Nicholas Sparks - Tűzlovag

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Nicholas Sparks: The Rescue Hungárián translation: Somló Ágnes, 2002

Nicholas Sparks Tűzlovag

Patrick Michael Sparksnak (1942-1996) és Jill Emma Marie Sparksnak (1942-1989), szüleimnek szeretettel és emlékezve, valamint testvéreimnek, Micah Sparksnak és Danielle Lewisnak, szívemből és lelkemből.

Sok szeretettel ajánlom e könyvet Pat és Billy Millsnek. Az életem jobb lett, s ezt nektek köszönhetem. Köszönet mindenért.

Ez a könyv a képzelet műve. A nevek, a személyek, a helyszínek és az események a szerző fantáziájának termékei, vagy nem a valóságnak megfelelően vannak felhasználva. Bármely hasonlóság valóságos eseményekhez, helyekhez, élő vagy holt személyekhez a véletlen műve.

Köszönetnyilvánítás Ismételten hálával tartozom feleségemnek, Cathynek, aki, míg e regényen dolgoztam, még a szokásosnál is türelmesebb volt velem. Ugye milyen elképesztő volt ez az együtt töltött tizenegy év? Három fiam (Miles, Ryan és Landon) is köszönetet érdemel, egyszerűen csak azért, mert segítettek nekem, hogy mindent a kellő megvilágításban, teljes valójában lássak, Remek dolog figyelni, ahogy felnőttök, fiúk. Ügynököm, Theresa Park, a Sanford Greenburger Társulástól, mindvégig mellettem állt, és igazán szerencsés vagyok, hogy együtt dolgozhattam vele. Nem mondhatom elégszer: köszönet mindenért. Te vagy a legjobb! Közös munkánk a Warner Books szerkesztőjével, Jamie Raabbal, szintén remek volt! Mit is mondhatnék? Nagy szerencsémnek tartom, hogy útmutatásoddal, tanácsaiddal segítesz engem, és egy pillanatig se hidd, hogy erről valaha is megfeledkezem. Remélem, még nagyon sokáig fogunk együtt dolgozni. Millió köszönet Larry Kirshbaumnak, a Warner Books főnökének, aki ráadásul jóindulatú, rendkívül kedves ember, és Maureen Egennek, aki igazi gyöngyszem, a legragyogóbb Igazgyöngy. Mindketten még jobbá tettétek életemet, s ezt sosem felejtem el. Végezetül emelem poharam, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik lépten-nyomon, mindvégig segítettek nekem: Jenniler Romanellónak, Emi Battagliának, Edna Farleynak és a többieknek a Warner reklámosztályán; Flagnek, aki mesés könyvborítóimat tervezte; Scott Schwimernek, reprezentációs képviselőmnek; Howie Sandersnek és Richárd Greennek a United Talent ügynökségnél, akik mesterien végzik munkájukat; Denise DiNovinak, az Üzenet a palackban mesés producerének (mellesleg e regény főszereplője róla kapta nevét); Courtenay Valentinek és Lorenzo Di Bonaventurának a Warner Brosnál; Lynn Harrisnek a New Line Cinemától; Mark Johnson producernek…

Prológus Ez volt az, amit később majd Észak-Carolina történetének leghevesebb, legszörnyűbb viharaként emlegetnek. Mivel 1999-et írtunk, a babonásabb polgárok közt akadtak olyanok, akik ezt baljós előjelnek vélték, úgy gondolták, ez az első lépés a világvége felé. Mások meg egyszerűen csak a fejüket ingatták és kijelentették, ők tudták, hogy előbb vagy utóbb valami ilyesminek be kelleti következnie. Aznap este, bizonyítottan, összesen kilenc tornádó sújtotta az állam keleti részét, s csaknem harminc otthon romba dőlt. Leszakadt telefonvezetékek hevertek az utakon, transzformátorok lobbantak lángra, s nem volt senki, aki eloltotta volna őket. A vihar több ezer fát kidöntött, a vidék három legnagyobb folyója hömpölyögve lépett ki medréből, és Természetanyánk egyetlen csapással számtalan életet örökre megváltoztatott. Váratlanul tört ki. Az egyik pillanatban még felhős volt az ég, elsötétült, de nem tűnt rendkívülinek, a következőben pedig már villámlott, viharos erejű szél támadt, és a kora nyári égből úgy zúdult alá az eső, mintha dézsából öntötték volna. Észak-nyugat felől közeledett, és óránként több mint hatvan kilométeres sebességgel söpört végig az államon. A rádióállomások egyszeribe mind recsegve figyelmeztettek a veszélyre, és sorra tudósítottak a vihar hevességéről. Aki csak tehette, menedéket keresett, de azoknak, akik kocsijukkal épp úton voltak, mint Denise Holton, nem volt hova bújniuk. Most, hogy Denise a vihar kellős közepébe került, nemigen tudott mit tenni. Helyenként úgy szakadt az eső, hogy a forgalom egészen lelassult, alig tíz kilométerrel haladlak, s Denise a kormányt keményen markolva, merev arccal szegezte tekintetét az útra. Időnként egyszerűen ki sem látott a szélvédőn, de nem állhatott meg, mert az még veszélyesebb lett volna, hisz mögötte is jöttek, és a látótávolság annyira kicsi volt, hogy mire észreveszik a kocsiját, már nem tudtak volna megállni. Átbújtatta fejét a biztonsági öv alatt, majd egészen a kormányra hajolt és a felezővonalat kereste, ami időnként fel-feltűnt egy pillanatra. Aztán egy jó darabig úgy érezte, csakis az ösztöneire támaszkodva vezet, mert az égvilágon semmit sem látott. A szélvédőjére zúduló eső szinte mindent homályba borított, mintha az óceán hulláma csapott volna át felette. A reflektora teljesen hasznavehetetlennek tűnt, és nagyon szeretett volna megállni, de hol? Hol lenne biztonságos? Az út mellett? Az emberek sorra kanyarodtak le az útról, éppoly vakon, mint ő. Aztán egy pillanat alatt döntött – valahogy biztonságosabbnak tűnt, ha halad tovább. Tekintete az útról hol az előtte lévő autó lámpájára, hol a visszapillantóra villant; reménykedett és imádkozott, hogy az úton mindenki ezt tegye. Figyeljen mindenre, ami a biztonságukat jelentheti. Az égvilágon mindenre. Aztán, amilyen hirtelen jött, éppoly hirtelen alábbhagyott a vihar, és a világ ismét láthatóvá vált. Denise úgy gondolta, hogy a vihar elé került, és úgy tűnt, mindenki hasonlóan vélekedett, mert a csúszós út ellenére a kocsik felgyorsultak, és igyekeztek, hogy a vihar előtt maradjanak. Velük együtt Denise is gyorsított. Tíz perccel később, noha még mindig esett, de egyre gyöngébben, a benzinmérőre pillantott, és érezte, hogy a gyomra görcsbe rándul. Tudta, hogy hamarosan meg kell állnia. Nincs elég benzinje ahhoz, hogy hazajusson. Teltek a percek. A forgalom továbbra is élénk maradt. Ráadásul újhold lévén, az ég elég sötét volt. Ismét a műszerfalra pillantott. A mutató már mélyen bent járt a piros zónában. Bármenynyire igyekezett is a vihar előtt maradni, most mégis lassított, hogy takarékoskodjon a benzinnel, hátha így kitart. Reménykedett, hogy azért sikerül a vihar előtt maradnia. Egyre-másra húztak el mellette az autók, és ablaktörlője csikorogva küzdött a szélvédőre csapódó sárral. Denise kitartóan haladt tovább. Újabb tíz perc múltán megkönnyebbülten felsóhajtott. A tábla szerint alig egy kilométernyire töltőállomás. Izgalmában egyből indexelt, majd átment a jobb oldali sávba. A legelső működő kútnál megállt. Ez sikerült, de tudta, hogy a vihar még a nyomában van. Úgy tizenöt perc múlva, vagy tán még hamarabb utolérheti. Volt ideje, de nem túl sok. Denise igyekezett, sietve megtankolt, majd kiemelte Kyle-t a gyerekülésből. Kyle fogta a kezét, miközben bementek, hogy fizessen; ehhez Denise ragaszkodott, mert rengeteg volt a kocsi az állomáson. Kyle még annyira kicsi, hogy a feje nem ért fel a kilincsig, és ahogy beléptek, Denise

látta, hogy mekkora a tömeg. Úgy tűnt, mintha az országúton mindenkinek ugyanaz jutott volna az eszébe – megtankolni, amíg lehet. Denise felkapott egy doboz diétás kólát, aznap már a harmadikat, majd a hátsó falnál lévő hűtőpulton keresgélt. Csaknem a sarokban végre talált eper ízű tejet Kylenak. Már későre járt, és Kyle tejet szokott inni lefekvés előtt. Remélhetőleg, ha sikerül a vihar előtt maradnia, akkor a gyerek jobbára átalussza az út hátralévő részét. Amikor a kasszához ért, ötödik volt a sorban. Az előtte álló emberek mind türelmetlennek és fáradtnak tűntek, mintha nem igazán értenék, hogy lehet itt ilyenkor ekkora tömeg. Úgy nézett ki, mintha a viharról valahogy mindnyájan megfeledkeztek volna. A tekintetük azonban mást mondott, és Denise tudta, hogy egy pillanatra se ment ki a fejükből. A boltban mindenki tűkön állt. Igyekezzünk már, ez volt az arcukra írva, mielőbb ki kell jutnunk innen. Denise felsóhajtott. A nyaka feszült volt és merev, ezért megmozgatta egy kicsit a vállát, de nem sokat segített. Lehunyta a szemét, megdörgölte, majd kinyitotta. Hallotta, hogy valahol a háta mögött egy anya vitázik a kisfiával. Denise a válla fölött hátrapillantott. A fiú olyasmi idős lehetett, mint Kyle, olyan négy és fél éves-forma. Anyja éppoly feszültnek tűnt, mint Denise. Keményen markolta fia karját. A gyerek dobbantott. – De én sütit akarok! – nyafogta. Anyja azonban nem engedett. – Megmondtam, hogy nem. Mára már épp elég volt az édességből. – De vegyél valamit! Denise egy pillanat múlva előrefordult. A sor nem mozdult egy tapodtat sem. Mi tart ilyen soká? Előrelesett, hogy megpróbálja kideríteni. A pénztárosnőt szemmel láthatóan megzavarta ez a nagy roham, és úgy tűnt, hogy Denise előtt mindenki hitelkártyával akart fizetni. Vánszorogva eltelt egy újabb perc, és eggyel előrébb került a sorban. Ekkor már az anya és gyermeke is beálltak, közvetlenül Denise mögé, és a vita folytatódott. Denise Kyle vállára telte a kezét. A gyerek egy szívószállal szopogatta a tejet, és csöndesen állt. Denise akarva-akaratlan hallotta, ami a háta mögött zajlott. – Na, anyu! – Ha nem hagyod abba, kapsz egy pofont. Erre most nincs időnk. – De éhes vagyok. – Akkor meg kellett volna enned a hot dogodat. – De az nem kellett. És ez így ment megállás nélkül. Még három vevő volt előtte, aztán végre Denise is sorra került. Kinyitotta a tárcáját és készpénzzel fizetett. Csupán egy hitelkártyája volt, szükség esetére, de alig használta, szinte soha. Úgy tűnt, a pénztárosnak még nagyobb gondot okozott kiszámolni a visszajárót, mint lehúzni a hitelkártyát. Többször is fel-felpillantott a gép digitális számaira, hogy sikerüljön visszaadnia. Mindeközben szakadatlanul zajlott tovább a vita anya és fia közt. Végül Denise megkapta a visszajárót, eltette a tárcáját, majd a kijárat felé fordult. Mivel tudta, hogy milyen kimerítően nehéz ez az este mindenkinek, rámosolygott az anyára, mintha azt mondta volna: Hát, néha igazán fárasztóak. A nő válaszképpen a fejét ingatta, és egy sóhajjal a mennyezet felé emelte a tekintetét. – Maga igazán szerencsés – mondta neki. Denise furcsán nézett rá. – Tessék? – Azt mondtam, hogy maga igazán szerencsés. – Fejével saját fia felé biccentett. – Ez itt egy pillanatra sem hallgat el. Denise a földre pillantva összeszorított szájjal bólintott, majd sarkon fordult és kiment. A vihar okozta feszültség, az egész napos vezetés és a pszichológiai felmérésen töltött idő ellenére nem tudott másra gondolni, csakis Kyle-ra. Ahogy a kocsi felé mentek, Denise-nek hirtelen sírhatnékja támadt. – Nem – suttogta maga elé –, te vagy az, aki szerencsés.

1. fejezet Miért történt ez így? A sok gyerek közül miért épp Kyle? Visszaültek a kocsiba, a tank tele, és Denise ismét az országúton volt, hogy a vihar előtt maradjon. A következő húsz percben folyamatosan esett az eső, de nem volt vészes, és Denise, miközben visszafelé tartott az északcarolinai Edentonba, figyelte, ahogy az ablaktörlője oda-vissza csapkodja a vizet. Diétás kólája ott volt a kézifék és a vezetőülés között, s noha tudta, hogy nem tesz jót neki, most kihörpintette még a maradékot, majd nyomban arra gondolt, bárcsak vett volna még egyet. Abban reménykedett, hogy a benne lévő koffein éberen tartja, s figyelmét Kyle helyett a vezetésre tudja összpontosítani. De Kyle ott volt, mindig jelen volt. Kyle. Ugyan mit is mondhatna? Egykoron benne volt, a része volt, a tizenkettedik héten hallotta a szívverését, és a terhesség utolsó öt hónapjában magában érezte minden mozdulatát. Miután megszületett, s még ott voltak a szülőszobában, rápillantott, és egyszerűen nem tudta elhinni, hogy létezik bármi a világon, ami gyönyörűbb e gyereknél. Ez az érzés azóta sem változott, noha ő maga semmiképp nem volt tökéletes anya. Mostanában egyszerűen csak megtett mindent, ami tőle tellett, elfogadta a jót is, a rosszat is, és apró dolgokban keresett örömöt. Kyle-lal ez időnként elég nehéz volt. Az elmúlt négy év során megtett mindent, hogy türelmes legyen vele, de ez sem volt könnyű. Egyszer, amikor a gyerek még totyogós volt, kezét a szájára tapasztotta, hogy elnémítsa; Kyle akkor már öt órája üvöltött, miután egész éjjel fenn volt, és a fáradt szülők ezt mindenütt megbocsátható vétségnek tekintik. Ettől fogva azonban Denise mindent elkövetett, hogy úrrá legyen érzésein. Amikor érezte magában a tehetetlenség feltámadó dühét, lassan tízig számolt, mielőtt bármit is tett volna, és ha ez sem segített, akkor kiment a szobából, hogy összeszedje magát. Ez aztán többnyire bejött, ami áldás volt, de egyszersmind átok is. Áldás volt, mert tudta, hogy szüksége van a türelemre, csak így segíthet a fián; és átok, mert ez késztette arra, hogy megkérdőjelezze saját szülői rátermettségét. Kyle pontosan négy évvel később, ugyanazon a napon született, amelyen Denise édesanyja agyértágulás következtében meghalt, és – noha általában nemigen hitt az ilyen jelekben – ezt egyszerűen nem tudta véletlennek tekinteni. Biztos volt benne, hogy Kyle Isten ajándéka. Tudta, azért kapta Kyle-t, hogy pótolja a családját. A gyereken kívül nem volt senkije a világon. Négyéves volt, amikor az apja meghalt, testvérei nem voltak, és nagyszülei közül se élt már senki. Így aztán minden szeretetével egyből Kyle felé fordult. A sors azonban furcsa és kiszámíthatatlan. Noha minden figyelme és gondoskodása Kyle-ra összpontosult, ez valahogy mégsem volt elég. Most olyan életet élt, amilyenre sosem számított, olyan életet, melyben naponta gondosan feljegyezte Kyle fejlődését egy jegyzetfüzetbe. Ezt az életet teljes egészében a fiának szentelte. Kyle persze nem nyafogott, nem tiltakozott mindazért, amit nap mint nap együtt csináltak. Kyle, ellentétben a többi gyerekkel, nem panaszkodott semmiért. Felnézett a visszapillantó tükörre. – Mire gondolsz, kincsem? Kyle, fejét félrefordítva, az ablakot verő esőt nézte. Pokróca az ölében volt. Nem szólt egy szót sem, amióta a kocsiban voltak, és ahogy meghallotta anyja hangját, most felé fordult. Denise válaszra várt, de a gyerek csak hallgatott. * Denise Holton abban a házban élt, amely egykoron a nagyszüleié volt. Haláluk után az anyjára szállt, majd végül ő örökölte. Nem volt valami nagy szám, olyan másfél hektáron egy düledező kis ház, mely az 1920-as években épült. A két háló és a nappali nem volt túl rossz, de a konyhában igencsak elkelt volna a modernizálás, a fürdőszobában pedig nem volt zuhany. A tornác elöl és hátul is roskatag volt, és ha nem lett volna egy hordozható ventilátora, néha úgy érezte, hogy megfőtt volna a házban, de itt nem kellett bért fizetnie, s neki pontosan erre volt szüksége. Az elmúlt három hónapban ez lett az otthona.

Atlantában, ahol felnőtt, semmiképp nem maradhattak. Amikor Kyle megszületett, arra használta az anyjától örökölt pénzt, hogy otthon maradhasson vele. Akkor ezt még átmeneti állapotnak tekintette, úgy tervezte, ha a gyerek egy kicsit nagyobb lesz, visszamegy tanítani. Tudta, hogy a pénz végül elfogy, és neki dolgoznia kell, hogy megéljenek. Arról nem is szólva, hogy imádott tanítani. Már az első hét után hiányoztak a diákjai és a kollégái. Most, évek múltán még mindig otthon volt Kyle-lal, és a tanítás meg az iskola már csak halovány, távoli emlék volt, sokkal inkább álomnak tűnt, mint valóságnak. Nem emlékezett már se egyetlen óravázlatra, se a diákok nevére, akiket tanított. Ha nem tudta volna, hogy mindez igaz volt, akár meg is esküszik, hogy ilyesmivel sosem foglalkozott. Az ifjúság a boldogság ígéretét nyújtja, ám az élet a fájdalom valóságát. Apja, anyja, nagyszülei mind meghaltak, még mielőtt betöltötte volna a huszonegyet. Életének ezen a pontján öt különböző ravatalozóban járt, ugyanakkor a törvény szerint még nem volt joga belépni egy bárba, hogy bánatát italba fojtsa. Többet szenvedett, mint amennyit kiérdemelt, de úgy tűnt. Isten még ennyivel sem érte be. Akárcsak Jób szenvedése, az övé is folytatódott. „Középosztálybeli élet?” Már nem létezik. „Barátok, akikkel felnőttél?” El kell hagynod őket. „Munka, amit élvezel?” Ez már túl nagy kérés. És Kyle, az édes, gyönyörű kisfiú, akiért mindezt odahagyta, sok tekintetben még mindig rejtély volt a számára. Tanítás helyett most Edenton peremén dolgozott esti műszakban egy elég forgalmas étkezdében, az Eightsben. A tulajdonos, Ray Toler, egy hatvan körüli fekete férfi, már harminc éve vezette ezt a helyet. Feleségével hat gyereket neveltek fel, akik mind egyetemet végeztek. Diplomáik másolata egytől egyig ott lógott az étkezde hátsó falán, hogy mindenki, aki itt eszik, tudjon róluk, de erről azért Ray maga is gondoskodott. Szeretett beszélni Denise-ről is. Szívesen elmondta mindenkinek, hogy Denise volt az egyetlen, aki valaha is önéletrajzot adott át neki, amikor munkára jelentkezett. Ray olyan ember volt, aki tudta, mi a szegénység, olyan ember, aki tudta, mi a kedvesség, és olyan ember, aki tudta, milyen nehéz dolga van egy egyedülálló anyának. – Ott hátul van egy kis szoba – mondta Denise-nek, amikor felvette. – Magával hozhatja a fiát mindaddig, amíg nem lesz láb alatt. – Könnyek szöktek Denise szemébe, amikor Ray megmutatta neki a szobát. Két összecsukható ágy, egy éjjeli lámpa, vagyis olyan hely, ahol Kyle biztonságban lesz. Másnap este, amikor anyja munkába állt, Kyle abban a kis szobában aludt el, majd órák múlva Denise berakta őt a kocsiba és hazavitte. És így megy ez azóta is. Hetente négy este dolgozott öt órát, s így épp csak annyit keresett, amiből megéltek. Két éve eladta a Hondáját, és vett helyette egy öreg, de megbízható Datsunt, s a különbözetet eltette. Azt a pénzt, mint minden mást, amit anyjától örökölt, már rég felélték. Igazi mestere lett a beosztásnak, a spórolásnak. Utoljára két éve, karácsonykor vett magának új ruhát; bútorai, noha jó állapotban voltak, mégis egy másik élet maradványaiként szolgáltak tovább. Nem fizetett elő semmiféle újságot, nem volt kábeltévéje, a sztereó berendezése pedig egy régi zajláda volt még az egyetemi időkből. Az utolsó film, amit látott, a Schindler listája volt. Csak ritkán hívta fel a barátait, mert az távolsági hívás. 238 dollárja volt a bankban. Tizenkilenc éves kocsijában pedig már elég kilométer volt ahhoz, hogy akár ötször is körbejárhatta volna a földet. De mindez lényegtelen volt, nem számítolt. Ami számított, az Kyle, egyedül Kyle. És Kyle még soha, egyszer se mondta neki, hogy szereti. * Azokon az estéken, amikor nem dolgozott, Denise, ölében könyvvel, általában a hátsó tornácon ült a hintaszékben. Szeretett odakint olvasni, ahol a tücskök ciripelésének monotóniája valahogy megnyugtatta. Otthonát tölgy-, ciprus- és fátyolmohával borított hikorifák vették körül. Néha, amikor a holdfény épp kellő szögben sütött át rajtuk, egzotikus állatokhoz hasonló árnyak tarkították a kavicsos utat.

Egykoron Atlantában még élvezetből olvasott. Ízlése széles skálán mozgott, Steinbecktől és Hemingwaytől egészen Grishamig és Kingig terjedt. Noha ezek a könyvek megvoltak itt a helyi könyvtárban is, már nem vette ki őket. Inkább az olvasó melletti számítógépeket használta, amelyeken ingyenes volt az internet. Átböngészte a nagy egyetemek által szponzorált klinikai esettanulmányokat, és ha talált valami használhatót, kinyomtatta. A szépen összerendezett anyag, amit eddig összegyűjtött, már elég vaskosra, vagy hét centinyire duzzadt. Volt jó néhány válogatott pszichológiai könyv is a széke mellett a földön. Ezek drága könyvek, úgyhogy keményen megviselték költségvetését. De ezekben mindig ott lehetett a remény, s miután megrendelte őket, izgatottan várta, hogy megérkezzenek. Szerette azt hinni, hogy ezúttal majd talál valamit, ami segíthet. Amikor aztán a könyvek megjöttek, csak ült, és órákon át tanulmányozta őket. Háta mögött kitartóan égett a lámpa, és ő gondosan elolvasott minden információt, csupa olyasmit, aminek a zöme általában már nem volt újdonság a számára. De azért nem kapkodott. Időnként jegyzetelt, máskor egyszerűen csak behajtotta az adott oldalt, és aláhúzta azt az információt, amit fontosnak tartott. Eltelt egy óra, talán keltő is, mire végül becsukta a könyvet, és végzett aznap estére. Ilyenkor felállt és megmozgatta kicsit megmerevedett ízületeit. Miután bevitte a könyveket és letette kis íróasztalára a nappaliban, benézett Kyle-hoz, majd ismét kiment. A kavicsos út egy, a fák közt futó ösvényhez vezetett, az meg a birtokot övező törött kerítéshez. Erre járkáltak napközben Kyle-lal, éjszakánként meg egymaga kóborolt. Ilyenkor mindenfelől különös zajok hallatszanak: föntről egy bagoly kuvikolása, amott egy zörrenés az aljnövényzetben, oldalt pedig valami végigfut az egyik ágon. Tengeri szellő rezgeti a leveleket, és ez a hang éppolyan, mint az óceán halk mormogása; a holdfény el-elbújik az ágak között, de az ösvény egyenes, és Denise jól ismeri. Amikor aztán túljut a kerítésen, az erdő bezárul körülötte. Ott még több a nesz és még kevesebb a fény, de Denise csak megy tovább. Végül aztán a sötétség szinte fojtogatóvá válik. Ekkor már hallani a víz hangját, közel a Chowan folyó. Egy újabb liget, aztán gyorsan jobbra fordul, és mintha a világ egyszeribe kitárulna előtte. Végre ott van a szeme előtt a széles és lassan hömpölygő folyó. Hatalmas, örökkévaló és sötét, akár maga az idő. Ilyenkor aztán keresztbe fonja a karját, és csak nézi, magába szívja, és hagyja, hogy a belőle áradó nyugalom elöntse. Mindössze néhány percig marad, tovább nemigen, hisz Kyle ott van egyedül a házban. Sóhajt egyet, majd elfordul a folyótól, mert tudja, hogy ideje visszamenni. 2. fejezet A kocsival még mindig a vihar előtt jártak, és Denise-nek eszébe jutott, ahogy aznap ott ült a rendelőben, miközben az orvos Kyle vizsgálati eredményeit olvasta. Fiúgyermek, a vizsgálat idején négyéves és nyolc hónapos… Kyle szép gyerek, nem látható semmiféle fizikai elváltozás sem a fején, sem az arcán… Fejsérülést nem regisztráltak… Az anya szerint a terhesség normális volt… Az orvos még folytatta néhány percig, vázolta a különböző vizsgálatok jellegzetes eredményeit, majd végre elért a konklúzióhoz. Noha IQ-ja az átlagos sávba esik, a gyermek mind a receptív, mind az expresszív nyelvi funkciót tekintve erősen elmaradott… valószínűsíthető a központi auditív feldolgozási rendellenesség (CAPD), bár ennek oka nem meghatározható… nyelvi készségeinek egésze nagyjából egy huszonnégy hónaposénak felel meg… Végső nyelvi és tanulási képességek mértéke pillanatnyilag még nem állapítható meg… Alig éri el egy totyogó gyerek szintjét, gondolta akaratlanul is Denise. Amikor az orvos befejezte, félretette a jelentést, és együtt érzően nézett Denise-re. – Más szóval – mondta lassan, mintha Denise nem értette volna meg, amit az imént olvasott –, Kyle-nak a nyelvvel vannak problémái. Valamilyen oknál fogva – nem tudjuk pontosan, hogy miért –, Kyle nem tud a korának megfelelő szinten beszélni, noha az intelligenciája megfelelő. Nem is érti meg a nyelvet olyan szinten, mint a többi négyéves. – Tudom.

Magabiztos válasza az orvost váratlanul érte. Denise-nek úgy tűnt, mintha valami indokra, mentségre vagy előre látható kérdések sorára számított volna. Amikor aztán rájött, hogy Denise ennél többet nem fog mondani, megköszörülte a torkát. – Van itt egy bejegyzés, miszerint már máshol is megvizsgáltatta a gyereket. Denise bólintott. – Így van. Az orvos végignyálazta a papírokat. – Azok a jelentések nincsenek itt. – Nem adtam oda. A férfi kissé felvonta szemöldökét, és kérdőn nézett rá. – Miért? Denise elgondolkodva nyúlt a táskájáért, és az ölébe tette. Végül azt mondta: – Lehetek őszinte? Az orvos egy pillanatig fürkészőn nézett rá, majd hátradőlt székében. – Kérem. Denise Kyle-ra pillantott, mielőtt ismét az orvos felé fordult volna. – Kyle-ról az elmúlt két év során rendre téves diagnózisok születtek – volt minden, a süketségtől az autizmuson át a teljes körű fejlődési zavarig és az ADD-ig, a figyelemhiányos rendellenességig. Idővel aztán mindről kiderült, hogy nem helytálló. Tudja, milyen egy szülőnek ezeket hallani a gyerekéről, hónapokon át mindet elhinni, majd mindennek utánanézni, tanulmányozni és végül elfogadni, mielőtt közölnék az emberrel, hogy tévedlek? Az orvos nem felelt. Denise a szemébe nézett, úgy folytatta. – Tudom, hogy Kyle-nak problémái vannak a nyelvvel, s elhiheti, végigolvastam már mindent az auditív feldolgozás kérdéséről. Őszintén szólva, meglehet, hogy legalább annyit olvastam már róla, mint ön. Mindennek ellenére, szerettem volna, ha egy elfogulatlan felmérés készül a nyelvi készségéről, hogy pontosan tudjam, hol van szüksége segítségre. Az életben másokkal is beszélnie kell, nemcsak velem. – Vagyis… mindez nem újdonság az ön számára. Denise megrázta a fejét. – Nem, nem az. – Jár most a gyerek valamiféle terápiára? – Én foglalkozom vele. Az orvos egy pillanatig hallgatott. – Jár vele logopédushoz, vagy pszichológushoz, bárkihez, egy olyan szakemberhez, aki már foglalkozott hasonló gyerekekkel? – Nem. Egy éven át, hetente háromszor jártunk terápiára, de nemigen használt. Úgy tűnt, csak még inkább visszaesett, így aztán tavaly októberben kivettem. Most csak én foglalkozom vele. – Értem. – Abból, ahogy ezt mondta, nyilvánvaló volt, hogy nem igazán ért egyet Denise döntésével. Denise szeme összeszűkült. – Meg kell értenie – noha ez a felmérés azt mutatja, hogy Kyle egy kétéves gyerek szintjén van, már ez is fejlődés a korábbiakhoz képest. Mielőtt foglalkozni kezdtem volna vele, soha nem mutatott semmiféle fejlődést. * Most, ahogy három órával később az országúton haladtak, Denise Brett Cosgrove-ra, Kyle apjára gondolt. Olyan ember volt, aki magára vonja a figyelmet, az a fajta, akin mindig is megakadt a szeme: magas, vékony, sötét szemű és fekete hajú. Egy partin látta meg, egy csomó ember vette körül, és a férfi szemmel láthatóan hozzá volt szokva, hogy a figyelem középpontjában legyen. Denise akkor huszonhárom éves volt, egyedülálló, és már második éve tanított. Megkérdezte barátnőjét, Susant, hogy ki ez az ember, és megtudta, hogy Brett csupán néhány hétre jött a

városba, egy befektetési banknál dolgozott, amelynek a nevét Denise már elfelejtette. Nem számított, hogy nem helybéli. Denise a férfi felé pillantott, az meg felé, majd a következő negyven percben többször is találkozott a pillantásuk, mígnem Brett végül odament hozzá. Vajon ki tudja a magyarázatát annak, ami ezután történt? Talán a hormonok? A magányosság? A pillanat hangulata? Akárhogy is, nem sokkal tizenegy után otthagyták a partit, majd beültek egy italra a hotel bárjába, csípős történetekkel szórakoztatták egymást, miközben félig már azzal kacérkodtak, ami ezután történhet, és végül az ágyban kötöttek ki. Ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy Denise együtt volt vele. Brett visszament New Yorkba, vissza, hogy élje a saját életét. Vissza – s ezt Denise már akkor is sejtette – a barátnőjéhez, akit persze elfelejtett megemlíteni. Denise is élte tovább a maga életét. Akkor úgy tűnt, hogy ez az egész nem sokat jelent, ám egy hónap múlva, amikor Denise egy kedd reggelen ott ült a fürdőszoba kövén a vécébe kapaszkodva, már jóval többet jelentett. Orvoshoz ment, aki csak megerősítette azt, amit már amúgy is tudott. Terhes lett. Felhívta Brettet, de csak az üzenetrögzítője válaszolt, és ő hagyott neki egy üzenetet, hogy hívja fel. Aztán három nap múlva végre felhívta. Meghallgatta Denise-t, majd lemondóan sóhajtott egyet. Felajánlotta, hogy fizeti az abortuszt. Denise azonban közölte vele, hogy ő katolikus, és erről szó sem lehet. Mire Brett dühös lett, és megkérdezte, hogy fordulhatott ez elő. Denise meg azt felelte, hogy szerinte erre Brett is tudja a választ. Ezután a férfi megkérdezte, vajon biztos-e benne, hogy a gyerek tőle van. Denise lehunyta a szemét, hogy lecsillapodjon, s ne hagyja magát feldühíteni. – Igen, biztos – mondta neki. Ekkor Brett újból felajánlotta, hogy kifizeti az abortuszt, mire Denise ismét nemet mondott. Brett megkérdezte, hogy akkor mégis mit akar tőle, mit legyen? Denise azt felelte, hogy nem akar tőle semmit, csak úgy gondolta, hogy erről talán neki is tudnia kellene aztán Brett azt mondta, hogy harcolni fog, ha Denise gyerektartást akar kicsikarni tőle. Denise közölte vele, hogy semmi ilyesmit nem akar, mindössze azt szerette volna tudni, vajon Brett részese akar-e lenni a gyerek életének. Hallgatta a férfi lélegzését a vonal túlsó végén. – Nem – mondta végül Brett. Ő már eljegyzett valaki mást. Denise soha többé nem beszélt vele. * Valójában könnyebb volt megvédenie Kyle-t az orvossal szemben, mint önmaga előtt. Valójában sokkal jobban aggódott, mint mutatta. Noha Kyle tényleg fejlődött, azért egy kétéves gyerek nyelvi készsége nem sok okot adott az örömre. Kyle októberben már ötéves lesz. Mindennek ellenére nem volt hajlandó feladni. Sosem fogja feladni, noha ez volt a legnehezebb feladat, amivel valaha is megpróbált megbirkózni. Nem csupán a szokásos dolgokról volt szó, hogy főzött a gyerekre, elvitte a parkba, játszott vele a nappaliban, vagy épp új helyeket mutatott meg neki, hanem hetente hat nap, napi négy órán át gyakoroltatta vele, próbálta belesulykolni a beszéd mechanizmusát. Az tagadhatatlan, hogy fejlődött, amióta az anyja foglalkozott vele, de ez a fejlődés egyáltalán nem volt egyenletes. Voltak napok, amikor mindent mondott, amit Denise kért tőle, máskor meg nem. Akadtak napok, amikor könnyedén felfogott minden új dolgot, máskor meg úgy tűnt, mintha még visszamaradottabb lenne, mint valaha. A „mi”, „mit” és „hol” kérdésekre zömében tudott válaszolni, de a „hogyan” és a „miért” még mindig érthetetlen volt számára. Ami a társalgást, a két személy közti folyamatos beszélgetést illeti, az továbbra is csupán tudományos feltételezésként létezett, hisz ez a gyerek képességeit még jócskán meghaladta. Előző nap a délutáni a Chowan folyó partján töltötték. Kyle élvezettel figyelte a hajókat, ahogy hasítják a vizet útban a Bachelor-öböl felé, ez változást jelentett, eltért szokásos munkarendjüktől. Amikor gyakoroltak, akkor Kyle általában egy székhez volt szíjazva a nappaliban. A szék segített neki összpontosítani. Denise gyönyörű helyet választott ki. A folyópartot hikori fák szegélyezték, és itt több volt a páfrány, mint a szúnyog. Csak ők ketten ültek ott egy kis, lóhere borította tisztáson. Kyle a vizet bámulta. Denise közben gondosan beírta a naplóba, amit addig végeztek, majd miután lejegyezte a

legutolsó mozzanatot is, anélkül, hogy felnézett volna, megkérdezte: – Látsz hajót a vízen, kincsem? Kyle nem válaszolt, hanem a levegőbe emelte apró repülőjét, és a kezét mozgatva reptette. Egyik szemét lehunyta, és fél szemmel összpontosított a kezében lévő játékra. – Kyle, édesem, látsz hajót a vízen? A gyerek torkából halk, süvítő hang tört fel, amint a képzeletbeli motor gyorsítani kezdett. Egyáltalán nem figyelt az anyjára. Denise most a vízre nézett. Egyetlen hajó sem volt a láthatáron. Felnyúlt és megérintette a gyerek kezét, hogy rá figyeljen. – Kyle! Mondd: „Nem látok hajót.” – Repülő. (Hepühő) – Tudom, hogy ez repülő. Mondd: „Nem látok hajót.” Kyle még magasabbra emelte a játékot, és fél szemmel még mindig arra összpontosított. Egy pillanat múlva ismét megszólalt. – Repülőgép. (Hepühőgép) – Igen, egy repülő van a kezedben. – Repülőgép. (Hepühőgép) Denise felsóhajtott. – Igen, egy repülőgép. – Hepühő. Denise a gyerek arcára nézett: olyan tökéletes, olyan gyönyörű, olyan normális. Ujjával fordította maga felé Kyle fejét. – Bár most idekint vagyunk, azért dolgoznunk kell. Rendben? Utánam kell mondanod, amit mondok neked, különben visszamegyünk a szobába, a székedbe. Ezt ugye nem akarod? Kyle nem szerette a székét. Miután beszíjazták, nem tudott kimászni belőle, s ez olyasvalami, amit a gyerekek nemigen kedvelnek – ebben Kyle sem különbözött a többitől. Kyle azonban továbbra is teljes figyelmével a játék repülőt mozgatta, igyekezett ott tartani valami képzeletbeli láthatáron. Denise újból nekirugaszkodott., – Mondd: „Nem látok hajót.” Semmi. Kabátja zsebéből elővett egy apró cukorkát. Kyle észrevette, és már nyúlt is érte, de Denise nem adta oda neki. – Kyle! Mondd: „Nem látok hajót.” Olyan volt, mintha a fogát húzták volna, de a szavak végre kibuktak belőle. – Nem látok hajót (Emátoh ajó) – suttogta. Denise előrehajolt, megpuszilta, és odaadta neki a cukorkát. – Jól van, édesem, jól van. Szépen mondtad! Nagyon jól beszélsz! Kyle nyugtázta anyja dicséretét, míg megette a cukorkát, majd ismét a játékra összpontosított. Denise beírta a gyerek szavait a jegyzetfüzetbe, majd folytatta vele a tanulást. Felpillantott és azon tűnődött, mi az, amit Kyle aznap még nem mondott. – Kyle, mondd: „Az ég kék.” Eltelt egy pillanat, majd: – Hepühő. * Most ott voltak a kocsiban, már csak húsz perc, és hazaérnek. Hátulról hallotta, hogy Kyle fészkelődik a gyerekülésben, ezért felnézett a visszapillantóra. Aztán hátul a neszek hamarosan elültek, és Denise vigyázott, nehogy zajt csapjon, míg meg nem győződött róla, hogy a gyerek ismét elaludt. Kyle. Ez a tegnapi nap jellemző volt életükre. Egy lépés előre, egy lépés hátra, kettő oldalra – állandó küzdelem. Sokkal jobban ment már, mint korábban, de a gyerek még így is nagyon le volt maradva. Vajon behozza-e a többieket valaha is? Odakint sötét felhők kavarogtak az égen, és folyamatosan esett az eső. A hátsó ülésen Kyle álmodott, szemhéja rángatódzott. Denise eltűnődött, vajon milyenek lehetnek az álmai. Vajon hangtalanok, mintha egy némafilm pörögne a fejében, pusztán képek, rakéták és az eget hasító repülőgépek? Vagy talán úgy álmodik, hogy használja azt a néhány szót, amit ismer? Sejtelme sem volt róla. Időnként, amikor ott ült a gyerek ágya szélén, és nézte, ahogy alszik, szerette azt hinni,

hogy álmában egy olyan világban él, ahol mindenki megérti őt, ahol a nyelv valóság – talán nem angol, de valami olyasmi, aminek számára is van értelme. Remélte, arról álmodik, hogy gyerekekkel játszik, gyerekekkel, akik válaszolnak neki, gyerekekkel, akik nem húzódnak el tőle, amiért nem beszél. Azt remélte, hogy Kyle álmában boldog. Isten legalább ennyit megtehetne! Most, ahogy vezetett ezen a csöndes országúton, egyedül volt. Noha Kyle ott ült hátul, Denise mégis egyedül volt. Nem ő választotta ezt az életet, egyszerűen csak ez az élet jutott neki. Persze lehetett volna rosszabb is, és Denise igyekezett, hogy a dolgot ebből a szemszögből nézze. Ám ez többnyire nem volt könnyű. Vajon Kyle akkor is küzdene ezekkel a problémákkal, ha az apja velük volna? A szíve mélyén egészen biztos volt a válaszban, de nem akart erre gondolni. Egyszer megkérdezte erről Kyle egyik orvosát, és az azt mondta, hogy nem tudja. Őszinte válasz volt, olyan, amilyenre számított, mindazonáltal az ezt követő héten nemigen jött álom a szemére. Miután az orvos kereken nem utasította el a gondolatot, az szöget ütött a fejébe. Lehet, hogy valamiképp ő a felelős Kyle problémáiért? Ez aztán egy sor további kérdéshez vezetett. Ha nem az apa hiánya az ok, akkor ő tett volna valamit a terhesség alatt? Nem megfelelően táplálkozott, vagy nem pihent eleget? Talán több vitamint kellett volna szednie? Vagy kevesebbel? Vajon eleget olvasott-e neki csecsemőkorában? Lehet, hogy nem figyelt a gyerekre épp akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá? Fájdalmas volt végiggondolni a lehetséges válaszokat ezekre a kérdésekre, így aztán puszta akaraterejével mindet kiűzte a fejéből. Időnként azonban, késő éjjel e kérdések alattomosan ismét előkúsztak, akár a folyondár az erdőn, és képtelenség volt őket örökké kordában tartania. Vajon mindez valamiképp az ő hibája? Ezek voltak azok a pillanatok, amikor beosont Kyle szobájába, és figyelte, ahogy alszik. Egy fehér takaróval a feje körül aludt, és keze tele volt apró játékokkal. Ilyenkor aztán hosszasan elnézte, és szívében szomorúságot érzett, de ugyanakkor örömöt is. Egyszer, még amikor Atlantában éltek, valaki megkérdezte tőle, hogy akkor is kellett volna-e neki Kyle, ha előre tudja, hogy mi vár rájuk. – Hát persze – vágta rá nyomban, ahogy kellett. És a lelke mélyén tudta, hogy ez az igazság. Minden problémája ellenére áldásként tekintett Kyle-ra. Ha a dolgot pozitív és negatív oldaláról nézte, akkor a pozitívumok listája nemcsak hosszabb volt, hanem jóval többet is jelentett. Problémái miatt azonban nemcsak szerette gyermekét, hanem úgy érezte, hogy védelmeznie kell. Nap mint nap előfordult, hogy a védelmére akart kelni, mentegetni akarta és megértetni másokkal, hogy noha úgy néz ki, mint a többi gyerek, valami mégis rosszul lett bekötve az agyában. Az esetek zömében azonban mégsem tette. Úgy döntött, inkább hagyja, hogy mindenki maga ítélje meg a gyereket. Ha nem értik meg, ha nem adnak neki esélyt, akkor az az ő bajuk. Mert minden nehézség ellenére, Kyle csodálatos gyerek volt. Soha nem bántotta a többi gyereket: nem harapott, nem csípett bele soha senkibe, nem visítozott és nem vette el a játékukat, sőt inkább megosztotta velük a saját játékát, még akkor is, ha nem akarta. Tündéri gyerek volt, Denise ennél tündéribb gyereket még nem is látott, és amikor mosolygott… ó, istenem, egyszerűen gyönyörű volt. Ilyenkor Denise visszamosolygott rá, a gyerek meg tovább mosolygott, és ő a pillanat egy töredékéig azt gondolta, hogy minden rendben, hogy nincs is semmi baj. Aztán Denise azt mondta neki, hogy szereti, mire a mosoly még szélesebb lett, de mivel a gyerek nemigen tudott beszélni, Denise néha úgy érezte, mintha ő lenne az egyetlen, aki észreveszi, hogy valójában milyen csodás. Így aztán Kyle általában egymaga ücsörgött a homokozóban, és az autóival játszott, miközben a többi gyerek rá se hederített. Egyfolytában aggódott Kyle miatt, s noha minden anya aggódik a gyermekéért, ő tudta, hogy ez azért más, ez nem ugyanaz. Néha azt kívánta, bárcsak ismerne valakit, akinek olyan gyereke van, mint Kyle. Akkor legalább valaki megértené. Akkor legalább lenne valaki, akivel beszélhetne, akivel összehasonlíthatnák jegyzeteiket, s akinek a vállán, amikor rátör a kétségbeesés, nyugodtan kisírhatná magát. Vajon más anyák is azzal ébrednek nap mint nap, hogy lesz-e a gyermeküknek valaha is barátja? Bármilyen barátja? Lesz-e valaha? Vajon tűnődnek-e más anyák azon, hogy gyerekük rendes iskolába fog-e járni, hogy fog-e sportolni, elmegy-e majd az iskolabálba? Vajon figyelték-e már más anyák, amint gyermeküket kiközösítik, nemcsak a többi gyerek, de a szülők is?

Vajon aggódtak-e nap mint nap, a nap minden percében úgy, hogy ez az aggodalom végeláthatatlannak tűnik? Gondolatai ebben az oly jól ismert mederben jártak, miközben az öreg Datsunt már a megszokott útra kormányozta. Még tíz perc, és hazaérnek. Még egy kanyar, aztán át a hídon Edenton felé, majd balra a Charity Roadon. Azután még másfél kilométer, és otthon vannak. Az eső megállás nélkül esett, és az aszfalt feketén csillogott. A reflektorok messzire világítottak, visszatükrözték az esőt, mintha gyémántok hullanának az esti égből. Egy nevenincs mocsáron haladt át az út, a síkság tucatnyi lápjának egyikén, melyeket mind az Albemarle Sound vize táplált. Nem sokan éltek errefelé, és azokat, akik itt éltek, nemigen lehetett látni. Az országúton rajta kívül senki sem járt, egyetlen kocsit sem látott. Ahogy csaknem kilencvennel vette a kanyart, észrevette, hogy valami olt áll előtte, alig negyvenméternyire. Egy kifejlett őz volt, a bizonytalanságtól dermedten meredt a közelgő reflektorokba. Túl gyorsan mentek ahhoz, hogy megálljon, de ösztönei győzedelmeskedtek felette, és Denise a fékre taposott. Hallotta a kerekek csikorgását, érezte, hogy megcsúsznak az esőtől síkos úton, érezte, ahogy a lendület továbbvitte a kocsit előre. Az őz még ekkor sem mozdult. Denise látta a szemét, látta azt a két márványként csillogó sárga szemet a sötétben. Biztosan elüti. Hallotta magát, ahogy felsikolt, miközben durván elfordította a kormányt. Az első kerekek továbbcsúsztak, majd az autó valahogy mégis irányt váltott. Már átlósan haladt az úton, s alig harminc centivel, de elkerülte az állatot. Ekkor ugyan már nem számított, de az őz végre magához tért a dermedtségből, és anélkül, hogy visszanézett volna, nyílsebesen elszáguldott. A hirtelen irányváltás azonban túl sok volt az autónak. Denise érezte, ahogy a kerekek elhagyják az aszfaltot, majd a kocsi egy hatalmas huppanással ismét földet ér. Az öreg lengéscsillapítók vadul felnyöglek, akár egy törött trambulin. A ciprusok alig tízméternyire voltak az úttól. Denise kétségbeesetten igyekezett újból eltekerni a kormányt, de a kocsi csak száguldott előre, mintha mi sem történt volna. Denise szeme rémülten elkerekült, és zihálva mély lélegzetet vett. Úgy tűnt, mintha minden lassítva mozogna, majd teljes sebességgel, aztán ismét lassítva. Ekkor hirtelen, noha mindez csak a másodperc töredékéig tartott, rádöbbent, hogy a végkifejlet elkerülhetetlen. Abban a pillanatban egy fának csapódott; hallotta a horpadó fém és a szilánkokra törő üveg hangját, ahogy a kocsi eleje hatalmas robajjal nyomódott felé. Mivel a biztonsági öv az ölében volt, és nem fogta a vállát, előrezuhant, és a feje a kormányba csapódott. Éles fájdalom hasított végig a homlokán… Aztán megszűnt, megszűnt minden. 3. fejezet – Hé, hölgyem, jól van? Az idegen hang hallatán a világ lassan, homályosan ismét derengeni kezdett, mintha valami zavaros víz mélyéről úszna a felszín felé. Denise nem érzett fájdalmat, de nyelvén ott volt a vér sós-keserű íze. Még mindig nem volt tudatában annak, hogy mi történt, és keze szórakozottan siklott végig a homlokán, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy kinyissa a szemét. – Ne mozduljon… hívom a mentőket… A szavak alig jutottak el a tudatáig, valójában mintha semmit sem jelentettek volna. Minden zavaros volt, a képek hol kitisztultak, hol elhomályosultak, csakúgy, mint a hangok. Fejét lassan, ösztönösen a homályba vesző alak felé fordította, és a szeme sarkából ránézett. Egy férfi… sötét haj… sárga esőkabát… távolodik… Az oldalablak összetört, és Denise érezte, ahogy az eső bever a kocsiba. Furcsa, sistergő hangot hallott a sötétségből, mint amikor szökik a gőz a radiátorból. Látása lassanként visszatért, előbb a legközelebb lévő képek tisztultak ki. Üvegszilánkok voltak az ölében, a nadrágján… előtte a kormánykerék véres volt… Milyen sok vér. Semminek sem volt értelme. Idegen, ismeretlen képek sorjáztak át az agyán, rendre követték egymást…

Lehunyta a szemét, és most először érezte a fájdalmat… majd újból kinyitotta. Kényszerítette magát, hogy összpontosítson. A kormány… a kocsi… a kocsiban volt… odakint sötét… – Ó, istenem! Hirtelen minden visszatért. A kanyar… az őz… fékezett, elveszítette az uralmát. Hátrafordult. A szemébe csurgó véren át hunyorogva nézett a hátsó ülésre – Kyle nem volt a kocsiban, Biztonsági öve nyitva volt, ahogy a kocsi hátsó ajtaja is. AZ ablakon át ordított az alak felé, aki felébresztette… ha egyáltalán volt ott valaki. Nem volt egészen biztos benne, hogy ott volt, hogy nem csak hallucinált. De a férfi ott volt, és megfordult. Denise pislogott… Közben a férfi elindult felé. Denise felnyögött, később úgy emlékezett vissza erre, hogy akkor, abban a pillanatban még nem volt megrémülve, legalábbis nem annyira, amennyire kellett volna. Tudta, hogy Kyle jól van, fel sem merült benne, hogy másként is lehet. A gyerek be volt csatolva – ebben biztos volt –, és hátul a kocsi nem sérült. Hátsó ajtó már nyitva volt… még ebben a kábán zavaros állapotban is biztosra vette, hogy az a személy – bárki Iegyen is, kisegítette Kyle-t a kocsiból. Ekkor az alak már ott állt az ablaknál. – Figyeljen, most ne beszéljen. Elég csúnyán megsérült. A nevem Taylor McAden, és tűzoltó vagyok. A kocsimban van rádió. Segítséget hívok. Denise felé fordította a fejét, és vértől homályos szemmel próbált ránézni. Minden erejét összeszedve koncentrált, szavai a lehető legvilágosabbak legyenek. – A fiam magával van, ugye? Tudta, hogy mi lesz a válasz, hogy minek kell lennie, de furcsamód a válasz sehogy sem jött. Sőt, úgy tűnt, mintha a férfinak időre lenne szüksége ahhoz, hogy lefordítsa szavait, akárcsak Kylenak. Szája kissé legörbült, lassan, már-már nehézkesen, majd megrázta a fejét. – Nem… csak most értem ide… A fia? Csak ekkor, ahogy a férfi szemébe nézett, és a lehető legrosszabbra gondolt, csak ekkor hasított belé a félelem. Mint valami hatalmas hullám, úgy csapott át rajta, és Denise érezte, hogy befelé süllyed, éppúgy, mint akkor, amikor megtudta, hogy meghalt az anyja. Ismét villámlott, amit nyomban mennydörgés követett. Szakadt az eső, és a férfi a kézfejével megtörölte a homlokát. – A fiam itt ült hátul! Nem látta őt? – A szavak tisztán és elég erőteljesen törtek elő belőle ahhoz, hogy az ablaknál álló férfi megdöbbenjen, és Denise eltompult érzékei teljes egészében életre keljenek. – Nem is tudom… – A hirtelen lezúduló eső zajában a férfi nem igazán értette, hogy a sebesült nő mit próbál megértetni vele. Denise küszködve igyekezett kiszállni a kocsiból, de a megfeszülő biztonsági öv szorosan tartotta. Gyorsan kikapcsolta, miközben egy fikarcnyit sem törődött fájó csuklójával és könyökével. A férfi önkéntelenül is hátrált egy lépést, amikor Denise minden erejét összeszedve kinyitotta az ajtót. A vállával kellett nekifeszülnie, mert az ütközés következtében az ajtó is deformálódott. Mindkét térde duzzadt volt, mivel a kocsi benyomódott vázába csapódott, és csaknem elvesztette az egyensúlyát, ahogy felállt. – Szerintem, nem lenne szabad mozognia… Ügyet se vetett a férfira, miközben a kocsiba kapaszkodva elindult a túloldal, Kyle nyitott ajtaja felé. Nem, nem, nem, nem… – Kyle! Egyszerűen nem tudta elhinni, behajolt a kocsiba, hogy megkeresse. Tekintete a padlót fürkészte, többször is alaposan végignézte, mintha valami csoda folytán a gyerek nyomban megjelenne. A vér a fejébe tolult, amitől éles fájdalom hasított belé, de nem törődött vele. – Hol vagy? Kyle… – Hölgyem… – A tűzoltó követte őt a kocsi túloldalára, és most úgy tűnt, mintha nem igazán tudná, hogy mit tegyen, vagy hogy mi folyik itt, hogy hirtelen mitől lett ilyen izgatott ez a nő, aki csupa vér volt.

Denise megragadta a karját és félbeszakította, miközben kétségbeesetten meredt a férfi szemébe. – Nem látta? Kisfiú… a haja barna… – A szavak őszinte rémülettel törtek fel belőle. – Itt volt velem a kocsiban! – Nem, én… – Segítenie kell megtalálni! Még csak négyéves! Hirtelen megfordult, s e gyors mozdulattól kis híján elvesztette az egyensúlyát. Ismét a kocsiba kapaszkodott. Szeme előtt a világ csaknem elsötétült, ahogy elszántan küzdött a szédülés ellen. Miközben forgott vele a világ, egy sikoly szakadt ki belőle. – Kyle! Ez már maga volt a kétségbeesett rémület. Összpontosítani… fél szemet lehunyni, hogy kitisztuljon… hogy ismét tisztábban lásson. A vihar most már teljes erővel tombolt. Az alig ötméternyire lévő fákat se igen lehetett látni, olyan sűrűn esett. Arrafelé teljes volt a sötétség… csupán az országúthoz vezető ösvény látszott. Ó, istenem. Az országút… Érezte, ahogy lába megcsúszik a sártól iszamós fűben, és hallotta, amint zihálva kapkodja a levegőt, miközben az út felé botorkál. Egyszer elesett, majd föltápászkodott, és csak ment tovább. Végül a férfi is megértette, utána futott, és beérte, még mielőtt az úthoz ért volna. A férfi tekintete a környező területet pásztázta. – Nem látom… – Kyle! – Teli torokból, olyan hangosan kiáltott, ahogy csak bírt, miközben magában imádkozott. Noha a vihar csaknem elmosta őket, ez a hang Taylort további cselekvésre ösztökélte. Különböző irányba indultak el, mindketten Kyle nevét kiáltozták, majd időnként megmegálltak és füleltek. Az eső fülsiketítő zaja azonban minden más hangot elnyomott. Néhány perc múlva Taylor visszafutott a kocsijához, és a tűzoltóságot hívta. E két hangon, Denise-én és Taylorén kívül más emberi hang nem hallatszott a mocsárban. Az esőtől még egymás hangját se hallották, nemhogy egy gyerekét, de azért csak folytatták. Denise hangja élesen csengett, egy anya kétségbeesett sikolya volt. Taylor pedig szaporán, Kyle nevét kiáltozva, le-föl rohangált vagy száz métert az út mentén, miközben őt is teljesen magával ragadta Denise félelme. Végre, elemlámpával a kezében, megérkezett két másik tűzoltó is. Ahogy meglátták Denise-t véres blúzában, alvadt vértől ragacsos hajával, az idősebb egy pillanatra visszahőkölt, mielőtt megpróbálta volna, teljesen hiábavalóan, megnyugtatni őt. – Segíteniük kell, hogy megtaláljam az én kicsikémet? – zokogta. További segítséget kértek, és perceken belül újabb emberek érkeztek. Most már hatan folytatták a keresést. A vihar továbbra is dühödten tombolt. Villámlott, dörgött… olyan heves széllökések kísérték, hogy erejétől az emberek kétrét görnyedtek. Taylor volt az, aki egy ágon, úgy ötven méterre attól a helytől, ahol Denise a fának ütközött, megtalálta Kyle takaróját a mocsárt benövő bozótban. – Ez az övé? – kérdezte. Denise, ahogy a kezébe adták, egyből sírva fakadt. Kyle azonban nem volt sehol, még harmincpercnyi keresés után sem bukkantak a nyomára. 4. fejezet Denise ezt egyszerűen nem értette. Az egyik pillanatban a gyerek még mélyen aludt, hátul a kocsiban, a másikban pedig már nem volt sehol. Semmi figyelmeztető jel, csak egy döntés, hogy elkapja a kormányt, ami a pillanat töredéke alatt született, és többé már semmi sem lesz ugyanaz. Hát ennyi lenne az élet értelme? Ilyen gondolatok jártak Denise fejében, ahogy ott várt hátul a nyitott ajtajú mentőben, miközben a rendőrautó kék lámpájának fénye szabályos köröket írva világította be az országutat.

Vagy féltucatnyi különböző jármű állt ott összevissza, ahol egy csapatnyi, sárga esőkabátot viselő férfi megvitatta, hogy mi a teendő. Noha az nyilvánvaló volt, hogy dolgoztak már együtt korábban is, Denise nem tudta megállapítani, hogy ki vezeti őket. Azt sem tudta, hogy miről beszélnek, mivel szavaik belevesztek a vihar fojtott robajába. Szakadt az eső, mintha dézsából öntenék, és olyan hangja volt, akár egy zakatoló tehervonatnak. Denise fázott, és még mindig szédelgett, a látása sem tisztult ki, képtelen volt néhány másodpercnél tovább összpontosítani. Kibillent az egyensúlyérzéke is – vagy háromszor elesett, míg Kyle-t kereste –, és átázott ruhája sárosan tapadt a testéhez. Miután megérkezett a mentő, kényszerítették, hogy abbahagyja. Takaróba bugyolálták, és egy csésze kávét tettek le mellé. Nem tudta meginni – nemigen tudott csinálni semmit. Erősen vacogott, és a látása homályos, zavaros volt. Dermedt végtagjai mintha nem is az övéi lettek volna. A mentős – bár nem volt orvos – agyrázkódásra gyanakodott, és nyomban be akarta vinni, Denise azonban konokul ellenállt. Nem volt hajlandó elmenni addig, míg Kyle-t meg nem találják. A mentős azt mondta, hogy várhatnak még tíz percet, de aztán már nincs más választása. Fején a seb mély volt, és a kötés ellenére még mindig vérzett. Ha ennél tovább várnak, mondta, egyszerűen eszméletét veszti. Erre Denise újból kijelentette, hogy nem megy sehova. Még több ember érkezett. Egy mentő, egy rendőr, aki hallotta rádióján a segélyhívást, még három önkéntes tűzoltó és egy teherautó-sofőr, aki látta, hogy baj van, ezért megállt – és mindez alig néhány perc leforgása alatt. Most ott álltak körben az égő reflektorú kocsik és teherautók között. A férfi, aki rátalált – Taylor? –, háttal állt neki. Denise úgy gondolta, nyilván most mondja el a többieknek, amit tud, noha az nem volt sok, mindössze annyi, hogy hol találta meg a pokrócot. Egy perc múlva megfordult, és Denise-re pillantott. Komor volt az arca. A rendőr, egy kopaszodó, sűrű ember, Denise felé biccentett. Miután intett a többieknek, hogy maradjanak, ahol vannak, Taylorral elindult a mentő felé. Az egyenruha, ami eddig mintha mindig bizalmat keltett volna Denise-ben, most semmit sem jelentett. Férfiak voltak, egyszerűen csak férfiak, semmi több. Elnyomta heves hányingerét. Kyle sárfoltos pokróca ott volt az ölében, keze végig-végig futott rajta, idegesen összegöngyölte, majd újból kisimította. A mentőkocsi az esőtől megvédte ugyan, a tomboló széltől azonban nem, úgyhogy továbbra is erősen vacogott. Reszketése egy pillanatra se hagyott alább, amióta a takarót a vállára terítették. Nagyon hideg volt… És Kyle-on még egy dzseki sincs. Jaj, Kyle. Arcához emelte Kyle pokrócát, és lehunyta a szemét. Hol vagy, édesem? Miért szálltál ki a kocsiból? Miért nem maradtál ott anyuval? Taylor és a rendőr a mentőautóhoz értek és összenéztek, majd Taylor gyöngéden megérintette Denise vállát. – Tudom, hogy ez most nehéz, de fel kell tennünk önnek néhány kérdést, mielőtt belevágunk. Nem fog soká tartani. Denise az ajkába harapott, mielőtt erőtlenül bólintott volna. Aztán vett egy nagy levegőt, és kinyitotta a szemét. A rendőr ugyan közelről fiatalabbnak tűnt, mint hitte, de a tekintete csupa jóindulat volt. Leguggolt Denise elé. – Carl Huddle őrmester vagyok, állami rendőrség – mondta, hangja dallamos, déli hang volt. – Tudom, hogy aggódik, és higgye el, mi is, hisz itt csaknem mindannyian szülők vagyunk. Nekünk is vannak apró gyerekeink. Mindnyájan meg akarjuk találni a fiát, akárcsak ön, de ehhez szükségünk van néhány általános információra – csak annyira, hogy tudjuk, kit keresünk. Szavai nem igazán jutottak el Denise tudatáig. – Meg tudják találni ebben a viharban… úgy értem, még mielőtt…? Denise tekintete egyik férfiról a másikra rebbent, de nem látta tisztán őket, arcuk minduntalan elmosódott. Miután Huddle őrmester nem válaszolt azonnal, Taylor McAden eltökélten rábólintott. – Megtaláljuk. Ígérem.

Huddle tétován Taylorra pillantott, majd végül ő is bólintott egyet. Fél térdre ereszkedett, és szemmel láthatóan aggasztotta a dolog. Denise sípolva nagy levegőt vett, majd kissé feljebb ült, és minden igyekezetével azon volt, hogy higgadt és összeszedett legyen. Az arca, amit a mentős időközben letisztított, most halvány volt, fehér, akár a fal. Fején a kötés közvetlenül a jobb szeme fölött átvérzett. Arca duzzadt volt és csupa zúzódás. Miután készen állt, végigmentek a jelentéshez szükséges kérdéseken: név, cím, telefonszám, foglalkozás, előző lakhely, mikor költözött Edentonba, miért volt úton, majd elmondta, hogy megállt tankolni, de igyekezett a vihar előtt maradni, aztán meglátta az őzet az úton, elvesztette az uralmát a kocsi felett, és elmondta, hogyan történt maga a baleset. Huddle őrmester mindent lejegyzett noteszába. Miután elkészült, már-már várakozásteljesen nézett fel Denise-re. – Rokona J. B. Andersonnak? John Brian Anderson volt Denise anyai nagyapja, úgyhogy bólintott. Huddle őrmester megköszörülte a torkát; ahogy Edentonban mindenki, ő is jól ismerte Andersonékat. Ismét noteszába pillantott. – Taylor azt mondta, hogy Kyle négyéves. Denise bólintott. – Októberben lesz öt. – Tudna teljes személyleírást adni róla – olyasmit, amit rádión közzétehetünk? – Rádión? Huddle őrmester türelmesen válaszolt. – Igen, leadjuk a rendőrség segélyhívó hálózatán, hogy más egységek is tudjanak róla. Arra az esetre, ha valaki megtalálná, felvenné, majd felhívná a rendőrséget. Vagy ha netán betévedne egy házba, és azok jelentenék a rendőrségen. Ilyesmikre gondolok. Azt nem mondta el Denise-nek, hogy ilyenkor rutinszerűen értesítik a környező kórházakat is – erre most még nem volt szükség. Denise elfordult, s megpróbálta összeszedni gondolatait. – Öö… – Beletelt néhány másodpercbe, míg megszólalt. Vajon ki tudja pontosan leírni a saját gyerekét számokkal és adatokkal? – Nem is tudom… úgy százhat centi körül lehet, és tizennyolchúsz kiló. A haja barna, a szeme zöld… olyan, mint a többi korabeli kisfiú. Nem nagyobb és nem is kisebb, átlagos. – Valami rendkívüli ismertetőjel? Egy anyajegy vagy ehhez hasonló? Denise megismételte magában a kérdést, de ez az egész olyan összefüggéstelennek, annyira valószerűtlennek, és teljességgel felfoghatatlannak tűnt számára. Mi szükségük erre? Egy kisfiú elveszett a mocsárban… ugyan hány gyerek lehet még ott kinn egy ilyen éjszakán? Most már inkább keresniük kéne, ahelyett hogy itt társalognak velem. – A kérdés… mi is volt? – Ja, igen, különleges ismertetőjelek… Igyekezett, amennyire csak tudott, összpontosítani, hogy ezen mielőbb túlessenek. – Két anyajegy van az arcán, baloldalt, az egyik egy kicsit nagyobb – mondta végül. – Csak ez a kettő van rajta. Ezt Huddle őrmester, anélkül hogy felnézett volna a noteszából, lejegyezte. – Ki tudott mászni egymaga a gyerekülésből és kinyitni a kocsi ajtaját? – Igen. Az elmúlt néhány hónapban már gyakran megtette. A rendőr bólintott. Megcsinálta ezt már az ő ötéves kislánya, Campbell is. – Vissza tud emlékezni rá, hogy mit viselt a gyerek? Denise lehunyta a szemét, és gondolkodott. – Piros pólót, elöl egy nagy Miki egérrel. Miki kacsint rajta, és a hüvelykujját felemelve mutatja, hogy sikerült. És farmer volt rajta – a dereka gumis, öv nélkül. A két férfi összenézett. Sötét színek. – Hosszú ujjú? – Nem. – Cipő van rajta?

– Azt hiszem. Én nem vettem le róla, úgyhogy gondolom, még rajta van. Fehér cipő, a márkáját nem tudom. Valami a Wal-Martból. – Dzseki? – Nincs rajta. Nem hoztam neki. Meleg volt ma, legalábbis, amikor elindultunk. Miközben ez a kérdezgetés zajlott, gyors egymásutánban három hatalmas villám hasított át az éjszakai égen. Az eső, ha lehet, még az eddiginél is jobban szakadt. Huddle őrmester felemelte a hangját, hogy túlüvöltse a záporozó eső zaját. – Él még családtagja itt a környéken? Szülők? Testvérek? – Nem. Nincs testvérem. A szüleim pedig már meghaltak. – És mi van a férjével? Denise megrázta a fejét. – Sosem voltam férjnél. – Előfordult már máskor is, hogy Kyle elkóborolt? Denise a halántékát dörgölgetve próbálta kordában tartani szédülését. – Igen, párszor. Egyszer az üzletsoron, egyszer meg a házunk közelében. De fél a villámlástól. Azt hiszem, ez az oka, hogy kiszállt a kocsiból. Ha villámlik, olyankor mindig bebújik mellém az ágyba. – És mi a helyzet a mocsárral? Ön szerint félne bemenni oda ilyen sötétben? Vagy úgy gondolja, hogy inkább valahol a kocsi közelében maradt? Egyszeribe görcsbe rándult a gyomra, s a rémülettől egy kicsit tisztább lett a feje. – Kyle nem fél a szabadban, még éjjel sem. Szeret a házunk melletti erdőben kóborolni. Nem tudom, hogy eleget tud-e ahhoz, hogy féljen. – Tehát elképzelhető, hogy… – Nem tudom… lehet – mondta kétségbeesetten. Huddle őrmester egy pillanatnyi szünetet tartott, nem akarta túlhajszolni, még jobban kimeríteni. Végül megkérdezte: – Tudja, hogy mikor, hány órakor látta meg az őzet? Denise vállat vont, és tehetetlennek, gyöngének érezte magát. – Nem, ezt sem tudom… talán negyed tíz lehetett. Nem néztem, hogy mennyi az idő. Ekkor mindkét férfi ösztönösen az órájára pillantott. Taylor 21.31-kor találta meg a kocsit. Alig öt percen belül már jelentette is. Most 22.22 volt. A legjobb esetben is több mint egy óra telt el a baleset óta. Mindketten, Huddle őrmester és Taylor is jól tudták, nyomban el kell kezdeniük a szervezett keresést. Noha a levegő viszonylag meleg volt, ebben az esőben, nem megfelelő öltözékben elég néhány óra ahhoz, hogy a test kihűljön. Amiről Denise előtt egyikőjük sem beszélt, az az a veszély volt, amit maga a mocsár jelentett. Egy ilyen viharban életveszélyes hely volt ez bárkinek, nemhogy egy gyereknek. Itt még egy meglett ember is, a szó szoros értelmében, örökre eltűnhetett. Huddle őrmester egy mozdulattal összecsapta noteszát. Most minden perc drága. – Ha ön is egyetért, akkor ezt majd később folytatjuk, Miss Holton. A jelentéshez még szükségünk lesz egy-két dologra, de most az a legfontosabb, hogy nyomban elkezdjük a keresést. Denise bólintott. – Van még valami, amit tudnunk kéne? Talán egy becenév? Bármi, amire válaszol? – Nem, egyszerűen csak Kyle. De… Ekkor történt, ekkor hasított belé a lényeg, ami a legfeltűnőbb. A lehető legrosszabb hír, olyasvalami, ami a rendőrnek eszébe se jutott, hogy megkérdezze. Ó, istenem… A torka egyszeriben összeszorult. Jaj, ne… nem… Miért nem jutott ez korábban az eszébe? Miért nem mondta meg ennek az embernek nyomban, akkor, amikor kiszállt a kocsiból? Amikor Kyle még a közelben lehetett… amikor még megtalálhatták volna, mielőtt túl messzire kóborol? Lehet, hogy akkor még ott volt, hogy… – Miss Holton! Mintha hirtelen egyszerre árasztotta volna el minden: döbbent kétségbeesés, rémület, düh, az igazság… Nem tud válaszolni nekik! Arcát a kezébe temette. Nem tud válaszolni! – Miss Holton! – hallotta ismét. Ó, istenem, miért?

Aztán – mintha egy örökkévalóság lett volna – letörölte könnyeit, de képtelen volt a szemükbe nézni. Mondanom kellett volna, ezzel kellett volna kezdenem. – Arra, ha a nevét kiáltják, Kyle nem fog felelni. Keresniük kell, ténylegesen látniuk ahhoz, hogy megtalálják. A két férfi döbbenten, értetlenül nézett rá. – De ha azt mondjuk neki, hogy őt keressük, hogy az anyukája aggódik érte? Denise megrázta a fejét, és heves émelygés tört rá. – Nem fog válaszolni. Hányszor mondta már ki ezeket a szavakat? Hányszor volt ez csupán egyszerű magyarázat? Hányszor voltak ezek csupán jelentéktelen szavak ahhoz képest, amit most jelentenek? Egyik férfi sem szólt. Denise szaggatottan nagy levegőt vett, és folytatta. – Kyle nem beszél túl jól, mindössze néhány szót, alig valamit. Nem érti… valamilyen oknál fogva nem érti, amit mondanak… ezért voltam ma vele Duke-ban. Most egyikről a másikra nézett, hogy meggyőződjön róla, vajon megértették-e. – Meg kell találniuk. Ha egyszerűen csak hívják, ha kiáltoznak, az nem segít. Nem fogja érteni, hogy mit mondanak. Nem fog válaszolni… nem tud. Meg kell találniuk… Miért épp ő? Annyi gyerek közül miért épp Kyle-lal kellett ennek megtörténnie? Miután nem tudott már semmi mást mondani, Denise zokogni kezdett. Erre Taylor újból a vállára tette a kezét. – Meg fogjuk találni, Miss Holton – mondta csöndes határozottsággal. – Meg fogjuk találni. * Öt perccel később, amikor Taylor és a többiek épp a szervezett keresés rendjét beszélték meg, befutott még négy ember, hogy segítsen. Edenton ennél többet most nem nélkülözhetett. A becsapódó villámok nyomán három helyen tűz ütött ki, négy autóbaleset történt az elmúlt húsz perc során – kettőnek komoly sérültjei is voltak –, és a leszakadt villanyvezetékek még mindig komoly veszélyt jelentettek. A rendőrség és a tűzoltóság telefonjai egyfolytában csörögtek – a hívásokat fontossági sorrendben jegyezték, és ha nem volt közvetlen életveszély, türelmet kértek s közölték, hogy pillanatnyilag semmit sem tehetnek. Egy gyerek eltűnése szinte mindennél előbbre való volt. Első lépésként minden kocsit és teherautót a lehető legközelebb kellett vinni a mocsár széléhez. Aztán a járműveket, egymástól úgy tizenöt méternyire, otthagyták bekapcsolt fényszórókkal. Ez nemcsak a szükséges pluszfényt jelentette a közvetlen környék átkutatásához, de jelzőfényként, tájékozódási pontként is szolgált arra az esetre, ha a csapatból bárki elvesztené irányérzékét. Elemlámpákat, rádió adó-vevőket és tartalék elemeket osztottak szét. Tizenegy férfi (köztük a teherautó sofőrje is, aki segíteni akart) állt készen, és a kutatást onnan kezdték, ahol Taylor megtalálta a gyerek pokrócát. Ettől a ponttól indultak legyezőszerűen három irányba – délnek, keletnek és nyugatnak. A keleti és nyugati irány párhuzamos volt az országúttal; a legkevésbé valószínűnek a déli irány tűnt, nemigen hitték, hogy Kyle arrafelé tart. Úgy döntöttek, hogy egyikük ott marad a műút és a járművek közelében, arra az esetre, ha netán Kyle észrevenné a fényszórókat és magától visszatérne. A hátrahagyott őrszem óránként, pontban egészkor fellő egy jelzőrakétát, hogy odakint az emberek pontosan tudják, milyen messze járnak. Miután Huddle őrmester rövid személyleírást adott nekik Kyle-ról és leírta az öltözékét is, Taylor vette át a szót. Jómaga s a csapatból még néhány ember már vadásztak a mocsárban, ezért most megpróbálta elmagyarázni a többieknek, hogy mivel állnak szemben. Elmondta nekik, hogy itt a mocsár peremén, az országút közelében a föld mindig nyirkos, de általában nincs víz alatt. A mocsár vize csak úgy nyolcszáz méterrel beljebb gyűlik először sekély tavakba. Az igazi veszélyt azonban a sár, az iszap jelenti; megfogja az ember lábát, lábszárát, néha olyan erősen, akár egy satu, s még egy felnőtt is csak nehezen szabadulhat ki belőle, hát még egy gyerek. Ma este már a műút mellett is csaknem két centis volt a víz, s ha tovább tart a vihar, ez csak

még rosszabb lesz. A mocsár iszapos üregei az emelkedő vízzel együtt már halálos veszélyt jelentenek. A férfiak komoran bólintottak. Rendkívül óvatosan haladnak majd előre. Az egyetlen pozitívum, ha egyáltalán volt ilyen, hogy szinte biztosra vették, Kyle nem juthatott túl messzire. A fák és a keresztül-kasul futó indák közt nehéz volt előrejutni, és ez remélhetőleg a gyereket is megakadályozta abban, hogy túlzottan eltávolodjon. Talán úgy másfél-két kilométeres körzetről lehet szó, de háromnál mindenképp kevesebb. Még a közelben kell lennie, s minél előbb indulnak, annál nagyobb az esélyük. – De az a helyzet – folytatta Taylor –, hogy az anya szerint a fiú, ha hívjuk, ha kiáltunk neki, valószínűleg nem fog válaszolni. Látható jeleket kell keresnünk, észre kell vennünk, ha nem akarunk csak úgy elmenni mellette. Az anya egészen világosan megmondta, hogy nem számíthatunk a gyerek válaszára. – Nem fog válaszolni? – kérdezte az egyik férfi elhűlve. – Az anyja ezt állítja. – Miért nem tud beszélni? – Ezt nem igazán fejtette ki. – Szellemi fogyatékos? – kérdezte egy másik. Taylor érezte, amint e kérdés hallatán a háta mereven megfeszül. – A fenébe is, mit számít az? Elveszett egy kisfiú a mocsárban, aki nem tud beszélni. Ez minden, amit pillanatnyilag tudunk. Taylor addig meredt a férfira, míg az végül elfordult. Csupán a záporozó eső hangja hallatszott köröttük, majd végül Huddle őrmester mélyen felsóhajtott. – Most már indulnunk kéne. Taylor bekapcsolta az elemlámpáját. – Menjünk. 5. fejezet Denise látta magát a többiekkel együtt a mocsárban, ahogy félrelöki arca elől a gallyakat, s lába belesüllyed az ingoványba, miközben kétségbeesetten keresi Kyle-t. Valójában azonban egy hordágyon feküdt a mentőben, úton a kórház felé, Elizabeth Citybe – ami úgy ötven kilométernyire északkeletre van –, merthogy ebben a városban volt a legközelebbi sürgősségi felvétel. Denise a mentő tetejét bámulta, kába volt, és még mindig vacogott. Maradni akart, könyörgött, hogy maradhasson, de azt mondták neki, többet segít Kyle-nak azzal, ha most szépen elmegy a mentővel. Azt mondták, csak hátráltatná ott a dolgokat. Erre kijelentette, hogy őt nem érdekli, és konokul kiszállt a mentőből, vissza a viharba, mert tudta, hogy Kyle-nak szüksége van rá. Mintha teljesen ura lett volna önmagának, esőkabátot és elemlámpát kért. Alig tett néhány lépést, és a világ forogni kezdett körülötte. Előrebillent, lábai felmondták a szolgálatot, és a földre zuhant. Két percen belül felharsant a mentő szirénája, és már úton is voltak vele. A vacogástól eltekintve Denise meg se moccant, amióta a hordágyra fektették. Keze s karja tökéletesen, már-már baljósan mozdulatlan volt. Légzése szapora és felszínes, akár egy apró állaté. Az arca sápadt, betegesen sápadt, s legutóbbi esése nyomán a fején lévő sérülés ismét felszakadt. – Bízzon bennük, Miss Holton – nyugtatgatta őt a mentős. Épp most mérte meg a vérnyomását, s úgy vélte, Denise sokkos állapotba került. – Jól ismerem ezeket a fiúkat. Tűntek már itt el gyerekek a környéken, és ők mindig mindet megtalálják. Denise nem válaszolt. – És maga is rendbe fog jönni – folytatta a mentős. – Néhány napon belül ismét talpra áll. Egy pillanatig csönd volt. Denise továbbra is meredten nézett felfelé. A mentős nekilátott, hogy megvizsgálja a pulzusát. – Nem akarja, hogy felhívjak valakit, miután a kórházba értünk? – Nem – suttogta Denise. – Nincs kit. Taylor és a többiek elérték azt a helyet, ahol a pokrócot megtalálta, és legyezőformában elindultak. Taylor két másik férfival délnek, a mocsár belseje felé tartott, míg a többiek kelet, illetve

nyugat felé. A vihar egy szemernyit sem csillapult, s a látótávolság a mocsárban – még elemlámpával is – legfeljebb néhány méter lehetett. Taylor perceken belül nem látott és nem is hallott senkit, a szíve összeszorult, ahogy hirtelen erőt vett rajta a csüggedés. Az indulás előtti izgalomban, amikor még minden lehetségesnek tűnt, valahogy elsikkadt a helyzet realitása. Taylor kutatott már eltűnt emberek után, s most hirtelen teljesen világossá vált előtte, hogy túl kevesen vannak. A mocsár éjjel, a vihar, egy gyerek, aki nem tud válaszolni, amikor hívják… legalább ötven ember kéne. Sőt talán száz. A leghatékonyabb módja annak, hogy megtaláljanak valakit az erdőben, ha a kutatócsapat tagjai, jobbra-balra, egymástól látótávolságra maradnak és együtt mozognak, akár egy menetelő osztag. Ha egymás közelében maradnak, akkor gyorsan s alaposan átfésülhetik a terepet, és nem kell azon tűnődni, vajon nem hagytak-e ki valamit. De tíz emberrel ez egyszerűen lehetetlen. Percekkel azután, hogy szétváltak, már mindenki magára maradt, teljesen elvágva a többiektől. Mindössze annyit tehettek, hogy haladtak tovább a kiválasztott irányba, s elemlámpájukkal ide-oda világítottak – bárhová és mindenhová –, mint amikor az ember egy tűt keres a szénakazalban. Hogy megtalálják Kyle-t, az egyszeriben már nem a gyakorlat, az ügyesség, hanem sokkal inkább a szerencse dolga volt. Taylor figyelmeztette magát, hogy nem szabad elveszítenie a hitét, és kitartóan haladt tovább a fák közt, az egyre puhább talajon. Neki ugyan nem voltak gyerekei, de keresztapja volt legjobb barátja, Mitch Johnson gyerekeinek, így aztán Taylor úgy folytatta a keresést, mintha közülük veszett volna el valamelyik. Mitch is önkéntes tűzoltó volt, és Taylor most nagyon szerette volna, ha itt van vele. Mitch, akivel már húsz éve vadásztak együtt, csaknem oly jól ismerte a mocsarat, mint jómaga, és most nagy hasznát vették volna az ő tapasztalatának is. De Mitch nem volt a városban, néhány napra elutazott. Taylor remélte, hogy ez nem valami baljós előjel. Ahogy távolodott a műúttól, a mocsár minden egyes lépéssel egyre sűrűbb, sötétebb, távolibb és idegenebb lett. Az előtte magasodó fák egyre közelebb nőttek egymáshoz, a kidőlt fák korhadó törzsei pedig ott hevertek mindenfelé a földön. Indák és ágak csapódtak hozzá, ahogy haladt előre, és szabad kezével igyekezett távol tartani őket az arcától. Elemlámpájával rávilágított minden zsombékra, minden farönkre, bevilágított minden bokor alá, miközben folyamatosan haladt előre, és Kyle nyomait kereste. Jó néhány perc eltelt, aztán már tíz. Majd húsz. Aztán harminc. Most, hogy már mélyebben behatolt a mocsárba, bokáig járt a vízben, s így még nehezebb volt előrejutnia. Taylor az órájára nézett: 22.56. Már másfél órája vagy tán még annál is több ideje, hogy Kyle eltűnt. Az idő, ami kezdetben még az ő oldalukon volt, egyre inkább kezdett ellenséggé válni. Vajon mennyi ideje van még, mielőtt túlságosan lehűl? Vagy… Megrázta a fejét, ezt nem akarta továbbgondolni. Most már szinte egyfolytában villámlott és dörgött, a szakadó eső meg keményen csapódott az arcába. Úgy tűnt, mintha minden irányból esne. Taylor már-már másodpercenként törölte meg az arcát, hogy tisztábban lásson. Noha a gyerek anyja kitartóan állította, hogy Kyle nem fog válaszolni, Taylor azért egyfolytában a nevét kiáltozta. Ez valamilyen oknál fogva olyan érzést keltett benne, mintha így többet tenne, mint amit valójában tett. A fenébe. Nem volt itt ilyen vihar már vagy hat éve. Talán hét? Miért épp ma este? Miért épp most, amikor egy kisfiú veszett el? Egy ilyen estén, mint a mai, még Jimmie Hocks kutyáit sem tudják használni, pedig azok a legjobbak az egész megyében. Ez a vihar egyszerűen lehetetlenné tette, hogy bármiféle nyomot kövessenek. Az pedig, hogy vakon kóborolnak itt összevissza, nem lesz elég. Hova megy egy gyerek? Egy gyerek, aki fél a vihartól, de nem fél az erdőben? Egy gyerek, aki látta az anyját a baleset után, látta sérülten és eszméletlenül. Gondolkodj! Taylor éppoly jól ismerte, ha nem jobban, a mocsarat, mint ismerősei közül bárki. Itt lőtte első szarvasát, még tizenkét évesen, és ide jött minden ősszel kacsára vadászni. Ösztönös érzéke volt hozzá, hogy szinte bármit nyomon kövessen, s nemigen volt vadászat, melyről üres kézzel tért volna vissza. Az edentoniak gyakran tréfálkoztak vele, hogy olyan orra van, akár egy farkasnak.

Valóban volt valami rendkívüli képessége; ezt maga is elismerte. Az biztos, hogy ismert mindent, amit egy vadásznak ismernie kell – lábnyomok, ürülék, meg a törött gallyak, amik egy szarvas csapását jelzik, amit nyomon követhet –, de azért mindez nem volt elég ahhoz, hogy megmagyarázza sikeres vadászatait. Amikor arra kérték, árulja el a titkát, egyszerűen csak annyit mondott, hogy megpróbál úgy gondolkodni, mint egy szarvas. Az emberek ilyenkor nevetni kezdtek, de Taylor ezt mindig komoly képpel mondta, úgyhogy hamar rájöttek, hogy nem tréfának szánta. Gondolkodj úgy, ahogy egy szarvas! Ugyan mi a fenét jelenthet ez? A fejüket csóválták. Talán Taylor volt az egyetlen, aki tudta a választ. És most pontosan ugyanezt próbálta, Csak ezúttal jóval több forgott kockán. Lehunyta a szemét. Hova mehet egy négyéves gyerek? Vajon merre indul el? Hirtelen kinyitotta a szemét, ahogy a jelzőrakéta fénye végighasított az éjszakai égen, ami azt jelenti, hogy egész órához értek. Most van tizenegy óra. Gondolkodj! * Elizabeth Cityben a sürgősségi felvétel váróterme zsúfolásig megtelt. Nem csupán azok jöttek ide, akik komoly sérülést szenvedtek, hanem olyanok is, akik egyszerűen csak nem érezték túl jól magukat. Nyilvánvaló, hogy nyugodtan várhattak volna másnapig, de úgy tűnik, a vihar, akárcsak a telihold, valahogy az emberek legoktalanabb, legésszerűtlenebb vonásait hívja elő. Minél nagyobb a vihar, az emberek annál inkább elvesztik valóságérzéküket. Egy ilyen éjszakán az egyszerű gyomorégés kezdődő infarktusnak tűnt; a napközben mért hőemelkedés hirtelen túl komolynak ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyják; ha valakinek görcs állt a lábába, ilyenkor nyomban trombózisra gyanakodott. Az orvosok és az ápolónők ezzel tisztában voltak, az ilyen éjszakák őrülete éppoly biztos, mint a napfelkelte. A várakozási idő legalább két óra volt. Denise Holtont azonban fejsérülése miatt nyomban felvették. Még nem volt eszméletlen, féligmeddig még magánál volt. Hunyt szemmel feküdt, de közben összefüggéstelenül beszélt, egyfolytában ugyanazt a szót ismételgette. Nyomban röntgenre vitték. Ott aztán az orvos majd eldönti, hogy szükség van-e egy CT-vizsgálatra is. A szó, amit egyfolytában ismételgetett, az volt, hogy „Kyle”. * Újabb harminc perc telt el, mialatt Taylor McAden még mélyebbre hatolt a mocsárban. Most már hihetetlenül sötét volt, mintha egy barlangban kutatna. Hiába tartotta kezében az elemlámpát, a klausztrofóbia érzése kezdett eluralkodni rajta. Egyre sűrűbbé vált a fák és az indák szövevénye, így egyszerűen képtelenség volt egyenesen haladni. Itt könnyen előfordulhatott, hogy az ember csak körbe-körbe jár, és még csak elképzelni se tudta, vajon hogy hatott ez Kyle-ra. Se a szél, se az eső nem hagyott alább. Viszont úgy tűnt, mintha egyre ritkábban villámlott volna. A víz most már lábszárközépig ért, és a gyereknek mindeddig nyomát se látta. Néhány perce ellenőrizte az adó-vevőn – a többiek is mind ugyanezt mondták. Semmi. Sehol sincs nyoma. Most már két és fél órája, hogy Kyle eltűnt. Gondolkodj! Eljuthatott-e ilyen messzire? Egy apró gyereknek ez a víz már mély, vajon képes-e átgázolni rajta? Taylor úgy döntött, hogy nem. Kyle-on csak egy póló és farmer van, úgyhogy ilyen messzire biztosan nem jutott. És ha mégis, akkor valószínű, hogy élve már nem találják meg. Taylor McAden iránytűt vett elő a zsebéből, rávilágított, és megpróbálta meghatározni a helyzetét. Úgy döntött, visszamegy oda, ahol a takarót találták, vissza a kiindulási pontra. Az biztos, hogy Kyle ott volt… ez minden, amit tudnak.

De onnan vajon merre ment? Hatalmas széllökések döntötték meg a feje fölött a fákat. Bőrét marta az arcába csapódó eső, miközben keleten egy villám hasított át az égen. A vihar tombolása itt már alábbhagyott, ahogy lassanként elvonult felettük. Kyle kicsi és fél a villámlástól… fájdalmasan csap az arcába az eső… Taylor felnézett az égre, összpontosított, és érezte, hogy agyának egy távoli zugában halványan… egészen halványan felrémlik valami. Egy ötlet. Csak egy tétova ötlet… de talán elképzelhető. Viharos szél… dermesztő eső… és fél a villámlástól… Kyle esetében mindez fontos lehet – igaz? Taylor megragadta az adó-vevőt, és mindenkit visszarendelt a műúthoz, amilyen gyorsan csak lehet. Ott fogja várni őket. – Ez az, csakis ez lehet – mondta ki fennhangon. Mint a legtöbb önkéntes tűzoltó felesége, akik férjükért aggódva mind beszóltak aznap éjjel az állomásra, Judy McAden sem tudta türtőztetni magát. Noha Taylort havonta kétszer-háromszor is behívták, anyaként mégis mindannyiszor aggódott érte. Ő nem akarta, hogy Taylor tűzoltó legyen, s ezt meg is mondta neki, de aztán előbb-utóbb felhagyott a vitával, mert rájött, hogy Taylort nem tudja eltántorítani. Éppoly konok volt, akár az apja. De valahogy ezen az estén ösztönei mégis egyfolytában azt súgták neki, hogy valami baj történt. Eleinte próbálta elhessegetni, hogy semmi komoly, de ez az érzés mégsem hagyta nyugodni, és óráról órára egyre erősebbé vált. Végül vonakodva, de mégiscsak betelefonált, miközben már-már a legrosszabbra számított; és akkor megtudta, hogy a mocsárban nyoma veszett egy kisfiúnak, aki nem más, mint J. B. Anderson dédunokája. Azt mondták neki, hogy Taylor is azok közt van, akik a gyereket keresik. Az anya viszont már úton volt a kórház felé. Elizabelh Citybe vitték. Miután Judy letette a kagylót, megkönnyebbülten hátradőlt székében azzal a tudattal, hogy Taylor jól van, ám ekkor hirtelen a gyerekért kezdett aggódni. Ismerte Andersonékat, ahogy Edentonban mindenki. Ő azonban ismerte Denise anyját is, amikor még mindketten fiatalok voltak, azelőtt, hogy elköltözött innen, és férjhez ment Charles Holtonhoz. Az már nagyon rég volt – vagy negyven éve –, és jó ideje már, hogy eszébe se jutott. Most azonban megrohanták ifjúságának emlékei; képek sora merült fel a múltból, ahogy együtt mennek iskolába, ahogy a folyóparton heverésznek és kitárgyalják a fiúkat, vagy divatfotókat vágnak ki különféle lapokból… Arra is emlékezett, milyen szomorú volt, amikor megtudta, hogy meghalt. Eddig sejtelme sem volt arról, hogy barátnője lánya visszaköltözött Edentonba. És most eltűnt a fia. Miféle hazatérés ez? Judy nem sokat tétovázott – a tettek embere nemigen latolgat. Mindig is az a fajta volt, aki nyomban kézbe veszi a dolgokat, és ez a tetterő még most, hatvanhárom éves korában sem hagyta el. Hosszú évekkel ezelőtt, amikor a férje meghalt, Judy a könyvtárban vállalt munkát, és Taylort egymaga nevelte fel, miután megfogadta, hogy egyedül fogja végigcsinálni. Nemcsak anyagilag tartotta fenn a családot, de megbirkózott mindazzal, amit általában két szülő szokott vállalni. Fia iskolájában önként jelentkezett különféle feladatokra, minden évben vállalt szervezést, felügyeletet, de meccsekre is ő vitte Taylort, és táborozni ment a cserkészekkel. Megtanította főzni, takarítani, de ő tanította baseballozni is. Noha ezek az idők már rég elmúltak, ő mégis tevékenyebb és elfoglaltabb volt, mint valaha. Miután Taylor felnőtt, figyelme Edenton felé fordult, és már hosszú évek óta magát a várost segítette, tevékenyen részt vett mindenben, ami érintette a közösség életét. Rendszeresen írt a kongresszusi képviselőjüknek, meg az állami törvényhozóknak is, és ha úgy vélte, hogy nem figyelnek rá, akkor házról házra járt, hogy a különféle petíciókhoz aláírásokat gyűjtsön. Tagja volt az Edentoni Történelmi Társaságnak, amely pénzalapot hozott létre, hogy megőrizzék a város régi házait; elment a városi tanács minden gyűlésére, hogy elmondja, mit kéne tenni, és mire lenne szükség. Tanított az anglikán templom vasárnapi iskolájában, sütött minden jótékonysági süteményvásárra, és még mindig dolgozott, heti harminc órát a könyvtárban. Szoros

időbeosztása mellett nemigen fecsérelhette az időt, így ha egyszer döntésre jutott, akkor habozás nélkül, nyomban cselekedett, különösen, ha biztos volt benne, hogy igaza van. Noha Denise-t nem ismerte, maga is anya volt, így aztán pontosan tudta, hogy milyen félelmek kínozzák az embert, ha a gyerekéről van szó. Taylor egész életében, már gyerekkora óta folyton veszélyes helyzetekbe került – mintha vonzotta volna őket. Judy tudta, hogy a kisfiú halálosan rémült lehet – és az anyja… nos, az anyja már valószínűleg összeroppant, s a téboly határán jár. Isten a tudója, hogy én ott jártam. Belebújt esőkabátjába, és egészen biztos volt benne, hogy az anyának most szüksége van minden létező támogatásra. Az, hogy most viharban kell vezetnie, egy cseppet sem rémisztette meg; egész egyszerűen eszébe se jutott. Egy anya s gyermeke bajban volt. Judy tudta, még ha Denise Holton nem akarna is szóba állni vele – vagy nem tudna, mert olyan komolyak a sérülései –, neki akkor is oda kell mennie, mert képtelen lenne elaludni, míg el nem mondta neki, hogy a városban törődnek vele, hogy tudják, mi történt, és megtesznek mindent, hogy segítsenek. 6. fejezet Éjfélkor, akár az óraütés, a jelzőrakéta fénye ismét bevilágította a sötét eget. Már közel három órája, hogy Kyle-nak nyoma veszett. Taylor közben már közeledett a műút felé, és meglepte, hogy itt mennyivel világosabb van ahhoz a sűrű sötétséghez képest, amiből épp most bukkant elő. Most már hangokat is hallott, első ízben azóta, hogy elvált a többiektől… ráadásul sok hangot, ahogy az emberek egymásnak kiáltoztak. Taylor meggyorsította lépteit, és ahogy kiért a fák közül, látta, hogy több mint egy tucat újabb jármű érkezett – vakító reflektoraikkal csatlakoztak a már ott lévőkhöz. És persze több volt az ember is. Már nemcsak a kutatócsapat visszatérő tagjai gyülekeztek, de körülvették őket azok is, akik a jó öreg városi riadóláncon át értesültek a keresésről, és kijöttek, hogy segítsenek. Taylor már messziről felismerte szinte mindnyájukat. Craig Sanborn, Rhett Little, Skip Hudson, Mike Cook, Bart Arthur, Mark Shelton… és még vagy hat-hét ember. Olyanok, akik dacolnak a viharral, akiknek másnap dolgozniuk kell. Olyanok, akikkel Denise valószínűleg még csak nem is találkozott soha. Jó emberek, Taylornak önkéntelenül ez jutott eszébe. A hangulat azonban komor volt. Azok, akik eddig a gyereket keresték, mind bőrig áztak, mind csupa seb és sár volt, teljesen kimerültek, és csüggedtek voltak. Taylorhoz hasonlóan ők is látták, hogy odakint a mocsár milyen sötét és áthatolhatatlan. Ahogy Taylor közeledett hozzájuk, mindnyájan elcsöndesedtek. Huddle őrmester megfordult, az arcát megvilágítónak az elemlámpák. Egy friss és mély seb éktelenkedett rajta, amit részben eltakart a ráfröccsent sár. – Nos, mi hír? Találtál valamit? Taylor megrázta a fejét. – Nem, de azt hiszem, sejtem, hogy merre ment. – Ezt honnan veszed? – Nem tudom biztosan. Csak egy ötlet, de az az érzésem, hogy délkeletnek tartolt. Mint mindenki, Huddle őrmester is tisztában volt Taylor nyomkövető hírével – gyerekkoruk óta ismerték egymást. – Miért? – Nos, egyrészt, mert ott találtuk meg a takarót. És ha abba az irányba haladt tovább, akkor a szél hátulról fújta. Nem hiszem, hogy egy ilyen kisfiú megpróbálna szembeszállni ezzel a viharos széllel – szerintem inkább viteti magát vele. Meg akkor az eső is fájdalmasan csapódott volna az arcába. És azt hiszem, igyekezett a villámlásnak is háttal lenni. Az anyja azt mondta, hogy fél a villámtól.

Huddle őrmester kétkedőn nézett rá. – Hát ez nem sok. – Nem – ismerte el Taylor –, de azt hiszem, ez a legvalószínűbb lehetőség, ami reményt adhat. – Nem úgy kéne folytatnunk a keresést, ahogy eddig? Minden irányba? Taylor megrázta a fejét. – Továbbra is túl gyéren lennénk – nem sokra mennénk vele. Te is láttad, hogy mi van odakinn. – Kézfejével végigtörölt az arcán, miközben megpróbálta összeszedni a gondolatait. Milyen jó lett volna, ha most Mitch itt van mellette, hogy meggyőzze őket – ehhez igazán Mitch értett. – Figyelj – folytatta végül –, tudom, hogy ez csak egy sejtés, de fogadni mernék, hogy igazam van. Most vagyunk, hányan is? Több mint húszan. Széles legyezőalakzatban átkutathatnánk mindent abba az irányba. Huddle kétkedve meredt rá. – De mi van, ha nem abba az irányba ment? Mi van, ha tévedsz? Sötét van odakint… annak alapján, amit tudunk, akár körbe is járhat. Az is lehet, hogy elbújt valahová, hogy menedéket keresett. Csak mert fél a villámtól, azért még nem biztos, hogy azt is tudja, távolodnia kéne tőle. Mindössze négyéves. Meg aztán összejöttünk itt már annyian, hogy elindulhassunk különböző irányba. Taylor nem válaszolt, mivel ezen eltöprengett. Ésszerű, amit Huddle mond, nagyon is ésszerű. De Taylor már megtanulta, hogy bízzon az ösztöneiben. Az arca eltökélt volt. Huddle őrmester a homlokát ráncolta, és kezét átázott zubbonyának zsebébe mélyesztette. Végül Taylor azt mondta: – Bízz bennem, Carl! – Azért ez nem ilyen egyszerű. Egy kisfiú élete forog kockán. – Tudom. Erre Huddle őrmester felsóhajtott, és elfordult. Végül is ez az ő ügye, őt küldték ki. Hivatalosan ő irányítja a keresést. Neki kell jelentést írnia, ez az ő feladata… s végül neki kell majd felelnie is érte. – Rendben – mondta végül. – Úgy csináljuk, ahogy mondod. De az istenért, remélem, hogy igazad van. * Most fél egy van. Judy McAden, amint megérkezett a kórházba, nyomban a fogadópulthoz ment. Miután tisztában volt a kórházi szokásokkal, megkérdezte, hogy hol találja Denise Holtont, az unokahúgát. A pultnál lévő hölgy nem is kérdezett tőle semmit – a váróban még mindig rengetegen voltak –, csak sietve megnézte a nyilvántartást. Közölte Judyval, hogy Denise Holtont már felvitték egy kórterembe, de ilyenkor nincs látogatás, úgyhogy ha másnap reggel vissza tudna jönni… – Legalább annyit mondjon, hogy van? – vágott a szavába Judy. A hölgy fáradtan megvonta a vállát. – Itt csak az áll, hogy elvitték röntgenre, de ennél többet nem tudok. Biztos, hogy bővebb felvilágosítási is kaphat majd, ha itt egy kicsit rendeződtek a dolgok. – Hánykor kezdődik a látogatás? – Nyolckor – felelte, és már egy újabb kartoték után nyúlt. – Értem – mondta Judy, s hangja levertnek tűnt. Közben az alkalmazott válla fölött észrevette, hogy beljebb mintha még nagyobb lenne a káosz, mint a váróban. Mindenütt elgyötört, túlterhelt nővérek sürögtek, egyik szobából a másikba. – Meg kell itt állnom, mielőtt felmegyek hozzá? Mármint holnap? – Nem. Holnap reggel menjen csak be a főbejáraton, ott a sarkon túl. Aztán egyenesen föl a 217-be. Előtte azonban szóljon a nővérügyeleten, majd ők útbaigazítják. – Köszönöm. Judy ellépett a pulttól, és átadta helyét a soron következőnek. Egy középkorú férfi volt, akiből csak úgy áradt az alkoholszag, és az egyik karját hevenyészve egy kendővel rögzítették.

– Mi tart ilyen soká? Iszonyúan fáj a karom. A pult mögött álló hölgy türelmetlenül felsóhajtott. – Elnézést, de maga is láthatja, hogy milyen nagy itt ma este a forgalom. Az orvos nyomban megnézi, amint… Judy, miután meggyőződött róla, hogy a nő figyelmét még mindig a pult előtt álló férfi köti le, egy a kórház területére vezető lengőajtón át elhagyta a várótermet. Volt már ebben a kórházban, úgyhogy tudta, hogy a felvonók a folyosó végén vannak. Perceken belül már el is haladt az üresen tátongó nővérügyelet mellett, és egyenesen a 217-es szoba felé tartott. * Miközben Judy Denise szobája felé ment, odakint a férfiak folytatták a keresést. Összesen huszonnégyen voltak, és egy négyszáz méter széles sávban indultak el, olyan távol egymástól, hogy még lássák szomszédjuk elemlámpájának a fényét. Lámpáik bevilágították a terepet, ahogy a viharral mit sem törődve, lassan haladtak délkelet felé. Néhány percen belül a műútnál parkoló kocsik reflektorainak fényét a sötétség ismét elnyelte. Azokat, akik az imént érkeztek, megrémítette ez a hirtelen sötétség, és azon tűnődtek, vajon meddig maradhat életben odakint egy ilyen aprócska gyerek. A többiek közül viszont néhányan már abban sem bíztak, hogy akár csak a holttestét is megtalálhatják. * Denise ébren volt, mert egyszerűen képtelen volt aludni. Volt egy óra az ágya mellett a falon, és ő csak meredten figyelte, ahogy rémisztő pontossággal telnek a percek, egyik a másik után. Kyle már közel négy órája eltűnt. Négy órája! Denise tenni szeretett volna valami – bármit, ahelyett, hogy itt fekszik ilyen tehetetlenül, mert így nincs hasznára se Kyle-nak, se azoknak, akik keresik. Ő is keresni akarta, szeretett volna odakint lenni, s a tény, hogy nincs ott, még jobban fájt neki, mint az összes sérülése. Tudnia kell, hogy mi folyik. Ő akarta kézbe venni a dolgokat. Itt azonban az égvilágon semmit sem tehet. A teste cserbenhagyta. Szédülése az elmúlt óra során alig enyhült valamit. Egyensúlyát továbbra se tudta megtartani, még annyi időre sem, hogy végigmenjen a folyosón, nemhogy részt vegyen a keresésben. Az erős fény bántotta a szemét, és amikor az orvos feltett neki néhány egyszerű kérdést, az arcát megháromszorozódva látta. Most, hogy itt volt egyedül a szobában, gyűlölte magát gyöngeségéért. Miféle anya ő? Még arra se képes, hogy a saját gyerekét keresse! Éjfélkor – már három órája volt, hogy Kyle eltűnt – teljesen összeroppant, amikor rádöbbent, hogy képtelen lesz elhagyni a kórházat. Amint elkészült a röntgenfelvétel, Kyle nevét kezdte kiáltozni. Furcsa megkönnyebbülést jelentett neki, hogy kétségbeesését szabadjára engedte, és torkaszakadtából kiáltotta a gyerek nevét. Képzeletében Kyle hallotta őt, és Denise azt akarta, hogy hallgasson rá. Gyere vissza, Kyle. Gyere vissza oda, ahol anyu volt. Ugye hallasz engem? Nem számított, hogy két ápolónő is próbálta csitítani, lecsillapítani, miközben ő vadul küzdött ellenük. Csak nyugodjon meg, mondták, minden rendben lesz. Denise azonban nem tudta abbahagyni. Csak kiáltozta tovább Kyle nevét, és elkeseredetten harcolt velük, míg végül ide hozták. Addigra már kimerült, s a kiáltozás zokogásba fulladt. Az egyik nővér néhány percig még ott maradt mellette, hogy meggyőződjön róla, Denise rendben vane, de aztán elhívták egy sürgős esethez. Azóta egyedül volt. Mereven nézte az óra percmutatóját. Tik.

Senki sem tudta, hogy mi folyik odakint. Mielőtt a nővért elhívták volna, Denise megkérte őt, hogy telefonáljon a rendőrségre, és tudja meg, hogy mi történt. Könyörgött neki, de a nővér finoman elutasította a kérését. Mindössze annyit mondott, hogy ha hallanak valamit, nyomban tudatják vele. Addig is az lesz a legjobb, ha megpróbál megnyugodni és pihenni. Még hogy pihenjen! Hát őrültek ezek? Kyle még odakint van, és Denise tudta, hogy él. Élnie kell. Ha már nem élne, azt ő tudná. Mélyen, legbelül érezné, fizikailag érezné, akárha gyomorszájon vágnák. Talán volt köztük valami különleges kapcsolat, lehet, hogy olyasvalami, ami megvan minden anya s gyermeke közt. De az is lehet, hogy csak azért volt ez, mert Kyle nem tudott beszélni, s neki vele kapcsolatban mindig az ösztöneire kellett támaszkodnia. Nem volt biztos benne, de hitte, hogy a szíve mélyén azonnal tudná, és a szíve mindeddig néma maradt. Kyle még él. Élnie kell… Ó, Istenem, kérlek, hadd éljen! Tak. * Judy McAden nem kopogott, csak résnyire nyitotta az ajtót, és látta, hogy nem ég a lámpa az ágy fölött. Csupán a szoba sarkában világított halványan egy apró fény, ahogy Judy csöndesen belépett. Nem tudta, hogy Denise alszik-e vagy sem, de ha igen, akkor nem akarta felébreszteni. Amikor Judy becsukta maga mögött az ajtót, Denise kábán felé fordította a fejét és ránézett. Ahogy Judy megfordult, még ebben a félhomályban is megdermedt, amikor meglátta Denise-t ott az ágyon. Nemigen fordult elő vele ilyesmi, de ez most azon ritka alkalmak közé tartozott, amikor egyszerűen nem tudott megszólalni. Ő ismerte Denise Holtont. Annak ellenére, hogy a fején kötés volt, és az arca csúnyán összezúzódott, mindennek ellenére, nyomban felismerte Denise-ben azt a fiatal nőt, aki a számítógépet szokta használni a könyvtárban. Az övé az az aranyos kisfiú, aki annyira szereti a repülőgépes könyveket… Jaj ne...az az aranyos kisfiú… Denise azonban nem tudta hova tenni, nem tudta, ki az a hölgy, aki ott áll előtte. A feje még zavaros volt. Talán egy nővér? Nem – nem olyan a ruhája. Vagy a rendőrségtől jött? Nem, túl idős. De az arca valahogy mégis ismerősnek tűnt… – Ismerjük egymást? – kérdezte végül rekedten. Judynak végre sikerült összeszednie magát, és elindult az ágy felé. Halkan beszélt. – Bizonyos értelemben igen. Láttam már néhányszor a könyvtárban. Ott dolgozom. Denise szeme csak félig volt nyitva. A könyvtárban? A szoba megint forogni kezdett. – Mit keres itt? – A szavak összemosódva, egymásba torlódva buktak ki belőle. – Tulajdonképpen mit is? – tűnődött el önkéntelenül Judy. Idegesen megigazította a vállán a táskáját. – Hallottam, hogy elveszett a fia. Az én fiam egyike azoknak, akik most odakint keresik. Ahogy ezt Denise meghallotta, a szemében egyszerre csillant meg a remény s a félelem, és a tekintete mintha kitisztult volna. Egyből feltette a kérdést, és ezúttal szavai sokkal tisztábbak, világosabbak voltak. –Tud róla valamit? Judyt a kérdés váratlanul érte, de aztán rájött, hogy erre számítania kellett volna. Mi másért jött volna ide? Megrázta a fejét. – Nem, semmit. Sajnálom. Denise összeszorította a száját, és nem szólt egy szót sem. Úgy tűnt, mintha magában kiértékelné a választ, majd elfordult. – Szeretnék egyedül lenni – mondta.

Judy, aki még mindig nem tudta, mit is tegyen – Mi a csudáért jöttem én ide? Hisz még csak nem is ismer engem –, pontosan azt mondta, amit ő maga is hallani akart volna, ez volt az egyetlen, ami az eszébe jutott. – Meg fogják találni, Denise. Először Judy azt hitte, Denise meg se hallotta őt, de aztán látta reszkető állát s a szeméből alácsorduló könnyeket. Denise egyetlen hang nélkül, némán zokogott. Úgy tűnt, visszatartja az érzéseit, mintha nem akarná, hogy bárki is így lássa, s ettől valahogy még szörnyűbb volt. Noha Judy nem tudta, hogyan fogadja majd Denise, ő mégis anyai ösztöneinek engedett, amikor közelebb lépett, majd egy pillanatra megtorpant, mielőtt leült volna az ágy szélére. Denise mintha észre se vette volna. Judy némán figyelte. Ugyan mit akartam, mit hittem? Hogy segíthetek? De hát mi a csudát tehetnék? Lehet, hogy nem kellett volna idejönnöm… Neki itt nincs szüksége rám. Ha megint arra kér, hogy menjek, akkor elmegyek… Gondolatait egy hang szakította meg, egy hang, mely olyan halk volt, hogy Judy szinte nem is hallotta. – De mi van, ha nem? Judy Denise keze után nyúlt, és megszorította. – Megtalálják. Denise vett egy hosszú, szaggatott lélegzetet, mintha valami rejtett tartalékból próbálna erőt meríteni. Lassan Judy felé fordította a fejét, és vörös, duzzadt szemmel nézett rá. – Még azt sem tudom, vajon keresik-e még… Ilyen közelről, villant át Judy agyán, Denise egészen az anyja – helyesebben olyan, amilyen az anyja volt egykoron. Akárha testvérek lettek volna… egy pillanatig eltűnődött, vajon miért nem tűnt ez fel neki eddig a könyvtárban. Ez a gondolat azonban egyből szertefoszlott, amint felfogta Denise szavainak értelmét. Judy a homlokát ráncolta, mivel nem volt biztos benne, vajon jól hallotta-e. – Hogyan? Ezzel azt akarja mondani, hogy senki sem tájékoztatta arról, hogy mi folyik odakint? Bár Denise egyenesen ránézett, mégis nagyon távolinak tűnt, mintha valami fásult kábulat fogságában lett volna. – Semmit sem hallottam azóta, hogy beraktak a mentőbe. – Semmit? – kiáltott fel Judy, mert elképesztette ez az érzéketlenség, hogy egy anyát itt hagynak teljes bizonytalanságban. Denise megrázta a fejét. Judy egyből körülnézett, hogy hol a telefon, majd felállt, és egyre inkább visszatért az önbizalma, mert most már tudta, hogy valamit mégiscsak tehet. Ez lehetett az oka annak, hogy úgy érezte, ide kell jönnie. Hogy épp egy anyának ne mondjanak semmit! Ez teljességgel elfogadhatatlan. Sőt ez még annál is több, ez… kegyetlenség. Nyilván nem szándékos, de azért mégiscsak kegyetlen dolog. Judy leült a szoba sarkában lévő kisasztal melletti székre, és felemelte a telefonkagylót. Gyorsan tárcsázott, és az edentoni rendőrséget hívta. Denise szeme tágra nyílt, amint rájött, hogy mit csinál Judy. – Itt Judy McAden. Itt vagyok Denise Holtonnal a kórházban. Azért hívom, hogy megtudjam, mi a helyzet odakint a mocsárnál… Nem… nem… Tisztában vagyok vele, hogy nagyon elfoglaltak, de nekem beszélnem kell Mike Harrisszel… Nos, mondja meg neki, hogy vegye fel. Mondja meg, hogy Judy van a vonalban. Fontos. Kezét a kagylóra tette, és úgy beszélt Denise-hez. – Régóta ismerem Mike-ot – ő a kapitány. Talán ő már tud valamit. Egy kattanás hallatszott, majd Judy hallotta, ahogy a vonal másik végén ismét felveszik a kagylót. – Szervusz, Mike… Nem, én jól vagyok, de nem ezért hívlak. Itt vagyok Denise Holtonnal, az ő kisfia tűnt el a mocsárban. Itt, a kórházban, és úgy tűnik, nem mondtak neki semmit arról, hogy

mi folyik odakint… Tudom, hogy őrültekháza van, de neki tudnia kell, hogy mi a helyzet… Értem… aha… ó, rendben, kösz. Miután letette a kagylót, megcsóválta a fejét, majd amíg egy újabb számot tárcsázott, azt mondta Denise-nek: – Nincs semmi híre, de nem az ő emberei vezetik a keresést, mivel ez a megyehatáron kívül van. Most megpróbálkozom a tűzoltókkal. Ismét végigment a szokásos bevezetőn, míg sikerült elérnie a szolgálatos vezetőt. Aztán, úgy egy perc múlva, hangneme anyaian kioktató lett: – Értem… nos, oda tudna szólni rádión valakinek ott a helyszínen? Itt van mellettem egy anya, akinek joga van tudni, hogy mi a helyzet, és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy még senki sem tájékoztatta a fejleményekről. Mit szólnál hozzá, ha Linda lenne itt mellettem, és Tommy lenne az, aki eltűnt?… Nem érdekel, hogy mennyire elfoglaltak vagytok. Erre nincs mentség. Ez egyszerűen képtelenség, hogy ilyesmit teljességgel figyelmen kívül hagytok… Nem, nem szeretnélek visszahívni, inkább tartom a vonalat, amíg rádión odaszólsz… Joe, tudnia kell, méghozzá azonnal. Már órák óta nem tud róla semmit… Jól van… Denise-re nézett. – Most tartom a vonalat. Rádión odaszól nekik. Pár perc, és megtudjuk. Hogy van? Denise órák óta először mosolyodott el. – Köszönöm – mondta erőtlenül. Eltelt egy perc, majd még egy, mielőtt Judy ismét megszólalt: – Igen, még itt vagyok… – Judy némán hallgatta a jelentést, és Denise mindennek dacára érezte, hogy egyre növekszik benne a remény. Talán… könyörgök… Figyelte Judy arcán az érzelmek látható jelét. Ahogy egyre tovább tartott a csönd, Judy szája egyenes vonallá merevült. Végül ismét megszólalt. – Jó, értem… Köszönöm, Joe. Szólj ide, ha megtudsz valamit, bármit… Igen, a kórházban, Elizabelh Cityben. Egy kicsit később majd mi is odaszólunk. Miközben Denise Judyt figyelte, megint ott érezte azt a gombócot a torkában, ahogy émelygése visszatért. Kyle még mindig odakint van. Judy letette a kagylót, és visszament az ágyhoz. – Még nem találták meg, de továbbra is kint vannak. Nemrég érkezett még egy csomó ember a városból, úgyhogy most még többen keresik. Az idő is egy kicsit kitisztult, és úgy vélik, hogy Kyle délkeletnek ment. Most már egy órája arrafelé keresik. Denise alig hallott valamit abból, amit Judy mondott. * Már csaknem hajnali fél kettő. A hőmérséklet, ami ilyenkor úgy tizenöt fok körül szokott lenni, most alig öt fok volt, és ők már több mint egy órája haladtak így együtt előre. A hideg északi széltől a levegő egyre gyorsabban hűlt, és a csapat tagjai kezdtek rádöbbenni, ha abban reménykednek, hogy még életben találják a fiút, akkor nincs sok idejük, néhány órán belül rá kell bukkanniuk. Most a mocsár egy olyan részéhez érkeztek, amely nem volt olyan sűrű, a fák ritkábban nőttek, és nem kellett egyfolytában küzdeniük a bozóttal meg az indákkal. Itt gyorsabban ment a keresés, és Taylor minden irányban három embert is látott, helyesebben csak elemlámpáik fényét. Nem mentek el semmi mellett, mindent alaposan átvizsgáltak. Taylor vadászott már itt, a mocsárnak ezen a részén. Mivel itt a terep egy kicsit kiemelkedett, ezért a talaj általában szárazabb volt, és a szarvasok csapatostul jöttek ide. Úgy nyolcszáz méternyire, ott, ahol ismét mélyülni kezd és a talaj víz alá kerül, elérik a mocsárnak azt a részét, amit a vadászok Kacsalesnek hívnak. Amikor itt az idény, a területet szegélyező tucatnyi leshely mindegyikében van valaki. Arrafelé a víz egész éven ál mélyebb, úgy egyméteres lehet, és a vadászok ott mindig sikerrel járnak.

Egyúttal ez volt a legtávolabbi pont, ennél tovább Kyle sem mehetett – feltéve persze, hogy jó irányban haladnak, hogy a gyerek valóban erre jött. 7. fejezet Most hajnali 2.26. Kyle már csaknem öt és fél órája eltűnt. Judy megnedvesített egy rongyot, majd visszament az ágyhoz, és gyöngéden megtörülgette Denise arcát. Denise nemigen szólt, és Judy nem is erőltette a beszélgetést. Denise olyan volt, mint akit idegsokk ért: sápadt, elcsigázott, a szeme gyulladt-vörös, a tekintete üveges. Judy kettőkor ismét telefonált, s azt a választ kapta, hogy még mindig semmi hír. Ezúttal úgy tűnt, mintha Denise erre számított volna, és nem látszott rajta szinte semmiféle reakció. – Hozzak egy pohár vizet? – kérdezte Judy. Amikor Denise nem válaszolt, Judy mégiscsak felállt az ágy széléről, és hozott neki. Amikor visszatért, Denise megpróbált felülni az ágyban, hogy igyon egy kortyot, de ekkorra már a baleset következményei egész testén jelentkeztek. Éles fájdalom hasított végig a csuklójától egészen a válláig, akár egy áramütés. Úgy fájt a hasa és a mellkasa, mintha hosszú ideig valami nagy súly nehezedett volna rá, amit most végre levettek, és teste lassanként kezdte volna visszanyerni régi alakját, akár egy léggömb, mely fájdalmas-nehezen ismét megtelik levegővel. A nyaka egyre merevebb lett, mintha gerincének felső szakaszát egy acélrúdra cserélték volna, ami nem hagyta, hogy szabadon mozgassa a fejét. – Hadd segítsek – mondta Judy. Letette a poharat az asztalra, majd óvatosan felültette Denise-t. Denise arca összerándult, és légzését visszafojtva harapta össze ajkait, amíg hullámokban csapott át rajta, majd ellazult, amikor a fájdalom végre kissé alábbhagyott. Judy odaadta neki a poharat. Denise tekintete, mialatt kortyolt a vízből, ismét az órára villant. A percmutató továbbra is könyörtelenül haladt előre. Mikor találják már meg? Ahogy Judy Denise arcát figyelte, megkérdezte tőle: – Akarja, hogy hívjak egy nővért? Denise nem válaszolt. Judy Denise kezére tette a kezét. – Akarja, hogy elmenjek, hogy egy kicsit pihenni tudjon? Denise az óráról ismét Judyra fordította tekintetét, és még mindig csak egy idegent látott… de egy kedves idegent, valakit, aki törődik vele. Valakit, akinek kedves tekintete emlékeztette őt idősebb atlantai szomszédjára. Én csak Kyle-t akarom… – Nem hiszem, hogy most aludni tudnék – mondta végül. Denise megitta a vizet, Judy pedig elvette tőle a poharat. – Elnézést, de nem tudom a nevét – mondta. A szavak mintha már nem mosódtak volna össze annyira, de a kimerültségtől a hangja erőtlen volt. – Hallottam, amikor telefonált, de képtelen vagyok visszaemlékezni. Judy letette a poharat az asztalra, majd segített Denise-nek visszafeküdni. – Judy McAden vagyok. Amikor beléptem ide, azt hiszem, erről megfeledkeztem. – És a könyvtárban dolgozik? Judy bólintott. – Többször is láttam ott a fiával. – Akkor ezért…? – kérdezte Denise, és a hangja elhalt. – Nem, én valójában azért jöttem, mert ismertem az édesanyját, még fiatal korában. Egykoron barátnők voltunk. Amikor aztán megtudtam, hogy ön bajban van… úgy gondoltam, tudnia kell, hogy nincs egyedül, hogy nem maradt magára egy ilyen helyzetben. Denise hunyorogva próbált Judyra nézni, mintha most látná először. – Ismerte az anyámat? Judy bólintott. – Közel laktunk egymáshoz. Együtt nőttünk fel.

Denise megpróbált visszaemlékezni, vajon anyja beszélt-e neki erről az asszonyról valaha, de ahogy most gondolatait igyekezett a múltra összpontosítani, az pontosan olyan volt, mintha a televízióban egy grízes, elmosódott képet próbálna megfejteni. Akárhogy próbálkozott, nem jutott eszébe semmi, és akkor váratlanul megszólalt a telefon. Mindketten összerezzentek, s a készülék felé fordultak, melynek éles hangja egyszeriben baljósan csengett. * Taylor és a többiek néhány perce értek a Kacsaleshez. Itt, úgy bő két kilométernyire attól a helytől, ahol a baleset történt, a mocsár vize mélyülni kezdett. Kyle ennél tovább nem mehetett, ők azonban még mindig nem találtak semmit. A csapat tagjai kezdtek összegyűlni, ahogy egymás után elérték a Kacsalest, majd sorra életre keltek a rádió adó-vevők, és mindenfelől csalódott hangok hallatszottak. Taylor azonban még nem jelentkezett be. Tovább folytatta a keresést, ismét megpróbálta Kyle helyébe képzelni magát, és egyfolytában ugyanazt a kérdést tette fel magának, mint korábban. Vajon erre jött Kyle? És mindahányszor ugyanarra a következtetésre jutott. Maga a szél is nagyjából ebbe az irányba űzhette. Nyilván nem akart szembeszállni a széllel, és csak akkor volt a villámlás a háta mögött, ha errefelé tartott. A fenébe is, erre kellett jönnie. Egyszerűen csakis erre jöhetett. De akkor hol van? Az nem lehet, hogy elmentek mellette, vagy mégis? Mielőtt elindultak, Taylor figyelmeztette a többieket, hogy útközben ellenőrizzenek minden lehetséges búvóhelyet – minden fát, bokrot, rönköt és kidőlt fatörzset –, minden lehetséges helyet, ahol egy gyerek elbújhat a vihar elől… és biztos volt benne, hogy ezt meg is tették. Itt az emberek törődtek egymással, és mindenki éppoly komolyan vette a feladatát, mint ő. Akkor mégis hol lehet? Hirtelen azt kívánta, bárcsak lennének éjjellátóik, akkor lenne valamijük, ami enyhítené ezt a bénító sötétséget, és a testből sugárzó hő alapján megtalálhatnák a gyereket. Noha lehetett kapni ilyen készülékeket, ő a városban nem ismert senkit, akinek lett volna. Azt mondani se kell, hogy a tűzoltóság nem rendelkezett ilyen felszereléssel – hogy is engedhették volna meg maguknak a legmodernebb technikát, amikor még főállású, hivatásos tűzoltókra sem futotta. Végül is a korlátozott költségvetés állandó tartozéka a kisvárosi életnek. De ott a nemzetőrség… Taylor biztosra vette, hogy nekik megvan hozzá a szükséges felszerelésük, de ez most lehetőségként szóba se jöhetett. Egyszerűen túl soká tartana, míg egy egység ideérne. Az pedig, hogy a nemzetőrségnél lévő társaiktól kölcsönkérjenek egy ilyet… Ahhoz előbb az ellátmányozási tisztviselőnek egy felhatalmazásra lenne szüksége a felettesétől, annak meg valaki mástól, aki meg különféle nyomtatványokat töltetne ki… stb. stb. De még ha valami csoda folytán kérésüket mégis teljesítenék, a legközelebbi raktár csaknem kétórányira van. A pokolba is, addigra már-már kivilágosodna. Gondolkodj! Ahogy végighasított az égen egy újabb villám, Taylor összerezzent. Elég sok idő telt már el a legutóbbi villámlás óta, és eltekintve az esőtől, azt hitte, hogy a nehezén már túljutottak. Ám ahogy az ég sötétje egy pillanatra megvilágosodott, észrevett valamit a távolban… egy szögletes faépítményt, melyet szinte benőtt a fák lombja. Ez egyike volt a tucatnyi kacsalesnek. Agya sebesen dolgozni kezdett… a kacsalesek… majdnem úgy néznek ki, mint egy gyerekház, és elegendő védelmet nyújtanak az eső ellen. Vajon Kyle is észrevette valamelyiket? Nem, ez így túl könnyű… ez nem lehet… viszont… Taylor mindennek dacára mégis érezte, amint az adrenalinszintje emelkedni kezd. Megtett minden tőle telhetőt, hogy megőrizze nyugalmát. Talán – ez minden. Csupán egy jókora „talán”.

De pillanatnyilag ez a „talán” az egyetlen, amibe kapaszkodhat, úgyhogy egyből rohanni kezdett az első leshely felé, amit meglátott. Bakancsa elsüllyedt a sárban, és cuppogó hangot adott, ahogy küszködve igyekezett átvergődni ezen a ragacsos, ingoványos talajon. Néhány másodperc múlva elérte a leshelyet; ezt tavaly ősz óta senki sem használta, a bozót s az indák teljesen benőtték. Átverekedte magát az indák közt, és benézett. Ahogy elemlámpájával végigpásztázta odabent a leshelyet, már-már arra számított, hogy talál egy kisfiút, aki elbújt a vihar elől. De nem volt ott más, csak néhány elöregedett fatábla. Ahogy visszalépett, az eget ismét bevilágította egy villám, és Taylor, alig ötvenméternyire, egy újabb leshelyet vett észre. Az nem volt annyira benőve, mint ez, amelyet az imént kutatott át. Taylor ismét nekivágott, szaporán szedte a lábát, és bízott… Ha én gyerek lennék, és eljutok egészen idáig, majd meglátok valamit, ami olyan, mint egy kis házikó… Odaért a második leshelyhez, gyorsan átkutatta, de itt sem talált semmit. Ismét átkozódott egyet, miközben még sürgetőbb izgalom töltötte el. Megint nekivágott, és vakon, anélkül hogy pontosan tudta volna, hol van, elindult a következő leshely felé. Tapasztalatból tudta, hogy száz méternél nem lehet messzebb, és a víz mellett kell lennie. Igaza volt. Zihálva lélegzett, küzdött esővel, széllel, de leginkább a sárral, miközben a szíve mélyén tudta, hogy jó úton jár, s a leshellyel kapcsolatos megérzése helyes. Ha Kyle nincs itt, akkor rádión szól a többieknek, és átkutattatja velük a környék összes leshelyét. Ezúttal, ahogy odaért, s utat törve magának az aljnövényzeten át a leshely oldalához lépett, intette magát, hogy ne számítson semmire. Aztán, ahogy lámpájával bevilágított, csaknem elállt a lélegzete. A sarokban egy kisfiú kuporgott, sáros volt, koszos és csupa karcolás… de máskülönben úgy tűnt, semmi baja. Taylor egy pillanatra lehunyta a szemét, mert azt hitte, hogy káprázik, de amikor kinyitotta, a kisfiú még mindig ott volt, és ott volt a Miki egér is a pólóján. Taylor annyira meglepődött, hogy szólni sem tudott. Az idekint eltöltött órák ellenére a végeredmény valahogy olyan váratlannak és gyorsnak tűnt. A csöndben – legfeljebb néhány másodpercig tartott – Kyle felnézett rá, fel erre a hatalmas emberre a hosszú, sárga kabátjában, aki olyan döbbent képet vágott, mintha valami olyasmin kapták volna, ami bajba sodorhatja. – Ija – mondta kitörő lelkesedéssel Kyle, mire Taylor hangosan felnevetett. Mindkettőjük arcán egyből széles mosoly jelent meg. Taylor fél térdre ereszkedett, a kisfiú pedig föltápászkodott, majd a karjaiba vetette magát. Fázott, vizes volt és vacogott. Amikor aztán Taylor érezte a két kis kart a nyaka köré fonódni, könnyek szöktek a szemébe. – Hát, szia, kis ember. Gondolom, te csakis Kyle lehetsz. 8. fejezet – Hé, mindenki, a gyerek jól van… ismétlem, jól van. Kyle itt van velem. Amikor e szavak felhangzottak a rádió adó-vevőn át, a kutatócsapat tagjai örömükben kurjongatni kezdtek, és a hírt nyomban továbbították az állomásra, ahonnan aztán Joe felhívta a kórházat. Ekkor hajnali 2.31 volt. Judy a telefont az asztalról az ágyhoz vitte, hogy Denise vehesse fel a kagylót. Ahogy felemelte, szinte alig lélegzett. Aztán kezét hirtelen a szájához kapta, hogy elnyomja sikolyát. Az arcán szétömlő mosolyból olyan őszinte boldogság áradt, hogy ez az öröm átragadt Judyra is, aki alig tudott úrrá lenni magán, hogy egyszeriben ugrándozni ne kezdjen. A kérdések, amiket Denise feltett, teljesen szokványosak voltak:

– Tényleg jól van?… Hol találtak rá?… Biztos, hogy nem sérült meg?… Mikor láthatom?… Miért ilyen soká?… Ja, igen, értem. De biztos?… Köszönöm, hálásan köszönöm mindnyájuknak… Alig tudom elhinni! Miután Denise letette a kagylót, felült – ezúttal segítség nélkül – és önkéntelenül megölelte Judyt, miközben elmondta neki, amit megtudott. – Behozzák a kórházba… egy kicsit átfagyott és csurom víz, ezért elővigyázatosságból behozzák, csak hogy biztosak lehessenek benne, hogy minden rendben. Úgy egy órán belül itt kell lennie… Alig tudom elhinni. Az izgalomtól ismét szédülni kezdett, de ezúttal Denise egy fikarcnyit sem törődött vele. Kyle biztonságban van. Most ezenkívül semmi sem számított. * Odakint a mocsárban Taylor levette az esőkabátját, és bebugyolálta vele Kyle-t, hogy melegen tartsa. Aztán a leshelyről oda vitte, ahol a többiek gyülekeztek, majd csak addig vártak még a Kacsalesnél, míg meggyőződtek róla, hogy mindenki megvan. Miután mindenki előkerült, ezúttal már egy csoportban, mindnyájan együtt mentek vissza. Az az öt óra, amit a gyerek keresésével töltött, most kezdett erőt venni Tayloron, és ő vitte Kyle-t is, ami még külön megpróbáltatást jelentett. A gyerek legalább tizennyolc kilót nyomott, s ettől a pluszsúlytól már megfájdult a karja, és csak még mélyebben süllyedt bele a sárba. Mire az úthoz értek, már teljesen kimerült. Hogy az asszonyok hogy bírják órákon át cipelni gyerekeiket, amíg bevásárolnak, az egyszerűen felfoghatatlan volt számára. Egy mentőkocsi várt rájuk. Először Kyle nem akarta elengedni Taylort, de aztán a férfi halkan addig magyarázott neki, mígnem valahogy sikerült elérnie, hogy a mentős megvizsgálhassa. Ahogy ott ült a mentőben, Taylor nem vágyott semmi másra, csak egy kiadós, forró zuhanyra, de mivel úgy tűnt, Kyle nyomban pánikba esik, valahányszor, akár csak egy pillanatra is, elmozdult mellőle, úgy döntött, bemegy vele a kórházba. Huddle őrmester ment elöl rendőrautójával, míg a csapat többi tagja lassanként elindult hazafelé. Véget ért ez a hosszú éjszaka. * Nem sokkal hajnali fél négy után értek a kórházba. Addigra a sürgősségi ügyeleten már rendeződtek a dolgok, és csaknem minden beteget megnéztek. Az orvosokat előre értesítették Kyle érkezéséről, úgyhogy már vártak rá. Ahogy Denise és Judy is. Judy alaposan meglepte az ügyeletes nővért, amikor az éjszaka kellős közepén odament hozzá az ügyeleti szobába, és egy tolószéket kért Denise Holtonnak. – Mit keres maga itt? Tisztában van vele, hogy hány óra? Ilyenkor nincs látogatás… – De Judy ezeket a kérdéseket egyszerűen elengedte a füle mellett, és megismételte óhaját. Azért szükség volt egy kis hízelgő meggyőzésre is, noha nem kellett túlzásba vinnie. – Megtalálták a fiát, és most hozzák be ide. Szeretne ott lenni, amikor a gyerek megérkezik. Erre aztán a nővér már ment is, és teljesítette a kérést. * A mentő az előre jelzettnél néhány perccel korábban érkezett, és máris nyitották a hátsó ajtót. Kyle-t betolták, miközben Denise küszködve igyekezett felállni. Amint beértek az ajtón, az orvos és a nővérek félreálltak, hogy Kyle láthassa az édesanyját. A mentőben levetkőztették és takarókba bugyolálták, hogy felmelegedjen. Noha testhőmérséklete az elmúlt órák során néhány fokkal csökkent, azért valójában nem állt fenn nála a kihűlés veszélye, és a meleg takaró is megtette hatását. Kyle arca kipirult, és könnyedén mozgott – minden szempontból jobb állapotban volt, mint az anyja.

Denise a hordágyhoz ért, és közelebb hajolt, hogy a gyerek lássa, mire Kyle nyomban felült. Anyja karjai közé bújt, és szorosan átölelték egymást. – Szia, anyu – mondta végül. (Ija anu) Denise elnevette magát, és nevetett az orvos meg a nővérek is. – Szervusz, kincsem – súgta Denise lehunyt szemmel a gyerek fülébe. – Jól vagy? Kyle nem válaszolt, bár ezúttal Denise-t ez sem érdekelte. * Denise elkísérte Kyle-t, végig fogta a kezét, ahogy a hordágyat betolták a vizsgálóba. Judy ezalatt mindvégig a háttérben maradt, csak figyelte őket, nem akart zavarni. Ahogy eltűntek a szeme elől, felsóhajtott, és hirtelen rádöbbent, hogy mennyire fáradt. Már évek óta nem maradt fenn ilyen sokáig. De ez azért megérte; semmi sem dobogtathatja meg úgy az ember öreg ketyegőjét, mint egy ilyen érzelmi hullámverés. Még néhány ilyen éjszaka, és olyan formában lesz, hogy akár egy maratonin is elindulhat. Épp akkor lépett ki a sürgősségi váróból, amikor a mentő elhajtott, ő meg nekilátott, hogy megkeresse a kulcsait. Ahogy felnézett, meglátta Taylort, aki Carl Huddle-lel beszélgetett a járőrkocsi mellett, mire megkönnyebbülten felsóhajtott. Taylor ugyanabban a pillanatban vette észre az anyját, és egy pillanatig azt hitte, hogy csak a szeme káprázik. Furcsán nézett Judyra, miközben elindult felé. – Anya, hát te mit keresel itt? – kérdezte döbbenten. – Csak itt töltöttem az estét Denise Holton mellett – tudod, ő a gyerek anyja. Gondoltam, szüksége lehet egy kis támogatásra. – Egyszerűen csak fogtad magad és idejöttél? Anélkül hogy egyáltalán ismerted volna? Megölelték egymást. – Hát persze. Taylor a felvillanó büszkeség hangját érezte ebben. Fantasztikus egy asszony az ő anyja. Aztán Judy hátrébb lépett, és még egyszer alaposan végigmérte a fiát. – Szörnyen nézel ki. Taylor elnevette magát. – Köszönöm a bizalmat. Valójában remekül érzem magam. – Azt meghiszem. És ez így is van rendjén. Amit ma éjjel tettél, az igazán csodás dolog. Taylor egy pillanatra elmosolyodott, mielőtt arca ismét komollyá vált volna. – És ő hogy viselte? – kérdezte. – Úgy értem, mielőtt a gyereket megtaláltuk. Judy megvonta a vállát. – Zaklatottan, kétségbeesetten, rémülten… kedvedre választhatsz. Végül is ma éjjel azért iszonyú sok mindenen ment keresztül. Taylor ravaszkásan nézett anyjára. – Hallom, hogy alaposan megmondtad a véleményedet Joe-nak. – És megint megtenném. Hát mégis hogy gondoljátok ezt ti, fiúk? Taylor védekezőn emelte fel a kezét. – Hé, engem aztán ne okolj. Nem én vagyok a főnök, meg aztán ő is éppúgy aggódott, mint mi mindannyian. Ezt elhiheted. Judy felnyúlt, és elsimított egy Taylor szemébe hulló hajtincset. – Nyilván halálosan fáradt vagy. – Hát, egy kicsit. De nem vészes, csak néhány óra alvásra van szükségem, ez minden. Elkísérhetlek a kocsidig? Judy a fiába karolt, és elindultak a parkoló felé. Néhány lépés után felpillantott Taylorra. – Te egy olyan helyes fiatalember vagy. Mi az oka annak, hogy még mindig nem nősültél meg? – Csak az, hogy félek az anyóstól. – Hogy? – Nem az én anyósomtól, hanem a feleségemétől. Judy játékos sértettséggel kihúzta karját Tayloréból.

– Visszavonok mindent, amit az imént mondtam rólad. Taylor kuncogva nyúlt ismét anyja karja után. – Csak vicceltem. Tudod, hogy szeretlek. – Hát, ajánlom is. Amikor a kocsihoz értek, Taylor elvette a kulcsot, és kinyitotta Judynak az ajtót. Miután Judy már beült a kormány mögé, Taylor lehajolt, és a nyitott ablakon keresztül nézett be rá. – Biztos nem vagy túl fáradt ahhoz, hogy vezess? – kérdezte. – Nem, minden rendben. Meg aztán nem is túl hosszú az út. Erről jut eszembe, a te kocsid hol van? – Még a helyszínen. Én Kyle-lal jöttem a mentőben. Carl visszavisz. Judy bólintott, miközben elfordította a kulcsot. A motor egyből beindult. – Büszke vagyok rád, Taylor. – Kösz, anya. Én is büszke vagyok rád. 9. fejezet Másnap felhős napra virradt, néhol még esett az eső, de a vihar nagyjából már elvonult a tenger felé. Az újságok tele voltak az előző éjjel történtekkel. A szalagcímek jobbára a Maysville közelében tomboló tornádóra összpontosítottak, amely elpusztított egy lakókocsiparkot, négyen meghaltak, és még heten megsérültek. Arról azonban egy sort sem írtak, hogy a Kyle Holton utáni kutatás sikerrel járt – ugyanis magáról a tényről, hogy eltűnt, egyetlen riporter sem tudott, és csak másnap, órákkal azután szereztek tudomást róla, hogy Kyle-t már megtalálták. Minthogy sikerrel jártak, ez az újságíróknak már nem volt esemény, különösen azokhoz a hírekhez képest, melyek folyamatosan érkeztek az állam keleti feléből. Denise és Kyle még a kórházban voltak, és megengedték nekik, hogy egy szobában aludjanak. A kötelező megfigyelésre tartották benn mindkettőjüket éjszakára (már amennyi még az éjszakából hátra volt), és noha Kyle-t már másnap délután elengedhették volna, Denise-t az orvosok még egy napig megfigyelés alatt akarták tartani. A kórház napi zajában képtelenség túl soká aludni, ezért, miután az ügyeletes orvos még egyszer megvizsgálta mindkettőjüket, Denise és Kyle egész délelőtt rajzfilmeket nézett. Ott voltak mindketten a senkire se illő kórházi ingükben Denise ágyán, párnákkal a hátuk mögött. Kyle a kedvencét, a Scooby-Doo-t nézte. Gyerekkorában Denise-nek is ez volt a kedvence. Egy kis pattogatott kukoricán kívül már más nem is hiányzott, de ennek most még a gondolatára is felfordult Denise gyomra. Szédülése már jobbára csillapult, de az éles fény még mindig bántotta a szemét, és a gyomrában nemigen akart megmaradni semmi. – Most fut – mutatott a képernyőre Kyle, miközben figyelte, ahogy Scooby lába köröket ír le. (Os hut) – Igen, most fut a kísértet elől. Hogy mondod? – Fut a kísértet elől – mondta. (Hut a sérte lő) Denise karjával átölelve tartotta a gyereket, és most megveregette a vállát. – Te futottál tegnap este? Kyle bólintott, miközben tekintete továbbra is a képernyőre tapadt. – Ihen, hut. Denise gyöngéden nézett rá. – Féltél tegnap este? – Igen, fél. (Ihe hél) Noha a hangja kissé megváltozott, Denise nem igazán tudta, vajon most magáról beszélt-e, vagy még mindig Scooby-Doo-ról. Kyle nem értette a személyes névmások közti különbséget (én, te, nekem, ő, neki és így tovább), és az igeidőket se tudta megfelelően használni. Fut, futott, futni fog… mind ugyanazt jelentette, legalábbis, amennyire ezt Denise meg tudta állapítani. A gyerek az idő fogalmát (tegnap, holnap, múlt éjjel) se tudta felfogni. Nem ez volt az első eset, hogy Denise megpróbált vele beszélni az előző estéről. Korábban próbálkozott már, de nem sokra jutottak. Miért futottál el? Mire gondoltál? Mit láttál? Hol talállak

meg? Kyle nem válaszolt egyetlen kérdésre sem. Denise nem is számított rá, de azért mégiscsak fel akarta tenni őket. Talán eljön majd az a nap, amikor el fogja tudni mondani neki. Az a nap, amikor már tud beszélni, amikor talán vissza is tud emlékezni minderre, és elmagyarázza neki. – Igen, anyu, emlékszem… – Mindaddig azonban ez az egész rejtély marad. Mindaddig. És ez most is éppoly távolinak tűnt, mint eddig bármikor. Az ajtó halk nyikorgással, lassan kinyílt. – Kopp-kopp. Ahogy Denise az ajló felé fordult, látta, hogy Judy McAden kukucskál befelé. – Remélem, nem jöttem rosszkor. Felhívtam a kórházat, és azt mondták, hogy mindketten fenn vannak. Denise felült, és megpróbálta lesimítani gyűrött kórházi ingét. – Nem, dehogy. Csak tévét nézünk. Jöjjön be. – Biztos? – Kérem, jöjjön. Néhány órányi rajzfilmnél többet amúgy se tudok szünet nélkül elviselni. Fogta a távirányítót, és egy kicsit lejjebb vette a hangot. Judy az ágyhoz ment. – Hát, csak azért akartam egy pillanatra beugrani, hogy megismerjem a fiát. Most az egész város csak róla beszél. Ma reggel már vagy húszan hívtak miatta. Denise félrehajtotta a fejét, és büszkén a fiára pillantott. – Íme, itt van, itt ez a kis ördögfióka. Kyle, mondd szépen: „Jó reggelt, Judy néni.” – Jó reggelt, Judy néni (Hó eget Sudéni) – suttogta a gyerek, miközben a szemét egy pillanatra se vette le a képernyőről. Judy odahúzott egy széket, és leült az ágy mellé. Megveregette a gyerek lábát. – Szia, Kyle. Hogy vagy? Igaz-e, hogy valami nagy kalandod volt tegnap este? Szegény anyukád itt halálra izgulta magát. Egy pillanatnyi csönd után Denise szelíden nógatni kezdte a gyereket: – Kyle, mondd: „Igen, igaz.” – Igen, igaz. (lhen, ihász) Judy Denise-re pillantott. – Nagyon hasonlít magára. – Ez volt az oka, hogy épp őt választottam – vágta rá Denise, mire Judy elnevette magát. Aztán Judy megint Kyle felé fordult. – Mókás anyukád van, igaz? Kyle nem válaszolt. – Kyle nem beszél még túl jól – mondta halkan Denise. – Ami a beszédet illeti, egy kicsit visszamaradt. Judy bólintott, majd egy kicsit közelebb hajolt a gyerekhez, mintha valami titkot súgna neki. – Ó, hát semmi baj, igaz-e, Kyle? Én amúgy se vagyok olyan mókás, mint egy rajzfilm. Mit nézel? A gyerek most sem válaszolt, mire Denise megkocogtatta a vállát. – Kyle, mi megy a tévében? Kyle anélkül, hogy ránézett volna, ezt suttogta: – Scooby-Doo. (Szkudi-dú) Judy szeme felcsillant. – Ó, hát Taylor is mindig ezt nézte, amikor kicsi volt. – Aztán jóval lassabban megkérdezte: – Mókás? Kyle lelkesen rábólintott. – Igen, mókás. (Ihen, nótás) Denise szeme egy kicsit elkerekült, amikor a gyerek válaszolt, majd ismét ellágyult. Köszönet Istennek az ilyen apró kegyekért… Judy most ismét Denise felé fordult. – El se hiszem, hogy ez még mindig megy. – A Scooby? Naponta kétszer – mondta erre Denise. – Meg szoktuk nézni délelőtt és délután is. – Hogy maga milyen szerencsés. – De még milyen! – forgatta a szemét Denise, mire Judy az orra alatt kuncogni kezdett.

– Na és hogy vannak? Denise még jobban felült az ágyban. – Hát, ami Kyle-t illeti, ő jól van, ennél jobban nem is lehetne. Ha az ember ránéz, azt hihetné, hogy tegnap este az égvilágon semmi se történt. Viszont, ami engem illet… nos, voltam már jobban is. – Mikor engedik ki? – Remélhetőleg holnap. Már ha minden jól megy. – Ha esetleg benn kell még maradnia, akkor ki vigyáz Kyle-ra? – Akkor majd itt marad velem. A kórház ez ügyben igazán megértő. – Mindenesetre, ha szüksége lenne valakire, aki vigyáz rá, csak szóljon nekem! – Igazán köszönöm – mondta Denise, miközben tekintete ismét Kyle felé villant –, de azt hiszem, megleszünk mi itt. Igaz, Kyle? Anyu most egy jó darabig még csak gondolni se tud arra, hogy elváljon tőled. A rajzfilmen most hirtelen kinyílt egy múmia sírja, és Shaggy meg Scooby már megint futottak, Velma meg ott volt közvetlenül a nyomukban. Kyle felnevetett, miközben úgy tűnt, mintha nem is hallotta volna az anyját. – Meg aztán már eddig is oly sokat tett – folytatta Denise. – Sajnálom, hogy tegnap este nem tudtam megköszönni, de… szóval… Judy felemelte a kezét, hogy leállítsa. – Jaj, ezért egy pillanatig se izgassa magát. Örülök, hogy minden jóra fordult. Carl volt már itt magánál? – Carl? – Az állami rendőrségtől. Az, aki ott volt tegnap este. – Nem, még nem. Be fog jönni? Judy bólintott. – Úgy tudom. Taylor azt mondta nekem reggel, hogy Carlnak még tisztáznia kell egy-két dolgot. – Taylor? A fia, ugye? – Az egyetlen gyermekem. Denise igyekezett visszaemlékezni az előző estére. – Ugye ő talált meg engem? Judy bólintott. – Valami leszakadt villanyvezetékeket keresett, amikor rábukkant a kocsijára. – Azt hiszem, neki is meg kéne köszönnöm. – Majd átadom neki. De nem csak ő volt kinn. Tudja, a végén már több mint húszan gyűltek össze. A városból, mindenfelől mentek, hogy segítsenek. Denise döbbenten csóválta a fejét. – De hát nem is ismernek engem. – Hát, érhetik még meglepetések az életben. De itt sok jó ember él. Ami azt illeti, én egy cseppet sem lepődtem meg. Edenton kis város, de hatalmas szíve van. – Egész életében itt élt? Judy bólintott. Denise cinkosan odasúgta neki: – Fogadni mernék, hogy gyakorlatilag mindenről tud, ami itt folyik. Judy Scarlett O'Hara módjára tette szívére a kezét, és vontatott, délies hanghordozással válaszolt. – Derágám, hát olyasmiket tudnék én magának mesélni, amiktől biz' elállna a lélegzete. Denise elnevette magát. – Talán összejöhetnénk valamikor, hogy én is képbe kerüljek. Judy tökéletesen játszotta az ártatlan déli szépasszonyt. – De hát az pletykálkodás, és a pletykálkodás bűn. – Tudom, de én sajnos gyönge vagyok. Judy rákacsintott.

– Remek. Én is. Nos, ezt megbeszéltük. És akkor majd elmesélem azt is, hogy milyen volt kislánynak az édesanyja. * Egy órával az ebéd után Carl Huddle felkereste Denise-t, hogy befejezze a még hátralévő papírmunkát. Denise vidáman és az előző estinél jóval élénkebben, részletesen válaszolt mindenre. A beszélgetés húsz percnél többet még így sem vett igénybe, hisz hivatalosan az ügy már többékevésbé lezárult. Kyle a földön ült, és azzal a repülővel játszott, amelyet Denise a táskájából halászott elő. Huddle őrmester ugyanis azt is visszahozta. Amikor végeztek, Huddle őrmester betett mindent egy barna papírdossziéba, de még nem állt fel. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és kézfejével elnyomott egy ásítást. – Elnézést – mondta, miközben igyekezett úrrá lenni ezen a hirtelen rátörő álmosságon. – Fáradt? – kérdezte megértőn Denise. – Egy kicsit. Egy kicsit sűrű estém volt. Denise hátradőlt az ágyában. – Nos, igazán örülök, hogy beugrott. Szerettem volna köszönetet mondani mindazért, amit tegnap éjjel tett. El se tudja képzelni, hogy mennyire hálás vagyok. Huddle őrmester bólintott, mint aki volt már ilyen helyzetben. – Szóra se érdemes. Végül is ez a munkám. Meg aztán nekem is van egy kislányom, és ha róla lett volna szó, akkor én legalábbis azt akartam volna, hogy úgy száz kilométeres körzetben mindenki hagyja abba, amit csinál, és azonnal jöjjön segíteni a keresésben. Hat lóval se tudott volna elvontatni engem onnan tegnap éjjel. Ezt olyan hangon mondta, hogy Denise egy pillanatig sem kételkedett benne. – Tehát van egy kislánya? – kérdezte. – Igen. Múlt hétfőn volt ötéves. Ez jó korszak. – Mindegyik az, én legalábbis úgy tapasztaltam. Hogy hívják? – Campbell. Mint a leves. Ez Kim, mármint a feleségem lánykori neve. – Csak egy gyereke van? – Egyelőre, de néhány hónap múlva már kettő lesz. – Ó, gratulálok. Fiú vagy lány? – Még nem tudjuk. Meglepetés lesz, akárcsak Campbell. Denise bólintott, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Huddle őrmester a dossziéval a combjára csapott, majd felállt, hogy távozzon. – Nos, azt hiszem, jobb, ha megyek. Talán most már szüksége lenne egy kis pihenésre. Noha Denise gyanította, hogy az őrmester ezt sokkal inkább magára értette, most mégis feljebb ült, és a férfira nézett. – Öö… szóval… mielőtt elmenne, kérdezhetnék néhány dolgot a tegnap éjszakával kapcsolatban? Akkora volt ott a zűrzavar ma reggel is, hogy tulajdonképpen még mindig nem tudom, hogy mi történt. Legalábbis nem első kézből. – Hát persze. Csak kérdezzen. – Hogy tudták… úgy értem, olyan sötét volt, meg az a vihar… – Egy pillanatra elhallgatott, hirtelenjében nem találta a megfelelő szavakat. – Azt akarja tudni, hogy találtuk meg? – kérdezte Huddle őrmester. Denise bólintott. A férfi Kyle felé pillantott, aki még mindig a repülőgépével játszott a sarokban. – Szívesen mondanám, hogy tudásunknak és tapasztalatunknak köszönhettük, de nem így van. Egyszerűen csak szerencsénk volt. Piszok nagy szerencsénk. Akár napokig is kinn maradhatott volna, annyira sűrű ez a mocsár. Egy darabig sejtelmünk se volt, hogy merre keressük, de aztán Taylor valahogy kifundálta, hogy Kyle a széllel, a villámlásnak háttal mehetett. És persze igaza volt. Olyan pillantással biccentett Kyle felé, mint egy apa, akinek a fia épp most nyerte meg a baseballmeccset egy hazafutással, majd folytatta.

– A fia igazán kemény gyerek, Miss Holton. Hogy jól van, azt sokkal inkább önmagának köszönheti, mint közülünk bárkinek. A legtöbb kölyök – mit a legtöbb, az összes, akit ismerek – halálra rémült volna, de a maga fia, az nem. Igazán elképesztő. Denise a homlokát ráncolta, ahogy végiggondolta, amit az imént hallott. – Várjon csak – Taylor McAdenről beszél? – Igen, arról a fickóról, aki megtalálta magát. – Az őrmester megvakarta az állát. – Ami azt illeti, tulajdonképpen ő találta meg mindkettőjüket. Kyle-t a kacsavadászok egyik leshelyén, és Kyle nem volt hajlandó elengedni őt, míg be nem értünk vele a kórházba. Úgy kapaszkodott belé, akár egy rák. . – Taylor McAden találta meg Kyle-t? Én azt hittem, hogy maga. Huddle őrmester fölvette az ágy végéről rendőrsapkáját. – Nem, nem én találtam meg, noha biztos lehet benne, hogy én is azon voltam. Egyszerűen csak Taylor valahogy szagot kapott, egész este jó nyomon járt, hogy hogyan, azt ne kérdezze. Huddle őrmester mintha gondolataiba mélyedt volna. Denise az ágyból látta, hogy milyen táskás a szeme. A férfi nyúzottnak tűnt, mint aki nem vágyik másra, csak arra, hogy végre ágyba bújhasson. – Hát… mindenesetre köszönöm. Maga nélkül talán Kyle most nem lenne itt. – Nincs mit. Minden jó, ha jó a vége, és örülök, hogy ennek most jó vége lett. Miután elbúcsúztak, Huddle őrmester csöndesen kisurrant. Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, Denise fölnézett, de nem a mennyezetet látta. Taylor McAden? Judy McAden? Egyszerűen képtelen volt elhinni ezt a véletlen egybeesést, de végül is mindaz, ami előző éjjel történt, a véletlen műve volt. A vihar, a szarvas, hogy a biztonsági öv az ölében volt s nem a vállán (még sosem csinált ilyet, s az biztos, hogy többé nem is fog), meg hogy Kyle elkóborolt, míg ő eszméletlen volt, s nem tudta megállítani… Mindez a véletlenek sorozata. Beleértve McAdenéket is. Az egyik itt támogatja, a másik pedig megtalálja a kocsiját. Az egyik, aki egykor ismerte az anyját, és a másik, aki végül megtalálta Kyle-t. Véletlen egybeesés? A sors? Esetleg valami más? Aznap délután egy nővér és a helyi telefonkönyv segítségével Denise köszönőkártyákat küldött, személy szerint Carlnak és Judynak, majd nagy általánosságban (a tűzoltóságnak címezve) mindenkinek, aki részt vett a keresésben. Végül írt egyet Taylor McAdennek is, miközben önkéntelenül is eltűnődött a férfin. 10. fejezet Három nappal a baleset és Kyle Holton sikeres felkutatása után, Taylor McAden épp az alatt a mészkő boltív alatt ment át, amely Edenton legrégibb temetőjének, a Cypress Park temetőnek volt a bejárata. Pontosan tudta az utat, így aztán egyenesen átvágott a sírkövek közti gyepen. Egyik-másik sírkő már oly régi volt, hogy az elmúlt két évszázad esője szinte lekoptatott róluk minden írást. Taylor emlékezett rá, hogy valaha meg-megállt előttük, és megpróbálta kisilabizálni a feliratokat, de hamar rájött, hogy ez már lehetetlen. Ma azonban Taylor szinte rájuk se nézett, ahogy határozott léptekkel haladt előre a felhős ég alatt, és csak akkor állt meg, amikor egy hatalmas fűzfának az árnyékába ért. Ide jött, a temető nyugati oldalába, egy harminc centi magas sírkőhöz. Ez egyébként egy egészen egyszerű gránittömb volt, melynek a lapján csupán egy felirat volt. A kő mellett ugyan magas volt a fű, de különben szépen gondozott. Közvetlenül a sírkő előtt, egy földbe ágyazott csőben, elszáradt szegfűcsokor. Nem kellett megszámolnia, mert tudta, hogy hány szál virág volt, és afelől sem volt kétsége, hogy ki hagyta ott. Az anyja hozta ezt a tizenegy szál szegfűt, egyet házasságuk minden egyes évére. Ezt is májusban hozta, a házassági évfordulójukon, mint mindig, az elmúlt huszonhét év során. E hosszú

idő alatt anyja egyszer sem beszélt Taylornak ezekről a virágokról, és Taylor se említette soha, hogy tud róluk. Hagyta, hadd őrizze meg anyja a titkát mindaddig, míg ő is megőrizheti a sajátját. Anyjával ellentétben Taylor nem szülei házassági évfordulóján kereste fel a sírt. Az az anyja napja volt, az a nap, amikor szerelmüket a család és barátaik előtt esküvel pecsételték meg. Taylor viszont júniusban jött el ide, apja halálának napján. Ez volt az a nap, amit sosem fog elfelejteni. Szokás szerint most is farmer és rövid ujjú munkásing volt rajta. Egyenesen az építkezésről jött, amin épp most dolgozott. Az ebédszünet alatt jött el, és inge helyenként rendesen odatapadt a hátához és a mellkasához. Senki sem kérdezte, hova megy, ő meg nem magyarázkodott. Semmi közük hozzá, ez az ő dolga, csakis rá tartozik. Taylor lehajolt, és nekilátott, hogy a kő körül letépkedje a hosszabb fűszálakat. A keze köré tekerte, hogy jobban megfoghassa, majd letépte, hogy a környező gyeppel egyforma magas legyen. Komótosan dolgozott, a kő minden oldalát rendbe tette, miközben hagyta, hogy agya kitisztuljon. Miután végzett, ujjával végigsimított a gránit fényesre csiszolt felszínén. Egyszerű szavak voltak: Mason Thomas McAden Szerető apa és férj 1936-1972 Taylor évről évre, minden egyes alkalommal öregebb lett; most már éppolyan idős volt, mint az apja, amikor meghalt. A rémült kisfiú fokról fokra férfivá, mai önmagává változott. Apjával kapcsolatos emlékeinek azonban hirtelen vége szakadt azon az utolsó, szörnyűséges napon. Bármennyire is próbálta, képtelen volt elképzelni, vajon hogy nézne ki az apja, ha még ma is élne. Taylor emlékezetében az apja mindig is harminchat éves marad. Se fiatalabb, se öregebb – erről a szelektív emlékezet gondoskodik, és persze a fénykép is. Taylor lehunyta a szemét, és várta, hogy a kép felidéződjön. Nem volt szüksége rá, hogy magával hordja a fényképet, hisz pontosan ismerte minden részletét. Most is ott állt a nappaliban a kandalló párkányán. Nap mint nap látta az elmúlt huszonhét év során. A fénykép egy héttel a baleset előtt készült, a házuk előtt, egy meleg júniusi reggelen. A képen apja, pecabottal a kezében, épp lelép a hátsó tornácról, útban a Chowan folyó felé. Noha a képen nem látszik, Taylor emlékezett rá, hogy ő is apja nyomában volt, de még bent a házban, mert a csalikat kereste, és kapkodva igyekezett összeszedni mindent, amire szüksége volt. Anyja elbújt a kocsi mögött, majd amikor apja nevét kiáltotta, Mason megfordult, Judy meg gyorsan lekapta. Aztán a filmet elküldték előhívatni, és ez volt az oka, hogy nem veszett oda a többi fényképpel együtt. Judy csak a temetés után ment el érte, és ahogy nézte, elsírta magát, majd becsúsztatta a táskájába. Mások számára nem volt ezen a képen semmi különös – csak az apja, ahogy épp lép egyet, a haja kócos, és van egy folt az ingén –, de Taylor szemében pontosan apja lényegét ragadta meg. Ott volt, jelen volt a képen az az elfojthatatlan derű és életerő, ami annyira jellemezte, és ami oly nagy hatással volt az anyjára is. Ott bujkált az arckifejezésében, szemének csillogásában és fesztelen, mégis ugrásra kész tartásában. Egy hónappal apja halála után Taylor kicsente anyja táskájából a képet, és úgy aludt el, hogy a kezében tartotta. Anyja bement hozzá, és ott találta nála a képet, ott szorongatta apró kezében. Maga a fénykép könnyektől volt maszatos. Másnap Judy elvitte a negatívot, és készíttetett róla még egy másolatot, Taylor pedig négy fagyispálcikát ragasztott egy üvegdarabra, és ebbe állította bele. Sok éve már ennek, s neki még csak eszébe se jutott soha, hogy kicserélje a keretet. Harminchat. Apja olyan fiatalnak tűnt a képen. Az arca olyan szikár és fiatalos. A homlokán és a szeme körül épp csak halovány körvonalai látszanak azoknak a ráncoknak, melyek már sosem mélyülhettek el. Akkor vajon miért tűnt az apja annyival idősebbnek annál, mint amilyennek Taylor most magát érzi? Az apja annyira… bölcsnek, magabiztosnak, annyira bátornak tűnt. Kilencéves kisfia szemében mitikus méreteket öltött, olyan ember volt, aki megértette az életet, és szinte mindent meg tudott magyarázni. Tán azért volt ez, mert tartalmasabban élt? Lehet, hogy életét tágabb, jóval különlegesebb tapasztalatok határozták meg? Vagy mind ebben csupán egy kisfiú apja iránti érzései tükröződtek, beleértve az utolsó együtt töltött pillanatukat is? Taylor mindezt nem tudta, és nem is fogja megtudni soha. A válaszokat sok éve, apjával együtt temették el.

Alig tudott visszaemlékezni bármire is az apja halálát követő hetekből. Az az időszak furcsán összemosódott emléktöredékek sorává vált: a temetés, aztán a nagyszüleinél volt a város túlsó felében, meg a fojtogató rémálmok, amikor aludni próbált. Nyár volt, az iskola már befejeződött, és Taylor ideje zömét a szabadban töltötte, megpróbálta elnyomni, kitörülni a történteket. Anyja két hónapig járt feketében, két hónapon át csak gyászolt. Aztán a fekete ruhák végül eltűntek. Új lakást kerestek, egy kisebb otthont, és noha egy kilencéves nemigen fogja még fel a halált, sem azt, hogy miként lehet ezt feldolgozni, Taylor mégis pontosan tudta, hogy anyja mit akar ezzel mondani. Most már csak mi ketten vagyunk, és folytatnunk kell. Ezentúl így kell élnünk. Ez után a végzetes nyár után Taylor csak úgy sodródott észrevétlenül az iskolában, a jegyei megfelelőek voltak, semmi rendkívüli, de azért kitartóan haladt előre, s lépett évről évre magasabb osztályba. Voltak, akik azt mondták, rendkívüli rugalmassággal alkalmazkodik, és bizonyos értelemben igazuk is volt. Anyja gondoskodása és kitartó határozottsága nyomán serdülőként éppúgy élt, ahogy kortársainak zöme az országnak ebben a részében. Táborozott meg csónaktúrákra ment, amikor csak tudott; focizott, kosarazott és baseballozott középiskolás évei alatt. Mégis sok tekintetben amolyan magányos farkasnak látták. Mindig is Mitch volt az egyetlen igazi barátja, nyaranként együtt járlak vadászni meg pecázni, de csak ők ketten. Időnként hetekre eltűntek, előfordult, hogy elmentek egészen Georgiáig. Noha Mitchnek már családja volt, azért el-eltűntek még ma is, amikor csak tehették. Érettségi után Taylor a továbbtanulás helyett dolgozni kezdett, száraz falakat, falpaneleket rakott, és kitanulta az ácsmesterséget. Tanoncként egy alkoholista keze alá került, aki megkeseredett ember volt, a felesége elhagyta, és a munka minőségével nemigen törődött, elsősorban a pénz érdekelte. Miután egy alkalommal heves összetűzésre került sor közöttük, ami csaknem verekedéssé fajult, Taylor otthagyta, és tanfolyamra kezdett járni, hogy megszerezze az építkezési vállalkozáshoz szükséges engedélyt. Hogy eközben fenntartsa magát, a Little Washington melletti gipszbányában dolgozott, és noha e munkától szinte minden éjjel köhögött, huszonnégy éves korára sikerült annyit összegyűjtenie, hogy saját vállalkozásba kezdjen. Nem volt olyan kis munka, amit el ne vállalt volna, és sokszor még olcsóbb árajánlatot is adott, csakhogy megalapozza vállalkozását és hírnevét. Huszonnyolc éves korára már kétszer csaknem csődbe ment, de konokul folytatta, és végül mégiscsak talpon maradt. Az elmúlt nyolc év során sikerült annyira megerősítenie vállalkozását, hogy most már tisztes megélhetést biztosított neki. Persze szó sincs fényűzésről – csak egy kis ház, és a furgonja is már hatéves – de neki ez elég volt ahhoz az egyszerű élethez, amire vágyott. És ebbe az életbe beletartozott az is, hogy önkéntes tűzoltó volt. Az anyja ezt ellenezte, és megpróbált mindent, hogy lebeszélje róla. Ez volt az egyetlen eset, amikor Taylor tudatosan ellenszegült anyja akaratának. Persze anyja szeretett volna már nagymama lenni, amit időről időre meg is említett. Taylor ilyenkor általában tréfával ütötte el a dolgot, és igyekezett témát váltani. A nősülésnek még a közelében sem járt, és tartott tőle, hogy soha nem is fog. A házasság olyasvalami volt, amiben nem tudta elképzelni magát, noha élete során már két nőhöz is fűzte elég komolynak tűnő kapcsolat. Az első esetben még húszas éveinek elején járt, amikor találkozgatni kezdett Valerie-val. A lány épp akkor került ki egy kétségbeejtően végződött kapcsolatból – a barátja teherbe ejtett egy másik nőt –, és Taylor volt az, aki e megpróbáltatás idején támaszt jelentett neki. Valerie eszes volt, két évvel idősebb nála, és egy darabig remekül kijöttek egymással. Valerie azonban ennél komolyabb kapcsolatot akart; Taylor őszintén megmondta neki, hogy erre ő nem alkalmas, és talán soha nem is lesz az. Ez aztán olyan feszültség forrásává vált közöttük, amit nem lehetett könnyedén elintézni. Idővel egyszerűen csak eltávolodtak egymástól, és végül Valerie otthagyta. Aztán már csak annyit hallott róla, hogy férjhez ment egy ügyvédhez, és most Charlotte-ban él. A következő Lori volt. Valerie-val ellentétben ő fiatalabb volt Taylornál, és akkortájt költözött Edentonba, mert a helyi banknál kapott állást. Hitelügyekkel foglalkozott, és sokat túlórázott, így aztán nemigen volt lehetősége bármiféle barátságot kötni, amikor egy nap Taylor bement a bankba, hogy jelzálogkölcsönt kérjen. Taylor felajánlotta neki, hogy bemutatja néhány embernek, Lori pedig szaván fogta. Hamarosan már együtt jártak. Ez a lány gyermekien ártatlan volt, ami elbűvölte

Taylort, ugyanakkor felkeltette benne a védelmezés ösztönét, de végül Lori is többet akart, mint amennyire Taylor hajlandó lett volna elkötelezni magát. Nem sokkal ezután szakítottak. Lori a polgármester fiához ment feleségül, most három gyereke van, és egy minibusszal jár. Az eljegyzés óta Taylor mindössze néhány udvarias szót váltott vele. Harmincéves korára randevúzott már szinte az összes egyedülálló nővel Edentonban; most, hogy harminchat éves, már nem sok maradt. Mitch felesége, Melissa megpróbálta őt összehozni néhánnyal, de ez is mind kudarcba fulladt. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy ő valójában nem is nagyon keresgélt. Valerie és Lori mindketten azt állították, hogy van benne legbelül valami, amit elzárt előlük, ahová sosem juthattak el, valami abban, ahogy önmagát látja, s ez volt az, amit egyikőjük sem tudott igazán megérteni. Noha Taylor tudta, hogy jót akartak, mégis hiábavaló volt minden próbálkozásuk, hogy beszéljenek vele erről a távolságtartásról, mert ez nem változtatott, nem változtathatott meg semmit. Amikor végzett, felállt, térde kissé megreccsent és meg is fájdult a kényelmetlen térdeléstől. Mielőtt távozott, mondott még egy rövid imát apja emlékére, majd lehajolt, és még egyszer megérintette a sírkövet. – Bocsáss meg, apu – suttogta. – Kérlek, bocsáss meg. Mitch Johnson Taylor nyitott furgonjának támaszkodva állt, amikor meglátta, hogy Taylor jön kifelé a temetőből. Mitch kezében két dobozos sör volt – ennyi maradt abból a hatos kartonból, amit még tegnap este kezdett el –, az egyiket kihúzta a műanyag tartóból, és a közeledő Taylor felé hajította. Taylor menet közben elkapta, és meglepődött, hogy itt látja barátját, miközben gondolatai még messze a múltban jártak. – Azt hittem, hogy még az esküvőn vagytok – mondta Taylor. – Ott voltunk, de már tegnap este hazajöttünk. – Mit keresel itt? – Arra gondoltam, talán most szükséged lehet egy sörre – válaszolt minden teketória nélkül Mitch. Magasabb és vékonyabb volt Taylornál, száznyolcvannyolc centi és úgy hetvenhárom kiló körül lehetett. Csaknem teljesen kopasz volt – már húszas évei elején kopaszodni kezdett –, és fémkeretes szemüvege miatt úgy nézett ki, mint egy könyvelő vagy mérnök. Valójában apja vaskereskedésében dolgozott, és a városban műszaki zseninek tartották. Bármit meg tudott javítani, legyen az fűnyíró vagy buldózer, és a kezén már lemoshatatlanul nyomot hagyott a sok kenőolaj. Taylorral ellentétben ő továbbtanult, kereskedelmi szakon az East Carolina Egyetemen, ahol, mielőtt visszatért volna Edentonba, megismert egy pszichológushallgatót, Melissa Kindle-t, Rocky Mountból. Már tizenkét éve házasok, és négy gyerekük van, mind fiú. Az esküvőjükön Taylor volt a vőlegény tanúja, aztán ő lett legidősebb fiuk keresztapja. Néha abból, ahogy barátja a családjáról beszélt, Taylor úgy érezte, Mitch most még jobban szereti Melissát, mint akkor, amikor az oltárhoz vezette. Mitch, akárcsak Taylor, szintén az edentoni tűzoltóság önkéntese volt. Taylor unszolására csinálták végig mindketten a szükséges kiképzést, és utána egyszerre léptek be. Noha Mitch számára ez inkább csak kötelesség, mint elkötelezettség volt, mégis ő volt az az ember, akit Taylor maga mellett akart tudni, amikor beérkezett egy hívás. Míg Taylor a veszélyt kísértette, addig Mitch óvatos körültekintéssel dolgozott, így ők ketten remekül kiegészítették egymást a nehéz helyzetekben. – Ennyire kiszámítható vagyok? – A fenébe is, Taylor, jobban ismerlek téged, mint a saját feleségemet. Taylor is a furgonnak támaszkodott, miközben ide-oda nézett. – Hogy van Melissa? – Jól. A nővére ugyan az őrületbe kergette az esküvőn, de most, hogy itthon van, már megint a régi. Itt csak én meg a kölykök kergetjük az őrületbe. – Mitch hangja, szinte észrevétlenül, de egy kicsit lágyabb lett. – És te, hogy vagy? Taylor megvonta a vállát, anélkül hogy Mitchre nézett volna. – Minden rendben.

Mitch nem erőltette a dolgot, mert tudta, hogy Taylor ennél többet úgysem fog mondani. Az apja egyike volt annak a néhány témának, amiről sosem beszéltek. Kinyitotta a sörét, és ezt tette Taylor is, mielőtt a furgonnak támaszkodott. Mitch egy tarka kendőt húzott elő a farzsebéből, és letörülte vele a verítéket a homlokáról. – Hallom, micsoda éjszakátok volt a mocsárban, míg én oda voltam. – Hát az nem volt semmi. – Bárcsak ott lettem volna. – Hát az biztos, hogy hasznodat vettük volna. Pokoli egy vihar volt. – Ja, de ha én ott vagyok, akkor nem lett volna ez a nagy dráma. Merthogy én egyenest, gondolkodás nélkül a kacsa-lesek felé vettem volna az irányt. Alig akartam elhinni, hogy nektek ez órákba telt, míg kifundáltátok. Taylor a bajsza alatt kuncogott, majd kortyintott egyet a söréből, és Mitchre pillantott. – Melissa még mindig azt akarja, hogy abbahagyd? Mitch visszatette a kendőt a zsebébe, és bólintott. – Tudod, hogy van ez, a gyerekek, meg minden. Egyszerűen csak nem akarja, hogy bármi bajom essék. – És te hogy vagy ezzel? Mitch csak egy pillanatnyi hallgatás után válaszolt. – Valaha úgy gondoltam, hogy én ezt örökké fogom csinálni, de most már nem vagyok olyan biztos benne. – Vagyis fontolgatod? – kérdezte Taylor. Mitch kortyolt egy nagyot söréből, mielőtt válaszolt volna. – Igen, azt hiszem. – Szükségünk van rád – mondta komolyan Taylor. Mitch hangosan elnevette magát. – Ahogy ezt mondod, úgy hangzik, mintha a hadsereg toborzója szólna. – De ez így igaz. Mitch megrázta a fejét. – Ugyan! Most már rengeteg önkéntesünk van, és ott egy névsor, akik közül bárki azonnal a helyemre léphet. – Ők még nem fogják tudni, hogy mi folyik. – Eleinte mi se tudtuk. – Tűnődve elhallgatott, miközben a sörösdobozt nyomkodta. – Tudod, nemcsak Melissa miatt – magam miatt is. Elég rég csinálom, és azt hiszem, nekem már egyszerűen nem jelenti azt, amit egykoron. Én nem vagyok olyan, mint te – én már nem érzem úgy, hogy ezt csinálnom kell. Valahogy szeretnék végre eltölteni egy kis időt a gyerekeimmel úgy, hogy közben nem vagyok állandó készenlétben. Szeretnék nyugodtan, azzal a tudattal együtt vacsorázni a feleségemmel, hogy aznapra már végeztem. – Ez úgy hangzik, mintha már döntöttél volna. Mitch hallotta a csalódottságot Taylor hangjában, és csak egy másodpercnyi habozás után bólintott. – Nos, tulajdonképpen igen. Úgy értem, ezt az évet még végigcsinálom, de utána befejezem. Csak azt akartam, hogy te tudd meg elsőként. Taylor erre nem szólt egy szót sem. Mitch egy pillanat múlva félrehajtotta a fejét, és félénken barátjára nézett. – De nem is ezért jöttem ma ki ide. Azért jöttem, hogy egy kicsit gyámolítsalak, nem azért, hogy erről beszéljünk. Taylor mintha gondolataiba mélyedt volna. – Mondtam már, hogy jól vagyok, minden rendben. – Nem akarsz elmenni valahová, hogy felhajtsunk néhány sört? – Nem. Vissza kell mennem dolgozni. Lassan végzünk Skip Hudson házával. – Biztos, hogy nem? – Biztos.

– Akkor mit szólnál egy vacsorához a jövő héten? – Rostonsült? – Hát persze – felelte Mitch olyan hangon, mintha soha eszébe se jutott volna, hogy az embernek más választása is lehet. – Az menni fog – nézett Taylor gyanakodva Mitchre. – De ugye Melissa nem hív meg egy újabb barátnőt? Mitch elnevette magát. – Nem. De ha akarod, szólhatok neki, hogy kerítsen valakit. – Kösz, nem kell. Claire után nem hiszem, hogy megbízom még az ítéletében. – Ugyan már, azért Claire nem volt ennyire rossz. – Nem neked kellett eltöltened vele egy estét, és megállás nélkül hallgatnod a karattyolását. Olyan volt, mint azok az Energizer-nyuszik – egyetlen pillanatig se tudott nyugodtan ülni és csöndben maradni. – Ideges volt. – Az idegeimre ment. – Akkor ezt megmondom Melissának. – Azt ne… – Csak vicc volt – te is tudod, hogy nem tennék ilyet. De mit szólnál, mondjuk, a szerdához? Akkor át tudnál jönni? – Az remek. – Akkor ezt megbeszéltük. – Mitch bólintott, majd ellökte magát a furgontól, miközben zsebéből előhalászta a slusszkulcsot. Aztán összenyomta a sörösdobozt, és egy koppanással behajította Taylor furgonjának platójára. – Kösz – mondta Taylor. – Nincs mit. – Úgy értem, azért, hogy ma idejöttél. – Tudtam, hogy mire mondod. 11. fejezet Denise Holton ült a konyhában, és arra gondolt, hogy az élet olyan, akár a trágya. Amikor a kertben használják, akkor a trágya termékenyít. Hatékony és olcsó, táplálja a földet, és segít, hogy a kert olyan gyönyörű legyen, amilyen csak lehet. De ha a kerten kívül – mondjuk, a legelőn – az ember véletlenül belelép, akkor az ott már nem trágya, csak szar. Egy hete, miután ismét együtt voltak Kyle-lal a kórházban, Denise határozottan úgy érezte, mintha ezt a trágyát a kertben használnák. Abban a pillanatban Kyle-on kívül semmi sem számított, és amikor látta, hogy rendben van, akkor a világban is minden rendben volt. Az élete mintegy megtermékenyült. De eltelt egy hét, és hirtelenjében minden másnak tűnik. Végre felfogta a baleset következményeként kialakult valóságot, és az egy cseppet sem volt termékenyítő. Ott ült kis konyhájában a műanyag borítású Formica asztal mellett, és az előtte lévő papírokra meredve próbálta, amennyire csak tudta, kibogozni az értelmüket. A biztosító a kórházi költségekből csak az ott-tartózkodást fedezi. A kocsija ugyan öreg volt, de azért megbízható. Most totálkáros lett, és neki csak felelősségbiztosítása volt. A főnöke, Ray, az az áldott lélek, azt mondta, ne izgassa magát, akkor megy vissza dolgozni, amikor csak akar, és most már nyolc napja, hogy egy centet sem keresett. A szokásos számlákat – telefon, villany, víz, gáz –, alig egy héten belül ki kell fizetnie. És mindennek a tetejébe most még itt van az autómentő számlája, akit kihívtak, hogy elszállítsa a kocsijának roncsait az út mellől. Ezen a héten Denise élete szar volt. Persze nem lenne ez olyan nagy baj, ha milliomos lenne. Akkor ezek a problémák csupán egy kis kényelmetlenséget jelentenének. El tudta képzelni, amint valamelyik társasági előkelőség elmondja, milyen kellemetlen, hogy ilyesmikkel kell foglalkoznia. De ha az embernek mindössze

néhány száz dolcsija van a bankban, akkor ez nem csak kellemetlen. Akkor ez egy komoly probléma, méghozzá igen komoly. A rendes számlákat fedezni tudja abból, ami még a csekkszámláján van, és futja még élelemre is, ha takarékosan bánik vele. Az egyszer biztos, hogy jó sok gabonapelyhet esznek ebben a hónapban, és még az a szerencse, hogy Ray megengedi nekik, hogy ingyen egyenek az étkezdében. A kisebb kórházi költségek fedezésére – ötszáz dollár – használhatja a hitelkártyáját. Szerencsére felhívta Rhondát – szintén felszolgáló az Eightsben –, és ő megígérte Denise-nek, hogy eljön érte, és haza is hozza az étkezdéből. Ezek után már csak az autómentők maradtak, azok meg hál' istennek felajánlották, hogy a számlát kiegyenlítheti azzal a hetvenöt dollárral, amit a kocsi maradványaiért kapna. Akkor nézzük a végeredményt! Havonta egy újabb számla a hitelkártyára, és ha valami elintéznivalója akad a városban, akkor biciklivel kell mennie. Ami még ennél is rosszabb, egyfolytában szívességet kell kérnie valakitől, hogy elvigye őt a munkahelyére és hazahozza. Hát ez nem olyasvalami, amivel egy diplomás csaj túlzottan henceghet. Szar. Ha lenne itthon egy üveg bor, akkor azt most kinyitná. E pillanatban elkelne neki egy kis menekvés, hogy elfeledje a gondjait. De, a mindenit, még ezt sem engedheti meg magának! Hetvenöt dolcsi a kocsiért! Noha ez tisztességes ár volt, valahogy mégis igazságtalannak tűnt. Egyetlen centet se fog látni ebből a pénzből. Miután kitöltötte a csekkeket, leragasztotta a borítékokat, és az utolsó bélyegeit is felhasználta. Tennie kell egy kanyart a posta felé, hogy vegyen néhányat, és emlékeztetőül fel is írta a telefon melletti jegyzettömbre, miközben eszébe jutott, hogy a „kanyarnak” számára most már egészen más jelentése lesz. Ha nem lenne olyan szánalmas ez az egész, még el is nevette volna magát, hisz annyira nevetséges. Biciklivel. Uram isten! Igyekezett a dolog jobbik oldalát nézni, és azt mondta magának, hogy így legalább megint formában lesz. Néhány hónap múltán akár még hálás is lehet egy kicsit ezért a plusz erőnlétért. – Nézd azokat a lábakat! – hallotta képzeletében az embereket –, az izmai, akár az acél. Hogy sikerült ezt elérnie? – Biciklizem. Ezúttal akaratlanul is kuncogni kezdett. Most, huszonkilenc éves fejjel, mesélhet majd mindenkinek a biciklijéről. Uram isten! Gyorsan elfojtotta kuncogását, hisz tudta, hogy ez csak a stressz hatása, és kiment a konyhából, hogy megnézze Kyle-t. A gyerek mélyen aludt. Miután betakargatta és egy gyors puszit nyomott az arcára, elindult a hátsó tornác felé, és azon tűnődött, vajon helyesen döntött-e, amikor ideköltözött. Noha tudta, hogy képtelenség, most mégis azt kívánta, bárcsak Atlantában maradhatott volna. Milyen jó lenne, ha néha beszélhetne valakivel, valakivel, akit már évek óta ismer. Persze használhatná a telefont is, de ebben a hónapban már semmiképp, a hívott fél számlájára pedig a világért sem telefonált volna. Még akkor sem, ha ezzel a barátai valószínűleg egyáltalán nem törődnének, ő azonban kellemetlenül érezné magát. Mégis szeretett volna beszélni valakivel. De kivel? Kivéve Rhondát az étkezdéből (aki húszéves volt és független) – meg Judy McAdent –, Denise az égvilágon senkit nem ismert a városban. Szörnyű volt, amikor évekkel ezelőtt elveszítette az anyját, de ez most egészen más helyzet, hisz elveszített mindenkit, akit valaha is ismert. A dolgon mit sem változtatott az a tény, hogy tisztában volt vele, ez egyedül az ő hibája. Ő döntött úgy, hogy elköltözik, ő döntött úgy, hogy otthagyja a munkáját, és ő döntött úgy, hogy életét a fiának szenteli. Az élet így egyszerű volt – amiként szükségszerű is –, de Denise időnként önkéntelenül is arra gondolt, hogy életének más részei csak elsiklanak mellette, és ő még csak észre se veszi. Magányosságáért azonban nem lehetett pusztán a költözést okolni. Denise visszatekintve tudta, hogy még Atlantában élt, amikor a dolgok már kezdtek megváltozni körülötte. A legtöbb barátja már házasságban élt, és néhányuknak gyerekük is volt. Akadtak olyanok is, akik függetlenek

maradtak. Mindazonáltal, egyikőjükkel sem volt már semmi közös benne. A házasságban élő barátai inkább más házaspárokkal töltötték idejüket, azok pedig, akik függetlenek maradtak, ugyanúgy éltek, ahogy annak idején az egyetemen. Ő valahogy egyik világba se illett. Még azok közé sem, akiknek gyerekeik voltak – nos, elég nehéz volt végighallgatni, hogy az ő srácaik milyen csodásan fejlődnek. És ami Kyle-t illeti? Igazán segítőkészek voltak és támogatták, de hogy ez mit jelent, azt igazán sosem fogják megérteni. Aztán persze ott volt még ez az egész férfidolog. Brett – a jó öreg Brett – volt az utolsó férfi, akivel randevúzott, ráadásul az valójában nem is volt igazi randevú. Talán egy könnyed kaland, de nem randevú. És mégis micsoda egy kaland?! Húsz perc, és puff – az egész élete megváltozott. Vajon milyen lenne most az élete, ha ez nem történik meg? Igaz, akkor Kyle nem lenne itt… de… De mi lenne? Lehet, hogy már férjhez ment volna, talán lenne néhány gyereke, esetleg még egy háza is fehér léckerítéssel. Volvóval járna, vagy egy minifurgonnal, és minden vakációt Disney Worldben töltene. Ez jól hangzott, határozottan könnyebbnek tűnt, de vajon jobb lenne-e az élete? Kyle. Édes kis Kyle. Ha csak rágondolt, máris mosolyra húzódott a szája. Nem, mondta ki magában a végső szót, nem lenne jobb. Ma volt egy fényes pontja az életének, akkor az Kyle volt. Fura, mennyire fel tudja dühíteni, és ő még ezért is szereti. Denise felsóhajtott, majd bement a tornácról, egyenesen a hálószobába. Levetkőzött a fürdőszobában, és megállt a tükör élőtt. Arcán még látszottak a zúzódások, de már csak halványan. Felhasadt homlokát szépen összevarrták, s noha a sebhely megmarad, az közvetlenül a haja tövében volt, így nem lesz túl feltűnő. Ettől eltekintve elégedett volt azzal, amit látott. Mivel a pénz állandó gondot jelentett, így sosem tartott otthon semmiféle rágcsálnivalót, nem volt se keksz, se chips. És mivel Kyle nem ette a húst, így aztán ő se igen evett. Most még vékonyabb volt, mint mielőtt Kyle megszületett – a fenébe is, soványabb, mint egyetemista korában. Még csak nem is fogyókúrázott, mégis könnyedén leadott hét kilót. Ha lenne ideje, írna is egy könyvet azzal a címmel, hogy Stressz és szegénység: a garantáltan gyors fogyókúra! Valószínűleg elkelne belőle úgy egymillió példány, és ő visszavonulhatna. Megint kuncogni kezdett. Na, jó. Ahogy azt már Judy is mondta a kórházban, Denise valóban hasonlított az édesanyjára. Ugyanaz a sötét, hullámos haj, ugyanaz az őzike tekintet, és nagyjából egyforma magasak is voltak. Anyjához hasonlóan az idő rajta sem hagyott feltűnő nyomot – talán egy-két szarkalábat a szeme sarkában, de különben a bőre szép sima volt. Mindent egybevetve, nem néz ki túl rosszul. Ami azt illeti, akár azt is mondhatta volna magának, hogy nagyon is jól néz ki, sőt remekül. Ez is valami, legalább ez az egy rendben volt. Úgy döntött, hogy ez a hang a tökéletes zárszó, így aztán pizsamát vett, a ventilátort alacsony fokozatra állította, majd ágyba bújt, és eloltotta a villanyt. A ventilátor ritmikusan surrogó, zörgő hangjára Denise perceken belül elaludt. * Ahogy a kora reggeli nap sugara ferdén besütött az ablakon, Kyle átcsattogott a hálószobán, bebújt Denis mellé az ágyba, és készen állt, hogy elkezdjenek egy újabb napot. Odasúgta neki: – Kelj fel, anu, kelj fel –, majd amikor Denise felnyögött és megfordult, Kyle rámászott, és apró ujjával próbálta felnyitni anyja szemhéját. Noha nem járt sikerrel, ezt mégis mulatságosnak tartotta, és nevetése ragályos volt. – Nyisd ki a szemed, anu – mondogatta, és – e lehetetlenül korai időpont ellenére – Denise-ből is önkéntelenül kitört a nevetés. Hogy a reggel még jobb legyen, Judy telefonált nem sokkal kilenc után, hogy megkérdezze, érvényes-e még a meghívás. Miután csevegtek egy kicsit – Judy átjön másnap délután, hurrá! –, Denise letette a kagylót, és előző esti hangulatára gondolt, meg arra, hogy az ember egy jó alvás után milyen másnak látja a világot. Ezt megjegyezte magának a nehéz napokra.

Egy kicsit később, reggeli után, Denise előkészítette a bicikliket. Kyle-é indulásra kész; az övé viszont csupa pókháló volt, amit le kellett törülnie. Észrevette, hogy mindkét bicikli kereke egy kicsit lapos, de arra még jó lesz, hogy bekerekezzenek a városba. Miután segített Kyle-nak feltenni a sisakját, Kyle-lal az élen elindultak a város felé a felhőtlen kék ég alatt. Múlt decemberben, még Atlantában, egy teljes napot töltött azzal, hogy Kyle biciklijének nyergét fogva le s föl rohangászott a bérház parkolójában, míg a gyerek rá nem érzett. Kellett hozzá néhány óra s vagy féltucatnyi bukás, de végül, mindent egybevetve, ösztönösen jól csinálta. Kyle motorikus készségei mindig is átlag felettiek voltak, s ez a tény meglepett minden orvost, aki megvizsgálta. Denise lassanként megértette, hogy Kyle csupa ellentmondás. Persze, ahogy a többi négyéves, ő sem tudott többre figyelni, mint hogy megtartsa az egyensúlyát, és élvezze a biciklizést. Számára ez egy kaland volt (különösen, ha anyu is vele biciklizett), és óvatlanul, önfeledt vakmerőséggel tekert. Noha alig volt forgalom, Denise mégis azon kapta magát, hogy szinte percenként kiáltozza utasításait. – Maradj anyu közelében! – Állj meg! – Ne menj ki az útra! – Állj meg! – Menj félre, kicsim, jön egy autó! – Állj meg! – Ügyelj a kátyúra! – Állj meg! – Ne menj olyan gyorsan! – Állj meg! Az „állj meg” volt az egyetlen parancs, amit a gyerek valóban megértett, és valahányszor Denise ezt mondta, nyomban fékezett, és letette a lábát a földre, majd széles mosollyal hátrafordult, mintha azt mondta volna: Ez csuda jó móka. Mit izgulsz? Denise kész idegroncs volt, mire a postához értek. Akkor és ott már tudta, hogy ez a biciklizés nem fog menni, és elhatározta, hogy megkéri Rayt, hadd dolgozzon egy ideig hetente két műszakkal többet. Kifizeti a fennmaradó kórházi költséget, aztán félretesz minden centet, és ha minden jól megy, akkor talán néhány hónapon belül tud venni egy másik kocsit. Néhány hónap? Addigra már valószínűleg teljesen begolyózik. Ahogy ott állt a sorban – a postán mindig sorba kellett állni –, letörülte homlokáról a verítéket, és remélte, hogy hat a dezodora. Ez is olyasvalami volt, amire nem igazán számított, amikor reggel elindultak otthonról. A biciklizés nemcsak egyszerű kellemetlenség, de kemény munka is, különösen olyasvalakinek, aki már jó ideje nem ült kerékpáron. A lába elfáradt, és tudta, hogy holnap fájni fog a feneke, miközben most érezte, ahogy végigcsordul a veríték a melle közt meg a hátán. Igyekezett távolságot tartani a sorban állóktól, hogy ne érezzék rajta az izzadságszagot. Szerencsére úgy tűnt, senkit sem zavart, mintha észre se vették volna. Egy perc múlva már ott állt az ablak előtt, és megkapta a bélyegeit. Miután kitöltött egy csekket, a csekkfüzetét meg a bélyegeket becsúsztatta a táskájába, majd kiment. Kyle-lal együtt felpattantak a biciklijükre, és elindultak a piac felé. Edenton belvárosa aprócska, de történeti szempontból igazi gyöngyszem. Ezek a házak itt az 1800-as évek elején épültek, és az elmúlt harminc év során szinte mindet eredeti szépségében állították helyre. Az utca mindkét oldalát hatalmas tölgyek szegélyezték, és árnyékuk kellemes hűvöse védelmet nyújtott a tűző nap ellen. Bár Edentonban volt egy szupermarket, de a város túlsó oldalán, ezért aztán Denise úgy döntött, hogy inkább a Merchantsbe ugrik be, abba az üzletbe, amely már az 1940-es évek óta volt dísze a városnak. Ez minden tekintetben régimódi üzlet volt, és az árukészlete egyszerűen csodás. Kapható itt minden, az élelmiszertől a csaliig vagy autóalkatrészig, de videót is lehet bérelni, és oldalt volt egy kis rostélyos tűzhelyük, ahol szükség esetén, még ott helyben is kisüthettek valamit.

A légkört erősítette még négy hintaszék és odakint egy pad, így a helybéliek egy csoportja rendszeresen beugrott ide a reggeli kávéjára. Az üzlet maga kicsi volt – talán ha pár száz négyzetméter –, és Denise mindig elcsodálkozott, hogy hányféle árut tudnak bepréselni egyetlen polcra. Denise a műanyag kosárba tette azt a néhány dolgot, amire szüksége volt – tej, zabdara, sajt, tojás, kenyér, banán, Cheerios gabonapehely, sajtos makaróni, Ritz kréker és cukorka (Kyle-nak, amikor tanulnak) –, majd a kasszához ment. Kevesebbet kellett fizetnie, mint amire számított, és ez örömteli, de ellentétben a szupermarkettel, itt nem műanyag szatyorba csomagoltak. A tulajdonos – egy gondosan fésült, ősz hajú, dús szemöldökű férfi – barna papírzacskókat vett elő, és azokba pakolt mindent. Ez persze megint olyan problémát jelentett, amire nem számított. Jobb lett volna a műanyag szatyor, mert azt a kormányra akaszthatja – de mit kezd most ezekkel a zacskókkal? Hogy fogja mindezt hazavinni? Két kéz, két zacskó és két kézzel kell fogni a kormányt – ez sehogy se jött ki. Különösen hogy még Kyle-ra is figyelnie kell. Miközben ezen törte a fejét, a fiára pillantott, és észrevette hogy a gyerek, arcán valami teljesen ismeretlen kifejezéssel, meredten bámul az üvegajtón át az utca felé. – Mi az, kincsem? Kyle válaszolt, de Denise nem értette, hogy mit próbál mondani neki. Mintha azt mondta volna, hogy tülotó. Otthagyott mindent a pulton, és lehajolt, hogy jobban lássa, amint újból kimondta. Időnként, ha az ember figyeli a száját, könnyebb megérteni. – Mit mondtál? „Tülotó”? Kyle bólintott, és újra mondta. – Tülotó. Ezúttal azonban már az ajtón át kifelé mutatott, és Denise is arrafelé nézett. Abban a pillanatban Kyle megindult az ajtó felé, és Denise egyszeriben tudta, hogy mit mond. Nem tülotó, noha majdnem úgy hangzik, hanem tűzoltó. Taylor McAden állt odakint az üzlet előtt, kezével tartotta a már résnyire nyitott ajtót, miközben valakivel beszélt, valakivel, akit Denise onnan nem láthatott. Denise figyelte, amint a férfi biccent, int, majd megint nevet, és már nyitotta is az ajtót. Mire Taylor befejezte a beszélgetést, Kyle odafutott hozzá, de Taylor úgy lépett be az üzletbe, hogy nem igazán ügyelt arra, hová lép. Figyelmetlenségében csaknem fellökte Kyle-t. – Jaj, bocsánat, nem láttalak – mondta ösztönösen. – Elnézést kérek. – Közben önkéntelenül hátralépett, és zavartan pislogott. Aztán, ahogy arcán hirtelen átvillant a felismerés, szája széles mosolyra húzódott, és leguggolt Kyle-hoz. – Á, szia, kis ember. Hogy vagy? – Szia, Taylor – mondta Kyle boldogan. (Ija Téjor) Aztán anélkül, hogy bármi mást mondott volna, Kyle szorosan átölelte Taylort, úgy, ahogy akkor éjjel ott a leshelyen. Taylor, aki először nem tudta, mit tegyen, végül megadta magát, és magához ölelte a gyereket, miközben elégedettnek tűnt, de ugyanakkor döbbentnek is. Denise elképedve, kezét a szája elé szorítva, némán figyelte a jelenetet. Kyle egy hosszú pillanat múlva elengedte Taylort, aki egy kicsit hátrébb húzódott. Kyle szeme olyan boldogan csillogott, mintha egy rég elvesztett barátra ismert volna. – Tülotó – mondta Kyle izgatottan. – Ő megtalál. (Ő mekalál) Taylor oldalra hajtotta a fejét. – Hogy mondod? Denise végre magához tért, és elindult feléjük, miközben még mindig alig tudta elhinni, amit az imént látott. Már vagy egy éve jártak a logopédushoz, amikor Kyle még mindig csak anyja unszolására volt hajlandó őt megölelni. Ilyet önként mostanáig még sosem tett, és Denise nem volt egészen biztos benne, miként vélekedjék erről az egészen új és rendkívüli vonzalomról. Miközben figyelte, ahogy gyereke megölel egy idegent – még ha az jó ember is –, meglehetősen ellentmondásos érzések ébredtek benne. Mindez nagyon szép, de veszélyes. Aranyos, de nem szabad hagyni, hogy ez rendszerré váljon. Ugyanakkor volt valami abban a közvetlenségben, ahogy Taylor viselkedett Kyle-lal – és fordítva –, amitől ez sok mindennek tűnhetett, de fenyegető veszélynek semmiképp. Ezek a dolgok jártak a fejében, ahogy közelebb lépett, és felelt fia helyett.

– Azt próbálja mondani, hogy maga találta meg – mondta. Taylor felpillantott. Most látta először Denise-t a baleset óta, és egy pillanatig nem tudta levenni róla a szemét. Noha találkozott már vele, akkor nem tűnt fel neki… szóval nem emlékezett rá, hogy ennyire vonzó nő. Igaz, aznap este elég rossz állapotban volt, de akkor is, még csak fel se merült benne, hogy rendes körülmények közt hogy nézhet ki. Nem mintha ragyogó vagy elegáns lett volna; inkább az a természetes szépség sugárzott belőle, ami egy olyan nőből szokott, aki tudja magáról, hogy csinos, de van más dolga is, mint hogy egész nap csak ezen tűnődjön. – Igen. Ő megtalál – vágott Taylor gondolataiba Kyle. A nyomaték kedvéért még bólintott is egyet, és Taylor hálás volt, hogy ismét a gyerek felé fordulhat. Azon tűnődött, vajon Denise beleláthatott-e a gondolataiba. – Így igaz – mondta, és keze még mindig barátságosan fogta Kyle vállát –, de a bátor az te voltál, kis ember. Denise a férfit nézte, miközben az Kyle-hoz beszélt. A meleg ellenére Taylor farmert viselt és Red Wing munka-bakancsot. A bakancsot rászáradt, vékony sárréteg borította, és elég viseltes volt, mintha már hónapok óta csak ez lett volna a lábán. A vastag bőr már sok helyütt megkopott, és számtalan karcolás éktelenkedett rajta. Rövid ujjú fehér inget viselt, így jól látszott izmos, napbarnított karja – egy olyan ember karja, aki nap mint nap kétkezi munkát végez. Amikor felállt, magasabbnak tűnt, mint ahogy Denise emlékezett rá. – Elnézést, hogy az imént csaknem fellöktem a gyereket – mondta –, de ahogy beléptem, nem vettem észre. – Elhallgatott, mintha nem tudná, mi mást mondhatna még, és Denise olyan tartózkodó félénkségét érzett benne, amire egyáltalán nem számított. – Láttam, hogy mi történt. Nem a maga hibája. Ő rohant oda a lába alá. – Elmosolyodott. – Egyébként Denise Holton vagyok. Tudom, hogy találkoztunk már, de az az éjszaka bennem sok tekintetben eléggé homályos. Kezét Taylor felé nyújtotta, és kezet fogtak. Érezte a bőrkeményedéseket a férfi tenyerén. – Taylor McAden – mondta. – A levelet megkaptam. Köszönöm. – Tülotó – mondta újból Kyle, és ezúttal még hangosabban. A kezét tördelte, már-már kényszeredetten csavargatta, tekergette. Mindig ezt csinálta, amikor izgatott volt. – Nagy tülotó – a hangsúlyt a nagy szóra tette. Taylor a homlokát ráncolta, és kinyújtotta a kezét, majd barátságosan, szinte testvérien megragadta Kyle sisakját. Kyle feje a férfi kezével együtt mozdult. – Ez a véleményed? Kyle bólintott. – Nagy. Denise elnevette magát. – Azt hiszem, hogy itt az istenített hős imádatának esetével állunk szemben. – Nos, akkor ez az érzés kölcsönös, kis ember. Sokkal inkább rajtad múlott, mint rajtam. Kyle szeme hatalmasra tágult. – Nagy. Ha Taylor észre vette is, hogy Kyle nem értette meg, amit az imént mondott neki, nem mutatta. Ehelyett inkább a gyerekre kacsintott. Milyen kedves. Denise megköszörülte a torkát. – Még nem volt alkalmam rá, hogy személyesen is megköszönjem, amit azon az éjszakán tett. Taylor vállat vont. Sok embernél ez a mozdulat arrogánsnak tűnt volna, mintha tökéletesen tisztában lennének vele, hogy csodálatos tettet hajtottak végre. Taylor esetében azonban ez másként jött ki, olyan volt, mintha ez az egész az óta az éjszaka óta egyáltalán nem is jutott volna az eszébe. – Á, igazán nincs mit – mondta. – A levél bőven megtette. Egy pillanatig egyikőjük sem szólt. Ezalatt Kyle – mintha a beszélgetés már untatta volna – elindult a cukorkás polc felé. Mindketten figyelték, amint félúton megtorpan, és teljes figyelmével a színes papírba csomagolt cukorkákra összpontosít. – Jól néz ki – törte meg végül Taylor a csöndet. – Mármint Kyle. Azok után, ami történt, eleltűnődtem, vajon hogy lehet.

Denise tekintetével követte a gyereket. – Úgy tűnik, jól van. Majd kiderül, de azt hiszem, pillanatnyilag nem igazán kell aggódnom érte. Az orvos szerint makkegészséges. – És magával mi van? – kérdezte. Denise automatikusan, szinte gondolkodás nélkül válaszolt. – Semmi különös, csak a szokásos. – Nem… én a sérüléseire gondoltam. Amikor legutóbb láttam, elég rossz bőrben volt. – Vagy úgy… azt hiszem, én is jól vagyok, egész jól – mondta. – Csak egész jól? Denise arckifejezése lágyabb lett. – Annál azért jobban. Még itt-ott fáj egy kicsit, de egyébként remekül vagyok. Lehetett volna rosszabb is. – Akkor jó, ennek örülök. Maga miatt is aggódtam. Volt valami abban, ahogy beszélt, talán az a halk, nyugodt hang, ami arra késztette Denise-t, hogy alaposabban szemügyre vegye. Noha nem ő volt a legjóképűbb férfi, akit Denise valaha is látott, mégis volt benne valami, ami felkeltette a figyelmét – a termete ellenére valami finomság és valami figyelmesség átható, de nem fenyegetően kitartó tekintetében. Noha Denise tudta, hogy ez teljességgel lehetetlen, mégis olyan volt, mintha a férfi tisztában lenne azzal, hogy milyen nehéz volt az élete az elmúlt néhány évben. Ahogy Taylor kezére pillantott, látta, hogy nincs rajta gyűrű. Erre aztán gyorsan elfordult, miközben azon tűnődött, hogy honnan jött ez a gondolat, és ugyan mi hívta elő. Egyáltalán, mit számít ez? Kyle még mindig a cukorkás polcba merült, és már épp azon volt, hogy kinyit egy zacskó Skittlest, amikor Denise észrevette, hogy mire készül. – Kyle, nem! – Gyorsan elindult a gyerek felé, majd visszafordult, és azt mondta Taylornak: – Bocsásson meg! Épp olyasmire készül, ami tilos. Taylor egy kis lépést tett hátrafelé. – Semmi gond. Ahogy Denise elment, Taylor akaratlanul is követte a tekintetével. Az a gyönyörű, már-már titokzatos arc, amit kiemelkedő arccsontja és egzotikus szeme csak még különlegesebbé tesz, az a sötét, kócos lófarokba fogott haj, mely egészen a háta közepéig ér, és a formás alakja, amit a rajta lévő sort és blúz csak még jobban kiemelt… – Kyle, azt tedd le! A te cukrod már ott van a zacskóban. Mielőtt még Denise rajtakapná, hogy őt bámulja, Taylor megcsóválta a fejét, és gyorsan elfordult, miközben megint csak azon tűnődött, hogy a nő szépsége hogyan kerülhette el a figyelmét azon az éjszakán. Egy pillanat múlva Denise ismét ott állt előtte, de most már Kyle is mellette volt. A gyerek arca komornak tűnt, merthogy rajtakapták, meg minden, ami ezzel jár. – Elnézést! Pedig nagyon jól tudja – mondta Denise mentegetődzve. – Ebben biztos vagyok, de hát a gyerekek mindig a végsőkig feszítik a húrt. – Ez úgy hangzik, mintha tapasztalatból beszélne. Taylor elvigyorodott. – Nem, nem igazán. Csak a magam emlékei. Nekem nincsenek gyerekeim. Ezután kínos csönd következett, majd Taylor ismét megszólalt. – Gondolom, egy-két elintéznivalója akadt a városban? – Csak udvariaskodás, semmitmondó beszéd, s ezt Taylor tudta, de valami oknál fogva még nem akarta, hogy Denise elmenjen. Denise végigsimított zilált lófarkán. – Igen, össze kellett szednem néhány dolgot. A kamra rendesen kiürült, tudja, hogy van ez. És maga? – Csak beugrottam, hogy üdítőt vigyek a fiúknak. – A tűzoltóságra? – Nem, ott csak önkéntes vagyok. A fiúknak, akik nekem dolgoznak. Építkezési vállalkozó vagyok – felújítok, meg ilyesmi. Denise egy pillanatra összezavarodott. – Maga önkéntes? Én azt hittem, hogy ilyen már vagy húsz éve nem létezik.

– Itt még van. Ami azt illeti, szerintem így van ez a legtöbb kisvárosban. Általában véve nincs elég munka ahhoz, hogy teljes munkaidőben, hivatásosokat foglalkoztassanak, így aztán, ha vészhelyzet adódik, akkor csak az olyan önkéntesekre számíthatnak, mint jómagam. – Ezt nem tudtam. – E felismerés fényében, noha nem hitte volna, hogy ez lehetséges, most még nagyobbnak tűnt mindaz, amit a férfi értük tett. Kyle felnézett az anyjára. – Éhes – mondta. (Ées) – Éhes vagy, kincsem? – Ihen. – Nemsokára otthon vagyunk. Akkor majd csinálok neked egy sajtos melegszendvicset. Jó lesz? A gyerek bólintott. – Igen, jó. (Ihenó) Ám Denise mégsem indult el azon nyomban – vagy legalábbis nem olyan gyorsan, ahogy Kyle szerette volna, ehelyett ismét Taylorra nézett. Kyle felnyúlt, és rángatni kezdte anyja sortjának a szárát, Denise pedig automatikusan odanyúlt, hogy leállítsa. – Menjünk – tette hozzá nyomatékképpen Kyle. (Menyük) – Megyünk már, kicsim. Kyle és Denise kisebb csatát vívott odalenn, ahogy lehámozta a gyerek kezét sortjának száráról, az meg nekiveselkedett, hogy újfent megragadja. Erre Denise kézen fogta, hogy véget vessen ennek a küzdelemnek. Taylor a torkát köszörülve igyekezett elfojtani kuncogását. – Azt hiszem, jobb, ha nem tartom fel tovább. Egy növésben lévő fiúnak ennie kell. – Igen, nagyon is úgy tűnik. – Az anyák oly ismerős arckifejezésével, elcsigázottan nézett Taylorra, és furcsa megkönnyebbülés öntötte el, amikor észrevette, hogy a férfit látszólag egyáltalán nem zavarja Kyle cirkuszolása. – Igazán örülök, hogy találkoztunk – mondta még búcsúzóul Denise. Noha ez olyan gépiesen semmitmondónak tűnt – része annak a szokásos „Üdvözlöm. Hogy van? Remek. Örülök, hogy láttam!” szövegnek –, ő mégis remélte, a férfi kiérzi szavaiból, hogy ő ezt valóban így gondolja. – Én is – mondta Taylor. Újból megragadta Kyle sisakját, s akárcsak az imént, egy kicsit most is megrázogatta. – Hát, szia, kis ember. Kyle szabad kezével búcsút intett neki. – Ija Téjor – mondta lelkesen. – Szia. Taylor elvigyorodott, mielőtt elindult volna a fal mentén álló hűtők felé az üdítőért. Ahogy Denise elindult a pulthoz, magában felsóhajtott. A tulajdonos a Tieid and Stream magazint olvasta elmerülten, a szája mozgott kicsit, ahogy elmélyült a cikkben. Miközben Denise közeledett felé, Kyle ismét megszólalt. – Éhes. – Tudom, hogy az vagy. Máris indulunk hazafelé. Rendben? A tulaj látta, hogy közeledik, így aztán a lapot félretette, hogy lássa, vajon szüksége van-e még valamire a vevőnek, vagy csak a csomagjáért jön. Denise a zacskók felé intett. – Megengedné, hogy ezeket néhány percre itt hagyjam? Szereznem kell valamiféle szatyrot, amit fel tudok akasztani a kormányra. Noha Taylor csaknem az üzlet túlsó felében volt, és épp egy hatos karton Coca-Colát húzott ki a hűtőből, azért közben hegyezte a fülét, hogy hallja, mi történik. Denise folytatta: – Biciklivel vagyunk, és azt hiszem, ezeket így nem tudom hazavinni. Csak egy pillanat, és máris visszajövünk. Ott hátul, az üzlet túlsó felében Denise hangja már elhalt, így Taylor csak a tulaj válaszát hallotta: – Hát persze, semmi gond. Addig leteszem ide a pult mögé. Az üdítővel a kezében Taylor elindult a kassza felé. Denise, kezét gyöngéden Kyle hátára téve, már épp terelgette kifelé a gyereket az üzletből. Taylor tett még néhány lépést, miközben arra gondolt, amit az imént véletlenül meghallott, majd nyomban döntött.

– Hé, Denise, várjon! Denise megfordult, és megállt, ahogy Taylor elindult felé. – A maguké az a két bicikli ott az üzlet előtt? Denise bólintott. – Igen. Miért? – Akaratlanul is meghallottam, amit az imént mondott a főnöknek és… szóval… – Egy pillanatra elhallgatott, és az az állhatatos kék szempár mozdulatlanul az üzletben tartotta Denise-t. – Kisegíthetem azzal, hogy hazaviszem magának a csomagokat? Épp arrafelé tartok, úgyhogy igazán szívesen megteszem. Miközben beszélt, kezével az ajtó előtt álló furgon felé intett. – Jaj, nem, meg tudom oldani… – Biztos? Nekem útba esik. Talán ha két perc az egész. Noha Denise tudta, hogy a férfi csak kedves akar lenni, hisz egy kisvárosban nőtt fel, mégsem volt biztos benne, vajon elfogadhatja-e ezt a szívességet. Taylor felemelte a kezét, mintha megérezte volna a határozatlanságát, és arcán mármár pajkos mosollyal azt mondta: – Ígérem, nem fogok ellopni semmit. Kyle közben tett egy lépést az ajtó felé, mire Denise a vállánál fogva megállította. – Nem, nem erről van szó… De akkor miről? Talán olyan rég él már magára hagyatva, hogy azt se tudja, hogy kell mások kedvességét fogadni? Vagy arról lenne szó, hogy a férfi már így is túl sokat tett értük? Ugyan már, gyerünk. Nem arról van szó, hogy feleségül kérne vagy ilyesmi… Denise nyelt egyet, miközben arra gondolt, hogy át kell kerekeznie a városon, majd vissza, aztán felpakolni a holmit és hazavinni. – Hát, ha tényleg nem nagy kerülő… Taylor úgy érezte, mintha valamiféle kisebb győzelmet aratott volna. – Nem, dehogy, útba esik. Csak fizetek, aztán segítek magának kivinni a furgonhoz. Taylor visszament a pulthoz, és letette a Coca-Colát a pénztárnál. – Honnan tudja, hogy hol lakom? – kérdezte Denise. A férfi a válla fölött visszanézett. – Ez egy kisváros. Itt mindenki tudja, ki hol lakik. * Aznap este Melissa, Mitch és Taylor a hátsó kertben voltak, a faszénen már ott sistergett a hús meg a hot dog, és a nyár első fuvallata mintegy álomként lebegett köröttük. Amolyan lomha, lassú este volt, a párás, nehéz levegőben a hőség megrekedt. A lenyugvó nap már alacsonyan járt az égen, épp a mozdulatlan somfák fölött, s a levelek meg se rezzentek a csöndes esti levegőben. Míg Mitch, kezében a húsfogóval, ott állt készenlétben, addig Taylor egy sört szopogatott, már a harmadikat az este. Kellemesen zsongott a feje, és épp annyit ivott, hogy ez így is maradjon. Miután elmesélte nekik, mi minden tör-tént, míg távol voltak – beleértve a kutatást is a mocsárban –, megemlítette, hogy összefutott aznap Denise-szel az üzletben, és menet közben beugrott hozzá, hogy letegye a csomagjait. – Úgy tűnik, jól vannak – jegyezte meg, miközben lecsapott egy szúnyogot a lába szárán. Noha ezt minden hátsó szándék nélkül, teljesen ártatlanul mondta el, Melissa mégis alaposan, fürkésző tekintettel végigmérte, majd előrehajolt. – Szóval tetszik, igaz? – kérdezte leplezetlen kíváncsisággal. Még mielőtt Taylor válaszolhatott volna, Mitch közbevágott. – Mit mondott? Azt mondta, hogy tetszik neki? – Én ilyet nem mondtam – vágta rá gyorsan Taylor. – Nem is kellett mondanod. Az arcodra van írva, meg aztán, különben miért vitted volna el a csomagjait. – Melissa a férje felé fordult: – Úgy van, tetszik neki. – Hát ezt meg honnan veszitek, én semmi ilyesmit nem mondtam. Melissa, száját félrehúzva, elmosolyodott. – Szóval… csinos?

– Hát ez meg miféle kérdés? Melissa ismét a férjéhez fordult: – És csinosnak tartja. Mitch meggyőződéssel bólintott. – Gondoltam is, hogy valahogy túl csöndesnek tűnt, amikor megérkezett. Akkor most mi jön? Elviszed valahová? Taylor egyikről a másikra nézett, miközben azon tűnődött, vajon hogy terelődött a szó erre a témára. – Nem állt szándékomban. – Pedig nem ártana. Az embernek időnként ki kell mozdulnia otthonról. – De hát otthon se vagyok egész nap… – Tudod te, hogy én mire gondolok – kacsintott rá Mitch, és nagyon élvezte Taylor zavarát. Melissa hátradőlt székében. – Tudod, Mitchnek igaza van. Te sem leszel fiatalabb. Már-már túljutottál fénykorodon. Taylor megcsóválta a fejét. – Hálásan köszönöm. Ha legközelebb szükségem lenne rá, hogy sértegessenek, akkor már tudom, hogy hova kell jönnöm. Melissa kuncogni kezdett. – Tudod, hogy csak ugratunk. – Ez valamiféle bocsánatkérés akarna lenni? – Csak ha ettől meggondolod magad, és elviszed őt valahová. Melissa szemöldöke vidáman rángatódzott, mire Taylor, akarata ellenére is, elnevette magát. Melissa harmincnégy éves volt, de úgy nézett ki – és viselkedett –, mint aki tíz évvel fiatalabb. Törékeny, szőke nő volt, fürge és kedves szavú, a barátaihoz hűséges, és úgy tűnt, nincs semmi, ami kihozhatná őt a sodrából. A gyerekei verekedhettek, vagy épp a kutya piszkított a szőnyegre, esetleg a kocsi nem akart beindulni – semmi gond. Ő pillanatokon belül összeszedte magát, és megint olyan volt, mint bármikor. Taylor többször is mondta már Mitchnek, hogy mennyire szerencsés. Erre Mitch mindig csak azt felelte: – Tudom. Taylor kortyintott egyet a söréből. – Egyébként miért érdekel ez titeket ennyire? – kérdezte. – Mert szeretünk – felelte kedvesen Melissa, mintha ez lenne az egyetlen ésszerű magyarázat mindenre. És nem értitek, hogy miért vagyok még mindig egyedül – gondolta Taylor. – Na jó – mondta végül –, majd gondolkodom a dolgon. – Ez már valami – mondta Melissa, és még csak meg se próbálta leplezni lelkesedését. 12. fejezet Az azt követő napon, hogy összefutott Taylorral a Merchantsben, Denise egész délelőtt Kylelal dolgozott. Úgy tűnt, a balesetnek se negatív, se pozitív hatása nem volt a gyerek tanulására, de most, hogy elérkezett a nyár, Kyle-lal délnél tovább már nemigen lehetett foglalkozni. Délutánra a ház olyan meleg lett, akár a katlan, így aztán egyikőjük sem tudott rendesen odafigyelni. Aznap, még reggeli után felhívta Rayt, és megkérdezte, hogy egy darabig dolgozhatna-e pár műszakkal többet. Ray szerencsére beleegyezett. Holnaptól az eddigi négy este helyett, vasárnap kivételével, minden este dolgozik. Szokás szerint úgy hét körül megy, és éjfélig tart a munkaideje. Noha azzal, hogy egy kicsit később ment be, sok borravalótól esett el, mivel a fő vacsoraidő egy jó részét kihagyta, mégse vitte rá a lélek, hogy még egy teljes órán át magára hagyja Kyle-t abban a hátsó szobában, amikor még ébren van. Így, hogy egy kicsit később mentek, nyugodtan lefektethette a gyereket az összecsukható ágyra, és az perceken belül elaludt. Denise tegnap óta, azóta, hogy összefutott vele a boltban, egyre-másra azon kapta magát, hogy Taylor McAdenre gondol. A férfi, ígéretéhez híven, betette neki a csomagokat az elülső tornácra, a tető árnyékába. Mivel úgy tíz-tizenöt percen belül ő is hazaért, a tej meg a tojás még hideg volt, ő meg gyorsan betett mindent a hűtőbe, mielőtt bármi is megromlott volna.

Amikor Taylor a csomagokat a furgonhoz vitte, felajánlotta neki, hogy felteszi hátra a bicikliket, és őket is hazaviszi de erre már Denise nemet mondott. Ez nem is annyira Taylor, mint inkább Kyle miatt volt; a gyerek már ült is fel a kerékpárjára, és Denise tudta, mennyire várja már, hogy megint együtt biciklizhessen az anyjával. Nem akarta elvenni a gyerek kedvét, már csak azért sem, mert ezt valószínűleg egy darabig rendszeresen így kell csinálniuk, és nem szerette volna, ha Kyle ezután arra számítana, hogy egy furgon mindig hazaviszi majd őket, valahányszor a városba jönnek. De legbelül mégis szívesen elfogadta volna Taylor ajánlatát. Elég idős volt már ahhoz, hogy tudja, a férfi vonzónak találja – világosan látszott abból, ahogy ránézett –, ugyanakkor ez nem volt kellemetlen, nem olyan volt, mint amit néhány más férfi esetében érzett, amikor azok vették így szemügyre. Amikor Taylor ránézett, az ő tekintetében nem látta azt a szokásos, mohó csillogást, ami azt jelzi, hogy egy könnyű kis kalanddal minden megoldható. És nem is vándorolt a tekintete lefelé, miközben Denise beszélt – merthogy ez is jellemző volt. Képtelenség komolyan venni egy olyan férfit, aki egyfolytában az ember mellét bámulja. Nem, ahogy Taylor nézett rá, az valahogy más volt. Valahogy sokkal elismerőbb, így nem is érezte annyira rémisztőnek, és bár igyekezett ellenállni a gondolatnak, mégis hízelgőnek találta, sőt örömöt okozott neki. Persze azzal is tisztában volt, hogy ez esetleg Taylor módszerének része, a jól bevált trükk, amivel a nőket szokta becserkészni. Egyik-másik férfi remekül értett ehhez. Volt már dolga ilyenekkel, beszélgetett velük, és lényük mintha minden apró részletében azt sugallta volna, hogy ők mások, sokkal megbízhatóbbak, mint a többi férfi. Eleget élt már ahhoz, hogy jól ismerje ezt a típust is, és ha egy ilyennel futott össze, általában megszólalt benne egy vészcsengő. Taylor azonban vagy a legjobb színész volt, akivel valaha is találkozott, vagy valóban más volt, mert ezúttal az a bizonyos vészcsengő néma maradt. Vajon melyik lehet? Sok mindent tanult az anyjától, de egyvalami mind közül kiemelkedett, s ez mindig eszébe jutott, amikor egy másik emberről kellett ítéletet alkotni. Életed során találkozol majd olyan emberekkel, akik mindig jókor és jól használják a szavakat. De végül mindig tetteik alapján kell megítélned őket, mert a tettek számítanak, s nem a szavak. Meglehet – gondolta –, hogy ezért érez így Taylorral kapcsolatban. Taylor már bebizonyította, hogy hősi tettekre képes, de mégsem Kyle hősies megmentése volt az, ami felkeltette… érdeklődését – már ha ez a megfelelő szó – a férfi iránt. Persze időnként még a gazfickók is képesek helyesen cselekedni. De nem, inkább azok az apró dolgok fogták meg Denise-t, amiket ott a boltban tapasztalt. Az, ahogy felajánlotta a segítségét anélkül, hogy cserében bármit is várt volna… és hogy úgy tűnt, őszintén érdekli, mi van Kyle-lal és vele… meg ahogy Kyle-lal bánt… Igen, különösen az. Noha ezt nem volt hajlandó elismerni, az elmúlt néhány év során mégis annak alapján kezdte megítélni az embereket, hogy miként bánnak Kyle-lal. Emlékezett rá, hogy gondolatban listákat készített a barátairól: megpróbáltak-e foglalkozni Kyle-lal vagy sem. „Leült vele a földre, és építőkockákkal játszottak” – ő jó. „A gyerekről szinte tudomást se vett” – ő rossz. A „rosszak” listája jóval hosszabb volt, mint a „jóké”. De itt volt egy fickó, aki valamilyen oknál fogva szoros kapcsolatot teremtett a fiával, és ez a gondolat nem hagyta nyugodni. Azt sem tudta kiverni a fejéből, ahogy Kyle reagált erre az emberre. Ija, Téjor… Noha Taylor nem értett meg mindent abból, amit Kyle mondott – kell egy kis idő ahhoz, hogy az ember Kyle-t megértse –, mégis egyfolytában úgy beszélt hozzá, mintha értette volna. Rákacsintott a gyerekre, játékosan megragadta a sisakját, megölelte, és Kyle szemébe nézett, amikor hozzá beszélt. És arról sem feledkezett meg, hogy külön elbúcsúzzon tőle. Csupa apróság, de ezek mind rettentő fontosak voltak neki. Tettek. Taylor normális, hétköznapi kisfiúként kezelte Kyle-t.

A sors iróniája, hogy Denise még akkor is Taylor felől gondolkodott, amikor Judy végighajtott a hosszú, kavicsos úton, és leparkolt egy hatalmas liliomfa árnyékában. Denise épp végzett a mosogatással, amikor észrevette Judyt, és integetett neki, majd gyorsan végignézett a konyhán. Nem tökéletes, de elég tiszta, gondolta, miközben elindult a bejárat felé, hogy fogadja Judyt. A szokásos udvariaskodás után – azaz, ki hogy van meg ehhez hasonlók –, Denise és Judy letelepedtek az elülső tornácon, hogy szemmel tarthassák Kyle-t. A gyerek a kisautóival játszott a kerítés közelében, le s föl tologatta őket egy képzeletbeli úton. Denise közvetlenül Judy érkezése előtt kente őt be vastagon napvédővel meg rovarriasztóval, és e ragacsos krémektől hozzátapadt minden, ahogy ott játszott a földön. Rövidnadrágján és trikóján portól barna koszfoltok éktelenkedtek, az arca meg olyan volt, mintha már egy hete nem mosakodott volna, és ahogy Denise ránézett, az aszály sújtotta porkatlanok gyerekei jutottak eszébe róla, akikről Steinbeck ír az Érik a gyümölcsben. Az apró faasztalon (egy végkiárusításon vette három dollárért – az alkalmi vásárlások mesterének, Denise Holtonnak egy újabb remek vétele!) két pohár édes tea. Denise még reggel jellegzetesen déli módon készítette el – megfőzte a teát, utána még forrón, jó sok cukrot tett bele, hogy az teljesen feloldódjon, majd a hűtőben lehűtötte, és jeget is adott hozzá. Judy kortyintott egyet poharából, miközben szemét egy pillanatra se vette le Kyle-ról. – A maga anyja is szerette összekoszolni magát – mondta Judy. – Az anyám? Judy derűs arccal pillantott rá. – Ne nézzen rám ilyen meglepetten. Az édesanyja gyerekként igazi rosszcsont volt, amolyan fiús lány. Denise a pohara után nyúlt. – Biztos benne, hogy ugyanarról a hölgyről beszélünk? – kérdezte. – Az anyám még a reggeli újságért sem volt hajlandó kimenni, míg ki nem festette magát. – Ó, az csak akkoriban kezdődött, amikor felfedezte a fiúkat. Édesanyja akkortájt kezdett másként viselkedni. Gyakorlatilag egyik napról a másikra lett megtestesült déli hölgy, a fehér kesztyűvel meg a tökéletes viselkedéssel egyetemben. De ez ne tévessze meg! Annak előtte az édesanyja igazi Huckleberry Finn volt. – Ugye csak tréfál? – Nem… komolyan. Az anyja békákat fogott, káromkodott, akár egy garnélahalász, amikor elveszti a hálóját, sőt időnként még fiúkkal is összeverekedett, hogy megmutassa, milyen kemény gyerek. És higgye el, tudott verekedni. Míg egy fiú azon tűnődött, vajon szabad-e megütni egy lányt, ő kapta magát és jól orrba vágta. Egyszer az egyik fiú szülei még a seriffet is kihívták. Az a szegény fiú aztán annyira szégyellte magát, hogy egy hétig nem is jött iskolába, de utána soha többé nem ugratta az anyját. Igazán kemény és vad ifjú hölgy volt. Judy félig lehunyta a szemét, s tisztán látszott, hogy gondolatai a múlt s a jelen közt kóborolnak. Denise nem szólt egy szót se, némán várta a folytatást. – Emlékszem, gyakran baktattunk végig a folyóparton, és szedret szedtünk. Az édesanyja még abban a szúrós bozótban is mezítláb csatangolt. Az ő talpánál keményebbet azóta se láttam. Egész nyáron cipő nélkül mászkált, kivéve, ha templomba kellett mennie. Szeptemberre már olyan koszos volt a lába, hogy az édesanyja csak súrolószerekkel tudta ledörzsölni róla. Aztán, amikor elkezdődött az iskola, néhány napig mindig bicegett. Sosem tudtam, vajon a súrolószerek miatt, vagy egyszerűen csak azért, mert elszokott a cipőtől. Denise elnevette magát, és alig akart hinni a fülének. Most olyan oldaláról ismerte meg az anyját, amiről eddig még sosem hallott. Judy meg folytatta. – Akkoriban én is itt laktam, ebben az utcában. Ismeri a Boyle-birtokot? Az a fehér ház a zöld zsalukkal, hátul meg egy hatalmas, vörös téglás istálló? Denise bólintott. Többször is elment már mellette útban a város felé. – Hát ott laktam én gyerekkoromban. Csak mi ketten voltunk lányok, akik itt kinn laktunk, így aztán a végén gyakorlatilag mindent együtt csináltunk. Egyidősek voltunk, ezért az iskolában is ugyanazt tanultuk. Ez még a negyvenes évek, amikor a nyolcadik osztályig mindenki egy

tanteremben tanult, de azért igyekeztek, hogy az azonos korúak egy csoportban legyenek. Édesanyjával az iskolában végig egymás mellett ültünk. Valószínű, hogy egész életem során ő volt a legjobb barátnőm. Judy a távoli fák felé meredt, és úgy tűnt, magával ragadták emlékei. – Miért nem tartotta önnel a kapcsolatot, miután elköltözött innen? – kezdte Denise. – Úgy értem… Denise egy pillanatra elhallgatott, mert azon tűnődött, vajon hogyan kérdezze meg, amit valójában tudni akart, miközben Judy oldalvást rápillantott. – Úgy érti, ha ilyen jó barátok voltunk, vajon miért nem beszélt magának erről? Denise bólintott, és Judy megpróbálta összeszedni gondolatait. – Azt hiszem, ennek főként az volt az oka, hogy elköltözött. Nekem is elég soká tartott, míg megértettem, hogy a távolság végül tönkreteszi, eltünteti még a legjobb szándékot is. – Ez szomorú… – Nem igazán. Azt hiszem, csak attól függ, hogy honnan nézi az ember. Engem… nos, engem gazdagított, egy olyan gazdagságot nyújtott, amihez másként nem juthattam volna. Az emberek jönnek s mennek, besodródnak az életünkbe, aztán eltűnnek belőle, csaknem úgy, mint egy kedvenc könyvnek a szereplői. Mikor a végére érünk és becsukjuk, addigra a szereplők már mind elmondták a történetüket, és mi egy újabb könyvbe kezdünk, melyben újabb szereplők, újabb kalandok várnak. És akkor az ember azon kapja magát, hogy már az újakra figyel, nem a régiekre. Beletelt egy pillanatba, míg Denise válaszolt, mert eszébe jutottak a barátai, akiket Atlantában hagyott. – Ez meglehetősen filozofikus – mondta végül. – Öreg vagyok már. Mi mást várhat tőlem? Denise letette a teáját az asztalra, és a melegben gyöngyöző hideg pohár nedvességét szórakozottan a sortjába törölte. – Tehát többé nem is beszélt vele? Mármint azután, hogy elment? – Dehogynem – még évekig tartottuk a kapcsolatot, de akkoriban az anyja szerelmes volt, és amikor egy nő szerelmes, nem is tud gondolni semmi másra. Elsősorban ezért ment el Edentonból. Egy fiú – Michael Cunningham miatt. Mesélt róla valaha is magának? Denise elképedve rázta meg a fejét. – Nem lep meg. Michael afféle rossz fiú volt, nem igazán az a fajta fickó, akire az ember a kelleténél tovább akarna emlékezni. Nem volt valami jó híre, ha érti, hogy mire gondolok, de sok lány vonzódott hozzá. Azt hiszem, izgalmasnak, veszélyesnek tartották. A szokásos történet, így van ez ma is. Szóval az édesanyja az érettségi után nyomban követte őt Atlantába. – De nekem azt mondta, azért költözött Atlantába, hogy egyetemre menjen. – Nos, meglehet, hogy valahol ez is szerepelt a tervei közt, de a valódi ok Michael volt. Az a fiú valahogy a hatalmában tartotta, ebben biztos vagyok. És Michael volt az oka annak is, hogy többé látogatóba se jött haza. – Hogyhogy? – Nos, a mamája meg a papája – a maga nagyszülei – egyszerűen nem tudták megbocsátani neki azt, ahogy elszökött otthonról. Ők annak látták Michaelt, ami valójában volt, és azt mondták a lányuknak, ha nem tér nyomban vissza, akkor ne is jöjjön többé. Ők még a régi világot képviselték, és konokak, hajlíthatatlanok voltak, de a maga anyja is ilyen volt. Olyan volt ez, mint amikor két bika mered egymásra, és mindkettő arra vár, hogy a másik feladja. De egyikőjük sem adta fel soha, még azután sem, hogy Michaelt dobta valaki más miatt. – Az apám? Judy megrázta a fejét. – Nem, valaki más; az apja jóval később jött, akkor, amikor már én is elvesztettem vele a kapcsolatot. – Tehát az apámat nem is ismerte? – Nem. De emlékszem, amikor a nagyszülei az esküvőre mentek, és nekem fájt egy kicsit, hogy én nem kaptam meghívót az anyjától. Persze nem mintha el tudtam volna menni. Akkor én már

férjnél voltam, és mint a legtöbb fiatal pár, a férjemmel mi is anyagi gondokkal küszködtünk, meg aztán ott volt már nekem a kisbaba is – szóval egyszerűen nem tudtam volna elmenni. – Sajnálom. Judy letette a teáját az asztalra. – Ugyan mit? Maga nem tehet róla, hisz nem maga volt, sőt bizonyos értelemben akkor már nem is az anyja volt az – legalábbis már nem az volt, akit én ismertem. Az apja egy tekintélyes atlantai családból származott, és azt hiszem, hogy életének ezen a pontján az anyja egy kicsit szégyellte, hogy honnan jött. Nem mintha az apját ez zavarta volna, nyilván nem, hisz feleségül vette. Arra azonban emlékszem, hogy a nagyszülei nemigen beszéltek a dologról, miután visszatértek az esküvőről. Talán egy kicsit ők is szégyenkeztek, noha nem volt miért. Nagyszerű emberek voltak, de azt hiszem, tudták, hogy többé már nem illenek a lányuk világába, még az édesapja halála után sem. – Ez szörnyű. – Ez szomorú, de ahogy mondtam, ez mindkettőjükön múlott. Az öregek konokul kitartottak, de konok volt az anyja is. Aztán apránként valahogy eltávolodtak, elsodródtak egymástól. – Azt tudtam, hogy anyu és a szülei közt nem volt túl szoros a kapcsolat, de ezekről a dolgokról sosem beszélt nekem. – Hát persze hogy nem, miért is tette volna. De kérem, nehogy azt higgye, hogy én rossz véleménnyel lennék az anyjáról. Szó sincs róla. Ő mindig is annyira tele volt élettel, olyan szenvedélyes volt, olyan izgalmas volt együtt lenni vele. És angyali jó szíve volt, valóban az. A legkedvesebb ember volt, akit valaha is ismertem. Judy Denise felé fordult: – És maga nagyon emlékeztet rá. Denise megpróbálta feldolgozni mindazt, amit az anyjáról megtudott, miközben Judy ivott egy kortyot a teájából. Aztán, mintha tudná, hogy kicsit többet mondott a kelleténél, Judy még hozzátette: – Most nézze, én csak mondom itt a magamét, mint egy szenilis vénasszony. Nyilván azt hiszi, hogy már csak néhány lépés választ el az öregek otthonától. Most már beszéljünk inkább magáról! – Rólam? Rólam nincs igazán mit beszélni. – Hát akkor kezdjük talán a legnyilvánvalóbbal. Miért költözött Edentonba? Denise figyelte Kyle-t, ahogy az autóival játszik, és egy pillanatra eltűnődött, vajon most mire gondolhat. – Több oka is van. Judy előrehajolt, és cinkos hangon odasúgta: – Férfi van a dologban? Valami őrült üldözte, amilyeneket az ember Amerika legveszedelmesebb bűnözői közt lát? Denise elnevette magát. – Nem, a dolog egyáltalán nem ilyen drámai. – A homlokát halványan ráncolva egy pillanatra elhallgatott. – Ha túlságosan személyes, nem kell elmondania. Nyugodtan mondhatja, hogy semmi közöm hozzá. Denise megrázta a fejét. – Nem az a baj, hogy nem akarok beszélni róla, csak nehéz eldönteni, hol is kezdjem. – Judy csöndben maradt, és Denise felsóhajtott, miközben összeszedte a gondolatait. –Azt hiszem, leginkább Kyle miatt. Ugye mondtam már, hogy gondjai vannak a beszéddel? Judy bólintott. – És azt is mondtam már, hogy miért? – Nem. Denise Kyle felé nézett. – Pillanatnyilag azt mondják, hogy auditív feldolgozási problémája van, különösen a nyelvi kifejezés és megértés területén elmaradott. Tulajdonképpen ez azt jelenti, hogy valamilyen oknál fogva – senki se tudja, hogy miért – számára komoly nehézséget jelent a nyelv megértése, és beszélni is nehezen tanul. Azt hiszem, ez talán leginkább a diszlexiához hasonlítható, csak itt a baj

nem a vizuális jelek, hanem a hangok feldolgozásával van. Valamilyen oknál fogva a hangok mintha mind összekeverednének; olyan ez, mintha az egyik pillanatban kínait hallana, aztán meg németet, majd valami értelmetlen badarságot. Hogy vajon a probléma a fül és az agy közti kapcsolatban vagy magában az agyban van-e, azt senki sem tudja. Eleinte még abban sem voltak biztosak, hogy miként diagnosztizálják, és, szóval… Denise kezével végigsimított a haján, majd ismét Judy felé fordult. – Biztos, hogy mindezt hallani akarja? Elég hosszú történet. Judy átnyúlt, és megveregette Denise térdét. – Csak ha úgy érzi, hogy el akarja mondani nekem. Denise-t hirtelen az anyjára emlékeztette az a komoly érdeklődés, amit Judy arcán látott. Furcsamód jó érzés volt, hogy beszélhet neki erről, így aztán épp csak egy pillanatnyi habozás után már folytatta is. – Hát, először az orvosok azon a véleményen voltak, hogy a gyerek süket. Heteket töltöttem azzal, hogy Kyle-t mindenféle vizsgálatokra, tudja, különféle fül-orr-gégészeti vizsgálatokra vittem, míg végül kiderítették, hogy a hallása rendben van. Aztán arra gondoltak, hogy autista. Ez a diagnózis úgy egy éven át tartotta magát – ez volt talán életem legnyomasztóbb éve. Ez után jött a PDD, avagy általános fejlődési zavar, ami olyasmi, mint az autizmus, csak nem annyira komoly. Ez is eltartott néhány hónapig, amikor aztán újabb vizsgálatokat végeztek vele. Akkor azt mondták, hogy visszamaradottságát nagymértékben az ADD, a figyelemhiányos rendellenesség okozza. Úgy kilenc hónapja lehetett, hogy végül megállapodtak ebben a diagnózisban. – Ez kemény lehetett… – El se tudja képzelni, hogy mennyire. Mondanak az embernek valami szörnyűséget a gyerekéről, és akkor az ember végigjárja az összes stációt – előbb nem hiszi, aztán dühös, aztán jön a kétségbeesés, s végül belenyugszik. Akkor aztán nekiáll és megpróbál kideríteni a dologról mindent, amit csak tud – kutat, olvas, beszél mindenkivel, akivel csak lehet –, és aztán, amikor már épp készen áll, hogy szembenézzen vele, akkor meggondolják magukat, és az egész kezdődik elölről. – És mindez idő alatt az apa hol volt? Denise már-már bűntudatos arccal vállat vont. – Az apa nem volt sehol. Talán elég, ha annyit mondok, nem terveztem, hogy teherbe esek. Tudja, Kyle csak úgy véletlenül lett. Egy pillanatra ismét elhallgatott, és mindketten némán figyelték Kyle-t. Úgy tűnt, Judy nem lepődött meg, és nem is botránkoztatta meg ez a vallomás, nem látszott rajta, hogy akár egy pillanatig is elítélné. Denise megköszörülte a torkát. – Miután Kyle megszületett, szabadságot kértem az iskolától, ahol tanítottam. Anyu meghalt, és úgy egy jó évet a kicsivel akartam tölteni. De aztán elkezdődött ez az egész, és én nem tudtam visszamenni dolgozni. Nap mint nap orvosokhoz, felmérésekre, vizsgálatokra és terápiákra járkáltam vele, míg végül rátaláltam egy olyan kezelési, fejlesztési módszerre, amit otthon, magunk végezhetünk. Mindez annyira lekötött, hogy nem tudtam teljes munkaidőben állást vállalni. Kyle az én főállásom. Megörököltem ezt a házat, de nem tudtam eladni, és végül minden pénzem elfogyott. Szomorúan Judyra pillantott. – Vagyis kérdésére a válasz, azt hiszem, röviden annyi, hogy a szükség hozott ide, az, hogy tovább tudjak foglalkozni Kyle-lal. Amikor elhallgatott, Judy hosszasan ránézett, majd ismét megveregette a térdét. – Elnézést a kifejezésért, de maga pokoli jó anya. Nem sokan vállaltak volna ekkora áldozatot. Denise elnézte a fiát, ahogy ott játszott a porban. – Én csak annyit akarok, hogy javuljon az állapota. – Annak alapján, amit elmondott, nekem úgy tűnik, hogy máris javult. – Hagyta, hogy ezen Denise eltűnődjön, majd hátradőlt és folytatta. – Tudja, sokszor elnéztem Kyle-t a könyvtárban, mialatt maga a számítógépnél ült, de egyszer sem merült fel bennem, hogy bármi probléma lenne vele. Pontosan olyan, mint bármelyik korabeli kisfiú, talán csak annyi a különbség, hogy szófogadóbbnak tűnik, mint a legtöbb gyerek. – De a beszéd mégiscsak gondot jelent neki.

– Ahogy Einsteinnek és Tellernek is, de végül a világ legnagyobb fizikusai lettek. – Nahát, honnan tudja, hogy a beszéd nekik is nehezen ment? – Noha Denise számára e tény nem volt ismeretlen (szinte mindent elolvasott már e témáról), mégis meglepte, lenyűgözte, hogy Judy is tud róla. – Jaj, el se tudja képzelni, hogy mennyi apró-cseprő dolog ragadt rám az évek során. Olyan vagyok, akár egy szivacs, az ilyesmi csak úgy belém ivódik, de fogalmam sincs, hogy miért. – Játszania kéne a Kockázatban! – Tulajdonképpen játszanék is, de az az Alex Trebek olyan helyes fiú, hogy amint egy szót is szólna hozzám, én abban a pillanatban mindent elfelejtenék. Valószínűleg egész idő alatt csak meredten bámulnám, és arra próbálnék rájönni, hogyan érhetném el, hogy megcsókoljon, ahogy az a Richárd Dawson a Családi párviadalban. – És mit szólna ehhez a férje, ha hallaná? – Biztos, hogy nem bánná. – Hangja egy kicsit komolyabbá vált. – Már nem él, régóta özvegy vagyok. – Sajnálom – mondta Denise –, ezt nem tudtam. – Semmi baj. A hirtelen beállt csöndben Denise zavartan matatott a kezével. – Tehát… sosem ment újból férjhez? Judy megrázta a fejét. – Nem. Valahogy nemigen jutott rá időm, hogy bárkivel is találkozzam. Nekem Taylor épp elég volt – jó, ha vele lépést tudtam tartani. – Istenem, ez ismerősen hangzik. Úgy tűnik, hogy Kyle meg az étkezde kitölti minden időmet. – Az Eightsben dolgozik? Ray Tolernél? – Igen, azóta, hogy ideköltöztünk. – Mesélt már magának a gyerekeiről? – Talán úgy egy tucatszor – felelte Denise. Innentől a beszélgetés könnyedén folyt, előbb Denise munkájáról, majd azokról a végeláthatatlan ügyekről, melyek Judy minden idejét lekötötték. Ez a kellemes beszélgetés olyasvalami volt, amiben Denise-nek már jó ideje nem volt része, és ez hihetetlenül megnyugtatta. Úgy fél óra múltán Kyle ráunt az autókra, és szépen betette őket a tornác alá (anélkül hogy rá kellett volna szólni, amire Judy önkéntelenül is felfigyelt), majd odabaktatott az anyjához. – Kaphatok sajtos makarónit? (Kaható sajós makónit?) – Sajtos makarónit? – Ihen. – Hát persze, kicsim. Máris készítem neked. Denise és Judy felálltak, majd bementek a konyhába. Kyle mindenütt poros lábnyomokat hagyott maga után. Egyenesen az asztalhoz ment, és leült, míg anyja kinyitotta a konyhaszekrényt. – Itt marad velünk ebédre? Összedobhatok gyorsan néhány szendvicset. Judy az órájára nézett. – Szívesen maradnék, de sajnos nem megy. Egy gyűlésre kell mennem a városba, a hétvégi fesztivál miatt. Maradt még néhány apróság, amit el kell rendeznünk. Denise épp forró vizet engedett a lábosba, és közben a válla fölött hátranézett. – Fesztivál? – Igen, most hétvégén lesz. Évente megrendezzük, amolyan kedvcsináló a nyárhoz. Remélem, maga is jön. Denise feltette a lábost a tűzhelyre, és begyújtotta a gázt. – Nemigen szerepelt a terveim közt. – Miért nem? – Főként azért, mert még csak nem is hallottam róla. – Hát maga aztán tényleg nincs képben. – Ne is emlékeztessen rá. – Nos, akkor el kéne jönniük – Kyle nagyon élvezné. Lesz étel, ital, mesterségek bemutatója, versenyek, karnevál a belvárosban – szóval mindenki talál magának valamit. Denise nyomban arra gondolt, vajon mindez mennyibe kerülne. – Nem hiszem, hogy menni fog – mondta végül, miközben valami mentséget keresett. – Szombat este dolgoznom kell.

– Ó, hát nem kell olyan soká maradnia – csak jöjjenek el napközben, ha kedvük tartja. De tényleg, ez igazán jó mulatság, és ha akarja, bemutathatom néhány magához hasonló korú embernek is. Denise nem válaszolt azonnal, és Judy megérezte, hogy habozik. – Mindenesetre azért gondolja meg, jó? Judy felvette a táskáját a pultról, Denise meg ellenőrizte a vizet – még nem forrt –, majd az ajtóhoz mentek, és ismét kiléptek a tornácra. Denise hátrasimította arcába hulló tincseit. – Köszönöm, hogy eljött. Jólesett végre egy kis felnőttbeszélgetés. – Én is élveztem – mondta Judy, majd előrehajolt, és egy ösztönös mozdulattal magához ölelte Denise-t. – Köszönöm a meghívást. Ahogy Judy megfordult, hogy távozzon, Denise akkor döbbent rá, hogy elfelejtette megemlíteni. – Igaz is, majd' elfelejtettem, hogy tegnap összefutottam a boltban Taylorral. – Tudom. Beszéltem vele tegnap este. Egy pillanatnyi kínos csönd után, Judy megigazította táskájának vállszíját, majd azt mondta: – Igazán összejöhetnénk még máskor is, jó? – Nagyon szívesen. Denise figyelte, ahogy Judy lemegy a lépcsőn, majd végigsétál a kavicsos úton. Amikor a kocsijához ért, ismét Denise felé fordult. – Tudja, a hétvégén Taylor is ott lesz a fesztiválon a többi tűzoltóval együtt – kiáltotta oda Judy mintegy mellékesen. – Háromkor játszik a softballcsapatuk. – Ó! – mondta Denise, merthogy hirtelenjében semmi más nem jutott az eszébe. – Nos, arra az esetre, ha mégis eljönne, akkor engem ott talál. Egy pillanat múlva Judy már ki is nyitotta a kocsiajtót. Denise ott állt a tornácon, és integetett, ahogy Judy beült és begyújtotta a motort, miközben ajkai halványan, egészen halványan mosolyra húzódtak. 13. fejezet – Hé, itt vagyok! Nem voltam biztos benne, végül sikerül-e eljönniük – kiáltotta boldogan Judy. Szombat délután volt, nem sokkal múlt három, amikor Denise és Kyle, a többi nézőt kerülgetve, elindult a tribünön Judy felé. A softballjáték helyét nem volt nehéz megtalálniuk – az egész parkban csak itt volt emelvény, és magát a pályát alacsonyan futó lánccal kerítették el. Ahogy leállították kerékpárjaikat, Denise nyomban kiszúrta Judyt, aki ott ült az emelvényen. Judy is észrevette őket, és integetett nekik, ahogy Denise, Kyle-t egy pillanatra sem elengedve, óvatosan egyensúlyozva elindult a tribünön lévő ülések felé. – Hahó, Judy… csak sikerült ideérnünk. Nem is tudtam, hogy Edentonban ilyen sok ember él. Elég soká tartott, míg végre átverekedtük magunkat a tömegen. A városban az utcákat elzárták a forgalom elől, és most gyalogosok nyüzsögtek mindenütt. Az út fölött transzparensek feszültek, és a járdán, mindkét oldalon bódék sora, az emberek a kézműves termékeket nézegették, és ki-be járkáltak a boltokból, kezükben az újonnan vásárolt portékákkal. Cook drogériájának közelében volt egy a gyerekeknek elkülönített terület. Ott maguk készíthették el saját műveiket fenyőtobozból, filcből és műanyagból összeragasztva, de akadt ott léggömb és még sok minden más is, amit az emberek e célra adományoztak. A központi téren már javában állt a karnevál. Denise észrevette, hogy a sorok már hosszúra nyúltak. Denise és Kyle szép nyugodtan tolták át biciklijüket a városon, és mindketten élvezték a fesztivál nyüzsgő elevenségét. A város túlsó felén is zajlott az élet, ott is volt étel, meg különféle játékok. Az úttól nem messze, egy árnyas részen épp nyárssütő verseny zajlott, a sarok közelében

pedig a Shriner-rend1 állított fel egy halsütőt. Másutt az emberek mindenütt a magukkal hozott ételt készítették, hot dogot meg hamburgert a kis rostsütőkön a családnak meg a barátoknak. Judy odébb csúszott, hogy helyet csináljon kettőjüknek, Kyle pedig közéjük préselődött. Ahogy a gyerek próbálta beszuszakolni magát, már-már kacérkodva dőlt Judynak, és nevetett, mintha ezt az egészet roppant mulatságosnak tartaná. Aztán, miután befészkelte magát, elővette az egyik játék repülőjét. Mielőtt elindultak otthonról, Denise mondta neki, hogy hozza magával. Denise még csak nem is áltatta magát azzal, hogy kellőképp el tudja magyarázni a gyereknek a softballt ahhoz, hogy fenntartsa az érdeklődését, ezért jobbnak tartotta, ha van nála valami, amivel eljátszhat. – Ó, hát ilyenkor mindenfelől jönnek ám a fesztiválra – adta meg a magyarázatot Judy. – Sokakat vonz ez ide az egész megyéből. Ez egyike azon kevés alkalmaknak, amikor az ember biztosra veheti, hogy rég nem látott barátokkal is találkozik, s ez igazán kellemes módja annak, hogy az emberek elmondják egymásnak a legfrissebb családi híreket. – Tényleg így van, ez nekem is feltűnt. Judy oldalba bökte Kyle-t. – Szia, Kyle. Hogy vagy? A gyerek komoly képpel leszegte a fejét, majd felemelte a játékát, hogy Judy is jól lássa. – Hepühő – mondta lelkesen, és gondoskodott róla, hogy Judy is szemügyre vehesse. Noha Denise tudta, hogy a gyerek, szokás szerint, most is így próbál kommunikálni egy olyan szinten, amit ő is megért, mégis megpróbálta őt a helyes válaszra ösztönözni. Megveregette Kyle vállát. – Kyle, mondd: „Köszönöm, jól.” – Köszönöm jól. (Köhönö mól) – A fejével biccentett minden egyes szótagra, majd figyelme ismét a játék felé fordult. Denise átölelte, miközben fejével a pálya felé intett. – Akkor most pontosan kinek is drukkolunk? – Valójában mindkét csapatnak. Taylor most pályán van, a harmadik alapponton a piros csapatban – az a Chowani Önkéntesek. Ők a tűzoltóságnál vannak. A kék csapat meg a Chowani Rendfenntartók. Azaz a rendőrség, a seriffek meg az állami rendőrség. Minden évben játszanak, s ez jótékonysági meccs. A vesztes csapat ötszáz dollárt ad a könyvtárnak. – Ez kinek az ötlete volt? – érdeklődött Denise mindentudóan. – Természetesen az enyém. – Vagyis a könyvtár mindenképp nyer? – Hát épp ez a dolog lényege – mondta Judy. – De azért a fiúk rendkívül komolyan veszik. Ott a vonalon sokuknak megnő az egója. Tudja, hogy vannak ezzel a férfiak. – Mi az eredmény? – Négy:kettő, a tűzoltók vezetnek. Denise látta, hogy a pályán Taylor baseballállásba görnyedve összpontosít, miközben dobókezével szórakozottan ütögette a kesztyűjét. A dobó fájdalmasan magasat dobott, és az ütő szép tisztán ütötte a középmező felé. A labda biztonsággal földet ért, a futó a harmadikról elérte a kiindulópontot, és így a különbség egy pontra csökkent. – Carl Huddle volt az, aki az imént ütött? – Igen. Carl egyébként a jobb játékosok közé tartozik. Taylorral együtt játszottak a középiskolában. Az elkövetkezendő óra során Denise és Judy a játékot figyelte, közben Edentonról beszélgettek, és megéljenezték mindkét csapatot. A játék, melynek során mindössze hétszer cserélődött az ütési jog, jóval izgalmasabb volt, mint Denise várta – sok volt a pontszerzés, és közel sem annyi az elejtett labda, mint amennyire számított. Taylornak sikerült néhány játszmát szereznie úgy, hogy a futót az elsőnél kidobta, de a játék jobbára az ütők játéka volt, így aztán a vezetés minden egyes helycserénél az éppen támadó csapat javára változott. Szinte minden játékosnak sikerült kiütnie a labdát a külső mezőbe, ami komoly munkát adott a védőknek. Denise akaratlanul is észrevette, hogy a külső mezőben lévő játékosok általában fiatalabbak voltak – és sokkal jobban megizzadtak –, mint a belső mező játékosai. Kyle azonban már az első helycsere alatt ráunt a játékra, és azzal szórakoztatta magát, hogy hol az emelvény tetején, hol meg alatta játszott, felmászott, majd leugrott, és összevissza futkározott.

Denise ideges volt, hogy a sok ember közt szem elől téveszti a gyereket, így aztán gyakorta felállt, hogy utánanézzen, merre jár. Valahányszor Denise felállt, Taylor tekintete nyomban felé villant. Azt is látta, amikor megérkezett, látta, amint Kyle kezét fogva, lassan haladt előre és az emelvényt pásztázta, miközben észre se vette, hogy a férfiak kivétel nélkül utánafordultak. Taylor azonban látta, hogy megcsodálják, látta, milyen elismerően akad meg rajta a tekintetük. Denise-en fekete sort volt, hosszú, formás lábán szandál, fehér inge betűrve, és a szél összekócolta vállára omló sötét haját. Aztán valamilyen oknál fogva, amit nem igazán értett, azon kapta magát, hogy féltékeny az anyjára, amiért az anyja, s nem ő fog Denise mellett ülni. Denise jelenléte megzavarta és elvonta Taylor figyelmét, de nemcsak azért, mert egyfolytában arra gondolt, amit Melissa mondott neki. Az emelvénynek azon a részén ült, mely a kiindulópont és az első bázis közt volt, így, mivel Taylor a harmadik alapponton helyezkedett el, egyszerűen nem tudta nem látni, ahogy ott ül a tribünön. Még így is egyfolytában felé pillantgatott, mintha minduntalan meg akarna győződni róla, hogy még nem ment el. Valahányszor Denise felé nézett, mindig megszidta magát – miközben azon töprengett, vajon miért olyan fontos ez számára –, de a következő pillanatban már megint arrafelé vándorolt a tekintete. Egyszer pillantása egy kicsit hosszabban elidőzött, és Denise integetett neki. Taylor zavart mosollyal visszaintett, majd elfordult, és azon tűnődött, vajon hirtelen miért érzi megint úgy magát, mint egy hibbant tinédzser. – Tehát ez ő, igaz? – kérdezte tőle Mitch, amikor épp nem voltak játékban. – Ki? – Az Denise, aki ott ül anyáddal. – Nem is vettem észre – mondta Taylor, miközben szórakozottan forgatta az ütőjét, és megtett minden tőle telhetőt, hogy az érdeklődésnek még csak jelét se mutassa. – Igazad volt – mondta Mitch. – Miben? – Hogy csinos. – Én ilyet nem mondtam. Ezt Melissa mondta. – Ja – mondta Mitch –, tényleg. Taylor figyelmét a játék felé fordította, Mitch pedig követte tekintetét. – Akkor meg miért bámultad? – kérdezte végül. – Én nem bámultam. – Ja – mondta ismét Mitch, és bólintott. Még csak leplezni sem próbálta önelégült vigyorát. * A hetedik helycserénél, 14:12-es állásnál az Önkéntesek voltak hátrányban, amikor Taylor arra várt, hogy az ütés sora rá kerüljön. Kyle most abbahagyta eddigi nyüzsgését, és a kerítés közelében állt, amikor meglátta Taylort, amint épp az ütőjével gyakorolt. – Ija, Téjor – mondta boldogan, éppúgy, mint akkor, amikor meglátta őt a Merchantsben. Ahogy Taylor meghallotta a hangját, megfordult és odament a kerítéshez. – Szevasz, Kyle. Örülök, hogy látlak. Hogy vagy? – Tülotó – mondta Kyle, és ujjával rámutatott. – Bizony, hogy az vagyok. Élvezed a játékot? Kyle ahelyett, hogy válaszolt volna, felemelte a repülőjét, hogy megmutassa Taylornak. – Hát mid van neked, kis ember? – Hepühő. – Bizony ám. És milyen szép repülő. – Megfoghatod. (Mekohatot) Kyle átnyújtotta a kerítésen, és Taylor egy pillanatig habozott, mielőtt elvette volna. Alaposan szemügyre vette, miközben Kyle figyelte őt, és kis arca csak úgy ragyogott a büszkeségtől. Taylor a háta mögül hallotta, hogy az ütőt a helyére szólítják. – Kösz, hogy megmutattad a repülődet. Kéred vissza?

– Megfoghatod – mondta ismét Kyle. Taylor egy pillanatnyi tétovázás után döntött. – Jól van, akkor ez lesz az én talizmánom. Mindjárt visszahozom. – Ügyelt rá, hogy Kyle lássa, amint beteszi a zsebébe, Kyle pedig izgatottan tördelte a kezét. – Rendben? – kérdezte Taylor. Kyle nem válaszolt, de úgy tűnt, nincs ellenvetése. Taylor várt egy pillanatot, hogy megbizonyosodjon róla, majd a helyére kocogott. Denise fejével Kyle felé biccentett. Judyval együtt, mindketten látták, hogy mi történt. – Azt hiszem, Kyle kedveli Taylort – mondta Denise. – Én meg azt hiszem – felelte erre Judy –, hogy ez kölcsönös. A második dobásnál Taylor a jobb mező felé ütötte a labdát – balkezes ütő volt –, majd teljes iramban elindult az első alappont felé, míg két másik, pontszerző helyen lévő játékos is igyekezett helyzetben maradni. A labda földet ért, és hármat is pattant, mielőtt a mezőnyjátékos elérte volna, aki aztán elvesztette az egyensúlyát, amikor a labdát eldobta. Taylor már a második alappontot érte el, keményen sprintelt, és egy pillanatig habozott, hogy megpróbálkozzon-e a hazafutással. De aztán győzött a józan ész, és a labda épp akkor jutott vissza a belső játéktérre, amikor Taylor biztonsággal elérte a harmadik alappontot. Ez a két befutás is pontot ért, így az eredmény egyenlő lett, és Taylor szerzett még pontot akkor is, amikor már a következő ütőn volt a sor. Ahogy elindult a játékosok padja felé, arcán széles mosollyal visszaadta a repülőt Kyle-nak. – Mondtam én neked, kis ember, hogy ez szerencsét hoz. Ez egy jó repülő. – Igen, a repülő jó. (Ihen, a hepühő hó) Igazán tökéletes lett volna, ha ezzel ér véget a játék, de sajnos nem így történt. A hetedik játszma második felében a Rendfenntartók megszerezték a győztes pontot egy hazafutással, amikor Carl Huddle kiütötte a labdát a parkba. * Miután a játék véget ért, a tömeggel együtt Denise és Judy is elindult lefelé az emelvényről, hogy aztán mind átmenjenek a parknak abba a részébe, ahol étel és sör várt rájuk. Judy megmutatta, hogy hol fognak ülni. – Máris elkéstem – mondta. – Nekem már ott kéne segítenem. Majd ott találkozunk, rendben? – Menjen csak – pár perc, és én is ott vagyok, csak előbb elő kell kerítenem Kyle-t. Amikor Denise Kyle közelébe ért, a gyerek még mindig a kerítésnél állva figyelte, ahogy Taylor összeszedi a holmiját. Meg se fordult, még akkor sem, amikor Denise a nevén szólította, így aztán oda kellett mennie hozzá és megütögetni a vállát, hogy végre rá figyeljen. – Kyle, gyere, menjünk – mondta Denise. – Nem – felelte a gyerek, és megrázta a fejét. – A játéknak már vége. Kyle gondterhelt arccal felnézett rá. – Nem, ő nem. (Nem őne) – Kyle, szeretnél inkább játszani? – Ő nem – mondta ismét, de most már elkomorult, és a hangja majd egy oktávnyit változott. Denise pontosan tudta, hogy ez mit jelent – ez egyik módja volt annak, ahogy Kyle megpróbált hangot adni tehetetlen dühének, amiért képtelen megértetni magát. Egyúttal ez volt az első lépés afelé is, ami gyakran egy hamisítatlan, mindent elsöprő és hosszan elnyúló visításhoz vezetett. És te jó ég, Kyle aztán tudott visítani. Persze nincs olyan gyerek, aki időnként ne hisztizne, és Denise egyáltalán nem várta el Kyletól, hogy tökéletes legyen. Kyle azonban időnként azért hisztizett, mert képtelen volt úgy közölni mondandóját, hogy azt megértsék. Ilyenkor aztán iszonyú dühös volt Denise-re, amiért nem érti őt, Denise meg azért gurult méregbe, mert Kyle nem tudta elmondani, hogy mit akar, és innentől az egész csak egymást erősítve fokozódott. Ám volt ennél rosszabb is, azok az érzések, melyek egy-egy ilyen eset után ébredtek benne. Valahányszor ez előfordult, Denise-t félreérthetetlenül emlékeztette arra, hogy a fiának még mindig komoly problémái vannak, és noha tisztában volt vele, hogy ez nem a gyerek hibája, és azzal is,

hogy amit tesz, az helytelen, mégis, ha a hiszti túl soká tartott, akkor néha bizony azon kapta magát, hogy éppoly oktalanul visítozik a gyerekkel, mint az vele. Hát mennyire lehet nehéz összerakni néhány egyszerű szót? Miért nem vagy képes rá? Miért nem tudsz olyan lenni, mint a többi gyerek? Az isten szerelmére, miért nem tudsz te is normális lenni? Utána, miután a dolgok lecsillapultak, iszonyúan érezte magát. Ha egyszer ennyire szereti, akkor hogy a csudába mondhatott neki ilyesmiket? Hogy juthatott mindez egyáltalán az eszébe? Ilyenkor persze sosem tudott aludni, és órákon át csak a mennyezetet bámulta, miközben őszintén úgy hitte, hogy nincs is nála gonoszabb lelkű anya a világon. Most azonban mindennél jobban szerette volna, ha ezt itt elkerülhetik. Erőt vett magán, és megfogadta, hogy nem emeli fel a hangját. Rendben, kezdd azzal, amit tudsz… csak nyugodtan… nagyon akarja, igazán igyekszik… – Ő nem – mondta Denise, Kyle szavait ismételve. – Ihen. Denise gyöngéden megfogta a gyerek karját, hogy megelőzze a bajt. Igyekezett megtartani Kyle figyelmét. – Kyle, ő nem, mi? – Nem… – A szó nyöszörögve jött ki belőle, és Kyle torkából valami hörgő hang tört elő. Megpróbálta kihúzni a karját anyja markából. Határozottan közel állunk egy visítozáshoz. Denise újra próbálkozott, olyasmikkel, amikről tudta, hogy Kyle megérti. – Haza akarsz menni? – Nem. – Fáradt vagy? – Nem. – Éhes vagy? – Nem. – Kyle… – Nem! – szakította félbe az anyját, és a fejét rázta. Most már mérges volt, az arca kezdett kivörösödni. – Ő nem, mi? – kérdezte Denise a lehető legtürelmesebben. – Ő nem… – Ő nem, mi? – ismételte meg Denise. Kyle tehetetlenül rázta a fejét, miközben tátogva kereste a szavakat. – Ő nem… Kyle – mondta végül. Denise most már semmit sem értett. – Te nem vagy Kyle? – Ihen. – Te nem vagy Kyle – ismételte meg, ezúttal már állításként. Arra már menet közben rájött, hogy az ismétlés nagyon fontos. Ez arra volt jó, hogy megtudja, vajon mindketten ugyanazon a hullámhosszon vannak-e. – Ihen. Hogy? Denise elgondolkodott, valamiféle megoldást keresett, majd ismét a gyerekhez fordult. – Mi a neved? Kyle? Kyle megrázta a fejét. – Ő nem Kyle. Ő kiserper. Denise még egyszer végigfutott a dolgon, hogy biztos lehessen benne, megértette, amit Kyle mondott. – Kis ember? – kérdezte. Kyle diadalmasan bólintott, és elmosolyodott. Dühe, amilyen gyorsan jött, most éppoly hirtelen szertefoszlott. – Ő kiserper – mondta még egyszer, és Denise csak tehetetlenül meredt rá. Kis ember.

Ó, istenem, hát meddig fog ez még tartani? Abban a pillanatban, felszerelésével a vállán Taylor lépett oda hozzájuk. – Hé, Denise, hogy van? – Levette a sapkáját, és kézfejével végigtörült a homlokán. Denise még mindig döbbenten felé fordult. – Hát nem is tudom – mondta őszintén. * Ahogy hármasban elindultak a parkon át, Denise elmesélte iménti párbeszédét Kyle-lal. Amikor befejezte, Taylor hátba veregette Kyle-t. – Kis ember, mi? – Ihen. Ő kiserper – felelte Kyle büszkén. – Legalább ne bátorítsa – mondta neki Denise, miközben gyászosan ingatta a fejét. Úgy tűnt, Taylor ezt az egészet rendkívül mulatságosnak tartja, amit még csak leplezni sem próbált. Kyle viszont úgy nézett fel Taylorra, mintha a világ hét csodájának egyikét látná. – De hát ő egy kis ember – kelt Kyle védelmére Taylor. – Igaz-e? Kyle buzgón bólogatott, és örült neki, hogy valaki a pártját fogja. Taylor kinyitotta sporttáskája cipzárját, majd egy darabig kotorászott benne, míg végül előhúzott egy régi baseball-labdát, és Kyle-nak adta. – Szereted a baseballt? – kérdezte. – Ez labda – felelte Kyle. (Eszab da) – Ez nemcsak egyszerűen egy labda, hanem baseballlabda – mondta komolyan Taylor. Kyle elgondolkodott. – Igen – suttogta –, ez baseball-labda. (Ihen… Esz bészba-lada) Szorosan fogta a labdát apró kezében, és úgy tűnt, oly elmélyülten tanulmányozza, mintha egy olyan titkot fürkészne, amit egyedül ő érthet meg. Aztán, ahogy felpillantott, távolabb egy gyerekcsúszdát vett észre. Ez aztán egyszeriben mindennél fontosabb lett számára. – Futni akar – mondta Kyle, miközben várakozásteljesen nézett az anyjára. – Oda – és ujjával mutatta, hogy hova akar menni. (Hutni ahar… O a) – Mondd: „Futni akarok.” – Futni akarok – mondta Kyle halkan. (Hutni aharó) – Rendben, mehetsz – mondta Denise. – De ne menj túl messzire! Kyle nyomban, mint a villám, fékezhetetlen energiával száguldott a játszótér felé. Szerencsére ez a terület ott volt közvetlenül az asztalok mellett – épp ezért esett Judy választása erre a helyre, hisz szinte mindenki, aki részt vett a játékban, magával hozta a gyerekeit is. Denise és Taylor is az elfutó Kyle után nézett. – Igazán helyes kölyök – mondta Taylor mosolyogva. – Kösz. És jó gyerek. – Ez a kisember dolog ugye nem jelent igazán gondot? – Hát nem kéne, hogy azt jelentsen… volt már egy időszak, úgy néhány hónappal ezelőtt, amikor azt játszotta, hogy ő Godzilla. Másra nem is volt hajlandó reagálni. – Godzilla? – Igen, így visszagondolva már egész mulatságos. De akkor, te jó ég! Emlékszem, hogy egyszer Kyle elkóborolt az üzletben. Én meg csak jártam ott a sorok közt, és azt kiabáltam, hogy Godzilla. Azt látnia kellett volna, hogy az emberek milyen szemeket meresztettek rám. Aztán, amikor Kyle végre előkerült, ott volt egy hölgy, aki úgy nézett rám, mintha valami űrlény lennék. Tudom, hogy az járt a fejében, vajon miféle anya lehet az, aki Godzillának nevezi a gyerekét. Taylor elnevette magát. – Hát ez remek. – Hát, az… – fordította Denise az ég felé a szemét, miközben az elégedettség és az elkeseredett bosszúság egyfajta keveréke sugárzott belőle. Taylorra pillantott, és tekintetük egy pillanatra

összekapcsolódott, mielőtt gyorsan mindketten elfordították volna. Némán mentek tovább, és pontosan úgy néztek ki, mint a többi fiatal pár a parkban. Taylor azonban a szeme sarkából továbbra is Denise-t figyelte. Denise csak úgy tündökölt a meleg júniusi napsütésben. Taylor eddig észre se vette, hogy a szeme milyen zöld, milyen különleges és titokzatos. Alacsonyabb volt nála – úgy százhatvannyolc centinek saccolta –, és az olyan emberek könnyed kecsességével mozgott, akik pontosan tudják, hogy hol a helyük a világban. Mi több, Taylor megérezte az intelligenciáját is abból a türelemből, ahogy a fiával bánt, de mindenekfelett abból, hogy mennyire szerette a gyereket. Taylor szemében igazán csak ezek a dolgok számítottak. Tudta, hogy Melissának végül is igaza volt. – Jól játszottak – vágták el Denise szavai Taylor gondolatmenetét. – Mégse mi nyertünk. – De jól játszottak. Az is sokat számít. – Igen, de nem mi nyertünk. – Ez a mondat olyan jellegzetesen férfidolog. Remélem, Kyle nem lesz ilyen. – Pedig ilyen lesz. Akár akarja, akár nem. Ez benne van a génjeinkben. Denise elnevette magát, s a következő néhány lépést csöndben tették meg. – És mondja csak, tulajdonképpen miért lett tűzoltó? – kérdezte. A kérdés apja képét idézte fel Taylorban, és nyelt egy nagyot, hogy a gondolatot elhessegesse. – Nem is tudom, de gyerekkorom óta ezt akartam csinálni – felelte. Denise ugyan hallotta, hogy a férfi hangja egy kicsit megváltozott, de az arcán semmi sem látszott, ahogy tekintete a tömeget fürkészte. – És valójában hogy működik ez a dolog? Lévén hogy önkénles. Egyszerűen csak felhívják, ha vészhelyzet van? Taylor vállat vont, és valamilyen oknál fogva, hirtelen egészen megkönnyebbült. – Valahogy úgy. – Ezért talált rá akkor este a kocsimra is? Valaki bejelentette? Taylor megrázta a fejét. – Nem, az csak véletlen szerencse volt. Aznap este mindenkit behívtak a vihar miatt; akkor már jó néhány villanyvezeték leszakadt, s az utakon hevertek, én meg felkutattam ezeket a helyeket, és jelzőfényeket raktam ki, hogy az emberek időben megállhassanak. Véletlenül észrevettem a kocsiját, és félreálltam, hogy megnézzem, mi a baj. – És akkor ott voltam én – mondta Denise. Ekkor Taylor elhallgatott, égszínkék szemével Denise szemébe nézett. – És akkor ott volt maga. * Az asztalok úgy meg voltak rakva étellel, hogy akár egy kisebb hadseregnek is elég lett volna. Persze, ami azt illeti, a környéken nyüzsgő emberek létszáma körülbelül meg is felelt egy kisebb hadsereg létszámának. Oldalt, a rostsütőkön túl, melyeken a fasírtok meg a kolbászok sültek, volt négy hatalmas, jéggel és sörrel teli hűtőláda. Ahogy közeledtek a hűtőkhöz, Taylor sporttáskáját a többi táska közé dobta, és máris megragadott egy sört magának, majd még mindig a láda fölé hajolva, felemelt egy dobozos Coors Lightot. – Kér egyet? – Igen, ha van elég. – Rengeteg van. Ha ez itt ezekben a hűtőkben mind elfogy, akkor jobb, ha abban reménykedünk, ma éjjel nem történik semmi a városban, merthogy nem lenne senki, aki ép ésszel mozdulni tudna. Taylor odaadta neki a dobozt, ő meg kinyitotta. Denise sosem volt nagyivó, még Kyle előtt sem, de a sör felüdíti az embert egy ilyen meleg napon.

Taylor épp húzott egy nagyot a söréből, amikor Judy észrevette őket. Lerakott egy halom papírtányért az egyik asztal közepére, majd eléjük ment. Gyorsan megölelte Taylort. – Sajnálom, hogy vesztett a csapatod – mondta vidáman. – Akkor most jössz nekem ötszáz dolcsival. – Köszönöm az erkölcsi támogatást. Judy elnevette magát. – Jaj, tudod, hogy csak viccelek. – Újból megölelte, majd Denise felé fordult. – Nos, most, hogy itt van, bemutathatom néhány embernek? – Hát persze, de előbb hadd nézzek utána Kyle-nak. – Remekül elvan. Láttam, amikor ideért. A csúszdán játszik. Denise, akár egy radar, szinte azon nyomban képes volt befogni a gyereket. Valóban játszott, de úgy tűnt, melege van. Még ilyen távolságból is jól látta, mennyire kipirosodott az arca. – Öö… gondolja, hogy vihetnénk neki innen valami innivalót? Valami üdítőt? – Hát persze. Mit szeret? Van kóla, Sprite, gyömbér… – Sprite. Taylor a szeme sarkából látta, hogy Melissa és Kim – Carl Huddle terhes felesége – közelednek, hogy üdvözöljék. Melissa arcán ugyanaz a diadalmas kifejezés ült, mint azon az estén, amikor náluk vacsorázott. Biztosan látta, hogy együtt jöttek ide. – Majd én odaviszem neki – ajánlotta fel gyorsan Taylor, mert nem akart szembesülni Melissa diadalmas örömével. – Azt hiszem, néhányan üdvözölni szeretnék magát. – Jaj, én igazán nem szeretném ilyesmivel terhelni mondta Denise. – Ugyan már, ez nem teher – felelte Taylor. – Dobozost vigyek neki, vagy inkább pohárban? – Pohárban. Taylor kortyolt még egyet a söréből, ahogy elindult az asztal felé, hogy kitöltse Kyle italát, és még épp sikerült elkerülnie Melissát és Kimet. Judy bemutatta nekik Denise-t, majd miután beszélgettek pár percet, magukkal vonszolták, hogy másokat is megismerjen. Noha Denise-t mindig zavarta egy kicsit, ha idegenekkel kellett találkoznia, most ez mégsem ment olyan nehezen, mint hitte. A környezet lezsersége – a gyerekek összevissza rohangásztak, mindenki a nyárhoz öltözött, és az emberek nevettek, tréfálkoztak – valahogy feloldotta Denise feszültségét, és segített neki, hogy elengedje magát. Már-már olyan volt ez, mint, mondjuk, egy érettségi találkozó, ahol mindenki mindenkinek örül. A következő jó félóra során megismerkedett vagy pár tucat emberrel, és ahogy azt Judy mondta, valóban, szinte mindnek volt gyereke. Gyors egymásutánban jöttek a nevek – a sajátjuk, majd a gyerekeké –, amit egyszerűen képtelenség volt így megjegyezni, de azért Denise megtett minden tőle telhetőt, hogy legalább azokét megjegyezze, akik korban a legközelebb álltak hozzá. Elkészült a gyerekek ebédje, s miután lekerültek a hot dogok a rostról, a gyerekek minden irányból megrohamozták az asztalokat. Kyle persze nem jött az asztalhoz a többi gyerekkel, de Denise furcsamód Taylort sem látta sehol. Azóta nem látta, hogy elindult a játszótérre, és most a tömeget fürkészte, hátha közben észrevétlen visszatért, de hiába, nem volt sehol. Kíváncsian a játszótér felé pillantott, és akkor látta meg őket, ahogy ott állnak egymással szemben, úgy egyméternyire egymástól. Amikor rájött, hogy mit csinálnak, elállt a lélegzete. Alig akart hinni a szemének. Le is hunyta egy hosszú pillanatra, majd újból kinyitotta. Dermedten figyelte, ahogy Taylor szelíden Kyle felé íveli a baseballt. Kyle mindkét karját egyenesen előrenyújtotta, s alkarját egymáshoz közelítve állt. Meg se mozdult, egyetlen izma sem rezzent, ahogy a labda szállt felé a levegőben, és az mégis, valami csoda folytán, egyenesen a kis kezébe pottyant. Denise mozdulni sem tudott, csak állt ott, s lenyűgözve, csodálattal bámulta őket. Taylor McAden labdázik az ő fiával.

* Kyle legutolsó dobása is célt tévesztett – mint előtte már oly sok –, és Taylor küszködve igyekezett elkapni, ahogy a labda elsuhant mellette, majd végül lepottyant a rövid fűbe. Taylor már indult is, hogy visszahozza, amikor meglátta, hogy Denise közeleg. – Ó, helló – mondta könnyedén. – Épp labdázunk – azzal lehajolt, és fölvette a labdát. – Egész idő alatt ezt csinálták? – kérdezte Denise, és még mindig nem tudott úrrá lenni döbbenetén. Kyle eddig még sosem akart labdázni. Denise többször is kísérletezett vele, de a gyerek még csak meg se próbálta. Denise-t azonban nem csupán Kyle lepte meg, Taylor még nagyobb meglepetést okozott neki. Ez volt az első eset, hogy valaki vette a fáradságot és valami újat tanított meg Kyle-nak, valami olyasmit, amit a többi gyerek csinál. Ez az ember játszott Kyle-lal. Kyle-lal nem szoktak játszani. Taylor bólintott. – Nagyjából. Úgy tűnik, tetszik neki. Ekkor már Kyle is meglátta, és integetett neki: – Ija, anu – kiáltotta. – Jól mulatsz? – kérdezte Denise. – Ő dobja – mondta izgatottan. (Ő topja) Denise önkéntelenül is elmosolyodott. – Látom, jó dobás volt. – Ő topja – mondta újból Kyle, egyetértőn. Taylor feltolta sapkája ellenzőjét. – Van benne erő, időnként igencsak megdobja azt a labdát – mondta, mintha ezzel magyarázná, hogy miért nem sikerült elkapnia Kyle dobását. Denise még mindig döbbenten nézett rá. – Hogy tudta rávenni? – Mire? A labdázásra? – Vállat vont, és szemmel láthatóan nem volt tisztában tettének jelentőségével. – Tulajdonképpen az ő ötlete volt. Miután megitta az üdítőjét, valahogy felém dobta a labdát. Majdnem fejbe talált. Én meg visszadobtam neki, és adtam néhány tippet, hogy hogyan kapja el. Gyorsan megértette. – Topni – kiáltotta Kyle türelmetlenül, és már ott állt egyenesen előrenyújtott karral. Taylor Denise-re nézett, hogy beleegyezik-e. – Dobja csak – mondta Denise. – Ezt újból látnom kell. Taylor ismét elhelyezkedett, úgy jó egyméternyire Kyletól. – Felkészültél? – kérdezte Taylor. Kyle erősen összpontosított, de nem válaszolt. Denise izgatottan, várakozásteljesen fűzte össze a karját. – Megy – mondta, és szép ívelten dobta a labdát. Pontosan Kyle csuklóját érte, ahonnan a mellkasa felé pattant, majd végül földet ért. Kyle egyből felvette, célzott, és már dobta is vissza. Ezúttal a labda célba ért, és Taylor el tudta kapni anélkül, hogy mozdulnia kellett volna. – Ez jó volt – mondta Taylor. A labda még néhányszor oda-vissza szállt, mielőtt Denise végül megszólalt. – Nem akar egy kis szünetet tartani? – kérdezte. – Csak ha a gyerek is – felelte Taylor. – Ó, hát ő még egy darabig eljátszana. Ha egyszer valami megtetszik neki, akkor nemigen szereti abbahagyni. – Ezt észrevettem. Denise odaszólt Kyle-nak: – Jól van, kicsim, ez az utolsó. Kyle tudta, hogy ez mit jelent, és gondosan szemügyre vette a labdát, mielőtt eldobta volna. Ez most jobbra repült, és Taylor megint nem tudta elkapni. A labda Denise közelében állt meg, ő meg fölvette, miközben Kyle már el is indult felé. – Ennyi? Semmi vita? – kérdezte Taylor, és szemmel láthatóan lenyűgözte őt Kyle viselkedése.

– Nem, semmi, ez mindig könnyen ment vele. Amikor Kyle odaért hozzá, Denise felemelte és magához szorította. – Remekül ment ez a labdázás. – Ihen – mondta Kyle boldogan. – Szeretnél még csúszdázni? – kérdezte. Kyle bólintott, mire Denise letette őt a földre. Kyle egyből sarkon fordult, és már ment is a játszótér felé. Ahogy magukra maradtak, Denise Taylor felé fordult. – Ez igazán kedves volt magától, de tudja, nem kellett volna egész idő alatt itt maradnia vele. – Tudom, hogy nem kellett volna. Én akartam. Igazán jól szórakoztam vele. Denise hálásan elmosolyodott, miközben arra gondolt, milyen ritkán hallott ilyet a fiáról. – Az étel elkészült, ha enne valamit – mondta. – Még nem vagyok igazán éhes, de a sörömet szívesen befejezném, ha lehet. A doboz ott volt a padon, a játszótér szélén, és Taylor meg Denise arrafelé indultak. Taylor fölkapta, és nagyot húzott belőle. A szögből, ahogy megdöntötte, Denise tudta, hogy nemigen juthatott hozzá, mert még csaknem tele volt. A férfi arcán verejtékcseppek gyöngyöztek. Sötét haja itt-ott ki-kikunkorodott a sapkája alól, és az inge a mellkasához tapadt. Kyle igencsak leköthette őt. – Nincs kedve leülni egy pillanatra? – kérdezte Taylor. – Dehogynem, persze. Eközben Kyle a csúszdáról átváltott a mászókákra. Felmászott, karját olyan magasra nyújtotta, amilyen magasra csak tudta, aztán a keresztrudakon csimpaszkodva mászott tovább. – Anyu, ide nézz! – kiáltotta Kyle. (Anu denéssz!) Denise arrafelé fordult, és nézte, ahogy Kyle úgy jó egyméteres magasságból leugrik, s egy puffanással a földre huppan. Gyorsan felpattant, lesöpörte a térdéről a földet, és széles mosollyal nézett az anyjára. – Csak óvatosan, jó? – kiáltotta oda neki Denise. – Leugrott – felelte Kyle. (Lekrott) – Igen, leugrottál. – Leugrott – mondta újból Kyle. Míg Denise a fiát figyelte, Taylor őt nézte; nézte, ahogy mellkasa minden egyes levegővételre megmozdul, és látta, amint elegánsan keresztbe veti a lábát. Ez a mozdulat valahogy furcsamód érzékinek tűnt a szemében. Amikor aztán Denise ismét felé fordult, Taylor igyekezett a beszélgetést biztonságos mederben tartani. – Na és sikerült mindenkit megismernie? – kérdezte. – Azt hiszem – felelte Denise. – Jó embereknek tűnnek. – Azok is. Legtöbbjüket gyerekkorom óta ismerem. – Kedvelem az édesanyját is. Az elmúlt napokban igaz barátként állt mellettem. – Igen, ő tündéri asszony. Az elkövetkező percekben Kyle-t figyelték, ahogy körbejárt és kipróbált mindent a játszótéren. Csúszda, mászás, ugrás, kúszás – úgy tűnt, Kyle kimeríthetetlen energiatartalékokkal rendelkezik. Nem zavarta őt se a meleg, se a párásság, nem lassított egy pillanatra sem. – Azt hiszem, most már készen állok egy hamburgerre – mondta Taylor. – Gondolom, maga már evett. Denise az órájára nézett. – Ami azt illeti, még nem, de nem maradhatunk tovább. Nekem ma este még dolgoznom kell. – Máris elmegy? – Perceken belül. Már csaknem öt óra, és nekem még meg kell etetnem Kyle-t, meg át kell öltöznöm. – A gyerek itt is ehet, van itt étel elég. – Kyle nem eszi se a hot dogot, se a chipset. Elég válogatós. Taylor bólintott. Egy hosszú pillanatig mintha mélyen elgondolkodott volna. – Hazavihetem magukat? – kérdezte végül. – Biciklivel jöttünk.

Taylor bólintott. – Tudom. Amint ezt Taylor kimondta, Denise tudta, hogy ez mindkettőjük számára a felismerés pillanata. Nem volt szüksége rá, hogy hazavigyék, és ezt a férfi is tudta; mégis felajánlotta neki, annak ellenére, hogy néhány lépésnyire étel várt rá, meg a barátai. Világosan látszott, azt akarta, hogy Denise igent mondjon; ez az arcára volt írva. Ellentétben a múltkori esettel, amikor felajánlotta, hogy hazaviszi a csomagjait, ezúttal nem annyira udvarias szívességről volt szó, mint inkább arról, hogy mi történhet közöttük. Könnyű lett volna nemet mondani. Az élete már e nélkül is elég bonyolult – kell az neki, hogy még tovább bonyolítsa? Az esze azt súgta, hogy erre nincs ideje, ez nem lesz jó ötlet, és különben is, alig ismeri. A gondolatok gyors egymásutánban követték egymást, és e gondolatmenet tökéletesen ésszerű volt, de ő, mindennek ellenére, azzal lepte meg magát, hogy azt mondta: – Köszönöm, örülnék neki. Úgy tűnt, ez a válasz Taylort is meglepte. Ivott még egy kortyot a söréből, majd szó nélkül bólintott. Ez volt az a pillanat, amikor Denise ugyanazt a tartózkodó félénkségét látta rajta, amit akkor ott a Merchantsben, és abban a pillanatban, hirtelen magában elismerte azt, amit mindeddig tagadni próbált. Nem azért jött el a fesztiválra, hogy Judyval találkozzon, sem azért, hogy megismerkedjen az itteniekkel. Ő Taylor McAden miatt jött. * Mitch és Melissa figyelte, ahogy Taylor és Denise távozott. Mitch a felesége füléhez hajolt, nehogy bárki más meghallja. – Nos, mi a véleményed róla? – Helyes nő – mondta őszintén Melissa. – De ez nem csak rajta múlik. Tudod, hogy Taylor milyen. Hogy ezután mindebből mi lesz, az valójában Tayloron múlik. – Gondolod, hogy összejönnek? – Te jobban ismered Taylort. Szerinted? Mitch vállat vont. – Nem vagyok biztos benne. – Dehogyisnem. Te is tudod, hogy Taylor milyen elbűvölő tud lenni, ha egyszer szemet vet valakire. Csak abban reménykedem, hogy ezúttal nem bánt meg senkit. – De hát ő a barátod, Melissa. Denise-t még csak nem is ismered. – Tudom. Ezért van az, hogy mindig megbocsátok neki. 14. fejezet – Óriás autó! – kiáltotta Kyle. (Órásató!) Egy négykerék-meghajtású, fekete Dodge volt, hatalmas kerekekkel. A tetején két, rúdra szerelt reflektor, az elülső lökhárítóra egy erős, sodrony vontatókötél volt felakasztva, az utastérben, az ülések felett egy fegyvertartó, a platón pedig egy ezüstszínű szerszámosláda. Noha Denise már sok ehhez hasonlót látott, ellentétben azokkal, ezen a kocsin mindez nem dísznek volt. A festés már megkopott, mindenütt mély karcolások éktelenkedtek rajta, és volt egy horpadás is az elülső oldallapon, közvetlenül a vezetőülés ajtaja mellett. Az egyik visszapillantó valamikor kiszakadhatott, helyén csak egy lyuk maradt, mely a szélén már rozsdásodni kezdett, a terepjáró alsó részét pedig mindenütt vastag sárréteg borította. Kyle izgatottan tördelte a kezét. – Óriás autó – mondta ismét. – Tetszik? – kérdezte Taylor. – Ihen – mondta Kyle, és lelkesen bólogatott.

Taylor feltette hátra a bicikliket, majd kinyitotta nekik az ajtót. Mivel a terepjáró magas volt, Kyle-nak segíteni kellett, hogy be tudjon mászni. Ezután Denise következett, és Taylor véletlenül hozzáért, amikor megmutatta neki a kapaszkodót, hogy felhúzhassa magát. Aztán beindította a motort, Kyle ott ült közöttük, és elindultak a város külső övezete felé. Taylor, mintha tudta volna, hogy Denise egyedül akar maradni gondolataival, nem szólt egy szót se, és a nő ezért hálás volt neki. Akadnak olyanok, akiket zavar a csend, mert egyfajta űrnek tartják, amit, úgy érzik, ki kell tölteniük, de Taylor nyilvánvalóan nem tartozott közéjük. Neki egyszerűen elég volt annyi, hogy vezetett. Teltek a percek, és Denise gondolatai elkalandoztak. Nézte az ablakon át az egymás után elsuhanó fenyőket, és még mindig elképedt azon, hogy itt ül az autóban Taylorral. A szeme sarkából látta, ahogy a férfi az útra figyel. Ahogy azt már az első pillanatban is észrevette, Taylor nem volt kifejezetten jóképű. Ha Atlantában ment volna el mellette az utcán, valószínűleg észre se veszi. Hiányzott belőle az a bűvös vonzerő, ami néhány férfit oly ellenállhatatlanná tesz, de mégis volt benne valami nyers, robusztus erő, ami vonzotta Denise-t. Az arca napbarnított volt és szikár; a nap apró redőket vésett az arcára és a szeme köré. A csípője keskeny volt, a válla viszont erős és csupa izom, mintha hosszú éveken át cipelt súlyos terhek dolgozták volna ki. A karja olyan volt, mintha többezernyi szöget vert volna már be, amit nyilván meg is tett. Már-már olyan volt, mintha építkezési vállalkozóként a munkája formálta, alakította volna ki a megjelenését. Denise azon tűnődött, vajon volt-e már nős. Ezt se ő, se Judy nem említette, ami persze nem jelent semmit. Az emberek nemigen szeretnek múltbeli tévedéseikről beszélni. Isten a tudója, ő se nagyon emlegeti Brettet, ha nem muszáj. Mégis volt valami Taylorban, ami azt súgta Denise-nek, hogy a férfi még sosem kötelezte el magát. Itt a többiek közt most nem lehetett nem észrevenni, hogy úgy tűnik, ő az egyetlen, aki egyedülálló. Már a Charity Roadnál voltak, és Taylor lassított, hogy ráforduljon, majd ismét gázt adott. Mindjárt hazaérnek. Egy perc múlva Taylor már a kavicsos útnál volt és befordult, majd fokozatosan addig lassított, míg teljesen megálltak. Felengedte a kuplungot és üresben hagyta a kocsit, mire Denise kíváncsian ránézett. – Hé, kis ember – mondta Taylor. – Akarod vezetni a járgányomat? Beletelt egy pillanatba, mire Kyle felé fordult. – Na, gyere – intett neki Taylor. – Vezetheted. Kyle habozott, mire Taylor újból intett neki. Kyle mármár megmozdult, amikor Taylor végül az ölébe ültette. A gyerek kezét a kormány felső részére tette, míg a sajátját elég közel tartotta ahhoz, hogy szükség esetén elkaphassa. – Felkészültél? Kyle nem felelt, de Taylor lenyomta a kuplungot, és a kocsi lassan elindult. – Rendben, kis ember. Hát akkor, indulás. Kyle egy kicsit bizonytalan volt, de erősen markolta a volánt, ahogy a kocsi elindult a felhajtón. A szeme elkerekült, ahogy rádöbbent, hogy valóban ő irányít, mire nyomban keményen balra tekerte a kormányt. A kocsi meg már ment is, rá a fűre, bukdácsolt egy kicsit, majd egyenesen a kerítés felé tartott, míg Kyle el nem fordította a kormányt az ellenkező irányba. A forduló kissé összevissza volt, de végül áthajtott a kavicsos úton a túloldalra. Nem mentek gyorsan, legfeljebb ha tíz kilométerrel, de Kyle szája széles mosolyra húzódott, és büszkén, amolyan „nézd csak, mit csinálok” kifejezéssel az arcán fordult anyja felé. Boldogan felnevetett, mielőtt ismét elfordította a kormányt. – Vezet! – kiáltotta Kyle. (Feszet!) A kocsi hatalmas S alakban gördült a ház felé, miközben sikerrel kerültek el minden útba eső fatörzset (hála Taylornak, aki szükség esetén apró mozdulatokkal korrigált), majd amikor Kyle másodszor is felnevetett, Taylor Denise-re kacsintott. – A papám is megengedte ezt nekem, amikor kicsi voltam. Gondoltam, Kyle-nak is tetszeni fog. *

Kyle, Taylor szóbeli – és kézi – irányításával, beállt a liliomfa árnyékába, majd leállították a kocsit. Taylor kinyitotta a vezetőoldali ajtót, és fölemelte, majd letette Kyle-t. A gyerek kapálódzott kicsit, hogy megtartsa az egyensúlyát, majd egyből elindult a ház felé. Ahogy figyelték őt, egyikük se szólt egy szót sem, majd végül Taylor elfordult, és megköszörülte a torkát. – Megyek, leveszem a bicikliket – mondta, és kipattant az utasfülkéből. Ahogy hátrament, majd lenyitotta a platót, Denise csak ült tovább mozdulatlanul, s úgy érezte, egy kicsit megrendült. Taylornak megint sikerült meglepnie őt. Egyetlen délután alatt kétszer is olyasmit tett Kyle-ért, ami kedves volt, olyasmit, ami más gyerek életében hétköznapi dolog. Az első esetben csak ámulva nézett; a második azonban olyan ponton érintette, amire végképp nem számított. Ő anyjaként csak ennyit tehet, s nem többet – szeretheti és védelmezheti Kyle-t, de arra nem vehet rá senkit, hogy elfogadja a gyereket. Ám az most már nyilvánvaló volt, hogy Taylor elfogadta, és Denise érezte, hogy e gondolatra a torka kissé összeszorul. Négy és fél év után, Kyle-nak végre akadt egy barátja. Egy huppanást hallott, majd érezte, hogy az autó kissé megbillen, ahogy Taylor fölmászott a platóra. Denise gyorsan összeszedte magát, kinyitotta az ajtót és leugrott. Taylor föntről letette a bicikliket a földre, majd egyetlen mozdulattal, könnyedén lelendült. Denise, aki érezte, hogy még mindig nem áll igazán biztosan a lábán, most Kyle felé pillantott, s látta, hogy a gyerek ott téblábol a bejárati ajtó előtt. A fák közt átszűrődő napfény hátulról világította meg Taylort, így az arca árnyékba került. – Kösz, hogy hazahozott minket – mondta Denise. – Örömmel tettem – felelte a férfi csöndesen. Ahogy ott állt közvetlenül mellette, Denise egyfolytában csak azt látta, ahogy Taylor labdázik a fiával, és hagyja, hogy Kyle kormányozza a terepjárót, majd egyszeriben egészen biztos volt benne, hogy többet akar tudni Taylor McAdenről. Több időt akar eltölteni vele, meg akarja ismerni azt az embert, aki ennyire kedves volt a gyerekéhez. De mindenekfelett azt akarta, hogy a férfi is ugyanígy érezzen. Érezte, hogy kezd elvörösödni, ahogy kezét a homlokához emelte, hogy védje szemét a napfénytől. – Van még egy kis időm, mielőtt készülődnöm kéne – mondta ösztöneinek engedve. – Nem lenne kedve bejönni egy pohár teára? Taylor feljebb tolta fején a sapkáját. – Ez jól hangzik, ha tényleg nem zavarok. A bicikliket hátravitték a ház mögé a tornácra, majd beléptek az ajtón, melyen a festék az évek során már megrepedezett és helyenként lepergett. A házban sem volt sokkal hűvösebb, így aztán Denise nyitva hagyta a hátsó ajtót, hogy egy kicsit mozogjon a levegő. Kyle is bejött utánuk. – Máris hozom a teáját – mondta Denise, miközben igyekezett elnyomni hangjában a hirtelen támadt, ideges remegést. Kivette a hűtőből a teával teli kancsót, majd néhány jégkockát tett a poharakba, melyeket a szekrényből vett elő. Az egyiket odanyújtotta Taylornak, a magáét pedig a pulton hagyta, miközben mindvégig tudatában volt annak, hogy a férfi milyen közel van hozzá. Aztán Kyle felé fordult, és abban reménykedett, hogy Taylor nem veszi észre a benne kavargó érzéseket. – Kérsz valamit inni? Kyle bólintott. – Vizet akar. (Fiszet ahar) Már ment is és adta Kyle-nak a vizet, miközben hálás volt, hogy a gondolatait félbeszakíthatta. – Jöhet a fürdés? Csupa izzadság vagy. – Ihen – mondta Kyle. Ivott kis műanyag bögréjéből, miközben a víz egy részét a pólójára loccsantotta. – Megbocsát egy percre, míg elkészítem a fürdővizét? – kérdezte Taylorra pillantva. – Hát persze, csak nyugodtan.

Denise kivezette Kyle-t a konyhából, majd néhány perc múlva, hangjának távoli duruzsolása mellett, Taylor hallotta, hogy csobogni kezd a víz. A pultnak támaszkodva, egy építő szemével nézett végig a konyhán. Tudta, hogy a ház jó néhány évig üresen állt, mielőtt Denise ideköltözött, és minden erőfeszítése ellenére, a konyhán látszottak az elhanyagoltság jelei. Az aljzat itt-ott feltöredezett, és a linóleumot az idő már megsárgította. Három szekrényajtó ferdén lógott, és a mosogató csapja egy kicsit csöpögött, ami az évek során rozsdás nyomot hagyott. A hűtő nyilvánvalóan a házzal együtt került hozzá; Taylort saját gyerekkorának hűtőszekrényére emlékeztette. Már évek óta nem látott ilyet. Az mindenesetre nyilvánvaló volt, hogy Denise igyekezett a lehető legelfogadhatóbbá tenni. A konyhában szemmel láthatóan rend volt és tisztaság. Sehol egy elöl hagyott edény, a pult tisztára törülve, a kissé elnyűtt mosogatórongy pedig szépen összehajtogatva ott van a helyén, a mosogató mellett. A telefonnál egy halomnyi levél és értesítés, amin látszik, hogy már mindet átnézték, és megfelelően csoportosították. A hátsó ajtónál, egy kis faasztalon egy sor kézikönyv állt két kis virágcserép közt, melyben muskátli virult. Ez felkeltette Taylor kíváncsiságát, ezért odament, és végigfutott a könyvek címén. Mind a gyermek fejlődésével volt kapcsolatban. Az asztallap alatti polcon egy vastag, kék dossziét látott, s rajta Kyle neve. Denise, miután a fürdőben elzárta a vizet, visszatért a konyhába, miközben teljes egészében tudatában volt annak, milyen rég nem fordult elő, hogy magára maradt egy férfival. Furcsa érzés volt, réges-régi életére emlékeztette, azokra az időkre, amikor még nem változott meg minden körülötte. Taylor épp a könyvcímeket nézegette, amikor Denise fogta a poharát és elindult felé. – Érdekes olvasmány – mondta a férfi. – Néhanap. – A hangját valahogy másmilyennek hallotta, noha úgy tűnt, hogy ezt Taylor nem vette észre. – Kyle? Denise bólintott, és Taylor a dossziék felé intett. – És ezek mik? – A vele kapcsolatos napló. Amikor Kyle-lal foglalkozom, mindig feljegyzem, hogy mit tud mondani, azt hogyan mondja, mi okoz neki nehézséget és ehhez hasonlók. Így nyomon tudom követni a fejlődését. – Ez nekem rengeteg munkának tűnik. – Az is. – Egy pillanatra elhallgatott. – Nem akar leülni? Taylor és Denise letelepedtek a konyhaasztal mellé, és noha a férfi nem kérdezte, Denise belefogott, hogy – akárcsak Judynak – neki is elmagyarázza, mi a gond Kyle-lal. Taylor némán hallgatta végig. – Tehát minden áldott nap foglalkozik vele? – kérdezte. – Nem, nem mindennap. A vasárnapot kihagyjuk. – Miért jelent a nyelv ilyen nehézséget a számára? – Ez rejtély – felelte Denise. – Erre a kérdésre valójában senki sem tudja a választ. Taylor fejével a polc felé intett. – És a könyvek mit mondanak? – Jobbára nem sokat. Sok szó esik ugyan a nyelvileg visszamaradott gyerekekről, de ezt általában csak egy komolyabb probléma – mint például az autizmus – egyik aspektusaként tárgyalják. Terápiát javasolnak, de azt pontosabban nem határozzák meg, hogy miféle terápiát tartanának a legjobbnak. Egyszerűen csak valamiféle programot javasolnak, és különféle elméletek léteznek arra vonatkozóan, hogy melyik a leghasznosabb. – És az orvosok? – Ők írják a könyveket. Taylor a poharába meredt, miközben a Kyle-lal való beszélgetéseire gondolt, majd ismét felnézett. – Tudja, azért a gyerek nem beszél olyan rosszul – mondta őszintén. – Én megértettem, amit mondott, és azt hiszem, ő is értett engem.

Denise végighúzta körmét az asztal egyik repedésén, miközben arra gondolt, hogy ez kedves volt, még ha nem is egészen igaz. – Sokat fejlődött az elmúlt év során. Taylor előrehajolt. – Ezt nem csak úgy mondom – jelentette ki. – Komolyan gondolom. Például, amikor odavissza dobáltuk egymásnak a labdát, rám szólt, hogy dobjam, és valahányszor sikerült elkapnia, mindig azt mondta: „Szép volt.” Lényegében mindössze három szó. Dob. Szép volt. Denise nyugodtan mondhatta volna, hogy ez nem túl sok, ha az ember jobban belegondol, és igaza is lett volna. Taylor azonban kedves akart lenni, és pillanatnyilag Denise-nek sem volt igazán kedve megvitatni Kyle nyelvi képességeinek korlátjait. Most sokkal inkább a férfi érdekelte, aki vele szemközt ült. Bólintott egyet, miközben megpróbálta összeszedni gondolatait. – Azt hiszem, ez nagymértékben magán múlt, nem csak Kyle-on. Nagyon türelmesen bánik vele, amit a legtöbb emberről nem mondhatok el. Maga emlékeztet néhány tanártársamra, akikkel egykor együtt dolgoztam. – Maga tanár volt? – Három évig tanítottam, egészen addig, míg Kyle meg nem született. – Szeretett tanítani? – Imádtam. Második osztályosokat tanítottam, az egyik legcsodásabb korosztályt. Ebben a korban a srácok még szeretik a tanáraikat, még lelkesen tanulnak. Ettől aztán az embernek olyan érzése támad, mintha valóban hatással lehetne az eljövendő életükre. Taylor kortyintott egyet a teájából, és a pohár pereme felett fürkészte Denise-t. Ahogy ott ült a konyhában, saját tárgyai közt, és figyelte az arcát, amint a múltjáról beszélt, mintha már-már felengedett volna, mintha már nem lett volna annyira óvatos. Taylor azt is megérezte, hogy Denise nemigen szokott magáról beszélni. – Vissza fog menni tanítani? – Szeretnék – felelte. – Talán néhány év múlva. Majd meglátjuk, hogy mit hoz a jövő. – Denise egy kicsit kihúzta magát. – És magával mi a helyzet? Ugye azt mondta, hogy építési vállalkozó? Taylor bólintott. – Már tizenkét éve. – És családi házakat épít? – Építettem, de általában inkább az átalakításokra koncentrálok. Amikor kezdő voltam, zömében ilyen munkákat sikerült megszereznem, mert ezt más nem vállalta. De én szeretem is – számomra ez egy kicsit több kihívást jelent, mint egyszerűen csak felépíteni egy újat. Olyasmin kell dolgoznom, ami már adott, és soha semmi se megy olyan könnyen, mint ahogy az ember első látásra hinné. Ráadásul a legtöbb ember esetében adott a költségvetés, és igazán izgalmas megpróbálni a lehető legtöbbet kihozni a pénzükért. – Gondolja, hogy ezzel is tudna kezdeni valamit? – Ha akarja, akár vadonatújjá varázsolom. Attól függ, mennyit szánna rá. – Hát – mondta Denise vakmerőn –, momentán úgy tíz dollárt tudnék nagy sietve elkölteni. Taylor elgondolkodva dörgölte az állát. – Hm – mondta komoly képet vágva. – Akkor talán mellőzhetjük a márvány munkalapot a pultról és a fagyasztószekrényt – jelentette ki, mire mindketten elnevették magukat. – És hogy tetszik a munka az Eightsben? – kérdezte Taylor. – Megfelel. Nekem most pontosan erre van szükségem. – És mi a véleménye Rayről? – Hát ő igazán csodálatos. Megengedi, hogy Kyle ott aludjon a hátsó szobában, míg én dolgozom, és ez sok problémát megold. – Mesélt már magának a gyerekeiről? Denise kissé felvonta a szemöldökét. – Az édesanyja is pontosan ugyanezt a kérdést tette föl nekem. – Nos, ha az ember elég régóta él már itt, akkor rájön, hogy mindenki tud mindent, mindenkiről, és idővel mindenki ugyanazt a kérdést fogja feltenni. Ez egy kisváros. – Nehéz itt megőrizni az ember névtelenségét, igaz?

– Lehetetlen. – És ha senkivel sem érintkezem? – Akkor arról fognak beszélni. De azért nem olyan rossz a helyzet, egyszerűen csak hozzá kell szokni. A legtöbb ember nem rosszindulatú, csupán kíváncsi. Amíg nem tesz semmi olyat, ami erkölcstelen vagy törvénybe ütköző, addig nem is igazán törődnek a dolgokkal, s az biztos, hogy hosszasan nem rágódnak rajta. Egyszerűen csak el kell ütniük valamivel az időt, mert itt más szórakozásuk nemigen akad. – És maga mit szeret csinálni? Úgy értem a szabadidejében? – A munkám meg a tűzoltóság kellőképp leköt, de ha sikerül elszabadulnom, akkor vadászni megyek. – Hát ezzel nem lenne valami népszerű néhány atlantai barátomnál. – Mit mondhatnék? Én csak egy régi vágású fiú vagyok. Denise-t újfent meghökkentette, hogy mennyire más ez a férfi, mint azok, akikkel egykoron randevúzott. Nem csupán a nyilvánvaló dolgokban különbözött tőlük – hogy mit csinál, hogy néz ki –, hanem abban is, hogy elégedettnek tűnt azzal a világgal, amit önmagának kialakított. Nem vágyott hírnévre vagy dicsőségre, nem akart dollármilliókat keresni, és nem az előbbre jutás mohó terveivel volt tele. Bizonyos értelemben mármár úgy tűnt, mintha a múltból rekedt volna itt, egy olyan kor maradványaként, amikor a világ még nem látszott olyan bonyolultnak, mint most, amikor az egyszerű dolgok voltak a legfontosabbak. Miközben Tayloron gondolkodott, Kyle kiáltott ki neki a fürdőszobából, és Denise a gyerek hangjára megfordult. Az órájára pillantott, és látta, hogy Rhonda fél órán belül itt van érte, ő meg még nem készült el. Taylor tudta, hogy mire gondol, ezért gyorsan kiitta maradék teáját. – Talán most már mennem kéne. Kyle megint kiáltott, s Denise most válaszolt is neki. – Egy pillanat, s már ott is vagyok, kicsim. – Aztán Taylor-hoz fordult: – Visszamegy a mulatságra? Taylor bólintott. – Valószínűleg már azon tűnődnek, ugyan hol lehetek. Denise gonoszkodva rámosolygott. – Gondolja, hogy már suttognak rólunk? – Meglehet. – Azt hiszem, ehhez kénytelen leszek hozzászokni. – Ne aggódjon. Majd én gondoskodom róla, hogy megtudják, ez semmit sem jelent. Tekintete a férfira szökkent, s ahogy Taylor ránézett, Denise érezte, hogy megmozdul benne valami, valami, hirtelen s váratlanul. Még mielőtt magába fojthatta volna, a szavak már ki is buktak belőle. – Nekem azért jelentett valamit. Taylor némán eltűnődött ezen, miközben mintha fürkészte volna, és Denise érezte, hogy zavarában pirulni kezd az arca és a nyaka. A férfi körülnézett a konyhában, aztán a linóleumra meredt, majd végül ismét Denise-re nézett. – Holnap este is dolgozik? – kérdezte nagy sokára. – Nem – felelte Denise kissé elfúló hangon. Taylor vett egy nagy levegőt. Istenem, milyen csinos. – Eljönnének velem holnap a karneválra? Biztosra veszem, hogy Kyle nagyon élvezné a vidámparkot. Noha Denise sejtette, hogy Taylor mit fog kérdezni, mégis hatalmas megkönnyebbülést érzett, amikor meghallotta e szavakat. – Örömmel – felelte csöndesen. * Aznap éjjel, mivel nem tudott aludni, Taylor azon tűnődött, hogy abból, ami egy egyszerű, hétköznapi napként indult, végül valami olyasmi lett, amire egyáltalán nem számított. Valójában

nem is igazán értette, hogyan történt… ez az egész helyzet Denise-szel valahogy hirtelen, rohamszerűen, már-már tőle függetlenül alakult. Az biztos, hogy vonzó nő, és intelligens – ezt elismerte. De találkozott ő már ezelőtt is vonzó és intelligens nőkkel. Volt valami Denise-ben, valami már a kapcsolatukban is, ami egy csöppnyit fellazította máskor oly merev önkontrollját. Ez pedig, jobb szó híján, már-már kellemes volt. Aminek persze, valójában semmi értelme, mondta magának, miközben felverte párnáját, majd újból a feje alá gyűrte. Alig ismeri. Párszor beszélgetett vele, s látta őt néhányszor. Meglehet, hogy egyáltalán nem is olyan, mint amilyennek ő képzeli. Meg aztán nem is akar ő semmi ilyesmibe belebonyolódni. Ezt az utat már bejárta. Taylor hirtelen dühödten rúgta le magáról a takaróját. Mi a csudáért kérdezte meg, hogy hazaviheti-e? És miért hívta, hogy holnap tartson vele? És ami még ennél is fontosabb, az e kérdésekre adott válaszok vajon miért nyugtalanítják őt ennyire? 15. fejezet Vasárnap szerencsére hűvösebb volt, mint az előző napon. Aznap reggel halvány felhők jelentek meg az égen, és felfogták kicsit a nap perzselő erejét, majd később, ahogy Taylor megállt a kavicsos felhajtón, egy kis esti szellő is támadt. Nem volt még hat óra, amikor terepjárójával behajtott, s ahogy a kátyúkon átbukdácsolt, kerekei kavicsokat repítettek szerteszét. Denise, aki épp akkor lépett ki a tornácra, amikor Taylor kiszállt a kocsiból, kopott farmert és rövid ujjú blúzt viselt. Remélte, hogy nem látszik rajta, mennyire ideges. Hosszú idő óta ez volt az első randevúja. Persze Kyle is velük lesz, így a szó szoros értelmében azért ez nem igazi randevú, mégis olyan érzés volt. Csaknem egy órát töltött azzal, hogy eldöntse, mit vegyen fel, de még akkor sem volt igazán biztos benne, hogy helyesen döntött. Csak akkor lélegzett fel egy kicsit, amikor látta, hogy Tayloron is farmer van. – Hé, üdv! – mondta. – Remélem, nem késtem. – Nem, dehogy – felelte Denise. – Halál pontos volt. Taylor szórakozottan vakargatta az arcát. – Hol van Kyle? – Még odabent. Máris megyek érte. Mindössze egy percbe telt, és már készen is álltak az indulásra. Amíg Denise az. ajtót zárta, Kyle átfutott az udvaron. – Ija Téjor – kiáltotta. Taylor kinyitotta Kyle-nak az ajtót, és ahogy az előző nap, most is felsegítette. – Hé, Kyle. Örülsz, hogy megyünk a karneválra? – Esz órásató – mondta boldogan. Amint felkapaszkodott az ülésre, nyomban a volán mögé mászott, és nagy igyekezettel most is forgatni próbálta. Ahogy Denise közelebb ért, hallotta, hogy Kyle berregő motorhangokat hallat. – Ma egész nap csak az autójáról beszélt – magyarázta Taylornak. – Reggel talált egy matchboxot, ami ehhez hasonlít, és azóta le sem tette. – És mi van a repülővel? – Az a tegnapi kedvenc volt. Ma a kocsié a pálma. Taylor az utasfülke felé biccentett. – Hagyjam megint vezetni? – Nem hiszem, hogy bármi esélye is lenne arra, hogy nemet mondjon. Ahogy Taylor odébb lépett, hogy Denise felmászhasson, orrát megcsapta a férfi kölnivizének illata. Semmi különleges, valószínűleg csak a helyi drogériából való, Denise-t azonban meghatotta maga a tény, hogy Taylor kölnit is használ. Kyle gyorsan odább iszkolt, hogy Taylor beülhessen, majd amint elhelyezkedett, egyből az ölébe mászott. Denise, arcán egy amolyan „én megmondtam” kifejezéssel, vállat vont. Taylor elvigyorodott, ahogy beindította a motort.

– Jól van, kis ember, akkor induljunk. Megint a nagy S alak következett. Nem siettek, komótosan zötykölődtek át a pázsiton és kerülték ki a fákat, mígnem az úthoz értek. Ekkor Kyle elégedetten kicsusszant Taylor öléből, aki átvette a kormányt, és rákanyarodott a város felé vezető útra. A karnevál nem volt messze, néhány perc alatt odaértek. Útközben Taylor a kocsi felszerelését magyarázta Kyle-nak – a CB-t, a rádiót, a műszerfal kapcsolóit –, s noha az világos volt, hogy a gyerek nem sokat értett belőle, a férfi mégis próbálkozott. Denise azonban azt is észrevette, hogy Taylor mintha lassabban beszélne, mint az előtte való napon, és sokkal egyszerűbb szavakat használ. Hogy ez konyhai beszélgetésük miatt volt-e, vagy egyszerűen csak átvette Denise ritmusát, azt nem tudta, mindenesetre hálás volt a férfi figyelmességéért. Beértek a városközpontba, majd jobbra fordultak az egyik mellékutcába, hogy leparkoljanak. Noha ez volt a fesztivál utolsó estéje, nem volt túl nagy tömeg, így könnyen találtak parkolóhelyet a főút közelében. Ahogy gyalogosan elindultak az utcai mulatság felé, Denise észrevette, hogy a járdán álló bódékat már rendesen kiürítették, és az árusok fáradtnak tűntek, mintha alig várnák, hogy végre szedelőzködhessenek. Ami azt illeti, néhányan már neki is láttak. A karnevál azonban még javában tartott – főleg a gyerekek és szüleik igyekeztek kihasználni azt a néhány órát, amíg áll a vidámpark. Holnapra már mindent felpakolnak, és indulnak tovább a következő városba. – Nos, Kyle, mit szeretnél csinálni? – kérdezte Denise. A gyerek nyomban a ringlispílre mutatott, melyen tucatnyi hinta forgott körbe, előbb előre, majd hátra. Minden gyereknek külön ülése volt, melyet láncok tartottak, és a kölykök sikoltoztak, hol ijedtükben, hol meg örömükben. Kyle mozdulatlanul, elragadtatva nézte, ahogy körbe-körbe forog. – Ez hinta – mondta. (Esz szinta) – Föl akarsz ülni a hintára? – kérdezte Denise. – Hinta – mondta Kyle, és bólintott. – Mondd: „Fel akarok ülni a hintára.” – Fel akarok ülni a hintára – suttogta. (Eaharó üni a jin-táa) – Jól van. Denise már látta is, hol vehet jegyet, és – mivel előző este félretett néhány dollárt a borravalóból – most benyúlt a táskájába, hogy elővegye a tárcáját. Taylor azonban látta, mire készül, és felemelte a kezét, hogy leállítsa. – A vendégem. Ne feledje, én hívtam meg. – De Kyle… – Őt is én hívtam. Miután Taylor megvette a jegyeket, beálltak a sorba, hogy kivárják a menet végét. Amikor aztán a körhinta leállt és kiürült, Taylor átadta a jegyeket egy férfinak, aki egyenesen a gépházból jött elő. A keze csupa gépzsír volt, a karját tetoválások borították, és elöl hiányzott egy foga. Eltépte a jegyeket, majd bedobta egy lezárt fadobozba. – Biztonságos ez a körhinta? – kérdezte Denise. – Épp tegnap lett felülvizsgálva – vágta rá a férfi automatikusan. Nyilvánvaló, hogy ugyanezt felelte minden szülőnek, aki megkérdezte, úgyhogy ez nem sokat enyhített Denise aggodalmán. A körhinta egy része olyan volt, mintha össze lenne kapcsolva. Denise nyugtalanul vezette Kyle-t az üléséhez. Beemelte, majd lehúzta neki a biztonsági rudat, míg Taylor odalent várt rájuk. – Esz szinta – mondta újból Kyle, amint rendben bent ült. – Igen, az. – Denise a rúdra tette a gyerek mindkét kezét. – Most pedig kapaszkodj meg jól, és ezt el ne engedd! Kyle válaszként csupán boldogan felnevetett. – Kapaszkodj! – mondta újból Denise, ezúttal jóval szigorúbban, mire Kyle megmarkolta a rudat.

Denise visszament Taylor mellé, miközben magában azért imádkozott, hogy Kyle szót fogadjon neki. Egy perc múlva a körhinta elindult, előbb lassan, majd egyre gyorsabban. A második körre, a gyorsulás nyomán, már a hinták is kilendültek. Denise egy pillanatra se vette le a szemét Kyle-ról, és ahogy elhaladt előttük, tisztán hallották nevetését, azt a magas, vékony hangú kacagást. Ahogy ismét körbeért, Denise látta, hogy a gyerek még mindig szorosan fogja a rudat. Megkönnyebbülten fellélegzett. – Mintha meglepődött volna – mondta Taylor, és egész közel hajolt, hogy Denise hallja őt a körhinta zajától. – Igen – felelte. – Ez az első eset, hogy ilyesmin ül. – Még soha nem vitte vidámparkba? – Eddig úgy gondoltam, hogy még nem áll készen rá. – Csak azért, mert nehezebben beszél? – Részben. – A férfira pillantott. – Kyle esetében sok minden van, amit még én sem értek. Taylor komolyan nézett rá, s ő habozott. Aztán hirtelen úgy érezte, hogy mindennél jobban szeretné, ha Taylor megértené Kyle-t, azt akarta, hogy megértse, milyen volt ez az elmúlt négy év. Sőt még ennél is többet akart, azt akarta, hogy a férfi megértse őt. – Úgy értem – kezdte halkan –, képzeljen el egy világot, ahol semmit sem magyaráznak el, ahol az embernek mindent a saját kárán, próbálgatással kell megtanulnia. Az én szememben most pontosan így néz ki Kyle világa. Az emberek szeretik azt hinni, hogy a nyelv pusztán a beszélgetésről szól, de egy gyerek esetében ennél jóval többet jelent. A nyelv által tanulnak és fedezik fel a világot. Így tanulják meg, anélkül hogy meg kéne érinteniük, hogy a tűzhely, ha ég a láng, forró. Így tanulják meg, anélkül hogy egy kocsi elütné őket, hogy veszélyes átmenni az utca túloldalára. Ha valaki nem érti a nyelvet, akkor mindezt hogyan taníthatom meg neki? Ha Kyle nem érti a veszély fogalmát, akkor hogyan tudhatnám biztonságban? Amikor azon az estén elkóborolt a mocsárba… nos, maga is azt mondta, hogy nem tűnt rémültnek, amikor megtalálta. Őszinte komolysággal nézett Taylorra. – Nos, ez tökéletesen érthető – legalábbis számomra. Soha nem jártam még vele a mocsárban, nem mutattam még meg neki a kígyókat; soha nem mutattam még meg neki, hogy mi történik, ha beszorul valahová, és nem tud kiszabadulni. És mivel mindezt még nem mutattam meg neki, ezért nem tud eleget ahhoz, hogy féljen. És persze ha ezen a vonalon továbblépünk, s számba vesszük az összes lehetséges veszélyt, meg azt a tényt, hogy nekem a szó szoros értelmében meg kell mutatnom neki mindent, hogy megértse, mit jelent, merthogy nem tudom elmondani neki – nos, ez néha olyan érzés, mintha az óceánt próbálnám átúszni. Higgye el, számtalanszor fordult már elő, hogy épp csak egy hajszálon múlott. Túl magasra mászott fel és le akart ugrani, túl közel biciklizett az országúthoz, elkóborolt, nyugodtan odament dühödten vicsorgó kutyákhoz… úgy tűnik, minden nap tartogat valami újabb veszélyt. Mielőtt folytatta volna, egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha mindezt újból átélné. – De akár hiszi, akár nem, mindez csak egy része az aggodalmaimnak. Legtöbbször egyszerű, hétköznapi dolgok miatt aggódom. Vajon képes lesz-e valaha is rendesen beszélni, vajon járhat-e majd rendes iskolába, vajon lesznek-e valaha is barátai, vajon el fogják-e valaha is fogadni őt az emberek… vajon örökké foglalkoznom kell-e majd vele. Ezek miatt nem tudok én éjszakánként aludni. Ekkor egy pillanatra elhallgatott, majd szavai lassabban, a szótagok fájdalomtól telten törtek elő belőle. – Nem szeretném, ha azt hinné, hogy megbántam, amiért megszültem Kyle-t, mert ez nem igaz. Teljes szívemből szeretem, és mindig is szeretni fogom. De… Vakon, homályos tekintettel meredt a forgó körhintára. – Ez nem egészen olyan, ahogy egykoron a gyereknevelést képzeltem. – Erre eddig nem is gondoltam – mondta Taylor gyöngéden. Denise nem válaszolt, mintha gondolataiba merült volna. Végül sóhajtott egyet, és ismét Taylor felé fordult. – Sajnálom. Nem kellett volna erről beszélnem.

– Ne, ne sajnálja. Örülök, hogy elmondta. Mint aki érzi, hogy túlságosan is a bizalmába avatott valakit, Denise szomorú mosollyal azt mondta: – Azt hiszem, sikerült meglehetősen reménytelen képet festenem erről az egészről. – Nem igazán – hazudta Taylor. A lemenő nap fényében Denise-t különös ragyogás vette körül. Kinyújtotta a kezét, és megérintette Taylor karját. A keze puha volt és meleg. – Tudja, ez nem igazán megy magának. Maradjon csak meg annál, hogy mindig igazat mond. Tudom, hogy ez így szörnyen hangzott, de ez csupán az életem sötétebb oldala. A jó dolgokról nem is meséltem magának. Taylor kissé felvonta a szemöldökét. – Miért, vannak jó dolgok is? – kérdezte, mire Denise zavartan felnevetett. – Legközelebb, ha újfent szükségét érezném, hogy kiöntsem a lelkemet, kérem, állítson le, jó? Noha igyekezett könnyedén elintézni ezt a megjegyzést, a hangja mégis elárulta szorongását. Taylor erre már egyből gyanította, hogy ő lehetett az első ember, akit így a bizalmába avatott, és ez most igazán nem a megfelelő pillanat a tréfára. A körhintát hirtelen leállították, és még vagy háromszor körbeforgott, mire teljesen megállt. Kyle az üléséből még most is ugyanolyan elragadtatottan kiáltott ki. – Iiinta! – kiáltotta, már-már énekelte a szót, miközben a lábával próbálta hajtani. – Akarsz menni még egy kört a hintával? – kiáltotta oda neki Denise. – Igen – felelte, s többször is rábólintott. Nem vártak túl sokan a sorban, így aztán a férfi bólintott, hogy Kyle maradhat, Taylor pedig odaadta neki a jegyet, aztán visszament Denise mellé. Ahogy a körhinta ismét elindult, Taylor látta, hogy Denise elmélyülten nézi Kyle-t. – Azt hiszem, tetszik neki – mondta Denise már-már büszkén. – Azt hiszem, igaza van. Taylor előrehajolt, rákönyökölt a korlátra, és még mindig bánta korábbi tréfálkozását. – Nos, akkor meséljen nekem a jó dolgokról – mondta csöndesen. A körhinta kétszer is körbejárt, és Denise mindkétszer integetett Kyle-nak, mielőtt bármit is mondott volna. – Valóban hallani akarja? – kérdezte végül. – Igen. Denise habozott. Mi a csudát művel? Bizalmas dolgokat közöl a fiáról egy olyan embernek, akit alig ismer, és olyasmikről beszél, amiket eddig még sosem mondott ki; olyan bizonytalannak érezte magát, akár egy szikla peremén billegő kődarab. És ennek ellenére, valahogy mégis be akarta fejezni, amit elkezdett. Megköszörülte a torkát. – Rendben, a jó dolgok… – Vetett egy pillantást Taylorra, majd ismét elfordította a tekintetét. – Kyle egyre javul. Meglehet, hogy ez időnként nem látszik, és mások talán észre se veszik, de fejlődik, halad előre, lassan, de biztosan. Tavaly a szókincse mindössze tizenöt-húsz szóból állt. Az idén ez a szám már több száz, és az is előfordul, hogy három-négy szóból önállóan alkot egy-egy mondatot. Most már jobbára, szinte minden óhaját közölni tudja. Szól, ha éhes, ha fáradt, megmondja, mit akar enni; mindez újdonság a számára. Erre csupán néhány hónapja képes. Vett egy nagy levegőt, mert érezte, hogy az érzelmei újból kavargón törnek a felszínre. – Azt kell megértenie, hogy… Kyle mindennap, rettentő keményen dolgozik. Míg a többi gyerek odakint játszik, addig neki a székében kell ülnie és képeskönyvekbe merednie, hogy valamiképp megértse, hogy egyáltalán képet kapjon magáról a világról. Neki órákig tart, míg megért valamit, amihez más gyereknek talán csak néhány percre van szüksége. – Elhallgatott, s már-már dacos pillantással fordult Taylor felé. – De, tudja, Kyle kitartóan halad előre… nap mint nap újból és újból próbálkozik, szóról szóra, fogalomról fogalomra. És nem panaszkodik, nem nyafog, egyszerűen csak csinálja. Ha tudná, hogy milyen keményen kell dolgoznia azért, hogy megértse a dolgokat… hogy mennyire igyekszik az emberek kedvébe járni… mennyire szeretné, ha szeretnék, hogy aztán egyszerűen csak ne tűnjön fel…

Érezte, hogy összeszorul a torka, így aztán szaggatottan vett egy mély levegőt, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy úrrá legyen magán. – Sejtelme sincs arról, Taylor, hogy mekkora utat tett már meg. Még csak egy kis ideje ismeri, de ha tudná, hogy honnan indult, hogy milyen sok akadályt kellett már eddig is leküzdenie, akkor büszke lenne rá, nagyon büszke… Minden erőfeszítése ellenére, most könnyek árasztották el Denise szemét. – És akkor azt is tudná, amit én tudok. Tudná, hogy Kyle-nak nagyobb szíve, nagyobb lelke van, mint bármely gyereknek, akit valaha is ismertem. Akkor azt is tudná, hogy Kyle a legcsodásabb kisfiú, akire csak egy anya vágyhat. Tudná, hogy mindennek ellenére, Kyle létezése a legnagyszerűbb dolog, ami valaha is történt velem. Ez hát a legjobb, amit az élettől kaphattam. Oly sok éven át fojtotta magába e szavakat, oly sok éven át szerette volna már elmondani valakinek. És e sok év, e sok kavargó – jó s rossz – érzés nyomán, most oly nagy megkönnyebbülés volt végre mindezt kimondani. Hirtelen hálával telt el, amiért megtette, megtehette, és a szíve mélyén csak abban reménykedett, hogy Taylor ezt valahogy megérti. Taylor képtelen volt megszólalni, nagyokat nyelve próbálta leküzdeni azt az egyre növekvő gombócot, mely a torkát szorongatta. Figyelte, ahogy az asszony a fiáról beszél, látta a határtalan félelmet és a határtalan szeretetet, így aztán a következő lépés szinte ösztönös volt. Szó nélkül Denise keze után nyúlt, és megfogta. Furcsa érzés volt, mint egy rég elfelejtett élvezet, és Denise nem is próbált elhúzódni. Egy könnycsepp csordult végig Denise arcán, amit a másik kezével letörült, miközben szipogott egy kicsit. Elcsigázottnak tűnt, de továbbra is elszánt volt és gyönyörű. – Azt hiszem, ez volt a legcsodálatosabb dolog, amit valaha is hallottam – mondta Taylor. * Amikor aztán Kyle még egy harmadik menetre is a körhintán akart maradni, Taylor elengedte Denise kezét, és odament, hogy átadja az újabb jegyet. Mire visszaért, a pillanat már elszállt; Denise a korlátra hajolva könyökölt, és Taylor úgy döntött, ennyiben hagyja. Mégis, ahogy ott állt mellette, még mindig ott érezte a bőrén Denise kezének melegét. Még egy órát töltöttek el a vidámparkban. Felültek az óriáskerékre – mindhárman egyetlen himbálódzó ülésre zsúfolódtak, miközben Taylor megmutatott nekik néhány helyet, amit föntről jól lehetett látni –, meg a polipra, ami forgott, miközben karjai hol felemelkedtek, hol meg lesüllyedtek, s rendesen felfordult tőle az ember gyomra, de ezt Kyle annyira élvezte, hogy alig lehetett levakarni róla. Végül átmentek arra a részre, ahol az ember próbára tehette a szerencséjét és az ügyességét. Ha sikerül eltalálni három léggömböt három kis dárdával, akkor az ember nyer valamit, ha két kosarat talál el, akkor meg valami mást. A standokról fennhangon szólongatták az arra járókat, de Taylor egyenesen elment mellettük, s meg se állt, míg a céllövöldéhez nem értek. Az első néhány lövést arra használta, hogy belője magának a puskát, majd tizenöt telitalálat következett, és a nyereményét minden egyes körrel egy nagyobb nyereményre cserélte. Végül aztán egy hatalmas, Kyle-nál alig valamivel kisebb pandát kapott. A céllövöldés elég vonakodva adta oda neki. Denise ennek az egésznek minden percét élvezte. Felemelő érzés volt látni, hogy Kyle újabb s újabb dolgokat próbál ki – és tetszik neki –, ugyanakkor ez a nyüzsgő forgatag jóleső változatosságot jelentett mindennapi életéhez képest. Időnként már-már úgy érezte, mintha ő maga valaki más lenne, valaki, akit nem is ismer. Ahogy bealkonyult, a vidámpark villódzó fényei tovább ragyogtak; majd ahogy az ég még jobban elsötétült, úgy tűnt, a tömeg kettőzött erővel veti bele magát a mulatságba, mintha mindenki arra gondolt volna, hogy másnapra már mindez véget ér. Minden tökéletes volt, olyan, amilyennek Denise remélni sem merte. Vagy, ha lehet, még annál is jobb. *

Miután hazaértek, Denise kitöltött egy csésze tejet, majd bevitte Kyle-t a szobájába. A hatalmas pandát a sarokba ültette, hogy a gyerek jól lássa, majd segített neki levetkőzni, és ráadta a pizsamáját. Miután elmondták az esti imát, odaadta neki a tejet. Kyle szeme már csaknem lecsukódott. Mire a mese végére ért, a gyerek már egyenletesen és mélyen lélegzett. Óvatosan kiosont a szobából, és az ajtót résnyire nyitva hagyta. Taylor a konyhában várt rá, ott ült, s hosszú lábait kinyújtóztatta az asztal alatt. – Már alszik is, mint akit letaglóztak – mondta Denise. – Ez gyorsan ment. – Nagy nap volt ez neki. Meg aztán nem is szokott ilyen sokáig fönn maradni. A konyhában csupán egyetlen égő világított. A másik a múlt héten kiégett, és most Denise hirtelen azt kívánta, bárcsak kicserélte volna. Egy kicsit kevés volt ez a fény, túl intimnek tűnt ebben a kis konyhában. Hogy kiutat találjon, a szokásokhoz folyamodott. – Kér valamit inni? – Egy sört, ha van. – Sajnos a választék ennél szűkebb. – Akkor mi van? – Jeges tea. – És? Denise vállat vont. – Víz? Taylor akaratlanul is elmosolyodott. – A tea nagyon jó lesz. Denise kitöltött két pohárral, és az egyiket odaadta neki, miközben arra gondolt, bárcsak lenne itthon valami erősebb mindkettőjüknek. Valami, ami tompítaná azt az érzést, ami most benne dúlt. – Egy kicsit meleg van itt benn – mondta nyugodt hangon –, nincs kedve kiülni a tornácra? – Dehogy nem. Kimentek, s letelepedtek a hintaszékekbe, Denise az ajtóhoz közelebbibe, hogy hallja, ha Kyle esetleg felébredne. – Na, ez itt igazán kellemes – mondta Taylor, miután kényelembe helyezte magát. – Hogyhogy? – Hát ez, hogy itt kinn ülünk. Úgy érzem magam, mintha a Walltonék egyik epizódjában lennék. Denise elnevette magát, és érezte, hogy idegessége egy kicsit csillapult. – Nem szeret a tornácon üldögélni? – Dehogyisnem, csak nemigen kerül rá sor. Ez is egyike azoknak a dolgoknak, amire, úgy tűnik, mostanság már sosem jut időm. – Egy ilyen régi vágású déli fiú, mint maga? – mondta Denise, megismételve Taylor előző napi szavait. – Én úgy gondoltam volna, hogy egy ilyen fickó, mint maga, kiül a tornácra a bendzsójával, egyik dalt játssza a másik után, miközben a kutyája ott hever a lába előtt. – A rokonsággá', meg egy kancsónyi szesszé', azt' odébb meg egy köpőcsészévé'? Denise elvigyorodott. – Hát persze. Taylor a fejét csóválta. – Ha nem tudnám, hogy maga is déli, azt hinném, hogy sérteget. – Azért, mert atlantai vagyok? – Ezúttal elnézem. – Érezte, hogy a szája mosolyra húzódik. – Na és mit hiányol leginkább a nagyvárosból? – Nem sokat. Azt hiszem, ha fiatalabb lennék, és nem volna Kyle, akkor én itt megőrülnék. De most már nincs szükségem se a nagy bevásárló utcákra, se az elegáns éttermekre, se a múzeumokra. Valamikor úgy gondoltam, hogy ezek fontosak, de választási lehetőségként az elmúlt néhány évben nem léteztek már akkor sem, amikor még ott éltem.

– Hiányoznak a barátai? – Néha. Igyekszünk tartani a kapcsolatot. Tudja, levelek, telefon, meg ilyesmi. De mi a helyzet magával? Soha nem érzett vágyat arra, hogy szedje a sátorfáját és elköltözzön innen? – Nem igazán. Én boldog vagyok itt, meg aztán itt az anyám is. Nem szívesen hagynám magára. Denise bólintott. – Nem tudom, én vajon elköltöztem volna-e, ha az édesanyám még élne, de azt hiszem, hogy nem. Taylor hirtelen azon kapta magát, hogy az apjára gondol. – Sok minden érte már életében – mondta Taylor. – Időnként az az érzésem, hogy túl sok is. – De azért nem adja fel. – Nem tehetem. Merthogy van valaki, aki tőlem függ, aki számít rám. Beszélgetésüket félbeszakította a megzörrenő bozót, amit már-már macskaszerű vernyákolás követett. Két mosómedve iszkolt ki az erdőből, át a gyepen. Eliramodtak a tornácról leszűrődő fényfolt mellett, és Denise felállt, hogy jobban lássa őket. Taylor is odalépett mellé a tornác korlátjához, és a sötétséget fürkészte. A mosómedvék megtorpantak és megfordultak, végre észrevették a tornácon álló két embert, majd folytatták útjukat a gyepen át, míg végül el nem tűntek a szemük elől. – Szinte minden este erre járnak. Azt hiszem, zsákmány után néznek. – Valószínűleg. Vagy az, vagy egyenest a szeméttárolói miatt jönnek ide. Denise mindentudóan bólintott. – Amikor ideköltöztem, először azt hittem, hogy kutyák turkálnak benne. De aztán egy éjjel rajtakaptam ezt a kettőt. Először azt se tudtam, hogy micsodák. – Azelőtt még sosem látott mosómedvét? – Persze hogy láttam, de nem az éjszaka kellős közepén, és nem a szeméttárolómban, a tornácomon pedig végképp nem. Az atlantai lakásomban a vadállatok nem igazán jelentettek valós problémát. Pókok ugyan voltak, de ilyen rókaféle népség, az nem. – Akkor maga olyan, mint abban a mesében a városi egér, amelyik rossz teherautóra száll, és vidéken ragad. – Higgye el, néha pontosan így is érzem magam. Ahogy a haja meg-meglebbent az esti szellőben, Taylort ismét meghökkentette, hogy mennyire csinos. – És milyen volt az élete? Úgy értem, milyen volt Atlantában felnőni? – Valószínűleg egy kicsit olyan, mint a magáé. – Ezt meg hogy érti? – kérdezte Taylor kíváncsian. Denise tekintete találkozott a férfiével, és a szavak úgy törtek elő belőle, mint valami váratlan kinyilatkoztatás. – Mindketten egykék voltunk, özvegyen maradt édesanyák neveltek minket, akik Edentonban nőttek fel. E szavakra Taylor hirtelen úgy érezte, hogy valami összerándul benne. Denise folytatta. – Maga is tudja, hogy van ez. Az ember egy kicsit másnak érzi magát, nem olyan, mint a többiek, akiknek két szülőjük van, még akkor is, ha azok elváltak. Valahogy mintha az ember úgy nőne fel, hogy tudja, valami fontos dolog hiányzik az életéből, olyasvalami, ami másoknak van, de nem tudja pontosan, hogy mi az. Emlékszem, hallottam, amikor a barátnőim arról beszéltek, hogy az apjuk nem engedi későig kimaradni őket, vagy hogy nem kedveli az udvarlójukat. Ilyenkor mindig iszonyú mérges lettem, merthogy még csak azt sem fogták fel, hogy nekik mijük van. Ugye érti, hogy miről beszélek? Taylor bólintott, és hirtelen kristálytisztán látta, hogy mennyi közös vonás van bennük. – Máskülönben az életem meglehetősen tipikus volt. Az anyukámmal éltem, katolikus iskolába jártam, vásárolgattam a barátnőimmel, ott voltam minden iskolabálon, és valahányszor kijött rajtam egy pattanás, azon aggódtam, hogy többé már nem fogok tetszeni senkinek. – És maga szerint ez tipikus? – Hát ha az ember lány.

– Én ilyesmik miatt sosem aggódtam. Denise oldalvást rápillantott. – De nem is az én anyám nevelte. – Nem, de Judy is meglágyult kicsit a korral. Ennél szigorúbb volt, amikor még fiatal gyerek voltam. – Azt mondta, hogy maga mindig bajba került. – És gondolom, maga meg tökéletes volt. – Én igyekeztem – mondta Denise pajkosan. – De nem volt az? – Nem, viszont az nyilvánvaló, hogy maga nem tudta olyan jól rászedni az anyját, mint én az enyémet. Taylor kuncogott. – Ezt örömmel hallom. Ha van valami, amit ki nem állhatok, az a tökéletesség. – Különösen, ha az valaki másra vonatkozik, igaz? – Így igaz. Egy pillanatra elakadt a beszélgetés, aztán Taylor ismét megszólalt. – Nem bánja, ha felteszek egy kérdést? – bökte ki, szinte csak puhatolódzva. – Az a kérdéstől függ – felelte Denise, és igyekezett megőrizni a nyugalmát. Taylor elfordította a tekintetét, és ismét a kertet fürkészte, mintha a mosómedvéket keresné. – Hol van Kyle apja? – kérdezte egy pillanat múlva. Denise tudta, hogy ez következik. – Sehol. Még csak nem is ismertem igazán. Kyle nem volt betervezve. – Tud Kyle-ról? – Felhívtam, amikor kiderült, hogy terhes vagyok. Egyből közölte velem, nem akarja, hogy bármi köze is legyen a gyerekhez. – Látta valaha is? – Nem. Taylor elkomorult. – Hogy lehet, hogy nem érdekli a saját gyereke? Denise vállat vont. – Nem tudom. – Szerette volna valaha is, hogy maguk mellett legyen? – Nem, isten ments – vágta rá gyorsan Denise. – Őt nem. Úgy értem, azt szerettem volna, ha Kyle-nak van apja, de az nem olyasvalaki, mint ő. Meg aztán, hogy Kyle-nak apja legyen – igazi apja, nem csak olyan, aki annak nevezi magát –, ahhoz az kell, hogy a férjem is legyen. Taylor megértőn bólintott. – De most, Mr. McAden, most magán a sor – mondta Denise, és szembefordult vele. – Én már elmondtam magamról mindent, de maga ezt még nem viszonozta. Tehát, meséljen nekem magáról! – Jobbára már mindent tud rólam. – Még semmit sem mondott nekem. – Elmondtam, hogy építési vállalkozó vagyok. – Én meg pincérnő. – És azt is tudja már, hogy önkéntes tűzoltó vagyok. – Ezt az első pillanattól fogva tudom, amint megláttam. Ennyi nem elég. – De hát ezenkívül nemigen van más – tiltakozott, és kétségbeesést mímelve emelte fel a kezét. – Mit szeretne tudni? – Azt kérdezhetek, amit akarok? – Csak tessék. – Nos, jól van. – Egy pillanatra elhallgatott, majd a férfi szemébe nézett. – Meséljen nekem az apjáról – mondta halkan. E szavak meghökkentették Taylort. Nem erre a kérdésre számított. Érezte, hogy kissé megmerevedik, miközben arra gondolt, hogy nem akar válaszolni. Egyszerűen véget vethetne ennek néhány semmitmondó mondattal, de egy pillanatig néma maradt.

Az est eleven hangokkal volt tele: békák, rovarok, zizegő levelek. A hold is felkelt, s most már a fák vonala fölött téblábolt. A sápadtfehér fényben időnként átcsattogott egy-egy denevér. Denisenek egészen közel kellett hajolnia, hogy hallja a férfit. – Amikor apám meghalt, kilencéves voltam – kezdte. Denise figyelte, ahogy beszélt. Lassan mondta a szavakat, mintha a gondolatait szedné össze, de ő tisztán látta a vonakodást a férfi arcán… – De több volt ő nekem, mint egyszerűen csak az apám. Ő volt a legjobb barátom is. – Egy pillanatig habozott. – Tudom, hogy ez furcsán hangzik. Úgy értem, én csak egy kis kölyök voltam, ő meg felnőtt, de mégis a barátom volt. Mi ketten elválaszthatatlanok voltunk. Amint közeledett az öt óra, én letáboroztam odakünn a lépcsőn, és vártam, hogy a furgonjával behajtson. A fűrészmalomban dolgozott, és én már rohantam, amint kinyitotta az ajtót, majd egyből a karjaiba ugrottam. Erős volt; amikor már nagyobb voltam, akkor sem mondta nekem soha, hogy hagyjam ezt abba. Olyankor aztán átöleltem, és vettem egy nagy levegőt. Mindig keményen dolgozott, úgyhogy még télen is éreztem a veríték és a fűrészpor szagát a ruháján. Ő hívott engem „kis embernek”. Denise bólintott, hisz e szó már ismerősen csengett. – Anyu mindig odabent várt, míg apu kikérdezett, hogy mit csináltam aznap, és hogy ment az iskola. És én csak hadartam, igyekeztem minél többet elmondani, még mielőtt bement volna. De bármily fáradt volt, és bármennyire is szerette volna már látni anyut, sosem siettetett. Hagyta, hogy mindent elmondjak, amit akarok, és csak akkor tett le, amikor már úgy tűnt, hogy kibeszéltem magam. Ilyenkor aztán megmarkolta az ételhordóját, engem meg kézen fogott, és bementünk. Taylor nyelt egy nagyot, miközben igyekezett, amennyire csak tudott, hogy csakis a jó dolgokra gondoljon. – A hétvégeken meg mindig horgászni mentünk. Nem is tudom, hány éves lehettem, amikor először mentem el vele – valószínűleg Kyle-nál is fiatalabb voltam. Ilyenkor kimentünk a csónakkal, és órákon át ott ültünk együtt. Időnként történeteket mesélt nekem – úgy tűnt, ezernyi történetet tudott –, és legjobb tudása szerint válaszolt minden kérdésemre. Bár apám sosem végzett középiskolát, mégis remekül el tudott magyarázni nekem mindent. Ha pedig olyasmit kérdeztem, amit nem tudott, akkor azt is őszintén megmondta. Nem olyan ember volt, aki úgy gondolta, hogy csakis neki lehet mindig igaza. Denise már-már kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a férfit, de úgy tűnt, hogy Taylor fejét lehorgasztva, szinte teljesen a múltba veszett. – Sosem láttam dühösnek, nem volt senki, akivel szemben akár egyszer is felemelte volna a hangját. Ha valamiért cirkuszoltam, akkor mindössze annyit kellett mondania: „Ebből most már elég, fiam.” Mire én nyomban abbahagytam, mert tudtam, hogy csalódást okozok neki. Lehet, hogy furán hangzik, de azt hiszem, egyszerűen nem akartam cserbenhagyni, nem akartam, hogy csalódnia kelljen bennem. Amikor Taylor befejezte, vett egy hosszú, mély lélegzetet. – Csodálatos ember lehetett – mondta Denise, miközben érezte, hogy valami olyasmire tapintott, ami fontos Taylor-ral kapcsolatban, de hogy valójában mi ez és mit jelent, azt nem tudta. – Az volt. Hangjából tisztán hallatszott, hogy ezzel a témát lezárta, s nem óhajt többet beszélni róla, noha Denise gyanította, hogy jóval többről van itt szó, mint amennyit elmondott. Hosszú ideig szó nélkül álltak egymás mellett, és hallgatták a tücskök ciripelését. – Milyen idős volt, amikor az apja meghalt? – törte meg végül a csöndet Taylor. – Négyéves. – Emlékszik rá, ahogy én az enyémre? – Nem nagyon, legalábbis nem úgy, ahogy maga. Valójában csak képek rémlenek fel bennem: ahogy mesét olvas nekem, meg a szakálla, amikor jóéjt-puszit adott nekem. Mindig boldog voltam, amikor a közelemben volt. Még ma sem múlik el nap, hogy ne kívánnám, bárcsak visszafordíthatnám az idő kerekét s megváltoztathatnám a történteket.

Amint ezt Denise kimondta, Taylor döbbenten fordult felé, mert ez most telibe talált. Ez a nő néhány szóval megfogalmazta azt, amit Valerie-nak és Lórinak próbált elmagyarázni. Noha mindketten együtt érzőn hallgatták, valójában sosem értették meg. Nem érthették. Egyikük sem ébredt soha arra a szörnyű felismerésre, hogy elfelejtették apjuk hangját. Egyikük sem imádott egy fényképet, mint az emlékezés egyetlen fogódzóját. Egyikük se érzett késztetést arra, hogy egy fűzfa árnyékában álló kis gránittömböt gondozzon. Taylor mindössze annyit tudott, hogy most végre hallotta valakitől azoknak a dolgoknak a visszhangját, amelyek eddig csak benne éltek, és ezen az estén immár másodszor nyúlt Denise keze után. Némán fogták egymás kezét, ujjaik lazán összefonódtak, s egyikük se mert megszólalni, nehogy megtörjék a varázst. A holdfény ezüstszínűre festette az égen gomolygó lomha felhőket. Denise most közvetlen közelről figyelte a férfi vonásain játszó árnyakat, s a benne kavargó érzések kissé feldúlták. Taylor állán volt egy apró forradás, amit eddig nem vett észre; egy másik pedig a kezén, mely az ő kezét fogta, közvetlenül a gyűrűsujja alatt, talán egy réges-rég begyógyult égés nyoma. Ha Taylor tudatában volt Denise fürkésző tekintetének, akkor annak nem adta jelét. Egyszerűen csak nézett a kert felé, és tekintete valahová a távolba révedt. A levegő kissé lehűlt. A korábban feltámadt tengeri szellő után most tökéletes nyugalom honolt. Denise a teáját kortyolgatta, miközben hallgatta, ahogy a tornác lámpája körül hangosan dönög egy rovar. A sötétségből bagoly huhogása hallatszott. A fák közt kabócák énekeltek. Denise érezte, hogy közeledik az est vége. Már-már véget is ért. Taylor kiitta a teáját, a jégkockák csilingeltek, majd visszatette poharát a korlátra. – Azt hiszem, most már mennem kéne. Holnap korán kezdek. – Hát persze – mondta Denise. De Taylor még ott ácsorgott egy pillanatig, anélkül hogy egy szót is szólt volna. Valamilyen oknál fogva egyfolytában úgy látta maga előtt Denise-t, amint feltárja előtte fiával kapcsolatos félelmeit; látta eltökélt arcát és a határtalan érzelmeket, amint a szavak kiáradtak belőle. Az ő anyja is aggódott miatta, de vajon megközelítette-e valaha is azt, amin Denise megy keresztül nap mint nap? Tudta, hogy az nem volt ugyanaz. Meghatotta, hogy Denise-t e félelmek nyomán csak még nagyobb, még erősebb szeretet fűzte fiához. És miután látta ezt a feltétel nélküli szeretetet, mely ily tisztán lesz úrrá a nehézségeken, egyszerűen természetes, hogy szépnek, gyönyörűnek találta. Ki ne találta volna annak? De azért ennél is többről volt itt szó. Valamiről, ami mélyebb, egyfajta lelki közösségről, amit eddig még senki másban nem talált meg. Még ma sem múlik el nap, hogy ne kívánnám, bárcsak visszafordíthatnám az idő kerekét, s megváltoztathatnám a történteket. Honnan tudhatta? Lassan, vonakodva fordult el a korláttól, a fenyőktől, a tölgyektől, és azoktól az érzésektől, melyek feltámadtak benne. A tornác padlója megreccsent, ahogy Taylor, Denise-szel az oldalán, a lépcsőhöz ment. Denise felnézett rá. Akkor Taylor majdnem megcsókolta. A halványsárga fényben olyan volt, mintha Denise tekintetében valami mély tűz izzana. De Taylor még így sem volt biztos benne, vajon tényleg ezt akarja-e tőle, így aztán az utolsó pillanatban mégis visszakozott. Ez az este már így is sokkal emlékezetesebb volt, mint hosszú idő óta bármely estéje, és nem akarta ezzel elrontani. Így aztán inkább egy kis lépésnyit hátrált, mintha több teret akarna adni Denise-nek. – Csodásan éreztem magam ma este – mondta. – Én is – felelte Denise. Taylor végül elengedte a kezét, és amint Denise keze kicsusszant kezéből, már vágyott is utána. Taylor el akarta mondani neki, hogy van benne valami, valami, ami rendkívül ritka, valami, amit ő mindig is keresett, és már nem is remélte, hogy valaha megtalálja. Mindezt el akarta mondani, de rájött, hogy képtelen rá. Halványan ismét elmosolyodott, majd megfordult és elindult lefelé a lépcsőt ferdén megvilágító holdfényben a sötétlő terepjáró felé.

Denise ott állt a tornácon, és még egyszer integetett Taylornak, amint elhajtott. Az autó reflektorai messzire bevilágították az utat. Hallotta, amint az országútnál megállt s várt, míg egy közeledő, magányos autó elhajtott. Aztán Taylor kocsija ráfordult a városba vezető útra. Miután a férfi elment, Denise bement a hálószobába, és leült az ágyra. Éjjeliszekrényén volt egy kis olvasólámpa, egy fénykép Kyle-ról még totyogós korából, és egy fél pohár víz, amit reggel elfelejtett kivinni a konyhába. Egy sóhajjal kihúzta a fiókot. A fiókban egykoron folyóiratok meg könyvek voltak, de most nem volt benne semmi, csak az a kis üveg parfüm, amit még az anyjától kapott, néhány hónappal a halála előtt. Születésnapi ajándék volt, aranypapírba csomagolva, szalaggal átkötve kapta. Denise még akkor, az első néhány hét alatt a felét elhasználta; anyja halála óta azonban egy csepp sem fogyott belőle. Emlékként tartotta, s ez most nemcsak az anyjára, de arra is emlékeztette, hogy milyen rég volt, amikor utoljára parfümöt használt. Még ma este is megfeledkezett róla. Ő anya volt, s most már elsősorban s mindenekfelett annak tekintette önmagát. És mégis, bármennyire is próbálta tagadni, azért nő is volt, s noha a nőt éveken át eltemette magában, most érezte jelenlétét. Ahogy ott ült a hálószobában és a parfümöt nézegette, valami nyugtalanság vett rajta erőt. Volt benne legbelül valami, ami vágyott rá, hogy kívánják, hogy törődjenek vele, hogy védelmezzék, meghallgassák, és ítélkezés nélkül elfogadják. Egyszóval vágyott rá, hogy szeressék. Karját összefűzte maga előtt, majd leoltotta a villanyt a hálószobában, és átment a gyerekszobába. Kyle mélyen aludt. A szobában meleg volt, és Kyle lerúgta magáról a takarót. A komódról halkan szólt a zene a világító műanyag mackóból, mely ugyanazt a dallamot játszotta újra és újra. Kisbaba kora óta ez volt az éjszakai világítás a szobájában. Denise most kikapcsolta, majd Kyle ágyához lépett, és kibogozta a lepedőt a takarók alól. Kyle megfordult, ahogy Denise betakarta. Adott egy puszit puha, finom pofijára, majd kiosont a szobából. A konyhában csönd volt. Kintről behallatszott a tücskök ciripelése, a nyár szabadon szárnyaló dala. Denise kinézett az ablakon. A holdvilágnál a fák ezüst fényben izzottak, a levelek meg se rezzentek a mozdulatlan levegőben. Az ég, ameddig csak a szem ellát, csupa csillag volt, és Denise mosolyogva nézte a csillagokat, miközben Taylor McAdenre gondolt. 16. fejezet Taylor két nappal később, este ott ült a konyhájában, és a papírmunkával volt elfoglalva, amikor behívták. Baleset történt a hídon; egy személyautó meg egy benzint szállító tartálykocsi ütközött. Fölkapta a kulcsait, és egy percen belül már kinn is volt az ajtón; öt percen belül, csaknem elsőként érkezett a helyszínre. A távolból hallotta a tűzoltókocsi szirénáját. Megállította a kocsiját, és arra gondolt, vajon időben érkeznek-e még. Kiszállt, anélkül hogy bezárta volna az ajtót, és körülnézett. Hosszú kocsisorok álltak a híd mindkét oldalán. Az emberek kiszálltak az autókból, és tátott szájjal nézték ezt az iszonyú látványt. A tartálykocsi fülkéje rágördült és felgöngyölítette a Honda hátsó részét, majd átszakította a híd huzalkorlátját. A baleset közben a sofőr blokkolta a kereket, mivel beletaposott a fékbe, s így a tartálykocsi keresztbe fordult az úton, s azt mindkét irányban, teljesen elzárta. A fülke alá beszorult személykocsi úgy lógott ki a hídról, lapos hátsó kerekeire támaszkodva, akár egy ugródeszka, és kissé lefelé dőlve, életveszélyesen billegett. A teteje feltépődött, akár egy félig kinyitott konzerv, amikor átszakította a híd szélén futó huzalkorlátot. A Hondát csupán a tartálykocsi fülkéjének súlya tartotta vissza attól, hogy lezuhanjon a huszonöt méter mélyen lévő folyóba, és maga a fülke se tűnt túl stabilnak. A motorja erősen füstölt, és folyamatosan folyt belőle valami az alatta lévő Hondára, s mintegy fényes mázként folyt szét a kocsi csomagtartóján. Amikor Mitch meglátta Taylort, odarohant hozzá, hogy gyorsan elmondja, mi a helyzet. – A teherautó sofőrje jól van, de a személykocsiban még van valaki. Hogy férfi-e vagy nő, azt még nem tudjuk, úgy tűnik, nincs magánál. – És mi van azokkal a tartályokkal?

– Háromnegyedrészt tele vannak. Füstölgő motor… valami csurog a kocsira… – Ha az a fülke felrobban, a tartályok is vele mennek? – A sofőr szerint elméletileg nem, amennyiben a szigetelés nem sérült meg a baleset során. Én nem láttam, hogy szivárogna, de ez egyáltalán nem biztos. Taylor körülnézett, és szervezetében már emelkedett az adrenalinszint. – El kell tüntetnünk innen ezeket az embereket. – Tudom, de teljesen egymáson állnak, s magam is csak pár perce értem ide. Még alkalmam sem volt rá. Két tűzoltókocsi érkezett – szivattyú, horoglétra –, vörös fényjelzésük bevilágította a környéket, és még mielőtt teljesen megálltak volna, máris leugrott róluk hét ember. Már mind tűzoltóruhában voltak, egy pillantással felmérték a helyzetet, majd kurta parancsok hallatszottak, és már mentek is a tömlőkért. Mivel Mitch és Taylor úgy jött ki a balesethez, hogy előtte nem voltak benn a tűzoltóságon, most a védőöltözékükért rohantak, amit a többiek hoztak ki nekik. Gyakorlott könnyedséggel húzták rá a rajtuk lévő ruhára. Carl Huddle is megérkezett, és még két rendőr az edentoni városi rendőrségtől. Egy gyors tanácskozás után figyelmüket a hídon álló kocsik felé fordították. Előkerült egy kézihangszóró a rendőrautóból; utasították a bámészkodókat, hogy üljenek vissza a volán mögé, és ürítsék ki a területet. A két másik rendőr – Edentonban egyébként egy kocsira csak egy rendőr jutott – az ellenkező irányba ment, az országúton feltorlódott kocsisor végéhez. A sorban az utolsó autó kapta az első utasítást: – Most vissza kell tolatnia, vagy megfordul. A hídon baleset történt, súlyos a helyzet. – Milyen messze? – Félmérföldnyire. Az első sofőr habozott, mintha azt próbálná eldönteni, vajon valóban szükség van-e erre. – Máris! – csattant rá a rendőr. Taylor azon töprengett, hogy a fél mérföld éppen csak elég távolság ahhoz, hogy kialakítsanak egy biztonsági zónát, de még így is eltart egy darabig, mire minden jármű kellő távolságra kerül. Mindeközben a teherkocsi még erősebben kezdett füstölni. Normális esetben a tűzoltók rákapcsolják a tömlőket a legközelebbi tűzcsapra, hogy annyi vizük legyen, amennyire szükségük van. A hídon azonban nem volt tűzcsap. Így mindössze annyi víz állt rendelkezésükre, amennyi a szivattyús kocsiban volt. Ez bőven elég a tartálykocsi fülkéjéhez, de meg se közelítette azt a mennyiséget, amire akkor lenne szükségük, ha a tartály felrobbanna. Akkor a tűz megfékezése kritikus lesz; most azonban elsősorban a kocsiban rekedt utas kimentése foglalkoztatott mindenkit. De hogy jussanak el az utashoz? Egymás után merültek fel az ötletek, ahogy mindenki felkészült az elkerülhetetlenre. Fel kéne mászni a fülkére, és onnan elérni a benn rekedt személyt! Kell egy létra, és aztán azon kimászni! Valahogy végig kéne vezetni egy kábelt, majd ráhurkolni és kiemelni! Bármelyik megoldást választják is, a probléma ugyanaz maradt – mind attól féltek, amit akár a legkisebb pluszsúly is jelenthet magára a kocsira. Így is kész csoda, hogy még egyáltalán ott volt, és lehet, hogy ha lökdösik, vagy még egy kis súly kerül rá, akkor átbillen. Amikor aztán a tömlőből vizet fecskendeztek a füstölgő fülkére, akkor – amint arra egyszeriben mindenki rájött – félelmeik beigazolódtak. Heves vízsugár lövellt a tartálykocsi motorja felé, majd onnan a Honda törött hátsó ablakán át, percenként jó kétezer liternyi víz zúdult be a személyautóba, s részben megtöltötte a kocsi belsejét. Aztán a gravitáció az utastérből a motor felé hajtotta. Perceken belül víz csordult ki a Honda hűtőrácsán. A kocsi orra kissé lesüllyedt, amitől megemelkedett a teherautó fülkéje…, majd szerencsére az orr ismét felemelkedett. A tömlőt kezelő tűzoltók látták, ahogy az autóroncs megbillen, így aztán a vízsugarat nyomban elfordították, már azelőtt, hogy elzárták volna. Egytől egyig, mindannyian sápadtak voltak. A kocsi elejéből még mindig ömlött a víz. Odabent az utas meg se mozdult.

– Használjuk a tűzoltókocsi létráját! – sürgette Taylor. – Kiengedjük a Honda fölé, és a sodronykötéllel kiemeljük a sérültet. A kocsi továbbra is billegett, látszólag már csak úgy magától. – Lehet, hogy kettőtöket nem bír el – mondta gyorsan Joe. Főnökként ő volt az egyetlen főállású tűzoltó; az ő dolga volt az egyik tűzoltókocsi vezetése is, és az ilyen válságos helyzetekben mindig ő jelentette a megfontolt nyugalmat. Nyilvánvaló, hogy volt abban igazság, amit mondott. A roncs elhelyezkedésének szöge és a híd viszonylagos keskenysége miatt a horoglétrával nem tudták a kocsit kellően megközelíteni. Onnan, ahol a tűzoltóautó leparkolhatott, a létrát meg kell majd hosszabbítani, hogy kinyúljon a kocsi fölé, arra az oldalra, ahol az utas volt, és ennek a meghosszabbításnak legalább hatméteresnek kell lennie. Ez persze nem sok, ha a létra megfelelő szögben áll, itt azonban, mivel csaknem vízszintesen fog kilógni a folyó fölé, ez igencsak súrolja majd a biztonságosság határát. Persze egy korszerűbb tűzoltókocsi birtokában ez valószínűleg nem jelentett volna problémát. Ez az edentoni horoglétra az egyik legrégibb, még működő típus volt az államban, és eredetileg azzal a tudattal vásárolták, hogy a város legmagasabb épülete mindössze háromszintes. Nem arra tervezték, hogy ilyen helyzetben használják. – Van más választásunk? Én majd kimegyek, és semmi perc alatt már vissza is érek – mondta Taylor. Joe szinte biztosra vette, hogy ő fog önként vállalkozni rá. Tizenkét évvel ezelőtt, amikor Taylor még csak két éve volt a csapatban, Joe megkérdezte tőle, hogy miért mindig ő az első, aki önként vállalja a legkockázatosabb feladatokat. Noha a kockázat része ennek a munkának, azért a szükségtelen kockázat már más lapra tartozik, és Taylor olyan ember benyomását keltette benne, aki valamit bizonyítani akar. Joe nem akarta, hogy egy ilyen ember álljon mögötte; nem mintha nem bízott volna Taylorban, hogy kimenti őt, ha bajba kerülne, inkább arról volt szó, hogy nem akarta a saját életét kockáztatni olyasvalaki megmentéséért, aki feleslegesen kísérti a sorsot. Taylor azonban egyszerű magyarázatot adott: – Kilencéves voltam, amikor az apám meghalt, így én tudom, milyen apa nélkül felnőni. Nem akarom, hogy ez bárki mással megtörténjen. Persze nem mintha a többiek nem kockáztatták volna az életüket. Mindenki, aki a tűzoltóságnál vállalt feladatot, elfogadta és tudomásul vette a veszélyt. Tisztában voltak vele, hogy mi történhet, és Taylor ehhez hasonló vállalásait már vagy egy tucatszor elutasították. Ezúttal azonban… – Rendben – határozott végül Joe. – Taylor, készülj! Kezdjünk neki! Mivel a horoglétra előreállt, ezért le kellett tolatni a hídról, majd rá a füves elválasztó sávra, hogy a lehető legjobb pozícióba kerüljenek. Miután a tűzoltókocsi leért a hídról, a sofőrnek még vagy háromszor kellett oda-vissza manővereznie, mire sikerült ismét a roncs felé fordulnia. Hét perc telt el, mire a kocsi a megfelelő helyzetbe került. Ez alatt a hét perc alatt a tartálykocsi motorja erősen füstölt tovább. Alatta már apró lángnyelvek is megjelentek, melyek időnként ki-kicsapva a Honda hátsó részét perzselték. Úgy tűnt, ezek a lángok veszedelmesen közel járnak a benzintartályhoz, de a tömlővel való permetezés már nem jöhetett számításba, és nem tudtak elég közel jutni ahhoz, hogy bevessék a tűzoltó készüléket. Kezdtek kifutni az időből, miközben tehetetlenek voltak, csak álltak és nézték. Amíg a tűzoltókocsi beállt a megfelelő helyzetbe, Taylor összeszedte azt a kötelet, amelyre szüksége volt, és egy karabinerrel a hevederéhez csatolta. Amikor a tűzoltókocsi a helyére került, Taylor felmászott, és a kötél másik végét az utolsó létrafokhoz képest pár fokkal lejjebb a létrához erősítette. Egy jóval hosszabb sodronykötelet is végigfuttattak magán a létrán a horoglétra végétől. A sodronykötél túlsó végén, a horogra erősítve volt egy puha, jól kipárnázott, biztonsági heveder. Ha sikerül a biztonsági hevedert az utasra erősíteni, akkor a sodronykötelet lassan visszacsévélik, és az utast kiemelik a roncsból.

Ahogy elkezdték kitolni a létrát, Taylor hason feküdt rajta, miközben az agya csak úgy zakatolt. Megtartani az egyensúlyt. .. amennyire csak lehet, minél lejjebb maradni a létrán… ha elérkezik a pillanat, gyorsan, de óvatosan leereszkedni… nem szabad a kocsihoz érni… De a gondolatai főként az utas körül forogtak. Lehet, hogy beszorult? Vajon mozdítható-e további sérülés kockázata nélkül? Vajon sikerülhet-e kiemelni úgy, hogy a kocsi ne billenjen át? A létra lassan csúszott kifelé, most már egész közel volt a kocsihoz. Még úgy három-három és fél méter lehetett hátra, és Taylor érezte, hogy a létra kezd egy kicsit bizonytalanná válni, nyikorgott, meg-megreccsent alatta, akár egy öreg pajta a szélviharban. Még két méter. Már elég közel volt ahhoz, hogy kinyúljon és megérintse a tartálykocsi elejét. Még másfél méter van hátra. Taylor érezte az apró lángok hevét, és látta, hogy már az összeroncsolódott kocsi tetejét nyaldossák. Ahogy a létra lassanként teljes hosszában kinyúlt, egy kicsit inogni kezdett. Még jó egy méter. Most már a kocsi fölött volt… egyre közelebb az elülső szélvédőhöz. Aztán a létra zörögve megállt. Taylor még mindig a hasán feküdt, és most, hogy a létra megállt, a válla fölött hátranézett, mert azt hitte, valami hiba történt. A többi tűzoltó arckifejezéséből azonban tudta, hogy ennyi, a létra ennél tovább nem megy, és neki így kell valahogy a mentést végrehajtania. A létra veszedelmesen ingott, ahogy kioldotta azt a kötelet, mely a saját hevederét tartotta. Megragadta az utasnak szánt másik hevedert, és óvatosan araszolt előre a létra vége felé, hogy kihasználja még az utolsó három létra fokot is. Most nagy szüksége volt erre a három fokra, hogy elhelyezkedhessen a szélvédő fölött, majd onnan leereszkedjen, és elérje az utast. Bármekkora volt is a zűrzavar körülötte, ahogy mászott előre a létrán, mégis megragadta őt az est hihetetlen szépsége. Akár egy álom, úgy tárult fel szeme előtt az éjszakai ég. A csillagok, a hold, a fodrozódó felhők… ott meg egy világító bogár az esti égen. Huszonöt méterrel alatta a víz színe, akár a korom, oly sötét, mint maga az idő, s valahogy mégis csapdába ejti a csillagok fényét. Hallotta saját lélegzését, ahogy lassan haladt előre; érezte, hogy milyen hevesen zakatol a szíve. Alatta a létra himbálódzott és megremegett minden egyes mozdulatra. Úgy kúszott előre, akár a katona a fűben, szorosan simult a hideg fémfokokhoz. Mögötte már az utolsó autók is eltolattak a hídról. A halálos csöndben Taylor hallotta a tartálykocsit nyaldosó lángok sziszegését, majd váratlanul himbálódzni kezdett a kocsi alatta. A Honda orra egy kicsit lesüllyedt, majd kiegyenesedett, aztán újból lesüllyedt, mígnem visszanyerte egyensúlyát. Szél egyáltalán nem volt. A másodperc egy töredéke alatt vette észre, ahogy egy halk nyögést hallott, egy fojtott hangot, amit szinte lehetetlen volt megfejteni. – Ne mozogjon! – kiáltotta Taylor csak úgy ösztönösen. A nyögés hangosabb lett, s most már a Honda rendesen inogni kezdett. – Ne mozogjon! – kiáltotta ismét Taylor, és a hangja, az egyetlen hang a sötétségben, csupa kétségbeesés volt. Máskülönben minden csöndes volt. Egy denevér húzott el mellette az éjszakai levegőben. Ismét hallotta a nyögést, a kocsi előredőlt, orra a folyó felé mutatott, aztán ismét visszanyerte egyensúlyát. Taylor gyorsan cselekedett. A kötelet rögzítette az utolsó létrafokhoz, olyan gyakorlott kézzel kötötte meg a csomót, akár egy tengerész. Lábát előrehúzta, majd amilyen könnyedén és lassan csak tudta, átpréselte magát a fokok közt, miközben a hevederben maradt. A létra úgy himbálódzott, akár egy libikóka, nyikorgott, recsegett és úgy kilengett, mintha nyomban ketté akarna törni. Igyekezett olyan szilárdan elhelyezkedni, amilyen szilárdan csak tudott, akárha egy ingán lett volna. Ennél jobb helyzetet nem teremthetett magának. Egyik kezével a kötélbe kapaszkodott, a másikkal meg lenyúlt az utas felé, miközben fokozatosan tette próbára a létra erejét. Ahogy áthatolt a szélvédőn a műszerfal felé, látta, hogy túl magasan van, de megpillantotta azt az embert is, akit próbált kimenteni. Húszas-harmincas éveiben lévő férfi volt, körülbelül akkora, mint ő. Úgy tűnt, nincs igazán magánál, miközben vergődött a roncsban, amitől a kocsi hevesen himbálódzott. Az utas mozgása

kétélű kard, döbbent rá Taylor. Azt jelentette, hogy valószínűleg ki tudják emelni a kocsiból gerincsérülés veszélye nélkül, ugyanakkor azt is, hogy mozgásával átbillentheti az autót. Taylor agya sebesen dolgozott, miközben felnyúlt a létrára, megmarkolta a biztonsági hevedert, majd maga felé húzta. E hirtelen mozdulatra a létra felpattant, majd le, akár az üveggolyók a járdán. A sodronykötél megfeszült. – Engedjetek a kötélen! – üvöltötte, majd egy pillanat múlva érezte, hogy meglazul, mire kezdte lejjebb engedni. Miután a megfelelő helyzetbe került, felkiáltott, hogy álljanak le. Kiakasztotta a biztonsági heveder egyik végét, hogy megpróbálja a férfi teste köré fűzni, majd visszaakasztani. Ismét lehajolt, de dühödt kétségbeeséssel látta, hogy még mindig nem éri el a férfit. Még olyan jó hatvan centire lett volna szüksége. – Hall engem? – kiáltott be Taylor a kocsiba. – Ha érti, amit mondok, válaszoljon! Ismét hallotta a férfi nyögését, és noha megmozdult, az világosan látszott, hogy a legjobb esetben is félig eszméletlen. A teherautó alatti tűz most hirtelen fellángolt és erőre kapott. Taylor a fogát csikorgatva lecsúsztatta fogását a kötélen, amilyen mélyre csak tudta, majd ismét a férfi felé nyúlt. Ezúttal közelebb jutott, már elérte a műszerfalat, de a kocsi utasát még mindig nem. Taylor hallotta a többiek kiáltását a hídról. – Ki tudod venni onnan? – üvöltötte Joe. Taylor felmérte a helyzetet. Úgy tűnt, a kocsi eleje sértetlen, a férfi biztonsági öve ki volt csatolva, félig az ülésen hevert, félig meg a földön a volán mögött, és noha be volt ékelődve, úgy nézte, ki tudják húzni a kocsi felhasadt tetején tátongó nyíláson át. Taylor szabad kezét szócsőként a szájához emelte, és kiabált, hogy hallják: – Azt hiszem. A szélvédő teljesen kirepült, s a tetőn is elég nagy a nyílás. Elég hely van itt, hogy kiférjen, és nem látom, hogy bármi is fogná. – El tudod érni? – Még nem – kiáltott vissza. – Közel vagyok, de nem tudom rátenni a hevedert. Nincs igazán magánál. – Igyekezz, tedd meg, amit tudsz – hallatszott Joe nyugtalan hangja. – Innen úgy néz ki, a motortűz egyre terjed. Ezt azonban Taylor már tudta. A teherkocsi már iszonyú hőt sugárzott, és furcsa, pattogó zajok hallatszottak belőle. Arcáról csorgott a veríték. Taylor összeszedte magát, ismét megragadta a kötelet, majd nyújtózkodott, és ezúttal a törött szélvédőn át ujjhegye már súrolta az eszméletlen férfi karját. A létra rugózva pattogott, s ő minden egyes hajlással igyekezett közelebb jutni. Még mindig centik választották el a férfitól. Hirtelen, akárha egy rémálom lenne, sistergőn robbanó hangot hallott, és egyszerre lángok csaptak ki a teherautó motorjából, egyenesen Taylor felé. Felhúzódzkodott, és ösztönösen eltakarta az arcát. A lángok ismét visszahúzódtak a teherautó felé. – Jól vagy? – kiáltotta Joe. – Semmi bajom! Nincs idő semmiféle tervre, nincs idő a tanakodásra… Taylor a sodronykötélért nyúlt, és maga felé húzta. Lábujjait is kinyújtva addig mozgatta a horgot, mely a biztonsági hevedert tartotta, míg az a bakancsa alá került. Ezután súlyával a lábára nehezedett, kissé megemelte magát, és kiakasztotta saját hevederét a tartókötélről. Kapaszkodott, hisz az élete múlott rajta, miközben csupán bakancsa talpa alatt egy aprócska ponton támaszkodott, és kezét lassan csúsztatta lefelé a sodronykötélen, mígnem már-már guggoló helyzetbe került. Most már elég alacsonyan volt ahhoz, hogy elérje a férfit, ezért egyik kezével elengedte a kötelet, és a biztonsági hevederért nyúlt. A sérült karja alatt, a mellkasán kell körbevezetnie. A létra most már erősen himbálódzva pattogott. A lángok már a Honda tetejét perzselték, alig néhány centinyire a fejétől. A szemébe csorduló verítékcseppek elhomályosították a látását. Adrenalin száguldott végig a testén…

– Ébredjen! – kiáltotta a rémülettől és a kétségbeeséstől rekedt hangon. – Segítenie kell! A férfi ismét felnyögött, és a szeme megrebbent. De ez még mindig kevés volt. Miközben a lángok egyre közelebb lövelltek, Taylor megragadta a férfi karját, és keményen megrántotta. – Segítsen már, az istenit! – rivallt rá Taylor. A férfit végre a felvillanó életösztön egy pillanatra magához térítette, és egy kissé felemelte a fejét. – Tegye a hevedert a karja alá! Úgy tűnt, nem értette, de most teste más szögbe került, s ez lehetőséget nyújtott Taylornak. A heveder egyik végét gyorsan a férfi karja felé húzta, mely az ülésen hevert, és alácsúsztatta. Egy megvan. Mindeközben egyfolytában üvöltött, kiáltozása egyre kétségbeesettebb lett. – Segítsen már! Ébredjen! Alig maradt időnk! A tűz egyre hevesebben lángolt, és a létra veszedelmesen himbálódzott. A férfi ismét megmozdította a fejét, épp csak egy kicsit, ám ez nem volt elég. Úgy tűnt, a férfi másik karja beszorult a teste és a volán közé. Taylor most már nem törődött vele, hogy mi történhet, taszított egyet rajta, és a lökés erejétől a test kibillent. A létra életveszélyesen lesüllyedt, csakúgy, mint a kocsi. A Honda orra lassanként egyenest a folyó felé mutatott. Valahogy ez a lökés mégis elegendőnek bizonyult. Ezúttal a férfi kinyitotta a szemét, és megpróbálta kiküzdeni magát a volán és az ülés közül. A kocsi most már hevesen billegett. A férfi erőtlenül kiszabadította a másik karját, majd kissé felemelte, ahogy megpróbált felmászni az ülésre. Taylor ráhelyezte a hevedert. A keze nyirkos volt az izzadságtól, ahogy a kört bezárva bekapcsolta a hevedert, majd meghúzta. – Most kihúzzuk innen. Nem sok időnk maradt. A férfi feje csak félrebillent, s hirtelen megint elvesztette az eszméletét, de Taylor látta, hogy az út végre szabad. – Húzzátok! – üvöltötte. – Utas biztosítva! Taylor a kezét addig csúsztatta felfelé a sodronykötélen, míg álló helyzetbe nem került. A tűzoltók lassan elkezdték csévélni a sodronykötelet, óvatosan tekerték, nehogy megrántsák, mert attól féltek, egy ilyen terhelést a létra már nem bírna ki. A kötél megfeszült, és a létra nyikorogva remegni kezdett. Ám ahelyett, hogy az utas emelkedett volna, inkább a létra hajlott lefelé. Lefelé… Ó, a francba… Taylor érezte, hogy már-már elgörbül, de aztán mindketten emelkedni kezdtek. Pár centi felfelé. Majd még tovább. Aztán, a sodronykötél, lidérces kimértséggel megakadt, nem tekeredett tovább. Helyette megint a létra kezdett süllyedni. Taylor nyomban tudta, hogy a létra nem bírja el mindkettőjük súlyát. – Állj! – kiáltotta. – A létra nem bírja! Le kellett másznia a kötélről, és le kellett másznia a létráról. Miután még egyszer ellenőrizte, hogy a férfi nehogy beakadjon, megkapaszkodott a fölötte lévő létrafokokban. Aztán óvatosan kihúzta a lábát a horogból, és ott csüngött. himbálódzott szabadon a levegőben, miközben azért imádkozott, nehogy ettől a pluszmozgástól kettétörjön a létra. Úgy döntött, hogy így csüngve, a fokokba kapaszkodva fog visszajutni, akár egy kölyök a játszótéri mászóka keresztrúdján. Egy létrafok… kettő… három… négy. A kocsi már nem volt alatta, de még mindig azt érezte, hogy a létra lefelé hajlik. Mialatt így mászott visszafelé, a lángok hatalmas erővel magasra csaptak, és veszedelmesen közeledtek az üzemanyagtartályok felé. Taylor sok motortüzet látott már, és tudta, hogy ez most másodperceken belül felrobban. A híd felé nézett. Mintha lassított felvétel lenne, látta a tűzoltókat, a barátait, amint kétségbeesetten hadonásznak és üvöltenek neki, hogy igyekezzen, másszon le a létráról, még

mielőtt a teherautó felrobbanna. De ő tudta, semmiképp nem juthat már vissza időben úgy, hogy a sérültet is kimenti. – Húzzátok ki! – kiáltotta Taylor rekedten. – Most már menni fog! Ott csüngött magasan a víz fölött, majd lazított a fogáson, s végül elengedte a létrát. Egy pillanat alatt elnyelte a sötétség. A folyó huszonöt méterrel volt alatta. * – Ez volt a legostobább, leghülyébb dolog, amit valaha is láttam tőled – jelentette ki Mitch tizenöt perccel később, amikor már mindketten a Chowan folyó partján ültek. – Úgy értem, láttam én már néhány életveszélyes baromságot életemben, de mind közt ez viszi el a pálmát. – Sikerült kimentenünk vagy nem? – mondta Taylor. Csurom víz volt, és menet közben, míg a felszínre tört, elvesztette az egyik bakancsát. Utóhatásként, miután már az adrenalin lebomlott szervezetében, testén a kimerültség fásultsága vett erőt. Úgy érezte, mintha már napok óta nem aludt volna, izmai elernyedtek, és a keze fékezhetetlenül reszketett. Szerencsére a baleset következményeit a hídon a többiek megoldották; most már nem lett volna ereje segíteni. Noha a motor felrobbant, a tartályok szigetelése jól tartott, így viszonylag könnyen el tudták oltani a tüzet. – Nem kellett volna elengedned a létrát. Még visszajutottál volna. Ahogy ezt kimondta, Mitch már akkor sem volt igazán biztos benne, hogy ez igaz. Ahogy Taylor elengedte a létrát, a tűzoltók magukhoz tértek dermedt rémületükből, és rendesen nekiláttak, hogy felcsévéljék a sodronykötelet. Taylor súlya nélkül a létra elég szilárd volt ahhoz, hogy az utast kiemeljék a szélvédőn át. Ahogy azt Taylor előre megmondta, simán kihúzták, nem akadt meg semmiben. Amint kiszabadult a roncsból, a létra meglódult és már el is lendült a baleset helyszínétől, visszafordult a híd felé. Ahogy a létra a hídhoz ért, abban a pillanatban a teherautó motorja felrobbant, és fehér-sárga lángokat lövellt szerteszét. A robbanástól a kocsi kilökődött és lezuhant a vízbe Taylor után. Taylornak volt annyi esze, hogy miután vizet ért, nyomban a híd alá úszott, mert ennek bekövetkeztét előre sejtette. Ami azt illeti, a kocsi elég közel csapódott a vízbe, túlontúl közel. Miután Taylor a vízbe zuhant, elmerült, a nyomás beszippantotta, és jó néhány másodpercig, sőt még annál is tovább a víz alatt tartotta. Taylor pörgött-forgott a víz alatt, akár egy rongydarab a mosógépben, de végül sikerült a felszínre küzdenie magát, ahol aztán zihálva szívta magába a levegőt. Ahogy Taylor a felszínre bukkant, nyomban felkiabált a többieknek, hogy jól van. Amikor aztán a kocsi is a vízbe csapódott, és épp hogy csak sikerült elkerülnie a lezuhanó roncsot, ismét kiabált. Aztán úszni kezdett, s mire partot ért, addigra már émelygett és szédült, az elmúlt óra eseményeinek hatása végül csak kiütközött rajta. Ekkor kezdett el remegni a keze. Joe nem is tudta igazán eldönteni, hogy most dühöngjön az ugrás miatt, vagy megkönnyebbüljön, hisz végül mindez szerencsésen sült el. Úgy tűnt, az utas rendben lesz, és Joe leküldte Mitchet, hogy beszéljen Taylorral. Mitch ott találta Taylort a parti iszapban. Felhúzott térddel ült, a kezét meg a fejét a térdére támasztotta. Meg se mozdult, amióta Mitch leült mellé. – Nem lett volna szabad leugranod – mondta végül Mitch, miután Taylor nem válaszolt. Taylor lassan, nehézkesen felemelte a fejét, s letörülte a vizet az arcáról. – Csak veszélyesnek tűnt – mondta színtelen hangon. – De csakis azért, mert veszélyes volt. Nekem azonban sokkal inkább a kocsi járt a fejemben, amely utánad zuhant. Akár rád is zuhanhatott volna. – Tudom… Ezért úsztam be a híd alá – felelte Taylor. – De mi van, ha hamarabb zuhan le? Mi van, ha a motor húsz másodperccel korábban robban? És mi van, az isten szerelmére, ha lett volna valami a víz alatt, amire rázuhansz? – Akkor mi van? Akkor halott lennék.

Taylor fásultan csóválta a fejét. Tudta, hogy újból meg kell majd válaszolnia ezeket a kérdéseket, amikor majd Joe veszi őt elő. – Nem tudtam, mi mást tehetnék – mondta. Mitch aggódva fürkészte, mert tisztán kihallotta hangjából a szorongást. Látott már ilyet, látta már egy olyan ember sokkos arckifejezését, aki tudja, hogy csak a szerencsének köszönheti, hogy még életben van. Észrevette Taylor reszkető kezét, mire fogta magát és hátba veregette. – Örülök, hogy nincs semmi bajod. Taylor csak bólintott, mivel túl fáradt volt ahhoz, hogy akár egy szót is szóljon. 17. fejezet Később, miután a helyzet a hídon rendeződött, Taylor beült a kocsijába és hazaindult. Ahogy azt gyanította, Joe feltett minden egyes kérdést, amit korábban Mitch, sőt még annál is többet. Végigment vele minden egyes döntésen és azok indokain, részletesen elmondatott vele mindent kétszer-háromszor is. Noha még mindig olyan dühös volt, amilyennek Taylor még sosem látta, végül sikerült meggyőznie őt, hogy nem cselekedett meggondolatlanul. – Nézd – mondta –, én nem akartam ugrani, de ha nem ugrom le, akkor egyikünk sem ússza meg. Erre Joe nem tudott mit mondani. Taylor keze már nem reszketett, és idegrendszere is lassanként visszatért a normális állapotba, de még mindig rettentő kimerült volt. Még akkor is borzongott, amikor már hazafelé tartott a csöndes vidéki utakon. Néhány perccel később Taylor már felfelé ment annak a kis háznak a repedezett betonlépcsőjén, amelyet otthonának nevezett. Amikor elment, nagy sietségében égve felejtette a villanyokat, s a ház így már-már hívogatóan barátságos volt, amikor belépett. Vállalkozásának számlái, a papírmunka még mindig ott volt az asztalon, és a számológépet is elfelejtette kikapcsolni. Vizespoharában a jég elolvadt. Hallotta, hogy a nappaliban szól a televízió; a meccsnek, amelyet munka közben hallgatott, már vége, s most a helyi híradó ment. Kulcsait letette a pultra, majd ahogy átment a konyhán abba a kis helyiségbe, ahol a mosó- és szárítógép állt, kibújt az ingéből. Kinyitotta a mosógépet, és beledobta az inget. Lerúgta a cipőjét. Nadrág, zokni, fehérnemű, mind az ing után repült, amit aztán a mosópor követett. Miután elindította a gépet, levett egy összehajtogatott törülközőt a szárító tetejéről, majd bement a fürdőszobába, és egy forró zuhannyal lemosta magáról a folyó piszkos vizét. Aztán gyorsan végigfuttatta a kefét a haján, majd végigment a házon, és lekapcsolt mindent, mielőtt ágyba bújt volna. Már-már vonakodva oltotta le a villanyt. Aludni akart, szüksége volt az alvásra, de kimerültsége ellenére hirtelen biztos volt benne, hogy nem fog tudni elaludni. Amint lehunyta a szemét, nyomban az elmúlt néhány óra képei kezdtek újból leperegni előtte. Majdnem olyan volt, mint egy film, időnként gyorsan előrepörgött, máskor meg vissza, de a valóságban történtektől mind különbözött. Ezek nem a siker képei voltak, sokkal inkább egy rémálomé. Egymás után, tehetetlenül nézte, ahogy minden elromlik, minden balul sül el. Látta magát, amint az áldozatért nyúl, és akkor hallotta a reccsenést és érezte azt a rémisztő remegést, ahogy a létra elpattant, s ők mindketten odavesztek… Vagy… Iszonyattal nézte, ahogy az áldozat rémülettől eltorzult arccal nyúl kinyújtott keze után, és akkor a kocsi átbillen, majd lezuhan a hídról, s Taylor nem tehet semmit, hogy megállítsa… Vagy… Érezte, hogy izzadó keze lecsúszik a sodronykötélről, és már zuhan is lefelé a híd támpillérei, saját halála felé… Vagy…

Miközben a hevedert akasztotta be, furcsa, kattogó hangot hallott, közvetlenül azelőtt, hogy a teherautó motorja felrobbant volna; a bőre mindenütt felhasadt és égett, saját halálsikolyát hallotta, ahogy élete véget ért… Vagy… A rémálom, amit gyerekkora óta újból és újból átélt… A szeme felpattant. A keze ismét remegett, és kiszáradt a torka. Szaporán kapkodta a levegőt, és ismét érezte, ahogy az adrenalin felgyülemlik benne, de ezúttal a teste belesajdult. Oldalra fordította a fejét, és az órára nézett. A vörösen világító digitális számlap szerint már csaknem fél tizenkettő volt. Mivel tudta, hogy nem fog elaludni, felkapcsolta az éjjeliszekrényen lévő lámpát, és öltözni kezdett. Elhatározását nem igazán értette. Mindössze annyit tudott, hogy beszélnie kell valakivel. Nem Mitchcsel, nem Melissával. Még csak nem is az anyjával. Neki most Denise-szel kell beszélnie. Az Eights előtti parkoló csaknem üres volt, amikor megérkezett. Mindössze egyetlen autó állt az egyik oldalon. Taylor beállt az ajtóhoz legközelebbi helyre, és az órájára nézett. Az étkezde tíz perc múlva bezár. Kinyitotta a faajtót, és egy kis csengő hangját hallotta, mely az érkezését jelezte. Odabent minden olyan volt, mint máskor. Ott volt a pult a túlsó fal mentén; kora reggelente ott ült a legtöbb teherautó-sofőr. Középen, a forgó mennyezeti ventilátor alatt vagy egy tucat négyszögletes asztal állt. Az ajtó mellett, az ablakok alatt, mindkét oldalon három boksz volt. A vörös pévécé ülések mindegyike repedezett, itt-ott hasadások éktelenkedtek rajtuk. A késői óra ellenére a helyiségben sült szalonna szaga terjengett. A távoli pult mögött ott látta Rayt, aki hátul takarított. Ray megfordult, ahogy kinyílt az ajtó, és nyomban felismerte Taylort. Zsíros konyharuhával a kezében intett oda neki. – Helló, Taylor – mondta. – Rég láttalak. Enni jöttél? – Ó, szia, Ray. – Taylor jobbra-balra nézelődött. – Nem igazán. Ray magában kuncogva megcsóválta a fejét. – Valahogy biztos voltam benne – mondta már-már gonoszkodva. – Denise egy percen belül itt van. Épp egy-két dolgot rak be a hűtőbe. Azért jöttél, hogy megkérdezd, hazaviheted-e? Taylor nem válaszolt nyomban, mire Ray szeme felcsillant. – Azt hitted tán, hogy te vagy az első, aki idejön ezzel az elveszett kiskutya képpel? Minden héten akad egy-kettő, aki idejön, pontosan olyan képpel, mint te most, és ugyanabban reménykedik. Teherautó-sofőrök, motorosok, sőt nős fickók is. – Elvigyorodott. – Hát nem semmi nő, az már biztos. Igazán szép virágszál. De ne aggódj, még egyiknek se mondott igent. – Én nem… – dadogta Taylor, és hirtelenjében nem talált szavakat. – Dehogyisnem. – Ray rákacsintott, és adott neki pár pillanatot, hogy megeméssze, majd lehalkította a hangját. – De amint mondtam, ne aggódj. Van egy olyan érzésem, hogy neked talán igent fog mondani. Szólok neki, hogy itt vagy. Taylor meg se tudott szólalni, csak meredten nézett Ray után, amint az eltűnt a szeme elől. Egy pillanat múlva Denise már jött is kifelé a konyhából a lengőajtón. – Taylor? – mondta, és világosan látszott, hogy meglepődött. – Helló – mondta Taylor esetlenül. – Mit keres itt? – indult el felé Denise kíváncsi mosollyal. – Látni akartam – mondta Taylor csöndesen, mivel nem tudta, mi mást mondhatna. Ahogy Denise közeledett felé, alaposan szemügyre vehette. Fehér, a munkától foltos kötényt viselt sárga, körömvirágszín ruhája előtt. A ruha rövid ujjú volt és V kivágású, végig begombolva; a szoknya épp a térdét takarta. A lábán kényelmes, fehér edzőcipő volt, hogy még órák múltán se fájduljon meg. Haját lófarokba fogta össze, és az arca a verítéktől meg a levegőben terjengő zsiradéktól csillogott. Egyszerűen gyönyörű volt.

Denise észrevette a férfi elismerő tekintetét, de ahogy közelebb ért Taylorhoz, valami mást is látott a szemében, olyasmit, amit eddig még soha. – Jól van? – kérdezte. – Úgy néz ki, mint aki kísértetet látott. – Nem is tudom – dünnyögte Taylor maga elé. Denise aggodalmasan felnézett rá, majd a válla fölött hátraszólt. – Ray? Tarthatnék egy percnyi szünetet? – Csak nyugodtan, aranyom. Különben is, itt már majdnem el is készültem. Denise ismét Taylor felé fordult. – Nem akar leülni? Pontosan ezért jött, de Ray megjegyzései elijesztették. Csakis azokra a férfiakra tudott gondolni, akik idejöttek az étkezdébe és Denise-t keresték. – Talán nem kellett volna idejönnöm – mondta. Denise azonban, mintha pontosan tudta volna, hogy mit kell tennie, együtt érzőn elmosolyodott. – Örülök, hogy itt van – mondta halkan. – Mi történt? Csak állt ott némán előtte, és hirtelen, egyszerre tört rá minden: Denise samponjának halvány illata, a vágy, hogy átölelje és elmondjon neki mindent erről az estéről, meg a rémálmokról, melyek felriasztották, és hogy milyen kétségbeesetten vágyott rá, hogy meghallgassa… A férfiak, akik idejöttek az étkezdébe, és Denise-t keresték… Mindennek ellenére ez a gondolat kitörölt belőle mindent, ami az este történt. Nem mintha oka lett volna a féltékenységre. Ray azt mondta, hogy a többieket mind visszautasította, és ő meg nem került még komolyabb kapcsolatba vele. Ez az érzés mégis magával ragadta. Miféle férfiak? Ki akarta őt hazavinni? Meg akarta kérdezni tőle, de tudta, hogy ehhez nincs joga, nincs olyan helyzetben. – Jobb, ha elmegyek – mondta a fejét csóválva. – Nem kéne most itt lennem. Maga még dolgozik. – Nem – mondta Denise, ezúttal már komolyan, mert érezte, hogy valami baj van, valami bántja Taylort. – Történt valami ma este. Igaz? – Szerettem volna beszélni magával – mondta Taylor. – Miről? Denise fürkészőn nézett rá, és egy pillanatra sem vette le róla a szemét, azt a gyönyörű szemét. Istenem, milyen szép! Taylor nyelt egyet, a gondolatok örvénylőn kavarogtak benne. – Volt egy baleset a hídon ma este – bökte ki váratlanul. Denise bólintott, de még mindig nem tudta, hova akar Taylor kilyukadni. – Tudom. Nem volt túl nagy forgalom ma este. Alig tért be valaki, mivel a híd le volt zárva. Maga is ott volt? Taylor bólintott. – Azt hallottam, szörnyű volt. Az volt? Taylor megint csak bólintott. Denise kinyújtotta a kezét, és ujjai gyöngéden megérintették Taylor karját. – Maradjon itt, jó? Megnézem, maradt-e még valami tennivaló, mielőtt bezárunk. Megfordult, a keze lesiklott Taylor karjáról, és visszament a konyhába. Taylor egy percig ott állt az étkezőben egymaga a gondolataival, míg Denise vissza nem tért. Meglepő módon, egyszerűen csak elhaladt mellette a bejárathoz, ahol aztán megfordította a „Nyitva” táblát. Az Eights bezárt. – A konyha mára már végzett – magyarázta. – Nekem van még egy kis dolgom, de aztán mehetünk. Várjon meg itt, jó? Aztán majd nálam beszélgethetünk. * Taylor vitte ki a kocsihoz Kyle-t. A gyerek feje a vállán nyugodott. Amint benn volt a fülkében, nyomban befészkelte magát Denise ölébe, és közben egy pillanatra sem ébredt fel.

Miután hazaértek, a dolog fordítva ismétlődött meg. Taylor kiemelte Kyle-t Denise öléből, majd bevitte a házba, a hálószobájába. Letette a gyereket az ágyra, és Denise nyomban betakarta. Kifelé menet megnyomta a világító mackó gombját, és megszólalt a zene. Majd miután mindketten kióvakodtak a szobából, az ajtót félig nyitva hagyta. A nappaliban Denise fölkapcsolta az egyik lámpát, miközben Taylor leült a kanapéra. Denise egy pillanatig habozott, majd végül a kanapé mellett álló fotelbe ült. Útban hazafelé egyikőjük se szólt egy szót se, nehogy felébresszék Kyle-t, de most, miután letelepedtek, Denise nyomban a tárgyra tért. – Szóval, mi történt? – kérdezte. – Mi történt az este a hídon? Taylor elmondott neki mindent. Elmesélte a mentést, hogy mit mondott Mitch és Joe, és beszélt azokról a gyötrő képekről is, amelyek utána kínozták. Denise mindvégig csöndesen ült és hallgatta. A szemét egy pillanatra se vette le a férfi arcáról. Amikor aztán Taylor befejezte, Denise előrehajolt. – Megmentette? – Igen. Megmentettük – mondta, automatikusan hozzátéve a többes számot. – De hányan mentek ki arra a létrára? És hányuknak kellett elengednie azt a létrát, mert nem bírta el a súlyt? Taylor nem válaszolt, mire Denise felállt és odaült mellé a kanapéra. – Maga egy hős – mondta aprócska mosollyal az arcán. – Éppúgy, mint akkor, amikor Kyle eltűnt. – Nem, nem vagyok az – mondta, és a múlt képei, akarata ellenére, a felszínre törtek. – De bizony, hogy az. – Denise a férfi keze után nyúlt. A következő húsz perc során lényegtelen dolgokról beszélgettek, ide-oda csapongtak. Végül Taylor megkérdezte őt azokról a férfiakról, akik haza akarták hozni. Erre Denise elnevette magát, és ide-oda pislogva elmagyarázta neki, hogy ez része a munkájának. – Minél kedvesebb vagyok, annál nagyobb borravaló üti a markomat. Ezt azonban, azt hiszem, néhány férfi félreérti. Ez az egyszerűen csordogáló beszélgetés csillapítóan hatott; Denise meg is tett mindent, hogy távol tartsa Taylor gondolatait a balesettől. Amikor még kislány volt, és rosszat álmodott, az édesanyja is ugyanezt tette. Ha olyankor valami másról beszéltek, bármi másról, akkor a végén megnyugodott. Úgy tűnt, ez Taylor esetében is működött. Lassanként egyre kevesebbet beszélt, és válaszolni is egyre lassabban válaszolt. A szeme le-lecsukódott, majd ismét kinyílt, aztán megint lecsukódott. Lélegzése mélyebbé, egyenletesebbé vált, ahogy az elmúlt nap megpróbáltatásai lassanként erőt vettek rajta. Denise fogta a kezét, és addig nézte, mígnem végül elbóbiskolt. Ekkor felállt a kanapéról, és hozott egy takarót a hálószobából. Amikor egy kicsit meglökte, Taylor ledőlt, és így Denise betakarhatta. Taylor félálomban dünnyögött valamit arról, hogy mennie kell; Denise odasúgta neki, hogy jó helyen van, csak maradjon. – Aludjon – mondta halkan, és leoltotta a villanyt. Ezután bement a saját szobájába, kibújt a munkaruhájából és felvette a pizsamáját. Kibontotta a lófarkát, fogat mosott, és ledörgölte a zsírt az arcáról. Aztán ágyba bújt, és lehunyta a szemét. Az a tény, hogy Taylor McAden ott van a másik szobában, volt az utolsó dolog, amire gondolt, mielőtt ő is álomba merült. – Ija Téjor! – mondta Kyle boldogan. Taylor kinyitotta a szemét, és hunyorgott a nappali ablakán át beáradó, kora reggeli napfényben. Miután kézfejével kitörülte az álmot a szeméből, látta, hogy Kyle ott áll fölötte, a gyerek arca szinte az arcához nyomódott. Kyle összetapadt, borzas haja összevissza állt. Beletelt egy másodpercbe, míg Taylor rájött, hogy hol van. Amikor Kyle mosolyogva hátrébb húzódott, Taylor felült. Mindkét kezével beletúrt a hajába, majd az órájára nézett. Látta, hogy alig valamivel múlt hajnali hat. A ház egyébként még csöndes volt. – Jó reggelt, Kyle! Hogy vagy?

– Ő alszik. (Ő aszik) – Hol az anyu? – A kanapén van. (A kanapén an) Taylor fölegyenesedett, s érezte ízületeinek merevségét. Fájt a válla, mint mindig, amikor felkelt. – Bizony ott voltam. Taylor nyújtózkodott egyet és ásított. – Jó reggelt! – hallotta a háta mögül. A válla fölött látta, amint Denise hosszú szárú, rózsaszín pizsamában és zokniban kijön a hálószobájából. Taylor felállt a kanapéról. – Jó reggelt! – mondta, miközben megfordult. – Úgy tűnik, tegnap este elbóbiskolhattam. – Fáradt volt. – Elnézését kérem. – Semmi baj – mondta Denise. Kyle közben a nappali sarkába vándorolt, és leült, hogy a játékaival játsszon. Denise odament hozzá, lehajolt és egy puszit nyomott a feje búbjára. – Jó reggelt, kicsim! – Reggelt! – mondta a gyerek. (Hegelt) – Éhes vagy? – Nem. – Kérsz egy kis joghurtot? – Nem. – A játékaiddal akarsz játszani? Kyle bólintott, mire Denise ismét Taylor felé fordult. – Na, és maga? Éhes? – Igazán nem szeretnék gondot okozni. Nehogy már főzni kezdjen! – Én csak egy kis Cheeriost készültem felajánlani – mondta, mire Taylor elmosolyodott. Denise megigazította pizsamafelsőjét. – Jól aludt? – Mint akit fejbe kólintottak – mondta. – Kösz a tegnap estét. Igazán több mint türelmes volt velem. Denise vállat vont, szemében megcsillant a reggel fénye. Hosszú, összekuszálódott haja a vállát súrolta. – Mire valók a barátok? Taylor valamilyen oknál fogva zavarba jött, így aztán fogta a takarót és nekiállt összehajtogatni, miközben örült, hogy talált magának valami tennivalót. Valahogy úgy érezte, kirí innen, nem illik ide, Denise házába ilyen kora reggel. Denise odament hozzá, és megállt mellette. – Biztos, hogy nem akar velünk reggelizni? Még van egy féldoboznyi. Taylor magában tanakodott. – És tej? – kérdezte végül. – Az nincs, mi itt a reggelizőpehelyhez vizet adunk – mondta komoly képpel. Taylor úgy nézett rá, mintha azon tűnődne, vajon higgyen-e neki vagy sem, mire Denise hirtelen elnevette magát. Kacagása dallamos volt. – Hát persze hogy van itthon tej, maga buggyant csodabogár. – Csodabogár? – Ez egy kedves, becéző kifejezés. Azt jelenti, hogy kedvelem magát – mondta Denise, és kacsintott. E szavak furcsamód felvidították. – Az más, ebben az esetben szívesen magukkal tartok. És mi a mai programjuk? – kérdezte Taylor. Már végeztek a reggelivel, és Denise épp az ajtóhoz kísérte. Még haza kellett mennie átöltözni, mielőtt a munkásaival találkozik.

– A szokásos. Foglalkozom néhány órát Kyle-lal, aztán még nem tudom. Ez tulajdonképpen azon múlik, hogy ő mit akar csinálni – játszani az udvaron, esetleg biciklizni vagy valami mást. Aztán este megint munka. – Hogy kiszolgálja azokat a kéjsóvár férfiakat? – Hát egy lyánynak is ki ke' valamibő' fizetni a számlákat – mondta pajkosan –, meg aztán nem is mind olyan szörnyű. Az például, amelyik tegnap este bejött, egész helyes volt. Megengedtem, hogy nálam aludjon. – Egy igazi sarmőr, mi? – Hát, nem egészen, de olyan szánalomra méltó volt, hogy nem volt szívem kirakni. – Ajaj. Ahogy az ajtóhoz értek, Denise felé hajolt, és játékosan meglökte. – Tudja, hogy csak viccelek. – Remélem is. – Az ég felhőtlen volt, és a nap keleten már kikukucskált a fák mögül, ahogy kiléptek a tornácra. – Hé, figyeljen, a tegnap estéről… szóval, mindent nagyon köszönök. – Egyszer már megköszönte, ha netán elfelejtette volna. – Tudom – mondta őszintén Taylor –, de szerettem volna még egyszer megköszönni. Csak álltak ott szótlanul, mígnem Denise egy apró lépésnyit előrelépett. Lepillantott, majd ismét felnézett Taylorra, aztán kissé félrehajtotta a fejét, és arca Taylor arcához közelített. Látta a férfi szemében a döbbenetet, amikor puhán szájon csókolta. Valójában nem volt ez több, csak egy aprócska puszi, de Taylor utána mozdulni sem tudott, csak meredt rá dermedten, miközben arra gondolt, hogy ez milyen csodás volt. – Örülök, hogy hozzám fordult – mondta Denise. Még mindig pizsama volt rajta, a haja kócos, és egyszerűen ellenállhatatlanul tökéletes volt. 18. fejezet Még aznap Taylor arra kérte Denise-t, hogy mutassa meg neki a Kyle-ról vezetett naplóját. Denise ott ült mellette a konyhában, és végigfutott vele az oldalakon, időnként egy-egy megjegyzést is fűzött hozzá. Mindegyik oldalon ott voltak Denise céljai éppúgy, mint az aznapi szavak és kifejezések, a kiejtés és végül Denise megfigyelései. – Látja, ez csupán feljegyzés arról, amit csinálunk. Semmi több. Taylor a legelső oldalra lapozott. A lap tetején egyetlen szó állt: Alma. A lap közepe táján kezdődött és a túloldalon is folytatódott Denise leírása a legelső napról, amikor foglalkozni kezdett Kyle-lal. – Szabad? – kérdezte Taylor, és a lap felé biccentett. Denise bólintott, és Taylor lassan, szinte szavanként olvasni kezdte. Amikor befejezte, felnézett. – Négy óra? – Igen. – Csak hogy ki tudja mondani azt a szót, hogy alma? – Ami azt illeti, még a végén sem tudta egészen jól kimondani, de elég közel járt ahhoz, hogy az ember megértse, mit próbál mondani. – Hogy sikerült végül rávennie? – Addig dolgoztam vele, míg végül kimondta. – De honnan tudta, hogy mit kell csinálni? – Tulajdonképpen nem igazán tudtam. Legalábbis eleinte nem. Sok mindent áttanulmányoztam arról, hogyan kell az ilyen, Kyle-hoz hasonló gyerekekkel foglalkozni; végigolvastam különféle programokat, amikkel különböző egyetemek próbálkoztak, és megtanultam mindent a beszédterápiáról meg a módszerekről, amiket alkalmaznak. De valójában úgy tűnt, hogy egyik sem illik igazán Kyle-ra; úgy értem, voltak bizonyos részletek, amelyek stimmeltek, de zömében másféle gyerekekről szóltak. Volt azonban két könyv, Thomas Sowell: Későn beszélő gyerekek és Catherine Maurice: Hadd hallom a hangodat, amelyek egészen közel jártak. Sowell könyve volt az első, amiből megtudtam, hogy nem vagyok teljesen egyedül ezzel a problémával; hogy sok

gyereknek van gondja a beszéddel, noha egyébként úgy tűnik, semmi más bajuk nincs. Maurice könyve pedig ötletet adott, hogyan próbáljam tanítani Kyle-t, bár maga a könyv elsősorban az autizmussal foglalkozik. – Akkor, tulajdonképpen mit csinál? – Egyfajta viselkedésátalakító programot használok, amelyet eredetileg Los Angelesben, a Kalifornia Egyetemen terveztek meg. Az évek során szép sikereket értek el autista gyerekeknél azzal, hogy jutalmazták a jó és büntették a nem megfelelő viselkedést. Lényegében arról van szó, hogy ha Kyle azt mondja, amit mondania kell, akkor kap egy cukorkát. Ha pedig nem mondja, akkor nincs cukorka. És ha meg se próbálja vagy makacskodik, akkor megszidom. Amikor azt tanítottam neki, hogyan mondja, hogy „alma”, akkor rámutattam egy alma képére, és egyfolytában ismételgettem a szót. Valahányszor kiejtett egy hangot, adtam neki egy cukorkát; később már csak akkor kapott cukorkát, ha egy hangot helyesen ejtett – még akkor is, ha az csak egy része volt a szónak. Végül aztán már csak akkor jutalmaztam, ha az egész szót kimondta. – És ez négy órán át tartott? Denise bólintott. – Négy hihetetlenül hosszú órán át. Kyle sírt és lármázott, egyfolytában próbált kimászni a székből, és úgy üvöltött, mintha tűvel szurkáltam volna. Ha valaki hallott minket aznap, valószínűleg azt gondolhatta, hogy kínzom a gyereket. Én azt a szót, nem is tudom, öt- vagy tán hatszázszor is kimondtam. Csak ismételgettem és ismételgettem, egészen addig, míg a végén már mindketten rosszul voltunk tőle. Szörnyű volt, komolyan mondom, iszonyú mindkettőnknek, és én már azt hittem, hogy sosem lesz vége, de, tudja… Denise egy kicsit közelebb hajolt Taylorhoz. – Amikor aztán végül kimondta, az a sok szörnyűség egyszeribe semmivé foszlott; nyomtalanul eltűnt az a tehetetlenség, a düh és a félelem is, amit mindketten átéltünk. Emlékszem, mennyire izgatott lettem – azt maga el se tudja képzelni. Sírva fakadtam, és még vagy egy tucatszor elismételtettem vele, mielőtt el mertem hinni, hogy valóban megcsinálta. Az volt az első eset, hogy végre tényleg megbizonyosodtam róla, hogy Kyle képes a tanulásra. És sikerült, elértem, én, egymagam! El se tudom mondani, hogy ez milyen sokat jelentett mindazok után, amit az orvosok mondtak róla. Tűnődőn csóválta a fejét, ahogy felidézte magában azt a napot. – Ezt követően aztán újabb és újabb szavakkal próbálkoztunk, mindig csak eggyel, mígnem azokat is megtanulta. Végül eljutottunk arra a pontra, amikor már meg tudott nevezni minden ott lévő fát és virágot, minden kocsi típust, mindenféle repülőt… A szókincse már hatalmas volt, de még mindig nem tudta felfogni, hogy a nyelvet valójában valamire használják. Akkor aztán kétszavas kombinációkba kezdtünk, mint „kék teherautó” vagy „nagy fa”, és azt hiszem, ez segített neki, hogy felfogja, amit próbáltam megértetni vele, hogy az emberek a szavak révén kommunikálnak. Néhány hónap múlva le tudott utánozni mindent, amit mondtam neki, így aztán azzal kezdtem próbálkozni, hogy megtanítsam, mi az a kérdés. – Nehéz volt? – Még most is az. Nehezebb, mint a szavak megtanítása, mert itt a hanglejtést is értelmeznie kell, aztán fel kell fognia magát a kérdést, és végül megfelelő választ adnia rá. Mind a három nehézséget okoz neki, és az elmúlt néhány hónapban már ezen dolgozunk. Először is a kérdések egy egész sor új feladatot jelentettek, mivel Kyle egyszerűen csak le akarta utánozni, amit mondtam. Rámutattam, mondjuk, egy alma képére, és azt mondtam: „Mi ez?”, mire Kyle azt felelte: „Mi ez?”. Erre én azt mondtam: „Nem, mondd, hogy Ez egy alma, mire Kyle azt felelte: „Nem, mondd, hogy ez egy alma.” Végül aztán elkezdtem suttogva feltenni a kérdést, és a választ jó hangosan mondtam, hátha így Kyle megérti, hogy mit akarok. De hosszú időn át ő is ugyanúgy elsuttogta a kérdést, mint én, majd hangosan válaszolt, pontosan elismételte a szavaimat, és utánozta a hanglejtést is. Hetekbe tellett, míg eljutottunk oda, hogy csak a választ mondja. Természetesen ilyenkor mindig megjutalmaztam. Taylor bólintott, és lassacskán kezdett valami fogalma lenni arról, hogy mindez milyen nehéz lehet. – Biztosan olyan türelme van, akár egy szentnek – mondta.

– Nem mindig. – De hogy ezt nap mint nap csinálja…! – Kénytelen vagyok. Meg aztán, nézze csak meg, hogy már milyen messzire jutottunk! Taylor átlapozta a jegyzetfüzetet, egészen a végéig. Egy csaknem üres oldaltól, ahol mindössze egyetlen szó állt, most már esetenként három-négy oldalt is igénybe vettek Denise jegyzetei a Kylelal töltött órákról. – Valóban nagy utat tett meg. – Bizony. De még jókora út vár rá. Bizonyos kérdések, mint a „mi”, „ki”, „mit”, „kit”, már jól mennek neki, de a „miért” és „hogyan” kérdéseket még mindig nem érti. És beszélgetni sem igazán beszélget még, általában csak egyetlen kijelentést közöl. Aztán gondja van a kérdések megfogalmazásával is. Azt tudja, hogy mit jelent, ha azt mondom: „Hol a játékod?” De ha a kérdést úgy teszem fel, hogy „Hova tetted a játékodat?”, akkor csak üres tekintettel mered rám. Épp az ilyen dolgok miatt örülök, hogy vezetem ezt a naplót. Valahányszor Kyle-nak rossz napja van és ez gyakran előfordul –, olyankor fellapozom ezt itt, és emlékeztetem magam arra, hogy eddig már mennyi mindem megoldott. Egy nap, amikor már rendben lesz, oda fogom ezt adni neki. Azt akarom, hogy akkor majd elolvassa, és tudja, hogy mennyire szeretem. – Ezt már most is tudja. – Tudom. De szeretném hallani, hogy egy nap azt mondja nekem, ő is szeret. – Most nem mondja? Nem mondja, amikor este lefekteti? – Nem – felelte Denise. – Kyle ezt még sosem mondta nekem. – Megpróbálta már megtanítani rá? – Nem. – Miért? – Mert szeretném, ha ez meglepetés lenne, amikor majd egy nap végül magától kimondja. * A következő másfél hét során Taylor egyre több időt töltött Denise házában. Délutánonként mindig beugrott, amikor tudta, hogy már végeztek a foglalkozásokkal. Néha csak egy órányit maradt, máskor egy kicsit tovább. Két délután labdázott Kyle-lal, míg Denise a tornácról nézte őket; egy harmadik délután pedig megtanította Kyle-t elütni a labdát azzal a kis ütővel, amit ő maga használt gyerekkorában. Minden egyes ütés után Taylor visszatette a labdát a kezdőpontra, hogy újabb próbálkozásra biztassa Kyle-t. Mire aztán Kyle hajlandó volt abbahagyni, Taylor inge csak úgy úszott a verítékben. Denise ekkor csókolta meg őt másodszor, miközben a kezébe nyomott egy pohár vizet. Vasárnap, egy héttel a karnevál után, Taylor elvitte őket Kitty Hawkba, és a tengerparton töltötték az egész napot. Taylor megmutatta azt a helyet, ahonnan Orville és Wilbur Wright indult 1903-as, történelmi repülésére, és elolvasták a részleteket is azon az emlékművön, amelyet a tiszteletükre emeltek. Ebédidőben együtt piknikeztek, majd hosszú sétát tettek a parton, a fövenyre vetődő hullámok vizében gázoltak, miközben csérek lebegtek fölöttük a levegőben. A délután vége felé Denise és Taylor homokvárakat épített, melyeket Kyle boldogan rombolt le. Úgy üvöltött, akár Godzilla, és nyomban széttiporta a várat, amint elkészült. Útban hazafelé megálltak egy farmer út menti bódéja mellett, és vettek néhány cső friss kukoricát. Míg Kyle a sajtos makaróniját ette, Taylor elköltötte első vacsoráját Denise házában. A tengeri szél meg a napsütés kimerítette Kyle-t, így aztán nyomban elaludt. Taylor és Denise csaknem éjfélig beszélgetett a konyhában. A küszöbön ismét megcsókolták egymást, és Taylor most már szorosan magához ölelte Denise-t. Pár nap múlva Taylor kölcsönadta Denise-nek az autóját, hogy elintézhessen néhány dolgot a városban. Mire Denise hazaért, Taylor megjavította a konyhaszekrény lógó ajtóit. – Remélem, nem baj – mondta, miközben azon tűnődött, vajon nem lépett-e át egy láthatatlan határvonalat.

– Ó, egyáltalán nem – kiáltott fel Denise, és összecsapta a kezét –, de nem tudna csinálni valamit azzal a csöpögő mosogatóval is? – Egy fél óra múlva az is megvolt. Azokban a pillanatokban, amikor kettesben voltak, Taylor azon kapta magát, hogy teljesen elbűvöli őt Denise természetes bája és szépsége. Időnként azonban látta arcvonásain annak az áldozatnak a nyomait is, amit a fiáért hozott. Ez egy már-már elcsigázott ember arckifejezése volt, akár egy harcosé valamely hosszú csata után, és ez olyan csodálatot ébresztett Taylorban, amit nem is igazán tudott szavakba önteni. Egy lassanként eltűnőfélben lévő emberfajta egyik utolsó képviselőjének tűnt; éles ellentétben állt azokkal, akik egyfolytában hajtanak, rohannak, folyvást úton vannak, s keresik személyes önmegvalósításukat és önbecsülésüket. Manapság olyan sokan hiszik, hogy mindez csakis a munkából származhat, nem szülői mivoltukból, és sokan azt hiszik, hogy a gyerek meg a gyereknevelés két külön dolog, s ez utóbbihoz nincs sok közük. Amikor ezt elmondta, Denise egyszerűen csak elfordult és kinézett az ablakon. – Sokáig én is ezt hittem. A következő hét szerdáján Taylor mindkettőjüket meghívta a saját házába. Ez a ház sok tekintetben hasonlított Denise-ére. Ez is régebbi ház volt, és egy meglehetősen nagy telken állt. Az övét azonban az évek során többször is felújították, még azelőtt, hogy megvette, majd utána is. Kyle-nak nagyon tetszett hátul a szerszámoskamra, majd miután rámutatott a „traktorra” (valójában egy fűnyíró volt), Taylor körbevitte őt vele úgy, hogy a nyírópengét nem kapcsolta be. Mint mikor Taylor terepjáróját vezette, Kyle arca most is csak úgy sugárzott, ahogy cikcakkban végighajtott az udvaron. Miközben Denise figyelte őket, rájött, hogy első benyomása Taylorról, miszerint félénk és tartózkodó, nem volt egészen pontos. De azért azt jól érezte, hogy saját magáról nemigen beszél, sok mindent magába fojt. Noha beszéltek a munkájáról meg az önkéntes tűzoltóskodásról, de furcsamód az apjáról hallgatott, magától nem mondott el többet róla, mint akkor, azon az első estén. Nem beszélt a nőkről sem, akikkel eddig kapcsolata volt, még futólag sem említette őket. Persze ez nem igazán számított, de azért Denise-t meghökkentette, és egy kicsit elbizonytalanította. Mégis, el kellett ismernie, hogy vonzódik Taylorhoz. A férfi akkor botlott be az életébe, amikor a legkevésbé se számított rá, és a lehető legvalószínűtlenebb módon. Már több volt számára, mint egy barát. De éjszakánként, amikor ott feküdt ágyában, és a háttérben a hordozható ventilátor kattogása hallatszott, azon kapta magát, hogy reménykedik, sőt imádkozik, hogy ez az egész valóság legyen. * – Mikor lesz kész? – kérdezte Denise. Taylor meglepte őt azzal, hogy áthozott egy régimódi fagylaltgépet, benne az összes szükséges hozzávalóval. Épp a kart tekerte, csak úgy csurgott az arcáról a veríték, ahogy lassan keveredve sűrűsödött a krém. – Még öt, maximum tíz perc. Miért, éhes vagy? – Még sosem ettem házi fagylaltot. – Netán tulajdonosi jogot is szeretnél formálni rá? Egy kis időre átveheted… Denise tiltakozón emelte fel a kezét. – Nem, köszönöm. Sokkal élvezetesebb nézni, ahogy te csinálod. Taylor lemondón bólintott, majd a mártírt játszva úgy tett, mint aki keményen küszködik a tekerőkarral. Denise kuncogott. Amikor aztán abbahagyta a kuncogást, Taylor a kézfejével letörülte a homlokáról a verítéket. – Mit csinálsz vasárnap este? Denise tudta, hogy meg fogja kérdezni. – Tulajdonképpen semmit. – Nincs kedved elmenni vacsorázni? Denise vállat vont. – Dehogynem. De tudod, hogy milyen Kyle. A legtöbb helyen nem enne semmit. Taylor nyelt egyet, miközben megállás nélkül tekert tovább. Denise szemébe nézett.

– Úgy értem, elvihetnélek-e csak téged? Ezúttal Kyle nélkül? Anyám azt mondta, boldogan átjön és vigyáz rá. Denise habozott. – Nem tudom, Kyle hogy fogadná őt. Ahhoz még nem ismeri eléggé. – És mi van akkor, ha azután jövök érted, miután már elaludt? Lefekteted, betakarod, és addig nem megyünk el, míg nem vagy biztos benne, hogy minden rendben van. Erre már beadta a derekát, és nem is tudta leplezni örömét. – Ezt azért rendesen kigondoltad, igaz? – Nem akartam, hogy akár a legcsekélyebb lehetőséged is legyen nemet mondani. Denise elmosolyodott, és egészen közel hajolt hozzá. – Ebben az esetben boldogan megyek. * Judy fél nyolckor érkezett, pár perccel azután, hogy Denise lefektette Kyle-t. A gyereket egész nap lefoglalta, abban a reményben, hogy aludni fog, míg ő távol van. Bebicikliztek a városba, és megálltak a játszótérnél; később odakint játszottak hátul az udvarban. Forró, fülledt idő volt, egy olyan volt; az étel nagyon finom, és a környezet tagadhatatlanul meghitt. A desszert alatt Taylor átnyúlt az asztal felett, és megfogta Denise kezét. A következő órában el se engedte. Ahogy telt az est, egyre jobban elmerültek egymás életében. Taylor a tűzoltóságnál eddig eltöltött éveiről beszélt, és elmesélt néhány veszélyesebb tűzesetet, melyek leküzdésében részt vett; beszélt Mitchről és Melissáról is, arról a két barátról, akik mindvégig mellette voltak. Denise egyetemi éveiről beszélt neki, majd elmesélte, milyen volt az első két év, amikor elkezdett tanítani, hogy mennyire felkészületlennek érezte magát, amikor először lépett be egy tanterembe. Úgy tűnt, ez az este jelentette mindkettőjük számára egy új élet, páros életük kezdetét. És most először fordult elő az is, hogy beszélgetésük során Kyle neve fel sem merült. * Vacsora után, ahogy kiléptek a néptelen utcára, Denise észrevette, hogy mennyire másnak tűnik a régi város éjszaka, olyan, mintha elveszett volna az időben. Az éttermen, ahonnan épp kijöttek és a sarki báron kívül minden más zárva volt. Ahogy kószáltak a téglajárdákon, mely az idők során már megrepedezett, elhaladtak egy régiségbolt meg egy galéria mellett. Az utcán néma csönd volt, és egyikük sem érzett késztetést rá, hogy megszólaljon. Néhány percen belül elérték a kikötőt, és Denise látta az állásokban pihenő hajókat. Volt ott kicsi és nagy, új és régi, a favitorlástól egészen a hétvégi halászhajóig. Néhányban égett benn a villany, de az egyetlen hang a gátnak csapódó víz csobbanása volt. A dokkok közelében lévő korlátnak támaszkodtak, Taylor megköszörülte a torkát, és megfogta Denise kezét. – Edenton volt az egyik legelső déli kikötő, s noha maga a város csak egy előretolt állás volt, a kereskedőhajók mindig itt álltak meg, hogy eladják árujukat, vagy hogy feltöltsék készleteiket. Látod azokat a korlátokat ott, azoknak a házaknak a tetején? A kikötő néhány régi háza felé intett, és Denise bólintott. – A gyarmati időkben a hajózás veszélyes volt, és a feleségek mindig ott álltak azokon az erkélyeken, s várták, hogy férjük hajója megérkezzen a kikötőbe. Ám oly sok férj halt meg, hogy végül ezeket az özvegyek erkélyeiként kezdték emlegetni. Itt, Edentonban a hajók sosem jöttek be egyenesen a kikötőbe, hanem, bármily hosszú volt is az út, megálltak ott kinn, a kikötői öböl közepe táján. Az asszonyok meg, akik ott álltak az özvegyek erkélyein, meregették a szemüket és a férjüket keresték, ahogy a hajók megálltak. – És miért álltak meg ott kinn? – Valamikor volt ott egy fa, egyetlen hatalmas ciprus állt ott egymaga. A hajók erről is tudhatták, hogy Edentonba értek, különösen, ha előtte még sosem jártak itt. Ez volt az egyetlen

ilyen fa, végig az egész keleti part mentén. A ciprusfák általában a part közelében nőnek, úgy egy méteren belül, de ez legalább kétszáz méternyire volt a parttól. Olyan volt, mint valami emlékmű, mert annyira különleges volt, annyira kirítt a környezetből. Nos, valahogy szokássá vált, hogy a hajók, valahányszor e kikötőhöz értek, megálltak a fánál. A hajósok beszálltak egy kis csónakba, és áteveztek a fához, hogy feltegyenek egy üveg rumot a törzsére, hálából, amiért szerencsésen visszatértek. És valahányszor egy hajó elhagyta a kikötőt, megálltak a fánál, és a legénység tagjai ittak egy korty rumot abban a reményben, hogy így útjuk biztonságos és sikeres lesz. Ezért nevezik kortyfának. – Komolyan? – Hát persze. A városban számtalan olyan hajó legendája ismert, mely nem állt meg a „korty” rumjáért, és végül a tengerbe veszett. Ez mindig balszerencsét hozott, így csak ostoba ember hagyhatta figyelmen kívül ezt a szokást. Ha egy tengerész fittyet hányt rá, akkor magát sodorta veszélybe. – És mi történt akkor, ha egy hajó úton volt kifelé, és nem volt ott rum? Olyankor visszafordult? – A legenda szerint ilyen sosem fordult elő. – Taylor a vizet nézte, és hangja egy kissé megváltozott. – Emlékszem, apám mesélte el nekem ezt a történetet, amikor még gyerek voltam. Ki is vitt oda, arra a helyre, ahol a fa állt, és ott mesélte el az egészet. Denise elmosolyodott. – Tudsz még történeteket Edentonról? – Egynéhányat. – Kísértethistóriát? – Naná. Nincs is olyan régi város Észak-Carolinában, melynek ne lennének kísértettörténetei. Mindenszentek előestéjén, miután rémisztő jelmezekben végigjártuk a házakat, apám mindig leültetett minket a barátaimmal, és elmesélte nekünk a Brownrigg-malom történetét. Ez egy boszorkányról szól, és van benne minden, ami csak kell, hogy alaposan megrémissze a gyerekeket. Babonás emberek, gonosz varázs, rejtélyes halálesetek, sőt még egy háromlábú macska is. Mire apám végzett a történettel, addigra már úgy be voltunk gyulladva, hogy aludni se tudtunk. Jól tudott mesélni, nagyon jól. Denise elgondolkodott a kisvárosi életről, a régi történetekről, meg arról, hogy mindez mennyire más volt, mint az ő atlantai gyerekkora. – Ez klassz lehetett. – Az volt. Ha akarod, Kyle-nak is mesélhetek ilyeneket. – Kétlem, hogy megértené, amit mondasz. – Lehet, hogy Chowan megye kísértetjárta óriás autójának a történetét fogom elmondani neki. – Nincs is ilyen. – Tudom, de bármikor kiötölhetek egyet. Denise megszorította a kezét. – Hogyhogy nincsenek gyerekeid? – kérdezte. – Nemileg alkalmatlan vagyok a gyerekszülésre. – Jaj, tudod, hogy értem – lökte oldalba Denise. – Jó apa lennél. – Nem is tudom. Egyszerűen így alakult. – Akartál valaha is gyereket? – Előfordult. – Nos, komolyan fontolóra kéne venned. – Mintha az anyámat hallanám. – Tudod, mit szoktak erre mondani? Nagy szellemek, ha találkoznak… – Ha te mondod! – Erről van szó. Ahogy odahagyták a kikötőt, s elindultak vissza, a város központja felé, Denise-ben hirtelen felötlött, hogy mostanság mennyire megváltozott az élete, s ekkor rádöbbent, hogy mindezt annak a férfinak köszönheti, aki ott lépdelt mellette. És mégis, mindannak ellenére, amit érte tett, soha nem

követelt cserébe semmit, egyszer sem próbálta rávenni olyasmire, amire Denise még nem készült fel. Ő csókolta meg először a férfit, és másodszor is ő maga kezdeményezett. Még akkor is, amikor a tengerparton töltött nap után, későig ott maradt nála, elment, amikor úgy érezte, hogy elérkezett a távozás ideje. Denise tisztában volt vele, hogy a legtöbb férfi nem ezt tette volna. A férfiak zöme az első adandó alkalommal magához ragadta volna a kezdeményezést. Isten a tudója, hogy pontosan ez történt akkor is, amikor Kyle apjával találkozott. De Taylor az más, tűnődött Denise. Neki első nekifutásra elég volt annyi, hogy megismerje őt, hogy meghallgassa gondjait, megjavítsa a lógó szekrényajtókat, és házi fagylaltot készítsen a tornácon. Minden szempontból úriemberként viselkedett. De, mivel Taylor sosem erőltette a dolgot, Denise a legnagyobb döbbenetére azon kapta magát, hogy vágyik rá, hogy erősen akarja a férfit. Azon tűnődött, vajon milyen érzés lesz majd végre a karjaiban, milyen lesz, amikor megérinti a testét, s ujjai végigfutnak rajta. Ahogy erre gondolt, valami hirtelen megfeszült benne, mire ő ösztönösen megszorította a férfi kezét. Útban az autó felé elhaladtak egy portál előtt, melynek az üvegajtaját kitámasztották. A felirat szerint ez Trina bárja volt. A Fontana mellett ez volt az egyetlen hely a belvárosban, amely nyitva tartott. Amikor Denise bekukucskált, látta, hogy három pár beszélget csöndesen az apró, kör alakú asztalok mellett. A sarokban álló zenegép egy country dalt játszott, és az énekes orrhangú baritonja lassan elhalkult, ahogy a dal végéhez ért. Ezután rövid csönd következett, mígnem elindult a következő szám: „Unchained Melody.” Ahogy Denise felismerte, hirtelen megtorpant és rántott egyet Taylor karján. – Imádom ezt a számot – mondta. – Bemenjünk? Denise tanakodott egy kicsit, miközben a dallam körbezsongta. – Táncolhatunk, ha akarod – tette hozzá Taylor. – Á, nem. Furán érezném magam, hogy azok az emberek mind minket figyelnének – mondta egy pillanat múlva. – Meg aztán amúgy sincs ott elég hely. Az úton sehol egy autó, a járdák meg kihaltak voltak. Egyetlen, kissé pislogó lámpa világította be a sarkot egy magas oszlop tetejéről. Bentről, a zene hangjain túl, meghitt beszélgetés foszlányai szűrődtek ki a nyitott ajtón. Denise tett egy tétova lépést, hogy továbbmenjenek. A halk zene még mindig tisztán hallatszott, amikor Taylor hirtelen megállt. Denise kérdőn nézett fel rá. A férfi egyik kezét szó nélkül a hátára tette, majd közelebb vonta őt magához. Gyöngéden, megnyerő mosollyal az ajkához emelte kezét, megcsókolta, és oldalra emelte. Denise, aki egyszeribe rájött, hogy mi történik, noha még mindig nem akarta elhinni, tett egy esetlen lépést, mielőtt hagyta volna, hogy Taylor vezesse. Egy pillanatig kicsit mindketten zavarban voltak. A zene azonban folyamatosan szólt a háttérben, így aztán zavaruk eloszlott, és néhány forduló után Denise szemét lehunyva Taylorhoz simult. A férfi keze följebb siklott a hátán, és Denise hallotta a lélegzését, amint lassan köröztek a zene ritmusára. Már nem számított, vajon látja-e őket valaki. Taylor kezének érintésén és testének melegén kívül az égvilágon semmi más nem számított, és csak táncoltak, táncoltak, szorosan kapaszkodtak egymásba Edenton, e kisváros utcai lámpájának pislákoló fényében. 19. fejezet Judy egy regényt olvasott a nappaliban, amikor ők ketten hazaértek. Azt mondta, Kyle még csak meg se rezzent, amíg távol voltak. – Kellemes volt? – kérdezte, miközben Denise kipirult arcát figyelte. – Igen, remek – felelte Denise. – Köszönöm, hogy vigyázott Kyle-ra. – Örömmel tettem – mondta Judy őszintén, miközben a vállára vette a táskáját, és indulni készült.

Denise visszament, hogy megnézze Kyle-t, míg Taylor kikísérte Judyt a kocsijához. Taylor nemigen szólt, ahogy egymás mellett mentek, de Judy remélte, hogy ez azt jelenti, Taylor is legalább annyira odavan Denise-ért, mint ahogy szemmel láthatóan az érte. * Amikor Denise előkerült Kyle szobájából, Taylor a nappaliban épp egy hűtőtáska mellett guggolt, amit a kocsiból hozott be. Annyira el volt merülve, hogy nem hallotta, amikor Denise becsukta a fia szobájának az ajtaját. Denise némán figyelte, ahogy kinyitja a hűtőtáska tetejét, és kivesz belőle két kristály pezsgőspoharat. A poharak összekoccantak, ahogy lerázta róluk a vizet, majd letette mindkettőt a kanapé előtti kis asztalra. Aztán ismét benyúlt, és ezúttal egy üveg pezsgőt vett elő. Miután letépte a fóliát, lecsavarta a dugót tartó drótot, s egy könnyed mozdulattal kihúzta a dugót. Az üveget is letette az asztalra a két pohár mellé. Ezt követően még egyszer benyúlt a hűtőtáskába, és kivett egy tál celofánba csomagolt epret. Miután leszedte a celofánt, szépen elrendezett mindent az asztalon, és a hűtőtáskát félretolta. Hátradőlt, hogy jobban szemügyre vehesse művét, és elégedettnek tűnt. Nedves kezét a nadrágjába törülte, majd a folyosó felé pillantott. Amikor észrevette, hogy Denise ott áll, megdermedt, és láthatóan zavarba jött. Aztán szégyenlősen elmosolyodott, és felállt. – Gondoltam, ez kellemes meglepetés lesz – mondta. Denise az asztalra nézett, majd ismét Taylorra, és ekkor vette észre, hogy mindvégig visszatartotta a lélegzetét. – Az – mondta. – Nem tudtam, vajon a bort vagy a pezsgőt szereted-e, így aztán kockáztattam. Taylor kitartóan szegezte tekintetét Denise-re. – Biztosan nagyon finom – dünnyögte Denise. – Már évek óta nem ittam pezsgőt. Taylor az üvegért nyúlt. – Tölthetek neked egy pohárral? – Légy szíves. Taylor megtöltötte a poharakat, s ahogy Denise elindult az asztal felé, hirtelen egy kicsit megtántorodott. Taylor szó nélkül odanyújtotta neki a poharat, és Denise csak nézett rá meredten, miközben azon tűnődött, vajon meddig tartott neki, hogy mindezt eltervezze. – Várj egy kicsit, jó? – mondta hirtelen Denise, mivel pontosan tudta, hogy mi hiányzik. Taylor figyelte, ahogy leteszi a poharat és kiszalad a konyhába. Hallotta, hogy fiókokban kutat, majd látta, hogy két kis gyertyával és egy doboz gyufával tér vissza. Letette a két gyertyát a pezsgő meg az eper mellé, és meggyújtotta. Majd, ahogy lekapcsolta a lámpát, a szoba egyből átalakult, árnyak játszottak a falon, ahogy kezébe vette poharát. A gyertyák meleg fényben még gyönyörűbb volt, mint eddig bármikor. – Rád – mondta Taylor, ahogy összekoccintották poharaikat. Denise belekortyolt. A buborék bizsergette az orrát, de a pezsgő nagyon finom volt. Taylor a kanapé felé intett, és leültek egymás mellé. Denise felhúzott térde Taylor combjának nyomódott. Odakünn már felkelt a hold, és fénye, ahogy átszűrődött a felhőkön, ezüstfehérré varázsolta őket. Taylor ivott még egy korty pezsgőt, miközben Denise-t nézte. – Mire gondolsz? – kérdezte Denise, mire Taylor egy pillanatra elfordította a tekintetét, majd ismét felé fordult. – Arra gondoltam, mi lett volna, ha azon az estén nincs az a baleseted. – Akkor még most is lenne kocsim – jelentette ki Denise, mire Taylor elnevette magát, majd ismét komoly lett. – De gondolod, hogy én most itt lennék, ha nem történik meg? Denise eltűnődött.

– Nem tudom – mondta végül –, bár szeretném azt hinni, hogy igen. Anyukám mindig úgy hitte, hogy vannak emberek, akiket egymásnak teremtettek. Ez egy romantikus gondolat, mely jobbára csak a fiatal lányok világát jellemzi, de azt hiszem, részben még én is hiszek benne. Taylor bólintott. – Az én anyám is mindig ezt mondogatta. Azt hiszem, ez lehet az egyik oka annak, hogy sosem ment újból férjhez. Tudta, hogy nincs senki, aki apám helyébe léphet. Nem hiszem, hogy anyámnak valaha is megfordult a fejében, hogy bárkivel is randevúzzon apám halála óta. – Komolyan? – Legalábbis nekem így tűnt. – Biztosra veszem, hogy ebben tévedsz, Taylor. Anyukád is ember, s mindnyájunknak szükségünk van társra. Amint kimondta, nyomban rádöbbent, legalább annyira beszél önmagáról, mint Judyról. De úgy tűnt, Taylor ezt nem vette észre. Ehelyett mindössze elmosolyodott. – Te nem ismered őt olyan jól, mint én. – Meglehet, de arról ne feledkezz meg, hogy az én anyám is ugyanazokon ment át, mint a tied. Örökké gyászolta apámat, de tudom, azért élt benne a vágy, hogy valaki szeresse. – Randevúzott? Denise bólintott, miközben kortyolt egyet a pezsgőből. Árnyak rebbentek át arcvonásain. – Pár év múltán. Néhány férfival elég komolynak tűnt a dolog, s én időnként már-már azt hittem, hogy hamarosan lesz egy mostohaapám, de végül egyikből sem lett semmi. – Mérges voltál emiatt? Úgy értem, a randevúk miatt? – Nem, egyáltalán nem. Azt akartam, hogy az anyám boldog legyen. Taylor felhúzta a szemöldökét, mielőtt kiitta volna poharából a pezsgőt. – Nem tudom, vajon én is ilyen éretten fogtam volna-e fel ezt a dolgot, mint te. – Talán nem. De az anyukád még fiatal. Még eljöhet az az idő, amikor ez megtörténik. Taylor lassan az ölébe engedte a poharat. Csak most döbbent rá, hogy ez a lehetőség még csak meg se fordult a fejében. – És te? Te nem gondoltad, hogy mostanra már férjnél leszel? – kérdezte. – Dehogynem – mondta száraz hangon Denise. – Mindent szépen elterveztem. Diploma huszonkét évesen, majd huszonöt éves koromra férjnél vagyok, és harmincévesen jön az első gyerek. Nagyszerű terv volt, csak az a baj, hogy mindebből semmi sem úgy alakult, ahogy elgondoltam. – Mintha csalódott lennél. – Sokáig az voltam – ismerte el Denise. – Tudod, anyukámnak mindig is megvolt az elképzelése arról, hogy milyen lesz az életem, és nem is mulasztott el egyetlen alkalmat se, hogy erre emlékeztessen engem. Jót akart, tudom, hogy jót akart nekem. Azt akarta, hogy tanuljak a hibáiból, és én kész is voltam rá. De aztán, amikor meghalt… nem is tudom. Azt hiszem, egy időre megfeledkeztem mindarról, amit tanított nekem. Elhallgatott. Arca tűnődővé vált. – Mert teherbe estél? – kérdezte gyöngéden Taylor. Denise megrázta a fejét. – Nem, nem azért, mert teherbe estem, noha az is része volt. Sokkal inkább arról volt szó, hogy miután meghalt, úgy éreztem, már nem fog ellenőrizni engem, nem fogja értékelni életem minden mozzanatát. És persze nem is tette, amit én kihasználtam. Csak jóval később jöttem rá, hogy mindaz, amit anyu mondott, nem azért volt, hogy visszatartson engem, hanem azért, hogy a javamat szolgálja, és én minden álmomat valóra válthassam. – Mindnyájan követünk el hibákat, Denise… Denise felemelte a kezét, s a szavába vágott. – Ezt nem azért mondom, mert most sajnálom magam. Ahogy mondtam, már nem vagyok csalódott. Mostanság, ha anyura gondolok, tudom, hogy büszke lenne minden döntésemre, amit az elmúlt öt évben hoztam. Egy pillanatig habozott, majd vett egy nagy levegőt.

– Azt hiszem, téged is kedvelne. – Mert jól kijövök Kyle-lal? – Nem – felelte Denise. – Anyu azért kedvelne téged, mert az elmúlt két hétben boldogabbá tettél, mint amilyen az elmúlt öt évben valaha is voltam. Taylor csak ámulva nézett rá, elnémították azok az érzelmek, melyek Denise szavaiból áradtak. Olyan őszinte volt, olyan sebezhető, és olyan hihetetlenül gyönyörű… Ahogy ott ült szorosan mellette a reszkető gyertyafényben, egyenesen a szemébe nézett, és a tekintetében titokzatosság meg vonzalom csillogott, ez volt az a pillanat, amikor Taylor McAden szerelmes lett Denise Holtonba. Az a sok év, amikor azon tűnődött, valójában mit is jelent ez, az a sok magányos év vezetett el ide, ehhez a helyhez és ehhez a pillanathoz, hogy bekövetkezzen ez az itt és most. Denise keze után nyúlt, érezte bőrének puhaságát, miközben hatalmas hullámként áradt szét benne a gyöngédség. Ahogy Taylor megérintette az arcát, Denise lehunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak örökké emlékezne erre a pillanatra. Ösztönösen tisztában volt vele, mit jelent Taylor érintése, és tudta, melyek azok a szavak, amelyek kimondatlanok maradtak. Nem azért, mert már olyan jól ismerte Taylort, hanem azért, mert ő is pontosan abban a pillanatban szeretett belé. E késői órán holdfény árasztotta el a hálószobát. A levegő ezüstszín volt, ahogy Taylor ott feküdt az ágyon, s Denise feje a mellkasán pihent. Denise bekapcsolta a rádiót, s a halk dzsessz elnyomta suttogásukat. Denise felemelte a fejét, és ámulva csodálta Taylor testének meztelen szépségét, miközben egyszerre látta benne a férfit, akit szeret, és annak a kisfiúnak a lenyomatát, akit sosem ismert. Bűnös élvezettel idézte fel szenvedélyben összefonódott testük képét, saját halk nyögéseit, ahogy eggyé váltak, majd ahogy fejét Taylor nyakába temette, hogy elnyomja sikolyát. És mindeközben tudatában volt, hogy ez volt az, amire szüksége volt, ezt akarta; lehunyta a szemét, és fenntartás nélkül adta oda neki magát. Amikor Taylor észrevette, hogy őt nézi, felemelte a kezét, és ujját simogatón futtatta végig Denise arcán, miközben szája mélabús mosolyra húzódott, és a puha, szürkés fényben semmit sem lehetett kiolvasni tekintetéből. Denise közelebb nyomta az arcát a férfi ujjaihoz, és belesimult Taylor nyitott tenyerébe. Csöndben feküdtek egymás mellett, míg a rádió órájának digitális számai kitartóan mutatták a tovapergő időt. Később Taylor felkelt. Fölkapta a nadrágját, és kiment a konyhába, hogy hozzon két pohár vizet. Amikor visszajött, látta, hogy a hanyatt fekvő Denise teste egybeolvad a lepedőkkel, melyek félig eltakarják. Taylor kortyintott egyet a vízből, majd mindkét poharat letette az éjjeliszekrényre. Amikor lehajolt, hogy a melle közt megcsókolja, Denise érezte a víz hűvösét a nyelvén. – Tökéletes vagy – suttogta Taylor. Denise egyik karjával átölelte a férfi nyakát, majd kezével végigsimított a hátán, és mindent érzett: érezte az est teljességét és szenvedélyük néma súlyát. – Ez nem igaz, de azért köszönöm. Mindent. – Taylor az ágyra ült, hátát a támlának támasztotta. Denise is odabújt mellé, Taylor meg átölelte és szorosan magához vonta. Végül így aludtak el. 20. fejezet Denise másnap reggel, amikor felébredt, egyedül volt. Az ágytakaró Taylor oldalán felhúzva, a ruhái sehol. Denise az órára nézett, és látta, hogy még nincs hét óra. Döbbent tanácstalansággal felkelt az ágyból, magára kapott egy rövid selyemköntöst, majd gyorsan végigjárta a házat, mielőtt kipillantott volna az ablakon. Taylor autója is eltűnt. Denise a homlokát ráncolva visszament a hálóba, és ellenőrizte az éjjeliszekrényt: nincs üzenet. A konyhában sem talált semmit. Kyle, aki hallotta, hogy anyja már motoz a házban, álmosan kitámolygott a hálószobájából, miközben Denise a nappaliban lehuppant a kanapéra, és próbált magyarázatot találni a helyzetre.

– Ija, anu – dünnyögte Kyle félig még csukott szemmel. Ahogy Denise válaszolt neki, abban a pillanatban meghallotta Taylor kocsiját odakünn a felhajtón. Egy perc múlva Taylor lassan kinyitotta a bejárati ajtót, és egy élelmiszeres zacskóval a kezében, óvatosan, mintha attól félne, hogy felébreszti a ház lakóit, belépett. – Ó, helló – suttogta, amint észrevette őket –, nem gondoltam, hogy ti ketten már fenn vagytok. – Ija, Téjor – kiáltotta hirtelen felélénkülve Kyle. Denise egy kicsit összébb húzta magán a köntösét. – Hova tűntél? – Kiugrottam a boltba. – Ilyen korán? Taylor becsukta maga mögött az ajtót, és átment a nappalin. – Hatkor nyit. – Miért suttogsz? – Nem tudom. – Elnevette magát, és most már normális hangon folytatta. – Bocs, hogy így eltűntem, de korgott a gyomrom. Denise kérdőn nézett rá. – Így aztán, mivel már amúgy is fönn voltam, elhatároztam, hogy egy igazi reggelit készítek nektek. Tojás, sonka, palacsinta meg a többi. Denise elmosolyodott. – Szóval nem szereted az én Cheerios pelyhemet? – Imádom a te Cheerios pelyhedet, de a mai nap különleges. – A mai nap miért oly különleges? Taylor Kyle felé pillantott, aki most a sarokban felhalmozott játékokkal volt elfoglalva. Judy előző este szép rendet rakott, és Kyle most megtett minden tőle telhetőt, hogy ezt a túl nagy rendet orvosolja. Miután Taylor meggyőződött róla, hogy a gyerek másra figyel, egyszerűen csak felvonta a szemöldökét. – Visel valamit az alatt a köntös alatt, Miss Holton? – dünnyögte nyilvánvaló vággyal a hangjában. – Szeretnéd tudni, mi? – incselkedett vele Denise. Taylor letette a csomagot az asztal végére, és átölelte Denise-t, miközben mindkét keze végigfutott a hátán, majd még lejjebb siklott. Denise egy pillanatra zavarba jött, és szeme Kyle felé villant. – Azt hiszem, sikerült kiderítenem – súgta oda neki cinkos hangon Taylor. – Hagyd abba! – mondta neki Denise, és komolyan is gondolta, noha szíve szerint nem igazán akarta. – Kyle itt van a szobában. Taylor bólintott, és elhúzódott, miközben rákacsintott. Kyle továbbra is minden figyelmével a játékokra összpontosított. – Nos, a mai nap nyilvánvaló okokból különleges – mondta Taylor társalgási hangnemben, miközben ismét kezébe vette a zacskót. – Mi több, miután elkészítettem nektek ezt az ínyencreggelit, szeretnélek mindkettőtöket elvinni ma a tengerpartra. – De nekünk Kyle-lal dolgoznunk kell, aztán este meg irány az étkezde. Ahogy Taylor elhaladt mellette, útban a konyha felé, megállt és a füléhez hajolt, mintha egy titkot súgna neki. – Tudom. Nekem meg ma délelőtt Mitchnél kéne lennem, hogy segítsek neki kijavítani a tetőt. De ez egyszer hajlandó vagyok ellógni, ha te is megteszed. * – De már kivettem ezt a délelőttöt a boltból! – tiltakozott harciasan Mitch. – Most már nem hagyhatsz cserben! Már mindent kirámoltam a garázsból. Farmerban meg egy ócska ingben várta kint Taylort, amikor meghallotta a telefont. – Hát, akkor rámolj szépen vissza mindent! – mondta jóindulatúan Taylor. – Ahogy azt már az előbb is mondtam, ma nem megy.

Miközben Taylor beszélt, egy villával forgatta a sistergő sonkát a serpenyőben. A sülő sonka illata betöltötte az egész házat. Denise a közelében állt, még mindig abban a rövid köntösben, és őrölt kávét kanalazott a szűrőbe. Ahogy Taylor Denise-re nézett, azt kívánta, bárcsak Kyle eltűnne a következő néhány órára. Gondolatai nem a beszélgetésen, hanem egészen másutt jártak. – És mi van, ha esik? – Azt mondtad, hogy még nem lyukas. Eddig is ezért halogathattuk. – Négy csésze legyen, vagy hat? – kérdezte Denise. Taylor felemelte állát a kagylóról, és úgy felelt. – Legyen nyolc. Imádom a kávét. – Hát ez meg ki? – kérdezte Mitch, és hirtelen minden megvilágosodott előtte. – Hé… csak nem Denise-szel vagy?! Taylor egy csodálattal teli pillantást vetett Denise-re. – Nem mintha bármi közöd is lenne hozzá, de igen. – Tehát egész éjjel vele voltál? – Hát ez meg miféle kérdés? Denise elmosolyodott, mivel pontosan tudta, hogy mit mondott Mitch a vonal túlsó végén. – Ó, te ravasz róka… – Szóval, ami a tetődet illeti… – mondta Taylor jó hangosan, hogy a beszélgetést valamiképp más mederbe terelje. – Ne is törődj vele! – mondta egyszeriben megértő nyájassággal Mitch. – Csak érezd jól magad vele! Már épp ideje volt, hogy találj magadnak valakit. – Akkor viszlát, Mitch! – vágott a szavába Taylor, majd a fejét csóválva letette a kagylót, bár Mitch még beszélt. Denise kivette a tojásokat a zacskóból. – Habartan? – kérdezte. Taylor elvigyorodott. – Hát persze, elég, ha rád nézek, és máris habart vagyok. Denise a szemét forgatta. – Hát te tényleg egy buggyant csodabogár vagy. * Két órával később ott ültek egy pokrócon a tengerparton, Nags Head közelében, és Taylor épp napvédőt kent Denise hátára. Kyle egy műanyag lapáttal szorgoskodott, és a homokot egyik helyről a másikra hordta. Se Taylornak, se Denise-nek nem volt a leghalványabb fogalma se arról, vajon eközben a gyerek mire gondolhat, de úgy tűnt, élvezi. Denise-ben újjáéledtek az előző este emlékei, ahogy a férfi a bőrére kente a naptejet. – Kérdezhetek tőled valamit? – szólalt meg Denise. – Hát persze. – Tegnap este… miután… nos… – Egy pillanatra elhallgatott. – Miután eljártuk a fekvő tangót? – segítette ki Taylor. Denise oldalba bökte a könyökével. – Azért ne légy ennyire romantikus – tiltakozott, mire Taylor elnevette magát. Denise meg a fejét csóválta, de azért képtelen volt elnyomni egy mosolyt. – Mindenesetre – folytatta visszanyerve komolyságát –, utána valahogy olyan csöndes lettél, mintha… elszomorodtál volna. Taylor bólintott, és a látóhatárt fürkészte. Denise várta, hogy mond valamit, de nem szólt egy szót sem. Miközben Denise a partra sodródó hullámokat nézte, összeszedte a bátorságát. – Azért volt, mert megbántad, ami történt? – Nem – mondta Taylor csöndesen, és keze ismét Denise hátához simult. – Nem azért, egyáltalán nem. – Akkor miért? Anélkül, hogy egyenesen válaszolt volna, Taylor tekintete is, akárcsak Denise-é, a hullámok mozgását követte.

– Emlékszel, milyen volt, amikor gyerek voltál? Úgy karácsony körül? Hogy a várakozás néha mennyivel izgalmasabb volt, mint az, amikor kinyitottad az ajándékodat? – Igen. – Hát erre emlékeztetett ez engem. Oly sokat álmodoztam róla, hogy végül milyen lesz… Hirtelen elhallgatott, és azon tűnődött, vajon hogy fogalmazhatná meg ezt a legpontosabban. – Vagyis a várakozás valójában izgalmasabb volt, mint az elmúlt éjszaka? – kérdezte Denise. – Nem – vágta rá gyorsan Taylor. – Félreérted. Épp ellenkezőleg. Az elmúlt éjszaka csodás volt – csodálatos voltál. Az egész annyira tökéletes volt… azt hiszem, az szomorít el, ha arra gondolok, hogy soha többé nem lesz már először veled. Aztán ismét elnémult. Denise eltűnődött Taylor szavain meg a tekintetén, mely hirtelen mozdulatlanná dermedt, és úgy döntött, hogy annyiban hagyja a dolgot. Inkább a férfinak támaszkodott, és vigaszt merített ölelő karjának melegéből. Sokáig ültek így, mindketten beleveszve saját gondolataikba. Később, amikor a nap már délutáni útját járta az égen, összeszedték a holmijukat, hogy elinduljanak hazafelé. Taylor vitte a pokrócot, a törülközőket meg a magukkal hozott piknikkosarat. Kyle előttük gyalogolt, kis teste csupa homok volt, a kezében vitte vödrét meg lapátját, ahogy kígyózva kanyargott az utolsó homokdűnék közt. A gyalogút mentén végig tengernyi szemkápráztató narancssárga és sárga virág pompázott. Denise lehajolt és leszakított egyet, majd az orrához emelte. – Ezt mi errefelé Jobell-virágnak hívjuk – mondta Taylor, miközben Denise-t figyelte. Denise odaadta neki, mire Taylor tréfásan megfenyegette az ujjával. – Azt ugye tudod, hogy tilos virágot szedni a dűnéken. Segítenek nekünk a hurrikánok elleni védekezésben. – Akkor most a törvény kezére juttatsz engem? Taylor megrázta a fejét. – Nem, de büntetésből meg kell hallgatnod egy legendát arról, hogy honnan kapták a nevüket. Denise elsimította a haját, amit a szél a szemébe fújt. – Ez is egy olyan történet, mint a kortyfa? – Olyasmi, csak egy kicsit romantikusabb. Denise egy lépéssel közelebb ment hozzá. – Akkor hát mesélj nekem a virágról! Taylor megpörgette a virágot ujjai közt, s olybá tűnt, mintha a szirmok összeolvadtak volna. – A Jobell-virág Joe Bellről kapta a nevét, aki valamikor réges-rég itt élt, ezen a szigeten. Állítólag Joe szerelmes volt egy nőbe, aki végül valaki máshoz ment feleségül. Megtört szívvel kiköltözött a külső partra. S úgy döntött, hogy remeteéletet él. Ám ahogy új otthonába költözött, az első reggel meglátott egy nőt, aki a parton ment el, a háza előtt, és rettentő szomorúnak, magányosnak tűnt. Mindennap ugyanabban az időben látta őt, végül kiment, hogy megismerkedjenek, ám amikor a nő meglátta őt, megfordult és elfutott. Joe azt hitte, hogy most már örökre elijesztette, de a nő másnap reggel megint csak ott volt a parton. Ezúttal azonban, amikor Joe kiment, a nő nem futott el, és szépsége egyből szíven találta a férfit. Egész nap beszélgettek, majd a következő napon is, mígnem hamarosan egymásba szerettek. Meglepő módon, ahogy Joe szerelmes lett, egy kis virág kezdett el nőni közvetlenül a háza mögött, és ezen a környéken virágot addig még nem láttak. Ahogy nőttön-nőtt szerelme, virág is egyre több lett, és a nyár végére minden gyönyörű, színpompás virágóceánná változott. Ott történt, hogy Joe letérdelt, és feleségül kérte a nőt. Amikor aztán a nő igent mondott, Joe letépett egy tucatnyi virágot és felé nyújtotta, de a nő furcsamód visszarettent, és nem volt hajlandó elvenni tőle. Később aztán, az esküvőjük napján, elmagyarázta Joe-nak, hogy mi volt az oka. – Ez a virág szerelmünk élő jelképe – mondta. – Ha a virágok meghalnak, a mi szerelmünk is meghal velük. – Ez megrémítette Joe-t, mert valamilyen oknál fogva a szíve mélyén tudta, hogy ennél igazabb szavakat még sosem mondott senki. Így hát nekilátott Jobell-virágot ültetni és vetni végig azon a tengerparti részen, ahol először találkoztak, majd végül az egész külső partot beültette, mintegy bizonyságául felesége iránti szerelmének. És

évről évre, ahogy a virágok egyre jobban burjánoztak, úgy lett egyre nagyobb s mélyebb a szerelmük. Amikor Taylor befejezte a történetet, lehajolt és letépett még néhány virágot, majd a csokrot odaadta Denise-nek. – Ez a történet tetszik nekem – mondta Denise. – Nekem is. – De az imént nem szegted meg te is a törvényt? – De igen. Viszont azt hiszem, hogy így mindkettőnknek van valamink, amivel magunkhoz kötjük a másikat. – Például a bizalom? – Az is – mondta Taylor, miközben lehajolt és megcsókolta az arcát. * Aznap este Taylor vitte munkába Denise-t, bár Kyle nem maradt ott vele. Taylor felajánlotta, hogy vigyáz rá Denise házában. – Jól fogunk szórakozni. Labdázunk egy kicsit, majd megnézünk egy filmet, és pattogatott kukoricát eszünk. Denise egy kis habozás után végül beleegyezett, és Taylor hét előtt kitette az étkezdénél. Ahogy elhajtottak, Taylor Kyle-ra kacsintott. – Jól van, kis ember. Először megállunk az én házamnál. Ha filmet akarunk nézni, akkor szükségünk van a videóra. – Vezet – felelte Kyle élénken, mire Taylor, aki mostanra már rendesen hozzászokott Kyle beszédének értelmezéséhez, elnevette magát. – Aztán még egy helyen meg kell állnunk, rendben? Kyle egyszerűen csak bólintott, s mintha megkönnyebbült volna, hogy ma este nem kell az étkezdébe mennie. Taylor fölkapta mobiltelefonját, és abban reménykedett, hogy a fickó, akit hívott, nem bánja, hogy egy szívességet kér tőle. * Éjfélkor Taylor berakta Kyle-t a kocsiba, majd elment Denise-ért. Kyle épp csak egy pillanatra ébredt fel, amikor Denise beszállt, aztán szokás szerint az ölébe gömbölyödött. Tizenöt perc múlva már mindenki ágyban volt; Kyle a szobájában, Denise meg Taylorral a sajátjában. – Gondolkodtam azon, amit korábban mondtál – mondta, miközben levette munkaruháját. Taylor nemigen tudott koncentrálni, miután a ruha a földre hullt. – Miért, mit mondtam? – Azt, hogy szomorú vagy, mert többé nem lesz első alkalom. – És? Denise melltartóban és bugyiban közelebb lépett, és hozzádörgölődzött. – Nos, arra gondoltam, ha ezúttal még jobb lesz, mint az elmúlt éjjel, akkor a várakozásod talán visszatérhet. Taylor érezte Denise hozzásimuló testét. – Hogyan? – Ha minden egyes alkalom jobb, mint az azt megelőző, akkor mindig várni fogod a következőt. Taylor magához ölelte, és feléledt benne a szenvedély. – Gondolod, hogy ez így működni fog? – Sejtelmem sincs – mondta Denise, miközben elkezdte kigombolni a férfi ingét –, de nagyon szeretném megtudni. *

Taylor hajnal előtt, akárcsak előző nap, most is kiosont a hálószobából, bár ezúttal csak a kanapéig ment. Nem akarta, hogy Kyle együtt találja őket az ágyban, így aztán még néhány órát szunyókált, míg Denise és Kyle előbotorkáltak szobáikból. Már csaknem nyolc óra volt – Kyle régóta nem aludt ilyen sokáig. Denise végignézett a szobán, és nyomban rájött az okára. Abból, ahogy a szoba kinézett, nyilvánvaló volt, hogy Kyle sokáig fennmaradt. A tévé furcsa szögben állt, a videó mellette a földön, és körülötte mindenütt drótok. Két félig telt pohár állt az asztal végén, s mellette három sprite-os doboz. A földön s a kanapén szétszórt pattogatott kukorica; a fotelben, a párnák közt beékelődve egy Skittles cukorkás papír. A televízió tetején két film, A szabadítók és Az oroszlánkirály, a dobozok nyitva, a kazetták a videó tetején. Denise csípőre tett kézzel nézett végig ezen a felforduláson. – Észre se vettem ezt a rumlit tegnap este, amikor bejöttem. Úgy tűnik, ti ketten alaposan kimulattátok magatokat. Taylor felült a kanapén, és megdörgölte a szemét. – Remekül mulattunk. – Az el is hiszem – nyögött fel Denise. – De láttad, hogy még mit csináltunk? – Úgy érted, azon felül, hogy teleszórtátok a bútoromat pattogatott kukoricával? Taylor elnevette magát. – Ugyan már. Gyere, hadd mutatom meg neked. Ezt meg utána pillanatokon belül eltüntetem. Felállt a kanapéról és nyújtózott egyet. – Te is, Kyle! Gyere, mutassuk meg anyunak, hogy mit csináltunk tegnap este! Denise legnagyobb meglepetésére Kyle mintha megértette volna, amit Taylor mondott, engedelmesen követte őt a hátsó ajtóhoz. Taylor átvezette őket a tornácon a hátsó lépcsőhöz, majd az ajtótól jobbra s balra a kert felé mutatott. Amikor Denise meglátta, hogy mi vár ott rá, elállt a szava. A ház mögött mindenütt frissen ültetett Jobell-virágok virítottak. – Ezt te csináltad? – kérdezte Denise. – Meg Kyle – mondta Taylor egy leheletnyi büszkeséggel a hangjában, mivel látta, hogy Denise mennyire örül. * – Jaj, ez csodás érzés – mondta halkan Denise. Már elmúlt éjfél, jóval azután jártak, hogy Denise végzett egy újabb műszakkal az Eightsben. Az elmúlt hét során Denise és Taylor gyakorlatilag mindennap találkozott. Július negyedikén Taylor elvitte őket hajókázni öreg, felújított motorcsónakján; később, Kyle legnagyobb örömére, saját tűzijátékot rendeztek. A Chowan folyó partján piknikeztek, és kagylót gyűjtöttek a fövenyen. Denise számára ez egy olyan közjáték volt, amit eddig elképzelni sem mert, édesebb, mint bármely álom. Ma éjjel is, mint mostanság a legtöbb éjjel, ott feküdt az ágyon meztelenül, és mellette Taylor. A férfi keze olajtól volt síkos, s ahogy végigcsúsztatta kezét sikamlós testén, az elviselhetetlenül izgató volt. – Mintha a mennyekben lennél – suttogta Taylor. – Ez nem mehet így tovább – nyögött fel Denise. Taylor, aki épp a dereka fölött masszírozta az izmokat, gyöngéden dögönyözte, most megpihent. – Mi? – Hát hogy ilyen későig fenn vagyunk. Ebbe beledöglöm. – Ami azt illeti, egy haldoklóhoz képest még mindig egészen jól nézel ki. – A múlt hétvége óta négy óránál többet nem aludtam. – Ez csak azért van, mert egyszerűen nem tudsz betelni velem.

Miközben Denise szeme már félig lecsukódott, érezte, hogy szája sarka mosolyra húzódik. Taylor lehajolt, és megcsókolta a hátát a lapockái közt. – Szeretnéd, ha most elmennék, hogy kipihenhesd magad? – kérdezte, miközben keze ismét Denise válla felé siklott. – Még ne! – dorombolta Denise. – Előbb ezt fejezd be! – Tehát most csak kihasználsz engem? – Ha nem baj. – Persze hogy nem. * – Szóval, mi van Denise-szel? – kérdezte Mitch. – Melissa rám parancsolt, hogy addig ne engedjelek el, míg el nem mondtál nekem mindent részletesen. Hétfő volt, és Mitchnél voltak, végre nekiláttak megjavítani a tetőt, amit az elmúlt héten Taylor oly sikeresen elhalasztott. Perzselőn tűzött a nap, mindketten levették ingüket, ahogy a feszítővassal dolgoztak, és egymás után szedték le a törött, repedt zsindelyeket. Taylor a kendőjéért nyúlt, és letörölte a verítéket az arcáról. – Semmi különös. Mitch a folytatást várta, de Taylor ennél többet nem mondott. – Ennyi? – horkant fel. – Semmi különös? – Mit akarsz, mit mondjak? – Mindent. Kezdd csak el, én meg majd megállítalak, ha valami nem világos. Taylor jobbra-balra pillantgatott, mintha meg akarna győződni róla, hogy nincs a közelben senki más. Tudsz titkot tartani? – Hát persze. Taylor egy kicsit még közelebb hajolt hozzá. – Én is – kacsintott Mitchre, mire az elnevette magát. – Szóval az egészet meg akarod tartani magadnak? – Nem tudtam, hogy mindenről tájékoztatnom kell téged – vágott vissza felháborodást színlelve. – Azt hiszem, én valahogy úgy gondoltam, hogy ez az én magánügyem. Mitch a fejét csóválta. – Nagyon jól tudod, hogy ezt rajtam kívül bárki másnak odavághatod. Ugyanis szerény véleményem szerint előbb-utóbb úgyis elmondod nekem, s akkor már legyen inkább előbb. Taylor önelégült mosollyal nézett végig barátján. – Azt hiszed, mi? – Nemcsak hiszem, hanem tudom. Meg aztán, ahogy már mondtam, Melissa ki nem enged innen, míg meg nem teszed. És nekem elhiheted, az a lyány halál pontosan céloz a serpenyővel. Taylor elnevette magát. – Na jó, akkor megmondhatod Melissának, hogy remekül megvagyunk. Mitch kesztyűs kezével megragadott egy sérült zsindelyt és megrántotta, majd érezte, hogy kettétörik. Lehajította a földre, majd nekilátott, hogy kiemelje a másik felét. – És? – Mi és? – Boldoggá tesz téged? Beletelt egy pillanatba, mire Taylor válaszolt. – Igen – mondta végül –, nagyon is. – A megfelelő szót kereste, miközben folytatta a munkát a feszítővassal. – Még sosem találkoztam hozzá hasonlóval. Mitch a jeges víz után nyúlt, és kortyintott egyet, miközben arra várt, hogy Taylor folytassa. – Úgy értem, megvan benne minden. Csinos, intelligens, elbűvölő, és megnevettet… Na és látnod kéne, ahogy a fiával bánik. Nagyszerű gyerek, de van egy kis gondja a beszéddel, és ahogy Denise foglalkozik vele – annyi türelemmel, odaadással és szeretettel… Ez már tényleg nem semmi, az egyszer biztos.

Taylor kifeszített egy újabb szöget, majd oldalra hajította. – Igazán fantasztikusnak tűnik – mondta Mitch lenyűgözve. – Az is. Mitch hirtelen átnyúlt, vállon ragadta Taylort, és alaposan megrázta. – Akkor meg mi dolga egy ilyen lógóssal, mint te? – tréfálkozott. Taylor azonban ahelyett, hogy nevetett volna, egyszerűen csak megvonta a vállát. – Sejtelmem sincs. Mitch félretette a vizeskancsót. – Adhatok neked egy tanácsot? – Meg tudom akadályozni? – Nem, nem igazán. Az ilyesmivel úgy vagyok, mint Ann Landers2. Taylor továbbcsúszott a tetőn a következő zsindely felé. – Hát akkor mondd, ne kímélj! Mitch egy kicsit megmerevedett, mert már előre sejtette Taylor reakcióját. – Nos, ha tényleg olyan, amilyennek mondod, és boldoggá tesz téged, akkor ezúttal ne szúrd el! Taylor egy mozdulat kellős közepén megtorpant. – Ez meg mit jelentsen? – Te is tudod, hogy állsz ezekhez a dolgokhoz. Emlékezz csak Valerie-ra! Emlékezz Lorira! Ha te nem teszed, akkor majd én eszedbe juttatom. Eljárkálsz velük, elbűvölöd őket, minden idődet velük töltöd, eléred, hogy beléd szeressenek… aztán, puff, egy csapásra véget vetsz mindennek. – Te nem tudod, hogy mit beszélsz! Mitch figyelte, ahogy Taylor szája komor vonallá feszül. – Nem? Hát akkor gyerünk, mondd meg, miben tévedek. Taylor vonakodva végiggondolta, amit Mitch mondott. – Ők mások voltak, mint Denise – mondta lassan. – Én is más voltam. Azóta megváltoztam. Mitch egyik kezét felemelte, hogy leállítsa Taylort. – Nem engem kell meggyőznöd, Taylor. Ahogy mondani szokták, ne a hír hozóját okold; csak azért mondom ezt neked, mert nem akarom, hogy később a fejedet verd a falba. Taylor megcsóválta a fejét. Néhány percig némán dolgoztak, majd azt mondta: – Azt ugye tudod, hogy kellemetlen egy seggfej vagy? Mitch kefével letisztított néhány szöget. – Ja, tudom. Melissa is ezt mondja, úgyhogy ne vedd személyeskedésnek. Egyszerűen ilyen vagyok. * – Nos, elkészültetek a tetővel? Taylor bólintott. Egy sör volt nála, amit lassan szopogatott. Volt még néhány órájuk Denise műszakjának kezdetéig. Ott ültek az elülső lépcsőn, miközben Kyle a teherautóival játszott az udvaron. Bárhogy igyekezett is, gondolatai mégis mindig visszatértek ahhoz, amit Mitch mondott. Tudta, hogy van némi igazság barátja szavaiban, de azért jobb szerette volna, ha nem hozakodik elő ezzel a témával. Úgy gyötörte ez, akár egy rossz emlék. – Igen – mondta –, kész van. – Nehezebb volt, mint gondoltad? – kérdezte Denise. – Nem, nem igazán. Miért? – Olyan lehangoltnak tűnsz. – Sajnálom. Azt hiszem, egy kicsit elfáradtam. Denise fürkészőn nézett rá. – Biztos, hogy csak erről van szó? Taylor a szájához emelte a sört, és ivott. – Azt hiszem. – Csak hiszed?

Taylor letette a sörösdobozt a lépcsőre. – Hát, Mitch mondott ma nekem egy-két dolgot… – Nevezetesen? – Mindenfélét – mondta Taylor, mert nem igazán akarta kifejteni. Denise látta az aggodalmat a tekintetében. – Nevezetesen? Taylor vett egy nagy levegőt, miközben azon tűnődött, hogy válaszoljon-e vagy sem, de aztán a válasz mellett döntött. – Azt mondta, ha komolyan veszem a dolgot veled, akkor ezúttal ne toljam el. Denise érezte, hogy elakad a lélegzete, e nyíltan őszinte kijelentés hallatán. Vajon miért kell Mitchnek erre figyelmeztetnie őt? – És te mit mondtál erre? Taylor megrázta a fejét. – Azt mondtam neki, hogy nem tudja, mit beszél. – És… – Denise habozott. – Tényleg nem tudja? – Nem, hát persze hogy nem. – Akkor meg miért zavar ez téged? – Azért – mondta –, mert egyszerűen piszkálja a csőröm, hogy ilyesmit gondol rólam. Az égvilágon semmit sem tud rólad, rólunk. És tuti, hogy azt sem tudja, én hogy érzek. Denise hunyorogva nézett fel rá, mert a szemébe világított a lemenő nap fénye. – És hogy érzel? Taylor a keze után nyúlt. – Hát nem tudod? – kérdezte. – Nem mutattam még ki elég nyilvánvalóan? 21. fejezet Július közepére a nyár teljes erővel tombolt, a hőmérséklet évszázados csúcsot döntött, majd végül lassanként egy kicsit hűvösebb lett. A hónap vége felé a Belle hurrikán fenyegette a Hatterasfok környékén Észak-Carolina partvidékét, de aztán visszafordult a tenger felé; augusztus elején meg ugyanígy jártak a Delilah hurrikánnal. Augusztus közepére aszály lett, augusztus végén pedig már a kukorica is fonnyadni kezdett a hőségben. A szeptember olyan szokatlan hidegfronttal indult, amire már vagy húsz éve nem volt példa. A szekrények mélyéről előkerültek a farmernadrágok, a kora esti órákban pedig már elkelt egy könnyű dzseki is. Aztán egy hét múlva újabb hőhullám érkezett, és a nadrágok, remélhetőleg még néhány hónapra, visszakerültek a helyükre. Mindazonáltal a nyár során Taylor és Denise kapcsolata változatlan maradt. Kialakult egy megszokott rend, a délutánokat zömében együtt töltötték – Taylor és emberei, hogy elkerüljék a nagy hőséget, kora reggel kezdtek, így kettőkor már végeztek –, és Taylor, amikor csak tehette, továbbra is elvitte Denise-t az étkezdébe, majd a munka végeztével el is ment érte. Néhányszor előfordult, hogy Judy-nál vacsoráztak; párszor meg Judy ment át ismét vigyázni Kyle-ra, hogy ők egy kicsit kettesben lehessenek. E három hónap során Denise egyre jobban megszerette Edentont. Taylor persze buzgón vezette őt, megmutatta neki a város körüli látnivalókat, hol hajóval mentek ki, hol meg a tengerpartot járták. Idővel Denise annak látta Edentont, ami valójában volt, olyan helynek, mely a maga módján, a maga lassú ritmusa szerint működött, ahol fontos a gyereknevelés, a vasárnapi templomba járás, ahol az emberek vagy a vízen dolgoznak, vagy a termékeny földet művelik; egyszóval olyan helynek, ahol az otthonnak még van jelentése. Denise azon kapta magát, hogy Taylort nézi, amint ott áll kávéscsészével a kezében a konyhájában, és szórakozottan eltűnődött, vajon ilyennek látja-e majd őt a távoli jövőben is, amikorra Taylor haja már ősz lesz. Denise mindent örömmel várt, amit együtt csináltak; valamikor július vége felé, egy meleg estén Taylor elvitte őt Elizabeth Citybe, táncolni mentek, ami sok-sok éve egy újabb első alkalom volt. Taylor meglepően kecses léptekkel vezette körbe a táncparketten, ahogy keringőztek meg two

stepet jártak a helyi countryzenekar pergő zenéjére. A nőket, s ezt Denise akaratlanul is észrevette, természetszerűleg vonzotta Taylor, egyik-másik időnként még rá is mosolygott a táncparketten, amire Denise-ben hirtelen fellángolt a féltékenység, noha úgy tűnt, Taylor észre sem vette őket. Sőt a karja egy pillanatra sem engedte el Denise derekát, és úgy nézett rá azon az estén, mintha rajta kívül más nem is létezne a világon. Később, amikor sajtos szendvicset ettek az ágyban, Taylor magához vonta, miközben odakünn, a hálószoba ablakán túl nyári vihar dörgött és villámlott. – Ennél jobb – vallotta be őszintén – már nem is lehet. Kyle is kivirult, jót tett neki Taylor közelsége. Beszéde egyre magabiztosabb lett, egyre többször szólalt meg, noha annak, amit mondott, jobbára még mindig nem volt túl sok értelme. Leszokott arról is, hogy suttogjon, ha néhány szónál többet kellett kimondania. A nyár végére már megtanulta pontosan elütni a labdát a kezdőpontról, és a dobótechnikája is feltűnően sokat fejlődött. Taylor hevenyészett alappontokat is kijelölt az elülső udvarban, s noha megtett minden tőle telhetőt, hogy megtanítsa Kyle-nak a játék szabályait, ez olyasvalami volt, ami Kyle-t egyáltalán nem érdekelte. A gyerek csak játszani, szórakozni akart. De bármily idillinek is tűnt minden, Denise a mélyben mégis érzett valami nyugtalanságot Taylorban, amit sehogy sem tudott megfogni. Mint első közös estéjükön, Taylor tekintete szeretkezés után, időnként most is olyan távoli és kifürkészhetetlen lett. Ilyenkor is magához ölelte megsimogatta őt, de Denise érzett benne valamit, ami halvány nyugtalansággal töltötte el, valamit, ami sötét és kiismerhetetlen volt, valamit, amitől Taylor öregebbnek és fáradtabbnak tűnt, mint amit Denise valaha is érzett. Ez időnként megrémítette, de aztán a nappal fényében jobbára csak korholta magát, amiért hagyta, hogy képzelete így nekilóduljon. Augusztus vége felé Taylor három napig távol volt, hogy segítsen megfékezni egy jókora croatani erdőtüzet, amit a perzselő augusztusi hőség csak még veszedelmesebbé tett. Denise nemigen tudott aludni, míg Taylor oda volt. Aggódott miatta, így aztán felhívta Judyt, és jó egy órát beszéltek telefonon. Denise folyamatosan nyomon követte a tűzről szóló híreket az újságban és a televízión, hátha megpillantja Taylort, de mindhiába. Amikor aztán Taylor visszatért Edentonba, egyenesen Denise-hez hajtott. Ray beleegyezett, hogy Denise kivegye azt az estét, de Taylor olyan kimerült volt, hogy nem sokkal naplemente után elaludt a kanapén. Denise betakarta, és úgy gondolta, másnap reggelig aludni fog, de Taylor az éjszaka közepén beosont a szobájába. Most is reszketett, de ezúttal órákig nem szűnt meg a reszketés. Taylor nem volt hajlandó beszélni arról, hogy mi történt, és Denise aggódva tartotta őt karjai közt, míg végül a férfinak sikerült ismét elszunnyadnia. De démonjai még álmában sem hagytak békét neki. Nyugtalanul forgolódott, s kiáltozott, noha szavait nem lehetett érteni, de a félelem tisztán kihallott belőlük. Másnap reggel Taylor félénken mentegetődzött, de nem szolgált semmiféle magyarázattal. Nem is kellett. Denise valahogy tudta, hogy nem csupán a tűz emléke az, ami a férfit emészti, hanem valami más, valami csupasz és sötét bugyog fel ilyenkor a felszínre. Denise-nek az anyja egyszer azt mondta, hogy vannak férfiak, akik elfojtják, magukba zárják titkaikat, és ez csak bajt hoz arra a nőre, aki egy ilyen férfit szeret. Denise ösztönösen tisztában volt anyja szavainak igazságával, mégsem tudta összeegyeztetni ezeket a szavakat azzal a szerelemmel amit Taylor McAden iránt érzett. Szerette a férfi illatát; szerette, ahogy kezének durva bőre testéhez ér, és szerette azokat a ráncokat a szeme körül, melyek megjelentek, valahányszor nevetett. Szerette azt, ahogy Taylor nézte őt, amikor végzett a munkával az étkezdében, és a férfi lábát keresztbe vetve ott várt rá a kocsinak támaszkodva a parkolóban. Egyáltalán, mindent szeretett rajta. Időnként azon kapta magát, hogy arról ábrándozik, egy szép nap majd oltár elé lép vele. Ezt tagadhatta, figyelmen kívül hagyhatta, és mondhatta, hogy még egyikőjük sem áll készen rá. Ez utóbbi akár még igaz is lehetett. Nem voltak még elég rég együtt, és ha holnap megkérte volna, Denise szerette azt hinni, lesz olyan bölcs, hogy pontosan ezt is mondja neki. De ő… mégsem mondaná ki ezeket a szavakat, ismerte el magában legtárgyilagosabb, legkönyörtelenebbül őszinte pillanataiban. Ő bizony azt mondaná, hogy igen… igen… igen. Amikor így elábrándozott, csak remélni merte, hogy Taylor is ugyanezt érzi.

* – Idegesnek tűnsz – jegyezte meg Taylor, ahogy szemügyre vette Denise-t a tükör előtt. Ott állt mögötte a fürdőszobában, amint Denise az utolsó simításokat végezte sminkjén. – Ideges vagyok. – De hát csak Mitchről és Melissáról van szó. Nincs miért idegeskedned. Denise két különböző fülbevalót emelt fel és próbált a füléhez, miközben azon tanakodott, vajon az aranykarikát vagy azt az egyszerű kis gömböt válassza. – Neked, lehet, hogy nincs miért. Te már ismered őket. De én csak egyszer találkoztam velük, három hónapja, és akkor se sokat beszéltünk. Mi van, ha rossz benyomást keltek? – Ne aggódj! – szorította meg a karját Taylor –, nem fogsz. – De mi van, ha mégis? – Ők ilyesmivel nem törődnek. Majd meglátod. Denise a karikát félretette, inkább a kis gömböt választotta. Fejét kissé oldalra fordítva, egyenként berakta őket. – Tudod, nem lennék ennyire ideges, ha már korábban elvittél volna hozzájuk. Iszonyú sokáig vártál, hogy bemutass a barátaidnak. Taylor védekezőn emelte fel a kezét. – Hé, ne engem okolj! Te dolgozol heti hat estén, és nagyon sajnálom, ha azon az egyetlen szabad estén teljesen magamnak akarlak. – Igen, de… – De mi? – Szóval, már kezdtem azt hinni, hogy talán zavar, ha együtt látnak velem. – Jaj, ne légy nevetséges! Biztosíthatlak, hogy engem csakis önző szándékaim vezéreltek. Mohó és irigy vagyok, ha arról az időről van szó, amit veled tölthetek. Denise a válla fölött hátranézett, és megkérdezte: – Ez akkor olyasvalami, amiért a jövőt tekintve aggódnom kell? Taylor ravaszkás mosollyal az arcán vállat vont. – Ez attól függ, hogy továbbra is heti hat estén át dolgozol-e. Denise felsóhajtott, miközben végzett a fülbevalókkal. – Hát, ennek hamarosan vége lesz. Már csaknem összegyűjtöttem egy kocsira valót, s ha már elég lesz a pénzem, hidd el, én fogok könyörögni Raynek, hogy radikálisan csökkentse a műszakjaim számát. Taylor hátulról, még mindig Denise tükörképét nézve, átölelte. – Hé, mondtam már, hogy milyen csodásan nézel ki? – Te témát váltottál. – Tudom. De a fenébe is, nézz csak végig magadon! Gyönyörű vagy. Miután szemügyre vette tükörképüket, Denise megfordult, szembe Taylorral. – Megfelelek egy kerti grillpartihoz a barátaidnál? – Fantasztikusan nézel ki – mondta komolyan Taylor –, de még ha nem így lenne, akkor is szeretnének téged. Harminc perccel később Taylor, Denise és Kyle épp az ajtó felé tartottak, amikor a ház hátsó része felől megjelent Mitch egy sörrel a kezében. – Helló mindnyájatoknak! – mondta. – Örülök, hogy sikerült eljönnötök. A banda hátul van. Taylor és Denise a kapun át követték, elhaladtak a hinták meg az azáleabokrok mellett, majd a házhoz csatlakozó, kikövezett hátsó kertbe értek. Melissa ott ült egy kerti asztal mellett, négy fiát figyelte, akik ki-be ugráltak a medencébe, és hangos kiáltozásuk állandó zsivajjá olvadt, amit csak egy-egy élesebb visítás szakított meg. A medencét az előző nyáron építették, miután túl sok gumicipőt nyűttek el a folyóparton, a móló közelében. Nincs, ami egy mérges kígyónál jobban megkeseríthetné az ember természetszeretetét, szokta Mitch mondogatni. – Á, sziasztok! – kiáltotta Melissa, és felállt. – Kösz, hogy eljöttetek.

Taylor megölelte Melissát, majd egy gyors puszit nyomott az arcára. – Ti ugye már találkoztatok – mondta Taylor. – Igen, a fesztiválon – felelte könnyedén Melissa. – De az már elég rég volt, meg aztán aznap jó pár emberrel kellett megismerkedned. Hogy vagy, Denise? – Kösz jól – mondta Denise, még mindig egy kicsit idegesen. Mitch a hűtőtáska felé intett. – Kértek sört? – Az jól jönne – felelte Taylor. – Te is kérsz egyet, Denise? – Igen, köszönöm. Taylor elment a sörért, Mitch pedig letelepedett az asztal mellé, és beállította a napernyőt, hogy árnyékban legyenek. Melissa ismét kényelembe helyezte magát, Denise meg követte példáját. Kyle úszónadrágban és pólóban, vállán egy törülközővel félénken ácsorgott az anyja mellett. Melissa odahajolt hozzá. – Szia, Kyle! Hogy vagy? Kyle nem válaszolt. – Kyle, mondd: „Köszönöm, jól” – mondta Denise. – Köszönöm, jól. (Köhönö mól) Melissa elmosolyodott. – Nos, akkor jó. Szeretnél te is a medencébe menni a többi fiúval? Egész nap csak rád vártak. Kyle Melissáról az anyjára nézett. – Akarsz úszni? – fogalmazta át a kérdést számára Denise. Kyle izgatottan bólintott. – Ihen. – Jó, akkor menj! Légy óvatos! Denise elvette tőle a törülközőt, és Kyle sietve elindult a víz felé. – Kell neki úszógumi? – kérdezte Melissa. – Nem, tud úszni. De azért persze rajta kell tartanom a szemem. Kyle odaért a medencéhez, belépett a vízbe, mely a térdéig ért. Lehajolt és egy kicsit megpaskolta, mintha ellenőrizné a hőmérsékletet, majd széles mosoly ömlött szét az arcán. Denise és Melissa figyelte, ahogy begázol a vízbe. – Hány éves? – Néhány hónap múlva lesz öt. – Ó, akárcsak Jud. – Melissa a medence túlsó vége felé mutatott. – Ő az ott, az ugródeszkánál, a medence szélébe kapaszkodik. Denise látta a gyereket. Akkora volt, mint Kyle, a haja tüsire vágva. Melissa négy fia ugrált, pancsolt, visítozott – egyszóval, remekül érezték magukat. – Mind a négy a tied? – kérdezte elámulva Denise. – Ma még igen. De csak szólj, ha el akarsz vinni egyet magaddal. Választhatsz az alomból. Denise érezte, hogy egy kicsit megnyugszik. – Nehéz velük? – Hát, fiúk. Annyi energia szorult beléjük, hogy még a fülükön is az jön ki. – Milyen idősek? – Tíz, nyolc, hat és négy. – A feleségemnek volt egy terve – szólt bele a beszélgetésbe Mitch, miközben a címkét hámozgatta le üvegéről. Minden második évben, a házassági évfordulónkon hagyta, hogy vele aludjak, akár akart engem, akár nem. Melissa a szemét forgatta. – Ne is figyelj rá! Társalgási készségét nem civilizált emberekhez szabták. Taylor visszatért a két sörrel, kinyitotta Denise üvegét, és letette elé. Az ő söre már nyitva volt. – Miről van szó? – A nemi életünkről – vágta rá Mitch komoly képpel, és ezúttal Melissa már a karjába bokszolt. – Ügyelj a nyelvedre, fiacskám! Vendégeink vannak. Ugye nem akarsz rossz benyomást kelteni? Mitch odahajolt Denise-hez.

– Egyáltalán nem keltek rossz benyomást, igaz? Denise elmosolyodott, és úgy döntött, hogy ezt a két embert egyből megszerette. – Nem. – Látod, mondtam én neked, szívecském – jelentette ki diadalmasan Mitch. – Csak azért mondta, mert olyan helyzetbe hoztad, hogy nem mondhatott mást. Most pedig hagyd békén azt a szegény hölgyet. Mi itt beszélgettünk, tökéletes társalgást folytattunk, amíg te bele nem ütötted az orrodat. – Nos… Mitch mindössze ennyit tudott mondani, mielőtt Melissa a szavába vágott. – Ne feszítsd tovább a húrt? – De… – A kanapén akarsz aludni ma este? Mitch szemöldöke le s föl járt. – Ezt vehetem ígéretnek? Melissa alaposan végigmérte. – Most már igen. Az asztal körül mindenki nevetett, Mitch pedig odahajolt a feleségéhez, és a vállára hajtotta a fejét. – Ne haragudj, szívecském – mondta neki, és úgy nézett rá, mint egy kiskutya, mely a szőnyegre piszkított. – Ez kevés – mondta neki Melissa, rátartin magasra emelve az orrát. – És ha később elmosogatnám a tányérokat? – Ma este papírtányérból eszünk. – Tudom. Ezért ajánlottam fel. – Mi lenne, ha ti ketten békén hagynátok minket, hogy nyugodtan beszélgethessünk? Menjetek és tisztítsátok meg a rostélyt vagy akármit. – Még csak most jöttem – panaszolta fel Taylor. – Miért kell máris munkába állnom? – Mert a rostély tényleg mocskos. – Tényleg? – kérdezte Mitch. – Hess – mondta Melissa, mintha egy legyet hajtana el a tányérjáról. – Hagyjatok már magunkra minket, egy kis bizalmas, női beszélgetésre vágyunk. Mitch a barátja felé fordult. – Én nem hiszem, hogy szívesen látnak minket itt, Taylor. – Azt hiszem, igazad van, Mitch. Melissa cinkosan odasúgta Denise-nek: – Ennek a kettőnek rakétakutatással kéne foglalkoznia. Semmi sem téríti el őket a kitaposott röppályáról. Mitch tréfásan eltátotta a száját. – Azt hiszem, hogy minket itt az imént megsértettek, Taylor – mondta. – Azt hiszem, igazad van. – Látod? Erről beszélek – mondta Melissa bólogatva, mintha tétele nyert volna bizonyítást. – Két nyomkövető rakéta. – Na, gyere, Taylor – mondta Mitch sértettséget színlelve. – Ezt azért nem kell lenyelnünk. Ennél mi sokkal értékesebbek vagyunk. – Remek. Menjetek és tegyétek még értékesebbé magatokat, miközben megtisztítjátok a rostélyt. Mitch és Taylor felálltak az asztaltól, és magára hagyták Denise-t meg Melissát. Denise még akkor is nevetett, amikor a két férfi már a grillsütő felé tartott. – Mióta vagytok már házasok? – Tizenkét éve, csak húsznak tűnik. Melissa rákacsintott, és Denise csak azon tűnődött, hirtelen miért tűnik úgy neki, mintha már örök idők óta ismernék egymást. – És ti ketten hogy ismerkedtetek meg? – kérdezte Denise.

– Egy egyetemi partin. Amikor először megláttam, Mitch épp a homlokán egy üveg sörrel egyensúlyozva próbált meg áthaladni a szobán. Ha megcsinálja úgy, hogy közben nem lötyköli ki, ötven dolcsi üti a markát. – És megcsinálta? – Nem, a végére tetőtől talpig sörben úszott. De az nyilvánvaló volt, hogy nem veszi túl komolyan magát. Aztán, az után a néhány srác után, akikkel addig randevúztam, úgy gondoltam, én épp ilyet kerestem. Járni kezdtünk, majd néhány év múlva összeházasodtunk. Ahogy a férje felé nézett, a szemében őszinte szeretet csillogott. – Rendes fickó. Azt hiszem, megtartom. * – Szóval, mi volt odalent Croatanben? Amikor pár hete Joe négy önként jelentkezőt kért az erdőtűz leküzdéséhez, egyedül Taylor emelte fel a kezét. Mitch csak a fejét rázta, amikor Taylor arra kérte, ő is menjen vele. Taylornak sejtelme sem volt róla, de Mitch pontosan tudta, hogy mi történt. Joe bizalmasan félrehívta Mitchet, és elmondta neki, hogy Taylor csaknem meghalt, amikor a tűz hirtelen bezárult körülötte. Ha nem lett volna egy kis légmozgás, mely elfújt annyi füstöt, hogy Taylor kitaláljon, akkor most halott lenne. Mitchet egyáltalán nem lepte meg, hogy barátja megint kis híján a halálát lelte. Taylor belekortyolt a sörébe, és a tekintete elsötétült, ahogy visszaemlékezett. – Időnként elég meredek volt – te is tudod, hogy van ez az ilyen tüzeknél. De szerencsére senki sem sérült meg. Igen, a szerencse. Már megint. – Semmi más? – Nem igazán – mondta, eleve elutasítva a veszélyre való legkisebb célzást is. – De neked is ott kellett volna lenned. Elkelt volna még jó néhány ember odakint. Mitch a fejét rázta, miközben a grillsütő rostélyáért nyúlt. Aztán a kaparóval munkához látott. – Nem, ez nektek való, fiataloknak. Én már kezdek túl öreg lenni az ilyesmihez. – De én öregebb vagyok nálad, Mitch. – Hát persze, ha években gondolkodsz. De én hozzád képest már öregember vagyok. Nekem ivadékaim vannak. – Ivadékaid? – Keresztrejtvényszó. Azt jelenti, hogy gyerekeim vannak. – Tudom, hogy mit jelent. – Akkor azt is tudod, hogy az már nem megy, hogy csak úgy fogom magam és elmegyek. Most, hogy a fiúk már egyre nagyobbak, igazán nem lenne tisztességes Melissával szemben, ha ilyen dolgok miatt elmennék a városból. Úgy értem, ha itt adódik valami gond, ez egy dolog, de azért nem megyek el, hogy újabbat keressek. Ehhez az élet túl rövid. Taylor egy rongyért nyúlt, és odaadta Mitchnek, hogy letörülhesse a kaparót. – Még mindig úgy gondolod, hogy abbahagyod? – Igen. Még néhány hónap, aztán annyi. – Nem is bánod? – Nem én! – Mitch egy pillanatra elhallgatott, mielőtt folytatta volna. – Tudod, neked is el kéne gondolkodnod rajta, hogy abbahagyd – tette hozzá könnyedén. – Én nem szállok ki, Mitch – vetette el az ötletet nyomban Taylor. – Én nem vagyok olyan, mint te. Én nem félek attól, hogy mi történhet. – Pedig nem ártana. – Ez a te véleményed. – Meglehet – mondta Mitch nyugodtan. – De igaz. Ha valóban fontos neked Denise és Kyle, akkor ideje, hogy őket kezdd előtérbe helyezni, pont úgy, ahogy én a családomat. Amit csinálunk, akármilyen óvatosak vagyunk, akkor is veszélyes, és ez egy olyan kockázat, amit nem kell

magunkra vállalnunk. Épp elégszer fordult elő velünk, hogy csak a szerencsén múlott. – Elhallgatott, miközben letette a kaparót, aztán Taylor szemébe nézett. – Te pontosan tudod, milyen apa nélkül felnőni. Ezt szeretnéd tenni Kyle-lal? Taylor megmerevedett. – Az istenért, Mitch…! Mitch felemelte a kezét, hogy leállítsa Taylort. – Mielőtt keresetlen szavakkal kezdenél illetni engem, ez olyasvalami volt, amit el kellett mondanom. Az óta az este óta ott a hídon… aztán megint Croatanban is. Igen, arról is tudok, és ez engem egy csöppet sem tölt el részegítő melegséggel. Egy halott hős mégiscsak halott, Taylor. – Megköszörülte a torkát. – Nem is tudom. Nekem valahogy úgy tűnik, hogy az évek során egyre gyakrabban kísérted a sorsot, mintha űznél, kergetnél valamit. Engem ez időnként már megrémít. – Nem kell aggódnod miattam. Mitch felállt, és kezét Taylor vállára tette. – Én mindig aggódom miattad, Taylor. Olyan vagy nekem, mintha a testvérem volnál. * – Szerinted miről beszélgetnek? – kérdezte Denise, miközben az asztaltól Taylort figyelte. Látta a változást a férfi viselkedésében, ahogy hirtelen megmerevedett, mintha valaki megnyomott volna rajta egy gombot. Melissa is látta. – Mitch és Taylor? Valószínűleg a tűzoltóságról. Mitch az év végén abbahagyja. Valószínűleg azt mondta Taylomak, hogy ő is tegye ugyanezt. – De hát Taylor szereti a tűzoltóságot. – Azt nem tudom, hogy szereti-e. Csinálja, mert csinálnia kell. – Miért? Melissa Denise-re nézett, zavart, elképedt arcára. – Nos… az apja miatt – mondta. – Az apja miatt? – ismételte meg Denise. – Nem beszélt neked róla? – kérdezte óvatosan Melissa. – Nem – rázta meg a fejét Denise, és hirtelen megrémült attól, amire Melissa célozhat. – Csak annyit mondott, hogy az apja meghalt, amikor ő még gyerek volt. Melissa összeszorított szájjal bólintott. – Miről van szó? – kérdezte Denise szemmel láthatóan nyugtalanul. Melissa felsóhajtott, miközben azon tanakodott, vajon folytassa-e. – Kérlek – mondta Denise, és Melissa elfordította a tekintetét. Végül mégis megszólalt. – Taylor apja tűzben halt meg. E szavakra mintha dermesztő hidegség futott volna végig Denise hátán. * Taylor elvitte a rostélyt, hogy a slaugnál leöblítse, s amikor visszatért, látta, Mitch épp a hűtőt nyitja, hogy kivegyen két újabb sört. Ahogy Mitch kinyitotta a sajátját, Taylor szó nélkül elment mellette. – Tényleg csinos, Taylor. Taylor visszatette a rostélyt a sütőre, a faszén fölé. – Tudom. – A gyerek is aranyos. Helyes kis fickó. – Tudom. – Hasonlít rád. – Mi?

– Csak ellenőriztem, hogy figyelsz-e – mondta Mitch vigyorogva. – Egy kicsit mintha elkalandoztál volna, amióta visszajöttél. – Közelebb lépett Taylorhoz. – Hé, figyelj, ne haragudj mindazért, amit korábban mondtam! Nem akartalak kiborítani. – Nem borultam ki – hazudta Taylor. Mitch odaadta Taylornak a sört. – Dehogynem. Mindenesetre valakinek kordában kell tartani téged. – És ez a valaki te vagy? – Hát persze. Én vagyok az egyetlen, aki képes rá. – Ne, Mitch, ne legyél már ennyire szerény! – mondta Taylor gúnyosan. Mitch felvonta a szemöldökét. – Azt hiszed, hogy tréfálok? Mióta is ismerlek már téged? Harminc éve? Azt hiszem, ez feljogosít rá, hogy időnként megmondjam a véleményem anélkül, hogy akár egy pillanatig is izgatna, vajon mit gondolsz felőle. És komolyan mondtam, amit mondtam. Nem annyira a kilépésről, mert tudom, hogy azt úgysem teszed meg. De azért megpróbálhatnál egy kicsit megfontoltabb és óvatosabb lenni a jövőben. Látod ezt? Mitch kopaszodó fejére mutatott. – Valamikor ez itt csupa haj volt. És még ma is mind meglenne, ha te nem lennél ilyen átkozottul vakmerő. Valahányszor valami őrültséget csinálsz, érzem, amint aprócska hajszálaim öngyilkosságot követnek el, és egyenest leugranak a fejemről, rá a vállamra. Ha nagyon fülelsz, akkor még azt is hallod, ahogy közben sikítanak. Tudod, hogy milyen az, amikor az ember megkopaszodik? Amikor napvédőt kell kenned a fejed búbjára, ha kimész? Aztán meg májfoltok jelennek meg ott, ahol egykor elválasztottad a hajad? Hát ez nem sokat emel az ember önbecsülésén, ha tudod, hogy mire gondolok. Úgyhogy tartozol nekem. Taylor akarata ellenére is elnevette magát. – A mindenit, én meg mindvégig azt hittem, hogy ez örökletes. – Nem, nem. Ez miattad van, pajtás. – Meg vagyok hatva. – Hát lehetsz is. Azért bárkiért nem lennék hajlandó megkopaszodni. – Rendben – sóhajtott fel Taylor. – A jövőben igyekszem óvatosabb lenni. – Jó, merthogy hamarosan nem leszek melletted, hogy visszarángassalak. * – Hogy áll a faszén? – kiáltott oda nekik Melissa. Mitch és Taylor a sütő mellett álltak, a gyerekek pedig már ettek. Mitch először a hot dogot készítette el, így az öt srác már asztalnál ült. Denise magával hozta Kyle vacsoráját (sajtos makaróni, Ritz kréker, szőlő), és most letette elé. Miután a gyerek néhány órán át úszott, most farkaséhes volt. – Még tíz perc – kiáltott vissza a válla fölött Mitch. – Én is sajtos makarónit akarok – nyafogott Melissa legkisebb fia, amikor meglátta, hogy Kyle mást eszik, mint ők. – Edd meg a hot dogodat! – felelte Melissa. – De anyu…! – Edd meg a hot dogodat! – ismételte. – Ha még utána is éhes vagy, csinálok neked, rendben? Melissa tudta, hogy utána már nem lesz éhes, de úgy tűnt, ettől a gyerek megnyugodott. Miután a gyerekek körül minden rendben volt, Denise és Melissa elmentek az asztaltól, és lejjebb, a medence közelében leültek. Amióta Denise megtudta, hogy mi történt Taylor apjával, azóta próbálta összerakni magában a képet. Úgy tűnt, Melissa megsejtette, hogy milyen irányt vettek gondolatai. – Taylor? – kérdezte, és Denise esetlenül elmosolyodott, mivel zavarba jött, hogy ez ennyire nyilvánvaló. – Igen. – Hogy vagytok egymással? – Eddig azt hittem, hogy egész jól. De most már nem vagyok annyira biztos benne.

– Mert nem beszélt neked az apjáról? Nos, hadd avassalak be egy titokba: Taylor nem beszél róla soha, senkinek. Se nekem, se bárkinek, akivel együtt dolgozik, se a barátainak. Még Mitchnek sem beszélt róla soha. Denise ezen eltűnődött, és nem tudta biztosan, vajon mit is feleljen erre. – Ettől egy kicsit jobban érzem magam. – Egy pillanatra a homlokát ráncolva elhallgatott. – Legalábbis azt hiszem. Melissa letette jeges teáját. Denise-hez hasonlóan, a második után abbahagyta a sörivást. – Elbűvölő tud lenni, ha akar, igaz? Meg aranyos. Denise hátradőlt székében. – Igen, ez igaz. – Hogy jön ki Kyle-lal? – Kyle imádja – mostanság jobban szereti Taylort, mint engem. Amikor együtt vannak, Taylor olyan, akár egy kisfiú. – Taylor mindig is értett a gyerekekhez. Az enyémek ugyanígy vannak vele. Fel szokták hívni, hogy megkérdezzék, nem tudna-e átjönni játszani. – És átjön? – Néha. Bár mostanság nemigen. Lekötöttétek minden idejét. – Sajnálom. Melissa elhessegette a mentegetődzést. – Ugyan! Én örülök neki. Miatta és miattad is. Már kezdtem azon tűnődni, vajon talál-e valaha is valakit. Tulajdonképpen évek óta te vagy az első, akit elhozott ide. – Tehát voltak mások is? Melissa fanyarul elmosolyodott. – Szóval róluk se beszélt neked? – Egy szót se. – Na, kislány, akkor igazán jó, hogy átjöttél – mondta cinkos hangon, mire Denise elnevette magát. – Tehát, mit szeretnél tudni? – Milyenek voltak? – Nem olyanok, mint te, az biztos. – Nem? – Nem. Te sokkal csinosabb vagy, és van egy fiad. – És velük mi történt? – Na, ezt, sajnos, nem tudom megmondani neked. Taylor erről sem beszél. Mindössze annyit tudok, hogy egyik nap még remekül megvoltak, aztán legközelebb már csak azt láttam, hogy vége. Sosem értettem, hogy miért. – Ez igazán megnyugtató gondolat. – Jaj, nem azt mondom, hogy veled is ez fog történni. Nagyon tetszel neki, sokkal jobban, mint a többiek. Látom abból, ahogy rád néz. Denise remélte, hogy Melissa igazat mond. – Néha … – kezdte Denise, majd hangja elhalt, mert nem tudta pontosan, hogyan is mondja. – Néha megrémít, hogy vajon mire gondolhat. Denise Melissára nézett, és megdöbbentette éles megfigyelőkészsége. Melissa folytatta: – Noha mi Mitchcsel már régóta együtt vagyunk, még mindig nem látom tisztán, vajon mi mozgatja, mitől kattan be. Ebben az értelemben néha olyan, mint Taylor. De aztán végül megoldjuk a dolgot, mert mindketten meg akarjuk oldani. Amíg bennetek is megvan ez, addig bármin túljuthattok. Az asztaltól, ahol a gyerekek ültek, egy strandlabda röpült feléjük, és fejen találta Melissát. Hangos kacarászás hallatszott. Melissa körbepislantott, de különben oda se figyelt a továbbguruló labdára. – Még talán azt is el tudod viselni, hogy négy ilyen fiad legyen, mint nekünk? – Hát, nem tudom, hogy erre képes lennék-e. – Már hogyne lennél! Könnyű. Mindössze annyit kell tenned, hogy korán felkelsz, fogod az újságot, és nyugodtan elolvasod, miközben egyik tequilát iszod a másik után. Denise kuncogott.

– De komolyan, gondoltál már arra, hogy több gyereked legyen? – kérdezte Melissa. – Nem túl gyakran. – Kyle miatt? – Korábban már beszéltek egy kicsit a gyerek problémájáról. – Nem, nem csak miatta. Ez azért, ugye, nem olyasmi, amit egyedül végigcsinálhatok. – De ha férjnél lennél? Pillanatnyi szünet után Denise elmosolyodott. – Akkor valószínűleg. Melissa bólintott. – Gondolod, hogy Taylor jó apa lenne? – Tudom, hogy az lenne. – Én is – helyeselt Melissa. – Beszéltetek már erről? – A házasságról? Nem. Még nem került szóba. – Hm – mondta Melissa. – Majd én megpróbálom kipuhatolni nála a dolgot. Rendben? – Ezt azért nem kell! – tiltakozott Denise elpirulva. – Ó, de én szeretném. Én legalább olyan kíváncsi vagyok, mint te. Ne aggódj, finom leszek. Még csak tudni se fogja, hogy mire akarok kilyukadni. – Nos, Taylor, feleségül veszed ezt a csodás lányt, vagy mi? Denise majdnem a tányérjába ejtette a villáját. Taylor meg, aki épp ivott, félrenyelt egy kicsit, és háromszor is köhintett, mire sikerült kijuttatnia a folyadékot a légcsövéből. Szalvétáját az arcához emelte, hogy megtörülje könnybe lábadt szemét. – Hogy mondod?! Ekkor már ők négyen is vacsoráztak – roston sült marha, zöldsaláta, cheddar sajtos burgonya és fokhagymás kenyér. Közben sokat nevettek, tréfálkoztak, remekül szórakoztak, és már a vacsora közepén jártak, amikor Melissa bevetette bombaként robbanó kérdését. Denise érezte, hogy az arca egészen elvörösödik, miközben Melissa tárgyilagos hangnemben folytatta tovább. – Úgy értem, hogy ő egy tünemény, Taylor. Meg aztán okos is. Ilyen lányt nem találsz minden bokorban. Noha ezt nyilvánvalóan csak tréfának szánta, Taylor mégis egy kicsit megmerevedett. – Erre még nem igazán gondoltam – mondta már-már védekezőn, mire Melissa előrehajolt, megveregette a karját, majd hangosan nevetni kezdett. – Én erre nem vártam választ, Taylor – csak vicceltem. Csupán a képedet akartam látni. Úgy kiguvadt a szemed, azt hittem, elgurul. – Csak azért, mert majdnem megfulladtam – mondta erre Taylor. Melissa a férfihoz hajolt. – Ne haragudj! Egyszerűen nem tudtam ellenállni. Olyan könnyű téged ugratni. Akárcsak ezt a majmot itt. – Rólam beszélsz, édesem? – szólt közbe Mitch, aki Taylor nyilvánvaló zavarát próbálta oldani. – Miért, ki hív még téged majomnak? – Kivéve téged – no meg természetesen három másik feleségemet –, valójában senki. – Hm – mondta Melissa –, akkor jó. Különben még féltékeny találnék lenni. Melissa áthajolt férjéhez, és egy gyors puszit nyomott az arcára. – Mindig ilyenek? – súgta oda Taylornak Denise, miközben azért imádkozott, nehogy a férfi azt higgye, ő bujtotta fel Melissát. – Amióta csak ismerem őket – felelte Taylor, de gondolatai szemmel láthatóan másutt jártak. – Hé, csak semmi sugdolódzás a hátunk mögött! – mondta Melissa. Aztán Denise felé fordult, és a beszélgetést biztonságosabb mederbe terelte. – Nos, akkor mesélj nekem Atlantáról! Én még sosem jártam ott… Denise vett egy nagy levegőt, miközben Melissa, arcán szinte észrevétlen önelégültséggel nézett rá. Aztán feltűnés nélkül rákacsintott, s ezt olyan ügyesen csinálta, hogy se Mitch, se Taylor nem vette észre. Noha a következő egy órában Melissa meg Denise megállás nélkül csevegtek, és a beszélgetésbe időnként Mitch is bekapcsolódott, ezalatt Taylor, ahogy azt Denise észrevette, szinte meg se szólalt.

– Elkaplak! – kiáltotta Mitch, ahogy Judot üldözve átrohant az udvaron, a gyerek meg hol boldog, hol meg rémült sikoltozások közepette menekült előle. – Mindjárt a házban vagy! Fuss! – kiáltotta Taylor. Jud támadón szegte le fejét, ahogy Mitch lelassított mögötte, merthogy ez már vesztett ügy volt. Jud elérte a házat, ahol a többiek voltak. Egy órája fejezték be a vacsorát; a nap lement, és Mitch meg Taylor az elülső udvaron fogócskázott a fiúkkal. Mitch csípőre tett kézzel, zihálva körülnézett, hogy lássa, merre vannak a srácok. Mind egy kupacban, alig egyméternyire voltak egymástól. – Úgyse tudsz elkapni, apu! – csúfolta őt Cameron, miközben szamárfület mutatott neki. – Na, próbálj meg elkapni, apu! – csatlakozott testvéréhez Will. – Akkor ahhoz előbb ki kell jönnötök a házból – mondta Mitch, miközben előrehajolt és kezét a térdére támasztotta. Cameron és Will megérezték gyöngeségét, így aztán hirtelen, ellenkező irányba kitörtek. – Gyerünk, apu! – kiáltotta ujjongva Will. – Jól van, te akartad! – mondta Mitch, és minden erejével azon volt, hogy megfeleljen a kihívásnak. Mitch cammogva megindult Will felé, el Taylor és Kyle mellett, akik biztonságban a helyükön maradtak. – Fuss, apu, fuss! – ugratta Will, mivel tudta, elég gyors ahhoz, hogy apjától kellő távolságban maradjon. Mitch a következő néhány percben egymás után vette üldözőbe fiait, és szükség szerint, időnként hirtelen irányt váltott. Kyle-nak beletelt egy kis időbe, hogy felfogja a játékot, de végül megértette annyira, hogy együtt fusson a többi gyerekkel, és hamarosan az ő sikoltozása is belevegyült a többiekébe, ahogy Mitch le s föl rohangászott az udvaron. Aztán a következő alkalommal, amikor megint csak kisiklottak a keze közül, Mitch Taylor felé vette az irányt. – Szükségem van itt egy kis pihenőre – mondta lihegve, és szavai csaknem belevesztek ziháló lélegzésébe. Taylor oldalvást, biztonságos távolságban kitört. – Ahhoz előbb el kell kapnod, pajtás. Taylor hagyta még őt szenvedni, úgy egy percig, mígnem Mitch már csaknem elzöldült. Végül az udvar közepére futott, majd lelassított, és hagyta, hogy Mitch megfogja. Mitch ismét előregörnyedt, és próbálta visszanyerni lélegzetét. – Gyorsabbak, mint amilyennek tűnnek – mondta Mitch őszintén –, és úgy váltanak irányt, akár a nyulak. – Ez csak a látszat, egy olyan öreg szemében, mint te – vágta rá Taylor. – De ha összeszedted magad, nyomban megfoglak. – Ha azt hiszed, hogy én felállok, akkor nem vagy eszednél. Én most fogom magam, és egy jó darabig elüldögélek itt. – Gyerünk! – kiáltotta oda Taylornak Cameron, aki már alig várta, hogy a játék folytatódjon. – Fogj meg, ha tudsz! Taylor összedörzsölte a kezét. – Jól van, akkor most én jövök! Taylor egy hatalmas lépéssel megindult a gyerekek felé, akik diadalmas visítással egyből szanaszét spricceltek. Kyle hangja azonban felismerhetően hasított bele a sötétségbe, amitől Taylor hirtelen megtorpant. – Gyerünk, apu! – (Gyehün ah-puu) kiáltotta Kyle. – Gyerünk, apu! Apu. Taylor egy pillanatig dermedten meredt Kyle felé. Mitch, aki látta Taylor reakcióját, ugratni kezdete: – Netán van valami, amit nem mondtál el nekem, Taylor? Taylor nem válaszolt. – Épp az imént hívott apunak – tette még hozzá, mintha Taylor ezt nem hallotta volna. Taylor azonban szinte oda se figyelt Mitchre. Gondolataiba mélyedt, miközben fejében egyfolytában ott zakatolt az a szó. Apu.

Noha tudta, hogy Kyle egyszerűen csak a többi gyereket utánozta – mintha az, hogy aput kiált, szintén a játék része lenne –, ez mégis ismét felidézte benne Melissa szavait. Nos, feleségül veszed ezt a csodás lányt, vagy mi? – Föld hívja Taylort… óriás apu, jelentkezz! – mondta Mitch, miközben képtelen volt elnyomni a vigyorgását. Taylor végül felé pillantott. – Fogd be, Mitch! – Igenis… apu. Taylor végül tett egy lépést a gyerekek felé. – Én nem vagyok az apja – mondta, inkább csak úgy magának. Noha Mitch is csak úgy maga elé suttogta szavait, Taylor mégis olyan tisztán hallotta, mint az imént Kyle-t. – Még nem. * – Na, fickók, jól szórakoztatok? – kérdezte Melissa, ahogy a gyerekek becsörtettek a bejárati ajtón, miután kellőképpen elfáradtak már ahhoz, hogy aznapra befejezzék a játékot. – Tökjó volt. De apu eszelősen lelassult – mondta Cameron. – Nem igaz – mondta védekezőn Mitch, ahogy követte őket befelé –, csak hagytam, hogy eljussatok a házba. – Hát persze, apu. – Bekészítettem nektek egy kis gyümölcslevet a nappaliba. De ne lötyögtessétek ki, jó? – mondta Melissa, ahogy a srácok elcammogtak mellette. Mitch odahajolt, hogy megcsókolja Melissát, de az elhúzódott. – Addig nem, míg le nem zuhanyoztál. Undorító vagy. – Hát ez a hála, amiért szórakoztattam a gyerekeket? – Nem, ez a válasz akkor, ha ilyen büdös vagy. Mitch elnevette magát, majd elindult a hátsó teraszajtó felé, hogy hozzon kintről egy sört. A sort Taylor zárta, Kyle meg közvetlenül előtte ügetett. Kyle bement a többi gyerekkel a nappaliba, miközben Denise a szemével követte. – Hogy ment neki? – kérdezte Denise. – Jól – mondta szűkszavúan Taylor. – Jól szórakozott. Denise fürkészőn nézett Taylorra. Valami szemmel láthatóan aggasztotta. – Valami baj van? Taylor elfordította a tekintetét. – Nincs – mondta. – Nincs semmi baj. Anélkül, hogy bármi mást mondott volna, kiment Mitch után. Miután az est lassanként véget ért, Denise felajánlotta, hogy segít Melissának vacsora után a konyhában elpakolni a maradékot. A gyerekek a padlón elterülve egy filmet néztek a nappaliban, míg Mitch és Taylor odakint, a hátsó kertben raktak rendet. Denise épp az ezüst étkészletet öblítette le, hogy aztán berakja a mosogatógépbe. Onnan, ahol állt, jól látta odakint a két férfit, és ahogy figyelte őket, keze mozdulatlan volt a csobogó víz alatt. – Bármit megadnék, ha tudnám most, mire gondolsz – zökkentette vissza hirtelen Melissa hangja. Denise megrázta a fejét, miközben folytatta a munkát. – Nem hiszem, hogy bármi is elég lenne. Melissa összeszedett néhány üres poharat, és odavitte a mosogatóhoz. – Figyelj, sajnálom, ha zavarba hoztalak vacsora közben. – Nem, semmi gond. Csak hülyéskedtél. Mindnyájan azt tettük. – De azért aggaszt valami? – Nem is tudom… azt hiszem… – Melissára pillantott. –Talán egy kicsit. Taylor egész este olyan csöndes volt.

– Én ennek túl nagy jelentőséget nem tulajdonítanék. Tudom, hogy tényleg odavan érted. Egészen felvillanyozódik, ha rád néz – még azután is, hogy ugrattam. Nézte, ahogy Taylor betolta a székeket az asztal alá. Denise bólintott. – Tudom. Válasza ellenére, most mégis azon tűnődött, vajon hirtelen miért érzi ezt kevésnek. Egy tetővel lezárta a kezében lévő tálat. – Mondott Mitch bármit is arról, hogy történt-e valami, amíg elöl voltak a gyerekekkel? Melissa kíváncsian nézett rá. – Nem. Miért? Denise betette a salátát a hűtőbe. – Csak kíváncsiság. * Apu. Nos, feleségül veszed ezt a csodás lányt, vagy mi? Ahogy a sörét szopogatta, e szavak visszhangoztak egyfolytában Taylor fejében. * – Hé, mi ez a búskomorság? – kérdezte Mitch, miközben egy szemeteszsákba gyűjtötte mindazt, ami az asztalon maradt. Taylor vállat vont. – Egyszerűen csak elgondolkodtam. Ez minden. – Miről? – Munkával kapcsolatos dolgok. Próbáltam mindazt végiggondolni, amit holnap el kell végeznem – felelte Taylor, és ez ugyan igaz volt, de csak az igazság egy része. – Mivel mostanság olyan sok időt töltöttem Denise-szel, az üzleti dolgokat egy kicsit szabadjára hagytam. Most már kézbe kell vennem megint a gyeplőt. – Hát nem mentél mindennap dolgozni? – De, csak előfordult, hogy nem maradtam ott egész nap. Tudod, hogy van ez. Ha ezt túl soká csinálod, akkor előbb-utóbb apró-cseprő gondok támadnak. – Tudok valamit segíteni? Ellenőrizzem a megrendeléseidet vagy ilyesmi? Taylor a legtöbb megrendelését a vaskereskedésen át bonyolította. – Nem, nem igazán, de rendeznem kell a dolgokat. Egyvalamit megtanultam, ha a dolgok rosszra fordulnak, akkor az villámgyorsan történik. Mitch egy pillanatig tétovázott, ahogy bedobott egy papírpoharat a zsákba, mert valahogy olyan furcsa déjá vu érzése volt. Amikor Taylor legutóbb ezt a kifejezést használta, még Lórival járt. * Harminc perccel később Taylor meg Denise, és köztük Kyle, ahogy ez mostanság oly gyakori volt, már úton voltak hazafelé. Ezúttal azonban, és most először, valami feszültség volt a kocsiban, aminek okát egyikük sem tudta volna egykönnyen megmagyarázni. De mégiscsak ott volt, így aztán mindketten hallgattak, olyannyira, hogy Kyle már el is aludt ebben a nagy csöndben. Denise-nek ez furcsa érzés volt. Egyfolytában azokon a dolgokon gondolkodott, amiket Melissa mondott neki, kijelentései úgy zörögtek agyában, mint egy értelmetlenül, összevissza pattogó biliárdgolyó. Egyáltalán nem volt kedve beszélni, de Taylornak sem. A férfi furcsán távolinak tűnt, és ez csak még inkább megerősítette amúgy is különös érzéseit. Denise teljes bizonyossággal tudta, hogy az, aminek egy oldott és kellemes baráti összejövetelnek kellett volna lennie, egyszeribe valami jóval fontosabbá vált.

Rendben, Taylor majdnem megfulladt, amikor Melissa megkérdezte, vajon a tervei közt szerepel-e a házasság. Ez ugye bárkit váratlanul ért volna, különösen úgy, ahogy Melissa kibökte. A kocsiban megpróbálta meggyőzni magát erről, de minél többet gondolkodott rajta, annál bizonytalanabbá vált. Három hónap nem olyan nagy idő, ha az ember fiatal. De ők már nem gyerekek. Ő már közeledett a harminchoz, Taylor meg hat évvel idősebb nála. Elég alkalmuk volt már rá, hogy felnőjenek, hogy átgondolják, kik is ők valójában, és tudják, hogy mit akarnak az életükkel. Ha Taylor, a látszat ellenére, mégsem gondolta olyan komolyan közös jövőjüket, akkor mire föl az a nagy erőbevetés, az a teljes körű roham, ami az elmúlt hónapokban zajlott? Mindössze annyit tudok, hogy egyik nap még remekül megvoltak, aztán legközelebb már csak azt láttam, hogy vége. Sosem értettem, hogy miért. Persze ez is zavarta őt. Ha Melissa nem értette, hogy mi történt Taylor többi kapcsolatával, akkor valószínűleg Mitch sem értette. És lehet, hogy ez azt jelentené, hogy maga Taylor se értette? És ha így van, akkor ugyanez fog történni vele is? Denise érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, és bizonytalanul Taylorra pillantott. Ezt a szeme sarkából Taylor észrevette, és Denise felé fordult, mint akinek látszólag fel sem tűnt Denise töprengése. Az ablakon túl süvítve elsuhanó fák sötéten tömörültek egyetlen képpé. – Jól érezted magad ma este? – Igen – felelte Denise csöndesen. – Megkedveltem a barátaidat. – Na és hogy jöttél ki Melissával? – Remekül. – Egyvalamire valószínűleg már te is rájöttél, hogy Melissa mindig kimondja azt, ami eszébe ötlik, bármi legyen is az, bármily nevetséges dolog. Időnként jobb, ha oda se figyelsz rá. Ez a megjegyzés nemigen nyugtatta meg Denise-t. Kyle motyogott valamit értelmetlenül, és egy kicsit lejjebb csúszott az ülésen. Denise eltöprengett, hogy azok a dolgok, amiket Taylor nem mondott ki, vajon miért tűntek hirtelen fontosabbnak, mint azok, amiket kimondott. Ki vagy te, Taylor McAden? Valójában mennyire ismerlek? És, ami a legfontosabb, innen hova jutunk? Denise tudta, hogy ezek közül Taylor egyre se válaszolna. Így aztán inkább vett egy nagy levegőt, és minden igyekezetével azon volt, hogy hangja nyugodt maradjon. – Taylor… miért nem beszéltél nekem az édesapádról? – kérdezte. Taylor szeme egy kicsit elkerekült. – Az apámról? – Melissa azt mondta nekem, hogy egy tűzben halt meg. Denise látta, hogy Taylor keze megfeszül a volánon. – Hogy került ez szóba? – kérdezte, és a hangja egy kicsit megváltozott. – Nem is tudom. Csak úgy felmerült. – Az ő ötlete volt, hogy erről beszéljetek, vagy a tied? – Mit számít az? Már nem emlékszem, hogy került szóba. Taylor nem válaszolt; némán meredt az útra. Denise várt egy kicsit, majd rájött, hogy nem fog választ kapni eredeti kérdésére. – Apád miatt lettél tűzoltó? Taylor a fejét csóválva, hangosan fújt egyet. – Erről inkább nem beszélnék. – Talán segíthetek… – Nem tudsz – vágott a szavába Taylor –, meg aztán ez nem is érint téged. – Mi az, hogy nem érint? – kérdezte Denise döbbenten. – Miről beszélsz? Te fontos vagy nekem, Taylor, és fáj, ha arra gondolok, hogy nem bízol meg bennem eléggé ahhoz, hogy elmondd, mi a baj. – Nincs semmi baj – mondta Taylor. – Egyszerűen csak nem szeretek az apámról beszélni. Denise erőltethette volna még a dolgot, de tudta, hogy nem jutna vele semmire.

A fülkére ismét csönd nehezedett. Ezúttal azonban ebbe a csöndbe már félelem is vegyült. És a csönd megmaradt az út hátralévő részében, egészen hazáig kitartott. Miután Taylor bevitte Kyle-t a hálószobájába, a nappaliban várt, míg Denise ráadta a gyerekre a pizsamát. Amikor visszajött, észrevette, hogy Taylor nem helyezte magát kényelembe, hanem ott áll az ajtó mellett, mintha csak arra várna, hogy elbúcsúzhasson. – Nem maradsz itt? – kérdezte Denise meglepetten. Taylor megrázta a fejét. – Nem, ma nem megy. Holnap korán kell munkába indulnom. Noha hangjában nem volt se keserűség, se harag, szavai valahogy mégsem oszlatták el Denise aggodalmát. A férfi csörögni kezdett a kulcsaival, és Denise átment a szobán, hogy mellette legyen. – Biztos, hogy nem tudsz maradni? – Igen, biztos. Denise Taylor keze után nyúlt. – Bánt valami? Taylor megrázta a fejét. – Nem, az égvilágon semmi. Denise várt, hátha még mondani akar valamit, de Taylor nem szólt semmit. – Jól van. Akkor holnap találkozunk. Taylor megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna. – Igyekezni fogok, de elég zsúfolt napom lesz holnap. Nem tudom, lesz-e időm beugrani. Denise figyelmesen, tűnődve nézett rá. – Még ebédre se? – Megteszem, ami tőlem telik – mondta –, de semmit sem ígérhetek. Tekintetük épp csak egy pillanatra találkozott, mielőtt Taylor elfordult volna. – És este el tudsz majd vinni a munkába? Egy pillanatig, egy futó pillanatig már-már úgy tűnt Denise-nek, mintha Taylor nem akarta volna, hogy feltegye ezt a kérdést. Csak képzelte volna? – Hát persze – mondta végül Taylor. – Elviszlek. Miután futólag megcsókolta, úgy ment a kocsijához, hogy vissza se nézett. 22. fejezet Másnap kora reggel, amikor Denise épp a kávéját itta, megszólalt a telefon. Kyle a nappali padlóján hasalt egy kifestő-könyvvel, színezni próbált, de egyszerűen képtelen volt a vonalak közt maradni. Amikor Denise felvette a kagylót, nyomban felismerte Taylor hangját. – Ó, szia, örülök, hogy már fenn vagy – mondta Taylor. – Mindig ilyen korán kelek – mondta Denise, miközben érezte, hogy a férfi hangjának hallatán különös megkönnyebbülés önti el. – Hiányoztál tegnap éjjel. – Te is nekem – mondta Taylor. – Talán jobb lett volna, ha mégis ott maradok. Nem aludtam valami jól. – Én sem – ismerte be Denise. – Egyfolytában felébredtem, mert ez egyszer az egész takaró csak az enyém volt. – Én nem szoktam kisajátítani a takarót. Biztos összekeversz valakivel. – Ugyan kivel? – Talán valamelyik pasival az étkezdéből. – Szerintem nem – kuncogott Denise. – Hé, csak nem azért hívsz, mert meggondoltad magad, és mégis jössz ebédre? – Nem, nem megy. Ma nem. De azért beugrom majd, miután végeztem, hogy munkába vigyelek. – És mit szólsz egy korai vacsorához? – Nem, sajnos az sem megy, de azért köszönöm. Elég későn érkezik még egy rakomány falpanel, úgyhogy nem hiszem, hogy időben odaérnék.

Denise megfordult, és a telefonzsinór megfeszült körülötte. Még öt után is szállítanak? De azért hangosan nem mondta ki. Helyette derűsen csak ennyit mondott: – Hát, jó. Akkor este látlak. Azután a vártnál egy kicsit hosszabb szünet következett. – Ott leszek – felelte végül Taylor. * – Kyle egész délután rólad kérdezett – ejtette el csak úgy mellékesen Denise. Taylor, szavához híven, ott várt rá a konyhában, amíg összeszedte a holmiját, noha nem jött túl korán, alig pár percük maradt az indulásig. Épp csak megcsókolták egymást, és egy kicsit zárkózottabbnak, kimértebbnek tűnt, mint máskor, noha elnézést kért miatta, és az építkezésen zajló hajtásra, zűrzavarra fogta a dolgot. – Á, igaz is? Hol a kislegény? – Odakint, hátul. Szerintem nem hallotta, hogy megjöttél. Megyek, szólok neki. Miután Denise kinyitotta a hátsó ajtót, és kiáltott neki, Kyle nyomban futott is a ház felé. Egy pillanat múlva már csörtetett befelé. – íja, Téjor – mondta hatalmas mosollyal az arcán. Denise-re ügyet se vetve Taylor felé lódult, és már ugrott is. Taylor könnyedén elkapta. – Szia, kis ember. Hogy telt a napod? Denise nem tudta nem észrevenni, hogy milyen más lett Taylor viselkedése, ahogy szemmagasságig emelte Kyle-t. – Itt van! – kiáltotta Kyle ujjongva. – Ne haragudj, de nagyon sok dolgom volt ma – mondta Taylor, és szemmel láthatóan komolyan is gondolta. – Hiányoztam neked, kis ember? – Igen – felelte Kyle –, hiányoztál. Ez volt az első eset, hogy egy új kérdésre helyesen válaszolt anélkül, hogy megmondták volna neki, hogy kell, és ettől mindketten döbbenten elhallgattak. És épp csak egy pillanatra, Denise előző esti aggodalmai feledésbe merültek. * Ha esetleg Denise arra számított, hogy Kyle egyszerű mondata enyhíti majd Taylorral kapcsolatos aggodalmát, akkor tévedett. Nem mintha egyből rosszra fordultak volna a dolgok. Ami azt illeti, sok tekintetben úgy tűnt, mintha semmi sem változott volna, legalábbis a következő héten. Bár Taylor – még mindig a munkára hivatkozva – délutánonként már nem jött, de azért továbbra is elvitte Denise-t az étkezdébe, és elment érte, hogy hazahozza. Még szeretkeztek is azon az éjszakán, amikor Kyle beszélt. Az azonban nyilvánvaló volt, hogy a dolgok megváltoztak. Nem látványosan, inkább csak olyan volt, mint a kötelékek szétbomlása, fokozatos leépülése mindannak, ami a nyár folyamán kialakult közöttük. Ha kevesebb időt töltenek együtt, az azt jelentette, hogy egyszerűen kevesebb idejük jut rá, hogy lekössék egymást, hogy beszélgessenek, így aztán nehéz volt Denise-nek figyelmen kívül hagynia azokat a figyelmeztető csengőket, melyek azon az estén szólaltak meg, amikor Mitchnél és Melissánál vacsoráztak. Még most, másfél hét múltán is aggasztotta mindaz, ami akkor este elhangzott, ugyanakkor őszintén eltűnődött rajta, vajon nem ő tulajdonít-e túl nagy fontosságot neki, vajon nem ő fújja-e fel az egészet. Taylor ugyanis, ahogy mondani szokták, nem tett semmi rosszat, és épp ezért tűnt olyan megfoghatatlannak, ahogy mostanság viselkedett. Tagadta, hogy bármi is bántaná, és a hangját se emelte fel soha; eddig még egy vitára sem került sor közöttük. A vasárnap délutánt, ahogy eddig már oly sokszor, most is a folyónál töltötték. Taylor még mindig fantasztikus volt Kyle-lal, és

többször is Denise keze után nyúlt, amikor munkába vitte. A felszínen minden ugyanolyannak tűnt. Valójában mindössze annyi változott, hogy Taylor hirtelen rendkívüli odaadással fordult a munkája felé, amire végül is már adott magyarázatot. Mégis… Mégis, mi? A tornácon ülve Denise épp erre próbált rájönni, miközben Kyle az autóival játszott az udvaron. Elég idős volt már ahhoz, hogy tudjon egy-két dolgot a kapcsolatok rendszeréről. Tudta, hogy a szerelemhez kapcsolódó kezdeti fellángolás olyan, akár egy hatalmas erejű tengerár, és mágnesként vonzza egymáshoz az embereket. Ilyenkor elképzelhető, hogy az érzelmek magukkal ragadják őket, de ez a hatalmas hullám nem tart örökké. Nem is tarthat – nem erre való –, de ha két ember egymásnak termett, akkor nyomában egy igazabb szerelem ébred, mely örökre megmaradhat. Legalábbis Denise így hitte. Ez azonban Taylor esetében már-már úgy nézett ki, mintha elkapta volna a hullám, miközben sejtelme sem volt róla, mi várhat rá mögötte, és most, hogy rádöbbent, visszafordult, és az árral szemben próbálja kiküzdeni magát. Nem mindig… de időnként, és valószínűleg épp ez volt az, ami Denise-nek az utóbbi időben feltűnt. Szinte már úgy nézett ki, mintha a munkát használná mentségül, hogy elkerülje kapcsolatuk új realitásait. Persze ha az ember keresni kezd, akkor előbb-utóbb talál is valamit, és Denise remélte, hogy most az ő esetében is csak erről van szó. Lehet, hogy most Taylort tényleg leköti a munkája, és érvei elég őszintének tűntek. Esténként, amikor felvette őt az étkezdénél, valóban elég fáradtnak tűnt ahhoz, hogy Denise tudja, nem hazudik, valóban egész nap dolgozott. Így aztán Denise is igyekezett elfoglalni magát, és megtett mindent, hogy minél kevesebbet gondoljon arra, mi történhet kettőjük között. Míg Taylor látszólag teljesen elmerült a munkájában, Denise is újult erővel kezdett foglalkozni Kyle-lal. Most, hogy a gyerek már többet beszélt, nekilátott, hogy bonyolultabb, összetettebb kifejezéseket és gondolatokat is megtanítson neki, miközben az iskolához szükséges készségek fejlesztését is elkezdte vele. Egyenként tanította meg neki az irány fogalmának legegyszerűbb formáit, és gyakorolta vele a színezést is. Megpróbálta megértetni Kyle-lal a számok fogalmát, de ezt a gyerek sehogy sem tudta felfogni. Kitakarította a házat, dolgozott az étkezdében, és fizette a számlákat – egyszóval, nagyjából ugyanazt az életet élte, amit az előtt, hogy Taylor McAdennel találkozott. Noha ez egy olyan élet volt, amit már megszokott, mégis délutánjainak javát azzal töltötte, hogy ki-kilesett a konyhaablakon, hátha meglátja Taylort, amint a ház felé hajt. Ám az esetek zömében hiába várta. Akarata ellenére, megint csak Melissa szavait hallotta. Mindössze annyit tudok, hogy egyik nap még remekül megvoltak, aztán legközelebb már csak azt láttam, hogy vége. Denise megrázta a fejét, és erővel elhessegette ezt a gondolatot. Noha nem akarta ezt elhinni róla – róluk –, ez idővel mégis egyre nehezebbnek tűnt. Az olyan esetek, mint például a tegnapi, csak még inkább megerősítették kételyeit. Elvitte Kyle-t biciklizni arrafelé, ahol Taylor dolgozott, és amikor a házhoz értek, ott állt előtte Taylor furgonja. A tulajdonosok odabent mindent átalakíttattak – a konyhát, a fürdőszobát, a nappalit –, és az a hatalmas halom lebontott fahulladék volt a bizonyíték arra, hogy valóban nagy munkáról van szó. Ám amikor bekukkantott, hogy köszönjön neki, az alkalmazottai azt mondták, hogy Taylor hátul, a fa alatt ebédel. Amikor aztán Denise végül megtalálta, Taylor már-már bűnösnek tűnt, mintha valami tiltott dolgon kapta volna. Kyle, aki Taylor arckifejezését észre se vette, már rohant is hozzá, a férfi meg felállt, hogy üdvözölje őket. – Denise? – Hello, Taylor. Hogy vagy? – Remekül. – Kezét a farmerjába törülte. – Épp bekapok gyorsan egy falatot – mondta. Ebédje a Hardee's-tól volt, a város túloldaláról, ami azt jelentette, hogy el kellett haladnia a háza mellett, amikor elment, hogy megvegye. – Látom – mondta Denise, és igyekezett, hogy fájó döbbenete ne látszódjon meg rajta. – És ti mit kerestek itt?

– Nos, nem igazán ezt akartam hallani. Nyugalmat erőltetve magára, elmosolyodott. – Csak beugrottunk, hogy üdvözöljünk. Néhány perc múlva Taylor bevezette őket a házba, és majdnem úgy beszélt az átépítési munkáról, mintha idegeneknek magyarázna. A lelke mélyén Denise gyanította, hogy Taylor egyszerűen így próbálta elkerülni azt a nyilvánvaló kérdést, hogy miért itt evett ahelyett, hogy hozzá jött volna, ahogy azt a nyár folyamán tette, vagy hogy miért nem ugrott be, amikor úgyis arra vitt az útja. Ám aznap este, amikor elment érte, hogy munkába vigye, még annyit se mondott, mint máskor. Attól a ténytől, hogy ez mostanság már egyáltalán nem volt szokatlan, Denise egész műszakja alatt meglehetősen feszült és ingerült volt. * – Mindössze néhány nap – mondta a vállát vonogatva Taylor. A nappaliban ültek a kanapén, miközben Kyle egy rajzfilmet nézett a televízióban. Egy újabb hét telt el, és semmi sem változott. Helyesebben, inkább minden megváltozott. Persze mindez attól függ, hogy honnan nézzük, és Denise pillanatnyilag nagyon is az utóbbi felé hajlott. Kedd volt, és Taylor épp most jött, hogy munkába vigye őt. Denise öröme, amiért korábban érkezett, nyomban elillant, amint Taylor közölte vele, hogy néhány napra elmegy. – Ezt mikor döntötted el? – kérdezte Denise. – Csak ma délelőtt. Néhány srác lemegy, és megkérdezték, nem akarok-e velük tartani. DélCarolinában két héttel korábban indul a vadászidény, mint nálunk, ezért aztán úgy gondoltam, én is megyek. Úgy érzem, szükségem van egy kis pihenésre. Most rólam beszélsz vagy a munkáról? – Akkor holnap indulsz? Taylor fészkelődött egy kicsit. – Ami azt illeti, sokkal inkább az éjszaka közepén. Úgy három körül indulunk. – Nagyon fáradt leszel. – Azon egy termosznyi kávé könnyen segít. – Talán jobb lenne, ha ma nem jönnél értem – mondta Denise. – Szükséged van egy kis alvásra. – Emiatt ne izgulj! Ott leszek. Denise megrázta a fejét. – Nem, beszélek Rhondával. Majd ő hazahoz. – Biztos, hogy megteszi? – Itt lakik nem messze. Meg aztán mostanában nemigen kértem tőle ilyen szívességet. Taylor átölelte Denise-t, ami meglepte őt. Magához vonta. – Hiányozni fogsz. – Tényleg? – kérdezte, és gyűlölte magát, amiért hangja olyan gyászosan csengett. – Hát persze. Különösen éjfél körül. Valószínűleg a szokás hatalma ki is űz majd akkortájt a kocsihoz. Denise elmosolyodott, mert azt hitte, most meg fogja csókolni. Ehelyett azonban Taylor elfordult, és állával Kyle felé intett. – És te is hiányozni fogsz, kis ember. – Ihen – mondta Kyle, miközben a szeme a képernyőre tapadt. – Hé, Kyle – szóit rá Denise –, Taylor elmegy néhány napra. – Ihen – mondta ismét Kyle, és teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem figyel rájuk. Taylor lemászott a kanapéról, és négykézláb odaóvakodott Kyle-hoz. – Te rám se hederítesz, Kyle? – morogta. Amikor már Taylor ott volt mellette, Kyle rájött, hogy mi a szándéka, és nyomban visongva próbált elmenekülni. Taylor azonban könnyedén elkapta, és máris ott birkóztak a földön. – Figyelsz rám? – kérdezte Taylor.

– Birkózik! – visította Kyle, miközben kezével s lábával kapálódzott. (Bihhószik!) – Nyomban elkaplak! – bömbölte Taylor, és a következő néhány percben ott ricsajoztak a nappali padlóján. Amikor aztán Kyle végül belefáradt, Taylor hagyta, hogy odébb húzódjon. – Hé, miután visszajöttem, elviszlek egy baseballmeccsre. Persze csak akkor, ha anyukád beleegyezik. – Bészbaleccs – ismételte meg tűnődve Kyle. – Felőlem rendben. Taylor előbb Denise-re, majd Kyle-ra kacsintott. – Hallottad? Anyukád azt mondta, elmehetünk. – Bészbaleccs! – kiáltotta Kyle, ezúttal hangosabban. Legalább Kyle-lal szemben nem változott. Denise az órára pillantott. – Lassan indulni kell – mondta, és felsóhajtott. – Máris? Denise bólintott, majd felállt a kanapéról, hogy összeszedje a holmiját. Néhány perc múlva már úton voltak az étkezde felé. Amikor megérkeztek, Taylor a bejáratig kísérte Denise-t. – Hívsz majd? – kérdezte Denise. – Megpróbállak – ígérte Taylor. Egy pillanatig csak álltak, és nézték egymást, majd Taylor búcsúzóul megcsókolta. Denise bement, és remélte, hogy ez a kiruccanás elűzi majd Taylor gondját, bármi legyen is az, ami ennyire aggasztja. Talán így is volt, de Denise ezt sehogy sem tudhatta. A következő négy napban semmit sem hallott felőle. * Gyűlölte, hogy egyfolytában arra várt, megszólal-e a telefon. Ez nem volt rá jellemző; ilyet még sosem tapasztalt magán. Az egyetemen a szobatársa néha nem volt hajlandó esténként kimozdulni, mert úgy gondolta, hogy a barátja esetleg hívhatja. Denise ilyenkor megtett mindent, hogy meggyőzze szobatársát, de általában mindhiába, így aztán egyedül ment el, hogy más barátokkal találkozzon. Amikor a többieknek elmondta, hogy a szobatársa miért nem jött vele, akkor mindnyájan égre-földre megesküdtek, hogy ők aztán ilyet nem tesznek soha. És most, tessék, itt van, és hirtelen nem is tűnik oly könnyűnek követni saját tanácsát. Na persze ő nem szűnt meg élni a saját életét, ahogy azt annak idején a szobatársa tette. Ehhez túl sok dolga volt, de azért, ha megszólalt a telefon, egyből rohant, és csalódott volt, hogy nem Taylor hívta. Ettől az egésztől olyan tehetetlennek érezte magát, és ez olyasvalami volt, amit nagyon utált. Ő nem az a tehetetlen fajta, soha nem is volt az, és most sem volt hajlandó azzá válni. Szóval Taylor nem hívta… és akkor mi van? Mivel dolgozik, ezért este nyilván nem tudta őt felhívni otthon, napközben meg nyilván kinn van az erdőben. Mégis mikor hívta volna fel? Talán az éjszaka közepén? Vagy netán hajnalhasadáskor? Persze felhívhatta volna, amikor nincs otthon, és hagyhatott volna üzenetet, de ezt meg miért várta el tőle? És miért tűnt ez ennyire fontosnak? Én nem leszek ilyen – mondta magának. Miután még egyszer végigfutott a magyarázatokon, és meggyőzte magát, hogy ez így teljesen ésszerű, Denise gőzerővel élte tovább az életét. Pénteken elvitte Kyle-t a parkba; szombaton hosszú sétát tettek az erdőben; vasárnap templomba vitte Kyle-t, majd, mivel volt néhány intéznivalója, ezért a kora délutánt azokra szánta. Összegyűlt már annyi pénze, hogy elkezdhet kocsit keresni (régit, használtat, olcsót és remélhetőleg megbízhatót), így aztán vett két újságot, melyben sok volt az apróhirdetés. A következő útja az élelmiszerboltba vezetett, ahol a polcokat pásztázta, és óvatosan válogatott, mert nem akarta túlzottan megterhelni magát hazafelé. Kyle épp egy rajzfilm krokodilfiguráját nézte,

amely egy reggelizőpehely dobozán volt, amikor Denise a nevét hallotta. Ahogy megfordult, látta, hogy Judy tolja a bevásárlókocsiját felé. – Gondoltam, hogy csak te lehetsz – mondta vidáman Judy. – Hogy vagy? – Hello, Judy! Köszönöm, remekül. – Szia, Kyle! – mondta Judy. – Hónapot Sudéni – suttogta Kyle, miközben még mindig rajongva meredt a dobozra. Judy kicsit odébb tolta az útból kocsiját. – És mit csináltok mostanság? Taylorral már egy jó ideje nem jöttetek át vacsorára. Denise vállat vont, miközben egy kis zavart szorongás hasított végig rajta. – Csak a szokásos. Kyle mostanság rendesen leköt. – Mind ilyen. És hogy halad? – Az biztos, hogy remek nyara volt. Igaz, Kyle? – Ihen – mondta a gyerek csöndesen. Judy most mosolyogva fordult felé. – Az egyszer biztos, hogy egyre csinosabb gyerek vagy. És úgy hallom, hogy csuda jól megy a baseball is. – Bészbal – mondta Kyle felélénkülve, és végre elfordult a doboztól. – Taylor segített neki – mondta Denise. – Kyle ezt a játékot tényleg megszerette. – Örülök neki. Sokkal könnyebb egy anyának, ha a gyerekét baseballozni és nem futballozni látja. Ha Taylor futballozott, én mindig befogtam a szemem. Folyton letiporták – még a lelátón is hallottam azt a csontropogást, és állandó rémálmaim voltak tőle. Denise kényszeredetten nevetett, miközben Kyle értetlenül meredt rájuk. Judy folytatta. – Egyébként nem számítottam rá, hogy itt látlak. Úgy gondoltam, hogy most épp Taylorral vagy. Azt mondta nekem, hogy a mai napot veled tölti. Denise végigsimított a haján. – Azt mondta? Judy bólintott. – Még tegnap. Átjött, miután hazaért. – Szóval… már visszajött? Judy furcsán nézett rá. A következő szavakat óvatosan mondta ki. – Nem hívott fel téged? – Nem. Ahogy kimondta a választ, Denise összefűzte a karját és elfordult, próbálta leplezni fájdalmas zavarát. – Hát, lehet, hogy akkor már dolgoztál – mondta halkan Judy. Ám ahogy kimondta, mindketten tudták, hogy ez nem igaz. * Két órával azután, hogy hazaért, észrevette, hogy Taylor hajt be az úton. Kyle odakint játszott, és a füvön át nyomban futni kezdett a furgon felé. Ahogy Taylor kinyitotta az ajtót, Kyle a karjaiba ugrott. Denise ellentmondásos érzésekkel lépett ki a tornácra, és azon tűnődött, vajon azért jött-e át Taylor, mert Judy felhívta, miután összefutottak a boltban. Szerette volna tudni, vajon különben átjött volna-e. Szerette volna tudni, vajon miért nem hívta fel őt, amíg távol volt, és azt is szerette volna tudni, hogy vajon mindennek ellenére, miért dobbant meg mégis a szíve, amikor meglátta. Miután Taylor letette, Kyle megragadta a kezét, és elindultak a tornác felé. – Szia, Denise! – mondta Taylor óvatosan, mintha csak tudta volna, hogy mi jár Denise fejében. – Szia, Taylor! Amikor aztán Denise csak állt tovább a tornácon, és egy lépést se tett felé, Taylor habozott, vajon odamenjen-e hozzá. Aztán fölpattant a lépcsőn, mire Denise egy kis lépést hátrált, és nem nézett a szemébe. Amikor megpróbálta megcsókolni, egy kicsit elhúzódott. – Haragszol rám? – kérdezte Taylor.

Denise végignézett az udvaron, mielőtt felé fordult volna. – Én nem tudom, Taylor. Haragudnom kéne? – Téjor! – mondta Kyle. – Téjor itt! Denise megfogta a gyerek kezét. – Bemennél egy pillanatra, kicsim? – Téjor itt – mondta ismét Kyle. – Tudom. De légy szíves, hagyj most minket magunkra egy kicsit, jó? Denise hátranyúlt és kinyitotta az ajtót, majd bevezette Kyle-t. Miután látta, hogy a gyerek játszani kezd, visszament a tornácra. – Szóval, mi a baj? – Miért nem hívtál fel, amíg oda voltál? Taylor vállat vont. – Nem tudom… azt hiszem, egyszerűen csak nem volt Időm rá. Egész nap kinn voltunk, és mire visszaértem a motelbe, rendesen el voltam csigázva. Ezért vagy mérges? Denise, anélkül hogy válaszolt volna a kérdésre, folytatta. – Miért mondtad édesanyádnak, hogy itt töltöd a napot, ha valójában nem is állt szándékodban? – Mi ez a sok kérdés? Hát eljöttem, vagy nem? Mit gondolsz, most épp mit csinálok? Denise élesen fújt egyet. – Taylor, mi van veled? – Miről beszélsz? – Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. – Nem, nem tudom. Figyelj, tegnap értem vissza, hullafáradt voltam, és ma délelőtt még el kellett intéznem egy csomó dolgot. Miért csinálsz ilyen nagy ügyet ebből? – Nem csinálok én semmiből nagy ügyet… – Dehogynem. Ha nem akarod, hogy itt legyek, akkor csak mondd meg, és én máris ülök a kocsiba és megyek. – Nem arról van szó, hogy nem akarom, hogy itt légy, Taylor. Egyszerűen csak nem tudom, hogy miért viselkedsz így. – És mégis, hogy viselkedem? Denise sóhajtott egyet, miközben próbálta megfogalmazni. – Nem is tudom, Taylor… nehéz ezt elmagyarázni. Olyan, mintha többé már nem lennél biztos abban, hogy mit akarsz. Úgy értem, mit akarsz velünk. Taylor arckifejezése mit sem változott. – Honnan veszed mindezt? Miből… már megint beszéltél Melissával? – Nem. Melissának ehhez semmi köze – mondta Denise, és kezdte tehetetlenül csalódottnak érezni magát, és most már egy kicsit dühös is volt. – Csupán annyi, hogy megváltoztál, és néha már magam se tudom, hogy mit gondoljak. – Csak azért, mert nem hívtalak fel? De hát ezt már megmagyaráztam. – Tett egy lépést Denise felé, miközben arca ellágyult. – Egyszerűen csak nem volt rá időm, ez minden. Denise habozott, mivel nem tudta, hogy higgyen-e neki. Eközben, mintha megérezte volna, hogy valami baj van, Kyle jött ki az ajtón. – Gyerünk, emberek – mondta. – Menjünk be. (Gyehün empehek. Mehün-ne.) Mindazonáltal, még egy pillanatig csak álltak ott mozdulatlanul. – Gyehün – unszolta őket Kyle, és Denise inge felé nyúlt. Denise lenézett rá, egy mosolyt erőltetett az arcára, majd ismét felnézett. Taylor széles mosollyal nézett rá, és megtett minden tőle telhetőt, hogy megtörje a jeget. – Ha beengedsz, akkor van számodra egy meglepetésem. Denise összefonta a karját, miközben elgondolkodott a dolgon. Taylor mögött az udvaron, az egyik kerítésoszlopról egy szajkó rikoltott. Kyle várakozásteljesen nézett fel rá. – Mi az a meglepetés? – adta be végül a derekát. – A kocsiban van. Mindjárt hozom. – Taylor hátralépett, és fürkészőn nézett Denise-re, miközben rájött, ez a kérdés azt jelentette, hogy maradhat. Még mielőtt Denise meggondolná magát, intett Kyle-nak. – Gyerünk, segíthetsz nekem.

Ahogy elindultak a kocsi felé, Denise Taylort figyelte, és csatára keltek benne érzelmei. Az elmúlt két héthez hasonlóan, a férfi magyarázata megint csak ésszerűnek tűnt. És Taylor megint csak fantasztikus volt Kyle-lal. Akkor hát, miért nem hitt neki? Aznap este, miután Kyle elaludt, Denise és Taylor a nappaliban, a kanapén ültek. – Nos, hogy tetszett a meglepetés? – Isteni finom volt. De azért nem kellett volna telepakolnod a mélyhűtőmet. – Hát az enyém már megtelt. – Lehet, hogy anyukád is szeretett volna belőle. Taylor vállat vont. – Az övé is tele. – Milyen gyakran vadászol? Amilyen gyakran csak tudok. Vacsora előtt Taylor és Kyle labdáztak az udvaron; a vacsorát Taylor főzte, legalábbis egy részét. A szarvashús mellett Taylor hozott még krumplisalátát és sült babot is a szupermarketből. Denise, akinek feszültsége az est során most először engedett fel, jobban érezte magát, mint hetek óta bármikor. A nappaliban csak egy kis lámpa égett a sarokban, és halkan szólt a rádió. – Szóval, mikor viszed el Kyle-t arra a baseballmeccsre? – Most szombatra gondoltam, ha az megfelel. Lesz egy meccs Norfolkban. – Jaj, az a születésnapja – mondta csalódottan Denise. – Egy kis szülinapi zsúrt terveztem neki. – Mikor lesz a zsúr? – Valószínűleg úgy dél körül. Este még mindig dolgoznom kell. – A meccs hétkor kezdődik. Mi van, ha elviszem magammal Kyle-t, amíg te dolgozol? – De igazából én is szerettem volna elmenni. – Ugyan, hadd legyünk egy estét együtt, csak mi, fiúk. Meglátod, élvezni fogja. – Tudom, hogy élvezni fogja. Rendesen rákapattad erre a játékra. – Nos, akkor rendben, elvihetem? Hazahozom, mire érted kell mennünk. Denise az ölébe ejtette a kezét. – Rendben, győztél. De ne maradj el vele sokáig, ha elfáradt. Taylor esküre emelte a kezét. – Cserkész-becsületszavamra. Ötre érte jövök, és az este végére már hot dogot és mogyorót fog enni, és azt fogja énekelni, hogy „Vigyél ki engem a meccsre”. Denise oldalba bökte őt. – Igen, hát persze. – Na, jó, lehet, hogy igazad van. De legalább megpróbáljuk! Denise Taylor vállára hajtotta a fejét. A férfiból a sós szél szaga áradt. – Te jó ember vagy, Taylor. – Próbálkozom. – Nem, komolyan mondom. Különleges, kivételezett embernek éreztem magam az elmúlt néhány hónapban, s ezt neked köszönhetem. – Akárcsak én neked. Egy hosszú pillanatig a szobában tapinthatóvá vált a csönd. Denise minden egyes lélegzetvételnél érezte Taylor mellkasának mozgását. Bármily csodás volt is a férfi ma este, Denise mégsem tudott szabadulni azoktól a nyugtalanító gondolatoktól, melyek az elmúlt két hét során gyötörték. – Gondoltál már a jövőre, Taylor? A férfi megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna. – Hát persze, előfordul. Noha általában csak a következő étkezésig jutok. Denise megfogta Taylor kezét, s ujjaik összefonódtak. – Gondolkodtál már rólunk? Arról, hogy merre tartunk, hogy mindez hova vezet? Taylor nem válaszolt, így aztán Denise folytatta. – Épp azon tűnődtem, hogy most már néhány hónapja együtt járunk, de néha nem igazán tudom, hogy valójában hol állsz, mit akarsz. Úgy értem, az elmúlt néhány hét során… nem is

tudom… néha úgy érzem, mintha eltávolodnál. Olyan sokat dolgoztál, hogy nemigen maradt időnk egymásra, és aztán, amikor nem hívtál… A hangja elhalt, s a többi kimondatlan maradt, mert tudta, hogy minderről már beszélt. Érezte, hogy Taylor egy kicsit megmerevedik, miközben hallotta rekedten elsuttogott válaszát. – Fontos vagy nekem, Denise, ha ez az, amit tudni akarsz. Denise pislogott, majd egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét, mielőtt ismét kinyitotta volna. – Nem erről van szó… vagyis nem egészen erről. Azt hiszem, csak annyit szeretnék tudni, vajon komolyan gondolod-e a kettőnk kapcsolatát. Taylor közelebb vonta őt magához, és végigsimított a haján. – Hát persze hogy komolyan. De, ahogy már mondtam, az én jövőképem szűkebb, és nem látok túl messzire. Nem én vagyok ám a legokosabb fickó, akivel valaha is találkoztál. Elmosolyodott saját kis tréfáján. A célozgatás itt már nem elég. Denise vett egy nagy lélegzetet. – Nos, amikor a jövőre gondolsz, akkor abban Kyle és én is benne vagyunk? – kérdezte meg egyenesen. A nappalira néma csönd nehezedett, ahogy a férfi válaszára várt. Denise megnyalta az ajkát, és akkor döbbent rá, hogy a szája teljesen kiszáradt. Aztán nagy sokára hallotta, hogy Taylor felsóhajt. – Én nem tudom előre megjósolni a jövőt, Denise. Senki sem tudja. De, ahogy már mondtam, fontos vagy nekem, és Kyle is az. Pillanatnyilag ennyi nem elég? Mondani se kell, hogy Denise nem ezt a választ várta, nem ebben reménykedett, mégis felemelte fejét Taylor válláról, és a szemébe nézett. – De – hazudta. – Pillanatnyilag elég. * Később, miután szeretkeztek, együtt aludtak el, és Denise arra ébredt, hogy Taylor az ablaknál áll, kifelé, a fák felé bámul, de nyilvánvalóan valami egészen másról gondolkodik. Sokáig figyelte a férfit, míg vissza nem bújt mellé az ágyba. Ahogy megrángatta egy kicsit a takarót, Denise Taylor felé fordult. – Valami baj van? – kérdezte suttogva. Úgy tűnt, Taylor meglepődött, amikor meghallotta a hangját. – Ne haragudj! Felébresztettelek? – Nem, már egy ideje fenn vagyok. Mi a baj? – Semmi. Egyszerűen csak nem tudtam aludni. – Aggaszt valami? – Nem. – Akkor miért nem tudsz aludni? – Nem tudom. – Én bántottalak meg? Taylor vontatottan nagy levegőt vett. – Nem. Veled az égvilágon semmi baj. Azzal Denise-hez bújt, és magához vonta. Reggel Denise egyedül ébredt. * Ezúttal Taylor nem aludt a kanapén, és nem is lepte meg őt egy bőséges reggelivel. Egyszerűen csak észrevétlen elosont, és ő hiába hívta otthon, senki se vette fel a kagylót. Denise később egy ideig azt latolgatta, hogy benéz hozzá az építkezésre, de legutóbbi látogatásának emléke végül visszatartotta. Aztán inkább még egyszer végiggondolta előző estéjüket, és megpróbálta alaposan mérlegelni minden egyes mozzanatát. Úgy tűnt, minden pozitív dolognak volt valami negatív párja. Igen, eljött… de meglehet, hogy csak azért, mert az anyja mondott neki valamit. Igen, fantasztikusan viselkedett Kyle-lal… ugyanakkor lehet, hogy csak azért foglalkozott Kyle-lal, hogy így elkerülje

azt, ami valójában zavarja. Igen, azt mondta neki, hogy fontos a számára… ám ez mégsem elég ahhoz, hogy akár egy pillanatig is foglalkozzon a jövővel? Szeretkeztek… reggel azonban első dolga volt, hogy szó nélkül elmenjen, még csak el sem búcsúzott. Elemzés, taglalás, összegzés… utálta, hogy így leegyszerűsíti, lecsupaszítja kapcsolatukat. Ez annyira emlékeztetett a nyolcvanas évek pszichologizáló halandzsájára; egy csomó szó és tett, ami lehet, hogy jelent valamit, de az is lehet, hogy nem jelent semmit. Na jó, akkor ezt hagyjuk! Nyilvánvaló, hogy minden jelent valamit, és pontosan ez a probléma. Ugyanakkor valahol legbelül tudta, hogy Taylor nem hazudott, amikor azt mondta, hogy ő fontos neki. Ha volt valami, ami tartotta benne a lelket, akkor ez volt az. De… Mostanság oly sok a de. Megrázta a fejét, és megtett mindent, hogy kiverje belőle ezeket a gondolatokat, legalábbis addig, amíg legközelebb találkozik Taylorral. Később majd biztos átjön érte, hogy munkába vigye, s noha nemigen volt kétsége afelől, hogy nem lesz idejük az érzéseiről beszélni vele, mégis biztosra vette, nagyjából tudni fogja a választ, amint meglátja őt. Reménykedett benne, hogy talán egy kicsit korábban jön. A délelőtt és a délután lassan telt. Kyle se volt épp jókedvében – nem beszélt, mogorva volt és konok –, ami persze nemigen javított Denise hangulatán, de legalább abban segített neki, hogy ne foglalkozzon egész nap Taylorral. Nem sokkal öt után azt hitte, hogy Taylor kocsiját hallja az út felől, de amint kilépett, rájött, hogy tévedett. Csalódottan átöltözött, felvette a munkaruháját, készített egy sajtos melegszendvicset Kyle-nak, és megnézte a híradót. Az idő meg csak telt. Már hat óra volt. Ugyan hol lehet Taylor? Kikapcsolta a televíziót, és sikertelenül próbálta felkelteni Kyle érdeklődését egy könyv iránt. Aztán Denise leült a földre, és játszani kezdett a gyerek legójával, de Kyle rá se hederített, továbbra is csak a kifestőkönyvével foglalkozott. Amikor aztán Denise megpróbált együtt színezni vele, akkor Kyle azt mondta neki, hogy hagyja őt, mire Denise felsóhajtott, és úgy döntött, feleslegesen erőlködik. Így aztán fogta magát és rendbe rakta a konyhát, hogy elüsse valamivel az időt. Nem sok dolga akadt ott, ezért összehajtogatott még egy kosárnyi kimosott ruhát, és elrakta. Fél hétkor még mindig semmi, Taylornak nyoma sem volt. Az aggodalom egyre jobban befészkelte magát, és lassanként teljesen elöntötte. Jönni fog, mondta magának. Jön, ugye? Józan esze ellenére megint csak felhívta, de senki sem vette fel. Visszament a konyhába, és töltött magának egy pohár vizet, majd megint visszatért a nappali ablakába. Nézett kifelé, és várt. És várt. Már csak tizenöt perce van, hogy odaérjen, vagy késni fog. Már csak tíz. Hét óra előtt öt perccel már olyan erősen szorította a poharat, hogy ujjpercei egészen kifehéredtek. Egy kicsit lazított a fogáson, és érezte, ahogy a vér visszatér ujjaiba. Mereven szorította össze a száját, amikor az óra már hetet mutatott, és felhívta Rayt, hogy elnézést kérjen s megmondja, hogy egy kicsit késni fog. – Mennünk kell, Kyle – mondta, miután letette a kagylót. – Biciklivel megyünk. – Nem – mondta Kyle. – Kyle, én most nem kérdezlek, hanem mondom. Gyerünk, indulás! Ahogy Kyle meghallotta anyja ellentmondást nem tűrő hangját, letette a színes ceruzákat, és elindult felé. Denise átkozódva hátrament a hátsó tornáchoz, hogy lehozza a bicikliket. Ahogy tolta lefelé, érezte, hogy a bicikli nem gurul simán, és rángatni kezdte, mielőtt rájött, hogy mi a baj. Defektes a kerék. – Jaj, ne… még ez is – mondta döbbenten, mintha teljes képtelenségnek tartaná. Nem is igazán hitt a szemének, ezért aztán ujjával is ellenőrizte, megnyomta egy kicsit, és érezte, hogy puha.

– A francba – mondta, és belerúgott a kerékbe. Aztán elengedte a biciklit, s az néhány kartondobozra zuhant, majd visszament a konyhába, épp akkor, amikor Kyle az ajtóhoz ért. – Nem biciklivel megyünk – mondta fogcsikorgatva. – Gyere vissza. Kyle-nak volt annyi esze, hogy most ne ingerelje, így aztán nyomban szót fogadott. Denise a telefonhoz ment, és újból megpróbálta Taylort. Nem volt otthon. Lecsapta a kagylót, majd gondolkodni kezdett, hogy kit hívhatna fel. Rhondát nem – ő már az étkezdében van. De… talán Judyt? Beütötte a számot, és hosszan hagyta kicsengeni, mígnem végül letette. Ki mást hívhatna még fel? Ki mást ismer? Valójában már csak egyetlen ember maradt. Kinyitotta a szekrényt, és elővette a telefonkönyvet, majd fellapozta a megfelelő oldalon. Miután beütötte a számot, megkönnyebbülten fellélegzett. mikor felvették a kagylót. – Melissa? Szia, itt Denise. – Ó, szia, hogy vagy? – Ami azt illeti, pillanatnyilag nem valami jól. Igazán szégyellem, de valójában azért hívlak, mert egy szívességet szeretnék kérni tőled. – Hadd hallom, miben segíthetek? – Tudom, ez nyilván gondot okoz, de megkérhetnélek, hogy vigyél el ma este a munkahelyemre? – Hát persze, mikor? – Ha lehet, azonnal. Ne haragudj, tudom, hogy későn szólok, de defektes a biciklim… – Semmi gond – vágott a szavába Melissa. – Tíz percen belül ott vagyok. – Lekötelezel. – Ugyan, dehogy! Nem olyan nagy ügy. Csak fogom a táskámat meg a kulcsaimat, és már megyek is. Denise lette a kagylót, majd ismét felhívta Rayt, és sűrű bocsánatkérések közepette elmagyarázta neki, hogy csak hét harmincra tud odaérni. Ezúttal Ray már elnevette magát. – Ne aggódj emiatt, aranyom. Ideérsz, amikor ideérsz. Nem kell sietni – amúgy sincs túl nagy forgalmunk. Denise ismét megkönnyebbülten felsóhajtott. Hirtelen észrevette, hogy Kyle szótlanul mered rá. – Anyu nem mérges rád, kicsim. Ne haragudj, hogy kiabáltam. De azért Taylorra dühös volt. Ez persze nyomban ellensúlyozta is pillanatnyi megkönnyebbülését. Hogy volt képes erre?! Összeszedte a holmiját, és várta, hogy Melissa megérkezzen, majd amikor Melissa kocsija begördült, az ajtóhoz vezette Kyle-t. Melissa letekerte az ablakot, ahogy megállt a kocsival. – Sziasztok! Gyertek! Bocs a rumliért! A kölykök mostanság nyakig belemerültek a fociba. Denise becsatolta Kyle-t a hátsó ülésen, és a fejét csóválva beült Melissa mellé. Aztán a kocsi már végig is hajtott a felhajtón, majd ráfordultak a főútra. – Szóval, mi történt? – kérdezte Melissa. – Ugye azt mondtad, hogy defektes a biciklid? – Igen, de az igazat megvallva, nem is számítottam rá, hogy biciklivel kell mennem. Taylor egyszerűen nem jött el. – És mondta, hogy jönni fog? E kérdés hallatán Denise egy kicsit habozott, mielőtt válaszolt volna. Megkérte Taylort? Meg kell még kérnie erre? – Ami azt illeti, erről úgy külön nem beszéltünk – ismerte be Denise –, de mivel egész nyáron ő vitt el, úgy gondoltam, hogy továbbra is így lesz. – Felhívott? – Nem. Melissa tekintete egy pillanatra Denise felé villant. – Ebből arra következtetek, hogy megváltoztak a dolgok kettőtök között – mondta. Denise egyszerűen csak bólintott. Melissa ismét az útra figyelt, és hallgatott, magára hagyta Denise-t gondolataival. – Te tudtad, hogy ez fog történni, igaz?

– Régóta ismerem már Taylort – mondta Melissa óvatosan. – Akkor most mi van vele? Melissa felsóhajtott. – Az igazat megvallva, nem tudom. Soha nem is tudtam. De úgy tűnik, valahányszor valakivel komolyra fordul a dolog, Taylor egyszeribe visszahúzódik, megfutamodik. – De… miért? Úgy értem, olyan jól megvoltunk, és olyan fantasztikusan bánik Kyle-lal… – Én nem beszélhetek Taylor nevében, tényleg nem. Ahogy már mondtam, én ezt az egészet nem igazán értem nála. – De ha, mondjuk, mégis tippelned kéne? Melissa habozott. – Nem te vagy az oka, ezt elhiheted nekem. Amikor együtt vacsoráztunk, nem tréfáltam, amikor azt mondtam, hogy Taylor tényleg odavan érted. Komolyan, sokkal fontosabb vagy neki, mint eddig bárki más. És Mitch is ugyanezt mondja. Néha azonban az az érzésem, Taylor úgy gondolja, hogy ő nem érdemli meg a boldogságot, ezért aztán tönkreteszi minden lehetőségét rá. Persze nem hiszem, hogy szándékosan – sokkal inkább azt mondanám, hogy nem tehet róla. – Ennek így semmi értelme. – Lehet, hogy nincs, de ő ilyen. Denise eltöprengett ezen. Előttük már feltűnt az étkezde. Ahogy Ray mondta, már a parkolón is látszott, hogy nincs túl sok vendég odabent. Denise lehunyta a szemét, és kezét dühödt tehetetlenséggel szorította ökölbe. – A kérdés továbbra is az, hogy miért? Melissa nem válaszolt azonnal. Bekapcsolta az indexet, és lassított. – Ha engem kérdezel… az ok olyasvalami, ami nagyon rég történt. Melissa hangja egyértelművé tette a dolgot. – Az apja? Melissa bólintott, majd lassan mondta ki a következő szavakat: – Magát vádolja az apja haláláért. Denise érezte, hogy a gyomra liftezni kezd, és rátör az émelygés. – Valójában mi történt? Melissa megállította a kocsit. – Azt hiszem, erről inkább őt kéne kérdezned. – Már megpróbáltam… Melissa a fejét ingatta. – Tudom, Denise. Már mindnyájan megpróbáltuk. * Denise úgy dolgozta le a műszakját, hogy szinte oda se figyelt, de ez nem jelentett gondot, mert alig volt vendégük. Rhonda, aki máskor haza szokta fuvarozni, most korábban ment el, így csak Rayt kérhette meg, hogy vigye haza. Noha hálás volt Raynek, amiért hajlandó hazafuvarozni őket, azt is tudta, hogy Ray zárás után még vagy egy órát eltölt a takarítással, így ez azt jelentette, hogy a mai este a szokásosnál hosszabb lesz. Miután Denise ebbe beletörődött, épp nekilátott a zárás előtti feladatoknak, amikor, közvetlenül a záróra előtt, nyílt a bejárati ajtó. Taylor volt az. Belépett, odaintett Raynek, de nem indult el Denise felé. – Melissa felhívott azzal – mondta –, hogy esetleg szükséged van rá, hogy valaki hazavigyen. Denise nem talált szavakat. Dühös volt, sértett és zavart… de vitathatatlan, hogy még mindig szerette. Ez utóbbi ugyan napról napra halványodott. – Korábban hol voltál? Taylor egyik lábáról a másikra nehezedett. – Dolgoztam – felelte végül. – Nem tudtam, hogy ma szükséged lett volna egy fuvarra. – Az elmúlt három hónapban te hoztál és vittél – mondta Denise, és igyekezett megőrizni a nyugalmát.

– De a múlt héten nem voltam itt. Tegnap este meg nem szóltál, hogy hozzalak el, így azt hittem, hogy Rhonda megy érted. Eddig sejtelmem se volt róla, hogy én lennék a személyi sofőröd. Denise szeme összeszűkült. – Ez nem volt szép tőled, Taylor, és ezt te is tudod. Taylor keresztbe fonta a karját. – Hé, nem azért jöttem, hogy itt üvöltözni kezdj velem. Szóval, itt vagyok, ha esetleg szükséged van egy fuvarra. Kell vagy nem? Denise összeszorította a száját. – Nem – vágta rá. Ha ez Taylort meglepte, nem látszott rajta. – Rendben – mondta. Elfordult, előbb a falakat nézte, majd a padlóra meredt, végül ismét Denise-re pillantott. – Sajnálom, ha ez jelent bármit is. Jelent is, meg nem is – gondolta Denise, de nem szólt egy szót sem. Amikor Taylor rádöbbent, hogy Denise nem fog beszélni, megfordult és kinyitotta az ajtót. – Menjek érted holnap? – kérdezte a válla fölött. Denise ismét elgondolkodott. – És ott is leszel? Taylor összerándult. – Igen – felelte halkan. – Ott leszek. – Akkor rendben – mondta Denise. Taylor bólintott, majd kilépett az ajtón. Ahogy Denise hátra fordult, látta, hogy Ray úgy súrolja a pultot, mintha élete függne tőle. – Ray? – Igen, aranyom? – felelte, és úgy tett, mint aki oda se figyelt arra, ami itt az imént zajlott. – Kivehetném a holnap estét? Ray felpillantott, és úgy nézett rá, ahogy valószínűleg a saját gyerekére nézett volna. – Azt hiszem, az lesz a legjobb – felelte őszintén. * Taylor harminc perccel a műszak kezdete előtt érkezett, és meglepődött, amikor Denise farmerben és rövid ujjú blúzban nyitott ajtót neki. Szinte egész nap esett, és a hőmérséklet úgy tizenöt fok körül járt, vagyis a rövid ujjúhoz elég hűvös volt. Tayloron tiszta és száraz ruha volt, vagyis nyilván hazament és átöltözött, mielőtt Denise-ért jött volna. – Gyere be – mondta Denise. – Nem kellett volna már munkához öltöznöd? – Ma este nem dolgozom – felelte kimért hangon. – Nem? – Nem – mondta. Taylor kíváncsian követte befelé. Hol van Kyle? Denise leült. – Melissa átvitte egy kicsit magukhoz. Taylor megtorpant és bizonytalanul körülnézett, Denise pedig megveregette maga mellett a kanapét. – Ülj le! Taylor engedelmeskedett. Mi ez az egész? – Beszélnünk kell – kezdte Denise. – Miről? Denise akaratlanul is megcsóválta a fejét. – Arról, hogy mi ütött beléd. – Miért? Van valami, amiről én nem tudok? – kérdezte ideges mosollyal. – Ez most nem tréfadolog, Taylor. Kivettem a mai estét, mert abban reménykedem, hogy segítesz nekem megérteni, mi a probléma.

– Arról beszélsz, ami tegnap történt? Már mondtam, hogy sajnálom, és komolyan is gondoltam. – Nem erről van szó. Én most rólad és rólam beszélek. – Hát nem beszéltük már ezt meg tegnapelőtt? Denise elkeseredetten felsóhajtott. – Igen, beszéltünk róla. Helyesebben én beszéltem, te nem sokat mondtál. – Dehogyisnem. – Nem, semmit se mondtál. Ahogy egész idáig nem mondtál semmit, soha. Te csak felszínes dolgokról beszélsz, soha nem arról, ami valóban bánt, ami valóban nyugtalanít. – Ez nem igaz… – Akkor miért kezelsz engem – minket – másként, mint eddig? – Én nem… Denise a kezét felemelve elhallgattatta. – Mostanában már nemigen jársz át, nem hívtál fel, amíg távol voltál, tegnap reggel szó nélkül elosontál innen, és este nem jöttél… – De ezt már megmagyaráztam. – Igen, megmagyaráztad – ahogy megmagyaráztál minden egyes helyzetet. De nem látod ebben az egészben a rendszert? Taylor elfordult, a falon lévő órára meredt, és nem válaszolt, konokul hallgatott. Denise hátrasimította a haját. – Sőt továbbmegyek, mostanság már nem is beszélsz velem, én meg lassacskán azon kezdek tűnődni, vajon valójában beszéltél-e valaha is velem. Taylor visszanézett rá, és Denise elkapta a pillantását. Ezt már néhányszor eljátszották – tagadni fogja, hogy bármi probléma lenne – úgyhogy nem akarta, hogy megint ugyanoda jussanak. Melissa hangját hallotta, és úgy döntött, hogy most a dolgok lényegére tapint. Vett egy nagy levegőt, majd lassan, óvatosan mondta ki. – Mi történt az apáddal? Nyomban látta, hogy Taylor megmerevedik. – Hogy jön ez most ide? – kérdezte hirtelen gyanakvón. – Úgy, hogy azt hiszem, lehet valami köze ahhoz, ahogy mostanában viselkedsz. Taylor ahelyett, hogy válaszolt volna, csak a fejét csóválta, és a hangulata megváltozott, mármár dühösnek tűnt. – Hát ezt meg honnan veszed?! Denise újból nekirugaszkodott. – Az most nem számit. Egyszerűen csak tudni szeretném, hogy mi történt. – Erről már beszéltünk – vágta oda kurtán. – Nem, nem beszéltünk. Én kérdeztem róla, te meg mondtál valamit. De a teljes történetet nem mondtad el. Taylor a fogát csikorgatta. Egyik kezét hol szétnyitotta, hogy ökölbe szorította, s úgy tűnt, észre se vette. – Meghalt, rendben? Különben ezt már amúgy elmondtam neked. – És? – Mit és? – robbant ki Taylor. – Mit akarsz, mit mondjak? Denise Taylor keze után nyúlt, és megfogta. – Melissa azt mondta, hogy te magadat okolod érte. Taylor elhúzta a kezét. – Melissa nem tudja, mit beszél. Denise igyekezett továbbra is nyugodt hangon beszélni. – Tűz volt, igaz? Taylor lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, Denise olyan dühöt látott a tekintetében, amilyet eddig még soha. – Meghalt, és kész! Ez minden. – Miért nem vagy hajlandó válaszolni nekem? – kérdezte. – Miért nem vagy képes beszélni velem?

– Úristen! – csattant föl Taylor, és hangját visszaverték a falak. – Nem tudnád ezt végre abbahagyni? Ez a kitörés meglepte Denise-t, és a szeme egy kicsit elkerekült. – Nem, nem tehetem – makacskodott, miközben érezte, hogy hevesen ver a szíve. – Nem, amennyiben ez minket is érint. Taylor felállt a kanapéról. – Ez minket nem érint! Különben is, mi a fenét akar ez az egész jelenteni? Kezd nagyon elegem lenni abból, hogy egyfolytában vallatsz engem! Denise a kezét kinyújtva előrehajolt. –Én nem vallatlak, Taylor, én… én csak szeretném ezt megbeszélni – dadogta. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte vöröslő arccal, miközben oda sem figyelt arra, amit Denise mondott. – Csak azt szeretném tudni, mi történik, mi zajlik most benned, hogy együtt megoldhassuk. – Hogy együtt megoldhassuk? Nem vagyunk mi házasok, Denise – mondta. – Mi a fenéért kíváncsiskodsz, mit szimatolsz utánam? E szavak fájdalmasan martak Denise-be. – Én nem szimatolok – mondta védekezőn. – Dehogyisnem. Folyton belém akarsz látni, megtudni, hogy mi a baj. De nincs semmi baj, Denise, legalábbis velem nincs. Az vagyok, aki vagyok, és ha ezt képtelen vagy elfogadni, akkor talán jobb, ha nem is próbálkozol. Álltó helyéből dühödten meredt Denise-re, aki vett egy nagy levegőt, de még mielőtt bármit mondhatott volna, Taylor megrázta a fejét, és tett egy lépést hátrafelé. – Figyelj, miután nincs szükséged a fuvarra, én most inkább elmennék. Gondolkodj el azon, amit mondtam, rendben? Hát akkor, elmentem. Azzal Taylor sarkon fordult, az ajtóhoz ment, és már kinn is volt, miközben Denise csak dermedten ült a kanapén. Gondolkodj el azon, amit mondtam? – Megtenném – suttogta –, ha bármit is mondtál volna, aminek értelme van. * A következő néhány nap eseménytelenül telt, kivéve persze azt a virágcsokrot, ami a veszekedésük utáni napon érkezett. A mellékelt levél egyszerű volt: Bocsásd meg a viselkedésemet! Szükségem van néhány napra, hogy átgondoljam a dolgokat. Ugye adsz nekem néhány napot? Denise egyik fele legszívesebben kihajította volna a virágot, a másik viszont meg akarta tartani. Egyik fele nyomban véget akart vetni ennek a kapcsolatnak, a másik viszont még egy újabb esélyért könyörgött. Szóval, mi új van ebben? – gondolta magában. Az ablakon túl visszatért a vihar. Az ég szürke volt és fagyos, sűrű esőcseppek záporoztak az üvegre, és a viharos szél szinte kétrét görnyesztette a fákat. Felemelte a telefonkagylót és felhívta Rhondát, majd ismét az apróhirdetéseket tanulmányozta. Ezen a hétvégén vesz magának egy kocsit. Akkor talán majd nem érzi magát ilyen tehetetlennek, mint aki csapdába esett. * Kyle szombaton ünnepelte a születésnapját. Csak Melissa, Mitch, a négy fiú és Judy voltak jelen. Amikor Taylor felől kérdeztek, Denise elmagyarázta, hogy Taylor csak később jön, hogy elvigye Kyle-t egy baseballmeccsre, úgyhogy most ezért nincs még itt. – Kyle egész héten csak ezt várta – mondta Denise, hogy minél jelentéktelenebbnek tűnjön a probléma. Csak azért nem aggódott, mert Kyle-ról volt szó. Bármi történt is, ha a gyerekről volt szó, Taylor semmit sem változott. Jönni fog, ebben biztos volt. Az nem létezik, hogy most ne jönne el.

Úgy öt körül itt lesz, hogy elvigye Kyle-t a meccsre. Lassan ketyegve teltek az órák, sokkal lassabban, mint máskor. * Húsz perccel öt után Denise az udvaron labdázott Kyle-lal, a gyomra görcsben állt, és már-már elsírta magát. Kyle imádnivalón nézett ki farmerében, a fején baseballsapkával. Kezén baseballkesztyűvel – ez új volt, Melissa ajándéka – elkapta Denise legutolsó dobását. Megmarkolta a labdát, maga elé tartotta, és Denise-re nézett. – Taylor jön – mondta. (Téjor ön) Denise immár vagy századszor nézett az órájára, majd nyelt egy nagyot, hogy úrrá legyen hányingerén. Már háromszor is odaszólt, de Taylor nem volt otthon. Ugyanakkor úgy tűnt, hogy úton sem volt idefelé. – Nem hiszem, édesem. – Taylor jön – mondta újból Kyle. Erre már könnybe lábadt Denise szeme, odament a gyerekhez, és leguggolt elé. – Taylornak dolga van. Nem hiszem, hogy el tud vinni a meccsre. Jössz anyuval dolgozni, jó? Sokkal jobban fájt kimondania e szavakat, mint gondolta. Kyle felnézett rá, és a szavak lassacskán eljutottak a tudatáig. – Taylor elment – mondta végül Kyle. Denise a gyerek felé nyúlt. – Igen, el – mondta szomorúan. Kyle ledobta a labdát, majd otthagyta az anyját, és elindult a ház felé. Ilyen csüggedt és levert még sosem volt a fia. Denise kezébe temette az arcát. * Taylor másnap délelőtt jött át, karja alatt egy becsomagolt ajándékkal. Még mielőtt Denise az ajtóhoz ért volna, Kyle már kinn is volt, és rohant a csomagért. Arról, hogy Taylor előző nap nem jött el érte, már meg is feledkezett. Ha van valami, amiben a gyerekek előnyben vannak a felnőttekkel szemben, gondolta Denise, akkor az az, hogy képesek villámgyorsan megbocsátani. Ám Denise már nem gyerek. Kilépett, karját összefonva megállt, és szemmel láthatóan ki volt borulva. Kyle elvette az ajándékot, és már neki is látott, hogy kicsomagolja, izgatottan tépte le róla a papírt. Denise úgy döntött, nem szól egy szót sem, amíg a gyerek nem végzett, és figyelte, ahogy Kyle szeme egyre inkább elkerekül. – Légó! – kiáltotta boldogan, és Denise felé emelte a dobozt, hogy anyja is lássa. (Vego) – Bizony, hogy az – helyeselt Denise. Anélkül, hogy Taylorra nézett volna, kisimított a szeméből egy előrehullt tincset. – Kyle, mondd: „Köszönöm”. – Köhönöm – mondta a gyerek, miközben meredten nézte a dobozt. – Gyere – mondta Taylor, miközben elővett a nadrágjából egy kis zsebkést, és leguggolt –, hadd nyitom ki neked! Átvágta a ragasztószalagot, és levette a tetőt. Kyle nyomban benyúlt, és kivette az egyik összerakható autó kerekeit. Denise megköszörülte a torkát. – Kyle? Mi lenne, ha ezt most bevinnéd? Anyunak beszélnie kell Taylorral. Kinyitotta neki a szélfogó ajtót, és Kyle engedelmesen bement. Letette a dobozt a dohányzóasztalra, és nyomban elmerülten játszani kezdett. Taylor csak állt, egyetlen lépést sem tett Denise felé. – Sajnálom – mondta őszintén. – Erre tényleg nincs mentség. Egyszerűen megfeledkeztem a meccsről. Nagyon csalódott volt? – Mondhatni. Taylor arca fájdalmas volt. – Talán kárpótolhatom. A jövő hét végén is lesz meccs.

– Nem hiszem – mondta csöndesen Denise. A tornácon lévő székek felé intett. Taylor egy pillanatig habozott, mielőtt leült volna. Denise is letelepedett, de nem nézett rá, az udvaron ugráló, makkot gyűjtögető mókuspárt figyelte. – Elszúrtam, igaz? – kérdezte Taylor. Denise fanyarul elmosolyodott. – El. – Minden okod megvan rá, hogy dühös légy. Denise végre felé fordult. – Az voltam. Ha tegnap este be találsz jönni az étkezdébe, biztos, hogy hozzád vágok egy serpenyőt. Taylor szája sarka apró mosolyra húzódott, majd ismét komollyá vált. Tudta, hogy Denise még nem fejezte be. – De már túl vagyok rajta. Most már jóval kevesebb bennem a harag, és sokkal több a lemondás. Taylor furcsán nézett rá, ahogy Denise lassan fújt egyet. Amikor aztán ismét megszólalt, a hangja halk volt és szelíd. – Az elmúlt négy évben az életemet Kyle-lal éltem – kezdte. – Ez nem mindig könnyű, de kiszámítható, és azért ennek is megvan a maga előnye. Tudom, hogy mivel töltöm a mai, a holnapi s az azutáni napot, és ez segít nekem, hogy legalább a látszatát fenntartsam annak, hogy kézben tartom a dolgokat. Kyle-nak szüksége van erre a rendre, s nekem szükségem van rá miatta, mert a világon egyedül csak ő van nekem. De aztán feltűntél te az életünkben. Denise elmosolyodott, de a szemében tükröződő szomorúságot nem tudta leplezni. Taylor azonban még mindig hallgatott. – Olyan jó voltál hozzá, már a kezdet kezdetétől. Másként bántál Kyle-lal, mint eddig előtted bárki, és ez a világot jelentette számomra. Mi több, jó voltál hozzám is. Denise egy pillanatra elhallgatott, és egy csomót piszkálgatott az öreg fa hintaszék karfáján, miközben tekintete befelé fordult. – Amikor először találkoztunk, nem akartam bárkivel is, bármibe belebonyolódni. Nem volt rá se időm, se energiám, és még a karnevál után sem voltam biztos benne, hogy készen állok-e rá, de te annyira jó voltál Kyle-hoz. Olyasmiket csináltál vele, amire eddig még soha senki sem szakított időt, és ez engem magával ragadott. Aztán apránként azon kaptam magam, hogy beléd szerettem. Taylor mindkét kezét az ölébe ejtette, és mereven bámulta a földet. Denise szomorúan csóválta a fejét. – Nem is tudom… én tündérmeséken nőttem fel, és talán ennek is volt némi köze ehhez az egészhez. Denise hátradőlt székében, és szempillája alól pillantott a férfira. – Emlékszel arra az estére, amikor először találkoztunk? Amikor megmentetted a fiamat? Aztán hazahoztad a csomagomat, majd megtanítottad Kyle-t labdázni. Mindez olyan volt, mintha a királyfi lépett volna elő kislánykori álmaimból, és minél inkább megismertelek, annál inkább hittem benne. Részben még mindig hiszem. Benned megvan mindaz, amit egy férfiban valaha is kerestem. De bármennyire is fontos vagy nekem, nem hiszem, hogy készen állnál rám és a fiamra. Taylor fáradtan dörgölte meg az arcát, mielőtt a fájdalomtól elsötétülő szemmel felnézett volna rá. – Nem vagyok vak, láttam, hogy mi történik velünk az elmúlt néhány hét során. Egyre jobban eltávolodsz tőlem – mindkettőnktől –, bármennyire próbálod is tagadni. Ez teljesen nyilvánvaló, Taylor. Amit nem értek, az az, hogy miért teszed. – Lekötött a munkám – kezdte Taylor bátortalanul. – Ez lehet, hogy igaz, de nem a teljes igazság. Denise vett egy nagy levegőt, mert nem akart elcsukló hangon beszélni. – Tudom, hogy valamit elhallgatsz, és ha nem tudsz vagy nem akarsz beszélni róla, akkor én nem sokat tehetek. De bármi legyen is az, elűz tőlem, eltávolít. Egy pillanatra elhallgatott, miközben könnyek szöktek a szemébe.

– Tegnap megbántottál engem, ám ami ennél is rosszabb, megbántottad Kyle-t. Annyira várt téged, Taylor! Két óra hosszat várt. Valahányszor elhaladt erre egy autó, felpattant, mert azt hitte, te jöttél. De nem jöttél, és végül már ő is tudta, hogy minden megváltozott. Utána egész este nem mondott semmit. Egyetlen szót se szólt. Taylor elsápadt és megrendült, úgy tűnt, képtelen megszólalni. Denise a láthatár felé nézett, és egy könnycsepp gördült végig az arcán. – Én sok mindent elviselek. Isten a tudója, hogy eddig már mi mindent elviseltem. Azt, ahogy magadhoz vontál, aztán eltaszítottál, majd ismét magadhoz vontál. De én felnőtt vagyok, elég idős ahhoz, hogy válasszak, vajon akarom-e, hogy ez történjen velem. De ha most Kyle-lal kezdődik mindez… – A hangja elhalt, és kezével megtörölte az arcát. – Te csodálatos ember vagy, Taylor. Oly sok mindent tudsz nyújtani, és én remélem, hogy egy nap megtalálod majd azt az embert, aki ki tudja bogozni azt a sok fájdalmat, amit magadban hordozol. Megérdemled. A szívem mélyén tudom, hogy nem akartad megbántani Kyle-t, de nem vállalhatom a kockázatát annak, hogy ez újból megtörténjen, különösen akkor nem, ha a mi közös jövőnk komolyan nem foglalkoztat. – Sajnálom – mondta rekedten Taylor. – Én is. Taylor Denise keze után nyúlt. – Nem akarlak elveszíteni. – A hangja halk volt, inkább csak suttogás. Denise látta, milyen elgyötört az arca, így aztán megfogta a kezét, megszorította, majd vonakodva elengedte. Megint érezte, hogy nyomban könnybe lábad a szeme, ám most sikerült leküzdenie. – De megtartani sem, igaz? Erre Taylornak nem volt válasza. * Miután a férfi elment, Denise úgy járkált a házban, akár egy zombi, és önuralma csupán egy hajszálon függött. Az előző éjszakát már jobbára végigsírta, mivel tudta, hogy mi következik. Erős volt, emlékeztette magát, ahogy ott ült a nappaliban a kanapén; azt tette, ami helyes. Nem engedhette, hogy még egyszer ilyen fájdalmat okozzon Kyle-nak. Nem fog sírni. A fenébe is, többé nem. Ám ahogy elnézte, amint Kyle a legójával játszik, és tudván, hogy Taylor többé nem jön hozzájuk, torkában az a gombóc hatalmasra nőtt. Nem fogok sírni – mondta ki fennhangon, s e szavak úgy hangzottak, akár egy mantra. – Nem fogok sírni. Azzal összeomlott, és két órán át zokogott. * – Szóval fogtad magad és befejezted, mi? – kérdezte Mitch, s látszott, mennyire felháborítja a dolog. Egy bárban voltak, elég lepusztult hely volt, amely már a reggeli idejére kinyitott annak az általában már ott várakozó három-négy törzsvendégnek. Most azonban késő este volt. Taylor csak nyolc után telefonált, Mitch meg úgy egy órával később érkezett. Taylor addig elkezdett inni nélküle. – Nem én voltam, Mitch – védekezett. – Ő mondta azt, hogy vége. Ezt most nem varrhatod a nyakamba. – És gondolom, ez csak úgy jött, váratlanul, mint derült égből a villámcsapás, igaz? Neked persze semmi közöd nem volt az egészhez. – Vége, Mitch. Mit akarsz, mit mondjak? Mitch a fejét csóválta.

– Tudod, Taylor, te szép kis alak vagy. Csak ülsz itt, és azt hiszed, hogy mindent tudsz, pedig nem értesz semmit. – Köszönöm ezt a baráti együttérzést, Mitch. Mitch dühödten nézett rá. – Ne gyere nekem ezzel a baromsággal! Nincs neked szükséged az én együttérzésemre. Amire szükséged van, az az, hogy valaki megmondja neked, húzz vissza oda, de nyomban, és rakd rendbe, amit elfuseráltál. – Te ezt nem érted… – Már hogy a jó büdös fenébe ne érteném! – csapta le söröspoharát az asztalra Mitch. – Mit gondolsz, ki vagy te? Azt hiszed, hogy én nem tudom? A fenébe is, Taylor, én valószínűleg sokkal jobban ismerlek téged, mint te önmagadat. Azt hiszed, hogy te vagy az egyetlen, akinek egy nagy drekk a múltja? Azt hiszed, te vagy az egyetlen, aki szeretné semmissé tenni? Van egy hírem a számodra: mindenkinek van valami szar az életében, és mindenki szeretne egy-két dolgot visszacsinálni. Mindazonáltal a legtöbb ember nem áll oda ezért elszúrni a jelenét is. – Nem én szúrtam el – mondta Taylor dühösen. – Hát nem hallottad, hogy mit mondtam? Ő volt az, aki befejezte, nem én. Ezúttal nem. – Mondok én neked valamit, Taylor. Felőlem akár a sírig hajtogathatod ezt, de a rohadt életbe, mindketten tudjuk, hogy nem ez a teljes igazság. Úgyhogy menj vissza, és próbáld menteni, ami még menthető! Ő a legjobb dolog, ami valaha is történhetett veled. – Nem azért hívtalak ide, hogy aztán tanácsokat kezdj osztogatni nekem… – Na, ide figyelj, ez a legjobb tanács, amit valaha is adtam neked, úgyhogy tedd meg azt a szívességet, hogy meghallgatod! Rendben? Ezúttal ne ereszd el a füled mellett! Az apád is ezt akarná. Taylor Mitchre meredt, és hirtelen pattanásig feszült a légkör közöttük. – Ne vond őt ebbe bele! Ne akarj odáig elmenni! – Miért, Taylor? Talán félsz valamitől? Attól félsz, hogy a szelleme idejön közénk, és elkezdi leborogatni a sört az asztalról? – Ebből elég! – hördült fel Taylor. – Ne feledd, én is ismertem az apádat. Tudom, hogy milyen nagyszerű ember volt. Olyan ember, aki szerette a családját, szerette a feleségét, és szerette a fiát. Biztosíthatlak, hogy azzal, amit most csinálsz, csalódást okoznál neki. Taylor arcából kifutott a vér, és keményen megmarkolta a poharát. – Elmész a francba, Mitch! – Nem, Taylor, te már ezt megtetted. Ha én is ezt tenném, az már csak hab lenne a tortán. – Erre a sok szarra semmi szükségem – csattant fel Taylor, és felállt az asztaltól. Elindult az ajtó felé. – Egyáltalán nem ismersz te engem. Mitch ellökte magától az asztalt, és a sör felborult, mire néhányan feléjük fordultak. A csapos, aki épp beszélgetett, felnézett, amint Mitch felállt és Taylor mögé lépett, majd durván megragadta az ingét, és maga felé fordította. – Még hogy én nem ismerlek téged?! A francba, én aztán ismerlek! Te egy gyáva alak vagy, egy rohadt, gyáva alak! Félsz élni, mert azt hiszed, akkor fel kéne adnod a keresztedet, amit egész életeden át hurcolsz. De ezúttal túl messzire mentél. Azt hiszed, az egész világon csak neked vannak érzéseid? Azt hiszed, hogy ha csak úgy faképnél hagyod Denise-t, akkor most már minden visszatér a régi kerékvágásba? Azt hiszed, hogy boldogabb leszel? Nem leszel az, Taylor! Nem, mert te ezt nem fogod megengedni önmagadnak. És az eszedbe jutott, hogy ezúttal nem csak egy embernek okoztál fájdalmat? Nemcsak Denise-t bántottad, hanem egy kisfiút is! Atyaúristen, hát ez nem jelent számodra semmit? Vajon mit mondana erre az apád, mi? Hogy „Szép munka volt, fiam”, vagy hogy „Büszke vagyok rád, fiam”? Szó sincs róla. Az apád most éppúgy rosszul lenne tőled, ahogy én. Taylor halálsápadt arccal megragadta Mitchet, felemelte, majd belehajította a zenegépbe. Két férfi sietve felugrott székéről, és elsöpörtek a dulakodás közeléből, miközben a csapos a bár túlsó végébe rohant. Miután elővett egy baseballütőt, elindult feléjük. Taylor ütésre emelte az öklét.

– Most mit csinálsz? Meg akarsz ütni? – kötekedett gúnyosan Mitch. – Na, ebből elég! – üvöltötte a csapos. – Húzzatok kifelé, és ezt a szart intézzétek el odakint! – Gyerünk, csak rajta! – mondta Mitch. – Engem aztán egy fikarcnyit sem érdekel. Taylor olyan erővel harapott az ajkába, hogy vérezni kezdett, majd reszkető kézzel visszahúzta ütésre emelt karját. – Én mindig meg fogok bocsátani neked, Taylor – mondta Mitch már-már higgadtan. – De neked is meg kell bocsátanod magadnak. Taylor habozva, vívódva végül elengedte barátját, majd megfordult, egyenest a rámeredő arcok felé. A csapos, ütővel a kezében, ott állt mellette, és várta Taylor következő lépését. Taylor elnyomta magában a kitörni kész káromkodásokat, és nagy léptekkel távozott. 23. fejezet Taylor alig valamivel éjfél előtt ért haza, és az üzenetrögzítő villogása üzenetet jelzett. Miután otthagyta Mitchet, egymaga kóborolt, igyekezett kiszellőztetni a fejét, és ott üldögélt a hídon, ahonnan alig néhány hónapja ugrott a folyóba. Ekkor döbbent rá, hogy az az éjszaka volt az első, amikor szüksége volt Denise-re. Úgy tűnt, mintha egy emberöltő telt volna el azóta. Miközben arra gondolt, hogy Mitch hagyhatott neki üzenetet – nagyon bánta már, hogy úgy nekiesett a barátjának –, Taylor odament a rögzítőhöz, és lenyomta a lejátszógombot. Legnagyobb meglepetésére nem Mitch volt az. Joe hívta a tűzoltóságtól, és a hangja rettentő feszült volt. – Raktártűz a város szélén. Arvil Henderson raktára. Jókora tűz – Edentonból mindenkit behívtunk, és a környékről is kértünk még kocsikat meg embereket. Több ember élete veszélyben. Ha időben megkapod ezt az üzenetet, szükségünk lenne a segítségedre… Az üzenet huszonnégy perccel ezelőtt érkezett. Taylor meg se hallgatta a végét, csak lecsapta a kagylót, s miközben a kocsija felé rohant, átkozta magát, amiért kikapcsolta a mobilját, amikor kijött a bárból. Henderson volt a környék festék-nagykereskedője, Chowan megyében az egyik legnagyobb. Éjjel-nappal pakolták a teherautókat; a nap minden órájában legalább egy tucat ember dolgozott a raktárban. Tíz perc kell, hogy odaérjen. Valószínűleg már mindenki a helyszínen van, ő meg jó harminc perccel később ér oda. Ez a harminc perc élet-halál kérdése lehet bárkinek, aki odabent ragadt. A többiek már ezeknek az embereknek az életéért küzdöttek, míg ő odakint császkált és sajnálta magát. Kavicsok repültek szerteszét a kerekek alól, ahogy megfordult a felhajlón, majd szinte lassítás nélkül kanyarodott rá az útra. Csikorogtak a kerekek és felbődült a motor, ahogy Taylor, még mindig átkozódva, rátaposott a gázra. Útban a Henderson-cég felé, számtalan kanyart levágott, és ahol csak tudott, rövidített. Amikor aztán egyenes útszakaszhoz ért, majdnem százötvennel hajtott. Hátul a szerszámok zörögtek; a következő kanyarnál meg egy tompa puffanást hallott, ahogy valami nehéz tárgy végigcsúszott a platón. Teltek a percek, hosszú, örökkévalónak tűnő percek. Idővel aztán már látta a távolban a narancssárgán izzó eget, ami szörnyű látvány ebben a sötétségben. Kezével a volánra csapott, ahogy rádöbbent, hogy a tűz milyen hatalmas. A motor hangján túl hallotta a szirénák távoli vijjogását. Olyan erővel taposott a fékbe, hogy a kerekek ezt már alig tudták követni, majd élesen ráfordult a Henderson-raktárhoz vezető útra. A levegő itt már megtelt sűrű, fekete füsttel, amit a festékek olajtartalma táplált. Mivel szélcsend volt, a füst sűrűn és lustán gomolygott körülötte; most már látta a raktárépületből felcsapó lángokat. Hevesen égett, ahogy Taylor az utolsó kanyar után csikorgó kerekekkel megállt. Pokoli lárma és felfordulás mindenütt. Három szivattyús kocsi már a helyszínen volt, a tűzcsapokra csatlakoztatott tömlőkből erős sugárral locsolták az épület egyik oldalát; a másik oldal még sértetlen volt, de úgy nézett ki, nem sokáig maradhat az; két mentő, villogó fénnyel; öt ember a földön, akiket épp ellátnak, két újabbat

hoznak ki a raktárból, olyanok támogatják őket, akik már-már ugyanolyan gyöngének tűnnek, mint ők… Ahogy tekintete végigpásztázta ezt a poklot, az egyik oldalon észrevette Mitch kocsiját, noha őt magát lehetetlenség lett volna felismerni a testeknek és járműveknek ebben a zűrzavarában. Taylor kipattant kocsijából, és Joe felé csörtetett, aki kurta parancsokat osztogatott, miközben sikertelenül próbált úrrá lenni a helyzeten. Újabb tűzoltókocsi érkezett, ez most Elizabeth Cityből; további hat ember ugrott le róla, és nyomban elkezdték letekerni a tömlőt, míg egyikőjük egy újabb tűzcsap felé rohant. Joe megfordult, és észrevette a felé igyekvő Taylort. Joe arca csupa fekete korom volt, és a horoglétra felé mutatott. – Vedd a szerelésed! – üvöltötte. Taylor követte Joe parancsát, felmászott, és előhúzta védőöltözetét, majd gyorsan letépte bakancsát. Két perc múlva már teljes felszerelésben rohant ismét Joe felé. Ahogy igyekezett, az éjszakát hirtelen vagy egy tucatnyi egymást követő robbanás zúzta szét. Fekete gombafelhő emelkedett a magasba az épület közepéből, a füst úgy gomolygott, mintha egy bomba robbant volna. Az épület közelében lévők a földre vetették magukat, ahogy záporozva zuhantak feléjük a tető és az épület égő darabjai. Taylor is levetette magát, és védte a fejét. Most már minden lángokban állt, az épületet belülről pusztította a tűz. Újabb robbanások repítették a törmeléket a hátráló, a hőségtől távolodó tűzoltók felé. Két ember bukkant elő e pokolból, égett rajtuk a ruha; a tömlőket nyomban rájuk irányították, s ők mindketten vonaglón a földre zuhantak. Taylor fölemelkedett a földről, és egyenesen a hőség, a lángok, a földön fekvő két ember felé futott… Hetven méter, eszeveszett rohanás, és hirtelen a világ egy háborús övezetre emlékeztet… újabb robbanások, ahogy odabent a festékesdobozok egymás után felrobbannak, és a tűz már fékezhetetlen… a füst miatt nehéz lélegezni… aztán váratlanul kidől az egyik külső fal, csaknem a földön fekvő emberekre omlik. Taylor hunyorgott, könnyezett, és égett a szeme, ahogy végre a két férfihoz ért. Mindketten eszméletlenek voltak, és a nyaldosó lángok már-már elérték őket. Taylor a csuklójuknál fogva megragadta őket, és elkezdte húzni mindkettőt visszafelé, el a lángoktól. A tűz heve védőruhájuk egy részét megolvasztotta, és Taylor szinte látta, ahogy füstölögve parázslanak, miközben igyekezett biztos helyre vonszolni őket. Ekkor ért oda egy másik tűzoltó, akit Taylor nem ismert, és átvette az egyik sérültet. Így kétszer olyan gyorsan haladtak a mentőautók felé, miközben egy mentős már rohant is feléjük. Most már csak az épület egyetlen része volt érintetlen, bár a kis négyszögletes ablakok szétdurrant üvegein át kiáramló füst jelezte, hogy ez a rész is nyomban felrobban. Joe eszeveszetten integetett mindenkinek, hogy jöjjenek vissza, hogy mielőbb biztonságos távolságra kerüljenek, de ebben a tomboló zajban senki sem hallotta. Odaért hozzájuk a mentős, és nyomban letérdelt a sérültek mellé. Az arcuk megégett, és még mindig füstölgött a ruhájuk, mivel az olaj táplálta tűz erősebbnek bizonyult tűzálló öltözéküknél. A mentős egy éles ollót vett elő a dobozából, és nekilátott, hogy szétvágja, majd lehámozza az egyik tűzoltó ruháját. Ekkor a semmiből egy újabb mentős bukkant elő, aki a másik sérültet vette gondjaiba. Most már mindketten nyögdécseltek kínjukban, mivel közben magukhoz tértek. Miután öltözéküket felvágták, Taylor segített letépni a ruhát a két férfi bőréről. Előbb az egyik lábról, majd a másikról, aztán ezt követte a két kar, s végül a törzs. Felültették őket, és mindent levettek róluk. Az egyik férfi farmert és két inget viselt a védőruha alatt; ő jobbára megúszta, csupán a két karja égett meg. A másikon azonban csupán egy póló volt alatta, amit szintén le kellett vágniuk a bőréről. A háta felhólyagzott, másodfokú égési sérüléseket szenvedett. Ahogy Taylor felpillantott a sérültekről, látta, hogy Joe megint vadul integet; hárman álltak körülötte, és még három közeledett. Ekkor fordult Taylor az épület felé, és nyomban tudta, hogy valami szörnyű nagy baj van.

Felállt és rohanni kezdett Joe felé, miközben émelygés hullámzott végig rajta. Ahogy közelebb ért, dermesztő szavakat hallott. – Még vannak odabent! Két ember! Ott! Taylor hunyorgott, miközben egy hamuból kiemelkedő emlék jelent meg lelki szemei előtt. Egy kilencéves kisfiú, fenn a padláson, az ablakból kiált… Taylor megdermedt, aztán a raktár lángoló romjai felé nézett, amely már csak részlegesen állt. Mintha csak álmodna, elindult az épületnek a felé az egyetlen része felé, mely még érintetlen maradt, a felé a rész felé, ahol az irodák voltak. Egyre gyorsabban futott, elviharzott a tömlőket tartó emberek mellett, és meg se hallotta, amint azt kiáltják neki, hogy álljon meg. A lángok szinte mindent elemésztettek. A tűz átterjedt a környező fákra is, és most már azok is lángoltak. Egyenesen előtte volt egy ajtó, melyet a tűzoltók már részben betörtek, és a nyíláson át fekete füst ömlött ki. Már az ajtónál volt, még mielőtt Joe észrevette, és üvölteni kezdett, hogy megállítsa. Taylor e tomboló zajban semmit sem hallott, egyenesen berontott, akár egy ágyúgolyó, és kesztyűs kezét az arca elé emelte, miközben lángnyelvek nyaldosták körül. Szinte vakon fordult balra, és abban reménykedett, hogy semmi sem állja útját. Égett a szeme, a torka, ahogy belélegezte, majd benn tartotta a maró, csípős levegőt. Minden égett, gerendák zuhantak le, s most már maga a levegő is mérgezővé vált. Tudta, hogy még egy percig képes visszatartani a lélegzetét, de annál tovább nem. Balra rontott át a szinte áthatolhatatlan füstön, ahol csupán a tűz világított. Pokoli erővel égett a tűz mindenütt. A falak, a mennyezet… fölötte egy lezuhanó gerenda reccsenő hangja. Taylor ösztönösen odébb ugrott, ahogy a beomló mennyezet egy része közvetlenül mellette ért földet. Tüdeje kínlódva erőlködött, ahogy gyorsan megindult az épület déli, még egyetlen álló része felé. Érezte, hogy teste egyre gyöngül; tüdeje mintha behajlott, összezsugorodott volna, ahogy tántorogva haladt előre. Balra észrevett egy ablakot, melynek az üvege még ép volt, és támolyogva elindult felé. Övéből elővette tűzoltóbaltáját, és egyetlen gyors mozdulattal kitörte az ablakot, majd nyomban kidugta a fejét, és vett egy nagy levegőt. Mintha a tűz is, akár egy élőlény, megérezte volna az újonnan beáramló oxigént, másodpercek múlva a szoba újult erővel lobbant lángra mögötte. A feltámadó lángok perzselő heve arra ösztökélte, hogy otthagyja az ablakot, és ismét dél felé induljon. A hirtelen fellángolás után a tűz egy pillanatra, talán néhány másodpercre visszahúzódott, de ez mégis elég volt Taylornak ahhoz, hogy tájékozódjon, és észrevegye a földön heverő férfit. Az öltözékéről Taylor látta, hogy tűzoltó. Támolyogva megindult felé, és épp hogy sikerült elkerülnie egy újabb lezuhanó gerendát. A raktár még álló, utolsó ép sarkában rekedve, Taylor látta, ahogy a tűz lassan falként zárul be körülöttük. Taylor, akinek már megint alig maradt levegője, a férfi felé nyúlt. Lehajolt, megragadta a csuklóját, majd a vállára emelte, és visszaküzdötte magát az egyetlen ablakhoz, amit még látott. Csupán ösztönei vezérelték, ahogy az ablak felé rontott, a feje egyre súlytalanabbá váll, és becsukta fájó szemét, hogy amennyire csak lehet, megvédje a további roncsolódástól, amit a füst meg a hőség okoz. Sikerült eljutnia az ablakig, majd egy gyors mozdulattal kihajította a férfit a betört ablakon át, s az magatehetetlenül huppant a földre. Taylor azonban sérült szemével nem láthatta, hogy a többi tűzoltó már rohant is a férfiért. Taylor csak reménykedhetett, hogy így történt. Kétszer, érdesen beszívta a levegőt, majd hevesen köhögni kezdett. Aztán vett még egy levegőt, megfordult, és még egyszer elindult befelé. Most már minden bömbölő, dühöngő lángnyelvek és mérgező, fojtogató füst poklává vált. Taylor csak nyomult előre a perzselő forróságon és a füstön át, mintha egy láthatatlan kéz vezérelte volna. Még egy ember van idebent. Egy kilencéves kisfiú, fenn a padláson, az ablakból kiált, ahonnan nem mer leugrani…

Taylor lehunyta egyik szemét, amelybe hirtelen éles fájdalom hasított. Ahogy nyomult előre, az iroda fala leomlott, úgy dőlt össze, akár a kártyavár. Fölötte a tető megroggyant, ahogy a tűz újabb gyönge pontot talált, és föllángolva rugaszkodott a mennyezeten lévő nyílás felé. Még egy ember van idebent. Taylor úgy érezte, mintha ő haldokolna itt. Tüdeje sikoltva követelte, hogy lélegezze be a körülötte gomolygó, perzselő és mérgező levegőt. De ő nem törődött vele, miközben egyre jobban szédült. Füst kígyózott körülötte, és ő térdre hullt, ahogy a másik szeme is görcsösen összerándult a fájdalomtól. A lángok már három oldalról vették körül, de Taylor csak ment tovább a felé az egyetlen terület felé, ahol még valaki életben lehetett. Most már csak vonszolta magát, a perzselő hőség olyan volt, akár egy izzó üllő… Ez volt az a pillanat, amikor Taylor tudta, hogy meg fog halni. Alig volt már eszméleténél, de csak kúszott, vánszorgott tovább. Időnként, egy-egy pillanatra minden elsötétült, és érezte, ahogy a világ kezd kisiklani alóla. Vegyél levegőt! – sikoltotta a teste. Kúszott, araszolt előre, miközben önkéntelenül is imádkozni kezdett. Előtte újabb lángtenger, az örvénylő hőség végeláthatatlan fala. Ekkor bukkant rá a mozdulatlanul heverő testre. Mivel a füst teljesen elborította, nem tudta megállapítani, hogy ki az. Csak azt látta, hogy a férfi lába beszorult egy összeomlott fal alá. Miután Taylor érezte, hogy egyre gyengébb, és a látása is el-elsötétül, vakon tapogatódzva próbálta megragadni a férfit, akit már csak lelki szemei láttak. A férfi hason hevert, mindkét karja oldalra nyújtva. Sisakja még szilárdan ült a fején. Combtól lefelé, mindkét lábát jó félméternyi törmelék borította. Taylor a fejéhez ment, mindkét karját megragadta, és húzni kezdte. A test meg se mozdult. Taylor utolsó erejét megfeszítve felállt, és nekilátott, hogy letakarítsa a törmeléket a férfiról. Apróbb darabok voltak, válaszfal és falemezek maradványai, ahogy egymás után emelte le az elszenesedett törmeléket. A tüdeje majd' szétrobbant. A lángok egyre közeledtek, már a férfi testét nyaldosták. Szép sorban, egyenként emelte le róla az épület roncsait; szerencsére egyiket se volt túl nehéz megmozdítani, de az erőfeszítés mégis csaknem mindent kivett belőle. Ismét a férfi fejéhez ment, és megrángatta. Ezúttal a test megmozdult. Taylor teljes erőből nekifeszült, és ismét húzni kezdte, de mivel már nem maradt semmi levegője, szervezete ösztönösen válaszolt. Taylor kilélegzett, majd fuldokolva mély lélegzetet vett. A szervezete tévedett. Taylor egyszeriben elszédült, és heves köhögés tört rá. Elengedte a férfit, felállt, és most már csak a páni rémület vezérelte, ahogy még mindig légszomjjal küszködve tántorgott ebben a helyiségben, ahol a tűz már szinte minden oxigént felemésztett. Úgy tűnt, hogy a hatalmas erővel feltörő életösztön semmissé tette mindazt, amit tudata és eddigi gyakorlata sugallt. Támolyogva ment vissza ugyanarra, amerről jött, s a lába csak úgy, magától mozgott. Néhány méter után azonban megállt, mintha valami kábult álomból ébresztették volna. Visszafordult, és tett egy lépést a test felé. Abban a pillanatban hatalmas robbanással minden lángra lobbant. Taylor majdnem elesett. Lángok vették körül, már égett a ruhája is, ahogy az ablak felé vetette magát. Vakon ugrott ki a nyíláson. Testének utolsó emléke az volt, ahogy a földre zuhan, és ajkait kétségbeesett sikoly hagyja el. 24. fejezet

Azon a hétfő hajnalon csupán egy ember halt meg. Hatan megsérültek, köztük Taylor is, és mindnyájukat kórházba vitték, ahol ellátták őket. Hárman még aznap éjjel elhagyhatták a kórházat. Azok közt, akik további ápolásra szorultak, ott volt az a két férfi, akiket Taylor vonszolt ki a tűzből – amint megérkezett a helikopter, mindkettőjüket átszállították Durhambe, a Duke Egyetem égési osztályára. Taylor egymaga feküdt kórházi szobájának sötétjében, és minden gondolata a körül az ember körül forgott, akit hátrahagyott, aki meghalt. A hátán feküdt, egyik szemén vastag kötés, míg a másikkal meredten nézte a mennyezetet, amikor megérkezett az anyja. Judy egy órán át ült mellette kórházi szobájában, majd magára hagyta fiát a gondolataival. Taylor McAden egész idő alatt egy szót sem szólt. * Denise is megjelent kedd délelőtt, amint megkezdődött a látogatás. Amikor megérkezett, Judy felnézett rá ültéből, a szeme vörös volt és kimerült. Ahogy Judy felhívta, Denise Kyle-lal a nyomában azonnal jött. Judy megfogta Kyle kezét, és csöndesen lement vele. Denise belépett Taylor szobájába, és leült Judy székére. Taylor elfordította a fejét. – Borzasztóan sajnálom Mitchet – mondta Denise gyöngéden. 25. fejezet A temetés három nap múlva, pénteken volt. Taylort csütörtökön engedték ki a kórházból, és ő egyenesen Melissához ment. Már megérkezett Melissa családja Rocky Mountból, és a ház tele volt olyan emberekkel, akikkel Taylor csak párszor találkozott: az esküvőn, a keresztelőkön és egy-két ünnepen. Ott voltak a házban Mitch szülei és testvérei is, noha ők este hazamentek, mivel Edentonban éltek. Az ajtó nyitva volt, ahogy Taylor belépett, és Melissát kereste. Amint meglátta őt a szoba túlsó oldalán, a szeme égni kezdett, és egyből megindult felé. Melissa épp a testvérével és a sógorával beszélt egy bekeretezett családi kép előtt, amikor meglátta Taylort. Nyomban abbahagyta a beszélgetést, és elindult Taylor felé. Amikor egymás közelébe kerültek, Taylor magához ölelte, és fejét az asszony vállára hajtva zokogni kezdett. – Sajnálom – mondta –, annyira sajnálom. Képtelen volt bármi mást mondani, csak ezt ismételgette. Melissa is sírni kezdett. A családtagok félrevonultak, hogy magukra hagyják őket fájdalmukkal. – Én megpróbáltam, Melissa… megpróbáltam. Nem tudtam, hogy ő az… Melissa képtelen volt megszólalni, miután Joe-tól már pontosan tudta, hogy mi történt. – Képtelen voltam – mondta végül elcsukló hangon Taylor, majd teljesen összeomlott. Sokáig, nagyon sokáig álltak ott egymást átölelve. Taylor egy óra múlva ment el, anélkül hogy bárki máshoz egy szót is szólt volna. * Nagyon sokan voltak a Cypress Park temetőben tartott szertartáson. Ott volt a környező három megye minden tűzoltója, ahogy az összes rendfenntartó erő képviselője is, és ott voltak a barátok meg a család. Nem sokszor fordult elő, hogy ilyen hatalmas tömeg vegyen részt egy edentoni szertartáson. Mivel Mitch itt nőtt fel, és itt vezette a vaskereskedést, a városból szinte mindenki eljött, hogy lerója kegyeletét. Melissa és a négy gyerek ott zokogott az első sorban. A tiszteletes röviden beszélt, majd a huszonharmadik zsoltárt idézte. Amikor aztán elérkezett a búcsúztatóbeszédek ideje, a tiszteletes oldalra lépett, hogy helyet adjon a családnak és a közeli barátoknak.

Elsőként Joe, a tűzoltóparancsnok méltatta Mitch odaadását és bátorságát, és beszélt arról a tiszteletről, amit örökre a szívében fog hordozni. Ezután Mitch nővére szólt néhány szót, megemlékezett közös gyermekkorukról. Amikor befejezte, Taylor lépett elő. – Mitch olyan volt számomra, mintha a fivérem lett volna – kezdte elakadó hangon, miközben szemét a földre szegezte. – Együtt nőttünk fel, és gyermekkorom minden szép emlékében jelen van. Emlékszem, egyszer, amikor úgy tizenkét évesek lehettünk, Mitchcsel horgászni voltunk, és én túl hirtelen álltam fel a csónakban. Megcsúsztam, és bevertem a fejem, majd a vízbe estem. Mitch utánam ugrott és kihúzott. Aznap az életemet mentette meg, de amikor végül magamhoz tértem, csak nevetett. „Te ügyetlen majom, hát nem elriasztottad a halamat!” – mindössze ennyit mondott. A délután ünnepélyes komorsága ellenére most halk kuncogás hallatszott, de aztán nyomban elhalt. – Mitch – ugyan mit is mondhatnék? Olyan ember volt, aki mindig hozzátett valamit mindenhez, amihez csak hozzáért, és aki mindig nyújtott valamit mindenkinek, akivel valaha is kapcsolatba került. Mindig is irigyeltem életszemléletét. Ezt az egészet egy hatalmas játéknak tekintette, melyben csak úgy lehet nyerni, ha az ember jó a többi emberhez, és a tükörben olyannak látja magát, amilyen valójában. Mitch… Erősen lehunyta a szemét, hogy gátat vessen könnyeinek. – Mitch volt mindaz, ami én valaha is lenni szerettem volna… Taylor lehajtott fejjel hátralépett a mikrofontól, és visszament a helyére. A tiszteletes befejezte a szertartást, majd az emberek egymás után a koporsóhoz léptek, melyen ott volt Mitch fényképe. A képen széles mosollyal állt kertjében, a grillsütő mellett. Éppúgy, ahogy az a fénykép, ami Taylor apjáról készült, ez is Mitch személyiségének lényegét ragadta meg. A temetés után Taylor egyedül hajtott vissza Melissa házába. * A ház tömve volt emberekkel, akik a temetést követően mind eljöttek, hogy részvétüket nyilvánítsák Melissának. Ellentétben az előző nappal, amikor csak a család és a közeli barátok voltak a házban, most ott volt mindenki, aki jelen volt a szertartáson, köztük olyanok is, akiket Melissa szinte nem is ismert. Judy és Melissa anyja gondoskodtak e tömeg ellátásáról, s mivel odabent olyan nagy volt a zsúfoltság, Denise kiment a kertbe, hogy Kyle-t meg a többi gyereket figyelje, akik szintén ott voltak a temetésen. A gyerekek szépen felöltözve futkároztak, és úgy játszottak, mintha ez az esemény is csak egy egyszerű családi összejövetel lenne. Denise-nek ki kellett jönnie a házból. A gyász fájdalma időnként fojtogató tud lenni, még számára is. Miután néhány együtt érző szó kíséretében megölelte Melissát, otthagyta őt, és a család, saját és Mitch családjának gondjaira bízta. Tudta, hogy Melissa megkapja azt a támogatást, amire most szüksége van. Melissa szülei még egy hétig itt maradnak vele. Míg édesanyja ott lesz mellette, hogy meghallgassa és tartsa benne a lelket, addig édesapja nekiláthat annak a dermesztő, bénító papírmunkának, ami egy ilyen tragikus eseményt követ. Denise épp felállt székéből, és összefont karral a medence széléhez ment, amikor Judy a konyhaablakból észrevette őt. Kinyitotta a tolóajtót, és elindult Denise felé. Denise hallotta közeledő lépteit, és egy óvatos mosollyal hátrapillantott. Judy gyöngéden a hátára tette a kezét. – Hogy vagy? – kérdezte. Denise megcsóválta a fejét. – Ezt inkább nekem kéne tőled kérdeznem. Te sokkal régebb óta ismerted Mitchet, mint én. – Tudom, de te most úgy nézel ki, mint akinek e pillanatban nagy szüksége lenne egy barátra. Denise szétfűzte karját s leeresztette, miközben a ház felé pillantott. Mindenütt emberek voltak. – Nincs semmi bajom. Csak Mitchre gondoltam. Meg Melissára. – És Taylorra? Annak ellenére, hogy kettőjük közt már vége mindennek, mégsem tudott hazudni. – Rá is.

* Két óra múlva a tömeg végre megfogyatkozott. A legtöbb távoli barát már itt járt és el is ment; néhány családtagnak is indulnia kellett a reptérre, úgyhogy ők is elmentek. Melissa közvetlen családja körében ült a nappaliban; a fiúk meg már átöltöztek, és kint voltak az elülső udvaron. Taylor egymaga álldogált Mitch dolgozószobájában, amikor Denise közeledett felé. Taylor látta őt, majd figyelmét ismét a dolgozószoba falai felé fordította. A polcokon temérdek könyv, a fiúk futball-és baseball trófeái és képek Mitch családjáról. Az egyik sarokban egy redőnyös íróasztal, mely zárva volt. – Gyönyörűek voltak a szavaid a temetésen – mondta Denise. – Tudom, hogy Melissát mélyen meghatotta mindaz, amit mondtál. Taylor egyszerűen csak bólintott, de egyetlen szóval sem válaszolt. Denise végigsimított a haján. – Nagyon sajnálom, Taylor. Csak azt akartam, hogy tudd, ha szükséged van rá, s beszélni szeretnél valakivel, akkor tudod, hol találsz. – Nincs szükségem senkire – suttogta rekedten Taylor, majd sarkon fordult, és otthagyta Denise-t. Azt egyikőjük sem tudta, hogy Judy szemtanúja volt ennek a jelenetnek. 26. fejezet Taylor hirtelen felült az ágyban, a szíve hevesen zakatolt és a szája kiszáradt. Egy pillanatig megint odabent volt az égő raktárban, és szervezetében felszabadult az adrenalin. Nem tudott lélegezni, és a szemét maró fájdalom kínozta. Mindenütt lángok vették körül, s noha kiáltani próbált, a torkát egyetlen hang se hagyta el. Fuldoklott a képzeletbeli füstben. Aztán éppoly hirtelen rádöbbent, hogy az egészet csak álmodta. Körülnézett a szobában, erősen hunyorgott, ahogy a valóság benyomult tudatába, és újabb, másfajta fájdalom ébredt benne, mely hatalmas súlyként nehezedett rá. Mitch Johnson halott. Kedd volt. Taylor a temetés óta ki sem mozdult a házból, és nem vette fel a telefont. Megfogadta, hogy ma változtat ezen. Volt tennivalója: egy folyamatban lévő munka, apróbb gondok az építkezésen, melyekkel foglalkoznia kell. Ránézett az órára és látta, hogy kilenc múlt. Már egy órája ott kéne lennie. Ám ahelyett, hogy felkelt volna, egyszerűen visszafeküdt, mert képtelen volt elegendő erőt gyűjteni ahhoz, hogy kikászálódjon az ágyból. * Szerdán, a délelőtt közepén, Taylor ott ült a konyhában, s csak egy farmernadrág volt rajta. Készített magának egy szalonnás rántottát, de csak meredten nézte a tányért, míg végül az ételt érintetlenül a szemétbe dobta. Már két napja nem evett egy falatot sem. Nem tudott aludni, de nem is akart. Nem volt hajlandó senkivel sem beszélni, hagyta, hogy a hívásokra az üzenetrögzítő válaszoljon. Ő semmi ilyesmit nem érdemel. Mindez örömet okozhat, menekvést jelenthet – csak olyanok élhetnek vele, akik megérdemlik, ő nem. Kimerült volt. Teste s lelke kiürült, nem volt már benne semmi, ami a túléléshez szükséges, és tudta, ha akarja, folytathatja ezen az úton. De ez így túl könnyű lenne, ez is egyfajta menekülés. Taylor megrázta a fejét. Nem, ilyen messzire nem mehet el. Ő még erre sem érdemes. Így aztán kényszerítette magát, hogy legyűrjön két szelet pirítóst. A gyomra még mindig korgott, de a szükségesnél egy falattal sem volt hajlandó többet enni. Ő így vette tudomásul az

igazságot; az igazságot, ahogy ő látta. Valahányszor megkordul a gyomra az éhségtől, mindig emlékeztetni fogja őt bűnére, megvető önutálatára. A barátja miatta halt meg. Akárcsak az apja. Előző este, ahogy ott ült a tornácon, s megpróbálta felidézni Mitch eleven arcát, furcsamód barátja arca már az idő távlatába dermedt. Emlékezett a képre, látta Mitch arcát, de képtelen volt visszaemlékezni rá, hogy milyen volt Mitch, amikor nevetett, tréfálkozott, vagy épp hátba verte. Barátja már kezdte elhagyni őt. Hamarosan a képe is örökre eltűnik. Akárcsak az apjáé. Odabent Taylor nem gyújtott fel egyetlen lámpát sem. A tornácon sötét volt, és Taylor ott ült ebben a sötétségben, miközben érezte, hogy belül lassanként kővé dermed. * Csütörtökön végül sikerült munkába állnia; beszélt a tulajdonosokkal, és vagy egy tucatnyi döntést hozott. Szerencsére emberei is jelen voltak, amikor a tulajdonosokkal beszélt, így eleget tudtak ahhoz, hogy maguktól folytassák a munkát. Taylor ugyanis egy óra múlva ebből a beszélgetésből már semmire sem emlékezett. * Szombat kora reggel, miután ismét egy rémálomból ébredt, Taylor kényszerítette magát, hogy felkeljen az ágyból. Kocsijához akasztotta az utánfutót, majd föltette rá a fűnyírót, mellé a gyomirtó gépet, a szegélynyírót meg a sövényvágót. Tíz perccel később már Melissa háza előtt állt. Melissa épp akkor jött ki, amikor Taylor már mindent lerámolt. – Erre jártam, és láttam, hogy már megnőtt egy kicsit a fű – mondta anélkül, hogy Melissa szemébe nézett volna. Egy pillanatnyi kínos csönd után megkockáztatta a kérdést: – Hogy vagy? – Megvagyok – mondta Melissa színtelen hangon. A szemét vöröslő karikák övezték. – És te? Taylor vállat vont, és nyelt egyet, mivel a torka összeszorult. A következő nyolc órát odakint töltötte. Megállás nélkül dolgozott, és végül Melissa kertje olyan lett, mintha egy hivatásos kertész ápolta volna. Kora délután egy rakomány fenyőkérget hoztak, amit gondosan elhelyezett a fák körül, szétterítette a virágágyásokban és a ház körül is. Miközben dolgozott, magában készített egy listát a többi dologról, amit el kell még végeznie, majd miután a gépeket felpakolta az utánfutóra, felkötötte szerszámosövét. Megjavította a kerítés néhány törött palánkját, kicserélte három ablak szigetelését, megjavított egy törött zsalut, és kicserélte a kinti világítás kiégett körtéit. Ezután az úszómedencére összpontosított, klórt tett a vízbe, kiürítette a gyűjtőket, összeszedte a vízbe hullott szemetet, és átmosta a szűrőt. Nem ment be addig Melissához, míg nem végzett, és akkor is csak pár pillanatra. – Maradt még egy-két tennivaló – mondta útban az ajtó felé. – Majd holnap átjövök, és azt is megcsinálom. Másnap egészen sötétedésig dolgozott, akár egy megszállott. * Melissa szülei a következő héten utaztak haza, és az utánuk maradt űrt Taylor töltötte be. Ahogy Denise-szel tette a nyár folyamán, most Melissához ugrott be csaknem mindennap. Kétszer vacsorát is vitt nekik – először pizzát, aztán meg sült csirkét –, és noha egy kicsit még mindig kellemetlenül feszengett Melissa közelében, úgy érezte, felelősséggel tartozik a fiúkért. Szükségük van valakire, aki pótolja az apjukat. Azon a héten, egy újabb álmatlan éjszaka után jutott döntésre, noha maga az ötlet már korábban, még a kórházban felmerült benne. Tudta, hogy nem veheti át Mitch helyét, és ez nem is állt szándékában. És Melissa életét sem fogja semmiképp megzavarni. Idővel majd, ha Melissa találkozik valakivel, akkor szép csöndben távozik a képből. Addig azonban ott lesz nekik,

megcsinálja mindazt, ami Mitch dolga volt. Fűnyírás. Labdajátékok meg pecázás a fiúkkal. Apróságok a ház körül. Bármit, amire csak szükség van. Ő tudta, hogy milyen apa nélkül felnőni. Még emlékezett rá, mennyire vágyott arra, hogy az anyján kívül valaki mással is beszéljen. Még emlékezett rá, ahogy ott fekszik az ágyában, és hallja anyja halk zokogását a szomszéd szobából, és arra is, milyen nehéz volt beszélnie anyjával az apja halálát követő évben. Ahogy erre visszagondolt, tisztán látta, miként hullott szét, s lett szegényebb a gyerekkora. Mitch kedvéért nem hagyja, hogy ez a fiúkkal is megtörténjen. Biztos volt benne, hogy Mitch is ezt akarná tőle. Olyanok voltak ők, mintha testvérek lettek volna, és a testvérek vigyáznak egymásra. Meg aztán, keresztapa is volt, úgyhogy ez amúgy is kötelessége. Úgy tűnt, Melissát nem zavarta, hogy ilyen gyakran átjárogatott hozzájuk. Az okot sem kérdezte, ami azt jelentette, hogy tudja, miért olyan fontos ez Taylornak. Melissa számára mindig is a fiúk voltak a legfontosabbak, és most, hogy Mitch már nincs közöttük, Taylor biztosra vette, hogy ez az érzés még erősebbé vált. A fiúk. Semmi kétség, nekik most nagy szükségük van rá. Taylor úgy érezte, hogy nincs is más választása. Miután e döntés megszületett benne, ismét enni kezdett, és egyszeriben megszűntek rémálmai. Most már tudta, hogy mit kell tennie. A következő hétvégén, amikor Taylor ismét átment, hogy rendbe tegye a gyepet, élesen felszisszent, ahogy megállt Mitch és Melissa háza előtt. Többször is erőteljesen pislogott, hogy meggyőződjék róla, nem a szeme csalta meg, de ahogy ismét felnézett, ugyanazt látta. Egy ingatlanügynökség tábláját: „Ez a ház eladó." Árulják a házat. Még mindig ott ült meredten a kocsijában, amikor Melissa kilépett a házból. Integetett neki, mire Taylor végre leállította a motort. Ahogy elindult Melissa felé, hallotta a fiúk hangját a hátsó kertből, noha látni nem látta őket. Melissa megölelte. – Hogy vagy, Taylor? – kérdezte, miközben fürkészőn nézett rá. Taylor egy apró lépést hátrált, és kerülte az asszony tekintetét. – Azt hiszem, jól – felelte zaklatottan. Fejével az út felé biccentett. – Mi ez a tábla? – Hát nem nyilvánvaló? – Eladod a házat? – Remélhetőleg. – Miért? Mintha Melissa egész teste megroskadt volna, ahogy a ház felé fordult. – Egyszerűen képtelen vagyok tovább itt élni... – felelte végül elhaló hangon. – Túl sok az emlék. Pislogva úrrá lett könnyein, és szótlanul meredt a házra. Hirtelen annyira fáradtnak tűnt, annyira legyőzöttnek, mintha az a teher, hogy Mitch nélkül kell folytatnia, kiszorítana belőle minden életerőt. Hirtelen félelem hasított Taylorba. – De ugye nem költöztök el innen? – kérdezte döbbenten. – Továbbra is itt maradtok Edentonban? Egy hosszú pillanat múlva Melissa megrázta a fejét. – Hova mentek? – Rocky Mountba – felelte. – De miért? – kérdezte Taylor feszült hangon. – Jó pár éve itt élsz már... barátaid vannak itt... itt vagyok én... A ház miatt? – kérdezte gyorsan, fürkészőn, de nem várta meg a választ. – Ha a ház túl sok neked, akkor én talán tehetnék valamit. Építhetnék neked egy újat, önköltségen, ahol csak akarod. Melissa végül felé fordult.

– Nem, itt nem a házról van szó – nincs semmi köze ehhez. A családom Rocky Mountban él, és nekem most rájuk van szükségem. Ahogy a fiúknak is. Ott él az összes unokatestvérük, és az iskolaév is még épp hogy csak elkezdődött, így nem lesz olyan nehéz beilleszkedniük. – Máris költözöl? – kérdezte Taylor, és még mindig azzal küszködött, hogy mindezt felfogja. Melissa bólintott. – A jövő héten – mondta. – A szüleimnek van egy régebbi házuk, amit ki szoktak adni, és azt mondták, beköltözhetek addig, míg ezt el nem adom. Ott van, abban az utcában, ahol ők laknak. És ha munkát kell vállalnom, így könnyebben tudnak majd ügyelni a fiúkra. – Ezt én is megtehetem – mondta gyorsan Taylor. – És munkát is tudok adni neked, ha munkára van szükséged, hogy pénzt keress. Intézhetnéd a számláimat és a megrendeléseimet, amit itthon is csinálhatsz. Az idődet is úgy oszthatod be, ahogy akarod. Melissa szomorúan rámosolygott. – Miért? Engem is meg akarsz menteni, Taylor? E szavakra Taylor arca megrándult. Melissa figyelmesen fürkészte, mielőtt folytatta volna. – Merthogy ezzel próbálkozol, igaz? Átjöttél a múlt hét végén rendbe tenni az udvart, foglalkozol a fiúkkal, most meg házat ajánlasz, munkát... Igazán értékelem, amit tenni próbálsz, de nekem most nem erre van szükségem. Nekem ezt a magam módján kell feldolgoznom, a magam módján kell intéznem. – Én nem megmenteni próbáltalak téged – tiltakozott Taylor, miközben igyekezett leplezni fájdalmát. – Csak arról van szó, hogy én tudom, milyen nehéz, ha az ember elveszít valakit, és nem akartam, hogy mindent egyedül kelljen vállalnod. Melissa lassan csóválta a fejét. – Jaj, Taylor – mondta már-már anyai hangon –, hát ez ugyanaz. – Aztán habozott, arca mindentudó, ugyanakkor szomorú is volt. – Egész életedben csak ezt csinálod. Megérzed, ha valakinek segítség kell, és amennyire csak tudod, pontosan azt nyújtod neki, amire szüksége van. Vigyázó szemed most épp felénk fordítod. – Dehogyis fordítom – tiltakozott Taylor. Melissát nem lehetett eltántorítani. Taylor keze felé nyúlt, és megfogta. – De bizony – mondta nyugodtan. – Ezt tetted Valerie-val, miután a barátja otthagyta, és Lórival is, amikor olyan magányosnak, elhagyatottnak érezte magát. Ez történt Denise esetében is, amikor megtudtad, hogy milyen nehéz az élete. Gondold csak végig mindazt, amit a kezdet kezdetétől érte tettél. – Melissa egy pillanatra elhallgatott, és hagyta, hogy szavai eljussanak Taylor tudatáig. – Taylor, te állandóan szükségét érzed annak, hogy mindent jobbá tegyél. Mindig is ilyen voltál. Lehet, hogy ezt nem hiszed el, de az egész életed újból és újból csak ezt bizonyítja. Még a munkád is. Építési vállalkozóként kijavítasz és helyrehozol mindent, ami elromlott, eltörött. Tűzoltóként embereket mentesz. Mitch ezt sosem értette meg veled kapcsolatban, de számomra nyilvánvaló volt. Merthogy ez vagy te. Erre Taylor nem tudott mit felelni. Elfordult, miközben agyában ott zsongtak Melissa szavai. Az asszony megszorította a kezét. – Ez egyáltalán nem baj, Taylor. Csakhogy nekem most nem erre van szükségem. És hosszú távon neked se erre van szükséged. Idővel, amikor úgy vélnéd, engem már megmentettél, továbbállnál, és keresni kezdenéd a következő embert, akit megmenthetsz. És én valószínűleg hálás lennék neked mindazért, amit értem tettél, azzal a különbséggel, hogy másokkal ellentétben, én pontosan tudnám az igazságot, tudnám, hogy mindezt miért teszed. Ekkor megint elhallgatott és várta, hogy Taylor mondjon valamit. – És mi ez az igazság? – kérdezte meg végül Taylor. – Az, hogy noha megmentettél engem, valójában magadat próbáltad megmenteni azért, ami az apáddal történt. Így aztán, bármennyire is igyekeznék, én sosem tudnám ugyanezt megtenni érted. Ez egy olyan konfliktus, amit egyedül, magadnak kell megoldanod. E szavak szinte letaglózták. A lélegzete elakadt, minden igyekezetével a lábára meredt, nem érezte a testét, a fejében egymással csatázó gondolatok kavarogtak. Szédítő sebességgel, vaktában felmerülő emlékképek villantak fel benne: Mitch dühös arca a bárban; Denise könnyes szeme; a

raktárépület lángjai, amint karját és lábát nyaldossák; az apja, ahogy hátrafordul a napfényben úgy, ahogy akkor az anyja lefényképezte... Melissa figyelte, ahogy érzelmek sokasága suhan át Taylor arcán, majd magához vonta. Karjával átfogta, és szorosan ölelte. – Mindig is olyan voltál számomra, mintha a fivérem lennél, és oly sokat jelent nekem az a tény, hogy te itt lennél a fiaimnak. Ha te is szeretsz engem, akkor megérted, hogy mindezt nem bántó szándékkal mondtam. Tudom, hogy meg akarsz menteni engem, de nekem nincs szükségem rá. Amire szükségem van, az az, hogy megtaláld a módját önmagad megmentésének, ahogy megpróbáltad Mitchet is megmenteni. Taylor túlságosan dermedt volt ahhoz, hogy válaszoljon. Ott álltak együtt a kora reggeli napfényben, ebben a lágy, puha fényben, és egyszerűen csak átölelték egymást. – Hogyan? – kérdezte végül Taylor rekedten. – Tudod te azt – suttogta Melissa, miközben keze a férfi hátához simult. – Már tudod. * Kábultan jött el Melissától. Mindössze annyira volt képes, hogy az utat figyelje, de nem tudta, hova akar menni, a gondolatai teljesen összefüggéstelenek voltak. Úgy érezte, mintha még az a maradék erő is elszállt volna belőle, amivel eddig folytatni tudta, mintha teljesen lecsupaszították, kisemmizték volna. Eddigi élete véget ért, és sejtelme sem volt, hogy most mit tegyen. Bármennyire próbálta is tagadni mindazt, amit Melissa mondott, nem tudta. Ugyanakkor mégsem hitte el. Legalábbis nem teljes egészében. Vagy mégis? Az effajta gondolkodás kimerítette. Élete során mindig is igyekezett a dolgokat világosan, kézzelfoghatóan és nem a rejtett értelmek kétséges, valószerűtlen fényében látni. Soha nem is kutatta a rejtett indítékokat sem magában, sem másokban, mert nem igazán hitte, hogy ezek bármit is számítanak. Apja halála konkrét volt és iszonyú, de azért valóságos. Sokáig nem értette, hogy miért halt meg az apja, és egy jó darabig Istennel beszélgetett mindarról, amiken átment, mert valamiféle értelmet keresett a dolgokban. Idővel azonban feladta. Beszélni róla, megérteni... még akkor is, ha végül kap valamiféle választ, nem változtat semmin. Mindez az apját már nem fogja visszahozni. Most azonban, e nehéz időszakban, Melissa szavai arra késztették, hogy megkérdőjelezze az értelmét mindannak, amit egykor oly világosnak és egyszerűnek gondolt. Valóban az apja halála befolyásolta volna egész életét? Lehet, hogy Melissa és Denise jól látják? Nem, döntötte el végül. Mindketten tévednek. Egyikőjük sem tudja, hogy pontosan mi történt azon az éjszakán, amikor az apja meghalt. Az igazságot, anyján kívül, senki más nem tudja. Taylor csak automatikusan vezetett, nem is igen figyelt oda, hogy merre tart. Időnként elkanyarodott, a kereszteződéseknél lassított, s ha kellett, megállt, betartotta a szabályokat, de mindebből semmire sem emlékezett. Agya, akár a kocsi sebességváltója, kapcsolgatott előre s hátra. Melissa utolsó szavai egyfolytában ott motoztak benne. Már tudod... Mit tudok? – akarta kérdezni. Pillanatnyilag semmit sem tudok. Azt se tudom, hogy miről beszélsz. Csak a srácoknak akarok segíteni, mint amikor én voltam gyerek. Én tudom, hogy mire van szükségük. Segíthetek nekik. És neked is segíthetek, Melissa. Már mindent kigondoltam... Engem is próbálsz megmenteni? Nem, dehogy. Én csak segíteni szeretnék. Az ugyanaz. Ugyanaz? Taylor nem volt hajlandó e gondolatot a végkövetkeztetésig elvinni. Figyelmét most először fordította ténylegesen az útra, és rájött, hogy hol jár. Megállt, és elindult a legrövidebb úton végső célja felé.

Judy már ott várt rá apja sírjánál. * – Hát te mit keresel itt, anya? – kérdezte. Judy nem fordult meg, amikor meghallotta a hangját, hanem letérdelt, és gyomlálni kezdte a gazt a sírkő körül, ahogy Taylor is szokta, amikor kijött ide. – Melissa felhívott, és azt mondta, hogy ide fogsz jönni – mondta csöndesen, amikor a háta mögött meghallotta a fia lépteit. Taylor a hangjából tudta, hogy anyja sírt. – Azt mondta, nekem is itt kellene lennem. Taylor leguggolt mellé. – Mi baj van, anyu? Judy arca vörös volt, kezével megtörülte, s nyomában odaragadt egy letépett fűszál. – Sajnálom – kezdte. – Nem voltam jó anya... Hangja mintha a torkában halt volna el, és Taylort annyira meglepte, hogy meg se tudott szólalni. Ujjával gyöngéden levette a fűszálat anyja arcáról, aki most végre felé fordult. – Nagyszerű anya voltál – mondta Taylor határozottan. – Nem – suttogta Judy –, nem voltam az. Ha az lettem volna, akkor nem járnál ki ide olyan gyakran. – Anya, miről beszélsz? – Jól tudod – felelte Judy, majd vett egy nagy levegőt, mielőtt folytatta volna. – Valahányszor baj ér, vagy valami rossz történik veled, nem hozzám fordulsz és nem is a barátaidhoz, hanem idejössz. Bármi legyen is a baj, bármilyen problémád adódjon, te végül mindig arra a döntésre jutsz, hogy jobb neked, ha egyedül vagy, akárcsak most. Judy csaknem úgy meredt rá, mintha egy idegent látna. – Hát nem érted, hogy miért fáj ez nekem? Minduntalan csak arra tudok gondolni, milyen szomorú lehet így, emberek nélkül élni az életet... emberek nélkül, akik támogatást nyújthatnának neked, vagy egyszerűen csak meghallgatnának, amikor arra van szükséged. És mindez miattam van így. – Nem... Judy nem hagyta, hogy befejezze, nem volt hajlandó meghallgatni Taylor tiltakozását. Tekintete a láthatár felé fordult, s úgy tűnt, a múltba veszett. – Amikor apád meghalt, én annyira belemerültem a saját bánatomba, hogy észre se vettem, milyen nehéz lehetett neked. Igyekeztem, hogy mindent és mindenkit pótoljak számodra, ezért aztán önmagamra nem jutott időm. Nem tanítottalak meg rá, hogy milyen csodálatos az, ha szeretsz, s viszontszeretnek. – De megtanítottad – mondta Taylor. Judy kimondhatatlan szomorúsággal nézett rá. – Akkor miért vagy egyedül? – Miattam nem kell aggódnod, rendben? – dünnyögte, szinte csak magának. – Már hogyne aggódnék – mondta Judy elgyengülő hangon. – Az anyád vagyok. Judy, aki eddig térdelt, most leült a földre. Taylor is leült mellé, és kinyújtotta a kezét. Anyja örömest fogta meg, és így ültek ott csöndben, miközben könnyű szél mozgatta a fákat köröttük. – A mi kapcsolatunk apáddal gyönyörű volt – szólalt meg végül suttogva Judy. – Tudom... – Ne, hagyd, hogy befejezzem, jó? Meglehet, hogy akkoriban nem voltam olyan anyád, amilyenre szükséged lett volna, de most megpróbálok az lenni. – Megszorította fia kezét. – Apád boldoggá tett engem, Taylor. Ő volt a legcsodásabb ember, akit valaha is ismertem. Tisztán emlékszem a legelső alkalomra, amikor beszéltem vele. Útban voltam hazafelé az iskolából, és megálltam, hogy vegyek egy fagyit. Apád közvetlenül utánam jött be a boltba. Én persze tudtam, hogy ki ő – Edenton akkor még kisebb volt, mint most. Akkor harmadikos voltam, és miután megkaptam a fagyimat, összeütköztem valakivel, és leejtettem. Az volt az utolsó ötcentesem, és én annyira nekikeseredtem, hogy apád vett nekem egy másikat. Azt hiszem, én már akkor, ott

nyomban beleszerettem. Aztán… ahogy telt az idő, igazából sosem tudtam őt kiverni a fejemből. A középiskolában már jártunk egymással, utána összeházasodtunk, és ezt soha, egyetlenegyszer sem bántam meg. Itt egy pillanatra elhallgatott, és Taylor elengedte a kezét, majd átölelte anyja vállát. – Tudom, hogy szeretted aput – nyögte ki Taylor. – Nem erre akartam kilyukadni, hanem arra, hogy nem bántam meg, még most sem bántam meg. Taylor értetlenül meredt anyjára. Aztán ahogy Judy ránézett, a tekintete hirtelen indulatossá vált. – Még ha előre tudom, hogy végül mi történik majd apáddal, akkor is hozzámentem volna. Még ha tudtam volna, hogy mindössze tizenegy évünk lesz együtt, akkor se, a világ minden kincséért se cseréltem volna el azt a tizenegy évet. Fel tudod ezt fogni? Igen, csodás lett volna, ha együtt öregszünk meg, de ez nem jelenti azt, hogy megbántam volna azt az időt, amit együtt töltöttünk. Ha szeretsz, s viszontszeretnek, annál fontosabb s értékesebb nincs is a világon. Ezért voltam csak képes rá, hogy folytassam, de úgy tűnik, hogy te ezt képtelen vagy felfogni. Még akkor is, ha a szerelem ott van az orrod előtt, te inkább elfordulsz tőle. Azért vagy egyedül, mert egyedül akarsz lenni. Taylor összedörgölte az ujjait, miközben az agya ismét dermedtté gémberedett. – Tudom – folytatta Judy fáradt hangon –, hogy felelősnek érzed magad apád haláláért. Egész életemben próbáltam megértetni veled, hogy nem te vagy a felelős, hogy az egy szörnyű baleset volt. Kisgyerek voltál. Éppúgy nem tudhattad, hogy mi fog történni, ahogy én sem, de bárhogy is próbáltam elmagyarázni neked, te továbbra is azt hitted, hogy a te hibád volt. Ezért aztán elzárkóztál a világtól. Nem tudom, hogy miért, de talán úgy gondolod, hogy te nem érdemled meg a boldogságot, talán attól félsz, hogy ha végül megengeded magadnak, hogy szeress valakit, azzal elismered, hogy nem te voltál a felelős… talán félsz magad mögött hagyni a családot. Nem tudom, hogy valójában mi ez nálad, csak azt, hogy mindez tévedés. Bárhogy is töprengtem, ezt egyszerűen képtelen vagyok másként elmondani neked. Taylor nem válaszolt, és Judy felsóhajtott, amikor rájött, hogy nem is fog. – A nyáron, amikor Kyle-lal láttalak téged, tudod, hogy mi jutott az eszembe? Arra gondoltam, hogy mennyire hasonlítasz az apádra. Mindig fantasztikusan bánt a gyerekekkel, akárcsak te. Emlékszem, ahogy mindig a sarkában jártál, bárhova ment is. Azon, ahogy felnéztél rá, mindig mosolyognom kellett. A tekinteted csupa áhítat és hősimádat volt. Erről már szinte meg is feledkeztem, de aztán megláttam Kyle-t, amikor veled volt. Pontosan úgy nézett fel rád. Fogadok, hogy hiányzik neked. Taylor vonakodva bólintott. – Azért, mert azt próbáltad nyújtani neki, amiről úgy gondoltad, neked hiányzott gyerekkorodban, vagy azért, mert szereted? Taylor eltűnődött a kérdésen, mielőtt válaszolt volna. – Szeretem. Nagyszerű kölyök. Judy fia szemébe nézett. – És Denise is hiányzik? Igen, hiányzik… Taylor kényelmetlenül fészkelődött. – Annak már vége, anya – mondta. Judy habozott. – Biztos? Taylor bólintott. Judy nekitámaszkodott, és fejét fia vállára hajtotta. – Milyen kár, Taylor – suttogta. – Olyan tökéletesen illett hozzád. Néhány percig szótlanul ültek, aztán megeredt az eső, könnyű, őszi zápor, mely visszaűzte őket a parkolóba. Taylor kinyitotta anyja kocsijának ajtaját, és Judy beült. Miután becsukta az ajtót, kezét az üveghez szorította, és ujjbegyén érezte a hűs vízcseppeket. Judy szomorúan a fiára mosolygott, majd elhajtott, és Taylor ott állt az esőben. *

Mindent elvesztett. Jól tudta ezt, ahogy a temetőt maga mögött hagyva elindult hazafelé. Nem volt hosszú az út. Egy sor régi, viktoriánus ház mellett hajtott el, melyek komornak tűntek a lágy, fátyolos fényben, az út közepén meg bokáig érő tócsákon csobbant át, miközben ablaktörlői egyenletes ütemben mozogtak oda-vissza. Haladt tovább a belvároson keresztül, és ahogy elhajtott a gyerekkora óta ismert, régi bevásárló negyed mellett, gondolatai feltartóztathatatlanul Denise felé fordultak. Olyan tökéletesen illett hozzád. Végre elismerte magában, hogy Mitch halála és minden egyéb ellenére, képtelen nem gondolni rá. Akár egy jelenés, úgy úszott át képe újból s újból lelki szemei előtt, de ő konok elszántsággal, minduntalan visszaszorította. Most azonban képtelen volt rá. Döbbenetes tisztasággal látta Denise arcát. Amikor megjavította neki a konyhaszekrény ajtaját, hallotta a tornácon át visszhangzó nevetését, és érezte hajának enyhe samponillatát. Denise itt volt vele… és mégsem volt itt. És nem is lesz már soha. E felismeréstől még üresebbnek érezte magát, mint előtte bármikor. Denise… Ahogy hajtott tovább, azok a magyarázatok, amiket önmagának – és Deníse-nek – adott, hirtelen hamisan csengtek. Mi ütött belé? Igen, valóban eltávolodott. Hiába is tagadta, Denise-nek ebben igaza volt. Azon töprengett, vajon miért tette. Az lehetett az oka, amit az anyja mondott? Nem tanítottalak meg rá, hogy milyen csodálatos az, ha szeretsz, s viszontszeretnek… Taylor megrázta a fejét, és hirtelen már nem volt biztos egyetlen döntésében sem, amit valaha is hozott. Lehet, hogy az anyjának van igaza? Ha nem hal meg az apja, vajon ugyanígy tett volna-e mindent az évek során? Visszagondolva Valerie-ra és Lorira – vajon feleségül vette volna őket? Talán, gondolta bizonytalanul, de valószínűleg nem. A velük való kapcsolatban más bajok is voltak, és őszintén még csak azt sem mondhatta, hogy valaha is igazán szerette volna bármelyiküket. De Denise-t? A torka elszorult, ahogy eszébe jutott első együtt töltött éjszakájuk. Bármennyire is szerette volna tagadni, most már tudta, hogy szerette Denise-t, szeretett mindent, ami vele volt kapcsolatban. Akkor meg miért nem mondta meg neki? És ami még ennél is fontosabb, miért nyomta el és hagyta szántszándékkal figyelmen kívül saját érzéseit csak azért, hogy eltávolodjon? Azért vagy egyedül, mert egyedül akarsz lenni… Erről lenne szó? Valóban egyedül akar szembenézni a jövővel? Mitch nélkül, és hamarosan Melissa nélkül – ki más maradt még neki? Az anyja és… és… Ezzel a lista kifújt. Az anyja után nem volt senki. Valóban ezt akarja? Egy üres házat, egy barátok nélküli világot és egy olyan világot, melyben nincs senki, aki törődne vele? Egy olyan világot, ahol a szerelmet mindenáron elkerüli? Ahogy ott ült a kocsiban, mintha a szélvédőnek csapódó eső végre helyére tette volna ezt a gondolatot, és életében most először tudta, hogy hazudott, mindvégig hazudott magának. Döbbent kábulatában egyszerre különféle beszélgetések foszlányai szólaltak meg benne. Ahogy Mitch figyelmezteti: Ezúttal ne szúrd el!… Ahogy Melissa ugratja: Nos, feleségül veszed ezt a csodás lányt, vagy mi?… És Denise az ő sugárzó szépségével: Mindnyájunknak szükségünk van társra… És mi az ő válasza? Nincs szükségem senkire… Ez hazugság volt. Egész élete hazugság volt, és hazugságai egy olyan valósághoz vezettek, melyet egyszeriben lehetetlenség volt kipuhatolni. Mitch elment, Melissa elment, Denise elment, Kyle elment… mindnyájukat elvesztette. Hazugságai valósággá váltak. Mindenki elment. Ahogy mindez megvilágosodott előtte, Taylomak keményen meg kellett ragadnia a volánt, hogy önuralmát megőrizze. Lehajtott az út szélére, és a sebváltót üresbe tette, miközben látása teljesen elhomályosult. Egyedül vagyok… Belekapaszkodott a volánba, és ahogy körülötte mindenütt ömlött az eső, azon tűnődött, vajon hogy a csodába hagyhatta, hogy ez megtörténjen.

27. fejezet Denise a munkától kimerülten hajtott be a házhoz. Megállás nélkül esett, így aztán egész este gyér volt a forgalom. Épp csak annyi vendég volt, hogy egy perc pihenője se legyen, de ahhoz kevés, hogy tisztességes borravalóhoz jusson, így aztán ez a műszak többé-kevésbé pocsékba ment, de azért volt a dolognak jó oldala is, mert egy kicsit hamarabb eljöhetett, és Kyle még csak meg se rezzent, ahogy berakta őt a kocsiba. Az elmúlt hónapok során a gyerek hozzászokott, hogy befészkelje magát az ölébe, de most, hogy ismét saját kocsija volt (hurrá!), be kellett őt csatolnia a hátsó ülésbe. Előző este Kyle annyit nyűgösködött meg fészkelődött, hogy a végén csak órák múlva tudott újból elaludni. Denise elnyomott egy ásítást, ahogy ráfordult a felhajtóra, és megkönnyebbüléssel töltötte el a gondolat, hogy hamarosan ágyba kerül. A kavicsos út nyirkos volt az egész napos esőtől, és apró koppanásokat hallott, ahogy a kerekek a kocsira csapták a kavicsokat. Még néhány perc, egy csésze finom kakaó, és máris a takaró alá bújhat. Ez a gondolat már-már mámorító volt. Sötét volt az éjszaka, a hold nem világított, és a csillagokat is fekete felhők takarták. Könnyű köd szállt alá, így aztán Denise lassan hajtott a ház felé, jelzőfényként a tornác világítása szolgált neki Ahogy közeledett a házhoz, és egyre tisztábban látott, csaknem a fékbe taposott, amikor észrevette Taylor kocsiját. A bejárat felé pillantott, és ott látta Taylort, amint a lépcsőn ülve vár rá. Bármennyire is fáradt volt, az agya most egyből működésbe lépett. Vagy tucatnyi lehetőség jutott az eszébe, amíg leparkolt, majd leállította a motort. Taylor elindult a kocsi felé, ahogy Denise kiszállt, majd óvatosan, nehogy Kyle-l felébressze, becsukta az ajtót. Épp meg akarta kérdezni Taylortól, hogy mit keres itt, de a szavak a torkán akadtak. A férfi iszonyúan nézett ki. A szeme körül mély, vöröslő karikák, az arca pedig sápadt és nyúzott volt. Ahogy kezét mélyen a zsebébe süllyesztette, úgy tűnt, képtelen Denise szemébe nézni. Denise dermedten kereste a szavakat, hogy valamit kinyöghessen. – Látom, vettél magadnak egy kocsit – szólalt meg Taylor. Hangjának hallatán érzések egész áradata szabadult el Denise-ben: szerelem és öröm, fájdalom és düh, meg a magány és az elmúlt hetek néma kétségbeesése. Képtelen rá, hogy ezt még egyszer végigélje. – Mit keresel itt, Taylor? Hangjában több volt a keserűség, mint amennyire Taylor számított. A férfi vett egy nagy levegőt. – Csak azért jöttem, hogy elmondjam, mennyire sajnálom – kezdte akadozva. – Én igazán nem akartalak soha megbántani. Denise egykoron épp ezeket a szavakat szerette volna hallani, de most furcsamód, már semmit sem jelentettek számára. A válla fölött a kocsi felé pillantott, és látta, hogy Kyle békésen alszik a hátsó ülésen. – Ehhez túl későre jár – mondta Denise. Taylor kissé felemelte a fejét. A tornác lámpájának fényében jóval öregebbnek tűnt, mint ahogy Denise emlékezett rá, mintha évek teltek volna el azóta, hogy utoljára látta. Taylor, száját összeszorítva, kényszeredetten elmosolyodott, majd ismét lefelé fordította tekintetét, mielőtt kihúzta volna a kezét a zsebéből. Aztán tett egy tétova lépést a kocsija felé. Bármikor máskor, és ha másról lett volna szó, Taylor egyszerűen továbbment volna azzal, hogy ő megpróbálta. Most azonban megálljt parancsolt magának. – Melissa Rocky Mountba költözik – közölte a sötétséggel, miközben háttal állt Denise-nek. Denise szórakozottan végigsimított a haján. – Tudom. Pár nappal ezelőtt mondta nekem. Ezért jöttél ide? Taylor megrázta a fejét.

– Nem. Azért jöttem, mert Mitchről szerettem volna beszélni – dünnyögte a válla fölött olyan halkan, hogy Denise szinte nem is hallotta. – Abban reménykedtem, hogy te meghallgatsz, mert nem tudom, ki máshoz fordulhatnék. A férfi elesettsége meghatotta és megdöbbentette Denise-t, és egy futó pillanatra már-már megindult felé. De aztán emlékeztette magát, hogy azt nem felejtheti el, amit Kyle-lal tett – sem azt, amit vele. Ezt én nem tudom még egyszer végigcsinálni. De azt is mondtam, ha beszélni szeretnél valakivel, akkor tudod, hogy hol találsz. – Taylor… most már igazán késő van… talán inkább holnap, jó? – mondta halkan. Taylor bólintott, mintha erre számított volna. Denise azt hitte, hogy ez után elmegy, de furcsamód, mégsem mozdult, nem mozdult egy tapodtat sem. A távolból a vihar tompa morajlása hallatszott. A hőmérséklet egyre süllyedt, és ez a nyirkos levegő a ténylegesnél hidegebbnek tűnt. Párás fénykör övezte a tornác lámpáját, mely úgy ragyogott, mint megannyi apró gyémánt, ahogy Taylor ismét Denise felé fordult. – Apámról is beszélni akartam neked – mondta lassan. – Ideje, hogy végre megtudd a teljes igazságot. Feszült arckifejezése láttán Denise pontosan tudta, hogy mily nehéz volt Taylornak kimondania ezeket a szavakat. Úgy tűnt, hogy a férfi nyomban elsírja magát, ahogy ott állt előtte; most Deniseen volt a sor, hogy elforduljon. Agyában egy pillanatra felvillant a fesztivál napja, amikor Taylor megkérdezte, hogy hazaviheti-e. Akkor szembeszegült ösztöneivel, s ennek eredményeként végül fájdalmas leckét kapott. És most ismét egy ilyen válaszút elé ért, és megint csak habozott. Felsóhajtott. Ez most nem a megfelelő időpont, Taylor. Késő van, és Kyle már alszik. Én meg fáradt vagyok, és úgy érzem, e pillanatban egyszerűen nem vagyok alkalmas erre. Magában ezl mondta neki. A szavak azonban, melyeket végül kimondott, egészen másként hangzottak. – Jól van – mondta. * Ahogy Taylor ott ült a kanapén, nem nézett rá. A szobában csak egyetlen lámpa világított, így a férfi arca sötét homályba merült. – Kilencéves voltam – kezdte –, és akkor már vagy két hete a szó szoros értelmében fuldokoltunk a hőségtől. A hőmérséklet egyfolytában úgy negyven fok körül volt, pedig még csak a nyár elején jártunk. Az volt az évszázad egyik legszárazabb tavasza – két hónapon át egy csepp eső sem esett, és minden csontszáraz volt. Emlékszem, amint apám és anyám az aszályról beszélgettek, meg arról, hogy a farmerek már aggódni kezdtek a termésért, merthogy a nyár még épp hogy csak elkezdődött. Annyira meleg volt akkor, hogy úgy tűnt, mintha az idő is lelassult volna. Egész nap csak arra vártam, hogy a nap végre lemenjen, és egy kicsit megkönnyebbüljünk, de akkor még ez sem segített. A házunk öreg volt – légkondicionálás nem volt benne, sőt még hőszigetelés se igen –, így aztán ha lefeküdtem az ágyba, csak patakzott rólam a veríték. Emlékszem, hogy a lepedő is egyből csuromvizes lett; egyszerűen nem lehetett aludni. Egyfolytában mocorogtam, hogy valamiképp kényelembe helyezzem magam, de mindhiába. Csak hánykolódtam, forgolódtam az ágyban, és izzadtam, akár egy ló. Ahogy fojtott hangon beszélt, a dohányzóasztalra meredt, de tekintete homályos volt, nem látott semmit. Denise figyelte, ahogy egyik keze ökölbe szorul, majd szétnyílik, hogy aztán újból ökölbe szoruljon. Olyan volt, mintha emlékezete ajtaját nyitogatná, s a résen át, mintegy véletlenszerűen siklana ki egy-egy emlékkép. – Akkoriban volt ez a műanyag katonákból álló hadsereg, amit a Sears-katalógusban láttam. A katonákat tankokkal, dzsipekkel, sátrakkal meg barikádokkal együtt lehetett kapni – vagyis együtt volt benne minden, ami egy kissrácnak a háborúzáshoz kell, és nem emlékszem, hogy ennél bármit is jobban akartam volna egész életemben. Általában azon az oldalon hagytam nyitva a katalógust, hogy anya biztosan észrevegye, és amikor végül a születésnapomra megkaptam, azt hiszem,

ajándéknak ennél jobban sosem örültem. A hálószobám azonban nagyon kicsi volt – varrószobaként használták, mielőtt én megszülettem –, nem volt elég a hely, hogy kedvemre felállítsam a hadseregemet, így aztán az egészet felvittem a padlásra. Ha éjjel nem tudtam aludni, akkor mindig oda mentem. Ekkor végre felnézett, és egy szomorú sóhaj szakadt fel belőle, egy keserű, régóta visszafojtott sóhaj. Megrázta a fejét, mintha még mindig nem tudná elhinni. Denise tudta, hogy nem szabad félbeszakítania. – Késő volt. Már éjfél is elmúlt, amikor elosontam szüleim ajtaja előtt a folyosó végén lévő lépcső felé. Rendkívül csöndesen mentem; ismertem a padló összes nyikorgó pontját, amit tudatosan elkerültem, nehogy a szüleim megtudják, hogy odafent vagyok. És nem is tudták. Előrehajolt, s arcát egy pillanatra a tenyerébe temette, mielőtt ismét leengedte volna a kezét. A hangja erőre kapott. – Sejtelmem sincs, mennyi ideig lehettem odafenn aznap éjjel. Képes voltam órákig is eljátszani azokkal a katonákkal anélkül, hogy észrevettem volna az idő múlását. Újból és újból felállítottam őket, és végigharcoltam velük azokat a képzeletbeli csatákat. Én mindig Mason őrmester voltam – merthogy alul, a talpán ott volt mindegyik katona neve –, amikor megláttam, hogy az egyik katonát úgy hívják, ahogy az apámat, tudtam, hogy mindenképp neki kell a hősnek lennie. Akárhogy állt is a helyzet, mindig ő nyert. Bevetettem őt tíz katonával meg egy tankkal szemben, és ő mindig pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Szememben ez a katona sérthetetlen, elpusztíthatatlan volt; így aztán, bármi folyt is körülöttem, én elmerültem Mason őrmester világába. Kihagytam a vacsorát, megfeledkeztem minden dolgomról… egyszerűen nem tehettem róla. Még aznap éjjel is, bármily meleg volt, másra se tudtam gondolni, csak azokra az átkozott katonákra. Azt hiszem, ez lehetett az oka annak, hogy nem éreztem meg a füstöl. Egy pillanatra elhallgatott, s a keze most már végérvényesen ökölbe szorult. Aztán, ahogy folytatta, Denise érezte, ahogy az ő nyakában is megfeszülnek az izmok. – Egyszerűen nem éreztem. A mai napig sem tudom, hogy miért, hisz egyszerűen lehetetlenségnek tűnik, hogy nem vettem észre, de ez történt. Semmit sem tudtam arról, ami körülöttem zajlott, egészen addig, míg meg nem hallottam, hogy a szüleim hatalmas lármával kirohannak a szobájukból. Kiabáltak, üvöltöztek utánam, és emlékszem, arra gondoltam, rájöttek, hogy nem ott vagyok, ahol lennem kéne. Egyfolytában hallottam, ahogy újból és újból a nevemet kiáltják, de én túlságosan féltem, így aztán nem válaszoltam. Esdeklő, megértésért könyörgő tekintettel nézett Denise-re. – Nem akartam, hogy odafönt találjanak – számtalanszor a lelkemre kötötték, ha már egyszer lefeküdtem, akkor ott is kell maradnom az ágyban egész éjjel. Arra gondoltam, ha rájönnek, hogy hol vagyok, – abból nagy baj lesz. Azon a hétvégén baseballmeccsem volt, és tudtam, hogy ezért biztosan szobafogság járt volna, így aztán ahelyett, hogy előjöttem volna, amikor hívtak, azt terveztem, hogy kivárom, amíg lemennek az emeletről, majd leosonok a fürdőszobába, és úgy teszek, mintha egész idő alatt ott lettem volna. Tudom, hogy ostobaságnak tűnik, de én akkor jó ötletnek tartottam. Leoltottam a villanyt, és elbújtam néhány doboz mögé, hogy kivárjam a megfelelő pillanatot. Hallottam, ahogy apám kinyitja a padlásajtót, és kiáltozva hív, de én csöndben meghúzódtam, míg aztán el nem ment. Végül a ház elcsöndesedett, kétségbeesett rohangászásuk zaja elült, és ez volt az a pillanat, amikor az ajtóhoz mentem. Még ekkor sem sejtettem, hogy mi folyik odakint, és amikor kinyitottam az ajtót, elképedtem, ahogy szembetaláltam magam azzal a hatalmas hőséggel és füsttel. A falak és a mennyezet lángoltak, de az egész annyira valószerűtlennek tűnt; először nem is igazán fogtam fel, hogy ez mennyire komoly. Ha akkor átrohanok rajta, talán sikerül kijutnom, de nem tettem. Csak néztem meredten a tüzet, és arra gondoltam, hogy ez milyen furcsa, milyen különös. Még csak nem is féltem. Taylor teste megfeszült, már-már védekezőn görnyedt az asztal fölé, miközben rekedten folytatta. – Ám a helyzet szinte azon nyomban megváltozott. Egy pillanat alatt mintha minden lángra lobbant volna, és elzárult előlem a kifelé vezető út. Csak ekkor döbbentem rá, hogy valami szörnyűség történik. Olyan nagy volt a szárazság, hogy a ház mintegy gyújtósként égett.

Emlékszem, arra gondoltam, hogy a tűz annyira élőnek… elevennek tűnt. Mintha a lángok pontosan tudták volna, hogy hol vagyok, és egy felcsapó lángnyelv oly erővel lövellt felém, hogy elvágódtam. Ekkor kezdtem el sikoltozni apám után. De apa akkorra már elment, és én ezt tudtam. Páni rémületemben az ablakhoz botorkáltam. Amikor kinyitottam, láttam szüleimet odalent a gyepen. Anyun egy hosszú hálóing volt, apun pedig csak egy bokszeralsó, és mindketten rémülten, a nevemet kiáltozva rohangásztak fel s alá, engem kerestek. Egy pillanatig meg se tudtam szólalni, de anyu, mintha megérezte volna, hogy hol vagyok, felnézett rám. Még ma is látom a tekintetét, ahogy rádöbbent, hogy én még bent vagyok a házban. A szeme a rémülettől hatalmasra tágult, a kezét a szája elé kapta, majd szinte ugyanabban a pillanatban sikítani kezdett. Apu egyből megtorpant – épp a kerítésnél volt –, és már ő is látta, hogy hol vagyok. Ekkor kezdtem el sírni. Ahogy ott ült a kanapén, s rezzenéstelen tekintettel meredt a múltba, a szeme sarkából egy könnycsepp gördült alá, de úgy tűnt, észre se vette. Denise szörnyen érezte magát, már-már a rosszullét kerülgette. – Apu… az én hatalmas, erős apám egy szempillantás alatt átrohant a gyepen. Akkorra a ház már csaknem teljes egészében lángokban állt, hallottam, ahogy odalent egymás után minden összeomlott és felrobbant. A tűz már a padlás felé tartott, a füst egyre sűrűbbé vált. Anyám sikoltva mondott valamit apámnak, mire apu odarohant az ablak alá. Emlékszem, ahogy felüvöltött nekem: Ugorj, Taylor! Elkaplak! ígérem, elkaplak! Én azonban, ahelyett, hogy ugrottam volna, csak sírtam, egyre jobban zokogtam. Az ablak legalább hat méter magasan volt, és ez olyan soknak tűnt, hogy biztosra vettem, ha megpróbálom, belehalok. Ugorj, Taylor! Elkaplak! – kiáltozta apu egyfolytában. Ugorj! Gyerünk! Anyu meg még hangosabban ordított, és én addig sírtam, míg végül lekiáltottam, hogy félek. Taylor nyelt egy nagyot. – Minél többször kiáltotta apu, hogy ugorjak, én annál dermedtebben álltam. Hallottam hangjában a rémületet, és anyu már szinte az eszét vesztette, én meg csak azt üvöltöttem, hogy képtelen vagyok, hogy félek. És valóban féltem, noha ma már biztos vagyok benne, hogy elkapott volna. Az állkapcsán ütemesen rángatódzott egy izom, üveges tekintettel, vakon meredt maga elé. Öklével a lábára csapott. – Még most is tisztán látom apám arcát, amint rádöbben, hogy nem fogok ugrani – erre mindketten ugyanabban a pillanatban jöttünk rá. A tekintetében félelem volt, de nem önmagát féltette. Nem kiabált tovább, a karját leengedte, és emlékszem, hogy mindvégig csak a szemembe nézett. Olyan volt, mintha az idő abban a pillanatban megállt s megszűnt volna – csak mi ketten voltunk. Már nem hallottam anyám hangját, s nem éreztem se a forróságot, se a füstöt. Egyedül csak az apámra tudtam gondolni. Akkor aztán bólintott, épp csak biccentett, és mindketten tudtuk, hogy mit fog tenni. Végül megfordult, és futni kezdett a bejárat felé. – Olyan gyorsan futott, hogy anyámnak már nem volt ideje megállítani őt. Akkor már az egész ház égett, minden lángokban állt. A tűz lassanként bekerített, és én csak álltam ott az ablakban, már ahhoz is túl rémült voltam, hogy sikítsak. Taylor lehunyt szeméhez nyomta a tenyerét. Amikor aztán keze ismét az ölébe hullt, hátradőlt a kanapé túlsó sarkába, mintha már nem akarná befejezni a történetet. Aztán minden erejét összeszedve, mégis folytatta. – Talán egy percbe se telt, mire odaért hozzám, de egy örökkévalóságnak tűnt. Már alig tudtam lélegezni, pedig a fejemet kidugtam az ablakon. A füst mindent elborított. Fülsiketítő volt a tűz robaja. Az emberek általában azt hiszik, hogy a tűz néma, pedig nem az. Amikor valami a lángok martaléka lesz, úgy hangzik, mintha démonok sikítanának kínjukban. Ennek ellenére hallottam apám hangját a házból, ahogy felkiált nekem, hogy már jön. Ekkor Taylor hangja elcsuklott, majd elfordult, hogy elrejtse arcán végigcsorduló könnyeit. – Emlékszem, hogy hátrafordultam, és láttam, ahogy rohan felém. Lángolt. Égett a bőre, a karja, az arca, a haja – mindene. És ez a lobogva égő emberi tűzcsóva rohant felém s tört át a lángok között. De nem sikított. Csak odarontott hozzám, az ablak felé tolt, és azt mondta: – Menj, fiam. –Erővel kényszerűen ki az ablakon, s tartott a csuklómnál fogva. Amikor aztán már teljes egészében kint lógtam, végül elengedett. Elég nagy erővel csapódtam a földnek ahhoz, hogy

eltörjön a bokám – hallottam a reccsenést, ahogy a hátamra estem, miközben felnéztem. Mintha csak Isten azt akarta volna, hogy lássam, mit tettem. Néztem, ahogy apám visszahúzza lángoló karját… Taylor ekkor elhallgatott, képtelen volt folytatni. Denise dermedten ült székében. Az ő szeme is csupa könny volt, s a torka gombócként szorult össze. Amikor aztán Taylor ismét megszólalt, alig lehetett hallani a hangját, s csak úgy reszketett, mintha az elfojtott zokogás nyomban darabokra szaggatná a testét. – Soha többé nem jött ki onnan. Emlékszem, ahogy anyám, még mindig sikoltozva, elvonszol a háztól, s ekkor már én is sikítottam. A szemét szorosan lehunyta, s fejét hátrahajtva, állát a mennyezet felé emelte. – Apu… ne… – kiáltotta rekedten. A hangja úgy visszhangzott át a szobán, akár egy puskalövés. – Gyere ki, apu! Ahogy Taylor szemmel láthatóan magába roskadt, Denise ösztönösen mellé ült, és karjával átölelte, ahogy Taylor előre-hátra himbálta magát, s a szavak zokogva, szinte érthetetlenül törtek elő belőle. – Kérlek, Istenem… add, hogy még egyszer… hogy megtehessem… kérlek… leugrom… kérlek, Istenem… ezúttal leugrom… kérlek, engedd, hogy kijöjjön… Denise minden erejével magához ölelte, és észre se vette, hogy könnyei Taylor nyakába s hátára peregnek, miközben arcát a férfihoz szorította. Egy idő múlva már nem hallott mást, csak Taylor szívdobogását és a kanapé nyikorgását, ahogy ütemesen önkívületbe ringatta magát, miközben egyfolytában azt suttogta: – Én nem akartam megölni… 28. fejezet Denise addig ölelte Taylort, míg a férfi végül ernyedten és kimerülten elcsöndesült. Akkor elengedte, majd kiment a konyhába, és egy pillanat múlva visszatért egy dobozos sörrel, amit nagyzolásképpen akkor vett, amikor a kocsiját. Nem tudta, mi mást tehetne, és sejtelme sem volt, vajon mit is mondhatna. Hallott már szörnyű dolgokat életében, de ehhez foghatót még soha. Taylor felnézett rá a kanapéról, ahogy odanyújtotta neki a sört, majd rezzenéstelen, szinte halott arccal kinyitotta, ivott belőle, aztán az ölébe engedte, és mindkét kezével átfogta a dobozt. Denise átnyúlt, és kezét a férfi combjára tette, aki nyomban megfogta. – Jól vagy? – kérdezte Denise. – Nem – felelte Taylor őszintén –, de meglehet, hogy soha nem is voltam. Denise megszorította a kezét. – Az bizony meglehet – helyeselt Denise, mire Taylor halványan elmosolyodott. Néhány pillanatig némán ültek egymás mellett, majd Denise ismét megszólalt. – Miért épp ma este, Taylor? – Noha megpróbálhatta volna lebeszélni a férfit arról a bűntudatról, amit érzett, Denise ösztönösen tudta, hogy annak nem most volt itt az ideje. Egyikőjük sem készült fel még igazán arra, hogy szembenézzen azokkal a démonokkal. Taylor szórakozottan forgatta két keze közt a sörösdobozt. – Amióta csak meghalt, Mitch felől gondolkodom, és most, hogy Melissa elköltözik… nem is tudom… úgy éreztem, mintha ez kezdett volna elevenen felemészteni. – Így volt ez azelőtt is, Taylor. Akkor miért épp én? Miért nem valaki más? Taylor nem válaszolt azon nyomban, de aztán felnézett rá, és kék szemében csakis megbánás volt. – Azért – mondta nyilvánvaló őszinteséggel –, mert te sokkal fontosabb vagy számomra, mint eddig bárki. E szavak hallatán elállt Denise lélegzete. Amikor aztán nem válaszolt, Taylor elhúzta a kezét, épp, mint egykoron a karneválon.

– Minden okod megvan rá, hogy ne higgy nekem – ismerte el. – Valószínűleg én sem hinnék annak alapján, ahogy viselkedtem. Sajnálom, bocsáss meg mindenért. Hibáztam. – Egy pillanatra elhallgatott. Hüvelykje körmével megpöccintette a doboz nyitókarikáját. – Bárcsak magyarázatot tudnék adni mindarra, amit tettem, de szavamra, nem tudok. Oly hosszú ideig hazudtam magamnak, hogy már abban sem vagyok biztos, hogy felismerném-e az igazságot, ha itt lenne az orrom előtt. Biztosan csak annyit tudok, hogy elszúrtam a legjobb dolgot, ami valaha is történt velem életemben. – Igen, elszúrtad – helyeselt Denise, mire Taylor idegesen felnevetett. – Gondolom, egy második lehetőségről már szó sem lehet, igaz? Denise hallgatott, és hirtelen tudatára ébredt, hogy valamikor az este folyamán az a harag, amit Taylor iránt érzett, semmivé foszlott. De a fájdalom még megvolt, ahogy megvolt a félelem is attól, hogy ezután mi következhet. Bizonyos értelemben ugyanazt a nyugtalanságot érezte, amit kezdetben, amikor kezdte Taylort megismerni. És valahogy tudta, hogy most valóban megismerte. – Ami azt illeti, a másodikat úgy egy hónappal ezelőtt kaptad – mondta Denise nyugodtan. – Mostanra úgy a huszadik körül járhatsz. Taylor úgy hallotta, mintha valami nem várt biztatás csillant volna meg Denise hangjában, mire alig leplezett reménykedéssel nézett fel rá. – Ennyire rossz a helyzet? – Még ennél is rosszabb – mondta Denise mosolyogva. – Ha én lennék a királynő, már valószínűleg lefejeztettelek volna. – Akkor semmi remény? Hát van? Végül is ez a lényeg, vajon van-e még remény? Denise habozott. Érezte, hogy konok elszántsága összeomlik, ahogy Taylor kitartóan szemébe mélyedő tekintete jóval ékesszólóbban beszélt bármely szónál, amit a férfi kimondhatott volna. Egyszeriben elöntötték az emlékek, eszébe jutott mindaz a kedvesség, amivel őt és Kyle-t elhalmozta, és újból feléledtek benne azok az érzések, melyeket oly kemény munkával sikerült elnyomnia magában az elmúlt néhány hét során. – Ezt azért nem mondtam – felelte végül. – De nem kezdhetjük el egyszerűen csak onnan, ahol abbahagytuk. Előbb sok mindent végig kell gondolnunk, ki kell derítenünk, és ez nem lesz könnyű. Beletelt egy pillanatba, míg a szavak értelme eljutott Taylor agyáig, és rájött, hogy a lehetőség, noha halványan, de még ott van, még létezik, és érezte, hogy hirtelen a megkönnyebbülés hatalmas hulláma árad szét benne. Egy pillanatra elmosolyodott, majd letette a sörös dobozt az asztalra. – Sajnálom, Denise – ismételte meg komolyan. – Sajnálom azt is, amit Kyle-lal tettem. Denise egyszerűen csak bólintott, és megfogta a kezét. A következő néhány órában nyíltan beszélgettek, s ez a nyíltság egészen új volt. Taylor elmondta neki mindazt, ami az elmúlt néhány hét során történt: beszélgetéseit Melissával, és azt, amit az anyja mondott neki; beszélt arról a vitáról is, ami Mitch és közte zajlott azon az estén, amikor Mitch meghalt. Elmondta neki azt is, hogy Mitch halála miként élesztette fel benne újból apja halálának emlékeit, és hogy – mindennek ellenére – ott motozott benne a bűntudat mindkettőjük haláláért. Folyamatosan beszélt, miközben Denise hallgatta, és ha kellett, támaszt nyújtott neki, s időnként feltett egy-egy kérdést. Már csaknem hajnali négy volt, amikor Taylor végül felállt, hogy hazamenjen. Denise az ajtóhoz kísérte, majd nézte, ahogy elhajtott. Amíg felvette a pizsamáját, azon töprengett, hogy még mindig nem tudja, ezután mivé lesz a kapcsolatuk, mert – intette magát óvatosságra – beszélni könnyebb. Lehet, hogy semmit sem jelent, de az is lehet, hogy mindent. Denise azonban tudta, hogy ez nem pusztán rajta múlik, nem azon, vajon ad-e Taylornak még egy esélyt. Ez, amiként elejétől fogva – gondolta, miközben szeme lecsukódott –, még mindig Tayloron múlik. Másnap délután Taylor odaszólt, hogy megkérdezze, beugorhat-e. – Szeretnék Kyle-tól is bocsánatot kérni – mondta. – Meg aztán van valami, amit meg akarok mutatni neki.

Denise még mindig kimerült volt az előző éjszakától, és szeretett volna még egy kis időt, hogy mindent átgondolhasson. Erre szüksége volt. Ahogy Taylornak is. Végül aztán, vonakodva mégis beleegyezett, inkább csak Kyle kedvéért, s nem maga miatt. Tudta, hogy Kyle mennyire fog örülni Taylornak. Ám ahogy letette a telefont, eltűnődött, vajon helyesen tette-e. Odakinn vihar készülődött, szeles, hideg volt az idő, az ősz teljes erővel megérkezett. Káprázatos, vörös, narancs és sárga színekben pompázó levelek reszkettek még az ágakon, és készülődtek utolsó útjukra, hogy aláhulljanak a párától nyirkos gyepre. Az udvart hamarosan elborítják majd a nyár megfakult maradványai. Taylor egy óra múlva megérkezett. Noha Kyle kinn volt az elülső udvaron, Denise még a csap csobogásán túl is hallotta a gyerek izgatott kiabálását. – Anu! Téjor ittan! Denise letette a mosogatórongyot – már épp befejezte a mosogatást –, és a bejárati ajtóhoz ment, miközben egy kicsit még mindig nyugtalan volt, szorongott. Ahogy kinyitotta az ajtót, látta, hogy Kyle sebesen rohan Taylor kocsija felé; amint Taylor kiszállt, Kyle sugárzó arccal, úgy ugrott a nyakába, mintha Taylor egy pillanatra se szakadt volna el tőlük. Taylor hosszan magához szorította a gyereket, majd letette a földre, ahogy Denise odament hozzájuk. – Szia – mondta Taylor csöndesen. Denise összefont karral állt. – Szervusz, Taylor. – Téjor ittan! – mondta Kyle ujjongva, miközben két kézzel kapaszkodott Taylor lábába. – Téjor ittan! Denise bágyadtan elmosolyodott. – Bizony itt, kicsim. Taylor, aki megérezte Denise szorongó kelletlenségét, megköszörülte a torkát, és a válla fölött hátraintett. – Útközben beugrottam a boltba, és összeszedtem ezt-azt. Itt maradnék még egy kicsit, ha nem baj. Kyle hangosan felnevetett, teljesen odavolt attól, hogy Taylor náluk van. – Téjor ittan – mondta újból. – Nem hiszem, hogy lenne más választásom – felelte Denise őszintén. Taylor kikapta a bevásárlószatyrot a fülkéből, és bevitte. Volt a szatyorban minden, ami egy raguhoz kell: marhahús, burgonya, répa, zeller és hagyma. Váltottak néhány szót, de aztán úgy tűnt, Taylor megérezte, hogy jelenléte milyen vegyes érzéseket vált ki Denise-ből, így aztán inkább kiment Kyle-lal, aki amúgy sem volt hajlandó egy tapodtat sem mozdulni mellőle. Denise nekilátott, hogy elkészítse a vacsorát, miközben örült, hogy magára hagyták. Megpirította a húst, megpucolta a krumplit és felvágta a répát, a zellert meg a hagymát, majd mindet egy nagy lábosba szórta, felöntötte vízzel és befűszerezte. A munka egyhangúsága megnyugtatta, lecsillapította kavargó érzéseit. Ahogy ott állt a mosogató felett, időnként azért ki-kipillantott, s elnézte Taylort meg Kyle-t, akik ott játszottak a földön, tologatták a játék autókat, és képzeletbeli utakat építettek. Noha szemmel láthatóan remekül kijöttek egymással, Denise-be ismét belehasított az a dermesztő bizonytalanság, amit Taylorral kapcsolatban érzett; tisztán, újult erővel tört felszínre benne annak a fájdalomnak az emléke, amit neki és Kyle-nak okozott. Vajon bízhat-e benne? Megváltozik-e? Egyáltalán képes-e rá, hogy megváltozzon? Ahogy nézte őket, Kyle egyszer csak felmászott Taylorra, aki ott guggolt, és alaposan beterítette földdel. Hallotta Kyle felcsendülő nevetését, és hallotta Taylor nevetését is. Jó ismét ezt a hangot hallani… De… Denise megrázta a fejét. Még ha Kyle megbocsátott is neki, én nem felejtem el. Egyszer már megbántott minket, és ezt újból megteheti. Nem, ezúttal nem engedheti meg magának, hogy olyan mélyen belegabalyodjon, hogy annyira odalegyen érte. Nem, ebbe nem mehet bele. De olyan helyesek így együtt…

Ne ragadtasd el magad, figyelmeztette önmagát. Felsóhajtott, mert nem akarta, hogy ez a belső párbeszéd uralja gondolatait. Míg a ragu takaréklángon főtt, megterítette az asztalt, aztán rendet rakott a nappaliban, mígnem végül kifogyott minden tennivalóból. Úgy döntött, hogy kiül egy kicsit, így aztán kiment a csípősen friss hidegbe, és leült a tornác lépcsőjére. Innen jól látta Taylort és Kyle-t, akik még mindig elmerülten játszottak. Noha vastag, magas nyakú pulóver volt rajta, elég csípős volt az idő ahhoz, hogy karját fázósan fonja össze maga előtt. A feje fölött egy vadlúdcsapat repült háromszög alakzatban délnek a közeledő tél elől. Őket egy újabb csapat követte, mely mintha küszködve próbálta volna beérni az előzőt. Ahogy a madarakat figyelte, egyszer csak észrevette, hogy már látszik a lélegzete; szájából apró párapamacsok emelkedtek a magasba. Reggel óta alaposan lehűlt az idő, a Közép-Nyugat felől érkező hidegfront elérte Észak-Carolina sík vidékét. Egy kis idő múlva Taylor a ház felé pillantott, és amikor észrevette Denise-t, rámosolygott. Denise egy gyors mozdulattal odaintett neki, majd sietve visszadugta a kezét a pulóver ujjának melegébe. Taylor odahajolt Kyle-hoz, és állával Denise felé intett, mire a gyerek is az anyja felé fordult. Kyle boldogan integetett neki, majd mindketten felálltak. Taylor leporolta a farmerját, miközben elindultak a ház felé. – Ahogy elnézem, ti ketten jól elszórakoztatok – mondta Denise. Taylor vigyorogva állt meg, alig egyméternyire tőle. – Azt hiszem, fölhagyok az építési vállalkozással, és csak homokvárosokat fogok építeni. Sokkal mókásabb, és az emberekkel is könnyebb bánni. Denise odahajolt Kyle-hoz. – Jól mulattál, kicsim? – Igen – mondta Kyle lelkesen bólogatva. – Móka volt. (Nóta vót) Denise ismét Taylorra nézett. – A ragunak még főnie kell. Már feltettem, de még jócskán van időtök, ha kinn akartok maradni. – Gondoltam, de szükségem lenne egy pohár vízre, hogy valamelyest lemossam azt a sok földet, amit benyeltem. Denise elmosolyodott. – Te is kérsz valamit inni, Kyle? Kyle azonban, ahelyett, hogy válaszolt volna, kitárt karral közelebb lépett hozzá. Csaknem beleolvadt anyjába, ahogy átölelte a nyakát. – Mi a baj, édesem? – kérdezte egyszeriben nyugtalanul Denise. Kyle a szemét lehunyva, még szorosabban simult hozzá, és Denise ösztönösen átölelte kisfiát. – Köszönöm, anyu. Köszönöm… (Köhönöm, anu. Köhö-nöm) De mit? – Édesem, mi a baj? – kérdezte újból Denise. – Köhönöm – mondta megint Kyle, miközben oda se figyelt a kérdésre. – Köhönöm, anu. Majd, továbbra is hunyt szemmel, még harmadszor és negyedszer is elismételte. Most már Taylor arcáról is eltűnt a mosoly. – Édesem… – próbálkozott újból Denise, ezúttal már egy kicsit kétségbeesetten, mert hirtelen belehasított a félelem, hogy vajon mi történhetett. Kyle, aki beleveszett saját kis világába, továbbra is szorosan ölelte anyját. Denise egy amolyan „Látod, mit csináltál” pillantást vetett Taylorra, amikor Kyle hirtelen, ugyanazzal a hálával telt hangon, ismét megszólalt. – Hehetlek, anu. Beletelt egy pillanatba, míg Denise megértette, hogy mit próbál mondani neki, és beleborzongott. Szeretlek, anyu. Denise döbbenten hunyta le a szemét, egészen megrendült. Kyle, mintha tudta volna, hogy anyja még mindig nem hiszi el, még szorosabban, még hevesebben ölelte át, és másodszor is kimondta. – Hehetlek, anu. Ó, Istenem…

Egyszeriben könnyek szöktek a szemébe, és végigcsordultak az arcán. Öt éve várta már, hogy hallja ezeket a szavakat. Öt hosszú éven át meg volt fosztva attól, ami más szülőnek természetes, attól, hogy gyereke egyszerűen kimondja, hogy szereti. – Én is szeretlek, kicsim… nagyon, nagyon szeretlek. Beleveszett a pillanatba, és ő is éppoly szorosan ölelte Kyle-t, ahogy a gyerek szorította őt. Ezt sosem fogom elfelejteni, gondolta, miközben emlékezetébe véste ezt az érzést, ahogy Kyle kis teste hozzásimul, ahogy érzi kisfiúillatát, és hallja akadozó, varázslatos szavait. Soha. Taylor félrehúzódott, és ahogy elnézte őket így együtt, a pillanat varázsa őt is éppúgy elbűvölte, mint Denise-t. Úgy tűnt, Kyle is tudta, hogy most valami jót csinált, és amikor Denise végül elengedte, arcán diadalmas mosollyal fordult Taylor felé. Denise kipirult arccal elnevette magát, ahogy meglátta a gyerek arckifejezését. Aztán csodálattal teli tekintettel fordult Taylor felé. – Te tanítottad meg ezt neki? Taylor megrázta a fejét. – Én nem. Mi csak játszottunk. Kyle most Taylorról, arcán ugyanazzal a diadalmas kifejezéssel, ismét anyjára nézett. – Köhönöm, anu – mondta. – Téjor itthon. Taylor itthon… Ahogy ezt a gyerek kimondta, Denise kissé reszkető kézzel letörülte a könnyeit, és egy pillanatra mindnyájan elnémultak. Se Denise, se Taylor nem tudta, hogy mit mondjon. Noha Denise szemmel láthatóan megrendült, Taylor szemében egyszerűen csodálatos volt, olyan gyönyörű, amilyet még életében nem látott. Taylor lesütötte a szemét, és felvett a földről egy gallyat, amit aztán szórakozottan lekergetni kezdett. Ismét Denise-re nézett, majd megint a gallyra, aztán Kylera, mielőtt végül elszántan Denise szemébe nézett volna. – Remélem, igaza van – mondta Taylor kissé elcsukló hangon. – Merthogy én is szeretlek. Ez volt az első eset, hogy Taylor e szavakat kimondta, mert eddig ezt még Denise nem hallotta tőle, de más sem. Noha mindig úgy képzelte, hogy ezt nehéz lesz kimondania, mégsem volt az. Még soha semmiben nem volt ilyen biztos. Denise szinte érezte Taylor érzelmeit, ahogy a férfi a keze felé nyúlt. Denise kábán megfogta, és hagyta, hogy Taylor felhúzza, majd magához vonja őt. A férfi félrehajtotta a fejét, majd lassan egyre közeledett felé, és még mielőtt Denise észbe kapott volna, már ajkán érezte ajkait, s átjárta a férfi testének melege. E gyöngéd csók mintha egy örökkévalóságig tartott volna, majd Taylor Denise nyakába temette arcát. – Szeretlek, Denise – mondta ki újra suttogva. – Annyira szeretlek. Bármit megtennék még egy esélyért. És ha megadnád nekem, ígérem, soha többé nem hagylak el. Denise lehunyta a szemét, és hagyta, hogy Taylor átölelje, majd végül, vonakodva, elhúzódott. Most, hogy egy kis távolság volt közöttük, Denise elfordult, és Taylor egy pillanatig nem tudta, hogy ezt mire vélje. Megszorította Denise kezét, és feszülten figyelte, ahogy levegőt vesz. Denise azonban még mindig nem szólt egy szót sem. Fölöttük az őszi nap már lemenőben volt. A szél fehéren s szürkén úszó gomolyfelhőket hajtott kitartón az égen. A láthatáron fenyegetően gyülekező, sűrű, sötét felhők tornyosultak. Egy órán belül szakadni fog az eső. De akkorra ők már a konyhában lesznek, és onnan hallgatják majd a bádogtetőre hulló esőcseppek kopogását, és nézik, ahogy a tányérokból a párolgó étel gőze gomolyogva száll a mennyezet felé. Denise felsóhajtott, és ismét Taylor felé fordult. Taylor szereti őt. Ez ilyen egyszerű. És ő szereti Taylort. A férfi karjai közé bújt, és tudta, hogy a közelgő viharnak semmi köze hozzájuk. Epilógus Aznap reggel Taylor elvitte Kyle-t horgászni. Denise inkább úgy döntött, hogy otthon marad; akadt még egy kis dolga a ház körül, mielőtt Judy átjön hozzájuk ebédre, meg aztán szüksége volt egy lélegzetvételnyi pihenőre is. Kyle most már előkészítőbe járt, s noha az elmúlt évben sokat fejlődött, még volt egy kis gondja az iskolai körülményekhez való alkalmazkodással. Denise továbbra is naponta foglalkozott vele, hogy javítsa beszédét, de megtett minden tőle telhetőt, hogy fejlessze egyéb készségeit is, hogy aztán Kyle lépést tudjon tartani társaival. Szerencsére úgy tűnt,

a gyereket nemigen zavarta meg az, hogy nemrégiben átköltöztek új házukba. Kyle imádta új szobáját, mely sokkal nagyobb volt, mint a régi, első edentoni házukban, és boldog volt, mert az ablaka a vízre nézett. Denise-nek el kellett ismernie, hogy ő is imádja ezt a házat. A tornácról, ahol ült, látta Taylort és Kyle-t, ahogy ott ücsörögnek pecabotjaikkal a hullámtörőn. Szomorkásán elmosolyodott, ahogy arra gondolt, milyen természetesen összeillenek. Úgy néznek ki ott együtt, mint apa meg fia, pedig hát nem azok. Az esküvő után Taylor hivatalosan fiává fogadta Kyle-t. Kyle őrizte a gyűrűket az anglikán templomban tartott, szűk körű, bensőséges szertartáson. Eljött néhány barátja Atlantából, és Taylor is meghívott vagy egy tucatnyit innen a környékről. Melissa volt a koszorúslány, és Judy ott törülgette a könnyeit az első sorban, amikor egymás ujjára húzták a gyűrűt. A szertartás után Taylor és Denise Ocracoke-ba utaztak nászútra, egy kis panzióba, mely az óceánra nézett. Házasságuk első reggelén már napfelkelte előtt talpon voltak, és sétáltak egyet a tengerparton. Míg nem messze a parttól barna delfinek játszottak a hullámok közt, addig ők a napfelkeltét nézték. Ahogy Taylor ott állt mögötte és karjával átölelte a derekát, Denise egyszerűen csak nekitámasztotta a fejét, és meghitt biztonságban érezte magát, miközben lassanként egy új nap tárult fel előttük. Amikor visszatértek a nászúiról, Taylor egy sor tervrajzzal lepte meg Denise-t, amit ő készített. Ezek egy szép, vízparti, amolyan holland típusú családi ház tervei voltak, tágas tornáccal, ablakfülkékkel kiegészítve, modern konyhával és keményfa padlóval. Vettek egy telket a város mellett, és egy hónapon belül elkezdték az építkezést. Nemrég költöztek, közvetlenül azelőtt, hogy az iskola elkezdődött. Denise már nem dolgozott az Eightsben; Taylorral időnként elmentek oda vacsorázni, vagy egyszerűen csak beugrottak Rayhez. Ray semmit sem változott, mintha nem fogna rajta az idő, és amikor távozni készültek, mindig azzal tréfálkozott, hogy Denise bármikor visszamehet hozzá dolgozni, amikor csak akar. Ray jó humora ellenére azért az a munka Denise-nek nem hiányzott. Taylort ugyan néha még kínozták rémálmai, mégis az elmúlt év során odaadó ragaszkodásával ejtette ámulatba Denise-t. Noha a ház építése temérdek munkát jelentett, ennek ellenére mindennap hazament ebédre, és hat után már nem volt hajlandó dolgozni. Az elmúlt tavaszon ő volt Kyle Tball-csapatának3 edzője – Kyle nem volt a legjobb játékos, de a legrosszabb sem –, és a hétvégéket családként töltötték együtt. Nyáron kirándultak Disney Worldbe, karácsonyra pedig vettek egy használt Cherokee dzsipet. Már csak a fehér léckerítés maradt hátra, ami a jövő héten kerül a helyére. Denise meghallotta, hogy a konyhában jelez a sütő órája, és felállt. Elkészült az almás pite. Kivette a sütőből, és a pultra tette, hogy kihűljön. A tűzhelyen már főtt a csirkeragu, és a húsleves sós illata bejárta a házat. Az ő házukat. McAdenék házát. E szó hangzása, noha már valamivel több mint egy éve férjnél volt, még mindig örömmel töltötte el. Denise és Taylor McAden. Olyan szépen csengett, ha ezt úgy kimondta magában. Megkeverte a ragut – már csaknem egy órája főtt, úgyhogy a hús kezdett leválni a csontról. Noha Kyle még most sem nagyon evett húst, néhány hónapja megkóstoltatta vele a csirkét. Vagy egy órán át cirkuszolt, de a végén hajlandó volt bekapni egy falatot, majd a következő hetekben fokozatosan egyre többet evett belőle. Ma már, a maihoz hasonló napokon, családként ettek, mindenki ugyanazt. Pontosan úgy, ahogy az egy családhoz illik. Család. Ennek a szónak a hangzását is szerette. Ahogy kinézett az ablakon, látta, hogy Taylor és Kyle a gyepen át már a fészer felé lépdelnek, ahol a pecabotokat tartják. Nézte, ahogy Taylor felakasztja a botját, majd Kyle-ét is elveszi és a helyére rakja. Kyle letette a földre a dobozt, amiben a többi felszerelés volt, Taylor meg bakancsa orrával odébb tolta az útból. Egy pillanat múlva már a tornác lépcsőjén jöttek felfelé. – Szia, anyu – csicseregte Kyle. – Fogtatok valamit? – kérdezte Denise. – Nem. Hal nincs.

Mint Denise életében oly sok minden, úgy Kyle beszéde is feltűnően sokat javult. Még közel sem volt tökéletes, de fokozatosan legyűrte hátrányát, és egyre kisebb volt a különbség közte és iskolatársai közt. Ami még ennél is fontosabb, Denise már nem aggódott annyit miatta. Taylor megcsókolta Denise-t, miközben Kyle már ment is befelé. – És a kis fickó merre van? – kérdezte Taylor. Denise fejével a tornác sarka felé intett. – Még alszik. – Nem kéne már fent lennie? – Percek kérdése. Hamarosan megéhezik. Mindketten odamentek a sarokba a mózeskosárhoz, Taylor meg fölé hajolt, és mint oly gyakran, most is elbűvölten nézte, mert még mindig alig tudta elhinni, hogy neki is része volt ennek az új életnek a létrejöttében. Kinyújtotta a kezét, és gyöngéden megsimogatta kisfia haját, helyisebben még csak pihés fejét, merthogy a gyerek mindössze héthetes volt. – Olyan békésnek és nyugodtnak tűnik – suttogta, szinte áhítattal. Denise Taylor vállára telte a kezét, és remélte, hogy a gyerek egy nap majd pontosan olyan lesz, mint az apja. – Olyan gyönyörű – mondta Denise. Taylor a válla fölött hátrapillantott a nőre, akit szeretett, majd ismét a fia felé fordult. – Hallottad ezt, Mitch? Anyu azt mondja, gyönyörű vagy.

1

Amerika-szerte gyermekkórházakat fenntartó nemzetközi, vallási közösség. Híres amerikai újságírónő, a többi között egészségügyi, szexuális tanácsadó rovatairól ismert. 3 T-ball: a baseball gyerekváltozata 2