mondani. Csukott szemmel és nagyanyja kezével az arcán ki tudta mondani. – Talán sohasem szerettem igazán. Most már tudom, hogy ő sem szeretett. Súlyos tudás ez, súlyos teher tudni, hogy nem az volt köztünk, aminek lennie kellett volna, s ő nincs többé. – Fiatal voltál. – Idősebb, mint te, amikor férjhez mentél. – Szörnyen szerencsés voltam. Akárcsak a nagyapád. – Jó feleség voltam, nagyi. Nyugodtan mondhatom, és tudom, hogy igaz. És Callie… ő belőlünk származik, és ez valami különleges dolog. Szerettem volna másik gyereket. Tudom, hogy talán nem helyes másikat akarni, amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogy kellene, de azt hittem, talán így kell lennie, talán ez a helyes. Az csak jó lehet, ha lesz még egy gyerekem, akit szerethetek. Annyira vágytam, sóvárogtam még egy gyerekre, hogy azt el sem tudom mondani. – Jól ismerem ezt a vágyat. – Richard is azt mondta, hogy legyen. Azt mondta, jót tesz majd Callie-nek, ha lesz egy kistestvére. De nem estem teherbe, pedig első alkalommal olyan könnyen ment. Megvizsgáltattam magam, és Richard azt mondta, ő is. – Azt mondta? – kérdezte Viola, miközben felkente a hámlasztó arcmaszkot. – A… a halála után át kellett néznem a papírjait. Rengeteg elintéznivalóm volt. Ügyvédek, könyvelők,

az adóhatóság emberei, a hitelezők, számlák és adósság. – Megtaláltam az orvos jelentését, számláját, akármit. Richard minden papírt megtartott. Callie születése után néhány héttel történt, akkoriban, amikor hazahoztam az első látogatásra. Richard azt mondta, üzleti tárgyalásra utazik. Annyira rendes volt, mindent elrendezett, hogy hazalátogathassunk. Magángép és limuzin, ami kivitt a géphez. De nem üzleti tárgyalásra ment, hanem New Yorkba vazektómiára. Viola keze megállt. – Sterilizáltatta magát, s közben hagyta, hogy azt hidd, szorgosan ügyködik rajta, hogy babátok legyen? – Sohasem fogom tudni ezt megbocsátani neki. Annyi minden közül ezt biztosan nem. – Joga volt hozzá, hogy eldöntse, akar-e másik gyereket vagy sem, de ahhoz nem volt joga, hogy sterilizáltassa magát, és neked ne szóljon róla. Ez borzasztó nagy hazugság. Egy férfi, aki képes ekkorát hazudni, és együtt élni ezzel a hazugsággal… nos, abból a férfiból hiányzik valami. – Rengeteg hazugság volt, nagyi, és mind csak a halála után derült ki. – Olyan űrt hagyott maga után, gondolta Shelby, amelyet sohasem lesz képes betölteni. – Bolondnak érzem magam. Mintha egy idegennel éltem volna, és nem értem, miért vett feleségül, miért élt velem. Viola kavargó indulatai ellenére is gyengéd kézzel masszírozta Shelby arcát, és a hangja is nyugodt volt, amikor megszólalt. – Gyönyörű lány vagy, Shelby Anne, és te magad mondtad, hogy jó feleség voltál. És nem kell bolondnak érezned magad, mert bíztál a férjedben. Mi másról hazudott még? Voltak más nők is az életében? – Nem tudom biztosan, és most már nem kérdezhetem meg tőle. De azt kell mondanom, hogy igen. Azok alapján, amiket találtam, igen, voltak más nők is. De rá kellett jönnöm, hogy már nem érdekel. Még az sem, hogy hányan voltak… nagyon sokat utazott nélkülünk. Néhány hete el is mentem az orvoshoz, hogy megvizsgáltassam magam arra az esetre, ha… Nem adott át semmit, szóval, ha voltak is más nők, vigyázott. Így aztán az sem érdekel, ha száz nője volt. Shelby összeszedte magát, mialatt Viola felkente az energetizálómaszkot. – A pénz, nagyi. Hazudott a pénzről. Sohasem törődtem vele különösebben, mert mindig azt mondta, az az ő dolga, az enyém meg az, hogy rendben tartsam a házat, és neveljem Callie-t. Richard úgy tudott a szavaival bánni… anélkül is meg tudta ütni az embert, hogy a hangját vagy a kezét felemelte volna. – A hűvös megvetés élesebb fegyver lehet, mint a heves indulat. Shelby megvigasztalódva nyitotta ki a szemét, és nagyanyjára nézett. – Megfélemlített. Szégyellem beismerni, de még azt sem vettem észre, hogyan, mikor történt. De most, ahogy visszanézek, tisztán látom, hogy így volt. Nem szerette, ha a pénzről kérdeztem, hát nem tettem. Annyi mindenünk volt… ruhák, bútorok, étterembe jártunk, utaztunk. De abban is megcsalt, abban is volt valami szélhámosság, de még nem sikerült átlátnom az egészet. Ismét behunyta a szemét. Nem szégyenében – a nagyanyja előtt nem szégyellte magát –, hanem kimerültségében. – Mindent hitelre vett, és a ház, ott fent északon… még az első részlete sem volt kifizetve. Még a nyáron vette, de nem is tudtam róla, csak novemberben, amikor szólt, hogy költözünk. Aztán ott voltak még az autók, a hitelkártyák, és a részletfizetések… és némi kifizetetlen adósság Atlantában. Befizetetlen adók. – Adósságot hagyott hátra? – Mindent kibogoztam, csináltam egy törlesztési tervet… és az elmúlt néhány hétben sok mindent

sikerült eladnom. Kaptam ajánlatot a házra is, és ha az elkel, rengeteg terhet levesz a vállamról. – Mennyi adósságot hagyott rád? – Hogy most éppen mennyivel tartozom? – Shelby ismét kinyitotta a szemét, és a nagyanyjára nézett. – Egymillió-kilencszázkilencvenhatezer dollár és nyolcvankilenc cent. – Nos. – Viola nagy levegőt vett, és lassan fújta ki. – Jézus Krisztus, Shelby Anne, ez hatalmas summa. – Amikor elkel a ház, ez jelentősen csökkeni fog. Az ajánlat egy egész nyolcmillióról szól. Százötvenezerrel többel tartozom, de azt elengedik a fedezet nélküli eladás feltételei szerint. És hárommillió körül volt, amikor kezdtem a törlesztést. Valamivel több is az ügyvédek meg a könyvelők számláival együtt. – Egymillió dollárt kifizettél január óta? – Viola a fejét csóválta. – Pokoli egy garázsvásár lehetett!

HETEDIK FEJEZET A masszázs, az energetizáló arcpakolás és az, hogy egy boldogságtól repeső Callie-hez ment haza, nagyban emelte Shelby hangulatát. De a legnagyobb terhet az vette le a válláról, hogy mindent elmondott a nagyanyjának. Mindent. Azt, hogy hogyan találta meg a banki széfet, és hogy mi volt benne, mesélt a magánnyomozóról és a táblázatokról, amelyeket készített, valamint arról is, hogy mennyire fontos, hogy mielőbb munkát találjon. Mire megvacsoráztatta, megfürdette és lefektette Callie-t, úgy érezte, mindent tud Chelsea-ről… és megígérte, hogy amint lehet, Chelsea náluk éjszakázik. Lement a földszintre, és apját a kedvenc karosszékében találta, ahogy a kosárlabdameccset nézi az új tévéjén. Anyja mellette ült a pamlagon és horgolt. – Elaludt rendesen? – Mélyen aludt, mielőtt a mesét befejezhettem volna. Alaposan kifárasztottad ma, anyu. – Az biztos, hogy remekül szórakoztunk. A lányok úgy ficánkoltak, mint az ebihalak, a két kis örökmozgó egész nap nyüzsgött. Megbeszéltük Suzannah-val, hogy váltjuk egymást, hol Chelsea jön ide, hol Callie-t visszük hozzájuk. Felírtam neked Tracey telefonszámát, ott van a konyhaasztalon. Fel kell hívnod Chelsea mamáját, édesem. Építs ki vele jó kapcsolatot! – Fel fogom hívni. Callie-nek boldog napja volt ma, és ezt neked köszönheti. Kérhetek egy szívességet tőled? – Tudod, hogy kérhetsz. – Összefutottam ma Emma Kate-tel. – Hallottam róla. – Ada Mae felnézett, de ujjai tovább szorgoskodtak. – Ez itt a Ridge, kicsim. Ha nem hallok valamiről legkésőbb tíz perccel azután, hogy megtörtént, tudom, hogy meg kell vizsgáltatnom apáddal a hallásomat. Hattie Munson… Biztos emlékszel rá, Bitsyvel szemközt lakik, bár az idő felében csak marják egymást. Most azért vesztek össze, mert Bitsy felújíttatja a konyháját, és nem fogadta meg Hattie tanácsait az új berendezéssel kapcsolatban. Hattie fia az LG-nek dolgozik, de Bitsy a Maytagtől vásárolt, és Hattie ezt személyes sértésnek vette. Persze Hattie Munson akkor is megsértődik, ha tüsszent a konyhában, és te kívánod egészségére a saját konyhádból. Shelby, élvezve, ahogy anyja a történetet szövi, s ahogy apja szidta a játékosokat, a bírókat és az edzőket, leült a pamlag karfájára. – Szóval, lehet, hogy folyton harcban állnak, de Hattie-nek akkor sem kerüli el semmi a figyelmét. Látott téged és Emma Kate-et a ház előtt, és azt is látta, amikor bementetek. Hogy halad a konyha? Több mint egy hete nem jártam odaát. – Ma rakták fel a konyhaszekrényeket. Nagyon csinosak. – Emma Kate barátja… Matt… és Griffin. Jóképű fiú mind a kettő, és jó munkát végeznek. Meg fogom bízni őket, hogy a régi szobádat alakítsák át a hálószobával egybeépített, masszázskádas fürdőszobává. – Ugyan már, Ada Mae! – szakadt el a játéktól Clayton annyi időre, hogy meghallja felesége megjegyzését. – Megcsinálom, Clayton, szóval jobb lesz, ha beletörődsz. Griff elmondta, hogy ki tudják szedni a közfalat, és lehet egy gyógyfürdőszerű en suit fürdőszobám. Már nézegetem a magazinokat, hogy ötleteket

merítsek belőlük. Griffnek pedig egész könyvei vannak mindenféle csapokról, csövekről, olyan is akad köztük, amilyenhez még hasonlót sem láttam. Ő már épített magának egy ilyet. Átmentem a Tripplehornházba, hogy megnézzem, és olyan, mintha egy magazinból lépett volna ki, még akkor is, ha egyébként felfújható gumimatracon alszik a hálószoba padlóján. A konyhát már befejezte, és esz is a sárga irigység miatta. – Ne is próbálkozz, Ada Mae. – Szeretem a konyhámat úgy, ahogy van – jelentette ki az asszony, majd Shelbyre vigyorogva azt tátogta: egyelőre. – Fogadok, hogy te meg Emma Kate onnan folytattátok, ahol abbahagytátok. Távolról sem, gondolta Shelby. – Ez lenne a kérés. Azt mondta, szeretne találkozni velem holnap este a Bootlegger’sben fél nyolc körül, ha el tudok menni. De… – Menj csak nyugodtan. A régi barátok az életünk alapja, amelyre építkezhetünk. Fogalmam sincs, mihez kezdenék Suzannah nélkül. Apád és én majd vigyázunk Callie-re, ágyba dugjuk. Boldogan megtesszük. – Végre valami, amiben egyetértünk. – Clayton a lányára nézett. – Ti csak nyugodtan beszélgessetek Emma Kate-tel, van mit behoznotok. Mi meg kényeztetjük Callie-t. – Köszönöm. – Shelby az anyjához hajolt és megpuszilta, aztán felkelt és puszit nyomott az apja arcára is. – Felmegyek, mert az egész napos kényeztetéstől elálmosodtam. Azt is köszönöm, anyu. És holnap hatkor lesz vacsora. Én főzök. – Ó, de… – Én főzök, Ada Mae – mondta ugyanazon a hangon, amelyet az apja szokott használni, és Clayton maga elé vihogott. – Egész jó szakácsnő lett belőlem, és ezt holnap magatok is megítélhetitek. Én is kiveszem a részem a munkából, amíg Callie és én itt lakunk, mert jó nevelést kaptam. Jó éjszakát! – Jó nevelést kapott – mondta Clayton, amikor Shelby felfelé indult. – Szóval veregessük meg egymás vállát, és majd meglátjuk, mi lesz holnap vacsorára. – Annyira sápadtnak és kimerültnek tűnt ma este. – Nem volt sem sápadt, sem kimerült. Hagyjunk neki néhány napot, és örüljünk, hogy itthon vannak. – Örülök is, de még jobban fogok örülni, ha rendbe hozza a dolgát Emma Kate-tel. Nem volt nehéz elfoglalnia magát. Benne jártak a délelőttben, amikor kivitte a babakocsit. Babakocsikázni Callie-vel a városban, közben bevásárolni a csirkevacsorához, amellyel meg akarta vendégelni a szüleit, könnyű és fesztelen módja volt, hogy Ridge-t körbejárva lássa, van-e valahol felvétel. Az eső után kitisztult az ég, és a levegő friss, tavaszillatú volt. Rózsaszín farmerkabátkát és sapkát adott Callie-re, s mivel elképzelhető volt, hogy állásinterjúra is sor kerül a séta során, Shelby kisminkelte magát, mielőtt elindultak otthonról. – Chelsea-hez megyünk, mami? – A városba megyünk sétálni, kicsim. A boltba, és a bankba is, mert számlát kell nyitnom. Talán benézünk a dédimamihoz is. – Megyünk a dédimamihoz! És Chelsea-hez.

– Később felhívom Chelsea mamáját, és meglátjuk. Elsétált Emma Kate-ék háza előtt, látta a munkások teherautóját a behajtón… és ellenállt a kísértésnek, hogy kezét felemelve odaintsen a szemközt álló ház felé, ahol Hattie Munsont képzelte, amint árgus szemekkel figyeli őt. Tudta, a Ms. Munsonhoz hasonló emberek szeretnek fecsegni. Szívesen fogadták Ridge-ben, de voltak olyanok – nem is kevesen –, akik élvezték, hogy pletykálkodhatnak a hátsó kerítésnél, a vegyeskereskedésben, miközben megebédeltek a Sid és Sadie-nél, pletykálkodnak a szegény Pomeroy lányról, aki özvegyen és egy kisgyerekkel jött haza. De mit is várna az ember azok után, ahogy elszökött azzal a férfival, akiről senki semmit nem tudott? Beszélnek arról, hogyan költözött északra, hogy milyen ritkán látogatott haza, otthagyta a főiskolát azok után, hogy a szülei milyen keményen dolgoztak azért, hogy ő tanulhasson. Rengeteg pletykálnivalójuk akadt, és akkor még a felét sem tudták. Az lenne az okos dolog, ha lehajtott fejjel járna, barátságosan viselkedne, és állandó munkát szerezne. Az állandó munka egyben azt is jelenti, hogy oviba kellene adnia Callie-t. Az ovi jó lenne neki. Hiszen milyen gyorsan összebarátkozott Chelsea-vel is. Szüksége van más gyerekek társaságára, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a fizetés jó részét nyomban ki is kell adnia. Mialatt Callie Fifivel csevegett, Shelby ráfordult a városba vezető útra. Tekintete a házakra tapadt, eladó táblát keresve. Szeretett volna a közelben maradni, amikor a sajátjába költözik majd. Elég közel ahhoz, hogy Callie átsétálhasson a nagymamájához vagy a dédnagymamájához. A barátaihoz vagy a városba, ahogy ő is tette annak idején. Egy kis ház, két hálószoba, talán egy kis kert is. Hiányzott neki a kertészkedés, amíg a társasházban éltek, Philadelphiában pedig nem volt rá lehetősége. Hagyta, hogy a gondolatai elkalandozzanak, s elképzelte magában a házat. Kicsivel is beéri. Virágokat ültet majd elé, konyhakertet varázsol mögé zöldségekkel, fűszerekkel. Megtanítja Callie-t is ültetni, gyomlálni, leszedni a termést. A garázsvásárokon és bolhapiacokon kereshet magának bútorokat, és olcsón megjavíthatja, újrafestheti őket. Meleg színek és puha, kényelmes karosszékek. Jó életük lesz, kerüljön bármibe is. A főutat választotta az üzletekkel, a néhány régi házzal és a kétoldalt nyíló, kanyargós mellékutcákkal. Dolgozhatna az ajándékboltban, vagy felszolgálhatna, beülhetne a pénztárba a drogériában vagy árulhatna a piacon. A nagyi azt mondta, dolgozhat nála a szalonban, de nem igazán volt tehetsége a fodrászathoz… és engedélye sem. Bármilyen munkát kapna is, az csak látszatállás lenne, és a családja így is épp eleget tett érte. Érdeklődhetne a szállodában, vagy a város melletti motelben. Nem ma, amikor Callie is vele van, de azokat is fel kell vennie a listájára. Tetszett neki az utca képe, a tavaszi nagytakarítás után csillogó kirakatok, a virággal beültetett dézsák és függő cserepek a hegyi út mentén sorakozó házak előtt. Élvezettel nézte, ahogy az emberek megállnak beszélgetni, néhány kiránduló kaptat fel a meredek járdán, hátizsákos turisták fényképezik a városi kutat, ahol a legenda szerint egy szerelmespár, két ellenséges család gyermekei szoktak találkozni éjfélkor. Addig, míg a lány apja le nem lőtte a fiút, s a lány bele nem halt a szívfájdalmába. Azt beszélték, az ő randevúikról kapta a város a nevét, és a kút – természetesen kísértetjárta – gyakran

került lencsevégre vagy egy-egy festő vásznára. Talán kaphatna állást egy irodában, mivel elég jól ért a számítógépekhez. De igazság szerint nincs tapasztalata az irodai munkában. Munkahelyi tapasztalatai kimerültek a szalonban való kisegítésben – samponosüvegek feltöltése, padló felsöprése, időpontok felvétele –, a gyerekfelügyeletben, és a főiskola könyvesboltjában is dolgozott két szemeszteren át. És énekelt a bandával. Nem túl valószínű, hogy együttest alakítana, és a samponosüvegek feltöltésén rég túl van már. Szóval marad a kiskereskedelem. Vagy nyithatna egy óvodát. De Ridge-ben már van egy óvoda, és azoknak, akiknek családja van, általában anyjuk, unokatestvérük vagy lánytestvérük is akadt, aki vigyáz a gyerekekre, amíg ők dolgoznak. Kiskereskedelem, gondolta újra. Eladó legyen vagy pincérnő? Abban vannak lehetőségek, különösen, hogy közeledik a nyár, és a nyár több turistát, természetjárót jelent, több családot, akik faházat bérelnek, vagy a hotelben szállnak meg. Artful Ridge galéria, főleg helyi művészek képeivel. Mountain Treasures – ajándék és miegymás. Hasty Market – alapvető élelmiszereket és nasit árul mindazoknak, akik nem akarnak egy kilométert gyalogolni a Haggerty áruházig. Ott van még a patika, a fagyizó, a grillbár, a pizzéria és Al italboltja. Valamivel távolabb, a sarkon túl állt a Shady’s Bar, amely a nevéhez méltón valóban kétes hírű volt. Az anyja valószínűleg szívrohamot is kapna, ha ott vállalna állást. Shelby a lehetőségeit fontolóra véve a szalonnál állt meg először, hogy a nagyanyja dicsekedhessen Callie-vel. – Megcsinálom a hajadat – mondta Viola a kislánynak. – Crystal, hozz egy székmagasítót, kérlek. Ideülhetsz a dédimami székébe, Callie Rose. A nagymamád és a mamád haját is én szoktam megcsinálni, és most a tiedet fogom. – Callie haja – nyújtotta a kislány a karját Viola felé, aztán megérintette a haját. – Dédimami haja. – Egyformák, ugye? Bár az enyémmel van egy kis munka az utóbbi időben. – Egy kis munka – ismételte Callie, mire Viola felnevetett. – Ülj le oda, Shelby. Crystalnak csak fél óra múlva jön a következő vendége. Nézzék csak ezt a gyönyörű hajat! Callie, aki néha nyűgös és türelmetlen volt, ha fésülködésre került a sor, most boldogan bámulta magát a tükörben. – Hercegnő akarok lenni, dédimami. – Hercegnő vagy, de olyan frizurát fésülök neked, hogy méltó legyen a rangodhoz. Viola beletúrt a fürtökbe, egy nagy ezüstcsattal hátracsatolt néhányat, és az egyik oldalon kezdte befonni elegáns parkettafonással. – Azt hallottam, hogy Bonnie Jo Farnsworth, Gilly húga férjének a kuzinja válik a férjétől, Les Wickett-től. Biztos emlékszel rá, Shelby, Forresttel együtt futkároztak még kisfiúként. Még két éve sem házasok, és a gyerek sincs még féléves. Nagy esküvőjük volt, a szállodában tartották, és Bonnie apjának két kezébe meg a bal lábába került. – Valamennyire emlékszem Lesre. Sajnálom, hogy gondjai vannak. – Azt hallottam, hogy a bajok már az esküvői torta megszegésénél kezdődtek. – A dús, szőke sörényes Crystal jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét. – De talán ezt nem kellene elmondanom.

– Dehogynem kellene. – Viola elkészült az első copffal, és belekezdett a másodikba. – Méghozzá a lehető legrészletesebben. – Nos, talán nem tudod, hogy annak idején Bonnie Jo Boyd Katteryvel járt. – Loretta Kattery középső fia. Azok a Kattery fiúk kemény alakok. Forrest nemrég összetűzésbe került Arlóval, a legfiatalabbikkal, amikor Arlo leitta magát a sárga földig a Shady’sben, és verekedést provokált a biliárdasztalnál. Arlo behúzott egyet Forrestnek, amikor Forrest bement, hogy rendet tegyen. Ismered Arlót, Shelby. Vékony, szalmasárga hajú és rossz modorú fiú. Motoron parádézott, hogy felfigyelj rá. – Emlékszem Arlóra. Felfüggesztették és el is küldték egy időre, mert megvert egy feleakkora fiút, mint ő az iskola előtt. – Hidd el nekem, Boyd sokkal rosszabb. – Crystal beszéd közben előkészítette az asztalát a következő vendégnek. – Bonnie Jo mindig kisurrant hozzá, aztán szakítottak, amikor Boydot letartoztatták… – Callie felé pillantott, akit teljesen lefoglalt, hogy magát csodálja a tükörben. – Öö, bizonyos illegális anyagok birtoklásáért. Aztán Bonnie Jo összejött Lesszel, s mielőtt egyet pislanthattál volna, már az esküvőt tervezték. Ha engem kérdezel, az apja annyira örült, hogy egy rendes fiúhoz megy feleségül, és szakított azzal a semmirekellő Boyddal, hogy kétszer annyit áldozott a lagzira, mint kellett volna. De Boyd kiszabadult, méghozzá közvetlen az esküvő előtt, és a völgyben azt beszélték, hogy ő és Bonnie Jo, nos, megint összejöttek, és most Floridába szöktek, ahol Boyd unokatestvére él, és Bonnie Jo itt hagyta a gyerekét, mintha csak valami maradék pizza lenne. Azt is mondják, hogy az unokatestvérek kábítószert készítettek. Majdnem olyan jó volt, mint a masszázs és az arckezelés, csak ott ülni húsz percig, és nézni, ahogy nagyanyja hercegnőt varázsol a kislányából, aki pipiskedve bámulta magát a tükörben. És hallgatni a pletykát, amely végre nem róla szólt. Viola koronába tekerte a copfokat, a szabadon maradt fürtöket pedig összefogta egy rózsaszínű szalaggal. – Csinos. Csinos vagyok, dédimami! – Igen, csinos vagy – hajolt le hozzá Viola, és két arc nézett rájuk a tükörből. – Egy lánynak mindig tudnia kell, mikor csinos. De van itt két dolog, ami még annál is fontosabb. – Micsoda? – Hogy okos legyen. Te okos vagy, Callie Rose? – A mami szerint igen. – És ő már csak tudja. Aztán legyen kedves. Ha egy lány szép, okos és kedves, nos, akkor igazi hercegnő. Megpuszilta Callie orcáját, aztán kivette a székből. – Ha senki nem esik be, akkor elviszlek benneteket ebédelni, lányok. Legközelebb pedig betervezzük. – Legközelebb mi viszünk el téged ebédelni. – Shelby beültette Callie-t a kocsiba. – Crystal, azt hiszem, munkát kell találnom. Nem tudsz valakit, aki kisegítőt keres? – Ó, lássuk csak. Tavasszal és nyáron nagyon sok helyen vesznek fel kisegítő személyzetet. Nem gondoltam volna, hogy munkát keresel, Shelby, amikor annyi pénz maradt rád… – A szájára csapta a kezét, és kétségbeesetten nézett Shelbyre. – Szörnyen sajnálom. Fogalmam sincs, miért jár a szám mindig előbb, mint az eszem.

– Semmi baj. Csak szeretném elfoglalni magam. Tudod, hogy van ez. – Tudom, milyen az, amikor ki kell fizetni a számlákat. De ha olyan munkát akarsz, ami lefoglal, talán a galériában kellene érdeklődnöd. Előkelő hely, és az üzlet is jól megy, különösen, amikor beindul a turistaszezon. Lehet, hogy alkalmaznának még egy hoszteszt a nagy étteremben. Oda csinos nők kellenek. Ó, és a Rendezvous Gardens… tudod, a tájkertészet. Ott mindig kell ember az évnek ebben a szakaszában. Biztos jó mulatság, ha az ember szereti a növényeket meg ilyesmit. – Köszönöm, majd gondolkodom rajta. Ki kell mennünk a piacra. Ma én főzök az anyunak meg az apunak. Nagyi, nektek is el kell jönnötök a nagypapával. Szeretnélek titeket is vendégül látni vacsorára. – Szívesen megkóstolnám a főztödet. Majd szólok Jacksonnak. – Hatkor vacsorázunk, de jöhettek egy kicsit korábban, mert kábé hét húszkor el kell mennem, hogy Emma Kate-tel találkozzak. – Találkoztál már Emma Kate fiújával? – kérdezte Crystal. – Még nem. – Jó pasit fogott ki magának. Na és a másik… – Crystal megütögette a mellkasát a szíve felett. – Ha nem készülnék másodszor is férjhez menni, azonnal rástartolnék. Olyan katonás járása van. Egyszerűen imádom azokat a férfiakat, akik peckesen járnak. – Megjött a fél tizenkettes vendéged, Crystal. – Máris megyek érte. Jó volt veled beszélgetni, Shelby – ölelte meg Crystal Shelbyt. – Igazán örülök, hogy hazajöttél. – Én is örülök, hogy hazajöttem. – Az első férje is peckesen járt – mormolta a bajsza alatt Viola –, és peckesen el is sétált minden nőnemű lénnyel, akit rá tudott beszélni, hogy vele menjen. – Remélem, ezúttal nagyobb szerencséje lesz. – A mostani barátja tetszik nekem. Ugyan nem peckesen jár, de megvan benne az a szilárdság, amire Crystalnek szüksége van az egyensúly visszanyeréséhez. Szeretem azt a lányt, mint az epersörbetet, de szüksége van arra az egyensúlyra. Mi lesz vacsorára? – Meglepetés. És jobb lesz, ha megyek is a piacra, különben rendelhetünk pizzát. Az élelmiszerboltban összefutott Chelsea-vel és az anyukájával, ami további fél órát vett el az idejéből, és azzal a megegyezéssel zárult, hogy másnap találkoznak a városi parkban, hogy a kislányok játszhassanak egymással. Most, hogy hat emberre főzött, Shelby eljátszott a menüvel, miközben vásárolt. Remek fokhagymás, zsályás és rozmaringos csirkét tudott sütni, és csinálhat hozzá újkrumplit azzal a remek öntettel, aminek a receptjét egy újságból vágta ki, aztán vajban párolt kakukkfüves sárgarépát, amit Callie annyira szeret, és egy kis zöldborsót. És kétszersültet is süt. Richard nem szerette a kétszersültet, falusi kenyérnek hívta. Nos, a pokolba Richarddal! Talán készít valami előételt is étvágygerjesztőnek. És profiterolt desszertnek. A szakács, aki Atlantában hetente háromszor jött, megmutatta, hogyan kell csinálni. Kosárba rakott minden hozzávalót, állatfigurás keksszel lekenyerezte Callie-t, és próbált nem hangosan felnyögni, amikor a fizetésre került a sor. A családnak lesz – emlékeztette magát, ahogy kiszámolta a pénzt. A család tetőt adott a feje s a lánya

feje fölé. Megengedheti és meg is engedi magának, hogy egy jó vacsorát főzzön nekik. Csak akkor jutott eszébe, hogy gyalog jött, amikor kigurította a kocsit és a babakocsit az üzletből. – Ó, az ég szerelmére, nem lehetek ennyire ostoba! Három szatyor élelmiszer, egy babakocsi és majdnem három kilométer séta áll előtte. Az orra alatt morogva két szatyrot begyömöszölt a babakocsi hátuljába, a nagy Callie-táskát a vállára kanyarította, és felvette az utolsó szatyrot. Az egy kilométert jelző táblánál kezet cserélt, s komolyan fontolóra vette, hogy felhívja az anyját, vagy benéz a seriffhez, nincs-e ott Forrest, hogy hazavigye. – Megcsináljuk. Minden rendben lesz. Visszagondolt azokra az időkre, amikor gyerekként futva tette meg ezeket a kilométereket a városba és vissza, hegynek fel és le. Nos, most neki van gyereke, ráadásul három szatyor élelmiszere. S valószínűleg a sarkára is hólyag fog nőni. Eljutott az útelágazásig, és sajgó karral állt meg, hogy erőt gyűjtsön az utolsó szakaszra. A „Megjavítjuk” teherautó gördült mellé. Griff kihajolt az ablakon. – Helló, lerobbant a kocsija? Griff – tette hozzá, arra az esetre, ha a nő elfelejtette volna. – Griffin Lott. – Emlékszem. Nem, a kocsim nem robbant le. Nem hoztam magammal azt az átkozott autót, mert nem volt szándékomban ennyi mindent vásárolni. – Átkozott autót – mondta Callie Fifinek, mire Shelby felsóhajtott. – Oké. Szeretné, ha hazavinném? – Ebben a pillanatban jobban, mint egy hosszú, boldog életet. De… – Tudom, hogy csak tegnap találkozunk, de Emma Kate két éve ismer. Ha én lennék a baltás gyilkos, most börtönben ülnék. Szia, tündérkém. Callie-nek hívnak? – Callie-nek. – A kislány tökéletes flörtölő mozdulattal hajtotta oldalra a fejét, és új frizurájához emelte a kezét. – Csini vagyok. – Az már biztos. Figyeljen, nem hagyhatom itt az út szélén egy csinos kislánnyal és három szatyor élelmiszerrel. – Épp azt akartam mondani, hogy örülnék, ha elvinne, de nincs gyerekülése. – Ó! Rendben. – A férfi fél kézzel a hajába túrt. – Törvényt szegünk, de kevesebb, mint egy kilométerről van szó, és lassan fogok vezetni. Ha kocsi jön, mindegy, melyik irányból, akkor lehúzódok. Shelby sarka égett, a karja fájt és a lába mintha gumiból lett volna, amelyet túl keményen és hosszan húztak. – Azt hiszem, az elég lesz, ha lassan vezet. – Várjon, segítek. Rövid időn belül a férfi volt a második olyan ember, aki nem tartozott a családhoz és felajánlotta a segítségét. Nehéz volt visszaemlékeznie, mikor történt utoljára ilyen. A férfi kiszállt a teherautóból és elvette tőle a csomagot. Shelby karja zsibogva, apró tűszúrások kíséretében kelt életre. – Köszönöm. – Szívesen.

A férfi berakta a kocsiba a szatyrokat, mialatt Shelby kivette Callie-t a babakocsiból. – Ülj itt, amíg összehajtom a kocsidat – mondta neki. – Ne mozogj! – Hogy működik… Ó, megvan. Griff úgy hajtotta össze a babakocsit, mintha évek óta ezt csinálná. Shelby visszafordult Callie-hez, miközben a férfi bepakolta a kocsit is, és látta, hogy a lánya kinyitotta az ülésen lévő zacskót, és sült krumplit falatozik. – Callie, az nem a tiéd! – Éhes vagyok, mami. – Semmi baj – szállt be nevetve Griff. – Nem is bíznék egy olyan emberben, aki ellen tud állni a sült krumplinak. El kellett hoznom egy-két dolgot a városból, s ha már úgy is ott voltam, vettem ebédet Mattnek és magamnak. Nem gond, ha eszik pár szem krumplit. – Már rég elmúlt az ebédideje. Nem számítottam rá, hogy ilyen sokáig leszünk. – Nem itt nőtt fel? Shelby nagy levegőt vett, miközben a férfi – ígéretéhez híven – körülbelül harminccal hajtott. – Tudnom kellett volna. Callie, Shelby ölében ülve Griff felé nyújtott egy krumplit. – Köszönöm. Hasonlítasz a mamádra. – Mami haja. – A tiéd igazán szép. Miz Vinél voltál? – Ő a dédimami, Callie. Miz Vi a dédimami. – A dédimami megcsinálta a hajam, mint egy hercegnőnek. Szép vagyok, okos és kedves. – Azt látom. Te vagy az első hercegnő, aki a kocsimban ül, szóval ez nagy dolog nekem. Hogy hívják a barátodat? – Ő Fifi. Szereti a sült krumplit. – Reméltem is. – Befordult a kocsifelhajtóra. – Phű, megcsináltuk – törölte meg látványosan a homlokát. – Maga vigye a hercegnőt és a hintaját, az enyémek a szatyrok. – Ó, én is be tudom… – Vinni a három nagy szatyrot, a gyereket, a babakocsit meg mindent, ami abban a bőröndnyi táskában van? Biztos vagyok benne, hogy tényleg be tudja vinni, de enyém az élelmiszer. – Engem vigyél! – Callie kiugrott Shelby karjából és Griff felé futott. – Callie, nem szabad… – Megkaptam a parancsot. – Griff kiszállt, leguggolt, és megveregette a hátát. – Rendben, hercegnő, nyeregbe. Callie felujjongott, és felmászott Griff hátára, míg Shelby kikászálódott a másik ajtón, és megpróbálta elosztani a két kezében, ami még maradt. De a férfi megelőzte. Kivett két szatyrot a kocsiból, mindegyik kezében eggyel-eggyel, és a boldogan lovacskázó Callie-vel a hátán a bejárati ajtó felé indult. – Be van zárva? – Nem hiszem. Anyu talán… – mondta Shelby, de elhallgatott, mert a férfi már be is lépett a házba a nyakába kapaszkodó Callie-vel, aki máris úgy csivitelt a fülébe, mintha Griff lenne az új legjobb barátja. Shelby zavartan vette ki a babakocsit és az utolsó szatyrot, a Callie-táskát a vállára kanyarította.

Sikerült mindent egyszerre bevinni a házba. A babakocsit az ajtó mellett hagyta, majd később foglalkozik vele. A férfi a szatyrokat a konyhapultra tette, majd mielőtt Shelby megszólalhatott volna, halálra ijesztette azzal, hogy lekapta Callie-t a hátáról, és a lábánál fogva meghintáztatta, miközben a kislány élvezettel visongott, aztán feldobta a levegőbe, és gond nélkül el is kapta, majd a csípőjére ültette. – Szeretlek – jelentette ki Callie, és nagy, lelkes puszit nyomott a férfi szájára. – Csak ennyi lenne a titka? – húzta meg vigyorogva a kislány haját Griff. – Nyilvánvaló, hogy évekig rossz irányba tapogatóztam. – Maradj itt, és játssz velem! – Maradnék, ha tehetném, de vissza kell mennem dolgozni. Callie belemarkolt a férfi dús hajába, ami láthatóan tetszett neki, és az egyik fürtöt az ujja köré csavarta. – Gyere vissza, és játssz velem! – Jó, majd valamikor visszajövök. – Shelbyre nézett, rámosolygott, s mivel Shelby őt bámulta, jól látta, hogy a férfi szeme zöld és okos, mint egy macskáé. – Igazi kis zsarnok. – Az biztos. Köszönöm. Önnek van gyereke? – Nekem? Nincs. – letette Callie-t a földre, és a fenekére paskolt. – Mennem kell, Piroska. A kislány átölelte a lábát. – Viszlát, bácsi. – Griff. Csak Griff. – Gviff. – Grrr-iff – javította ki Callie-t ösztönösen. – Grrr – ismételte Callie, és vihogott. – Grrr-iffnek mennie kell – mondta a férfi, és újra Shelbyre nézett. – Sikerült mindent behoznia? – Igen. Igen és nagyon szépen köszönöm. – Szívesen. – Griff kifelé indult. – Tetszik ez a konyha – tette hozzá az ajtó felé mentében, mielőtt Shelby kigondolhatta volna a választ… és ugyancsak peckesen járt. – Grrr-iff – mondta Callie Fifinek. – Szép és jó illata van, mami. Vissza fog jönni, és játszik velem. – Én… ööö. Hmm. – Éhes vagyok, mami. – Tessék? Ó, persze hogy éhes vagy. Shelby gondolatban megrázta magát, és visszatért a valóságba.

NYOLCADIK FEJEZET Mire az anyja hazaért, a csirke a sütőben volt, a krumpli és a répa meg volt pucolva, és Shelby megterítette az ebédlőasztalt, amelyet egyébként csak fontos étkezésekkor használtak. A jó étkészlettel. Nem a legjobbal, amely még apja nagyanyjáé volt, és nagyobb eszmei értékkel bírt, mint amennyit pénzben ért, hanem a rózsás szélű, vendégváró készlettel. Bonyolult legyező formájúra hajtogatott ruhaszalvétát tett fel, a gyertyákból és virágokból gyönyörű asztaldíszt varázsolt, és épp az utolsó profiterol tésztáját készítette. – Ó, istenem, Shelby! Gyönyörű ez az asztal, mintha valami előkelő partit adnánk. – Mert előkelőek vagyunk. – Az biztos, hogy úgy fogunk enni, mintha azok lennénk. És ez az illat… csodálatos! Mindig is te voltál köztünk az, aki értett hozzá, hogyan tegye csinossá a dolgokat. – Élvezem, ha fontoskodhatok egy kicsit. Remélem, nem gond, hogy áthívtam a nagyiékat is. – Tudod, hogy nem. Anyu mondta, amikor benéztem hozzá délután a kertészklub összejövetele… meg a vásárolgatás után. Suzannah-val kicsit kényeztettük magunkat. Tündéri tavaszi ruhákat vettem Callienek. Remekül éreztem magam. Három bevásárlószatyrot tett a pultra, és kezdte előszedni a holmikat. – Alig várom, hogy lássam rajta ezt… hát nem aranyos? A szoknyácska ezekkel a rózsaszín és fehér szalagokkal, a fodros kis blúz. És ez a rózsaszín kiscipő! Mielőtt elmentem, megnéztem, hányas a lába, szóval jónak kell lennie. De ha mégsem, egyszerűen visszavisszük. – Anyu, ezeket imádni fogja. Meg fog őrülni azért a cipőért. – És itt van ez a tündéri blúz a „hercegnő” felirattal, meg ez az aranyos fehér, kötött kardigán – húzott elő újabb ruhadarabokat beszéd közben Ada Mae. – Hol van Callie? Talán fel is próbálhatná őket. – Alszik. Sajnálom, hogy ilyen sokáig alszik ma délután, de tovább tartott hazaérnem, mint gondoltam, aztán még ebédet is kellett neki adnom, és annyira fel volt ajzva, hogy majdnem három óra volt, mire le tudtam tenni. – Ó, emiatt ne aggódj. Szóval benéztem Vihez, és ott volt Maxine Pinkett… biztos emlékszel rá, Arkansasba költözött, de most hazajött látogatóba, és beugrott Vihez, remélve, hogy levágom és befestem a haját. Általában már nem foglalkozom hajjal, de ő régi vendégünk, és tudom, mit szeret. Shelbynek ködös emlékei voltak Mrs. Pinkettről, ezért egyetértőn hümmögött, miközben tölteni kezdte a krémet a tésztába. – Elmondta, mennyire csalódott volt, amikor Crystal közölte vele, hogy nem vagyok bent, aztán benéztem, és megkért, hogy csináljam meg a haját. Egyáltalán nincs megelégedve a fodrásszal, akit Little Rockban kipróbált. Így aztán megcsináltam a haját. Mint kiderült, a lánya férje lehet, hogy Ohióban kap munkát, s mindezt azok után, hogy Maxine Little Rockba költözött, hogy közel legyen a lányához és a három unokájához. Én mondom, nagyon felzaklatta a dolog. Tudom, hogyan érez, ezért… – Ada Mae behunyta a szemét, és megcsóválta a fejét. – Nem tudom befogni a számat. – Nem is kell. Több mint három évig nem sok alkalmad volt, hogy közös emlékeket gyűjts Callie-vel. És most látom csak, hogy neki sincsenek közös emlékei veled. Ez az én hibám, anyu. – De már vége, és mostantól rengeteg közös élményünk lesz, amire majd emlékezhetünk. Mit csinálsz?

Pici krémeseket? Ó, felébredt – nézett Ada Mae a pulton lévő babaőrre. – Felviszem neki a ruhácskákat, és nagyot mulatunk. Szükséged van egy kis segítségre, édesem? – Nem, anyu, köszi. Csak annyi dolgod van ezzel a vacsorával, hogy leülsz és megeszed. Érezzétek jól magatokat Callie-vel. – Jaj, nagyon remélem, hogy jó lesz neki a rózsaszín cipő, mert nem is lehetne aranyosabb. Le fogja fényképezni Callie-t a rózsaszín cipőben, határozta el Shelby. Callie talán nem fog emlékezni rá, amikor felnő, de arra igen, hogy a nagyanyja szerette, és örült, ha csinos holmikat vehetett neki. És emlékezni fog arra is, hogy a dédanyja hercegnős frizurát csinált neki. Csak ez számít. Ahogy az ebédlőasztalnál elköltött finom családi vacsora is számít. Befejezte a tésztát, meglocsolta a csirkét, feltette a tűzre a krumplit és a sárgarépát. Át kellett öltöznie, nemcsak a vacsorához, de az Emma Kate-tel való találkozóra is. Egy pillantást vetve az időmérőre felrohant az emeletre, lábujjhegyen osont a szobájáig, nehogy megzavarja az anyját meg Callie-t és kettejük divatbemutatóját. Aztán a következő tizenöt percben azon agonizált, hogy mit vegyen fel. Valaha háromszor, vagy talán négyszer ennyi ruhája is volt, és sohasem izgult azon, mit vegyen fel. Talán azért, mert nem volt igazán fontos, gondolta. Grillbárról van szó, emlékeztette magát. Az emberek nem öltöznek ki, ha oda készülnek. Legalább három óriási lépéssel állt magasabban, mint a Shady’s, de ugyanennyivel volt alacsonyabban egy nagy étteremnél vagy szállodánál. Fekete farmer és egyszerű fehér blúz mellett döntött. És a bőrdzsekit vette fel, amelyet megtartott, mert imádta. Az ónszürke szín jól illet a hajához, és nem volt olyan nyers, mint a fekete. Mivel esténként még hideg volt, magas sarkú bokacsizmát választott. Az ételre gondolva lesurrant a lépcsőn, vissza a konyhába, kötényt kötött, és nekilátott a kétszersültnek. Tényleg élvezet egy kicsit fontoskodni, gondolta, ahogy előkeresett egy szép tálat a csirkének, majd lelki szemei elé képzelve próbálta eldönteni, hogy úgy mutat-e jobban, ha a krumplit és a répát a csirke körül rendezi el, vagy úgy, ha inkább külön tányéron tálalja. Forrest jött be a hátsó ajtón. – Mi folyik itt? – szagolt bele a levegőbe. – Mi az ott? – Mi a baj vele? – Nem mondtam, hogy bármi baj lenne. Olyan az illata… pont olyan, mint amikor éhes vagyok. – Maradhatsz vacsorára, ha akarsz. A nagyiék is jönnek. Én főzök. – Te főzöl? – Pontosan, Forrest Jackson Pomeroy, szóval tetszik, nem tetszik, ez van. – Mindig kiöltözöl, ha vacsorát főzöl? – Nem öltöztem ki. A fenébe! Túl vagyok öltözve a Bootlegger’shez? A férfi szeme összeszűkült. – Miért? – Azért, te ostoba, mert oda megyek ma este, és nem akarok rossz ruhában lenni. – Úgy értettem, miért mész a grillbárba, amikor vacsorát főzöl? – Vacsora után megyek, ha már mindent tudnod kell. Emma Kate-tel találkozom.

Forrest arca felderült. – Ó! – Most akkor túl vagyok öltözve vagy sem? – Jó vagy így. – Kinyitotta a felső sütőt, és megnézte a csirkét. – Ez átkozottul jól néz ki. – És átkozottul finom is lesz. Most pedig menj az utamból! Még el kell készítenem az előételt. – Nem viszed egy kicsit túlzásba? – kérdezte a bátyja, és megkerülve Shelbyt sört vett ki a hűtőből. – Csak azt szeretném, ha minden szép lenne. Anyu befizet masszázsra, a nagyi hercegnőfrizurát fésül Callie-nek, és… te is láttad, milyen szépen megcsinálták nekünk odafent a szobákat. Csak szeretnék örömet szerezni nekik. Forrest megsimogatta húga vállát. – Sikerülni fog. Csodaszép lesz. Az asztal máris úgy néz ki, mintha előkelő vacsorát adnánk. Jó, hogy találkozol Emma Kate-tel. – Majd meglátjuk, mennyire jó, ha találkoztunk. Még mindig szörnyen haragszik rám. – Talán neki is főzhetnél egy csirkevacsorát. Jó érzés volt látni a családját az asztal körül, s hogy ízlik nekik az étel, amit főzött. Shelby rádöbbent, hogy ez az első ilyen alkalom. Lesz második is, fogadkozott magában, és arról is gondoskodik, hogy legközelebb Clay, Gilly és a kis Jackson is ott üljön az asztalnál. Amikor nagyapja mindenből kétszer szedett, és nagyanyja elkérte a receptet, Shelby tudta, hogy finomat főzött. – Majd leírom neked, nagyi – ígérte. – Inkább kétszer írd le – mondta Ada Mae, és felállt, hogy segítsen leszedni az asztalt. – A csirkém elbújhat a tiéd mellett. – Jobb lesz, ha hagytok egy kis helyet a hasatokban a desszertnek. – Akad még ott hely, ugye, Callie? Jack megpaskolt a hasát, mire a kislány is hátradőlt az etetőszékben, és megpaskolta a sajátját. A legjobb az volt, ahogy látta tágra nyílni a szemeket, amikor bevitte az olvasztott csokival leöntött profiteroltornyot. – Ez van olyan szép, mint amilyet az éttermekben lát az ember – jelentette ki az apja. – Van olyan finom is? – Mindjárt megtudod. Mennem kell. Anyu, megkérhetlek, hogy szolgáld fel? Nem akarok elkésni. – Addig nem mész sehová, amíg ki nem rúzsoztad a szádat – rendelkezett a nagyanyja. – Valami rózsaszínes árnyalatúval. Tavasz van. – Rendben. És fogjátok be Forrestet mosogatni. – Úgyis segítettem volna – vágott vissza a bátyja, és megfogta Shelby kezét, amikor az lehajolt, hogy megpuszilja Callie-t. – Nagyon finom volt a vacsora, Shelby. Ne igyál, ha vezetsz. – Előtted áll sör az asztalon. Callie, jó kislány legyél! – A nagymami azt mondta, hogy habfürdőben fogunk pancsikolni. – Az lesz csak a jó mulatság! Sietek haza. – Ó, nem kell rohannod. – Ada Mae jókora adag édességet tett a tányérokra. – Érezd jól magad! – Úgy lesz. Ne… – Sipirc!

– Igenis. Shelbynek furcsa volt este egyedül elmenni otthonról. Ráadásul ideges is volt, hogy Emma Kate mégsem fog megbocsátani neki. De kirúzsozta a száját, az arcára tett még egy kis pirosítót, és abban a reményben hajtott a városba, hogy megtalálja a megfelelő szavakat, hogy elnyerje barátnője bocsánatát, és visszakapja őt az életébe. Az utcalámpák égtek, és a hegyoldalban is látott fényeket pislákolni. Az üzletek hatra bezártak, de a pizzéria tömve volt, és a járdán is őgyelegtek néhányan. A grillbár melletti kis parkoló már megtelt, így Shelby az utcán feljebb keresett üres helyet. Talán gondolatban kellett egy biztató lökés, hogy kiszálljon a kocsiból, de megtette, végigsétált az utcán, kinyitotta az ajtót, és belépett a hangzavarba. Nem emlékezett rá, hogy ekkora forgalom lett volna hétköznap esténként. De hivatalosan nem is vehetett még alkoholt, amikor elment innen, így inkább a pizzával vagy fagyival múlatta az időt. A legtöbb asztal és boksz foglalt volt, és a levegőben sör és a sülő pecsenye szaga érződött. – Üdv, hogy van? – Egy pincérnő közeledett arcán nyájas mosollyal, miközben tekintete a zsúfolt termet kutatta, valószínűleg üres asztalt keresve. – Leültethetem a bárpultnál, ha… Shelby? Shelby Anne Pomeroy! Shelby egy barackvirág illatú ölelésben találta magát. A csinos, csillogó dióbarna bőrű, sűrű szemöldökű és sötét szemű nő elhúzódott. – Nem ismersz meg – állapította meg. – Ne haragudj, én… – Hirtelen bekattant. – Tansy? – Mégis megismersz. Nem hibáztatlak, hogy nem rögtön. Egy kicsit megváltoztam. – Kicsit? Az a Tansy Johnson, akit Shelby ismert esetlen, hézagos fogsorú, pattanásos és szemüveges lány volt. Ez itt csodálatos idomokkal és elbűvölő mosollyal rendelkezett, a bőre tiszta, a szeme csillogó. – A bőröm kitisztult, kigömbölyödtem, megcsináltattam a fogaimat, és kontaktlencsét hordok. – Fantasztikusan festesz! – Jó ezt hallani. Igaz, te sohasem gúnyoltál, mint némely lányok. Fogadd őszinte részvétem a férjed miatt, Shelby. Sajnálom, hogy elvesztetted, de örülök, hogy hazajöttél. – Kösz. Most itt dolgozol? Nagyobb a forgalom, mint emlékeztem rá. És szebb is a hely. – Ezt is jó hallani. Nem csupán dolgozom itt, hanem én vagyok az üzletvezető. És történetesen a tulajdonos felesége. – Azta! Ugyancsak megváltoztak itt a dolgok! Mikor mentél férjhez? – Tavaly júniusban. Amint alkalom adódik, mindent elmesélek az én Derrickemről, de Emma Kate vár téged. – Már itt van? – Odakísérlek hozzá. Az egyik sarokboksz a tiétek. Kapós hely, különösen azokon az estéken, amikor kedvezményes áron van a csirkeszárny. – Belekarolt Shelbybe. – Van egy kislányod, ugye? – Igen, Callie. Hároméves. – Nekem is lesz egy. – Ó, ez nagyszerű, Tansy! – Ez újabb ölelést kívánt. – Gratulálok. – Még csak négyhetes, és tudom, hogy azt mondják, várjunk legalább az első trimeszterig, de nem

tudok várni, így mindenkinek elmondom, még a teljesen idegeneknek is. Nézd csak, kit hozok! Emma Kate felnézett a telefonjából. – Szóval eljöttél. – El. Sajnálom, ha elkéstem. – Nem késtél el. Megfeledkeztem róla, hogy ma Wing Night van, ezért megkértem Tansyt, hogy foglaljon le nekünk egy asztalt, és valamivel korábban jöttem. – Ülj le! – intett Tansy a boksz felé. – Ti ketten csak beszélgessetek, van mit behoznotok. Mit kérsz, Shelby? Az első italra a ház vendége vagy. – Kocsival jöttem, így… A csudába, csak meg tudok birkózni egy pohár borral! – Nagyon szép választékunk van borokból. Tansy felsorolt néhány fajtát. – A pinot noir jól hangzik. – Máris hozom. Emma Kate, te kérsz még valamit? – Nem – emelte meg söröspoharát Emma Kate. – Kösz, Tansy. – Örülök, hogy láttalak – szorította meg még egyszer utoljára Shelby vállát Tansy, mielőtt otthagyta őket. – Az első pillanatban meg sem ismertem. – Felnőtt lett belőle. Ő az egyik legboldogabb ember, akit ismerek, de mindig is vidám természetű volt. – Annak ellenére, hogy szinte folyamatosan piszkálták és gúnyolták. Emlékszem, középiskolás korunkban Melody Bunker és Jolene Newton valóságos küldetésnek tekintette, hogy pokollá tegye az életét. – Melody most is olyan savanyú és undok, mint volt. Második lett a Miss Tennessee szépségversenyen, és azóta folyton-folyvást azzal kérkedik. Tudod, sohasem bocsátotta meg, hogy te lettél a bálkirálynő a gimiben. – Istenem, évek óta nem gondoltam rá! – Melody léte azon alapul, hogy ő legyen a legszebb és a legnépszerűbb, de akkor lemaradt. És Jolene sem fejlődött túl sokat. – Emma Kate hátradőlt, és kényelmesen elfészkelődött a boksz sarkában, Shelbyvel szemben. – Eljegyezték egymást a szállodatulajdonos fiával, és szeret a városban furikázni a flancos kocsiján, amit az apja vett neki. Egy pincérnő hozta Shelby borát. – Tansy azt üzeni, hogy egészségére, és csak szóljon nekem, ha bármire szüksége lenne. – Köszönöm. Nem érdekel sem Melody, sem Jolene – mondta Emma Kate-nek, lassú, körkörös mozdulatokkal lötyögtetve a bort. – Rólad akarok hallani. Megszerezted az ápolónői képesítést, ahogy mondtad is, hogy megcsinálod. Tetszett Baltimore? – Egész jó volt. Összebarátkoztam egy-két emberrel, jó munkám volt. Megismertem Mattet. – És ez komoly köztetek, Matt és közted? – Elég komoly ahhoz, hogy elviseljem anyám döbbenetét és szörnyülködését, amikor bejelentettem, hogy összeköltözünk Matt-tel. Még mindig noszogat, hogy menjek férjhez hozzá, szüljek gyerekeket. – És te nem akarod? – Nekem nem olyan sürgős a dolog, mint neked volt.

Shelby elfogadta az ütést, kortyolt a borából. – Szeretsz a klinikán dolgozni? – Ostoba lennék, ha nem szeretnék Pomeroy dokinak dolgozni. Az apád jó ember és remek orvos. – Emma Kate ivott a söréből, aztán egy kicsit kihúzta magát. – Hogy értetted azt, hogy nem volt pénzed visszajönni? Errefelé az a hír járta, hogy fürdesz benne. – Richard kezelte a pénzt. Mivel nem dolgoztam… – Nem szerettél volna dolgozni? – Callie-ről kellett gondoskodnom, és a házról. Nincs semmiféle végzettségem. Az egyetemet nem fejeztem be, és… – Mi van az énekléssel? Shelbyt idegesítette, hogy nem fejezte be a mondatot. Voltak idők, amikor ő és Emma Kate be tudták fejezni a másik elkezdett mondatát… de ez most más volt. – Az csak gyerekes ábrándozás volt. Nem volt igazi képesítésem, sem tapasztalatom, és Richard feleségül vett, eltartott engem és Callie-t, jó otthont biztosított a számunkra. Emma Kate ismét hátradőlt. – És te csak ennyit akartál? Hogy eltartsanak? – Callie-vel és szakképzettség híján… – Mondta neked, hogy ostoba vagy? A bocsánatomat akarod, Shelby? – kérdezte Emma Kate, amikor barátnője nagyon elhallgatott. – Akkor mondd el az igazat! Nézz a szemembe, és mondd el az igazat! – Rendszeresen, így vagy úgy. Miért is ne lett volna igaza? Nem értettem semmihez. – Ez nagy baromság. – Emma Kate haragtól villogó szemmel tette le a sörét, és áthajolt az asztalon. – Nemcsak énekeltél abban az együttesben, hanem tied volt az igazgatás, a marketing is. És kitaláltad, hogyan csináld. Alig egy hónap után kineveztek helyettesnek az egyetemi könyvesboltban, ahol dolgoztál, tehát ott is tudtad, mit kell csinálnod. Dalokat kezdtél írni, méghozzá jó dalokat, szóval a fenébe is, Shelby, azt is tudtad, hogyan kell csinálni. Tizenhat éves korunkban átrendezted a szobám, és nemcsak hogy gyönyörű lett, de azt is kitaláltad, hogyan add be az anyunak. Szóval ne ülj itt nekem, és ne mondd, hogy semmihez sem értesz. Ezt ő mondta. A magad nevében beszélj! A géppuskatűz gyorsaságával pergő szavaktól Shelby lélegzete elakadt. – Ezek egyike sem gyakorlatias vagy valós dolog. Emma Kate, megváltoznak a dolgok, amikor az embernek gyereke van, aki tőle függ. Háztartásbeli voltam, és olyan anyuka, aki otthon maradt a kislányával. Nincs ebben semmi rossz. – Nincs benne semmi rossz, ha boldoggá tesz, ha értékelik. De amit elmondtál, nem úgy hangzott, mintha értékelték volna a munkádat, és ahogy beszéltél róla, egyáltalán nem tűntél boldognak. Shelby tagadón rázta a fejét. – Callie anyukájának lenni a legjobb dolog… a fény az életemben. Richard dolgozott, így otthon maradhattam vele. Sok olyan anya van, aki szintén szeretne otthon lenni a gyerekével, de nem teheti meg, szóval hálásnak kellene lennem, amiért eltartott minket. – Tessék, megint ez a szó. Shelby émelygett, a szégyen is fojtogatta. – Muszáj erről beszélnünk? – Azt akarod, hogy megbocsássak, amiért elmentél – azt már megtettem –, és azért, hogy

megszakítottad velem a kapcsolatot, távol maradtál és nem voltál mellettem, amikor a legnagyobb szükségem volt rád. De csak kerülgeted az igazságot, mint macska a forró kását. Valóban kerülgette, mert az igazság sötét és kínos volt. A beszélgetések hangja, az edények csörömpölése, amelyek olyan vidámak voltak, most súlyos pörölycsapásokként ütődtek a fejéhez. A torka olyan fájdalmasan száraz volt, hogy azt kívánta, bárcsak inkább vizet kért volna. De kikényszerítette magából a szavakat. – Azért nem volt pénzem, mert ha sikerült félretennem ezer dollárt, Richard megtalálta, és elvette. Befektetni, mondta, mert nekem nincs jó fejem a pénzhez. Volt hitelkártyám, ha ruhát akartam venni, vagy játékot, csinos holmikat Callie-nek, hogy kényeztessem, szóval nem volt szükségem készpénzre. És miért is panaszkodom, amikor van, aki takarít helyettem, van, aki segít Callie-re vigyázni, és van, aki főz, mert én nem tudok mást csinálni, csak falusi ételeket. Hálásnak kellene lennem. És nem szaladgálhatok folyton Tennessee-be, amikor meghal, születik vagy a születésnapját ünnepli valaki. Otthon van szüksége a feleségére. – Elvágott a családodtól, a barátaidtól. Leszűkítette a világod, és elvárta, hogy hálás légy érte. Igen, pontosan így tett, gondolta Shelby. Csak azért nem vette észre, mert annyira fokozatosan történt… addig folytatta, míg végül ez lett az élete. – Néha azt hittem, hogy gyűlöl, de nem gyűlölt. Még ennyit sem érzett irántam. Az első néhány hónap, még az első év is, izgalmas volt, és Richard gondoskodott róla, hogy különlegesnek érezzem magam. Hagytam, hogy ő irányítson mindent. Páholyból néztem az eseményeket, aztán várandós lettem Callie-vel, és olyan boldog voltam. Miután Callie megszületett, Richard… minden megváltozott. – Nagy levegőt vett, lassan fújta ki. – Azt hittem, azért más minden, mert a kisbaba érkezése mindent megváltoztat. Richard sohasem figyelt rá túlzottan, és ha ezt megemlítettem neki, dühös lett vagy úgy tett, mint aki megsértődött. Elvégre gondoskodik róla, hogy a kislánynak jó élete legyen, nem? Nem akartam sokat utazni egy kisbabával, és ő nem erőltette. Ő viszont sokszor távol volt. Néha, amikor visszajött, egy ideig jól mentek a dolgok, néha nem. Sohasem tudtam, mire számítsak. Mivel nem tudtam, mi jön, igyekeztem a kedvében járni. Azt akartam, hogy a kislányomnak békés, boldog otthona legyen. Ez volt a legfontosabb. – De te nem voltál boldog. – Én teremtettem magamnak azt az életet. Én hoztam a döntéseket. – Azt választottad, hogy bántalmazzon. Shelby egész teste megfeszült. – Sohasem emelt kezet rám, sem Callie-re. – Elég okos vagy ahhoz, hogy tudd, nem az a bántalmazás egyetlen módja. Bár Emma Kate élénk, józan hangon beszélt, arra figyelt, hogy halkan beszéljen. Még az éttermi zajban is előfordult, hogy emberek olyasmit hallottak meg, amit nem kellett volna. – Elérte, hogy kevesebbnek érezd magad, kicsinek, ostobának és lekötelezettnek. És amennyire csak tudott, elszigetelt az olyan emberektől, akik mellett teljesnek, különlegesnek és igazán boldognak érezhetted volna magad. És abból, amit eddig hallottam, úgy veszem ki, hogy Callie-t használta, hogy kordában tartson. – Talán tényleg így volt. De már halott, szóval vége van. – Vele maradtál volna, éltél volna így továbbra is? Shelby a homlokát ráncolva körbejáratta az ujját a pohár peremén.

– Gondoltam a válásra… én lettem volna az egyetlen a családban, aki elvált, és ez nagy terhet jelentett. De gondoltam rá, különösen, amikor az utolsó útra indult. Úgy volt, hogy mind a hárman megyünk. Családi vakáció. Eltöltünk néhány napot egy melegebb vidéken, de Callie megbetegedett, így mi nem tudtunk menni, ő mégis elutazott. Egy nappal karácsony után ott hagyott minket abban a szörnyű házban, ahol senkit sem ismertem, és a lányunk lázas beteg volt. – Shelby most felnézett, és tekintetében megvillant a harag. – Még csak el sem köszönt tőle, mondván, lehet, hogy fertőző. Arra gondoltam, nem is szereti. Az rendben van, hogy engem nem szeret, de a lányunkat sem szereti, és Callie jobbat érdemel. A fenébe is, sokkal jobbat! Gondoltam a válásra, de nem volt pénzem ügyvédre, és az jutott eszembe, hogy Richardnak milyen sok pénze van, s hogy talán beleegyezik a válásba, de mi lesz, ha bosszúból elveszi tőlem Callie-t. Azon töprengtem, mi legyen, hogyan tudnám mégis megvalósítani, amikor jöttek a rendőrök. Azt mondták, baleset történt Dél-Karolinában, a hajóval, és hogy Richard eltűnt. – Felvette a poharát. – Segítséget kért a rádión, kint volt a nyílt vízen, és a motor felmondta a szolgálatot. Beszéltek vele, próbálták megtudni… hogy is mondják… a helyzetét vagy az irányt vagy akármi is az, hogy kiküldjenek egy mentőcsónakot, de elvesztették a kapcsolatot. Megtalálták az összetört hajót, és majdnem egy hétig keresték Richardot is. Megtalálták egy-két holmiját. A széldzsekijét elszakadva és a fél pár cipőjét. Csak egy fél párt. Megtalálták az egyik mentőövet is. Azt mondták, a hajó felborult, Richard valószínűleg a vízbe esett, és megfulladt. Szóval nem kellett többé a váláson töprengenem. – Ha emiatt bűntudatod van, akkor ostoba vagy. – Már nincs bűntudatom miatta. – Mert sokkal több van mögötte, igaz? – Van, de ennyi nem elég mostanra? Nem fejezhetnénk be ezt most? – Mivel szüksége volt a testi kapcsolatra, átnyúlt az asztalon, és megfogta Emma Kate kezét. – Sajnálom, hogy megbántottalak, és ne haragudj, hogy nem voltam elég erős, hogy kiálljak azért, amiről tudtam, hogy helyes és a legjobb. Én csak… Istenem, szükségem van egy kis vízre. – Körülnézett a felszolgáló után, aztán kiugrott a bokszból. – Várj! Ahogy elrohant, és az asztalokat kerülgetve próbált átjutni a tömegen, Emma Kate is felállt, és utánament. – Rosszul vagy? A mosdók arra vannak. – Nem, csak azt hittem, hogy láttam valakit. – Sok valaki van itt ma este. – Nem, valakit Philadelphiából. Azt a magánnyomozót, aki Richardot kereste. – Magánnyomozó? – Nem lehetett ő. Semmi oka nincs itt lenni. Csak annyit beszéltem Richardról, meg folyton ő járt az eszemben. Nem akarok most többet rá gondolni. Egyelőre meg akarok feledkezni róla. – Rendben. – Beszélgethetnénk valami másról, kérlek? Akár Melodyról és Jolene-ről, még az sem érdekel. Bármi másról. – Bonnie Jo Farnsworth válik. Les Wicketthez ment férjhez nem egészen két évvel ezelőtt. Hatalmas lagzi volt. – Hallottam róla. Újra összejött Boyd Katteryvel, és most Floridában vannak, talán éppen drogot kotyvasztanak az unokatestvérével.

– Szóval lassan visszazökkensz a régi kerékvágásba. Gyere, üljünk vissza. Iszom még egy sört, mivel én nem vezetek. Shelby hálásan indult vissza barátnőjével a bokszhoz. – Te közel laksz. – A Mountain Treasures egyik apartmanjában lakunk, szóval otthagytam a kocsit a parkolóban, és csak átballagtam. Várj, keresek egy pincérnőt és… ó, a francba! – Mi van? – Matt és Griff épp most jött be. Annyira belemerültünk, hogy egészen elfeledkeztem róla. Úgy volt, hogy küldök egy üzenetet Mattnek, ha nem akarom, hogy értem jöjjön valami kifogással, amivel lerázhatlak. Mivel nem küldtem, a fiúk is velünk lesznek, így most képtelen leszek többet kiszedni belőled, ha újra megnyugodtál. – Annyi elég lesz, hogy neked már így is többet mondtam, mint bárki másnak a nagyit kivéve. – Egyelőre megteszi. Emma Kate mosolyogva intett. – Szörnyen aranyos ez a te Matted. – Az, és igazán jó a keze is. Shelby fojtottan felnevetett, miközben Matt az asztalok közt lavírozva a bokszhoz ért, és igazán jó kezével megfogta Emma Kate könyökét, a magasba emelte és megcsókolta a lányt. – Itt van az én csajom. – Letette a földre, és Shelbyhez fordult. – Te biztosan Shelby vagy. – Örülök, hogy megismerhetlek. – Én is nagyon boldog vagyok. Nem távozni készültetek, ugye? – Csak az asztalhoz megyünk vissza – felelte Emma Kate. – Készen állok a következő körre. – Ezt most Griff fizeti. – Két Black Bear. Azt hiszem, én Bombardiert kérek. És te, Shelby? – Csak egy pohár vizet. – Nem tudom, megengedhetem-e magamnak, de mivel rólad van szó, majd mélyen a zsebembe nyúlok. – Kocsival jöttem – mondta magyarázatul Shelby, miközben visszaértek a bokszhoz. – Mi nem – vidámkodott Matt, és átkarolta Emma Kate vállát, amikor leültek. – És igazán jó napunk volt. Egy kicsit ráhúztunk az anyádnál, édesem, és befejeztük a konyhapultot. – Hogy tetszett neki? – Nem tetszett neki. Egyenesen imádta. Mondtam én neked, hogy így lesz. – Mert több hited és kevesebb tapasztalatod van anyám ingadozásaival kapcsolatban. – Tegnap én is láttam a konyhát, amikor néhány szekrény már be volt állítva – mondta Shelby Mattnek. – Már akkor is csodásan nézett ki. Jó munkát végeztek. – Kedvelem a barátnődet. Remek ízlése és nagyon jó szeme van. Milyen érzés újra itthon lenni? – Jó érzés. De neked hatalmas változás lehetett Baltimore-ból idecsöppenni. – Nem engedhettem, hogy ez a lány megszökjön tőlem. – Ez is mutatja, hogy remek ízlésed és nagyon jó szemed van. – Erre iszunk, ha Griff ideér a sörökkel. Azt mondta, tündéri a kislányod. – Szerintem is. – Mikor találkozott Griff Callie-vel? – csodálkozott Emma Kate.

– Ó, ma délután hazafuvarozott a teherautóján, amikor ott találtam magam három teli szatyorral és Callie-vel az úton, s mindezt gyalog. Kissé túlzásba estem a piacon. Callie teljesen belehabarodott Griffbe. – Úgy tűnik, az érzés kölcsönös, szóval… – Matt mosolyogva csavarta az ujjára Emma Kate egy hajfürtjét. – Most, hogy ilyen jó barátok lettünk, mesélj valami zavarba ejtő dolgot Emma Kate-ről, amiről még az anyja sem tud. Azt hiszem, a legtöbbjét sikerült kiszednem Bitsyből. – Ó, azt nem tehetem. Semmiképp sem mesélhetem el, hogyan csent el két Budweisert az apja készletéből, és hogyan osontunk ki a házból, és ittuk meg mind, amíg Emma Kate ki nem hányta az egészet egyenesen az anyja hortenziáira. – Hányt? Egyetlen Budtól? – Tizennégy évesek voltunk. – Emma Kate szúrósan nézett Shelbyre, de a tekintetében nevetés bujkált. – És Shelby sokkal rosszabbul volt, mint én. – Így igaz. Olyan gyorsan nyakaltam be, ahogy csak tudtam, mert túl keserű volt, és marta a torkomat, és aztán persze én is kihánytam az egészet. Azóta sem sikerült igazán rákapnom a sör ízére. – Nem szereted a sört? – kérdezte Griff, a baráti társaságra való tekintettel helyénvalónak találva a tegezésre való áttérést. A söröket letette a barátai elé, és a vizet a citromkarikával Shelby elé, aztán a saját sörével leült mellé. – Ez könnyen befolyásolhatja a tervemet, hogy a közeledbe férkőzöm, és ráveszlek, hogy segíts megszöktetnem Violát. – És félig-meddig komolyan is gondolja, amit mond. – Matt tósztra emelte a poharát. – A barátokra, még ha nincs is annyi jó ízlésük, hogy sört igyanak. Privet az autójában ült és jegyzetelt. Abban az utcában parkolt le, ahol Shelby is hagyta a minifurgont. Úgy tűnt, az ifjú özvegy jól érzi magát, bort iszogatva egy régi barátnővel. Nem volt azonban annyira önfeledt, mint Privet hitte, hisz majdnem észrevette. Most olybá tűnt a dolog, hogy dupla randija van a grillbárban. És még mindig nem csinált semmi gyanúsat, nem szórta a pénzt. Talán mégsincs semmi köze az egészhez. Talán mégsem tud semmit. Vagy talán elég okos ahhoz, hogy meghúzza magát ezen az isten háta mögötti helyen addig, amíg úgy nem véli, hogy tiszta a terep. Tekintetbe véve, hogy mi forog kockán, igazán adhat még neki egy-két napot. A majdnem harmincmillió ráeső részéért igazán rászánhat még egy kis időt.

KILENCEDIK FEJEZET Jól szórakozott, igazi felnőtt, „beülök valakivel szórakozni másokkal” estéje volt. A régi barátság fényeiből is meg-megcsillant valami, és Shelby remélte, hogy hamarosan újra ragyogni fog. Jó volt látni, hogy egy férfi, méghozzá úgy tűnt, egy rendes férfi fülig szerelmes a barátnőjébe, s ettől ő is felderült kissé. Jól mutattak együtt, könnyed fesztelenséggel viselkedtek, de a meghittségen túl ott pattogtak a szikrák is. Shelby korábban is látta már szerelmesnek a barátnőjét, de a tinédzserkori szorongások, drámák és csodák fellángoltak, egy meteor sebességével tovaszáguldottak, és amilyen gyorsan megjelentek, olyan gyorsan semmivé is lettek. Most azonban egy igazi, biztos alapokra épülő kapcsolatot látott maga előtt, egy jó erős facsemetét, amely szilárdan kapaszkodik gyökereivel a talajba. És nem csupán Emma Kate és Matt illettek össze, ismerte fel, de az Emma Kate és Griff közti kapcsolat és a két férfi közt látható testvériség láttán is úgy érezte, hálás lehet, amiért erre az estére megnyitották előtte ezt a nagyon szoros baráti kört. Talán dolgoznia kellett azon, hogy Griff mellett ülve – méghozzá szorosan a kicsiny bokszban – ellazuljon. Nagyon rég volt már, hogy ilyen közelségben ült egy férfival, ami megmagyarázza, miért remegett meg időnként a gyomra. De a férfi könnyed hangon beszélgetett vele. Mind azt tették. És isten a megmondhatója, milyen jólesett egy órácskát magáról, a gondjairól beszélni. Két tenyere közt dajkálta a vizet, hogy tovább tartson. – Nem hiszem, hogy a dolgok annyira megváltoztak volna Ridge-ben, hogy könnyű lett volna új vállalkozásba fogni, különösen, hogy nem vagytok… idevalósiak. – Úgy érted, nekünk, jenkiknek? – vigyorgott rá Matt az asztal túloldaláról. – Ez is egy tényező. De nagyon aranyos az akcentusod – mondta, amivel megnevettette a férfit. – Sokat segít, hogy jók vagyunk, és amikor ezt mondom, úgy értem, hogy átkozottul jók. Aztán ott van még az Emma Kate-tényező – huzigálta meg Matt a barátnője haját. – Néhányan olyan kíváncsiak voltak a jenkire, aki elcsavarta az ő Emma Kate-jük fejét, hogy egy-két fura munkára is felfogadtak. – Festésre – mondta Griff. – Azt hittem, sohasem lesz vége a festésnek. Aztán nagyon feldobta az üzletet, amikor fa zuhant a Hallister-házra. Emma Kate apját hívták a tetőhöz, ő meg minket ajánlott a többi javításra. Az ő szerencsétlenségük a mi szerencsénk lett. – A Hallister fiú családja lenne? – kérdezte Shelby. – Azé, akiért Lark kuzinom úgy odavan? – Pontosan – erősítette meg Emma Kate. – Aztán a nagyi adott nekik még egy lökést. – Tényleg? – Dewey Trake-et és csapatát fogadta fel, hogy megcsinálják neki a relaxációs szobát, és hogy befejezzék a belső udvart. Egy-két végső simítás itt meg ott – folytatta Emma Kate. – Mi van Mr. Curtisszel? Mindig ő dolgozott a nagyinak. – Két éve nyugdíjba ment, és még a nagyi sem tudta rávenni, hogy ezt még megcsinálja neki. Szóval a nagyi felfogadta Trake-et, de az egész két hétig sem tartott. – Vacak munkát végzett – közölte Matt, és nagyot kortyolt a söréből. – Ráadásul drágán – tette hozzá Griff. – A nagyi is így gondolta, és lapátra tette.

– Történetesen pont ott voltam – vette fel a történet fonalát Griff könnyedén. – Öregem, a sárga földig lehordta. A fickó négy napja dolgozott, de máris el volt maradva. Ilyen-olyan túllépésekről meg késedelmekről hadovált, igazából csupa baromságról. Miz Vi szétrúgta a seggét, aztán felszólította, hogy ne csapja be az ajtót maga mögött kifelé menet. – Ez teljesen úgy hangzik, mint a nagyi. – Ekkor szerettem bele. – Griff nagyot sóhajtott, és olyan mosoly jelent meg az ajkán, amit Shelby álmodozónak mondott volna. – Van valami vonzó abban a nőben, aki így szét tudja rúgni egy pasi seggét. Mindenesetre nem szalasztottam el a lehetőséget, és… – Dewey Trake balszerencséje a ti szerencsétek lett. – Pontosan. Megkérdeztem, vethetnék-e egy pillantást a helyre. – Griff a mi kapcsolatteremtőnk – mondta Matt. – És Matt végzi a könyvelést. Működik. Megnéztem a helyet, megkérdeztem, hogy láthatnám-e a terveket is, aztán közöltem, hogy másnap reggelre tudok árajánlatot hozni, de ott helyben adtam egy körülbelüli értéket. – Ezeregyszázzal kevesebbet mondtál – emlékeztette Matt. – Körülbelüli érték, helyben. Végigmért. Biztos tudod, milyen az, amikor Miz Vi végigmér. – Ajaj, de még mennyire! – helyeselt Shelby. – Ettől még jobban belehabarodtam, de visszafogtam magam, és nem kértem meg, hogy szökjön el velem. A jó időzítés mindennél fontosabb. Miz Vi valami olyasmit mondott: Fiam, azt akarom, hogy ez karácsonyig elkészüljön, és jó munkát akarok. Holnap reggelre legyen itt azzal az árajánlattal, mindent részletesen leírva, és ha tetszik, nyomban neki is kezdhet a munkának. – Feltételezem, tetszett neki. – Tetszett, és a többi ma már csak történelem – állította Griff. – Ha az ember egyszer zöld utat kap Viola Donahue-tól, onnantól fogva nem kell aggódnia a hogyan tovább miatt. – Az sem ártott, hogy lecsapott arra a régi házra és a hozzá tartozó másfél hektár gazzal benőtt, szeméttel teleszórt telekre – vetette közbe Matt. – Mintha csak azt kiabálta volna: Vegyél meg, Griff, rajta! Óriási lehetőségek vannak bennem. – Ez igaz, tényleg óriási lehetőségek rejlenek abban a házban – helyeselt Shelby, amire gyors, felragyogó mosolyt kapott jutalmul a férfitől, amitől viszont ismét megremegett a gyomra. – Az ember el sem tévesztheti, ha tudja, mit kell néznie. Rengetegen azt hitték… sőt talán még most is azt hiszik, hogy megőrültem. – Ez valószínűleg újabb nagy lökést adott a vállalkozásotoknak. Mi itt, Délen értékeljük az őrültjeinket. – Ismered azt a Lott fiút Baltimore-ból? – kezdte Emma Kate. – Kicsit lökött, de nagyon ügyes legény – fejezte be Shelby. Látta, hogy Forrest lép be a bárba. Jött engem ellenőrizni, gondolta. Vannak dolgok, amelyek sohasem változnak. – Megjött a törvény őre – jegyezte meg Griff, ahogy Forrest odaballagott a bokszukhoz. – Szia, Pomeroy. Razzia van? – Nem vagyok szolgálatban. Csak a sör meg a nők miatt jöttem. – Ez itt foglalt – húzta közelebb magához Matt Emma Kate-et. – De leülhetsz hozzánk, és rendelhetsz

egy sört. – Előbb a sör. Az víz? – intett fejével Shelby pohara felé. – Igen, apu. Otthonról jöttél? Callie jól van? – Igen, anyu. Hatalmasat pancsizott a habfürdős vízben, nagyapát két mesére is rábeszélte, és Fifivel a karjában aludt, amikor eljöttem. Kérsz még egy pohár vizet? – Lassan mennem kellene. – Még egy kört? – nézett a többiekre. – Én most diétás kólát kérek, Forrest – mondta Emma Kate. – Már megittam a mai söradagomat. Amikor a bátyja elment, hogy megrendelje az italokat, Shelby körülnézett a kis társaságon. – Tudom, hogy nem sokszor jártam itt, de nem emlékszem, hogy ilyen jól ment volna a hely. – Látnod kellene szombat esténként. – Matt kiitta a sörét, mivel tudta, hogy mindjárt jön a következő. – Élő zene van. Griff és én Tansyvel tárgyalunk, ő meg Derrickkel, hogy megnagyobbítanánk a színpadot, és kibővítenénk a helyet táncparkettel és egy másik bárhelyiséggel. – Használhatnák zártkörű rendezvényekre. – Griff körülpillantott, felmérte a bárt. – Megtartanák az eredeti szerkezetet, odafigyelve arra, hogy jó legyen az akusztikája, felmérve, hogy milyen forgalomra számíthatnak. Igen, ki lehetne hozni belőle valamit. – Mindjárt jönnek az italok. – Forrest letelepedett a pad szélére. – Hogy haladtok Miz Bitsy konyhájával? – Néhány nap, és elkészülünk – mondta Matt. – Anyám arról beszél, hogy szeretne egy szép nagy fürdőszobát a háló mellé. Gőzkabinnal. – Összeszűkült szemmel nézett Griffre. – Már tudtál róla. – Talán váltottunk egy-két szót róla. – Elveszi Shelby régi szobáját, s mivel ő most Clay-ében lakik, Callie meg az enyémben, azzal el is fogytak a hálószobák. – Azt tervezed, hogy visszaköltözöl a szüleidhez? – Nem, de sohasem tudhatja az ember. – Gyors pillantást vetett Shelbyre. – És te? Szóval, ha anya keresztülviszi az akaratát, márpedig keresztül fogja, és az én körülményeim is megváltoznak, kénytelen leszek hozzád költözni. – Van szobám. A vasárnap még mindig áll? – Még mindig te hozod a sört? – Igen. – Akkor ott leszek. – Griff kivesz egy másik falat, vagy kettőt a régi Tripplehorn-háznál – magyarázta Emma Kate Shelbynek. – Gondoljátok, ha ott élek már vagy húsz éve, akkor régi Lott-háznak fogják hívni? – Nem – jelentette ki kereken Forrest. – Helló, Lorna, hogy vagy ma este? A pincérnő letette eléjük az italokat. – Jól vagyok, de még jobban lennék, ha én is itt ülnék és ezekkel a csinos fiúkkal söröznék. Letette a vizet Shelby elé, tálcára rakta az üres poharakat. – Vigyázz ezzel a fickóval, édesem – mondta, és megbökte Griff vállát. – Egy ilyen elbűvölő férfi szinte mindenre rá tud venni egy nőt.

– Meglehetősen biztonságban vagyok. A nagyanyám után sóvárog. Lorna a csípőjére emelte a tálcát. – Vi unokája vagy? Hát persze, hogy az, hisz a kiköpött mása vagy. Na, biztos, madarat lehet vele fogatni, hogy hazajöttél. Hazajöttetek te meg a kislányod. Voltam ma a szalonban, és megmutatta a képet, amit a telefonjával csinált a kislányodról, miután befésülte a haját. Nem is lehetne szebb az a csöppség. – Köszönöm. – Csak kiáltsatok, ha szükségetek van valamire. Hallottalak, Prentiss – szólt hátra, amikor egy másik asztaltól kiáltották a nevét. – Azért csak tartsd rajta a fél szemed ezen a fickón – mondta még Shelbynek, mielőtt elment. – Nem emlékszem rá. Emlékeznem kellene rá? – Emlékszel Miss Clyde-ra? – Ő tanította nekem az irodalmat tizenkettedikben. – Ahogy mindenkinek. Lorna a húga. Három évvel ezelőtt költözött ide Nashville-ből. A férje infarktust kapott, és meghalt alig ötvenévesen. – Szomorú. – Gyerekük nem volt, így összepakolt, és idejött a nővéréhez lakni. – Forrest kortyolt a söréből. – Derrick azt mondja, Tansy a jobb keze a bárban, és Lorna a bal. Láttad Tansyt? – Láttam. Több mint egy percembe telt, mire ráismertem. Matt azt mondja, azon gondolkodnak, hogy kibővítik a helyet, lesz táncparkett, nagyobb színpad és egy másik bárhelyiség. – Ezt jól megcsináltad – morogta Emma Kate, ahogy a beszélgetés a bontásra és az építkezési anyagokra terelődött. – Mostantól csak építészduma lesz. Shelbynek tetszett az építészduma és az a plusz fél óra, amíg a bátyjával lehetett. – Remek este volt, de most már mennem kell. – Kikísérlek a kocsidhoz – kezdte Griff, és odébb csúszott, hogy kiengedje. – Ne butáskodj. Szerintem a bátyámnak köszönhetően elég biztonságosak Ridge utcái. Ülhetsz a helyemre – mondta Forrestnek –, kinyújtózhatsz egy kicsit. – Pontosan azt fogom tenni. Küldj egy üzenetet, amikor hazaérsz. Shelby majdnem felnevetett, de látta, hogy bátyja komolyan gondolja. – Mit szólsz ahhoz, hogy küldök üzenetet, ha valami gondom akad az úton, azon a három kilométeren? Jó éjt, mindenkinek. Kösz az italt, Griff. – Csak víz volt. – Meglátom, tudok-e komolyabb érvágást okozni a pénztárcádnak legközelebb. Shelby boldogan sétált ki. Elég boldogan ahhoz, hogy a csípős hideg ellenére letekerje az ablakot, felhangosítsa a rádiót és vele együtt énekeljen. Nem vette észre, hogy egy másik autó indul utána, és követi mind a három kilométeren. Odabent a bárban Forrest átült Shelby megüresedett helyére. Griff a sörébe meredt. – Nagyon szexi a húgod. – Ne akard, hogy behúzzak egyet. – Nyugodtan behúzhatsz, de attól még szexi marad. Forrest úgy döntött, nem vesz tudomást barátja megjegyzéséről, inkább Emma Kate-tel foglalkozik.

– Úgy látom, ti ketten kibékültetek. – Elindultunk az úton. – Mennyit szedtél ki belőle? – Eleget ahhoz, hogy tudjam, a halott férje gazember volt. De ennyit már te is tudtál, Forrest. – Igen, tudtam. – A férfi szája elkeskenyült, tekintete jegesen villogott. – És a világon semmit sem tudtam tenni ellene. – Milyen fajta gazember? – érdeklődött Griff. – Az a fajta, aki el tudja érni, hogy az ember ostobának és semminek érezze magát mellette, és a pénzügyeket is a markában tartja. – Az izzó düh, amely egyszer már lecsillapított, ismét felparázslott. – Az a fajta, aki valószínűleg mindenféle nőkkel megcsalta, miközben Shelby otthon ült és a gyerekkel foglalkozott… a gyerekkel, akivel az apja nem is törődött, ez nyilvánvaló volt abból, amit Shelby elmesélt. És van még más is, tudom, hogy van. Tudom, hogy nem mondott el mindent ma este. – Emma Kate nagy levegőt vett. – Esküszöm, ha a pasi nem lenne halott, tartanám a kabátodat, Forrest, amíg szétrúgod a seggét, vagy te tarthatnád az enyémet. – Shelbynek magának kellett volna szétrúgnia a seggét. – Fogadok, hogy még senki sem éreztette veled, hogy ostoba és senki vagy – mondta Griff a fejét rázva. A szomorú szempárra gondolt, aztán az élénk, kacér kislányra. A haragja lassan forrni kezdett. Hosszan, nagyon hosszan volt képes csendben fortyogni, de ha egyszer elérte a forráspontot, csontig hatolt az ereje. – A húgom is járt egy ideig egy pasival. Amolyan passzív-agresszív manipulátor fajta szemétládával. Teljesen kifordította magából, és mindössze néhány hónap alatt. Szerencsére gyerek nem volt a képben. A hozzá hasonló emberek úgy kezdik, hogy úgy érzed, te vagy a legcsodálatosabb az egész világon, tökéletes vagy, és milyen szerencsés, hogy az élete része vagy. Aztán apránként elkezdik lerombolni az önbizalmad. Az a szemétláda rászállt, hogy fogyózzon, pedig a húgom egyáltalán nem dagadt. – Tényleg nem – értett vele egyet Forrest. – Nagyon szexi húgod van. – Jól mondod. Az a mocsok meg egyre csak piszkálta Jolie-t. Miért nem csinál valamit a hajával? Ha nem engedhet meg magának egy menőbb szalont, mert éhbérért robotol valami kilátástalan helyen, majd ő kifizeti. A vendége rá. – Belerúg, aztán megcsókolja a rúgás helyét – mondta Matt. – Emlékszem a fickóra. Amikor Jolie végre szakított vele, Griffnek sikerült belerángatnia egy ütésváltásba. – Muszáj volt bepancsolnom neki, és így elmondhattam, hogy ő ütött először. – Attól az még támadásnak minősül. – Pofa be, zsarukám, akkor is megérte. – Shelby mindig is olyan… mi is az a szó? – tűnődött Forrest. – Vibráló – segítette ki Emma Kate. – Mindig utánajár a dolgoknak. Sohasem gázolt volna át senkin, hogy megkapja, de képes volt késhegyre menni az emberrel. És ha valaki megpróbált átgázolni rajta vagy bárki máson, főleg bárki máson – elhallgatott és Griffre nézett. – Szétrúgta a seggét. – Még mindig vibrál. Ti ketten talán azért nem látjátok, mert egész életetekben ismertétek. De én látom. Emma Kate oldalra hajtott fejjel nézett Griffre. – Nocsak, Griffin Lott. Shelby azt mondta, hogy a kislánya bolondul érted. Talán te is bolondulsz

Callie anyukájáért? – A bátyja itt ül mellettem, és már egyszer megfenyegetett, hogy behúz egyet. – Pedig a te eseted – szúrta közbe Matt. – Az én esetem? – Mivel nincs zsánered, csak nő legyen. – A bátyja itt ül mellettem – ismételte Griff, és a sörével kezdett foglalkozni. Shelby a parkba vitte játszani Callie-t és kis barátnőjét, és majdnem annyira élvezte az egészet, mint a gyerekek. Ami még ennél is jobb volt, hogy megegyezett Chelsea anyukájával. Tracey vigyáz a lányokra másnap néhány órát, amíg Shelby az ügyeit intézi, és két nappal később Shelby viszonozza a szívességet. Mindenki nyer így valamicskét. És talán, gondolta, még egyszer átnézve a ruhatárát, talál magának legalább egy részmunkaidős állást. Egy egyszerű szabású, halványsárga tavaszi ruha mellett döntött, körömcipőt és rövid fehér dzsekit húzott. A haját lófarokba kötötte, apró gyöngyökkel díszített fülbevalót akasztott a fülébe. Régi már, de csinos és illik a ruhájához. Mivel az anyja újra dolgozott, övé és Callie-é volt az egész ház, és nem kellett magyarázkodnia, hogy állásvadászatra megy, azért csípi ki ennyire magát. Ha szerencsés lesz és talál egyet, kész tényként tálalja majd a családnak. Ha munkát talál és a házat is eladja? Végigcigánykerekezi a Fő utcát oda és vissza Isten szent színe és mindenki más előtt. – Mami csinos. – Callie csinosabb. – A kislányra nézett, aki az ágyon ült, és módszeresen vetkőztette le a Barbie babáit. – Kicsim, miért meztelenek a babáid? – Át kell öltözniük, mert Chelsea-hez megyünk. Chelsea-nek van egy kiscicája, Hófehérkének hívják. Lehet nekem is kiscicám? Shelby erre lenézett az ágy lábánál horkoló öreg kutyára. – És mit gondolsz, Clancy hogy fogadná a cicát? – Játszhatna vele. Az cicám neve Fióna lesz, mint a Shrekben. Lehet nekem is cicám, mami? Meg egy kiskutyám. Kiskutyát jobban szeretnék. – Mondok neked valamit. Amikor lesz saját házunk, megbeszéljük a cicát. – És a kiskutyát is! A kiskutya neve Szamár lesz, mint a Shrekben. – Majd meglátjuk. Richard a „tilos állatot tartani” elvet vallotta. Nos, ha lesz saját házuk, Callie-nek lesz cicája és kutyája is. – És egy pónit is! – Most már erőszakoskodsz, Callie Rose! – szólt rá a lányára, de felkapta és körbeforgott vele. – Tényleg csinos ma a mami? Nagyon jól akarok ma kinézni. – Mami gyönyörű. Shelby a kislány arcához szorította az arcát. – Callie, te vagy a legjobb dolog az életemben!

– Indulunk már Chelsea-hez? – Mindjárt. Öltöztesd fel azokat a babákat, hogy berakhassuk a Callie-táskába, és átvihessük őket Chelsea-hez. Miután kitette Callie-t és egy kicsit beszélgetett Tracey-vel, a városba indult. Ügyes és hozzáértő, mondta magának. Elég okos, hogy tanuljon. Még a művészetről is tud egy-két dolgot, és ismer – vagy ismert – néhány helyi művészt és kézművest. Tökéletesen értelmes ötletnek tűnt, hogy megpróbáljon részidős munkát szerezni az Artful Ridge galériában. Miután leparkolt, ült még egy kicsit a kocsiban, hogy összeszedje magát. Vigyázz, hogy ne látszódjon rajtad a kétségbeesés! Ha bekövetkezne a legrosszabb, vegyél valamit! Igen, meg tudja csinálni. Mosolyt erőltetett az arcára, és görcsbe rándult gyomráról tudomást sem véve, kiszállt a kocsiból, végigsétált a járdán, és belépett a galériába. Ó, igazán szép hely… szívesen töltené itt az idejét. Illatgyertyák tették kellemesebbé a levegőt, és természetes fény szolgáltatta a világosságot. Shelby fél tucat dolgot is látott, amit boldogan elfogadott volna az otthonába, ha majd lesz. Kovácsoltvas gyertyatartók, halványkék fújt üvegből készült borospoharak, hegyi patakot ábrázoló festmény egy ködös reggelen, magas és kígyószerűen hullámzó, krémszínű váza, fényesre csiszolva, mint az üveg. Tracey agyagedényei is… Shelbynek nagyon tetszettek a tulipán alakú, egymásba rakható tálak. Az üvegpolcok ragyogtak, s noha a régi fapadló egy kicsit nyikorgott, azon is fel lehetett fedezni a halvány csillogást. A lány, aki a pult mögül előjött, nem lehetett több húszévesnél, és fél tucat színes gyöngyöt viselt a fülcimpáján. Nem ő a főnök, gondolta Shelby, de talán egy átjáró. – Jó napot kívánok! Miben segíthetek ma önnek? – Gyönyörű ez a hely! – Köszönöm. Helyi művészek és kézművesek munkáival foglalkozunk. Nagyon sok tehetséges ember él ezen a környéken. – Tudom. Ó, azok ott az egyik unokatestvérem festményei! Egy egész sorozat. Közelebb lépett a négy kicsiny vízfestményhez. – Ön Jesslyn Pomeroy unokatestvére? – Igen, apai ágon. Shelby Pomeroy vagyok, az asszonynevem Foxworth. Shelby tudta, számít, hogy kik a rokonaid, és ez egy másik átjáró lehet. – Ő Bartlet nagybátyám középső lánya. Mi mind nagyon büszkék vagyunk rá. – Épp a múlt szombaton adtuk el az egyik festményét egy washingtoni férfinak. – Hát nem csodálatos? Jessie kuzin festménye ott lóg valakinek a falán a fővárosban. – Látogatóban van Ridge-ben? – Itt születtem és nevelkedtem, s bár néhány évig távol voltam, újra hazaköltöztem. Csak néhány napja, ami azt illeti. Eddig lefoglalt, hogy berendezkedjem. Igazság szerint szeretnék valami részidős munkát találni. Nagyszerű lenne egy ilyen boltban dolgozni, ahol az unokatestvérem munkái is ott vannak… és Tracey Lee cserepei – tette hozzá, mivel sohasem árthat, ha az ember ismer valakit. – Az ő kislánya és az

enyém a legjobb barátnők lettek. – Tracey kávéscsészéi szinte meg sem tudnak melegedni a polcon, máris elviszik őket. Tate, a nővérem Robbie unokatestvéréhez, Woodyhoz ment feleségül. Robbie Tracey férje. Fenn élnek Knoxvilleben. – Csak nem Tate Brownról beszél? – De igen. Most Bradshaw-nak hívják, de ő a nővérem. Ismeri Tate-et? – Ismerem. Egy ideig a bátyámmal, Clay-jel randizott, amikor még gimisek voltak. Szóval férjhez ment, és Knoxville-ben él? Átjárók, gondolta Shelby, miközben a családi kapcsolatokról beszélgettek. – Épp most kezdtünk kisegítő embereket keresni a szezonra. Szeretne beszélni az igazgatóval? – Szeretnék, köszönöm. – Csak egy percet kérek. Addig nézzen körül, ha gondolja. – Körülnézek. Ami azt illeti, alighogy a lány eltűnt a szeme elől, Shelby megnézte a krémszínű váza árát. Összerezzent az ár láttán. Tisztességes ár, gondolta, de egyelőre nem fér bele a keretbe. De felírja a listára. Amikor néhány pillanattal később a lány visszajött, a barátságos pillantás eltűnt a szeméből, és a hangja is hűvösen csengett, amikor megszólalt. – Most felmehet az irodába. Mutatom az utat. – Köszönöm. Biztosan nagyon kellemes – folytatta Shelby, ahogy az üzlet hátulja felé lépkedtek. Itt rusztikus szekrényekben és polcokon tárolták az agyagedényeket és textíliákat. – Kellemes ennyi szép dolog közt dolgozni. – Menjen fel ezen a lépcsőn, és rögtön az első ajtó. Nyitva van. – Még egyszer köszönöm. Felment a lépcsőn, és befordult a szobába, amelynek három keskeny ablaka Ridge-re és a hegyekre nézett. Itt is voltak műtárgyak és szép dolgok is, egy hajlított lábú, sötétkék fotel és egy csodálatos régi íróasztal, amelyet újrafényeztek, így a tölgy aranyosan csillogott. Egy vörös rózsával és fátyolkavirággal teli váza állt rajta, valamint egy számítógép és telefon. Shelbynek elég volt az asztal mögött ülő nőre néznie, hogy megértse az eladó viselkedésének hirtelen változását. – Nocsak, szervusz, Melody. Fogalmam sem volt, hogy itt dolgozol. – Én igazgatom a galériát. A nagyanyám alig egy éve vette meg, és megkért, hogy újítsam meg neki. – Nos, abból, amit láttam, csodálatos munkát végeztél. – Köszönöm. Az ember megteszi a családnak, amit meg tud, nem gondolod? És nézzen csak rád az ember. – Melody ekkor felállt. Kellemes idomú, testhez álló rózsaszínű ruhát viselő nő volt. Szőke haja hosszú, lágy hullámokban omlott a vállára, keretbe fogva szív alakú arcát. Pórustalan bőrének csillogása az önbarnítót profi módon használó kézről vagy kiváló minőségű krémről árulkodott. Shelby tudta, Melody sohasem tenné ki az arcát a nap fényének, és kockáztatná, hogy ráncos vagy foltos legyen a bőre. Hideg kék szeme Shelbyre villant, ahogy az közelebb sétált, és odahajolt egy levegőpuszira.

– Semmit sem változtál. Istenem, ez a párás levegő teljesen tönkrevágja a hajadat. – Viszont segít, hogy könnyebben jussak jó termékekhez a szalonban. A te hajadra is ráférne egy utánfestés a tövénél, gondolta. Senki sem tudta olyan gyorsan felbosszantani, mint Melody Bunker. – Biztos vagyok benne. Hallottam, hogy visszajöttél. Igazán tragikus, ami a férjeddel történt, Shelby. Igazán tragikus. Fogadd őszinte részvétemet. – Köszönöm, Melody. – És most megint ott vagy, ahonnan elindultál, ugye? Megint az anyádnál laksz, igaz? Ó, kérlek, foglalj helyet! – Melody csípőjével nekidőlt az íróasztalnak, így helyzeti előnybe került Shelbyhez képest. – És hogy vagy, Shelby? – Jól. Örülök, hogy itthon lehetek. Hogy van az anyukád, Melody? – Ó, remekül. Néhány hét múlva Memphisbe megyünk, és eltöltünk ott néhány napot, vásárolgatunk, és természetesen a Peabodyban szállunk meg. – Természetesen. – Te is tudod, milyen nehéz rendes ruhát venni errefelé, ezért minden szezonban igyekszünk eljutni Memphisbe. Be kell vallanom, sohasem gondoltam volna, hogy visszajössz Ridge-be, de özvegyként biztosan szükséged van a család vigasztalására. – Ők valóban nagy vigaszt jelentenek. – De az biztos, hogy nagyon meglepett, amikor Kelly feljött, és azt mondta, odalent vagy, és munkát keresel, pedig arról szólt a fáma, hogy jól mentél férjhez, gazdag pasit fogtál ki magadnak. És van egy lányod, ugye? – A kék szempár felizzott, de semmi barátságos nem volt a tekintetében. – Van, aki azt mondja, az is segített, hogy megfogd a pasit. – Biztos vagyok benne, hogy van, mint ahogy akadnak olyanok is, akik mindenféle csúnya dolgot terjesztenek csak azért, hogy hallják a saját hangjukat. Szeretnék dolgozni – mondta Shelby egyszerűen. – Igazán szeretnék segíteni, Shelby, de ahhoz, hogy itt dolgozz, bizonyos képességek szükségeltetnek. Nem hiszem, hogy valaha is dolgoztál pénztárgépnél. Melody nagyon jól tudta, hogy dolgozott, a szalonban. – Tizennégy éves korom óta dolgoztam eggyel hétvégenként és nyaranta a nagymama szalonjában. Boltvezető-helyettes voltam az egyetemi könyvesboltban… a memphisi egyetemen, ha még emlékszel. Ez néhány évvel ezelőtt volt, de biztosan tudok referenciákat szerezni, ha szükséges. Tudom, hogy kell dolgozni a pénztárgéppel, a számítógéppel, és ismerem az alapvető szoftvereket. – A családi szépségszalon és az egyetemi könyvesbolt nem ad annyi tudást, hogy egy előkelő művészeti galériában is boldogulj. És tudod, hogyan kell eladni? Egyetemi könyvesboltban dolgoztál? Nos, azok a dolgok tulajdonképpen magukat adják el, nem igaz? Mi itt a legkiválóbb művészeti termékeket kínáljuk, és sok közülük kizárólag nálunk található meg. A város egyik meghatározó jellegzetessége vagyunk. Az egész megyéé, ha már itt tartunk. És jó hírnévnek örvendünk. – Biztos vagyok benne, hogy kiérdemeltétek a jó hírnevet, tekintetbe véve a kiállított tárgyakat és az elrendezésük módját. A helyedben azonban én bevenném a kirakatból azokat a nádazott támlás székeket, és hátratenném ahhoz a gyökérfa asztalhoz, az asztalra pedig készítenék valami érdekes dekorációt, agyagedényt, néhány borospoharat, valami textíliát felhasználva. – Ó, valóban?

Shelby csak mosolygott a jeges hangra. – Valóban, de ez én vagyok. És azért mondhatom el neked, mert tudom, hogy nincs szándékodban munkát ajánlani nekem. – Eszembe sem jutna. Shelby biccentett, és felállt. – A te veszteséged, Melody, mert igazi nyereség lennék a nagymamád üzletének. Köszönöm, hogy időt szakítottál rám. – Miért nem mész át Vihez? A nagyanyád biztosan tud neked olyan munkát, amely megfelel a képességeidnek és a tapasztalataidnak. Nyilván kell neki valaki, aki felseper vagy kimossa a hajmosó tálakat. – Gondolod, hogy alantasnak tartanám azt a munkát? – Shelby oldalra hajtotta a fejét. – Nem vagyok meglepve, Melody, egyáltalán nem vagyok meglepve. Semmit sem változtál a gimi óta, és még mindig haragszol, amiért az én fejemre tették azt a koronát, és nem a tiédre. Ez szörnyen szomorú. Igazán szomorú, hogy az életed nem lett gazdagabb vagy kielégítőbb a gimi óta. Shelby felszegett fejjel kisétál, és lefelé indult. – Második lettem a Miss Tennessee szépségversenyen! Shelby visszanézett, rámosolygott Melodyra, aki csípőre tett kézzel állt a lépcső tetején. – Az isten áldjon meg – mondta, és folytatta az útját, le a lépcsőn, ki az ajtón. Alig tudta visszafojtani a remegését. Nem volt biztos benne, hogy a harag vagy a megaláztatás teszi-e, de alig tudta visszafojtani. Sétáld ki magadból, parancsolt magára, és átvágott az utcán. Először ösztönösen a szalon felé indult volna, hogy kiadja magából, de éles kanyarral a grillbár felé fordult. Talán Tansy tudna alkalmazni még egy pincérnőt. Még mindig a harag és a megaláztatás vezette a kezét, amikor bedörömbölt az ajtón. Lehet, hogy még egy fél óráig nem nyitnak ki, de az holtbiztos, hogy van odabent valaki. Újra megdöngette az ajtót, mire az kinyílt. Kemény külsejű férfi állt a küszöbön, levágott ujjú pólója alatt tisztán kirajzolódtak izmai, amelyeket mintha márványból faragtak volna ki. A férfi kemény pillantást vetett rá. – Fél tizenkettőig nem nyitunk ki. – Tudom, világosan ki van írva. Tansyt keresem. – Miért is? – Az az én dolgom, szóval… – Elhallgatott, lenyelte az indulatát. – Elnézést, bocsánatot kérek. Dühös vagyok, és goromba voltam. Shelby vagyok, Tansy barátnője. Szeretnék vele beszélni egy percet, ha itt van valahol. – Szia, Shelby. Derrick vagyok. – Ó, Tansy férje. Örülök, hogy megismerhettelek, Derrick, és sajnálom, hogy goromba voltam. Kínos helyzetbe hoztam magam. – Rá se ránts, az már a múlté. Látszik rajtad, hogy dühös vagy. Gyere be! Két pincér az asztalokat terítette meg. A viszonylagos csendben Shelby hallotta a konyhai zajokat, a megemelt hangokat. – Ülj le a bárpulthoz! Előkerítem Tansyt.

– Köszönöm. Nem tart sokáig. Shelby leült, próbált megnyugodni az Atlantában tanult jógalégzést alkalmazva, de nem segített. Tansy széles mosollyal az arcán jött be. – Annyira örülök, hogy beugrottál! Tegnap este nem igazán volt időnk beszélgetni. – Goromba voltam Derrickkel. – Nem volt goromba, és már kétszer bocsánatot kért – mondta Derrick a feleségének, majd Shelbyhez fordult. – Egy italt? – Én… – Mit szólnál egy kólához? – kérdezte Tansy. – Istenem, igen. Kösz. Ismétlem önmagam, de nagyon sajnálom. Épp az imént volt egy kis szóváltásom Melody Bunkerrel. Tansy is leült. – Kérsz valami erősebbet, mint a kóla? – Csábító, de kösz, nem. Azért mentem be a galériába, hogy talán tudnak adni valami részidős munkát. Bárcsak ne tetszene annyira a hely! Egyszerűen gyönyörű és olyan jó érzésem volt vele kapcsolatban. Egészen addig, míg fel nem mentem, hogy Melodyval beszéljek. Esküszöm, olyan csípős volt, mint egy fészekalja vipera. Az ember azt hinné, hogy már túllépett a gimis sérelmeken, nem? – Az ő fajtája nem felejt. Nekem kell bocsánatot kérnem. Én voltam az, aki odaküldtelek. Nem is gondoltam Melodyra… próbáltam nem gondolni rá. Tansy Derrickre mosolygott, amikor a férfi elé tett egy pohár gyömbért. – Köszönöm, drágám. Melody csak két-három órát tölt ott egy nap, és csak néhány napot egy héten. Egyébként vagy valami találkozón van, vagy manikűrösnél, vagy a nagy étteremben ebédel. Valójában Roseanne, az igazgatóhelyettes vezeti a galériát. – Bárki vezeti is, Melody előbb égeti porig, minthogy engem alkalmazzon. Köszönöm – mondta Derricknek, amikor a férfi elé tette a kólát. – Biztos vagyok benne, hogy meg foglak kedvelni, mert remek ízlésed van a feleségek terén. És tetszik ez a hely. Nagyszerűen éreztem magam tegnap este. Ó, és gratulálok a kisbabához. – Ennyi kábé meg is teszi. Máris kedvellek. – Derrick szénsavas ásványvizet töltött magának. – Tansy mesélt rólad, és arról, hogyan vetted pártfogásba, amikor valaki, mint például az a lotyó az utca túloldalán piszkálta. – Derrick, nem kellene lotyónak nevezned. – Márpedig az – jelentette ki Shelby, és kortyolt a kólából. – De legalább visszaadtam belőle valamennyit. Olyan régen történt már, hogy valakinek visszavágtam… és átkozottul jólesett. Talán egy kicsit túl jól is. – Mindig jó voltál benne. – Tényleg? – Shelby, most már nyugodtabban mosolygott, és újra ivott egy kortyot. – Lassan visszajönnek a dolgok. Füstölt a feje, amikor eljöttem, ez már valami. Szóval a belátható jövőben nem fogok ott dolgozni. Arra gondoltam, nincs-e szükségetek segítségre itt? Talán még egy pincérnőre. – Pincérkedni akarsz? – Munkát akarok. Nem, szükségem van valami munkára – helyesbített Shelby. – Ez az igazság. Kell egy állás. A mai napot a keresésre szánom. Callie Tracey-nél van Chelsea-vel. Ha nem vesztek fel, semmi

gond. Van egy listám, hová mehetek még. – Pincérkedtél már valaha? – kérdezte Derrick. – Rengeteg asztalt szedtem már le, rengeteg ételt szolgáltam fel. Nem félek a kemény munkától. Most csak részidős munkát keresek, de… – A pincérkedés nem neked való, Shelby – kezdte Tansy. – Rendben. Köszönöm, hogy meghallgattál, és kösz a kóláért is. – Nem fejeztem be. Derrick és én arról beszéltünk, hogy a péntek estékre is betennénk valami műsort. Igenis beszéltünk – erősködött Tansy, amikor Derrick a homlokát ráncolta. – Volt róla szó, az igaz. – Minden hónap két szombatján élő zene van, és az jól hoz a konyhára. De péntek estére is jó lenne valami. Itt helyben felveszlek, Shelby, hogy péntek esténként nyolctól éjfélig énekelj. – Tansy, hálás vagyok az ajánlatodért, de évek óta nem csináltam ilyesmit. – Megvan még a hangod? – Nem erről van… – Nem tudunk sokat fizetni, addig semmiképp, amíg nem látjuk, hogyan válik be. Negyvenperces blokkokra gondoltam, és a maradék húsz percből tízet azzal töltenél, hogy elvegyülj a vendégek közt. Körbesétálhatnál az asztaloknál. Azt szeretném, ha minden hétnek meglenne a maga témája. – Vannak ötletei – morogta Derrick, de a hangján érezhető volt, mennyire büszke a feleségére. – Jó ötleteim vannak – jelentette ki Tansy, és egyik kezében az üdítővel megkopogtatta a pultot. – Az egyik ilyen jó ötletem, hogy a negyvenes évekkel kezdjünk. A negyvenes évek dalai és italkülönlegességei. Mit ittak akkoriban? Martinit vagy bólékat? Majd kitalálom – hessentette félre. – A következő héten az ötvenes évek jönnének, és így tovább. Az egész a nosztalgiáról szól. Azzal bevonzzuk az embereket. Kidolgozom az egészet. Egyelőre karaokegépet használunk. Talán ha meglesz a kibővítés, vehetünk egy zongorát vagy bérelhetünk néhány zenészt. Most, a kezdéshez egyelőre megvesszük azt a karaokegépet, Derrick, mert karaokehétfőket is indítani akarok. – Vannak ötletei – ismételte a férfi. – Én csak azt tudom, hogy az emberek imádják hallani a saját hangjukat, még akkor is, ha egyetlen tiszta hangot sem tudnak kiénekelni. Seregleni fognak ide hétfő esténként. És most már péntekenként is. Egyszerűen csak „Péntek esték”-nek fogjuk hívni. Tudom, hogy ez csak egy este egy héten, de így lehetőséged lesz napközbeni munkát keresni, ha szükséged lesz rá. – Neked nincs kifogásod ellene? – kérdezte Shelby Derricket. – Tansy vezeti a helyet, én csak a tulajdonos vagyok. – Ezen a pénteken még nem – folytatta Tansy, lehengerelve mindkettőjüket. – Túl korai, még össze kell állítanom a dolgokat. Jövő péntek. Bejössz majd néhányszor próbálni, ha megvan a végleges terv. Szükségünk lesz arra a bővítésre, Derrick, ha ez egyszer beindul. Jobb lesz, ha beszélsz Matt-tel és Grifffel, hogy mielőbb kezdjenek. – Igenis, asszonyom. – Jó. Shelby? Shelby nagyot fújt, majd mélyen beszívta a levegőt. – Rendben. Benne vagyok, és ha mégsem jön be, nincs harag. De benne vagyok, és hálás is. Én leszek a „Péntek estétek”.

TIZEDIK FEJEZET Épp csak nem táncolva ment át a szalonba. – Nocsak, milyen remekül festesz – mondta Viola abban a pillanatban, ahogy Shelby belépett. – Sissy, emlékszel az unokámra, Shelbyre? Ez élénk beszélgetést indított el a Viola székében ülő nővel, miközben Viola csavarók erdejét szedte ki a nő hajából, és nekilátott a fésülésnek. Amint alkalma adódott rá, Shelby bejelentette a nagy hírt. – Ez már valami. Tansy és az ő Derrickje felfuttatják azt a helyet, és ennek te is a részese leszel. Te leszel a sztár. Shelby nevetett, miközben automatikusan elvette a csavarókkal teli kosarat, hogy ne legyen útban a nagyanyjának. – Csak a péntek estékről van szó, de… Sissy félbeszakította, hogy elmesélje, a lánya szerepel az iskolai musicalben, közben Viola a duplájára tupírozta a haját. – Most már tényleg tovább kell mennem. Gondolom, anyu éppen kezel valakit. – Be van táblázva. Tracey még egy ideig vigyáz Callie-re, ugye? – kérdezte Viola. – Mindjárt szünetem lesz. – Még mindig van egy-két hely, ahová elmehetek. Arra gondoltam, hogy megnézem, hátha a Mountain Treasures vesz fel részidős munkaerőket, vagy talán a What-Not Place. Tansy azt mondta, jól megy az üzlet akár turistákról, akár helyiekről van szó. – Néhány nagyon szép üveg teáscsészét vettem tőlük a gyűjteményembe – mondta Sissy. – Felírtam a listámra. Az Artful Ridge nem vesz fel embereket, legalábbis engem nem, amíg Melody Bunkernek szava van ott. – Melody gyerekkorotok óta féltékeny rád. – Vendégét ismerve Viola egész felhőnyi hajlakkot fújt a hajhegyre. – Hálás lehetsz, hogy nem vett fel, kicsikém. Ha ott dolgoznál, pokollá tenné a napjaidat. Tessék, Sissy. Elég nagy? – Ó, Vi, hiszen tudod, hogy szeretem, ha a frizurám feltűnő. Az isten sok hajjal áldott meg, és én szeretem jól kihasználni. Csodálatosan néz ki. Senki sem tudja úgy megcsinálni, mint te. A barátnőimmel ebédelek – mondta Shelbynek. – Fenn a szállodában. Flancolunk egy kicsit. – Az lesz csak a jó szórakozás! Kellett még néhány perc, hogy megszabaduljanak Sissytől, aztán Viola nagyot fújt, és leereszkedett a székbe. – Legközelebb, esküszöm, biciklipumpát fogok használni a hajához. Na már most, hetente hány napot terveztél dolgozni? – Három vagy négy napot tudnék… vagy talán ötöt is, ha rövidebb munkaidővel számolok, és meg tudok egyezni Tracey-vel, és talán anyut is megkérhetem, hogy a fennmaradó időben vigyázzon Callie-re. Ha ennél többet akarok, akkor óvodába kell adnom. – Ami mindjárt el is viszi a fizetésedet. – Abban reménykedtem, hogy őszig várhatok vele, így Callie-nek lesz ideje megszokni, beilleszkedni,

de elképzelhető, hogy hamarabb sor kerül rá. Az csak jó lesz neki, ha gyerekek közt lehet. – Az igaz. A következőt szeretném mondani. Fogalmam sincs, miért akarsz átmenni a Mountain Treasuresbe vagy bárhová máshová, amikor én is hasznodat venném itt. Segíthetnél a telefonnál, a könyvelésben, a készletek kezelésében, a beszerezésekben és persze a vásárlókkal. És segíthetnél megszervezni a dolgokat, mivel jó szervező vagy. Ha találsz valami jobbat, rendben van. De addig dolgozhatnál nálam háromszor egy héten. Négyszer, ha nagy a forgalom. Hébe-hóba behozhatnád Callie-t. Te is sok időt töltöttél itt, amikor annyi idős voltál, mint ő. – Igaz. – És megártott? – Nem, imádtam. Szép emlékeim vannak arról, hogy itt játszottam, hallgattam, ahogy a hölgyek tereferélnek, vagy ahogy megcsináltátok a hajam, kifestettétek a körmöm, mint egy felnőttnek. De nem akarom kihasználni a helyzetet, nagyi. Nem akarom, hogy a kedvemért kitalálj valami állást nekem. – Szó sincs kihasználásról vagy kitalálásról, amikor a hasznodat veszem. Nem mondom azt, hogy te teszel szívességet nekem, mivel fizetnem kell neked. De értelmes ötletnek találom, kivéve persze, ha nem akarsz itt dolgozni. – Én örülnék, ha akarnál – szólt oda Crystal a széke mellől. – Mentesítenél minket attól, hogy mi vegyük fel a telefont, vagy nézzük meg az előjegyzési naptárat a betérőknek, ha Dottie hátul van vagy épp a pihenőidejét tölti. – Hetente háromszor dolgozhatnál itt tíztől háromig, és szombatonként kilenctől négyig, amikor áll a bál – Viola elhallgatott, látva a bizonytalanságot Shelby arcán. – Ha nem vállalod el, akkor kénytelen leszek valaki mást felvenni. Ez tény. Crystal! – Ez tény. Épp mostanában beszéltünk róla, hogy keresni kellene valakit, aki részmunkaidőben kisegít. – Crystal, kezében egy stílfésűvel, keresztet vetett. – Esküszöm. – Néhány dolgot át kell vennünk, mivel régen volt már, hogy kisegítettél itt – folytatta Viola –, de okos lány vagy. Szerintem gyorsan behozod a lemaradásod. Shelby Crystalre nézett. – Esküszöl, hogy a nagyi nem csak az én kedvemért kreálta ezt az állást? – Biztos lehetsz benne, hogy nem. Dottie rengeteget szaladgál a szalon és a kezelőszobák, az öltözők és a relaxációs területek közt. És Sashának sem nagyon marad ideje, mivel megszerezte a képesítését, és arc- meg testkezeléseket csinál. Valahogy boldogulunk, de az biztos, hogy jó lenne, ha valaki levenné a vállunkról a rohangálás terhét. – Rendben. – Shelby meglepett kacajt hallatott. – Szeretnék itt dolgozni. – Akkor fel vagy véve. Máris itt maradhatsz arra az órára, amit azzal töltöttél volna, hogy állás után szaladgálsz, majd visszajössz ide. A törülközőknek mostanra meg kellett száradniuk. Összehajthatod, kihozhatod és szétoszthatod őket a munkaállomások közt. Shelby lehajolt, és megpuszilta Viola arcát. – Köszönöm, nagyi. – Rengeteg munkád lesz. – Pontosan erre vágyom – mondta Shelby, és neki is látott. Mire Shelby hazaért Callie-vel, kidolgozott egy megvalósítható menetrendet. A hét egy napján Tracey

vigyáz Callie-re, cserébe ő vállal egy másik napot. Ha szombaton is dolgoznia kell, azért duplán fizet Chelsea anyukájának. A hét többi napján Ada Mae elviszi a kislányt amolyan „nagymami és Callienapra”. Ha bármikor közbejön valami, akkor magával viszi Callie-t a munkába. Péntek esténként anyja és nagyanyja felváltva vigyáznak a kislányra. Az ő ötletük volt, gondolta, ahogy ráfordult a kocsibehajtóra. Így elég tisztességes summát fog keresni, és a gyereke miatt sem kell aggódnia. Többet nem is kérhetne. S mivel Callie üveges tekintettel meredt maga elé a hazafelé vezető rövid úton, Shelby úgy számított, hogy rögtön lefektetheti a délutáni szunyókálásra, ő pedig kihasználva az időt, keresgélni kezdheti a negyvenes évek dalait a repertoárjához. A félálomban szendergő kislánnyal a vállán indult fel az emeletre. Callie szobája felé fordult, közben halkan dúdolt, és ringatta a gyereket, hogy a szendergés állapotában tartsa, majd kurtán felsikoltott, amikor Griff lépett ki a folyosóra. Callie nagyot ugrott a karjában, felvisított és potyogni kezdtek a könnyei. – Elnézést! – Griff kihúzta a fülhallgatót a füléből. – Nem hallottalak. Ne haragudj. Az anyukád azt mondta… Szia, Callie, sajnálom, hogy megijesztettelek. A kislány szorosan az anyjába kapaszkodva, még mindig hüppögve ránézett, aztán felé vetette magát. Griffnek gyorsan előre kellett lépnie, hogy elkapja. Callie átölelte a nyakát, és a fejét a vállára hajtva sírt tovább. – Jól van. Nincs semmi baj – simogatta a kislány hátát Griff, és Shelbyre mosolygott. – Az anyukád nagyon szeretné azt az új fürdőszobát. Megígértem neki, hogy mihelyt alkalmam adódik, beugrom, és lemérem a helyet. Azta, nagyon klasszul festesz! – Muszáj leülnöm egy pillanatra. – Meg is tette, ott helyben, a lépcsőn. – Nem láttam a teherautódat. – Gyalog jöttem át Miz Bitsytől. Ott már elkészültünk, szóval a jövő héten tudunk itt kezdeni. – A jövő héten? – Egen. – Megsimogatta, aztán megugráltatta a karjában Callie-t, ahogy a kislány sírása szipogássá halkult. – Van néhány kisebb megbízásunk, de egy kis ügyeskedéssel ezt is be tudjuk illeszteni. Zenét hallgattam, azért nem hallottam, hogy jössz. – Semmi gond. Valószínűleg úgy sem volt szükségem arra az utolsó tíz évre az életemből. Megyek, leteszem Callie-t. – Majd én. Ide, ugye? Belépett Callie szobájába. Mire Shelby felállt és utánament, a férfi már lefektette, és be is takarta a kislányt, s halkan válaszolgatott a kérdésekre, amelyek gyakran előkerültek, amikor le kellett feküdni, legyen az délután vagy este. – Puszit! – követelte Callie. – Máris – puszilta meg a kislány arcát Griff, aztán felállt, és Shelbyre nézett. – Ennyi volt? – Ennyi. – De Shelby megkönnyebbülten felsóhajtott. – Csak azért sikerült ilyen könnyen, mert már teljesen kifáradt Chelsea-éknél. – Cseresznyeillata van. – Gondolom, a dobozos gyümölcslétől. Az anyukájának pedig olyan az illata, mint a hegyi legelőknek, gondolta Griff, friss, édes és vad

egyszerre. Talán a feromon lehetne a nap szava. – Igazán csinos vagy! – Ó, állásvadászaton voltam, és próbáltam elfogadható külsőt ölteni. – Több vagy mint elfogadható, inkább azt mondanám, hogy... – még idejében elharapta a „dögös” szót – remekül nézel ki. Hogy sikerült az állásvadászat? – Jól, taroltam minden fronton. Jézus, baseballhasonlat! Muszáj lesz feleségül vennie. – Kólát akarok – határozta el Shelby. – Te is kérsz egyet? – Nem utasítom vissza. – Főleg, mert ez azt jelenti, hogy egy kicsivel több időt tölthet a nő társaságában. – Szóval, mi az állás? – Na már most, ez így túl direkt errefelé – figyelmeztette Shelby a férfit. – Ki kell dolgoznunk, hogy eljuss a „hogyan szereztem meg az állást”-ig. – Bocs, még ott tartok, hogy próbálom eltitkolni magamban a jenkit. – Nem kell titkolnod, jól áll neked. Mit hallgattál? – érintette meg a fülét Shelby. – Ó, azt hiszem, meglehetősen sokszínű a lista. Talán a Black Keys ment, amikor megszabadítottalak életednek attól a tíz évétől. – A Fever. – Legalább olyan dal miatt vesztettem el azt a tíz évet, amit szeretek. Most, hogy a kérdésedre válaszoljak. Először is, fenéken billentettek, és a sárba taposták az egómat, amikor az Artful Ridge-ben próbálkoztam, mivel a volt gimis riválisom… legalábbis az ő képzeletében az vagyok, vezeti. – Melody Bunker. Ismerem. Rám hajtott. – Kizárt dolog – torpant meg döbbenten Shelby, és felbámult a férfira, kiváló alkalmat adva arra, hogy Griff közelről is megnézze. Tényleg majdnem lila volt a szeme. – Komolyan rád hajtott? – Addigra megivott egy-két pohárral, és én új voltam a városban. – Elárulod, hogy elfogadtad-e a közeledését? – Gondoltam rá – ismerte be Griff, miközben a konyha felé sétáltak. – Remek a külseje, de van benne valami gonosz. – Nem mindenki veszi észre, különösen nem a férfiak. – Nagyon jó szemem van a gonoszhoz. Volt vele egy másik lány is, és… hogy fejezed ki ezt anélkül, hogy kimondanád a nyávogás szót? – Mondj csak annyit, hogy illett hozzá. Mindig is macskaszerű volt. És igen, van benne gonoszság, jó mélyen gyökerezik. Mindent elkövetett ma, hogy ostobának és haszontalannak érezzem magam, de nem sikerült elérnie. Bravúros teljesítményt nyújtott a gonoszkodásban, de pofára esett, nagyon. Shelby hirtelen észbe kapott, és fejét csóválva elővette a kólásüveget és két poharat. – Nem számít, és minden jóra fordult. Sőt még annál is jobbra. – Mit mondott neked? Vagy ez is túl direkt? – Ó, előbb apró, gonoszkodó megjegyzéseket tett a hajamra. – Csodálatos hajad van. Varázslatos hableányhaj. Shelby nevetett. – Ezt most hallom először. Varázslatos hableányhaj. Ezt felhasználom majd Callie-nél. Akárhogy is, Rosszmájú Melody tett néhány célzást a jelenlegi helyzetemre, amit elviseltem, mert szerettem volna azt az átkozott munkát. Aztán továbblépett, és próbált a porig alázni azt hangsúlyozva, mennyire nem vagyok

hozzáértő, nincs meg a megfelelő képzettségem, nem vagyok elég előkelő, sem intelligens, és a napnál is világosabb volt, hogy annyi esélyem sincs nála, mint a cseresznyefagyinak a pokolban. Így aztán én is tettem néhány célzást, és biztosíthatlak, sokkal kifinomultabb stílusban, mint ő. – Arra fogadni mertem volna. Shelby hűvös, gúnyos mosollyal töltött kólát a jégre. – Annyira felhúzta magát, hogy amikor távoztam, utánam kiabálta, hogyan lett második a Miss Tennessee szépségversenyen, amely egyébként élete csúcspontja volt. Erre a déli nők legkedvesebb és legsajnálóbb sértésével vetettem véget a beszélgetésünknek. – Azt ismerem – jegyezte meg Griff. – Azt mondtad neki, hogy „Az isten áldjon meg”. – Látod, milyen gyorsan tanulsz? – Miután Shelby teletöltötte mind a két poharat, az egyiket a férfinak nyújtotta. – Tudom, hogy az talált, de olyan dühös voltam, hogy gondolkodás nélkül átmasíroztam a grillbárba. Meg akartam kérni Tansyt, hogy vegyen fel pincérnőnek. Megismerkedtem Derrick… nem tisztára úgy néz ki az a pasi, mint az akciófilmek sztárjai? – Ez eddig még nem tűnt fel. – Mert férfiszemmel nézel rá. Na de női szemmel? – Shelby ismét felnevetett, és legyezett egyet az arca előtt. – Szerencsés Tansy… és szerencsés Derrick is, mert Tansy kedves, okos és érzékeny nő. Szóval miután bocsánatot kértem Derricktől, amiért goromba voltam hozzá, mert a galériából kirúgtak, ők sem akartak engem pincérnőnek. – Eddig úgy tűnik, kemény napod volt, ami az álláskeresést illeti. – Egyáltalán nem. A péntek estékre akarnak, hogy énekeljek. Én leszek a péntek esti szórakoztató műsor. Vagy, ahogy Tansy elnevezte, a „Péntek esték”. – Viccelsz? Ez nagyszerű, Vörös, komolyan nagyszerű. Mindenki azt mondja, hogy jól énekelsz. Énekelj valamit! – Nem. – Ugyan már, csak néhány ütemet bármiből. – Gyere el a Bootlegger’sbe jövő pénteken, és jó sokat hallhatsz. – A férfi felé lendítette a poharát, majd elégedetten belekortyolt. – Aztán, merthogy ez nem minden, bementem a nagyihoz, hogy elmeséljem neki, mielőtt továbbmegyek más részidős munkát keresni, és ő rávett, hogy dolgozzam neki. Sikerült elhitetnie, hogy tényleg szüksége van rám, szóval remélem, hogy komolyan is gondolta. – Nincs sok tapasztalatom, de az eddigiek alapján azt mondanám, Miz Vi mindig komolyan gondolja, amit mond. – Ez igaz, és Crystal is megesküdött rá, hogy már beszéltek arról, hogy fel kellene venni valakit részmunkaidőben. Szóval nem is csak egy, hanem mindjárt két állást szereztem. Fizetett alkalmazott vagyok. Istenem, de jó érzés! – Akarsz ünnepelni? – Griff figyelte, hogyan válik a nő csillogóan boldog tekintete óvatossá. – Talán szólhatnánk Mattnek és Emma Kate-nek, és együtt elmehetnénk vacsorázni. – Ó, ez jól hangzik, tényleg jól, de neki kell látnom, hogy kidolgozzam a repertoárom. Tansy minden héten mást akar, így kell egy kicsit kutatnom. És ott van Callie is, bár valószínűleg engem jobban megvisel, ha néhány órára el kell szakadnom tőle, mint őt. – Szereti a pizzát? – Callie? De még mennyire! Ott topog szorosan a második helyen a fagyi mögött a kedvencek listáján.

– Akkor valamelyik este mindkettőtöket meghívlak munka után egy pizzavacsorára. – Ez nagyon kedves tőled, Griffin. Már így is beléd szeretett. – Az érzés kölcsönös. Shelby a férfira mosolygott, újra töltött a poharába. – Mióta is élsz Ridge-ben, Griffin? – Lassan egy éve. – És nincs barátnőd? Aki úgy néz ki, mint te, azon fürtökben kellene, hogy lógjanak a lányok. – Nos, ott volt Melody kábé tíz percig. Aztán ott van Miz Vi. Bárcsak viszonozná az érzelmeimet! – Nagypapa ringbe szállna veled érte. – Piszkos módszerekkel küzdök. – Ő is, és nagyon ravasz. Meg kell mondanom, csodálkozom, hogy Emma Kate vagy Miz Bitsy nem próbált összehozni valakivel, különösen ez utóbbi. – Megpróbálták, de nem jött össze. – Vállat vont, ivott pár kortyot. – Senki sem vonzott különösebben. Egészen mostanáig. – Azt hiszem, ez csak… Ó! – Bármilyen régen volt is, Shelby feltételezte, hogy egy nő sohasem felejti el, ha egy férfi így néz rá, vagy ilyen hangon szól hozzá. Zavartan kortyolt bele a kólába, bár tagadhatatlan, hogy a zavar mellett hízelgőnek találta a férfi érdeklődését. – Ó! – ismételte. – El kell árulnom, hogy jelen pillanatban bonyolult, zűrzavaros vagyok. – Majd én helyrehozlak. Az a dolgom, hogy megjavítsam a dolgokat. Shelby idegesen felkacagott. – Itt komplett generálra van szükség… azt hiszem, azt mondanád rá, hogy mocskos meló. És ha engem választasz, az egész csomagot kapod. – Tetszik nekem a csomag, és tudom, hogy a körülményeket figyelembe véve túl hamar rád hajtottam, de nekem úgy tűnik, jobb, ha őszinte vagyok. Szó szerint kiütöttél, amikor besétáltál Bitsy konyhájába. Úgy terveztem, hogy lassabban és sokkal finomabban haladok majd, de a fenébe is, Shelby, miért tenném? Ez tényleg őszinte beszéd, gondolta Shelby, s legalább olyan nyugtalanító, mint hízelgő. – Nem is ismersz. – De tervezem, hogy megismerlek. Ezúttal Shelby nevetése inkább döbbent volt. – Csak ilyen egyszerűen? – Hacsak nem táplálsz erős ellenszenvet irántam, de szerintem nem. Szeretetre méltó fickó vagyok. Szeretnélek randira hívni, amikor készen állsz rá és te is szeretnéd. Addig is, mivel kapcsolatban állok Matt-tel, ő pedig Emma Kate-tel, rendszeresen találkozni fogunk. Ráadásul igazán kedvelem a kislányodat. – Igen, azt látom. Ha másként gondolnám, ha csak egyetlen pillanatra is megfordulna a fejemben, hogy őt próbálod felhasználni, hogy közelebb kerülj hozzám, egészen másról szólna most ez a beszélgetés. – Jól van, gondolkodj el rajta. Vissza kell mennem, és neked is van dolgod. Mondd meg a mamádnak, hogy lemértem a helyet. Mihelyt eldönti, hogy milyen csempét, milyen szerelvényeket akar, megrendeljük. – Rendben. – Köszönöm a kólát. – Egészségedre.

Shelby kikísérte a férfit, s közben figyelte gyomrának érdekes, remegő érzését, azt, amelyet oly régen tapasztalt már. De hiba, gondolta, nagy hiba életének ezen a pontján viszonyt kezdeni. – Komolyan gondoltam a pizzát – mondta a férfi az ajtóban. – Callie el lesz ragadtatva. – Csak találd ki, hogy melyik nap, és szólj! – A homlokát ráncolta, ahogy a ház előtt elhajtó kocsi után nézett. – Ismersz valakit, akinek szürke Hondája van? 2012-es modellnek néz ki. – Senki sem jut eszembe. Miért? – Folyamatosan találkozom vele. Többször is láttam a környéken az elmúlt napokban. – Nos, errefelé is élnek emberek. – Floridai a rendszáma. – Gondolom, egy turista. Igazi kirándulóidő van, még elég hűvös a levegő a túrázáshoz, és mindenfelé vadvirágok nyílnak. – Igen, valószínűleg. Mindenesetre gratulálok az állásokhoz. – Köszönöm. Shelby figyelte, ahogy a férfi elsétál… a peckes járás tényleg átkozottul vonzó volt. Ráadásul úgy felpezsdítette a vérét, hogy már meg is feledkezett róla, hogy ilyen is van. Mégis jobb lesz, ha egyelőre Callie-re és az új munkájára fordítja a figyelmét, meg arra, hogy kimásszon a tengernyi adósságból. Az adósságra gondolva felfelé indult. Átöltözik, új költségvetést dolgoz ki, megnézi, történt-e valami a ház eladása ügyében, vagy jött-e be újabb pénz a használtruha-boltból. Aztán foglalkozik a dalokkal. Igaz, ez munka volt, de ugyanakkor szórakozás is. Okosabb lesz előbb túllenni a nehezén. Dermedten torpant meg a szobája ajtajában. Szürke Honda floridai rendszámmal. A komódhoz sietett, kihúzta a fiókot, ahol a philadelphiai névjegykártyákat tartotta. És ott volt, Ted Privet, magánnyomozó. Florida, Miami. Mégiscsak őt látta a grillbárban! A férfi egészen idáig jött utána. De miért tett ilyet? Mit jelent ez? Őt figyeli. Shelby kényszerítette magát, hogy az ablakhoz menjen, kinézzen, kutatón körülnézzen. Abban nem volt választása, hogy az adósságot magával hozza, de nem fog tétlenül ülni, amikor megpróbálják rálőcsölni Richard más zűrös ügyeit is. Ahelyett, hogy munkához látott volna, felemelte a telefonkagylót. – Forrest? Ne haragudj, hogy munka közben zavarlak, de attól tartok, akadt egy kis gondom. Azt hiszem, hasznát venném a segítségednek. Forrest végighallgatta, nem szakította félbe, nem kérdezett semmit. Ettől Shelby csak még idegesebb lett, ahogy dadogva előadta a mondanivalóját, mialatt a bátyja jéghidegen ült, a tekintetét rászegezve, egyetlen szót sem szólva. – Ennyi? – kérdezte, amikor Shelby elhallgatott. – Azt hiszem, igen. Igen, ez az egész. Szerintem ez több mint elég. – Megvannak a személyi okmányok, amelyeket a bank széfjében találtál? – Meg.

– Szükségem lesz rájuk. – Hozom őket. – Ülj vissza! Még nem végeztem. Így Shelby visszaült a konyhapulthoz és összekulcsolta a kezét. – Nálad van a pisztoly? – Öö… igen. Kiszedtem belőle a töltényeket, és egy dobozba zárva a szekrényem legfelső polcán van, ahol Callie nem érheti el. – És a készpénz… ami a széfben volt? – Háromezret megtartottam belőle. Az is fent van a szekrényben. A többit, ahogy mondtam, felhasználtam a számlák kifizetésére. Egy részét betettem a bankba, itt. Számlát nyitottam Ridge-ben. – Mindet kérem. A személyi okmányokat, a pisztolyt, a pénzt, a borítékokat, mindent, ami a széfben volt. – Rendben, Forrest. – Most pedig arra lennék kíváncsi, hogy mi a fészkes fenéért csak most mondod el ezt az egészet, Shelby? – Annyira mély volt a gödör. Először ott volt Richard halála, és én próbáltam kitalálni, mit tegyek, aztán jöttek az ügyvédek, és rám zúdították az összes gondot. Elkezdtem átnézni a számlákat. Korábban sohasem csináltam, mert Richard egyszerűen elzárta őket előlem. Az ő dolga volt, és ne veszekedj velem most miatta. Nem voltál ott, nem azt az életet élted, szóval ne kezdd! Aztán kiderültek a dolgok a házról meg a többi dologról, és meg kellett oldanom a helyzetet. Megtaláltam a kulcsot, és egyszerűen tudnom kellett. Aztán amikor megtaláltam a bankszéfet és mindazt, ami benne volt… Fogalmam sem volt, kihez mentem férjhez, kivel éltem együtt, ki a gyermekem apja. – Shelby nagyot sóhajtott. – De nem hagyhattam, hogy ez számítson, nem engedhettem meg, hogy az irányítson. Csak a most számít, és boldogulok vele. Addig dolgozom, amíg rendbe nem hozom a dolgokat. És gondoskodom róla, hogy Callie kimaradjon belőle. Nem tudom, miért jött utánam ez a nyomozó. Semmim sincs. Semmit sem tudok. – Vele majd én foglalkozom. – Köszönöm. – Lehet, hogy egy kicsit rád dörrentem, Shelby, de csak azért, hogy felrázzalak. A húgom vagy, az ördög vigye el! Mi vagyunk a családod. Shelby ismét összekulcsolta a kezét, hogy fékezze magát. – Azt hiszed, megfeledkeztem róla, de tévedsz. És ha azt hiszed, hogy nem értékelem, akkor ostoba vagy. – Mit kellene hinnem? – Hogy azt tettem, amit helyesnek ítéltem. Nem jöhettem addig vissza, amíg nem kezdtem kimászni abból a gödörből, Forrest. Lehet, hogy szerinted ez csak büszkeség, ostobaság, de nem jöhettem vissza, hogy a család vállára rakjam ezt a terhet. – Nem kérhettél segítséget? Egy segítő kezet, amelyik lenyúl érted, és kihúz abból a gödörből? – Ó, Jézus Krisztus, Forrest, nem éppen azt teszem? De elég magasra kellett ahhoz másznom, hogy megtegyem. És most azt teszem. Forrest felpattant, róni kezdte a szobát, egy időre megállt az ablaknál, s csak némán bámult kifelé. – Rendben. Talán értem a szempontjaidat. Nem kell mondanom, hogy helyesen látod a dolgokat. Menj

most, és hozz le mindent, ami nálad van. – Mit akarsz csinálni? Ez még mindig az én dolgom, Forrest. – Elbeszélgetek azzal a floridai nyomozóval, és értésére adom, hogy nem tetszik, ahogy a húgom körül ólálkodik. Aztán megpróbálok mindent kideríteni arról, hogy ki az ördöghöz mentél feleségül. – Azt hiszem, lopta azt a pénzt, amit a bankban találtam, vagy csalással szerezte. Édes istenem, Forrest, ha az egészet vissza kell fizetnem… – Nem fogod. Jogosan vetted el, amit elvettél. Bármit is tett a volt férjed, átkozottul nyilvánvaló, hogy semmit sem hagyott rád, tehát semmit sem kell visszafizetned. Még egy dolog. Ezt az egészet elmondod a család többi tagjának is. – Gillynek hamarosan gyereke lesz. – Nincs kifogás, Shelby. Ma este, miután lefektetted Callie-t, leülsz, és mindent elmondasz a többieknek. Gondoskodom róla, hogy mind ott legyenek. Azt akarod, hogy valaki mástól hallják meg, hogy valami más állambeli magánnyomozó a lányuk, a testvérük után kérdezősködik? – Nem, igazad van – szorította az ujjait a szemére Shelby. – Elmondom nekik. De mellém kell állnod, Forrest, amikor anyu és apu arról kezd el beszélni, hogy segítenek kifizetni az adósságot. Nem fogadhatom el. – Ez így tisztességes. – Odament a húgához, és a vállára tette a kezét. – A te oldaladon állok, te ostoba. Shelby bátyja mellkasára hajtotta a fejét. – Nem kívánhatom, hogy az elmúlt évek bárcsak meg sem történtek volna, mert akkor Callie sem lenne, de szeretném, ha erősebb lettem volna, és szembeszállok Richarddal. Úgy érzem, valahányszor megvetettem a lábamat, megváltozott valami, s én ismét elvesztettem a lábam alól a talajt. – Abból, amit hallottam, nekem úgy tűnik, hogy Richard jó volt abban, hogy a körülötte lévő emberek elveszítsék a lábuk alól a talajt. Menj, hozd le a dolgokat, amik a széfben voltak. Hadd lássak neki az ügynek. Nem tartott sokáig megtalálni a magánnyomozót, a férfi meg sem próbálta elrejteni a nyomait. A saját nevén jelentkezett be a szállodába… bár azt terjesztette, hogy szabadúszó író, aki útikönyveket ír. Forrest fontolóra vette, hogy ott beszél vele, de aztán arra gondolt, megkóstoltatja a nyomozóval a saját kotyvalékát. Amikor letette a szolgálatot és a saját teherautójában ült, tett néhány kört a városban, míg kiszúrta az Artful Ridge galéria előtt álló Hondát. Forrest leállította az autót, kiszállt és elsétált az üzlet előtt. Valóban, a férfi, akire vagy egy órát elfecsérelt, odabent állt, és Melodyval beszélgetett. Kétségtelen, hogy érdekes hírekkel szolgálhat ez a forrás, gondolta Forrest, s miután azonosította a célpontot, visszament a teherautójához, és várt. Figyelte, ahogy Privet kijön a galériából, és átmegy a grillbárba. Kétséges, hogy ott is olyan készséges hírforrásra lel, mint a galériában, de ha jó a fickó – márpedig a keresés azt mutatta, hogy nem rossz –, valamicskét így is megtudhat. Privet körbejárja a várost, állapította meg Forrest, amikor a nyomozó tizenöt perccel később kijött a grillbárból, és végigsétálva az utcán bement a szalonba. Shelby délelőtti útvonalán halad, ami azt jelenti, hogy követte őt.

Ettől Forrest gyomra görcsbe rándult. Ezúttal tovább maradt odabent, és amikor Forrest újra járt egyet, látta, Privet az egyik székben ül, és hajat vágat. Legalább tesz egy kis pénzt a közösbe, mialatt információk után kutat. Forrest hátradőlt az ülésen, és türelmesen megvárta, amíg Privet kijön, és visszamegy a kocsijához. Utánaeredt, és gond nélkül követte a gyér forgalomban. Privet az otthonukhoz vezető utat választotta. Amikor a Honda egyenesen tovahajtott, Forrest megállt, majd háromnegyedes fordulatot tett, hogy szembenézzen az úttal. Elővette a rendőrségi villogó lámpát, a tetőre lökte és várt. Amikor Privet másodszor is elhajtott mellette, majd alig néhány méterre a háztól az út szélére húzódva lassított, Forrest elindult, és bekapcsolta a villogót, hogy Privet is lássa a visszapillantó tükörből. A Honda mögött állította le a kocsit, előreballagott az anyósüléshez, amelynek már le volt engedve az ablaka. Privet mellett ki volt teregetve a térkép, és a férfi elkeseredett arccal nézett rá. – Remélem, nincs gond, biztos úr, és azt is, hogy tud nekem segíteni. Attól tartok, rossz felé fordultam valahol és… – Ne vesztegesse az időmet! Feltételezem, tudja, ki vagyok, az pedig átkozottul biztos, hogy én tudom, kicsoda ön, Mr. Privet. Tegye a kezét a kormánykerékre, hogy lássam. Most! – parancsolta Forrest, és kezét a fegyvere agyára csúsztatta. – Tudom, hogy van fegyverviselési engedélye, és ha nem látom mind a két kezét, akkor lesz itt némi gond. – Nem keresem a bajt. – Privet felemelte a kezét, és óvatosan a kormányra tette. – Csak a munkámat végzem. – Ahogy én is az enyémet. Elment a húgomhoz odafent északon, és hamis ürüggyel behatolt az otthonába. – Ő hívott be. – Sarokba szorított egy kisgyermekes anyát, aztán követte őt néhány államhatáron át, majd itt is kémkedett utána, követte. – Magánnyomozó vagyok, seriffhelyettes úr. Az engedélyem a… – Mondtam már, hogy tudom, kicsoda ön. – Pomeroy seriffhelyettes úr, van egy ügyfelem, aki… – Ha Richard Foxworth becsapta az ügyfelét, ahhoz a húgomnak semmi köze. Foxworth meghalt, szóval az ügyfelének nincs szerencséje. Ha tíz percet töltött Shelbyvel, és azt hiszi, bármi köze is van az ügyhöz, akkor ön megveszekedett bolond. – Matherson. A David Matherson nevet használta. – Bármilyen nevet használt is, bármilyen néven született e világra, már halott. Személy szerint remélem, hogy a cápák jót falatoztak belőle. Most pedig, ha igaz, hogy nem keresi a bajt, akkor ne kövesse tovább a húgomat, és ne kérdezősködjön utána a városban! Felteszem, ha most bemegyek a galériába, a grillbárba és a nagyihoz, ki fog derülni, hogy a beszélgetés valahogy a húgomra terelődött. Ennek most vége. Ha még egyszer elkapom, beviszem. Errefelé zaklatásnak hívjuk, amit csinál, és törvény van ellene. – Az én világomban ezt úgy hívják, hogy teszem a dolgom. – Hadd kérdezzek valamit, Mr. Privet – hajolt le könnyedén Forrest, és a lehúzott ablakra

támaszkodott. – Gondolja, ha most letartóztatom, és beviszem, a bíró rendjén valónak fogja találni, hogy itt ül azzal a látcsővel ön mellett az ülésen? – Amatőr ornitológus vagyok. – Nevezzen meg öt madarat, amely őshonos itt, a Smokiesban. – Forrest két szívdobbanásnyit kivárt, míg Privet a homlokát ráncolta. – Látja, ez nem fog bejönni. Ellenben én azt mondom a főnökömnek, és ő pedig Harris bírónak, aki mellesleg távoli unokatestvérem, hogy ön itt ült, és az otthonomat meg a húgomat figyelte, követte őt és a kislányát a városban, kérdezősködött az özvegy húgomról és az apátlan árva kislányáról. Gondolja, hogy a bíró erre azt fogja mondani, „Ó, ez teljesen rendben van. Hadd menjen”? Vagy inkább azt hiszi, hogy az éjszakát egy priccsen fogja tölteni a kényelmes, szállodai ágya helyett? – Az ügyfelem nem az egyetlen, akit Matherson megkárosított. És majdnem harmincmilliót érő ékszerekről van szó, amelyeket Matherson ellopott. – Hiszek önnek. Elhiszem, hogy ez a Matherson nyomorult gazember volt, és tudom, hogy mennyit ártott a húgomnak, amit sohasem felejtek el. Nem hagyom, hogy ön is ezt tegye. – Pomeroy, tudja, mennyi a megtaláló jutalma huszonnyolcmillió dollár után? – Semennyi – mondta nyugodtan Forrest –, ha az én húgomon keresztül reméli megtalálni. Tartsa magát távol tőle, Mr. Privet, különben rengeteg baj szakad a nyakába, amit nem akarhat, de ha még egyszer elkapom, személyesen gondoskodom arról a bajról. Megmondhatja az ügyfelének, hogy mindannyian sajnáljuk az őt ért veszteségért. Az ön helyében én visszamennék Floridába, és pontosan ezt tenném. Még ma este. De ön dönt. – Forrest ismét felegyenesedett. – Érthető voltam? – Érthető. Csak egy kérdésem van. – Rajta. – Hogyan élhetett a húga évekig Mathersonnal úgy, hogy nem tudta, ki ő? – Hadd kérdezzek én is valamit. Az ügyfele viszonylag értelmes ember. – Azt mondanám, igen. – Hogyan hagyhatta magát mégis becsapni? Menjen tovább, és ne próbáljon meg még egyszer visszajönni ezen az úton. Szó szerint és átvitt értelemben is mondom. Forrest visszaballagott a saját kocsijához, megvárta, míg Privet elhajt, aztán a családi fészekhez indult. A rövid út megtétele után leparkolt a ház előtt, hogy ott legyen, amikor Shelby elmeséli a családnak a történteket.

TIZENEGYEDIK FEJEZET A vallomás és az igazság kimerítette a testét és az agyát. Amikor Shelby másnap reggel nagy nehezen kikászálódott az ágyból, rájött, hogy már fáradtan kezdi a napot. Gyűlöletes volt csalódást okozni azoknak az embereknek, akik felnevelték. Callie-re gondolt, és eltűnődött, ha lánya egy napon valami ostobaságot csinál, ő is ezzel a fájdalmas érzéssel ébred-e másnap. Mivel jó esély volt rá, Shelby megesküdött, hogy nem felejti el ezt a reggelt, s ha eljön az idő, megpróbál békét hagyni neki. Callie-t, aki szerencsére még túl fiatal volt ahhoz, hogy valami komoly ostobaságot kövessen el, az ágyban ülve találta, amint vidám beszélgetésbe merült Fifivel. Így Shelby belevetette magát a reggeli ölelkezésbe, s ez valamennyit javított a hangulatán. Mindketten felöltöztek, aztán levitte a kislányt a földszintre. Feltette a kávét, és úgy döntött, bundás kenyeret süt, és buggyantott tojást csinál, amit apja annyira szeretett, hogy kiengesztelje valamennyire a szüleit. Mire az anyja lejött, már beültette Callie-t az etetőszékébe, szeletelt banánt és epret tett elé, s a reggeli is majdnem kész volt. – Jó reggelt, anyu! – Jó reggelt. Látom, korán keltél. Jó reggelt, napsugaram – mondta Callie-nek, és lehajolt egy pusziért. – Bundás kenyeret eszünk, nagymami. – Tényleg? Az aztán különleges reggeli lakoma lesz! – Majdnem kész – mondta Shelby. – Buggyantott tojást csinálok apunak. Te is kérsz? – Ma reggel nem, köszönöm. Amikor Ada Mae a kávéskannához sétált, hogy kávét töltsön magának, Shelby odafordult és hátulról átkarolta. – Még mindig haragszol – mormolta. – Persze hogy haragszom. A haragot nem lehet ki-be kapcsolni, mint a tévét. – Még mindig nagyon haragszol. Ada Mae felsóhajtott. – Annak a résznek a kapcsolója szabályozható. Valamicskét enyhült már. – Sajnálom, anyu. – Tudom. – Ada Mae megsimogatta Shelby kezét. – Tudom, és próbálom beleélni magam abba a helyzetbe, amelyben voltál, és nem arra gondolni, hogy nem bíztál abban, hogy a család segíteni fog. – Nem erről van szó. Sohasem erről volt szó. Csak épp… én kevertem magam a bajba, nem igaz? Valaki úgy nevelt, hogy nézzek szembe a saját gondjaimmal, és oldjam meg őket. – Úgy tűnik, ezen a téren remek munkát végeztünk. Abban viszont nem annyira, hogy megtanítsuk, a terhek súlya csökken, ha megosztod őket. – Szégyelltem magam. Erre már Ada Mae is megfordult, és keményen a kezébe fogta Shelby arcát. – Soha, de soha ne szégyenkezz előttem! – Gyors pillantást vetett az etetőszék felé, ahol Callie a szeletelt gyümölcsökkel foglalatoskodott. – Sokkal többet is mondanék, és valószínűleg mondani is fogok,

amikor nem lesznek a közelben nagy fülekkel megáldott kicsiny palánták. – A palántának nincs is füle, nagymami. Az butaság. – Butaság, ugye? Hozok neked egy szeletet abból a bundás kenyérből, amit az anyukád sütött. Clayton jött le a lépcsőn szokásos fehér ingében, amit gondosan betűrt khakiszínű nadrágjába. Shelbyhez sétált, barackot nyomott a fejére, majd megpuszilta a helyét. – Úgy látom, vasárnapi reggelit kapunk hét közben – mondta. Elővett egy bögrét. – Hízelgünk, hízelgünk? – kérdezte Shelbyt. – Igen. – Szép munka. Rákerült a sor, hogy a kislányokra vigyázzon. A parkba vitte Callie-t és Chelsea-t, ahol Emma Kate csatlakozott hozzájuk egy kis piknikre, és végre megismerhette Callie-t. – Amikor kislány voltam, Emma Kate volt a legjobb barátnőm, úgy, mint neked most Chelsea. – És teapartikat is rendeztetek? – kérdezte Callie Emma Kate-et. – Igen, és ilyen piknikeket is, mint mi most. – Eljöhetsz a nagymamihoz teapartira. – Boldogan elmegyek. – A dédimami eltette a mami teáskészletét, szóval használhatjuk azt. – Ó, azt az ibolya- és pici, rózsamintást? – Aha. És nagyon óvatosan kell bánnunk vele – fontoskodott a kislány –, mert törős. – Törékeny – javította ki Shelby. – Jó. Hintázzunk egyet! Gyere hintázni, Chelsea. – Gyönyörű kislány, Shelby. Gyönyörű és okos. – Igen. Ő a szemem fénye. Emma Kate, van egy kis időd munka után? Egy-két dolgot el kell még mondanom neked. Csak neked. – Rendben. – Mivel Emma Kate már várta, vagy legalábbis remélte, hogy sor kerül erre, megvolt a terve is. – Felmehetünk a kilátóhoz, ahogy szoktunk. Ma négykor végzek, szóval olyan negyed öt körül tudunk találkozni az ösvény kezdeténél. – Az tökéletes. Emma Kate figyelte, ahogy Callie és Chelsea a hintákhoz rohan. – Ha lenne valakim, aki ennyire függ tőlem, sok mindent megtennék, amit máskülönben nem. – És sok mindent nem tennél meg, amit máskülönben igen. – Mami! Mami! Lökj meg! Lökj meg, mami! Magasra akarok repülni! – Hasonlít rád – jegyezte meg Emma Kate. – Neked sem repült soha elég magasra a hinta. Shelby nevetve állt fel. – Mostanában földhözragadtabb vagyok. Miközben Emma Kate felállt, hogy segítsen meglökni a lányokat, arra gondolt, hogy ez igazán nagy szégyen. Sikerült annyi időt kiszorítania, hogy belekezdjen a pénteki műsor összeállításába, s hogy győzedelmesen a levegőbe öklözzön, amikor a használtruha-üzlet értesítette, hogy eladtak két koktélruhát, egy estélyit és

egy táskát. Beírta az összeget a táblázatba, s azt számolgatta, hogy ha sikerül még valamit jól eladnia, ki tud egyenlíteni egy újabb hitelkártya- adósságot. Felkészült a másnapra, első munkanapjára a szalonban, aztán felhúzta a régi túracipőjét, amit a szekrényben, Richard elől eldugva tartott, hogy megmeneküljön férje folytonos unszolásától, hogy dobja ki végre. Callie-t kirakta Clay-nél, hogy a megbeszéltek szerint a kislány meglátogathassa Jacksont, s mielőtt elindult volna a találkozóra, még látta, hogy lánya boldogan indul felfedezőútra unokatestvére hátsó udvarában felépített kis erődjében. Még valami, ami hiányzott neki, gondolta, miközben leparkolt, és kiszállt az autóból. A csend, amelyben hallhatta a madarak énekét és a fák között kergetőző szél zúgását. A fenyők erős illatát a friss és hűvös levegőben. Felvette a könnyű hátizsákot… még valami, amit eldugott Richard elől. Már gyerekkorában megtanulta, hogy még a legrövidebb, legkönnyebb kirándulásra is vigyen magával vizet és még egy-két alapvető dolgot. A mobilszolgáltatás meglehetősen bizonytalan – legalábbis az volt, amikor legutóbb erre kirándult –, de azért a zsebébe dugta a telefont, mint mindig. Nem akart egy hívásnál vagy üzenetnél messzebb lenni a lányától. El fogja hozni ide Callie-t, gondolta, végigviszi az ösvényen, megmutatja neki a vadvirágokat, a fákat, talán még őzet is látnak, vagy egy tovafutó nyuszit. Megtanítja neki, hogyan ismerje fel a medveszart, és mosolyogva gondolt arra, hogy Callie épp a megfelelő korban van ahhoz, hogy az ötletet izgalmasan gusztustalannak találja. Felnézett a magasabb csúcsok fölött tolakodó felhőkre. Elvihetné Callie-t kirándulni úgy, hogy a szabadban is éjszakáznak. Felver egy sátrat, megismerteti a csillagos ég alatt alvás örömével egy meleg, tiszta éjszakán, és mesél neki a tábortűz mellett. Ez az igazi örökség, nem igaz? Azok az évek, amelyeket egyik helyről a másikra való utazással töltöttek, Atlanta és Philadelphia egy egészen más világ volt. S ha Callie azt a másik világot választja, vagy egy teljesen más életet, akkor is itt lesznek a gyökerei, ahová visszatérhet, amikor csak akar. Mindig lesz családja Ridge-ben, s egy hely, ahová hazajöhet. Shelby megfordult, amikor meghallotta a kocsi hangját, visszanézett, hogy befogadja a város látványát, amely együtt emelkedett és süllyedt a hegyekkel. S annak ellenére, hogy tudta, újabb fájdalmas vallomás áll előtte, mosolygott, amikor Emma Kate leparkolt mellette. – Majdnem elfelejtettem, milyen gyönyörű itt, pontosan itt, az egyik oldalon a várossal, a másikon az ösvénnyel, szóval eldöntheted, mit akarsz, és már mehetünk is. – Matt és én felmentünk a Sweetwater barlanghoz, amikor Matt először jött velem haza. Látni akartam, milyen legény. – Az gyilkos egy túra. Hogy bírta a fiú? – Még mindig itt tartom magam körül, nem? Még megvan a túrabakancsod? – Már jól be van törve. – Mindig ezt mondod. Én végül tavaly eladtam a magamét. Próbálok hetente egyszer-kétszer túrázni. Matt a gatlinburgi edzőterembe jár, mivel ő inkább a súlyokat meg a gépeket kedveli. Mostanában arról beszél, hogy keres egy helyet itt, Ridge-ben, ahol épít magának egyet, hogy ne kelljen annyit vezetni, ha edzeni akar. Én viszont inkább túrázom, és talán jelentkezem az egyik jógaórára, amit a nagyid szépségszalonjában tartanak szombatonként.

– Nekem nem is szólt róla. – Sokféle dolgot indított. És jobb lesz, ha mi is indulunk, ha fel akarunk menni a kilátóhoz. – A kedvenc helyünk, ahol kibeszéltük a fiúkat, a szüleinket, és mindent, ami idegesített minket. – És most is azt fogjuk tenni? – kérdezte Emma Kate, ahogy elindultak. – Azt hiszem, igen, bizonyos szempontból igen. Mindent elmondtam a családomnak. Te is mindig a családhoz tartoztál, szóval neked is mindent elmondok. – A törvény elől futsz? Shelby felkacagott, aztán – mert így érezte helyesnek – megfogta Emma Kate kezét, és lóbálni kezdte a karjukat. – A törvény elől nem, de úgy tűnik, minden más elől igen. Most azonban megálltam. – Ezt örömmel hallom. – Egy részét már elmeséltem. Most elmondom a többit is. Richard halála után kezdődött. Igazából korábban kezdődött, de nyugodtan mondhatjuk, hogy Richard halála után zúdult minden a nyakamba. Shelby elmondta barátnőjének azokat a részleteket is, amelyeket korábban kihagyott, és visszakanyarodott, ha Emma Kate kérdést tett fel. Az ösvény meredeken kanyargott felfelé, és Shelby lába jó értelemben sajogni kezdett. Meglátott egy élénk tollazatú énekes madarat a somfák közt repülni. A fák bimbóinak héja már meghasadt, és vártak, csak vártak arra, hogy teljes pompájukban, csodaszép fehérségükben kipattanhassanak. A levegő lehűlt, ahogy feljebb értek, de Shelby a fizikai kihívás vékony izzadtságrétegével a bőrén még mindig jól érezte magát. Itt könnyebb, döbbent rá, könnyebb itt a szabadban kimondani a szavakat, ahol a hegyek mindjárt el is nyelik őket. – Először is, még nem szoktam hozzá, hogy olyasvalakit ismerek, akinek milliós adóssága van… és különben sem a te adósságod, a fene vigye el, Shelby! – Aláírtam a ház hitelpapírjait, legalábbis azt hiszem, aláírtam. – Azt hiszed? – Nem emlékszem, hogy bármilyen hitelt aláírtam volna, de Richard hébe-hóba elém tett egy-egy papírt, és rám parancsolt, hogy írjam alá. Szerintem az esetek felében ő írta alá a nevemet. Talán megszabadulhattam volna az egésztől, ha bíróság elé viszem az ügyet, vagy bedobom a törülközőt, és csődöt jelentek. De azt nem akartam. Amikor eladom a házat, márpedig el fogom, az hatalmas terhet vesz le a vállamról. És amíg az megtörténik, addig apránként farigcsálok az adósságokból. – Úgy, hogy eladod a ruháitokat. – A ruháim eddig majdnem tizenötezret hoztak, nem is beszélve a szőrmebundáról, amin még a címke is rajta volt, úgy vittem vissza, és lehet, hogy még tizenöt kijön belőlük, mire minden elmegy. Richardnak pokolian sok öltönye volt, és nekem is akadtak olyan cuccaim, amelyeket egyszer sem vettem fel. Az egy egészen más világ, Emma Kate. – De a jegygyűrűd hamis volt. – Gondolom, nem látta értelmét, hogy igazi gyémántot vesztegessen rám. Sohasem szeretett, most már látom. Hasznos voltam a számára. Azt nem tudom biztosan, hogy mi módon, de valami hasznomat kellett, hogy vegye. – Kész csoda, hogy megtaláltad azt a banki széfet. Alig tudom elhinni.

Így visszatekintve, Shelby is látta, hogy gyakorlatilag szélmalomharcot vívott. De… – Küldetésem volt. Tudod, hogy megy ez. – Tudom, milyen vagy, amikor küldetésben jársz. – Emma Kate megigazította a sapka ellenzőjét, mivel megváltozott a napsütés szöge. – Az a rengeteg pénz, és akkor még nem is beszéltünk a személyikről. – Törvényes úton nem juthatott hozzá. Egy pillanatra megkísértett a lehetőség, de nem loptam el, és Callie-re is gondolnom kellett. Ha egyszer oda kerül a dolog, hogy vissza kell fizetnem, azzal is meg fogok birkózni. Egyelőre egy része bent van a bankban, és ha sikerül rendeznem az összes adósságot, veszek belőle magunknak egy kis házat. – Mi van a magánnyomozóval? – Csak az idejét vesztegeti velem. Még rá kell jönnöm, hogy magától ismerte-e fel ezt, vagy Forrest győzte meg. – Forrest nagyon meggyőző tud lenni. – Még mindig haragszik rám, legalábbis egy kicsit. Te is haragszol még? – Nehéz haragudni, amikor egészen lenyűgözött a történeted. Csendben sétáltak az ismerős ösvényen. – Tényleg olyan ronda volt az a bútor? Shelby felkacagott, remekül szórakozva azon, hogy barátnője épp ezt a részletet ragadta ki. – Még annál is rondább. Bárcsak lefényképeztem volna! Kemény és sima volt, sötét és szögletes. Mindig úgy éreztem, látogatóban vagyok ott, és sohasem jutok ki. Még az első részletet sem fizette ki, Emma Kate. Mire meghalt, a bank már több felszólítást is küldött, amiket nem is láttam. – Elhallgatott annyi időre, hogy lecsavarja a vizespalack kupakját. – Arra gondolok, hogy bajban volt. Talán Atlantában történt valami. Szóval megszerezte azt a nagy házat odafent északon, de azt sem mondta el nekem. Mindent elrendezett, aztán közölte, hogy költözünk, mivel jó üzletre van kilátása. Én meg nem vitatkoztam. Gondolom, ebben a tekintetben hasznos voltam számára. Sohasem vitatkoztam, csak engedelmeskedtem. Így visszanézve, nehéz elhinni, hogy hányszor megtettem. Még csak azt sem tudom, ki volt ő. Még abban sem lehetek biztos, hogy hívták. Nem tudom, mit tett, hogyan szerezte a pénzét. Csak azt tudom, hogy semmi sem volt valódi… sem a házasságom, sem az az élet, amit éltünk. Megállt a kilátónál, érezte, ahogy repesni kezd a szíve. – Ez az, ami valóságos. Kilométerekre ellátott, látta a sötét és titokzatos zöld emelkedőket és lejtőket, a hegyeket körülölelő völgymélyedéseket, amelyek oly finomnak és törékenynek tűntek, mint a régi teáskészlete. És a felhőkbe szökő, erdő borította csúcsokat, amelyek némán és tele rejtéllyel álltak. A fények lágyabbá váltak, ahogy a délután előrehaladt. Shelby arra gondolt, milyen lesz majd naplementekor, aranyba burkolva, ahogy a hegyoldalon vörös fények gyúlnak, majd fokozatosan elszürkülnek. – Azt is tudom, hogy magától értetődőnek vettem a dolgokat. Mindent. De soha többé nem fogom. Leültek egy kiugró sziklára, ahogy számtalanszor megtették már az évek során. Emma Kate egy zacskó szotyolát húzott elő a zsebéből. – Régebben gumicukrot hoztál – jegyezte meg Shelby. – Akkor még csak tizenkettő voltam. Bár tudnék most is gumicukrot enni – döntötte el. Shelby mosolyogva nyitotta ki a saját hátizsákját, és előhúzott egy zacskót.

– Hébe-hóba veszek Callie-nek. Valahányszor kinyitok egyet, rád gondolok. – Van valami a gumicukorban. – Emma Kate kinyitotta a zacskót, és belekotort. – Te is tudod, hogy a családod segítene kifizetni az adósság egy részét… de én sem fogadnám el, ha a helyedben lennék – mondta sietve, mielőtt Shelby megszólalhatott volna. – Köszönöm. Segít, hogy te megértesz. Jó életet teremtek itt magunknak. Tudom, hogy így lesz. Talán el kellett mennem, hogy visszajöhessek, és láthassam, mi volt a valóságos számomra, és mi nem. – És mégiscsak énekelni fogsz a vacsorádért. – Az a hab a tortán. Igazán kedvelem Tansy Derrickjét. – Nyerő a pasi. És milyen jóképű! – Az biztos, de… – A teste! – mondták egyszerre, majd felkacagtak, és addig nevettek, míg kifogytak a szuszból. – Itt ülünk – sóhajtott fel Shelby, és végignézett a tájon –, és ugyanúgy a fiúkról beszélgetünk, mint régen. – Olyan rejtély, amelyet sohasem lehet igazán megoldani. – Épp ezért érdemes beszélni róla. És mind a ketten azt csináljuk, illetve én csak csinálni fogom, amit szerettünk volna. Emma Kate Addison, okleveles ápolónő. Szereted? – Igen. Nagyon. A fenébe, még soha életemben nem dolgoztam olyan keményen semmiért, mint azért, hogy ápolónő legyek. Azt terveztem, hogy egy nagy kórházban fogok dolgozni. És ott dolgoztam. Szerettem. Nagyon szerettem. – Shelbyre nézett. – Csak azt nem tudtam, hogy az itteni klinikán még jobban szeretek majd dolgozni. Szóval talán el kellett mennem egy időre, hogy ezt megértsem. – És Matt lenne a hab a te tortádon? – Pontosan. – Emma Kate vigyorogva dobott a szájába egy újabb gumicukrot. – A hab és még legalább egy tortaréteg. – Hozzámész feleségül? – Nem tervezem, hogy bárki máshoz mennék. De nem hajt a tatár, még ha az anyu azt szeretné is, hogy minél előbb megtörténjen. A dolgok egyelőre nagyon jók így, ahogy vannak. Azt hallottam, hogy egy nagy fürdőszobát fognak építeni az anyukádnak. – Prospektusokat és újságokból kivágott képeket lobogtat, apu meg úgy tesz, mintha az egészet őrültségnek tartaná, de látom rajta, hogy kezd neki is tetszeni a dolog. – Shelby ivott egy korty vizet, és nem kapkodta el a kupak visszacsavarását. – Griffin ma nálunk járt, hogy lemérje a helyet. – Alig várják a demót. Olyanok, mint két izgatott kisfiú. – Hmm. – Shelby eltűnődött, fel kellene-e hoznia. Végignézett a tájon, elkapta a távolban kanyargó folyón megcsillanó napsugár fényét. Végül is, már hagyománynak számít, hogy ezen a helyen a fiúkról beszélgetnek. – Az a helyzet, hogy mialatt Griffin ott volt az anyuéknál, világosan megmondta, hogy érdeklődik irántam. Emma Kate horkantva kapott be egy újabb gumicukrot. – Előre láttam, hogy így lesz. – Mert minden nőre rámozdul? – Annyi nőre mozdul rá, mint más normális férfi, de nem. Nem ebből láttam, hanem abból, hogy úgy állt ott, mint akibe belecsapott a villám, amikor azon az első napon besétáltál az anyu konyhájába. – Tényleg? Észre sem vettem. Nem kellett volna észrevennem?

– Túlságosan lefoglalt a kínos helyzet és a bűntudatod. Mit mondtál neki? – Csak habogtam. Most nem igazán tudok ilyesmire gondolni. – De azért gondolsz rá. – Nem kellene. Richard csak nemrég halt meg. És még csak nem is hivatalos a dolog. – Richard, vagy bármi volt is a neve, nincs többé. Elment. – És mintha még a gondolat is felháborítaná, Emma Kate úgy tett, mintha összegyűrne valamit és eldobná. – Te itt vagy. A házasságod boldogtalan volt, és alapjában egy nagy csalás… te magad mondtad. Itt nincs kötelező gyászév, Shelby. – Egyáltalán nem gyászolok. Nem tűnik helyénvalónak. – Nincs még eleged abból, hogy mindig azt csinálod, amiről azt mondod, hogy helyes. Lassan négy éve csinálod már, és úgy tűnik, nagy bajba sodort. – Még csak nem is ismerem. Már úgy értem, hogy Griffint. – Tudom, hogy értetted, és erre találták fel azt a dolgot, amit randevúnak hívunk. Elmentek valahová, beszélgettek, kiderítitek, mi az, ami iránt mind a ketten érdeklődtök, és azt is, kölcsönösen vonzódtok-e egymáshoz. Mi van a szexszel? – Richardot nem igazán érdekelte az utolsó néhány hónapban, mielőtt… Ó, Griffinre gondoltál. Jézusom, Emma Kate! – Shelby nevetve nyúlt a gumicukros zacskóba. – Még a randevúnak nevezett találmányig sem jutottunk el. Egyszerűen nem fekhetek le vele. – Fogalmam sincs, miért ne tehetnéd. Mindketten szabad, egészséges és nagykorú emberek vagytok. – Ne felejtsd el, hová jutottam, amikor legutóbb ágyba ugrottam valakivel, akit alig ismertem. – Megígérhetem, hogy Griffin nem olyan, mint Akárhogy Is Hívták volt. – Nem hiszem, hogy tudom még, hogyan kell randevúzni. – Gyorsan belejössz. Elmehetünk négyen együtt valahová. – Talán. Griffin el akar vinni minket pizzázni, és elkövettem azt a hibát, hogy megemlítettem Callie előtt. Azóta már kétszer kérdezősködött róla. – Tessék – csapott barátnője lábára Emma Kate, aki szerint ezzel a gond meg is oldódott. – Hagyod, hogy elvigyen titeket pizzázni, aztán négyen együtt vacsorázunk vagy valami, utána kettesben is megpróbálhatjátok. – Az életem még mindig egy merő zűrzavar, Emma Kate. Senkivel sem kellene randevúznom. – Édesem, ha az ember szingli, egy jóképű sráccal randizni maga az élet. Menj el vele pizzázni – ajánlotta –, és meglátod, mi lesz belőle. – Biztos eleged van már, hogy folyton ezt hallod, de annyira hiányoztál. Hiányzott, hogy itt legyek. Hogy itt üljek, veled beszélgessek bármiről és mindenről, és gumicukrot egyek. – Ez aztán az élet. – A legjobb. – És a pillanat hevében Shelby megragadta Emma Kate kezét. – Esküdjünk meg! Esküdjünk meg, hogy amikor már nyolcvanévesek leszünk, és nem tudunk ide felmászni, felfogadunk néhány fickót, aki feltol ide minket, hogy itt üldögéljünk, beszélgessünk bármiről és mindenről, és gumicukrot együnk. – Na, ez az a Shelby Pomeroy, akire emlékszem. – Emma Kate a szívére tette a kezét. – Esküszöm. De jóképű, fiatal fickóknak kell lenniük. – Azt hittem, ez magától értetődik.

Shelby kialakította a mindennapos menetrendet: dolgozott a dalok listáján, próbált, s a szalonbeli munkával lassan visszadolgozta magát Ridge életének szőttesébe. Furcsának, ugyanakkor csodálatosnak találta, milyen gyorsan visszatért minden, a hangok, a ritmus, a könnyed csevegés, a pletykák, a város látványa és a tavasz lélegzetétől életre kelő hegyek. Ahogy ígérték, megkezdődött a bontás, szóval reggelente, mielőtt munkába indult volna, a ház megtelt férfihangokkal, kalapálással, fúrósivítással. Hozzászokott, hogy mindennap látja Griffet és Mattet… és talán egy kicsit gondolt is rá. Időnként. Nehéz volt nem gondolni egy férfira, aki rendszeresen megjelent az ember házánál, a derekán szerszámosövvel és azzal a tekintettel a szemében. – Jól hangzott ma reggel. Shelby, aki épp a Callie-táskáért indult, megtorpant, amikor Griff kilépett a régi szobájából a folyosóra. – Tessék? – Jól hangzott ma reggel. Ahogy énekeltél a zuhany alatt. – Ó, remek próbaterem. – Csodás hangod van, Vörös. Mi volt a dal? – Ööö… – Gondolkodnia kellett. – A Stormy Weather. A negyvenes évekből. – Bármelyik évtizedben szexi. Szervusz, Piroska. Leguggolt, amikor Callie jött fel a lépcsőn. – A mami a nagymaminál fog dolgozni. Én Chelsea-hez megyek, mert a dédimami is dolgozik ma. – Ez jó mulatságnak hangzik. – Ehetünk pizzát? – Callie… – Az üzlet az üzlet – vágott a szavába Griff. – Ma este be tudnék kapni egy pizzát. Neked megfelel a ma este? – kérdezte Shelbyt. – Nos, én… – Mami, szeretnék pizzát enni Grrr-iff-fel. – Hogy megerősítse, amit mondott, felmászott a férfi ölébe, aztán az anyja felé fordította a fejét, és rámosolygott. – Ki tudna erre nemet mondani? Az remek lenne, köszönjük. – Hat óra megfelel? – Meg. – Felveszlek. – Ó, de a gyerekülés. Egyszerűbb, ha ott találkozunk. – Rendben. Hatkor. Randizunk? – kérdezte Callie-t. – Randizunk – felelte a kislány, és arcon puszilta. – Menjünk, mami. Menjünk Chelsea-hez. – Ott vagyok szorosan a sarkadban. Komolyan köszönöm – mondta Griffnek, amikor Callie ismét lefelé indult. – Feldobtad a napját. – Ahogy az enyémet is. Viszlát. Amikor Griff visszatért a munkához, Matt felvonta a szemöldökét. – Összeköltözöl a helyi tehetséggel? – Egyszerre csak egy lépést.

– Csinos nő, de átkozottul bonyolult az élete, tesó. – Egen. Még jó, hogy vannak szerszámaim. – Felkapta a szögbelövőt. – És tudom, hogyan használjam őket. Griff egész nap Shelbyre gondolt. Nem ismert még egy nőt, aki ennyire izgatta volna; a szomorú és gyanakvó tekintet és a vele ellentétben álló futó mosoly, amikor megfeledkezett az óvatosságról. A könnyed mód, ahogy a kislánnyal bánt. S ahogy kinézett a szoros farmerben. Mind bejött neki. Majdnem arra gondolt, milyen kár, hogy a munka zökkenőmentesen halad. Egy-két hiba, és több ideje lenne rá, hogy minden reggel nézhesse néhány percig. De Ada Mae nem Bitsy volt. Amikor eldöntötte, milyen csempét akar, milyen színt vagy milyen csapokat, tartotta is magát a döntéséhez. Maradt arra ideje, hogy hazamenjen, megfürödjön és átöltözzön. Egy igazi férfi nem visz két csinos hölgyet pizzázni úgy, hogy izzadtságtól és fűrészportól bűzlik. Korán végeznek, gondolta, és egy hároméves is lesz velük. Ami talán jó is. Így a saját munkájára is tud néhány órát szánni. Valójában azon töprengett, hogy a hálószobára kellene összpontosítania. Egy igazi férfi nem visz ágyba egy csinos hölgyet, ha az az ágy csak egy gumimatrac a padlón. Márpedig komolyan elszánta magát, hogy ágyba bújik Shelbyvel. Amikor a nő és a szoba készen áll rá. Behajtott a városba, és alig háromháznyira a pizzériától sikerült is parkolóhelyet találnia. És tökéletesnek találta az időzítést, amikor látta, hogy két hellyel odébb Shelby száll ki a minifurgonjából. Akkor ért oda hozzájuk, amikor Shelby kiemelte Callie-t a gyerekülésből. – Segíthetek? – Ó, boldogulok. Köszönöm. – Hé! – hallotta a nő hangjában a könnyeket, mielőtt Shelby a karjában Callie-vel megfordult volna, és ő meglátta, hogy valóban könnyben úszik a szeme. – Mi a baj? Mi történt? – Ó, csak… – A mami boldog. Ezek boldog könnyek – magyarázta Callie. – Boldog vagy? – Igen. Nagyon. – Jómagam és a pizza kombinációja általában nem szokott könnyeket csalni a nők szemébe. – Nem arról van szó. Az imént tettem le a telefont. Egy kicsit korán érkeztünk, mert Callie olyan izgatott volt. Az ingatlanügynök hívott. Eladta a házat. Egy könnycsepp elszabadult, és legördült Shelby arcán, mielőtt letörölhette volna. – Boldog könnyek – jelentette ki Callie. – Öleld meg a mamit, Griff. – Persze. Mielőtt Shelby kitérhetett volna, Griff átölelte mindkettőjüket. Érezte, ahogy a nő teste megfeszül, majd ellazul. – Csak arról van szó, hogy hatalmas megkönnyebbülés. Mintha hegyek gördültek volna le a vállamról. – Remek – nyomott puszit a nő feje búbjára. – Ezt meg kell ünnepelni. Igaz, Callie? Egy boldog pizzával. – Nem szeretjük a házat. Örülünk, hogy már nem a miénk.

– Így igaz. Így igaz. – Shelby nagyot sóhajtott, még egy pillanatig a férfihoz simult, aztán kiegyenesedett. – Nem szeretjük azt a házat, nem nekünk való. És most valaki olyané, aki szereti. Nagyon boldog pizza. Köszönöm, Griffin. – Szükséged van egy percre? – Nem. Nem, jól vagyok. – Akkor add ide a kislányt. – Griff átvette Shelbytől Callie-t. – És kezdődjön a buli!

TIZENKETTEDIK FEJEZET A kislány elbűvölő teremtés volt, lefoglalta, szórakoztatta és… lehengerelte azzal, hogy mindenképp mellette akart ülni a bokszban. Egyszer-kétszer megkísértette a gondolat, hogy bárcsak a mama is olyan nyíltan flörtölne vele, mint a lánya, de egy férfi nem kaphat meg mindent. Kellemes pihenő volt ez a munka és a hobbi között. Amikor az üzletvezető kijött, és felhúzta Shelbyt az ülésről, hogy magához ölelje, Griff a saját reakcióját figyelte. Nem féltékenység, legalábbis nem pontosan, de egyfajta belső „Csak óvatosan, haver”, miközben várt, hogy kiderüljön, mi is ez. – Nagyon hiányoztál. – A ravasz mosolyú és könnyed modorú Johnny Foster, kezét Shelby vállán tartva alaposan megnézte magának az asszonyt. – De most itt vagy. Nem is tudtam, hogy ismered Griffet. – Johnny átölelte Shelby vállát, úgy fordult Griffhez. – Shelby és én régóta ismerjük egymást. – Johnny a kuzinom. Ő és a fivérem, Clay együtt keresték a bajt annak idején. – És meg is találtuk, olyan gyakran, amilyen gyakran csak lehetett. – A kuzinod? – Harmad- vagy negyed-unokatestvérek vagyunk? – tűnődött Johnny. – Azt hiszem harmad. – Puszikuzinok – mondta a férfi, és könnyedén megpuszilta Shelbyt. – És te vagy Callie. Csinos és édes, mint az eperhab. Örülök, hogy megismerhetlek, kuzin. – Griffel randevúzom. Pizzát fogunk enni. – Akkor a legjobb helyen vagytok. Szakítunk majd rá időt, hogy összejöjjünk és kibeszélgessük magunkat – mondta Shelbynek. – Rendben? – Rendben. Clay említette, hogy te vagy most itt az üzletvezető. – Egen. Ki gondolta volna? Rendeltetek már? – Alig egy perce. – Nézz csak oda, Callie – mutatott Johnny a pult felé, ahol egy fehér kötényes ember valamiféle szószt öntött a tésztára. – A te pizzádat én magam fogom elkészíteni, méghozzá különlegesre. Ismerek egy-két trükköt. Jut eszembe, Griff, akartam már mondani, hogy bármit tettél is azzal a kályhával, varázslatosan működik. Azóta sem volt gondunk vele. – Ezt jó hallani. – Máris jön a pizza. Shelby visszaült a bokszba. – Ez úgy hangzik, mintha te és Matt egész Ridge-szerte dolgoznátok, hol itt, hol ott javítva meg ezt vagy azt. – Ez a terv. Az a fickó, aki meg tudja reparálni a kályhádat, amikor lehűl a levegő, vagy a vécédet egy vasárnap délelőtt, amikor vendégeket vársz ebédre… nos, az népszerű. Shelby nevetett. – És ki ne szeretne népszerű lenni? Elfoglalt is vagy. Hogy tudod megoldani, hogy népszerű is légy,

meg időt is szakíts arra a sok munkára, ami a Tripplehorn-házon van? – Népszerűnek lenni a munkám, a ház a hobbim. Jobban haladok a munkámmal, amikor a hobbim is sínen van. – Mami, nézd! – ugrált a helyén Callie. – A kuzinbácsi trükköket csinál. – És úgy látom, újakat is tanult – jegyezte meg Shelby, amikor Johnny feldobta a levegőbe a sebesen pörgő tésztát, majd elkapta. – Úgy tűnik, ma este varázspizzát eszünk. Callie tágra nyílt szemmel fordult Griff felé. – Varázspizzát? – Még szép. Nem látod, hogy száll a varázspor a levegőben? Callie szeme kék kistányért formázott, ahogy visszafordult Johnny felé. – Csillog! – suttogta elakadó lélegzettel. A gyermeki elme képzelőereje, gondolta Griff. – Arra akár fogadhatsz is. Amikor az ember varázspizzát eszik, álmában tündér-királykisasszonnyá változik. – Tényleg? – Ezt hallottam. Persze, meg kell enned, és amikor az anyukád azt mondja, eljött a lefekvés ideje, rögtön ágyba kell bújnod, és kívánnod kell valamit. – Úgy lesz – fogadkozott a kislány. – De te nem lehetsz tündér-királykisasszony, mert fiú vagy. Ez butaság. – Ezért vagyok én a királyfi, aki legyőzi az agyaros szörnyet. – A királyfik a sárkányt győzik le! – Én nem szoktam olyat csinálni. – Griff szerepét túljátszva hatalmasat sóhajtott, és szomorúan csóválta a fejét, közben elkapta Shelby mosolyát az asztal túloldaláról. – Szeretem a sárkányokat. Talán be lehet szúrni még egy kívánságot elalvás előtt, és kérni egy saját sárkányt. Akkor az ember a hátán repülve bejárhatná az egész királyságát. – Én is szeretem a sárkányokat. A sajátomon fogok repülni. Lulunak hívják. – Kitalálni sem tudnék jobb nevet egy sárkánynak. – Látom, megvan a magad módszere – mormolta Shelby, mire Griff szélesen rávigyorgott. – Ó, rengeteg módszer van a tarsolyomban. – Fogadni mertem volna rá. Griff arra gondolt, ez a nap legklasszabb órája, itt ülni a zajos pizzériában, szórakoztatni egy kicsi lányt, és megnevettetni az anyukáját. Nem látta okát, miért ne tehetné ezt rendszeres szokásává. Mindenkinek jól jön egy kis varázspizza hébe-hóba. – Ez annyira kedves volt tőled – mondta Shelby, amikor Griff a kocsijukhoz kísérte őket. – Az biztos, hogy emlékezetessé tetted Callie-nek az első randevúját. – Okvetlenül sort kell kerítenünk egy másodikra. Eljössz velem újra, Callie? – El. Szeretem a fagyit. – Ez igazán szerencsés véletlen… Kezdem azt hinni, hogy minket az isten is egymásnak teremtett. Én is szeretem a fagyit. A kislány olyan pillantást vetett rá a szempillája alól, amit Griff csak femme fatale-ként tudott

meghatározni. – Elvihetsz egy fagyirandira. – Most nézd meg, mit indítottál el – kuncogott Shelby, ahogy beszíjazta Callie-t a gyerekülésbe. – Mit szólnál a szombathoz? – Tessék? – pillantott fel Shelby. – Mit szólnál egy fagyirandihoz szombaton? – Jó! – ugrált Callie az ülésben. – Dolgoznom kell – kezdte Shelby. – Nekem is. Munka után. – Nos, én… felteszem… Biztos vagy benne? – Nem kérdeztem volna, ha nem lennék. Ne feledkezz meg a kívánságról, Callie. – Tündér-királykisasszony leszek, és a saját sárkányomon fogok lovagolni. – Callie, mit kell ilyenkor mondani Griffnek? – Köszönöm szépen a randevút. – Boldog ártatlansággal nyújtotta a férfi felé a karját. – Puszit. – Máris. Griff lehajolt, megpuszilta a kislányt. Az nevetve dörzsölte hozzá az arcát. – Szeretem a borostáid. Csikiznek. A mamit is puszild meg. – Máris. Griff gondolta, hogy az asszony az arcát fogja odanyújtani, de nem látta be, miért kellene annyival beérnie. Egy férfi nagyon gyorsan tud mozdulni, még akkor is, ha nem látszik rajta, különösen, ha már korábban átgondolta. Kezét az asszony derekára tette, aztán felcsúsztatta a hátán, anélkül, hogy a tekintetét levette volna az arcáról. Látta, hogy az asszony szeme kitágul meglepetésében… de nem tiltakozott. Szóval folytatta a hadműveletet. Lehajtotta a fejét, és komótosan birtokba vette az asszony száját, mintha övék lenne a világ összes ideje. Mintha nem is a Fő utca járdáján állnának, ahol bárki láthatja őket, aki arra jár vagy autózik. Nem volt nehéz elfelejteni, hol állnak, ahogy az asszony teste hozzásimult, meleg és puha ajka sóvárgón tapadt a szájára. Shelby agya kiürült. Minden gondolat – a múlt, jelen és jövő – kiáradt belőle, s a csók élménye foglalta el a helyüket, tökéletesen elnyelve őt. Teste, noha életre kelt, mégis elernyedt. Feje kóválygott, mintha túl sok finom bort nyakalt volna be. Szappan és bőr illatát érezte, és a járda másik oldalán álló whiskey-s hordóba ültetett jácintok szagát. És hallott valamit, amit csak később azonosított a saját torkából feltörő élvezet hangjaival. A férfi olyan simán engedte el, ahogy korábban magához vonta. Tekintete rászegeződött. – Gondoltam – mormolta. – Én… csak… – Shelby rájött, hogy alig érzi a lábát, és épphogy csak ellen tudott állni a kísértésnek, hogy lenézzen és meggyőződjön róla, hogy még a helyén van. – Mennem kell. – Viszlát. – Én… Fogd meg a nózid, Callie! A kislány az orrához érintette a kezét. – Viszlát, Griff, viszlát.

Visszaintegetett a kislánynak, miközben Shelby bezárta az ajtót, aztán a hüvelykujját a zsebébe akasztotta, amikor az asszony a sofőrüléshez ment. És nem tudta visszafojtani a vigyorát, amikor látta, hogy egy kicsit megroggyan a lába. Ismét intett, amikor Shelby némi ügyetlenkedés után beindította a motort, és elhajtott. Igen, határozottan ez a nap legklasszabb órája. Alig várta, hogy megismételhesse. Shelby különösen óvatosan hajtott a hazafelé vezető úton. Komolyan úgy érezte magát, mint aki egy egész üveg bort benyakalt a pizza mellé, nem csupán egy pohár kólát ivott. És a torkát még mindig csiklandozták azok a hangok, mintha csak remegő gyomrának visszhangjai lettek volna. Callie már a rövid úton nagyokat bólogatott. Az izgalmas nap kimerítette. Ám újra felélénkült, egy kicsit túlpörögve, amikor Shelby leállította a kocsit. Hagyja, hogy lánya kiszaladgálja magát, gondolta. Úgysem fog sokáig tartani. Neki pedig észnél kell lennie, és félre kell tennie ezt a dolgot. Nincs ideje torokhangokra és gyomorremegésre. Shelbynek nem is kellett mást tennie, mint meghallgatnia, ahogy Callie izgatottan elmeséli a randevúja minden apró részletét a nagyszülőknek. – És szombaton fagyirandink lesz. – Valóban? Ez már komoly dolog. – Ada Mae tűnődő pillantást vetett Shelbyre. – Talán a nagypapádnak meg kellene kérdeznie ezt a fiút a szándékairól. – És a kilátásairól – tette hozzá Clayton. – Én vagyok a gardedámjuk – mondta vidáman Shelby. – Ó, és találkoztam Johnny Fosterrel. Nem sok időnk volt beszélgetni, mivel nagyon elfoglalt volt. Ő készítette a pizzát. Varázspizzát, igaz, Callie? – Aha, és Griff azt mondta, lovagolhatok sárkányon, és ő megöli a… mit is, mami? – Azt hiszem, valami agyaros szörny volt. – Teljesen megöli, és utána összeházasodunk. – Nem akármilyen pizza lehetett – jegyezte meg Clayton. – Te lehetsz a király, nagypapi, és a nagymami lesz a királynő. – Körbe-körbe futkározott a szobában, pörögve, ugrálva. – És Clancy is jöhet – ölelte át az öreg kutyát. – És gyönyörű ruha lesz rajtam, és utána az következik, megcsókolhatod a menyasszonyt. Csiklandoz, amikor Griff megcsókol, ugye, mami? – Ööö… – Csiklandoz? – kérdezte Ada Mae önelégült mosollyal. – Aha. Mikor lesz szombat, mami? – Hamarosan. – Shelby elkapta és jól megpörgette az ugrabugráló kislányt. – Most viszont felmegyünk. Meg kell fürödnöd, mielőtt lefekszel aludni, és álmodban csinos herceghez mész férjhez. – Jó. – Menj fel és tedd a ruhádat a kosaradba! Egy pillanat, és én is ott leszek. Csodálatosan érezte magát – mondta, miután Callie felszaladt a lépcsőn. – És te? – Kellemes volt. És Griff nagyon aranyosan viselkedett Callie-vel. De amit el akartam mondani nektek, hogy közvetlenül vacsora előtt telefont kaptam. Elkelt a ház. – A ház? – Ada Mae egy pillanatra értetlenül bámult rá, aztán a szemét elfutották a könnyek, és lehuppant egy székre. – Ó, Shelby, a ház fenn, északon. Annyira örülök! Annyira örülök neki!

– Boldog könnyek. – Shelby zsebkendőt húzott elő. – Én is sírtam, amikor megtudtam. Hatalmas teher esett le vele a vállamról. – Apja felé fordult, aki odalépett hozzá, átölelte, és ringatni kezdte. – Azt hittem, tudom, mekkora teher, mivel én hordoztam. De csak most, hogy lekerült rólam, jöttem rá, hogy sokkal nehezebb volt, mint hittem. – A többivel már tudunk segíteni. Anyád és én megbeszéltük, és… – Nem, apu. Nem. Köszönöm szépen. Szeretlek. – Az apja arcára simította a kezét. – Megcsinálom. Bele fog kerülni egy kis időbe, de megcsinálom, és ez jó érzéssel tölt el. Valahogy kiegyensúlyozza azokat az időket, amikor csak úgy hagytam, hogy megtörténjenek a dolgok, abbahagytam a kérdezősködést, hagytam, hogy valaki más gondoskodjon mindenről. – Az apjához simult, és az anyjára mosolygott. – És mostanra túl vagyok a legrosszabbján. Meg tudok birkózni azzal, ami még hátravan. De jó tudni, ha ismét nehézre fordulnak a dolgok, kérhetek tőletek segítséget. Annyira hálás vagyok érte! – Ezt soha többé ne felejtsd el! – Esküszöm, nem fogom. Meg kell fürdetnem Callie-t. Jó napom volt – mondta, és apjától elhúzódva felvette a táskáját. – Igazán jó napom volt. Miután lefektette Callie-t, leült a táblázataihoz. Talán meg kellene várnia, amíg megérkezik az aláírt szerződés, de úgy érezte, minden joga megvan ahhoz, hogy optimista legyen. Amikor beírta az eladást a táblázatba, és meglátta az egyenleget, behunyta a szemét, és nagyot sóhajtott. Még mindig fájdalmasan nagy volt az adóssága, de Isten segedelmével alaposan megkurtította. A legrosszabbon már túl van, gondolta ismét. És mi van előtte? Ledőlt az ágyra, és felhívta Emma Kate-et. – Milyen volt a pizza? – Varázspizzát ettünk, vagy legalábbis erről győzte meg Griff Callie-t, így most az én kicsi lányom mosolyogva feküdt le azzal a meggyőződéssel, hogy álmában tündér-királykisasszony lesz belőle, aki sárkányon lovagol… még mielőtt ő és Griff hét országra szóló lakodalmat csapnak. – Tud bánni a gyerekekkel. Szerintem megmaradt kisfiúnak, azért. – Megcsókolt. – És varázscsók volt? – kérdezte Emma Kate zavartalanul. – Az agyam még mindig olyan, mint a puding. Ne mondd el Mattnek, hogy meglágyult az agyam, mert elmondja Griffinnek, és én totál idiótának fogom érezni magam. Fogalmam sincs, hogy azért volt-e így, mert olyan régen nem csókolóztam, vagy azért, mert ilyen átkozottul jó a pasi. – Azt hallottam, hogy ilyen átkozottul jó. Shelby mosolygott, összegömbölyödött az ágyon. – A te agyad is meglágyult, amikor Matt először csókolt meg? – Cseppfolyóssá vált és kifolyt a fülemen, ami gusztustalanul hangzik, de így történt. – Remekül érzem magam, olyan remekül, hogy már el is felejtettem, milyen az. Egyszerűen muszáj volt felhívnom téged. Eladtam a házat, és eszméletlenre csókoltak a Fő utca kellős közepén. – Elad… Ó, Shelby, ez csodálatos! Mind a kettő számít, de hogy megszabadultál attól a háztól! Annyira örülök! – Kezdem látni a fényt az alagút végén, Emma Kate. Komolyan látom a kivezető utat. Még lesz egy-két bukkanó, de látom a végét. És ennek az is része volt, hogy összegömbölyödve fekszik az ágyon, és a legjobb barátnőjével

beszélget. A remek napból remek hét lett. Shelby ízlelgethette az élményt, milyen boldognak és eredményesnek lenni, megkeresni a kenyérrevalót. Felmosta a padlót, feltöltötte az adagolókat, előjegyzéseket vett fel, kezelte a pénztárgépet, hallgatta a pletykákat. Sajnálkozott, amikor Crystal a fiújára panaszkodott, vigasztalta Vonnie-t, amikor a masszőz nagymamája békésen örökre elaludt álmában. Székeket és asztalokat állított fel a szépségszalon kis hátsó kertjében, cserepes virágokat ültetett. Miután megnézte az óvodát, ahová ősztől Chelsea fog járni, beíratta Callie-t is. Érezte a büszkeségét és a fájdalmát is annak, amiről tudta, hogy az elszakadás első fázisa lesz. Fagyizott Griff-fel, és felfedezte, hogy a második csók ugyanolyan hathatós tud lenni, mint az első. De kibúvókat keresett, amikor a férfi arra kérte, hogy vacsorázzon vele. – Csak mert annyira be van most osztva az időm – mondta. – A szalonban már kialakult a menetrend, szóval az a rész könnyebb. De amíg péntek estig meg nem látom, hogy megy az éneklés, minden időmet próbákra és a jövő heti péntek megtervezésére fordítom. – Péntek után. – Griff lefektette a csöveket, amelyek az új fürdőszoba padlóját fogják fűteni. – Mert remekül fog menni. – Remélem. Talán eljöhetnél a Bootlegger’sbe pénteken, hogy meghallgass. – Vörös, a világért sem hagynám ki. Szeretem hallgatni a zuhany alatti próbáid is. – Most egyenesen a grillbárba megyek próbálni, mielőtt kinyit. Remélem, Tansynek igaza van abban, hogy az emberek régi dalokat szeretnének hallgatni, miközben a sertéskarajt eszik, vagy a nachost csipegetik. – A hasára szorította a kezét. – Hamarosan megtudjuk. – Ideges vagy? – Az éneklés miatt? Nem. Az éneklés miatt sohasem idegeskedem, énekelni jó érzés. Inkább amiatt aggódom, hogy nem vonzok be annyi embert, mint amennyit Tansy fizet a műsorért. Mennem kell. Jól néz ki ez a hely. – Haladunk vele – mosolygott rá Griff. – Legyen a nap szava a „fokozatosan”. Egyszerre mindig csak egy lépést. – Mmm – mondta Shelby, aki megértette, hogy a férfi nem csak a fürdőszobáról beszél. Péntek délelőtt beszorított még egy utolsó próbát, és ráparancsolt magára, hogy ne gondoljon arra, mit tudna kihozni ezekből a dalokból, ha lenne egy-két zenésze. De ezzel együtt úgy vélte, így is sikerült hozzáadnia a saját stílusát a régi klasszikushoz, az As Time Goes Byhoz. – Játszd újra, Sam – mondta Derrick a bárpult mögül. – A világ összes városának összes kocsmája közül pont az enyémbe sétál be. – Szereted a régi filmeket? – Apu szereti, szóval nekünk is szeretni kellett. És ki ne szeretné a Casablancát? Milyennek hallottad, Derrick? – Úgy tűnik, Tansynek igaza volt. Becsábítjuk a népet, és frankón elvarázsoljuk őket péntek esténként. – Helyükre rakta a frissen elmosott poharakat, és összehúzott szemmel Shelbyre nézett. – Te hogy érzel

ezzel kapcsolatban? – Reményteli vagyok. – Lelépett az apró színpadról. – Csak azt szeretném mondani, ha ez mégsem jön be, ha nem vonzza be az embereket, nem gond. – Azt tervezed, hogy belebuksz, Shelby? Shelby félrehajtotta a fejét, ahogy a pult felé ment. – Felejtsd el, amit mondtam. Úgy seggbe rúgunk mindenkit, hogy a holdon fog landolni a hátsójuk, s te kénytelen leszel emelést adni nekem. – Azért ne ragadtasd el magad! Kérsz egy kólát? – Bárcsak lenne rá időm, de indulnom kell a szalonba. Hogy megbizonyosodjon róla, nem késett el, elővette a telefonját a zsebéből, és megnézte, mennyi az idő. – Ma este sokan el fognak jönni, csak azért, hogy lássanak – mondta. – Íme, a lány, aki elment egy időre, és ott van az a sok reklám is, amit Tansy csinált. Szórólapok mindenfelé, és a Facebookoldalatokon is ott vagyok mindenütt. A fenébe, a saját családom is elég nagy ahhoz, hogy tömeget alkosson, és a legtöbbjük itt lesz ma este. Ez már valami. – Lehengereljük őket. – Le – helyeselt Shelby. – Este találkozunk. Szórakozottan sétált ki, gondolatban még mindig az esti dalokat próbálva. Szinte észre sem vette a nőt, aki felzárkózott mellé, csak akkor, amikor megszólalt. – Shelby Foxworth? – Hogyan? – A rövid idő alatt, mióta hazatért, annyira hozzászokott, hogy ismét Pomeroy-nak szólítják, hogy majdnem nemet mondott. – Igen. Jó napot! Megállt, a nőre mosolygott, közben átkutatta az emlékezetét, de a barna szemű, rideg tekintetű és tökéletes vörösre festett ajkú barna bombázó nem mozdított meg benne semmit. – Shelby vagyok. Ne haragudjon, de nem ismerem meg. Kicsoda ön? – Natalie Sinclair vagyok, Jake Brimley felesége. Maga Richard Foxworth néven ismeri. A félmosoly ott maradt Shelby arcán, ahogy hallgatta a szavakat, amelyek úgy hangzottak a fülének, mintha valami idegen nyelven mondták volna őket. – Tessék? Hogy mondta? A nő szeme macskásan megvillant. – Komolyan beszélnünk kell, valami olyan helyen, ahol kettesben lehetünk. Láttam egy aranyos kis parkot nem messze innen. Menjünk oda! – Nem értem. Nem ismerek semmiféle Jake Brimley-t. – Attól, hogy az ember megváltoztatja a nevét, ő maga még nem változik meg. – Natalie belenyúlt a halványkék táskájába, és egy fényképet húzott elő. – Ismerős? A képen a barna nő szorosan összebújva állt Richarddal. A férfi haja hosszabb, valamivel világosabb volt. És az orra is valahogy másként fest, gondolta Shelby. De Richard volt az, aki a fotóról rámosolygott. – Ön… ne haragudjon, ön azt állítja, hogy Richard felesége volt? – Nem. Talán nem világosan beszéltem? Hadd ismételjem meg, ha esetleg nem értette volna. Jake Brimley felesége voltam és vagyok. Richard Foxworth sohasem létezett.

– De én…… – Elég sok időmbe került, amíg felkutattam magát, Shelby. Beszélgessünk egy kicsit! A Brimley nem volt a nevek közt, amelyeket Shelby a széfben talált. Jóságos isten, volt neki másik? Másik neve. Másik felesége. – Telefonálnom kell. El fogok késni a munkából. – Telefonáljon csak. Bizarr kisváros ez, ugye? Ha az ember csípi a fegyvereket meg a terepmintás cuccokat. Még beszélni is úgy beszél, mint Richard! – Van itt művészet is – morogta Shelby. – Zene, hagyomány, történelem. – Nem azért mondtam, hogy felbosszantsam. – Azok, akik vidéki parasztoknak tartanak minket, általában máshonnan jött, öntelt sznobok. – Juj! – borzadt össze látványosan Natalie. – Most érzékeny pontra tapintott. Shelby nem akart a telefonban magyarázkodni, hogy mi folyik, inkább üzenetet küldött a nagyanyjának, amelyben bocsánatot kért, és tudatta, hogy egy kicsit késik. – Vannak emberek, akik szeretik a bizarr dolgokat. A magam részéről én városi lány vagyok. – Natalie a gyalogosátkelőhely felé intett, és elindult csodás halványarany magas sarkú szandáljában. – De nem itt találkozott Jake-kel. – Richarddal Memphisben ismerkedtem meg. – Egy kicsit minden elmosódott Shelby szeme előtt. – A nyári szünetben egy bandával turnéztam. – Ő pedig egyszerűen levette a lábáról. Abban nagyon jó volt. Izgató, elbűvölő, szexi. Fogadni mernék, hogy elvitte Párizsba, egy kicsiny kávézóba a Szajna bal partján. Az V. Györgyben szálltak meg. Fehér rózsát vett magának. Nyers, undorító hányinger fogta el Shelbyt, s ez nyilván kiült az arcára is, mert Natalie megpaskolta a karját. – Az olyan férfiaknak, mint Jake, megvannak a szokásai. – Nem értem. Hogyan lehet a felesége? Mármint tudom, hogy most halott, de hogyan mehetett hozzá feleségül? Több mint négy évig együtt éltünk Richarddal. Gyerekem született tőle. – Igen, ez nekem is meglepetés volt. De látom, miért volt számára hasznos a családi kötelék. Levett a lábamról, s jobbik eszem ellenére hozzámentem. Gyors esküvő Vegasban. Ismerősen hangzik? És a józan eszemre hallgatva nem váltam el tőle, amikor otthagyott a slamasztikában. Shelbyre ólomsúlyként nehezedett a felismerés. – Sohasem voltam a felesége. Ez azt jelenti. Ezt akarja a tudomásomra hozni. – Mivel törvény szerint a felesége voltam, nem, maga sohasem volt az. – És ő ezt tudta. – Persze hogy tudta – nevetett fel a nő. – Csúnya, rossz fiú! Persze ez is része a vonzerejének. Nagyon csúnya, rossz fiú az én Jake-em. A park csendes volt. Nem hintáztak vagy libikókáztak a gyerekek, senki sem szaladgált a füvön, nem ostromolta a mászókákat. Natalie leült az egyik padra, a lábát keresztbe tette, és megpaskolta a maga melletti helyet. – Nem voltam biztos benne, hogy rájött-e, és együttműködött-e. De úgy tűnik, becsapta magát. Igaz, ez a foglalkozása. – Átsuhant valami az arcán, ami akár bánat is lehetett. – Vagyis ez volt.

– Képtelen vagyok gondolkodni. – Shelby is leült a padra. – Miért tette? Hogyan tehette? Édes istenem, mások is vannak? Más nőkkel is megtette? – Azt nem tudnám megmondani – vont vállat hanyagul Natalie. – De mivel elég hamar magára talált utánam, nem hiszem, hogy volt ideje másik feleségre kettőnk közt. És én arra az időszakra vagyok kíváncsi. – Nem értem. – Shelby elakadó lélegzettel hátradőlt a padon, mindkét kezével a hajába túrt, s egy pillanatig ott is tartotta őket. – Semmit sem értek. Sohasem voltam házas – mondta lassan. – Hamis volt a házasságom, akárcsak a jegygyűrűm. – De jól élt egy ideig, nem igaz? – hajolt felé Natalie megvető pillantással. – Párizs, Prága, London, Aruba, Saint-Barthélemy, Róma. – Honnan tudja mindezt? Honnan tudja, hová utaztam Richarddal? – Tettem róla, hogy tudjak. Luxuslakásban élt Atlantában, előkelő klubokba járt, Valentinót hordott. Aztán az a szép ház Villanovában. Nem mondhatja, hogy Jake semmit sem adott magának. Nekem úgy tűnik, remek üzletet kötött. – Remek üzletet? Remek üzletet? – öntötte el a harag a nő sértő megjegyzése hallatán. – Hazudott nekem. Kezdettől fogva hazudott. A tudtom nélkül a szajhájává tett. Azt hittem, szeretem. Eleinte azt hittem, eléggé szeretem őt ahhoz, hogy elhagyjam érte a családomat és mindent, amit ismerek, és amiről azt hittem, hogy arra vágyom. – Hibázott, de szerintem szép kárpótlást kapott érte. Kiemelte ebből a mocskos kisvárosból, nem? Ó, bocsánat, ebből a művészi és kulturális városból. Néhány évig luxusban élt, szóval ne nyavalyogjon, Shelby! Csúnya dolog. – Mi ütött magába? Idejön, és a nyakamba zúdítja mindezt. Talán ön is csak egy hazug alak. – Nézzen csak utána, a rohadt életbe! De maga is tudja, hogy nem hazudok. Jake értett hozzá, hogyan bolondítsa magába a nőket, és hogyan érje el, hogy azt tegyék, amit ő akar. – Szerette? – Pokolian, és átkozottul jól megvoltunk együtt. Ennyi elég is volt, elég lett volna, ha nem hagyott volna faképnél. Hogy úgy mondjam, tőkét fektettem bele, és magas árat fizettem érte. És most kártérítést követelek. – Miféle kártérítést? – Huszonnyolcmilliót. – Huszonnyolcmillió mit? Dollárt? Megőrült? Még csak megközelítőleg sem volt ennyi pénze. – Ó, dehogynem volt. Tudom, mert segítettem neki megszerezni. Majdnem harmincmilliót csillogó gyémántokban, smaragdokban, rubintokban, zafírokban és ritka bélyegekben. Hol van a szajré, Shelby? Megelégszem a felével. – Úgy festek, mint akinek gyémántjai, smaragdjai vannak, a többiről nem is beszélve? Nyakig hagyott az adósságban. Ezt az árat fizetem, amiért hittem neki. Ön mit fizetett érte? – Négy évet, két hónapot és huszonhárom napot a Dade megyei börtön egyik cellájában, Floridában. – Ön… ön börtönben volt? Miért? – Csalásért, mivel daloltam, mint a vízfolyás, és feladtam Jake-et és Mickey-t. Mickey O’Hara boldog kis csapatunk harmadik tagja volt. Úgy hallottam, húsz évet kapott. Higgye el, Shelby – bökött gúnyos mosollyal Shelby felé –, nem akarja, hogy Mickey O’Hara a nyomába eredjen. Higgyen a szavamnak!

– Ön fogadta fel azt a magánnyomozót. – Nem mondanám, hogy én voltam. Kinyomozom én magam is, amit akarok… ez egyike a képességeimnek. A felét, Shelby, és már itt sem vagyok. Minden fillérjét megérdemlem. – Nincs semmim, aminek a felét odaadhatnám. – Shelby felállt. – Azt állítja, hogy Richard ellopta azokat a milliókat? Hogy az a floridai magánnyomozó igazat mondott? – Ezt csináljuk, édesem. Illetve ebben az esetben, Jake csinálta. Kiszúrta az ideális célpontot. A gazdag, magányos özvegyek jöttek be neki a legjobban. Napokon belül a tenyeréből etette mindet. Könnyű volt rávenni őket, hogy „befektessenek” az ingatlanügyletbe… az volt Jake specialitása. De a nagy fogás, a legnagyobb fogásunk az volt, ami végül is balul ütött ki. Ékszer és bélyeg, s meg kell mondanom, a nőnek volt egy-két szép példánya. Ha azt várja tőlem, hogy elhiggyem, semmiről sem tudott, nem vagyok vevő rá. – Nem érdekel, mire vevő és mire nem. Ha nálam lenne az a sok millió, miért vesződnék azzal, hogy Richard adósságait kifizessem? – Jake-nek egy kicsit mindig is hörcsögtermészete volt. És azok az ékszerek nagyon tutik voltak. A bélyegek? Meg kell keresni a megfelelő gyűjtőt. Lehet, hogy Jake magával vitte őket, amikor rosszra fordultak a dolgok, de ha megpróbálta volna eladni, lenyomozták volna, még akkor is, ha feldarabolja az ékszereket. Az ilyen árut jobb pihentetni néhány évig. – Jobb pihentetni – mormolta Shelby maga elé. – Ez volt a terv. Négy-öt év, gondoltuk, aztán megszabadulunk tőle, és nyugdíjba vonulunk. Legalábbis félig-meddig, mert ki akarná feladni a jó mókát? Maga volt az álcája, ez nyilvánvaló. De nagyon jó érveket kell találnia ahhoz, hogy meggyőzzön, van annyira ostoba, hogy semmiről sem tudott. – Voltam annyira ostoba, hogy hittem neki, és ezzel együtt kell élnem. – Adok egy kis időt, hogy elgondolkodjon rajta. Még ha olyan ártatlan is, mint a ma született bárány, Shelby, akkor is több mint négy évig együtt élt Jake-kel. Gondolja végig alaposan ezt az időt, és biztos rájön valamire. Gondoljon a majdnem harmincmillió felére… talán az megfelelő motiváció lesz. Most Shelbyn volt a sor, hogy lenéző pillantást vessen a másikra. – Nem kell semminek a fele, amit úgy loptak. – A maga döntése. Adja vissza a maga részét, és zsebelje be a megtalálónak járó jutalmat, ha ilyen kényes. Az is elég sok lesz, hogy kifizesse az adósság egy részét. Ahogy mondtam, megkapom, ami az enyém, és már itt sem vagyok. Ha itt akar maradni ebben az isten háta mögötti kisvárosban, a nagyanyja szépségszalonjában akar dolgozni bagóért, és péntekenként a bugrisoknak akar énekelni, a maga dolga. Én elviszem, ami az enyém, maga meg megtartja, ami a magáé. Ott van az a csinos kislány is, akire gondolnia kell. – Ha a lányom közelébe merészkedik, ha csak gondol rá, darabokra tépem. – Gondolja, hogy meg tudja tenni? – nézett rá gúnyos mosollyal Natalie. Shelby nem gondolkodott; cselekedett. Megragadta Natalie blúzát, és talpra rántotta a nőt. – Meg tudom és meg is fogom tenni! – Ez keltette fel Jake figyelmét. Szereti, ha van valakiben spiritusz, még akkor is, ha csak célpont. Nyugi. Nem érdekelnek a kislányok, és a börtönbe se akarok visszamenni. Fele-fele, Shelby. Ha Mickey-t is bevonom a játékba, maga fájdalmon és bánaton kívül semmit sem fog kapni. Ő nem olyan civilizált tárgyalópartner, mint én. – Lefeszítette Shelby kezét a blúzáról. – Gondolja végig. Keresni fogom.

Mivel a lába cserben akarta hagyni, Shelby lerogyott a padra, miután Natalie elment. Huszonnyolcmillió? Lopott ékszerek és bélyegek? Bigámia? Az ég szerelmére, kihez ment ő feleségül? Vagy csak hitte, hogy feleségül ment hozzá. Talán az egész csak hazugság volt. De mi értelme lett volna? De ellenőrizni fogja. Utánanéz mindennek. Lassan felállt, elővette a mobilját, és felhívta Tracey-t, hogy Callie-ről érdeklődjön. Mire a szalonba ért, ismét dühbe lovalta magát. – Ne haragudj, nagyi! – Mi tartott fel? S miért lángol olyan haragosan a szemed? Shelby a pult alá tette a táskáját. – Beszélnem kell veled és az anyuval, amint mindketten felszabadultok. Elnézését kérem, Mrs. Hallister, hogy van ma? A Viola székében ülő idős hölgy – a Hallister fiú nagymamája – rámosolygott. – Remekül, kedvesem. Csak egy kis fazonigazításra jöttem, de Viola rábeszélt a melírre. Kíváncsi vagyok, Mr. Hallister észreveszi-e. – Csinos és fiatalos lesz így tavaszra. Nagyi, elintézek egy gyors hívást, és máris munkához látok. – A törülközők már biztos megszáradtak, összehajtogathatod őket. – Mindjárt megcsinálom. A tekintetük találkozott a vendégek feje felett. Viola biccentett, és egyik kezét felemelte a szék háta mögött. Öt perc. Shelby hátrament a raktárba, és felhívta a bátyját, Forrestet.

TIZENHARMADIK FEJEZET Képtelen volt rágondolni. Callie biztonságban van, és Tracey gondoskodik róla, hogy így is maradjon. A világon semmit sem tudott holmi ellopott ékszerekről, és akkor sem ismerne fel egy ritka bélyeget, ha valaki a homlokára ragasztaná. Ha ez a Natalie azt hitte, hogy igen, akkor kénytelen lesz együtt élni a csalódással. Az azonban feldúlta, hogy milyen könnyen elhitte, hogy Richard… vagy Jake, vagy bárhogy is hívják, tolvaj és hazug volt. De nem a férje, gondolta, miközben a törülközőket hajtogatta. Mégis, valami szörnyű módon megnyugtatta a tudat, hogy a férfi sohasem volt a férje. Elvégzi a munkáját, mosolyog és cseveg a vendégekkel, feltölti a készletet. Utána hazamegy, megvacsorázik a kislányával, majd elmegy a grillbárba, és megszolgálja Tansy és Derrick pénzét. Senkit – beleértve önmagát is – sem fog még egyszer cserbenhagyni. Forrest a nap végén talált rá, amint a hátsó kisudvart seperte. – Megtaláltad? – kérdezte Shelby. – Nem. Senki sincs ilyen néven, ezzel a külsővel sem a szállodában, sem a motelben, bármelyik faházban, sem a B&B’snél. Nem Ridge-ben szállt meg. És nem találtam nyomát annak, hogy Natalie Sinclair csalásért ült volna a Dade megyei börtönben. – Valószínűleg neki sem ez az igazi neve. – Valószínűleg nem, de egy csinos barna csak megmaradt volna valaki emlékezetében, ha Ridge-ben szállt volna meg, vagy a környéken szimatol. Alaposabban a körmére nézünk, ha visszajön, ha újra zaklatni mer. – Nem aggódom miatta. – Pedig jobban tennéd, ha aggódnál. Elmondod anyunak? – Már elmondtam. Neki is meg a nagyinak is, ők pedig elmondják a család többi tagjának. Nem szeretnék kockáztatni, Forrest, de semmit sem tudok azokról az ékszerekről és bélyegekről, amiket az a nő keres. – Lehet, hogy többet tudsz, mint hiszed. Ne kapd fel a vizet – mondta, amikor húga haragosan felé pördült. – Az ég szerelmére, Shelby, nem hiszem, hogy bármi közöd lenne hozzá. De az évek során lehet, hogy Richard mondott valamit, vagy meghallottál valamit, ami akkor semmit sem mondott neked. De ott van a fejedben, valahol a tudatod mélyén, és elképzelhető, hogy egyszer csak beugrik valami, a helyére kerülnek a dolgok. Így értettem, amit mondtam. Shelby fáradtan masszírozta a két szeme közti pontot, ahol a kezdődő fejfájás előjeleit érezte. – Teljesen kiborított. – El tudom képzelni. Shelby kurtán felnevetett. – Őrültség tőlem, hogy valahol mélyen még örülök is annak, hogy kiderül, sohasem voltam Richard felesége? – Én azt mondanám, hogy ez tökéletesen érthető. – Akkor jó. Itt végeztem mára, most hazamegyek. Anyu már elhozta Callie-t Chelsea-éktől. Egy ideig a

lányommal leszek, jól megvacsoráztatom. Aztán átöltözöm, és kicsípem magam, hogy úgy nézzek ki, mint aki énekelni készül egy bárban péntek este. – Követlek a kocsimmal. Jobb félni, mint megijedni – tette hozzá gyorsan Forrest, hogy elejét vegye a tiltakozásnak. – Rendben, és köszi. Tényleg tudna valamit, valamit, ami mélyen el van temetve benne? Shelby ezen tűnődött, miközben Forresttel a nyomában hazafelé hajtott. Tény, hogy így utólag visszanézve látta az apró jeleket, hogy Richard készül valamire. A telefonbeszélgetések, amelyek hirtelen abbamaradtak, amikor ő megjelent. A zárt ajtók és fiókok. Az elutasító válaszok, valahányszor arról kérdezősködött, hogy a férfi mit csinált, merre járt. Többször is eszébe jutott, hogy Richardnak viszonya van, de egészen mostanáig nem igazán mérlegelte a lehetőséget, hogy lopott… különösen nem ilyen jelentős tételben, bármit állított is az a magánnyomozó. Dollármilliókat érő ékszerek? Ez nagy meglepetés volt. És most, hogy tudta? Megcsóválta a fejét, ahogy beállt a kocsifelhajtóra. Semmije sincs. Egyszerűen semmije. Összeszedte a holmiját, intett Forrestnek. És amikor a házba nyitva az első dolog, amit meghallott, Callie nevetése volt, minden másról elfeledkezett. Az ölelések és puszik után részletes és izgatott beszámoló következett, hogyan telt a nap Chelsea-vel, majd a kislány leült egy kifestővel, és teljesen belemerült a színezésbe, miközben Shelby az anyjának segített a konyhában. – Csodaszép fehér tulipánok várnak a szobádban – mondta Ada Mae. – Ó, anyu, a kedvenc virágom! Köszönöm. – Ne nekem köszönd. Egy órával ezelőtt érkeztek. Griffintől. – Ada Mae mosolyogva nézett a lányára. – Úgy tűnik, van egy lovagod, Shelby Anne. – Nem, én… Ez szörnyen kedves volt tőle. Édes. – Igen, valóban édes, de nem túlcukrozott, amitől megfájdul az ember foga. Igazán kedves fiatalember. – Nem keresek lovagot, anyu, sem fiatalembert. – Eddig úgy tapasztaltam, hogy sokkal izgalmasabb, amikor az ember nem keres, de talál. – Anyu, nemcsak Callie-re kell gondolnom, és mindarra, ami a vállamat nyomja, hanem ami még ma délelőtt hozzájött. – Az élet azonban megy tovább, kislányom. És egy kedves fiatalember, aki gondol arra, hogy virágot küldjön, igazán kellemes ajándék. Az volt. Shelby nem tagadhatta, amikor a fehér tulipánokra nézett. A kedvenc virága, gondolta, tehát a férfi nyilvánvalóan megkérdezett valakit, aki ismeri. Ezen tűnődött, miközben átöltözött. Egyszerű, klasszikus fazonú fekete ruhát vett fel. Akár kereste, akár nem, Griffin romantikázik vele, és már nagyon-nagyon rég nem volt része ilyesmiben. Arra is fogadni mert volna, hogy a férfi tudja, a virágokról eszébe fog jutni, amikor megcsókolta… immáron kétszer is. Nem tudta hibáztatni érte, és rájött, hogy magát sem hibáztatja, amiért arra gondol,

egyáltalán nem fogja bánni, ha Griffin újra megcsókolja. Hamarosan. Fülbevalót tett fel. Először valami csillogó, színpadra valót akart keresni, de aztán maradt az egyszerű és klasszikusnál, mint a ruhája. A haját oldalt hátratűzte, és hagyta, hogy vadul kavargó fürtökben a hátára hulljon. – Mit gondolsz, Callie? – pördült meg a kislány előtt. – Hogy festek? – Gyönyörű mami. – Gyönyörű Callie. – Szeretnék veled menni. Kérlek, kérlek! – Ó, bárcsak velem jöhetnél! – Leguggolt, megsimogatta a duzzogó kislány haját. – De gyerekeket nem engednek be. – Miért? – Mert azt mondja a törvény. – Forrest bácsi a törvény embere. Shelby nevetve ölelte magához. – A törvény embere. – Aha. Ő mondta. Ő bevihet. – Ma este nem, kicsim, de tudod, mit mondok? A jövő héten valamelyik nap magammal viszlek a próbára. Olyan lesz, mintha csakis neked énekelnék. – Felvehetem a csini ruhám? – Persze, miért is ne. Ma este a dédimami és a dédipapi jön át hozzád. Hát nem nagyszerű? És az első dalblokk után hazajönnek a szülei és felváltják a nagyiékat. Jó volt tudni, hogy ott lesz a családja. – Menjünk le, kicsim. Indulnom kell. Zsúfolásig megtelt a hely. Shelby számított rá, hogy ezen az első estén tömeg lesz, mivel az emberek kíváncsiak, vagy a család és a barátok esetében, támogatók. Bármi is hozta be őket, jó érzés volt, átkozottul jó volt tudni, hogy az első alkalommal megdolgozott a pénzéért. Számtalanszor köszönt és mondott köszönetet a jó kívánságokért, mielőtt ahhoz az asztalhoz ért, ahol Griff ült, közvetlenül legelöl. – Fantasztikusan nézel ki! – Köszönöm, ez volt a cél. – Elérted. – Köszönöm a virágokat, Griffin. Gyönyörűek. – Örülök, hogy tetszenek. Emma Kate és Matt már úton vannak ide, vagy majdnem, és legalább egy tucat emberrel meg kellett küzdenem, hogy fenn tudjam tartani a széküket. És ezt szinte szó szerint értheted egy igazi óriás esetében, akit Tansy Big Budnak hívott. – Big Bud? Itt van? – nézett körül Shelby, és kiszúrta a hatalmas termetű férfit az egyik oldalsó bokszba préselődve és sült oldalast rágcsálva, míg a mellette ülő sovány lány, akit nem ismert, unottan turkálta az ételt, bármi volt is a tányérján. – Együtt jártunk a gimibe. Azt hallottam, hogy kamionsofőrként dolgozik mostanában, de…

Elhallgatott. Pillantása átvándorolt Arlo Katteryn, majd visszatért rá, és tekintetük találkozott. Nem sokat változott, gondolta, és amikor az a halvány szempár rámeredt, Shelbyt még mindig kirázta a hideg. Hátradőlve ült a székén egy asztalnál, amelyet két másik férfival osztott meg, Shelby úgy vélte, ugyanazokkal, akikkel régebben is lógott. Remélte, hogy nem maradnak sokáig, és magukkal viszik Arlót és a kígyótekintetét a Shady’sbe, ahol általában sörözni szoktak. – Mi a baj? – kérdezte Griff. – Ó, semmi, csak megláttam még valakit a régi időkből. Számítottam rá, hogy néhányan csak azért jönnek el ma, mert kíváncsiak, hogy siker vagy bukás lesz a részem. – Szenzáció – mondta Griff. – A nap szava, mivel az leszel magad is. Shelby Arlóról megfeledkezve visszafordult Griffhez. – Nagyon ügyesen bánsz a szavakkal. – A nap szavának illenie kell a naphoz. Ez illik. Azt a feladatot kaptam, hogy mondjam el, Tansy ott foglalt helyet a szüleidnek, Clay-nek és Gillynek – intett a jobbján lévő egyik asztal felé, amelyen egy nagy FOGLALT kártya állt. – Azon senki sem vitatkozott. Még Big Bud sem. – Big Bud mindig is bálványozta Clay-t. Rendes fickó, Griff, csak… néha egy kicsit túl követelőző. Apu csak arra vár, hogy anyu befejezze a szépítkezést, szóval hamarosan itt lesznek. Igazán örülök, hogy te is itt vagy ma este. – Hol máshol lennék? Shelby habozott egy kicsit, aztán leült. Még rengeteg ideje volt. – Griffin, ugye tényleg nem törődsz azzal, amit mondtam arról, hogy egy merő zűrzavar az életem meg a többi? – Nekem nem úgy tűnik, mintha nagyon zűrzavaros lenne. – Mert nem vagy benne. És ma más is a tudomásomra jutott, még rosszabb dolgok. Most nem tudok beszélni róla, de valami egészen borzasztó. Griff megsimogatta az asszony kezét. – Segítek rendbe hozni. – Mert ez a dolgod? – Igen, és mert érzek irántad valamit, s ez az érzés egyre erősödik. És te is érzel valamit irántam. – Olyan biztos vagy benne? A férfi csak mosolygott. – Van szemem, Vörös. – Nincs jogom ahhoz, hogy bármit is érezzek irántad – mormolta. De ahogy Callie nevetését felidézte, meggondolta magát. – Talán mégis érzek. – A mosolya maga volt a csábítás, ahogy felállt. – De csak talán. – Ujját végighúzta a férfi karján, érezte, ahogy az izmok megremegnek az érintése alatt. Már el is felejtette, milyen mámorító lehet ez az apró, de abszolút hatalom. – Élvezd a műsort! Visszament a konyhába, ahol teljes káosz uralkodott, és besurrant az iroda takarítószeres kamrájába, hogy kifújja magát. Tansy robbant be. – Ó, édes istenem, Shelby, tele vagyunk! Derrick is beállt a pult mögé, hogy bírjuk az iramot. Hogy

vagy? Készen állsz? Félholt vagyok az idegességtől. – A hasára szorította a kezét. – Te meg tök nyugodtnak látszol. Nem vagy ideges. – Emiatt nem. Annyi minden más van, ami miatt idegeskednem kell, szóval ez? Mintha csak visszazökkennék a régi, jól bejáratott rutinba. Jó hasznot hozok neked. – Tudom. Néhány perc, és kimegyek, lecsendesítem őket, és bejelentelek. – Összegyűrt papírt húzott elő a zsebéből. – Az ellenőrzőlistám. Ezzel könnyebb. Rendben. A gép be van állítva, ahogy kérted, és te tudod, mit kell csinálni. – Tudom. – Ha valami gond lesz vele… – Majd improvizálok – nyugtatta meg Shelby. – Köszi, hogy fenntartottál egy asztalt a szüleimnek. – Viccelsz? Persze hogy fenntartottunk nekik egy asztalt az első sorban. Ez volt a listám élén. És foglalt is marad, amíg a nagyszüleid ide nem érnek, miután a szüleid elmentek. Egy-két dolgot még ellenőriznem kell, aztán kezdünk. Szükséged van valamire? – Minden megvan, ami kell. Mivel azt akarta, hogy könnyed, természetes legyen, korán kiment, a bárpultnál elbeszélgetett néhány ismerőssel. Kért magának egy üveg ásványvizet. Tudta, hogy az anyja hajlamos felizgatni magát a fellépések előtt, ezért nem ment oda a szülei asztalához, csak egy mosolyt küldött feléjük. És még egyet Mattnek és Emma Kate-nek. Majd egy újabbat Griffnek, amikor Tansy a kicsiny színpadra lépett. Ahogy Tansy beleszólt a mikrofonba, a terem valamelyest elcsendesedett. – Üdvözlök mindenkit az első „Péntek esték” műsorunkon. Ma este a negyvenes évekbe utazunk vissza, szóval dőljenek kényelmesen hátra, és élvezzék az italukat, mialatt elhozzuk önöknek a negyvenes évek kedvelt dalait. A legtöbben ismerik Shelbyt, és hallották is énekelni. Azok, akik nem, élvezzék. Derrick és én örülünk, és büszkék vagyunk, hogy itt tudhatjuk őt ma este a színpadon. Most pedig fogadják igazi Rendezvous Ridge-i szeretettel a mi Shelby Pomeroy-unkat! Shelby felment a színpadra, szembenézett a teremmel, a tapssal. – Szeretném megköszönni mindenkinek, aki eljött ma este. Nagyon örülök, hogy újra itt lehetek Ridgeben, ismerős hangokat hallhatok, belélegezhetem a jó hegyi levegőt. Az első szám arra emlékeztet engem, milyen volt távol lenni. Az I’ll Be Seeing Youval kezdte. És végre elemében érezte magát. Shelby Pomeroy azt teszi, amiben a legjobb. – Egyszerűen fantasztikus – mormolta Griff. – Szenzációs. – Mindig is az volt. Látom, csillog a szemed – paskolta meg a férfi karját Emma Kate. – Nem baj, azért még jól látok. Csak fényesebbnek tűnnek a dolgok. Shelby átvitorlázott az első blokkon, miközben örömmel látta, hogy bejönnek az emberek, és egyre nagyobb a tömeg a bárpultnál és az asztalok körül. Amikor szünetet tartott, Clay odasétált hozzá, és a karjába kapta. – Nagyon büszke vagyok rád! – súgta a fülébe. – Jó érzés volt újra énekelni. Igazán jó. – Bárcsak maradhatnánk, de haza kell vinnem Gillyt. – Jól van?

– Jól, csak fáradt. Egy hónapja ez az első este, hogy kilenc utánig húzta – mondta Clay nevetve, és ismét magához ölelte a húgát. – Gyere oda az asztalunkhoz, mielőtt elmennénk. Shelby arrafelé nézett, és látta, hogy Matt és Griff összetolják az asztalokat, hogy a család és a barátok együtt legyenek. Lehet, hogy borzasztóan indult a napja, de egy remek estével fejeződik be, gondolta. Elidőzött velük néhány percet, aztán visszament a pulthoz vízért. Egyáltalán nem bánta, amikor látta, hogy Arlo és a barátai távoznak. Legalább az az apró kínos érzés is eltűnik, amit a férfi merev bámulása okozott. Arlo gyakran bámult rá így akkor is, amikor még tinédzserek voltak. És, emlékezett vissza, megpróbálta rávenni, hogy menjen vele motorozni, vagy lógjanak ki egy sörre. Shelby egyikre sem volt hajlandó. És egyenesen hátborzongatónak találta, hogy évekkel később a férfi ugyanazzal a pislogás nélküli hüllőtekintettel bámul rá. Griff csusszant oda a mellette levő székre, arra késztetve, hogy inkább a sokkal kellemesebb társaságra gondoljon. – Gyere el velem valahová holnap este! – Ó, én… – Adj egy alkalmat, Shelby! Igazán szeretnék veled lenni egy kicsit. Csak veled. Shelby a férfi felé fordult, és egyenesen a szemébe nézett. Nyílt, zöld, okos. Semmi olyan nincs benne, ami kínos érzést keltene. – Azt hiszem, én is szeretnék, de nem érzem helyesnek, hogy két egymást követő estén a szüleimre bízzam Callie-t. – Oké. Akkor legyen a jövő hét. Válassz egy estét. Bármelyiket, és a helyet, ahová menni szeretnél. – Ah… Talán kedd lenne a legjobb. – Kedd. Hová szeretnél menni? – Legszívesebben a házadat nézném meg. – Tényleg? Shelby elmosolyodott. – Tényleg. Már egy ideje gondolkodom, hogyan tudnám elintézni, hogy bejárhassam. – Vedd úgy, hogy el van intézve. – Tudok vacsorát vinni. – Majd én gondoskodom a vacsoráról. Hétkor? – Legyen fél nyolc, és akkor még meg tudom fürdetni Callie-t előtte. – Fél nyolc. – Előbb meg kell kérdeznem az anyut, de azt hiszem, nem lesz gond. És meg kell hallgatnod, mit tudtam még meg, mielőtt randizni kezdenénk. – Már randizunk. Griff könnyed csókot lehelt Shelby ajkára, mielőtt visszaindult az asztalukhoz. Shelby arra gondolt, hogy a gyors gesztus kinyilatkoztatás volt, egyfajta jel. Azt viszont nem tudta volna biztosan megmondani, hogy bánja-e vagy sem. Egyelőre félretette a gondolatot, és visszament a színpadra a következő zenei blokkra.

Látta, ahogy Forrest bejött a nagyszüleikkel, és leültek a nekik fenntartott helyre. De a barna nőt csak a második dal felénél vette észre. Shelby szíve nagyot dobbant, de tovább énekelt, miközben a tekintetük találkozott. Vajon végig ott volt a hátsó asztalok egyikénél, alig észrevehetően a félhomályban? Shelby elfordította a tekintetét, és Forrestét kereste, de bátyja a pulthoz ment, és nem nézett felé. A barna nő felemelkedett, egy pillanatig csak állt, az italát kortyolgatva. Aztán letette a poharat, és sötét dzsekit vett fel. Elmosolyodott, csókot küldött Shelby felé, majd kiment. Shelby végigénekelte a második blokkot – mi mást tehetett volna? –, utána Forresthez sietett. – Itt volt. Bátyjának nem kellett kérdeznie, ki. – Hol? – Hátul. – Kicsoda? – akarta tudni Griff. – Elment – folytatta Shelby. – Alig tizenöt perce. Elment, de itt volt. – Kicsoda? – kérdezte újra Griff. – Nehéz elmagyarázni. – Shelby mosolyt erőltetett az arcára, megfordult, és intett, amikor valaki a nevén szólította. – Dolgoznom kell. Talán elmondhatnád nekik, amennyit lehet, Forrest. Nem tudtam magamra vonni a figyelmed, amikor láttam, de esküszöm, itt volt. – Kicsoda? – kérdezte immáron harmadszor Griff, miközben Shelby átsétált egy másik asztalhoz. – Elmondom, de előbb járok egyet odakint. – Veled megyek. – Amikor Matt is fel akart állni, Griff megrázta a fejét. – Maradj és foglald az asztalt! Visszajövünk. – Mi ez az egész? – hajolt oda hozzájuk Viola. – Semmi olyasmi, ami miatt aggódnod kellene. Mindent elmondok, amikor visszajövök. Forrest megsimogatta nagyanyja vállát, aztán Griff-fel az oldalán kiballagott a bárból. – Mi a franc ez az egész, Forrest? Miféle nő? És mitől vált Shelby tekintete olyanná? – Milyenné? – Félig rémültté, félig bosszússá. Forrest megállt az ajtónál. – Jól kiismered magad rajta. – Tanulmányozom. Jobb lesz, ha hozzászoksz. – Csak nem? – De csak igen, határozottan igen. Forrest szeme résnyire szűkült, majd bólintott. – Ezt még végig kell gondolnom. Addig azonban egy harminc körüli, bombázó barnát keresünk. Barna szemű, kábé százhetven magas. – Miért? – Mert úgy néz ki, annak a fickónak a felesége volt, akiről Shelby is hitte, hogy a felesége. – Tessék? Hitte? Mi van? – És sötét ügyletei voltak… akárcsak annak a seggfejnek, akihez lehetséges, hogy Shelby mégsem ment hozzá. Sokkal rosszabb, mint amit eddig kiderítettem, pedig hidd el, az is elég rossz volt.

– Akkor most Shelby férjnél volt vagy sem? – Nehéz megmondani. – Hogyhogy nehéz megmondani? – öklözött dühösen Griff a levegőbe. – Igen vagy nem? Forrest az utcát fürkészte, a járda mellett parkoló kocsikat, a mellettük elhúzó autókat. – Miért olyan sietős mindig az északról jött embereknek? Idő kell ahhoz, hogy az ember rendesen elmondjon egy történetet. Elmesélem, miközben körbejárunk. Rátetted a húgomra a kezed? – Nem igazán. Még nem. De rá fogom, jobb lesz, ha hozzászoksz a gondolathoz. – És ő is akarja, hogy rátedd a kezed? – Mostanra már ismerhetnél, Forrest, a fene vigye el! Egy ujjal sem érek hozzá, ha ő nem akarja. – Elég jól ismerlek már, Griff, de most a húgomról van szó, szóval ennél több kell. És a húgom volt az, akit minden oldalról alaposan átbasztak. És akkor még más is van. Forrest elmesélte az egész történetet, miközben megkerülték az épületet, és hátramentek a parkolóba. – És gondolod, hogy ez a nő őszintén beszél? – Elég őszintén ahhoz, hogy tudjam, az a nyomorult gazember, akivel Shelby együtt élt, hazug és tolvaj volt. Utánanézek egy kicsit azoknak a millióknak, amit a nő szerint elloptak vagy kicsaltak valakiből ékszerekben és bélyegben. – Tekintete az autókat fürkészte. – Ha nem szedték volna le a barna nő asztalát, vehettem volna ujjlenyomatot a poharáról, és akkor tudnám a nevét, az igazi nevét. – Ha igazat mond arról, hogy Foxworth felesége volt, akkor a fickó végig csak kihasználta Shelbyt. – Griff zsebre tette a kezét, és odébb ballagott. – És Callie… – Akárhogy is, Callie-vel minden rendben lesz. Shelby gondoskodik róla, hogy így legyen. De szeretnék néhány szót váltani ezzel a nővel, aki idáig követte Shelbyt. – Barna, ugye? Bombázó, barna szemű és barna hajú. – Igen. – Nem hiszem, hogy akár egy szót is válthatsz vele. Jobb lenne, ha idejönnél. – Griff nagy levegőt vett, miközben Forrest odasietett hozzá. – Úgy tűnik, megtaláltuk. A nő összeroskadva, tágra nyílt, üveges szemmel ült egy ezüstszínű BMW sofőrülésében. A homlokán levő apró lyukból vér szivárgott. – Ó, a fenébe! A rohadt életbe! – szitkozódott Forrest. – Ne nyúlj a kocsihoz! – Nem nyúlok semmihez, a fenébe is – morogta Griff, miközben Forrest elővette a telefonját. – Nem hallottam a lövést. Forrest csinált egy képet oldalról, egyet elölről. – Kis kaliberű, és látod az égésnyomokat a bemeneti nyílásnál? Közvetlen közelről lőtte főbe. Odanyomta a pisztolyt a homlokához, és meghúzta a ravaszt. Valaki talán hallott egy pukkanást, de egyáltalán nem volt hangos. Fel kell hívnom a főnökömet. – Shelby? Forrest Griffhez hasonlóan hátranézett, a grillbár felé. – Várjunk még vele egy kicsit. Várjunk még. Biztosítani kell a területet. És a francba, ki kell kérdeznünk a bárban lévő embereket. Seriff? Forrest megvetette a lábát, és más szögbe fordította a telefont. – Igen, uram. Van itt egy holttest a Bootlegger’s grillbár parkolójában. Igen, uram, biztos, hogy halott. – Beszéd közben Griffre nézett, majdnem mosolygott. – Biztos vagyok benne, mert egyenesen a kis

kaliberű golyó ütötte sebet nézem az áldozat homlokán. Értettem. Forrest sóhajtva tette zsebre a telefont. – Bárcsak megittam volna azt a sört, mert az biztos, hogy hosszú, száraz éjszaka áll előttünk. – Tanulmányozta még egy percig a holttestet, aztán Griffhez fordult. – Kinevezlek a helyettesemnek. – Tessék? – Értelmes ember vagy, Griff, és mint az imént bizonyítottad, meg tudod őrizni a hidegvéredet, ha hullára bukkansz. Nem könnyű téged megingatni, igaz? – Ez az első holttestem. – És mégsem visítasz, mint egy lány. – Barátságosan megpaskolta Griff vállát. – Ráadásul történetesen azt is tudom, hogy nem te ölted meg, mivel odabent voltál velem. – Hurrá! – Még meleg, szóval nemrégen lehet halott. A kocsimban vannak a dolgok, amikre szükségem lesz, és azt akarom, hogy maradj itt. Maradj a holttest mellett. – Menni fog. Mert mi mást tehetne, gondolta, miközben Forrest a teherautója felé indult. Megpróbálta átgondolni a dolgot. A nő odabent volt a bárban, aztán kijött és beszállt a kocsijába. A sofőrülés melletti ablak le volt engedve. Elég meleg az éjszaka. A levegő miatt húzta le az ablakot, vagy azért, mert valaki odajött a kocsihoz? Egy egyedül lévő nő lehúzná a kocsi ablakát egy idegennek egy bár parkolójában? Talán igen, de sokkal valószínűbb, hogy egy ismerősnek tekerte le az ablakot. De… – Miért van letekerve az ablak? – kérdezte Forrestet. – Annak alapján, amit mondtál, úgy tűnik, senkit sem ismert itt. Nyilván megvolt a magához való esze, szóval kinek a kedvéért tekerte le az ablakot? – Csak két perce neveztelek ki, és máris úgy gondolkodsz, mint egy zsaru. Büszke vagyok magamra a helyes jellemfelismerésemért. Vedd fel ezt! Griff a kesztyűre nézett. – Ó, öregem! – Nem akarom, hogy bármihez is hozzá kelljen nyúlnod, csak a biztonság kedvéért. Vedd elő a telefonod, és jegyzetelj nekem. – Miért? Nem jön erősítés vagy ilyesmi? – Hamarosan itt lesznek. Ez a nő a húgom után szaglászott. Egy kis előnyt akarok. Írd fel a kocsi gyártmányát, típusát, rendszámát! Menj, fotózd le a rendszámtáblát! Ez egy értékes kocsi és bérelte. Ki kell derítenünk, hogy hol. – Bevilágította a kocsiba. – A táskája ott van az anyósülésen. Zárva. A kulcs bedugva, a motor nem jár. – El kellett fordítania a slusszkulcsot ahhoz, hogy le tudja tekerni az ablakot. Idegen város, szóval biztos bezárta az autót, igazam van? – Öregem, ha valaha is feladod az asztalosmunkát, jöhetsz hozzám. – Forrest kinyitotta az utasülés ajtaját, behajolt a kocsiba, és a táskát is kinyitotta. – Van egy csinos Baby Glockja. Erre Griff áthajolt Forrest válla fölött. – Fegyver volt a táskájában? – Ez itt Tennessee, Griff. A bárban lévő nők felénél van pisztoly. Töltve van, tiszta. Azt mondanám,

hogy az utóbbi időben nem sütötték el. Floridai jogosítványa van, Madeline Elizabeth Proctor névre, és ez nem az a név, amit Shelby mondott nekünk. Miami cím. A születési ideje 1985. augusztus nyolcadika. Van itt egy rúzs, egészen újnak tűnik, és egy összecsukható harci kés. – Jézusom! – Ez is csinos. Blackhawk. Visa és American Express kártya ugyanarra a névre. Kétszáz… harminckét dollár készpénz. És egy kulcskártya a gatlinburgi Buckberry Creek fogadóba. Luxushely. – Nem akarta, hogy lecsukják. – Amikor Forrest ránézett, Griff megrántotta a vállát. – Tudnia kellett, hogy Shelbynek van egy zsaru bátyja. Ha Shelby után megy, könnyen lehet, hogy ez a báty simán begyűjti. Ráadásul ott az a sok családtag, aki védelmezi. Így aztán nem a helyi hotelben száll meg, ami szintén nagyon flancos, hanem Ridge-től távolabb, és hamis nevet mond Shelbynek. – Látod már, miért neveztelek ki a helyettesemmé? Szóval szerinted mi történt itt? – Komolyan kérded? – Egy halott nő van ebben az autóban, Griff. – Forrest kíváncsian egyenesedett fel, megmozgatta a vállát. – Mindent egybevetve, ez elég komoly. – Nos, szerintem azért jött ide ma este, hogy összezavarja Shelbyt. Gondoskodni akart róla, hogy Shelby ne feledkezzen meg róla. Amint Shelby kiszúrta, mehetett is. Kijött, beszállt a kocsijába, és nagy valószínűséggel indult volna vissza Gatlinburgbe. Valaki idejött a kocsihoz, a vezető oldalára. Afelé hajlok, hogy bárki volt is az, a nő ismerte, és elég jól ahhoz, hogy lehúzza az ablakot ahelyett, hogy elhajtott volna vagy előveszi a saját fegyverét. Miután letekerte az ablakot… Griff úgy tett, mint aki pisztolyt nyom a nő homlokához, és a hüvelykujját behajlítva ravaszt formázott. – Én is így képzeltem. Ha nem tudnám, hogy anyám engem hív helyetted, ha a verandát újra kell festeni, rábeszélnélek, hogy lépj be a helyi rendőrségbe. – Nincs az a pénz. Nem szeretem a fegyvereket. – Megszoknád. – Felnézett, amikor egy járőrkocsi fordult be a parkolóba. – A francba! Tudhattam volna, hogy Barrow-t küldte. Meglehetősen rendes a fickó, de lassú, mint egy sánta teknőc. Menj vissza a bárba, Griff, keresd meg Derricket, és mondd el neki, mi történt! – Azt akarod, hogy én mondjam el Derricknek? – Azzal időt takarítunk meg. Ő is értelmes fickó, és majdnem egész este a bárban dolgozott. Talán látott valakit, akivel nem volt minden rendben. – Bárki tette is ezt, már rég messze jár. – Egen, most legalábbis. Te sokkal gyorsabb vagy, mint Barrow, Griff, igaz, ahhoz nem kell sok. – Mi van itt nekünk, Forrest? Szia, Griff, hogy vagy? A seriff azt mondta… Magasságos egek! – hördült fel Barrow, amikor meglátta a nőt. – Meghalt? – Azt mondanám, igen, Woody. Forrest a szemét forgatva Griffre nézett. Griff bement a bárba, hogy megkeresse Derricket, és beszámoljon neki a történtekről.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Shelby az apró irodában ült, mindkét kezével fogva a kólásdobozt, amit Tansy ráerőszakolt. Nem hitte, hogy képes lenne akár egy kortyot is lenyelni. Amióta csak az eszét tudta, O. C. Hardigan volt a seriff. Egy kicsit mindig tartott tőle, de úgy vélte, inkább a jelvénytől, mint az embertől. Nem mintha sokszor bajba keveredett volna… igazi bajba. A férfi teljesen megőszült, mióta Shelby elhagyta Ridge-t, és rövidre nyírt haja úgy festett, mint egy súrolókefe. Négyszögletes arca valamivel húsosabb volt, mint régen, és jókora pocakot is növesztett az elmúlt években. A dohányszag mellett borsmentaillatot árasztott. Shelby tudta, hogy a seriff gyengéd volt hozzá, és hálás volt érte. Azt mondta, Forrest részletes jelentést adott az áldozattal történt beszélgetésről – áldozatnak nevezte a nőt –, de Shelbytől is hallania kell az egészet. – És még sohasem láttad, nem álltál vele kapcsolatban, nem beszéltél vele ma délelőttig? – Nem, uram. – És a férj… a férfi, akit Richard Foxworthként ismersz, sohasem említett Natalie Sinclair vagy Madeline Proctor nevű nőt? – Nem, uram, amennyire emlékszem, soha. – És ez a magánnyomozó, ez a Ted Privet, ő sem említette a nevét? – Nem, uram, biztos, hogy nem. – És mit tudsz erről a Mickey O’Haráról, akiről az áldozat beszélt? – Róla sem hallottam még soha. Csak ma, amikor a nő beszélt róla. – Akkor rendben is vagyunk. Mit gondolsz, hány óra lehetett, amikor ma este láttad az áldozatot? – Azt hiszem, fél tizenegy. Már túl voltam a harmadik zenei blokk felén, és az tíz körül kezdődött. Egészen hátul ült, a túlsó jobb oldali sarokban. – A kezével is mutatta. – Úgy értem, nekem jobbra. Előtte nem láttam, de a teremnek az a része félhomályos volt. Kényszerítette magát, hogy igyon egy kortyot. – Miután észrevettem, felállt. Nem sietett. Úgy viselkedett, mint aki azt gondolja: Na jó, most, hogy láttál engem, világossá tettem, nem szabadulsz tőlem így, el is mehetek. Martinispohár volt a kezében, de nem tudom, kihez tartozott az az asztal. Még legalább egy negyed órám volt hátra a műsorból, és csak utána tudtam szólni Forrestnek. Talán néhány perccel több, de húsznál semmiképp sem több. Négy dalom volt még azután, hogy észrevettem. És a dalok közti szöveg… nos, igyekeztem rövidre fogni. Szóval tizenöt perc, de valószínűleg nem több, mint tizenhét. – Láttad, hogy valaki esetleg utánament volna? – Nem, de miután felállt és kiment, Forrestet kerestem a tekintetemmel. Nem az ajtót figyeltem. – Fogadni mernék, hogy nagyon sok ismerős arcot láttál ma este a tömegben. – Így igaz. Jó volt őket látni – mondta, de aztán eszébe jutott Arlo. – Többnyire. – És sok ismeretlent is. – Tansy nagy reklámot csinált az estnek. Mindenfelé szórólapokat rakott ki. Azt hallottam, hogy sok olyan vendég is volt, aki a hotelben, fogadóban, motelben szállt meg, sőt még sátorozók is jöttek. Valami

új van műsoron. Tudja, hogy van ez. – Bárcsak én is itt lehettem volna! Legközelebb feltétlen eljövünk a feleségemmel. Na már most, nem szúrt szemet senki, Shelby? Nem láttál olyat, aki feltűnt valamiért? – Nem tűnt ki senki. Arlo Kattery itt volt a két sráccal, akikkel együtt szokott lógni, de elmentek rögtön az első szünetben. – Arlo inkább a Shady’st kedveli vagy valamelyik útszéli kocsmát. – Semmit sem csinált, csak ült, sörözött, aztán elment. Csak azért jutott eszembe, mert sohasem kedveltem igazán. – Nem te vagy az egyetlen. – Azt hiszem, inkább az ismerősökre figyeltem, meg a párokra. A dalok többsége ma este romantikus volt, szóval arra játszottam rá. Ridge-ből senki sem lehetett, seriff. Még csak nem is ismerte senki. A férfi megpaskolta a kezét. – Jól van, ne aggódj miatta! Kiderítjük. Ha eszedbe jut még valami, bármi, csak szólj. Vagy mondd el Forrestnek, ha az könnyebb neked. – Nem tudom, mit gondoljak. Fogalmam sincs, mit kellene gondolnom erről az egészről. Odakint, az éttermen kívül Griff minden tőle telhetőt megtett. Segített a helyetteseknek megszervezni a tanúvallomások vagy csak a nevek felvételét. Segített Derricknek kávét, üdítőt, vizet felszolgálni, amikor a másik helyettes a személyzetet hallgatta ki a konyhában. Egyszer kiment, hogy egy kis friss levegőt szívjon, látta a rendőrautók lámpáit a BMW körül, és akaratán kívül úgy időzített, hogy tanúja volt, amikor a zsákba cipzárazott testet berakták a halottkém autójába. Boldog lesz, ha soha többé nem kell ilyesmit látnia, döntötte el. Amikor másodszor járt körbe a kávéval, Forrest félrehúzta. – Shelby egy-két percen belül elmegy. Nekem itt kell maradnom, hogy kézben tartsam a dolgokat. Rád bízom a húgomat, Griff. – Vigyázni fogok rá. – Tudom. Rávettem Emma Kate-et, hogy menjen haza, s talán így volt a legjobb. Gyorsabban sikerül kijutnia innen, ha nincs itt egy másik nő, aki vigasztalja és faggassa. Vidd haza! – Számíthatsz rám. – Tudom. A halottkém biztosat mond majd, mihelyt kibányászta a golyót, de így szemre azt mondja, huszonötös. – Tudod már, ki volt a nő? Úgy értem, az igazi nevét. Forrest megrázta a fejét. – Levettük az ujjlenyomatát. Én magam fogom lefuttatni ma éjjel. Itt van Shelby. Adj egy percet, hogy kettesben beszélhessek vele, aztán vidd ki innen. Ha vitatkozik, kapd a válladra. – Nehogy lelőj, ha megteszem. – Most nem. Forrest Shelbyhez lépett, megfogta a vállát, és alaposan megnézte magának, aztán csak a karjába vonta, és némán ölelte. Bármit mondott is a húgának, Shelby csak a fejét rázta újra meg újra, miközben szorosan bátyjába kapaszkodott, végül meggörnyedt kissé, és megvonta a vállát. Amikor Forrest elengedte, Griff felé indult.

Griff elé ment. Félúton találkoztak. – Forrest azt mondja, haza kell vinned. Sajnálom, hogy ilyen aggodalmaskodó. – Mindegy, mit mond Forrest, hazaviszlek. A férfiak nem aggodalmaskodnak, az a lányok szokása. Mi logikusak és védelmezők vagyunk. – Szerintem ez aggodalmaskodás, de akkor is köszönöm. – Menjünk! – Előbb meg kell keresnem Tansyt vagy Derricket, vagy… – Nekik most van épp elég dolguk. – A vállára ugyan nem vette, de megfogta a kezét, és határozottan maga után húzta, el az épülettől, el a fényektől. – A furgonoddal megyünk. – De hogy jutsz haza, ha… – Amiatt ne aggódj! Szükséged lesz a furgonra. Én vezetek – nyújtotta a kezét a kulcsokért. – Rendben. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy vitatkozzak. Senki sem ismerte a nőt errefelé. Az itteni emberek nem sétálnak csak úgy oda egy idegen nőhöz, hogy agyonlőjék, az isten szerelmére! – Ebből is tudhatod, hogy bárki is ölte meg, az nem idevalósi. Az asszony látható megkönnyebbüléssel nézett fel rá. – Én is ezt mondtam a seriffnek. – Az a nő bajkeverőnek jött ide, Shelby. Én így látom a dolgot. – Biztosan az az O’Hara nevű alak volt. – Akire a barna nő figyelmeztette, emlékezett vissza Shelby. – A nő azt mondta, hogy O’Hara börtönben van, de a saját nevéről is hazudott, szóval ki tudja, még miről. Ha tényleg ez az O’Hara volt, és a nő igazat mondott Richardról meg azokról a milliókról, akkor nem biztonságos a közelemben lenni. – Túl sok a ha, de hadd tegyek hozzá néhányat. – Griff az asszonyra pillantott, sajnálva, hogy eltűnt a fény a tekintetéből, amely ott csillogott, amikor énekelt. – Ha ez az O’Hara a környéken van, és ő lőtte le a nőt, és ha azt hiszi, hogy talán tudsz valamit azokról a milliókról, akkor nagy ostobaság lenne tőle, ha bántana. Megvárta, amíg Shelby beszáll a furgonba, aztán ő is beült a kormány mögé. – És ha a fickó tényleg ilyen rosszfiú, a nő miért nem hajtott el, vagy vette elő a táskájából a fegyvert? Miért maradt ott? – Fogalmam sincs. – Shelby a támlának döntötte a fejét. – Azt hittem, ennél rosszabbra már nem fordulhatnak a dolgok. Amikor Richard meghalt és minden a nyakamba zúdult, arra gondoltam, a helyzet katasztrofális. Aztán rosszabb lett. Akkor meg arra gondoltam, rendben, ennél rosszabb már nem lehet, megtalálom a kiutat. Aztán jött ez a nő, és most megint rosszabb lett. Erre most itt van ez a gyilkosság. – Üldöz a balszerencse. – Igen, azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy így van. – A szerencse azonban forgandó. A tied máris jobbra fordult. – Elegáns kormánymozdulattal követte az út ívét. – Eladtad a házat, lassan kiegyenlíted az adósságaidat. Ma este meghódítottad a közönséget, és a végén a markodban tartottad őket. – Gondolod? – Én is ott voltam. És hamarosan randevúd lesz velem. Márpedig én átkozottul jó fogás vagyok. Shelby nem gondolta, hogy tud még mosolyogni, de most mégis felfelé görbült az ajka. – Az lennél?

– De még mennyire! Csak kérdezd meg az anyámat. A fenét, a sajátodat kérdezd. – Az biztos, hogy önbizalomban nem szenvedsz hiányt, ugye? – Tudom, ki vagyok – felelte Griff, miközben az asszony háza elé kanyarodott. – Hogy az ördögbe mész most haza? – Shelby a két szeme közti fejfájáspontra nyomta az ujjait. – Erre nem is gondoltam. Elviheted a furgont, én meg reggel megkérem aput, hogy vigyen el, és elhozom tőled. – Ne aggódj miatta! Griff kiszállt, megkerülte a furgont. Shelby kinyitotta az ajtót, mielőtt odaérhetett volna, de a férfi megfogta a kezét, amikor kiszállt. – Nem kell az ajtóig kísérned. – Ez csak egyike azoknak a dolgoknak, amitől ilyen jó fogás vagyok. Az ajtó kinyílt, ahogy a ház felé sétáltak. – Ó, kislányom! – Jól vagyok, anyu. – Persze, hogy jól vagy. Jöjjön be, Griffin. – Ada Mae átölelte Shelbyt. – A nagyiék átjöttek és elmondták, mi történt. Forrest még mindig ott van? – Igen, még ott van. – Jó. Callie miatt ne aggódj! Alig öt perce néztem rá, és mélyen alszik. Mi lenne, ha készítenék neked valami ételt? – Nem tudnék most enni, anyu. – Hadd lássam azt a lányt! – lépett hozzájuk Clayton, és Shelby álla alá nyúlva, felemelte a fejét. – Sápadt és fáradt vagy. – Felteszem, az vagyok. – Ha nem tudsz elaludni, adok valamit, de előbb próbáld meg gyógyszer nélkül. – Meg fogom. Azt hiszem, most felmegyek. Apu, Griff a grillbárnál hagyta a teherautóját, hogy haza tudjon hozni. Köszönöm, Griff – fordult a férfihoz, és ajkát az arcához érintette. – Felmegyek veled, hogy lássam, tényleg lefeküdtél – ölelte át lánya derekát Ada Mae. – Köszönöm, Griff, hogy vigyázott az én kislányomra. Maga igazán jó fiú. – De jó fogás is vagyok? Shelby fáradt nevetésére Ada Mae zavartan elmosolyodott. – A legjobb az egész tóban. Gyere, kislányom! Clayton megvárta, amíg felmennek az emeletre. – Van időd egy sörre és néhány részletre, Griff? – Ha felcseréli kólára vagy gyömbérre, van időm. Azt tervezem, hogy elalszom itt a kanapén. – Visszavihetlek a teherautódhoz. – Jobban érezném magam, ha itt éjszakáznék. Nem hiszem, hogy bármi is történne, de akkor is nyugodtabb lennék itt. – Rendben. Akkor kólázunk egyet és elbeszélgetünk. Utána meg hozok neked egy párnát és takarót. Egy órával később Griff elnyújtózott a kanapén – egy nagyon kényelmes kanapén. Isten a tanúja, aludt már sokkal rosszabb helyen is. Egy ideig a mennyezetet bámulta, Shelbyre gondolva, s hagyva, hogy az est néhány dala visszalopóddzon a fejébe. Egy idő után hagyta, hogy az egész dolog ott forogjon a fejében, akárcsak a dalok. A legtöbb gondját

így szokta megoldani. Hagyva, hogy minden részlet ott kavarogjon benne, megpróbálva összerakni őket, újra meg újra darabokra szedve, míg végül kristálytisztán összeállt a kép. Jelenleg csak egy dolgot látott maga előtt kristálytisztán, és az Shelby képe volt. Az asszony jókora bajban van, ez nem kétséges. S ő talán nem tud ellenállni egy bajban lévő királykisasszonynak. Nem mintha hangosan kimondta volna ezt a fogalmat. Különben is, ha egy nő kedvelné ezt a kifejezést, ha olyan fajta lenne, aki tétlenül ülve várja, hogy a királyfi megmentse, nos, valószínűleg rövid időn belül halálra untatná őt. Még azelőtt, hogy annyira felidegesítené, hogy soha többé nem akarná látni. Szóval, ha jobban meggondolja, talán mégsem a bajban lévő királykisasszonyos dologról van szó. Királykisasszony helyett vegyünk egy okos, erős nőt, akinek egyszerűen segítségre van szüksége. Adjuk hozzá a külsejét, s ahogy beszél, énekel. S már meg is kaptuk Shelbyt. Ostoba fajankó lenne, ha nem akarná az egész csomagot. Márpedig ő nem ostoba fajankó. Hagyta, hogy lecsukódjon a szeme, és magára parancsolt, hogy aludjon el. Félálomban szunyókált egészen addig, míg az álom határán járva meghallott valamit, amitől nyomban éber lett. Az öreg ház hangjai lennének? – kérdezte magát, miközben erősen fülelt. Nem. Ez padlórecsegés és lépések. Griff halkan felkelt a kanapéról, és a zaj irányába osont. És, a támadásra felkészülve, felkapcsolta a villanyt. Shelby a szája elé kapta a kezét, hogy elfojtson egy sikoltást. – Bocs! Édes Jézusom, bocsáss meg! – szabadkozott Griff. Az asszony csak legyintett a szabad kezével, megrázta a fejét, aztán nekidőlt a falnak. Lassan leengedte a másik kezét. – Nos, még tíz év az életemből? Mi csinálsz itt? – Bekvártélyoztam magam a nappali kanapéjára. – Ó! – Shelby a hajába túrt, mire göndör fürtjei vad zuhataga még vadabb lett… és ezt látva Griff testének minden izma megfeszült. – Ne haragudj! Nem tudtam aludni, szóval lejöttem, hogy főzzek magamnak egy teát vagy valamit. – Oké. – Kérsz teát? – kérdezte, majd gondterhelt homlokráncolással oldalra biccentette a fejét. – Kérsz egy kis tojásrántottát? – Ó, persze. Követte az asszonyt a konyhába, aki világoskék, sárga virágmintás pizsamaalsót viselt és sárga pólót. Griff legszívesebben elnyalogatta volna, mint a fagyit. Shelby feltette a teáskannát, elővett egy serpenyőt. – Nem tudom kikapcsolni a gondolataimat – kezdte. – De ha megkérem aput, hogy adjon valami altatót, anyu megint aggódni kezd. – Nagyon szeretnek. – Szerencsés vagyok, hogy ennyire. – Vajat tett a serpenyőbe, hagyta, hogy megolvadjon, közben felverte a tojásokat. – Amikor ma reggel az a nő elmondta azokat a dolgokat, arra gondoltam, hogy valószínűleg az az ember volt a magánnyomozó ügyfele, akitől ellopták az ékszereket meg a bélyegeket. – Logikus következtetés.

– Most viszont azon tűnődöm, nem ez a nő volt-e az ügyfél. Azért követett az a nyomozó egészen idáig, mert ez a nő megbízta vele? Nemet mondott, amikor rákérdeztem, de a nő egy hazudozó… hazudozó volt. Szóval lehetséges, hogy a nyomozó a nő megbízásából követett, hogy aztán ő is utánam jöjjön, és megpróbálja kiszedni belőlem, mit tudok. – Újabb logikus következtetés, de ha arra gondolsz, hogy esetleg a nyomozó ölte volna meg, felmerül a kérdés, hogy miért tette volna? – Semmi értelmes válasz nem jut erre az eszembe, hacsak nem az, hogy a nő valahogy becsapta. A nyomozó a megtalálónak járó jutalomról beszélt, amit kitűztek a lopás után, amit nem hittem el. Már úgy értem, hogy nem hittem, hogy Richard lopta el azt a hatalmas értéket. – Tudom, hogy értetted. – Most már elhiszem, és arra gondolok, hogy ez a nő és Richard igazán jó volt az ilyesmiben. A lopásban és átverésben. Vagy talán szeretők voltak, a nő és a nyomozó, és a nő becsapta. – Nem hiszem. Shelby erre újra a homlokát ráncolta, miközben kenyeret csúsztatott a pirítóba. – Miért nem? – Azt hiszem, ha az ember beleveszi a szerelmet vagy a szexet… vagy mind a kettőt, akkor az egész, a gyilkosság sokkal személyesebb. Előtte veszekednetek kell, nem? Shelby ezen eltűnődött. – Gondolom, igen. Én biztos azt tenném. – A legtöbben azt tennék – vélte Griff. – A legtöbb ember a másik szemébe akarja vágni, mit tett vele. Azt hiszem, tettlegességgé is fajulhat a dolog. Ez meg nagy hűvös, személytelen gyilkosságnak tűnt. – Tényleg te találtad meg? – Forrest balra indult, én meg jobbra. Ennyi. – Olyan nyugodt voltál. Legalábbis nekem úgy tűnt, hogy az vagy. Nyugodt voltál, amikor visszajöttél. Az arcod, a viselkedésed alapján biztos nem találtam volna ki, hogy történt valami. Szerintem a legtöbb ember pánikba esett volna. – Igyekszem elkerülni a pánikot, mert az káoszhoz vezet, a káosz pedig balesetekhez. A balesetben pedig megsérülhet az ember. Velem az történt, amikor tizenhét éves koromban kifelé másztam Annie Roebuck hálószobájának ablakán. – Kifelé? Griff futó mosolyra húzta a száját. – Bemászni gyerekjáték volt. – Várt rád? – Ó, persze hogy várt! Ő volt a hormonjaim célpontja hat és fél őrült és csodálatos hónapig. Úgy estünk egymásnak, mint akik bedrogoztak, s a tény, hogy a szülei a folyosó túlsó végén aludtak, csak fokozta a tébolyunkat. Egészen addig az éjszakáig, amikor a közösülés utáni félkómában hevertünk az ágyon, és Annie a vizét keresve leverte a lámpát. Olyat szólt, mintha bomba robbant volna. – Ohó! – De még mennyire, hogy ohó! – helyeselt Griff. – Hallottuk, hogy az apja szólítja. Én az ágyból kikecmeregve próbáltam felhúzni a nadrágomat, a szívem úgy dübörgött, mint egy gőzkalapács, és patakokban folyt rólam a veríték. Igen, most nevetsz – mondta, amikor Shelby valóban felnevetett –, de

akkor mintha az Elm Street-i rémálomba csöppentem volna. Annie visszakiáltott az apjának, hogy jól van, csak levert valamit, s közben egyre csak azt sziszegte nekem, hogy kifelé, húzzak már el, mert nem emlékszik, bezárta-e az ajtót. Szóval félig öltözötten, teljes pánikban kiugrottam az ablakon, és elvesztettem az egyensúlyomat. – Megint csak ohó. – És egy hatalmas jaj mellé. Nagyjából az azáleák közé estem, de így is sikerült eltörnöm a csuklómat. Láttam a fájdalmat, mint ezt az éles, fehér fényt, miközben megpróbáltam elhúzni onnan. Ha nem estem volna pánikba, szépen simán lemászok, mint máskor mindig, és hazaérve nem kellett volna műesést produkálnom a klotyóra menet, hogy aztán az apám elvigyen az ügyeletre, ahol helyretették a csuklómat. Shelby Griff elé tette a rántottát és egy szelet pirítóst. És elfojtotta magában a hirtelen támadt, furcsa vágyat, hogy átölelje és ringatni kezdje a férfit, ahogy Callie-vel szokta. – Remélem, nem csak úgy kitaláltad a történetet, hogy eltereld a gondolataimat. – Nem kellett kitalálnom, de reméltem, hogy segít elterelni a gondolataidat. – Mi lett Annie-val? – Bemondónő lett belőle. Egy ideig egy helyi tévéállomásnál dolgozott Baltimore-ban. Most New Yorkban él. Néha váltunk egy-egy e-mailt. Néhány éve férjhez ment. Rendes a fickó. – Megkóstolta a tojást. – Finom a rántotta. – A rántotta mindig hajnali háromkor a legfinomabb. Ő volt az első? Ez az Annie? – Nos, ööö… – Ne, ne válaszolj! Zavarba hoztalak. Alig voltam tizenhét, amikor először megtörtént. És a fiúnak is az volt az első. July Parker. – July? – A hónap első napján született. Kedves fiú volt, és végigügyetlenkedtük az egészet. – Elmosolyodott, a tekintete bepárásodott az emlékek hatására. – Valóban kedves volt, mint a július, a maga módján, de nem annyira, hogy vágyat éreztem volna az ismétlésre. Egészen az egyetem előtti nyárig. Az sem volt sokkal jobb, és a fiú nem volt olyan kedves, mint July. Akkor úgy döntöttem, az éneklésre koncentrálok, a bandára és az egyetemre. Aztán jött Richard, lehengerelt, és annyi. – Mi történt Julyval? – Erdőőr lett. Pigeon Forge-ban lakik. Anyu néha elejt róla egy-két morzsát. Még nem nősült meg, de egy nagyon kedves lánnyal él. Feltételezem, előbb vagy utóbb le akarsz feküdni velem. Griff nem jött zavarba a hirtelen váltástól. – Komolyan tervezem. – Nos, nagy vonalakban már tudod, milyen tapasztalataim vannak ezen a téren. Aranyos ügyetlenkedés. Csalódás és Richard. Richarddal pedig semmi sem volt valós. Semmi sem volt igaz. – Nem gond, Vörös. Majd mutatom az utat. Shelby nevetett. – Méghozzá peckesen. – Tessék? – Katonás ember vagy. Peckesen jársz, beszélsz. – Shelby bekapta a maradék tojást, és az üres tányért a mosogatóhoz vitte, hogy elöblítse. – Ha eljutok egyszer oda, hogy valóra váltsam a terveidet, nem ígérhetem, hogy jó lesz, azt sem, hogy félkómába esel utána, de azt igen, hogy igaz lesz. Az is számít

valamit. Jó éjt! – Jó éjt! Griff még sokáig ült a konyhában, azt kívánva, bárcsak Richard Foxworth ne ment ki volna aznap a hajóval. Bárcsak túlélte volna a vihart, hogy alkalmuk legyen szemtől szembe találkozni egymással. Hogy szétrúghassa a nyomorult gazember seggét. – Az igazi neve Melinda Warren volt. – Forrest Shelby valahai szobájában állt, és nézte, ahogy Griff a gipszkarton széleit eldolgozza. – Harmincegy éves, az illinoisi Springbrookban született. Ült csalásért, szóval legalább ebben igazat mondott. És ez volt az első komoly stiklije, bár volt javítóban is valameddig, és többször meggyanúsították lopással, csalással, hamisítással. De egészen a legutóbbi esetig semmit sem tudtak rábizonyítani. És hét évvel ezelőtt tényleg férjhez ment egy bizonyos Jake Brimley-hez Las Vegasban. Nincs nyoma annak, hogy elváltak volna. – Biztos vagy benne, hogy ez a Jake Brimley azonos Richard Foxworth-szel? – Még dolgozom rajta. A halottkémnek igaza volt a golyóval kapcsolatban, huszonötös kaliber. Közvetlen közelről leadott lövés. Úgy pattogott a fejében, mint egy márványgolyó egy serpenyőben. – Kedves. – Griff, még mindig állva, körülnézett. – Miért mondod el mindezt nekem? – Végül is, te találtad meg, szóval rászolgáltál, hogy tudd, és én ezt tiszteletben tartom. – Vicces fiú vagy te, Pomeroy. – Ja, mindenki a térdét csapkodja, aki hall. Egyébként azért jöttem, hogy Shelbynek elmondjam, de ő és mindenki más valahol máshol van. Te vagy az egyetlen, aki itt van. – Így igaz – erősítette meg Griff. – Matt elment, hogy beszerezze az anyagokat a hétfői munkánkhoz. Ráadásul én jobb is vagyok a gipszkartonnal való munkával, mint ő. Ő nem elég türelmes hozzá. – Te meg az vagy. Griff megigazította a Baltimore Orioles ellenzős baseballsapkáját, amelyet azért viselt, hogy megvédje szemét a portól. – Csak idő kérdése, és olyan sima lesz, mint az üveg. Shelby a szalonban van – tette hozzá. – A mamátok elvitte a virágoshoz, hogy növényeket vegyenek valamihez, amit ő tündérkertnek nevezett. A barátnője, Suzannah később átjön Chelsea-vel, hogy a kislányok kertészkedhessenek odakint. Az apád a klinikán van. Forrest nagyot kortyolt az ásványvizesüvegből. – Sokat tudsz a családomról, Griffin. – A múlt éjjel a nappali kanapéján aludtam. Forrest biccentett. – Újabb ok, amiért mindezt elmondom neked. Tudom, hogy vigyázol a családomra, amikor én nem tudok. Hálás vagyok érte. – Sokat jelentenek nekem. Griff végighúzta az ujját a gipszkartonon, majd elégedetten továbblépett a következőhöz. – Ma reggel volt alkalmam elbeszélgetni egy s másról Clay-jel. Szeretnénk tudni, ahogy ez már csak a fivérekkel lenni szokott, hogy csupán megdöngetni akarod-e a húgunkat. – Jézusom, Forrest! Griff könnyedén a falba verte a fejét.

– Indokolt kérdés. – Nem, amikor itt állok a kezemben egy csiszológyaluval, neked pedig pisztolyod van. – Nem foglak lelőni. Ezúttal nem. Griff ránézett, felmérte barátja könnyed mosolyát. – Megnyugtató. Szeretnék egy kicsit együtt lenni a húgoddal, aztán meglátjuk, mit hoz a jövő. Olyan benyomáson támadt, hogy a halott álférje meglehetősen összezavarta az eszét azon a területen, amely miatt aggódsz. – Nem vagyok meglepve, hogy ezt hallom. Visszamegyek dolgozni. – Mi van a másik fickóval? Azzal az O’Harával? Forrest ismét elmosolyodott. – És ez az utolsó ok, amiért elmondtam neked mindent. Kapaszkodj meg! A neve nem O’Hara, hanem James, vagyis Jimmy Harlow. A barna nővel együtt bukott le. A nő elmondása szerint együtt tervelték ki a dolgot, hogy kicsalják egy gazdag özvegy pénzét. Komoly, igazán nagy summáról van szó, a sajátjáról és a halott férje után rámaradtról. Foxworth, hívjuk most már csak így, viszonyt kezdett vele. Azt mondta az özvegynek, hogy gazdag vállalkozó, aki műkincsekben utazik, import-export. – Forrest újra belekortyolt a vízbe, majd intett az üveggel. – A bombázó barnát az asszisztensének adta ki, Harlow-t a testőrének. Közel két hónapot áldoztak az özvegyre, és majdnem egymilliót sikerült kicsalniuk tőle. De többet akartak. A nő az ékszereiről volt ismert, a férje a bélyeggyűjteményéről. Páncélszekrényben tartották mindkettőt. A barna szerint ez lett volna életük nagy dobása. Utána visszavonultak volna. – Nem mindig így van? – Az özvegy fia kezdett túl sokat kérdezősködni Foxworth dolgairól, ezért úgy döntöttek, megcsinálják a balhét, aztán eltűnnek. De félresikerült az akció. – Általában így szokott történni az utolsó nagy lépésnél, nem? Az ember rajtaveszt a nagy kiugrás előtt. – Úgy tűnik. Úgy volt, hogy az özvegy elutazik néhány napra valami gyógyfürdőbe, amiről kiderült, hogy valójában plasztikai műtét lett volna. – Mivel a szeretője fiatalabb volt nála, s nem akarta elárulni neki, hogy itt-ott megfoltozzák-toldozzák. – Így igaz. Szóval ott vannak a nagy házban, bejutottak a páncélszekrénybe. Kipucolják, és már mennek is. De ekkor a nő fia hazahozza az anyját, ahol, gondolom, az özvegy lábadozni akar, megvárni, amíg beforradnak a sebei. És tetten érik a kis csapatot, amint a mézescsuporban turkálnak. – Csinos kis mézescsupor. – Foxworth vagy Harlow lelövi a fiút, a barna kijön a hálószobából, leüti az özvegyet… és állítása szerint visszatartja Harlow-t attól, hogy a nőt is lelője, bár Harlow erősködik, hogy Foxworth lőtt. – Mindegyik a másikra mutogat. Kétszínűség – döntötte el Griff. – Ez lesz a nap szava. – Jó kis szó. – Mi történt utána? – Utána az történt, hogy… és ebben mind Warren, mint Harlow egyetértenek, Foxworth felkapta az ékszereket és bélyegeket rejtő táskát, és eltűztek onnan, otthagyva az özvegyet és a fiát vérbe fagyva. – Pánik. – Griff módszeresen ellenőrizte a következő gipszkartont. – Egyenes út a balesetekhez. – Az özvegy magához tér, mentőt hív a fiához. Egy hajszálon függ az élete, de megússza. Egyikük sem tudja megmondani, ki lőtt. Olyan gyorsan történt az egész, és a fiú majdnem három hétig kómában volt, és

sohasem tért vissza teljesen az emlékezete, csak homályos emlékfoltok maradtak. – Mi lett a rosszfiúkkal? – Szétváltak, de előtte megbeszélték, hogy Keys fele menet egy motelben találkoznak, ahol magánrepülő várja őket, amely Saint Kittsre viszi a társaságot. – Mindig is szerettem volna egyszer elmenni oda. Felteszem, nem mindegyik rosszfiú jutott el a trópusokra. – Nem, egyik sem. A barna és Harlow elment a motelbe. Foxworth nem. Ellenben megjelentek a rendőrök. – Mert Foxworth feladta a társait. – A számból vetted ki a szót. Az biztos, hogy névtelen bejelentés érkezett a rendőrségre egy eldobható telefonról, és bármibe lefogadnám, hogy Foxworth volt a névtelen bejelentő. Griff kivette Forrest kezéből az ásványvizesüveget, és nagyot húzott belőle, aztán visszaadta. – Az egész tolvajbecsület egy nagy marhaság. – A legnagyobb. A hab a tortán, hogy Harlow zsebében egy kábé százezret érő gyémántgyűrűt találtak. Nyilvánvaló, hogy Foxworth csempészte oda, hogy megédesítse… a kétszínűséget. – Találó alkalmazása a szónak. – Én sem vagyok éppen ostoba. Ült már, mármint ez a Harlow gyerek, de semmi erőszakos cselekedet. Esküszik, hogy nem lőtt le senkit, és arra is, hogy a nő tisztán látta, ki lőtt, mivel a nő kötött előbb alkut, az ő vallomását vették figyelembe. A nő négy évet kapott, Harlow huszonötöt. Foxworth pedig elsétált a milliókkal. – És ez bosszant. – Még szép, nem? – De ha Harlow a börtönbüntetését tölti… – Azt kellene, de megszökött. Griff lassan leengedte a csiszológyalut. – Az meg hogy az ördögbe lehetséges? – A börtönhatóságok és Florida állam ugyanezt kérdezi. Közvetlenül karácsony előtt szökött meg. – Átkozott egy ünnep. – Griff levette a sapkáját, lerázta a port, aztán visszatette a fejére. – Nyilván ő a legfőbb gyanúsított ebben a gyilkosságban. Miért nem mondtad meg egyenesen? – Kíváncsi voltam, hogy eljutsz-e idáig magadtól. Már átküldtem a fényképét, bár mind a hárman nagyon tehetségesek az álcázásban. Nagydarab fickó, ijesztő. – Mint Big Bud? Forrest felnevetett. – Azt mondtam, nagy, nem azt, hogy hatalmas. Nézd meg a képet, amit küldtem, és bárkit is látsz, aki hasonlít, tartsd magad távol tőle, és hívj engem! – Oké. Forrest, azt mondod, a fickó sohasem követett el erőszakos bűntettet, de a barna mást mondott Shelbynek. Hogy a fickó erőszakos. – Ez elgondolkodtat, mi? Tartsd a fél szemed a húgomon! – Inkább mind a kettőt. Forrest kifelé indult. – Micsoda unalmas munkát végzel!

Griff vállat vont. – Ez csak egy munka – mondta, és folytatta a csiszolást.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Shelby Emma Kate takaros kis konyhájában, a pult mellett állt, és figyelte, ahogy barátnője a lasagnés tálat a sütőbe teszi. Nem volt sok ideje, de mindenképpen be akart szorítani egy látogatást Emma Katenél. – Ma este igazi szexélményekben lesz részem – mondta Emma Kate, és gonosz vigyorral beállította a sütő időzítőjét. – A spenótos lasagne Matt kedvence, és hazafelé vettem finom bort is. Nem mintha bármi, amiben spenót van, romantikus vacsorát jelentene számomra, de Mattnek igen. És én aratom le a termést. – Olyan aranyosak vagytok együtt. Látom, milyen jól illetek egymáshoz. És nagyon tetszik a lakásod is. – Nekem is. A tűzhelytől elfordulva átlátott a szomszédos ebédlőbe – Matt levette az ajtót –, egyenesen a régi hentesasztalra, amelyet Matt újrafestett, és amelyről el fogják fogyasztani a romantikus spenótos lasagnét. – Persze, amikor Matt és Griff is itt van, másról sem folyik a szó, hogy kiveszik itt ezt a falat, vagy hogy ezt vagy azt csinálják a mosogató feletti résszel. Azt hiszem, hamarosan engedek Mattnek, hogy véghezvigye az akaratát, és felépítsen egy házat egészen az alapoktól. Rengeteget beszél róla. – És te is szeretnéd? – Nem hagy békét, Shelby. Szeretne egy eldugott kis helyet a hegyekben, a fák közt, amilyen Griffnek is van. Azt hiszem, én is látom magam előtt. Csendes és a miénk. Talán megtanulok kertészkedni. De egyelőre kétségtelen, hogy egyszerűbb csak kilépni az ajtón és néhány perc sétával beérni a klinikára. – Ó, de nem lenne nagyszerű mulatság felépíteni egy házat az alapoktól az utolsó szögig? Eldönteni, hová akarod ezt vagy azt a szobát, hol és milyenek legyenek az ablakok? – Ti hárman biztosan remekül elbeszélgetnétek a témáról – vélte Emma Kate. – Én már attól is ideges leszek, ha a falak színe szóba kerül. Egy lakásban, mint amilyen ez is, minden jól el van rendezve. Megkóstolod a bort? – Inkább nem. Nem maradhatok sokáig. Csak látni akartalak. Téged meg a lakásodat. Jól el van rendezve vagy sem, a lakás olyan, mint te is, Emma Kate. Elbűvölő és vidám – mondta Shelby, miközben átsétált a nappaliba, ahol egy jól párnázott, vörös pamlag terpeszkedet, tarka mintás párnákkal a tetején. Nagy, feltűnő virágokat ábrázoló bekeretezett poszter tette még színesebbé, még elbűvölőbbé a szobát. – Néhány ezek közül Matté. A majomfadugványt a nagymamájától kapta, és úgy babusgatja, mint az elsőszülöttjét. Olyan aranyos! Adtam egy kis időt neked – simogatta meg Shelby karját Emma Kate –, de látom már, nem akarsz a múlt éjszakáról beszélni. – Nem igazán, de el kell mondanom, hogy a nő igazi neve nem Natalie vagy Madeline volt, hanem Melinda Warren, és a férfié, akire azt mondta, hogy féljek tőle, ha rám talál, James Harlow. Megszökött a börtönből, Emma Kate, épp karácsony körül. – Elővette a telefonját. – Itt egy kép róla, Forrest küldte át, és ha meglátod, légy óvatos. Forrest azt mondja, hogy valószínűleg megváltoztatta a hajviseletét, és talán másként néz ki. Százkilencven magas és száz kilót nyom, és ezt nemigen tudja megváltoztatni. – Majd figyelek. A nyilvántartóból van ez a kép, ugye? – Azt hiszem, igen. Emma Kate még egyszer megnézte a képet, és megcsóválta a fejét. – Az ember azt hinné, hogy ijesztőnek, keménynek vagy gonosznak kellene látszódnia egy rendőrségen

készült képen, nem? Ő meg inkább barátságosnak tűnik. Mint aki focizott a gimiben, és most társadalmi ismereteket tanít meg edzősködik. – Azt hiszem, pont azért tudnak csalni, szélhámoskodni, mert képesek barátságosnak kinézni. – Gondolom, igazad van. És azt hiszik, ő ölte meg a nőt? – Ki más? – Shelby már vagy tucatszor feltette magának ugyanezt a kérdést: Ki más? És nem talált rá más lehetséges választ, csak ezt. – Felteszem, mindenkivel beszélni fognak, aki ott volt tegnap este, és körbekérdezősködnek a városban. Forrest azt mondja, megpróbálnak kapcsolatba lépni a magánnyomozóval, aki beszélt velem, de eddig nem sikerült elérni. – Hétvége van. – Végül is, igen. A nő, ez a Melinda Warren igazat mondott arról, hogy a felesége volt. – Richardnak? – Emma Kate ezúttal Shelby karjára tette a kezét, és ott is hagyta. – Nagyon valószínű. Még át kell vizsgálniuk néhány papírt meg egyebeket, hogy kijelenthessék, a férfi, akihez férjhez ment, ugyanaz a férfi, akiről azt hittem, hogy feleségül vett. De… A fenébe, Emma Kate, ez nem nagyon valószínű, hanem egyszerűen így van. – Shelby… Nagyon sajnálom, ha te is. Shelby ezt is tucatszor megkérdezte már magától. Fáj neki? Szomorú miatta? Vagy dühös? Egy kicsit mindegyik, volt a válasz, de leginkább megkönnyebbülést érzett. – Örülök neki. – Megnyugodva tette kezét barátnője kezére. – Bármilyen szörnyű is, örülök neki. – Nem hinném, hogy szörnyű lenne. Inkább okos és értelmes – mondta Emma Kate, és a kezét megfordítva összekulcsolta ujjaikat. – Akkor én is örülök. – Richard azt hitte, ostoba vagyok, pedig valójában csak alkalmazkodtam. Shelby keményen megszorította, majd elengedte Emma Kate kezét, és körbesétált a kicsiny, de derűs helyen. – Így utólag visszapillantva dühítő. Olyan… Tudod, hogy nem gyakran szoktam használni ezt a szót, de most nagyon illik arra, amit érzek. Kibaszottul bosszantó, Emma Kate. – Azt lefogadom. – Akkoriban úgy gondoltam, helyesen cselekszem, így tudom együtt tartani a családot. De mi nem voltunk igazi család. Nagyot nyeltem, és azt hittem, most már vége. De nincs vége. Amíg ezt a Harlow nevű alakot meg nem találják, nincs vége. Fogalmam sincs, előkerülnek-e valaha is annak a nőnek az ékszerei és bélyegei. Elképzelni sem tudom, Richard mit tehetett velük. – Ez nem a te gondod, Shelby. – Én meg azt hiszem, hogy az enyém. Shelby az ablakhoz sétált, és megnézte, milyen látvány tárul Emma Kate elé, ha kipillant az ablakon. Hosszú, meredek utca, szorosan egymásba kapaszkodó házak sora a járda mentén. A ládákban és cserepekben pompázó virágok tavaszi pasztell színeit lassan felváltották a nyár élénkvörös és merészkék színei. Hátizsákos turisták ballagtak céljuk felé, néhány helyi a nagyanyja szalonja előtti padokon sütkérezett. Látta a kútnak egy darabkáját is, a sarkát, és a családot, amely körülállta és a táblát olvasta. Két fiú egy pórázáról elszabadult, lógó nyelvvel és veszettül rohangáló foltos kutyát üldözött. Shelbyt megmosolyogtatta a jelenet. Jellemző kép tárult a szeme elé, remek példája annak, mi micsoda Ridge-ben.

Kényszerítenie kellett magát, hogy elszakadjon a hegyek, a virágos utca és az üzletek látványától, és visszatérjen mindahhoz, ami beárnyékolja ezt a képet. – Ha a rendőrség mind megtalálja, vagy rájön, hogy Richard mit tett vele, nem kell többé aggódnom és töprengenem. Akkor tényleg befejeződik ez az egész, és minden jó lesz. – És mit érsz el azzal, hogy aggódsz és töprengesz? – A világon semmit. – Shelby elfordult az ablaktól, és mosolygott barátnője gyakorlatiasságán, amely megnyugtatta. – Éppen ezért nem gondolok rá a nap minden percében. Talán ha nem gondolok rá, beugrik valami. – Ez velem akkor szokott megtörténni, amikor porszívózom. Gyűlölök porszívózni. – Mindig is gyűlöltél. – Így igaz, és olyankor elkalandoznak a gondolataim, beugranak dolgok. – Én is ebben reménykedek. Most viszont mennem kell. Anyu vigyáz Callie-re meg a kis barátnőjére, akik tündérkertet ültetnek, és szeretném megnézni. Emlékszel arra, amikor mi ültettünk? – Emlékszem. Minden tavasszal, még tinikorunkban is. Majd meg kell újra próbálnom, ha valaha is felépül az az „egészen az alapoktól” ház. – Ültethetsz egy mini, ablakpárkány-tündérkertet itt, az utcára néző nagyablakban. – Látod, erre még nem is gondoltam. Ezt jól megcsináltad. Most kénytelen leszek kis cserepeket meg palántákat venni. Jól mutatna ott, nem? – Az biztos. – És akkor… Várj! – Emma Kate felvette a telefont. – Matt írt, hogy kábé fél óra múlva itthon lesz. Ami inkább egy órát jelent, mert Griffnek segít a ház felújításában, a munka után nyilván beszélgetnek még egy kicsit. Elmélkednek. – Az elmélkedéshez pedig idő kell. Kedden randevúzom Griff-fel. Emma Kate szemöldöke a magasba szökkent. – Csak nem? És egy szót sem szólsz róla, csak amikor kifelé indulsz? – Még nem igazán tudom, mit gondoljak róla, de látni szeretném a házát. Mindig is tudni szerettem volna, mit tud kihozni abból a helyből valaki, akinek szeme is van hozzá. Emma Kate szemöldöke továbbra is a magasban maradt. – És csak azért találkozol vele, mert látni szeretnéd a házat? – Ez is tényező. Magam sem tudom, mit kezdjek azzal, ami kettőnk közt kezd kialakulni. – Van egy ötletem – mondta Emma Kate elmosolyodva, s mindkét mutatóujját a magasba emelve. – Próbálj ki valamit, amit szerintem az utóbbi néhány évben nem hiszem, hogy őszintén megtettél. Mit akarsz csinálni? – Amikor így teszed fel a kérdést? – nevetett fel Shelby. – Egy részem… lehetséges, hogy a legnagyobb részem egyszerűen csak rá akar ugrani, de a józan énem azt mondja: Lassíts, leányzó! – És melyik fog győzni? – Tényleg fogalmam sincs. Az biztos, hogy Griff nem volt rajta a listámon, és még nagyon sok kipipálnivalóm maradt. – Szerda reggel felhívlak, hogy lássam kipipáltad-e a „szex Griff-fel” pontot. Most Shelby vonta fel a szemöldökét, és emelte az ujját. – Az nincs is a listán.

– Akkor írd fel! – javasolta Emma Kate. Talán tényleg fel kellene, gondolta Shelby, amikor majd eljut egy bizonyos pontig az úton. De most a hétvége többi részét a lányával tölti. Hétfőn még mindig semmi hír sem volt Jimmy Harlow-ról, semmi jele, hogy hasonló külsejű személy Ridge-ben járt volna, vagy Gatlinburgben a barna nő után kérdezősködött volna a szállodában. Shelby úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha úgy veszi, hogy a férfi elvégezte, amiért jött, bosszút állt Melinda Warrenen, és továbbállt. A szalon előtt parkolt le, hogy időt spóroljon, és átsétált a grillbárba. Az ő választása az optimizmus volt. De nem kellett, hogy mindenkié az legyen. Tansy nyitott ajtót a kopogásra. – Shelby! – ölelte át nyomban. – Egész hétvégén rád gondoltam. – Annyira sajnálom, ami történt, Tansy! – Mindenki sajnálja. Gyere be és ülj le! – Dolgoznom kell, csak előbb látni akartalak, és szerettem volna elmondani, hogy megértem, ha te és Derrick ezek után levennétek a műsorról a péntek estéket. – Miért tennénk ilyesmit? – A most pénteki nem az a fajta ráadás volt, amelyet reméltünk az első fellépésemnél. – A történteknek semmi köze hozzánk, hozzád vagy a grillbárhoz. Derrick épp tegnap beszélt a seriffel. A rendőrség bosszúból elkövetett gyilkosságként kezeli a dolgot, régi ügynek, amely követte a nőt idáig. – Én is része vagyok annak a régi ügynek. – Szerintem nem. Ez az… – Tansy halk fújtatással leereszkedett egy székre. – Még mindig émelygek és megszédülök néha reggelente. – Én meg itt idegesítelek. Hadd hozzak neked egy hideg borogatást! – Egy gyömbérnek nagyobb hasznát venném. Shelby gyorsan a bárpult mögé lépett, és gyömbért töltött egy nagy adag jégkockára. – Lassan igyad! – utasította Tansyt, aztán levett az akasztóról egy tiszta konyharuhát, hideg vízben benedvesítette, és addig csavarta, amíg nem csöpögött. Visszament Tansyhez, és a haját felemelve a hideg ruhát a tarkójára fektette, mire a fiatalasszony egy hosszú, nagyon hosszú „aaah”-val válaszolt. – Ez így tényleg sokkal jobb. – Nekem használt, amikor Callie-vel voltam terhes. – Majdnem minden reggel előjön, de általában hamar elmúlik. Hébe-hóba előfordult, hogy nem, vagy egyszer-kétszer az is, hogy visszatér. Csak a hányinger, tudod. – Tudom. Nem tűnik igazságosnak, hogy valami, ami gyönyörű, képes ekkora rosszulléteket okozni egy nőnek, de a végeredmény mindent megér. – Én is ezt mondom magamnak minden reggel, amikor a vécécsészébe lógatom a fejem. – Felsóhajtott, amikor Shelby megfordította a ruhát, és a hidegebb felét tette a tarkójára. – Múlik már. Nem fogom elfelejteni ezt a trükköt. Köszönöm – tette hozzá, és hátranyúlva megpaskolta Shelby karját. – Kérsz valami harapnivalót? Hozhatok valamit a konyhából. – Nem, tényleg múlik már. Most pedig ülj le és fogadd el az én hidegborogatás-kúrámat. – Miután Tansy maga elé rángatta Shelbyt, egyenesen a szemébe nézett. – Az a Warren nevű nő? Szörnyű perszóna

volt, és abból, amit hallottam, azt szűrtem le, hogy fikarcnyit sem törődött senkivel saját magán kívül. Halált nem érdemelt érte, de akkor is szörnyű nőszemély volt. Bárki ölte is meg, szintén szörnyű alak. Még csak nem is ismerted azokat az embereket, Shelby. – De ismertem Richardot… vagy legalábbis azt hittem, hogy ismerem. Tansy, aki láthatóan ismét önmaga volt, sziszegve söpörte félre Shelby aggályoskodását. – Derricknek él egy kuzinja Memphisben, aki drogokkal kereskedik. Ettől mi még nem vagyunk a drogkereskedelem részesei. Túlságosan feldúlt vagy ahhoz, hogy pénteken énekelj? Megértem, ha így van. Elvesztettünk egy pincérnőt az eset miatt. – A fenébe! Sajnálom. – Ó, ne sajnálkozz! Az anyja kiverte a hisztit, azt mondta, akár a Shady’sben is dolgozhatna a lánya, mivel itt lelövik az embereket. Mintha minden héten előfordulna. Egyébként is folyton nyavalygott – tette hozzá legyintve. – Lorna nem sajnálja, hogy elmegy, és én sem. – Nem nagyon dúlt fel az eset, nem arról van szó. Ha te és Derrick szeretnétek, itt leszek. Már elkezdtem összeállítani a dalok listáját. – Akkor ma ki is mennek az új szórólapok. Pénteken rekordot döntöttünk. – Tényleg? – Ötvenhárom dollár és hat centtel megfejeltük a legjobb éjszakánkat, amikor a Rough Riders volt itt Nashville-ből. Küldd el e-mailben a listát, amikor befejezed, én pedig gondoskodom róla, hogy a gép be legyen állítva. És hogy van a mamád meg a többiek? – Jól viselik a dolgot. Jobb lesz, ha most megyek, mielőtt a nagyi levon a fizetésemből. Pont időben érkezett, és nyomban neki is látott a munkának. Felsöpörte a belső udvart, meglocsolta a virágokat, kinyitotta a napernyőket, hogy a vendégek kiülhessenek az árnyékba, ha arra támad kedvük. Amikor visszament az épületbe, összehajtogatta a használatlan törülközőket, miközben az első vendégek csevegését hallgatta. Amikor belépett az üzlethelyiségbe, látta, hogy nagyanyja már bent van és vendég ül a székében. Crystal vidáman pletykált a nővel, akinek a haját mosta. A pedikűrszékekben, lábukat a pezsgő vízben áztatva Melody Bunker és Jolene Newton ült. Shelby még nem találkozott Jolene-nel, amióta visszajött Ridge-be, és nem látta Melodyt azóta, hogy az Artful Ridge galériában járt. Nem bánta volna, ha ez így is marad. De mivel nem nevelték udvariatlanságra, megállt a széküknél az elülső kezelőhelyiség felé menet. – Szervusz, Jolene. Hogy vagy? – Nicsak, esküszöm, ez Shelby! – Az ölébe fektette a képes magazint, rántott egyet a fején, mire magasra kötött copfja táncba kezdett. – Szemernyit sem változtál, annak dacára sem, hogy mi mindenen mentél keresztül. Te is pedikűrre jöttél? – Nem, itt dolgozom. – Csak nem? – Jolene elkerekítette a szemét, mintha új lenne számára a hír. – Ó, ha jobban belegondolok, már tudtam. Ugye, te mesélted, Melody, hogy Shelby megint Vinél dolgozik, pont úgy, mint a gimiben? – Azt hiszem, én – lapozott egyet Melody a saját képes magazinjában anélkül, hogy felnézett volna. – Látom, megfogadtad a tanácsomat, Shelby, és olyan munkát találtál magadnak, ami illik hozzád. – Köszönöm a tanácsod. El is felejtettem, mennyire élvezem, hogy itt lehetek. Kellemes időtöltést kívánok nektek.

A pulthoz sétált, felvette a telefont, bejegyzett egy időpontot, aztán a kezelők felé indult. A szeme sarkából látta, hogy Melody és Jolene összedugják a fejüket, és hallotta Jolene éles vihogását. Pont olyan volt, mint a gimiben. Nem törődött vele, sem velük. Emlékeztette magát, hogy sokkal fontosabb dolgokra kell figyelnie. Mire legközelebb visszatért a szalonba, Maybeline és Lorilee – anya és lánya – ült az alacsony széken és a vendég lábát radírozták. Szóval deluxe kezelést választották, gondolta Shelby, és indult, hogy megnézze, a paraffint felmelegítették-e. Ellenőrizte az öltözőket, összeszedte a használt köntösöket, végigfutott a délelőtti teendők listáján. Később barátságosan elbeszélgetett egy Ohióból érkezett nővel, aki aznapra szabadságolta magát, míg a vőlegénye túrázott, és felajánlotta neki, hogy rendelhet ebédet, mivel a nő egész napos kezelésre jelentkezett be. – Ehet kint a kertben, ha van kedve. Gyönyörű napunk van. – Az csodálatos lenne! Feltételezem, arra nincs remény, hogy egy pohár bort is kaphassak. – El tudom intézni – mondta Shelby, és néhány étlapot tett a nő elé. – Csak tudassa velem, mit szeretne enni, és valamelyikünk elhozza. Negyed kettő körül megfelel? Az aromaterápiás testtekercselés és a vitaminos arcmasszázs közt lesz. – Elkényeztetnek. – Azért vagyunk itt. – Szeretem ezt a helyet. Igazából csak azért foglaltam le egy egész napot, hogy ne kelljen három napig egyfolytában túráznom. De itt minden olyan fantasztikus, és mindenki olyan kedves. Sült csirkét szeretnék kérni zöldsalátával és a ház specialitása öntettel. És egy pohár Chardonnay bearanyozná a napomat. – Vegye úgy, hogy el van intézve. – Elöl az a hölgy, a tulajdonos, az édesanyja? Nagyon hasonlít rá. – A nagymamám. Az édesanyám fogja majd az arcmasszázst csinálni. – A nagymamája? Csak viccel velem. Shelby boldogan nevetett. – Elmesélem neki, mit mondott, és az az ő napját fogja bearanyozni. Hozhatok még valamit? – Semmit. – A nő befészkelte magát az egyik székbe. – Elüldögélek itt és lazítok. – Csak nyugodtan. Sasha körülbelül tíz perc múlva önért jön a tekercselésre. Shelby mosolyogva sétált vissza a szalonba, és egyenesen a pulthoz ment, hogy elintézze az egyórási rendelést. Épp a nagyanyjához fordult volna, amikor Jolene szólította. – Szép lakk – biccentett Shelby Jolene lábujjai felé, amelyek most csillogó rózsaszínűn fénylettek. – Anyu bazsarózsái jutnak eszembe róla. Az előbb elfelejtettem mondani, és istenemre, ugyancsak elfoglalt voltál, hogy hallottam, felléptél a grillbárban pénteken. Sajnáltam, hogy nem tudtam ott lenni, de aztán hallottam, mi történt, és már nem is sajnáltam, hogy nem mentem el. Azt hiszem, szívrohamot kaptam volna, vagy ilyesmi, ha megtudom, hogy odakint lelőttek egy nőt. Megütögette a szívét, mintha még most is veszély leselkedne odakint. – Azt hallottam, hogy ismerted is, igaz? Shelby Melodyra pillantott. – Tudom, hogy megbízható információforrásnak tekinted Melodyt, és azt is, hogy Melody biztos

benne, hajlandó vagy megnyomni bármilyen gombot, elfordítani bármilyen kart, ha ő mondja neked. – Ugyan, Shelby, csak azt kérdeztem… – Amit Melody mondott, hogy kérdezd meg. A válaszom nem, nem mondhatom, hogy ismertem. – A férjed ismerte – szólalt meg Melody. – De az igaz, hogy egyáltalán nem is volt a férjed, ugye? – Úgy tűnik, nem. – Biztosan szörnyen érzed magad, hogy így becsaptak – vette fel Jolene a beszélgetés fonalát. – Nos, én egyszerűen belepusztulnék, ha annyi évig együtt élnék egy férfival, gyereket szülnék neki, aztán megtudnám, hogy egész idő alatt volt egy másik felesége is. – Egyelőre még élek. Gondolom, nem vagyok olyan érzékeny, mint te. Shelby indult volna tovább. – Nincs most semmi fontos dolgod – jegyezte meg Melody. – Kérek egy pohár ásványvizet jéggel. – Majd én hozom – ajánlotta fel Maybeline, de Melody a fejét rázta. – Te most a körmömet fested. Shelby majd hoz nekem, ugye, Shelby? – Igen. Te is kérsz valamit, Jolene? Jolene-ben legalább volt annyi jóérzés, hogy elpiruljon. – Szívesen innék egy pohár jeges vizet, ha nem gond. – Egyáltalán nem. Shelby sarkon fordult, hátrament az apró konyhába. Később majd kidühöngi magát miatta, fogadkozott, de most megkapják azt az átkozott vizet. Kivitte a két poharat, és az egyiket odaadta Jolene-nek. – Köszönöm, Shelby. – Szívesen. Amikor Melody felé nyújtotta a másik poharat, Melody meglökte a kezével, hogy a víz kiloccsant. – Most nézd meg, mit csináltál! – Hozok neked egy törülközőt. – Ez egy selyem halásznadrág, és most csupa folt. Mit szándékozol tenni ez ügyben? – Hozok neked egy törülközőt. – Nyilván szándékosan csináltad, mert nem akartam, hogy a galériámban dolgozz. – Én úgy hallottam, az a nagymamád galériája. És hidd el nekem, ha szándékosan csináltam volna, az egész pohár vizet az öledbe öntöm. Kéred azt a törülközőt, Melody? – A te fajtádtól semmi sem kell. Shelby tudta, hogy az egész helyiség elcsendesedett. Még a hajszárítók süvítése is elhallgatott. Mindenki a fülét hegyezte, ezért elmosolyodott. – Nahát, Melody, pontosan olyan rosszindulatú és öntelt vagy, mint a gimiben. Nagy teher lehet ezt cipelni. Sajnállak. – Sajnálsz? Te sajnálsz engem? – Melody félrehajította a magazint, hogy az nagy csattanással a padlóra esett. – Te vagy az, aki a farkát a lába közé húzva visszakúszott Ridge-be. És mit hoztál magaddal? Melody hangja élesebb lett, és az indulat vörösre festette az arcát. – A lányomat és sokkal többet nem is. Szörnyen kipirultál, Melody. Azt hiszem, szükséged van erre a vízre.

– Te csak ne mondd meg nekem, hogy mire van szükségem. Majd én mondom meg neked. Én vagyok itt a vendég. Te csak dolgozol itt, söprögetsz. Még olyan bagatell dolgokhoz sem értesz, mint a körömfestés vagy a hajsütővas használata. – Bagatell – lehelte Maybeline. Shelby a szeme sarkából látta, hogy a régi alkalmazott gondosan rátekeri a korallszínű körömfesték üvegére a kupakot, noha Melody körmeinek még csak a fele készült el. – Melody – kezdte Jolene az ajkát harapdálva Melody kőkemény tekintete láttán. De Melody félrelökte a kezét. – Jobb lesz, ha mutatsz némi alázatot azok után, ahonnan jöttél, s ami azóta folyik itt, hogy visszajöttél. Kinek a bűne, hogy azt a nőt péntek este a mi városunkban lőtték le? – Azt mondanám azé, aki a ravaszt meghúzta. – Nem történt volna meg, ha nem vagy itt, és ezt mindenki tudja. Egyetlen tisztességes ember sem akarja, hogy itt legyél. Te vagy az, aki megszökött valami bűnözővel. És ne mondd nekem, hogy azt hitted, házasok vagytok. Mintha te nem csaptad volna be ugyanúgy az embereket, ahogy ő tette, és amikor meghalt, és benne hagyott a bajban, visszajöttél ide a fattyaddal. – Vigyázz a szádra, Melody! – figyelmeztette Shelby, miközben Jolene döbbenten felszisszent. – Nagyon vigyázz, mit mondasz! – Azt mondom, amit gondolok, és amit majdnem mindenki gondol a városban. Azt mondom, ami tetszik. – De nem itt – lépett közbe Viola, és kivette Shelby kezéből a pohár vizet, amit még mindig tartott, és kezdett volna felemelni. – Épp most mentettelek meg attól, hogy elázz, vagy talán még rosszabbtól, mert feltételezem, hogy Shelby arra készült, amit jómagam is szívesen megtennék, mégpedig azt, hogy felrántsalak abból a székből és kitisztítsam a fejed, te faragatlan, sötét lelkű, szánalomra méltó leányzó. – Ne merészeljen így beszélni velem! Mégis mit képzel, kicsoda maga? – Viola MacNee Donahue vagyok, és ez a hely az enyém. Úgy beszélek veled, ahogy megérdemled, és isten a tanúm, valakinek már sokkal régebben meg kellett volna tennie ezt. Én mondom neked, mondom mind a kettőtöknek, hogy emeljétek fel a lusta, szánalomra méltó valagatokat a székeimből, és takarodjatok innen! Igen, álljatok fel, takarodjatok ki, és soha többé be ne tegyétek ide a lábatokat! – Még nem végeztünk – kezdte Melody. – De végeztetek, egyszer s mindenkorra végeztetek itt. A mai kezelésért nem kell fizetnetek. Most pedig tűnjetek el a pokolba a szalonomból, és egyikőtök se merjen még egyszer bejönni azon az ajtón. – Ó, de Miz Vi! Crystal fogja csinálni a hajamat az esküvőmre. – Könnyek szöktek Jolene szemébe. – Egész napos foglalásom van arra a napra. – Többé nincs. – Ne aggódj miatta, Jolene! – kapta ki Melody az ott felejtett magazint Jolene öléből, és áthajította a helyiségen. – Egyszerűen fizetsz Crystalnek, hogy kimenjen hozzád. – Nem tud annyit fizetni – szólt közbe Crystal. – Ó, de Crystal… – Szégyelld magad, Jolene! – Crystal lehajolt, felvette a magazint. – Melodytól megszoktuk már ezt a fajta viselkedést, de te szégyelld magad! – Nincs szükségünk rád! – csattant fel Melody, miközben Jolene zokogott. – Alig valamivel vagy jobb, mint a völgyben lévő lakókocsipark szemétje. Erre a helyre sincs szükségünk. Csak azért jöttem ide, hogy

jó polgár lévén támogassam a helyi üzletet, de rengeteg más, előkelőbb hely van. – Te sohasem tanultad meg, mi az az előkelőség – közölte Viola, ahogy Melody felkapta a cipőjét. – Ez nagy szégyen, különösen, ha a nagyanyádra gondolok. Nagyot csalódik benned, amikor felhívom, és elmesélem neki, hogyan viselkedtél a szalonomban, és mit mondtál az unokámnak. Mit mondtál a dédunokámról. Aha, máris nincs akkora mellényed – tette hozzá, amikor Melody valamelyest elsápadt. – Bizonyára elfelejtetted, hogy több mint negyven éve ismerem a nagyanyádat, és kölcsönösen nagyra becsüljük egymást. – Mondjon neki, amit akar. – Ó, fogok, ne aggódj. Most pedig hordd el azt a második helyezett valagadat a szalonomból! Melody kivitorlázott, miközben Jolene talpra kecmergett. – Ó, Melody, várj! Ó, Miz Vi! – Te választottad őt a barátnődnek, Jolene. Talán itt az ideje, hogy egy kicsit felnőj. Menj most, érd utol! Jolene zokogva kirohant az ajtón. Egy pillanatnyi dermedt csend után néhány ember – a személyzet tagjai és a vendégek egyaránt – tapsolni kezdett. – Ez már igen, Vi! – A Viola székében ülő nő félig megpördült. – Mindig mondtam, hogy Vihez járni sokkal szórakoztatóbb, mint szappanoperákat nézni. Mivel a víz még ott volt, Shelby visszavette és megitta. – Ne haragudj, nagyi! Nem pofon vágni akartam. Arra készültem, hogy felrántom a székből, és bemosok neki egyet. Senki sem beszélhet így a kislányomról! – Vagy az enyémről – ölelte át fél kezével Viola. – Tényleg felhívod a nagyanyját? – Nem lesz rá szükség. Hidd el, Melody épp most telefonál, és telebeszéli a fejét. Flo szereti azt a lányt, de ismeri is. Figyeld meg, fél órán belül fel fog hívni. Maybeline, Lorilee, vegyétek ki a kasszából a pedikűrért járó szokásos díjat magatoknak. – Nem, asszonyom – mondta a két nő majdnem teljesen egyszerre. – Nincs rá szükség – tette hozzá Maybeline. – Szót se többet róla, Viola, ne akarj magadra haragítani. Az a lány szerencsés, hogy nem döftem belé a körömollót. Shelby, az utóbbi fél órában csak mocskolódott rád. Nem sajnálom, hogy ma láttam itt utoljára. Mindig fukar borravalót adott. – Jolene nem olyan rossz, amikor egymaga jön – vetette közbe Lorilee. – De ketten együtt kifejezetten gonoszak. – Jó van – bólintott Viola, és a harag maradékához némi büszkeség társult. – Mindenkit meghívok ebédre. – Ebéd! – Shelby az órájára nézett, és megkönnyebbülten felsóhajtott. – Át kell mennem a pizzériába, hogy az egyik vendégnek elhozzam a salátáját, és kicsempésszek egy pohár bort is. A többiek ebédjét is elhozhatom, ha összeírjátok, ki mit kér. – Bulit rendezünk – jelentette ki Crystal. – Második helyezett valagad – kacagott fel hirtelen. – Miz Vi, esküszöm, oda-vissza imádlak. Kétszer. – Én is – nyomott nagy puszit nagyanyja arcára Shelby. – Én is.

A gyilkosság és Melody kihajítása Viola szalonjából a helyi szőlőből kisajtolt legnemesebb itókával vetekedett. Tény, hogy Ridge-ben három éve nem öltek meg senkit. Azóta, hogy Barlow Keith a Shady’sben, a biliárdasztal körül kitört vitában lelőtte a sógorát… és megsebesített két bámészkodót. Az is tény, hogy senki sem ismerte a nőt, aki jelenleg a halottkém hivatalául szolgáló ravatalozó melletti helyiségben feküdt egy hideg tepsiben. Melodyt és Violát viszont mindenki ismerte, így többnyire az a sztori vezetett. A pletykák új lendületet kaptak, amikor híre ment, hogy Florence Piedmont alaposan leszidta az unokáját, és ráparancsolt, hogy kérjen bocsánatot mind Violától, mind Shelbytől. Ridge visszafojtott lélegzettel leste, Melody engedelmeskedik-e. – Nem kell a bocsánatkérése – jelentette ki Shelby, miközben tiszta törülközőket tett ki a hajmosó tálakhoz. – Úgysem gondolná komolyan, akkor meg mi értelme van? – A bocsánatkérés, akár komolyan gondolja, akár nem, és az, hogy elfogadod, megnyugtatja a nagyanyját. Ezúttal Viola ült a székben, míg Crystal a haja tövét festette. – Gondolom, tudok úgy tenni, mintha elfogadnám a tettetett bocsánatkérést, ha megtörténik. – Beletelhet néhány napba, de meg fog történni. Tudja az a lány, hol vajazzák legvastagabban a kenyerét. Ma nincsenek sokan. Engedd meg Maybeline-nek, hogy kezelésbe vegye a lábadat. Legalább szép lesz a körmöd ma este, amikor Griffinnel randevúzol. Rajtuk kívül csak Crystal és Maybeline volt a szalonban, és mindketten Shelbyre néztek. – Nem tudom, észreveszi-e egyáltalán a lábamat. – Egy férfi, ha érdeklődik egy nő iránt, eleinte mindent észrevesz. – Ez igaz – helyeselt Crystal. – Csak később, amikor már együtt vagytok egy ideje, jön az, hogy az sem tűnik fel neki, ha még tíz ujjat növesztettél, és a szivárvány minden színére festetted őket. Főleg akkor nem, ha meccs megy a tévében, és van sör a kezükben. – Nagyon szép tavaszi színeink vannak – vetette közbe Maybeline. – Itt van a Blues in the Night. Körülbelül olyan a színe, mint a szemednek. Három manikűröm van délelőttre, és csak egy pedikűr egész nap. Szívesen csinálnék neked egyet, Shelby. – Ha jut rá idő, az klassz lenne. Köszönöm, Maybeline. – Mit veszel fel a Griff-fel való találkádra? – kíváncsiskodott Crystal. – Fogalmam sincs. Komolyan. Leginkább azért megyek, hogy megnézzem a házát. Mindig szerettem azt a helyet, és kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle. – Mivel vacsorát készít neked, valami csinosat kell felvenned. – Vacsorát készít nekem? – fordult Shelby a nagyanyjához. – Honnan tudod? – Beugrott hozzám vasárnap délután, és mintegy mellékesen megkérdezte, van-e valami, amit különösen szeretsz, vagy olyasmi, amit semmiképpen nem szeretnél enni. – Azt hittem, csak vesz valamit. – Shelby nem tudta, hízelgőnek vagy idegesítőnek találja-e az új fejleményt. – Mit készít? – Szerintem, ez legyen az ő meglepetése. Csinos ruhát kell felvenned. Semmi flancos, csak csinos. Jó lábad van, te lány. Jó hosszú. Tőlem örökölted. – És valami csinos fehérneműt a csinos ruhához. – Crystal! – Maybeline elpirult, és kamasz lány módjára vihogott.

– Különben is, egy nőnek minden nap csinos fehérneműt kell viselnie, de amikor randizik, akkor főleg. Az növeli az önbizalmát, azt hiszem. És mindig jobb felkészültnek lenni. – Ha azt akarom, hogy Jackson hangulatba jöjjön, nem kell mást tennem, mint fekete melltartót és bugyit felvennem. – Ó, nagyi! – Shelby zavartan a tenyerébe temette az arcát. – Ha nem lettem volna képes hangulatba hozni, te most nem lennél. Úgy rémlik, az anyád azt mondta, az apád az éjkéket kedveli, ha fehérneműről van szó. – Hátramegyek ellenőrizni egy-két dolgot. – Milyen dolgot? – akarta tudni Viola. – Bármilyet, ami nem arról szól, mitől jönnek hangulatba a szüleim és a nagyszüleim. Gyorsan mozgott, de így is hallotta, ahogy a nők felkacagnak mögötte. Maybeline sötét ibolyakékre festette a körmeit, és Shelby lánya unszolására nárciszsárga ruhát viselt. S mivel nem tudta kiverni a fejéből, fehér melltartót vett alá, amelynek a csipkerészébe apró rózsabimbókat hímeztek, s hozzáillő bugyit. Senki sem fogja látni őket, de növeli az önbizalmát. Amikor elkészült az öltözködéssel, Callie a lábába kapaszkodott. – Én is el akarok menni a randira Griff-fel. Mivel Shelby számított valami hasonlóra, felkészült a válasszal. – Mi lenne, ha mi hívnánk Griffet randira, mondjuk, vasárnap délután? Elvihetnénk piknikezni. Süthetnénk neki csirkét, és készíthetnénk limonádét. – És sütit. – Sütit feltétlenül. – Felkapta Callie-t, mielőtt kisétált a szobából. – Hát nem remek szórakozás lenne? – Aha. Mikor lesz vasárnap délután? – Már csak néhány nap. – Milyen csinos vagy! – kiáltott fel Ada Mae. – Hát nem csinos a mamád, Callie? – Aha. Randizni megy Griff-fel, és vasárnap délután elvisszük Griffet piknikes randira. – Ez igazán remek szórakozásnak hangzik. Nem tudom, a buborékfújó, amit a nagyapád a hátsó udvarban fabrikál lesz-e olyan jó szórakozás. – Buborékfújó? – Menj ki, és nézd meg! – Buborékokat fogok fújni, mami. Pápá. Megpuszilta Shelby arcát, ficánkolva lekéredzkedett, és nagyapja után kiabálva futott kifelé, mint akit puskából lőttek ki. – Igazán hálás vagyok, hogy megint vigyáztok rá, anyu. – Minden percét imádjuk. Azt hiszem, apád legalább olyan izgatott a buborékok miatt, mint Callie. Érezd jól magad ma este. Van óvszer a táskádban? – De anyu! Ada Mae válaszul elővett egyet a nadrágzsebéből. – A biztonság kedvéért. Te elteszed a táskába, nekem pedig eggyel kevesebb dolog miatt kell aggódnom.

– Anyu, csak a házat nézem meg, és együtt vacsorázunk. – Bármi megtörténhet, és egy okos lány felkészül rá. Légy okos lány, Shelby. – Igenis, asszonyom. Nem maradok sokáig. – Addig maradsz, ameddig akarsz. Shelby az óvszerrel a táskájában kifelé indult. A minifurgon ajtaját nyitotta, amikor Forrest állt be a ház elé. – Hová mész sárga ruhában? – Csak Griff-fel vacsorázom. – Hol? Shelby az égnek emelte a tekintetét. – Nála, mert látni akarom a házát, és el fogok késni, ha tovább faggatsz. – Majd megvár. A seriff engedélyt adott rá, hogy elmondjam. Richard Jake Brimley sem volt. Shelby pulzusa felgyorsult. Igazából úgy érezte, a szíve a torkába ugrott. – Hogy érted ezt? – Az a Jake Brimley, akinek a tébészámát használta, 2001-ben, hároméves korában meghalt. Richard kreálta a személyazonosságot, vagy fizetett valakinek érte. – Úgy érted… az ő nevét használta, de nem ő volt? – Pontosan. – De akkor ki volt? Az ég szerelmére, hány neve lehet egy embernek? – Nem tudom megmondani… Fogalmam sincs – helyesbített Forrest. – Még dolgozunk rajta. Megteszem, amit tudok, hogy kiderítsem, Shelby. Megértem, hogy így vagy úgy, de tudni szeretnéd. – Így igaz. Nem tudom, hogyan tehetném félre az egészet, amíg nem tudok biztosat. Kiderítettél bármi mást a gyilkosságról? – Ami azt illeti, bejött ma valaki. A parkolóban volt, egy kocsi hátsó ülésén egy másik személlyel, s a személy nem a férje volt. Mialatt oly szorgosan tevékenykedtek, hogy az ablak bepárásodott, a nő hangos pukkanást hallott. Az időpont egyezik. A nő felnézett annyi időre a szorgoskodásból, hogy lássa, valaki beszáll egy kocsiba és elhajt. – Istenem, látta a gyilkost? – Nem igazán. Úgy véli, férfit látott, de nem volt rajta a szemüvege, így nem tudta jól megnézni. De még ennyink sem lenne, ha a nő lelkiismerete nem győzedelmeskedik a bűntudatán. Az elkövető valószínűleg férfi, és valami sötét kocsiba szállt be, talán egy SUV-ba. Nem ismerjük a gyártmányt, a márkát, sem a rendszámot, de a nő azt hiszi, a kocsi fekete vagy sötétkék volt, és fényes. Szerinte új volt, de erre nem venne mérget. – És mit mond a férfi, akivel volt? Ő nem látott semmit? – Nem mondtam, hogy férfival volt. – Ó! – Ez is volt az egyik oka, hogy nem akart jelentkezni. Maradjunk csak annál, hogy a másik személy annyira elfoglalt volt az ablak szintje alatt, hogy semmit sem látott. – Jó. És Harlow? – Róla semmi hír. Óvatosan vezess, Shelby, és küldj egy üzenetet, amikor odaértél! – Ó, az ég szerelmére, Forrest!

– Ha nem akarod, hogy rád telefonáljak, amikor esetleg… szorgoskodsz, küldj egy üzenetet, amikor odaérsz. Megyek, megnézem, maradt-e valami a vacsorából. – Hátul vannak – szólt Shelby a fivére után, aki már a ház felé masírozott. – Apu buborékfújót csinált Callie-nek. – Igazán? Azt hiszem, fogok egy sört, és csatlakozom hozzájuk. Küldj üzenetet, ha odaérsz!

TIZENHATODIK FEJEZET Shelby a Tripplehorn-házhoz vezető rövid bekötőút elején megállt, újrarúzsozta a száját, és kritikus pillantást vetett a visszapillantó tükörbe. Rendben, eltűntek a sötét karikák a szeme alól, és arcának színe sem csupán a nagyanyja által ráerőszakolt kis tégelynyi pirosítónak köszönhető. Szélfútta haja a könnyedség látszatát keltette. Vajon jó, ha könnyednek látszik? – kérdezte magától. És nagy levegőt vett. Nem volt randija – igazi randija, mert bármit is mond, ez egy tisztességes randi volt –, amióta Las Vegasba szökött Richarddal, hogy összeházasodjanak. Vagy legalábbis azt hitte, hogy összeházasodnak. Előtte természetesen sokszor randizott, emlékeztette magát, a gimiben és az egyetemen is. De az egész túl bizonytalan és homályos volt a közben történt szörnyűségek fényében. A férfi vacsorát készít neki, ami valami módon komollyá teszi a randit, nem igaz? Kényszerítette magát, hogy túllásson a szörnyűségeken, a homályon. Egyetlen olyan esetre sem emlékezett, amikor egy férfi vacsorát főzött volna neki. Talán a vacsora mégsem teszi komollyá a randit. Talán, ha az ember túljut a gimis és az egyetemi éveken, ez valami olyasmi, amit a felnőttek hébe-hóba megtesznek. És különben is, talán túl sokat képzel bele ebbe a randiba. Befordult, végigzötykölődött a keskeny úton, amelyet a férfi láthatóan még nem tartott fontosnak megjavítani, aztán újra leállította az autót, és csak nézett. Mindig is kedvelte a régi hely báját, ahogy megbújt a zöldben, ahogy egy védett patak felé terjeszkedett. Most még bájosabbnak találta. Griff letisztította a ház külsejét. Micsoda különbség! Shelby feltételezte, hogy Griff nagy nyomású vízsugárral mosta le a követ, újra is fugázta őket, így most azok a barna és az arany különböző árnyalataiban pompáztak a fák közti magaslaton. Klassz új ablakokat is rakott be, és az egyik törött ablak helyére kétszárnyas ajtót tett oda, ahol Shelby feltételezése szerint a ház urának hálószobája van, előtte egy bronzszínű vaskorláttal szegélyezett fedett veranda. Meghagyta a legtöbb csodálatos régi fát, a juharokat és tölgyeket, amelyek zöldje már a nyár sötétzöldjébe hajlott, és ültetett néhány somfát, amelyek már elvirágoztak, de leveleik még zsengébb zöldek voltak. A gaz és a bozótos kiirtása biztosan kemény, fárasztó, sőt keserves munka lehetett. De bármennyi munkát fektetett is bele a férfi, megérte, mivel élénk színű fiatal azáleák és rododendronok pompáztak a kőkerítés tövében, míg az idősebbek, vadabbak beljebb, a zöld árnyékban alkottak színes foltokat. Távolabb, a talaj emelkedését követve Griff néhány teraszt is kialakított, félig kész kőfalai a ház színárnyalatait utánozták. Shelby elképzelte őket befejezve, bokrokkal és virágokkal beültetve. Annyira elbűvölte a hely, hogy még az idegeskedésről is megfeledkezett. A furgont a férfi teherautója mellett hagyta, fogta a cserepes hegyi babért, amit ajándékba hozott, és a széles, elülső verandához sétált.

Megcsodálta a sötétzöldre festett Adirondack székeket, a nyersfa asztalt – egy rönk, amelyet nyilván legyalult és a székek közé rögzített. Kopogásra emelte a kezét, de kopogtatni már nem tudott, mert az ajtó kinyílt. – Hallottam a kocsid hangját. – Máris beleszerettem a helybe. Biztosan sok fárasztó napodba került, mire megtisztítottad a földet a ház körül attól a rengeteg bozóttól és tüskés vadrózsától. – A vadrózsákat kicsit sajnáltam. Olyan Csipkerózsika- hangulatot kölcsönzött a helynek. Fantasztikusan nézel ki! A férfi is remekül festett. Megborotválkozott, kifakult kék ingének ujját könyékig feltűrte. Griff megfogta Shelby kezét, hogy behúzza a házba. – Örömmel látom, hogy nem idegenkedsz a növényektől, így biztosan találsz majd helyet ennek is. – Köszönöm, én csak… – Ó, édes istenem! Shelby döbbent hangja hallatán Griff kétségbeesetten nézett körül, valami szörnyűséget, például egy irtózatosan nagy farkaspók egy példányát keresve, amelyeket hetekbe telt kilakoltatni a házból. De amikor Shelby kiszabadította a kezét, és körbefordult, a mosolya valósággal ragyogott. – Ez csodálatos, Griffin, egyszerűen csodálatos! A férfi kivett néhány falat, így a valaha keskeny és sötét előszobából tágas előtér lett, amely természetes módon ment át nappalivá. A kandallót új, terméskőburkolattal látta el. A függöny nélküli ablakon beáramló alkonyati fény megcsillant a lakozott tölgyfa padlón. – Egyelőre nem sűrűn használom ezt a helyet, így csak egy régi díványt és néhány széket tettem be. Még nem találtam ki, milyen színűre fessem, ezért… nem is festettem ki. – Ez a hatalmas tér – mondta Shelby körbejárva. – Számtalanszor bekukucskáltam a régi ablakokon, egyszer még be is törtem, és végigjártam a házat. Ez az eredeti padló? – Igen. – Minden négyzetcentimétere örömmel töltötte el. – Volt vele munkám, de az a legjobb, ha az ember megtarthatja az eredetit. A régi szegélyeket használtam, ahol tudtam, lemásoltam ott, ahol nem tudtam. – És a mennyezeti domborművek. Hetekig róluk álmodtam, miután hazamentem innen. Azok a kicsi arcok a kör körül. – Szép és ijesztő. Eddig nem találtam meg az odaillő világítást. – Shelbyhez hasonlóan ő is felnézett a mennyezetre. – Ütősnek kell lennie. – Réginek kell látszódnia. Itt nem szabadna semmi fényesnek vagy újnak lennie. Bár a konyha meg a fürdő egy dolog, de a többi… Én meg kioktatlak, mit tégy, holott egyértelmű, hogy nagyon is érted a dolgod. Az egészet látni akarom. – Még nem jutottam hozzá, hogy mindent megcsináljak. Volt olyan hely, amibe belekezdtem, aztán rájöttem, hogy nem vagyok megfelelő hangulatban hozzá. Olyankor, ha folytatja az ember a munkát, a végén még elront valamit vagy legalábbis silány munkát végez. Valami meleg színt kell választania ehhez a szobához, aranysárgát… nem túl fényeset és nem túl sötétet, igazi óaranyt. És szabadon kell hagynia az ablakokat, hogy látható legyen a csodálatos szegély és… És neki pedig abba kell hagynia, hogy fejben berendezze a szobát.

– Nem egyedül csinálod ezt mind, ugye? – Nem. – Újra megfogta Shelby kezét, és a ház hátsó része felé indult vele. – Matt végezte a rabszolgamunkát… sörért, amikor csak ideje engedte. Forrest is segített. Egyszer-kétszer Clay is beugrott. Az apám is leutazik egy-egy hétre, amikor tud. És a fivérem. Az anyám segített kiirtani a bozótost, és azt mondta, többel tartozom neki ezért, mint a tizennégy órai vajúdásért. És itt a fürdőszoba – tette hozzá, amikor Shelby nevetett. Az asszony benézett. – Ó, nézd azt a mosdókagylót! Olyan, mint egy állványra rakott mosdótál. Mintha a kezdetektől itt állna. És az az antik bronzfelület a szerelvényeken… a lámpák is nagyon illenek az összképbe. Nagyon jó érzéked van a színekhez is, Griff. Meleg és természetes. Ez a ház nem akar semmi merészet vagy rikítót. – Itt mi van? – Főleg szerszámok és anyagok. A fenébe vele! – gondolta Griff, és elhúzta a tolóajtót. – Milyen csodálatosan magas mennyezet! – ámult Shelby, akit láthatóan nem zavart a nagy halom szerszám és faanyag, a gipszkarton glettel teli kádak és a rengeteg szemét. – És egy újabb dombormű. Gondolom, tudod, hogy azt mondják, hogy az eredeti Mr. Tripplehorn két méter magas volt, és a magasságához építtette ezt a helyet. Működik a kandalló? – Most nem. Még van vele munka, és valószínűleg kell bele egy gázbetét is, méghozzá olyan, ami nem néz ki gázbetétnek. Újra kell vakolni, esetleg pala- vagy gránitlapokkal borítani. Ez még itt csupa rom. – Mi lesz belőle? – Talán könyvtár. Úgy érzem, egy olyan házban, mint ez, lennie kell egy könyvtárnak. – Mivel látta a fejében, mutatta a kezével. – Beépített szekrények a kandalló két oldalán, könyvtári létra, meg hasonlók. Hatalmas bőrkanapé, talán egy ólomüveg csillár, ha találok megfelelőt. Valamikor – tette hozzá vállat vonva. – Van idelent még egy-két szoba, amin gondolkozom. Nem akartam mindent megnyitni. Az elképzelés, hogy mit mikor nyissak, egy dolog, hogy ne vesszen el az eredeti hangulat, a hely varázsa, az egy másik. – Mindkettőből a legjobbat hoztad ki. Csinos szalont alakíthatsz itt ki, vagy egy emeleti irodát, vendégszobát. – Shelby megnézett egy másik üres szobát. – Nagyon szép kilátás nyílik innen a fákra és a patak kanyarulatára. Ha itt rendezed be az irodádat, és a szoba közepére teszed az íróasztalt, ki tudsz nézni, de nem ülsz háttal az ajtónak. Aztán érdemes lenne… Tessék, már megint kezdem. – Nyugodtan folytasd! Jó ötlet. – Nos, igazából híres énekesnőnek készültem, de a belsőépítészetet ott tartottam a talonban. Voltam is néhány előadáson az egyetemen. – Komolyan? Miért nem tudtam róla? – Régen volt már. – Ki foglak használni. De most inkább hozok neked egy kis bort. – Szívesen meginnék egy pohárral. – Csak eggyel, gondolta, mivel rengeteg időm van elégetni, mire újra autóba ülök. – Valaminek itt nagyon jó illata van. Nem vártam el tőled, hogy… Ámultan hallgatott el. Hirtelen kinyílt a tér előtte. Ahol emlékei szerint szobák, egy kopott ebédlő, egy ajtóval és falakkal elválasztott apró és kopottabb konyha, nyilván cselédek és a szakácsok birodalma volt, most egyetlen

tágas helyiség húzódott, amely az üvegajtófalon keresztül behozta a hegyeket, a fákat, a folyót. – Azt hiszem, egy kicsit elszaladt velem a ló, és túl fényes és feltűnő lett. – Nem, egyáltalán nem fényes vagy feltűnő. Gyönyörű. Nézd csak mekkora az a mosogató! És tetszik, hogy a konyhaszekrények többségének üvegajtaja van. – Még akkor is, ha a legtöbbje üres? – Idővel megtöltöd őket. A helyedben én bolhapiacokon és garázsvásárokon próbálnék régi cserépedényeket keríteni. Esetleg régi teáskannákat, csészéket, és oda, abba a szekrénybe raknám őket. És… Shelby elhallgatott, mielőtt az egész házat, a pincétől a padlásig berendezte volna. – Olyan szépen egybesimul az ebédlő és, gondolom, a társalgó. Ezen az egyetlen helyen el lehetne élni. Mekkora pult! Mi ez? – Pala. – Egyszerűen tökéletes, nem? És milyen jól mutat. Anyu mindent megadna egy ilyen konyhapultért. Tetszik a világítás, a halványsárga a bronz ellenében. Az egészet te tervezted? – Kaptam ötleteket apámtól, Matt-től, néhány ismerős mérnöktől. Egy építésztől. Amikor az ember vállalkozó mellett nő fel, vannak kapcsolatai. – Akkor is a te munkád. Érezni rajta, hogy benne vagy. Őszintén mondom, sohasem láttam még ennél szebb konyhát, és olyat, ami ennyire beleilleszkedik ebbe a házba. Kényelmes, mégis jellege van. Fél Ridge-t vendégül láthatod itt, ha akarod. Biztos élvezet itt főzni. – Nem sokat szoktam főzni. Inkább csak az alapvető dolgokat. De arra gondoltam, ha egyszer saját házam van, saját konyhám, a legjobbat akarom, aztán majd meglátjuk, mi sikerül. A konyha a ház szíve. – És ez itt nagy és gyönyörű. – Még nem láttad a legjobb részét. Shelby kezébe nyomta a borospoharat, felvette a sajátját, és az üvegajtófalhoz sétált. Amikor kinyitotta, az ajtótáblák harmonika módjára összecsukódtak, és behozták a kinti világot bentre. – Ó, tényleg ez a legjobb! Ez fantasztikus! Meleg éjszakákon, napfényes délelőttökön egyszerűen nyitva hagyod. És ha partit adsz. – Shelby kilépett, felsóhajtott. – Még mindig nagyon sok a tennivaló idekint. Még alig jutottam el oda, hogy a megművelhető részekkel foglalkozzam. – A kilátás mindent ver. Különösen most, hogy az asszony is ott áll, gondolta Griff, ahogy kinézett a még mindig gazos udvaron túl a nagy zöld dombokra, amelyek sejtelmesen magasodtak az alkonyi fényben. – Így igaz. Bármelyik évszakban – tette hozzá. – Két hónappal ezelőtt még havat láttam, ha kinéztem, és a magasabb helyek egészen áprilisig fehérek vagy ezüstszürkék maradtak. És a tavalyi ősz? Sohasem láttam még olyan színorgiát, pedig nálunk Marylandben is színpompás a lombozat az őszi időszakban. De kilométereken át. Kilométereken át csak hullámzott, fel, fel az égig. Hetekig. Minden nap. Kápráztató volt. Tetszett neki, gondolta Shelby, és ráadásul meg is értette. A régi Tripplehorn-ház szerencsés, hogy Griff vette meg. – Hallod a patak csobogását – mondta, és romantikusabbnak találta, mint a hegedűk hangját. – Hatalmas kertet tudsz itt kialakítani, olyan virágokat ültetni, amelyek idevonzzák a pillangókat és kolibriket. És elég sokat süt a nap, hogy fűszernövényeket is ültethess rögtön a konyhád elé… arra az

időre, amikor főzni fogsz. – Talán segíthetnél benne. – Nagyon határozott elképzeléseim vannak az ilyen ügyekben. – Shelby odatartotta arcát a könnyű szellőnek. – Ültetned kellene néhány szomorúfűzt, és arra a tölgyre szerezned kell egy nagy szélharangot. Olyat, amelynek mély, férfias hangja van, és kirakhatnál néhány madáretetőt, de magasra és messze a felső verandától, különben a medvék is benéznek majd hozzád. – Kösz, arról lemondanék. Láttam néhány megtermett példányt az erdőben, amikor kinéztem. Az nekem már elég közeli, ha medvékről van szó. – Irigylem tőled ezt a helyet, Griff. A hangulatát, ahogy kinéz, a benne rejlő lehetőségeket és a történelmét. Örülök, hogy olyasvalakié, akit ismerek, és ami még fontosabb, olyané, aki tudja is, mit kezdjen vele. Nem is tudtam, hogy ennyire jó vagy. – Csak nem? Shelby nevetett, és a fejét csóválva a férfi felé fordult. – Úgy értem, azt tudtam, hogy jó vagy a munkádban. Láttam, és azt is látom, amit te meg Matt anyunál csináltok. De ez nem csak a megváltoztatása valaminek, vagy a jobbá, szebbé, gyakorlatiasabbá tétele. Itt újra életre keltesz valamit, amit oly sokan hagytak holtan heverni. – Csak úgy ösztönszerűen jöttem ki megnézni a birtokot, s első pillantásra beleszerettem. – Azt hiszem, ő is viszontszeret téged, hisz oly sokáig hevert itt parlagon. Nem tudom, minek van ilyen jó illata, de remélem, kibírja még egy ideig. Szeretnék egy kicsit elüldögélni idekint. – Kibírja. Csak egy pillanat. – Mit fogunk enni? – kérdezte Shelby, ahogy a férfi visszament a konyhába, hogy elzárja a lángot. – Remélem, hogy penne lesz belőle csípős paradicsommártásban fekete olívabogyóval és bazsalikommal. Shelby mosolyogva nézte, ahogy a férfi visszatér hozzá. – És honnan tudtad, hogy ez az egyik kedvenc tésztaételem? – Talán médium vagyok. – Nem hinném. Nagyon kedves volt tőled, hogy kiderítetted, mit szeretek, és vetted a fáradságot, hogy azt készítsd el nekem. – Majd akkor mondd, hogy kedves vagyok, ha már megetted, hátha borzasztóra sikerült. – Ami miatt komolyan aggódott, ismerte be magának. – A cannolit nem én csináltam, szóval az finom lesz. – Cannolit eszünk? – Ami nem az én művem, ahogy a vekni olasz kenyeret sem én sütöttem. A zacskós salátát úgy vettem. Egyedül a tészta az én próbálkozásom. – Te vagy az első férfi, aki vacsorát főz nekem, és tökéletesnek hangzik. – Mit mondtál? – Tökéletesnek hangzik. – Nem, amit előtte mondtál – rajzolt egy kört a levegőbe, mintha visszatekerné a szalagot. – Én vagyok az első férfi, aki vacsorát főz neked? – Nos, apu meg papa tett néhány igazán hősies próbálkozást a grillsütővel. – Én… Ha tudom, hogy ez az első alkalom, veszek flancos tányérokat vagy valamit. – Nem akarok flancos tányérokat. Azokon is csak olyan íze van az ételnek, mint a hétköznapi

tányérokon. Griff töprengett egy kicsit. – Két biztos pont van, ha főzni akarok, hogy lenyűgözzek egy nőt. Az egyik a grillezett marhaszelet velesült burgonyával, és a mindig népszerű zacskós salátával. A másik, amikor igazán nagy hatást akarok tenni rá, az a csirkedolog boros mártásban. Abban nagyon jó vagyok. – Miért nem azt a csirkedolgot esszük boros mártásban? – Mert neked nem a szokásost akartam készíteni. És nem akartam azt főzni, amikor először vagy itt, mert azt szeretném, ha előbb felengednél. Griff elvette Shelbytől a poharat, letette, a sajátját is mellétette, majd magához húzta az asszonyt. Arra gondolt, az asszonynak olyan illata van, mint a naplementének a hegyek közt. Friss, élénk, mint a szellő, valami vibráló. Ujjával belefésült a hosszú, dús hajkoronába, a rengeteg leomló fürtbe. És ahogy az asszony ajkára hajolt, emlékeztette magát, hogy lassan haladjon. Visszahúzódott. – Ezt csak arra az esetre, ha esetleg azt hitted volna, hogy megfeledkeztem az üdvözlő pusziról. – Nem hittem… én nem… Ne… Ó, a francba! A francba! A következő, amit Griff érzékelt, hogy Shelby rávetette magát. Minden értelmes gondolat kiröppent a fejéből, és mintha villám cikázott volna át az erein. Két lépést is hátratántorodott, mire visszanyerte az egyensúlyát, és átölelte az asszonyt, hogy mindkettőjüket megóvja attól, hogy lezuhanjanak a verandáról. S csak alig tudta visszafogni magát, nehogy lehúzza róla a ruhát. Shelby maga volt a földrengés, a kirobbanó tűz, amely villámokat lövellt szerteszét. Józan eszére rátelepedett a füst és a hamu. Griff megpördítette és az oszlophoz szegezte Shelbyt. Most, hogy a keze szabad volt, használta is, a ruha alá nyúlt, végigsimogatta a csípőjét, bejárta a forróságot, majd visszatért a kiindulópontra. Shelby remegett, nyöszörgött, aztán majdnem elszakította Griff önuralmának utolsó vékony cérnaszálát, amikor csípőjét megringatva nekifeszült. Muszáj elhúzódnia tőle. – Várj! Shelby a hajába kapaszkodott, és újra magához húzta a fejét. – Miért? Egy pillanatra… egy örökkévalóságra Griff ismét elvesztette az eszét. – Várj! – ismételte, és homlokát az asszony homlokának támasztotta. – Lélegezz! – Lélegzem. – Nem, rólam van szó. Úgy értem, én lélegezzek. – Nagyot sóhajtott, aztán még egyet. – Oké. Shelby ezt nyilvánvalóan úgy értelmezte, hogy zöld utat kapott, és újra magához húzta. – Nem, úgy értem… – Úgy oldotta meg a dilemmát, hogy felkapta, és magához szorította az asszonyt. Jóságos ég, muszáj ennek a nőnek ilyen puhának és karcsúnak lennie pont most? – Rendben. Most veszünk néhány nagy levegőt. Csak lélegzünk. Biztos a keze, gondolta. Sziklaszilárd. Igazi sebészkéz. Akkor most miért olyan bizonytalan? Megragadta az asszony vállát, és eltartotta magától. Nézz csak rá! – gondolta. Az a nagy, elbűvölő szempár, majdnem lila az alkonyi fényben!

Emlékeztette magát, milyen nehéz időket élt át, még mindig milyen nehéz neki. – Talán nem kellene… Nem akarlak siettetni. Valami felszikrázott abban az alkonyat-szempárban, és Griff torka kiszáradt. – Úgy érezted, mintha siettetnél? – Nem tudom. Talán. Az a helyzet, ha nem állunk le egy pillanatra, nem tartunk szünetet… meztelenül végezzük itt a verandán. – Rendben. – Oké, akkor… – Griff leejtette a kezét, és óvatosan hátrált egy fél lépést. – Akkor szünetet tartunk. – Úgy értem, részemről rendben, ha meztelenül végezzük itt a verandán. Griffnek ismét elakadt a lélegzete. – Megölsz engem, Vörös. – Tisztában vagyok vele, hogy régen volt már, amikor utoljára viszonyom volt valakivel, de attól még felismerem a jeleket, amikor egy férfi kíván engem. S ha nem is ismerném fel, világosan értésemre adtad legutóbb az anyám konyhájában egy kóla mellett. – Ostoba lennék, ha nem kívánnálak, és az anyám büszke rá, hogy nem ostoba fiút nevelt fel. – Én is kívánlak, szóval ez számodra jó hírnek tűnhet. – Ez… igen, ez hihetetlenül jó hír… és én is tisztán fogom azokat a jeleket. Arról van szó, hogy, a körülmények ismeretében, azt terveztem, hogy megpuhítalak ezzel a vacsorával, aztán randizunk még néhányszor, mielőtt az ágyamba csábítalak. Shelby ismét az oszlopnak dőlt, és bólintott. Valami megvillant a szemében, mintha mulatna azon, amit mondott, gondolta Griff. – És feltételezem, szereted, ha van valami terved, mind személyesen, mind szakmailag? – A dolgok általában jobban működnek, ha az embernek terve van. – Nem szereted a meglepetéseket? – Nincs velük bajom. – Kellemes ünnepeket, boldog szülinapot! Vetkőzzünk meztelenre a verandán! Ó, Jézus! – Nincs velük bajom – nyögte ismét. – De azért kell egy-két perc, mire hozzászoksz. – Ez nyilvánvaló. Erre az asszony elmosolyodott, lassan és könnyedén. Alkony-szempár, varázslatos hableányhaj, hosszú, nagyon hosszú szárú rózsatest. Igen, a nő megöli. – Szeretnéd hallani az én tervemet? – kérdezte Shelby. – A pillanat szülte, de szerintem működőképes. – Csupa fül vagyok. – Átugorjuk az egész megpuhítás és néhány randis részt, és majd visszatérünk rá, ha mindketten akarjuk, miután meztelenre vetkőztünk a verandán. – Tele vagy meglepetésekkel. De nem. Shelby felsóhajtott. – Kemény dió vagy, Griffin. – Úgy értem, nem a verandán meztelenkedünk. Ezúttal valami jobbat is tehetünk. – Jobbat, mint meztelenkedni a verandán? – Ez alkalommal. – Az első meglepő alkalommal. – Még nem mutattam meg neked az emeletet.

Shelby oldalra hajtotta a fejét, és szélesebb mosolyra húzta a száját. – Nem, még nem. – De szeretném – nyújtotta a kezét Griff. – Komolyan szeretném. Shelby a férfi kezébe tette a sajátját. – Én is nagyon szeretném, de lehet, hogy egy kicsit berozsdásodtam. – Az én szemszögemből nézve nem – mondta Griff, miközben visszamentek a konyhába. – De ne aggódj, majd lépésről lépésre haladunk. Shelby megállt, megveregette a táskáját, amit a pultra tett. – Nem érdekes, hogy anyu adott egy óvszert ma este, mielőtt ide indultam volna? – Ó, jézusom! – dörzsölte meg az arcát Griff a szabad kezével. – Szívesen megköszönném neki, hogy gondolt rá, ha nem lenne olyan zavarba ejtő. Mindenesetre én is gondoskodtam róla, hogy legyen. – Akkor jó. – Mehetünk a hátsó lépcsőn. – El is felejtettem, hogy van hátsó lépcső – mondta Shelby elragadtatva, miközben arra fordultak. – Lehet nem szeretni az olyan házat, ahol hátsó lépcső van? – Ezt a házat szeretem. Majd felújítom, de egyelőre elég szilárd. – Felkapcsolta a villanyt, egyetlen csupasz égőt. – Ezt is ki fogom cserélni. – Biztos csodálatos lesz, de most az egész félhomályos és ijesztő. Tetszik, ahogy itt elágazik, és az ember választhat, hogy jobbra vagy balra menjen. – Mi balra megyünk. – Hány hálószoba van idefent? – Hét volt, de ötöt csinálok belőlük. Egyelőre hatnál tartok, miután úgy döntöttem, hogy a sajátom elöl lesz. – Azzal a gyönyörű fedett verandával. – Igen. A második emelet még kis szobák labirintusa tele furcsa sarkokkal. Azzal majd később kezdek valamit. Shelby nyugodt volt, nagyon nyugodt. Nem számított rá, hogy ennyire nyugodt lesz, döbbent rá, ahogy végigsétáltak a széles, félhomályos folyosón. Izgatott, az nem is kérdés, de még mennyire, hogy izgatott, de nem ideges. És a legkevésbé sem feszélyezett. Van valami a férfiban, ami megnyugtatóan hat rá. – Ó, kétszárnyas ajtó! Elegáns és mégis elég egyszerű ahhoz, hogy illjen a többihez. – Még nincs befejezve – mondta Griff, és kinyitotta az ajtót, felkapcsolta a villanyt. – Ó, de hiszen ez gyönyörű! Gyönyörű lesz. Nézd, hogyan árad be az esti fény azon az ajtón, és a kandalló… a fekete gránit! Erőt sugároz. Egyfajta kinyilatkoztatás. – Még nem döntöttem el, hogy a fal milyen színű legyen – intett fejével a túlsó fal felé, ahol különböző színű széles csíkok sorakoztak egymás mellett. – A kovácsoltvas csillárt egy bolhapiacon találtam. Felújítottam, áthúztam benne a vezetékeket. Keresek még világítótesteket is, hogy befejezzem, de egyelőre beérem azzal, amit a család már nem használ. Az ágy azonban új. Néhány hete bukkantam rá. Szintén a bolhapiacon. Shelby végigfuttatta az ujját a hajlított lábtámlán. Sima, gondolta, masszív és egyszerű. – Gyönyörű – mondta.

– Gesztenye. Nagyon szép fa. Csak dolgozni kell rajta egy kicsit. – Mint ahogy majdnem mindenen. Előtte min aludtál? – Gumimatracon, hálózsákban. Mivel azonban az volt a tervem, hogy felcsábítalak ide, úgy véltem, jobb lesz, ha beszerzek egy rendes ágyat. Örülök, hogy nem vártam vele. – Én is örülök, hogy nem vártál. – Shelby a férfi felé fordult. – Örülök, hogy nem vártunk. Griff átvágott a szobán, kinyitotta a verandaajtót, hogy beengedje az esti levegőt, aztán megpöckölt egy kapcsolót, hogy beindítsa a kandallót, mielőtt lekapcsolta a lámpát. – Így megfelel neked? – Több mint megfelel. Egyszerűen tökéletes. Griff odament hozzá, átölelte a derekát. – Ott vagy, ahol lenni szeretnél? – Pontosan. – Némi csodálattal simogatta meg a férfi haját. – Te is meglepetés vagy, mert nem számítottam rá, hogy így együtt leszek valakivel. Már hosszú ideje nem. – Felemelte a karját és átölelte a férfi nyakát. A csók ezúttal hosszú volt, hosszú, lassú és mély. Mint az első alkalommal, és akárcsak akkor, Shelby most is elolvadt, mint gyertya a napon. Ez az érzés, gondolta, ez a remegő élmény. El is felejtette, döbbent rá, jobban, mint hitte, hogy milyen érzés kettőből az egyiknek lenni. Hagyta, hogy ússzon, együtt lebegjen vele, mint a pitypang bóbitája a nyári szellőben. Vihar közeledik, ó, igen, érezte, ahogy készülődik, de előbb lágy és csendes jön. Megfogta a férfi arcát, amikor az változtatott a csók szögén. És megremegett a várakozástól, ahogy érezte, hogy a férfi lehúzza a ruha cipzárját. Végigcirógatta a gerincét, előbb fel, majd le. A könnyed érintéstől Shelby háta ívbe feszült, torkából doromboló hang tört fel, még mielőtt a férfi megfogta volna a ruha pántját, hogy lehúzza. A ruha a földre hullott. – Csodaszép – mormolta Griff, ahogy kérges ujját végigfuttatta a melltartó csipkés pántján. – Veszettül dobog a szívem. – Érzem. – A tiéd. – A tenyerét a férfi mellkasára fektette, és megkönnyebbülten érezte, a heves szívdobogást. A tiéd is. Elkezdte kigombolni a férfi ingét, és fojtottan felnevetett, amikor az ujjai nem engedelmeskedtek. – Remegek. Belül és kívül egyaránt. Griff segíteni akart neki, de Shelby félretolta a kezét. – Nem, én akarom csinálni. Kénytelen leszel elviselni egy kis ügyetlenséget. Azt akarom… – Érezte, ahogy a férfi megremeg, amikor végre sikerült kigombolnia az inget, a kezét a csupasz mellkasára simította, és a szemébe nézett. – Mindent akarok. Ezzel megtörte, elszakította a férfi önuralmának utolsó láncszemét is. Shelbynek elakadt a lélegzete, amikor Griff felkapta és az ágyra fektette. Ráfeküdt. Az asszony karcsú volt, mint a nád, és Griff egy kicsit aggódott, hogy fájdalmat fog okozni neki. De ez az aggodalom is belehullott a sötét semmibe, amikor az asszony a csípőjét megragadva nekifeszítette az ágyékát. A nap lebukott a látóhatáron, amikor a kecskefejő hívni kezdte a párját.

A vihar kitört Shelbyben, forgószél kavargott, s vele együtt a mohóság is a felszínre igyekezett. A még többre vágyó mohóság. Karcsú, nyúlánk termete ellenére a férfi izmai vasból voltak. A háta is merő izom volt. Shelby érezte a hullámzásukat az ujjai alatt. Érezte a férfi súlyát, ahogy az ágyhoz szegezte. És a kezét, a kérges, türelmetlen kezét az egész testén. Nem pusztán ébredező vágy volt ez… az túl enyhe kifejezés lenne rá. Sokkal inkább feltámadáshoz hasonlított. Amikor a férfi ajkai összezárultak a mellén, fogai finoman megkarcolták a bőrét, nyelve játékosan izgatta a mellbimbóját, és keze a lába közé siklott, Shelbyn átviharzott az orgazmus, döbbenetet és remegést hagyva maga után. A férfi nem állt meg, nem tartott szünetet, hanem ismét felszította benne a vágyat. És kő volt a katapultban. Repült. Tehetetlenül és remegve. Teste immáron a férfié volt, nyitva állt, és a férfi elvette, még többet adva neki. Az élmények egymásba gabalyodtak, s a vágy egyetlen lüktető sajgássá vált. Aztán a férfi beléhatolt, és a gyönyör zúgó árként söpört át rajta. Együtt vágtattak, egy ütemre, egy szívdobbanásra. Vöröslő alkonyat haja szétterült a lepedőn, s bőre csillogott a félhomályban. – Shelby, nézz rám! – Griff teste megváltásért esdekelt, az utolsó lökésért, de látni akarta az asszony szemét. – Nézz rám! Shelby kinyitotta a szemét, tekintete sötét és bódult volt, ahogy ránézett. – Ez a minden – mondta Griff, és elélvezett.

TIZENHETEDIK FEJEZET Shelby első értelmes gondolata, miután elméje kitisztult, az volt: szóval ilyen! Egyszerre érezte magát súlyosnak és könnyűnek, erőtlennek, üresnek és energiával telinek. Arra gondolt, hogy képes lenne lefutni egy maratont vagy akár egy hétig is aludni. De leginkább teljesen és tökéletesen élőnek érezte magát. Griff elnyúlva feküdt rajta, és ez így rendben is volt. Tetszett neki a férfi súlya, az érzés, ahogy a bőrük egymáshoz ér, s hogy minden forró és nedves, mint egy nagy nyári vihar után. Mintegy ennek ellentéteként a nyitott ajtón beáramló levegő hűvösen simogatta az arcát, mosolyra késztetve Shelbyt. Mindenen mosolyognia kellett. Ha nem figyel, a végén dalra fakad. – Mindjárt megmozdulok – dünnyögte Griff. – Jó helyen vagy. Nem gond. Minden igazán remek, egyszerűen remek. Griff elfordította a fejét, csak annyira, hogy könnyű csókot leheljen Shelby nyakára. – Egy kicsit durvább menet volt, mint szerettem volna. – Ha engem kérdezel, pont annyira volt durva, amennyire kellett. Nem emlékszem, voltam-e valaha is ennyire kifacsarva, vagy csak megfeledkeztem az érzésről. Az már biztos, hogy alapos vagy, Griff. Biztos, hogy jó munkát végzel. – Nos, ha egyszer megéri valamit csinálni. – Felkönyökölt, hogy megnézhesse magának Shelbyt a tűz remegő fényénél. – Mellesleg, egyáltalán nem voltál berozsdásodva. Shelby bágyadt örömmel érintette meg a férfi arcát. – El is felejtettem, hogy aggódjak miatta. – Gyakran tűnődtem azon, milyen lennél, ahogy itt fekszel. Jobb, sokkal jobb, mint amilyennek képzeltem. – Ebben a pillanatban minden jobb, mint amilyennek képzeltem. Lehet, hogy ez annak a hosszú, férfimentes időszaknak köszönhető, de szerintem inkább tied a dicsőség. – Elfogadom. Kezd hűvös lenni. Meg fogsz fázni. – Nem fázom. – Még. És meg sem etettelek. – Gyors csókot nyomott az asszony ajkára. – Be kell fejeznem a vacsorát. De előbb… A hátára fordult, és vitte magával Shelbyt is. Az asszony szíve hevesen megdobbant, ahogy Griff magasba emelte, miközben felállt. Kőkemény izmok, emlékezett. A férfi erősebb, mint amilyennek látszik. – Le kell zuhanyoznunk. – Valóban? – A leghatározottabban – vigyorgott rá Griff, ahogy a fürdő felé cipelte. – Szeretni fogod a fürdőszobát. Igaza lett. Shelbynek tetszett a tágas tér, a nagy, karmos lábakon álló fürdőkád, a csempe nyers színárnyalatai. De legjobban a hatalmas zuhany tetszett neki, a többutas zuhanyfejjel… és amit két élettel teli és ötletes ember tud csinálni abban a forróságban és gőzben. Mire újra a konyhában ültek, Shelby úgy érezte magát, mint akit kicseréltek. Friss volt és olyan

boldog, hogy azt kívánta, bárcsak tudna szteppelni. – Szólnom kell a szüleimnek, hogy egy kicsit később megyek haza a tervezettnél. – Nosza. Bár mivel az anyád óvszert adott neked indulás előtt, nem hiszem, hogy meg lesznek lepve. Shelby gyors üzenetet küldött az anyjának, megkérdezte, hogy sikerült-e Callie-t minden gond nélkül lefektetni. Aztán, míg Griff újra alágyújtott a mártásnak és a víznek a tésztához, szédültségének egy részét még egy gyors, Emma Kate-nek elküldött kiegészítő üzenetbe sűrítette. Két órája itt vagyok Griffnél. Még nem ettünk. Fogadjunk, hogy kitalálod, miért. Csak annyit mondok: EJHA, amíg nem beszélünk személyesen. Inkább kétszer EJHA. Shelby. – Mit csináljak? – kérdezte Griffet. – Megihatod azt a pohár bort, amihez nem igazán jutottunk hozzá. – Rendben. – Felkapta a mobilt, amikor az jelzett. – Csak anyu az. Azt írja, Callie alszik, mint a tej, és hogy érezzem jól magam. Ja, majdnem elfelejtettem mondani, hogy Callie kicsit haragudott, amiért nem jöhetett ő is randizni veled. Azt mondtam neki, mi hívunk randira téged. – Ó, igazán? – nézett hátra, miközben elővette a salátát a hűtőszekrényből. – Hagyd azt rám. Van salátásszetted, hogy összeforgathassam? – Mi van? – Akkor legalább két villa? – Az van. Miféle randira fogtok meghívni? – Egy piknikre. – Shelby elvette a villákat, az olasz salátaöntetes üveget, és a férfira mosolygott. – Hideg sült csirkés és krumplisalátás piknik vagy képzelt teapartis piknik lesz? Mert az szabja meg az öltözéket. – Az első. Ismerek egy helyet. Rövid autóút után még egy kevés gyaloglás. Vasárnap délutánra gondoltam, ha neked is megfelel. – Két csinos vörös hajú és kaja. Már ott is vagyok. – Callie nagyon kedvel téged, Griffin. – Az érzés kölcsönös. – Tudom, látszódik. Csak azt szeretném mondani, hogy rövid idő alatt nagyon sok változás történt az életében, amihez alkalmazkodnia kellett, és… – Keresed a bajt, Vörös? – Ez valahogy hozzátartozik a környékhez. Van benned kedvesség, Griffin. Ez is látszódik. Csak azt szeretném mondani, hogy bármi történjék is köztünk, remélem, hogy… nos, remélem, hogy akkor is elviszed néha egy-egy randira. – Olyan szerencsés vagyok, hogy a Donahue-Pomeroy nők négy nemzedékét ismerhetem. Mindegyikért őrülten odavagyok, és ezen nem áll szándékomban változtatni. Agilitás és erő, végigfut az egész vérvonalon. – Én még mindig keresem a sajátom darabjait. – Marhaság. Olyan könnyedén mondta, hogy Shelby meglepetten felpillantott. – A legtöbb ember az ismerőseim közül, s talán én magam is összeroppantam volna, ha hirtelen többmilliós adósságban találja magát, amit ráadásul nem is ő csinált. Ezek szerint tud a részletekről, gondolta Shelby.

– Csak sodródtam az… – Ismétlem önmagam. Marhaság. Fiatal és lobbanékony voltál, s csak annyit tettél, hogy rossz emberbe szerettél bele. A lehető legrosszabba, ahogy én látom. – Nem mondhatom, hogy rosszul látod. – Aztán nem törtél össze, amikor rájöttél, hogy mennyire rossz embert választottál, és hogy eltemet az adósság, hanem megemelted a súlyt és nekiláttál, hogy megszabadulj tőle. És az a kicsi lány. Boldog és magabiztos, mert gondoskodtál róla, hogy az legyen. Piszkosul csodállak azért, amit tettél és teszel. Shelby csak bámult rá meglepetten. – Hűha. Hát, nem is tudom, erre mit mondjak. – Ráadásul nagyon szexi nő vagy – Griff a forró vízbe dobta a tésztát –, ami komoly vonzerőt jelent. Erre Shelby felnevetett, és visszatért a salátakeveréshez. – Ezzel együtt elárulhatnál valamit, ami egy ideje már piszkál. – Mi lenne az? – Miért maradtál vele? Nem voltál boldog, és nem volt nehéz azt sem kitalálnom, hogy az a pasi nem volt jó apja Callie-nek. Miért maradtál mégis vele? Helyénvaló kérdés a történtek után, gondolta Shelby. – Többször is gondoltam a válásra. S ha akkor tudtam volna, amit most… de nem tudtam. És nem akartam kudarcot vallani. Tudtad, hogy a nagyanyám csak tizenhat éves volt, amikor hozzáment a nagyapámhoz? – Nem – lepődött meg Griff. – Kitalálhattam volna, hogy fiatalon ment férjhez, de szinte még kislány volt. – Nemsokára ötvenéves házasok lesznek. Fél évszázad, és az ember sejti, hogy volt néhány kemény időszak. Az anyja csak tizenöt volt, és ő meg a dédnagyapám harminchárom évig éltek együtt, mielőtt egy félpótkocsi nekiment a dédnagypapa teherautójának meg még másik három kocsinak egy téli éjszakán, 1971-ben. Az anyu alig múlt tizennyolc, amikor hozzáment az apuhoz. – A családod nőtagjai hűségesek. – A férfiak is. Ó, persze, volt néhány válás, némelyik közülük egészen keserű, unokatestvérek, nagynénik mentek szét. De hét nemzedékre tudom visszavezetni a családfán a női ágat, és egyikük sem nevelte elvált anyaként a gyerekét. Nem akartam az első lenni. – Shelby vállat vont, és ismét a kezébe vette a borospoharat, eltökélve magát, hogy enyhít a hangulaton. – Bár az is igaz, hogy az anyai üknagymamámnak három férje is volt. Az első a Nash-klánnal vívott harcban halt meg, vérbosszú áldozata lett. Még csak tizennyolc éves volt, amikor – így mesélik – Harlan Nash orvul megtámadta és hátba lőtte, és az üknagymamám ott maradt három gyerekkel meg a negyedikkel a hasában. Másodszor az első férje harmad-unokatestvéréhez ment férjhez, és sikerült két gyereket csinálniuk, mielőtt a férfi meghalt valami lázas betegségben. A harmadik férjét, egy nagydarab írt Finias O’Riley-nak hívták. Az üknagymamám huszonkét éves lehetett akkoriban, és még hat gyereket szült O’Riley-nak. – Várj csak, hadd számoljak! Tizenkét gyerek? Tizenkét gyereke volt? – Annyi. És kora asszonyaitól eltérően kilencvenegy éves koráig élt. Eltemette öt gyerekét, ami komoly megpróbáltatás lehetett, és elvesztette az ő Finiasát is, aki seriff volt errefelé, szóval Forrest az ő nyomdokaiban jár. Az ükmama nyolcvankettő volt akkor, Finias nyolcvannyolc. A dédnagyanyám, aki Tampában él a legidősebb lányával, azt mesélte… Loretta volt a neve, de mindig nyuszikának hívták.

– Profetikus, ha jól belegondolsz. Shelby vihogva emelte fel újra a poharát. – Azt mesélték, hogy újra férjhez mehetett volna. Volt egy udvarlója, egy özvegyember, aki minden héten virágot vitt neki, de meghalt, mielőtt az ükmama elhatározta volna magát. Szeretném hinni, hogy nekem is lesz udvarlóm annyi idős koromban. – Viszek neked virágot. – Akkor, ha nem látlak a küszöbömön hatvan év múlva, nagyon csalódott leszek. Griffet megnyugtatta, hogy a vacsora nem pusztán ehető volt, hanem igazából finom. Shelby szórakoztatásul elmesélte, hogyan dobta ki a nagyanyja Melodyt a szalonból. Griff már hallotta néhány változatban a történetet, de Shelbytől hallva tökéletesen maga elé tudta képzelni a jelenetet. – Végül is mi baja van a nőnek? – Mióta csak ismerem, erőszakos fajta. Elkényeztetett, felsőbbrendű és gonosz, ahogy te is említetted. Az anyja folyton ajnározta, és még most is azt teszi. Már egész kiskorában szépségversenyekre hurcolta. És Melody a legtöbbet meg is nyerte, így aztán magától eltelve sasszézott köztünk. – Sasszézott. Nem olyan szó, amit sűrűn hall az ember. – De illik rá. Majdnem mindet megkapott, amit akart, és amikor akarta. Azt viszont nem mondhatnám, hogy hálás is volt érte. Engem mindig is gyűlölt, amióta csak az eszemet tudom. – Talán azért, mert tudta, ha te is részt vennél azokon a szépségversenyeken, tönkrevernéd azt a kis szépségkirálynő- seggét. – Azt nem tudom, de így is keresztbe tettem neki egy-két dologban, amit nagyon akart. Ennyi. – Mint például? – Ó, apró ostobaságokban… vagy legalábbis most már annak tűnnek. Volt egy fiú, akivel nagyon szeretett volna járni, olyan tizennégy évesek lehettünk, és a fiúnak én tetszettem. Rávette Arlo Katteryt, hogy verje meg a srácot. Tudom, hogy ő volt, de Arlo nem vallaná be. A gimiben végig én voltam a pomponlányok vezetője, pedig ő szeretett volna lenni. A nagypapa helyrepofozott nekem egy öreg Chevyt, így nem kellett gyalog hazamennem a próbák után. Melody festékszóróval ráírta, hogy „kurva” meg még rosszabbakkal is telefirkálta. Tudom, hogy ő volt, mert amikor felelősségre vontam, Jolene-en átkozottul látszott, hogy bűnös. Ugyanúgy lerítt róla a bűntudat, amikor a végzősbálon engem választottak bálkirálynőnek, és a bál után a Chevy szélvédőjét betörve, a gumikat kivagdosva találtam. – Ez már inkább betegesnek hangzik, mint idegesítőnek. – Egyszerűen csak gonosz. Gondolom, vannak emberek, akik így születnek, és ha sohasem fizetik meg igazán az árát, akkor egyre gonoszabbak lesznek. Nem aggódom miatta, főleg mióta nem teheti be a lábát a szalonba. Nagyon finom volt a vacsora, Griffin. Talán tényleg jó fogás vagy. – Mondtam én neked. – Segítek neked rendbe tenni a konyhát, aztán mennem kell. Griff végigcirógatta Shelby karját. – Semmiképp sem maradhatsz? Shelby a gyönyörű zöld szempárba nézett, az érdes, de ügyes és alapos kezekre gondolt, és a csókokra, amelyek lángra lobbantották a vérét. – Csábító, mert a veranda még mindig ott van. Sokkal csábítóbb, mint hittem volna. De nem érzem

helyesnek, ha ma este nem megyek haza Callie-hez. – Talán elvihetném Callie-t egy pizzarandira még a piknik előtt. – Ó, az kedves lenne, de nagyon zsúfolt a hetem. Próbálnom kell, és… – Nem téged hívtalak. – De azért Shelbyhez hajolt, és megcsókolta. – Gondot okozna, ha elvinném Piroskát pizzázni? – Ööö… azt hiszem, nem. Biztosan nagyon élvezné. – Shelby felállt, a mosogatóhoz vitte a tányérokat. – Biztos vagy benne, hogy vállalni akarod ezt? – Callie-t vagy téged? – Összetartozunk. – Csinos pár vagytok. Griff a házról, a terveiről kezdett beszélni, hogy elterelje Shelby figyelmét, közben az edényeket betette a mosogatógépbe. Élvezte, hogy olyasvalakinek beszélhet az ötleteiről, a terveiről, aki megérti, aki szintén látja a házban rejlő lehetőségeket. – Az egyik dolog, amit be kell szerezned, méghozzá minél előbb, az egy hintaágy. Az embernek nem lehet ilyen gyönyörű elülső verandája hintaágy nélkül. – Hintaágy az elülső verandára kipipálva. Hátsó veranda? – Egy öreg pad, esetleg egy hintaszék, ahová az ember leülhet, hintázhat, és közben gyönyörködhet a kertben, amin olyan keményen dolgozott, hogy beültesse. – Kertet fogok ültetni? – Lilaakác lugassal, ahogy én képzelem, és azokkal a szép szomorúfűzekkel. – Shelby megtörölgette a kezét, miután letörölte a konyhapultot. – Remekül éreztem magam. És nem csak azért… nos, semmiképp sem hagytam volna ki az emeleti körutat. – Még sok megmutatnivalóm van – ölelte át Griff a derekát. Shelby elengedte magát, beleolvadt a férfi karjába, alásüllyedt a csókjában… és komolyan sajnálta, amikor elhúzódott tőle. – Tényleg mennem kell. – Rendben, de vissza kell jönnöd, hogy befejezzük a körsétánkat a házban. – Nem hiszem, hogy ellen tudnék állni egy ilyen ajánlatnak. Shelby felvette a táskáját, és látta, hogy Griff kiveszi a kulcsokat a pulton lévő tálból. – Ó, még elmész valahová? – csodálkozott, ahogy együtt a bejárati ajtóhoz sétáltak. – Persze. Hazakísérlek. – Ne butáskodj! – Nem butáskodom. Követlek a kocsimmal hazáig. Ha akarsz, vitatkozhatsz, de akkor is így lesz. A nőt, aki alig egy hete megfenyegetett, lelőtték, méghozzá a bár mögött, ahol dolgozol. Nem fogsz egyedül hazavezetni sötétedés után. – Nem tudom megakadályozni, hogy kövess hazáig, aztán meg visszaautózz, de akkor is ostobaságnak tartom. – Ahogy tetszik. Még egy utolsó csókra magához ölelte, aztán a teherautójához ment, míg az asszony a minifurgonhoz sétált. Ostobaság, gondolta Shelby újra, de ugyanakkor kedves is. A férfi egyre csak halmozta a jó pontokat.

Jóságos ég, évek óta nem gondolt a pontrendszerre. Ő és Emma Kate még a gimiben találták ki. Szórakozásból gondolatban számolni kezdte Griff pontjait. Jóképű. Egy tízes skálán határozottan tíz pont, gondolta, és nem érezte úgy, hogy túlozna. Társalgási készség. Újabb tíz pont. A férfi tud beszélni és hallgatni is. Humorérzék. Újabb nyerő tulajdonság. Shelby rákanyarodott az útra, és figyelte a mögötte jövő fényszórót. Figyelmes. Talán egy kicsit túlzottan is, amikor arra vesztegeti az idejét, hogy kísérje őt egy olyan úton, amelyen egész életében járt. Jól csókol. Bőven túl a tízesen. Shelby letekerte az ablakot, hagyva, hogy az éjszakai levegő lehűtse arcát, amelyet már a csóknak csak a gondolatára elöntött a forróság. Őszintén mondhatja, hogy soha senki sem csókolta még ennél jobban. Milyen kívánalmak is voltak még azon a „tökéletes barát” skálán? Valahová biztos leírta. Még azelőtt állították össze, hogy bárkivel is lefeküdtek volna, így a szex nem szerepelt a listán. A felnőtt Shelby azt is felírta volna, és Griff abban is a legmagasabb pontszámot érte el. Automatikusan a mellékutakon haladt, megkerülve a várost, Griff fényszóróival maga mögött a kanyargós utakon. Na, jól van. Mosolyognia kellett a látvány miatt. Nem olyan rossz dolog, ha az ember hagyja, hogy vigyázzanak rá, csak egy kicsit. Amennyire vissza tudott emlékezni, mindig saját magának kellett vállalnia a felelősséget az életéért, Callie-ért. Rákanyarodott a kocsifelhajtóra, látta, hogy a szülei szobájában még ég a villany. Amikor kiszállt, arra gondolt, majd búcsút int Griffnek, de közben a férfi is kiszállt a teherautóból. – Nem kell az ajtóig kísérned. – Dehogynem. Az a rendje-módja. És ha nem kísérlek az ajtóig, hogy adok neked jó éjt puszit? – Tetszik a mondat vége. Tizenöt voltam, amikor először megcsókoltak ennél az ajtónál. Silas Nash volt az, a hírhedt Nash-klán leszármazottja. Valósággal átlibegtem tőle a küszöbön, és utána fél éjszaka róla álmodoztam. – Tudom überelni – jelentette ki pillanatnyi töprengés után Griff. – Csak le tudok győzni egy Silas nevű tinit. – Idén diplomázik a tennessee-i jogi egyetemen. – Biztos, hogy le tudok győzni egy ügyvédet – állította Griff, és nyomban neki is látott, hogy bebizonyítsa. Shelby úgy vélte, sikerült neki. – Azt hiszem, egészen az emeletig libegek, és rólad fogok álmodozni. – Egész éjszaka. – Griff belemarkolt Shelby hajába, és addig csókolta, míg a világ forogni kezdett az asszony körül. – Nem elégszem meg egy féllel. – Jó éjszakát, Griffin. – Jó éjt. Griff megvárta, amíg az ajtó becsukódik, aztán visszaballagott a teherautóhoz. Ma éjjel ő is álmodozni fog, gondolta. Teljesen belebolondult a nőbe. Minden, ami vele kapcsolatos, egyenesen a szívébe talált. Felnézett. Elképzelte, hogy Shelby először Callie-t nézi meg. S közben rá, Griffre gondol, bár inkább akkor gondoljon rá, amikor lefekvéshez vetkőzik. Az holtbiztos, hogy a nőre fog gondolni.

Griff beindította a motort, és Shelbyhez hasonlóan ő is a mellékutakat választotta. Nem sietett, épp elég gondolkodnivalója akadt. Terveket kovácsolt. Végig kell gondolnia egy pizzarandit egy csinos kislánnyal, és egy piknikrandit a kislánnyal és az anyukájával. Talán visz egy üveg pezsgőt is, hogy elegáns, nem várt jelleget adjon a pikniknek. A visszapillantó tükörbe nézett, a mögötte jövő fényszórókra, s mivel úgyis csak cammogott, gyorsított egy kicsit. Nyilvánvalóan nem eléggé, mivel a fényszórók egyre közeledtek. Griff várta, hogy a teherautó – mert látta, hogy az – megelőzze, mivel láthatóan nagyon sietett. Helyette azonban a másik kocsi hátulról nekiment, elég erősen ahhoz, hogy Griff a kormányhoz csapódjon, majd vissza. Ösztönösen a gázra lépett. A mobiljára gondolt, amit szokás szerint a pohártartóba tett, de nem akarta kockáztatni, hogy fél kezével elengedi a kormányt. A teherautó ismét nekiment, ezúttal gyorsabban, keményebben, amitől Griff kocsija megcsúszott, s a kerekek füstölve radírozták végig a durva útpadkát. Griff küzdött, hogy a kocsit visszairányítsa az útra, de a következő lökés, amely pont a kanyarban érte, letaszította, a teherautója átugrott a padkán, egyenesen bele egy tavaszi zöldbe öltözött tölgyfába. Hallotta a reccsenést, s még egy rövid szitokra is futotta, mielőtt a légzsákok felfújódtak. A becsapódás erejétől így is az oldalablaknak ütődött a feje. Csillagokat látott, és a másik teherautó vöröslő stoplámpáit, ahogy megállt, vesztegelt néhány pillanatot, majd a gázba taposva eltűnt a kanyar mögött. – Nem sérültem meg – motyogta, de a csillagok továbbra is ott köröztek előtte éles hegyükkel a szemét szurkálva. – Nem olyan szörnyű, semmim sem tört össze. Kivéve a teherautóját. A telefonért tapogatózott, de a látása közben elhomályosult, mintha víz alá dugta volna a fejét. Ne ájulj el! – parancsolt magára. A műszerfal világításánál sikerült megtalálnia a keresett nevet, és megnyomta a hívógombot. – Hol van a húgom? – kérdezte Forrest. – Otthon. Nem úgy, mint én. Bajban vagyok. Arra az esetre, ha esetleg elájulnék, a Black Bear Roadon vagyok, kábé három kilométerre a házamtól. Tudod, hol van az a kanyar, ahol az a nagy tölgy áll? – Igen. – A teherautóm eleje ott van benne. Valaki leszorított az útról. Elkelne most egy zsaru. – Úgy hallom, egy vontatókocsi is elkelne. Megsérültél? – Nem tudom. – A tűhegyes ágú csillagok még mindig ott keringtek a szeme előtt. – Bevertem a fejem. Egy kicsit vérzek. – Maradj ott. Máris indulok. – A teherautóm beékelődött a fába. Ugyan hová mennék? De Forrest már letette. Griff egy percig csak ült, és próbált a teherautóra összpontosítani, amelyik leszorította az útról. Chevy, igen, egy Chevy volt. Féltonnás. Régi modell. Talán négy- vagy ötéves. Valami volt az elülső rácson, olyan, mint egy… eke? Mivel a gondolkodás fájt, Griff feladta, és a biztonsági övvel kezdett babrálni. Amikor kikapcsolta, és

nekifeszült az ajtónak, rájött, hogy mindene fáj egy kicsit. A legjobb, amit ebben a helyzetben tehetett, hogy az ülés szélén maradt, és belélegezte az éjszakai hűs levegőt. Letörölte az izzadtságot az arcáról, és látta az elkenődött vért a kezén. – Bassza meg! Volt egy kendő a kesztyűtartóban, de nem fogja megpróbálni, hogy érte nyújtózzon. Most semmiképp. Semmije sem tört el, emlékeztette magát. Nyolcéves korában egyszer eltörte a karját, amikor letörött az ág, amin hintázott. És tizenhét évesen, amikor kiugrott Annie ablakán. Szóval pontosan tudta, milyen érzés, ha az embernek csontja tört. Csak összeverődött, rázkódott és zötykölődött egy kicsit. De a teherautója – és a fenébe is, szerette ezt az autót! – már más kérdés volt. Kényszerítette magát, hogy felálljon, leginkább azért, hogy lássa, képes-e rá. Kicsit szédül, de semmi komoly. Összeszedve magát, körbejárta a teherautót, hogy megnézze, mennyi kár esett benne. – A francba! Bassza meg! A jó büdös francba! Pont olyan rossz volt a helyzet, ahogy gondolta. Dühösen túrt a hajába, s nyomban újra csillagokat látott, mert sikerült eltalálnia a sebet. A rács benyomódott, és a motorháztető harmonikaszerűen összegyűrődött. S csak a jó ég tudja, mi a helyzet a motorháztető alatt. Nem volt autószerelő, de biztosra vette, hogy mindennek tetejében még a tengely is elgörbült. Az ütközés kemény volt, elég kemény ahhoz, hogy a szélvédő pókhálósra törjön. Cipőtalpa alatt megcsikordult az üveg, ahogy megkerülte a kocsit, hogy kivegye az utastérből a kendőt és a zseblámpát. A háromszög, gondolta. Az elakadást jelző háromszöget ki kell tennie, gondolta. Mielőtt bármit is elővehetett volna, fényszóró hasította ketté az éjszakát. Forrest a járőrkocsival beállt az összetört teherautó mögé. Kiszállt, egyetlen pillantással végigmérte Griffet, aztán a teherautót vette szemügyre. – Vérzik a fejed, fiam. – Tudom. A nyomorult gazember. – Belerúgott a hátsó kerékbe, amit rögtön meg is bánt, mivel a kurta, erőszakos mozdulattól fájdalom hasított a nyakába. Nem sérült meg a nyaki gerince. Nem szenvedett ostorcsapást. – Ittál, Griff? – Egész este két pohár bort fogyasztottam, és a másodikat is egy jó órával ezelőtt. Leszorítottak erről az átkozott útról, Forrest. Az a szemétláda mögém húzott, nekem jött, többször is, és addig folytatta, míg ebben a kanyarban lerepültem az útról, bele a fába. – Miféle szemétláda? – Fogalmam sincs, miféle szemétláda. – Tenyerét a lüktető sebre szorította – au! –, mert elege volt abból, hogy vér csordogál a szemébe. – Féltonnás Chevy, négy- talán ötéves. Valamiféle eke vagy más mezőgazdasági eszköz volt az elején, a rácshoz erősítve. Piros, azt hiszem, piros volt. A teherautó. Az eke sárga… a nagy része. Azt hiszem. – Oké, üljünk le egy percre! Van elsősegélyládám a kocsiban. Jobb lesz, ha elállítjuk azt a vérzést. – Csak nekidőlök itt ennek – mondta, és a teherautó félrebillent hátsó részének dőlt. – Ó, és még valamit… – A zsebébe túrt, miközben Forrest visszaindult a járőrkocsihoz. – Lelassított, miután a fának ütköztem. Csak néhány másodpercre, mintha meg akart volna győződni róla, hogy rendesen összetörtem

magam. Láttam a hátsó lámpáját és… egy lökhárítómatricát. Valamilyen matrica volt… Melyik kezem ez itt? Felemelte a bal kezét, és egy pillanatig tanulmányozta, mielőtt eszébe jutott, melyik a jobb, melyik a bal keze. – Bal, a csomagtérajtó bal oldalán. – Griff behunyta a szemét, és úgy találta, ez egy fokkal enyhítette a lüktetést. – Nem volt ittas. Szándékosan jött nekem. Nem tudom, mikor kanyarodott mögém, de nem sokkal azután, hogy otthagytam Shelbyt a szüleid bejárati ajtaja előtt. – Követted hazáig? – Igen. Azok után, ami történt, nem hagyhattam, hogy sötétedés után egyedül vezessen haza. – Ühüm. Forrest kirakta a háromszöget, Griff ismét behunyta a szemét. – Azt hiszem, a kocsi totálkáros lett, vagy majdnem totálkáros. Még csak három éve van meg. Igaz, hogy sok kilométert tettem bele, de még rengeteg volt benne. – Megkérjük nagyapát, hogy nézze meg, ha bevontattuk. Észnél vagy, a beszéded nem zavaros – tette hozzá Forrest, ahogy odasétált hozzá az elsősegélyládával. – Még nem hánytál. – Nem is fogok. – Ha meggondolnád magad, próbálj meg nem engem célozni. A látásod? – Először elhomályosodott, de már minden rendben. Au, a francba! – Ne nyavalyogj, mint valami kislány! – mondta nyájasan Forrest, és tovább tisztogatta a sebet az alkoholos vattával. – Te is nyavalyognál, ha én játszanám a szadista Sally nővért. – Nem látom, milyen súlyos a sebed, amíg ki nem tisztítom. Emma Kate nővér már úton van ide. – Tessék? Nem! Miért? – Mert ha azt mondja, hogy be kell menned a gatlinburgi kórház sürgősségi osztályára, akkor bemész. S mivel nekem itt kell intézkednem, ő és Matt be tud vinni. – Felhívtad őket? – Fel. A vontatóért csak azután telefonálok, miután megnéztem, mi is a helyzet. Bármi más, amit a másik teherautóról mondani tudsz? – Azon kívül, hogy bárki vezette is, őrült volt? – Egyáltalán nem láttad az őrültet? – Csak egy benyomás… azt mondanám, férfi volt… de meglehetősen lefoglalt, hogy megpróbáljam ne úgy végezni, ahogy végül is végeztem… vagy még rosszabbul. – Griff elhallgatott, barátját tanulmányozta, miközben Forrest néhány sebtapaszt ragasztott a sérülésre. – Tudod, ki az. Kitaláltad abból, amit mondtam róla. – Csak egy benyomás. Az én dolgom, hogy lerendezzem. – Egy fenét! Az én teherautóm, az én fejem. – Az én munkám. Gondolom, Emma Kate és Matt lesznek azok. Magadra haragítottál valakit mostanában? – Te állsz a legközelebb ahhoz, hogy magamra haragítsalak, mivel lefeküdtem a húgoddal. Forrest keze megállt mozdulat közben, és összeszűkült szemmel nézett Griffre. – Valóban?

– Gondoltam, ez a legjobb alkalom, hogy megmondjam, mivel nagyon hivatalos vagy, én meg már úgyis vérzek. Megőrülök érte. Teljesen odavagyok. – Elég gyors ugrás volt az „örülök, hogy megismerhetlek”-től a „megőrülök érte”-ig. – A húgod olyan, mint a villámcsapás. Bumm! – bökött a hüvelykujjával a szívére. Mielőtt Forrest ismét megszólalhatott volna, Emma Kate rohant feléjük a kocsitól, kezében az orvosi táskájával. – Mi történt? Hadd nézzelek! Elővett egy ceruzalámpát, és felkattintotta. – Kövesd a fénysugarat a szemeddel! – Jól vagyok. – Fogd be! Mondd meg a teljes neved és a mai dátumot! – Franklin Delano Roosevelt. 1941. december hetedike. A nap, amely hírhedt lesz. – Okostóni. Hány ujjamat látod? – Tizenegy mínusz kilencet. Jól vagyok, Emma Kate. – Majd én megmondom, ha jól vagy, miután megvizsgáltalak a kórházban. – Nincs szükségem… – Fogd be! – ismételte Emma Kate, aztán megölelte. – Nincs semmi bajom az elsősegélynyújtásoddal, Forrest, de a kórházban leveszem azokat a sebtapaszokat, hogy lássam, mennyire súlyos a sérülése. Lehet, hogy össze kell varrni. – Na ne! – morogta Griff. Matt csípőre tett kézzel tanulmányozta a teherautót. – Az a szemétláda jól összetörte a kocsidat. Forrest az előbb mondta, hogy valaki leszorított az útról. Ki volt az? – Forrestet kérdezd. Szerintem kitalálta abból, amit láttam a másik teherautóból. – Még utánajárok a dolognak. Egyelőre vigyétek be a kórházba, vizsgáljátok meg! A teherautót bevontattatom a nagyapa műhelyébe. Reggel majd bejöhetsz, és kiveheted belőle, amire szükséged van. – A szerszámaim… – Még reggel is ott lesznek. Be kell jelentenem az esetet a seriffnek, de a vallomásod elég egyértelmű volt, és majd felhívlak, ha szükségem lenne még valamire. Itt már nincs más tennivalód, Griff, csak útban vagy. Griff vitatkozott, de leszavazták, és végül Matt teherautójában találta magát. – Tudja, ki tette, de nem árulja el – morogta, s keserűség marta a torkát. – Mert azt is tudja, hogy bár többnyire nyugis alak vagy, de ez esetben egyenesen odamennél, és szétrúgnád a fickó seggét. Nem is hibáztatlak érte – csóválta meg a fejét Matt. – De már így is alaposan összeverted magad, ami hátrány lehet, és a tudat, hogy a fickót lecsukják, majdnem olyan kielégítő, mintha szétrúgnád a seggét. – Forrest azután is lecsukhatná, hogy szétrúgtam a szemétláda seggét. – Szándékos volt? – kérdezte Emma Kate. – Biztos vagy benne? – A fenébe, de még mennyire! – Mit kerestél azon az úton? – Hazafelé tartottam, miután hazakísértem Shelbyt. – Griff hirtelen kihúzta magát az ülésen. –

Shelbyéktől mentem hazafelé, és a másik teherautó mögém hajtott nem sokkal azután, hogy eljöttem Shelbyék házától. Mert vagy őelőttük parkolt, vagy az én házamnál. Vagy ott várt, vagy követett minket tőlem, és csak az alkalomra várt. – Azt hiszed, azért ment utánad, mert nem tudta elkapni Shelbyt? – kérdezte Matt. – Azt hiszem, bárki volt is az, nem egyszerűen csak őrült. Attól tartok, rosszabb. Sokkal rosszabb.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Shelby zuhany alatti énekléssel indította a napot. A fellegekben érezte magát, és nem érdekelte, ki látja vagy kitalálja-e az okát, hogy miért. Felöltözött, és segített Callie-nek is felöltözni. – Ma a dédimamihoz mész. – A dédimamihoz? – Igen. Ma nem dolgozik, és külön kérte, hogy menj át hozzá. Remek mulatság lesz, ugye? – A dédimaminál van süti, és ott van Mackó is. Mackó a nagy sárga kutya volt, aki szívesen szaladgált és játszott a kislánnyal, és szunyókált a napon, ha senki sem volt a közelben, akivel játszhatott volna. – Igen, és a dédipapa is ott lesz egy ideig. A nagymami átvisz hozzájuk munkába menet. Rám is vár egy kis papírmunka ma délelőtt. Aztán munka után majd érted megyek. Együtt sétáltak le a konyhába, s Callie végig boldogan csacsogott, hogy mi mindent kell magával vinnie a dédimamihoz, és mi mindent fog ott csinálni. Shelby szülei azonnal elhallgattak, amikor meglátták őket, és a gyors pillantás, amit váltottak, felkeltette Shelby éberségét. – Valami baj van? – Ugyan mi baj lehetne? – kérdezte Ada Mae élénken. – Callie, olyan gyönyörű reggelünk van, hogy úgy döntöttem, a hátsó verandán reggelizünk, mintha piknikeznénk. – Szeretek piknikezni. Elviszem Griffet egy piknikrandira. – Hallottam róla. Akkor a mai reggeli lesz a főpróba. Itt van ez a sok szép eper felvágva, és a sajtos rántotta is elkészült. Gyere, segíts kivinni őket. – A mami is piknikezni akar. – Ő is mindjárt jön utánunk. Shelby nem mozdult a helyéről, míg Ada Mae kiterelte Callie-t a verandára. – Valami baj van. Ó, istenem, apu, még valakit lelőttek? – Nem, semmi ilyesmi. És rögtön azzal kezdem, hogy jól van. – Ki van jól? Griff? Griffin, ugye? – Szíve nagyot dobbant, ahogy megragadta az apja kezét. Tudta, hogy ő mindenáron higgadt marad. – Ha Clay-ről vagy Forrestről lenne szó, az anyu egy merő ideg lenne. Mi történt Griff-fel? – Egy kicsit összeverte magát, csak annyi. Semmi komoly, Shelby, és tudod, hogy megmondanám, ha az lenne. Valaki leszorította az útról, és a teherautójával nekiment annak a nagy tölgynek a Black Bear Roadon a múlt éjjel. – Mennyire ütötte meg magát? Ki tette? Miért? – Ülj le, és nyugodj meg! – Clayton hátrafordult, és kivett a hűtőből egy kólát. – Van néhány horzsolása a biztonsági övtől meg a légzsáktól. És alaposan beverte a fejét. Emma Kate bevitte a kórházba a múlt éjjel, megvizsgálta, és ma délelőtt én is meg fogom. De ha Emma Kate azt mondja, hogy nincs szüksége orvosra vagy kórházra, hihetünk neki. – Rendben, hiszek neki, de én is látni akarom a saját szememmel.

– Megteheted – folytatta az apja a maga higgadt módján –, de csak miután megnyugodtál. – Biztosan akkor történt, amikor hazafelé ment innen. Nem lett volna úton, ha nem ragaszkodott volna hozzá, hogy hazakísérjen, és meggyőződjön róla, hogy épségben hazaértem. Szeretnék átmenni hozzá, hogy megnézzem, ha vigyáznátok addig Callie-re. – Callie miatt ne aggódj. Griff nincs most otthon, az éjszakát Emma Kate-nél töltötte, mert Emma Kate nem akarta, hogy egyedül maradjon. – Jó. – Shelby nagyot sóhajtott. – Nagyon jó. – De gondolom, mostanra már úton van a rendőrségre. Forrest és Nobby… ugye emlékszel a másodunokatestvéremre, Nobbyra? Szóval lementek a völgybe a múlt éjjel, és bevitték Arlo Katteryt. – Arlót? Ő szorította le Griffet az útról? – Shelby a szemére szorította az ujjait. – Részeg volt. Biztos részegen vezetett. – Nem tudom, így volt-e. Menj csak be nyugodtan. Jobb, ha a saját magad hallod az egészet, mintha csak innen-onnan részleteket, mint én. És mondd meg Griffinnek, hogy tízre várom vizsgálatra, különben nem ülhet autóba, és nem használhat elektromos szerszámokat. – Megmondom. Callie… – Nem lesz vele semmi gond. Na, menj már. – Köszönöm, apu. Amikor Shelby kirohant, bontatlanul otthagyva a kólát, Clayton tudta, hogy az ő kicsi lánya a legjobb úton van a szerelem felé. Sóhajtva nyitotta ki magának a kólásdobozt. Okosabb volt, mintha egy löket whiskey-t inna reggel fél nyolckor. Griff izzó tekintettel – s a bal szeme körül élénkvörös horzsolásokkal, amelyek az éjszaka során jöttek elő – sietett be a rendőrségre. Egyenesen Forrestet vette célba. – Beszélni akarok azzal a gazemberrel! Forrest abbahagyta a gépelést, és kihúzta a telefont a válla és füle közül. – Visszahívlak – mondta, és befejezte a hívást. – Jobb lesz, ha előbb kiereszted a gőzt – nézett Griffre. – Nem vagyok gőzkieresztős hangulatban. Még csak nem is ismerem ezt az Arlo Katteryt, egyetlen szót sem váltottam vele soha életemben. Tudni akarom, miért szorított le szándékosan az útról! – Forrest! – A seriff volt az irodája ajtajából. – Menj csak előre, és engedd hátra Griffet, hadd mondja meg a magáét – mondta, amikor látta, hogy Forrest habozik. – A helyében én is meg akarnám mondani. – Rendben és kösz. Nobby, gondolod, hogy vissza tudnád hívni azt a laboros fickót, és befejeznéd a beszélgetést? – Persze. Nem olyan vészes ez a szem, Griff. – Nobby, aki már húsz éve szolgált, alaposan megnézte magának Griff arcát. – Láttam már rosszabbat. Tegyél rá nyers húst, az segít. – Jó, teszek rá. Ahogy Griff megfordult, hogy hátramenjen, Shelby röpült be az ajtón. – Ó, Griff! – Shelby édesem, épp most mondtam neki, hogy nem is olyan vészes. – Egyáltalán nem – kapta el Griff Nobby végszavát. – Jól vagyok. Nem fáj. Sajgott, mint a fene, de nem fájt. – Apu azt mondta, Arlo volt. Nem tudom, hogy lehet még mindig jogsija, ha most is részegen furikázik,

mint tinédzserként tette. – Nem tudjuk, ittas volt-e, amikor leszorította Griffet az útról. – Annak kellett lennie. Mi másért tett volna ilyet? Forrest gyors pillantást váltott a seriffel, aztán bólintott. – Menjünk hátra, és kérdezzük meg tőle! Félig részeg volt, amikor Nobby és én érte mentünk, és azzal próbálkozott, hogy egész éjjel otthon volt. Arlo azzal keres pénzt, hogy letakarít egy-két magánutat a városon kívül – magyarázta Griffnek. – Ezzel együtt aligha magyarázható, miért van hóeke a teherautóján májusban. Fehér festéket is találtunk rajta. És Griff teherautójának hátulján sárgát, mint az eke. Amikor Nobby felvilágosította ezekről a tényekről, azt állította, hogy valaki ellopta a Chevyjét, és rátette az ekét. – Marhaság. – De még mekkora – biccentett Griff felé Forrest. – De nincs sok értelme egy félrészeg emberrel vitázni, ezért csak simán bezsuppoltuk. És abban a hiszemben hagytuk a cellájában, hogy gyilkossági kísérletért fogjuk felelősségre vonni ma reggel. – Ó, édes istenem! – Shelby behunyta a szemét. – Pontosan ezt a reakciót várjuk tőle is – mondta Forrest. – A gyilkossági kísérlet persze túlzás – folytatta Forrest a hüvelykujját az övébe akasztva. – De az biztos, hogy felelnie kell cserbenhagyásért, gondatlan veszélyeztetésért, és így tovább. – Egy-két és így tovább dolgot még bele tudunk rakni a csomagba – jegyezte meg Hardigan. – Igen, én is úgy számolom. Akárhogy is nézzük, jó pár évet le fog húzni a rács mögött. Csak hagytuk, hadd eméssze meg. A seriff itt arra számít, ha jól olvasok a gondolataiban, hogy amit megemésztett, talán fel is jön, ha kettőtökkel szembesül. – Remekül olvasol, Forrest. – Akkor jó. Lássuk, mire jutunk. Ügyvédet ne emlegessetek, rendben? A borsónyi agyával még nem jutott el odáig, hogy ügyvédért kiáltson. Forrest vezette őket, át a vasajtón, a három cellából álló fogdába. Arlo a középső cella priccsén feküdt elnyúlva. Shelby azon az éjszakán látta utoljára, a Bootlegger’sben – őt és a halvány kígyótekintetét. Amit most látott, nem sokban különbözött attól, amit évekkel azelőtt látott napvilágnál. Rövid, szalmaszőke haj, durva, szőke borostás arc. A kígyószempár – ezúttal behunyva –, hosszú nyak, rajta kanyargó szögesdrót tetoválás. Alacsony, de zömök, az ökle heges a számtalan verekedéstől, amelyek többségét ő maga provokálta ki. Forrest éleset füttyentett, amitől Shelby összerezzent, Arlo szeme pedig felpattant. – Ébresztő, kedves. Társaságot hoztam. A halványkék, szinte színtelennek tűnő szempár pillantása Griffre rebbent, aztán egy pillanatra megállapodott Shelbyn, majd továbbvándorolt. – Nem kértem társaságot. Jobb lesz, ha kiengedsz innen, Pomeroy, vagy nagyon megütheted a bokád. – Nekem úgy tűnik, hogy te már meg is ütötted, Arlo. Griff csak annyit akar tudni, s szerintem ez nagyon is jogos kérés, hogy miért mentél neki a teherautójának, és kényszerítetted, hogy belerohanjon abba a tölgyfába. – Nem én voltam. Mondtam már. – Féltonnás Chevy kisteherautó, bordó, az elején egy ekével, matricával hátul balra lent, a

csomagtérajtón. Griff Arlóra szegezte a tekintetét, miközben beszélt, és látta, hogy a férfinak megrándul az ajka. – Ez a leírás rengeteg kisteherautóra illik a környéken. – Nem, a részletekkel együtt már nem. Ott az a mókás matrica is. Céltábla van rajta tele golyóütötte nyomokkal, és a felirata: Ha ezt el tudod olvasni, te vagy a célkeresztben. – Forrest a fejét csóválta. – Nyakig ülsz a bajban, Arlo. Ha ehhez hozzávesszük a festéket is, minden klappol. Nobby most beszél a törvényszékiekkel a laborban. Lehet, hogy beletelik egy kis időbe, de azonosítani tudják a te ekéd sárga és Griff teherautójának fehér festékét. – Az a laborizé marhaság. Legalább akkora marhaság, mint az összes többi, amit itt összehordtál. – Az esküdtszék viszont nagy figyelmet fog szentelni neki, különösen, hogy főbenjáró ügyről, gyilkossági kísérletről van szó. – Senkit sem öltem meg – tiltakozott Arlo magából kikelve. – Itt áll a fickó épen, egészségesen, nem? – Ezért kísérlet, Arlo. Megpróbáltad, de kudarcot vallottál. – Senkit sem próbáltam megölni. – Hmm. – Forrest biccentett, mintha csak fontolóra venné, aztán megrázta a fejét. – Nem. Nem hiszem, hogy az esküdtek ezt bevennék. Tudod, rekonstruáljuk majd az eseményeket. Ez azt jelenti, hogy újra eljátsszuk, hogyan is történt. Az pedig azt fogja mutatni, hogy szándékosan és többször is nekimentél Griff teherautójának. Ehhez kell egy kis ügyesség, szóval nem hivatkozhatsz korlátozott cselekvőképességre sem, mondván, hogy ittas voltál. Amúgy sem sok időt nyernél vele. Úgy számolom, hogy legalább húsz évre rács mögé kerülsz. – Azt már nem, a rohadt életbe! – De bizony, a rohadt életbe! – vágott vissza Griff. – Forrest, dúdolj valamit, és csukd be a füled, amíg közlöm ezzel a seggfejjel, hogy Isten és ember előtt megesküszöm a Bibliára, hogy őt láttam a volán mögött. Megesküszöm rá, hogy még a golyónyomokat is megszámoltam azon az idióta matricán, és le tudtam olvasni a rendszámtábláját. – Ez egy kurva nagy hazugság! Letakartam a rendszámtáblát egy vászonnal. – Te tényleg nagy seggfej vagy, Arlo – morogta Forrest. – De hiszen hazudik a szemétláda – döfött ki az ujjával a rácsok közt Arlo felháborodottan. – Hazudik, a rohadt életbe! – Megpróbáltál megölni – emlékeztette Griff. – Senkit sem próbáltam megölni. Különben sem te voltál a célpont, hanem ő – bökött fejével Shelbyre. – Szeretnéd ezt megismételni, fiam? – Forrest hangja halk volt, a kígyó sziszegésénél is alig hangosabb, de Griff már előrelendült, a rácson keresztül elkapta Arlo ingét, és maga felé rántotta, hogy a férfi feje a rácsnak ütődött. – Griff, nem engedhetem, hogy ezt tedd. De Forrest a kisujját sem mozdította, amikor Griff megismételte az előbbi mozdulatot. – Rendben, ennyi elég lesz. Egyelőre. – Forrest megragadta Griff vállát. – Nem akarjuk, hogy holmi eljárási hiba miatt megússza, ugye? Lépj hátra! – Miért? – Shelby nem mozdult, sem a szavakra, sem Arlo gyűlölködő tekintetére, amivel ránézett, miközben beszélt, sem a hirtelen erőszakra. – Miért akartál bántani? Soha semmit sem tettem ellened. – Mindig jobbnak tartottad magad nálam, lenéztél, hátat fordítottál nekem. Megszöktél az első gazdag

ficsúrral, akit be tudtál hálózni, nem igaz? Hallottam, hogy nem lett túl jó vége. – Azért akartál ártani nekem, mert annak idején a gimiben nem jártam veled? Gyerekem van. Van egy kislányom, akinek csak én maradtam, nincs másik szülője. Azért kockáztattad, hogy a kislányomat árvává tedd, mert nem jártam veled? – Senkit sem akartam árvává tenni. Csak rád akartam ijeszteni, ennyi. Meg akartalak leckéztetni, hogy beléd álljon a félsz. Különben sem az én ötletem volt. – Akkor kinek az ötlete volt, Arlo? Most először ravaszság csillant a férfi tekintetében. Forrestre nézett, majd Shelbyre, aztán ismét vissza Forrestre. – Tudnék mit mondani, de a mentesség dolgot akarom. Nem fogok húsz évet leülni olyasmiért, amit más talált ki. – Áruld el a nevet, és fontolóra veszem. Ha nem mondod meg, teszek róla, hogy huszonöt év legyen. A húgomról van szó, te hülye faszfej. Ha van valami, amit neked is tudnod kell, az a család mindenek előtt. Áruld el, ki indította el a lavinát, vagy elintézem, hogy az egészet a te nyakadba varrják. – Adj valami garanciát… – Semmit sem adok. – Majd én adok, jóval többet a semminél – szólalt meg Griff. – Megtalálom a módját, hogyan kaparintsalak a kezem közé. Megtalálom. És ha sikerült, azt fogod kívánni, hogy bár inkább a húsz évet választottad volna. – Egy ujjal sem értem hozzá soha, nem? Nem tettem rá a kezem, a fenébe! Csak rá akartam ijeszteni egy kicsit. Az a nő ezer dolcsit adott, és azt mondta, másik ezret ad, ha jól rád ijesztek és megleckéztetlek. Csak lökjelek le az útról, ennyi, de kijátszottál, mert a másik irányba indultál. Mire megfordultam, és utánad eredtem, láttam, hogy a régi Tripplehorn-házhoz tartasz. – Követtél. – Várnom kellett, és arra gondoltam, így is jó, majd akkor leckéztetlek meg, amikor visszaindulsz. De az a fickó ott hajtott mögötted, így nem tudtam hozzád férni. Akkor arra gondoltam, miért vesztegetném el semmiért az egész éjszakát. Ha őt lelököm az útról, azzal is jól rád ijesztek. Az északi fiúk, úgy látom, azok bejönnek neked. Ezzel is egyből ágyba bújtál, de engem még egy hosszabb pillantásra sem méltattál. Láttam, amikor levetkőztetett. – Figyeltél. – Shelby közelebb lépett, túl dühösen ahhoz, hogy zavarba jöjjön. Tudta, egyszerűen csak tudta, ki fizetett a férfinak. – Melody Bunker azzal is megbízott, hogy kémkedj utánam? – Ezer dolcsit adott, és azt mondta, kapok még egy ezrest. Azt nem mondta, hogyan csináljam, csak azt, hogy intézzem el. Miss Őelőkelősége ugyancsak haragszik rád. Egyenesen a lakókocsimhoz jött, és kápéban fizetett. Ennyire felbosszantotta, hogy kirúgták a szépségszalonból. – Remélem, Arlo, jól megnéztél, és magaddal viszed a képet a Bledsoe-ba, mert ott vár rád egy cella. És amikor már a börtön lakója leszel, gondolkodj el ezen, Arlo. Sohasem gondoltam, hogy túl jó lennék hozzád. Egyszerűen csak nem kedveltelek. Shelby sarkon fordult, és kifelé indult. Forrest jelzett Griffnek, hogy menjen vele. – Várj, Vörös! – Nem tudok várni. Alig látok a pipától. Esküszöm, ha te nem vered bele a fejét a rácsba, én magam teszem meg. Azért ment utánad, mert nem volt elég fürge, hogy engem elkapjon. Megölhetett volna.

– De nem ölt meg. – Ha nem kísértél volna haza… – De hazakísértelek. – Megfogta Shelby vállát. Nem akarta, hogy azon járjon az esze, mi történhetett volna. – Zárkában ül, Shelby, és ott is marad. – És mindez csak azért, mert megnyirbálták a büszkeségét, és azért nyirbálták meg, mert nagyon is megérdemelte. Melody pontosan tudja, mire képes Arlo, mi történhetett volna. Pénzt adott neki, és ürügyet, hogy megtegye. – Én arra tenném a pénzem, hogy mielőtt a délelőtt véget ér, az Arlóval szomszédos cellában találja magát. – És nyernél – szólalt meg mögötte Forrest, aki közben kijött a fogdából. – Csak várj egy percet. Nobby, be tudnál ülni ahhoz a seggfej Arlóhoz egy kis időre? Rávettem, hogy mindent írjon le. – Persze hogy be tudok. Ezek szerint vallott? – De még mennyire! Seriff, ezt egyeztetnem kell magával, aztán végzésre lesz szükségünk. Meglehetősen kínos ügy, mert Melody Bunker nevére kell bűnrészességért és testi sértésre való felbujtásért. – Az ördögbe is, Forrest! – Hardigan nagyot fújt, és megdörzsölte a tarkóját. – Biztos vagy benne? – Elmondom, amit Arlo mondott. – Nem hazudott – szúrta közbe Griff. – Nem az ujjából szopta a nevét. Az a nő pénzt adott neki, Arlónak pedig nyilván nem volt még alkalma, hogy elköltse. – Kimegyünk a lakókocsijához – kezdte Forrest, aztán körülpillantott. – Hol van Shelby? – Itt… az előbb még itt volt. Ó, a fenébe! Ó, a fenébe, ne! – Melody. A húgomnak pokoli természete van, ha a megfelelő gombot nyomja meg az ember. Seriff? – nézett a főnökére Forrest, miközben Griff már kívül is volt az ajtón. – Igen, menj csak vele! Más sem hiányzik ahhoz, hogy teljes legyen a napunk, mint hogy a húgod kihajítsa Florence Piedmont unokáját egy ablakon. Shelby nem tervezte, hogy kihajítja Melodyt egy ablakon, leginkább azért, mert eszébe sem jutott. Nem igazán tudta, mit fog csinálni, de egy dolgot tudott, ezt nem hagyja szó nélkül. Az nem használt, hogy semmibe vette a kis ribancot, a gúny sem működött és az egyenes beszéd sem. Szóval ki kell találnia valamit, ami működik, és egyszer s mindenkorra lezárni ezt az ügyet. A Piedmont-ház egy lankás dombon állt, buja zöld környezetben. A fehér téglafallal kialakított teraszokon karcsú fák és tökéletesen nyírt bokrok zöldelltek. Előnyös elhelyezkedésénél fogva a ház lenézett Ridge-re, kilátott a hegyekre és a köztük hullámzó völgyekre. Elegánsan magasodott ott már a polgárháború óta, hófehér homlokzatából teraszok nyúltak ki körös-körül. Lábazatánál virágoskertek tarkállottak, ezernyi színben pompázva. Olyan ház volt ez, amelyet Shelby mindig csodált. Most azonban úgy száguldott felé, mint az íjból kilőtt nyíl. Tudta, hogy Melody a régen kocsiszínként szolgáló külön épületben lakik, így egyenesen odakanyarodott, amikor felért az emelkedő tetejére. Indulatosan pattant ki a furgonból, elrobogott Melody kocsija mellett, és egyenesen az ajtóhoz masírozott volna, ha egy hang nem állítja meg. – Nicsak, ez Shelby Anne Pomeroy maga!

Shelby megismerte a házvezetőnőt, a nagyház régi alkalmazottját és Maybeline testvérét, s igyekezett erőt venni a haragján annyira, hogy viszonozza a mosolyt. – Nagyon örülök, hogy láthatom, Miz Pattie. Hogy van mostanában? – Remekül. – A magas, sovány, őszes haját gondos kontyban viselő asszony közelebb lépett. Egy egész kosár korai rózsa volt nála. – Gyönyörű tavaszunk van idén, még ha kezd is egyre melegebb lenni. Úgy örülök, hogy visszajöttél és te is élvezheted! Őszinte részvétem a férjed miatt. – Köszönöm. Miz Pattie, sürgősen beszélnem kell Melodyval. – Ó, Mrs. Piedmonttal és Miz Jolene-nel reggelizik a hátsó verandán. Gondolom, a Miz Vinél történt esettel kapcsolatban. Hallottam róla Maybeline-től és Lorilee-től is. – Igen, azzal is kapcsolatos. – Akkor menj egyenesen hátra. Bízom benne, hogy el tudjátok rendezni egymást közt. Shelby hagyta, hogy visszatérjen a haragja, hallva a női hangokat, s érezve a rózsák illatát, mialatt a selymes gyepet átszelő járdán hátraigyekezett. És ott ült Melody, a fehér abrosszal leterítet asztalnál, amelyen egy szép porcelánkészlet és gyümölcslével teli üvegkancsók csillogtak a napfényben. – Nem fogok bocsánatot kérni, nagymama, szóval ne is nyaggass miatta. Semmi olyat nem mondtam, ami ne lett volna igaz, és nem fogom megalázni magam azzal, hogy hason csúszok azok előtt az emberek előtt csak azért, hogy Jolene visszakaphassa a hitvány fodrászát. – Crystal nem hitvány, Melody, és nem kellett volna… – Fogd be, Jolene, és hagyd abba a nyavalygást is! Rohadtul elegem van belőle. Ha van valami, amit az a kis kurva, meg a mindenbe beleavatkozó nagyanyja… Észrevette Shelbyt, aki egy gyorsvonat sebességével robogott fel az emelkedőn. Melody szeme kitágult, amikor meglátta a mögötte rohanó Forrestet és Griffet. – Kifelé innen! Itt nem látunk szívesen! – Azt én mondom meg, kit látunk itt szívesen! – csattant fel Florence. – Ha őt igen, akkor én itt sem vagyok. Melody el akart fordulni, de Shelby elkapta a karját, és maga felé perdítette. – Fizettél neki. Pénzt adtál Arlo Katterynek, hogy megpróbáljon ártani nekem. – Vedd le rólam a kezed! Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Mindennek tetejében még hazug is vagy. Mielőtt még tudatosult volna benne, hogy valójában ez a szándéka, Shelby keze ökölbe szorult és kilőtt. Kiáltások hatoltak át füle zúgásán, és vörös ködön keresztül látta, hogy Melody szeme fennakad. Utána már csak azt érezte, hogy valaki hátulról átkarolja és felemeli. Nagyot rúgott, mert még nem végzett. Közel sem végzett, de a kar szorosabban fonódott rá. – Hagyd abba! Gyerünk, Vörös, állj le! Jól behúztál neki. – De az nem elég. Közel sem elég azért, amit tett. Melody az elegáns terasz kövén ült, ahová az ütéstől huppant. – Megütött! Mindenki látta, hogy rám támadt. – Hüppögve érintette meg az állát. – Feljelentést akarok tenni. – Rendben – mondta Forrest. – Azt hiszem, az ellened felhozott vádak sokkal súlyosabbak lesznek.

– Semmit sem csináltam. Fogalmam sincs, miről beszél. Nagymama, ez fáj. – Jolene, ne hadonássz itt, mint aki repülni készül, és hozz egy jégtömlőt! – Florence, aki az imént felállt, most nehézkesen visszaült. – Magyarázatot kérek. Tudnom, kell miért jött ide ez a lány, miért vádolja az unokámat, és miért ütötte le. – Majd én megmondom – heveskedett Shelby, mielőtt Forrest megszólalhatott volna. – Engedj el, Griffin! Semmit sem fogok csinálni. Bocsánatot kérek, Mrs. Piedmont. Nem tőle, öntől. Ez az ön otthona, és sohasem lett volna szabad csak így betörnöm. De annyira elvakított a harag, hogy képtelen voltam józanul gondolkodni. – Nagymama, küldd el! Börtönben a helye! – Maradj csendben, Melody. Csak fájni fog, ha beszélsz. Miért törtél így ránk? – Mert az unokája sokkal tovább ment annál, hogy mocskolódjon, felhasítsa a kocsim kerekeit vagy hazugságokat terjesszen. Ezúttal ezer dollárt fizetett Arlo Katterynek, és még ezret ígért, ha rám ijeszt, ha megleckéztet. – Sohasem tettem ilyet. Csak nem képzeled, hogy odáig süllyedek, hogy szóba állok Arlo Katteryvel vagy a fajtájával? Kattery hazudik, ahogy te is. – Azt mondtam, maradj csendben, Melody Louisa! Miért mondod, hogy ezt Melody tette? – Azért, mert Arlo letaszította az útról Griffint a múlt éjjel, és összetörte a teherautóját. Nézzen csak rá, Mrs. Piedmont. Griffinnek most azért vannak fájdalmai, mert biztos akart lenni benne, hogy épségben hazaérek, ezért hazakísért. Mivel így tett, Arlo nem tudott hozzám férkőzni, és azt tenni, amiért megfizették. Helyette Griffnek ártott. Melody lement a völgybe, le Arlo lakókocsijához, és fizetett neki, hogy megtegye. – Ez a nő megőrült! Hazudik! – Ó, édes istenem! – Jolene a kétszárnyas teraszajtóban állt, kezében egy kék jégtömlővel. – Ó, édes istenem, Melody, nem hittem, hogy komolyan gondoltad. Sohasem hittem volna, hogy komolyan gondolod. – Tartsd a szád, hallod! Meg ne merj még egyszer szólalni, Jolene! Egyetlen szót se! – Nem tartom. Nem! Istenem, Melody, ez már nem pletykálkodás vagy gúnyolódás. Nem hittem, hogy komolyan gondolja, esküszöm az élő istenre, sohasem hittem volna, hogy komolyan gondolja! – Fogd be a szád, Melody! Mit gondolt komolyan, Jolene! – kérdezte Florence. – Ne beszélj itt összevissza, hanem mondd ki egyenesen! – Azt mondta, miután kidobtak minket Miz Vitől, Melody azt mondta, tudja, hogyan vágjon vissza Shelbynek. Tudja, hogyan leckéztesse meg úgy, hogy azt sohase felejtse el, és hogy Arlo valószínűleg ingyen is megtenné, de ő megédesíti neki a feladatot. – Hazudsz! – Melody talpra kecmergett, és ujjait karmolásra görbítve Jolene-re vetette magát. Komoly kárt is okozhatott volna, ha a döbbent Jolene nem vágja ösztönösen hozzá a jégtömlőt. A szerencsés dobás hátravetette Melodyt, és időt adott Forrestnek, hogy közbelépjen. – Jobb lenne, ha hallgatnál a nagymamádra, és befognád. Jolene, halljuk a többit is! – Mi ütött beléd, Melody? Mi a baj veled? Egyszerűen nem tudom. – Jobb lesz, ha befogod a szád, Jolene, vagy nagyon megbánod! – Jolene! – Florence hangja túlharsogta Jolene megújult zokogását. – Mondd el Pomeroy seriffhelyettesnek, amit még tudsz, most rögtön! Ha nem maradsz csendben, Melody, esküszöm az Atyaúristenre, hogy én magam pofozlak fel.

– Ó, Miz Florence! Elmondtam, hogy mit mondott, és esküszöm, esküszöm, hogy nem hittem, hogy meg is teszi. Annyira feldúlt voltam és sírtam, és egyre csak azt hajtogattam, hogy hagyd abba, hagyd abba, Melody, és siránkoztam, hogy ki fogja most megcsinálni a hajam az esküvőre, mert Crystal, ő már tudja, milyenre akarom, és az esküvőm napja lesz, Miz Florence. Annyira feldúlt voltam, és Melody nem mondott többet. De azt igen, amit az előbb mondtam. Nem hittem, hogy képes… – Te áruló ribanc! Ő is benne volt – mutatott rá Melody Jolene-re. – Ő is benne volt! – Nem voltam benne, de talán nem hiszel nekem, Shelby, mert előtte annyi mindenben tényleg benne voltam. De igazából sohasem akartam senkit sem bántani. Elegem van belőle. Annyira elegem van belőle! Leült, és a tenyerébe zokogott. – Nagyon sajnálom, Mrs. Piedmont, de be kell vinnem ezt a két hölgyet az őrsre, hogy tisztázzuk a dolgot. – Igen, megértem – bólintott Florence egyenes gerinccel, mint aki karót nyelt. – Jolene, hagyd abba a bőgést, és menj Pomeroy seriffhelyettessel! Melody, te is. – Nem akarok vele menni. Ez az egész csak kitaláció, amit a csavargó ötlött ki, és Jolene hazudik. Egyszerűen hazudik. – Nem hazudok! Azzal a két lány üvöltözni kezdett egymással, mire Forrest közbelépett. – Azt javaslom, mindketten maradjatok csendben. Melody, vagy jössz önszántadból, vagy viszlek bilincsben. – Vedd le rólam a mocskos kezedet, de most rögtön! – Félelmében Melody küzdeni kezdett Forrest szorítása ellen. – Sehová sem megyek, ahová nem akarok. Erre a nagyanyja ismét felállt. – Melody Louisa Bunker, ha nem mész önként Pomeroy seriffhelyettessel, és nem hagyod azonnal abba az ellenállást, esküszöm neked, hogy egy szalmaszálat sem fogok keresztbe tenni, hogy segítsek neked. Arról is gondoskodom, hogy az anyád se segíthessen. – Ezt nem gondolhatod komolyan. – Istenemre mondom, hogy komolyan gondolom. Vagy Forresttel mész, mégpedig most rögtön, vagy mosom kezeimet. – Megyek. De most már tudom, hogy te is olyan utálatos vagy, mint a többiek. – Én beviszem Melodyt – mondta Forrest Griffnek. – Jobb lesz, ha Shelby és Jolene veled megy. Még mindig ki vagy nevezve. – A fenébe! Rendben. Jolene? – Megyek. Nem lesz gond velem. Shelby, annyira sajnálom ezt az egészet. Én csak… – Valószínűleg az lesz a legjobb, ha mindenki csendben marad az úton – javasolta Griff, mire kiérdemelt egy gyors mosolyt Forresttől. – Ahogy már mondtam, ha valaha is pályát akarsz változtatni… Melody, kimész önként a járőrkocsihoz vagy megbilincsellek. – Ó, megyek én, te viszont kereshetsz magadnak új munkát, mire lemegy a nap. Gondoskodom róla, hogy kirúgjanak. Mielőtt Melodyt kikísérte volna, Forrest még egyszer Florence-re nézett. – Sajnálom, Mrs. Piedmont. Sajnálom a kellemetlenséget, amit önnek és a családjának okoztunk.

– Tudom. – Amikor Griffre nézett, talán könny csillant a szemében, de akkor is egyenesen tartotta magát. – Én sokkal jobban sajnálom, jobban, mint elmondhatnám.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Jolene nem maradt csendben, hanem végigzokogta az utat. A csengő fülű Griff arra gondolt, ebben a pillanatban semmi másra nem vágyik, minthogy visszatérhessen a munkájához, a józanész világába. Ennek csak egyetlen módját látta, ha mielőbb betereli Shelbyt és Jolene-t az őrsre. Hardigan seriff előbb Griffre nézett, aztán a két nőre – az izzó tekintetű Shelbyre és a kisírt szemű Jolene-re. Előrelépett, egy nagy, fehér zsebkendőt húzott elő a zsebéből és Jolene kezébe nyomta. – Nocsak, mi folyik itt? – kérdezte csodálatraméltóan nyájas és együtt érző hangon. – Forrest itt jön mögöttünk – kezdte Griff. – Valószínűleg le vagyok tartóztatva. – Shelby harciasan csípőre tette a kezét, és egyenesen Hardigan szemébe nézett. – Behúztam egyet Melody Bunkernek. – Hmm. – Hardigan mindössze ennyit mondott, majd Jolene-re nézett. – Nem tudtam, hogy komolyan gondolta! – zokogott hisztérikusan Jolene. – Esküszöm, nem tudtam. Azt hittem, csak dühében mondja azokat a dolgokat. Nem hittem, hogy tényleg elmegy Arlóhoz, és ráveszi, hogy megijessze vagy bántsa Shelbyt. Esküszöm, én is teljesen fel vagyok dúlva miatta. – Azt látom. Gyere be az irodámba, és mesélj el mindent, Jolene. Vigyázol rá? – kérdezte Hardigan Grifftől, Shelby felé intve. – Gondolom, igen. – Ki vagy nevezve? – nézett rá keményen Shelby, miközben Hardigan bekísérte Jolene-t az irodájába. – Csak Forrest fontoskodása. – De megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor maga Forrest lépett be a jeges tekintetű Melodyval. – Jolene? – A seriff beszél vele. – Jó. Vigyázol rá? A megismételt kérdésre Griff összerezzent. – Igen, persze. Forrest hátrakísérte Melodyt a pihenőbe, aztán újra előrejött. – Nobby, szükségem lenne rád, hogy néhány percig vigyázz Melodyra, amíg itt elrendezem a dolgokat. – Nem gond. Amikor Forrest a húgához fordult, az felé nyújtotta csuklóban összetett kezét. – Hagyd ezt a marhaságot! – Talán azt szeretnéd, hogy a helyettesed csinálja. Amikor ugyanazzal a mozdulattal Griff felé fordult, a férfi csak a tenyerébe fogta az arcát. – Hagyd abba! Most! Shelby berzenkedett egy kicsit, de Griff nem engedte el, farkasszemet nézett vele, míg végül az asszony nagyot fújt. – Nem haragszom rátok, legalábbis nem nagyon, és rosszul vagyok attól, ami veled történt, Griff. Csak úgy általában vagyok dühös. Le vagyok tartóztatva? – Nem jut el odáig a dolog – vélte Forrest. – Még ha Melody ragaszkodik is hozzá, ő sokkal nagyobb bajban van. Megérdemelte azt az ütést.

– Az egyszer biztos. – Pokoli jobb horgod van, Vörös. – Köszönöm. Clay tanított rá, de igazából ez az első alkalom, hogy használom is. Most mit tegyek? – Hagyd rám és a seriffre a dolgot… ahogy már akkor is ezt kellett volna tenned, mielőtt megostromoltad azt az átkozott kastélyt. Nem mintha valaha is hibáztatnálak azért az ütésért. Menj dolgozni, haza vagy ahol dolgod van! – Csak úgy elmehetek? – Igen. És ha Melody mindenáron fel akar jelenteni, azt is megoldjuk. De biztos vagyok benne, hogy meggyőzik, hogy hagyja az egészet. – Rendben. – Aligha haragudhat tovább a bátyjára, ha az egyszer nem akarja letartóztatni. – Sajnálom a ma reggeli szereplésemet. – Nem, egyáltalán nem sajnálod. – Tényleg nem. Még nem. De később talán eljuthatok oda. Kisétált, majd megállt, amikor Griff vele tartott. – Egyáltalán nem az én hibám volt ez az egész, és a rosszullét kerülget, ha arra gondolok, hogy nekem kell felelnem azért, amit el sem követtem. De… – Nincs itt semmiféle de – vágott a szavába Griff. Shelby megrázta a fejét. – De nem kérdés, hogy én hoztam rád a bajt. Nem hibáztatnálak, ha visszalépnél. Sajnálni fogom és csalódott leszek, ha megteszed, de nem hibáztatnálak. A férfi válasza erre az volt, hogy ismét a tenyerébe fogta Shelby arcát, és ezúttal a száját is birtokba vette. Hosszan, komolyan és lassan. – Ebből értened kell. Most megyek az apádhoz, hogy megvizsgáljon, és végre visszamehessek a fenébe dolgozni. Shelby erre elmosolyodott egy kicsit. – Meglehetősen vagány az a monokli. – Pont erre vágytam. Később találkozunk. Átkozottul érdekes volt eddig a délelőtt. Felteszem, így is lehet mondani, gondolta Shelby a szalon felé menet. De igazán szeretett volna egykét unalmasabb délelőttöt. Úgy vélte, mostanra a szalonba is eljutott az érdekes délelőtt – és az azt kiváltó éjszakai események – híre. Annak alapján, ahogy félbemaradt a beszélgetés, és minden tekintet felé fordult, amikor belépett, arra a következtetésre jutott, hogy jól kalkulált. – Hogy van az a fiú? Mennyire súlyos a sérülése? – akarta tudni Viola. – Most indult apuhoz, de nem hiszem, hogy túl súlyos lenne. Néhány zúzódás, horzsolás, vágás. – Azt hallottam, hogy Arlo Katteryt bevitték cserbenhagyásért – vetette közbe Crystal. – És nem sokkal ezelőtt Lorilee látott téged őrült sebességgel a nagyház felé hajtani. – Akár el is mesélheted, mi köze van Melodynak ehhez az egészhez – mondta neki Viola. – Úgyis mindenki ki fogja találni. – Fizetett neki, fizetett Arlónak, hogy megtegye. A szalonban levők egy emberként szisszentek fel. Shelby leült az egyik székbe. Úgyis korán érkezett,

és isten a megmondhatója, ezek az érdekes reggelek igazán kimerítőek tudnak lenni. – Várj csak egy percet! – Viola összehúzott szemmel fordította meg a széket, hogy Shelby szembenézzen vele. – Azt mondod, Melody fizetett a Kattery fiúnak, hogy szorítsa le Griffin Lottot az útról? Mi a fenéért tett volna ilyet? – Melody azért fizetett neki, hogy nekem ártson, de Griff útban volt, így Arlo előbb őt iktatta ki. – Hogy neked… neked ártson? De ez… Miért? – A felismeréstől megfagyott a vére, és egészen elsápadt. – Mert kidobtam innen. – Nem te vagy a felelős, nagyi, és nem is én. Egyikünk sem tehet róla. Senki, aki itt van. – Isten a megmondhatója, mennyire el van kényeztetve, s hogy mindig is volt gonoszság benne, de sohasem gondoltam volna, hogy ilyesmire vetemedik. – Ezer dollárt adott Arlónak, és másik ezret ígért, amikor végzett. Viola biccentett. A szín visszatért az arcába, forrón, haragos pirosan. – Letartóztatták? – Bevitték az őrsre, és szóba került a letartóztatása. – Nem fogják lecsukni, s azt is tudom, miért nem. – Én nem tudom, mi fog történni, de bármi legyen is az, csúnya lesz, az biztos. És akár a többit is nyugodtan megtudhatjátok. Felmentem a nagyházhoz, és behúztam neki egyet. Elborította az agyam a vörös köd, és egyszerűen bepancsoltam neki, amitől seggre ült. Megint leütném, ha tehetném. Újabb szisszenések közepette Viola elvigyorodott, Shelbyhez hajolt, és szorosan megölelte. – Ez az én unokám! – Bárcsak láttam volna! – Maybeline karba tette a kezét. – Tudom, hogy nem keresztényi ilyet mondani, de nagyon szerettem volna látni, és lefényképezni a mobilommal. – Pattie néni azt mondja, hogy Melody kiállhatatlanul viselkedik, amikor Miz Piedmont nincs a közelben, és folyton ugráltatja – bólintott bölcsen Lorilee. – Szóval én is azt mondom, bárcsak láttam volna, de én inkább videóra vettem volna. – Shelbyhez sétált, és ő is megölelte. – Szóval, ne idegesítsd magad miatta, Shelby! Össze sem tudom számolni, hány olyan embert ismerek, aki jó pénzt fizetett volna, hogy lássa, amint úgy kiütöd azt a lányt, hogy leül arra a… második helyezett valagára. Igazam van, Miz Vi? – Nem is mondhattad volna jobban, Lorilee. – Nem fogok idegeskedni. – Megpaskolta Lorilee kezét. – De ma korán kezdek dolgozni, ha nem gond. Megnézem a törülközőket, a készletet meg a többit. Az majd kitisztítja egy kicsit a fejemet. – Menj csak. Crystal megvárta, amíg Shelby hátrament. – Mit gondolsz, Mrs. Piedmont mit fog tenni az ügyben? – Szerintem várjunk és meglátjuk. Nem kellett sokáig várniuk. A délutáni szélcsendben, amikor a háztartásbeli anyukák a gyerekért mentek az iskolába, vagy otthon várták őket az ajtóban, mielőtt azok, akik nem otthon dolgoztak, beszaladtak volna egy gyors, munka utáni vágásra, festésre vagy masszázsra, nyílt az ajtó és Florence Piedmont lépett be. A szalonra ismét templomi csend telepedett. A kék ruhát és kényelmes cipőt viselő Florence méltóságteljesen odabiccentett Shelbynek, aki a recepciós pultnál tevékenykedett, aztán Violának.

– Viola, rám tudsz szánni néhány percet az idődből, hogy beszéljünk? Magunk közt. Te és Shelby. – Természetesen. Shelby, van most valaki a relaxációs szobában? – Ah… elméletileg nincs. Hárman jönnek kezelésre kábé egy óra múlva, és ketten vannak kezelésen jelenleg. – Akkor jó. Menjünk ide hátra, Florence. Kedves hely, csendes és nyugodt. Crystal, amikor megjön a fél négyes vendégem, ültesd le egy magazinnal. – Hálás vagyok, hogy időt tudsz szakítani rám, Viola. – Te is megtennéd nekem. – Viola ment elöl, az öltözőkön át. – Sok éve ismerjük egymást. – Így igaz, sok éve. Hogy van az édesanyád, Vi? – Tele van energiával, mint mindig. És a tied? – Lelassult valamelyest. De nagyon élvezi, hogy Floridában élhet. A fivérem, Samuel minden nap benéz hozzá. – Mindig is jó szíve volt. Foglalj helyet, Florence. – Köszönöm, Vi, jólesik leülnöm. Megmondom az igazat, halálosan fáradt vagyok. – Nagyon finom őszibarackteánk van, Mrs. Piedmont. Forró vagy jeges – tette hozzá Shelby. – Hozhatok önnek egyet? – Szívesen innék egy forró őszibarackteát, köszönöm, ha nem gond. – A legkevésbé sem. Nagyi? – Köszönöm, drágám, én is kérek egyet. – Barátságos ez a szoba, Viola. Békés és megnyugtató. Mindig is okos és kreatív elme voltál, és tudtad, hogyan teremts a működő dolgokból valami szépet és jót. – Kedves tőled, hogy ezt mondod. Mindenkinek szüksége van időnként egy békés és megnyugtató helyre. – Szerintem mindannyian hasznát vennénk. Milyen színt használtál a falakra? – Alkonyaranynak hívják. Szép név. – Az. Békés – ismételte, mint egy sóhajt. – Viola, Shelby, azzal kezdem, hogy miután innen elmegyek, beszélni fogok Griffin Lott-tal. De előbb veletek szerettem volna beszélni. Meg kellett volna kérdeznem, Ada Mae ráér-e egy percre. – Arcmasszázst csinál. De semmi gond, Flo. Majd átadjuk, amit mondani akartál neki. – Szeretnék bocsánatot kérni mindannyiótoktól. Az apádtól, Shelby, a lányodtól, a bátyádtól. Jacksontól, Viola. – Mrs. Piedmont, önnek nincs miért bocsánatot kérnie. – Mégis arra kérlek, hogy fogadd el a bocsánatkérésemet. – Természetesen. Shelby csinos csészékben hozta a teát. – Köszönöm. Leülnél te is, kérlek? Most jövök az őrsről. Melody beismerte, hogy elment Arlo Katteryhez és pénzt adott neki, hogy neked ártson, Shelby. Nem vagyok benne biztos, hogy ilyen gyorsan beismerte-e volna, de eddig már három embert is találtak, akik látták, hogy Kattery lakókocsijához hajt. És bármilyen fájdalmas is ezt mondanom, nem voltam hajlandó addig ügyvédet fogadni neki, amíg el nem mondja az igazságot. Viola egy szót sem szólt, csak megfogta Florence kezét.

– Fogalmam sincs, mit képzelt, mi fog történni, vagy miért tett ilyen gonosz, meggondolatlan dolgot. Azt sem értem, miért féltékenykedett rád folyton, Shelby. Amikor téged választottak a pomponlányok vezetőjének a gimiben, hisztérikus rohamot kapott, és könyörgött, hogy hatalmas adománnyal támogassam a sportszakosztály, hogy leváltsanak, és őt tegyék a helyedre. És amikor te lettél a bálkirálynő, hazajött, és darabokra vagdalta a ruháját. – Florence felsóhajtott. – Úgy tűnik, szinte állandóan dühös valamiért. Abban reménykedtem, ha megteszem a galéria vezetőjének, és a volt kocsislakban lakhat, boldogabb lesz, és valamiféle felelősségérzet is kialakul benne. De most már látom, hogy végig elkényeztettem. És az anyja még jobban. De az unokám, az első lányunokám, és szeretem. – Természetes, hogy szereted. – Túl sok mindent elnéztem neki az évek során, de ezt már nem fogom. Komoly kárt okozott valakinek, és sokkal rosszabb is lehetett volna. Rosszindulatból tette, és ezért meg kell fizetnie. Nincs jogom, hogy ezt kérjem, sem ahhoz, hogy elvárjam, de ő az unokám, szóval kérni fogom. A seriff utalt rá, hogy ha neked és Griffin Lottnak megfelel, ha beleegyeztek, hogy a börtön helyett… A beszélgetés során most először remegett meg Florence keze, ezért óvatosan letette a csészét. – Hat hónapot letölthetne egy rehabilitációs központban, egy magánintézményben, ahol különböző terápiás foglalkozásokon venne részt. Dolgoznia is kellene, gondolom, mindenféle feladatot kapna. Takarítás, kertészkedés, mosás, ilyesmik. Aztán, ha készen áll rá, újabb fél évet töltene közmunkával reintegrációs őrizetben, utána egy év próbaidő következne. Nem teszek úgy, mintha ez egyenértékű lenne a börtönnel – folytatta Florence. – De korlátok közé lesz szorítva, terápiás foglalkozásokra kell járnia, amire szerintem nagy szüksége van, és kényszerítve lesz, hogy betartsa a szabályokat. Elveszti a szabadságát, és ez is egyfajta börtön. És ha nem hajlandó elfogadni ezeket a feltételeket, akkor börtön vár rá. Az anyja megpróbál majd ellenem szegülni, de az apja… Már beszéltem a vejemmel. Mindent megbeszéltünk, és ő támogatni fog. Florence biztosabb kézzel vette fel újra a teáscsészét. – Az unokáink, Vi, a tied és az enyém. Ki gondolta volna, hogy ide jutunk? Viola ismét megfogta barátnője kezét. – Az élet tele van kemény bukkanókkal és éles kanyarokkal. Mi pedig minden tőlünk telhetőt elkövetünk, hogy az elejétől a végéig végighajtsunk rajta. – Néha közel sem elég a mindent elkövetünk. Szeretnéd megfontolni a dolgot, Shelby? – Nem én vagyok az… Griff az, akit Melody bántott, akinek Arlón keresztül ártott. – De neked akart ártani. – Csak azt szeretném, Mrs. Piedmont, és erre megesküszöm, hogy hagyjon békét nekem és az enyémeknek. Gyerekem van, akire gondolnom kell. Van egy életem, amit újra fel kell építenem a kislányommal, és csak azt akarom, hogy Melody hagyjon minket békén. Ha Griffin beleegyezik abba, amit ön mondott, legyen. Ő az, aki sérülten végezte, akármi is volt Melody szándéka. – Beszélni fogok vele, és mindannyian elfogadjuk a döntését. Fáj a szívem, hogy megsérült, hogy valaki az én családomból okozta ezt neki. Kíváncsi lennék, Viola, Jackson elárulta-e neked, mennyi kár esett a fiú teherautójában. – Nemrég beszéltem vele, és azt mondta, totálkáros. – Ó, nagy! – Nos, a legtöbb alkatrészt meg lehet javítani, de Jack azt mondja, nem tökéletesen, és úgy véli, a

biztosító is elfogadja, és totálkárossá nyilvánítja. – Helyrehozom a dolgot. A szavamat adom rá. – Ebben soha nem is kételkedtem, Flo. – Tudom, hogy mindketten elfoglaltak vagytok, és köszönöm, hogy rám szántátok ezt az időt, köszönöm a megértéseteket. A kedvességeteket. – Kikísérlek – mondta Viola, átölelve Florence derekát, ahogy mindketten felálltak. – És kifelé menet adok neked egy prospektust, hogy átnézd, és ha van kedved, visszagyere hozzánk egy lávaköves masszázsra vagy egy fiatalító arcmasszázsra. Shelby hallotta, hogy Florence felnevet, ahogy kifelé mennek. – Egy kicsit késő van már ahhoz, hogy visszahozzuk a fiatalságot, nem gondolod, Viola? – Sohasem késő, Flo. Sohasem késő. Shelbynek úgy tűnt, a legjobb, amit tehet, hogy leszegi a fejét, és teszi a dolgát. Túlságosan is a kirakatba került, és a pletykák középpontja lett, amióta visszatért Ridge-be. A tapasztalat azt mutatta, hogy hamarosan jön valami új, érdekesebb hír, ami elfeledteti őt. Azt viszont nagyszerűnek találta, amikor péntek este ő állt a középpontban, amikor felidézte az ötvenes évek rock és blues dallamait. Úgy tűnt, az emberek is nagyszerűen érzik magukat, és senkit sem lőttek le. S mivel Callie aznap éjjel a nagyinál aludt, a péntek este befejezéseként Griff ágyában töltötte az éjszakát, és most még nagyszerűbbnek találta. A szombati munka előtt és után elővette a táblázatait, majd miután pontosan kifizette a számlákat, számolni kezdett. És összekulcsolt kezét az égnek emelte, amikor egy újabb hitelkártya-adósságot sikerült kiegyenlítenie. Három megvan, kilenc maradt. Rögtön a vasárnapi reggeli után a tűzhelynél állt, csirkét sütött, és hallgatta Callie elragadtatott visongását, ahogy a kislány az imádott buborékfújóval játszott. Ada Mae jött be, és hátulról átölelte Shelbyt. – Ez a legcsodálatosabb hang a világon. – Tudom. Callie annyira boldog, anyu, hogy repes a szívem. – És te? – Én olyan boldog vagyok, mint egy kislány egy buborékfújóval. – Jó formában voltál péntek este, kislányom. És gyönyörű abban a kék ruhában. – Élvezni fogom a hatvanas éveket. Már eljátszottam velük egy kicsit a jövő hétre. Tansy azt mondta, most már biztos, hogy belevágnak a bővítésbe. Izgalmas lesz. – Jó, hogy Griff és Matt már szinte elkészültek itt nálunk. Úgy imádom az új fürdőszobámat, mint Callie a buborékfújóját. Hogy megmutassa, mennyire, Ada Mae csinos piruettet csinált, mosolyra fakasztva Shelbyt. – Ügyes emberek. Márpedig egy ügyes kezű férfi megéri a súlyát aranyban. Biztos jól mulattál a fellépés után. Shelby elpirult. – Jól. Anyu, ugye nem vártál meg?

– Ez nem megvárás kérdése. Ha gyerek van a házban, mindegy, hogy tizennégy vagy negyven, hallani akarod, ahogy a kocsija befordul a ház elé. És ne is gondolj arra, hogy bocsánatot kérj. Mosolyognom kellett, ahogy arra gondoltam, egy jó emberrel vagy együtt. És Griff a te arcodra is mosolyt tud varázsolni. Shelby tudta, merrefelé tart az anyja. – Így igaz. Azt is bevallhatom, hogy már hosszú ideje nem láttam magamat úgy, mint aki jól érzi magát bármilyen férfival. Épp ezért, ez nem kis meglepetés. Ezzel együtt, egyelőre nem látok tovább a jövő hétnél. – Az teljesen rendben van. Ne kapkodd el a dolgot, teszteld le alaposan a fiút! – Anyu! – Azt hiszed, a te nemzedéked találta fel a szexet? És a hatvanas évek jönnek a jövő héten? Az a nemzedék is valószínűleg pont ezt gondolta. Ha már tesztelésről beszéltünk, azt hallottam, Florence Piedmont új teherautót vett Griffnek. – Azt mondta, nem fogad el nemleges választ, méghozzá úgy forgatva a szót, hogy sértésnek veszi, ha Griff visszautasítja. Nagypapa darabjaira szedi a roncsot, Griff meg felfesteti a lógót az új teherautóra. – Elhallgatott, amíg meglocsolta a csirkét. – Helyesen cselekedtünk, anyu? Jól tettük, hogy hagytuk, hogy Melody megússza azzal a rehabilitációs központtal, dühterápiával meg hasonlókkal? – Gondolom, egy countryclubhoz hasonlít, és ez böki a csőrömet. De ezen túl azt hiszem, helyesen cselekedtünk. Nem tudom, visszajön-e valaha ide, de egy jó ideig biztos nem. Azt tudom, hogy Miz Florence nem tartja fenn neki az állását. – Ó! – És arra gondolok, hogy a tiéd lehetne, ha akarnád. – Én… Nem. Azt hiszem, tetszik, ahogy most mennek a dolgok. Szeretek a nagyinál dolgozni, kedvelem a lányokat, a munkát, a vendégeket. Jó tudni, hogy ha valami történik, és el kell mennem intézkedni, senki sem háborodik fel rajta. Abban pedig holtbiztos vagyok, hogy nem akarom Melody régi irodáját, régi munkáját, régi bármijét. Az… rossz ómen. Ugye érted, mire gondolok, anyu? – Értem. A nagyanyád kezét örökölted, ha sült csirkéről van szó. Ha nem akarsz túlnézni a jövő héten, jobb lesz, ha vigyázol. Egy ilyen csirkétől könnyen lánykérésre vetemedik egy férfi. – Azt hiszem, e tekintetben biztonságban érezhetem magam. Márpedig a biztonságra van most a legnagyobb szüksége, gondolta Shelby. Délre, amikor Griff bérelt teherautója a ház elé gördült, Shelby már összekészítette a kosarat, ráadta Callie-re a sárga ruháját és szalagot font a hajába. Ő farmer mellett döntött, és a régi túracipőjét vette fel. Callie kirohant, mielőtt Griff az ajtóhoz érhetett volna, és a férfira vetette magát. – Úgy festesz, mintha te magad lennél a piknik, Piroska. – Van masnim is – nyúlt hátra Callie a sárga szalaghoz. – Látom. Csinos, mint te… és mint az anyukád. Szia, hadd vegyem el azt. – Callie már úgyis a tiéd. Az én furgonommal megyünk, mivel én ismerem az úti célt. A takarókat is betettem. – Jó, csak ki kell vennem néhány dolgot a teherautóból. Beszíjazta Callie-t a gyerekülésbe – nagyon ügyesen, figyelte meg Shelby. Nem olyan férfi, akinek kétszer kell megmutatni valamit. Griff a bérelt autóhoz ballagott, és egy vállra akasztható szatyorral tért vissza.

– Hozzájárulás – mondta, és betette a kosár mellé. – Remélem, olyan szép a hely, ahogy emlékszem rá. Régen jártam már ott. A város felé indult, aztán letért a mellékútra, éppen csak érintve a völgyet, miközben Callie önfeledten csacsogott. Ahogy nekiindult az emelkedőnek, és behajtott a hajtűkanyarba, minden emlék visszajött. A látvány, az illatok. A színek. A hegyoldal zöldjét és barnáját sárga hármasszirom és kisnövésű nőszirom pettyezte, és a harangláb tölcsérei vidáman bólogattak a lombok közt átszűrődő napfényben. Itt-ott hegyibabér csillant meg az árnyékban, és papucskosborok táncoltak a szélben. – Szép. Nagyon szép vidék – mondta Griff, amikor Callie az örökké jelenlévő Fifivel kezdett csevegni. – Már nem sok idő, és a rododendronok is virágba borulnak. Egyszerűen imádom az erdők-mezők zöldjét. A végtelen emelkedőket, és ahogy a vadvirágok színfoltjai váltják egymást. Elhajtott egy kis tanya mellett, ahol egy Callie-vel egy idős fiúcska hempergett a csenevész fűben egy sárga kutyával. – Nézd, kiskutya! Mami, mikor lehet kiskutyám? – A legújabb mániája – morogta az orra alatt Shelby. – Ha egyszer lesz saját házunk, megbeszéljük. Mindjárt ott vagyunk – tette hozzá gyorsan, remélve, hogy ezzel elejét veszi a további kérdéseknek. Befordult egy keskeny földútra, és óvatosan végighajtott rajta. – Ez az út ahhoz a kis tanyához tartozik, amely mellett az imént eljöttünk. Apu három gyereket is világra segített abban a házban, talán többet is, mióta nem jártam itthon, és rendszeresen kijárt a nagymamához, amíg az meg nem halt. A család megengedi, hogy használjuk ezt az utat, és piknikezzünk, túrázzunk erre. Nagy becsben tartják aput. – Akárcsak én, mivel engedélyezte, hogy visszamenjek dolgozni. – A szemed valamivel jobban néz ki. – Adtam rá gyógypuszit, mami, amikor pizzarandin voltam Griff-fel. Ott vagyunk már? – Kocsival eddig lehetett jönni. – Beállt az autóknak kialakított kis pihenőbe. – Innen már nincs messze gyalog. Talán fél kilométer. De egy kicsit meredek, és valószínűleg göröngyös is. – Készen állunk rá. Griff a szállítást úgy oldotta meg, hogy Callie-t a nyakába ültette, a kosarat a kezébe fogta. – Tied a szatyor és a takarók – mondta Shelbynek. – Milyen csend van itt! Észrevette, hogy egy kardinálispinty nézi őket egy galagonyabokor ágáról. – És ez még nem is legjobb része. – Senki sem fog utánunk jönni egy puskával, ugye? – Megkértem aput, hogy beszéljen a családdal, és ők azt mondták, nyugodtan jöhetünk. Csak hagyjunk mindent úgy, ahogy találtuk, ennyi. Bár lehet, hogy az alkoholtilalom idején tényleg puskával ijesztették el a fináncokat. Sokan szállítottak whiskey-t a hegyeken, völgyeken túlra. Köztük az én őseim is… mindkét ágról. – Bootleggers – vigyorodott el Griff. – Nehéz lenne akár egy maroknyi embert találni a nemzedékek óta itt élők közt, akiknek ne lenne néhány csempész a családfáján.

– Hülye törvény volt. – Hülye – ismételte Callie, ahogy az várható volt. – Elnézést. – Nem először fordul elő. Ez egy felnőtt szó, Callie. – Szeretem a felnőtt szavakat. – Amikor felsikított, Griff odalökte a kosarat Shelbynek, és kezdte volna lekapni a kislányt a nyakából. – Nyuszi! Láttam egy kis nyuszit! – Jézus… Jesszusom – javította magát Griff. – Még a… szívem is megállt ijedtemben, Piroska. – Fogd meg nekem a kis nyuszit, Griff! Fogd meg nekem! – Nem hoztam magammal a nyuszifogó szerszámaimat. – Griff még mindig hevesen zakatoló szívvel visszavette a kosarat, és folytatta a mászást. Amikor felért az emelkedő tetejére, látta, hogy minden lépés megérte. – Oké. Ejha! – Pontosan olyan, mint amilyenre emlékeztem. A patak, a fák, különösen az a nagy feketediófa. És elég nagy a tisztás, hogy kiláss a hegyekre és völgyekre. – A mai naptól te vagy a felelős minden piknikezőhelyért. – Ezt nehéz lenne felülmúlni, kivéve a te birtokodat. Amikor Griff letette Callie-t a földre, a kislány a patak felé iramodott. – Callie, ne menj közel a széléhez – kezdte Shelby, de Griff már el is kapta a kislány kezét, és a patakhoz sétált vele. – Szuper. – Leguggolt Callie mellé. – Nézd azokat az apró zuhogókat. Meg a fényes köveket. – Úszni akarok! – Nem elég mély hozzá a víz, kicsim, de leveheted a cipődet meg a zoknidat, és belegázolhatsz a vízbe. – Jó. Belegázolhatok a vízbe, Griff. Callie lehuppant a fűbe, és nekiesett a szandáljának. Shelby leterítette a takarókat a csobogó patak mellé, a mohás farönkök és sűrűn növő páfrányok közelében. – Nem aggódsz, hogy vizes lesz a ruhája? – kérdezte Griff. – Hoztam neki váltóruhát. Szeretnék én olyan kislányt látni, aki ne akarna pancsolni ebben a patakban. – Szuper anyuka vagy. Miközben Callie belement a patakba, és sikoltozva pancsolt, Griff elővette a hűtőfóliába csomagolt üveget a táskájából. – Pezsgő? – nevetett fel meglepetten Shelby, aztán megcsóválta a fejét. – Ez veri a sült csirkémet. – Azt majd én megítélem. Shelby pezsgőt ivott, és elégedetten figyelte, hogy falja Griff a csirkét. Hagyta, hogy Callie kiszaladgálja magát pillangókat kergetve és visszatérve a patakhoz még egy kis pancsolásra. És ellazult, döbbent rá, nem volt ilyen nyugodt azóta a reggel óta, hogy szembenézett a rács túloldalán lévő Arlo Katteryvel. És Arlónak sokáig, nagyon sokáig a rácsok látványa jut csak, gondolta. De neki itt van mindez: a zöld és a kék, a madárcsicsergés és a napsütés, az árnyékok játéka a földön és a patakban pancsoló kislányának a képe. – Határozottan fel vagy véve – közölte Griff, miközben újra vett a csirkéből, a krumplisalátából.

– Ahogy itt ülök, úgy tűnik, mintha semmi baj sem lenne a világban. – Ezért kellenek az ehhez hasonló helyek. Shelby a kezét kinyújtva végighúzta ujját a gyógyulóban lévő seben, a férfi homlokán. – Forrest azt mondja, még mindig nem fogták el azt a Harlow nevű alakot, és arra gondoltam, elvégezte, amiért jött, és már régen továbbállt. – Logikus következtetés. – Akkor miért kísértél haza a teherautóddal pénteken, éjjel kettőkor? – Mert számomra az is logikus. Mikor engeded meg legközelebb, hogy hazakísérjelek? Ó, mennyire remélte, hogy a férfi megkérdezi! – Azt hiszem, el tudom intézni, hogy anyu vigyázzon Callie-re a héten valamelyik este. – Mi lenne, ha moziba mennénk, utána meg hozzám? Shelby mosolygott, arra gondolva, hogy ez is az övé, mozis randi egy férfival, akitől remegni kezd a gyomra. – Mi lenne? Callie, ha nem eszed meg az uzsidat, a jövőben sütire sem számíthatsz. Shelby tökéletesnek értékelte a délutánt, miközben a hátul bóbiskoló Callie-vel hazafelé hajtott, és azon tűnődött, hogyan tudná meghosszabbítani. Talán megkérdezhetné Griffet, van-e kedve kiülni vele a verandára, míg Callie alszik. Vagy áthívhatná Emma Kate-et és Mattet egy grillvacsorára, ha van kedvük. – Gondolom, akad munka a házadon. – Ott mindig akad valami tennivaló. Miért? Van valami más terved? – Arra gondoltam, hogy talán lenne kedved maradni még egy kicsit, és később áthívhatnánk Emma Kate-et és Mattet. Borozhatnánk és grillezhetnénk húst. – Még több kaja? Hogyan is mondhatnék nemet? – Megkérdezem aput és anyut, mit szólnak… Elhallgatott, amikor a ház elé érve látta, hogy anyja már rohan is ki. – Ó, istenem, most meg mi történhetett? – Kiugrott a furgonból. – Anyu! – Most akartam üzenetet küldeni neked. Gillynél megindult a szülés. – Ó, most? – Már néhány órája, de addig nem szóltak, amíg el nem indultak a kórházba. Apu, az én apám, már elvitte magához Jacksont. Apu, a te apád, és én máris indulunk Gatlinburgbe, a kórházba, és Forrest meg a nagyanyádért ment. Clay azt mondja, gyorsan jön a baba. Ó, nem tudom, miért izgatnak fel ennyire mindig a babák? – Mert az érkezésük izgalmas és boldog esemény. – Menned kell – mondta Griff. – Ott kell lenned. – Ó, nem akarok két óvodáskorút a nagyapa nyakába varrni. – Majd én vigyázok Callie-re. Magammal viszem. – Ó, nos, én… – Griff-fel akarok menni! Kérlek, mami, kérlek! Griff, hozzád akarok menni. Elmehetek hozzád játszani? – Ez nagyon kedves dolog lenne tőled – mondta Ada Mae. – Shelby nem tudott itt lenni, amikor Jackson született. Ez nagyon sokat jelentene nekünk, Griff.

– Megbeszéltük. – Hurrá! Hurrá! Shelby lánya sugárzó arcára nézett. – De órákig tarthat. – Nem, ha Clay-nek hinni lehet. Clayton, gyere már! – kiáltotta Ada Mae. – Nem fogom lekésni az unokám születését, mert te piszmogsz. Callie, jó legyél ám Griffnél, különben összeakasztjuk a bajszot. Clayton Zachariah Pomeroy! – masírozott vissza Ada Mae a házba. – Biztos vagy benne? Mert… – Biztosak vagyunk benne, ugye, Callie? – Igen. Menjünk, Griff! – A kislány elragadtatottan dörzsölte mindkét kezét a férfi arcához. – Menjünk hozzád! – Csak előbb hadd… gondoljam végig, mi is a teendő. Csak beszaladok a házba, és összeszedek egykét dolgot, amivel játszhat. – Van ollóm és néhány botom, amivel szaladgálhat, és az a rengeteg gyufa. – Nagyon vicces. Adj két percet. És, nos, jobb lenne, ha az én furgonomat vinnéd, ha esetleg el akarnál menni vele valahová. Én meg kölcsönvenném a teherautódat, ha nem gond. – Bérelt. Kit érdekel? – Akkor rendben. Két perc. Nem, inkább öt. Öt perc. A ház felé iramodott, ahonnan épp akkor jött ki az anyja, maga után vonszolva az apját. – Ada Mae, orvos vagyok, és én mondom neked, hogy még rengeteg időnk van. – Ó, ne orvosozz itt nekem! Akkor mondd majd, hogy rengeteg időnk van, ha már szültél egy gyereket. Shelby, mi indulunk. – Öt perc múlva megyek utánatok. Ismerem az utat. Griff nekidőlt a furgonnak Callie ablaka mellett. – Remekül fogunk szórakozni, Piroska.

MÁSODIK RÉSZ

GYÖKEREK Túlontúl összenőttünk. És társaságból Hazatérni egyet jelent azzal, hogy észhez térünk. ROBERT FROST

HUSZADIK FEJEZET Tényleg jól szórakoztak. Griff kartonpapírból szörnyálarcot csinált magának, s felvéve az udvaron hajkurászta az elragadtatottan sikítozó Callie-t. A kislány végül a varázspálcájával kényszerítette térdre, amelyet Griff valami csőből és kartonból eszkábált össze. Hercegi rangját visszanyerve Griff válaszolt Shelby első üzenetére. Már a kórházban vagyok, és minden jól megy. Ott is minden rendben? Griff egy pillanatig gondolkodott. Remekül elvagyunk. Éppen indulunk valami forgalmas utat keresni, hogy játsszunk. Bevitte Callie-t kólázni, és a kislány tágra nyílt, csillogó szeméből arra következtetett, a kóla nem valami olyasmi, ami rendszeresen szerepel a gyerek étrendjében. Kemény félórájába telt, mire a kislány kiszaladgálta a kóla serkentő hatását. Kifulladva és bölcsebben ültette vissza Callie-t a furgonba, hogy elszaladjanak egy csomag dobozos üdítőért. Az jobb megoldás lesz. Észrevette az „Eladó kiskutyák” táblát, és arra gondolt, Callie remekül elszórakozna itt egy darabig, ezért bekanyarodott az apró vásárcsarnok mellett lévő tanya elé. A nyilakat követve hátrament a kavicsos ösvényen. A tiszta és száraz kennelben három zsemleszínű és egy barna kutyakölyök nyomban életre kelt, és csaholva rohantak a kerítés felé, komikusan riszálva pufók kis testüket. Callie nem sikoltott fel és nem is kezdett a kennel felé szaladni, ahogy Griff várta. Elakadt a lélegzete, és két kezét a szájára szorította. Aztán fejét elfordítva Griffre nézett. A tekintete tele volt csodálattal, szerelemmel és mérhetetlen örömmel. Griff azt gondolta: Ó, a francba, mit tettem? A kislány aztán szorosan átölelte a lábát. – Kiskutyák. Szeretlek, Griff! Köszönöm, köszönöm. – Ó… ööö… figyelj, én csak azért… Miközben ő a szavakat keresgélte, Callie ismét elfordította a fejét, épp csak el nem vakítva Griffet örömtől ragyogó arcával, mielőtt elengedte a lábát, hogy végre odarohanjon a ketrechez. Egy nő lépett ki a hátsó ajtón. Csípőjén kisbaba ült, a haját vörös kendővel kötötte be. – Jó napot – köszönt, miközben a kicsi gyanakodva nézte Griffet. – Jó napot. Itt jártunk a csarnoknál, és arra gondoltam, a kislánynak biztosan tetszenének a kiskutyák. – Persze, biztosan. Szeretnél bemenni hozzájuk, édesem? Nagyon barátságosak. Már három hónaposak – folytatta, ahogy kinyitotta a kaput Callie-nek. – Nyolcan voltak. Az anyjuk a mi labrador-retriever keverékünk, Georgie, az apjuk az apu unokatestvérének csokoládébarna labradora. Callie beszaladt, és a földre vetve magát máris beletemetkezett a kutyakölykökbe. – Ezek aztán a boldog hangok, ugye? – kérdezte a nő, Callie vihogását és a kiskutyák vakkantásait, álmorgását hallva. – Igen… de…

– Nagyon jól kijönnek a gyerekekkel, apuka – mosolygott a nő a babát ugráltatva a csípőjén. – Kedvesek, hűségesek, játékosak. – Ó, nem az apja vagyok. Az anyukájának a sógornője most szül, és addig én vigyázok Callie-re. – Griff! Griff, gyere, nézd meg őket! Nézd meg a kutyusokat! – Jó, megyek. – Menjen csak nyugodtan, és nem kell sietni. A kislány jól bánik velük. Sok hasonló korú gyerek a farkukat meg a fülüket akarná húzogatni, vagy körbehurcolászná, olyan szorosan magához fogva, hogy a kutya szinte fuldokolna, de ő tudja, hogyan legyen gyengéd és játékos. Hamar megnőnek – tette hozzá, miközben a kicsi úgy döntött, Griff átment a mustrán, és szélesen-nyálasan rávigyorgott. – Csak ma reggel tettem ki a táblát. Az első négy már gazdára is talált. Csak azután adom el őket, hogy teljesen el lettek választva, megkapták az oltásukat és az állatorvos rábólint. – Én nem igazán… úgy értem, gondoltam kutyavásárlásra, de csak később, amikor már rendben lesz a házam. A nő szeme összeszűkült. – Maga vette meg a régi Tripplehorn-házat. Maga az, aki Emma Kate barátjával dolgozik. Emma Kate és Pomeroy doki segítette a világra Lucast, ezt a lurkót itt, a klinika vizsgálójában. Csak ellenőrzésre mentem be, de a fiatalúrnak nagyon sietős volt. Elindulni sem volt időnk a kórházba. Az ott Shelby Pomeroy kislánya? – Igen. – Kitalálhattam volna a hajáról. Ha úgy dönt, hogy megveszi az egyik kutyust, féláron adom, arra való tekintettel, hogy a kislány nagyapja és a maga társának a barátnője segítette a világra a fiamat. – Ó, nos… ez igazán… – Griff, gyere játszani a kutyusokkal! – Menjen csak. A közelben leszek. A barna kutyát vette meg. Callie segítőkész névajánlatainál azonban meghúzta a határt. Nem fogja Fifinek nevezni a kutyáját a kislány legjobb plüssbarátja tiszteletére. Sem Szamárnak Shrek legjobb pajtása után. A Snickers név mellett döntött a csoki miatt, aztán vissza kellett mennie a vásárcsarnokba, hogy vegyen egyet Callie-nek, hogy a kislány megértse a kapcsolatot. Vennie kellett kutyaeledelt, tálat, pórázt, nyakörvet, kutyanasikat. Griffnek csengett a füle, mire mindent bepakolt, a kiskutyával együtt, aki nyomban felfedezőútra indult a furgonban. Shelby következő üzenete akkor jött, amikor Griff kiemelte Callie-t a furgonból, és a kislány a kutyussal együtt elfutott. Gilly remekül halad. Hamarosan nyomni fog. Mindjárt itt a baba. Ha befejeztétek a játékot a forgalmas úton, írd meg, hogy ment. Írni kezdett a kutyusról, bár még mindig úgy érezte magát, mintha csak álmodná az egészet, aztán meggondolta magát. A forgalmas úton való játéktól megéheztünk. Uzsonnázni akarunk, szóval indulunk cukorkával mászkáló idegenekre vadászni. A babák akkor jönnek a világra, amikor jónak látják, és Beau Sawyer Pomeroy tizenegy óra hét

perckor született meg – szerencsés órában az apja szerint – három kiló húsz dekával. Shelby alaposan megcsodálta – a gyerek kiköpött az apja volt –, további papír zsebkendőket bányászott elő az anyjának, és megölelte a büszke szülőket. Aztán újabb gyors üzenetet küldött. Fiú! Beau Sawyer gyönyörű kisfiú, anyuka és apuka boldogok és jól vannak. Hamarosan indulok vissza. Mire sikerült mindenkitől elköszönnie, és kikeverednie a gatlinburgi forgalomból, már alacsonyan járt a nap. Fontolóra vette, hogy megáll, és küld még egy üzenetet, hogy megtudja, szeretné-e Griff, ha útközben venne valami kaját, de aztán arra gondolt, hogy mostanára már biztosan ettek valamit. Beállt a furgon mellé, és arra gondolt: micsoda nap! Amikor senki sem nyitott ajtót a kopogtatásra, egy pillanatra elfogta az aggodalom, de nyomba félre is söpörte. Kinyitotta az ajtót, bekiáltott, aztán fülét ismerős hangok ütötték meg. Shrek! Shelby a fejét csóválva indult hátra, a nagyszoba felé. A képernyőn Shrek és Szamár vitatkoztak. Griff a kanapén, Callie pedig rajta elnyúlva feküdt. Mindketten mélyen aludtak. Shelby kis híján felsikoltott, amikor valami nedves és hideg ütődött a lábának. Lenézve egy dundi barna kutyust látott, aki máris mohó érdeklődéssel vetette magát a túrabakancs fűzőjére. – Ó, azt már nem! – Felemelte a kiskutyát, és mélyen a szemébe nézett. – Téged meg honnan szalasztottak? – Csak innen, az út végéről – felelte Griff a szemét kinyitva. – És kié? – Azt hiszem, az enyém. Csak úgy megtörtént. Snickers. – Bocs, hogy mondod? – Így hívják. Snickers. Csokoládébarna labrador és golden retriever keverék. – Tündéri. – Elbűvölve ölelte magához a kölyköt, aki elragadtatottan nyalogatta Shelby állát. – Megnézted, mekkora a lába? – Nem. Nem igazán. – Jó nagy kutya lesz belőle. – Elmosolyodott, amikor Snickers az álláról átváltott az arcára, és boldogan izgett-mozgott az ölében. – Melyik fárasztott ki? Callie vagy a kutya? – Azt hiszem, kölcsönösen kifárasztottuk egymást. Babafronton minden oké? – Tökéletesen. Beau Sawyer, ha esetleg nem kaptad volna meg az utolsó üzenetemet. Egészséges, gyönyörű, és az egész család ragyog. Nem tudom eléggé megköszönni, Griff, hogy vigyáztál Callie-re, és így ott lehettem a szülésnél. Rengeteget jelentett nekem. – Jól szórakoztunk. Hány óra? – Fél kilenc körül jár. – Oké, kábé húsz perce dőltünk ki. – Ettetek valamit? Hoznom kellett… – A piknikről maradt még csirke – vágott a szavába Griff. – Csináltam sajtos makarónit, mert azt nemigen lehet elrontani. Volt fagyasztott borsó, amit leginkább jégtömlőnek szoktam használni, de így is megtette.

Beszéd közben Callie hátát simogatva felkelt. A kislány rongybabaként gördült oldalra. – Tényleg kidőlt. – Boldog napja volt ma. Nekem is. – Shelby letette a kutyát, aki Griffhez futott, és egyből megtámadta a cipőfűzőjét. A férfi felemelte a kutyust, körülnézett, és megtalálta a kötelet, amit régi spárgákból font össze a kis állatnak. – Próbáld ezt! – nyomta a kötelet a kutya szájába, aztán letette. – Callie beszélt rá a kutyára? – Egy szót sem kellett szólnia. – Hátranézett a kanapéra, ahogy a kislány fenekét az égnek meresztve, Fifit szorosan magához ölelve aludt. – A tekintete elmondott mindent. Egyébként is terveztem a kutyavásárlást, igaz, inkább az ősszel. Előbb rendbe akartam tenni egy kicsit a házat. Szóval csak egy kicsit módosítottam a terven. Plusz, eladó volt. Kérsz enni? Még van a sajtos makaróniból. A csirke már csak szép emlék. – Nem, kösz. Ettünk pár falatot a kórházban. Haza kell vinnem Callie-t, le kell fektetnem. – Itt maradhatnátok. Csábító, nagyon csábító volt, különösen, amikor a férfi átölelte. – Szívesen maradnék, és gyanítom, Callie-nek is tetszene a dolog, de nem, Griff. Még nem. – Elnyújtotta a pillanatot, előbb Griff szájával a száján, aztán a fejét a férfi vállára hajtva. – Jó nap volt. – Piros betűs. Griff felemelte Callie-t. A kislány rongybabaként feküdt a vállán, miközben Shelby összeszedte a kosarat, a táskát. A kutya előttük szaladt ki az ajtón, és körbe-körbefutkározott az udvaron, míg Griff becsatolta Callie-t a gyerekülésbe. Figyelte, ahogy elhajtanak, ahogy a nyugati égbolt vörösre színeződött, olyan vörösre, mint az asszony haja. Aztán csend lett. Szereti a csendet, emlékeztette magát Griff, különben sohasem vette volna meg ezt a helyet, távol a várostól. De most nagyon csendesnek tűnt, azok után, hogy órákig a kislány csicsergését hallgatta. Lenézett, ahol Snickers megint a cipőfűzőjét ostromolta. – Hagyd ezt abba! – szólt rá. – Tegyünk egy kört. Éjfél előtt még két kört tettek. Griff túl keményen dolgozott a padló felújításán ahhoz, hogy hagyja a kutyusnak tönkretenni. Fontolóra vette az alvási lehetőségeket, majd egy dobozból, néhány régi törülközőből ideiglenes kutyaágyat rögtönzött, egy másik törülközőt pedig kutyaalakúra csavart. Snickers nem barátkozott meg vele elsőre, de a nap izgalmai nála is elérték a hatásukat. Miután ő is kidőlt, mint korábban Callie, Griff úgy döntött, jó munkát végzett, és lefeküdt. Nem tudta, mi ébresztette fel. Az óra három perc híján negyed hármat mutatott, és amikor a telefon zseblámpafunkciójával megnézte, Snickers a dobozában összegömbölyödve aludt. Bár jobbnak látta kerülni a bajt, most mégis érzett valamit. Annyira, hogy halkan felkelt, és kiment a hálóból. Hallgatózott. Az öreg házak recsegnek-ropognak, gondolta… tudta jól. Ennek ellenére óvatosan kinyitotta az egyik ajtót, és kézbe vett egy csőkulcsot. A villanyt felkapcsolva indult lefelé. És akkor meghallotta… csak egy halk kattanás. Ajtócsukódás. Gyorsabban mozgott, egyenesen hátra, az üvegajtóhoz.

Felkapcsolta a villanyt, a kinti világítást. Igaz, így jól láthatóvá vált, de ha van odakint valaki, az is. Semmit sem látott. Nem észlelt mozgást. Bezárta a hátsó ajtót? Nem hitte, mivel ritkán jutott eszébe. És azzal, hogy a kutyussal is ki-be járkált, valószínűleg nem. Kilépett a hátsó verandára, az éjszaka zajaira fülelt: szellő susogása, egy bagoly panaszos kiáltása, egy kutya ugatásának távoli visszhangja. Hallotta, ahogy beindul egy motor, megcsikordulnak a kerekek a kavicson. Álldogált még egy ideig, a sötétséget fürkészte. Valaki járt a házában, ebben átkozottul biztos volt. Bement, bezárta az ajtót, bár úgy vélte, mivel üveg, nem kell sok hozzá, ha valaki be akar jönni. Körülnézett a szobában, keresve, van-e valami, ami nem illik a képbe. Tekintete átsiklott a laptopon, amit a konyhapulton hagyott, majd visszatért rá. A tetejét felemelve hagyta – majdnem mindig így tesz. Most le volt hajtva. Amikor pedig odaballagott hozzá, és rátette a kezét, kissé melegnek érezte. Felemelte a tetejét, és kutakodni kezdett. Nem volt számítógépzseni, de annyit értett hozzá, hogy megtalálja, amit keres. Nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjön, valaki betört a gépbe, és letöltötte a fájljait. Bankinfók, számlák, e-mailek, a munkái. – Mi a fene? A következő húsz percet azzal töltötte, hogy szitkozódott, és megváltoztatta az összes jelszavát, kódját és felhasználónevét. Mindent, ami csak eszébe jutott. Arra viszont nem tudott rájönni, minek kellenek valakinek az ő adatai. Több időt töltött el azzal, hogy értesítse a barátait, a családját, az üzlettársait, mindenkit, aki a levelezőlistáján szerepelt, hogy betörtek a gépébe, ellopták az adatait, és figyelmeztesse őket, ne válaszoljanak semmilyen, erről a régi e-mail címről érkező üzenetre. Miután ellenőrizte, hogy minden ajtó és ablak be van-e zárva, felment az emeletre, és a laptopot is magával vitte. Épp most ugrott a fontossági lista élére a jobb biztonsági rendszer, gondolta, az adatainak, a háznak. Egy órával azután, hogy a zaj felébresztette, megpróbált újra megnyugodni, de odafülelt minden kis reccsenésre, a szél süvítésére. Már épp elszundikált volna, amikor a kutya felébredt és nyöszörögni kezdett. – Igen, értem – motyogta. Ismét felkelt, felvette a nadrágját. – Akár tehetünk is egy kört, Snickers. Ahogy kimentek, a zseblámpa fényénél, a sóderes kocsibeálló melletti puha talajban tisztán kivehető volt egy láb nyoma. – Még alig halványult el a monoklid, erre azt mondod, betörtek hozzád? Matt a festést fejezte be, mialatt Griff az utolsó szegélylécet rakta a helyére Ada Mae vadonatúj fürdőszobájában. – Inkább besétáltak. Más se hiányzott nekem, minthogy megváltoztassam az összes jelszót, értesítsek mindenkit a levelezőlistámon, aztán majd’ egy átkozott órát a rendőrségen töltsek ma reggel a

feljelentéssel. Egyszerűen nem találom értelmét, és a ház neszeinek a rovására írtam volna az egészet, ha a laptopom teteje nincs lecsukva. – Biztos vagy benne, hogy felhajtva hagytad? – Meglehetősen. Ráadásul meleg volt, pedig akkor már órák óta nem használtam. Aztán ott van az a lábnyom. Nem az enyém volt, Matt. Az enyém negyvenötös, de az nagyobb volt. És hallottam elindulni egy kocsit. – Mit mondanak a zsaruk? – Ez a másik oka, hogy késtem. Visszamentem Forresttel, és ő körülnézett, lefényképezte a lábnyomot, egyelőre ennyit tudott tenni. Rongálás nem történt. Annyit már kiokoskodtam, ha lett volna, rögtön Arlo Kattery családjában vagy baráti körében kellene keresni a tettest. – Nem mintha kőgazdag lennél, de azért jól el vagy eresztve. Valaki biztos arra gondolt, hé, itt ez a fickó, megvette ez a régi házat, ráadásul új kocsival furikázik. – Mert az a seggfej összetörte a régit. – Akkor is. – Matt lerázta Snickerst a bakancsa fűzőjéről, és elrúgta a teniszlabdát, amit Griff ásott elő valahonnan. A kölyök lelkesen utánavetette magát. – Úgy hangzik, mintha valaki azt hinné, kipucolhatja a bankszámláidat, vagy valami ilyesmi. – Ez most már nem fog menni. De nagyon pipa vagyok, hogy valaki csak így besétál a házamba. Úgy tűnik, nem véletlen, hogy épp most vettem kutyát. Nem véletlen. A nap kifejezése. – Nem véletlen, egy fenét. – Matt vigyorogva pöccintette meg ismét a lábával a teniszlabdát. – Hányszor takarítottál már fel utána? – Nem sokszor. Talán ötször vagy hatszor. De kezdi megtanulni. Jó őrzőkutya lesz belőle. Nem ijed meg a szögbelövő pisztolytól. És jó nagy állat lesz belőle. Egy nagy kutya elijeszti azt, aki éjjel kettőkor be akar sétálni az ember házába, a fenébe is! Neked is venned kellene egyet, és akkor Snickersnek lesz cimborája. – Lakásban élek, ha elfelejtetted volna. – Matt egy ecsettel és vödörrel felmászott a létrára. – De gondolkodom rajta, hogy építek egy házat magunknak. – Azóta gondolkodsz rajta, hogy idejöttünk. – De most még többet gondolkodom rajta, mivel meg akarom kérni Emma Kate kezét. – Ha arra készülsz, hogy… Micsoda? – Griff majdnem elejtette a szögbelövőt, ahogy feltérdelt. – Mikor? Azta! – Igen, tudom. – Matt enyhén kába tekintettel vigyorgott. – Mialatt te ma reggel a rendőrségen csücsültél, én Emma Kate-et néztem, ahogy munkába készülődik. Zöld turmixot készített és… – Ne is említsd a híres zöld turmixotokat. – Csakis a hasznodra válik, ha minden reggel iszol egyet. – Nem értem azokat az embereket, akik megeszik a kelkáposztát, még kevésbé azokat, akik megisszák. A zöld turmix miatt akarod feleségül venni? Matt megbökte a sapkája ellenzőjét, s kába tekintete most álmodozóvá vált. – Csak néztem őt. Mezítláb volt, egy kicsit zsémbes, s még nem festette ki magát. Khakiszínű alsó és kék felső volt rajta, és a nap besütött az ablakon. És akkor arra gondoltam: ez az, amit minden reggel látni akarok. – Egy zsémbes Emma Kate és zöld turmix?

– Minden reggel. Nem látok magam előtt olyan időt, amikor ne ezt akarnám. Szóval arra gondoltam, munka után eljöhetnél velem gyűrűt venni. Ma este megkérem a kezét. – Ma este? – Ez elég volt ahhoz, hogy Griff teljesen felálljon. – Komolyan? Nem akarsz valami hangulatos beállítást? – Veszek virágot. A gyűrű adja a hangulatot hozzá. Nem tudom a méretét, de… – Készíts sablont. Menj haza, keresd elő Emma Kate egyik gyűrűjét, és csinálj róla sablont, amit elviszünk a gyűrűshöz. – Gondolhattam volna rá. – Mit fogsz mondani neki? – Fogalmam sincs. – Matt odébb ment a létrával. – Szeretlek. Feleségül jössz hozzám? – Ennél azért valamivel több kell, öregem. – Egészen felidegesítesz. – Majd együtt kigondoljuk. Menj és csináld meg azt a sablont! – Most? – Igen, most. Úgyis ki kell vinnem a kutyát, mielőtt lepisili az új csempét. Szünetet tartunk. – Griff játékosan társa vállába öklelt. – Jézusom, Matt, megnősülsz. – Ha igent mond. – Miért ne mondana? – Talán ő nem akar minden reggel engem és a zöld turmixot. – Matt lelépett a létráról. – Émelygek. – Elég legyen! Menj, csináld meg azt a sablont! – Griff elkapta a kutyát, aki szaglászni kezdett, ami közeli vizelést ígért. – Ki kell vinnem. Lépj akcióba! Csak ez a módja, hogy megkapd, amit akarsz. – Akcióba lépek. Shelby beszorított egy próbát. Úgy érezte, sikerült jól összeválogatnia a zenéket, a Beatlestől Johnny Cashig és a Motownig. Ha lett volna kísérője, természetesen lelassítja a Ring of Fire dallamát szexi, fájdalmas balladává. Talán később, gondolta, miközben befejezte délelőtti teendőit a szalonban. Felvette néhány törzsvendég ebédrendelését, aztán körbekérdezte a személyzetet is. Gondosan elrakta a listát, fogta a táskáját és indulni készült, amikor Jolene lépett be. – Elnézést. Miz Vi? Miz Vi, bejöhetek egy percre? Nem kezelésre vagy ilyesmi. Én… beszéltem Beardsly atyával, és ő mondta, hogy jöjjek el és beszéljek magával, ha megengedi. – Rendben van, Jolene – biccentett Viola, és kihúzta az utolsó fóliát a vendég hajából. – Dottie, megmosnád Sherrilyn haját helyettem? – Hát persze, Miz Vi. Dottie és Sherrilyn összenézett. Egyikük sem akart lemaradni a műsorról. – Szeretnéd, ha bemennénk az irodámba, Jolene? – Nem, asszonyom, Miz Vi. Szeretném itt mindenki előtt elmondani, amit mondanom kell. – Elpirult, a szeme könnybe lábadt, de egyesek megkönnyebbülésére, mások csalódására, nem fakadt sírva. – Azt szeretném mondani magának, Miz Vi, és neked is, Shelby, hogy… először is azt, hogy szörnyen sajnálom. Szeretnék bocsánatot kérni, és elmondani, hogy mennyire sajnálom azt, ahogy az utóbbi időben viselkedtem. És… – A hangja megremegett, a szeméből szinte kibuggyantak a könnyek, de tartotta magát.

Azért is bocsánatot kérek – folytatta, miután vett néhány nagy lélegzetet –, hogy máskor is durva voltam veled, Shelby, szemtől szembe vagy a hátad mögött. Mindenért bocsánatot kérek, Shelby, egészen ötödik osztályos korunkig visszamenőleg. Azt szeretném mondani, hogy szégyellem magam miatta, mind miatt, most, hogy így tisztán látok. Annyira szerettem volna Melodyt barátnőmnek, és ezért olyan dolgokat tettem, amire nincs bocsánat. Néhány könny elszabadult, de Jolene csak összekulcsolta a kezét és folytatta. – Hogy tudtam-e, mit csinált a kocsiddal még a gimiben? Előtte nem tudtam, és nem is én csináltam. Esküszöm, elmondanám, ha én tettem volna. – Hiszek neked. – De utána tudtam róla, és mégsem szóltam. Tudtam, és úgy tettem, mintha vicces lenne, és mintha megérdemelted volna. Mert azt akartam, hogy a barátnőm legyen, de tudom, hogy sohasem volt az, igazából sohasem. Most már tudom, és ettől csak még rosszabbul érzem magam. Amit azon a napon, itt a szalonban mondott neked, Shelby, rólad meg a kislányodról… fel kellett volna állnom. Hányingerem lett attól, amit mondott, de nem álltam fel, és nem mondtam, hogy nincs igaza. Remélem, azzal, hogy most kimondom, jóváteszek valamennyit, ahogy Beardsly atya mondja. Csak magamra gondoltam, és bocsánatot kérek érte. Szipogott, letörölte a könnyeit. – Nem tudtam, hogy aznap elment Arlóhoz. Tudnom kellett volna, és nem mondhatom, biztosra semmiképp, hogy valahol mélyen nem éreztem. De nem néztem mélyen magamba, mert nem akartam. És azt sem tudom biztosan, hogy akkor felálltam-e volna, ha mégis magamba nézek. Ez szégyenletes. Szégyen nem tudni, hogy felálltam volna-e. – De megtetted – emlékeztette Shelby. – Megtetted, amikor megtudtad, mi történt Griff-fel. – Annyira megdöbbentett és felháborított! Amikor láttam Griff arcát tele vágásokkal és horzsolásokkal, hallottam, hogy mi történt. Nem tudtam… nem tudtam tovább hallgatni, akkor nem. – Jolene, kérdezni fogok tőled valamit, és szeretném, ha a szemembe nézve válaszolnál. – Viola megvárta, míg Jolene kipislogja a könnyeit. – Tudsz arról bármit is, hogy tegnap éjjel, az éjszaka közepén valaki bement Griffin házába? – Ó, jóságos isten! Nem, asszonyom, nem. – Mi történt? – akarta azonnal tudni Shelby. – Mi…. – Elhallgatott, amikor Viola felemelte az ujját. – Esküszöm, Miz Vi. Esküszöm! – tette Jolene a szívére a kezét. – Melody nem lehetett. Ő már azon a helyen van, Memphisben. Ma reggel elmentem Miz Florence-hez, hogy tőle is bocsánatot kérjek, és ő mondta. Valaki megint bántotta? Valaki kirabolta? – Nem. – Viola Shelbyre nézett. – Nem. Úgy tűnik, semmi kár nem esett, és remélem, hogy velem együtt itt mindenki tudja, hogy ha a Kattery-klánból tette volna valaki, akkor az egész helyet felforgatták volna, ha tudják. – Viola csípőre tette ökölbe szorított kezét. – Van még valami, amit szeretnél elmondani nekünk, Jolene? – Azt hiszem, nincs. Csak annyi, hogy sajnálom és bocsánatot kérek. Próbálok ezután jobb ember lenni. – Sohasem volt sok sütnivalód – jegyezte meg Viola. – Ez itt az első alkalom, hogy mutattál belőle valamicskét. Csak annyit mondok, feloldom a kitiltásodat. Nyugodtan bejöhetsz ide, amikor csak szeretnél.

– Ó, Miz Vi! Köszönöm, Miz Vi! Én… nem jövök, ha te nem akarod, Shelby. – Remélem, ugyanúgy el tudok fogadni egy bocsánatkérést, ahogy a nagyanyám. – Szeretném, ha az anyukádnak is átadnád a bocsánatkérésemet. Most nem volt itt, de… de tőle is szeretnék bocsánatot kérni. – Most vendég van nála, de később majd megteheted. – Meg is fogom. – Az már Crystalön múlik, hogy megcsinálja-e a hajadat az esküvőre. – Ó, Miz Vi! Ó, Crystal, megcsinálnád? Az, hogy téged elvesztettelek, majdnem olyan rossz, mintha a vőlegényemet veszítettem volna el. És őt igazán szeretem. – Természetesen megcsinálom. Ma nagyon büszke vagyok rád, Jolene. Jolene sírva futott oda hozzá, és hevesen átölelte Crystalt. – Jól van. Hátraviszlek, és kapsz tőlem egy jó hideg italt. – Annyira féltem bejönni! Annyira meg voltam ijedve! – Ettől csak még büszkébb leszek rád. Crystal Violára mosolygott, és hátrakísérte Jolene-t. – Dottie, mosd meg végre Sherrilyn haját! A műsornak vége. Shelby a nagyanyjához fordult. – Nagyi, mi történt Griffnél? – Amit mondtam. Valaki bement hozzá. Azt mondta, illetve azt hallottam, hogy mondta – helyesbített –, hogy valaki belépett a laptopjába. Csak ennyit tudok. Őt kell megkérdezned, ha többet akarsz tudni. – Meg is fogom. El kell vinnem ezeket az ebédrendeléseket. – A hátsó traktus felé pillantott. – Néhányunknak kell egy kemény ütés, hogy visszajöjjünk. Tudom, hogy van ez. Lehet, hogy ez lesz neki a megújulás. – Könnyelmű teremtés, mindig is az lesz. De a tisztességes bocsánatkérést értékelem. Menj most, különben a vendégek itt fognak kiabálni az ebédjükért. Meggondolandó, ne bővítsem-e ki a helyet egy kis kávézóval. Shelby cseppet sem lepte volna meg, ha megteszi. Egyelőre azonban kisietett. Szerette volna felhívni Griffet, de nem tudott időt szakítani rá, miközben berohant a Sid és Sadie-be, összeszedte a rendeléseket, utána átment a pizzériába, és ott is megtette ugyanezt. Alaposan felpakolva sietett vissza a szalonba. És majdnem nekiment egy férfinak, aki a környék térképét tanulmányozta. – Ó, elnézést kérek! Nem néztem, hová megyek. A férfi rámosolygott. – Én sem. Jó nagy étvágya van. Shelby egy percig értetlenül nézett rá, aztán felnevetett. – Én csak a szállító vagyok. – Akkor bizonyára ismeri a környéket. – Itt születtem és itt is nevelkedtem, szóval, igen, ismerem. Eltévedt? – Nem egészen. Látogatóba jöttem néhány napra. Meg akartam próbálni a Rendezvous-ösvényt, érintve a Miller-vízesést, a Bonnie Jean-teraszt, a Dob-patakot. Arra gondoltam, hogy rendelek ebédet elvitelre, de közben eltévedtem.

– Ebben tudok segíteni. – Shelby a térkép fölé hajolt. – Ha ezen az úton indul el innen, ahol most vagyunk, az egyenesen kivezet a városból. Ha elhagyta a nagy szállodát, a bal oldali utat válassza. Látja? – Igen. – A térképet nézve a férfi lassan bólintott. – Oké. Shelby végigvezette a férfit az útvonalon, a Sid és Sadie-t javasolta az ebédhez. – Hálásan köszönöm. – Szívesen, és érezze jól magát itt, Ridge-ben. – Úgy lesz. Amikor Shelby tovasietett, a férfi összehajtogatta és a zsebébe csúsztatta a térképet, a kulcsokkal együtt, amelyeket az asszony táskájából emelt ki.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET A nap végén Shelby másodszor pakolta ki a táskáját. – Esküszöm, itt volt. Mindig ebbe az oldalzsebbe teszem a kulcscsomómat, így nem kell keresgélnem. – Crystal újra megnézi hátul – mondta Viola, aki a manikűrasztalok és pedikűrszékek alját ellenőrizte. – Ki kellene menned, hogy újra megnézd a furgonban. Lehet, hogy reggel kiejtetted. – Rendben, megnézem. De látom magamat, ahogy ma reggel bedugom a kulcsokat az oldalzsebbe. De mindig így teszek, szóval lehet, hogy ez egy másik alkalommal volt. – Újra felhívom Sidet és a pizzériát. Annyi zacskó volt nálad, hogy talán csak véletlenül kifordítottad a kulcsokat, amikor összeszedted a zacskókat. – Kösz, nagyi. Otthon van tartalékkulcsom a furgonhoz, de aggaszt, hogy elvesztettem a kulcscsomót. Rajta van a furgon kulcsa, az anyuéké, a grillbáré és a szaloné. Ha nem kerül elő, mindenkinek ki kell cseréltetnie a zárat. Fogalmam sincs, hogy lehettem ilyen gondatlan. Hátrasimította a haját, amikor a pulton megszólalt a telefonja. – A pizzéria az. Szia, Shelby vagyok. Megta… Ó, köszönöm! Igen, most rögtön átmegyek értük. Nagyon szépen köszönöm. – Most már ne aggódj tovább amiatt, hogy az embereknek ki kell cseréltetniük a zárakat – mondta Viola. – Micsoda megkönnyebbülés! – lélegzett fel Shelby. – Biztos akkor ejtettem ki, amikor az ebédrendelésért mentem, ahogy mondtad is. Johnny azt mondta, az egyik pincér találta meg az elülső pult alatt. Gondolom, elejtettem, és valaki véletlenül berúgta a pult alá, és észre sem vette. Ne haragudjatok, hogy ennyi gondot okoztam. – Ne aggódj! Szólok a lányoknak, hogy minden rendben. – Callie-ért kell mennem, de el fogok késni. – Shelby mindent visszadobált a táskába. Majd később szétválogatja őket. – Mondtam már, hogy holnap én vigyázok Jacksonra? Így Clay-nek egy egész napja lesz, hogy meglátogassa Gillyt meg a babát, hogy előkészítse nekik a házat, mire hazamennek. Megemlítette, hogy Jacksonra ráférne egy hajvágás, szóval holnap behozom őt és Callie-t is, ha nem gond. – Imádom látni az én kicsikéimet. Találunk nekik helyet… és talán csinálok Callie-nek egy királykisasszonyos manikűrt, ha belefér az időbe. – Akkor, viszlát, holnapig. Shelby arcon puszilta Violát, és ismét kiviharzott a szalonból. Felvette Callie-t, aztán, tudva, hogy a szüleinek aznap randiestjük van – hát nem aranyos? –, Griffhez hajtott. Callie játszhat egy kicsit a kutyakölyökkel, Griff addig elmesélheti, mi is történt valójában. Csak akkor jutott eszébe, hogy illett volna telefonálnia vagy legalább üzenetet küldenie, amikor befordult a bekötőútra. A váratlan látogatások kockázatosak, és talán udvariatlanok is. De már nem gondolhatta meg magát, nem, amikor Callie olyan izgatott volt, de készen állt a bocsánatkéréssel, amikor megállt Griff teherautója mellett. A férfi kint volt a kutyával, megfordult, és elvigyorodott, miközben Snickers már rohant is a furgon felé. – Milyen remek időzítés! Épp az imént értem haza.

Shelby kiemelte Callie-t a gyerekülésből, s csak annyi ideje volt, hogy letegye, a kislány máris a földre huppant, hogy megölelje a vadul ficánkoló kutyust. – Hé! Nagyon gyorsan a második helyre szorultam. – Griff leguggolt. – Én nem is kapok abból a sok ölelésből? – Griff! – Callie csábos mosollyal emelte fel a karját. Megpuszilta a férfit, és vihogott, ahogy a borostáihoz dörzsölte az arcát. – Szúr. – Nem tudtam, hogy csinos hölgyek jönnek látogatóba. – Telefonálnom kellett volna. Nagy merészség volt csak úgy idejönni. – Azt mondod? – Callie-vel a csípőjén odahajolt Shelbyhez, s mielőtt kitalálhatta volna, hogy ki akare térni, megcsókolta. – Bármikor jöhetsz. – Shrek megcsókolja Fionát, és Fiona igazi önmaga lesz. – Igaz. Te az igazi önmagad vagy, Vörös? – Amikor utoljára ellenőriztem, még az voltam. Hogy megy? Shelby nyugtalanul hajolt le Snickershez. – Ma jól. Boldogul a feladattal. Végeztünk. – Végeztetek? – nézett fel Shelby, miközben a kutya nyalta, ahol érte. – Anyuéknál? Ó, édes istenem, meg fog bolondulni örömében. Apu egyenesen a szalonból vitte el, hogy meglátogassák Gillyt és a babát a kórházban, utána elmennek vacsorázni és moziba. Nem is tudja, hogy végeztetek. – Majd megtudja, amikor hazaér. – Griff letette Callie-t. – Tégy nekem egy szívességet, Piroska. Szaladgálj egy kicsit Snickersszel. Kell neki a mozgás. – Gyere, Snickers! Kell neked a mozgás. – Jólesne egy hideg sör. Bejössz? – Inkább nem, de te menj csak. Kiérdemelted azt a sört. Eddig dolgoztál, hogy kész legyen a fürdőszoba. Griff Gatlinburgre gondolt, a gyűrűre. De letette a nagyesküt, hogy egy szót sem szól róla, amíg meg nem történik a lánykérés. – Nos, igen… – Csak egy percre ugrottam be, hogy a kedvében járjak Callie-nek, és kifaggassalak, hogy mi történt az éjjel. Hallottam valamit róla a szalonban. – A hír itt nem is szárnyakon jár, hanem egyenesen benne van a körülöttünk lévő levegőben. Nem igazán tudom, mi történt. – A ház felé pillantott, és rájött, hogy valahol mélyen még mindig ott fortyog benne az indulat, ha az éjszakára gondol. – Valaki járt a házban, letöltötte a fájljaimat a laptopról. – De az ördögért… Ó, fogadni mernék, hogy online intézed a banki ügyeidet. – Nyertél. Minden rendben. Mindent megváltoztattam, biztonságossá tettem. De akkor is különös. Sokkal könnyebb lett volna napközben bejönni, és kirámolni ezt az átkozott helyet. De éjszaka besurranni egy szál pendrive-val? Nagyon különös. De így legalább rábeszéltem magam egy rendes biztonsági rendszerre. A vad és halálosan veszélyes őrkutya mellé. Shelby odanézett, ahol Snickers ugrándozott és hempergett. – Az, igazi őrkutya. Valószínűleg okos dolog tartani egyet idekint, bár errefelé nem túl gyakori a bűnözés. Kivéve az utóbbi időt, nem igaz? Néha úgy érzem, én hoztam magammal a bajt. – Ne!

Shelby próbálta lerázni magáról az érzést. – Jobb lesz, ha bemész azért a sörért. Hagyom, hogy Callie kiszaladgálja magát Snickersszel, ha nem gond, aztán hazaviszem, megetetem. – Itt is összedobhatunk valamit. – Jó lenne, és Callie is élvezné, de még tucatnyi dolgom van. Ráadásul késésben vagyok, mert elhagytam a kulcsaimat, és majd’ egy órát a keresésükkel töltöttem. – Annak a táskadolognak az oldalzsebébe tetted. – Jó megfigyelő vagy – vonta fel a szemöldökét Shelby. – Mindig oda teszed. – Nos, gondolom, ma elvétettem, és a kulcscsomó a pizzéria padlóján végezte, a pult alatt. Fogalmam sincs, hogy történhetett. Tudom, hogy nem vettem ki, mikor odabent voltam, de mégis ott találták meg. – Egész nap veled volt a táskád? – Persze… nos, nem velem – helyesbített. – Nem hurcolhatom folyton magammal munka közben. – Nézzük meg a laptopodat. – Tessék? Miért? – Shelby majdnem felkacagott, de hirtelen elfogta az idegesség. – Nem gondolhatod komolyan, hogy valaki kilopta a kulcsaimat a táskámból, aztán a pizzapult alá tette. – Menjünk, és ellenőrizzük a laptopodat. Valószínűleg semmi az egész. Callie szaladgálhat a hátsó udvarban Snickersszel. Útközben megállok, és veszek valami vacsorát. – Arra készültem, hogy a vasárnapi sonka maradékához csinálok tört krumplit és vajbabot. – Igazán? Benne vagyok, ha van elég. – Mindig van elég. – Egy okos szakács tudja, hogy oldja meg, és Shelby élvezte, hogy Griff-fel lehet. De… – Ugye nem gondolod komolyan, hogy valaki elvette a kulcsaimat. Ez egyszerűen őrültség. – Csak ellenőrizzük. Mert akár őrültség, akár nem, Griff pontosan úgy gondolta. Először mindent gondosan bezárt, s csak azután követte Shelby furgonját a kanyargó hátsó utakon, komor pillantást vetve a tölgyfára, amikor elhajtott mellette. Mattre gondolt, s kíváncsi lett volna, barátja túlvan-e már a nagy tetten. Úgy vélte, még nem, hiszen ha túl lenne rajta, Emma Kate már biztos küldött volna üzenetet Shelbynek. Remélte, hogy hamarosan megtörténik a dolog. Tudott titkot tartani, de viszketett tőle. Snickersre nézett, aki, mint bármelyik magára valamit is adó kutya, a fejét az ablakon kidugva, boldogan lógó nyelvvel utazott. Bár a pillanat hatása alatt vette meg, a kutya jó vásár volt. Nem tartott sokáig Callie-t kicsábítani a hátsó udvarba. A gyerekmennyország része volt a nagyra tartott buborékfújó, egy kutyakölyök és a család régi kutyája. – Nézd csak, Clancy úgy futkározik körbe-körbe, mintha maga is kölyök lenne. Szerintem Snickers látogatása legalább öt évvel fiatalította meg. – A hölgynek, ahonnan hoztam Snickerst, vannak még kiskutyái. – Azt hiszem, egyelőre egy éppen elég. Hozom a laptopom, hogy megnyugodj végre. Hozzak egy sört is? – Elfogadom. Miközben várt, Griff a lehetőségeket mérlegelte. Ha az asszony számítógépét is feltörték, az jelentheti azt, hogy valamiféle elektronikus tolvaj garázdálkodik Ridge-ben. Ennek lenne a legtöbb értelme.

De különösnek találta, hogy mindketten célpontok lennének, és most már nem először. Ez sokkal inkább személyes, direktebb dologra utalt Griff szerint. Hagyta, hogy a lehetőségek kavarogjanak a fejében, ahogy a konyhaajtóban állva nézte a két kutyát, akik az általa készített egyik játékon huzakodtak, miközben Callie buborékfelhőben ugrált körülöttük. A Ridge-be költözés nem a pillanat sugallatára jött, mint a kutyavásárlás. Griff hosszan töprengett rajta, mérlegelte az ellene és a mellette szóló érveket. De végül, akárcsak a kutya esetében, jó döntést hozott. Jó volt itt élni. Csendesebb, mint Baltimore-ban, de Griff szerette a csendet. Volt ugyan egy-két helyi sajátosság, ami megdöbbentette, de tudta, hogyan fogadja el és hogyan alkalmazkodjon. És nem érdekes – vagy véletlen –, hogy hónapokkal az ideköltözése után Shelby hazajött? A holnapi nap kifejezése lehetne a szerencsés véletlen. – Ó, Griffin! – Mi van? – pördült hátra Griff. – Valaki járt a te számítógépedben is? – Nem tudom. Nem néztem meg. A fürdőszoba! – lelkendezett. – Csodálatos, gyönyörű! Tudtam, hogy az lesz. Láttam, ahogy haladtok vele, de így befejezve… egész doboz papír zsebkendőre lesz szükségem, mert anyu vödröket fog telesírni örömében és elragadtatásában, amikor ezt meglátja. Tökéletes, és pontosan az, amire vágyott. És ragyogó tisztán hagytad itt. – Része a szolgáltatásnak. – Virágot is tettél be. – Az is része a szolgáltatásnak, ha különleges ügyfélről van szó. – A különleges ügyfeled tele fogja sírni azt a nagy kádat, mihelyt hazaér. Amint megengedhetek magamnak egy házat, fel vagy fogadva. – Felírlak a listára. Most pedig hadd lássam azt a laptopot! – Rendben, tessék. Shelby a pultra tette a laptopot, bekapcsolta. – Töltöttél fel vagy le bármit is ma? – Clay küldött még néhány képet a kisbabáról, de ez minden. – Lássuk csak! – Megnyomott néhány gombot, és az előzményeket hozta fel először. – Megnyitottad ezeket a dokumentumokat vagy ezeket az oldalakat ma délután? – Nem. – Shelby megdörzsölte a nyakát. – Nem, reggel óta hozzá sem nyúltam a géphez, és akkor is csak a postámat néztem meg. – Shelby, valaki megnyitotta ezeket a dokumentumokat és oldalakat. És itt láthatod, hogy az adatokat feltöltötték egy másik meghajtóra. Átmásolták őket. – Ugyanúgy, mint a tiédet. – Pontosan úgy. – Az a csodálatos zöld szempár indulatosan összeszűkült. – Hívnod kellene a bátyádat. – Igen. Istenem! Megtennéd nekem? Meg kell néznem, hogy… ellenőriznem kell a bankszámlámat. – Csak csináld, én hívom a bátyádat. Hátralépett, hívta Forrestet. – Minden ott van. – Shelby hangja remegett a megkönnyebbüléstől. – Még minden rajta van. – Forrest úton van ide. Biztos meg akarod változtatni a jelszavaidat, de…

Shelby, aki éppen azt csinálta, felnézett. – De micsoda? – Úgy vélem, ha valaki ki akarta volna pucolni a bankszámládat, már megtette volna. Én szinte percekkel azután megváltoztattam a jelszavaimat, hogy betört a számítógépembe, de nálad órái voltak rá, hogy elszipkázza a pénzedet, ha ez lett volna a célja. – Mi más célja lehetett volna? – Talán információt akart szerezni. E-mailek, számlák, fiókok, kedvenc oldalaink, naptár. Az életem nagy része fenn van a számítógépen. Mi ketten… viszonyunk van, igaz, neked meg nekem? – I-igen, azt hiszem, igen. – Furcsa volt hangosan kimondani. – És mindkettőnk számítógépébe betörtek alig tizenkét óra különbséggel. Talán körül kellene nézned a szobádban, minden a helyén van-e. Addig én figyelek Callie-re. Shelby bólintott és elsietett. Griff ismét kinézett a hátsó ajtón. Minden rendben abban a világban. Csinos kislány, szivárványszínű buborékok, két boldog kutya, a zöldellő hegyekkel a háttérben. De ezen a képen túl valami nagy gond van. Beletelt egy kis időbe; Shelby alapos akart lenni. De semmi rendellenességet nem talált. – Semmi – jelentette visszatérve a földszintre, és megvárta, míg Griff megfordul az őrhelyén, az ajtónál. – Minden úgy van, ahogy lennie kell. De megnéztem az apu irodájában levő számítógépet is, és azt hiszem, valaki ott is járt. Nincs nyoma, hogy bármit is elvittek volna, de valaki kereséseket indított rajta olyan időpontokban, amikor tudom, hogy senki sem volt itthon. – Oké. Ülj le egy percre! – Vacsorát kell készítenem. Callie-nek ennie kell. – Mit szólnál egy sörhöz? Shelby a fejét rázta, aztán felsóhajtott. – Egy pohár bort szívesen elfogadnék. Kikészültem. El sem tudom mondani, mennyire elegem van már az állandó idegeskedésből. – Nem látszódik rajtad. Ez jó lesz? – emelt fel egy kék üvegdugós vörösborospalackot a konyhapultról. – Jó. – Máris töltök. Griff elővett egy borospoharat, míg Shelby kihozta a pucolnivaló krumplit. – Azt mondtad, valami személyes. – Hagyta, hogy a házias tevékenység megnyugtassa, próbált tárgyilagosan gondolkodni. – Az első gondolatom Melody volt, de nem hiszem, hogy ilyesmit ki tudna találni. Ez túl bonyolult neki. – Nem Melody volt. Az ő műfaja inkább az erőszak és a vandalizmus. Shelby gyors mozdulatokkal pucolta a krumplit. – A gyilkosságra gondolsz, de az erőszak. Olyan erőszak, mint annak a rendje. – Kapcsolatokra gondolok, ahogy az egyik dolog a másikhoz illeszkedik. – Richard. – Shelby keze megállt egy pillanatra, ahogy felnézett. – Ő volt a gyökere minden bajnak, ami engem ért, s azoknak is, amelyek téged értek rajtam keresztül.

– Nem rajtad keresztül, Vörös. – Rajtam keresztül, de nem veszem magamra. Túl sok időt töltöttem azzal, hogy magamat hibáztattam olyan dolgokért, amelyeket nem én tettem, amelyeket nem tudtam megállítani, de ami tény, az tény. Kapcsolatok – ismételte, és nekikezdett a következő krumplinak. – Oké, ha a kapcsolatokat nézzük… – kezdte Griff, de elhallgatott, mert nyílt a bejárati ajtó. – Ez Forrest lesz. Hagyjuk a profikra a dolgot. – Boldogan. Forrest belépett, egyenesen a hűtőhöz ment és kivett egy sört. – Hadd halljam! – Valaki megszerezte a kulcsomat, bejött vele a házba, és betört a laptopomba, éppúgy, mint Griffnél. Nem találtam nyomát, hogy bármit is elvitt volna, pedig tartok egy kis készpénzt a felső fiókomban. – Az az első hely, ahol egy betörő keresné. Tedd át máshová. A tamponosdoboz meglehetősen biztonságos hely. – Észben tartom, de nyilvánvaló, hogy nem pénzt vagy más értéket keresett. – Az információ is érték. Hol voltak a kulcsaid? – A táskámban. – Ugyan már, Shelby! Ne légy már ilyen ostoba! – Jól van, jól van. – Shelby nagyot sóhajtott, felvette a poharát. Némileg megnyugodva tért vissza a krumplipucoláshoz, s közben előadta a kulcsvadászat történetét. – Tudom, hogy nálam volt, amikor próbálni mentem. Kihúztam a slusszkulcsot. Azt a kulcsot használtam, amit Derrick adott, mert így korán tudok próbálni, amikor még senki sincs ott. Ma is így tettem. Bementem, és végeztem is, mielőtt bárki jött volna, szóval használtam a kulcsot, hogy bezárjam az ajtót, aztán a kulcsokat a táskám oldalzsebébe tettem, mint máskor is. Mindig oda teszem. Nem vagyok gondatlan. – Soha nem is voltál az. Mindig is szervezett fajta volt – mondta Forrest Griffnek. – Az ember talán nem érti az okát, hogy miért teszi oda a dolgokat, ahová, de ő mindig tudja, hová tette el a dolgokat. – Időt takarítok meg vele. Bementem a szalonba, a táskámat a pult mögé tettem. Az ottaniak közül senki nem vette volna el a kulcsokat, Forrest. Minden lányt ismerek ott, és a vendégek többségét is. Úgy értem, a törzsvendégeket. Turisták is betérnek hozzánk, de az gyakorlatilag lehetetlen, hogy valamelyikük a pult mögé menjen, elővegye a táskámat, és kisétáljon a kulcsokkal anélkül, hogy valaki észre ne venné. Ma nem volt zsúfolt napunk. – Szóval a táskád ott volt a pult mögött egészen addig, míg haza nem jöttél és nem találtad a kulcsaidat? – Igen. Úgy értem, nem. Magammal vittem a táskát, amikor az ebédrendelésekért mentem. Szóval nálam volt, amikor a Sid és Sadie-be mentem, utána meg a pizzériába, ahol a pult alatt végezte. Arra gondolok, hogy valahogy leejthettem. – Mert az volt a terv, hogy ezt hidd, és így is történt volna, ha a mi tiszteletbeli helyettesünk nincs észnél. – Nem volt nehéz kitalálni – vetette közbe Griff. – Nekem eszembe sem jutott volna – jegyezte meg Shelby. – Nem is gondoltam volna rá. – Beleütköztél valakibe, neked ment valaki, miközben elmentél az ebédrendeléseket? – kérdezte

Forrest. – Nem. – Homlokát ráncolva gondolta végig az útvonalat, amit újra meg újra bejárt, miközben a kulcsot kereste. – A délelőtti roham után indultam volna az ebédért, amikor Jolene bejött bocsánatot kérni, és ez eltartott egy ideig. Feltételezem, az idő alatt bárkinek lett volna alkalma belenyúlni a táskámba, de úgy érzem, azt észrevettem volna. Majdnem nekiütköztem valakinek – jutott eszébe. – Siettem, mert késésben voltam, és kis híján beleszaladtam egy férfiba, aki a térképet tanulmányozta. A Rendezvous ösvényt akarta végigjárni, s a legjobb útvonalat kereste. – Mmm-mmm. Az ösvényről kérdezett, hogy milyen irányba menjen? – Igen. Látogatóba jött erre a vidékre, és azt akarta… – Shelby behunyta a szemét. – Ó, istenem, milyen ostoba vagyok! Igen, azt kérdezte, merre menjen, és én megmutattam neki az irányt a térképen. A kezem tele volt az ebédes szatyrokkal. Utána rögtön bementem a szalonba, leraktam a szatyrokat, eltettem a táskámat, szétosztottam az ebédet. Az volt az egyetlen alkalom, hogy valaki hozzáférhetett a táskámhoz… amikor az a saját átkozott vállamon lógott. – Hogy nézett ki a fickó? – akarta tudni Griff, aztán Forrestre nézett. – Bocs. – Nem kell bocsánatot kérned. Ez lett volna a következő kérdésem. – Magas volt. Fel kellett rá néznem. És… adj egy pillanatot. – A mosogatóhoz vitte a krumplit, megmosta, és a vágódeszkára tette, hogy négyfelé vágja őket. – Fehér férfi, talán a negyvenes évei elején. Napszemüveg volt rajta. Ahogy rajtam is, merthogy erősen sütött a nap. Baseballsapkát viselt. – Színe? Valami embléma rajta? – Azt hiszem, barna volt. Nem emlékszem, hogy embléma vagy bármi lett volna rajta. Sötét haja volt… nem fekete, inkább sötétbarna, hosszabb. Olyan, a fülénél göndörödik fajta. A bajszába és szakállába ősz szálak vegyültek. Úgy festett… mint egy egyetemi professzor, aki baseballozik. – Ezek szerint nagydarab fickó volt? – Igen. Nagydarab, erős testalkatú. Nem kövér vagy petyhüdt. – Feltette a krumplit főzni. Forrest biccentett, elővette a mobilját, kikeresett rajta egy fotót. – Mit szólsz hozzá? Shelby a telefonra nézett, James Harlow fényképére. – Nem, az a fickó egy kicsit idősebb volt ennél. – Őszes szakáll? – Az, és… olyan professzoros külseje volt. – Nézd meg újra a fotót, és próbáld meg hosszabb hajjal, szakállal elképzelni. Mintha Gyapjas Willyt játszanál. – Nekem volt olyanom – jegyezte meg Griff a fényképet tanulmányozva Shelby válla fölött. – Nem is tudom… A szemöldöke vastagabb volt, sötét, mint a haja, és… Ó, istenem, tényleg ostoba vagyok! – Boldogan leostobázom a húgomat bármikor. A munkám része, de ebben most nem voltál az. – Ott álltam a járdán, és Jimmy Harlow-val beszélgettem. Olyan közel volt hozzám, mint most te, és még csak nem is gondoltam rá, semmit sem mozdított meg bennem. Még akkor sem, amikor kilopta a kulcsokat a táskámból. – Ez a mestersége – emlékeztette Forrest. – Megváltoztatta a külsejét, olyankor kapott el, amikor rohantál, nem figyeltél, és teljesen hétköznapi kérdést tett fel. Ügyesen rávett, hogy a térképpel foglalkozz,

míg ő kilopja a kulcsaidat, s amikor végzett, gondoskodott róla, hogy valami logikus helyen találd meg. A rohanás és a véletlen számlájára írtad volna a dolgot, és eszedbe sem jutott volna ellenőrizni a laptopodat. – De mit akart? Mi után kutat? Forrest szemöldökét felvonva Griffre nézett. – Mit gondolsz, fiam? – Szerintem azt akarta tudni, hogy nálunk van-e az a sok millió dollár, vagy tudjuk-e legalább, hogy hol van elrejtve. – De miért te? – értetlenkedett Shelby. – Azt még csak megértem, ha azt hiszi, hogy tudhatok róla. Még azt is, ha meg van győződve róla, hogy tudnom kell. – Sok időt töltünk együtt, mióta visszajöttél Ridge-be. – Tudom, hogy lefeküdtél a húgommal – közölte Forrest. – Fölösleges virágnyelven beszélned. Visszajöttél Ridge-be, Shelby, és meglehetősen gyorsan összejöttél ezzel az alakkal, aki maga is csak nemrég költözött ide. Valaki, főleg olyasvalaki, aki csalásból él, hajlamos eltűnődni, nem volt-e már korábban is viszonyotok. – Megölte Melinda Warrent, szóval már csak egyedül van – mondta Griff. – Minden az övé, de előbb meg kell találnia az ékszereket és bélyegeket. És te vagy az egyetlen összekötőkapocs, Vörös. – Nem tudom, hol van, azt sem, hogy Richard eladta-e, aztán eltapsolta a pénzt, eltemette vagy betette egy svájci bankszámlára. És ez a Jimmy Harlow sem fog semmit sem találni a számítógépemen. Vagy a tiedén, Griffin. – Reméljük, hogy ennyivel beéri – mondta Forrest –, de nem alapozhatunk erre. Beszélek a seriffel, elmondok neki mindent. Mi lesz vacsorára? – Sonka, tört krumpli, vajbab. – Jól hangzik. Az a te kutyád odakint, Griff? A kölyök, amit Rachel Belltől hoztál el? – Igen. Snickers. – Épp most kezdte kiásni a szarkalábakat. Anyu mindkettőtöket elevenen meg fog nyúzni érte. – Ó, a francba! – rohant ki Griff a kutya nevét kiabálva. Forrest elvigyorodott, nekidőlt a pultnak. – Nem nagyon tetszik a gondolat, hogy a kishúgom lefekszik valakivel. – Akkor azt javaslom, ne is gondolj rá. – Mindent megteszek, hogy így legyen. Vannak emberek – folytatta –, akikhez idő kell, míg felengedsz irántuk. Aztán vagy barátok lesztek, vagy nem. Másoknál viszont egyszerűen bekattan valami, majdnem úgy, mintha azt gondolnád, hé, emlékszem rád. Hogy honnan? Az ördög se tudja, de ott van az a kattanás. Tudod, miről beszélek? – Igen, azt hiszem, tudom. – Griff-fel kapcsolatban valami kattant. Matt-tel valamivel tovább tartott, de szerintem összejött. Griff volt az, aki lerövidítette az utat kettőnk közt. – Ismét elővette a telefonját az övéből, és beütött néhány számot. – Csak azt akarom ezzel mondani, hogy Griff jó barát, jó ember, és tudva, hogy milyen ember, annyit tennék még hozzá, hogy sokkal több és jobb, mint a legutóbbi, amit meg is érdemelsz. Igen, seriff – szólt bele a telefonba. – Remélem, nem vacsora közben zavarom – mondta, és odébb sétált, miközben jelentést tett.

A vacsora finomra sikerült dacára annak, hogy Shelby esze nem a főzésen járt. Miután megvacsoráztak, Shelby kiküldte Griffet és Callie-t szentjánosbogarakat kergetni. A koraiak már felgyújtották pislákoló sárga fényüket, előkészítve a terepet a júniusban érkező sokaságnak, amik aztán megvilágítják a hegyeket, erdőket. Kétségtelen, hogy közeledett a nyár, és észak havas tele egyre olvadt, míg egyre távolibbá, szinte már túlvilágivá vált. Valami véget ért, alighogy elkezdődött volna. Shelby arra gondolt, mennyire várta, hogy vége legyen, de a szentjánosbogarak, a szépséges tündérkert és a hegyek elmélyülő zöldje ellenére, a hideg valahogy követte őt haza. A kislánya nyugodtan ugrándozhat odakint a táncoló fényekkel, biztonságban, mert vigyáz rá a férfi, akivel… viszonyuk van. A bátyja már nyilván elment, végzi a dolgát, megvizsgálja azt a bizonyos hideget. Szóval itt volt, egy árnyék, amely piszkálta, és ezt hiába is próbálta volna leplezni. Megszökött, kalandot, szerelmet, izgalmas jövőt keresve, és csalódottan és adósságban úszva jött haza. De volt ennél több és rosszabb is, s neki azzal is szembe kell néznie. Bárcsak meglennének azok a milliók! Az egészet becsomagolná selyempapírba, masnit kötne rá, és sajnálkozás nélkül átnyújtaná ennek a Jimmy Harlow-nak. Csak menjen el, gondolta. Csak hagyja őt békén, hogy kézbe vehesse a sorsát, amely kezd biztatóan alakulni. Elképzelni sem tudta, mit csinált Richard azokkal az ékszerekkel és bélyegekkel, vagy a pénzzel, amit értük kapott, ha sikerült eladnia őket. Honnan is tudhatná, amikor sohasem ismerte igazán a férfit? Richard az egész házasságuk alatt álarcot viselt, akárcsak Jimmy Harlow aznap délután. Sohasem látott át rajta. Talán látott valami árnyat, valami formát, de sohasem az egész embert. Már tudta, mit látott Richard, amikor ránézett. Egy balekot – egy célpontot, azok az emberek csak így hívják a magafajtát. Hasznos holmit, talán értékeset is egy időre, s miután elhasználták, miután az értékét kiaknázták, gondatlanul eldobják. De lassan ledolgozta az adósságot, nem igaz? Átvette az irányítást az élete felett, lépéseket tett. Meg fogja találni a módját, hogy azt is uralja, ami most történik, hogy megtegye ezeket a lépéseket is. Nem fogja úgy élni az életét, hogy egy olyan férfi emléke kísértse, aki kihasználta, aki hazudott neki, aki idegen volt a számára. Elrakta az utolsó edényt is, és úgy döntött, csak azért is iszik még egy pohár bort. Hagyja, hogy Callie még egy kicsit játsszon odakint, mielőtt megfürdeti és lefekteti, hagyja, hadd táncoljon még egy kicsit a fényekkel. Holnap pedig elkezd azon dolgozni, hogyan tisztíthatná meg mindörökre az életét a múltjától. Kitöltötte a bort, és az ajtó felé indult, amikor jelzett a telefonja. Elővette, és látta, hogy Emma Katetől kapott üzenetet. Férjhez megyek! Szentséges Szűzanyám! Nem is tudtam, hogy akarom, amíg Matt meg nem kért. Gyűrű van az ujjamon, és őrülten boldog vagyok. Holnap beszélnünk kell… most túlságosan elfoglalt vagyok. A fürdőszobából írok, mielőtt ismét elfoglalt lennék. Ó, édes istenem, és mi a fene! Férjhez megyek! Mennem kell. Shelby másodszor is elolvasta az üzenetet, és érezte, hogy egyre szélesebb, ragyogóbb mosolyra húzódik a szája. A barátnője is a fényben táncol. Nagyon boldog vagyok! – írta vissza. – Őrülten boldog. Maradj csak elfoglalt. Féltékeny vagyok, mert fogalmam sincs, mikor jön el a következő alkalom, hogy ismét elfoglalt legyek. Holnap beszélünk.

Mindent részletesen hallani akarok. Szeretlek… és mondd meg Mattnek, hogy ő a legszerencsésebb férfi a világon! Elküldte az üzenetet, aztán kilépett az ajtón, hogy ő maga is táncoljon egyet.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Shelby a parkban találkozott Emma Kate-tel, ahol elengedhette Callie-t és Jacksont játszani. – A doki adott egy órát, az isten áldja meg. Tudta, hogy mennyire szeretnék beszélni veled. Nézd! – dugta a kezét Shelby orra alá, és a hercegnőgyémánt megcsillant a napfényben. – Gyönyörű. Tökéletes. – Látod, csatornafoglalatú? A kövek egy szintben vannak, nem állnak ki. – Igen. Egyszerűen imádnivaló, Emma Kate. – Matt azt mondta, azért ilyenre csináltatta, nehogy valamibe beakadjon, amikor a betegekkel dolgozom. Tetszik, hogy erre is gondolt. A mérete is teljesen jó. Csinált egy sablont az egyik gyűrűmről. Ez amúgy Griff ötlete volt. – Sejtetni engedte, amikor elmondtam neki, milyen üzenetet kaptam tőled. De a legkisebb jelét sem mutatta annak, hogy elment Matt-tel gyűrűt venni. – Matt azt mondta, Griff hallgat, mint a sír, ha az ember megkéri rá. – Mindent hallani akarok. Hoppá, várj egy kicsit! – Jacksonhoz sietett, aki elesett. Miután leporolta a ruháját, megpuszilta a térdét, a táskájából előbányászta az egyik autót, hogy a kisfiú tologathassa a homokozóban. – Egy ideig most jól ellesz. Callie szeret parancsolgatni, de így van ez, ha te vagy a legidősebb. – Beszéltünk a gyerekekről is, hogy vállalnánk. Még várunk egy kicsit, talán egy vagy két évet… Istenem, férjhez megyek, gyerekeim lesznek! – Emma Kate nevetve szorította a kezét a szívére, és meggörnyesztette a vállát, majd kihúzta magát. – El sem tudom hinni! – De szeretnéd? – Matt-tel igen. Tegnap üzenetet küldött, hogy valamivel tovább kell dolgoznia, de hazafelé beugrik valahová, és hoz vacsorát. Bort is hozott meg virágot. Gondolom, rájöhettem volna, hogy valami készülődik, de egyszerűen jó érzés volt, hogy egyikünknek sem kell a főzésen agyalnia, és bor meg virág is van az asztalon. Épp azt magyaráztam neki, hogy el kellene mennem a szalonba, hogy csináljanak valamit a hajammal, mire azt mondja nekem, hogy milyen gyönyörű vagyok. Hogy minden csodaszép rajtam. Gondoltam, azt reméli, valaki szerencsés lesz itt ma este. – Emma Kate! – Nem mintha sohasem mondana ilyeneket, de ahogy mondta. Arra gondoltam, hogy hosszú napom volt, és annyira jó, hogy nem kellett nekiállnom főzni vagy ilyesmi, és az egy-két pohár bor után jól is éreztem magam. Szóval talán mindkettőnknek szerencsés estéje lesz. – Kezét ismét a szívére szorítva felsóhajtott. – Ahogy az is lett, de előtte… Előtte megfogta a kezemet, és a szemembe nézett. Esküszöm, Shelby, majdnem három éve együtt vagyunk, de egy pillanatra elállt a szívverésem. Komolyan, aztán megint, amikor azt mondta, hogy szeret. Hogy én adok értelmet az életének, és semmi mást nem akar, csak velem lenni, örökké mellettem élni. Még féltérdre is ereszkedett. – Ez olyan aranyos, Emma Kate, mint a mesében! – Úgy is érzem magam. Sohasem vártam, gondoltam volna, hogy úgy fogok érezni, ahogy, amikor elővette a gyűrűt. – Meséld el, mit mondott! Hogyan kérte meg a kezed?

– Azt mondta… csak annyit mondott: Gyere hozzám feleségül, Emma Kate! Töltsd velem az életedet! – Emma Kate szeme megtelt könnyel, a hangja elcsuklott. – Építs egy új életet velem! – Ó! – Shelby zsebkendőt vett elő mindkettőjüknek. – Nagyon jól mondta. – Tudom. Nagyon jól. Szóval igent mondtam. Igen, feleségül megyek hozzád. Igen, veled töltöm az életemet. Igen, felépítek veled egy új életet. Akkor az ujjamra húzta a gyűrűt, és jó is volt rám. Sírva fakadtam, mert annyira boldog voltam, pont, mint most. – Felsóhajtott, és Shelby vállára hajtotta a fejét. – Akartam beszélni veled tegnap este, de… – Elfoglalt voltál. – Nagyon, nagyon elfoglalt. Callie felmászott melléjük, és mindkét kezével megsimogatta Emma Kate nedves arcát. – Boldog könnyek? – Igen, drágám, boldog, nagyon boldog könnyek. Feleségül megyek Matthez, és ez fantasztikusan boldoggá tesz. – Én Griffhez megyek feleségül. – Komolyan? – Aha. Szeretem őt. – Tudom, milyen érzés az. – Emma Kate Callie-t átölelve ide-oda hintáztatta magát. – Pontosan tudom, milyen. Tudod, mire gondoltam, Callie? Azt hiszem, jó lenne, ha te lennél a koszorúslányom. Callie szeme tágra nyílt. – Mami! – suttogta tiszteletteljesen. Attól tartva, hogy megint sírva fakadt, Shelby az ölébe kapta Jacksont és a homokos autót. – Istenem, Callie, micsoda megtiszteltetés! Még sohasem voltál koszorúslány. – Én sem voltam még sohasem menyasszony, szóval így tökéletes – jelentette ki Emma Kate. – Kaphatok új ruhát és csillogó cipőt? – Mindkettőnknek lesz új ruhája és csillogó cipője. Sőt az anyukádnak is. Leszel a tanúm, ugye, Shelby? – Tudod, hogy leszek. – Shelby több mint boldogan ölelte át barátnőjét, szendvicsként maguk közé szorítva a gyerekeket. – Tudod, hogy leszek. És olyan lánybúcsúztatót rendezek neked, amilyet nem látott még Tennessee állam, mióta világ a világ… pont úgy, ahogy kislánykorunkban terveztük. Kijelöltétek már a dátumot? – Ha anyu akarata érvényesülne, akkor már holnap meglenne, vagy holnaphoz két évre, hogy addig buzgólkodjon körülöttem, míg az őrületbe nem kerget, miközben megszervezné, hogy a kormányzói palotában legyen az esküvőnk, nem máshol. – Te vagy az egyetlen lánya. – Ahogy én is az én anyámnak, gondolta megsajduló szívvel Shelby. – Egy anyának joga van izgatottnak lennie, ha férjhez adja az egy szem leányát. – Anyu eleve izgatottnak született. Máris ruhákról, színekről, helyszínekről, vendéglistákról beszél. Matt-tel azt terveztük, hogy csendes, civilizált esküvőt tartunk ősszel, de most, hogy anyu is beleszólt, kénytelenek voltunk beadni a derekunkat, és beleegyezni egy nagy esküvőbe jövő áprilisban. Szóval tavaszi menyasszony leszek. – Mi lehet annál szebb? Ó, tartsunk egy eljegyzési partit, Emma Kate! Mindenki szereti a partikat. – Én is akarok partit – szólt közbe Callie.

– Persze hogy akarsz. Te is, ugye, Jackson? – Kapok ajándékot? – Nem is parti a parti ajándék nélkül. – Anyu megelőzött. Nem tudtam rávenni egy grillpartira a hátsó kertben. Neki előkelő parti kell flancos ruhákkal, szóval máris azon pörlekedik, hogy a szállodában legyen az eljegyzési partink. Végül hagyom, hogy legyen meg az akarata, mert így minden másban az én akaratom lesz az első. Ebből nem engedek. És számítok rád, Shelby, hogy segítesz őt féken tartani. – Én vagyok a te embered. Mit szólnátok hozzá, ha meghintáztatnánk benneteket? – kérdezte a gyerekektől. – Magasra akarok repülni! – kiáltotta Callie, és már szaladt is a hinták felé. – Nincs értelme hintázni, ha az ember nem repülhet magasra – jelentette ki Shelby, a csípőjére ültetve Jacksont. – Meghintáztatjuk őket, amolyan lekenyerezésképp, közben beszélgethetünk a menyasszonyi ruhákról. – Manapság az egyik kedvenc beszédtémám. Shelby nem beszélt Emma Kate-nek a kulcsokról és a laptopról. Nem akarta elrontani a csodálatos pillanatot. De egyre csak azon rágódott. Miután megetette és letette a gyerekeket délutánra – halleluja! –, leült a laptopja elé. Első az üzlet, parancsolt magára, és módszeres alapossággal kifizette a számlákat, bevezette az összegeket a táblázataiba, számolgatta, mennyi kell még ahhoz, hogy a következő hitelkártyát is kiegyenlítse. Rengeteg. A használtruha-üzlet eladásaiból származó pénz kezdett elapadni – nem váratlanul –, és Shelby emlékeztette magát arra, hogy így is mekkora lyukat tömött be a segítségükkel. Közben próbált nem arra gondolni, milyen ijesztő, hogy valami idegen lemásolta az összes gondjátbaját – az e-mailjeit, az ügyvédekkel és az adóhatóság embereivel folytatott levelezését, a táblázatokat, az adósságok fájdalmasan lassú lefaragását. Nem szabad hagynia, hogy számítson, mondta magának. Arra kell gondolnia, hogy mi előnye származik belőle. Ha Jimmy Harlow végigböngészi a személyes nyomorúságát, látnia kell, hogy ha nála lennének a milliók, nem centről centre kuporgatná össze a pénzt, hogy kifizesse az adósságot. S ezt látva elmegy, nem igaz? Biztos ő is tisztában van vele, hogy a lebukást és az újbóli börtönt kockáztatja, ha túl közel marad. De az is igaz, hogy a dollármilliók ugyancsak fényes ösztönzők tudnak lenni. A megtorlás már valamivel sötétebb. Shelby ezt megértette. Ő maga is érezte a csúnya ösztönzést az utóbbi hónapokban. Lépj tovább, gondolta, és kezdj listát írni. Átnézte a fotókat, amelyeket külön mappában tartott. Vajon Harlow is ezt tette? Végignézte a róla és Richardról készült felvételeket? És miért nem törölte már ezeket a képeket, Richard fényképeit, kettejüket Párizsban, Trinidadban, New Yorkban és Madridban? Mennyi város! Mennyi város, gondolta ismét. Vajon magával vitte az ellopott holmit, és az utazásaik során elrejtette valahol? Egy másik bankfiókban, egy reptéri csomagmegőrzőben, megtartva mind vagy egyenként eladva őket?

Itt van ez a sok fénykép, amelyek elmondják, hol voltak, merrefelé jártak. Aztán jött Atlanta, ahol letelepedtek. Vagy legalábbis ő letelepedett, gondolta Shelby. A férfi továbbra is sokat utazott „üzleti ügyekben”. Ő pedig időről időre összepakolt, és a kisbabával együtt elkísérte, amikor a férfi ragaszkodott hozzá, hogy menjenek el valahová pihenni. – Hová mehetett, amikor nem voltam vele? – tűnődött Shelby hangosan. – És miért vette a nyakába egy feleség és egy kisgyerek gondját, amikor igazából egyik sem érdekelte? Felállt, tett egy kört a konyhában, kinyitotta az ajtót, hogy levegő jöjjön be, aztán újra körbesétált. Álcázásnak, természetesen. Végig csak ennyit jelentettek neki. Csak egy újabb álarc. Hány embert csapott be Richard, mennyit lopott azokon az utakon, amikor ő és Callie is vele voltak? Shelby nem is mert rágondolni. De fog róla gondolkodni. Újra leült, és a képeket felhasználva kiegészítette a listát. Próbált visszamenni az időben azokra a helyekre. De isten a tanúja, néha annyira fáradt, ideges volt, miközben megpróbált boldogulni egy kisbabával egy furcsa helyen, egy helyen, amelynek nem ismerte a nyelvét, amelyről semmit sem tudott. A fotókat nézve jegyzeteket készített, megpróbált visszaemlékezni, Richard kiknek mutatta be, vagy kiknek adatott koktélpartikat vele. Gazdagoknak, gondolta. Célpontok voltak? Vagy üzlettársak? Valószínűleg valami módon mindkettő. Felugrott, amikor lépéseket hallott, és dobogó szívvel pördült meg, hogy kihúzza a nagykést a késtartóból. – Shelby? Shelby Anne? – Anyu! – Shelby reszketeg levegőt vett, a kést visszatette a helyére, és elmosolyodott, ahogy az anyja belépett a konyhába. – Szóval itt vagy! Hol vannak az unokáim? – A parkban töltött kemény játék fáradalmait alusszák ki. De hamarosan felébrednek, és nyilván enni akarnak majd. – Arról majd én gondoskodom. Nézd, új képeket csináltam, amikor ma reggel bementem a kórházba a kicsihez. – Elővette a mobilját, és közel húzódott Shelbyhez, hogy együtt nézzék végig a fotókat. – Olyan csinos, mint egy kis herceg. Az apja állát örökölte, látod? Átmentem Clay-hez, hogy megnézzem, minden rendben van-e, mert holnap hazaengedik Gillyt és Beau-t. – Ez nagyszerű hír. Biztos nagyon élvezni fogja, hogy újra otthon lehet Jacksonnal meg a kicsivel. – Már most haza jött volna, ha megengedik neki, de végül belenyugodott a holnapba. Találtam egy tündéri plüsskutyust, és beletettem Beau bölcsőjébe, és friss virágot tettem Gilly hálószobájába. Az a gyerekszoba olyan édes, mint egy fagylaltkehely. És ma volt két arcmasszázsom a szalonban. Később majd csinálok egy kis spagettit, Gilly imádja a spagettimet, és átviszem nekik, hogy ne kelljen a holnapi vacsora miatt aggódniuk. – Nemcsak a világ legjobb anyukája vagy, hanem a világ legjobb anyósa is. – Gilly az egyik szemem fénye. Most azonban a napom hátralévő részét a másik két unokámmal fogom tölteni. Te pedig menj, menj el valahová és érezd jól magad. – Anyu, nem is tudom, hányszor tetted meg az utat Gatlinburgbe meg vissza az elmúlt két napban, elmentél Clay-hez, hogy ott is minden rendben legyen, és azt tervezed, hogy főzöl nekik, hogy nekik ne

kelljen. És még dolgozni is bementél. – Pontosan. – Ada Mae az örömtől valósággal ragyogva vette ki a teáskancsót a hűtőből. – Most pedig élvezni fogom a nap hátralevő részét. Ó, és vásárolni is voltam. Tündéri ruhácskákat vettem annak a fiúnak. És egy nagyfiús játékot Jacksonnak, meg valami apróságot Callie-nek. – Tied a legjobb nagymama cím is. Anyu, teljesen elkényezteted őket. – Remek munkát végzek, az már igaz. – Két pohárba jeget tett, teát öntött rá, lecsípett egy-két mentalevelet az ablakpárkányon álló cserepes mentáról. – Nem is emlékszem, mikor éreztem magam ilyen jól. Semmi sem hasonlítható ahhoz, mint amikor új baba születik egy családba. És fantasztikus fürdőszobám van, pont olyan, mint a magazinokban. Esküszöm, abban a nagy kádban aludtam volna a múlt éjjel, ha tehetem. Az én kicsi lányom is itthon van a saját kicsi lányával. A csibéim itthon vannak és boldogok, a férjem még mindig randira hív. Mindenem megvan, amire vágyom. – Átadta Shelbynek az egyik poharat, és arcon puszilta. – Most pedig menj, te is szerezd meg magadnak! – Mit? – A te mindenedet. Én a helyedben azzal kezdeném, hogy randira hívnám azt az okos és jóképű fiatalembert. Aztán vennék magamnak valami csinos ruhát. Shelby a táblázataira gondolt. – Sok csinos ruhám van. – Hébe-hóba egy-egy új ruha feldobja az embert. Keményen dolgozol, Shelby. Tudom, hogy vannak számláid, és azt is, azért ültél a számítógépednél, mert azok miatt aggódtál. Okos és felelősségteljes lánynak neveltelek, de én mondom… – Ada Mae csípőre tette a kezét, pontosan úgy, ahogy az ő anyja szokta. – Az anyád mondja neked, hogy menj és vegyél magadnak egy új ruhát. Vegyél magadnak valamit azon a pénzen, amit te kerestél. Aztán nézd meg, nem dob-e fel. Utána pedig hagyd, hogy Griff még jobban feldobjon. Szólok Suzannah-nak, hogy később hozza át Chelsea-t, és azok a lányok nagy pizsamapartit rendeznek itt ma este. Kövesd a példájukat! – Azt mondod, pizsamapartit kellene rendeznem? Ada Mae nagyot kacagott, majd miután kinevette magát, ivott egy kis teát. – Ez a szalonképes megnevezés rá. Menj, vegyél egy ruhát, ugorj be a szalonba, és csinosíttasd ki magad, aztán gondoskodj róla, hogy Griffinnek elakadjon a lélegzete. – Tudod, hogy szeretlek, anyu. – Ajánlom is. – De attól tartok, nem mondom elég gyakran, milyen csodálatos asszony vagy. Túl azon, hogy a legjobb anya, anyós és nagyanya vagy. – Ez most feltette a koronát az amúgy is tökéletes napomra – ölelte meg Ada Mae Shelbyt. – Hadd pakoljak el! Nem csak a számlákat fizettem ki, és nagyon jól álluk velük, szóval nem kell aggódnod. A Richarddal készült képeket nézegetve próbáltam rendszerezni a dolgokat. Próbáltam visszaemlékezni az összes helyre, ahol jártunk, s arra, hogy mikor, miért voltunk ott. – Az biztos, hogy sokat utaztatok, és ez valami olyasmi, amit senki sem vehet el tőled. Imádtam, hogy képeslapokat, leveleket, e-maileket kapok tőled azokról az idegen helyekről. – Gondolom, nem tetted el őket. – Az ég szerelmére, dehogynem! Mind együtt van egy dobozban. – Anyu, csodálatos vagy! Elkérhetem őket? Visszaadom, mihelyt mindet átnéztem.

– A nappalimban vannak, a szekrénypolcon. Fehér tulipános kék doboz. Címke van rajta. – Köszönöm, anyu. – Most ő ölelte meg az anyját. – Köszönöm. Shelby vett egy ruhát, csak egy egyszerű nyári ruhát, mentazöldet. És az anyjának igaza volt. Hihetetlen elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy a ruhát a saját keresetéből vette. Csak néhány kérdésbe került kiderítenie, hol dolgozik aznap Griff, és őt is meg Mattet is izzadtan és derékig meztelenül (ó, istenem!) találta, amint egy város melletti birtokon lévő ház verandáját építették. – Szia! – köszönt Griff, és megtörölte az arcát a már amúgy is nedves kendővel. – Ne érj hozzám! Büdösebb vagyok, mint hat igásló. Ami azt illeti, jobb lesz, ha nem szélirányból közelítesz hozzám. – Vannak fivéreim – mondta egyszerűen Shelby, és lehajolt, hogy üdvözölje a boldog Snickerst. – Gratulálok, Matt. Vedd úgy, hogy megöleltelek. – Kösz. Emma Kate mondta, hogy találkoztatok ma délelőtt a parkban, és te leszel a tanúja. Ismerd meg az enyémet! – Nos, kedves tanú úr, azt hiszem, kettőnknek rengeteg megbeszélnivalója lesz. Addig is, szeretnék kérni valamit. – Mondjad csak. Griff felkapott egy korsót, és egy hajtásra kiitta a tartalmát. – Anyunak mindenféle tervei vannak a gyerekekkel, nekem pedig van egy kis… kutatnivalóm. Arra gondoltam, nem csinálhatnám-e meg nálad. Vacsorával fizetnék a csendes, nyugodt helyért. – Dehogynem. Én csak nyerhetek ezen a megállapodáson. Az utóbbi időben zárom az ajtókat, szóval… – A zsebébe túrt, s előhúzott egy kulcscsomót. – Ezzel be tudsz menni. – Igazán hálás vagyok érte. Matt, négyünknek hamarosan össze kell jönnünk. Az esküvők komoly stratégiát igényelnek. Tudom, hogy Miz Bitsy felelős az eljegyzési partiért… – Ne ijesztegess, amikor elektromos szerszám van a kezemben! – Megbirkózunk Miz Bitsyvel – nyugtatta meg a férfit Shelby. – Emma Kate és én tízéves korunk óta tervezzük az esküvőnket. Persze, lehetséges, hogy mostani elképzelései közt már nem szerepel az ezüst hercegnői hintó, amelyet hat fehér ló húz. – Komolyan megrémítesz. – De tisztában vagyok az alapokkal, és tudok segíteni abban, hogy megkerüljük Miz Bitsyt. – Ezt hajlandó vagy írásba is adni? – kérdezte Matt, és elvette a korsót Grifftől. – Esetleg vérrel írva. Nem érdekel, kinek a vérével. – Ez ünnepélyes fogadalom. De azt is hallanom kell, mik a te elképzeléseid. Iszonyú jó szervező vagyok. – Emma Kate is azt mondta. Számítok rád. – Számíthatsz is, szóval hamarosan összejövünk, ugye? – Mit szólnátok ahhoz, hogy szombaton este nálam? – kérdezte Griff. – Rádobunk valamit a grillre, közben kidolgozzuk a stratégiát. Ha nem akarod a szüleidre hagyni Piroskát, hozd el őt is – tette hozzá gálánsan. – Bármikor beakaszthatjuk a szekrénybe, vagy behajtogathatjuk az egyik fiókba. – Azt még kitalálom, hogy legyen. Most viszont jobb, ha megyek, és hagylak benneteket dolgozni. Vedd úgy, hogy kaptál egy újabb ölelést, Matt. Boldogabbá tetted a legeslegjobb barátnőmet, mint amilyennek valaha is láttam. Szóval hajlok arra, hogy nagyon szeresselek.

– Megnősülök – mondta Matt, miután Shelby elment. – Így igaz, cimbora. Várj egy kicsit. – Griff letette a szögbelövőt, és Shelby után kocogott. – Hé! Én nem kaptam színlelt ölelést. – Nem, tényleg nem, de csak azért, mert neked annál sokkal többet fogok adni később. Semmi színlelés. – Ó, valóban? – Anyu utasításai alapján. – Igazán szeretem az anyádat. – Én is. Viszlát. – Valószínűleg négy, fél öt körül végzünk – szólt Griff az asszony után. – Ott leszek. – Jó tudni – mondta Griff halkan, aztán rávigyorgott Snickersre, aki követte őt és a bakancsfűzőjét. – Igazán jó tudni. Shelby először a piacra ment, miután, a férfit munkában látva eldöntötte, mit készít vacsorára. Berendezkedett a konyhában, úgy helyezkedve, hogy kinézhessen azon a csodálatos üvegajtófalon, valahányszor csak felpillant. De miután kinyitotta az anyjától kapott dobozt, és belemerült az olvasásba, nem túl gyakran nézett fel. Annyi időre hagyta abba a munkát, míg a vacsorát betette a sütőbe. Különös és elbűvölő volt saját magát látnia, saját akkori perspektíváját az időprizmán keresztül szemlélni. Csak néhány év, és mégis egy egész élet. Így utólag már ő is látta, milyen naiv is volt, mint egy biankó papírlap. Ezt látta meg és használta ki Richard. Callie megváltoztatta – ezt is ki tudta olvasni a levelekből és fényképekből. Amit írt, és ahogy írt, megváltozott Callie születése után. Be tudta-e csapni az anyját a levelek, az e-mailek és a gyorsan postára adott képeslapok élénk hangneme, miután a lánya maga is anya lett? Shelby kételkedett benne. Még most is kihallotta a siralmas felhangot a nagy élénkség mögül. Olyan hirtelen tört rá a boldogtalanság, s most már látta, ahogy ádáz magabiztossága lassan, fokozatosan semmivé válik. Csak akkor csendült hamisítatlan boldogság a soraiból, amikor Callie-ről írt. Nem, az anyját nem tudta becsapni. Az anyja biztosan észrevette, hogy egyre kevesebbet ír Richardról. De az első évben rengeteget és részletesen írt arról, hová utaztak, kikkel találkoztak, miket láttak. Könnyedén követni tudta magát a saját szavai alapján, és kezdett megérteni dolgokat. Még többet fog gondolkodni, ígérte magának. Talán sohasem találja meg a válaszokat, de sikerült rábukkannia egy bankszéfre egy kabátzsebben talált kulcs alapján. Szóval sokkal többet fog gondolkodni. Megterített a vacsorához a konyhapulton, kitette a bort, amit hozott – remélhetőleg jó borravalókat fog kapni pénteken –, amikor meghallotta Griff teherautójának a hangját. Elővett egy sört, kinyitotta, majd a férfi elé sétált. Szexi volt, izzadt és majdhogynem kívánatos, ahogy Shelbyre mosolygott. A teherautónak dőlt, lejjebb billentette a napszemüvegét, és a kerete fölött nézett az asszonyra, miközben a kutya a gyepen rohangált

körbe-körbe. – Megvan! Ez hiányzott eddig az elülső verandáról. Egy gyönyörű vörös hajú egy hideg sörrel. – Arra gondoltam, hogy szívesen innál egyet. – Shelby leballagott a lépcsőn. – Vannak fivéreim. – Nagyon is szívesen innék egyet. Még mindig nem érek hozzád. A május ma augusztust játszott. – Gyakran megteszi. – Ki kell tartanod addig, míg lezuhanyozom. Hogy van Callie? – Grillezett hot dogos vacsorára készül az unokatestvérével és a legjobb barátnőjével, s mindezt azok után, hogy mindegyiküket meztelenre vetkőztették, hogy szaladgálhassanak a locsoló vízsugarában. – A vízsugár nagyon jól hangzik. A hot dog sem hangzik rosszul. – Azzal várnod kell a következő alkalomig. – Amikor egy gyönyörű vörös hajú, egy hideg sörrel a kezében vacsorát készít nekem, nem vagyok válogatós. Együtt sétáltak be a házba, nyomukban a kutyával, aki loholt, nehogy lemaradjon. Griff beleszimatolt a levegőbe. – Mit sütsz? Isteni illata van. – Vagdaltat burgonyával és répával. – Vagdaltat? – Griff újra szimatolt. – Komolyan? – Igaz, hogy meleg van hozzá, de a vagdalt igazi férfinak való étel. Úgy festettél ma, amikor láttalak, mint aki szívesen enne vagdaltat vacsorára. – Akkor ettem utoljára igazi, házi vagdaltat, amikor otthon voltam Baltimore-ban, és addig hízelegtem az anyámnak, míg sütött nekem. Miért nem értékeli a legtöbb nő a vagdaltat? – Az előbb válaszoltál a saját kérdésedre. Megyek, megnézem. – Én meg lezuhanyozom. Aztán kösd fel a fehérneműt, Vörös! Shelby jókedvűen, izgatottan ment a tűzhelyhez, s megállapította, hogy jól állította be az időzítőt. Aztán felülvizsgálta a dolgot. Magabiztosság, gondolta. Emlékezett még rá, milyen volt magabiztosnak és merésznek lenni. Lekapcsolta a sütőt, és felment a hátsó lépcsőn. Griff a hideg sört kortyolgatta, miközben a hideg víz üdítően záporozott a fejére. Úgy érezte, mintha mázsányi kosz és izzadtság folyna le róla. Remek veranda lesz, gondolta, de a hirtelen időváltozásra nem volt felkészülve. A tavasz oly szelíden és kellemesen jött, hogy Griff el is felejtette, milyen forró és nedves pörölyként tud lesújtani a nyár. A mai nap pedig csupán egy gyors előzetes volt a várható varázsból. Ha végleg megérkezik a nyár, korábban fogják kezdeni a napot Matt-tel, és délutánonként előbb fejezik be a munkát. Ami azt jelenti, hogy több ideje lesz a saját házára. Aztán ott vannak még a grillbár tervei, ha egyszer megjönnek az engedélyek. És persze ott van Shelby. Annyi időt akart vele tölteni, amennyit csak tud. S ahogy az asszonyra gondolt, nyílt az üvegajtó. Ott állt, haja vadul hullámzott a válla körül, s nem viselt mást, csak egy mindentudó mosolyt. Tekintetét le nem véve Griffről, kivette a kezéből a sört, és lerakta maga mögé a mosdópultra. – Mind a két kezedre szükséged lesz – mondta neki.

– Ez a csodák napja – állapította meg Griff, és a nő után nyúlt. – Hideg. – Shelby a fejét hátrahajtva, ujjaival végigcirógatta a férfi hátát. – Hideg a víz. – Túl hideg? – Nem, kellemes. És ez még kellemesebb – emelkedett lábujjhegyre, s ajkát a férfi szájára szorította. És a csókban semmi hideg sem volt. Griff arra gondolt, kész csoda, hogy a víz nem kezdett el gőzölögni, ahogy a vére felforrt. Rögtön és hevesen. Minden izzadtságos órát, amit aznap a munkába ölt, minden nyugtalan órát, amit éjszakánként a nő után vágyódva, érte aggódva töltött, elmosott a pillanat varázsa. Puha test, mohó ajkak, türelmetlen kezek – abban a pillanatban az asszony mindent megadott neki, amire szüksége volt. – Azóta kívánlak, mióta az enyém lettél. – Nem tudta elég gyorsan elvenni a felkínált csodát. – Már attól megőrülök, hogy megérintelek. – Már attól megőrülök, hogy megérintesz. Ne hagyd abba! Tűz, vágy és gyönyör elegye dübörgött Shelby szívében, lüktetett a bőre alatt. Minél többet adott neki a férfi, ő annál többet akart, és dorbézolt a saját féktelenségében. Rá és csakis rá volt étvágya, az erős, kemény munkástestre. A türelmes, ugyanakkor követelőző ajkaktól megszédült. A férfi a csípőjénél fogva felemelte. Az a meglepő erő, a munkáskéz kemény markolásától egyszerre érezte magát sebezhetőnek, kívánatosnak és hatalmasnak. Tekintetét le nem véve róla, lábát a férfi csípője köré kulcsolta, ujjai a férfi vállába vájtak. Aztán felkiáltott, ahogy a férfi beléhatolt. Döbbenten, elragadtatva és remegve a következő őrült lökés után. A víz egyre zuhogott, úgy tűnt, sistereg és szikrázik a csempén. A nedves test meg-megcsúszott a keze alatt. És saját, ziháló lélegzete is elakadt. Súlytalannak, csodásnak érezte magát, ahogy a férfiba kapaszkodott, aki mind magasabbra korbácsolta szenvedélyüket. S csak kapaszkodott belé, míg mindketten alá nem buktak az áldott sötétségbe. – Kapaszkodj! – nyögte Griff, és a csap után tapogatózott, hogy elzárja a vizet. – Csak kapaszkodj! – Mmm. Úgy érzem, hogy le tudnék siklani a lefolyón. Shelby mozgást érzékelt, de továbbra is szorosan a férfiba kapaszkodott, még akkor is, amikor az vele együtt az ágyra zuhant. – Szükségem van egy percre. – Csak nyugodtan. – Komolyan mondom. De te csupa víz vagy, és meztelen. Egy perc, és hozok törülközőt. – Vettem egy új ruhát. – Valóban? – Igen, és azt terveztem, hogy azt veszem fel a vacsorához, aztán hagyom, hogy vacsora után levedd rólam. Én is kapkodtam. A kép hatására kicsiny, de határozott energialöket hullámzott át Griffen. – Megvan még a ruha? – A mosókonyhában lóg. Griff végigcirógatta az asszony oldalát.

– Még mindig kivitelezheted a terved, és ezúttal egyikünk sem fog kapkodni. – Tetszik az ötlet. Arra viszont nem gondoltam, hogy hajszárítót hozzak magammal. Gondolom, neked sincs. – Nincs sajnos. – Nos, a zuhanynak, a párának és hajászati dolgaim hiányának köszönhetően valószínűleg háznyi méretűre göndörödik a hajam. A táskámban valahol lennie kell gumiknak és csatoknak. – Tetszik a hajad. – Nekem is a tiéd – simult a férfihoz Shelby. – Tetszik, ahogy a nap kiszívja. Jó kis pénzt kellene fizetned a nagyi szalonjában, hogy ilyen csíkokat melírozzanak bele. – Egy férfinak, aki vagdaltat eszik, nincsenek melírcsíkjai. Shelby megcsókolta a vállát. – Neked vannak. Hozom azokat a törülközőket, és visszakapcsolom a sütőt. – Kikapcsoltad? Shelby a szempilláját rebegtetve, azzal a lassú, csábos mosollyal nézett rá, amellyel Callie szokott. – Azt akartam, hogy a zuhany alatt légy az enyém, szóval a vacsora kicsit tovább fog tartani, mint terveztem. – Tetszik, hogy kikapcsoltad a sütőt. Hozom a törülközőket. – Felkelt, visszament a fürdőszobába. – Mi után kutattál? Vagy az csak trükk volt, hogy nedvesen és meztelenül láss? – Nem trükk volt, csak bónusz. – Shelby mosolyogva vette el a törülközőt. – Griffin, akkora a hajam, mintha egy másik ember lennék, és annak a másik embernek is szüksége van törülközőre. – Oké. – Griff visszament egy másik törülközőért, és a sörért, amit az asszony elvett tőle, és a mosdópultra tett. – Szóval, mit kerestél? – Ó! – Shelby az első törülközőt a teste köré tekerte, s most előrehajolva próbálta a haját összeszedni a másodikba. – Nem szeretnék arról beszélni. Teljesen más dolog. Richarddal kapcsolatos. – Nem akarsz róla beszélni? – De akarok. – Shelby felegyenesedett, a törülköző sarkait bedugva valami turbánszerűséget varázsolt belőle. Griff megigézve nézte. – Szeretnék beszélni róla valakivel, akinek van rá némi rálátása. Arra gondoltam, Forrestnek elmondom az egészet, talán holnap, bár valószínűleg a felét már úgyis kitalálta, de… – Vedd fel azt az új ruhát, és megbeszéljük, amíg a vagdalt sül.

HUSZONHARMADIK FEJEZET Shelby újra bekapcsolta a sütőt, felvette a ruháját, és hátrafogta a haját, hogy ne álljon szerteszét, ahogy szárad. Borral a kezében csatlakozott Griffhez a hátsó verandán, és egy percig csak ült némán, és a hegyek egekbe törő csúcsait nézte. – Befizettem néhány számlát ma, miközben a gyerekek aludtak, és arra gondoltam, hogy Jimmy Harlow, mert biztos ő volt az, végignézi a dolgaimat. Az ügyvédekkel, hitelezőkkel folytatott levelezésemet, a táblázatokat, ahol azt vezettem, mit tudtam már eladni. Aztán az jutott eszembe, milyen kínos, hogy egy idegen csak úgy belenézhet a dolgaimba, de utána azt mondtam magamnak, megéri az árát, ha ez a Harlow rájön, hogy nincs nálam, amit akar. – Ez a jó hozzáállás. Okos, pozitív. – Aztán tovább töprengtem. Látni fogja azt a rengeteg fotót, amit a laptopomon tároltam. Egy mappában tartottam mind, a régi gépről töltöttem át, amikor visszakaptam a hatóságoktól. Még sohasem szántam rá az időt, hogy átnézzem őket, töröljek abból… abból az időből, amikor még együtt voltam Richarddal, mert annyi más teendőm akadt. Aztán az jutott eszembe, hogy Harlow látni fogja az összes helyet, ahol megfordultunk, különösen az első évben. Követhet minket, mintha térkép lenne. Griff biccentett. – És ezt te is megteheted. – Pontosan! Én is erre a következtetésre jutottam. Griff, szerintem nem véletlenül vitt el Richard azokra a helyekre, most már tudom, hogy soha semmit sem tett ok nélkül. Olyan voltam neki, mint valami álca. Én, és aztán Callie, miután megszületett, családos emberré tettük. Mi van, ha elrejtette az ékszereket vagy a bélyegeket, vagy mindkettőt azon helyek valamelyikén, vagy útközben eladta őket? Aztán amikor kezdtem átnézni azokat a képeket, tovább töprengtem, és arra jutottam, hogy valószínűleg ő is elvégezte a munkáját. A nászútján, vagy legalábbis amit annak hittem, aztán az állapotos feleségével. Milyen ügyes álca! Egy terhes feleség. – Egyet kell értenem veled, még akkor is, ha tudom, hogy ez fájdalmas számodra. – Már rég túl vagyok a fájdalmon. Ahogy végignéztem a képeket, a hazaküldött leveleket, eszembe jutott az is, mit szokott mindig mondani… mármint azokban az első hónapokban… évben. Bárhová is mentünk, hogy találkozzunk valakivel, mindig azt mondta: Csak légy önmagad, Shelby. Hogy ez mennyire elbűvöli őket. Nem aggódjak amiatt, hogy semmit sem tudok a művészetről, a borokról, a divatról meg hasonló dolgokról. Korábban sohasem idegeskedtem, ha új emberekkel ismerkedtem meg, de egy idő után ez megváltozott. – Elérte, hogy kínosan érezd magad… és kevesebbnek. – Igen, és aztán a „légy önmagad” kezdett azzá válni, hogy nem kellene azzal próbálkoznom, hogy lenyűgözzem, bárkiről legyen is szó, mert úgyis átlátnak rajtam. Feltételezem, nagyon jó álca volt neki, hogy nem volt sok mondanivalóm. – Belekortyolt a borba, aztán félretette a poharat. – Arra gondoltam, talán körülnézhetnék a hálón, kereshetnék cikkeket abból az időből és azokról a helyekről, ahol megfordultunk. Volt-e rablás akkoriban ott? Vagy valami szélhámosság. Vagy még rosszabb. És még több anyag áll a rendelkezésemre, mert az anyu eltette az összes levelemet és képeslapomat. Minden egyes

darabot. Így azokat is elolvastam, felidéztem, hová mentünk, kikkel találkoztunk, amikor Párizsban vagy Madridban voltunk. Eleinte mindenről részletesen beszámoltam, szóval nem volt nehéz felidézni a dolgokat. – És beugrik valami, ha a mostani eszeddel, tudásoddal nézed az akkori eseményeket? – Egy-két dolog igen. Miért ment Memphisbe? Nem hiszem, hogy csak úgy rábökött a térképre. Márpedig ott volt, és csak négy nappal később, hogy kirabolta azt a nőt, Lydia Redd Montville-t, és lelőtte a fiát. – Négy nappal azután, hogy a barna nő állítása szerint, átverte őt és Harlow-t, és meglépett a zsákmánnyal. – Pontosan. Azt hiszem, nála volt a szajré, vagy lerakta valahol. Mondjuk egy banki széfben hagyta. Ott volt neki az új személyazonossága és egy nagy halom pénz. Legalábbis akkor azt hittem, hogy rengeteg pénze van. És ott voltam én, kiváló célpont arra, hogy elbűvöljön és levegyen a lábamról. – Akarod hallani, én hogy látom a dolgot? Shelby nagy levegőt vett. – Azt hiszem, akarom. – A zsaruk az egyedülálló Jake Brimley-t keresték. Tudnia kellett, hogy a társai be fogják köpni. Nem mehetett bele megfelelő terv nélkül a rablásba. Új személyazonosság, kezdőtőke, megváltoztatott külső. De még egy dologra szüksége volt. Arra, hogy házas legyen. – Azt hiszem, ez igaz. – Nem akart olyan feleséget, mint a barna, olyat, aki ismeri a játékszabályokat. Ártatlan és fiatal teremtés kellett neki, aki kezelhető és bízik benne. És készen áll arra, hogy elbűvöljék. Erre Shelby csak bólintani tudott, majd nagyot sóhajtott. – Az biztos, hogy megfelelek a leírásnak, az utolsó betűig illik rám. – Hivatásos szélhámos volt, Shelby. Esélyed sem volt vele szemben, amikor megkörnyékezett. Végül kiköt egy fiatal, feltűnő vörös hajú mellett, szóval nemhogy nem egyedül utazik, de olyasvalakivel, akire felfigyelnek az emberek. Akit észrevesznek, és meg is jegyeznek. Hová vitt először? – Négy napot töltött Memphisben. Sohasem találkoztam még olyan elbűvölő és izgalmas férfival, mint ő, és ahogy az utazásairól beszélt… A szerződésünk lejárt, és haza akartam jönni egy hétre, mielőtt kezdődik az újabb szezon. De amikor azt mondta, hogy üzleti ügyben New Yorkba kell utaznia, és megkért, hogy menjek vele, mentem. – Kurtán felkacagott. – Csak így. Csak néhány napról volt szó. Kalandnak fogtam fel, és olyan izgalmas volt az egész. – Miért ne lett volna az? – Magánrepülővel mentünk. Soha senkit sem ismertem, aki már repült volna magángéppel. – Nincs biztonsági ellenőrzés, nem kell kinyitni a csomagokat. Egy magángépre azt viszel fel, amit akarsz, igaz? – Erre nem gondoltam. Majdnem mindig magángéppel utazott. Akkoriban ez csak egy újabb izgalmas dolog volt. Soha még csak hasonló helyen sem jártam, mint New York, és Richard olyan aranyos volt, elbűvölő és… nos, úgy tűnt, hogy ő is odáig van értem. Nem a pénz volt az, Griff, bár nem tagadom, élveztem, hogy szép ruhákat vesz nekem és éttermekbe visz. A csillogás volt az. Valahogy minden ragyogott… és elvakított. – Gondoskodott róla, hogy elvakítson.

– Még most is nehéz elhinni, hogy nem gondolta komolyan mindazt, amit mondott. Hogy én vagyok az, aki eddig hiányzott az életéből. És én az akartam lenni, az, aki hiányzott az életéből. Így, amikor megkért, hogy ne menjek vissza Memphisbe, hanem utazzak tovább vele Dallasba – egy újabb üzleti útra –, vele mentem. Mindent odadobtam, és vele tartottam. – Újabb nagyváros. Shelby szemét behunyva bólintott. – Igen. Már te is látod a mintát? Mindig nagyvárosokba mentünk, és mindig csak néhány napig maradtunk. Néha adott egy köteg pénzt, és elküldött vásárolni, mert neki megbeszélése van. Aztán amikor visszajött, virágot hozott, fehér rózsát. Azt mondta, hogy eddig az utakon meg repülőgépeken élt, de most, hogy ott vagyok neki, kész letelepedni valahol. – Pontosan azt mondta, amit hallani akartál. Az volt a munkája, hogy olvasson az emberekben, hogy az legyen, aminek látni akarják, amit várnak tőle. Shelby egy percig némán ült, élvezve a halványuló fényeket, a szél susogását a fák között, a patak csobogását. – Ha magam elé képzelem azt a férfit, akibe képes lennék beleszeretni, életemnek abban a szakaszában Richard volt az. Az a helyzet, Griff, hogy abban az első néhány hétben ide-oda utaztunk az országban. – Hogy eltűntesse a nyomait. – Azt hiszem, igen, és azon tűnődöm, hogy útközben nem hagyta-e ott valahol a Floridából rabolt zsákmány egy részét. Ha volt bankszéfje Philadelphiában, talán volt neki máshol is. Melinda Warren is utalt rá. Sohase fogyott ki a pénzből, szóval szerintem lennie kellett bankbetéteknek, ahonnan elvehette a pénzt, vagy útközben is lopott. – Valószínűleg mind a kettő. Shelby a férfi felé fordult. – Én is azt hiszem. Ahogy a fényképeket és a leveleket nézegettem, eszembe jutott, hogy St. Louisban voltunk, és arra ébredtem, hogy nincs mellettem. Kiment sétálni, ezt mondta. Gondolkodni akart. Már majdnem hajnalodott, amikor visszajött, és nagyon izgatott volt. Remegett izgalmában. Aznap reggel továbbutaztunk. Autót bérelt és Kansas Citybe mentünk. Csak egy gyors látogatásra, azt mondta. Találkoznia kell az egyik üzlettársával. Aztán előhúzott egy Cartier órát a zsebéből, mondván, vett nekem egy apróságot. Két évvel később fel akartam tenni, de eltűnt. Nagyon dühös lett, és azzal vádolt, hogy hanyag voltam és elhagytam. De nem voltam hanyag. Akárhogy is, felmentem az internetre, és körülnéztem, történt-e valami abban az időpontban, és kiderült, hogy aznap éjjel volt egy rablás St. Louisban. Megint csak ékszerek, negyedmillió dollárt érő ékszert vittek el… és órákat. – St. Louisban lop, Kansas Citybeli orgazdához viszi. – Arra gondolok, hogy az órát szánta az én részemnek a zsákmányból… egy időre. Voltak más esetek is. Utánanézek, találok-e valami egyezést, úgy, mint St. Louisnál. Griff átnyúlt, megdörzsölte az asszony karját. – És mire mész vele? – Tudom, hogy nem változtathatom meg a múltat. – Lenézett a kezére, a jegyzeteire gondolt, a nagy köteg fényképre és képeslapra. – De talán azokon a helyeken is lopott, és elmondhatom a rendőrségnek, amit tudok, vagy tudni vélek. Legalább úgy érzem, mintha tennék valamit. – Teszel valamit.

– Most itt az ideje, hogy a vacsorát az asztalra tegyem. – Felállt. – Köszönöm, hogy meghallgattál. – Miért ne hallgattalak volna? – Griff is felállt, követte az asszonyt a konyhába. – Így most nekem is van saját listám. – Miféle lista? – Nekem nem állnak rendelkezésemre azok az információk, amelyek neked. – A képeslapokkal, levelekkel teli dobozra pillantott, a laptopra. – Nem bánnám, ha én is átnézhetném őket. Az én listámon leginkább nevek vannak, események és dátumok. Warren, Harlow és Brimley… ahogy akkor ismerték. A Miamiban elkövetett rablás, a lövöldözés, az átverés. Utána te következel. Nem tűnt fel, hogy csak néhány nappal Miami után történt, de kitaláltam, hogy nem sokkal utána lehetett. – Olyan voltam neki, mintha egyenesen megrendelésre készültem volna, ahogy én is azt hittem róla, hogy ő az igazi. – Tálcára tette a vagdaltat, elővette a férfi egyetlen lapos tálját. Kiszedte rá a krumplit és a zöldséget, majd körülnézett, mert a férfi nagyon elcsendesedett. – Mi van? – Nem akarlak még jobban felzaklatni, de nem hiszem, hogy csak úgy besétált aznap este abba a klubba, ahol énekeltél, rád nézett és azt mondta, oké, ő lesz az álcám. – Mire gondolsz? – Szerintem néhány napot azzal töltött, hogy mindent megtudjon rólad. Igazi szépség vagy, Vörös, és fogadni mernék, hogy tizenkilenc évesen is az voltál ott a színpadon. A neved nyilván ki volt írva, szóval megnézte, kérdezősködött utánad. Egyedülálló vagy, nincs kapcsolatod. Shelby gondosan elrendezte a tálon a petrezselymet, a piros és zöld paprikakarikákat. – Egy üresfejű liba Tennessee-ből, egy kis hegyi városból. – Sohasem voltál üresfejű liba. Fiatal voltál, üde és tapasztalatlan, de bátor. Bátorság kell ahhoz, hogy színpadra kerülj. Megtud rólad mindent, amit kell, aztán akcióba lép, puhatolózik nálad. Addigra már van elképzelése, milyen ember is vagy, és ő pontosan olyannak mutatja magát, amilyennek látni akarod. – Mi lett volna, ha nemet mondok? Kösz, de nem megyek el veled New Yorkba. – Továbblépett volna, és keres valakit, aki megteszi. Bocs. – Nem szükséges bocsánatot kérned. Bizonyos fokig megkönnyebbülés tudni, hogy sohasem igazán rólam szólt a dolog. Sohasem volt igazán személyes. Ez sokkal inkább megoldandó rejtvénnyé teszi az ügyet. – Oké. Hű, ez fantasztikusan néz ki! Shelby elégedetten tette le a kész tálat az ebédlőasztalra. – Az anyu azt mondaná, a tálalás is számít. Szóval, még ha nem is finom, legalább jól néz ki. Reméljük, hogy erre mind a kettő igaz. Ülj le. Majd én felszolgálom, te meg áruld el, mi a következő név a listádon. – Houston, igaz? – Houstonban kábé hat hónapot töltöttünk. – Aztán jött Philadelphia, Atlanta, utána a Hilton Head. Azt mondtad, Richard soha semmit sem tett ok nélkül. Miért akarta, hogy te és Callie vele menjetek Hilton Headre? – Arra gondolsz, hogy valamiféle folyamatban levő üzlete volt ott, és mi megint álcának kellettünk? – Jókora adag vagdaltat tett a férfi tányérjára, s nem sajnálta a krumplit és a répát sem. – Ó, istenem, Griff, mi van, ha nem is baleset volt? Mi van, ha félresikerült az üzlet, és meggyilkolták? Aztán belökték az óceánba?

– Erre valószínűleg sohasem tudod meg a választ. Segítséget hívott, ugye? – Valaki leadta a segélyhívó jelet, de… Griff, Forrest azt mondta, hogy Harlow karácsony körül szökött meg. Richard… csak egy-két nappal karácsony után történt. – Richard megölése nem épp a legokosabb módja annak, hogy az ember eljusson a milliókhoz. – Tényleg nem, igazad van. De lehet, hogy verekedtek, baleset történt, de akkor is igazad van. Valószínűleg sohasem fogom megtudni a választ, kivéve persze, ha elkapják Harlow-t. – A saját tányérjára kisebb adagot tett. – Nyilván úgy történt, ahogy a rendőrség gyanítja. Richard szeretett kockáztatni. Gyorsan vezetett, a legveszélyesebb lejtőkön síelt, búvárkodott, sziklát mászott, ejtőernyőzött. Nem hagyta volna, hogy egy szélvihar megállítsa. De az mégis megállította. Mi van még? – A magánnyomozó. Lehet, hogy tényleg csak az, akinek vallja magát, de… – Miután megkóstolta a vagdaltat, Griff elhallgatott. – A mindenit! – Bekapott még egy falatot. – Kész, elsikáltatott. Megtartalak. Ez a vagdalt finomabb, mint az anyámé… és ha elárulod neki, hogy ezt mondtam, meg fogok esküdni rá, hogy hazug vagy. – Sohasem szólnám le egy másik nő vagdaltját. Tényleg ízlik? – Majd azután kérdezd meg, miután kinyaltam a tányért. – Biztos a sör teszi. A vagdaltban. – Sör van a vagdaltban? – Régi családi recept. – Biztos, hogy megtartalak. Griff annyi időre letette a kanalat, hogy Shelby tarkójára csúsztassa a kezét, és magához húzza egy csókra. – Évek óta nem sütöttem vagdaltat. Örülök, hogy sikerült. – Díjnyertes. – Mondd el, mit gondolsz arról a magánnyomozóról. – Rendben. Módosult tudatállapotba kerültem a sörrel ízesített vagdalt miatt. Szóval a magánnyomozó. Követ téged Phillybe, aztán egészen idáig. Vagy nagyon elhivatott, vagy feladata van. Van engedélye, és esküszik, hogy nem a barna a megbízója. Forrest azt mondja, nem hajlandó elárulni az ügyfele nevét. – Nekem nem sikerült ennyit megtudnom Forresttől. Griff vállat vont. – Beszélgettünk. Van alibije a gyilkosság éjszakájára, szóval nincs rá jogalap, hogy zaklassák. Még. Shelby fejét félrebiccentve a villájára szúrt egy répát. – Többet tudsz. – Csak apróságokat. Forrest elmondta, hogy az özvegy és a fia is tagadja, hogy magánnyomozót fogadott volna fel. A biztosítási pénzt megkapták, és a hátuk mögött hagyták az egész ronda ügyletet. A miami rendőrök beszéltek velük, és úgy tűnik, nekik is van alibijük a gyilkosság éjszakájára. – Kiapadhatatlan információforrás vagy. – Aggódik miattad… mármint Forrest. Ezek többsége rossz hír, ezért nem akarta megosztani veled. – Tudni jobb, mint bizonytalanságban élni. – Most már tudod. A többi már csak találgatás. Meglehetősen biztosak lehetünk benne, hogy Harlow itt járt Ridge-ben. Onnan már nem olyan nagy ugrás feltételezni, hogy ő ölte meg a barna nőt, mert ugyan ki másnak lett volna rá oka, ő pedig haragudott rá, mert a nő azt állította, hogy ő lőtte le az özvegy fiát. Talán

így is volt, de mivel a pisztoly, amit Richard philadelphiai banki széfjében találtál, megegyezik a gyilkos fegyverrel, logikusabb, hogy… – Micsoda? Mit mondtál? A pisztoly, amit találtam… Richard pisztolya? Griff úgy döntött, szüksége van egy hatalmas korty borra. – Oké, figyelj, Forrest is csak ma kapta meg az információt. A miami zsaruk elvégezték a ballisztikai vizsgálatokat, és megállapították, hogy az általad talált pisztoly volt az, amelyik megsebesítette az özvegy fiát. Történetesen összefutottam Forresttel ma délután, és ő mondta. – Richard. Richard lelőtt valakit? – Lehetséges. Az is lehet, hogy csak felvette a pisztolyt, miután lelőtték azt a férfit, de… ez logikus következtetés. Az ő pisztolya, ő lőtt vele. Harlow mindig is tagadta, és korábban sem volt elítélve soha fegyveres erőszakért. – A nő hazudott. Szerelmes volt Richardba… azaz neki Jake-be. A maga módján legalábbis szerette. Hazudott miatta, még azok után is, hogy a férfi elárulta. Nem csak a pénz vagy a zsákmány miatt kutatott fel itt. Féltékeny volt, dühös és féltékeny, amiért Richard velem töltötte azokat az éveket. Hogy gyereket csinált nekem. – Ez nagyon valószínű. – Mivel Griff ugyanerre a következtetésre jutott, bólintott. – És még valami, nagyon is emberi dolog miatt. Tudod, miről beszélek? Nem tudta elképzelni, hogy együtt éltél vele, és mégsem voltál beavatva az ügyeibe. A nő hazug és csaló volt, szóval az ő gondolkodásmódja szerint, neked is annak kell lenned. – És Jimmy Harlow is ezt gondolta. – Nem tudom. – Most kertelsz – mondta Shelby, amikor Griff elcsendesedett. – Mert aggódsz, hogy ez felidegesít. – Mert fel is idegesít. – Az igaz, de tudni szeretném, mit gondolsz. Nem kell engem megvédeni az idegeskedéstől, Griffin. Rosszabb is történt már velem. Mondd el, mit gondolsz! – Rendben. Azt hiszem, meglehetősen biztosra vehető, hogy Harlow nem volt szerelmes Richardba, ezért ő tisztábban tudott gondolkodni az ügyben, mint a barna nő. De szerepel a listámon, méghozzá több oszlopban is. Feltételezem, hogy valahol a közelben tartózkodik. Nem olyan messze, mint Gatlinburg vagy mint a barna nő. Valószínűleg nem egy szállodában. Talán az egyik kempingben, faházban vagy valamelyik motelben. – Szóval figyelhet engem. Griff egy pillanatra elhallgatott, mérlegelt, de aztán arra gondolt, az asszonynak igaza van. Tudni jobb, mint bizonytalanságban élni. – Gondold végig a következőt. Nem száll szembe veled, nem mászik a képedbe, nem fenyeget, mint a nő tette. Hosszabb játékot űz, azt hiszem, ezért információkat akar. Tudni akarja, ki vagy. Amikor rájön, elkönyveli, hogy vesztett. Jobb szabadnak lenni, mint gazdagnak, különösen akkor, ha a gazdagság rész nem is túl ígéretes. – Remélem, igazad van. – Hosszabb játékot űz, elég okos ahhoz, hogy előbb áttanulmányozza az összes információt, kielemezze őket, ahogy mi is tesszük. Jobban ismerte Richardot, és úgy tűnik, követni fogja a vonalat, ha egyszer össze tudja kötni a pontokat.

Ahogy Griff gondolatmenete és következtetései segítettek Shelbynek összekötni a pontokat. – Atlantában maradtunk a legtovább. De tervezte, hogy továbbállunk, méghozzá gyorsan. Azt hiszem, volt ott valami munkája, volt már célpontja, és amint elvégezte a munkát, a lehető leggyorsabban el akart húzni onnan. Alig volt időm összepakolni, amikor végül szólt. Ő előrement. – Ezt nem is tudtam. Nélküled és Callie nélkül ment északra? – Kábé tíz nappal előttünk. Nekem össze kellett pakolnom, és átadnom a kulcsokat. Azt hittem, megvettük azt a házat Atlantában, de csak béreltük, szóval csak vissza kellett adnom a kulcsokat, és északra repülnöm. Majdnem nem tettem meg. Majdnem hazajöttem helyette, de aztán arra gondoltam, talán ez az, amire szükségünk van… a változás. Talán ez segít ismét rendbe hozni a dolgokat kettőnk között, és Richard arról beszélt, milyen nagy udvarunk lesz Callie-nek. És… hogy lesz másik gyerekünk. – Játszott veled. – Most már én is látom. Kristálytisztán – tette hozzá. – A papírjai közt megtaláltam, hogy vazektómiája volt rögtön Callie születése után. Gondoskodott róla, hogy ne lehessen második gyerek. – Nem fogom azt mondani, hogy sajnálom, mert ez fájdalmas és több, mint szemétség, de… – Jobb így – fejezte be Shelby. – Hálásnak kell lennem, hogy nem lett másik gyerekem tőle. Végig csak játszott velem, és aztán az a villámgyors költözés Philadelphiába, amikor tudnia kellett, hogy azon gondolkodom, elhagyjam-e. Úgy állította be, mintha milyen jó lenne ez Callie-nek, mert tudta, hogy ezzel rábír, hogy menjek, adjak még egy esélyt. – Tiszta lappal indulni. – Igen, pontosan ezt érzékeltette. Azt mondtam, Atlantában laktunk legtovább, de nem hiszem, hogy Richard bármi fontosat is ott hagyott. Így utólag visszanézve látom, hogy jóval korábban tervezte már ezt a költözést, mint ahogy szólt róla, szóval azt hiszem, arra készült, hogy mindent magával visz, amit elrejtett. Griff észrevette, hogy Shelby már csak tetteti az evést, és legszívesebben véget vetett volna az egésznek, a töprengésnek, a találgatásoknak, a különböző szempontok taglalásának. De az asszony nem ezt akarta. – Azt mondtad, sokat utazott nélküled. – Egyre többet, különösen azután, hogy Atlantában berendezkedtünk. Szerettem volna fészket rakni, napi rutint kialakítani. Úgy alakult, hogy már nem is kérdezett, csak közölte, hogy üzleti útra megy. Néha még azzal sem fárasztotta magát, hogy szóljon. Nem lehetek biztos benne, merre járt. Talán igazat mondott, talán nem. Azt viszont tudom, hová mentem én is vele, szóval kiindulópontnak az is megteszi. – Mindezt a zsaruknak is elmondhatnád. – Azt hiszem, végül meg is teszem majd, de előbb át akarom rágni magam rajta, próbálom megérteni. – Remek. Én is pont ezt teszem. – Miért? – Miattad – vágta rá habozás nélkül Griff. – Callie miatt. Ha erre még nem jöttél rá, akkor valamit rosszul csináltam. – Szereted rendbe hozni a dolgokat. – Ez a munkám. Az embernek szeretnie kell azt, amiben jó. És szeretem az arcod. Meg a hajad – érintette meg a megzabolázott fürtöket, és nagyon szerette volna őket kiszabadítani a hajszalag fogságából. – Szeretem a vagdalt húsodat – tette hozzá, bekapva az utolsó falatot. – Szeretem elvinni Piroskát pizzarandikra. És el vagyok veszve, amikor csábosan rám mosolyog. Szóval ez több, mint a dolgok

rendbe hozása, Shelby. Te több vagy nekem, mint holmi rendbe hozni való. Shelby nem szólt semmit, csak felállt, hogy leszedje az asztalt. – Majd én megcsinálom. Te főzted a vacsorát. Méghozzá nagyon finomat. Miközben Griff eltakarított mindent az asztalról, Shelby bekapcsolta a laptopot, és keresni kezdett egy képet. – Kíváncsi lennék a véleményedre – fordította meg a laptopot. Griff a homlokát ráncolva lépett oda, lehajolt és szemügyre vette a fényképet, amely az egyik utolsó atlantai találkozón készült. Shelby és Richard is elegáns öltözéket viselt. – Gyönyörű vagy… és szomorú. Amikor először láttalak, akkor is ezt gondoltam. Mosolyogsz, de nincs benne fény. És mi történt a hajaddal? Gyönyörű vagy, ahogy mondtam is, de valahogy nem hasonlítasz önmagadra. Hol vannak a göndör fürtök? Eladtad őket? Shelby hosszan a férfi szemébe nézett, aztán a vállára hajtotta a fejét. – Tudod, mit szeretnék csinálni? – Mit? – Szeretnék sétálni veled egyet a hátsó udvaron, megnézni a naplementét, kéretlen tanácsokat adni a kerttel kapcsolatban, hogy mit hová ültess, és hogy ne feledkezz meg arról a lugasról. Aztán azt szeretném, ha levennéd rólam az új ruhámat, ami könnyű lesz, mivel nem viselek alatta semmit. – Kezdhetnénk ez utóbbival? Shelby nevetve csóválta a fejét. – Előbb hadd őrjítselek meg egy kicsit. – Már sikerült – mondta Griff, és a kezét megfogva kisétált vele a kertbe. Ismét hazakísérte, s a visszautat arra használta, hogy végiggondolja a dolgokat. További gondolkodási időt nyert azzal, hogy hosszú járőrözésre vitte Snickerst, aztán egy jó órát szánt arra, hogy kialakítson egy faliszekrényt az egyik bemutatónak szánt szobában. Egyszerre csak egy lépést, mondta magának, miközben elrakta a szerszámait és feltakarított. A következő lépése az volt, hogy leült a számítógéphez, és keresést indított az atlantai megoldatlan betörések és csalások után abban az időszakban, amikor Shelby is ott élt. Egy megoldásra váró rejtély, gondolta. Az a nyomorult soha semmit sem csinált ok nélkül, emlékeztette magát. Akkor miért szedte a sátorfáját Atlantából, s főleg olyan váratlanul? Érdekes lesz kitalálni. Mialatt Griff az interneten kutatott, Jimmy Harlow a laptopján dolgozott, amit egy tampai szakmai bemutatóról lovasított meg. A forgalmas szálloda és a konferencia félrészeg résztvevői ideális célpontok voltak. A csinos táskába bujtatott és tökéletesen feltöltött laptoppal, valamivel több mint kétezer dollár készpénzzel, két iPhone-nal és egy Chevy Suburban kulcsaival sétált. Ez utóbbival egyenesen egy bontóműhelybe hajtott. Új személyazonosságot vásárolt – kifizetődő, ha az embernek vannak kapcsolatai –, és elkötött egy félig roncs Fordot, amivel átment Georgiába egy ismerőséhez, akinek ötszáz dolcsiért eladta. Egy ideig meghúzta magát, szakállat, hajat növesztett, mindkettőt befestette, s a jól bevált,

hagyományos módszerrel növelte a tőkéjét. Kizsebelt néhány embert, apróbb betörésekkel tarkítva, aztán továbbállt. Atlantába ment, kanyargós utakon, olcsó motelekben megszállva, alkalmi kocsikat lopva. Olyan képesség volt ez, amelyet még ifjúkorából hozott magával, s azóta is gondosan csiszolgatta. Kitérőt tett New Orleans felé, ahol kirabolt és ronggyá vert egy drogdílert, aki a Ninth Ward-i gimi fiataljait látta el anyaggal. Jimmy erősen helytelenítette a kiskorúaknak történő drogeladást. Egy Baton Rouge-i bár elől elkötött egy Toyota 4Runnert, amelyet egy másik bontóba vitt. Ott átüttette az alvázszámot, újrafestette, és egy másik kapcsolata segítségével hamis iratokat szerzett hozzá az új nevére. Megszállottan figyelte a híreket, a laptopot használta az embervadászatra. Megnyírta a szakállát, könnyű, hétköznapi ruhákat vett… és betörte őket, hogy egyik se nézzen ki vadonatújnak. Lelkiismeretesen használta az önbarnítót, hogy megszabaduljon a börtönbeli sápadtságától. Térképeket vett, még egy márkás digitális fényképezőgépet is szerzett, és néhány nemzeti park matricáját is felragasztotta a kocsira, ahogy a turisták szokták. Azt és akkor evett, amit és amikor akart. Aludt, ha fáradt volt, felkelt és továbbment, amikor nem. A börtönben töltött évek minden napján erről álmodott. Szabadság. De arról is álmodott, mit kezd ezzel a szabadsággal. Nem voltak illúziói a tolvajbecsületről… ahhoz túl sokáig volt a szakmában. De az árulásért meg kell fizetni. A bosszú hajtotta. Ez vitte Atlantába, ahol a megfelelő helyen kérdezősködve, a megfelelő markokat megkenve megkapta a szükséges információt. Lopott egy huszonöt milliméterest egy mariettai ház emeletéről, ahol valami idióta megtöltve az éjjeliszekrényben tárolta, és elvitt egy kilenc milliméterest a dolgozószoba fiókjából is. Gyerekek is vannak a házban, gondolta, miközben átkutatta a fiú és a lány szobáját. A fenébe is, hiszen ő itt életeket ment. Meghagyta a gyerekek Xboxait, de elvitte az iPadeket és egy újabb laptopot, a készpénzt a mélyhűtőből, egy gyémánt karkötőt, gyémánt fülbevalót, az ékszeresdobozban tartott készpénzt, és, csak mert jó oka volt rá, egy pár erős túrabakancsot. Mire megérkezett Villanovába, a nő, akivel Jake összejött, már nem volt ott. Feltörte a biztonsági zárat, és alaposan körülnézett. Jake ugyancsak nagylábon élt, állapította meg, és keserűség marta a torkát. Az eldobható telefonját használva kapcsolatba lépett az ingatlanügynökkel, és megtudta, hogy fedezetlen eladásról van szó. Talán mégsem minden fenékig tejfel, gondolta. Eltöltött néhány napot a környéken, hogy többet megtudjon a dolgokról, aztán Tennessee felé vette az irányt. Bérelt egy kis faházat jó tizenöt kilométerre Rendezvous Ridge-től – három hónapra, feketén megállapodott a tulajdonossal, és készpénzben fizetett. Itt Milo Kestleringnek hívták, Tallahassee-ből jött, és egy egészséges ételeket forgalmazó cégnél volt középvezető. Elvált, gyerek nincs. Rengeteg apró részlettel tudta volna még megtámogatni ezt a személyazonosságot, de a tulajdonos örült, hogy pénzt kap, és nem kíváncsiskodott.

Errefelé nem voltak kapcsolatai, ezért óvatosnak kellett lennie. Még óvatosabbnak a Melinda halála óta a környéken szimatoló zsarukkal. Harlow úgy vélte, a saját ostobasága ölte meg a nőt. Talán a börtönben eltompultak az ösztönei, akárhogy is, ő többé már nem volt tényező. A vörös hajú azonban már más kérdés. De Harlow egyelőre megkapta, amit akart. Eleget ahhoz, hogy egy ideig ne unatkozzon. A nő pasijának a házánál majdnem rajtavesztett. Kockáztatott, ismerte be magának. Mindig jobb egy üres házba betörni, de az ajtó nem volt bezárva, és a laptop ott volt az orra előtt. Szerencsére így is sikerült megszereznie az adatokat. Azzal is kockáztatott, hogy egyenesen odament a vörös hajúhoz az utcán, de tőle is megszerezte, amit akart. Ami még fontosabb, a nő nem ismerte fel, amikor ránézett. Nem gondolta volna, hogy Jake típusa, de talán pont ez volt a lényeg. Rengeteg mindent kell még végiggondolnia, de ma estére itt vannak a számok, a képek, az e-mailek. Egész életek vannak előtte kiterítve a képernyőn. Ki fogja találni, mihez kezdjen velük. Ki fogja találni, mit tegyen velük.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET A vad rododendronok kivirágoztak a patakok mentén, s élénk színeikkel lángba borították a hegyoldalakat. A magasabb régiókban a sárga clintonia virágai kukucskáltak ki a páfrányok buja zöldjéből. Shelby, amikor csak tudta, kirándulni vitte Callie-t – virágot szedtek, vagy csak ültek és hallgatták a madarak énekét. Egyszer, biztonságos távolból, megengedte a kislányának, hogy végignézze, ahogy egy mackó a patakban halra vadászik, mielőtt visszamenne a zöldbe. Callie a hátsóudvarban, ahol az anyja is felnőtt, ünnepelte meg a negyedik születésnapját kis barátaival, a családjával, olyan emberekkel, akik szerették. Shelby számára ez utóbbi volt a legfényesebb ajándék a csomagban. Callie egy hatalmas kastélyt formázó csokitortát kapott, körülötte a Shrek összes szereplőjével. Játékok, ajándékok, léggömbök és zászlócskák tették még szebbé a napot. – Ez volt a legboldogabb szülinapja, mióta csak él. Viola a dédunokájával a karján ült, és figyelte, ahogy a gyerekek Callie egyik féltett kincsén, a csúszdán játszanak. – Kezd elég idős lenni ahhoz, hogy megértse, miről szól ez a nap. – Ez több annál, nagyi. – Valóban több – bólintott Viola. – Szokott kérdezősködni az apjáról? – Nem. Azóta, hogy hazajöttünk, egyszer sem beszélt róla. Mintha elfelejtette volna, s én nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz. – Boldog. Egy nap majd kérdezősködni kezd, s neked készen kell állnod a válaszokkal, de most boldog. És fülig szerelmes Griffbe. Shelby mosolyogva nézett oda csuromvizes lányára, aki Griff lábán csüngött. – Fülig. – És te? – Nem tagadom, hogy alakul valami köztünk, és mivel az, ahol most tartunk, boldoggá tesz, nem túl sokat foglalkozom azzal, merre haladunk. – A tekintetedben már nincs ott az a nagy szomorúság és aggodalom, mint amikor hazajöttél. Az én szememet örökölted Ada Mae-n keresztül, és továbbadtad a lányodnak, ne hidd, hogy nem tudok olvasni belőle. – Azt mondanám, hogy a szomorúság továbbállt, az aggodalom csökkent. Lemondasz végre egy kicsit a dédunokádról, és hagyod, hogy más is babázhasson? – Mindig csak a régi nóta – morogta Viola, és megpuszilta Beau homlokát. – Alszik, mint a tej ebben a nagy felfordulásban. Vidd ki néhány percre a napra! Ne sokáig, de gondolom, egy kis D-vitamin csak jót tesz neki. Csodálatos érzés volt újra kisbabát fogni a karjaiba, érezni a súlyát, a melegét, az illatát. Shelby a lányára nézett. Milyen nagylány már, nő, mint akit húznak. És sóvárgás ébredt benne, ahogy Beau legyintett egyet kis kezével álmában. Amikor Clay, aki maga is majdnem olyan vizes volt, mint a gyerekek, odaballagott hozzá, Shelby csak a fejét csóválta.

– Ne is álmodj róla, hogy elveszed tőlem. Túl vizes vagy. Különben is, még csak az imént kaparintottam meg. – Gondoltam, hogy ma nem lesz sok lehetőségem magamhoz ölelni. – Rád hasonlít, Clay. – Anyu is ezt mondja. – Igaza van. – Sörért indultam. Gilly vezet. Kérsz egyet? – Maradok a limonádénál, amíg ez véget nem ér. Bátyja ennek ellenére átölelte a vállát, és a nagy kád felé vezette, ahol a sör hűlt. – Forrest elmondta, mi történt veled. Mindent elmesélt. – Nem akarom, hogy emiatt aggódj. Itt van neked az újszülött fiad, akiről gondoskodnod kell, nem is beszélve Jacksonról és Gillyről. Clay nem engedte el a vállát. Úgy tudja átölelni, és mindig is jellemző volt rá, hogy az ember dédelgetettnek érzi magát. – Rengeteg hely van a „kiről-miről kell gondoskodnom” könyvecskémben a húgom számára. Senki olyan nem keresett munkát, aki hasonlítana erre a Harlow nevű fickóra. A környéken sem láttam hasonló alakot. Tudom, hogy a rendőrség még mindig keresi, ez is a dolguk. De az a legvalószínűbb, hogy már rég lelépett. De akkor is… – Kivett egy sört, lepattintotta a kupakját. – Vigyázz magadra, Shelby! Könnyebbség tudni, hogy Griff is vigyáz rád. Shelby válla megfeszült. – Én magam is remekül tudok vigyázni magamra. Clay ivott még egy korty sört, aztán ujjával megkopogtatta Shelby orrát – újabb szokás, amelyet sohasem hagyott ki. – Ne húzd fel az orrod! Jó tudni, hogy tudsz vigyázni magadra. Még jobb, hogy Griff is vigyáz rád, szóval semmi értelme dühöngened miatta. – Egyáltalán nem dü… – A kisfiú megmozdult a karjában, panaszosan felsírt. Clay az órájára nézett. – Órát lehetne igazítani hozzá. Etetési idő. – Odaviszem Gillyhez. Nem is dühöng, gondolta Shelby. Egy kicsit bosszankodik, igen, de joga van hozzá. Nagy bajba került, ehhez kétség sem fér, de rengeteg időt, erőfeszítést és kreativitást fektetett abba, hogy kihúzza magát és a kislányát a bajból. Nem akarta, hogy „vigyázzanak rá”. Az túlságosan közel viszi ahhoz, ami korábban történt vele. Hiszen nem engedte-e meg Richardnak is, hogy „vigyázzon rá”? Hogy a férfi hozza meg az összes döntést, dirigáljon, oda vezesse Shelbyt, ahová akarja? Nem fog még egyszer megtörténni. És holtbiztos, hogy meg fogja mutatni a most már négyéves lányának, mire képes egy nő, ha elég keményen dolgozik, ha elég határozott. Ha vigyáz magára. Később eltakarította a parti maradványait, becsomagolta a maradékot, zsákba rakta a szemetet. Anyja és nagyanyja a konyhát takarította ki.

– Csinálok egy nagy adag jeges Margaritát – jelentette ki Ada Mae. – Anyu és én is szívesen innánk egyet. – Azt hiszem, én is vágyom egy kis jeges Margaritára. – Forrest és az apád biztos marad a sörnél. – Ada Mae, miközben dolgozott, kipillantott az ablakon, majd bólintott. – Úgy tűnik, már el is rakták a székeket és a piknikasztalokat. Nem tudom, Matt és Griff mit szeretne inni, de gondolom, Emma Kate csatlakozik a Margarita-partinkhoz. Meg kell kérdezned a fiúkat, ők mit kérnek. – Megkérdezem. – Vagy lehet, hogy ti négyen szeretnétek elmenni valahová egy időre. Ó, nézzétek, milyen édes Griff Callie-vel! – Ada Mae megállt, és ragyogva nézett ki az ablakon. – Léggömböket kötöz a csuklójára. – Callie azt hiszi, ha elég lufi van rajta, akkor felemelkedik a földről. – És látod? Griff felemeli, úgy téve, mintha repülne. Ez az ember született apuka. Néhány férfi ilyen – mondta, elővéve a nagy turmixgépet. – Mint a bátyád, Clay is. Nagyon jól bánik a kisbabákkal. Bárcsak tovább maradhatnának, de a kis Beau-nak haza kell mennie, és Jackson majdnem elaludt állva. Callie bezzeg tele van energiával. – A csokitorta és az izgalmak. Lefekvésig pörögni fog. – Az biztos, hogy bálványozza Griffet, ahogy Griff is őt. Én mondom, meg lehet ismerni egy férfi jellemét abból, ahogy a gyerekekkel és az állatokkal bánik. Kifogtál egy nyerőt, Shelby. Olyat, aki majd vigyáz rád. – Ada Mae – morogta Viola a bajsza alatt, s még a tekintetét is az égnek emelte, miközben Shelby felcsattant. – Majd én vigyázok magamra! – Persze, édesem. Akárki láthatja, milyen édes, okos gyereket neveltél, és ráadásul egyedül. De az is biztos, hogy kevésbé aggódom, amikor azt látom, hogy ilyen remek férfi van melletted, aki még jóképű is. Találkoztunk néhány családtagjával is, amikor meglátogatták, hogy segítsenek neki a régi Tripplehornháznál. Remek emberek. Ki kell menned hozzá, és meg kell hívnod vasárnap ebédre. Shelby szíve hevesen megdobbant. Tudta, mit jelent az, ha egy déli nő a rokonokról és vasárnapi ebédről beszél. – Anyu, csak néhány hónapja randevúzom Griff-fel. – Fényt gyújtott benned. – Ada Mae naiv vidámsággal jókora adag jeget tett a turmixgépbe a tequila és Margarita mellé. – A kislányod is ragyog. És isten a tanúm, úgy fest, mint a dupla csokikrém egy fagylaltkehelyben. Fesztelen a barátaival és a családjával, és saját vállalkozása van. Nem akarhatsz elszalasztani egy ilyen férfit! – Hadd segítsek, Ada Mae! – mondta Viola, és bekapcsolta a turmixgépet, hogy véget vessen a további beszédnek. Shelby nem hívta meg Griffet vasárnap ebédre, és nem javasolta, hogy menjenek el négyesben valahová. A következő napokban azzal győzködte magát, hogy egyáltalán nem kerüli a férfit, csak épp sok dolga van, és fontos neki, hogy saját maga végezze el ezeket a dolgokat. És meg is tette. Callie egy új barátjánál töltötte a délutánt, így Shelby felszabadult. Időt szánt arra, hogy összeállítsa az új listáját – egy második kört az ötvenes évek dalaiból. És azzal az emeléssel, amelyet az előző héten mindkét munkahelyén kapott, úgy döntött, hogy azt a pluszt egyszeri

befizetésre használja fel az egyik hitelkártyára. Ha továbbra is óvatosan bánik a pénzzel – nem vesz több új ruhát, bármit mondjon is az anyja –, még egy hitelkártya- tartozást ki tud egyenlíteni novemberre, a születésnapjára. Az lenne a legjobb ajándék, amit csak kérhet. Kopogtak a bejárati ajtón. Shelby lezárta a laptopot, és ment ajtót nyitni. A verandán Griff állt, és rámosolygott. – Szia. – Neked is szia. – Próbálta legyűrni gyomra izgatott remegését, és udvariasan hátralépett, hogy beengedje a férfit… és hogy elkerülje az üdvözlő csókját. – Az anyád polcokat szeretne a mosókonyhába. – Már vannak polcok a mosókonyhában. – De többet akar. – Ez jellemző anyura. Megmutatom, hol van. – Hogy vagy? – Jól. Sok a dolgom, ahogy már korábban is mondtam. Az imént még a következő dallistán dolgoztam, most a papírmunkát gyűröm. Úgy tűnik, soha sincs vége. Tessék, itt is van. Látod? Polcok. – Aha. – Griff belépett a konyhából nyíló helyiségbe, felmérte. – Jó nagy. Nincs túl sok természetes fény. Sok polc, de… Jobban járna, ha a mosógép és a szárítógép fölött faliszekrények lennének. Ez féligmeddig előszoba is, ugye? Shelbyt akarata ellenére megfogta az újratervezés lehetősége, s ő szemügyre vette a helyiséget. – Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy igen. Anyu és apu itt tartja a kertészcipőit, a csizmákat meg ilyesmit. – Jobb lenne kivenni azokat a polcokat, és betenni egy padot nyitott rekeszekkel a cipőknek és csizmáknak. Az ember leül, leveszi a cipőjét. Leül, felveszi a cipőjét. – Sokkal kényelmesebb, nem igaz? Anyunak valószínűleg tetszeni fog az ötlet. – Oda polcokat tennék, elég magasra, nehogy beverje az ember a fejét. Az ablak alá egy hosszabb, összecsukható pult jöhetne. Ha enyém lenne a hely, megnagyobbítanám az ablakot, hogy több fény jöjjön be. Akárhogy is, hosszabb pultrész, a túlsó végén a mosdóval, s nem középen, fölötte a fregoli, de beépítenék lenti szekrényeket is, kihúzható polcokkal. – Griff vállat vont. – Vagy vehet sima, nyitott sarokpolcokat oda, és azzal kész is. Le kell mérnem a helyiséget. – Rendben. Itt hagylak, dolgozz csak. – Valami gond akadt kettőnk közt? – kérdezte Griff, miközben elővette a mérőszalagot és a ceruzát a szerszámövéből, és előhúzta a jegyzettömbjét. – Gond? Nincs. Miért? – Mert Callie születésnapja óta most látlak először, és most is nagyon ügyelsz rá, hogy megtartsd a három lépés távolságot. – Csak sok tennivalóm van… ahogy mondtam is. Griff lemért egy-két dolgot, felírta a számokat. – Ne süketelj, Shelby. Sértő rám nézve. – Nem süketelek. Tényleg nagyon sok tennivalóm van. – De a férfinak igaza volt. Sértő, amit csinál. – És talán szükségem van arra, hogy némi lélegzethez jussak. Csak ennyi.

– Oké. – Griff leírt még valamit, aztán az az okos, zöld szempár felnézett, egyenesen Shelby szemébe. – Tettem olyasmit, ami alapján úgy érzed, hogy nyomást gyakoroltam rád? – Nem, nem tettél. Csak szükségem volt… Vigyázol rám, Griffin? A férfi további számokat írt fel, felskiccelt egy gyors vázlatot, aztán leengedte a jegyzettömböt és ismét Shelbyre nézett. – Még szép, hogy vigyázok rád. – Tudok magamra vigyázni. – Mivel ez igaz volt, Shelbyt nem érdekelte, milyen indulatosan vagy védekezőn hangzik. – Nekem kell vigyáznom magamra. Egyszerűen nem engedhetem meg még egyszer, hogy valaki más átvegye az irányítást fölöttem. A férfi szeme indulatosan, meglepő hévvel villant meg. – Tudod, hogy nálam minden a méretről szól. Ha az ember azt elrontja, akkor mindent elrontott. Ha Richard mércéjével akarod mérni magad, azzal, ami volt, az a te gondod, Shelby. Remélem, túljutsz rajta. De ha engem is hozzá mérsz, azzal nagyon felbosszantasz. – Nem mérlek hozzá. Nem egészen. A fenébe is, mi mással mérnék? Hat hónapja még azt hittem, feleség vagyok. – Nos, nem voltál. Griff ezt érzelemmentes hangon mondta, Shelby nem is értette, miért rezzent össze tőle. – És nekem úgy tűnik, jó munkát végeztél. Leromboltad azokat a falakat, és kezdted úgy felépíteni a dolgaid, hogy azok megfeleljenek neked. Ha ez viszont nem működik… az, ami köztünk van. Az kemény lesz, mert szerelmes vagyok beléd. De az, hogy szerelmes vagyok beléd, nem jelenti azt, hogy csak állok, és hagyom, hogy ahhoz a mocsok disznóhoz hasonlíts, aki hazudott neked, kihasznált, aki megingatta a hitedet és megtörte a szellemedet. Ezt nem tűröm el. És nem hagyom, hogy félrelökj, csak hogy lélegzethez juss, mert vigyázok rád, úgy, ahogy bárki tenné, aki fikarcnyit is törődik veled. Griff visszatette a szerszámövbe a mérőszalagot. – Találd ki, amit ki kell találnod. Visszamegyek az anyádhoz. Azzal elsétált Shelby mellett, és eltűnt, mielőtt Shelby egyáltalán magához térhetett volna. Egyszer sem emelte fel a hangját… ami azt illeti, olyan higgadtan beszélt, hogy Shelbyt kilelte a hideg, s úgy érezte, mint akit mázsás kövek temetnek maguk alá. A férfi nem mondhat neki ilyesmit, nem beszélhet vele így, hogy aztán csak úgy otthagyja. Veszekedést kezdeményezett, aztán elsétált, anélkül, hogy lehetőséget adott volna a visszavágásra. Ezt nem szabad elfogadnia. Shelby kimasírozott a mosókonyhából… és ó, igen, váltani fog néhány kedves, keresetlen szót az anyjával is, mert ha ez nem az ő műve, hogy kettesben legyen a férfival, aki anyja szerint az ő álmainak netovábbja, akkor nem jól ismeri Ada Mae Pomeroy-t. Márpedig nagyon is jól ismeri. Csalódottan vette tudomásul, hogy túl lassú volt, mert mielőtt a bejárati ajtóhoz érhetett volna, hallotta, hogy Griff teherautója elhúz a ház elől. Jó ez így, mondta magának fel s alá járkálva, majd felrobogott a lépcsőn. Valószínűleg így volt a legjobb. Legalább lesz ideje megnyugodni, mielőtt megmondja a véleményét. Akármi is lesz az. Mivel égett az arca, bement a fürdőszobába, és hideg vizet locsolt rá. Az agya is háborgott még, de

majd lehűl az is. Sikerült komolyan megharagítania a férfit, pedig még sohasem látta igazán haragosnak. Mert még csak néhány hónapja találkozgatnak, emlékeztette magát. Joga volt hozzá, hogy lassítson; joga volt egy vagy két lépést hátrálnia. Az arcához szorította a törülközőt. Griff azt mondta, szerelmes belé. És ez egyszerűen feltöltötte, majd ismét kiürítette. Remegni, sírni szeretett volna. Szeretett volna belekapaszkodni a férfiba, mintha az élete függne tőle. Nem tud most erre gondolni, egyszerűen képtelen rá. Túlságosan zaklatott ahhoz, hogy most ezen töprengjen. Mellesleg Griff is túl dühös volt ahhoz, hogy józanul gondolkodjon. Elmegy sétálni. Igen, ezt fogja tenni. Sétál egyet, hogy kitisztuljon a feje. És beszél Emma Kate-tel. Muszáj beszélnie Emma Kate-tel. Ismét lefelé indult, elszántan, hogy mielőbb kijusson a házból. Amikor látta, hogy a bejárati ajtó nyitva áll, mire épp csak rohanni nem kezdett. – Akkor most figyelj rám – kezdte, de elakadt a szava, amikor Forrestet pillantotta meg, a nyomában két öltönyös férfival. – Valaki alaposan feldühített – állapította meg Forrest könnyed hangon. S mivel látta Griff teherautóját a város felé robogni ebből az irányból, volt rá tippje, ki dühítette fel ennyire a húgát. – Én csak… sétálni indultam. – Azzal most várnod kell egy kicsit. Van itt két FBI-ügynök, Boxwood és Landry. Beszélni szeretnének veled. – Ó! Rendben. Csak… – Jólesne valami hideg – folytatta Forrest. – Természetesen. Menjetek csak előre, és üljetek le. Rögtön jövök. Bátyja ezzel időt teremtett neki, hogy egy kicsit összeszedje magát, és Shelby meg is tett minden tőle telhetőt. Ez biztos rossz, gondolta, miközben jeget tett a poharakba, teát töltött rá, és megszokásból beledobott néhány levelet anyja mentájáról. Az csak rosszat jelenthet, ha az FBI idejött az otthonukba. Tálcára rakta a poharakat, kicsiny, halványkék szalvétákat tett melléjük, és nyúlt, hogy elővegye a sütiket, amelyeket az anyja váratlan vendégek érkezésére tartogatott. Az FBI nem vendég, gondolta, és felvette a tálcát úgy, ahogy volt. Hallotta, hogy Forrest beszél, a vadvízi evezésről mond valamit, meg arról, hogy Clay, a bátyja elvinné őket egy pokoli jó útra, ha lenne rá idejük. A magas ügynök felállt, amikor Shelby belépett, és elvette tőle a tálcát. – Köszönjük – mondta, és Shelby kihallotta belőle a georgiai akcentust. Magas, figyelte meg, sovány, szinte már vézna, a bőre és a szeme sötét, s a rövidre nyírt haja is. A férfi letette a tálcát, és kezet nyújtott. – Martin Landry különleges ügynök. A társam, Roland Boxwood különleges ügynök. Nagyra értékeljük, hogy időt szakít ránk. – Richard az, ugye? Biztosan Richardról van szó – nézett Landryről a másik ügynökre. Boxwood izmosabb, erősebb testalkatú volt. Amilyen sötét volt Landry, olyan világos Boxwood, skandinávokra jellemző szőke hajjal és jégkék szemmel. – Ülj le, Shelby – fogta meg a kezét Forrest, és lehúzta magam mellé a díványra. – Szövetségi

barátaink ma érkeztek Atlantából. – Atlantából – mormolta Shelby. – Megengedték, hogy tájékoztassalak. – Forrest megpaskolta húga lábát. – Elküldtem nekik, amit te összeraktál, amit Griff, és amit én. Az egészet összefoglaltam, és elküldtem a miami, atlantai, philadelphai meg még néhány rendőrségnek. A kapott válaszokat összegeztem, és az összefoglalót elküldtem az FBI-nak is. – Azt mondtad… mondtad, hogy ezt fogod tenni. – Úgy van. Na már most, a főnökük azért küldte ezeket az ügynököket, hogy személyesen beszéljenek veled. Amikor Shelby bólintott, Landry előrehajolt. – Ms. Foxworth… – Sohasem voltam az, csak azt hittem. Szólítson Pomeroy-nak, kérem. – Ms. Pomeroy, februárban eladott néhány órát. Estfieldnek a Libertyn, Philadelphiában. – Igen. Richardnak több órája is volt, így… – Behunyta a szemét. – Lopottak voltak, ugye? Tudhattam volna, rá kellett volna jönnöm. A férfi, aki az üzletben segített, nem tudta. Csak nekem segített. Visszafizetem a pénzt. Nincs… – Nincs annyi pénze. Még ha rászánja az összes megtakarítását, a házra félretett pénzt, akkor sem lesz elég. – Ha kapok egy kis időt, vissza fogom fizetni. – Ne aggódj miatta, Shelby! De ő vadul megrázta a fejét. – Richard ellopta, és én eladtam őket. Felhasználtam a pénzt. Ez nem helyes. – Más holmik is voltak – mondta Boxwood. Reszelős hangja fenyegetésként hatott. – Mandzsettagombok, fülbevalók, egy antik hajcsat. – A hajcsat nálam van! Nem hittem, hogy értékes, így meg sem próbáltam eladni. Máris hozom. – Ne menj sehová! – fogta meg Forrest a combját. – Csak maradj ülve! – Mindezek a tárgyak… azok, amelyeket Pennsylvaniában eladott – folytatta Boxwood –, megegyeznek az Atlantában, 2011 májusától 2014 szeptemberéig történt betöréses lopások során eltűnt tárgyakkal. – Több mint egy – mondta halkan Shelby. – Több mint egy rablás volt. – Sok más tárgy is eltűnt a helyszínekről. Szeretnénk, ha megnézné a képeket. – Megnézem. Természetesen, megnézem őket. Csak 2011 őszén költöztünk Atlantába. Májusban még nem laktuk ott, de… Richard sokat utazott. Nem tudom… – 2012 áprilisában ott éltek. – Igen, akkor ott. – Meg tudná mondani, hol volt az év április tizenharmadikán? – Öö… Nem. Sajnálom, de nem emlékszem. Több mint három évvel ezelőtt volt. – Gondolkozz! – biztatta Forrest, és kezét nem vette le húga combjáról. – Csak néhány nappal húsvét előtt. Nagypéntek volt. – Ó, húsvét! Callie akkor már majdnem egyéves volt. Csodaszép ruhácskát vettem neki, kalapot meg mindent. Fényképészhez vittem akkor pénteken. Megvannak a képek az albumban. Mindenféle kellékük volt, kiscsibék és plüssnyuszik, kosárkák és hímes tojások. Anyunak és nagyinak is küldtem másolatokat a képekről.

– Emlékszem rájuk. – Ez pénteken délután volt. Nem emlékszem, pontosan hánykor. Kidographynek hívták a helyet. Nagyon találó név. Azért emlékszem rá, mert máskor is visszavittem oda Callie-t. A fényképészt Tate-nek hívták… Tate… ó, istenem… Tate Mitchellnek. Biztos vagyok benne. Biztos, hogy így hívták. És akkor, az első alkalom után, a húsvét előtti pénteken, átöltöztettem Callie-t játszóruhába, és elvittem fagyizni. Azzal kenyereztem le. Azt mondtam neki, ha jó kislány lesz, elviszem fagyizni, s akármilyen fiatal volt is, azt már tudta, mi a fagyi. Morellihez mentünk. – Egész Atlantában ott lehet kapni a legjobb fagyit – jegyezte meg Landry. – Járt ott? Callie imádott odamenni. Elmentünk Morellihez, és hagytam, hogy vacsora előtt fagyit egyen. Emlékszem, még gondoltam is, hogy rendben, ezek után biztos nem nagyon kell neki a vacsora, szóval hosszú lesz a délután. – És arra emlékszik, hogy mit csinált este és éjszaka? – kérdezte Boxwood. – Hadd gondolkodjam! – Shelby a szemére szorította az ujjait. – Hadd próbáljak gondolatban visszamenni, hátha eszembe jut. Nagy volt a forgalom. Emlékszem, Callie elaludt az autóban. Én egy kicsit izgultam, hogy nem érünk haza Richard előtt. Nem szerette, ha nem tudta, hol vagyok. Gondoltam rá, hogy küldök neki üzenetet, de végül mégsem tettem. Nem szerette, ha felhívtam vagy üzenetet küldtem, amikor dolgozott. – Kezét leengedve nagy lélegzetet vett, hogy megnyugodjon. – Hat körül értünk haza. Charlene… ő főzött, és segített a házimunkában, de akkor szabad hétvégéje volt. Szóval Charlene nem volt otthon, és én örültem, hogy egyedül enyém a lakás. Kedveltem Charlene-t, nem akarok semmi rosszat mondani róla. – De a hely csendes volt, csak ön és a kislánya voltak otthon – mondta Landry. – Igen – bólintott Shelby. – Callie egy kicsit nyűgös volt a fényképezkedés, a fagyi meg a szunyókálás után, de sikerült lefoglalnom őt Fifivel, a játék kutyusával meg építőkockákkal. Tetszett neki, ahogy a kockákat összeütögetve nagy zajt csaphat. Én meg siettem elkészíteni a vacsorát. Esküszöm, fogalmam sincs, mit főztem, de hétre, fél nyolcra biztosan elkészültem vele, és nagyon megkönnyebbültem. Ám Richard késett. Az ételt a sütőbe tettem, hogy melegen tartsam, és elkészítettem Callie vacsoráját is. Hízelegtem neki, hogy egyen egy kicsit, és evett is, mert vártam addig, míg a fagyit lemozogja. Megfürdettem, esti mesét olvastam neki, és lefektettem. Csak akkor küldtem üzenetet Richardnak, hogy a vacsorája a sütőben várja, és ha már ágyban lennék, mire hazaér, meg tudja melegíteni. Biztos haragudtam, de fáradt is voltam. Megdörzsölte a homlokát, és csak dörzsölte, dörzsölte, ahogy próbált visszaemlékezni. – Nem sokkal azután, hogy Callie-t letettem, én is lefeküdtem. Nem hallottam, mikor jött haza. Reggel már otthon volt. Megnéztem, és láttam, hogy a vendégszobában alszik. – Shelby elpirult, annyira személyesnek tűnt, hogy Richard hol aludt. – Ööö… néha ott aludt, ha későn ért haza. Reggelit csináltam Callie-nek, aztán tettem fel tojásokat főni, mert úgy volt, hogy aznap húsvéti tojásokat festünk. Majdnem dél volt, mire Richard felkelt, és remek hangulatban volt. Arra is emlékszem, most már tisztán emlékszem, mert izgatott volt és sokat tréfálkozott. Emlékszem, megnevettette Callie-t. Biztos látta rajtam, hogy neheztelek, mert mondott valamit… nem emlékszem, hogy mit, mert mindig volt valami mentsége. Késő éjszakába nyúló megbeszélések, nem jöhetett el róla. Bármi volt is az, utána… – Elhallgatott, és összekulcsolta a kezét. Szorosan, nagyon szorosan. – Ó, istenem, a hajcsat! Azt mondta, hozott nekem valami apróságot húsvétra. Menjek, csináljam meg a hajam, öltöztessem fel Callie-t csinosan, mert el

akarja vinni a hölgyeit ebédelni. Szinte sohasem akarta elvinni Callie-t sehová, és ő annyira boldog volt, hogy félretettem a neheztelésemet. Pontosan azt tettem, amit akart. Megszoktam, hogy engedelmeskedjek. A hajcsat! – Shelby összeszorította az ajkait. – Lopta, aztán nekem adta, ahogy a kutyának csontot ad az ember. – Nagyot sóhajtott. – A képeken ellenőrizni tudják az időpontokat, de a többit nem tudom bizonyítani. Talán valaki látott minket hazamenni Callie-vel, de nem hiszem, hogy emlékezne rá ennyi idő után. És senki sem volt otthon. Ha azt hiszik, hogy Richarddal voltam, hogy részt vettem a rablásban, nem tudom bizonyítani, hogy nem. – Nagyon sok mindenre emlékszik arról a napról, ahhoz képest, hogy milyen régen volt – mutatott rá Boxwood. – Az volt Callie első húsvétja és első hivatalos fényképezkedése. Szerettem volna családi fotót csináltatni, miután megszületett, de Richard sohasem ért rá. Szóval ez különleges alkalom volt. Tate csinált egy fényképet kettőnkről is, amit elküldtem a szüleimnek, mint különlegességet. A fényképész levette Callie kalapját, és a haja ugyanúgy göndörödött, ahogy az enyém. Aznap nem mentem el a szépségszalonba, hogy kivasaltassam olyanra, ahogy Richard szerette. Ez az egyik kedvenc fotóm. Felállt, és elhozta a kandallópárkányról. – Ez az, amit a húsvét előtti pénteken készítettek rólunk. – Valóban úgy néz ki, mint az édesanyja – mondta Landry. – Ha Callie-ről van szó, Shelby mindenre emlékszik – vetette közbe Forrest. – Azt hiszem, ez igaz. Különösen az első időkre. – Visszatette a fényképet a kandallópárkányra, és újra leült Forrest mellé. – Ó! – emelkedett fel hirtelen, mielőtt Forrest visszahúzta a díványra. – Leírtam a babanaplójába. Írtam a fényképekről, és egyet be is ragasztottam. Lehozhatom. – Nem hiszem, hogy most ez szükséges lenne, Ms. Pomeroy. – Nem olyan könnyű beismerni, ha az ember ostoba volt – mondta Shelby óvatosan –, hogy becsapták. Nem tudtam, hogy lop és csal, ott laktam abban luxuslakásban, volt ruhám és segítségem a háztartásban, s mindez azért, mert lopott és csalt. Nem tudok visszamenni az időben, hogy megváltoztassam a dolgokat. Hozzam le most azt a hajcsatot? Tudom, hol van. Visszaadhatják annak, akitől lopta, bárki volt is az. – Úgy véljük, hogy a hajcsatot, az egyik órát, amit ön eladott, és még más tárgyakat is körülbelül hatvanötezer dollár értékben a Buckhead kerületben lakó Amanda Lucern Bryce-tól lopta, akire a lánya talált rá 2012. április tizennegyedikén, szombat délután. – Talált rá? – Leesett vagy lelökték a lépcsőn, az otthonában. Esés közben kitörte a nyakát. Shelby arcából kifutott a vér, ahogy Boxwoodra bámult. – Meghalt? Megölték? Richard… Olyan jó hangulatban volt! Megnevettette Callie-t. Elnézést kérek, szükségem van egy percre. – Hirtelen felállt, de a lába remegett. – Elnézést kérek. Kirohant a fürdőszobába, és a mosdó fölé hajolt. A gyomra émelygett és felkavarodott, de nem fog hányni. Nem fog hányni. Legyőzi a rosszullétet. Csak mélyeket kell lélegeznie. Csak néhány percre van szüksége és néhány mély lélegzetre, aztán megbirkózik azzal, ami még hátravan. – Shelby! – dörömbölt be Forrest az ajtón. – Csak szükségem van egy percre. – Bemegyek.

– Csak egy átkozott percre van szükségem! – csattant fel, amikor kinyílt az ajtó, aztán egyenesen bátyja karjában találta magát. – Ó, istenem, Forrest, ó, istenem! Elvitt minket ebédelni. Hagyta azt az asszonyt, akitől lopott, a földön heverni, hazajött és lefeküdt. Aztán elvitt minket ebédelni. Pezsgőt rendelt. Ünnepelt! Ünnepelt, amikor otthagyta azt az asszonyt a földön heverni, hogy a lánya találjon rá. – Tudom. Tudom, Shelby. – Forrest megsimogatta a fejét, ringatta egy kicsit. – Egy nap te következtél volna. Azt is tudom. – Hogyhogy nem láttam, milyen ember? – Nem láthattad, és nem te vagy az egyetlen, aki nem látta. Senki sem hiszi, hogy te is része voltál a lopásoknak meg a csalásoknak. – A bátyám vagy, persze, hogy te nem hiszed. – Senki – ismételte meg Forrest, és eltolta magától, hogy a szemébe nézhessen. – Az ügynökök azt teszik, amit tenniük kell. Megnézed az ellopott tárgyakról készült fotókat, meg az emberekét, akiktől lopott. Elmondasz nekik mindent, amit tudsz. Ennyit tudsz tenni, és meg is teszel. – Segíteni akarok. A ruhák, amiket hordok, amiket a kislányomra adok. Rosszullét kerülget, tudva, hogy honnan származnak. – Mondd meg, hol a hajcsat, és lehozom helyetted. – A fürdőszobában, a pipereszekrény jobb felső polcán. Van ott egy doboz, az összes hajcsatom abban van. Gyöngyházcsat, kis kék és fehér kövekkel. Azt hittem, hamis, Forrest. Sohasem gondoltam volna… csak egy hajcsat, nem sokat törődtem vele. – Ne aggódj miatta. Ha nem akarsz most többet beszélni az ügynökökkel, megmondom nekik, hogy mára végeztünk. – Nem, mindent el akarok mondani nekik, amit tudok. Bármit, amiről nem is tudtam, hogy tudom. Visszamegyek hozzájuk. – Ha úgy érzed, hogy eleged volt, csak szólj. – Túl akarok lenni rajta. Shelby visszament, és Landry megint csak felállt. – Sajnálom – kezdte Shelby. – Nem kell bocsánatot kérnie. Nagyra értékeljük, hogy együttműködik velünk, Ms. Pomeroy. Shelby leült, felvette a csészéjét. A jég nagy része elolvadt, de az ital elég hideg és elég nedves volt. – Másokat is megölt? Tudnak róla, hogy másokat is megölt volna? – Valószínűleg igen. – Sohasem erőszakoskodott velem vagy Callie-vel. Ha megtette volna… akkor más lett volna a helyzet. Callie-vel szinte egyáltalán nem törődött, és velem is egyre kevesebbet. Néha mondott nekem dolgokat, kegyetlen dolgokat, de sohasem volt erőszakos. – Óvatosan tette le újra a csészét. – Nem láttam, milyen ember. Ha tudtam volna, sohasem engedem a kislányom közelébe. Remélem, elhiszik nekem. Callie körülbelül egy óra múlva itthon lesz. Ha addig nem végzünk, akkor szeretném, ha máshová mennénk, vagy holnapra halasztanánk, ami még hátravan. Nem akarom, hogy bármit is halljon ebből. Még csak most lett négyéves. – Nem gond. – Ha mondanak egy másik időpontot, megpróbálom hozzákötni valamihez, egy nyaraláshoz, egy orvosi vizsgálathoz, bármihez, ami eszembe jut, és segít visszaemlékeznem, mit is csináltam akkor. Vagy mit

csinált Richard. Nem tudom, mi másban segíthetnék még, de segíteni akarok. – Egyelőre maradjunk Atlantánál, és úgy haladjunk előre. – Landry Boxwood felé biccentett. – Augusztus nyolcadika, ugyanebben az évben. – Édesapám születésnapja augusztus kilencedikén van, Forrest augusztus ötödikén született. Mindig dupla születésnapot szoktunk ünnepelni a két dátumhoz legközelebbi szombaton vagy vasárnapon. El akartam jönni. Akkor már jó ideje nem jártam itthon, és szerettem volna, ha Callie is találkozik a családdal. Richard nem engedett el. Azon a szombaton jótékonysági gála van, nem szaladhatok csak úgy haza az apukámhoz. A felesége vagyok, és elvárja, hogy részt vegyek, és hozzá méltón viselkedjek a gálán. Buckheadben, a Ritz-Carltonban volt. – 2012. augusztus nyolcadikán, szombaton hat számjegyre rúgó összegű ékszert és ritka bélyegeket loptak el Ira és Gloria Hamburgtól. Mindketten ott voltak a gálán aznap este a Ritzben. – Pont úgy, mint Floridában – jegyezte meg Shelby. – Ékszer és bélyeg. Mintha… olyan, mintha ez lenne a specialitása. – Igen, nyugodtan mondhatjuk így – dőlt hátra Landry. – Meséljen nekünk arról az estéről!

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Shelby egy kicsit ismerte Hamburgékat, egyszer volt náluk díszvacsorán. Richard néhányszor golfozott Ira Hamburggal, és ő meg Richard vendégül látták őket a countryclubban. Néha találkoztak más gálákon és jótékonysági rendezvényeken is. Nem volt nehéz visszaemlékeznie arra az estére, mert miközben a gálán volt, gondolatban idehaza járt, elképzelte a születésnapokat ünneplő családját… és hiányolta őket. Emlékezett rá, hogy Richard pezsgőt hozott neki az est folyamán, és türelmetlenül rászólt, hogy az ég szerelmére, vegyüljön el a társaságban, és ne duzzogjon már. Ő kimegy elszívni egy szivart, és néhány lehetséges ügyféllel tárgyalni. Nem tudta megmondani, mennyi ideig járkált, beszélgetett, licitált némely tárgyra a csendes aukción, ahogy Richard utasította. Talán egy óra lehetett. – Jó hangulatban volt, amikor rám talált… azt mondta, már keres egy ideje, és menjünk, nézzük meg, hogy állnak a licitjeink, mielőtt az aukció lezárul. Arra gondoltam, biztos sikerült nyélbe ütnie valami üzletet, mert jobb hangulatban volt, és jó magas tétet tett a borcsomagra. – Hamburgék alig másfél kilométerre laknak a szállodától – mutatott rá Boxwood. – Tudom. Más éjszakákról, napokról, dátumokról is kérdezték. Néhányra emlékezett, néhány az idő ködébe veszett. A fényképeken felismerte a mandzsettagombokat, a gyémánt fülbevalót, egy háromsoros gyémánt és smaragd karkötőt, amelyet egyszer Richardtól kapott, aztán a férfi megvádolta, hogy elvesztette, amikor a karkötő eltűnt az ékszerdobozából. Forrest nem tartott az FBI-ügynökökkel. – Akarod, hogy melletted maradjak? – Nem, nem, jól vagyok. Anyu hamarosan hazaér Callie-vel. Csak épp… hittek nekem? Ne a bátyámként válaszolj, hanem úgy, mint egy rendőr. – Hittek neked. Eljátszották a jó zsaru, rossz zsaru egyfajta változatát. Boxwood próbált gáncsoskodni, keménykedni, de mindketten hittek neked. Sokat segítettél, Shelby. A legjobb, ha most félreteszed az egészed, és hagyod, hogy az FBI végezze a dolgát. – Lopott holmit adtam el. – Nem tudtad, hogy lopott volt, és semmi okod nem volt feltételezni, hogy az. Majd megoldjuk. – Hogyan lehetséges, hogy nem láttam? Hogyan hihetik el, hogy semmit sem tudtam. Ha nem tudnám, hogy semmit sem tudtam, én sem hinnék magamnak. – A BTK-gyilkosnak{1} felesége volt, két gyereket nevelt, közösségben élt, templomba járt. Senki sem tudta, valójában ki is ő. Néhány ember nagyon jól tudja viselni az álarcot, Shelby, tudja, hogyan rejtse el a nem normális énjét. – Ő sem volt normális, ugye? Úgy értem, nem lehetett rendben minden odabent, ha képes volt megtenni mindazt, amivel vádolják. – A rendőr énem azt mondja neked, hogy szociopata volt, és egy dilidoki valószínűleg még rengeteg jelzőt tudna ráaggatni. De nem, valóban nem volt normális. De már vége, soha többé nem kell oda visszamenned. Néhány dologgal még meg kell birkóznod, de leginkább az ittel és a mosttal, a jövővel kell

foglalkoznod. – Próbálkozom. De a múlt nem akar engedni. Tovább kutatok. – Pomeroy- vagy MacNee-vérrel az ereidben. Nem ijedsz meg semmitől. Hívj, hallod, ha szükséged van rám. – Hívni foglak. Nem tudom, mit csináltam volna, ha nem vagy itt ma velem. – Ez egy másik dolog, ami miatt sohasem kell aggódnod. Shelby arra gondolt, ha Ridge még nem tud az FBI-ról, hamarosan úgyis híre megy. Szóval, amint lehetősége nyílt, mindent elmondott a szüleinek. Másnap reggel, mielőtt az első vendég megérkezett volna a szalonba, elmondta a nagyanyjának és a többieknek is. – Arra gondoltam, hogy mindannyiótoknak tudnotok kell. – Ada Mae felhívott tegnap este, és mindent elmesélt – kezdte Viola. – Elmondom, mit mondtam neki. Ebből semmi sem a te hibád, és úgy tekinthetjük azt a vihart, mintha isten küldte volna, hogy Callie-t megszabadítsa attól a gazembertől. – Jobban örülnék, ha nem halt volna meg – mondta Shelby egy percnyi töprengés után. – Jobban örülnék, ha élne, és elmondhatnám neki, mit gondolok róla. Gyűlölöm, hogy abban a hiszemben halt meg, hogy semmi vagyok. Gyűlölöm, hogy azzal a tudattal halt meg, hogy fogalmam sincs, mit tett. – A húgom exférje hat évig tartott egy másik nőt is odaát Sweetwaterben – szólt közbe Vonnie. – Volt közös lakásuk meg minden. Senki sem tudott róla, és a fickó minden vasárnap elment a templomba, amikor a városban volt. Edzette az ifiligásokat, és tagja volt a Jávorszarvas Klubnak. Lydia talán sosem tudta volna meg, ha a sweetwateri nő nem hívja fel és mond el neki mindent, miután rájött, hogy Lorne összejött egy harmadik nővel. – Vonnie vállat vont. – Gondolom, ez nem ugyanaz, csak azt akartam érzékeltetni, hogy addig csupa szépet meg jót hittünk Lorne-ról, amíg ki nem derült, miféle alak valójában. – Köszönöm, Vonnie. Sajnálom a húgodat, de azt hiszem, ettől egy kicsit jobban érzem magam. – Nem mindig ismerünk úgy valakit, ahogy hisszük, hogy ismerjük – mondta Crystal, miközben előkészült az első vendégre. – Jó barátnőmnek, Bernadette-nek van egy kuzinja Fayetteville-ben. Ennek a kuzinnak a férje tizenkétezer dollárt sikkasztott az apja vaskereskedéséből, mielőtt bárki rájött volna. Bernadette kuzinja ezek után is vele maradt. De ha engem kérdeztek, aki a családtól lop, az szembe köpheti magát. – A fenébe, az mind semmi – tette csípőre a kezét Lorilee. – Majdnem hozzámentem Lucas John Babbothoz… mind emlékeztek még rá. Tíz évvel ezelőtt készen álltam rá, hogy oltár elé vonuljak vele. De valami azt súgta, ne tedd, Lorilee, ezért mégsem mentem hozzá, de nem sok híja volt. Később tudtam meg, hogy a fickó megörökölte a nagyapja elkmonti házikóját. Tudjátok, mire használta? Kábítószert állított elő benne, és most börtönben ül. Mások is felkapták a témát, és mindenkinek volt legalább egy története. Viola Shelbyhez lépett, és átölelte a derekát. – Az emberek gyakran megkérdezik, nem akarsz nyugdíjba menni, Vi? Utazgathatnátok Jackkel, vagy kiülhetnétek a verandára és egész nap limonádét szopogathatnátok. Én meg azt gondolom, a világ minden kincséért sem hagynám itt ezt a helyet. Hol másutt szórakozhatnék ilyen jól, miközben még a pénzem is gyarapodik? – Megpuszilta Shelby arcát. – Helyesen tetted, hogy mindent elmeséltél nekik. – Olyanok, mintha a családom lennének.

– Pontosan olyanok. Crystal, látom, hogy a kilenc órai vendéged most jön át az utcán. Lányok, mindenki a helyére, kezdődik a munka. Másnap Shelby találkozott Emma Kate-tel munka után… miután egy órát töltött Bitsyvel. – Én fizetek. Tartozom neked. – Nem utasítom vissza. – Shelby előhúzta a jegyzetfüzetét, és kinyitotta. – Rendben, előbb jöjjön az eljegyzési parti. Minden el van rendezve: az idő, a hely, a nap. Sikerült lebeszélnem a virágokról és az ételről. Csak egy óvatos javaslat, hogy a nagyágyúkat tartogassuk az esküvőre. Legyen az egész csinos és elegáns, de az elegancia gyakran egyszerű. Mivel az esküvőn sárgában leszel és orchideacsokrot viszel, erről is lebeszéltem. Mondtam neki, hogy jobb lenne menyasszonyfehér… azt akartál, ugye? – Igen. Csupa fehér virágot. Sikerült rávenned, hogy beleegyezzen? – Mutattam neki néhány fényképet, amit a hálón meg képes újságokban találtam, és egészen izgalomba jött tőle. Aztán, mivel már beszéltem a virágossal és mindenben megegyeztünk, azt mondtam az anyádnak, legjobb, ha rögtön megrendeljük. Kihasználtam a lelkesedését. Ezzel meg is volnánk – csapta össze a tenyerét a méltán boldog és büszke Shelby. – Két itallal is tartozom neked. – Emma Kate, annyi itallal tartozol nekem, hogy össze sem tudod számolni. A nashville-i zenekar helyett, amit anyád akart felfogadni, lefoglaltuk a Tansy által javasolt Red Hot and Blue-t, akik neked is tetszettek. – Ó, istenem, akkor nem fehér szmokingos férfiak fognak keringőt játszani? Mattnek és nekem is tetszett a Red Hot and Blue, amikor a Bootlegger’sben játszottak. – Ütősek lesznek, és jó lehetőség lesz neked és Mattnek, hogy lássátok, őket akarjátok-e a lakodalomra, vagy valami mást, esetleg egy DJ-t, mivel abban még nem döntöttetek. – Shelby gondosan kipipálta a listán. – Aztán azt mondtam az anyádnak, hogy majd én foglalkozom a szállodával, mert neki, mint a menyasszony anyjának frissnek és üdének kell lennie, és ügyesen rátértem arra, mit fog viselni, milyen frizurát akar. Aztán elkészültek a plakátok az asztaldekorációról is, a virágokról meg a többiről. – Shelby eltúlzott mozdulattal a ruhaujjához dörzsölte a körmét, mintha csak fényesítené. – Lehengereltem, és gondoskodtam róla, hogy ne legyen sok ideje rágódni rajta. – Plakátok! – Azt is elhatároztam, hogy nem mutatom meg neked. Bíznod kell bennem, és azt akarom, hogy meglepődj. Az esküvőt a legapróbb részletekig megbeszéljük, de ez meglepetés lesz, és ígérem, hogy nagyon fog tetszeni. – Nekem nem is kell foglalkoznom vele? – Neked nem is kell foglalkoznod vele. – Ha nem szeretném annyira Mattet, lehet, hogy meggondolnám magam, és hozzád mennék feleségül. Igaz, vannak bizonyos adottságai, amelyek benned nincsenek meg, arról nem is beszélve, hogy ő és Griff bármit képes megjavítani. Most odaát van Griffnél, és néhány órát besegít a háznál. Gondolom, legalább háromig együtt lesznek, mivel Matt teljesen begőzölt, és kitalálta, hogy most már mindenképpen keres egy megfelelő helyet, ahol felépíthet egy házat, vagy követi Griff példáját, és vesz egy régi házat, amit aztán felújíthat. – És te készen állsz erre? – Ahogy benned megbízom, hogy minden szép és jó lesz, úgy benne is, hogy megtalálja a legjobb

megoldást. Rengeteg mondanivalóm lenne a témában, de hagyom, hogy először a saját feje után menjen. – Akkor rendben. – Shelby fészkelődött egy kicsit, és előredőlt. – Beszéljünk az esküvőről. Kalkuláltak, terveket szőttek, és Shelby jegyzetelt. – Tedd azt most le! – intett a jegyzetfüzet felé Emma Kate húsz perc után. – Kezdek szédülni tőle. – Azt hiszem, kezdetnek ez nagyon jó. – Több mint jó, szóval ideje csatornát váltani. Rólad akarok tudni. Hallottál valamit az FBI-tól? – Nem. Egyre csak azt várom, mikor jelennek meg ismét a küszöbömön egy letartóztatási paranccsal bűnrészességért vagy ilyesmiért. De eddig nem jöttek. – Ha azt hiszik, hogy bármi részed is van Richard dolgaiban, akkor nem érdemlik meg, hogy különleges ügynökök legyenek. Forrest ugyanezt mondta, gondolta Shelby, de megnyugtató volt a legjobb barátnőjétől is hallani. – Újra végig fogom nézni az összes képet, el fogom olvasni az összes levelet. Néhány napja félre kellett tennem őket, szóval friss szemmel kezdhetem újra. Talán eszembe jut még valami vagy találok valami mást. – De mi értelme az egésznek most már, Shelby? – A tudás. A bizonyosság. Nem arra számítok, hogy találok egy kincses térképet a Miamiban vagy máshol elrabolt és még meg nem talált értékekhez. Gondolom, vannak még más holmik is, amelyeket nem találtak meg. De fontos, hogy tudjam. – Bárcsak hagynád az egészet! De az a lány, akivel felnőttem, sohasem hagyta annyiban a dolgokat, ha fontosak voltak számára. – Márpedig ez fontos. Mi van, ha találok valamit, ami elvezet egy másikhoz, ami elviszi a rendőrséget valahová, ahol megtalálják a lopott holmit? Legalább az a nő meg a fia Miamiban visszakapja az értékeit. – Shelby! – Emma Kate megszorította a barátnője kezét. – Keresed a módját, hogyan tudnád őket valahogy kárpótolni, ahogy visszafizeted azt a sok adósságot is, ami nem is a tied. Semmi sem a tiéd belőle. És tudom, hogy ez az egyik oka, hogy a fékbe tapostál Griff-fel kapcsolatban. Shelby feszengve kezdte rendezgetni a jegyzeteit. – Nem egészen így van. – De közel járok hozzá. Olyan boldognak tűntetek együtt! Jól néztetek ki együtt. – Csak egy kicsit lassítani akartam. – A saját iramodban kell haladnod, és sohasem állítanék mást. – Gondolom, mondott egy-két dolgot. – Nem igazán, nekem nem. Mattnek sem, vagy különben már tudnék róla. Matt nem olyan titoktartó, mint Griff, de egyébként is tudom, hogy kell kiszedni belőle. Lehetséges, hogy ma majd többet mond, ahogy együtt dolgoznak, söröznek meg ilyesmi. Majd kifaggatom Mattet, nem lesz nehéz. – Szörnyen dühös volt. Nem könnyű kitalálni, hogy bánjak egy férfival, aki ilyen… ésszerűen gurul dühbe. – Ezt gyűlölöm! – Emma Kate nevetve dőlt hátra. – Nem győzhetsz a józanész ellenében, nem igazán. – És mi teszi még nehezebbé? Eljött hozzánk, amikor dolgoztam. Tudta, hogy dolgozom, és anyu vigyáz Callie-re. Anyu elmondta, hogy ment ki Callie-vel hátra, és majdnem egy órát hintáztak meg kutyáztak. – Tessék! Ebből is látszik, milyen hitvány alakkal van dolgod.

– Rendben, Emma Kate. – Shelby nagyot sóhajtott. – Nem igazán tudom, mit tegyek. Mondott egy-két olyan dolgot, ami miatt igenis jogom van haragudni. Emma Kate a borát kortyolgatva felvonta a szemöldökét. – Ésszerű dolgot? – Az ő szemszögéből nézve, gondolom, igen. De ettől még számomra nem lesz kevésbé borzalmas. – Én megbízom benned ezzel az eljegyzési partival kapcsolatban, és még sohasem hagytál cserben. – Most sem foglak. – Ezért bízom meg benned. Te miért nem bízol bennem? – Én… Dehogynem bízom. Természetesen megbízom benned. – Remek. Akkor menj el Griffhez, és beszélj vele! – Ó, de… – Mondtam én olyat a partira, hogy „de”? Nem mondtam – jelentette ki határozottan Emma Kate. – Szóval bízz bennem, tudom, mit beszélek. Menj el Griffhez, és beszélj vele! Matt azt mondja, napok óta fortyog. Én azt látom, hogy te is, s talán szükség is volt rá, de most már legyen neki vége. Beszéljétek meg! Így vagy úgy, de mindketten jobban fogjátok érezni magatokat, vagy legalább tudni fogjátok, hol tartotok. Nem fog elmenni hozzá. Nem jobb, ha hagyja kicsit pihenni a dolgokat? De Emma Kate bogarat ültetett a fülébe, s az egyre csak piszkálta, rágta, végig a vacsora alatt, meg amíg lefektette Callie-t. Rászólt ugyan magára, hogy nyugodjon meg, töltse az estét azzal, hogy újra átnézi a képeket és a leveleket, de nem tudott megnyugodni. Lement a földszintre, ahol a szülei szokás szerint a tévé előtt ültek. Az anyja kézimunkázott. – Lefektettem Callie-t. Nem bánnátok, ha egy kicsit elmennék itthonról? Van valami, amit szeretnék elintézni. – Menj csak – mosolygott rá az apja szórakozottan, s máris újra a meccsre figyelt. – Nem megyünk sehová. – Legfeljebb a hátsó verandáig vonszolom ki az apádat, mihelyt a meccsnek vége. Üldögélünk egy kicsit, iszunk egy teát, és élvezzük a nyíló rózsák illatát. – Élvezzétek csak, és köszönöm. Nem maradok el sokáig. – Maradj csak, ameddig jólesik – mondta Ada Mae. – És rúzsozd ki a szádat, igazítsd meg a hajadat. Nem mehetsz át Griffhez rúzsozatlan szájjal. – Nem mondtam, hogy Griffhez megyek. – Egy anya tudja az ilyet. Rúzsozd ki a szádat. – Nem maradok el sokáig – ismételte Shelby, és gyorsan kisurrant az ajtón, mielőtt anyja rászól, hogy öltözzön át. Griff egyelőre nem mosta le a nap porát, mert úgy döntött, még nincs vége a napnak. Még azután is dolgozott, hogy Matt elment. Rövid szünetet tartott – kiengedte a kutyát, készített magának egy szendvicset, beengedte a kutyát –, de továbbra is a munkára összpontosított. Mattnek hála befejezte a szekrényt, elkészült a gipszkarton burkolat, felvitték a második réteg vakolatot is. Most az ablakülésen dolgozott, amelyet a hátsó udvarra néző, kétszárnyas ablakhoz tervezett. Kellemes lesz itt üldögélni a kényelmes ülés alatt egy tárolórésszel. Elég tisztán maga előtt látta, milyen lesz a szoba, ha elkészül. S noha ez a kép az idő fele részében

bosszantotta, megmaradt mellette. Szokásává vált, hogy megmaradjon az eredeti tervei mellett. Ha egyszer átcsiszolta a szekrényt, befejezte az ablakülést, felrakta a szegélyléceket, nem marad más hátra, mint kifesteni és kitakarítani a szobát. Jó, egy-két kivágás burkolata még hátravan: a konnektorok és villanykapcsoló burkolata, és a mennyezeti csilláré, amelyhez már be is húzta a vezetékeket. Keresnie kell egy idevalót, amelyik illek a szoba hangulatához. Talán este majd körülnéz a hálón, hátha talál valamit. Aztán ott van a kicsiny fürdőszoba. Az lesz a következő, aminek nekilát, talán már holnap vagy holnapután. A fülében szólt a zene, így semmit sem hallott, míg Snickers ugatni nem kezdett. Amikor a kutya kirohant a szobából és levágtatott a lépcsőn, Griff kihúzta a fülhallgatót a füléből. Felemelte a kalapácsot, s a súlyát a kezében méregetve kifelé indult. Akkor meghallotta a kopogást – tényleg fel kellene szerelnie egy csengőt –, s bár nem tartotta valószínűnek, hogy a laptopot feltörő alak kopogással fárasztaná magát, kinézett a lépcsőfordulónál levő ablakon. És meglátta Shelby furgonját. Egymásnak ellentmondó érzelmek árasztották el. Öröm – istenem, még az is hiányzott neki, hogy csak az arcát láthassa! Bosszúság. Kinek a hibája volt, hogy nem láthatta az asszonyt? Zavar, mivel egyáltalán nem volt jellemző Shelbyre, hogy este kilenc után beugorjon hozzá. Megkönnyebbülés, méghozzá óriási, amiért mégis megtette. Letette a kalapácsot, leballagott a lépcsőn a földszintre, ahol a kutya farkát csóválva ugatta az ajtót. Griff ajtót nyitott, s közben csodálkozott, hogy nem hullott oda a szíve egyenesen az asszony lába elé. – Remélem, nem gond, hogy beugrottam – kezdte Shelby. – Beszélni akartam veled. Griff viszont ott helyben a karjába akarta kapni, és addig csókolni, míg mindketten elvesztik az eszüket. – Persze hogy nem. – Szia, Snickers, jó kutyus – hajolt le Shelby, hogy megvakargassa a kölyök füle tövét. – Nézd csak, hogy megnőttél már! Talán leülhetnénk idekint. Olyan szép az éjszaka! – Leülhetünk. Kérsz egy italt vagy valamit? – Nem, kösz, ne fáraszd magad. Dolgozol… fűrészpor- és izzadságszagod van, jó értelemben. – Csak elbabrálok egy-két dologgal, de rám fér egy kis pihenő. Griff kilépett a verandára, a székek felé intett. – Tudom, hogy haragszol rám – kezdte Shelby, miközben leült, de nem hagyta abba a kutya simogatását, aki mellső tappancsát a térdére fektette. – És azt is világossá tetted, hogy miért. – Oké. – Próbáltam elmagyarázni a saját indokaimat, de nem hiszem, hogy megértetted. – De megértettem – szegezte le a férfi –, csak nem értek velük egyet. – Te nem az én életemet élted, Griffin. Nem azt az életet, amelyik FBI-ügynököket hozott a küszöbömre. – Hallottam róla, és azt is hallottam, hogy hálásak voltak, amiért együttműködtél velük. – Forrest. – Nem államtitkokat fedett fel. Ráadásul velem is beszéltek.

– Veled? – állt meg Shelby simogató keze, és körülnézett. – Idejöttek? – Csak beszélgetni. Az sem államtitok, hogy te és én sokat voltunk együtt, mióta visszajöttél. Nem volt gond. Shelby tekintete felvillant, lángot vetett. Indulat, harag, elkeseredés – Griff tisztán látta az érzelmek kavarodását. – Hogyhogy nem érted, hogy nekem igenis gondot okoz, hogy idejöttek, és olyan dolgokról kérdezősködtek, amikhez nincs is közöd? – Te sem élted az én életemet, Shelby. Tudtak a laptopügyről, és a végére akartak járni. Ahogy én látom a dolgot, az csak jó, hogy a helyiek és az FBI is be van vonva. – Megölt valakit. – Tessék? – Ezt nem mondták, és Forrest sem látta szükségesnek elárulni ezt a részletet, amikor jelentést tett neked? – Nem, és ne légy undok miatta. A bátyád a barátom – folytatta, mielőtt az asszony visszavághatott volna valamivel. – Nem jelentést tesz nekem, hanem beszélget velem. Tényleg undok volt, ismerte el magában Shelby, de… Tedd félre! – parancsolt magára, és mondd el, amit mondanod kell. – Richard megölt egy nőt Atlantában. Vagy a nő leesett a lépcsőn, ez még nem teljesen világos, miközben Richard kirabolta. Otthagyta, otthagyta holtan vagy haldokolva a padlón, és kisétált. Ez az a férfi, akinek azt hittem, hogy a felesége vagyok, akinek gyereket szültem, és akivel majdnem öt évig együtt éltem. – Ez nehéz lehet neked, és sajnálom. De nekem semmi dolgom azzal, hogy mit csinált, ki volt vagy mi volt. Nem a mi dolgunk, nem a tiéd és az enyém sem. – Nagyon is az én dolgom, tehát a kettőnké is, a tiéd és az enyém. Miért nem vagy képes ezt felfogni? – Mert ez itt a most – mondta egyszerűen Griff. – Mert szerelmes vagyok beléd, s mert látom, hogy te is érzel valamit irántam. Talán még nem tartasz ott, ahol én, és ezzel nem vitatkozhatom, de igenis érzel valamit irántam. Csakhogy azt látom, hogy eldobod magadtól ezeket az érzelmeket, és velük együtt engem is, mert egy szociopata, egy csaló, tolvaj és úgy tűnik, gyilkos gazember kihasznált, becsapott, és te hagyod, hogy bűntudat mardosson miatta, felelősséget érzel iránta. – Felelősséget kell vállalnom a saját döntéseimért, cselekedeteimért és azok következményeiért. – Oké – mondta Griff egy pillanat múlva. – Igazad van. De mikor hagysz fel azzal, hogy önmagadat ostorozd miattuk? – Nem követhetek el még egy hibát. – Én nem vagyok hiba! – állt fel hirtelen Griff, és odébb ment néhány lépést, igyekezett visszanyerni az önuralmát. – Ezt ne akard rám rakni. – Nem, nem. Rólam van szó, én… – Nem te, hanem én? Klasszikus. – Ó, csak fogd be egy percre! Csak fogd be! Valóban érzek valamit irántad, és ezek halálra rémítenek. Nem engedhetem, hogy ismét az érzelmeim vezessenek, mert igen, ez itt a most. És ebben a mostban van egy kislányom. Jó életet kell teremtenem számára, számunkra. Tudnom kell, hogy helyesen cselekszem, nem pedig csak elveszem, ami nekem jó. Térre van szükségem, hogy lélegzethez jussak, a fene vigye el!

Meg kell nyugodnom, és gondolkodnom kell, nem csupán éreznem. Megbántottam a családomat, és ezt soha többé nem akarom. Ráadásul magam is megsérültem az úton. Ő is felállt, és a lépcső másik oldalán levő korláthoz sétált. A gyepen túl, a fák közt megannyi szentjánosbogár csillogtatta fényét, megszámlálhatatlan apró, meleg lámpásként táncolva a sötétben. – Nem ostorozom magam többé, vagy nem nagyon. Nem is sajnálgatom magam. Annak már vége. Hazajöttem, hazahoztam a kislányomat, és új életet építek fel kettőnknek. És ez jó érzés. Élvezem. Ennyi elég lett volna, Griffin, több mint elégnek kellett volna lennie. És akkor te… én csak… Voltak… vannak érzéseim. – Úgy terveztem, hogy lassabban haladok. Arra gondoltam, hogy meghívlak néhányszor, vacsorázz velem, Emma Kate-tel és Matt-tel. Talán egy-két hónapig. Hogy megszokd, hogy a közeledben vagyok. Aztán randevúra hívlak. De nem tartottam magam a tervrajzhoz. – Van tervrajzod? – Mindig. Csak az a gond a tervrajzokkal, hogy az ember néha látja, hogy csak egy-két változtatás, és jobb lesz az egész, ezért változtat. Úgy terveztem, hogy lassabban haladok, de… Erőltettem a dolgot? – Nem. – Hibázott, ismerte be magának Shelby, nem volt helyes és tisztességes azt éreztetni a férfival, hogy kierőszakolta a dolgot. – Nem, nem erőtetted, Griff. Vonzottál és… Shelby kinézett a meleg, sárgán pulzáló fényekre. A férfi fényt varázsolt belé, gondolta. Pulzáló meleg fényeket a benne élő sötétség ellenében. – Annyira vonzottál, hogy megfeledkeztem magamról, és ez váratlanul ért. Szerettem volna… szeretnék veled lenni. Egészen más vagy, mint Richard. Megkérdeztem magamtól, ez-e az, ami hozzád vonz. Annyira más vagy, mint ő. Nem feltűnő, magamutogató, csak… – Unalmas? Shelby gyorsan odapillantott, és megkönnyebbülten látta, hogy a férfi mosolyog. – Nem, nem unalmas. Valóságos. Nagyobb szükségem volt a valóságra, mint azt el tudnám mondani, és te megadtad nekem. Vannak érzéseim, és halálra rémítenek. – Azt nem bánom. Szánj rá annyi időt, amennyire szükséged van, hogy ezt kidolgozd magadból. Ne keress ürügyeket, hogy miért nem találkozol velem… légy őszinte. – Nem tudtam, hogyan. Nem tudtam kitalálni, hogyan csináljam, mert nem akartam véget vetni a találkáinknak. Kis ideig úgy éreztem, hogy be kell fejeznem, de nem akartam. – Szóval csak kis ideig? – Úgy érzem, sokkal hosszabb volt, mint egy kis idő. – Azt hiszem, egyezségre jutottunk. Pokolian hiányoztál, Vörös. – Átjöttél meglátogatni Callie-t, mialatt dolgoztam. – Ő is pokolian hiányzott. És Callie-vel nem is vesztünk össze. Shelby bólintott, és kibámult a sötétbe, a táncoló fényekre. – Egyre csak abban reménykedtem, hogy hozzám is eljössz. Péntek este ott is voltál, de tőlem távol tartottad magad. – Megbántottál. – Ó, Griff… – pördült felé Shelby. – Azt mondom neked, ne hasonlíts hozzá semmiben. Sértő és iszonyú bosszantó is. – Nagyon sajnálom. Nem ígérhetem, hogy sohasem fog előfordulni többé, de keményen dolgozom

rajta. – Ennyivel meg is elégszem. – Te is megbántottál és komolyan felbosszantottál. – Bocsánatot kérek érte. Nem ígérhetem, hogy sohasem fog előfordulni többé, de keményen dolgozom rajta. Shelby erre felkacagott. – Szörnyen hiányoztál, komolyan mondom. Nemcsak a szexre gondolok, bár az is hiányzott, hanem a beszélgetéseinkre. De… – Ohó! – Egyszer már hittem azt, hogy szerelmes vagyok, és olyan gyorsan jött, mintha hullám sodort volna magával. De nem voltam szerelmes, nem úgy, ahogy számít. Talán neked is szükséged van egy kis időre. – Ha Richard az lett volna, akinek tettette magát, amikor elsodort az a hullám, számított volna? – Ééén… Shelby csak felemelte a kezét, aztán hagyta lehullani. – Nem tudod megmondani, mert Richard nem az volt, akinek kiadta magát. Nem az volt, akinek hitted, szóval nem tudhatod. Akkor most elmondom, amit én tudok. Akartalak téged az első pillanattól, hogy megláttalak. Sokkal inkább egy „szentséges szűzanyám!” pillanat volt, mint az, amit szerelem első látásra dolognak szoktak hívni. Nézd már! Ő a leggyönyörűbb nő, akit életemben láttam. Shelby újra nevetni akart, de elszorult a torka. – Csuromvizes és szánalmas, ahogy én emlékszem. – És szomorú meg gyönyörű. Aztán jött az, amikor hazafelé gyalogoltál Callie-vel, toltad a babakocsit és cipelted a bevásárlószatyrokat fel a dombnak. Dühös voltál – magadra – és kimerült. És annyira édes! Szóval akartalak, aztán segíteni szerettem volna. Először Callie-be szerettem bele, ezt őszintén be kell vallanom. Két perc sem kellett hozzá, hogy az ujja köré csavarjon. – Nagyon ért hozzá. – Tőled tanulta. Csodálom, hogy nem látod. Mindegy. Aztán hallottalak énekelni, s kezdtem beléd szeretni. Láttalak énekelni, s még mélyebbre süllyedtem a szerelembe. Aztán az enyém lettél, s az feltette a koronát az egészre. De ami megszilárdította a korona helyzetét… – Griff zsebre dugta a kezét, úgy tanulmányozta az asszonyt. – A fenébe, lehet, hogy ez nem is tetszene. – Tudni akarom. Nincs a teremtésben olyan nő, aki ne akarná tudni. – Rendben. Szóval tudni akarod, mikor vesztem el? Amikor behúztál Melodynak. Nem hiszem, hogy különösebben erőszakos alak lennék, de amikor földre küldted Melodyt, azt gondoltam: Ó, a fenébe is, Griff, neked annyi. Fülig szerelmes vagy ebbe a nőbe. Bolond vagy, ha nem. – Ezt csak kitaláltad. – Nem. – Griff odalépett hozzá, és kezét a vállára tette. – Úgy kellett becibálnom téged a kocsiba… s valahol nem bántam volna, ha nem kell, ha önként és szívesen jössz, de éreztem, igen, akarom őt. Segíteni akarok neki. Hiszen az a munkám, hogy rendbe hozzam a dolgokat. De a fenébe, egy nő, aki így tud ütni? Ő maga is rendbe tudja hozni a dolgait. Bármit meg tud tenni, amit csak akar. Shelby arra gondolt, a férfi szerelmi vallomása megrendítette, de az utolsó mondatot, a csodálattal teli hangot hallva megdöbbent. – Ezt hitted?

– Tudtam. Láttam. Pokolian csodáltam. És beléd szerettem. Szóval nem bánom, ha kicsit megkarcollak, mert tudom, hogy képes vagy kezelni a helyzetet. De amikor rám nézel, Shelby, azt akarom, hogy engem láss. Csak engem. Amikor rám gondolsz, akkor csak én legyek a gondolataidban. – Senki másra, csakis rád gondolok olyankor, amikor megcsókolsz, amikor megérintesz. – Akkor többször kell azt tennem. – Ó, bárcsak megtennéd! Shelby átölelte a férfit, és ajkát az ajkára szorította. És Griff sokkal tovább ment. – Gyere be! – Nem tudott betelni az asszonnyal. – Feküdj le velem! – Jó – bólintott Shelby. Ujjait végigjáratta a férfi hátán, élvezve, hogy ismét érezheti a kemény izmokat. – Jó. – Beszívta az illatát. Izzadság és fűrészpor. – Jó. Az ajtó felé indultak. – Ó, várj! – Az istenért, meg ne gondold magad. Ne mondj most nemet. – Nem… úgy értem, igen. – Még mindig a férfiba kapaszkodva, Shelby fojtottan felnevetett. – Azt akarom mondani, hogy írnom kell anyunak. Azt ígértem neki, hogy nem leszek sokáig, de mégis tovább leszek. – Oké, küldj neki üzenetet és közben haladjunk. – Menni fog. – Shelby elővette a telefonját, erőt vett keze remegésén annyira, hogy be tudjon gépelni egy gyors üzenetet. – Tudta, hogy hozzád jövök, szóval nem hiszem, hogy túlságosan meg lesz lepve, amiért… Hű de gyorsan válaszolt! Valahogy bejutottak, el a lépcsőig, és indultak fel, amikor Shelby félúton megtorpant. – Valami gond van? – Nem, semmi gond. Azt írja… – Shelby újra felkacagott. – Azt írja, hogy úgyis hazakísérnél, szóval megspórolhatnám neked a fáradságot, és nyugodtan itt maradhatnék éjszakára. Aztán még azt, hogy… azt hiszem, mondhatjuk, hogy jól ismer engem… hogy ne aggódjak amiatt, hogy Callie reggel keresne. Keljünk fel elég korán ahhoz, hogy hazavigyél, és maradj is ott reggelire. Palacsintát fog sütni. – Szeretem a palacsintát. – Igen, de… – Írd: Köszönöm, anyu. Reggel találkozunk. Griff egy lépcsőfokkal feljebb tolta Shelbyt, hogy a szemük egy vonalban legyen, aztán megcsókolta. – Maradj itt. Aludj velem ma éjszaka, és ébredj velem holnap reggel. Hogyan is mondhatna erre nemet? Miért mondana? Shelby megsimogatta a férfi arcát. – Nem készültem fel rá, hogy itt maradok. Még aludnom sincs miben. – Ha ez számít, akkor én is ruha nélkül fogok aludni, és így egálban leszünk. – Ez így tisztességes. Shelby ismét felkacagott. Kicsit megszédült, amikor Griff a karjába kapta, és felvitte a lépcsőn. A kutyakölyök rohant, hogy utolérje őket.

HUSZONHATODIK FEJEZET Shelby visszakanyarodott az ötvenes évekhez, dallistáját bluegrass-szal dobva fel. Beiktatott egy kora reggeli próbát, közben azon tűnődött, milyen csodálatos és elképesztő, hogy több mint fél tucat péntek estén is túl van. Tansy tapsolt, amikor Shelby befejezte a Rolling in My Sweet Baby’s Arms című számot. – Imádom! – Nem láttam, hogy itt vagy. Arra gondoltam, berakok egy kis bluegrasst, keverem a népi és hagyományost a szabványos zenével. Meg arra, hogy jó sok Patsy Cline-t szövök bele. Ő lenne az est kiemelt művésze. – Ez is tetszik. Még jobb lesz, amikor zenészek is jönnek, és lesz igazi színpadunk. Ami Matt szerint legkésőbb szeptember-októberre el is készül. Ma reggel megérkeztek az engedélyek! – Tansy, ez remek hír! – Alig várom, hogy elkezdjék. Kicsit félek is, mivel rengeteg pénzt ölünk ebbe a kibővítésbe. De… az utóbbi néhány hét fényesen bebizonyította, hogy az emberek szívesen térnek be hétvégén élő zenét hallgatni. – Te beszélted rá Derricket, hogy szombat esténként zenekar játsszon, ugye? Összekulcsolt kezét a magasba emelve, Tansy diadalmasan pördült egyet. – A nyár végéig kipróbáljuk, aztán meglátjuk, megéri-e a költségeket. Neked is nagy részed van abban, hogy mindezt megtehetjük, Shelby. Fogalmam sincs, mennyi időmbe került volna meggyőzni Derricket a bővítésre, ha nem futottál volna be a péntek estékkel. – Szeretek énekelni, és te lehetőséget adtál nekem. Azt hiszem, pokoli jól jártunk mind a ketten. – Lelépett a kis színpadról. – Hogy vagy? – Reggelente még mindig émelygek egy kicsit, de Derrick hoz nekem sós kekszet és gyömbért, és attól megnyugszik a gyomrom. És nézd! – Oldalra fordult, és kezét összekulcsolta a hasán. – Már látszódik! – Jóságos isten! – Shelby elkerekedett szemmel nézte az apró púpot. – Hatalmas! – Talán még nem – nevetett Tansy –, de – emelte fel az ingét – karabinerrel kellett összekapcsolni a nadrágomat, mert nem tudtam begombolni. Mostantól cicanadrágot hordok, és az első adandó alkalommal veszek magamnak kismamaruhákat. Shelby jól emlékezett az érzésre, a ragyogásra. – És ma már olyan aranyosakat csinálnak, hogy az ember nem érzi úgy, mintha sátrat viselne vagy a nagyanyja asztalterítőjét. – Már egy-két holmit beletettem az online kosaramba. Csak szeretnék még egyszer körülnézni, mielőtt rendelek. Na már most, tudom, hogy szeretnél tovább próbálni, de tudni akartam, hogy vagy. Ezt nem lehet elkerülni, gondolta Shelby. A múlt követte, mint az árnyék teliholdkor. – Annyira sajnálom, hogy beszélnetek kellett azokkal az ügynökökkel! – Nem okozott gondot egyikünknek sem, szóval ne aggódj miatta. – Forrest azt mondta, visszamentek Atlantába. Nem sok mindent tudtam tenni, hogy segítsek nekik megtalálni a Richard által ellopott holmikat. Tudom, hogy ostobán hangzik, de úgy érzem, ha emlékeznék valamire, vagy olyasmit tudnék mondani nekik, ami elvezeti őket akár csak egy lopott tárgyhoz is, jobban

érezném magam. Mindent összevetve, ők többet mondtak nekem, mint én nekik. – Kemény dolog. Mármint, amit mondtak neked. – Valamit azonban megtanultam belőle. Ha azt akarom, hogy Callie okos, erős nővé váljon, aki megbecsüli a családot és a barátokat, és tiszteli önmagát, példát kell mutatnom. Ha azt akarom, hogy ismerje azt a fajta elégedettséget, hogy valamit a saját erejéből ér el, a saját példámon kell megmutatni neki. És ezt próbálom tenni. – Ez az, amit teszel. – Úgy érzem, ellensúlyoznom kell mindazt, amit egy napon majd az apjáról fog hallani. Biztos tudod, mire gondolok. – Amikor eljön az a nap, ott leszel neki te és a családod. Ott leszünk neki mi, a barátaid. – Úgy tűnik, Richard sohasem tanulta meg, sohasem értette meg, hogy vannak értékesebb dolgok a világon, mint az ékszerek, amelyeket ellopott, a pénz, amit kicsalt az emberekből. Ha másra nem, arra jók voltak a vele együtt töltött évek, hogy az igazság mélyen bevésődött. Előtte nagyon is magától értetődőnek vettem. Most már semmit sem vett magától értetődőnek, sem a szalonban felcsendülő nevetést, sem a relaxációs szobából jövő gyönyörteli sóhajokat. Kirakta a tiszta törülközőket a hajmosó állványokhoz, aztán hirtelen sugallat hatására megölelte a nagyanyját. – Ezt miért kaptam? – Csak úgy. Boldog vagyok, hogy itt lehetek veled. Egyszerűen csak boldog vagyok. – Én is boldog lennék, ha egy olyan férfi, mint Griffin Lott úgy nézne rám, mintha én lennék a milói Vénusz, Charlize Theron és Taylor Swift egy személyben. – Crystal egy pillanatra abbahagyta a munkát, és megcsattogtatta az ollóját. – Esküszöm, ha szexelni akarok, akkor férfit keresek magamnak, de ha Charlize Theron besétálna ide, és azt mondaná: Helló, Crystal, mit szólnál hozzá, ha átmennénk hozzád, és henteregnénk egyet?, azt hiszem, rögtön indulnék haza. Viola kuncogva mosta le a vendég haját. – Charlize Theron. Ő az egyetlen, aki rá tudna venni, hogy a kedvéért dobj egy férfit? – Azt hiszem, igen. Ott van például Jennifer Lawrence. Olyan szép, mint egy festett kép, és biztos vagyok benne, hogy jó móka lenne meginni vele egy italt. De ő nem Charlize Theron. Te kiért cserélnél, Shelby? – Tessék? – Ki a leszbikus fantáziáid szeretője? – Sohasem gondoltam még ilyesmire. Crystal egyik ujjával kört rajzolt a levegőbe. – Akkor szánj rá egy percet most. Nem, gondolta Shelby újra, sohasem fogja magától értetődőnek venni ezeket a szórakoztató beszélgetéseket. – Kipróbálnám Mystique-et – döntötte el végül, mire Crystal csak a homlokát ráncolta. – Kit? – Ő a főgonosz az X-Menben. Forrest és Clay majd’ megőrültek az X-Menért, emlékszel, nagyi?

Jennifer Lawrence, akivel szívesen innál egyet, játssza most a szerepét a filmben. Mystique akárkinek az alakját fel tudja venni, akárkivé át tud változni. Szóval úgy tűnik, ha vele hemperegne egyet az ember, nagyjából mindent megkapna, amire vágyik. – Azt hiszem, megvan a győztesünk – jelentette ki Viola, és a vendéget beültette a székébe. Néhány órával később Shelby a kis Beau-val a karjában nézte, ahogy Callie és Jackson a hintánál játszik. Arra gondolt, hogy éjjelre esni fog, érezte a levegőben. De abban a pillanatban a legtökéletesebb késő tavaszi este volt, amit ember csak kívánhat. Apját feltartották a klinikán, így Clay nekiállt egy kicsit kertészkedni, Gilly pedig a verandán ült, a hintaszékben, mivel anyósa kitiltotta a konyhából. – Annak törvényellenesnek kellene lennie, ha az ember ennyire boldog – jegyezte meg Gilly. – Nagyon örülök neki, hogy nem így van. Ma egy cellába zárnának veled. – Láttam ma Griffet. Hozzá kell szoknia, hogy az emberek egyenlőségjelet tesznek a boldogsága és Griff közé. És nem is nagyot tévednek. – Valóban? – Elvittem sétálni a fiúkat reggel, még a nagy meleg előtt, és láttam, hogy Miz Hardigan kapuját javítja, tudod, a seriff anyjáét. – Miz Hardigan benn volt ma a szalonban. – Megálltam néhány percre beszélgetni. Igazán kedves tőle, hogy átmegy hozzá, és elvégzi az apróbb javításokat. Nem kérnek érte pénzt. Tudom, mert Miz Hardigan maga mondta nekem. Süteménnyel kínálja őket, és karácsonyra mind a kettőnek kötött sapkát és kesztyűt. – Nézd, milyen nagy már Jackson! Nem olyan régen még csak akkor tudott hintázni, ha valamelyikünk felrakta rá. Gilly szeme erre könnybe lábadt. – Még mindig dolgoznak a hormonok – legyintett, miközben Shelby megsimogatta a karját. – De… nem hiszem, hogy visszamegyek dolgozni, Shelby, ha lejár a szülési szabadságom. – Nem tudtam, hogy ilyesmin gondolkodsz. Tudom, hogy szereted a szállodabeli munkádat. – Szeretem, és nem is gondoltam rá, nem igazán, egészen addig… – Átnyúlt, és megcirógatta Beau arcát. – Nem hiszem, hogy képes lennék itthagyni őket. Egy ideig otthon akarok maradni velük. Talán egy évig. Clay és én már beszéltünk róla. Tudjuk, hogy egy kicsit meg kell húznunk a nadrágszíjat, de… – Kemény. Kemény dolog választani, és az is kemény, hogy választanod kell. – Szeretem a munkámat. Tényleg szeretem. Jó is vagyok benne, de akarom ezt az évet. Magamnak és a családomnak. Egy év távol minden mástól nem tűnik túl soknak, de nekem mindent jelentene. – Akkor ki kell venned. Az egyetem óta a szállodában dolgozol. Fogadni mernék, hogy meg fogják adni alkotói szabadságnak. Talán nem tudják megtartani az állásodat, nem tudom, de arra is fogadni mernék, hogy visszamehetsz hozzájuk, ha lejár az egy év. És nem fogod megbánni. – De ez nagy terhet tesz Clay-re. – Jó erős válla van, Gilly. – Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd itthon akarok maradni a gyerekekkel, de akarom ezt az évet. Te mit akarsz? – Úgy érzem, én már megkaptam, amit akarok.

– És a jövőre nézve? Shelby a konyhaajtó felé pillantott. – Egyelőre csak gondolkodtam rajta. Emma Kate-en kívül még senkinek sem mondtam el. – Tudok titkot tartani. – Tényleg tudsz. Ha egyszer sikerül kilábalnom az adósságokból, és sikerül találnom magamnak egy helyet? Arra gondoltam, hogy talán belevághatnék valamiféle dekorációs vállalkozásba. Tervezés és szervezés. – Mindig is jó voltál benne. – Vettem néhány online órát, hogy tanuljak és tapasztalatot szerezzek. A kezdéshez – tette hozzá. – Olyanokat, ahová be tudtam illeszkedni. – Te bárki másnál képes vagy jobban beilleszkedni, azok közül, akiket ismerek… kivéve a nagyit. – Lehet, hogy csak azért találtam ki, mert annyi ideig nem volt mit csinálnom. Akárhogy is, arra gondoltam, ha sikerül bizonyítanom, Griff és Matt talán hasznomat vennék, vagy ajánlanának egy-két ügyfélnek. – Biztos, hogy hasznodat vennék. Rendszeresen kell átalakítaniuk szobákat és más helyiségeket fenn, a szállodában, Shelby. Majd elejtek néhány szót az érdekedben. – Ó, nem tudom, hogy… – Gondolkodj nagyban! – Azt hiszem, ennyit megtehetek. Különben is, egyelőre még csak gondolkodom rajta. Azt tudom, hogy képes lennék egy vállalkozást irányítani… akkor is szeretnék több órát venni. Ahhoz viszont értek, hogyan kell a pénzzel zsonglőrködni, könyvelni. Remekül értek, de azért elkezdtem gyűjteni arra, hogy üzletvezetést is tanuljak. – Valahányszor eljátszom a gondolattal, hogy saját cukrászdát nyissak, ez riaszt vissza engem is. Az üzleti része – mondta Gilly a szemét forgatva. – De benned ott a MacNee-vér is. És tudod, még mire gondoltam? – Mire? – Szeretném átalakítani a hálószobánkat. Előbb jött Jackson, aztán Beau. A gyerekszobát felújítottuk, és Jackson kapott egy igazi, nagyfiú szobát, de a hálószobánkhoz öt éve hozzá sem nyúltunk. Látszik. – Az átalakítás jó szórakozás lehet, de… – Igen, ott csörgedezik az a MacNee-vér – nevetett Gilly. – Mintha csak Clay-t hallanám. Túllépjük a keretet. Ha itthon maradok, be kell osztanunk a pénzt, tudom én azt, de az isten szerelmére, Shelby, annyira szeretnék egy igazi felnőtt hálószobát, egy helyet nekem és Clay-nek, ahol néha magunkban lehetünk. Tudok beosztó lenni, különösen, ha te kisegítesz. Gyakorolhatnál rajtunk. – Gilly megmozdult, lelkesen megragadta Shelby karját. – Shelby, a bútorunk még mindig az én meg az ő régi bútorainak a keveréke, meg az a szörnyen ronda lámpa, amit Lucy nénikémtől kaptunk nászajándékként. – Az tényleg szörnyen ronda lámpa. – Ha nem erősködne, hogy régi családi örökség, esküszöm, véletlenül leverném, és gondoskodnék róla, hogy ripityára törjön. Nem akarok semmi flancosat. Csak valami üde és békés helyet. Segíts nekem! – Szívesen segítek. – A lámpának mennie kell, de a bútor… meg kell javítani, át kell festeni. Igen, úgy jó lehet. És van egy halom ötletem arra nézve is, hogyan legyél beosztó. Néha csak arról szól a dolog, hogy máshová tesszük

át a tárgyakat vagy más funkciót adunk neki. Felhasználjuk, amink van, de valami új módon, másként. És a festék. A festék kis pénzért hatalmas változásokat hoz. – Már nem sírok, inkább izgatott vagyok. Tudnál rám szánni valamennyi időt a héten? – Holnap reggel át tudok menni, miután elvittem Callie-t Chelsea-ékhez, és mielőtt elindulok a szalonba. Fél kilenc körül? Vagy az túl korán van? – Semmi sincs túl korán, ha totyogó kisgyerek és újszülött van a háznál. Azon tűnődtem, tudnék-e… Ó, szia Forrest. – Szia, Gilly – sétált ki a konyhából a férfi, és a kisbaba fölé hajolt. – Mikor fog mást is csinálni az alváson kívül? – Gyere át hozzánk látogatóba úgy éjjel kettő körül. Észrevette a férfi tekintetét, és megértve azt, felállt. – Azt hiszem, elviszem egy kicsit és rábízom a nagyanyjára. Így én is bejutok a konyhába, akár akarja Ada Mae, akár nem. Gilly elvette a kicsit Shelbytől, és besurrant a konyhába. – Szükségem van rád egy percre – mondta Forrest Shelbynek. – Persze, ülj csak le. – A gyerekek ellesznek idekint néhány percig? Clay ott van a veteményesben és gazdát játszik. – Jó érzéke van a földhöz, apától örökölte, és a gyerekek ellesznek itt egy ideig. – Akkor sétáljunk egyet elöl! – Mit történt? – Elöl – ismételte Forrest, és megfogta Shelby karját. – Felidegesítesz, Forrest, és a fenébe is, igazán jó napom volt! – Sajnálom, hogy belekavarok az igazán jó napodba. – Bajban vagyok? Az FBI azt hiszi, hogy… – Nem, semmi ilyesmi – irányította az elülső kert felé húgát Forrest. Távol a gyerekszemektől és fülektől. – Privetről van szó, a floridai magánnyomozóról. – Még emlékszem, ki az a Privet – morogta ingerülten Shelby. – Elárulta végre, ki a megbízója? – Nem és nem is fogja. Ma kora reggel holtan talált rá a titkárnője. – Ó, édes istenem! Mi történt? – Úgy tűnik, valaki megölte este tíz és éjfél között, és azzal a fegyverrel, amelyikkel Warrent is lelőtték. Nem kellett volna ennyire meglepődnie rajta, gondolta Shelby, de mégis így történt. – Meggyilkolták? – Igen. Betörésnek néz ki, vagy annak akarták álcázni. Mintha félresikerült volna valami. De a nyomozást vezető rendőr jelentéséből az derül ki, hogy az íróasztalánál lőtték le. A fiókban ott volt a kilenc milliméterese. Semmi jele sem volt, hogy érte nyúlt volna vagy bármi más módon szembeszállt volna a feltételezett betörővel. Fejlövés, akárcsak Warrené. Nem szorították a fejéhez a pisztolyt, de közelről lőtték le. – Adj egy percet! – Kezét csípőjére téve, előredőlve fogadta a hírt. – Nem kedveltem. Megijesztett, amikor fenn, északon csak úgy bejött a házba, és azzal, hogy idáig követett… lesben állt. De békén hagyott, miután beszéltél vele.

– Az irodájában, a mappái közt találtak felvételeket rólad és Callie-ről. – Callie-ről. – Néhány jegyzetet, egy költségelszámolást. Még nem egyenlítették ki, és a fájl szerint esedékes. Nincs meg a neve annak a személynek, aki felbérelte, hogy kövessen téged. A helyiek beszélnek a titkárnővel és a munkatársával, de eddig úgy tűnik, senki sem tudja, ki bérelte fel Privetet erre a munkára. És nincs iktatva. – Talán nincs is ügyfele. Talán hazudott. – Talán. – De… azt mondtad, betörésnek tűnt, de nem az volt. – Az ajtót kívülről törték fel, néhány elektromos eszköz eltűnt. Az órája is, a táskája, valamennyi készpénz. Néhány holmit szétdobáltak. Az ember azt hihetné, hogy balul ütött ki a betörés. De a személyes táblagépe és a laptopja is eltűnt. És úgy tűnik, az sincs meg, amit otthon tartott. – Gondolod, hogy valaki járt nála? – Az már profibb munka, mert nyoma sincs erőszakos behatolásnak. De minden eltűnt, ami ezzel az üggyel kapcsolatos, kivéve azokat a fényképeket, néhány jegyzetet és a költségelszámolást. Shelby felegyenesedett. Arca még mindig égett, kicsit szédült, de felismerte az alaplogikát. – Szerinted az egésznek abban az átkozott floridai rablásban kell keresni a gyökerét. – Szerintem igen, mivel ő maga hozta fel a rablást és a megtalálónak járó jutalmat, amikor azt tanácsoltam neki, hogy álljon egy házzal odébb. – Szóval vissza Richardhoz… vagyis most már Harlow-hoz. Harlow megszökött a börtönből, és valószínűleg valahol szerzett magának hamis személyit. Felfogadta a magánnyomozót, hogy segítsen megkeresni Richardot. De helyette engem és Callie-t találta. Csak engem és Callie-t, mert Richard addigra már halott volt. Idejött, és meglátta régi cinkosát. A nő elárulta, ezért megölte. – Tudjuk, hogy itt volt. Te magad láttad. – A nyomozó vagy azt hitte, hogy tényleg Harlow volt a megbízója, vagy vele dolgozott. Azt hiszem, most már mindegy, melyik az igaz. De valószínűleg beengedte Harlow-t az irodájába, ott ült, beszélgetett vele. És Harlow-nak vagy nem tetszett, amit hall, vagy úgy döntött, hogy Privet elvarratlan szál. Elvarrta, elrendezte a helyszínt, elvette, amire szüksége volt… bármit, ami szerinte hozzá vezetne, eltett néhány értékesebb tárgyat, egy kis pénz, és távozott. – Rólam nem hiheti, hogy elvarratlan szál vagyok, Forrest. Ellopta azt a rengeteg információt, szóval tudja, hogy nemcsak leégtem, hanem nyakig ülök az adósságban. Ha még mindig keresi azokat a milliókat, tisztában van vele, hogy nem tudom megmondani neki, hol vannak. – Nem tudom, miért jött ide, azt akarom, hogy légy nagyon óvatos. Eddig két embert ölt meg. Miami továbbra is tájékoztat minket az ügy állásáról… szakmai udvariasság. Gondolom, a szövetségiek is besegítenek. Az az átkozott helyzet, Shelby, hogy rajtad kívül senki sem látta a fickót. – Hagyta, hogy lássam. – Úgy van. Shelby a hátsó udvar felé pillantott, ahol a gyerekek játszottak, és idősebb bátyja a konyhakertet gondozza. – Nem szökhetek el, Forrest. Nincs hová mennem, és Callie itt nagyobb biztonságban van, mint bárhol máshol. Semmim sincs, amit ennek az embernek adhatnék. Hinnem kell, hogy – ahogy te is mondtad –,

elvarrta a szálakat. Szörnyű ezt mondani, de ezt tette. – Igen, úgy néz ki. Sehová se menj a telefonod nélkül! – Sohasem szoktam. Megpaskolta a zsebét és benne a telefont, de Forrest a fejét rázta. – Sehová. Ha zuhanyozol, vidd magaddal a fürdőszobába. És… – Apró tartályt vett elő a zsebéből. – Mi az? – Paprikaspray. Az alkotmány második kiegészítése feljogosít, hogy fegyvert viselj, de pocsékul lősz. – Annyira nem voltam rossz – durcáskodott Shelby, mivel Forrest nagyon is közel járt az igazsághoz. – Pocsékul lősz – ismételte Forrest –, és nyilván nem akarsz pisztolyt a házban, amikor Callie is ott van. Én sem akarom, hogy fegyvert hordj. Azt hagyd csak rám. Ez legyen nálad mindig. Ha bajba kerülsz, a szemre célozz. Máris tedd bele a zsebedbe – javasolta Forrest, miközben Shelby az apró tartályt tanulmányozta. – Elteszem és óvatos leszek, ha ettől megkönnyebbülsz. Harlow-nak nincs oka utánam jönni, különösen most. Szeretném ezt az egészet félretenni. Ez nem azt jelenti, hogy ostoba leszek, csak többé nem ez áll az életem középpontjában. Na már most, az anyu fűszeres krumplit és zöldségköretet csinált. A csirkét én magam pácoltam, és apa fogja grillezni, amikor hazaér. Gyere be és egyél velünk! – Gyűlölök nemet mondani. Imádom azt az átkozott krumplit. De még el kell intéznem néhány dolgot. Mondd meg anyunak, hogy később visszajövök, ha tudok, és elcsenem a maradékot. – Megmondom. Vissza kell mennem a gyerekekhez. – Menjél csak. Később találkozunk. Forrest figyelte, hogy a húga megkerüli a házat. Először átmegy Griffhez. Nem fog ártani, ha tájékoztatja a barátját. Azt akarta, hogy minél többen figyeljenek Shelbyre. Griff négykézláb állva a helyére illesztette a fürdőszoba következő padlólapját. Az arany homokszín a tengerpartra emlékeztette, ezért arra gondolt, hogy a kicsiny fürdőszoba egyszerre lesz szép és vidám. A sarkára ülve hallgatta Forrestet. – Ez nem lehet véletlen. Betörni a magánnyomozó irodájába… annak a magánnyomozónak az irodájába, és megölni. Ti, jelvényes srácok nem gondolhatjátok komolyan, hogy ez véletlen. – Nyomoznak az ügyben. Nem – tette hozzá Forrest az ajtófélfának támaszkodva, miközben Griff tovább dolgozott. – Nem hisszük, hogy véletlen. A trükk az, hogy összekössük a magánnyomozót Harlowval, Warrennel, azzal a nyomorult Foxworth-szel és az öt évvel ezelőtti miami rablással. Nagy az esélye, hogy Harlow ölte meg, de az a kérdés, miért? Mit tudott a nyomozó, vagy kit ismerhetett, mert bármekkora is az esély, mégsem áll meg teljesen. Talán van még valaki, akiről nem tudunk. – Ez nem valami megnyugtató. – Semmi megnyugtató nincs ebben az ügyben. – Még nincs vége annak, ami öt évvel ezelőtt Miamiban történt. – Nincs. – Ha Harlow elvitte a szajrét abból a buliból, már eltűnt volna. Lehetséges, hogy a magánnyomozó volt az utolsó név a listáján, s most, hogy kipipálta, tényleg elment. – Griff a helyére igazította az elosztóvasat, és a következő padlólapért nyúlt. – Ugyanakkor, ha a magánnyomozó tudta volna, hol van elrejtve a szajré, már rég lelépett volna.

– Kész kirakós játék. – Attól tartasz, hogy ennek a Jimmy Harlow-nak hiányzik néhány darab a játékból, és azt hiszi, talán Shelbynél vannak azok a hiányzó darabok. Forrest leguggolt. – Nem sok mindent tehetünk azon kívül, hogy keressük, kérdezősködünk, mindenkinek megmutatjuk a fényképét. A szövetségiek is szimatolják a nyomainkat, de úgy tűnik, egyelőre nincs sok szimatolnivalójuk. Előástak néhányat Foxworth régi üzlettársai közül… ugyanez áll Harlow-ra és Warrenre. De semmi sem jött ki belőle. Legalábbis semmi olyasmi, amit a helyieknek is elmondanának. – Gondolod, hogy információt tartanak vissza? – Nem mondanám biztosra, és nem is látom értelmét, miért tennék. De sohasem tudhatom. Csak azt tudom, hogy van egy megoldatlan gyilkossági ügyünk Ridge-ben, és ez egyikünknek sem tetszik túlzottan. A húgom benne van a kellős közepében, és ez meg nekem nem tetszik túlzottan, de senki másnak sem az őrsön. Mindannyian rajta tartjuk a fél szemünket, a járőrök többször arra kerülnek, meg hasonlók. De Shelby nem igazán a seriffel szeretne vacsorázni vagy Nobbyval tölteni az éjszakát. – Ha így lenne, már börtönben ülnék egy rendőr megtámadásáért. Vigyázok rá, Forrest. Neki nem nagyon tetszik a kifejezés, de kénytelen lesz együtt élni vele. Könnyebb lesz a helyzet, miután beköltözik hozzám. Erre Forrest ült rá a sarkára. – Csak nem? – De igen. Ott van a vadonatúj biztonsági rendszer… púp a hátamon, de kész van. Aztán ott van a vad házőrzőkutyám. Mindketten Snickersre néztek, aki a hátán elnyúlva horkolt, a lábai égnek álltak. – Ördögien gonosz egy állat ez a kutya. – Csak pihen a két őrjárat közt. – Aha. Szerintem tudod, hogy a „Csak nem?” alatt Shelby beköltözését értettem, és nem a biztonságosságát. Griff tovább dolgozott. A padlólapok lefektetése tervszerűséget igénylő munka volt, így megnyugtatta. – Egyelőre nem nyomhatom meg azt a gombot. Csak visszakozna. Az a gazember jól elintézte, és Shelby gyorsabban átküzdi magát rajta, mint a legtöbb ember tenné. De még nincs túl rajta, szóval a nap szava „kitartás” némi „türelem” felhanggal. Mert igen, pontosan úgy van. Itt szeretném tudni őt, mellettem. Azt akarom, hogy ő és Callie velem éljenek. – Ha eljutsz oda, fiam, és a türelmes kitartásoddal rábeszéled, hogy ide költözzön, anyu nyomban tervezni kezdi az esküvőt. – Nem gond, mivel az a tervem következő lépése. De Shelbynek hosszabb időbe telik oda eljutni. Forrest semmit sem szólt, ahogy Griff letette a következő elválasztóvasat, és gondosan kiadagolta a ragasztót az aljzatba. – Jól értem, hogy feleségül akarod venni a húgomat? Griff ismét hátraült a sarkára, megmozgatta a vállát, körözött a nyakával. – Mi a véleményed erről a szobáról? Forrest udvariasan felállt, körbefordult a helyiségben. – Kellemes tér, világos, hála az ablakoknak, a kilátás szép. Átkozottul nagy a szekrény ahhoz képest,

hogy csak amolyan másodlagos hálószobának szánod. Az ablakülések jó ötlet, mint ahogy az is, hogy saját fürdőszobája van. A padlólapok, amelyeket most raksz le, valami ragyogást kölcsönöznek neki. – Lábas kádat akarok ide, és pipereasztalt ovális, süllyesztett mosdókagylóval. Sok tárolóhelyet tervezek kis helyigénnyel. A pipereasztal fölé egy orvosságos szekrényt, ahol megint sok mindent lehet tárolni, de az, hogy bekeretezem, egyfajta eleganciát ad neki. És egy kis csilivilit a világításnál. – Karmos kád és csilivili. Nőiesen hangzik. – Igen. Meleg, halványzöld hálószobafalak, a plafonon csillárventilátor, amely fénye visszaverődik a csempéről. – A csilivili. – Pontosan. Beépített szekrényt tervezek akasztókkal és polcokkal. Forrest bólintott, és ismét körbefordult. Kezdte látni maga előtt. – Callie-nek csinálod ezt a szobát. – Azt mondta, a zöld a kedvenc színe. A Shrek-mánia miatt, ami előbb vagy utóbb elmúlik. De a zöld jó szín neki, a hálószobának. Néhány év, és sokat fog jelenteni neki, hogy saját fürdőszobája van. – Te pedig olyan ember vagy, aki előre gondolkodik. – Igen. Mindkettőjükbe szerelmes vagyok, és gyakorlott megfigyelő, amint azt már te is tudod. Callie már itt van velem; Shelbynek még utol kell érnie a lányát. De azt hiszem, gyorsabban fog menni a dolog, ha végre maga mögött tudja hagyni ezt az orbitális szarkupacot, amiben az a nyomorult seggfej hagyta. – Mi lesz, ha mégsem éri utol? – Várok. Nekem ő az igazi, ennyi. És Callie? Az a gyerek egyszerűen felvidít. Megérdemli, hogy az övé legyek. Mindketten megérdemlik. Pokoli jó fogás vagyok. – A francba, Griff! Ha lenne cickód, én magam vennélek el. – Eddig kész is vagyunk. – Griff felállt, látva, hogy elérte azt a pontot, ahol mérnie és vágnia kell a járólapot. – Szünetet tartok, összedobok egy szendvicset. Kérsz egyet te is? – Kösz, de van még egy-két elintéznivalóm, ráadásul anyunál ezerszer finomabb maradék vár, ha egyszer végzek. – Sétálunk veled egyet. Gyerünk, Snick. Itt az őrjárat ideje. A kutya a levegőbe kapálózott a lábaival, cseppet sem kecsesen az oldalára fordult, és talpra kecmergett. – Egy nap én is szerzek magamnak egy kutyát – mondta Forrest, ahogy lefelé indultak. Snickers lerohant a lépcsőn, majd a feléig visszastartolt, utána megint leszaladt. – Snick testvérei már mind gazdára találtak, de a Black Bear és a Dry Creek sarkán láttam egy táblát, hogy beagle kölykök eladók. – Ez a nap még nem az a nap. Nem vagyok eleget otthon, és nem hiszem, hogy a seriff helyeselné, ha kutyát vinnék magammal a járőrkocsiban. – Forrest a biztonsági panelre nézett, ahogy elhaladt előtte. – Mit fogsz csinálni, ha a flancos új biztonsági rendszered csütörtököt mond? Griff vállat vont ajtónyitás közben. – Hívlak téged… és előveszem a franciakulcsom. – Egy lövés nagyobb súllyal bír, mint a franciakulcs, fiam. – Nincs fegyverem és nem is akarok. – Városi fiú.

Griff beszívta az esti levegőt, miközben a kutya végigrohant a fű borította ösvényen, egészen odáig, ahol a patak csobogott. – Többé már nem, de akkor sem akarok fegyvert. – Nyugat felé nézett, a lenyugvó nap által rózsaszínre festett fellegekre, amelyek a ködös hegycsúcsok fölött lebegtek. – Soha semmilyen gondom nem akadt itt. Kicsit aggódtam, amikor itt volt az a rengeteg réz a vezetékek áthúzásához meg a csőhálózathoz. A réz kapós, mint az arany, és könnyű szállítani. De semmi sem történt, leszámítva a laptopos esetet, és az is egyenesen a seggfejhez, meg a szarkupachoz vezet. Barátjához hasonlóan Forrest is nyugat felé nézett, a színek, a felhők felé. – Jó kis hely ez itt, Griff. Hangulata van, vonzó, nyugodt. De az is tény, hogy jó tíz percbe kerülne, hogy egy kilenc- tizenegyes hívásra válaszolva ideérjünk, ha hívnál minket. Töltsd meg azt a puskát kősóval, ha már annyira finnyás vagy. – A fegyvert meghagyom magának, biztos úr. – Ahogy gondolod… Neki így tetszik, gondolta Griff, ahogy csendben állt, hagyva, hogy a kutya kirohangálja és kiszaglássza magát, nézve, hogy az első csillagok életre kelnek a halványlila bársonnyá változott égen. – Hintaágy az elülső verandára – mondta, és lehajolt, hogy megvakarja a kutya füle tövét, amikor az visszarohant hozzá. – Talán építek is egyet. Többet jelent, ha az ember maga készíti az ilyesmit. Együnk valamit, és gondoljuk át. Ha tudta volna, hogy amíg ő konyhába ült és evett, nyers vázlatokat csinálva a hintaágyról, valaki látcsövön keresztül figyeli, talán meggondolja magát a puskával kapcsolatban.

HUSZONHETEDIK FEJEZET Időbe telt, mire befejezte a Callie-nek szánt szobát, és megépítette a hintaágyat is az elülső verandán. De ideje volt, mivel Shelbyt teljesen lefoglalták az eljegyzési parti tervei. Vagy még inkább az, hogy vissza tudja fogni Bitsyt, a szavaiból legalábbis ezt vette ki. Magányos estéin a házon dolgozott, és a további lépéseket tervezgette. Amikor végre sikerült összehozni egy közös estét Shelbyvel, az asszony leszavazta, hogy elmenjenek valahová, inkább Griffnél akart vacsorázni. Griffnek nem volt ellene kifogása. Kinn volt az udvaron, amikor Shelby megérkezett. Éppen akkor végzett a gumiabroncsból készült hintával, amelyet öreg hikorifa erős ágára akasztott fel. – Nézz csak oda! – kiáltott fel Shelby. – Callie-nek az lesz az első dolga, hogy kipróbálja. – Jól néz ki, mi? Az apádtól kaptam a kereket. Vízszintesen akasztotta fel, és közepes méretűt választott, ami megfelel egy kicsi lány fenekének. A láncot gumicsővel burkolta be, hogy megvédje az ágat. – Milyen aranyos! – Szeretnéd kipróbálni? – Még szép! A férfi kezébe nyomott egy nagy termoszt, és hozzásimult, amikor Griff átölelte és magához vonta egy csókra. – Mi van benne? – Alkoholos limonádé. A nagyapám receptje, és abszolút győztes. – Beleült a kerékbe, megrángatta a láncot. – Masszív. – A szórakozás lehet biztonságos – mondta Griff, és meglökte. Shelby hátradőlt, haja lobogott. – És milyen jó szórakozás! – kacagott. – Hogy jutott eszedbe? Griff nem akarta elmondani – még nem –, hogy a hátsó udvarba való hintaterveket keresett az interneten, és akkor botlott bele az ötletbe. – Csak úgy jött. Volt egy haverom… hogy is hívták? Tim McNaulty. Annyi idős lehettem, mint most Callie, és neki volt egy ilyenje az udvarban. De az függőlegesen volt felakasztva. Szerintem ennek több értelme van. – Imádom. Callie is imádni fogja. A kutya hipnotizáltan ült, és feje ide-oda járt, követve a hinta lengését. – Esküszöm, ez a kutya nagyobb, mint amikor néhány nappal ezelőtt láttam. – A következő kinti terv a kutyaház. Jó nagy kutyaház. – Nagyra lesz szüksége. Shelby leugrott a hintáról. – Sajnálom, hogy az utóbbi időben ennyire elfoglalt voltam. Úgy tűnt, egyetlen szabad percem sincs. – Ismerem az érzést. Nem gond, Vörös. A legjobb barátaink összeházasodnak. Sok a tennivaló. – Egész napos parádé lenne belőle, ha nem tudnám megfékezni Miz Bitsyt, de ehhez minden

energiámra és ötletességemre szükségem van. Olyan gyorsan tér erről a partiról az esküvőre, aztán ugrik vissza megint, hogy beleszédülök. Azt vette a fejébe, hogy Emma Kate-nek hintón kellene megérkeznie a szertartásra, amelynek a helyét még meg sem határoztuk. Fehér lovak és hintó, ahogy Emma Kate esküvői listáján szerepelt, még tizenkét éves korában. Nem kevés erőfeszítésembe került lebeszélni róla. – Emma Kate egész életére az adósod lesz. – Ez a munkám jutalma. Mi lenne, ha… Ó, Griff, van hintaágyad a verandán! Ha már azonnali kipróbálásról esett szó, Shelby azt sem hagyhatta ki. A verandára sietett. Megpördült, s fűzöld ruhájának bő alja csak úgy szállt a levegőben. – Imádom! Hol találtad ezt a csodálatos kéket? – Olyan, mint a szemed színe. – Griff az asszony után ballagott. – Én festettem. Én készítettem. – Saját kezeddel? Hát persze. – Ráült a hintaágyra, finoman meglökte magát. – És tökéletes. Egyszerűen tökéletes itt üldögélni egy lusta délutánon vagy egy csendes estén. A tökéletesebbnél is tökéletesebb lenne, ha mindkettőnknek hoznál olyan magas poharat, ideülnél mellém, és megkóstolnánk a limonádét. – Mindjárt visszajövök. Amikor a kutya az ölébe akart mászni, Shelby felvette… ami nem is bizonyult könnyűnek. – Majdnem túl nagy vagy – mondta neki, de fél karjával átölelte és tovább hintázott, arra gondolva, hogy ritkán látni ennél szebb helyet. Minden annyira zöld és meghitt, ahogy az ég felhőkkel tarkított kék kupolaként borult rájuk. Hallotta a patak csobogását, és egy, az utóbbi napok esőitől felélénkült harkály buzgó kopácsolását valahol az erdőben, ritmust adva a madarak kórusának énekéhez. – Elfoglalta a helyemet – panaszolta Griff, amikor visszatért az italokkal. – Nem akart kimaradni. Griff lemondóan ült le a boldogan izgő-mozgó kutya másik oldalára. – Ennél jobb helyet nem is találhattál volna neki. – Shelby belekóstolt az italba. – Azt hiszem, a nagyapa most büszke lenne rám. – Azt meghiszem. – Könnyen csúszik, de van ereje. Csak kortyolgatásra való. És hintaágyon kóstolgatni a verandán egy kellemes estén még jobb. Saját kis édenkerted van itt, Griffin. – Az édenkerthez még rengeteg munka kell. – Ha Ádám és Éva almaszedés helyett inkább arra szánt volna némi időt, hogy gondozza a kertet, talán még mindig a Paradicsomban élnénk. A kert, a ház, az élet folyamatos munkát igényel, nem igaz? Egy időre megtorpantam a saját utamon, de már majdnem sikerült behoznom a lemaradást. Békés ez a hely. A fények, a hinta, ez a nagyon finom limonádé. Te és ez az aranyos kutya. Legyünk túl azon, ami nem olyan békés, és utána már nem kell vele foglalkozni. – Valami történt. – Nem tudom biztosan, de az nyilvánvaló, hogy ma délután nem beszéltél Forresttel. – Nem, ma tényleg nem. – Gyanítom, tudta, hogy úgyis átjövök, és elmondom neked. A rendőrség feltételezi, hogy sikerült valamiféle szemtanút találniuk. A magánnyomozó meggyilkolásával kapcsolatban. Az FBI-ügynökök is beszélni fognak vele.

– Mit látott? – Úgy általában nincsenek meggyőződve, hogy túl sok mindent láthatott, vagy bármit, ami hasznos lehet. De a férfi, illetve inkább fiú, az épületben volt aznap éjjel, amikor Privetet megölték. A kölyök azt mondta, hallott valami pukkanást. Egyetlenegyet, mintha egy tompa petárdadurranás lett volna. Nem is foglalkozott vele nagyon. Az időpont egyezik, és ami még fontosabb, látott valakit távozni, akiről feltételezik, hogy ő volt a gyilkos. – Harlow? – Nem mernek biztosat állítani, de a kölyök esküszik rá, hogy a fickó, akit látott, nem volt olyan nagydarab, sem magasságra, sem széltében. És szakálla sem volt. Szőke volt a haja, mondja a kölyök, nagyon szőke, és vastag, sötét keretes szemüveget viselt. Sötét öltöny volt rajta. A kölyök nem biztos benne, mert épp csak kinézett az ablakon, amikor a férfi távozott. Látta, ahogy átvág az utcán, és beül egy nagy sportkocsiba. – Parókát, szemüveget tett fel, megborotválkozott. – Griff vállat vont. – Ha csak egy pillantást vetett rá, ráadásul sötétben, nehéz megmondani, hogy Harlow volt-e vagy sem. – Ráadásul a fiú kicsit be is füvezett, ezért is volt ott, ahol nem lett volna szabad lennie. És ezért nem szólt senkinek, míg végül el nem csípték kábítószer birtoklásáért, és nem először már. Egy fényképész segédjeként dolgozik abban az épületben, és aznap tovább maradt, mert holmi pornófelvételeket készített feketén. Most megpróbál alkut kötni, hogy elkerülje a börtönt. – Szóval lehet, hogy az egészet csak kitalálta, hogy mentse a bőrét. – Lehet, de az időpont egyezik. És az egyetlen pukkanás is. Csak egyetlenegy. A rendőrség nem tette közzé, hány lövéssel végeztek Privettel. Szóval ezt is figyelembe kell venni. Griff az italát kortyolgatva gondolkodott, miközben hintáztak. – Nem könnyű elfogadni, hogy valaki más lőtte le a magánnyomozót. Azt mondják, ugyanazzal a pisztollyal történt, mint amelyiket Warren meggyilkolásánál is használtak. Tudjuk, hogy Harlow akkor itt volt a környéken. De szakadjunk el ettől a feltételezéstől. Akkor valaki más is be van vonva az ügybe, valaki felbérelte Privetet. Talán olyasvalaki, aki kapcsolatban áll a Montville-kkel, vagy a biztosítótársasággal, esetleg valaki, akivel Richard valaha együtt dolgozott. – Erről az jut eszembe, hogy talán az a valaki ölte meg Richardot, és rendezte meg a balesetet a hajóval. – Merész következtetés. – Tudom, de Richard annyira menni akart, ezért most azon tűnődöm, hogy talán találkozni akart valakivel, nyélbe ütni egy üzletet a lopott ékszerekkel kapcsolatban. Újabb árulás, de ezúttal ő a szenvedő alany. – Mit csinálnál, ha épp most tetted volna rá a kezed a milliókat érő ékszerekre, amelyek nem rizikósak, és megöltél valakit, hogy a tieid lehessenek? – Elfutnék, gyorsan és nagyon messzire, de… – Még mindig van két ember, aki azt akarja, ami nálad van – fejezte be Griff a mondatot. – Szóval felfogadsz egy magánnyomozót, és ráállítod az ügyre. És rád, Vörös, arra az esetre, ha tudnál valamit. – Griffin, erről az jut eszembe, hogy hány embert engedtem be a házba ott fenn északon azokban a hetekben, Richard halála után. Lehetséges, hogy Richard gyilkosát is beengedtem, feltéve, hogy megölték, hogy értékeljen fel vagy elvigyen valamit. Vagy abban az időben járhatott bent, amikor órákig távol

voltam. Valaki, aki tudta, hogy jusson be, és mindent megnézhetett magának, amit akart. Ha Richard egyáltalán hagyott hátra olyasmit, ami számíthat ebben az ügyben. Nem is tudom. Talán bonyolultabbnak állítom be a dolgot, mint amilyen valójában. – Nagyon kockázatos elrendezni egy hajótörést egy vihar közepén. Miért nem dobta egyszerűen a tengerbe a holttestet… vagy hagyta csak úgy ott, mint a többiekét? – Fogalmam sincs. – De Shelby is egyre ezen rágódott. – Szerintem azért, hogy időt nyerjen. Vagy talán baleset volt… úgy értem Richard halála. A többi meg ebből következett. Végül is, a legegyszerűbb megoldás általában a legjobb – fejezte be Shelby. – Richard balesetet szenvedett. Harlow megölte a nőt és a nyomozót. A tanú meg füvezett, és épp csak kipillantott az ablakon. Ennyi, és mostantól nem fogok ezen aggódni. Itt ez a gyönyörű este, és van néhány óránk, hogy élvezzük. – Talán maradhatnál, itt maradhatnál megint. Én meg kapnék egy újabb reggeli meghívást. Shelby belekortyolt az italába, elmosolyodott. – Történetesen magammal hoztam néhány holmit arra az esetre, ha esetleg meghívnál. A táskám a kocsiban van. – Máris hozom. – Köszönöm. Az anyósülésnél van, a padlón. Ó, és az ülésen van egy pokróc. Behoznád azt is? – Fázol? – kérdezte Griff a furgon felé indulva. – Legalább huszonöt fok van. – Szeretem a meleg estéket. Azt az érzést keltik bennem, hogy be sem akarok menni a házban, csak kint üldögélnék, nézném, hogyan változik az ég színe, hallgatnám az első éjszakai madarak énekét, amikor leszállt az alkonyat. – Addig maradunk kint, ameddig akarod. – Griff visszaindult a táskával és a takaróval. – Kénytelen voltam visszatérni a jó öreg és megbízható grillezéshez. Marhasülttel tudok szolgálni. – Tökéletesen hangzik. Későbbre. Shelby elvette a takarót Grifftől, és kirázta. – Hová lett a kutya? – Ó, bezártam a házba egy nagy csonttal, ami a zsebemben volt. Szerintem mindnyájan boldogabbak leszünk így. – Leterítette a takarót a veranda kövére, felegyenesedett, és hátrarázta a haját. Mosolygott. – Mert azt hiszem, itt az ideje, hogy meztelenre vetkőztess itt, a verandán. Shelby megdöbbentette Griffet. Felizgatta. Boldogsággal töltötte el. – Azt mondod, itt az idő? – Szerintem már el is múlt, de biztos vagyok benne, hogy behozod a lemaradást. – Megbirkózom a feladattal. Griff letette a táskát, és a karjába vonta az asszonyt. Nem kapkodta el, így Shelbynek már a csóktól is megroggyant a lába, és köd borult az agyára. A férfi értett hozzá, hogyan nyújtsa el az ajkuk találkozását hosszú, lassú vibrálássá. Inkább lobogássá, mint robbanássá. Teljesen belebolondulva a férfiba, elcsábítva, amikor csábítani készült, Shelby egyszerűen hagyta, hogy Griff irányítsa, hagyta, hogy tovalebegjen az érzelmek folyamán. Hozzásimulva, együtt ringatózva vele az évszázados elülső verandán a nap törtarany fényében, a teljes nyugalomban, ahol levél sem rezdült. Griff lehúzta a cipzárt a ruha hátán, élvezve, elidőzve a feltáruló test minden egyes

négyzetcentiméterén. Puha, mint a selyem, sima, mint a tó vize. Az övé. Megérintheti. Lecirógatta az asszony válláról a melltartó pántját, s megengedte magának azt az élvezetet, hogy ajkát rátapassza a pánt helyére. Erősebb, mint hiszi, gondolta. Olyan váll, amelyik nem bújik ki a felelősség súlya alól. Segíteni akart neki a felelősségvállalásban, szüksége volt rá, hogy segíthessen. Egyelőre azonban csak lesimogatta róla a ruhát, amely lebegve hullt a lábához. A csinos csipke a ruha halványzöldjét utánozta. – Kifejezetten mostanra vettem – fektette kezét a mellére, amikor a férfi lenézett. – Nem kellett volna pénzt költenem, de… – Minden centjét megérte. Visszafizetem neked. – Számítok rá – mondta Shelby, aztán a férfi ajka újra lecsapott az ajkára. Ezúttal egy kicsit erősebben, kicsit mélyebben, így Shelby feje hátrabicsaklott, hogy befogadja mindazt, amit a férfi kínál, és odaadjon mindent, amit kér. Griff lehúzta magával az asszonyt, így most mindketten a takarón térdeltek. Ajkaik szétváltak annyi időre, hogy Shelby le tudja húzni a férfi pólóját; aztán újra találkoztak, ahogy félredobta a ruhadarabot. Keze alatt érezte a forró testet, a szappan és víz illata izgatta az érzékeit, ahogy csókokkal borította a férfi vállát. És mégis az a halvány, alig érezhető fűrészporszag és a kérges tenyér emlékeztette, hogy a férfi a kezével keresi a kenyerét. Gyors borzongás futott végig rajta, felpezsdítette a vérét, ahogy a férfi kipattintotta a melltartója csatját. A munkáskéz a mellére simult, az érdes hüvelykujj a mellbimbót cirógatta, felkorbácsolva a vágyát, vihart támasztva a zsigereiben. Minden annyira kiteljesedett benne, annyira érzéki és sóvárgó volt. De a férfi keze tovább játszott vele, rajta, mint egy finom hangszeren, tovább szítva a vágyát. Griff lassan a hátára fektette, ujjait végigfuttatta a bugyi szegélyén, végig a combtő érzékeny és sebezhető vonalán. Az asszony torkából feltörő hang – nem nyögés, nem is sóhajtás –, szinte megsemmisítette. Saját vágya is egyre nőtt, de visszafogta magát. Visszafogta magát, miközben a finom csipkét simogatta, felgyújtva a tüzet a vékony akadály alatt, míg az asszony önuralma tova nem röppent. Lélegzete felgyorsult, zihálóvá vált; szemhéja lecsukódott, eltakarva varázslatos kék szemét. Az övé. Megérintheti, gondolta újra. Magáévá teheti. Félretolta az apró ruhadarabot, s a kezével pótolta a hiányát. A gyönyör villáma hasította ketté a Shelbyben tomboló vihart; új, emésztő vágy hullámai borították el. Megrántotta a férfi nadrágszíját, türelmetlenül, hogy elvegyen, s hogy odaadhassa magát. Griff ismét felemelte, hogy segítsen neki, aztán megfogta a kezét, amikor a nadrágját kezdte rángatni. – Ne siess! Shelby zihálva, vágytól őrjöngve nézett rá… és a sajátjához hasonló vágyat, sóvárgást látott. – Nekem talán sürgősebb, mint neked. – Csak egy percet várj. – Újra megcsókolta, még mindig szorosan fogva a kezét. – Szeretlek. – Ó, istenem, Griff!

– Ki kell mondanom, s neked hallanod kell. Mialatt itt vagy alattam meztelenül a verandámon. Szeretlek. Nem kell siettetni. – Nem tudok uralkodni az érzelmeimen, vagy azon, amit felkavarsz bennem, még akkor is, amikor nem vagy ott velem. Annyi minden. – Shelby a férfi vállához szorította az arcát. – Annyi minden! – Egyelőre megteszi. – Valamelyest eltolta magától az asszonyt, hogy az ajkához tudja emelni a kezét, és megcsókolja, mielőtt elengedi. – Mind megteszi. Griff megmozdult, úgy helyezkedett, hogy a takarón elnyúlva ezúttal Shelby legyen fölül. Ujjaival az asszony hajába túrt, élvezve a kavargó, vad fürtök tömegét. Shelbyben nem volt meg a férfi türelme, de igyekezett visszafogni magát, újabb csókra csábítva a férfit, közben hagyva, hogy keze bejárja az izmos férfitestet, s érezze szapora pulzusát az ajka alatt. Amikor végre semmi akadály sem volt kettejük közt, Shelby ráült és magába fogadta. A férfi kitöltötte, s ő körézárult. Kettejük teste összekapcsolódott. Kezét a férfi mellkasára támasztotta, így érezte a szív dübörgését, miközben megszabta az iramot. Lassan. Küzdenie kellett magával, hogy tartani tudja a lassú ritmust, és maga is megdöbbent, mennyire élvezi a könnyed iramot. Lusta hullámokban ostromolta, mint a tenger a partot, rétegről rétegre építkezett, ahogy a fellegek tornyosulnak az égen. Mézsűrűségű levegőben, a napsugarak fényében lovagolt azon a tengeren egyre magasabbra, fel-fel azokig a fellegekig. Aztán felért, belekapaszkodott a lélegzetelállító csúcsba, majd hagyta, hogy elsöpörje a gyönyörök árja. Újra hallotta a madarak énekét, a kurta trillákat és füttyöket a környező erdőből. Még a szellő legenyhébb rezdülését is meghallotta, most, hogy vére nem zúgott dübörögve a fülében. És megismerte annak tiszta, hamisítatlan örömét, hogy ott fekszik meztelenül, elgyengülve és tökéletesen kielégítve a verandán egy férfi mellett, akit ő is tökéletesen kielégített. – Kíváncsi lennék, hogy a futár mit gondolna, ha most érkezne a házhoz. Shelbynek sikerült felsóhajtania. – Csomagot vársz? – Az ember sohasem tudhatja. Nem is gondolok rá. Ki tud itt gondolkodni? – Jó érzés nem gondolkodni. Úgy tűnik, majdnem a nap minden óráját azzal töltöm. Nem gondolkodom, amikor énekelek, és nem kell gondolkodom, amikor csókolni kezdesz. Feltételezem, olyan lehet, mint az éneklést. – Én gondolkodtam. – Mmmm. – Az járt a fejemben, hogy olyan vagy, mint valami hegyi istennő. Shelby önkéntelenül is felkacagott. – Istennő? Folytasd csak! – Az a rengeteg, zabolátlan vörös haj, a holdfényfehér bőr! Karcsú és erős, s a szemed, mint a kék árnyék. – Nos, ez tényleg olyan, mint egy dal. – Meghatottan és ettől kicsit idegesen is a férfi fölé gördült, és a mellkasára támaszkodott. – Van egy kis költői vénád, Griffin. – Csak ennyi volt. – Ez több, mint elég. – Megsimogatta a férfi arcát. – Lehetnél isten ezekkel a gödröcskékkel. – És a

másik oldalon is. – A napszítta haj, az a sok, finom izom! – Jó páros vagyunk. Shelby nevetett, homlokát a férfi homlokára hajtotta. – Milyen mély mostanában a patakod, Griff? – Gondolom, úgy combközépig érhet. A te combod közepéig. – Annyi elég lesz. Menjünk, pancsoljunk egyet a patakban! Griff felnyitotta a fél szemét, az egyik macskazöld szemét. – Pancsolni akarsz a patakban? – Igen, veled. Legalább felturbózzuk egy kicsit az étvágyunkat, és iszunk még egy limonádét, amíg együtt elkészítjük a vacsorát. Mielőtt Griff kigondolt valami ellenérvet, Shelby már fel is állt, és megrántotta a kezét. – Még mindig meztelenek vagyunk – mutatott rá Griff. – Nincs értelme összevizezni a ruháinkat, nem igaz? Engedjük ki a kutyát – javasolta Shelby, és elszaladt. Istennő, gondolta Griff. Vagy mi is az az izé… lidérc. De nem hitte, hogy egy lidércnek ilyen hosszú lába lenne. Kiengedte a kutyát, miközben Shelby a patak felé futott, aztán, gyakorlatiasabb lévén, besietett a házba, és felkapott két törülközőt. Nem volt prűd, és meg is sértődött volna, ha valaki annak nevezi. De átkozottul fura volt anyaszült meztelenül átvágni a saját udvarán. Mielőtt elérte volna a fákat, meghallotta a csobbanást, a kacagást és a kutya boldog ugatását. Szivárványt fakaszt, gondolta Griff, ahogy az asszony feldobta a vizet, és a visszahulló vízcseppek a lombok közt átszűrődő fényt elkapva egy pillanatra különböző színekben felcsillantak. A kutya lefetyelt, ugatott, úszott a mélyebb vízben, majd a sekélyebb részen megrázta magát. Griff egy faágra akasztotta a törülközőket. – Olyan kellemesen hűvös! Ha bedobnál egy horgot, talán fognál valamit. Ha lejjebb mész, ahol a patak kiszélesedik és elmélyül, akár minden este kifoghatod a vacsorára valót. – Sohasem horgásztam. Shelby felegyenesedett, meztelenül és látható döbbenettel. – Soha életedben? – Én egy külvárosban nőttem fel, Vörös, és városi dolgokkal töltöttem az időmet. – Ezen az első adandó alkalommal változtatnunk kell. A horgászás jót tesz. Megnyugtat, s mivel te türelmes ember vagy, illeni fog hozzád. Miféle városi dolgokkal? – Hogy mit csináltam? – Griff is belépett a vízbe. Az asszony igazat mondott, valóban hűvös volt. – Leginkább sportoltam. Télen kosaraztam, nyáron baseballoztam. Az amerikai foci sohasem érdekelt. Sovány kölyök voltam. – Kedvelem a baseballt. – Shelby beleült a patakba, és élvezte, ahogy pezseg körülötte a víz. – Azt hiszem, az apám el is cserélt volna valami jobb modellre, ha nem így van. Milyen pozícióban játszottál? – Voltam dobójátékos és kettes védő. Védőként jobb szerettem játszani. – Hogyan lehetséges, hogy nem játszol a Raiders softballcsapatban? Ridge-nek nagyon jó csapata van. – Talán jövőre megpróbálom. Idén minden szabadidőmet a házra áldozom. Nem aggódsz a kövek miatt a feneked alatt, vagy hogy felúszik egy hal oda… ahol az imént voltam?

Shelby nevetett, a fejét hátrahajtotta, hogy a haja beleérjen a vízbe. – Igazi városi fiú vagy még. Ismerek egy-két jó helyet, ahol úszni lehet. Valamelyik este ki kell próbálnunk az egyiket. – Talán ások egy tavat. Eredetileg úszómedencére gondoltam, de azt sok munka fenntartani, és nem is illik ebben a környezetbe. De egy tó igen. – Meg tudod csinálni? – Talán. Még végig kell gondolnom. – Imádok úszni. – Ellazultan, kicsit álmodozva húzgálta ujját ide-oda a vízben, hogy felkavarja. – Már azelőtt tanítani kezdtem Callie-t, hogy járni tudott volna. Az atlantai lakáshoz medence is tartozott, szóval akár egész évben úszkálhattunk. Amikor egy kicsit idősebb lesz, elviszem egy vadvízi túrára is Clay valamelyik csoportjával. Nincs benne félelem, és élvezni fogja. De legalább egy évet még várni akarok vele. Te próbáltad már? – hajtotta oldalra a fejét. – A vadvízi evezést? Igen. Kész rohanás az egész. Azt tervezem, hogy augusztusban is elmegyek egyre, amikor itt lesznek a szüleim. Shelby ujjai megálltak. – Ó, látogatóba jönnek? – Munkavakációra. Segítenek egy hetet a házban augusztus elején. Van még egy kis munka, amivel végezni akarok, mielőtt jönnek. És szeretném, ha téged is megismernének. Ettől Shelby gyomra idegesen összerándult. – Szeretném, ha a saját szemükkel látnák, hogy nem túlzok. – Beszéltél nekik rólam? Griff hosszan a szemébe nézett. – Mégis mit gondolsz? – Nos. – Újra kihúzta magát, idegei lelkes sztepptáncot jártak. – Hmm. Nos, a családom nagy kerti partit rendez augusztus elején. Ha az időpont megfelel, és úgy véled, a szüleid szívesen eljönnek, szeretettel látjuk őket. – Reméltem, hogy ezt mondod. Fázol? – Nem. – Inkább az idegek játéka, gondolta Shelby, megborzongott, és önkéntelenül a háta mögé nézett. – Csak hirtelen olyan rossz érzésem támadt. De örülök, hogy hoztál ki törülközőket. – Felállt, a víz patakzott róla, ahogy az egyikért nyúlt. – Arra nem gondoltam, hogy fogok megszárítkozni. Griff felemelte az asszony fejét. – Gondot okoz, hogy találkozz a szüleimmel? – Nem. Egy kicsit ideges vagyok tőle, de ez természetes, nem? Ez… – Előregörnyedt, megborzongott. – Valami szúrja a hátam közepét, és olyan félelem fogott el, aminek nem tudom az okát. Maga köré tekerte a törülközőt, és máris sokkal jobban érezte magát. A férfihoz simult. – Kicsit ideges vagyok, hogy találkozom a szüleiddel, de örülök is neki. Szerintem nagyon aranyos, hogy eljönnek, és segítenek neked a házban, hogy veled lesznek. És azt hiszem, jó embereknek kell, hogy legyenek, ha ilyen emberré neveltek téged. – Kedvelni fogod őket. – Arra fogadni is mernék. Menjünk be, rendben? Nem akar múlni ez a bizsergés a hátam közepéről. Griff megfogta a másik törülközőt, aztán az asszony kezét.

Egy távcső követte őket a fák között, a gyepen át.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Shelby megengedte az anyjának, hogy rábeszélje egy arcmasszázsra. Tudnia kellett volna, hogy majdnem meztelenül feküdni egy lepedő alatt egy kezelőszéken felér azzal, mintha zárt dobozban lenne, ha Ada Mae-ről van szó. – Jó, hogy Griff szülei lejönnek a nyáron. Meséltem neked, hogy tavaly ősszel találkoztunk velük. – Miután az arclemosással, a tonizálással és a gyengéd hámlasztással elkészült, Ada Mae szakavatott ujjaival felvitte az energetizálómaszkot Shelby arcára. – Nem is lehetnének kedvesebb emberek. Átvittem nekik egy kosárka paradicsomot a kertemből, és leültünk, megteáztunk az elülső verandán, mert az anyja az előkerten dolgozott, amikor átmenten. Nem is akárhogy! Úgy vágta, huzigálta és ásta kifelé azt a gaztengert, mintha valami istentől kapott küldetésen lenne. Szömörce is volt. Megmutattam neki, hogyan használja a nebáncsvirág nedvét, ha megcsípte a szömörce. Mivel baltimore-i, nem ismerte ezt a gyógymódot. Akárhogy is, jól elbeszélgettünk. – Azért vittél át nekik paradicsomot, hogy meghívjanak egy kis csevejre. – Mert jó szomszédok közt így dukál. Én mondom neked, hogy Natalie, így hívják Griff anyukáját, jó asszony. És az apja, Brennan, is remek ember, külsőre is jóképű. Griff teljesen őt formázza, esküszöm neked. És tudod mit? – Mit, anyu? – Úgy szeretik Mattet, mintha csak közülük való lenne, és Emma Kate-et is. Az azért már elárul valamit a jellemükről, ahogyan befogadnak valakit a családjukba, vérrokon vagy sem. Ennek a maszknak most száradnia kell. Addig megcsinálom a kezed és a lábad. Shelby mondhatta volna, hogy ne fárassza magát, de a világon senki sem tudott úgy talpat masszírozni, mint Ada Mae. – Újra pedikűröztetned kell, kislányom. És ne mondd nekem, hogy nincs időd. Aki itt dolgozik, annak élen kell járnia a példamutatásban, saját személyével kell hirdetnie a termékeinket és szolgáltatásainkat. Tudod, hogy nagyanyád hogy érez ezzel kapcsolatban. Valami csinos nyári körömre lesz szükséged. Van az a Wistful Wisteria lakkunk, az jól illene a szemed színéhez. – Jól van, anyu. Majd megkérdezi, hogy Maybeline vagy Lorilee be tudja-e szorítani egy gyors pedikűrre. – A bőröd egyszerűen gyönyörű, akárcsak te. Repes a szívem, hogy ezt látom. – Házikoszt, rendszeres munka, és látni, hogy a saját kislányom milyen boldog. – És a rendszeres szex. Shelbynek muszáj volt nevetnie. – Nem mondhatom, hogy az nem játszik közre. – Tudom, hogy még mindig aggódsz, de majd az is elmúlik. Ez a Jimmy Harlow nevű alak sok ezer kilométerre jár innen, és csak a jóisten tudja, mit csinál. De azt mondom neked, ha az FBI sem találta, akkor a fickó valahová külföldre szökött. Elment Franciaországba. Shelby szemét behunyva feküdt, a lába már kellemesen bizsergett. – Franciaországba? – kérdezett vissza mosolyogva. – Az jutott először az eszembe. De elment.

Puha, zárt papucsot húzott Shelby megmasszírozott, bekrémezett és nagyon boldog lábára, aztán nekikezdett a kezének. – Ahogy az a semmirekellő Arlo Kattery is elment, legalább öt évre egy börtönbe, legalábbis úgy hallottam. És Melody Bunker is. Az a szóbeszéd járja, hogy ha egyszer kijön abból a flancos rehabilitációs intézetből, talán elköltözik Knoxville-be, ahol Miz Florence fivére él. – Nem érdekel, hová megy, vagy mit csinál. Esküszöm, úgy tűnik, mintha egy év is eltelt volna azóta, hogy összeakasztottuk a bajszot. Nehéz elhinni, hogy csak hetekkel ezelőtt történt. Azon csodálkoztam, anyu, hogy egy olyan ember, mint ő, aki olyan sokat képzel magáról, hogy nem látja, mennyire nem hagy nyomot mások életében. – A tiédében próbált nyomot hagyni. – Nos, nem sikerült neki. – Kezdesz valamit az életeddel, Shelby, és mi mind büszkék vagyunk rád. – Tudom, hogy azok vagytok. Mindennap kimutatjátok. – Áruld el, mit szeretnél, kicsim. Tudom, hogy valami jár a fejedben. Látom. Shelby ellazultan felsóhajtott. – Jelentkeztem egy online tanfolyamra. – Tudtam, hogy van valami! Milyen tanfolyamra? – Lakberendező. Csak egy kisebb kurzus, de jól megy és élvezem is. Arra gondoltam, hogy folytatom, amikor végzek, és amikor megengedhetem magamnak, üzletvezetést is tanulnék. Tapasztalatot szereznék, s közben tanulok. – Megvan a tehetséged hozzá. Iratkozz csak fel nyugodtan a másik tanfolyamra is, Shelby Anne. Az apád és én fizetjük. – Én fogom kifizetni, anyu. – Most pedig figyelj rám! Az apád és én keményen dolgoztunk, hogy a fivéreidet egyetemre küldhessük. Nekik is dolgozniuk kellett, de mi viseltük a nehezét, mert a szülők ezt teszik. Megtesszük, amit tudunk. A te egyetemi tanulmányaidat is fizettük volna. Te egy időre más utat választottál. De ha tovább akarsz tanulni, azt kifizetjük. Te is megtennéd Callie-ért, és ne mondd nekem, hogy nem. – Nem akartam, mert tudtam, hogy ezt fogod mondani. – Kérdezd meg apádat, mi a véleménye, és ugyanazt fogja válaszolni, amit én. Nem csak tétlenül üldögélsz, arra várva, hogy valaki eltartson egész életedben. Dolgozol, neveled a gyerekedet, és arra törekszel, hogy… fejleszd az istenadta tehetségedet. Ha nem tudok segíteni a saját lányomnak, mégis, milyen anya lennék? Shelby kinyitotta a szemét, és pontosan azt látta, amire számított. Magas, alkalmanként heves anyja elszánt arccal állt fölötte. – Annyira szeretlek, anyu! – Jobban is teszed. Visszafizetheted a segítséget azzal, hogy felújítod a nappalit. Most, hogy annyi minden megváltozott az emeleten, kopottnak tűnik nekem. – Aput ráveheted azzal, ha azt mondod neki, hogy tapasztalatot kell szereznem. – És meg is szerzed, én meg kapok egy vadonatúj nappalit. Ada Mae egyujjas kesztyűt húzott Shelby kezére, a feje mögé került, és nekikezdett a csodálatos nyakmasszázsnak.

– Na már most, hogy így rendbe tettük a dolgunkat, azt mondom neked, hogy amikor itt lesznek Griff szülei, az egyik este át kell menned hozzájuk, hogy vacsorát főzz nekik. Mutasd meg nekik, milyen remek szakács vagy. – Anyu! – Tudom, hogy a legtöbb nő nem szívesen lát egy másik nőt a konyhájában – folytatta Ada Mae vidáman, tudomást sem véve lánya tiltakozó hangjáról. – De Griff anyja csak látogatóba jön, és amíg itt van, dolgozni fog. Tudom, hogy én is hálás lennék, ha valaki vacsorát rakna elém egy hosszú munkanap után. – Te igen, de… – Azt a finom tésztasalátát kell megcsinálnod, amit az egyik este apunak és nekem csináltál, hozzá azt az isteni csirkemellet és párolt zöldborsót. – Anyu, addig még hetek vannak hátra. – Az idő szalad, akár nézzük az órát, akár nem. – Tudom, ezért tettem Emma Kate eljegyzési partiját erre a hétre, pedig úgy tűnik, hogy Matt alig két perce húzta az ujjára a gyűrűt. És annyi tennivalóm van még! Annyi mindent kell még végiggondolni. – Bárcsak megengedted volna, hogy kényeztesselek egy új, alkalomhoz illő ruhával. Ezt a kört már lefutották egyszer, gondolta Shelby, és hálás volt, de azt a pénzt inkább lakberendező tanfolyamra meg a továbbtanulására költse az anyja. – Örülök, hogy gondoltál rá, de nem érdekelnek az ilyen ruhák, szóval csak pénzkidobás lenne, mert csak egyszer venném fel. És különben is egész éjjel szaladgálni fogok, hogy minden úgy menjen, ahogy kell… és Miz Bitsyre is oda kell figyelnem. – Az isten áldja meg, valakinek tényleg oda kell figyelnie rá. – És most szombaton este én leszek az a valaki. Könnyebb dolgom lesz, ha nem kell hosszú ruhában parádéznom. – Épp elég hosszú, elegáns ruhája volt az elmúlt években, és azzal, hogy eladta őket, nagyot lendített a költségvetésén. – Mit gondolsz, feltűzve vagy leengedve kellene viselnem a hajamat? – kérdezte, tudva, hogy ezzel új ösvényre tereli anyja figyelmét. – Ó, a nagyi csodaszépen befésüli neked olyan kontyba, amelyik a legtöbb fürtödet látszani engedi, s nem elrejti. Mivel Ada Mae gondolatai új pályára álltak, Shelby behunyta a szemét, és élvezte, ami a masszázsból még hátravolt. Tényleg sok tennivalója volt még, s oly kevés ideje rá. Levél- és üzenetváltások, telefonhívások a szálloda igazgatójával meglehetősen sokat felemésztettek belőle, mivel az igazgató szívesebben tárgyalt vele, mint a jövendőbeli menyasszony „lelkes és kreatív” anyjával. Shelby pontosan értette, mit takarnak a jelzők. Hátravolt még a remélhetőleg utolsó egyeztetés a virágossal közvetlen a parti előtt, és még egy Bitsyvel. De a munkanap végén néhány percre leült pihenni nagyanyjával – és az új Winsome Wisteria körmeivel – a belső kertben. – Ragyogsz, te lány! Shelby ivott egy kortyot a teájából. – Anyu zseni.

– Tehetséges, az biztos, de hozott anyagból dolgozott. Mostanában boldognak látszol, és a boldogságnál nincs jobb kozmetikus. Nehéz csillogóvá varázsolni valakit, ha nem boldog. – Én boldog vagyok. Callie csodásan érzi magát itthon, új kisbaba van a családban, akit kényeztethetünk, és a legjobb barátnőm férjhez megy. Az itteni munka eszembe juttatta, mennyire szeretem Ridge-t. A péntek esték a grillbárban már csak a hab a tortán. – Ivott még egy kortyot. – És végül, de cseppet sem utolsósorban, van egy barátom, aki akkor is csillogást varázsol a szemembe, amikor nincs a közelemben. Szörnyen szerencsés vagyok, nagyi. Néha a második esély már túl későn jön. – Te megdolgozol a tiedért. – És nem is fogom egyhamar abbahagyni. Most, hogy ragyogok kívül-belül, és az összes körmöm csodaszép, azt szerettem volna megkérdezni, hogy lenne-e időd szombaton megcsinálni a hajamat a parti előtt. Viola fürkészően nézet Shelbyre a szemüveg kerete fölött. – Hagyod, hogy olyanra csináljam, amilyenre akarom? – Sohasem kérdőjelezem meg a szakembert. – Remek. Vannak ötleteim rá. Most pedig áruld el, miért akartál igazából beszélni velem. A nagyi mindig is úgy olvasott benne, mint a nyitott könyvben. – Jelenleg minden figyelmemet a partira összpontosítom. Tudtad, hogy épp az imént beszéltem le Miz Bitsyt arról, hogy az utolsó pillanatban felbéreljen egy kisebb vonószenekart, hogy ők játsszanak a bálteremben, és nem kevés energiámba került? Csak a jóisten tudja, mi olyat főz ki még a hátam mögött, amit az esküvőre tartogatunk. – Szereti azt a lányt, az isten áldja meg, de mindig is voltak furcsa ötletei, amelyek éppúgy illetek Emma Kate-hez, mint Bitsy harminchatos cipője. De van még valami a bögyödben, Shelby. Látom. – Komolyan hallani szeretném a véleményedet és a tanácsodat. Én csak… Hálás vagyok, hogy itt dolgozhatom, nagyi, nemcsak azért, mert szükségem volt az állásra, de azért is, mert segített visszajönni. Segített, hogy ismét az itteni élet részének érezzem magam. Szeretném, ha tudnád, mennyire hálás vagyok. – Ha másik állás van kilátásban, Shelby, nem fogok haragudni miatta. Sohasem gondoltam, hogy ez a helyzet végleges számodra. Ezt a helyet vezetni ugyanúgy nem illened rád, mint Bitsy emlegetett cipője. Mit találtál? – Még semmit. Valószínűleg még egy fél évig. Talán tovább is… valószínűleg tovább – javította ki magát. – Online leckéket veszek, lakberendezésből. – Ugyanolyan istenáldotta tehetséged van hozzá, mint Ada Mae-nek a masszázshoz. Régebben azt hittem, hogy a hangod hoz neked hírnevet és gazdagságot… aztán azt, hogy a tehetségedet a nagy házak berendezésére, otthonossá tételére fordítod, ahol laktok. – Nem vagyok hajlandó azt a munkát felvállalni, ami egy zenei karrierrel jár. Az éjszakák, a turnék, a… nos, hogy újra a figyelem központjában legyek. Egyszerűen nem nekem való, nem annak, aki most vagyok. És ott nincs második esélyem. Az elsőt eldobtam, és nem is akarom újra megtalálni. – Az élet folyamatos választások sorozata. Te most ismét választasz. – Azt hiszem, fel tudnék építeni valamit magamnak és Callie-nek. Viola ajka mosolyra húzódott, tekintete éles maradt, ahogy bólintott. – Karriert akarsz csinálni. Nem munkát vagy valami elfoglaltságot keresel. – Így igaz. Nagyon jól megy a tanfolyam, és több mást is el akarok végezni… az egyik az üzletvezetés

lesz. Viola szélesebb mosollyal ismét bólintott. – A véredben van, de a tanulás csak hozzátesz. – Nem akarom elkapkodni. Segítek Gillynek a hálószoba felújításában, adok néhány ötletet Emma Kate-nek a lakásához, csak hogy lássam, mit tudok kihozni mások helyiségeiből, hogy tudok megfelelni az igényeiknek. Anyu azt szeretné, ha segítenék felújítani neki a nappalit. Nem tudom, apu mit fog hozzá szólni. Viola viszonozta Shelby vigyorát. – A férfiak nem kedvelik a változásokat, ez tény, de idővel hozzászoknak. Shelby fellelkesülve dőlt előre a széken, hiszen senki sem tudja jobban, hogyan kell elindítani egy üzletet, mint Viola MacNee Donahue. – Annyi ötletem van Griff házával kapcsolatban is, hogy néha a nyelvembe kell harapnom, mert mégiscsak az ő háza, és eddig is annyira ügyesen és okosan alakította át. – Bárki, aki okos és ügyes, értékeli, ha valaki, aki más szemmel látja a dolgokat, véleményt mond, tanácsot ad. – Nos, néha nem fogom vissza magam időben, de Griff még egyszer sem sértődött meg miatta. Mindenesetre elvégzem a tanfolyamot, megszerzem a bizonyítványt, és megpróbálok beindítani egy kisvállalkozást. Dolgoznom kell, hogy eltartsam magam és Callie-t, és hogy teljesen kifizessem azt az átkozott adósságot. A terv az, hogy kicsiben kezdem, ahogy te is annak idején, meg a nagypapa is, és felépítek valami stabilt. Gondolod, hogy jó irányba haladok? – Boldoggá tesz? – Viola felemelte az ujját, majd megkopogtatta az asztalt. – Ne menjen a boldogság rovására a munkád, Shelby. Nehéz úgy bemenni dolgozni, és elviselni egy főnököt minden áldott nap, ha nem vagy elégedett a munkáddal. De amikor a magad ura vagy, minden rajtad áll. Ha nem tesz boldoggá, akkor inkább válaszd a biztos fizetést, és hagyd az aggodalmakat másra. – Pontosan ezt szerettem volna megbeszélni veled, mielőtt túl mélyen belemegyek. Boldoggá tesz, nagyi. Annyira boldog voltam csupán attól a néhány apróságtól, amit Gillynek és Emma Kate-nek tettem, látni, hogy mennyire örülnek, tudni, hogy megértettem, mit is szeretnének, mi tetszene nekik. És akkor is boldog voltam, amikor Griff olyan színűre festette az elülső szobát, amilyenre én javasoltam, hogy megvette azt a festett ládát, amit az Artful Ridge galériában láttam, és épp csak megemlítettem neki, hogy milyen jól mutatna az ágy lábánál. És tényleg jól mutat. – Akkor vágj bele! Csináld, ami boldoggá tesz! Shelby nagyot sóhajtott, és hátradőlt. – Egy lépést teszek előre, mint például a tanfolyammal, aztán kettőt hátra. Fejben legalábbis. Richardról is azt hittem, hogy boldoggá fog tenni. – Hibáztál – mondta ki Viola kereken. – Nem ez lesz az utolsó az életedben. Feltéve persze, hogy elég hosszú, teljes és érdekes életet élsz. – Remélem, ez a legnagyobb, amit valaha is elkövetek. – Shelby megfogta a nagyanyja kezét. – Segítesz? Nem pénzre gondoltam, hanem arra, hogy amikor készen állok rá, segítesz beindítani a dolgokat? Faggathatlak, feltehetek kismillió kérdést? Mert nyilván lesznek kérdéseim. – Meg is sértődnék, ha nem tennéd. Jó fejem van az üzlethez, és a nagyapádnak is. Mit gondolsz, ki segített az apádnak a praxis üzleti részében?

– Kitalálhattam volna. Számítok rád. – Én is számítok rád. No, nézd csak, micsoda fess ember jött hozzánk látogatóba. – Miz Vi. – Matt az asztalhoz sétált, és lehajolt, hogy megpuszilja az arcát. – Elnézést, hogy koszos vagyok, de munkából jövök. Most fejeztük be a napot odaát, a Bootlegger’sben. – És hogy haladtok? – A lábazat készen várja az ellenőrt, aki holnap jön. Hogy vagy, Shelby? – Kösz, jól. Hozok neked egy hideg italt. A férfi felemelte a nála lévő üveget. – Van nálam üdítő. Még vezetni fogok. – Akkor egy pohár jeget. – Egy igazi férfinak nincs szüksége pohárra – jelentette ki, és egy kacsintással meghúzta az üveget. – Emma Kate említette, hogy beszélni akarsz velem. Csak velem – táncoltatta meg a szemöldökét, mire Shelby felkacagott. – Tényleg mondtam, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar megjelensz, hiszen épp elég dolgod van. – Ahogy neked is. Hallottam, hogy épp most mentettél meg minket egy vonószenekartól. Vedd úgy, hogy a lábad nyomát csókolom. – Ülj le – szólt rá Viola. – Ide a helyemre – tette hozzá felállva. – Hazasétálok a fáradt lábammal, és iszom egy energiaitalt, ami nagyobbat rúg a teánál. Aztán jól viselkedj a lányommal, Matthew! – Igenis, asszonyom. – Viszlát, holnapig, nagyi. Nagyapát puszilom. – Ő is téged – felelte Viola, és visszament a szalonba. – Van még valami, amiről tudnom kell… most, hogy sikeresen megúsztuk a csellót? – Matt leült, kinyújtóztatta a lábát. Felsóhajtott. – Istenem, ez jólesik! – Egy férfinak, aki olyan keményen dolgozik, mint te, minden héten elkelne egy masszázs Vonnie-tól. Hogy laza és egészséges maradj. – Emma Kate állandóan ugyanezt hajtogatja, csak ő a jógáról. Inkább a masszázst választom, minthogy perec alakúra próbáljam hajtogatni magam. És minden bizonnyal inkább otthon ülne már, mint itt, és várná, hogy mi mondanivalója van számára, gondolta Shelby. – Nem számítottam rá, hogy még a parti előtt sor kerül erre a beszélgetésre, különben jobban összeszedtem volna a gondolataimat. Épp az imént beszéltem róla a nagyival. Eddig csak ő és az anyu tud róla. – Ezek szerint nem az eljegyzési partiról van szó. – Nem, nem arról. Az tökéletes lesz, ne aggódj. Arról van szó… – Shelby nagyot fújt. – Arról van szó, hogy belekezdtem egy tanfolyamba – mondta, és mindent elmesélt. – Griff, azt mondja, jó szemed van a dolgokhoz. Az ember nem mindig hihet egy szerelmes férfi szavának, de én is kaptam ízelítőt abból, amit a lakásunkkal műveltél. És az egész nem került kétszázba se. – Mert leginkább azt használtam fel, amitek amúgy is volt, csak másképp. – Jobban mutat. Vidámabb. És az ötlet, hogy ragasszuk fel kartonra és keretezzük be a dédnagymamája horgolt csipketerítőit? Nem voltam odáig érte, túl lányosnak tartottam, amikor mondtad. De nagyszerűen

néznek ki. – Ó, ezek szerint elkészültek? – Emma Kate tegnap este ment értük, és oda akasztottuk őket, ahová mondtad. Még ha nem is tetszenének, de tetszenek, elég volt csak látni Emma Kate arcát, amikor végre fenn voltak. – Örülök, hogy bevált az ötlet, és mindkettőtöknek tetszik. – Ég a vágytól, hogy a lakás többi részével is kezdjen valamit. Megköszönném, de akkor hazudnék. Próbálom visszafogni, mivel vasárnap délután teleknézőbe megyünk. – Találtatok valamit? Hol, merre? – Alig egy kőhajításnyira Grifftől. Másfél hektár az egész, szóval kisebb, mint Griffé, de ugyanaz a patak fut át rajta. – Fogadni mernék, hogy szép hely. Nem is hittem volna, hogy olyan messzire akartok költözni a várostól. – Emma Kate aggódik is miatta, de szerintem jobb belátásra tér, ha meglátja. Talán tartogathatnád az ötleteidet addigra, amikor építkezni kezdünk. – Ami azt illeti… szerettem volna megkérdezni tőled, és csak tőled, nem Grifftől vagy Emma Kate-től, hogy amikor meglesz a bizonyítványom, megtennéd-e, hogy hozzám fordulsz tanácsért, ha a megbízásotok úgy kívánja. Vagy legalább megemlítenéd a nevemet az ügyfélnek, ha esetleg lakberendezőt keres. Két beadott munkám itt van a telefonomon – vette elő a mobilt a zsebéből. – A részletek ugyan nem jönnek ki, de az összkép így is látható. – Griffnek nem mondtál semmit. – Nem. – Amikor megtalálta a képeket, a telefont átadta Mattnek. – Ő igent mondana, mert nem akar nekem nemet mondani, és Emma Kate-tel ugyanez a helyzet. De én nem ezt akarom, nem így akarom kezdeni. A szavamat adom neked, hogy a munkám nem olyasmi, amivel szívesen foglalkoznál, egyetlen szót sem fogok mondani Griffnek vagy Emma Kate-nek, mert nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni. Shelby visszafojtotta a lélegzetét, miközben a férfi a képet tanulmányozta, aztán egyetlen pöccintéssel áttért a másodikra. – A munkád, a tied és Griffé is annyira jó. A hírneved pedig máris szilárd, még ha sokáig nem is voltál itthon – ridge-i mércével mérve persze. Azt hiszem, ehhez hozzájárulhatok. Mint külsős tanácsadó. – Felpillantott Shelbyre, aztán vissza a telefonra. – Ezeket te csináltad? – Igen. Le is vannak írva, de… – Jók, Shelby, igazán jók. – Becsszóra? – Becsszóra. Komolyan mondom. Többnyire Griff végzi a tervezőmunkát, és vállalja a lakberendezési részt is, ha az ügyfél segítséget kér benne. Neki is meg kell ezeket mutatnod. – Meg fogom, de nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy kötelességének érezze… – Mutasd meg neki! – vágott a szavába Matt. – Egy csapat vagyunk, és ha dönteni kell valamiben, mindkettőnk beleegyezésére szükség van. Így működik a dolog. Szóval addig nem tudok igent mondani neked, amíg ő nem látta. Azt viszont nyugodtan mondhatom, hogy amikor megbeszéljük, miután már látta ezeket, én az igenre szavazok. – Tényleg? Komolyan? Te… Várjunk csak! – Shelby előrehajolt. – Ide nézz! – mutatott a szemére. – Ez most szívesség?

– Igen. Azt hiszem, szívesség mindannyiunknak. – Mindannyiunknak – ismételte Shelby, és ismét hátradőlt. – Köszönöm. Meg fogom mutatni Griffnek. Beletelik még egy kis időbe, mire megszerzem a bizonyítványokat, kidolgozom az üzleti tervet, de a tudat, hogy ajánlani fogsz, nagy terhet vesz le a vállamról. – Van rá mód, hogy szabadúszóként máris belekezdj? – Még az első osztályt sem fejeztem be. – Tansy lassan az őrületbe kergeti Derricket. Festékminták, burkolólapok, világítótestek, padlóminták, még több burkolólap. És még csak a lábazatnál tartunk. Ha foglalkoznál vele, segítene neki elindulni. Jó ötletei vannak, de egyelőre csak vaktában tapogatózik, ráadásul keverednek a gyerekszoba ötleteivel. Derrick egy kicsit fellélegezhetne. Az adósod lenne. – Boldogan segítek, ha Tansy is akarja. – Megbeszéltük. Derrickkel majd megegyezel az árban. – Ó, nem fogok pénzt kérni… Matt fejcsóválva adta vissza a telefonját. – Ez nem jó üzleti terv. – Nem, ugye? – sóhajtott Shelby. – Tudod, hány barát, rokon, alkalmi ismerős és teljesen ismeretlen kérte tőlem, Grifftől vagy mind a kettőnktől, hogy építsük meg a verandáját, fessük ki a házát, rakjuk le újra a padlólapot, építsük át a konyháját, amikor kezdők voltunk? – Nem. – Én sem, mert megszámlálhatatlanul sokan voltak. Fogadj el egy tanácsot olyasvalakitől, aki már járt ott, de nem volt hajlandó végigmenni azon az úton. Ha Tansy a véleményedet kéri a bölcsővel vagy a gyerekszoba falainak színével kapcsolatban, baráti alapon, az egy dolog. De ez a terjeszkedés üzlet nekik. Kérd meg a béredet! – Rendben, ha ők is akarnak engem. – Felhívom Derricket. Ha érdekli a dolog, szólni fog. Most mennem kell. – Nekem is – állt fel Shelby a férfival együtt. – Anyu hazavitte Callie-t, de biztos csodálkoznak, hol maradok ennyi ideig. – Megölelte Mattet, jól meg is szorította. – Tarts fenn nekem egy táncot szombat este. – Még szép. Mutasd meg azokat a terveket Griffnek – ismételte. – Meg fogom. Első adandó alkalommal – ígérte Shelby. Visszament a szalonba. Még volt néhány vendég, két-három nő, akik kihasználták a relaxációs szoba nyújtotta nyugalmat a kezelés után, akik a hajukat megcsináltatni tértek be munka után. De Shelby munkaideje lejárt. Fogta a táskáját, elköszönt mindenkitől, és kilépett az ajtón. És hirtelen Griff karjában találta magát. A csók váratlanul érte, csakis ennek a számlájára írhatta, hogy kissé megszédült. – Szia – üdvözölte Griff. – Szia. – Láttam a furgonodat, szóval jöttem, hogy megkeresselek. – Én csak…

Szédülő feje nyomban kitisztult, amikor észrevette, hogy Crystal, a vendége és a hajmosólány, aki tovább maradt, hogy felsöpörjön, mind a kirakatban állnak, orrukat az üveghez nyomva. Crystal csak a szívére szorította a kezét, amikor Shelby felé hessentett. – Mi vagyunk az est első előadása. Griff csak elvigyorodott, és intett a nőknek, miközben Shelby a furgon felé vonszolta. – Hosszú műszak? – Igazából beszélnem kellett a nagymamával, és volt egy kurta randevúnk Matt-tel. – Randevú Ridge-ben? Ki kell ütnöm a fickót? – Ezúttal nem. Van valami, amiről szeretnék veled beszélni, és még valami, amit szeretnék megmutatni. – A nagy partival kapcsolatban? – Nem egészen. Gyere haza velem, és vacsorázz nálunk. Anyu és apu örülni fognak, hogy látnak. Callie pedig el lesz ragadtatva. – Három gyönyörű vörös hajú, egy doki és ingyen kaja? Bolond lennék, ha visszautasítanám – mondta, aztán lenézett koszos pólójára, farmerére. – De a mai munka nagy kosszal járt, és nem volt időm hazamenni, lefürdeni. – Nálunk megmosakodhatsz, és kint fogunk enni. Ilyen kellemes időben mindig kint szoktunk. – Akkor szorosan a nyomodban vagyok. – Csak szólok anyunak, hogy jössz te is, nehogy rúzs nélkül lásd. Nyúlt a telefonért, amikor az felciripelt. – Az anyukád? – kérdezte Griff, miközben Shelby az üzenetet olvasta. – Nem, Derricktől jött. Csak ennyi volt: Igen, kérlek, igen! Ments ki ebből a dekorációs pokolból! – Valami, amit később megbeszélünk. – A kormány felőli ajtóhoz lépett. – Mit keresel még mindig itt, a városban. – Úgy tűnik, rád vártam. Shelby ezt hallva elmosolyodott. Az egész átkozott nap olyan volt, hogy folyton mosolyra fakasztotta. A nagy sportkocsi lassan elhajtott a furgon mellett, miközben Shelby beszállt. Oda se pillantott rá, de ha megteszi, akkor sem ismerte volna fel a sofőrt. A férfi ismét megváltoztatta a külsejét. És miközben az asszony hazafelé hajtott, ő a hegynek indult. Tudta, mit akar tenni és mikor, és örömmel töltötte le a tudat, hogy hamarosan befejezi, amit Miamiban kezdett el.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Amikor Griff szombaton besétált Vi szalonjába, Snickers osztatlan sikert aratott. A nők – fodrászok, vendégek, asszisztensek – lehajoltak hozzá, óóó-ztak, a hasát vakargatták, a fejét simogatták, és úgy általában a hetedik mennyországba kényeztették a kutyát. Griff visszagondolt a húszas évei elejére, amikor módszeresen kereste a lehetőségeket, hogyan hívjon randira egy nőt. Kiskutyát kellett volna bérelnie. Azért jött – tiltakozva és Emma Kate parancsára –, hogy levágassa a haját. Gyűlölte a hajvágást, de Emma Kate olyan energiával parancsolt rá, hogy az már egy kicsit ijesztő volt. – Le kell vágni a hajad – jelentette ki Viola, mire Griff válla meggörnyedt. – Emma Kate is azt mondta, de látom, nagyon elfoglalt, szóval… – Senki sem ül a székemben. Gyere ide, Griffin, és ülj le! A kölyök azonnal letette a fenekét a földre, és roppant elégedettnek tűnt magával. A nők pedig kórusban óóó-ztak. – Egy férfinak ápoltnak kell lennie a legjobb barátja eljegyzési partiján. Légy jó fiú, mint a kutyád – mutatott Viola a székre. – Csak egy kicsit, tudja – ült le Griff, noha bárhol máshol szívesebben lett volna. – Próbáltad már valaha magadnak levágni? – Nem, asszonyom. Viola beterítőkendőt kanyarított köré, felvette az asztalról a pumpás üveget, hogy benedvesítse a férfi haját. – Jó formájú hajad van, Griffin. Vigyázok rá, hogy meg is tartsa a formáját. Gyanítom, megijesztettek a borbélynál, amikor kisfiú voltál. – Behoztak egy bohócot, olyan őrült külsejűt. Ijesztő volt. Nagyon. Olvasta az Azt? Stephen King könyvét? Arra emlékeztetett. – Itt semmiféle bohócot nem fogsz találni. – Viola élvezettel dörzsölte meg a férfi arcát. – Fiam, borotválkoznod kell. – Igen, később arra is sort kerítek. – Majd én megborotvállak. – Amikor a férfi szeme riadtan megvillant, Viola csak mosolygott. – Borotvált meg már valaha nő, egészen közelről, borotvakéssel? – Nem. – A vendégem vagy egyre. – Megigazította a széket, felkapta az ollóját. – Nem kérdezted, hol van Shelby. – Arra számítottam, hogy majd megmondja. – Hátul van. Egy hat nőből álló csoport van nála, akik a főiskola óta barátok. Együtt töltik a hosszú hétvégét, a nagy hotelben szálltak meg. Szép dolog az örökké tartó barátság. Olyan, mint amilyen a tiétek is Matt-tel. – Igen. Viola tovább beszélt, miközben az ujjai közé vett egy-egy tincset, és lecsippentett belőle. Griff tudta,

azért csinálja, hogy megnyugtassa. Mindig ezt csinálta, amikor két-három havonta rávette magát, hogy elmenjen hajat vágatni… vagy ellökdösték a fodrászhoz. Szerette nézni, ahogy dolgozik: a gyors, szakértő, pontos mozdulatokat, ahogy szemügyre vette a munkáját, miközben tovább beszélt hozzá, vagy utasításokat osztogatott, kérdésekre válaszolt. Az asszony fél tucat beszélgetésre is oda tudott figyelni egyszerre. Griff szerint ez ritka képesség volt. – Egész életében gyönyörű lesz. – Shelby? Tekintetük találkozott a tükörben, Viola mosolygott. – Várj, amíg ma este meglátod. Hamarosan végez itt, elmegy Callie-ért, leteszi, aztán visszajön, hogy megcsináljam a haját. A fejemben már látom, milyen lesz. – Nem fogja kiegyenesíteni, ugye? – Dehogy. Azt mondja, korán kell a szállodába érnie, így nem fogod tudni elvinni, ami szégyen, mert szerintem, nem akármilyen látványt nyújtanátok ti ketten, ahogy együtt beléptek. Lorilee, én itt lassan végzek. Felmelegítenél nekem egy törülközőt Griff megborotválásához? – Természetesen, Miz Vi. – Igazán nem kellene… – Griffin Lott, hogy akarsz rávenni arra, hogy majd’ ötven év után hagyjam el a férjemet, és szökjek meg veled, ha annyira sem bízol bennem, hogy nem vágom el torkodat? Így aztán Griff a széken hátradöntve végezte, nedves, meleg törülközővel az arcán, amelyből csak az orra kandikált ki. Be kellett ismernie, hogy nagyszerű érzés volt… egészen addig, míg meg nem hallotta a beretva fenésének a hangját. – Még mindig a dédnagyapám borotvakését használom – mondta Viola csevegő hangon. – Leginkább szentimentalizmusból. Ő átadta a nagyapámnak, és ő volt az, aki megtanított, hogyan kell egy férfit megborotválni. Griff komolyan érezte, ahogy az ádámcsutkája megpróbál összezsugorodni. – És mikor borotvált utoljára férfit? – Majdnem minden héten megborotválom Jacksont. – Viola közel hajolt a férfihoz. – Úgy tekintjük, mint egyfajta előjátékot. Griff kuncogott. Viola levette az arcáról a törülközőt. – Mi nem úgy gondolunk rá, ahogy te és a kisunokám. Ezen kívül én szoktam megborotválni Haggerty polgármester urat minden szombat reggel, mielőtt nyugdíjba vonult, és a floridai Tampába költözött. Most női polgármesterünk van. Viola olajat öntött a tenyerébe, összedörzsölte, aztán szétkente Griff arcán. – Ez megpuhítja a bőröd, és finom védőréteget képez az arcodon a krém és a penge közt. Az illata is kellemes. – Ez nem úgy hangzik, mintha a nagyapja borotválása lenne. – Az embernek haladnia kell a korral. – Erős borotvapamacsot használva fürgén felkente a borotvahabot Griff arcára. – Szóval, hogy visszatérjek a korábbi témánkra, ma már nem borotválok polgármestert. De mindig akadnak egyen-ketten, akik szeretnének egy igazi borbélyos borotválást, és ide jönnek. A többiek Lester borbélyüzletébe járnak. Lester egyre csak azt hajtogatja, hogy visszavonul, és ha valaha is megteszi, kiterjesztem a vállalkozásomat az urakra is.

– Mindig tervez. – Ó, ez így igaz, Griffin. Griff tekintete a gyöngyházas nyelű borotvakésre siklott, aztán gyorsan félrenézett. – Az ember gyors, rövid pengehúzásokkal dolgozik a szőr növésével megegyező irányban – folytatta Viola. – Aztán, ha jó, alapos munkát akar végezni, amilyet én is, akkor újra visszamegy arra a területre, de a szőr növésével ellentétes irányban. – Hüvelykujjával gyengéden feszesre húzta a barkó alatti bőrt. – Nem túl nagy a nyomás, igaz? Hagyom, hogy a penge végezze el a munkát. Ha hosszabb a szőr, erősebb nyomásra van szükség, és akkor a pengének is élesebbnek kell lennie. Módszeresen dolgozott, közben folyamatosan beszélt. Griff majdnem teljesen ellazult, még akkor sem rezzent meg, amikor a penge a torkának nyomódott. – Feleségül akarod venni azt a lányt, Griffin. Griff felpillantott, és belenézett az asszony szemébe. Látta rajta, hogy remekül szórakozik. – Amint készen áll rá. – Jó válasz. Megtanítottam rá, hogyan kell a férfiembert megborotválni. – Valóban? – Lehet, hogy mostanra kijött a gyakorlatból, de jó keze van hozzá. S ha már emlegettük, itt is jön. Griff nem mert megmozdulni, csak a tekintetét fordította arra. Hallotta, ahogy a kutya felpattan, hallotta az asszony hangját. A nevetését. – Roppant mélység – mormolta Viola. – A költők így mondják. Roppant mélyen vagy, Griffin. – És még mindig süllyedek. – Nicsak, mi történik itt! Nem is tudtam, hogy bejössz borotválkozni, Griff. – Ez az első alkalom. Shelby két ujjával megcirógatta a férfi bal orcáját. – Mmmm. Sima, mint a kisbaba popója. – Előjáték – mondta újra Viola, mire Shelby felvihogott. – Elgondolkodtat, ugye? Nagyi, annyira sajnálom, de el kell mennem. Most kaptam egy sürgős hívást a szállodából, mivel úgy tűnik, hogy Miz Bitsy az ígérete ellenére odament. Gyorsan el kell fojtanom néhány kisebb tüzet, mielőtt pusztító tűzvész lesz belőlük. – Menj csak nyugodtan. Mondtam, hogy vedd ki ezt a napot. – Azt hittem, itt lesz elfoglalva. Elő van jegyezve a fodrászhoz, manikűr-pedikűrre. El kell távolítanom az útból, elsimítani a dolgokat, és fél órán belül a lányokért kell mennem. Megígértem nekik, hogy elviszem őket a mesedélutánra, és Tracey-nek tervei vannak. Miz Suzannah-nak fogorvoshoz kell mennie. Nem hagyhatom, hogy Miz Bitsy a saját feje után menjen, és Callie-nek meg Chelsea-nek sem okozhatok csalódást. – Majd én elintézem. Shelby megpaskolta Griff vállát, mielőtt a pulthoz sietett a táskájáért. – Nem kétlem, hogy nagyon jó vagy a tűzoltásban, de… – Nem, nem Miz Bitsyről beszélek. Elmegyek a gyerekekért és elviszem őket a mesedélutánra. Akárcsak a kutyusnál, ez a kijelentés is hangos ózást váltott ki a hallgatóságból. – Griff, két négyéves kislányról beszélek. – Felfogtam.

– És nem kell dolgoznod? – Matt elment. Neki és Emma Kate-nek sikerült időpontot szerezniük, hogy megnézzék azt a helyet az esküvőre. – Milyen helyet? – Fogalmam sincs. Valami lakodalmas helyet. Elvégeztem mindent, amit egyedül el lehet végezni úgy háromig, amikorra is még néhány megrendelt anyagot várunk. – Valamikor három körül kell elhoznom a gyerekeket Miz Suzannah-tól. Nála fognak aludni. – Na látod. Felveszem őket, és elviszem a mesedélutánra. Elleszünk a parkban is egy órácskát, ha addig nem jössz vissza. Magammal viszem őket, és amikor megjött az anyag, visszajövök. Elviheted a teherautómat, én meg a furgonoddal megyek. – Nem vagyok benne biztos, hogy Tracey-nek is tetszene, hogy te viszed el a lányokat. – Ó, vele minden rendben lesz, Shelby – legyintett Viola. – Tracey értelmes lány, ismeri Griffet, és tudja, hogy milyen zsúfolt a mai napod. – Igazad van. Máris szédülök. – Előhúzta a kulcsát a zsebéből. – Köszönöm, Griff. Jövök vissza, amilyen gyorsan csak tudok. – Nem kell kapkodnod. Ha nem érsz vissza háromra, Callie-nek odaadom a szögbelövő pisztolyt, Chelsea-nek meg a körfűrészt. Lefoglalom őket. – Nagyon megnyugtató. – A kulcsok itt vannak a jobb felső zsebemben. Shelby felvonta a szemöldökét. – Csak azt akarod, hogy belenyúljak a zsebedbe. – Nem gondoltam, hogy ez is egy lehetőség lesz, amikor a kulcsot odatettem, de tetszik a dolog. Shelby ujjai besiklottak a férfi zsebébe, és kihalászták a kulcsot. – Köszönöm – ismételte, majd megcsókolta és újra azt mondta: mmmm. – Mindenki imádkozzon értem – szólt még oda a többieknek, és kisietett az ajtón. Griff letelepedett a könyvesboltban, ahol havonta egyszer mesedélutánt tartottak az óvodásoknak. És ki ne szeretné a mesedélutánt? – kérdezte magától, nekidőlve az egyik oszlopnak, kezében a jeges kávéval, miközben körülbelül egy tucat apróság körben ült, és hallgatta a fiatal fiúról és a sérült szárnyú fiatal sárkányról szóló mesét. Griff ismerte Miz Darlene-t, a nyugdíjas tanító nénit, aki részidőben a könyvesboltban dolgozott. Ő és Matt az előző őszön dolgoztak nála, hozzáépítettek a házához egy kellemes kis olvasószobát. Meg is érdemli, hogy legyen egy olvasószobája, gondolta Griff. Nagyon jól olvasott, különböző hangokon, pontosan érzékeltetve, hol van a történetben bánat, öröm, meglepetés és csodálkozás. A gyerekek itták minden szavát. És Griffet is érdekelte, mi történik Thaddeusszal és Grommellel, a sárkányával. Valahol a bolt mélyén egy kisbaba sírni kezdett. Griff hallotta, ahogy az anyja nyugtatja, majd fel-alá járkál vele, majd a sírás abbamaradt. Az ablakon és a bejárati ajtó üvegén át beáradó napsugarak négyszögletes fényfoltokat rajzoltak az öreg fapadlóra. A minta megváltozott, amikor kinyílt az ajtó; csilingelt a kisharang, aztán visszatért az eredeti minta.

Majd ismét megváltozott, amikor egy árnyék vonult át rajta. Griff jóformán észre sem vette a férfit, csak a minta változását látta. Aztán a mese véget ért, és Callie egyenesen Griffhez rohant. – Hallottad? Te is hallottad? Grommel szárnya meggyógyult, és Thaddeus megtarthatta. Bárcsak nekem is lenne egy sárkányom! – Azt én sem bánnám. – Griff megfogta Chelsea kezét. – Veszünk egy könyvet? – kérdezte Callie. – Thaddeusról és Grommelról? – Persze. Aztán veszünk fagyit és kimegyünk a parkba. Megvették a könyvet, s mivel közben kiderült, hogy a mese folytatása is megjelent, Griff megvette mindkét kislánynak az újat is, aztán a fagyit, amelyről gyorsabban csordogáltak az eperpatakocskák, mint a lányok el tudták volna nyalni. Griff a szökőkút vizében mosta meg a ragadós kezeket, majd a nagy játszótéren körbe-körbe kergetve a lányokat, ledolgoztatta velük a fagyit. Amikor lehuppant a földre, megadást színlelve, a kislányok körülfutkározták. Callie megrántotta Chelsea kezét, azzal odébb vonultak néhány lépést, és suttogni kezdtek. – Mi a nagy titok? – Chelsea azt mondja, a fiúknak kell kérni. Griff keresztbe tett lábbal ült. – Mit? Újabb suttogás következett, majd Callie tipikus nőies mozdulattal hátravetette a fejét, és Griffhez masírozott. – Én is megkérdezhetem, ha akarom. – Oké. – Összeházasodhatunk? Lakhatnánk a te házadban, és a mami is jöhetne. Mert szeretlek. – Azta! Én is szeretlek. – Akkor összeházasodhatunk, mint Emma Kate és Matt, és mind lakhatunk nálad Snickersszel együtt. És boldogan élünk, míg meg nem halunk. Végem van, gondolta Griff, miközben magához ölelte a kislányt. – Ezen még egy kicsit dolgozom, ha megengeded. – Nem csiklandozol – mondta a kislány megsimogatva az arcát. – Ma nem. – Szeretem, amikor csiklandozol. Griff ismét magához ölelte a kislányt. Roppant mélyen, gondolta. – Majd visszanő. Elővette a telefonját, mert üzenetet jelzett. Bocs, hogy ilyen sokáig tartott – minden tűz elfojtva. Indultam vissza. Griff fél karjával Callie-t átölelve válaszolt. A parkban cigizünk és sörözünk. Itt felvehetsz minket. Az asszony válasza pillanatokon belül megérkezett. Ne szemeteljetek! Tíz perc múlva ott leszek. Griff visszacsúsztatta a telefont a zsebébe.

– Az anyukád úton van ide, Callie. – De mi játszani akarunk veled! – Dolgoznom kell. De előtte még… Felpattant, a hóna alá kapta a két kislányt, mint a focilabdát, és elragadtatott sikoltozásuk közepette eliramodott velük, a nyomában Snickersszel. A park túlsó végében észrevette a férfit, akit a könyvesboltban is látott – vagy legalábbis azt hitte, őt látta –, és önkéntelenül is egy kicsit erősebben szorította magához a lányokat. Aztán a férfi balra nézett, elmosolyodott, intett és elindult valaki felé, akit Griff nem látott. Gyerekek, gondolta, letéve a lányokat, hogy most megkergethessék. Ha gyerekekkel van az ember, mindenre és mindenkire gyanakszik. Shelby keresztülvágtatott a napon. Visszacserélte a kocsit és a gyerekeket Griff-fel, a lányokat kirakta Miz Suzannah-nál. Még egyszer megölelte Callie-t arra gondolva, hogy ez az első alkalom, hogy a kislány teljesen máshol, nem valamelyik családtagnál alszik. Visszament a szalonba, hogy a nagyanyja megcsinálja a haját. Crystal ragaszkodott hozzá, hogy kisminkelje, s Shelby nem tudta, hogy mondhatná meg neki, hogy jobban szereti a saját arcát látni, anélkül, hogy megbántaná. De Crystal nyilván látta rajta, mennyire ideges, mert megesküdött rá, hogy nem viszi túlzásba. Az biztos, hogy időt takarított meg azzal, hogy úgy sürgölődtek körülötte, mintha valami híresség lenne, miközben üzeneteket küldött, kapott és megválaszolt. A szállodától, a virágostól, Emma Kate-től. És túl sokat ahhoz, hogy meg tudja számolni Miz Bitsytől. Nem engedték, hogy a tükörbe nézzen, miközben ketten is dolgoztak rajta, aztán túlzott körülményességgel megpördítették a széket a nagy leleplezéshez. Shelby minden kételye eltűnt. – A mindenit, fantasztikusan nézek ki! – Egy kicsit jobban kiemeltem a szemed, mint szoktad – kezdte Crystal –, de visszafogott voltam. Szóval most elegáns, akárcsak a hajad. – De még mennyire, hogy elegáns! Ráadásul önmagamnak nézek ki, csak ragyogóbb kiadásban, nem pedig úgy, mint akit majd’ egy órán át körülugráltatok, tataroztatok. Imádom, Crystal, soha többé nem kételkedem az ítéletedben. És nagyi, a hajam egyszerűen csodálatos! Az a vékony, diszkréten csillogó hajszalag tökéletesen ellensúlyozza azokat a tincseket, amelyek hátul kilógnak a kontyból. – Még néhány kósza tincs az arcod körül – igazított még egy kicsit a frizurán Viola –, így nem úgy néz ki, mintha öt percet töltöttél volna vele… hanem úgy, mintha jól kihasználtad volna azt az ötöt. – Nem tudom, hogy a többi részem képes-e felnőni a munkátokhoz, de minden tőlem telhetőt megteszek. Köszönöm, köszönöm szépen! – Megölelte mindkettőjüket. – Mennem kell. Feltett szándékom, hogy még Miz Bitsy előtt odaérek a szállodába. Ott találkozunk. Úgy számolta, hogy legalább egy óra hosszáig csak övé a ház, kettőig, ha Ada Mae úgy dönt, hogy megcsináltatja a haját és a sminkjét a szalonban. De nem lesz szüksége két órára. Hozott egy kólát a konyhából, kifújta magát. Azt tervezte, hogy a fekete ruháját veszi fel, de a görög stílusú frizurára gondolva, amelyet nagyanyja alkotott, átértékelte a dolgot, miközben felment az emeletre.

A fekete ruha mindenhez illik, ez nem kétséges… és már három péntek estén is remekül megállta a helyét. Mégis inkább azt az ezüstszürkét fogja felvenni, amit magával hozott Északról. A péntek estékhez az nem illett, de erre az alkalomra… Kivette a szekrényből, maga elé tartotta és a tükör felé fordult. A ruha esése kicsit lágyabb volt, ami jobban kiemeli a frizuráját. Ehhez nem veheti fel a fekete cipőt. Az túl merev lenne. De ott van az a lapos sarkú kék szandál… a lapos sarok még kényelmesebb is lenne, hiszen valószínűleg a fél éjszakát rohangálással fogja tölteni. És a ruhának van zsebe, ahová becsúsztathatja a telefont, így az mindig kéznél lesz. Miután a döntés megszületett, Shelby felöltözött, hosszú, lecsüngő fülbevalót akasztott a fülébe, és három, csillogó karperecet húzott a csuklójára, amiket Callie jelmezes dobozából kölcsönzött. Elpakolta a piperecuccait és egy váltás ruhát, mivel úgy tervezte, a parti után Griffnél alszik. Alig egy óra múlva Shelby magával roppant elégedetten, visszaült a kocsiba és indult a szállodába. Shelby arra gondolt, az elmúlt három hétben több időt töltött ott, mint előtte egész életében, mégis elmosolyodott, amikor az utolsó kanyart is megtéve a fák közt megpillantotta a hatalmas kőépületet. Leparkolt, és a palajárdán a széles terasz felé indult, ahol két nagy, fehér cserépben piros és fehér begóniák és kék lobéliák pompáztak. Ha Emma Kate és Matt úgy dönt, hogy az esküvői partit is itt tartják, Shelby maga előtt látta ugyanezeket a cserepeket sárga és lila virágokkal teli. Néhányan üdvözölték a személyzet tagjai közül, ahogy átvágott az előcsarnokon, és egyenesen a bálterem felé tartott. A dekoráció a legjobb ütemben haladt, és Shelby boldogan látta, hogy igaza volt. A sötétlila abroszok a fehér alapon hétköznapi eleganciát kölcsönöztek az asztaloknak, és tökéletes háttérül szolgáltak a fehér hortenziáknak és az átlátszó tartóban lévő fehér teamécseseknek. Magas és alacsony asztalok, székek és bárszékek egyvelege. Úgy tervezte, hogy a terasz a terem tükörképe legyen, néhány padlóvázával kiegészítve, amelyekben szellősen elrendezve kálák, rózsák és peóniák illatoznak. Annyira Emma Kate-es volt az egész! A virágost észrevéve Shelby odasietett hozzá. – Csak mondja meg, hol van rám szükség. Mire a jövendőbeli menyasszony és vőlegény megérkezett, minden a helyén volt, és barátai arcát látva Shelby arra gondolt, hogy minden egyes óra munka, minden oda-vissza út, minden Bitsy okozta fejfájás megérte. – Ó, Shelby! – Nehogy sírva fakadj! Akkor nekem is sírnom kell, és mindketten tönkretesszük a sminkünket. Pedig csodásan festünk. – Annyira gyönyörű az egész! Minden, amit kívántam, és az is, amiről nem is tudtam, hogy szeretném. Olyan, mint egy álom! – Ez volt az álmunk, a mi álmunk. – Megfogta Emma Kate kezét, aztán Mattét, és összekulcsolta őket. – Most már a ti álmotok. Ezennel jegyeseknek nyilvánítalak benneteket. – Van még egy kérésünk. Shelby a zsebébe nyúlt, majd előhúzta ökölbe szorított kezét.

– Történetesen maradt még egy teljesíthető kívánság. Mi légyen az? – Matt és én eldöntöttük, mi legyen a dalunk, mostanra legalábbis. A Stand by Me. Ugye ismered? – Természetesen. – Szeretnénk, ha ma este elénekelnéd. – De van együttesetek. – Nagyon szeretnénk, ha elénekelnéd. – Emma Kate megfogta barátnője kezét. – Megtennéd, Shelby? Kérlek! Csak ezt az egyet. Nekünk. – Boldogan. Megbeszélem az együttes vezetőjével. Most azonban iszunk valamit, és körbevezetlek benneteket, mielőtt kezdenek megérkezni a vendégek, és egy percetek sem lesz. – Griff itt jön mögöttünk – mondta Matt. – Ami azt illeti, már itt is van. – Ó, nézzünk csak oda! – Shelby végigsimított a férfi sötétszürke öltönyének hajtókáján, és arra gondolt, milyen szerencse, hogy az ezüstszürke ruha mellett döntött. – Ragyogóan festesz! – A hegyek istennője – mormolta Griff. – A lélegzetem is elállt. Az ajkához emelte az asszony kezét, csókot lehelt rá. Shelby elpirult, pedig – vörös hajú lévén – még tizenéves korában megtanulta, hogy ne tegye. – Köszönöm, uram. Majdnem olyan csodásan festünk mi négyen, mint a terem. Azt hiszem, itt az ideje az első pohár pezsgőnek. Most pedig, Emma Kate, szeretném megmutatni neked a teraszt. Kis fehér lámpákat aggattunk a cserepes fákra. Igazi tündérvilágot varázsoltunk oda. – Virágok, gyertyák, tündérfények – kommentálta Griff, ahogy bejárták a helyet. – Minden ragyog, de semmi felesleges cifraság. – Ezernyi fodrot vágtam le Miz Bitsy elképzelésiből, de komolyan azt hiszem, neki is tetszeni fog a végeredmény. Lehetséges, hogy vihar lesz, de éjfél előtt semmiképp. – Megütögette a zsebét és benne a telefont. – Folyamatosan lesem az időjárás-előrejelzést, és eddig semmi vész. Meg is jött Miz Bitsy. És milyen csinos ebben a hosszú, piros ruhában! Jobb lesz, ha beszélek vele. – Kérsz erősítést? – Mindig – fogta meg Griff kezét. Táncolt a férfival. Csak később jutott eszébe, hogy az est során egyszer sem tolakodtak be a régi, elegáns partik és elegáns ruhák emlékei. Egyszer sem gondolt Richardra, aki úgy viselte a szmokingot, mintha abban született volna. Minden csak a jelen pillanatra koncentrálódott. Táncolt az apjával, aki elővette megkopott báltermi tánctudását, amely abból az időkből maradt meg, amikor Ada Mae elvonszolta néhány táncórára. Táncolt a nagyapjával, aki belevitte egy kis sztepptáncba – itt lába már nem emlékezett olyan jól a mozdulatokra, mint a nagyapjáé –, amikor a banda felkapta a ritmust, és alájátszott néhány ütemet. Táncolt Clay-jel, aki semmi ritmusérzéket nem örökölt a szüleiktől, és Forresttel, akinek Clay része jutott. – Hogy jutottál be? – kérdezte Forrestet. – Nincs rajtad szmoking, de még öltöny, nyakkendő sem. – De van jelvényem – forgatta meg Shelbyt. – Azt mondtam Miz Bitsynek, hogy szolgálatban vagyok. – És? Szolgálatban vagy? A férfi csak vigyorgott. – Úgy tekintem, hogy mindig abban vagyok, és különben sem volt rajtam szmoking a szalagavató óta.

Remélem, folytatni tudom ezt a nyerő sorozatot. – Nobby öltönyben van. – Az igaz, de megesküdött rá, hogy alátámasztja a szolgálatban vagyok kifogásomat. – És mivel kenyerezted le? – Egy isteni kávéval és két medvekaromsütivel egyenesen a péktől hozva. Shelby nagyot kacagott, miközben körbeforgott Forresttel. – Nagyon csinos vagy ma este, húgocskám. – És remekül érzem magam ma este, bátyókám. Nézd, milyen boldog mindenki! Emma Kate úgy ragyog, hogy egymaga bevilágíthatná ezt az egész helyet. – Visszalopom – szólalt meg mellettük Griff, megállítva őket. – Ezért letartóztathatnálak, de kivételesen nem teszem. Van ott egy szőke, aki nagyon úgy fest, mint aki értékelni tudna egy kis társaságot. Shelby odanézett. – Heathernek hívják, és Emma Kate-tel dolgozott a baltimore-i kórházban. Nincs senkije. – Az jó. Griff magához ölelte Shelbyt, míg Forrest a szőke felé indult. – Nagy sikere van a partinak, Vörös. – Tudom. – A férfi hátára csúsztatta a kezét, és arcát az arcához simította. – Annyira jó érzés… ahogy te is az vagy. Épp az előbb mondtam Forrestnek, hogy mindenki milyen boldog. Jó tudni, hogy az emberek örülnek Emma Kate-nek és Mattnek. És Miz Bitsy… ó, ott megy a mosdó felé, és már megint sír. – Shelby elfordította a fejét, és gyors puszit nyomott Griff arcára. – Nem tart sokáig… vagy akár húsz percig is eltarthat, ha komolyan eltört a mécses. Valószínűleg hálás lennék egy másik pohár pezsgőért, ha sikerül ezt lerendeznem. – Gondoskodom róla, hogy itt várjon rád. Shelby az ajtók, és a mögötte levő mosdók felé indult. És előhúzta a telefonját, amikor az megszólalt. – Miz Suzannah? Minden rendben? – Nincs semmi baj, édesem. Csak Callie elfelejtette magával hozni Fifit, és most vigasztalhatatlan. Nem vettük észre, csak amikor ágyba akartuk dugni. Próbáltam valami mást keríteni helyette, de ő makacsul ragaszkodik Fifihez. – Fogalmam sincs, hogy küldhettem el önhöz Fifi nélkül. Nem szeretnénk tönkretenni az első önnél töltött éjszakáját. Hazaszaladok Fifiért, és elviszem önhöz. Legfeljebb tizenöt perc és ott vagyok. – Sajnálom, hogy megzavartam az estédet. Az én Billem elhozta volna, de tudom, hogy az édesanyád mindent bezárt. – Ne aggódjon miatta. Már úton is vagyok. Mondja meg Callie-nek, hogy viszem Fifit. Észrevette Crystalt, aki a mosdó felé tartott. – Nagy szívességet szeretnék kérni – szólította meg. – Miz Bitsy odabent sírdogál örömében, tudod, hogy van ez. Nekem el kell szaladnom Fifiért, hogy elvigyem Callie-nek. Megtennéd, hogy megnyugtatod Miz Bitsyt, vagy megkéred rá a nagyit, és ha látod, szólnál Griffnek is, hogy fél óra múlva itt vagyok? – Persze. Ne hozzam el neked Fifit? – Köszi, de megyek én. Gyorsan megjárom. – Ó, tessék. Még a szalonban oda akartam adni ezt. A rúzs, amit használtam.

– Köszönöm, Crystal. Tartsd a frontot! – Számíthatsz rám. Shelby kisietett, közben a rúzst a jobb, a telefont a bal zsebébe lökte. Emlékezetébe idézte, ahogy bepakolt Callie-nek. Tudta, hogy Fifi ott volt, de… Látta már, ahogy Callie felveszi a plüsskutyust, és elmeséli neki, hol fognak aludni. És viszi magával a kutyát, ahogy követi az anyukáját a másik szobába. Az ablakpárkányon van, emlékezett vissza, de hogy hogyan nézhette el, arra sohasem fog rájönni. Minden rendben. Visszaér a partira, mielőtt egyáltalán észrevennék, hogy elment. Callie és Fifi pedig ismét együtt lesz. Megkerülte a várost, mivel a szombat esti forgalom nyaranta sűrű szokott lenni, és tíz perc sem kellett hozzá, hogy hazaérjen. Hálát adva a sorsnak, hogy lapos sarkúban van, az ajtóhoz szaladt. Körülbelül az est közepére ütemezték be a dalt, szóval még van egy fél órája. De nem több. Felrohant, egyenesen a szobájába. – Itt vagy, Fifi. Ne haragudj, hogy itt felejtettelek. – Lekapta az imádott kutyát az ablakpárkányról, és megfordult, hogy kirohanjon. Ekkor a férfi belépett az ajtón. A kutya kicsúszott Shelby dermedt ujjai közül, ahogy a férfi közeledett feléje. – Hello, Shelby. Rég láttalak. – Richard! A férfi haja sötét volt, szokatlan sötétbarna, és laza hullámokban omlott a vállára. Arcát erős borosta borította. Terepmintás póló és khakiszínű nadrág volt rajta, a lábán kopott katonai bakancs. Olyan kombináció volt ez, amilyenben még soha senki sem látta Richardot. Ó, istenem! – Azt… azt mondták, meghaltál. – Azt mondták, amit akartam, hogy mondjanak. Nem tartott sokáig, hogy hazafuss, és széttedd a lábad valami asztalosnak. Megsirattál, Shelby? – Nem értem. – Soha semmit sem értettél igazán. Azt hiszem, mi ketten most hosszan elbeszélgetünk. Menjünk! – Nem megyek veled sehová. Richard laza mozdulattal a háta mögé nyúlt, és egy pisztolyt húzott elő. – Dehogynem. A pisztoly a férfi kezében ugyanolyan hihetetlen dolognak hatott, mint minden más. – Le fogsz lőni? Miért? Semmim sincs, ami neked kellhetne. – De volt – intett a fejével az öltözőasztalon levő fénykép felé. Shelby most látta, hogy Richard szétszedte a képet. – Ismerlek, Shelby. Olyan átkozottul egyszerű vagy. Az egyik dolog, amitől sohasem szabadulnál meg, a kép rólad meg a gyerekről, amelyet nekem adtál. Még ha el is kaptak volna, akkor sem találnak nálam semmit. A számomra oly fontos dolgot az én drága feleségem és a lányom őrizte nekem. – A fényképünk mögött – mormolta Shelby. – Mit rejtettél oda? – A mennyország kulcsát. Majd megbeszéljük. Menjünk! – Nem me… – Tudom, hol van – mondta Richard csendesen. – A kis barátnőjénél, Chelsea-nél tölti az éjszakát.

Chelsea nagyanyjánál. Lehet, hogy átmegyek oda, és meglátogatom Callie-t. Csontig hatoló félelem hasított Shelbybe. – Nem! Tartsd magad távol tőle! Hagyd békén! – Ha kell, itt helyben megöllek, ahol a családod majd rád talál. A következő lépés a gyerek lesz. Te döntesz, Shelby. – Megyek. Csak hagyd békén Callie-t, és akkor veled megyek. – Az már átkozottul igaz, hogy velem jössz. – A férfi a pisztollyal intett, hogy induljon kifelé a szobából. – Annyira kiszámítható vagy… mindig is az voltál és az leszel. Ahogy megláttalak, azonnal tudtam, hogy célpontnak születtél. – Miért nem veszed el, amiért jöttél, és mész el? Mi semmit sem jelentünk neked. – És milyen messze jutnék el, mielőtt hívnád a zsaru bátyádat? – Ahogy kiléptek a házból, a férfi szorosan átölelte a derekát, és az oldalába nyomta a pisztolyt. – Most egy kicsit sétálunk, és az én kocsimmal megyünk. Minifurgon, Shelby? Milyen kínos ez nekem! A hangsúly, ez a lekicsinylő hangsúly. Milyen sokszor is hallotta! – Miért lenne kínos? Hiszen nem számítok neked, sohasem számítottam. – Ó, nagyon is hasznos voltál – nyomott csókot az asszony homlokára, amitől az összeborzadt. – És eleinte, a fenébe, még szórakoztató is. Isten a tanúm, milyen fáradhatatlan voltál az ágyban. Ez az. Szállj be, mássz át a másik oldalra. Te vezetsz. – Hová megyünk? – Egy kis helyre, amit ismerek. Csendes. Diszkrét. Pontosan ilyen kell nekünk egy meghitt beszélgetéshez. – Miért nem haltál meg? – Az tetszene neked. – Esküszöm mindenre, ami szent, hogy igen. A férfi belökte a kocsiba, kényszerítette, hogy átmásszon a vezetőülésbe. – Soha semmit sem tettem ellened. Csináltam, amit mondtál, oda mentem, ahová mondtad. Gyereket szültem neked. – És halálra untattál. Vezess, és tartsd be a sebességkorlátot. Ha túlléped, meghaltál. Golyót eresztek a hasadba, és biztosíthatlak, hogy a haslövés nagyon fájdalmas halálmód. – Nem tudok vezetni, ha nem ismerem az útirányt. – Kerüld meg a hátsó utakon ezt az ürgelyukat, amit városnak nevezel. Ha bármivel próbálkozol, Shelby, kinyírlak, utánad meg a kölyködet. Túl nagy a tét, és túl sokat dolgoztam, túl sokáig vártam ahhoz, hogy most hagyjam, hogy elbaszd. – Azt hiszed, engem érdekelnek az ékszerek meg a pénz? Fogd az egészet és menj el! – Ó, pontosan így teszek. Ez lesz az első dolgom hétfő reggel. Ha nem jöttél volna be a hálószobába, sohasem tudtad volna meg, hogy itt jártam. De mivel bejöttél, újra együtt a boldog család. Tedd azt, amit mondok, ahogy mindig is szoktad, és minden rendben lesz. – Keresni fognak. – És nem találnak. – Gúnyos mosollyal nyomta a fegyver csövét az asszony oldalába. – Jézusom, te hülye kurva, azt hiszed, hogy nem tudok egy csapat bugrist átverni azok után, hogy ennyi ideig túljártam a zsaruk eszén. Itt kanyarodj be jobbra! Csak nyugodtan.

– A társad a környéken ólálkodik. Talán neki nagyobb szerencséje lesz, és rád talál. – Nem hinném. A férfi hangsúlyától Shelby ereiben megfagyott a vér. – Mit tettél? – Én találtam meg őt. Csak óvatosan azokkal a hajtűkanyarokkal! Nem szeretném, ha elsülne a pisztoly. Shelby egész belseje remegett, de keze szilárdan markolta a kormányt, ahogy óvatosan haladt a szűk, kanyargós hegyi utakon. – Miért vettél feleségül? – Mert akkoriban ez felelt meg a céljaimnak. De sohasem tudtalak kiművelni, sohasem tudtam semmit sem kihozni belőled. Nézz csak magadra. Rengeteg pénzt adtam neked, megtanítottalak, hogy vegyél megfelelő ruhákat, hogyan adj rendes bankettet, de te még mindig az az ostoba liba vagy Tennessee hegyeiből. Kész csoda, hogy nem loccsantottam már korábban ki azt a kevéske agyadat. – Tolvaj és szélhámos vagy. – Így igaz, édesem. – A gúnyos mosoly vidám vigyorgássá változott. – És átkozottul jó vagyok benne. Te pedig? Soha semmire sem voltál jó. Fordulj balra, erre az útnak csúfolt szánalmas valamire. Csak szépen, lassan. Lehet, hogy a férfi ostobának, hasztalannak és engedelmesnek hitte, de Shelby ismerte a hegyeket. És meglehetősen jó elképzelése volt arról, hová tartanak. – Mi történt Miamiban? Annyi évvel ezelőtt – kérdezte, mert beszéltetni akarta a férfit, elvonni a figyelmét, miközben bal kezét a zsebébe süllyesztette. – Ó, majd arról is szót ejtünk. Rengeteg megbeszélnivalónk van. Vezetés közben üzenetet küldeni veszélyes volt, és Shelby mindent elkövetett, nehogy kitörjön rajta a hisztéria. Nagyon remélte, hogy sikerül, amire készül. Mert ahogy ismerte a hegyeket, arra gondolt, hogy ismeri a mellette ülő férfit is. És biztos volt benne, hogy Richard meg akarja ölni, mielőtt ez az egész véget ér.

HARMADIK RÉSZ

AZ IGAZI Nem is szerelmes, aki nem mutatja. WILLIAM SHAKESPEARE (SZABÓ MAGDA FORDÍTÁSA)

HARMINCADIK FEJEZET A sötét vidéki út úgy kanyargott felfelé, mint a kígyó, jó ürügyként szolgálva Shelbynek arra, hogy visszavegyen a gázból. Hagyta, hogy a félelem látszódjon rajta – ebben a helyzetben nem volt értelme a büszkét játszani –, és ez a kimutatott félelem is fegyver lehet. Vagy legalább pajzs, gondolta, miközben kezét becsúsztatta a zsebébe, és fohászkodott, hogy sikerüljön összehoznia valami értelmes üzenetet. – Miért nem szöktél egyszerűen el? – Én nem szoktam elszökni – felelte a férfi önelégült mosollyal az arcán. – Én irányítani szoktam a dolgokat. Te pontosan az voltál, amire szükségem volt egy új, szilárd személyazonossághoz a miami munka után. Nem tartott sokáig rájönnöm, hogy a szélhámoskodás terén nem sok hasznodat veszem, de ideiglenes álcázásnak nagyon jól megfeleltél. – Majdnem öt évig, Richard? – Sohasem gondoltam volna, hogy olyan sokáig megtartalak, de aztán teherbe estél. Tudod, hogy vág az eszem, mint a borotva – emlékeztette Shelbyt. – Ugyan ki gyanakodna egy családos emberre, akinek van egy ostoba felesége meg gyereke. Egyébként is várni kellett, hogy kihűljön a szajré. Meg hogy Melinda szabaduljon. El kell ismerni, pokoli jó alkut kötött. Azt hittem, kétszer annyit sóznak rá, mint amennyit kapott, és az igazán elegendő idő lett volna, hogy eltüntessem a nyomaimat, és az áru se legyen forró. De az a nő mindig meg tudott lepni. – Megölted. – Hogyan ölhettem volna meg? Hiszen halott vagyok, emlékszel? Itt fordulj jobbra! Majdnem ott vagyunk. Nincs itt semmi, csak néhány kunyhó, gondolta Shelby. Legalábbis, amikor elhagyta Ridge-t, csak ennyi volt. Megnyomta a küldés gombot – remélte, hogy azt –, mert a bal kezét vissza kellett tennie a kormányra. – De nem vagy halott, és megölted azt a nőt. – És a seggfejek kit köröznek miatta? Jimmyt. Én tiszta vagyok. És tiszta is maradok. És amikor hétfőn reggel megkapom, ami az enyém, tiszta leszek, méghozzá milliókkal a zsebemben. A hosszú távú tervek, Shelby, nagyon sok türelmet igényelnek. Az enyém ötmillióként majdnem egy évbe került. Ez pokoli jó üzlet a nagyágyúk világában. Állj oda a teherautó mellé! – Ki van még itt? – Már senki. – Istenem, Richard, kié ez a hely? Kit öltél meg? – Egy régi barátot. Állítsd le a kocsit, add ide a kulcsot! – Újra beledöfött a pisztolycsővel az asszony oldalába. – Itt ülsz, ahol vagy, amíg megkerülöm a kocsit. Ha bármivel is próbálkozol, bármivel, lelőlek. Aztán elmegyek Callie-ért. Ismerek olyan embereket, akik pluszpénzt fizetnének egy ilyen korú szép kislányért. Shelby nem hitte, hogy még ennél jobban is meg tud undorodni a férfitól. – A gyereked. A saját véred. – Gondolod, hogy különösebben érdekel? – Nem. – Keze ismét a zsebében volt, vadul gépelt. – Nem hiszem, hogy bármivel vagy bárkivel is

törődnél. És nincs olyan, amit meg ne tennék Callie-ért. – Akkor a hétvége hátralevő része mindkettőnknek könnyű lesz. Shelby fontolóra vette, hogy bezárja az ajtókat, amikor a férfi kiszáll, csak azért, hogy időt nyerjen, és el tudja küldeni a következő üzenetet. De azzal csak felbosszantaná. Jobb lesz, ha úgy tesz, mintha mindenben alávetné magát neki. Ez nem is volt nagyon messze az igazságtól. Amikor a férfi átért a vezető felőli oldalra, és kinyitotta az ajtót, Shelby engedelmesen kiszállt. – Itt a mi kis „távol az otthonunktól” otthonunk. Ceruzalámpát használt, hogy megvilágítsa a durván ácsolt, apró kunyhóhoz vezető utat. Shelby cipője megcsikordult a rövid, kavicsos úton, amely a roskadozó tornáchoz vitt. Néhány öreg szék, egy rozoga asztal. Semmi olyasmit nem látott, amit fegyvernek használhatott volna. A férfi a hátsó zsebébe dugta a lámpát, odanyújtott neki egy kulcsot. – Nyisd ki az ajtót! Shelby engedelmeskedett, és a pisztolycső unszolására belépett a sötét kunyhóba. Összerázkódott, amikor a férfi felkapcsolta a villanyt, nem tehetett róla. A mennyezetről lógó, régi kocsikeréken ülő gömbök tompa, sárga fénnyel öntötték el a helyiséget. – „Bunkófalvi szemétdomb”-laknak neveztem el. Nem egy nagy szám, de a miénk. Ülj le! Amikor Shelby nem mozdult elég gyorsan, Richard egy zöld-fehérre festett szék felé lökte. Shelby észbe kapott, megfordult, hogy leüljön, és akkor látta meg a vért a padlón, foltokat, amelyek egy bezárt ajtóhoz vezettek. – Igen, te fogod felmosni, aztán vár rád egy ásó, rajta a neveddel. Elföldeled Jimmyt, megspórolod nekem a verítéket. – Mindezt a pénzért? – Mindig a pénz a lényeg. Az arcán felragyogott az a fajta izgalom, ami Shelbyt először a férfihoz vonzotta, de most már látta, valójában mi is az. Keménység és hamisság. – Mindig a pénz a lényeg – ismételte Richard –, de a hozzá vezető út is számít. Tudni, hogy te vagy a legokosabb a szobában, s nem számít, milyen kibaszott szoba az. Tudni, hogy ha akarod, elveheted. – Akkor is, ha valaki másé. – Különösen akkor, ha másé, te húgyagyú. Iszom egy sört. Hozzak neked is, édesem? – mosolygott rá szélesen Shelbyre. Amikor Shelby nem válaszolt semmit, Richard hátrament a kis, nyitott konyhába. Richard annyira biztos volt benne, hogy megfélemlítette, hogy arra sem vette a fáradságot, hogy megkötözze. Shelby kezét olyan szorosan összekulcsolva tartotta az ölében, hogy bütykei kifehéredtek. De ez már inkább a növekvő haragtól volt, nem a félelemtől. A lámpa, gondolta, az asztalon lévő lámpa, amely egy fának támaszkodó fekete medvét ábrázolt. Az talán elég súlyos, és esetleg meg tudja szerezni. A konyhában biztos vannak kések. Úgy vélte, a tűzhely fölött lógó Winchester nincs megtöltve. De talán mégis. És volt még egy tányér a készletben, amelyre a „William C. Bounty” nevet vésték. Shelby ellazította az ujjait, és kezét lassan a zsebe felé csúsztatta, majd megállt, és hagyta pihenni,

amikor Richard visszajött, és leült vele szemben. – Hát nem hangulatos? – Hogy csináltad? Hogyan élted túl a hajószerencsétlenséget? – A túlélés a mesterségem. Melinda szabadult. Arra nem számítottam, hogy Jimmy megszökik, és ez egy kicsit bonyolította a dolgokat. Nem hittem volna, hogy ennyire tökös. De Melinda… tudtam, hogy ő még gondot okozhat. Mindig olyan volt, mint a kutya, nem engedte ki a csontot a szájából, szóval vele le kellett számolnom, mielőtt ráteszem a kezem a milliókra. A férfi kényelmesen hátradőlt. – Mindig is úgy öt évvel számoltam, és nagyjából meg is volt. Aztán… egy kis vakáció a családdal, beüt a tragédia, és megint kikerülök a képből. – Veled lettünk volna, ha Callie nem betegszik meg. – Amikor a férfi szeme megcsillant, Shelbybe belevágott a döbbent felismerés. – Meg akartál ölni minket. Meg akartad ölni a saját kislányodat. – Egy fiatal család vakációja tragédiába torkollik. Előfordul az ilyesmi. – Nem úsztad volna meg. Ha a rendőrség nem talál rád, a családom levadászott volna. – Nem, ha én is meghalok, miközben menteni próbállak téged. Minden rendben ment volna. Néhány napot arra szántam volna, hogy boldog család képét fessem magunkról. Az emberek hajlamosak azt hinni, amit látnak. Csinos házaspár csinos kislánnyal. Aztán jött volna az egynapos hajókirándulás. Jó messzire kihajózunk, kicsit leitatlak, várok alkonyatig. – Richard ivott egy korty sört, rámosolygott Shelbyre. – A gyereket bedobom a vízbe, és nem nehéz kitalálni, hogy utánaugrasz. Még csak céltáblát sem kellett volna rátok festenem. – Szörnyeteg vagy. – Nyerő vagyok. Elsüllyesztem a hajót, fogom a búvárfelszerelésem. Az új személyazonosságommal és egy váltás ruhával egy vízhatlan zacskóban néhány óra alatt eltempózok Hilton Headig. Amit meg is tettem, csak ti kimaradtatok a buliból. – A szélvihar. – Az volt a bónusz. – Meghalhattál volna. Miért kockáztattál? – Nem érted, és soha nem is fogod. – Közelebb hajolt Shelbyhez, tekintete ismét felizzott. – Ez a lényeg, a láz, az izgalom. Csak annyit kellett tennem, hogy kidobom a tartályokat, taxit fogok, és elvitettem magam a reptérre, ahol a parkolóban ott várt a kocsi. Elmegyek Savannah-ba, ahol a postaládám volt. Nem lett volna rá szükség, ha megtalálom a Phillyben levő széfhez a kulcsot. – Merőn nézte Shelbyt, miközben ismét kortyolt egyet a sörből. – De te megtaláltad. Hol volt? – A bőrdzsekid zsebében, a bronzszínűében, amit tőlem kaptál a szülinapodra két évvel ezelőtt. Volt rajta egy kis lyuk, és a kulcs azon át becsúszott a bélésbe. – Ó, a rohadt életbe! – Richard kurtán felkacagott, megcsóválta a fejét, mintha csak elvétett volna egy gurítást az utolsó lyuknál. – Az a kulcs megspórolt volna nekem némi időt és fejfájást. Akárhogy is, halott vagyok. A dolgok úgy alakultak, hogy egy ideig el kellett játszanod a gyászoló özvegyet. Hogy tetszett a szerep? – Bárcsak ne pusztán szerep lett volna! Richard nevetett, Shelbyre emelte a sörét. – Látom, azzal, hogy visszajöttél a vadonba, a szemtelenséged is visszatért. Talán egy kis házimunka

segít rajta. Felállt, és visszament a konyhába. Amikor elővett egy flakon fehérítőt meg egy súrolókefét, Shelby is felállt. – Azt akarod, hogy feltakarítsam a vért? – Feltakarítod a vért, hacsak nem akarod a saját véred is felmosni vele együtt. – Nem… Kézfejjel ütötte meg, gyorsan csapott le, mint egy kígyó, és olyan erővel ütötte arcon, hogy Shelby visszahuppant a székre. Nem tudta, miért döbbentette meg ennyire az ütés most, hogy már ismerte. Már tudta, ki is a férfi valójában. De Richard még sohasem ütötte meg. – Istenem! Évek óta vágytam rá, hogy megtegyem! A férfi arcán tükröződő vad gyönyörtől jéggé fagyott a vér Shelby ereiben. Ennél többre is képes lesz, többet is fog tenni, ha felbosszantja. Ahogy a férfi felé lépett, Shelby a magasba emelte remegő kezét. És ebben a remegésben megint több volt a harag, mint a félelem. De Shelby csak a félelmet engedte látszódni. – Csak azt akartam mondani, hogy szükségem van egy vödörre. Egy vödör vízre és felmosórongyra. Nem tudom feltakarítani csupán a fehérítővel és a kefével. Csak ennyit akartam mondani. Kérlek, ne bánts! – Mi a fenéért nem ezt mondtad? Shelby lehajtotta a fejét, és arra gondolva, hogy talán sohasem látja többé Callie-t, a családját, Griffet, hagyta, hogy könnyei végigcsorogjanak az arcán. Hadd lássa csak a férfi a könnyeket, gondolta, hadd higgye, hogy csak ennyi van benne. – Ha hisztizni kezdesz, többet is kaphatsz, mint egy szerelmes simogatás. Menj, keress egy átkozott vödröt! Ha csak egyetlen olyan mozdulatot is teszel, ami nem tetszik, a saját véredet moshatod fel a padlóról. Shelby a konyhába ment, tekintete ide-oda járt. Nincs késtartó, de a fiókban csak akad egy kés. És a tűzhelyen ott volt még egy súlyos, öntöttvas serpenyő és egy kávéskanna. Tele forró kávéval az is jó fegyver lehet. Benézett a mosogató alá, felmérte, ott milyen lehetőségei vannak. Aztán benézett a kicsiny kamrába. Ott megtalálta a seprűt, a felmosórongyot és a vödröt. Egy öreg kötelet, rozsdás láncot, gázöngyújtót, rovarirtót. Shelby egy pillanatra arra gondolt, hogy felkapja a rovarirtót, és a férfi szemébe fújja, mivel a paprikaspray ott maradt a furgonban, a táskájában. De a férfi szorosan ott volt mögötte a pisztollyal. Kivette a felmosórongyot, a vödröt, ez utóbbit megtöltötte forró, mosószeres vízzel, aztán a legnagyobb vérfolthoz vitte. – Ki kell mennem a mosdóba. – Tartsd vissza – javasolta Richard. – Megteszem, amit mondasz. Szeretnék túl lenni rajta, Richard, de muszáj kimennem. A férfi résnyire húzott szemmel fürkészte. Shelby lesütötte a tekintetét, meggörnyesztette a vállát. – Ott van. Hagyd nyitva az ajtót. – Ha már nem csukhatom magamra az ajtót, legalább ne nézz.

Shelby bement az apró fürdőszobába. Talán talál pengét az öreg pipereszekrényben. Az ablak túl kicsi ahhoz, hogy kimásszon rajta, ha alkalma adódna. Lehajtotta a vécéülőkét, miközben a férfi ott magasodott az ajtóban. – Ne nézz már! – Shelby elfojtott zokogó hangot hallatott. – Az ajtó nyitva, te meg ott állsz. Csak annyit kérek, hogy ne nézz. Az isten szerelmére! Richard az ajtófélfának támaszkodott, tekintetét az égnek emelte. – Nagyon finnyás vagy olyasvalakihez képest, aki épp csak egy fokkal áll magasabban a budinál. Shelby elfojtotta érzékenységét, felemelte a szoknyáját, letolta a bugyiját, és kezét a zsebébe csúsztatta. Istenem, kérlek, ha ezt hallod, segíts, hogy értelmes legyen. Segíts, hogy el tudjam küldeni! Mire elkészült, a szégyen pirosra festette az arcát. – Jézusom, nézz csak magadra! Izzadt és mocskos vagy, a hajad, mint egy szénaboglya, még a patkány sem fészkelne bele. Fogalmam sincs, egyáltalán hogy állt fel, amikor veled voltam. Shelby belemártotta a felmosórongyot a vödörbe, kicsavarta, és kezdte felmosni a vért. – És mi a velős visszavágásod? Sértettség. – A férfi síró hangokat hallatott. – Istenem, milyen gyenge vagy! Azt hiszed, az a seggfej, akivel most kefélsz, melletted marad? – Szeret. Attól, hogy kimondta, a tudattól, hogy így van, erősebbnek érezte magát. – Szeret? Csak egy csinos kis picsa vagy. Mindig is az voltál és az is maradsz. Egy csinos picsa, aki szívesen pancsol valami eldugott kis erdei patakban. Shelby megdermedt. – Leselkedtél utánunk, utánam? – Kinyírhattalak volna mindkettőtöket. – Felemelte a pisztolyt és Shelby fejére célzott vele. – Bumm, bumm. De azt akartam, hogy Jimmy számlájára írják. Így teljes a kör. – De megölted Jimmyt. – Elkerülhetetlen módosítás a tervben. Ne aggódj, gondoskodtam róla, hogy tiszta legyek. Mindig odafigyelek rá, hogy így legyen. Vissza a munkához, Shelby. Shelby tovább mosta a padlót, miközben elkezdte a saját terveit kovácsolni. Griff beszélgetésbe merült Derrickkel az átalakításról, és megfeledkezett az időről. Ott volt nála Shelby pezsgője, de Shelby nem. Körülnézett a teremben, megállapította, hogy Miz Bitsy időközben visszatért, és párás szemmel táncolt jövendőbeli vejével. Shelby biztos egy másik kisebb válsághelyzettel birkózik éppen, gondolta, de azért a keresésére indult. – Szia, Griff – köszönt rá Crystal, és a pezsgőspohárra mutatott. – Ezt nekem tartogattad? – kérdezte, azzal el is vette, és nagyot kortyolt belőle. – Szükségem volt rá, azok után, hogy sikerült elállítanom Miz Bitsy könnyeit. Esküszöm, úgy folyt belőle, mint egy lyukas csőből. – Úgy tűnik, te meg Shelby jó munkát végeztetek. – Ó, csak én. Ezért is kerestelek, de néhányszor eltérítettek a célomtól. Pokoli jó parti! Shelbynek haza kellett szaladnia egy pillanatra, hogy elvigye Fifit Callie-nek. Mostanra már biztos visszaért. – Mikor ment el?

– Ó, nem tudom pontosan, mivel a lyukas csővel voltam elfoglalva, aztán Miz Bitsy is rákezdte, és onnantól ketten ontották a könnyeiket. Szerintem olyan húsz perce lehetett. Szóval vagy visszaért már, vagy úton van. Talán csak a történtek utóhatásaként, de a félelem úgy borult rá Griffre, mint egy halotti lepel. Előkapta a telefonját, hogy felhívja Shelbyt, de az abban a pillanatban jelzett a kezében. Bejövő üzenet. – Shelby írt. – Na látod – paskolta meg Crystal a karját. – Gondolom, csak jelezni akarta, hogy úton van vissza ide. Semmi okod az ijedtségre, édesem. De amikor Griff elolvasta az üzenetet, mintha kihúzták volna a lába alól a talajt. – Hol van Forrest? – Forrest? Arra láttam az előbb. Egy csinos szőkével kacérkodott, és… De Griff már ott is hagyta. Átvágott a táncparketten, meg sem hallva, ahogy többen odaköszönnek neki. Észrevette Forrestet, és nyilván az arcán is látszódott, mit érez, mert amikor barátja futólag ránézett, a tekintete jegessé vált. Szó nélkül elfordult a szőkétől. – Mi történt? – Shelby bajban van – nyújtotta Forrest felé a telefont Griff. richard el pisztolya vn knyszerit h vezessek fekete drango nygat bb rd rszam 529kpe – Jézusom! – Mi az a BB Road? – Black Bear Road. Várj! – kapta el Griff karját Forrest, mielőtt az elrohanhatott volna. – Nem fogod megtalálni, ha őrült módjára keresztbe-kasul kocsikázol a hegyek közt. – Akkor sem fogom megtalálni, ha itt ácsorogok. – Nem ácsorgunk. Nobby ott van a bárpultnál. Szólj neki. Addig beszólok. – Utána megyek, Forrest. – Én sem gondolom másként, de úgy megyünk, hogy a lehető legjobb esélyünk legyen megtalálni. Szólj Nobbynak! Kihívták magukkal Nobbyt, Clayt és Mattet. – Okosan fogunk hozzá – kezdte Forrest. – Ketten-ketten alkotunk egy csapatot. A seriff most állít össze még több keresőcsapatot. Átfésüljük a várostól nyugatra eső területet. Nagy eséllyel a mellékutakon mennek. Clay, nézz ide! Clay öccse vállára tette a kezét, és előrehajolt, hogy lássa a mobil képernyőjén a térképet. – Te és Nobby ezt a szakaszt kutatjátok át. Keressétek a kocsit, a rendszámot. Matt, biztos vagy benne? – A fenébe is, persze! – Azt akarom, hogy menj be a városba, beszélj a seriffel, ő majd… – Mi folyik itt? – lépett ki Viola. – Mi történt? Hol van Shelby? Griff csak egy szívdobbanásnyit várt. – Csak az időnket vesztegetjük, amíg megpróbálod kitalálni, mit mondj el és mit ne, Pomeroy. Richard él… fogalmam sincs, ez hogyan lehetséges, és magával vitte Shelbyt. Utánuk megyünk. A szín kiszaladt Viola arcából, tekintete ettől mintha kék tűzben égett volna. – Fiam, ha keresőcsapatot állítotok össze, a nagyapád és én is benne akarunk lenni.

– Nagyi… – Ne nagyizz itt nekem! – dörrent rá Viola Forrestre. – Ki tanított lőni? – Én megyek – közölt Griff. – Nobby, vedd át innen, jó? Griff és én megyünk. – Callie-vel mi van? – kérdezte Viola. – Vele minden rendben, Griff ellenőrizte, és egy emberünk már ott ül a ház előtt – felelte Forrest meg sem állva. Kinyitotta a kocsija oldalajtaját, kivett egy Remingtont meg egy doboz hozzá való töltényt. – Láttalak már lőni, szóval tudom, hogy boldogulsz vele. Griff a céllövészetnél eddig nem ment messzebb, de nem vitatkozott. Forrest behajolt a kocsiba, és a kesztyűtartóból kivette kedvenc Coltját. – Visszaszerezzük őt, Griff. – Ha csak itt ülünk, nem fogjuk. – Számítok rá, hogy megőrzöd a hidegvéred. Tartsd kéznél a telefonod arra az esetre, ha tudna másik üzenetet küldeni. Az enyémet használd arra, hogy egyeztess a többi csapattal. A seriff már szólt a szövetségieknek. Nekik olyan keresőeszközeik vannak, amik nekünk nincsenek, jobb a technikai felszereltségük. Shelby nem vesztette el a fejét, nála van a telefonja, be fogják tudni mérni. – Richard vagy figyelte, vagy ott volt a házban, amikor Shelby hazament. – Majd megtudjuk, melyik, amikor Shelby ismét velünk lesz. – Ő lesz az, aki megölte a nőt. Forrest arca kőkemény volt, miközben a sebességmutató egyre feljebb kúszott. – Nem tiltakozom. – Azt hiszem, láttam. Volt valami rossz érzésem egy fickóval kapcsolatban, akit a könyvesboltban láttam, aztán a parkban. Játszott velem. – Inkább a most miatt aggódjunk. A most rettegéssel töltötte el Griffet. – Lennie kell egy helynek, ahol meghúzódik. Shelby azt mondta, soha semmit sem csinált ok nélkül. – Megtaláljuk és visszahozzuk. Épségben. Mielőtt Griff válaszolhatott volna, felciripelt a mobilja. – Shelby az. Jézusom, acélból vannak az idegei. – Nem volt könnyű kisilabizálni az üzenetet, miközben a hajtűkanyarokban száguldottak. – Old Hester Road, azt hiszem, Hesterre utal. – Tudom, mire utal. Odd Hester lesz az. Csak néhány kunyhó, régi táborhelyek és szarvasok vannak arra. Távoli, magányos hely. Szólj Nobbynak, Griff, és ő majd elmondja a többieknek. – Mi az ördögöt akar Shelbytől? – Bármit is akar, nem fogja megkapni. Jeges ujjak szorongatták Griff szívét. – Milyen messze van még? – Elég messze, de mi sokkal gyorsabban haladunk, mint ők. Tájékoztasd a többieket, Griff. Griff továbbította az üzenetet, aztán letépte magáról az elegáns nyakkendőt. Nem fogja elveszíteni Shelbyt. Callie nem fogja elveszíteni az anyját. Bármit kell is érte tennie, megteszi. Az ölében fekvő puskára pillantott. Bármit is kell tennie.

– Újabb üzenetet küldött. Jobb oldali mellekut mulberry stand mellett. Maganyos kunyho. Teherauto. Már áll egy teherautó a kunyhónál. – Talán több túsza van. Vagy talán a régi társa. Mondd el a többieknek is. Griff nem tudta volna megmondani, hogy képes Forrest az úton tartani a kocsit ilyen sebesség mellett és olyan éles kanyarokkal, amelyek még a csontot is átvágnák. Többször is kifaroltak vagy a gumik összecsókolóztak a keskeny peremmel. És mégsem érezte elég gyorsnak. – Még egy… azt írja… William, nyilván Williamre gondol. William Buntyra. – Bounty – helyesbített Forrest. – Tudom, hol van. Gyorsabban odatalálunk a segítségével, mint a kibaszott szövetségiek képesek lennének. – Milyen messze van? – Tíz perc. – Legyen kevesebb! Jéghideg kézzel Griff kezdte megtölteni a puskát. Shelby kétszer is kiöntötte és megtöltötte a vödröt. Csak az időt húzta, hiszen nem létezett olyan tisztítószer, amely valaha is el tudná távolítani a vért az öreg fapadlóról. De azért fehérítőt töltött a foltra a vödörből, négykézlábra ereszkedett és súrolni kezdett. – Na, ez a fajta munka már illik hozzád. – A padlósúrolás becsületes munka. – A vesztesek munkája. Egy ideig az előkelők életét élhetted. Megadtam neked. – Fenéken rúgta. – Megkóstoltattam veled, hogyan élnek az előkelők. Hálás lehetnél érte. – Nekem adtad Callie-t, szóval hálás vagyok. Mindig meg szoktad őket ölni, ugye? A társaidat? Azt a nőt, akivel együtt éltél… azt állította, hogy feleségül vetted. Tényleg? – Nem jobban, mint téged. Az volt az egyetlen ostoba tévedése, míg együtt voltunk, hogy elhitte. Nők, egyáltalán mire jók? Mind baleknak született. De ő nem adta fel, még akkor sem, amikor holtnak hitt. A részét akarta. Túl közel jutott hozzám. Egyszerűen odasétáltam mögé, annál a lebujnál, ahol énekeltél annak a rakás bugrisnak. – Megcsóválta a fejét, megkerülte a súroló Shelbyt. – Megmentettelek egy szégyenteljes élettől, vagy talán azt hitted, valamire is jutsz azzal a közepes hangoddal? És Mel arca, amikor meglátott? Megfizethetetlen volt! Visszavonom, amit az előbb mondtam. Ez volt a második ostoba tévedése. Lehúzta az ablakot, és azt mondta: Jake. Tudhattam volna. Ezek voltak az utolsó szavai, és tényleg tudnia kellett volna. – Szeretett téged. – Látod, mit hoz neked a szerelem. – Ismét belerúgott kissé. – Az is csak újabb szélhámosság. Shelby a sarkára ült, aztán lassan felállt, kezében a vödörrel. – Ennél többre lesz szükségem, ha ki akarom venni onnan azt a foltot. Van még belőle? – Persze, rengeteg, ott, ni. – Igen, de szükségem lenne… Meglódította a vödröt, és a vérrel kevert fehérítőt egyenesen Richard arcába zúdította. Amikor a férfi felüvöltött, Shelby választhatott: elragadja tőle a pisztoly vagy menekülni próbál. És túlságosan fel volt

húzva ahhoz, hogy meneküljön. A férfi ágyékát célozva rúgott. De a padló elég nedves volt ahhoz, hogy megcsússzon, így elvétse a célt. De így is sikerült belerúgnia. Megpróbálta elvenni tőle a pisztolyt, de a férfi – őrjöngve és vakon – elsütötte. Shelby füle csengett. Lebukott. Felkapta a felmosórongyot, remélve, hogy a nyelével jobban el tudja találni a férfi tökeit. De Richard vaktában hadonászó keze rátalált a hajára, belemarkolt, amitől éles fájdalom hasított a koponyájába. Shelby belekönyökölt ugyanoda, az érzékeny területre, és tudta, hogy talált, hogy fájdalmat okozott neki. De most már Richard is ugyanolyan vadul küzdött, mint ő, és úgy hajította át a szobán, mint valami rongyot. – Te ribanc, te utolsó kurva! Shelby oldalt gördült. Nem volt biztos benne, Richard mennyire lát, csak remélte, hogy teljesen vak. Elkeseredetten rángatta le a cipőjét, és a szoba másik végébe dobta, remélve, hogy a férfi a hangot követi. De ő lassan felé sétált, a szeme fehérje csupa vörös, véreres volt. – Tudod, ezért nem egyszerűen megöllek. Gondoskodom róla, hogy szenvedj. Szabad kezével megdörzsölte a bal szemét. Shelby tudta, hogy ezzel csak ront a helyzeten. Kérlek, kérlek, csak dörzsöld tovább! – fohászkodott. – Kezdjük a térdkalácsoddal. Shelby megfeszítette magát, felkészült a fájdalomra, aztán döbbenten hátrahőkölt, ahogy az ajtó, ahol a vérfoltok véget értek, kivágódott. Richard sarkon pördült, és égő, fátyolos szemmel meredt a véres óriásra, aki faltörő kosként rohant rá. Szörnyű hangok, nyögés és vicsorgás, húsba-csontba csapódó öklök reccsenése. De az egyetlen hang, ami számított, a földre zuhanó pisztolyé volt, amely kicsúszott Richard kezéből. Shelby utánavetette magát, felkapta, majdnem elejtette újra, ahogy a fegyver ki akart csúszni izzadtságtól nedves kezéből. Térdre kecmergett, és két kézre fogta a pisztolyt. A nagydarab fickó vérzett, és bármilyen erő is vezette a férfi ellen, aki lelőtte, mostanra elpárolgott. Richard a férfi torkát szorongatta. – Halott. Azt hittem, halott vagy, Jimmy. Ahogy én is azt hittem rólad, gondolta Shelby. – Richard – szólította meg nyugodt, hűvös hangon. A férfi odakapta a fejét. Shelby szerette volna tudni, milyennek látja őt az égő szemével. Remélte, hogy úgy fest, mint a bosszú angyala. Richard a fogát csikorgatva kurtán felnevetett. – Nincs annyi vér a pucádban. Azzal Shelbyre vetette magát. Akkor hallották meg az első lövést, amikor Forrest ráfordult a földútra. A terv, hogy halkan hatoljanak be, egyikük elöl, a másik hátul, miközben az erősítés ott jön mögöttük, a feledés homályába veszett. Forrest padlóig nyomta a gázt, a kocsi kifarolt, és akkor meghallották a második lövést. – Betörünk – kiáltotta Griffnek, miközben kiugrottak a kocsiból. – Ha még áll, lődd le. Együtt törték be az ajtót. Griff felemelte a puskát.

De Richard már nem állt. Shelby a padlón térdelt, célra tartott két kezében szorongatva a pisztolyt. Arcán vér és zúzódások. Ruhája a vállánál el volt tépve, és még több zúzódás bíborlott ki alóla. Tekintete jegesen izzott, haja szerteszét álló, vad lángtincsek tengere. Griff sohasem látta még ennél gyönyörűbbnek, és soha nem is fogja. Shelby feléjük lendítette a pisztoly, és Griff látta, hogy remeg a karja. Aztán a remegő karok lehanyatlottak. – Azt hiszem, ezúttal tényleg meghalt. Azt hiszem, megöltem. Azt hiszem, most már halott. Griff odadobta a puskát Forrestnek, és szíve ismét verni kezdett, ahogy átölelte az asszonyt. – Megvagy! Jól vagy. Megtaláltalak. – Ne engedj el! – Nem foglak. – Hátrahúzódott, csak annyira, hogy lefejthesse az asszony dermedt ujjait a pisztolyról. – Bántott? – Nem annyira, mint szerette volna. Callie? – Jól van. Biztonságban. Alszik. – Azt mondta, megöli, ha nem megyek vele. Azt mondta, akkor érte megy. – A bátyjára nézett, aki Richard pulzusát kereste. – Meg kellett védenem a lányomat. – Azt tetted, amit tenned kellett – nyugtatta meg Forrest. – Meghalt? – Még mind a kettő lélegzik, de az biztos, hogy ramaty állapotban vannak. Az orvosokon és istenen múlik, hogy életben maradnak-e. – Richard lelőtte, lelőtte azt a nagydarab fickót… Jimmyt. Azt hitte, meghalt, de nem. Fehérítőt öntöttem a szemébe, de nem volt elég. Megcsúsztam, azt hiszem, amikor tökön akartam rúgni, és ő elkapta a hajamat. Le akart lőni, de akkor jött a másik, úgy rohant rá, mint valami pokolbéli démon. Megszereztem a pisztolyt. A nagydarab fickó nem tudott tovább küzdeni, annyira vérzett. Richard fojtogatta. Akkor a nevén szólítottam és ő rám nézett. Nem tudom, miért, de azt hittem, ez majd megállítja. De ő még a semminél is kevesebbre tartott. Azt hitte, gyenge vagyok, ostoba és gyáva. Meg is mondta. Azt mondta, nincs annyi vér a pucámban, és rám támadt. De volt annyi vér a pucámban, hogy rá lőjek, háromszor is. Azt hiszem, háromszor. Csak a harmadik után esett el. Forrest felállt Richard mellől, és a húga mellé térdelt, a szemébe nézett. – Azt tetted, amit tenned kellett – mondta ismét. Shelby tekintetéből eltűnt a harciasság, szeme megtelt könnyel. – Vissza kell vonnod. – Mit vonjak vissza, kicsim? – Hogy pocsékul lövök. Forrest térde elgyengült, homlokát húga homlokának támasztotta egy pillanatra. – Visszavonom. Vidd ki innen, Griff. Ezt itt majd lerendezem. – Jól vagyok. Griff vita helyett egyszerűen a karjába vette. – Értem jöttél – érintette meg az arcát Shelby. – Valahogy tudtam, hogy értem fogsz jönni. Nem tudtam, hogy az üzenetek átmennek-e, vagy hogy kinek küldöm. Ábécében vagytok, szóval te, vagy Forrest, vagy a

nagyi, esetleg a nagyapa kellett volna, hogy megkapja. Azt viszont tudtam, ha átmennek az üzenetek, te értem jössz. Rendbe hozod a dolgokat. – Te magad hoztad rendbe, mielőtt nekem alkalmam lett volna rá. – Meg kellett… Valaki jön! – Shelby belemarkolt Griff vállába. – Fények. Valaki… – Az erősítés. Most már biztonságban vagy. – Arcát az asszony hajába temette. – A teljes Rendezvous Ridge-i rendőrség meg még a jó isten tudja kicsoda kivonult. – Ó, akkor jó. Elvinnél Callie-hez? Nem akarom felébreszteni. Nem akarom, hogy így lásson, de muszáj látnom, hogy jól van. Ó, istenem, ez a nagyapa randikocsija. Tegyél le. Tegyél le, nem akarom megijeszteni őket. Griff talpra állította, de nem engedte ki ölelő karjából. Amikor érezte, hogy remeg, levette a dzsekijét, és az asszony vállára terítette, ahogy a nagyszülők kiszálltak a kocsijukból. – Jól vagyok. Nem sérültem meg. Én… – A többit elfojtotta a nagyapja válla. Shelby érezte, hogy remeg, és tudta, hogy sír. Ő is sírt vele egy kicsit, míg a többiek megérkeztek. – Hol van az a gazember? – akarta tudni Jackson. – Odabent. Lelőttem, nagypapa. Nem halt meg… már megint nem, de lelőttem. Jack a tenyerébe fogta az arcát, és megcsókolta. – Hadd lássam azt a lányt – húzta el tőle Viola, és szemügyre vette az arcát. – Arra születtél, hogy gondoskodj magadról és a tieidről. Azt tetted, amire születtél. Most pedig hazaviszünk és… – Elhallgatott, összeszedte magát. – Griff hazavisz – javította ki magát. – Anyád és apád Suzannah-nál van Callie-vel. Csak addig maradnak, amíg alszik. De kell, hogy hallják a hangodat. – Mindjárt felhívom őket. Itt van a telefon a zsebemben. Richard nem tudta. Azt hiszem, sok mindent nem tudott rólam. Seriff! Szédült és sötét karikák táncoltak a szeme előtt, ahogy nézte a közeledő Hardigant. – Lelőttem. Meg akart ölni, szóval lelőttem. – Szeretném, ha mindent elmondanál, ami történt. – Nagy vonalakban már elmondta Forrestnek – szólt közbe Griff. – Most arra van szüksége, hogy minél messzebb legyen innen. Látnia kell a lányát. Hardigan seriff megtapintotta Shelby felhorzsolt arcát. – Ő tette? – Igen, uram. Ez volt az első alkalom, hogy megütött. Azt hiszem, egyben az utolsó is. – Most menj haza, kedvesem. Holnap majd átmegyek hozzátok, hogy beszéljünk. De eltartott egy ideig, míg el tudtak indulni. Clay sietett oda hozzájuk, a karjába kapta, és úgy szorította magához, mintha sohasem akarná elengedni. Aztán jött Matt, aki miután megölelte, a kezébe nyomta a telefonját, hogy tudjon Emma Kate-tel beszélni. – Mondd meg Forrestnek, hogy elviszem az autóját. Griff elhajtott a kunyhótól, a vértől, a fényektől, aztán megállt a kanyarban. Magához ölelte, szorosan tartotta Shelbyt. – Szükségem van egy percre. – Annyi perced van, amennyit csak akarsz. – Shelby lassan kezdett megnyugodni a férfi karjában. – Ó, a fenébe, Griff, elfelejtettem megmondani nekik. Richard zsebében van egy kulcs… legalábbis azt hiszem, hogy ott van. A képkeret mögött volt, annak a képnek a kerete mögött, ami Callie-t és engem ábrázol, és én

adtam neki. Azt mondta, hétfőn reggel megy a bankba, és azt hiszem, az itteni egyik bankot értette alatta. Oda tette be az ékszereket és a bélyegeket. Képes volt egyenesen a Rendezvous Ridge-i bankba tenni a lopott holmit. Griff szemét behunyva belélegezte az asszony hajának illatát. – Ki gondolna arra, hogy itt keresse? – Azt hiszem, e tekintetben ravasz volt. El kell mondanom nekik. – Majd elmondod. Holnap. Öt évet vártak. Egy éjszakát még biztos tudnak várni. – Egyetlen éjszakát. Forró fürdőre vágyom, több hektó vízre, és el akarom égetni ezt a ruhát. De előbb Callie-t akarom látni. Mindennél jobban. – Akkor ő az első a listán. – Ismered a visszafelé vezető utat? – Még véletlenül se. – Sebaj. – Shelby megfogta Griff kezét. – Én ismerem. Tudom, hogy jutunk innen ismét haza.

UTÓSZÓ Shelby sokáig és mélyen aludt, saját alvó kislánya látványától, anyja sürgölődésétől és apja gyengéd, de határozott vizsgálatától megnyugodva. Amikor felébredt, a nap már magasan járt, csillogó zöld tengerré változtatva az imádott hegyeket, amelyeket egy átvonuló vihar fürdetett tisztára, mialatt Shelby aludt. Talán összerezzent, amikor a tükörbe nézett, és meglátta a liluló horzsolásokat. S talán újra összerezzent és ezúttal sziszegett is hozzá, amikor ujját próbaképpen rányomta. De emlékeztette magát, hogy ez meg fog gyógyulni és elhalványul, eltűnik. Nem fogja hagyni, hogy Richard nyomot hagyjon rajta. Vagy az övéin. Hangokat hallott, ahogy lefelé indult, s követte őket. Látta, hogy Griff a pultnak támaszkodva mosolyog a nagyanyjára, és a nagyapja Mattnek ad valami tanácsot, mert rángat a teherautója. Az anyja csodaszép tálat állít össze, az apja kávét iszik a szikrázó napsütésben. Emma Kate és Forrest összedugja a fejét. És ott volt Clay, Gilly meg a kisbaba. – Úgy látom, partit adunk. A beszélgetés elhallgatott, minden tekintet felé fordult. – Ó, kislányom, épp most készültem ágyba vinni neked a reggelit. Pihenned kell még. – Jól aludtam, anyu, és jól is érzem magam. – Odament Ada Mae-hez, megpuszilta, és elcsent a tálról egy szalonnát, amit nem is kívánt, csak hogy lássa anyját mosolyogni. – Parti. Ó, Emma Kate, az eljegyzési partid! – Nehogy belekezdj! – Emma Kate felugrott, és szorosan átölelte. – Nagyon megijesztettél, Shelby. Ígérd meg, hogy soha többé nem teszel ilyet! – Ezt boldogan megígérem. – Gyere ide és ülj le! – parancsolt rá az apja. – Látni akarlak. – Igenis, uram! De hol van Callie? – Átvittük Jacket Miz Suzannah-hoz, hogy még több társasága legyen. – Gilly mosolygott, de görcsösen szorította Shelby kezét. – Mindannyian azt hittük, hogy tovább alszol majd. – Annyira örülök, hogy mind itt vagytok! És örülök, hogy rátok ébredtem. – Griffre nézett. – Mindannyiótokra. Shelby leült, hogy az apja ide-oda tudja forgatni a fejét, a szemébe világíthasson a kicsiny lámpájával. – Fejfájás? – Nincs. Egy morzsányi sem, esküszöm. – Fáj valamid? – Nem… na jó, az arcom egy kicsit fáj. Érzékeny. – Arra van ez itt. – Viola jégtömlőt nyomott a kezébe, és puszit a feje búbjára. – Jó érzés. – Igazi áldás, gondolta. – Csak azért ütött meg, mert megtehette. A hajamat húzta, mint amikor lányok marakodnak. De leginkább csak a szavaival próbált bántani, mint mindig. De nem tudott. Nem tudott olyat mondani… Ó, édes istenem, már megint elfelejtettem! Forrest, el kell mondanom, miért volt itt, itt a házban, amikor Fifiért jöttem. A… – Kulcsot kereste? A banki széfet, amit lassan öt éve fizet Charles Jakes néven? Shelby leverten igazított a jégtömlőn.

– Igen, ezt felejtettem el elmondani neked. – Griff megtette helyetted, amikor az este átjöttem. Sokáig aludtál, Shelby. Megtaláltunk, amit a szövetségiek kerestek itt, a főutcán, az Első Tennessee Bankban. – Mindet? Itt? – A legnagyobb részét. Értesíteni fogják a tulajdonosokat és a biztosítót. De ez az FBI dolga. – Mondd el neki a többit is, Forrest – bökte meg az anyjuk. – Még mindig nem akarom elhinni. – Milyen többit? – A gyomra bukfencet vetett, ezért gyorsan a kóláért nyúlt, amit az anyja tett elé. – Meghalt? Megöltem? – Nem azt a többit. Túlélte az éjszakát, és az orvosok szerint jó esélye van rá, hogy megmarad. Shelby a szemét lehunyva nagyot sóhajtott. Azt tette, amit tennie kellett, ahogy Forrest is mondta, de az isten szerelmére, nem akarta, hogy más halála a lelkén száradjon. Még Richardé sem. – Életben marad? – Azt mondják, igen. Így az egész életét rács mögött töltheti majd. Az a másik, az is nagy gazember… annak is több mint jó esélye van a túlélésre. – Nem öltem meg. Nem kell azzal a tudattal élnem, hogy megöltem. – Újra behunyta a szemét. – De börtönbe megy. Sohasem engedik ki onnan. – A hátralévő éveit egy cellában fogja leélni. Soha többé nem érhet hozzád, Shelby. – Mondd el neki a jót is! – unszolta Ada Mae. – Már elég szó esett arról a gazemberről ebben a házban. – Az, hogy börtönben tölti az egész életét, elég jó – mondta Forrest, de vállat vont. Aztán elvigyorodott. – Jutalmat tűztek ki annak, aki megtalálja a Miamiban eltűnt értékeket. A szokásos tíz százalékot. Lesz egy kis papírmunka vele, egy-két átugrandó akadály, de Landry különleges úgy számolja, hogy kábé kétmilliót kapsz. – Két millió mit? – Dollárt, Shelby. Figyelj jobban! – De… Richard ellopta. – És a te információid alapján megtaláltuk. – Erre innunk kell. – Amikor Ada Mae a tenyerébe zokogott, Jack átölelte a vállát. – Ó, drágám, miért nincs itthon pezsgő? – Nekem adják azt a rengeteg pénzt? – Shelby felemelte a kezét, próbálta felfogni, amit hallott. – Eleget ahhoz, hogy kifizessem a maradék adósságot? – Először is, nem értem, miért a te adósságod lenne – kezdte Viola –, de teljesen tiszta és szabad leszel. Az az ember nem halt meg, Shelby Anne, és te sohasem voltál a felesége. Hacsak nem bolondok az ügyvédeid, annak az adósságnak egy része már eleve nem létezik. Elég pénzed lesz ahhoz, hogy beindítsd a vállalkozásod. – El sem tudom hinni. Ezt még meg kell emésztenem. Nem hiszem el, hogy megszabadultam attól a tehertől. Hogy örökre megszabadultam Richardtól. – Azt akarom, hogy most egyél egy keveset, utána pihenj le. – Látnom kell Callie-t, anyu. – Mit fogsz mondani neki? – Amennyit csak lehet az igazságból.

– MacNee-, Donahue- és Pomeroy-vér folyik benne – mondta Viola. – Ki fogja bírni. Később Shelby elvitte Callie-t Griffhez. Úgy vélte, mindkettőjüknek jót tesz olyan férfi társaságában lenni, aki sohasem bántotta őket. És ő is szeretett volna Griff-fel kettesben lenni. A verandán ültek, és nézték, ahogy Callie a kutyával rohangászik buborékzápor közepette. – El sem akarom hinni, hogy vettél neki egy másik buborékfújót. – Ez nem másik. Ez az itteni. – Annyira örültem, amikor azt mondtad, hogy idehozhatom egy időre Callie-t. – Bármikor idehozhatod. – Azt hiszem, már én is tudom. Annyi minden megfordult a fejemben a múlt éjszaka, azon a szörnyű úton, abban a kunyhóban. Csak azért hoztam fel, hogy elmondjam, apu kapcsolatba lépett a kórházzal. Mindketten túl vannak az életveszélyen. Richard megpróbál alkut kötni, de szóba sem állnak vele. És a másik, ő aztán pontról pontra mindent elmond. Azt hiszem, Forrest nem tévedett, Richard egész életét börtönben fogja tölteni. Nem kell tőle Callie-t féltenem. – Sohasem engedném a közelébe. Shelby hallotta a hangjában az eltökéltséget és a szerelmet. – Ezt is tudom. Minden, ami tegnap éjjel történt, most zavaros egy kicsit. Nem tudom, mindent elmondtam-e pontosan. – Nem számít. Az a fontos, hogy itt vagy. – Később szeretnék valami finom vacsorát csinálni hármunknak. – Majd én megcsinálom. Shelby mosolyogva hajtotta a férfi vállára a fejét. – Nem vagy rossz szakácsnak, de én jobb vagyok. És szeretnék valami normális dolgot csinálni. Így érzem magam, amikor itt vagyok. Normálisnak. – Akkor maradj itt. Maradj itt vacsorára, éjszakára, reggelire. Csak maradj itt. – De ott van Callie. Griff egy pillanatig semmit sem szólt, aztán felállt. – Velem jönnél egy percre? Szeretnék mutatni valamit. – Amikor Shelby az udvar felé nézett, ő is arra fordult. – Hé, Piroska, vigyáznál helyettem Snickersre egy kicsit? Odafigyelnél rá, hogy idebent maradjon az udvaron? Nekünk be kell menni a házba egy percre. – Vigyázok rá. Vigyázok. Tetszenek neki a buborékok. Látod, mami, szivárvány van bennük. – Látom. Maradj az udvaron Snickersszel. Itt leszek bent. – Ugyan hová menne? – kérdezte Griff, maga után húzva az asszonyt. – Különben is láthatod őt az ablakból. – Belekezdtél egy másik szobába? – Majdnem elkészültem eggyel. Felmentek az emeletre. Shelby a nyitott ablakon át hallotta Callie nevetését, a kutya elragadtatott ugatását. Normális, gondolta újra. Biztonságos és valódi. Az emeleten Griff kinyitott egy ajtót. Az ablakokon át beáradt a napfény, beragyogta a szép, zöld falakat. Az egyik ablakba

szivárványkristályt akasztott a férfi, amely még több színt szórt szét. – Ó, ez gyönyörű! Ez a szín mintha behozná a hegyeket a szobába. És ablakülést is csináltál! – Gondolkodom azon, hogy oda teszek néhány polcot, de még nem döntöttem el. Jó sok hely van pakolásra. Kinyitotta a kétszárnyas ajtót, és Shelby szeme tágra nyílt. – Ez csodálatos! Minden kész, lefestve és csodaszép. Még lámpa is van benne. És ez… – Kinyitott egy másik ajtót. – A fürdőszoba, szép és üde. És… És akkor meglátta a kicsi szappantartót. Egy vigyorgó Shreket. A szíve elszorult. – Ezt Callie-nek csináltad. – Nos, arra gondoltam, szüksége lesz egy saját helyre, amibe belenőhet. Tudod, Callie és én összeházasodunk, és mégsem viheti az ember az ifjú feleségét egy félkész szobába. Shelby szemét szúrták a visszafojtott könnyek. – Említette. Mondta, hogy összeházasodtok. – Benne akarsz lenni? – Tessék? – fordult felé Shelby. – Rossz időzítés. – Griff zavartan, elkeseredetten túrt a hajába. – Általában jó vagyok az időzítésben. Talán még nem nyertem vissza teljesen a lelki egyensúlyomat. Azt szeretném, ha saját kis birodalma lenne, ahol boldog. Az akarom, hogy jól érezze magát itt. Előfordul, hogy szeretnél nálam maradni, és akkor neki meg itt lesz ez. Ami az övé. Ahogy neked az irodád a másodikon. – Az irodám? – Még nem kezdtem el, mert lehet, hogy valahová máshová szeretnéd, de azt hiszem, az jó hely. Az enyémmel szemben lesz. Az emeleti dolgozószoba is jó ötlet – tette hozzá –, de ha a második emeleten lesz, azzal elválasztjuk a munkát attól, ahol lakunk. Shelby nem igazán tartott lépést a férfi gondolatmenetével. – Irodát építesz nekem? – Hogyan vezetnél egy vállalkozást, ha nincs irodád? Shelby az ablakhoz sétált, nézte Callie-t és a kutyát. – Sohasem beszéltem neked róla. – Miz Vi említette. – Hát persze. Gondolod, hogy képes vagyok rá? Képes vagyok beindítani és elvezetni a saját vállalkozásomat? – Azt hiszem, te bármire képes vagy. Hiszen máris belekezdtél. Miért hagynád abba? Akárhogy is, lenne helyed és több időt tölthetnél itt. Meglátnád, hogyan válik be neked a dolog. – És mi van veled, Griffin? Neked hogyan válik be? – Szeretlek. Tudok várni egy ideig. Pokoli időszakot éltél át, Shelby. Tudok várni egy ideig, de azt szeretném, ha ti ketten minél többet lennétek itt. Azt szeretném, ha az enyém lennél. Azt szeretném… Griff elhallgatott. Shelby megcsóválta a fejét. – Mondd ki! Kiérdemelted. – Azt szeretném, ha Callie az enyém lenne. A fenébe, megérdemel engem. Jó vagyok neki, és jó leszek hozzá. Szeretem, és az enyém kell, hogy legyen. Ez a dolog másik része, de azt hiszem, éppen olyan

fontos, mint az első. Ugyanolyan fontos, mint te meg én. Shelby beült az ablakfülkébe, és felsóhajtott. – Mindig itt leszek kettőtöknek. Itt húztam meg a vonalat. Tudom, hogy mitől félsz… félsz, mert keresztülmentél rajta. Az a fajta félelem ez, amikor az ember azt hiszi, nem maradt már elég vér benne. Amikor mindent kiszívtak belőle, és csak a félelem maradt. Én is ezt éreztem, amikor Richard elrabolt. Tudok türelmes lenni, Shelby, de tudnod kell, mit jelentesz nekem. Hogy mit jelentetek nekem te és Callie. – Ismerem a félelmet. Tudom, milyen az a félelem, amelyről beszéltél. Én is éreztem, és vele együtt éreztem a szörnyű, elvakító haragot is. Olyannyira összefonódtak bennem, hogy teljesen eggyé váltak. Az attól való félelem és a harag, hogy ha megteszi, amit mond, akkor soha többé nem látom a kislányomat, nem fektethetem le este, vagy nem nézhetem, ahogy játszik, tanul. És harag és félelem attól, hogy soha többé nem látlak téged, nem ölelsz át, nem fogod meg a kezem, ahogy szoktad. És annyi minden van még, hogy el sem tudom mondani. Egy életbe telne, mire mind felsorolnám. De tudtam, hogy értem jössz. És megtetted. – Shelby ismét felsóhajtott. – Sohasem mondtam neked, hogy szeretlek. – Eljön annak az ideje is. – Mit szólnál a mosthoz? Shelby látta, hogyan változik meg alig észrevehetően a férfi arca, és a szíve mosolygott. – A most megfelel nekem. – Sohasem mondtam neked, hogy szeretlek, mert nem bíztam. Nem benned, Griffin. Nagyon is gyorsan megtanultam benned bízni, és ez egy kicsit megijesztett, ezért nem bíztam magamban. – A szívére szorította a kezét, és esküdni mert volna, hogy érzi, amint dagad. – Minden olyan gyorsan történt, szóval azt gondoltam, nem hagyhatom, hogy magával sodorjon. Nem engedhetem meg magamnak, hogy hagyjam sodortatni magam az árral. De megtettem. Most is azt teszem. Szeretlek. Szeretem, ahogy velem és Callievel bánsz. Talán féltem és haragudtam, hogy az egész olyan tiszta és világos. De az. Megcsináltad ez a szobát Callie-nek. Ő már a tiéd. Ahogy én is az vagyok. Griff odalépett hozzá, megfogta a kezét. – Ebben most benne volt az igen is? – Egy egész csokorra való igen volt benne. Nem figyeltél? – Kicsit elvesztettem a fonalat a „szeretlek” résznél. Magához ölelte az asszonyt, és az ablakon beáradó napfény sütötte szivárványkristály színes köreinek ragyogásában megcsókolta. – Szeretlek – mormolta Shelby. – Feltölt és fényt gyújt bennem. Ahogy Callie is. Senki mást nem ismerek, aki ilyen érzéseket tud kelteni bennem. De te képes vagy rá. Griff túláradó érzelemmel ringatta kettőjüket. – Sohasem fogom abbahagyni. – Elhiszem. Hiszek neked és én… mi ketten csodálatos dolgokat fogunk együtt alkotni. Veled képes vagyok túllátni a mán, látni az előttünk álló heteket, hónapokat és éveket. – Vennem kell neked egy gyűrűt. És Callie-nek is vennem kell egyet. Shelby szíve egyszerűen elolvadt. – Igazad van. Megérdemel téged. Én is feltöltelek és fényt gyújtok benned, amíg csak élek. – Shelby hátrahúzódott egy kicsit. – Szeretnék még gyereket. – Most rögtön?

– De még mennyire, hogy most rögtön. Nem akarok várni. Mindketten jól bánunk a gyerekekkel, és Callie-nek nagy, zajos családra van szüksége. A férfi már szélesen vigyorgott, a szeme is ragyogott belé. – Milyen nagyra? – Még háromra, az összesen négy. – A négy megvalósítható. Jó nagy ez a ház. – Rengeteg ötletem van a házzal kapcsolatba… csak eddig visszafogtam magam. – Tényleg? – Tényleg. És némelyikhez foggal-körömmel ragaszkodni fogok. – Hevesen átölelte a férfit. – Együtt fogok dolgozni veled ezen a házon, ezen a családon, ezen az életen. És együtt felépítünk majd valami erőset, valóságosat és gyönyörűt. – Azt hiszem, már el is kezdtük. Ha olyan sok ötleted van és segíteni akarsz, amikor a házra kerül a sor, kénytelen leszel mihamarabb beköltözni. – Mit szólnál a holnaphoz? Shelbynek tetszett a férfi meglepődése, majd az öröme. – A holnap is megvalósítható. Ez lesz a nap szava. Megvalósítható. Minden megvalósítható. – Beszéljük meg Callie-vel is. – Beszéljük. Maradj itt vacsorára – kérte ismét, ahogy lefelé indultak. – Maradjatok itt vacsorára, éjszakára, reggelire. Tudom, hogy Callie-nek még nincs kész az ágya, de megoldom. – Tudtam, hogy megoldod. Kisétáltak az öreg házból, amely most már az övék volt. Odasétáltak, ahol a kicsi lány és az idétlen kutyakölyök önfeledten rohangált a kavargó buborékok közt, ahol a hegyek zölden magasodtak föléjük, s csúcsukat ködbe vonták az élénkkék égen kavargó felhők. És a patak vidám dallamra csobogott a kövek közt, amelyeken játékosan váltotta egymást fény és árnyék. Megtalálta a hazafelé vezető utat, gondolta Shelby. Egészen hazáig.

A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐL A könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami benne található. Az e-book új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok sem maradjanak le az olvasás élményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat. Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kemény másolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát szabadon átmásolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy okostelefonjára. A Dibook rendszerében (www.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érheti el. Kiadónk célja, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amik kifogástalanok, ám hibák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést észlel ekönyveinkben, azt jelezze az [email protected] email címen. További könyvek és újdonságok itt a Kiadó oldalán: www.gabo.hu E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu Kövessen minket Facebookon is: https://www.facebook.com/GABOKIADO



HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS: Nora Roberts Az Oromház rejtélye A teljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

1. Az ónos eső fagyos függönyén át már látszott az Oromház sziluettje, mert a déli sziklán lévő jelzőfény időnként végigsöpört rajta. A Whiskey Beach fölé magasodó épület úgy nézett szembe a hideg, viharos Atlanti-óceánnal, mintha dacolni akarna vele. „Én is addig leszek, ameddig te!” A sziklákon álló háromszintes ház most mintha a szilaj hullámokat nézte volna a sötét ablakaival. Már több mint három évszázada figyeli az óceánt. A szerény kezdetekről már csak a szerszámok tárolására használt kis kőház beszélt, mert ott laktak az úttörők, akik átszelték a vad és szeszélyes Atlanti-óceánt, hogy új életet kezdjenek egy új világ köves földjén. Az első épület hamar eltörpült az egyre magasabbra törő homokkő falak, íves ormok és hatalmas teraszok mellett, amelyek a későbbi hőskorszakról regéltek. Az épület túlélte a viharokat, a szűkölködés és a bőség korszakait, a gondatlanságot és a cicomázást, a virágkorokat, a csődöket, a botrányos és tisztességes időket. A falain belül generációk óta a Landon család tagjai éltek és haltak, ünnepeltek és gyászoltak, ármánykodtak, gyarapodtak, győzedelmeskedtek és hanyatlottak. Egyszer ragyogott, mint a világítótorony fénye, ami Massachusetts sziklás északi partján pásztázta a vizet, máskor megbújt a sötétben, mintha rejtőzködne. Olyan régen állt már a helyén, hogy a helyiek egyszerűen csak Oromháznak hívták. És a ház méltóságteljesen uralkodott a tenger, a homokos part és Whiskey Beach faluja fölött. Eli Landon számára ez volt az egyetlen hely, ahová mehetett. Nem egy menedék, inkább egy olyan hely, ahol elbújhatott az utóbbi borzalmas tizenegy hónap emlékei elől. Alig ismert magára. Kimerítette a két és fél órás út Bostonból idáig. De be kellett ismernie, hogy a fáradtság mostanában gyakran rátört, mint egy lesben álló vadállat. Ezért a ház elé érve egy darabig csak üldögélt a kocsijában, miközben az ónos eső kopogott a szélvédőn meg a tetőn, és azon morfondírozott, hogy összeszedje minden maradék erejét, és menjen be a házba, vagy maradjon a helyén, és a kocsiban aludjon. Ostobaság, gondolta. Nem fog ott ülni, és a kocsiban aludni, amikor alig néhány méterre tőle ott a ház, ahol több kényelmes ágy közül is választhat. De arra már nem tudta rávenni magát, hogy a bőröndjeit kivegye a csomagtartóból. Csak felkapta az

anyósülésről a két kisebb táskát, amelyben a laptopja és néhány fontosabb holmija volt. A jeges eső az arcába vágott, amikor kiszállt a kocsiból, de a hideg tengeri szél legalább áthatolt a fásultságán, és egy pillanatra felpezsdítette. A hullámok a szikláknak csapódtak, vadul nyaldosták a homokos partot, és a tenger sisteregve robajlott a sötétben. Eli elővette a kulcscsomót a kabátja zsebéből, és belépett a széles tornác oltalmába, a masszív kétszárnyas bejárati ajtó elé, amelyet Burmából importált tölgyfából faragtak, több mint egy évszázaddal korábban. Két éve nem járt már itt, sőt inkább három. Túlságosan lefoglalta az élete, a munkája, és a tönkrement házassága. Nem volt ideje idejönni egy hétvégére, egy rövid pihenésre, vagy egy hosszabb nyaralásra, hogy meglátogassa a nagyanyját. Persze így is elég időt töltött a rendíthetetlen Hester Hawken Landonnal, valahányszor Bostonba jött. Ezen kívül rendszeresen felhívta, e-maileket váltott vele, írt neki Facebookon és Skype-on is beszélgettek. Hester nyolcvan felé járt, de mindig fiatalos kíváncsisággal és lelkesedéssel sajátította el a legújabb technológiát és a modern világ találmányait. Elvitte Hestert vacsorázni, meghívta egy italra, virágot, képeslapot és ajándékokat vett neki, összejött vele meg a családjával karácsonykor és fontos születésnapok alkalmával. De tudta, hogy ez csak időspórolás, mert nem tudott vagy nem akart időt szakítani arra, hogy eljöjjön Whiskey Beachbe, arra a helyre, amit Hester annyira szeretett, és itt tényleg időt és figyelmet fordítson rá. Eli megtalálta a kulcsot, és kinyitotta az ajtót. Belépett, és felkapcsolta a villanyt. Észrevette, hogy a nagyanyja megváltoztatott néhány dolgot, de Hester nem ragaszkodott görcsösen a hagyományokhoz, és hajlandó volt a változtatásokra, ha azok illettek hozzá. A barna falakon néhány új festmény lógott. Tengeri tájak és virágos kertek. Eli az ajtó mögé dobta a táskáit, és körülnézett a tágas hallban. Szemügyre vette a méltóságteljes lépcsőt, amelynek korlátpillérjeire egy különc Landon vigyorgó vízköpőket faragott. Az emeleten a lépcső kecsesen két irányba hajlott, az épület északi és déli szárnya felé. Rengeteg hálószoba van itt, gondolta Eli. Csak fel kell mennie a lépcsőn, és kiválasztani egyet. De még nem oda igyekezett. Először a nagy szalonnak nevezett helyiségbe lépett, amelynek magas, ívelt ablakai az első kertre néztek. Bár csak akkor lesz belőle megint igazi kert, ha enyhül a tél szorítása. A nagyanyja már vagy két hónapja nem volt itthon, de a házban egyetlen porszemet sem látott. A kék kőburkolattal kirakott kandallóban fahasábok sorakoztak, készen arra, hogy tüzet gyújtsanak benne. Friss virágokkal teli váza pompázott a kecses, tizenhetedik századi asztalkán, amelyet a nagyanyja kincsként őrzött. A hatalmas U alakú heverőn lágy párnák csábították a pihenni vágyókat, és a széles diófa parketta ragyogott, mint tükör. Valaki biztosan jár hozzá takarítani, gondolta, és megdörzsölte a homlokát, mert egy fenyegető fejfájás lüktetését érezte a fejében. Mintha említette volna, hogy valaki vigyáz a házra. Egy szomszéd, aki a nagyobb takarításokat is elvégzi helyette. Nem felejtette el, csak egy pillanatra elködösítette az agyát a tompaság, ami mostanában gyakran rátört. Mostantól az ő feladata, hogy gondozza az Oromházat. Egy kis életet leheljen bele, ahogy a nagyanyja fogalmazott. Majd hozzátette, hogy közben talán ő is új életet kap a háztól.

A férfi felemelte a táskáját, és a lépcsőre nézett. Aztán csak állt. Ott találták meg Hestert, a lépcső alján. Egy szomszéd. Talán ugyanaz a szomszéd, aki takarít neki? Hála istennek, valaki bejött, hogy ránézzen, és ott találta, eszméletlenül, vérezve, törött könyökkel, törött csípővel, repedt bordákkal, agyrázkódással. Meghalhatott volna, gondolta a férfi. Az orvosok nem győztek csodálkozni, milyen konokul ragaszkodik az élethez. A családban senki sem szokta naponta ellenőrizni Hestert, senkinek sem jutott eszébe felhívni, és nem aggódtak volna, ha több napig nem hallanak felőle. Eli sem. Hester Landon független, legyőzhetetlen és elpusztíthatatlan volt. De meghalhatott volna egy borzalmas zuhanás után, ha nem néz be hozzá az egyik szomszédja, és nem olyan erős az akarata. Most Eli szüleinél lakott, és a tágas házuk egyik lakosztályában lábadozott. Addig időzik ott, amíg az orvosok azt mondják, hogy megerősödött, és visszamehet az Oromházba. Vagy a szülei akarata győz, és ott marad velük. Eli elképzelte őt itt, a házban, amit annyira szeret. Ahogy a teraszon üldögél az esti martinival a kezében, az óceánt nézve. Vagy a kertben szöszmötöl, esetleg az egyik festőállványa előtt alkot. Erősnek és elevennek akarta őt látni, és nem szánalomra méltónak, ahogy összetörve hever a padlón. Tehát megteszi, ami tőle telik, amíg a nagyanyja hazajön. Életet lehel a házba, mintha az övé lenne. Eli felkapta a táskáit, és elindult felfelé. Azt a szobát fogja választani, ahol mindig aludt, amikor meglátogatta Hestert. Mielőtt a látogatásai egyre ritkábbak és rövidebbek lettek. Lindsay gyűlölte Whiskey Beachet és az Oromházat. Minden látogatása egy hidegháborúnak számított, amelyben a nagyanyja merev udvariassággal kezelte a nőt, aki szándékosan undok volt vele. Harcban álló felekként álltak egymással szemben, ő pedig kettejük között őrlődött. Jól tudta, hogy a könnyebbik megoldást választotta, és már bánta, hogy egyre ritkábban látogatta meg Hestert, és mindig előállt valami kifogással. Csak akkor volt együtt a nagyanyjával, ha ő jött el hozzá Bostonba. De hiába, már nem tudja visszafordítani az időt. Eli belépett a hálószobába. Itt is virágok vannak, állapította meg. A halványzöld falakon ott lógott a nagyanyja két vízfestménye, amelyeket különösen szeretett. A két táskát letette a franciaágy lábánál álló padra, és kibújt a kabátjából. A helyiségben minden változatlan maradt. A kis asztal az ablak alatt, a teraszra nyíló kétszárnyú ajtó, a fotel, és a kis lábtartó, amit a nagyanyja akkor használt, amikor még hímzett. Eli-nak eszébe jutott, hogy hosszú idő óta otthon érzi magát. Majdnem. Kinyitotta a táskát, elővette a toalett felszerelését. A citromillatú fürdőszobában talált tiszta törülközőket meg egy csigamintás szappant a mosdón. Levetkőzött, de nem nézett bele a tükörbe. Sokat fogyott az elmúlt évben, és semmi szükség erre emlékeztetnie magát. Kinyitotta a zuhanyt, és aláállt. Remélte, hogy a forró víz kiégeti a fáradtságot az izmaiból. Tapasztalatból tudta, hogy ha kimerülten és feszülten fekszik le, akkor görcsösen alszik, és fáradtan ébred, mintha másnapos lenne. Amikor kilépett a zuhany alól, lekapta az egyik törölközőt a tartóról, és ahogy a haját törölte, az orrát megint megütötte a finom citromillat. Nedves fürtjei a nyakába lógtak, és sötétszőke haja most hosszabb volt, mint a húszas évei elején. Már egy éve nem látogatta meg a borbélyát, Enriquét. Nem volt már szüksége a százötven dolláros hajvágásra, az olasz öltönyeire és cipőire, amelyeket most egy raktárban

őrzött. Nem volt már elegáns büntetőperes ügyvéd, akinek nagy sarokirodája van, és gyorsan halad a teljes jogú partnerség felé. Az az ember meghalt, Lindsey-vel együtt. Csak akkor még nem tudta. Eli felhajtotta a paplant, ami ugyanolyan puha és fehér volt, mint a törölköző, aztán gyorsan bebújt az ágyba, és leoltotta a lámpát. A sötétben jobban hallotta a tenger morajlását, és a jeges eső kopogását az ablakokon. Lehunyta a szemét, és azt kívánta, amit minden este: néhány óra feledést. Nem sok időt kapott. Nagyon ki volt kelve magából. Az egész világon senki sem tudta annyira kiverni nála a biztosítékot, mint Lindsay. Ezen füstölgött, miközben a fagyos esőben vezetett hazafelé. A ribanc! Az észjárása és az erkölcsei nem úgy működtek, mint a többi ismerősé. Lindsay-nek sikerült meggyőznie magát, az összes barátját, az anyját, a húgát, és a jó ég tudja, még kit, hogy Eli hibájából ment tönkre a házasságuk. Miatta lett a házassági tanácsadásból különélés, amit a válást megelőző jogi procedúra követett. Még az is az ő hibája, hogy Lindsay több mint nyolc hónapon át csalta őt. Ez öt hónappal több volt, mint a különélés időszaka, amihez az asszony annyira ragaszkodott. Lindsay azért is őt hibáztatta, hogy rájött a hűtlenségére, mielőtt aláírta volna a válási papírokat, és így nem tud majd egy hatalmas összeggel odébbállni. Ezért mindketten dühösek voltak. Ő azért, mert rájött, hogy egy idióta volt, az asszonyt pedig kiborította, mert idő előtt kiderült. Semmi kétség, hogy az ő hibája volt a kíméletlen és hangos vitájuk a galériában, ahol Lindsay részidőben dolgozott. Nem ott kellett volna felelősségre vonnia a házasságtörése miatt. Eli beismerte, hogy rossz volt az időzítés, sőt a stílus is. De most már nem törődött vele. Az asszony azért is őt akarta hibáztatni, hogy óvatlan lett. Annyira óvatlan, hogy Eli nővére meglátta őt egy másik férfival csókolózni egy cambridge-i szálloda előcsarnokában, majd együtt beszállni vele a liftbe. Tricia talán várt néhány napot, mielőtt elmondta neki, de Eli nem hibáztatta ezért. Mert a közlés elég sokkoló volt, és neki is több napba telt, mire felfogta. Csak ezután lendült akcióba, és bérelt fel egy magánnyomozót. Nyolc hónap, gondolta megint. A felesége nyolc hónapon át másvalakivel feküdt le, szállodai szobákban, motelokban, és ki tudja, még hol. Bár annyi esze azért volt, hogy a házat nem használta. Mit gondolnának a szomszédok? Talán nem kellett volna elmennie a galériába, kezében a nyomozó jelentésével, és haragosan rátámadni a feleségére. Talán ostobaság volt akkora csetepatét rendezni, amit még a járókelők is hallanak az utcán. Most el kell viselniük a botrányt. Eli egyvalamiben biztos volt: a válási megállapodás már nem lesz olyan előnyös a felesége számára. Mindent a méltányosság szabályai szerint, igazságosan megosztani, és nem ragaszkodni a házassági szerződés betűjéhez? Hát megtörtént. Erre Lindsay rá fog jönni, ha hazaér a jótékonysági árverésről, és észreveszi, hogy a férje elvitte a Firenzében vásárolt festményt, a dédnagyanyjától örökölt régi

gyémántgyűrűt, meg az ezüst kávéskészletet, amit Eli nem tartott olyan fontosnak, de a családi örökség része volt, és nem akarta, hogy bekerüljön a házassági vagyonközösségbe. Az asszony nemsokára észreveszi, hogy egy új játék veszi kezdetét. Talán kicsinyes és ostoba cselekedet volt, talán igaz és helyes. Eli nem tudott átlátni a haragon és az árulás miatt érzett felháborodáson, ezért inkább nem firtatta. Még akkor is forrt benne az indulat, amikor megállt a bostoni házuk előtt. Azt hitte, ez a ház majd szilárd alapot ad a házasságának, ami már kezdett repedezni. Azt remélte, hogy egy napon gyerekek fogják benépesíteni. Egy időre valóban sikerült betapasztaniuk a réseket, amikor Lindsay-vel együtt berendezték, kiválasztották a bútorokat, közben minden részleten sokat vitáztak és veszekedtek, de akkor ezt normálisnak tartotta. Most el kell adniuk, és valószínűleg mindketten buknak rajta. Eli mégis úgy döntött, hogy nem bérel lakást, hanem vesz egyet. Ezúttal saját magának, gondolta, miközben a kocsiból kiszállt az esőbe. Viták és veszekedések nélkül. Ettől a gondolattól megkönnyebbült, és szaladni kezdett az esőben. Nincs több várakozás és színlelés, nem kell többé úgy tennie, mintha a házasságát meg lehetne menteni. Talán Lindsay a maga hazugságaival és hűtlenségével tulajdonképpen szívességet tett neki. Most bűntudat és megbánás nélkül elmehet. De az biztos, hogy magával viszi, ami az övé. Kinyitotta az ajtót, belépett a tágas, méltóságteljes előtérbe. Beütötte a riasztó kódját. Ha az asszony megváltoztatta, akkor a rendszerben igazolni tudja magát, mert ott van a neve meg a címe. Már tudja, hogyan kell kezelni rendőrségi és biztonsági kérdéseket. Egyszerűen azt mondja majd, hogy a felesége megváltoztatta a kódot, és ő megfeledkezett róla. Az első fele igaz is. De nem így történt. Ettől megkönnyebbült, de egyben meg is sértődött. Az asszony azt hiszi, hogy eléggé ismeri, és biztos abban, hogy az engedélye nélkül nem lépne be a házba, ami az övé is. Eli beleegyezett, hogy kiköltözik, és mindkettejüknek több teret ad, ezért Lindsay szerint sosem lenne képes tolakodni vagy erőszakoskodni. A neje azt feltételezi róla, hogy átkozottul civilizált lesz? Hamarosan rá fog jönni, hogy egyáltalán nem ismerte. Eli egy pillanatra megállt, és magába szívta a ház nyugalmát. A sok semleges színárnyalat kellemes hátteret adott a színek kavalkádjának, és a régit az újjal vegyítő rafinált megoldásoknak. Be kellett ismernie, hogy Lindsay nagyon értett ehhez. Tudta, hogyan kell tálalnia magát, az otthonát, és ismerte a sikeres partik szervezésének minden csínját-bínját. Azért nem volt itt mindig rossz. Voltak boldog, elégedett, békés időszakok is, na meg néha egy kis jó szex, néhány lusta vasárnap reggel. Hogyan romlott el minden? – A pokolba – morogta maga elé. Gyorsan be, és gyorsan ki, parancsolt magára. Ha sokáig időz, hamar rátör a lehangoltság. Felment az emeletre, ott pedig egyenesen a nagy hálószobához tartozó nappaliba, közben észrevette, hogy az egyik polcra a neje kikészített magának egy táskát, ami félig be volt pakolva. Mehet, ahová akar, gondolta. A szerelmével vagy nélküle. Eli arra összpontosított, amiért jött. A gardróbszobában beütötte a széf kombinációját. Nem törődött a készpénzzel, az iratokkal, az ékszerdobozokkal, amelyekben azok a csecsebecsék voltak, amelyeket az

évek során ő ajándékozott neki, vagy Lindsay vett magának. Csak a gyűrűt, a Landon-gyűrűt akarta. Felnyitotta a dobozát, és egy pillanatig gyönyörködött benne, nézte, ahogy a gyémánt sziporkázik a fényben, aztán a kabátja zsebébe dugta. A széfet újra bezárta, és elindult vissza a földszintre. Eszébe jutott, hogy a festményhez kellett volna hoznia buborékos csomagolóanyagot, vagy valami egyéb védelmet. Végül elhatározta, hogy felkap néhány törülközőt, és azzal védi meg a képet az esőtől. Kivett néhány fürdőlepedőt a szekrényből, és ment tovább. Be és ki, mondta magában. Nem is gondolta volna, hogy ennyire menekülni akar majd a házból, a jó és rossz emlékek elől. A nappaliban leakasztotta a festményt a falról. A nászútjukon vette, mert Lindsay-nek megtetszett az olívabokrok előtt pompázó napraforgómező bája és egyszerűsége. Azóta vettek több műalkotást is, gondolta, miközben a kép köré tekerte a törülközőket. Festményeket, kisplasztikákat, kerámiákat, mind nagy értékben. Azok mehetnek a közös vagyonba, hogy jogi úton tárgyaljanak róluk. De ez nem. A bebugyolált festményt a heverőre tette, és átsétált a nappalin. A viharos szél és az eső vadul verte az ablakokat. Vajon Lindsay vezet ebben az időben? Hazafelé tart, hogy befejezze a csomagolást, és még az éjjel útra keljen a szerelmével? – Élvezd, amíg tart – motyogta maga elé. Mert másnap első dolga az lesz, hogy felhívja a válóperes ügyvédjét, és szabad kezet ad neki. Mostantól kezdve vérre megy a játék. Befordult a helyiségbe, amit könyvtárnak rendeztek be, és amikor a kapcsoló felé nyúlt, meglátta a feleségét egy villám fényében. Az agya ledermedt, és szinte nem is hallotta a villámot követő mennydörgést. – Lindsay? Gyorsan felkapcsolta a villanyt, és odaugrott hozzá. A látványt nem tudta sem feldolgozni, sem elfogadni. A neje az oldalán hevert, a kandalló előtt. Csupa vér volt a fehér márványborítás és a padló. Sötétbarna szeme, ami annak idején annyira rabul ejtette, üvegesen meredt a semmibe. – Lindsay… Eli térdre rogyott mellette, és megfogta az asszony kezét, amit kinyújtott a padlón, mintha el akarna érni valamit. Hideg volt. Az Oromházban Eli felriadt, kiszakítva magát a véres és sokkoló visszatérő álomból. Egy pillanatig csak ült az ágyban, és kábán, értetlenül nézett körül a szobában. Lassan eszébe jutott, hol van, és zakatoló szíve is megnyugodott. Ez az Oromház. Idejött, hogy a nagyanyja távollétében gondoskodjon a helyről. Lindsay már majdnem egy éve halott. A bostoni házat egy ügynökség árulja, a rémálomnak vége. Akkor is, ha még mindig érzi a zsigereiben. Eli beletúrt a hajába. Jó lenne, ha visszaaludhatna, de tudta, hogy ha lehunyja a szemét, megint a kis könyvtárszobában találja magát, a meggyilkolt felesége holtteste mellett. Mégsem talált okot arra, hogy kikeljen az ágyból. Az elmúlt néhány hónapban, a szülei házában megszokta a zajokat, a hangokat, a zenét és a tévé örökös

ricsaját, de itt miért nincs csend? Csak a tenger morajlását vagy a szél zúgását kéne hallania. Mi ez a zene? Este bekapcsolta a tévét vagy a rádiót, csak megfeledkezett róla? Nem ez lenne az első ilyen alkalom az utóbbi idők kábaságában. Legalább most van oka arra, hogy felkeljen. Eszébe jutott, hogy a többi holmiját még nem hozta be. Felrántotta a farmert, amit előző nap viselt, és felkapta az ingét, aztán kilépett a hálószobából. Ez nem úgy hangzik, mint egy rádió, állapította meg a lépcső felé menet. Illetve nem csak rádió. Azonnal felismerte Adele hangját, miközben végigment a ház földszintjén, de tisztán hallott még egy másik női hangot is, amely hangosan és szenvedélyesen duettezett a híres énekesnővel. Követte a hangot, és a konyhában kötött ki. Adele duettpartnere benyúlt a konyhapulton lévő három bevásárlószatyor egyikébe, kivett egy kis fürt banánt, és a bambusztálba tette, az almák meg a körték mellé. A férfi nem tudta feldolgozni a jelenetet. A fiatal nő hangosan énekelt, ráadásul elég jól. Nem olyan varázslatosan, mint Adele, de jól. És úgy nézett ki, mint egy nyúlánk tündér. Hosszú gesztenyebarna fürtjei a kék pulóverére omlottak, és a háta közepéig értek. Az arca pedig… szokatlan, ez a legjobb kifejezés rá. Hosszú, mandulavágású szemek, határozott orr, telt ajak, a bal sarkában egy kis anyajeggyel. Az egész valahogy… nem e világról valónak tűnt. Talán csak a ködös agya miatt képzeli ezt, mert még mindig nem tért magához? A lány ujjain gyűrűk csillogtak, és a fülében egy hosszú fülbevaló himbálózott. A nyakában lévő láncon egy félhold csüngött, a bal csuklóján pedig akkora fehér óra volt, mint egy baseball-labda. Még mindig énekelve kivett a szatyorból egy doboz tejet, egy darab vajat, és a hűtőszekrény felé fordult. Ekkor meglátta Eli-t. Nem sikoltott, de egy gyors lépést tett hátrafelé, és majdnem leejtette a tejet. – Eli? – A lány letette a doboz, és felékszerezett kezét a szívére szorította. – Te jó ég! Megijesztettél. – Mély, kicsit ziháló nevetéssel hátradobta göndör fürtjeit. – Csak délutánra vártalak. Nem láttam a kocsidat. Igaz, a hátsó bejáraton jöttem be – folytatta, és a teraszra nyíló ajtó felé intett. – Gondolom, te a bejárati ajtót használtad. Miért is ne? Tegnap este jöttél fel? Gondolom, olyankor kisebb a forgalom, de az ónos esőben pocsék az út. A lány egy pillanatig elhallgatott, majd elmosolyodott. – Nos, az a lényeg, hogy itt vagy. Kérsz egy kávét? Pont úgy néz ki, mint egy hosszú lábú tündér, gondolta Eli. A nevetése pedig, mint egy tengeri istennőé. És banánt hozott. A férfi csak bámult rá. – Ki vagy te? – Jaj, elnézést. Azt hittem, Hester szólt neked. Abra vagyok. Abra Walsh. Hester megkért, hogy készítsem neked elő a házat. Most töltöm fel a konyhát. Hogy van Hester? Néhány napja nem beszéltem vele, csak e-maileket és SMS-eket váltottunk. – Abra Walsh – ismételte meg a férfi. – Te találtad meg. – Igen. – A lány az egyik szatyorból előkotort egy zacskó kávét, és bekészítette a kávéfőzőt, ami

hasonlított ahhoz, amit Eli naponta használt az ügyvédi irodában. – Szörnyű nap volt. Hester nem jött el jógára, pedig sosem szokott hiányozni. Felhívtam, de nem vette fel a telefont, ezért átjöttem megnézni. Van kulcsom, mert én takarítok neki. A gép zúgni kezdett, Abra egy hatalmas bögrét tett a kifolyó alá, aztán folytatta az élelmiszerek elpakolását. – A szokásomhoz híven hátul jöttem be, és kiáltottam neki, de… Aztán aggódni kezdtem, hogy talán nincs jól, ezért bejöttem, hogy felmenjek az emeletre. És ott feküdt. Először azt hittem, hogy… De volt pulzusa, és egy percre magához is tért, amikor szólongatni kezdtem. Hívtam a mentőket, és ráterítettem egy takarót a heverőről, mert féltem megmozdítani. Gyorsan jöttek, de nekem óráknak tűnt, mire megérkeztek. A lány elővett egy karton kávétejszínt a hűtőből, és egy adagot a bögrébe öntött. – Pult vagy reggelizősarok? – Tessék? – Pult – bólintott a lány, és a konyhaszigetre tette a bögrét. – Így le tudsz ülni, és közben beszélgethetsz velem. – Amikor a férfi csak bámulta a kávét, a lány elmosolyodott. – Így kéred, nem? Hester azt mondta, hogy egy adag tejszínnel, cukor nélkül. – Igen. Köszönöm. – Eli úgy sétált oda a szigethez, mint egy alvajáró, és leült az egyik magas székre. – Hester olyan erős, olyan okos. Annyira… egyéniség. A nagymamád az én hősöm. Amikor néhány évvel ezelőtt ideköltöztem, ő volt az első személy, akivel igazán jó kapcsolatba kerültem. A lány folytatta a csacsogást. Nem számít, hogy a férfi hallgatja-e, gondolta. Néha valakinek a hangja is vigasztaló lehet, és Eli-on látszott, hogy nagy szüksége van vigasztalásra. Eszébe jutottak a néhány évvel korábban készült fényképek, amelyeket Hester mutatott róla. Arcán könnyed mosoly ült, a Landon család tagjaira jellemző áttetszően kék szeme élénken csillogott. De a férfi most fáradtnak, szomorúnak tűnt, és nagyon sovány volt. Nem baj, ő majd megtesz minden tőle telhetőt, hogy segítsen ezen. Tojást, sajtot és sonkát vett elő a hűtőből. – Hester nagyon hálás, hogy hajlandó voltál ideköltözni. Tudom, mennyire felzaklatta a gondolat, hogy a ház üresen áll. Azt mondta, te regényt írsz. – Én… Hát… – Olvastam néhány novelládat. Tetszettek. – A lány egy serpenyőt tett a tűzhelyre. Amíg az olaj forrósodott, kitöltött egy pohár narancslét, a csap alatt megmosott néhány szem bogyós gyümölcsöt, és kenyeret tett a pirítóba. – Kamasz koromban rémes romantikus verseket írtam. Még rosszabbak lettek, amikor megpróbáltam megzenésíteni őket. Szeretek olvasni. Csodálom azokat, akik össze tudják tenni a szavakat, és elmesélnek egy történetet. Hester nagyon büszke rád. A férfi most felnézett, és találkozott a pillantásuk. Zöld a szeme, gondolta Eli. Mint a ködös óceán. Ez is olyan földöntúli… Talán nincs is itt a konyhában. Aztán a lány egy pillanatra megfogta a kezét, és az érintése meleg és igazi volt. – Kihűl a kávéd. – Rendben. – Eli felemelte a bögrét, és inni kezdett. És határozottan jobban érezte magát. – Jó ideje nem jártál itt – folytatta a lány, és a serpenyőbe öntötte az összekevert tojást. – Van egy szép kis étterem odalent a faluban, meg egy pizzázó is. Szerintem most jól el vagy látva kajával, de ott találod

a piacot is. Ha szükséged van valamire, és nem akarsz bemenni a faluba, csak szólj nekem. A Nevető Sirályban lakom, ha arrafelé jársz, és kedved támad benézni. Ismered? – Én… Igen. Te… a nagymamámnak dolgozol? – Hetente egyszer vagy kétszer takarítok nála, ahogy szüksége van rá. Másoknak is takarítok, ha kérik. Hetente ötször jógaórákat tartok a templom alagsorában, és hetente egyszer a házamban. Miután sikerült Hestert rábeszélnem a jógára, nagyon megszerette. Masszírozok is. – A lány a válla fölött Eli-ra mosolygott. – Gyógymasszázs. Bizonyítványom is van róla. Sok mindent csinálok, mert sok minden érdekel. A lány egy tányérra tette az omlettet, a gyümölcsök és a pirítós mellé. A tányért Eli elé tolta, és adott mellé piros vászonszalvétát meg evőeszközt. – Most mennem kell, kicsit késésben vagyok. A bevásárlószatyrokat egy hatalmas piros kupacba gyűrte, és belebújt a sötétbordó kabátjába, a nyaka köré tekert egy csíkos sálat, és a fejébe húzott egy bordó gyapjúsapkát. – Akkor holnapután találkozunk, kilenc körül. – Holnapután? – Jövök takarítani. Ha addig szükséged van valamire, az otthoni és a mobil számom ott van a táblán. Ha sétálni indulsz, és otthon vagyok, nézz be hozzám. Nos… isten hozott itthon, Eli. A lány a teraszajtóhoz sétált, ott még megfordult, és elmosolyodott. – Edd meg a reggelidet – parancsolt a férfira, majd eltűnt. Eli egy darabig az ajtót bámulva ült a helyén, aztán a tányérjára nézett. Mivel semmi más nem jutott az eszébe, felemelte a villát, és falatozni kezdett. Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet a www.dibook.hu oldalon. Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.

{1}

A „BTK-gyilkos” néven ismert Dennis Rader a – megkötözni, megkínozni, megölni – szavak angol rövidítéséről kapta nevét.