Nicholas Sparks Az Őrangyal

A mű eredeti címe The Guardian Copyright © 2003 by Nicholas Sparks Enterprises, Inc. Hungarian translation © NÉMETH ANIKÓ és a GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította NÉMETH ANIKÓ Sorozatszerkesztő DEBRECZENI ÁGNES A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette ISSN 1586-6777 ISBN 963 9598 77 1 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Népfürdő u. 15/D Telefon: 359-1241, 350-6340 Fax: 359-2026 Felelős kiadó: LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető: BESZE BARBARA Művészeti vezető: LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő: BENDA LUCA Készült 26,5 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papiron. Kiadói munkaszám: 1228-06 Nyomdai előkészítés: TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA RT.-ben készült. Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Larry Kirshbaumnak és Maureen Egennek ajánlom, akik csodálatos emberek és fantasztikus barátok Köszönetnyilvánítás Nem is kezdhetném másképpen a köszönetnyilvánítást, mint azzal, hogy kifejezem hálámat Cathynek, aki immáron tizennégy éve a feleségem. Te vagy a legkedvesebb teremtés ezen a világon, akit csak ismerek, és sokkal jobban szeretlek téged, mint azt feltételezed rólam. Természetesen egyetlen könyvem sem lenne befejezettnek tekinthető, ha nem mondanék köszönetet a gyermekeimnek. Miles, Ryan, Landon, Lexie és Savannah – néha kissé talán túlságosan is elevenek vagytok, de olyan sok örömöt szereztek nekem, hogy azt szavakkal ki sem lehet fejezni. Nem is lenne teljes az életem nélkületek. Szintén köszönet illeti Theresa Parkot, a Sanford Greenburger Associates munkatársát, aki az ügynököm és menedzserem is egy személyben. Theresa, amellett, hogy zseni vagy, tudom, mindig számíthatok a megértésedre és együttérzésedre. És ezenkívül te vagy az egyik legjobb barátom is. Szinte el sem tudom hinni, hogy már a hetedik regényem körül bábáskodtál, és nagy várakozással nézek elébe további közös munkáinknak. Jamie Raab, a szerkesztőm egyszerűen a legjobb ebben a szakmában. Ez a könyv a többinél is jobban igényelte türelmedet és hozzáértő útmutatásaidat. Jamie, ez a regény nem születhetett volna meg nélküled, és nagy megtiszteltetés számomra, hogy együtt dolgozhatom egy olyan bölcs és csodálatos teremtéssel, mint amilyen te vagy. Denise DiNovi, az Üzenet egy palackban (Message in a Bottle) és az Emlékezetes séta (A Walk to Remember) producere időközben életem legfontosabb szereplőinek egyikévé lépett elő. Denise, ezer köszönet azért, hogy gyökeresen megváltozott az életem – mégpedig kedvező irányban. Nem is tudom, módomban áll-e majd valaha is viszonozni neked mindazt, amit tőled kaptam. Julie Barer, a Sanford Greenburger egyik ügynöke volt olyan kedves és nyári szabadsága idején végigolvasta a kéziratot, majd javaslatokat tett a szöveg véglegesítése céljából. Julie, nem is tudom, hogyan köszönhetném meg neked mindezeket, és remélem, most már tökéletesen elégedett vagy a regény főszereplőjével. Howie Sanders és Richard Green, akik filmügynökeim az UTA-nál, szintén külön köszönetet érdemelnek munkájukért – nemcsak azért, amit ennek a regénynek az érdekében tettek, hanem az összes többiért is. A szakmájukban vitathatatlanul ők a legjobbak. Scott Schwimer, aki az ügyvédem, nemcsak a szakma mindentudója, hanem barátom is, aki mindent elkövet annak érdekében, hogy megkönnyítse a dolgomat. Köszönöm azt is, hogy jóban-rosszban kitartasz mellettem. Dave Park, aki a televiziós ügynököm az UTA-nál, türelmesen kalauzolt végig a televíziós szakma szövevényes útvesztőjében, és külön köszönetet érdemel azért a munkáért, amelyet a Mentőakció (The Rescue) című regényem érdekében végzett. Lorenzo De Bonaventura és Courtenay Valenti a Warner Brotherstől, Lynn Harris a New Line Cinemától, Mark Johnson, Hunt Lowry és Ed Gaylord II mind-mind rengeteget segítettek nekem, amiért külön köszönet illeti valamennyiüket. Jennifer Romanello, Emi Battaglia, Edna Farley a regény népszerűsítésével, John Aherne szerkesztő és Flag a pályafutásom egyengetésével érdemelték ki köszönetemet. Örök hála mindenkinek! És végezetül hadd mondjak köszönetet ezúton Todd Robinsonnak, aki oly szorgalmasan bábáskodik televíziós sorozataim körül. A szerencse fiának érzem magam, amiért együtt dolgozhatom

veled. Prológus 1998 karácsonya szenteste Pontosan negyven nappal azután, hogy utoljára foghatta a férje kezét, Julie Barenson az ablaka előtt üldögélt és kifelé bámult. Swansboro csendes, néptelen utcáira látott innen. Hideg volt odakint – az ég mér egy hete komornak, szinte haragosnak mutatkozott, az esőcseppek halk kopogással verdesték az ablaküveget. A fák már lekopaszodtak, göcsörtös ágaikkal úgy markolászták a fagyos levegőt, mintha egy emberi kéz ízületes ujjai lennének. Julie pontosan tudta, mit szeretne most Jim – azt, hogy hallgasson egy kis zenét ezen az estén. Akár meg is tehetné. A Fehér karácsony című dal Bing Crosby előadásában például kellemes lenne háttérzeneként. Jim kedvéért még karácsonyfát is állított. Igaz, mire nagy nehezen megszületett benne ez az elhatározás, már csak néhány csenevész, kiszáradófélben lévő és megritkult levelű fenyő maradt a szupermarket előtt – ezeket azonban bárki elvihette, mégpedig ingyen. Nem számít Még akkor sem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy foglalkozzon ilyen apróságokkal, miután elkészült a fa feldíszítésével. Nehezére esett bármit is éreznie azóta, hogy a férjét, Jimet elvitte a tumor, amely az agyában burjánzott el. Huszonöt éves korára megözvegyült tehát. És gyűlölte ezt a szót, mint ahogy minden egyebet is, ami csak hozzákapcsolódott: a hangzását és a jelentését, és azt, hogy mindig remegni kezdett a szája a sírástól, mi előtt ki kellett mondania hangosan is. Úgyhogy, amikor csak tehette, próbálta elkerülni. És ha az emberek azt kérdezték tőle, hogy s mint megy a sora, egyszerűen csak megvonta a vállát. Néha azonban – igaz, igen ritkán – ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy valami ilyesmit válaszoljon: Azt szeretné tudni, milyen érzés volt elveszteni a férjemet? igen, a legszívesebben ezt felelte volna ilyenkor. Akkor elmondom, hallgassa csak végig. Jim halott, és most, hogy már végleg elment, úgy érzem, mintha vele együtt én is meghaltam volna. Vajon ezt akarták hallani tőle az emberek? Julie sokat töprengett ezen. Vagy inkább elcsépelt szólamokat szerettek volna hallani tőle? Hamarosan jobban leszek. Nem könnyű, de túl fogom tenni magam a történteken. Köszönöm, hogy megkérdezte. Megfordult a fejében, hogy úgy is viselkedhetne ilyenkor, mint egy bátor katona. Hősiesen, összeszorított foggal. De erre sohasem került sor. Könnyebb és őszintébb dolog is volt válasz helyett egyszerűen rándítani egyet a vállán – anélkül, hogy akár csak egyetlen szót is szólt volna. Mindent egybevetve azonban most nem érezte úgy, mintha valaha is túl tudná tenni magát a történteken. Jobbára az volt az érzése, hogy nem fogja kibírni ép ésszel. Főleg az olyan éjszakákon érezte így, mint a mai is. A karácsonyfa színes izzóinak tükröződését nézte az ablaküvegben. Az egyik tenyerét rá is tapasztotta. Érezni akarta az üveg hidegségét. Mabel megkérdezte tőle, nincs-e kedve nála vacsorázni szenteste, de Julie nemet mondott. Azután Mike, Henry és Emma is hívta, de ő egyik meghívást sem fogadta el. És ezt a döntését mindannyian megértéssel fogadták. Vagyis inkább úgy tettek, mintha értenék, mert valójában azt gondolták, nem volna szabad egyedül maradnia ezen az estén. És talán igazuk is volt. Hiszen itt a házban minden, amit csak látott, amit megérintett, aminek a szagát-ízét érezhette, minden Jimre emlékeztette. A ruhái elfoglalták a szekrények felét. A borotvája még ott pihent a szappantartó mellett a fürdőszobában. Ajim által előfizetett Sports Illustrated következő csekkjeit a minap dobta be a postás. És a hűtőben ott volt még két doboz Heineken, Jim kedvenc söre. Aznap este, néhány órával korábban, amikor megpillantotta ezeket, Julie azt suttogta maga elé: – Jim ezt már sohasem ihatja meg... Azután becsukta a hűtőszekrény ajtaját, a hátával nekitámaszkodott, és sírva fakadt. Több mint egy órán át zokogott ott, a konyhában. A látvány, amely az ablakból tárult elé eddig, most egyszerre eltűnt a szeme elől, annyira belefeledkezett a gondolataiba. Időbe telt, mire eljutott a tudatáig, hogy szokatlan zajt hall – bizonyára egy ág okozhatja, amely ritmikusan neki-nekiverődik a ház falának. Ámde kitartó és monoton volt, olyannyira, hogy Julie egyszer csak észbe kapott. Ezt a zajt mégsem egy ág okozza. Valaki kopogtatott az ajtaján. Amikor felállt az ablak mellől, Julie halálos fáradtságot érzett a tagjaiban. Nagy nehezen az ajtóhoz vánszorgott, odaérve megtorpant, és ujjaival a hajába túrva próbálta valamivel szalonképesebbé rendezni a frizuráját. Nem akarta, hogy ha a barátai jöttek el hozzá, mert szerettek volna meggyőződni arról, hogy minden rendben van nála, így látva őt úgy érezzék, mindenképpen itt kell maradniuk mellette éjszakára. Ám amikor kinyitotta az ajtót, ugyancsak meglepődött. Egy ismeretlen fiatalember állt előtte, a hóna alatt egy hatalmas, díszcsomagolású dobozzal. – Mrs. Barenson? – kérdezte.

– Igen. Az ismeretlen fiatalember ekkor tett egy bátortalan lépést felé. – Arra kértek, kézbesítsem önnek ezt a csomagot még ma este. A papám azt mondta, nagyon fontos. – Az... édesapja? – Biztos akart lenni abban, hogy ön még ma este megkapja ezt a küldeményt. – Ismerem őt talán? – Nem tudom – vonta meg a vállát a fiatalember. – De nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy ezt tegyem. Azt mondta, ajándék van benne valakitől. – Kitől? – Az édesapám azt mondta, ön azonnal tudni fogja, amint kinyitja. Kérem, vigyázzon, ne rázogassa. És így tartsa, ezzel az oldalával felfelé. Még mielőtt tiltakozhatott volna, vagy megakadályozhatta volna őt ebben, a fiatalember Julie kezébe nyomta a csomagot, aztán sarkon fordult, hogy mielőbb távozzon. – Várjon csak... – szólt utána Julie. – Még mindig nem értem... A fiatalember, a válla fölött hátrapillantva, mindössze ennyit mondott ekkor: – Boldog karácsonyt! Julie csak állt az ajtóban, és nézte a fiút, miközben az beült a kocsijába. Miután eltűnt a szeme elől, visszatért a házba, és letette a dobozt a padlóra, a karácsonyfa alá. Azután letérdelt mellé, és alaposabban is szemügyre vette. Nem szerepelt rajta semmiféle felirat, semmiféle jel, amely a csomagot küldő személy kilétére utalt volna. Kibontotta a szalagot, felnyitotta a doboz külön is becsomagolt tetejét, és aztán szótlanul meredt az ajándékra. Egy kölyökkutya volt az, egészen fiatal még, és ott csücsült a doboz egyik sarkában. Olyan csúnya volt, amilyen egy kiskutya csak lehet. Busa feje aránytalanul nagy a testéhez képest. Nyüszíteni kezdett, miközben felnézett rá – a szeme beszédes volt, bizalmatlanságról és az ismeretlentől való félelemről árulkodott. Lám csak, valaki egy kutyakölyköt vett nekem, gondolta Julie. És éppen egy ilyen fertelmesen csúnya kis jószágot A doboz belsejében, az egyik falához ragasztva, egy boríték várta, hogy felbontsa. Már nyúlt is utána, amikor felismerte a kézírást. A keze ekkor megdermedt félúton a levegőben. Nem, gondolta, ez nem lehet igaz... Hiszen jól ismerte ezt a kézírást – ezt láthatta a szerelmes leveleken, amelyeket a férje írt neki az évfordulóikon, a sebtiben, macskakaparással rögzített üzeneteken, amikor valaki őt kereste telefonon, és az íróasztalán tornyosuló papírhalmokon... Julie maga elé tartotta a borítékot, és újra meg újra elolvasta a tulajdon nevét, amely ezzel az ismerős kézírással állt rajta. Azután, immár az idegességtől remegő kézzel, kiemelte belőle a levelet. A tekintete a bal felső sarokban állapodott meg. Drága Jules! Egyedül Jim szólította őt így, senki más rajta kívül. És Julie-nak most már le kellett hunynia a szemét, mert úgy érezte, mintha zsugorodni kezdene az egész teste. Erőt kellett vennie magán, és mély lélegzetet is ahhoz, hogy egyáltalán folytatni tudja az olvasást. Drága Jules! Tudom, hogy ha olvasod ezt a levelet, ez azt jelenti, én már eltávoztam az élők sorából. Nem tudhatom ugyan, mennyi idő telt el azóta, de remélem, hogy képes leszel túltenni magad rajta, és már kezded kiheverni a történteket. Tudom, hogy a helyedben nagyon nehéz lenne nekem, de azt is tudnod kell, hogy mindig is hittem.- kettőnk közül te vagy az erősebb. Vettem neked egy kiskutyát, mint ezt most már te is láthatod. Harold Kuphald apám egyik barátja volt, és gyerekkorom óta, amióta csak ismerem őt, dán dogokat tenyészt Mindig is szerettem volna egyet, amikor még kissrác voltam, de mivel túl kicsi házban laktunk, anyám mindig nemet mondott a kérésemre. Már csak egy ilyen nagy kutya hiányzik ide, morogta. Harold szerint azonban ez a legaranyosabb és legokosabb kutyafajta az egész világon. Remélem, sok örömöd leled majd benne, bár azt nem tudhatom, hogy fiú- vagy lánykutyát kaptál-e. A lelkem mélyén mindig is éreztem, hogy ezt nem fogom túlélni. Csak azért nem akartam erre gondolni, mert tudtam, hogy nincs senkid,aki segíthet majd abban, hogy végigcsináld. A családra gondolok. Most is összefacsarodik a szívem, ha eszembe jut, hogy teljesen magadra maradsz. És mert nem tudtam jobbat kitalálni ennél, valahogy megszerveztem, hogy megkapd ezt a kutyát. Persze ha nem tetszik, nem muszáj megtartanod. Harold azt mondta, nem jelent gondot, ő bármikor visszaveszi tőled, ha úgy akarod. (A telefonszámát megtalálod valahol a dobozon.) Remélem, hogy jól vagy. Mióta megbetegedtem, állandóan aggódtam miattad. Szeretlek, Jules. Őszintén szeretlek. Én voltam a legszerencsésebb fickó ezen a világon azóta, hogy te beléptél az életembe. Darabokra törne a szívem, ha megtudnám, hogy többé már nem vagy képes a boldogságra. Kérlek, próbálj meg boldog lenni ismét! Kérlek, tedd ezt meg nekem... Találj magadnak valakit, aki boldoggá tehet. Lehet,

hogy nehéz lesz, és most talán úgy érzed, ez lehetetlen, de én azt szeretném, ha mégis megpróbálnád. Tudod, amikor mosolyogsz, az egész világ sokkal jobb hely, mint egyébként És ne aggódj a jövő miatt, kérlek. Bárhol legyek is, mindig figyelni foglak, és vigyázok rád. Én leszek az őrangyalod, édes szívem. Mindig számíthatsz rám, és érezd magad biztonságban. Szeretlek Jim Julie könnybe lábadt szemmel nyúlt a dobozba. A kiskutya hálásan simult a kezéhez. Amint kiemelte a dobozból, magához ölelte, az arcához szorítva. Egészen aprócska jószág volt, és Julie minden egyes bordáját érezte, miközben remegett. Akkor is csúnyácska vagy, gondolta magában. És mire megnő, biztosan akkora lesz, mint egy kisebb termetű ló. Mégis mihez kezdjen egy ilyen kutyával? Miért nem vett neki Jim inkább egy törpe schnauzert, olyan helyes kis szürke bajszosat, vagy egy cocker spánielt, amelynek nagy és szomorú gombszemei vannak? Olyan fajtájút, amellyel biztosan könnyen elboldogulhatna... Olyan kicsit és aranyosat, amelyik felugorhat az ölébe, és kényelmesen elfér... A kölyökkutya – mint kiderült, fiú volt – ekkor fájdalmasan nyüszíteni kezdett, majd olyan magas hangon vonítva folytatta, ami a távolból ideérkező vonatfüttyre emlékeztette Julie-t. – Pssz... minden rendben van – suttogta. – Nem foglak bántani, hidd el... Egyetlen ujjal sem... És beszélt és beszélt a kutyához, egészen halkan, duruzsolva, fokozatosan szoktatva őt magához, jóllehet, még tőle is teljesen idegen volt agondolat. Hogy Jim ezt érte, az ő érdekében tette volna? A kutya továbbra is vonított, mintha a háttérben szóló zenét akarná kísérni. Vagy éppenséggel elnyomni. Julie megvakargatta az álla alatt. – Te így fogsz énekelni nekem? – kérdezte, és most először tűnt fel egy halvány mosoly az arcán. – Mert most pontosan úgy csináltál. Mintha énekelnél, tudod? A kutya egy pillanatra abba is hagyta, és érdeklődve nézett fel Julie-ra, egyenesen a szemébe bámulva. Azután folytatta a vonítást, bár ez alkalommal már nem tűnt olyan ijedtnek, mint eddig. – Az éneklő kutya... Singer – suttogta Julie. – Igen, azt hiszem, így foglak nevezni. Hát akkor Singer legyen a neved... Első fejezet Négy évvel később A Jim halála óta eltelt években Julie Barenson újabb és újabb erőfeszítéseket tett azért, hogy újrakezdje az életét. Nem ment ez egyik napról a másikra. A férje halála utáni első néhány év nehezen és magányosan telt, de az idő végül is csodát tett Julie-val. Bár szerette Jimet, és tudta, hogy lelkének egy része mindig is az övé marad, a fájdalom már közel sem volt olyan éles, mint korábban. Jól emlékezett még a könnyeire, arra, hogy az egész életét üresnek érezte, és ez az űr Jim halála után támadt benne, de az igazán hasogató szívfájdalom napjait már maga mögött tudhatta. Ha mostanában Jimre gondolt, már mosoly ült ki az arcára, így fejezve ki háláját a sorsnak azért, hogy a férfi része lehetett az életének. És most már Singerért is hálás volt neki. Jim részéről helyes döntés volt, hogy épp egy kutyát hagyott rá. Bizonyos értelemben Singernek köszönhette, hogy úgy érezte, képes az újrakezdésre. Ám ebben a pillanatban, ezen a hűvös tavaszi reggelen az észak-karolinai Swansboróban, miközben az ágyában feküdt, Julie-nak nem az volt az első gondolata Singerről, hogy milyen sok segítséget kapott tőle az elmúlt négy évben. Magában éppenséggel elátkozta a kutyát, a puszta létezése miatt is, miközben levegő után kapkodott, és arra gondolt: Nem, az egész egyszerűen képtelenség, hogy így kelljen meghalnom. Hogy a saját kutyám nyomjon agyon a saját ágyamban. Singer márpedig ott feküdt rajta, teljes testsúlyával a matrachoz szegezve őt, és úgy érezte, már egészen elkékült a szája az oxigénhiánytól. – Kelj már föl rólam, te lusta kutya – szuszogta kínlódva. – A végén még kinyomod belőlem az utolsó szuszt is. Singer hangosan horkolt, így aztán nem is hallotta, mit beszél, Julie pedig fészkelődni próbált alatta, hátha sikerül valahogyan letaszigálnia magáról. Miközben a roppant súly alatt szabályosan fuldoklott, olyan érzése támadt, mintha szorosan egy takaróba csavarták, majd egy tóba dobták volna, a maffiára valló módon. – Komolyan beszélek – nyögte ki nagy nehezen. – Nem kapok levegőt miattad. Singer végre hajlandó volt megemelni hatalmas fejét, és álmosan hunyorogva nézett rá. Mintha csak azt kérdezte volna: Miért kell ilyen nagy zajt csapnod? Hát nem látod, hogy pihenni szeretnék? - Takarodj lefelé innen! – hörögte Julie. Singer erre csak ásított egyet, és hideg orrát ismét odaszorította Julie arcához. - Igen, igen, jó reggelt – hadarta Julie levegő után kapkodva. – De most már tűnés innen! Singer erre felhorkant és feltápászkodott, mind a négy lábával rátiporva Julie valamelyik testrészére. De nemhogy lejjebb ment volna, inkább még feljebb törekedett. És a következő pillanatban már ott

tornyosult Julie feje fölött, és kétoldalt csordogálni kezdett a nyál a szájából. Olyan látványt nyújtott, mint egy olcsó horrorfilm egyik szereplője. Uramisten, gondolta Julie. Ez aztán a nagy kutya. Azt hinné az ember, hogy ennyi idő alatt hozzászokhatott volna már a méreteihez. Julie vett egy mély lélegzetet, és komoran, a homlokát ráncolva nézett fel rá. - Mondtam én azt neked valaha is, hogy befekhetsz az ágyamba? – kérdezte. Singer rendszerint a szoba egyik sarkában aludta végig az éjszakát. Az utóbbi két éjszaka azonban felmászott az ágyba, és odafeküdt mellé. Vagyis inkább rá. Őrült kutya... Singer erre lehajtotta a fejét, és megnyalogatta az arcát - Nem, akkor sem bocsátom meg neked, amit tettél – jelentette ki Julie, és eltolta magától a kutyát. – Ne is gondolj arra, hogy valamiképpen megúszhatod. Akár agyon is nyomhattál volna. Már majdnem kétszer olyan nehéz vagy, mint én, tudod? Úgyhogy menj le végre az ágyamról! Singer nyikkantott egyet, mint egy durcás kisgyerek, aztán lehuppant a padlóra. Julie felült. Érezte, hogy a bordái is fájnak. Az ébresztőórára nézett, és elgondolkodott. - Máris? Egyszerre kezdett el nyújtózkodni Singerrel, és csak ezután dobta le magáról a takarót - Na, gyerünk – mondta. – Először is kiengedlek téged, csak aztán megyek zuhanyozni. De légy szíves, ne menj a szomszédék kukájához, mert a múltkor is ott kutakodtál a szemetesükben a szemük láttára, és utána meglehetősen dühös hangvételű üzenetet hagytak nekem az üzenetrögzítőn. Singer kérdőn nézett Julie-ra. - Tudom, tudom – felelte. – Hiszen csak szemétről van szó. De látod, mégis vannak, akik érzékenyek az ilyesmire. Singer távozott a hálószobából, és a bejárati ajtó felé vette az irányt. Julie megvonta a vállát, miközben követte őt, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Nagy hiba volt. Útban kifelé a hálószobából, beleütötte a lábfejét a szekrénybe. A fájdalom a lábujján át egészen a combjáig futott. Először felkiáltott, azután hosszasan káromkodott, a legcifrább változatokat is felhasználva. Fél lábon szökdécselve haladt tovább, rózsaszín pizsamában, miközben arra gondolt, most biztosan úgy fest, mint egy tébolyodott Energizer Nyuszi. Singer azonban csak bámult rá, mintha azt kérdezné tőle: Most meg mi ez a késlekedés? Hiszen te keltettél fel engem, ugye? Úgyhogy akkor most már menjünk is valahová! Sok dolgom van odakint. Julie mérgesen válaszolt neki. - Nem láttad talán, hogy megütöttem magam? Singer ásított egyet, Julie pedig bicegve ment utána. - Köszönöm, hogy segítettél – morogta elégedetlenül. – Úgy látszik, vészhelyzetben nem is számíthatok majd rád. Egy pillanattal később, miután Singer az ajtón kifelé sietve még rá is lépett Julie fájós lábujjára – az asszony biztos volt abban, hogy szándékosan tette -, a kutya már kint is termett az udvaron. Ám ahelyett, hogy a szomszéd kukái felé indult volna el, a másik irányba tartott, ahol egy fákkal benőtt üres telek határolta Julie-ét. Figyelte Singert, amint ide-oda ingatja busa fejét, miközben felméri a terepet – mintha arról akarna meggyőződni, nem történt-e valami rendellenes dolog a környéken -, például nem ültetett-e valaki új fákat vagy bokrokat tegnap óta. A kutyák általában szerették megjelölni a saját területüket, de úgy tűnt, Singer abban a hiszemben élt, hogy ha minél több helyen teszi ezt, akkor előbb-utóbb őt választják majd a világon élő valamennyi kutya királyává. Viszont ilyenkor legalább egy ideig nyugta lehetett tőle. Hála az égnek, hogy az életben vannak efféle apró örömök, gondolta Julie. Singer már-már az őrületbe kergette az utóbbi néhány napban. Bárhová ment is, a kutya mindenüvé követte, és még néhány percig sem viselte el, ha elveszítette őt szem elől – azt a kis időt kivéve, amikor odakint csatangolhatott. Még mosogatás után az edényeket sem pakolhatta el anélkül, hogy ne ütközött volna a kutyába legalább tucatnyi alkalommal. És éjjelenként még ennél is rosszabb volt a helyzet. Tegnap például egy órán keresztül morgott, amit olykor egy-egy ugatással is tetézett, és ezzel sikerült elérnie, hogy Julie komolyan fontolgatni kezdje magában: vajon egy hangszigetelt kutyaólat vásároljon-e, vagy egy vadászpuskát. No, nem mintha Singer valaha is úgy viselkedett volna, ami normálisnak mondható. Eltekintve attól, hogy a területét megjelölve összevissza pisilt a környéken, minden megmozdulása azt sugallta, mintha szent meggyőződése lenne, hogy ő is ember. Nem volt hajlandó kutyatálból enni, egyetlen pillanatig sem tűrte a pórázt, és amikor Julie leült tévét nézni, felkapaszkodott mellé a pamlagra, és meredten bámulta a képernyőt. És amikor Julie – vagy bárki más – beszélt hozzá, Singer figyelmesen hallgatott, fejét kissé oldalra fordítva követte a beszélgetést. Sokszor úgy tűnt, mintha pontosan értené, miről van szó. És függetlenül attól, hogy mit mondott neki Julie – lehetett az a legképtelenebb parancsszó is -, Singer mindig engedelmeskedett neki. idehoznád a táskámat a hálószobából? És a kutya a következő pillanatban már robogott is felé a sákmánnyal. Lekapcsolnád a villanyt a nappaliban? És a kutya a hátsó lábára emelkedve máris egyensúlyozni kezdett a kapcsoló előtt, amelyet az orrával nyomott meg. Kivinnéd ezt a Konzervet a kamrába? És a kutya nyomban a szájába kapta, a kamrában pedig egy polcra helyezte a tárgyat. Biztosan vannak jól nevelt kutyák rajta kívül is, persze. Singer mégis más volt. Őt ugyanis soha semmire sem kellett

tanítgatni. Elég volt egyetlenegy alkalommal megmutatni neki, hogy mit is szeretne tőle, és a kutya maradéktalanul teljesítette a kérését. Mások kifejezetten furcsállották kettejük viszonyát, ám Julie kezdte úgy érezni magát ettől, mint egy modern dr. Dolittle, és most már kifejezetten élvezte. Még akkor is, ha ez azzal járt együtt, hogy egész mondatokban társalgott a kutyával, hosszasan vitatkozott vele, és olykor-olykor még a tanácsát is kikérte. Na de nincs is ebben semmi igazán furcsállnivaló, nem?, gondolta magában. Hiszen együtt voltak, mióta Jim meghalt, mégpedig édes kettesben. És a kutya az esetek többségében kifejezetten megértő és hűséges társnak bizonyult. Singer azonban igencsak furcsán viselkedett, mióta Julie elkezdett randevúzgatni. És ez idáig egyik férfi se nyerte még el a tetszését, aki csak átlépte a küszöbüket az utóbbi néhány hónapban. Julie tulajdonképpen számított is erre. Singernek kölyökkutya kora óta szokása volt megmorogni a férfiakat, amikor Julie révén először találkozott velük. Már-már kezdte azt hinni, hogy Singernek van egyfajta hatodik érzéke, amely képessé teszi őt arra, hogy jelezze neki, ki a jó fiú és ki a rossz, akiket nagy ívben kellene kerülnie, de az utóbbi időben kezdett megváltozni a véleménye a kutya viselkedéséről. Úgy érezte, Singer nem más, mint a féltékeny barát típusának hatalmas és szőrös változata. Idővel biztosan lesz még problémánk ebből, gondolta. És érezte, hogy komolyabban is el kell majd beszélgetnie erről Singerrel. Hiszen azt ő sem akarhatja, hogy Julie élete végéig egyedül éljen, ugye? Nem, persze hogy nem. Lehet, hogy beletelik egy kis időbe, mire megszokja, hogy valaki más is van velük, de végül biztosan jobb belátásra tér majd. Sőt idővel talán még örülni is fog annak, hogy Julie boldog. De hogyan tudná ezt megértetni vele? Megállt, és egy pillanatra elgondolkodott ezen a kérdésen, hogy felfogja, mit is jelent ez az egész valójában. Elmagyarázni Singernek? Ezt?! Uramisten, lehetséges, hogy már megbolondultam? Visszabicegett a házba, a fürdőszobába, hogy mielőbb elkészüljön, aztán elinduljon a munkahelyére. Útközben bújt ki a pizsamájából. A mosdókagyló fölé hajolva grimaszt vágott a tükörképe láttán. Na nézd csak, gondolta. Huszonkilenc éves vagyok, és máris szét akarok esni a varrások mentén. Fájtak a bordái, amikor csak levegőt vett, a nagylábujja lüktetett a fájdalomtól, és ezen az állapoton az is csak rontott, ha belenézett a tükörbe. Ki látott még ilyet? Napközben hosszú és egyenes szálú a haja, de az éjszakai alvás után, az ágyból kikelve olyan kóctömeggé állt össze, amelyet kifésülni reménytelen feladatnak tűnt. Mint egy harcias amazon, ostrom idején, mondta Jim kedvesen, amikor ilyennek látta. A szemfesték is elmaszatolódott az arcán. Az orra hegye egészen piros volt, zöld szeme feldagadt a pollenallergiától. De egy frissítő zuhany talán segíthet mindezen, nemdebár? Az allergiáján sajnos biztosan nem. Kinyitotta a gyógyszeres szekrényt, és bekapott egy szem Claritint, azután ismét odaállt a tükör elé, mintha abban reménykedne, a készítmény ilyen rövid idő alatt is kifejti már a hatását. Huh... Arra gondolt, talán mégse kellene olyan sok energiát fordítania arra, hogy visszautasítsa Bob érdeklődését. Most már egy éve járt hozzá a férfi hajat vágatni – mármint azt a keveset, ami még megmaradt belőle. És két hónappal ezelőtt Bob összeszedte a bátorságát, és randevút kért tőle. Nem ő volt a legvonzóbb férfi a világon, ez igaz – kopaszodott, kerek volt az arca, a szemei túl közel ültek egymáshoz, és már kezdett pocakot ereszteni -, de nőtlen és sikeres. Mivel Julie senkivel sem találkozgatott Jim halála óta, úgy gondolta, talán jó lehetőség lesz ez arra, hogy ismét hozzászokjon a randevúzáshoz. Tévedett. Bob nem véletlenül maradt agglegény. Nem elég, hogy a megjelenése sem volt valami megnyerő, annyira unalmasnak bizonyult szegény már az első randevújukon is, hogy az emberek, akik a közeli asztaloknál ültek az étteremben, ahol találkoztak, szánakozó pillantásokat küldözgettek felé. Úgy tűnt, Bob az ilyen intim helyzetekben egyedül a könyvelésről szeret beszélgetni. Semmi más iránt nem mutatott érdeklődést – hidegen hagyta őt Julie, mint ahogy az étlap kínálata vagy az időjárás, vagy akár az a kis fekete ruha, amelyet Julie viselt... Csakis a könyvelésről volt hajlandó beszélni. Julie három órán keresztül hallgatta Bob monoton hangon előadott fejtegetéseit arról, hogy milyen tételeket hogyan kell kiszámolni, mit jelent a nyereség, az amortizáció és a mérlegkészítés... A vacsora végén áthajolt az asztal fölött, és bizalmasan megsúgta Julie-nak, hogy ismeri a legfontosabb embereket az adóhivatalnál. Julie-nak erre elkerekedett a szeme – akkorák lettek, mint egy-egy fánk. Mondani se kell talán, hogy Bob remekül érezte magát. Hetente háromszor hívta Julie-t azóta telefonon, hogy megkérdezze tőle: - Mikor találkozhatnánk egy második pénzügyi konzultációra, hihihi...? Kitartó volt, annyi szent. Pokolian bosszantó alak, de állhatatos. És aztán jött Ross, a második férfi, akivel Julie randevúra ment. Ross, aki orvos. Ross, aki jóképű. És Ross, aki egy perverz alak. Egy randevú bőven elégnek bizonyult vele. Julie köszöni szépen, többet nem kér belőle... És el ne feledkezzünk a jó öreg Adamről. Fizikai munkát végez a köz érdekében, mondta. És hozzátette, hogy imádja a munkáját. És csak afféle egyszerű fickó. Ezt is ő mondta. Mint kiderült, Adam a csatornázási műveknél dolgozott. Nem volt büdös, és nem feketéllett a körme

mindenféle gyanús kosztól, nem volt zsíros a haja, de Julie pontosan tudta, élete végéig nem tudna megbarátkozni a gondolattal, hogy a férfi egy napon úgy, munkaruhában állítson be hozzá... Egy kisebbfajta baleset ért munka közben, drágám. Sajnálom, hogy ilyen mocskosan kellett hazajönnöm. Már a puszta gondolattól is kirázta a hideg. Azt sem tudta elképzelni magáról, hogy hozzányúljon a férfi szennyeséhez, és a mosógépbe tegye egy ilyen eset után. A kapcsolatuk így aztán már az első pillanattól kudarcra ítéltetett. Julie épp azon kezdett gondolkodni, lehet, hogy nem is léteznek már Jimhez hasonló normális férfiak illetve hogy vajon ő miért vonzza ezeket a csodabogarakat. Mintha legalábbis egy neonreklám villogna a hátán, ezzel a felirattal: Egyedülálló nő vagyok – Normális férfiak kíméljenek! Nos, épp itt tartott, amikor besétált az életébe Richard. És csodák csodájára, ez a férfi a múlt szombati első randevújuk után is teljesen normálisnak tűnt. Egy clevelandi cég szaktanácsadója volt, amely hidak javítására szakosodott Államok-szerte. Úgy ismerkedtek meg, hogy Richard hajat vágatni tért be hozzájuk a fodrászüzletbe. A randevújukon előzékenyen kinyitotta Julie előtt az ajtót, a beszélgetésük közben akkor mosolyodott el, amikor az indokolt volt, először Julie rendelését diktálta a pincérnek, csak utána a sajátját, és nem akarta mindenáron megcsókolni, amikor elbúcsúztak egymástól. És ami a legjobb az egészben – jóképű is volt. Markáns járomcsontok, zöld szem, fekete haj, bajusz, és miután hazakísérte, Julie a legszívesebben elkiáltotta volna magát örömében: Halleluja! Már látom a fényt az alagút végén! Singer azonban korántsem volt ennyire elragadtatva tőle. Miután Julie elköszönt Richardtól, Singer úgy döntött, előadja az „itt én vagyok a főnök" című magánszámát. És folyamatosan morgott, míg Julie be nem lépett a házba. - Ó, hagyd már abba – kérlelte. – Ne légy olyan szigorú hozzá! Singer engedelmeskedett ugyan, de visszavonult a hálószobába, és ott duzzogott az éjszaka hátralévő részében. Ha egy kicsivel még ennél is bizarrabb lenne ez a kutya, gondolta Julie, nyugodton részt vehetne a Ki mit tud?-on azzal a fickóval, aki villanykörtéket eszik. De hát az én életem sem mondható egészen normálisnak. Megnyitotta a csapot, és beállt a zuhany alá, miközben megrohanták az emlékek. Mi értelme újra meg újra visszapörgetni magában a nehéz napokat? Az édesanyja – ez gyakran eszébe jutott – halálosan vonzódott szegény két dologhoz is. Az italhoz és a rossz emberekhez. Ez a két dolog önmagában véve is elég lett volna, de a kettő társítása elviselhetetlennek bizonyult Julie számára. Az édesanyja úgy váltogatta a pasijait, mint más a gyermekén a pelenkát, és nem egy akadt közöttük, aki miatt Julie kellemetlen helyzetbe került, amikor már serdülőkorba ért. Az utolsó éppenséggel meg akarta erőszakolni, és amikor Julie ezt elmondta az anyjának, az – részegen, könnybe lábadt szemmel – őt kezdte vádolni azzal, hogy biztosan kellette magát. Julie így aztán hamarosan fedél és otthon nélkül maradt. Az utcán éldegélt immár hat hónapja, ami csaknem ugyanolyan rémes volt, mint odahaza, amikor megismerkedett Jimmel. Azok a férfiak, akikkel addig összetalálkozott, valamennyien kábítószereztek, zsebtolvajláslból és fosztogatásból éltek, vagy még ennél is durvább megoldásokat választottak. Julie rettegett attól, hogy ő is odáig süllyedhet majd idővel, mint azok a hajléktalanok, akikkel estéről estére találkozott az éjjeli menedékhelyeken vagy a kapualjakban, és már-már rögeszmésen kereste az alkalmi munkalehetőségeket, hogy mindig legyen mit ennie, és észrevétlenül meghúzhassa magát. Amikor először találkozott Jimmel egy kis étkezdében Daytonában, épp egy csésze kávét szorongatva melengette a kezét. Jim meghívta reggelire, és amikor távoztak, az ajtó előtt azt mondta neki, holnapra is érvényes a meghívása, ha visszajön. Éhes lévén visszament oda, s amikor rákérdezett, tulajdonképpen mi a célja ezzel Jimnek – mert feltételezte, hogy nagyon is tudja, miért tesz jót vele, hisz épp elég sok rémtörténetet hallott már, és biztosra vette, hogy Jim egy szép napon benyújtja majd a számlát, a férfi hevesen tagadta, hogy bármiféle tisztességtelen szándéka lenne vele. És a hét végén, amikor Jim arra készült, hogy hazautazik, ajánlatot tett neki. Amennyiben hajlandó Észak-Karolinába, azaz Swansboróba költözni vele, segít neki állandó munkát találni, és ezenkívül arról is gondoskodik, hogy legyen fedél a feje felett. Julie jól emlékezett erre a pillanatra. Úgy bámult a férfira, mintha poloskákat látna előmászni a füléből. Ám egy hónappal később, amikor belátta, hogy nem sok jó vár rá a nagyvárosban, úgy döntött, Swansboróba utazik. Amikor leszállt a távolsági buszról, arra gondolt: Uramisten, mi' a fenét fogok csinálni' ezen az isten háta mögötti helyen? Ráadásul egyedül Jimre számíthatott. A férfi, Julie szkepticizmusa ellenére, magával vitte a fodrászszalonba, ahol bemutatta a nagynénjének, Mabelnek. És másnap már fix órabérben dolgozott nála – takarított és rendet tartott, és a szalon fölötti szobában lakhatott. Julie-t eleinte megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy Jim nem érdeklődik iránta. De később egyre jobban furdalta az oldalát a kíváncsiság. Azután inkább dühítette a helyzet. És végül, amikor a beszélgetéseik alkalmával nemegyszer ejtett el olyan provokatív célzásokat, amelyeket ő maga is szégyellt, nem bírta tovább – kipakolt Mabelnek, és megkérdezte tőle, szerinte csúnyának tartja-e őt Jim. És úgy tűnt, erre volt szükség ahhoz, hogy Jim végre vegye a lapot. Randevúra hívta Julie-t, aztán még egyre, és miután már egy hónapja találkozgattak, a hormonjaik egyre sürgetőbb jelzéseket adtak. És nem sokkal ezután a szerelem is megtalálta őket. Jim feleségül kérte. Abban a templomban vezette oltárhoz, ahol őt megkeresztelték, és Julie a házasságuk első néhány évében folyton csak mosolygott, miközben telefonon beszéltek egymással. És nemegyszer feltette magában a kérdést:

Ugyan mi mást akarhatna még az ember az élettől? Nagyon is sokat, döbbent rá hamarosan. Néhány héttel a negyedik házassági évfordulójuk után Jim útban hazafelé a templomból olyan rosszul lett, hogy azonnal kórházba kellett szállítani. És két évvel később elvitte az agydaganat. Julie-nak pedig, mindössze huszonöt évesen, újra kellett kezdenie az életét. Miután Singer oly váratlanul betoppant az életébe, úgy érezte, semmi sem okozhatna már igazán meglepetést neki. Mostanában pedig épp azt kezdte érezni, hogy az apró dolgok a legfontosabbak az életben. A múlt eseményeinek ismeretében úgy látta, a hétköznapi történések határozzák meg, hogy ki is ő valójában. Mabel – az ég áldja meg – angyalként segített neki. Az ő biztatására szerezte meg az iparűzési engedélyt a fodrászkodáshoz, így tisztességes pénzt keresett, amiből ha nem is fényűzően, de megélhetett. Henry és Emma, Jim két jó barátja, nemcsak abban segítettek neki, hogy beilleszkedjen a város életébe, amikor ideköltözött, de Jim halála után az ő barátai lettek. És ott volt még Mike, Henry öccse is, aki Jimnek gyerekkori jó barátja volt. Julie elmosolyodott most, zuhanyozás közben. Mike... És lám, most már van egy férfi is, aki bármelyik nőt boldoggá teheti. Még akkor is, ha ez a férfi néha egy kissé elveszettnek, szórakozottnak tűnt. Néhány perccel később, miután szárazra törülközött, Julie fogat mosott, megfésülködött, feltett egy diszkrét sminket, és felöltözött. Mivel a kocsiját épp szerelték, gyalog kellett munkába mennie – az út végén, a házától úgy másfél kilométerre volt a fodrászszalon, ezért aztán kényelmes cipőt húzott. Előhívta Singert, majd bezárta az ajtót, és egy hajszálon múlott, hogy elkerülte a figyelmét valami, ami neki szólt. A szeme sarkából látta meg csupán – egy üdvözlőlap volt, amelyet valaki az ajtó melletti postaláda fedele alá helyezett. Julie kíváncsian fejtette végig a borítékot, és még a verandán állva olvasta el, miközben Singer a fák közül futva érkezett. Drága Julie! Csodálatosan éreztem magam veled szombaton. Folyton csak Rád gondolok azóta. Richard Hát ezért morgott és ugatott Singer egész éjjel. - Látod – mondta, és azzal odatartotta az üdvözlőlapot a kutya orra elé, hogy ő is szemügyre vehesse. – Megmondtam neked, hogy ez egy rendes fickó. Singer azonban elfordította a fejét. - Ne csináld ezt velem, kérlek! Te is beismerheted egyszer végre, hogy tévedtél. Tudod, azt gondolom, egész egyszerűen csak féltékeny vagy és kész. Singer erre odatörleszkedett hozzá. - Ugye most fején találtam a szöget? Féltékeny vagy? Ha nem Singer lett volna a kutyája, Julie-nak most le kellett volna hajolnia ahhoz, hogy végigvakarhassa a gerince mentén. De ő már most is nagyobb volt, mint Julie, amikor bekerült a középiskolába. - Ne légy féltékeny, rendben? Inkább próbálj meg örülni annak, ha én is örülök. Singer ekkor átment Julie másik oldalára, és úgy nézett fel rá. - Na, gyere. Gyalog megyünk, mert Mike még nem szerelte meg a Jeepet. Mike neve hallatára Singer lelkesen csóválni kezdte a farkát. Második fejezet Mike Harris dalszövegei sok kívánnivalót hagytak maguk után, emellett az énekhangja sem volt annyira jó vagy akár érdekes, hogy a lemezgyártók egy produkciója hallatán meg se álljanak egészen Swansboróig. Viszont ezenkívül még gitározott is, és nap mint nap szorgalmasan gyakorolt, abban a reményben, hogy már nem kell sokat várnia a nagy kiugrás pillanatáig. Tíz év alatt vagy tucatnyi együttessel dolgozott már, a nyolcvanas évek rock and rollját játszó hosszú, loboncos hajúaktól a ráérősebb és lágyabb, a nagyszülők ifjúságát idéző vagy a kamionsofőrök által kedvelt countryzenéig. A színpadon jóformán mindenféle gúnyát viselt már – a bőrnadrágtól az óriáskígyóbőrig, a cowboykalaptól a westerncsizmáig, és jóllehet, az mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy mindig lelkesen játszik, és az együttesek tagjai mindannyian szerették, néhány hét elteltével mégis csak félrevonták és tapintatosan közölték vele, hogy az együttműködésük mégsem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. És bár ez már épp elég sok alkalommal történt meg Mike-kalhogy tudja, nem egyszerűen személyes konfliktusról van szó, továbbrasem volt képes belátni azt, hogy talán mégsem olyan jó zenész, mintgondolja magáról. Mike naplót is vezetett, és szabad idejében papírra vetette gondolatait, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egyszer majd regényt ír ezekből az ötletekből, de maga az írás egyelőre nehezebb műfajnak bizonyulszámára, mint azt elképzelte. Nem mintha nem lett volna elég élénk aképzelőereje. Sőt éppenséggel inkább az jelentett gondot, hogy túlságosan is sok gondolata támadt egyszerre, és képtelen volt eldönteni, mi kerüljön be a történetbe, és mit hagyjon ki belőle. Tavaly például egy gyilkosság rejtélyes történetét írta meg, melynek cselekménye egy hajó fedélzeten játszódik. Olyan sztori volt ez, amelyet akár

Agatha Christie is írhatott volna, miután épp egy tucatot tett ki a gyanúsítottak számaahogy ezt nála megszokhattuk. Ám Mike a cselekményt végül mégsemtalálta elég izgalmasnak, ezért aztán megpróbálta feljavítani néhányújabb ötlettel – így került a cselekménybe egy nukleáris robbanófejamelyet San Franciscóban rejtettek el, egy vérprofi zsaru, aki szemtanújavolt a Kennedy-gyilkosságnak, azután egy ír terrorista, a maffia, egy fiú kutyájával, egy elvetemült és kalandor gyáros, valamint egy időutazó tudós, aki a Római Birodalom idején ép bőrrel megúszta a keresztényüldözéseket. A végén így aztán már a Bevezető terjedelme is elérte a száz oldalt, anélkül, hogy akár csak egy is színre lépett volna már a fő-fő gyanúsítottak közül. Talán mondani se kell, hogy Mike ezen a ponton felhagyott az írással. Régebben próbálkozott ő rajzolással, festéssel, aztán készített kerámiákat, fafaragásokat, festett üvegtárgyakat, és makramézott is, és megesett, hogy a hirtelen jött ihlet miatt egy egész hétre is kivette magát amunkából, mert feltétlenül létre kellett hoznia néhány újabb műalkotást.Volt rá példa, hogy régi autóalkatrészeket hegesztett és drótozott összeígy három ingatag, toronyszerű építményt alkotott, és amikor elkészültvele, leült a háza elé a lépcsőre, büszkén szemlélve művét. A lelke legmélyén úgy érezte ilyenkor: igen, végre megtalálta – ez az, amire ő valójában hivatott. Sokakhoz hasonlóan Mike Harris is arról álmodozott, hogyművész lesz belőle, csak éppenséggel nem volt elég tehetséges ehhez. Ugyanakkor aranykezű ezermester volt, aki gyakorlatilag bármitmegszerelt, ami csak elromlott. Ezért sokan úgy tekintettek rá, mintmegbízható és gáláns lovagra, aki csillogó páncélban érkezik afféle felmentő seregként – és perceken belül megjavítja például a konyhai mosogatót, amelyből addig valósággal dőlt a víz. Talán nem is az „ezermester" a legtalálóbb szó rá – inkább afféle modern Merlinhez kellene hasonlítanunk őt, aki valósággal csodát művelt valamennyi négykerekű és motorral is rendelkező szerkezettel. Ő és Henry voltak a tulajdonosai a városka legnagyobb forgalmat bonyolító gépjárműszervizének. Henry az adminisztrációs feladatokat látta el, míg maga az érdemi munka Mike-ra maradt. Neki aztán édes mindegy volt, hogy bel- vagy külföldön gyártott autó került-e hozzá, mint ahogy azis, hogy egy négyhengeres Ford Escortot vagy turbómeghajtású 911-es Porschétkellett-e megjavítania. Egytől egyig megreparálta valamennyit. Olyan figyelmesenés hozzáértően hallgatta a beteg motorok zaját, mint rajta kívül senki más – a legkisebb rendellenességet is kihallottabelőle, amisenki másnak fel sem tűnt volna, és rendszerint néhány perc is elég volt neki a végső diagnózis felállításához. Ismerte a lengéscsillapítók titkát, a futómű beállításának fortélyos fogásait, és fejből tudta azt is, hogy melyik kocsi mikor került hozzájuk javíttatásra. Elő se kellett vennie a kézikönyvet ahhoz, hogy újjáépítsen egy komplett motort. Az ujjai folyton feketék voltak, és bár tudta, hogy ez a lehető legjobb megélhetési forrás a számára, néha mégis azt kívánta magában:bárcsak a műszakiérzékének legalább egy töredékét átválthatná zeneitehetségre, vagy az élet valamely más területén hasznosíthatná azt. Mike nem sokat profitált abból, hogya nők hagyományosan sokra tartják azt a férfit, aki ért a technikához és a zenéhez. Mivel ezidáig mindössze két komolyabb barátnője volt, az egyik még a középiskolában, a másikkal – Sarah-val -, pedig három évvel ezelőtt szakított, sokan arra a következtetésre jutottak, hogy Mike nem is keresi a hosszú távú elkötelezettséget, vagy akár csak olyan tartós párkapcsolatot sem, amely legalább egy nyáron át tart. Néha maga Mike is elgondolkodott ezen a kérdésen, de az utóbbi időben – hiába is szerette volna, hogy másként legyen – úgy tűnt, minden újabb randevú végén egy könnyed, ártatlan puszival búcsúzott el tőle az aktuális partner, miközben megköszönte neki, hogy ilyen jó barátja, akire mindig számíthat. Harmincnégy éves lévén, Mike Harris már nagy gyakorlattal rendelkezett azon a téren, hogy hogyan kell bátyra valló módon megölelni egy nőt, miközben az kizokogja magát a vállán az előző fiúja miatt, aki egy igazi gazember. Mike-ról még csak azt sem lehetett volna mondani, hogy nem vonzó férfi. Világosbarna haj, kék szem. Mosolygós arc, markáns vonások. Jóképű volt, amúgy amerikai módra. És nem mintha a nők nem élvezték volna a társaságát. Épp ellenkezőleg. Talán csak azért nem volt szerencséje eddig, mert- nem jól választott. Minden a nőkön múlott. És akikkel csak randevúzott, úgy érezték, Mike valójában nem is az ő társaságukra vágyik. A bátyja, Henry azt is tudta, mi lehet ennek a magyarázata. És Mike sógornője, Emma is tisztában volt ezzel. Hozzájuk hasonlóan Mabel is tudta a magyarázatot, mint ahogy jóformán mindenki a városban, aki csak ismerte Mike Harrist. Mike ugyanis – mint ez a többiek számára köztudott – máris szerelmes volt valakibe. – Hé, Julie! Várj csak! Julie Swansboro központja felé tartott, amikor Mike utánakiáltott. Hátrafordult, és Mike-ot megpillantva bólintott Singernek, aki az engedélyét várva nézett fel rá. – Menj csak nyugodtan – mondta. Singer pedig már rohant is Mike felé, aki megsimogatta a fejét és megvakargatta a hátát, majd a füle tövét. Amikor abbahagyta, Singer nyomban felkapta a fejét, és az orrával kezdte bökdösni a kezét, a kényeztetés folytatására kérve őt. – Most elég legyen ennyi, nagyfiú – mondta Mike. – Engedj csak, hadd beszéljek Julie-val! Mire odaért Julie-hoz, Singer már ott üldögélt a gazdája mellett, és amikor Mike odalépett hozzájuk, folytatta a férfi kezének bökdösését. – Szia, Mike – köszöntötte Julie mosolyogva. – Mi újság nálatok?

– Semmi különös. Csak szólni akartam neked, hogy elkészültem a Jeepeddel. – És mi volt a baja? – A generátor mondta fel a szolgálatot. Mint ezt már előre megmondta, még pénteken, amikor Julie benézett hozzá azzal a kéréssel, hogy nézze már meg, mi baja lehet a kocsinak. – És akkor... újat kellett beszerelned helyette? – Igen. A tiednek már annyi volt. Igazán nem nagy dolog. Volt belőle az alkatrész-beszállítónknál. És szivárgott egy kicsit az olaj. Úgyhogy azt is rendbe tettem. – Csöpögött belőle az olaj? – Nem vetted észre, hogy olajfoltok maradnak utána, amikor hosszabb ideig egy helyben álltál vele valahol? – Nem. De az az igazság, sohasem szoktam figyelni. Nem is gondoltam volna... Mike elmosolyodott. – Nos, most már az is rendben van, mint mondtam. Ha akarod, hazaviszem neked a kocsit... – Kösz, de majd beugrom érte munka után. Addig úgysincs szükségem rá. Sok vendégem lesz ma, egész napra betábláztam magam. Tudod, nálunk a hétfő mindig ilyen mozgalmas nap – felelte Julie mosolyogva. – Jut eszembe, hogy sikerült a koncert a Clipperben? Sajnos nem tudtam elmenni. Mike egész hétvégén próbált egy új rock együttessel, amelynek tagjai csak nemrég végezték el a középiskolát. És a zenéléssel nem akartak elérni semmi mást, mint azt, hogy imponáljanak a lányoknak. Koncert után pedig sörözni egy jót, a nap hátralevő részében az MTV műsorait bámulni... Mike legalább tizenöt évvel vagy annál is többel volt idősebb náluk. És amikor odaállt Julie elé a múlt héten a bő szárú farmernadrágban és tépett trikóban, amely a fellépő ruhája volt, Julie csak annyit mondott: – Klassz. Nagyon egyéni. Ami a valóságban körülbelül ennyit jelentett nála: El sem tudod képzelni, mennyire nevetségesen festesz majd ebben a szerelésben a színpadon. – Azt hiszem, elég jól ment. – Csak jól? Mike rándított egyet a vállán. – Különben sem az a műfaj ez a zene, amit igazán szeretnék. Julie megértően bólintott. Bármennyire szerette is Mike-ot, az énekhangjával továbbra sem volt képes megbarátkozni. Singer azonban a jelek szerint rajongott érte. Valahányszor csak hallotta Mike-ot énekelni a barátai előtt, Singer is rázendített, és mindvégig együtt vonított vele. Ők ketten egyforma eséllyel indulnának, vélték a helybéliek, ha versenyeznének abban, hogy melyikük fut be hamarabb zenészként. – Vagyis mennyibe kerül a javítás? – kérdezte Julie. Mike elgondolkodva vakargatta az állát, mint akinek komoly fejtörést okoz ez a kérdés. – Mondjuk, hogy két hajvágással jössz érte – bökte ki végül. – Ugyan már, hadd fizessem ki legalább ezt a mostani javítást! Vagy legalább az alkatrészek árát. Tudod, nekem is van pénzem... Az utóbbi évben a Jeepen, amely egy régebbi évjáratú CJ7-es volt, háromszor is akadt komolyabb javítanivaló. Mike azonban egyszer sem volt hajlandó pénzt elfogadni érte. – Hiszen így is fizetsz – tiltakozott most is. – Igaz, hogy egyre rohamosabban ritkul a hajam, de néhanéha azért nekem is szükségem lehet még hajvágásra. – Igen ám, de én úgy érzem, két hajvágás semmiség az ezzel járó költségeidhez képest – érvelt Julie. – Nem is tartott sokáig a megjavítása. És az alkatrészek se voltak különösebben drágák. Az anyagbeszerzőnk különben is tartozott nekem egy szívességgel. Julie kissé magasabbra emelte az állát. – Henry is tud arról, hogy így üzletelsz velem? Mike széttárta a karját, és igyekezett teljesen ártatlan képet vágni. – Hát persze hogy tud róla. Hiszen üzlettársak vagyunk. És különben is az ő ötlete volt az egész. Ebben én is egészen biztos voltam, gondolta Julie. – Nos, akkor... köszönöm – mondta végül. – És... igazán nagyra értékelem a gesztusodat. – Részemről a szerencse – mondta Mike, és hirtelen elhallgatott. Szívesen beszélgetett volna tovább Julie-val, csak éppen fogalma sem volt arról, mit is mondhatna neki ezek után. Jobb híján Singerre pillantott. A kutya egész idő alatt őt figyelte, a fejét kissé oldalra fordítva, mintha noszogatni akarná. Na, gyerünk már, Rómeó! Hiszen mindketten pontosan tudjuk, miért szeretnél beszélni vele... Mike nyelt egy nagyot zavarában. – Vagyis... hogy sikerült a... – szerette volna, ha minél fesztelenebbe sikerül kimondania a kérdést, a végén mégis belesült. – A randevú Richarddal? – segítette ki Julie. – Igen, Richarddal... – Kellemes volt. – Kellemes? Ó... – Mike bólintott, és érezte, hogy közben gyöngyözni kezdenek az izzadságcseppek a

homlokán. Nem is értette, hogy lehet ilyen nagy a hőség már most, ezen a kora reggeli órán. – Na és... hová mentetek végül? – kérdezte. – A Slocum House-ba. – Egészen jó hely egy első randihoz – bólintott Mike elismerően. – Azt mondta, rám bízza a választást, hogy oda menjünk-e, vagy inkább a Pizza Hutba... Mike egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát közben. Arra várt, hogy Julie hozzátesz még valamit magától, anélkül, hogy kérdezősködnie kellene. De nem így történt. Hát ez nem valami jó hír, gondolta magában. Mert Richard nyilvánvalóan más, mint Bob, az a „romantikus" számzsonglőr, vagy Ross, a szex megszállottja. Vagy éppenséggel Adam, aki Swansboro csatornáit tisztítgatja. Mike úgy gondolta, ha ilyen fickók a vetélytársai, akkor egészen jók az esélyei. Na de Richard? És a Slocum House? És hogy kellemes volt a randevú vele. – Vagyis ezek szerint... jól érezted magad? – kérdezte. – Igen. Egész jól elszórakoztattuk egymást. Szórakoztak? Mégis meddig mehettek el? Hát ez nem jó hír, a legkevésbé sem az, gondolta Mike. – Örülök neki – lódította végül, miközben mindent megtett azért, hogy lelkesnek tűnjék a hangja. Julie erre megfogta a karját. – Igazán ne aggódj emiatt, Mike. Tudod, mindig is téged foglak a legjobban szeretni. Rendben van? Mike zsebre dugta mindkét kezét. – Ezt nyilván csak azért mondod, mert én szoktam megszerelni a kocsidat – jegyezte meg. – Ne becsüld le magad – kérte Julie. – Hiszen a tetőmet is te javítottad meg. – És a mosógépedet is megreparáltam... Julie odahajolt hozzá, könnyedén arcon csókolta, majd megszorította az egyik karját. – Mit is mondhatnék még, Mike? Te egy rém rendes fiú vagy. Julie a hátán érezte Mike tekintetét, miközben folytatta útját a fodrászszalon felé. Ellentétben azokkal a helyzetekkel, amikor más férfiak figyelmét sikerült hasonló módon magára vonnia, most cseppet sem jött zavarba a tudattól, hogy valaki figyeli. Egy jó barát, gondolta, majd gyorsan helyesbítette is magát. Nem, Mike több annál. Ő az igazi jó barát. Olyasvalaki, akit teljes lelki nyugalommal felhívhat a nap bármely szakában, ha valami baj van. És azon túlmenően, hogy jó barát, Mike egész életét Swansboroban élte le, és ezzel Julie számára is megkönnyítette a mindennapokat, hiszen tudhatta, hogy Mike mindig is itt lesz és segíteni fog neki, ha a szükség így hozza. Márpedig a hozzá hasonló barát, akinek ekkora szíve van, ritkaságszámba megy manapság. És talán éppen ezért érezte kellemetlennek azt, hogy élete egy részét, vagyis a magánéletét, így a legutóbbi randevúját is, titokban tartsa előtte. Nem volt szíve ahhoz, hogy a részletekbe is beavassa Mike-ot, mert ő... Nos, mert Mike nem az a bizonyos Mr. Titokzatos, aki képes megjátszani magát, és Julie ezért nagyjából sejtette, miféle érzéseket táplál iránta. És semmiképp sem szerette volna megbántani őt. Mit is kellett volna mondania neki ebben a helyzetben? A korábbi randevúimhoz képest, Richarddal remekül éreztem magam! És persze, szívesen találkoznék vele ismét! Tudta, hogy Mike is szívesen elhívná őt randevúra. Igazság szerint most már jó néhány éve tisztában volt ezzel. Csakhogy az ő érzései Mike iránt... mármint, ha nem úgy tekint rá, mint a legjobb barátjára... nos, akkor sokkal bonyolultabbak. Hisz ez érthető is, vagy nem? Hiszen Jim és Mike a legjobb barátok voltak, és együtt nőttek fel. Azután Mike-ot kérték fel tanúnak az esküvőjükre. És Julie Mike-hoz fordult vigasztalásért, miután Jim meghalt. Így aztán évek óta inkább a bátyjának érezte őt, mintsem potenciális partnernek, márpedig az ember nem olyan, mint egy gép, amelyen van egy kapcsoló, hogy képes egyik pillanatról a másikra változtatni az érzésein. De ennél sokkal többről volt most szó. Mivel Jim és Mike olyan közel álltak egymáshoz, és mivel Mike annyira része volt mindkettejük életének, Julie-nak már csak a gondolattól is, hogy randevúzzon vele, komoly lelkiismeret-furdalása támadt Mintha ez is elég lenne ahhoz, hogy megcsalja vele Jimet. És ha egyszer mégis igent mondana a meghívására, vajon ez azt is jelentené, hogy a lelke mélyén tulajdonképpen mindig is erre vágyott? Micsoda? Hogy mindig is ezt akarta volna? És vajon mit gondolna erről az egészről Jim? Lehet, hogy sohasem lesz képes Mike-ra nézni anélkül, hogy eszébe ne jutna Jim és a múltjuk – azok a napok, amikor még együtt lehettek mindannyian? Fogalma sem volt róla. És mi lenne akkor, ha randevúznának, de kiderülne, hogy valamilyen oknál fogva mégsem értik meg egymást? Megváltozna a kapcsolatuk, és ő képtelen lenne elviselni a tudatot, hogy el kell veszítenie Mike-ot mint barátot. Talán mégis az lesz a legjobb, ha minden marad a régiben... Gyanította, hogy Mike is tisztában van mindezzel, és valószínűleg ez volt az oka annak is, hogy ez idáig egyszer sem hívta még randevúra – annak ellenére, hogy nyilvánvalóan ezt szerette volna. Néha azonban – mint például tavaly nyáron is, amikor motorcsónakáztak és vízisíeltek Henryvel és Emmával -, Julie-nak olyan érzése támadt, mintha Mike minden igyekezetével azon lenne, hogy végre összeszedje a bátorságát, odaálljon elé, és randevúra hívja, és Julie ilyenkor egy kissé komikusnak látta őt. A szokásos lezser és jókedvű férfi volt, aki mindig elsőként nevetett a viccen, még akkor is, ha a társaság történetesen az ő rovására poénkodott. Az a fajta férfi, akit az ember a nap bármely szakában megkérhet

arra, hogy ugorjon ki a boltba egy üveg sörért, mert elfogyott, és ő ezt biztosan szíves-örömest meg is teszi, most hirtelen szótlanná lett. Mintha most jött volna rá, hogy Julie-val kapcsolatos problémáinak az lehet az oka, hogy az asszony nem tartja elég klassz férfinak őt. Ahelyett, hogy szokásához híven ma is jóízűen nevetett volna a többiek viccelődésén, most csak lehunyta vagy forgatgatta a szemét, máskor meg a körmeit vizsgálgatta, és amikor a motorcsónakban rámosolygott Julie-ra, olyan volt a tekintete, mintha csak azt akarta volna kérdezni tőle: – Hé, bébi, elszívnál velem egy füves cigit, hogy aztán végre jól érezzük magunkat? A bátyja, Henry nem ismert könyörületet, valahányszor csak rájött Mike-ra ez a borongós hangulat. Amint észrevette öccse hirtelen hangulatváltozását, Henry provokálni kezdte – például azt kérdezte tőle, nem evett-e túl sok babfőzeléket ebédre, mert lehet, hogy gyomorrontása van, és azért néz ki ilyen pocsékul. És Mike-nak még a maradék önbizalma is elszállt abban a pillanatban. Most, hogy eszébe jutott ez az emlék, Julie akaratlanul is elmosolyodott. Szegény Mike... Másnap persze megint a régi Mike volt. És Julie sokkal jobban szerette ezt a Mike-ot, mint a másikat. Őt untatták azok a férfiak, akik úgy gondolták, szerencsés lehet az a nő, akihez csak egy szót is szólnak, akik durvák voltak, adták a bankot, vagy éppenséggel verekedést provokáltak a bárban, hogy megmutassák a világnak, velük aztán nem lehet kekeckedni. Mike más volt. Jószívű és jóképű is. Julie-nak még azok a kis szarkalábak is tetszettek, amelyek csak akkor jelentek meg a szeme sarkában, amikor mosolygott, mint ahogy az arcán kétoldalt megjelenő gödrök is. És azt is nagyra értékelte benne, hogy ha rossz hírt kapott, sohasem csinált belőle nagy ügyet. Legfeljebb megvonta a vállát, aztán tette a dolgát. Julie-nak azok a férfiak tetszettek, akik sokat nevettek – márpedig Mike ilyen volt. És Julie-nak az is tetszett, ahogyan nevetett. Nagyon is tetszett. Ám valahányszor ilyen irányt vettek a gondolatai, mindig hallani vélt egy belső hangot, amely azt mondta: Ne tedd ezt. Hiszen Mike a barátod. A legjobb barátod. És biztosan nem szeretnéd, hogy tönkremenjen a kapcsolatotok, ugye? Sokat gondolkodott ezen. És most is csak azért zökkent ki a gondolataiból, mert Singer odadugta a fejét és felnézett rá. – Igen... menj csak tovább, te nagy melák. Singer előreszaladt, elfutott a pékség mellett, aztán befordult Mabel fodrászszalonjába, amelynek reggelente mindig kitámasztva hagyták az ajtaját. Mabeltől minden áldott nap kapott egy kis süteményt. – Szóval milyen volt a randevúja? – kérdezte Henry, miközben megállt a kávéfőző előtt, és a vállával nekitámaszkodott az ajtófélfának. A kávéscsészét a szájához emelte, és annak pereme fölött nézett az öccsére kérdőn. – Ezt meg se kérdeztem tőle – felelte Mike olyan hangnemben, mintha azt akarta volna mondani, már magát az ötletet is nevetségesnek találja. Úgy tűnt, mintha minden figyelmét lekötné az, hogy belelépjen a kezeslábasába, aztán felhúzza azt a farmernadrágjára. – És miért nem kérdezted meg tőle? – Eszembe se jutott megkérdezni. – Hmmmm. Henry egyre csak hümmögött. Harmincnyolc éves volt, vagyis négy esztendővel idősebb Mike-nál, és sok tekintetben az öccse alteregója – azaz pont olyan, mint Mike, csak éppen valamivel érettebb kiadásban. Henry ezen kívül magasabb és erősebb testalkatú is volt az öccsénél. A középkor felé haladva egyre szélesebb lett derékban, és a haja ugyanilyen sebességgel ritkult. Tizenkét éve voltak házasok Emmával, három kislányuk született, és családi házban laktak, nem pedig társasházban. Jóval stabilabb volt hát a magánélete Mike-énál. És az öccsével ellentétben, ő sohasem ábrándozott művészkarrierről: pénzügyi szakon végzett a főiskolán. Az idősebb fiútestvérek többségéhez hasonlóan ő is kötelességének érezte, hogy vigyázzon az öccsére, gondoskodjon róla, mindent elkövessen annak érdekében, hogy sínre kerüljön az ő élete is, és megakadályozza őt abban, hogy olyasmit tegyen, amit később esetleg megbánhat. És ez a testvéri támogatás sokszor évődésben, ugratásban, sértegetésben nyilvánult meg a részéről – úgy érezte, néha erőnek erejével kell visszarángatnia az álmodozásra hajlamos Mike-ot a földre, ami szívtelenségnek tűnhetett ugyan, na de ki teszi meg ezt helyette, ha ő nem? Henry elmosolyodott. Valakinek csak vigyáznia kell Mike-ra. Mike még csak a derekáig húzta fel az olajfoltos kezeslábast, amiben dolgozni szokott – Igazából csak azt akartam mondani neki, hogy elkészültem a kocsijával... – Máris? Mintha azt mondtad volna, hogy szivárgott belőle az olaj. – Ugyan már, hiszen nem tartott tovább néhány óránál... – Komolyan mondod, hogy már el is készültél vele? – Mondom, hogy mindössze néhány óráig kellett dolgoznom rajta... – Hmmm – Henry hümmögött, azután bólintott, és közben azt gondolta: Olyan hidegnek mutatod magad, édes öcsém, hogy akár fagylaltként is felszolgálhatnának desszert gyanánt De ezt persze nem mondta ki hangosan. Megköszörülte a torkát, és így folytatta: – Vagyis akkor mivel töltötted az egész hétvégédet? Nem az ő kocsiját babrálgattad? – Nem egész hétvégén. Felléptem a Clipperben is, de gondolom, te erről teljesen megfeledkeztél. Henry védekező mozdulattal feltartotta mindkét kezét.

– Tudod jól, hogy én jobban lelkesedem Garth Brooks meg Tim McGraw zenéjéért. Nekem nem jön be ez az újfajta zene. És mellesleg Emma szülei is itt voltak nálunk vacsorázni. – Ők is eljöhettek volna a koncertre. Henry elnevette magát, és közben kis híján magára öntötte a kávéját – Na, persze. Mondd csak, el tudsz képzelni engem, amint magammal vonszolom őket a Clipperbe? Hiszen még a lift zúgását is túl hangosnak találják, a rockzenéről pedig az a véleményük, hogy a sátán műve. Ezen keresztül próbálja befolyásolni az emberek gondolkodását. Valószínűleg beszakadna a dobhártyájuk, ha egyáltalán betennék a lábukat egy olyan zajos helyre, mint amilyen a Clipper. – Jó, majd elmondom Emmának, hogy mi a véleményed a szüleiről. – Biztosra veszem, hogy ő is egyetértene azzal, amit mondtam. Ezek tulajdonképpen az ő szavai, nem is az enyémek. Szóval milyen volt? Úgy értem, a koncert a Clipperben. – Jó. Henry bólintott. Most már mindent értett. – Hát ezt sajnálattal hallom. Mike megvonta a vállát, aztán felhúzta a cipzárt a kezeslábasán. – Mondd csak, mit kértél Julie-tól azért, hogy megjavítottad a kocsiját? Három ceruzát meg egy szendvicset talán? – Nem. – Vagy egy szép kavicsot? – Haha. – Komolyan kérdeztem. Kíváncsi vagyok. – A szokásosat. – A szokásosat? Henry ezt hallva elfüttyentette magát. – Milyen jó, hogy én vezetem a könyvelésünket! Mike türelmetlenül nézett rá. – Tudom, hogy te is ugyanezt tetted volna a helyemben. – Biztosan így is van. – Akkor meg mi a fenének hozakodsz elő ezzel az egésszel? – Mert szeretném tudni, milyen volt a randevúja. – Mi köze van a randevújának ahhoz, hogy mennyit kérek tőle a kocsija javításáért? Henry elmosolyodott. – Hirtelenjében nem is tudom, öcsikém. Te mit gondolsz? – Azt, hogy túl sok kávét ihattál ma reggel. Talán ezért nem vagy képes teljesen tiszta fejjel gondolkodni. Henry kiitta a csészéjét. – Tudod, valószínűnek tartom, hogy igazad van. És most már egészen biztos vagyok abban, hogy téged egyáltalán nem érdekel, kivel randevúzik Julie. – Pontosan így van. Henry a kávéskanna után nyúlt, és kitöltött magának még egy csészényit. – Akkor valószínűleg az sem érdekel, hogy mit gondol erről az egészről Mabel. Mike erre már felkapta a fejét. – Mabel? Henry pókerarccal töltötte a kávéjába a tejszínt és pottyantotta bele a kockacukrot. – Igen, Mabel. Látta őket együtt szombat este. – Hát ezt meg honnan tudod? – Onnan, hogy beszéltem vele tegnap, miután templomban voltunk, és mesélt nekem róla... – Igazán? Henry hátat fordított Mike-nak, és elindult az irodája felé. Közben nem tudta megállni, muszáj volt elvigyorodnia. – De mint mondtad, téged ez cseppet sem érdekel. Úgyhogy ne is vesztegessünk több szót erre a témára. Henry tapasztalatból tudta, hogy Mike percek múlva is ott fog állni még az ajtóban, földbe gyökerezett lábbal – jóval azután is, hogy ő már elfoglalta a helyét az irodájában az íróasztalánál. Harmadik fejezet Bár Andrea Radley egy évvel ezelőtt szerezte meg az iparűzési engedélyt, hogy kozmetikusként és fodrászként dolgozhasson, és már kilenc hónapja dolgozott Mabelnél, nem ő volt az asszony legmegbízhatóbb alkalmazottja. Hajlamos volt olykor-olykor kivenni néhány „pihenőnapot", mégpedig anélkül, hogy ezt előzőleg bejelentette volna a főnökének – ilyenkor rendszerint még ahhoz sem vette a fáradságot, hogy telefonáljon neki. Ám többnyire azokon a napokon sem érkezett pontosan a szalonba,

amikor hajlandóságot mutatott a munkára. Emellett nem volt különösebben jó érzéke a stílushoz, sem pedig kellő ügyessége a hajvágáshoz – legalábbis nemigen tett eleget az ügyfelei kéréseinek. Neki aztán édes mindegy volt, hogy a vendég hozott-e magával fényképet, vagy inkább szóban próbálta megértetni vele – részletes leírást adva -, hogy milyen frizurát szeretne. Andrea mindenkinek egyforma fazonra vágta a haját. Nem mintha ez sokat nyomott volna a latban – sőt. Andreának most már ugyanannyi törzsvendége volt, mint Julie-nak. Igaz, nincs abban semmi meglepő, hogy ezek egytől egyig férfiak... Andrea huszonhárom éves volt, hosszú combú szőke szépség, és napbarnított: az év minden szakában úgy nézett ki, mintha épp most jött volna vissza a kaliforniai partokról. Pedig csak egy észak-karolinai hegyvidéki kisvárosba, Boone-ba járt néha látogatóba a szüleihez, ahol a gyermekkorát töltötte. Az öltözködésével mindent megtett azért, hogy megtartsa a vendégeket – az időjárástól függetlenül mindig miniszoknyában érkezett dolgozni. Nyáron lenge felsőket viselt hozzá, télen pedig hosszú szárú csizmát. Valamennyi vendégét „édesem"-nek vagy „szívecském"-nek szólította. Ilyenkor érzékien megrebegtette hosszú, festett szempilláit, és megállás nélkül rágógumizott. Julie és Mabel gyakran nevetgéltek rajta magukban, amikor látták, hogy a vendégek vágyakozva figyelik Andreát a tükörből. Azon tréfálkoztak egymás között, hogy ha Andrea véletlenül kopaszra borotválná egyikük fejét, az ennek ellenére továbbra is hozzá járna hajat vágatni. Andrea a külseje dacára meglepően naiv volt a férfiakkal kapcsolatban. Azt hitte, ő aztán tudja, mit akar a férfiak többsége, és ebben jórészt igaza is volt. Ám azzal végképp nem volt tisztában, hogy miként lehetne megtartani az illetőt az első randevú után is. Meg se fordult a fejében, hogy éppenséggel a külseje miatt mindig is csak egy bizonyos típusú férfiak vonzódnak hozzá, míg a többiek – a komolyabb szándékúak – elkerülik, Így aztán többnyire tetovált karú pasasokkal randevúzott, akik Harley-motorral jártak, vagy alkoholistákkal, akik a Clipperben töltötték minden szabad idejüket, vagy éppenséggel priuszosak voltak, és nemrég szabadultak a börtönből. És soha egyetlen olyan férfival sem találkozott még, akinek állandó munkája lett volna. Ő legalábbis ezt állította, amikor elfogta az önsajnálat. Igazság szerint megbízható kétkezi munkások is hívogatták őt randira, de úgy tűnt, hamar elveszítette az érdeklődését irántuk – megunta az illetőt, és aztán nyomban el is felejtette, hogy valaha randevúzni szeretett volna vele. Az utóbbi három hónapban is rengeteg új fickóval találkozott. Egy harminc-egynéhány éves tetovált karúval, hat Harley-motorossal, kettővel, aki felfüggesztett börtönbüntetést kapott, és persze egyiknek sem volt állása. És most éppen ezért, egy kicsit sajnálni kezdte magát. Szombaton neki kellett fizetnie ugyanis a vacsorát és a mozijegyet is, mert az aktuális partnerének egy vasa sem volt. De legalább felhívta őt másnap délelőtt? Nem. Persze hogy nem. És az illető azóta sem jelentkezett. Az első randevú után rendszerint ez történt. Nem szokták felhívni őt többé – kivéve azt az esetet, ha pénzre volt szükségük, vagy úgy érezték, rájuk tört a magány, ahogy a többségük fogalmazni szokta. Richard bezzeg telefonált ma reggel. Felhívta a szalont, és Julie-t kérte.És ami még ennél is rosszabb: Julie-nak nem kellett fizetnie a fickó vacsoráját ahhoz, hogy ma biztosan visszahívja. Vajon miért van az, hogy a rendes fiúk mind Julie-nak jutnak? Andrea egyre csak ezen töprengett. Nem mintha Julie valami jól öltözködne. Sőt, egészen közönséges és egyszerű ruhákat hordott. Többnyire sima farmernadrágot és bő szabású pulóvert, ráadásul – legyünk őszinték – egészen ormótlan cipőket. A ruhái nemhogy kiemelték volna alakjának előnyeit, épp ellenkezőleg. Nem manikűröztette a körmeit, nem volt napbarnított a bőre, legfeljebb nyáron – de hát ez igazán nem nagy kunszt, erre bárki képes! Vagyis akkor miért van annyira oda Richard Julie-ért? Hiszen mindketten itt voltak az üzletben a múlt héten, amikor Richard először sétált be hozzájuk hajat vágatni. És véletlenül mindketten épp szabadok voltak. Egyszerre néztek rá, amint belépett az ajtón, és ráadásul egyszerre köszöntek neki. Richard mégis Julie-t kérte meg arra, hogy vágja le a haját, nem pedig őt, és ebből aztán hogy, hogy nem, mindjárt randevú is kerekedett. Andrea a homlokát ráncolva töprengett a történteken. – Juj, ez fájt! A szisszenéssel kísért fájdalmas kiáltás zökkentette ki Andreát ebből a gondolatmenetből. A tükörbe pillantva kérdőn nézett a vendégére, ártatlan képpel. Az illető ügyvéd volt, és olyan harmincegynéhány éves lehetett. És tanácstalanul vakargatta a fejét a történtek után. Andrea elkapta a kezét, mintha megégette volna, és feltartotta, ártatlansága jeleként – Mi történt, édesem? – Megszúrtad a fejemet az ollóval. – Ó, igazán? – Igen. És fájt is... Andrea megrebegtette a szempilláit. – Ó, rettenetesen sajnálom, édesem. Dehogyis akarnék én fájdalmat okozni neked. Ugye azért nincs harag, szívecském? – Nem... nincsen... – mondta a vendég végül, és csak ekkor vette el a kezét a füle mögül, ahol az iménti vágás érte. A tükörbe meredt, és alaposan szemügyre vette Andrea művét. – Nem gondolod, hogy egy kissé féloldalas így a hajam? – kérdezte. – Hol látod féloldalasnak? – Itt – a férfi máris rábökött a kérdéses helyre az egyik ujjával. – A pajeszomat ezen az oldalon sokkal rövidebbre vágtad. Andrea gyors egymásutánban pislogott néhányat, majd lassan előbb az egyik, azután a másik oldalra

hajtotta a fejét. – Szerintem a tükörben van a hiba... Görbe. – Görbe a tükör? – kérdezte a férfi elképedve. Andrea egyik kezét a férfi vállára tette, és elmosolyodott. – Nos, szerintem kimondottan jól áll így neked, édesem. – Igazán? A helyiség egyik sarkában Mabel, aki az ablak előtt üldögélt és olvasgatott, most már felpillantott az újságjából. Nem akart hinni a szemének és a fülének. A férfi valósággal olvadozott a dicséret hallatán. Mabel értetlenkedve csóválta a fejét, Andrea pedig folytatta az imént félbehagyott hajvágást. A férfi most már kihúzott derékkal, büszkén ült a székben. – Jut eszembe, van két színházjegyem, Raleigh-ban lesz az előadás két hét múlva – mondta a férfi. – Volna kedved eljönni velem? Andrea eközben sajnos már megint Richardra és Julie-ra gondolt. Mabeltől tudta, hogy ők a Slocum House-ban randevúztak. A Slocum House-ban! Ő is ismerte ezt a helyet, de csak hallomásból: sohasem járt még ott. Elegáns étterem volt, az a fajta hely, ahol a vacsorához gyertyákat gyújtanak az asztalokon a pincérek. És külön ruhatárba viszik a vendég kabátját, ha erre igényt tart. És igazi damasztabrosz van az asztalokon, nem pedig az az olcsó műanyag fajta, az a piros-fehér kockás. Őt soha egy férfi sem vitte még ilyen előkelő helyre. Sőt valószínűleg nem is tudtak arról, hogy ilyesfajta éttermek is léteznek a világon. – Sajnálom, de nem érek rá – vágta rá önkéntelenül. Richardot ismerve – ami persze butaság, hiszen nem is ismerte őt -, biztosan szokása virágot küldeni. Talán éppen rózsákat szokott... Hát persze, vörös rózsákat! Szinte maga előtt látta a csokrot. Miért van az, hogy mindig Julia kapja ki a rendes fiúkat, ő meg kénytelen beérni a maradékkal? – Ó – mondta a férfi csalódottan. De ez a hang is elég volt ahhoz, hogy Andrea visszazökkenjen a jelenbe. – Bocsánat, hogy mondtad? – kérdezte. – Semmi... Csak annyit mondtam, hogy... ööö... Andreának fogalma sem volt róla, miről beszélt a férfi. Amikor bizonytalan volt valamiben, mindig inkább mosolygott, és most is így tett. és a következő pillanatban a férfi ismét olvadozott a boldogságtól. Mabel, aki a sarokban ült, és újságot olvasott, csak nehezen tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Egy perccel azután, hogy Singer megérkezett, Mabel Julie-t is látta belépni az ajtón. Épp megszólalt volna, hogy köszönjön nekik, ám Andrea megelőzte. – Richard telefonált – mondta, és meg se próbálta leplezni méla undorát. Heves és erőteljes mozdulatokkal reszelgette közben a körmét, mint aki mindenre elszánt. – Igazán? – kérdezte Julia. – És mit akart? – Ezt már nem kérdeztem meg tőle – csattant fel Andrea. – Különben sem vagyok a titkárnőd, tudod? Mabel egyre csak csóválta a fejét, mintha azt szerette volna mondani ezzel Julie-nak, hogy kár bosszankodnia emiatt. A hatvanhárom éves Mabel Julie legjobb barátai közé tartozott. Ehhez képest szinte mellékes az a tény, hogy Jim nagynénje volt. Tizenegy évvel ezelőtt Mabel adott munkát neki, és szállást is, amikor ideköltözött, és Julie sohasem fogja elfelejteni ezt neki. De ez a tizenegy év elég hosszú idő volt ahhoz, hogy tudja, akkor is élvezné Mabel társaságát, ha mindez nem történt volna. Julie-t cseppet sem zavarta, hogy Mabelt afféle csodabogárnak tartották – és akkor még finoman fogalmaztunk. Az itt eltöltött idő alatt Julie megtanulta, hogy a városban szinte mindenkinek volt valami különc szokása. Ám ez csak még érdekesebbé tette az emberek egyéniségét. Mabel viszont mindenkit felülmúlt e tekintetben – különösen feltűnőek voltak a hóbortjai ebben a déli kisvárosban, amelynek lakói alapjában véve konzervatívok. És nem csak azért, mert akadt néhány ártalmatlan rögeszméje. Mabel alapjában véve más volt, mint bárki ebben a városban, és mint mindenki, ő is tisztában volt ezzel. Jóllehet, háromszor is megkérték a kezét, sohasem ment férjhez, és ez önmagában véve elégnek bizonyult ahhoz, hogy „diszkvalifikálják" a különféle klubok és baráti körök, amelyek hozzá hasonló korú emberekből álltak. De még ha eltekintünk is Mabel egészen sajátos életfelfogásától és gondolkodásmódjától – mopeddel járt dolgozni, kivéve azt az esetet, ha esett az eső, imádta a babos mintás ruhákat, és szenvedélyesen gyűjtött Elvis-ereklyéitigazi műalkotásoknak tekintette -, ő akkor is egyértelműen csodabogárnak minősülne ebben a közegben, amit olyasvalaminek köszönhetett,amit több mint negyed évszázaddal ezelőtt követett el. Harminchat évesvolt akkor, és egész addigi életét Swansboróban élte le. Akkor azonbanegyik napról a másikra eltűnt – mégpedig anélkül, hogy bárkinek is elmondta volna, mire készül. Senki sem tudta, hová mehetett, sőt azt sem,hogy egyáltalán utazni készült. Nyolc éven át csak képeslapokat küldözgetett a rokonainak a világ legkülönbözőbb tájairól. Ausztráliábólaz Ayers-szikla mellől, az afrikai Kilimandzsáróról, a norvég fjordokról,a hongkongi kikötőből, a krakkói Wawelről. Végül, amikor visszatértSwansboróba – ugyanolyan váratlanul, mint ahogyan távozott onnan -, ugyanott folytatta az életét, ahol abbahagyta. Visszaköltözött a régi házába, és a fodrászszalonba járt dolgozni nap mint nap. Senki sem tudta,miért tette mindezt, mint ahogy azt sem, honnan volt pénze az utazgatásra – vagy akár arra is, hogy

egy évvel később megvásárolja ezt az üzletet. És az erre vonatkozó kérdéseikre sem válaszolt, hiába próbáltak bármit is kiszedni belőle. – Titok – mondta ilyenkor, és huncutul kacsintott is mellé, ami persze csak olaj volt a tűzre. Az emberek amúgy is mindenféléket suttogtak már róla városszerte – és nemcsak arról, hogy Mabel múltja meglehetősen kétes, hanem arról is, hogy talán mégsem lehet minden egészen rendben nála.Mabelt azonban cseppet sem érdekelte az efféle szóbeszéd. És Julie szerint ez is része volt a személyisége varázsának. Mabel úgy öltözködött, ahogy csak jólesett neki, azzal barátkozott, akivel akart, és mindigis azt tette, amihez kedve támadt. Julie nemegyszer gondolkodott már el azon, hogy vajon tényleg ilyen hóbortos-e, vagy csak eljátssza ezt a szerepet azért, hogy az embereknek legyen miről beszélniük. Akárhogy is van, Julie minden tekintetben csodálta őt. Még azt is szerette benne, hogy folyton-folyvást kotnyeleskedett. – Szóval milyen volt a randevú Richarddal? – kérdezte Mabel. – Hogy őszinte legyek, egész idő alatt aggódtam miattad egy kicsit – felelte Julie. – Attól tartottam, addig nyújtogatod a nyakad, hogy a végén még meghúzódik valamelyik izmod. Remélem, így is hallottad, miről beszélgettünk. – Ó, emiatt igazán fölösleges aggódnod – mondta Mabel. – Egy kis Tylenol pillanatok alatt helyrehozza a nyakamat. Másnap már pont olyan jó, mint újkorában volt. De ne akard másra terelni a szót, kérlek. Szóval minden rendben ment? – Igen, ahhoz képest, hogy előtte nem is ismertem őt. – Onnan, ahol én ültem, úgy látszott, mintha ő nagyon is jól ismer,- ne téged valahonnan. – Ezt meg miből gondolod? – Nem is tudom. Talán az arckifejezése tükrözte ezt. Vagy a tekintete... az, ahogyan bámult téged egész este. Olyan érzésem volt, mintha egy láthatatlan madzaggal hozzád lenne kötve a feje. – Ugyan már, nem lehetett ennyire nyilvánvaló... – Édesem, pont úgy nézett ki, mint egy matróz, aki elhagyni készül a szárazföldet, csak előtte még megnéz egy revüműsort. Julie elnevette magát, miközben a köpenyébe bújt. – Igen, lehet, hogy sikerült elkápráztatnom. – Én ebben egészen biztos vagyok. Ám most volt valami a hanghordozásában, amire Julie felkapta a fejét. – Neked talán nem tetszik Richard? – Nem ezt mondtam. Hiszen én még csak nem is találkoztam vele, vagy talán már nem is emlékszel rá? Amikor itt járt az üzletben, én épp házon kívül voltam. Szombaton pedig... elfelejtettél bemutatni neki. Túlságosan is lekötötte a figyelmedet az, hogy viszonozd a pillantásait. Mabel ekkor kacsintott egyet. – És mellesleg... én is csak egy régi romantikus szív vagyok. Tudod, ha egy férfi odafigyel rád, és végighallgatja, amit mondasz neki, akkor már nem is olyan fontos, hogy hogyan néz ki. – Te talán nem tartod jóképűnek őt? – Ó, hiszen ismersz engem... Én elfogult vagyok azokkal a férfiakkal, akik Andrea miatt járnak ide. Én nagyon szexisnek találom például, ha valakinek a karját teljesen elborítják a tetoválások... Julie elnevette magát. – Jobb lenne, ha Andrea ezt nem hallaná. Lehet, hogy megbántódna miatta. – Nem, biztosan nem. Sokszor úgy érzem, ha nem rajzolom le neki, miről beszélgetünk, fel sem fogja, miről van szó. Ekkor nyílt az ajtó, és betoppant a szalonba egy hölgy – Julie aznapi első vendége. Egy perccel később pedig megérkezett Mabelé is. – Szóval akkor... Fogsz még találkozni vele? – kérdezte Mabel. – Nem tudom, hogy ő szeretné-e, de ha így van, akkor valószínűleg igent mondok neki. – Szeretnéd, hogy érdeklődjön utánad? – Igen – vallotta be Julie. – Azt hiszem, igen. Mabel szeme huncutkásan felcsillant. – No és akkor... mit szól majd ehhez az az édes Bob fiú? Összetöröd a szívét... – Ha még egyszer telefonál, majd megmondom neki, hogy milyen nagy érdeklődést mutatsz iránta. – Ó, légy szíves, tedd is meg. Úgyis szükségem lenne egy kis segítségre az adózás miatt. Bár attól tartok, ő egy kissé kalandor természetűnek tartana engem. Ekkor elhallgatott. – És mit szólt hozzá Mike? – kérdezte váratlanul. Mabel az ablak mellől, ahol ült, tökéletesen láthatta őket, amikor az utcán beszélgettek. Julie megvonta a vállát. Szinte biztosra vette, hogy Mabel ezt is megkérdi majd tőle. – Semmi különöset. – Mike igazán rendes fiú, tudod... – Igen, valóban az.

Mabel nem erőltette tovább a témát. Pontosan tudta, hogy semmi jóra nem vezetne. Már próbálkozott ugyan egy pár alkalommal, eredménytelenül. Ám a lelke legmélyén sajnálta, hogy ez a dolog csak nem akart összejönni kettejük között. Mike és Julie... szerinte kitűnően illenek egymáshoz. És azzal szemben, amit ők ketten gondolnak erről a kérdésről, Jimnek biztosan nem lenne ellenére, ha összejönnének. Mabel csak tudta. Végtére is ő volt Jim nagynénje. Miközben a reggeli napfény az évszakhoz képest korai hőséget ígért, Mike beletemetkezett egy motor legrejtettebb zugaiba. Miközben megpróbálta kikotorni belőle a beleejtett csavart, túl hirtelen rántotta meg a kezét, és egy alkatrész végígsértette a kézfejét. Miután fertőtlenítette a sebet, és be is kötözte, másodszor is megpróbálta kihalászni a csavart, ugyanazzal az eredménnyel, mint első alkalommal. Dühösen szitkozódott, mérgében el is lökte magát az autótól, és úgy meredt a motorra, olyan szúrós tekintettel, mintha így akarná megfélemlíteni, hogy végre engedelmeskedjen neki, és hagyja, hogy elérje, amit akar. Egész délelőtt egyik ostoba hibát a másik után követte el, egy olyan munka közben, ami máskülönben tisztán rutin lett volna a számára, és most pedig még egy nyomorult csavart sem képes kihalászni egy motorból. Persze most úgy érezte, erről nem csak ő tehet. Julie legalább annyira vétkes ebben. Hogyan is tudna a munkájára összpontosítani, amikor egész nap másrasem tud gondolni, mint Julie és Richard randevújára? Arra a jól sikerült randevúra, amelyet Julie olyan szórakoztatónak talált. Mi lehetett olyan szórakoztató benne? Mike egyre csak ezen törte a fejét. És vajon mit értett Julie egészen pontosan azon, hogy egészen jól elszórakoztatták egymást? Egyetlen módja van annak, hogy megtudja a választ, gondolta magában, bár éppen ettől rettegett. Na de van-e más választása? Nem mintha Julie nem lett volna elég közlékeny és közvetlen vele, de azt mégsem tehette meg, hogy átvágtat a szalonba, és Mabeltől kérdezi meg személyesen, miközben Julie ott áll tőle néhány lépésnyire. Vagyis nem maradt más lehetősége, mint a testvéréhez, Henryhez fordulni. Henry, a jó, a kedves, a megértő – a bátyja. Na igen, ez talán rendben is lesz így, gondolta Mike. Henry már korábban is elmondhatta volna neki, amit megtudott, de nem tette. Sőt. A bátyja kifejezetten élvezte az ilyen helyzeteket, és ha csak tehette, taktikázott vele. Azt akarta elérni ezzel, hogy Mike könyörögjön az újabb információkért. Hogy alázkodjon meg előtte. Ő pedig végül nagy kegyesen odavet neki talán néhány információmorzsát szánalomból. Nos, ez alkalommal másként lesz, határozta el Mike. Ismét megközelítette a kocsit, és könyékig nyúlt a motorba, a csavart keresve. Az továbbra sem mozdult a helyéről. Hátrapillantott a válla fölött. Talán ha egy csavarhúzóval próbálkozna... az elég hosszú lehet ahhoz, hogy kikotorja végre azt az átkozott csavart. Úgy döntött, legalább megpróbálja. Épp bele is nyúlt a csavarhúzóval a motorba, és kotorászni kezdett vele, amikor – abban a pillanatban, amely a legfontosabb volt e művelet szempontjából – Julie hangját hallotta. És a meglepetéstől azon nyomban kicsúszott a kezéből a szerszám. Most már nemcsak a csavart, de a csavarhúzót is ki kellene halásznia innen valahogyan... A szerszám egyre távolabb csúszott kutakodó ujjai elől, zörögve gurult odébb a fémfelületen, olyannyira, hogy a végén már nem is látta, hol lehet. Mike ekkor már teljes felsőtestével eltűnt a motorházban, s bár úgy ismerte ezt a szerkezetet is, akár a saját tenyerét, halvány fogalma sem volt róla, hová tűnhetett a csavarhúzó ilyen hirtelen. Egyszerűen nem tért magához a csodálkozástól. Képtelen volt elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet vele. Remek, gondolta. Sőt ennél jobb már nem is lehetne. Nem elég, hogy beszorult az az átkozott csavar, ráadásul a csavarhúzót is elnyelte a motor. Olyan ez, mint valami fekete lyuk. És én itt állok, teljesen tehetetlenül. Több mint egy órája dolgozom .fölöslegesen, és ha ez így megy tovább, a végén még kénytelen leszek új megrendelést küldeni Blaine Sutternek, az anyagbeszerzőnknek egy komplett szerszámkészletre. Bár cseppet sem fűlött hozzá a foga, úgy érezte, mégiscsak beszélnie kell Henryvel. Máskülönben sohasem fog ismét magára találni. Pocsék egy helyzet. Mike egy rongyért nyúlt, és a lehetőségeket mérlegelve nekilátott, hogy tisztára törölje a kezét, miközben a garázs ajtaja felé haladt. Gyűlölte ezt az egész helyzetet – azt, hogy idáig kellett süllyednie, és szerette volna mielőbb kitalálni, hogyan tegye fel a bátyjának a kérdést, amely miatt egész nap egy perc nyugta sem lehetett. Henry szinte csak az ilyen pillanatokért élt. Valószínűleg egész délelőtt az újabb megrendeléseik előkészítésével foglalatoskodott, azóta pedig azon töri a fejét, hogyan nehezíthetné még tovább az öccse dolgát. Az ilyen emberekkel egyetlen dolgot lehetett tenni – mégpedig a megtévesztés kifinomult eszköztárához folyamodni. Mike néhány percig tökéletesítgette még magában a tervét, azután Henry irodájához ment, benyitott, és bedugta a fejét az ajtónyíláson. A bátyja az íróasztala mögött ült, előtte magas papírhalmok tornyosultak. Épp telefonált – egy megrendelést adott le. Közvetlenül előtte egy csomagban minifánkok várták, hogy megegye őket, mellettük pedig ott volt a szokásos dobozos kóla is. Henry a fiókjában rejtegette az efféle egészségtelen ételeket, hogy kiegészítse a reformebédet, amelyet Emma készített a számára. Henry intett az öccsének, hogy jöjjön csak be. Mike leült egy székre vele szemben. Henry hamarosan letette a telefont. – Az anyagbeszerzőnk volt az Jacksonville-ből – mondta. – Még egy hét, mire szállítani tudják az

alkatrészeket, amikre a Volvo miatt van szükséged. És majd emlékeztess arra, hogy hívjam fel Evelynt, rendben? – Hát persze – felelte Mike. – Na mi van, min rágódsz már megint, öcsém? Henry perszepontosan tudta, miről akar beszélni vele Mike. Az öccse arckifejezése ezt azonnal elárulta. És bár nyugodtan elmondhatta volna neki, mit hallott Mabeltől, mégsem tette. – Nos – kezdte Mike. – Azon gondolkodtam, hogy... – és ezzel el is hallgatott. – Igen? – kérdezte Henry nagy érdeklődéssel. – Nos, azon gondolkodtam, talán megint eljárnék én is a templomba veletek vasárnaponként. Henry az állához emelte a mutatóujját, úgy gondolkodott, igen eredeti bevezetőnek ígérkezik, gondolta magában. Nem hiszem, hogy sokra mégy vele, de az ötlet nagyon eredeti, ezt el kell ismernem. – Ó, igazán? – kérdezte komoly képpel, és próbálta megállni mosoly nélkül. – Igen.Tudod, jó ideje nem voltam már templomban, és úgy érzem, jót tenne nekem. Henry tétován bólintott. – Hmmm... Talán igazad van – mondta. – És mégishogyan szeretnéd? Ott találkozzunk a templom előtt? Vagy vegyünk fel előtte kocsival? Mike fészkelődni kezdetta székén. – Még mielőtt ezt megbeszélnénk... szeretném tudni, milyen az új tiszteletesünk. Úgy értem, tetszik az embereknek, ahogyan prédikál? Szoktak beszélgetni erről mise után? – Néha. – De úgy értem, az emberek... szoktak beszélgetni... Úgy értem, mise után... – Persze. De majd teis meglátod vasárnap. Kilenc órára megyünk. – Kilencre. Rendben van. Akkor jó...- Mike bólintott, aztán rövid hallgatás után így folytatta: – Nos, például... mit mondtak múlt vasárnap? Úgy értem, akik ott voltak a misén... – Nos, lássuk csak, mit is... – Henry úgy tett, mint akinek komoly összpontosításra van szüksége ehhez. – Most, hogy jobban belegondolok, bevallom, nem is tudom. Hiszen én mise után most csak Mabellel beszélgettem. Bingó, gondolta Mike, és magában elmosolyodott. Éppen így gondoltam én is. A színlelés nagymestere vagyok. – Mabellel? – kérdezte ártatlan képpel. Henry maga elé húzta a fánkokat. Beleharapott az egyikbe, intett az öccsének, hátradőlt a székében, és evés közben folytatta: – Igen. Tudod, ő rendszerint a korábbi misére szokott eljönni, de azt hiszem, aznap elkésett. Elég sokat beszélgettem vele, és mondott is valami nagyon érdekeset. Egy időre elhallgatott, felfelé nézett, mintha csak a csempéket akarná megszámolni a falon, aztán előrehajolt és megrázta a fejét. – De téged ez biztosan nem érdekel. Hiszen végtére is csak Julie randevújáról beszélgettünk, és te már kerek perec megmondtad nekem, hogy téged ez egyáltalán nem érdekel. Úgyhogy akkor mit szeretnél, hogy legyen? Érted menjünk vasárnap? Vagy hogyan képzelted? Mike-ban csak ekkor tudatosodott, hogy a bátyja máris keresztülhúzta a számításait. Csak ült, magatehetetlenül, és próbált felocsúdni a döbbenetből, de hiába. Ennyire jó színész még ő sem lehetett. – Nos... Én csak... Henry mélyen a szemébe nézett. A tekintete kihívóan csillogott. – Persze ha esetleg meggondoltad volna magad azóta... Mike egészen elfehéredett. – Én... Henry elnevette magát. Ezzel megvolt az aznapi szórakozása, és a helyzet minden egyes pillanatát élvezte. De pontosan tudta, hogy most kell abbahagynia. – Válaszolnál egy kérdésemre, Mike? – kérdezte, miközben egészen előrehajolt, bizalmasan. – Miért csinálsz úgy, mintha nem is szeretnél járni Julie-val? Mike csak pislogott. – Julie meg én... mi csak barátok vagyunk – csúszott ki a száján a válasz önkéntelenül. Henry elengedte a füle mellett. – Biztosan Jim miatt. Mivel hiába várta Mike válaszát, letette a maradék fánkot – De ő már rég nincs közöttünk, öcsém. Szerintem nem kellene úgy érezned, mintha elcsábítanád tőle a feleségét. – Akkor meg miért csinálsz úgy, mintha helytelenítenéd, hogy járjak vele? Mint tavaly nyáron is, amikor együtt voltunk csónakázni... – Mert neki akkor még szüksége volt egy kis időre, Mike. És ezzel te is tisztában vagy – felelte Henry. – Tavaly még nem állt készen arra, hogy randevúzzon valakivel. Sőt még egy fél évvel ezelőtt sem volt olyan állapotban. De úgy látom, most már minden a legnagyobb rendben van nála.

Mike-nak fogalma sem volt arról, mit is mondhatna erre. és azt sem tudta felfogni, hogyan tudhat Henry ennyi mindent Julie-ról. – Ez azért nem olyan egyszerű – mondta végül. – Persze hogy nem az – ismerte el Henry. – Talán azt hiszed, hogy nekem egyszerűnek tűnt az, amikor először hívtam Emmát randevúra? Olyan sok srác akart járni vele rajtam kívül. De úgy gondoltam, a leg rosszabb, ami történhet velem, az, hogy nemet mond a meghívásra. – Ugyan már... Hiszen Emma azt mondta, ő már réges-rég kiszemelt téged magának, mire te randevút kértél tőle. Titeket a jóisten is egymásnak teremtett. – Lehet, hogy így történt, de nekem erről fogalmam sem volt. Akkor legalábbis még nem. Csak abban voltam biztos, hogy tennem kell egy próbát, különben sohasem tudom meg, mit gondol rólam. Miké Henry szemébe nézett. – De ő nem volt a legjobb barátod felesége. – Nem – felelte Henry. – Nem volt az. De mi alig ismertük egymást, és barátok sem voltunk előtte, mint te meg Julie. – Hiszen éppen ez teszi olyan bonyolulttá ezt az egészet! Mi lesz, ha megváltoznak közöttünk a dolgok? – Hiszen máris változnak, öcsém, ha nem vetted volna észre. – Ezt nem mondhatnám... – Márpedig biztosan így van – mondta Henry. – Máskülönben nem kellett volna tőlem kérdezősködnöd afelől, hogy milyen volt Julie randevúja. Mert ő maga is elmondta volna neked. Hiszen Bobról részletesen beszámolt még, vagy tévedek? Mike-nak fogalma sem volt róla, mit is felelhetne erre. De nem sokkal azután, hogy távozott Henry irodájából, belátta, hogy a bátyjának igaza van. Negyedik fejezet Singer azonnal felkapta a fejét, amint Richard belépett a fodrászszalonba. És bár most is megmorogta a férfit, a hangja sokkal visszafogottabb volt, mint korábban. Mintha sejtené, hogy Julie-tól megint fejmosást kap majd a viselkedéséért. – Hé, édes! Ismét hajvágásra jöttél? – kérdezte Andrea mosolyogva. Richard ez alkalommal farmernadrágot viselt és azonos anyagú inget – mivel nem gombolta be egészen végig, göndör szőrrel borított mellkasának egy része fedetlen maradt. Na és a szeme... Andreát egészen megigézte. – Csak pár percet kellene várnod rám, mindjárt elkészülök... – csicseregte. Richard megrázta a fejét. – Köszönöm, de nem – mondta. – Julie is itt van valahol? Andrea mosolya nyomban lehervadt. Felfújta a rágógumiját, és kipukkasztotta, aztán a szalon hátsó helyisége felé intett a fejével. – Igen, itt van – mondta kissé lebiggyesztve az ajkát. – A hátsó helyiségben. Mabel is meghallotta az imént az ajtó fölötti csengő csilingelését, és most lépett ki a hátsó helyiségből. – Ó... Ön Richard, ugye? – kérdezte meglepődve. – Hogy van? Richard összekulcsolta maga előtt a kezét. Megismerte Mabelt, akit az étteremben látott, és bár az asszony szimpatikusnak tűnt, Richard tisztában volt azzal, hogy most méricskéli őt magában. A kisvárosok már csak ilyenek – egyformák, földrajzi helyüktől függetlenül. – Köszönöm, jól, asszonyom. És ön hogy van? – Remekül. Egy perc, és Julie is itt lesz. Csak beülteti az egyik vendégünket a hajszárító alá. De mindjárt szólok neki, hogy itt van és őt keresi. – Köszönöm. Bár nem fordult felé, Richard pontosan tudta, hogy Andrea egész idő alatt le nem vette róla a szemét. Vonzó jelenség, afféle szőke bombázó, az igaz, de őt mégis hidegen hagyta. Erőltetettnek és mesterkéltnek érezte a szépségét. Mintha túl görcsösen igyekezne, hogy minél jobban nézzen ki. ő inkább az olyan nőket szerette, akik egészségesnek és természetesnek hatottak. És Julie is ilyen volt. – Richard? Julie úgy egy perccel később került elő. A férfira mosolygott, és közben ismét kellemes meglepetésként könyvelte el magában, hogy milyen jóképű. Singer most már fel is kelt a helyéről, hogy máris Julie nyomába szegődjön és kövesse őt mindenhová, de a gazdája feltartotta a kezét, hogy megállítsa. A kutya megtorpant, és végre abbahagyta a morgást. – Nocsak – jegyezte meg Richard. – Úgy látszik, már kezd megszokni engem. Julie Singerre pillantott. – Komolyan el kellett beszélgetnem vele – magyarázta. – De azt hiszem, most már minden rendben van. – Elbeszélgetni vele? – kérdezte Richard. – Mégis miről? – Arról, hogy miért féltékenykedik... – Féltékenykedik?

Julie megvonta a vállát. – Együtt kell élni vele ahhoz, hogy az ember megértse. Richard kérdőn felvonta az egyik szemöldökét, de végül semmilyen megjegyzést nem fűzött ehhez. – Tulajdonképpen... mit csinálsz itt? – kérdezte Julie. – Arra gondoltam, megkérdezem, hogy vagy. – Köszönöm, jól, de... elég sok a dolgom most. Egész délelőtt egy perc szabad időm sincs. Miért nem dolgozol? – Dolgozom... vagyis majdnem. Tudod, ez a munkakör elég sok szabadsággal jár. Úgy gondoltam, beugrom a városba... – Csak azért, hogy engem láthass? – Nem jutott ennél jobb program az eszembe. Julie elmosolyodott. – Jól éreztem magam veled szombat este – mondta engedékenyen. – Én is – Richard tekintete ekkor előbb Mabelre, azután Andreára tévedt. Látszólag mindketten elfoglaltak voltak, de a férfi pontosan tudta, hogy minden szavukat hallják. – Nem tarthatnál egy rövid kávészünetet, hogy odakint beszélgessünk? Kerestelek telefonon már korábban, de akkor még nem voltál itt. – Szívesen kimennék veled, de nem tehetem, hátul vár rám egy vendég. – Nem tartana sokáig... Julie elbizonytalanodott, és az órájára pillantott. – Ígérem, hogy rövid leszek – tette hozzá Richard. – Tudom, hogy most dolgoznod kell. Julie gyors fejszámolást végzett. Talán mégis van néhány szabad perce rá. – Rendben van – egyezett bele végül. – De tényleg nem érek rá sokáig. Különben egész délelőtt korrigálhatom majd a vendég hajszínét, téged pedig kirúgnak a munkahelyedről. Csak egy pillanatot kérek még tőled, míg megnézem, mennyire fogta már meg a festék a haját, rendben? – Persze. Julie azzal hátrament, hogy megnézze a vendégét. Az illető melírozást kért, ezért olyan műanyag fejvédőt kellett húznia rá, amelyen sok kis lyuk van. Ezeken keresztül húzta ki a lilás árnyalatúra festett hajszálakat. Julie gondosan ellenőrizte, mennyire fogta már meg a festék, és alacsonyabb fokozatra állította a hajszárítót, hogy azzal is nyerjen néhány percet, aztán visszament az előtérbe. – Rendben van – mondta Richardnak, és elindult az ajtó felé. – Felőlem mehetünk. Richard követte. Az ajtó becsukódott mögöttük, a csengő ismét csilingelt fölötte. – Szóval miről szerettél volna beszélni velem? Richard megvonta a vállát. – Semmi olyasmiről, ami nagyon fontos lenne. Csak azt szerettem volna elérni, hogy egy percig legalább egyedül csak rám Figyelj. – Most bizonyára viccelsz... – Szó sincs ilyesmiről. – De akkor meg miért... A férfi adta az ártatlant. – Igazából én sem tudom. – Megtaláltam az üdvözlőlapodat – mondta Julie. – Igazán nem kellett volna... – Tudom, hogy nem kellett volna. De amikor annyira akartam... – Ezért kerestél ma már telefonon is a szalon számán? Hogy megbizonyosodj arról, megtaláltam-e? – Nem. inkább csak a hangodat szerettem volna hallani. A szép emlékek miatt, tudod... – Máris? – Elbűvöltél. Julie Richardra pillantott, és közben arra gondolt, az ilyen hízelgő udvarlás igazán jó kezdete egy újabb napnak. A férfi kis idő múlva zavartan babrálni kezdte az órája szíját. – De az igazat megvallva, más oka is van annak, hogy idejöttem... azon kívül, hogy látni szerettelek volna. – Ó, most már mindent értek – bólintott Julie. – Most, hogy már megfőztél, elő mersz rukkolni végre az igazsággal is. Richard elnevette magát. – Valahogy így. Az az igazság, hogy azért szerettelek volna látni ma... hogy megkérdezzem, lenne-e kedved megint találkozni velem szombaton. Szombaton... Olyankor együtt szokott vacsorázni Emmáékkal... Henry-vel és Mike-kal... – Nagyon szeretném, de sajnos nem tehetem. Néhány barátom hívott meg vacsorázni. Nem találkozhatnánk pénteken helyette? Vagy valamelyik hétköznapon? Richard megrázta a fejét. – Bárcsak megtehetném, de ma este Clevelandbe kell utaznom, és csak szombaton jövök vissza. És az is ma derült ki, hogy valószínűleg a következő hétvégén sem leszek itt a városban. Persze ez sem száz

százalék még, de nagyobb az esélye annak, hogy el kell mennem, mint annak, hogy itt maradok. Rövid hallgatás után megkérdezte: – Biztos vagy benne, hogy nem jó a szombat este? – Tényleg nem tehetem meg ezt a barátaimmal – felelte Julie, és próbálta minél gondosabban megválogatni a szavait. – Régi barátság ez velük, nem mondhatom le a közös programot csak úgy. Richard arcán átsuhant ekkor egy árnyék. Az arckifejezése kifürkészhetetlennek tűnt. De amilyen gyorsan kiült az arcára ez a megmagyarázhatatlan érzés, ugyanolyan gyorsan el is tűnt róla. – Rendben van – mondta. – Igazán sajnálom – szabadkozott Julie. Remélte, hogy Richard érzi: tényleg így is gondolja. – Ugyan, igazán ne aggódj emiatt – mondta a férfi. A tekintete közben valahová a távolba szegeződött, csak azután nézett ismét Julie-ra. – Mással is megeshet ilyesmi. Igazán nem nagy dolog. Ha nincs ellenedre, akkor... egy pár hét múlva majd felhívlak. Úgy értem, amikor már visszajöttem a városba. Talán akkor majd sikerül megbeszélnünk valamit. Néhány hét múlva? – Várj csak egy kicsit – mondta Julie. – Erre a vacsorára el is jöhetnél velem. A barátaimnak biztosan nem lenne ellenére. Richard megrázta a fejét. – Köszönöm, de nem. Ők a te barátaid. És én... meglehetősen feszélyezett vagyok először, amikor ismeretlen emberek társaságába kerülök. Mindig is félénk voltam. És azt sem szeretném, hogy miattam felrúgd a szokásos programodat. Ismét elmosolyodott, és a szalon felé biccentett. – Nézd csak, az előbb megígértetted velem, hogy nem tartalak fel sokáig, és én az a fajta vagyok, aki szereti tartani magát az adott szóhoz. Mellesleg nekem is folytatnom kell a munkámat – ekkor ismét elmosolyodott. – Egyébként fantasztikusan nézel ki. Azzal sarkon fordult, hogy távozzon, de Julie utánakiáltott: – Várj csak! Richard megtorpant. – Mi az? Biztosan megértik majd, gondolta Julie. – Nos, ha a jövő héten nem leszel itt a városban... akkor... talán mégis át tudom szervezni a programomat. Majd megbeszélem Emmáékkal. Remélem, nem fog megbántódni emiatt, végtére is évek óta hétről hétre velük vacsorázom. – A világért sem szeretném, hogy miattam szakíts egy ilyen szép hagyománnyal. – Nem olyan nagy dolog végül is. Egyébként is folyton együtt vagyunk. – Biztos vagy benne? – kérdezte Richard. – Igen, egészen biztos. Richard mélyen Julie szemébe nézett. Pontosan úgy, mintha most látná őt először az életben. – Remek – mondta, és még mielőtt Julie észbe kaphatott volna, odalépett hozzá, és megcsókolta. Nem tolakodóan, és nem túl sokáig. De ez mégiscsak csók volt. – Köszönöm – mondta halkan. És még mielőtt Julie-nak eszébe juthatott volna, hogy mit is mondhatna neki, Richard sarkon fordult és elindult a járdán. Julie nem tehetett mást, mint nézte, amint egyre távolodik. Csak úgy megcsókolta? – kérdezte Miké. Tátva maradt a szája a csodálkozástól. Nemrég még a műhelyük előtti udvaron álldogált, és mivel nyitva volt a kapu, látta, hogy Richard a fodrászszalon felé tart. És aztán azt is látta, hogy Julie és Richard kijönnek az utcára beszélgetni. És Henry épp akkor lépett oda hozzá, amikor Richard odahajolt Julie-hoz, hogy megcsókolja. – Igen, nekem is úgy tűnik, ez egy csók volt – felelte Henry. – Hiszen... még csak nem is ismerik egymást! – De, most már igen. – Kösz, Henry. Mondhatom, sokkal jobban érzem magam, ha te is itt vagy mellettem. – Miért, talán jobban szeretnéd, ha a szemedbe hazudnék? – Igen, azt hiszem, most jobban esett volna – dünnyögte Miké. – Hát jó – felelte Henry, és elgondolkodott az ötleten. – Ez a fickó...egyszerűen undorító. Henry megjegyzését hallva, Miké két kezébe fogta a fejét. Julie visszament a szalonba, és egyenesen a hátsó helyiségbe sietett, a vendégéhez. – Már kezdtem azt hinni, teljesen megfeledkezett rólam – pana szolta a hölgy, és lejjebb engedte maga előtt az újságot. Julie néhány fürtről lefejtette a fóliát, hogy megnézze, milyen lett a színük. – Igazán sajnálom, de... volt nálam óra, és figyeltem, mennyi idő telt el. Még mindig van néhány perce.

Vagy azt szeretné, hogy ilyen sötétre hagyjuk? – Nem, szerintem jobb lenne, ha még világosodna. – Szerintem is. A hölgy erre hosszasan magyarázni kezdte, pontosan milyen árnyalatot is szeretne. Bár Julie az eszével tudta, hogy beszél, és válaszolgatott is a kérdéseire, képtelen volt a helyzetre összpontosítani a figyelmét. Folyton csak Richardnál járt gondolatban, és arra gondolt, ami az imént odakint történt kettejük között. Megcsókolta. Egy csók végül is nem olyan nagy dolog, persze, mindent egybevetve. Mégis, valamilyen különös oknál fogva képtelen volt másra gondolni. Tulajdonképpen azt sem tudta eldönteni, milyen érzése volt közben. Az, ahogyan történt... olyan... olyan milyen is volt? Váratlan? Meglepő? A mosdóhoz ment, hogy megkeresse a megfelelő sampont, és még mindig a csók körül forogtak a gondolatai, amikor Mabel odament hozzá. – Tényleg azt láttam, vagy csak képzelődöm? – kérdezte. – Megcsókoltad? – Ő csókolt meg engem. – Nem tűnsz valami feldobottnak emiatt. – Én sem érzem, hogy ez a szó felelne meg a valóságnak. – És miért? – Nem is tudom – felelte Julie őszintén. – Csak olyan... nem is tudom, milyen volt. Elhallgatott, még mindig a legmegfelelőbb szót keresgélve. – Váratlan? – próbált segíteni neki Mabel. Julie ezen is elgondolkodott. Bár hirtelen történt, mégsem mondhatja, hogy a férfi túl messzire ment volna. És ő valóban vonzónak találta Richardot. Hiszen szívesen randevúzott vele. És még csak azt sem állíthatná, hogy meglepetésként érte, ami történt. Ugyanakkor úgy érezte, ha a férfi a következő szombaton a randevújuk után csókolta volna meg, akkor semmi különöset nem találna benne, ami elgondolkodtatná. Sőt lehet, hogy akkor kifejezetten megbántódna, ha ez a fejlemény nem következne be. Vagyis akkor miért érzi úgy, mintha a férfi átlépett volna egy láthatatlan határt anélkül, hogy ehhez a beleegyezését kérte volna? Julie megvonta a vállát. – Azt hiszem, igen. Mabel sokáig fürkészte Julie arcát. – Nos, akkor azt kell mondanom, ő is ugyanolyan jól érezte magát veled a randevútokon, mint te ővele – állapította meg végül. – Bár engem nem ért olyan nagy meglepetésként... A jelek szerint mindent bevet majd azért, hogy meghódítson. Julie lassan rábólintott. – Igen, én is azt hiszem. – Csak hiszed? – Képzeld csak, még egy üdvözlőlapot is hagyott azóta a postaládámban. Ma reggel találtam meg. Mabel felvonta a szemöldökét. – Ezt azért te is soknak tartod, nem? – kérdezte Julie. – Figyelembe véve azt, hogy csak egyszer találkoztam vele. – Nem feltétlenül érzem túlzásnak... – De talán mégis. – Nem is tudom, mit gondoljak róla. Lehet, hogy az a fajta fickó, aki pontosan tudja, hogy mit akar, és amikor úgy érzi, megtalálta a nőt, akit keresett, minden eszközt bevet annak érdekében, hogy meghódítsa. Sok ilyen férfihoz volt már szerencsém életemben. Az ilyeneknek is megvan a maguk sármja. Te pedig ritka jó parti vagy, tudod? Julie elmosolyodott. – Köszönöm, most már végleg megnyugtattál. – Nincs mit megköszönnöd. De akármi legyen is az igazság, csak annyit mondhatok neked, örülök, hogy elkezdtél randevúzni. Ez csodálatos dolog szerintem. Hiszen egyvalami tagadhatatlan. Biztosan nem fogsz unatkozni. Na, ne ijedj meg, másoknak is ezt szoktam mondani! Richard idejét sem tudta már, mikor nevetett utoljára ilyen jóízűen és hangosan. És mivel zárt helyen, a kocsijában ült, az utastérben még a valóságosnál is hangosabbnak hatott a nevetése. Féltékenykedik. Ezt mondta Julie a kutyájáról. Mint aki őszintén hisz abban, hogy egy állatnak is lehetnek emberi érzései. Milyen aranyos... Csodálatos volt a vele együtt töltött este. Élvezte Julie társaságát, persze, de ennél is jobban tetszett neki Julie életereje. Pedig nem volt könnyű az élete, és az emberek többsége a helyében rég megkeseredett volna, vagy dühös lenne a sok csalódástól. Ám rajta ezeknek az érzéseknek még csak a nyomát sem fedezte fel a randevújuk alatt.

És nagyon kedves teremtés. Ahogyan mosolyog rá... Szinte gyermeki izgalom lett úrrá rajta ilyenkor. Na és amikor azon vívódott, hogy lemondja-e a vacsorát a barátaival? Richard úgy érezte, képes lenne akár órákig figyelni a tanácstalanságát anélkül, hogy megunná. És Julie is jól érezte magát szombat este. Legalábbis ezt mondta. Richard is szinte biztos volt ebben, de ma mégis látnia kellett őt ahhoz, hogy megbizonyosodjon róla. Az ember – főleg a nők – agya fura dolgokra képes egy randevú másnapján. És ő pontosan tudta, hogy így van. Jönnek a kérdések, az aggodalmak, a félelmek... vajon ezt kellett-e tennie? Vagy inkább mást kellett volna mondania? Tegnap átgondolta az első randevújukat, a legapróbb részletekbe menően, és jól emlékezett arra, milyen kifejezéseket használt Julie, és próbált mögé látni a mondatainak, hátha talál bennük olyan utalást, ami azt fejezi ki, hogy helytelenít valamit a viselkedésében, sokáig fenn maradt az éjjel, ezen gondolkodva, mígnem végül úgy döntött, ír neki egy üdvözlőlapot, és bedobja a levélszekrényébe, hogy reggel biztosan megtalálja, mielőtt dolgozni megy. De fölöslegesen aggódott miatta. Mindketten jól érezték magukat. Hogy jól, az nem kifejezés. Utólag belegondolva nevetséges volt az is, hogy egyáltalán megfordult a fejében, hogy valami nem volt tökéletes. Megszólalt a mobiltelefonja. Megnézte a kijelzőn a hívásazonosítót. Blansen, az egyik művezető kereste a munkahelyéről. Nyilván valami újabb kellemetlen hírt akar közölni vele az időbeosztásával kapcsolatban, vagy arról szeretné tájékoztatni, hogy késni fognak a határidővel, vagy túlköltekezték magukat... Blansen kizárólag rossz hírekkel kereste őt. És mindig a legalkalmatlanabb időpontban. Nyomasztó volt az egész, és ez az ember ráadásul fárasztotta is. Azt mondta, szívén viseli a beosztottai sorsát, de ez valójában azt jelentette, nem akarja, hogy keményen dolgozzanak. Richard úgy döntött, nem fogadja a hívását. Inkább ismét maga elé képzelte Julie-t. Nyilván a sors keze van abban, hogy olyan körülmények között kellett találkoznia vele, ahogyan erre sor került. Hiszen megtör ténhetett volna ez vagy ezernyi más helyen is aznap délelőtt. És igazság szerint hetekkel később is ráért volna levágatni a haját Ám őt valami megmagyarázhatatlan erő vonzotta a fodrászszalonba aznap. A sors, a végzet volt az... Ismét megszólalt a mobiltelefonja. Igen, a randevújuk a lehető legnagyobb rendben zajlott le. Mégis volt valami bökkenő... Mégpedig ma, a találkozásuk vége felé... Talán nem lett volna szabad megcsókolnia Julie-t. Nem mintha előre eltervezte volna, hogy így lesz, de olyan elégedetté tette az, hogy Julie végül mégiscsak hajlandó volt felrúgni miatta a programját a barátaival, csak hogy ismét találkozhasson vele... A csók pedig? Egész egyszerűen csak megtörtént. És ez mindkettőjüket meglepetésként érte. De talán mégis túl soknak bizonyult? És túlságosan is korai lett volna? Igen. Végül erre a következtetésre jutott. És már meg is bánta az egészet. Hiszen semmi sincs, ami siettetné őket. Legközelebb, amikor találkozik vele, igyekszik majd minél fesztelenebbül viselkedni. Több mozgásteret kell hagynia neki. Hadd vonja le a maga következtetéseit anélkül, hogy ő kényszerítené erre. Mindent csak természetesen. Harmadszorra is megszólalt a mobiltelefonja, de Richard továbbra sem vett róla tudomást. Gondolatban inkább még egyszer végigjátszotta az egész jelenetet. Nagyon jó. Szinte tökéletes. Ötödik fejezet Szombat este vacsora közben Richard egyre csak Julie-t figyelte, aki vele szemközt ült, az asztal másik oldalán. És halvány mosoly bujkált a szája körül. – Min mosolyogsz magadban? – érdeklődött Julie. Mintha közben elkalandozott volna gondolatban, és csak Julie kérdése zökkentette volna vissza a valóságba. Kissé szégyenlősen nézett a lányra, mint akit rajtakaptak. – Bocsáss meg... épp csak elkalandoztam egy pillanatra. – Ezek szerint unalmasnak találsz engem? – Dehogy, szó sincs róla – tiltakozott Richard. – Épp ellenkezőleg. Igazából azért mosolyogtam, mert örülök annak, hogy végül mégis szabaddá tetted magad miattam ma este. Felvette az asztalról a damasztszalvétát, és finoman a szája sarkához érintette. Csak ekkor nézett Julie szemébe. – Mondtam már, milyen fantasztikusan nézel ki ma este? – Nem – felelte Julie. – És bár lehet, hogy furcsállod, nekem jólesik, ha dicsérnek. Richard először megrökönyödött, azután elnevette magát. – Mindent elkövetek, ami tőlem telik, hogy így legyen – ígérte. A Pagini nevű étteremben voltak, Morehead Cityben, ahol az utcákon frissensültek és finom fűszerek illata terjengett a levegőben. Az a fajta elegáns hely volt ez, ahol a pincérek szmokingot viseltek, és a fogásokat látványkonyhában vagy közvetlenül a vendég asztala mellett készítették. Az ő asztaluk szélén egy üveg Chardonnay pihent jéggel teli pezsgősvödörben. A pincér már töltött belőle a poharukba, s az ital most ott csillogott előttük sárgás fénnyel a hangulatvilágításban. Az étterem előtt találkoztak. Richard vászonzakót viselt, diszkrét parfümillat lengte körül, a háta mögött pedig egy csokor rózsát rejtegetett.

– Mesélj valamit a hetedről – kérte Julie-t. – Mi érdekes történt veled, míg távol voltam? – Úgy érted, a munkahelyemen? – A munkában, az életben, bármi legyen is az – biztatta Julie-t. – Szeretnék minél többet megtudni rólad. – Azt hiszem, ezt a kérdést inkább nekem kellett volna feltennem neked – mondta Julie kitérően. – Miért? – Az én életem egyáltalán nem mondható izgalmasnak – felelte Julie. – Egy fodrászszalonban dolgozom, egy kisvárosban. Lehet, hogy már elfelejtetted? Dinamikusan beszélt, finom humorérzékkel, mintha azt szeretné kivédeni ezzel, hogy megsajnálja az unalmas élete miatt. – Mellesleg épp most jöttem rá, hogy én jóformán semmit sem tudok rólad – tette hozzá. – Dehogyisnem. – Nem, igazán nem. Alig meséltél magadról eddig – érvelt Julie. – Még azt sem tudom, pontosan mivel is foglalkozol. – Azt hiszem, már elmondtam neked, hogy szaktanácsadó vagyok, nem? – Igen, de részleteket akkor sem meséltél még erről. – Ez csak azért van, mert... elég unalmas a munkám – hangzott Richard kitérő válasza. Julie arckifejezése hitetlenkedésről árulkodott. Richard pedig úgy tett, mintha gondolkodna. – Jó, rendben... szóval a munkám... – kezdte, aztán mégis elhallgatott. – Szóval olyasvalakit képzelj el, aki mindig a háttérben dolgozik, szinte észrevétlenül, annak érdekében, hogy le ne omoljanak a hidak. – Ez szerintem cseppet sem unalmas. – Így talán szebben hangzik a valóság. Vagyis az, hogy egész nap számokkal dolgozom. Amit az emberek többsége rémesen unalmasnak tartana – érvelt Richard. Julie elgondolkodva fürkészte a férfi arcát. Mintha kételkedne abban, amit mondott. – Erről szólt ez a mostani megbeszélés is? – Milyen megbeszélés? – kapta fel a fejét a férfi. – Ami miatt Clevelandbe kellett utaznod most. – Ó, nem... – felelte a férfi, és ingatta a fejét. – Tudod, van egy másik munka is, amelyet a cégünk Floridában vállalt el nemrég. Mivel tenderként hirdették meg, a szokásosnál több előkészületre van szükség ahhoz, hogy elkezdjük az érdemi munkát. Részletes költségvetést készíteni, megtervezni a forgalomirányítást, kiszámolni az új út várható terhelését... szóval figyelembe kell venni sok ehhez hasonló szempontot. Persze a floridaiaknak megvannak erre a maguk emberei, de a biztonság kedvéért mindig meghívnak olyan külső szakértőket is, mint amilyen én vagyok, hogy minden a legnagyobb rendben menjen, hiszen az állami versenytárgyalás miatt sokféle követelménynek kell megfelelniük. Biztosan meglepődnél, ha tudnád, mennyi munka előzi meg az ilyen építkezések megkezdését. És most nem elég, hogy egyedül kell döntenem egy hatalmas erdő fáinak kitermeléséről, emellett egyszemélyi felelőse vagyok az adminisztratív munkáknak is, mert kevés az emberünk, aki odautazhatna velem együtt, és segíthetne a szervezésben. Julie alaposabban is szemügyre vette most, az étterem hangulatos megvilágításában. Markáns vonásaival valahogy egyszerre tűnt férfiasnak és kisfiúsnak is. Egy kissé talán azokra a férfiakra emlékeztette Julie-t az arca, akik a cigarettareklámokban szoktak pózolni. Aztán megpróbálta elképzelni, milyen lehetett Richard kisfiúként – persze hiába. – És mit szeretsz csinálni a szabad idődben? – folytatta a kérdezősködést. – Úgy értem, van valamilyen hobbid? – Tulajdonképpen nincs sok szabad időm. A munkán kívül pedig... igyekszem megőrizni a kondíciómat. Másra nemigen marad időm – felelte Richard. – Egy időben a fényképezés volt a hobbim. A főiskolán még tanfolyamokra is jártam, és volt idő, amikor komolyan fontolgattam magamban, hogy ezt választom majd a hivatásomnak. Mindent be is szereztem, ami csak hozzátartozik az alapfelszereléshez. De aztán túlságosan költségesnek bizonyult a dolog, arról nem is beszélve, ha az ember saját műtermet szeretne nyitni. És én valahogy nem éreztem elég kedvet magamban ahhoz, hogy a hétvégeket esküvők és bar micvók fényképezgetésével töltsem, vagy olyan gyerekekével, akiket erőnek erejével vonszolnak oda a kamera elé a szüleik a műtermembe. – Ezért aztán inkább mérnök lettél – állapította meg Julie. Richard bólintott. A beszélgetésük egy időre megtorpant ekkor. Julie a borospohara után nyúlt. – És te tulajdonképpen Clevelandből származol? – kérdezte. – Nem. Csak körülbelül egy éve járok oda a munkám miatt – felelte Richard. – Denverben nőttem fel, és életem nagyobbik felét ott is éltem le. – Mivel foglalkoztak a szüleid? – Apám egy vegyi üzemben dolgozott. A mamám pedig... ő csak háziasszony volt. Kezdetben legalábbis – felelte Richard készségesen. – Otthon maradt gyereket nevelni, ebédet főzni, rendben tartani a házat. De miután apám meghalt, kénytelen volt munkát vállalni. Szobaasszony lett egy szállodában. Igaz, nem sokat keresett, de valahogy mégis mindig sikerült kijönnünk a pénzből. Őszintén szólva fogalmam sincs

arról, hogyan csinálhatta. – Kedves, jóravaló asszony lehet... – Igen, az volt – mondta Richard. Majd önmagát helyesbítve hozzátette: – Most is az. Lesütötte a szemét, és lötyögtetni kezdte a bort a poharában. Egy ideig azt figyelte, majd így folytatta: – Néhány évvel ezelőtt szélütés érte. És azóta... hát nincs valami jól. Alig van némi fogalma arról, hogy mifolyik körülötte. Rám pedig egyáltalán nem emlékszik. Mint ahogy tulajdonképpen semmire sem a múltból. Kénytelen voltam állandó elhelyezést kérni neki Salt Lake Cityben egy otthonban, ahol megfelelő felügyeletet tudnak biztosítani neki, és ápolják is, ha kell. Julie lehunyta a szemét. Sajnálkozó arckifejezését látva, Richard megrázta a fejét. – Nem baj, hogy rákérdeztél, hiszen nem tudhattad... – mondta. – De hogy őszinte legyek, nem sokszor beszélek anyámról. Olyan téma ez, ami feszélyezni kezdi az embereket, és amitől a beszélgetés kényszeredett hallgatásba torkollik. Főleg akkor, ha azt is tudják, hogy az édesapám sem él már. Gondolom, ilyenkor eltűnődnek azon, vajon milyen lehet az ember élete család nélkül. De azt hiszem, neked nem kell magyarázkodnom emiatt... Nem, gondolta Julie. Nekem biztosan nem. Ha valaki, hat én elég jól ismerem és megértem ezt a helyzetet. – Ezek szerint ezért költöztél el Denverből? – kérdezte. – Úgy értem, az édesanyád miatt? – Csak részben miatta – felelte Richard. Továbbra is az asztalt bámulta, majd egy idő múlva felpillantott. – Azt hiszem, most jött el az ideje annak, hogy elmondjam neked, már volt egy házasságom. Egy Jessica nevű nővel... És ennek is szerepe volt abban, hogy elköltöztem onnan. Bár egy kissé meglepte, hogy nem beszélt neki korábban erről, Julie végül mégsem fűzött hozzá megjegyzést. Érezte, hogy Richard azon tűnődik közben, mondjon-e erről még valamit neki most rögtön. Amikor ismét megszólalt, tárgyilagos volt a hangja. – Nem tudom, mi romlott el a házasságunkban – fejtegette. – Egész éjjel beszélhetnék róla, magyarázatot keresve a történtekre, de hogy őszinte legyek, még mindig nem sikerült rájönnöm az igazi okra. Tény, hogy a legvégén már semmi sem működött közöttünk. – Mennyi ideig voltál nős? – Négy évig. Richard csak most nézett ismét Julie szemébe. – Biztos vagy benne, hogy szeretnél többet is hallani erről már most? – kérdezte. – Ha te nem szeretnél többet beszélni róla, akkor semmi esetre sem. – Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. Richard ekkor fújt egy nagyot, mint aki megkönnyebbült, mert úgy érzi, túl van a nehezén, majd elnevette magát. – Fogalmad sem lehet arról, mennyire örülök annak, hogy ezt mondtad. Julie elmosolyodott. – És akkor Clevelandben... Ott jól érzed magad? – Elég jól, de nem vagyok ott valami sokat. Rendszerint ki kell mennem egy-egy helyszínre. És igazság szerint ide is csak egy munkám köt egyelőre – felelte. – Nem tudhatom előre, hogy hová szólít majd a következő megbízatásom. – Gondolom, ez azért néha nehéz lehet neked. – Igen, néha tényleg nem egyszerű... főleg olyankor, amikor szállodában kell laknom. Ezt a mostani munkát azért is vállaltam el, mert így még jó ideig itt maradok, és találtam egy nekem tetsző házat, amit kibérelhettem. És persze azért is szeretek itt lenni, mert... mert megismerkedhettem veled. Miközben Richárdot hallgatta, Julie-t meglepte, milyen sok hasonlóságot mutat kettejük eddigi élete ez idáig. Onnantól kezdve, hogy egyedülálló anya nevelte fel őket, addig a döntésükig, hogy egy idegen helyre költözzenek, és ott kezdjék újra az életüket. És bár a házasságuk másképpen ért véget, Richárd hangneméből úgy érezte, ő lehetett az, akit elhagytak, nem pedig fordítva történt. És így nyilván neki is meg kellett birkóznia a veszteség fájdalmával. Mióta csak Swansboroban élt, Julié még senkivel sem találkozott, akiről úgy gondolta, képes megérteni, mennyire magányosnak érezte magát néha, különösképpen ünnepek idején, amikor Mike és Henry látogatóba készültek a szüleikhez, Mabel pedig Charlestonba utazott, hogy a testvérével ünnepeljen együtt. Richárd azonban pontosan tudhatta, milyen érzés ez. Julié egyre inkább érezte kettejük lelki rokonságát. Olyasmi volt ez, mint amikor az ember ismeretlen helyen jár, és egyszer csak felfedezi, hogy a szomszédos asztalnál ülő vendégek ugyanabból a távoli városból származnak, mint ő. Ahogy telt-múlt az idő, az ég kékje egyre mélyült, és miután besötétedett, előtünedeztek a csillagok is. Egyikük sem sietett a vacsorával. Az étkezés végén kávét rendeltek, mellé egy szelet citromtortát, amelyet közösen fogyasztottak el – Julié az egyik, Richárd a másik vége felől kezdte enni, míg el nem fogyott. Még kellemesen meleg volt odakint, amikor távoztak az étteremből. Julié azt várta, hogy Richárd majd a kezét nyújtja neki, vagy a karját kínálja, és meglepte, hogy a férfi végül egyiket sem tette. Úgy érezte, talán azért viselkedik ilyen tartózkodóan vele, mert megérezte, hogy furcsállotta tőle a csókot a hét elején, vagy mert ő maga is meglepődött azon, hogy ennyi mindent elmesélt

neki a múltjáról, és most ezt próbálja ellensúlyozni a tartózkodásával. Biztosan sok minden van még, amit meg kell beszélniük és át kell gondolniuk, Julié végül erre a következtetésre jutott. Az is egészen váratlanul érte, hogy Richárd volt már nős, és most azon tűnődött, vajon miért nem árulta el ezt neki már az első találkozásuk alkalmával, amikor ő mesélt neki Jimről. Végül is úgy találta, nincs ezzel semmi baj. Emlékeztette magát arra, hogy minden ember másként viszonyul a helyzethez, amikor a múltjáról kell beszélnie. Mindenesetre most már sokkal kevésbé érezték feszélyezve magukat egymás társaságában, és ha mindent egybevet, ez a randevú legalább olyan jól sikerült/mint az előző. Julié legalábbis így érezte. Kellemes volt – igaz, nem az a világrengető élmény, de határozottan kellemes. Amikor megálltak a zebránál, Julié Richárdra pillantott. Kedvelem őt, gondolta magában, de még nem vagyok szerelmes belé. Most még nem fájna, ha itt lenne vége, de szimpatikus a számomra. És nekem ennyi is elég egyelőre. – Szeretsz táncolni? – kérdezte váratlanul. – Miért? Táncolni szeretnél? – dobta vissza a kérdést Richárd. – Ha neked is lenne kedved hozzá... – Nem is tudom. Igazság szerint nem vagyok valami ügyes... – mentegetőzött a férfi. – Ugyan már – noszogatta Julié. – Ismerek egy isteni jó helyet. – Biztos vagy abban, hogy ezt szeretnéd? Nem akarsz inkább beülni valahova egy koktélra? Biztosan találunk még egy kellemes helyet, ahol... – Eddig is órák hosszat csak üldögéltünk. Nekem a leginkább szórakozni lenne most kedvem – érvelt Julié. – Ezek szerint egészen mostanáig nem is érezted jól magad? – kérdezte a férfi, és úgy tett, mint aki megsértődött. – Én egészen jól szórakoztam eddig is. – Tudod jól, hogy mire gondolok. De hogy megnyugodj, elárulom neked, én sem vagyok a táncparkett ördöge. Úgyhogy előre megígérem, meg se nyikkanok, ha közben véletlenül rálépnél a lábamra. Arcizmom se rándul majd. – Befelé csak szenvedsz, miközben mosolyogsz kifelé? – provokálta Richárd. – A nők sorsa már csak ilyen, tudod – felelte Julié ironikusan. – Hát jó – egyezett bele végül Richárd. – Csak aztán szavadon ne fogjalak. Julié elnevette magát, azután a férfi autója felé biccentett. – Na, akkor menjünk! Richárd szívét melegséggel töltötte el Julié nevetése, amelyet most hallhatott először ezen az estén. Óvatos egy teremtés, állapította meg magában. Elég, ha az ember olyasmit tesz, amire nem számított, például váratlanul megcsókolja, képes máris megkérdőjelezni az egész kapcsolatukat, és elbizonytalanodni a folytatást illetően. De úgy érezte, ha hagyja, hogy mindig az történjen, amit Julié szeretne, egyszer csak felhagy majd a túlzásba vitt óvatoskodással. Tudta, hogy Julié egyfolytában mérlegel most magában, összevetette a hallottakat azzal a férfival, aki vele szemben ült az asztalnál. De semmi kétség – együttérzéséről árulkodott az arca attól a pillanattól fogva, hogy felismerte, milyen sok a hasonlóság kettejük között. Hatodik fejezet A Sailing Clipper valójában egy bár volt – az a fajta, amilyenből rengeteg akad a tengerparti kisvárosokban. Gyér hangulatvilágítás, cigarettafüst, ital- és penészszag. Népszerű hely volt ez, főleg a környékbeli munkások körében, akik csapatostul jártak ide, és a bárpult körül ülve egyik Budweisert a másik után rendelték. A helyiség távolabbi végében kialakított színpad előtt táncparkett húzódott, ahol mindig is nagy volt a zsúfoltság, amikor egy-egy népszerű helyi zenekar játszott. Mindössze pár tucat asztal állt itt néhány székkel, meglehetős összevisszaságban – többségük ütött-kopott lapján ott éktelenkedett a törzsvendégek bevésett monogramja. A színpadon most az Ocracoke Inlet nevű banda játszott, amely viszonylag gyakran lépett fel a Clipperben. A bár tulajdonosa, egy féllábú férfi, akit csak Ferde Joe-nak hívtak az ismerősei, kedvelte az amatőr zenészeket, mert olyan dalokat játszottak, amelyek jókedvre derítették az embereket, így szívesen időztek itt, ami persze kedvezett a forgalomnak, mert sokkal több italt rendeltek, mint a koncertmentes napokon. Nem volt különösebben eredeti a zenéjük – csak semmi virtuozitás! -, a nótáik többsége szerepelt az országban bárhol fellelhető zenegépek megszokott kínálatában. És éppen ezért is szerette őket mindenki. Mike legalábbis így vélekedett. Hogy valóban kedvelték őket, azt az is bizonyította: amikor játszani kezdtek, szinte tódultak a bárba a vendégek. Ami korántsem volt jellemző annak a zenekarnak a fellépéseire, amelyben mostanában játszott. Ám ez a sikeres csapat még egyszer sem kereste meg Mike-ot azzal az ajánlattal, hogy velük is felléphetne. Pedig a nevét jól ismerték az élvonalbeli helyi zenekarok. A másodvonalbeliekről már nem is beszélve. Úgyhogy a helyzet elkeserítő volt a számára. Máskülönben az egész este nyomasztó hangulatban telt. Hogy nyomasztó volt, az nem kifejezés! Ráadásul az egész hete ilyen volt, ha jobban belegondol. Egészen pontosan hétfő óta, amikor Julié eljött a műhelybe a kocsikulcsokért, és közben csak úgy véletlenül (na persze, véletlenül!) megjegyezte, hogy

szombaton Richárddal találkozik, ahelyett, hogy velük töltené az estét, ahogy szokta. Miké azóta még pocsékabbul érezte magát. Elégedetlenül dünnyögött maga elé a sors igazságtalanságán merengve, mégpedig olyan feltűnő gyakorisággal, hogy a kuncsaftjai közül többen is szóvá tették ezt Henrynek. Ám még ennél is tovább rontotta a helyzetet, hogy Mike-nak egy hét alatt sem sikerült összeszednie a bátorságát ahhoz, hogy beszéljen Julie-val, jóllehet, pontosan tudta, hogy előbb-utóbb ő maga fogja ezt erőltetni, mert nyilván feltűnik majd neki, hogy valami bántja. És Miké még nem készült fel arra, hogy megmondja neki, mi az igazság. Ám mivel nap mint nap látnia kellett Julie-t munkába jövet és hazafelé menet, képtelen volt szabadulni ettől a gondolattól. És továbbra sem volt fogalma arról, hogy mit is kezdhetne ezzel az egész helyzettel. Persze, Henry és Emma mindig is rendesek voltak hozzá, és ő továbbra is szívesen töltötte velük a szabad idejét De azért legyünk őszinték – egy olyan estén, mint a mai is, Miké pontosan tudta, hogy ő csak a felesleges harmadiknak számít ebben a kis társaságban. Hiszen nekik van kihez hazamenniük. Mike-ot, velük ellentétben, senki sem várta otthon. Ha azt a pár egeret nem számítja, amelyek néha keresztülfutottak a konyháján. És nekik így persze állandó táncpartnerük is volt. Miké az este felét az asztal mellett töltötte, magányosan üldögélve, és többnyire a sörösüvegekről levakart címkéket olvasgatta. Amikor pedig Emma odament hozzá, és felkérte táncolni, amit ma este nem is egyszer tett meg, Miké készséggel ugyan, ámde mégis lehajtott fejjel indult el vele a táncparkett felé, abban reménykedve, hogy senki sem látja őt a nővérével táncolni. Nővér, vagyis hogy sógornő. Egyre megy. Ilyen helyzetben nem is igazán fontosak az effajta részletkérdések. Amikor Emma felkérte táncolni, olyan érzése volt, mint amikor az édesanyja felajánlkozott, hogy elkíséri sétálni, mert jó ideje egyetlen lány sem akart randevúzni vele. Pedig nem ilyennek indult ez a mai este. Ha Julié is itt lenne, mint máskor... Hiszen ő is törzstagja ennek a négyes fogatnak. És éppenséggel Julié volt az, akivel táncolni szokott ilyenkor. Ő mosolygott rá az asztal túloldaláról a pohara pereme fölött, ő nevetett és flörtölt vele máskor, hétvégén, immáron évek óta. És így lenne ez most is, ha... ha nem lép a színre Richárd. Richárd... Miké úgy érezte, tiszta szívből gyűlöli már azt a fickót, annak ellenére, hogy nem ismerte őt. De nem is akarta megismerni. Nem érdekelte. Az is épp elég volt, ha csak az eszébe jutott a neve, máris bosszús és rosszkedvű lett tőle, és most egész este mást sem csinált, mint bosszankodott. Ennek is Richárd volt az oka. Henry hosszasan figyelte az öccsét, azután kiitta a sörét – mint mindig, most is Coorst rendelt magának -, és félretolta a kiürült sörösüveget. – Talán jobban tennéd, ha kevesebbet innál abból az olcsó sörből – jegyezte meg Henry. – Romlott is talán? Gondolom, ez lehet az oka annak, hogy egész este ilyen savanyú képet vágsz... Miké végre felkapta a fejét erre. Henry mosolyra húzta a száját, miközben Emma söre után nyúlt. A felesége kiment a mosdóba az imént, és mivel mindig sokan várakoztak a mellékhelyiség előtt a sorukra, Henry biztosra vette, hogy időbe telik még, mire visszajön az asztalukhoz. Már meg is rendelte a következő kört – azzal majd kipótolja, amit most meginni készült Emmáéból. – Ugyanazt a sört iszom, mint te... – érvelt Miké. – Igazad van – állapította meg Henry. – Ezek szerint nem a sörben, hanem benned lehet a hiba. Mert nekem mindig csak jobb lesz tőle a kedvem. – Na persze... a sör az oka annak is, hogy egész este be nem áll a szád. – Na, úgy látszik, neked ma már senki sem tehet a kedvedre. Nem is értem, hogy lehetsz ilyen mogorva – állapította meg Henry. – Talán azért, mert egész este engem ugratsz. Még most se szállnál le rólam? – Figyelembe véve azt, ahogyan az utóbbi időben viselkedsz, azt kell mondanom, meg is érdemled, hogy ugrassalak. Remek volt a vacsora, egész este sziporkázom, hogy jobb kedvre derítselek, Emma is gondoskodott arról, hogy ne üldögélj egyedül az asztal mellett, és akkor még te vagy mérges rám. – Én ebben semmit sem találok mulatságosnak. – Én sem ezt mondtam. Csak arról beszéltem neked, ami az igazság. Gondold azt, hogy én vagyok a te életedben az, ami a Bibliában az égő csipkebokor. Ha kétségeid támadnak, és szükséged van válaszokra a kérdéseidre, fordulj csak hozzám segítségért. Például ezzel a helyzettel kapcsolatban is. Mert a végén még képes vagy elrontani az egész esténket. – Nézd, mindent megteszek, ami tőlem telik. Rendben van? – Ó, remek – mondta Henry, és felvonta az egyik szemöldökét. – Már értem. És sajnálom... úgy tűnik, csak képzeltem, hogy napok óta mást sem teszel, mint sóhajtozol, annyira gondterhelt vagy. – Már értem. És sajnálom... úgy tűnik, csak képzeltem, hogy napok óta mást sem teszel, mint sóhajtozol, annyira gondterhelt vagy. Miké levakarta azt is a címkéből, ami eddig még a sörösüvegen maradt, és kis golyót formált belőle. – Igen, igen. Nagyon mulatságos fickó vagy, Henry. Annyira szórakoztató, hogy egyenesen Las Vegasban lenne a helyed. Nekem aztán elhiheted. És én leszek az első, aki segít összecsomagolni a holmidat.

Henry hátradőlt a székében. – Ugyan már, hiszen csak tréfáltam, ahogy mindig is szoktam – próbálta engesztelni az öccsét. – Na persze, de muszáj állandóan az én rovásomra viccelődnöd? Henry feltartotta mindkét kezét, mint aki teljesen ártatlan a dologban. – Te vagy az egyetlen asztaltársam – mutatott körül. – Mégis ki mással viccelődhettem volna szerinted? Mike-nak elkerekedett a szeme, azután dühösen villant, és elkapta a tekintetét a fivéréről. – Jól van, jól van már... – próbálta kiengesztelni Henry. – Már meg is bántam, amit az imént mondtam. De ide hallgass... elmondom neked még egyszer, mit gondolok az egészről. Az, hogy Julié találkozott Richárddal, még nem jelenti azt, hogy örökre elúszott volna minden esélyed nála. Ahelyett, hogy itt lógatod az orrodat, próbáld meg inkább kihasználni a lehetőséget, hogy vetélytársad akadt. Talán éppen ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy randira hívd végre. – Így is terveztem... – Valóban? – provokálta Henry. – Igen. Hétfőn, miután beszéltem vele, eldöntöttem, hogy ezt teszem. Pontosan azt, amit te is mondasz. Csakhogy én ezt történetesen ma estére terveztem. Henry elgondolkodva figyelte. – Remek – mondta végül. – Büszke vagyok rád, öcsém. Miké várta, hogy mondjon még valamit, de Henry konok hallgatásba burkolózott. – Mi az? Ez alkalommal megúszom vicc nélkül? – kérdezte Miké, amikor már nem bírta tovább a hallgatást. – Most nincs okom viccelődni veled – hangzott a válasz. – Neked egyébként sincs szükséged külön okra ahhoz, hogy engem heccelj. – Csak azért, mert nem hiszel nekem? – Nem. Mert különben... hiszek neked. Azt hiszem, nem is tehetek mást. – Miért nem? – Mert... nem. – Ma este még úgyis ráveszlek, hogy vidd is véghez, amit egyszer elterveztél – jelentette ki Henry magabiztosan. – Ez a legjobb alkalom. A soha vissza nem térő... – Tulajdonképpen mi a fenéről beszélsz? – kérdezte Miké ingerülten. Henry ekkor egy kissé megemelte a fejét, és a bejárati ajtó felé biccentett. – Mit gondolsz, ki érkezett? Richard megállt Julié mellett, miután beléptek a bár ajtaján. Julié eközben a nyakát nyújtogatva kereste, hátha akad valahol egy üres asztal, amelyhez leülhetnek. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen zsúfolt lesz ez a hely – mondta Richárd, túlkiabálva a zajt. – Biztos vagy benne, hogy itt szeretnél maradni? – Ugyan már, csak gyere velem, majd meglátod, milyen jó lesz! Bár gyorsan elmosolyodott, ami igenlést jelentett, Richárdban kételyek támadtak. Úgy érezte, olyan hely lehet ez, ahová főleg azok az emberek járnak, akik az italhoz menekülnek a problémáik elől, és többnyire vadidegenek társaságát keresik, akiknek kiönthetik a lelküket. Bár ő úgy látta, Julié ugyanúgy kilógott ebből a közegből, mint ő maga, ez még nem változtatott a lényegen. Nem érezte jól magát az ilyen helyeken. Rövid szünet után a színpadon most folytatta koncertjét az együttes. Az emberek egy része a táncparkett felé igyekezett, mások épp az ellenkező irányba tartottak – egy asztalhoz, hogy kipihenhessék a tánc fáradalmait. Richárd egészen közel hajolt Julié füléhez, így még a lélegzetét is érezhette. – Hozzunk valami innivalót a bárból – ajánlotta. – Azután majd csak találunk egy helyet, ahová leülhetünk. Julié bólintott. – Rendben. Menj te előre! – biztatta a férfit. – A bár ott van elöl. Richárd megpróbált utat tömi a tömegben, majd hátranyújtotta a kezét, hogy el ne veszítsék egymást közben. Julié egy pillanatig sem habozott, megfogta. Richárd akkor sem engedte el, amikor a bárhoz értek, s a másik kezével intett a pultosnak, hogy felhívja magára a figyelmét. – Szóval ő lenne az? – kérdezte Emma. Ő maga harmincnyolc éves volt, szőke hajú és zöld szemű, örökké mosolygós, ami tökéletesen elfeledtette az emberekkel, hogy egyébként nem volt csinos a szó klasszikus értelmében. Alacsony a termete, kerek az arca. Mióta csak az eszét tudta, folyamatosan diétázott, gyakorlatilag eredménytelenül, bár sem Miké, sem Henry nem értette, miért kell egyáltalán foglalkoznia ilyesmivel. Az emberek nem a külseje miatt szerették, hanem önmagáért és a tetteiért. Önkéntes segítőként jelentkezett az általános iskolában, és minden délután három órakor kitámasztotta egy téglával a házuk bejárati ajtaját, hogy legyen elég helyük a gyerekeknek, akik odagyűltek. És jöttek is – Emmáék háza olyan volt ilyenkor, mint egy felbolydult méhkas. Emma nap mint nap saját kezűleg készített nekik ugyanis pizzát, amire meghívta őket. A gyerekek rajongtak érte, Henry pedig valósággal istenítette, és a világ legszerencsésebb fickójának tartotta magát, amiért Emma hozzáment feleségül. Emmát egyenesen Henrynek találták ki, és ez fordítva is igaz

volt. Gyakran mondogatták másoknak: túl sokat nevetgélnek ők együtt ahhoz, hogy maradjon idejük a veszekedésre. Henryhez hasonlóan Emma is előszeretettel tréfálkozott, és ha igazán belejöttek, még további ihletet kaptak egymástól. Na és ha néhány pohár ital is lecsúszott közben a torkukon? Na, vigyázzunk csak velük, gondolta Miké. Ilyenkor gyilkos volt a humoruk, és senkinek sem kegyelmeztek, aki az útjukba került. Könyörtelenek voltak ilyenkor, mint a cápák, amelyek akár még a saját kicsinyeiket is képesek felfalni. Miké szerencsétlenségére pontosan tudta, hogy olyan most mellettük, mint egy kölyökcápa, aki ott úszkál anyja szélesre tárt állkapcsa előtt. Már látta Emma szemében a cinkos csillogást, és a legszívesebben már menekült is volna előle – ha találna fedezéket. Henry bólintott. – Igen, ő az. Emma egyre feltűnőbben bámulta Richárdot. – Na, ez azért nem semmi – állapította meg. – Úgy rémlik, mintha Mabel azt mondta volna rá, kifejezetten vonzó a pasas – tódította Henry. Emma felemelte a mutatóujját, mintha épp egy bírósági tárgyaláson lennének, amelyen Henry a védőügyvéd, ő pedig a bíró, és az imént egy igen érdekes, egészen új érvet hallott volna a szájából. – Igen... szexi. Nagyon is vonzó. Jóképű, méghozzá nem abból a •./okványos szépfiúfajtából való. Mike keresztbe fonta a karját a mellkasán, és egyre lejjebb húzódott a székén, mintha szeretne elsüllyedni a föld alatt szégyenében. És azon tűnődött, vajon mi kellene ahhoz, hogy még ennél is pocsékabbul folytatódjon ez az estéje. – Én is pontosan ezt akartam mondani – jelentette ki Henry. A bár felé pillantgatott, mert még nem hozta ki a pincér az asztalukhoz az újabb rendelésüket. Richárd és Julié a bárpult előtt álltak, innen profilból láthatták az arcukat. – Milyen jól mutatnak együtt – tette hozzá Henry ártatlanul. – Szinte kiemelkednek a tömegből – tódította Emma. – Pont úgy néznek ki, mint azok az álompárok, akiknek a fényképét a társasági hírekben szokta közölni a Peop/e magazin – tett rá egy újabb lapáttal Henry. – Akár egy mozifilmben is alakíthatnák a szerelmespárt... – így Emma. – Na, most már igazán fejezzétek be – horkant fel Mike, amikor már nem bírta tovább. – Felfogtam. A pasas jóképű és vonzó, és csodálatos. Egyszóval ő Mr. Tökéletes. Henry és Emma nevetősen csillogó szemmel meredtek Mike-ra. – Mi nem ezt mondtuk, Mike – próbálta menteni a helyzetet Henry. – Csak azt, hogy úgy tűnik, akár még az is lehet belőle... Emma átnyúlt az asztal fölött, és megveregette Mike vállát. – Mellesleg – mondta -, nem látjuk okát, miért kellene felhagynod a reménnyel. Hiszen nem csak a külső lehet fontos szempont Julié számára. Mike tágra nyílt szemmel meredt rájuk, Henry pedig odahajolt Emmához. – Igazán gondolhattam volna, milyen nehéz helyzet ez az én öcsikémnek. És most az arckifejezéséből ítélve úgy látom, nem sokat segítettünk neki ma este. Sőt... – Ó, tényleg? Igazad lehet – felelte Emma ártatlan képet vágva. – Az égvilágon semmi bajom se lenne, ha nem engem pécéztetek volna ki ma estére is – jelentette ki Mike. – Egész idő alatt engem ugrattok. – De amikor ilyen morcos kedvedben vagy, szinte te magad kínálkozol fel céltáblának – kuncogott Emma. – Tudod jól, ha durcáskodsz, mi mindig így viselkedünk veled. – Azt hittem, Henry és én ezt ma már megbeszéltük egyszer – ér velt Miké. – Tudod, egyáltalán nem vagy vonzó férfi ilyenkor – folytatta Emma, elengedve a füle mellett Miké megjegyzését. – Higgy legalább egy olyan nőnek, akinek elég tapasztalata van a férfiakkal. Ha nem akarsz alulmaradni egy ilyen vetélytárssal szemben, akkor jobb lenne, ha mielőbb megváltoztatnád a hozzáállásodat, még mielőtt túl késő lesz. Ha úgy viselkedsz Julie-val, mint velünk ma egész este, akkor akár búcsút is inthetsz a vele kapcsolatos terveidnek. Miké lehunyta a szemét. Fájt neki Emma őszintesége, de be kellett látnia, hogy igaza van. – Vagyis akkor... inkább viselkedjek úgy, mintha nem is érdekelne, hogy mit csinál? – kérdezte. – Nem, Miké. Épp ellenkezőleg – felelte Emma. – Tégy úgy, mint akinek nagyon is fontos. Hiszen te csak a legjobbat akarod Julie-nak. – És mégis mit kellene tennem azért, hogy így legyen? – Legyél a barátja... – Én így is a barátja vagyok – vágott közbe Miké. – Nem, most éppenséggel nem vagy az. Mert ha a barátja lennél, akkor örülnél a boldogságának... – Miért kellene örülnöm annak, hogy ezzel a fickóval van? – Mert – mondta Emma olyan hangnemben, mintha a válasz magá tól értetődő lenne – ez azt jelenti, hogy már készen áll arra, hogy keresse a férfit, aki a társa lehet. És mindenki tudja, hogy ki az a férfi, aki a legjob ban illik hozzá. Őszintén szólva én nem hiszem, hogy ez a fickó lenne az.

Elmosolyodott, és ismét megfogta Miké vállát. – Gondolod, hogy akkor is megizzasztanánk téged emiatt, ha nem lennénk biztosak benne, hogy a végén úgyis összejöttök ti ketten? Bármilyen mérges volt is Emmára az imént még az egész estét kitöl tő ugratásokért, Miké most pontosan tudta, miért szereti annyira Henry a feleségét. Mint ahogy azt is, hogy ő maga miért kedveli a sógornőjét. Per sze kettejük között inkább csak afféle testvéri szeretet volt, míg Julié és közötte... J ulie és Richárd végre megkapták az italukat – a férfi whiskyt kért, Julié pedig diétás kólát -, és miután kifizette a számlát, Richárd eltette a tárcá ját, utána pedig oldalra pillantott – egy férfira, aki a bár végénél ült. Az ille tő az italát kevergette, és úgy tűnt, ez a foglalatosság tökéletesen leköti a figyelmét. Richárd azonban várakozóan figyelte, és a férfi hamarosan fel is nézett – aztán Julie-ra pillantott. Ugyanezt csinálta akkor is, amikor Richárd és Julié még az italukra vártak, bár próbálta kerülni a feltűnést. Richárd azonban ez alkalommal kivárta, hogy találkozzon a tekintetük. Farkasszemet nézett vele, míg a másik férfi félre nem kapta a fejét. – Kit néztél annyira az imént? – kérdezte Julié. Richárd megrázta a fejét. – Senkit – felelte. – Csak eszembe jutott valami – tette hozzá, és elmosolyodott. – Van kedved táncolni? – kérdezte Julié. – Még ne menjünk – kérte a férfi. – Előbb szeretném meginni az italomat. Hogy bátorságot merítsek belőle a tánchoz. Andrea feszes fekete miniszoknyát viselt, tűsarkú cipővel, tenyérnyi toppal, ami alól kilátszott a hasa. Most a szájába nyúlt, kivette a rágógumit, és azt tekergette az ujjai között unalmában, miközben Kobra már a hatodik pohár tequilát nyakalta be, és most utánaküldött egy kis citromlevet is. Miután megtörölte a száját a keze fejével, vigyorogva nézett Andreára. Az egyik foga aranyból volt – csak úgy csillogott a mögöttük villogó neonreklám fényében. Kobra egy Harleyval érkezett a városba még csütörtök reggel, és leparkolt a fodrászszalon előtt. Bár Andreának erről fogalma sem lehetett, a neve motoros körökben már közszájon forgott Louisiana-szerte. Mire levágta a férfi haját, és az távozott a szalonból, Andrea telefonszámával, a lány egész nap önelégült mosollyal tett-vett a munkahelyén. Úgy tűnt, kifejezetten elégedett a fejleményekkel. Annyira elmerült gondolataiban, hogy fel sem tűnhetett neki, milyen sajnálkozó pillantásokat küldözget felé Mabel, mint ahogy arra sem jött még rá ekkor, hogy Kobra – hasonlóan az összes többi férfihoz, akivel ez idáig csak randevúzott életében a született vesztesek típusába tartozik. Ma este felhívta Andreát, miután volt már benne néhány sör, és azt javasolta, találkozzon vele és a barátaival a Clipperben. Bár ez nem minősülhetett igazi randevúnak a szó szoros értelmében – a férfi nem ajánlotta fel neki, hogy érte megy, és egyiküknek sem fordult meg a fejében az a lehetőség, hogy előtte ehetnének is valamit valahol együtt -, Andreával mégis madarat lehetett volna fogatni, annyira örült az újabb lehetőségnek, mire letette a telefont. Úgy érezte, ez már majdnem olyan, mint egy igazi randevú. Egy órán át törte a fejét, mit is vegyen fel erre az alkalomra – hiszen nincs fontosabb az első benyomásnál -, aztán nekivágott az éjszakának, hogy megtalálja Kobrát a Clipperben. Amikor találkoztak, a férfinak első dolga az volt, hogy átkarolta, mindkét kezével megmarkolta a fenekét, és belecsókolt a nyaka hajlatába. És Andreának ez egyáltalán nem volt ellenére. Végtére is Kobra egészen jóképű, főleg azokhoz a Fickókhoz képest, akikkel az utóbbi időben összeakadt. Igaz, hogy egyszerű fekete pólót viselt, elöl egy véres koponyát ábrázoló emblémával, a farmernadrágja kopott volt, és viseltes a nadrágszíja, de legalább nem kövér és nem feltűnően szőrös... És azt is el kell ismerni, hogy a tetoválás a karján – a klasszikus hableánymotívum – viszonylag ízlésesnek tűnt. Mármint azokhoz képest, amilyeneket az utóbbi időben volt szerencséje látni más férfiakon. Igaz, nem igazán lelkesedett ezért az aranyfogért, de a pasas viszonylag ápoltnak tűnt, és izzadságszagot sem árasztott magából, amit Andrea ugyancsak ritka szerencseként könyvelt el magában. Mindazonáltal mostanra arra a végkövetkeztetésre kellett jutnia, hogy fölöslegesen töltötte az idejét Kobrával, és hogy eleve hiba volt megadni neki a telefonszámát Egyrészt azért, mert miután elfogyasztottak néhány pohár italt, és kezdett érdekessé válni az este, előkerült a fickó néhány barátja, és Andrea az egyiküktől megtudta, hogy nem is Kobra az igazi neve. így csak a barátai szokták szólítani. Valójában Ed DeBonernek hívják. És ettől a pillanattól fogva Kobra egyre kevésbé érdekelte Andreát. Úgy érezte, ilyen névvel nem is lehet élni. Mert szemben az olyan fantázianevekkel, mint Kobra (Kígyó, Patkány vagy akár Dean), az Edét egyszerűen alkalmatlannak érezte arra, hogy olyasvalaki viselje, aki Harleyval jár, mindig egy lépéssel előrébb tart, mint a törvény, és szabadon éli az életét. Ed nem is lehet egy igazi hús-vér férfi neve. Még hogy Ed! Az ég szerelmére! Olyan érzés volt kiejtenie, mintha egy lóhoz beszélne. Na és a vezetéknevéről már ne is beszéljünk! DeBoner...

Amikor meghallotta, Andrea kis híján kiköpte az italát. – Talán szeretnél már hazamenni, bébi? – kérdezte Kobra szinte zárt szájjal. Andrea visszadugta a szájába a rágógumit – Nem – felelte. – Akkor igyunk még egyet – javasolta Kobra. – Nincs is nálad pénz – vetette ellen Andrea. – Akkor hívj meg egy italra, bébi. Majd később megadom... Bár Andreának nem is olyan rég még tetszett, hogy Kobra „bébi" nek szólítja, most már közönségesnek érezte ugyanezt – főleg azért, mert Kobra szájából hangzott el ez a megszólítás. Egy Ed DeBoner nevű fickó csak ne bizalmaskodjon vele! Unalmában megint csattogtatni kezd te a rágógumiját. Kobrának a jelek szerint fel sem tűnt, milyen megvetően viselkedik most már vele. Benyúlt az asztal alá, egyik kezével végigsimította a lány combját. Andrea erre felpattant a helyéről, eltolta magát az asztaltól, hogy hozzon még egy italt. Már épp a bár felé közeledett, amikor meg pillantotta Richárdot. Julié arca felragyogott, amikor meglátta Mike-ot, Henryt és Emmát. A táncparkett közelében ültek egy asztalnál. Nem sokat tétovázott, megfogta Richárd kezét, és magával húzta. – Gyere – mondta neki. – Azt hiszem, már látok is egy asztalt, ahová leülhetünk. Először is keresztülfúrták magukat a tömegen, aztán végigaraszoltak a táncparkett peremén, és megálltak a kis társaság asztala előtt. – Sziasztok. Nem is reméltem, hogy itt lesztek majd vacsora után mondta Julié. – Hogy vagytok? – Mi remekül – felelte Henry. – Gondoltuk, vacsora után benézünk még ide, hátha történik valami érdekes... Richárd Julié háta mögött állt eddig, Julié továbbra is a kezét fogta. Most maga elé húzta a férfit. – Szeretném, ha megismerkednétek Richárddal – mondta. – Richárd, ő Henry, ő pedig Emma, a felesége. Ő pedig a legjobb barátom, Miké. Henry kezet nyújtott Richárdnak. – Szevasz – mondta. Richárd egy pillanatra elbizonytalanodni látszott. – Szia – mondta végül egyszerűen. Miké és Emma következtek. Amikor Julié Mike-ra pillantott, ő nyájasan mosolygott, bár közben úgy érezte, menten belehal. Bár a fülledt meleg miatt Julié arca eleve piros volt, most úgy tűnt, mintha egy kissé talán még jobban elpirult volna. Egyszerűen gyönyörű ma este, gondolta Miké. – Van kedvetek leülni hozzánk? – ajánlotta Henry. – Akad itt még két üres szék. – Nem... köszönjük, de nem szeretnénk zavarni benneteket – mentegetőzött Richárd. – Miért is zavarnátok? Na gyertek, üljetek csak le ide – győzködte őket Emma. – Biztos, hogy nincs ellenetekre? – kérdezte Julié. – Ugyan már, ne butáskodj – így Emma. – Hiszen barátok vagyunk Julié elmosolyodott, aztán megkerülte az asztalt, hogy leüljön az egyik üres székre. Richárd követte a példáját, és odaült mellé. Amint kényelembe helyezték magukat, Emma áthajolt az asztal fölött. – Richárd... Mesélnél nekünk magadról valamit? – kérdezte bizalmasan. A beszélgetés nehezen indult, kezdetben szinte kellemetlenül nyögvenyelősen, mert Richárd nem szívesen beszélt magáról csak úgy magától, inkább csak a kérdéseikre válaszolt, azt is hellyel-közzel tette. Julie néha közbe is avatkozott, és kiegészítette, amit a férfi mondott, máskor játékosan oldalba bökte a könyökével, és nem hagyta abba, míg az meg nem szólalt. Amikor Richárd beszélt, Miké igyekezett minél nagyobb érdeklődést mutatni iránta. A maga módján persze valóban érdekelte, már csak azért is, hogy tudja, mire számíthat. Ám ahogy telt-múlt az idő, egyre inkáb úgy érezte, mintha épp annyira reménykedhetne a jövőben, mint a lazacok, amikor ívni igyekezve elindulnak felfelé a folyóban. Azt már ő is felfogta, miért érdeklődik Julié Richárd iránt. Hiszen intelligens (és igen, jó képű is, ismerte el, már ha valakinek tetszik az ilyen markáns arc és atlétikus alkat), és vele ellentétben diplomás volt, és sokat utazott... Bár nem sűrűn nevetett, és néha úgy tűnt, mintha nem is értené a tréfát – vagy talán csak nem tudta eléggé értékelni Henry és Emma humorát. Mike úgy látta, Richárd feszélyezett viselkedésének nem a nagyképűsége, hanem inkább a félénksége lehetett az igazi oka. És az így is mindenki számára egyértelmű volt, milyen érzésekkel viseltetik Julié iránt. Valahányszor csak Julié megszólalt, Richárd egy pillanatra se vette le róla a szemét. Pontosan úgy viselkedett, mintha már a férje volna, aki ma ébredt mézesheteik első reggelére. Jóllehet, Miké egész idő alatt mosolygott és bólogatott, már jóformán a zsigereiben érezte, mennyire gyűlöli Richárdot. Valamivel később, amikor Emma és Julié a legfrissebb városi pletykákat osztották meg egymással, Richárd kiitta a poharát. Miután meg kérdezte Julie-t, kér-e még valamit, kimentette magát, és visszament a pulthoz. Mivel Henry arra kérte, hozzon nekik néhány sört, Miké is felállt, hogy segitsen Richárdnak. – Ketten talán jobban elbírjuk – mondta.

Amikor a bárpulthoz értek, a pincér egy kis türelemre intette őket, Richárd pedig előhúzta a pénztárcáját. És bár Miké ott állt közvetlenül mellette, ő egy szót sem szólt hozzá. – Nagyon klassz lány – kezdte Miké. Richárd erre odafordult felé. – Igen, valóban az – mondta egyszerűen, és ismét a bár felé fordult. Ezek után nem is hangzott el több szó kettejük között. Amikor visszamentek az asztalhoz, Richárd megkérdezte Julie-tól, van-e kedve táncolni. Azzal elköszöntek a többiektől, és elindultak a táncparkett felé. – Na, ugye nem is volt olyan rémes ez az egész? – kérdezte Emma. Miké megvonta a vállát. Nem volt kedve válaszolni. – Nekem szimpatikusnak tűnik, mindent egybevetve – tette hozzá Henry. – Kissé talán csendes fickó, de udvarias... Miké a söre után nyúlt. – Nekem egyáltalán nem szimpatikus – szögezte le. – Nahát, ez aztán a meglepetés! – mondta Henry, és elnevette magát. – És úgy érzem, nem tudnék megbízni benne – folytatta Miké az érvelést. Henry egyre csak mosolygott rajta. – Nos, mivel egyelőre elszalasztottad a ma esti lehetőséget, attól tartok, kénytelenek leszünk itt maradni még egy ideig. – Miféle lehetőségről beszélsz? – Mintha azt mondtad volna, ma este akarod randevúra hívni Julie-t – emlékeztette Henry. – Vagy talán rosszul emlékszem? – Fogd be a szád, Henry! – sziszegte Miké dühösen. Nem sokkal később Miké megint csak magányosan üldögélt, és türelmetlenül dobolt ujjaival az asztal tetején. Henry és Emma nemrég hagyták magára, hogy üdvözöljenek egy ismerős párt, így aztán ismét egyedül maradt a gondolataival. A leginkább arra szeretett volna rájönni, mi lehet az igazi oka annak, hogy ennyire ellenszenves neki ez a Richárd Franklin. Mármint a mindenki számára nyilvánvaló körülményen kívül. Miké úgy érezte, ennél sokkal többről van itt szó. Bármit mondjon is Henry, és bármit gondoljon is róla Julié, neki cseppet sem szimpatikus ez a Richárd. És az, ami a bárpultnál történt – vagy nem történt -, csak még tovább erősítette benne ezt az érzést Amint kimondta, mit gondol Julie-ról, Richárd úgy nézett rá, mintha azonnal tisztába jött volna azzal, milyen érzésekkel viseltetik iránta. És az arcára nyomban ki is ültek az ezzel kapcsolatos érzelmei. Azt gondolta Mike-ról: Úgyis te leszel a vesztes, haver. Hiába is próbálkozol nála. Márpedig az ilyen viselkedés nem éppen szimpatikus férfira vall. Hát akkor miért nem veszi észre Julié is Richárdnak ezt az ellenszenves oldalát? Na és Henry meg Emma? Vagy ez az egész csupán az ő képzeletének a műve volna? Miké még egyszer alaposan végiggondolta a történteket. Nem, biztosan nem képzelődöm. Erre a végkövetkeztetésre jutott. Pontosan tudom, hogy mit láttam és tapasztaltam. És nekem egyáltalán nem tetszik ez a fickó. Hátradőlt a székében, vett egy mély lélegzetet, aztán körülnézett a helyiségben. Pásztázó tekintete hamarosan megtalálta Julie-t és Richárdot. Lopva, a szeme sarkából figyelte őket egy darabig, aztán inkább elkapta róluk a tekintetét, nehogy észrevegyék. A zenekar hamarosan szünetet tartott. Julié és Richárd ekkor a bár túlsó oldalán találtak maguknak egy üres asztalt, és le is telepedtek mellé. Miké pillantása időről időre rájuk tévedt, akarva-akaratlan. Képtelen volt megállni, hogy ezt tegye. És ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább képtelen volt szabadulni attól a következtetéstől, hogy az esélyei Juliénál hamarosan semmivé lesznek. Nyomuk sem marad, mint Atlantisnak. Mialatt Miké magányosan üldögélt, Julié és Richárd elmerült egymás tekintetében. A szerelmesekre jellemző átszellemült mosoly ült ki az arcukra, miközben összehajoltak, meghitten sugdolóztak, bizalmasan nevetgéltek. Nyilvánvalóan élvezték egymás társaságát, és ennek megannyi jelét is adták közben. Ez a fickó pedig egyenesen undorító... Legalábbis az imént, amikor legutóbb pillantott feléjük – vagyis néhány másodperccel ezelőtt -, Mikenak ez az érzése támadt. De mit csinálhatnak most? Lassan és óvatosan, hogy észre ne vegyék, ismét abba az irányba araszolt a tekintete. Julié szerencsére épp az ellenkező irányba nézett, így hát szerencsére most sem láthatta, hogy figyeli őket Ha észrevenné, hogy őt nézi, biztosan integetne neki, vagy biccentene felé, esetleg elmosolyodna, vagy ami még ennél is rosszabb, ügyet se vetne rá. Az első kettőtől csak idiótának érezné magát, az utóbbi viszont... összetörné a szívét. Miközben ismét az ő asztaluk felé fordította a fejét, azt látta, hogy Julié a táskájában keresgél, amely az ölében van, a tekintete pedig hosszabb ideig lefelé irányult. Miké pillantása ekkor találkozott Richárdéval. Jéghideg és magabiztos volt, mintha csak azt akarná mondani: Igen, Miké, én tudom, hogy figyelsz bennünket. Miké megdermedt – pontosan úgy, mint egy vásott kölyök, akit rajtakaptak, amikor ki akart csenni az édesanyja pénztárcájából egy húszast. A legszívesebben csapot-papot itt hagyva menekült volna innen, de

egyrészt ahhoz sem érzett elég erőt magában, hogy megmozduljon, másrészt ebben a pillanatban egy hangot hallott a háta mögül. Amikor hátrapillantott a válla fölött, azt látta, hogy Drew – az együttes énekese – közeledik az asztalához. – Szia, Miké – köszönt oda neki a zenész fennhangon, még néhány lépésnyi távolságból. – Mondd csak, lenne rám egy perced mostanában? Szeretnék beszélni veled valamiről... Egy órával később, amikor Kobra már pocsolyarészegre itta magát, Andrea felállt, és elindult a mellékhelyiség felé. Pontosan úgy, mint az előző alkalommal is, amikor megpillantotta a bárban Richárdot. Most már tudatosan pásztázta körbe tekintetével a helyiséget, a férfit keresve. Julié és Richárd épp akkor sétáltak le a táncparkettről. Andrea látta, hogy Richárd odahajolt hozzá, és a lány fülébe súgott valamit, azután elindult, egyenesen a férfimosdó irányába. Andrea most már tudta, hogy hamarosan itt fog elhaladni mellette. Villámgyorsan megigazította előbb a frizuráját, azután a szoknyáját is, és türelmesen várt. A megfelelőnek vélt pillanatban pedig kiállt a mosdó előtt várakozó sorból, és odatoppant Richárd elé. – Szia, Richárd – köszönt rá szélesen mosolyogva. – Hogy vagy? – Köszönöm, jól – felelte a férfi gépiesen. A lány látta rajta, hogy nem ismerte fel őt azonnal... – Andrea, ugye? – kérdezte Richárd zavartan. A lány elmosolyodott, miközben arra gondolt, biztos volt abban, hogy a férfi emlékszik majd rá. – Sohasem láttalak még itt korábban – jegyezte meg. – Most vagyok itt első alkalommal – hangzott a férfi válasza. – És milyennek találod? – lelkendezett Andrea. – Ugye milyen klassz hely? – Nem mondhatnám... Andrea arcáról lehervadt a mosoly. – Tulajdonképpen nekem se tetszik – hajolt oda hozzá bizalmasan. – De nincs valami sok szórakozóhely a környéken. A kisvárosok már csak ilyenek. – Én még nem vagyok igazán ismerős errefelé – szabadkozott Richárd. – Péntek este általában jobb a helyzet – érvelt Andrea. – Ó, igazán? – Igen. Én általában akkor járok ide. Tulajdonképpen szinte minden péntek este itt vagyok... A férfi hallgatott, majd Andrea szemébe nézett, aztán Julié felé biccentett. – Tudod, szívesen maradnék még beszélgetni veled, de most nem tehetem – mentegetőzött. – Mert Julie-val vagy itt? A férfi megvonta a vállát, mint akinek édes mindegy. – Most vele randevúzom – felelte tárgyilagosan. – Igen, tudom – így Andrea. – Nézd... örülök, hogy ismét találkoztunk... – Köszönöm. Én is örülök. Egy perccel később Richárd belökte a férfimosdó lengőajtaját, amely rögtön be is csukódott mögötte. Andrea le nem vette a szemét róla. Eközben odaállt a háta mögé Kobra, és dünnyögött valami érthetetlen ostobaságot az emberi test biológiai funkcióiról és szükségleteiről. És amikor a férfi kisvártatva követte Richárdot a mosdóba, Andrea úgy döntött, legfőbb ideje, hogy lelépjen. Tudta, hogy ha még egyszer kellene találkozni ma este Kobrával, az nyomtalanul kitörölné belőle azt a bizsergető érzést, amely akkor támadt benne, amikor Richárd az imént a szemébe nézett. Valamivel elmúlt már éjfél, és a hold ezüstös fénnyel világított, amikor megérkeztek Julié házához, és ő megállt a veranda lépcsőjén. Richárd most is ott volt vele. Békák brekegtek, tücskök cirpeltek a közelükben, könnyű szellő mozgatta a fák lombját, és most még Singer is elnézőbben viselkedett a férfival, mint bármikor korábban, igaz, hogy odabent állt az üvegezett bejárati ajtó előtt, és a fejével félretolta a sötétítőfüggönyt, hogy zavartalanul láthassa őket, de ez idáig meg se nyikkant, nemhogy megmorogta volna a férfit. – Köszönöm a mai estét – mondta Julié. – Igazán nincs mit – így Richárd. – Csodálatosan éreztem magam veled. – Még a Clipperben is? – provokálta Julié. – Ha te jól érezted magad, akkor csak örülök annak, hogy oda is elmentünk – hangzott a diplomatikus válasz. – De te egyébként nem jársz ilyen helyekre, ugye? A férfi közönyösen vonta meg a vállát. – Hogy őszinte legyek, jobb szerettem volna egy ennél meghittebb helyre menni veled. Ahol kettesben lehettünk volna. – Így is kettesben voltunk – érvelt Julié. – De nem egész idő alatt. Julié ekkor kérdő pillantást vetett rá. – Arra gondolsz, hogy néhány percig egy asztalnál ültünk a barátaimmal? – kérdezte végül. – Ugye nem gondolod, hogy azért mentünk oda, mert egyébként nem éreztem jól magam veled?

– Nem tudom, mit gondoljak – felelte Richárd kitérőn. – Van, hogy a nők azért döntenek így, mert nem találják elég szórakoztatónak az aktuális partnerüket. Mintha segítségért kiáltanának. Mentsetek meg tőle, legyetek szívesek! Julié elmosolyodott. – Ez esetben szó sem volt ilyesmiről – jelentette ki. – Eredetileg velük vacsoráztam volna ma este. És amikor megláttam őket... csak szerettem volna köszönni nekik. Richárd előbb a verandái lámpára pillantott, aztán ismét Julie-ra. – Tudod... elég szótlan voltam ma, amikor a barátaid asztalánál ültünk. Sajnálom, de ismeretlenek társaságában mindig is nehezen oldódom. Úgy érzem, nem mindig tudom, mit is kellene mondanom... – Szerintem minden rendben volt – nyugtatgatta Julié. – Biztosra veszem, hogy mindannyian szimpatikusnak találtak téged. – Nem hiszem, hogy Mike-nak is ez lenne a véleménye rólam – jegyezte meg Richárd. – Mike-nak? Mégis miből gondolod? – Abból, hogy figyelt bennünket később. Bár Julie-nak ez akkor nem tűnt fel, úgy érezte, ez várható is volt Mike-tól. És teljesen érthető reakció. – Tudod, Mike-kal évek óta ismerjük egymást – magyarázta. – Azt hiszem, egyszerűen csak félt engem. Ennyi az egész... Úgy tűnt, Richárd mérlegeli magában a magyarázatát. Majd végül halvány mosoly suhant át az arcán. – Rendben van. Igazad lehet – mondta. Sokáig szótlanul álldogáltak egymás mellett. Azután Richárd mozdult meg elsőként. Ez alkalommal, bár Julié arra számított, meg akarja csókolni őt, és noha úgy érezte, most ő is szerette volna, ha ez történik, végül mégis egyfajta megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a férfi az utolsó pillanatban meggondolta magát. És egy perc sem telt belé, Richárd udvariasan elbúcsúzott tőle és távozott. Felesleges lenne bármit is siettetni, gondolta Julié. Ha eljött az ideje, azt úgyis tudni fogom. Hetedik fejezet Itt van – mondta Henry. – Épp időben. Kedd reggel volt – vagyis mindössze néhány nappal azután, hogy az estét a Clipperben töltötték. Henry Dr. Peppert iszogatott a szerviz udvarán állva, és figyelte Richárdot, aki egyenesen a szalon felé tartott. Egy kis csomag is volt nála – díszesnek tűnt, nyilván ajándéknak szánta -, de nem ez volt az, ami felkeltette Henry érdeklődését. Mivel szombaton, amikor megismerkedtek egymással, Henry elmondta neki, hogy hol dolgozik, arra számított, Richárd legalább egy pillantást vet majd a műhelyükre, amikor legközelebb erre jár. Előző nap Henry még integetett is neki, de Richárd vagy nem vette észre, vagy úgy tett, mintha nem látná. Ehelyett egyenesen előrenézve folytatta útját az utcán, elhaladva a műhely előtt – pontosan úgy, mint most is. Miké hallotta a bátyja elégedetlenkedő megjegyzését, és felnézett az autó motorházából, amelyet éppen javított. Lekapta a nadrágszíja alá gyűrt rongyot, hogy megtörölje vele a kezét. – Biztosan klassz dolog lehet szaktanácsadóként dolgozni egy ilyen nagy cégnél – mondta Miké. – Ez a fickó sohasem dolgozik? – Ne idegeskedj már annyit miatta – intette le Henry. – A múlt héten olyan sokat duzzogtál, hogy az erre a hétre is bőségesen elég lesz. Vagy talán jobban örülnél annak, ha nem azt látnád, hogy munkaidőben és a szalonban keresi Julie-t, hanem munka után a saját házában, amikor ő is otthon van, és mindketten ráérnek? Miké egyetlen pillantása is elárulta, hogy erre a lehetőségre még csak nem is gondolt. Ám a következő pillanatban az arckifejezése meghökkenésről árulkodott – Csak nem valami ajándékot visz neki? – kérdezte elképedve. – De igen. – És mégis mi lehet ez a különleges alkalom? – Miké félhangosan gondolkodott a látottakon. – Lehet, hogy csak imponálni szeretne neki... – fejtegette Henry. Miké elmélyülten törölgette a kezét. – Nos, ha így állunk, akkor egy kicsivel később talán én is benézek a szalonba a saját meglepetésemmel... – jelentette ki. – Na, most aztán mondtál valamit – jegyezte meg Henry, és hátba verte az öccsét. – Pontosan ezt szerettem volna hallani tőled. Kevesebb nyafogást és több aktivitást, öcsém! A Harrisek arról híresek, hogy mindig is fel tudnak nőni a feladathoz. – Kösz, Henry. – De még mielőtt előkapnád a hatlövetűt, hadd adjak neked még egy jó tanácsot – folytatta Henry. – Csak tessék... – Nem tartom valami jó ötletnek, hogy ajándékot vigyél neki. – De mintha te is épp azt mondtad volna... – vetette ellen Miké. – Igen ám, de eredetileg ez mégiscsak az ő ötlete volt, Miké. Neked nem fog működni... – érvelt a

bátyja. – De akkor is... – Higgy nekem végre, öcsém! Ez csak egyfajta kétségbeesett erőlködésnek tűnne Julié szemében... – Talán mert tényleg kétségbeesett vagyok. – Lehet – hagyta rá Henry. – De legalább ne add a tudtára. Különben még szánalmasnak is tart majd téged. Richard... – mondta Julié elképedve, miközben a kezében tartott ékszeres dobozkára pillantott, melynek a fedelét az imént nyitotta fel. Díszes, szív alakú medál volt benne, hozzá illő aranylánccal. – Ez gyönyörű... A szalon ajtaja előtt álldogáltak, és nem tudták, hogy Miké és Henry figyeli őket közben az utca túlsó oldaláról. Mint ahogy Mabel és Singer is, igaz, ők odabentről, az ablak mögül kukucskálva. – De... úgy értem, milyen alkalomból? – kérdezte Julié. – Nincs itt semmiféle különleges alkalom – felelte Richárd magától értetődően. – Egyszerűen csak megláttam egy kirakatban, és... nos, nekem megtetszett. Te jutottál eszembe róla, és arra gondoltam, meg kellene vennem neked. Julié ismét a medálra pillantott. Nyilvánvalóan drága ékszer, és egy ilyen ajándék nyilván másféle következtetéseket, esetleg elvárásokat is magával vonhat. Mintha olvasni tudna a gondolataiban, Richárd feltartotta a kezét. – Kérlek szépen... mindössze azt szeretném, ha viselnéd – mondta. – Ha neked külön érvre van szükséged ehhez, tekintsd úgy, mintha a születésnapodra vettem volna... – Az csak augusztusban lesz – felelte Julié. – Vagyis akkor egy kissé korán leptelek meg vele – állapította meg Richárd. Rövid hallgatás után hozzátette: – Kérlek szépen... – De hát akkor is, Richárd... Nagyon kedves tőled, de... igazán nem volna szabad elfogadnom tőled... – Ez csak egy medál, nem pedig eljegyzési gyűrű – folytatta a férfi az érvelést. Julié továbbra is bizonytalan volt. Végül megadta magát, és köszönetképpen megcsókolta Richárdot. – Köszönöm – mondta egészen halkan. Richárd a nyakláncra mutatott. – Próbáld is fel, légy szíves. Julié kinyitotta a lánc kapcsát, aztán a nyakához emelte. – Nos, milyen? Richárd egyre csak a medált nézte. Furcsa mosoly jelent meg az arcán, mintha valami másra gondolna közben. Le sem vette a szemét a medálról, amikor azt válaszolta: – Tökéletes. Pont olyan, mint az emlékeimben élt... – Mint amilyenként az emlékeidben élt? – kapta fel a fejét Julié. – Úgy értem, ahogyan az ékszerüzlet kirakatában látva elképzeltem rajtad – helyesbítette magát a férfi. – De a valóságban annál sokkal jobban mutat. – Ó... Igazán nem kellett volna... – Ne is haragudj, de ebben nincs igazad – jelentette ki a férfi. – Úgy érzem, pontosan ez az, amit mindenképpen meg kellett tennem. Julié egyik kezét a csípőjére tette. – Elkényeztetsz, tudod? – kérdezte játékosan. – Manapság már nem szokás ajándékot venni valakinek csak úgy... – Akkor mégiscsak helyesen döntöttem – állapította meg Richárd elégedetten. – És te tényleg azt gondolod, mindig muszáj valamilyen apropónak lennie ahhoz, hogy az ember megajándékozzon valakit? Sohasem történt még meg veled, hogy megláttál valamit, amiről úgy érezted, tökéletes ajándék lenne valaki számára, és azután meg is vetted az illetőnek? – Dehogynem. De ez mégiscsak más – felelte Julié. – És nem szeretném, hogy úgy érezd, elvárom tőled az ilyesmit, mert ez nem így van. – Tudom, hogy nem várod el tőlem – mondta Richárd. – De részben ez is az oka annak, hogy nekem mégis így tetszett. Úgy gondolom, mindenkinek jólesik valamilyen meglepetés olykor-olykor. Ekkor ismét elhallgatott. – Szóval akkor... volna kedved valamilyen közös programhoz péntek este? – kérdezte. – Azt hittem, el kell utaznod a városból egy megbeszélés miatt mondta Julié. – Úgy is volt, de azóta kiderült, hogy lemondták ezt a megbeszélést – magyarázta Richárd. – Vagyis pontosabban csak azt a részét a programnak, ami engem is érintett volna. Úgyhogy szabad vagyok egész hétvégén. – Te mire gondoltál? – érdeklődött Julié. – Valami különleges dologra – felelte a férfi. – De szeretném titokban tartani még egy kis ideig... Julié nem válaszolt rögtön, és mintha megérezte volna a bizonytalankodását, Richárd megfogta a kezét. – Ne aggódj, tetszeni fog neked az ötlet, Julié. Bízzál bennem. De egy kicsit korán kellene elindulnunk emiatt. Úgy négy óra körül mennék érted.

– Miért ilyen korán? – Mert eltart egy darabig, mire odaérünk. Gondolod, hogy menni fog? Julié elmosolyodott. – Egy kicsit át kell szerveznem ugyan ehhez a műszakomat, de azt hiszem, nem lesz akadálya. Elegáns ruhára lesz szükségem, vagy valami sportosra inkább? – így próbálta a lehető legudvariasabban megtudakolni a férfitól, hogy útitáskával menjen-e, egy váltás ruhával, vagy csak egy estére szóló programra számítson. Ha most azt mondta volna, mindkettőre szüksége lesz, az azt jelentené, az egész hétvégét együtt akarja tölteni vele, és Julié ezt még korainak tartotta volna. – Én öltönyben és nyakkendőben leszek, ha ez ad némi támpontot neked – hangzott a férfi válasza. Ez egy elegáns randevúnak ígérkezett. – Azt hiszem, akkor előbb vásárolnom kell még egy s mást mondta végül Julié. – Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű leszel, bármit veszel is fel jelentette ki a férfi. És ezzel még egyszer megcsókolta. Miután Richárd távozott, Julié egyre csak a medált babrálta a nyakában, úgy nézett utána, elgondolkodva. A medál véletlenül kettényílt. És ekkor bizonyosodott be, amit Julié is sejtett – hogy miniatűr méretű fényképet lehet tartani benne. Kettőnek is volt hely a medálban. És Julié meglepődve látta azt is, hogy Richárd már belevésette a monogramját, a medál mindkét oldalán, belülre. Cseppet se tetszik nekem ez az egész, édes öcsém – ismerte el Henry. – Nem érdekel, mit mondott Emma valamelyik este. Ez egyre kevésbé tetszik nekem. – Köszönöm, hogy felvilágosítottál, Einstein – morogta Miké boszszúsan. – Hadd adjak neked egy tanácsot – folytatta Henry. – Már megint? Henry bólintott, mintha azt akarná kifejezni, hogy Mike-nak ezt még csak meg se kell köszönnie. – Arra gondoltam, a lehető leghamarabb ki kellene dolgoznod valamilyen akciótervet – mondta. – Mégis miféle akciótervről beszélsz? – érdeklődött Miké csüggedten. – Nem tudom. De a helyedben valami nagyon jó ötlettel rukkolnék elő. Különben veszett fejsze nyele... Csodálatos – állapította meg Mabel, miközben alaposabban is szemügyre vette a nyakláncot. – Úgy látszik, ez a fickó teljesen beléd habarodott. Hiszen egy ilyen ékszer egy kisebbfajta vagyonba is belekerülhet... Megengeded, hogy megnézzem a medált? – Csak nyugodtan – felelte Julié, és kissé előrehajolt. Mabel óvatosan a kezébe vette. – És az is biztos, hogy ezt nem egy itteni ékszerésznél vette. Ez kézi munkának látszik – állapította meg. – Gondolod? – Biztos vagyok benne. Hát akkor... ismét sikerült megtudnunk valamit Richárd Franklinról. – Mire gondolsz? – Arra, hogy kifinomult ízlése van. És gavallér... Mabel óvatosan elengedte a medált. Julié finom mozdulattal megérintette, és ismét megcsodálta. – Most már csak két miniatűr képre van szükségem, amit beletehetek. Mabelnek felcsillant a szeme. – Ó, édesem, nem kell kerülgetned a forró kását. Emiatt egy pillanatig se aggódj. Szíves örömest adok neked egy fényképet magamról, hogy állandóan nálad lehessen. Micsoda megtiszteltetés! Julié elnevette magát. – Tudod, nekem is te jutottál elsőként eszembe – mondta. – Biztos voltam benne. És a másik helyre Singer fényképét teszed majd, gondolom. A neve hallatára a kutya azonnal felkapta a fejét. Ott álldogált Julié lába mellett, mióta az visszajött a szalonba. Julié lenyúlt, hogy megvakargassa a hátát. – Ezzel a fejjel? Legalább háromszáz méter távolságról kellene lefényképeznem őt ahhoz, hogy teljes egészében beleférjen a képbe... – Igaz – bólintott Mabel. – De különben mi baja van újabban? Úgy látom, sokkal jobban ragaszkodik hozzád, mint régebben. – Fogalmam sincs, mi lehet az oka, de tényleg így van. Néha már kezd az őrületbe kergetni az állandó ragaszkodásával. Folyton belebotlom, amikor jövök-megyek a házban. – És hogy jön ki Richárddal? Úgy értem, otthon? – Pontosan úgy viselkedik vele, mint itt is – felelte Julié. – Meredten figyeli, mindenhová követi a szemével, de most már legalább nem morogja meg, mint az első találkozásukkor tette. Singer erre halkan nyüszíteni kezdett, olyan vékony hangon, ami egyáltalán nem illett hozzá. Hagyd már abba a panoszkodást. Mintha csak ezt akarta volna mondani. Hiszen mindketten pontosan tudjuk, mennyire szeretsz engem. Függetlenül attól, hogy hogyan viselkedem.

Egy terv, gondolta Miké. Egy akcióterv. Erre von szükségem. Tanácstalanul vakargatta az állát, és nem vette észre, hogy ezzel a mozdulattal összeolajozta az arcát. Henrynek igaza van, gondolta magában. Egyszer, kivételesen, valami fontos dolgot mondott neki a bátyja. Valamit, aminek értelme is volt. Mert azt most már ő is egyértelműen belátta, tényleg szüksége van egy tervre. Ezzel csak az volt a probléma – és Miké erre is igen hamar rájött -, hogy sokkal könnyebb mondani, mint csinálni. És neki nem volt erős oldala a tervezgetés. Ha jobban belegondolt, be kellett látnia, hogy a dolgok többnyire csak úgy megtörténtek vele. Ő pedig mindig megtette, amit az adott helyzetben kellett. Olyannak látta most magát, mint egy parafa dugót, amely a folyó tetején úszik, együtt az árral. Általában véve nem is volt ez olyan rossz dolog. És mindent egybevetve, ő boldog emberként élte az életét. És jól érezte magát a bőrében. Még akkor is, ha a zenészkarrierje egyelőre nem váltotta be a hozzá fűzött reményeit. Ám most valamivel nagyobbnak tűnt a kockázat, mint bármikor korábban. Talán itt az ideje kiteríteni a lapjait az asztalra. Vagy várjon még ezzel? Nem volt könnyű helyzetben. Henry szerint legfőbb ideje, hogy cselekedjen. Nincs alkalmasabb idő a jelennél, és különben is: Ki korán kel, aranyat lel... igen, eljött hát a cselekvés pillanata. Ugyanakkor hiába is érezte egyik közhelynél találóbbnak a másikat a saját helyzete jellemzésére, azt továbbra sem tudta, mitévő legyen. Egy tervre van szüksége tehát. Igazából az volt a legnagyobb problémája, hogy nem tudta eldönteni, hol is kezdje. Régen ő volt a jó fiú, a rendes, a megbízható, az igazi barát, akire Julié mindig számíthatott. Az, aki megjavította az autóját, és aki frizbizett Singerrel, akinek a vállán kisírhatta magát Jim halála után... Ám úgy tűnt, ez mit sem számít most – semmi sem bizonyult elég fontosnak, ami kettejük között történt ez idáig. És Julié már kétszer is randevúzott Richárddal. A múlt héten, korábbi szokásával szöges ellentétben, Miké nemhogy kereste volna Julié társaságát – épp ellenkezőleg. Kifejezetten kerülte őt. Nem beszélgetett vele, nem nézett be hozzá a szalonba, még csak azért se, hogy köszönjön neki. Na és mi lett ennek az eredménye? Julié sem kereste őt. Nem telefonált, nem kukkantott be hozzá a műhelybe, és annak alapján, amit ma kellett látnia, nyilvánvalóan érik már a harmadik randevúja is Richárddal... Na és mégis mit kellene tennie ebben a helyzetben? Nem sétálhat át a szalonba csak úgy, hogy megkérdezze a lánytól, volna-e kedve randevúzni vele is. Jó esélye van annak, hogy már meg is beszélte Richárddal a következő találkozásukat. És ha ezt válaszolja majd neki, akkor mit felelhetne? Ó, szóval programod van szombatra? Na és mit szólnál a péntekhez helyette... vagy talán inkább a jövő héten? Esetleg együtt reggelizhetnénk? Na persze, ezzel elárulná, mennyire kétségbeesetten szeretne találkozni vele, és Henry szerint éppen ez az, amit mindenképpen el kell kerülnie. Egy terv... Miké megrázta a fejét. Be kellett látnia, hogy nem a tervvel van a baja vagy annak hiányával. Hanem azzal, hogy magányos. Igen, ez az egész helyzet Richárddal már csak ezért is bosszantotta Az utóbbi néhány évben megszokta, hogy naponta legalább egyszer mindig beszélt Julie-val. Néha többször is. És úgy érezte, darabokra törne a szíve, ha azzal az érzéssel és tudattal kellene végigélnie az életét, mint az utóbbi hetet. Nem egyszerűen csalódottság volt ez, sőt még csak nem is féltékenység. És nem is depresszió. Egyszerűen csak hiányzott neki Julié. Annyira, hogy fizikai fájdalmat érzett emiatt. Hiányzott neki az, hogy bármikor beszélgethessen vele, amikor csak jólesik neki, hogy láthassa a mosolyát, hallhassa a nevetését. Hogy a szeme láttára változzon át az írisze színe zöldről türkizkékre, amikor rávetődik a késő délutáni nap fénye. Hogy érezze a hangja változásából, amikor a vége felé közeledik egy mulatságos történetnek, amelyet megosztott vele. És az is, ahogyan néha az oldalába könyökölt, amikor ugratták egymást. Talán mégis át kellene néznie hozzá a szalonba egy kicsivel később. Mint ahogy máskor is szokta. Mintha semmi se változott volna kettejük kapcsolatában. Talán meg is mondhatná neki, hogy örül annak, hogy jól érezte magát a bárban a hétvégén, mint ahogy nyilván Mabel vagy Henry vagy Emma is örülne ennek... Nem, gondolta végül. Hirtelen meggondolta magát. Nem megyek el ilyen messzire. Nincs okom arra, hogy ennyire elragadtassam magam. Csak apránként, óvatosan haladjunk előre. De mindenképpen beszélni fogok vele. Tudta, hogy ez korántsem tekinthető igazi tervnek, legfeljebb elhatározásnak, de ennél okosabb egyelőre nem jutott eszébe, hiába is törte a fejét. Nyolcadik fejezet Hé, Julié! – kiáltotta Mike. – Várj csak! Julié a hang irányába fordult. Mike futólépésben közeledett felé, miközben ő a kocsijához tartott. Singer nyomban elindult, hogy mielőbb odaérjen Mike-hoz. Üdvözlésképpen felemelte előbb az egyik, azután a másik mellső mancsát is – úgy tűnt, mintha arra készülne, hogy elkapja

Mike nyakát, lehúzza magához és hosszasan nyalogassa a képét, barátságuk jeleként. Márpedig Mike épp ezt szerette volna elkerülni. Bármennyire szerette is Singert, kissé undorítónak tartotta, hogy egy kutya összenyálazza az arcát, de azért lehajolt, hogy megsimogassa. És Juliéhoz hasonlóan, ő is beszélt Singerhez – pontosan úgy, mintha egy másik emberi lény lenne. – Már hiányoztam neked, ugye, nagyfiú? – kérdezte. – igen, persze, te is nekem. Csinálhatnánk végre valamilyen közös programot, ugye? Singemek erre már felállt a füle a kíváncsiságtól, és egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte Mike-ot, aki rázni kezdte a fejét. – Sajnálom, ma nem mehetek frizbizni veled. Én inkább egy későbbi időpontra gondoltam. Úgy tűnt, Singer nem neheztel rá ezért. Amint Mike ismét elindult Julié felé, Singer is megfordult a saját tengelye körül, és mellette haladt, közben játékosan bökdösve a keze fejét az orrával. Persze a játékosság viszonylagos volt az ő esetében. A valóságban olyan vehemenciával noszogatta Mike-ot, hogy az kis híján nekiesett egy postaládának, miközben elveszítette az egyensúlyát. – Úgy tűnik, gyakrabban kellene sétálni vinned a kutyát, mert nincs kimozgatva – állapította meg Mike. – Á, eleget mozog. Csak nagyon örül annak, hogy ismét láthat téged – mondta Julié.- Hogy vagy? Igaz is, mostanában alig látlak. – Kösz, jól vagyok. Csak... túl sok a dolgom, ennyi az egész – felelte Mike. Miközben válaszolt, nem tudta nem észrevenni, hogy Julié szeme egészen sötétzöld volt ma. Talán a jádekőnek lehet ilyen különleges árnyalata... – Én is így vagyok – mondta Julié. – Hogy sikerült az este Henryvel és Emmával? – Jól szórakoztunk, mint mindig. Sajnáltuk, hogy nem tudtál eljönni velünk, de... Megvonta a vállát, mintha tulajdonképpen nem is lenne olyan fontos ez a számára, jóllehet Julié pontosan tudta, hogy ez nem igaz – ha másból nem, már csak abból is, amit Richárd mesélt neki. Ám Mike ugyancsak meglepte most Julie-t azzal, hogy gyorsan témát váltott. – De azért történt velem valami igazán jó is aznap este – folytatta. – Emlékszel még arra az együttesre, akik akkor játszottak a bárban? Az Ocracoke Inlet... Már épp el akartam jönni a bárból, amikor Drew, a vezetőjük megkérdezte, volna-e kedvem helyettesíteni a gitárosukat, akinek egy esküvőre kell utaznia Chicagóba aznap, amikor a legközelebbi koncertjük lesz itt a Clipperben. – Nahát, ez aztán a jó hír! – lelkendezett Julié. – És mikor lesz ez a koncert? – Néhány hét múlva. Tudom, hogy csak egyszeri alkalomra szól, de akkor is... biztosan élvezni fogom majd. És persze, látok benne lehetőséget... – Arra gondolsz, hogy végre telt ház előtt játszhatsz, ugye? – Igen... Arra gondoltam, miért is ne? Hiszen a dalaik többségét jól ismerem, és nem is olyan rossz ez a zenekar... – Emlékeim szerint régebben nem ilyen elismerően nyilatkoztál róluk. – Igaz, de eddig még egyszer se kértek fel, hogy játsszak velük. – Ó, csak nem voltál irigy rájuk? – kérdezte Julié. Amint kiejtette a száján ezt a szót, már meg is bánta, de úgy látta, Mike nem érezte bántónak. – Nem, nem vagyok irigy rájuk. Sohasem volt jellemző rám a szakmai féltékenység. Arra gondoltam, ki tudja, mi lehet még ebből? Lehet, hogy a végén még sikerül megvalósítanom azt, amiről álmodozom. Hogy gyakrabban léphessek fel, mint most. – Nos... – Julié nem akarta lelohasztani a lelkesedését – Örülök annak, hogy a jelek szerint sikerülni fog, amit olyan régóta szeretnél. Egy ideig mindketten hallgattak. Mike zavarában egy helyben topogott. – És te mit tervezel mostanában? – kérdezte. – Úgy értem, tudom, hogy találkozgatsz Richárddal, de nem beszéltünk mostanában valami sokat. Történt veled valami érdekes? – Nem, nem mondhatnám. Azon kívül, hogy Singer kezd az őrületbe kergetni a ragaszkodásával. De ez minden. – Singer? Miért, mit csinál? Julié elmesélte neki, hogyan viselkedik Singer az utóbbi időben. Mike csak nevetett rajta. – Lehet, hogy nyugtatót kellene adnod neki. Prozacot vagy valami effélét talán – javasolta. – Ki tudja? De ha nem hagyja abba, a végén még kénytelen leszek venni neki egy kutyaólat, és akkor be sem engedem a házba többé. – Nézd, én szívesen leveszem a válladról ezt a terhet néha. Elviszem sétálni a tengerpartra, kimozgatom, és teljesen kimerül, mire hazaérkezünk. Akkor majd nem marad energiája arra, hogy ugasson vagy morogjon, vagy hogy folyton ott legyen a sarkadban egész nap – ajánlotta Miké. – Lehet, hogy még szavadon foglak. – Remélem is. Nagyon kedvelem ezt a fickót – mondta Miké, és azzal kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa Singert. – Ugye, hogy így van? Singer barátságos vakkantással válaszolt. – Nincs valami érdekes történeted Andreáról? – kérdezte Miké. Gyakran szóba került közöttük Julié kolléganője.

– Mesélt valamit a szombat esti randevújáról... Miké ráncolta az orrát. – Csak nem arról a fickóról, akivel a Clipperben volt? – Láttad is talán? – Igen. Afféle madárijesztő a pasas. Van egy aranyfoga, és egyébként is rémesen nézett ki... Azt hiszem, ennél nagyobb melléfogása már nem is igen lehetne Andreának. Igaz, hogy a legutóbbi fiújáról is ezt gondoltam, és lám, tévedtem. Julié elnevette magát. – Bárcsak én is láttam volna az illetőt! Mabel ugyanis szinte szóról szóra ugyanazt mondta róla, mint te. És részletesen beszámolt Mike-nak arról, amit Andrea mesélt neki Kobráról. Miké igen szórakoztatónak találta az egész Ed DeBoner-sztorit, bár azt végképp nem értette, miért éppen a férfi nevén akadt ki ennyire Andrea. Hiszen ezenkívül több olyan tulajdonsága is volt a fickónak, amit kifogásolhatott volna. A végén már Julié is együtt nevetett vele. – Valami hiba azért talán őbenne is lehet – állapította meg Miké. – Vagy csak nem jött még rá, hogy minden ember egyforma ebben a tekintetben? Már szinte kezdem őszintén sajnálni őt ezért. – De neked legalább nem kell egész nap egy helyiségben dolgoznod vele. Bár őszintén szólva, elég szórakoztató így a szalonban lenni. – Képzelem. Ó, jut eszembe, Emma arra kért, mondjam meg neked, hogy hívd fel. Legalábbis Henry ezt mondta... – Rendben. Azt is tudod, miről van szó? – Nem, ezt azért nem mondhatnám. Talán csak egy új receptet akar adni neked. Ha jobban belegondolok, azt sem tudom, miről szoktatok beszélgetni egymással. – Hát receptekről a legritkábban – jelentette ki Julié. – Minden egyébről, ami igazán érdekel bennünket. – Másképpen fogalmazva pletykáltok, igaz? – Ez nem pletykálkodás – tiltakozott Julié. – Mi magunk között csak kapcsolattartásnak nevezzük. – Nos, ha hallottál valami igazán érdekeset, kérlek, hívj fel engem is. Otthon leszek egész éjjel – kérte Miké. – És talán megbeszélhetnénk azt is, hogyan tudnálak mentesíteni egy időre Singer ragaszkodásától. Talán ezen a hétvégén megfelel neked? Julié elmosolyodott. – Igen, azt hiszem, jó lesz. Örülök, hogy végül mégis megtettem, gondolta Mike. És mindent egybevetve, kifejezetten elégedett volt magával. Jó, jó, nem volt ez valami magasröptű vagy akár meghittnek mondható beszélgetés, de mégis elég közvetlen ahhoz, hogy megerősítse benne a reményt: Julie továbbra is szívesen beszélget vele. Tréfálkoztak, együtt nevettek, és ez is valami, nem? Hát persze. És úgy érezte, jól csinálta – könnyed, kötetlen hangnemben társalogtak, elkerülték az érzékeny témákat, és ami a legjobb az egészben: valószínűleg spontán módon folytatódik majd a beszélgetésük, miután Julie beszélt Emmával. Emma mindig mesélt neki valamit, amit érdemes továbbadni valaki másnak, és ha véletlenül mégse, akkor ott van a másik apropó – az ajánlata, hogy szívesen leveszi Julie válláról néha a terhet, amit Singer ragaszkodása jelent. Mike úgy érezte, ez szinte garancia arra, hogy Julie biztosan keresni fogja, mégpedig hamarosan. Egész egyszerűen nem is volt hajlandó Richardra gondolni ezek után. valahányszor csak megjelent a vetélytárs a képzeletében – esetleg Julie-val együtt -, vagy eszébe jutott az az átkozott nyaklánc a medállal, tudatosan elhessegette magától. Lehet, hogy Richard lépéselőnyben van vele szemben, de Mike úgy döntött, nem hagyja, hogy megfossza őt attól a jóleső érzéstől, amelyet a Julie-val való beszélgetések ébresztenek benne. És úgy tűnt, a taktikája ez idáig beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Mike jókedvre derült ettől, ami kitartott egészen a munkaidő végéig, és aztán még haza is elkísérte. Tulajdonképpen vacsora alatt is ugyanilyen derűs volt még, ám miután megnézte a tévében az esti híradót, és eljött a lefekvés ideje, a telefonja továbbra is néma maradt Ettől ismét csak elszontyolodott. Mike számára kínkeservesen vánszorgott az idő a hét végéig. Julie egyszer sem kereste, sőt még a műhelybe sem nézett be, hogy akár csak ráköszönjön. Bár Mike is felhívhatta volna őt, és régebben egy pillanatig se habozott volna felvenni a telefont ezért, most mégsem tette meg. Biztosra vette, hogy Julie azért nem keresi, mert Richarddal tölti minden idejét, és úgy érezte, képtelen volna rászánni magát arra, hogy csak úgy, bejelentés nélkül beállítson Julie-hoz. Ha a lány akkor magyarázkodni kezdene, hogy most nem ér rá, mert épp vendége van, vagy mert indulni készült valahová, vagy akár azért, mert olyasmivel foglalatoskodik, ami teljesen leköti a figyelmét... nos, azt képtelen lenne elviselni. És ha történetesen nem is találja otthon Julie-t, akkor aznap már másra se tudna gondolni, mint arra, hogy vajon hová mehetett. Biztosan egy szemhunyásnyit se aludna miatta egész éjszaka. Nem elég, hogy Julie egész héten egyszer sem kereste, Richard minden áldott nap erre járt. Talán még éjszaka is meglátogatja, tette hozzá Mike keserűen gondolatban. A tetejébe azt is látnia kellett, hogy Julie

pénteken már kora délután távozott a szalonból. Bár azt nem tudhatta, hová igyekszik, úgy érezte, ez biztosan összefügg Richarddal. Na persze, Richard, gondolta. Próbált tudomást sem venni róla, és egyre csak azt hajtogatta magában, hogy továbbra sincs oka az aggoda lomra. Ugyan miért is kellene törődnie azzal, hogy mit csinálnak ők ketten? Már előre megtervezte, mivel tölti az estét. A sört bekészítette a hűtőbe, a videokölcsönzö itt van a sarkon, a Dominóból hozhat magának egy pizzát vacsorára... Egy fél óra alatt megjárja az utat. És igenis jól fogja érezni magát. Nem is jól, hanem egyenesen remekül. Kényelmesen elhe lyezkedik majd a pamlagon, kipiheni a hét fáradalmait, talán gyakorol egy kicsit a gitárján, aztán beteszi a videokazettát. Ha úgy hozza kedve, egész éjjel ébren marad. Már el is képzelte magában, hogy s mint lesz, amikor hirtelen rádöbbent, milyen szánalmas ez az egész. Az egészséges emberek kómába esnének, ha ilyen unalmas életet kellene élniük, mint amilyen az övé. És az már csak hab a tortán, gondolta némi keserűséggel később, hogy bár eszem ágában sem volt az után nyomozni, hogy hová mehetett Richard és Julie, mégiscsak tudomásomra jutott a dolog. És még csak nem is Julie-tól értesült róla, hanem olyan emberektől, akiket jóformán alig is mert, és nem egyszerre, persze, hanem apránként – részletenként jutott hozzá azokhoz az információkhoz, amelyekből végül összeállt a kép.A városban hol itt, hol ott hallott valamit róluk – a zöldségesnél, egy étteremben, aztán végül a műhelyben is, munka közben. És hirtelen úgy érezte, mintha mindenki más sokkal többet tudna Julie-ról, mint ő – még a Julie-t csak látásból ismerő városlakók is, akikkel legfeljebb egy-két percet beszélgethetett néhanapján. A helyzet odáig fajult, hogy hétfő reggel Mike-nak már több mint húsz percre volt szüksége ahhoz, hogy összeszedje minden maradék erejét, és végre rászánja magát, hogy felkeljen az ágyból. Az értesülései alapján úgy tűnt, Richard taxival ment Julie-ért – elegáns limuzinnal, amelyben behűtött pezsgő várta őket -, és a Raleigh-ba mentek vacsorázni. Azután pedig színházba vitte Julie-t, Az Operaház fantomja előadására – és persze a legjobb helyen, az első sorok egyikében ültek. És ha még ez sem lett volna elég, ha Julie-nak ezzel sem imponált volna kellőképpen, akkor ott volt még a szombat délelőtt, amikor is Richard Wilmingtonba vitte a lányt. Ott előbb hőlégballonra szálltak, majd miután földet értek, együtt piknikeztek a tengerparton... Hogy a fenébe is versenyezhetne ő egy olyan fickóval, akinek ehhez hasonló extrém ötletei támadnak? Kilencedik fejezet Hát ez aztán a hétvége!, gondolta magában Julie. Richard órákat adhatna Bobnak arról, hogyan lehet imponálni egy nőnek. Nem is csak órákat akár egy egész tanfolyamot. is tarthatna neki. Most, vasárnap reggel, miközben a tükör előtt állva nézegette magát, még mindig csak nehezen tudta elhinni, hogy mindez megtörtént vele, és nem csak álmodta az egészet. Mikor is volt utoljára ilyen remek hétvégéje? Nos, úgy érezte, ehhez még csak hasonlóban sem volt része soha eddig az életben. A színház például egészen új élményt jelentett a számára. Julie már akkor is sejtette, hogy jól fogja érezni magát, amikor Richard – már az elegáns autóban ülve – végre elárulta neki, hová mennek, de nem lehetett egészen biztos benne. A musicalekkel kapcsolatos véleményét olyan régi, több nemzedékkel ezelőtt megfilmesített darabokra alapozta, mint amilyen a The Music Man és az Oklahoma is volt. És először azt hitte, New York City helyett Raleigh-ban megnézni egy előadást valószínűleg olyan, mintha egy középiskolai amatőr színházét látná. Lám, mekkorát tévedett! Lenyűgöző élmény volt számára minden. Az elegáns ruhába öltözött emberek, akik az udvaron italukat kortyolgatták a darab megkezdése előtt, az izgatottan csevegő tömeg hirtelen elnémulása, amikor elhalványultak a fények, és felment a függöny, a zenekar lendületes bevezető taktusai, amelyek már a hangerő révén is váratlan meglepetésként érték, az egyszerre romantikus és tragikus történet, a virtuóz színpadi játék, a sok szépség, amelynek láttán nemegyszer könnybe lábadt a szeme. Na és a színek kavalkádja! A díszletek, az élénk árnyalatú jelmezek, a színpadi reflektorok fényeffektusai, a kísérteties árnyak, na és az a szürreális és ugyanakkor mégis valóságosnak tűnő világ, amelyet mindez a szeme láttára hozott létre a színpadon... Az egész este valahogy álomszerűnek tűnt, állapította meg magában végezetül. Semmi sem köszönt vissza valahonnan a múltból, és még órákkal az előadás után is úgy érezte, mintha ennek révén átléphetett volna egy másik univerzumba, amelyben ő sem egy egyszerű fodrász, aki egy kisvárosban él és dolgozik, ahol egyformán telnek a napok... És később, amikor Richarddal kilépett a színházból, és felpillantott az égre, akkor sem érezte volna idegenebbnek ezt a világot, ha legalább két holdat látott volna világítani a város fölött... No nem mintha most panaszkodni akart volna. Útban hazafelé, a bérelt limuzinban, miközben lehunyta a szemét, úgy szívta magába az új bőrülések jellegzetes illatát és kortyolgatta a pezsgőt, sok minden jutott eszébe. Hát így él az emberek egy része. A többiek. És most már azt is értette, miért olyan könnyű megszokni ezt az életvitelt. És a következő nap is csupa meglepetést hozott a számára Richardnak köszönhetően. Nemcsak azért, mert kitűnően szórakoztak, hanem, mert a program jellege annyira más volt, mint az előző estié. Most reggel találkoztak, nem pedig délután, és nem színházba mentek, hanem hőlégballonra szálltak, nem elegáns limuzinnal utaztak, hanem sétáltak – mégpedig mesekönyv-illusztrációval is felérő

utcákon -, azután nem étterembe mentek vacsorázni, hanem piknikeztek a tengerparton... Mindössze két nap leforgása alatt ennyi minden történt velük! Mintha újdonsült házasok lennének, akik igyekeznek minél több élményt belezsúfolni mézesheteik utolsó óráiba... Bármilyen izgalmas volt is a hőlégballonos kirándulás – kissé félelmetes is, mert hirtelen erős szél támadt, de azért ezt is élvezték -, attól a pillanattól, hogy kézen fogták egymást és úgy sétáltak – Richard rengeteg fényképet készített róla -Julie a legjobban mégis a pikniket élvezte. Talán éppen azért, mert ez mégiscsak olyasvalami volt, amit korábban is gyakran csinált már életében. És mert Jim is szeretett piknikezni. Julie ettől sokkal fesztelenebbül viselkedett, mint a számára új és ismeretlen helyzetekben. Igaz, nem sokáig nosztalgiázott... A piknikkosárban egy üveg Merlot várta, hogy felbontsák, mellé ízletes sajt- és gyümölcstálat készített elő Richard, és miután mindent jóízűen elfogyasztottak, felajánlotta Julie-nak, hogy megmasszírozza a lábát. Elsőre furcsállotta, és idegenkedett is a gondolattól, ezért eleinte csak nevetett és újra meg újra nemet mondott zavarában, de miután Richard gyöngéden megfogta a lábát, óvatosan lehúzta a szandálját, és masszírozni kezdte, már nem tehetett mást, mint megadta magát. És közben arra gondolt, talán csak Kleopátrát kényeztethették így a rabszolgái, miközben lágyan legyezgették a pálmalevelekkel. És ebben a pillanatban furcsamód az édesanyja jutott az eszébe... Bár azt már rég megállapította magában, hogy nem volt különösebben megbízható asszony, és nem is tekintette őt példaképének mint anyát, most képtelen volt szabadulni valamitől, amit ő mondott neki, amikor Julie egyszer megkérdezte tőle, miért szakított a legutóbbi barátjával. – Mert... semmi különöset se érzek, ha vele vagyok – közölte vele az édesanyja tárgyilagos hangon. – Néha ilyen egyszerű a válasz. Kellene egy kis bizsergés legalább, tudod? Julie nyolcéves lehetett akkoriban. Bólintott a választ hallva, s közben azon tűnődött, vajon milyen érzésről beszélhetett az édesanyja, és miért van az, hogy neki erről még fogalma sincsen. Évekkel később kezdte csak kapiskálni. És most, miközben Richardot figyelte, aki a talpát masszírozta, és kényeztette, egyszerre eszébe jutott ez a mondat. Vajon Richard kiváltja majd valaha is belőle ezt a régen várt érzést? A jóisten a megmondhatója, valószínűleg keresve sem találhatna nála jobbat egész Swansboróban. Ez idáig ő volt a legtökéletesebb a szabad férfiak közül, akikkel megismerkedett, és most, a romantikus randevúk után, ahogy egyre több időt töltöttek el egymással, Julie egész egyszerűen tudta, hogy így van. Mégsem tagadhatta, hogy hiányzik a kapcsolatukból valami, mégpedig valami lényeges. Az, amitől a párok igazán összetartozónak érzik magukat, s ami vagy kémiai folyamat, vagy valamiféle mágia, vagy inkább e kettő kombinációja lehet, ámde hiába vizsgálgatta az érzéseit, ennek még a nyomát sem fedezte fel magában. Nem érezte azt a kellemes jóleső bizsergést a tarkója tájékán, mint akkor, amikor Jim először fogta meg a kezét. És nem érzett ellenállhatatlan vágyat arra, hogy lehunyja a szemét, és úgy ábrándozzon a közös jövőjükről, és egészen biztos volt abban is, hogy másnap nem fog a boldogságtól mámorosan szédelegni a romantikus hétvégi randevúk után. Mesésnek érezte pedig mindkettőt – úgy volt tökéletes minden, ahogyan Richard kitalálta, de bármennyire is szerette volna, hogy ne így legyen, a vele kapcsolatos érzéseit továbbra sem érezte elégnek a folytatáshoz. Azon kívül, hogy szimpatikus férfi... és hogy az a fajta, aki a tökéletes társ lehet valaki más számára, be kellett látnia, hogy ő nem tud mit kezdeni vele. Van, hogy ilyen egyszerű a válasz. Mint ahogy az édesanyja is mondta. Azon tűnődött, talán az is lehet az oka, hogy siettetni szeretné a dolgokat. Olyan érzésre vágyik, amelynek megélésére még nem jött el a megfelelő idő az életében. Igen – lehet, hogy ennyi az egész. Csak egy kicsivel több időre van szüksége ahhoz, hogy ne feszélyezze annyira Richard társasága. Hiszen Jimmel sem alakult ki a szerelmük csak úgy ripsz-ropsz, egyik napról a másikra. Talán már csak néhány randevúra van szüksége ahhoz, hogy egészen másként érezzen Richard iránt. És akkor csodálkozva fog visszagondolni arra, hogy kezdetben miért is voltak efféle fenntartásai vele kapcsolatban. Miközben a tükör előtt állva nekilátott, hogy kibontsa a haját, továbbra is ezen gondolkodott. Igen, talán... Majd miután végzett a fésülködéssel, és letette a hajkefét, már szinte biztos volt benne. Igen, ennek így kell lennie. Nincs más teendője... csak jobban meg kell ismerniük egymást. Mellesleg úgy érezte, részben ő is tehet arról, hogy nem érez szerelmet Richard iránt. Mert kettejük közül egyértelműen ő volt az, aki visszafogottabban viselkedett. És bár órákat töltöttek együtt, a beszélgetéseik továbbra is felszínesek maradtak. Persze Richard is tudta már a legfontosabb dolgokat róla, mint ahogyan ő is a férfiról, ám Julie magától nem merészkedett ennél tovább, sem pedig ennél mélyebbre. Valahányszor csak szóba került kettejük között a múlt, ő mindig megpróbálta kikerülni a témát. Nem mesélt Richardnak arról, milyen bonyolult kapcsolat fűzte őt az édesanyjához, hogy milyen félelem munkált benne, amikor újabb és újabb ismeretlen férfiak jöttek és mentek náluk, a nap bármely szakában, és milyen szívszorongató érzés volt végül elmenekülni hazulról, amikor még csak középiskolás volt. Vagy mennyire félt, amikor az utcán élt, különösen azután, hogy besötétedett. Mint ahogy arról sem beszélt neki, mit érzett Jim halálakor. És hogy milyen sokáig tartott az az időszak, amikor el sem tudta képzelni, honnan lesz elég ereje a folytatáshoz, és miként fogja tovább élni az életét nélküle. Ezek voltak azok az emlékek, amelyekről még mindig nem volt képes keserűség nélkül beszélni. Volt olyan pillanat, amikor kis híján engedett a kísértésnek, hogy megossza mindezt Richarddal, hogy a férfi végre megtudja, kicsoda is ő valójában. Végül mégis mindig meggondolta magát. Ki tudja, milyen okból, de képtelen volt megnyílni előtte. És ekkor jött csak rá, hogy Richard sem mesélt valami sokat magáról neki. Eddigi beszélgetéseik során ő is mintha kerülte volna a múltat. De hát végső soron nem ez lenne a lényege az egésznek? A képesség és a

hajlandóság arra, hogy kommunikáljanak egymással? Hogy megnyíljanak a másik előtt, és kiépítsék kölcsönös bizalmukat? Közte és Jim között ez tökéletesen működött... De be kellett látnia, hogy a tojás és a tyúk dilemmája volt ez a számára, mert arra már-már nem emlékezett, melyik volt korábban: a bizsergető érzés a tarkójában – vagy a teljes bizalom Jim iránt... A telefon csöngése zökkentette ki gondolataiból. Átsietett a nappaliba, hogy felvegye. Singer most is a nyomában loholt. – Halló? – Szóval mi történt? – kérdezte Emma köszönés helyett, szinte követelőző hangon.- Mindenről tudni szeretnék, úgyhogy a legkisebb részletet se hagyd ki, légy szíves. Micsoda?! Megmasszírozta a lábát? – kérdezte Mike. És már meg sem próbálta leplezni, mennyire elképedt ezt a fejleményt hallva. Erről még nem hallott másoktól. – Legalábbis ezt mesélte tegnap Emmának – bólogatott Henry. – El kell ismernem, hogy ez már előrelépés. És van fantáziája a fickónak. – Én nem így értettem – mondta Mike, és elhallgatott. Zsebre vágta a kezét, arckifejezése arról árulkodott, hogy gondolatban messze járhat. Henry bizalmasan odahajolt hozzá. – Ide hallgass, nem szívesen közlök most veled egy újabb kellemetlen hírt, de kénytelen vagyok... Benny telefonált az imént, és azt mondta, még ma benéz hozzánk... Mike lehunyta a szemét. Benny, gondolta magában. Uramisten, Benny... Hát ez a nap sem ígérkezik valami fényesnek... Vajon mi jöhet még ezek után? – És Blansennek is szüksége lenne már a teherautójára – folytatta Henry. – Ugye, nem feledkeztél meg róla? Ez a munka is benne van a szerződésben, amit a hídépítő vállalattal kötöttünk. Úgyhogy nagyon fontos... – Persze, persze, mindjárt megleszek vele – vágta rá Mike türelmetlenül. Andrea el sem tudta hinni. Vagyis inkább nem akarta elhinni. A történteket hallva a rosszullét környékezte – forgott a gyomra, és hányingere volt az egésztől, főleg azért, mert Julie úgy beszélt a hétvégi randevúikról, mintha ez mindennapos dolog lenne az életében. Egy bérelt limuzinnal, sofőrrel? Elegáns bőrülésen, pezsgőt iszogatva? És a színdarab... Az Operaház fantomja? Vagy mi is volt a címe? Azután kirándulás hőlégballonnal? És piknikezés a tengerparton...? Andrea egy szót sem akart hallani többet erről. Még véletlenül sem, amikor mások pletykálnak róla. Persze tudta, hogy ez egy ilyen kisvárosban amúgy is elkerülhetetlen. Az ő hétvégéje sajnos semmilyen tekintetben nem hasonlított Julie-éra. Nem, az ő hétvégéje ugyanúgy telt, mint a többi is az utóbbi időben. Felejthető hétvégék egész hosszú sorát tudhatta már maga mögött, ha jobban belegondolt. A péntek estét a flipperben töltötte, próbálta visszaverni Kobra újabb rohamozását. És bár nem tervezte, hogy összetalálkozik ott vele, a férfi nyomban kiszúrta magának, amint megérkezett, és egész este egy pillanatra sem hagyta volna békén. Pióca módra ragaszkodott hozzá. Na és azután szombaton? Órákon át javítgathatta a műkörmeit, miután előző este sikerült elhagynia egypárat közülük. Nahát, ez aztán a hamisítatlan hétvégi program! A legszívesebben felüvöltött volna kínjában. Lefogadom, aki csak hallja, zöldülni kezd az irigységtől! De persze tőle senki sem kérdezte meg, hogyan telt a hétvégéje. Nem. Mabel kizárólag Julie-val törődött, és különben sem érdekelte más azon kívül, hogy mikor mi történt vele. Na és azután'! Gondolom, ezzel az ötlettel aztán sikerült meglepnie! Remekül hangzik... Julie, Julie, Julie. Itt mindig minden csak Julie-ról szól. Julie pedig a vállát vonogatta, olyan közönyös hangon mesélt mindenről, mintha nem is lenne valami nagy dologról szó. Andrea a szeme sarkából figyelte őket, miközben a körmét reszelgette. Nem jól van ez így, gondolta magában. Nem így kellene alakulnia a világ dolgainak. Richard nagy lendülettel nyitott be a szalon ajtaján, és udvariasan tartotta is egy ideig, mert miközben ő érkezett, Julie vendége épp távozni készült. – Ó, szia, Richard – üdvözölte őt Julie. – Kitűnően időzítettél. Épp most lettem kész a munkával... Bár továbbra sem volt tisztában még Richarddal kapcsolatos érzéseivel, azért örült annak, hogy a férfi beugrott hozzájuk, mintha csak megérezte volna, hogy szüksége van megerősítésre tőle ahhoz, hogy tisztábban lásson kettejük dolgát illetően. – Egyszerűen gyönyörű vagy – állapította meg Richard, és odahajolt hozzá, hogy megcsókolja. Bár csak futó csók volt ez, az ajkuk mégis találkozott, és Julie gyors értékelést végzett közben magában. Hát most sem érzem azt a várva várt bizsergést, állapította meg, de nem is kelt bennem semmiféle ellenérzést. Csak egy csók. Semmi több. És ha így folytatom, tette hozzá gondolatban, előbb-utóbb én is úgy járok majd, mint anyám. Hisz ez kész őrület! – Van néhány szabad perced arra, hogy megigyunk egy kávét? kérdezte Richard. Mabel épp nem volt itt – nemrég átsietett valamiért a bankba. Andrea az egyik sarokban üldögélt, és a National Enquirer egyik számát lapozgatta. Az ő szavaival élve: tallózott a sajtóban. Julie azonban pontosan tudta, hogy feszült figyelemmel hallgatja minden egyes szavukat.

– Igen – felelte. – Most van egy kis szabad időm. A következő vendégem úgy fél óra múlva érkezik... Miközben válaszolt, Richard tekintete a nyaka alatti kis mélyedésre tapadt a kulcscsontja fölött. – Hol van a medálod? – kérdezte. Julie önkéntelenül is odakapta az egyik kezét. – Ó, ma kivételesen nem vettem fel – mentegetőzött. – Tudod, többször is beleakadt már a ruhámba munka közben, és ma délután több vendégem haját dauerolnom kell... – Miért nem dugod be a blúzod alá? – vágott a szavába Richard. – Már azzal is próbálkoztam, de folyton előrehull, valahányszor csak lehajolok. Tett egy lépést az ajtó felé. – Gyere, menjünk – javasolta. – Reggel óta még nem is voltam szabad levegőn. – Vegyek talán egy rövidebb nyakláncot hozzá? – Ugyan már, dehogy – tiltakozott Julie. – Tökéletes úgy, ahogy van. – De amikor nem is viseled – érvelt tovább Richard. Julie ezt a megjegyzését válasz nélkül hagyta. Hosszas csönd következett, és ő figyelmesen nézte közben Richardot. Bár a férfi mosolyt erőltetett magára, ő úgy érezte, volt valami mesterkélt ebben az arckifejezésben. – Téged tényleg ennyire zavar az, ha nem viselem? – kérdezte. – Mindössze arról van szó, hogy azt hittem, tetszik neked ez a lánc. – Tetszik is. Gak nem szeretném viselni, amikor dolgoznom kell, mert zavar a munka közben. Ismét erőltetettnek érezte a férfi közönyös arckifejezését, de még mielőtt bármiféle további következtetésre juthatott volna ezzel kapcsolatban, Richardnak sikerült túltennie magát az egészen, és most már ismét természetesnek tűnt a viselkedése. Julie ettől úgy érezhette, mintha csak képzelte volna az eddigieket. – Mégiscsak veszek neked egy rövidebb nyakláncot hozzá – jelentette ki a férfi, most már sokkal könnyedebb hangnemben. – És akkor mindig kiválaszthatod, mikor melyik legyen a nyakadban. – Erre igazán semmi szükség – próbálta hárítani Julie. – Tudom – hagyta rá Richard. A tekintetét egy pillanatra a földre szegezte, azután nézett csak ismét Julie szemébe. Ő pedig egész idő alatt a férfit figyelte. – Én mégis ezt akarom – tette hozzá Richard határozott hangon. Ezt hallva, Julie-nak elkerekedett a szeme. És furcsa érzése támadt. De hogy mi is volt ez az érzés...? Még nem tudta megfogalmazni. Andrea méla undorral tette le maga mellé az Enquirert, amint Julie és Richard távozott a szalonból. Ez a Julie a legnagyobb idióta, akit valaha is a hátán hordott a Föld, állapította meg magában. Egy olyan hétvége után, ami Julie mögött van... Mégis mit képzel magáról ez a buta liba? Meg kellett volna éreznie, hogy Richard beugrik ma hozzá a szalonba... Azaz tudnia kellett volna, hiszen a férfi minden áldott nap megtette ezt. És Julie-val ellentétben Andrea azt is értette, miért bántódott meg Richard a viselkedése miatt. Mert ez igenis tapintatlanság volt tőle. Ugyan kit nem sértene ugyanez a helyében? Hiszen manapság ritka az olyan férfi, mint Richard, aki elhalmozza az imádott nőt meglepetésekkel – két kézzel szórja rá a figyelmességeit, mint a politikusok szokták osztogatni a karácsonyi ajándékokat az árvaházban. Na és kellően értékeli-e Julie mindazt, amivel a férfi kedveskedni igyekszik neki? És vajon eszébe jutott-e valaha is Julie-nak, hogy mivel tehetné boldoggá ő Richardot? Vagy talán nem is érzi, hogy Richard azért vette meg neki azt a nyakláncot, mert azt szeretné, ha állandóan viselné? Hiszen azzal, hogy viseli, azt fejezi ki, nagyra értékeli a figyelmességét, ha pedig nem viseli, azzal őt magát is semmibe veszi ... Andrea úgy látta, az itt a probléma, hogy Julie-nak fogalma sincs róla, milyen jó dolga van Richard mellett. Neki kétsége sem volt afelől, hogy Julie azt gondolja: minden férfi ugyanolyan jóravaló és rendes ember, mint Richard. Valószínűleg abban a hiszemben él, hogy mindegyikük hajlandó egész vagyonokat áldozni ajándékokra és különleges randevúkra, arra, hogy bérelt limuzinnal imponáljon neki... Márpedig a valóság egészen más. Ebben a kisvárosban legalábbis biztosan így van. Andrea tudomása szerint egyetlen hozzá hasonló jóravaló férfi sincs rajta kívül egész Swansboróban. A pokolba is, hiszen csak a limuzin napi bérleti díja több lehet, mint amennyi pénzt tavaly az összes pasija együttvéve költhetett rá egész évben! Sőt talán még annál is több, mint amennyit ezeknek a többsége egész évben megkereshet... Andrea csalódottan rázta a fejét. Hiszen Julie meg sem érdemel egy ilyen jóravaló fiút... Kizárólag a szerencséjének köszönheti, hogy az útjába sodorta az élet ezt a nagyszerű fickót, ezt a Richardot. És arról se feledkezzünk meg, milyen a nézése ennek a férfinak... Andreának most már egyre inkább meggyőződése volt, hogy ő a legvonzóbb férfi, akit valaha is látott. Manipulál... Igen, ezt érezte Julie a történtek után. De ez már csak azután tudatosodott benne, hogy Richard távozott. Mint mondta, vissza kell mennie dolgozni. Manipulál... Mintha azt szerette volna elérni nála, hogy ígérje meg, ezentúl mindig viselni fogja a medált a munkahelyén is. Mintha bűntudatot akart volna ébreszteni benne amiatt, hogy most kivételesen nem volt rajta. És ő rajtakapta. Mintha valami bűnt követett volna el. Mintha úgy gondolná, Julie-nak most már egész

életében hordania kellene azt az ékszert, amit tőle kapott... És Julie-nak cseppet sem tetszett ez az érzés. És szerette volna végre kiismerni magát azon a férfin, akivel együtt töltötte a hétvégéjét. Miért tulajdonít vajon olyan nagy jelentőséget valaminek, ami őszerinte jelentéktelen apróságnak számít? Vagy valóban ilyen fontos lenne ez a számára? Akkor régen rossz... Mindezt Julie csak akkor érezte érthetőnek és elfogadhatónak, ha a férfi valójában azt szeretné kideríteni ezáltal, hogy hogyan is érez iránta. Ezen töprengve, megdermedt egy pillanatra. Azon tűnődött, vajon tényleg erről van-e szó. Különösképpen fontosnak érezte, hogy a végére járjon ennek a kérdésnek. Figyelembe véve azt is, hogy hogyan érezte magát a férfival ezen a vasárnapon... Mióta Richard nekiajándékozta a medált, ő állandóan viselte azt. A hétvégén is. Nem mintha annyira zavarná a munkájában, hogy képtelen lenne dolgozni, ha a nyakában van. Éppen csak kényelmetlennek érezte. Ma reggel azonban úgy döntött, inkább otthon hagyja. Vagy talán... Nem, gondolta Julie, és meg is rázta a fejét nyomatékként. Nem erről van szó. Ő akkor is pontosan tudta, mit miért tesz. A medál tényleg akadályozta bizonyos mozdulatok közben. A múlt héten kétszer is kis híján belevágott a láncba az ollóval. És még ennél is többször fordult elő, hogy szárítás közben beleakadt a vendég hajába. Azért nem vette fel ma reggel, mert nem akarta, hogy valami baja essék a láncnak. Ugyanakkor azt is tudta, hogy nem ez a lényeg. Nem róla van itt szó, és nem is arról, hogy viseli-e a medált a lánccal vagy sem. Ez az egész sokkal inkább Richardról szól. És arról, ahogyan a férfi viselkedik vele. És nemcsak az a fontos, hogy megtörtént, ami megtörtént, hanem az is, hogy hogyan. Az, ahogyan a férfi beszélt hozzá akkor, az arckifejezése közben, és az érzés, amit a viselkedésével őbenne keltett... Igen, kétségtelenül zavarta Julie-t mindaz, ami történt. Jimmel sohasem volt ehhez hasonló tapasztalata. Ha Jim dühbe gurult vagy csak indulatba jött – ami nem fordult elő túl gyakran vele, ezt Julie készséggel elismerte -, sohasem akarta manipulálni a felesége érzéseit. Meg se próbálta mosoly mögé rejteni a haragját, az indulatait. Jim biztosan nem vágott volna ilyen arcot, és a viselkedése sohasem hagyott Julie-ban ilyen furcsa, visszás érzést. És ezek után Richard most már a legkevésbé sem tetszett neki. Addig, ameddig minden pontosan úgy történik, ahogyan én akarom, minden rendben lesz közöttünk. Mintha ezt üzente volna neki Richard a mai viselkedésével. És nagyon nem szeretném, ha még egyszer probléma lenne ebből kettőnk között. – Mégis miről van szó itt tulajdonképpen?, – tette fel magában a kérdést Julie. Tizedik fejezet Mike a garázsban álldogált, és elgondolkodva bólogatott, mindent elkövetve annak érdekében, hogy szót értsenek végre az ügyféllel. Ugyanígy szokott viselkedni Henry is, amikor ezzel a kuncsafttal van dolga. Ám most, amint Benny Dickens belépett a műhelyükbe, Henrynek hirtelen eszébe jutott egy halaszthatatlanul fontos telefonhívás, amelyről eddig megfeledkezett, és miután kimentette magát az ügyfél előtt, nyomban el is tűnt a szemük elől. Előtte még nyájasan megkérdezte az öccsétől. – Ugye mindenben segítségére leszel majd a kedves ügyfélnek, Mike? Benny mindössze huszonegy éves volt, és a családja tulajdonát képezte a város közelében működő foszforbánya. A cégük több mint háromszáz munkást alkalmazott, s ezzel Swansboro legjelentősebb vállalkozásává lépett elő. Benny a tizedik osztály után kimaradt az iskolából, de egy elképesztően nagy családi háza volt a folyóparton, amelyet az apjától kapott pénzből vásárolt magának. Benny nem dolgozott. Soha még csak meg se fordult a fejében annak lehetősége, hogy bármiféle munkát vállaljon. És ez idő szerint már két kis Benny is élt a városban, mindkettő más-más anyától született. Ám a Dickens família tagjai messze a legtehetősebb ügyfeleik voltak, s az ilyesfajta lehetőséget nem szabad veszni hagynia egy ilyen szerény kisvállalkozásnak, mint amilyen az ő autószerelő műhelyük. És apuci ráadásul majomszeretettel csüngött a fián – azt képzelte róla, talán még a vízen járás sem jelenthet gondot a számára. És ennek alapján Mike már réges-rég levonta magában a következtetést: Benny apja egy született idióta. – Hangosabb motort akarok! – kiáltotta Benny dühösen. Az arca már kezdett belevörösödni, a hangja pedig hisztérikusan szökött egyre magasabbra és magasabbra, minden újabb mondattal. – Érthetően megmondtam legutóbb, hogy azt akarom, dübörögjön a motor! Benny nemrégiben vásárolt sportautója, egy Callaway Corvette motorjáról beszélt. Azzal a határozott utasítással hozta ide a kocsit Mike-nak, hogy erősítse fel a motorhangot. Mike úgy gondolta, valami olyasmit szeretne, ami jobban illik a lángnyelvekhez, amelyeket az előző héten festetett velük a motorháztetőre, mégsem nyomja el a szintén frissiben vásárolt sztereó berendezés hangját. Jóllehet Benny nem járt se főiskolára, se pedig egyetemre, a tavaszi szünetben ezzel furikázott Lauderdale-ben, az egyetemi városban, abban a reményben, hogy minél több egyetemista vagy főiskolás lánynak csavarhatja el így a fejét. Ezzel a kocsival akart imponálni nekik. – Ez már így is elég hangos – vágta rá Mike. – Ha ennél is hangosabbra állítom, az már csendháborításnak számít, és keményen megbüntethetnek érte. Erre rendelet is van...

– Biztosan tudom, hogy nem ütközik semmiféle törvénybe... – Biztosan elkapnak pedig vele a rendőrök – érvelt Mike. – A nyakamat teszem rá. Benny lehunyta a szemét, mintha erősen kellene összpontosítania azért, hogy felfogja Mike iménti szavainak az értelmét. – Azt sem tudod, miről beszélsz, te barom! – sziszegte. – Képtelen vagy talán felfogni, hogy teszek rá, amíg nem ütközik törvénybe? – Persze, hiszen egy barom vagyok – felelte Mike, és bólintott. – Megmondtad. A legszívesebben nekiesett volna Benny torkának, és a hüvelykujjával benyomta volna az ádámcsutkáját. Aztán pedig megrázná, jó alaposan, mint Krisztus a vargát... Benny ekkor színpadias mozdulattal csípőre tette a kezét. Mint mindig, most is Rolex márkájú aranyórát viselt, ami kivillant a zakója ujja alól. – Mondd csak, az apám talán nem ide hozza javíttatni a cégünk összes kocsiját? – De igen – felelte Mike. – És én is jó ügyfeletek voltam ez idáig, ugye? – firtatta Benny. – Úgy van – felelte Mike. – Nem ide hoztam talán szervizre a Porschémat és a Jaguáromat? – De igen. – Talán nem fizetem ki mindig idejében a munkátokat? – De igen. Benny most már ideges hadonászásba kezdett, és egyre hangosabban kiabált Mike-kal, aki látszólag teljesen nyugodt volt. – Akkor meg miért nem csináltad meg azt, amit kértem? Azt akarom, hogy dübörögjön az a motor, érted? Tökéletesen emlékszem rá, hogy ezt mondtam akkor is, amikor idehoztam a kocsit. Néhány nappal ezelőtt már részletesen elmagyaráztam neked, mit is akarok. Azt mondtam, dübörögjön! – Értem – felelte Mike. – Szóval azt akarom, hogy dübörögjön! – Dübörögjön... – ismételte Mike gépiesen. – Úgy van! És holnapra készülj el vele! – Holnapra... – Dübörögjön, megértetted végre? – Bennynek már egészen lila volt a feje az erőlködéstől. – Dü-börög-jön! – Rendben van. Nem sokkal azután, hogy Benny elviharzott a Jaguárjával, Henry is előmerészkedett az irodájából. Megállt Mike mögött, és elgondolkodva vakargatta az állát. Mike még javában dühöngött és szitkozódott magában, aztán ismét a motor fölé hajolt, anélkül, hogy észrevette volna a bátyját – Talán mégis állítanod kellene azon az átkozott motoron – tanácsolta neki Henry. – Úgy értem, dübörögjön csak neki, ha ő egyszer ezt akarja. Mike felkapta a fejét, de mindössze ennyit mondott: – Fogd be, Henry. Henry feltartotta mindkét kezét, mint aki teljességgel ártatlan. – Én csak segíteni szerettem volna... – mentegetőzött. – Na persze. Mint a halálra ítélten az a fickó, aki rákapcsolja az áramot a villamosszékére. Elárulnád, miért hagytál itt egyedül ezzel az idiótával? – Tudod jól, hogy ki nem állhatom ezt a fickót – felelte Henry. – Miért, mit gondoltál? Azt, hogy én talán rajongok érte? – Azt talán mégse... De az biztos, hogy sokkal jobban viseled az ilyen beképzelt fazonokat, mint én. Olyan jól elboldogultál vele most is. És persze azt is tudod, nem engedhetjük meg magunknak, hogy elveszít sünk egy ilyen fontos ügyfelet. Az apját meg az egész vállalatot... – Egy hajszálon múlott. Különben nekiesem puszta kézzel, és meg fojtom. – De aztán mégiscsak kibírtad e nélkül – nyugtatgatta Henry. – És gondolj csak bele, ezért a munkáért extraárat számolhatunk fel neki. – Akkor sem éri meg szerintem... – Ugyan már, Mike. Pont úgy viselkedtél vele, mint egy született profi. Még engem is sikerült meglepned ezzel. – Baromnak nevezett... – Ne azt nézd, mit mondott, hanem azt, hogy ki mondja – bölcsel kedett a bátyja.- Különben is ez a szó az ő szájából szinte dicséretnek számít. Henry ekkor az öccse vállára tette az egyik kezét. – De ha még egyszer előfordul ilyesmi, talán mégis ki kellene próbálnod valamit rajta. Hogy egy kissé visszább fogja magát. – Mégis mire gondolsz? Ragasszam be talán a száját szigetelőszalaggal?

– Nem, én az ennél valamivel finomabb megoldások híve vagyok. – Mint például? – Nem is tudom – felelte Henry elgondolkodva. Aztán ismét vakargatni kezdte az állát, és szemében huncut csillogással hozzátette: – Mondd csak, arra még nem is gondoltál, hogy felajánlhatnál neki egy finom nyugtató lábmasszázst? Mike-nak tátva maradt a szája. Nem akart hinni a fülének. Újabban egyre gyakrabban érezte, hogy ki nem állhatja a tulajdon bátyját. Jake Blansen nem sokkal négy óra után érkezett a szervizbe a teher autójáért, és miután rendezte a számláját Henrynel az irodahelyiségben, elindult Mike felé. – A kulcsokat az önindítóban találod – mondta neki Mike. – És ne felejtsd el, hogy állítanom kellett a féken. így most sokkal keményebben fog, mint amihez hozzászoktál. Azért mondom, nehogy kellemetlen meglepetést okozzon. Különben minden rendben van a járgányoddal. Jake Blansen bólintott. Tekintélyes sörpocakja és olyan széles válla volt, mint egy ruhásszekrény, a szája sarkából folyton kilógott egy fogpiszkáló, és télen-nyáron NASCAR emblémás baseballsapkát viselt. Az izzadság hatalmas foltokat hagyott az ingén, ami körkörösen látszott most a hónalja körül is. A farmernadrágján és a csizmáján vastag rétegben állt a cementpor. – Jó, majd figyelmeztetem rá a többieket is, akik fuvarozni szoktak vele – mondta Jake. – őszintén szólva nem is értem, miért éppen nekem jutott ez a roncs. Úgy volt, a cégünk fizeti a karbantartás összes költségét. De gondolom, ti is tudjátok, hogy szokott ez lenni. A főnökök mindig mindent összezagyválnak. Mike Henry felé biccentett. – Tudom én azt jól, hogy értetted ezt. Ez a pasas is nagyon fárasztó néha főnöknek. Azt csiripelik a verebek, hogy Viagrát szed újabban, úgyhogy nincs is min csodálkoznom. Nehéz lehet elviselnie szegény fejének a tudatot, hogy már gyógyszer kell neki ahhoz, hogy férfiszámba vegye az asszony. Jake elnevette magát. Tetszett neki a tréfa. Mike csak mosolygott. Úgy érezte, részben máris sikerült bosszút állnia a bátyján. – És mégis hány ember dolgozik nálatok mostanság? – kérdezte. – Nem is tudnám megmondani. Egy pár százan biztosan – felelte Jake. – De miért kérdezed? Talán csak nem állást keresel? – Nem, én igazából csak az autószereléshez értek. Csak az jutott eszembe, hogy nemrég megismerkedtem egy mérnökkel, aki a ti cégeteknek dolgozik. Azt mondta, szaktanácsadó a hídépítőknél. – Melyikről van szó? – Richard Franklin a neve – mondta Mike. – Ismered talán? Jake Mike szemébe nézett. Akkor sem kapta el róla a tekintetét, amikor kivette a szájából a fogpiszkálót, mielőtt válaszolt volna. – Igen, ismerem. – Na és mi a véleményed róla? Rendes fickó? – érdeklődött Mike. Jake-nek tágra nyílt a szeme, majd visszadobta a kérdést Mike-nak. – Neked mi a véleményed róla? Olyan hangnemben kérdezte, ami önmagában véve is elég beszédes volt ahhoz, hogy Mike elbizonytalanodjon. – Ezek szerint neked nem szimpatikus a fickó – vonta le a következtetést. Úgy tűnt, mintha Jake mérlegelte volna magában a válaszát. – Tulajdonképpen kicsoda ő neked? – kérdezte felelet helyett. – A barátod talán? – Nem. Mint mondtam, eddig még csak egyszer találkoztam vele. – Hát ennyi bőven elég is belőle neked szerintem. Nem hiszem, hogy szeretnéd alaposabban is megismerni azt a fickót. – Mégis miért nem? Jake hosszasan hallgatott, majd végül megrázta a fejét. És bár Mike szeretett volna ennél többet is megtudni tőle, egy szót sem sikerült kicsikarnia belőle erről a témáról. A sofőr ismét csak a teherautóra terelte a szót, és néhány perccel később távozott. Mike pedig hosszasan tűnődhetett azon, vajon mit hallgatott el előle Jake. Mert úgy érezte, sokkal fontosabb lehet az, amit nem mondott el, mint amit hajlandó volt elárulni neki. És gondolatmenetéből csak Singer érkezése zökkenthette ki. – Szia, nagyfiú! – kiáltotta Mike lelkesen. Amikor egészen közel ért hozzá, Singer felugrott, és két mellső lábát – szokásához híven – Mike mellkasának támasztotta, úgy üdvözölte. Pont úgy néztek ki, mintha táncolni készülnének. Singer vékony, nyüszögő hangokat préselt ki a torkából, így fejezve ki örömét és izgatottságát. – Hát te meg mit keresel itt ilyenkor? – kérdezte Mike. A kutya erre ellökte magát tőle, majd ismét négy lábra ereszkedve sarkon fordult, és elindult Mike öltözőszekrénye felé. – Sajnálom, de egy falatnyi kaja sincs nálam – figyelmeztette Mike, és követte a kutyát. – De biztosan

tudom, hogy Henry mindig tart magánál egy kis elemózsiát az irodájában. Gyere, szabadítsuk meg őt a feleslegtől! És mutatta az utat Singernek. Miután Mike kihúzta Henry íróasztalának legalsó fiókját, rögtön talált benne néhányat a bátyja kedvenc minifánkjából, amelyet ő még egy kis porcukorral is meghintett, de volt itt egy kis maradék édes keksz is, benne csokoládédarabkákkal. Mike kényelembe helyezte magát a bátyja székében, és egyenként dobálta a finom falatokat Singernek, aki a levegőben kapta el, és egyetlen harapás vagy rágás nélkül nyomban le is nyelte valamennyit. És noha nyilván nem ez a legegészségesebb étel a számára, Singer lelkes farkcsóválással biztatta Mike-ot a folytatásra. Neki pedig az tetszett a leginkább az egészben, hogy mekkora meglepetést okoznak majd ily módon a bátyjának. Vajon milyen képet vág, amikor meglátja, hogy egyetlen morzsa sem maradt a dugikajájából? Mike elégedetten konstatálta magában, olyan jól jár Singer etetésé vel, mint mások az „egyet fizet, kettőt kap" szlogenű vásárlási akciókkal. Julie aznapi utolsó vendége is távozott már a szalonból. Körülnézett, és csak ekkor tűnt fel neki Singer hiánya. – Nem láttad valahol Singert? – kérdezte Mabeltől. – Én engedtem ki, nem is olyan régen – felelte Mabel. – Egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni az ajtóból. – Körülbelül mikor engedted ki? – kérdezte Julie. – Úgy egy órája lehet már... Julie a karórájára pillantott. Singernek nem volt szokása ilyen sokáig távol maradni tőle. – És azóta nem is láttad visszafelé jönni? – kérdezte Mabeltől. – Úgy rémlik, mintha egyenesen Mike-ék felé igyekezett volna. Julie nem sokáig gondolkodott. Átsietett Mike-ékhoz. Singer kedvenc helyén, egy régi pokrócra gömbölyödve feküdt, és javában horkolt. így pihente ki a Mike-tól kapott édességek emésztésének fáradalmait. Mike eközben egy Pontiac Sunbird motorját szerelte. – Hé, Mike! – köszönt oda neki Julie. – Hát te még itt vagy? Mike felkapta a fejét az ismerős hangra, és elő is jött a műhelyből. – Itt vagyok hátul – kiáltotta. Singer csak most emelte fel a fejét a plédről. A tekintete egészen homályos volt még az alvástól. – Nem láttad errefelé Singert? – kérdezte Julie. – Dehogynem – felelte Mike. – Most is itt van – és abba az irányba biccentett, ahol Singer heverészett, azután felkapott egy rongyot, hogy tisztára törölje a kezét. A kutya eközben felkelt a helyéről, és elindult Julie felé. – Hát itt vagy – állapította meg Julie. Amikor Singer odaért hozzá, megvakargatta a kutya hátát, miközben az lelkesen ficánkolt körülötte. – Tudod, már kezdtem komolyan aggódni miattad... Mike elmosolyodott, és közben hálát érzett Singer iránt, amiért nem ment vissza magától a szalonba. Julie csak ekkor nézett rá. – Mi újság nálatok? – kérdezte. – Nem sok. És te hogy vagy? – Köszönöm, jól. – Csak jól? • – Ez egy ilyen nap – mondta Julie. – Hiszen te is tudod. – Igen, azt hiszem – felelte Mike, és bólogatott is hozzá. – Nálunk Benny adta meg az alaphangot, aztán Henry kis híján elpatkolt. – Micsoda? Henry? – Úgy értem, az utolsó pillanatban gondoltam meg magam, hogy neki ne essek és meg ne fojtsam puszta kézzel. De aztán rájöttem, képtelen lennék elviselni, hogy mit gondolnának rólam a szüleim, ha hűvösre kerülnék miatta. Mindenesetre egy hajszálon múlott a bátyám élete. – Olyan sok borsot tört talán ma már az orrod alá? – Ugyan már, melyik napon nem? És miért pont ez lenne kivétel? – Te szegény – szánakozott rajta Julie. – Emlékeztess rá, nehogy elfelejtsek telesírni egy lavórt miattad még ma este. – Mindig is éreztem, hogy számíthatok rád – hálálkodott Mike. Julie ezen a ponton végre elnevette magát. Kedvelte Mike humorát, és azt is egyre vonzóbbnak találta, hogy kis gödrök keletkeztek az arcán kétoldalt, amikor nevetett. – Vagyis akkor mit csinált? Már megint lyukat vágott a kezeslábasod hátuljába? – Nem. Ezt a tréfát egy idő után már ő is unalmasnak találta. Mellesleg legutóbb, amikor ezt a merényletet elkövette ellenem, épp egy csavart kellett bekennem pillanatragasztóval. És bosszúból megkértem arra, hogy tartsa, míg én utánanézek valaminek. Szerencsésen oda is ragadt a csavarhoz. Csak

másnap sikerült leoldani valamilyen speciális vegyszerrel a kezéről. Kénytelen volt magával vinni este az ágyba. – Igen, erre én is emlékszem – kuncogott Julie. – Utána heteken át semmit sem fogadott el a kezedből, bármit is akartál odaadni neki. – Na igen – bólintott Mike némi kellemes nosztalgiával. És ezek a legjobban sikerült pillanatok voltak az életemben, tette hozzá gondolatban. – Talán megérdemelne többször is valami ehhez hasonló tréfát, de nekem nem ilyen srófra jár az agyam. – Azt hiszem, hiába is próbálkozol, őt képtelenség felülmúlni ezen a téren. De ilyenkor gondolj mindig arra, hogy csak azért csinálja, mert irigykedik rád. – Gondolod? – Biztosan tudom, hogy így van – erősködött Julie. – Hiszen már erősen hullik a haja, és Dunlop-kórban szenved. – Dunlop-kórban? – Igen. így nevezik azt, amikor valaki napról napra beljebb húzza a nadrágszíjat, és nem veszi észre, hogy ettől csak még jobban kidomborodik fölötte a hasa. Mike jóízűen nevetett rajta. – Na igen, elég nehéz lehet elviselni, ha az ember ilyen csúnyán kezd öregedni, mint az én bátyám. – Szóval... még nem is válaszoltál a kérdésemre. Milyen volt a mai napod? Azt mégsem mesélhette el Julie-nak, miféle megjegyzéssel utalt rá Henry a nap folyamán. Ehelyett inkább az üdítöitalos automata felé intett, majd a zsebébe nyúlt, hogy keressen hozzá néhány aprót. – Ó, tudod, semmi különös – mondta tettetett könnyedséggel. – Semmi a szokásos dolgokon kívül. Julie erre csípőre tette a kezét. – Úgy érzem, mégis történt valami, ami tetszett neked, de úgy döntöttél, inkább nem mesélsz nekem róla. – Igazad van. De erről tényleg nem beszélhetek veled – próbálta tréfával elütni Mike. Majd kihúzta magát, és most már komolyabb hangnemben folytatta: – Néha, tudod, nem is tehetek róla, de úgy érzem, elhanyagolsz engem, és azt kell mondanom, ez fáj nekem. Kivett az automatából egy diétás kólát Julie számára, aztán egy Dr. Peppert saját magának. Rég nem kellett már megkérdeznie Julie-tól, hogy mit szeretne, így aztán most szó nélkül adta a kezébe a megfelelő dobozt. – És ez fáj neked – ismételte utána Julie. – Annyira, mintha kést döfnének belém. – Ezek szerint ma két lavórt kell telesírnom? – próbált tréfálkozni vele Julie. – Igazán kedves lenne tőled. De tudod, mit? Legyen inkább három, és akkor biztos lehetsz abban, hogy mindent megbocsátottam. Julie-ban csak akkor tudatosodott, hogy milyen régen beszélgettek utoljára, és hogy ez mennyire hiányzott neki is, amikor Mike végre elmosolyodott. – Vagyis azon kívül, hogy Henry szokásához híven borsot tört az orrod alá, történt valami más érdekes is veled? Mike hosszasan hallgatott. Igen, egy Jake Blansen nevű fickó járt itt nálunk, és elég titokzatosan viselkedett, amikor Richardról kérdeztem. Szeretnéd talán hallani a részleteket is? Úgy találta, még nincs itt az ideje annak, hogy elmondja ezt Julie-nak. Így aztán inkább csak megrázta a fejét – Nem mondhatnám. És veled mi érdekes történt ma? – Semmi – felelte Julie, és Singer felé pillantott. – Azon kívül, hogy ez a nagyfiú meglépett a szalonból a tudtom nélkül. Már kezdtem komolyan aggódni miatta. Attól féltem, valami baja esett. – Singernek? Ugyan már, ennek a nullával egyenlő az esélye. Nincs olyan autó a világon, amelyik komoly kárt tehetne benne. Inkább fordítva. Ő törné totálra, ha véletlenül mégis találkoznának. – Én akkor is komolyan kezdtem már aggódni miatta. – Mert nő vagy. A férfiak sohasem aggódnak fölöslegesen. így én sem. Mi nem esünk egykönnyen pánikba... Julie elmosolyodott. – Ezt azért jó tudni. Ha majd hurrikán közeledik a város felé, én leszek az első, aki felhívlak, hogy deszkázd be az ablakaimat. – Szerintem máskülönben is ezt tennéd. Vagy már nem is emlékszel rá? Hiszen még te vásároltál egy különleges kalapácsot nekem erre a célra. – Tőlem igazán nem várhatod el, hogy bedeszkázzam az ablakokat. A végén még pánikba esem, és ki tudja, mit teszek azzal a kalapáccsal. Mike jóízűen nevetett rajta. Aztán egy időre csönd támadt. Na és most hogyan tovább?, gondolta Mike. Pedig nagyon is egyértelmű volt ez a számára. – Na és hogy s mint mennek a dolgaid Richarddal? – kérdezte, és próbált minél könnyedebb hangnemet megütni közben. Julie elbizonytalanodott, igaz is, tulajdonképpen hányadán áll Richarddal?

– Egészen jól – felelte végül. – Jól telt a hétvége, de... – elhallgatott, mert gondolkodnia kellett a folytatáson. Tulajdonképpen mit is szeretnék elmondani ezzel kapcsolatban Mike-nak? – De? – csapott le Mike a bizonytalanságára. – Nem is olyan fontos... Inkább hagyjuk, kérlek. Mike elgondolkodva figyelte minden rezdülését. – Biztos vagy benne? – Igen, egészen biztos – felelte Julie, és az arcán röpke, erőltetett mosoly suhant át. Majd hozzátette: – Úgy van, ahogy mondtam az előbb. Nem fontos. Mike érezte, mennyire zavarba jött a kérdésétől, és inkább nem is erőltette tovább. Julie nem akart beszélni vele Richardról, és ha jobban belegondolt, hát ő sem erre vágyott. Nincs is ezzel semmi gond tehát. Egyszerűen túl kell lépnie a témán. – Ide figyelj, azért ha úgy érzed, mégis beszélni szeretnél velem valamiről, engem mindig megtalálsz. Rendben? – Rendben – bólintott Julie. – Én komolyan gondolom, amit mondtam – folytatta Mike. – Hozzám bármikor fordulhatsz... – Tudom, hogy így van – felelte Julie. Baráti mozdulattal megfogta Mike vállát, mintha így szeretné oldani a kettejük között vibráló feszültséget. – Néha úgy érzem, többet kellene kimozdulnod itthonról, Mike jegyezte meg. – Világot látni, eljutni néhány egzotikus helyre... – Micsoda? És ezzel egy csapásra tönkretegyem a jó híremet, amelyet hosszú évek alatt sikerült csak megalapoznom azzal, hogy minden este megnézem a Baywatch legújabb részét? – Pontosan erre gondoltam – felelte Julie. – Hiszen a tévénézésnél minden egyéb csak jobb lehet. De ha nincs kedved utazgatni, akkor... próbálj megbarátkozni valami mással. Például megtanulhatnál valamilyen hangszeren játszani... Mike szája keskenyre préselődött. Henry után Julie is csak ugratni akarja? – Megbocsáss, drágám, de ez már igazán övön aluli ütés volt. Julie-nak felcsillant a szeme. – Volt olyan jó, mint Henry megjegyzései? – kérdezte. Mike elgondolkodott a kérdésen. – Nem – felelte végül. – Henry ennél azért jobbakat szokott mondani nekem. – Nem igaz. – Mi mást is mondhatnék még neked, hiszen hozzá képest zöldfülű kezdő vagy. Julie elmosolyodott, és kissé hátradőlt a felsőtestével, mintha távolabbról szeretné végigmérni Mike-ot tetőtől talpig. – Egészen könnyű kijönni veled, tudod? – Azért mondod, mert könnyű célpont vagyok az ugratáshoz? – Nem, hanem mert olyan nagy rutinod van már az ilyen helyzetek kezelésében. Mike a körmét kezdte vizsgálgatni. – Hát ez mulatságos – mondta végül. – Mi? – A szavak, amik az imént hangzottak el a szádból. Andrea is ugyanezt mondta nekem a minap. Szóról szóra... – Andrea? – kérdezte Julie elképedve. Mintha azt gondolta volna, biztosan csak rosszul hallotta. – Igen, most hétvégén. Amikor randevúztam vele – tódította Mike. – Jut eszembe... Pár perc múlva érte is kell mennem. Megígértem neki... Mike előbb az órájára pillantott, azután az öltözőszekrényére. – Hé, várjunk csak... Andreával? – Julie képtelen volt palástolni megrökönyödöttségét. – Igen. Irtó klassz csaj. És nagyon jól éreztük magunkat egymással. Bocsáss meg, de most már tényleg sietnem kell... Julie azonban elkapta a karját. – Na de... Te és Andrea? – kérdezte elképedve. Mike ekkor a szemébe nézett, sokáig, kitartóan. Aztán kacsintott egyet. – Elhitted, ugye? Julie keresztbe fonta a karját maga előtt. – Egy pillanatra sem – csattant a hangja élesen. – Ugyan már. Valld be, hogy mégis... – Nem és nem. – Ismerd be legalább, hogy egy icipicit... – Jól van, beismerem. Mike arcára kiült az elégedettség. – Remek. Akkor most már kvittek vagyunk. Tizenegyedik fejezet

Julie szórakozottságból elfelejtette behúzni maga után az ajtót, amikor visszament a szalonba. Egyre csak azon gondolkodott, amiről Mike-kal beszélgetett az imént. Mabel felpillantott rá az asztal mellől. – Megbeszéltétek Richarddal, hogy találkoztok ma este? – kérdezte váratlanul. – Nem. De miért kérded? – Mert benézett hozzánk, és utánad érdeklődött – hangzott a vá lasz. – Nem is találkoztál vele? – Odaát voltam Mike-nál a műhelyben – felelte Julie. – És még visszafelé jövet sem láttad Richardot? – csodálkozott Mabel. – Nem. – Hát ez mégiscsak furcsa – állapította meg Mabel. – Látnod kellett volna őt az utcán. Úgy értem, alig néhány perce, hogy elment. És biztos voltam benne, hogy keresni fog téged a környéken. Mondtam neki, hogy csak a kutyát keresed. – Úgy tűnik, közben meggondolhatta magát – Julie ekkor az ajtóra pillantott. – Azt is elmondta neked, miért keres? – Nem, azt nem kötötte az orromra. Csak annyit árult el, hogy téged keres. Talán még utoléred a főúton, ha sietsz. Mabel üzenetrögzítőre állította a telefont, majd befejezte a rámolást az asztalon, azután figyelte Julie-t, aki nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Menjen-e vagy maradjon? Úgy egy perc elteltével, mire mégis eldöntötte magában ezt a kérdést, Mabel így folytatta: – Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem pocsék napom volt. Ma minden vendégem csak panaszkodott. Ha nem a frizurájukkal van bajuk, akkor a gyerekeikkel vagy a férjükkel, vagy az új pappal, vagy a kutyák ugatásával, vagy azzal, hogy őrült módra vezet mindenki, aki tőlünk északra lakik... Néha kedvem lenne azt mondani nekik, legfőbb ideje, hogy felnőjenek végre. Gondolom, te érted, mire céloztam ezzel... Julie-nak azonban beszélhetett. Ő továbbra sem tudta kiverni a fejéből Richardot. – Biztosan telihold lesz – dünnyögte maga elé. – Mintha mindenki megbolondult volna egy kicsit... – Még Mike is? – Nem, Mike a kivétel – felelte Julie, és lemondóan legyintett. – Mike mindig ugyanolyan. Mabel kihúzta az asztal egyik fiókját, és elővett belőle egy kis üveget. – Hát akkor a legfőbb ideje, hogy letörölgessük erről a pókhálót jelentette ki. – Na, mi lesz? Velem tartasz? Mabel rendszeresen „pókhálótlanította" a kis laposüveget a munkaidő végeztével, lazításképpen. – Igen, köszönöm – mondta Julie. – De előbb bezárom az ajtót. Mabel előkapott két műanyag poharat ugyanabból a fiókból, és kényelembe helyezte magát a pamlagon. Mire Julie letelepedett mellé, már a cipőjét is levetette, és feltette a lábát az asztalra. Miközben kortyolgatni kezdte az italt, lehunyta a szemét, és kissé hátrahajtotta a fejét. Mintha azt képzelné, a tengerparton pihen egy nyugágyban fekve, a trópusi napfényben sütkérezve. – Na és mi újság Mike-nál? Történt vele valami érdekes mostanában? – Semmi különös. Dolgozik, veszekszenek Henryvel, ugratják egymást, ahogy szokták. Ezen kívül nem sok... – ekkor elhallgatott. Azután egy gondolattól felderült az arca. – Ó, és hallottad, hogy hamarosan fellép majd a Clipperben? Néhány hét múlva... – Igazán...? Hurrá. Mabel cseppet sem tűnt lelkesnek, és ezt nem is titkolta. Julie azonban ezt is mulatságosnak találta. – Ugyan ne légy már ilyen undok, Mabel. Hiszen most kivételesen egy egészen jó kis együttessel fog fellépni. – Szerintem még ez sem segíthet rajta. – Nem is játszik annyira rosszul. Mabel elmosolyodott, aztán felegyenesedett. – Ó, édesem, tudom, hogy jó barátok vagytok, de Mike olyan nekem, mintha a rokonom lenne. Láttam még pelenkás korában, meg először totyogni, és hidd el nekem, hogy ő valóban rossz gitáros. És azt is tudom, hogy mennyire dühíti őt a saját tehetségtelensége. Hiszen mióta csak az eszét tudja, soha nem akart más lenni, mint zenész – sorolta Mabel. – De ahogy egy bölcs mondás is tartja, sose hallgass hamis énekest, mert ezt a dobhártyád bánja meg. – Én nem is ismerek ilyen mondást – jegyezte meg Julie. – Pedig ismerned kellene. És jobb is lenne, ha te is ehhez az elvhez tartanád magad. – Márpedig Mike imád zenélni. És ha boldoggá teszi az, hogy együtt próbálhat egy új zenekarral, akkor én is örülök annak, hogy ő örül. Mabel elmosolyodott. – Igazán kedves és jólelkű teremtés vagy te, Julie. Nőben különösen ritka az ilyen. Tudod, engem nem érdekel, hogy mások mit mondanak rólad. Én akkor is szeretlek... Megemelte az italát Julie felé, mint pohárköszöntő után szokták. – Én is pont így vagyok veled – mondta Julie, és azzal koccintottak.

– Na és mi van veled meg Richarddal? – kíváncsiskodott Mabel. – Azóta, hogy ma itt járt, még csak szóba se hoztad... – Azt hiszem, minden rendben van – hangzott a válasz. Mabel kissé feljebb emelte az állát. – Azt mondtad, csak azt hiszed? Ez úgy hangzik, mint mikor a matróz így mentegetőzik: Azt hiszem, valahogy elkerülte a figyelmemet ez a jéghegy, kapitány. – Minden rendben van – ismételte el Julie, de most sem volt sokkal meggyőzőbb a hangja. Mabel fürkészte egy ideig az arcát. – Akkor miért nem mentél utána, amikor ezt javasoltam? Még utolérhetted volna. – Nem láttam különösebb okot erre – felelte Julie. – Hiszen ma már amúgy is találkoztunk egyszer... – Aha – felelte Mabel lassan, elnyújtva a szót. – Azt hiszem, így már minden érthető. Julie csak most kortyolt először az italból. Érezte, hogy átforrósodik az alkoholtól a torka. Bár Mike-kal mégsem beszélgethetett Richardról, Mabellel egészen más a helyzet. Mabel talán még abban is a segítségére lehet, hogy tisztázza, miféle érzéseket táplál magában Richard iránt... – Ugye emlékszel a medálra, amit tőle kaptam? – kezdett bele. – Már hogyan is tudnám elfelejteni? Hiszen még a monogramodat is belevésette. – Nos, Richard kifogásolta, hogy ma nem viseltem a nyakláncot és a medált. – És akkor mi van? – Én is így gondoltam. Szerintem ez nem is olyan nagy dolog. De úgy tűnik, Richard mégis megsértődött emiatt. – Ha ilyen aprósággal sikerült megbántanod őt, akkor emlékeztess majd arra, nehogy megkínáljam véletlenül a fasírtommal. Mivel Julie nem reagált Mabel tréfának szánt megjegyzésére, látta, hogy nagy lehet a baj. Maga elé emelte a poharát, majd így folytatta: – Szóval megbántódott. És akkor mi van? A férfiaknak is megvan a maguk rigolyája. Lehet, hogy az övé éppenséggel ez. Vannak ennél sokkal rosszabbak is, nekem aztán elhiheted! De az a véleményem, hogy mindazt, ami ma történt közöttetek, az egészhez kellene viszonyítanod, nem pedig önmagában nézned. Hányszor is találkoztatok idáig? Három alkalommal? – Tulajdonképpen négyszer. Ha a múlt hétvégét kettőnek vesszük. – Az is lehet, hogy csak rossz napja volt. Azt mondtad, kötetlen munkaidőben dolgozik, ugye? Lehet, hogy be kellett mennie valamiért vasárnap, és aztán késő estig dolgozott. Ki tudja? Julie ujjai türelmetlenül doboltak a pohár oldalán, Mabel pedig elgondolkodva lötyögtette a whiskyt a sajátjában. – Szerintem ne aggódj túl sokat emiatt – mondta végül tárgyilagosan. – Egyelőre nem kellene különösebb jelentőséget tulajdonítanod az ilyesminek. – Vagyis tegyek úgy, mintha mi sem történt volna? – Hát nem egészen. Az sem jó, ha úgy csinálsz, mintha nem furcsállnád a viselkedését. Julie kérdőn nézett fel rá. Találkozott a tekintete Mabelével. – Fogadd el egy olyan nő tanácsát, aki túl sok randevún esett át, és akinek túl sok férfival volt viszonya már életében – mondta Mabel. – Mindenki, beleértve téged is, igyekszik minél tökéletesebben viselkedni egy kapcsolat hajnalán. Van, hogy az apró hibákból következtethetünk a nagyobbakra, és a nők előnyben vannak, mert rendelkeznek a megérzés képességével. Igaz, sokszor más előnyünk nincs is a férfiakkal szemben. – Mintha az imént még azt mondtad volna, ne aggódjak emiatt. – Valóban ezt mondtam. De azért arról se feledkezz meg, amit a női megérzésed súg. – Vagyis neked mégis az a véleményed, ez igenis probléma, ugye? – Édesem, én ugyanúgy nem tudom, mit gondoljak erről, mint ahogyan te sem – felelte Mabel. – Nem áll rendelkezésünkre egy szép nagy könyv, amelyből minden kérdésünkre készen kapjuk a válasz. Én csak azt akartam mondani neked, hogy ne söpörd le az asztalról ezt a kérdést, ha tényleg ennyire zavar, ami történt, ugyanakkor azt se engedd, hogy ez a kis affér mindent tönkretegyen. A randevúzás éppen erről szól ugyanis. Így ismerheted meg a másikat. így deríthetitek ki, hogy összeilletek-e vagy sem. Én csak a józan paraszti ész jelentőségére szeretném felhívni szíves figyelmedet... Julie hosszasan hallgatott. – Igen, azt hiszem, igazad van – mondta végül. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. Mabel a készülék irányába fordult. Pár pillanat múlva bekapcsolt az üzenetrögzítő. Mabel végighallgatta, aztán ismét Julie felé fordult. – Szóval eddig négyszer randevúztatok? Julie bólintott. – És lesz vajon ötödik is belőle? – Richard nem kérdezte meg, de azt hiszem, ő folytatni szeretné. – Elég érdekesen kerülgeted a választ a kérdésemre – állapította meg Mabel. – Hogy érted ezt?

– Azt még nem árultad el, hogy te mit szeretnél. Vagy hogy mit felelsz majd neki, ha ismét találkozni szeretne veled. Julie elkapta róla a tekintetét. – Igazad van – felelte. – Ezt még nem árultam el neked. Richard már várta, amikor hazaérkezett. A kocsija ott parkolt Julie háza előtt az utcán, ő pedig a motorháztetőnek támaszkodva, karját keresztbe fonva maga előtt, egyik lábát a másik elé téve álldogált. És így figyelte, amint Julie befordult az autójával a sarkon, és közeledett felé. Miután leparkolt a kocsival, Julie hátranézett Singerre, miközben kikapcsolta a biztonsági övét. – Maradj itt a Jeepben, légy szíves, amíg nem szólok, hogy kiszállhatsz, rendben? – kérte. Singer erre rögtön gyanút fogott, és hegyezni kezdte a fülét. – És viselkedj rendesen addig is – kérte Julie, miközben kiszállt a kocsiból. Richard ekkor már ott állt a Jeep mellett. – Szia, Julie – üdvözölte. – Szia, Richard – felelte Julie tárgyilagos hangon. – Hát te mit csinálsz itt? A férfi egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. – Úgy alakult, hogy lett ma egy kis szabadidőm, és gondoltam, benézek hozzád a szalonba, de épp kiugrottal valahova. – Meg kellett keresnem Singert. Odaát vendégeskedett az autószerelőknél. Richard bólintott. – Igen, Mabel is ezt mondta. Sajnos annyi időm nem volt, hogy várjak rád. El kellett ugranom néhány tervrajzért, amíg nyitva tart az iroda, és most is vissza kell mennem még dolgozni. Mindössze azt szerettem volna mondani neked, hogy sajnálom, ami reggel történt. Sokat gondolkodtam azon, ahogyan viselkedtem ma veled, és azt hiszem, egy kissé eltúloztam ezt a dolgot. Elmosolyodott, szégyenlősen, mint egy kisfiú, akit azon kaptak, hogy elcsent néhány süteményt. – Nos, most, hogy szóba hoztad... – kezdte Julie. Richard azonban feltartotta az egyik kezét, hogy félbeszakítsa. – Tudom, tudom. És nincs is mit felhoznom mentségemül. Mindössze azért vagyok itt, hogy bocsánatot kérjek tőled a történtekért. Julie kisimított egy rakoncátlan hajtincset a homlokából, amely min dig előrehullott. – Téged tényleg annyira bántott az, hogy nem volt a nyakamban a medál? – Nem – felelte Richard. – Hidd el, hogy nem erről van szó. – Hát akkor miről? Richard elkapta róla a tekintetét. A hangja egészen lágy volt, amikor megszólalt, és olyan halk, hogy Julie először alig hallotta, mit mond. – Csak arról, hogy olyan jól éreztem magamat veled ezen a hétvégén, és amikor megláttam, hogy nincs a nyakadban a lánc, úgy éreztem, mintha... mintha ez azt fejezné ki, hogy csalódást okoztam neked. Úgy értem, nem tudhattad, milyen sokat jelentett nekem az együtt töltött idő. Nem tudom, érted-e, mit szeretnék mondani ezzel? Julie gondolkodott egy ideig, mielőtt rábólintott volna. – Azt hiszem, igen – felelte. – Tudtam, hogy megérted majd – mondta Richard. Körülnézett, mintha tartana valamitől. – Nézd, mint már mondtam, vissza kell mennem dolgozni. – Rendben van – mondta Julie egyszerűen, és mosolyt erőltetett magára. Richard a következő pillanatban pedig el is tűnt a szeme elől. Anélkül, hogy meg akarta volna csókolni őt búcsúzóul. Tizenkettedik fejezet Már sötét éjszaka volt, és csak a hold ezüstös fénye világított, amikor Richard közeledett a viktoriánus stílusú házhoz, amelyet bérelt, és amely átmenetileg az otthona volt. A város külső pereméhez tartozott ez a környék. Tágas telek vette körül, és a ház bejáratától elég messze volt a főút. Mivel fák álltak előtte, az utcáról jóformán alig lehetett látni magát az épületet. A ház falai halványan derengtek a holdfényben, magasságuk feleakkora volt, mint a fenyőfáké, amelyek körülvették. Bár kissé elhanyagolták az utóbbi néhány évtizedben, mégis rendelkezett egyfajta ódon bájjal, ami csak a hozzá hasonlóan ódon épületeknek lehet a sajátja. Odabent a falakat patinás lambéria védte, a stílbútorokról az embernek elegáns vacsorák jutottak az eszébe, a békebeli, letűnt korok hangulata. Az ilyen ingatlan sok figyelmet és gondoskodást igényel. Egykor szépen gondozott kertjét felverte a gyom, de a növények burjánzása Richardot a legkevésbé sem zavarta. Úgy találta, különös szépséggel bír a természet zabolatlansaga, a fák éjszaka szeszélyesen változó árnyékai, napközben pedig az ágak és a levelek színeinek látványos változása. Odabent azonban ragaszkodott a rendhez. A féktelenség és a zabolátlanság a küszöbnél véget ért. És most, amint belépett az ajtón, felkapcsolta a villanyt.

A bérelt bútorok – nem volt sok belőlük, de elég ahhoz, hogy vendégek fogadására is alkalmas legyen a ház – nem feleltek meg igazán az ízlésének, de egy ilyen kisvárosban, mint amilyen Swansboro is, meglehetősen szűkös a kínálat. Az olcsó tömegcikkek és a poliészterzakós üzletemberek világában ő próbálta megtalálni azokat a tárgyakat, amelyek a legkevésbé sértették a szépérzékét. Csokoládébarna kordbársonnyal kárpitoztatta újra a bútorokat, faragott tölgyfa asztalnál étkezett, antik rézszerelvényeket vásárolt a lakás berendezésének egysége érdekében. Ma este azonban ügyet sem vetett ezekre. Ma este egyedül Julie-val fog foglalkozni. Na és a medállal. És azzal, hogy hogyan nézett rá Julie néhány perccel ezelőtt. Úgy tűnt, már megint ugyanabba a hibába esett – túl messzire ment. Újra meg újra elragadtatta magát, és Julie ezt egyre nehezebben viselte. Most már komoly kihívást jelentett a számára a meghódítása, de neki ettől is csak még jobban tetszett. És tisztelte is őt azért, hogy van tartása, mert a gyengeség volt az az emberi tulajdonság, amelyet ő maga a legmélyebb megvetéssel illetett. Miért kell egy ilyen isten háta mögötti kisvárosban élnie egy ilyen nőnek? Richard úgy érezte, Julie-nak egy igazi nagyvárosban lenne a legjobb helye. Ahol zsúfoltak az utak és a járdák, egymást érik a villogó neonreklámok, a gyors ingerek. Julie túlságosan is intelligens, kifinomult és elegáns teremtés egy ilyen poros kisvárosi környezethez. Itt nincs miből erőt merítenie – semmi sincs, ami hosszú távon is inspirálhatná. Márpedig az életerő, ha parlagon hevertetik, meggyöngül és elvész, és ha Julie itt marad, végül vele is az történik majd, ami Richard édesanyjával. És idővel már semmi sem marad benne, amiért tisztelni lehetne. Pontosan olyan sors vár rá, mint az édesanyjára. Az áldozaté. Egy nő, aki mindig, minden helyzetben csak áldozat. Lehunyta a szemét, és gondolatban visszaröpült a múltba. 1974 volt az az esztendő, és a kép, amely megjelent lelki szemei előtt, mindig ugyanaz... A bal szeme környéke annyira bedagadt, hogy ki sem látott a véraláfutásos szemhéjak között. Az arcán is kék-lila foltok éktelenkedtek. Épp össze akarta csomagolni a legfontosabb holmijaikat egy bőröndbe, hogy mielőbb elmenekülhessenek. Kettejük számára kellett csomagolnia, magának és a fiának is. A pénztárcájában mindössze 37 dollár maradt. Az is aprópénzben. És majdnem egy évig tartott, mire ezt sikerült összespórolnia magának. Mert mindig is a férje, Vernon kezelte a pénzüket, és ő sohasem adott neki többet annál, mint amennyiért be kellett vásárolnia. Az asszony hozzá sem férhetett a csekkfüzetéhez, és még azt sem tudhatta, melyik bankban szokta felhasználni ezeket, hogy készpénzhez jusson. Az a kevéske, amit most magával vihet, úgy jött össze, hogy az elszóródott aprópénzeket felszedegette – miután begurultak a dívány alá, vagy kihullottak a férfi zsebéből, amikor elaludt a tévé előtt. A nő egy mosóporos dobozban rejtegette, amit megtalált, azt pedig az éléskamrában tartotta egy polc tetején. És valahányszor a férfi csak belépett abba a helyiségbe, ő máris a torkában érezte dobogni a szívét. Egyre csak azt hajtogatta magában, hogy ez alkalommal örökre elhagyja a férfit. Most már biztosan nem tudja rábeszélni őt arra, hogy menjen vissza hozzá, és kezdjék újra. És arról győzködte önmagát, hogy nem fog hinni a férfi szavainak, hiába is próbálja magához édesgetni még egyszer. Bármilyen átéléssel fogadkozik majd. Bármit is ígérjen neki. És abban is biztos volt, hogy ha megint visszamegy hozzá, a férfi előbb-utóbb megöli. Ha nem ebben a hónapban, akkor a következőben. De ez lesz a vége, annyi szent. Ezeket az érveket hajtogatta magában, mantraszerűen, mintha magukból a szavakból szeretne erőt meríteni a továbbiakhoz. Richard mindig is így emlékezett az édesanyjára. Olyannak látta őt, amilyen azon a napon volt. Akkor reggel nem engedte iskolába menni a fiát. Arra kérte, fusson csak be a házba, kapja fel a kenyeret és a mogyoróvajas üveget, olyan természetességgel, mintha piknikre mennének. És azt is mondta neki, hozzon magával egy kabátot, nehogy hűvösre forduljon az idő. Richard mindössze hatéves volt akkor. És mindent pontosan úgy tett, ahogyan az anyja kérte tőle. Annak ellenére, hogy már akkor is tudta: az anyja hazudik. Mert ő is hallotta az asszony kiáltozását és a sikolyait az előző éjjel, még mielőtt lefeküdt volna aludni. És hallotta az éles csattanásokat, amikor az apja arcon vágta, és az anyja aztán a falnak esett, annak a vékony falnak, amely elválasztotta egymástól a kisfiú szobáját az övékétől. És hallotta az anyja nyögését és könyörgését, amikor arra kérte a férjét, hagyja abba végre, és azt is, hogy a férfi bocsánatáért esedezett, mert ő igenis ki akarta mosni a szennyest, de el kellett vinnie a kisfiát az orvoshoz. És Richard hallgatta, ahogy Vernon mindenfélének elmondja az anyját, és ugyanazokat a vádakat vagdalja a fejéhez, mint máskor szokta, valahányszor csak részeg volt. – Még csak nem is hasonlít rám – üvöltötte ilyenkor az apja. – Nem is lehet az én kölyköm. Ő pedig csak feküdt az ágyban, és hallgatta a veszekedést, a sikolyokat, és azért imádkozott, hogy a férfinak igaza legyen. Mert nem akart olyan szörnyeteg lenni, mint amilyen ő volt. Gyűlölte azt az embert. Utálta a haja zsíros csillogását, amikor hazajött az üzemből, ahol dolgozott, és rühellte az italszagot, amit árasztott magából. És azt is utálta, hogy a szomszéd gyerekek karácsonyra biciklit és görkorcsolyát kaptak, ő pedig egy baseballt, amihez se kesztyűje, se ütője nem volt. Gyűlölte a férfit, amiért rendszeresen megverte az anyját, ha úgy látta, nem elég tiszta a ház, vagy nem talált valamit, amit állítása szerint az asszony rakott el. Utálta, hogy összehúzott sötétítőfüggönyök mögött élték az életüket, és hogy jóformán soha senki se jöhetett hozzájuk látogatóba.

– Gyerünk már – noszogatta az anyja, és intett is neki. – Majd egy jó kis asztalt keresünk magunknak a parkban, ott piknikezünk. És a kisfiú visszafutott a házba. Úgy számolták, az apja egy óra múlva hazajön ebédelni. Mint minden áldott nap, ma is. És bár gyalog járt dolgozni, a kocsi kulcsait mindig magával vitte: egy lánc végén egy fémkarikán fityegtek a nadrágszíjára csatolva. Az anyja azonban ma reggel ellopta tőle a kulcsokat, miközben a férfi cigarettázott és az aznapi újságot olvasgatta, és elfogyasztotta a sült szalonnát és a tükörtojást, amelyet az asszony készített neki. Hibázott, mert azonnal el kellett volna indulniuk – amint az apja eltűnt a szemük elől, miután felért a dombra, amelynek túlsó oldalán a munkahelye, a vegyi üzem volt. Richard már hatévesen is tisztában volt ezzel. De az anyja ehelyett még órákon át csak üldögélt az asztal mellett, egyik cigarettáról a másikra gyújtva, az idegességtől remegő kézzel. Nem szólt egy szót sem, és el sem mozdult az asztal mellől. Mindössze néhány perccel ezelőtt kapott ismét észbe. De most már kezdtek kifutni az időből. És az anyja kapkodott, kétségbeesetten, és attól rettegett, hogy nem fog sikerülni. Ez alkalommal sem. Richard pedig kirontott az ajtón, hóna alatt a kenyérrel és a mogyoróvajjal, a kabarjával, és futott a kocsijuk felé. Már futás közben észrevette, hogy az anyja bal szemét már teljesen elborította a vér. Berántotta maga után a Pontiac ajtaját, és az anyja csak ekkor próbálta bedugni a kulcsot az önindítóba. Nem sikerült. Annyira remegett a keze, hogy nem talált bele. Ekkor vett egy nagy levegőt, és még egyszer megpróbálta. A kocsi motorja végre életre kelt. Az anyja mosolyogni próbált. A szája feldagadt, és oldalról nézve egészen előreugrott, és mivel csupa vér volt a szeme, a kisfiú ijesztőnek látta még a mosolyát is. Hátramenetbe tette a sebességváltót, és kitolatott a garázsból. Ám amikor rákanyarodott az útra, mégsem mentek tovább. Az asszony tekintete a műszerfalra tapadt. Nem akart hinni a szemének. Nyelt egy nagyot, és levegő után kapkodott. A kijelzőn egyértelműen látszott, hogy szinte teljesen üres az üzemanyagtartály. így aztán maradtak. Most is. Mint mindig. Richard akkor éjjel is hallotta az anyját és az apját odaátról, a hálószobából. De most nem érzett indulatot és dühöt a hangjukban. Ehelyett nevetgéltek és csókolóztak, és később az anyja hangosan zihált, és az apja nevét kiabálta közben. És másnap reggel, amikor Richard felkelt, az apja és az anyja egymást átölelve álltak a konyhában. Az apja rákacsintott, és Richard láthatta, ahogy végigsimítja az anyja szoknyáját, aztán a keze megállapodott egy ponton, és megmarkolta a nő fenekét. És Richard azt is látta, hogy az anyja elvörösödött, amikor hátrapillantott a válla fölött, és észrevette őt. Richard csak ekkor nyitotta ki a szemét. Nem, gondolta magában. Julie semmiképp sem maradhat itt. Miért is ne élhetne olyan életet, amilyenre született? Olyan életet, amelyet megérdemel. Majd ő kiszakítja őt ebből a közegből. Ostobaság volt szóba hoznia a medált. Hogyan is lehetett ilyen hülye? Soha többé nem fordulhat elő vele ilyesmi. Ismét elmerült a gondolataiban, olyannyira, hogy csak jó sokára jutott el a tudatáig, hogy csöng a telefonja. De még épp időben kelt fel ahhoz, hogy felvegye, mielőtt bekapcsol az üzenetrögzítő. Egy pillanatra megállt a keze a levegőben. A kijelzőn a hívásazonosítón azonnal felismerte a körzetszámot. Daytona... És vett egy mély lélegzetet, csak azután emelte fel a telefont. Tizenharmadik fejezet Sötét volt a hálószobában, és a feje is megfájdult, annyira allergiás volt. Julie felkapta az egyik kispárnát, és dühében Singernek vágta. – Befognád végre a szádat, kérlek szépen? – ripakodott a kutyára. Singer azonban ügyet se vetett a párnára. Ehelyett odaállt a hálószoba ajtaja mellé, és tovább folytatta a vonítást. Nyilvánvaló volt a szándéka. Azt akarta, hogy Julie keljen fel és engedje ki a házból, hogy kideríthesse, mi okozta azokat a zajokat, amelyek nem hagyták nyugodni. Már vagy egy órája szaladgált a házban fel és alá, a nappaliból a hálószobába és vissza, és nemegyszer odaállított Julie elé, hozzányomta nedves és hideg orrát, és bökdöste, hogy keljen fel végre. Julie azonban nem engedte ki. A fejére szorította a párnáját, de persze ez sem volt elég ahhoz, hogy elnyomja a kutya vonítását, és azon kívül, hogy nem kapott levegőt miatta, semmit sem ért el vele. – Semmi sincs odakint – dünnyögte maga elé. – Semmi, ami érdekes lenne. Az éjszaka közepe van, és fáj a fejem. És nem vagyok hajlandó felkelni az ágyból. Hát nem érted? Singer azonban folytatta a vonítást, sőt most már néha morgott is. Nem különösebben dühösen vagy fenyegetően, inkább csak nemtetszése jeleként. De mégse olyan volt ez a jelzés, mint amikor a villanyórát jöttek leolvasni, vagy ne adj' isten, a postás érkezett egy levéllel. Nem volt annyira vészes, de mégis elég hangos ahhoz, hogy ne hagyhassa figyelmen kívül az ember. Julie ekkor az utolsó párnát is hozzávágta Singerhez. A kutya pedig késlekedés nélkül visszavágott ezért – a morgást abbahagyva odatrappolt hozzá, és az orrát beledugta egyenesen a fülébe. Julie erre mégiscsak felpattant, majd bosszúsan tisztogatni kezdte az ujjával a fülét. – Elég volt! – jelentette ki. – Ezzel végleg betelt a pohár! Singer a farkát csóválta, ezzel is jelezve, mennyire elégedett magával. Na, most már történnie kell valaminek. Gyerünk! Azzal kisietett a szobából, mutatva az utat. – Remek. Szóval azt akarod, hogy bizonyítsam be neked, nincs is semmi érdekes odakint, te őrült! Julie bosszúsan dünnyögött, megmasszírozgatta a halántékát, és tétova léptekkel elindult, a nappali

felé botorkálva. Singer már az utcára néző ablak előtt topogott, az orrával félrehúzta a függönyt, és ide-oda forgatta a fejét. Julie kinézett az ablakon. Semmit se látott, hiába is meresztgette a szemét és nyújtogatta a nyakát. – Na látod? Nincs itt semmi az égadta világon. Nem megmondtam, hogy így lesz? Singert azonban ezzel sem sikerült megnyugtatnia. Továbbloholt az ajtóhoz, és megállt előtte. – Ha most kimégy, ne is várd tőlem, hogy még egyszer felkelek csak azért, hogy beengedjelek. Ha egyszer kimentél, kint is maradsz reggelig. Én pedig visszafekszem az ágyba. Iszonyúan fáj a fejem. No nem mintha téged ez a legkevésbé is érdekelne... Úgy tűnt, Singert tényleg nem érdekli. – Jól van – hagyta rá Julie. – Legyen úgy, ahogyan te szeretnéd. Azzal kinyitotta az ajtót. Mégsem egészen úgy történt, mint gondolta – Singer valósággal kirontott ugyan a házból, de nem az erdő felé tartott, mint szokta. A verandán haladt tovább, és kétszer is éles vakkantást hallatott, csak azután szegezte az orrát a földhöz, hogy szimatolni kezdjen. Julie csak állt és figyelte, karját keresztbe fonva a melle fölött, majd pásztázni kezdte a környéket. Hiába meresztgette a szemét – sehol semmi. És annak sem látta jelét, hogy járt volna valaki errefelé mostanában. A békák kuruttyolásától és a tücskök cirpelésétől eltekintve csend honolt a környéken. A fákon meg se mozdultak a levelek, és az egész utca néptelennek látszott. Singer pofája azonban elégedettségről árulkodott, amikor megfordult, és azzal el is indult, vissza a házba. – Ez minden? – kérdezte Julie elképedve. – Tényleg ezért keltettél fel az ágyból? Singer felnézett rá. Tiszta a levegő. Mintha csak ezt mondta volna a tekintete. Úgyhogy most már nincs miért aggódnom. Menj csak vissza a hálószobába, és feküdj le. Julie még egyszer alaposan megdorgálta, aztán visszacaplatott a hálószobába. Singer most nem ment utána. Julie a válla fölött pillantott hátra, mert kíváncsi volt, mit csinál a kutya. Látta, hogy visszatelepedett az ablak elé, és megint félretolta a függönyt az orrával. – Nem érdekel, bármi legyen is az, ami ennyire érdekes szerinted! – dünnyögte bosszúsan. A fürdőszobába ment. A feje most is lüktetett a fájdalomtól, ezért bekapott egy pár szem Tylenolt, hátha azzal könnyebben visszaalszik. Úgy egy órával később, amikor a kutya ismét ugatni kezdett, ez alkalommal már apait-anyait beleadva, Julie már meg se hallotta. Magára csukta az ajtót és visszafeküdt. Másnap reggel, amikor kiment az udvarra és megállt a kocsifelhajtón, a szikrázó napsütésben az ég olyan kék volt, hogy az már-már mesterségesnek tűnt. Julie napszemüveget viselt. A feje most is fájt egy kicsit, de már közel sem olyan hasogató fájdalommal, mint az éjszaka. Singer odaállt mellé, miközben ő olvasni kezdte a Jeep szélvédőjén talált üzenetet Julie! Sürgős ügyben el kellett utaznom, így egy pár napig biztosan nem találkozhatunk. Amint lehet, keresni foglak telefonon. Továbbra is sokat gondolok Rád. Richard Julie Singerre pillantott. – Szóval ezért csaptál akkora zajt az éjjel? – kérdezte, és meglengette a papírlapot a kutya orra előtt. – Richard miatt volt szükség ekkora felhajtásra? Singer ártatlanabb és beszédesebb képet már nem is vághatott volna, mint most. Na látod, megmondtam, hogy valaki járt itt az éjszaka. A Tylenol miatt Julie kábultan és leverten ébredt, kellemetlen szájízzel, és a legkevésbé sem volt kedve ahhoz, hogy elviselje a kutya felsőbbrendűség-tudatának újabb megnyilvánulásait. – Na, csak ne játszd nekem itt az ártatlant! Órákig nem hagytál aludni az éjjel, és még csak azt sem állíthatod, hogy nem ismered őt, úgyhogy ne is színészkedj tovább nekem. Singer méltatlankodva horkant egyet, és beugrott a helyére a Jeepbe. – Hiszen még csak az ajtónkig se jött el... – érvelt Julie. Becsukta a hátsó ajtót, és beült a volán mögé. A visszapillantó tükörből látta, hogy Singer egy darabig forgolódott még a helyén, aztán végre kényelembe helyezte magát az ülésen – hátat fordítva a gazdájának. – Igen, úgy van, én is mérges vagyok rád. Útban a szalon felé, időről időre belenézett azért még a visszapillantóba. Singer továbbra sem fordult felé, de az üléstámlára se fektette a fejét, mint máskor, hogy lobogtassa a fülét és hűtse a nyelvét a letekert ablakon át érkező szél. Amint leparkolt a szalon előtt, Singer azonnal kiugrott a kocsiból. És hiába kiáltott utána – a kutya csak ment és ment, a saját feje után, át az út túloldalára, egyenesen az autószerelő műhely felé tartva. A kutyák már csak ilyenek. Néha pont olyan gyerekesen viselkednek, mint a férfiak, állapította meg Julie magában. Mabel épp telefonált – Andrea aznapi előjegyzéseit mondta le. Andrea ma nem jön dolgozni. Ismét szabadnapot vett ki magának, szokásához híven csak úgy, önkényesen. De ez alkalommal legalább

betelefonált, hogy Mabel is tudjon róla. Semmi kétség, Andrea bármikor képes volt előállni valami elképesztő magyarázattal. Legutóbb, amikor ugyanilyen váratlanul vett ki szabadságot magának, arra hivatkozott, hogy látta Bruce Springsteent sétálni a Food Lion parkolójában, és őt követte egész nap, mire rájött, hogy nem is a híres popzenész az – csak a megtévesztésig hasonlított rá az illető. Úgy tűnt, egy pillanatra sem merült fel benne a kérdés: Ugyan mi a fenét keresne Bruce Springsteen éppen itt, a swansborói Food Lionban? Amikor meghallotta az ajtó fölötti csengő csilingelését, Mabel a bejárat felé fordult, és meglátta Julie-t. Már nyúlt is a Milk-Bone süteményes dobozért, amelyből Singert szokta megkínálni reggelenként, amint megérkeznek, de csak akkor vette észre, hogy Julie egyedül van. – Hát Singert meg hol hagytad? – kérdezte Mabel. Julie az asztala melletti polcra tette a táskáját. – Azt hiszem, Mike-hoz ment látogatóba – felelte. – Már megint? – Összerúgtuk a port – magyarázta Julie. Pontosan úgy mondta ezt, olyan hangnemben, mint egykor, Jimmel folytatott veszekedéseik után. Mabelnek ez rögtön feltűnt, és önkéntelenül is elmosolyodott. Úgy tűnt, Julie számára felfoghatatlan, miért tűnhet ez nevetségesnek mások számára. – Úgy értsem, összevesztetek? – kérdezte Mabel. – Úgy bizony. Azt hiszem, most csak durcáskodik. Mintha büntetést érdemelnék tőle, amiért volt elég bátorságom ahhoz, hogy rákiabáljak az éjjel. De ha egyszer megérdemelte! – Aha – így Mabel. – Szóval mi történt tulajdonképpen? Julie elmesélte Mabelnek az előző éjszaka történéseit. – Üzenetet hagyott neked, amiben elnézést kért tőled? – szakította félbe egy ponton Mabel. – Nem. Ezt szóban tette meg még tegnap, amikor hazaértem. Az üzenetet később hagyta a szélvédőn, és csak annyit közölt benne, hogy néhány napra el kellett utaznia. Bár Mabel szerette volna tudni, hogyan is került sor erre a bizonyos bocsánatkérésre, Julie nyilvánvaló jeleit adta annak, hogy most nem szívesen beszélne erről. Mabel visszatette a süteményes dobozt a helyére a szekrénybe, és közben a sarokba pillantott, ahol Singer takarója volt. – Milyen üresnek tűnik a szalon nélküle – állapította meg. – Mintha valaki elvitte volna a pamlagot vagy valamilyen más nagyobb bútor darabot... – Ó, egy pillanatig se aggódj miatta, hamarosan úgyis megérkezik. Tudod jól, milyen. Ám legnagyobb meglepetésükre Singer nyolc órával később se ke rült elő. – Tettem ugyan néhány kísérletet arra, hogy visszavigyem neked magyarázkodott Mike, mivel némi lelkiismeret-furdalást érzett Julie miatt. – De hiába, még csak elindulni se volt hajlandó velem, hiába szólongattam. Pedig még egy kis marhahússal is megpróbáltam jobb belátásra bírni. A garázsból se volt hajlandó előjönni. Már épp azt fontolgattam magamban, ha kell, akár erőnek erejével is magammal vonszolom, de hamarosan be kellett látnom, hogy úgyse bírnék el vele. Julie mindvégig Singert figyelte eközben. Ott üldögélt Mike lába mellett, és Julie-t bámulta, a fejét kissé oldalt fordítva, várva a fejleményeket. – Még mindig haragszol rám, Singer? – kérdezte Julie. – Ez a magyarázata a mai viselkedésednek? – Ugyan már, miért haragudna rád? – kérdezte Mike. – Mert az éjjel összerúgtuk a port. – Vagy úgy. – Na, akkor mi lesz? – noszogatta Julie a kutyát. – Továbbra is itt fogsz üldögélni, vagy hajlandó vagy végre hazajönni velem? Singer erre megnyalta ugyan a szája szélét, de egy tapodtat se mozdult a helyéről. – Singer! Gyere haza! – adta ki a vezényszót Julie. Singer megmakacsolta magát, és továbbra is egy helyben maradt. – Na, mi lesz már? Szedd a lábad végre! Julie maga sem értette, miért várja el a kutyától, hogy értse ezt, amikor Singer a szokásos vezényszóra sem reagált. De fogalma sem volt róla, mi mást mondhatna neki ehelyett. És amikor már látszott rajta, hogy kezd ideges lenni, Mike közbeavatkozott. Csettintett egyet, és azt mondta: – Gyerünk, Singer, mozgás! Menj haza, még mielőtt nagyobb baj lesz belőle... Mike szavai végre jobb belátásra bírták Singert. Felállt, és vonakodva bár, de odament Julie mellé. Ő pedig csípőre tette a kezét, úgy nézett a kutyára. – Ezek szerint most már csak Mike-ra fogsz hallgatni? – kérdezte. – Hé, nehogy a végén még engem hibáztass ezért – kérte Mike, ártatlanságot színlelve. – Én igazán semmit se követtem el. – Nem is hibáztatlak. Csak fel nem foghatom, mi ütött belé mostanában. Singer csak most ült le Julie mellé, és nézett fel rá. – Mégis mit csinált itt egész nap? – Aludt – felelte Mike -, azután ellopta a pulykahúsos szendvicsemet az asztalról, amikor evés közben

egy pillanatra felálltam, hogy hozzak magamnak innivalót, aztán hátrament az udvarba, hogy elvégezze a dolgát. Olyan természetességgel, mintha végleg berendezkedett volna nálunk. – És neked nem tűnt furcsának a viselkedése? – Nem. Egyáltalán nem. Attól eltekintve, hogy egész nap itt maradt, és nem volt hajlandó átmenni velem hozzád, én nem vettem észre rajta semmi rendkívülit. – Nem tűnt dühösnek? Talán csalódott vagy megsértődött? Mike tanácstalanságában megvakarta a fejét. Tudta, hogy Julie számára nagyon is fontos kérdés ez. – Nos, hogy őszinte legyek, nem említett semmi olyasmit, aminek alapján erre következtethettem volna. Nekem biztosan nem. Akarod, hogy megkérdezzem Henryt is? Lehet, hogy míg én odakint voltam, vele beszélt valami ilyesmiről. – Te most gúnyolódsz velem, ugye? – Én? Soha. Tudod jól, mennyire idegen tőlem minden ilyesmi. – Remek. Tudod, miután kis híján elveszítettem a kutyámat, nem vagyok igazán tréfás kedvemben. – Miért veszítetted volna el? Hiszen mindvégig itt volt velem. – Na igen. És téged most már jobban is szeret, mint engem. – Talán csak hiányoztam neki. Tudod, én már csak ilyen pótolhatatlan vagyok. Julie most először mosolyodott el, mióta találkoztak. – Tudom hát. – Mi mást is mondhatnék? Nagy lelki teher ez énnekem, hidd el. Julie most már elnevette magát. – Igazán sajnállak. Milyen nehéz is lehet neked! Mike megrázta a fejét, és közben arra gondolt, milyen gyönyörű ez a Julie ma is. – Nem, neked erről halvány fogalmad sem lehet. Úgy egy óra múlva Julie a konyhában állt, a mosogató előtt, és azt a konyharuhát fogta, amelyet sebtiben tekert a vízcsap csöve köré, amelyből összevissza spriccelt a víz, mégpedig olyan-elementáris erővel, mintha gejzír tört volna fel. Felkapott egy törülközőt is, és azt is a kilyukadt cső köré tekerte, utána pedig gondosan elzárta a csapot. Már így is valósággal úszott a konyhája, de a víz továbbra is spriccelt, mégpedig egyenesen a mennyezet felé. – Idehoznád a telefont? – kiáltotta, félrefordítva a fejét, hogy minél kevesebb víz érje az arcát. Singer kötelességtudóan áttrappolt a nappaliba, és pár pillanat múlva odatartotta Julie szabad keze felé a hordozható telefont, amelyet a szájában tartott. Julie az egyes számú gombot nyomta le a gyorstárcsázáshoz. Mike a pamlagon üldögélt, és paprikával ízesített burgonyaszirmokat rágcsált. Ujjai már egészen narancssárgák voltak az ételszínezéktől. A térde közé fogta az imént felbontott dobozos sört. Miután jóízűen elfogyasztotta a Big Macet, amelyet útban hazafelé vásárolt magának, és még a kocsiban ülve meg is evett, ezzel egészítette ki a vacsoráját. A pamlagon ott hevert mellette a gitárja. És mint mindig gyakorlás után, most is hátradőlt, lehunyta a szemét, és elképzelte, amint Katie Couric tudósítást ad a koncertjéről, amelyet élőben közvetít a televízió. Ez a legtöbbek által várt koncert egész évben, mondja lelkendezve. Michael Harris, akinek ez idáig még csak egy lemeze jelent meg, máris világhírű. A bemutatkozó albumot már eddig is többen vásárolták meg, mint a Beatles és Elvis Presley valamennyi lemezét együttvéve. És nagy a valószínűsége annak, hogy a mai koncerttel, amelyet élőben közvetítünk, a művész megdönt minden eddigi nézőszámrekordot. Közel hárommilliárd ember élvezheti a zenéjét egyidejűleg a világ minden táján, és a koncert helyszínén több mint kétmilliónyian élőben. Harris ezzel máris beírta a nevét a történelemkönyvekbe, kedves nézőink... Mike önkéntelenül is elmosolyodott erre a gondolatra, és gyorsan bekapott még egy burgonyaszirmot. Hát igen, ez az, gondolta. Talán önök is hallják, mennyire türelmetlenül várják már az emberek a koncert kezdetét. Néhányan skandálni kezdik a zenész nevét. Elképesztő, milyen nagy hatással van az emberekre. Többektől hallottam már én magam is, hogy Mike Harris zenéjének köszönhetően gyökeresen megváltozott a véleményük az élő zenéről... És már itt is van, megérkezett! A színpadon.- Michael Harris...! Katie hangját valósággal elnyomta a tömeg lelkes kiáltása, sokan igyekeztek még közelebb kerülni a színpadhoz, és a taps már-már fülsiketítővé erősödött. Mike a színpad közepére sétál, kezében a gitárjával, és lassan végighordozza a tekintetét a nézők tömegén. Szinte megőrjíti ezzel az embereket. Fülsiketítő sikongatások, lelkesítő kiáltások hallatszanak ki az izgatott morajlásból. Virágokkal borítják el a zenészt, aki csak ekkor indul el a mikrofon felé. A nők és a gyerekek szinte elalélnak a látványtól. A férfiak féltékenyen figyelik minden mozdulatát. Mit meg nem adnának azért, ha Mike bőrében lehetnének most! Katie-nek is elakadt a szava... Mike azonban teljes lelki nyugalommal áll meg a mikrofon előtt, megérinti, majd kissé megkocogtatja, jelezve, hogy készen áll a kezdésre. A hallgatóság hirtelen elcsendesedik. Mindenki Mike-ra vár. De ő még most sem kezd zenélni. Már eltelt néhány másodperc, és a közönség egyre feszültebb

figyelemmel várja a pillanatot, amikor végre a húrokba csap. De ő még vár, már-már az elviselhetetlenségig fokozva a várakozás izgalmát... Egészen addig a pillanatig vár, amikor már minden jelenlévő úgy érzi, ezt képtelenség tovább bírni... így vannak ezzel a nézők és Katie is. És az a több milliárd ember, aki a tévében nézi őt... És Mike most a valóságban is átélte ezt az elviselhetetlen feszültséget. A pamlagon heverve átadta magát ennek a különös révületnek, miközben a keze a burgonyaszirmos zacskóban pihent. Ó, igen... Mindig is erről álmodozott... Amikor megcsörrent a telefon, közvetlenül a feje mellett, kis híján frászt kapott tőle, olyan váratlanul érte. A képzelet világából egy csapásra vissza kellett zökkennie miatta a rideg valóságba. Felkapta a kezét, hogy a telefon után nyúljon, és ezzel a mozdulattal magára borította a zacskó teljes tartalmát. Nem elég, hogy a burgonyaszirmok szanaszét szóródtak körülötte, még a sör is az ölébe ömlött. Első meggondolatlan mozdulata az volt, hogy elkezdte lesöpörni magáról – de ezzel persze csak azt érte el, hogy még nagyobb lett a folt elöl a nadrágján, az ágyéka környékén. – A francba is! – szitkozódott, aztán jobb ötlet híján az asztalra tette az ekkor már üres sörösdobozt és a zacskót. A másik kezével tett még néhány mozdulatot annak érdekében, hogy szabaduljon a ráfolyt sörtől, de csak azt érte el ezzel, hogy újabb és újabb foltok kezdtek éktelenkedni a nadrágján. – Ugyan már, hagyd abba, te barom! – szidta önmagát. A telefon még egyet csöngött, aztán végre sikerült felvennie. – Halló? – szólt bele. – Szia, Mike. Julie hangja volt az. És Mike azonnal érezte, hogy valami baj van. – Sok dolgod van most? A sör már átitatta a nadrágját elöl. Mike kényelmetlenül feszengett, mert idegesítette, hogy rátapadt a bőrére. És a helyzet egyre csak romlott, minél többet fészkelődött a nadrágjában. Na mindegy, egy telefonhívás erejéig talán még kibírja benne. – Nem különösebben. – Olyan... szórakozottnak tűnik a hangod. – Sajnálom... de épp egy kisebbfajta baleset ért az imént. A vacsora az oka az egésznek... – Micsoda? Mike a zacskó után nyúlt, és a telefont az álla és a válla közé szorítva elkezdte összeszedni a burgonyaszirmokat, amelyek a gitárjára szóródtak. – Ne ijedj meg, semmi komoly – mondta. – Mindjárt rendben lesz minden. Szóval miért kerestél? – Szükségem van rád. – Igazán? A büszkeségtől nyomban dagadni kezdett Mike keble. Egy pillanatra még arról is sikerült megfeledkeznie, milyen disznóól van most körülötte. – Eltört a vízvezetékcső a konyhámban. – Óh. Ezt hallva, egy csapásra elszállt Mike gyorsan támadt önbizalma. – És mégis hogyan történt? – kérdezte tárgyilagosan. – Honnan tudhatnám? – Ráütöttél talán egy kalapáccsal, vagy valami efféle? – Nem, dehogy. Csak... megnyitottam a csapot, ahogy szoktam, és...spriccelni kezdett belőle a víz mindenfelé. – Nem érezted lazának előtte a csapot? – Nem rémlik... fogalmam sincs róla... Az a kérdés, hogy át tudsz jönni most vagy sem? Mike azonnal eldöntötte magában, mitévő legyen. – Előbb nadrágot kell cserélnem – közölte. – Hogyan...? – Ne is törődj vele. Egy pár perc, és máris ott vagyok nálad – ígérte Mike. – Csak be kell ugornom előtte még a vas- és edényboltba, hogy vegyek neked egy új csapot. – Ugye nem kell sokat várnom rád? Jobb ötletem nem volt, úgyhogy egy rongyot szorítok a csőre, ahol folyik belőle a víz. Sürgős dolgom lenne a mellékhelyiségben. Ennél szorosabban már nem tudom összeszorítani a lábamat, különben eltörik a térdem... – Máris indulok. Miután letette a telefont, sietett átöltözni, hogy mielőbb Julie-nál lehessen. Szerencsére csak egyszer akart orra bukni, miközben másik nadrágot húzott, ami egészen jó arány, minden körülményt figyelembe véve. Tizennegyedik fejezet – Julie! – kiáltotta Mike, amint belépett a házba.

Julie a nyakát nyújtogatva fordult felé, és ettől a mozdulattól kissé meglazult a szorítása a csap körül. – Itt vagyok, Mike, a konyhában – kiáltotta. – Azt hiszem, valami történhetett azóta, hogy beszéltünk telefonon, mert most már épphogy csak szivárog belőle a víz. – Mert elzártam a vízcsapot a kertben. Úgyhogy most már nyugodtan el is engedheted. Mike csak ekkor kukkantott be a konyhába. És a tekintete azonnal megakadt valamin. Julie melle volt az. A blúza teljesen átázott, így a vékony anyag tökéletesen kiadta érzéki vonalait. – Nem is tudod, milyen hálás vagyok neked azért, hogy átjöttél segíteni – mondta Julie ekkor. Lerázta a kezéről a vizet, és összeszedte a rongyokat, amelyeket a csap köré tekert. Mike tudatáig el sem juthatott e szavak értelme. Ne bámuld már annyira a mellét, figyelmeztette magát. Egy igazi férfi nem bámészkodik. És – egy barát sem tesz ilyet. Hogy leplezze zavarát, leguggolt a konyhapult előtt, és kinyitotta a szerszá mosládáját. – Nem probléma – dünnyögte maga elé. Julie nekilátott, hogy kicsavarja a vizet a rongyokból. – Remélem, nem volt valami életbe vágóan fontos dolgod, amit miattam kellett félbehagynod – mentegetőzött. – Emiatt igazán nem kell aggódnod – nyugtatgatta Mike. Julie meghúzkodta a blúzát, hogy ne tapadjon rá annyira, és Mike-ra nézett. – Mondd csak, jól vagy? – kérdezte, látva a férfi zavarát. Mike odaállt a mosogató elé, hogy mielőbb nekiláthasson a hiba elhárításának, majd miután felmérte a helyzetet, a megfelelő szerszámok keresésébe fogott. – Igen, jól vagyok – felelte szórakozottan, és közben véletlenül se nézett volna Julie-ra. – Mért kérdezed? – Mert úgy viselkedsz, mintha ideges lennél valami miatt, és ezt próbálnád leplezni. – Nincs okom pedig se idegeskedésre, se izgalomra... – Még csak rám se nézel? – Csak nem bámullak, ennyi az egész. – Én nem egészen ezt mondtam. Hé, Mike? – Mi az? Mike a vízcsap szerelésére összpontosította minden figyelmét, és remélte, hogy végre valami másra terelheti majd a szót. – Csak azon töröm a fejemet, hogyan tudnám megszerelni ezt a... Julie egyre csak Mike-ot nézte, aki még a tekintetét is kerülte. – Én pedig arra gondoltam, hogy talán jobb lesz, ha átöltözöm mondta végül. – Igen, azt hiszem, ez a legjobb ötlet – dünnyögte Mike. A vízvezeték-szerelés szerencsére kellő mértékben lekötötte Mike figyelmét, és minden igyekezetével azon volt, hogy kitörölje az emlékezetéből azt a képet Julie-ról, amelyről pontosan tudta: máris mély nyomokat hagyott benne. Elővett néhány törülközőt a szekrényből, hogy felitassa a vizet a konyhapultról, aztán kitakarította a szekrénynek a mosogató alatti részét, de ehhez előbb egyenként kiszedegette az ott tárolt tisztítószeres dobozokat. Mire Julie visszajött, már az új csap felszerelésével foglalatoskodott. Szinte teljesen eltűnt a mosogató alatt – csak a két lába lógott ki, és a két törülköző látszott, amin térdelt. Amikor végzett, így is nagy vízfoltok maradtak a nadrágján, a térde körüli területen. Singer ott feküdt mellette, és a fejét időnként bedugta arra a szűk és sötét helyre, ahol Mike tevékenykedett. – Ne lihegj már az arcomba! – kérte Mike panaszos hangon. Singer persze ügyet se vetett a kérésére. Mike a szűk helyen egyre jobban szenvedett ettől, mert egy levegőt kellett szívnia a kutyával. – Komolyan mondtam... Iszonyúan büdös a szád, tudod? – panaszkodott tovább. Singer azonban egyre lelkesebben csóválta a farkát. – Mondd csak, nem hagynál egy kis helyet itt nekem? Útban vagy, nem veszed észre? Julie az ajtóban állva figyelte, hogyan viaskodik a kutyával minden tenyérnyi helyért, gyakorlatilag eredménytelenül. Mivel fázott, farmernadrágot húzott és egy könnyű pulóvert. A haja még mindig vizes volt, mert nem szárította meg, csak hátrafésülte. – Nos, mi újság odalent nálatok? – kérdezte. Mike-ot váratlanul érte a hangja. Hirtelen felkapta a fejét, és ezzel jó alaposan be is ütötte a vízvezeték könyökcsövébe. Singer erre még közelebb hajolt hozzá. Forró volt a lehelete, szinte perzselte az arcát, és a szájából áradó szagtól Mike-ot a rosszullét környékezte... – Minden rendben. Hamarosan el is készülök vele. – Máris? – Nem olyan nagy dolog ez ám. Csak ki kell szedni néhány csavart, és a helyére tenni az új csapot. Mivel nem tudtam, pontosan milyet szeretnél, olyat vettem, amilyen a régi volt. Remélem, megfelel. Julie futó pillantást vetett rá.

– Igen, rendben. – Mert ha mégsem tetszik, hozhatok helyette másikat – ajánlotta Mike. – Nem nagy ügy. – Nem, nem... ha jól működik, akkor tökéletesen megteszi nekem ez a fajta is. Julie ott állt mellette, és nézte, hogyan dolgozik. Egy idő múlva azon kapta magát, hogy egyre nagyobb érdeklődéssel figyeli Mike karizmainak játékát. Csak egy fémes zajra kapott észbe, amikor a férfi leejtett egy csavart. – Hát akkor ezzel meg is vagyunk – jelentette ki Mike. Azzal kiemelkedett a mosogató alól, és látva, hogy Julie átöltözött mostanra, most már megkönnyebbülten és nyugodtan nézett rá. Így már egészen más. Nem olyan veszélyes. Nem olyan lélegzetelállító... Felállt, és Julie kezébe adta a régi csaptelepet. – Látod? Ez teljesen tönkrement – állapította meg. És megmutatta Julie-nak a lyukat, amelyen át spriccelni kezdett a víz. – Mivel szoktad elzárni, talán kalapáccsal? – Nem, dinamittal. – Legközelebb használj valamivel kevesebbet belőle. Julie elmosolyodott. – Elmagyaráznád nekem, mi volt a baj? – Azt hiszem, csak annyi, hogy elöregedett a cső – felelte Mike. – Persze ezt csak azért mondtam, hogy könnyítsék a lelkiismereteden. Valószínűleg egyidős lehet ezzel a házzal. Talán ez az egyetlen alkatrész, amit nem cseréltem még ki a háztartásodban. De legutóbb, amikor a szemétledobót javítottam, igazán eszembejuthatott volna magamtól is... – Azt akarod mondani, hogy tulajdonképpen te tehetsz róla? – Ha te mondod... Úgy értem, ha te ettől jobban érzed magad... De adj még egy percet, hogy kipróbáljam, valóban úgy működik-e, ahogyan a nagykönyvben meg van írva. – Persze, csak egész nyugodtan... Mike távozott a konyhából. Singer persze a nyomában loholt Miután kinyitotta a kerti csapot, Mike visszament a házba, hogy kipróbálja az új telepet. Tökéletes munkát végzett, még csak nem is szivárgott a víz... – Úgy tűnik, sikerült – állapította meg elégedetten. – Továbbra is az a véleményem, hogy sokkal nagyobb dolog ez, mint szeretnéd elhitetni velem -jegyezte meg Julie. – Mielőtt megérkeztél, épp azon tűnődtem, melyik mesterembert hívjam ide, ha te mégsem boldogulnál vele. Mike úgy tett, mintha vérig sértette volna ezzel a megjegyzésével. – Fel nem foghatom, hogyan fordulhat meg ilyesmi a fejedben ilyen hosszú ismeretség után. Julie végre elnevette magát, Mike pedig leguggolt, hogy visszapakolja a tisztítószeres dobozokat a helyükre. – Jaj, ne, azt már nyugodtan rám hagyhatod! – tiltakozott Julie. – Hadd csináljak én is valamit végre – kérte, és letérdelt Mike mellé. Miközben együtt rakosgatták helyükre a dobozokat, többször is összeért a kezük véletlenül. Julie-nak már az is feltűnt, hogy ez egyáltalán feltűnt neki. Úgy egy perc múlva, miután mindennel elkészültek, becsukta a konyhaszekrény ajtaját, azután összeszedte á törülközőket, és átvitte a mosókonyhába, hogy kiteregesse. Mike közben összepakolta a szerszámokat. Amikor visszatért a konyhába, Julie egyenesen a hűtőszekrényhez ment. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem muszáj innom egy sört erre a nagy ijedségre. Neked is jólesne egy, ugye? – Nagyon is. Köszönöm. Julie elővett két üveg világos Coorst, és az egyiket odanyújtotta Mike-nak. Miután felbontották, koccintottak is egymással. – Köszönöm, hogy átjöttél segíteni. Tudom, hogy ezt már mondtam egyszer, de muszáj még egyszer megerősítenem. – Hé, hiszen ezért vannak a barátok, nem? – hárította Mike. – Gyere, menjünk ki a verandára, és igyuk meg ott a sört. Olyan szép este van, kár lenne a négy fal között maradni. Elindult az ajtó felé, aztán megtorpant. – Várjunk csak... Mit is mondtál, amikor felhívtalak? Vacsoráztál már? – Miért? – Mert én megéheztem közben. Ebben a nagy fejetlenségben elfelejtettem vacsorázni. Van kedved elfelezni velem egy pizzát? Mike elmosolyodott. – Jól hangzik. Julie már ment is a telefonért Mike közben azon gondolkodott, lehet, hogy ez az este mégis úgy fog véget érni, hogy ő összetört szivvel távozik Julie-tól.. – Én sonkás-ananászosra gondoltam. Neked is megfelel? – kiáltott utána Julie. Mike nyelt egy nagyot.

– Ami neked jó, az nekem is tökéletesen megfelel. Pár perccel később már a verandán üldögéltek, a hintaágyban. A bőrüket jóleső hűvösséggel cirógatta az esti szellő. Néhány bogár körözött a szúnyoghálós ajtó előtt. A nap már lement, utolsó sugarai még színesre festették a látóhatárt a fák között. Julie otthona egy félhektárnyi kert közepén állt. Nem volt közvetlen szomszédja egyik irányban sem – még beépítetlen telkek vették körül. Remek hely ez akkor, ha az ember egyedül akart lenni. Tulajdonképpen ez volt a legfőbb oka annak is, hogy ezt a házat vásárolták meg Jimmel annak idején. Mindketten arról álmodoztak, hogy egy ilyen szép régi házban fognak lakni, amelyet veranda vesz körül. És bár az épületet teljesen fel kellett újítani, már aznap megkeresték a tulajdonost, amikor először megnézték a házat... Singer ott szunyókált a lépcső mellett, amely a verandára vezet. Néha felnyitotta a fél szemét, hogy rájuk sandítson, mintha attól tartana, a végén még kimarad valami fontos dologból. Miközben odakint egyre sötétedett, Mike egyre világosabbnak látta Julie bőrét. – Erről az a nap jut eszembe, amikor először találkoztunk – mondta Mike, és elmosolyodott. – Emlékszel még rá? Mabel mindannyiunkat meghívott a házába, hogy maga köré gyűjtsön bennünket, és spontán módon összeismertethessen téged velünk... – Hogyan is tudnám elfelejteni? Kevés estétől féltem annyira életemben, mint éppen attól. – Pedig mi mindannyian jó emberek vagyunk. – Igen, de én ezt akkor még nem tudhattam. Akkor és ott nekem mindenki idegen volt. Fogalmam sem volt róla, mire számíthatok. – Még akkor is, ha Jim is veled volt? – Főleg azért, mert ő is ott volt. Hosszú időbe telt, mire felfogtam, mit és miért tett értem. Úgy értem, sohasem ismertem hozzá fogható rendes férfit, és csak nehezen tudtam elhinni, hogy nem érdekből olyan jó hozzám. Egyszerűen csak ilyen ember volt. Azt hiszem, akkor este alig szóltam hozzá... – Valóban. Másnap Jim ezt szóvá is tette nekem. – Igazán? – Nem volt abban semmi bántó, mégis feltűnt neki. Előtte mindenesetre beszélt velünk, és arra kért, ne is várjuk azt, hogy sokat fogsz beszélni. Azt mondta, félénk természetű vagy. – Ez nem lehet igaz... – Azt mondta, olyan félénk és ijedős vagy, mint egy kisegér. Julie most már nevetett rajta. – Sok mindent mondtak már rám életemben, de ezt még sohasem... vagy csak nem hallottam vissza. – Lehet, hogy azért mondta ezt nekünk, hogy így elérje, téged is hagyjunk majd szóhoz jutni néha. Nem mintha szükség lett volna arra, hogy előre mentegetőzzön miattad. Hiszen ő is és Mabel is nagyon szeretett már akkor téged. Ez bőven elég volt nekünk... Julie hosszasan hallgatott. – Tudod, néha még most is csak nehezen hiszem el, hogy itt vagyok – mondta végül. – Miért? – Arra értem, hogy... hogy így alakult az életem. Tudod, én soha még csak nem is hallottam Swansboróról, míg Jim szóba nem hozta. És itt vagyok, most már tizenkét éve, ugyanebben a városban... Mike a sörét kortyolgatva nézett rá. – Ez pont úgy hangzik, mintha el akarnál menni innen. Julie felhúzta az egyik lábát, és átdugta a másik alatt. – Nem, dehogyis. Hiszen most már szeretek itt lakni. Úgy értem, Jim halála után egy ideig úgy éreztem, jobb lenne elköltözni innen, és valahol máshol újrakezdeni az életemet. De képtelen voltam rávenni magam. Mellesleg ugyan hová mentem volna? Hiszen az én esetemben szó sincs arról, hogy ott szeretnék élni valahol anyám közelében. – Beszéltél vele mostanában? – Már hónapok óta nem. Karácsonykor felhívott, hogy eljönne meglátogatni engem, de azóta se hallottam hírt felőle. Mintha azt várta volna tőlem, hogy küldjem el neki a pénzt a repülőjegyre, de én erre nem vagyok hajlandó... Csak feltépné a régi sebeket. – Biztosan nagyon nehéz lehet ez neked. – Néha igen. Régebben mindenképpen az volt. De nem szoktam sokat gondolkodni rajta. Amikor összekerültem Jimmel, szerettem volna felvenni a kapcsolatot anyámmal, már csak azért is, hogy tudjon rólam, és megnyugtassa a tudat, hogy nálam minden rendben van. Talán azt vártam, hogy örülni fog ennek a hírnek. Furcsa, hogy én ezt még akkor is fontosnak tartottam volna, annak ellenére, hogy anyaként ő mindig is csalódást okozott nekem. Mégis szerettem volna, hogy tudjon rólam... – De most már nem így érzed. – Nem annyira. Az esküvőnkre se jött el, és aztán Jim temetésére se. Én azután feladtam vele kapcsolatban minden próbálkozást. Úgy értem, továbbra sem voltam durva hozzá, amikor felhívott, és nem kezdtem veszekedni vele, de gyakorlatilag semmit se érzek iránta. Akár egy vadidegennel is beszélhetnék, annyira nem érint meg... Miközben Julie beszélt, Mike a távoli fák árnyékait nézte. Denevérek röpködtek a lombok körül, aztán

egy szempillantás alatt eltűntek az utolsó szálig. – Henry sokszor az őrület határáig kerget, és a szüleim is fárasztóak tudnak lenni néha, de azért jó érzés tudni, hogy vannak, és ha szükségem lenne segítségre, akkor számíthatok rájuk. Tulajdonképpen nem is tudom, mihez kezdenék nélkülük. Ha egyedül lennék, mint te is... Julie ekkor ránézett. – Te akkor is megállnád a helyed az életben, ha egyedül maradnál – mondta meggyőződéssel. – Egyébként sem vagyok teljesen egyedül. Itt van Singer, és vannak barátaim. Nekem ez is elég. Mike a legszívesebben megkérdezte volna tőle, hol van Richard helye az életében, de végül mégsem tette. Nem akarta elrontani ezt a meghitt hangulatot azzal, hogy éppen ő hozza szóba. Könnyűnek érezte magát, felszabadult volt, és jóízűen kortyolgatta a sört. Julie azonban feltett neki egy kérdést. – Kérdezhetek tőled valamit? – Hát persze... – Mi történt Sarah-val? Azt hittem, minden a legnagyobb rendben van közöttetek, és aztán... egyik napról a másikra szakítottatok. Mike fészkelődött egy darabig a helyén. – Hiszen te is tudod... – Nem, semmit sem tudok. Nekem még nem mondtad el, miért lett vége. – Mert nem is volt mit mesélnem róla. – Mindig ezt mondod, ha felteszem neked ezt a kérdést. De mi az igazság? Mike sokáig hallgatott, és a végén is csak a fejét rázta. – Nem biztos, hogy jó, ha tudod. – Miért? Mit követett el ellened...? Megcsalt talán? Mike továbbra sem válaszolt. Julie a konok hallgatásból sejtette, hogy rátapintott a lényegre. – Ó, Mike... Sajnálom... – Igen, én is sajnálom, hogy így alakult Pontosabban csak sajnáltam. Egy olyan fickóval csalt meg, akivel egy helyen dolgoztak. Ott láttam a pasas kocsiját egy reggel a háza előtt, amikor véletlenül arra jártam. – És erre te... mit csináltál? – Úgy érted, dühös voltam-e rá? Persze. De őszintén szólva nem csak ő tehetett arról, hogy így alakult. A vége felé már nem voltam elég figyelmes hozzá. Azt hiszem, úgy érezhette, kezdem elhanyagolni őr. – Felsóhajtott és megdörzsölte az arcát. – Nem is tudom... ma már úgy tűnik, a lelkem mélyén én is éreztem, hogy nem fog sokáig tartani... talán éppen ezért is kezdtem másképpen viszonyulni hozzá. Már nem próbálkoztam új dolgokkal, és nem fektettem több energiát a kapcsolatunkba. És ilyenkor szinte törvényszerűen történnie kell valami effélének. Hosszasan hallgattak mindketten. Julie ekkor vette észre, hogy Mike már majdnem teljesen kiitta a sörét. Az üvegre mutatott. – Kérsz még egyet? – kérdezte. – Igen, valószínűleg jólesne. – Mindjárt itt is vagyok vele. Julie felkelt a helyéről, Mike kissé hátrébb tolta magát a hintaággyal, hogy kényelmesen elférjen előtte, és figyelte, amint bement a házba. Nem kerülhette el a figyelmét, milyen feszesen simul az alakjára a szűk farmernadrág. Megrázta a fejét, mintha attól a gondolattól szeretne szabadulni így, amelyet a látvány keltett benne. Nem, ez az időpont nem alkalmas erre. Ha finom bort innának, és, mondjuk, rákot ennének, talán igen... Na de amikor közönséges pizzát esznek, és söre isznak hozzá? Nem, ez csak egy egyszerű, spontán este. Többtucatnyi hasonló estét töltött már együtt Julie-val, még mielőtt elkövette azt az ostobaságot, hogy beleszeretett... De most már késő. Ő maga sem tudta, pontosan mikor is történt. Jóval Jim halála után, persze. De ennél pontosabban nem tudta meghatározni, mikor született meg benne ez az érzés. Nem olyan volt ez, mint amikor az ember hirtelen megpillantja a fényt az alagút végén, hanem inkább a napkeltéhez hasonlítható – az ég fokozatosan kezd világosodni, szinte észrevétlenül, és az ember egyszer csak rádöbben, hogy már reggel van... Amikor Julie visszatért a verandára, Mike kezébe nyomta a sörösüveget, és visszaült a helyére. – Jim is ezt szokta mondani, tudod? – Mit? – Amit akkor feleltél, amikor megkérdeztem, kérsz-e még egy sört. Valószínűleg... Talán tőle vetted át a szava járását? – Valószínűleg... Julie elnevette magát. – Szoktál rá gondolni azóta is? Mike bólintott. – Nem telhet el úgy nap, hogy ne jutna eszembe. – Én is így vagyok vele – mondta Julie.

– Persze, biztos voltam benne, hogy így van. Klassz fickó volt. Rém rendes haver. Nála jobb férjet nem is találhattál volna. És ő is mindig ezt mondta nekem rólad. A szerencse fiának érezte magát, mióta összeházasodtatok. Julie hátradőlt a szék támlájának. Arra gondolt, milyen jó érzést kelt benne minden, amit csak Mike-tól hall. – Te is ugyanolyan rendes fiú vagy – jegyezte meg halkan. – Hát persze. Én is, meg még vagy egymillióan. Igazság szerint én a közelébe se jövök Jimnek... – Dehogynem. Te is ugyanabból a kisvárosból származol, ugyanazok a barátaid, ugyanazokat a dolgokat szereted, mint ő. Tudod, nekem sokszor úgy tűnt, mintha Jim lenne a testvéred, nem pedig Henry. Eltekintve persze attól, hogy Jim nem tudta volna megszerelni a vízcsapot. Ő nem volt ezermester... – Hát, ami azt illeti, Henryvel se mentél volna valami sokra most. – Igazán? – Nekem elhiheted. Pedig Henry meg tudná szerelni, ha akarná. Csak nem hajlandó ilyesmire. Azt mondja, utálja, ha összekoszolódik a keze. – Ez már-már nevetséges, ha tudja róla az ember, hogy közös autószerelő műhelye van veled... – Hát igen. De engem cseppet sem zavar, hogy így van. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, én ennek a munkának azt a részét végzem, amit a legjobban szeretek. Az adminisztrációt nem nekem találták ki. – Akkor biztosan nem lesz már belőled hitelügyintéző egy banknál, ugye? – Úgy érted, mint Jim volt? Á, nálam ez szóba se jöhet – legyintett Mike. – Még ha valamilyen csoda folytán rá is szánnám magam valami ilyesmire, biztosan nem maradnék egy hétnél tovább egy ilyen állásban. Úgy értem, kirúgnának, mert mindenkinek megadnám a kölcsönt, aki csak besétál az ajtómon. Képtelen vagyok nemet mondani annak, akin látom, hogy szüksége van valamire. Julie megfogta Mike karját. – Ezt most komolyan mondod? Igazán nem gondoltam volna rólad... Mike elmosolyodott. Hirtelenjében nem tudta, mit is mondhatna erre. És közben tiszta szívéből kívánta, bárcsak soha többé el se engedné a karját Julie. Néhány perc múlva megérkezett a pizzafutár a rendeléssel. Tizenéves fiú volt, pattanásos arcú, vastag, fekete keretes szemüveggel. Hosszasan nézegette a rendeléseket, mire nagy nehezen kibökte, mennyit kell fizetniük érte. Mike már nyúlt is a pénztárcája után, amikor Julie oldalba bökte, és odaállt elé. – Szó sem lehet róla. Ezt én fizetem... – De én biztosan többet eszem majd nálad... – Felőlem az egészet megeheted, ha jólesik. De fizetni akkor is én fizetek. És még mielőtt még egyszer tiltakozhatott volna, Julie a futár kezébe nyomta a pénzt. Azt mondta neki, tartsa meg a visszajárót, aztán fogta a pizzásdobozt, és bevitte a konyhába. – Papírtányérból is jó lesz? – kérdezte. – Én mindig mindent papírtányérból eszem. – Tudom – kacsintott rá Julie. – És még csak azt sem mondhatom, hogy sajnállak érte, mert én is. Úgy egy órája eszegették már a pizzát, ráérősen falatozgatva. És közben meghitten beszélgettek, mint mindig. Elsősorban Jimről, és sok közös emlékükről. Azután a város eseményeiről, az ismerőseikről. Singer időnként megnyikkant és felsóhajtott, olyan képet vágva, mint aki azt sérelmezi, hogy elhanyagolják. Mike ilyenkor megszánta, és odadobott neki egy-egy darabkát a pizza széléből, de a beszélgetés ilyenkor sem szakadt meg közöttük. Ahogy telt-múlt az idő, Julie azon kapta magát, hogy sokkal gyakrabban néz Mike szemébe, mint máskor szokta, és feltűnően hosszasan állták egymás tekintetét is. Ez őszintén meglepte. Nem mintha Mike bármit is tett vagy mondott volna, mióta itt volt nála, ami váratlanul érte vagy nem rá vallott volna, és még csak az sem volt szokatlan tőlük, hogy idekint üldögélnek kettesben a verandán. Pontosan úgy eszegették a közös pizzát, mintha előre megbeszélték volna, hogy együtt fognak vacsorázni ma este... Természetes és magától értetődő volt minden. Ha jobban belegondolt, semmi okot nem látott arra, hogy másként érezze magát a férfi társaságában, mint máskor. Mike mindent egybevetve jóképű és kedves fiú is. Ráadásul otthonosan érezte már magát Julie-nál. Kényelmes farmert és edzőcipői viselt, a lábát ösztönösen felrakta az imént a veranda korlátjára. A haja kissé kócos volt, de ez is jól állt neki. Persze Julie mindezt mindig is tudta róla, mióta csak megismerte őt Jim révén. Mike-kal együtt lenni mégsem olyan, mint randevúzni valakivel, gondolta. Főleg, ha a legutóbbi randevúival hasonlította össze az együttlétüket. Beleértve persze a múlt hétvégét is, amelyet Richarddal töltött. Nem volt itt helye semmiféle megjátszásnak, színlelésnek, alakoskodásnak az ő szavait hallgatva Julie-nak nem kellett mögöttes jelentéseken és szándékokon gondolkodnia, és Mike sem állt elő különféle extravagáns tervekkel, hogy imponáljon neki. Mike-kal mindig is jól érezte magát, és egy pillanatig sem feszélyezte őt a társasága, most mégis rá kellett döbbennie, hogy az utóbbi néhány hét viharos eseményei közepette jóformán megfeledkezett arról, milyen sok örömöt jelent neki a barátsága. És éppen ez volt az, amit Jimmel való házasságában is a legjobban szeretett. Nem csak az a bódító érzés, amit akkor érzett, amikor szeretkeztek – ennél sokkal többről volt szó. A ráérős reggelekről, amikor az ágyban fekve olvasgatták az újságot, és közben finom kávét kortyolgattak, vagy a hideg decemberi napokról, amikor

együtt ültették el a tulipánhagymákat a kertben, azokról az órákról, amelyeket vásárlással töltöttek a különféle üzletekben, a megfelelő bútorszövetet keresgélve, vagy cseresznyét és juharszirupot válogattak a piacon. Igen, olyankor volt a legboldogabb életében, a legelégedettebb, amikor végre hajlandó volt elhinni, hogy lehetséges, amit lehetetlennek gondolt addig. És ilyenkor úgy érezhette, minden a lehető legnagyobb rendben van az életében és az egész világban... Miközben erre gondolt, Mike-ot figyelte, aki még javában evett. A szája egyik sarkát kissé felhúzta közben. A pizza tetejéről lefolyó olvadt sajt nyúlós csíkjaival birkózott, amit nem volt egyszerű feladat megenni. Egy-egy falat után néha kihúzta magát, míg teljesen össze nem rágta, ami a szájában volt. Néha az ujjaival is rásegített, hogy a föltét le ne csússzon a tésztáról, és a paradicsomszósz se folyjon le róla... Egyszer csak elnevette magát. Megtörölte az arcát egy szalvétával, és valami olyasmit dünnyögött: – Na, ez az utolsó falat kis híján az ingemen kötött ki. Ő nem vette halálosan komolyan magát, és azt sem vette zokon, ha Julie is ugyanígy viszonyult hozzá, és az a fajta közvetlenség és melegség jellemezte a kapcsolatukat, amiről Julie azt gondolta, ezt érezhetik azok az idős párok is, akiket a parkban szokott látni üldögélni a padokon, kéz a kézben. Néhány perccel később is erre gondolt még, amikor követte Mike-ot a konyhába. Bevitték a poharakat, a sörösüvegeket, a papírtányérokat. Aztán az is csak fokozta benne ezt az érzést, amikor Mike magától értetődő természetességgel vette elő az egyik fiókból az alufóliát, és még csak meg se kellett kérdeznie tőle, hogy hol találja. Gondosan becsomagolta a maradék pizzát, betette a hűtőbe, azután automatikusan nyúlt a szemét után, és amikor észrevette, hogy megtelt a kuka, szó nélkül vitte az udvarra, hogy kiürítse. Olyan volt ez a jelenet, hogy akár a jövőben is játszódhatott volna már, természetes részeként egy folyamatnak, sok-sok együtt töltött estének... – Azt hiszem, kész is vagyunk – állapította meg Mike, és még egyszer körülnézett a konyhában. Julie-t ez a mondata zökkentette ki iménti gondolatmenetéből. Érezte, hogy egy kissé bele is pirult, mintha Mike rajtakapta volna... – Igen, szerintem is – hagyta rá. – Köszönöm, hogy segítettél rendet rakni. Egy hosszú percig hallgattak. Julie úgy érezte, képtelen szabadulni a gondolattól, amely oly sokszor megfordult már a fejében az utóbbi években. Mintha egy régi lemezt tett volna fel, refrénként követték egymást ugyanazok a mondatok, egy belső monológ részei. Járni Mike-kal? Szó sem lehet róla... Esélye sincs ennek a kapcsolatnak... Mike jelentőségteljes mozdulattal összekulcsolta maga előtt az ujjait. És ezzel megakadályozta, hogy Julie továbbgondolja, amit elkezdett. – Azt hiszem, most már ideje hazamennem. Holnap korán kell felkelnem. Julie bólintott. – Gondoltam. Azt hiszem, én is elég hamar lefekszem ma aludni. Singer tegnap egész éjjel nem hagyott békén. Órákon át járkált, morgott, nyüszített vagy éppenséggel ugatott... – Mit csinált? – Ahogy mondom. Nyüszített, morgott, ugatott, fel-alá rohangált... Elkövetett mindent, amivel az éjszaka közepén az idegeimre mehet. – Singer? Nem ismerek rá... Mégis miért csinálhatta? – Itt járt Richard tegnap éjjel. Ismered Singert... tudod, hogyan viselkedik azokkal, akiket még alig ismer... Bizalmatlan. Ez volt az első alkalom aznap este, hogy Richard neve egyáltalán szóba került. Mike-nak ez is épp elég volt. Úgy érezte, összeszorult tőle a torka. Mégpedig olyan erősen, mintha valaki a hüvelykujjával nyomná befelé a gégéjét... – Itt járt nálad Richard tegnap éjjel? – kérdezte végül. – Nem úgy értettem... – magyarázkodott Julie. – Nem randevúztunk, semmi ilyesmi. Csak azért járt errefelé, hogy üzenetet hagyjon a kocsim szélvédőjére téve. Azt írta, váratlanul el kellett utaznia a városból. – Vagy úgy... Mike-nak fogalma sem volt róla, mit is mondhatna. – Mondom, hogy semmi se történt ezen kívül – Julie szükségét érezte annak, hogy tisztázza a történteket. – És ez hány órakor lehetett? – érdeklődött Mike. Julie a falióra felé fordult, mintha látnia kellene a számlapot ahhoz, hogy vissza tudjon emlékezni az előző estére. – Azt hiszem, hajnali kettő felé. Singer legalábbis akkor kezdett megőrülni. De mint mondtam, eltartott egy darabig, mire megnyugodott. Miért kérdezed? Mike keskenyre préselte a száját, miközben gondolkodott. És Singer órákon át őrjöngött? Vajon miért? – Tudod, csak nem értem, miért nem reggel hagyta itt neked azt az üzenetet, mielőtt elindult – mondta végül. Julie megvonta a vállát. – Fogalmam sincs róla. Talán mert már nem volt rá ideje indulás előtt. Mike bólintott. Azon tűnődött, mondjon-e még valamit Julie-nak Richarddal kapcsolatban, de végül úgy döntött, inkább hallgat. Ehelyett magához vette szerszámkészletét, a régi rossz csapot, amelyet leszerelt.

Eltökélte magában, nem fogja hagyni, hogy Richard miatt megváltozzon ez a meghitt hangulat kettejük között. Nehogy rosszul süljön el, ha még mondana neki valamit. Inkább hallgatott, és csak óvatosan araszolgatott előre. – Figyelj csak... Julie a hajába túrt egyik kezével, és most vette csak észre, hogy Mike arcán egyik oldalt egy anyajegy van. Ez is olyan jól állt neki... Tökéletes helyen volt, mintha csak egy sminkes rajzolta volna oda. Julie most azon töprengett, vajon eddig miért nem tűnt fel ez neki. – Tudom, most már menned kell – bólintott, kizökkenve az iménti gondolatmenetből. Mike egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát közben. Zavarban volt, mert nem tudta, mit is mondhatna még a lánynak. Végül maga elé tartotta a rossz csapot. – Örülök, hogy felhívtál emiatt. Akár hiszed, akár nem, örülök neki, mert nagyon jól éreztem magam veled... ismét találkozott a tekintetük, és sokáig néztek egymás szemébe. A beszédes pillantások után végül Mike kapta el a fejét elsőként. Julie úgy érezte, szinte megkönnyebbült ettől – észre sem vette, hogy eddig még a levegőt is visszatartotta a tüdejében. És bár ezt végképp nem akarta, most önkéntelenül is végigmérte Mike-ot, miután az sarkon fordult, és elindult az ajtó felé, hogy távozzon. És az is csak most tűnt fel neki, milyen jól áll Mike-nak ez a farmernadrág, hogyan feszül izmos fenekén. Julie érezte, hogy ismét elvörösödik az arca. A vér váratlan hirtelenséggel tolult a hajszálereibe. Gyorsan elkapta hát a tekintetét, miközben Mike elfordította az ajtógombot. Julie egy pillanatra úgy érezte, mintha kívülről látna magukat – mintha egy zsúfolt helyiségben egy társaságban lennének, és úgy pillantották volna meg egymást a tömegben. Annyira új és friss szemmel volt képes látni Mike-ot, mintha sohasem találkoztak volna még életükben. Ha nem itt és nem ilyen körülmények között kerül sor erre, akkor biztosan jóízűen nevetett volna az egészen, annyira abszurdnak érezte. Miután elköszöntek egymástól, megállt az ajtóban, és figyelte Mike-ot, aki a kocsijához ment. És mielőtt magára csukta volna a kocsi ajtaját, Mike intett is neki búcsúzóul. Az utastérben a világítás fénye úgy vette körül a fejét, mintha glória lett volna... Julie visszaintett neki, és továbbra is ott állt és figyelte, míg a távolodó autó piros hátsó lámpáinak fénye bele nem olvadt az éjszaka sötétjébe. És azután sem mozdult. Jó egy percig időzött még a verandán, miután Mike már eltűnt a szeme elől. Azt szerette volna tisztázni magában, mit is érez a férfi iránt Mike, gondolta. Mike... Vajon miért nem jutott még soha az eszébe az a lehetőség, hogy ők ketten...? Nem, ez nem történhet meg. Keresztbe fonta karját a mellkasán, miközben nevetett magában az egész történeten. Mike? Hát persze. Hiszen kedves és jóravaló fiú, akivel olyan jóízűen elbeszélget bármikor bármiről, és aki – igen – aranyos és jóképű is. Na de akkor is – hogy ő és Mike? Az egész valahogy olyan hihetetlennek és képtelennek tűnt. Vagy mégsem? Julie csak ekkor fordult meg, hogy visszamenjen a házba. Tizenötödik fejezet Másnap reggel az irodájában Henry letett egy műanyag poharat az íróasztalára. – Szóval akkor... ennyi, öcsém? – kérdezte. Mike megvakarta a tarkóját. – Igen, ennyi – felelte. – És azzal eljöttél? Ennyi és semmi több? – Úgy van. Henry maga elé emelte mindkét kezét, fordított V alakban összezárta az ujjai hegyét, és rátámaszkodott az állával. Normális körülmények között ilyenkor ugratni kezdte volna Mike-ot, amiért most is kihagyta a lehetőséget, hogy randevút kérjen Julie-tól, de ezt az időpontot valahogy mégsem érezte alkalmasnak erre. – Hadd győződjem meg róla még egyszer, hogy valóban mindent jól értettem-e. Először is hallottad ezt a titokzatos izét Jake Blansentől Richardról, ami lehet, hogy igaz, lehet, hogy nem, de annyi biztos, hogy legalábbis furcsa. Főleg azért, mert nem volt hajlandó többet is elárulni róla. Azután kiderül, hogy Richard az éjszaka kellős közepén ott járt Julie házánál, és ki tudja, meddig lófrált még azon a környéken, te pedig úgy döntöttél, mégsem mondod el Julie-nak, hogy szerinted elég bizarr ez az egész? Sőt még csak említést se teszel arra, hogy te is érdekelt vagy nála? – Ő maga mesélte el nekem, hogy Richard ott járt a házánál. Nem arról van szó, hogy Julie nem tudta, Richard ott ólálkodott a háza körül az éjjel. – Nem ez a lényeg, és ezt te is pontosan tudod. Mike megrázta a fejét. – Semmi se történt, Henry. Az égvilágon semmi... – Szerintem akkor is mondanod kellett volna neki valamit. – Mégis hogy érted ezt? Henry hátradőlt a székében. – Pontosan úgy, ahogyan mondtam – felelte. – Csak mondd el neki, mit gondolsz erről az egészről. – Te talán képes is lennél erre, de én biztosan nem vagyok az – érvelt Mike, és a bátyja szemébe

nézett. – A végén még azt gondolhatná, csak azért mondom ezt, mert vonzódom hozzá. – Nézd, Mike – folytatta Henry, és most olyan hangot ütött meg az öccsével, mintha nem is a testvére, hanem az apja lenne. – A barátja vagy, és mindig is az leszel, attól függetlenül, hogy történik-e közöttetek bármi is. És ezzel én is így vagyok. Nekem egyszerűen csak nem tetszik az, hogy ez a fickó ott lófrált Julie háza körül az éjszaka kellős közepén. Szerintem van ebben valami bizarr és félelmetes, függetlenül attól, hogy miféle magyarázattal áll is elő a pasas. Otthagyhatta volna Julie-nak azt a papírfecnit reggel is, vagy felhívhatta volna öt telefonon, de hagyhatott volna üzenetet neki akár a munkahelyén is. Miféle ember az, aki hajnali kettőkor felöltözik, bepattan a kocsiba, elmegy a város másik végébe, hogy üzenetet tegyen valakinek a szélvédőjére? És nem azt mondtad, hogy Singer órákon át nem hagyta aludni Julie-t? Lehet, hogy ez azt jelenti, a fickó egész idő alatt ott ólálkodott a ház körül. És az sem lehetetlen, hogy Blansen valami ilyesmire szeretett volna figyelmeztetni a maga módján. Vagy te talán nem is gondoltál még erre a lehetőségre? – Már hogyne gondoltam volna. Nekem se tetszik ez az egész. – Akkor valamit talán tenned is kellene ellene. Mike lehunyta a szemét. Arra gondolt, milyen jól telt az este Julie-val kettesben, egészen addig a pillanatig, míg szóba nem került Richard. – Te nem voltál ott, Henry – mondta végül. – És mellesleg nekem úgy tűnt, Julie nem találja annyira furcsának a történteket, mint én. Azt hiszem, mi sokkal nagyobb jelentőséget kezdünk tulajdonítani ennek az egésznek, mint ő maga. Végtére is nem tett semmi rosszat az az ember. És nem is ártott Julie-nak. Csak egy üzenetet hagyott ott neki... – Honnan tudod, hogy ez minden? És ha ezen kívül is csinált még valamit, csak még nem derült ki? Mike már épp válaszolni akart, de Henry arckifejezése láttán meggondolta magát. – Nézd – folytatta Henry. – Többnyire rád hagyok mindent. Mindig azt csinálhatod, amit csak jónak látsz. Még akkor is, ha esetleg eleve kudarcra van ítélve a dolog. De mindennek megvan a maga helye és ideje is. Márpedig szerintem most nem érdemes titkolóznod Julie előtt. Főleg nem akkor, ha ilyesmiről van szó. Remélem, érthető, amit mondtam... Mike elgondolkodott a hallottakon, és lehajtotta a fejét Az álla a mellkasához ért. – Igen, nagyon is érthető – felelte lemondóan. Ennek alapján úgy tűnik, jól érezted magad vele – állapította meg Mabel. – Így igaz – felelte Julie. – Hiszen te is ismered őt. Mindig is szórakoztató vele lenni. Mabel az egyik forgószéken ült, és csak most fordult Julie felé, miközben beszélgettek. Volt egy pár perc szünetük két vendég között, és most nyugodtan diskurálhattak, senki sem hallhatta őket. – És most már tökéletesen működik a csapod? – Jobb, mint új korában. Mike ugyanis kicserélte. – És persze, úgy csinált most is, mintha pofonegyszerű lenne. A végén talán még úgy is érezted, fel se kellett volna hívnod őt, mert te magad is elboldogultál volna a csappal. Hiszen gyerekjáték az egész. – Úgy van... – És nem utálatos egy érzés ez szerinted? – Dehogynem. Mindig is az. Mabel elnevette magát. – Klassz fiú ez a Mike, annyi szent. Ugye, szerinted is? Julie egy pillanatra elbizonytalanodott. A szeme sarkából látta Singert, aki az ajtó előtt üldögélt, és úgy bámult kifelé az ablakon, mintha csak arra várna, engedje már ki végre valaki. Bár Mabel nem várt választ tőle a kérdésére, úgy érezte, ha mégis felel neki, annak nagyobb súlya lesz, mint szerette volna. És igazság szerint ő maga is ezen a kérdésen törte a fejét tegnap este óta. Egyelőre azt sem igazán értette, miért nem hagyja nyugodni mindaz, ami történt közöttük mostanában. Azt nemigen állíthatná, hogy izgalmas volt az este, sőt még csak nem is különösebben emlékezetes. Mégis, utána egész éjjel Mike-ra gondolt, miközben a párnájára világított a hold, és álmatlanul bámulta az ablaküvegnek ütköző éjjeli lepkéket. Mike járt az eszében egészen addig, míg el nem nyomta a fáradtság, és ma reggel is ő volt az első gondolata, amikor kinyitotta a szemét. Szinte alig hallhatóan válaszolt Mabel kérdésére, miközben elindult az ajtó felé, hogy kiengedje Singert. – Igen – felelte. – Szerintem is az. Mike! – kiáltotta Henry. – Vendéged érkezett! Mike kidugta a fejét a raktár ajtaján. – Igazán? Na és ki az? – Találd ki! Jó esélyed van rá, hogy elsőre rájössz! Még mielőtt válaszolhatott volna, Singer máris betrappolt hozzá. Késő délután volt már, mire Julie is megérkezett. Megállt a garázs ajtajában, csípőre tette a kezét, és úgy nézett Singerre. – Hát persze, igazán gondolhattam volna, hogy megint itt talállak.

Mindig csinálsz nekem valamilyen programot – korholta színlelt komolysággal. Miközben ő szidta Singert, Mike éppenséggel hálát adott a kutyának gondolatban, amiért ismét idecsalta Julie-t. – Talán mondani akar neked valamit ezzel – jegyezte meg ártatlan képpel. – Például mit? – Nem tudom. Lehet, hogy nem kap tőled elég figyelmet mostanában. – Dehogynem. Még többet is a kelleténél. Ne hagyd, hogy megtévesszen. Túlságosan is elkényeztetem. Singer felült, és a hátsó lábával vakarászni kezdte a fejét, teljes közönyt színlelve. Mintha neki aztán édes mindegy lenne, miről is beszélnek ők ketten. Mike kioldotta a kezeslábasa csatját, miközben beszélgettek. – Remélem, nem zavar, de iszonyúan melegem van már benne, és ráadásul koszos is. Egész nap tüdőzhettem a kipufogógázokat. – Akkor most kellemesen kábult lehetsz. – Nem kellemes, sőt még a fejem is megfájdult tőle. Ha legalább kábultságot okozna, szerencsés fickónak érezhetném magam, de nem így van! Julie figyelte, amint kibújt a kezeslábasból – előbb az egyik, azután a másik lábán egyensúlyozva. Mike a sarokba dobta a szennyest. A kezeslábas alatt, mint mindig, most is farmert és pólót viselt. Julie megállapította magában, hogy ebben a szerelésben sokkal fiatalabbnak látszik a tényleges koránál. – Na és mi a programod ma estére? – kérdezte Julie. – Csak a szokásos. Megmentem a világot. Enni adok az éhezőknek, őrködöm a világbéke felett – sorolta Mike. – Igen, kész csoda, mi mindenre képes az ember egymagában is, ha egyszer végre nekidurálja magát. – Jól látod a helyzetet. Mike ismét olyan ártatlan, kisfiús képet vágott, amit Julie annyira szeretett. Ám miközben Julie hátrasimította a haját, Mike-on ismét úrrá lett az az ismerős nyugtalanság, amit tegnap este is érzett, mielőtt belépett Julie konyhájába. – Na és te? Tervezel valami izgalmas programot a házadban ma estére is? – Semmi esetre sem. Takarítanom kell, meg befizetnem még néhány számlát. Veled ellentétben, én előbb az apró-cseprő dolgokat igyekszem elintézni, csak azután állok majd neki a világ megváltásának. Mike ekkor vette észre, hogy Henry ott áll az irodája ajtajában, és a félfának támaszkodva hallgatja őket, jóllehet, úgy tesz, mintha a kezében tartott papírokat tanulmányozná. Igazából azért akarta nyilvánvalóvá tenni Mike számára, hogy ő is itt van, hogy ezzel is emlékeztesse őt arra, amiről korábban beszélgettek. Mike zsebre dugta a kezét. Nem fűlött a foga ahhoz, hogy megtegye, amit Henrynek ígért. De azzal is tisztában volt, hogy meg kell tennie. Csak nem volt kedve hozzá. Végül vett egy mély lélegzetet, és nekidurálta magát. – Lenne rám néhány perced most? – kérdezte. – Van valami, amiről szeretnék beszélni veled... – Persze – felelte Julie. – Miről van szó? – Lenne kedved eljönni velem valahova? Azt hiszem, előbb meg kell innom hozzá egy sört... Bár Julie-t meglepte a hirtelen hangnemváltás, mert érezte, hogy Mike most halálosan komolyan beszél, örült annak, hogy tapintatosan viselkedett, és nem szegezte neki azonnal a kérdést Henry előtt. – Inni egy sört előtte? Jól hangzik. Miért is ne? – felelte végül. Tizzy kis ételbárjába mentek, amely valamivel odébb, de ugyanabban az utcában, a város központjától kifelé volt, a kisállat-kereskedés és a tisztító között. A Sailing Clipperhez hasonlóan, ez sem volt különösebben tiszta vagy kényelmes hely. A bár sarkában egy tévé üvöltött, az ablakok foltosak voltak a kosztól, a levegőben sűrű füst gomolygott az asztalok körül. Ám a Tizzy törzsvendégeit mindez cseppet sem zavarta. És akadtak a városban vagy feltucatnyian, akik szinte az egész életüket itt élték le. Tizzy Welborn, a tulajdonos szerint a bárja azért olyan népszerű, mert van karaktere. Mike úgy gondolta, ezen az értendő, hogy itt mérték a legolcsóbban az italokat. A Tizzy mellett szólt az is, hogy itt nemigen ragaszkodtak semmiféle szabályhoz. Nem volt kötelező az ing vagy a nyakkendő viselete ahhoz, hogy az embert kiszolgálják, és a tulajt az sem érdekelte, ha a kuncsaftok hoztak magukkal valamit – akár enni-, akár innivalót. Az évek során megfordultak itt nála már olyanok, akik szamurájkardokkal érkeztek, mások felfújható gumi pálmafát cipeltek ide a strandról, és bár Julie szerint ez az engedékenység mégiscsak túlzás, Mike semmi kivetnivalót nem talált benne. Miközben letelepedtek a bár távolabbi végében lévő bokszok egyikében, Singer tett még egy tiszteletkört körülöttük, azután ő is kényelembe helyezte magát. Tizzy felvette a rendelésüket, és kisvártatva le is tette eléjük a két sört. Bár lehetett volna valamivel hidegebb is, mégsem volt különösebb okuk a panaszra. Mike pedig kifejezetten elégedett volt. Mint mondta, egy ilyen helyen nem is lehetnek túlzott elvárásai az embernek. Julie körülnézett. – Ez a hely már megint milyen mocskos – állapította meg. – Mindig olyan érzésem van, hogy biztosan elkapok valamilyen fertőzést, ha egy óránál tovább időzöm itt. – De legalább van karaktere – érvelt Mike. – Persze, és ez a legfontosabb szempont az olyan vastag pénztárcájúaknak, mint amilyen te is vagy...

Szóval megtudhatnám végre, mi volt olyan fontos, ami miatt átvonszoltál ide? Mike mindkét keze a pohár köré simult. – Olyasmi, amit Henry szerint fontos lenne tudnod. – Henry szerint? – és szerintem is. Igen... Szerinte már tegnap el kellett volna mondanom neked. – Mégis miről van szó? – Richardról. – Mi van Richarddal? Mike felegyenesedett ültő helyében. – Arról, hogy tegnap éjjel itt hagyta neked azt az üzenetet a szélvédőn... – Na és? Mi van vele? – Henry szerint ez az egész meglehetősen bizarr. Úgy értem, az, hogy az éjszaka közepén odamegy a házadhoz és ezt teszi. Julie értetlenkedve nézett rá. – És Henry emiatt aggódik? – Igen. Henry... – Értem. De te nem, ugye? – Nem – felelte Mike. – Én nem... Julie maga elé húzta a söröspoharat, és kortyolt egyet belőle. – Na és megtudhatnám, miért aggódik annyira Henry emiatt? Nem arról van szó, hogy Richard leskelődött utánam. Nem kukkolt engem az ablakon át. Singer kirontott volna akár a zárt ablakon keresztül is, ha ezt teszi. És az üzenet, amit hagyott nekem, arról szólt, hogy váratlanul közbejött neki valami, és ezért el kellett utaznia a városból. Lehet, hogy akkor már úton volt... – Nos, igen, de... történt még valami más is. A minap itt járt nálunk egy ismerősünk a műhelyben, aki a hídépítésen dolgozik. És ő elég furcsa dolgot mondott Richardról. – Konkrétan mit? Mike a söröskorsó oldalának récéit simogatta, miközben gondolkodott. Azután elmondta Julie-nak, mit hallott Jake Blansentől, majd Henry ezzel kapcsolatos kommentárját is hozzáfűzte. Amikor befejezte a mondanivalóját, Julie egyik kezét Mike vállára tette, a szája pedig lassan mosolyra húzódott. – Mondd meg Henrynek, igazán kedves tőle, hogy ennyire aggódik miattam. Mike egy darabig emésztgette a hallottakat. – Várjunk csak... akkor nem is vagy dühös ránk ezért? – Már miért lennék dühös? Dehogy. Kifejezetten jó érzés tudni, hogy vannak barátaim, akik aggódnak miattam. – De akkor is... – Akkor is mi? – Nos az, hogy... Julie elnevette magát, és gyöngéden oldalba bökte Mike-ot. – Ugyan már, ismerd be, hogy te is aggódtál, nem csak Henry. Ugye, ez az igazság? Mike nyelt egy nagyot. – Igen – felelte lesütött szemmel. – Akkor meg miért nem ezzel kezdted, már rögtön az elején? Miért kell az egészet Henryre fognod? – Mert nem akartam, hogy mérges legyél rám. – Miből gondolod, hogy mérges lettem volna rád? – Azért, mert... merthogy valaki mással randevúzgatsz... – És? – Nem akartam, hogy azt gondold, szóval... hogy én... Mike elhallgatott. Még mindig nem akaródzott kimondania, amit gondolt. – Nem akartad, hogy azt higgyem, csak azért mondod ezt, mert azt szeretnéd, hogy többé ne is találkozzam vele? – kérdezte Julie. – Igen... Julie egy ideig méricskélte. – Te tényleg ilyen kevéssé hiszel a barátságunkban? Gondolod, hogy egy ilyen apróság miatt el tudnám felejteni ezt a tizenkét évet? Mike nem válaszolt. – Hiszen te mindenkinél jobban ismersz engem, és te vagy a legjobb barátom. Nem hiszem, hogy mondhatnál nekem bármit is, amiről azt gondolnám, csak azért mondtad, hogy engem bánts. Ha van valami, amit megtudtam rólad ennyi év alatt, hát ez biztosan az. Te sohasem lennél képes ilyesmire. Szerinted miért szeretek veled lenni? Azért, mert nagyon rendes fiú vagy. Kedves és jóravaló. Mike elkapta a fejét, és olyan képet vágott, mintha Julie legalábbis eunuchnak titulálta volna az imént. – Az ilyen rendes fiúk azok, akik mindig a sor végén kullognak – állapította meg keserűen. – Vagy nem ezt szokták mondani róluk? Julie gyöngéden megfogta Mike állát, és maga felé fordította a fejét, hogy így kényszerítse arra, nézzen

végre a szemébe. – Lehet, hogy vannak, akik ezt mondják. Nekem azonban más a véleményem – jelentette ki. – Na és mi van Richarddal? – Tényleg, mi van vele? – Elég sok időt töltöttél vele mostanában. Julie hátradőlt a pad támlájának. Mintha szüksége lenne erre ahhoz, hogy Richardra összpontosítsa a figyelmét. – Ha nem lennék biztos abban, hogy nem vagy féltékeny típus, most megesküdnék rá, hogy miatta mégiscsak az lettél – jegyezte meg évődve. Mike kortyolt egyet a söréből, és elengedte a füle mellett Julie megjegyzését. – Ne légy féltékeny, kérlek szépen – folytatta Julie. – Találkoztunk egy pár alkalommal, és jól éreztük magunkat együtt. És akkor mi van? Nem olyan nagy dolog. Nem mintha azt tervezgetném, hogy feleségül megyek hozzá. – Nem? Julie őszintén megdöbbent. – Ugye, most viccelsz velem? – kérdezte, és nyomban el is hallgatott, de aztán Mike arckifejezése láttán jobbnak vélte, ha ő maga adja meg a választ erre a kérdésre. – Nem, biztosan nem viccelsz velem. Csak nem gondolod, hogy szerelmes vagyok belé? – Fogalmam sincs, mit gondoljak. – Ó, már értem... Nos, akkor elmondom neked, hogy nem vagyok szerelmes belé. Sőt igazából abban sem vagyok biztos, hogy szeretnék-e még egyszer találkozni vele. De ennek nem az az oka, amit te mondtál ma nekem róla. Kellemesen telt vele a hétvége, jól éreztem magam a társaságában, de ezen kívül semmi több, érted? És aztán hétfőn történt valami, ami miatt egyre kevésbé tetszik nekem a dolog. És azóta úgy döntöttem, nekem ez valahogy mégsem éri meg. – Igazán? Julie elmosolyodott. – Komolyan mondom. – Ez már valami... Mike hiába törte a fejét, nem jutott eszébe semmi értelmesebb, amit mondhatott volna most neki. – Na, igen – hagyta rá Julie. Tizzy elhaladt mellettük, miközben a tévéhez ment, hogy átkapcsolja az ESPN csatornára, azután visszafelé jövet megkérdezte tőlük, kérnek-e még valamit. Mindketten tagadólag rázták a fejüket. – És akkor mi lesz most? – kérdezte Mike. – Hogyan tovább? Talán Bobbal fogsz randevúzni ismét? – Remélem, hogy nem fanyalodom rá... Mike megértően bólintott. Ebben az egyszerű és szerény kisvárosi környezetben Julie-t valósággal kiragyogni látta a többi nő közül. Most is érezte, hogy kezd kiszáradni a torka, miközben őt nézte. Muszáj volt megint kortyolnia egyet a söréből. – Nos, talán hamarosan akad majd valaki más – mondta végül. – Talán – felelte Julie, majd az állát a kezébe támasztva az asztalra könyökölt, és Mike szemébe nézett. – Nem is biztos, hogy sokáig kell várnod rá – folytatta Mike ártatlan képpel. – Szerintem legalább tucatnyi fickó akad itt a városban, aki alig várja, hogy randevút kérhessen tőled. – Nekem igazából csak egyre lenne szükségem – jelentette ki Julie határozottan. – Ez az illető is biztosan itt van valahol a városban – folytatta Mike. – Én emiatt igazán nem aggódnék a helyedben. – Ami azt illeti, én sem aggódom – jelentette ki Julie. – Azt hiszem, most már pontosan tudom, milyen férfira lenne szükségem. És azóta, hogy túl vagyok néhány randevún, ez az érzés csak még jobban megerősödött bennem. Nekem egy rendes, jóravaló fiúra van szükségem. Aki emellett még jóképű is. – Nos, pontosan ilyen az, akit megérdemelsz, ebben egészen biztos vagyok. Mike néha olyan megközelíthetetlennek tűnt, mintha nem is húsvér ember, hanem márványszobor lenne. Julie úgy döntött, tesz még egy utolsó kísérletet vele, csak éppenséggel más taktikát követve. – Na és veled mi van? – szegezte neki a kérdést. – Te mikor találod meg az igazit? – Ki tudja? – Majd csak összejön. Már ha egyáltalán keresel. Azt mondják, van, hogy az illető ott áll az orrunk előtt, csak nem vesszük észre. Mike zavarában igazgatni kezdte az ingét. Eddig még fel se tűnt neki, milyen melege van, de most úgy érezte, mindjárt dőlni fog róla a verejték, ha még egy pár percig itt maradnak, és folytatják ezt a témát. – Remélem, hogy igazad lesz – felelte végül. Ezt követően is hosszas hallgatásba burkolóztak. – Szóval akkor... – szólalt meg Julie végül abban reménykedve, hogy Mike-nak időközben eszébe jutott valami értelmes dolog. – Szóval? – ismételte utána Mike, és zavarában körülhordozta a tekintetét a helyiségen. Julie halkan felsóhajtott. Reménytelen... Úgy tűnik, mégiscsak én vagyok az kettőnk közül, akinek kezdeményeznie kell, állapította meg magában némi csalódással. Ha erre a Casanovára várok, akkor olyan vén leszek, mint az

országút, mire egyáltalán udvarolni kezd. Ez az én formám... – Vagyis akkor... mit csinálsz ma este? – érdeklődött. – Erre még nem is gondoltam. – Én meg arra gondoltam, talán elmehetnénk együtt valahová... javasolta Julie. – Elmenni? – Igen, jól hallottad. Van egy kellemes hely a szigeten például. Egészen közel a parthoz. Azt mondják, nagyon jól főznek... – Megkérdezzem Henryt és Emmát, hogy van-e kedvük eljönni velünk? Julie a mutatóujját az állához érintve színlelte, hogy gondolkodik a kérdésen. – Nos... – mondta végezetül. – Nem is tudom... mit szólnál ahhoz a változathoz, ha most csak kettesben mennénk oda? – Úgy érted, csak te meg én? – Igen. Miért is ne? Persze csak akkor, ha neked ez nincs ellenedre. – Nem, dehogy... – vágta rá Mike kissé talán túlságosan is gyorsan. Azon nyomban megbánta. Vett egy mély lélegzetet, és próbált lehiggadni. Csak nyugalom, egyre ezt hajtogatta magában. Majd James Deanre gondolt, és megpróbálta az ő stílusában folytatni: – Azt hiszem, menni fog a dolog... Julie kis híján elnevette magát, de aztán megállta. – Nahát. Ezt az erőfeszítésedet igazán nagyra értékelem. Szóval akkor randit kértél tőle? – szegezte neki a kérdést Henry. Mike pontosan úgy állt most, ahogyan a cowboyok szoktak a régi westernfilmekben. Kissé berogyasztott térddel, egyik vállával a falnak támaszkodva, a fejét kissé oldalt hajtva, laza és nemtörődöm testtartással. A körmeit vizsgálgatta, mintha valami jelentéktelen apróságról lenne szó. – Legfőbb ideje volt – mondta végül sejtelmesen, és rándított egyet a vállán. – Hát... akkor jó. És biztos vagy benne, hogy ő is randevúra gondolt? Mike felpillantott. Az arckifejezése azt sugallta, mintha Henry kérdése próbára tette volna a türelmét. – Igen. Egyértelműen randevúról van szó – mondta kimérten. – És mégis, hogy csináltad? Úgy értem, spontán jött az, hogy felvetetted neki a kérdést? – Szép lassan felvezettem. Egyszerűen csak hagytam, hogy ebbe az irányba terelődjön a beszélgetésünk, és amikor eljött a megfelelő pillanat... megtörtént. – Ennyire egyszerűen ment volna? – Igen. – Nahát... – Henry csak dünnyögött. Érezte, hogy Mike lódít, de most mégsem talált fogást rajta. Végtére is ez tényleg úgy hangzik, mintha randevúzni mennének. – Na és mit mondott neked Richardról? – tette fel a következő kérdést az öccsének. Mike tovább vizsgálgatta a körmeit. – Azt hiszem, ez már lefutott mérkőzés. – Julie azt mondta, hogy szakított vele? – Igen. – Ejha – így Henry. Egy ideig maga sem tudta, mit kérdezhetne még ezek után. Nem volt kedve ugratni Mike-ot, tanácsot sem adhatott most neki, és azzal sem tudott mit kezdeni, hogy az öccse olyan gyanúsan ígyszerűnek tálalta ezt az egészet. – Nos, akkor csak annyit mondhatok, büszke vagyok rád, öcsém. legfőbb ideje volt már, hogy történjen közöttetek valami. – Kösz, Henry. – Igazán nincs mit – mondta. Hátraintett a válla fölött, és így folytatta – Ide hallgass, van még egy kis munkám itt az irodában, azután irány haza. Szeretnék normális időben otthon lenni. Később majd visszatérünk erre a témára, rendben? – Rendben. Mike talán soha életében nem érezte még ennyire jól magát a bőrében. Ráérősen, komótos léptekkel indult el, vissza a műhelybe. Henry figyelte egy darabig, aztán beballagott az irodájába, és be is húzta az ajtót maga után. Felvette a telefont, és tárcsázta az otthoni számukat. Hamarosan hallotta is Emma hangját a vonal túlsó végéről. – El sem fogod hinni, mit hallottam az imént! – mondta köszönés nélkül. – Éspedig mi lenne az? – kérdezte Emma izgatottan. Henry röviden összefoglalta a fejleményeket. – Legfőbb ideje volt – állapította meg Emma elégedetten. – Úgy van. Én is pontosan ezt mondtam neki. De ide hallgass, mit gondolsz, ki tudnád szedni Julie-ból, szerinte mi és hogyan is történt kettejük között valójában? – Az imént úgy tűnt, mintha Mike-tól már mindent megtudtál volna, amit csak fontosnak tartasz... –

érvelt Emma. – Úgy is van. Most mégis úgy érzem, mintha Mike elhallgatna előlem valamit. Emma eltűnődött ezen. – Ugye, semmit sem forgatsz a fejedben ellene? Nem azon mesterkedsz, hogyan akadályozhatnád meg, hogy találkozzanak? – Dehogy. Semmi ilyesmi – tiltakozott Henry. – Egyszerűen csak szeretném tudni, mi és hogyan is történt valójában. – Miért? Hogy aztán megint a bolondját járathasd vele? – Á, dehogy... – Henry... – Ugyan már, édes szívem, hiszen ismersz engem. Sohase tudnék ártani az öcsémnek. Csak arra lennék kíváncsi, hogyan látja ugyanezt a helyzetet Julie. Mert nekem úgy tűnik, Mike halálosan komolyan veszi. És azt végképp nem szeretném, ha csalódnia kellene, mert ne adj' isten, félreértett valamit. Emma hosszasan hallgatott. Henry pontosan tudta, hogy azon tűnődik, higgyen-e neki vagy sem. – Hát, ami azt illeti, elég régen ebédeltem együtt Julie-val – mondta végül engedékenyen. Henry lelkesen bólintott, és közben arra gondolt: igen, ez már beszéd, asszonykám! Julie kinyitotta a kulccsal a bejárati ajtót, becipelte a konyhába a szatyrokat, amelyekben a frissen vásárolt zöldségek voltak, és magával vitte a mai postáját is. Mivel szinte minden fontos élelmiszere kifogyott, alaposan be kellett vásárolnia. Útban hazafelé megállt a zöldségesnél, eredetileg azért, hogy csupa friss és egészséges zöldséget vegyen, aztán mégis inkább egy mélyhűtött lasagne mellett döntött, és csak az ahhoz szükséges dolgokat vette meg. Singer kivételesen nem loholt a nyomában a házba. Amint Julie leparkolt a Jeeppel, kipattant a kocsiból, és már futott is, egyenesen az erdő felé, amely a parti lagúnákat választotta el a lakónegyedtől. Néhány percig biztosan elidőzik majd ott. Julie addig is bekészítette a lasagnét a mikrohullámú sütőbe, aztán a hálószobába sietett, sortnadrágba bújt és pólót húzott, majd pedig visszament a konyhába. Végigböngészte az aznapi postát – egy pár számla és szórólap, néhány katalógus érkezett mindössze -, majd az egész kupacot félretette. Most valahogy nem volt kedve ilyesmivel foglalkozni. Találkozni fog Mike-kal. Egyre csak erre gondolt. Randevú Mike-kal. Maga elé suttogta a nevét, többször is elismételve, egyre hangosabban, mintha arról szeretne meg győződni, hogy hihető-e egyáltalán a számára ez az egész. Végül úgy találta, igen. Miközben gondolatban Mike-nál járt, a tekintete az üzenetrögzítőre tévedt. Ekkor vette csak észre, hogy villog a kijelzője. Odament a készülékhez, és lenyomta a lejátszógombot. Emma hangját hallotta a szalagról. Azt szerette volna megtudni tőle, van-e kedve együtt ebédelni vele pénteken. – Ha nem tudsz eljönni, kérlek, hívj vissza. Ha igen, akkor találkozzunk a szokásos helyen, rendben? Jól hangzik, gondolta Julie. A következő pillanatban sípolt az üzenet rögzítő, és elkezdődött a második hívásról készült hangfelvétel is. Ez alkalommal Richard hangját hallotta. Fáradtnak tűnt, mintha legalábbis egész nap kimerítő fizikai munkát végzett volna. – Szia, Julie! Csak azért hívlak, hogy tudj róla, megérkeztem. Ezek szerint nem vagy telefonközelben most. Este sajnos én sem leszek itt a városban, de holnap egész nap otthon maradok... Ekkor kis időre elhallgatott. Julie hallotta, hogy vett közben egy nagy levegőt, mintha erőre lenne szüksége a továbbiakhoz, majd így folytatta: – El sem tudod képzelni, mennyire hiányzol nekem most is... Julie halk kattanást hallott ezután, ami azt jelezte, Richard ezzel le is tette a telefont. Az ablakpárkányra tévedt a tekintete – egy apró termetű madár szökdécselt rajta odakint, aztán gondolt egyet, és huss máris elröpült. Uramisten, gondolta magában Julie. Vajon miért érzem úgy, hogy Richard cseppet sem fog örülni annak, amit mondanom kell neki? Tizenhatodik fejezet Mike másnap este, nem sokkal hét óra előtt átment Julie-hoz. Fehér vászoning volt rajta hozzáillő egyszínű vászonnadrággal. Miután leállította a kocsi motorját, zsebre dugta a slusszkulcsot, magához vette a doboz bonbont, és elindult a kerti ösvényen a ház felé. Közben gondolatban elpróbálta, mit is fog mondani a lánynak. Bár biztosra vette, hogy Julie olyannak szereti őt, amilyen, képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy mégiscsak jó lenne, ha imponálni tudna neki valamivel – már az első mondattal is, amit csak mondani fog ma neki. Napközben hosszú órákon át gondolkodott ezen, mire eldöntötte, mitévő legyen. Szerinted jó ötlet lenne kimenni a tengerpartra? Olyan szép idő van ma este... Ez egyfelől természetesnek hangzott, és talán mégse tűnik ijesztően erőszakos nyomulásnak, ami visszarettentheti Julie-t a folytatástól. Igen, ezzel a két mondattal lehet nála esélye... Talán az egyedüli esélye. Leégni semmiképp sem szeretett volna Julie előtt. Julie épp akkor lépett ki az ajtón, amikor Mike odaért, és mondott valami barátságos üdvözlésféleséget.

Mike annyira elmerült azonban a gondolataiban, hogy meg se hallotta. Igaz, Julie hangja is remegett egy kissé az izgalomtól. Mike mintha csak most döbbent volna rá, hogy ez a mai találkozásuk tényleg randevú lesz, és ettől a felismeréstől teljesen összezavarodtak a gondolatai. Egy csapásra elfelejtette, mit is akart mondani Julie-nak. Sőt a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy hirtelen minden kiment a fejéből. Vannak még csinos lányok rajta kívül is, gondolta, miközben Julie-t nézte. Sok olyan nő van, aki után rendre megfordulnak a férfiak – még akkor is, ha egy másik férfi társaságában látják. És vannak nők, akik azt is megússzák egy kis ejnye-bejnyével, ha gyorshajtás miatt megállítja őket a rendőr. És ehhez elég az is, hogy érzékien megrebegtessék a szempillájukat. És itt van Julie... Az emberek többsége vonzónak találja őt. Mike ebben egészen biztos volt. Persze vannak kisebb szépséghibái. Például az, hogy egy kissé talán túlságosan is pisze az orra, és szeplő is szép számmal akad az arcán. Van, aki már ezt is soknak találja. Ám most, miközben figyelte Julie-t, aki elindult lefelé a veranda lépcsőjén, könnyű nyári ruhában, amely játékosan lobogott a szélben, Mike úgy érezte: soha életében nem látott még hozzá hasonló szépségű nőt. – Mike? – szólította meg Julie. Eddig minden rendben van, gondolta Mike, a mai nap pedig az én esélyem. Csak el ne szalasszam! Pontosan tudom, mit kell most mondanom. Az a legfontosabb, hogy nyugodt maradjak, és minden szó természetesnek hasson, amit csak kiejtek a számon. – Mike? – ismételte el Julie. A hangja most már végérvényesen visszazökkentette Mike-ot a valóságba. Éppenséggel csak az a fránya mondat nem jutott eszébe, amivel indítani szeretett volna... – Jól vagy? – kérdezte Julie aggódva. – Egészen sápadtnak látszik az arcod. Mike szája kinyílt egy pillanatra, majd nyomban össze is csukta, amint rádöbbent, hogy mégsem jut eszébe, amit mondani szeretett volna. Csak semmi pánik, nyugtatgatta magát. Pedig máris pánikban volt. Csinálhatsz bármit, de ne ess pánikba, egyre csak ezt hajtogatta magában. Úgy döntött, bízik önmagában, a képességeiben, és vett egy mély lélegzetet. – Hoztam neked egy kis csokoládét – mondta végül, és odatartotta a dobozt Julie-nak. Julie a szemébe nézett. – Látom, és köszönöm. Igazán kedves tőled. Hoztam neked csokoládét? Hogy ennél jobb nem juthatott eszembe, bosszankodott Mike magában. – Hé – szólt rá Julie. – Te gondolatban valahol máshol jársz most, ugye? Hogy is volt az a mondat, amivel kezdeni akartam... Mike egyre csak erre próbálta összpontosítani a figyelmét. És érezte, hogy ha csak apránként, szavanként is, de lassacskán mégis eszébe jut az a mondat. Julie egyre fogyó türelemmel várta, hogy végre mondjon neki valamit. Bármi legyen is az. – Nagyon csinos leszel ma este a parton – nyögte ki végül Mike. Julie egy ideig fürkészte az arcát, aztán elmosolyodott. – Igazán kedves tőled, hogy ezt mondod, de még nem tartunk ott mondta végül. Mike zavarában zsebre dugta a kezét. Te idióta! így dühöngött magában. – Sajnálom – mondta, és továbbra sem jutott eszébe semmi okosabb, amit mondhatott vagy tehetett volna. – Mit sajnálsz? – Hogy fogalmam sincs róla, mit is mondhatnék most. – Mondd csak, tulajdonképpen miről beszélsz? Julie arcán értetlenség és kíváncsiság tükröződött egyszerre, amihez szerencsére türelem is társult. És végül talán ez segítette át Mike-ot a nehéz pillanatokon, mire rájött, mi lenne a legjobb, amit mondhatna most. – Semmiről – felelte végül. – Azt hiszem, egyszerűen csak örülök annak, hogy itt lehetek veled... Julie érezte, hogy komolyan gondolja, amit mond. – Én is így vagyok vele – mondta biztatóan. Mike ezt hallva megkönnyebbült valamelyest. Elmosolyodott, de a tekintete valahová a távolba révedt közben. Mintha a szomszédos házakat akarná alaposabban is szemügyre venni. Egyelőre egy szót sem szólt, mert még mindig nem tudta, milyen irányban szeretné tovább folytatni a beszélgetést. – Nos, akkor indulhatunk? Elkészültél? – kérdezte végül jobb ötlet híján. – Ha te is... részemről akár már indulhatunk is. Mike megkönnyebbülten sarkon fordult, és elindult a kocsija felé. Singer ekkor ugatni kezdett a házban. Mike hátrapillantott a válla fölött. – Singer nem jön velünk? – kérdezte. – Nem tudtam, mit szeretnél – felelte Julie. – Hogy velünk jöjjön, vagy inkább itthon maradjon? Mike megtorpant. Singer jelenléte talán jó hatással van rá. Nyugodtabb lenne tőle. És így talán csökkenne bennük a várakozás okozta feszültség és idegesség is. Olyan lenne, mint egy gardedám... – Nyugodtan velünk jöhet, ha neked nincs ellenedre – mondta. – Végtére is a parton leszünk, és azt ő is élvezné... Julie megállt, és visszapillantott a házra. Singer folytatta az ugatást odabent. Az orrát az ablakhoz nyomta, úgy figyelte őket, és ezt mindketten látták. Julie szerette volna magával vinni, hiszen jóformán mindenhová együtt mentek, de ez most mégiscsak egy randevú... Persze ha Richarddal találkozna, vagy

bárki más férfival – Mike-ot kivéve -, eszébe se jutna, hogy magával vigye Singert. – Biztos vagy benne, hogy nem fogod megbánni? – kérdezte. – Persze – bólintott Mike. Julie elmosolyodott. – Akkor várj egy percet, míg visszamegyek, és kinyitom neki az ajtót. Rövid idő múlva már mindannyian a kocsiban ültek. Áthajtottak a hídon, amely a Bogue Banks nevű partszakaszhoz vezet. Singer ismét ugatni kezdett – de ez alkalommal már lelkesen vakkantgatott. A szokásos helyen, a hátsó ülésen foglalt helyet, lógó nyelvvel élvezte, ahogy a szél lobogtatta a fülét. Úgy tűnt, egy kutya nem is lehetne elégedettebb annál, mint amilyen ő volt ekkor. Hamarosan összegömbölyödve pihent a homokban a parton az étterem előtt, miközben Julie és Mike leültek egy asztalhoz a teraszon. Alacsonyan szálltak a felhők, és egyre ritkultak, az ég kékje pedig egyre mélyült. Az óceán felől fújdogáló szél mindig erősebb volt a szigeten, mint a parton. Most is kitartóan cibálta az asztalokat beárnyékoló napernyők vásznát. Julie időnként a füle mögé simította tincseit, mert a szél állandóan a szemébe fújta a haját. Maga a környék szinte néptelen volt ekkor – rendszerint csak május 30-a, a háborús hősök emléknapja után kezdődik a szezon errefelé a fürdőhelyeken. A távolból érkező hullámok akadálytalanul futhattak ki a partra, a sima homokra. Maga az étterem kellemes és barátságos hely volt. Mivel közvetlenül a partra építették, az asztalok többségénél mindig ültek vendégek. Amikor odament hozzájuk a pincér, Julie egy pohár bort kért, Mike pedig egy kis üveg sör mellett döntött. Nem kellett sokat utazniuk idáig, és közben mindössze arról beszélgettek, kinek hogyan telt a napja addig, és mint mindig, most is szóba került Mabel és Andrea, Henry és Emma is. Mike eközben megpróbálta összeszedni magát. Nehezen viselte a kudarcot, amit az jelentett a számára, hogy hiába tervezgette jóformán egy egész napon át, mit is mondjon majd Julie-nak először, amikor találkoznak, mégis felsült előtte. Igaz, hogy még jó ideig képtelen volt túltenni magát ezen, de aztán valahogy mégis sikerült kivágnia magát. Ezt némi öniróniával a veleszületett, természetes vonzerejének tulajdonította. Ám a lelke legmélyén tudta, hogy Julie-nak mindez csak azért nem tűnt fel, mert nem talált benne semmi rendkívülit. Mike számára mégis volt valami elkeserítő ebben az egész helyzetben – annak ellenére is, hogy mindent egybevetve megúszta igazi fiaskó nélkül. Sovány vigaszt jelentett a számára, hogy Julie sem ugrathatta a feledékenysége miatt, hiszen nem is tudhatott róla... Az első néhány percben, amelyet az étteremben töltöttek, Mike csak nehezen talált magára. Még a figyelmét összpontosítania is nehezére esett eleinte. Nem csoda, hiszen végtére is az utóbbi néhány évben szinte nap mint nap másról sem ábrándozott, mint erről a találkozásról. És folyton vissza-visszatérő gondolata volt az is, vajon lesz-e alkalma valaha is megcsókolni Julie-t. Most úgy érezte, ha minden jól megy, később még akár erre is sor kerülhet. Most, amikor Julie felemelte a borospoharat, és kortyolt egyet, olyan csókolnivalónak látta a száját... Mike úgy érezte, kevés ilyen érzéki látványban volt része ez idáig életében. Miközben iszogattak, Mike-nak sikerült magára találnia, és kellemesen, fesztelenül társalogva a megfelelő mederben terelgetnie a társalgásukat. Egypár alkalommal még meg is nevettette Julie-t, és mire eljött a vacsora ideje, már jóformán el is felejtette, mi mindent hozott szóba zavarában. Julie úgy látta, Mike olyan volt aznap, mintha kicserélték volna. Sehogy sem sikerült hoznia a szokásos formáját. Ez mégsem lepte meg igazán. Egészen biztos volt abban, hogy eltart majd egy ideig, mire Mike feloldódik. De azért remélte, hogy ez mihamarabb bekövetkezik. Tulajdonképpen benne is volt némi feszültség, ami mindvégig megmaradt az este folyamán, és ezen még az sem segített igazán, hogy Mike feszélyezettsége egy idő múlva szerencsésen elmúlt. Aztán mintha túlságosan is feloldódott volna... A vak is láthatta, hogyan néz rá, valahányszor csak a szájához emeli a poharat – szinte kiguvadt a szeme, olyannyira, hogy kedve lett volna megkérdezni tőle: mi az, talán sohasem látta még bort inni őt? Amikor első alkalommal történt ez ma este, Julie azt hitte, Mike arra akarja figyelmeztetni, hogy egy bogár úszik a poharában, és azért mered rá, nehogy lenyelje. Ám a mai este mégiscsak gyökeresen más volt, mint a többi – mint például az, amikor azért ment át hozzá Mike, hogy megjavítsa a konyhájában a csapot. És Julie még akkor sem gondolta, hogy ennyire zavarban lesznek, amikor tegnap Tizzy vendéglőjében kiprovokálta a vele való randevút. Végtére is Mike ugyanolyan fontos szerepet tölthet majd be az életében a jövőben, mint eddig, a múltban is. Ugyanúgy mindig és mindenben számíthatott rá, mint Jimre... Miközben együtt vacsorázott Mike-kal, Julie-nak többször is eszébe jutott Jim. És egyszerre csak azon kapta magát, hogy időnként összehasonlítgatja őket. A leginkább az jelentett meglepetést a számára, hogy Mike-kal tökéletesen érezte magát, annak ellenére, hogy a fiú ma este görcsösen igyekezett a kedvében járni. Mike persze sohasem lesz olyan, mint Jim, de amikor csak együtt volt vele, az Julie-t mégis a házassága legjobb pillanataira emlékeztette. És ugyanolyan biztonságban érezte magát Mike-kal, mint Jimmel. Eddig is élvezhette Mike odaadását és szeretetét, de most már egyenesen úgy tűnt, ez az érzés sohasem fog megszűnni benne iránta. Vacsora közben egyetlen röpke pillanatig érezte csupán azt, hogy ez mégiscsak megcsalás lenne – azazjim elárulása. Ám ezt is az okozta, hogy olyan érzése volt, mintha Jim egész idő alatt figyelné őket. És amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt ez a baljós érzés. És az, ami

utána maradt benne, egyfajta melegséggel töltötte el mintha Jim telepatikus úton megerősítette volna benne, hogy neki nincs ellenére az, ami kettejük között történik, őt ez egyáltalán nem zavarja, sőt... Épp ellenkezőleg. Kifejezetten örül neki. Mire elköltötték a vacsorát, már magasan járt a hold az égen, és fénye ezüstös legyezőként terült el az óceán sötét vizén. – Volna kedved sétálni egyet? – kérdezte Mike. – Remek ötlet – felelte Julie, és félretolta a poharát Mike felállt, Julie előbb megigazította ruhája kombinépántját, mely folyton lecsúszott a válláról evés közben, aztán követte a férfi példáját. Elindultak lefelé a lépcsőn, a korlát mellett. Mike közvetlenül mellette haladt, mintha minden lépését vigyázni akarná mostantól fogva. A tengerszagú levegőben Julie orrát egyszerre csak megcsapta Mike parfümjének illata. És erről ismét eszébe jutott, mennyire megváltozott az élete neki köszönhetően, és milyen váratlan hirtelenséggel. Mike kihajolt a korlát fölött, Singert keresve a homokban. Most egy kis időre árnyék vetődött az arcára, de amikor ismét visszafordult Julie felé, a holdfény megvilágította markáns vonásait, és Julie-nak most úgy tűnt, mintha még alig ismerné őt. A kovácsoltvas korlátba kapaszkodó ujjakra tapadt a tekintete, és erről ismét eszébe jutott, mennyire más is Mike, mint az a férfi, aki egykor oltárhoz vezette őt. Nem, gondolta magában. Nem vagyok szerelmes Mike-ba És lassan önkéntelenül is elmosolyodott, amikor gondolatban hozzátette: Még nem. – A vacsora vége felé olyan szótlan lettél hirtelen – állapította meg Mike szelíden néhány perccel később, miközben már a parton sétáltak, abban a sávban haladva, ahol a hullámok ekkor a homokot nyaldosták. Még amikor elindultak, levetették a cipőjüket, és Mike egészen a térdéig feltűrte a nadrágja szárát is. Singer haladt legelöl, orrát a talajhoz szegezve, rákok nyomát keresgélve a parti fövenyben. – Csak elgondolkodtam – felelte Julie halkan. Mike bólintott. – Jimre gondoltál – állapította meg. Julie felkapta a fejét, és meghökkenten nézett rá. – Ezt meg miből gondolod? – kérdezte. – Már sokszor láttam ilyennek az arcodat. Nem lennél jó pókerjátékos, úgyhogy ne is próbálkozz ilyesmivel – mondta Mike, és mutatóujjával megkocogtatta a halántékát. – Tudod, az én figyelmemet semmi sem kerülheti el. – Igazán? Hát akkor elárulnád, mire is gondoltam egészen pontosan? – Arra gondoltál, hogy... hogy milyen boldog voltál, amikor hozzámentél feleségül. – Hát ez sántít még egy kissé. Gyakorolnod kell. – De azért igazam volt, nem? – Nem. – Hát akkor mire gondoltál? – Nem olyan fontos. Mellesleg nem hiszem, hogy örülnél neki. – Miért, talán valami kellemetlen dologról van szó? – Nem. – Akkor áruld el végre, légy szíves. – Rendben van. Az ujjaira gondoltam. A kezére... – Jim ujjaira? – Úgy van. Neked most is olajos egy kicsit a körmöd. Az jutott eszembe, hogy amíg csak ismertem Jimet, az ő körmét egyetlenegyszer se láttam feketének. Mike erre önkéntelenül is a háta mögé kapta a kezét. – Nem, ne értsd félre! Nem azért mondtam, mert valami bajom lenne vele – magyarázkodott Julie. – Tudom jól, hogy autószerelésből élsz. Nálad az a normális, ha koszos a kezed. – Nem koszos. A műhelyben mást se csinálok, mint kezet mosok. Egyszerűen megfogja a sok olaj meg festék a bőrömet, a körmömet... – Ne sértődj meg, nem azért mondtam – kérte Julie. – Tudod jól, hogy értettem. Mellesleg nekem kifejezetten tetszik. Olyan férfias... – Igazán? – Azt hiszem, nemigen marad más választásom, mint hogy ilyennek fogadjalak el. Ez is hozzád tartozik. Mike kissé kihúzta magát ezt hallva. Szótlanul hallgattak néhány lépés erejéig. – Volna kedved találkozni holnap este is? – kérdezte Mike. – Bemehetnénk Beaufortba például. – Jó ötletnek tűnik. – De akkor Singert kivételesen otthon kell hagynunk – tette hozzá Mike. – Nem gond. Már nagy fiú. Azt hiszem, elboldogul addig egyedül is. – Van esetleg olyan hely, ahová szívesen mennél el? – Most tied a választás joga. Én már eleget tettem a kötelezettségemnek. – És nagyon jól döntöttél – Mike ekkor óvatosan Julie-ra pillantott, azután megfogta a kezét. – Remek ötlet volt, hogy jöjjünk ki a partra. És csodálatos ez az éjszaka.

Julie lassan elmosolyodott, miközben egymásba fonódtak az ujjaik. – Valóban az – tette hozzá halkan. Néhány perccel később, amikor Julie fázni kezdett, visszafordultak a parton. Mike nem szívesen engedte el a kezét, amikor megérkeztek a kocsihoz, de nem volt más választása. A volán mögé ülve szerette volna ismét megfogni, de Julie akkor már összekulcsolta ujjait az ölében, és kifelé bámult az oldalsó ablakon. Útban hazafelé csak keveset beszéltek, és amikor megérkeztek Julie háza elé, és Mike az ajtóig kísérte, be kellett látnia, fogalma sincs arról, mire gondolhat most Julie. Azzal azonban tökéletesen tisztában volt, hogy ő mire gondol. Abban reménykedett, hogy Julie legalábbis elbizonytalanodik majd, amikor megáll a verandán, mielőtt elbúcsúznak egymástól, és így lesz esélye arra, hogy meggyőződjön róla, jól mérte-e fel a helyzetet. És persze, ezt az esélyt sem akarta elszalasztani. – Nagyon jól éreztem magam veled ma este – jelentette ki. – Én is – mondta Julie. – Holnap hány órára készüljek el? – Mondjuk, hétre... – Remek. Mike bólintott, és közben pontosan úgy érezte magát, mint zöldfülű tinédzser korában. Hát ez az, gondolta, ez az a nagy pillanat. Amin minden áll – vagy éppenséggel bukik. – Hát akkor... – mondta, és nyugalmat erőltetett magára. Julie elmosolyodott, Mike pedig úgy érezte, mintha olvasni tudna a gondolataiban. Julie Mike keze után nyúlt és megszorította, mielőtt bement a házba. – Jó éjt, Mike – mondta. – Akkor holnap találkozunk... Egy kis időbe telt, mire Mike megemésztette csalódottságát. Egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát, aztán ismét vissza. – Holnap... – mondta bizonytalanul. Julie kinyitotta a táskáját, és keresni kezdte a kulcscsomóját. – Igen – mondta közben. – Hiszen randevúnk lesz. Ugye, nem felejtetted el? Ekkor a kezébe akadt a kulcscsomó. Az egyik kulcsot beillesztette a zárba, aztán még egyszer Mike-ra nézett. Singer ekkorra utolérte őket, és amint Julie kinyitotta az ajtót, már iszkolt is befelé. – És köszönöm ezt a szép estét – tette hozzá Julie. Intett Mike-nak búcsúzóul, azután követte Singert a házba. Amikor becsukódott utánuk az ajtó, Mike csak állt és bámult még egy ideig. Időbe telt, mire hajlandó volt tudomásul venni, hogy Julie nem jön ki még egyszer hozzá. Néhány perc múlva lépett le a veranda lépcsőjéről. Csalódottan rugdosta maga előtt a kavicsokat az ösvényen, míg a kocsijához ért. Julie előre érezte, hogy nem fog egykönnyen elaludni ezen az estén. A pamlagra telepedett, és egy katalógust kezdett lapozgatni, de közben egyre csak arra gondolt, mi is történt vele ma este. Tulajdonképpen örült annak, hogy mégsem csókolta meg Mike-ot a verandán, de hogy miért nem tette meg, abban ő maga sem volt biztos ekkor. Talán egyszerűen csak időre van még szüksége ehhez. Meg kell szoknia az új érzéseket, amelyeket Mike iránt érez. Mike mindent olyan kedvesen és természetesen csinált egyébként. Még akkor is aranyos volt, amikor duzzogott. És igaza van Henrynek, kifejezetten szórakoztató dolog volt Mike-kal heccelődni. Felemelte az asztalról a távirányítót, és bekapcsolta a tévét. Még elég korán volt – az órá ra pillantva látta, hogy csak tíz óra lesz. A CBS-en egy filmdrámát adtak. Julie végül emellett döntött. Egy kisvárosi seriffről szólt a történet, aki kötelességének érzi kockára tenni a saját életét azért, hogy másokat meg mentsen. Úgy húsz perccel később, miután a seriff újabb sikeres mentő akciót hajtott végre – egy kigyulladt autóból sikerült kimenekítenie egy tizenéves fiút -, Julie kopogtatást hallott az ajtó felől. Singer azon nyomban felpattant a helyéről, és a nappaliba sietett. Szokásához híven az orrával félrehúzta a függönyt, hogy kilásson. Julie arra gondolt, talán Mike jött vissza valamiért. Ám Singer ekkor vészjósló morgásba kezdett. Tizenhetedik fejezet Richard! – Julie ugyancsak meglepődött, amikor meglátta a férfit. – Szia, Julie – üdvözölte a férfi, és egy nagy csokor rózsát nyújtott felé. – Útban hazafelé vettem neked, még a reptéren. Sajnos, úgy látszik, nem olyan frissek, mint szerettem volna, de nem volt valami bőséges a választék. Julie megállt az ajtóban. Singer persze odafurakodott mellé. És szerencsére abban a pillanatban abba is hagyta a morgást, hogy Julie kinyitotta az ajtót. Richard odatartotta az egyik kezét a kutya orra elé, a tenyerével felfelé fordítva. Singer előbb gondosan megszaglászta, azután felnézett rá. Mintha azonosítani akarná az ismerős szagot és az arcot. Miután elégedettnek tűnt az eredménnyel, többé már nem érdekelte annyira Richard. Mintha ezt mondta volna. Ó, csak ő az? Nem nagyon örülök neki, de felőlem bejöhet Julie-nak ennél nehezebb volt a helyzete. Kissé vonakodva fogadta el a csokrot a férfitól. Azt kívánta magában, bárcsak inkább üres kézzel érkezett volna.

– Köszönöm – mondta végül. – Sajnálom, hogy ilyen későn érkeztem, de mindenképpen szerettem volna beköszönni neked, mielőtt hazamegyek. – Nem gond, igazán – felelte Julie zavartan. – Kerestelek telefonon már korábban, hogy előre értesítselek, de gondolom, nem voltál itthon. – Hagytál üzenetet a rögzítőn? – Nem. Nem igazán volt rá időm. Már az utolsó figyelmeztetés is elhangzott, épp zárták a járatomat, és én még nem kaptam meg a beszállókártyámat. Tudod, hogy van ez. De tegnap hagytam neked üzenetet... – Igen – bólintott Julie. – Azt vissza is hallgattam. Richard összefonta az ujjait maga előtt. – Szóval akkor már voltál itthon? – kérdezte. – Úgy értem, korábban? Julie csak ekkor engedte lejjebb a vállát. Érezte, amint távozott a testéből a feszültség. Ugyanakkor az is tudatosodott benne, hogy egyre kevésbé volt kedve ehhez a helyzethez. – Egy barátommal volt programom – mondta végül. – Egy barátoddal? – Emlékszel talán Mike-ra? Vele mentem vacsorázni egy étterembe. – Persze. Ő az, akivel akkor este a bárban találkoztunk, ugye? – kérdezte Richard. – Az a fickó, aki az autószervizben dolgozik. – Pontosan. – Ó, hát akkor... Remélem, jól érezted magad. – Igen. Tudod, az utóbbi időben nem sokszor találkoztam vele. Úgy éreztük, van mit bepótolnunk. Jólesett ismét beszélgetni vele. – Remek. Richard a veranda távolabbi végét nézte egy darabig, azután lesütötte a szemét A cipőjét bámulta, majd ismét Julie-ra emelte a tekintetét – Bejöhetnék? – kérdezte. – Tudod, abban a reményben érkeztem ide, hogy beszélgethetek veled egy jót. – Nem is tudom... – tétovázott Julie. – Már így is elég későre jár. Épp lefeküdni készültem. – Ó, értem. Rendben van... Találkozhatnánk akkor holnap valamikor? Talán együtt vacsorázhatnánk. Julie a sötétben nemigen látta a férfi arcát, de azt igen, hogy most elmosolyodott. Mintha egészen biztosan tudná, milyen választ kap majd tőle. Julie egy pillanatra lehunyta a szemét. Gyűlölöm magam, amiért ilyen helyzetbe kerültem, gondolta magában. Gyűlölöm és kész. Gyűlölöm... Bob legalább érezte, hogy közeledik a vég. Ösztönösen is sejtette. De Richardot nyilvánvalóan más fából faragták. – Sajnálom – mondta végül. – De ez nem fog menni. Már van programom holnap estére. – Megint csak Mike-kal? Julie bólintott. Richard elgondolkodva vakargatta az állát, de közben farkasszemet nézett Julie-val. – Ezek szerint ennyi. Úgy értem, a kettőnk kapcsolatának részedről vége – állapította meg. Julie úgy gondolta, nem kell válaszolnia, mert az arckifejezése is elég beszédes ahhoz, hogy Richard ebből is tudja a választ. – Talán valami rosszat tettem? – firtatta Richard. – Nem – vágta rá Julie talán túlságosan is hevesen. – Nem erről van szó. – Hát akkor miről? Talán nem érezted jól magad, amikor együtt voltál velem? – De igen. – Hát akkor mi a baj? Julie elbizonytalanodott. – Te nem tehetsz róla. Egyáltalán nem erről van szó. Hanem Mike-ról meg rólam. Úgy tűnik, hogy ő meg én... Nem is tudom, hogyan magyarázhatnám ezt el neked. Mit mondhatnék még? Miközben a megfelelő szavakat kereste, látta, hogy Richard állában időnként megfeszül egy izom. És bár látta a kínlódását, a férfi továbbra sem szólalt meg. – Gondolom, izgalmasan telt az a pár nap, amíg távol voltam – jegyezte meg végül maró gúnnyal. – Nézd, én őszintén sajnálom, hogy... – Mit sajnálsz? – Richard hangja metszően éles volt ekkor. – Azt, hogy amint kitettem a lábamat a városból, máris egy másik férfi után néztél? Kihasználtál engem, ugye? Csak azért kellettem neked, hogy féltékennyé tedd Mike-ot! Julie-nak időbe telt, mire felfogta e szavak értelmét. – Tulajdonképpen miről beszélsz? – kérdezte. – Jól hallottad. – Én nem használtalak ki téged... Richard úgy tett, mintha meg se hallotta volna. A hangja egyre dühösebb és vádaskodóbb lett. – Nem? Akkor miért akarsz így véget vetni az egésznek? Hiszen még épphogy csak elkezdtünk ismerkedni egymással. És mondd csak, mitől lett olyan rendkívül érdekes számodra Mike ilyen hirtelen? Úgy

értem, épp csak egy pár napra utaztam el, és mire visszajövök, kész tények elé állítasz. Azzal, hogy közöttünk vége mindennek. Most már én is tudom, hogy Mike lépett a helyembe. Julie a szemébe nézett, miközben ő beszélt, és látta, hogy most már kezd elfehéredni a férfi szája széle. – Tudod, olyan érzésem van, mintha te ezt eleve így is tervezted volna – sziszegte Richard. Olyan meglepő volt a kirohanása, a vádaskodása, hogy Julie meg se gondolta, mit válaszoljon erre. Önkéntelenül csúszott ki a száján a szó. – Te nem vagy normális... Richard továbbra sem vette le Julie-ról a szemét. Sokáig bámulta őt, tágra nyílt szemmel, mire végül elkapta róla a pillantását. Eddig a düh beszélt belőle, most inkább a sértettség. – Igazságtalan vagy hozzám – mondta halkan. Majd könyörgőre fogta: – Ez nem tisztességes dolog. Kérlek szépen, én csak beszélni szeretnék veled. Rendben? Julie csak nehezen vette rá magát, hogy ismét a szemébe nézzen. És meglepődve látta, hogy könnyek csillognak benne. Úgy érezte, a férfi képes manipulálni őt az érzéseivel. Hol ilyennek, hol meg olyannak mutatta magát, állandóan változónak. – Nézd, Richard, nagyon sajnálom. Nem lett volna szabad ezt mondanom rólad. És nem azért mondtam, hogy megbántsalak. Elhallgatott, hogy meggyőződjön arról, Richard valóban odafigyel-e arra, amit mond, és felfogja-e a szavai értelmét. – De most már késő – folytatta. – És mindketten fáradtak vagyunk, azt hiszem. És talán az lenne a legjobb, ha most bemennék a házba, még mielőtt bármelyikünk olyasvalamit mondana még, amit aztán megbánhatunk. Rendben van? Mivel Richard nem válaszolt, Julie tett egy lépést hátrafelé, és már épp azon volt, hogy becsukja az ajtót, amikor Richard váratlanul előrelépett, hogy megakadályozza. – Várj, Julie! – kérte. – Sajnálom... kérlek, muszáj beszélnem veled most. Később, valahányszor csak eszébe jutott ez a pillanat, Julie mindig arra gondolt, milyen gyorsan reagált Singer a történtekre. Még ő sem fogta fel igazán, hogy Richard megfogta az ajtókilincset, amikor Singer már rávetette magát a kezére. Mintha csak kedvenc frizbijét kapta volna el. A kutya fogai szorosra zárultak a célpont körül, és Richard máris felüvöltött a fájdalomtól, és kis híján egyensúlyát veszítve, megtántorodott a küszöb előtt. – Singer! – kiáltott a kutyára Julie. Richard nem bírta tovább, térdre esett, messzire eltartva magától azt a karját, amelyet Singer ide-oda rángatott dühében. – Szedd már le rólam ezt az átkozott dögöt! Parancsold le rólam valahogy! – könyörgött a férfi kétségbeesetten. Julie odalépett Singer mellé, elkapta a nyakörvet, és teljes erőből húzni kezdte hátrafelé. – Engedd el! – utasította a kutyát. – Engedd már el, kérlek! Bármilyen dühös volt is a gazdáját veszélyeztető férfira, Singerben felülkerekedett az engedelmesség. Állkapcsának szorítása a vezényszóra máris engedett, így Richardnak sikerült szabaddá tennie a karját. Ösztönösen is a mellkasához húzta, a másik kezével védve az imént még Singer által harapdált kézfejét. A kutya most már szófogadóan állt Julie mellett, de továbbra is kivillantotta fehér agyarait, és a hátán is felállt még a szőre. – Nem, Singer! Megmondtam, hogy nem szabad! Elég legyen! Julie maga is megdöbbent a kutya viselkedésén. Singer soha semmiféle helyzetben sem mutatkozott még ilyen vérszomjasnak. – Mi van a kezeddel? – kérdezte aggódva. Richard óvatosan mozgatni kezdte az ujjait, és közben felszisszent a fájdalomtól. – Azt hiszem, nem tört el. Julie ekkor Singer hátára helyezte a kezét. Érezte, hogy még mindig feszesek az állat izmai, és a szemét egy pillanatra se vette volna le Richardról. A férfi még mindig a kezét nézegette. – Észre se vettem, hogy támadni készül – jegyezte meg Richard. – Igazán figyelmeztethettél volna arra, hogy egy ujjal se érjek az ajtódhoz, amikor ő is a közelben van. Bár ez pontosan úgy hangzott a szájából, mintha valamiféle komikus helyzetbe került volna Singer miatt, Julie mégsem válaszolt. Singer ösztönösen cselekedett, hogy megvédje őt, és neki esze ágában se volt megbüntetni a kutyát ezért. Richard csak állt, és mozgatta az ujjait, nyitogatta a tenyerét. Julie is látta Singer fogsorának nyomait a férfi keze fején, jóllehet csak belemélyesztette őket, sebet nem ejtett rajta. Richard egy lépésnyit hátrált tőle ekkor. – Sajnálom – mondta. – Az én hibám volt. Nem lett volna szabad azzal próbálkoznom, hogy akadályozzalak a mozgásban... Rosszul tettem. igen, most kivételesen igazad van, gondolta Julie, de továbbra is hallgatott. – És korábban is hibáztam – folytatta Richard, sóhajtva egy nagyot. – Akkor, amikor dühös lettem rád. De hát nehéz hét van mögöttem. Tu lajdonképpen ezért is kerestelek meg. Tudom, hogy ez nem lehet ment

ség, de... Őszintének hangzott, amit mondott, és valahogy mégis mesterkélt nek. Julie feltartotta a kezét, amikor Richard ismét közeledni próbált felé. – Richard... – tiltakozott. Olyan hangnemben mondta ki a férfi ne vét, amiről azt hitte, egyértelművé teszi a férfi számára, hogy nincs kedve továbbra is erről beszélgetni. Richard oldalra pillantott ekkor. Tágra nyílt szemmel meredt egy pontra, de Julie tudta, hogy nincs ott semmi különös. Ám ebben a szögben a férfi szemét megvilágította a veranda lámpája, és Julie most már tudhatta, hogy nem tévedett az imént: Richard valóban könnyezett, mint most is. És amikor ismét megszólalt, a hangja olyan rekedtes volt, mintha a sírás fojtogatná. – Meghalt az édesanyám – suttogta maga elé. – Ezen a héten. A te metéséről jövök. Ezért döntöttem úgy akkor éjjel, hogy a kocsid szélvédőjén hagyok neked üzenetet – magyarázta. – Az orvosa azt mondta, az lenne a legjobb, ha minél hamarabb odaérnék. Ha lehet, az első járattal menjek, mert abban sem volt biztos, hogy anyám megéri-e még a másnapot. Ezért aztán kedd hajnalban Raleigh-ba utaztam, hogy elérjem a legkorábbi gépet. Mivel újabban alaposan átvizsgálják a csomagokat, ami elég sokáig tart, még az éjjel ki kellett érnem ahhoz, hogy időben érkezzem. Néhány perccel később Richard már Julie kanapéján üldögélt, és a padlóra szegezte a tekintetét. Továbbra is kerülgette a sírás. Julie eleinte fel sem tudta fogni a hallottakat, de amint megértette, megpróbálta félretenni magában addigi ellenérzéseit. Együtt érzett Richarddal, és türelmesen végighallgatta. Miután kinyögte az ilyenkor elvárható „őszintén sajnálom"-ot, illetve feltette a „miért nem ezzel kezdted?" kérdést, a férfi már képtelen volt uralkodni magán. És Richard sírása Julie-t is mélyen megindította. Olyannyira, hogy behívta a házba, miután Singert becsukta a hálószobába. És most ott ült Richarddal szemben, egy széken, és hallgatta a férfit, miközben arra gondolt.- Remek időzítés, Julie. Te aztán jó érzékkel választottad ki a legalkalmasabb pillanatot arra, hogy összetörd ennek a szerencsétlen férfinak a szívét. – Tudom, hogy ez mit sem változtat az érzéseiden. Nem fogod megmásítani azt, amit a verandán mondtál nekem – sóhajtott Richard. – De azt sem akartam, hogy így váljunk el egymástól, indulatosan, veszekedés után. Nekem sokat jelentett az az idő, amit együtt tölthettem veled. Jól éreztem magam... Richard ekkor megköszörülte a torkát, majd színpadias mozdulattal mindkét kezét a szeme elé emelte, és megtapogatta a szemhéját. – Tudod, egészen váratlanul ért engem ez az egész... nem voltam felkészülve arra, amit mondtál nekem – sóhajtotta. – Persze mostanában semmi sem történt velem, ami ne ért volna váratlanul. El sem tudod képzelni, milyen érzés volt most ott lennem. Megviselt minden, látni anyámat a halála előtt, hallgatni, amit a nővérek mondtak, na és azok az émelyítő szagok a kórházban körülötte... Két kezébe temette az arcát. Julie hallotta, hogy egyre hangosabban zihálva veszi a levegőt, majd hosszan fújja ki a tüdejéből, és mind felszínesebben lélegzik tovább. – Szükségem volt arra, hogy beszéljek valakivel erről. Olyasvalakivel, akiről tudtam, hogy végighallgat majd engem... Egek ura, gondolta Julie. Hát lehet ezt még tovább fokozni? Megpróbált biztató mosolyt erőltetni magára, úgy nézett Richardra. – Persze, beszélgethetünk erről, ha ezt szeretnéd – mondta végül. – Hiszen továbbra is barátok vagyunk, ugye? Richard órákon át beszélt és beszélt ezt követően. Felidézte az emlékeit az édesanyjáról, hol ebbe, hol abba a témába kapva. Mesélt Julie-nak arról, mit gondolt, amikor először lépett be az anyja szobájába a kórházban, hogy milyen érzés volt másnap reggel tudni, hogy akkor foghatja a kezét utoljára ebben az életben. Miután Richard már jó ideje mondta a magáét, Julie sörrel kínálta, s ahogy telt-múlt az idő, a férfi már a harmadik doboznál tartott – mégpedig anélkül, hogy ez feltűnt volna neki. Olykor-olykor elhallgatott közben, és a tekintete valahová a távolba révedt ilyenkor, néha a szórakozottság jelei ültek ki az arcára, mintha egészen meg is feledkezett volna arról, hogy mit akart mondani. Máskor meg hirtelen felélénkült, mintha dupla adag eszpresszókávét ivott volna, és olyan gyorsan beszélt, hogy érthetetlenül egymásba folytak a szavai. Julie egész idő alatt jobbára mást sem tett, mint őt hallgatta. Amikor alkalmasnak érezte, időnként feltett neki egy-egy kérdést, de semmi több. Richard még néhányszor könnyezni kezdett közben, de mielőtt kicsordulhatott volna egy-egy csepp, gondosan kitörölte a szeme sarkából. Eljött az éjfél – és aztán jócskán el is múlt. A kandallópárkányon álló óra már elütötte a hajnali egyet. Legközelebb, amikor Julie rápillantott, a kismutató már a ketteshez közeledett. Ekkorra ugyancsak megtette a hatását a sör, amit Richard megivott közben. Az ital és a kimerültség hatására egyre gyakrabban ismételgette már önmagát, és jóformán egy szavát sem lehetett érteni, olyan nehezen forgott a nyelve. Julie kiment a konyhába egy pohár vízért, mert ő is megszomjazott, és mire visszatért, Richard már lehunyt szemmel hevert a pamlagon, az egyik sarokba fészkelve magát. A feje az egyik díszpárnán pihent, nyaka kissé kitekeredve, és nyitott szájon át vette a levegőt. A légzése most

már egyenletes volt. Julie ezt látva megtorpant az ajtóban, kezében a pohár vízzel, és arra gondolt: Hát ez remek! Most mégis mi a fenét csinálhatnék vele? Az első gondolata az volt, hogy felébreszti a férfit, de aztán be kellett látnia, épp eleget ivott ahhoz, hogy ne ülhessen volán mögé ilyen állapotban. Ugyanakkor feszélyezte is a tudat, hogy egy fedél alatt töltse vele az egész éjszakát. Másfelől Richard már elaludt, és attól félt, ha felkelti, tovább mondja majd a magáét. És bár ez idáig hajlandó volt végighallgatni a férfi mondanivalóját, mostanra már halálosan kimerült tőle. – Richard – suttogta. – Ébren vagy? Richard nem reagált. Pár pillanattal később Julie tett még egy próbát vele. Az eredmény azonban ugyanaz volt. Megfordult a fejében, mi lenne, ha rákiáltana, vagy megfogná a karját és egy kicsit megrángatná, hátha felébred, de végül ezt az ötletet is elvetette. Talán rosszabbul járna azzal, ha magához térne és folytatná a mondanivalóját, mint ha hagyja továbbra is békében aludni. Végtére is nem olyan nagy dolog... Julie ezután lekapcsolta a villanyt, és magára hagyta Richardot a nappaliban. Továbbhaladt a hálószobába, bement, becsukta és belülről be is zárta az ajtót. Singert az ágyában találta. A kutya épphogy csak megemelte a fejét, amikor Julie belépett az ajtón, és figyelte, amíg átöltözött pizsamára. – Kizárólag a mai estéről van szó – magyarázta Julie Singernek, mintha önmagát szerette volna meggyőzni arról, hogy helyesen cselekedett. – Nehogy azt hidd rólam, hogy meggondoltam magam. Egyszerűen csak fáradt vagyok, ennyi az egész. Érted? Julie még hajnalok hajnalán felébredt álmából. Miután az órára pillantott, felnyögött, és megfordult az ágyban. Még nem volt kedve felkelni. Fáradt volt, és úgy érezte, mintha másnapos lenne. Miután nagy nehezen kikászálódott az ágyból, kinyitotta az ajtót, és óvatosan benézett a nap paliba. Úgy tűnt, Richard még az igazak álmát aludta ekkor. Julie beállt a zuhany alá, azután felöltözött – nem akarta, hogy pizsamában lássa őt Richard. Mire visszament a nappaliba – Singer persze mindvégig ott volt a sarkában -, a férfi már felült a kanapén, és az arcát dörzsölgette. Előtte az asztalon pedig ott volt az irattárcája, rajta a kulcscsomója. – Jó reggelt – mondta, és szemlátomást zavarban volt. – Úgy látom, sikerült teljesen kiütnöm magam az éjjel. Nagyon sajnálom... – Nehéz napunk volt – jegyezte meg Julie. – Valóban – bólintott Richard. Magához vette a tárcáját, és felállt. Halvány mosoly suhant át az arcán közben. – Köszönöm, hogy itt maradhattam nálad éjszakára. Igazán nagyra értékelem ezt a gesztust tőled. – Nincs mit megköszönnöd – hárította Julie. – Most már jól vagy, ugye? – Azt hiszem, nincs más választásom. Hiszen az élet megy tovább, ugyebár? Gyűrött volt rajta az ing, most azt kezdte igazgatni magán. – Még egyszer mondom, sajnálom azt, ahogyan tegnap este viselkedtem veled – tette hozzá. – Fogalmam sincs róla, mi üthetett belém. Julie-nak még nedves volt a haja. Érezte, hogy a szálak végéből folydogáló víztől átnedvesedik a blúza, ahol hozzáér. – Nem történt semmi – győzködte Richardot. – És tudom, hogy te úgy érzed, váratlan volt ez az egész, de... Richard hevesen rázta közben a fejét – Ne aggódj, most már minden rendben van – szakította félbe. – Igazán nem szükséges magyarázkodnod nekem emiatt. Megértelek. Mike nagyon rendes fickónak látszik. Julie elbizonytalanodott. – Valóban az is – mondta végül. – Mindenesetre köszönöm. – Én csak azt szeretném, hogy te boldog légy – bizonygatta Richárd. – Egyedül ez a szándék vezérelt. Csodálatos ember vagy, és megérdemled, hogy boldog lehess. Főleg azután, hogy engem is végighallgattál az éjjel. Nem is sejtheted, milyen sokat jelentett ez nekem. És remélem, nem neheztelsz rám emiatt – Nem, egyáltalán nem neheztelek rád – nyugtatta meg Julie. – Akkor... mi ketten továbbra is barátok maradunk, ugye? – Hát persze – vágta rá Julie. – Köszönöm – mondta Richard, majd mindössze szempillantásnyi várakozás után felkapta a kulcscsomóját, és elindult az ajtó felé. Miután kinyitotta, a válla fölött még egyszer hátrapillantott Julie-ra. – Szerencsés fickó ez a Mike – állapította meg. – És ezt sohase feledd! Elmosolyodott ugyan, miközben ezt mondta, de Julie egyfajta szomorúságot vélt felfedezni az arckifejezésében. – Hát akkor viszlát, Julie... Amikor Richard végre beszállt a kocsijába, Julie megkönnyebbülést érzett. Hálás volt a sorsnak azért, hogy sokkal könnyebben ment ez az egész, mint gondolta volna. Majd eszébe jutott valami, ami miatt mégis ráncolni kezdte a homlokát, és lassacskán megváltozott a véleménye. Nos, az előző esténél mindenesetre jobbon ment. Végül erre a megállapításra jutott. És úgy érezte, ezt

komoly fegyvertényként könyvelheti el magában. Legalább ezen is túl van már. Tizennyolcadik fejezet Miután megérkezett a viktoriánus stílusú bérelt házba, Richard elindult a lépcsőn az emeletre, az egyik sarokban lévő kis szoba felé, amelyet sötétkamraként használt. Ennek a falait saját kezűleg festette, mégpedig koromfeketére. Az ablakokat bevonta fekete szigetelőszalaggal és fényszűrő fóliával. Piros fényű villanykörte világított benne egy maga barkácsolta asztal fölött, amely az ajtótól legtávolabb eső fal mellett állt. A fotósfelszerelését is itt, az egyik sarokban tárolta: négy fényképezőgép, tucatnyi lencse, dobozok, filmek sorakoztak a polcokon. Felkapcsolta a villanyt, és beállította a lámpa karját, hogy a fény minél nagyobb felületét világítsa meg az asztalnak. A lapos dobozokban tartott vegyszereket előhíváshoz és nagyításhoz használta. Itt volt már külön halomba válogatva egy csomó felvétel, amelyet Julie-ról készített a randevújukon. Maga elé vette valamennyit, és lapozgatni kezdte őket. Néha hosszasabban is elidőzött egyiknél-másiknál, és alaposabban is szemügyre vette a részleteket. Úgy találta, Julie valóban boldognak látszott azon a hétvégén. Erre a megállapításra jutott, miután végigböngészte az összes akkor készített fényképet. Mintha Julie úgy érezte volna, hogy gyökeres változás állt be az életében – mégpedig kedvező irányú változás. És szép is volt. Miközben az arckifejezését tanulmányozta, hiába kereste az előjeleit annak, ami magyarázatként szolgálhatna a tegnap éjszaka történtekre. Richard értetlenkedve rázta a fejét. Nem, ő biztosan nem fogja még egyszer felhánytorgatni neki, hogy hibázott. Igazi kincs az a nő, aki a harag után képes az együttérzésre, mégpedig különösebb erőfeszítés nélkül vált át egyik érzésről a másikra – mint ahogy Julie is... és ő is szerencsésnek érezheti magát azért, hogy rátalált erre a ritka kincsre. Úgy vélte, most már elég sokat tudott Julie Barensonról. Az anyja iszákos volt, főleg a vodkát kedvelte, és Daytona határában lakott egy rozoga lakókocsiban. Az apja ez idő szerint Minnesotában élt, egy másik nővel, és rokkantsági nyugdíjból tengette az életét azóta, hogy baleset érte munka közben egy építkezésen. Legalább két éve voltak már házasok, amikor a férfi hirtelen elköltözött a városból. Julie mindössze hároméves lehetett akkor. Julie és az anyja hat különböző férfival éltek együtt egy háztartásban ezt követően, az asszony legrövidebb kapcsolata egy hónapig, a leghosszabb két évig tartott. Vagy féltucatnyi alkalommal kellett továbbköltözködniük, egyik szemétdombról a másikra. Középiskolás koráig Julie jóformán minden tanévet más és más intézményben járt. Az első fiújával tizennégy évesen ismerkedett meg. A srác focizott és kosárlabdázott is talált róluk egy közös fényképet az iskola valamelyik évkönyvében. A diákok színjátszó körének tagjaként két kisebb szerepet osztottak Julie-ra. Ám az utolsó iskolaév vége előtt mindössze néhány hónappal kimaradt, és eltűnt. Azután egyszer csak ideköltözött Swansboróba. Richardnak fogalma sem volt arról, mivel csalogathatta őt Jim egy olyan unalmas, poros kisvárosba, mint amilyen Swansboro. Boldog házasság, egy jóravaló férjjel. Aki rendes, de mégiscsak unalmas. Richardnak már egy itteni lakostól sikerült megtudnia egypár dolgot Mike-ról, miután megismerkedett vele a Clipperben. Az ember nem is gondolná, mi mindent lehet elérni azzal, ha fizet egy vadidegen fickónak néhány pohár italt a bárban. Úgy tűnt, Mike valóban szerelmes Julie-ba. Igaz, Richard ezt másoktól kapott felvilágosítás nélkül is tudta már. Az azonban újdonság volt számára, hogy miként ért véget Mike legutóbbi párkapcsolata, és kifejezetten felkeltette az érdeklődését a tény, hogy Sarah hűtlen volt hozzá. Bólogatva hallgatta az idegent, aki a részleteket is elmesélte neki, és közben felmérte magában a lehetőségeket, amelyek ezzel nyíltak meg előtte. Ugyanettől az informátortól azt is sikerült megtudnia, hogy Mike volt Julie tanúja az esküvőjükön, és most már sokkal jobban kezdte érteni kettejük kapcsolatát. Mike összekötő kapocs volt Julie számára a múlttal, vagyis Jimmel is. És Richard tökéletesen értette, miért szeretne Julie ragaszkodni ehhez a kapcsolathoz, és miért utasít el mindent és mindenkit, aki arra törekszik, hogy eltépje ezt a szálat. Ám ez a vágy igazából a félelemből született és abból is táplálkozott – attól való félelméből, hogy ő is arra a sorsra jut majd, mint az édesanyja. Rettegett attól, hogy mindent elveszíthet, amiért oly sokat küzdött és dolgozott. Az ismeretlentől való félelem volt az, ami munkált Julie-ban. Ez nem is jelentett különösebb meglepetést Richard számára. Mint ahogy az sem, hogy Singer ott aludt vele a hálószobában, és szinte biztosra vette, hogy éjszakára magukra szokta zárni a szoba ajtaját. Milyen óvatos! Milyen körültekintő! Valószínűleg kora gyermekkora óta mindig is az átlagosnál elővigyázatosabb volt. Már csak a férfiak miatt is, akiket az anyja vitt haza. De most már mi oka lenne így élni, ilyen bizalmatlanságban? Az égvilágon semmi. Julie is túlléphetne már végre ezen a múlton, mint ahogy ő, Richard is tette. A gyerekkoruk valószínűleg sok tekintetben hasonló volt. Az italozás... a rendszeres verés... a sváb bogarakkal elárasztott konyha... a falakból áradó penész és doh szaga, a hámló vakolat... a furcsa ízű víz a kútból, amely miatt állandóan émelygett a gyomra... Ő egyedül a fényképek világában talált menedéket magának a valóság elől. Ilyenek voltak Ansel Adams könyveinek illusztrációi, amelyek úgy hatottak rá, mintha valaki a fülébe súgta volna: „Tudod, léteznek más helyek is ezen a világon, ennél sokkalta jobb helyek." Az iskolai könyvtárban fedezte fel magának ezeket a könyveket, és aztán hosszú órákon át elmélyülten tanulmányozgatta őket. Egészen belefeledkezett ilyenkor a mármár szürreálisán szép tájképekbe. Idővel

aztán az anyjának is feltűnt a fiú új keletű érdeklődése, és bár a karácsony rendszerint szánalmasra sikeredett náluk, abban az évben, amikor fia tízéves lett, valahogy mégis sikerült rábeszélnie Richard apját arra, hogy vegyen neki egy olcsó kis fényképezőgépet és két tekercs filmet. Emlékei szerint ez volt az egyetlen családi ünnep egész életében, amikor az örömtől csordultak ki a könnyei, nem pedig egy újabb csalódás miatt... Órákon át fényképezgetett akkoriban különféle tárgyakat a házban, aztán a madarakat is odakint az udvarban. Többnyire hajnalban és alkonyattájt fotózgatott, mert ezekben a napszakokban tetszettek neki a leginkább a fények. A közeli képek miatt lassacskán megszokta, hogy lábujjhegyen járjonkeljen ilyenkor, máskülönben elszalasztottá a legígéretesebbnek tűnő fotótémákat. Amikor a film utolsó kockáját is ellőtte, már futott is be a házba, hogy kikönyörögje az apjától, hívassa elő a felvételeket. Amikor elkészültek, a szobájába vitte őket, és ott nézegette, és közben próbált rájönni, mikor mit csinálhatott jól vagy rosszul. Az apját eleinte szórakoztatta a fiú új keletű időtöltése, és az első néhány tekercsről készült képeket még meg is nézte. Azután egyre gyakrabban gúnyolódott a fiúval a hobbija miatt. – Nézd már, itt van egy újabb madár! – mondta maró gúnnyal. Majd néhány pillanat múlva még megtódította: – Az anyját, hát nem ideröpült még egy! Később már amiatt is haragudott a fiúra, hogy pénzébe kerül az új szenvedélye. – Csak elpocsékolod a drága filmet! – csattant a fiúra, de ahelyett, hogy azt javasolta volna neki, segítsen a szomszédaiknak a ház körüli munkákban, és keressen ezzel magának egy kis zsebpénzt, mert abból ő maga is előhívathatja majd a filmeket, az apa úgy döntött, inkább alaposan megleckézteti a fiát. Akkor este is alaposan felöntött a garatra. Richard és az anyja is igyekezett kitérni az útjából, miután hazament. Szerettek volna észrevétlenek maradni előtte ilyenkor. Richard a konyhában üldögélt, és hallgatta, ahogy az apja dühösen káromkodik, miközben egy focimeccs közvetítését nézi a tévében. A kedvenc csapata, a Patriots játszott ugyan aznap, de épp vesztésre álltak, és ő még fogadást is kötött rájuk. Richard a léptei dübörgéséből pontosan tudta, mennyire kivetkőzött már magából az apja, amikor az közeledett felé a folyosón. És aztán besétált a konyhába, kezében a fényképezőgéppel, amit letett maga elé az asztalra. A másik kezében egy kalapácsot fogott. Kivárta a pillanatot, amikor a fia is felfogta már, mire készül, és egyetlen hatalmas ütéssel ripityára törte a készüléket. – Egész héten robotolok azért, hogy megéljünk valahogy, te pedig elherdálod a pénzt! – üvöltötte. – De az én fejem soha többé nem fog fájni emiatt! Az apja még abban az évben meghalt. És Richardban ma is ugyanolyan elevenen éltek ezek az emlékképek, mintha csak tegnap történt volna. Ahogy a reggeli napfény a konyhaasztalra vetődik... az anyja kifejezéstelen arca... a konyhai csap kitartó csöpögése... és az órák, amelyek egyre csak teltek, mígnem eljött a délután is. A rendőrök visszafojtott hangon beszéltek, miközben jöttek-mentek körülöttük a házban, a halottkém megvizsgálta a holttestet, és aztán elszállították... És aztán az anyja jajveszékelése, miután ismét kettesben maradtak. – Mi lesz velünk nélküle? – zokogta, majd megmarkolta a fia vállát és megrázta. – Hogyan történhetett ez meg vele? Valahogy így. Richard apja O'Brian füstös csehójában iddogált akkor este Bostonban, nem messze az otthonuktól. Azoknak az elmondása szerint, akik ugyanebben a kocsmában tartózkodtak az idő szerint, az apja megint csak fogadást kötött, és veszített, aztán az éjszaka hátralevő részét a bárban töltötte, hogy leigya magát bánatában. Két hónappal korábban rúgták ki az állásából, és azóta szinte valamennyi estéjét ott töltötte – dühös és csalódott volt, és egyedül a többi alkoholista társaságában érezte jól magát. Vernon akkortájt már rendszeresen verte mindkettőjüket – az anyát és a fiát is. És az ezt megelőző éjjel különösen kegyetlenül eltángálta őket. Valamivel tíz óra után indult el a bárból hazafelé, de még megállt a sarkon cigarettát venni, és aztán az egyik utcában, ahol hozzájuk hasonló, szegény munkáscsaládok éltek, még látta is őt a kocsival az egyik szomszédjuk, aki a kutyáját sétáltatta akkor. Ő azt mondta, Vernon a kocsival egyenesen a házuk felé tartott. A garázsajtót estére mindig nyitva hagyták, ha távol volt, és Vernonnak ilyen állapotban is sikerült betolatnia ide az autóval. A falakat belül nagy kartondobozokkal védték a balsikeres manőverek ellen... És ettől kezdve már csak találgathatták a nyomozók, hogy mi és hogyan is történhetett vele. Az egészen biztos, hogy Vernon bezárta a garázs ajtaját, mert a levegő szén-monoxid-tartalma csakis így érhette el azt a koncentrációt, amelyet a helyszínelők mértek. Na de miért nem állította le előtte a motort? Erre a kérdésre keresték a választ a nyomozók. És miért szállt vissza a kocsiba, miután bezárta a garázsajtót? A jelek egyértelműen öngyilkosságra utaltak, noha a barátai a kocsmából kitartóan bizonygatták, hogy ez cseppet se rá vallana. Ő afféle önfejű és küzdő típus, nem pedig az örök vesztes, ezt mondták róla egybehangzóan. Nem, ha valaki, hát ő biztosan nem vetett véget az életének önkezűleg. A rendőrök két nappal később másodszorra is kiszálltak a családhoz. Órákon át bombázták őket a kérdéseikkel, és egyre csak a rejtély kulcsát keresték. Richard anyja megállás nélkül jajveszékelt közben, egyetlen szavát se lehetett érteni, a tízéves fiú pedig csak nézett rájuk, tágra nyílt szemmel. Az anya és a Fiú arcán is zöldre változtak ekkorra a korábban még kékeslilás foltok, ami már-már kísérteties külsőt kölcsönzött nekik. A nyomozótisztek végül dolguk végezetlenül távoztak a házból. A férfi elhalálozását balesetnek nyilvánították, a halál beálltát pedig az alkoholos befolyásoltságnak tulajdonították. Mindössze tucatnyian mentek el a temetésére. Richard anyja talpig feketébe öltözött, és megállás nélkül

sírt, egy hófehér vászon zsebkendőt tartva maga elé, miközben a fiú ott állt szorosan mellette. Néhányan búcsúbeszédet mondtak a sírnál, kedves szavakkal illették a férfit, aki a balszerencséje folytán távozott az élők sorából, de egyébiránt jóravaló ember volt, mint mindenki más – gondoskodott a családjáról, szerető férjként és apaként. A fia tökéletesen játszotta a maga szerepét. Tekintetét a földre szegezve ácsorgott egész idő alatt, néha a szeméhez emelte a kezét, mintha a könnyeit szeretné letörölni. Átkarolta az édesanyját, gyászos arccal bólogatott és udvariasan köszönetet mondott azoknak, akik a szertartás végeztével odamentek hozzájuk, hogy részvétet nyilvánítsanak. Másnap azonban, amikor már senki sem tartózkodott a sír közelében, visszatért oda egyedül. Megállt a hant mellett, amelyen friss volt még a föld, és leköpte. Richard most a sötétkamrában nézegette a fényképeket, amelyeket nemrég hívott elő. Az egyiket felragasztotta a falra, és közben arra gondolt, lám csak, milyen hosszú árnyékokat vet az ember életére a múlt. Töké/etesen érthető hát, ha olyan könnyen összezavarodunk miatta néha, gondolta magában. Tudta, hogy ez a nő nem tehetett a történtekről, és valahol még meg is értette őt. És egyszer talán hajlandó lesz megbocsátani neki mindent, amit csak elkövetett. Ismét a fényképre meredt, amely a nőt ábrázolta. És őt látva úgy érezte, képtelen lenne nem megbocsátani neki. Tizenkilencedik fejezet Mivel már elkészült az öltözködéssel, mire Richard elment, Julie-nak maradt elég ideje arra, hogy megálljon és vegyen egy friss reggeli újságot, mielőtt munkába megy. Leült a pékség előtti teraszon az egyik kis kerek asztalhoz, és a kávéját kortyolgatva olvasni kezdte a híreket. Singer természetesen odaheveredett a lába elé. Miután átlapozta az újságot, félretette, és egy darabig azt figyelte, hogyan indul be az élet ebben a csöndes kisvárosban. Egymás után nyitották ki a kisebb-nagyobb boltokat, húzták fel a redőnyöket, támasztották ki az ajtókat, hogy az üzlethelyiségeket átjárhassa a friss reggeli szellő. Az égen egyetlen felhő se látszott, az éjszakára az utcán hagyott autók szélvédőjén még ott csillogtak a harmatcseppek... Miután felállt a helyéről, Julie az újságját felajánlotta egy párnak, akik a szomszédos asztalnál üldögéltek. Kiürült műanyag kávéscsészéjét a szemétbe dobta, és elindult az úton a fodrászszalon felé. Az autójavító műhely már egy órával ezelőtt kinyitott. Mivel neki volt még néhány perce a nyitásig, arra gondolt, beugrik hozzájuk. Miért is ne? Mike biztosan nem merült még el nyakig a munkában. Egyébként is szeretett volna benézni hozzá, hogy meggyőződjön róla, nem csak képzelődött – amit tegnap este érzett, az nagyon is valóságos volt. Nem akarta elmondani Mike-nak, hogy Richard végül ott töltötte az éjszakát nála. Hiába is törte a fejét, hogyan tálalhatná ezt a hírt neki, nem jutott eszébe olyan változat, ami ne keltené fel Mike gyanakvását. Főleg annak ismeretében, hogy miért is szakított Sarah-val... Biztosan nem hagyná nyugodni őt a dolog, megbántódna, és a kételyektől talán sohasem tudna szabadulni. Különben is, Julie úgy érezte, nincs olyan nagy jelentősége ennek az egésznek. Most már úgyis vége a kapcsolatuknak, és egyedül ez az, ami igazán számít. Átment az utca túloldalára. Singer előreloholt. Mire Julie is maga mögött hagyta a műhely előtt parkoló autókat, melyek javításra vártak, Mike már elindult feléjük odabentről, hogy üdvözölje őket. Olyan boldog mosoly ült az arcán, mintha legalábbis megütötte volna a főnyereményt a lottón. – Hé, Julie! – mondta. – Micsoda kellemes meglepetés! Bár az arcán most is ott fénylett egy olajfolt, és mint mindig, a homloka feltűnően csillogott az izzadságtól, Julie-nak az volt az első gondolata, amikor megpillantotta őt: Miiyen jóképű ez a fiú ma is! És most már egészen biztos volt abban, hogy nem csak képzeli, hogy az... – És annak is örülök, hogy téged látlak, nagyfiú – tette hozzá Mike, és máris nyúlt, hogy megsimogassa Singert. Julie ekkor vette észre a tapaszt a kezén. – Hé, mi történt az ujjaiddal? – kérdezte. Mike ösztönösen is a kezére pillantott. – Ó, semmi különös. Csak egy kicsit fájtak ma reggel... – Na de miért? – Azt hiszem, túl erősen sikáltam a körömkefével tegnap este, miután hazaértem... Julie a homlokát ráncolva tűnődött. – Azért érezted szükségét ennek, amit tegnap mondtam neked a parton, ugye? – Nem – felelte Mike, majd megvonta a vállát és hozzátette: – Nos, talán részben mégis ez lehetett az oka. – Én azt csak viccből mondtam neked. – Tudom – felelte Mike. – De aztán mégis elgondolkodtam azon, hogy ha másfajta szappant használnék, talán jobb lenne az eredmény. – Vagyis akkor mivel mostál kezet? Ajaxszal? – Először Ajaxszal, aztán 409-essel, és a végén még Lysollal is. Gyakorlatilag mindent kipróbáltam, amit csak találtam otthon – vallotta be Mike.

Julie csípőre tette a kezét, és alaposabban is szemügyre vette Mike-ot. – Tudod, néha eltűnődöm azon, vajon milyen férfi lesz belőled, mire felnősz végre – jegyezte meg. – Az igazat megvallva nem hiszem, hogy sok esélyem lenne erre. Julie elnevette magát, és közben arra gondolt, mennyire szereti is ezt a fiút. Persze, hiszen Mike-ot nem lehet nem szeretni... – Nos, csak azért néztem be hozzád, hogy elmondjam, nagyon jól éreztem magam veled tegnap este. – Én is – bizonygatta Mike. – És nagyon várom már a ma estét. – Biztosan ma is jól fogjuk érezni magunkat. Találkozott a tekintetük, majd Julie az órájára pillantott. – Sajnos most már mennem kell. Sok vendéget várok délelőtt. Azután Emmával megyek ebédelni, úgyhogy nem késhetek el. – Add át üdvözletemet neki. – Rendben. Szép napot! – mondta Julie. – Neked is. Julie pillantása ismét Mike kezére tévedt. – És vigyázz az ujjaidra, kérlek. Rémes csak belegondolni is, hogy összevérezed napközben azt a sok szép motort, amin dolgozol. – Hahaha – mondta Mike. Nem mintha nem szerette volna, amikor Julie ugratta. Tudta, hogy ilyenkor tulajdonképpen flörtölget vele. És ez igazi flörtölés volt, nem pedig az a fajta heccelődés, mint amikor az ember a barátját ugratja. Hát persze hogy ez tetszett neki! Nagyon is. Miután elköszöntek egymástól, Julie könnyed, szinte táncos léptekkel sietett át az utca túlsó oldalára. Ugy tűnik, egészen jól sikerült a randevútok. Jól látom? – kérdezte Henry egy félig már megevett fánkkal a kezében. Mike erre a kezeslábasa övébe akasztotta a hüvelykujját, és közömbös képet vágva azt felelte: – Igen. Azt hiszem, egészen jól sikerült. Henry a fánkkal a kezében hadonászva folytatta, és hevesen rázta a fejét. – Édes öcsém, már ezerszer megmondtam neked, hogy nem áll jól ez a James Dean-stílus. Most megint elismétlem. Ez nem te vagy, és ráadásul egy kissé kancsalítasz is a nagy erőlködéstől, amikor őt próbálod utánozni. – Nem szoktam kancsalítani – tiltakozott Mike. – Dehogynem. De úgy látom, teljesen belehabarodtál. Vagy valami efféle. – Nem tehetek róla, ha egyszer annyira rajong értem. – Tudom én azt jól, hogy egyszerűen ellenállhatatlan vagy. – És én még azt hittem, örülni fogsz annak, ha majd boldognak látsz. – Örülök is – szögezte le Henry. – És emellett még büszke is vagyok rád. – Büszke? Ugyan miért? – Mert úgy tűnik, a végén mégiscsak bejönnek majd a számításaid, Mike. Szóval mi történt Richarddal? – kérdezte Emma. – Amikor összefutottunk veletek a bárban, úgy tűnt, mintha nagyon is jól megértenétek egymást. – Tudod, hogy szokott az lenni – felelte Julie. – Kedves volt, de én semmit sem érzek iránta. – Igen, én is kedves és udvarias fickónak ismertem meg. És kifejezetten jóképű is. – Ezzel a részével nem is volt bajom, elismerem – felelte Julie, mire Emma elnevette magát. Salátát eszegettek egy kis ételbárban, a városka legrégibb részében, és egy asztal mellett üldögéltek a sarokban, amelyet kellemesen melengetett a nap. Előttük a pohárban a tea borostyánsárga fénnyel ragyogott. – Én is pontosan ezt mondtam Henrynek róla, miután hazamentünk – folytatta Emma. – És azt is megkérdeztem tőle, ő miért nem tud ilyen fessül kinézni... – És mit mondott erre szegény feje? – Azt mondta, hogy... – Emma kihúzta magát, elmélyítette a hangját, miközben utánozni próbálta Henryt, és így folytatta: – Nem is értem, miről beszélsz, életem. És ha nem lennék egészen biztos abban, hogy szeretsz engem, most azt gondolhatnám, sértegetni próbálsz. Julie elnevette magát. – Most pontosan olyan volt a hangod, mint az övé. – Édesem, ha már olyan régóta él valaki házasságban, mint én, akkor ez igazán nem nagy művészet. Egyetlen dolog hiányzik csupán a tökéletességhez. Egy fánk a kezemből, amivel hadonászhatnék közben. Julie kuncogva kortyolgatta a teáját, és aztán annyira nevetett, hogy ki is lötykölt belőle egy keveset az asztalra. – De most is boldog vagy mellette, nem? – kérdezte. – Ilyen hosszú idő után... – Többnyire rendes fickó. Néha viszont annyira kihoz a sodromból, hogy a legszívesebben fejbe kólintanám a palacsintasütővel. De azt hiszem, ez teljesen normális dolog. Vagy mégsem? Julie szeme pajkosan csillogott. Előrehajolt a székén, és úgy válaszolt

– Meséltem már neked, hogy egyszer én is hozzávágtam egy lábast Jimhez? – Igazán? És mikor történt ez? – Már nem is emlékszem rá pontosan. Tulajdonképpen arra sem, hogy miért kezdtünk veszekedni. De a fejéhez akartam vágni a lábast, az biztos. Persze nem találtam el. De a szándék megvolt bennem! Emmának táncolt a szemöldöke a nevetéstől, annyira tetszett neki a történet. – Örök rejtély, hogy mi zajlik egy házasságban valójában a színfalak mögött, nem? – Igen, szerintem is... Emma kortyolt egypárat a teájából, azután tovább eszegette a salátát. – Na és mi a helyzet Mike-kal? Julie sejtette, hogy ez lesz a következő kérdése. A politika és a sport eseményei helyett az emberek, főleg a nők, ebben a kisvárosban inkább egymás élete iránt érdeklődtek. – Az attól függ, mire gondolsz. Talán hallottál valamit? – Mindössze annyit, hogy randevút kért tőled, és hogy el is mentél vacsorázni vele... – Majdnem így történt. Igazából én kértem randevút tőle. – Úgy értsem, ő még nem volt képes elszánni magát erre a lépésre? Julie a pohár pereme fölül pillantott Emmára. – Szerinted? – Gondolom, lefagyott. Mint egy pocsolya vize télen. Julie nevetett. – Nagyon találó hasonlat. – És akkor mégis mi történt? Mit csináltál? Julie elmesélte az első randevújuk történetét. Amikor a beszámoló végére ért, Emma elégedetten hátradőlt a székében. – Mindent egybevetve, ez egészen jól hangzik. – Jól is sikerült. Emma egy ideig fürkészte Julie arcát. – És mi van... gondoltál közben arra is, hogy... – elhallgatott. Julie fejezte be helyette. – Jimre, ugye? Emma bólintott, Julie pedig elgondolkodott a kérdésen. – Nem jutott eszembe közben olyan sokszor, mint gondoltam – felelte. – És végül már egyáltalán nem zavart. Mike és én... olyan jól megértjük egymást. Gyakran megnevettet. És jobban érzem magam a bőrömben, ha vele lehetek. És igazság szerint idejét sem tudom, mikor voltam így utoljára... – Úgy tűnik, mintha mégis meglepett volna, hogy ilyen jól érezted magad vele. – Valóban meglepett. Mert őszintén szólva fogalmam se volt róla, milyen lesz az, ha randevúzunk. Emma vonásai ellágyultak. – Na és Mike? Ő hogy érezte magát szerinted? – Azt hiszem, jól. igaz, eleinte elég idegesnek láttam. De nem hiszem, hogy ennek köze lett volna Jimhez. Sokkal inkább amiatt lehetett, hogy ő is izgult. Úgy értem, már maga a randevú miatt. – Komolyan mondod? Julie elmosolyodott. – Igen. De ettől függetlenül én mindvégig jól éreztem magam vele. – Vagyis akkor... szereted őt? – Persze hogy szeretem. – Nem úgy értettem. Hanem amúgy. Tudod jól... Végtére is igen. Vagy nem? Julie mérlegelte magában a választ. De végül arra sem volt szükség, hogy feleljen Emmának. Az arca e nélkül is elég beszédes volt. Emma átnyúlt az asztal fölött, és biztatóan megszorította Julie kezét. – Nagyon örülök annak, hogy így alakult. Őszintén szólva mindig is reméltem, hogy így lesz. – Igazán? – Azt hiszem, mindenki így volt ezzel, aki ismer titeket. Tálán csak te és Mike nem. Mi úgy láttuk, ez igazából csak idő kérdése. – Soha egy szóval se utaltatok pedig rá. – Fölösleges is lett volna. Úgy gondoltam, idővel biztosan te is meglátod majd Mike-ban mindazt a jót, amit én is. Amikor már készen állsz erre. – Például mire gondolsz? – Arra, hogy ő sohasem hagyna cserben téged. Ennek a fiúnak akkora szíve van, mint egész Kentucky. És nagyon szeret téged. Ez a legfontosabb. Olyasvalaki mondja ezt most neked, aki tudja, hogy így van. Az édesanyám azt szokta mondani, bármit tégy is az életben, az a legfontosabb, hogy olyan férfihoz menj feleségül, aki jobban szeret téged, mint te őt. – Ez nem lehet igaz... – Dehogynem. És én hallgattam is a tanácsára. Mit gondolsz, miért jövünk ki olyan jól Henryvel? Ne értsd félre, nem azt akartam mondani ezzel, hogy én nem szeretem őt. De ha ne adj' isten, valami történne

ve lem, nem tudom, hogyan tudná folytatni az életét. És ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy kész lenne akár meghalni értem. Gondolkodás nélkül kockára tenné az életét is miattam, ha kell. – És úgy látod, Mike is ilyen? – Édesem, bármibe fogadnék veled, hogy így van. Julie még a munkanap vége felé, a szalonban is azon gondolkodott, amiről ebéd közben beszélgetett Emmával. Sok minden jutott eszébe az óta – főleg Jimre gondolt, persze. Semmi kétség, Emmának nem ez volt a célja a mai beszélgetésükkel, és Julie sem tudta még pontosan megfogalmazni magában, mit is érez, és miért érez úgy, ahogyan. De ennek nyilván köze volt ahhoz, amit Emma az édesanyjától kapott tanácsról mondott neki. És az is eszébe jutott, amit Henryről jegyzett meg Emma. Hogy valószínűleg képtelen lenne talpra állni, ha valaha is elveszítené őt... Aznap délután azonban sokkal jobban hiányzott neki Jim, mint bármikor az utóbbi időben. Úgy érezte, bizonyára azért, mert Mike és közötte elkezdődött valami. Tovább kell lépnie az életben, és már azon kezdett gondolkodni, vajon Jim képes lenne-e erre az ő helyében. Valószínűleg igen. De ha nem... akkor az vajon azt jelentené, hogy jobban szerette őt, mint fordítva? És mi történik majd akkor, ha valóban beleszeret Mike-ba? Mi lesz a Jimhez fűződő érzéseivel? Na és az emlékekkel, amelyeket róla őriz a szívében? Ezek a kérdések foglalkoztatták ebéd után. Kérdések és válaszok – csupa olyasmi, amivel korábban még nem akart szembesülni. Vajon elhalványodnak benne az emlékek Jimről? Mint ahogy a régi fényképek szoktak kifakulni? Fogalma sem volt róla. Persze egyelőre még azt sem tudta, miért kezdett idegeskedni éppen most, ha arra gondolt, ma este is találkozni fog Mike-kal. Igen, most sokkal nyugtalanabb volt, mint tegnap este, vagy bármelyik randevúja előtt az utóbbi időben. De miért éppen most? Talán azért, mert ez mégiscsak más, mint a többi. Végül ezt a választ adta a saját kérdésére. A kocsijához ment, és beült a volán mögé. Singer bepattant a hátsó ülésre, Julie pedig beindította a motort. Ám most nem hazafelé vette az irányt. Ehelyett a főúton haladt tovább, majd néhány sarok után balra kanyarodott, és a város külső széle irányában folytatta útját. És néhány perccel később megérkeztek a Brookview negyedben lévő temetőhöz. Jim sírja nem volt messze a bejárattól. Egy kis dombra kellett felkapaszkodnia ehhez, azután egy ösvényen továbbhaladni lefelé. Amikor már ott voltak a sír közvetlen közelében, Singer megtorpant. Még egyszer sem volt hajlandó ennél közelebb menni Jim hantjához. Julie eleinte nem is értette, mi lehet ennek az oka. Előfordult, hogy hívta magával, de Singer mindig megtartotta a szokásos távolságot. És Julie egyre inkább úgy vélte, azért tesz így, mert úgy érzi, neki szüksége van ilyenkor az egyedüllétre. Odalépett a sírhoz, és a fejfa fölé hajolt. Még nem tudta, milyen érzés lesz majd itt időznie most. Vett egy mély levegőt, és várta, hogy a szemébe szöknek majd a könnyek, mint mindig. De most nem így történt. És azt a súlyt sem érezte, amely máskor mindig a mellkasára nehezedett, valahányszor csak itt járt. Maga elé képzelte Jimet, a boldogabb időkre emlékezve, és bár most is érzett némi szomorúságot, a fájdalom már sokkal tompább volt. Ahhoz fogható érzés, mint amikor távoli harangszót hallgat az ember. Halkan visszhangzott benne ez az érzés, egyre szelídebben, végül teljesen elhalva. A helyében üresség támadt benne, és Julienak fogalma sem volt róla, mit is jelenthet ez. A Jim neve fölé vésett szárnyas angyalt nézte, amely mindig is arra a levélre emlékeztette, amelyet Singerrel együtt kapott tőle azon a karácsonyon... Darabokra törne a szívem, ha megtudnám, hogy többé már nem vagy képes a boldogságra. Kérlek, próbálj meg boldog lenni ismét! Kérlek, tedd ezt meg nekem... Találj magadnak valakit, aki boldoggá tehet. Tudod, amikor mosolyogsz, az egész világ sokkal jobb hely, mint egyébként. Miközben ott állt a sírhant mellett, hirtelen rádöbbent, hogy talán éppen ez az, amire Jim gondolt, amikor megírta a búcsúlevelet. És mint az előző éjszaka is, Julie-nak hirtelen olyan érzése támadt, mintha Jim kifejezetten örülne annak, ami történik vele. Nem, sohasem foglak elfelejteni, gondolta. Soha. Mint ahogy Mike sem. igen, Mike már csak ezért is más, mint a többi férfi. Sokáig időzött még a sírnál, mígnem körözni kezdtek körülötte a szúnyogok. Amikor az első leszállt a karjára, elhessegette. Örült annak, hogy eljött ide, de most már ideje volt hazamenni. Mindössze egy óra van addig, míg Mike megérkezik, és akkorra neki is indulásra készen kell állnia... Feltámadt a szél, és megrázta a fák leveleit a feje fölött. Olyan zaj volt ez, mint amikor valaki kavicsokat zörget egy konzervdobozban. Egy idő múlva abbamaradt a szél, és csönd támadt... Mint mikor az ember leveszi a hangot a tévéről. De ez mégsem lehetett tökéletes csönd. Kísérteties borzongás futott végig rajta. Mintha nem lenne egyedül... Az úton egy autó közeledett ekkor, és el is haladt a temető előtt. A motor zaja egyre erősödött, azután elhalt. A távolabbi házakból gyerekek kiabálását hallotta. Egy közeli fánál mintha egy állat kaparászna, aztán számysuhogást is hallott. Egy nagy madár lökte el magát az egyik ágról. Julie hátrapillantott a válla fölött. Látta, hogy Singer ide-oda kapkodja a fejét, és megállás nélkül hegyezi a fülét, ám egy tapodtat sem mozdult arról a helyről, ahol Julie-t várta. Ő pedig hiába kémlelte a sötétséget, nem vett észre semmi különöset. Elgondolkodva ráncolta a homlokát, és keresztbe fonta maga előtt a karját. Egy utolsó pillantást vetett még a fejfára, aztán leszegett fejjel elindult a kocsi felé. És érezte, hogy közben libabőrös lett a karja.

Huszadik fejezet Mike épp időben érkezett. Julie kilépett a házból, és nyomban be is csukta maga után az ajtót, még mielőtt Singer kiszökhetett volna az udvarra. Amikor észrevette, hogy ing, nyakkendő és öltöny van Mike-on, önkéntelenül is elmosolyodott. – Ez igen! – mondta elismerően. – Ez már zsinórban a második este, hogy olyan elegáns vagy, mint akit skatulyából húztak elő. Eltart majd egy ideig, mire hozzászokom ehhez az új imázshoz. Julie-ról is elmondható lett volna ugyanez. Az előző estéhez hasonlóan most is olyan egyszerű és mégis elegáns ruhát viselt, amely kiemelte tökéletes alakját. Ez alkalommal kis aranykarikát tett a fülébe, és Mike érezte a parfümje diszkrét illatát is. – Talán túl soknak találod? – kérdezte Mike. – Dehogy, egyáltalán nem – felelte Julie. Megérintette Mike zakójának hajtókáját. – Nagyon tetszik... Ez új, ugye? – Nem. Elég régóta megvan már, csak jóformán sohasem hordtam. – Pedig nyugodtan hordhatnád – biztatta Julie. – Úgy áll rajtad, mint akire ráöntötték. Mike megigazgatta a zakó vállát, azután a kocsi felé intett, még mielőtt Julie tovább áradozott volna, amivel csak fokozná a zavarát. – Szóval akkor felőled akár indulhatunk is? – Amikor neked jólesik. Mike épp hátat fordított volna neki, amikor Julie megragadta a karját. – Hová tűnt a gyorstapaszod? – kérdezte. – Már levettem – felelte Mike. – Meggyógyultak az ujjaim. – Ilyen hamar? – Most mit is mondhatnék erre? Én már csak ilyen egészséges vagyok. Miközben a verandán álldogáltak, Julie kinyújtotta a kezét Mike felé. Olyan volt, mint egy tanítónő, aki azt kérte az imént egyik diákjától, hogy köpje ki végre a rágógumit. Mike engedelmesen odatartotta a kezét. – Én még mindig vörösnek látom az ujjaid végét – állapította meg Julie, aztán kérdő pillantással nézett Mike szemébe. – Hogy tudtad ilyen erősen súrolni? Úgy néz ki, mintha még ki is vérzett volna az ujjad hegye. – Már elmúlt – felelte Mike. – Hála istennek – így Julie. – Ha tudtam volna, hogy ezt fogod csinálni, egyetlen szóval sem említettem volna. De azt hiszem, tudok valamilyen különleges gyógyszert rá, amitől hamar begyógyul. – Mi lenne az? Julie mélyen a szemébe nézett, megfogta Mike kezét, és lassan a szájához emelte. Azután gyöngéden megcsókolta az ujjai hegyét. – Ez. Mit szólsz hozzá? Mike megköszörülte a torkát. Mintha egy elektromos vezetéket fogtam volna meg. Vagy egy szélcsatornában állnék. Vagy lefelé száguldanak a hegyoldalon a sílécemmel, gondolta. – Sokkal jobb – nyögte ki végül. A Landing nevű étterembe mentek vacsorázni, amely Beaufort szívében, a tengerparton van. És mint előző este, most is úgy döntöttek, a teraszon keresnek asztalt maguknak, ahonnan látni lehet a tengert és a kikötött csónakokat. A közeli stégen párok és családok sétálgattak fagylaltozva, a turisták emléktárgyakkal megrakodva. Julie az ölébe terítette a damasztszalvétát, aztán előrehajolt. – Remek választás volt, Mike – mondta elismerően. – Nagyon tetszik nekem ez a hely. – Örülök, ha így van – mondta Mike megkönnyebbülten. – Nekem is tetszik. De én rendszerint ebédelni szoktam itt. Vacsorázni már sokkal régebben voltam itt utoljára. Persze az elég furán veszi ki magát, ha az ember egyedül megy vacsorázni egy étterembe. – Henryvel bármikor eljöhetnél pedig. – Igaz – bólintott Mike. – De mégsem járok ide vele... – Talán már nem szereted Henry társaságát? – Egész nap folyton csak vele vagyok, Julie. Ez pont olyan lenne, mint neked az, ha Mabellel mennél vacsorázni. – Én kifejezetten szeretek Mabellel étterembe járni. – Na igen, de Mabelnek nem szokása sértegetni téged. Henry meg sportot űz belőle. Julie elnevette magát. Mike most terítette az ölébe a szalvétát. Julie teljesen felszabadultnak látszott, és ragyogott az arca. Szemlátomást jól érezte magát itt. – Na és milyen volt az ebéd Emmával? – érdeklődött Mike. – Ó, remek! Jót beszélgettünk egymással, mint mindig. – Mint velem is?

– Nem, nem úgy, mint veled... Ne érts félre, veled is szívesen beszélgetek, de ez egészen más. Emmával olyan dolgokat is megbeszélhetek, amit veled nem. – Úgy értsem talán, hogy rólam is beszélgettetek? Julie szemrehányó pillantást vetett rá. – Persze. Mi értelme randevúzni valakivel, ha az ember még csak nem is beszélhet róla a barátnőjével? – És mit meséltél neki a randevúnkról? – kíváncsiskodott tovább Mike. – Remélem, csupa jót. – Ne aggódj, hiszen tényleg jól sikerült randevú volt. Mike elégedetten elmosolyodott, és az étlap után nyúlt. – Szóval akkor mivel szeretnéd kezdeni? Egy üveg vörösbort rendeljünk talán? Mit szólnál, mondjuk, egy chardonnayhoz? Azt hiszem, a Kendall Jackson egészen jó bornak számít. Nem túl testes, és a parafa dugó íze is csak egészen diszkréten érződik benne. – Jól hangzik – felelte Julie. – Nagyon imponáló, amit mondtál. Nem is tudtam, hogy ilyen sokat tudsz a borokról. – Én már csak ilyen sokoldalú ember vagyok – szerénykedett Mike. Julie ismét nevetett, azután ő is maga elé vette az étlapot. Egy darabig a borokról és az ételválasztékról beszélgettek. Azután enni kezdtek, könnyedén társalogva és nevetgélve közben. Szinte fel se tűnt nekik, amikor a pincér tett-vett körülöttük – hozta az újabb fogásokat, és elvitte az üres tányérokat. Mire befejezték a vacsorát, és távoztak az étteremből, besötétedett, és az égen miriádnyi csillag ragyogott. A mólón most is sokan voltak, de jobbára fiatalok – huszonévesek és harmincasok, akik sétáltak, a korlátnak támaszkodva beszélgettek, nézték a vizet, a bár körül csoportosultak. A móló kiszélesedő részében két kis étterem is működött. Mindkettőben volt egy kis színpad, és az egyiken egy zenész épp a gitárját hangolta. Újabb és újabb motorcsónakok és kisebb jachtok érkeztek, pedig már így is tele volt a kikötő, mint minden péntek este. Többtucatnyi különböző színű és formájú jármű ringatózott az öbölben, mintha egy kisebbfajta vízi város lenne itt. Nagy mennyiségben fogyott a sör, a kékes cigarettafüst kígyózva emelkedett az ég felé, az újonnan érkezők pedig már csak úgy juthattak ki a partra, ha a többi csónakon átlépdelve haladtak kifelé. így aztán a vadidegen emberek is összeismerkedtek egymással, olyanokkal, akikkel valószínűleg soha többé nem találkoznak már. itt mindenki jól érezte magát. Miután távoztak az étteremből,,Mike felajánlotta a karját Julie-nak, ő pedig belékarolt, és így indultak el a móló felé. A járókelők léptei alatt dobogtak a stég deszkái. Mike úgy érezte, a Julie kezéből áradó melegség az ő testét is átjárja – végighullámzott a karjában, egyenesen a mellkasa közepe felé. Még egy óra hosszat időztek akkor este Beaufortban – sétáltak, beszélgettek és nézelődtek. Julie már rég elfeledkezett arról, milyen ideges volt még délután. Mike mindvégig fogta a kezét, s a hüvelykujja néha meg-megcirógatta a tenyere közepét. Megálltak egy helyen, levetették a cipőjüket, és mezítláb sétáltak a közeli parkban a pázsiton, mígnem találtak egy kellemes helyet, ahol letelepedhettek. Élvezték a szép estét, gyönyörködtek a látványban: a hold már felkelt, a csillagok fényesen ragyogtak, lassan vándorolva az égen. Egy idő múlva visszatértek a mólóra, ahol még javában zajlott az éjszakai élet. A hullámok lustán nyaldosták a parti fövenyt, a hold tükörképe ezüstös hídként hullámzott a víz tetején. Egy kis időre letelepedtek még az egyik étterem teraszán, egy asztalnál, amely fölött nagy ventilátor kavarta a levegőt. Az itteni zenészek valamennyien ismerték Mike-ot, és biccentéssel köszöntek neki. Mike még egy sört ivott itt, Julie pedig diétás kólát kért. Miközben a zenét hallgatták, Julie érezte, Mike jóformán egy pillanatra se vette le róla a szemét, és arra gondolt, mennyire megváltozott az élete az utóbbi néhány nap leforgása alatt. És azon is eltűnődött, vajon mi minden fog még történni vele. Furcsa érzés volt belegondolni, hogy valakit, akit hosszú évek óta ismert, egyszer csak másképpen kezd látni – egészen új szemmel. Olyasmit is észrevett mostanában Mike-on, ami ez idáig fel se tűnt neki. Bárelég gyér hangulatvilágítás mellett üldögéltek most, így is látta, hogy néhány ősz szál csillog Mike hajában a halántéka tájékán. És az is csak mosttűnt fel neki, hogy van egy régi forradás az egyik szemöldöke ívénekfolytatásában. Két nappal ezelőtt még biztosan azt mondta volna Mikeről, hogy olyan fiatalos, mintha a húszas évei végén járna. Most már észrevette a szeme sarkában a szarkalábakat és az arcán feltűnő ráncokat,amikor elmosolyodott. A zenészek új számot kezdtek játszani ekkor. Mike ezt hallva, egészen közel hajolt Julie-hoz. – Jim meg én sokat jártunk ide egy időben – mondta. – Még mielőttte ideköltöztél a városba. Tudtál róla? – Igen, emlékszem rá, mesélt nekem erről a helyről. Azt mondta, ismerkedni jártatok ide. – És azt is tudtad, hogy itt mesélt nekem először rólad nem sokkal azután, hogy megismerkedtetek? – Úgy érted, itt, ezen a helyen? – Igen. Azon a hétvégén is idejöttünk, hogy visszaérkezett Daytonából. Mondta, hogy megismerkedett egy lánnyal... – És mit mondott még rólam? – Hogy meghívott egypár alkalommal reggelire. És hogy nagyon csinos vagy. – Szerintem rémesen nézhettem ki akkoriban. – Jimnek egészen más volt a véleménye. Azt is elmesélte, hogy megígérte, keres neked munkahelyet, és szállást is, ha úgy döntesz, hogy ideköltözöl.

– És nem gondoltad, hogy... hogy butaságot csinál? – Azt gondoltam, elvette az eszét a szerelem. Mert attól kezdve folyton csak rólad volt hajlandó beszélni velem. – És mit gondoltál rólam, amikor szaván fogtam? – Azt, hogy a te eszedet is elvette a szerelem. De egy idő múlva már inkább bátornak kezdtelek tartani. – Ezt nem hiszem el. – Márpedig szerintem igenis bátorság volt tőled ideköltözni. Bátorság kell ahhoz, hogy az ember gyökeresen megváltoztassa az életét, mint ahogy te is tetted akkor. – Nem igazán maradt más választásom. – Az embernek mindig van más választási lehetősége is. Csak azzal van a baj, ha rosszul döntünk. – Nahát, ilyen filozofikus hangulatba kerültél mostanra? – Velem is megesik néha ilyesmi, különösen egypár sör után. A zene ekkorra elhallgatott. A beszélgetésüket pedig hamarosan félbeszakította a gitáros, aki letette a hangszerét, odament az asztalukhoz, és halkan mondott valamit Mike-nak. Julie kíváncsian előrehajolt. – Megtudhatnám, mégis mi folyik itt? – kérdezte. Az énekes csak ekkor pillantott rá. – Bocsánat, hogy alkalmatlankodni merészeltem – mondta. – Épp szünetet tartunk, és csak azt szerettem volna megkérdezni Mike-tól, volna-e kedve énekelni egy-két számot velünk – magyarázta. Mike a kis színpad felé fordult, alaposan megnézte magának, aztán megrázta a fejét. – Máskor nagyon szívesen, de most... randevún vagyok itt – felelte. – Menj csak egész nyugodtan – biztatta Julie. – Miattam egy pillanatig se kell aggódnod. – Biztos, hogy nincs ellenedre a dolog? – Persze. Egyébként is látom rajtad, mennyire szeretnéd. Mike elvigyorodott, és letette a poharát az asztalra. Egy perccel később már a nyakába akasztotta a gitárt, megpengette a húrokat, hogy ellenőrizze a hangolást. Azután megkereste a tekintetével Julie-t, és rákacsintott, majd megszólaltatta az első akkordokat. A jelenlévők ennek alapján azonnal ráismertek a dalra. Néhányan tapsolni kezdték a ritmust, mások füttyögettek tetszésük jeleként, és aztán, Julie legnagyobb meglepetésére, szinte egy emberként emelték a magasba a poharukat, és énekelni kezdtek. Mike olyan dalt választott, amely talán a legjobban illett a késő estig mulatozó emberek hangulatához: American Pie volt a címe... Azt Julie is tudta, hogy Mike hangja nem volt tökéletes, és nem is a legtisztábban szólt ekkor, de ezen az estén és ilyen közönség mellett ez mit sem számított. Örömmel énekeltek, ringatóztak, táncoltak a zenéjére, Julie-t is beleértve. Amikor Mike befejezte a számot, és letette a gitárt, vastapsot kapott a hálás közönségtől. Miközben elindult vissza az asztalukhoz, sorra megállították az emberek, hogy gratuláljanak neki. Hátbaveregették, mire szerénykedve azt mondta: – Igazán nem is olyan nagy dolog ez, higgyék el. Julie figyelte őt, egyre nagyobb csodálattal és örömmel. Ha ez egyáltalán lehetséges, Mike még tovább fokozta az este tökéletességét, gondolta magában. Nem sokkal ezután, amikor távozni készülődtek, és Mike a számlát kérte, a pincér odament hozzájuk, és közölte velük, hogy valaki már rendezte azt helyettük. – Gondolom, valamelyik rajongója lehetett az, uram – tette hozzá udvariasan. Útban hazafelé Julie egyre csak azon gondolkodott, milyen sok kellemes meglepetés érte ezen az estén is. Miután megérkeztek a házához, Mike egészen az ajtóig kísérte, és amikor Julie odaállt elé és a szemébe nézett, látta rajta, hogy azon gondolkodik, vajon megcsókolja-e vagy sem. Ám azok után, ami az előző este történt, végképp nem tudta eldönteni, hogyan tovább. Julie biztatóan nézett a szemébe, de Mike talán félreérthette vagy észre sem vette ezt a jelzést, így aztán nem is közeledett hozzá. – Tudod, csodásan éreztem magam ma este... – Nincs kedved bejönni egypár percre? – kérdezte Julie a szavába vágva. – Talán épp most megy egy régi jó film a tévében, amit megnézhetnénk még együtt. – Szerinted még nincs túlságosan késő ehhez? – Én nem érzem úgy, hogy késő lenne. De ha te inkább hazamennél már... – Nem, dehogy, szívesen bemennék hozzád. Julie kinyitotta a kulccsal az ajtót, és beljebb tessékelte Mike-ot. Singer már az ajtóban toporzékolva, türelmetlenül várta őket. Miután mindkettőjüket üdvözölte, kirontott a házból. Előbb a magasba emelte az orrát, megszimatolta a levegőt maga körül, vakkantott egyet, azután a földre szegezte a fejét, és elindult, hogy végigszaglássza az udvart. Mintha elégedettséggel töltötte volna el, hogy nincsenek sem madarak,sem más élőlények, amelyeket hajkurászhatna. Egy perc sem telt belé,máris nyomtalanul eltűnt a fák között. Odabent Mike-nak első dolga volt levenni a zakóját, majd az egyik fotel háttámlájára teríteni azt. Julie eközben kiment a konyhába, és két pohár vízzel tért vissza a nappaliba. Mivel Mike még ekkor is álldogált, intett neki a pamlag felé, hogy foglaljon helyet. Mindketten leültek, elégközel ahhoz, hogy akár megérintsék egymást, de mégse tették. Julie felvette az asztalról a távirányítót, és bekapcsolta a tévét, aztán keresgélni

kezdett a csatornák között. Bár eleinte nem találtak olyan filmet, amelyet szívesen megnéztek volna, végül az I Love Lucy egy régi epizódja mellett döntöttek, és ezt jóformán végignevetgélték. Azután a Dick van Dyke Show következett. Mire ez a műsor is véget ért, Singer is hazakerült az erdőből. Megállt a bejárati ajtó előtt, és vakkantott néhányat. Julie ezzel egy időben ásított egy jó nagyot. – Azt hiszem, ideje hazamennem – állapította meg Mike, és felállt a pamlagról. – Úgy tűnik, elfáradtál. Julie megadóan bólintott. – Kikísérlek, rendben? Az ajtóhoz érve Mike megfogta a kilincset és lenyomta. Singer abban a pillanatban berontott a nappaliba. Julie eközben azon gondolkodott, vajon megváltozna-e évek óta tartó barátságuk, ha ennél is továbblépnének. Igen, lehet, hogy azzal mindennek vége lenne kettejük között. Vajon érdemes-e megkockáztatniuk ezt? Sokat tűnődött ezen a kérdésen. És egyelőre nem jutott dűlőre. Vajon milyen érzés lenne megcsókolni Mike-ot? Olyan, mintha a testvérével tenné ezt? Persze azt sem tudhatta, milyen egy testvéri csók. Egyedüli gyerek volt. Úgy érezte most magát, mint egy szenvedélyes szerencsejátékos a játékgép előtt állva. Abban reménykedett, hogy a következő fordulóval egy csapásra jobbra fordul a sorsa. És inkább közelebb lépett Mike-hoz, még mielőtt inába szállhatott volna a bátorsága, hogy megtegye. Megfogta Mike kezét, és odahúzta magához, olyan közel, hogy akár hozzá is simulhasson. Közben a szemébe nézett, a fejét egy kissé oldalra hajtva, és lassan magához ölelte. Mike mintha csak most eszmélt volna fel. És úgy tűnt, nehezen hiszi el, hogy valóban ez történik vele. Lehunyta a szemét, és kissé félrehajtotta a fejét, miközben lassan közeledtek egymáshoz. A verandán éjjeli lepkék röpködtek a villanyfény körül, időnként nekiröpülve a körtének, mintha szét akarnák törni az üvegét. Egy bagoly huhogott a közeli fák valamelyikén. Mike azonban semmit se hallott mindebből. Belefeledkezett a bódító, boldogító érzésbe, az ölelésbe, az érintésbe, olyannyira, hogy a lélegzetét is visszafojtotta. Egyetlen dolog volt csupán, amit biztosan tudhatott. Abban a pillanatban, amikor az ajkuk egymáshoz ért, olyan érzése támadt, mintha apró áramütések sorozata futott volna végig a testében. És szerette volna azt hinni, hogy ez most már mindig így is marad. Ez csodálatos volt, gondolta Julie. Tulajdonképpen sokkal jobb, mint gondolta. És egészen más, mint amilyen egy testvéri csók lehet... Még akkor is ezen gondolkodott, amikor hallotta, hogy Mike beindítja odakint a kocsit, és hamarosan útnak is indult. Önkéntelenül is elmosolyodott, és csak azután nyúlt a verandai villanykapcsoló után, hogy a kocsi fényeit elnyelte a sötétség. Ám ekkor megpillantotta Singert. A kutya őt figyelte, fejét kissé félrefordítva, olyan tekintettel meredve rá, mintha csak azt kérdezte volna tőle: jól láttam, amit láttam az imént? Vagy csak káprázott a szemem? – Mi az? – kérdezte Julie. – Arra gondolsz, hogy csókolóztunk-e? Miközben összeszedte a poharakat az asztalról, mindvégig magán érezte Singer tekintetét. És ki tudja, miért, de olyan érzése volt, mintha tinédzser lenne, akit a szülei rajtakaptak azon, hogy csókolózott a fiújával. – Nem mintha sohasem láttál volna még ilyesmit tőlem – folytattaa magyarázkodást. Singer pedig továbbra se vette le róla a szemét. – Nem kell olyan nagy ügyet csinálni belőle – jelentette ki Julie, és azzal elindult a konyha felé. A poharakat betette a mosogatógépbe, azután felkapcsolta a villanyt a konyhapult fölött. Amikor megfordult, kis híján orra bukott, mert megbotlott valamiben... Singer volt az. A frász jött rá, mert azt álmában se gondolta volna, hogy a kutya észrevétlenül odatelepedett közben, közvetlenül mögé. És ugyanaz a számonkérő kifejezés ült az arcán, mint eddig is. Julie csípőre tette a kezét, és így érvelt tovább. – Abbahagynád ezt végre? Muszáj így nézned rám? És ne légy folyton a sarkamban, kérlek. Halálra rémisztettél az előbb. Singer csak most kapta el róla a pillantását. Na, így már sokkal jobb, gondolta Julie. Felkapott egy törlőrongyot, letakarította vele a konyhapult tetejét, azután úgy döntött, a többi teendőt inkább másnapra hagyja. A rongyot a mosogató szélére terítette, és a hálószobába ment, miközben arra gondolt, mi minden történt vele aznap este. Gondolatban végigpörgette magában az eseményeket. És érezte, hogy egy kissé bele is pirult a végére. Mindent egybevetve, Mike nagyon is jól csókol, szögezte le magában. És ezzel a gondolattal volt elfoglalva akkor is, amikor egy autó végighaladt az egyébként néptelen utcán, és egy kissé még le is lassított Julie háza elé érve. Ébren vagy már? – kérdezte Julie másnap reggel a telefonban. Mike még a takarójával küszködött, amely rátekeredett a lábára alvás közben. Miközben felült az ágyában, lassacskán magához tért. – Most már igen – felelte végül. – Akkor gyerünk. Szép idő van, kár lenne elvesztegetni ezt a napot – érvelt Julie. – Ki az ágyból és indulás! Mike megdörzsölgette a szemhéját, és arra gondolt, Julie-nak olyan friss és élénk a hangja, mintha már legalábbis órák óta talpon lenne.

– Mondd csak, tulajdonképpen miről beszélsz? – kérdezte értetlenkedve. – A hétvégéről, mi másról? Mi a terved? – Még semmi. Miért kérdezed? – Na, akkor kelj fel, és öltözködj! Arra gondoltam, kimehetnénk a tengerpartra együtt. Szép napnak ígérkezik ez a mai. Magunkkal vihetnénk Singert is, hadd fussa ki magát. Nos, mit szólsz az ötletemhez? Napközben mezítláb sétáltak a fehér homokban a parton, dobálták a frizbit Singernek, aztán leterítették a törülközőiket és leheveredtek, bámulták a fehér tarajos hullámokat. Ebédre megettek egy pizzát, és addig maradtak a parton, míg be nem alkonyodott, azután együtt vacsoráztak. Később még moziba mentek. Mike Julie-ra bízta a választást, hogy melyik filmet nézzék meg, és akkor sem tiltakozott, amikor kiderült, hogy egy szirupos, romantikus történet mellett döntött. És amikor a film felénél észrevette, hogy Julie-nak könnybe lábadt a szeme, és odabújt hozzá, és a hátralévő egy órában így is maradtak, már arról is megfeledkezett, hogy eredetileg úgy tervezte, a mozi után azért alaposan megmondja neki a véleményét a választásáról. Késő éjszaka volt már, mire megérkeztek Julie házához. A verandán ismét megcsókolták egymást. Ez alkalommal azonban hosszabb ideig csókolóztak, mint elsőre. Julie úgy találta, ez a csók még az előzőnél is jobban esett mindkettőjüknek, Mike pedig egyenesen a mennyekben érezte magát: mintha ezt már nem kellene, de nem is lehetne tovább fokozni. A vasárnapot Julie házában töltötték. Mike lenyírta a füvet, megnyeste a sövényt, és segített elültetni a kertben néhány palántát. Azutána házban folytatta ténykedését. Elvégzett egy-két kisebb javítást, amilyen nap mint nap adódik egy régi házban – kicserélt néhány szeget a hajópadlóban, megolajozta a nyikorgó zárakat és ajtópántokat, felszerelte az új lámpát, amelyet hónapokkal ezelőtt a fürdőszobába vásárolt Julie, ő pedig figyelte Mike-ot közben. Nemegyszer megállapította magában, milyen jól áll neki ez a farmernadrág, és hogy milyen magabiztosan mozog a házban, amikor efféle ezermester munkákat végezhet. És amikor Julie ismét megcsókolta, miközben Mike épp egy szög fejét kalapálta, a férfi arckifejezése pontosan tükrözte, hogyan érez iránta. És Julie úgytalálta, mindaz, ami eleinte feszélyezte őt vele kapcsolatban, most már kifejezetten tetszik neki. Amikor Mike távozott, Julie bement a házba, lehunyta a szemét, és a hátával nekitámaszkodott az ajtó lapjának. Nahát, gondolta magában elégedetten. Ki gondolta volna, hogy így lesz? Mert most is pontosan úgy érzett Mike iránt, mint két estével korábban. Huszonegyedik fejezet A következő hét keddjén, munka után – amely szokatlanul forgalmasnak bizonyult a szalonban, mivel Andrea nem jött dolgozni, és néhány vendége megkérte Julie-t, vállalja át őket – Julie a zöldségboltban a bevásárlókocsit maga előtt tolva, lassan haladt a polcsorok között. Elgondolkodva rakosgatta bele mindazt, amire szükségük lesz a vacsorához. Mike megígérte, hogy ma este ő főz – és bár Julie cseppet sem volt elragadtatva a bevásárlólistán szereplő tételektől, amelyet Mike a kezébe nyomott, tulajdonképpen mégsem volt ellenére a dolog. Noha Mike ünnepélyesen megígérte neki, hogy finomat főz majd, Julie egyelőre el sem tudta képzelni, milyen vacsora lesz abból, amihez burgonyasziromra és édes káposztára is szükség van. Mike azonban olyan izgatottan készülődött, hogy Julie úgy döntött, semmiképp sem szeretné megbántani őt, így nem is kérdezősködött. Már nagyjából el is készült a bevásárlással, amikor rájött, hogy valamiről megfeledkezett idáig. A fűszerekhez ment, és végigpásztázta a polcokat. Közben arra próbált visszaemlékezni, vajon milyen hagymapor is volt az, ami miatt még egyszer utánaszólt Mike – fűszeres vagy csak sima, szárított és apróra vágott. Ezen töprengett, amikor véletlenül nekitolta valakinek a bevásárlókocsit. – Ó, bocsánat – mondta szórakozottan. – Nem vettem észre... – Nem történt semmi, igazán... – mondta az illető. Amikor megfordult, Julie-nak elkerekedett a szeme. – Richard? – kérdezte. – Ó, szia, Julie – felelte a férfi. Gyöngéd és kedves volt a hangja. – Mi újság? – Köszönöm, semmi különös – hangzott a válasz. – És te hogy vagy? Azóta nem látta Richardot, hogy a férfi egy reggel elutazott a városból, és most eléggé megviseltnek tűnt az arca. – Köszönöm, megvagyok – felelte Richard. – Nem volt könnyű. Sok elintéznivalóm akadt. De hát te is tudod, hogy szokott ez lenni. – Igen – felelte Julie. – Persze hogy tudom. Jut eszembe, mi van a kezeddel? – Már sokkal jobb. Néha még fájdogál, de igazán nem kell aggódnod miatta. Majd miközben önkéntelenül is megtapogatta fájó ujjait a másik kezével, úgy tűnt, mintha felelevenedtek volna benne annak az éjszakának az emlékei, és lesütötte a szemét. – Nézd... szeretnék még egyszer elnézést kérni tőled a történtekért. Azért, amit a múlt héten tettem. Nem volt igazam, amikor annyira dühös lettem rád.

– Részemről minden rendben van már – jelentette ki Julie. – És azért is szeretnék még egyszer köszönetet mondani neked, hogy hajlandó voltál végighallgatni engem akkor este. Nem sokan tették volna meg ezt a te helyedben. – Igazán nem olyan nagy dolog pedig – szabadkozott Julie – De igen – erősködött Richard. – Nagyon is az. Nem is tudom, mi lett volna velem nélküled, ha akkor nem vagy ott nekem... Életem talán legválságosabb pillanatai voltak azok... Julie rándított egyet a vállán. – Nos – folytatta Richard, mintha komolyan kellene törnie a fejét azon, hogy mivel is folytathatná ezek után. Zavarában rendezgetni kezdte a zöldségeket a karján tartott bevásárlókosárban. – Kérlek, ne értsd félre, amit mondok, de... most is fantasztikusan nézel ki... Úgy mondta ezt, olyan hangnemben, mint egy jó barát tenné – anélkül, hogy valami másra kellene gondolnia. Julie hálásan elmosolyodott. – Köszönöm, igazán kedves vagy. Egy asszony tartott feléjük a polcsorok között, telerakott kerekes kocsit tolva maga előtt. Julie és Richard is előzékenyen félreállt az útjából, hogy kényelmesen elférjen mellettük. – Van még valami, amit arról az estéről szeretnék mondani neked – folytatta Richard rövid hallgatás után. – Úgy érzem, az adósod lettem. Mert... olyan megértő voltál velem, annak ellenére, hogy minősíthetetlenül viselkedtem veled. Igazán leköteleztél... – Semmivel se tartozol nekem – szabadkozott Julie. – Nem kell, hogy így érezd. – Akkor is szeretném kifejezni valamilyen módon, hogy mennyire hálás vagyok neked mindenért. Hadd mondjak köszönetet neked ezért...valamilyen formában. Talán meghívhatlak egyszer vacsorára? Julie nem válaszolt azonnal. Richard pedig, látva a bizonytalanságát,folytatta az érvelést. – Csak egy baráti vacsoráról lenne szó. Semmi többről. Még csak nem is kell, hogy randevúnak érezd. Megígérem, hogy így lesz. Julie elkapta róla a tekintetét, míg gondolkodott, majd ismét Richárdra nézett. – Azt hiszem, ez nem fog menni – mondta végül. – Sajnálom. – Nem történt semmi – vágta rá Richard. – Csak gondoltam, felajánlom ezt a lehetőséget... Elmosolyodott. – Vagyis akkor nem neheztelsz rám azért, ami akkor este történt? – Nem, dehogy – felelte Julie. – Akkor jó – mondta Richard, és hátralépett. – Nos, van még egypár dolog, amit meg kell vennem. Biztosan találkozunk még. – Hát persze. – Akkor viszlát! – köszönt el Richard. – Viszlát, Richard. Szóval... mi is a neve ennek az ételnek tulajdonképpen? – kérdezte Julie gyanakvóan. Mike házában voltak, és a házigazda ott állt a gáztűzhely mellett, és egy nagy serpenyőben kavargatta a darált marhahúst. – Kreolburger – hangzott a válasz. – Akkor ez valamilyen cajuni specialitás, ugye? – Úgy van – felelte Mike. – Mit gondolsz, miért kértem, hogy vedd meg hozzá még ezt a két leveskonzervet is? Mert ettől lesz hamisítatlanul cajuni íze. Julie arra gondolt, talán Mike az egyetlen ember a világon, aki hisz abban, hogy a Campbell-féle csirkeleveskonzerv a cajuni konyha hamisítatlan fogásai közé tartozik. Amikor elkészült a hússal, Mike hozzákanalazott egy kis ketchupot, majd ugyanennyi mustárt is, és alaposan összekeverte ezekkel. Julie odahajolt mellé, úgy figyelte, hogyan készül ez a számára még ismeretlen fogás. Közben ösztönösen is elfintorodott. – Mindig elfelejtem, hogy agglegény vagy. így ez is szép teljesítmény – állapította meg. – Jól van, jól van. Most még csak elviccelődsz velem, de hamarosan meglátod, olyan finomat fogsz enni, mintha a mennyországban lennél egy étteremben. – Ebben én is egészen biztos vagyok. Mike gyöngéden oldalba taszította. – Mondta már neked valaki, hogy vitriolos a humorod? – kérdezte. – Még nem túl sokszor. De mintha akkor is te mondtad volna ezt nekem. – Mindig is tudtam magamról, hogy találóak a megjegyzéseim. – Én is tudtam – bólintott Julie. – De engem nem is a megállapításaid aggasztanak, hanem a konyhaművészeted. Úgy negyedórával később már az asztalnál ültek. Julie meredten nézte a tányérját. – Ez szerintem milánói akart lenni – állapította meg. – Nem – vágta rá Mike. Majd készített magának egy szendvicset, amibe belekanalazott egy kis marharagut. – Kreolburger a becsületes neve. A milánóinak sokkal paradicsomosabb az íze. – Márpedig te a hamisítatlan louisianai ízeket részesíted előnyben,ugye?

– Pontosan. És ne felejtsd el, hogy savanyúság is dukál hozzá. Ez már csak a hab a tortán, hogy úgy mondjam. Julie körülhordozta a tekintetét a kis lakáson. Egy pillanatra megmegpihent közben a szeme. A bútorok többsége viszonylag ízlésesnek mondható, és megannyi jelét láthatta annak, hogy egy egyedülálló férfilakásán van. Ilyen volt az edzőcipője is, amely ott pihent a nappali egyiksarkában a gitárja mellett. És az ágyon ott tornyosult a vasalnivaló, nagyhalomba gyűjtve. Na és az óriás képernyőjű tévékészülék, a szekrény tetején sorakozó sörkülönlegességek dobozainak gyűjteménye... Nem isbeszélve a bejárati ajtóra szegezett céltábláról, amelyet dárdajátékhozhasznált Mike. Julie ekkor áthajolt az asztal fölött, hogy magára vonja a férfi figyelmét. – Végtére is egészen ízletes, amit összekotyvasztottál ma estére vacsora gyanánt. Már csak a gyertya hiányzik az asztalról, és akkor pont úgy érezném magam, mintha Párizsban lennénk. – Tényleg? Azt hiszem, van is valahol egy gyertya még – felelte Mike. Nyomban fel is kelt az asztal mellől. Kihúzott egy fiókot, keresgélt benne egy ideig, és egy perc sem telt belé, máris ott lobogott előttük a gyertya lángja. Mike pedig visszaült a helyére az asztal mellé. – Így már jobb? – kérdezte. – Pont olyan, mintha egy kollégiumi szobában lennék. – Úgy érted, Párizsban? – Talán tévedtem... Inkább talán Omahában. Mike elnevette magát. – Na mi lesz? Hajlandó vagy végre megkóstolni a főztömet, vagy végleg inadba szállt a bátorságod? – Nem, dehogy. ígérem, hogy megkóstolom. Épp csak szeretem kiélvezni a várakozás pillanatait. Mike Julie tányérja felé biccentett. – Remek. Aztán majd találd ki, hogyan fogod kiengesztelni a séfet. Julie felkapta a szendvicset, amelyet Mike neki készített oda az imént, és beleharapott. Mike árgus szemekkel figyelte közben. Julie úgytett, mintha hosszas ízlelgetésre lenne szüksége. – Nem is olyan rossz – mondta végül, miután legyűrte az első falatot. – Nem rossz? Julie meredten nézte a szendvicsét, és arcán némi meglepetés tükröződött közben. – Tulajdonképpen egészen ízletes – tódította. – Megmondtam neked, hogy ízleni fog – mondta Mike elégedetten. – És ez leginkább a csirkeleveskonzervnek köszönhető. Julie a savanyúságból is vett hozzá, majd lehunyta a szemét, és azt mondta: – Majd igyekszem ezt is észben tartani. Szerdán Julie készítette el a vacsorájukat. Rákhússal töltött nyelvhal mellett döntött, párolt zöldségkörettel, amelyhez egy üveg Sauvignon Blanc-t tett az asztalra. – Igaz, hogy egészen más az íze, mint a kreolburgernek, de azért elmegy – évődött vele Mike evés közben. Csütörtökön az Emerald Isle nevű étteremben vacsoráztak. Utána, miközben a homokos parton sétáltak, Singer talált magának egy fadarabot. Előbb Julie lábát kezdte bökdösni vele, hogy dobja el neki. Azután leejtette előtte a homokba, de mivel most sem vettek tudomást a kéréséről, ismét felkapta, és odapattant eléjük, hogy az útjukat állja. Beszédes pillantással nézett Mike szemébe. Na, mi lesz már? Mintha csak ezt kérdezte volna tőle. Tudod jól, mit szoktunk csinálni a bottal. – Azt hiszem, azt akarja, hogy dobd el neki a botot, hogy aztán visszahozhassa – jegyezte meg Julie. – Szerinte én nem tudom elég messzire hajítani neki. – Ez csak azért van, mert lány vagy – állapította meg Mike. Julie oldalba bökte a könyökével. – Hé, vigyázz, mit beszélsz! A közelben egy feminista aktivista bujkál, és a végén még vérig sértődik, ha meghallja. – A feministák még a legapróbb dologért is képesek megsértődni, ha kiderül, hogy a férfiak jobban tudnak valamit náluk. Gyorsan ellépett Julie mellől, még mielőtt ismét oldalba bökhettevolna a könyökével, és felkapta a botot a homokból. Lehúzta a cipőjét és a zokniját, aztán felhajtotta a nadrágja szárát. Futólépésben elindult a víz felé, belegázolt, és amikor az már térdig ért neki, maga elé tartotta a botot, hogy Singer jól láthassa. A kutya olyan vágyakozva figyelte, mintha legalábbis marhalábszárcsont lett volna a kezében. – Na, akkor mehet? – kérdezte Mike. Megfeszültek az izmai, és jó messzire hajította a botot a vízbe. Singer egy pillanatig sem teketóriázott,a hullámok közé vetette magát. Julie közben letelepedett a parton a homokban. Felhúzta a térdét, átkulcsolta a kezével, és ráhajtotta a fejét. Egyre hűvösebb lett az idő. Az égen fehér felhők úsztak, és a nap csak néha-néha sütött ki közöttük egy kis időre. A víz szélénél csérek futkároztak, táplálékot keresve, szabályos időközönként lehajtva a fejüket. Singer már úszott is kifelé, szájában a bottal. Mike közelébe érvemegtorpant, és kirázta a vizet a

bundájából, így csuromvizes lett tőlemég az inge is. Mike kivette a szájából a botot, és ismét elhajította neki,amilyen messzire csak bírta, és azután Julie felé fordult. Az inge egészenrátapadt már. Julie elégedetten szemlélte az izmait, széles vállát, keskeny csípőjét. Klassz, gondolta magában. Nagyon is klassz. – Csináljunk valamilyen programot holnap estére is, rendben? – kiáltotta Mike. Julie bólintott. Amikor Singer visszatért a bottal, Julie még összébbhúzta magát, hogy ne fázzon, és figyelte, hogyan játszanak ők ketten. A távolban egy halászhajó tűnt fel ekkor a vízen, hosszú hálót húzva magaután. A Kilátó-fok világítótornyának jelzőfényei időről időre felvillantak. Julie arcát a szélnek tartva élvezte a látványt, és arra gondolt, ugyan mi oka lehetett valaha is bármiféle aggodalomra Mike-kal kapcsolatban. Másnap este Julie farmernadrágot viselt, mint ahogy Mike is. Aznap,valamivel korábban azt mondta Julie-nak, most nem kell kiöltöznie – és Julie most már értette, miért. – Szóval ezt volt a terved ma estére? – Nem csak ez. Rengeteg más is. Van egy csomó videojátékuk. És ezen kívül egy minigolfpályájuk is... – Ó, ettől már egészen felvillanyozódtam! – élcelődött Julie. – Haha! Csak azért beszélsz így, mert pontosan tudod, hogy nem tudnál legyőzni engem minigolfban – vágta rá Mike sértődést színlelve. – Igenis meg tudlak verni... ha akarlak. Úgy tudok küzdeni, mint Tiger Woods, ha erre sor kerül. – Hát akkor bizonyítsd is be – provokálta Mike. Julie bólintott, a szeme pedig kihívóan csillogott. – Be is fogom! – vágta rá. Kiszálltak Mike kocsijából, és elindultak az ütőkért. – Rózsaszín és kék – állapította meg Mike, és a golflabdákra mutatott. – Te meg én. Egy férfi és egy nő. – Vagyis akkor melyik színűt szeretnéd? – kérdezte Julie ártatlan képet vágva. – Ha! – horkant fel Mike. – Folytasd csak így tovább, és meglátod, hogy könyörtelen leszek hozzád a pályán. – Ezt én is megígérhetem neked. Néhány perccel később már ott álltak az első lyuknál. – Idősebbek előre. A szépek utánuk – biztatta Julie, és intett Mike-nak, hogy ő kezdje. Mike sértődöttséget színlelt, azután a megfelelő helyre tette a labdáját. Az első lyukba csak azután juthatott be a golyó, ha előtte végighaladt egy spirálisan kialakított, meredek és hosszú emelkedőn, majd miután legurult arról, egyenesen belepottyant. Mike megállt a labda mögött, és helyezkedett egy ideig. – Figyeld jól, hogyan csinálom, addig is tanulsz tőlem – szólt hátra Julie-nak. – Ne beszélj annyit, inkább csináld már! Mit totojázol annyit? Mike megütötte a labdát, egyenesen előre. Az végiggurult az emelkedőhöz vezető alagúton, majd a spirális szakaszon túljutva elindult lefelé. Ám nem maradt elég lendület benne, és a lyuk előtt alig egy lábfejnyire megállt. – Na látod? Egyszerű ez, mint egy pofon – jelentette ki. – Na, lépj csak félre az utamból! – szólt rá Julie. – Majd én megmutatom neked, hogyan kellett volna csinálnod. Julie letette a labdát, és gondolkodás nélkül meg is ütötte. Ám az lepattant az alagút széléről, és visszaröpült hozzá. – Ó, de sajnálom – rázta a fejét Mike. – Milyen nagy kár! – Ez még csak a bemelegítő ütés volt – mentegetőzött Julie. Második kísérletre már összpontosított a célra, mielőtt megütötte volna a labdát. Ez alkalommal sikerült is neki. Átütötte az alagúton és a spirálisemelkedőn is. Julie lábujjhegyre emelkedve figyelte, mi történik a labdával ezután. Egyenesen a lyuk felé tartott, és a következő pillanatban eltűnt a szemük elől. – Szép ütés volt – ismerte el Mike. – Bár egy kis szerencse is kellett hozzá. Julie oldalba bökte az ütőjével. – Már azt is belekalkuláltam az ütésbe, tudod? A viktoriánus stílusú bérelt házban Richard a hálószobában, az ágy szélén ült. Fejét a támlára hajtotta. Csaknem teljesen sötét volt a helyiségben, nemrég gondosan összehúzta a sötétítőfüggönyöket. Mindössze egy kis gyertyával világított, amelyet az éjjeliszekrényére állított az imént. Egy darabka viaszt gyúrogatott a kezében, és közben Julie-ra gondolt. Igaz, hogy viszonylag kedves volt hozzá a zöldségesnél, de Richard tudta: igazából nem örült annak, hogy véletlenül összefutottak. Megrázta a fejét, és arra gondolt, vajon miért próbálta Julie palástolni az igazi érzéseit. Hiszen ennek semmi értelme, állapította meg magában. Pontosan tudta már, hogy kicsoda is Julie valójában. Bizonyos értelemben véve sokkal jobban ismerte Julie-t, mint ő saját magát. Tudta róla például

azt is, hogy a mai estét Mike-kal tölti. És azt is, hogy miért éppen Mike-ban talált vigaszt – azt a megnyugvást, amelyre már régóta vágyott. A boldogságot, amelyet egyszer már megtalált valaki másnak az oldalán... Julie félt mindentől, ami új volt. Richard ezt csak mostanában fedezte fel. És azt kívánta, bárcsak Julie észrevenné, hogy annyi minden vár még rá ebben az életben. Pontosabban szólva nemcsak rá, hanem Richardra is. Kettőjükre. Talán észre se veszi, hogy mennyire elnyomná őt és zsarnokoskodna fölötte Mike, ha továbbra is itt maradna ebben a városban? És hogy a barátai végső soron nem is a javát akarják? Mert bizony ez lesz a vége, ha az ember hagyja, hogy a félelmek vezéreljék, amikor élete legfontosabb döntéseit meghozza... ő már csak tudta. Maga is megtapasztalta ezt. Ő mélységesen megvetette az apját. Mint ahogy Julie is azokat a férfiakat, akik feltűntek az anyja életében, majd ugyanilyen hirtelenséggel távoztak is. Richard gyűlölte az anyját a gyöngesége miatt, minta hogy Julie is az övét ugyanezért. Ám Julie úgy próbált megbékélni a múltjával, hogy újra meg újra átélte azt. És a félelem vezette most is, amikor a megnyugvás illúziójában ringatta magát. De hát ez nem is lehet más, mint illúzió. Julie-nak nem kellene ugyanúgy végeznie, mint az anyjának. Nem muszáj ugyanolyan életet élnie, mint amit tőle látott. Úgy alakíthatja még a sorsát, ahogyan csak szeretné. Mint ahogy Richard is. Te mázlista! – kiáltott fel Mike. A pálya felénél járhattak ekkor, és nagyjából kiegyenlített volt a játék. Egészen mostanáig, azaz Julie utolsó két ütéséig. A legutóbbi akadálynál először is egy falnak kellett ütni a labdát, olyan szögben, hogy arról visszapattanva a lyukban kössön ki. És Julie-nak – csodák csodájára – ez első próbálkozásra sikerült is. Most odament, hogy kivegye a labdát, és aztán figyelje Mike próbálkozását. – Mondd csak, hogyan lehetséges az, hogy ha én beletalálok egy lyukba, akkor az mindig a szerencsének köszönhető, ha pedig neked sikerül, az egyértelműen az ügyességed bizonyítéka? – kérdezte közben. Mike még mindig nem tért magához a meglepetéstől. Egyre csak azt az útvonalat bámulta, amelyet Julie labdája tett meg az imént. – Mert ez az igazság és kész! – vágta rá. – Hiszen ezt te sem gondoltad volna! Egy ilyen mázlista ütést nem lehet előre kikalkulálni! – A hangod alapján úgy tűnik, mintha egy kissé ideges lennél már. Talán azért, mert vesztésre állsz? – Szó sincs róla. Julie Mike jellegzetes gesztusait utánozva előbb a hajába túrt, aztána szemét keskeny résnyire szűkítve hol a célpontra, hol meg a golflabdára pillantgatott. – Pedig nem ártana, ha most már kezdenél idegeskedni. Hiszen úgysem fogod elviselni, hogy legyőzhetett egy nő. – Nem idegeskedem, mert úgysem fogsz legyőzni! – Jut eszembe, mi is a jelenlegi állás? Mike a zsebébe dugta a kis tömböt és a ceruzát, amivel az eredményt jegyezte fel. – Az úgyse számít. A lényeg az erkölcsi győzelem – jelentette ki mély meggyőződéssel. Azzal öles léptekkel elindult a következő, egyben utolsó akadály irányába. Julie pedig halkan kuncogva követte. Richard tudatosan lassította a légzését, miközben a kis viaszfigurára, azaz Julie-ra összpontosította a figyelmét. Bár tudta róla, hogy most egy kissé össze van zavarodva, abban is biztos volt, hogy Julie más, mint a többi ember. Julie – különleges. Sokkalta jobb ember, mint mások. Olyan,mint ő... Saját különlegességének felismerését Richard mindig is titokban tartotta. De egész eddigi életében ez adott erőt neki. Akkor is, amikor egyik nevelőotthonból a másikba került. Néhány ruhadarabon kívül csak a fényképezőgépét vitte mindig magával, amelyet egy régebbi szomszédjuktól lopott el, és persze a fényképeket, amelyeket addig készített, egy nagy dobozban összegyűjtve. A nevelőszülők, akikhez először került, eleinte kedves és rendes embereknek tűntek. Richard mégis többnyire semmibe vette őket. Mindig akkor jött és ment, amikor csak jólesett neki, és úgy döntött, nincs egyébre szüksége tőlük, mint egy szobára, ahol aludhat, meg ennivalóra. Mint sok hivatásos nevelőszülő családjában, itt sem ő volt az egyetlen gyerek, így aztán a szobáját két idősebb fiúval is meg kellett osztania. Közülük az egyik két hónappal azután,hogy Richard odaköltözött, ellopta a fényképezőgépét, és aztán beadta a zálogházba, hogy legyen pénze cigarettára. Amikor Richard felfedezte a lopást és a keresésükre indult, a két fiút a szomszédos üres telken találta. A földön ott hevert egy baseballütő. Amikor felkapta, és elindult feléjük, a két fiú először csak nevetett rajta, mert mindketten magasabbak és erősebbek is voltak nála. A végén azonban mindkettőjükért mentőt kellett hívni. Kórházba szállították őket, mert annyira összeverte az arcukat, hogy szinte rájuk se lehetett ismerni. A gyámhivatal munkatársa, miután kivizsgálta az ügyet, azt akarta, hogy vitessék javítóintézetbe Richardot. A nő az eset napján, a rendőrökkel együtt érkezett a nevelőszülők lakására, miután azok feljelentést tettek Richard ellen. A fiút megbilincselték, úgy vitték be a rendőrőrsre. Ott egy tükrös falú irodában üldögélt órák hosszat, egy kényelmetlen széken, egy Dugan nevű testes

rendőrtiszttel szemben, akinek az arca himlőhelyes volt, az orra pedig olyan formájú, mint egy körte. Rekedtes orrhangon beszélt Richardhoz. Egészen közel hajolva hozzá azt mondta, olyan alaposan helybenhagyta a két fiút, hogy valószínűleg hét évig ki sem engedik a szigorúan zárt javítóintézetből. Az pontosan olyan lesz, mintha börtönben lenne. Richard azonban nem félt ettől. És nem hagyta magát megfélemlíteni. Még akkor sem szállt inába a bátorsága, amikor a rendőrök vallatóra fogták, és hamarosan szóba került az apja halála is. Számított arra, hogy így lesz. Egyszer csak lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy kitörjön belőle a zokogás. – Én nem akartam – mondta alig hallhatóan. – De ellopták tőlem a fényképezőgépemet. És megmondtam nekik, hogy jelenteni fogom a gyámügyeseknek. Ők erre azt mondták, akkor megölnek. Rám ijesztettek. És aztán... az egyikük megtámadott. Egy késsel a kezében. Richard ekkor lehúzta a dzsekijén a cipzárt, és megmutatta Dugannak a mellkasát. Tele volt vérvörös sebekkel. Richardot ezután kórházba szállították. Belső vérzéstől tartva alaposan megvizsgálták, miután a hasát és a mellkasát is elborították a szúrt és vágott sebek. Azt állította, csak azért nem sebesült meg ennél súlyosabban, mert az utolsó pillanatban sikerült kitépnie magát az egyik fiú szorításából, és megszöknie. Richard elbeszélése alapján Dugan meg is találta a kést a szomszédos raktárépület tetején – pontosan azon a helyen, amelyről a fiú azt állította: két támadója közül az egyik oda hajította fel a bizonyítékot, így történt, hogy végül a két fiú került javítóintézetbe, nem pedig Richard. Hiába állították, hogy soha egyikük se fogott kést rá. Még csak hozzá se értek ahhoz a bizonyos késhez, nemhogy összevissza vagdalták volna vele Richard hasát és mellkasát. Ám a zálogházban a becsüs tanúsította, hogy tőlük vette meg a fényképezőgépet, és attól kezdve már senki se hitt nekik, hiába is tagadtak és tiltakoztak. Hiszen mindketten sárosak voltak az ügyben, ez egyértelműen bizonyítást nyert. Évekkel később Richard megpillantotta az egyik fiút a közelben – az utca túlsó oldalán sétált. Már felnőtt férfi volt ekkor, de amikor észrevette Richardot, megdermedt. Ő pedig csak mosolygott, és ment tovább,mintha mi se történt volna – és mély megvetéssel gondolt rájuk és Duganre is. Milyen egyszerű volt pedig az ötlet – összevissza szabdalta magát csak azért, hogy elérje a célját! Csak ekkor nyitotta ki ismét a szemét. Igen, ha valaki, hát ő aztán saját tapasztalatából tudta, hogy az ember képes valamennyi akadályt leküzdeni, ami csak az útjába kerül. Julie-nak sincs másra szüksége ehhez, mint a megfelelő emberre, aki a segítségére lehet, és kiáll mellette a bajban. Ők ketten együtt bármire képesek, de ehhez arra van szükség, hogy összefogjanak. Hogy Julie is akarja, hogy Richard megtegye érte azt, amire egyedül ő képes érte. El kell fogadnia végre, amit kínál neki. Vagy ez talán túl nagy kérés lenne tőle? Na és most hogy állunk? – érdeklődött Julie. Ott álltak már a minigolfpálya legvégén, az utolsó lyuk előtt. Mike egészen gyászos arcot vágott. Pontosan tudta, hogy vesztésre áll, az utolsó előtti lövésekor még a pályáról is kiröpült és csak valahol egy szikla mögött ért földet a labdája, és hosszú időbe telt, mire megtalálta. Megtörölte a homlokát, és úgy tett, mint aki észre se vette, hogy Julie kuncog rajta. – Azt hiszem, elég jól – válaszolta. – De azért vigyázz, nehogy az utolsó ütéseddel veszítsd el a mérkőzést. – Rendben van – bólintott Julie. – Mert ha most elszúrod, akkor te veszítettél – tódította Mike. – Értettem. – Úgy értem, nem szeretném, ha épp a legvégén esnél el a győzelem lehetőségétől. – Vettem az adást. – Úgyhogy bármit teszel is, jól gondold meg. Most elég egyetlen rossz mozdulat, és a győzelmednek befellegzett. – Mmmm... értettem, edző úr. És köszönöm a biztatást. Julie teljes lelki nyugalommal tette le a labdát maga elé, majd az ütővel a kezében elhelyezkedett mögötte. Hol a labdára, hol meg a lyukra pillantgatva, hosszasan célzott. Amikor megütötte a labdát, az szépen,egyenletes sebességgel haladt – egyenesen a lyuk felé. És megállt – alig egy tenyérnyivel a cél előtt. Bárcsak lenne most nálunk egy filmfelvevő,gondolta magában, amikor Mike-ra pillantott, aki pókerarccal figyelte a fejleményeket. Arcizma se rezdült. – Az izgalom a tetőfokra hág – kommentálta Julie. – Ha jól sejtem, akkor sem tudsz már kiegyenlíteni, ha most elsőre belövöd... De ahogy elnézlek, ez úgysem fog sikerülni. Mike le nem vette a szemét a labdáról. Csak hosszú idő múlva pillantott Julie-ra, és megvonta a vállát. – Igazad van – hagyta rá. – Ez már lefutott mérkőzés. – Hé! Mike azonban egyre csak rázta a fejét. – Sajnálom, de be kell vallanom, hogy ma nem is sokat erőlködtem – magyarázta. – Már az elején eldöntöttem magamban, hogy inkább hagylak győzni. Ezt az utolsó lehetőséget sportszerűségből inkább kihagyom. Nem szeretnélek olyan kellemetlen helyzetbe hozni, hogy megsemmisítő vereséget kelljen

elszenvedned éppen tőlem... Julie Mike rezzenéstelen arcát látva, egy pillanatra elbizonytalanodott. Azután a magasba emelte a golfütőjét, és kergetni kezdte Mike-ot, aki mindössze néhány lépést tett, mintha menekülni próbálna előle, aztán megadta magát. Julie elkapta a karját, megpördült körülötte és magához ölelte. – Veszítettél – állapította meg. – Ismerd el, hogy így van! – Nem – vágta rá Mike, és Julie szemébe nézett. – Tévedsz. Nem én veszítettem, hanem te nyertél. És ez két különböző dolog. – Hogyhogy? Mike válasz helyett csak elmosolyodott, azután lehajolt és megcsókolta. Richard felkelt az ágyból, és rögtön az ablakhoz ment. Kitekintett rajta, és az árnyakat figyelte, amelyek hosszan elnyúló sötét foltként terültek el a földön, a ház körül. Arra gondolt, idővel úgyis mindent elmond majd magáról Julie-nak, mégpedig személyesen. Mesél neki az apjáról és az anyjáról, a fiúkról, akikkel együtt nevelkedett, és úgy érezte, Julie biztosan megérti majd, miért nem maradt más választása, mint megtenni azt, amit végül is megtett... Mesél majd neki Mrs. Higginsről is, a nevelési tanácsadóról, aki különös figyelemmel kísérte Richard mindennapjait a középiskolában, miután megtudta, hogy a fiú árva. Pontosan emlékezett arra a napra, amikor először beszélt vele. A nő ott ült az irodájában, a pamlagon. Valaha talán csinos lehetett. Richard erre gondolt, amikor először megpillantotta. De a szépsége már elhervadt azóta. A hajában sötétszőke és őszes szálak keveredtek egymással, és amikor mosolygott, a sok ránctól egészen száraznak tűnt a bőre. De Richardnak akkor égetően nagy szüksége volt egy szövetségesre, egy felnőttre, akinek van tekintélye mások előtt. Olyasvalakire, aki bizalmat szavaz neki. És kész szavatolni, hogy ő nem bajkeverő, hanem áldozat. És Mrs. Higgins tökéletesen megfelelt a céljainak. Az irodájában való találkozásukkor úgy tűnt, számára mindennél fontosabb az empátia, és végtelenül kedves volt Richardhoz – elárulta ezt a testbeszéde, az, ahogyan előrehajolt, amikor bizalmas hangon beszélt hozzá, nagy, szomorú szemét mindvégig ráfüggesztve, és biztatóan bólogatott, miközben Richard a gyerekkoráról mesélt neki, egyik tragikus epizódot a másik után... És Mrs. Higgins szemében nem is egyszer vélt könnyeket felfedezni eközben. Néhány hónap múlva már ő volt a fiúnak a gyámhivatal által hivatalosan megnevezett felügyelője, mentora. Richard pedig remekelt ebben a szerepkörben. A nő születésnapjára egy szép üdvözlőlapot küldött, megható, hálálkodó sorokkal, mire Mrs. Higgins egy 35 milliméteres film felvevővel lepte meg őt, remek kiegészítőkkel. Egyike volt ez azon gépeknek, amelyeket Richard manapság is használt. A fiú mindig is jó volt a reáltárgyakból, igazi erőssége volt a matematika, de a többi természettudományt is kedvelte. Mrs. Higgins beszélt Richard történelem- és angoltanárával is – ezekkel a tantárgyakkal hadilábon állt a fiú -, és ők attól fogva sokkal elnézőbbek voltak vele. Ugrás szerűen javult a tanulmányi eredménye. Mrs. Higgins elmondta az iskola igazgatójának, hogy Richard intelligenciahányadosa eléri a zsenik szintjét, és arra kérte őt, segítsen Richardnak olyan állami ösztöndíjhoz jutni, amellyel a kivételesen tehetséges hátrányos helyzetű fiatalokat szokták támogatni. A fiút pedig arra biztatta, állítson össze portfoliót a fényképeiből, amely megfelelően illusztrálja sokoldalú tehetségét, és az ezzel kapcsolatos költségeit a saját zsebéből fizette. Azután pompás ajánlólevelet írt egykori alma materének, a Massachusetts Egyetemnek, tanúsítva, hogy soha hozzá hasonlóan tehetséges fiatalemberrel nem találkozott még eddigi pályafutása során, aki ráadásul ilyen sok akadályt leküzdött már életében. Látogatást tett az egyetemen, személyesen találkozott a felvételi bizottság tagjaival, és arra kérte őket, adjanak egy esélyt ennek a fiúnak, és nézzék meg a portfolióját is... Mindent elkövetett Richard jövője érdekében, amit csak lehetett, és bár nyilvánvalóan büszkeség és elégedettség töltötte el, amikor értesült arról, hogy erőfeszítései nem voltak hiábavalók, ezt a hírt már nem Richardtól tudta meg. Mert miután felvételt nyert az egyetemre, a fiú soha többé nem állt vele szóba már. Mrs. Higgins ugyanis ezzel eleget tett minden kötelezettségének. És Richard ezen kívül és ezen túlmenően már nem vehette hasznát az asszonynak. Mint ahogy Mike is megtette már, amit tehetett, és amit meg kellett tennie Julie-ért. De ezzel véget is ért a szerepe. Mike igazi jó barát volt,de most már legfőbb ideje, hogy odébbálljon. Mike csak gúzsba kötné Julie-t, visszatartaná és akadályozná őt abban, hogy maga döntsön a saját jövőjéről. Azazhogy kettejük jövőjéről. Huszonkettedik fejezet Julie napjai az utóbbi időben egészen más ritmusban teltek, mint régebben. Reggelenként Mike mindig kisietett elé a műhelyből, hogy üdvözölhesse őt az utcán, amikor munkába igyekszik, napközben együtt ebédeltek valahol a városban, esténként pedig valamelyikük házában találkoztak, és hosszasan beszélgettek. Mike napról napra egyre fontosabb szerepet játszott az életében, és ez a tudat jóleső izgalommal töltötte el. Ugyanakkor továbbra is óvatosak voltak egymással. Mintha mind ketten attól tartanának, hogy egy

pillanat alatt semmivé válhat minden, amit eddig elértek. Mintha úgy éreznék, egyetlen varázsütés is elég lenne ahhoz, hogy füstbe menjen mindaz, amit tervezgettek már magukban. Mike egyszer sem aludt még Julie-nál, mint ahogy Julie sem maradt nála éjszakára. És bár nemegyszer úgy tűnt, most már mindketten ezt szeretnék, ez idáig mégsem került rá sor. Talán mert egyikük sem készült fel még erre, se testben, se lélekben. Egy napon, miközben munka után sétálni ment Singerrel, Julie kettejükről gondolkodott, és úgy érezte, ez már csak idő kérdése. Csütörtök volt, épp két héttel az első randevújuk után. És ami ennél is fontosabb: másfél héttel a harmadik találkozásuk után, ami a női magazinok szerint afféle mágikus fordulópont egy kapcsolat alakulásában, ami eldönti a továbbiakat. Nekik ez fel sem tűnt, persze, ami teljességgel érthető is. Jim halála óta évek teltek el, és Julie-ban ez idő alatt többször is feltámadt már ugyan a vágy, de idejét sem tudta, mikor szeretkezett utoljára... És idővel el is fogadta ezt az állapotot, mintha az önmegtartóztatás életének legtermészetesebb formája lenne. Tulajdonképpen már azt is elfelejtette, mit jelent igazán vágyakozni valaki után, és megkívánni egy férfit, de az utóbbi napokban a hormonjai újra meg újra emlékeztették erre: a régi aktivitást kezdték mutatni, és Julie nemegyszer azon kapta magát esténként, hogy Mike-ról fantáziál. Nem mintha ezek után úgy tervezte volna, hogy meglepetésszerűen lerohanja Mike-ot. Dehogy... Pontosan tudta, hogy ha siettetné, attól Mike csak még nagyobb zavarba jönne. És ezzel talán mindent elrontana, egyszer s mindenkorra. Kétség sem férhet ahhoz, hogy mindketten tartanak egy kicsit a továbbiaktól. Hiszen ha az első csókjukat is olyan nagy izgalom előzte meg, akkor mire kell számítaniuk a következő fontos mérföldkő előtt? Julie már szinte maga elé képzelte ezt a jelenetet. Ott áll majd Mike előtt, a hálószobában, és zavarában azt mondja: Lekapcsolnád a villanyt előbb, ha szépen megkérlek? Úgy érezte, azzal a lehetőséggel is számolniuk kell, hogy az egészből egy nagy fiaskó lesz: zavarukban talán csak nevetgélnek majd, idétlenül, mint két kamasz, és bökdösik egymást, vagy egyenesen felsülnek, és olyan nagy csalódás éri őket, amit nem lesz egyszerű kiheverni. Na és akkor hogyan tovább? Igaz, hogy nem a szex a legfontosabb egy kapcsolatban, de az is biztos, hogy Julie-nál nem ez szerepelt a harmadik vagy negyedik helyen a fontossági sorrendben. Úgy gondolta, amikor mégis sor kerül rá, az ehhez kapcsolódó stressz miatt talán nem is lesznek képesek arra, hogy igazán élvezzék az első együttlétüket... Vajon ezt vagy azt tegyem? Mit is kellene mondanom most neki? Talán csak súgjam a fülébe, mit szeretnék? Olyan érzése volt, mintha egy vetélkedő résztvevője lenne, ahol képtelennél képtelenebb kérdéseket tesznek fel neki, miközben a versenyzők – így ő maga is – anyaszült meztelenül álldogálnak a stúdióban. Talán túl sokat aggodalmaskodom emiatt, gondolta magában. Na de nem is lehet csodálkozni ezen, ha az embernek egész életében egyetlen férfival volt szexuális viszonya, akihez azután hozzá is ment feleségül. Hát ez az ára annak, ha az ember ilyen visszavonult életet él, gondolta. Nem volt kedve tovább töprengeni ezen a kérdésen. Arra gondolt, ehelyett sokkal jobbat tenne egy kiadós séta Singerrel... A kutya szokásához híven előrefutott, azután bevetette magát az erdősáv fái közé, a lagúna partjainál. Julie azon az erdei ösvényen haladt, amelyet a közeli építkezés munkásai és a szállítók használtak. Úgy egy hónappal ezelőtt tették ki a táblákat a lagúna partján, és most már narancssárga műanyag szalagok jelezték, merrefelé fog elhaladni az új műút. Néhány év múlva sokkal forgalmasabb lesz ez a környék, és bár ezzel együtt az ingatlanárak is emelkedni fognak, Julie mégsem örült ennek a változásnak. Szerette a csendet és a nyugalmat, és már csak Singer miatt is örült a forgalmas utak hiányának. Nem szívesen vette volna pórázra őt – ez eleve visszás érzést keltett volna benne, és nyilván Singer is szemrehányóan nézne rá, ha erre kényszerülne. Biztosan fel se tudná fogni, mi történik körülöttük, annyira megszokta már a szabadságot. Eleinte biztosan csak bámulna rá értetlenül, aztán vérig sértődne, persze. Már vagy negyedórája sétáltak, mire a vízhez értek. Julie leült egy fatönkre, és onnan figyelte a csónakokat, kisebb jachtokat, melyek elhaladtak előtte a lagúna torkolata felé tartva. Azután továbbsétált a parton. Látni ugyan nem mindig látta eközben Singert, de tudta, hogy itt kell lennie valahol a közelben – a kutya időnként vissza is futott hozzá, hogy meggyőződjön róla, továbbra is vele tart még. Óvta és féltette őt És biztosan megvédte volna, ha valami baj fenyegetné. Mint ahogyan Mike is. Mike... Mike és ő... Julie azon tűnődött, vajon most már összetartoznak-e ők ketten. Hogy Mike mit gondolt erről, azt nem tudhatta, de ő maga már így érezte. És ismét azon kezdett töprengeni, ami korábban foglalkoztatta. A felsülés lehetősége és annak következményei. Úgy egy óra múlva, amikor már egészen közel járt a házához, az utcáról hallotta, hogy csöng a telefonja odabent. Besietett, hogy még idejében felvegye, mielőtt leteszi az illető. Valószínűleg Emma keres, gondolta közben. Emma gyakran hívta őt telefonon az utóbbi időben, szerette ugyanis naprakészen tudni, hogy s mint zajlanak a randevúik Mike-kal, és nem győzte kivárni, hogy találkozzanak, és Julie személyesen számoljon be neki a fejleményekről. És a teljes igazsághoz az is hozzátartozott, hogy Julie szívesen beszélgetett vele erről, mint ahogy a kapcsolatuk kilátásairól is. És érdekelte Emma ezzel kapcsolatos véleménye. Amint a készülékhez ért, felkapta a kagylót. – Halló?

Nem érkezett válasz, pedig úgy tűnt, még nem tette le az illető atelefont. – Halló? – ismételte el Julie. Semmi. Egy darabig várt még, azután visszatette a telefont a helyére, és kiment, hogy beengedje Singert, miután az előbb annyira sietett, hogy becsapódott az ajtó a kutya orra előtt. Ám alighogy az ajtóhoz ért, ismét megcsörrent a telefon. Visszament, és megint felvette. Ám ez alkalommal sem járt más eredménnyel. A vonal túlsó végéről egyetlen hang sem hangzott el. Mindössze annyi volt a változás az előző híváshoz képest, hogy most, mielőtt Julie visszarakta volna a telefont a helyére, halk kattanás jelezte, hogy a hívó fél már letette. Na és? Hogy s mint mennek a dolgaitok Julie-val? – érdeklődött Henry. – Kösz, jól – felelte Mike. A szó szoros értelmében véve nyakig volta munkában – vagyis eltűnt egy autó motorházának teteje alatt. Az elmúlt héten nem sokat mesélt a bátyjának, aminek egyetlen oka volt csupán: rengeteg munkája adódott azóta. Közeledett a nyár, és az egyre gyakrabban igénybe vett légkondicionálók közül több is felmondta aszolgálatot. Az autótulajdonosok rendszerint úgy érkeztek, hogy az inggallérjuk körül gyűrű alakú koszfolt éktelenkedett. Egyébiránt pedig Mike kitűnően szórakozott – hiszen olyan információknak volt a birtokában, amelyek miatt Henrynek ugyancsak furdalhatta az oldalát a kíváncsiság. És ő egyelőre nem volt hajlandó megosztani ezeket vele. Egyszer az életben végre nyeregben érezhette magát. Henry kíváncsi szemmel fürkészte az öccsét eközben. – Úgy hírlik, elég sokszor találkoztatok a múlt héten, és ennek alapján azt reméltem, már szépen haladtok... – Te is tudod, hogy van ez – hangzott Mike kitérő válasza, de fel se nézett közben a munkából. Elmélyülten lazítgatott néhány konokul ellenálló csavart. – Épp az a baj, hogy nem tudom – felelte Henry. Én viszont tudom, ellentétben veled, gondolta Mike büszkén. –. Mint már mondtam neked az imént, minden rendben van közöttünk. Mondd csak, ideadnád azt a rongyot? Annyira csúszik a kezem az olajtól, hogy képtelen vagyok rendesen megfogni ezt a csavart. Henry készségesen odalépett hozzá, és a kezébe nyomta a rongyot. – Azt csiripelik a verebek, vacsorát is készítettél neki, mégpedig nálad... – Stimmel – felelte Mike. – Na és? – Na és mi? – Mi történt még? – Ízlett neki – felelte Mike. – Ez minden? – hüledezett Henry. – Mégis mit szeretnél hallani tőlem, Henry? – érdeklődött Mike. – Például azt, hogy mit gondolsz, mit érez irántad Julie? – Azt hiszem, tetszem neki – jelentette ki Mike. – És kedvel engem. Henry egymásba kulcsolta az ujjait maga előtt. Na végre, ez már valami, gondolta magában, de mégsem volt igazán elégedett. – Szóval azt hiszed, tetszel neki...? Mike úgy tett, mintha hosszasan gondolkodnia kellene. Pontosan tudta, hogy Henry további részleteket vár most tőle. – Úgy van – bökte ki nagy sokára. Továbbra sem bújt elő, most a motorháztető fedezékében mosolygott a bátyja tanácstalanságán, de Henry ezt persze nem láthatta. Remek, gondolta magában. Csak így tovább! – Aha – felelte a bátyja, miközben azt gondolta: Próbál kitérni a válasz elől, de én úgyis kiszedem belőle, amit tudni akarok. – Tulajdonképpen azt szerettem volna megkérdezni tőled, volna-e kedvetek eljönni velünk hajókázni a jövő hétvégén. Úgy értem, Emmával és velem... – rukkolt elő a legújabb ötletével. – Úgy érted, a következő hétvégén? – Igen. Arra gondoltam, pecázhatnánk, vinnénk magunkkal sört, efféle. Szóval... jól fogunk szórakozni négyesben – sorolta egyre lelkesebben. – Igen, talán menni fog – hangzott Mike közömbös válasza. Henry felvonta a szemöldökét. Milyen fölényesen beszél velem az én drága öcsém, gondolta magában. Érdekes, mennyire megváltozik attól, ha végre akad egy barátnője! – Próbáld meg jobban palástolni, mennyire örülsz a meghívásnak mondta végül mogorva képpel, sértődést színlelve. – Hé, nehogy megsértődj már! – szólt utána Mike. – Csak arra gondoltam, ezt előbb meg kell beszélnem még Julie-val. – Ó, persze – felelte Henry. – így már egészen más. És szerencsére így is gondolta.

Még vagy egy percig álldogált ott Mike mellett, de az öccse egyetlen pillanatra se bukkant ki a motorháztető alól. Henry végül megunta a várakozást, sarkon fordult és visszaballagott az irodájába. Hát jól van, Mike, gondolta. Ha te így akarod... Szerettem volna megtudni tőled egy-két dolgot, de most úgy döntöttél, egy pillanatra se zökkensz ki a szűkszavú fickő szerepköréből... Ezzel mindössze az volt a probléma, hogy ő sem bírta sokáig a hallgatást. Ám hiába törte a fejét, úgy húsz perc múlva se jutott eszébe, hogyan szedhetne ki még valamit az öccséből. Szerette persze az effajta játékokat vele, de most mégis hamar elege lett Mike csökönyös szűkszavúságából. Végül mégiscsak lehiggadt valahogy. Hiszen nem akart ő semmi rosszat az öccsének. Lehet, hogy híján vagyok az akaraterőnek, állapította meg magában,de azt senki sem állíthatja rólam, hogy rosszindulatú volnék lliszen te valósággal kivirultál az utóbbi néhány napban – állapítottameg Mabel. – Pompás színed van! – Dehogy. Csak sokat vagyok a napon mostanában – szabadkozott Julie. A fodrászszalonban voltak ekkor, és élvezték, hogy akadt néhány szabad percük két vendég között. Andrea épp dolgozott – hajat vágott, és közben a politikáról beszélgetett a kuncsaftjával. A társalgásuk épp akadozoban volt, miután Andrea kijelentette, azért kedveli a jelenlegi kormányzót, mert „sokkal jobb a frizurája, mint az előző fickóé volt". Úgy tűnt, ez az információ semmitmondó lehetett a vendég számára, mert ettől fogva mély hallgatásba burkolózott. – Tudod jól, hogy nem erre céloztam, Julie – felelte Mabel. – Tudom, persze. Julie a partvis után nyúlt, és nekilátott, hogy összesöpörje a padlóra hullott hajtincseket. – Hiszen amúgy nem szokásod különösebben köntörfalazni... – Miért is kellene köntörfalaznom? – kapta fel a fejét Mabel. – Sokkal egyszerűbb az élet, ha az ember mindig őszintén megmondja, mire gondol. – Neked talán tényleg ez az egyszerűbb megoldás – állapította meg Julie. – De mi, a közönséges földi halandók néha elgondolkodunk azon, mire gondolhat a másik, ha a szemébe vágjuk a véleményünket. – Ugyan már, drágám, emiatt igazán fölösleges aggódnod. Hiszen amúgy sem láthatsz bele a többi ember fejébe. Az élet túlságosan rövid ahhoz, hogy ilyesmin töprengjünk. Mellesleg te ilyennek szerettél meg engem, vagy tévedek? – Ebben egészen biztos lehetsz. Mabel bizalmasan odahajolt hozzá. – Remek. Akkor talán itt fejezzük be ezt a magasröptű elmélkedést. Úgy egy óra múlva Andrea is elkészült aznapi utolsó vendége frizurájával. Az illető olyan meglepően nagy összegű borravalót adott neki, hogy azt kezdte számolgatni, ebből akár meg is veheti azt a szexi szivacsos melltartót, amelyet nemrég nézett ki magának. Az utóbbi néhány hétben úgy érezte, az a legnagyobb problémája, hogy nem elég nagy a melle, ezért nem olyan férfiakat vonz magához, akiket szeretne. De egy új push-up melltartó biztosan egy csapásra megoldja majd ezt a gondot... És akkor talán jobban érzi majd magát a bőrében. Az utóbbi néhány hétben Mabel és Julie sokszor vonultak félre egy-egy hosszabb, meghitt beszélgetésre. Mintha legalábbis azt tervezgetnék, hogy együtt fognak kirabolni egy bankot. Andreának egyre kevésbé tetszett, hogy őt rendre kirekesztik a bizalmas beszélgetéseikből. Biztosra vette, hogy Julie-ról és Mike-ról sutyorognak ilyenkor. Persze, vele véletlenül sem osztották volna meg a titkaikat. Igaz, így is sikerült elkapnia egy-egy beszélgetésfoszlányt. Hogy Julie csókolózott már Mike-kal? Na és akkor mi van? Nem olyan nagy dolog az. Andrea már az általános iskola második osztálya óta tudta, hogyan kell csókolózni. De úgy tűnt, Julie számára ez ugyanolyan romantikus esemény, mint a Micsoda nő! című mozifilm főszereplője számára... Andrea mellesleg úgy vélte, egész egyszerűen nevetséges ez az egész viszonya Mike-kal. Na és hogy Mike vagy Richard? Ugyan már, hiszen egyértelmű, hogy kit kellene választania a két férfi közül. Ezt még a vak is látja. Igaz, hogy Mike is jóképű fickó, na de nem is lehet egy napon említeni őt Richarddal. Richardot Andrea egész egyszerűen tökéletesnek látta. Na és Mike? Közel sincs olyan szexepilje, mint Richardnak. Mégis hová tette Julie a szemét? Igaz, ha férfiakról van szó, hát nem is lehet neki valami sok tapasztalata... Julie nyugodtan fordulhatna hozzá jótanácsért... Andrea így vélekedett ekkor, ő adna neki néhány hasznos tippet arra vonatkozóan, hogyan szerezhetné vissza Richardot, ha már egyszer így elbaltázta vele... Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és csilingelni kezdett fölötte a csengő. Andrea csak a fejét fordította abba az irányba. Lám csak, gondolta magában, elég volt emlegetnie, máris megjelent... A szalonban kínos csend támadt ekkor. Mabel épp távozni készült egy pár percre, Julie vendége pedig szintén indulóban volt Richard megállt, és udvariasan tartotta az ajtót neki. Napszemüveg volt rajta, és amikor ismét Julie felé fordult, ő a saját arcmását látta visszatükröződni benne. Furcsa, visszás és kellemetlen érzés volt számára viszontlátni a férfit. Olyannyira, hogy még a gyomra is görcsbe rándult tőle. Singer pedig nyomban felkelt a plédjéről, amint megpillantotta Richardot, és elindult felé. – Richard... – szólalt meg Julie, egészen halkan, szinte bizonytalanul.

– Szia, Julie. Hogy vagy? Nem volt oka arra, hogy udvariatlanul viselkedjen vele, de ahhoz sem volt kedve, hogy udvariaskodjon, amit a férfi esetleg biztatásnak vehet. Bár semmit sem tehetett az ellen, hogy néha-néha összetalálkozzon vele véletlenül, hiszen kisvárosban élnek, ahol az ilyesmi szinte törvényszerűen bekövetkezik, abban egészen biztos volt, hogy nem szeretné, ha a férfi továbbra is bejárna ide. Az egészen más, ha véletlenül összetalálkoznak valahol, mint ha továbbra is rendszeresen kell látnia őt, és esze ágában sem volt olyasmit tenni vagy mondani, amivel erre biztatná. És arra sem vágyott, hogy akár a véletlen folytán is gyakrabban találkozzanak a kelleténél, mint ahogy a zöldségesnél történt. – Mi újság? – kérdezte válasz helyett. Richard csak ekkor vette le a napszemüvegét. Elmosolyodott, halkan és gyöngéden beszélt, mintha továbbra is meghitt viszonyban állnának egymással. – Abban reménykedtem, talán belefér a mai napodba, hogy levágd a hajam – mondta. – Úgy érzem, már itt az ideje. Julíe azon tűnődött, vajon tényleg ezzel a céllal jött-e ide Richard, vagy ez inkább csak ürügy lehet a számára. Hogy időt nyerjen, lapozgatni kezdte az előjegyzési naptárát, pedig pontosan tudta, mit fog találni benne. Ingatni kezdte a fejét, miközben az aznapra szóló bejegyzéseket böngészte. – Sajnálom, de ma semmiképp sem fér már bele az időmbe mondta végül. – Szokatlanul forgalmas napom van. Néhány perc múlva itt lesz a következő vendégem, és azután is folyamatosan van munkám. Délutánra hajfestést is kértek, ami sok időt vesz igénybe. – Jobb lett volna előre kérnem egy időpontot hozzád, ugye? – kérdezte Richard. – Általában marad egy kis időm még egy-egy vendégre napközben, de a mai nap kivételesen forgalmasnak ígérkezik. – Értem – bólintott Richard, és elkapta róla a tekintetét. – De ha már itt vagyok, talán megbeszélhetnénk egy időpontot. Mit szólnál például a hétfőhöz? Julie lapozgatta az előjegyzési naptárat, de a hétfőről is tudta, hogy már megtelt időpontokkal. – Sajnos akkor sincs üresedés nálam. A hétfő rendszerint már csak ilyen. Tudod, nálam ez a törzsvendégek szokásos napja... – Na és a kedd? – próbálkozott Richard. Ehhez meg se kellett néznie a naptárát. – Kedden csak fél napot dolgozom, délelőtt. Fontos intéznivalóm van délután – mondta Julie. Richard lassan lehunyta a szemét, majd ugyanilyen lassan ki is nyitotta. Mintha ezt kérdezte volna: Szóval akkor így állunk? Mégsem fordult sarkon, hogy távozzon. Andrea érezte, hogy egyre nagyobb a feszültség kettejük között, és gyorsan közbeavatkozott. – Én szívesen levágom a haját, édes szívem – mondta. – A mai napom úgy alakult, hogy épp van egy kis szabad időm... Mindössze néhány percet kellene várnia rám... Richard egy lépést hátrált, de közben le nem vette a szemét Julie-ról. – Igen – mondta Andreának. – Köszönöm, az nagyon jó lenne. Andrea meghuzigálta a miniszoknyája alját és a tükörbe pillantott, rendet tett az asztalán, aztán elindult a hátsó helyiségbe, és mutatta az utat Richardnak. – Jöjjön csak, kedves. Ide hátra. Először meg kell mosnom a haját... – Hát persze. Köszönöm, Andrea. Andrea hátrapillantott a válla fölött, és a lehető legragyogóbb mosolyát villantotta a férfira. Tetszett neki az, ahogyan kiejtette a száján a nevét. Mégis mit keresett itt? – kérdezte Mike. Amint látta Richardot távoznia fodrászszalonból, átsietett hozzájuk. Újabban, ha csak tehette, mindig ebbe az irányba bámult napközben – mintha eközben elképzelné, mit is csinálhat odabent Julie. – Azért jött, hogy levágassa a haját – mondta Julie. – Mégis miért? – értetlenkedett Mike. – Tudod, a fodrászhoz általában ezért járnak az emberek – magyarázta Julie még mindig türelmesen. Mike ugyanis türelmetlen volt, és ezt egy pillanatig sem titkolta. Julie ezért így folytatta: – Ugyan már, ne csinálj olyan nagy ügyet ebből! Hiszen jóformán alig beszéltem vele. Végül Andrea vágta le a haját, nem én. – De persze azt akarta, hogy te vágd le neki, ugye? – kérdezte Mike harciasan. – Annak ellenére, hogy szakítottál vele... – Ezt nem tagadhatom. De azt hiszem, most már tudomásul vette, hogy nem akarom látni őt többé, még itt, a munkahelyemen sem. Ezt persze nem mondhattam meg neki egyenesen a szemébe, de biztos vagyok abban, hogy most már ő is felfogta... – érvelt Julie. – Hát akkor... jó – mondta Mike végül. Rövid hallgatás után azonban így folytatta: – És vajon most már felfogta azt is, hogy... hogy... tudod, azt, hogy velem jársz, ugye?

Válasz helyett Julie megfogta Mike kezét. – Tudod, milyen aranyos vagy, amikor féltékenykedsz? – kérdezte szelíden. – Én nem is féltékenykedem. – Dehogynem. De nincs okod aggodalomra, mert szerintem ez kifejezetten jól áll neked. Akkor viszlát, ma este! Mike csak most kezdett némi megkönnyebbülést érezni azóta, hogy látta Richardot távozni a fodrászüzletből. – Ott leszek nálad, a megbeszélt időben – ígérte, és visszaballagott a műhelybe. Amikor Julie néhány perccel később visszatért a szalonba, Andrea már egy másik vendég haját vágta. Ám az arca még mindig kipirult volt – azóta, hogy Richard nála járt. Julie most jött csak rá, ez volt az első alkalom, hogy Andreát nem látta idegesnek, amikor férfivendég volt nála. És arra gondolt, Andrea is megérdemelne végre valami jót az életben. Bár azt el sem tudta képzelni róla, hogy valakivel hosszabb ideig is járhatna néhány hétnél. Julie-nak az volt a benyomása, hogy hamar ráun a férfiakra. Miután elkészült a saját munkájával, már öt óra is elmúlt néhány perccel. Szedelőzködni kezdtek. Andrea már fél órával korábban végzett, és haza is ment. Mabel hátul takarított, míg Julie az elülső helyiséget tette rendbe. És ekkor vette csak észre a napszemüveget, amely a pulton, az egyik cserepes növény mellett pihent. Persze rögtön tudta, hogy Richard hagyta itt. Először arra gondolt, felhívja a férfit, hogy ne keresgélje fölöslegesen, és tudjon róla, hogy itt felejtette, de aztán meggondolta magát. Ezt Mabel vagy Andrea is megteheti helyette. És jobb is lesz így. Hazafelé menet megállt a zöldséges előtt, hogy bevásároljon a vacsorához, és már a saját háza bejárati ajtaja előtt állt, mikor meghallotta,hogy csöng odabent a telefon. A zöldségekkel teli szatyrokat az asztalra tette, és aztán a készülékhez sietett, hogy még időben felvegye. , – Halló? – Szia, Julie... Richard volt az. A hangja olyan barátságosan és közvetlenül csengett, mintha nap mint nap beszélnének telefonon egymással az utóbbi időben is. – Nem voltam biztos abban, hogy már hazaérkeztél – folytatta lendületesen -, de nagyon örülök annak, hogy elértelek. Mindenképpen szerettem volna beszélni veled még ma. Julie lehunyta a szemét, és arra gondolt: Nem, ez nem lehet igaz. Ami sok, az sok. És ő már így is megelégelte. – Szia, Richard – mondta tőle telhetően a leghűvösebben. – Hogy vagy? – Köszönöm, jól. Úgy érezte, mintha Richard azon tűnődött volna, milyennek érezte ahangját. Csak egy bizonyos idő elteltével folytatta: – Valószínűleg szeretnéd tudni, miért kereslek... – Így is mondhatjuk – mondta Julie kitérően. – Nos, azt szerettem volna megtudni, nem találkoztál-e az üzletben valahol a napszemüvegemmel. Azt hiszem, nálatok maradt... – Igen, ott is van. Az asztalon hagytam. Hétfőn érte jöhetsz – válaszolta. – Úgy értsem, szombaton nem vagytok nyitva? – Nem. Mabelnek az az álláspontja, hogy senki se dolgozzon hétvégén. – Ó... – Richard elhallgatott. – Tudod, épp elutazni készülök a városból, és fontos lenne, hogy magammal vigyem. Azt hittem, érte mehetek, még mielőtt elindulok. Nem tudnád kinyitni nekem az üzletet ma este erre a rövid időre? Hiszen mindössze pár percet venne igénybe. Amint visszakaptam a szemüvegemet, máris indulok... Julie eltartotta a fülétől a telefont, és egy ideig nem válaszolt, csak gondolkodott a hallottakon. Ez a fickó biztosan viccel velem, vagy hülyének néz, gondolta. Nyilván szántszándékkal hagyta ott a napszemüvegét, hogy legyen ürügye felhívni engem. – Julie? Mondd csak, ott vagy még? – kérdezte a férfi türelmetlenül. Julie kifújta a levegőt a tüdejéből, és ezt Richardnak is hallania kellett a vonal túlsó végén. Ám Julie most már nem törődött ezzel. – Azt hiszem, túlságosan messzire mentél, tudod? – a hangjában most már nyoma sem volt megértésnek vagy kedvességnek. – Pontosan tudom, mire megy ki ez a játék, és egészen mostanáig igyekeztem kedves lenni hozzád, de azt hiszem, most már legfőbb ideje, hogy ennek véget vessek. Megértetted? – Miről beszélsz tulajdonképpen? – kérdezte a férfi értetlenkedve. – Én csak a napszemüvegemet szeretném visszakapni... – Richard, komolyan gondoltam, amit az imént mondtam – erősködött Julie. – Értsd meg, hogy én most már valaki mással járok. Közöttünk mindennek vége. Majd hétfőn megkapod a szemüvegedet, ha bejössz érte az üzletbe... – Julie... várj csak...

Julie azonban már letette a telefont. Huszonharmadik fejezet Úgy egy órával később Mike megérkezett Julie-hoz. Bekopogtatott, lenyomta a kilincset és bedugta a fejét az ajtónyíláson. – Hahó, itt vagyok! – kiáltotta. Julie éppen a fürdőszobában tartózkodott ekkor, és a haját szárítgatta. Singer azonnal előjött, amint meghallotta Mike hangját, és lelkesen üdvözölte. – Bejöhetek? – kérdezte Mike. – Úgy értem, fel vagy öltözve? – Igen – felelte Julie. – Nyugodtan bejöhetsz... Mike áthaladt a hálószobán, és bekukkantott a fürdőszobába. – Most zuhanyoztál? – Igen. Szinte ragadt a bőröm, olyan melegem volt napközben – felelte Julie. Összehajtogatta a hajszárító zsinórját, azután eltette a szekrénybe. – Amikor olyan forgalmas napom van, mint ma is volt, úgy érzem, csupa haj vagyok, mire eljön a munkanap vége. Egy pár perc még, és elkészülök... – ígérte. – Nem zavar, ha itt maradok melletted addig is? – Dehogy. Maradj csak, ha jólesik. Mike nekitámaszkodott az ajtónak, úgy figyelte, miközben Julie nekilátott, hogy kisminkelje magát. A tükörhöz egészen közel hajolva rövid, határozott és gyakorlott mozdulatokkal húzta ki a szemceruzával a szeme kontúrját, festette ki szempilláját előbb fölül, aztán alul, és végül a szemhéját színezte ki. Van valami érzéki abban, ahogyan egy nő sminkeli magát. Hiszen az a vágy munkál benne ilyenkor, hogy szeretne minél jobban tetszeni a férfinak és vonzó lenni... Mike ezen tűnődött, miközben Julie-t figyelte. És gondosan megfigyelte azokat a finom változásokat is, amelyek az egyes műveletek során mentek végbe a külsején. Mivel ma este sehová se készültek, pontosan tudhatta, hogy a szépítkezés ez alkalommal csakis neki szól. És – semmi kétség – Mike ezt a gondolatot ellenállhatatlanul erotikusnak érezte. Most már tisztában volt az érzéseivel. Pontosan tudta magáról, hogy szerelmes Julie-ba. Az utóbbi néhány hét során ez teljesen egyértelműen kiderült a számára. Sokat voltak együtt korábban is, de ez mégis más volt. És napról napra erősödött benne a lány iránt érzett vonzalom. Egészen másként érzett Julie iránt azóta, hogy randevúzni kezdtek egymással. Már nem egy magában sokszor dédelgetett fantáziaképet jelentett a számára, hanem nagyon is valóságossá vált – és ma már el sem tudta képzelni nélküle az életét. Valahányszor csak Julie-ra gondolt, egészen elandalodott – úgy fonta keresztbe maga előtt a karját, mintha őt ölelné át, mintha attól tartana, máskülönben még képes lenne egyszerűen elillanni, mint egy álom... Julie fülbevalót választott magának, és halvány mosoly suhant át az arcán, miközben arra gondolt, vajon mit találhat olyan érdekesnek Mike abban, hogy ő készülődik. Az odafigyelése mégis jóleső melegséggel töltötte el. A parfümje után nyúlt, egy keveset a nyakára és a csuklójára permetezett belőle, azután a tükörbe nézett. A tekintete találkozott Mike-éval közben. – Így már jobb? – kérdezte. – Gyönyörű vagy – felelte Mike. – Mint mindig. Julie az utolsó simítások után elsuhant Mike mellett, ő persze ott volt a nyomában. A tekintete megpihent a ringó csípőn, a karcsú derékon. Julie mezítláb volt, és egyszerű, kifakult farmernadrágot viselt, mégis maga volt a megtestesült női báj – pedig Mike is tudta, hogy mindig ilyen kecses a mozgása, nem pedig neki mórikálja magát – Arra gondoltam, steaket eszünk vacsorára – mondta Julie. – Mit szólsz hozzá? – Jól hangzik, de még nem vagyok éhes. A műhelyben ebédeltem, elég későn. De egy sör azért most is jólesne. Julie a konyhaszekrénybe nyúlt, hogy elővegye a poharat. Ehhez lábujjhegyre kellett emelkednie, és nyújtózkodás közben a blúza egykissé felcsúszott, így Mike láthatta mezítelen hasát. Inkább elkapta róla a tekintetét, és megpróbált valami közömbös dologra gondolni. Julie odaállt elé, egy söröspoharat nyomott Mike kezébe, aztán elővett magának egy borospoharat. Mike töltött mindkettőbe, azután hosszasan kortyolt az italából. És aztán még egyet, hogy leplezze zavarát. – Volna kedved leülni odakint? – kérdezte Julie. – Persze... Kimentek a verandára, és Julie kiengedte Singert az udvarra. Ujjatlan blúz volt rajta, és Mike nemegyszer azon kapta magát, hogy megakad a tekintete a karján, a mellén, és egyre gyakrabban fantáziált arról, vajon milyen lenne ruha nélkül is látni őt. Lehunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. Ne csinálj bolondot magadból, gondolta. Térj észre végre! Nagyot kortyolt a söréből, így már alig maradt belőle. És közben egyre csak arra gondolt, pokolian hosszú éjszaka áll előtte. Mégsem volt olyan pokoli és olyan hosszú sem, mint tartott tőle.

Mint mindig, most is beszélgetni kezdtek, könnyedén és fesztelenül, egészen hétköznapi dolgokról, miközben feltámadt az esti szél. Mike egy órával később előkészítette a kerti grillsütőt, és nekilátott steaket sütni,míg Julie odabent a salátát állította össze köretnek. Miközben a konyhában tett-vett, Julie arra gondolt, hogy Mike ma este pont olyan sóvárgó képet vág, mint egy szexmániás fickó, aki hosszú évek óta magányosan tengeti az életét egy lakatlan szigeten. Szegény fiú, egész idő alatt olyan epekedve bámult rá... És bár mindent elkövetett annak érdekében, hogy neki ez ne tűnjön fel, Julie pontosan tudta, mi jár a fejében. Elsősorban azért, mert ő is ugyanarra gondolt. És miközben elkalandozott, egyre ügyetlenebbül aprította a zöldségeket, kis híján megvágta magát. Miután az uborkával és a paradicsommal is végzett, egy nagy tálba tette mind, összekeverte az öntettel, azután megterítette az asztalt – porcelán étkészletet, evőeszközöket vett elő. Amikor ezzel is elkészült, az asztaltól néhány lépésre megállt, hogy megcsodálja – és ekkor jött rá, hogy valami még hiányzik. Előkeresett két gyertyát, középre állította és meggyújtotta. Azután lekapcsolta a villanyt, és ismét az ajtóban megállva, most már elégedetten szemlélte a látványt. Átment a nappaliba, elővett egy Ella Fitzgerald-CD-t, betette a lejátszóba, és már épp a bort vitte az asztalhoz, amikor Mike belépett a házba a frissen sült hússzeletekkel. Megállt az ajtó előtt, és ő is megcsodálta Julie művét. – Tetszik? – kérdezte Julie kisvártatva. – Fantasztikus – állapította meg Mike némi tűnődés után. Julie-nak nem kerülhette el a figyelmét, hogy amikor ezt kimondta, már rég nem az asztalt, hanem őt bámulta. Egy hosszú percig egymás szemébe néztek. Végül Mike kapta el elsőként a pillantását róla. Az asztalhoz ment, és letette a sültekkel megrakott tálat. Ám aztán ahelyett, hogy helyet foglalt volna, elindult Julie felé. Ő pedig érezte, hogy a feszült várakozástól remegni kezdett a gyomra. Egek ura, gondolta. Tényleg készen állok vajon már erre – testben és lélekben is? Julie elé érve Mike megtorpant. Egyik kezét felemelte, lassan szétnyitotta az ujjait, legyezőszerűen, mintha engedélyt kérne tőle a folytatáshoz. A háttérben lágy zene szólt, a vacsora ínycsiklandó illata ott terjengett körülöttük a levegőben. De ez már el sem jutott Julie tudatáig. Megszűnt létezni számára a világ, és egyedül Mike-ot látta, semmi mást. Mintha a lénye teljesen kitöltötte volna a teret. És Julie ebben a pillanatban ismerte fel, hogy belészeretett. Mike pedig úgy nézett most rá, mintha olvasni tudna a gondolataiban. Julie átadta magát ennek az érzésnek. A fejét kissé előrehajtotta – úgy, hogy az arca a férfi tenyerébe simuljon, és lehunyta a szemét, átadva magát az érintésének. Mike csak ezután mozdult meg ismét. Lassan magához ölelte, és hozzásimult, érezni akarta a teste melegét, minden porcikáját. Julie-t biztonságérzéssel töltötte el az erős férfikarok ölelése. Mike megcsókolta. Olyan lágyan és gyöngéden, mint amilyen talán csak egy kolibri cseppnyi szárnyának az érintése lehet. És bár többször is csókolóztak már ezt megelőzően, ez a mostani valahogy mégis más volt. Az ölelésükből szenvedély áradt, mintha évek óta tartó barátságuknak egyes-egyedül az lett volna a célja, hogy eljussanak ebbe az állapotba. Amikor kibontakoztak egymás öleléséből, Mike szótlanul kézen fogta Julie-t, és elindult vele a hálószoba felé. Amikor megálltak az ágy mellett, Mike a szemébe nézett, és elkezdte kigombolni a blúzát. Julie érezte,micsoda forróság árad az ujjai hegyéből, és azt is, amikor a nadrágjagombjával kezdett bíbelődni. Közben a nyaka hajlatát csókolgatta, s egyik kezével a haját cirógatta. – Szeretlek – suttogta Mike. Julie úgy érezte, mintha semmi sem létezne rajtuk kívül – és a szó sokáig visszhangzott a fülében. Megkönnyebbülten és boldogan sóhajtott fel. – Mike... – suttogta, miközben a férfi forró lehelete a nyaka hajlatátcirógatta. – Én is szeretlek. Még akkor este szeretkeztek is. És bár nem voltak annyira zavarban, mint Julie tartott tőle, mégsem történhetett minden úgy, ahogyan szerették volna. Mike egyedül arra összpontosította a figyelmét, hogy Julie-nak örömöt szerezzen, Julie pedig arra, hogy ő szerezzen örömöt Mike-nak. Mindketten túl sokat gondolkodtak hát közben, és így képtelenek voltak önfeledten átadni magukat a pillanatnak. Egymás mellett feküdtek az ágyban, hangosan zihálva, kimerülve, mégis kielégületlenül. Mindketten a mennyezetet bámulták, és a történteken gondolkodtak. És nagyjából ugyanazt érezték.- Úgy tűnik, kijöttem a gyakorlatból. És mindketten abban reménykedtek közben, hogy a másik ezt nem vette észre. Mindazonáltal így is jól érezték magukat. Átölelték egymást, úgy pihentek, miután a tisztán szexuális késztetés helyébe a gyöngédség kifejezésének vágya lépett. Mike ismét Julie fülébe suttogta, hogy szereti, és Julie is megerősítette őt ebben. És egy órával később, amikor ismét szeretkeztek, már minden tökéletes volt. Éfél is elmúlt már, és még mindig ébren voltak, azóta is az ágyban Julie Mike ujjait figyelte, amint kis köröket írtak le a köldöke tájékán. Amikor nem bírta már tovább, annyira csiklandozta, mocorogni, majd ficánkolni kezdett, és nevetett, végül lefogta Mike kezét, hogy hagyja abba.

– Halálra csiklandozol a végén – tiltakozott. Mike megcsókolta Julie kezét, és a szemébe nézett. – Jut eszembe, csodás voltál az ágyban. – Ó, hát idáig jutottunk? – kapta fel a fejét Julie. – Mintha egy egyéjszakás kaland lennék, és csak azért mondanád ezt, hogy ne érezz bűntudatot amiatt, hogy kihasználtál egy gyönge nőt? – Nem, nem úgy értettem. Komolyan mondtam. Szenzációs voltál. A legjobb életemben... Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen is lehet egy szeretkezés. – Újabb és újabb közhelyeket mondasz – nevetett Julie. – Ezek szerint nem hiszel nekem? – Dehogynem. Pontosan tudom magamról, milyen jó vagyok az ágyban – vágta rá Julie.- Nem is egyszerűen jó, hanem egyenesen a legjobb. Mint ezt most már te is tudod... Mike ismét csiklandozni kezdte, mielőtt befejezhette volna a mondatot. Julie nevetett, és próbált menekülni előle. Mike végül hasra fordult mellette, és felkönyökölt. – Jut eszembe – mondta váratlan fordulattal. – Nem is használtalak ki... nekem úgy rémlik, mintha te is akartad volna. Julie az oldalára fordult, hogy jobban lássa, azután magára húzta alepedőt. – Érdekes. Én mindössze arra emlékszem, hogy megterítettem, és épp vacsorázni készültem, a következő pillanatban pedig valaki becipelt a hálószobába, és lehámozta rólam a ruhát. – De nem volt rossz ötlet, ugye? – Sőt, egészen csábító. Julie gyöngéden megcirógatta Mike arcát. – Szeretlek, tudod? – kérdezte. – Igen, tudom – felelte Mike közönyösen. Julie gyöngéden eltolta magától, és a szemébe nézett. – És én még próbálok komolyan beszélni veled. Az lett volna a minimum, hogy azt mondod erre, te is szeretsz engem – mondta duzzogást színlelve. – Már megint? Mégis hányszor kell elmondanom egyetlen napon szerinted? – Hányszor szeretnéd? Mike a szemébe nézett, és megfogta a kezét. A szájához emelte, és egyenként végigcsókolta az ujjai hegyét. – Ha rajtam múlna – jegyezte meg közben -, mást se tennék egész nap életem hátralévő részében. Ez igazán kedves volt tőle. És Julie őszintének is érezte. – Nos, mivel ennyire szeretsz engem, nem volna kedved végre enni is valamit? Úgy érzem, máskülönben hamarosan éhen halok. – Rendben van. Miközben Mike lehajolt, hogy felkapja a nadrágját, megszólalt a telefon. A készülék ott volt közvetlenül mellette, az éjjeliszekrényen. Mike egy darabig várt, aztán – a harmadik csöngés után – felvette. – Halló? – szólt bele, majd várt. És megismételte: – Halló? Julie lehunyta a szemét, és abban reménykedett, hogy Mike-nak nem kell még egyszer elismételnie ezt a szót. – Halló? Aztán visszatette a telefont a helyére. – Senki se szólt bele – mondta. – Lehet, hogy csak téves hívás volt. Vagy valami ilyesmi... Csak ekkor pillantott Julie-ra. – Mondd csak, jól vagy? – kérdezte. Julie megpróbált mosolyt erőltetni magára. – Igen. Jól vagyok... – felelte. És ekkor ismét megcsörrent a telefon. Mike most előbb Julie-ra nézett, tanácstalanul, mielőtt felvette volna. És pontosan ugyanaz történt,mint az imént. Julie nyugalmat erőltetett magára, és keresztbe font karral állt és várt. Arról próbálta meggyőzni magát, hogy ennek az egésznek nincs is semmiféle jelentősége, mégsem volt képes szabadulni a déjá vu érzéstől, amely hirtelen úrrá lett rajta. Olyan hátborzongató érzés volt ez,mint amikor legutóbb kilátogatott Jim sírjához a temetőbe. Most is úgy érezte, mintha valaki figyelné őt. Igen, egyre határozottabban erősödött benne ez az érzés. Huszonnegyedik fejezet Julie élete megváltozott, mégpedig attól az éjszakától kezdődően. E változások többsége csodálatos volt. Mike a szombatot Julie-val töl tötte. Szeretkeztek egyszer reggel, azután még egyszer elalvás előtt is. Vasárnap Jacksonville-be mentek édes kettesben, a bevásárlóközpontba. Julie vett magának egy új fürdőruhát, néhány sortnadrágot és egy pár szandált is. Miután hazaértek, és felpróbálta a bikinit, Mike kidülledt szemmel bámulta egy ideig. Aztán egyszer csak felpattant a díványról,

hogy elkapja. Julie menekülni próbált előle, és így kergetőztek egy darabig a házban. Julie kacagott és sikoltozott, mígnem végül megint csak a hálószobában kötöttek ki. Mike magával rántotta az ágyra, és hancúrozni kezdtek. Eleinte tartott attól, hogy mezítelenül mutatkozzanak egymás előtt, de azután rájött, hogy a kapcsolatuk lényegén semmit sem változtatotta tény, hogy most már szeretkeztek egymással, vagyis alaptalanok voltak a félelmei. Mike ugyanúgy viccelődött vele és megnevettette, mint annak előtte, és ő is ugyanúgy ugrathatta őt, jóllehet, most már kéz a kézben üldögéltek a pamlagon, amikor együtt nézték a tévét. Ugyanakkor bármennyire is szerette volna, még a legszebb pillanatokban sem volt képes szabadulni a hét közbeni bizarr telefonhívások emlékétől. Kétszer is csöngött a telefonja péntek éjjel, és aztán megint csak kétszer szombaton is. Azután vasárnap összesen négy alkalommal, hétfőn pedig ötször. Ám ezen az utolsó két napon Mike már nem lehetett ott mellette a házban, így ő maga volt kénytelen felvenni a telefont. Kedden négyszer is csöngeni kezdett a készüléke már azt követően, hogy lefeküdt aludni, miután Mike hazament, mert a fiú hétköznapokon továbbra is a saját otthonában aludt. Julie ekkor úgy döntött, kihúzza a telefon zsinórját a falból. És szerdán, amikor a munkaidő végeztével hazament, és belépett a konyhába, azt kellett tapasztalnia, hogy megtelt az üzenetrögzítő kazettája. Megnyomta a lejátszógombot, hogy visszahallgassa az első híváskor hagyott üzenetet. Ám a hosszú hallgatáson kívül semmit sem rögzített a készülék a kazettán. Azután átugrott a következő üzenetre. Ugyanaz. És azután a következőre... és az azutánira. És így követte egyik néma hívás a másikat. A rögzítő minden egyes újabb híváskor bemondta a következő időpontot, amint befejeződött az előző. A negyedikhez érve Julie már szaporábban vette a levegőt idegességében, a kilencedik után könnybelábadt a szeme, és a tizenkettediknél már alighogy lenyomta a lejátszógombot, rögtön törölte is a hívást, mintha úgy érezné, ezzel a kétségbeesett, kapkodó mozdulattal elejét vehetné a továbbiaknak. És amikor a kazetta végéhez ért, már minden ízében remegve rogyott le egy székre az asztal mellé. Összesen húsz hívást rögzített a készüléke aznap. Ezek közül egyik sem tartott tovább két percnél. És a hívófél egyetlen alkalommal se szólt bele a készülékbe. Azután csütörtökön és pénteken egész nap néma maradt a telefonja. Huszonötödik fejezet Nekem úgy tűnik, ez idáig minden a lehető legnagyobb rendben ment – állapította meg Emma szombaton. Aznap, valamivel korábban Mike és Julie találkozott Henryvel és Emmával. Együtt mentek csónakázni a Harker-szigetre. Egy-egy hűtőtáskában vittek magukkal bőven ennivalót és sört, felszerelkeztek naptejjel, törülközővel, volt náluk horgászfelszerelés, mégpedig olyan sokféle kiegészítő kellékkel, hogy akár magát Moby Dicket is kifoghatták volna, ha éppenséggel az útjukba akad. Déltájban már a Kilátó-fok környékén hajókáztak. Mike és Henry ott álltak egymás mellett a fedélzeten, kezükben egy-egy pecabottal, egymással versengve, mint a tizenéves fiúk között szokás. Valahányszor egyiküknek horgára akadt egy hal, az illető megkapta méltó jutalmát érte, egy doboz sör formájában. Miután alaposan felrázta, kibontotta, villámgyorsan a fivére felé irányította, hogy ráspriccelje a tartalmát. A vödreik közül az egyik már tele volt makrélával és lepényhallal – akár egy egész falkányi fókát is bőségesen jóllakathattak volna ezzel a mennyiséggel -, és miután mindketten bőrig áztak a sörfürdő miatt, levetették az ingüket, és kiakasztották száradni. Julie és Emma a kabin közelében egy-egy nyugágyban pihentek és sütkéreztek, és sokkal inkább felnőttek módjára viselkedtek, mint a két férfi. Még nem köszöntött be a nyár, de már jóleső melegséggel sütött a nap, és a levegő páratartalma is kellemes volt. A hűtőtáskából kivett sörösdobozok oldala izzadt a melegtől. – Úgy is van – mondta Julie. – Őszintén szólva sokkal jobb, mint gondoltam volna. A múlt héten épp azon tűnődtem, fogalmam sincs már róla, miért is tartottam tőle ennyire. Emma is eltöprengett ezen a kérdésen. – De? – kérdezte. – Mit de? – Nekem úgy tűnik, mégis van valami, ami miatt nyugtalankodsz. Vagy tévedek? – Ennyire látszik rajtam? – Nem, de nem is kell hogy látszódjék. Épp elég hosszú ideje ismerlek már ahhoz, hogy tudjam, ha valami nincs teljesen rendben nálad. Szóval mi az? Valami köze van ennek Mike-hoz? – Nem, az égvilágon semmi. – Szereted őt? – Igen, persze. – Hát akkor meg mi a baj? Julie óvatosan letette maga mellé a sörét a fedélzetre. – Az, hogy elég furcsa telefonhívásokat kapok az utóbbi időben. – Kitől? – Nem tudom. Az illető még egyszer sem szólt bele a telefonba.

– Az a lihegős fajta? – Nem, még csak ezt sem mondhatnám. Teljesen néma olyankor a vonal. – És fogalmad sincs róla, ki lehet az? – Még csak nem is sejtem. Amikor felhívtam a 69-et, a kérdésemre azt mondták, magánszemély az előfizető, úgyhogy azután felhívtam a távközlési szolgáltatót. Csak annyit sikerült megtudnom tőlük, hogy mobiltelefonról érkeznek a hívások. Azt mondták, ehhez a számhoz nem tartozik előfizető, így nem tudják megmondani, ki lehet a hívó fél. – Hát ez meg hogy lehet? – Én sem értettem. Hosszasan magyarázták ugyan, de képtelen voltam odafigyelni. Miután elhangzott a lényeg, mármint az, hogy nem tudnak segíteni, már nem is igazán érdekelt. – És ötleted sincs arra vonatkozóan, hogy ki lehet az? Julie Mike-ot figyelte, aki ekkor dobta be a horgot egy újabb csalival. – Szerintem Richard lehet az. Bizonyítani persze nem tudom, de valami azt súgja, ő lehet az. – Miből gondolod? – Talán az időzítésből. Úgy értem, senki másra nem gyanakszom. Rajta kívül nem randevúztam mostanában mással, és... nem is tudom. Azt hiszem, ő az. Annak alapján, ahogyan viselkedett, amikor megmondtam neki, hogy részemről vége. És azóta is lépten-nyomon felbukkan az életemben. – Ezt meg hogy érted? – Apró dolgokról van szó. Véletlenül összefutok vele a zöldségesnél, azután bejön a szalonba, mert megint le akarja vágatni a haját. És valahányszor csak találkozom vele, mindig úgy érzem, mintha szántszándékkal kereste volna a lehetőséget, hogy ismét láthasson. Mintha azt akarná kideríteni, van-e még esélye nálam. Emma a szemébe nézett. – És mit gondol erről Mike? – Fogalmam sincs róla. Még nem is beszéltem vele erről. – Miért nem? Julie megvonta a vállát. – Miért, ő ugyan mit tehetne? Kezdjen nyomozni a pasas után? És mint ahogy mondtam, nem vagyok egészen biztos abban, hogy Richard áll a háttérben. – És összesen hány ilyen hívásról lehet szó? Julie lehunyta a szemét egy pillanatra. – Szerdán például hússzor kapcsolt be miatta az üzenetrögzítő. Emma erre már felegyenesedett. – Uramisten... Szóltál már a rendőrségnek? – Nem – felelte Julie. – Tudod, nem is tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak. Abban reménykedtem, biztosan csak valami tévedés lesz ez az egész, és egyszer majd magától abbahagyja. És az sem lehetetlen, hogy tényleg vége már. Az utóbbi két napban ugyanis egyszer sem keresett. Emma megfogta Julie karját. – Az ilyenek nem szokták csak úgy abbahagyni. Az újságok tele vannak az ilyen esetekkel. A kirúgott pasas bosszút áll. Ki akarja egyenlíteni a számlát. Olyan ez, mint azok, akik rögeszmésen zaklatnak másokat. Erre még nem gondoltál? – Dehogynem. Éppen ezért is gyanakszom rá. De mégis mit mondhatnék a rendőrségnek szerinted? Nem tudom bebizonyítani, hogy Richard a telefonáló, mint ahogy a távközlési szolgáltató sem tudja azonosítani a hívó felet. Még csak azt sem mondhatnám, hogy megfenyegetett engem. Nem láttam a házam közelében parkolni a kocsiját, sem a szalon környékén. És amikor összetalálkoztam vele, udvariasan viselkedett. És akkor különben is voltak körülöttünk mások is. Ha megvádolnám, úgyis letagadná. Julie az összes érvét felsorolta mostanra. – Mellesleg pedig, mint már mondtam, nem vagyok biztos abban, hogy ő az. Tulajdonképpen még Bob is lehetne. Vagy olyasvalaki, akire még csak nem is gyanakszom. Talán nem is ismerem az illetőt. Emma figyelmesen hallgatta, de továbbra sem engedte el a karját. – De te szinte kilencvenkilenc százalékig biztosra veszed, hogy Richard az. Julie rövid gondolkodás után bólintott. – És tegnap este nem is keresett? Vagy tegnapelőtt este? Úgy értem, olyankor, amikor Mike is ott volt nálad? – Nem. Ezért is reménykedem abban, hogy talán már abbahagyta. Emma a homlokát ráncolva töprengett. Vagy talán csak azt akarja elhitetni veled, hogy abbahagyta? De ezt végül nem mondta ki hangosan. – Furcsa – állapította meg. – És ijesztő is egy kissé. Elég csak jobban belegondolnom, máris kiráz tőle a hideg. – Engem is. – Hát akkor most mit fogsz tenni? Julie egyre csak rázta a fejét.

– Fogalmam sincs róla. Vagy egy órával később Julie a kis jacht orránál álldogált, amikor Mike odalépett mögé. Átkarolta, és odahajtotta a fejét a nyaka hajlatába. Julie hozzásimult, és egy csapásra megnyugodott az érintésétől. Mike később odaállt mellé. – Hát megjöttél? – kérdezte Julie. – Olyan magányosnak tűntél. – Dehogy. Csak jó volt egyedül lenni egy kicsit, és élvezni, ahogy fúj a szél. Már nagyon melegem volt a napon. – Nekem is. Lehet, hogy leégtem. Azt hiszem, a sör lemosta rólam a naptejet. – Na és? Győztél? – Igazán nem szeretnék dicsekedni, de fogalmazzunk úgy, hogy Henrynek ma nem volt akkora szerencséje, mint nekem. Julie elmosolyodott. – És mit csinál most a bátyád? – Azt hiszem, duzzog. Julie hátrapillantott. Henry épp kihajolt a korlát fölött, az egyik kezében egy sörösdobozt tartott, amelyet tengervízzel mert tele. Amikor észrevette, hogy Julie figyeli közben, egyik ujját a szájára téve kérte, hogy hallgasson a látottakról. – És felkészültél már az esti koncertre? – kérdezte Julie. – Ugye, ma lépsz fel a Clipperben? – Igen. Már szinte az összes nótát kívülről fújom. – És mit fogsz felvenni? – Azt hiszem, sima farmernadrágot. Egy kicsit már öregnek érzem ahhoz magam, hogy úgy öltözködjek, mint a tizenéves srácok. – És erre épp most jöttél rá? – Néha szükségem van egy kis időre ahhoz, hogy rájöjjek valamire. Julie egészen közel hajolt hozzá. – Úgy érted, mint velem kapcsolatban is? – Igen, pontosan úgy, mint veled is. A távolban, a Kilátó-fok partjainak közelében több hajó is kikötött. Lágyan ringatóztak a vizen. Ez volt az idei év első igazán meleg hétvégéje, így sok család érkezett kirándulni a környékre. Gyerekek pancsoltak a part közelében, a sekély vízben, a szülők a fövenyen napoztak, törülközőkön fekve. A háttérben a világítótorony emelkedett az ég felé fehérre festett falakkal, fekete sávokkal. – Szokatlanul szótlan vagy ma egész nap – állapította meg Mike, és magához ölelte. – Csak elgondolkodtam valamin. – Olyasvalamiről van szó, amit Emma mondott neked? – Nem, sőt, épp fordítva. Amit én említettem neki. Mike érezte a haja illatát, miközben egészen közel hajolt az arcához. – Van kedved beszélni róla? – kérdezte. Julie vett egy mély lélegzetet, azután elmesélte neki, miről is beszélgettek Emmával. Miközben őt hallgatta, Mike arckifejezése többször is megváltozott. Előbb értetlenség, azután aggodalom tükröződött rajta, végül pedig nem is titkolta, mennyire dühös. Amikor Julie mondanivalója végére ért, megfogta a kezét, és odafordította maga felé. – Szóval úgy gondolod, ő volt az akkor éjjel is, amikor én vettem fel a telefont? – Nem tudhatom. – Miért nem mondtad ezt el nekem már korábban? – Mert úgy éreztem, nincs mit elmondanom neked ezzel kapcsolatban. Egészen néhány nappal ezelőttig így voltam ezzel. Mike elkapta róla a tekintetét. A homlokát ráncolva gondolkodott, majd ismét Julie-ra nézett. – Nos, ha még egyszer előfordulna, majd én gondoskodom arról, hogy egyszer s mindenkorra elmenjen tőle a kedve. Julie figyelte az arcát, azután lassan elmosolyodott. – Ilyenkor olyan vonzóan férfias a tekinteted. – Ne akard másra terelni a szót – kérte Mike. – Ez nem tréfa. Emlékszel még rá, miről beszélgettünk Tizzy bárjában? – Igen – felelte Julie. – Emlékszem. Közönyös volt a hangja, és az is maradt. – Ha ideges vagyok, nem tudok másképpen viselkedni. Igyekszem tréfával elütni. Régi rossz szokásom ez, tudod? Mike sokáig hallgatott, majd ismét magához ölelte. – Ne aggódj – kérte. – Nem fogom hagyni, hogy bármi bajod essék.

Az ebéd egyszerű volt – mindössze néhány szendvicset ettek krumplisalátával. Miután megosztotta a gondját Emmával és Mike-kal, Julie alaposan belakott, és most már sokkal jobban is érezte magát. Nem kis megnyugvással töltötte el a tudat, hogy mindketten ugyanolyan komolyan veszik, ami történt, mint ő maga is. Csak ezek után kezdett igazán kikapcsolódni. És bár látta Mike arcán, hogy nem tud elfeledkezni arról, amiről beszéltek, Mike sem bújhatott ki a bőréből: képtelen volt hosszabb ideig megőrizni a komolyságát, főleg akkor, ha Henry amúgy sem hagyott békét neki. Egy idő múlva Henry odakínálta Mike-nak azt a sörösdobozt, amelybe korábban tengervizet töltött, és Mike gyanútlanul fel is hajtotta azután kis híján megfulladt tőle, és kiköpte a korlát fölött, vagyis vissza a tengerbe. Henry hahotázott, Emma kuncogott, és miután megtörölte a száját meg az állát, Mike is velük nevetett. De szokásához híven most sem felejtette el, amit a fivére elkövetett ellene. Valamivel később kikapott az egyik vödörből egy lepényhalat, és alaposan bedörzsölte vele Henry egyik szendvicsét. Amikor a bátyja mit sem sejtve beleharapott, kis híján felfordult a gyomra a nyers pikkelyektől, és aztán habozás nélkül Mike-hoz vágta az egészet. Mike sem késlekedett a bosszúval. Egy nagy adag krumplisalátát röpített Henry felé. Míg ők egymással csatároztak, Emma odahajolt Julie-hoz. – Ezek még gyerekek – súgta a fülébe. – Jegyezd meg jól, amit most mondok. A férfiak sohasem nőnek fel igazán. Talán a telefonhívások miatti idegeskedése lehetett az oka annak, hogy Julie több sört ivott ma, mint szokott. Úgy érezte, pontosan erre volt szüksége. És miközben kissé forgott vele már a világ, lehunyta a szemét, és tudatosan próbált szabadulni a félelmeitől. Lehet, hogy, Richard tehetetlen dühében próbálta hívogatni őt telefonon. Talán azért lett dühös rá, amit akkor mondott neki, amikor felhívta őt a napszemüveg ürügyével. Igen, talán túlságosan is durva és elutasító hangot ütött meg vele akkor. Persze Richard megérdemelte, hogy így beszéljen vele, de akkor sem lehetett könnyű neki elviselni ezt a stílust. Mivel Richard azóta sem járt a szalonban, hogy elvigye a napszemüvegét, Julie úgy gondolta, igaza volt, amikor arra gyanakodott, ez az egész csak ürügy volt neki arra, hogy találkozhasson vele még egyszer. A telefonhívásokkal pedig csupán azt akarta értésére adni, hogy mennyire dühös és csalódott amiatt, hogy a dolgok mégsem úgy történnek, ahogyan ő eltervezte magában. És az utolsó hívásnak is immár két napja. Julie erre emlékeztette magát újra meg újra. Igaz, ez sem valami hosszú idő még, de hát eleve nem is túl régen kezdődött ez az egész. Valószínűleg vége már, ezt hajtogatta magában, és ebben reménykedett. Mert bár Emma talán másképpen gondolja, ő nagyon is komolyan vette ezt az egészet. Tizenévesként nem volt fedél a feje felett, és ha csak rövid időre is, de úrrá lett rajta a paranoia. Amíg meg nem bizonyosodik arról, hogy valóban abbamaradtak a hívások, nem tesz semmit, ami meggondolatlanság vagy elővigyázatlanság lenne a részéről. Nem megy sétálni este egyedül, gondosan bezárva tartja a házat, és Singer ott fog aludni vele egy szobában, amikor Mike nincsen nála. Körültekintő lesz. Ekkor keresztbe fonta a karját maga előtt, és úgy hallgatta a hullámok robaját, melyek a kis hajó orrát ostromolták. Nem, ennél rosszabb már biztosan nem lesz, így próbálta győzködnimagát. Nincs ennek semmi esélye. Délután Emma betett egy Jimmy Buffet-CD-t, és feljebb vette a hangerőt. Miután felvonták a horgonyt, elhaladtak a Kilátó-fok mellett, és most már visszafelé, a Harker-sziget irányába tartottak. A hajó lágyan ringatózott a dagály hullámaival, Emma pedig átölelte és becézgette Henryt, aki kormányozott. Néha a fülét is megcsipkedte. Mike eközben rendet rakott a fedélzeten, gondosan átnézte a horgászfelszerelésüket is. Julie a hajó orrában állt, és élvezettel tartotta az arcát a szélnek, mely lobogtatta a haját. Mike-hoz hasonlóan ő is leégett egy kicsit a napon, és a bőre érzékeny volt az érintésre, különösen a válla táján. Mint ahogy azok a felületek is, ahová eleve elfelejtett naptejet kenni: a bal füle, a homlokán egy csíkban a haja tövénél, a combja külsőrészén és az egyik lábszárán is. Mégiscsak különös, gondolta magában, hogy a nap csalhatatlanul megtalálja az ilyen helyeket, és rögtön bosszút is áll az emberen a feledékenységéért. Most pont úgy nézhetek ki, mintegy rózsaszín foltos gepárd. Bár az időjárás továbbra is szép maradt, most már el kellett indulniuk hazafelé. Emma és Henry kisebbfajta lázadással néztek szembe aznap reggel, még indulás előtt: a gyerekeik nem akarták megérteni, miért nem viszik őket is magukkal, és ezt hol sírással, hol meg kiabálással próbálták értésükre adni. Egész nap gyötörte a szülőket a rossz lelkiismeret emiatt, és azzal szerették volna kiengesztelni őket, hogy megígérték nekik, estére elviszik őket pizzázni, utána pedig moziba. Mike-nak nyolcra már a Clipperben kellett lennie, hogy mindent előkészítsenek, amire az esti fellépéshez csak szükségük lehet. Julie úgy tervezte, ő csak tíz óra körül megy oda, és előtte alszik egyet odahaza. A nap és a sör együttes hatására kellően kábult lett mostanra. A táskájáért ment, és felvett egy hosszú pólót. Miközben a sortnadrágját húzta felfelé, a pillantása a partra tévedt. Olyan érzése volt, mintha valami nem stimmelne. Most már tudatosan kezdte pásztázni a szemével a környéket. Elsőre így sem sikerült rájönnie, mi zavarhatja annyira. Azután a napsütés miatt ellenzőként a szeme elé emelte az egyik kezét, és így vizsgálta végig a partot, a közeli csónakokat, figyelve

az embereket. Igen, itt kell lennie valahol. Bármi legyen is az, van itt valami, aminek nincs itt helye. A homlokát ráncolva pásztázta tovább a környéket, mire végül rájött, mi zavarja annyira. És aztán leengedte a kezét, és tanácstalanul töprengett tovább. Látott valakit, aki farmernadrágot viselt és sötétkék inget, és ott álldogált a homokdűnék között, maga elé tartva valamit... Mi lehetett az? Talán távcső? Vagy fényképezőgép? Nem tudhatta. Ám abban biztos volt, hogy az illető egyenesen az ő kis jachtjuk felé irányította ezt a tárgyat. Vagyis inkább őt figyelte vele. Hirtelen nehéznek érezte a szívét. Az ismeretlen férfi ekkor leengedte a tárgyat, és Julie egy pillanatig azt hitte, biztosan tévedett. Ám azután az illető, mintha kitalálta volna a gondolatait, integetni kezdett neki egészen határozott, egyértelmű mozdulatokkal. Mint egy ingaóráé, úgy lengett a karja. Itt vagyok, mintha csak ezt üzente volna neki ezzel a mozdulatsorral. És mindig is itt leszek a közeledben. Richard volt az. Julie érezte, hogy kifut a vér az arcából. Még levegőt venni is elfelejtett egy ideig. Azt hitte, csak káprázik a szeme, és előbb megdörzsölte, ám mire ismét a dűnék felé nézett, Richard eltűnt. Julie előrelépett, egészen ki a hajó orrának peremére, és még ki is hajolt a korlát fölött. Sehol semmi. A férfi nyomtalanul eltűnt. Mintha soha nem is járt volna ezen akörnyéken. Időközben Mike-nak is feltűnt, hogy valamit figyel. Odalépett hozzá, és megkérdezte: – Mi az? Julie még ekkor sem vette le a szemét a partról. Mike követte egy ideig a tekintetét, de nem tűnt fel neki semmi különös. Julie belékarolt, és csak annyit mondott: – Nem is tudom... Talán mégis csak a szemem káprázott, gondolta magában. Nem, ez egyszerűen nem lehet igaz. Ilyen gyorsan nem tűnhet el valaki csak úgy, nyomtalanul. Senki élő ember. Mike hazafuvarozta Julie-t, és meg is várta, míg bement a házba. Singer ott volt persze a nyomában, és miután letette a táskáját a konyhapultra, a hátsó lábára állva üdvözölte. Julie-nak csak nehezen sikerült kitérnie lelkes nyelvcsapásai elől, és közben észrevette, hogy villog az üzenetrögzítő kijelzője. Eltolta magától Singert. A kutya ismét négy lábra állva elindult a nappali felé, aztán ki az ajtón az udvarra, talán azért, hogy Mike-nak is köszönjön. A konyhában halkan zúgott a hűtőszekrény, és egy légy röpködött, időnként nekiverődve az ablaküvegnek. Ám Julie-nak ez sem tűnt fel most. És nem hallotta sem Mike-ot, sem Singert, sem pedig a saját ziháló légzését. Minden megszűnt létezni a számára, egyedül az üzenetrögzítő nem. A kis piros fény fenyegetően villogott, és Julie-ra már-már hipnotikus erővel hatott ez a látvány. Hallgass vissza! Na, mi lesz? Hallgass vissza már. Mintha ezt mondaná. Julie egy pillanatra úgy érezte, mintha kicsúszott volna a lába alól a talaj. Vagy mintha ismét az imbolygó hajó fedélzetén állt volna, a partot fürkészve. Igen, az a férfi neki integetett, most erre gondolt. Az illető figyelte őt, és nemrég telefonon is kereste, hogy tudassa ezt vele. Hevesen rázta a fejét, mintha így megszabadulhatna tőle. Nem, nem erről van szó. Nem volt ott senki. Csak képzelte. Délibáb lehetett. Az embernek könnyen káprázik a szeme, ha túl sok sört ivott, és az egész napot egy hajó imbolygó fedélzetén töltötte, a tűző napon. A konyhában továbbra is kitartóan villogott a kis piros jelzőgomb. Na, gyerünk, gondolta Julie. Szedd össze végre magad. Hiszen bárki hagyhatott neked üzenetet rajta kívül. Mi ebben olyan nagy dolog? Hiszen éppen ezért van ez a készülék, nem? Egyszerűen csak odalépsz, megnyomod a gombot, és visszahallgatod. És aztán kiderül, hogy Mabel vagy egy másik barátod keresett telefonon, vagy valaki időpontot kér tőled hajvágásra, vagy arra szeretne rábeszélni téged, hogy fizess elő egy magazinra, vagy támogasd az ilyenolyan szervezetet Csak nyomd meg azt a gombot, és máris meglátod, milyen nevetséges az, ahogyan most viselkedsz. Szinte földbe gyökerezett a lába ekkorra. A gyomra fájdalmas görcsbe rándult. A lába mintha ólomból lett volna. A lejátszógomb után nyúlt, de a keze megtorpant a levegőben. Azután óvatosan ráhelyezte az ujját a gombra. Játssz már le... Lehunyta a szemét és gondolkodott, igen, képes vagyok rá. Megteszem. Egyre nehezebben vette közben a levegőt, és nem is tagadhatta, hogy bármennyire is szeretett volna bátor lenni és logikusan gondolkodni, a félelem már olyan méreteket öltött benne, hogy képtelen volt ilyen könnyen szabadulni tőle. Kértek szépen, ne olyan üzenet legyen rajta, mint az eddigiek. Mondjon valamit, bárki volt is az, aki keresett. Hadd halljak végre egy hangot. Bármilyen hangot, csak az övét ne. Így fohászkodott magában. Azután remegő kézzel megnyomta a gombot.

Eleinte semmit sem hallott, csak a csendet. És azon kapta magát, hogy visszafojtotta a lélegzetét, úgy figyelte. És aztán halk suttogást hallott, egy olyan hangot, amelyet képtelenség volt azonosítani. Egészen közel kellett hajolnia a készülékhez ahhoz, hogy egyáltalán értse, mit mond. Feszült figyelemmel fülelt, és már épp nyúlt volna a törlőgomb után, hogy ezt az üzenetet is megsemmisítse, amikor sikerült értelmes szavakat kivennie belőle. Tágra nyílt szemmel hallgatta. A hang egy dallamot dúdolt,amelyet Julie jól ismert... és amelynek a szövegét kívülről fújta. Bye, bye, Miss American Pie... Huszonhatodik fejezet Julie kétségbeesett kiáltását hallva, Mike futva érkezett a házba. Ott találta Julie-t az üzenetrögzítő mellett – csak állt, falfehér arccal, és hisztérikusan nyomkodta a készüléken a felvételt törlő gombot. – Mi történt? – kérdezte Mike döbbenten. – Mondd csak, jól vagy? Julie tudatáig alig jutottak el a szavai. Már minden ízében reszketett, miközben újabb és újabb képek villantak fel lelki szemei előtt. Émelygett a gyomra az egésztől. Richard ott járt ma a tengerparton, ebben most már egészen biztos volt. És igenis Richard volt az, aki hívogatta – efelől most már kétsége sem lehetett. Ám arra csak most döbbent rá hirtelen, hogy a férfinak ez sem lesz elég – nem fog megállni itt. Hiszen leselkedett utánuk Beaufortban. Ők nem látták ugyan Richardot, de a férfi igenis kifigyelte őket, amikor vacsoráztak, azután sétáltak a parkban – és ráadásul olyan közel merészkedett hozzájuk, hogy hallotta a dal szövegét, amelyet Mike énekelt. És most már abban is egészen biztos volt, hogy ő rendelte az italt, amelyet később kihozott nekik a pincér. És nyilván ő telefonált akkor éjjel is, amikor Mike itt aludt nála. Julie most már akár mérget vett volna rá, hogy a férfi a temetőbe is követte őt. Szinte belebetegedett a gondolatba. Richard ott volt hát mindenütt, bárhová ment is. Nem, ez nem lehet igaz, gondolta magában, és érezte, hogy elszorulta torka. Mégis – ez volt maga a meztelen valóság. Hirtelen minden pokolinak tűnt körülötte. Rémesnek, alapjában véve rossznak. A konyha túlságosan világosnak, a függönyök átlátszónak... az ablakokból egyenesen az erdőre látni, ahol bármikor elrejtőzhet valaki anélkül, hogy ő észrevenné. Vagyis akkor Richard is elbújhat a ház közvetlen közelében, feltűnés nélkül. Julie most már gyanús árnyékokat vélt felfedezni minden egyes szegletben, ahová csak nézett. Még a felhők is mintha vészjóslóan hömpölyögtek volna az éjszakai égbolton. Az egész világ hirtelen sötét és szürke lett, mint valami régi fekete-fehér horrorfilmben. És úgy érezte,ha Richard ma leskelődött utána, vagyis, ha mindig leskelődik utána, akkor valószínűleg most sincs ez másként... Odakint az udvaron Singer ebben a pillanatban a magasba emelte az orrát és ugatni kezdett. Julie-nak ijedtében hevesen kalapált a szíve, és Mike felé fordult, arcát a mellkasához szorítva, miközben potyogni kezdtek a könnyei. Mit is mondott Emma? Hogy az ilyenek sohasem hagyják abba a zaklatást csak úgy, maguktól? – Julie? Mondd el végre, mi történt – kérlelte Mike. – Mégis mi folyik itt? Julie-nak elcsuklott a hangja, és Mike alig hallotta, amikor végül megszólalt: – Annyira félek – suttogta elhaló hangon. Julie még akkor is minden ízében reszketett, amikor néhány perccel később beszállt a kocsiba Mike mellé. Persze most már szó sem lehetett arról, amit eredetileg tervezett – hogy pihenne még egyet Mike koncertje előtt. Képtelen lett volna nyugodtan aludni ilyen körülmények között, és egyedül sem akart maradni a házban, míg Mike a Clipperben készül az esti fellépésre a többi zenésszel. Mike még azt is felajánlotta neki, hogy lemondja a koncertet, de Julie ezt végképp nem szerette volna. Mit is csinálnának különben egész este? Üldögélnének talán egymás mellett, és Mike próbálná elhitetni vele, hogy nincs is mitől félnie? Teljesen fölösleges lenne, mert így csak újra meg újra átélné azt a fojtogató félelmet. Nem, Julie-nak most elsősorban arra volt szüksége, hogy kiszakadjon ebből a környezetből. Egy este a városban... Hangos zene, még néhány sör, és teljesen megnyugszik, igen, hamarosan ismét a régi leszek,gondolta. Már ha ez egyáltalán lehetséges még. Ezt egy belső hang mondta, ismét felébresztve benne a kételyt. Julie a homlokát ráncolva töprengett. Rendben van, lehet, hogy ez a taktika sem fog beválni, de az biztosan nem segít rajta, ha folyton csak erre gondol. Nem marad itthon ma este, mert ez a legrosszabb, amit csak tehetne. És nem is fog többet gondolkodni a történteken, ezt most határozta el. Egyedül azon töri majd a fejét, hogy mitévő legyen ezek után. Mindig is úgy képzelte, hogy az emberek két csoportba tartoznak: vannak azok, akik kifelé és előre néznek vezetés közben a szélvédőn keresztül, és azok, akik folyton csak a visszapillantó tükröt figyelik. Ő mindig is az előbbi típusba tartozott. Az embernek a jövőre kell összpontosítania, nem pedig a múlton rágódnia. Mert ez az, ami még tartogathat számunkra valamit. Hogy az anyja elzavarta otthonról? Kerítenem kell ennivalót és egy helyet, ahol alhatok. Meghalt a férje? Dolgoznom kell, különben még belebolondulok. Hogy van egy férfi, aki zaklatni próbálja? Meg kell találni a módját, hogyan lehet véget vetni ennek.

A kocsiban ülve, Mike mellett egyre inkább összeszedte magát. Ez a Julie Barenson egy igazán belevaló lány... Ezt hajtogatta magában mantraként. És egy ideig be is vált a taktikája. Később azonban be kellett látnia, hogy ez most nem fog könnyen menni. Tulajdonképpen nem volt még kész a fejében a forgatókönyv, márpedig elég nehéz a jövőre koncentrálni akkor, ha az ember még nem zárta le a múltat. Most igazából a jelen tartotta fogva őt, és ez cseppet sem volt valami megnyugtató érzés. Annak ellenére, hogy megpróbált bátran viselkedni, igenis félt – sokkal jobban, mint amikor az utcán tengette napjait. Akkoriban valahogyan mindig megtalálta a módját annak, hogyan válhat észrevétlenné mások számára. Bujkált azért, hogy túlélje a napokat, és tisztában is volt ezzel. Ám ez épp az ellenkezője annak, ami most van Richarddal. Jelenleg pontosan az okozza a legnagyobb problémát a számára, hogy túlságosan is szem előtt van, és semmit sem tehet ez ellen. Amikor Mike leparkolt a saját háza előtt, Julie azon kapta magát,hogy időnként hátrapillantgat a válla fölött, és feszült figyelemmel fülel, hátha hall valamilyen szokatlan zajt. A házak közötti sötét sávokban árnyalakokat sejtett, és összerezzent félelmében, amikor a közelben egy, a szemétben guberáló kóbor macska felborított egy kukát. Na és ott voltak még a kérdések, amelyek egy pillanatig sem hagyták nyugodni... Hát nem idegtépő ez az egész? Tulajdonképpen mit akar tőle ez az ember? És mi lesz a következő akciója ellene? Egy pillanatra maga előtt látta önmagát, amint fekszik az ágyában éjszaka, a hálószobában, és amikor a szeme épp hozzászokott már a sötétséghez, rá kellett döbbennie, hogy nincs is egyedül. A férfi is ott volt mellette: az ágya előtt állt, és maszkot viselt, így csak a szemét láthatta az arcából, és azt,hogy valamit tart a kezében, miközben elindult felé... Julie hevesen rázta a fejét, hogy szabadulni tudjon ettől a képtől. Ne ragadtassuk el magunkat ennyire.' Ez nem történhet meg. Mert nem fogja hagyni, hogy Richard idáig merészkedjen. És mert Mike is segíteni fog neki abban, hogy ezt megakadályozza. Nem adják meg neki ezt az esélyt. Na de mitévő legyen most? Ekkor azt kívánta magában, bárcsak ne törölte volna le a kazettát. Mert most már semmiféle bizonyíték nem volt a kezében arra vonatkozóan, hogy mi történt vele az utóbbi napokban. A rendőrök talán mégiscsak mentek volna vele valamire. Julie ezen törte a fejét egy ideig, és végül ugyanarra a következtetésre jutott, mint Emmával. Persze próbálkozhatna még egy s mással, de tudta, hogy hiába szigorították az utóbbi időben az idevágó törvényeket, bizonyíték híján a rendőrség is csak tehetetlen. Egy feljelentéssel nem érne el egyebet, mint azt, hogy kihallgatnák – egy unott képű tiszt türelmetlenül dobolna a ceruzájával az íróasztalon, arra várva, hogy végre előad valamilyen kézzelfogható bizonyítékot is. Na és mit is mondott ez az illető az első üzenetben? Semmit. Megfenyegette önt valaha is? Nem. Talán látta, hogy követi önt az utcán nap mint nap? Nem... csak ma ott, a tengerparton. És biztos abban, hogy ő volt az? Tulajdonképppen túlságosan messze volt ahhoz... És ha ez az illető egészen halkan suttogott, amikor az utolsó üzenetet hagyta, akkor mégis honnan veszi, hogy Richard volt az? Nincs bizonyítékom rá, de tudom, hogy ő volt az. Hosszas hallgatás. Aha... Na és van még valami mondanivalója számunkra talán ezen kívül is? Semmi. Kivéve azt, hogy félek. Szeretnék nyugodtan zuhanyozni a saját házamban, nem pedig attól rettegni közben, hogy Norman Bates ott vár rám a függöny másik oldalán, egy konyhakéssel a kezében. Újabb kopogás a ceruzával az íróasztal lapján. Aha... Azt Julie-nak is be kellett látnia, hogy ez az egész eltúlzott és alaptalan aggodalomnak tűnhet a hatóság szemében. Hiszen az, hogy ő Richardra gyanakszik, még nem jelenti azt, hogy valóban ő is az. Márpedig akkor is Richard az! Julie egyre biztosabb volt ebben. Vagy mégsem? A Clipperben Julie közvetlenül a bár előtt sorakozó székek egyikén foglalt helyet. Férfiak ültek körülötte, akik korábban érkeztek, és egy baseballmérkőzés közvetítését figyelték a tévében. Julie egy sört kért magának, és azt kortyolgatta ráérősen úgy nyolc óra tájban. A tévét hamarosan kikapcsolták, és a sportrajongók hazaszállingóztak. A zenekar tagjai kipróbálták az erősítőket, felhangolták a gitárokat, aztán a színpad mögött pihentek. Mike előrejött Julie-hoz. Bár egyszer sem hozták szóba a történteket, Julie látta Mike szemében a tehetetlen dühöt. Kis idő múlva vissza kellett mennie a zenészekhez, mert jelezték, hogy szükségük van rá. – Majd közben is nyitva tartom a szemem – ígérte Julie-nak. Ekkor már egyre többen csoportosultak a bár környékén és az asztaloknál is. Fél tízre, amikor elkezdődött a koncert, zsúfolásig megtelt a helyiség, és még mindig sokan szerettek volna bejutni az utcáról. A legtöbben a bár előtt zsúfolódtak össze, hogy leadják a rendelésüket, de Julie ügyet sem vetett rájuk. A zenének és a hangzavarnak köszönhetően egy szavukat sem értette. Ugyanakkor ösztönösen is mindig az ajtóra pillantott, valahányszor csak belépett rajta még néhány újabb vendég. Attól félt, hogy egyszer csak. megpillantja Richardot. Tucatszám érkeztek most is, de őt szerencsére sehol sem látta.

Teltek-múltak az órák, először eljött a tíz, majd a tizenegy óra, és végül az éjfél is. És délután óta Julie most először érezte azt, hogy kezd végre magára találni. És ezzel párhuzamosan – Mike-hoz hasonlóan benne is egyre csak erősödött a düh. A legszívesebben nagy jelenetet rendezett volna, a nyilvánosság előtt, olyan feltűnést keltve, hogy végleg elvegye a kedvét a továbbiaktól. Már el is képzelte, amint a mutatóujjával megbökve Richard mellkasát, azt mondja: Mégis mit gondolsz magadról? Ki vagy te? Tényleg azt gondolod, elhiszem, hogy csak véletlenül kerültél ide? Túl sok mindent tapasztaltam én már... És sok helyzetet túléltem ahhoz ebben az életben, hogy hagyjam, éppen te tedd tönkre a boldogságomat! Nem fogom hagyni, hogy megkeserítsd a napjaimat! Azt hiszed, hogy hagyom magam megfélemlíteni? Hogy otthon üldögélek majd a négy fal között, és remegek a félelemtől? És halálra rémülten várom, mi lesz a következő húzásod? Nem! A pokolba is az egésszel! Legfőbb ideje, hogy kilépjen az életemből, Mr. Richard Franklin! Győzött a jobbik, úgyhogy igazán sajnálom... Mert nem te voltál az. Soha nem is volt esélyed erre. A vesztes pedig lépjen le végre... És közben körülötte vagy tucatnyi fiatal nő kiáltozott lelkesen és tapsolt. Miközben Julie elképzelte az édes bosszú jelenetét, néhány fiatalemberből álló csoport érkezett mellé. Sorba álltak a bár előtt, megrendelték az italaikat, és pár perc múlva el is vitték a poharaikat. Julie eközben ismét végigpásztázta a helyiséget. És ekkor a bárpult mellett egy ismerős alakot látott, aki épp most hajolt oda a pincérhez, hogy megrendelje az italát... Richard volt az a férfi. Julie úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna, amikor megpillantotta. És a bosszú iménti illúziója egy csapásra szertefoszlott benne. Itt van hát. Ide is követte őt. Már megint. Mike is látta azonban bejönni Richardot a bárba, mégpedig egy perccel korábban. Az első gondolata az volt, hogy leugrik a színpadról és elkapja, de aztán erőnek erejével kényszerítette magát arra, hogy folytassa a zenélést. És Richard is észrevette Mike-ot. Még biccentett is felé gúnyos mosollyal, csak azután indult el középre, a bár irányába, miközben úgy tett,mintha észre se vette volna, hogy Julie is ott van. Mike a legszívesebben máris behúzott volna neki egyet, és érezte, hogy elborul az agya. Ha nem sajnálta volna a gitárját, hát azt verte volna szét a fején. Julie látta, sőt érezte is Richard jelenlétét. Olyan érzés volt, mint amikor egy zsúfolt liftben már alig jut levegőhöz az ember. Pedig Richard semmit sem tett. Nem nézett Julie felé, és nem is indult el abba az irányba. Ehelyett csak állt – hátat fordítva a bárnak, a tömeget pásztázva, miközben az italát kortyolgatta. Pontosan olyan volt, mint az összes többi férfi, aki társaság nélkül érkezett ide ma este. És úgy tűnt, mintha tényleg csak véletlenül csöppent volna ugyanarra a helyre, ahol Julie is eltölteni tervezte ezt az estét. A francba is, gondolta Julie. Engem aztán nem fogsz megfélemlíteni. Nem hagyom magam! A zenekar egy újabb számot kezdett játszani ekkor, és Julie Mike-ra pillantott. Látta, hogy minden arcizma megfeszült, és hogy a tekintete fenyegetően villan egyet Richard felé. Az l'm almost done című dalt énekelték. Julie bólintott, és hirtelen úgy érezte, muszáj innia még valamit. Egy igazi italt, valami jó erősét, amelyet egyetlen mozdulattal leküldhet a torkán. A gyér megvilágítás miatt Richard vonásai most valahogy sokkal lágyabbnak tűntek. Az egyik lábát keresztezve a másik előtt álldogált, hátával a bárpultnak támaszkodva, és Julie-nak úgy tetszett, mintha mosolyogna – mintha érezné, hogy őt figyeli. És ettől a gondolattól teljesen kiszáradt a szája. Tulajdonképpen kit is próbálok becsapni önmagámon kívül? – tette fel a kérdést gondolatban. Hiszen az az igazság, hogy pokolian félek tőle. De legfőbb ideje, hogy egyszer s mindenkorra véget vessek ennek az egésznek. És bár ő maga sem tudta, honnan sikerült elég erőt merítenie ehhez, Julie felállt a helyéről, és elindult egyenesen Richard felé. A férfi csak akkor fordult arra, amikor már egészen a közelébe ért. Az arckifejezése fokozatosan megváltozott – mint akit kellemes meglepetésként ér, hogy egy ismerőst láthat végre. – Julie – mondta nyájasan. – Nem is tudtam, hogy itt leszel ma este. Hogy vagy? – Te mit keresel itt, Richard? A férfi megvonta a vállát. – Csak iszogatok. – Hagyd abba, rendben? Elég hangosan mondta ezt ahhoz, hogy a közelben állók közül néhányan felkapják rá a fejüket. – Bocsáss meg, de hogy mondtad? – kérdezte Richard. – Pontosan tudod, miről beszélek! – Nem, én tényleg nem... – Követtél engem ide! – Micsoda?! Mostanra már többen is figyelték őket, és Julie azon kapta magát,hogy szinte pontosan azt mondja Richardnak, amit gondolatban már elpróbált az imént. És azt is látta, hogy Mike figyeli őket a színpadról. Amint véget ért a szám, elindult feléjük, a gitárját szinte odavágva a padlóra.

– Gondolod, hogy ennyiben hagyom majd, amit csinálsz? – Julie hangja egyre magasabbra kúszott az idegességtől. Richard mindkét kezét feltartotta. – Julie... Várj csak. Várjunk csak egy pillanatot! Egyszerűen nem is értem, miről beszélsz. – Engem hiába próbálsz megfélemlíteni, ehhez nem engem kellett volna választanod, hanem egy másik lányt. Értesíteni fogom a rendőrséget, és ők majd móresre tanítanak. Esküszöm, hogy börtönbe juttatlak. Azt hiszed, hogy nyugodtan zaklathatsz engem telefonon, és hogy üzeneteket hagyhatsz... – Nem is hagytam neked semmiféle üzenetet... Julie most már hisztérikusan sikoltozott, és a közelben mindenki őket kezdte bámulni. Hol Julie-t, hol Richardot figyelték, ahogy replikáztak egymással. Mostanra köréjük is gyűltek sokan, félkört alkotva a bár előtt, és olyanok is akadtak, akik ezt látva inkább hátrálni kezdtek, mintha verekedéstől tartanának. Julie csak most jött igazán lendületbe. Szinte pontosan azt a forgatókönyvet kezdte megvalósítani, amelyről korábban fantáziált. Sőt a valóság talán még jobban is sikerült, mint képzelte. Jól van, csak így tovább! – Azt képzeled, ezt megúszhatod büntetlenül? Azt hiszed, ez az első alkalom, hogy észrevettem, kémkedsz utánam? Richard ekkor hátrálni kezdett előle. – Most látlak először ma – vágta rá. – Egész nap kint voltam az építkezésen. Julie mostanra végleg elveszítette a türelmét. – Én nem fogom ezt ennyiben hagyni! – Mégis miről beszélsz? – Hagyd abba, érted?! Azt akarom, hogy hagyd abba! Richard a körülöttük álló emberek arcát figyelte közben, mintha azt mérlegelné, vajon hányan szimpatizálhatnak vele. – Nézd... én nem is értem, mi folyik itt – érvelt tovább. – De talán az lenne a legjobb, ha most elmennék... – Vége van, érted? Felfogtad végre, hogy közöttünk mindennek vége?! – folytatta Julie. Mike időközben elindult feléjük, és megpróbált utat törni magának a tömegben. Julie-nak már rákvörös volt az arca. Richard tekintete ekkor találkozott Mike-éval. És ő most ugyanazt a gúnyos mosolyt látta átsuhanni Richard arcán, mint akkor, amikor besétált ide a bárba. A pillantását is kihívónak látta, mintha azt mondaná, ez a Mike úgysem tesz semmit És ennyi elég is volt ahhoz, hogy a düh elvakítsa Mike-ot. A düh, amely délután óta egyre csak halmozódott benne, most kirobbant belőle. Richard még egy helyben állt, amikor Mike nekirontott, a fejét leszegve, pontosan úgy, mint egy feldühödött bika. A nagy lendülettől egy pillanatra felemelte Richardot a padlóról, és a felsőteste nekiütközött a pult rúdjának. Üvegpalackok és poharak szóródtak szanaszét a földön, a tömegből kiáltások és sikoltások hallatszottak. Mike ekkor megragadta Richard grabancát, majd elkapta a karját, és bár Richard feltartotta közben a kezét, ekkorra már elveszítette az egyensúlyát, így Mike öklének első csapása épp az arcát érte. Richard ismét nekiesett a bárpultnak, és meg kellett kapaszkodnia annak peremében, hogy ne kerüljön padlóra. Amikor felemelte a fejét – ez alkalommal sokkal lassabban, mint az imént -, már látszott, hogy felrepedt a bőre a szeme alatt. Mike ekkor ismét megütötte. Richard villámgyorsan félrekapta a fejét, de az egész így is olyan volt, mint egy lassított felvétel. Richard egy bárszéknek esett, onnan pedig tovább a padlóra. Amikor felnézett, már patakzott a vér a szájából. Mike felkészült egy újabb ütésre, de ekkor néhány férfi odament hozzá, hogy lefogja. Az egész nem tarthatott tovább tizenöt másodpercnél. Mike megpróbált kiszabadulni a férfiak szorításából, de aztán rájött, nem azért teszik ezt, hogy Richard könnyebben visszavághasson neki. Épp ellenkezőleg. Richardot féltették a további sérülésektől. Amikor végre elengedték, Julie kézen fogta Mike-ot, és kivezette az ajtón. Azt még a zenekar tagjai is pontosan tudták, hogy most nem szabad megpróbálniuk feltartóztatni őket. Huszonhetedik fejezet Odakint Mike nekitámaszkodott a kocsi hátsó ajtajának, és próbálta összeszedni magát. – Csak egy percet adj nekem – kérte. – Jól vagy? – aggódott érte Julie. Mike mindkét kezét az arca elé emelte, és kifújta a levegőt a tüdejéből. A kezét az arcán tartva szétnyitotta ujjait, és így válaszolt: – Igen, jól vagyok, csak egy kicsit fáj az öklöm. Julie közelebb lépett hozzá, és meghúzkodta az inge alját. – Erről az oldaladról még nem is ismertelek. De szeretném, ha tudnád, hogy én magam is elboldogultam volna. – Láttam. De elég volt az, ahogy rám nézett, máris dühbe gurultam. – Miért, hogyan nézett rád?

Mike elmagyarázta. Julie-t valósággal kirázta tőle a hideg. – Én ezt nem is láttam – mondta végül. – Azt hiszem, azért, mert nem is akarta, hogy lásd. De, gondolom, most már úgyis vége lesz ennek az egésznek. Egy hosszú percig mindketten hallgattak. Mögöttük néhány vendég ekkor lépett ki az ajtón, észrevették és megbámulták őket. Julie azonban nem törődött velük – gondolatban egészen máshol járt. Mit is mondott Richard? Hogy dolgozott? Hogy egész nap az építkezésen volt? Julie igazából oda sem figyelt, amikor ezt mondta neki, most mégis sikerült visszaidéznie Richard szavait. – Merem remélni, hogy igazad lesz – mondta végül. – Vége van – ismételte el Mike. Julie arcán halvány mosoly suhant át ekkor, de Mike látta rajta, hogy gondolatban valahol máshol jár. – Azt mondta, nem ő volt az, aki figyelt engem ma – jegyezte meg. – És nem is ő telefonált. Azt mondta, tulajdonképpen nem is érti, miről beszélek. – De azt azért te sem vártad tőle, hogy bármit is beismer majd, ugye? – Nem is tudom. Azt hiszem, azt vártam, hogy egy szót sem szól majd. – De továbbra is biztos vagy abban, hogy ő volt az, ugye? – Igen, egészen biztosra veszem – felelte Julie, majd egy kis időreelhallgatott. – Legalábbis azt hiszem... Mike megfogta a kezét. – Ő volt az. Láttam az arcán. Julie lesütötte a szemét. – Értem – felelte. Mike megszorította a kezét biztatásképpen. – Ugyan már, Julie... Ugye, nem akarod, hogy aggódni kezdjek amiatt, hogy ne adj' isten, minden különösebb indok nélkül hagytam helyben ezt a fickót? Ő volt az, hidd el nekem. És ha bármit is tesz még ezek után, akkor elmegyünk a rendőrségre, és elmondjuk, mi történt idáig. Nem hagyjuk ennyiben. Mindent megteszünk, ami csak lehetséges. Mellesleg, ha mégsem ő az, akkor mit keresett itt ma este? És miért nem köszönt neked oda, amikor megérkezett? Hiszen csak pár lépésnyire áll tmeg tőled. Julie lehunyta a szemét. Úgy érezte, igaza van Mike-nak. Ezen gondolkodott egy ideig, és végül tökéletesen igazat adott neki. Richard máskülönben ugyan miért ment volna a bárba? Hiszen első alkalommal azt mondta, nem is tetszik neki az a hely. Csakis azért ment oda még egyszer, mert tudta, hogy ők ketten ott lesznek. Mert kémkedett utánuk. De persze mindent tagadna, és hazudna, ha rákérdeznének. Hiszen ha ilyesmire is képes, hogyan várhatnák el tőle, hogy valaha is megmondja az igazat? De miért nem maradt inkább rejtve előlük? És mit akart tulajdonképpen? Bár kellemesen meleg volt a levegő, Julie-t kirázta a hideg. – Talán így is jobb lenne, ha elmennék a rendőrségre, és feljelentést tennék ellene. – Ezt talán érdemes lenne megfontolnunk. Szerintem nem rossz ötlet. – Eljönnél velem? – Hát persze. Mike megérintette Julie arcát. – Szóval... most már jobban érzed magad? – Egy kicsivel. Még mindig félek tőle, de valamelyest megnyugodtam már. Mike gyöngéden cirógatta egy ideig még az arcát, azután odahajolt, hogy megcsókolja. – Megígértem neked, nem fogom hagyni, hogy bármi bajod essék. Rendben van? Julie-n jóleső borzongás futott végig az érintése nyomán. – Igen, rendben van. Richard elég nehezen állt talpra a bárban. Andrea az elsők között sietett a segítségére. Látta Mike-ot leugrani a színpadról, azután keresztülfúrni magát a tömegen. A fickó, akivel Andrea táncolt akkor – egy újabb „menő" fej, gondolta magában, bár azt a hosszú sebhelyet a nyakán elsőre még kifejezetten szexisnek találta -, megragadta a kezét és magával vonszolta. – Gyere csak, itt valami verekedés készül! Követték Mike-ot, és bár magát a verekedést már nem láthatták, mert későn érkeztek oda, Andrea szeme mégis megakadt utána Julie-n, aki kézen fogva vezette el Mike-ot a helyszínről. Richard pedig egy bárszék lábtartójába kapaszkodva épp akkor próbált feltápászkodni a padlóról. Többen is segítettek neki, miközben az eset szemtanúi egymásnak adták tovább a híreket. Andrea is így szedegette össze az információmorzsákat. – Egyszerűen csak nekirontott annak a szerencsétlennek... – Ez a nő egyszer csak odaállt elé, és üvöltözni kezdett vele. És akkor jött az a másik fickó, és közbelépett... – Ez a szerencsétlen teljesen ártatlan... semmit se csinált...

Andrea látta Richard meggyötört arcát, és amikor észrevette a vért a szája sarkában, még a rágógumizást is abbahagyta. El sem akarta hinni, amit látott. Sohase hallotta Mike-ot még csak emelt hangon beszélni sem, nemhogy verekedni... Ilyesmit nem is feltételezett volna róla. Ám a bizonyíték itt volt, alig karnyújtásnyira tőle. És miközben Richardot figyelte, aki ekkor próbált meg először felállni a történtek után, Andreában megszólalt egy hang. Szüksége van rám. Megsebesült! Azzal faképnél hagyta a fickót, akivel aznap este táncolt, és odalépett Richardhoz. – Ó, édes istenem... jól vagy? – kérdezte aggódva. Richard ráemelte a tekintetét, de egy szót sem szólt. Amikor megtántorodott, Andrea elkapta, és átkarolta a derekát. Közben elégedetten állapította meg magában, hogy egy grammnyi súlyfelesleg sincs rajta. – Mi történt? – kérdezte aggódva, és érezte, hogy elpirul közben. – Csak odajött hozzám... és leütött – felelte Richard. – Na de miért? – Fogalmam sincs róla. Ismét összerogyni készült. Andrea érezte, hogy mind jobban ránehezedik a testsúlya. Átvetette a férfi egyik karját a vállán, hogy stabilabban tartsa, és közben ismét megállapította magában, hogy csupa izom a teste. – Le kellene ülnöd, egy kis időre legalább. Hadd segítsek... Elindultak, óvatosan, és a tömeg lassacskán oszolni kezdett körülöttük. Andreának kifejezetten tetszett ez a jelenet. Olyan volt, mint egy mozifilm utolsó epizódja, amely után már csak a stáblista következik. Már el is kezdte rebegtetni a szempilláját a nagyobb hatás kedvéért, mert a jelenlévők egy emberként őket bámulták, amikor Ferde Joe, a tulajdonos, akinek művégtagja volt, egyszer csak ott termett előttük, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy ő is segítsen Richardnak. – Jöjjön csak – mondta fennhangon. – Én vagyok itt a tulajdonos. Beszélnünk kell a történtekről. Elindult Richarddal az egyik asztal felé, de aztán hirtelen irányt változtatott vele, így Andrea nem tarthatott velük, mert nem fértek volna el hárman egymás mellett a szűkös helyen. Egy perc sem telt belé, Ferde Joe és Richard már az asztalnál ültek és beszélgettek. Andrea nagyjelenetét ezzel tönkre is tette a tulajdonos. A lány durcásan lebiggyesztette az ajkát, miközben lopva figyelte őket. Ám hamarosan ott termett mellette aznapi udvarlója, és akkor már ő is tudta, mit kell tennie... Mindent egybevetve olyan nap volt ez, amelynek történéseit Julie nem szívesen élte volna át még egyszer. Persze próbatételnek nem volt rossz. Apránként végiggondolta, miféle érzések futottak át rajta attól fogva, hogy reggel felkelt az ágyból. És úgy érezte, teljesen logikus és érthető, miért cselekedett úgy, ahogyan. Ha rangsorolnia kellene a napokat, hát egyértelműen ez volt az, amelyik a legnagyobb félelemmel töltötte el. Felülmúlta e tekintetben még azt az éjszakát is, amikor először aludt Daytonaban egy híd alatt. A harmadik volt, ha azt tekintjük, mikor érezte a legkiszolgáltatottabbnak magát Jim halála és a temetése napján. És talán sohasem érezte magát még ennyire kimerültnek egyetlen nap végén sem, mint éppen most. Hiszen volt itt szerelem, düh, könnyek és nevetés, meglepetés és megkönnyebbülés, aggodalom a következő megpróbáltatások miatt... Sokáig nem fogja elfelejteni ezt a napot, annyi szent. Mike a konyhában volt és kávét készített. Útban hazafelé a kocsiban szinte mindvégig hallgatásba burkolózott, és most sem volt ez másként. Julie-tól aszpirint kért, amint megérkeztek, és gyors egymásutánban négyet is bekapott belőle, majd leöblítette egy pohár vízzel. Julie leült az asztalhoz. Singer abban a pillanatban odatelepedett mellé, és hozzásimult. Szerette volna magára vonni a figyelmét legalább egy kis időre,mert mostanában úgy érezte, elhanyagolják. Mike-nak egészen biztosan igaza van. Ezt az egészet nyilvánvalóan előre eltervezte magában Richard. Sőt talán még azt is belekalkulálta, hogyan fog ő reagálni arra, ha meglátja a bárban. Igen, így kellett történnie. A válaszai, a hazugságai túl gyorsan hagyták el a száját. Nyilvánvalóan előre átgondolta, mit fog mondani neki. És legalábbis furcsa, hogy Richard meg se próbált védekezni Mike ütéseivel szemben. A történtek kifejezetten zavarták Julie-t. Főleg ez azutóbbi szempont. Valami nem stimmelt. Bár Mike váratlanul tűnt fel, ez mintha mégsem érte volna igazán meglepetésként Richardot. Ő maga látta Mike-ot közeledni feléjük, és nyilván Richard is észrevette... Mégsem tért ki előle, és meg se próbált visszavágni neki. Meg se moccant, úgy várta, mi következik. Ha azzal tisztában volt, hogyan reagál majd ő a feltűnésére, akkor lehetséges, hogy Mike támadására is számított? Vagy legalábbis sejthette, hogy ennek nem lesz jó

vége. Hát akkor miért nem tett valamit ellene? És miért van olyan érzése, mintha Richard ezt is belekalkulálta volna jó előre a terveibe? Biztos benne, hogy nem szédül? – kérdezte Ferde Joe, és közelebb hajolt hozzá. – Nagyon csúnya ez a púp a fején. Már a Clipper bejárata előtt álltak, de még odabent, nem pedig az utcán. Richard egyre csak rázta a fejét – Szeretnék hazamenni – mondta. – Szívesen hívok magának egy mentőt, ha akarja – ajánlotta Joe. A szolgálatkészségét Richard akár úgy is értelmezhette volna: Csak arra kérem, ne jelentsen fel bennünket a történtekért. – Köszönöm, de nem kell. Minden rendben van – mondta Richard. Már nagyon unta az öreg társaságát. Meglökte az ajtót, és kilépett az éjszakába. Tekintetével végigpásztázta a parkolót, és nyugtázta magában, hogy a rendőrök már távoztak. A környék egyébként is nyugodt és néptelen volt. Elindult a kocsija felé. Már egészen közel volt hozzá, amikor észrevette, hogy valaki álldogál mellette – pontosabban nekitámaszkodva várakozik. – Szia, Richard – köszönt rá a nő. Richard egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna. – Szia, Andrea. Andrea kissé megemelte az állát, és úgy nézett a szemébe. – Jobban vagy már? – érdeklődött. Richard megvonta a vállát. Andrea kis idő múlva megköszörülte a torkát. – Tudom, hogy ezt furcsának találhatod azok után, ami ma este történt, de... Mondd csak, hazavinnél engem kocsival? Richard körülnézett. Sehol egy teremtett lélek. – Na és mi van az udvarlóddal? Andrea a Clipper felé biccentett. – Még odabent van a bárban. Azt mondtam neki, ki kell mennem a mosdóba. Richard felvonta a szemöldökét, de egy szót sem szólt. Andrea tett egy lépést felé. Lassan felemelte a kezét, és megérintette a férfi sebesarcát. Közben egy pillanatra se vette le róla a szemét. – Kérlek szépen – suttogta. – Mit szólnál ahhoz, ha inkább máshová mennénk helyette? Andrea kérdőn nézett rá, kissé oldalt hajtva a fejét. Egy ideig azon tűnődött, vajon hogyan is értse ezt. Richard elmosolyodott. – Megbízhatsz bennem. Julie konyhájában már gőzölgött a kávéfőzőből csordogáló friss ital,amikor Mike is odatelepedett az asztalhoz. – Min gondolkodsz? – kérdezte. Azon, hogy valami nagyon nincs rendjén. Julie tudta, hogy Mike mindent megtenne, amit csak lehet annak érdekében, hogy meggyőzze őt arról, tévesen értelmezi a történteket. Éppen ezért inkább csak homályos választ adott a kérdésére. – Nagyjából végiggondoltam mindazt, ami történt ma velünk. Tudod, képtelen vagyok szabadulni tőle... – Persze hogy tudom, hiszen én is pont így vagyok vele. A kávéfőző sípolással jelezte, hogy kifolyt a teljes adag, Mike pedig felkelt az asztal mellől, és kitöltött kétcsészényit belőle. Singer egyszer csak hegyezni kezdte a fülét, Julie figyelte, amint felkelt a helyéről, és elindult a nappali ablaka felé. Mivel sietősen távoztak ma, nem engedték le a redőnyt, így ő is láthatta, hogy egy autó közeledik az utca vége felől. Nem volt jellemző ez ilyen kései órán errefelé. Julie figyelte, hátha ráismer valamelyik szomszédjuk autójára, aki talán a városban volt szórakozni, és csak most tart hazafelé. Singer megállt az ablak előtt. A közeledő jármű reflektorának fénye egyre erősödni látszott. Singernek viszont egyre kevésbé tetszett a dolog. Morogni kezdett, mind fenyegetőbben. A kocsi végül is nem haladt el a ház mellett, hanem megállt előtte. És kis idő múlva kihunyt a reflektor fénye. A motort azonban még nem állította le a vezető. Julie felegyenesedett a székében, úgy figyelte. Hamarosan abbamaradt a motor zúgása is, és becsapódott egy ajtó. Itt van, gondolta Julie. Richardnak még van képe idejönni a történtek után... Mike csak ekkor pillantott az ablak felé. Singer egyre hangosabban és fenyegetőbben morgott. És most.már felállt a hátán a szőr. Mike egyik kezét Julie vállára tette, azután elindult az ajtó felé. Singer most már kitartóan ugatott és morgott. Mintha már az sem tetszene neki, hogy Mike az ajtó felé tart. Singer hamarosan őrjöngeni kezdett. Egészen szokatlan volt tőle ez a viselkedés. Az ugatása hol normálisnak tűnt, hol pedig megfélemlítőnek, és ez a kettő szabályosan váltakozott. Mike is megtorpant, útban az ajtó felé, mintha Singer viselkedése elbizonytalanította volna.

Ekkor kopogtatást hallottak az ajtó felől. Mike Julie-hoz fordult,mintha azt kérdezné tőle: Na most mi legyen? Kitekintett az ablakon, és Julie látta, hogy hirtelen leengedi a vállát. Ismét Julie-ra pillantott, és ekkor már mintha megkönnyebbülést tükrözött volna az arca. Megveregette Singer fejét, és azt mondta: – Pszt... Most már minden rendben van. Singer azon nyomban abbahagyta a morgást. Mégis követte Mike-ot,amikor az az ajtóhoz lépett és lenyomta a kilincset. És a következő pillanatban már Julie is látta, hogy két rendőr áll a verandán. Jennifer Romanello még új ember volt ebben a városban. Alig várta már a napot, amikor megkaphatja majd a saját járőrkocsiját. Szeretett volna legalább néha megszabadulni a kollégájától, aki mellé beosztották. Jacksonville-ben volt kiképzésen, azután költözött Swansboroba, alig egy hónappal ezelőtt. Már két hete, hogy Pete Gandyvel dolgozott, aki a felettese is. Még négy hét volt hátra a gyakorlatából – az újoncoknak az első hat hetet mindig egy tapasztalt tiszt mellett kellett végigszolgálniuk, csak ezzel tekintették befejezettnek a kiképzésüket -, és valahányszor meghallotta a főnöke szájából a „szabály" szót, a legszívesebben puszta kézzel esett volna neki, egyenest a torkának. Mint mindig, most is Pete Gandy vezetett. Miután leállította a motort, és kivette a kulcsot az önindítóból, oldalt pillantott Jenniferre. – Majd én elintézem ezt az ügyet – mondta. – Maga úgyis még csak tanulgatja a szabályokat. Egyszer még tényleg megölöm ezért, gondolta Jennifer. – Várjak inkább idekint a kocsiban? Bár Jennifer ezt élcnek szánta, kis híján rajtavesztett. Pete szívesebben ment volna be egyedül, nélküle. Mielőtt elindult, megfeszítette a bicepszét. Sokat adott a fizikai kondíciójára, és egyébként is hiú volt – előszeretettel nézegette magát a visszapillantó tükörben, közvetlenül azelőtt is, hogy akcióba lépett. – Na, jöjjön csak. Majd én beszélek, maga hallgasson. És tartsa nyitva a szemét, zöldfülű. Úgy mondta ezt, mintha ő maga legalábbis az apja lehetne Jennifernek. A valóságban közel sem volt ilyen idős, és mindössze két éve szolgált ezen az őrsön. Bár Swansboróban nem voltak különösebben gyakoriak a különlegesen bonyolult bűnügyek, Pete-nek szent meggyőződése volt, hogy a maffia már ide is betette a lábát. És azt is a fejébe vette, hogy ő lesz az, aki kezelni tudja majd a helyzetet. Pete kedvenc mozifilmje a Serpico volt. Tulajdonképpen ez volt az oka annak is, hogy rendőrnek állt. Jennifer lehunyta a szemét. Miért éppen ezt az idiótát kellett kifognom a sok normális kolléga közül? – Ahogy ön jónak látja, uram – mondta végül. Mike Harris? – kérdezte Gandy. Pete Gandy mostanra felöltötte a hivatalos ábrázatát. A testtartása is azt fejezte ki: „Tudom, hogy az egyenruhám puszta látványa is megfélemlíti magát." Jennifer a legszívesebben tarkón vágta volna a színészkedéséért. Pontosan tudta, hogy Pete évek óta ismeri Mike-ot és Julie-t is – hiszen még a kocsiban ülve elmesélte neki, hogy Mike-kal szokta javíttatni a kocsiját, és Julie-ékhoz jár hajat vágatni. Meg se kellett néznie Julie lakcímét a nyilvántartásukban, hiszen fejből is tudta. Lám csak, ilyen az élet egy igazi kisvárosban, sóhajtott fel Jennifer. Egy olyan lány számára, mint ő is, aki Bronxban nőtt fel, ez egy egészen más világ. És még mindig nem szokta meg. – Jó estét, Pete – köszöntötte Mike. – Mit tehetek önökért? – Bejöhetnénk egy percre? Beszélnünk kell önnel. – Hát persze – felelte Mike. Egy pillanatra elbizonytalanodtak, aztán Mike Singerre nézett. – Ne aggódjanak miatta. Rendesen fog viselkedni. A két rendőr belépett a nappaliba, Mike pedig megkérdezte: – Hozhatok önöknek egy kávét? Épp most főztünk frisset. – Köszönöm, de nem kérünk. Szolgálatban tilos az ilyesmi. Jennifer forgatta a szemét, és arra gondolt: Beszélj csak a magad nevében. Különben is, ez a tilalom csak szeszes italra vonatkozik. Ekkor már Julie is átjött ide a konyhából, és megállt tőlük néhány lépésnyire, a karját keresztbe fonva maga előtt. Singer is odaállt mellé. – Miről van szó, Pete? – kérdezte. Pete Gandy nem szerette, ha egyszerűen csak Pete-nek szólították, amikor egyenruhát viselt, és egy pillanatra azt sem tudta, hogyan reagáljon. Végül megköszörülte a torkát. – Jártak ma este a Sailing Clipper nevű bárban, Mike? – Igen. Felléptem az Ocracoke Inlettel.

Pete lopva Jenniferre pillantott, mintha arra akarná felhívni a figyelmét: Na, így kell ezt csinálni! Nahát, hogy te milyen nagyképű is vagy, gondolta Jennifer. És ezt a véleményemet sokan készségesen megerősítenék. – Ön ott, ezen a nyilvános helyen verekedésbe keveredett Mr. Richard Franklinnel, igaz? Még mielőtt Mike válaszolhatott volna a kérdésre, Julie közbeszólt. – Tulajdonképpen mi folyik itt? – kérdezte. Pete Gandy szerfelett élvezte az ehhez hasonló pillanatokat A munkája során ezek voltak a legemlékezetesebb epizódok, amelyekért érdemes volt élnie – persze csak azok után, amikor előránthatta a fegyverét. Még akkor is élvezte az ilyen pillanatokat, ha történetesen ismerte azokat, akikkel hivatalos dolga akadt. A kötelesség az mindig kötelesség, és neki meggyőződése volt, hogy ha akár csak a legkisebb lazaságot is elnézi, Swansboroban azon nyomban elszabadulhat a pokol. A végén még odáig fajul a helyzet, hogy itt jut majd a legtöbb gyilkosság egy főre az Államokban. Hiszen csak az elmúlt hónapban több mint tucatnyi büntetést szabott ki szabálytalanul közlekedő gyalogosokra, és legalább ugyanennyit közterületen való szemetelésért – Nos, uram, sajnálom, hogy ezt kell tennem, de több szemtanú is van, aki azt állítja, ön megtámadta Mr. Franklint, mégpedig anélkül, hogy ő provokálta volna önt. Ez garázdaságnak minősül, és törvénybe ütköző cselekedet. Mike jóformán fel sem foghatta, mi történik vele. Két perccel később már ki is kísérték a járőrkocsihoz, hogy előállítsák az őrsön. Huszonnyolcadik fejezet Börtönbe vitték? – kérdezte Mabel elképedve. Hétfő reggel volt, és mivel Mabel Atlantában járt időközben, látogatóban a fivérénél, semmiről sem értesülhetett még, csak ma reggel, amikor megérkezett a szalonba. Julie ekkor már vagy tíz perce beszélt vele a részletekről is beszámolva, hogy mindenről tudjon, ami csak történt. Andrea épp egy férfi vendég haját vágta, de most egy időre félbehagytaa munkát, hogy ő is hallja, miről beszélnek. Szokásától eltérően egyszer sem mosolyodott el, mióta csak Julie megszólalt. És minél tovább hallgatta őt, annál inkább szerette volna azt mondani neki, hogy ő nem is érti, miről van szó. Már hogyan is lehetne Richard veszélyes másokra nézve! Éppenséggel Mike volt az, aki megtámadta őt! Mellesleg Richardot már nem is érdekli Julie. Richardnak végre felnyílt a szeme. Andrea legalábbis egészen biztos volt ebben. Na és, ha már romantikáról van szó... Richard elvitte őt sétálni a partra, és órákon át beszélgettek. Órák hosszat! És közben egyszer sem hozta szóba Julie-t! Ami pedig azt illeti, soha egyetlen férfi sem bánt még ilyen tisztelettel vele. Annyira aranyos, kedves és rendes fiú... Ez abból is látszik, hogy kifejezetten megkérte Andreát arra, hogy ne mondja el Julie-nak a találkozásukat, mert nem akarta megbántani őt ezzel. Valóban így beszél az, aki erőszakosan zaklatja a nőket? Dehogy! Bár Richard nem akart bemenni hozzá, amikor hazavitte, Andrea így is valósággal ragyogott a boldogságtól tegnap reggel óta. Julie megvonta a vállát. Az arca nyúzott volt és fehér, mint a fal. Mintha nem sokat aludt volna az éjszaka. – Pete Gandy egy órán át faggatta. És aztán bent kellett maradnia a rendőrségen, míg Henry ki nem hozta. Le kellett tennie az óvadékot érte. Mabel teljesen tanácstalannak tűnt. – Pete Gandy? Mégis mit gondol ez az ember? Talán meg se hallotta, amit Mike mondott? – Annak alapján, amit tudok, úgy tűnik, nem is érdekelte. Egyre csak azt próbálta bizonygatni, hogy Mike féltékenységi rohamában elveszítette a fejét. És semmi sem érdekelte azon kívül, hogy miért támadott rá Richardra. – De te elmondtad neki az előzményeket, ugye? – Megpróbáltam, de azt mondta, ez nem tartozik a tárgyhoz. Mármint ahhoz, hogy Mike megverte Richardot. Mabel csak most dobta le a táskáját a szokásos helyére, a magazinokkal borított asztalra. – Ez a Pete egy idióta. De hát mindig is az volt. Fel nem foghatom, hogyan vehették fel rendőrnek. És az az érzésem, ezt már sohasem fogjuk megtudni. – Lehetséges, hogy igazad van, de ez akkor sem segít Mike-on. Sőt rajtam sem. – És most mi lesz Mike-kal? Vádat emelnek ellene? – Fogalmam sincs róla. De azt hiszem, még ma megtudjuk. Találkozót beszélt meg Steve Sidesszal. Steve Sides egy helybéli ügyvéd volt, Mabel évek óta ismerte őt és a családját is. – Ez jó döntés volt. Te is találkoztál már vele? – Nem, de Henry ismeri. És abban reménykedik, hogy sikerül megegyeznie az ügyésszel.

– Na és te mit fogsz csinálni ezek után? És mi lesz Richarddal? – Még ma megváltoztatom a telefonszámomat – Ez minden? – Fogalmam sincs róla, mit tehetnék még. Pete igazából végig se hallgatott, mindössze annyit mondott, hogy ezt be kellett volna jelentenem a rendőrségen. És hogy ha megismétlődik, akkor mindenképpen tegyem is meg. – És vasárnap is telefonált? – Nem. Hála istennek... – És nem is láttad őt azóta? – Nem. Andrea a homlokát ráncolva töprengett eközben. Nyilván azért van így, gondolta, mert azóta is csak rám gondol. Úgyhogy elég legyen a mocskolódásból! – Szóval neked az a véleményed, hogy ezt az egészet jó előre kitervelte? – Igen, szinte minden részletet, ami csak előre kiszámítható volt. Beleértve a szombat éjszakát is. Azt is, ahogyan én reagáltam. Olyan érzésem van, mintha ő ezt az egészet egyfajta játéknak tekintené. Mabel mélyen Julie szemébe nézett, úgy válaszolt. – Ez nem játék, Julie – mondta. Julie alaposabban is belegondolt a történtekbe. – Én is tudom – felelte. Szóval milyen volt Pete a kihallgatáson? – kérdezte Henry. Henry irodájában ültek, és az ajtót magukra csukták az imént. Mike felsóhajtott. Arcán méla undor tükröződött. – Nehéz beszélni erről. – Ezt meg hogy értsem? – Olyan érzésem volt, mintha már kész elképzelése lenne az egészről, és én hiába mondok neki bármit is, ezen úgysem tudok változtatni. – És nem is érdekelték a telefonhívások? Vagy az, hogy a pasas korábban is figyelt titeket? – Nem. Azt mondta, neki meggyőződése, hogy Julie csak felfújta ezt az egészet. Azt mondta, ő nem lát ebben semmi különöset, hiszen minden ember jár vásárolni, és hajat vágatni is. Szerinte nem kell olyan nagy feneket keríteni ennek... – Na és a másik rendőr? Az a fiatal nő? – Pete szóhoz jutni se hagyta. Úgyhogy fogalmam sincs róla, mi lehet a véleménye. Henry a kávéscsésze után nyúlt. Miután kortyolt egyet belőle, így folytatta: – Hát akkor ezt jól megcsináltad – állapította meg. – No, nem mintha hibáztatnálak érte. Azt hiszem, én is ugyanezt tettem volna a helyedben. – Szerinted most mi lesz? – Nem hinném, hogy börtönbe kerülnél, ha erre vonatkozik a kérdésed. – Nem erre gondoltam. Henry a szemébe nézett. – Úgy érted, Richarddal? Mike bólintott. Henry letette a kávéscsészét az asztalra. – Bárcsak lenne egyetlen épkézláb ötletem vele kapcsolatban, öcsém, de nincsen – felelte. Jennifer akkor délelőtt még csak egy órája dolgozott Pete mellett, de máris elege volt belőle. Korán kellett bejönnie az őrsre, hogy elkészítse a jelentésüket a vasárnapi esetről, mivel Pete-nek még nem volt rá ideje. Mint mondta: „Túlságosan sok energiámat köti le az, hogy vigyázzam a közterületeken a rendet ahhoz, hogy néhány órára odakössem magamat az íróasztalhoz. Mellesleg neked ezt is meg kell tanulnod. Ami szabály, az szabály." Két hete dolgozott együtt Pete-tel, és ez idő alatt jóformán semmit sem tudott meg a nyomozók tulajdonképpeni munkájáról azon kívül, hogy Pete minden lehetséges alkalommal lepasszolta neki azokat a dolgokat, amiket ő maga utált, és az így felszabadult időt jórészt a tükör előtt töltötte, önmagát csodálva. És Jennifer egyenesen katasztrofálisnak érezte azt, ahogyan az emberekkel bánik. Az előző esti akciójuk is ezt bizonyította. Nem kell Nobel-díjas tudósnak lenni ahhoz, hogy az ember lássa és megértse, mennyire félt Mike és Julie. És nem azért, mert Mike-ot az éjszaka kellős közepén bevitték az őrsre, hogy kikérdezzék. Nem, ők Richard Franklintól féltek, és amennyiben igaz az, amit mondtak, úgy minden okuk megvan a félelemre. Jennifer legalábbis így érezte. Pete Gandynek pontosan annyi intuíciója van, mint egy villanypóznának. Vele

ellentétben Jennifer azonban nagyon is átérezte Mike-ék helyzetét, jóllehet, ő csak egy zöldfülű kezdő volt a szakmában. Viszont gyerekkora óta sok hasonló esetről hallott. Jennifer családja afféle rendőrdinasztia volt ugyanis. Rendőr az édesapja, a nagyapja, sőt mindkét fivére is, de ők mindannyian New Yorkban éltek. Hosszú története volt annak, hogy ő miért éppen itt, ÉszakKarolinában kötött ki, egy tengerparti kisvárosban, és ennek köze volt a főiskolához, az akkori fiújához, a vágyhoz, hogy önállósodjon és világot is lásson. Mindezek a szempontok együttesen játszottak közre a döntésében néhány évvel ezelőtt, amikor beadta a jelentkezési lapját a rendőrakadémiára, ahová – legnagyobb meglepetésére – fel is vették. A szakmai gyakorlat idejét itt, Swansboróban kellett letöltenie. Az édesapja büszke volt rá, amiért ő is csatlakozott a jófiúk táborához, mint mondta, de megdöbbenéssel fogadta, hogy éppen Észak-Karolinában fogja elkezdeni a pályafutását. – Mást se csinálnak az emberek arrafelé, mint naphosszat dohánylevelet rágcsálnak és köpködnek az utcákon, és közönségesen beszélnek a nőkkel – mondta méla undorral. – Egy ilyen szép és elegáns olasz lány, mint amilyen te vagy, úgysem tud beilleszkedni egy ilyen kisszerű környezetbe. Márpedig nem volt más választása. És mindent egybevetve, a valóság sokkal jobbnak bizonyult, mint hitte. Főleg az emberekben csalódott kellemesen, akik sokkal barátságosabbak voltak. Az itt lakók még az idegeneknek is integettek, ha elhaladtak mellettük a kocsijukkal. Mindenkit nagyon kedvesnek és kellemesnek talált hát, az egy Pete Gandyt kivéve. A szeme sarkából figyelte őt most, és látta, hogy már megint a bicepszét tornáztatja. És Jennifer ki nem állhatta, hogy amikor a szolgálati autóban ült, minden arra haladó jármű sofőrjének kimérten és pökhendin bólogatott, mintha csak ezt mondaná: Úgy bizony, ilyen szép lassan hajtson csak tovább, betartva a sebességkorlátozást. – Megtudhatnám, mi a véleménye Mike Harris történetéről? – kérdezte Jennifer. Pete-et sikerült kizökkentenie a nyugalmából ezzel a kérdésével. Nem is válaszolt azonnal. – Nos, nekem úgy tűnik, a fickó mentegetőzni próbált csupán mondta végül. – Láttam már ilyet nem is egyszer, de százszor. Ha valaki ellen feljelentés érkezik, az illető törvényszerűen megpróbálja a másikra hárítani a felelősséget. Egy vérbeli bűnöző sohasem ismeri el a bűnösségét, és ha mégis, akkor annak mindig alapos oka van. Ha már megismerkedett a szakmánk szabályaival, maga is belátja, hogy igazam van. – De korábban mintha azt mondta volna, hogy ismeri őt – érvelt Jennifer. – És hogy mindig is rendes, törvénytisztelő embernek gondolta. – Ez nem számít. A törvény az törvény. És egyformán vonatkozik mindenkire. Jennifer érezte, hogy szeretne nagyon bölcsnek és elfogulatlannak tűnni, de az utóbbi két hétben, mióta együtt dolgozott vele, már meggyőződött arról, hogy egyik jelző sem fedi Pete valódi jellemét. Még hogy bölcs és elfogulatlan? Sportot űzött a szakmai vitákból, és a tisztesség fogalmát mintha még csak hírből sem ismerte volna. A szabálytalan közlekedésért kiosztott büntetések egyikével például egy olyan hölgyet sújtott, aki járókerettel haladt át a zebrán, de a lámpa közben pirosra váltott. Az előző este pedig, amikor Jennifer épp csak szóra nyitotta volna a száját, hogy feltegyen egy kérdést Mike Harrisnek, Pete leintette, és ráadásul meg is jegyezte: – Ez a kis hölgy még csak tanulgatja a szakmánkat. Ne is törődjenek vele, kérem. Ha nem itt lettek volna az őrsön, akkor Jennifer biztosan nem hagyta volna ennyiben. így is csak egy hajszálon múlott, hogy sikerült türtőztetnie magát. Még hogy kis hölgy? Megfogadta magában, amint véget ér a gyakorlata, bosszút áll Pete Gandyn ezért. Egyszer még megfizet mindenért... Ám mivel most még egy ideig gyakornoknak számit, semmit sem tehet – legfeljebb tűr és hallgat. De közben persze mindenről megvolt a maga véleménye. Most különben sem ez a fontos, hanem Mike Harris, Richard Franklin és Julie Barenson. Azok után, amit Mike-tól és Julie-tól hallott, Jennifer nem sokat aludt már az éjjel. Elgondolkodtatta Richard viselkedése. Valami azt súgta neki, Richard korántsem az az ártatlan áldozat ebben a történetben, mint aminek mutatja magát. És egy pillanatig sem érezte, hogy Julie vagy Mike hazudott volna nekik. – Nem gondolja, hogy alaposabban is utána kellene járnunk ennek a történetnek? Mi van, ha ők ketten mégis igazat mondtak? Pete felsóhajtott, mintha a maga részéről már rég lezárta volna ezt a témát, és most már csak untatná az egész. – Akkor feljelentést kellett volna tenniük a zaklatás miatt nálunk. De ők ezt elmulasztották megtenni – érvelt – És azt mindketten elismerik, hogy nincs bizonyítékuk a fickó ellen. Még abban sem lehetnek biztosak, hogy valóban Franklin volt a telefonáló. Vagyis akkor mire következtethetünk mindebből? – De én... – Arra, hogy az egészet csak kitalálták. Jennifer nem adta fel ilyen könnyen. Tett még egy próbát. – Na és mi van Julie Barensonnal? Én úgy láttam, nagyon fél. Nem gondolja? – Persze, hogy fél. Hiszen előállítottuk a fiúját. Maga is félne, ha ilyen helyzetbe kerülne egyszer. És mindenki más is ezt tenné.

– New Yorkban a rendőrség... Pete Gandy feltartotta a kezét, hogy belefojtsa a szót. – Nem akarok több New York-i történetet hallani, rendben? Itt egészen más a helyzet. Az ilyen helyeken gyakran folyik vér. Amint beletanult a szakmába, majd meglátja, hogy itt szinte minden erőszakos cselekménynek köze van valamiféle bandaháborúhoz vagy vérbosszúhoz. Sokszor nem szívesen avatkozunk közbe, mert nem tudhatjuk, mikor milyen érdekeket sértünk ezzel. De ha átlépnek bizonyos határokat... mint ez esetben is, az már egészen más lapra tartozik. Mellesleg, mielőtt maga megérkezett ma reggel az őrsre, már beszéltem a főnökünkkel, és azt mondta, felhívta őt egy ügyvéd, és megállapodtak, hogy megpróbálnak együttműködni a továbbiakban az ügyésszel. Úgyhogy a mi feladatunk ezzel nagyjából véget is ért. Kivéve persze azt az esetet, ha bíróság elé kerül az ügy. Jennifer nem akart hinni a fülének. – Mégis miről beszél? Pete megvonta a vállát. – A főnök szerint csak ennyi tartozik ránk. Én nem kérdezősködhettem tovább. Jennifer már csak azért sem állhatta Pete Gandyt, mert többször is bebizonyosodott, hogy elhallgatja előle a legfontosabb információkat. Élvezte, ha nyeregben érezhette magát, és az ő kezében futottak össze a szálak, és legfeljebb ilyen elejtett megjegyzésekkel adta Jennifer tudtára, hogy mit tud még. Minden megnyilvánulása azt sugallta, hogy ő a főnök kettejük közül. Mivel Jennifer egy szót sem szólt ezek után, Pete is hallgatásba burkolózott. Jennifer pedig alig észrevehetően ingatta a fejét. Imbecillis, gondolta magában. Gondolatban visszatért Mike-hoz és Julie-hoz, és azon tűnődött, vajon nem lenne-e jobb, ha még egyszer beszélne velük – lehetőleg úgy, hogy Pete ne legyen jelen. llenry Mike mellett álldogált az irodában, és figyelmesen hallgatta az öccsét, miközben ő az ügyvéddel beszélt telefonon. – Ugye, most viccel? – kérdezte Mike. Majd később is csak ilyeneket mondott: – Ezt nem mondhatja komolyan! Vagy: – Ezt el sem tudom hinni! Mike idegességében járkálni kezdett a szűk helyiségben fel és alá. Súlyos léptei alatt döngött a padló, az arca elképedésről és hitetlenkedésről árulkodott, és továbbra is csak hasonló jelentésű mondatokat ismételgetett. A végén egészen összeszorította a száját, a fogai között megszűrve mondott ki egy-egy kurta szót, és aztán letette a telefont. Egy ideig dermedten állt, és egy szót sem szólt Henryhez. Csak a készülékre meredt, a döbbenettől még fel sem ocsúdva. – Mit jelentsen ez az egész? – érdeklődött Henry. Hamarosan úgy érezte, mintha a kérdése már órákkal ezelőtt elhangzott volna, de továbbra sem kapott választ az öccsétől. Mike arckifejezése azonban egyértelműen elárulta: a helyzet csak tovább súlyosbodott – Azt mondja, épp az imént beszélt Richard Franklin ügyvédjével kezdte. – És? Mike képtelen volt Henry szemébe nézni. Az ajtó felé fordult, és már alig látott a dühtől. – Azt mondja, ideiglenes fogva tartásomat fogják kérvényezni, míg le nem zárják a nyomozást. Azt mondja, Richard Franklin vallomása alapján másokra is veszélyesnek minősül az, ahogyan viselkedtem. – Úgy értsem, közveszélyes vagy? Te? – Azt is mondta, hogy polgári pert fognak indítani ellenem. – Most viccelsz, ugye? – Én is csak azt mondhatom, amit tőle hallottam. De a másik ügyvéd szerint Richard még most is szédül. Először azt hitte, minden rendben van, és szombat este haza is ment gond nélkül. Vasárnap reggelre azonban elhomályosodott a látása, és annyira szédült, hogy taxit kellett hívnia, úgy ment be a kórházba. Az ügyvédje szerint agyrázkódása van, amit én okoztam. – És megmondtad neki, hogy Richard hazudik? Gondolom, alaposan behúzhattál neki egyet, de hogy agyrázkódást kapott volna ettől... az mégiscsak túlzás! Mike megvonta a vállát, és továbbra is az imént hallottakon gondolkodott. Egyszerűen fel sem tudta fogni, hogyan fajulhatott idáig a helyzete. Két nappal ezelőtt még csak az volt a célja, hogy elérje: Richard hagyjon fel Julie zaklatásával. Három nappal korábban még jóformán eszébe se jutott Richard. Most pedig egyenesen bűnözőnek tekintik őt miatta. Pete Gandynek nyilván köze van ezekhez a fejleményekhez. És ha valaha is rendez egy nagy karácsonyi bulit, hát az biztos, hogy őt nem veszi fel a meghívandó vendégek listájára. Ha meghallgatta volna, ha odafigyelt volna arra, amit mondott, megértette volna az érveit, és akkor biztosan nem fajul idáig a helyzet. – Beszélnem kell Julie-val – jelentette ki Mike váratlanul, és azzal kiviharzott az ajtón. Mire a szalonhoz ért, már olyan feldúlt állapotba került, hogy Julie-nak elég volt egyetlen pillantást

vetnie rá, abból is sejtette, hogy nagy baj van. Sohasem látta még ilyen felindultnak Mike-ot. – Ez egyszerűen nevetséges – egyre csak ezt hajtogatta. – Úgy értem, mégis mire való a rendőrség, ha semmit sem tesznek egy ilyen alak ellen? Hiszen kettőnk közül nem én vagyok az, aki veszélyes másokra nézve, hanem ő. – Tudom, és igazad van – mondta Julie, és próbálta megnyugtatni Mike-ot. – Csak ők nem tudják. Azt hiszik, csak kitaláltam az egészet? Hiszen végig se hallgatott. Vagy talán nem ismer engem annyira, hogy tudja rólam, egyetlen ujjal se nyúltam volna hozzá, ha nem érdemelte volna meg? Miért áll az ő oldalára a hatóság? És miért nem hiszik el, amit te mondtál? Most én vagyok az, akinek védekeznie kell az igazi bűnös helyett. És értem kellett letenni az óvadékot, hogy szabadlábon védekezhessek. Nekem kell ügyvédet fogadnom és fizetnem. Mégis mire való az igazságszolgáltatás? Ez a gazember azt tehet, amit csak akar, én pedig tehetetlenségre vagyok kárhoztatva? Julie nem válaszolt azonnal. És úgy tűnt, Mike nem is vár választ tőle. Julie végül megfogta a kezét, így próbálta megnyugtatni. – Igazad van, ennek az égvilágon semmi értelme – mondta. – És én is sajnálom. Bár az érintése nyugtatóan hatott rá, Mike képtelen volt a szemébe nézni. – Én is... – mondta végül. – Te mit sajnálsz? – Azt, hogy elszúrtam ezt az egészet. A rendőrséggel. És ez az, ami igazán aggaszt. Azt még csak kibírom valahogyan, ami velem történik majd ezek után, na de mi lesz veled? A rendőrség az én ostoba viselkedésem miatt nem ad hitelt annak, amit mondtál. És mi lesz, ha a későbbiekben sem fognak hinni nekünk, se neked, se nekem? Julie bele sem akart gondolni. Egész délelőtt máson se járt az esze. Igen, a végén még minden úgy alakul majd, ahogy az a legkedvezőbb Richardnak. Ahogyan ő előre eltervezte. Julie egyre biztosabb volt abban,hogy így lesz. – Ez egyszerűen igazságtalanság – fakadt ki Mike. – És mit mondott erre az ügyvéded? Mike megvonta a vállát. – Csak a szokásos maszlagot. Hogy még semmi okom komolyan aggódni. – Ő aztán könnyen beszél. Mike elengedte Julie kezét, és vett egy nagy levegőt. – Igen... Kimerült volt, csalódott, mint aki máris vesztes. Julie a tekintetét kereste. – Azért átjössz hozzám este? – Ha ezt szeretnéd, igen. Feltéve, hogy nem vagy dühös rám. – Nem vagyok dühös rád. De biztosan az leszek, ha nem jössz át. Nem szeretnék egyedül lenni ma éjszaka. Steven Sides irodája a bíróság épületének közelében volt. Mike egy lambériázott helyiségben találta magát, amelynek közepét egy hosszú asztal foglalta el, körülötte a polcokon jogi szakkönyvek sorakoztak. Miután az ügyvéd is megérkezett, helyet foglaltak. Steven Sides ötven körüli, kerek képű és fekete hajú férfi volt, aki csak a halántéka tájékán őszült. Drága öltönyben érkezett – olasz import volt -, ám elég gyűrött volt az anyaga, mintha legutóbb elfelejtette volna ruhafogasra akasztani és kivasalni. Az arca kissé puffadtnak tűnt, az orrahegye vöröslött, ami arról árulkodott, hogy nem vetette meg az italt, de határozott fellépésű és sokat tapasztalt szakember lévén, mégis bizalmat keltett Mike-ban. Sides kimérten és megfontoltan beszélt, mintha minden egyes szónak különleges jelentőséget tulajdonitana. Hatásos szónok volt. Hagyta Mike-ot beszélni, és csak néhány perc elteltével tette fel neki az első kérdését, amikor ő már mindent elmondott, amit csak fontosnak érzett. Steven Sides ekkor letette a tollát a jegyzettömb mellé, és hátradőlta székében. – Mint ezt telefonbeszélgetésünk alkalmával már elmondtam, én most nem aggódnék az ön helyében a szombat esti sajnálatos esemény miatt. Először is nem hiszem, hogy a kerületi ügyész vádat emelne, aminek több oka is van. Ekkor hatásszünetet tartott, majd sorolni kezdte az érveit. – Önnek nincsen priusza, a városban igen jó az emberek véleménye magáról, és nyilván ön is elő tudna állítani vagy tucatnyi tanút, akik megerősítenék ezt. Nem valószínű, hogy akadnának olyan esküdtek ebben a városban, akik elítélnék önt a történtekért. Még akkor sem, ha nincs bizonyíték a kezében, amely Franklin ellen szól. – Na de mi a helyzet a polgári perrel? – Az egészen más lapra tartozik. De erre biztosan nem kerül sor rövid időn belül. Ha egyáltalán eljutnak odáig. Ha a kerületi ügyész nem emel vádat, akkor Franklinnek esélye sincs pert nyerni ön ellen. Ha mégis megtörténik a vádemelés, és Franklin veszít, akkor sem lesz értelme perelnie. Az a legvalószínűbb, hogy nem is kerül bíróság elé az ügy. Egyedül akkor van esélye Franklinnek, ha ez mégis bekövetkezik, és az ő

javára ítélnek, ám ennek a legcsekélyebb a valószínűsége. Ön úgy látta, Julie bajban van, és ezért cselekedett. Az emberek többsége biztosan megérti ezt. Ami pedig az ideiglenes fogva tartásra vonatkozó kérvényét illeti... Ez inkább csak a megfélemlítés eszköze. Gondolom, nem kerül különösebb nehézségébe elkerülni Richard Franklint... – Persze hogy nem. Sohasem kedveltem a társaságát. – Akkor jó. De az ügyészt inkább bízza rám, rendben? Majd én beszélek vele. És egy szót se többet a rendőrségnek. Ha keresnék, küldje őket hozzám, majd én elintézem a továbbiakat. Mike bólintott. – Szóval továbbra is az a véleménye, hogy nincs okom aggodalomra? – Most még biztosan nincsen. Beszélek néhány emberrel, és egy pár nap múlva majd értesítem, hol tartunk. Emiatt igazán ne legyen gondja. Aggódnia is csak Richard Franklin miatt kell. Sides ekkor előrehajolt. Az arca hirtelen sokkal komolyabb lett, minteddig volt. – Amit most mondok, az maradjon kettőnk között, rendben? És ezt is csak azért mondom el önnek, mert becsületes és jóravaló embernek látszik. De ha valakinek azt mondja, ezt tőlem hallotta, letagadom. Mike egy darabig tűnődött, azután rábólintott. Az ügyvéd várt még egy kicsit, és csak akkor folytatta, miután megbizonyosodott arról, hogy Mike minden idegszálával rá figyel. – Van valami, amit meg kell értenie a rendőrséggel kapcsolatban. A rendőrök általában ügyesek, és hatékonyan tudnak intézkedni akkor, ha betörésről, rablásról vagy gyilkosságról van szó. Az igazságszolgáltatás egész rendszere ezt a célt szolgálja. Elkapni a komoly bűnözőket, miután elkövettek valamit. De a zaklatás más kategória. Ez esetben a törvény sokkal jobban megköti a kezüket, főleg azért, mert nem került sor tettlegességre. A rendőrség ezért aztán tehetetlen, ha valaki zaklatásnak van kitéve. Főleg akkor, ha az elkövető elég körültekintő ahhoz, hogy ne legyenek bizonyítékok ellene. Az ilyen minden hájjal megkent gazemberekkel szemben úgyszólván tehetetlenek vagyunk. Nemigen számíthatunk hát a rendőrség segítségére. A zaklatásnak kitett embernek a gyakorlatban saját magának kell megtalálnia a megoldást. – Vagyis arra gondol, hogy ha a rendőrségen múlik, Richard akár bántalmazhatja is még Julie-t ezek után? – Én nem így tenném fel ezt a kérdést, Mike – rázta a fejét az ügyvéd. – Szerintem az az igazi kérdés, hogy ön tart-e ettől? Ha igen, akkor meg kell találnia a megoldást, nem várhat a rendőrségre. Mert Pete Gandyt ismerve, mostantól fogva egyre kevésbé számíthat majd rájuk. Az ügyvéddel folytatott beszélgetés után Mike tanácstalan volt. Sides nyilván okos és nagy tapasztalattal rendelkező.ember, és az érveit hallva, Mike az ügy jogi következményeit illetően szinte teljesen meg is nyugodott, legalábbis egy rövid időre. Sides utóbbi figyelmeztetése azonban ismét felkavarta. Vagyis ezek szerint sohasem lesz vége ennek a Richard Franklin-ügynek? Mike a kocsijához érve megtorpant, és tovább gondolkodott. Maga előtt látta Richard arcát, mint akkor ott a bárban... és ismét látta a gúnyos mosolyt átsuhanni rajta. És ezzel választ is kapott iménti kérdésére. Nem, ez a fickó sohasem fogja abbahagyni a zaklatást, ha csak rajta múlik. Sőt – tulajdonképpen csak most kezdte el. És nyilvánvalóan élvezi is. Miközben beült a kocsiba, a volán mögé, már Sides mondatai csengtek a fülében. Mostantól fogva senki sem segíthet nekik. Csak magukra számíthatnak. Akkor este Mike és Julie mindent elkövetett annak érdekében, hogy úgy töltsék az időt, mint egyébként normális körülmények között szokták. Útban hazafelé vettek egy pizzát, azután végignéztek egy filmet, de egyikük sem titkolhatta el, hogy félnek – valahányszor csak elhúzott egy autó a ház előtt, mindketten ösztönösen is felegyenesedtek és füleltek. Teljesen összehúzták a sötétítőfüggönyöket, és Singert sem engedték ki a házból. Mostanra a kutyára is átragadt az idegességük. Fel-alá járkált a házban, nyughatatlanul, jóllehet nem ugatott és nem is morgott. Ám még akkor is hegyezte az egyik fülét, amikor lepihent, és behunyta a szemét. Éjszaka leginkább azt érezték szokatlannak, hogy olyan nagy volt a csönd körülöttük. Mivel Julie megváltoztatta és titkosíttatta a telefonszámát, az újat még csak kevesen tudták, így a készülék egész este néma volt. Úgy döntött, csak a legjobb barátainak adja meg, és Mabelt arra kérte, ne mondja meg a vendégeknek. Ha Richard rájön, hogy hiába hívja a régi számát, talán megunja a próbálkozást, és végre felfogja, mit is szeretne Julie. Erre a gondolatra Julie nyugtalanul fészkelődni kezdett a pamlagon. Talán... Igen, csak talán... Vacsora közben kifaggatta Mike-ot arról, hogy mire jutottak aznap az ügyvéddel. És Mike el is mondott neki mindent, amit megtudott Sidestól – vagyis azt, hogy szerinte nincs miért aggódnia még. Julie azonban érezte, hogy Mike elhallgat előle valamit, és ebből arra következtetett, hogy Sides valószínűleg sokkal

többet mondott neki ennél A város másik végében Richard a sötétkamrában tartózkodott ekkor. Az arca vörös fényben úszott, miközben képeket hívott elő egy tálca fölé hajolva. A felvételen lassacskán kirajzolódott a portré. Az előhívás folyamata mindig is lenyűgözte. Olyan volt, mint valami igazi misztérium – főleg akkor, amikor a foltok szinte életre kelve változni kezdenek, és egyszer csak egy képpé állnak össze. Ez esetben Julie vonásait adták ki... Igen, Julie most csillogó szemmel nézett rá a fotópapírról. Richard mint mindig, most is a fényképezésben talált megnyugvást. Ez jelentette az egyetlen stabil pontot az életében. Csodálattal nézte a fényképen látható szépséget, a fényeket és az árnyékokat az arcán, és a látvány csak megerősítette hitében az élete végső célját illetően, és azt is bizonyította a számára, hogy kezében tartja a sorsa irányítását. Még most is feldobódott hangulatban volt, a hétvégi eseményeknek köszönhetően, Julie-t egy kissé elragadta ugyan a fantáziája, efelől kétsége sem lehetett. És most valószínűleg nem érti, hogyan fajulhatott idáig ahelyzet. Talán éppen arra gondol, hol lehet most ő, mit csinálhat és mire gondolhat. És mi lesz a következő lépése. Mintha legalábbis egyfajta emberi szörnyeteg lenne – mint a mumus, akivel a gyerekeket szokták ijesztgetni. Nevetnie kellene... Hogyan is kelthet ilyen kellemes érzést benne ez a tudat? Na és Mike, aki úgy rontott rá a bárban, mintha legalábbis Julie életét kellene megmentenie? Kiszámítható volt a viselkedése, milyen szánalmasan előre látható... Ő akkor a legszívesebben elnevette volna magát. Semmiféle kihívást nem jelentett a számára ez a párocska. Micsoda érzelmek dúltak bennük! Milyen bátor volt Mike! És mennyire életszerű volt ez az egész... Az előtte fekvő fényképet nézegette. És ismét meglepte, milyen sok hasonlóságot lehet felfedezni Julie és Jessica vonásai között. Ugyanaz a szempár... A haj színe és a frizura is. Az ártatlanság... Amikor először sétált be a fodrászüzletbe, azt gondolta, akár testvérek is lehettek volna ők ketten. Megrázta a fejét, mert úgy érezte, Jessica emlékének súlya ismét ránehezedik a lelkére. A Bermudákon béreltek maguknak egy házat a mézesheteikre. Nem messze a mindig zsúfolt üdülőtelepektől. Csöndes és romantikus hely volt ez, fehérre festett fonott bútorokkal, verandával, ahonnan egyenesen az óceánra lehetett látni. Saját partszakaszuk volt, ahová senki más nem tehette be a lábát rajtuk kívül. Órákon át napozhattak itt zavartalanul, édes kettesben. Milyen nagy várakozással nézett elébe ennek az időszaknak! És már az első néhány napon is több tucat fényképet készített Jessicáról. Imádta a bőrét. Lágy volt és selymes, élvezet volt hozzáérni akkor is, amikor bekente napolajjal. A harmadik napra már bronzbarna lett a napozástól. És amikor hófehér ruhát vett fel, Richardnak szinte káprázott a szeme a látványtól. Akkor este semmi másra nem vágyott, mint arra, hogy a karjában tarthassa, lassan lefejtse róla a ruhát, és szeretkezzen vele a szabad ég alatt a parti homokban. De Jessica előbb táncolni akart. Az egyik közeli üdülőhelyen. Nem, tiltakozott Richard. Maradjunk inkább itt. Végtére is ezek a mézesheteink. Kérlek szépen, kérte Jessica. A kedvemért. Tedd meg, légy szíves. Elmentek hát táncolni. A hely zsúfolt és zajos volt, tele részegekkel. Jessica is hangoskodott, és egyik italt a másik után küldte le. Hamarosan akadozni kezdett a nyelve, érthetetlen szavak hagyták el a száját, és amikor elindult a mosdó felé, már alig állt a lábán. Közben nekiment egy fiatalembernek, és kis híján kiverte a poharat a kezéből. A fickó elnevette magát, megfogta Jessica kezét, ő pedig együtt nevetett vele. Richardot mélységesen felháborította, ami történt, és zavarban is volt Jessica közönséges viselkedése miatt. Azután egyre nőtt benne a düh. Azt kezdte hajtogatni magában, hogy úgyis meg fog bocsátani neki. Hiszen olyan fiatal és éretlen még. És megbocsát neki, mert a férje, és mert szereti őt. De ehhez előbb meg kell ígérnie, hogy soha többé nem fordul elő ilyesmi. Ám akkor este, miután visszatértek a házba, és megpróbált beszélni vele a történtekről, Jessica ügyet se vetett az érzéseire. Én csak szórakozni akartam, mondta. Te is megpróbálhattad volna jól érezni magad. Micsoda? Hogyan érezhettem volna jól magam, miközben a feleségem egy vadidegennel flörtölt? Én nem flörtöltem. Láttam, amit láttam. Ne viselkedj már ilyen ostobán! Mit mondtál? Ismételd csak meg! Hé, ez fájt... engedd el a kezem... Ne bánts! Mit mondtál az előbb? Hé... kérlek, ne... ne csináld ezt velem! Fáj! Ismételd el, amit mondtál! Mindent egybevetve, csalódást okozott neki Jessica. Mint ahogy Julie is. Richard ezt most ismét megállapította magában. A zöldségesnél, a szalonban, aztán azzal is, ahogyan letette a telefont, amikor felhívta. Egyre kevésbé bízott már benne, de a bárban mégis bizonyított. Képtelen volt közönyt színlelni

iránta. Ellenállhatatlan erő vonzotta hozzá. Beszélnie kellett vele, és bár a szavai megvetésről árulkodtak, Richard pontosan tudta, hogy mik az igazi érzései. Igen, tisztában volt azzal, hogy valójában nagyon is fontos ő Julie számára, hiszen a düh és a szerelem nem más, mint egyazon dolog két ellentétes pólusa. Mint egy érem két oldala. Az ilyen heves kitöréssel járó düh pedig mély és igaz szerelemről árulkodik. És ezért is örült annyira annak, hogy Julie tekintete valósággal perzselt ettől az érzéstől. Ez a gondolat felizgatta. Kiviharzott a sötétszobából, és egyenesen a hálószobájába sietett. Az ágyán a fényképezőgépek és lencsék között ott hevert valahol a mobiltelefonja. A vezetékes készülékről érkező hívás persze könnyen nyomon követhető, és mivel úgy érezte, mindenképpen hallania kell ma este a lányhangját, még ha csak az üzenetrögzítőről is, ezt a hívást csakis a mobilkészülékről bonyolíthatta le. Amint meghallja a hangját, ismét maga előtt látja majd őt úgy, ahogyan a színházban – könnyekkel a szemében... és hallani fogja felgyorsulni a légzését, mint amikor a Fantom azt fontolgatta magában, tűrje-e, hogy elhagyja őt a szerelme, vagy inkább úgy döntsön, mindkettőjüknek meg kell halniuk. Bepötyögtette a telefonszámot, és lehunyta a szemét a várva vártpillanatig. Ám Julie ismerős hangja helyett egy gépi hang közölte vele, hogy nincs előfizető ezen a számon. Lenyomta a hívásmegszakító gombot, és még egyszer beütötte a lány számát, ez alkalommal sokkal gondosabban, mint az imént. Talán csak rossz számot hívott. Ám most is ugyanazt az üzenetet kellett végighallgatnia. Richard eltartotta magától a telefont, és a készülékre meredt. Ó, Julie... Miért volt erre szükség?, kérdezte. Huszonkilencedik fejezet Az utóbbi egy hónap eseménydús időszaka után, Julie következő hete meglepően nyugalmasnak bizonyult. Hét közben, de a hétvégén sem látta Richardot. Miután a következő hétfőn sem történt semmi érdemleges, titokban azt remélte, a mai nap sem különbözik majd a tegnapitól. Így is indult. Úgy tűnt, azzal, hogy megváltoztatta és titkosíttatta a számát, sikerült kivédenie a nemkívánatos telefonhívásokat, és nagy megkönnyebbülést jelentett a számára, hogy legalább emiatt nem kellett többé aggódnia. Már-már kezdte azonban úgy érezni, hogy akár el is áshatná a készüléket az udvarban, mert az napok óta egyszer se csörrent meg. Most már talán élete végéig így is marad ez? Végtére is csak négyen ismerhették az új számát. Mabel, Mike, Henry és Emma. És mivel a hétköznapjait Mabellel, az estéit pedig Mike-kal töltötte, egyelőre egyiküknek sem volt oka telefonon keresni őt. Henry többéves ismeretségük óta egyetlenegyszer sem kereste még vele így a kapcsolatot, ezért aztán egyedül Emma jöhetett még számításba. Ám mivel ő pontosan tudta, mennyi idegeskedést jelentettek Julie számára korábban a telefonhívások, valószínűleg tapintatból nem kereste még, hogy kipihenhesse az utóbbi idők fáradalmait, és nem szerette volna, hogy éppen ő idézze fel benne a kellemetlen emlékeket azzal, hogy telefonon hívja. Persze, ismerte el Julie, eleinte nem is volt ez olyan rémes. Pihenésnek is felfogható. Nyugodtan főzhetett, zuhanyozhatott, olvasgathatta a magazinokat, összebújhatott Mike-kal anélkül, hogy attól kellett volna tartania, valaki megzavarja közben a telefonhívásával. Mégis, egy hét elteltével valahogy bosszantani kezdte a dolog. Persze ő is telefonálhatott,de az mégiscsak más, mint mikor az embert mások hívják fel. Mivel senkisem kereste, és a négy baráton kívül nem is kereshette volna, kezdte úgy érezni magát, mintha a vadnyugat hőskorában élne. Érdekes, mennyire másképpen látja az ember a saját életét egyetlen nyugodt hét után. De a lényeg persze az, hogy végre nyugta lehet. Most már valóban nyugalom vette körül. Olyan normális nyugalom. Szerencsére egyszersem látott senkit, aki távolról nézve akár csak hasonlított volna Richardra. Márpedig egyetlen pillanatra sem lankadt a figyelme. És ugyanígy volt ezzel Mike, Mabel és Henry is. Julie napközben vagy tucatnyiszor nézett ki a szalon ablakán, pásztázva az utcát mindkét irányban. Autóvezetés közben néha csak úgy, minden ok nélkül hirtelen irányt változtatott, és letért a szokásos útvonalakról. Kerülő úton ment sok helyre, többször is meg-megállva közben, és rendszeres időközönként nézett a visszapillantóba, hogy meggyőződjön arról, nem követi-e valaki. Rutinosan pásztázta végig a parkolókat, mielőtt megállt a kocsival, és folyton figyelte az ajtót, ha sorba kellett állnia valahol, a postán vagy valamelyik üzletben. Amint hazaért, szabadjára engedte Singert, aki meg se állt az erdőig, és néhány perc múlva vissza is hívta őt, hogy együtt menjenek be a házba. Odakint megvárta, míg a kutya végigszaglászta az összes helyiséget, ő maga csak azután ment be, ha Singer mindent rendben talált, és egy-két perc múlva lelkes farkcsóválással jelezve ezt, visszajött a bejárati ajtóhoz. Olyan lelkes volt ilyenkor a kutya, akit boldogsággal töltött el, ha feladatot kapott, mint a gyerekek a születésnapi zsúrokon. Még a nyála is csorgott közben. Hát te meg mit keresel még mindig a verandán? Mintha ezt kérdezte volna Julie-tól, amikor visszatért a bejárati ajtóhoz, miután körülnézett odabent. Vagy talán már be se akarsz jönni? Lám, még a kutyája is észrevette, hogy egy kissé paranoiásan viselkedik mostanában. De ahogy a régi mondás tartja: Jobb félni, mint megijedni.

És aztán itt volt Mike, aki ha csak tehette, egyetlen pillanatra sem veszítette őt szem elől. Kivéve napközben, persze, amikor mindketten dolgoztak. És bár nagyon jó érzés volt maga mellett tudni őt, Julie néha mégis úgy érezte, megfullad. És akadt néhány olyan helyzet is, amiről úgy vélte, jobban meg tudná oldani Mike nélkül. Ami az ügy hivatalos részét illeti, már javában zajlottak az események. Romanello itt járt náluk a múlt héten, és beszélt is mindkettőjükkel, türelmesen végighallgatta őket, és arra kérte Julie-t, egy pillanatig se habozzon felhívni őt, ha ismét valami rendkívüli dolgot észlelne. Julie a rendőrnő figyelmességétől sokkal jobban érezte magát, Mike pedig örült ennek, de ez idáig szerencsére nem volt okuk arra, hogy felhívják. A kerületi államügyész szerencsére nem volt hajlandó vádat emelni ellene az ügyben. És bár ez nem jelentette azt, hogy egy későbbi fejlemény hatására ne változtathatná meg a véleményét, Mike egyelőre nyugodtan alhatott. Mint az ügyész elmondta, nem azért döntött így, mert úgy érzi, Mike helyesen cselekedett, hanem azért, mert Richard nem jelent meg a hivatalos idézésre, hogy vallomást tegyen. És hiába is próbálták felvenni a kapcsolatot vele azóta, ez senkinek sem sikerült. Ez azért furcsa, gondolta Julie, amikor értesült erről a fejleményről. Ám most, hogy már a nyolcadik nap is eltelt, mégpedig eseménytelenül, kezdett felbátorodni. Nem mintha olyan ostoba lett volna, hogy teljesen megfeledkezzen a potenciális veszélyről és kockázatról. Megfogadta magában, hogy ő sohasem válhat áldozattá – épp elég ilyen szerencsétlen nőt lehet látni délelőttönként a kibeszélő műsorokban, és pontosan tudta, hogy a közvélemény egyszerűen idiótának tartja azokat, akik az egyértelmű előjelek ellenére sem veszik észre, milyen veszély fenyegeti őket. Mégis bekövetkezett egyfajta változás, finoman, szinte észrevétlenül – anélkül, hogy Julie tudatában lett volna ennek. Az előző héten még arra számított, hogy találkozni fog Richarddal. Látni fogja őt. Biztos volt benne, hogy továbbra is kémkedik utána – és úgy érezte, ott van mindenütt. Bárhol, ahol ő is megfordul. És felkészült erre a lehetőségre testben és lélekben. Az, hogy pontosan mit is csinálna, ha sor kerül erre, elsősorban az aktuális körülményektől függ persze – de gondolkodás nélkül sikoltozni kezdett volna, vagy segítségül hívta volna Singert, vagy ha éppen úgy alakul, akár rá is uszíthatta volna a kutyát. Kész vagyok bármit megtenni, ezt ismételgette magában, amint Richard is megteszi a következő lépést. Elég egyetlen gyanús mozdulat is, Mr. Franklin, és keservesen megbánja, erre megesküszöm. Ám hiába figyelt és fülelt azonban, Richardnak se híre, se hamva nem volt azóta – senki sem látta, és nem is hallottak róla. És oka fogytán Julie konok, kezdetben szenvedélyes elhatározása lassanként veszített az erejéből. Bár továbbra is nyitott szemmel járt-kelt a városban, már nem igazán számított arra, hogy Richard ismét az útjába kerül. így aztán,amikor Mike elújságolta, hogy Steven Sides üzenetet hagyott neki, és arra kérte, munkaidő után nézzen be hozzá egy rövid megbeszélésre, Julie azt mondta Mike-nak, ő már nagyon fáradt, és inkább egyedül megy haza. Nincs szüksége arra, hogy elkísérje. – Majd gyere át, miután végeztél – kérte. – És ha túl sokáig elhúzódna a dolog, kérlek, telefonálj rám. Rendben? Singer kipattant a Jeepből, amint leparkoltak. Többször is megkerülteaz udvart, egyre távolodva Julietól, miközben az orrát a földre szegezve szimatolt. Amikor Julie a nevét kiáltotta, felkapta a fejét, és figyelte a gazdáját a kert egyik távoli sarkából. Ugyan már. Hiszen idejét sem tudom, mikor voltunk utoljára sétálni. Julie csak ekkor szállt ki a kocsiból. – Nem, most nem mehetünk sétálni – magyarázta. – Talán majd később, miután Mike is megérkezett. Singer egy tapodtat se volt hajlandó mozdulni arról a helyről. – Sajnálom, de most nem mehetünk el, értsd meg, kérlek! Julie még ilyen távolságból is jól látta, hogy a kutya csalódottan leliffentette addig égnek álló fülét. Ugyan már... Légy szíves... Julie keresztbe fonta a karját maga előtt, és körülnézett. Sehol sem látta Richard kocsiját – nem csak itt, a környéken, de útban hazafelé sem. Hacsak nem azt tervezi, hogy kilométereket gyalogol idáig, akkor nincs itt most a közelben. Látótávolságon belül legalábbis biztosan nem. Egyetlen járművet látott csupán parkolni az egész utcában – ez pedig azé az ingatlanirodáé volt, amely a környékbeli üres telkeket értékesítette. És az oldalára fel volt festve a tulajdonos, egy hölgy, bizonyos Edna Farley neve. Edna törzsvendégnek számított a szalonban. Bár Mabelhez járt hajat vágatni, Julie is elég jól ismerte már. Molett volt és középkorú, de mindent egybevetve nagyon szeretni való teremtés – mint mindenki, aki ingatlanokat forgalmazott, lelkes és jókedvű, aki előszeretettel osztogatta a névjegyét, így aztán a szalonban több tucat is volt már belőle. Ugyanakkor kissé szórakozott is volt, a maga szórakoztató módján. Amikor izgalomba jött – márpedig ez volt a rá leginkább jellemző lelkiállapot -, sokszor megfeledkezett a legfontosabb dologról, és nem ritkán elkalandozott a figyelme beszélgetés közben. Mialatt a többiek már rég valami másról beszéltek, ő továbbra is lelkesen folytatta az előző témát. Julie ezt néha bosszantónak találta, és éppen ezért is örült annak, hogy Edna Mabelhez járt hajat vágatni, nem pedig őhozzá. Singer farka lelkesen járt jobbra-balra. Kérlek széééééépen! Julie-nak nem volt kedve sétálni menni, de azt ő is belátta, hogy nagyon régen adta meg Singernek ezt

az élvezetet. Tekintetével még egyszer végigpásztázta az utcát, mindkét irányban. Sehol semmi gyanúsatnem vett észre. Miért is ne járhatna egyet végre Singerrel? Talán felesleges kockázatnak tenné ki magát ezzel? Nem, Julie úgy érezte, ezt nyugodtan megteheti most. Singer különben is ott lesz mellette. Márpedig ő nem egy egyszálbélű öleb. Nem kellmást tennie, mint segítségért kiáltani, ha valami mégis történne vele, Singer máris rárontana az illetőre – mint egy szamuráj harcos, aki ráadásul szteroidokat is szed. Valahogy mégsem tetszett neki igazán az ötlet. A fák, az erdősávvalahogy ijesztőnek tűnt. Túl sok hely van itt a közelben, ahol észrevétlenül elbújhat előle valaki. Richard ott lapulhat bármelyik fa törzse mögött,arra várva csupán, hogy elhaladjon a közelében. Azután odalopakodik aháta mögé... a száraz ágak halkan reccsennek a lába alatt az avarban... Julie-t kirázta a hideg a gondolattól. Erőnek erejével próbált szabadulni a félelmeitől. Semmi sem fog történni, győzködte magát. Nem érheti semmi baj, hiszen Singer is itt van mellette. És Edna is. Nyilván valamelyik telket tekinti meg egy érdeklődővel. Sehol sem látni Richard autóját, és akkor nyilván ő sincs itt a közelben. Hát akkor miért is ne mehetne sétálni végre a kutyájával? Singer vakkantgatott egy párat, hogy magára vonja a figyelmét Na,mi van? Mi lesz már? – Jól van – egyezett bele végül. – De nem maradhatunk sokáig az erdőben. Olyan fekete arrafelé az ég, lehet, hogy vihar készülődik. Még mielőtt végigmondhatta volna a mondatot, Singer sarkon fordult és elindult az erdősáv felé. Pillanatokon belül el is tűnt Julie szeme elől. Úgy öt perc is eltelhetett, mire észrevette, hogy magában beszél. Azaz csak suttogott maga elé. – Nem lesz semmi baj – egyre csak ezt hajtogatta kitartóan. – Tökéletes biztonságban érezhetem magam idekint. És valóban. Legalábbis biztonságban kellene éreznie magát. De talán vegyük sorra mindazokat az érveket, amelyek emellett szólnak, rendben? Mert valamilyen okból kifolyólag mégsem érzem tökéletes biztonságban magam, újra meg újra átgondolta az érveit, és végül mindig ugyanarra a következtetésre jutott. Richard biztosan nem leskelődik utána most. De hiába, ez sem segített. Olyannyira nem, hogy már megint kapkodva vette a levegőt. Hát ennyit arról, hogy milyen kikapcsolódást jelent a számára egy séta a háza közvetlen közelében lévő erdőben. Az ösvényen haladt, óvatosan széthajtogatva maga előtt az ágakat. Sokkal sűrűbbek voltak a lombok, mint legutóbb, amikor erre jártak. Vagy legalábbis így érezte. Akkor mintha több helyütt szűrődött volna át a napfény a fák ágai között. Vagy csak azért tűnik így, mert a nap alacsonyabb szögből éri most az erdőt, mint akkor? A felhők szürkén komorultak a feje fölött, talán ezért is látta szokatlanul sötétnek az erdőt a napszakhoz képest. Ostobaság, gondolta. Egész egyszerűen ostobaság. Ha a műsor szerkesztői ismernék a telefonszámát, őt is meghívnák – már annyira paranoiás, hogy akár mutogathatnák is. – És mondja csak, miért nem volt óvatosabb? – szegezné neki a kérdést a műsorvezető. – Mert... mert ilyen hülye vagyok – szipogná ő a szemét törölgetve közben. Megtorpant és fülelt egy ideig, de hiába – semmit sem hallott egy madár távoli csicsergésén kívül. Ideoda pillantgatott, idegesen, az ösvényt pásztázva, de semmi rendkívülit nem vett észre. Semmit, de semmit az égadta világon. – Hát persze hogy biztonságos ez a környék – suttogta önmagát nyugtatva. Jól van, kislány, ha már egyszer rászántad magad és elindultál, nem fordulhatsz vissza szégyenszemre. Csak nyugalom. Igaz, hogy most nem látod Singert, de itt van a közeledben. Ebben egészen biztos lehetsz. Hagyd, hadd futkározzon még egy pár percig, azután hívd vissza őt magadhoz. Aztán – indulás hazafelé. És minden rendben lesz megint. Talán egy pohárka bort is megérdemelsz, hogy helyreálljon a lelki nyugalmad. Hiszen emberek vagyunk És Singer annyira szeret itt rohangálni... A távolból Singer ugatását hallotta ekkor. A szíve abban a pillanatban heves kalapálásba kezdett, mintha ki akarna ugrani a mellkasából. Annyira erőltette a szemét, hogy szinte elfeketedett előtte a világ. Nos,ez eléggé egyértelmű üzenet volt Singertől. Talán még nem késő, hogy meggondolja magát... – Singer! Gyere ide! – kiáltotta idegesen. – Vissza kell mennünk! Ideje hazamenni! Megállt és várt. Singert sehol sem látta. Ehelyett újabb ugatás hallatszott a távolból. De nem volt dühös, mint amikor veszélyt jelez. Inkább...már-már barátságos, mint amikor üdvözöl valakit, akit futólag ismer. Julie elindult a hang irányába. Néhány lépés után azonban ismét megtorpant. Ne menj további Ezt súgta egy belső hang. És miközben fülelt, egy ismerős hangot vélt felfedezni. Egy emberi hangot. Valaki beszélt Singerhez. És amikor felismerte, Julie megkönnyebbülten sóhajtottfel. Edna Farley volt az ugyanis... Most már egyre gyorsabban szedte a lábát. A kanyargó ösvényen haladva hamarosan megpillantotta a közelben épülő autósztrádát az erdősávon túl. És a legközelebbi tisztáson látta meg Ednát, aki épp Singer

fejét vakargatta. A kutya ott ült előtte, tátott szájjal, átadva magát az élvezetnek. Amikor hallotta Julie közeledő lépteit, abba az irányba fordította a fejét. Látod? Ez az élet. Egy kis séta, egy kis szeretet... Kívánhatna-e ennél jobbat és többet az ember az életben? Mintha ezt mondta volna, olyan beszédes volt a tekintete. Edna is Julie felé fordult ekkor. – Julie! – kiáltotta. – Gondoltam, hogy hamarosan te is előkerülsz. Hogy vagy? Julie már közeledett feléjük. – Szia, Edna. Köszönöm, jól vagyok. Csak sétálunk egyet. – Igazán szép idő van még. Legalábbis az volt, amikor kijöttünk ide. De most mintha vihar készülődne. Hamarosan esni fog. Julie már egészen közel volt hozzá. – Azt mondtad, mi? Ezek szerint nem egyedül jöttél? – Egy ügyfelemmel, aki az üres telkeket szerette volna megnézni. Már jó ideje meghirdettük ezeket, és ő komolyan érdeklődik, úgyhogy...szoríthatnál nekem, hátha végre létrejön az üzlet. Miközben Edna ezt mondta, Singer hirtelen felkelt és odament Juliehoz. A hátán felállt a szőr és morogni kezdett. Julie-nak nyomban felgyorsult a szívverése ezt hallva, és abba az irányba fordult, amerre Singer meredt. Épp a szemébe sütött a nap, ezért nem ismerte fel azonnal az illetőt, és közben a háta mögött Edna egyre csak mondta a magáét. – Na, már itt is van – mondta ekkor. És még mielőtt Julie megmozdulhatott volna, vagy eszébe jutott volna bármi értelmes dolog, amit tehetne ahelyett, hogy idétlenül bámul, tágra nyílt szemmel, mint aki kísértetet lát, Richard máris ott termett Edna oldalán. Megtörölte a homlokát és Ednára mosolygott, aki ekkor egy kissé elpirult. – Igaza volt – állapította meg Richard. – Azok a telkek is nagyon szépek, de nekem ez az oldal mégis jobban tetszene. – Ó, persze, tökéletesen igaza van – helyeselt Edna. – És a csodás kilátás a lagúnára... pénzben ki sem fejezhető. Ezen az oldalon már nem lesz több útépítés. Úgyhogy remek befektetés, ebben egészen biztos lehet. Edna felszabadultan kacagott, de ekkor már egyikük sem figyelt rá igazán, és ettől kis idő múlva észbe kapott. – Ó, bocsánat, teljesen megfeledkeztem az illendőségről. Hadd mutassam be önnek egy régi barátomat... – Szia, Julie – köszöntötte Richard. – Milyen kellemes meglepetés! Julie egy szót sem szólt. És úgy állt ott, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Singer folyamatosan morgott és vicsorgott Richardra, olyannyira,hogy a fogai is mind kilátszottak. Edna el is hallgatott a mondat közben. – Ó, ezek szerint ti ismeritek már egymást? – kérdezte zavarában. – Így is mondhatjuk – hagyta rá Richard. – Ugye, Julie? Julie próbált uralkodni az érzésein. Te gazember, ezt gondolta közben. Honnan a pokolból tudhattad, hogy itt leszek? Mert hogy Richard tudta, afelől kétsége sem volt. – Hé, Julie, mi ütött Singerbe? – kérdezte Edna. – Miért olyan ideges? Még mielőtt válaszolhatott volna, Richard Ednára pillantott. – Edna, elhozta az alaprajzokat a pontos méretekkel? És az árlista is itt van önnél, ugye? Szívesen megnézném a prospektusokat, amíg itt vagyunk a helyszínen. Az árlista szó hallatán Edna arca ismét felderült. – Persze. Magammal hoztam mindent, csak a kocsiban hagytam. Egy perc, mindjárt idehozom! – felelte. – Biztosan elégedett lesz vele. Nagyon is reálisak az áraink. Azonnal visszajövök! – Nem kell annyira sietnie! – szólt utána Richard, és megvonta avállát. – Nekem nincs semmi sürgős dolgom ma már. Edna hamarosan eltűnt a szemük elől. Richard csak ekkor fordult Julie felé, mégpedig mosolygó arccal. – Remekül nézel ki – mondta. – És már nagyon hiányoztál. Hogy vagy? Julie ekkor döbbent csak rá, hogy kettesben maradtak. És ez elég volt ahhoz, hogy még óvatosabban viselkedjen. Egy lépést hátrált közben, így Singer épp közéjük került. – Te mit keresel itt, Richard? – kérdezte válasz helyett. Richard megvonta a vállát, mintha előre tudta volna, hogy Julie nekiszegezi majd ezt a kérdést. – Kitűnő befektetés. Arra gondoltam, úgyis itt fogok letelepedni. Kell egy hely, amit az ember az otthonának tekinthet. És így akár még szomszédok is lehetünk. Julie egészen belesápadt. Richard egyre csak mosolygott.

– Hát nem lenne jó, Julie? Itt fogok lakni a közeledben. Nem tetszik az ötlet? Na jó, akkor talán csak beszélni szerettem volna veled, azért jöttem ide. Megváltoztattad a telefonszámodat, és sehová sem jársz már egyedül. Ugyan mi mást tehettem volna, ha egyszer látni akartalak? Julie még egy lépést hátrált tőle. Singer a helyén maradt, így remélte, hogy Richard nem mer elindulni felé. Azt is látta, hogy a kutya hátsólábában megfeszülnek az izmok, mintha ugrani készülne. – Én nem akarok beszélni veled – jelentette ki Julie. Gyűlölte magát ebben a pillanatban, mert félénk volt és remegett a hangja. – Miért nemv agy képes felfogni ezt végre? – Talán már nem is emlékszel a randevúinkra? – kérdezte Richard egészen lágy hangon. Úgy tűnt, mintha szerelmesen sóvárogna utána, és Julie ettől az egész jelenetet valahogy szürreálisnak érezte. – Csodálatos időt töltöttünk együtt. Miért nem akarod bevallani ezt magadnak? – Nincs mit bevallanom – vágta rá Julie, és még egy lépést hátrált előle. – Miért viselkedsz így velem? – kérdezte Richard. Sértett, ártatlan és tanácstalan volt a hangja. – Hiszen most nincs itt Mike. Csak mi vagyunk itt, édes kettesben. Julie tekintetével már az ösvényt kereste. Úgy érezte, legfőbb ideje távoznia innen. – Ha egyetlen lépést is teszel felém, vagy követni próbálsz, sikítani fogok, és rád uszítom Singert. Ez alkalommal nem úszhatod meg. Richard ártatlan arcot vágva mosolygott. Mintha minden türelmére szüksége lenne ahhoz, hogy megértessen valamit egy oktondi gyermekkel. – Nincs okod félni tőlem. Tudod jól, hogy sohasem tudnék fájdalmat okozni neked. Hiszen szeretlek. Julie lehunyta a szemét egy pillanatra. Még hogy szeret engem! – gondolta. – Mi a fenéről beszélsz tulajdonképpen? – kérdezte. Őt is meglepte,milyen indulattal mondta ki ezeket a szavakat. – Szeretlek – ismételte el Richard. – És arra gondoltam, újrakezdhetnénk. Elmehetnénk ismét színházba együtt... Tudom, hogy az nagyon tetszett neked. De ha máshoz van kedved, akkor... elmegyek veled bárhová, ahová csak szeretnéd. Nekem mindegy. És ez a kis kalandod Mike-kal...meg van bocsátva. Kész vagyok szemet hunyni a botlásod felett. Julie eközben egyre csak hátrált előle, és mialatt hallgatta, mind tágabbra nyílt a szeme. Úgy érezte, ez nem lehet igaz. Nemcsak a szavak töltötték el félelemmel, hanem az a tény is, hogy Richard arckifejezése elszántnak és őszintének tűnt. Látta rajta, hogy komolyan gondolja, amit mond. Halvány mosoly suhant át ekkor a férfi arcán. – Fogadni mernék rá, el sem mesélted neki, hogy nálad töltöttem egy éjszakát. Mit gondolsz, mit érezne, ha megtudná? Ezek a szavak úgy érték Julie-t, mintha arcul ütötték volna. És Richard tisztában volt ezzel. Meggyőződve arról, hogy bejött a számítása, kinyújtotta a kezét Julie felé. – Gyere velem, keressünk egy nyugodt helyet, és együnk valamit... Julie továbbra is csak hátrált, de közben megbotlott egy kiálló gyökérben, és kis híján elveszítette az egyensúlyát. – Sehová sem megyek veled – sziszegte dühösen Richard felé. – Ugyan már, lehetne ez másképpen is közöttünk... Kérlek szépen... Engedd, hogy boldoggá tegyelek, Jessica. Julie egy pillanatra elgondolkodott ezen. Talán rosszul hallotta? Nem,biztosan nem. – Te... megőrültél... teljesen elment az eszed – bökte ki végül. A szavai mintha megálljt parancsoltak volna Richardnak. – Ezt nem lett volna szabad – jelentette ki, és a hangja most bántóan éles volt. – Sohase mondj olyasmit, amit magad is megbánhatsz később! Julie a szeme sarkából már látta Ednát közeledni a tisztás felé. – Itt is vagyok – csicseregte a nő boldogan. – Megjöttem... Richard le nem vette a szemét Julie-ról. Edna közben odaért mellé, és hol az egyikükre, hol a másikukra meredt. – Valami baj van talán? – kérdezte. Richard csak ekkor kapta el a tekintetét Julie-ról. – Nem – vágta rá. – Nincs semmi baj. Csak azt számolgattuk, vajon hány ház épülhet még ezen a környéken. Azt hiszem, Julie jobban szereti a ritkán lakott helyeket. Julie tudatáig szinte el sem jutottak Richard szavai. – Mennem kell – mondta váratlanul. Sarkon fordult, és már indult is vissza az erdőbe. Richard elmosolyodott. – Viszlát, Julie! – kiáltott utána. – Hamarosan ismét találkozunk. Julie ekkorra már elhagyta a tisztást. Singer néhány pillanatig még nem mozdult a helyéről, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy Richard nem akarja követni őket. Azután elindult Julie nyomában. Amint tudta, hogy már nem láthatják, Julie futásnak eredt. Egyre gyorsabban és gyorsabban szedte a lábát. Arcába csapódtak az útjába kerülő ágak, és egyre hangosabban zihálva kapkodta a levegőt. Egyszer még el is esett. Villámgyorsan felállt, mintha az élete múlna ezen. Mit sem törődve fájó térdével, körülnézett,

de szerencsére sehol sem látta Richardot. Ismét futásnak eredt. Már azt sem érezte, hogy az arcába vágódnak az ágak, és közben egyre csak azt hajtogatta magában: Mindjárt otthon leszek, mindjárt... Néhány perccel később a könnyeit nyelve szinte fuldoklott az események hatására, amikor Mike belépett a házba. Magához ölelte, ő pedig sírva fakadt. Miután elmondta Mike-nak, mi történt vele, és végül sikerült valamelyest megnyugodnia, megkérdezte tőle, hogyhogy ilyen hamar végzett. Mike ekkor egészen elsápadt. És amikor megszólalt, mindössze rekedtes suttogás jött ki a torkán. – Nem az ügyvédem volt az, aki azt az üzenetet hagyta. Harmincadik fejezet Egy órával később Jennifer Romanello rendőrnyomozó már a konyhaasztal mellett üldögélt, és le sem vette a szemét Julie-ról, miközben az elmesélte neki a történteket. Nem tartott sokáig, és most már mondanivalója végére ért. Bár az is fontos volt, amit mondott a nyomozónőnek, számára Julie arckifejezése legalább ennyire meggyőző volt: látta rajta,hogy mindvégig igazat mond, és azt is, hogy valóban fél. És noha ránézésre nyugodtnak tűnt, Jennifer pontosan tudta, milyen nagy erőfeszítésébe kerül fenntartani ezt a látszatot, és azt is, hogy ha elengedné magát, bármelyik pillanatban eltörne nála a mécses. A történet egyes részleteit hallva, még Jennifernek is felállt a karján a szőr. Különösen attól, hogy Richard Jessicának szólította Julie-t. – Őszintén megmondom, hogy nekem ez egyre kevésbé tetszik jelentette ki, miután Julie befejezte, amit mondani akart neki. Bár hasonló helyzetben sohasem szoktak olyasmit mondani, ami csak még tovább fokozná a bejelentő félelmeit, és Pete Gandy nyilváninkább bagatellizálná a helyében a veszélyt és a kockázatot, Jennifer úgy érezte, nem mondhat mást ebben a helyzetben, mint az igazat. A legszívesebben pedig azt mondta volna: Uramisten! Vegyen gyorsan egy fegyvert, és zárkózzon be jól a házába! Hiszen ez a fickó komplett őrült! Mike-ot és Julie-t is megviselték a történtek, és olyasvalakire volt most szükségük, aki megnyugtatja őket. Jennifer úgy érezte, az édesapja is ugyanezt mondta volna ebben a helyzetben, márpedig ő mestere volt a pszichológiának, a feszültségoldásnak. Mindig is úgy tartotta, ez az egyetlen dolog, amit a rendőrök tehetnek az áldozatok, a kiszolgáltatott emberek érdekében – és ezt éppen ezért kötelességük is megtenni minden helyzetben. Persze a rendőrök saját érdeke is ezt diktálta, ha meg akarták élni a nyugdíjazásukat, hiszen amúgy is állandó feszültségben éltek. – És akkor most mitévők legyünk? – kérdezte Mike. – Ezt még én magam sem tudom – vallotta be Jennifer. – De végig kellene gondolnunk még pár dolgot ahhoz, hogy meggyőződjem róla, jól mértem-e fel a helyzetet. Julie idegességében a körmét rágta közben, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, és a történetnek azon a részletén gondolkodott,amelyet ez idáig elhallgatott. Richard biztos volt benne, hogy ezt nem mesélte el Mike-nak. Azt kérdezte tőle, vajon mit gondolna róla Mike, ha tudná, hogy beengedte őt a házába, sőt ott is töltötte az éjszakát nála... Pedig Mike valószínűleg nem lenne dühös rá, hiszen az égvilágon semmi sem történt közöttük. Ez nem hasonlítható ahhoz a helyzethez, amikor Sarah megcsalta őt. És nem is olyan fontos a történet egésze szempontjából nézve, ugye? Hát akkor miért is ne mondhatná el neki? Vagy miért kellene elmondania neki? Annyira elmerült a gondolataiban, hogy fel sem tűnt neki: Jennifer közben nekiszegezett egy kérdést. – Mit gondol, honnan tudhatta, hogy elmegy sétálni aznap az erdőbe a kutyával? – tette fel a kérdést ismét. – Fogalmam sincs róla – felelte Julie. – De ő már ott volt, amikor ön kiért a kutyával a tisztásra? – Igen. Gondolom, Ednával együtt érkeztek autóval. Azt nem tudom, mennyi ideje lehettek már ott, de az biztos, hogy ő korábban érkezett arra a helyre, mint én a kutyával. Láttam is Edna kocsiját az út szélén, de őket nem, amikor elindultak az erdő felé. Jennifer ekkor Mike-hoz fordult. – És ön abban a hiszemben volt, hogy az ügyvédjével kell találkoznia? – kérdezte. – Üzenet várt a műhelyben, hogy megbeszélésre vár engem öt órára – felelte Mike. – Egy másik szerelő vette az üzenetet, de amikor megérkeztem az irodába, az ügyvédnek fogalma sem volt semmiféle találkozóról, így aztán egyenesen idejöttem, Julie házához. Mike pokolian érezte magát. És az is látszott rajta, hogy mennyire dühös. Jennifer ismét Julie felé fordult. – Megkérdezhetem, tulajdonképpen miért ment egyedül sétálni az erdőbe? – Mert nem vagyok normális – dünnyögte Julie. – Bocsánat, hogy mondta? – Semmi, semmi – vágta rá Julie, és vett egy nagy levegőt. – Már egy hete nem láttam Richardot, és nem is hallottam felőle, így aztán abban reménykedtem, talán már vége is van ennek az egésznek. –, Úgy érzem, a jövőben nem tanácsos ilyesmit tennie. A nyilvános helyekkel nincs semmi gond, de az

olyan elhagyatottakkal, mint ez az erdő is... Próbálja kerülni az olyan helyeket, ahol meglepheti magát egyedül, rendben? Julie bólintott. – Efelől igazán nyugodt lehet. Többé nem követek el ekkora hibát. – És mit tud Jessicáról? – Tulajdonképpen semmit. Azt mondta ugyan, hogy nős volt egypár évig, és hogy nem sikerült a házassága, de ennél többet nem tudok róla. A volt feleségéről pedig sohasem beszéltünk. – És ő Denverből származik? – Nekem legalábbis ezt mondta. – És egyetlen egyszer sem fenyegette meg önt, ugye? – Nem. De nekem nem is kell fenyegetőznie. E nélkül is látom rajta,hogy őrült. Erről nem fogunk vitatkozni, gondolta Jennifer. A hallottak alapján neki is ez volt a véleménye. – És soha még csak nem is célzott arra, hogy mit tervez ön ellen legközelebb? – kérdezte Jennifer. Julie megrázta a fejét, igaz, hogy én e nélkül is összevissza fantáziálok miatta, gondolta magában. Talán ezek is érdeklik? Ehelyett inkább lehunyta a szemét. – Én csak azt szeretném, hogy hagyja abba végre – suttogta maga elé. – Akkor most le fogják tartóztatni? – kérdezte Mike. – Vagy legalább beviszik az őrsre kihallgatni? Jennifer nem válaszolt azonnal. – Én mindent elkövetek, amit csak lehet – felelte. Ezen kívül mást nem is kellett mondania. Mike-nak és Julie-nak ez is elég volt. – Vagyis ez mit jelent ránk nézve? – kérdezte Julie. – Nézzék, én pontosan tudom, hogy félnek, és aggódnak a továbbiak miatt. És higgyék el nekem, én az önök pártján állok. Ne gondolják, hogy megfeledkezem az esetükről. Igyekszem utánanézni Richard Franklin múltjának, hátha találunk valami fogódzót, és abban is biztos vagyok, hogy sor kerül majd a kihallgatására. De ne feledjék, hogy én csak Gandy beosztottja vagyok, és az egész ügy igazából az ő hatáskörébe tartozik... – Ó, ez remek! Jennifer átnyúlt az asztal fölött, és biztatásképpen megszorította Julie kezét. – De szavamat adom arra, hogy utánajárok ennek az ügynek – ígérte. – És hogy mindent megteszünk, amit csak lehet. Bízzanak bennem, kérem. Olyasfajta mondatok voltak ezek, amelyeket az emberek joggal elvárhatnak egy rendőrtől hasonló helyzetben. Ám Jennifert az sem lephette meg igazán, hogy Julie és Mike kétkedve néztek rá. Andrea épp a Jerry Springer Show-t nézte a tévében, amikor megcsörrent a telefonja. Szórakozottan nyúlt utána, és közben egy pillanatra se vette le a szemét a képernyőről. Miután belehallózott a készülékbe, felderült az arca. – Ó, te vagy az? – csicseregte. – Már vártam, hogy felhívsz... Jennifernek nehezére esett a vezetésre összpontosítania a figyelmét, miközben hazafelé tartott. Az idegességtől remegett a gyomra, és most már be kellett vallania, hogy ez az ügy őt is félelemmel tölti el. Rendőrként pontosan tudta, hogy sokféle veszélyt hordozhat egy ilyen helyzet. Nőként mélységesen együtt érzett Julie-val, akinek a félelmei a jelek szerint könnyen átragadtak rá. Amikor lehunyta a szemét, hogy szabadulnipróbáljon ettől az érzéstől, automatikusan megjelent előtte Julie arca, és átérezte a tehetetlenségét. Ennél rosszabb talán már nem is lehetne. Az emberek többsége abban az illúzióban él, hogy ő maga irányítja a sorsát, de ez nem mindig és nem teljesen igaz. Persze szabadon dönthetünk olyan apróbb kérdésekről, mint hogy mit fogunk reggelizni, vagy hogy milyen ruhát veszünk fel, de amikor az ember kilép a nagyvilágba, gyakran kiszolgáltatottá válik másoknak, és ilyenkor nem tehet mást, mint reménykedik. Abban, hogy a gonosz emberek valaki mást pécéznek ki, amikor rossz napjuk van. Tisztában volt azzal, hogy ez meglehetősen pesszimista világkép, de sokszor ő is tehetetlennek érezte magát. Hiszen az emberek azért hívják, mert tőle várják a segítséget. Még sincs szabad keze ebben az ügyben nem teheti meg, hogy beidézi Richardot, mert ehhez még nincs meg az önálló hatásköre. Pete Gandy pedig... ha kokettálni kezdene vele, akkor talán hajlandó lenne megtenni ezt a kedvéért, de az sem lehetetlen, hogy mindent elrontana, ha csak kinyitná a száját ebben az ügyben. Azt azonban megteheti, hogy magánnyomozásba kezd a fickó után. Mint ahogy megígérte Julie-nak és Mike-nak. Pontosan ez volt az, amit tenni akart, és amit módjában állt megtenni az ügy érdekében. Egy egy órával azután, hogy Jennifer távozott, Julie és Mike még mindig az asztalnál ült. Mike sört iszogatott, Julie előtt pedig egy pohár bor volt, amelyet korábban töltött ki magának, de egy korty sem ment le még a torkán. Később úgy döntött, inkább kiönti a mosogatóba. Most csak ült és üres tekintettel meredt maga elé, szótlan volt, és halálosan kimerültnek látszott. Mike tudta, hogy hiába is javasolná neki, menjen, feküdjön le és próbáljon meg pihenni, mert ő is érezte, hogy egyiküknek se jönne álom még a szemére. – Nem vagy éhes? – kérdezte.

– Nem. – Kivegyünk egy filmet a videokölcsönzőből? – Nincs kedvem filmet nézni. – Nos, akkor van egy ötletem – mondta Mike. – Maradjunk itt, bámuljunk a semmibe, és hallgassunk jó nagyokat. Közben még akár aggódhatunk is, már csak a változatosság kedvéért. Hogy legyen mivel agyonütnünk az időt. Julie-t ezzel végre sikerült megmosolyogtatnia. – Igazad van – állapította meg. Maga elé húzta Mike poharát, és kortyolt egyet a söréből. – Már nagyon belefáradtam ebbe az egészbe, és úgy sincs semmi értelme aggódni és félni. Az ember csak önmagának tesz rosszat vele. – Vagyis akkor mit szeretnél csinálni? – Nem ölelnél meg csak úgy? – kérdezte Julie, azzal felállt a helyéről, és odament Mike-hoz. Mike is felkelt az asztal mellől, átkarolta és magához szorította Julie-t. Érezni akarta a teste melegét, minden porcikáját. Julie odaadóan simult hozzá. – Annyira örülök annak, hogy itt vagy – suttogta. – Nem is tudom, mi lenne velem nélküled. Még mielőtt Mike válaszolhatott volna, megcsörrent a telefon. Ezt hallva mindketten megdermedtek egy pillanatra. Még a második csöngetésre sem kezdtek kibontakozni egymás öleléséből. Mike csak a harmadik után fejtette le róla ölelő karjait. – Ne... – kérte Julie. A tekintete félelemről árulkodott. A negyedik csöngetés is elhangzott. Mike Julie kérése ellenére átment a nappaliba, és felvette a telefont, de csak lassan emelte a füléhez. – Halló? – szólt bele. – Ó, szia... Egy pillanatra nem voltam biztos abban, hogy a te hangodat hallom – mondta egy ismerős hang a vonal túlsó végéről. Mike arcáról egyszerre eltűnt az iménti feszültség. – Te vagy az, Emma? – kérdezte, és már el is mosolyodott. – Mi újság? – Köszönöm, minden rendben – felelte Emma derűsen. – Tulajdonképpen azért hívlak, mert itt vagyok Morehead Cityben, és... el sem fogod hinni, kit láttam az imént. Julie is átjött közben a nappaliba, és most már ott állt Mike mellett, aki eltartotta a kagylót a füle mellől, hogy ő is hallhassa, mit mond Emma. – Kit láttál? – Andreát. És el sem fogod hinni, kivel volt. – Kivel? – Richarddal. És képzeljétek csak, azt is láttam, hogy Richard megcsókolta... Fogalmam sincs róla, mit jelentsen ez – jegyezte meg Julie. – Úgy értem, talán ezzel is van valamilyen szándéka. Mike már letette a telefont, és most a pamlagon ültek egymás mellett. Egyetlen lámpa világított a szobában, az az állólámpa, amelyik a hátuk mögött volt. Singer a bejárati ajtó előtt aludt. – Nem is említett olyasmit a szalonban, aminek alapján következtethetnénk valamire? – kérdezte Mike. – Például azt, hogy látta őt, vagy hogy találkozott vele? Julie egyre csak rázta a fejét. – Semmi ilyesmi. Egyetlen szóra sem emlékszem, ami fontos lehetne. Azt eddig is tudtam, hogy ő vágta le Richard haját legutóbb helyettem, de ez minden. Egyébről nincs tudomásom. – De lehetséges, hogy hallotta, amit Mabelnek meséltél róla, ugye? – Biztos vagyok benne. – És nem is érdekelte a dolog? – Vagy nem érdekelte, vagy nem hitte el... vagy csak úgy tett, mintha nem érdekelné. Nem tudom. – Miért ne hinné el azt, amit mondasz? – Ki tudja? De holnap mindenképpen beszélek majd vele. Talán sikerül jobb belátásra bírnom. Richard később elvitte Andreát a házába. Megálltak a verandán, és bámulták az eget, miközben szorosan egymáshoz fonódva ölelkeztek. Richard előbb a hasát cirógatta, azután elindult a keze felfelé, Andrea melléhez. Ő ekkor a férfi vállára hajtotta a fejét, és kéjesen felsóhajtott. – Tudod, eleinte abban sem voltam biztos, hogy felhívsz majd – jegyezte meg halkan. Richard nem válaszolt, ehelyett megcsókolta a lány nyakát, ő pedig beleborzongott a forró ajkak érintésébe. Andrea tekintete a holdon pihent közben, amely ezüstös sarlóként épp a fák fölött világított a sötét égen. – Csodálatos itt nálad – állapította meg. – Milyen csend és nyugalom... – Pszt... most egy szót se. Csak hallgassunk... Nem is akarta hallani Andrea hangját, mert ez arra emlékeztette, hogy nem Julie az, akit magához

ölelhet. Egy másik nővel van, aki az égvilágon semmit sem jelent a számára, de akinek puha és lágy a teste, és aki kívánja őt. – Na és a hold... – Pszt... – Richard ismét hallgatást kért tőle. Egy órával később, amikor már a férfi ágyában feküdtek, Andrea érzéki nyögdécseléseket hallatva markolta Richard hátát. Ujjai egészen belemélyedtek a húsába. Richard akkor is rászólt, hogy maradjon csöndben. Nem akarta hallani a suttogását, egyetlen szavát sem, és ahhoz is ragaszkodott, hogy teljes sötétség legyen a szobában, miközben szeretkeznek. Bebarangolta Andrea testét, és érezte a nő leheletét a bőrén. Julie... A legszívesebben ezt suttogta volna közben. Úgysem menekülhetsz előlem. Hát nem látod, miféle mágia működik kettőnk között? Te talán nem vágyódsz arra a beteljesülésre, amelyet a szeretkezés jelent? Ám aztán eszébe jutott a találkozásuk az erdőben. A rémület, amely Julie tekintetéből sugárzott. Látta rajta, mennyire undorodik tőle, és most is a fülében visszhangoztak a tiltakozó szavak. És érezte a sistergő gyűlöletet, amely felé áradt a lányból. És egész lényét sajgó fájdalommal töltötte el ez az emlék. Julie... Ezt akarta mondani neki. Olyan kegyetlen voltál ma hozzám. Ügyet se vetsz az érzéseimre, semmibe veszel engem és azt is, hogy mennyire szeretlek téged. Úgy bántál velem, mintha nem is léteznék... – Juj... – hallotta Andrea hangját a sötétben. – Ne olyan erősen... Ez fáj. A fájdalmas kiáltás hallatán Richard egyszerre visszazökkent a jelenbe. – Pszt – suttogta, de közben egy pillanatra sem engedett a szorításán. Az ablakon át beszűrődő gyér fényben még látni vélte Andrea tekintetében a félelmet. És ettől végleg úrrá lett rajta az indulat fűtötte vágy. Harmincegyedik fejezet Bár csak nyolc órakor kezdődött a mai műszakja, Jennifer szerdán reggel már hat órakor ott ült a számítógép előtt. Mike Harris vallomásának egy példánya ott hevert előtte az asztalon. A most készülő jelentés első oldalának tetején pedig a legfontosabb adatok szerepeltek: Richard Franklin neve, lakcíme, telefonszáma, munkahelye s a többi. Jennifer már végigolvasta a jelentést, majd még egyszer átnézte azt a részt, amely magáról a verekedésről szól. Úgy volt, mint sejtette. Semmit sem talált, ami újat mondott volna neki Richardról. Mégis úgy érezte, újra meg újra végig kell olvasnia. Szüksége volt valamilyen támpontra ahhoz, hogy tovább tudjon lépni. Az édesapja – hála istennek – sokat segített neki az előző este. Miután hazaért, Jennifer felhívta, hogy megkérdezze, mik a benyomásai erről az ügyről. És amikor a beszámolója végére ért, az édesapja is csak megerősíteni tudta a gyanúját. A feltételezéseit arra vonatkozóan, hogy mi és hogyan történhetett, illetve a félelmeit azzal kapcsolatban, hogy milyen fejleményekre számíthatnak ezek után. – Mindkét forgatókönyvnek elég nagy a valószínűsége – fejezte be mondanivalóját az apa. – És minél hamarabb ki kellene derítened, hogy tényleg őrült-e a fickó, vagy csak úgy tesz, mintha az lenne, mert akár ez is része lehet a tervének. Jennifer továbbra sem tudta, mihez kezdjen legelőször is, mivel a Richard Franklinról beszerzett információk még nem bizonyultak elégségesnek, és mert a szokásos munkaidőn kívül kellett volna megfigyelnie őt. A hídépítést végző vállalat személyzeti osztályán e korai órán még senkit sem talált. Csak később állnak munkába. És bár Jennifer úgy érezte, náluk kellene kezdenie a vizsgálódást, az édesapja nem ezt javasolta Ő azt tanácsolta, keresse meg inkább, kitől bérli a házat a férfi, és beszéljen ezzel az illetővel. – Nyugodtan felhívhatod szerintem valamikor az esti órákban is, munkaidő után – mondta. – Előtte talán utánanézhetnél a társadalombiztosítási számának és a forgalmija adatainak, hogy legyen mire hivatkoznod. Ezeket rendszerint a bérleti szerződésbe is beleírják az ingatlantulajdonosok, amikor kiadnak valakinek egy házat. Jennifer így is tett. Miután megszerezte az ingatlan tulajdonosának nevét egy ismerősétől, aki a népesség-nyilvántartóban dolgozott, megkereste a tulajdonost. A férfi a hangja alapján nem lehetett több harmincévesnél. Mint tőle megtudta, a ház nem is az övé, hanem a nagyszüleié volt, és a bérleti díjat átutalással fizette a mostani lakó, és pedig mindig pontosan határidőre. Ő maga sohasem találkozott személyesen Richarddal, mert ügynökségen keresztül adta ki neki a házat. És magát az ingatlant is több mint egy évvel ezelőtt látta utoljára. Végül megadta Jennifernek az ingatlanközvetítő elérhetőségét, akikkel szerződésben állt. Jennifer most az iroda vezetőjét hívta fel. Némi magyarázkodás után az illető hajlandó volt elfaxolni neki a bérleti szerződést. A referenciák között a férfi helyi munkaadója szerepelt és a vállalat személyzeti osztálya. De semmi sem utalt sem Ohióra, sem pedig Coloradóra. Sikerült megszereznie a társadalombiztosítási azonosító számát, a jogosítványa adatait, azután leült Pete Gandy íróasztalához, hogy mindezeket bevigye a számítógépébe. Azután egy órán át adatokat keresgélt a nyilvántartásukban és az Interneten. Észak-Karolinával kezdte. Richard Franklin nem szerepelt a priuszosok listáján, soha még csak letartóztatásban sem volt. Bár a

jogosítványát Ohióban állították ki, még korán volt ahhoz, hogy visszaigazoltassa ezt az ottani őrssel. És Coloradóra is várnia kellett még az időeltérés miatt. Azután az internetre csatlakozott, immár a saját laptopjáról. A szokásos keresőprogramok több ezer találatot jeleztek, miután beütötte a férfi nevét. Olyan Richard Franklin is akadt közöttük, akinek saját weboldala volt, de ezek között sem találta meg azt, akit keresett. Később felvette a kapcsolatot a coloradói kollégákkal, és aztán az ohióiakkal is. Tudta, hogy kevés támpont áll rendelkezésükre, így legalább egy napba telik, mire bármiféle eredményre juthatnak. A helyzetét az is nehezítette, hogy még csak a gyakornoki idejét töltötte, így nem könnyű bizalmat ébreszteni olyan rendőrökben, akik számára ő egyébként is vadidegen. És az adatbázishoz, a lakossági nyilvántartásokhoz való hozzáférést a különböző államok között sok egyéb adminisztrációs akadály is nehezítette. Ráadásul nyilván keresni fognak később ez ügyben telefonon, és ha épp akkor nincs itt a közelben, mert például ma is Pete Gandyvel fog járőrözni a városban, akkor majd magyarázkodhat a főnök előtt, hogy miért keresik a denveri vagy más rendőrségektől, és a végén még leállítják öt erről az ügyről. És még örülhet annak, ha nem rúgják ki... És ismét elgondolkodott azon, vajon valóban olyan múlttal rendelkezik-e a fickó, mint állította magáról. Tényleg Denverből származik? Vagy ezt csak mondta? Julie szerint igen, na de ki tudhatja biztosan? Az édesapja azt mondta neki tegnap este: – Új ember a városban? És egyfajta pszichopata lehet? Hát nem hinném, hogy akár csak egy szó is igaz abból, amit annak a nőnek mondott. Ha sikerült ez idáig kijátszania a törvényt, nyilván dörzsölt fickó lehet, és miért mondana igazat bárkinek is a múltjával kapcsolatban? Bár ezt az adatvédelmi törvény tiltotta, Jennifer úgy döntött, mégis csak utánanéz Richard hitelképességének, hátha valamilyen nyomra bukkan eközben. Tudta, hogy három ügynökség foglalkozik ezzel a városban, és a bérleti szerződésben szereplő adatokat felhasználva neki is fogott az újabb keresésnek. Beírta az adatokat az ügynökségek elektronikus nyomtatványoldalára, és abban reménykedett, hogy Richard minden esetben ugyanazokat az információkat használja, amikor hivatalos ügyeit intézi. Mint a bérleti szerződésben is. Név, társadalombiztosítási azonosító, legutóbbi lakcím, bankszámlaszám és a jogosítvány adatai. Szerencséje volt. Az egyik ügynökség oldalán némi trükkök bevetése után sikerült hozzáférnie az ügyfelek adatbázisához. Ők akkor vették fel a hitelképességre vonatkozó adatait, amikor Richard kibérelte a házat, és letette a kauciót. Nem volt ebben semmi meglepő. Ám aztán mégis akadt min csodálkoznia. Ahhoz képest, hogy Richard sikeres mérnök hírében állt, az adatlap szerint nem használt hitelkártyát, sohasem vett fel semmiféle bankkölcsönt, sem ingatlan, sem pedig autó vásárlásához. De még személyes célokra sem. További hosszas keresés után bukkant csak valamire, ami érdekesnek tűnt. Egy denveri banknál négy évvel ezelőtt vett fel nagyobb összegű kölcsönt. Bár nem tudhatta, úgy gondolta, ennyi pénzre akkor lehet szüksége valakinek, amikor ingatlant vásárol. Ezt részletekben törlesztette, éveken át, és többször is késett az átutalással. Ugyanebben az időszakban több tételt is késedelmesen fizetett. Telefonszámlát és villanyszámlát. Vízszámlát. És igénybe vette különféle bankkártyák hitelkereteit is. Akkoriban használt Visát, MasterCardot és American Expresst is, mindegyiket körülbelül egy évig. És végül az összes hitelt visszafizette, ha késve is. Azután sorra megszüntette a számlákat, előbb a Visa, majd a MasterCard, azután az American Expresshez tartozót, és utoljára egy Seats folyószámlát is. Jennifer hátradőlt a székében és gondolkodott. Az még csak rendben van, hogy egy ideig Denverben élt, és az is, hogy négy évvel ezelőtt komolyabb anyagi nehézségei támadhattak. De hát erre sokféle magyarázata lehet egy embernek. És az is tény, hogy nem mindenki ért a pénzhez. És azt is említette Julienak, hogy elvált. Talán ennek is köze lehetett a férfi átmeneti anyagi nehézségeihez. Egyre csak a monitort bámulta. Vajon miért nincsenek ennél frissebb adatok róla? Valószínűleg átutaltatja a fizetését, és a számláit is átutalással rendezi. Mint ahogy a ház bérleti diját is így fizeti ki. De ennek még utána kell néznie... Mi lehet még ezen kívül? Semmi kétség, mielőbb utána kell járnia Jessicanak is. Ha nem talál róla valami érdemlegeset, akkor ugyancsak nehéz lesz a dolga. Kihúzta a laptopot a konnektorból, és visszatette a táskájába. Azután azon tűnődött, vajon hogyan tovább. Talán az lesz a legjobb, ha megvárja, míg beindul az élet a személyzeti osztályon, és beszélhet valakivel, aki ismeri Richardot. Végtére is ő volt az egyetlen szaktanácsadójuk több nagy projektben, és ahhoz, hogy egy ilyen nagy vállalathoz felvegyenek valakit, nyilván szükség van korábbi referenciákra. Talán ezek között akad olyan is, amelyik nyomra vezethet. Vagy segíthet neki kideríteni, mi történt vele három-négy évvel ezelőtt. De ez azt jelenti, legalább egy órát tétlen várakozással kell töltenie. Jobb ötlet híján még egyszer végigolvasta az üggyel kapcsolatos jelentéseket, aztán a férfi lakcímén pihent meg a tekintete. Arra gondolt, miért is ne? Hiszen tulajdonképpen azt sem tudta még, mit keres. Talán ha a saját szemével látja, hol lakik a fickó, eszébe jut még valami, de az is jó, ha csak abban segít ez neki, hogy alaposabban is megismerje a gyanúsítottat. A táskájával s benne a számítógéppel a hóna alatt elindult. Útközben vett magának egy csésze feketekávét, azután kiment az épületből, és beszállt a kocsijába.

Mivel még nem ismerte elég alaposan a környéket, elővette a térképet a kesztyűtartóból, azután elindult a főúton, kifelé a városból, a zöldövezeti rész felé. Úgy tíz perccel később letért egy kaviccsal felszórt földútra, amely már egyenesen ahhoz az utcához vezetett, amelyben Richard lakott. A postaládákhoz közeledve lassított, keresve a házszámot, és próbálta kitalálni, melyik épület lehet az. Miután megtalálta, előbb túlhajtott rajta,azután az utca végéhez érve visszafordult. Meglepte, hogy ilyen nagy távolságok vannak ezen a környéken a szomszédos házak között. A többségükhöz legalább néhány hektárnyi kert vagy telek is tartozott. Azon tűnődött közben, hogy vajon egy mérnök, aki korábban nagyvárosban élt, miért dönt úgy egyszer csak, hogy egy ilyen ritkán lakott környékre költözik. Kényelmetlenül nagy távolság választja el így a munkahelyétől és a várostól is. És minden mástól, ha már itt tartunk. És az út minősége igazán csapnivaló errefelé. Ezen a környéken sok régi és elhanyagolt állapotban lévő házat látott. Nem egyről úgy vélte, talán már hosszabb ideje is lakatlanul állhat. Elhaladt közben egy hajdani dohányfeldolgozó üzem roskadozó falai mellett. Az oldala bedőlt, a teteje egy helyütt leszakadt. A gaz felverte az udvarát, sőt az üveg nélküli ablakokon is gyomok kandikáltak ki. Az épület mellett egy traktor rozsdásodott. Hamarosan megtalálta a férfi lakcíméhez tartozó levélszekrényt az út szélén. És ott volt a ház is... Lassított a kocsival. ez az a telek itt, jobbra,gondolta. A fák azonban szinte teljesen eltakarták a házat az út felől. Elég távol volt az utcától, kétszintes, és kívülről nézve talán kevésbé elhanyagolt, mint a környékbeliek többsége. De az udvarban itt is elburjánzottak a növények. Azok, akik ilyen házba költöznek, többnyire személyes okokból döntenek így. Vagy mert ezt örökölték, vagy mert nincs más lehetőségük. De Richard választása vajon miért éppen erre a házra esett? Mert... el akar bújni az emberek elől? Vagy mert akad valami rejtegetnivalója? Még most sem állt meg a ház előtt, inkább továbbhajtott, és úgy félkilométerrel odébb ismét megfordult. Közben egyre csak ezek a kérdések foglalkoztatták. Még egyszer elhaladt a ház előtt, azután visszahajtott az őrsre. Richard Franklin óvatosan összébb húzta a függönyt. A homlokát ráncolva gondolkodott az imént látottakon. Valaki nagy érdeklődést mutat a háza iránt, de nem sikerült azonosítania a kocsit, amivel az illető ideérkezett. Nem Mike volt az, és nem is Julie. Ebben egészen biztos volt. ők nem Hondával járnak, és különben sem jönnének ide, erre a környékre utána érdeklődni. És nem is olyasvalaki lehetett az illető, aki itt lakik a környéken. Az utca nem volt hosszabb egy kilométernél, és a környékbeliek közül senkinek sem volt Hondája. Valaki mégis elhaladt az imént itt a ház előtt, mégpedig több alkalommal is. Látta, hogy a ház közelébe érve lelassított, aztán túlhajtott rajta, de visszafordult, megint lassított, és még egyszer visszajött, csak azután távozott. Ha eltévedt volna, akkor nem lassít le éppen az ő háza előtt, három alkalommal is. És azután mindig gyorsított... Nem. Ez az illető egészen biztosan azért járt itt, mert látni akarta, hogy ő hol lakik. – Mit nézel annyira? – kérdezte Andrea. Richard előbb megigazította a függönyt, csak azután fordult felé. – Semmi különöset – mondta. Andrea felült az ágyban. Lecsúszott róla a takaró, kilátszott meztelen keble. Richard elindult az ágy felé, és leült mellé. Andrea karján látta a sötét foltokat. Gyöngéden végigcirógatta. – Jó reggelt – mondta. – Jól aludtál? Richardon csak farmernadrág volt, és a reggeli napfényben Andrea ellenállhatatlanul vonzónak látta őt. Egzotikusnak és érzékinek. Ugyan már, nincs abban semmi, ha az este egy kicsit durvábban bánt vele, mint azt ő szerette volna. Andrea hátrasimított az arcából egy tincset, amely folyton előrehullott. – Végül is jól. Miután sikerült végre elaludnom. – Nem vagy éhes? – Egy kicsit. De előbb ki kell mennem a fürdőszobába. Hol is van? Az este egy kicsit becsíphettem, ezért már nem emlékszem rá... – Jobbra az utolsó ajtó. Andrea kikelt az ágyból, maga köré tekerte a vékony takarót, és úgy indult el a fürdőszoba felé. Kissé tétován botorkált, talán még az álmosságtól vagy a kimerítő éjszakától. Richard figyelte, amint elhagyta a hálószobát, azután ismét az ablak felé fordult. Valaki eljött, hogy megnézze, hol lakik. Nem Henry, és nem is Mabel. Mert Richard mindkettőjük kocsiját ismerte. Na de akkor kicsoda, ha ők biztosan nem? Eltűnődve vakargatta az állát.

Talán a rendőrségtől valaki? Igen, nem kizárt, hogy Julie bejelentést tett az őrsön. Tegnap egészen irracionális volt a viselkedése. Félt tőle, és ugyanakkor dühös is volt rá. Most pedig nyilván megpróbál olyan helyzetbe kerülni, hogy ő diktálhassa neki a játékszabályokat. Vajon kivel beszélhetett a rendőrségen? Pete Gandyvel biztosan nem. Na de mi van a másikkal, azzal az újonccal? Mit is mondott róla Pete neki? Hogy az apja New Yorkban szolgált rendőrként? Ez elgondolkodtatta. Romanello egyetlen szavát sem hitte, amikor jegyzőkönyvbe mondta nekik, mi történt vele a bárban. Látta a szeméből. Abból, ahogyan figyelte őt közben. És Romanello ráadásul nő. Igen, biztosan ő volt az, aki az imént itt járt. Na és Gandy? És vajon ő tud arról, hogy a beosztottja kémkedik utána? Vagy ez a nő most a saját szakállára dolgozik? Elmosolyodott a képzavaron. Majd ő keresztbe tesz neki. Gandy különben is egy idióta. Őt könnyen elintézi majd. Mint annak idején Dugant is. Ezzel a probléma egy része meg is oldódott. Ami pedig Julie-t illeti... Richardot egy sikoltás zökkentette ki a gondolataiból. Abból az irányból érkezett, amerre Andrea távozott az imént. Richard kisietett a folyosóra, és ott látta Andreát, földbe gyökerezett lábbal, tágra nyílt szemmel, a kezét a szájára tapasztva. Benyitott az egyik ajtón, de a folyosó bal oldalán, nem pedig a jobbon, ahol a fürdőszoba van. Vagyis a sötétkamrában találta magát. És most úgy meredt Richardra, mintha sohasem látta volna még őt életében. – Uramisten... – suttogta rémülten. – Uramisten Richard a mutatóujját a szájához érintette, és mélyen a lány szemébe nézett. – Pszt... – mondta. Az arckifejezése láttán Andrea hátrálni kezdett előle. – Nem lett volna szabad kinyitnod azt az ajtót – közölte Richard fenyegetően. – Pontosan megmondtam neked, hogy melyik a fürdőszobáé, de te nem hallgattál rám. – Richard... azok a képek... A férfi elindult felé. – Tudod, olyan kiábrándító, ahogyan viselkedsz... – Richard... – suttogta Andrea maga elé rémülten, és tovább hát rált előle. Jennifemek maradt néhány perce a reggeli műszak kezdetéig. Pete Gandy szerencsére még meg sem érkezett. Jennifer odament a főnöke íróasztalához, hogy kihasználja azt a kis időt, amit még egyedül tölthet. Felírta magának egy cédulára a vállalat központi számát, amelynek Richard dolgozott, azután visszatette a jelentést a helyére. Semmi szükség arra, hogy Pete rájöjjön, mit művel a háta mögött. Ha valamilyen eredményre jut, akkor úgyis el kell mondania neki mindent. Feltárcsázta a telefonszámot. Egy titkárnő vette fel. Miután Jennifer bemutatkozott, és elmagyarázta, miért is szeretne Jake Blansennel beszélni, a hölgy félretette a telefont. Miközben a kapcsolásra várt, Jennifer arra gondolt, nagyon óvatosan kell kérdezősködnie, nehogy Richard rájöjjön, miben mesterkedik. Azt sem szerette volna, hogy Mr. Blansen felhívja a főnökét és panaszt tegyen rá, amiért a munkahelyén keresi egy ilyen ügyben, de úgy érezte, ennek a férfinak olyan információk lehetnek a birtokában, amelyek segítségére lehetnének a továbbiakban. Nem mondhat neki mást, mint ami az igazság, vagy legalábbis megközelítőleg az... Jake Blansen hamarosan felvette a telefont. Rekedtes volt a hangja, mintha láncdohányos lenne már vagy ötven éve, és erős déli akcentussalbeszélt. Jennifer bemutatkozott neki, majd a szokásos rövid bevezetőt követően elmesélte a bárban történt incidenst. És aztán következett a kegyes hazugság. Hogy zöldfülű kezdő létére valahová eltette a jelentéshez készített vázlatait, de most nem találja, márpedig meg kell írnia a jelentést, mire a főnöke megérkezik. – Mivel épp csak most kezdtem a nyomozást ebben az ügyben, szeretnék tisztán látni, és elkerülni a félreértéseket. Persze azt sem szeretném, ha Mr. Franklin azt gondolná, valami cselt szövögetek a háta mögött. Mindössze arról van szó, hogy szeretném véglegesíteni a jelentést az esetről. Ehhez kérem a segítségét... A félős, a szabályokhoz mindenáron ragaszkodó kezdő rendőr szerepét játszotta, érzése szerint tökéletesen. És bár a dolog így is kockázatos volt, sikerült Blansen bizalmába férkőznie ezzel. – Nem tudom, miben segíthetnék önnek – mondta a férfi őszintén, habozás nélkül, de a maga lassú, kimért stílusában. – Én itt végtére is csak egy művezető vagyok. Azt hiszem, inkább a vezetőséggel kellene beszélnie, ők rendelkezhetnek efféle információkkal a mérnök úrral kapcsolatban. Igaz, most mindannyian Ohióban vannak, de a titkárnőtől biztosan megkaphatja a telefonszámukat. – Értem, és köszönöm. De talán mégis tudna segíteni nekem. – Fogalmam sincs róla, hogyan... – Ön dolgozott már együtt Richard Franklinnel, ugye? Milyen embernek ismerte meg őt? Jake Blansen hosszasan hallgatott. – A véleményemre kíváncsi? – kérdezte végül. – És mondja csak,tényleg elhagyta azokat a jegyzeteket? És valóban a rendőrségen dolgozik? Vagy ez valami átverés? – Nem, ez az igazság. Ha ez megnyugtatja, megadom a mellékemet, és visszahívhat. Vagy oda is

mehetek önhöz most rögtön, egyenruhában és járőrkocsival. Jake Blansen mélyet sóhajtott. – Szerintem veszélyes az a fickó – mondta végül egészen halkan. – Azért vették fel, mert nagyon ért a pénzhez, és le tudja faragni a költségeinket. De szerintem ez a biztonság rovására megy. Nem egy emberemet ért már baleset azért, mert ő költségmegtakarítás címén nem biztosítja számukra a megfelelő körülményeket. – Hogy érti ezt? – Halogatja a karbantartási munkákat, olcsó gépeket vesz, amelyek könnyen meghibásodnak, és ez mind fokozza a balesetveszélyt. Az egyik héten egy daru hibásodik meg, azután egy kazán robban fel az egyik hajón. Én jelentettem a gyanús eseteket a vezetőségnek, és ígéretet is kaptam tőlük arra, hogy utánajárnak a dolognak, de azóta se történt semmi. Franklin azonban rájött, hogy én tettem neki keresztbe, és aztán... megfenyegetett. – Talán meg is támadta magát? – Nem, csak fenyegetőzött. Azt is inkább csak úgy áttételesen. Úgy kezdte, mintha haverok lennénk... érdeklődött a feleségem meg a gyerekek felől. És aztán egyszer csak azt mondta, csalódott, mert én nem bízom meg benne, és hozzátette, hogy legyek óvatos. Mintha minden az én hibámból történt volna... És mintha nagy szívességet tenne nekem azzal, hogy meg akar kímélni a kellemetlen következményektől. Egyszer csak átfogta a vállamat, odahajolt hozzám és bizalmasan azt súgta, rólam meg a családom biztonságáról van szó. A hideg is kirázott, olyan rejtélyesen beszélt. Őszintén szólva örültem is neki, hogy eljött a cégtől. Aznap képtelen voltam a munkára koncentrálni. Állandóan csak a fenyegető hangja csengett a fülemben. És mint kiderült, így volt ezzel több más kolléga is. Nem csak engem akart megfélemlíteni akkoriban. – Várjunk csak... már nem dolgozik ott? – Felmondott. Valamilyen személyes probléma miatt egy pár napra elutazott a városból, és amikor visszajött, azt mondta, szüksége van hosszabb szabadságra. Azóta se láttuk. Nem sokkal később, miután ismét beszélt a titkárnővel, és megkapta tőle a vezetőség ohiói számát, Jennifer letette a telefont. És rögtön utána felhívta a cég központi vonalát Ohióban. Kézről kézre adogatták, egyik mellékről a másikra kapcsolgatva a hívását, mígnem végül azt aválaszt kapta, hogy az ez ügyben illetékes személy házon kívül tartózkodik, de délután már biztosan eléri telefonon. Jennifer felírta magának az illető nevét – bizonyos Casey Fergusonét -, azután hátrádőlt a székében és kényelembe helyezte magát. Jake Blansen azt mondta Richardról, szerinte veszélyes fickó. De hiszen ezt eddig is tudta róla. Na és mi van még ezen kívül? Richard úgy egy hónappal ezelőtt felmondott, de neki és Pete-nek ezt egy szóval sem említette. Nem mintha az ügy szempontjából különösebben fontos lenne, de az időzítés miatt mégiscsak szeget ütött Jennifer fejébe. Azután mondott fel, hogy ismét munkaképes lett a bárban történt incidens után. És azután, hogy Julie megmondta neki, nem akar többé találkozni vele. Hogy mi lehet itt az összefüggés? Jennifer ekkor pillantotta meg Pete Gandyt, aki a folyosón közeledett az irodájuk nyitott ajtaja felé. Szerencsére már a saját helyén ült. Mindössze néhány pillanatra volt még szüksége ahhoz, hogy végiggondolja... Nem, ez nem lehet véletlen egybeesés. Túlságosan is feltűnő ahhoz. Főleg azok ismeretében, amit ma reggel sikerült megtudnia a fickó múltjáról. Julie saját bevallása szerint mindössze néhányszor találkozott Richarddal, és bár számtalan alkalommal kereste őt telefonon a szakításuk óta, a hívásai sohasem tartottak valami sokáig. Jennifer kinézett az ablakon, miközben tűnődött. Vajon mivel tölti az idejét azóta ez a férfi? Miké lefékezett, és megállt a kocsijával a műhely előtt. Végre oszlásnak indult a köd. Julie egyre csak a lábát nézte, és Mike is követte a pillantását, így az Julie cipőjének orrán állapodott meg végül. Nedves volt a harmattól, ami az udvarán a fűben tapadt rá. Julie csak ekkor vette észre magát. Megint elbambult hát. Önironikusan rándított egyet a vállán, miközben arra gondolt. – Majd meglátjuk, mi történik ma. Egyikük sem aludt valami nyugodtan az éjjel, és reggel egészen kábultan ébredtek. Mike négyszer is kiment vizet inni az éjszaka, és ilyenkor mindig megállt az ablak előtt, és hosszasan merengett, kifelé bámulva. Julie vele ellentétben végigálmodta az éjszakát, igaz, több szakaszban. És bár reggelre nem emlékezett már részletekre, azt tudta, hogy pokoli élmény volt. És ez az érzés megmaradt benne azóta is, sőt időről időre rátört, mégpedig felerősödve, miközben öltözködött vagy éppenséggel reggelizett. Amikor kiszállt a kocsiból Mike mellől, úgy érezte, végképp kicsúszott az élete irányításának lehetősége a kezéből. Mike megölelte és megcsókolta, azután felajánlotta, hogy átkíséri a szalonba, de Julie nemet mondott erre. Singer már elindult, abban a reményben, hogy Mabel finom falatokkal várja őt ma is. – Ne aggódj miattam, minden rendben lesz – mondta Julie, de a hangja korántsem tűnt magabiztosnak,

és ezzel ő is tisztában volt. – Tudom – mondta Mike, ugyanolyan tétován, mint Julie, tele kétségekkel. – Majd később átnézek hozzád, hogy tényleg minden rendben van-e. Jó lesz így? – Rendben. Mike azzal be is ment a műhelybe, Julie pedig vett egy nagy levegőt, és elindult, hogy átmenjen az út túlsó oldalára. A város központjában ekkor még gyér volt a forgalom: talán a köd miatt a szokásosnál valamivel később indult az élet ezen a napon. A felezővonalnál járt, amikor úgy érezte, egy autó száguld egyenesen felé. Rémülten kapta fel a fejét, és futásnak eredt, nehogy elüssék. A járdánál megállt és visszanézett semmit sem látott. Nem volt ott semmi. Megigazította a vállán a táskáját, és megpróbálta összeszedni magát. Kávé, gondolta. Megiszom még egy csésze kávét, és attól biztosan helyrerázódom. Betért hát a sarki kis kávézóba. A pincérnő teletöltötte a csészéjét. Julie tejszínt és cukrot tett bele, és közben idegességében kilöttyentett belőle egy keveset a pultra. Amikor szalvéta után nyúlt, hogy feltörölje, ismét csak olyan érzése támadt, mintha figyelné valaki közben. Talán az egyik sarokból... Görcsbe rándult a gyomra az idegességtől, de amikor a gyanús irányba fordult, semmi rendkívülit nem látott most sem. Néhány boksz sorakozott ott egymás után, és bár az asztalokon ott voltak még a reggeli maradékok, sehol egy teremtett lelket sem látott. Behunyta a szemét, és érezte, hogy a sírás fojtogatja közben. Köszönés nélkül távozott a kávézóból. Korán volt még – a szalon csak egy óra múlva nyit, de Julie biztosra vette, hogy Mabelt ott találja már. Szerdánként szokott leltárt készíteni, összeírni az új megrendeléseket. Így volt ez most is. Amikor benyitott az ajtón, Mabel épp a polcok előtt állt, és nézegette a samponokat, hajkondicionáló balzsamokat. Nem fordult az ajtó felé, csak a válla fölött pillantott hátra, és amikor Julie-ra ismert, gondterhelt lett az arca. Félretette a feljegyzéseit, és odament hozzá. – Mi történt? – kérdezte köszönés helyett. – Ilyen pocsékul nézek ki? – Már megint Richard, ugye? Julie csak beharapta a szája szélét válasz helyett. Mabel átkarolta a vállát, és megszorította a kezét. Julie szaggatottan vette a levegőt, a sírás kerülgette. Minden igyekezetével azon volt, hogy képes legyen uralkodni magán. Nem akart sírni, márpedig azon kívül, hogy félt, újabban szinte mást sem csinált. És mostanra egészen kimerült a sok sírástól. Hiába próbált küzdeni ellene, a könnyek megint égették a szemét, és egy perc sem telt belé, máris zokogott, Mabel vállára hajtva a fejét. Az egész testét rázta a sírás, a végtagjait olyan gyöngének érezte, mintha rongybaba lenne, és talán a földre rogyott volna, ha Mabel nem tartja olyan erősen. – Ugyan már... – próbálta vigasztalni őt Mabel. – Nyugodj meg, majd meglátod, hamarosan minden rendbe jön... Julie-nak fogalma sem volt róla, mennyi ideje sírhatott már, de a végére egészen kivörösödött az orra, és elmosódott a szemfestéke. Amikor kibontakozott Mabel öleléséből, szipogott egy párat még, és papír zsebkendőt keresett, hogy rendbe tegye az arcát. Elmondta Mabelnek, hogy látta Richardot a háza közelében. És azt is, hogy mit mondott neki a férfi, és milyen volt eközben a tekintete. Azután beszámolt neki arról is, hogy miről beszélgettek Romanellóval a konyhában. Mabel arckifejezése pontosan tükrözte aggodalmát és együttérzését, de egyelőre egy szót se szólt. Amikor Julie elmondta neki, mit látott Emma, már Mabelt is kirázta hideg. – Felhívom Andreát – vágta rá gondolkodás nélkül. Julie figyelte, amint a telefonhoz ment. Eleinte bizakodva mosolygott Julie-ra, miközben tárcsázta a számot, de azután egyre inkább aggódni látszott. Andrea nem vette fel. – Talán már épp útban van idefelé – jegyezte meg Mabel, továbbra is bizakodva.- Egy pár perc, és biztosan megérkezik. Vagy talán szabadnapot vett ki megint? Tudod jól, milyen. A szerda különben sem valami erős napunk. Julie úgy érezte, mintha Mabel önmagát is szeretné meggyőzni arról, hogy nincs semmi baj. Jennifer a délelőttöt jobbára telefonálással töltötte. Különböző szolgál tatókat hívogatott, egyiket a másik után. És a gyanúját mindinkább megerősítve látta. Richard valamennyi számláját átutalással rendezte, még pedig egy RPF Industries Inc. nevű cégen keresztül. És mindig mindent határidőre. Ezután felhívta a denveri cégnyilvántartást, és megtudta, hogy jelenleg nincs is ilyen cég bejelentve. Igaz, nemrég még létezett, de úgy három évvel ezelőtt felszámolták. Azután felhívta az ohiói nyilvántartást is. Itt azt tudta meg, hogy Richard ohiói cégét egy hónappal azelőtt egyesítették egy másikkal, mielőtt a férfi a J. D. Blanchard Engineeringnek kezdett dolgozni, és mindössze egy héttel azután, hogy Coloradóban megszűnt az RPF Industries. Azután a bankot hívta fel, ahol a cég számláját vezették. Innen nem sok információt sikerült megszereznie, de azt igen, hogy Richard Fran linnek nincsen saját névre szóló számlája, sem pedig

bankbetétje. Jennifer ezen törte most a fejét. A jelek szerint Richard magánvállalkozásokat működtetett. És mikor megszüntette az egyiket, alapított egy másikat – egy másik államban. És igyekezett úgy intézni a dolgait, hogy magánemberként minél kevesebb nyomot hagyjon maga után. Három-négy évvel ezelőtt történnie kellett valaminek. Furcsa, gondolta Jennifer. Nincs ebben semmi törvényellenes, az igaz, de mégiscsak furcsa. És bár eleinte úgy érezte, azért lehetett szüksége Richardnak ezekre a lépésekre, mert mégiscsak volt valami problémája a törvénnyel – különben minek fáradozna ilyen sokat azon, hogy eltűnjön, és mi mással magyarázhatná azt is, ami Julie-val történik –, Jennifer végül mégis elhessegette magától ezt a gondolatot. A bujkálás, a rejtekező életmód egy dolog. Ha valaki igyekszik teljesen láthatatlanná válni, na, az már valami! Márpedig Richard Franklinnek könnyen a nyomára akadhat az ember, így persze a rendőrség is – és ehhez még csak olyan nagyon akarni se kell. Kikeresi a hiteligazolását a nyilvántartásból, és máris megtalálja a lakcímét. Hát akkor hol van itt a veszélyes bűnöző, aki zsarol és fenyegetőzik? Egyszerűen nem értette. Jennifer az órájára pillantott, és abban reménykedett, hogy ha felhívja a J. D. Blanchardot, talán tisztábban lát majd ebben az ügyben. De addig sajnos még várnia kellett néhány órát. Pete Gandy az ebédszünetben a szemközti konditerembe ment. És ott találta Richardot az egyik padon. Épp súlyzózott, hatosával ismételve a gyakorlatokat. Igaz, nem olyan nagy súllyal gyakorolt, mint Pete szokott, de azért ez sem volt rossz teljesítmény. Hamarosan befejezte az utolsó sorozatot, és visszatette a helyére a súlyzót. Miután felült a padon, még eltelt egy kis idő, mire ráismert Pete Gandyre. – Szép napot, hogy van? Richard Franklin vagyok... Pete Gandy csak ekkor ment közelebb hozzá. – Köszönöm, jól vagyok. Na és magánál mi újság, Richard? – Egyre jobban vagyok – mosolyodott el Richard. – Nem is tudtam, hogy ide jár edzeni. – Évek óta tagja vagyok pedig a klubnak. – Én is gondolkodtam rajta, hogy belépek. Épp ma kaptam meg az ideiglenes tagságit. Ekkor elhallgatott. – Van kedve súlyzózni a helyemen, míg én szusszanok egyet? kérdezte. – Ha nincs ellenére... – Dehogy. Véletlenszerű találkozás volt ez, amelyet felszínes társalgás követett. Majd néhány perccel később Richard a rendőrhöz fordult: – Mr. Gandy... – Szólítson csak Pete-nek, egész nyugodtan. – Köszönöm, Pete... Tudja, most jöttem rá, hogy van valami, amit elfelejtettem mondani a minap, amikor beszéltünk a történtekről, de valószínűnek tartom, hogy e nélkül is tud róla. Már csak a biztonság kedvéért gondoltam, hogy elmondom... – Mi lenne az? Richard elmondta. Majd miután mondanivalója végére ért, még hozzátette: – Mint már említettem, csak szerettem volna, hogy tudjon róla. A biztonság kedvéért... Miközben távozott, Richard Duganre gondolt, és arra, hogy milyen képet vágott, amikor Richard széttárta előtte a dzsekijét, hogy megmutassa a mellkasán éktelenkedő sebesüléseket. Idióta. Harminckettedik fejezet Julie mindig is úgy fog visszaemlékezni a mai napra, mint az utolsóra, amely még a rendes kerékvágásban telt el. És ezt a szó legáltalánosabb értelmében véve értette. Mert ezt követően heteken át szinte semmi se tűnt normálisnak. Singer különösképpen idegesen viselkedett, amikor a fodrászüzletben tartózkodtak. Nyugtalanul járt-kelt a székek között, miközben Mabel és Julie dolgozott. Jöttek-mentek a vendégek, de úgy tűnt, senki sincs kimondottan beszédes kedvében. Julie arra gondolt, talán az lehet az oka, hogy ő sem szívesen volt most itt – bár a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy tulajdonképpen máshol sem szeretett volna lenni, hacsak nem valami egészen távoli helyen -, és feltételezte, hogy a vendégei, akik jól ismerik őt, ezt megérezték rajta, és átragadt rájuk a hangulata. A ködös napok után most hirtelen felmelegedett az idő, és a tetejébe délelőtt a légkondicionáló berendezés is elromlott, ami miatt csak még nyomottabb és feszültebb lett a hangulat a fodrászüzletben. Mabel kitámasztotta az ajtót egy téglával, de így is jóformán mozdulatlan volt a levegő, legfeljebb annyit értek el vele, hogy a kinti hőség is elárasztotta a helyiséget. A mennyezeti ventilátorral se sokra mentek, így aztán délutánra Julie-ról már patakokban fojt a verejték. Az arca fénylett az izzadságcseppektől, és

ingerülten huzigálta magán a blúzát, mert folyton a kezéhez tapadt. Nem sírt azóta, hogy Mabel vállán kizokogta magát, és mire Mike benézett az üzletbe, sikerült összeszednie magát annyira, hogy ne látsszon rajta, ismét kiborult. Gyűlölte, hogy ma reggel így elhagyta magát, és semmire sem vágyott annyira, mint arra, hogy nyugodtan és méltóságteljesen tudja kezelni végre a helyzetet. Az egy dolog, hogy Mike előtt nyugodtan megvallhatta az igazi érzéseit, és a barátai előtt sem kellett titkolóznia, de nem akarta, hogy bárki más is tudjon róla. Reggel óta Mabel néha kérdő pillantást vetett rá, és Julie biztos volt benne, hogy ha úgy látná, segítségre van szüksége, máris ott teremne mellette, hogy átölelje és megvigasztalja. Igazán kedves volt tőle, hogy ennyire aggódik érte, de ezzel is csak arra emlékeztette Julie-t, hogy milyen zaklatott lelkiállapotban érkezett reggel dolgozni. Na és Andrea... Azóta sem jelentkezett. Mabel végignézte az előjegyzési naptárát, és ebből kiderült, hogy délig nincs is előre bejelentett vendége, így aztán hajlamos volt azt hinni, hogy Andrea ismét csak kivett magának egy szabad délelőttöt, ami nem volt szokatlan dolog tőle. Ám teltek-múltak az órák, és lassacskán megérkeztek Andrea vendégei is. Julie pedig egyre jobban aggódott miatta. Bár azt nem mondhatná, hogy barátok Andreával, mégis abban reménykedett, hogy nem esett semmi baja. És azért fohászkodott magában, hogy ne Richarddal töltse az idejét. Még az is megfordult a fejében, hogy fel kellene hívnia a rendőrséget. Na de mit is mondhatna nekik? Azt, hogy Andrea nem jött dolgozni? Az első kérdésük ezután nyilván az lenne, hogy előfordult-e ilyesmi máskor is vele. Márpedig ebben nincs semmi szokatlan. Andrea mindig is rugalmasan kezelte a munkaidejét... Vajon mikor kerülhetett közelebbi ismeretségbe egymással Andrea és Richard? Itt a szalonban, hajvágás közben? Andrea nyilvánvalóan vonzónak találta a férfit, ez Julie-nak is feltűnt már korábban, na de Richardot eleinte hidegen hagyták a jelzései. Hiszen mindig is Julie-n tartotta a szemét, valahányszor csak itt járt. Márpedig Andrea Richarddal volt, Emma ezt mondta Mike-nak. És még azt is látta, hogy csókolóztak. Hiszen Emma mindössze néhány órával azután telefonált, hogy Julie találkozott a férfival és Ednával az erdőben! Ráadásul, ha tényleg ott voltak Morehead Cityben, akkor... az autóval úgy félórányira lehet Swansborótól... Richard ezek szerint az erdőből egyenesen randevúra ment Andreával... és tette mindezt röviddel azután, hogy Julie-nak ismét szerelmet vallott... Hisz ennek az égadta világon semmi, de semmi értelme sincsen! Vagy talán tudta Richard, hogy Emma ott van a közelükben? Bár Julie tudomása szerint csak egy alkalommal találkoztak ők ketten, biztosra vette, hogy Richard megismeri Emmát, ha véletlenül összefutnak valahol, és azon tűnődött, vajon nem egyfajta üzenet-e Richardtól ez az eset. Talán csak színészkedett Emma előtt, abban bizva, hogy ő úgyis elmondja majd neki... Ám Julie akkor sem tudott mit kezdeni a történtekkel, ha ezt valóban valamiféle üzenetnek szánta a férfi. Talán csak azért tette, hogy azt gondolja, most már biztonságban érezheti magát tőle? Hát akkor rosszul tette. Mert Julie nem fog még egyszer bedőlni neki. Soha többé. És bármit tehet Richard, ő már semmin sem fog meglepődni. Akkor legalábbis így érezte. Miközben Casey Fergusonnal, a D. J. Blanchard egyik vezetőjével beszélt telefonon, Jennifer a tollát a jegyzettömb fölé tartotta. – Igen, persze – mondta Ferguson. – De nem adhatunk ki ilyen jellegű információt. A személyi állomány nyilvántartásában szereplő adatokat bizalmasan kell kezelnünk. – Én ezt tökéletesen meg is értem – mondta Jennifer, és közben nyugtalanul fészkelődött a helyén. Igyekezett minél természetesebb hangot megütni. – De mint mondtam, épp egy nyomozás közepénél tartunk. – Nekünk szigorú belső szabályaink vannak az adatkezelésre vonatkozóan. Ezt minden állam elvárja tőlünk, amikor szerződést kötünk egy újabb munkára. – Értem – ismételte el Jennifer. – De nekünk szükségünk van ezekre az adatokra önöktől. És a világért sem szeretném, ha az a vád érné önöket, hogy akadályozzák a hatóság munkáját. – Ezt vegyem talán fenyegetésnek? – Dehogy, semmiképp sem – felelte Jennifer, de érezte, hogy kissé túljátszotta a szerepét annak alapján, amit Ferguson ezek után mondott neki. – Sajnálom, de értse meg, telefonon akkor sem segíthetek – mondta a férfi. – Ha hivatalosan, írásban is megkeresnek ez ügyben, vagy beidéznek, akkor természetesen szívesen együttműködöm önökkel. A férfi ezzel le is tette a telefont. Jennifer bosszúsan káromkodott egyet az orra alatt, miután ő is visszarakta a helyére a kagylót, és azon tűnődött, vajon mit tegyen ezek után. Akkor este Julie házában Mike odalépett Julie elé, és megfogta a kezét, így vezette magával egyenesen a hálószobába. Nem szeretkeztek azóta, hogy találkoztak a bárban Richarddal. Ehhez képest ráérősen szerelmeskedtek most, lassan és gyöngéden. Julie mély álomba zuhant utána. Néhány órával később Mike mocorgására ébredt fel. Sötét volt odakint, de még tíz óra sem lehetett. Mike épp a farmernadrágját húzta

fel. – Hová mégy? – kérdezte Julie. – Elviszem Singert. Úgy látom rajta, van egy kis dolga odakint. Julie nyújtózkodni kezdett. – Mennyit aludtam? – Nem sokat. Egypár órát mindössze. – Sajnálom... – Örülök, hogy aludtál. Jó érzés volt hallgatni az egyenletes szuszogásodat. Iszonyúan fáradt lehettél már. Julie elmosolyodott. – Még mindig az vagyok. Bekapok egy pár falatot. Te nem vagy éhes? – Legfeljebb egy almát ennék. – Biztosan? Nem kérsz hozzá egy kis sajtot vagy kekszet? – Nem. Ma valahogy nem vagyok éhes. Mike távozott, Julie pedig felült az ágyban és felkapcsolta a lámpát. Hunyorgott, míg hozzá nem szokott a szeme a fényhez. Akkor felkelt, a szekrényhez ment, és kivett belőle egy hosszú pólót. Belebújt, és végigment a folyosón. Mike már az ajtóban állt, Singerre várva, és Julie-ra pillantott, amikor elhaladt mellette. Ő pedig a konyhába érve kinyitotta a hűtőszekrényt, kivett magának egy joghurtot, néhány csokis kekszet, aztán egy almát Mike részére, és elindult visszafelé. Amikor a nappaliba ért, a szeme sarkából észrevett valamit, amitől visszahőkölt. A medál volt az... Julie megtorpant. Ott hevert az asztalán, a naptára mellett, a katalógusok között. A puszta látványa is elég volt ahhoz, hogy hirtelen ismét émelyegni kezdjen a gyomra. A medálról Richard jutott az eszébe, és az az arckifejezés, amelynek kíséretében odaadta neki ezt az ajándékot. Aztán Richardot látta, amint megragadja az ajtókilincset, később pedig a tisztáson áll, és rá vár. Nem is akarta látni többé ezt a nyakláncot, csak a nagy fejetlenség közepette egyszerűen megfeledkezett róla ez idáig. Ott hevert pedig az asztalán. És bár ezerszer is észrevehette volna, nem – neki csak most akadt meg rajta a szeme. Pedig nem is kereste, és nem is akarta látni többé. Miért nem tűnt fel neki korábban, hogy itt van? Hallotta a háta mögött az óra ketyegését. A szeme sarkából látta Mike-ot, aki az ajtófélfának támaszkodva várta, hogy Singer visszajöjjön az erdőből. A medál pedig ott csillogott az asztalon az éjjeli lámpa fényében. És Julie ekkor vette csak észre, hogy már remeg a keze az idegességtől. A posta... igen, ez az, jutott eszébe hirtelen. Amikor letette a postát az asztalra, akkor mozdíthatta odébb. Nyelt egyet. Igen, így történhetett. De nem volt biztos benne. Csak abban volt biztos, hogy soha többé nem akarja látni ezt az ékszert a házában. Bármilyen nevetséges volt is ez, valahogy úgy érezte, mintha a gonosz jelenlétét garantálná a medál. Úgy érezte, ha csak megérintené, az is elég lenne ahhoz, hogy idevarázsolja Richardot. De nem volt más választása. Összeszedte a bátorságát és elindult a medál felé, óvatosan megfogta és felemelte. Csak egy medál, mondogatta közben magában. Semmi több. Először arra gondolt, kidobja a szemétbe, de végül úgy döntött, beteszi az egyik fiókba, és egyszer majd eladja a zálogházban, amikor elülnek a hullámok. Mivel Richard belevésette a monogramját, úgy gondolta, nem sokat adnak majd érte, de nem is ez a lényeg, mert a pénzt vasárnap a templomban úgyis bedobja a perselybe. Ő nem akart hasznot húzni belőle, de így legalább jó ügyet szolgál majd az összeg. Végül bevitte a hálószobába, és csak akkor pillantott rá, amikor kinyitotta a fiókot, hogy eltegye. A virágminta a felületén olyan míves volt, hogy akár egy hétig is dolgozhatott rajta egy ötvös. Nyilvánvalóan nagy szakértelemre volt szükség az elkészítéséhez. Milyen kár, gondolta. Talán ha ötven dollárt adnak majd érte a zálogházban. Miközben elkezdett helyet csinálni neki a ruhái között, újra meg újra megakadt rajta a szeme. A medál ugyanaz, efelől nem volt kétsége, és mégis, mintha valami más lenne... valami megváltozott. Valami... És abban a pillanatban elakadt a lélegzete. Ne, kérlek, ne... Ki kellett nyitnia a kapcsot ahhoz, hogy meggyőződjön arról, amit ekkor még csak gyanított. Mert a bizonyossághoz a nyakába kellett tennie a láncot. A fürdőszobába ment, és a tükör előtt állva emelte a nyaka elé. Nem is kellett volna tükörbe néznie ahhoz, hogy tudja, nem tévedett. A medáJ, amely eredetileg a szegycsontja magasságában pihent, most jóval feljebb került. Közvetlenül a torka alá. A különbség egy tenyér szélessége lehetett. Vesz neki egy rövidebb láncot hozzá. Igen, ezt mondta Richard. Hogy mindig viselhesse.

Julie hirtelen megszédült. Hátrálni kezdett a tükör elől, és közben elengedte a láncot – úgy ejtette ki a kezéből, mintha megperzselte volna az ujjait. A medál lecsúszott a blúzán, és halk, fémes zajjal a padlón landolt. Julie még ekkor sem sikoltotta el magát. Erre néhány másodperccel később került sor, amikor odalépett a medál fölé, és meglátta... Esés közben kinyílt a zárja. És benne, mindkét helyen, egy-egy miniatűr kép lapult. Richard mosolygott vissza rá. Jennifer Romanello ez alkalommal nem egyedül érkezett Julie házába. Pete Gandy is vele tartott. Most ott ült a konyhaasztal mellett, és őket nézte – és meg se próbálta leplezni, hogy egy szavukat sem hiszi. A medál ott hevert az asztalon. Pete most érte nyúlt és felvette. – Szóval akkor vegyük végig még egyszer, mi történt – javasolta, miközben kinyitotta a medált. – Maga helybenhagyta a fickót, mire ő bosszúból két fényképet ajándékoz magáról Julie-nak. Én ezt nem is értem. Mike az asztal alatt tördelte a kezét. Úgy érezte, szétrobban a dühtől. – Már elmondtam pedig mindent. Richard zaklatta Julie-t. Pete bólintott, de továbbra is csak a fényképeket nézte. – Igen, tudom. Hiszen mást sem hallok magától, mint ezt. Én mindössze arról szeretnék megbizonyosodni, nem valami másról van-e szó. – Mi másról lehetne szó? – kérdezte Mike értetlenkedve. – Hát nem érti, hogy ez itt maga a bizonyíték? Hiszen ez csak úgy kerülhetett ide a házba, ha ő is itt járt. Mi ez, ha nem betörés? Vagy erőszakos behatolás vagy birtokháborítás... Mit tudom én, minek nevezik! – De úgy tűnik, semmi se tűnt el a házból. És erőszakos behatolásnak nyoma sincsen. Az ajtók zárva voltak, amikor önök hazaérkeztek, az ablakokat pedig ugyanúgy csukva találták, mint ahogyan hagyták, amikor reggel elmentek. Ezt éppen ön mondta az imént. – Mi nem azt állítjuk, hogy elvitt volna bármit is a házból! Fogalmam sincs róla, hogyan, de bejutott ide, és ez a lényeg. Maguknak pedig nincs más dolguk, mint nyitva tartani a szemüket... Pete feltartotta a kezét, hogy belefojtsa a szót. – Nyugodjon meg, Mike. Semmi oka arra, hogy ilyen indulatosan beszéljen. Én csak szeretnék a végére járni ennek a dolognak. Jennifer és Julie is ugyanolyan nehezen viselte Pete stílusát, mint Mike, de még mielőtt megérkeztek, a férfi közölte Jenniferrel, hogy ezt az ügyet ő intézi, és Jennifer egy szót se szóljon, míg itt vannak, Jennifer arca beszédes volt – megdöbbentette Pete viselkedése, főleg azok után, amit délelőtt sikerült kiderítenie az ügy kapcsán. Hát ez az ember teljesen vak? – A végére járni? – ismételte utána Mike értetlenkedve. – Igen – válaszolta Pete. Azzal előrehajolt, és visszatette a medált az asztalra. – Nem állítom, hogy nem furcsa ez az egész, de mégsem annyira gyanús, mint önök szerint. És amennyiben Julie igazat mond, akkor meg kell látogatnom Richard Franklint ez ügyben. Mike arcizmai megfeszültek. – Persze hogy igazat mond – vágta rá. Pete ügyet sem vetett a megjegyzésére, és közben mindvégig Julie-t figyelte. – Biztos abban, amit eddig elmondott nekem? Hogy Richard nem juthatott be másképpen a házba, csak úgy, hogy betört? Julie bólintott. – És azt mondta, az utóbbi néhány hétben hozzá sem ért ehhez a lánchoz. Ugye, így igaz? – Igen – felelte Julie. – Véletlenül rátettem néhány katalógust. Épp hogy csak kilátszott alóluk, amikor észrevettem. – Ugyan már, Pete – avatkozott közbe Mike türelmetlenül. – Mi köze ennek bármihez is? Pete elengedte a füle mellett a bíráló megjegyzést. A szemét le nem vette közben Julie-ról, a tekintete pedig továbbra is kételkedést fejezett ki. – Nem lehetséges, hogy Richard egy másik alkalommal tette a medálba a fényképeket? – kérdezte. – Máskor nem lett volna lehetősége erre? Hosszas csend támadt a helyiségben. Pete továbbra is meredten bámulta Julie-t. És ő most már rájött, mi az, amit a rendőr tudhat... Az idegességtől fájdalmas görcsbe rándult a gyomra. – Mikor mondta ezt el magának? – kérdezte válasz helyett. – Mit mondott el? – kérdezte Mike szinte követelőzve. És amikor Julie válaszolt, alig lehetett hallani a hangját. – Felhívta talán magát, és azt mondta, van valami fontos részlet, amiről eddig megfeledkezett? – kérdezte Julie. – Ugye, így történt? Vagy véletlenül összetalálkozott magával valahol a városban, és akkor hozta szóba? Pete egy szót sem szólt, de erre nem is volt szükség. A tekintete mindent elárult. Julie jól sejtette. Valószínűleg az utóbbi az igaz, gondolta magában. Ez a módszer nagyon is Richardra vallott. Nyilván személyesen akart beszélni erről Pete-tel, látni akarta az arcát közben, mert így biztos lehetett a dolgában. Mike eközben hol Julie-ra, hol pedig Pete-re nézett. Szerette volna tudni, tulajdonképpen miről van szó.

Egyfajta rejtett kommunikáció folyt kettejük között, amiből őt teljesen kihagyták. És valahogy úgy érezte,mintha nagyon rossz irányba változnának a dolgok. – Megtenné, hogy válaszol végre a kérdésemre? – kérdezte Pete. Julie késlekedett a válasszal, de továbbra is farkasszemet nézett Pete-tel. – Már válaszolt! – vágta rá Mike türelmét veszítve. – Nem volt más alkalom... Julie-hoz alig jutottak el a szavai. Az ablak felé fordult, üres tekintettel. – Igen – mondta alig hallhatóan. – Volt egy alkalom, amikor beletehette a fényképeket a medálba. Pete hátradőlt a székén, arcán diadalmas mosollyal, egyik szemöldökét kérdőn felvonva. – Úgy érti, akkor éjjel, amikor itt aludt magánál? – kérdezte. – Micsoda?! – szaladt ki Jennifer száján a kérdés önkéntelenül. Leesett az álla a csodálkozástól. – Micsoda?! – kérdezte Mike jóformán vele egy időben. Julie Mike felé fordult. – Semmi sem történt közöttünk, Mike – mondta, nyugalmat erőltetve magára. – Semmi. Richardnak meghalt az édesanyja, és ettől teljesen kiborult. Beszélgettünk. Tényleg csak beszélgettünk. És aztán egyszer csak elaludt a kanapén. Erre az éjszakára céloz Pete. És bár igaz volt, amit mondott, amikor ismét Pete-re nézett, a rendőr arckifejezése megerősítette, hogy Richard nem egészen ilyennek írhatta le a történteket. És Julie azzal is tisztában volt, hogy Mike is erre gyanakszik. Richard leengedte a fényképezőgépet. Olyan erős lencséket használt, hogy a készüléke akár távcsőnek is beillett. Azóta figyelte vele Mike-ot és Julie-t, hogy hazaérkeztek aznap este. Már amennyit láthatott belőlük a függönyök miatt. Napközben semmit sem lehetett látni odakintről, de este, amikor felkapcsolták a villanyt, kirajzolódtak az árnyképeik. És neki ez is bőségesen elég volt. Igen, Julie ma este jött rá. Persze feltűnőbb helyre kellett tennie a medált, miután találkozott Pete Gandyvel, de biztos volt abban, hogy Julie észre fogja venni, ha az íróasztalára teszi. Nem volt szép dolog tőle, ezzel ő is tisztában volt, de nem látott más lehetőséget arra, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen Julie kis kalandjának Mike-kal. Miután a két rendőr távozott, és Mike becsukta az ajtót utánuk, nekitámaszkodott a hátával, mert úgy érezte, kiszalad alóla a lába különben. Lehorgasztotta a fejét, és Julie hallotta, milyen nehezen veszi a levegőt. Singer odaállt mellé, és kíváncsian nézett fel rá, mintha azt szeretné megtudni, ez valamilyen újfajta játéknak ígérkezik-e, és azt találgatná,vajon mi lehet az ő szerepe ebben. Mike képtelen volt Julie szemébe nézni. – Miért nem mondtad el nekem? – kérdezte végül, épp csak egy kissé emelve fel a fejét közben. Julie még most is a konyhában álldogált. Ő sem volt képes Mike szemébe nézni. – Mert tudtam, hogy dühös leszel emiatt rám... Mike felhorkant, Julie pedig folytatta a magyarázkodást. – De ennél is fontosabb volt, hogy nem akartalak megbántani ezzel. Túl nagynak éreztem a kockázatot. És esküszöm neked, hogy semmi se történt közöttünk. Csak beszélgettünk. Azaz jobbára inkább csak ő beszélt kettőnk közül. Mike felegyenesedett, és csak most fordult Julie felé. Dühös és rideg volt a tekintete. – Ez akkor este történt, amikor először randevúztunk, ugye? – kérdezte. Mindketten jól emlékeztek rá. Akkor szerette volna először megcsókolni Julie-t, de ő nem engedte. Julie bólintott. – Jó időzítés, ugye? – kérdezte ironikusan, önkéntelenül. Abban a pillanatban, hogy kicsúszott a száján ez a mondat, már meg is bánta. Ez az időpont nem volt alkalmas arra, hogy tréfával próbálja elütni a helyzet élét. Tett egy bátortalan lépést Mike felé. – Nem tudhattam, hogy még akkor este idejön. Már épp lefeküdni készülődtem, amikor beállított. – És aztán? Egyszerűen csak beengedted a házba? – Nem így történt. Vitatkoztunk, mert megmondtam neki, hogy nem akarok többé találkozni vele. Elfajult közöttünk a dolog, és akkor Singer... Elhallgatott. Nem volt kedve még egyszer végigélni a történteket. És egyszerre olyan értelmetlennek tűnt a magyarázkodása. – Mit csinált Singer? Julie keresztbe fonta a karját maga előtt, és megvonta a vállát. – Singer rátámadott és megharapta. Megpróbáltam becsukni az ajtót Richard orra előtt, de ő meg akart akadályozni ebben, mire Singer rávetette magát. Mike tágra nyílt szemmel hallgatta. – És te még ezek után sem érezted elég fontosnak ezt ahhoz, hogy elmondd nekem?

– Igen – mondta Julie. – Mert ez volt minden. Nem éreztem olyan fontosnak. Megmondtam neki, hogy nem akarom látni többé, mire ő indulatba jött. Mike is keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Akkor talán vegyük át még egyszer az egészet, hogy tényleg jól értettem-e – kérte. – Idejön az ajtódhoz, veszekedtek, Singer rátámad, és te ezek után még behívod a házba, hogy itt éjszakázhasson veled egy fedél alatt. Javíts ki, ha tévedek, de nekem úgy tűnik, ennek semmi értelme... – Kérlek, ne légy ilyen velem, Mike. Kérlek szépen... – Milyen ne legyek? Talán ne legyek dühös azok után, hogy hazudtál nekem? – Én nem hazudtam neked. – Nem? Akkor ezt mégis minek neveznéd? – Nem mondtam el neked, mi történt, mert nem tartottam fontosnak. Mert számomra semmit sem jelentett, és mert nem is történt közöttünk semmi, ami fontos lenne. És mert úgy érzem, mindannak, ami akkor éjszaka történt, semmi köze a későbbiekhez. – Ezt meg honnan tudod? Talán éppen ez volt az, ami miatt ennyire felbátorodott! – De hiszen én semmit sem csináltam, csak végighallgattam... Mike egy szót sem szólt, de a tekintete vádaskodást fejezett ki. – Nem hiszel nekem, ugye? – kérdezte Julie. – így van? Azt gondolod rólam, hogy lefeküdtem vele? Mike sokáig hallgatott. A kérdés ott maradt a levegőben. – Már nem tudom, mit gondoljak rólad – mondta ki végül. Julie úgy érezte, mintha tőrt döftek volna belé. A legszívesebben hevesen tiltakozott vagy kiabált volna, és rárivallt volna Mike-ra, hogy ha nem hisz neki, akkor takarodjon innen, de sikerült úrrá lennie ezeken a késztetéseken. Közben azonban egyre csak Richard szavai visszhangoztak a fülében. Azt mondta, fogadni merne arra, hogy el se mondta Mike-nak, hogy beengedte a házába... és hogy mit gondol, vajon Mike mit szólna hozzá, ha megtudná? Julie csak most döbbent rá, hogy nyilván ez is része volt Richard tervének. Úgy játszik velük, mint macska az egérrel. Mint ahogy Pete Gandyvel is. Na és, ami a Clipperben történt... Vett egy mély levegőt, és igyekezett uralkodni a hangján, hogy ne érződjön belőle, mennyire dühös. – Valóban ezt gondolod rólam, Mike? Elhiszed rólam, hogy lefeküdtem egy másik férfival? Olyasvalakivel, akit alig ismerek? Nem sokkal azután, hogy közöltem vele, hogy többé látni sem akarom? Azok után, hogy neked azt mondtam, még csak nem is kedvelem őt? Hiszen te évek óta ismersz engem... és mégis képes vagy ilyesmit feltételezni rólam? Mike Julie szemébe nézett. – Nem tudom, mit gondoljak rólad. Bármennyire fájtak is neki ezek a szavak, Julie érezte, mindjárt elsírja magát, ha nem sikerül meggyőznie Mike-ot. – Nem feküdtem le vele – jelentette ki még egyszer. – Talán nem – mondta Mike, és a keze közben elindult az ajtókilincs felé. – De nekem akkor is fáj ez az egész. Elég csak belegondolnom, hogy nem bíztál meg bennem annyira, hogy ezt elmondd nekem. – Én igenis bízom benned. Csak nem akartam megbántani az érzéseidet. – Márpedig ezzel pontosan ezt érted el – állapította meg Mike. Most már megfogta a kilincset, és le is nyomta. Az ajtó kinyílt, Julie pedig rádöbbent, hogy Mike el fog menni. – Várj csak... mire készülsz? Hová mégy? Mike feltartotta a kezét. – Szükségem van egy kis időre, amíg megemésztem a történteket. Rendben? – Kérlek... ne menj el most – könyörgött Julie. – Nem szeretnék egyedül maradni a házban ma este. Mike megtorpant, vett egy nagy levegőt. Azután megrázta a fejét, és többé egy szót sem szólt, csak távozott. Richard figyelte őket. Látta, hogy Mike elhagyja a házat, mint ahogy azt is, milyen dühösen csapta be a kocsi ajtaját, miután beszállt. És elmosolyodott, mert biztosra vette, hogy Julie végül mégis megérti majd, mi az igazság Mike-kal kapcsolatban. Rá kell döbbennie, hogy nem számíthat rá. Hogy Mike olyan férfi, aki impulzív, aki mindig érzelmi-indulati alapon cselekszik, nem pedig aszerint, amit a józan ész diktál. Most már be kell látnia, hogy Mike nem is méltó hozzá. Soha nem is voltaz. És hogy ő olyasvalakit érdemel, aki erősebb és okosabb is Mike-nál. Aki méltó a szerelmére, mert kiérdemelte azt. A fa ágai között rejtőzve Richard már alig győzte kivárni a pillanatot,amikor elviheti innen Julie-t. El ebből a házból, sőt ebből a városból is ebből a kisszerű életből, amely fogva tartja őt, mint valami kelepce. Ismét felemelte a fényképezőgépet, és figyelte Julie árnyékát a nappali sötétítő függönyén keresztül. Még a sziluettjét is csodálatosnak találta. Harmincharmadik fejezet

Mit csinált? – képedt el Henry. – Jól hallottad – válaszolta Mike. – Megengedte neki, hogy ott töltse az éjszakát a házában. Útközben, a negyedóra alatt, mire Julie-tól Henryék házához ért, Mike dühe csak tovább fokozódott. Most az udvaron álldogált a két fivér, és beszélgetett, Emma kinyitotta az imént az ajtót, hogy megkérdezze tőlük, mi folyik itt tulajdonképpen, de Mike őt látva elhallgatott egy mondat kellős közepén, és úgy nézett Emmára, mintha biztosra venné, ő már amúgy is tud arról, amit Julie tett. Henry feltartotta a kezét. – Csak egy pillanatot adj nekünk, Emma, rendben? Mike kissé feldúlt állapotban érkezett. Mielőtt visszament volna a házba, Emma olyan pillantást vetett Henryre, amelynek egyértelmű volt az üzenete: Rendben van, becsukom az ajtót, és magatokra hagylak, de elvárom, hogy később mindenről részletesen beszámolj nekem. Henry ezt látva ismét Mike felé fordult. – És ezt ő maga mondta neked? – kérdezte Henry. – Igen, ráadásul akkor, amikor a rendőrök is ott voltak... – Várjunk csak – szólt közbe Henry. – Ott voltak a rendőrök? – Igen. Csak nemrég mentek el. – Na de miért mentek oda egyáltalán? – A medál miatt. Mert Richard beletette a fényképeit. Honnan a fészkes fenéből kellene tudnom? Henry próbálta követni az eseményeket Mike elbeszélése alapján,de egyre kevésbé értette a helyzetet. Végül megragadta Mike karját. – Először is higgadj le, Mike. Talán az lenne a legjobb, ha elkezdenéd még egyszer az egészet. Úgy értem, a legelejéről, mert különben egy kukkot sem értek belőle. Megtudhatnám, meddig tart a némasági fogadalma? – kérdezte Pete Gandy. A járőrautóban ültek egymás mellett, lassan haladva a város központjában. Jennifer Romanello egyetlen szót sem szólt hozzá azóta, hogy távoztak Julie házából. Jennifer ezt hallva, tüntetőleg kifelé bámult az oldalsó ablakon. – Még mindig dühös rám a Mike Harris-féle affér miatt? – kérdezte. – Mert ha így állunk, hozzá kell szoknia az efféle jelenetekhez. A mi munkánk nem mindig fenékig tejfel. Jennifer méla undorral pillantott rá. – Lehet, hogy nem az – felelte. – De ezért még nem feltétlenül kell bunkó módon viselkedni. – Miről beszél? Én nem viselkedem bunkó módon. – Nem? Hát akkor miért volt szükség arra, hogy ezt az egészet Mike jelenlétében csinálja végig? Hiszen semmi sem indokolta ezt. – Arra gondol, hogy kiugrasztottam a nyulat a bokorból? Hogy ki kellett derülnie, Richard ott aludt nála a házban? Jennifer nem válaszolt. Felesleges lett volna bármit is mondania, hiszen Pete e nélkül is tudta, miért kapta fel annyira a vizet. – Ennyire kihozta volna ez a helyzet a sodrából? Hiszen ez volt az igazság, nem? Jennifer most már nem volt képes másként gondolni a főnökére, mint megvetéssel. – De nem volt muszáj éppen Mike előtt mondania ezt – felelte végül. – Félrehívhatta volna Julie-t, és megkérdezhette volna tőle négyszemközt. És aztán megmagyarázhatta volna a helyzetet Mike-nek. – Igazán? És attól ugyan mi változott volna meg? – Egészen más lett volna minden. Így mindkettőjüket felkészületlenül érte. És most nyilván veszekszenek egymással emiatt. Ennek igazán elejét lehetett volna venni. – Ugyan már, mi közöm van nekem ahhoz, hogy ők ketten őszinték-e egymáshoz vagy sem? Én csak igyekszem mielőbb a végére járni ennek az ügynek. – Na persze – bólintott Jennifer. – De ez egészen más lapra tartozik. Mondja csak, hogyan tudta meg, hogy Richard ott töltött nála egy éjszakát? Beszélt azóta Richarddal talán? – Igen, így történt. Véletlenül összefutottam vele a konditeremben. Nagyon rendes fickónak tűnik. – Rendes fickónak. – Igen – vágta rá Pete. – Egyfelől biztosan nem fogja perre vinni a történteket, és ez azért sokat elárul egy emberről, nem? Azt mondta,szeretné elfelejteni ezt az egészet. És polgári pert sem akar indítani. – És ezeket a fejleményeket mégis mikor szerette volna megosztani velem? – Megosztani magával?! Mint az imént mondtam, az ügyet ejthetjük, és mellesleg ez nem is tartozik a maga hatáskörébe. Hiszen még tanulnia kell a szabályokat. Jennifer lehunyta a szemét. – Tudja, ezzel az egésszel csak egy baj van. Az, hogy Richard zaklatja Julie-t, és halálra rémiszti. Miért nem hajlandó tudomást venni erről? Pete megrázta a fejét. – Ide hallgasson. Richard mindent elmondott nekem a medálról. Azért említette, mert valószínűnek

tartotta, hogy előbb-utóbb szóba kerül. Azt mondta, akkor este tette a fényképeket a medálba, amikor ott aludt Julie-nál. És ne feledje, azt még Julie is elismerte, hogy azóta megse nézte. Úgyhogy ezek után ki állíthatja, hogy Richard hazudik? – És magát az nem is érdekli, amit Julie ezen kívül mondott? Azt, hogy a fickó követte őt? Ugye, nem gondolja, hogy mindez csupán véletlen egybeesés lett volna? – Hé, most már túl messzire ment! – tiltakozott Pete. – Több alkalommal is beszéltem már vele, és... Ebben a pillanatban kellemetlen recsegés közepette életre kelt a szolgálati rádiója. Jennifer elképedve nézett Pete-re, és akkor sem vettele róla a szemét, amikor a mikrofon után nyúlt, hogy fogadja a hívást. Sylvia, a diszpécserük volt az. Már vagy húsz éve dolgozott a rendőrőrsön, és jóformán mindenkit ismert a városban. Most mégis bizonytalan volt a hangja. – Bejelentés érkezett egy kamionsofőrtől – mondta. – Azt állítja, a sztrádán haladt, és valami furcsát látott az árokban. Azt kérte, küldjünk ki egy járőrt, hogy nézze meg, mi az. – És mégis, szerinte mit látott? – Ez nem mondta. Nagyon sietett valahova, és csak annyit mondott, a 24-es sztráda mentén, az Amoco benzinkúttól úgy négyszáz méterre, az út északi oldalán van ez a hely, azután letette. – Utánanézünk – ígérte Jennifer anélkül, hogy megkérdezte volna Pete-et. És örült annak, hogy valami közbejött, és nem kellett folytatnia vele ezt a kellemetlen beszélgetést. Miké egy fél órával ezelőtt távozott. És a házban ijesztő csend uralkodott azóta. Julie egyik helyiségből a másikba ment, nyughatatlanul járkált, míg meg nem győződött arról, hogy az összes ablakot gondosan bezárta. Azután visszatért a nappaliba, és ott járkált fel és alá. Singer mindvégig ott volt a nyomában. Hallotta odakintről a tücskök cirpelését, és hallotta, ahogy a szél borzolja a fák lombját. Keresztbe fonta a karját maga előtt, és az ajtót nézte. Singer letelepedett mellé, a fejét az egyik lábához támasztva. Egy idő múlva halkan nyüszíteni kezdett, kényeztetésre várva. Julie gépiesen vakargatni kezdte a fejét. Mintha a kutya is pontosan tudná, mi történt, egy tapodtat sem tágított mellőle, mióta Mike elviharzott. Julie egészen biztosra vette, hogy Richard nem azon az éjszakán tette a fényképeket a medálba, amikor itt aludt nála a nappaliban. Hiszen egyenesen a temetésről érkezett hozzá akkor este. Ugyan miért lett volna nála két miniatűr fénykép akkor? Hiszen abban sem lehetett biztos, hogy Julie egyáltalán beengedi őt a házába. Vagy létezik az, hogy előre számított volna mindenre? Arra is, hogy alkalma nyílik majd a medálba rejtenie a képeket, miközben ő békésen alszik a másik szobában? Nem, ennek a nullával egyenlő az esélye. Biztosan itt járt azóta. Idebent a házában. Körülnézett, kutatott a fiókokban, átnézte a holmijait. De hogyan sikerült észrevétlenül bejutnia ide, úgy, hogy neki ez fel sem tűnt? Márpedig ha egyszer megtette, akkor megteheti ezt bármikor máskor is. Érezte, hogy gombóc nőtt a torkában erre a gondolatra. Kisietett a konyhába, kihúzott egy széket az asztal mellől, és kivitte az ajtóhoz, hogy kitámassza vele a kilincset. Hogyan is hagyhatta őt magára Mike ezek után? Miközben Andreának nyoma veszett, Richard pedig újfent zaklatni kezdte őt? Mi vihette rá arra, hogy egyedül hagyja egy ilyen éjszakán? Igaz, nem mondta el neki, hogy Richard itt aludt egy éjszaka. És akkor mi van? Hiszen semmi sem történt kettejük között Mike azonban nem hitt neki. És Julie most már egyenesen dühös volt rá emiatt. Ugyanakkor a bánásmódja fájt is neki. Elsősorban az, hogy képes volt itt hagyni őt egyedül éjszakára ezek után... Elindult a pamlag felé, és közben előtört belőle a visszafojtott zokogás. És te hiszel neki? – kérdezte Henry. Mike előbb végigpásztázta az utcát a tekintetével, azután vett egy nagy levegőt. – Nem tudom – felelte végül. Henry tágra nyílt szemmel meredt rá. – Dehogynem tudod. – Nem, nem tudom – csattant fel Mike. – Semmit sem tudok. Hogyan is tudhatnám, mit gondoljak, amikor én nem voltam ott akkor? – Azért, mert ismered Julie-t – felelte Henry. – Sőt mert te ismered őt a legjobban. Hosszas hallgatás következett. Mike eddig feszesen tartott válla csak ezután lazult meg egy kissé. – Nem – mondta végül. – Nem hinném, hogy lefeküdt vele. Henry is várt egy kis ideig, csak azután válaszolt. – Hát akkor meg mire jó ez az egész? – Hát nem érted, hogy hazudott nekem? – Nem hazudott. Csak nem mondta el. – Ami egy és ugyanaz. – Nem, szó sincs róla, hogy az lenne. Vagy te talán azt gondolod, hogy én mindig mindent elmesélek

Emmának? Főleg olyasmit, amit én magam se tartok fontosnak? – Ez igenis fontos, Henry. – Szerinte viszont nem az, Mike. – De miért nem? Azok után, ami az utóbbi időben történt velünk? Igen, ebben azért igazad van, gondolta Henry. Julie jobban tette volna, ha mégis elmondja Mike-nak. De most már késő, úgyhogy erről igazán kár lenne tovább vitatkozni. – És akkor most mit fogsz tenni? Mike sokáig hallgatott, majd azt felelte: – Fogalmam sincs róla. Richard látta Julie árnyalakját megtorpanni odabent, és azt is tudta, hogy most leült a pamlagra. És sejtette, hogy sir. A legszívesebben magához ölelte volna, hogy megvigasztalja, hogy enyhítse a csalódás okozta fájdalmat. A mutatóujját a szája elé emelte, mintha egy kisgyermeket szeretne csendre inteni. Mélyen átérezte Julie bánatát, a magányát, a félelmeit, a szorongását és a szerelmi csalódását is. Soha senkinek a sírása nem indította még meg ennyire, mint Julie-é. Eszébe jutott, hogy még az sem hatott rá ilyen elemi erővel, amikor az anyját hallotta keservesen zokogni, néhány hónappal az apja temetése után. De nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen akkorra már az anyját is sikerült meggyűlölnie. Mike távozott Henryéktől, és hazafelé tartott. Még mindig nem tért igazán magához a váratlan fordulat után. Az út kontúrjai szinte összefolytak a szeme előtt, fogalma sem volt, hol jár, és jóformán semmit sem érzékelt a külvilág ingereiből. Igenis, Julie-nak el kellett volna mondania ezt neki. Egyre csak ez járt a fejében azóta is. Persze biztosan nem fogadta volna teljes lelki nyugalommal a hírt, de előbb-utóbb valahogy túltette volna magát rajta. Hiszen szerette Julie-t. Márpedig mit ér a szerelem bizalom és őszinteség nélkül? És most már Henryre is mérges volt. Talán ő másképpen érezne, ha tudná, hogy Emma megcsalta, mint ahogy vele tette Sarah néhány évvel ezelőtt? Márpedig az, aki egyszer már megégette magát, kétszer is meggondolja legközelebb. Igen ám, csakhogy Julie nem volt hűtlen hozzá. Érezte, hogy nem csalta meg. És biztos volt abban, hogy nem hazudott neki ezzel kapcsolatban. De akkor is... úgy érezte, képtelen lenne megbízni benne ezek után. Márpedig a szerelem erről szól. A bizalomról. Mike-nak kétsége sem volt afelől, hogy Julie Jimnek biztosan elmondta volna azt, amit előle elhallgatott. Hát akkor neki miért nem beszélt erről? Mitől más az ő kapcsolatuk, mint Julie-é és Jimé volt? Talán iránta nincs is akkora bizalma, mint Jim iránt volt? Hát őt nem is szereti? Richard továbbra is a fán rejtőzködött. És az édesanyjára gondolt. Azt remélte, hogy az apja halála után megerősödik, és magára talál. De nem így történt. Az asszony még többet ivott, és a konyhájukban a nap bármely szakában vágni lehetett volna a cigarettafüstöt. Az anyja láncdohányos lett. Később egyre erőszakosabbá vált, mintha a fiút az apjára akarná emlékeztetni a tetteivel. Az első alkalommal Richard javában aludt a saját ágyában, amikor éles fájdalmat érzett. Erre riadt fel álmából. Olyan érzés volt, mintha egy égő gyufát nyomott volna valaki a bőréhez. Amikor kinyitotta a szemét, az anyját látta fölé hajolni. Tágra nyílt pupillákkal, a kezében az apja nadrágszíjával. A csattal még egyet vágott a fiú arcába. – A te hibádból történt! Miattad kellett meghalnia! – sikoltozta. – Mert mindig feldühítetted valamivel! És lesújtott Richardra a csattal, még egyszer, aztán még egyszer. A fiú a kezét az arca elé tartva próbált védekezni ellene, és hiába könyörgött neki, hogy hagyja abba, az asszony vadul csapkodta a szíjjal, míg teljesen ki nem merült. Akkor már annyi ereje sem volt, hogy mozdulni tudjon. És ez megismétlődött másnap éjszaka is. De a fiú ez alkalommal már felkészülten várta, és ugyanúgy, nyugalmat erőltetve magára fogadta a verést, mint amikor az apja ütlegelte. Már ekkor is gyűlölte az anyját, de egyelőre semmit se tehetett ellene, és nem állt módjában megfékezni az őrjöngését. Semmit sem tehetett ellene, hiszen a rendőrség még gyanakodott rá az apja halála miatt. Kilenc hónappal később azonban, amikor a háta és a lába is tele volt sebekkel, döntő lépésre szánta el magát. Hogy minél könnyebben feloldódjanak, egészen apróra zúzta anyja altatótablettáit, és a vodkásüvegébe szórta, hogy ha legközelebb iszik belőle, soha többé ne ébredhessen fel. Reggel odaállt az anyja ágya mellé, és fölé hajolt, hogy lássa, mi történt. Lenézte őt, mert unintelligens volt. És bár az asszony mindig is gyanította, hogy a fiúnak köze volt az apja halálához, az meg sem fordult a fejében, hogy ő is hasonló sorsra juthat. Gondolhatta volna pedig róla, hogy elég erős ahhoz, hogy megtegye, amit tennie kell. És Julie is ilyen.

Volt elég ereje ahhoz, hogy gyökeresen megváltoztassa az életét. Julie is igazi harcos és túlélő. És Richard csodálta őt ezért. Szerette ezért a tulajdonságáért. Persze most már legfőbb ideje, hogy abbahagyja a harcot. Richard biztosra vette, hogy ezt előbb-utóbb Julie is be fogja látni. Talán csak tudat alatt érzi majd, de az is elég. Most, hogy véget ért a kis liaisonja Mike-kal, már nincs értelme halogatnia azt, ami elkerülhetetlen. Richard megmozdult, és óvatosan lemászott a fáról, ahonnan eddig figyelte a lányt. Jennifer Romanello és Pete Gandy már elhajtottak az Amaco benzinkút mellett, és le is parkoltak az út szélén. Pete lekapcsolta a világítást, az után mindketten kiszálltak a járőrautóból. Idáig látszódtak a benzinkút fényei, és látni lehetett a tankolásra várakozó autókat is. Az úton elég sűrű volt a forgalom, és nagy sebességgel húztak el mellettük a járművek. Pete bekapcsolva hagyta a villogó fényeket – felvillanó kék, vörös és fehér lámpa figyelmeztette az autósokat a rendőrök jelenlétére. – Maga arra menjen – utasította Pete Jennifert, a benzinkút irányába mutatva. – Én pedig erre. Jennifer bekapcsolta a zseblámpáját, és elkezdte a keresést. Julie még mindig sírt, de azért hallotta, hogy valami mozgás van odakint, a bejárati ajtó előtt. Singer egyből hegyezni kezdte a fülét, azután az ablakhoz futott és morogni kezdett. Julie-nak hevesen kalapált a szíve, miközben körülnézett, egy tárgyat keresve, amit fegyverként használhat, ha meg kell védenie magát. Singer ugatni kezdett. Julie a félelemtől tágra nyílt szemmel ment utána, és csak ekkor látta, hogy a kutya most már csóválja a farkát. – Julie! – hallotta odakintről, az ajtó mögül. – Én vagyok az, Mike! Julie odament az ajtóhoz, kihúzta a széket, amellyel a kilincset támasztotta ki, és megkönnyebbülést érzett. Kinyitotta az ajtót. Mike ott állt előtte, lesütött szemmel. – Tudom, hogy nem feküdtél le vele – mondta bármiféle bevezető nélkül. Julie bólintott. – Köszönöm, hogy ezt mondod. – De azért szeretnék beszélni veled erről. – Rendben van. Mike sokáig hallgatott. Zsebre vágta mindkét kezét, és vett egy mély levegőt. – Jimnek se mondtad volna el? – kérdezte végül. Julie lehunyta a szemét. Váratlanul érte a kérdés. – De igen – mondta végül. – Neki elmondtam volna. Mike bólintott. – Én is így gondoltam. – Mi házasok voltunk, Mike. Ezt meg kell értened. – Tudom. – Ennek semmi köze ahhoz, hogy mit érzek irántad. Ha azt kérdeznéd, hogy akkor elmondtam volna-e neki, amikor még csak randevúztunk egymással, akkor nemet mondanék. – Igazán? – Igen. Nem akartalak megbántani. Szeretlek. És ha sejtettem volna, hogy idáig fajul ez a dolog, akkor biztosan elmondtam volna neked magamtól is. Most már különben is úgy érzem, hogy ezt kellett volna tennem. És sajnálom, hogy másképpen döntöttem akkor. – Én is sajnálom. Azt, ahogyan viselkedtem ma veled. Julie közelebb lépett hozzá, és mivel Mike nem kezdett hátrálni, még egy lépést tett előre, és hozzásimult. És végre ismét érezhette a férfi ölelő karjai adta biztonságot. – Szeretnék itt maradni nálad éjszakára – mondta Mike. – Amennyiben nincs ellenedre. Julie lehunyta a szemét. – Reméltem, hogy ezt mondod majd – felelte. Richard még nem ért földet, amikor megérkezett Mike, így meggondolta magát és visszakapaszkodott arra az ágra, amelyen az imént ült, hogy tovább folytassa a megfigyelést. És a dühtől megfeszültek az izmai. Nem, gondolta Richard ekkor. Ez nem lehet igaz. Ne tedd ezt, kérlek.... Mintha egy rémálom vált volna valósággá ekkor a szeme láttára. Látnia kellett, ahogy Julie odalép Mikehoz, azután hozzásimul, ő pedig magához öleli. Nem, ez nem történhet meg. Ez egyszerűen nem lehet igaz...! Mike visszajött hát hozzá, és most úgy ölelkeztek, mintha szerelmesek lennének egymásba. Richardnak minden erejére szüksége volt ekkor ahhoz, hogy megőrizze a lelki nyugalmát. Lehunyta a szemét, és közben maga előtt látta a fényképeket, amelyeket Jessicáról ésJulie-ról készített. A légzése egyre szaporább lett. Csak akkor nyitotta ki ismét a szemét, amikor úgy érezte, már megint szabályos és nyugodt a szívverése. Ám az indulat továbbra is ott munkált benne, ezt nem tagadhatta.

Vajon miért esik Julie újra meg újra ugyanabba a hibába? Ezen tűnődött, miközben őket figyelte. Hiszen ő igyekezett kedves lenni hozzá. És igazságos és becsületes és sportszerű... Türelmes, mint egy igazi jó barát. Hogy türelmes, az nemkifejezés... Keskeny résnyire szűkült közben a szeme. Julie ezek szerint még mindig nem érti, hogy igazából ő maga kényszeríti őt olyan dolgok megtételére, amelyeket nem szívesen tesz meg? Jennifer a zseblámpával pásztázta maga előtt az utat, jóllehet fogalma sem volt róla, mit is keres tulajdonképpen. Vajon mit láthatott az a kamionsofőr? A hold alacsonyan járt az égen, a látóhatáron sorakozó fák most már el is takarták a szeme elől. A feje fölött az égen miriádnyi csillag ragyogott. A levegő kipufogógáztól volt terhes. Jennifer lassan haladt tovább az út melletti árok meredek oldalán, és minden talpalatnyi helyet gondosan megvizsgált. Sehol semmi egyelőre. Úgy tízméternyire az úttól csenevész bokrok és néhány alacsony fenyőfa sorakozott egy csoportban. Magasra nőtt errefelé a fű, és a bokrok olyan sűrűn álltak, hogy úgy gondolta, képtelenség áthatolni sűrű szövevényükön. Közben folyamatosan száguldottak el a közelben az autók, de Jennifer számára megszűnt létezni a külvilág. Egyedül a keresésre összpontosított minden idegszálával. A talajt fürkészte, a növényeket pásztázta, és lassan haladt előre, minden egyes lépését alaposan megfontolva. Egyszer csak valami mozgásra lett figyelmes. A magasba emelte a zseblámpát, és kis híján elállt a lélegzete. Egy szempár verte vissza a lámpa fényét. Jennifer megdermedt, mint az az őz is, amellyel szembe találta magát. Az állat a következő pillanatban magához tért a csodálkozástól, és továbbfutott. Jennifer kifújta a levegőt a tüdejéből, aztán ismét a földre szegezte a tekintetét, és folytatta a keresést. Egyre közeledett a benzinkúthoz, é súgy érezte, ezzel csökken az esélye annak, hogy bármit is találhat, jóllehet továbbra sem tudta, mit keres. Néhány lépéssel odébb egy szemeteszsákra bukkant az árok oldalán,ahol egyre több volt az elhajított hulladék. Szalvéták, alumíniumdobozok hevertek szanaszét. Már épp arra gondolt, hogy visszafordul, jelenti Petenek, hogy semmit se talált, és az ellenkező irányban folytatja a keresést,amikor a lámpa fénye rávetődött valamire... Jennifer agya először nem is volt hajlandó tudomást venni arról, hogy mit lát. Ám amikor mégis elfogadta a megváltoztathatatlan tényt, önkéntelenül is felsikoltott. Amint meghallotta Jennifer sikoltását, Pete Gandy futásnak eredt. Egy percbe se telt, máris megtalálta a lányt. Ám azt, hogy mi váltotta ki belőle a sikoltást, csak akkor láthatta, amikor már ott volt a közvetlen közelében. Jennifer döbbenten bámult valamit. És már oda is hajolt fölé. Egy holttestnek látszott. Pete megdermedt a döbbenettől. Mintha a földbegyökerezett volna a lába. – Hívjon egy mentőautót! Azonnal! – sikoltotta Jennifer, Pete pedig automatikusan engedelmeskedett. Sarkon fordult, és visszafutott a járőrkocsihoz. Jennifer próbált úrrá lenni a pánikon, és figyelmét az előtte fekvő halottra szegezte. Egy fiatal nő volt az... az arca csupa vér. Úgy tűnt, alaposan agyba-főbe verhették. A nyaka körül ijesztő lila foltok éktelenkedtek, az egyik karja fura, kicsavart helyzetbe fordulva, a csuklóját nyilván eltörte... Jennifer egészen ez idáig biztosra vette, hogy már nincs is benne élet, ám amikor lehajolt, hogy ellenőrizze, nem téved-e, ha csak nehezenis, de sikerült kitapintania még a pulzusát. Pete hamarosan visszatért Jenniferhez, és leguggolt mellé. A következő pillanatban azonban, amikor felismerte az áldozatot, fel is pattant, mert érezte, hogy menten felfordul a gyomra. Az út széléhez érve heves rohamokban hányni kezdett. Harmincnegyedik fejezet Csütörtök reggel, amikor Julie megérkezett a munkahelyére, ott találta Gandy és Romanello nyomozókat, akik már jó ideje vártak rá. Az arckifejezésüket látva azonnal sejtette, mi járatban lehetnek. – Andreáról van szó, ugye? – kérdezte. Mabel ott állt a két rendőr mögött. A szeme vörös volt a sírástól, a szemhéja bedagadt. – Ó, édesem... – mondta elhaló hangon, és odasietett Julie-hoz, hogy átölelje. – Mike és Henry már elindultak... hamarosan itt lesznek ők is... Azzal kitört belőle az addig visszafojtott zokogás. A sírás az egész testét rázni kezdte, most már nem volt képes uralkodni magán. – Mégis mi történt? – kérdezte Julie a legrosszabbtól tartva. – Megverte Andreát – zokogta Mabel. – Kis híján meg is ölte... Most kómában fekszik... És még azt sem lehet tudni róla, túléli-e egyáltalán... Az éjjel a mentőknek helikopterrel kellett átszállítaniuk Wilmingtonba... Julie úgy érezte, menten kiszalad alóla a lába. Egy perc sem teltbelé, máris nyílt az ajtó. Mike és Henry érkezett, a sietségtől egészen kifulladva. Mike először Julie-t és Mabelt pillantotta meg, akik egymást átölelve álltak, csak utána vette észre a két nyomozótisztet.

– Mit tett az a gazember Andreával? – szegezte nekik a kérdést köszönés nélkül. Jennifer tétovázott. Hogyan is lehet szavakkal leírni azt, ha valakit úgyagyba-főbe vertek, mint Andreát? Az a rengeteg vér, a törött csontok... – Elmondani is borzasztó – felelte helyette Pete. – Én soha mégcsak hasonlót se láttam eddig életemben. Ezt hallva, Mabelből ismét előtört a visszafojtott zokogás, és most már Julie-t is kerülgette a sírás. Úgy tűnt, Henry mozdulni is képtelen, annyira megdöbbent a hír hallatán, Mike azonban Jennifer szemébe nézett, és szinte követelőző hangon kérdezte tőle: – Letartóztatták már Richardot? – Nem – hangzott Jennifer válasza. – És mégis miért nem? Mi a fészkes fenére várnak még ezek után? – Még nem tudjuk, hogy tényleg ő tette-e ezt vele. – Persze hogy ő volt az. Ugyan ki más lehetne képes ilyen szörnyűségre? Jennifer feltartotta a kezét, szerette volna kézben tartani a helyzetet. – Nézze, én tökéletesen megértem, hogy ennyire felzaklatták önöket az események, de... – Naná, hogy felzaklattak! – vágott a szavába Mike indulatosan. – Mi mást várhatnának tőlünk? Szabadon jár-kel az utcán az a gazember, miközben maguk csak az idejüket pazarolják! – Várjunk csak – szólt közbe Pete gyorsan. Mike erre odafordult felé. – Várjunk? Eleve maga az oka annak, hogy idáig fajulhatott a dolog. Ha nem lenne olyan ostoba, akkor ez meg se történhetett volna! Én megmondtam maguknak már az elején, hogy ez a fickó közveszélyes! Hányszor kértük önöket, hogy csináljanak végre valamit?! De inkább játsszák a nagyokos zsarut ahelyett, hogy észrevennék, mi folyik itt valójában. – Csak nyugalom... Mike elindult Pete felé. – Maga csak ne dirigáljon nekem! Vagy talán erről is mi tehetünk? Ezért maga a felelős! Pete szája keskenyre préselődött az idegességtől, és most ő tett egy lépést Mike felé. Jennifer veszélyt sejtve állt közéjük. – Ezzel nem segítenek Andreán! – kiáltott rájuk. – Hagyják abba ezt a gyerekes viselkedést mind a ketten! Mike és Pete farkasszemet néztek egymással, és minden izmuk megfeszült. Jennifer gyorsan folytatta hát az érvelést: – Nézzék, mi nem sokat tudunk Richardról – mondta előbb Mike-ra,azután Julie-ra pillantva. – Nekünk egyikük sem beszélt arról, hogy Andrea találkozni szokott vele, és Andreát csak az után találtuk meg, hogy tegnap este eljöttünk önöktől. Akkor már kómában volt. És egyelőre nem áll módunkban kideríteni, hogy ki tehette ezt vele. Pete és én kint maradtunk a helyszínen egészen hajnalig. És ma reggel azért jöttünk ide, mert ez Andrea munkahelye, nem pedig azért, mert bárkire is gyanakodnánk. Mi csak Mabeltől értesültünk arról, hogy Andreának köze lehet Richardhoz, és ennek még öt perce sincsen. Felfogták, kérem? Mike és Pete továbbra is egymásra meredve álltak, végül Mike kapta el a pillantását. Vett egy mély levegőt, mintha eddig arról is megfeledkezett volna. – Igen. Értem – felelte végül. – Csak felzaklattak a történtek, ennyi az egész. Sajnálom. Pete továbbra is Mike-ot nézte, Jennifer pedig Julie-hoz fordult. – Mabel azt mondta, Emma látta Richardot és Andreát Morehead Cityben, igaz ez? – Igen – felelte Julie. – Néhány nappal ezelőtt történt. Aznap, amikor én az erdőben találkoztam vele. – És addig egyikük sem tudott arról, hogy Richard randevúzik vele? Talán nem is először találkoztak már akkor? – Nem tudtunk róla – felelte Julie. – Andrea egy szóval sem említette ezt nekem. Akkor hallottam először erről, amikor Emma felhívott telefonon, hogy elmesélje. – Na és Mabel? – Nem, neki sem beszélt róla. Se nekem, se őneki. – És tegnap... nem jött dolgozni? – Úgy van. – És ezt egyikük sem találta furcsának? Úgy értem, már azok után, hogy tudott arról, Richarddal látták őt? – Persze, aggódtunk miatta, de ahhoz, hogy értsen bennünket, ismernie kellene Andreát – felelte Mabel. – Nem ez lett volna az első alkalom, hogy bejelentés nélkül vett ki magának szabadnapot, ő már csak ilyen volt. – És ilyenkor még csak nem is telefonált, hogy tudjanak róla? – Nem mindig. Néha. Jennifer ismét Julie-hoz fordult. – Miért nem mondta el nekünk, amit Richardról és Andreáról tudott tegnap este, amikor ott jártunk önnél Gandy nyomozóval?

– Mert eszembe se jutott. Annyira kiborultam a medál miatt, hogy csak a magam bajával voltam elfoglalva. És aztán, azok után, amit Pete mondott... Jennifer bólintott. Pontosan tudta, mire gondol Julie, nem is kellett tovább mondania. – Megoldható lenne valamilyen módon, hogy Emma is idejöjjön? Szeretném hallani, mit tud ezzel kapcsolatban – fordult Jennifer Henryhez. – Persze, nem gond – válaszolta Henry. – Csak felhívom előbb telefonon. Jennifer biztos akart lenni a dolgában. Még egyszer összegezték az eseményeket közösen, azután rátértek néhány általános kérdésre. Hová szokott járni Andrea, kik a barátai, ki az, aki esetleg szóba jöhet mégmint gyanúsított. Ez volt a rutineljárás hasonló esetekben, amire azért volt szükségük, mert az esküdtek szemében hátrányt jelentett az, ha a nyomozás egyetlen gyanúsított személyére szűkült csupán. Julie csak nehezen tudta összpontosítani a figyelmét, pedig Jennifer kérdései csak úgy záporoztak rá. Megviselték az események, és képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy Richard, aki ilyen kegyetlenül elbánt Andreával, hetek óta követte őt. És ott járt a házában is. És ki tudja, mire készül legközelebb? Végre megérkezett Emma is. Egészen vörös volt a szeme a sírástól. És Jennifer ugyanazokat a kérdéseket tette fel neki, mint a többieknek is. Emma sem tudott többet azonban annál, mint amit Julie és Mabel már elmondott a rendőröknek. Mindössze annyival egészítette ezt ki, hogy megmondta, pontosan hol látta őket – egy Mosquito Grove nevűbár előtt, lent a tengerparton. Miután az utolsó kérdését is feltette Emmának, Jennifer Mabelhez fordult egy kéréssel. – Nincs ellenére, hogy megnézzem Andrea itteni holmijait? Háthahagyott itt valamit, aminek alapján rájöhetünk, mikor és hogyan kezdődött a kapcsolata Richarddal. Vajon ez volt az első randevújuk? – Nézzen szét csak egészen nyugodtan – felelte Mabel. Jennifer sorra nyitogatta a fiókokat, a ruhásszekrényeket, és aztán megakadt a szeme egy fényképen. Andreát ábrázolta, és a tükör pereme alá volt csúsztatva. – Megkaphatnám egy időre ezt a fényképet? Hátha szükségünk lesz még rá. – Hát persze – bólintott Mabel. Jennifer alaposabban is szemügyre vette a fényképet, azután Mabelre nézett. – Rendben van, akkor... egyelőre végeztünk is – mondta. A jelenlévők egy emberként bólintottak. Jennifer tudta, hogy ideje távoznia, de előtte mégis odalépett Mike-hoz és Julie-hoz. Azóta, hogy több mint egy órán át beszélgetett velük a konyhájukban, szinte a barátainak tekintette őket. – Azt szeretném, ha mindketten tudnák – kezdte -, hogy ha ezt valóban Richard tette, akkor... bármire képes. Borzalmasan összeverte Andreát. Szavakkal ezt nem is lehet kifejezni. Az ilyen elkövető minden bizonnyal pszichopata. Fontos, hogy tisztában legyenek ezzel. Mike nyelt egy nagyot. Gombóc nőtt a torkában, olyan feszült volt. – Tegyenek meg mindent a biztonságukért – folytatta Jennifer. – És ezt az önök érdekében mondom. Útközben Jennifer és Pete egymás mellett haladtak, és egyetlen szót sem szóltak. Jennifer Pete javára írta, hogy hagyta odabent beszélni, kézbe venni a dolgokat és kikérdezni a tanúkat. Miután beültek a kocsiba, Pete bedugta a slusszkulcsot az önindítóba, azután hátradőlt, még mielőtt beindította volna a motort. Csak bámult maga elé, egyenesen előre, a szélvédőn keresztül. – Hozzá járok hajat vágatni – mondta ki végül. – Andreához? – Igen. Azért is tudtam azonnal, hogy ki az áldozat. Jennifer sokáig hallgatott, és figyelte Pete-et, aki lehunyta a szemét. – Nem ezt érdemelte – folytatta Pete. – Ilyen kegyetlenséget senki sem érdemelhet meg. Jennifer egyik kezét a férfi vállára tette. – Sajnálom – mondta halkan. Pete bólintott. Szerette volna mielőbb elfelejteni mindazt, amit az előző éjjel látnia kellett. Csak ekkor indította be a motort. – Azt hiszem, ideje meglátogatnunk Richard Franklint a munkahelyén – jegyezte meg. – Jobb szeretném váratlanul meglepni, ha lehetséges. Nem akarok időt hagyni neki arra, hogy kitaláljon egy újabb történetet, amivel mentheti az irháját. Ha ő a tettes, akkor ezért alaposan meg kell fizetnie. Jennifer összekulcsolta az ujjait maga előtt. Pete gyorsan hajtott egymás után suhantak el mellettük a fák, a házak, szinte összefolyva a szeme előtt. – Ott hiába is keresnénk – mondta. – Egy hónappal ezelőtt felmondott. Pete tágra nyílt szemmel meredt rá. A kimerültségtől fekete árok húzódott a szeme alatt, és ez a hír hallatán mintha még tovább mélyült volna. – Ezt meg honnan tudja? – Felhívtam a J. D. Blanchard személyzeti osztályát. Pete még jobban elcsodálkozott. – Úgy értsem, nyomozást folytatott utána?

– Hivatalosan nem... Pete ismét az utat figyelte. Aztán úgy döntött, inkább megállnak. Lassított, és félrehúzódott az út szélére egy magnóliafa árnyékába. – Lenne olyan kedves akkor elmesélni nekem elejétől fogva, hogy mit csinált mostanában még ebben ez ügyben? – előrehajolt, és magához vette a műanyag csészét, amiben a reggel vásárolt és rég kihűlt kávévolt. – És ne féljen attól, hogy bajba keveredik, bármit is tett. ígérem, amit mond, az kettőnk között marad. Jennifer először is vett egy mély lélegzetet, aztán belekezdett. A szalonban Henry csak állt, és üveges tekintettel meredt maga elé. Mike fehér volt, mint a fal, Mabel egyre csak a könnyeit törölgette, Emma úgy érezte, menten elájul, ezért inkább Henryhez bújt és az ölelésében keresett támaszt, Julie a karját keresztbe fonva maga előtt a pamlagon ült, és közben előre-hátra ringatta a felsőtestét. – Én ezt egyszerűen el sem tudom hinni – suttogta Emma döbbenten maga elé. – Hogyan tehette ezt vele? Senki sem válaszolt a kérdésére. Mabel lesütötte a szemét, és azt mondta: – Azt hiszem, ma elmegyek hozzá a kórházba, hogy meglátogassam. Nem tudom, mi mást tehetnék érte. – Az én hibám – jelentette ki Julie váratlanul. – Figyelmeztetnem kellett volna őt, hogy tartsa távol magát Richardtól, miután itt járt nála hajat vágatni. Már akkor láttam Andreán, hogy vonzódik hozzá. – Te semmiről sem tehetsz – tiltakozott Mike. – Semmit sem tehettél volna annak érdekében, hogy ezt megakadályozd. Ha nem ő lett volna a következő áldozata, akkor valaki más. Például én is lehettem volna az. Mike odalépett Julie-hoz. – Meglátod, rendbe fog jönni. Julie egyre csak rázta a fejét. – Ezt nem tudhatod, Mike. Türelmetlenebbnek tűnt a hangja, mint szerette volna, és Mike fel iskapta erre a fejét. Igazad van, gondolta magában. Ezt senki sem tudhatja. – Én ezt egyszerűen nem értem – folytatta Julie türelmetlenül. – Miért éppen ebbe a városba kellett költöznie? És miért éppen Andreát szemelte ki magának? Hiszen ő biztosan nem ártott neki. – Ez a fickó őrült – mondta Mabel. – Remélem, miután elkapta a rendőrség, sokáig biztonságos helyen tudhatjuk majd. Ha egyáltalán sikerül elkapniuk, gondolta Julie keserűen. Csend támadt. Henry kitekintett az ablakon, aztán Julie felé fordult. – Igazuk van a rendőröknek – mondta -, úgy értem, azzal kapcsolatban, amit tennetek kell. De szerintem te sem maradhatsz itt. Julie felkapta erre a fejét. – Azok után, ami Andreával történt – folytatta Henry -, és azok után, ami nálad történt, a házadban. Nem érezhetitek biztonságban magatokat. Szerintem egyikőtök sem. – Mégis hová kellene mennünk szerinted előle? – Bárhová, csak el innen a városból. Hogy ne legyetek szem előtt, míg el nem kapják ezt a gazembert. Rövid hallgatás után hozzátette: – Kiköltözhetnétek például a parti házunkba. Ott biztosan nem talál rátok. – Igaza van Henrynek – támasztotta alá Emma. – Az lenne a legjobb, ha eltűnnétek a városból. – És mi van, ha tévedsz, Henry? – kérdezte Julie. – Ha mégis megtalál minket? Biztosan nem fog. Hiszen még nincs is átíratva az a ház a nevünkre. Bankhitelt vettünk fel rá, és nem is bukkanhat nyomára annak, hogy mi vásároltuk meg. Hónapok óta senki sem járt ott, és szerintem még azt sem tudja kideríteni, hogy létezik e gyáltalán. Azt se tudná, hol nézhet utána. – Én épp azért nem szeretek ott lenni, mert nekem túlságosan csöndes az a környék – mondta Emma. – Nem lenne jobb, ha odaköltöznél inkább hozzám? – kérdezte Mike. – Nem – felelte Julie határozottan. – Biztos vagyok benne, hogy tudja, hol laksz. – Szerintem válasszátok a tengerparti házat – javasolta Mabel. – Henrynek igaza van. Túl veszélyes lenne itt maradnotok. – És mi van, ha követ bennünket? Hiszen lehetséges, hogy most is figyel minket valahonnan. A jelenlévők egy emberként fordultak az ablak felé. – Menjetek az én kocsimmal – javasolta Henry. – Nem is, inkább Emmáéval. És induljatok el minél előbb. Mike-kal kimegyünk és körülnézünk, hátha tényleg itt ólálkodik valahol a közelben. Ha tiszta a levegő, beültök a kocsiba, és kimentek a sztrádára. Sokáig kell egyenesen hajtani rajta, így biztosan észreveszitek,

ha valaki követ. Ha így lenne, Jacksonville-be érve próbáljatok minél bonyolultabb útvonalon továbbmenni a házhoz, hogy lerázzátok. Szerintem az a legfontosabb, hogy minél előbb elhagyjátok a várost, még mielőtt Richard rájönne, hogy ezt tervezitek. – Na és mi legyen a rendőrséggel? Nem kellene értesítenünk őket? – Majd én beszélek velük. Csak menjetek. Induljatok el minél hamarabb. És szerintem az lenne a legjobb, ha már nem is mennétek haza előtte. Majd mi mindent elintézünk. Néhány perc múlva Julie és Mike már útnak is indult. Jennifernek úgy tíz percre volt szüksége ahhoz, hogy minden részletről beszámoljon Pete-nek. Richard cégéről, amelyet előbb Ohióban, azután Coloradoban működtetett, az anyagi gondjairól, arról, hogy úgy tűnik, a férfi igyekszik kerülni a feltűnést magánemberként, Jake Blansen véleményét és tapasztalatait arról, hogy Richard veszélyes lehet másokra, a cégtől való távozása részleteit. Pete elgondolkodva dobolt ujjaival a volánon, és néha bólogatott közben. Miután Jennifer a mondanivalója végére ért, úgy érezhette, Pete is teljesen képben van már. – Éreztem, hogy valami nincs rendben a fickó körül – mondta Pete. – Még a konditeremben is valahogy... olyannak tűnt, mint egy angolna. Jennifer csak hallgatta, elkerekedett szemmel. Szóhoz sem jutott egyelőre. Bár megkönnyebbülést érzett amiatt, hogy bevallotta neki, mi mindent művelt a háta mögött, azt várta, Pete legalább most belátja, mekkorát tévedett. De ő képes volt újra ideologizálni a helyzetet. Mindegy. Az a fontos, hogy most már legalább osztja a véleményét Richarddal kapcsolatban. – Igen, többektől is hallottam már efféle jellemzést róla – hagyta rá végül. Pete-nek nem tűnt fel a mondat iróniája. Ismét dobolni kezdett ujjaival a volánon. – De ha egyszer nem dolgozik, akkor hol lehet most? – kérdezte. – Fogalmam sincs róla. Talán megnézhetnénk a lakcímén. Pete rábólintott. – Úgy legyen. Negyedórával később Pete és Jennifer már leparkolt a bérelt, viktoriánus stílusú ház előtt, amelyben Richard lakott. Miután kiszálltak a kocsiból, mindketten felcsatolták a pisztolyukat, és felmérték a terepet. Közelebbről szemlélve már nem is tűnt annyira elhanyagoltnak a ház, mint azt Jennifer eleinte gondolta. Az ablakokat vastag függönyök sötétítették odabentről, és sehol sem látták egy autó nyomait, bár a magasra nőtt gyomnövények dzsungelében volt egy kitaposott rész, amely nyilvánvalóan a beállást szolgálta. A járőrautó motorházának teteje halk hangokat adva hűlni kezdett,de más zajt nem hallottak ekkor, hiába is füleltek. Amikor elhaladtak a fák mellett, a tücskök is elhallgattak, aztán egy mókus futott előlük menedéket keresve egy fenyőfa magasba kapaszkodó ágain. De ezen kívül semmi. És az ablakok körül sem észleltek mozgást. – Lehet, hogy a gyanúsítottunk már olajra lépett – suttogta Pete, miközben közeledtek a házhoz. Nem, gondolta Jennifer. Szerintem itt van még valahol a környéken. Richard a fák mögül figyelte őket. Épp a ház mögött volt, és a kocsija belsejét takarította, amikor megérkeztek. Szerencsére már járt odabent a házban, hogy eltüntesse a legnyilvánvalóbb nyomokat, mire a két rendőr elindult az épület felé. Számított rájuk, persze – igaz, arra nem, hogy ilyen hamar ideérnek. Pete és Jennifer óvatosan lépdelt a bejárati ajtó felé, ám a verandán a régi hajódeszkák megmegnyikordultak alattuk. Megálltak az ajtó előtt, amelyről pattogzott a festék, és összenéztek, mielőtt Pete bekopogtatott. Jennifer félreállt, kezét a pisztolyán tartva, közben hol az ablakot, hol meg az ajtót figyelte. És aztán ösztönösen úgy döntött, mégis előveszi a fegyverét. Richard figyelte őket. Hosszú és mély lélegzetet vett, aztán nesztelen léptekkel hátrálni kezdett a fák felé, miközben azon tűnődött, vajon hogyan hozhatták őt összefüggésbe ilyen gyorsan Andreával. Talán DNS-minták alapján? Nem, gondolta magában. Hiszen ahhoz idő kell. Biztosan Andrea kotyogott el valamit valakinek. Hiába mondta hát neki, hogy senkinek egy szót se a kapcsolatukról... Vagy talán valaki látta őket együtt. A bárban, esetleg Morehead Cityben. Mindegy. Azt már eddig is sejtette, hogy hamarosan véget ér az az időszak, amikor még Richard Franklinként létezhetett. Az, ahogyan Andreával alakultak a dolgai, csak felgyorsította ezt a folyamatot. Az elkerülhetetlent. És hiába állt neki takarítani, tisztában volt azzal, hogy képtelenség eltüntetni az összes nyomot. A technika ma már szinte csodákra képes. És ez volt az igazi oka annak is, hogy meg sem próbálta eltüntetni Andrea holttestét. Ha a rendőrök beszerzik a házkutatási engedélyt ami valójában csak idő kérdése -, akkor úgyis megtalálják majd azokat a bizonyítékokat, amelyek alapján elítélhetik. Azért örült volna annak, ha maradt volna legalább még egy szabad órája, hogy összecsomagoljon. A fényképezőgépek és a fotósfelszerelések odabent vannak a házban. Sajnálná, ha meg kellene válnia tőlük. Na és a fényképeitől is. Főleg azoktól, amelyeket az aktatáskájában tartott – ezeket Jessicaról készítette.

Úgy érezte, nem valószínű, hogy a rendőröket nyomra vezetnék ezek – már amennyiben meg akarnak tudni még valamit Jessicaról, miután gondosan megsemmisítette valamennyit, amelynek alapján kideríthetnék, hol laktak, merrefelé jártak ők együtt Ám ezeket soha semmi sem pótolhatja többé. És azok a képek is hiányoznak majd neki, amelyeket Julie-ról készített. Ám ezek miatt nem aggódott annyira. Oly sok idejük van még, bőven fényképezgetheti őt, amikor csak akarja. Azon tűnődött, vajon Julie tud-e már Andreáról. Igen, valószínűleg igen. Sőt a rendőrök talán éppen tőle jöttek most ide. És akkor vajon mit csinálhat most Julie? Menekülni próbál. Ez volt Richard első gondolata. Menekülni próbál,mint az anyjától is annak idején. Szeretne elbújni előle, és... nyilván magával viszi azt a tökkelütött fickót is. Minden valószínűség szerint már távozott is a házából. Akkor egy okkal több arra, hogy ő is eltűnjön innen. Richard még egyszer végiggondolta a lehetőségeit. Ha a rendőrök megkerülik a házát, és nem bent, hanem a kertben néznek szét előbb... Hazárdjáték volt ez a javából. Na de van-e más lehetősége? Richard ekkor nesztelen léptekkel elindult a rendőrök autója felé. – Szerintem előbb kerüljük meg a házat, és nézzünk körül a telken – suttogta Jennifer. Furcsa érzés volt fegyvert tartani a kezében. És a pisztolya valószínűtlenül könnyűnek tűnt. – Valami azt súgja, hogy még mindig itt van valahol a közelben folytatta suttogva. Pete bólintott, és azzal lesiettek a verandáról. Pete a kaviccsal felszórt kerti ösvény felé indult el, de amikor észrevette, hogy Jennifer épp az ellenkező irányt választotta, rövid tétovázás után úgy döntött, inkább követi őt. Itt fák között kellett haladniuk, ágak roppantak ketté a lábuk alatt, ágakat kellett széthúzniuk a magasra nőtt gazban és aljnövényzetben haladva. A ház hátsó végéhez érve megálltak. Jennifer állt elöl. Továbbosont, és a ház falához simult, hogy fedezékből nézhessen ki a sarkon túlra. Ott állt Richard autója. És az utasülés felőli ajtó ráadásul nyitva is volt. A pisztolyt a melléhez emelte, felfelé tartott csővel, és biccentett a kocsi irányába. Erre Pete is előhúzta a fegyverét. Jennifer még egyszer kinézett, tekintetével Richardot keresve, aztán intett Pete-nek, hogy kövesse. A hátsó fal mentén haladtak már, szorosan annak tövében, nesztelen léptekkel. Már maguk mögött hagyták a ház egyetlen hátsó ablakát is. És füleltek... Jennifernek feltűnt, hogy a környékbeli madarak egyszerre elhallgattak. A verandát is maguk mögött hagyták már. És a ház hátsó ajtajához érve megtorpantak. Már messziről látták, hogy nyitva van. Jennifer intett, Pete bólintott, így aztán továbbhaladtak. Már egészen közel voltak a kocsihoz. Az utastérben szólt a rádió. Egy jacksonville-i adó, amely régi slágereket sugárzott. Jennifer megtorpant, és óvatosan körülnézett. Itt van valahol, gondolta. És bennünket figyel. Mint ahogy Julie-t is szokta. Milyen hátborzongató érzés! Most Andrea szinte a felismerhetetlenségig szétvert arcát látta maga előtt. A válla fölött hátrapillantva érzékelte, hogy Pete a verandán maradt, és a nyitott ajtó felé közeledett. És ekkor hallották a sikoltást. Hátborzongató volt. Fájdalomról és rémületről árulkodott. Jennifer kis híján elsütötte a fegyvert, olyan váratlanul érte. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán a tekintete találkozott Pete-ével. A sikoly a ház utcai bejárata felől hallatszott. Pete lefutott a verandáról, és elindult visszafelé azon az úton, amelyen jöttek. Jennifer a nyomában volt. Befordultak a ház sarkánál, futás közben a karjukat felemelve védték az arcukat az ágaktól, míg a ház utcai frontjához nem értek. Ám ott semmit sem láttak. Minden ugyanolyan volt, mint amikor megérkeztek. Most úgy döntöttek, szétválnak. Pete az utcai frontra figyel majd, Jennifer pedig az udvart tartja szemmel. Érezte, hogy kiszárad a szája, szaporán vette a levegőt, és minden erejével azon volt, hogy megőrizze a lelki nyugalmát. Néhány méterrel előtte alacsony növésű fák csoportja állt, amelyet bokrok vettek körül. Ott nyugodtan elbújhatott valaki előlük, észrevétlenül. Elkapta a tekintetét arról a helyről, de aztán képtelen volt szabadulni ettől a gondolattól. Érezte, hogy izzad a keze, és attól félt, csúszós tenyérrel nem tudja rendesen tartani majd a pisztolyt. Ott van, gondolta. Biztosan itt rejtőzött el a bokrok és a fák között valahol. És azt akarja, hogy menjek utána, és keressem meg. Bújócskázik. Hallotta, hogy a háta mögött Pete a kerti ösvényen haladt, a kavicsok meg-megcsikordultak a léptei alatt. Jennifer ekkor maga elé emeltea pisztolyt. Pontosan úgy, ahogyan az apja tanította. – Mr. Franklin! – kiáltotta. – Itt Jennifer Romanello nyomozó beszél. Fegyver van nálam, és ha nem engedelmeskedik, használni is fogom. Azonosítsa magát és jöjjön elő, a feje fölé emelt kézzel. Most már Pete is célzásra emelte a fegyverét. És ebben a pillanatban... életre kelt egy autó motorja. A sofőr padlógázt adott, a kerekek nagy sebességgel forogtak, kipörgetve maguk alól a kavicsokat. És a kocsi már száguldott is, egyenesen feléjük. Pete dermedten állt a kavicsos ösvény közepén, és egy pillanattal hamarabb vette észre a kocsit, mint

Jennifer. És tudta, hogy nem fogmegállni. A bénultságán szerencsére hamar úrrá lett. A kocsira fogta a fegyvert, mégis tétovázott. Még Jennifer is láthatta, mi fog történni. Pete az utolsó pillanatban ugrott el a feléje száguldó kocsi elől, a mellkasával fogott talajt, mint a baseballjátékosok szokták. A fegyvere kiröpült a kezéből közben. Jennifernek mindössze egy pillanatnyi ideje lett volna arra, hogy lőjön, de mivel Pete épp mozgásban volt, attól félt, a végén még őt találja el. Inkább lemondott hát róla. A kocsi végighajtott a telken, és annak túlsó végén, ahol a műút volt, rákanyarodott arra. Egy pillanat alatt eltűnt Jennifer szeme elől. Mindössze a nyomában keletkezett porfelhő jelezte, hogy itt járt. Jennifer odafutott Pete-hez. A férfi akkor kezdett feltápászkodni, amikor odaért, és aztán megkereste a fegyverét is. Miután magához vette, futóléptekben haladtak a járőrkocsi felé, egy szót sem szólva közben. Jennifer bepattant a sofőr melletti ülésre, becsukták az ajtókat, és Pete már nyúlt is volna az önindítóhoz, hogy elfordítsa benne a slusszkulcsot,de nem találta. Jennifer ebben a pillanatban vette észre, hogy a rádió vezetékei csak úgy csupaszon lógnak a műszerfalból. – A pokolba is! – bosszankodott Pete, és az öklével nagyot csapott a volánra. Jennifer elővette a mobiltelefonját, és felhívta a rendőrőrs számát. Kisváros lévén, Swansboróban legfeljebb egy-két rendőr volt egyszerre ügyeletben, és Jennifer sem fűzött sok reményt az esélyeikhez. Hátha mégis sikerül időben feltartóztatniuk Richardot. Miután befejezte a hívást, Pete kérdőn nézett rá. – És most mi legyen? – Bemegyek a házba. – Házkutatási engedély nélkül? Jennifer már nyitotta is az ajtót, és kiszállt a kocsiból. – Hiszen az imént megpróbálta elgázolni magát! És lehet, hogy menekülés közben másokat is veszélyeztetni fog. Úgy gondolom, ez elég erős érv ahhoz, hogy behatoljak a házába. Vagy önnek más a véleménye? Pete Gandy hamarosan ott volt Jennifer nyomában. Jennifert őszintén meglepte, amit odabent látott. Nem mintha különleges dolgokat tapasztalt volna, épp ellenkezőleg. Ez akárkinek a háza lehetne, állapította meg magában. Odabent minden teljesen normálisnak tűnt. A konyha tiszta, mint egy patika. A mosogató fémfelülete ragyogotta napfényben. Az oldalán takarosan félbe hajtogatott törlőrongy pihent. A tűzhelyen egyetlen koszfolt sem látszott, a konyhapulton még csak egy mosatlan edény sem árválkodott. Úgy érezte, minden részletet gondosan lefényképezhetne, és többeknek is odaadhatná tanulmányozás céljára, biztos, hogy senki sem találna rajtuk kivetnivalót. Bár a ház berendezése és felszereltsége közel sem volt modern – a hűtőszekrény például olyan ősrégi márkájú volt, hogy Jennifer úgy vélte, valamikor a második világháború utáni években reklámozhatták utoljára, és nem volt itt se mosogatógép, sem pedig mikrohullámú sütő -, a konyha még is kifejezetten otthonosnak tűnt. Az ember gyerekkorából őriz efféle emlékeket a nagyszülei otthonáról. Jennifer máris továbbhaladt a következő helyiségbe. Egy kis fülke volt az, amelyet étkezőnek használhattak. Meghökkentően világos volt a reggeli napfény egyenest ide sütött, csak úgy csillogtak tőle a poharak és edények a polcokon. A tapéta antik virágmintája, pasztellszínei, a patinás tölgyfa stukkózás mármár előkelően hatott. Az étkezőasztal egyszerű volt, a székek katonás rendben álltak körülötte. Jennifer továbbhaladt a nappali felé. Eddig mindent a lehető legnagyobb rendben talált, és semmi sem keltette fel igazán a figyelmét. A berendezés egyszerű, hangulatos, még ha ódivatú is, de minden a helyén van. És mégis... Úgy érezte, valami mégsincs rendjén. Sokáig tűnődött azon, vajon mi lehet az. Hát persze! Nincs itt egyetlen olyan tárgy sem, amely személyes lenne. Fényképek vagy festmények a falakon, újságok vagy magazinok, amiket mostanában olvashatott a ház lakója, vagy növények,virágok... Egy hifitorony, CDlejátszó, vagy akár csak egy tévékészülék. Sehol semmi efféle. Mindössze bútorok. Pamlag, dohányzóasztal, állólámpák. Jennifer pillantása ekkor a lépcsőre tévedt. Pete ott állt közvetlenül mögötte, a fegyverét máris készenlétben tartva. – Úgy tűnik, sehol egy lélek, ugye? – kérdezte. – Felmegyek az emeletre – mondta Jennifer. Pete oda is követte. A lépcső tetejéhez érve előbb végigpásztázták a folyosót mindkét irányban, azután elindultak jobb kéz felé. Az első ajtó mögött egy sötétkamrát találtak. Amikor felkapcsolták a villanyt, vörösfény árasztott el mindent. Jennifer most már tudta, mivel töltheti Richard a szabad idejét, mióta felmondott a munkahelyén. – Istenem, segíts! – fohászkodott félhangosan. Richard nem akarta fölöslegesen magára vonni a figyelmet Amikor egy-egy fontosabb úthoz ért, mindig

lassított, és figyelte, nem követi-e valaki. Hevesen vert a szíve, miközben egyre csak arra gondolt: Szabad! Sikerült megszöknie, mégpedig egy olyan helyzetből, amiből az szinte képtelenségnek tűnik. És most már hangosan nevetett, annyira felszabadultnak érezte magát. Maga előtt látta a két rendőr elképedt és megnyúlt arcát, amikor végigszáguldott a kerti úton. Most pedig valósággal szárnyalt a boldogságtól. Igazán nagy kár, hogy Pete Gandynek az utolsó pillanatban mégis sikerült elugornia az útjából. Most eljátszadozott a gondolattal, milyen érzés lett volna hallani a teste tompa puffanását, amikor a nagy sebességtől felvágódik a motorháztetőre. Vagy a nagy zökkenést, amikor áthajt rajta. De talán még nem késő. Erre is sort keríthet egyszer. Sajnos muszáj megszabadulnia a kocsitól, de minél messzebb akarta letenni Swansborótól, ezért azt az utat választotta, amely Jacksonville felé visz. Ott valahol leparkol a kocsival, egy elhagyatott helyen, hogy az is időbe teljen, amíg megtalálják. És aztán... nekilát megkeresni Julie-t. Igen, Jessica is meg akart szökni tőle egyszer, jutott eszébe. És ráadásul azt hitte magáról, hogy sikerült körültekintően előkészítenie a szökését. A fél államot bejárta távolsági busszal, és abban reménykedett, hogy Richard csak úgy egyszerűen lemond majd róla. De ő addig nyomozott utána, mígnem megtalálta. És amikor benyitott az ajtón abban a lepukkant útszéli motelben, ahol Jessica megszállt, és ott találta őt az ágy szélén ücsörögve, a lány még csak meg sem lepődött azon, hogy betoppant hozzá. Mintha már várta volna az érkezését. Számított rá. És a végére teljesen kimerült a feszültségtől, a meneküléstől, a várakozástól, a bizonytalanságtól. Már ahhoz sem volt elég ereje, hogy elsírja magát. Amikor Richard odaállt elé és kinyújtotta felé a kezét, és szétnyitott markában megpillantotta a medált a láncon, egy szót sem szólt, csak elvette tőle és a nyakába akasztotta. Mint aki pontosan tudta, hogy nincs más választása. Richard előzékenyen viselkedett vele – segített neki felkelni az ágyról, azután átölelte és magához húzta. Az arcát a hajába temette, és magába szívta az illatát. Jessica azonban nem viszonozta az ölelését. Két karja élettelenül lógott az oldalánál. Ugye, nem gondoltad, hogy ilyen könnyen elengedlek?, kérdezte suttogva. Kérlek szépen... könyörgött neki Jessica alig hallhatóan. Mondd ki, amit hallani akarok tőled. Jessica szaggatottan beszélt. Nem voltál képes elengedni engem... Ugye, belátod, hogy rosszul döntöttél, amikor megpróbáltál elszökni tőlem? Jessica sírva fakadt, mintha csak most döbbent volna rá, miféle következményei lesznek a döntésének. Kérlek... ne bánts... Ne, ne tedd ezt velem még egyszer....' De hiszen te el akartál szökni tőlem, Jessica. Mit gondolsz, mennyire fáj ez nekem? Istenem... ne, kérlek, ne tedd ezt velem... Pete Gandy a sötétkamra ajtajában állt. Pislogott egy párat, mert nem akart hinni a szemének. Mi minden van itt! A falakat több száz fényképpel tapétázta ki Richard. És Pete úgy látta, mindegyikről Julie néz le rájuk. Julie, amint kilép a szalon ajtaján, azután beszáll az autójába, Julie séta közben az erdőben Singerrel, Julie egy étteremben vacsora alatt, és a szupermarketben, amikor bevásárol, Julie a hátsó verandán, és a reggeli újságot olvasgatva, a postaládánál, amikor kiveszi az aznap érkezett leveleket, Julie a tengerparton és Julie az utcán, és Julie a saját hálószobájában... Julie mindenütt. És mindenhol, ahol csak megfordulhatott az utóbbi egy hónapban. Jennifert a rosszullét kezdte kerülgetni ezt látva. Erre végképp nem számított. Szeretett volna tovább időzni ebben a helyiségben, de azzal is tisztában volt, hogy fontos mielőbb végigjárniuk a ház valamennyi helyiségét, hátha találnak olyan nyomot, amely bizonyítja majd azt, hogy Andrea itt járt. Pete képtelen volt szabadulni a képek hatásától. Földbe gyökerezett a lába az ajtó előtt állva. – Ez... egyszerűen hihetetlen – suttogta maga elé a döbbenettől, amikor Jennifer elment mellette. Jennifer a második szobában találta meg Richard fotósfelszerelését. Itt egy nagy tükör is volt, amelyet megint ugyancsak fényképekkel vett körül a férfi. Jennifer a folyosó utolsó ajtajához lépett. Feltételezte, hogy ez lehet Richard hálószobája. És bár pontosan tudta, hogy törvénytelen, amit tesznek, úgy döntött, mégis átkutatja a szekrényeket és a fiókokat, amíg az erősítésre várnak. Az ajtóval szemben egy régi, ütött-kopott fiókos szekrényt talált, amelyet valószínűleg még az előző lakó hagyhatott itt. Az akasztós szekrényben megtalálta Richard öltönyeit. Katonás rendben sorakoztak egymás után. Az ágy mellett pedig ott volt a telefon a padlón. Mégsem ezek a tárgyak, hanem az a fénykép keltette fel Jennifer figyelmét, amely az éjjeliszekrényen állt. Első ránézésre azt gondolta, ez is Julie-t ábrázolja. Ugyanolyan a haja színe, a frizurája, a szeme is hasonló, kékeszöld árnyalatú, és mégis – ez nem Julie volt. Csak olyasvalaki, aki erősen emlékeztetett rá. Egy szál rózsát tartott maga előtt, és fiatalabb volt néhány évvel Julie-nál – a mosolya szinte gyermekien ártatlan. Csak akkor vette észre a nő nyakában lévő medált, amikor felvette a bekeretezett képet az éjjeliszekrényről, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Ugyanaz a medál volt, mint amelyet Julie mutatott

neki a konyhában. Ugyanaz... Amikor visszalépett az éjjeliszekrény mellé, a lába nekiütődött valaminek. Lepillantott. Egy diplomatatáska csücske lógott ki az ágy alól. Lehajolt érte és kihúzta, azután feltette az ágyra. Amikor felnyitottaa fedelét, több tucatnyi képet látott benne – ugyanerről a fiatal nőről. Nekilátott, hogy végigböngéssze őket, hátha talál valamit, ami nyomra vezethet. Pete ekkor állt meg az ajtóban. – Mi az? – kérdezte. Jennifer megrázta a fejét. – Még több fénykép – felelte. – Úgy értsem, Julie-ról? – Nem – felelte Jennifer, és csak most fordult a férfi felé. – Még nem vagyok biztos benne, de valószínűnek tartom, hogy ezek Jessicát ábrázolják. Harmincötödik fejezet Mintegy negyven perc múlva Richard Franklin háza megtelt rendőrökkel, akik a swansborói őrsről, illetve az onslowi körzet seriffi hivatalától érkeztek. Jacksonville-ből várták a helyszínelőket és a nyomrögzítőket. Ők ez idő szerint már odabent tették a dolgukat – ujjlenyomatokat gyűjtöttek, keresték azokat a bizonyítékokat, amelyek amellett szólnak, hogy Andrea valóban itt járt a házban. Jennifer és Pete a ház előtt álldogáltak, és a rendőrkapitánnyal beszélgettek. Russell Morrison erős testalkatú, zömök férfi volt, erősen ritkuló őszes hajjal. A szemei feltűnően közel ültek egymáshoz. Már kétszer is elmeséltette a kollégáival, mi történt ez idáig, azután figyelmesen végighallgatta Jennifert is, aki beszámolt neki arról, hol tartanak jelenleg anyomozásban. Amikor Jennifer mondanivalója végéhez ért, Morrison egyre csak csóválta a fejét. Ő maga Swansboróban született és itt is nevelkedett, ígyaztán a kisváros egyfajta őrangyalának tekintette magát. Az előző éjjel elsőként érkezett a helyszínre, amint értesült arról, hogy megtalálták Andreát, jóllehet már javában aludt az otthonában, amikor befutott hozzá a telefonhívás. – Ez ugyanaz a fickó lenne, akivel Mike-nak volt az az afférja a bárban? Akiről azt állította az a nő, hogy zaklatja? – Pontosan – felelte Jennifer. – De továbbra sincs semmiféle konkrét bizonyíték a kezünkben,amelynek alapján kapcsolatba hozhatnánk őt ezzel a bűnténnyel? – Egyelőre semmi ilyesmi... – Beszéltek már Andrea szomszédaival? Látta valaki a férfit azon a környéken? – Nem, még nem beszéltünk velük. A fodrászüzletből egyenesen ide jöttünk. Russell Morrison tovább töprengett a hallottakon. – Az, hogy elmenekült, még nem bizonyíték arra, hogy ő támadta meg Andreát. Mint ahogy semmi más sem, amit ez idáig megtudtak róla. – De hiszen... Morrison feltartotta a kezét, hogy belefojtsa a szót. – És ezzel nem azt állítottam, hogy szerintem ártatlan a fickó. Végtére is megpróbált elgázolni egy rendőrt, és ilyesmi még egyszer sem fordult elő a gyakorlatomban. Ekkor Pete-re pillantott. – Biztos, hogy jól van, Pete? – Igen. Egy kicsit rám ijesztett ugyan, de minden rendben van. – Akkor jó. A nyomozást továbbra is maga vezeti, ezt mindjárt megmondom a többieknek. Mindenkit ráállítunk erre az ügyre, akit csak mozgósítani lehet. Pete bólintott. Ebben a pillanatban kiáltást hallottak – Fred Burns volt az, az egyik nyomozó, aki a ház átkutatásával foglalatoskodott, és most sietős léptekkel közeledett feléjük. – Kapitány – kiáltotta. Morrison feléje fordult. – Igen? – Azt hiszem, találtunk valamit – mondta Burns. – Mi lenne az? – Vérnyomok – hangzott a válasz. Henryék tengerparti háza a Topsail-szigeten állt, amely mindössze félkilométerre lehetett a parttól. Autóval negyven perc alatt tették meg az utat idáig. A környéken lágyan hullámzó hófehér homokdűnék sorakoztak, ezeken csenevész fűcsomók nőttek csupán. Kedvelt kirándulóhelynek számított a kisgyermekes családok körében nyáron, bár a szigetnek csak kevés állandó lakója volt. Az idelátogató kirándulók

tavasszal úgy érezhették, mintha az egész terület egyedül az övék lenne. A környékbeli házakhoz hasonlóan ez is kétszintes volt. Alul a garázs, a kamra és egy tárolóhelyiség, fölötte a lakószint. Elöl egy tágas terasz volt, a hátsó front verandájától lépcsők vezettek a part felé, s az erre néző ablakokból a kilátás a végtelen óceánra nyílt. Julie most itt ült, az egyik ablak előtt, és a hullámokat nézte. Még itt sem volt képes teljesen kikapcsolódni. És ami ennél is nagyobb baj: ezen a helyen sem érezte magát biztonságban. Útban idefelé megálltak egy zöldségesnél, és bevásároltak – úgy egy hétre való élelmiszert vettek. Azután a Wal Martnál álltak meg, és vettek néhány ruhadarabot maguknak. Fogalmuk sem volt róla, meddig maradnak itt, és Julie ki sem akart mozdulni a négy fal közül. Legfeljebb ha ez elkerülhetetlen. A sötétítőfüggönyöket gondosan összehúzták a többi ablak előtt, ez volt az egyetlen kivétel. Mike beállt Emma kocsijával a garázsba, hogy senki se láthassa az út felől. Megfogadta Henry tanácsát, és miután letértek a sztrádáról, cikk-cakkban, kerülő utakon haladtak tovább, sokszor egész háztömböket megkerülve, és közben időről időre a visszapillantótükörbe nézett, hogy meggyőződjön arról, senki sem követi őket. Julie még így sem volt képes szabadulni attól az érzéstől, hogy Richard máris a nyomukban van. Mike elpakolta a zöldségféléket, Julie nem nézett hátra, csak hallotta, amint nyitogatja és csukogatja a szekrényeket a háta mögött. – Lehet, hogy már el is kapták a rendőrök – jegyezte meg Mike bizakodva. Julie továbbra is hallgatott. Singer odament hozzá, és oldalba bökte az orrával. Julie automatikusan vakargatni kezdte a kutya fejét. – Jól vagy? – kérdezte Mike. – Nem mondhatnám – felelte Julie. Mike bólintott. Eleve butaság volt ilyet kérdeznie. – Remélem, hogy Andrea felépül – tette hozzá. Mivel Julie most sem válaszolt, Mike odalépett hozzá. – Itt biztonságban érezhetjük magunkat – mondta. – Ugye, tisztában vagy ezzel? Semmiképp sem jöhet rá arra, hogy idejöttünk. – Tudom, persze... Mégsem volt biztos benne. A félelem már beleivódott a sejtjeibe, ésmost azon kapta magát, hogy önkéntelenül is hátrébb húzódott az ablaktól. Singer felkapta a fejét erre a mozdulatra, és hegyezni kezdte a fülét. – Mi az? – kérdezte Mike. Julie válasz helyett csak a fejét rázta. A parton két párt látott sétálni a víz közelében, de nem a ház felé tartottak, hanem éppenséggel távolodtak tőle. Néhány perccel ezelőtt haladtak el előttük, és négyük közül egy sem vetett még csak egy pillantást sem a házra. Rajtuk kívül mást nem lehetett látni – se közel, se távol. – Semmi – mondta végül. – Szép a kilátás, ugye? Julie lesütötte a szemét. Igazság szerint ezt még észre sem vette. Morrison rövid eligazítást tartott a rendőröknek Richard háza előtt. Felvázolta a történteket, azután részletesen elmondta azt is, mit vár el az embereitől. – A jacksonville-i rendőrség és a seriff emberei már keresik a kocsit, hátha annak alapján megtaláljuk a fickót – mondta. – Addig is a következő a feladatuk. Aztán az embereire mutatva egyenként ismertette, kinek mi a tennivalója. – Haroldson és Teeter... Ti a hídhoz mentek, és az építkezésen érdeklődtök a fickó után. Hátha sikerül megtudni valamit a szokásairól, a barátairól, arról, hogy mit szeret csinálni és hova jár... – Thomas... te az őrsön maradsz, amíg a nyombiztosítás folyik, utána mindent gondosan ellenőrzől. A bizonyítékok pontosan felcímkézve, külön zacskókban legyenek... mindennek maradéktalanul meg kell felelnie az előírásoknak... – Burris, te elmégy Andrea lakására. Beszélsz a szomszédokkal, hátha van, aki látta a környéken ezt a fickót... – Johnson... Te Morehead Citybe mégy körülnézni. Talán van még tanú, aki látta Andreát és Franklint együtt. – Puck... te azt próbálod meg kideríteni, randevúzott-e még valakivel Andrea mostanában, aki szóba jöhet gyanúsítottként. Tudod, az ügyész és az esküdtek előtt is jobban megállja a helyét a vád, ha nemcsak egy gyanúsított után nyomozunk. Fontos lehet bárki, aki csak szó ba jöhet... Azután Pete-hez és Jenniferhez fordult. – Jennifer és Pete... Derítsenek ki mindent, amit csak megtudhatunk erről a fickóról. És ugyanez vonatkozik Jessicára is. Ha lehet, keressék meg őt is, és beszéljenek vele.

– Na és mi lesz a J. D. Blancharddal? – kérdezte Jennifer. Morrison a szemébe nézett, úgy válaszolt: – Ezt majd én elintézem. Julie-hoz és Mike-hoz hasonlóan, Richard is megállt vásárolni. Miután leparkolt a kocsijával a kórház előtti sarkon, ahol a nap minden szakában sok jármű állt, így arra gondolt, talán ez sem fog feltűnni egy ideig senkinek, bevásárolt, azután továbbsétált a következő sarokig, ahol a benzinkút van. Bement a férfimosdóba, és magára zárta az ajtaját. A mosdó fölötti tükörben megnézte magát, azután módszeresen munkához látott. A műanyag szatyrokban ott volt minden, amire szüksége lehetett a nagy átalakuláshoz. Volt már benne gyakorlata. Borotva, olló, hajfesték, önbarnító krém, egy olcsó olvasószemüveg. Nem sok, mégis elég ahhoz, hogyne ismerjék fel. És addig megteszi, amíg meg nem találja Julie-t. Igen ám, de egyelőre fogalma sem volt róla, hová tűnhetett. Nyilván elmenekült előle. A szalonban senki sem vette fel a telefont, és amikor az autójavító műhelyt hívta, Henry egyik segédje azt mondta, Mike elutazott. Szóval akkor szökni próbál előle. Igen ám, de hová mehetett? Richard elmosolyodott. Tudta, hogy hamarosan megtalálja a választ a kérdésére. Az emberek mindig hibáznak, még akkor is, ha a szokásosnál is körültekintőbben cselekszenek. Julie pedig máris követett el hibát. Mégpedig azt, hogy nyilván van olyan ember, aki tudja, hová ment. Ez lehet Henry és Emma, vagy akár Mabel is. Talán mindannyian tudják, hol rejtőzött el. És esetleg a rendőrség is. Hiszen beszélni akartak vele, és valószínűleg a későbbiekben is szükségük lesz arra, hogy el tudják érni. Talán még vigyáznak is rá. És ennyi ember közül nyilván akad majd olyan, aki Julie nyomára vezeti őt. Ebben egészen biztos volt már. Halkan füttyentett, elégedettsége jeleként, azután nekilátott, hogy megváltoztassa a fizimiskáját. Fél óra múlva, amikor kilépett a napfényre, már szőke volt és napbarnított. Szemüveges és csupasz arcú. Egészen új ember. Már nem maradt más teendője, mint egy másik autót találni. Elindult az úton, a kórházzal szemközti bevásárlóközpont felé. Miután visszatért az őrsre, Jennifer először is a denveri kollegákat hívta fel. Egyik mellékről a másikra kapcsolgatták, mire végre sikerült utolérnie Cohen nyomozót. Bemutatkozott neki, röviden beszámolt a nyomozásról, és közben hallotta, hogy a kolléga elfüttyenti magát. – Igen, értem – mondta. – És azt is tudom, miben segíthetek. De most nem vagyok a helyemen, úgyhogy visszahívom egy kicsivel később, amikor ismét az íróasztalomnál leszek. Miután letette a telefont, Jennifer Pete-re pillantott. Ő is telefonált a légitársaságokat hívogatta sorra, Jacksonville-től Raleigh-n át Wilmingtonig. Azt próbálta kideríteni, váltott-e jegyet valamelyik járatukra Richard, illetve tényleg igénybe vett-e repülőt, amikor Julie-nak azt mondta, az édesanyja temetésére utazott. Ha igen, úgy szerette volna tudni, hová és mikorra szólt a jegye, hátha így eljutnak valakihez, aki többet is tudna mesélni nekik róla. Morrison az irodájában tartózkodott, és nála futottak össze a szálak – minden információt itt gyűjtöttek össze, ami az üggyel kapcsolatban csak előkerült. Thomas pár perccel ezelőtt kereste őt telefonon – a nyombiztosítók spermiumot találtak az egyik lepedőn, de még nem fejezték be a ház átkutatását. Amikor Cohen visszahívása befutott, Jennifer már az első kicsöngés után felkapta a telefont. – Van egy pár Richard Franklinunk – mondta Cohen. – Nem különösebben ritka név, így aztán több is szerepel a nyilvántartásunkban. Talán ha mondana róla egypár dolgot, szűkíthetnénk a listát. Jennifer rövid személyleírást adott róla. Magasság, testsúly, alkat,arcvonások, haj- és szemszín, életkor... – Várjon egy kicsit, mindjárt megnézem... Jennifer hallotta, hogy a klaviatúrán dolgozik – beírja az adatokat a számítógépbe. – Huh – mondta végül Cohen. – Mi az? Cohen hangja bizonytalanságról árulkodott – Úgy tűnik, nincs információnk olyan Richard Franklinról, akire ráillik ez a leírás. – Biztos benne? Nem szerepel a priuszosok között? Előzetesben sem volt még? – Annak alapján, amit elmondott nekem az imént, nálunk semmi nyoma. Összesen hét Richard Franklinunk van. Közülük négy afroamerikai, egy elhunyt, egy pedig hatvan-egynéhány éves. – Na és a hetedik? – Ő kábítószeres. Nagyjából olyan idős lehet, mint akit keresünk, de ezen kívül semmi sem stimmel a leírásában. Képtelenség feltételezni róla, hogy akár egyetlen napra is el tudná hitetni egy céggel, hogy mérnöki végzettsége van. Az utóbbi húsz évben többet volt börtönben, mint szabadlábon. És a

nyilvántartásunk szerint sohasem lakott olyan lakcímeken, mint amiket bediktált nekem. – Van még valami? Hozzá tud férni esetleg más városok adatbázisaihoz is? – A körzetünk összes településének adatbázisában csak ezt találtam, semmi többet – felelte Cohen. A hangjából érződött, hogy ő is csalódott az eredménytelenségük miatt. – Egy pár évvel ezelőtt minden adatot feldolgoztunk számítógépesen. Egészen 1977-ig visszamenőleg mindenki szerepel benne, akinek a legkisebb problémája is volt a hatóságokkal. Legyen az akár az adóhivatal is. Ha bárhol Colorado állam területén akár csak a legkisebb szabálysértést is elkövette az illető, az biztosan szerepel itt. Jennifer türelmetlenül dobolt az íróasztalán a ceruzájával. – Elfaxolná nekem mégis ennek az utolsó fickónak a fényképét? Vagy fájlmellékletként e-mailben? – Persze. De szerintem biztosan nem ő az, akit keresnek – felelte Cohen. Rövid hallgatás után így folytatta: – Nézze, ha szüksége lenne még bármire, csak szóljon nekem. Az elmondása alapján elég veszélyes fickó lehet. Nem az a fajta, akit szívesen engedünk szabadon sétálni közterületen. Miután letette a telefont, Jennifer a columbusi rendőrőrs számát tárcsázta fel. Remélte, hogy ez alkalommal több eredménnyel jár. Mabel még reggel bezárta a szalont, és kocsiba ült, hogy meglátogassa Andreát a kórházban. És most ott ült az ágya mellett, az intenzív osztályon, és fogta a kezét, abban reménykedve, hátha Andrea megérzi, hogy van mellette valaki. – Minden rendben lesz, ne félj – suttogta, mintha önmagát is biztatni próbálná. – Édesanyád és édesapád is hamarosan megérkeznek. A beteg szívműködését jelző monitor egyenletes sípolását hallgatva, Mabel a telefonjára pillantott. Abban reménykedett, jól haladnak a nyomozással. Az is megfordult a fejében, hogy felhívja Pete Gandyt, és megkérdezi tőle, mire jutottak idáig. De még mindig dühös volt rá, amiért hagyta, hogy idáig fajuljanak a dolgok. És úgy érezte, ha a rendőr azt mondaná, sehol semmi eredmény, a végén még üvöltözni kezdene vele, magából kikelve. Mike-nak igaza volt. Ha Pete tényleg odafigyelt volna arra, amit Julie mondott, akkor ez meg sem történhet... Miért nem tette ezt? Hogyan engedhetnek egy ilyen embert rendőrként szolgálni? Mabel közeledő léptek zaját hallotta ekkor. Felpillantott, és biztos volt abban, hogy az egyik nővér lesz az. Úgy húszpercenként jöttek ellenőrizni a monitort, hogy nincs-e valamilyen változás Andrea szívműködésében. Az orvosa azt mondta, az első huszonnégy órában szinte minden eldől majd. És ha Andrea magához tér a kómából, mégpedig agysérülés nélkül, akkor gyors javulásban reménykedhetnek. Igen ám, de addig? Mabel feszült figyelemmel nézte a nővért, aki gondosan végigellenőrizte a műszer mérte adatokat, az életfunkciókat, azután még feljegyzett egypár dolgot. Az arckifejezését látva Mabel is tudta, hogy nem tapasztalható semmiféle lényeges változás. Jennifer épp akkor tette le a telefont, amikor Morrison kilépett az irodájából. – Itt van a hivatalos idézés – mondta. – Riley bíró is aláírta az imént, és mindjárt átfaxoljuk a J. D. Blanchard számára. Remélem, hamarosan kapunk tőlük visszajelzést. Feltéve, hogy nem úgy döntenek a fejesek, hogy az ügyvédeikkel képviseltetik magukat. Az ugyancsak megnehezítené a dolgunkat. Jennifer bólintott. Hiába is próbálta volna, nem titkolhatta, mennyire csalódott. Az arcára volt írva ez az érzés. – Továbbra sincs szerencsénk, ugye? – kérdezte Morrison. Jennifer megrázta a fejét. – Semmi. Az égvilágon semmi. Még csak egy büntetőcédulát sem kapott eddig gyorshajtásért vagy akár tilosban való parkolásért, nem hogy gyanúsították volna bármivel is. – És a denveri fax sem segített? – Ez a fickó biztosan nem a mi emberünk. Jennifer még egy pillantást vetett a faxon érkezett fényképre. – Ezt egyszerűen nem értem – jegyezte meg. – Egy ilyen fickó nem tűnik csak úgy elő a semmiből. Biztosan nem ez az első esete. Lennie kell valamilyen nyomnak. A hajába túrt türelmetlenségében. – Na és a házból érkezett valamilyen hír legalább? – Úgy tűnik, nemrégiben nagytakarítást tartott. Találtak egy pár nyomot, de még nem érkezett meg a laboreredmény, úgy hogy egyelőre nem tudhatunk semmi biztosat. Nemrég küldtünk egy vérmintát Wilmingtonba. Az ottani őrsön működik a legjobb laboratórium az egész államban. Összehasonlítják majd Andrea vérmintájával, amit most kértünk meg a kórháztól. Nagyon remélem, hogy egyezni fog a kettő. A vértípus azonos, ezt már tudjuk. Andrea A pozitív, ami nem olyan gyakori, mint a nullás, úgyhogy ez talán már bizonyíték lehet a fickó ellen. – Na és valami eredmény Morehead Cityben? Vagy az építkezésen? – Még semmi. Úgy tűnik, Franklin zárkózott életet élt. Haroldson és Teeter senkit sem találtak a kollégái

közül, akik legalább kedvelték volna, nemhogy eljártak volna vele bárhová is, mondjuk, akár csak sörözni néha. Sőt, még azt sem tudták, hogy hol lakott. Van ugyan még egy pár ember, akit megkérdezhetnek a cégnél, de én nem sok reményt fűzök a dologhoz. Burris és Puck semmire sem jutott. Még senkit sem találtak, aki látta volna Franklint Andrea lakásának a közelében. Mindenesetre keresik a további potenciális gyanúsítottakat. Andrea elég közönséges fickókkal randevúzott az utóbbi időben, és Puck most ezekről állít össze egy listát. – Egészen biztos vagyok abban, hogy Richard Franklin a mi emberünk – jelentette ki Jennifer. Morrison feltartotta a kezét. – Remélem, néhány órán belül ezt már bizonyítani is tudjuk majd mondta. – Morehead Cityben pedig... Johnsonnál ott van Andrea fényképe. Megmutatja egy csomó embernek. Jut eszembe, jó ötlet volt, hogy elhozta a szalonból. De eddig még ő sem járt eredménnyel. Egymást érik a bárok és éttermek arrafelé, és még csak nemrég érkeztek meg Johnsonék. A legtöbb helyen csak öt óra után nyitnak ki, úgyhogy ez eltart még egy ideig. Jennifer bólintott, Morrison pedig a telefon felé biccentett. – Sikerült valamit kiderítenie Jessicáról? – Nem – felelte Jennifer. – Még el sem kezdtem, De ez lesz a következő lépés. Julie a pamlagon ült, és Singer is odatelepedett mellé. Az egyik füle égnek állt. Mike bekapcsolta a tévét és a csatornák között szörfözgetett a távirányítóval egy darabig, azután kikapcsolta. Végigjárta a ház összes helyiségét, ellenőrizte, hogy bezárták-e az ajtót. Azután az ablak elé állt, és végigpillantott az utcán mindkét irányban. Csend volt odakint. És sehol semmi mozgás. – Arra gondoltam, hogy felhívom Henryt – mondta váratlanul. – Márcsak azért is, hogy tudjanak róla, rendben ideértünk. Julie bólintott. Jennifer hátrasimította a haját, azután maga elé vette a fényképeket, amelyeket Richard diplomatatáskájában talált. Jessica szemlátomást örömmel pózolt a fényképésznek. Julie pedig nem mindig tudott arról, hogy fényképezik. Jennifer egyre inkább úgy érezte, hogy Jessica Richard felesége lehetett. Nem egy képen látszott a kezén az aranykarika. Sajnos a képek alapján ezen kívül nem sokat tudhatott meg Jessicáról. Már amennyiben ez az igazi neve. A fotók hátoldalán sem talált kézírást, dátumot, bármit, ami segíthetett volna a nyomozásban. Nem tudhatta hát, mi a fiatal nő neve, mint ahogy azt sem, hol készültek ezek a képek. Sehol egy jellegzetes épület vagy tájrészlet, amelynek alapján azonosíthatná a helyszínt, ahol járhattak. Miután még egyszer végigbogarászta a felvételeket, ez alkalommal is eredménytelenül, Jennifernek fogalma sem volt róla, hogyan tudhatna meg bármit is erről a nőről. Jobb ötlet híján, az interneten kezdett keresgélni. Beütötte a keresőbe a Jessica Franklin nevet, hátha talál adatot egy coloradói vagy ohióinőről, akit így hívnak. És végigellenőrizte a találatokat, különös tekintettel azokra az oldalakra, ahol fénykép is volt. Nem sok ilyen akadt, mindössze tucatnyi. És egyik sem hasonlított a fényképeken látott nőre. Ez meg sem lepte már igazán. Válás után a nők többsége visszaveszi a lánykori nevét... Na de mi van akkor, ha nem váltak el? Richard már bebizonyította, milyen erőszakos tud lenni. Jennifer erre gondolt, és aztán a telefonra pillantott. Rövid habozás után ismét felhívta Cohen nyomozót Denverben. – Nem zavar, dehogy – mondta a férfi, miután előadta a kérését. – Azóta, hogy beszéltem önnel, másra sem tudok gondolni, mint erre a fickóra. Olyan ismerősen csengett a neve. Azt mondta, Jessica... – És már kereste is a számítógépben. – Nem – mondta végül. – Az áldozatok között biztosan nem szerepel ilyen. És az eltűnt személyek között sem találom. – Na és a házasságkötésüknek sincs nyoma valahol? Hogy mikor jelentették be, vagy meddig tartott, és ha elváltak, arra mikor került sor? – Ilyesmi biztosan nem szerepel a mi adataink között. Talán többre menne, ha az adónyilvántartásban keresgélne, vagy az ingatlanok után fizetett illetékekében, hiszen a házastársak rendszerint mindkettejük nevére veszik a lakást. Ez talán lehetne kiindulási pont. De ehhez meg kell találnia az illetékest, aki hozzáfér az adatokhoz. Feltéve persze, hogy itt éltek házastársakként, valahol ebben a körzetben. – Tudna adni nekem egy telefonszámot ehhez? – Fejből nem megy, de mindjárt utánanézek. Jennifer hallotta, hogy a nyomozó kihúzza a fiókját, keresgél benne, aztán egyik kollégájától kér egy füzetet. És aztán már diktálta is neki a számot. Jennifer épp ezt jegyezte fel magának, amikor Pete

beviharzott az irodába. – Daytona – mondta izgatottan. – Ez a gazember Daytonába utazott, amikor azt mondta Julie-nak, hogy az édesanyja temetésén volt... – Daytona? – kérdezte Jennifer. – Nem odavalósi Julie? – Nem emlékszem rá – felelte Pete. – De ide hallgasson, ha az édesanyja tényleg meghalt, talán róla sikerül megtudnunk valamit. Már be is szereztem egy csomó újságot, arra gondoltam, a gyászjelentések között talán a nyomára akadunk... Na, mit szól hozzá? Jennifer szótlanul gondolkodott. – Nem gondolja, hogy ez mégiscsak furcsa? – kérdezte végül. – Épp abban a városban halt meg az édesanyja, ahol Julie született? – Lehet, hogy együtt nőttek fel. Lehetséges, de nem valószínű, gondolta Jennifer, és közben egyre csak ingatta a fejét. Nem, ez az egész olyan bizarrnak hangzik. Hiszen bizonyítéka van arra, hogy a fickó négy évvel ezelőtt Denverben volt, és Julie egészen biztosan említette volna neki, ha ismerték volna egymást gyerekkorukból. De miért is kellett Daytonába utaznia? Hirtelen belesápadt. – Tudja Julie édesanyjának a telefonszámát? – kérdezte Pete-től. Pete megrázta a fejét. – Nem. – Akkor szerezze meg! Azt hiszem, minél előbb beszélnünk kellene vele. – Na de mi legyen az újságokkal? – Felejtse el. Hiszen még abban sem lehetünk biztosak, hogy igaz ez a történet, amit az édesanyja temetéséről adott elő Julie-nak. Nézzük meg inkább a telefonszámláit. Talán sikerül kiderítenünk, kiket hívott fel. Ezzel kellett volna kezdenem, döbbent rá abban a pillanatban, hogy ezt kimondta. Hát ennyit arról, ha az ember zöldfülű kezdő létére elhiszi magáról, hogy ö már mindent tud. – Telefonszámlák? – kérdezte Pete értetlenkedve. – A házban volt vezetékes telefonja. Talán sikerül ellenőrizni a hívásait. Beszéljen a szolgáltatóval, akivel szerződésben állt. Pete lehunyta a szemét. Úgy érezte, képtelen lépést tartani Jenniferrel. – Vagyis... a gyászjelentésekkel ne is próbálkozzam? – Ne. Szerintem nem az édesanyja miatt utazott oda, hanem azért, hogy megtudjon egy pár dolgot Julie-ról. A nyakamat tenném rá, hogy így van. Henry és Emma a konyhaasztal mellett üldögéltek. A férfi tekintete elrévedt, aztán szórakozottan figyelt egy legyet, amely az ablak előtt körözött, időnként nekicsapódva az üvegnek. – Szóval biztosak benne, hogy senki sem követte őket közben? Henry bólintott. – Mike legalábbis ezt mondta, amikor felhívott. – És te is úgy gondolod, hogy biztonságban érezhetik ott magukat? – Remélem. De addig nem leszek nyugodt, amíg el nem kapják azt a gazembert. – És ha nem kapják el? – Biztosan megtalálják. – De ha mégsem? – kérdezte Emma még egyszer. – Akkor meddig kell majd bujkálniuk? Henry megrázta a fejét. – Ameddig szükséges – felelte. Majd rövid hallgatás után hozzátette: – De azt hiszem, most már ideje felhívnom a rendőrséget, hogy elmondjam nekik, hová mentek. Jennifer szórakozottan tekergette az egyik hajtincsét az ujja körül, miközben Henryvel beszélgetett. – Köszönöm, hogy értesített bennünket – mondta. – Igazán nagyra értékelem a bizalmát. Viszontlátásra. Vagyis már nincsenek itt a városban, gondolta, miután visszatette a telefont a helyére. Egyfelől úgy érezte, valószínűleg ő is ezt tette volna a helyükben. Másfelől azonban minél messzebb vannak tőlük, annál nehezebben tudnak segíteni rajtuk, ha bajba kerülnek. Bár Topsail-sziget is az ő körzetükhöz tartozott, csak éppenséggel az állam egyik déli csücskében terült el, Swansborótól legalább negyven perc volt az út odáig. Hiába keresgélt az archivált adókimutatások között, ez sem vezetett eredményre. A házat egyedül Richard Franklin nevén tartották nyilván. Mivel máshonnan nem számíthatott további információra, Jenniferismét a fényképekre összpontosította a figyelmét. A fényképek, mint ezt már tapasztalatból tudhatta, nemcsak a témájukról árulkodnak, hanem a készítőjükről is. És Richard kifejezetten ügyes fotósnak bizonyult – sok felvétel meghökkentően eredeti

látásmódról tanúskodott. Jennifer egyszer csak azon kapta magát, hogy némelyik kifejezetten tetszik is neki. Ennek alapján úgy gondolta, Richard Franklin nem egyszerűen hobbifotós lehet, aki hétvégenként fényképezget, hanem olyasvalaki, aki művészetnek tekinti a fényképezést. És ezt alátámasztotta az a komoly és értékes felszerelés is, amelyet a házában találtak. Igaz, eleinte nem erre összpontosította a figyelmét. De vajon segítheti-e a nyomozást ez az információ? És ha igen, hogyan? Jennifer még most sem volt biztos a dolgában. Minél tovább nézegette azonban a fényképeket, annál határozottabban érezte, hogy ez a jó irány. Ez az a szál, amely közelebb viheti őket a megoldáshoz. És bár továbbra sem kapott még választ a kérdéseire – sőt, ha már itt tartunk, tulajdonképpen még magukat a kérdéseket sem fogalmazta meg -, most, miközben a fényképeket nézegette, és arra gondolt,vajon mit is tudhatna meg ezek alapján Richardról, egyre erősödött benne az az érzés, hogy jó irányban tapogatózik már. Egyre közelebb került valamihez, ami kulcsfontosságú a nyomozás szempontjából. Harminchatodik fejezet Denverben Larry Cohen rendőrnyomozó a mai két telefonhíváson törte a fejét. Romanello nyomozó Richard Franklinról szeretett volna információkat kapni tőle, és bár ő a lehető legalaposabban átvizsgálta az adatbázisukat, még csak nyomát se találta ennek a fickónak. Ugyanakkor biztos volt abban, hogy hallotta már ezt a nevet valahol. Mint ezt Jennifer Romanellonak is elmondta, ismerősen csengett neki már első hallásra is. Persze ez még nem sokat jelent – tulajdonképpen bárki lehet ez a bizonyos Richard Franklin. Egy szemtanú, például, valamelyik ügyben a sok száz közül, amellyel valamilyen dolga akadt eddigi pályafutása során. Az sem kizárt persze, hogy valamelyik újságban olvasta a nevét valahol,valamikor... Még az sem lehetetlen, hogy személyesen is találkozott már vele, mondjuk, egy rendezvényen, vagy futó ismerőse valakinek a közvetlen környezetéből. Ám minél tovább törte a fejét, annál inkább megerősödött benne a gyanú, hogy mégis valamilyen rendőrségi ügy kapcsán került már kapcsolatba az illetővel. De ha még sohasem volt letartóztatásban, és semmi törvénybe ütköző dolgot sem követett el, még csak egy apró szabálysértést sem, akkor mégis honnan a csudából ismerheti? Felállt az íróasztala mellől, és úgy döntött, kérdezősködni fog utána a kollégáinál. Talán lesz valaki más is itt az őrsön rajta kívül, akinek rémlik valahonnan, és akinek a segítségével kiderítheti, miért csenghet olyan ismerősen ez a név. Egy órával később Morrison kilépett az irodája ajtaján. A birtokában volt már a lista Richard telefonhívásairól, és azok az információk is, amelyeket a J. D. Blanchardtól kapott – Richard Franklin eredetileg ezeket diktálta be magáról a személyzeti osztályon. És nála volt az a fax is, amelyben elküldték Richard szakmai önéletrajzát, valamint referenciaként néhány információt a korábbi munkáiról, amelyekben szakértőként működött közre. Pete kezébe nyomta a telefonhívásokról készült listát, Jennifer pedig félretette a fényképeket, és nekilátott, hogy áttanulmányozza a J. D. Blanchardtól beszerzett információkat. Az önéletrajz elején Richard egy columbusi lakcímet adott meg elérhetőségként, azután egy aranybányát mint korábbi munkahelyét, de szerepelt itt az iskoláinak, szakmai gyakorlatának számos más adata is. – Megvagy – suttogta Jennifer maga elé. Először is a tudakozót hívta fel, azután a tőlük kapott wyomingi számon a cheyenne-i Lentry Construction nevű építőipari vállalkozást. Az önéletrajzból úgy tűnt, ez lehetett Richard utolsó munkahelye, mielőtt megalapította a saját cégét. Miután bemutatkozott a központi számon jelentkező recepciósnak, az Clancy Edwardshoz kapcsolta a hívását, aki több mint húsz éve volt már a vállalat alelnöke. – Richard Franklin? Hát persze hogy emlékszem rá... – vágta rá szinte azonnal. – Menedzserként alkalmaztuk. Ő aztán értette a szakmát. Nem is lepődtem meg, amikor közölte, hogy saját vállalkozásba kezd. – És mikor beszélt vele utoljára? – Hát... hadd gondolkodjam csak... Tudja, utána Denverbe költözött. Ennek lehet már úgy nyolc-kilenc éve. Mi is volt az utolsó munkánk... az akkor kilencvenötben lehetett, és az a projekt pedig... – Bocsásson meg, Mr. Edwards, de nem tudja véletlenül, hogy nős volt-e? Úgy tűnt, mintha Edwards nem fogta volna fel azonnal a kérdést. – Nős?

– Igen. Úgy értem, volt felesége? Edwardsból kirobbant a nevetés. – Dehogy. Mindannyiunknak meggyőződése volt, hogy ő... meleg. Jennifer nem akart hinni a fülének. Talán rosszul hallotta? Még jobban odaszorította hát a telefont. – Várjunk csak... biztos ebben? – Nos, nem mondhatnám, hogy száz százalékig, de hát... Nem mintha valaha is beszélt volna ilyesmiről. És persze mi sem erőltettük ezt a témát. Az ember magánélete senki másra nem tartozik, csakis őrá. Főleg, ha maradéktalanul elvégzi a munkáját. Nálunk mindig is ez volt a szokás. És többek között ezért is működik jól a cégünk. Jennifer ezt már jóformán meg se hallotta. – Wyoming messze van, de hát ez mégsem San Francisco, ha érti, mire gondolok – folytatta Edwards. – És nem mindig könnyű az élet errefelé. De az idők változnak... – És jól kijött a kollégákkal? – kérdezte Jennifer váratlanul. Eszébejutott, amit Jake Blansentől hallott. – Hogyne. Tökéletesen. Mint mondtam, ő nagyon értett a szakmájához, és az emberek tisztelték ezért. Kedves és jóravaló fickónak ismertük meg. A feleségemet egy alkalommal egy kalappal lepte meg a születésnapján. Nem mintha hordta volna, de mégis... a gesztus... – Na és a munkásokkal milyen volt a kapcsolata? Velük is jól kijött? – szakította félbe Jennifer. – Persze, velük is. Mint már mondtam, őt mindenki kedvelte a cégnél. Igaz, egy páran kifogásolták a... magánéletét, de mindent egybevetve, jól kijöttünk vele. És sajnáltuk, amikor bejelentette a távozását. Miután Jennifer hallgatott, Edwards szükségét érezte annak, hogy kitöltse valamivel a csendet. – Megtudhatnám, mégis miért akarja tudni mindezt róla? Bajba került talán? Ugye, jól van? Jennifer még az imént hallottakat próbálta feldolgozni magában. – Egy nyomozás kapcsán merült fel a neve. Sajnálom, de ennél többet nem mondhatok erről – felelte. – Nem emlékszik rá véletlenül, felhívta önöket később a J. D. Blanchard referencia ügyében, amikor Franklin jelentkezett náluk munkára? – Nekem nem rémlik, de ha volt is ilyen megkeresés, azzal biztosan az igazgatónkhoz fordultak. Nyilván szívesen adtunk ajánlást egy ilyen kitűnő szakemberről... Jennifer tekintete ismét Jessica fényképeire tévedt. – Tudta róla, hogy a fényképezés a hobbija? – Richardnak? Lehetséges. De ha így is volt, sohasem említette. Miért? – Semmi különös – tért ki Jennifer a válasz elől. És hirtelen nem isjutott eszébe több kérdés. – Köszönöm, hogy ilyen sok időt szentelt nekem, Mr. Edwards. Lehet, hogy szükségünk lenne még a segítségére a későbbiekben. Nem gond, ha ismét keresni fogom? – Csak egészen nyugodtan. Este hatig általában elérhet itt a munkahelyemen. Mi nagy tiszteletben tartjuk az önök munkáját. A nagyapám valaha a seriff hivatalában dolgozott... jé, hiszen ennek is már legalább húsz éve lehet... Jennifer már letette a telefont, mire Edwards befejezte volna a mondatot. Megrázta a fejét és arra gondolt, mit is kezdjen ezekkel az újabbinformációkkal. Igaza volt – mondta Pete Jennifemek néhány perccel később. Teljesen tanácstalan lett mostanra. Jennifer megérzései ismét helyesnek bizonyultak, míg az ő elképzelései tévútra vittek volna. – Szerepel a hívások között egy magándetektív száma is, aki Daytonában dolgozik – mondta, majd a jegyzeteibe pillantott – Richard háromszor is kereste a Croom's Investigations nevű magánnyomozói irodát. Próbáltam már felhívni őket, de nem vették fel, így aztán csak üzenetet tudtam hagyni. Úgy tűnik, egyszemélyes cég lehet, ha még egy titkárnőjük sincs, aki felvegye a telefont. És egy férfihang beszél az üzenetrögzítőről. – Na és mi a helyzet Julie édesanyjával? Pete egyre csak rázta a fejét. – A tudakozótól kaptam ugyan egy számot, de senki se vette fel, amikor hívni próbáltam. Majd egy idő múlva megint megkísérelem. Itt mi a helyzet? Jennifer elmondta, mire jutott Clancy Edwardsszal. Amikor befejezte, Pete eltűnődve vakargatta a tarkóját. – Hogy meleg a fickó? – tűnődött, majd egyszer csak bólintott. – Érdekes. Jennifer ismét maga elé tette az önéletrajzot, és ügyet sem vetett Pete megjegyzésére. – Megpróbálom felhívni a második céget a referencialistáján mondta. – Igaz, hogy régen dolgozott náluk, de hátha sikerül vonalvégre kapnom valakit, aki emlékszik még rá. Utána pedig... azt hiszem, annál a denveri banknál fogok próbálkozni, ahol a számláját vezették. Esetleg felkutathatom a régi szomszédait... – Úgy tűnik, ez eltart majd egy darabig. Jennifer szórakozottan bólintott, és még mindig az Edwardsszal folytatott beszélgetésen járt az esze. Bekarikázta a legfontosabb adatokat az önéletrajzban, és ismét Pete-hez fordult: – Addig talán utánajárhatna a gyerekkorának. Itt azt írja, Seattleben született. Végigtelefonálhatná a

legnagyobb kórházakat, hátha előkerül valahol a születési bizonyítványa. Talán többet is megtudhatnánk róla, ha a nyomára akadnánk a családjának. Én ezen a szálon haladnék tovább. – Biztos benne? – Igen... és próbálkozzon továbbra is a detektívvel meg Julie mamájával. Nagyon fontos lenne beszélnünk velük. – Rendben. Több időre volt szüksége, mint gondolta volna, mire megtalálta a megfelelő autót, de az a fontos, hogy végül mégsem gyalog távozott a parkolóból, hanem egy zöld, 1994-es évjáratú Pontiackal. A főúton haladt tovább, aztán áttért a sztrádára. És úgy érezte, senkinek sem szúrt szemet közben. Nevetséges, hogy még manapság is képesek az emberek az öninödítóban hagyni a slusszkulcsot, gondolta vezetés közben. Talán meg se fordul a fejükben, hogy valaki kihasználhatja az ostobaságukat? Hát persze hogy nem. Mind azt hiszi, vele sohasem történhet meg ilyesmi. Ez a Pete Gandyk világa. Csupa vak, ostoba és lusta ember, akik miatt kiszolgáltatottak vagyunk a terroristáknak – nemcsak az ostobaságuk miatt, hanem azért is, mert nem elég éberek, mert elbízzák magukat, mert önelégültek, pedig valójában tudatlanok, ő sohasem esne ezekbe a hibákba. És nincs is oka panaszra. Szüksége volt egy autóra, és ezt még épp időben találta meg. Már késő délután volt. Jennifer órák óta telefonált. És bármivel próbálkozott is, nem járt eredménnyel. Mintha csupa zsákutca várna rá, bármerre indult is el. Először a szomszédok felkutatásával foglalkozott. Sikerült meggyőznie egy adminisztrátort, hogy nézzen utána az ingatlanadók nyilvántartásában, keresse ki neki a tulajdonosokat, és aztán nézzen utána a jelenlegi elérhetőségüknek is – és tette mindezt abban a hiú reményben, hogy azóta sem költöztek el onnan. Ez eleve sokkal több időt vett igénybe, mintsem gondolta volna. Négy óra leforgása alatt összesen négy emberrel beszélt, akik mindannyian ismerték Richardot egy időben. Ketten korábbi szomszédai voltak, ketten pedig vállalati vezetők, akik, ha csak halványan is, de emlékeztek Richard Franklinre abból az évből, amikor Új-Mexikóban egy Santa Fé-i cégnél dolgozott. És ők lényegében ugyanazt mondták el róla, mint amit Edwardstol már amúgy ismegtudott: Kellemes és kedves fickó, aki mindenkivel jól kijött. És valószínűleg homoszexuális. És ha a fényképezés a hobbija... hát arról sohasem beszélt senkinek. Jennifer felállt az íróasztala mellől, és elindult, hogy vegyen magának egy csésze kávét. Ki lehet ez a fickó? Egyre csak ezen törte a fejét közben. Na és miért érzi folyton úgy, hogy nem is ugyanarról az emberről beszélnek, mint akit ő keres? Larry Cohen nyomozó az állam másik végében megkereste néhány kollégáját, és érdeklődött náluk a keresett férfi után. És hozzá hasonlóan ők is ismerősnek találták a fickó nevét, de fogalmuk sem volt arról, hol találkozhattak már vele. Az egyikük Cohen példáját követve nekilátott a keresésének az interneten is, de ő sem járt több vagy más eredménnyel. Cohen most a homlokát ráncolva ült az íróasztalánál és gondolkodott. Miért olyan ismerős neki ez a név? És nemcsak neki, de másoknak is itt az őrsön? Ha letartóztatási ügyben találkoztak volna vele, akkor valaki csak emlékezne rá, akár gyanúsított, akár tanú lehetett. Amikor rádöbbent a válaszra, hirtelen felegyenesedett. Beütött egy-két adatot a számítógépébe, és végigfutotta az oldalakat, amelyeken a találatok szerepeltek. Mivel ezáltal megerősítve látta a gyanúját, nyomban felkelt az asztala mellől, hogy megkeresse azt a nyomozót, akivel beszélnie kell ez ügyben. Pete Gandynek több szerencséje volt. Most ő is az íróasztalánál ült, és befejezte az adatgyűjtést Richard gyerekkorával kapcsolatban. Nem volt különösebben nehéz dolga. Büszkeség töltötte el, és már épp indult volna át Jenniferhez, amikor megszólalt a rendőrnő telefonja. Felvette, és a mutatóujját feltartva jelezte Pete-nek, hogy várjon, míg befejezi a beszélgetést. – Swansboro, rendőrség – szólt Jennifer a telefonba. – Itt Romanelli nyomozó... A vonal túlsó végén valaki megköszörülte a torkát. – Itt Cohen nyomozó Denverből. Jennifer felegyenesedett a székében. – Ó, üdvözlöm. Talált valamit? – Úgy is mondhatjuk. A hívása után nern hagyott nyugodni a gondolat. Olyan ismerősen csengett ez a név valahonnan. Richard Franklin. És végigkérdeztem a kollégáimat is az őrsön, mire eszembe jutott, miről is van szó. Rövid szünet után folytatta.

– Az egyik nyomozó kolléga mondott valami érdekes dolgot. Egy ügy kapcsán... Négy évvel ezelőtt eltűnt valaki... Jennifer már nyúlt is a tolla után. – Jessica Franklin – mondta. Pete Jenniferre pillantott, amikor meghallotta Jessica nevét. – Nem, nem Jessicáról van szó. – Hát akkor kiről beszélünk? – Richard Franklinról. Aki miatt keresett engem. Jennifer nem értette. – És mit szeretne mondani róla? – Richard Franklin nem más, mint egy eltűnt személy – mondta Cohen nyomozó lassan. – Őt kerestük. – De hiszen ő itt van... – Ezt én is felfogtam. De négy évvel ezelőtt eltűnt. Egy nap nem érkezett meg a munkahelyére, és mivel egy hét múlva se került elő, a titkárnője végül értesített bennünket az eltűnéséről. Már beszéltem is azzal a kollégával, akihez az ügy tartozott. Azt mondja, a nyomok arra utaltak, hogy a férfi egyik napról a másikra lelépett. Az ágyán ott voltak még a ruhái, a fiókok rendetlenek voltak, mintha valaki keresett volna bennük valamit. A bőröndjei is hiányoztak, és a titkárnője azt mondta, mindig kettővel utazott, ha üzleti ügyben kellett mennie valahová. És a kocsija sem került elő. Aznap, amikor utoljára látták, nagyobb összegben vett felkészpénzt egy bankautomatából. – Lelépett? – Akkor úgy tűnt. – Miért? – Hát erre a nyomozónknak sem sikerült rájönnie. Hiába hallgatta ki Franklin ismerőseit, senki sem vezetett nyomra. Azt mondták róla, nem az a típus, aki egyszer csak kilép az addigi életéből és otthagyja az állását. Mindenki értetlenül állt a történtek előtt. – Nem lehet, hogy valamilyen problémája volt a törvénnyel? – A nyomozónk semmit sem talált, ami erre utalt volna. Nem volt folyamatban ellene semmiféle eljárás, nem perelte be senki, és nem érkezett feljelentés ellene. Semmi, ami miatt valaki úgy dönthetne, hogy új életet kezd valahol máshol. Ez végtére is egybecsengett azzal, amit Jennifer talált Richardról. – Miért nem a családja jelentette be az eltűnését? – Hát éppen ez az. Nem beszélhettünk családról. Az apja meghalt, testvére nem volt, az anyja egy otthonban lakott, háborodott elmével. Jennifer elgondolkodott a hallottakon. – Megkaphatnánk a nyomozati anyagot ezzel az üggyel kapcsolatban? – Persze. Már készítettem is egy másolatot róla. Holnap megkapjáka futárszolgálattal. – Nem tudná átfaxolni? – Nagyon vastag dossziéról van szó – felelte Cohen. – Legalább egy órába telne, mire átmenne. – Mégis inkább erre szeretném kérni. Valószínűleg egész éjjel itt leszek amúgy is. – Rendben – mondta Cohen. – Meglesz. Megadná még egyszer a faxszámukat? Henryék tengerparti házában a konyhaasztal fölötti ablakon túl az óceán vörösesen izzott – lángtengerré varázsolta a lemenő nap fénye. Lassan sötétedni kezdett, a helyiségben félhomály uralkodott. Amikor felkapcsolták a villanyt, a neoncső halkan zümmögött a fejük fölött. Mike közelebb lépett Julie-hoz, aki Singert figyelte a verandáról. A kutya a homokban feküdt és a fülét hegyezte, a fejét hol ide, hol oda fordítva közben. – Ideje lenne enni valamit – jegyezte meg Mike. – Nem vagyok éhes. Mike bólintott. – És hogy van Singer? – Úgy látom, jól érzi itt magát. – Senki sincs a közelben – mondta Mike. – Singer biztosan jelezné, ha lenne. Julie bólintott, azután odasimult Mike-hoz, ő pedig magához ölelte. Morrison kilépett az irodájából. Most Jennifer és Pete felé tartott. – Andrea Radley vére az, amit a házban találtak – mondta. – Az imént beszéltem a laborral, és megerősítették a gyanúnkat Semmi kétség... Jenniferhez jóformán el se jutottak a szavai. Ehelyett a Denverből kapott fax első oldalára meredt. – Johnson pedig talált egy szemtanút – folytatta Morrison A Mosquito Grove egyik pincére emlékezett Andreára. És pontos személyleírást adott Richardról is. Azt mondta, szerinte nem normális a fickó. Jennifer még mindig a faxot nézte. Közben érkezett néhány újabb oldal is, de azokkal mit sem törődött.

– ő nem Richard Franklin – mondta váratlanul. Morrison és Pete egyszerre kapták fel erre a fejüket. – Miről beszél? – kérdezte Morrison. – A gyanúsítottról – hangzott Jennifer válasza. – Biztos, hogy nem Richard Franklin a neve. Az igazi Richard Franklin ugyanis több mint három évvel ezelőtt eltűnt. Tessék, itt van... Az eltűnt személyről készült fénykép volt előtte, és bár Faxon küldték, ezért nem is lehetett tökéletes, de a kopasz fej és a markáns, szögletes arcvonások láttán már első pillantásra tudták, hogy nem ez az a férfi, akit keresnek. – Ezt az imént kaptuk Denverből – mondta Jennifer. – Hát így néz ki az igazi Richard Franklin. Morrison és Pete egyszerre meredtek a fényképre. Pete értetlenkedve pislogott. – Hogy ez volna Richard Franklin?! – kérdezte a bizonyosság kedvéért. – Úgy van... Pete továbbra sem vette le a szemét a fényképről. – De hiszen még csak nem is hasonlítanak egymásra! – állapította meg. Morrison tekintete találkozott Jenniferével. – Azt akarja mondani ezzel, hogy a fickó ellopta ennek az embernek a személyazonosságát? Jennifer lassan bólintott. – Akkor ki a fenét is keresünk tulajdonképpen? – tette fel a kérdést Morrison. Jennifer az ablak felé pillantott, amely a helyiség távolabbi végében volt. – Fogalmam sincs róla. Harminchetedik fejezet Van valakinek valamilyen ötlete? – kérdezte Morrison. Egy órával később, amikor a rendőrök többsége is jelen volt, Morrisonnak már nem sikerült lepleznie dühét és csalódottságát. Jenniferrel és Pete-tel alaposan átnéztek mindent, ami csak nyomra vezethet – abban reménykedve, hogy sikerül rájönniük, ki is valójában a gyanúsítottjuk, de hiába. Eredménytelennek bizonyult minden eddigi próbálkozásuk. A telefonhívások listájával sem mentek semmire. – Na és az ujjlenyomatai? Abban még talán bízhatunk – vélte Burris. – Már keresik a nyilvántartásban. De csak akkor van esély arra, hogy megtalálják, ha volt már dolga a hatósággal Észak-Karolinában. Beszéltem a coloradói rendőrfőnökkel, és ők is segítenek a keresésben, mármint az adatbázisukban, de semmi sem garantálja, hogy valaha is szerepelt már, mondjuk, egy ügy gyanúsítottjaként, vagy volt már letartóztatásban akár Denverben, akár máshol. – De hiszen felvette Richard Franklin személyazonosságát! – háborgott Jennifer. – Ez igaz, de továbbra sincs a kezünkben semmiféle bizonyíték arra vonatkozóan, hogy bármi köze lenne az eltűnéséhez. Az sem kizárt, hogy valahonnan értesült róla, és úgy döntött, attól fogva Richard Franklinnek adja ki magát. – Na de... Morrison feltartotta a kezét, hogy belefojtsa a szót. – Egyelőre itt tartunk. Nem állíthatom, hogy nincs köze az ügyhöz, de nekünk minden körülményt figyelembe kell vennünk. Mellesleg nem is ez a legfontosabb kérdés most számunkra. Andrea Radleyre kell koncentrálnunk. Most már pontosan tudjuk, hogy mit tett vele ez a fickó, és ennek alapján azt is sejthetjük, hogy mire lehet még képes. Mit is tudunk róla ez idáig, amiben egészen biztosak lehetünk? Romanello nyomozó, ugye, közülünk ön tud a legtöbbet erről az ügyről? Jennifer röviden összegezte, mit sikerült ez idáig megtudnia. – Művelt ember. Valószínűleg mérnöki diplomája is van, azaz műszaki főiskolára vagy egyetemre járt. Érdekli a fényképészet, és úgy tűnik, jó szeme van a fotózáshoz, és viszonylag hosszabb ideje foglalkozik már vele. Egyszer lehetett nős, a feleségét Jessicának hívták. De ennél többet nem tudunk még róla. A fickó valószínűleg szociopata, vagyis közveszélyes. Úgy tűnik, mióta csak megismerkedett Julie-val, kémkedett utána, és nem kizárt, hogy a fejében valahogyan összekeveredett a két nő. Az utóbbi években elég sok furcsa dolog történt az életében, és ezért szinte biztos vagyok abban, hogy volt már problémája a törvénnyel. Valószínűleg szökésben van most előlünk, és gyanítom, hogy van már némi gyakorlata ebben. Morrison bólintott. – Pete? Halljuk a többit! Pete gondolkodott egy kis ideig. – Erősebb, mint amilyennek látszik – mondta. – Majdnem olyan nagy súlyzókkal gyakorolt, mint én szoktam. Morrison kérdő pillantására mentegetőzésképpen hozzátette: – A konditeremben találkoztam vele egy alkalommal. Morrison megrázta a fejét, és vett egy nagy levegőt. Mintha már maga sem értené, mi mást várhatott volna Pete Gandytől. – Akkor pedig... a következő a teendőnk. Burris utánanéz a Blanchardnál, hátha van egy fényképük

valahol a fickóról. Nincs sok időnk, úgyhogy az információt még ma este kérem. Felhívom a környékbeli őrsök kapitányát, hogy ők is tisztában legyenek a helyzettel. A felhívásunk szerepelni fog az esti hírekben, és a fickó fényképét közlik az újságok is. Hívjanak ide egy riportert, hogy tőlünk kapjon tájékoztatást, és pontosan tudjuk, mi jelenik meg róla. Telefonálják végig az összes motelt, szállodát, panziót Swansboroban, Jacksonville-ben és a környéken, hátha a személyleírás alapján ráismernek valamelyik szállóvendégükre. Én is tudom, hogy ez pont olyan, mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban, de akkor is meg kell próbálnunk. És arról a lehetőségről sem feledkezhetünk meg, hogy itt lehet még valahol a közvetlen közelben, akár az orrunk előtt. És kérem, ha bármit sikerül megtudniuk róla, mindig ketten ellenőrizzék az információ helyességét. Egyedül senki se menjen sehova. Ma este a híradó után pedig mindenkire szükségem van itt az őrsön. Valószínűleg elárasztanak majd bennünket a telefonhívások. És minden emberre szükségünk lesz ahhoz, hogy fogadni tudjuk ezeket, illetve ellenőrizzük a bejelentéseket. Az a legfontosabb, hogy kiderüljön, az illető ma látta-e a fickót. Mert ha tegnap, vagy a múlt héten, azzal semmire se megyünk. És próbálják meg mielőbb kiszűrni azokat a telefonálókat, akik csak a bolondját járatják velünk. Morrison ekkor körülhordozta a tekintetét a jelenlévőkön. – Mindenki számára világos? Úgy látta, igen. – Akkor menjen ki-ki a dolgára! Richard biztosra vette, hogy Swansboróban és annak közvetlen környékén máris keresik. Ezért aztán két órán át északkelet felé tartott, és bejelentkezett éjszakára egy ócska kis motelbe a sztráda mentén. Az a fajta hely volt ez, ahol készpénzzel szoktak fizetni az emberek, és nem is kérnek igazolványt a vendégtől. Most már az ágyban feküdt, és a mennyezetet bámulta a feje fölött. Kereshetnek egészen nyugodtan, gondolta magában. Megtalálni úgyse fognak. Arra gondolt, vajon rájöttek-e már a rendőrök, hogy nem is Richard Franklin az igazi neve. Ha igen, az se sokat számít most már – nem tudják összefüggésbe hozni őt Franklin eltűnésével, és arra sem fognak rájönni, hogy kicsoda is ő valójában. Az volt a legnehezebb az egészben, hogy meg kellett találnia a megfelelő embert. Akinek nincsen családja. Különböző könyvtárakba járt akkoriban, és az ottani számítógépeket használta, miközben szökésben volt. Unalmas volt a hosszas keresgélés az interneten, és időigényes is. De kibírta. Kitartóan keresett, mint egy véreb, miközben egyik városból a másikba költözött, a megfelelő ember után kutatva. A körülményeket ismerve, nem maradt más választása ugyanis. Még most is érezte, milyen nagy megkönnyebbülést és elégedettséget jelentett a számára, amikor végre megtalálta az igazit. Denverbe kellett utaznia, az állam másik végébe, át a Mississippin, abadlandsnek nevezett zord és kietlen vidéken, és aztán három héten át mást se csinált, mint tanulmányozta a pasas szokásait. Figyelte az igazi Richard Franklint, mégpedig éjt nappallá téve. Mint ahogy Julie-t is azutóbbi időben. Franklin alacsony volt és kopaszodott, és nyilvánvalóan meleg, és ideje java részét egyedül töltötte. Néha késő estig is bent maradt a munkahelyén dolgozni. Egyik éjjel megleste őt, amikor a kocsijához ment a sötét parkolóban, a fejét lehajtva, a kulcsait keresgélve. Franklin nem hallotta, hogy közeledik felé valaki. És teljes nyugalommal szegezhette a fejének a fegyvert. – Tegye mindig pontosan azt, amit mondok – utasította fenyegetően suttogva. – És akkor életben hagyom. Ez persze hazugság volt, de a hazugság ez esetben határozott célt szolgált. És el is érte vele a várt hatást. Franklin engedelmeskedett neki. Mindent megtett, amire csak utasította, és készséggel válaszolt az összes kérdésére. Odament a bankautomatához, kivette a pénzt, és betette a bőröndbe. Még azt is elviselte, hogy hátrakötözze a kezét és bekösse aszemét. Persze abban reménykedett, hogy az együttműködését megjutalmazza majd a végén. A városból a hegyekbe fuvarozta Franklint, ott pedig kiszállította és ráparancsolt, hogy feküdjön le az út szélére. Most is pontosan emlékezett arra, hogyan könyörgött neki a férfi. És azonnal összehugyozta magát félelmében, amikor hallotta, hogy kibiztosítja a feje mellett a fegyvert. Szinte nevethetnékje támadt akkor a férfi gyengesége láttán. Milyen kisszerű és szánalmas is volt abban a helyzetben! Ha ő lett volna a helyében, foggal-körömmel harcolt volna azért, hogy kiszabadítsa magát. Franklin azonban sírva fakadt, és három órával később már abban a gödörben feküdt, amelyet ő maga ásott. Soha senki sem fog rátalálni. Mivel senki sem szorgalmazta különösebben a keresését, tudta, hogy a Franklin-ügy hamarosan ott fog porosodni egy polcon a rendőrségen, ahol a többi eltűnt személy dossziéját is tartják. És ameddig Richard Franklint eltűntként tartják nyilván, és nem nyilvánítják halottnak, nyugodtan használhatja az adatait. A bőrébe bújhat. Azóta megszokta, hogy ne reagáljon arra, ha az igazi nevét hallja. Sem akkor, ha ugyanabban a helyiségben hangzik el, ahol ő is van, sem pedig akkor, ha az utca túloldalán kiáltja valakinek egy idegen. Mostanra sikerült elérnie, hogy teljesen idegenként csengjen a fülének.

Gondoskodott az igazi Richard Franklinról, mint ahogy az apjáról és az anyjáról is. Na meg a fiúkról a nevelőintézetben. Azután a szobatársáról a főiskolán. Majd pedig Jessicáról. Most keskenyre szűkült a szeme. Legfőbb ideje hát, hogy Mike-kal is foglalkozni kezdjen. Mabel ott ült még Andrea ágya mellett, amikor megérkeztek a lány szülei. Boone-ban, egy távoli kisvárosban laktak, ahonnan hat óra alatt értek ide autóval. A legrosszabbtól tartva, könnyek között... Mabel tapintatosan távozott, hogy egyedül maradhassanak a lányukkal. Miközben a váróba ment, Mike-ra és Julie-ra gondolt. Abban reménykedett, hogy biztonságos helyen vannak már. Miután látta Andrea sebeit, amikor az orvos átkötözte, már egészen biztos volt abban, hogy Richard nem is ember, hanem szörnyeteg. Vagyis Julie és Mike sokkal nagyobb veszélyben van, mint eddig gondolta. És mint ahogy ők gondolják. Úgy érezte, Topsail nincs elég messze. Persze az volt a legjobb, amit tehettek, hogy azonnal elhagyták Swansborót. És lehetőleg minél tovább maradjanak távol innen. Erről meg kellene győznie őket valamilyen úton-módon. A swansborói rendőrőrs egész éjjel olyan volt, mint egy felbolydult méhkas. A telefonhívások alapján végül úgy találták, összesen tizenkét gyanúsított jöhet szóba, akik tegnap óta jelentkeztek be különféle szálláshelyekre. Az onslowi seriff embereinek segítségével egytől egyig végigellenőrizték ezeket. Mégsem jártak szerencsével. A J. D. Blanchardnál előkerült egy jó minőségű fénykép a gyanúsítottról. Burris másolatokat készített róla, és ezeket eljuttatták a különböző tévécsatornák hírműsorainak, amelyek egytől egyig az első helyen hozták a hírt, hogy mielőbb felhívják az emberek figyelmét arra a férfira, akit az Andrea elleni támadás gyanúsítottjának tartanak, és aki rendkívül veszélyes lehet bárkire. A híradásokban bemondták az általa meneküléshez használt autó rendszámát és egyéb adatait is. Mint ez várható volt, és Morrison is megjósolta, rengeteg telefonhívás futott be a rendőrségre az esti híradók után. És minden emberre szükség volt ahhoz, hogy fogadni tudják ezeket. Közben jegyzeteltek, szelektálták az információkat, és megpróbálták kiszűrni a félrevezető vagy téves riasztásokat. Hajnali két órára már több mint kétszáz emberrel beszéltek ez ügyben, de közülük senki sem akadt, aki még aznap látta volna a gyanúsítottat. Mint ahogy az autóját sem. Richard kimerült volt, és elalvás előtt Jessicára gondolt utoljára. Aztán elnyomta az álom. A lány pincérnőként dolgozott az egyik étteremben, ahová Richard járt. És bár aznap nem ő hozta ki a rendelését, képtelen volt levenni rólaa szemét, miközben falatozott. Jessica észrevette, hogy figyeli, és el is mosolyodott, egy kis ideig még szemezett is vele, így aztán a férfi zárórára visszament az étterembe, és megvárta. Olyan érzése volt, mintha Jessica számitott volna erre. Elégedetten nézegette az arcát az utcalámpák fényében, miközben az éjszakai Bostonban sétáltak. Eszébe jutott, hogyan nézett rá Jessica vacsora közben, amikor már egy asztalnál ültek... a következő hétvégét együtt töltötték Cape Codon, sétáltak a parton és piknikeztek a homokban, aztán hőlégballonba szálltak... Jessica és Julie... milyen feltűnő a hasonlóság... a képzeletében eggyé is váltak már ők ketten... Julie-t könnyezve látta most is maga előtt, mint a színházban, mikor Az Operaház fantomját nézték... És eszébe jutott, milyen érzéki volt az érintése, amikor hajvágás közben a fejbőréhez ért... és milyen együtt érzően hallgatta, amikor azt hazudta neki, hogy váratlanul elhunyt az édesanyja... és milyen büszkének tűnt, amikor bemutatta a barátainak a bárban... Istenem, mennyire szerette őt! És mindig is szeretni fogja. Néhány pillanat múlva már egyenletesen és mélyen szuszogva álmodott tovább. Harmincnyolcadik fejezet Másnap reggel párafelhő lebegett a parton a lagúnák fölött, és csak lassan kezdett ritkulni, miután felkelt a nap. A fák lombjának szintje fölé emelkedve már elég melegen sütött ahhoz, hogy teljesen feloszlassa. A fénysugarak nyalábokban szűrődtek be a rendőrőrs ablakain. Jennifer már a harmadik csésze kávét iszogatta aznap reggel. Mindinkább úgy érezte, mintha egy kísértetnek próbálnának a nyomára bukkanni. Egyelőre semmiféle konkrétumról nem volt még tudomásuk, aminek alapján akár csak elindulhatnának valamilyen irányban. És Jennifer mindennél nehezebben viselte a várakozást. Alig néhány órás alvás után ment be reggel a munkahelyére, de már ezt is bánta, mert hiába törte a fejét: egyetlen épkézláb gondolat sem jutott az eszébe. Az ujjlenyomatokkal semmire se mentek. És bár Morrison úgy döntött, igénybe veszik az FBI adatbázisát is a kereséshez, ők egy kis időt kértek tőlük, mert sok sürgős ügyön dolgoztak egyszerre.

Udvariasan beszéltek ugyan Morrisonnal, de kerek perec megmondták neki, hogy legalább egy hétig tart, mire kielégítő választ tudnak adni. Telefonhívások persze továbbra is érkeztek, és Jennifer valamennyit fogadta is. A hírekben ismét beszámoltak az ügyről a tévécsatornák ma reggel, és úgy tudta, a déli kiadásokban is ezt tervezik. Ám hasonlóan az előző éjszakai ügyelethez, most is hiába várt arra a hívásra, amelyből megtudhatott volna valamit, aminek végre hasznát is veszik. Sokan keresték a rendőrséget telefonon a kisváros lakói közül, akik egyszerűen csak féltek. Nekik nem volt szükségük egyébre, mint néhány megnyugtató szóra. Szép számmal akadtak azonban olyanok is, akik tévesnek bizonyuló információkkal árasztották el a rendőrséget, és azt állították például, hogy a saját házuk udvarában látták a gyanúsítottat. A többi rendőrtiszt nagyjából Jenniferrel egy időben érkezett reggel dolgozni az őrsre, és azóta az ilyen típusú lakossági bejelentések ellenőrzésével foglalatoskodtak, így házon kívül tartózkodtak. Ez idő szerint Jennifer volt az egyetlen nyomozó, aki az épületben volt. Nem sok reményt fűzött ugyan ahhoz, hogy a kollégák ma végre több sikerrel járnak, mint eddig, de nem volt más választásuk – utána kellett járniuk minden egyes hívásnak, hátha valamelyik szálon végre elindulhatnak. Lám csak, ez a hátulütője annak, ha a rendőrség a médiához fordul segítségért, gondolta Jennifer. Úgy érezte, csak a legvégső esetben kellene a médiához fordulniuk. Bár ily módon esetleg hozzájuthatnak olyan adatokhoz is, amelyeknek hasznát vehetik, abban egészen biztosak lehettek, hogy ennél sokkal több lesz a téves információ, és ezek ellenőrzése túl sok idejüket és energiájukat vonta el az igazi feladattól. Na igen, de mi is lenne az igazi feladatuk? Egyelőre semmiféle támpontjuk nem volt azokon a fényképeken kívül, amelyeket a férfi diplomatatáskájában találtak. És azt még mindig nem sikerült kideríteniük, miért ragaszkodott ennyire ezekhez a férfi. Jennifer több tucat alkalommal végigböngészte már mindet, és valahányszor félrerakta, hamarosan megint csak szükségét érezte annak, hogy elővegye őket. És most is ezt tette. Újra meg újra szemügyre vette ugyanazokat a fényképeket. Jessica a kertben. Jessica ülve, Jessica állva, Jessica mosolygósan, Jessica komoly képpel. Jennifer most méla undort érzett. És ismét csak félretolta maga előla képeket. A következő pillanatban ismét megszólalt a telefon. Miután felvette, és végighallgatta egy aggódó lakos szóáradatát, ezt válaszolta: – Igen, asszonyom, biztosak vagyunk abban, hogy tökéletesen biztonságban érezheti magát, ha bemegy a vas- és edényboltba vásárolni. Mabel az éjszaka nagyobbik részét átvirrasztotta. Mire elhagyta Wilmington határát, már valamivel jobban érezte magát Andrea miatt. Bár a lány még mindig nem nyitotta ki a szemét, hajnaltájt már megmozdította a kezét, ami nagyon jó jelnek számít az ő esetében, és az orvosok ezt látva, igyekeztek megnyugtatni a szülőket. Mivel tisztában volt azzal, hogy semmit sem tehet Andreáért azonkívül, amit eddig tett, Mabel kocsiba ült, és visszahajtott Swansboróba. A reggeli napfény bántóan erős volt a szemének, és minden idegszálával összpontosítania kellett ahhoz, hogy az útra figyeljen. Az éjszaka folyamán csak még tovább erősödtek benne az aggodalmak Julie és Mike biztonságát illetően. Először is alszom egyet, gondolta magában, azután megkeresem őket a tengerparti házban, és beszélek velük. Miután felébredt és lezuhanyozott, Richard beült a lopott Pontiacba. Két óra múlva, miután vett magának egy csésze kávét és néhány magazint egy út menti boltban, továbbhajtott Swansboro felé. Olyan érzés volt ismét itt lenni, mintha csak hazaérkezett volna. Edzőcipőt viselt és rövid ujjú pamutinget, és így, világos hajjal és szemüveggel még ő sem ismert magára, amikor a visszapillantó tükörbe nézett. Pont úgy festett, mint a fiatal családapák, amikor a partra mennek víkendezni. Arra gondolt, vajon mit csinálhat most Julie. Talán épp zuhanyozik? Vagy reggelizik? És vajon gondol-e rá? És ha igen, miféle gondolatok lehetnek ezek? Elmosolyodott, miközben néhány negyeddollárost keresett elő, hogy kifizesse a legfrissebb swansborói újságot. Míg Jacksonville-be nnaponta volt friss helyi sajtó, itt csak hetente kétszer jelent meg a város hírlapja. Ezután a közeli kis park felé vette az irányt, és miután elhagyta a hintákat, kiválasztott magának egy padot. Nem akart feltűnést kelteni a gyerekeik miatt amúgy is túlzottan aggódó szülők körében. Az emberek néha egészen paranoiásan viselkednek, ha idegen felnőttet látnak a csemetéik közelében. Ezt tulajdonképpen ő is megértette – még akkor is, ha egy ilyen kisvárosról van szó, ahol jóformán mindenki mindenkit ismer. Miután letelepedett az egyik padra, kinyitotta az újságot. Ott volt a fényképe rögtön az első oldalon. Lassan és figyelmesen olvasta végig a róla szóló cikket. A legfontosabb információkon kívül szinte semmi semvolt benne. És Richard biztosra vette, hogy az újságíró közvetlenül a rendőrségtől kapott tájékoztatást az ügyben. A cikk végén a szerző felsorolta a legfontosabb telefonszámokat is, amelyeken várják a lakossági bejelentéseket az esettel kapcsolatban. Miután végigolvasta a róla szóló hírt, átböngészte

az újság többi oldalát is, hátha talál valamit a lopott autóról. Sehol semmi. Azután még egyszer elolvasta a címlapon közölt cikket, s közben fel-felpillantgatott belőle. Ha kell, akár egész nap hajlandó lesz várakozni itt a városban, végtelen türelemmel. Pontosan tudta már, hogy az az ember, akit keres, hamarosan elvezeti őt Mike-hoz és Julie-hoz. Amikor látta Pete-et közeledni az ajtó felé, Jennifer arra gondolt, a főnöke valószínűleg ugyanolyan fáradt, mint amilyennek látszik. – Van valami eredmény? – kérdezte. A férfi a fejét rázta, és közben elnyomott egy ásítást. – Csak egy újabb téves riasztás. És itt mi a helyzet? – Nem sokkal jobb. A Mosquito Grove-ból jelentkezett egy pincérnő is, aki emlékezett arra, hogy Richard és Andrea együtt voltak ott. És a wilmingtoni kórházból is értesítettek Andrea állapotáról. Igaz, hogy még nem tért magához a kómából, de az orvosok bizakodnak – sorolta Jennifer. Majd rövid hallgatás után hozzátette: – Ma reggel elfelejtettem megkérdezni, de... sikerült elérnie telefonon azt a magándetektívet vagy Julie anyját? – Még nem. – Adja meg nekem a számukat, és míg megissza a kávét, én is teszek velük egy próbát. Hátha mégis sikerül. – Ugyan minek? Hiszen azt e nélkül is tudjuk, hogy miért utazott oda. – Igen, de egyelőre fogalmam sincs róla, mi mást tehetnék. Jennifernek végül sikerült telefonvégre kapnia Julie édesanyját. Pete-nek azonban ez egyszer igaza lett. Semmit sem tudott meg tőle, amit ne tudtak volna már nélküle is. Igen, mesélte az édesanya, ott járt nála nemrég egy férfi, aki azt állította magáról, hogy Julie régi jó barátja. És egy héttel később magával hozta egy másik barátját is. És erre a másik férfira pontosan ráillett a gyanúsított személyleírása. A magándetektív számát azonban hiába tárcsázta fel újra meg újra. Senki sem vette fel a telefont. És az ujjlenyomatokról sem érkezett még információ. Ha nem sikerül megtudniuk valami mást is, akkor továbbra is egy helyben topognak. Jennifer csalódottsága egyre fokozódott. Talán még mindig itt lenne a városban a fickó? Ezt sem tudhatta, és vajon mire készülhet? Fogalma sem volt róla. Talán továbbra is figyeli Julie-t? Valószínűnek tartotta, hogy legalábbis keresi. De ebben sem lehetett biztos. Mivel a rendőrség már javában kereste, nem kizárt, hogy végleg elhagyta ezt a várost, és máris új életet kezdett valahol máshol. Mint ezt legalább egyszer már megtette. Jennifert a leginkább az zavarta, hogy nem látott tisztán a férfi céljait és szándékait illetően. Mint ahogy azt sem értette még, miért volt szüksége arra, hogy éppen Richard Franklin bőrébe bújva szakítson a múltjával. A házában gyakorlatilag nem találtak személyes tárgyakat a ruhái, a fényképezőgépek és a fényképek kivételével. Márpedig ezekkel a felvételekkel sem mentek valami sokra. A leginkább csak az derült ki számára ezek alapján, hogy egészen ügyes fotóssal van dolguk. A fényképek gyakorlatilag bárhol készülhettek, így nem is vezettek nyomra. És mivel Richard hívta elő valamennyit, még csak egy városhoz sem köthette a keletkezésüket. Eddig csak úgy cikáztak a fejében a gondolatok, ám most hirtelen mintha lebénult volna az agya. Úgy érezte, talán hamarosan sikerül megfogalmaznia a választ is a kérdéseire. Hogy bárhol készülhettek volna ezek a felvételek? És hogy ügyes fotós az illető? Akinek saját sötétkamrája van, ahol ő maga hívja elő a felvételeit? Ez azt jelenti, hogy a számára nem egyszerűen hobbi a fényképezés. Persze ezt eddig is tudta róla. Na és mi van még? Ismét csak a fényképekre tévedt a tekintete, melyek nagy halomban pihentek az íróasztalaegyik oldalán. Régóta hódol ennek a szenvedélyének... Nyilvánvalóan évek óta. Ami azt jelenti, hogy... Hogy már akkor is használhatta ugyanezeket a fényképezőgépeket, amikor még nem Richard Franklinként élte az életét. – Pete... – szólalt meg váratlanul. – A fickó fényképezőgépei itt vannak már nálunk, vagy még mindig a nyombiztosítóknál? – Franklin kamerái? Itt vannak... még tegnap jegyzékbe vettük őket... Jennifer felpattant a helyéről, és már indult is a megfelelő raktár felé. – Hová megy? – kíváncsiskodott Pete. – Támadt egy ötletem. Talán végre sikerül kiderítenünk, ki is ez afickó. Pete nyomban csatlakozott hozzá. Jennifer szinte futott már a folyosón, így ugyancsak szednie kellett a lábát, hogy lépést tudjon tartani vele. Mégis miről van szó? – kérdezte Pete türelmetlenül. Jennifer épp most írta alá az átvételi elismervényt, és visszatette a pultra a kollégája elé, aki kiadta neki a bizonyítékok közé felvett fényképezőgépeket. – Ezek a fényképezőgépek... a lencsék... a komplett felszerelés... Sokba kerülhetett, ugye? És mint mondta, a fényképek gyakorlatilag bárhol és bármikor készülhettek. Akár ezekkel a gépekkel is, igaz?

Pete megvonta a vállát. Még mindig nem értette. – Igen, azt hiszem... – De nem érti, mire gondolok, ugye? – kérdezte Jennifer. – Ha az emberünk mindvégig magánál tartotta ezeket a gépeket... – Nem, akkor sem értem. Mi van akkor, ha tényleg így történt? A raktáros letette eléjük a pultra azt a nagy nejlonzsákot, amelybena szóban forgó tárgyak voltak. Jennifer leemelte, és elindult vele a folyosón. Túlságosan is lekötötték a gondolatai ahhoz, hogy válaszoljon Pete kérdésére. Néhány perc múlva ismét az irodájukban voltak. Pete értetlenkedve figyelte, amint Jennifer szemügyre vette az egyik gépet. – Nincs véletlenül egy kis csavarhúzója kéznél? – kérdezte. – Minek? – Le kell szerelnem róla a hátlapot. – Miért? – A gyártási számát keresem... – Miért? – ismételte el az előbbi kérdést Pete Gandy. Jennifer nem válaszolt. Sorra kihúzta a fiókjait, és keresgélt bennük. – A francba is! – szaladt ki a száján. – A karbantartóknak biztosan van – felelte Pete. És továbbra sem értette, miért lenne szüksége Jennifemek a fényképezőgép gyártási számára. Jennifer felpillantott az egyik fiókból. – Maga egy zseni! – mondta lelkesen. – Igazán? Úgy negyedóra múlva már összeírta az összes készülék gyártási számát. A lista első felét Pete-nek adta, a másikat ott tartotta maga előtt az íróasztalon. És közben próbálta megőrizni az optimizmusát. Először is a tudakozót hívta, és miután megkapta tőlük a gyártó cégek elérhetőségeit, feltárcsázta az első számát. Miután elmagyarázta a cég képviselőjének, miről is van szó, és hogy a gyártási szám alapján szeretné kideríteni a készülék tulajdonosának a nevét és lakcímét, az illető beírta az adatokat a számítógépbe, és keresni kezdte... – Richard P. Franklin nevén szerepel ez a készülék a nyilvántartásunkban... – hangzott a válasz. Miután letette, Jennifer már tárcsázta is a következő számot. – Ezt a készüléket Robert Bonham vásárolta meg... Bostonban, Massachusetts államban. Szeretné tudni a lakcímét is? Jennifernek remegett a keze az izgalomtól, miközben feljegyezte azadatokat. Morrison végigfutotta a jelentését. – És mennyire lehetünk biztosak abban, hogy ő a mi emberünk? kérdezte végül. – Négy különböző kamera szerepel ugyanezen a néven. És a gyártók szerint egyik tárgyról sem kaptak olyan hírt, hogy ellopták volna a tulajdonosától. Én szinte biztos vagyok abban, hogy ez a mi emberünk. – És most mit vár tőlem? – Beszélnem kellene a bostoni rendőrséggel. Ha meggyőzné őket arról, hogy nagyon fontos és sürgős az együttműködésük... Morrison bólintott. – Meglesz – ígérte. Jennifernek ettől fogva könnyű dolga volt. Már az első bostoni kollégától megkapta ugyanis azokat az információkat, amelyekre szüksége volt. – Robert Bonham körözés alatt áll nálunk – hangzott a válasz. – A felesége, Jessica Bonham négy évvel ezelőtt eltűnt – tette hozzá anyomozó. Mivel tudta, hogy előbb-utóbb felkeltheti az emberek gyanúját, ha sokáig marad egy helyben, Richard hamarosan fogta a holmiját, és keresett magának egy másik padot. Aztán tovább költözött a következőre. Azon tűnődött, vajon mit csinálhat a nő odabent, de igazából ezt sem érezte különösebben fontosnak. Már rég megtanulta, hogy a türelem a legfontosabb erény, és miután ismét vetett egy pillantást az ablakokra, megint csak maga elé emelte az újságot. Már így is elolvasta a cikkeket háromszor vagy négyszer, sőt talán többször is. Kívülről fújta, hogy milyen filmek mennek a város mozijaiban, tudta, hogy ingyenes számítógép-kezelői tanfolyamokat hirdetnek a közösségi házban. Az újság mindenekelőtt kitűnően megfelelt a céljainak. Eltakarta vele az arcát a kíváncsiskodó tekintetek elől. Nem aggódott különösebben amiatt, hogy felismeri valaki, jóllehet tudta, hogy keresik. Biztosra vette, senki sem feltételezi róla, hogy itt van, ilyen közel. És ha mégis eszébe jutna valakinek, akkor sem ismerhet már rá az újságokban közölt fénykép alapján. Sikerült annyira megváltoztatni a külsejét, hogy azok se ismerjék fel, akik számára nem vadidegen.

A kocsival a közelben, a sarkon túl parkolt le. A zöldséges előtt. Ha menekülnie kellene, pillanatok alatt odaér. És érezte, hogy már csak idő kérdése, ismét szüksége lesz a kocsira. Egy órával később a fax még mindig ontotta magából az oldalakat. A Bostontól megkért anyag Jessica eltűnésének legapróbb részleteit is tartalmazta. Jennifer az íróasztala mögött ült, és lélekben felkészült arra a telefonhívásra, amelynek most jött el az ideje. Miután feltárcsázta a számot, egy női hang szólt a telefonba. – Halló? – Elaine Marshall-lal beszélek? – Igen. Ön kicsoda? – Jennifer Romanello nyomozó a swansborói rendőrőrsről. – Swansboro? – Igen. Ez egy kisváros Észak-Karolinában – mondta Jennifer készségesen. – Zavarhatnám egypár percig? – Én senkit sem ismerek Észak-Karolinában. – A testvére, Jessica miatt keresem – magyarázta Jennifer. Hosszú csend támadt. – Megtalálták? – kérdezte a női hang. Remegett, mintha a legrosszabbtól tartana. – Sajnálom, de nem... Tulajdonképpen azt szeretném megtudni öntől, ismeri-e Robert Bonhamet. És ha igen, mit tudna elmondani nekem róla... A név hallatán Elaine Marshallnak a lélegzete is elakadt. Jennifer tisztán hallotta, hogy így történt. – Miért? – kérdezte végül. – Mert... keressük ezt az embert. – Jessica miatt? Jennifer azon tűnődött, vajon mit érdemes elmondania Jessica testvérének. – Nem – mondta végül. – Egy másik ügy kapcsán merült fel a neve. Hosszas hallgatás következett. – Megölt valakit, ugye? – kérdezte Elaine Marshall. – Ott maguknál, Swansboróban. Jennifer tétovázott. – Van valami, amit el tudna mondani nekem róla? – Az az ember nem normális – jelentette ki a nő határozottan. Jennifer érezte, milyen indulat feszül a szavai mögött. – Mindenki rettegett tőle, beleértve Jessicát is. Erőszakos és veszélyes fickó. És ravasz is. Jessica egyszer meg akart szökni tőle. Mert rendszeresen verte. Egyik este a szupermarketbe ment, hogy vásároljon egy pár zöldségfélét, és...azóta se láttuk. Mindenki biztos volt benne, hogy a férje tette, de... sohasem került elő. Elaine Marshallból kitört a sírás. – Istenem... olyan nehéz volt... és most is az. El sem tudja képzelni, milyen érzés, hogy semmi biztosat nem tudunk róla azóta... tudom, hogy már nem él... Érzem... de ha csak egy halvány kis reménysugár van még...az ember szeretne túllépni az egészen, és akkor megint történik valami,ami felkavarja a múltat... Jennifer hallgatott. Az asszony most már keservesen sírt. – És milyen volt a férfi a kapcsolatuk legelején? – kérdezte halkan,egy kis idő elteltével. – Hát nem mindegy? Biztos lehet benne, hogy elkövette azt, amivel gyanúsítják, bármi legyen is az. Velejéig romlott és gonosz... – Mi csak meg szeretnénk találni... – próbálta visszafogni a nő indulatait Jennifer. – És gondolja, hogy én segíthetek önöknek ebben? Mert én nem. Különben is évek óta keresik. Mi még magánnyomozókat is felfogadtunk az elején, és gondoskodtam arról, hogy továbbra se zárja le az ügyét a rendőrség... – Elaine ekkor ismét elhallgatott. – Itt van a mi körzetünkben – mondta Jennifer. – És szeretnénk biztosak lenni abban, hogy ez alkalommal nem csúszik ki a kezünk közül. Kérem, mondana nekem róla még valamit? Elaine Marshall vett egy mély lélegzetet, és kereste a megfelelő szavakat. – Igen, ez várható volt... régi történet, tudja? – képtelen volt túltenni magát a fájdalmán és a szomorúságán. – Sármos volt és jóképű... és valósággal üldözte Jessicát a szerelmével. És ő is beleszeretett. Eleinte kedves, jóravaló férfinak tűnt. Mindannyian kedveltük. Fél éve jártak már együtt, akkor megtartották az eljegyzésüket. És utána össze is házasodtak. Ezzel egy csapásra minden megváltozott. A férfi betegesen féltékenykedett, és a végén már az sem tetszett neki, ha Jessica bennünket hívott fel telefonon. Egyre ritkábban engedte meg neki, hogy elhagyja a házat, de ha találkoztunk vele ilyenkor, láttuk rajta, hogy veri. A nyomai egyértelműen látszottak a végtagjain. Persze próbáltuk jobb belátásra bírni Jessicát, de az is időbe telt, mire egyáltalán hallgatni kezdett ránk. – Azt mondta, Jessica el akart szökni tőle egyszer... – Végül belátta, hogy nincs más megoldás. Egy pár napig a férfi úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Azután belőlünk akarta mindenáron kiszedni, hogy hová mehetett Jessica. Mi persze hallgattunk. Akkor már tudtuk, hogy pokollá tette a testvérem életét. Kansas Citybe menekült, hogy új elétet kezdjen, de

a férfi valahogy mégis a nyomára bukkant. Levadászta őt... És erőszakkal visszavitte a házukba. Utána ott élt még vele egypár hétig. Nem tudom megmagyarázni, miféle mágikus erővel kellett rendelkeznie ahhoz, hogy ennyire hatni tudjon rá, de akkor már rémes volt együtt látni őket. Jessica tekintete élettelen volt, mintha érezné, hogy nincs menekvés. Az édesanyámmal egyszer aztán elmentünk érte, és szabályosan kivonszoltuk a házból. Visszaköltözött a szüleinkhez, és megpróbált ismét normális életet élni. Egy ideig úgy tűnt, ez sikerül is neki. És akkor egyik este elment vásárolni a szupermarketbe...és azóta se láttuk többé. Miután letette a telefont, Jennifer az asztalánál maradt és gondolkodott a hallottakon. A nő szavai még sokáig ott csengtek a fülében. Robert levadászta Jessicát... Mabel felkelt az ágyból és zuhanyozni ment. A pihenés ellenére is kimerültnek érezte magát. Annyira aggódott Mike és Julie miatt, hogy csak nehezen jött álom a szemére. Személyesen kell beszélnie velük, ebben egészen biztos volt most már. Hogy mielőbb tisztában legyenek ők is a helyzet komolyságával. Miután mindennel elkészült, magához vette a kocsi kulcsait, és kisietett az ajtón. Ekkor jutott eszébe az, amit Julie mondott, közvetlenül az előtt, hogy Mike és ő távoztak a szalonból és beszálltak Emma autójába. Mi van, ha Richard most is követi őket? Mabel megtorpant az ajtó elétt. Mi van, ha Richard azt tervezi, most őt fogja követni, hogy a segítségével megtalálja Mike-ék rejtekhelyét? Lehet, hogy most is szemmel tartja a házát... Végigpillantott az utcán, mindkét irányban. Sehol semmi gyanús. Mégsem volt elég biztos a dolgában. Úgy érezte, nem vállalhat magára ekkora kockázatot. És végül úgydöntött, inkább visszamegy a házába. Miután ismét átgondolta mindazokat az információkat, amelyek Robert Bonhamre vonatkoztak, és lebonyolított még néhány telefonhívást – többek között még egyszer felhívta Elaine Marshallt is -, Jennifer néhány oldalnyi jelentésben foglalta össze, mit sikerült megtudnia aznap. Azután beszélt Pete-tel arról, hogy mit is szándékozik tenni a továbbiakban, majd együtt mentek át Morrison irodájába. Morrison csak akkor pillantott fel, amikor Jennifer letette elé a néhány oldalnyi jelentést, és pár percig lapozgatta. Amikor a végére ért, Jennifer szemébe nézett. – És egészen biztos ebben? – Igen. Még lebonyolíthatunk néhány telefonhívást, de úgy tűnik, máris elég bizonyíték van a kezünkben. Morrison hátradőlt a székében. Vagy egy percig hallgatott, mintha a helyzet komolyságát mérlegelné magában. – És most mi a tervük? Jennifer megköszörülte a torkát. – Amíg meg nem találjuk a fickót, azt hiszem, az lenne a legjobb, ha Pete a parti házban maradna Mikekal és Julie-val. Én úgy látom, nincs más választásunk, mint ez. Ha valóban igaz, amit feltételezünk, akkor pontosan tudható az is, hogy ez a fickó mindenre képes. És talán arra is rájövünk most már, hogy mi lesz a következő lépése. Morrison nagy érdeklődéssel hallgatta. – És gondolja, hogy ők ketten hajlandóak lesznek belemenni? – kérdezte végül. – Igen – felelte Jennifer. – Egészen biztos vagyok benne. Úgy értem, amint megtudják, hogy miről is van szó... – És hogyan tervezi, hogy értesíti őket? Felhívja talán telefonon? – Nem, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha személyesen beszélek erről Julie-val. Morrison helyeslően bólogatott. – Ha ő igent mond a tervünkre, akkor én is megadom az engedélyt – mondta. Néhány perc múlva Jennifer és Pete autóba ültek. Ám egyiküknek sem tűnt fel, hogy követi őket egy Pontiac Trans Am márkájú jármű,amely történetesen lopott volt. Harminckilencedik fejezet Robert Bonham az igazi neve – kezdte Jennifer. – Richard Franklin valójában három évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt. – Én ezt egyszerűen nem is értem – jegyezte meg Julie. A konyhában tartózkodtak mindannyian, Henryék tengerparti házában. Mike és Julie az asztal mellett üldögélt, Pete a hallgatag rendőrnyomozót testesítve meg, a konyhapultra támaszkodott, és mozdulatlanul állt, akár egy szobor. Mike Julie karja után nyúlt, és biztatásképpen megszorította.

Jennifer tudta, hogy a legelején kell kezdenie a mondanivalóját, hiszen Mike és Julie semmit sem tudott a nyomozásról. Ha apránként halad, talán kevesebbet fognak kérdezősködni menet közben, és így jobban tudja érzékeltetni velük a helyzet komolyságát is... – Ez meg hogyan lehetséges? – kérdezte Mike. – Az igazi Richard Franklin sohasem volt nős – felelte Jennifer. – És az édesanyján kívül, aki tavaly egy nyugdíjas otthonban hunyt el, háborodott elmével, senkinek sem tűnhetett volna fel, hogy valaki továbbra is használja a társadalombiztosítási azonosító számát és a többi adatait is. És mivel eltűntnek nyilvánították, nem pedig halottnak, ez a hivataloknak sem tűnhetett fel. Mike döbbenten hallgatta. – És ön arra gyanakszik, hogy Robert Bonham ölte meg. Inkább megállapítás volt ez, mintsem kérdés. Jennifer nem reagált rá azonnal. – Úgy érti, annak alapján, amit ez idáig sikerült egyáltalán megtudnunk róla? Igen, nagyon valószínűnek tartom, hogy ez történt. – Uramisten... Julie kifelé bámult az ablakon. Hirtelen kifutott belőle az erő. Egyfajta tompultság lett úrrá rajta. A parton egy idősebb párt látott sétálni. Most értek oda a házhoz, és megálltak előtte. A férfi lehajolt, felvett a homokból egy kagylót, megnézte, azután egy zacskóba tette, és továbbhaladtak. – Vagyis akkor kicsoda ez a Robert Bonham? – kérdezte. – És honnan tudják, hogy ez az igazi neve? – A házában talált fényképezőgépek gyártási száma alapján sikerült kinyomoznunk a tulajdonos nevét. Évekkel ezelőtt vásárolta ezeket. Ez volt az egyetlen kapocs a múltjával. És amikor megtudtuk az igazi nevet és azt is, hogy hol lakott akkoriban, amikor vásárolta ezeket a készülékeket, már könnyű dolgunk volt vele. Jennifer ekkor a jegyzeteibe pillantott. – Boston külvárosában nevelkedett, egyedüli gyerekként a családban. Az apja alkoholista volt és egy vegyi üzemben dolgozott, az anyja háztartásbeli. A rendőrség legalább tucatnyi alkalommal járt náluk. Mindennapos volt az agresszió, a férj mindkettőjüket verte. Azután meghalt. Jennifer részletesen kitért az apa halálának körülményeire, majd ígyfolytatta: – Beszéltem az egyik nyomozóval, aki dolgozott ezen az ügyön annak idején. Most már nyugdíjas, de nagyon jól emlékezett az esetre. Azt mondta, senki sem hitte el, hogy Vernon Bonham öngyilkos lett, de mivel semmit sem tudtak bizonyítani, és mert tudták, hogy sohasem volt mintaapa és mintaférj, egy idő múlva végül is lezárták az ügyet. Ő maga mindig is arra gyanakodott, hogy a fiú keze van a dologban, és biztosra vette, hogy rázárta az apjára a garázsajtót. Miközben ezt a történetet hallgatta, Julie egyre idegesebb lett. Már a gyomra is fájt tőle. – Na és mi történt az édesanyjával? – kérdezte suttogva. – Egy évvel később hunyt el, gyógyszer-túladagolásban. És ezt az ügyet is öngyilkosságként zárták le. Jennifer elhallgatott ekkor – hagyta, hogy mindenki levonhassa magában a megfelelő következtetést a hallottak alapján. – A következő néhány évet különféle nevelőintézetekben élte le folytatta. – Egyikből a másikba költözött, sehol sem maradt hosszabb ideig. A személyi anyagához egyelőre nem sikerült hozzáférnünk, ígynem tudhatjuk, mi más terhelheti még a lelkét, amit tizenéves korában követett el. De a főiskolán is meggyanúsították egy alkalommal. Állítólag alaposan helybenhagyta az akkori szobatársát, aki lopással vádolta őt, de Robert persze mindent tagadott. Pár hónappal később valaki golfütővel támadott erre a fiúra, miután a barátnőjénél járt, és a sérülései miatt három hétig kezelték egy kórházban. És bár ő egyértelműen Robert Bonhamre gyanakodott, ez esetben sem került elő olyan bizonyíték, aminek alapján letartóztathatták volna. És egy évvel később Robert megszerezte a mérnöki diplomát. – Úgy érti, továbbra is odajárhatott? – kérdezte Mike. – Nem tudom, mi és hogyan történt, de tény, hogy soha egyetlen ügye sem került bírósági fázisba. Jennifer ismét hallgatott egy kis ideig. – Azután... van egy pár év, amikor semmit sem tudunk róla. Talán egy másik államba költözött, vagy csak meghúzta magát... nem tudhatjuk. Legközelebb 1994-ből van róla információnk. Akkor vette feleségül Jessicát. – És vele mi történt? – kérdezte Mike, és amint ezt kimondta, úgy érezte, nem is biztos, hogy szeretné tudni a választ – Jessica 1998-ban eltűnt – felelte Jennifer. – Azóta is eltűntnek van nyilvánítva. Akkor már a szüleinél lakott, és amikor utoljára látták, vásárolni ment egy szupermarketbe. Egy szemtanú emlékezett ugyan arra, hogy látta Robert Bonham kocsiját akkor este a szupermarket előtti parkolóban, de azt senki sem látta, hogy mi történt vele. És Robert ugyanazon az éjszakán tűnt el, mint Jessica. – Arra gondol, hogy megölte a feleségét? – kérdezte Mike. – Jessica családja és a bostoni rendőrség is így gondolja – felelte Jennifer. Mike és Julie is falfehér volt már a megdöbbenéstől. Sűrűnek és fojtogatónaik érezték a levegőt a helyiségben.

– Sikerült beszélnem Jessika testvérévél – folytatta Jennifer. – És tulajdonképpen ez az oka annak is, hogy most itt vagyunk. Tőle tudtuk meg, hogy Jessica egy alkalommal .megpróbált elszökni tőle. Bejárta ugyan a fél államot, de Robert végül valahogyan mégiscsak a nyomára akadt. Jessica testvére mondta, levadászta őt... Ezt a szót használta. Ismét elhallgatott és hagyta, hogy a jelenlévők átérezzék a helyzetet, és felfogják a szó súlyát. – Nem tudom, hogy értesültek-e már róla, de Robert Bonham, vagyis Richard felmondott a munkahelyén. Egy hónappal ezelőtt. És a házában fényképeket találtunk önről, Julie. Több száz felvételt. Ennek alapján biztosra vehetjük, hogy figyelte önt, a nyomában volt a nap minden szakában, mióta csak megismerkedtek egymással. És ezenkívül a múltjában is kutakodott. – Ezt meg hogy értsem? – kérdezte Julie alig hallhatóan. – Azon a héten, amikor állítólag a haldokló édesanyját kereste fel, valójában Daytonába utazott. Azért, hogy minél több dolgot megtudjon önről. Egy magánnyomozót fogadott fel előtte. Már beszéltem erről az ön édesanyjával is. Úgy tűnik, igyekezett mindent megtudni önről, amit csak lehetséges. Mint egy vadász... Julie egyre csak erre gondolt, és érezte, hogy egészen összeszorult közben a torka. – De miért éppen én? – kérdezte végül. – Miért pont rám esett a választása? A hangja egészen elhalt a végére, mint egy kisgyermeké, akit a sírás fojtogat beszéd közben. – Ezt még nem tudhatjuk teljes bizonyossággal – hangzott Jennifer válasza. – De megmutatom önöknek, mit találtunk még. Még? Ugyan mivel és hogyan lehet ezt tovább fokozni? Jennifer kinyitotta a dossziéját, és letett egy fényképet eléjük az asztalra. Azt a felvételt, amelyet Robert éjjeliszekrényén talált. Mike és Julie együtt vették szemügyre. Nehezükre esett bármit is mondani ezek után. Csak lassan emelték a tekintetüket ismét a rendőrnőre. – Félelmetes a hasonlóság. Ugye, önök is így látják? Ez a nő itt Jessica. Biztosan értik, miért szerettem volna, hogy ezt is lássák. Julie-t első pillantásra is kirázta a hideg a látványtól. Mégis muszáj volt még egyszer megnéznie. Most már sokkal több értelme volt mindannak, amit Jennifertől hallottak idáig. A fiatal nő nyakában ott volt a medál, amelyet Richard... nem is, hanem Robert... Julie-nak ajándékozott. Amikor maga elé suttogta a nevét, olyan érzése volt, mintha nem is a saját hangját hallaná. – Jessica Bonham... – mondta. – Neki is J. B. a monogramja. Julie hallotta, hogy Mike-nak a torkán akadt a szó. – Tudom, hogy ez most nagyon nehéz helyzet önöknek – folytatta Jennifer. – De van még valami, ami miatt feltétlenül beszélni akartunk önökkel. És ez Andrea... És az is, ami feltételezésünk szerint Jessicával is történhetett... valamint bizonyára az igazi Richard Franklinnel is. És ezért azt szeretnénk, ha beleegyeznének, hogy Pete Gandy nyomozó itt maradjon önökkel legalább néhány napra. – Úgy érti, itt, a házban? – kérdezte Mike. – Ha nincs ellenükre... Julie üveges tekintettel meredt maga elé. Mike Pete Gandyre pillantott. – Igen – mondta végül. – Én jónak tartom az ötletet. Pete kiment a kocsihoz, és miután kiemelte a csomagtartóból az útitáskáját, amelybe összecsomagolta a legfontosabb holmijait, megtorpant. Látta, hogy Jennifer a parton sorakozó házakat pásztázza. – Mindig ilyen nagy a csend vajon errefelé? – kérdezte. – Azt hiszem, igen – felelte Pete. Jennifer tovább tanulmányozta a környéket. Mindössze néhány jármű parkolt az út szélén a közelükben. A szokásos márkájúak – SUV, Camry és egy Trans Am. Ez utóbbi talán egy tizenéves fiúé lehet. Ő legalábbis középiskolás korában szeretett volna ilyet. Összesen hat kocsit látott csupán a környéken, vagyis legfeljebb minden negyedik házhoz tartozik egy. Ez a tény nem nyugtatta meg őt különösebben, de úgy érezte, annál mindenképpen nagyobb biztonságban tudhatja itt őket, mint ha a városban maradtak volna. – És hogy tervezi, végigvirrasztja az egész éjszakát? – kérdezte Pete-től. – Igen – felelte a főnöke, miközben becsukta a motorháztetőt. – Legfeljebb reggel alszom majd egy pár órát. Úgyhogy várom a hívását, ha sikerült megtudni még valamit. – Azonnal értesíteni fogom. Pete bólintott. Majd rövid hallgatás után azt mondta: – Nézze, Jennifer, belátom, hogy szükség van erre az óvintézkedésre, de komolyan gondolja, hogy a fickó itt lehet valahol a közelünkben? Nem az a valószínűbb, hogy a saját irháját próbálja menteni? Julie akkor éjjel le sem hunyta a szemét. Egyre csak az óceán morajlását hallgatta, a szabályos ritmusban érkező újabb és újabb hullámok zaját, amint kifutnak a partra. Mike ott feküdt mellette az ágyban. Az ablakot résnyire nyitva hagyták, mielőtt lefeküdtek. Amint látta, hogy Mike már mélyen alszik, Julie felkelt az ágyból és becsukta, aztán még egyszer meggyőződött róla, hogy rendesen zár-e az ablakkilincs.

Amikor kinézett az ablakon, látta, hogy a konyhából fény szűrődik ki. Pete Gandy nem is olyan rég még fel-alá járkált, azután sorra felkereste a ház többi helyiségét is, de az utóbbi egy-két órában már nem lehetett hallani a mozgását. És annak ellenére, hogy korábban kellemetlen tapasztalatai voltak vele, Julie most örült annak, hogy itt volt velük és vigyázott rájuk. Egyfelől erős férfi, aki érti a dolgát, másfelől – és ez még ennél is fontosabb fegyver is volt nála. Richard a dűnék között állt, és onnan figyelte a parti házat. Most sárga villanyfény szűrődött ki az egyik ablakból. Eleinte dühítette persze, hogy Pete Gandy úgy döntött, itt marad velük a házban, de pontosan tudta, hogy számára nem lehet akadály ez a rendőr. Mint ahogy Mike és Singer sem állhat az útjába. Őt és Julie-t a jóisten is egymásnak teremtette, és ennek tudatában minden akadályt lefog győzni csak azért, hogy ők ketten végre elérhessék a megérdemelt végső boldogságot. És más nem számít ezen kívül. Ez a helyzet semmivel sem jelent nagyobb kihívást a számára, mint ellopni egy újabb autót, vagy megváltoztatni a külsejét. Vagy akár még egyszer újrakezdeni az életét valahol másutt. Aztán arra gondolt, vajon hová mennek majd ők ketten innen, Észak-Karolinából. Úgy gondolta, Julie biztosan jól érezné magát San Franciscóban, ahol egymást érik a hangulatos kisvendéglők és kávézók, és csodálatos a kilátás a Csendes-óceánra. Vagy akár Chicagóban is, ahol minden csupa mozgás és változás. Csodálatos lesz, gondolta. Egészen varázslatos. Aludj jól, tette hozzá gondolatban, és közben halvány mosoly suhant át az arcán. Aludj és álmodj is, az új jövőnkről, mert holnap estére mindez már valóra kezd válni. Negyvenedik fejezet Másnap este bágyasztó volt a levegő. A szél kitartóan fújdogált ugyan, és az ég sötétjének egyhangúságát néhány felhő is enyhítette, mégis nagy volt a fülledtség. Az óceán nyugodtnak tűnt. Lassacskán emelkedett a vízszint a dagály közeledtével. A sós óceán illatától volt terhes a levegő. Egy órával korábban fejezték be a vacsorát. Singer ott állt a hátsó ajtó előtt, és csóválta a farkát, de nem túl feltűnően. Julie odament hozzá, és kinyitotta az ajtót, hogy kiengedje. Figyelte, amint a kutya leszalad a lépcsőn, azután eltűnik a szeme elől a sötétben. Nem volt jó érzés kiengednie Singert ilyenkor – annak ellenére sem, hogy Mike és Pete is itt tartózkodott a házban. Valahogy mindig is nagyobb volt a biztonságérzete, amikor Singert ott tudhatta maga mellett. Ám be kellett látnia, hogy egy ilyen nagy testű kutyának szüksége van a rendszeres mozgásra, és mindig is az esti órák tűntek a legalkalmasabbnak erre. És a kora reggel, amikor senki sem járt még odakint, ámde napközben, amikor sokkal többen mozogtak a környéken, nem hagyhatta póráz és szájkosár nélkül csatangolni. Az esti órák tűntek hát alkalmasnak még. Arra gondolt, most neki is biztosan jót tenne egy kis esti séta a frisslevegőn, de végül lemondott erről. Kétsége sem volt afelől, hogy Mike és Pete is lebeszélné róla, ha kikérné a véleményüket. Még akkor is nemet mondanának neki, ha ennél jobban ragaszkodna a hirtelen támadt ötlethez. Pedig tényleg jólesett volna járni egyet a szabadban. Ezt most legfeljebb gondolatban tehette meg... Emma és Mabel is felhívta őket ma. Azután Henry telefonált még egyszer, valamivel később, hogy beszéljen Mike-kal. Egyik beszélgetés sem tartott tovább azonban néhány percnél. És úgy tűnt, senkinek sem volt különösebben sok mondanivalója a számukra – Mabel kivételével, aki azután kereste őket, hogy beszélt Andrea szüleivel. Tegnap végre, valamikor késő éjszaka, Andrea magához tért a kómából. És bár még nem volt képes tökéletesen tájékozódni a világban, az orvosai szerint most már reménykedhetnek abban, hogy teljesen rendbe fog jönni. Jennifer úgy tervezte, néhány nap múlva ő is beszélni fog vele. Jennifer Romanello már kétszer is telefonált, hogy tájékoztassa őket a legújabb fejleményekről. Végre sikerült elérnie a magánnyomozót, aki Julie múltja iránt érdeklődött Richard megbízásából, és a szokásos tiszteletkörök után, amikor is azzal próbált érvelni, hogy a szakmai etika tiltja, hogy kiadja a megbízója nevét, az illetőt végül is sikerült jobb belátásra bírnia. Végül még arra is ígéretet tett, hogy elküldi nekik azokat a telefonszámlákat, amelyek bizonyítják, hogy Richard több alkalommal is beszélt vele telefonon a bérelt házból. Sajnos azóta sem bukkantak Richard Franklin vagy Robert – vagy hogy is hívják – nyomára. Julie hátat fordított az ajtónak, majd miután áthaladt a nappalin, a konyhába ment, ahol Mike épp mosogatott. Pete az asztal mellett álldogált, továbbra is a hallgatag zsaru szerepét alakítva. Volt nála egy pár türelemjáték, így próbálta agyonütni az idejét. Többnyire igyekezett észrevétlen maradni, és rendszeres időközönként kiment a házból, hogy körülnézzen. – A környéken tiszta a levegő – jelentette, miután visszatért. Ez volta kedvenc frázisa újabban. Julie átkarolta Mike-ot. – Mindjárt kész vagyok – mondta a férfi. – Még ez a pár tányér van, amit el kell mosogatnom. Hol van

Singer? Julie elővett egy konyharuhát, és nekilátott törölgetni. – Kiengedtem – felelte. – Már megint? – Nincs hozzászokva, hogy egész nap a négy fal között kell lennie. – De azért közben arra is gondolsz, amit Jennifer mondott? – Arra is, meg sok minden másra is. Arra, amit elkövetett. És amit Andreával tett. Hogy hol lehet most? És hogy miért éppen én? Régebben, amikor hasonló esetről hallottam, mindig úgy éreztem, van valamiféle logikája mindannak, ami történik. Még ha csak valamiféle nyakatekert logikája is. Vannak, akik filmsztárokat zaklatnak. Mások hírességeket. Vannak, akik a volt házastársukat vagy barátnőjüket. De mi mindössze néhány alkalommal találkoztunk. És alig ismerjük egymást. Egyre csak azon töröm a fejem, vajon mit tettem vagy mondtam, amivel kiváltottam belőle ezt a beteges dolgot. – A fickó nem normális, ez lehet az egyetlen magyarázata mindennek – mondta Mike. – És nem hiszem, hogy valaha is megérthetnénk,mit miért tesz. A homokdűnék között volt a legjobb hely, ahonnan ráláthatott a házra. Richard innen figyelte Julie-t, amikor az kinyitotta az ajtót, és kiengedte Singert. Mögötte villanyfény világított, az alakját így pont olyannak láthatta, mint egy földre szállt angyalét. Richard azon kapta magát, hogy egyre nagyobb izgalom lesz úrrá rajta, miközben a nőt figyeli. Vajon mi fog történni ezek után? Tegnap, miután sikerült rájönnie, hová bújtak el előle, egy olyan ház előtt parkolt le a kocsijával, amelynek ablakai be voltak ragasztva, és amelynek az ajtaján egy ingatlaniroda plakátja hirdette, hogy eladó. És bár több ház is lakatlannak tűnt a parton, ez nyilvánvalóan hosszabb ideje üresen állt már. Gyorsan felmérte a terepet. Látta, hogy a házat riasztóberendezés védi, de a garázst szerencsére semmi. Egyszerű lakat lógott csak rajta, amit egyetlen pillanat alatt sikerült kinyitnia egy közönséges csavarhúzóval, amelyet a TransAm kesztyűtartójában talált. Egy poros matracon aludt végül, amely az egyik polcon hevert. Amikor alaposabban körülnézett odabent, még egy hűtőszekrényt is talált. Miután meggyőződött róla, hogy működik is, elment és alaposan bevásárolt – megvett mindent, amire csak szüksége lehet mostanában. És most már nincs egyéb teendője, mint türelmesen kivárja, mikor indul szokásos esti portyájára Singer a parton. Tudta, hogy Julie hamarosan kiengedi, mint ahogy tegnap este is – és minden bizonnyal az első éjszakán is, amelyet itt töltöttek. Stresszhelyzetben az emberek ragaszkodnak a szokásaikhoz, mintha abban reménykednének, ez segít nekik rendben látni amúgy feldúlt vagy szétesőben lévő világukat. Már nem látta Singert a távolban. Délután a vas- és edénykereskedésben járt, és mellette talált egy delikatesz boltot. Ott szerezte be azt a négy hamburgert, amelyet odakészített most maga mellé. Már kicsomagolta és kisebb-nagyobb falatokra tördelte őket. Óvatosan begöngyölte mind egy darabka alufóliával, és magához vette. Azután elindult a ház hátsó lépcsője felé, onnan pedig tovább a parti fövényre. Gyűlölöm már ezt a játékot – bosszankodott Pete. – Egyszerűen képtelenség nyerni a gép ellen. Egy újabb elektronikus játékot vett elő nemrégiben – mégpedig rulettet. Julie odaállt mellé. – Most a piros hetesre vagy a fekete nyolcasra tegyen – javasolta. Pete hitetlen képpel nézett rá. Végül az első variáció mellett döntött. – Na látja – mondta Julie elégedetten, amikor a golyó a piros hetesen állt meg. Pete csak most döbbent rá, hogy ettől megint vesztesnek érezheti magát. Igaz, most nem az elektronikával, hanem Julie-val szemben maradt alul. Hosszú ideig fel sem emelte a tekintetét. Mike időközben az utolsó tányért is elmosogatta. Kihúzta a mosogató dugóját, és kinézett az ablakon. Mivel a konyhában égett a villany, szinte semmit sem látott a saját tükörképén kívül. Odakint Richard nekilátott kicsomagolni a gondosan előkészített hamburgerfalatokat. Arra a lépcsőre kezdte rakosgatni őket, szépen sorjában, amely a háztól a dűnékig vezetett. Tudta, hogy Singer hamarabb fog ideérni, mint Mike vagy Julie. És nem is aggódott amiatt, hogy észrevehetik. Igaz, nem tudta pontosan Singer testsúlyát, így csak találomra mérte ki a mennyiséget a keserű porból, gondosan ügyelve arra, nehogy elnyomja a marhahús ízét. Azt végképp nem szerette volna látni, hogy Singer csak megszagolja, és a végén rájöjjön, hogy nem is az, mint aminek látszik, aztán pedig ügyet sem vetve rá többé, továbbmenjen a házba. Dehogy. Hiszen ennek aztán az égvilágon semmi értelme se lenne. Singer amúgy is megharapta már őt egy alkalommal. Nem volt kedve még egyszer szembe találni magát a hatalmas fogakkal és azokkal az erős állkapcsokkal. És igaz, hogy Julie akkor megfékezte Singert, de már nem ringathatta magát abban az illúzióban, hogy most is ugyanezt tenné hasonló helyzetben. És volt valami abban a kutyában, ami kifejezetten irritálta őt. Valami, amit egyelőre képtelen volt megfogalmazni

magának. Valami, ami nem is kutyaszerű vagy kutyára valló... Mindössze abban volt biztos, hogy amíg a kutya itt sertepertél Julie körül, addig nem férkőzhet a közelébe. És akkor Julie továbbra sem fogja megérteni őt, és ellenáll majd a közeledésének. Óvatosan elindult vissza a rejtekhelye felé, ahol aztán kényelembe helyezte magát, és várta a fejleményeket. Mike és Julie a pamlagon ültek a nappaliban, és Pete Gandyt figyelték, aki újabb és újabb játékokkal próbálkozott, ugyanolyan sikerrel, mint addig. – Meséltem neked arról a levélről, amit Jimtől kaptam? – kérdezte Julie váratlanul. – Karácsony este... miután meghalt... Úgy hangzott ez, mintha vallomást akarna tenni. Árny suhant át az arcán, és Mike látta rajta, már ő maga sem biztos abban, hogy tényleg el akarja mondani ezt neki. – Említetted egyszer, igen... – felelte. – De azt akkor sem mondtad el, hogy mit írt benne. Julie bólintott. Mike vállának támaszkodott, ő pedig átkarolta Julie-t. – Nem kell elmondanod, ha most már úgy érzed, talán mégsem jó ötlet – mondta a férfi szelíden. – Azt hiszem, mégis tudnod kellene róla – felelte Julie. – Mert úgy érzem, tulajdonképpen rólad meg rólam szól. Mike hallgatott, türelmesen várta, hogy Julie folytassa. Egymásra néztek közben, és Julie egészen halk hangon kezdte. – Ez a bizonyos levél elsősorban Singerről szólt – kezdte. – Arról, hogy Jim miért döntött úgy, egy dán doggal lep meg engem karácsonyra. Mert nem akarta, hogy egyedül maradjak. És mert tudta, hogy nincs családom. Arra gondolt, egy kutya sok segítséget jelenthet nekem abban ahelyzetben. És tökéletesen igaza is volt. A levél végén azonban... azt írta, azt szeretné, hogy legyek boldog ismét. Arra kért, találjak magamnak valakit, aki boldoggá tesz. Elhallgatott, és kissé erőtlen mosoly tűnt fel az arcán. Mike hosszú napok óta most először látta ismét mosolyogni őt. – Ezért mondtam, hogy talán rólad meg rólam szól. Tudom, hogy szeretsz engem, és én is szeretlek téged. És te képes vagy ismét boldoggá tenni engem, Mike. Azok után a megpróbáltatások és szörnyűségek után is, amiken mostanában mentünk keresztül, én most is boldog vagyok melletted. Csak ezt szerettem volna mondani neked. Hogy tudd, hogy így van. Valahogy nem illettek ide ezek a szavak. Mike nem is igazán értette, miért volt olyan fontos Julie-nak, hogy éppen most mondja el neki mindezt. Olyan érzése volt, mintha búcsúzkodna tőle, és már nosztalgiával tekintene vissza a kapcsolatukra. Közelebb húzta őt magához. – Te is boldoggá teszel engem, Julie – mondta szelíden. – És igazad van. Én is szeretlek téged. Julie egyik kezét Mike térdére tette ekkor. – Ne hidd, hogy azért mondom ezt neked, mert véget akarok vetnia a kapcsolatunknak – mondta. – Szó sincs róla. Csak azért mondtam el neked mindezt, mert nem is tudom, hogyan bírtam volna ki ezt az utóbbi néhány hetet nélküled. És mert sajnálom, hogy miattam ilyen lehetetlen helyzetbe kerültél. Én rángattalak bele. – Nincs mit sajnálnod rajta, és nincs is miért mentegetőznöd előttem... – Már hogyne lenne. Hiszen mindig is te voltál az egyetlen férfi, aki Jim óta a tökéletes társ lehetett volna a számomra. Azt hiszem, ő is ezt próbálta megértetni velem abban a levélben. Úgy érzem, éveken át vaknak kellett lennem ahhoz, hogy ezt ne vegyem észre. Ha hallgattam volna rá, akkor soha semmi közöm se lett volna Richardhoz. És szeretném, ha tudnád, hogy hálás vagyok neked azért, hogy ezt is képes voltál elviselni értem. És hogy most is itt vagy mellettem, és számíthatok rád. – Nem is volt más választásom – dünnyögte Mike maga elé. Richard a rejtekhelyén lapult, és figyelt. Hosszú percek óta várta, hogy feltűnjön a kutya árnyalakja a dűnéken. Végre valami mozgásra lett figyelmes. Singer volt az. Hatalmas teste kirajzolódott a holdfényes éjszakában. Lusta léptekkel, ráérősen haladt, nagy fejét ide-oda ingatva közben. Ahogy közeledett, kirajzolódtak a bundáján a foltok, és egyre hatalmasabbnak tűnt – szinte kísérteties jelenség volt a néptelen, éjszakai parton. Richard figyelte. Singer megfordult, mintha végre szagot fogott volna. És elindult a lépcsők felé. Mindjárt odaér... A kutya még lassabban haladt tovább, mint eddig. Megtorpant, és kissé megemelte az orrát. Aztán vizslatni kezdte a lépcsőket, de egyelőre egy tapodtat sem mozdult abba az irányba. Na, mi lesz már? Gyerünk!, biztatta magában Richard a folytatásra. Mire vársz még? Singert azonban mintha odacövekelték volna. Richard idegei már pattanásig feszültek a várakozástól. Na, mi lesz már? Edd meg végre! A legszívesebben már hangosan sürgette volna. Eddig észre sem vette, hogy még a lélegzetét is

visszafojtotta, miközben a kutyát figyelte. A parton egyhangúan zúgtak a hullámok, nyaldosták a homokot. A nagyra nőtt fű lágyan hullámzott körülötte az esti szélben. Amikor felpillantott az égre, egy hullócsillagot látott – fehér fénycsíkot húzva tartotta látóhatár pereme felé. Na, végre! Singer megmozdult. És elindult előre. Tétován, de mégiscsak abba az irányba, amerre ő szerette volna. A fejét kissé előrenyújtva, ami biztos jele volt annak, hogy már érzi a hamburger illatát. Még egy lépést tett, azután egy harmadikat is. Innen már látnia kellett a finom falatokat. És a következő pillanatban már oda is hajolt az első fölé. Lehajtotta a fejét és megszimatolta. Aztán ismét felemelte a fejét, mintha azon tűnődne, szabad-e ilyesmit tennie. A távolból egy hajókürt szólt. A hangját felkapta a szél és odébb sodorta. Singer ismét lehajtotta a fejét, és enni kezdett. Swansboróban a rendőrőrsön Jennifer Romanello az egész estét azzal töltötte, hogy megpróbált minél több dolgot megtudni a rejtőzködő életmódot folytató Robert Bonhamről. A kapitány nemrég behívatta magához az irodájába. Nem tudta, mire számíthat, de miután becsukta maga után az ajtót, olyan dicséretet kapott az eddig végzett munkájáért tőle, hogy egészen belepirult. – Az ösztönös megérzést nem lehet tanítani. Pedig nagy szükségünk van erre a képességre – mondta. – És lehet, hogy Pete Gandy téved, amikor a maffiától retteg, de abban igaza van, hogy itt, Swansboróban is nagyot változott a világ az utóbbi időben. És mint mindenhol, sajnos, itt sem a kedvező irányba. Mindannyian azt szeretnénk hinni, hogy ez csak egy álmos, poros kisváros, ahol eseménytelenül telnek anapok. És bár ez többnyire így is van, azért nálunk is kifordul néha a sarkából a világ. Jennifer tudta, hogy nem érdemes megszólalnia, amikor a kapitány ilyen filozofikus hangulatban van. – Maga kezdettől fogva tudta, vagyis megérezte, hogy ez az ember bűnöző. És kitűnő munkát végzett ebben az ügyben. Rengeteg információt beszerzett, és azt is kiderítette, ki ez az ember valójában. Ez egyedül a maga érdeme. – Köszönöm – mondta Jennifer halkan. Úgy látta, a kapitány szigorú vonásai egészen ellágyultak ekkorra. És aztán, amikor útjára bocsátotta, megint felvette a hivatalos arcát. Mintha egyszerre csak türelmét veszítette volna amiatt, hogy még mindig itt van az irodájában, ahol semmi keresnivalója. Intett az ajtó felé. – Na, menjen vissza a helyére, és nyomozzon tovább – utasította. – Van még egy kis dolga, azt hiszem. Talán arra is sikerül rájönnie, hogyan kaphatnánk el végre ezt a fickót. – Igenis, uram – mondta Jennifer, és távozott. Közben érezte, hogy a kollégák egy emberként figyelik, és nem kis erőfeszítésébe került, hogy megállja mosoly nélkül. Követte hát a parancsnok útmutatásait. Tovább bogarászta a Bostontól kapott anyagot, és próbált utolérni telefonon olyan embereket, akik ismerték Robert Bonhamet. Közben a kollégája, Burris egyre emeltebb hangon telefonált Pete Gandy asztalánál. Látta, hogy a férfi élénken bólogat, hevesen gesztikulál és jegyzetel, majd végül leteszi a telefont, feláll, és elindul a jegyzeteivel, egyenesen felé. – Az imént érkezett egy bejelentés – mondta. – Megtalálták a kocsiját Jacksonville-ben egy parkolóban, az Onslow Kórház előtt. – Vajon ő is ott lehet még a közelben? – Nem hinném. A parkolóőr szerint napok óta ott áll már a kocsija. Ő nem tehet egyebet, mint estéről estére végigjárja a parkolót, felírja az ott álló járművek rendszámát, és várja, hátha előkerül a tulajdonos, hogy kifizesse a parkolási díjat. Azt mondja, aznap irta fel először ezt a rendszámot, amikor Gandyvel kint jártatok Richard házánál. Mivel ő huszonnégy órás műszakban dolgozott az utóbbi néhány napban, csak tegnaplátta először a híradót. Ma bement a munkahelyére, hogy utánanézzen a füzetében, és akkor vette észre... így már érthető, miért nem érkezett bejelentés a kocsiról, és miért nem találták meg eddig. – De őt senki se látta? – Nem, legalábbis nem tudunk róla. A jacksonville-i rendőrség megmutatta a parkolóőrnek Robert Bonham fényképét, de az nem ismerte fel. Mindjárt indulok is oda, hogy kérdezősködjek utána a helyszínen, hátha mégis sikerül a nyomára bukkannunk. Talán akad valaki, aki látta öt. Van kedved velem jönni? Jennifer elgondolkodott a lehetőségen. Igaz, hogy egyelőre nem jutott előrébb a telefonálgatással, de abban sem lehetett biztos, hogy Jacksonville-ben több sikerrel járhatna. Persze esetleg előkerülhet még valaki, aki látta a gyanúsítottat. Na és akkor mi van? A leginkább a jelenlegi tartózkodási helyét kellene kideríteniük. – Azt hiszem, inkább itt maradok – felelte végül. – Átbogarászom a régi aktákat. Talán van itt valami, ami eddig elkerülte a figyelmemet. Az ablakokat elsötétítették már a függönyökkel. Az étkező ablaka azonban nyitva volt. És Richard látta

az odabent tartózkodók árnyalakjait. Hallani azonban semmit sem hallott a hullámzás egyhangú morajlásán kívül. A levegő mozdulatlan volt, ő pedig a lélegzetét visszafojtva várta a további fejleményeket. Julie hamarosan elindul a hátsó ajtó felé. Singert sohasem hagyta még húsz percnél hosszabb időre csatangolni odakint. És Richard szerette volna látni az arcát, amikor kiáltozni kezdi a kutya nevét. Egy pillanatra se vette le a szemét az ajtóról. És közben abban reménykedett, Julie képes lesz megbocsátani majd ezt a tettét. Majd ő megvigasztalja Julie-t nagy bánatában. De addig persze még el kell telnie egy kis időnek. És Julie-nak túl kell tennie magát ezen a megrázkódtatáson. És ez is törvényszerűen bekövetkezik majd, amint kettesben marad vele, Singer végigpásztázta a lépcsőt, azután elindult a part felé. Már egyre erőtlenebbek voltak a léptei, és kilógott a nyelve. Azután futni próbált, hát ha így maga mögött hagyhatja a fájdalmat, amelyet a gyomrában érzett Ám ekkor hirtelen fulladni és zihálni kezdett. Jennifer most Jessica Franklinre összpontosította minden figyelmét. Azon tűnődött, vajon hogyan akadhatott a nyomára Richard. Talán hitelkártyát használt a nő? És ez vezette a nyomára? Nem valószínű. Ehhez legalábbis kellett hogy legyen egy bennfentes ismerőse Richardnak valamelyik hatóságnál. Ezt nem tartotta valószínűnek. Hát akkor? Hát akkor hogyan talált rá? Talán valaki a családtagok közül felhívta Jessicát... és a férfi valamilyen módon a telefonhívás alapján kinyomozta a tartózkodási helyét? Ez már valószínűbbnek tűnt. Sok ember hanyagul kezeli a telefonszámláit, és ha részleteset kér a szolgáltatótól, akkor ezen szerepelnek a hívószámok... És akkor ennek birtokában már nem volt más dolga, mint felhívni a távolsági hívásokhoz tartozó számokat... Lehet, hogy a számlához csak úgy juthatott hozzá, hogy végigbogarászta az illető kukáját, vagy... betört a lakásába, amikor senki sem tartózkodott otthon. Nyilván ezt tette Julie-val is, úgyhogy talán... Vajon távolsági hívásnak minősül-e az, ha az ember Swansboróból a Topsail-szigetre telefonál? Mert ha igen, akkor mielőbb figyelmeztetnie kell Henryt, Emmát és Mabelt, hogy ne hívják Mike-ot és Julie-t telefonon... vagy ha már megtették, tüntessék el a hívások nyomát. Semmisítsék meg a telefonszámláikat, amint kifizették. Továbbra sem hagyta nyugodni a kocsi. Nem volt abban semmi meglepő, hogy a férfi csak úgy otthagyta persze az autót, de hát azóta is közlekednie kell valamilyen módon... És mégis hogyan? Talán taxival jár azóta? Nem... ezt az ötletet rövid gondolkodás után elvetette. Elég ravasz és tájékozott ahhoz, hogy tudja, mivel már körözik, a hivatásos fuvarozók most sokkal jobban odafigyelnek az utasaikra, mint egyébként. És annak alapján, hogy a jelek szerint nem egyszer sikerült már észrevétlenül felszívódnia, miután elkövetett valamit, Jennifer úgy érezte, nem is számíthatnak arra, hogy könnyen hibázna. És mi van akkor, ha továbbra is itt bujkál még a környéken, és Julie-t keresi? Vajon hogyan próbálna a nyomára bukkanni? A telefonkönyvön dobolt az ujjaival, miközben ezen a kérdésen törte a fejét, amikor látta, hogy Morrison kapitány az irodájába tart. – Kapitány... A főnöke meglepődve pillantott hátra a válla fölött. – Azt hittem, maga is elment a kollégával a kórházhoz, ahol megtalálták a kocsit – jegyezte meg. – Gondolkodtam rajta, de aztán... – De aztán? – Ön tudja talán, hogy pontosan hol is van ez a kórház? – kérdezte Jennifer. – Úgy értem, a város központjában? Vagy inkább a külső részében? – A kellős közepén. De miért kérdezi? – És mi van még ott azon a környéken? Úgy értem, ön járt már ott személyesen? – Persze, épp elégszer. Nos, ott vannak az orvosi rendelők, aztán néhány benzinkút is. Mint mondtam, a város közepén van. – Na és a bevásárlóközpont? – Az utca túloldalán. Szemben a parkolóval – hangzott a válasz. – Na mi az, valami baj van talán? – Csak azon tűnődöm, vajon mivel közlekedhet azóta, hogy ott hagyta a kocsit. Mit gondol, talán elkötött egyet? A kapitány felvonta a szemöldökét. – Utánanézek. Mindjárt nekilátok telefonálni. Jennifer bólintott. Gondolatban eközben már egy újabb forgatókönyv lehetőségeit latolgatta magában. Levette a falról a járőrautó kulcsait. – Mi az, hová megy? – kérdezte Morrison.

– Arra gondoltam, mégis megnézem magamnak a kórház környékét. Hátha sikerült megtudnia valamit már a kollégának – felelte Jennifer. – És ha hallana közben valamit egy lopott autóról, ami arról a környékről tűnt el... kérem... azonnal értesítsen. Rendben? – Hát persze. Julie az ablak előtt állt, és homlokát az üveghez szorította. Egyre csak a partot pásztázta a tekintetével. – Hallottad már ugatni Singert? – kérdezte Mike-tól. Mike odament hozzá. – Nem, még nem. Szerintem még be sem fejezte a szokásos esti portyát. – Mennyi ideje lehet kint? – Nem túl régen. Biztosan itt lesz egy pár perc múlva. Julie bólintott. A távolban az óceánon egy hajó fényei világítottak a sötétben. Bár a part is teljes sötétségbe borult, úgy érezte, biztosan észreveszi majd Singert, amikor közeledik a házhoz. – Talán mégis ki kellene mennem, hogy visszahívjam... – Ha gondolod, szívesen megteszem helyetted... – Nem, majd én... – mondta Julie. – Úgyis rám férne már egy kis friss levegő. Pete figyelte, amint a lány az ajtóhoz ment. Richard még előre is hajolt, amikor észrevette, hogy Julie ott áll az ablakban. Az arcát megvilágította a villany fénye. És ő most már teljes bizonyossággal érezte, hogy soha senkit sem szeretett még annyira életében, mint éppen Julie-t. Amikor Mike is odalépett az ablakhoz, egy csapásra lelombozódott. Ez elrontott mindent. És azután mindketten odébb álltak az ablaktól. Richard megrázta a fejét. Egy pillanatig se fogja sajnálni mindazt, ami Mike-kal történik majd. Várt egy kicsit, és máris érezte, mit fog tenni most Julie. És egy pár pillanat múlva hallotta is a hangját. A tiszta, sós levegő mintha még fel is erősítette volna egy kissé. Arra gondolt, ha van egy kis szerencséje, akkor most lemerészkedik a partra. De erre mégsem számíthatott. Nem... Kiáltozni fogja ugyan Singer nevét, hogy visszahívja a házba, de ő maga nem indul el a partra. Ám a kutya sem fog előkerülni. Singer ez alkalommal ott marad, ahol most is van. Julie már legalább három perce kiáltozta Singer nevét, a verandán föl és alá szaladgálva, amikor Mike is csatlakozott hozzá. – Még mindig nem jött vissza? – kérdezte. Julie megrázta a fejét. – Nem. Még csak a színét se láttam azóta. Mike is alaposan körülnézett a környéken. – Ha akarod, elindulok megkeresni. Lehet, hogy csak a hullámzás zaja miatt nem hallja a hangodat... Julie elmosolyodott. – Köszönöm. Mike elindult lefelé a verandáról a partra vezető lépcsőn. – Pár perc múlva visszajövök – ígérte. És nem sokkal ezután Mike is kiáltozni kezdte Singer nevét. Negyvenegyedik fejezet Jennifer Romanello kénytelen volt hunyorogni a szembejövő autók reflektorainak erős fénye miatt. Mivel az utóbbi néhány napban jóformán nem is aludt, ez nem csak hogy látszott rajta, de a szeme is szabályosan fájt miatta. Épp azon tűnődött, megálljon-e egy kávéra, mert különben képtelen lesz továbbra is ébren maradni, amikor recsegni kezdett a rádiója. Azonnal felismerte a rendőrkapitány hangját, és már nyúlt is a mikrofon után. – Úgy tűnik, talán van végre valami nyom, amin elindulhatunk mondta neki Morrison. – Most beszéltem a jacksonville-i őrssel. Bejelentést kaptak arról, hogy elloptak egy autót egy ottani parkolóból aznap, amikor Richard eltűnt. Shane Clinton a tulajdonos neve, és ő is Jacksonville-ben lakik. – Tudja a lakcímét is? – Igen. Már mondom is... Melody ane 412. – És milyen autót loptak el tőle? – Egy 1994-es évjáratú Pontiac Trans Americant. Zöld a színe hangzott a válasz. Morrison már diktálta is a rendszámot, azután hozzátette: – Már kiadtuk rá a körözést. – És beszélt is már a tulajdonossal, uram? – kérdezte Jennifer.

– Még nem, de ott lakik valahol a kórház közelében. Megadjam a telefonszámát? – Igen, legyen szíves. Morrison már diktálta is. Jennifer nem írta fel, sikerült fejben tartania. És úgy döntött, máris elindul, hogy megkeresse az illetőt. Mike minden egyes lépéssel bokáig süppedt a parti homokban. Fel-alá futkározott, Singert keresve. Amikor hátrapillantott a válla fölött, látta, hogy Julie továbbra is a verandán áll. – Singer! – kiáltotta Mike újra meg újra. A szeme mostanra már hozzászokott a sötétséghez. Újra meg újra végigpásztázta tekintetével a dűnéket, a kutyát keresve. Tudta, hogy néha a dűnéken túlra is elcsatangolt, és be-benézett a házak közé, de az azért mégiscsak szokatlan volt tőle, hogy még csak nem is ugatott a neve hallatára. Máskor már rég előkerült ilyenkorra. Tölcsért formált a kezéből, és újra meg újra Singer nevét kiáltozva haladt tovább. És egyszer csak... egy nagy sötét foltra lett figyelmes a homokban tőle balra, az egyik házhoz vezető lépcső közelében. Azonnal ráismert. Hátrafordult és azt kiáltotta Julie-nak: – Megvan! Megtaláltam! Miután tett még néhány lépést a kutya felé, már beszélt is hozzá. – Hát te meg mit csinálsz itt? Gyere csak haza velem, nagyfiú! Singer egyedül a farkát mozdította meg, azt is éppen hogy csak. És Mike ekkor hallotta meg a halk, nyüszögő hangot és a zihálását is. Most már látta, hogy egészen kilóg a nyelve, és hevesen emelkedik és süllyed a mellkasa. – Úgy látom, teljesen kimerültél... – állapította meg, de aztán észbekapott. Singer nyüszögése fájdalomról árulkodott. – Jól vagy? – kérdezte aggódva. Singer meg se mozdult. – Singer? – hiába is szólongatta. Leguggolt mellé, és miután a kezét a kutya mellkasára tette, érezte,milyen hevesen ver a szíve. A tekintete üveges volt, és úgy tűnt, minthaőt sem ismerné fel, hiába hajolt oda elé. És nem reagált az érintésére, a simogatására sem. Azt csak ekkor vette észre, hogy a hátsó lábai megállás nélkül remegnek és rángatóznak. Pete Gandy is kiment a hátsó verandára Julie-hoz. – Mi történt? – kérdezte. Julie hátrapillantott rá. – Mike-ot és Singert várom vissza a partról – felelte. Pete bólintott. Szótlanul álltak egy darabig egymás mellett, mindketten a partot kémlelve. Julie már el sem tudta képzelni, hol lehetnek, amikor ismét hallotta Mike hangját. Az ő nevét kiáltotta... És bármilyen messze volt is tőle, érezte a hangjából, hogy baj van. A következő percben pedig már látta is Mike-ot, aki futva közeledett vissza a házhoz. – Singerrel valami nagy baj van! – kiáltotta közben. – Gyere gyorsan! Julie csak nehezen fogta fel a szavak jelentését. Lehunyta a szemét, nem akarta elhinni, hogy ez igaz lehet. – Hogy értsem ezt? Mi a baj? – kiáltotta Mike-nak. – Nem tudom. Gyere! Siess! – ez volt Mike válasza. Julie érezte, hogy elszorul a mellkasa. És elindult a lépcsőn. – Várjon! – szólt utána Pete, és megpróbálta elkapni a karját, hogy megakadályozza, de Julie már futott is Mike felé. Miközben nézte, amint végigszalad a lépcsőn, Pete azon tűnődött, mitévő legyen most. Utánuk menjen – vagy maradjon inkább a házban? – A francba is! – mondta bosszúsan az orra alatt, azután ő is elindult a part felé. Richard figyelte őket. Látta, hogy már mind a hárman futnak odalent a parton. És ahogy távolodtak tőle, egyre magasabbra szökött az adrenalinszintje. Végre, elkezdődött! Amikor elnyelte a három alakot a sötétség, elindult visszafelé a dűnéken át. Óvatosan, egészen mélyre hajolva, de sietős léptekkel egyenesen a ház felé. Az egyik kezében egy kerékemelőt tartva, amelyet a kocsi csomagtartójában talált. Julie hangosan zihált a futástól, mire odaért. És egyre inkább úrrá lett rajta a pánik közben. Hallotta, hogy Pete ott van a nyomában, és a nevét kiáltozza, arra kérve, hogy menjen vissza a házba. De most már nem állhatott meg – látta Mike-ot, aki letérdelt a homokban, és előtte ott feküdt Singer. Már minden ízében reszketett, mire ő is odaért hozzájuk. És amikor Pete is megérkezett, már Julie is a homokban térdepelt, és Mike-kal együtt aggódva hajolt a kutya fölé.

– Mi történt? – kérdezte Pete kifulladva. – Singer? Mi baj van, kicsim? – Julie remegő hangon babusgatta, miközben simogatta a kutya hátát. Semmi reakció. Julie döbbenten nézett Mike-ra, tágra nyílt szemmel. A tekintete könyörgést fejezett ki. Mintha azt várta volna tőle, hogy mondjon valamit... azt, hogy nincs miért aggódnia... hogy ez biztosan csak valami tévedés lehet, és semmi oka arra, hogy... – Miért nem mozdul meg? – kérdezte Pete. – Mike...? – kérdezte Julie. – Nem tudom – nyögte ki Mike nagy nehezen. – Már akkor is ilyen állapotban volt, amikor rátaláltam... – Talán csak elfáradt – próbálkozott Pete, de Mike pillantása belefojtotta a következő szót. – Mi lehet a baja? – Julie most már kétségbeesetten kiabált. – Segíts rajta! Mike óvatosan felemelte kissé Singer fejét a homokból. – Gyere, nagyfiú, állj csak fel... Azt csak ő érezhette, hogy ekkor már teljesen merev volt a kutyanyaka. A zihálása egyre gyorsult, mintha ez a minimális mozdulat is nagyfájdalmat okozott volna neki. Amikor halk nyüszítéssel reagált a noszogatására, Mike lehorgasztotta a fejét. Pete pedig hol Mike-ra, hol Julie-ra, hol meg Singerre nézett. Fogalma sem volt róla, mit kellene tennie. És úgy látta, ők ketten is teljesen tanácstalanok. – Valamit mégiscsak tennünk kell érte! – zokogta Julie. Mike mintha csak erre a mondatra várt volna. Igen, cselekedniük kell...! – Pete, menjen vissza gyorsan a házba, és derítse ki, van-e a közelben állatorvosi ügyelet! – Nem hagyhatom magukra... – Menjen már! – kiáltott rá Mike. – És siessen, az ég szerelmére! – Na de... – Menjen már, kérem! – Rendben van... És aztán valóban futásnak is eredt a sötétben, magukra hagyva őket. Jennifer az imént lépte át Jacksonville határát. És egyre jobban nyugtalanította közben valami. Néhány perccel ezelőtt kezdődött ez a furcsa érzés, miután beszélt Morrisonnal a szolgálati rádión. De még most sem tudta megmondani, pontosan mi is az, ami nyugtalanítja. Valami elkerülte eddig a figyelmét. Egyre csak erre gondolt. Igen ám,de mi lehet az? Egyre csak az utat figyelte, az előtte haladó autók hátsó lámpáinakfényét. Furcsa érzése volt – mintha ez az út két részre osztaná az egészvilágot. Felbőgött a motor, miközben egyre nagyobb gázt adott. Elmosódott fénycsíkoknak látta csupán az út menti neonreklámokat. Talán a lopott kocsihoz van köze ennek az érzésnek... vagy mégsem? És mi van akkor, ha... Hiába törte a fejét, még mindig nem sikerült rájönnie, mi okozza anyugtalanságát. Mintha a tudatalattijában kellene inkább keresgélnie... pedig valami nyilvánvaló dologról volt szó. Ami mégis hozzáférhetetlen a számára egyelőre. Hát jól van, gondolta magában. Akkor talán vegyük végig még egyszer az egészet! Richard otthagyta a kocsiját a parkoló közelében. Elloptak egy autót Jacksonville-ből – nagyjából arról a helyről és abban az időszakban, amikor Richard is ott járt. Na és, ha ezt a kettőt összeadjuk... Már nemcsak gyanította, hanem szinte biztosra vette, hogy Richard kötötte el azt a bizonyos autót. Na és mit is mondott még erről a kapitány? A kocsi évjárata, márkája... a tulajdonos, vagyis egy fiatalember neve, lakcíme... Ezen ismét elgondolkodott. Az utolsó két információ egyelőre semmitmondóvolt a számára... na de a márkája és a gyártási éve? Egy zöld autó. Egy Pontiac Trans Am... Az a típusú autó, amelyre annyira vágyott középiskolás korában... A homlokát ráncolva meredt az útra, és még mindig nem jött rá, honnan lehet olyan ismerős ez az érzés, ez a gondolat... Richard a verandán állt már, amikor meghallotta Julie sikoltását. Ennyire kétségbeesett hát a kutyája miatt... Egy pillanat erejéig meg is torpant, hogy hallgassa a keserves kiáltást, és azon kapta magát, hogy együtt érez vele. Tudta persze, hogy nehezen fogja elviselni, de mégiscsak más volt hallani is a fájdalmát, mint elképzelni – és ez sokkal jobban megrendítette őt, mint gondolta volna magáról. Ő nem akart fájdalmat okozni Julie-nak. És azt kívánta magában, bárcsak lett volna valamilyen más módja is annak, hogy ismét a közelébe férkőzhessen. De nem volt ilyen lehetőség. Ezt kellett hát tennie. Persze ha Singer egy kedves, szeretetre méltó kutya lett volna... akkor sohasem lett volna képes megtenni ezt vele. De Singer szeszélyes volt és teljesen összezavarodott, és kiszámíthatatlanul viselkedett vele... Mint ahogyan Julie is. Julie kétségbeesett sikoltozása egyre erősödött, és már-már hisztérikussá fajult. Richard egyre nehezebben viselte, hogy hallania kell. Sajnálatot érzett Julie iránt, és szeretett volna bocsánatot kérni tőle a tettéért, de erre most nem keríthetett sort. Majd később bőven lesz még alkalma... Amikor már nem ilyen

metszően éles és friss a fájdalma, mint most, és belátja, hogy mindkettőjük érdekében tette, amit tett. Talán egyszer majd vesz neki egy másik kutyát, hogy kárpótolja érte. Miután túl vannak már mindenen. Bár ő sohasem vágyott arra, hogy legyen egy kutyája, most úgy érezte, Julie kedvéért akár még erre is képes lenne. Együtt választanák ki, melyik legyen az, és aztán... hamarosan el is felejtené Singert. Vagy keresgélhetnének az újságokban a hirdetések között. Sokan kínálnak megvételre kutyakölyköket. És majd azt választják, amelyiket a legjobbnak találják. Igen, ez itt a megoldás, gondolta magában. Egy másik kutya. Egy jobb kutya. Ezt egészen biztosan megteszi Julie kedvéért, miután befejeződik ez az egész... És biztos volt abban, hogy tetszik majd az ötlete Julie-nak. Boldoggá teszi vele, és ő mindig is ezt szerette volna. Boldogságot. Boldognak látni őt. Most, hogy ismét úgy érezte, uralni tudja a helyzetet, már szinte meg se hallotta Julie zokogását. Olyan távolinak tűnt... Valami mozgásra lett figyelmes ekkor a parton. Nagyjából tudta, hogy mire kell számítania. Meghúzta hát magát a veranda egyik sötét sarkában, és várt. Pete Gandy futólépésben haladt a lépcsőkön, kettesével véve a fokokat. A hátsó ajtón át a konyhába sietett. Kihúzta a fiókot, amely a telefon alatt volt – olyan lendülettel, hogy az valósággal kiszakadt. Kikapta belőle a telefonkönyvet, és gyorsan lapozni kezdte, a legközelebbi állatorvos számát keresve. – Gyerünk már, gyerünk... hol vagy? – dörmögte az orra alatt. Már meg is találta a megfelelő oldalszámot. A lap tetejére helyezte a mutatóujját, úgy bogarászta a bejegyzéseket fölülről lefelé haladva. Vajon ki lehet az közülük, aki éjszaka is ügyel, és el tud látni egy ilyen sürgős esetet? Jacksonville-ben működik a legközelebbi állatkórház. Az legalább harminc percre van innen autóval. Szinte biztosra vette, hogy ez a kutya nem bírja ki addig. Hát most mit csináljak? – gondolta magában. Mitévő legyek? Kétségbeesetten próbálta rendezni kusza gondolatait. Itt volt az állatorvosok listája... Úgy döntött, felhívja valamelyiket az otthoni számán. Hiszen a rendelőben már biztosan senkit sem talál ilyen kései órán. Ez talán az egyetlen esélye ennek a kutyának. És az idő szinte röpült közben. Jennifer egy piros lámpához érve lefékezett. Jacksonville belvárosában járt már, útban a Melody Lane felé, hogy beszéljen Shane Clintonnal. Gondolatban valahol egészen máshol járt azonban. Továbbra sem hagytan yugodni ez a zöld Pontiac Trans Am. Középiskolás korában ez volt a kedvenc autómárkája. Igen – nem is olyan rég már eszébe jutott ez az emlék, na de hol? És milyen apropóból? Talán odabent az őrsön? Nem, hiszen az utóbbi néhány napban szinte el sem mozdult az íróasztala mellől. Vagy otthon, a lakásában? Nem, ott sem – ez egészen biztos. Hát akkor hol lehetett? A lámpa zöldre váltott, Jennifer pedig egyre csak ingatta a fejét, miközben gázt adott és elindult. Hol is járt mostanában? Hiszen csak Julie-val és Mike-kal beszélt, amikor elvitte Pete-et a tengerparti házba... Ujjai még erősebben markolták a volánt. Nem, hiszen ez nem lehet igaz, gondolta. Azonnal elővette a mobiltelefonját, és a padlóig nyomta a gázt, mert pontosan tudta, hogy legalább húsz percre van szüksége ahhoz, hogy odaérjen Topsail Beachbe... és mert most már emlékezett rá. Ott látta parkolni a zöld Pontiac Trans Amot Julie-ék utcájában. Pete Gandy ide-oda lapozgatott a telefonkönyvben. Egyre csak nőtt a csalódottsága. Az itt felsorolt állatorvosok többsége ugyanis Jacksonville-ben lakott. Túl nagy a távolság, ők biztosan nem segíthetnek. Mindössze három orvosnál lehet esélyük. Ideges volt, olyannyira, hogy egy helyütt el is tépte a vékonyka papírt. Linda Patinson volt az első a listáján. Nem Jacksonville-ben, és nemis Ortonban vagy Maysville-ben lakott, hanem Sneads Ferryben, ami ittvan a közelben... Úgy tíz percre innen. Felkapta a telefont, és feltárcsázta a számát. Valamit elronthatott a nagy kapkodásban, mert téves hívás jelentkezett. Letette a telefont, és mielőtt még egyszer tárcsázta volna, megpróbált lehiggadni. Nyugalom, hajtogatta. Ha nem sikerül meggyőznöm, nem fog segíteni. Tárcsázni kezdte a számot. És hamarosan kicsengett. Egyszer. Kétszer... – Na, mi lesz már, gyerünk! Háromszor. És a negyedik hosszú kicsöngés is véget ért. Legyen már otthon, kérem szépen! Végre hallotta a halk kattanást, ami azt jelzi, felvette valaki a vonaltúlsó végén.

– Halló? Fiatalos volt a hangja – olyannyira, mintha még egyetemista lenne. – Jó estét. Pete Gandy nyomozó vagyok a swansborói rendőrségtől. Sajnálom, hogy ilyenkor zavarom, de... ön Linda Patinson állatorvos? Rövid hallgatás következett. – Igen – felelte a fiatal nő. Óvatosnak tűnt a hangja. – Nem tudom, ki máshoz fordulhatnék. A kutyánk hirtelen megbetegedett. Megállás nélkül rángatózik... – Jacksonville-ben van ügyelet az állatkórházban... – Tudom, de... nem bírná ki addig. Minden porcikája remeg, és nagyon gyors a légzése. Van szívverése, de még csak a fejét sem képes megmozdítani. Pete-ből ömlött a szó. Amennyire csak tőle telt, részletes leírást adott Singer állapotáról. Amikor befejezte a mondanivalóját, Linda Patinson bizonytalankodott. Bár nem volt még nagy gyakorlata, mivel mindössze néhány évvel ezelőtt szerezte meg a diplomáját, tudta, hogy ez komoly dolog. Nemcsak azért, mert érezte Pete hangjában a pánikot, hanem mert az általa leírt tünetek is ezt támasztották alá. – Nem evett valamit véletlenül a garázsban? Például rovarirtót vagy növényvédő szert? Vagy valamilyen mérget? – Nem tudunk ilyesmiről. És nemrég még egészen jól volt. – Milyen kutyáról van szó? – Dán dog. Linda Patinson bizonytalan volt. – Gondolja, hogy be tudják tenni egy autóba és elhozni ide hozzám? Tíz perc múlva már ott leszek a rendelőben. Itt van ugyanebben az utcában... – Megtaláljuk. Pete ezután letette a telefont, és kisietett a hátsó verandára. És amikor becsukta maga után az ajtót, észre sem vette, hogy valami megmozdult a háta mögött a sötét sarokban. És ez az árnyalak elindult felé. Julie Singert simogatta, gyöngéden, végtelen szeretettel. – Mi tarthat ilyen sokáig? – kérdezte könyörgő hangon. – Mégis mit csinálhat? Mike nem válaszolt, bár tudta, hogy Julie ezt inkább csak úgy önmagának mondja, és nem is vár igazán választ tőle. Hiszen ő sem tudhatta, mi tarthat ilyen sokáig. Inkább próbálta megnyugtatni Julie-t. – Rendbe fog jönni – suttogta. Singer szemei már egészen tágra nyíltak, és egyre hevesebben zihált. A nyelve teljesen kilógott a szájából, és csupa homok volt. Minden egyes lélegzetvételkor sípoló hang tört elő belőle. – Tarts ki, kicsim – könyörgött neki Julie. – Kérlek szépen... ó, édes istenem, kérlek... Pete Gandy maga sem értette, mi késztette arra, hogy hátraforduljon. Nem egyszerűen csak a megérzés diktálta, hogy ezt tegye. Mintha valami karistolásfélét hallott volna... vagy egy lépést a hajópadló deszkáin. Mintha egy árnyék mozdult volna odébb, amit az imént még a sarokban látott. És egy olyan pillanatban, amikor méreg és mérgezés körül forogtak a gondolatai, ugyan mit is jelenthetnének az ilyen gyanús ingerek körülötte? Miközben egyre csak azon törte a fejét, ugyan hogyan tovább ezek után... Ám tudta, még mielőtt megpillanthatta volna Richardot, hogy valaki közeledik felé. És minden izma megfeszült, hogy a megfelelő pillanatban lehajoljon és kitérjen az útjából. Ám alighogy eljutott eddig a gondolatig, hatalmas ütést érzett a fején. Egy nehéz fémtárgy csapódott a koponyájának. A fájdalom úgy cikázott végig a testén azon nyomban, mintha villámcsapás érte volna. Aztán a szeme sarkából még mintha felvillanófényt látott volna. És aztán minden elfeketedett előtte. Talán jobb lenne, ha megnézném, mit csinál Pete – mondta Mike. – Fel nem foghatom, mi tarthat ilyen sokáig. Julie szinte meg se hallotta, mit mondott. Gépiesen bólintott, és beharapta a szája szélét idegességében. Mike felállt, és elindult a ház felé. Richard lába előtt ott hevert Pete Gandy, eszméletét vesztve. Odahajolt fölé, hogy megnézze. Sajnálatos esemény, gondolta, de szükség volt rá. Elkerülhetetlen volt. Persze ez esetben az is fontos szempont, hogy Pete-nél fegyver van. És ha őt sikerült elintéznie, a többi már gyerekjáték lesz ehhez képest. Miközben kiszedte a töltényeket a rendőr pisztolytáskájából, megfordult a fejében, mi lenne, ha beleeresztene egyet a fejébe is. Végül elvetette az ötletet. Tulajdonképpen semmi kifogása Pete Gandy ellen. Ő is csak egy ember, aki történetesen a kötelességét teljesíti. Richard hátat fordított neki, és már épp indult volna a lépcső felé, amikor észrevette, hogy Mike közeledik a partról a ház irányába.

A rendőrre pillantott. Tudta, hogy Mike azonnal észreveszi, amint felér ide. Villámgyorsan végiggondolta a lehetőségeket. És végül úgy döntött, inkább bevárja Mike-ot. Nem tett egyebet, mint leguggolt, és várta, hogy Mike végigsiessen a lépcsőn, és aztán fellépjen a verandára. Miközben Jennifer Romanello a parti ház felé tartott, folyamatosan hívta az ottani telefon számát. A készülék egy ideig foglaltat jelzett, most viszont kicsengett, de senki sem vette fel. Miközben hallgatta a hosszú csengőhangot, egyre inkább megerősödött benne a gyanú: itt valami nincs rendjén. A szolgálati rádió után nyúlt hát, hogy erősítést kérjen. De miközben megindokolta, miért van erre szükség, és elsorolta az aggályait, már pontosan tudta, hogy úgyis ő érkezik majd elsőként a parti házhoz. Negyvenkettedik fejezet A verandához közeledve Mike épp abban a pillanatban emelte fel a fejét, amikor a sötét árnyalak rávetette magát a lépcső tetejéről. Váratlanul érte a támadás, és az illető olyan nagy lendülettel esett rá, hogy tehetetlen volt vele szemben. A hátára zuhant, a feje pedig nagy koppanás kíséretében ütődött az egyik lépcsőfok élének. Azután már csak azt érezte, hogy recsegnek-ropognak a bordái, a lépcsőfokok éle pedig átkozottul nyomta a hátát. Leírhatatlan volt a fájdalom. Soha ehhez foghatót nem élt még át. Ugyanakkor semmit sem látott, hiába erőltette a szemét, csak azt érezte, hogy tehetetlenül csúszik lefelé, háttal a lépcsőfokoknak, aztán fejjel előre, neki-nekikoccanva a lépcsőnek. Olyan érzés volt ez, mintha újabb és újabb kalapácsütés érné a koponyáját. Egyszer csak puha homokot érzett a feje alatt, és tehetetlenül lefelé csúszó teste hirtelen megállt, a nyaka kellemetlen szögben kifordult. Olyan érzése volt ekkor, mintha ólomsúly nehezedne a mellkasára. Határozott kézujjak fogását érezte, amelyek egyre erősebben markolták és szorították. Mike-ot a fájdalmon kívül, amely hullámokban vonult végig a testén, most már hányinger is kínozta. Jóformán már ahhoz sem volt elég ereje, hogy kinyissa a szemét. Ám amikor ez mégis sikerült neki, és meglátta Richard Franklin arcát, egy csapásra kitisztultak a gondolatai. Julie! Ezt akarta kiáltani, hogy figyelmeztesse a lányt. Fuss! Menekülj! Ám egyetlen hang sem jött ki a torkán. A futástól kifulladva ért fel az imént a lépcső tetejére, most pedig... nem kapott levegőt. Az agyát tompa kábulat járta át, szédült, és a gondolatai egyre kuszábbak lettek. Miközben levegő után kapkodott, ösztönösen is Richard keze után nyúlt, hátha sikerül lefejtenie őket a nyakáról, és mégis hozzájut egy kis oxigénhez... De a férfi vasmarokkal szorította a torkát, hogy egy pillanatig se kapjon levegőt. Mike most már rúgkapálva küzdött Richarddal. Hiába... testének minden sejtje kétségbeesetten vágyott már az oxigénre, és úgy érezte, utolsó csepp ereje is elhagyja. Próbálta felemelni a lábát, hogy ellökje magától Richardot, de hiába... Rúgta, ahol csak érte, ám ő még csak fel se szisszent a fájdalomtól, miközben Mike fájdalmai egyre elviselhetetlenebbek voltak. Mielőbb levegőhöz kell jutnia... Másra sem tudott gondolni ekkor. Richard arca felé kapott az egyik kezével, hátha megsérti közben a szemét a körmével – úgy használta az ujjait, mintha karmok lennének, miközben dühösen és elszántan viaskodott a támadójával. Egyetlen pillanat volt csupán, amikor megragadhatta Richard fejét, de az nyomban odébb is kapta, és azután hiába is kapkodott utána. Mike ekkor úgy érezte, a biztos halál vár rá. Erre a gondolatra ismét úrrá lett rajta a pánik. Most Richard kezét próbálta elkapni, és sikerült is megragadnia a hüvelykujját, és megkapaszkodni benne... Maga felé húzta, minden erejével, mintha ki akarná tépni a kezéből... Érzett is valami roppanásfélét, de Richard szorítása továbbra sem engedett. Mike egyre hevesebben és elszántabban küzdött ellene, és most már érezte, hogy a hüvelykujj egészen kifordulva, természetellenes szögben áll. Richard arca végre eltorzulni látszott a fájdalomtól, és a szorítása is enyhült, ő maga pedig kissé előregörnyedt. Mike csak erre a pillanatra várt. Minden csepp erejét összeszedve rúgta tovább és hadonászott felé, mindkét karjával csépelve a támadót, ahol csak érte. Egyszer csak sikerült belemarkolnia Richard üstökébe. A haját húzva a térdét a gyomrába nyomta, és aztán nagyot rúgott belé. Richard hanyatt esett, és elterült a homokban. Mike levegő után kapkodva utánavetette magát. Képtelen volt felállni, így csak négykézláb indult el utána, és bár az imént már sikerült egy kis levegőt juttatnia a tüdejébe, a torka iszonyúan fájt és egészen összeszorult. Richard a következő pillanatban már talpra is állt. Lendületet vett, és hatalmasat rúgott Mike-ba, a bordái közé célozva. És ezt az első rúgást gyors egymásutánban több is követte. Mike a hátára fekve vonaglott, amikor a következő rúgás a fejét érte. A fájdalom leírhatatlan volt. Úgy érezte, megvakult tőle, és továbbra sem volt képes rendesen lélegezni. Ekkor ismét csak Julie jutott az eszébe. Julie...

Minden erejét összeszedve ismét négykézlábra emelkedett, és rávetette magát Richardra, ám az abban a pillanatban rúgásra lendítette a lábát. Mike megpróbált tudomást sem venni az újabb fájdalomról. És a következő pillanatban sikerült rávetődnie Richardra, és megragadni a torkát. Ám ekkor egy éles tárgy nyomódott a hasának, és furcsa zajt is hallott A hang leginkább arra emlékeztette, mint amikor egy fegyver dördül el. Először semmit sem érzett... Azután... mintha tűz keletkezett volna a gyomrában. Mintha forró víz perzselné az idegvégződéseit, olyan volt ez a fájdalom, amely egy pillanat alatt szétterjedt a testében, a gerince mentén. Mike lehunyta a szemét, és arra gondolt, ezt képtelenség kibírni. Már nem érezte a végtagjait, és megszólalni sem tudott. A nyelve mintha megbénult volna, s egy csapásra minden maradék ereje távozott a testéből. A teljes tehetetlenségig gyöngült. Richard olyan könnyedén rázta le magáról, akár egy élettelen rongybabát. Mike a gyomrához kapott. Érezte, hogy csúszóssá váltak az ujjai... és ekkor döbbent rá, hogy ömlik belőle a vér. Amikor odanézett, a gyér fényben is látta, hogyan pulzál belőle, nyilván egy ütőérből... Nem is értette, hogyan történhetett ez, úgy meredt a saját testére, mintha egy vadidegen emberé lenne. Richard eközben csak állt, és a kezében ott meredezett a fegyver. Mike most pillantott fel. És csak ekkor vette észrea pisztolyt. , Richard megvetően nézett le rá. Mike pedig hétrét görnyedve fordult az oldalára. Fel kell állnom... muszáj... figyelmeztetnem kell Julie-t Tudta, hogy Richard valójában Julie miatt van itt, és nem fog dolgavégezetlenül távozni innen. Márpedig ezt mindenképpen meg kell akadályoznia... Meg kell mentenie Julie-t. De ehhez előbb úrrá kell lennie a fájdalmán, a vérveszteségen... Ki kell találnia, mitévő legyen ebben a helyzetben... Ám ekkor újabb rúgás érte a fejét. Ösztönös mozdulattal ismét a hasára fordult, hogy legalább azt védje, miközben egész teste görcsbe rándult a fájdalomtól. Most még hevesebben pulzált a vér a gyomrából. A kezét erre a helyre szorította, és érezte, hogy hamarosan kiszáll belőle az erő, az élet. – Julie! – kiáltani szerette volna a lány nevét, hátha meghallja, de csak szánalmas hörgés lett belőle. Egyre jobban szédült... fogytán volt az ereje... utolsó gondolata az volt, hogy meg kell mentenie őt... meg kell védenie... Még egy rúgás érte a fejét. És utána megszűnt létezni számára az egész mindenség. Richard odaállt Mike mellé, és tágra nyílt szemmel figyelte, ő is hangosan zihált ugyan, de kimeríthetetlen erőtartalékokat érzett még magában. A testét megviselte ugyan az iménti küzdelem, de a tudata és az érzékszervei is tökéletesen működtek. Remekül látott és hallott a sötétben, és a levegőnek még a legkisebb rezdülését is érezte a bőrén. Szédítő élmény volt, mámorosan boldogító. Más volt ez, mint amikor Pete-tel kellett elbánnia. Vagy az igazi Richard Franklinnel. Vagy akár Jessicával is. Mert Jessica ellenállt ugyan, de nem így. Jessica halálát is ő okozta, akkor mégsem tapasztalhatta meg ezt a diadalmas érzést. Mert Jessica mintha akarta volna, hogy így teljesedjen be a sorsa. És Richard akkor azért is szomorodott el, mert Jessica maga választotta a végzetét. Szánalmas dolog. Most azonban egyigazi vetélytársat sikerült legyőznie. És ettől győzelmi mámor fogta el. Senki sem állhat immár az útjába.Ő egyszerűen legyőzhetetlen. Neki küldetése van ezen a földön, és az istenek küldték ide ezzel a megbízással, akik most is vele vannak. Mit sem törődött a fájdalommal, amely a hüvelykujjában pulzált. Sarkon fordult, és elindult a part felé. A tőle balra sorakozó dünéket fű és repkény borította, az óceán végtelen hullámai egyhangúan morajlottak. Csodálatos éjszaka, gondolta magában. Már látta a két árnyalakot maga előtt. Az egyik Julie, a másik a kutya. Julie aggódva hajolt fölé, de hát az állat hamarosan úgyis kimúlik. Ha még egyáltalán életben van. És azután kettesben maradunk, gondolta. Nincs több bonyodalom az életünkben. És senki sem állíthat meg bennünket. Az izgalomtól egyre gyorsabban szedte a lábát, annyira szerette volna ismét látni a lányt. Julie biztosan megrémül, amikor megpillantja őt. Efelől kétsége sem lehetett. Valószínűleg ugyanúgy fog reagálni a közeledésére, mint Jessica tette, amikor meglátta a parkolóban. Ott várt rá a kocsiban, a szupermarket előtt. Szerette volna megmagyarázni neki a helyzetet, és megértetni vele az érzéseit, de ő ellenállt minden közeledési kísérletének, és meg is karmolta – a körme a húsába mélyedt. És ő akkor elkapta a nyakát, és fojtogatni kezdte. Csak akkor engedte el, amikor hátrahanyatlott a feje és kiguvadtak a szemei. Jessica kényszerítette erre a lépésre őt, a maga önző érveivel, és mert tudatlan volt – nem ismerte fel, hogy milyen jövő vár rájuk. Julie-val azonban türelmesen fog bánni. Mert megérdemli ezt tőle. Szelíd hangon beszél majd vele, míg meg nem győzi... és amikor Julie belátja, hogy senki sem szeretheti őt úgy, mint Richard, és felfogja, hogy mindezt egyedül érte tette, akkor úgyis megenyhül majd iránta. Biztosan fájni fog még neki az, ami Singerrel történt, de aztán ő megnyugtatja és kiengeszteli majd. És Julie hamarosan megérti és belátja, hogy nem volt más választása. És ő kézen fogva vezeti majd a hálószobába... még ma este, amikor már biztonságos helyre érkeztek, mert úgy tervezte, megállnak majd

egy motelnél, ott éjszakáznak, és persze szeretkezni fognak. És bepótolják mindazt, amit ez idáig elmulasztottak. Mindjárt visszajön, kicsim – suttogta Julie. – Itt lesz hamarosan Mike, és elviszünk a doktor bácsihoz. Rendben? A könnyein át alig látta már Singert ekkor. A kutya állapota rohamosan romlott. Már lehunyta a szemét, egyre felszínesebben és gyorsabban lélegzett. Halk nyüszögő és sípoló hangok törtek elő a torkából, mint amikor a kilyukadt gumimatracból szökik a levegő. Julie is tudta, hogy ez semmi jót nem jelenthet. És most már nemcsak Singer lába, hanem az egész teste is megállás nélkül remegett és rángatózott. A kezét mindvégig rajta tartotta, így érezte az ujjaiban, hogy egyre merevebbek az állat izmai, mintha már feladta volna a küzdelmet a halállal szemben. Singer ekkor még egyet nyüszitett. Julie megérezte a félelmét ebben a hangban, ugyanazt a félelmet, amely benne is munkált. Két kézzel simogatta a kutyát, miközben úgy érezte, mintha ez nem is Singerrel, hanem vele történne meg... – Ne hagyj itt, kicsim... Ne menj el, kérlek... A legszívesebben sikoltozott volna, és tudta, hogy már hiába is sürgetné Mike-ot és Pete-et, hogy siessenek, segítsenek, már kifutottak az időből. Bár valószínűleg csak néhány perce mentek el, neki ez is egy örökkévalóságnak tűnt most. És érezte, hogy Singer hamarosan végleg feladja. Nem harcol tovább az életéért. – Singer... sikerülni fog... csak ne add fel, kérlek. Kérlek... Már épp összeszedte az erejét ahhoz, hogy kiabálni kezdjen, hogy sürgesse Mike-ot és Pete-et, amikor a torkán akadt a szó. Először nem is akart hinni a szemének. Azt hitte, csak káprázik. Még le is hunyta a szemét, hátha eltűnik, amit látott, mire kinyitja. De tévedett. Bár más színű volt a haja és szemüveget viselt, a bajuszát pedig leborotválta, ő így is azonnal felismerte. – Szia, Julie – köszönt rá Richard. Jennifer kénytelen volt használni a megkülönböztető jelzéseket. A járőr autó villogó fényekkel és padlógázzal száguldott a forgalmas úton, cikk-cakkban kerülgetve a többi autót. Vasmarokkal fogta a volánt, olyannyira szorítva azt, hogy szinte fájtak az ujjai. És a szemét egy pillanatra se vette le közben az útról. Tíz perc, gondolta ekkor. Már csak tíz percre vart szükségem. Julie tágra nyílt szemmel, döbbenten meredt Richardra. A lélegzetét is visszafojtotta, miközben lassacskán felfogta a helyzetet. Itt van hát És ezt ő tette Singerrel. És nyilván Pete-tel is... És talán Mike-kal is. Uramisten... Mike... És most itt van, mert rajta a sor. A férfi csak lassan mozdult felé. – Te... – Julie ennél többet képtelen volt kinyögni ekkor. A férfi arcán mosoly suhant át. Hát persze, gondolta magában. Miért,tulajdonképpen ki mást vártál? Mindössze néhány lépésre volt tőle, amikor megállt. És Julie szemébe nézett. Azután Singerre. – Sajnálom, ami Singerrel történt – mondta halkan. – Tudom, mennyire fontos volt neked. Úgy mondta mindezt, mintha semmi köze sem lett volna ahhoz, hogy Singer haldoklik. Az arckifejezése is megváltozott. Mintha egy közeli barát temetésére érkezett volna... Julie-nak hányingere volt a képmutatásától. És emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy képes legyen uralkodni magán. Márpedig rá kell jönnie, mire készül, még mielőtt akcióba lép. És meg kell tudnia tőle, mi történt Mike-kal. Uramisten... Mike... – Hol van Mike? – szegezte neki a kérdést szinte követelőző hangon. Tudni akarta, és mégis rá kellett döbbennie, hogy fél az igazságtól. Az is nagy nehézségébe került, hogy el ne sírja magát, amikor kimondta ezeket a szavakat. Richard felemelte a fejét. Az arca továbbra is szomorúságot tükrözött. – Ennek már vége – jelentette ki tárgyilagos hangon. A szavai szinte fizikai erőként hatottak Julie-ra. Érezte, hogy ebben apillanatban remegni kezd a keze, a lába. – Mit tettél vele? – kérdezte a sírástól fuldokolva. – Nem fontos. – Mit tettél vele? – sikoltotta Julie végső kétségbeesésében. Márnem volt képes uralkodni magán. – Hol van? Richard tett egy lépést felé. A hangja még most is egészen szelíd és gyöngéd volt. – Nem volt más választásom, Julie. Ezt te is tudod. Ő uralkodni akart rajtad. És én ezt nem hagyhattam

ennyiben. De most már biztonságban érezheted magad. Én majd gondoskodom rólad. Amikor még egy lépést tett felé, Julie ösztönösen hátrálni kezdett előle. Kénytelen volt elemelni a kezét Singerről. – Ő nem szeretett téged, Julie – folytatta a férfi az érvelést. – Nem úgy, ahogyan én szeretlek. Ez a gazember meg akar ölni engem, döbbent rá Julie. Már végzett Mike-kal, Singerrel, és Pete-tel is. És most én következem. Lassan felállt, miközben Richard közeledett felé. És a férfi minden egyes mozdulatával egyre csak fokozódott benne a halálfélelem. Látta a szemében, érezte a mozdulataiban, hogy mire készül. Meg fog ölni. De előbb még meg is erőszakol... És ez a felismerés bénítóan hatott rá. Ám eközben egy belső hang azt sikoltotta: Menekülj! és Julie ösztönösen cselekedett. Futásnak eredt, és közben jó ideig egyszer sem nézett vissza. A laza homokban minden egyes lépéssel bokáig süllyedt a lába. Richard meg se próbálta útját állni. Ehelyett lassan elmosolyodott mert pontosan tudta, hogy Julie-nak nincs hová mennie, Hamarosan halálosan kimerül úgyis, mert a pánik megteszi a magáét És homokban futni nem is olyan egyszerű. Ráérősen visszaakasztotta hát a nadrágszíjára a pisztolyt, és aztán elindult Julie után – lazán kocogva, mindvégig rajta tartva a szemét. Csak akkor akart ismét a közvetlen közelébe kerülni, amikor megfelelőnek érzi az időt. Mike hol elveszítette az eszméletét, hol megint magához tért egy kis időre. A valóság és az álom határán lebegett, és egyikben sem találta a helyét. A tudata görcsösen ragaszkodott a felismeréshez, hogy ömlik belőle a vér. És hogy Julie-nak szüksége van rá. És bár minden porcikája reszketett, most mégis megpróbált talpra állni. Julie minden igyekezetével azon volt, hogy minél hamarabb visszaérjen a házba. Úgy tűnt, mintha a többi épület a környéken lakatlan lett volna, és csak abban az egyben lett volna világosság... A lábai mintha ólomból lennének, egyre lejjebb húzták, és hiába erőlködött, néha már úgy érezte, egy helyben jár. A fények jó ideje csupán karnyújtásnyi távolságra voltak tőle, mégsem akartak közeledni hozzá. Úgy érezte, sohasem fog odaérni. Nem, támadt fel benne a dacos indulat. Nem hagyom, hogy elkapjon! Sikerülni fog, és ők ketten ott lesznek a házban, és segítenek nekem! Segítségért kiáltok... és ők kihívják a rendőrséget... És... Igen ám, csakhogy ekkor már mozdítani is alig bírta a lábát... a tüdeje fájdalmasan perzselt, minden egyes lélegzetvétellel. Hallotta a saját szívverését... Egyedül a félelem volt az, ami még tovább hajtotta... Mióta csak futásnak eredt, most pillantott hátra először a válla fölött. És a sötétség ellenére is látta, hogy Richard ott van a nyomában...sőt egyre közeledik felé. Nem fog menni, gondolta. A felismerés váratlanul érte, és ráadásul meg is botlott közben. Iszonyúan fájt már a vádlija, pedig a futás volt az egyetlen esélye. Richard mindjárt ott liheg már a nyakában... Hol vonnak a többiek? A legszívesebben elüvöltötte volna magát. Segítség! De hiába is kiabálna. Be kellett látnia, hogy a hullámverés zaja miatt senki sem hallaná. Jeges rémület fogta el a felismeréstől. Tett még néhány lépést, és megint hátrapillantott a válla fölött. Egyre csökkent a távolság közöttük... Már hallotta is a férfi futó lépteinek zaját... Úgy érezte, nem bírja tovább. Hirtelen ötlettől vezérelve a dűnék felé vette az irányt, abban reménykedve, talán ott még elbújhat előle. Richard egy pillanatra se vette le a lányról a szemét. Csodálatos látványt nyújtott, ahogyan lobogott a haja futás közben. Mind közelebb és közelebb került hozzá. Hamarosan elég lesz kinyújtania a karját, és máris megfoghatja a vállát. Mindjárt ott leszek melletted, gondolta izgatottan, amikor észrevette, hogy Julie hirtelen irányt változtatott, és elindult a dűnék felé. Richard egy pillanatra meghökkent, és el is vétette a lépést – megbotlott a sajátlábában -, de aztán könnyedén folytatta az üldözését. És hangosan nevetett közben. Ez ám a küzdőszellem. Micsoda élni akarás! Ez a nő az ő igazi párja! És benne végre emberére talált! És most, örömében a legszívesebben tapssal jutalmazta volna Julie erőfeszítéseit. Julie már látta a házat. Toronyként magaslott a dűnék sávja fölé. Ugyanakkor már-már meghaladta az erejét a feladat, amikor felfelé kellett futnia az első dűne meredek oldalán. Csúszkált a lába a cipőben, nemegyszer meg kellett kapaszkodnia a fűcsomókban, és mire felért az első homokdűne tetejére, úgy érezte, összecsuklik a térde. Egy pillanat alatt felmérte a szemével a látványt. Maga az épület is meglehetősen védtelennek tűnt innen. Igaz, alul van hely akár több autónak is a garázsban, de egyébként túlságosan nyitott a ház – nem is érezheti magát biztonságban itt az ember. A következő épület a parton sokkal biztonságosabbnak és védettebbnek tűnt innen. Azon gondolkodott, talán inkább azt veszi célba...

És Richard ekkor érte utol. Előrevetődött a homokban, és elkapta a lábát, a bokájánál ragadva meg. Julie elveszítette az egyensúlyát, és a dűne tetejéről a túloldalára zuhanva, elterült a homokban. Richard azonnal utánavetette magát. Odahajolt fölé, megragadta a karját, hogy talpra állítsa. – Igazi kincs vagy – állapította meg mosolyogva. Ő még csak nem is zihált különösebben a fárasztó futás után – Igaz, ezt azóta tudom, hogyelőször megpillantottalak. Julie érezte, hogy a férfi ujjai a húsába mélyednek, fájt a karja tőle és megpróbált szabadulni a szorításától. – Ne így, Julie, kérlek – szólt rá Richard. – Hát miért nem látod be, hogy ennek így kellett történnie? Julie rántott egyet a karján, de továbbra sem sikerült kiszabadítania azt a férfi szorításából. – Engedj el! – sikoltotta. Richard erre még erősebben markolta. A fájdalomtól felszisszent, mire a férfi elmosolyodott, mintha csak azt kérdezte volna: Hát még most sem látod be, hogy értelmetlen minden további próbálkozásod? – Azt hiszem, most már indulnunk kellene – javasolta szelíden. – Én sehová se megyek veled! – jelentette ki Julie. Ismét rántott egyet a karján, és végre sikerült is kiszabadulnia a férfi szorításából. Ám alighogy ismét futásnak eredt, Richard rávetette magát, és hanyatt döntötte a homokban. Odaállt fölé, és ide-oda ingatta a fejét,nemtetszése jeleként. – Jól vagy? – kérdezte. – igazán sajnálom, hogy ezt kellett tennem,de... beszélnünk kell egymással végre. Beszélni? Ezt akarja? Beszélni vele? Menj a pokolba, gondolta Julie. És amikor Richard lehajolt volna, hogy felsegítse, Julie megelőzte. Felpattant, hogy elfusson előle, ám a férfi most már felkészült erre nyomban utánanyúlt és megragadta a haját. Rántott rajta egy nagyot, és közben gúnyosan nevetett rajta. – Miért akarod megnehezíteni a dolgomat? – kérdezte. Mike megpróbált talpra állni. A lépcső után nyúlt, először abban szeretett volna megkapaszkodni, és közben erős émelygés tört rá... talán a fájdalomtól, amely időről időre végignyilallt a testében... A gondolatai továbbra is kuszák voltak és esetlegesek. Szertefoszlottak... Fel kell állnod... Értesítened kell a rendőrséget... segíts Julie-nak... De ez a fájdalom... ez az éles fájdalom... Hol is vagyok most...? Mi ez az iszonyú erős zúgás? Már megint és megint... És most is... hullámokban tör rám...hullámok... Az óceán... és Julie... segítenem kell neki... Végre sikerült megtennie egy lépést. És azután még egyet. Julie váratlan mozdulattal előrelendült, és megütötte Richardot – az ökle előbb a mellkasát érte, azután az arcán csattant. A férfi ismét rántott egyet a haján, mire ő felsikoltott a fájdalomtól. – Mondd csak, miért harcolsz még mindig ellenem? – kérdezte Richard. Nyugodt volt a hangja, és nyugalmat sugárzott az arca, a tekintete is. Mintha egy kisgyerekkel vitatkozna, vele próbálna megértetni végre valamit. – Hát képtelen vagy felfogni, hogy vége van? Most már csak mi ketten vagyunk. Semmi értelme annak, hogy így viselkedj velem. – Engedj el! – sikoltotta Julie. – Hagyj békén engem, és tűnj el innen! – Gondold csak végig, mi mindenre leszünk képesek mi ketten, ha összefogunk végre – érvelt Richard. – Hiszen te meg én egyformák vagyunk, tudod jól. A nagy túlélők. – Nekünk semmi közünk egymáshoz! – kiáltotta Julie. – Gyűlöllek! – Ne mondd ezt, kérlek... Richard ismét rántott egyet a haján, és ezzel a mozdulattal térdrekényszerítette Julie-t maga előtt. – Akkor is gyűlöllek! – sikoltotta Julie. – Komolyan beszélek – szólalt meg Richard. A hangja mély és halk volt, ugyanakkor fenyegető. – Tudom, hogy most nem vagy igazán nyugodt, de bántani se szeretnélek téged, Jessica... – Nem vagyok Jessica! – sikoltotta Julie kétségbeesetten. Mike ismét térdre rogyott. így végül négykézláb próbálta továbbvonszolni magát. Egyik kezét a gyomrára szorította, a másikkal megkapaszkodott közben a korlátban. És végre sikerült felhúznia magát. Már közeledett a veranda felé... És megpillantotta Pete-et, aki arccal előrezuhanva feküdt a lépcső tetején. A feje körül hatalmas vértócsa vöröslött. Még néhány lépést kell megtennie, és ő is odaér... Onnan azonban...tovább kell mennie még az ajtó felé... Ott nincs korlát. Ha nincs mibe megkapaszkodnia, nem tudja majd megtartani az egyensúlyát... A tekintetét az ajtóra szegezte, mintha annak a látványából szeretne erőt meríteni a továbbiakhoz. Megpróbálta arra összpontosítani a figyelmét, ami előtte állt még. A feladatra.

Richard tágra nyílt szemmel bámulta Julie-t. Az arckifejezése kíváncsiságot, érdeklődést fejezett ki. Mintha nem tudná, mire is értette Julie, amit az imént mondott. Lehunyta a szemét és félrehajtotta a fejét, mintegy kisgyermek, amikor először látja meg a saját tükörképét – Mit mondtál az előbb? – kérdezte végül. – Nem vagyok Jessica! – sikoltotta Julie még egyszer. Richard a háta mögé nyúlt a szabadon maradt kezével, és a következő pillanatban Julie orra előtt már egy fegyver csöve meredezett. Mike végre elérte az ajtógombot, és amikor elfordította, érezte, hogya súlya alatt kivágódik az ajtószárny. Tehetetlenül esett át a küszöbön. Olyan érzése volt, mintha egy filmben látná ezt a jelenetet. A telefon, jutott eszébe hirtelen. Oda kell érnem a telefonhoz, amíg nem késő... Ekkor zajt hallott a bejárati ajtó irányából. Felemelte a fejét, és amikor látta, mi történt, hirtelen megkönnyebbülést érzett. – Julie-nak... segítségre van szüksége – nyöszörögte. – Odalent aparton... Jennifert mélyen megrendítette a látvány, amit Mike nyújtott ekkor. Odasietett mellé, és felsegítette egy székre. Azután előkapta a telefonját és felhívta a mentőket Amikor kicsengett, Mike kezébe nyomta a készüléket – Hívjon egy mentőt! Ugye, van még elég ereje hozzá? Mike bólintott. Bár nehezen vette a levegőt, a füléhez emelte a telefont, és közben azt mondta: – Pete... ott van... odakint... És már mutatta is Jennifernek az irányt.ő pedig az ajtónál termett, és miután hallotta, hogy Mike mentőt hívott, kisietett a verandára. Először azt hitte, Pete már halott, annyira ömlött a vér a fejéből. De amikor odahajolt fölé, a férfi megmozdította azegyik karját és felnyögött. – Ne mozogjon, Pete – kérte Jennifer. – Már elindultak a mentők... És ekkor pillantotta csak meg a partra vezető lépcsőt. A következő pillanatban pedig már futott is lefelé. Richard Julie halántékához szorította a fegyver csövét, mire ő ösztönösen is mozdulatlanná dermedt. Az imént még végtelen nyugalmat árasztott a férfi tekintete, most azonban épp ellenkezőleg. Már a nyomát se látta rajta a nyugalomnak. Julie figyelte, hogyan néz rá... és ijesztőnek találta Richard most már rekedtes, reszelős hangját, amikor ismét megszólalt – Szeretlek – mondta a férfi. – Mindig is szerettelek... Egyre csak ezt ismételgette, rögeszmésen. Ne mozdulj, gondolta Julie. Ha csak megmoccansz is, nyomban végez veled. – De te nem adtad meg nekem az esélyt, hogy ezt be is bizonyíthassam – vádaskodott a férfi. Ismét rántott egyet Julie haján, így az arcaegészen közel került Richard szájához. – Mondd ki... Mondd ki végre, hogy te is szeretsz engem – követelte. Julie meg se nyikkant. – Mondd ki végre! – ripakodott rá a férfi. Julie összerezzent az ijedségtől. Durva volt most már Richard hangja, metszően éles és bántó. Forró lehelete perzselte Julie bőrét, ahol az arcát érte. – Én újabb és újabb esélyeket adtam neked. És megbocsátottam azt is, amit elkövettél ellenem. Ne kényszeríts arra, hogy olyasmit tegyek, amit nem szeretnék. Mondd ki végre! A félelemtől már egészen elszorult a lány torka és a mellkasa. A végtagjait nem is érezte. – Szeretlek – mondta a félelemtől szinte nyüszítve. És a sírás fojtogatta közben. – Úgy mondd, hogy én is értsem! – utasította Richard. – Érezzem, hogy komolyan gondolod, amit mondasz. Julie-ból kitört az eddig visszafojtott sírás. – Szeretlek... – Még egyszer! Julie-t egyre hevesebben rázta a zokogás. – Szeretlek. – És mondd ki azt is, hogy velem akarsz jönni. – Veled akarok menni... – Mert szeretsz engem. – Mert... szeretlek... Olyan volt, mintha csak álmodná az egészet. Julie a szeme sarkából látta, amint egy sötét árnyalak tűnik fel a dűnék mögött. Az ő őrangyala volt az... Fokozatosan öltött testet a sötétségből...

Singer Richardra vetette magát, félelmetesen vicsorogva és hörögve. Erős állkapcsa szorosra zárult a férfi fegyvert tartó karja körül, azután lerántotta a földre. Richard rángatta a karját, abban reménykedve, hogy a kutya egyszer csak elengedi, de Singer dühösen rángatta ide-oda, mígnem a férfi felüvöltött fájdalmában, és a fegyvert is kiejtette a kezéből. Richard a hátán feküdt, és így próbált küzdeni a kutyával, miközben az a torka felé kapott. A férfi arcvonásai egészen eltorzultak. Egyik kezével a kutyát próbálta távol tartani magától, a másikkal a fegyvert kereste a homokban. Singert nem tudta megfékezni. Julie kétségbeesetten kiabált segítségért, aztán összeszedte minden erejét és feltápászkodott. Tudta, hogy nincs sok ideje. És ekkor a háta mögött Richard ujjai rátaláltak a fegyverre. Amikor eldördült a lövés, Julie megdermedt. Singer felüvöltött a fájdalomtól, hosszan és elnyújtottan. – Singer! – sikoltotta Julie. – Ó, istenem... ne...! Újabb lövés dördült el, és a kutya még egyszer felüvöltött, de most már az iméntinél sokkal halkabban és erőtlenebbül. Amikor hátrapillantott a válla fölött, Julie látta, hogy Richard lelöki magáról a sebesült kutyát, és talpra áll. Julie minden izében reszketni kezdett ekkor. Singer az oldalára fordulva hevert a homokban, és megpróbált felállni. Morgott és nyüszített is egyszerre, aztán felülkerekedett rajta a fájdalom. Vonaglott néhányat, miközben a vér egyre csak ömlött belőle. A távolból sziréna hangja szólt. – Most már mennünk kell – sürgette a lányt Richard. – Különben kifutunk az időből. Julie dermedten állt, és képtelen volt levenni a szemét Singerről. – Gyerünk már! – üvöltött rá Richard. Ismét megragadta Julie-t a hajánál fogva, és rángatni kezdte. Julie rúgkapálva és sikoltozva tiltakozott ellene. Ekkor egy hangot hallottak a közeli dűne tetejéről. – Állj! Ne mozduljon! Richard és Julie egyszerre fordultak a hang irányába. Jennifer Romanello állt ott. Richard már emelte is a fegyverét, és szinte célzás nélkül el is sütötte azt. A következő pillanatban kiáltás tört elő a torkából. Éles és perzselő fájdalmat érzett a mellkasában, és úgy zúgott a füle, mintha tehervonat száguldana el az orra előtt. Furcsa, milyen nehéz lett egyszerre a fegyver, amelyet a kezében tartott. Ez szinte már nevetséges. Még egyszer elsütötte, és megint csak elvétette a célt. Most a torkában érezte ugyanazt a perzselő fájdalmat, amely az imént a mellkasát érte. Megtántorodott és előredőlt, azután térdre esett a homokban. Még érezte, amint gyűlni kezd a vér a tüdejében, és hallotta, hogy gurgulázó hangot ad a légcsöve, amikor levegőt vesz. Képtelen volt nyelni, mert a ragacsos, sűrű és sós folyadék megakadályozta ebben. Először arra gondolt, egyszerűen felköhögi a vért, és aztán a rendőr szemébe köpi, de sokkal gyorsabban elhagyta az ereje, mint gondolta volna. A fegyver kicsúszott dermedt ujjai közül, a gondolatai lelassultak és szétestek. Nem akart ő mást pedig, csak azt, hogy Julie boldog legyen. Hogy boldogok legyenek ők ketten. Az árnyékok körülötte hirtelen sötétebbek lettek, egyik pillanatról a másikra. Julie felé fordult, és szeretett volna megszólalni még egyszer – mondani neki valamit, de egy szó sem hagyhatta már el a száját többé. Richard továbbra is ragaszkodott az álmához. Az álomhoz, amelyben együtt él Julie-val – azzal a nővel, akit annyira szeret... Julie, gondolta, én édes Jessicám... Richard arccal előre a homokba zuhant ekkor, és élettelenül elterült. Julie egy darabig őt nézte, azután Singer felé fordult. A kutya az oldalán feküdt és hangosan zihált. A szája tátva volt. Julie odament hozzá és letérdelt mellé, miközben a könnyeivel küszködött. A kutya halkan felnyüszített, amikor óvatosan a fejére tette a kezét, hogy megsimogassa, és Singer ekkor megnyalta az ujjait. – Ó, kicsim... – Julie nem bírta tovább sírás nélkül. Singer két nagy, tátongó sebből is vérzett. Olyan sok vért veszített, hogy az tócsaként állt már a homokban. Julie minden ízében remegett a félelemtől. A fejét odahajtotta a kutyáéhoz, és hozzásimult. Singer ismét nyüszített egyet. A szemei tágra nyíltak, tekintetéből félelem tükröződött. Amikor fel akarta emelni a fejét, olyan fájdalmas hang szakadt ki a torkából, hogy Julie úgy érezte, menten megszakad érte a szíve. – Ne mozdulj, kérlek szépen... Elviszünk az állatorvoshoz, rendben? Érezte a kutya leheletét a bőrén. Egyre gyorsabb és felszínesebb volt a légzése. Singer ekkor még egyszer megnyalta Julie kezét.ő pedig odahajolt hozzá és megcsókolta. – Olyan jó kutyus vagy, édesem. Annyira bátor voltál... és annyira bátor vagy most is... Singer a szemébe nézett és halkan nyüszített még egyet, Julie pedig megpróbálta magába fojtani a sírást. – Szeretlek, Singer – súgta oda a kutyának. Érezte, hogy a keze alatt egyre jobban elernyednek az állat izmai. – Jól van, kicsim... Ne harcolj tovább... Most már biztonságban vagy. Aludhatsz, ha azt szeretnéd. Epilógus

Julie a hálószobába ment, miközben Mike a konyhában főzött. A spagettiszósz illata már ott terjengett a levegőben. Julie felkapcsolta a villanyt. Csaknem két hónap telt el azóta az éjszaka óta, amelyet valóságos rémálomként éltek meg. És bár mindenre emlékezett, a legapróbb részletekre is, az, ami később történt, összefolyt az emlékezetében. Tudta, hogy Jennifer Romanello volt az, aki visszatámogatta őt a házba, és a mentősökre is emlékezett, akik Mike-ot és Pete-et látták el, aztán egyre több ember érkezett a házba, és utána... semmi. Hiába kutatott az emlékei között. A kórházban tért magához. Pete is ott feküdt, és Mike is, csak néhány ajtóval odébb, de ugyanazon a folyosón. Pete néhány nap múlva felkelhetett, Mike állapota azonban több mint egy hétig válságos volt. Szerencsére sikerült stabilizálni az életfunkcióit, és ezt követően rohamos javulásnak indult, de még így is további három hétig bent tartották megfigyelésre az orvosok. Julie jóformán el se mozdult mellőle. Ott ült az ágya mellett, és fogta a kezét. Még olyankor is beszélt hozzá, halkan, suttogva, amikor a férfi aludt. A rendőrök tovább kutatták Richard múltját. Felmerültek bennük újabb kérdések, és sikerült hozzájutniuk újabb információkhoz is. Ám Julie-t mindez már hidegen hagyta. Richard Franklin halott. Az ő számára mindenképpen az. És ő sohasem volt képes Robert Bonhamként gondolni rá. Ez minden. És persze Singer... Az állatorvostól később megtudták, olyan sok patkánymérget kevert a férfi a hamburgerekbe, ami perceken belül végzett volna akár fél tucat kutyával is. – Felfoghatatlan – mondta Linda Patinson Julie-nak. – Kész csoda, hogy egyáltalán képes volt megmozdulni, nemhogy felvegye a harcot egy felnőtt férfival ilyen állapotban. Mégis ez történt, gondolta Julie. És megmentette az életemet. Aznap, amikor eltemették Singert Julie házának udvarában, lágy, langymeleg záporeső hullott az égből. Maroknyian állták körül a sírt, és búcsúztak el a dándogtól, aki Julie hűséges társa és őrangyala volt életrehalálra. Miután Mike is elhagyhatta a kórházat, az első néhány hetet egyfajta kábulatban élték meg. Összeköltöztek Julie-val. És bár a saját lakását továbbra is fenntartotta, Mike egyszer sem aludt ott azóta, hogy a parti házba menekültek, és Julie hálás volt neki ezért. A férfi ösztönösen is megérezte, mikor van Julie-nak szüksége arra, hogy megölelje és hozzábújjon, vagy mikor szeretett volna inkább egyedül maradni. Mégis, abban a házban semmi sem lehetett már a régi. Túlságosan üresnek tűnt Singer nélkül. Julie sokszor úgy érezte, a kutya odasimul a lábához. Néha úgy tűnt, mintha most is itt lenne velük. Julie a szeme sarkából néha mozgásra lett figyelmes. De amikor odafordult, hogy megbizonyosodjon róla, semmit sem látott. Egyszer még Singer szőrének jellegzetes szagát is érezni vélte maga körül. Akkor volt ilyen, amikor játék után megmártózott az óceánban, és átnedvesedett a bundája a sós víztől. Ám amikor felkelt a pamlagról, és a keresésére indult, persze sehol sem találta. És aztán a jellegzetes szag is semmivé foszlott. Egy másik alkalommal, késő éjszaka, valami azt súgta, fel kell kelnie és átmennie a nappaliba. Bár sötét volt a házban, hallotta, hogy Singer vizet lefetyel. A konyhában akkor még ott volt a kutya tálja. Julie-nak földbe gyökerezett a lába az ajtóban, és hevesen vert a szíve, miközben fülelt, de aztán ez a zaj is elhalt. Egyik éjjel Jimről és Singerről álmodott egyszerre. Egy végtelen mezőn sétáltak együtt, neki háttal. Ő pedig futott feléjük és a nevüket kiabálta. Erre megálltak és megfordultak. Jim mosolygott, Singer ugatással üdvözölte. Julie oda akart menni hozzájuk, de mintha földbe gyökerezett volna a lába... ekkor már mozdulni sem tudott. Ők ketten pedig csak nézték, kissé félrehajtott fejjel, érdeklődve, ugyanazzal a csillogó tekintettel. Jim egyik kezét Singer hátára tette, a kutya pedig boldogan vakkantgatott. Mintha így akarnák Julie értésére adni, hogy ez a dolgok rendje. Ennek így kell lennie. Nem indultak el felé, hanem lassan megfordultak, és hamarosan el is tűntek Julie szeme elől. Az alakjuk lassan eggyé vált, aztán beleolvadt a távoli erdőbe. Amikor felébredt, maga elé vette Singer fényképét, amelyet az éjjeliszekrényen tartott. Annyira hiányzott neki... Még most is fájt a szíve, amikor csak megpillantotta a képét vagy eszébe jutott, de többé már nem sírt utána. A fénykép keretébe rejtette azt a levelet is, amelyet Jim írt neki. Most ezt is kivette belőle és széthajtogatta. A reggeli napfény már melengette a szoba ablakait. Julie még egyszer elolvasta a levelet. Egyre lassabban vándorolt tovább a szeme egyik szóról a másikra, miközben a vége felé közeledett. És ne aggódj a jövő miatt, kérlek. Bárhol legyek is, mindig figyelni foglak és vigyázok rád. Én leszek az őrangyalod, édes szivem. Mindig számíthatsz rám, és érezd magad biztonságban. Julie ekkor felpillantott a levélből. Könnybe lábadt a szeme. Igen, gondolta magában. És be is tartottad, amit ígértél nekem.

A szerző megjegyzései Egy regény világrajöttét rendszerint bonyolult folyamat előzi meg. Gyakran csak egy homályos elképzeléssel kezdődik, vagy mint az én esetemben is, egy téma felbukkanásával. Ez alkalommal a szerelem és a veszély körül forog a cselekmény. Másképpen fogalmazva, olyan történetet szerettem volna megírni, amelyben két hús-vér szereplő egymásba szeret, de azt akartam, hogy a szerelmi szál mellett feszültség is legyen a történetben: olyan veszély, amely mindkettőjüket fenyegeti. Már nem is emlékszem, hogyan született meg bennem az elhatározás, hogy egy ilyen történetet írjak, de arra nagyon is jól, hogy azt gondoltam, mennyire élvezem majd az írás folyamatát – azt, hogy egy újszerű regényt hozhatok létre. Mekkorát tévedtem! Nos, hadd fogalmazzam meg ezt másképpen. Bár magát az írás folyamatát nagyon is élveztem, a szerkesztés során olyan elvárásoknak kellett megfelelnem, amely nehezebbé tette a dolgomat, mint bármikor korábban. Az első vázlattól kezdve az utolsó simításokig a regényt összesen nyolcszor dolgoztuk át, mégpedig igen alaposan, mire a szerkesztőm és én magam is elégedettek lettünk vele, s úgy éreztük, a regény elérte a célját. A szerelmi szál áll az előtérben, de a történetet át- meg átszövi egy izgalmas thriller, amely másodlagos ehhez képest. Életem során valószínűleg elolvashattam már vagy ezer thrillert, és bár sok történetben szeretnek egymásba a szereplők, nem emlékszem olyanra, amelyikben a thriller lett volna a kevésbé fontos szál az érzelmi történésekéhez képest. Ennek igen egyszerű oka van: minél félelmetesebb valami, annál jobban eluralkodik a történet egészén. Az őrangyal esetében éppen az jelentette az igazi kihívást, hogy mindig megtaláljam és meg is tartsam a kényes egyensúlyt e két szál között, és ennek megfelelő ütemben kövessék egymást az epizódok, és az Olvasó egy pillanatig se higgye, hogy itt valójában nem is egy romantikus történetről, hanem thrillerről van szó. Szerelemről két átlagember között, akiknek rá kell döbbenniük, hogy egy veszélyes típusú bűnözővel hozta össze őket a sors. És bár ez nem is tűnhet olyan nehéz feladatnak, a végső megoldás megtalálása több álmatlan éjszakámba került. Mindig is szerettem volna olyan történetet írni, amelyben szerepel egy kutya. Mindig is szerettem az ilyen történeteket – kedvenceim közé tartozik Fred Gipson Old Yeller, Wilson Rawls Where the Reá Fern Grows, Terry Kay To Dance with The White Dog vagy Willie Morris My Dog Skip című regénye. Ezért is szerettem volna egy kutyát is szerepeltetni ebben a történetben. Lekötelezettje vagyok a felsorolt íróknak regényeikért, és hálás nekik azokért a kellemes órákért, amelyeket könyveiknek köszönhetek. Az őrangyal prológusát egy másik megható történet ihlette: Cathy Miller Deloyed Delívery című novellája, amely a Chicken Soup for the Pet Lover's Soul című kötetben jelent meg (szerkesztette: Jack Canfield, Mark Victor Hansen, Marty Becket és Carol Kline, HCI Publishers). Ezúton szeretnék köszönetet mondani neki és a szerkesztőknek is, amiért könnyeket csaltak a szemembe.