Ness Patrick Kes a Zajban

Patrick Ness Kés a zajban

MAGYAR SZÖVEG: HOTYA HAJNI

VIVANDRA KÖNYVEK

Michelle Kass-nak

Eredeti cím: The Knife of Never Letting Go – Chaos Walking Book Első kiadás: Walkcr Books Ltd. © PatrickNess 2008 eredeti szöveg © Hotya Hajni 2010 magyar szöveg Magyar kiadás: VIVANDRA Könyvek 2010 Szerkesztő: Ágoston Alexandra Borító: maura design Nyomdai munkák: KINIZSI Nyomda, Debrecen ISBN 978-963-88839-4-0 www.vivandra.hu

Ha finom látásunk s érzésünk fejlődne a mindennapok tragédiáihoz, kihallgatva a fű növését és a mókus érverését számolva szörnyethalnánk attól a zajtól, mely a csend túlfelén fogad. George Eliot, Middlemarch (Bartos Tibor fordítása)

I. RÉSZ

1. RÉS A ZAJBAN AZ ELSŐ DOLOG, AMIRE RÁJÖSSZ, amikor a kutyád beszélni kezd, hogy a kutyáknak nem nagyon van mondanivalójuk. Nagyjából semmiről. –Kaki, Todd! – Fogd be, Mentcs! – Kaki! Kaki! – Azt mondtam, fogd be! A várostól délkeletre húzódó mezőkön, a folyó mentén ereszkedünk le a mocsárig. Ben küldött vadalmáért, és rábeszélt, hogy hozzam magammal Mentcset is, bár Cillian nyilván csak azért vette meg, hogy Prentiss Mesterpolgárnál bevágódjon, így szakadt a nyakamba tavaly szülinapomra egy vadi új kutya, pedig én aztán soha nem mondtam, hogy kutya kéne nekem, csak azt kértem, hogy Cillian csinálja meg az atombicajomat, hogy ne kelljen gyalogolnom a hülye város minden eldugott zugába, de nem, nem, boldog szüli napot, Todd, tessék, itt egy szép, új kutya! Hogy nem kérted? Hogy soha nem vágytál rá,Todd? Semmi gond, na, találd ki szépen, ki fogja majd etetni, idomítani, lepucolni, sétáltatni, és kinek kell hallgatni az ostoba dumáját, most, hogy már nagy és a beszédvírustól beindult neki a beszélőkéje! Na ki? Találd ki! – Kaki! Kaki! – vakkantgat Mentcs halkan saját magának. – Ne locsogj már, lököttkuty, kakilj végre! Egy csomó füvet tépek az ösvény mellől és odavágok neki egyet. Nem találom el, nem is akarom eltalálni, ő meg csak nevet azzal a kis csaholós nevetésével, és ereszkedik tovább lefelé az ösvényen. Megyek utána, csapkodom az ösvény mentén a fűcsomókat, hunyorgók a naptól és próbálok semmire nem gondolni. Nem is van szükségünk almára, megmondom az igazat, Ben vehetne Phelps boltjában, ha annyira kéne neki. Meg nem is férfihoz illő munka az almaszedés, egy férfi nem tölti az idejét haszontalan dolgokkal. Bár én hivatalosan nem is vagyok férfi még harminc napig. Eddig tizenkét évet éltem, évente tizenhárom hosszú hónapot, azóta még tizenkét hónapot, de ez a sok élés csak arra volt elég, hogy még mindig hátravan egy teljes hónap a felnőttszületésnapomig. Már folynak az előkészületek, szövögetik a terveket, biztos nagy ünnepség lesz, bár elég furcsa képek érkeznek róla az agyamba, egyszerre túl sötét és túl világos képek – ezt hagyjuk is, a lényeg, hogy én is férfi leszek hamarosan, és almát szedni a mocsárnál nem méltó egy férfihoz, de még egy majdnem-férfihoz sem. Persze Ben tudja, hogy engem simán kérhet, hogy menjek, úgyis igent mondok, mer' a mocsár az egyetlen hely Prentissváros környéken, ahol egy kis szünetfélét lehet végre tartani a Zajban. A Zaj az állandó morajlás és zsibongás, amit az emberek magukból ontanak, és még akkor sem szűnik, ha alszanak, mer' mindenki hallja, mit gondol a másik, mégha az maga se tudja, mire gondol épp. A férfiak és a Zaj, amit kibocsájtanak. Én nem is tudom, hogyan csinálják, hogyan bírják ki egymást. A férfiak a Zajos teremtlények. – Mókus! – kiált Mentcs és már rohan is, tűnik el az ösvényről, nem izgatja, hogy hangosan ordítok utána, nekem is le kell térnem a (most körbenézek-körbe, biztosan egyedül vagyok-e) síenverte mezőkről, mer' Cillian kikészülne, ha Mentcs beleesne egy stenverte kígyólyukba, és persze az én stenverte hibám lenne az is, pedig én soha nem akartam ezt a stenverte kutyát, a stenverte életbe már! – Meentes! Gyere vissza!

– Mókus! Ugy kell utat törnöm magamnak a magas fűben, a cipómhoz bogárlárvák tapadnak. Ahogy pöckölöm le őket, az egyik szétkenődik-szét, zöld pacát nyom a tornacsukámra, az életbe' le nem jön, ezt már tapasztalatból tudom. – Mentcs! – kezdek bedühödni. – Kus! Kus! Mókus! A fa körül ugat, a mókus meg le-föl rohangál a fatörzsön, gúnyolódik rajta. Gyere forgókulya, mondja a mókus Zaja. Na gyere kapj el, kapj el, gyere, kapj el, ha tudsz! forgókuya, kutyaforgó, forgó! – Mókus, Todd, mókus! De ostobák az állatok, bémeg! Elkapom Mentcset a nyakörvénél fogva és erősen rácsapok a hátsó lábára. –Aú,Todd! Aú! Újra megütöm. És újra. –Aú,Todd! – Gyere már! Közben a Zajom annyira hangos a dühtől, hogy alig hallom a saját gondolataimat, amit mindjárt nagyon megbánok (majd meglátod). Forgófiú, fiúforgó – gondolja a mókus rólam. Kapj el ha tudsz, forgófiú! – Bémeg te is! – szólok oda (csak nem úgy mondom, hogy bémeg, hanem kimondom a bé helyett teljesen, érted). Viszont most tényleg, de tényleg körbe kellett volna néznem. Mer' egyszer csak Aaron áll mellettem, a semmiből termett ide, a fűből nőtt ki, és… belevág-bele az arcomba már karcolja is fel a számat a hatalmas gyűrűjével aztán visszarántja-vissza a kezét összezárja az öklét és újra megüti az arccsontom de legalább az orrom nem találja el mer' közben a fűre zuhanok hogy kitérjek valahogy az ütése elől közben kicsúszik a kezemből Mentcs póráza az meg rohan vissza a mókushoz kiugatja a lelkét (az áruló) én négykézlábra esem a fűbe mindenem telistele lesz lárvapacával. És ott maradok a földön, zihálva. Aaron megáll-meg fölöttem, a Zaja szaggatottan áramlik felém, hallom benne a Szentírás szavait, a következő prédikációja töredékeit, a nyelv, fiatal Todd és Rátalálni az áldozatra és a szent kiválasztja magának az útját és Isten hall, aztán jön a többi szokásos kép, ami mindenki Zajában ott van, azután pedig hirtelen villanások a – Ez meg mi? Mi a stenátka ez? De Aaron hangos prédikációja felfelé száll és mindent elnyom, én felnézek, bele a szemébe, és hirtelen már nem is akarom tudni, mi volt az ott. Már érzem, szivárog a vér a gyűrűje-okozta sebből és nem akarok tudni semmiről. Soha nem jön ki ide, a férfiak soha nem tesznek ilyet, mer'jó okuk van rá, csak én keveredhetek ide a mocsárhoz a kutyámmal, de Aaron most mégis itt áll fölöttem és én nem-nem-nem és nem akarom tudni, miért. Levigyorog rám a szakállán keresztül, levigyorog rám fentről, ahogy kushadok alatta a fűben. Vigyorgó ököl. – A nyelv,Todd gyerek, összeköt minket, mint a lánc a rabokat. Nem tanultál semmit a templomban, fiú? Már mondja is a legkedvesebb példázatát: – Ha egy elesik közülünk, mind elesünk. – Igen Aaron -gondolom. – A száddal,Todd! – Igen, Aaron – mondom. – És a bemegyek. Meg az esvék. Nehogy azt hidd, hogy nem hallottam! A Zajod elárul téged. Mindenkit elárul. Nem mindenkit – gondolom, de abban a pillanatban már gyorsan mondom is:

– Bocsáss meg, Aaron! Lehajol hozzám, a szája szorosan az arcom mellett, érzem a szája szagát, érzem a szaga súlyát, ahogy rám nehezedik, mintha az ujjaival marna belém. – Isten hall – súgja. – Isten hall. És újra felemeli-fel a kezét, én hátrahúzódom, ő felnevet és elindul. Megy vissza a városba, viszi magával a Zaját is. Minden porcikám remeg a megalázottságtól. Attól, hogy megütöttek, hogy ennyire megijesztettek, megleptek, feldühítettek, és gyűlölöm ezt a várost és benne a férfiakat. Időbe telik, míg újra fel tudok tápászkodni és elindulok a kutyámért. Mi az effet keresett ez itt? – gondolom és annyira, de annyira tele vagyok méreggel és dühvel (és rettegéssel, igen, fogd be, rettegéssel!), hogy körbe se nézek, nem hallja-e Aaron a Zajom. Nem nézek körbe. Csak azért se. Aztán mégis körbenézek és indulok, megkeresem a kutyámat. – Aaron, Todd! Aaron! – Ne mondd ki többször ezt a nevet, Mentcs! – Vérzik, Todd. Todd? Todd? Vérzik. –Tudom. Hallgass! – Forgófiú – vakkant, csak hogy mondjon valamit. A kutyám feje üres, akár az égbolt felettünk. – Ezt se mondd! – csapok a fenekére. –Aú,Todd! Gyalogolunk tovább, a bal oldalon lassan elmarad a folyó, a város keleti része felé rohan tovább szakadékokon át, a tanyánktól északra görbül egy nagyot, újra a város mellett vezet végig, végül kitágul a medre, lelassul a sodrása és jókora mocsár lesz belőle. A folyót kerülni kell, különösen a lápvidéket, ahol a mocsári erdő kezdődik, mer' itt élnek a sárkánykrokkok, akkorák, hogy simán megölnek egy majdnem-férfit a kutyájával együtt. A hátukon a pikkelyeket kákacsomóknak nézed és ha túl közel kerülsz, SSSHHHH! kizúgnak-ki a vízből és már rád is repülnek,beléd-vájják a karmaikat, kattan egyet az állkapcsuk és véged van. A lápvidék mentén haladunk, igyekszünk csendben közelíteni a mocsári erdőhöz. Errefelé sem van semmi látnivaló, ezért is nem jönnek ide a férfiak. Meg büdös van. Bár szerintem nem is olyan szörnyű ez a szag, mint a férfiak állítják. Csak azért érzik olyan büdösnek, mer' a saját múltjukat, az emlékeik szagát érzik itt a mocsárban. A sok régi halott dolog bűzét. A szpakkerck máshogy temetkeztek, mint az emberek: csak fogták, bedobálták a halottaikat a mocsárba és kész, hagyták őket elsüllyedni, és ez így jó is volt, ők mocsári temetésre lettek teremtve. Legalábbis Ben ezt mondja. A víz, a sár és szpakkerbőr jól öszzevegyültek, nem mérgeztek meg semmit, épp csak termékenyebb lett a mocsár. Végül is ezt teszik az emberek a termőfölddel is. Azután egyszer csak túl sok temetnivaló szpakker gyűlt hirtelen össze, még egy ekkora mocsár sem bírta elnyelni őket, pedig ez tényleg irtóra nagy mocsár. Ráadásul nem is maradt élő szpakker, hogy eltemesse a többit. Álltak a szpakkerek hullái hegyekben, a hegyek nőttek, ott rohadtak a mocsárban bűzölögve és elég sok időbe telt,míg a mocsár összekapta magát és mocsár lett belőle újra, nem csak egy jókora oszladozó dzsuvatenger tele le-gyekkel és ki tudja, hányféle új bacilustenyészettel. Én meg odaszülettem abba a zűrzavarba, a túlnépesült mocsár, a túlnépesült temető közelébe, egy elnéptelenedő városba. Nem is emlékszem semmire, egyáltalán nem emlékszem a Zaj nélküli világra. Apám valami betegségben halt meg a születésem előtt, aztán persze meghalt anyám is, nem van ebben semmi különös. Ben és Cillian vettek magukhoz, ők neveltek fel. Ben azt szokta mondani, az én anyám volt a legutolsó nő, aki életben maradt, de mindenki ezt mondja a másik anyjáról. Bár Ben talán nem hazudik, ő legalábbis elhiszi, amit mond, de ki tudja.

Most én vagyok a legfiatalabb az egész városban. Régebben Reg Olivérrel (hét hónappal és nyolc nappal idősebb nálam) és Liam Smith-szel (négy hónappal és 29 nappal idősebb) jártam ki ide, együtt dobáltuk a kavicsokat, meg velünk jött Seb Mundy is, aki csak három hónappal és egy nappal idősebb nálam, ő van a legközelebb hozzám korban, de hiába, mióta férfi lett, még ő sem hajlandó hozzám szólni egy szót sem. Egy fiú sem beszél velem, ha már betöltötte a tizenhármat. Így megy ez Prentissvárosban. A fiúkból férfiak lesznek, és azután már csak mi-férfiakmagunk-közt gyűlésekre járnak és a csoda tudja, mikről beszélnek, de az biztos, hogy fiú oda be nem teheti a lábát, és ha történetesen te vagy a legutolsó fiú a városban, hát nem van mese, várnod kell. Magadra hagyva, egyedül. Na jó, ott a kutyád is, a kutyád, amit nem akartál. De ráseránts! Itt a mocsár, és itt bandukolunk a poshadt víz körül kanyargó ösvényen, ami most a lápból kihajtó, több méter magas lombos fák közé vezet minket. A levegő sűrű és párás, sötét van, de nem az a húúú sűrű-sötét-ijesztő, nem, nekem nem ijesztő, mer' tele van élettel, milliónyi élettel, ami mind fütyül a városra (érted). Madarak, zöld kígyók, békák és kivicsek, két mókusfajta és – esküszöm – még néhány hoddon is akad, meg vörös kígyók, amiktől jobb óvakodni, és a sötétség ellenére azért átszűrődik imitt-amott a fény a lombkoronán, és ha engem kérdezel (bár ez nem valószínű, de mégis, ha engem kérdeznél), hát esküszöm, a mocsár nekem olyan, mint egy hatalmas, nyugis, majdnem Zajmentes szoba. Sötét, de élő, élő, de barátságos, barátságos, de nem fullasztó. Mentcs szinte minden gaz fölött felemeli a lábát, míg végül végképp kifogy a pisiből, akkor mordul magának néhányat és fejjel bebújik egy bokor alá. Gondolom, a nagydolgát végzi. De a mocsár nem bánja. Miért is bánná ? Hiszen maga a lüktető élet, az önmagából születő, önmagát felfaló és újrateremtő, folyton növekedő élet. Azért azt nem mondanám, hogy itt egyáltalán nem van Zaj, persze hogy van, a Zaj elől nem menekülhetsz – de azért csöndesebb erre, mint a városban. Ezek a hangok mások, a mocsár Zaja csupa kíváncsiság, a teremtlényck tudni akarják, ki vagy te, tudni akarják, bántod-e őket. A városban viszont mindent tudnak rólad, mégis még többet akarnak tudni, hogy aztán földbe döngöljenek a tudásukkal. Hát hogyan maradna így egy darabka is belőled? A mocsár Zaja más: ebben a Zajban riadt kis madár-gondolatok rajzanak Hol van ennivaló? Hol a fészkem? Hová bújjak? És ott vannak a viaszos bundájú mókusok, a kis balfácánok, akik ahogy meglátnak, incselkednek veled, vagy ha te épp nem vagy a színen, akkor egymást ugratják. És a lökött rozsdavörös mókusok, mint a kisgyerekek, vagy a mocsári rókák, akik a levelek között lopakodva úgy álcázzák a Zajukat, mintha mókusok volnának, hogy könnyebben nyakon csíphessék őket, olykor még mavara-madarat is hallani, ahogy furcsa dallamait énekli és egyszer,esküszöm, láttam egy hoddont is két lábon szaladni, de Ben azt mondja, szerinte nem láthattam, mer' hoddonok már régóta nem laknak a mocsárban. Fene tudja… Én inkább magamnak hiszek. Mentcs előjön a bokorból és leül mellém, azt figyeli, miért álltam meg, mit bambulok itt az út közepén, aztán kijelenti: – Jó kaki, Todd. – Örülök, hogy örülsz, Mentcs. Azért azt értékelném, ha több nyamvadtt kutyát ezentúl nem kapnék születésnapomra. Idén egy olyan vadászkést akarok, amilyet Ben hord az övtáskájában. Az aztán férfinak való ajándék. – Kaki ki – ismétli csöndcsen Mentcs. Gyalogolunk tovább. A legtöbb almafa beljebb van a mocsárban, ahová kisebb ösvények vezetnek, az út végefelé meg egy jókora farönk hever, ott mindig segítenem kell

Mentcsnek átvergődni. Amikor a rönkhöz odaérünk, a hasát átölelve megemelem. Jól tudja, mit csinálok és miért, de azért csak összevissza rúgkapál a lábával, mint valami hálójáról zuhanó pók. Nem fogom fel, minek kényeskedik. – Maradj már nyugton, te nemnormális! – Le! Le! Le! – kalimpál mind a négy lábával. – Lököttkuty. Feldobom a farönk tetejére és én is felmászom. A túloldalon leugrunk, huppanás közben Mentcs ugatva közli: – Uuugrás! – és ezt ismételgeti akkor is, amikor már árkonbokron túl van. A rönkugrás után kezdődik a mocsár legnyomasztóbb része: rögtön a régi szpakkerépületckkel találod szemben magad. Úgy állnak egymás mellett a félhomályban, mint drappszínű, olvadó fagylaltgömbök, csak épp kunyhónyi méretben. Senki nem emlékszik rá, vagy senki nem is tudta soha, mire szolgáltak, Ben arra tippel (szerintem ő tud a világon a legjobban tippelni), hogy ezeknek a házaknak valami köze lehetett a szpakkerek temetési szokásaihoz. Még az is lehet, hogy templomok voltak, bár a prentissvárosiak szerint a szpakkereknek nem volt semmilyen vallása, legalábbis nem tűnt fel senkinek, hogy lenne. Jókora távolságra maradok a házaktól, úgy indulok a vadalmafák közé. Az almák érettek, szinte már feketék, majdnem ehetők, bendőbe-tchetők, ahogy Cillian mondaná. Letépek egyet, beleharapok, a leve végigcsorog az arcomon. – Todd! – Mi van, kuty? – előveszem a szatyrot a farzsebcmből és kezdem teleszedni. – Todd! – ugat újra Mentcs. Most már észreveszem-észre, hogy másképpen ugat, megfordulok és látom, hogy a szpakkerek házai felé szimatol, a bundája borzolódik a hátán, a fülei meg körbe-körbe radarozzák a terepet. Megmerevedek. – Mi az, öregfiú? Morogni kezd, kilátszik az ínye, a fogai. Érzem, hogy az ereimben a vér újra hevesen lüktet. – Mi van ott? Sárkánykrokk? – Csöndes, Todd – morogja Mentcs. – De mi az? – Ott csöndes, Todd! Most már nem beszél, igazi kutyaugatással ugat, az ugatása csak annyit jelent, hogy „ugat!”, a testem megtelik feszültséggel, az ereim szinte szétpattannak, szétfeszítik-szét a bőröm. – Figyelj! – morogja. És én figyelek. És figyelek. Elfordítom a fejem és figyelek tovább. Hiány van a Zajban. Ami pedig lehetetlen. Ez döbbenet. Itt a közelben, a fák között vagy kissé távolabb, a tér egy láthatatlan pontján megbújik valami, amiről a füled és az agyad azt állítják, hogy nem van Zaja. Mint egy üres forma, amiről csak azért tudhatok, mert a környező dolgok az érintésükkel kirajzolják. Mintha víz lenne egy csészében – csésze nélkül. Egy hiány, egy rés, amibe ha belezuhan valami, megszűnik Zajnak lenni, megszűnik bárminek is lenni, megszűnik létezni. Nem olyan, mint a mocsár nyugalma, mer' az soha nem ennyire csöndes, csak épp csöndesebb, mint a város. De ez itt, ez a valami-forma, ez a semmi formába öntve. Rés, amin belül megszűnik a Zaj. Ami pedig lehetetlen.

Mer' ebben a világban nem létezik a semmi, csak a Zaj létezik, csak a dolgok és az emberek gondolatai léteznek, melyek szakadatlan ömölnek rád, ömölnek-ömölnekömölnek, mióta a szpakkerek a háborúban megfertőztek minket a vírussal. A vírussal, amely megölte a férfiak felét és megölte az összes nőt, anyámat is. A vírus, ami megőrjítette az életben maradókat és végül a szpakkerek vesztét is okozta, mer' az emberek őrületükben fegyvert fogtak rájuk. Érzem, hogy Mentcs pánikba esik. – Mizott,Todd? Mizott? – Érzel valami szagot, Mentcs? – Csönd-szag, Todd. Csöndes, Csöööndees! – ugat egyre hangosabban. És akkor, valahol a szpakkerházak környékén a csönd megmozdul-meg. A vér még hevesebben lüktet az ereimben, mindjárt agyonvág. Mentcs körülöttem forog és csak ugatugat-ugat, amitől még idegesebb leszek, gyorsan fenéken billentem {Aú, Todd), hogy megnyugodjak kicsit. – Olyan nem létezik, hogy rés a Zajban. Olyan sem létezik, hogy semmi. Úgyhogy ez csak valami lehet, ugye? – Ami, Todd! Igen, Todd! – ugat Mentcs. – Hallottad, merre mozdult el az előbb? – Csöndes, Todd. – Tudod jól, hogy értem. Mentcs beleszimatol a levegőbe, lép egyet, még egyet, végül elindul a gömbházak irányába. Jó irányban keressük, azt hiszem. Lassanként a legnagyobb fagylaltgömb felé araszolok, ügyelek arra, hogy bármi is ront elő a ház háromszögletűre ívelt ajtaján, ne legyek az útjában. Mentcs megszimatolja a bejáratot, de nem morog, úgyhogy mély lélegzetet veszek és benyitok. Halálosan üres. A helyiség kétszer olyan magas, mint én, a padlója koszos, lápnövények nőnek benne, indák meg ilyesmik, semmi más. Úgy értem, semmi igazi semmi, semmi lyuk vagy rés és annak sem van jele, hogy járt volna erre bármi. Kimondom, mi jut eszembe, bár lehet, hogy ostobaság. Hát az, hogy esetleg visszatértek a szpakkerrek. Pedig az lehetetlen. Viszont egy rés a Zajban, az is lehetetlen. Ezek szerint a lehetetlenség ezúttal igaz kell, hogy legyen. Hallom, ahogy Mentcs odakint szimatol, kilépek a házból, megyek a következő épülethez. Ennek a falán van az írás, az egyetlen felirat, amit ember valaha is látott szpakknyelven. Szerintem a szpakílik kizárólag ezeket a szavakat találták méltónak a feljegyzésre. A felirat szpakk betűkből áll és Ben úgy tippeli, valami olyasmi van odaírva, hogy Es'Paqili, vagyis szpakílik, azaz „szpakkerek”, ha épp szívesen köpnél egyet hozzá, ahogy mindenki teszi, mióta történt, ami történt. Es'Paqili amúgy azt jelenti „A Nép”. A második épületben sem van semmi. Visszamegyek a mocsár felé, ott is hallgatózom. Lehajtott fejjel figyelek, az agyammal, fülemmel, mindenemmel csak figyelek-figyelek és figyelek. Figyelek. – Csöndes, csöndes. Mentcs kétszer olyan gyorsan ugat, mint szokott, aztán kilő és rohanni kezd, ezúttal az utolsó gömbház irányába, én utánavetem magam, a vérem felbuzog, mer' ott van, ottvanottvan, ott van az a valami, a rés a Zajban. Hallom.

Vagyis dehogy hallom, pont ez a lényeg, hogy nem hallom, de ahogy felé rohanok, az üressége a mellkasomba ver, a nyugalma magához vonz és annyi csöndesség van benne – nem is csöndesség, hanem maga a csönd az, annyira hihetetlen ez a csönd és kezdem azt érezni, menten szétszakadok, mintha a legértékesebb dolgot veszíteném el ebben a pillanatban, mintha a meghalást érezném át – Rohanni kezdek a szemem megnedvesedik a mellkasom szúr és senki nem van aki látná de mégis nagyon zavar hogy egyszerre sírni-sími kezdek sírni affrancba és megállok egy pillanatra és összegörnyedek és bémeg bémeg befoghatod de ezzel a görnyedéssel elpazarolok egy teljes büdös nyamvadtt percet és a rés persze elmozdul és eltűnik-el eltűnik. Mentcs még sokáig összevissza keresgéli, rohangál utána hasztalan, aztán kimerülten kullog vissza hozzám. – Sírsz,Todd? Sírsz? – Kuss legyen! – mondom, és felé rúgok. Nem találom el.

2. PRENTISSVÁROS KIKECMERGÜNK A MOCSÁRBÓL, a város felé vesszük az irányt. Hiába tűz a nap, én sötétnek és szürkének látom a világot. Még Mentcs is alig vakkant, miközben hazafelé bandukolunk a réteken. A Zajom fel-felhabzik és bugyborékol, mint rotyogó hús a fazékban, megállok, hogy lenyugtassam magam. Olyan nem létezik, hogy csönd. Sem itt, sem máshol. Sem akkor, ha alszol, sem akkor, ha egyedül vagy – soha. ToddHewitt vagyok – mondom magamban lehunyt szemmel. Tizenkét éves, és tizenkét hónapos. Az ÚjVilágban élek, Prentiss-városban. Pontosan egy hónap múlva férfi leszek. Ben tanította nekem a trükköt, hogyan kell csillapítani a Zajom. Becsukod a szemed és amilyen tisztán és nyugodtan csak tudod, elmondod magadnak, hogy ki vagy te. Mer' ez az, ami elsőként veszik el a Zajban. Todd Hewitt vagyok. – Todd itt – morogja Mentcs maga elé mellettem. Mély lélegzetet veszek és kinyitom a szemem. Ez vagyok én. Todd Hewitt vagyok. Gyalogolunk tovább, messze magunk mögött hagyjuk a mocsarat és a folyót. Vadvirágok között kis dombtetőre kaptatunk fel a város déli részénél, oda, ahol egykor az iskola állt, a rövid idő alatt, amíg egyáltalán létezett – teljesen feleslegesen. Mielőtt megszülettem, a fiúkat az édesanyjuk otthon tanította, amikor meg már csak fiúk és férfiak maradtak a városban, akkor leültettek minket a videók elé és oktatóanyagokat néztünk, míg egyszer aztán Prentiss Mesterpolgár örökre száműzte őket, mer' „elménk fegyelmezettségére károsak”. Tudni kell, hogy Prentiss Mesterpolgár úrnak mindig megvan a maga szempontja. Aztán a szomorú arcú Royal tanár úr összeterelte a fiúkat, és kiraktak minket ebbe a külvárosi épületbe, távol a város Zajától. De ez sem segített. Szinte lehetetlen bármit is megtanítani egy teremben, tömve a fiúk kavargó Zajával. Nem is szólva a dolgozatírásról, akkor is súgsz meg puskázol, ha nem akarsz. (Mellesleg az összes srác akart.)

Aztán Prentiss Mesterpolgár egy napon úgy döntött, hogy az összes könyvet el kell égetni, minden egyes darabot, még az otthoniakat is, mer' a könyvek is károsak az elménkre, és Royal, aki gyenge ember volt és még tanítás közben is viszkit vedelt, hogy erősebb legyen, szóval a tanár úr egyszer csak feladta, fogott egy pisztolyt és véget vetett az életének – hát ennyi volt az én iskolai tanulásom. A többit Bentől tanultam meg otthon. Gépbütykölést, kajakészítést, ruhafoltozást, gazdálkodást, ilyesmiket. Meg egy csomó túlélős dolgot: hogy kell vadászni, melyik gyümölcs ehető, melyik nem, hogyan lehet a holdak segítségével tájékozódni, hogyan kell a kést és a fegyvert használni, hogyan kell kígyómarást gyógyítani, és hogyan tudom ráncba szedni a Zajomat. Megpróbált megtanítani írni-olvasni is, de Prentiss Mesterpolgár egyik reggel kiszagolta a dolgot a Zajomból, és bezárta őt egy hétre, így aztán a könyvekből való tanulás hamar véget ért és mivel a többi túlélős dolgot is meg kellett tanulnom, plusz dolgoznom kellett a tanyán (most is kell), meg a többi mindennapos ez-az, úgyhogy végül soha nem tanultam meg rendcsen olvasni. Mindegy, nem nagy veszteség. Prentissvárosban úgysem fog senki könyvet írni, az tuti. Mentcs és én most az iskolaépület mellett kapaszkodunk fel a kisdombra, ahonnan északi irányban már látszik a város, amiről beszélek. Nem mintha olyan nagyon sok maradt volna belőle. Egy bolt, azelőtt kettő volt. Egy kocsma, azelőtt kettő. Egy kórház, egy börtön, egy benzinkút, ami nem működik, egy nagy ház a Mesterpolgárnak, egy rendőrállomás és a Templom. Az út aztán a központon vezet át, régebben burkolat fedte, de azóta se nyúlt senki hozzá, egyre inkább fölveri a kavics. A házak a város szélén és környékén tanyaépületek, legalábbis valaha annak szánták őket. Van, ami most már üresen áll, és van, amelyik még rosszabb, mintha üresen állna. Ennyi az egész Prentissváros. A lakosság 147 fő, ami csökken, csökken, csökken. 146 férfi és egy majdnem-férfi. Ben azt mondja, azelőtt más települések is voltak ÚjVilágban. Annak idején, úgy tíz évvel a születésem előtt az űrhajók nagyjából egyszerre értek földet, de aztán jött a háború a szpakkerekkel, jött a vírus és minden más település eltűnt a színről, majdnem maga Prentissváros is, de Prentiss Mesterpolgár harctudásának köszönhetően mégis túlélte. Igaz, hogy a Mesterpolgár egy két lábon járó rémálom, de azért mégiscsak hálával tartozunk neki, mer' mi vagyunk az egyetlen város ebben a hatalmas nő-nélküli világban, amelyiknek sikerült megúsznia, mégha túl sok jót nem is lehet rólunk elmondani: egy 146 fős város, amely minden egyes nappal közelebb kerül a teljes kihaláshoz. Mer' csak férfiak nem tarthatják fent, ez világos. Vagy végeznek magukkal, mint Royal, vagy csak úgy simán eltűnnek, mint az öreg Gault a szomszédból, aki birkákat tartott, mint mi, vagy Michael, a második legjobb ács, vagy Van Wijk, aki pont aznap tűnt el, amikor a fia férfivá vált. Ez nem is szokatlan itt. Hidd el, ha a világod csupán egy jövő nélküli Zajos város, akkor néha nagyon szívcsen lelépnél, még akkor is, ha nem van hová menned. Mer' most is mi van? Én, a majdnem-férfi lenézek a városra és már hallom is mind a 146 életben maradt férfit. A legutolsó rohadtt férfit is hallom. A Zajuk felhömpölyög a domboldalon, úgy zúdul rám, akár az árvíz, vagy tűzfolyam vagy óriási szörny, ami csak jön-jön, hogy elkapjon, és nem van hová menekülnöd előle. Hát ilyen ez. Ilyen minden büdös napom minden rohadtt perce ebben a büdös, nyamvadtt városban. Es hiába dugom be a fülem, az sem segít semmit.

És ezek még csak a szavak, a hangok, amiket kimondanak-kinyögnek-eldúdolnak vagy elsírnak. De képek is vannak, képek, melyek rohanva érkeznek az agyadba, hiába is nem vágysz rájuk, emlékképek, fantáziaképek, titkok, tervek és hazudások, hazudások, rengeteg hazudás. Mer' a Zajban simán lehet hazudni, még akkor is, ha mindenki tudja, mit gondolsz – egyszerűen elásod a Zajban az egyik gondolat alá a másikat, így nem gond elrejteni bármit egy szempillantás alatt. Csak nem szabad élesen rágondolnod, vagy meg kell győznöd saját magad, hogy épp az ellenkezője igaz annak, amit el akarsz rejteni. Es aztán ki tudná előhalászni a Zajmasszából, mi a színtiszta forrás és mi a hazudás, ami ömlik, mint a vízfolyás? A férfiak hazudnak, és a legrosszabb, hogy saját maguknak is hazudnak. Például, én még soha nem láttam sem hús-vér szpakkert, sem hús-vér nőt. De azért sokat láttam belőlük videón, mielőtt betiltották őket (a videókat). Mostanában meg a férfiak Zajában látom őket egyfolytában, mer' mi másra is gondolna ennyi férfi, ha nem a szexre vagy az ellenségre? De a Zajban a szpakkerek nagyobbak és gonoszabbak, mint amilyenek a videókon voltak. És a Zaj-nők is mások: szőkébbek, nagy a mellük, kevesebb ruha van rajtuk és sokkal-sokkal nyíltabban mutatják ki az érzelmeiket. Ezzel az egésszel csak azt akarom mondani, hogy szerintem az a lényeg, hogy a Zaj nem feltétlenül a valóság, a Zaj sokkal inkább az, amit a férfiak valóságnak akarnak tudni, és a kettő között rohadtt nagy a különbség (akkora, hogy ha nem vagy résen, meg is ölhet). – Haza, Todd? – ugat a lábamnál Mentcs, most már kicsit hangosabban, mer' a Zajban muszáj hangosan beszélni. – Aha, hazamegyünk. A város túloldalán lakunk, az északkeleti csücsökben, ezért az egészen végig kell kutyagolnunk, hogy hazajussunk. Menet közben van időm bemutatni Prentissvárost. Először is itt van Phelps boltja. Haldoklik az is, akár a város többi része, Phelps meg mást sem tesz naphosszat, mint kétségbeesik. Ha épp vásárolsz tőle valamit és igyekszik udvarias lenni veled, még akkor is csorog rád a kétségbeesése, mint sebből a genny. Vége- – mondja a Zaja. Mindennek vége és Rong Rongy Rongy Julikám én édes Julikám. Juli volt a felesége és egyáltalán nem visel ruhát Phelps Zaj fantáziáiban. – Szia Todd – veti oda, ahogy Mentccsel elsietünk a boltja mellett. – Üdv, Phelps úr! – Gyönyörű formás napunk van, nem igaz? – Gyönyörű bizony. – Gyönnyű! – ugat Mentcs. Phelps nevet rajta, de a Zaja csak azt hajtogatja továbbra is: Vége és Julie és Rongyok és képek arról, miért is hiányzik neki annyira a felesége és miket szokott csinálni (mintha az olyan húde! különleges lenne, vagy mi). Nem gondolok a Zajomban semmi különöset Phelpsről, épp csak a szokásos dolgokat, amik maguktól jönnek és úgysem lehet őket visszatartani. Igyekszem jó hangosan gondolni rájuk, hogy eltakarjam velük a gondolataimat a résről, amit a mocsárban találtam. Nem is igazán tudom, miért rejtem el, hogy egyáltalán miért is kéne elrejtenem, de elrejtem. Mentcs és én felgyorsítunk, mer' a következő épület a benzinkút és Hammar. A benzinkút már nem működik, mer' a generátor, ami a benzint csinálta, tavaly tönkrement és most úgy néz ki ott a kút mellett, mint egy baromi nagy törött lábujj, és senki nem akar mellette lakni, kivéve Hammart, aki sokkal rosszabb, mint Phelps, mer' Hammar egyenesen rádirányítja a Zaját, és ronda egy Zaja van neki, dühödtt zaja,, tele olyan képekkel a másik emberről, ahogyan az nagyon nem szeretné látni saját magát, mer'kegyetlen és véres képek ezek és te védekezésül nem tehetsz mást, csak jó hangosra

tekered a Zajod, megpróbálod beleolvasztani Phelps Zaját is, aztán egy lökéssel visszatolod az egészet Hammarra. Almák és vége és könnyedén és Ben és Juli és Gyönnyű, Todd! És villog a generátor és Ruharongy és kuss legyen, kuss legyen már és Nézz fel rám, te fiú. És én odafordítom a fejem, pedig nem akarom, de hibázik néha az ember, ha nem vigyáz, és ott van Hammar, ott áll az ablakban, egyenesen rám bámul és azt gondolja: Egy hónap és a Zajában megjelenik egy kép, melyben saját magamat látom egyedül, valahogy teljesen egyedül, és nem értem, ez mit jelent, hogy ez most igaz vagy szándékos hazudás, úgyhogy gyorsan egy kalapácsra gondolok, ahogy Hammar fejét üti újra és újra és újra, de ő csak mosolyog ott az ablakban. A benzinkút mellett az út elkanyarodik a kórház felé, ahol ott van Baldwin doktor, meg az orvosért síró-nyöszörgő emberek, akiknek igaziból nem is van semmi bajuk. Most épp Fox panaszkodik, hogy nem tud rendesen lélegezni, amit nagyon tudnék sajnálni, ha nem bagózna annyit. Aztán, ahogy elhagyod a Magasságos Úristen Kórházat, odaérsz a szemét kocsmához, ahol már a napnak ebben az órájában is tombol a Zaj, mer'brutális a zene, hogy elnyomja a többi Zajt, de ez persze nem nagyon sikerül, úgyhogy a kocsmából leginkább túlhangos Zenét és túlhangos Zajt hallasz, sőt, ami még rosszabb, részeg Zajt, ami úgy tör rád, mint egy légkalapács. Férfiak kiabálása, bömbölése és zokogása, az arckifejezésük mindig ugyanaz, ők már csak a múltjuk szörny-maradványai, akik a régi nőiket siratják. Sok-sok Zajfoszlány ömlik ki nőkről, de semmi olyan emlék, melynek valódi értelme lenne, mer' a részeg Zaj pont olyan, mint a részeg ember: elmosódott és unalmas, jobb óvakodni tőle. Egyre nehezebb a város közepén gyalogolni, mer' annyi, de annyi Zaj nyomja már a válladat, hogy még a következő lépésre is nehezedre esik gondolni. Én őszintén szólva nem is tudom, hogy csinálják a többiek, hogy viselik el, és azt se tudom, én hogy fogom viselni, ha férfi lesz belőlem is, hacsak nem történik aznap valami változás, amiről még nem tudok. Az út a kocsma mellett felfelé tart, majd jobbra, a rendőrség és a börtön mellett, amelyek egy épületben vannak és olyan komolyan üzemelnek, hogy azt nem is feltételeznéd egy ilyen kisvárosról. A rendőrfőnök ifjú Prentiss, aki épp csak két évvel időscbb nálam, még csak rövid ideje férfi, de gyorsan beleszokott a munkájába és bárkit letartóztat, akire az apja, Prentiss Mesterpolgár rábök, hogy a héten vele mutassanak példát. Most épp Turner nem ügyelt eléggé arra, hogy a kukoricaföldje eleget teremjen „az egész város javára”, ami ténylegesen azt jelenti, hogy nem adott ingyen kukoricát a Mesterpolgárnak és embereinek. Átkeltünk hát a városon a kutyámmal, és minden Zajt magunk mögött hagytunk, Phelpst és Hammart, Baldwint, Foxot, a leghúzósabb Zajokat a kocsmánál, ifjú Prentiss Zaját, Turner nyögdécselését, de még mindig nem vagyunk túl a nehezén, mer' most jön a Templom. A Templom, ami miatt végsősoron mindannyian itt vagyunk, az ÚjVilágban, és ahol majdnem minden vasárnap meghallgatjuk Aaront, amint arról prédikál, miért is hagytuk mi oda a bűnös RégVilágot, a sok kurropciót, és hogyan is akartunk mi új, tiszta és testvéries életet kezdeni ebben az Édenkertben. Jól ki van ez találva, mi? A férfiak még mindig járnak templomba, főképp, mer' kötelező nekik, és bár a Mesterpolgár nem strapálja magát, a többiektől elvárja, hogy meghallgassák Aaron prédikációit, leginkább arról, hogy már csak mi maradtunk itt egymásnak, férfiak, akik mind ehhez a közösséghez tartozunk. Szorosan és visszavonhatatlanul.

Meg hogy ha egy elesik közülünk, mind elesünk. Ezt gyakran elmondja. Mentcs és én a lehető leghalkabban megyünk el a Templom előtt. Bentről imádkozó Zaj hallatszik, nekem olyan, mint valami furcsa bíborszínű betegség, mintha a férfiak kivéreznék az imaZajt magukból és az a vér csak csorogna kifelé szüntelen. Segíts meg minket, ment sem minket, bocsáss meg minékünk, segíts meg minket, ment sem minket, bocsáss meg minékünk, szabadíts meg innen minket, kérünk, Istenünk, kérünk, Istenünk, kérünk Istenünk .pedig amennyire én tudom, még soha senki nem hallott vissza semmilyen Zajt Istenpajtástól. Aaron is odabent van. Visszatért a körútjáról (tudod), az imádkozok feje felett prédikál. Nem csak a Zaját, a hangját is hallom: áldozatt itt, szentírás ott, áldás jobbra, szentség balra és csak mondja-mondja karattyolva, a Zaja meg szürkés tűzként lobog mögötte és semmit nem lehet kihámozni belőle, pedig szerintem a szentbeszéddel valami mást takar, valamit szándékosan elnyom a sok beszéddel… Izgatni kezd, én tudom-e, mit rejteget. De ekkor ezt hallom a Zajában: Toddfiú? és gyorsan szólok Mentcsnek, Gyerünk!, és már húzzuk is el a csíkot. A Mesterpolgár Háza az utolsó épület, ami előtt el kell mennünk, mielőtt a dombhoz érnénk. Innen jön ki a leghátborzongatóbb és legkeményebb Zaj, mer' Prentiss Mesterpolgár – Nos, Prentiss Mesterpolgár más. Az ő Zaja iszonyú tiszta és tényleg úgy értem: iszonyú. Ő hisz abban, hogy a Zajba rendet lehet vinni. Hisz abban, hogy a Zaj rendszerezhető és ha sikerül szabályozni, még hasznos is lehet. Tisztán kihallatszik, hogy a Mesterpolgár és a legközelebbi emberei, a helyettesei vagy kik, gondolat-gyakorlatokat végeznek, olyan számolgatós micsodákat, és mellé tökéletes formákat képzelnek el, és rend-és-fegyelem dalokat énekelnek, mint például ÉN A KÖR VAGYOK ÉS A KÖR ÉN VAGYOK és akármit is jelentsen ez, olyan az egész, mintha a Mesterpolgár egy kisebb hadsereget képezne és ő maga is készülne valamire, mintha valamiféle Zaj-fegyvert kovácsolna. Fenyegető ez a Zaj. Mintha a világ megszűnne annak lenni, ami eddig volt és el is akar árulni téged. 1 2 3 4 4 3 2 1 ÉN A KÖR VAGYOK ÉS A KÖR ÉN VAGYOK. 1 2 3 4 4 3 2 1 HA EGY ELESIK KÖZÜLÜNK, MIND ELESÜNK. Férfi leszek hamarosan, és egy férfi nem rohan el rémülten, de én lódítok egyet Mentcsen, siessünk már, és nagy ívben kerüljük ki a Mesterpolgár házát. Amikor végre elhagyjuk, rátérünk a hazáig vezető kavicsos útra. A város nemsokára eltűnik mögöttünk, a Zaj is alábbhagy (de soha-soha meg nem szűnik), és mindketten megkönnyebbülten sóhajtunk fel. – Zaj, Todd – ugat Mentcs. – Tudom! – Csöndes a mocsárban, csöndes-csöndes-csöndes – vakkantja sorozatban. – Tudom – hagyom rá, de aztán sietve rászólok: – Fogd be, Mentcs, fogd be! Fenéken billentem, mire ő: – Aú,Todd! Visszanézek a városra. Bevillan az agyamba, hogy ha egyszer valaki kibocsájt egy Zajfoszlányt, azt már nem tudja visszaszívni. Elgondolkodom: ha a Zaj látható lenne és mondjuk azt is látnánk, hogy mozog a levegőben, akkor a blokkolás ellenére vajon látszott-e a gondolataimban az a bizonyos rés. Abban bízom, hogy a város fülsüketítő harsogásában lehetetlen az én parányi kis Zajdarabom elcsípni – De ekkor a résre gondolok, és már repül-repül-repül is vissza a gondolat, egyenesen vissza a férfiak városába.

3. BEN ÉS CILLIAN – HÁT TE MÉGIS HOL mászkáltál? – kérdezi Cillian, amint Mentcs és én felbukkanunk az ösvényen. Mint havonta egyszer rendesen, a házunk előtt álló generátor alatt fekszik a földön, és bütyköl rajta valamit. A keze csupa kosz, az arca bosszús, a Zaja zizegős, mintha őrült méhek döngenének benne, és érzem, máris bepöccenek tőle, pedig alig értem haza. – Vadalmát szedtem Bennek a mocsárnál. – Idehaza sok a munka, a fiúkák meg játszadoznak. Újra belenéz a generátorba. Valami kattan egyet a gépben, mire Cillian: – Rohadjmcg! – Az előbb mondtam, hogy nem játszani voltam, ha egyszer az életben figyelnél rám végre! Ben almáért küldött, hát elmentem, hogy hozzak neki, affranc! – magyarázom félig kiabálva. – Ja értem. És hol van az az alma? Eladd lám! Persze egy darab sem van nálam. Még arra sem emlékszem, hogy eldobtam volna a zacskót, amit elkezdtem megtölteni, bár biztosan eldobtam, amikor – – Amikor mi? – kérdezi Cillian. – Ne hallgatózz már ilyen közelről! Rám néz. Csak bámul rám azzal a Cillian-es nézésével és már fel is teszi a szokásos lemezt: – Igazán nem várunk tőled túl sokat, Todd (ez kapásból hazudás), de ketten nem tudjuk fenntartani ezt a farmot (ez igaz). Ha az összes feladatodat rendesen elvégeznéd, ami nem így van (újabb hazudás, úgy dolgozom nekik, mint egy rabszolga), még akkor is csak épphogy megélnénk valahogy (na ez megintcsak igaz, a város már nem nő tovább, csak zsugorodik és nem érkezik segítség sehonnan). – Figyelj, ha hozzád beszélek! – Élek! – ugat Mentcs. – Kuss! – És ne beszélj így a kutyáddal! Nem is a kutyámhoz beszéltem – gondolom hangosan és tisztán, hogy biztosan meghallja. Rám bámul, én vissza rá és már megint az van, ami mindig szokott lenni: a Zajunk megtelik vörös idegességgel, mer' vele soha nem volt felhőtlen a viszonyom, Ben mindig kedves volt velem, Cillian meg épp az ellenkezője, ráadásul ahogy közeledik a férfivá válásom napja (amikortól nem kell hallgatnom a hülyeségeit), még rosszabb az egész. Behunyja a szemét, az orrán keresztül mélyet szippant és lehalkítja a hangját: – Todd… – Ben hol van? Megfeszül az arca. – Egy hét múlva ellenek a juhok, Todd. – Hol van Ben? – Eredj, és etesd meg a jószágot, tereld be őket, aztán javítsd meg a keleti legelő kapuját végre, Todd Hewitt! Már kétszer kértelek! A sarkamra nehezedek, és gúnyosan hadarom: – És milyen volt a kiruccanás a mocsárban,Todd? Ó nagyon izgi volt, köszi az érdeklődést, Cillian. Azt láttál-e valami érdekeset odalenn, Todd fijam? Rendes tőled,

hogy megkérdezed, Cillian, mer' naná, hogy láttam valami nagyon érdekeset, ami esetleg megmagyarázná, miért van egy rohadtt nagy seb a számon, amiről ugyan nem kérdezel egy szót sem, de gondolom, csak azért nem, mer' most az a legeslegfontosabb, hogy megetessem a birkákat és megjavítsam azt az eff kerítést! – Ügyelj a szádra,Todd! Nem van időm a kisjátékaidra. Menj és lásd cl a jószágot! Összeszorítom az öklöm, és valami olyasmit hörgők, hogy ggrrrr, amivel azt üzenem neki, hogy egy másodpercig sem bírom tovább elviselni azt a bárgyú fejét. – Gyerünk, Mentcs! – A birkák, Todd! Az első mindig a jószág – szól utánam Cillian. – Iggen, először ellátom a nyamvadtt birkákat – motyogom magam elé. Begyorsítok, forr a vérem, Mentcs is megérzi a Zajomban az üvölteni-vágyást, és izgatott ugatásba kezd: – Biirka! Birka, birka, Todd! Birka, birka, csöndes, Todd! Csöndes, csöndes a mocsárban, Todd! – Fogd be, Mentcs! – Mi az? Mi az? – kiált utánunk Cillian. Van valami a hangjában, amire mindketten hátrapördülünk. Kibújt a gép alól és figyel, mindenestül ránk figyel, a Zaja kutakodva nyomul ránk. – Csöndes, Cillian! – ugat Mentcs. – Hogy érti ez a kutya azt, hogy „csöndes”? Cillian szeme és Zaja keresztül-kasul kutat. – Miért érdekel az téged? Nekem csak az a dolgom, hogy megetessem a nyamvadtt birkákat és kész. – Todd, várj! – szól utánunk, de ekkor valami felberreg a generátoron és Cillian újra kiakad. – Affrancba már! Visszamegy szerelni, de érzem, hogy a Zaja követ engem, telistele kérdezéssel, aztán, ahogy a legelők felé veszem az utat, fokozatosan elhalványul. Affrancvigyen, affrancvigyen – gondolom, többé-kevésbé ezekkel a szavakkal, sőt, még rondábbakkal, ahogy baktatok át a tanyánkon. A várostól úgy egy kilométernyire lakunk északkeletre, a gazdaság egyik felében birkát tartunk, a másikban gabonát termesztünk. A gabona nagyobb munka, úgyhogy főleg Ben és Cillian foglalkoznak vele. A birkákat viszont már akkor rám bízták, amikor elég magasra nőttem, hogy felérjem őket. Én csinálok mindent körülöttük, csakis én, és nem Mentcs és én. Mer' az volt a másik nagy hazudás, hogy azért kapom a kutyát, hogy betanítom terelőkutyának és majd segít, de ez nyilvánvaló okokból (ez a kutya mindenhez hülye) nem működött. Maradt minden az én nyakamban: az etetés, az itatás, a nyírás, a herélés, az elletés, sőt, a mészárkodás is. A város három hús- és gyapjúszállítója közül mi vagyunk az egyik. Régebben öten voltunk, most meg hamarosan ketten maradunk, mer' Marjoribanks, a szomszéd bármelyik nap meghalhat, annyit iszik. Mi meg majd hozzácsapjuk a földjét a miénkhez. Pontosabban, majd én csapom hozzá, úgy, mint amikor két téllel ezelőtt eltűnt Gault bácsi, és ilyenkor mindig van pár új jószág, amit lehet etetni, nyírni, herélni vagy a megfelelő időben karámba tenni az anyajuhhal. (És szerinted kapok majd érte valami köszönetet? Persze, hogy nem kapok.) Todd Hewitt vagyok – gondolom. Ma úgy látszik, továbbra sem adatik meg nekem, hogy kicsit csituljon a Zajom. Majdnem-férfi vagyok. – Biirkaa – mondják a birkák, ahogy megállás nélkül baktatok át a mezőn, – biirkaa, biirkaa, biirkaa! Csak bámulnak rám, ahogy elmegyek mellettük. – Rkaa! – ugat Mentcs. – Biirkaa! – felelnek a birkák. A birkáknak még annyi mondanivalójuk sem van, mint a kutyáknak.

Már hallom is Ben Zaját a tanya felől, átvágok az egyik gabonafóldön. A vetéssel megvagyunk, az aratásra még hónapokig várni kell, így nem van sok tennivaló a gabonával mostanában, épp csak azt kell ellenőrizni, hogy a generátorok, a traktor és az elektromos cséplők működnek-e. (Azt gondolhatnád, hogy legalább ilyenkor kapok egy kis segítséget a birkákhoz, de nagyon tévedsz.) Ben Zaja kis dallamot zümmög felém az egyik locsolószerkentyű felől, arrafelé kanyarodok a mezőn át. Ben Zaja teljesen más, mint Cilliané: nyugodtabb és tisztább, és a Zajt ugyan nem lehet látni, de mégis: Cilliané számomra vöröses színű, Ben Zaja pedig kékes, néha zöldes. Különböznek egymástól mint a tűz és a víz, Ben és Cillian, az én többé-kevésbé szüleim. A történet szerint anyám Ben jóbarátja volt. Mielőtt idejöttek az ÚjVilágba, mindketten az Egyház tagjai voltak és amikor jött a lehetőség, hogy itt letelepedjenek, anyám meggyőzte apámat, Ben meggyőzte Cilliant és leszálltak az űrhajók, anyám és apám Benék gabonaföldje mellett nevelte a birkáit és mindenki barátságos volt és szép és jó és a Nap soha nem nyugodott le és férfiak és nők együtt daloltak és éltek és szerettek és soha nem voltak betegek és soha-soha-soha nem haltak meg. Ezt a történetet mellesleg a Zajból ismerem, úgyhogy ki tudja, mi is volt valójában. Én később születtem, amikor már minden megváltozott. A szpakkerek elterjesztették a nőpusztító vírusukat és akkor annyi lett anyámnak, és elkezdődött a háború, majd véget ért, és akkor annyi lett az ÚjVilág nagyobbik felének is. És ott voltam én, a kisbaba, semmit nem tudtam semmiről, és persze nem én voltam az egyetlen kisbaba, hanem volt belőlünk jócskán és hirtelen csak kábé fél városnyi férfi maradt, hogy gondoskodjon babákról és kisfiúkról. Így hát sokan meghaltak közülünk és én még szerencsés vagyok, hogy Ben és Cillian magához vett és etetett és nevelt és tanított és úgy általában adott nekem egy esélyt az élethez. Szóval én a fiúk-féle vagyok nekik. Vagyis hát több, mint „féle”, meg kevesebb is. Ben szerint Cillian csak azért támad folyton, mer' nagyon félt engem. Ha ez igaz, akkor én meg azt mondom erre, hogy elég furán mutatja ki és egyáltalán nem is tűnik féltésnek (én így látom, ha érdekel a véleményem). De Ben nagyon más, mint Cillian. Ben jófajta emberfajta és emiatt nem is számít normálisnak itt Prentissvárosban. A városban élő 145 férfi, még azok is, akiknek most volt a férfi-születésnapjuk (sőt, még Cillian is egy bizonyos mértékig), a legjobb esetben észre sem vesznek engem, rosszabb esetben meg boxzsáknak néznek, ezért a napjaim legnagyobb részét azzal töltöm, hogy próbálok eltűnni előlük, próbálom megúszni a verést. Ben az egyetlen kivétel. Nem is tudok róla anélkül beszélni, hogy ne tűnjek kisfiúsán puhánynak vagy ostobának, szóval inkább el sem kezdem, csak annyit mondok vele kapcsolatban, hogy én soha nem ismertem apámat, de ha egy nap arra ébrednék, hogy valaki azt mondja, hé kiscsávó, ez itt a felhozatal, válassz egy apát közülük magadnak, amelyiket csak akarod, hát Ben nem lenne rossz választás, az tuti. Ahogy közeledem a kutyával, hallom Ben fütyörészését. Még nem látom őt, és ő sem láthat engem, mégis megérzi, hogy jövök, mer' dallamot vált, és azt a dalt kezdi fütyülni, amiről mindig felismerem. Egy szép hajnalon, amint felkelt a nap… Azt szokta mondogatni, ez volt anyám kedvenc dala, de szerintem igaziból az ő kedvence, mivel egyfolytában ezt énekli és fütyüli, amióta csak az eszemet tudom. A vérem még mindig háborog Cillian miatt, de Ben közelében kezdek lenyugodni. Igen, megnyugszom, még akkor is, ha tudom, hogy ez csak egy bugyuta gyerekdal (pofa be). – Ben! – ugat Mentcs az öntözőszerkentyű körül rohangászva.

– Szia Mentcs! – hallom Bent, ahogy bekanyarodok a saroknál. Aztán meglátom. Ott áll és Mentcs füle tövét vakargatja, az meg behunyja a szemét, a lába reszket a boldogságtól. Ben nyilván látja a Zajomban, hogy már megint vitatkoztam Cilliannel, de csak annyit szól: – Szia, Todd. – Szia, Ben – a földet nézem, egy kavicsot rugdosok. És Ben Zaja azt mondja: Almák és Cilliann és De nagy fiú vagy már! És újra Cillian és fú de izomlázam van! És alma és vacsora és affranc, de meleg van ma!. és az egész olyan sima és biztonságot adó, mint egy forró napon elfeküdni a csobogó patakban. – Lenyugodtál végre, Todd? Sikerült felidézned, ki vagy te? – Igen. De miért kellett így rám törnie? Miért nem tud simán egy sziát mondani? De nem, semmi köszönés, hanem egyből ezzel jön: Aha, tudom, hogy valami rosszat csináltál és addig le nem szállok rólad, amíg meg nem tudom, mi volt az. – Tudod, milyen, Todd. – Most te is kezded… ? Letépek egy búzakalászt, rágni kezdem, rá se nézek. – Leraktad a házban az almát? Ránézek-rá. Rágom a magokat. Jól tudja, hogy nem raktam le és nem volna baj, ha ezt ki is mondaná. – És jó okod volt rá – folytatja még mindig Mentcset vakargatva –, jó okod volt rá, de nem látom tisztán… Olvasni próbál a Zajomban, nézi, milyen igazságot tudna kiszedni belőle és ez a kutakodás olyan, hogy bármelyik férfi úgy fogná fel a helyemben, mint felhívást egy keringőre, de én nem bánom, Bennek még ezt is elnézem. Abbahagyja a vakargatást és hirtelen felkapja a fejét: – Aaron? – Igen, találkoztam vele. – Ö csinálta ezt a száddal? –Aha. – Arohadttállat! Homlokát ráncolva előrelép. – Lenne pár szavam ahhoz a szeméthez! – Inkább ne. Ne. Csak még több baj lenne belőle. Már nem fáj annyira. Megfogja az állam, felemeli a fejem, hogy jobban lássa a sebet. – Arohadttállat! – ismétli halkan, végigfuttatja az ujjait a vágáson, de én arrébb csúszom. – Semmiség. – Tartsd távol magad attól az embertől, Todd Hewitt! – Szerinted azért indultam a mocsárba, hogy találkozhassak vele? – Aaron nagy tévedésben van. – Azt a jószentségit! Köszi az értékes infót, Ben! Hirtelen elcsípem a Zajában azt,hogy Még egy hónap,és ez új, valami teljesen új, gyorsan el is takarja egy másik Zajfoszlánnyal. – Mi folyik itt, Ben? Mi van a szülinapommal? Mosolyog, de nem igazán őszinte a mosolya, tele van aggodalommal. – Meglepetés. Inkább ne akard tudni! – mondja aztán őszintébben. Már majdnem férfi vagyok és már majdnem olyan magas, mint ő, mégis lehajol hozzám egy kicsit, az arca egy vonalban van az enyémmel. Nem jön túl közel, hogy ne legyen nekem kellemetlen, inkább csak biztonságot sugároz felém, de én elfordítom-el a fejem. Mégha Ben is az, mégha jobban is bízom benne, mint bárkiben ebben a nyamvadtt városban, még akkor is, ha ő mentette meg az életem, és tudom, hogy újra megtenné,

mégis, még előtte is vonakodva nyitom meg a Zajom arról, ami a mocsárban történt. Főként azért, mer'ahányszor visszagondolok rá, nyomást érzek a mellkasomban. – Todd? – fürkészi az arcom közelről. – Csöndes – vakkant halkan Mentcs. – Mocsárban csöndes. Ben most Mentcsre néz, aztán vissza rám, a tekintete ellágyul, megtelik kérdezéssel és aggodalommal. – Miről beszél ez a kutya, Todd? Sóhajtok. – Láttunk valamit kint a mocsárnál. Azaz nem láttuk, mer' elbújt, de olyan volt, mintha hiány lett volna a Zajban, egy rés, vagy mi. Elhallgatok, már úgysem a szavaimra figyel. Megnyitom előtte a Zajom, és emlékezni kezdek, amilyen pontosan csak tudok, és rám néz, a szeme csupa tűz és hallom, hogy közben a hátani mögül Cillian közeledik, minket szólongat, a hangjában és Zajában aggódás és Ben megremeg és én igyekszem csak a résre koncrentrálni, olyan pontosan, ahogyan csak tudok, pontosan, de mégis halkan, nagyon halkan, hogy meg ne halljon minket a város, és Cillian csak jön és jön, Ben pedig néz rám, míg végül muszáj megkérdeznem, muszáj: – Lehet, hogy visszajöttek a szpakkerek? – Ben! – kiabál most már Cillian a mezőről és fut felénk. – Veszélyben vagyunk? – kérdezem Bentől. – Megint háború lesz? De ő csak csöndesen ennyit mond: – Jaj, istenem – majd sóhajtva elismétli: – Jaj, istenem! Aztán anélkül, hogy megmozdulna vagy rám nézne, megszólal: – Ki kell juttatnunk téged innen! Méghozzá most azonnal!

4. NE GONDOLJ RÁ!

CILLIAN FUTVA ÉR HOZZÁNK, de mielőtt egy szót is szólna, Ben leállítja: – Ne gondolj rá! Azután hozzám fordul: – Te se gondolj rá, Todd ! Takard el gyorsan a Zajoddal! Rejtsd cl! Rejtsd el, amennyire csak tudod! Beszéd közben megmarkolja a vállam és szorít-szorít, csak úgy zubog a vérem, pedig már így is épp elég ideges vagyok. Mi folyik itt? – A városon átjöttél haza? – kérdi Cillian. – Még szép, hogy a városon át jöttem. Melyik más rohadtt úton jöttem volna? Cillian arca elkeskenyül, de nem azért, mer' rondán beszélek, a rettegéstől nyúlik meg az arca, a rettegéstől, ami olyan hangos a Zajában, akár egy ordítás. Kivételesen a rohadtt miatt sem szólnak rám, de ettől csak még pocsékabbul érzem magam. Hirtelen Mentcs is torkaszakadtából ugatni kezd: – Cillian! Csöndes! Rohadtt! Todd! – Senki nem állítja le. – Most kell megtennünk – néz Cillian Benre. –Tudom. – Mi folyik itt? – kérdezem újra hangosan. – Mi az, amit most kell megtennünk? Arrébb húzódom és csak bámulok rájuk. Újra összenéznek, majd vissza rám. – El kell menned Prentissvárosból! – szólal meg végre Ben. Hol az egyikre, hol a másikra nézek, de csak a szokásos aggódást érzem a Zajukban, mást nem eresztenek ki belőle.

– Hogy értitek, hogy el kell mennem innen? Hisz nem is van más hely ÜjVilágban, csakis kizárólag Prentissváros! Újra összenéznek. Kiabálni kezdek: – Ne csináljátok már ezt velem! – Gyerünk! – mondja Cillian. – Már összepakoltuk a cuccod! – Hogy pakolhattátok máris össze? – Nem van sok időnk. Cillian már csak Benhez beszél. – A folyón leereszkedhet. – Tudod, az mivel jár. – A terven nem változtat. – MI AZ EFF MEGY ITT? ÉS MILYEN ROHADTT TERV? – üvöltöm (gondolhatod, hogy nem úgy, hogy efj hanem kimondom, ahogy kell). Még mindig nem húzzák fel magukat. Ben lehalkítja a hangját, érzem, a Zaját rendezi, majd megszólal: – Most az a legfontosabb, hogy amennyire csak tudod, zárd ki a Zajodból azt, ami a mocsárban történt. – De miért? Visszajönnek a szpakkerek és megölnek minket? – Ne gondolj erre! – csattan fel Cillian. – Takard cl, ásd el, tartsd mélyen magadban, amíg ki nem érsz a városból, ahol nem hall senki! Most pedig indulás! Visszafordul a ház felé és futni kezd. Gyorsan. – Indulj, Todd! – szól rám Ben. – Addig nem, amíg valaki érthetően el nem mondja, mi az eff van. – Megkapod a magyarázatot – válaszol, miközben karon fog és húzni kezd –, még több magyarázatot is kapsz, mint amennyire valaha is vágytál. És ahogy ezt mondja, annyi szomorúság bujkál a hangjában, hogy szó nélkül rohanni kezdek én is a ház felé. Mentcs a nyomunkban üget, közben szétugatja-szét a fejét. Futás közben arra számítok, hogy – Nem is tudom, mire. Egy hadseregnyi szpakkerrc, akik a fák közül rontanak elő, a Mesterpolgár embereire csőre töltött puskáikkal, vagy hogy lángokban áll az egész ház, nem is tudom – Ben és Cillian Zajából egy árva szót sem értek, a saját gondolataim forró lávaként ömlenek, Mentcs ugat, mint a veszedelem, hogyan lehet bármire is figyelni ebben a rohadtt lármában!? A háznál nem van senki és semmi. Minden olyan, mint máskor, nyugodt és vidékies. Cillian a hátsó ajtón rohan be, egyenesen a sohanapján használt imaszobába és tépi fel egyenként a deszkákat a padlóról. Ben egy vászonzsákba ennivalót és szárított gyümölcsöket hajigál a kamrában, aztán előkap egy elsősegély dobozt, azt is beleteszi. Én meg csak állok bambán, és nézem, mi az effért van ez-az egész felfordulás. Tudom, mire gondolsz: hogyan lehetséges, hogy nem tudok semmiről, pedig ugyanabban a házban élünk és egyfolytában hallom ennek a két embernek minden gondolatát. Pedig a helyzet az, hogy a Zaj – az zaj. Foszlányos és zsibongó, egy hangokból-gondolatokból-képckből álló hatalmas massza, amiben legtöbbször semmiféle értelmet nem találsz. A férfiak elméje ingoványos terep, a Zaj az agymenésük lüktető felszíne. A Zajban benne van az is, ami igaz és az is, amit csak hisznek vagy elképzelnek, a Zajban egy pillanatban hallhatod ugyanazt a dolgot és a szöges ellentétét. Persze ott van valahol az igazság is, de ha mindent egyszerre kapsz az agyadba, egyszerűen képtelenség megtalálni, mi az igaz és mi a képzelet. A Zaj a férfiakból kontroll nélkül ömlő gondolatfolyó. Kontroll nélkül pedig pedig az ember csak káosz. Hömpölygő káosz. – Nem megyek el! Csak tesznek-vesznek, rám se bederítenek.

– Nem megyek sehová! – ismétlem újra. Ben besiet mellettem az imaszobába, hogy segítsen Cilliannek felszedni a padlókat. Megtalálják, amit kerestek. Cillian egy elveszettnek hitt régi hátizsákot halász ki a lécek alól. Kinyitja, futólag belepillant: néhány ruhám van benne és még valami, ami pont olyan, mint egy – – Az egy könyv? Nem úgy volt, hogy az összesét el kell égetni? Ügyet se vetnek rám, Ben kiveszi a könyvet a zsákból, Cilliannel együtt elmélyülten nézik. Ahogy Ben belelapoz, megsárgult lapok tűnnek elő, tele sűrű kézírással. Finom mozdulattal csukja be, mintha nagyon értékes volna, aztán műanyag tasakba bugyolálja és beteszi a hátizsákba. Mindketten felém fordulnak. – Nem megyek sehová! Kopogás hallatszik. Összerezzenünk, egyikünk sem szólal meg. Mentcsnek hirtelen olyan sok ugatnivalója lenne, hogy először egy hang sem jön ki a torkán. Aztán mégis ugatásba fog: – Ajtó! Cillian megragadja a nyakörvénél fogva, hogy elhallgattassa. Egymásra nézünk, mit tegyünk. Újra kopognak, majd egy hang szűrődik át a falon: – Tudom, hogy ott vagytok! – Zistenverjen, dögvigyen! – morogja Ben. – Davy rohadék Prentiss – mondja Cillian. IfjúPrentiss. A törvény embere. – Asziszitek, nem hallom a zajotokat? – sziszegi az ajtón keresztül. – Benison Moore, Cillian Boyd – kis szünetet tart –, és Todd Hewitt. – Ennyit a szökésről – jegyzem meg még mindig bosszúsan és keresztbe fonom magam előtt a karjaim. Ben és Cillian újra egymásra néz, Cillian leteszi Mentcset és odasúgja, ne mozduljunk. Az ajtóhoz lép. Ben közben becsúsztatja az élelmiszeres pakkot a hátizsákomba, beszíjazza és átnyújtja. – Vedd fel! – súgja. Először nem nyúlok érte, de Ben tekintete parancsoló, megfogom, belebújok. Kábé egy tonna. Halljuk, hogy Cillian kinyitja a bejárati ajtót. – Na mit akarsz, Davy? – Prentiss rendőrfőnök keresi magát, Cillian. – Épp ebéd közben vagyunk, Davy. Gyere vissza később! – Később nem jó. Most kell beszélnem a Todd gyerekkel. Ben rám néz, a Zaja aggodalmas. – Toddnak kinn van dolga a földön. Épp most megy ki hátul. Tán még hallod is. Ez nekünk szól: utasítás. Viszont én irtóra szeretném hallani a folytatást, és inkább nem veszek tudomást Ben kezéről, amint a hátsó kijárat felé taszigál. – Teljesen hülyének néz engem, Cillian? – Akarod, hogy erre őszintén feleljek, Davy? – Csak néhány méternyire van, hallom a Zaját! Bent is hallom! Épp csak egy csöppet beszélnék vele! Nem van bajban – kezd más húrokat pengetni. – Akkor meg miért van nálad fegyver, Davy? Ben ösztönösen megszorítja a vállam. – Hozza ki őt, Cillian! Tudja jól, miért vagyok itt. Furcsa szó szaladgált ki ma a védence Zajából a városban, ártatlanul persze. Mi csak tudni akarjuk, mi a gond, ennyi az egész – játszik újabb árnyalatban ifjú Prentiss hangja és Zaja. – „Mi”? Ki az a „mi”? – kérdez vissza Cillian.

– A Mesterpolgár úr kíván szót váltani Tóddal – emeli fel a hangját ifjú Prentiss. – Gyere már elő, gyerek, nem hallod?! Semmi baj, na. Egy kis baráti csevej, ennyi az egész! Ben a hátsó ajtó felé int a fejével, látom, kár ellenkezni. Az ajtó felé lépkedünk, de Mentcs nem bír tovább nyugton maradni, elvakkantja magát: – Todd! – Csak nem hiszitek, hogy a hátsó ajtón át leléphettek? Félre az utamból, Cillian! – Takarodj a birtokomról, Davy! – Nem mondom kétszer! – Szerintem már háromszor is mondtad, Davy! Fenyegetéssel nem mész semmire! Most nem szól senki, de a Zajuk egyre hangosabb, Ben és én már sejtjük, mi jön ezután. Hirtelen felpörögnek az események, hangos puffanás hallatszik, még kettő követi, Bennel és Mentecsel az ajtó felé rohanunk, de mire odaérünk, vége: ifjú Prentiss a földön fekszik, a szájából ömlik a vér. A fegyvere Cillian kezében, aki egyenesen a fejére céloz. – Mondtam, hogy kifelé a birtokomról Davy! Ifjú Prentiss vérző száját fogva ránéz Cillianre, majd ránk. Alig két évvel idősebb nálam (ezt már mondtam), nem képes egy mondatot pirulás nélkül elmondani, de mer' már megvolt a férfiszületésnapja, tessék: ő itt a nagymenő. A szájából csöpög a vér, épp arra a barna szőrpamacsra, ami szerinte bajusz, a többiek szerint egy nagy semmi. – Tudjátok, ugye, hogy ezzel már válaszoltatok is a kérdezésemre? Vér kíséretében kiköpi egyik fogát a padlóra, aztán felemeli a fejét és a szemembe néz: – Tudod, hogy ezzel még nem van vége! Találtál valamit, igaz? Cillian ráfogja a puskát: – Kifelé! – Terveink vannak veled, fiú – küld rám ifjú Prentiss egy véres mosolyt, miközben feltápászkodik. – Te vagy az utolsó fiú… Már csak egy hónap, igaz? Cillianre nézek, ő hangosan felhúzza a fegyvert és céloz. Ifjú Prentiss újra köp egyet, és azt mondja: – Még találkozunk. Próbálja keményre venni a figurát, de a hangja elcsuklik, és olyan sebesen iszkol vissza a városba, ahogy csak bír. Cillian becsapja mögötte az ajtót. – Toddnak most azonnal indulnia kell! A mocsáron keresztül. – Tudom. Csak azt reméltem… – kezdi Ben. – Én is – veti közbe Cillian. – Én aztán vissza nem megyek a mocsárhoz, az tuti! Szpakkerek vannak ott! – Tartsd féken a gondolataid! Ez most sokkal fontosabb, mint hinnéd! – Nem lesz nehéz, úgysem tudok semmit. És addig nem megyek sehová, míg valaki el nem mondja, mi folyik itt. – Visszajönnek, Todd. Davy Prentiss biztosan visszajön, de nem egyedül. Nem tudunk megvédeni, ha mind itt lesznek. – De… – Semmi vita! – Indulj,Todd! Mentcs is veled megy – mondja Ben. – Hát ez egyre fényesebb, esküszöm. – Todd… – kezdi Cillian és hirtelen olyan más lesz. Valami eddig ismeretlen jelenik meg a Zajában, talán szomorúság. Szomorúság és bánat. – Todd! – ismétli, és teljes erejéből magához szorít. Túl durva az ölelése, a gallérja felsérti a sebet a számon, feljajdulok és ellököm magamtól.

– Lehet, hogy most gyűlölsz minket, Todd, de hidd el, hogy csak azért tesszük, mert szeretünk. Rendben? – Nem van rendben. Egyáltalán nem. Cillian szokás szerint most sem figyel rám. Feláll és odaszól Bennek: – Menjetek, rohanjatok, én majd visszatartom őket, amíg tudom. – Majd kerülőúton jövök vissza. Hátha le tudom őket csalni az útról. Hosszasan kezet ráznak, aztán Ben odaszól: – Indulás! Ahogy a hátsó ajtó felé terel, visszanézve még látom, hogy Cillian újra megfogja a fegyvert és rám néz. Elkapom a tekintetét, és ez a tekintet mindent elmond, ami amúgy is sejthető a Zajából, hogy ez most sokkal komolyabb búcsú, mint amilyennek tűnik, mert ez Igen, tán ez az utolsó alkalom, hogy látjuk még egymást az életben és szóra nyitom a szám, de az ajtó becsukódik-be és ő kilép rajta. Kilép.

5. DOLGOK, AMIKET TUDSZ – ELKÍSÉRLEK A FOLYÓIG! – kiáltja Ben, miközben ma már másodszor rohanunk végig a legelőkön. – Amellett menj tovább, egészen a mocsárig! – De arra nem visz ösvény, Ben, és tele van krokkokkal! Meg akarsz ölni? Megáll és rám néz, a tekintete nyílt és becsületes, de aztán újra futni kezd. – Más út nem van, Todd. – Krokkok! Mocsár! Csöndes! Pisi! – ugat Mentcs. Feladom, hogy megtudjam, mi folyik itt, úgysem töri magát senki, hogy elmondjon nekem bármit is. Végigrohanunk a birkák mellett, akik még mindig nem vannak a karámjukban. Talán már soha nem is lesznek. – Birkák! – mondják bámulva, ahogy elsietünk mellettük. Továbbfutunk-tovább, a szénapajtán túl a hosszú öntözőcsövek mentén, aztán balra fordulunk, ahol már a néptelen bolygó lakatlan tájai kezdődnek. Ben csak akkor szólal meg újra, amikor beérünk a fák közé. – A hátizsákban az ennivaló kitart egy darabig, de próbáld úgy beosztani, hogy sokáig elég legyen. Egyél, amit útközben találsz, gyümölcsöt és bármilyen vadat ejts cl, amit csak tudsz! – De mennyi időre osszam be? Mikor jöhetek vissza? Ben megtorpan. Már az erdőben vagyunk. A folyó még úgy harminc méterre van tőlünk, de már hallani a robaját. Errefelé sebes a sodrása, aztán meglassúdik a mocsár felé. Úgy érzem, ez a világ legmagányosabb helye. – Soha nem jössz ide vissza, Todd. Nem lehet – mondja nyugodt hangon. – De miért nem? A hangom olyan nyávogós, mint egy kismacskáé, de nem tudok tenni ellene. – Mi rosszat tettem, Ben? Mellém lép. – Semmit nem csináltál, Todd. Egyáltalán semmit. Erősen megölel, amitől újra összeszorul a torkom, megrémülök és zavarba jövök. És dühbe. Amikor ma reggel felkeltem az ágyból, minden ugyanúgy indult, mint máskor, most meg itt állok, épp kipenderítenek otthonról, Ben és Cillian úgy viselkednek, mintha

haldokolnék, és ez nem igazság és én sem tudom, miért nem igazság, de nem az. Ben hátrébb lép, hogy jobban lássa az arcom: – Tudom, hogy nem igazság. De van rá magyarázat. Megfordít, kinyitja a hátizsákom, érzem, kivesz belőle valamit. A könyvet. Ránézek, aztán elfordítom a tekintetem. –Tudod, hogy nem olvasok valami jól – mondom zavartan és ostobán. Lehajol kicsit, így épp szemtől szembe kerülünk egymással. A Zaja most egyáltalán nem megnyugtató. – Tudom. Mindig is több időt akartam szánni rá, hogy megtanítsalak, csak… – kezdi szelíden, majd elhallgat és újra felemeli a könyvet. – Ez itt édesanyádé. Édesanyád naplója. Attól a naptól fogva írt bele, hogy te megszülettél – most lehajtja a fejét –, a halála napjáig. A Zajom szélesre nyílik. Az anyukám. Anya naplója. Ben végigfuttatja a kezét a borítón. – Megígértük neki, hogy biztonságban megőrizzük neked. Megígértük neki, de aztán azonnal kitöröltük a tudatunkból, hogy ne legyen róla semmi nyom a Zajunkban. Semmi, amiből bárki is tudomást szerezhetne róla. – Még én sem tudhattam – suttogom. – Még te sem. Muszáj volt. Ha csak egy egész kevés is a Zajodba kerül és bejut a városba… – nem fejezi be. – Mint a csönd, amire ma bukkantam a mocsárban. Az is bejutott és mekkora felfordulást okozott… – Nem, ez ma meglepetés volt – mondja és az égre néz, mintha ezzel akarná jelezni, mekkora nagy meglepetés volt. – Senki sem számított rá, hogy ez megtörténhet. – Veszélyes, Ben! Éreztem. De ő csak nyújtja felém a könyvet. Megrázom a fejem. – Ben… – Tudom,Todd, de azért próbáld meg. – Nem, Ben. – Bízol bennem,Todd Hewitt? – kérdi és tekintetét az enyém-be kulcsolja. Megvakarom az oldalam. Nem tudom, mit feleljek. – Persze, hogy bízom. Vagyis bíztam, míg össze nem pakoltad a cuccom a tudtom nélkül. Még komolyabban néz a szemembe, a Zaja úgy irányul rám, akár a napsugár. Elismétli: – Bízol bennem? Ránézek, és: igen, bízom benne, még most is bízom: – Igen, Ben. – Akkor hidd el nekem, hogy a dolgok, amiket tudni vélsz, nem igazak! – Milyen dolgok? Miért nem mondod el végre? – emelem fel a hangom. – Mert a tudás veszélyes – felel olyan komolyan, amilyen komolynak még soha nem láttam. Belenézek a gondolataiba, hogy lássam, mit rejteget, de a Zaja rámrivall és visszalök. – Ha most elmondanám, hangosabban zsivajogna benned, mint egy méhkaptár és a Mesterpolgár olyan gyorsan rádtalálna, hogy köpni-nyelni nem volna időd. El kell tűnnöd innen! Olyan messzire, amilyen messzire csak tudsz. – De hová? Hiszen nem is létezik valahol máshol Ben mély lélegzetet vesz. – De igen, létezik. Létezik valahol máshol. Elnémulok.

– A könyvben találsz egy térképet, én készítettem, de addig ne nézd meg, amíg ki nem érsz a városból! Rendben? Menj el a mocsárig és ott már tudni fogod, mit kell tenned. De érzem a Zajából, hogy egyáltalán nem biztos benne, hogy tényleg tudom majd. – Igazából fogalmad sem van, mit fogok ott találni, ugye? Hallgat. Száguldoznak a gondolataim. – Elonnan tudtad, hogy össze kell pakolnod a cuccom? – kérdezem, és kicsit hátrébblépek. – Ha ez a dolog a mocsárban tényleg olyan váratlan volt, akkor hogy lehettetek rá felkészülve, hogy elküldjetek? – Kiskorod óta, mindig is az volt a terv, hogy… – nagyot nyel és most megérzem, milyen szomorú – … amint elég nagy leszel hozzá, hogy egyedül boldogulj… – Arra készültetek, hogy kidobjatok és a krokkok felfaljanak! Még egy lépést hátrálok. – Nem, Todd. Felém lép, kezében a könyvvel. Én hátrálok. Ekkor olyasmi mozdulatot tesz, hogy hát jó, legyen. Behunyja a szemét, és megnyitja előttem a Zaját. Az első dolog, amit mond: Egy hónap múlva… – És jönnek a képek a születésnapomról – A napról, amikor férfivá válok – ÉsÉsÉs ott van minden – Minden, ami ilyenkor történik – Hogy mit tettek a fiúk, hogy férfivá váljanak – Mind egyedül – Mind segítség nélkül – Látom, hogyan tűnik el a kisfiúság minden nyoma – És hogy mi történt azokkal a férfiakkal, akik – Arohadttéletbe – Most nem akarok erről többet mondani – Azt sem tudom elmondani, mit érzek – Benre nézek, és egy másik ember áll előttem. Más, mint akit eddig ismertem. A tudás veszélyes. – Ezért nem mondta el neked soha senki. Nehogy megszökj. És te nem védenél meg? – kérdezem újra nyávogósan (igen, nyávogósan, kuss legyen). – Csak így tudunk megvédeni, hogy elküldünk a városból. De előbb tudnunk kellett, hogy képes leszel egyedül túlélni, ezért tanítottunk meg neked annyi mindent. És most Todd, ideje indulnod… – Ha egy hónap múlva mindenképp bekövetkezik mindez, akkor miért kellett ilyen sokáig várni? Miért nem vittetek el innen már korábban? – Mi nem vihetünk el. Nem mehetünk veled, ez a legnagyobb baj. Azt pedig nem tudtuk volna elviselni, hogy annyira… hogy annyira fiatalon küldjünk el – újra megsimítja ujjaival a könyv fedelét–, és abban reménykedtünk,valami csoda történik. Csoda, ami segít abban, hogy ne… … veszítsünk el téged- fejezi be a Zaja. – De nem történt semiféle csoda – mondom kis hallgatás után. Megrázza a fejét. Felemeli a könyvet. – Sajnálom. Annyira sajnálom, hogy így kell történnie. Valódi sajnálat van a Zajában és annyi aggodalom és idegesség, hogy tudom, igazat beszél, és azt is tudom, ő nem tehet semmiről. Kelletlenül, de elveszem tőle a könyvet, becsúsztatom a műanyag tokba, majd a zsákba. Nem szólunk többet. Mit is lehet még mondani? Mindent vagy semmit. Ha nem mondhatsz el mindent, akkor inkább ne is mondj semmit.

Újra magához ölel. Az inggallérja ugyanúgy dörzsöli a sebemet, mint Cilliané, de most nem húzódom cl. – Mindig emlékezz rá, hogy amikor édesanyád meghalt, a mi fiúnk lettél. És mi szeretünk téged, mindig szerettünk és mindig is szeretni fogunk. Belefogok, hogy De-én-nem-megyek-él, de ez a mondat már soha nem hangzik el, mer' – BUMM! Feldörren a leghangosabb Zaj, amit valaha is hallottam Prentissvárosban. Mintha az égig robbant volna valami. Ez csak a mi tanyánkról jöhet. Ben hirtelen elenged. Nem szól semmit, de a Zaja ezt sikoltja: Cillian! – Visszajövök és segítek nektek harcolni! – kiáltom. – Nem! El kell tűnnöd! ígérd meg! Kelj át a mocsáron és tűnj el. Egy pillanatig nem szólalok meg. – ígérd meg! – mondja már parancsolón. – Érdmeg! – ugat Mentcs félelemmel a hangjában. – Megígérem. Ben a háta mögé nyúl, lecsatol valamit, matat vele egy-két pillanatig, majd átnyújtja. A vadászkés az, a nagy, csontnyelű, kipattintható vadászkés, recés pengével. A világon szinte mindent elvág. A vadászkés, amit olyan nagyon akartam a férfi-születésnapomra. A tokjával együtt nyújtja felém, hogy fel tudjam csatolni. – Vedd el és vidd magaddal a mocsárba! Szükséged lehet rá. – Soha nem harcoltam még szpakkerrel, Ben. Még mindig nyújtja felém, elveszem. Újabb óriási robbanás hallatszik a tanya felől. Ben a hang irányába fordul, aztán vissza hozzám. – Indulj! Kövesd a folyót lefelé, aztán keveredj ki a mocsárból. Olyan gyorsan fuss, ahogy csak bírsz és, affranc, ne fordulj vissza,Todd Hewitt. Megragadja a karom és erősen megszorítja. – Egyszer megkereslek, esküszöm! De addig menj, Todd, meg ne állj! Tartsd be az ígéreted! Ez már az. Ez már a búcsú. A búcsú, amire nem számítottam. –Ben… – Menj! – kiáltja, és futva elindul. Egyszer még visszanéz, aztán rohan-rohan vissza a tanyára, világ végére, akármi történjék is ott.

6. ELŐTTEM A KÉS

– GYERÜNK MENTCS! Futni kezdek én is, pedig legszívesebben Bent követné minden porcikám. Ő pedig, ahogy megígérte, az ellenkező irányban rohan a réteken, hogy összezavarja azokat, akik a Zajunkra vadásznak. Egy pillanatra megállok, mer' durranásokat hallok a házunk felől. Ez csak fegyverropogás lehet. Eszembe jut, hogyan vette el Cillian ifjú Prentiss puskáját. A Mesterpolgár emberei korábban rengeteg fegyvert koboztak el a városban és Cilliannek most ezekkel kell szembeszállnia egy szál lopott puskával meg azzal a pár mordállyal, ami

a házunkban akad. Nem valami sok, ha komolyabb harcra kerül a sor. Hirtelen rájövök, mik lehettek korábban a nagy robajlások a ház felől, Cillian biztos felrobbantotta a generátorokat, hogy a férfiak egyetlen sóhajomat se hallják a hangos és zavarodott Zajban. Csak azért, hogy én menekülhessek. – Gyere, Mentcs! Az utolsó néhány métert futva tesszük meg a folyóig, aztán jobbra fordulunk és követjük lefelé, vigyázva, hogy jókora távolságra maradjunk a lápos parttól. Mer' ott élnek a krokkok. Kiveszem a kést a tokjából, és végig a kezemben tartom. – Mifoj, Todd? – ugatja megállás nélkül Mentcs, ami az ő nyelvén azt jelenti, „Mi folyik itt?” – Azt én sem tudom, Mentcs. Fogd be, gondolkozni akarok! Futás közben irtóra zötykölődik a hátizsák a hátamon, de azért gyorsan haladunk: áttörünk a partmenti bozótoson, ugráljuk át a farönköket. Úgyis hazamegyek, ez egész biztos. Hazamegyek. Azt mondták, tudni fogom, mit kell tennem: hát én már tudom is. Eljutok a mocsárig, kinyírom a szpakkert (ha tudom), visszajövök, segítek Cilliannek és Bennck, aztán együtt lelépünk szépen oda a valahovába, amiről Ben beszélt. Igen, pontosan így lesz. – Gérted, Todd! – ugat Mentcs, aki egyre idegesebb a kákacsomók közelségétől. – Fogd be! Igen, megígértem nekik, hogy megállás nélkül csak megyek és megyek, ez igaz. De ez azt is jelentheti, hogy megyek-megyek… visszafelé. – Todd! – szól rám Mentcs. Es én magam sem hiszem el, amit mondok. A tanya Zaja idáig már nem hallatszódik el, a folyó keletnek veszi az irányt, és a mocsárhoz közelítve elvezet minket a várostól. Egy perc múlva már semmi nem van köröttünk, csak Mentcs Zaja, az én Zajom és a rohanó folyó hangja, ami elég hangos ahhoz, hogy eltakarja a vadászó krokkok Zaját. Ben azt mondja, ezt úgy hívják, evolucció, de azt is mindig hozzáteszi, hogy Aaron közelében evoluccióra ne nagyon gondoljak, ha egymódvan rá. Egyre nehezebben lélegezem, Mentcs úgy zihál, mintha mindjárt kinyúlna, de azért csak megyünk és megyünk. A nap lassan lenyugszik, de azért még világos van és ez a világosság, úgy tűnik, nem akar elbújtatni bennünket. A terep egyre laposabb, közeledünk arrafelé, ahol a víz elmocsarasodik. A sárrengeteg lelassítja-le az iramunk. Egyre több és több a trutyi mindenfelé, nem van mit tenni. – Figyeld a krokkokat! Hegyezd a füled! A víz sodrása egészen lelassul. Ha elég nyugodtan tartod a Zajod, innen már meghallhatod őket. A talaj egyre vizesebb, futás helyett inkább csak gyalogolunk, pontosabban kecmergünk át a dagonyán. Erősebben markolom a késem, kinyújtom-ki magam elé. – Todd… – Hallod őket? – kérdezem súgva, miközben azt nézem, hová lépek, de figyelem a kákacsomókat és Mentcset is. – Krokkok, Todd! – vakkant Mentcs nagyon halkan. Megállok és koncrentálok. És tényleg: onnan bentről, a nádas mélyéről, egyszerre több helyről is hallani őket. Hús – mondja a Zajuk. Hús és lakoma és fogak. – Affrancba! – Krokkok ! – ismétli Mentcs. – Gyerünk! – sürgetem.

És dagonyázunk tovább a trágyában, mer' ez már az, csupa szar. A cipőm minden lépésnél erősebben bűzlik, teljesen ellepi a víz, de másmerre nem mehetünk, csak a kákacsomók között. Menet közben hadonászok a késsel, próbálok minden utunkba kerülő kákát lekaszabolni. Aztán egyszer felnézek, és ahogy jobbra fordulok, már látom, hol vagyunk. Eddig a várossal egy vonalban haladtunk, de már elhagytuk, és most az iskolánál járunk, a mező szélénél. Fia most ezen a lápos részen sikerül túljutnunk, már biztonságban leszünk, és rákanyarodhatunk a mocsáron átvezető ösvényre. Tényleg csak ma reggel volt, hogy utoljára erre jártam? – Siess, Mentcs! Már majdnem ott vagyunk! Hús és lakoma és fogak – esküszöm, egyre közelebbről. – Gyere már! – Todd? Vágom az utat magam előtt a kákán át, húzom ki a lábam a trutymóból és Hús és lakoma és fogak. És akkor meghallom: Forgókutya-Már tudom, hogy végünk van. – Rohanj! – üvöltöm. Futásnak eredünk, Mentcs vonyít félelmében, és nagyokat ugrálva rohan mellettem, hirtelen felbukkan egy krokk, éppen Mentcs előtt emelkedik ki a mocsárból és ugrana rá Mentcsre, az meg annyira megrémül, hogy ijedtében még magasabbra ugrik, mint a krokk, de még annál is magasabbra, amekkorát egy kutya egyáltalán képes ugrani, és a krokk állkapcsa a semmin kattan, aztán mellettem ér fröcsögve földet állat-dühösen. Hallom, ahogy a Zaja azt hörgi: forgófiú és futni kezdek és magam fölé emelem a karom, és fölém ugrik és szinte gondolkodás nélkül mcgfordulok-meg és még feljebb lendítem a kezem, a krokk meg rámzuhan-rám, a szája nyitva, látszik az állkapcsa és belémvillan, hogy most mindjárt meghalok – Aztán tépem magamnak az utat újra, ki a sárból egy száraz földdarab felé, az megjön utánam, és időbe telik, míg felüvöltök végre és Mentcs is őrülten ugatni kezd, és ekkor végre felfogom, hogy a krokk már nem jön utánam, nem jön, mer' halott, mer' az én új késem egyenesen a koponyájába mélyedt és most is ott van beleragadva és az egyetlen ok, hogy még mindig mozog, az az, hogy én rázom, rázom le a késről és ekkor lezuhan-le a földre és én is összerogyok, mámorosan az érzéstől, hogy élek. Levegőért kapkodok, zubog a vérem, Mentcs ugat és ugat és mindketten nevetünk a megkönnyebbüléstől és – És akkor rájövök, hogy túl hangosak voltunk, túl hangosak, és emiatt nem vettünk észre valami fontosat. – Hová, hová, Toddfiú? Aaron. Épp fölöttem áll. Mielőtt bármit is tehetnék, beleüt az arcomba. Hanyatt esem a földre, a hátizsák a hátamba fúródik, olyan vagyok, mint egy felfordított teknősbéka. Az arcom és a szemem ég a fájdalomtól, és még jóformán meg se moccanok, Aaron az ingemnél fogva máris felráncigál. Ordítok, annyira fáj. – Ron! Aaron! – ugat Mentcs dühösen és nekitámad a lábának, ő meg oda se nézve belerúg egy nagyot. Megemel, hogy egyenesen az arcát lássam. Csak a nem-fájós szemem bírom nyitva tartani, azzal nézek rá. – A nagylelkű Isten szentséges Édenkertjére kérdezem tőled, Todd Hewitt, mit csinálsz itt a mocsárban?! – harsogja, a szája bűzlik, mint a hús, a Zaja meg a legdurvább elmebeteg Zaja (az életben nem akarnád hallani, az tuti). – Neked otthon lenne a helyed, fiú! Beszéd közben a szabad kezével belevág a gyomromba. Összegörnyednék a fájdalomtól, de még mindig markolja az ingem a bőrömmel együtt. – Haza kell menned! Akad ott néhány dolog, amit látnod kell!

Majd megfulladok, de azért tudni akarom, mire céloz, a Zajából elcsípett néhány villanás megmutat nekem valamennyit az igazságból. Felnyögök. – Te küldted őket ránk! Nem az én Zajomat hallották meg, hanem a tiédet! – Okos fiúkból haszontalan férfiak lesznek. Kicsavarja a karom. Sírva felüvöltök, de folytatom: – Nem az én Zajomból tudnak a csöndről, a tiédben hallották meg. Te küldted rám őket, hogy mentsd az irhád! – Nem így van, Todd! A te Zajodban hallották meg. Én csak megerősítettem őket abban, hogy jól gondolják, ki a felelős azért, hogy veszélybe került a városunk – a szakállán át vigyorog, csikorgatja a fogát –, és kit kell megjutalmazni az erőfeszítéseiért. – Te őrült vagy! – kiáltom neki (és barátom, ez úgy igaz, ahogy mondom. De azt kívánom, bárcsak ne lenne igaz). Lefagy a mosoly az arcáról, összeszorítja a fogait. – Az az enyém, Todd! Az enyém! Nem értem, ez mit jelent, de nem is gondolkodom rajta, mer' rádöbbenek, hogy Aaron és én elfelejtettünk valami fontosat. Azt, hogy a késem én soha el nem engedem. Hirtelen több minden történik egyszerre. Aaron meghallja a Zajomban azt a szót, hogy kés, és rájön, hogy hibázott. Visszarántja a szabad öklét, hogy újra megüssön. Én hátralendítem a késem, és egy pillanatig tétovázom, képes lennék-e megszúrni. A láp felől robajló törtetést hallunk, Mentcs ugatni kezd: – Krokk! És ebben a pillanatban meghalljuk: forgóférfi. És mielőtt Aaron megfordulna, a krokk ráveti magát, a fogát a vállába mélyeszti, kattan az állkapcsa és vonszolni kezdi az ingovány felé. Aaron elenged, én újra a földre zuhanok, az eséstől iszonyúan megfájdul a zúzódás a mellkasomon. – Hanás! – ugat Mentcs, szinte sikolt. – Igen, rohanás! A hátizsák súlya alatt imbolyogva felállók, a sérült szemem fáj, próbálom nyitva tartani, de azért összeszedem minden erőm és futásnak eredünk, és csak futunk-futunkfutunk. Futunk ki az ingoványból, rohanunk a mezőkön át, az ösvényig, a farönkig, ahol mindig segítenem kell Mentcsnek, most bezzeg meg sem torpan, szinte repül át fölötte, én szorosan a nyomában rohanok és futunk-futunk a szpakkerházak felé, ugyanúgy, mint ma reggel. A kés még mindig a kezemben, a Zajom hangosan csörömpöl, rémült vagyok és sebesült, és kikészültem, alig vagyok képes gondolkodni, de eldöntöm, hogy most megkeresem azt a bujkáló szpakkert ott a Zajrése mögött, megkeresem és megölöm, hullát hullát hullát csinálok belőle mindazért, ami velem ma történt. – Hol van – kérdezem Mentcset –, hol van az a csöndesség? Szimatol, mint egy bolond, szalad egyik háztól a másikig, én meg próbálom csitítani a Zajom, de semmi esélyem. – Siess! Mielőtt még elmenekül! Épp csak kimondom, amikor meghallom. Meghallom a hiányt a Zajban, olyan nagy és félelmetes, mint maga az élet, meghallom, nem is van túl messze tőlem, itt van a szpakkerházak mögött a bozótban. Ezúttal nem szökik el. – Csöndes! – ugat Mentcs izgatottan, és elszalad az épületek mellett, be a bokrok közé. A csöndesség is elmozdul és én újra érzem a mellkasomban a nyomást érzem a gyászos nedvességet gyűlni a szemem sarkában ezúttal nem állok meg nem ezúttal futok a kutyám

után ezúttal nem felejtek el levegőt venni és nyelek is hogy szűnjön a szorítás és letörlöm a könnyet a szememből és markolom a kést és hallom Mentcs ugatását és hallom a csöndet itt van valahol a fa mellett és ordítok és körbeügetek a fa körül és rárohanok a csöndre és vicsorgók meg sikoltozom Mentcs veszettül ugat és – És megállok. Megállok az út kellős közepén. Nem, semmiképp nem teszem le a kést. Mer' ott van. Csak néz vissza ránk és zihál. Ott van, egy fa törzséhez kuporodva, ott retteg Mentcstől, a szemén látszik, hogy majd belehal a félelembe, de még így is próbál valami szánalmas fenyegető mozdulatot tenni a karjaival. Én meg csak állok. Előretartom a késem. – Szpakker! – ugat Mentcs, bár ahhoz túl gyáva, hogy támadjon, meg vissza is tartom. – Szpakker! Szpakker! Szppakker! – Fogd be, Mentcs! – Szpakker! – Azt mondtam, fogd be! – kiáltok rá, amitől végre lelassul. – Szpakker? – vakkant még utoljára, elbizonytalanodva a dolgok állásában. Nagyot nyelek, próbálok szabadulni a gombóctól a torkomban, szabadulni a hihetetlen szomorúságtól, ami rámjön, rámjön, ahogy ránézek-rá és az visszanéz rám. A Tudás veszélyes, a férfiak hazudnak, a világ meg csak folyton változik, ha akarom, ha nem. Mer'ez nem szpakker. – Ez egy lány – szólalok meg. Egy lány.

II. RÉSZ

7. HA LÉTEZNEK LÁNYOK

– EZ EGY LÁNY – ismétlem hangosan. Még mindig visszafojtom a lélegzetem, még mindig érzem a nyomást a mellkasomban, és még mindig tartom a kést magam előtt. Ez lány. Egy lány, szemében a félelem, hogy meg akarjuk ölni. Összekucorodik. Olyan kicsi gombolyaggá húzza össze magát, amilyenre csak tudja, és csak addig veszi le a tekintetét Mentcsről, míg gyorsan rámpislant. Rám és a késemre. Mentcs szuszogva dúl-fúl, a hátán borzolódik a szőr, úgy ugrál, mintha égetné a talaj a lábát, ideges és zavarodott, mint én. Semmi esély rá, hogy csillapodjon, csak ugat és ugat: – Mizalány? Mizalány? Vagyis azt kérdezi „Mi az a lány?” Amikor úgy tűnik, hogy az rögtön hátraugrik a hatalmas fa mögé, ami mellett eddig kucorgott, Mentcs ugatása szenvedélyes morgásba csap át: – Maradj, maradj, maradj, maradj, maradj… – Jókuty – mondom, bár nem tudom, miért jó, amit csinál, de mi mást mondhatnék. Ennek nem van semmi értelme, ennek egyáltalán semmi értelme. A világ hirtelen szétcsúszik, mint egy feje tetejére fordított asztal, amiről minden egyszerre leborul-le, én meg kiborulok-ki. Todd Hewitt vagyok – gondolom, bár ki tudja, egyáltalán ez igaz-e még. – Te ki vagy? – nyögöm ki végre. Azt sem tudom, egyáltalán hall-e engem, mer' a Zajom baromi hangos a dühtől, Mentcs meg veszettül ugat. – Ki vagy? – kérdezem hangosabban és tisztábban. – Mit csinálsz itt? Honnan kerülsz ide? Azmeg rám néz végre, most először veszi le a szemét Mentcsről. A késem nézi, aztán az arcomat a kés felett. Rám néz. Ez meg rám néz. Na jó, nem ez, hanem ő. Én amúgy tudom, milyenek a lányok. Naná, hogy tudom. Láttam eleget belőlük a városban az apák Zajában, gyászolták őket is, mint a feleségeket, de azért nem olyan gyakran. Meg láttam őket videón is. A lányok alacsonyak, illedelmesek és mosolyognak. Kisruhát viselnek, a hajuk hosszú és a fejük hátuljára vagy az arcuk mellé rendezik, olyan formába: coppba. Ők végzik a benti munkát, a fiúk a kintit. Akkor válnak asszonnyá, amikor a fiúk férfivá: tizenhárom évesen. Aztán feleség lesz belőlük. Így működik az ÚjVilág, Prentissváros legalábbis. Vagyis így működött. Azaz működött volna, ha lettek volna lányok. De nem voltak, mer' meghaltak. Meghaltak az anyáikkal, nagyanyáikkal, nővéreikkel, húgaikkal együtt néhány hónap alatt. Kábé akkortájt, amikor én születtem. Mindegyik meghalt, minden egyes lány. És most épp itt áll egy belőlük. És ennek a haja nem hosszú. Az ő haja. Az ő haja nem hosszú. És nem kisruha van rajta, hanem olyasmi holmikat hord mint én, csak menőbbet. Valami egyenruha van rajta, nyűtt és koszos egyenruha. És ő nem alacsony, hanem ránézésre akkora, mint én. És az is biztos: ez a lány itt nem mosolyog.

Nem, egyáltalán nem mosolyog. – Szpakker? – ugatja Mentcs halkan. – Befogod, bémeg? Honnan tudom? Honnan tudom, hogy lány? Hát, először is, az biztos, hogy nem szpakker. Mer' a szpakkerek úgy néztek ki, mint az emberek, csak nyurgábbak voltak, minden testrészük hosszabb és furcsább, mint nekünk. A szájuk egy kicsit feljebb, mint kellett volna, a fülük és a szemük meg olyan más volt. Es a szpakkereknek egyből a testükön nőtt a ruhájuk, olyan zuzmóféle, amit úgy kárpitoztak fel magukra, ahogy a testalakjuk megkívánta. A mocsári élet természetes következménye, ahogy Ben mondaná. De ez itt nem zuzmós, a ruhája normális, úgyhogy kizárt, hogy szpakker legyen. Másodszor meg: egész egyszerűen tudom, hogy lány. Csak tudom és kész. Ezt nem lehet elmondani, de ránézek, látom és tudom. Nem úgy néz ki, mint azok a lányok, akiket a videókon vagy a Zajban láttam. Hús-vér lányt ugyan még nem láttam soha, de ez itt tuti az. Lány és ennyi. Ne kérdezd, honnan tudom. Valami az alakjában, valami az illatában, valami, amit nem tudok, de benne van, úgyhogy ez lány, semmi kétség. Az is biztos, hogy nem fiú. Nem, és kész. Ő egyáltalán nem olyan, mint én. Egészenegészen más. És nem tudom, honnan tudom, hogy lány, de azt tudom, hogy ki vagyok én, mer' Todd Hewitt vagyok és tudom, mi nem vagyok én, és én nem vagyok ő, tehát ő nem fiú. És ha léteznének lányok, épp ilyenek lennének. Rám néz. Az arcom fürkészi, belenéz a szemembe. Néz és néz. És én nem hallok semmit. Amindenit! A mellkasom. Mintha szétzúzná valami. – Ki vagy te? – a hangom megbicsaklik, szinte kettétörik a szomorúságtól (mer'igen: szomorú vagyok: fogd be!). Megcsikorgatom a fogam, és kicsit mérgesebben kérdezem újra: – Ki vagy? Még előrébb nyújtom a kést, a másik kezemmel pedig gyorsan megtörlöm a szemem. Most valaminek történnie kell. Valaminek mozdulnia kell. Valakinek tennie kell valamit. De bármekkorát fordult is a világ, azért cselekedni itt csakis én fogok, senki más. – Tudsz beszélni? Csak néz. – Csöndes – ugat Mentcs. – Fogd be, Mentcs! Gondolkodnom kell. Még mindig csak bámul rám. És közben nem van semmiféle Zaja. Most mit csináljak? Ez nem igazság. Ben azt mondta, hogy ha eljutok a mocsárig, tudni fogom, mit kell tennem, de én még mindig irtóra nem tudom. A lányról egy szót sem szóltak, arról se beszélt senki, hogy a csöndesség annyira fog fájni, hogy majd' elsírom magam. Hogy a csönd miatt azt érzem, hogy annyira, de annyira hiányzik nekem valami, hogy még gondolkodni se tudok rendesen. Mintha az üresség nem is benne lenne, hanem bennem, és nem volna semmi a világon, ami valaha is enyhítené ezt a fájdalmat. Mit tegyek? Mit tegyek? Úgy tűnik, a lány lassan megnyugszik. Már nem remeg annyira, a karját is leengedte, és már nem úgy néz ki, mint aki az első adandó alkalommal lelép. Bár hogyan tudhatnék biztosat valakiről, akinek nem van Zaja? Egyáltalán, valakinek számít-e az, akinek nem van Zaja? Es ő hall engem? A Zajt hallja vajon? Egy Zajnélküli valaki képes mások Zaját meghallani?

Ránézek, és amilyen hangosan és tisztán csak tudom, ezt gondolom: Hallasz engem? Hallasz? De nem változik az arca, a tekintete. – Rendben – mondom, és hátralépek. – Rendben. Ne mozdulj, jó? Maradj szépen ott! Még néhány lépést hátrálok, miközben rajta tartom a szemem. Ő is engem figyel. A kezem, amiben a kést tartom, kibújtatom az egyik vállpántból, aztán előrehajolok, és ledobom a hátizsákot a földre. Az egyik kezemmel továbbra is a kést fogom, a másikkal kinyitom a zsákot, és kiveszem a könyvet. Nehezebb, mint ahogy azt gondolnád valamiről, amiben csak szavak vannak. Bőrszaga van. És lapok és lapok az anyukám – Na nem, nekem ehhez még idő kell. – Figyeld őt, Mentcs! – Eldőt! – csahol vissza. Megnézem a borító belső oldalát, ott az összehajtott papírlap, ahogy Ben megmondta. Szétsimítom. Egy kézzel rajzolt térkép van az egyik oldalán, csomó írás a másikon, óriási betűhalom. Most nem van türelmem, hogy megpróbáljam kibogarászni. Inkább csak a térképet nézegetem. A lap tetején jelöli a házunk, alatta a város és a folyó, aminek a partján végigjöttünk, és most itt állunk a mocsárnál, az folytatódik egy darabig, aztán újra folyó lesz belőle. A folyópartra nyilakat rajzoltak. Tiszta sor. Ben azt akarja, arra menjek tovább. Az ujjammal követem a nyilakat, elvezetnek egészen a – BUMM! A világ elsötétül a szemem előtt, mer' hirtelen valami nagyot csap a halántékomra, épp arra a fájós pontra, amit Aaron ütött meg reggel, elveszítem az egyensúlyom, vaktában kaszabolok egyet a késemmel, kis jajkiáltást hallok, esés közben átfordulok, így fenékkel érek földet. Csak ülök a földön, a kezem (benne a kés, el nem engedem) a fájós pontra szorítom és keresem, honnan jött a támadás. Ekkor kapom meg az első leckét: jól vigyázz, mer' azok a valakik vagy valamik, amiknek nem van Zaja, bármikor némán odasettenkedhetnek hozzád (mintha nem is léteznének), és sunyin rádvethetik magukat. A lány is a fenekén ül a földön, nem messze tőlem, és fogja az egyik karját. Az ujjai közt ömlik a vér. Már eldobta a botot, amivel megütött. Az arca eltorzul a fájdalomtól. – MI AZ EFFÉRT CSINÁLTAD EZT? – ordítom, és óvatosan megtapogatom a fejem. – Nekem mára elegem van az engem-ütésekből! A lány csak néz. Arca és homloka gyűrött, a karját szorítja. Ami amúgy rohadttul vérzik. – Bot, Todd! – ugat Mentcs. –Te meg hol a fenében voltál? – Pisi, Todd. Úgy csinálok kábé, hogy grrrr… és néhány görönggyel megdobálom. Hátratáncol, aztán, mintha mi sem történt volna, a bokrok körül kezd szimatolgatni. Hogy milyen rövid a kutyák esze, bémeg! Ostoba egy állat. Most már tényleg besötétedik, megy le a nap, az egyébként is sötét mocsár még feketébb lesz, és én még mindig nem kaptam választ a kérdezésemre. Telik az idő, és nekem nagyon nem kellett volna idejönnöm, nagyon nem kéne továbbmennem, és legfőképp: ennek a lánynak nagyon nem kéne itt lennie. Affrancba, ennek a sebe már irtóra vérzik. – Hé! – kiáltok oda neki feszült, éles hangon. Todd Hewitt vagyok – gondolom. Majdnem-férfi vagyok. – Hé! – ismétlem, és próbálok megnyugodni. A lány rám néz. – Nem bántalak! Nehezen szedem a levegőt, akárcsak ő.

– Hallasz engem? Nem bántalak! Ha te sem ütsz meg többet, én sem bántalak! Rendben? A szemembe néz, aztán a késre. Érti vajon, mit beszélek? Lejjebb eresztem a kést, és a föld felé irányítom. De nem engedem el. A szabad kezemmel a hátizsákban kotorászok az elsősegély dobozért, amit Ben rakott be. Felé nyújtom. – Elsősegély doboz. Nem mozdul. – El-ső-segg-ély! – szótagolom, majd a karomra mutatok, ahol a sebe van: – Vérezel. Semmi. Sóhajtok, lassan feltápászkodom. Hátrarándul, aztán lehuppan a fenekére. Újra sóhajtok, most már mérgemben. – Nyugi, mondom, hogy nem bántalak! Odanyújtom a ládát. – Gyógyszer. Elállítja a vérzést. Még mindig semmi. Lehet, hogy nem van neki a fejében belül semmi? – Figyelj! Felpattintom a láda fedelét, fél kézzel kotorászok benne, kiveszek egy sebtapaszt, a papírt a fogammal tépem le róla. Valószínűleg nekem is vérzik a fejem, ahol először Aaron, majd a lány megütötte, úgyhogy a tapaszt a szemem fölé ragasztom, és amikor leszedem, csupa vér. Odadugom a lány orra alá, hadd lássa: – Látod? Elállítja a vérzést. Egy lépést teszek előre, csak egyet. Alig láthatóan összerezzen. Még egy lépést teszek, aztán még egyet és még egyet, végül ott állok mellette. Egyfolytában a kést bámulja. – Ezt nem teszem le! Felejtsd cl! A karjára nyomom a tapaszokat. – Akkor is hat, ha mély a seb. Összehúzza. Segíteni akarok. – Todd? – ugat Mentcs, nem ért semmit. – Várj már, Mentcs! – szólok oda neki, aztán újra a lánynak magyarázom: – Összevissza vérezel. Ezt most felragasztom ide, jó? De semmi bot-témázás, oké? Néz. És néz, és néz. Próbálok nyugodtnak tűnni, pedig valójában jócskán nem vagyok nyugodt. Nem tudom, mér' segítek neki, mikor ő odasózott a fejemre, meg amúgy sem tudom, mit kéne csinálnom úgy általában. Ben azt mondta, a mocsárban megtalálom a válaszokat, de itt nem vannak válaszok, csak egy lány van itt, aki vérzik, mer' megvágtam. Igaz, megérdemelte. Szóval, ha elállítom neki a vérzését, akkor az talán olyan, mintha csinálnék végre valamit. Nem tudom. Nem tudom, mit kéne tennem. Úgyhogy segítek neki, az is valamit-tevés. A lány még mindig csak néz és zihál. De nem fut el és nem hátrál, bár nem állítom, hogy kicsit is megkönnyítené a dolgom, például felemelhetné a karját, hogy elérjem vagy valami. – Todd – ugat újra Mentcs. – Psszt! Nem akarom, hogy újra megijedjen a lány. Most, hogy ilyen közel vagyok a csöndjéhez, a szívem szinte beleszakad. Úgy érzem, feneketlen gödörbe húz, és arra csábít, hogy zuhanjak-zuhanjak-zuhanjak. De ura vagyok a helyzetnek. Tartom magam. Miközben a sebtapaszt ragasztom a karjára, finoman megdörzsölöm a sebét (amúgy elég mély). Kicsit összehúzódik, csillapszik a vérzés. – Ennyitől azért nem gyógyul meg, vigyáznod kell még vele. Majd a tested magától begyógyítja. Ő csak néz. – Rendben – mondom magamnak (és bárki másnak is, akit érdekel). – Most, hogy ezzel megvolnánk, mi legyen?

– Todd! Todd! – ugat Mentcs. – És nem van több botozás és engem-megütés, érted? – fordulok a lány felé. – Todd! – ugat újra Mentcs. – Arra nyilván már rájöttél, hogy a nevem Todd. És: a félhomályban az ott esetleg egy apró mosoly? Tényleg elmosolyodott? – Te érted… – kérdezem mélyen a szemébe nézve (amennyire a nyomás a mellkasomban engedi) – ,… te érted, amit mondok? – TODD! – ugat egyre hangosabban Mentcs. – Mi van már megint? –Todd! TODD! Es most már hallom én is. Törtetés a bozótban, ágak roppanása, futó léptek és Zaj, Zaj, Zaj. Affrancba! Zaj. – Kelj fel! Kelj fel! Azonnal! – kiáltom a lánynak. Megmarkolom a zsákom a hátamra kapom de a lány megdermed a rémülettől nem úgy tűnik mint akire számítani lehet újra belekiabálok a fülébe: Gyerünk és megragadom-meg a karját nem izgat a sérülése próbálom felhúzni a földről és lábra állítani de már elkéstünk ordítás üvöltözés mintha kidőlnének a fák és épp csak hátrafordulunk és látjuk hogy bekattanva szétcsúszva rohan felénk Aaron.

8. DÖNT A KÉS MÉG HÁROM LÉPÉS, és utolér minket. Próbálunk elfutni, de ő már rám is veti magát, lendül a keze, megragadja-meg a nyakam és odaken egy fához. – Te kis rohadék! – süvölti, és a hüvelykujját belenyomja a torkomba. A karja felé hadonászom a késsel, de a hátizsák lecsúszik a vállamról, és belegabalyodom a szíjba, ami felszegez a fára. Aaron most lazán széttéphet, még ráérősre is veheti a tempót. A feje egy rémálom. Egy horror. Akkor is magam előtt látom majd, ha már vége lesz ennek az egésznek. A bal fülét letépték a krokkok, a helyén hosszú húscsík lifeg, az állán mély vágás, kilátszik a fogsora, pedig csukva a szája, a bal szeme kidülled, mintha szétrobbant volna a feje, az álla és nyaka tele sebekkel, a ruhája cafatokban lóg rajta, telefröcskölve vérrel. A vállán (nem hiszed el!) a nyers húsban benne maradt az egyik sárkánykrokk foga. Levegőért küzdök, de hiába, el nem tudod képzelni, mennyire fáj, forog velem a világ, és az agyamba fészkeli magát az őrült gondolat, hogy Aaron nem is élte túl a krokktámadást, hogy igazából már halott, csak olyan irtóra dühös rám, hogy még a meghalás sem bírta megállítani, hogy utánam jöjjön és jól megöljön. – MIN MOSOLYOGSZ, TEEE?! – visítja, vért, nyálat és húsdarabokat köpve az arcomba. Még erősebben szorítja a nyakam és érzem, hogy mindjárt hányok, csak épp nem van útja a hányásnak kifelé, behányok és nem kapok levegőt és minden fény és szín összefolyik előttem, és meghalok-meg, most meg fogok halni – – Aaaah! Hirtelen elengcd-el és hátratántorodik. Lezúgok a földre, és mindent összehányok magam körül. A végén nagy, ziháló lélegzetet veszek, de ettől meg úgy elkezdek köhögni, az életbe' nem tudom már

abbahagyni. Felnézek és látom, hogy Mentcs beleakaszkodott Aaron vádlijába és tiszta erőből tépi a fogával, ahol éri. Jókuty. Aaron odavág neki, Mentcs egy lendülettel repül a bokrok közé. Puffanás hallatszik: – Todd… ? Aaron újra felém fordul, és én képtelen vagyok levenni a szemem a ronda képéről, ennyi sok marcangolást senki nem élhet túl (lehetetlen). Szerintem ez tényleg halott. – Hol a jel? – kérdezi mohó aggodalommal, feledve minden baját. A jel? AA lány. Csak ekkor veszem észre, hogy – Hogy a lány sehol. Aaron is ide-oda forog, biztosan őt keresi. Aztán mindketten meghalljuk a dobogást és levélzörgést, ahogy fut az erdőben. Halljuk, ahogy fút, és halljuk, hogy a csöndje is messze iramlik, és Aaron már ügyet se vet rám, a lány után veti magát és elrohan-el, ő is. És ennyi. Itt maradok egyedül. Mint akinek semmi köze semmihez. Mentcs sántikál elő a bokorból. – Todd? – néz rám kérdőn. – Minden oké, haver – próbálom kinyögni a köhögés ellenére. – Minden oké. (Nem mintha igaz lenne.) Köhögés közben levegőért kapkodok, homlokkal előre görnyedek a földre, öklendezem. Mindenféle gondolat fut át az agyamon (csak úgy maguktól jönnek, nem én hívom őket elő). Azt gondolom, hogy végül is, most már akkor – Most már akkor egyszerűen vége is lehetne az egésznek, nem? Világos, hogy Aaron a lányt akarja, akárhogy is értse azt, hogy „jel”. A város is a lányt akarja, hisz' akkor jött minden baj, amikor a Zajomban kifigyelték a csöndet. Vagyis ha Aaron elkapja és átadja a városnak, akkor vége lesz az egésznek, nem igaz? Megkapják, amit akarnak, engem békén hagynak, hazamegyek szépen és minden úgy lesz, mint azelőtt, és hát jó, a lánynak nem lesz a legfrankóbb, de talán Ben és Cillian megmenekülnek. És talán én is megmenekülök. Ezeken csak úgy gondolkodom. Csak cikáznak a gondolatok a fejemben, ennyi. Például az cikázik, hogy vége lehetne ennek az egésznek (érted). Olyan gyorsan, amilyen gyorsan elkezdődött. – Vége – mormolja Mentcs. És ebben a pillanatban meghallom. Meghallom azt az iszonyú, iszonyú sikolyt – Most kapta el őt – És ezzel a sikollyal eldől, mit kell tennem – Mire egy másodperccel később felhangzik a második sikoly, én már talpon vagyok, gondolkodás nélkül ledobom a zsákot, és görnyedten, köhögve, zihálva, dc újra rohanok a késsel a kezemben. Nem nehéz követnem a nyomukat. Aaron úgy csörtetett végig a bokrok között, mint egy bika, a Zaja bősz üvöltést köpött végig az úton, előtte meg ott lebeg az a nem-szűnő csönd. A csönd, ami miatt valahogy még fájóbbak azok a sikolyok. Futok, ahogy bírok, Mentcs a sarkamban, és nem telik el fél perc, már utol is érem őket. És én nagyokos, most meg fogalmam sem van, mi az effet csináljak.

Aaron egy sekély pataknál kapta el, és egy fához kötözte, most a csuklóját szorítja. A lány próbál küzdeni, harap és rúg, és annyira, de annyira tele rettegéssel az arca, hogy alig bírok megszólalni. – Hagyd békén! – a hangom érdes, de mindegy, úgysem figyel rám senki. Aaron Zaja akkora lángokkal lobog, szerintem most azt se hallaná, ha a fülébe üvöltenék. SZENT ÁLDOZAT és ISTENI JEL és a SZENT ÚTJA és képek a lányról a Templomban, képek a lányról, amint bort iszik és ostyát vesz magához és képek, amint angyallá változik. A lány, mint áldozat. Aaron egyik markába fogja a lány csuklóit, a másikkal le-ügyetlenkedi derekáról kötélből font övét, és próbálja megkötözni a lány kezét, aki meg Aaron lábát rugdossa ott, ahol nemrég Mentcs összeharapdálta. Aaron visszkézzel pofonvágja. – Hagyd őt békén! – próbálok kiabálni. – Békén! – ugat Mentcs, még mindig sántikálva, de harciasan. (Baromi jó fej ez a kutya.) Előrelépek. Aaron háttal áll nekem, mint akit nem is érdekel, hogy ott vagyok, látszólag nem számol velem ellenfélként. – Hagyd őt elmenni! – ismétlem, de csak még jobban köhögök. Még mindig semmi reackió. Semmi reackió Aaron vagy bárki részéről. Kénytelen leszek megtenni. Kénytelen leszek megtenni. Bémeg, most kénytelen leszek megtenni-meg. Meg kell ölnöm. Felemelem a kést. Már fel is emeltem azt a kést. Aaron megfordul, nem valami gyorsan, hanem csak úgy megfordul, mint akit épp a nevén szólítottak. Észrevesz, amint ott állok mozdulatlanul, a késem már a levegőben. Nem mozdulok, mer' – Mer' egy rakás gyáva szar vagyok. Rám vigyorog és el nem tudom mondani, milyen ocsmány a vigyora azzal a szétmarcangolt pofájával. – A Zajod elárul, fiatal Todd- mondja, és elereszti a lányt, aki meg sem próbál megkötözött kézzel, összeverve elszökni. Aaron felém lép. Én hátrálok (fogd be, igen, hátralépek, légyszi, most fogd be). – A Mesterpolgár csalódott lesz, ha tudomást szerez az utolsó utadról, amely elvezet ezen világból, fiú. Még egyet lép felém. Én lépek egyet hátra. A kés ott van a kezemben, de semmi haszna. – Istennek semmi szüksége gyávákra – prédikál –, ugye, fiú? Bal keze ekkor villámgyorsan megmarkolja-meg a jobbomat kiröpíti belőle a kést a másik kezével pofonvág háttal belök a vízbe és egy pillanat múlva már ott térdel a mellkasomon keze a torkomon és igyekszik befejezni amibe korábban belefogott (gyorsan fog neki menni, elhiheted) a fejem már a víz alatt – Küzdök még, de veszítettem. Veszítettem. Lett volna esélyem, de veszítettem, és megérdemlem. Küzdök még tovább, bár közel sem van annyi erőm, mint volt, és érzem, hogy közeleg a vég. Érzem, hogy valami megszakad bennem és feladom. Veszítettem. Elvesztem. Es akkor, ott a vízben, a kezem véletlenül egy kőhöz ér. Durr! Még mielőtt felfognám, mit teszek, kirántom és rávágok vele a halántékára. Durr! Újra rávágok-rá. Durr! És újra.

Érzem hogy ernyedten lecsúszik rólam felemelem a fejem fulladozom víztől és levegőtől fulladozom mindentől de felülök és újra felemelem a követ hogy megüssem de Aaron már ott fekszik a vízben a feje félig bent félig kint a fogsora meg vigyorog rám az átlyuggatott állkapcsán keresztül. Köhögve, öklendezve elvonszolom magam, ő meg ott marad mozdulatlanul és lassan süllyedni kezd. Ügy érzem, szétszakad a torkom, vizet köpködök, próbálok levegőt venni. Mentcs odajön hozzám, nyalogat és vakkantgat, mint egy kölyökkutya: – Todd! Todd! Todd? A füle tövét vakargatom, képtelen vagyok megszólalni. És akkor mindketten megérezzük a csöndet. Felnézünk, ott áll a lány fölöttünk, megkötözött kézzel. A kezében a késem. Mentcs morog, én is megdermedek egy másodpercre, aztán megértem, mit akar. Veszek néhány nagy lélegzetet, elveszem tőle a kést, és elvágom a kötelet a csuklóján. Tudja jól. Tudja jól, hogy nem tudtam megtenni. Stenverjen – gondolom és magamra értem. Stenverjen. A lány a késre néz, aztán a patakban fekvő Aaronra. Még lélegzik. Vizet bugyborékol minden levegővétellel, de él. Megmarkolom a kést. A lány rám néz, a késre, Aaronra, és újra vissza rám. Ezzel azt akarja mondani, hogy – Azt akarja mondani, hogy tegyem meg? Ott fekszik Aaron védtelenül és semmi kétség: haldoklik. Nekem meg ott a késem. Lábra állok, viszaesem-vissza, úgy szédelgek, de újra lábra állok. Felé indulok. Felemelem a késem. Újra. Érzem, hogy a lány visszafojtja a lélegzetét. – Todd, Todd – szólongat Mentcs. És én ott állok Aaron fölött a felemelt késsel. Újra ott állok a késsel. Újabb esélyt kaptam. Most tényleg megtehetném. Az Új Világon senki nem hibáztatna engem. Jogom van hozzá. Most tényleg megtehetném. Csakhogy a kés nem pusztán egy eszköz. A kés: választás, a kés az, amit teszel vagy nem teszel. A kés annyit mond: igen vagy nem, vágsz vagy nem-vágsz, halál vagy nemhalál. A kés nem önmagában dönt, hanem a te kezed által. Es ez a döntés azután a világ részévé válik, és soha többé nem lehet megmásítani. Aaron biztosan meghal. Az arca összezúzva, a feje szétnyomva, és süllyed befelé ájultan a sekély vízbe. Megpróbált megölni, a lányt is meg akarta ölni, miatta van felfordulás a városban, ő küldte a Mesterpolgár embereit a házunkhoz, és bármi is történt Bennel és Cillian-nel, ő a hibás érte. Megérdemli, hogy meghaljon. Megérdemli-meg. Én mégis képtelen vagyok beledöfni a kést, hogy az bevégezze a dolgát. Mer' ki vagyok én? Todd Hewitt vagyok. Én vagyok a mit-sem-érő-majdnem-férfi. A létező legnagyobb eff vagyok. Mer' nem tudom megtenni-meg. Stenverjen – megint önmagámra értem. – Gyere! – szólok oda a lánynak –, tűnjünk el innen!

9 HA A SZERENCSE ELKERÜL

ELŐSZÖR NEM IS GONDOLOM, hogy velem jön. Nem van rá oka, és nekem sem van rá okom, hogy hívjam, de mégis: amikor másodszor már sürgetőbben mondom neki Indulás! és a kezemmel is intek, akkor elindul utánunk. Ez van, nekivágunk együtt, ki tudja, helyesen tesszük-e, de mi megyünk mégis. Késő éjszaka van. A mocsár errefelé még sűrűbb, és irtóra sötét. Visszamegyünk a hátizsákomért, nagy ívben kikerüljük a helyet, ahol Aaron teste fekszik a sötétben (adduram, hogy már holttest legyen). Fák és gyökerek közt kúszunk a mocsár sűrűjében, azután kiérünk egy fák nélküli kis tisztásra, ahol már sima a talaj. Megállunk. Még mindig a kezemben tartom a kést. Csupa szemrehányást csillog felém, azt villogja szüntelen: gyáva gyáva gyáva. Mindkét hold fénye tükröződik rajta, és Istenem, ebben a késben aztán van erő! És én inkább válnék az ereje részévé, mint hogy az legyen az én részem. Hátranyúlok, és a zsákom alatti tokba csúsztatom a kést, látnom se kelljen. Aztán a zseblámpám után matatok. – Tudod, hogy kell használni? – kérdezem a lányt, miközben fel-le kapcsolgatom a lámpát. Csak néz rám, ahogy eddig. – Ráseránts! A torkom még mindig fáj. Az arcom is. És a mellkasom. A Zajomban egymást érik az aggódó képek, vajon hogyan tudott Ben és Cillian otthon harcolni, mennyi időbe telik, míg ifjú Prentiss rájön, merre szöktem, mennyi idő, míg utánam, utánunk ered (biztos' nem sok, tán már úton is van), szóval ki a nyamvadtt francot érdekel, hogy ez a lány tud-e bánni egy elemlámpával? Nyilván nem tud. Kiveszem a könyvet a hátizsákból, kinyitom a térképnél és rávilágítok a lámpával. Követem rajta Ben nyilait a tanyánktól lefelé a folyó mentén, át a mocsáron, aztán újra a folyó mellett. Nem nehéz megtalálni a mocsárból kivezető utat, mer' ha felnézel, mindig három hegyet látsz egymás mellett, az egyik közelebb van, a másik kettő távolabb, és a térkép szerint a folyó ezek között szalad végig. Úgyhogy nem van más dolgunk, mint célba venni a kék eget a hegyek fölött és csak menni-menni, míg meg nem találjuk a folyót, aztán meg tovább a partján, amerre a nyilak vezetnek. Csak menni, menni a másik településig. Mer' azok a nyilak egy településhez vezetnek. A térkép szélén egy igazi, másik valahol van. Mintha nem akadna így is épp elég átgondolni-valóm mára. A lányra nézek, aki továbbra is engem bámul, még pislogni is elfelejt. Az arcába világítok a zseblámpával. Megrándul, elfordul. – Honnan jöttél? Onnan? A térképre világítok, és ujjammal a másik településre bökök. A lány meg sem mozdul, ezért odalóbálom neki a térképet. Még mindig semmi. Felkapom könyvestül a térképet, egész közel viszem az arcához és rávilágítok a térképre. – Én innen jövök – mutatok magamra, majd a tanyánkra a térképen, Prentissváros északi csücskében. – Ez pedig itt van – most körbemutatok és ujjamat a mocsár rajzára

teszem. – Ide kell eljutnunk! – bökök a másik városra (Ben odaírta a másik város nevét is a térképre, de hát…, á, nem számít). – Te innen jöttél? – most a lányra mutatok, aztán a másik településre. Rápillant a térképre, ezen kívül egy nagy semmi. Lemondóan sóhajtok és odébblépek. Kényelmetlen, ha túl közel vagyok hozzá. – Hát, nagyon remélem, hogy onnan jöttél, mer'épp oda tartunk – mondom, újra a térképre pislantva. – Todd – ugat Mentcs. Felnézek. A lány a tisztáson járkál körbe-körbe és úgy néz körül, mint akinek ismerős a hely. – Te mit csinálsz? Rám néz, aztán a zseblámpára a kezemben, és a fák közé mutat. – Mi van? Erre most nem van időnk! Újra a fák közé mutat és elindul. – Hé! – kiáltok utána. – Hé! Azt hiszem, most utána kéne mennem. – A térképet kell követnünk! Lehúzom az ágak alatt a fejem, ahogy megyek utána. A hátizsák hol itt, hol ott akad bele valamibe. – Hé! Várj meg! Botladozom utána Mentccsel, és (tudod) a zseblámpa sem valami nagy segítség, ha egy jókora mocsárban küzdesz a nyamvadtt gallyakkal, gyökerekkel meg dagonyával. Egyfolytában azon vagyok, be ne üssem a fejem az ágakba, vagy hogy kirángassam a zsákom a bokrokból, alig látom, merre megy a lány. Egyszer csak egy összeégett fa mellett megáll és vár. Amikor utolérem, rászólok: – Mit csinálsz? Hová a fészk…. Es akkor észreveszem. A fa tele friss égésnyomokkal és zúzódásokkal, a kérge alól hófehér faforgács bukkan elő, mint favágás után. És nem csak ez az egy fa sérült meg, hanem egy csomó másik is, végig, egy koszos, elszenesedett növényekkel és vízzel teli árok mentén. Valami nemrég becsapódhatott ide, és az vájhatta egyetlen tüzes csapással ezt az árkot. – Mi afranc? Itt meg mi történt? – táncoltatom végig a zseblámpát a terepen. – Ezt mi csinálhatta? A lány lefelé, az árok sötét mélye felé figyel. Odavilágítok, de a lámpafény túl gyenge, hogy lássuk, mi van odalenn. Pedig érzem, hogy valami van ott. A lány elindul felé a sötétben, bármi is legyen az. – Hová mész? Nem várok választ és nem is kapok, Mentcs a lány után szalad, inkább őt választja, nem engem. És eltűnnek-cl a sötétben. Lemaradok kicsit, de én is ballagok utánuk. A lány nyomában még mindig ott hullámzik a csönd. A csönd, ami azóta is felkavar. A csönd, ami el akar nyelni engem, és velem együtt az egész világot. A lámpát úgy forgatom, hogy a víz minden centijét lássuk. A krokkok általában nem mennek ilyen messze a lápos résztől, de ez most nem általában-helyzet, és vannak errefelé mérges vöröskígyók meg harapós vízimenyetek, és azt hiszem, ma egyikünknek sem van túl szerencsés napja, úgyhogy ami elromolhat, az el is fog, az tuti. Ahogy bevilágítom az utat, egyszer csak valami visszatükröződik. Valami, ami nem fa, nem bokor, nem állat és nem víz. Inkább valami fém. Valami hatalmas nagy és fém. – Mi az ott? Ahogy közeledünk, az jut eszembe, talán egy eksztra méretű atombicaj lehet. Ez elég ostoba ötlet tőlem, mer'kinek van kedve a mocsár közepén bicajozni, amikor még sima pályán is nehéz, nemhogy gyökerek közt, vizes terepen.

Szóval nem megabicaj, az biztos. – Állj meg! A lány megáll. Erre az agyam is megáll. A lány megállt. –Te érted, amit beszélek? De semmi, semmi visszajelzés, mint mindig (mint soha). Egy gondolat motoszkál bennem. – Várj egy percet! Még mindig messze vagyunk, de végigfuttatom az elemlámpa fényét először a fémen, aztán az árok nyílegyenes partján, újra a fémen, majd az árok menti égett növényzeten. Es csak nem hagy nyugodni a gondolat. A lány nem vár tovább, elindul a fémszerkentyű irányába, én követem. Még kikerülünk egy jókora összeégett, még néhol füstölgő fatörzset, és odaérünk. Hát ez jócskán nagyobb, mint a világ legnagyobb atombicaja (azért kicsit hasonlít rá). Es ez a valami csak része egy jóval nagyobb valaminek, ami összegyűrődött és szétégett, és bár nem tudom, hogy nézhetett ki, mielőtt így szétégett és összegyűrődött, de ez nyilvánvalóan már csak egy roncs. Az is nyilvánvaló, hogy hajóroncs. Még az is lehet, hogy egy űrhajó roncsa. – Ez a tiéd, ugye? – kérdezem a lányt és belevilágítok a szemébe. Nem felel, ahogy szokta (ahogy nem szokta). De most úgy nem felel, mint aki egyetért velem. – Itt zuhantál le? Le-föl pásztázom a testén az elemlámpa fényével, végig a ruháján, ami kicsit más, mint amit megszoktam, de azért annyira nem, hogy ne lehetne akár az enyém is. – Honnan jöttél? Persze nem válaszol, csak messzire elnéz, aztán két karját maga köré fonva elindul a sötétségben. De én most nem megyek utána, csak bámulom az űrhajót. Mer' csakis űrhajó lehet, semmi más. Úgy értem, totál úgy néz ki, mint egy űrhajó. Javarészt a felismerhetetlenségig tönkrement, de ami megmaradt belőle, az egy géptörzsre hasonlít, egy másik része olyan, mint egy motor és van ott még valami, ami egyszer tán ablak lehetett. Prentissvárosban az első otthonok azokból az űrhajókból épültek, amivel a telepesek ideérkeztek. Később fából és rönkökből is épültek házak, de Ben azt mondja, hogy első gondod földetérés után mindig az legyen, hogy menedéket készíts magadnak. És mi másból készítenéd, mint a kezed ügyébe eső anyagokból? A városban például a templom és a benzinkút egy űrhajó fém rakodóteréből, a gép törzséből, űrkabinokból, ilyesmikből készült. Ez az űrhajó itt jócskán ripityára ment, de azért kis jóindulattal egy régi, égbőlpottyant prentissvárosi ház is lehetne. Egy ház, ami a lángoló égből esett ide. – Todd! – ugat Mentcs valahonnan a távolból. Futva kerülöm meg a roncsot abba az irányba, ahol eltűnt a lány. Egy viszonylag épen maradt fémfalban észreveszek egy félig nyitott ajtót, amin fény szűrődik ki. Előtte ott ugat Mentcs: – Todd! Odavilágítok, ott áll a lány. Csak áll és a lába elé mered. Levilágítok a lába elé. Két hosszúkás ruhakupac hever ott. Két ruhakupac és benne két test. Odalépek, és közelről világítom meg őket. Egy férfi fekszik ott, akinek a ruhája és mellkastól lefelé a teste teljesen összeégett. Az arcán is égésnyomok, de azért látszik, hogy férfi. A homlokán nagy seb, lehet, hogy az ölte meg, és nem is az égési sérülések, de végül is mindegy, mer'valamitől teljesen meghalt, az biztos. Meghalt, és most itt fekszik a mocsárban. És egy nő fekszik mellette.

Visszafojtom a lélegzésem. Ez az első hús-vér nő, akit életemben látok. Ugyanolyan, mint a lány. Eddig még sosem láttam igaziból nőt, de ha létezne olyan, hogy igazi nő, hát szerintem pont ilyen lenne. Csak ő is halott. Naná, hogy az, bár rajta nem vannak olyan nyilvánvaló jelek, hogy seb vagy égés vagy más folt, gondolom, belül ment szét teljesen. De azért nő. Valódi nő. A lányra világítok. Nem húzódik el. – Az anyukád és az apukád? – kérdezem halkan. Nem válaszol, de attól még igaz lehet. A roncsra világítok, és a felégett árok jut eszembe. Csak egy dolog történhetett. A lány itt zuhant le a szüleivel, ők meghaltak, a lány meg túlélte. És végül is nem számít, hogy az ÚjVilág másik részéről jöttek vagy máshonnan. A szülei meghaltak, ő túlélte, és teljesen egyedül maradt itt. És Aaron talált rá először. Ha a szerencse nem van veled, ellened van. A talajon barázdákat veszek észre. A lány valószínűleg kihozta a holttesteket az űrhajóból, és idáig vonszolta őket. Csakhogy a mocsár kizárólag szpakkerek temetésére jó, mer' a két ujjnyi koszréteg alatt már csak víz van. A két holttest így megült a sárban, és (kínos kimondanom) már szaglanak. Bár a mocsár általános büdösében ez nem olyan feltűnő, ezért azt sem tudom megállapítani, mióta lehetnek itt. A lány újra rám néz. Nem sír, és nem is mosolyog, az arca kifejezéstelen, mint mindig. Aztán elsétál mellettem, vissza a barázdákhoz, odalép az oldalajtóhoz, amit nyitva találtam, felmászik, és eltűnik a roncs belsejében.

10. ÉTEL ÉS TŰZ – HÉ! – KIÁLTOM, miközben kapaszkodom fel a lány után a roncsra –, szerintem nem kéne itt mászkálnunk! Most épp azon az ajtón dugja ki a fejét, ami előtt állok, visszahőkölök. Megvárja, amíg félrehúzódom az útból, aztán lemászik, és egyik kezében táskával, a másikban néhány kisebb csomaggal elsétál mellettem. Lábujjhegyre állva megpróbálok belesni az űrhajó ajtóján. A roncs belülről is roncs, ahogy számítottam rá, hatalmas a felfordulás, minden szanaszét törve-zúzva. – Ezt hogy élted túl? – kérdezem és körbenézek. De a lányt most nagyon leköti valami. A táskát és a többi cuccot lepakolja, majd elővesz egy kicsi, lapos, zöld doboz-szerűséget, leteszi egy tenyérnyi száraz helyre és néhány gallyat rak rá. Hitetlenkedve nézek rá. – Most nem van időnk, hogy… Megnyom a doboz oldalán egy gombot és sssss, azonnal egy igazi tábortűz mellett találjuk magunkat. Csak állok bambán, még a szám is tátva marad. Aztamindenit! Nekem is jó lenne egy ilyen előregyártott tábortűz!

A lány rám néz, fázósan megdörzsöli a karját, és ekkor döbbenek rá, hogy a ruhám teljesen átázott, didergek, fáj minden porcikám, és a tűznél nagyobb áldást el sem tudok most képzelni. A mocsár mélye felé meresztem a szemem, bár semmit nem lehet már látni. Nem is látok vagy hallok semmit. Egy lélek sem van a közelben. Egyelőre. Visszanézek a tűzre. – Na jó, de tényleg csak egy percre! Odaballagok a tűzhöz, melengetem a kezem, de a hátizsákot magamon hagyom. A lány feltép egy zacskót és odadobja nekem. Csak nézek. Fogja a saját tasakját, belenyúl, szárított gyümölcsöt vagy valami hasonlót szed ki belőle, és eszik. Ez a lány ennivalót ad nekem. És meleget. Az arca még mindig kifejezéstelen és fehér, mint a márvány, ahogy áll a tűz mellett és eszik. Én is nekiesem az ennivalónak. A gyümölcsdarabok aszalt bogyófélék vagy mik, nyúlós-rágósak, de jó édesek, fél perc alatt befalom az egészet, csak ekkor veszem észre, hogy Mentcs is ott kunyerál a lábamnál. – Todd! – ugat a száját nyalogatva. –Jaj, bocs! A lány rám néz, Mentcsre, aztán belemarkol a saját zacskójába, és kezét Mentcs felé nyújtja. Amikor a kutya odaér, ösztönösen hátrarándul, és a földre dobja a gyümölcsöt. Mentcs cseppet sem sértődik meg ezen, már fel is falta. Odabiccentek neki, de nem biccent vissza. Sűrű éjszaka van, a mi kis fénykörünkön túl minden vaksötét. Még a csillagokat is látni a lombokon át, ott, ahol az űrhajó lyukakat ütött rajtuk. Emlékezni próbálok, nem hallottam-e az elmúlt héten robajlásokat a mocsár felől, de Prentissváros Zaja biztosan elfojtotta ilyen messzeségből. Senki nem hallhatta meg. Egy bizonyos prédikátor jut az eszembe. Vagyis csaknem senki. – Nem maradhatunk itt tovább. Sajnálom a tieidet, meg minden, de ha meg is halt Aaron, még sokan lehetnek a nyomunkban. Aaron nevére halványan összerezzen. Aaron biztosan megmondta neki a nevét. (Vagy ilyesmi. Talán.) – Sajnálom – mondom, bár nem tudom, mit sajnálok. Feldobom a zsákot a hátamra. Nehezebbnek tűnik, mint valaha. – Kösz a kaját, de indulnunk kell. Ha egyáltalán velem akarsz jönni. A lány a bakancsa orrával lekotorja az égő gallyakat a zöld dobozról, lehajol, megnyomja a gombot, és villámgyorsan összezárja anélkül, hogy megégetné magát. Irtóra elfogadnék egy ilyen szerkentyűt! Elpakolja a dobozt a roncsból előásott táskába, aztán úgy bújtatja be a karját a táska két fülébe, mint egy hátizsákba. Talán már rég eltervezte, hogy velem jön. – Hát akkor… Nem mozdul, csak néz rám. – Azt hiszem, készen állunk. Egyikünk se mozdul. Az apja és anyja felé nézek. Ő is, de épp csak egy pillanatra. Mondani akarok neki valamit, valami okosat, de mit? Már nyitom a szám, de ő a táskájában kotorászik. Arra gondolok, talán keres valamit, amivel még utoljára megemlékezik a szüleiről, vagy valahogy biztosan el akar búcsúzni tőlük. De nem, megtalálja, amit keresett: egy zseblámpa az. Felkattantja (tehát tudja, hogy működik egy zseblámpa), aztán az ösvény felé indul, jelezve, hogy felőle akár mehetünk is. És ennyi. Pedig apja-anyja ott fekszik holtan. Egy pillanatig csak nézem, ahogy távolodik, aztán utánaszólok:

– Hahó! Visszafordul. A másik irányba mutatok: – Nem erre, hanem arra! Elindulok Mentccsel az ellenkező irányba, és amikor hátrafordulok, látom, hogy jön a lány is. Még egy utolsó gyors pillantást vetek az űrhajóra. Szívesen maradnék még, jó lenne átkutatni, hátha akad még pár hasznos holmi, tényleg szívesen időznék még itt, de indulnunk kell, nem számít, hogy éjjel van, nem számít, hogy nem aludtunk, nekünk mennünk kell, mennünk – És megyünk. Útközben folyton az eget kémleljük a fák fölött, olykor megtaláljuk a messziben azt a bizonyos pontot a közeli és a két távolabbi hegy csúcsa közt. Majdnem telihold mindkét holdunk, az ég felhőtlen-tiszta, még a mocsári erdők sűrű lombsátra alatt is akad annyi világosság, hogy lássuk, hova lépünk. – Hegyezd a füled, Mentcs! – Mitfigycl? – kérdezi Mentcs. – Figyelj mindenre, ami elkaphat bennünket, lököttkuty! A sötét mocsár mélyén nem igazán tudunk futni, úgyhogy inkább csak gyalogolunk, de olyan gyorsan, ahogy csak bírjuk. Világítok a zseblámpával magunk elé, mutatom az utat a fák gyökerei közt, próbáljuk elkerülni a túl sáros részeket. Mentcs hol előreszalad, hol vissza hozzánk, szimatol és ugat egyet-egyet, de nem történik semmi komoly. A lány keményen tartja a lépést, soha nem marad le, de nem is jön túl közel hozzám. Jobb is, mer' bár a Zajom ma először végre nyugodtabb egy kicsit, azért a lány csöndje még mindig nyomaszt, ha túl közel kerül. Azért az különös, hogy aztán semmi többet nem tett a szüleivel indulás előtt. (Hát nem?) Nem sírt, nem ment oda hozzájuk még egyszer utoljára. (Szóval, nem is tudom. Vagy én gondolom rosszul?) Én bármit megadnék, ha még egyszer láthatnám Bent és Cilliant, még akkor is ha esetleg – Ha már egész biztosan – – Ben – ugat Mentcs a térdemnél. – Tudom – vakarom meg a füle tövét. Megyünk tovább. Ha az megtörténne, én el akarnám temetni őket. Valamit tenni akarnék. Nem tudom, mit. Megállok, visszanézek a lányra, az arca épp olyan kifejezéstelen, mint mindig. Vagy lehet, hogy pont azért olyan egyforma mindig, mer' lezuhant és meghaltak a szülei? Vagy mer' Aaron rátalált? Vagy mer' máshonnan jött? Lehet, hogy nem is érez belül semmit? Lehet, hogy nem van neki semmi belül? Rám néz, várja, hogy menjünk tovább. És egy pillanat múlva indulok is. Így megyünk tovább és tovább, a csöndes éjszakából órák rohannak el. Órák. Ki tudja, milyen messzire jutottunk, ki tudja, jófelé megyünk-e, de hogy órák teltek el, az biztos. Néha egy mocsári bagoly huhog a vacsorája után, lecsap egy rövid-farkú egérre, aminek kis neszező Zaja alig tűnik beszédnek. Legtöbbször azonban nem hallatszik más, csak az éjszakai lények gyorsan halványuló Zaja, ahogy menekülnek előlünk, amint éjnek idején végicsörtetünk a mocsáron. A legkülönösebb az, hogy még mindig nem van a nyomunkban Zaj. Senki nem üldöz minket, nem ropognak az ágak, talán Ben és Cillian le tudta téríteni őket az útról valahogy. Talán már nem is olyan fontos nekik az, ami miatt menekülnöm kellett. A lány megáll, hogy kiszabadítsa a cipőjét az iszapból. A lány. Nem. Biztosan utánunk jönnek. Az egyetlen „talán” az, hogy talán megvárják a hajnalhasadtát, úgy gyorsabban haladnak.

Továbbmegyünk-tovább, egyre fáradtabban, csak egyszer állunk meg, pisilünk a bokrokban. Előveszem a zsákomból a kaját, amit Ben csomagolt, kiadagolom mindenkinek, most rajtam a sor. Aztán megyünk tovább, megyünk. Pirkadat előtt egy órával már nem bírjuk tovább – Álljunk meg! – dobom le a hátizsákom egy fa mellé. – Muszáj pihennünk! A lányt sem kell sokáig győzködni, lerogy egy másik fa alá, aztán táskáinkat a fejünk alá gyűrve egyszerűen elnyúlunk. – Öt perc! Mentcs összegömbölyödik a lábamnál, és szinte azonnal becsukja a szemét. – Csak öt perc, ne helyezkedj el túl kényelmesen! – szólok oda a lánynak, aki takarót húz elő a táskájából, és beburkolózik. Tovább kell mennünk, nem kérdezés. Épp csak egy-két percre hunyom be a szemem, épp csak rövid pihenőt tartunk, aztán nyomás tovább, gyorsabban, mint valaha. Egy rövid pihenő, ez minden. Amikor kinyitom a szemem, már felkelt a nap. Még épp csak, hogy felkelt, de akkor is. Affrancba. Legalább egy vagy két órát elvesztegettünk. És akkor rájövök, hogy valamilyen hang ébresztett fel. Zaj. Pánikba esem, hogy ránk találtak, lábra kecmergek valahogy. Jó is, hogy felálltam, mer' így látom, hogy ez nem ember Zaja. Egy hoddon tornyosul Mentcs, a lány és énfölöttem. Ennivaló? – kérdezi a Zaja. Mindig is tudtam, hogy a hoddonok nem hagyták el a mocsarat. Szusszanást hallok abból az irányból, ahol a lány alszik. Ahol már nem alszik. A hoddon odafordul és jól megbámulja. Mentcs talpra ugrik és lelkes ugatásba fog: – Kapdel, kapdel, kapdel! A hoddon nyaka most Mentcs felé libben. Képzeld el a lehető legnagyobb madarat, amit csak tudsz! Képzeld cl, hogy akkorára nőtt, hogy már repülni sem tud, mer' két és fél, sőt három méter magas! A nyaka megahosszú, nyeklik erre, tekeredik arra, most épp a fejünk fölé nyújtózik. A testét toll borítja, de inkább bundának látszik, a szárnya meg már csak arra jó, hogy lekeverjen vele egy-egy bódító pofont a kiszemelt zsákmánynak. De igazán a lábát bámulnád meg. Baromi hosszú lába van, a mellkasom felett kezdődik, alul meg óriási karmokban végződik. Ha nem vigyázol, egy rúgással megöl. – Ne izgulj, nem bánt! – szólok oda a lánynak. Mer' tényleg nem. Legalábbis így hírlik. A hoddon állítólag rágcsálókat eszik és csak akkor rúg, ha megtámadják, de ha békén hagyod, akkor Ben szerint nem bánt, sőt, barátságos, némelyik még azt is engedi, hogy megetesd. Csak vesztükre a hoddonok húsa finom, ezért Prentissváros első telepesei olyan hévvel vadásztak rájuk, hogy mire én megszülettem, már kilométereken belül nem lehetett látni egyet sem. Eddig ezt is csak videókból és Zajból ismertem. Úgy tűnik, a világ tartogat még meglepetéseket számomra. – Elkap, elkap! – ugat Mentcs és körbefutkorászik a hoddon körül. – Nehogy megharapd! – kiáltok rá. A hoddon nyaka indaként hajladozik, úgy követi Mentcset, mint macska a bogarat. Ennivaló? – ismételgeti a Zaja. – Nem ennivaló! A hosszú nyak felém hajol. – Nem ennivaló, hanem kuty! – tűnődik a hoddon. Nyaka Mentcs után görbül, aki körülötte szaladgál, miközben ő próbálja megcsípni a csőrével. Ez a csőr egyáltalán nem ijesztő, csak akkora, mint egy

libáé, de Mentcs mit sem tud erről, szökdécselve menekül a hoddon elől és ugat, mint egy bolond – Rámjön a nevetés. Nagyon vicces. Aztán meghallok egy kis kuncogást (ami nem az enyém). Odakapom a fejem. A lány a fa mellett állva nézi az óriási madarat, amint az ostoba kutyámat üldözi, és nevet. Mosolyog. Észreveszi, hogy figyelem, és abbahagyja. Ennivaló? – hallom újra, és a hoddon belekotor csőrével a hátizsákomba. – Hékás! – kiáltom, és próbálom elhessegetni. – Nesze, itt van! Kihalászok egy rongyba tekert sajtdarabot, amit Ben pakolt be nekem. A hoddon megszaglássza, beleharap és bezabálja, a nyaka nagy hullámokban fodrozódik, ahogy nyeli. Csettint a csőrével, pont ahogy az emberek cuppognak evés után. Aztán a nyaka hirtelen a másik irányba fodrozódik, és hangos csuklás kíséretében már repül is vissza az épp megcsócsált nyálas sajtdarab, és egyenesen az államon csattan, nyálkás nyoma végigcsurog az arcomon. Ennivaló? – kérdi a hoddon utoljára, és lassan visszaindul a mocsár felé. Annyira sem vagyunk már számára érdekesek, mint egy száraz falevél. – Elkap, el! – ugat Mentcs, de nem fut utána. Letörlöm a nyálat az arcomról, a kezem a nadrágomhoz dörgölöm. A szemem sarkából észreveszem, hogy a lány mosolyog. – Marha vicces, mi? Úgy tesz, mintha nem mosolyogna, pedig de. Elfordul és veszi a táskáját. – Túl sokat aludtunk! Indulnunk kell! – veszem újból kézbe az irányítást. És útra kelünk újra, egyetlen további szó vagy mosoly nélkül. A talaj már nem olyan egyenletes, de egyre szárazabb, kevesebb a fa, minket is jobban ér a napfény. Rövid gyaloglás után egy tisztásra érünk, ami majdnem olyan, mint egy rét, és egy alacsonyabban fekvő hegyszirtre vezet, a fák fölé. Felmászunk a tetejére, megállunk, a lány újabb aszalt gyümölcsös zacskót vesz elő. Reggeli. Eszünk, de nem ülünk le. Ahogy elnézünk a fák fölött, tisztán látszik az út előttünk. A ködös messzeségben látni a nagy hegyet, és távolabb, az enyhe ködön át a két kisebbet. – Oda tartunk! – mutatom az ujjammal. – Vagyis elméletileg oda tartunk. A lány leteszi a gyümölcsös zacskót, megint matat a táskájában, aztán a legmenőbb kis távcsövet húzza elő, amit valaha is láttam. Az én régi, otthoni látcsövem, ami évekkel ezelőtt összetört, a nyomába se érne, úgy nézne ki emellett, mint egy otromba kenyértartó. A lány nézelődik vele egy darabig, majd felém nyújtja. Elveszem és arra nézek, amerre tovább kell mennünk. Arrafelé minden olyan tiszta. Erdő zöldell a domboldalakon, a völgyekben, olyan valódi a táj előttünk, nem a mocsár mocskos sártengere. Azt is látom innen fentről, hogy a lápos rész eltűnik, és a folyó rendes folyó lesz újra, és a hegyek közé érve egyre meredekebb szurdokokon át vág utat magának. Ha jól fülelek, még a vízcsobogást is hallom. Figyelek és figyelek és települést nem látok ugyan, de ki tudja, mit rejtenek a folyó kanyarai és hurkai. Ki tudja, mi van előttünk. Most visszanézek a mocsár felé, ahonnan jöttünk, de még túl korán van, a vastag köd mindent elrejt a szemünk elől. – Klassz a távcsöved! – mondom és visszaadom neki. Elteszi, majd állunk és eszünk tovább. Mindig legalább karnyújtásnyi a távolság köztünk, erre ügyelek, mer' még mindig zavar a csöndje. Egy darab száraz gyümölcsöt rágcsálva azon gondolkodom, milyen lehet, ha

valakinek nem van Zaja. Milyen lehet, ha valaki olyan helyről érkezik, ahol nem van Zaj? Milyen lehet az a hely? Csodálatos vagy borzasztó? Tegyük fel, ott állsz a dombtetőn valakivel, akinek nem van Zaja. Az olyan, mintha egyedül lennél? Hogyan osztod meg vele a gondolataidat? Meg akarod egyáltalán osztani vele? Úgy értem, itt vagyunk mi ketten, a lány és én, menekülünk a veszélyből, futunk bele az ismeretlenbe, és nem van Zaj, ami beburkolna minket, ami elmondaná, mire gondol a másik. Vagy ennek normálisan így kéne lennie? Befejezem az evést, összegyűröm a csomagolópapírt, ő kinyújtja a kezét érte, és beteszi a táskájába. Egy szót sem szól, rám se néz, csak a saját Zajom hallom, és egy jó nagy semmit az ő részéről. Vajon ilyen volt apámnak és anyámnak is, amikor földet értek itt? Vajon ÚjVilág csöndes volt, mielőtt – Hirtelen a lányra nézek. Mielőtt – Jaj, ne – Hogy én milyen egy stenverte barom vagyok! Neki nem van Zaja. És űrhajóval jött. Ez nyilván azt jelenti, hogy olyan helyről érkezett, ahol nem van Zaj, én idióta. Vagyis a földetérés után még nem kapta el a Zaj-vírust. Ami azt jelenti, hogy ha elkapja, akkor a vírus vele is azt műveli, mint az összes többi nővel. Megöli. Meg foga ölni. Ránézek, süt ránk a nap, és ahogy ott gondolkodom mellette, a lány szeme egyre nagyobbra nyílik, és ekkor rájövök valamire, egy újabb nyilvánvaló dologra. Az, hogy én nem hallok tőle semmiféle Zajt, még nem jelenti azt, hogy ő nem hallotta minden egyes nyamvadtt gondolatom. Mindegyiket. Végig, egész úton.

11. A KÖNYV NEM AD VÁLASZT – NE, NE! NE IS FIGYELJ RAM! Tévedek! Ez csak tévedés! Nem van igazam! De ő elrántja magát és otthagy. Csak megy, és megy, eldobja a gyümölcsös zacskót, és a szeme megnedvesedik-meg. – Ne menj cl…! Utánalépek, de ő lehajítja a táskáját a földre és még jobban begyorsít. (Te most mit mondanál a helyemben?) – Ez csak… Ez csak tévedés. Biztosan tévedek ! Különben sem rád gondoltam, hanem valaki másra! Hát ennél nagyobb hülyeséget nem is mondhatnék, hisz' hallja a Zajom, nem? Hallja azt is, hogy itt görcsölök, hogy most mit mondjak. Hallja a Zajom, ami jó nagy összevisszaság, de azért az kiderül belőle, hogy csakis róla, róla szól az egész, csak ő van ott benne mindenütt. És most már azt is tudom, hogy ha egyszer egy gondolatot kiküldünk a világba, azt már nem lehet visszaszívni. Stenverje. Stenverje, a pokolba. – Ólba! – ugat Mentcs. – Dw miért nem SZOLTÁL, hogy hallasz engem?! – kiáltom, elfelejtkezve az apróságról, hogy még egy árva szót sem szólt, mióta találkoztunk.

Arrébb húzódik, kezét a szájára szorítja, a tekintete csupa kérdezés. Gyorsan próbálok valamire gondolni, bármire, ami rendbehozhatná a dolgot, de nem van semmi ötletem, a Zajomban csak úgy zsong a sok halál és reménytelenség. Megfordul, és elkezd lefelé rohanni, ahogy csak tud. Minél messzebb tőlem. Affrancba. – Várj meg! – kiáltom, és futok utána. Abba az irányba rohan, ahonnan jöttünk, át a kis mezőn, majd eltűnik a fák között, én Mentccsel a sarkamban futok utána. – Állj meg! – kiáltozom utána. – Várj! De miért kéne megvárnia? Mi oka lenne rá, hogy pont énrám várjon? Mellesleg el kell ismernem, baromi gyorsan tud futni, ha akar. – Mentcs! Azonnal megérti, mit akarok, a lány után veti magát, bár úgysem veszíthetem nyomát, mint ahogy ő sem veszíthet el engem. Amilyen hangos az én Zajom, ahogy üldözöm őt, éppolyan hangos az ő csöndje, ahogy rohan előttem, mer'még most is, amikor tudja, hogy meg fog halni, még most is olyan néma, mint a sír. – Kövesd, Mentcs! – kiáltok nagyot, aztán elzúgok egy kiálló gyökéren, a könyökömön érek földet, amitől az összes eddigi sebem felsajog a testemen, az arcomon, de fel kell kelnem. Fel kell kelnem és futnom kell utána. – Aztarohadtt! – Todd! – hallom Mentcset valahonnan messziről. Botladozva kikerülök egy bozótost, és meglátom. Ott ül egy nagy, lapos, kiszögellő sziklán, térdét a mellkasához húzza és ringatózik előre-hátra, a szeme tágra nyitva, és kifejezéstelen, mint mindig. – Todd! – ugat Mentcs, ahogy meglát, aztán felugrik a lány mellé a sziklára és szimatolgatja. – Hagyd őt békén, Mentcs! Nem hagyja. Közelről szaglássza az arcát, megnyalogatja egyszer-kétszer, aztán leül mellé és hozzásimul, ahogy előre-hátra hintázik. – Figyelj… – elakad a szavam, nem tudom, hogy folytassam. – Figyelj… – fogok bele újra, de ennél többre nem telik tőlem. Csak állok ott zihálva, hallgatok, ő meg ül és hintázik. Úgy tűnik, nem van mit tenni, leülök szépen én is a sziklára, kicsit távolabb tőle. Tiszteletből is, meg talán óvatosságból is. Ez van. Ő hintázik, én meg ülök és nem tudom, mi legyen. így töltünk el jó pár percet, aztán mozdulnunk kéne valamerre, lassan ránk sötétedik. Aztán eszembe jut valami. – Valószínű, hogy nem van igazam – mondom ki gyorsan a gondolattal egyidőben. – Valószínű, hogy tévedek, értesz? Felé fordulva magyarázom: – Eddig mindenről hazudtak nekem, kutasd csak át a Zajom, ha nem hiszed, hogy ez igaz! Felállók, és hadarni kezdem: – Nekem azt mondták, nem létezik Prentissvároson kívül más hely ezen az egész nyamvadtt bolygón. A térkép szerint viszont van másik település! így hát az is lehet, hogy… És gondolkodom, gondolkodom, gondolkodom. – Az is lehet, hogy a vírus csak Prentissvárosban terjedt cl. És te nem jártál a városban, tehát biztonságban vagy. Talán teljesen egészséges vagy. Mer' én semmi, de semmi

Zajfélét nem hallottam tőled, ez biztos, és betegnek sem tűnsz… Lehet, hogy nem van semmi bajod! Rám néz, még mindig hintázik és nem tudom, mire gondol. Lehet, hogy az a szó, hogy talán nem a legbiztatóbb, ha abban a mondatban hallod, hogy Talán nem fogsz meghalni. Gondolkodom tovább, és közben olyan szabadon és tisztán hagyom a Zajom, amennyire csak lehetséges, hadd lássa ő is. – Talán mindannyian elkaptuk a vírust és… megvan! – újabb gondolatom támad, egy jó gondolat. – Az is lehet, hogy elvágtuk magunkat a többi településtől, hogy ők ne kapják el! Igen, biztosan így volt! És ha te a mocsárban maradtál, akkor biztonságban vagy! Meglassul a hintázása, még mindig engem néz. Talán hisz nekem. De aztán (én elmebajos!) nem tudom leállítani az agymenésem, és hagyom a következő gondolatot is kiszaladni: ha igaz az, hogy Prentissvárost elzárták a külvilágtól, akkor nem biztos, hogy a településen örülni fognak nekem, ha csak úgy besétálok. Még az is lehet, hogy a települések döntöttek úgy, hogy kirekesztik Prentissvárost, ne fertőzzön tovább. És ha el lehet kapni a Zajvírust, akkor a lány tőlem is elkaphatja, nem? – Arohadttélet! Előrehajolok, kezem a térdemre teszem, úgy érzem, zuhanok. – Arohadttélet! A lány újból maga köré fonja a karját, még rosszabb a helyzet, mint volt. – Na nem, ezt nem hiszem el! Ez már kicsit sok nekem. Ha a mocsárhoz érsz, tudni fogod, mit kell tenned, Todd. Tudni fogod. Tényleg. Nagyon frankó, aha, köszönöm Ben, koszi a sok segítséget, meg törődést, de itt vagyok és halvány gőzöm sem van, mit csináljak. Kirúgtak az otthonomból, megvertek, a két emberről, aki eddig gondoskodott rólam, kiderült, hogy évekig hazudtak nekem, egy hülye térképet kell követnem egy településig, amiről soha nem hallottam, egy hülye könyvet is el kell elolvasnom valahogy – A könyv. Kibújok a hátizsákból és előveszem. Ben azt mondta, az összes válasz benne lesz, lehet, hogy tényleg így van. Kivéve – Sóhajtva nyitom ki a könyvet. Csupa írás. Tele szavakkal, az anyukám kézírásával, oldalak oldalak és oldalak és én meg – Én meg nem – A térképet nézegetem, Ben írását a másik oldalon. Most először tudom megnézni napfénynél, úgy, hogy nem elemlámpával világítok, ami nem nyerő olvasáshoz. A lap tetején néhány szó alá van húzva. Mö-e… Menj a – ezek az első szavak, igen, egész biztosan ez az első két szó. Aztán egy pár hosszabb szó következik, amiket most nem van időm kibetűzgetni. Aztán néhány bekezdés jön, amire most tényleg nem van időm. A lap alján Ben aláhúzott egy mondatot. A lányra nézek, még mindig hintázik. Hátat fordítok neki, és az első aláhúzott szóra teszem az ujjam. Lássuk csak. Nö-ee-kö-ee-dö. Aha, értem: neked, ez biztosan „neked” lesz. Jó, „nekem” mi van ? Kö. Kö és lö. Kölö. Ez meg mi a francot jelent? Eff-i-göi.Figi? Elmözö.Figielmez?Töelönöedö.Figielmezötnöed? Azta. Es ez? Oká-e-tö. Okátő! Ammcgmi? Ja, nem, várjunk csak: őket. Elát persze, az van ideírva, hogy őket, én hülye. Akkor Neked kölöfigielme zötnöed őket} Mi vaaan? (Emlékszel, amikor arról volt szó, hogy Ben próbált megtanítani olvasni? Emlékszel, amikor mondtam, hogy nem voltam túl jó benne?) Hát, most már mindegy. Neked kölö figielmezöt nöed őket. Hülyeség.

Újra a könyvre pillantok, átfutom az oldalakat. Tucatnyi és tucatnyi betű egymás után, a lapok minden egyes zuga teletömve betűkkel, és az egész nem mond nekem semmit, semmit, de semmit. Számomra ebben nem van semmiféle válasz. Hülye effkönyv. Visszateszem a térképet, összecsapom a könyvet és a földre dobom. Te hülye. – Hülye eff könyv! – kiáltom most már hangosan és berugdosom-be a páfrányok közé. A lány felé fordulok. Még mindig előre-hátra hintázik, clőre-hátra-előre és értem őt, megértem, persze, megértem, de mégis, most már kezd kiborítani. Mer' ha ez itt a vég, akkor én már nem tudok ennél többet tenni, és ő sem tud semmit tenni és – Itt a vég, kész, zsákutca. A Zajom recseg-ropog. – Én nem kértem ezt, tudod?! Mégcsak felém se néz. – Hé! Hozzád beszélek! De semmi. Semmi, semmi, semmi, semmi. – NEM TUDOM, MIT KÉNE TENNEM! – ordítom, nagy léptekkel körbe-körbe járva. – NEM TUDOM, MIT KÉNE TENNEM! NEM TUDOM, MIT KÉNE TENNEM! – ordítom addig, míg be nem rekedek. A lányhoz fordulok. – SAJNÁLOM! Baromira sajnálom, ami veled történt, de nem tudom, mit kéne tennem, hogy ne így legyen, és HAGYD MÁR ABBA A RINGATÓZÁST, BÉMEG! – Ordítasz, Todd ! – ugat Mentcs. – AAAAAA – üvöltök egy utolsót és arcom a kezembe temetem. Amikor felnézek, látom, hogy még mindig minden ugyanúgy van, semmi változás. Most megtanulom a második leckét: ha egyszer kidobtak a városodból, már senki nem tesz érted semmit. Ha te nem csinálsz valamit, magától semmi nem fog megváltozni. – Tovább kell mennünk! – dühösen felnyalábolom a hátizsákom. – Egyelőre még nem kaptad el a vírust, úgyhogy szépen távol maradsz tőlem és minden rendben lesz, vagy nem tudom. Megyünk és kész, nem van más választásunk. Hinta-hinta-hinta. Palinta. – Vissza nem mehetünk, tehát megyünk előre! Ez van. Még mindig hinta. – TUDOM, HOGY HALLASZ! Meg se rezdül. És ekkor hirtelen nagyon belefáradok az egészbe. – Frankó – sóhajtom –, akkor te csak maradj itt és hintázzál! Kit érdekel? Ki a francot érdekel már bármi is? A földön heverő könyvre nézek. Baromság, de ez az összes vagyonom. Odamegyek, felveszem, belerakom a műanyag tasakba, aztán be a táskámba. A zsákot felveszem a hátamra. – Gyere, Mentcs! – Todd! Ncmhagyitt,Todd! – ugat és hol rám néz, hol a lányra. – Felőlem velünk jöhet, ha akar. Vagy pedig… De én sem tudom, mit jelent ez a vagy pedig. Vagy pedig itt marad és meghal egyedül? Vagy visszamegy és ifjú Prentiss elfogja? Vagy velem jön és kockáztatja, hogy elkapja a vírust és úgy hal meg? Milyen aljas szemét ez a világ! – Figyelj! – próbálom kicsit kedvesebbre venni a hangom, de a Zajom olyan dühös, hogy nem nagyon sikerül. – Tudod, merre kell mennünk, igaz? A folyót keressük a hegyek között. Ha megvan, azt kell követni a településig. Értesz? Talán hall engem, talán nem.

– Azért majd figyelek rád. Megértem, ha nem akarsz a közelembe jönni, de én azért majd figyelek rád útközben, jó? Még állok ott egy darabig, várom, van-e valami hatása a szavaimnak. – Na jó. Örülök, hogy megismertelek – mondom végül. Elindulok. A bozótnál még hátrafordulok, adok neki egy utolsó esélyt, de a lány csak hintázik, hintázik előre-hátra. Jó, erről ennyit. Megyek tovább, Mentcs fáradhatatlanul lohol a sarkamban, de azért visszanézeget. – Todd,Todd. Elmegy,Todd? Nemeimegy,Todd! Megunom, fenéken billentem. – Aú.Todd! – Nem tudom, mi van, Mentcs, szállj már le rólam! A fák között megyünk visszafelé, arra, ahol szárazabb a talaj, eljutunk a tisztásig, aztán föl a kis hegyoromra, ahol reggeliztünk és körbenéztünk a tájon, és ahol olyan szépen levezettem, hogy a lány meg fog halni. A hegyszirt, ahol még mindig ott fekszik a földön a táskája. – Azta! Egy pillanatig bámulom a táskát. Egyik dologból következik a másik, igaz? Úgy értem, most vigyem vissza neki? Vagy reménykedjek benne, hogy rájön, hogy itt hagyta és majd csak megtalálja? Veszélyes, ha itt hagyom? Vagy akkor sodrom veszélybe, ha nem hagyom itt? A nap már jócskán fent ragyog a kék égen. Csípőre teszem a kezem, és azzal a pillantással nézek körbe, ahogy egy mélyen elgondolkodó, meglett férfi szokott. A láthatárt figyelem, az utat, ahonnan jöttünk. A köd mostanra már szinte teljesen felszállt, az erdő napfényben fürdik. A hegytetőről végig lehet látni a mocsári úton, melyen végiggyalogoltunk, s azzal el is felejtettük. Ha elég tiszta lenne az ég, és a távcső is itt lenne, akkor tán még a várost is látnám innen. A menő távcső. Lenézek a lány táskájára, ott hever a lábamnál a földön. Ahogy lehajolok, meghallok valamit. Talán suttogást. A Zajom felfigyel: mégis utánam jött a lány? Nehezen vallom be, de megkönnyebbülnék, ha így lenne. De nem ő az. Újra hallom. Suttogás. Több is, mint suttogás. A szél sodorja felém. Súgás-búgás. – Todd? – kérdi Mentcs a levegőt szimatolva. Hunyorgók a napfényben, és a mocsár irányába erőltetem a szemem. Van ott valami? Előkapom a lány táskáját, keresem benne a távcsövet. Mindenféle fura kütyü van ott, de nekem csak a távcső kell. Kiveszem, belenézek. Nem látok mást, csak a mocsarat. A fák lombjait, kis tisztásokat a lápos vízfoltok körül, a folyót, ahogy újra formát ölt. A kezembe véve alaposabban megvizsgálom a távcsövet, összevissza nyomogatom rajta a gombokat, míg végre sikerül közelebb hoznom mindent. Most már biztos vagyok benne, hogy suttogást hallok. Biztos vagyok benne. Megtalálom a mély árkot a mocsárban, megtalálom a lány űrhajójának roncsát, ugyanúgy áll minden, ahogy hagytuk. Feljebb emelem a távcsövet, figyelem, van-e ott valami mozgás, kicsit még közelítek. És nem messze tőlünk néhány fát látok susogni. Ugye csak a szél játszik ott? Szemügyre veszem a lombokat, nyomogatom a távcső gombjait, közelebb hozom, távolabb viszem a képet, de folyvást vissza-vonz valami azokhoz a susogó fákhoz. A távcsövet most egy vízmosta tisztásra irányítom a fasor szélénél.

Aztán nem mozdulok, csak figyelek. A tisztáson tartom a távcsövet, és minden zsigeremmel azt figyelem, hallom-e még a suttogást/falán mégsem. Csak figyelek és figyelek. A lombsusogás egyszer csak elhullámzik a kis tisztásig, és a fák közül előbukkan egy lovas. A Mesterpolgár. Háta mögött az embereivel. Egyenesen felénk tartanak.

12. A HÍD A MESTERPOLGÁR. Nem csak a fia, de a Mesterpolgár is személyesen. Tiszta kalapban, tiszta arccal, tiszta ruhában, fényes csizmában, egyenes tartással. Nem sokat láthatod őt Prentissvárosban mostanság, hacsak nem tartozol a belső kis köréhez. De ha mégis látod, akkor éppen így néz ki, még távcsövön keresztül is látszik. Ő aztán mindig tudja, hogyan kell makulátlanul kinézni (te meg nem). Megnyomok néhány gombot, hogy jobban lássam őket. Öten… nem, inkább hatan vannak, azok a férfiak, akiknek a Zaja kihallatszik a Mesterpolgár házából, miközben azokat a különös gyarkolatokat végzik. ÉN VAGYOK A KÖR ÉS A KOR EN VAGYOK ilyen furcsaságok. Ott van Collins, Maclnerny, O'Hare és Morgan, mind lóháton, ami önmagában is ritka látvány, mer'lovat nehéz Új Világban életben tartani, biztos ezért őrizteti a Mesterpolgár egy rakás fegyveressel a ménesét. És ott lovagol az apja mellett ifjú Rohadtt Prentiss is, monoklival a szeme alatt, ahová Cilliantől kapott egyet. Ez jó. De aztán rájövök, hogy ez azt jelenti, hogy bármi is történt a tanyán, az végérvényesen megtörtént. Akármi is történt Bennel és Cillian-nel, már megtörtént. Egy pillanatra leeresztem a távcsövet és nagyot nyelek. Újra a szememhez emelem. A csapat megállt egy percre, egy nagy papírlap fölött tanácskoznak, ami biztos messze jobb térkép, mint az enyém és – Affrancba! Affrancba, ez csak rossz vicc lehet. Aaron. Aaron gyalogol kifelé a fák közül, a többiek háta mögött. A büdös, átkozott, elcseszett, rohadtt, eff Aaron. A feje szinte ki se látszik a nagy kötés alól, de ott poroszkál a szemétláda a Mesterpolgár háta mögött, és a kezével hadonászik a levegőben, talán prédikál, de ügyet se vet rá senki. HOGY AZ EFFBE? Hogyan lehet ez még mindig életben? Hát ez már soha nem döglik meg? Az én hibám. Az én ostoba, eff hibám. Mer' gyáva vagyok. Gyenge, ostoba és gyáva, ezért van még Aaron életben, ezért vezeti a Mesterpolgárt végig a rohadtt mocsáron utánunk. Nem öltem meg, ezért most jön, hogy ő öljön meg engem. Hánynom kell. Összegörnyedek, kezem a gyomromra szorítom, rosszul vagyok. A vérem olyan erővel buzog fel, hogy Mentcs kicsit arrébb húzódik tőlem. – Az én hibám, Mentcs. Miattam van az egész. – Tehibád – vakkantja összezavarodva. Csak azt ismétli, amit tőlem hallott, de azért fején találja a szöget, igaz? Belenézek a távcsőbe, és látom, hogy a Mcsterpolgár odaszólítja magához Aaront. Amióta az emberek értik az állatok gondolatait, Aaron még a közelükbe se hajlandó

menni, mer' szerinte tisztátalanok. Úgyhogy a Mesterpolgár szólítgatja néhányszor, míg végül csak odavonakodik a térkép fölé. Figyeli a Mcsterpolgár kérdezését. Aztán felnéz. Végignéz a fák és az ég fölött. Felnéz a dombtetőre. Néz, egyenesen rám. Nem láthat. Az kizárt. Vagy mégis? Olyan éles távcső nélkül, mint a lányé, nem láthat. Es egyik férfinél sem van ilyen, mégcsak hasonlót sem láttam azelőtt Prentissvárosban. Nem láthat. Ekkor felemeli a karját, és könyörtelenül, egyenesen rám mutat-rám, mintha egy asztalnál ülnék vele szemben… gondolkodás nélkül rohanni kezdek vágtázom vissza a sziklaszirthez a lányhoz közben már nyúlok is a hátam mögé és húzom elő a késem Mentcs ugat a nyomomban mint a veszedelem bevetődöm a fák közé kikerülöm a bozótost a lány még mindig ott ül a sziklán de legalább felnéz ahogy rohanok felé – – Gyere! – kiáltom, és megragadom a karját. – Mennünk kell! Elhúzza magát, de én nem hagyom. – Indulnunk kell! MOST RÖGTÖN! Az öklével püföl,többször az arcomba vág. De én nem engedem el. – FIGYELJ! És megnyitom előtte a Zajom. Még egyszer megüt, aztán csak nézi, figyeli a Zajom, ahogy áramlik, nézi a képeken, mi vár ránk a mocsárban. Vagyis dehogy vár, inkább minden erejével azon van, hogy utánunk jöjjön és elkapjon minket. Aaron nem halt meg, sőt, minden gondolatát arra irányítja, hogy ránk találjon, még lovasokat is hozott magával, akik gyorsabbak nálunk. A lány arca eltorzul, mint aki élete legnagyobb fájdalmát éli át, üvöltene, de egyetlen hang sem jön ki a torkán, egyetlen parányi Zaj vagy hang, semmi, de semmi nem jön ki belőle. Ezt egyszerűen nem hiszem el. – Nem tudom, mi vár ránk! Nem tudok semmit semmiről, de bármi is van előttünk, az csak jobb lehet annál, mint ami mögöttünk van. Annál csak jobb lehet. Ahogy meghallja a hangom, megváltozik az arca, eltűnik róla a fájdalom, újra kifejezéstelenné válik, a száját összeszorítja. – Menni menni menni! – ugat Mentcs. A lány a táskájáért nyúl, odaadom neki, belerakja a távcsövet, átdobja a vállán, és a szemembe néz. – Jó, akkor gyerünk! És útnak indulunk újra, teljes gőzzel rohanunk a folyó felé, két napon belül már másodszor, mellettem Mentcs, nyomomban a lány. Azaz inkább én vagyok az ő nyomában: baromi gyorsan fut, mi tagadás. Rohanás fel a dombra, a másik oldalon le. A mocsár már végképp eltűnik, egy igazi erdőnek adja át a helyét, a talaj szilárdabb, könnyebb rajta futni, lejtősebb is, mint eddig volt, tán ez az első parányi szerencsénk az út során. A bal oldalunkon már néha megcsillan a folyóvíz. A zsák a hátamba vág, levegőért kapkodok, de csak futok. És a kezemben fogom a késem. És most megesküszöm. Most megesküszöm, Isten vagy isten-tudja-ki előtt, hogy ha Aaron még egyszer a közelembe jön, én megölöm. Nem fogok tétovázni. Nem fogok. Semmiképp. Esküszöm. Megölöm. Rohadttul megölöm. Majd meglátod. A terep egyszer az egyik, másszor a másik oldalon válik meredekké, futás közben lombos, keskeny fák közé jutunk, hol közelebb érünk, hol távolodunk a folyótól. A nagy lihegésben

Mentcs nyelve kinn lóg, jobbra-balra lifeg a futás ritmusára. A szívem milliónyit kalapál, a lábam majd' kiszakad, de csak rohanunk és rohanunk. Amikor ismét vízközelbe jutunk, felkiáltok: – Állj!. A lány, aki már jócskán előttem jár, megtorpan. Lenyargalok a folyópartra, gyorsan körbenézek, nem van-e krokk, aztán letérdelek és maroknyi vizet lapátolok a számba. Édesebb, mint amilyennek lennie kéne, jobb, ha nem is tudom, mi van benne, a mocsárból ömlik ide, de inni, azt kell. Érzem a lány csöndjét, amikor mellém hajol ő is. Kissé elhúzódom. Mentcs is iszik, nyaldossa a vizet. Csak az hallatszik, ahogy két korty között hangosan zihálunk. Felnézek, merre tovább, megtörlöm a szám. A folyó melletti szakasz túl sziklás és meredek, ott nem tudunk futni. És most észreveszek egy ösvényt, ami a folyóparton visz végig a völgy mentén. Nagyot pislogok, amikor felfogom, mit látok. Egy ösvény. Valaki ösvényt vágott ide. A lány is odafordul. Az ösvény az egyre mélyülő és egyre erősebb sodrású, zuhatagos folyó mellett szalad. Valaki egy ösvényt csinált ide. Biztosan a másik településhez vezet. Ekkor a távolból halk, de folyamatos patadobogást hallunk. Egy szót sem szólok többet, talpra ugrunk, és már futunk az ösvényen, mely elkanyarodik a sziklaszirtektől. A folyó egyre messzebb és messzebb csobog alattunk, a másik oldalon feltűnik a térkép szerinti magasabb hegy, a mi oldalunkon sűrű erdő kezdődik. Nyilván azért vágták az ösvényt, hogy el lehessen jutni a folyóhoz. Még lovak számára is elég széles. Sőt, akár öt vagy hat lónak is elég széles. Ez nem is ösvény (jövök rá). Ez út. Végigszáguldunk rajta, követjük kanyarait és görbületeit. Elől fut a lány, utána én, végül Mentcs. Egyszer csak beleütközöm a lányba, majd' lelököm az útról. – Te meg mit művelsz?! – kiáltom, és gyorsan a karjába kapaszkodom, nehogy mindketten leessünk a szikláról. Közben próbálom a kést eltartani, nehogy megszúrjam véletlenül. Aztán én is meglátom, amit ő. Egy híd van előttünk. Az egyik hegyormról vezet át a másikra, úgy harminc-negyven méternyi magasságban a folyó fölött. Az út vagy ösvény vagy mindegy mi ezen a parton véget ér, aztán már csak sűrű erdők és sziklák következnek. Csak a hídon lehet továbbmenni. Az agyamban egy gondolat motoszkál. A patadobogás erősödik. Már a porfelhőket is látni, ahogy a Mesterpolgárék közelednek. – Gyerünk! A lányt megelőzve a híd felé futok. Végigrohanunk a hegytetőn, mögöttünk is porzik az út, Mentcs hátracsapja a füleit az őrült rohanásban. Odaérünk és látjuk, hogy nem csak egy gyalogos függőhíddal van dolgunk, de sokkal komolyabb szerkezettel, ami megvan vagy két méter széles. Kétoldalon cölöpöket véstek a sziklafalakba, ezekre kötélhágcsókat csomóztak, és rá szorosan egymás mellé deszkapallókat fektettek.. Kipróbálom a lábammal: stabil, meg se moccan. Több mint elég, hogy elbírjon engem, a lányt, meg a kutyát. Több mint elég, hogy elbírjon néhány lovast, ha épp át akarnak itt kelni. Akárki is építette, tartósnak szánta.

Újra visszanézek a folyó irányába, arra, ahonnan rohanvást érkeztünk, odalenn egyre nagyobb a por, egyre hangosabb a patadobogás, és suttogón, de már idehallatszik a férfiak Zaja. Talán azt is hallom benne, Toddfiú, de lehet, hogy csak képzelem, mer' Aaron gyalogosan biztos jócskán lemaradt. De látom, amit látnom kell: véges végig, ahol eddig rohantunk hosszú kilométereken át, míg csak el lehet látni, egész' biztos, hogy ez a híd az egyetlen hely, ahol át tudunk kelni a folyón. Talán egy újabb morzsányi szerencse került az utunkba. Végigfutunk a hídon. Tisztességes munka, még a deszkák rései között sem lehet átlátni. Ahogy átérünk, a lány megáll, felém fordul, biztosan látja a Zajomban, mire készülök. Vár. Még mindig fogom a kést. Ott az erő a markomban. Talán végre tehetek vele valami jót is. Odanézek, ahol a hídnak ezt a végét a cölöpökhöz rögzítették a sziklában. A késem pengéjén van egy félelmetes recés rész, kinézem a legtetszetősebb csomót, és elkezdek vele fűrészelni. És fűrészelek és fűrészelek. A patadobogás erősödik, visszhangzik tőle a völgy. De ha hirtelen eltűnne innen ez a híd – Fűrészelek tovább. És tovább. És még tovább. De nem haladok egy tapodtat sem. – Mi az eff van már ezzel? Nézem, ahol eddig vagdostam, épp csak egy karcolás, pedig ahogy megérintem a kés recés élét az ujjammal, azonnal kibuggyan a vérem. Jobban megnézem a kötelet. Gyantával, vagy mivel vonták be. Valami rohadtt kemény gyantával. Olyan, mint az acél, nem viszi a kés. – Ezt nem hiszem el! – nézek a lányra, aki a folyómenti utat figyeli a távcsővel. – Látod már őket? De már nem is kell távcső, szabad szemmel is látni az apró, de egyre növekvő figurákat. Iramuk nem lassul, lovaik patája azt dübörgi, itt nem lesz másnap. Három percünk van. Talán négy. Affrancba. Újra fűrészelek, megfeszülök, olyan gyorsan. Teljes erőből rángatom előre-hátra a kést, mindenhonnan csurog rólam a víz, a régiek mellé új fájdalmak társulnak a testemben. Fűrészelek és fűrészelek és fűrészelek, az orrom hegyéről izzadtság csöpög a késre. – Gyerünk, gyerünk! – morgom magam elé. Felemelem a kést. Eddig összvissz' egy rohadtt nagy híd egyetlen rohadtt csomójának vékony gyantarétegén tudtam csak átverekedni magam. – Bémeg, hogy rohadj meg! – köpöm. Es fűrészelek tovább és tovább és tovább. És még annál is tovább és annál is, izzadtság csorog a szemembe, csípi. –Todd! – seper végig Mentcs riadó-ugatása a terepen. Fűrészelek tovább. És tovább. De csak egyetlen dolog történik: a késem megakad, beverem az ujjam a deszkába, összevissza vérzek mindent. – STENVERJE MEG EZT A SZART! – üvöltöm és eldobom a kést. Arrébb pattog, épp a lány lábánál áll meg. – STENVERJE EZT AZ EGÉSZET! Mer' ez már az, igaz? Ez már a vég, mindennek a vége. Az egyetlen nyamvadtt esélyünk egyáltalán nem is volt esély.

A lovak elől nem bírunk elszaladni, a baromi nagy hidat se tudjuk levágni, elkapnak bennünket, Ben és Cillian már úgyis halottak, és minket is megölnek és vége a világnak és ennyi, kész. Vörösség önti el a Zajom, ilyet azelőtt még sohasem éreztem. Váratlan, nyers érzés, izzó parázs lepi el a testem, fénylő vörösséggel éget minden, ami eddig bántott és bánt, üvöltő dühöt érzek a sok igazságtalanság és hazudás miatt. Es ez a sok rossz mind egyvalamiből fakad. A lányra nézek, a szemét keresem, de ő ijedten hátralép. – Minden… – kezdek bele és most semmi nem fog megállítani –, de minden miattad vanl Ha nem jelensz meg a rohadtt mocsárban, nem lenne most ez az egész! Én most ÉPP OTTHON lennék! Az eff birkáimat legeltetném, az eff házamban éldegélnék és a saját EFF ÁGYAMBAN aludnék! (így mondok mindent, kivéve az effet, értesz.) – De nem ez van! Mer'itt jössz TE! A CSÖNDEDDEL! És az egész világ BECSAVARODIK! – kiabálok egyre hangosabban. Észre sem veszem, hogy beszéd közben folyamatosan felé tartok, ő meg lépésről lépésre hátrál előlem. És csak néz vissza rám. Egy átkozott hangot sem hallok. – SEMMI vagy! – sikoltom, és egyre megyek felé. – SEMMI! Semmi más nem vagy, csak ÜRESSÉG! Nem van benned belül semmi! ÜRES vagy, SEMMI vagy és a NAGY SEMMI MIATT fogunk most meghalni! Ügy szorítom az öklöm, hogy a körmöm a húsomat tépi. Iszonyú dühös vagyok, a Zajom hangosan zakatol, olyan vörös, hogy most muszáj ráemelnem az öklöm, meg kell őt ütnöm, meg kell vernem, le kell végre állítanom azt a rohadtt némaságot, mielőtt FELFAL ENGEM ÉS FELFALJA AZ EGÉSZ EFF VILÁGOT! Felemelem az öklöm és – Erővel beleütök a saját arcomba. Másodszor a szemembe ütök, oda, ahol Aaron ütlegelése miatt még mindig duzzadt. Harmadik ütésemmel felszakítom a sebet, amit tegnap reggel Aaron gyűrűje vágott a számon. Te bolond, te hülye, te nemnormális! Újra belevágok a saját arcomba, olyan erősen, hogy egyensúlyom veszítem, rázuhanok a kezemre, vért köpök az útra. Zihálva nézem a lányt. Semmi. Csak néz vissza rám és semmi. Aztán mindketten a folyó felé fordulunk, és átnézünk a túloldalra. A lovasok már odaértek, ahonnan látni lehet a hidat. Tisztán látnak minket a túloldalról. Es mi is látjuk őket, még az arcukat is, ahogy ott lovagolnak sorban. A folyó felett felénk száll Zajbeszélgetésük, Maclnerny, a Mesterpolgár legjobb lovasa üget elől, mögötte a Mesterpolgár, nyugodtan, mint aki csak vasárnapi kiruccanáson galoppozik. Egy percünk maradt, talán már annyi se. Visszafordulok a lány felé, próbálok lábra állni, de olyan fáradt vagyok. Olyan, de olyan fáradt. – Akár el is futhatunk. Vért köpök. – Akár meg is próbálhatjuk. És akkor látom, hogy az arca megváltozik. Szeme-szája szélesre nyílik, aztán maga elé kapja a táskáját és beletúr. – Te meg mit csinálsz? Kiveszi a tábortüzes dobozt, leteszi a földre, fog egy nagy követ, és – – Ne! Várj! Még hasznát vehetjük! A lány ráejti a követ, amitől a doboz szétreped, aztán erősen jobbra-balra csavargatja, míg valami folyadék nem kezd szivárogni belőle, utána odafut a hídhoz, a cölöp

kötélcsomójára locsolja a folyadékot, végül az utolsó csöppet is kirázza a híd lába melletti tócsába. A lovasok a hídhoz érnek és csak jönnek és jönnek – – Siess! – kiáltom. Felém fordul, és int, hogy menjek hátrébb. A grabancánál fogva felnyalábolom Mentcset és visszahúzódom. A lány kinyújtott kézzel tartja a dobozt, megnyom rajta egy gombot, mire az kattogni kezd. Gyorsan eldobja és mellém ugrik. A lovasok most érik el a hidat – Együtt figyeljük, ahogy a tábortüzes doboz zuhan. És zuhan. Zuhan. Zuhan a kis tócsa felé és közben kattog – Maclnerny lova mellső patáját a hídra teszi – A tábortüzes doboz ekkor beleesik a tócsába – Még egy utolsót kattan – ÉsVuuuuuuuuuúúú!!! A levegő úgy szorul ki hirtelen a tüdőmből, mint egy tűzlabda. Ez a kevéske folyadék egy pillanatra hatalmas csöndet parancsol a világra, aztán – BBAAAAANGü! A kötelek szétrobbannak, tüzes szilánkok repülnek szerteszét, egy másodperc töredékéig minden gondolat, Zaj és hang megsemmisül. Amikor újra szét tudunk nézni, a híd már erősen lángol, egyik oldalon leomlik. Maclnerny lova felágaskodik, botladozva próbál a tűz elől hátrálni, bele a nyomában toporgó négy-öt lóba. A lángok különös sárgás-zöld fényben villódznak, a hirtelen forróság letaglóz, erősebb a legforróbb napfénynél, és azt gondolom, mi is összeégünk, amikor… a híd egyik fele egyszer csak leszakad és belezuhan a folyóba és magával ragadja Maclnernyt a lovával együtt olyan mélyre hogy azt túlélni nem lehet mi felülünk és nézzük ahogy zuhannak zuhannak zuhannak a folyóba a hidat még mindig tartja a túlfelén a rögzítés a szemközti hegyoromnak csapódik és olyan vadul ég hogy semmi idő alatt hamu lesz az egészből – A Mesterpolgár, a fia meg a többiek hátrarántják a lovaikat. A lány arrébb csúszik mellőlem, egy pillanatig csak fekszünk, zihálunk és köhögünk, próbálunk magunkhoz térni a kábultságból. Affrancba! – Jól vagy? – kérdezem Mentcstől, aki hozzám bújik. –Tűz! Todd! Űz! – Igen. Nagy tűz – köhögöm. – És te rendben vagy? – kérdezem a lánytól, aki ott guggol krákogva. – Mi volt abban a szerkentyűben, bémeg? A lány persze nem válaszol. – TODD HEWITT! – hallom a folyóvölgy felett. Felnézek. A Mesterpolgár az, életemben először szól hozzám így személy szerint. A füstfelhőn és forróságon át szinte lebegni látszik az alakja. – Még nem végeztünk, Todd gyerek! Még messze nem végeztünk! – kiabál a recsegőropogó híd és robajló víz fölött. És rohadttul nyugodt és tiszta. Látszik, hogy ő az a fajta, aki eléri, amit akar. Felállók, és felmutatom neki a középső ujjam, de már el is tűnik a vastag füstfüggöny mögött. Köhögök és újra vért köpök. – Tovább kell mennünk! Lehet, hogy visszajönnek, de az is lehet, hogy nem van másik híd a folyón. Nem kéne megvárnunk, míg kiderül – köhögöm. Meglátom a kést a porban. Mint egy újabb testi fájdalom, úgy önt el hirtelen a szégyen a dolgok miatt, amiket a lánynak dühömben mondtam. Felveszem a kést és beteszem a tokjába.

Ö még mindig lehajtott fejjel ül, és köhög maga elé. Odanyújtom neki a táskáját. Na, vegye már el. – Gyere! Legalább menjünk odébb a füstből! Rám néz, én vissza rá. Ég az arcom, de nem a forróságtól. – Sajnálom. Elveszem róla a tekintetem, el az arcáról, arról az örökké kifejezéstelen és csöndes arcról. Már éppen rálépnék az ösvényre, amikor – – Viola – hallom. Megpördülök, ránézek. – Hogyan? Visszanéz rám. Kinyitja a száját. És beszélni kezd. – A nevem – mondja –, Viola.

III. RÉSZ

13. VIOLA PERCEKIG NEM SZÓLALUNK MEG. Ropog a tűz, száll a füst, Mentcs nyelve kilóg a kábultságtól. – Viola – mondom végül. Bólint. – Viola – ismétlem. Most nem bólint. – Todd vagyok. – Tudom. Kerüli a tekintetem. – Ezek szerint te tudsz beszélni? Gyorsan rám néz, aztán elkapja a fejét. Az égő híd felé fordulok, még sűrű a füstréteg a túlpart és köztünk, és én nem tudom eldönteni, biztonságérzetet ad-e ez a gomolygás nekem. Nem tudom, mi a jobb: ha látom a Mesterpolgárt és embereit vagy ha nem. – Ez… – kezdeném, de a lány feláll és a táskájért nyúl, amit még mindig a kezemben szorongatok. Odaadom neki. – El kell mennünk innen! Minél messzebb. Furcsa a kiejtése. Más, mint az enyém, más, mint bárkié Prentissvárosban. Az ajka valahogy máshogy képzi a hangokat, felülről önti formába őket, és előre megsúgja nekik, mit jelentsenek. Prentissvárosban mindenki hátulról settenkedik a szavakra, alig várja, hogy sunyin kupáncsapja őket. Mentcset a lány egészen lenyűgözi. – Szebb – ismétli az utolsó szótagot alázatosan és úgy bámul a lányra, mintha ennivaló lenne. Most, hogy már beszél, végre kérdezhetnék tőle ezt-azt, most már bombázhatnám bármivel, ami csak eszembe jut, hogy ki ő, honnan jött, mi történt vele. És ezek a kérdezések mind ott rajzanak a Zajomban, de olyan sok akar egyszerre előtörni, hogy végül nem mondok semmit. A szám csukva marad, ő pedig átveti a táskáját a vállán, lehajtja a fejét, ellépdel mellettünk és rátér az ösvényre. – Hé! – szólok utána. Megáll, visszafordul. – Várj meg! A vállamra lógatom a zsákom, a derekamhoz csúsztatom a kezem (oda, ahol a késem van a tokjában), egy rántással kényelmesre igazítom a hátizsákot, odaszólok Mentcsnek, hogy indulás! és már kaptatunk is a lány nyomában felfelé. A folyónak ezen az oldalán az ösvény lassan elkanyarodik a hegyoldaltól, bozótos tájék felé vezet, hol a tőlünk balra felderengő magas hegy közelében, hol kissé távolabb attól. Az első kanyarnál egyszerre állunk meg és nézünk vissza, holott nem beszéltünk össze. Nézzük az égő hidat (el nem tudod képzelni, milyen). A túloldali sziklafalon lóg, mint egy tüzes vízesés, a dühödt, zöldessárga lángok már teljes hosszában elborítják. A füst olyan sűrű, hogy még mindig nem látjuk, mit csinál a túloldalon a Mesterpolgár az embereivel, nem tudjuk, elmentek-e már, vagy várnak, vagy most mi van. Talán a túlpartról suttogó Zajt is hallok, de az is meglehet, hogy nem van semmiféle suttogás, ki tudná megmondani a ropogó tűz, a pattogó fa, a robajló folyó iszonyú Zajában? Látjuk, ahogy a tűz bevégzi munkáját a cölöpökön is, és a híd rccsegve-ropogva leszakad leszakad leszakad a sziklafalról, hatalmas csobbanással zuhan a vízbe, még inkább elborít mindent a sűrű füst és vízpára. – Mi volt abban a dobozban?

Rám néz, szóra nyitja a száját, aztán mégis becsukja, elfordul. – Ne félj! Nem bántalak! Újra rám néz. A Zajom attól zsong, hogy nemrég még nagyon is bántani akartam, épp arra készültem, hogy – Mindegy. Nem szólunk többet. Folytatja az utat, én követem őt Mentccsel a bokrok közé. Hiába tudom, hogy tud beszélni, a csöndjén ez nem segít. Hiába vannak szavak a fejében, ha csak akkor hallom, ha megszólal. Ahogy nézem a tarkóját, ahogy megy előttem, újra érzem, hogy a szívem húzza-húzza valami a csöndje felé, még mindig azt érzem, hogy valami nagyon fontosat veszítettem el, és ez olyan szomorú, hogy sírnom kell tőle. – írnom – ugat Mentcs. A lány tarkója csak megy és megy előttem. Az ösvény még mindig elég széles, még lovak is elférnének rajta, de egyre kövesebb a terep körülöttünk, az ösvény is egyre jobban tekereg. Még halljuk odalentről a folyót, de távolodunk tőle. Most szurdokba kerülünk, kétoldalt falként magasodnak a sziklák, mintha egy mély üregben bandukolnánk. A sziklahasadékokból szúrós erdei fenyők nőnek, törzsük köré sárgás, tövises kúszónövények fonják magukat, útközben szúrós pikkelyű gyíkok sziszegnek ránk fenyegetőn: Harap! Harap! Harap! Itt minden bök, szúr, vág. Úgy harminc perc gyaloglás után újra tágas a tér, újra igazi fákat és igazi erdőt látunk magunk körül, a lábunk alatt fű zöldell. Az út menti sziklák itt elég alacsonyan vannak ahhoz, hogy leülhessünk. Ezt is tesszük. Leülünk. Szárított birkahúst veszek elő, felaprózom a késemmel és Mentcsnek, magamnak és a lánynak is adok belőle. A lány szó nélkül elveszi, aztán néhány percig nyugodtan ülünk, ki erre, ki arra, és eszünk. Todd Hewitt vagyok – gondolom csukott szemmel, rágás közben. Mióta tisztában vagyok vele, hogy hallja a Zajom, kínosan érzem magam, hogy hallja, és gondolkodhat róla. Gondolkodhat róla – titokban. Todd Hewitt vagyok. Huszonkilenc nap múlva férfi lesz belőlem. Tényleg, jut eszembe! Kinyitom a szemem. Az idő akkor is halad előre, ha nem figyelsz rá. Még egyet harapok. – Soha nem hallottam még azt a nevet, hogy Viola – szólalok meg némi hallgatás után, hol a birkahúsra, hol a földre meredve. Mivel nem válaszol, önkéntelenül felpillantok, a tekintetem találkozik az övével: engem figyel. – Mi van? – Az arcod… – Mi van az arcommal? – kérdezem homlokráncolva. Mindkét kezét ökölbe szorítja és úgy tesz, mintha megütné saját magát. Érzem, hogy elvörösödök. –Ja igen. – Előtte… Előtte meg… – elhallgat. – Aaron. – Ron – ugat Mentcs, a lány megremeg. – Ez a neve. Igaz? Bólintok, rágom a falatot. – Igen. Így hívják. – Soha nem mondta ki hangosan, mégis tudtam, hogy ez a neve.

– Légy üdvözölve ÚjVilágban! – közben egy irtóra rágós falatot tépek le a fogammal, és egyik sebem a sok közül újra felhasad a számban. Feljajdulok, és egy csomó vér kíséretében kiköpöm a birkahúst. A lány nézi, ahogy köpködök, aztán lerakja az ennivalóját, . kinyitja a táskáját, és kivesz belőle egy kék dobozt, kicsit nagyobbat, mint a tűzdoboz. Megnyom egy gombot, amitől kinyílik, és egy fehér műanyag kendő-félét meg egy apró fémszikét húz elő. Feláll a szikláról, ahol eddig ült, és odajön hozzám. Ültömben is elhúzódom, amint keze az arcomhoz közelít. – Kötszerek. – Kösz, nekem is van. – Ezek jobbak. Még jobban elhúzódom. – A te… – az orromon át fújom ki a levegőt. – A te csönded engem… – megrázom a fejem. – Zavar? – Igen. – Tudom. Most ne mozdulj! Alaposabban megnézi a duzzadást a szememen, aztán a szikével levág egy kis kötszert. Amikor majdnem hozzáér a szememhez, nem bírom ki, elrántom magam az érintése elől. Nem szól, csak áll felemelt kézzel és vár. Nagyot sóhajtok, aztán becsukom a szemem, és odanyújtom neki az arcom. Ahogy megérzem a kötést a szememen, érzem, milyen hűs, a fájdalom azonnal enyhül, mintha tollpihével söpörték volna el. Egy másik sebemet is ellátja a homlokomon, és egy harmadikat az alsó ajkamon. Közben végigsimít kezével az arcomon. Annyira jó érzés, hogy még nem-nem-nem nyitom ki a szemem. – A fogadra nincs semmim. – Nem gond – felelem szinte súgva. – Hát ezek tényleg jobbak, mint az enyémek! – Szintetikus, részben élő emberi szövetek. Ha meggyógyulsz, a kötés elpusztul. – Aha, igen – egy árva mukkot sem értek abból, amit mond. Hosszabb csönd. Olyan hosszú, hogy kinyitom a szemem. Időközben a lány otthagyott és visszament a sziklájához, most ül és az arcom figyeli. Várunk. Úgy tűnik, most várnunk kell. És tényleg kellett, mert rövid hallgatás után beszélni kezd: – Lezuhantunk… Másfelé néz, aztán megköszörüli a torkát és elismétli: – Lezuhantunk. Tűz ütött ki a fedélzeten, de már alacsonyan repültünk, és azt hittük, nem lesz semmi baj. De valami nem stimmelt a biztonsági vízcsapokkal és… Széttárja a karját, hogy mutassa, mi történt az és után. – Lezuhantunk. Elhallgat. – A szüleid voltak ott? – kérdezem egy idő után. Szótlanul az égre néz, ahol az úszó felhők olyanok, mint a csontok. – És amikor felkelt a nap, megjelent az az ember. – Aaron. – Olyan hátborzongató volt. Ordítozott, sivítozott, aztán elment. Próbáltam, próbáltam elrejtőzni, de bárhová is bújtam, valahogy mindig csak körbe-körbe jártam, és ő mindig megtalált, mindig… Nem tudom, hogy csinálta. Aztán a kunyhóféléknél bújtam el. – A szpakkerek épületei – szólok közbe, de nem igazán figyel. – Aztán jöttél te… a beszélő kutyáddal – néz rám, aztán Mentcsre. – Mentcs! – ugat Mentcs.

A lány arca sápadt, és amikor a szeme újra találkozik az enyémmel, látom, hogy könnyezik. – Mi ez a hely? – kérdezi olyan sűrű hangon. – Miért tudnak itt beszélni az állatok? Miért hallom a hangod, miközben nem mozog a szád? Miért hallom a hangod rengeteg másikkal együtt, miért beszélhet sok millió Todd egyszerre? És hogy lehet, hogy képeket is látok, ha rád nézek? Hogy lehetséges, hogy láttam, amikor az az ember… Elhallgat, térdeit a mellkasához húzza, és átkarolja őket. Ügy érzem, jobb ha rögtön elmagyarázom neki, különben megint hintázásba kezd. – Telepesek vagyunk. Erre felnéz, még mindig átöleli magát, de legalább a hintázást abbahagyja. – Telepesek voltunk – folytatom –, és kábé húsz éve érkeztünk UjVilágba. Csakhogy itt idegen lények laktak. A szpakílik. És nem kértek belőlünk. Csak azt mesélem cl neki, amit minden fiú tud Prcnstiss-városban. Ezt a történetet a legbutább gyerek is (lehet, hogy te is) kívülről fújja. – Az emberek évekig próbáltak békét kötni, de a szpakkerek nem mentek bele. Ezért kitört a háború. A háború szó hallatán még jobban lehajtja a fejét. Folytatom: – A szpakkerek vírusokkal és betegségekkel háborúztak, ez volt a fegyverük, magukból bocsájtották ki. A vírusaik mindenféle bajt okoztak. Az egyikről azt hittük, megöli az állatainkat, de csak megtanultak tőle beszélni. Mentcsre mutatok: – Ami nem is olyan mulatságos, mint amilyennek hangzik. Visszanézek a lányra. – A másik vírus a Zaj volt. Várok. Nem szól semmit, de mindketten tudjuk, mi következik a történetben (hisz itt voltunk végig). Mélyet lélegzem. – A vírus megölte a férfiak felét, és megölte az összes nőt, anyukámat is. És az életben maradt férfiak gondolatai ezentúl nem maradtak titokban a világ előtt. Állát a térde mögé rejtve suttogja: – Néha tisztán hallom. Néha pontosan meg tudom mondani, mire gondolsz. De csak néha. Az idő legnagyobb részében az egész nem más, mint… – …Zaj – fejezem be helyette. Bólint, aztán megkérdezi: – És az idegen lények? – Nem van már több idegen. Újra bólint. Csak ülünk egy darabig és próbáljuk nem észrevenni a nyilvánvaló igazságot. Aztán már nem lehet tovább kikerülni. – Én is meg fogok halni? Engem is megöl a vírus? – kérdi szelíden. A szavak az ő kiejtésével máshogy hangzanak, de ugyanazt az átkozott dolgot jelentik. A Zajom csak annyit képes válaszolni: valószínűleg. A számmal viszont ezt mondom: – Nem tudom. Várakozva néz rám. – Tényleg nem tudom. Ha múlt héten kérdeztél volna, azt válaszolom, igen, megöl, de most… A hátizsákomra nézek, eszembe jut a könyv. – Most már nem tudom. Remélem, nem öl meg – nézek a szemébe. De valószínűleg igen – mondja a Zajom. Valószínűleg megfogsz halni. Gyorsan megpróbálom blokkolni a gondolatot egy másik Zajfoszlánnyal, de ekkora igazságtalanságot lehetetlen hátraparancsolni az agyamban. – Sajnálom. Hallgat. – De lehet, hogy ha elérünk a településig… – nem fejezem be, nem tudom, hogyan kéne befejeznem. – Egyelőre még nem vagy beteg. Az is valami. – Neked kell figyelmeztetned őket – mondja a térdének.

– Hogy mi van? – kapom fel a fejem. – Még korábban, amikor azt a könyvet próbáltad olvasni… – Nem csak próbáltam – emelem fel a hangom. – Ezeket a szavakat láttam a gondolataidban. Ez volt benne: Neked kellfigyelmeztetned őket. – Tudom! Tudom, mi volt odaírva! Hát persze, hogy ez a nyamvadtt Neked-kell-figyelmeztetned-őket van odaírva. Persze! De hülye vagyok! A lány azt mondja: – Úgy tűnt, hogy te nem… – Tudok olvasni. – Jó, rendben – tárja szét a karjait. – Tudok és kész! – Jó, én csak azt mondom… – Te csak ne mondj semmit! – ráncolom a homlokom, a Zajom írtóra zavarossá válik, Mentcs felugrik. Én is felállók és veszem a hátizsákom. – Indulnunk kell! – Figyelmeztetni, de kit? – kérdezi a lány még mindig ülve. – És mire? Nem jutok el addig, hogy válaszoljak, (úgyse tudom a választ) mer' a fejünk fölött ekkor kattanás hallatszik. KATT. Prentissvárosban ez egyetlen dolgot jelent. Valaki felhúzott egy puskát. Az egyik sziklán fölöttünk áll valaki, puskát tart a kezében és a célkeresztet egyenesen ránk irányítja. – Ami engem leginkább foglalkoztat ebben az adottilag helyzetben – szólal meg egy hang a puska mögül –, hogy hogyan képzeli magáról két taknyos kölyök, hogy felrobbantgálja az én szép hidamat?

14. A PUSKA TÚLOLDALÁN – KATT! MATT! KATT! – ugat Mentcs előre-hátra ugrándozva a porban. – Én a helyetekben rászólanik arra az állatra – közli a puskacső, miközben az arc az irányzék mögött árnyékban marad. – Ugye nem akarjátik, hogy történjen vele valami? – Nyugi, Mentcs? –Puska,Todd! Puff,puff? –Tudom. Fogd be! Elhallgat. Az én Zajomat leszámítva csönd van. – Úgy vélim, kérdezést irányoztam két kölykök felé, amire most várom a válaszolást – mondja a hang. A lányra nézek, de csak a vállát vonogatja. Most tűnik fel, hogy felemelt kézzel állunk. – Hogy mi van? – kérdezek vissza a puskacsőtől, ami mérgesen felmordul, majd újra megszólal: – Arra vagyok kíváncsi, kitől kaptátok engedélyezést rá, hogy felégessetik más hídját? Hallgatok. A lány is. – Tán azt gondoljátik, bottal célozgatok rátok? – mozog le-föl a puska. – Üldöznek minket – mondom jobb híján. – Üldöznik? – kérdezi a puska. – És kik üldöznik, ha szabad érdeklődöznöm?

Nem tudom, erre mit mondjak. Veszélyesebb az igazság, mint a hazudás? A Mesterpolgár oldalán áll ez a puska? Csapdába estünk? Egyáltalán hallott már Prentissvárosról ez a puskásember? A világ veszélyes hely, ha nem tudsz eleget. Például azt, hogy ez itt mér'ilyen csöndes? – Igen, hallottam Prentissvárosról – közli a puska nyugtalanító könnyedséggel olvasva a Zajom –, és ha ti odavalósik vagytik… – újra kattan a retesz. De ekkor megszólal a lány. És olyasmit mond, ami miatt ezentúl úgy gondolok rá: Viola, nem pedig a lány. – Megmentette az életem. Megmentettem az életét. Mondja Viola. Ez elég érdekesen hangzik. – Iggen? – kérdezi a puska. – Aztán honnan tudol, hogy nem a saját bőrét mentetti? A lány, Viola, a homlokát ráncolva néz rám. Most én vonogatom a vállam. – Nem… aha, nem látom én ilyet benned, te fiú… – a puska hangja elváltozik –, mer' még csak fiú vagy, igaz? Kölyökfiú. Nyelek egyet. – 29 nap múlva leszek férfi. – Ez nem olyan dolog, amire büszkeség lehetel, kölyök. Ott nem, ahonnan te jövöl. A férfi leengedi a puskát az arca elől. És megvan. Megvan, mér'ilyen csöndes. Mer' ez a férfi – nő. Ez a férfi egy felnőtt nő. Ez a férfi egy öreg nő. – Örülnik, ha hanyagolnád az ilyen gondolásokat velem kapcsolatilag, hogy ez a férfi… – szólal meg a nő, aki még mindig ránk céloz, de a puskáját most mellmagasságig engedi. – És olyan öreg se vagyok még, hogy ne tudnám bennektek lelődözni. Most közelebbről szemügyre vesz minket, tetőtől talpig végigkutat, olyan ügyességgel vizslatja a Zajom, amilyet eddig csak Bentől láttam. Közben az arca mindenféle kifejezést ölt, mint Cilliané, amikor azt próbálja kideríteni, hazudok-e vagy sem. Annyi a különbség, hogy ennek a nőnek nem van Zaja, úgyhogy tőlem akár dalocskát is dúdolhat belül, annyira fogalmam sem van, mit gondol. – Na kölyökfiú, téged aztán olyan könnyűség olvasni, mint egy csecsemőt – most Viola felé fordul, őt is jól megnézi magának. – Neked viszont, kölyöklány, nem éppen szokványosság a történeted, ugye? – Szívesen elmesélek magának mindent, ha leveszi rólunk a puskát – felel Viola. Ez olyan meglepő, hogy még Mentcs is felkapja a fejét, tátott szájjal bámulunk Violára. A szikla felől recegős kuncogást hallunk. Az öreg nő magában nevetgél. Bőrből varrt ruhája poros, gyűrött és agyonhasznált, fején széles karimájú kalap, lábán sárcsizma. Úgy néz ki, mint egy egyszerű gazdálkodó, semmi több. De azért puskával céloz ránk. – Prentissvárosból futottik eddig? – kérdi újra a Zajomba nézve. Nem van értelme rejtegetni előle, ezért előretolom, mi történt velünk eddig, hogy rohantunk, hogy mi történt a hídnál, és ki üldöz minket. Végignézi, aztán elfintorítja a száját, kancsin hunyorít egyet, aztán hóna alá csapja a puskát és leereszkedik hozzánk a szikláról. – Mi a fene! Hát nem mondom, hogy nem vagyok dühös rátok, hogy felrobbantottik a hidamat, egész a tanyánkig hallatszolott a robbanás… – mondja, miközben az utolsó kőről is lelép, és tőlünk kicsit távolabb megáll. Felnőtt csöndjének erejétől önkéntelenül is meghátrálok. – Bár a híd csak egy helyre vezetitt, oda meg már vagy tíz éve nem érdemleges átmenni. Csak azért hagyottam meg, mer' azt reménykedtim, hogy… És ki tudja, tán helyesileg is tettim…- néz ránk eltűnődve.

Egy kukkot sem értünk abból, amit beszél, kezünk még mindig fent a levegőben. – Na, két kölykök, utoljára kérdezgetem: szükségelem én még ezt, vagy sem? – kérdi megemelve a puskáját. Összenézünk Violával. – Nem. – Nem, hölgyem – szól Viola. Miigyem ?! – Mint az uram, szépfiú, jelentésileg. A nő a szíjánál fogva vállára kanyarítja a puskát. – Akkor használod, ha úrinővel beszélek Mint példailag most. Leguggol Mentcshez. – Te meg ki vagyi, kutyafi? – Mentcs! – ugat Mentcs. – Aha , értim, Mentcs – mondja a nő és alaposan megdögönyözi. – És ti két kölykök? Hogyan nevezitt el jóanyátok bennektek? – veti oda ránk se nézve. Mi újra összenézünk. Úgy tűnik, a nevünkért cserébe leereszti a puskát. Korrekt ajánlat. – Todd vagyok, ő pedig Viola. – Ez bíz olyan igaz, mint ahogy reggel felkel a nap – jelenti ki a nő, akinek Mentcs most hanyatt vágja magát, hogy a hasát is vakargassa. – A folyón át vezet másik út? Másik híd? Mer' azok a férfiak… Az öreg nő közbevág: – Nekem Mathilde a nevem, de aki így szólít, nem ismer igazilag, úgyhogy ti csak hívjatik Hildynek. És egyszer még tán azt is megérdemlitik, hogy kezet rázzatik velem. Violára nézek. Ha valakinek nem van Zaja, hogy lehet azt megállapítani, hogy őrült vagy sem? –Jó kis firmaság vagy te, fiú! – vihog az öreg nő, feláll Mentcs mellől, aki felhemperedik és rajongva bámul rá. – S hogy a kérdezésedre válaszolok: néhány napi járásra felfelé a folyón van pár gázló, de híd, az nem van közel s távoliban. Újra rám néz, őszinte és tiszta arckifejezéssel, kis mosollyal a szája sarkában. A Zajom olvassa. Amikor a férfiak kutakodnak benne, azok szinte összeszurkálnak, de ő nem. Közben elgondolkodom, és kezd összeállni bennem a kép. Elképzelhető, hogy Prentissváros tényleg karanténban volt a Zajvírus miatt. Mer' itt egy felnőtt nő, aki él. Távolságtartó, de azért kedves. Bár puskával fogadja a városomból érkező idegeneket. Rádöbbenek, hogy ha tényleg fertőző vagyok, Viola már egész biztosan elkapta tőlem, és most is haldoklik, míg itt beszélgetünk és talán nem is leszek szívesen látott vendég a településen, talán azt mondják majd, ha meglátnak, hogy tartsam távol magam tőlük, és akkor… akkor ez már a vég, nem? Az utam anélkül ér véget, hogy bárhol is meghúzhatnám magam. – Csak semmi talánozkodás, fiacskám. Mer' egész biztosság, hogy nem látnik téged szívesen a településen – mondja a nő és rám kacsint (esküszöm, kacsint egyet!). – De jól jegyezzed meg: ha valamit nem ismerel, az még nem öl meg ! – Mibe fogadunk? – kérdezek vissza. Hátat fordít nekünk, a hegyoldalhoz sétál, felkapaszkodik, és a tetejéről visszaszól: – Na jöttik végre? Úgy kérdezi ezt, mintha már többször is hívott volna minket, csak mi kéretnénk magunkat. Violára nézek, aki odakiált neki: – Mi a településre tartunk! Akár szívesen látnak, akár nem (a végét nekem célozza). – Jól van, majd holnap elviszem bennektek! De először is jó alvásra meg lakomázkodásra van szükségtek, még a vak is látja! Az alvás és a meleg étel gondolata olyan csábító, hogy egy pillanatra még azt is elfelejtem, hogy az előbb puskát szegezett ránk. De csak egy pillanatra. Mer' más is van a világon az evésen kívül. Meghozom a döntést.

– Az úton kell maradnunk – súgom Violának. – De én azt se tudom, hová megyünk – válaszol Viola halkan. –Te tudod? Őszintén. – Ben azt mondta… – Ti, két kölykök eljöttik a tanyámra, kaptik a hasatokba ennivalót, lefeküsztik jó ágyba, nem lesz túl puha, az biztosság, aztán reggel elmegyünk a településre. Az utolsó szót nagy, elkerekedő szemmel ejti ki, szerintem csúfot űz belőlünk, hogy így nevezzük. Még mindig nem moccanunk. – Na, lássuk csak! Nálam ugye itt egy puska – meglengeti a fegyverét. – Ennek ellenére én kérem bennektek, hogy jöjjetik velem. – Miért nem megyünk vele? – súgja Viola. – Csak hogy lássuk… A Zajom felpezsdül a meglepetéstől. – Mit lássunk? – Nem ártana nekem egy fürdés. Es egy alvás. – Nekem sem ártana… de üldöznek minket, és lehet, hogy még a felégetett híd is kevés ahhoz, hogy feltartóztassa őket. És erről a nőről se tudunk semmit. Akár gyilkos is lehet, amennyire nem tudunk róla semmit. – Nekem úgy tűnik, rendben van – pislant rá Viola. – Kicsit őrültnek látszik, de nem veszélyes őrültnek. – Nekem semmilyennek nem látszik. Őszintén szólva kicsit sértve érzem magam. – Az olyanok, akiknek nem van Zaja, nekem aztán nem látszanak semmilyennek. Viola rám néz, a szemöldökét felhúzza, az állkapcsa megfeszül. – Nem rád értettem – mondom gyorsan. – Minden alkalommal… – kezdi, aztán csak megrázza a fejét. – Minden alkalommal mi? – kérdem halkan, de ő összehúzott szemekkel csak ennyit mond bosszúsan: – Na gyerünk, add ide a cuccom! – Hé! – kiáltok utána (és arra már nem is emlékezik, hogy megmentettem az életét?!). – Várj egy percet! Követnünk kell az utat! El kell jutnunk a településig! – Soha nem az út a leggyorsabb, ha el akarói jutni valahová – jelenti ki a nő. – Még ezt se tudol, fiacskám? Viola mérges pillantást vet rám, aztán szó nélkül fogja a cókmókját, és már indul is, készen arra, hogy az első csöndes személlyel, akit meglát, lelépjen, hogy az első kedves szóra otthagyjon engem. (És eszébe se jut az a bizonyos dolog, amit nem akarok kimondani.) – Én nem mehetek oda, Viola – súgom. Utálom magam, ahogy ezt mondom, az arcom felforrósodik, furcsamód az egyik kötés is éppen ekkor esik le a fejemről. – Hordozom a vírust. Veszélyes vagyok. – Akkor talán ne gyere! – feleli fullánkkal a hangjában. Tátva marad a szám. – Megtennéd? Csak így elmész és kész? Elkapja rólam a tekintetét, de még mielőtt válaszolna, megszólal az öreg nő: – Kölyökfiú, ha a vírus miatt aggódol, akkor majd a lánypajtásod elől ballag Hildyvcl, te meg lemaradói csöppentésnyit a kutyáddal és ő majd vigyáz rád, jó? – Mentcs! – ugat Mentcs. – Nekem mindegy – veti oda Viola, majd hátat fordít nekem és felmászik a sziklára. – És hányszor mondim még, hogy Elildy vagyok, nem öreg nő! Viola felér a hegytetőre és szó nélkül eltűnnek. Csak így. – Hildy – vakkant Mentcs. – Fogd be!

És nem van más választásom (miért, szerinted?), utánuk mászom én is. Hát így indulunk ismét útnak. Egy szűk ösvényen, sziklákon, bozótokon át. Viola és öreg Elildy amikor csak tudnak, szorosan egymás mellett mennek, Mentcs és én kilométerekre lemaradunk. Ki tudja, milyen újabb veszélyek lesnek ránk, én folyton a hátam mögé nézegetek, nem látom-e a Mesterpolgárt, a fiát vagy Aaront felbukkanni. Én már nem értek semmit. Hogyan várhat el tőlem ennyi mindent Ben és Cillian? Az igaz, hogy az ágy és meleg étel olyasminek hangzik, amiért érdemes lelövetni magunkat, de lehet, hogy ez is csak csapda, amibe mi, ostobák szépen belesétálunk. És megérdemeljük. Üldőznek minket. Menekülnünk kéne. Bár az is lehet, hogy tényleg nem vezet más út a folyón át. Es Hildy kényszeríthetett is volna minket, de nem tette. Viola azt mondta, rendes nőnek tűnik és lehet, hogy egyik Zajmentes tudja olvasni a másikat. (Hát honnan tudjam én ezt? Mellesleg kit érdekel, mit mond Viola?) – Nézz csak rájuk, Mentcs! Hogy ezek milyen gyorsan összemelegedtek! Mint rég nem látott családtagok lennének, vagy mi… – Hildy! – vakkant Mentcs. Próbálok odasózni a hátsójára, de elrohan. Viola és Hildy beszélgetnek, de fogalmam sem van, miről, csak egy-egy szófoszlányt csípek el. Ha normális Zajos emberek lennének, nem lenne gond, bármennyire is lemaradtam az ösvényen, tudnánk hárman együtt beszélgetni, senkinek nem lennének külön kis titkai. A Zajban mindenki szól a másikhoz, ha akar, ha nem. És senkit nem lehet kizárni a beszélésből. Nem fordulhat elő, hogy valaki kimarad. És egyedül megy. Gyalogolunk tovább. Újra elgondolkodom. Hagyom, hogy kicsit távolodjanak. És gondolkodom. Mer' ahogy telik-múlik az idő, egyre világosabb lesz számomra minden. Most, hogy rátaláltunk Hildyre – Ő talán gondját viselhetné Violának… Úgy illenek egymáshoz, mint borsó meg a héja, nem igaz? Mindenesetre tőlem nagyon különböznek. Hildy segíthetne visszajutni neki oda, ahonnan jött, mer' nyilvánvaló, hogy én erre képtelen vagyok, hiszen számomra úgysem létezik hely Prentissvároson kívül. Bennem ott a vírus, ami megölheti őt és bárki mást, akivel csak találkozom, és ez a vírus örökre a településen kívül rekeszt engem. Még az is meglehet, hogy ma éjjel Hildy birkaistállójában kell aludnom. Megállok, elnehezül a mellkasom. – Nem van nekünk hová mennünk, Mentcs. Előre nem mehetünk, hátra sem. Patthelyzet, igaz, haver? Idekinn nem van Zaj az enyémen kívül. Letörlöm az izzadtságot a homlokomról, leülök egy sziklára, mer' már kezdem kapisgálni a lényeget: – Nem van nekünk sehovánk, nem van nekünk semmink. – Mink, Todd! – csaholja Mentcs a farkát csóválva. Ez nem igazság. Nem igazság. Tartozol valahová, de oda soha többé nem térhetsz vissza. És egyedül maradsz örökkön örökké. Miért tetted ezt velem, Ben? Mi rosszat vétettem? Megtörlöm a szemem. Bárcsak jönne a Mesterpolgár Aaronnal, hogy elkapjanak. Bárcsak vége lenne ennek az egésznek. – Todd! – Mentcs az arcomhoz dugja a pofáját, úgy szimatol. – Hagyj békén! – tolom el magamtól.

Hildy és Viola egyre távolodnak. Ha most nem kelek fel, eltévedek. És én nem kelek fel. Még hallom a beszélgetésüket, bár egyre halkabban. Egyikük se néz vissza, ott vagyoke még. Hildy hallom és kölyöklány aztán ez az átkozott pipa kilyukadt és újra Hildy és ég a híd.. Felkapom a fejem. Mer' ez egy ismeretlen hang. És nem hallom. Ügy értem, nem a fülemmel hallom. Hildy és Viola távolodnak, de valaki közelít feléjük és üdvözli őket. Valaki, akinek a Zaja ezt mondja: Szép jó napot!

15 ZAJTÁRSAK EGY ÖREGEMBER AZ, nála is van puska, ott lóg az oldalán, de a föld felé irányítja. Ahogy Hildyhez közelít, a Zaja felpezsdül, és úgy is marad, míg megöleli, megcsókolja. Aztán Violához fordul és virgonc Zajjal bemutatkozik neki. Viola kissé hátralép a túl szívélyes üdvözlés elől. Hildynek férje van. Egy Zajos férfi. Egy teljesen felnőtt férfi lófrál erre, jó Zajosan. Ez meg hogy lehet? – Hé, kölyökfiú! – kiált oda nekem Hildy. – Egész nap ott fogol ülni és lógatod az orrcimpád vagy jövöl velünk vacsorkázni? – Acsorkázni,Todd! – ugat Mentcs és kilő utánuk, mint egy puskagolyó. Nem gondolok semmire. Nem is tudom, mire gondolhatnék. – Üdv, Zaj társam! – kiált oda nekem az öregember, majd Viola és Hildy mellett eltrappolva felém indul. A Zaja, mint egy tarka lepkeraj, csupa vidámság és ide-oda köszöngetés Kölyökfiú és zuhanó híd és lyukas pipa és Zajtársam a szenvedésben és Hildy, Hildykém.. Puska van nála, mellém érve mégis rögtön kézfogásra nyújtja a jobbját. Alig bírok mozdulni a döbbenettől, de kezet rázok vele. – Magam Tam vagyok! – közli az öregúr félig kiabálva. – Hát te ki vagy, kölyök? – Todd. – Örülöm, hogy megismertelek, Toddi! Átkarol és az ösvény felé terel. Csetlek-botlok, de ő erélyesen húz Hildyék felé, és közben be nem áll a szája, csak mondja a magáét: – Jó pár holdtölte óta nem volt vacsorkavendégünk, elnézésetek kérim szerény hajlékunk miattilag! Nem jött felénk utazó úgy idestova kilenc-tíz éve… nade sten hozott bennektek! Közben beérjük a többieket, de én még mindig nem tudok megszólalni. Hildyről Violára nézek, Tamra és vissza Hildyre. Tényleg csak annyit szeretnék, hogy legyen néha valami kis értelme a világnak. Akkora bűn ez? – Dehogy bűn az, Todd kölyök! – mondja Hildy kedvcsen.

– Hogy lehet, hogy maga nem kapta el a Zajt? – kérdezem, amikor végre képes vagyok arra, hogy néhány szót kinyögjek. Eszembe jut valami, amitől a szívem hirtelen dobogni kezd, majd kiugrik a szemem, a torkom összeszorul, és a Zajom megtelik fehér reménységgel. Elcsukló hangon kérdezem: – Létezik rá gyógymód? Gyógyítható? – Hagynám tán, hogy kutakodjál a sok lim-lomban, ami az agyamból kipereg, ha lenni gyógymód? – kérdez vissza Tam még mindig félig kiabálva. – A jóisten óvjon tégedet attól, hogy legyin! – mosolyog Hildy. – Tégedet meg attól óvjon, hogy egyszer nem tudol, mit gondolom – mosolyog vissza rá Tam szerelemtől zsongó Zajjal, aztán nekem folytatja: – Dehogy van gyógymód, kölyökfiú! Tudomásilag legalábbis nem van. – Nono! Haveriban állítólag már feltaláltik – szól közbe Hildy. – És ki mondti ezt neked? – kérdi hitetlenül Tam. –Talia, Susan és a húgom. – Lárifári! Vizet a tengerbe, pletyka és pletyka! Abban te ne nagyon bízzál, amit a húgod beszél! A nevét se bírja rendesilcg leírni, nemhogy ilyen fontosság dolgokat… Egyikről a másikra nézek, csak nem hagy nyugodni a dolog. Hildy felé fordulva kérdezem: – De… hogy lehet maga életben? A Zaj megölte a nőket! Az összeset! Hildy és Tam összenéznek, és hallom, nem is hallom, inkább érzem, hogy Tam eltussol valamit a Zajában. – Máshogy van az,Todd kölyök – mondja Hildy, talán túlságosan is lágyan –, már Viola pajtásodnak is megmondtim, hogy biztonságban van. – Biztonságban? Hogy lehet biztonságban? – Mer' a nőket nem fertőzi a vírus! A kivételezettek! – szól Tam. – Nem, nem azok! – kiabálom. – Prentissvárosban minden nő elkapta a Zajt és meghaltak tőle! Anyukám is attól halt meg! Lehet, hogy az a vírusfaj, amit a szpakkerek a mi városunkra eresztettek, erősebb volt, mint amit magukra, vagyis… Tam a vállamra teszi a kezét, hogy leállítson: – Todd kölyök… Lerázom magamról, és nem tudom, mit mondhatnék. Viola eddig egy szót sem szólt, ránézek, de nem néz vissza. – Tudom, amit tudok – nyögöm ki végül (pedig félig-meddig épp ebből lettek a bajok). Ez nem lehet igaz. Hogy is lehetne igaz? Tam és Hildy újra egymásra néznek. Próbálok belelátni Tam Zajába, de gyakorlottabb az elrejtésben, mint bárki, akivel eddig találkoztam. Amit mégis látni enged, az csupa kedvessség. – Prentissváros története szomorúságos, kölyök. Sok minden kesereditt meg ott. – Maga ezt nem tudhatja! – kiáltom, de érződik a hangomon, hogy magam se nagyon tudom, mit nem tudhat. – Ezen most nem alkalmas vitázkodni,Todd. Hildy közben indulásra nógatja Violát, aki nem ellenkezik. – Először is étel kell a hasatokba, és alvás a fejetekbe. Ez a Vi kölyök azt mondti, alig aludtatik annyi sok kilométer gyaloglás közben. Pihenkedés után mindent másképp láttik majd… – De tőlem is biztonságban van? – kérdezem, miközben igyekszem nem ránézni „Vi”re. – Attól, hogy megfertőzzed a Zajoddal, teljesen biztonságban van. A többi belőled érkező veszélyességről egyelőre nem nyilatkozom… – tör ki Hildyből a nevetés. Azt kívánom, legyen is igaza, meg ne is, úgyhogy inkább csöndben maradok. – Na, jöjjetik falatozkodni! – töri meg Tam a csendet. – Nem! – kiáltom, mer' újra eszembe jut minden. – Nekünk nem van időnk semmilyen falatozkodásra! Üldöznek bennünket, ha netán elfelejtetted volna! – mondom Violának –

És hidegen hagyja őket, hogy ettünk vagy sem! Remélem, tuti lesz az ennivaló, meg minden… – nézek Hildyre. – Todd kölyök… – Nem vagyok kölyök! Hildy lebiggyeszti az ajkát, de a szeme mosolyog. – Todd kölyök – ismétli kicsit halkabban –, ide egy szál férfi se teheti be a lábát a túlsó partról. Értel, amit mondom? – Az már szentigazság! – mondja Tam. Egyikről a másikra nézek. – De… – Több, mint tíz éve én vagyok a hídőriző, sőt, már azelőtt is sokszor segéltem az őrizkedésben. Megéreznim, ha jönne felénk valaki. De nem jön senki. Mindkettőn biztonságban vagytik. – Ez már szentigazság! – ismétli Tam előre-hátra hintázva a sarkán. – De… – kezdem újra, de Hildy közbevág: – Ideje falatozkodni! És a témát lezártuk. Viola rám se néz, Hildy belekarol és elindulnak, én meg csak állok, mint egy birka. Tam mellettem marad, vár. Nem mondanám, hogy túl sok kedvem van hozzá, de mindenki megy, elindulok hát én is. Miközben Tam és Hildy külön ösvényén megyünk,Tam annyi Zajt csap a beszédfolyásával, hogy egy egész városnak elég lenne. – Hildy mondti, hogy felrobbantottik a hidunkat. – Az én hidamat – szól hátra Hildy. – Ő építetti – mondja nekem Tam –, de senki nem használt! soha. – Senki? Eszembe jutnak a férfiak, akik egyenként tűntek el Prentiss-városból, ezek szerint egyikük sem jutott el ilyen messzire. – Szépen megépített darab volt, az már szentigazság… Nagy kár érte! – folytatjaTam, mint aki meg se hallott (az is lehet, hogy tényleg nem hallott meg, amilyen hangos). – Nem volt más választásunk. – Választás mindig van, kölyök. Bár abból, amit eddig hallottim, szerintem jól választottatik. Egy ideig némán megyünk. – Itt tényleg biztonságban leszünk? – Nem tudhati azt senki emberfia. De Hildynek igazsága van: nem csak a felrobbantott híd miattilag nem jöhet ide férfi. Elmosolyodik. Azt hiszem, egy kicsit szomorú a mosolya. Olvasni próbálok a Zajában, hogy lássam, igazat mond-e. Minden tiszta és fényes benne, a Zaja ragyogó, meleg hely, ahol minden igaz lehet, amit csak szeretnél. Egész másmilyen, mint a prentissvárosi férfiak Zaja. – Ezt nem értem. Biztosan valami másféle Zajvírus lehetett – mondom, még mindig ugyanazon rágódom. – Az én Zajom más, mint a tiéd? – kérdi Tam őszinte kíváncsisággal. Ránézek, és hegyezem a fülemet: Hildy és Prentissváros és birkák és telepesek és pipa. és Hildy. – Maga sokat gondol a feleségére. – Ő az én fényes csillagom, kölyök. Már rég elvesztim volna a Zajban, ha ő nem nyúl utánam, hogy megmentsin. Nem egészen értem, miről beszél. – Hogyhogy? Maga is harcolt a háborúban? Megtorpan. A Zaja jellegtelenül elszürkül, olyan, mint a felhős ég, semmit nem tudok belőle kiolvasni.

– Harcoltim, kölyök. De a háború nem olyasmi, amiről a szabadban, napsütésben szívest beszél az ember. – Miért nem? – Minden istenemhez imádkozim, hogy soha ne tudjad meg – teszi a vállamra a kezét, amit ezúttal nem rázok le magamról. – Hogyan csinálja? –Mit? – Hogyan teszi olyan unalmassá a Zaját, hogy ne tudjam olvasni? Elmosolyodik. – Évekig gyakoroltim, hogy el tudom rejteni ezt-azt az öreglány elől. – Én meg éppen azért olvasom olyan prímán! – szól hátra Hildy. – Minél ravaszdibb az uram a bújócskában, én annál furfangibb vagyok a meglelésben! Megint összenevetnek. Kacsintani akarok Violára, hogy „hát-ezek-itt-ketten…”, de rám se néz. Többször nem kísérletezem. Letérünk a köves útról, és egy tanyához érkezünk, mellette lankás domboldalakon búzamezők és káposztaföldek húzódnak, feljebb néhány legelő birkákkal. – Szeva' birkák! – kiált Tam. – Biiirka! – felelnek a birkák. Az ösvény mellett először egy nagy, fából épült szénapajta tűnik fel, ugyanolyan kiváló, stabil építmény, mint a híd, akár az örökkévalóságig egyben marad. – Ja, hacsak fel nem robbantid, kiskomám! – nevet Hildy. – Szeretnim azt látni! – nevet vissza Tam. Kezdek kicsit elfáradni attól, hogy ezek mindenen nevetgélnek. A tanyaépülethez érünk. Olyan más. Ez is fémből van, mint odahaza a benzinkút és a templom, de nem olyan hivalkodó. Hátsó része az ég felé meredő, csillogó vitorlához hasonlít, tetején kunkorodó kéménnyel, mely ívben visszahajol és füstöt ereget. A ház két oldalán fával borított, erős fémszerkezetek merednek, olyanok, mint a – – … mint a szárnyak – mondom ki hangosan. – Kitaláltid! És miféle szárnyak szerinted? Ismét a házra nézek, és most már látom, hogy az épület egésze madár formájú. A kémény a madár nyaka és feje, a fém homlokzat a csillogó-fényes begy, kétoldalt pedig fából készült szárnyak nyújtóznak, mintha vízről készülne felszállni (vagy ilyesmi). – Ez egy hattyú, Todd kölyök – mondja Tam. – Egy micsoda? – Hattyú. – Mi az a hattyú? – kérdem, miközben még mindig a házat nézem. A Zaja egy pillanatra zavarba jön, aztán kis szomorúság rebben benne. – Mi a baj? – nézek rá. – Semmi, kölyök. Csak régi emlékek. Viola és Hildy elől mennek. Viola megtorpan, elkerekedik a szeme és csak némán tátog. – Mondtim talán valamit? – kérdi Hildy. Viola odasiet a kerítéshez, és a ház fémfalait vizsgálgatja balról-jobbra, fel és le. Amikor odaérek mellé, én is arra nézelődöm, amerre ő. Nem nagyon tudom, mi okosat mondjak (fogd be). – Állítólag hattyú – bököm ki végül –, bármi is az. Rám se hederítve Hildyhez fordul: – Ez egy Expansion Három 500-as? – Mi van? – nézek nagyot. – Á, régebbi, Vi kölyök! X Három 200-as – feleli Hildy. – Nálunk már X Hetesek vannak – mondja Viola. – Nem lep meg!

– Mi a nyamvadtt francról beszéltek?! Expan micsoda? – Biirka! – ugat Mentcs a távolban. – A mi telepes űrhajónk egy Expansion Class Három volt, 200-as széria – szól Hildy, aki láthatólag csodálkozik a tudatlanságomon. Egyik arcról a másikra nézek. Tam Zajában egy űrhajó repül, aminek épp olyan a törzse, mint az égnek meredő ház előttünk. – Ja igen, tényleg! – kiáltom (mint aki mindig is tudta, csak elfelejtette). – Maguk is az első kézre eső anyagból építették a házakat! – Úgy valahogy, kölyök. És ha eléggé tehetséged van hozzá, a házadból műalkotást faragói – feleli Tam. – Aha, ha éppenségileg mérnök a feleséged, aki a te őrült szobraidból olyan épületet sikerít, ami meg is áll a lábán – jegyzi meg Hildy. – Te honnan tudsz ennyi mindent ezekről a dolgokról? – fordulok Violához. A földet nézi, kerüli a tekintetem. – Ugye, nem… – elhallgatok. Mer' megértem végre. Hát persze, hogy megértem. Baromi későn, mint minden mást, de ezt is megértem. –Te is telepes vagy! Új telepes! Vállát vonogatva néz el mellettem. – De hát az űrhajó, amivel lezuhantál, túl kicsi telepes űrhajónak! – Az csak felderítő repülő volt. Az anyahajónk egy Expansion Class 7. Viola most Hildyékre néz. Mindenki hallgat. Tam Zaja világos és kíváncsi, Hildyből semmit nem olvasok ki, mégis érzem, hogy ő már tudott mindent. Persze, Viola neki elmondta, nekem meg nem. Én ugyan soha nem kérdeztem őt, de ez akkor sem igazság! Az égre nézek. – Most is ott van valahol a te klassz Expansion hetesed? Bólint. – Új telepesekkel a fedélzetén. Ide tartanak, hogy letelepedjenek ÚjVilágban, ugye? – Zuhanás közben tönkrementek a berendezéseink. Nem tudok kapcsolatba lépni velük, hogy szóljak nekik, mégse jöjjenek ide. Sóhajtva néz fel az égre: – Neked kell figyelmeztetned őket. – Biztos nem így értette! Lehetetlen! – mondom gyorsan. Viola a szemöldökét ráncolja. – És miért nem? – Ki, mit, hogy nem értitt? – kérdezi Tam. Én még mindig Violát nézem. A világ csak szüntelenül változik, változik és változik. – Hányan vannak? Hány telepes van útban errefelé? Viola mély lélegzetet vesz, mielőtt válaszol. Fogadni mernék, hogy ezt még Hildynek se mondta el. –Több ezren.Több ezren vannak.

11. ÉJSZAKA HILDYNÉL – MÉG HÓNAPOKBA TELIK, MÍG IDEÉRNI K – mondja Hildy, majd még egy adag almapürét tálal elém. Viola és én teletömjük a szánkat, Hildy és Tam viszi a beszélgetés fonalát.

– Az űrutazás valóságosan egészen más, mint a filmeken – Tam szakállán birkazsír csorog magyarázás közben –, hosszú évekbe telik, míg egyáltalán eljutol valahová. A RégVilágtól idáig 64 év az út. – 64 év? – kérdezem, almapürét köpdösök a csodálkozástól. Tam bólint. – De főképpileg lefagyasztva utazol, úgyhogy jól eltelik az idő… hacsak meg nem halsz útközben. – Akkor te már hatvannégy éves vagy? – pislantok oldalról Violára. – RégVilági években az annyi, mint, lássik csak… – számolgat Tam az ujjain zongorázva –, hát úgy ötvennyolc, ötvenkilenc újVilági év. – Én már a fedélzeten születtem. Soha nem altattak – rázza a fejét Viola. Hildy bekap egy falat fehérrépát (vagy mit) és közbeszól: – Akkor apád vagy anyád űrmérnök volt. Tudol, kölyök, ők ébren maradnik, és ügyelnik az űrhajóra – magyarázza felém fordulva. – Igen, apám űrmérnök volt. Előtte meg az anyja, azelőtt meg annak az apja. – Várj csak! Ha ÜjVilágban valaki mondjuk huszonegy éves… – számolgatok szokás szerint lemaradva. – … akkor az ott huszonhárom. Vagyis a RégVilágban öregebbnek számítol – fejezi be helyettem Tam. – Ezek szerint te már akkor elindultál, amikor mi még ide sem értünk. Vagyis nem te, hanem az apukád vagy nagyapád vagy a nem tudom kicsodád. Körülnézek, érdekel-e rajtam kívül mást is, amit most kérdezek: – De miért vágtatok neki egy ekkora útnak úgy, hogy nem tudtátok, hová kerültök? – Szerinted miért indultik el az első telepesek? Miért vágyakozik valaki új lakozóhelyre? – kérdez vissza Hildy. – Mer'nem maradhatol tovább ott, ahol addig – mondja Tam –, mer' a világ már annyira rossz, hogy muszáj onnan eljönnid. – A RégVilág szennyes volt, erőszakos és túl sok volt benne a nép. Lassan darabjaira hullitt, mer' az emberek csak gyűlöltik és öltik egymást. Folyton csak ártani akartik a másiknak. A mi időnkben legalábbis így volt – magyarázza Hildy, majd megtörölgeti a száját egy szalvétával. – Én nem tudom. Ilyet soha nem láttam. Az én anyukám és apukám… – mondja Viola, majd elhallgat. Nekem még mindig az jár a fejemben, milyen lehet egy űrhajón megszületni. Egy igazi, frankó űrhajón. Úgy nősz fel, hogy közben a csillagok közt suhansz, oda mész, ahová csak akarsz, nem kell valami utálatos bolygón gubbasztanod, ahol senki nem kér belőled. Csak utazgatsz, és ha az egyik hely nem tetszik, keresel magadnak másikat: teljes szabadság minden irányban. Lehet ennél vagányabb bármi is a világon? Csak most veszem észre, hogy hirtelen csend lett az asztalnál. Hildy Viola hátát simogatja, aki könnyes szemmel előre-hátra hintázik. – Mi az? Most meg mi a baj? Viola homlokráncolva néz rám. – Mi van? – Eleget beszéltünk Vi apukájáról és anyukájáról – szólal meg lágyan Hildy. – Úgy vélim, itt az idője, hogy fíúkölyök és lánykölyök szemhunyáshoz jusson. – De még nem is van késő – nézek ki az ablakon. – Még nem szállt le a nap! Nekünk el kell jutnunk a településig! – A település neve Farbranch és holnap reggel legelsőbb dolgunk lesz, hogy elmegyünk oda! – De a férfiak…

– Itt már akkor is én őrizgettem a rendet, amikor te még meg se születtil, kölyök! Bármi is jön vagy nem jön a nyomotokban, én majd kezelésbe veszem – mondja Hildy kedvesen, de határozottan. Nem felelek semmit. Csak gondolok. De Hildy ügyet se vet a Zajomra. – Eláruljátik, mi dolgotok Farbranchban? – kérdi Tam. Főtt kukoricát szemezget szaporán egy csőről és úgy tesz, mint akit nem is érdekel annyira a válasz, de a Zajában más látszik. – Oda kell jutnunk, és kész. – Mindkettőtiknek? Violára nézek. Az arca sírástól duzzadt. Nem felelek Tam kérdezésére. – Hát munka, az van bőven, ha azt kerestik. A gyümölcsösben kellendő minden dolgos kéz. Hildy feláll, és Tammal együtt leszedik az asztalt és kiviszik az edényeket a konyhába. Mi kettesben maradunk Violával. Halljuk, hogy odakinn beszélgetnek, de egy szavukat sem értjük, mert halkan beszélnek és Tam fékentartja a Zaját. – Szerinted tényleg itt maradjunk éjjelre? – kérdezem fojtott hangon. A kérdezésemmel nem törődve váratlanul szenvedélyes suttogásba fog: – Az, hogy a gondolataim és érzéseim nem ömlenek szüntelenül ordítva a világra, még nem jelenti azt, hogy nincsenek! – He? – fordulok felé meglepetten. Vadul suttog tovább: – Minden alkalommal, amikor olyanokat gondolsz, hogy ó, ez a lány csak üresség, nem történik benne semmi, tán le tudom passzolni ennek a kettőnek itt, akkor én ezt mind hallom, oké? Minden hülye gondolatod hallom, érted?! Jócskán többet, mint szeretnék, de ez van! – Aha, igeeen? – suttogok vissza, bár a Zajom egyáltalán nem suttogás. – És azt felfogod, hogy amikor te gondolkodsz vagy érzel valamit, vagy támad egy hülye ötleted, akkor azt én mind nem hallom?! Hogy az effbe tudjak így meg bármit is rólad, ha? Hát honnan tudjam, mi van benned, ha egyszer titkolod?! – Nem titkolom, csak normális vagyok! – feleli és összpréseli az ajkait. – Itt nem ez számít normálisnak, Vi kölyökl – És honnan tudod te azt?! Folyton meglepődsz mindenen, ami körülötted történik! Hát nem volt iskola arra, ahonnan te jössz? Hát nem tanultál te semmit? – Ha a túlélésedért küzdesz, nem fontos egy történelem óra! – Éppenség az a legfontosabb! – bukkan fel hirtelen Hildy az asztal végénél. – Ez a bolond vitázkodás meg csak azt mutatja, hogy fáradtak vagytik és ha nem hiszitik, az annak a jele, hogy dögfáradtak vagytik. Na, alvás! Egymásra nézünk és felállunk, Hildy egy tágas szobába vezet bennünket. – Todd! – ugat Mentcs egy sarokból, de fel nem állna a birkacsont mellől, amit Tam adott neki. – Jó ideje nem használti senki a vendégszobánkat, kénytelenek lesztik a szófákkal beérni – szól Hildy. Közösen ágyazunk, de Viola mindvégig mérgesen ráncolja a szemöldökét, az én Zajom vörösen zúg. Amikor mindennel megvagyunk, Hildy megszólal: – Most pedig azonnilag kérjétik bocsánatot egymástól! – De miért? – kérdezi Viola. – Ebbe maga ne szóljon bele! – mondom Hildynek. – Soha ne aludjatik el haragosan! – jelenti ki Hildy csípőre tett kézzel. Látszik, hogy esze ágában sem van elmozdulni onnan, és szeretné látni, hogy valaki megpróbálja kitessékelni. – Ha még barátok akartik maradni… Hallgatunk.

– Megmentetti az életed, ugye? – kérdi Violától. – Igen – válaszol Viola lehajtott fejjel. – Ez igaz! Megmentettem az életét! – Ő meg a tiédet mentetti meg, igaz? A hídnál – fordul felém Hildy. – Hmm! – Hmm, bizony… Nem gondoljátik, hogy ez azért mégiscsak számít valamit? Még mindig nem szólunk semmit. – Na, szépen vagyunk! Azt reménykedem, hogy két ekkora kölykök, szinte már felnőttek, egyedül is bocsánatot tud kérni egymástól – nagyot sóhajt és jóccakát sem kívánva kivonul a szobából. Hátat fordítok Violának, ő is nekem. Leveszem a cipőm, és bebújok a lepedő alá a priccsen, amit Hildy fellengzősen szófának nevezett. Viola is így tesz. Mentcs felugrik az ágyamra, és összegömbölyödik a lábamnál. Minden néma, csak a Zajom és a forrón lobogó tűz pattogása hallatszik. Most kezd alkonyodni, de a párnák és lepedők puhasága és a tűz jóleső melege elbódít, azonnal lehunyom a szemem. – Todd… – szólal meg Viola a szoba túlfelében. – Mi van? – evickélek vissza félálomból. Egy pillanatig hallgat. Azt gondolom, a bocsánatkérést fogalmazza. De nem. – Mit ír a könyv, mit kell tenned, ba Farbranchba érsz? – Ne érdekeljen téged a könyvem! Az az enyém, csak nekem szól! – vörösen izzik fel a Zajom. – Emlékszel, amikor az erdőben megmutattad nekem a térképet, és mondtad, hogy el kell jutnunk a településig? Tudod, mi volt aláírva? – Hát persze! – Na mi? Nem van piszkálódás a hangjában, legalábbis nem hallom. De ettől függetlenül ez mégiscsak az, mi más lenne. Szúrkapiszka. – Aludj már, jól van? – Farbranch. Így hívják a helyet, ahová el kell jutnunk. – Fogd be! A Zajom egyre hangosabban sistereg. – Nem szégyen, ha valaki nem tud… – Azt mondtam, fogd be! – Én tudnék neked segíteni… Hirtelen felpattanok, egy mozdulattal lesöpröm Mentcset a díványról, aki nagyot puffan a földön. Hónom alá csapom a lepedőket és a takarót, és kimegyek oda, ahol vacsoráztunk, ledobom a cuccot a földre és lefekszem. Csak kerüljek minél messzebb ettől a Violalánytól és az érthetetlen, utálatos csöndjétől. Mentcs ott marad vele. Jellemző. Behunyom a szemem, de még nagyon sokáig nem tudok elaludni. Végül sikerül. Azt hiszem. Egy ösvényen megyek a mocsárban ami egyben a város is a tanyánk is és ott van Ben Cillian és Viola és mind azt kérdezik tőlem Mit csinálsz itt, Todd? Mentcs is ugat hogy Todd! Todd! Es Ben megragad a karomnál fogva kivonszol az ajtón Cillian a vállamra teszi a kezét rálök az ösvényre Viola a házunk előtt tüzet rak de a Mesterpolgár lova kiüget az ajtón és agyontiporja Ben háta mögül felbukkan egy Aaron-fejű krokk és ekkor felordítok: Nee-nee! És – Felülök, ömlik rólam az izzadtság, a szívem őrülten kalapál és már várom, hogy ott áll a Mesterpolgár és Aaron az ágyam fölött. De csak Hildy az.

– Mi az ördögöt csináli te a konyhában? – kérdezi a nyitott ajtóból. A reggeli napsütés olyan erővel árad mögötte, hogy a kezemmel eltakarom a szemem. – Itt kényelmesebb – morranok oda hevesen zakatoló mellkassal. –Ja, persze! Kész a reggeli! – közli, és már olvassa is az éppen ébredező Zajom. A birkahúsból készült sült szalonna illata Violát és Mentcset is felébreszti. A kutyát kieresztem reggeli kakira. Violával nem szólunk egymáshoz. Reggelizés közben megérkezik Tam, valószínűleg birkaetetésből. Én is az állatokat etetném most, ha otthon lennék. Otthon – gondolom. Mindegy. – Felfelé a fejjel, kölyök! – Tam egy bögre kávét zuttyant elém az asztalra. Kortyolni kezdem, nem nézek fel. – Van odakint valaki? – kérdezem a bögrémtől. – Egy lélek sem. És csodára friss az időpajtás – feleli Tam. Összenéznék Violával, de ő nem néz vissza rám. Egész reggel úgy eszünk, úgy mosakszunk, úgy váltunk ruhát, úgy pakolunk be a táskánkba, hogy egyetlen szót sem szólunk egymáshoz. – Mindkcttőtiknek jó szerencsét kívánolok – búcsúzik Tam, amikor Hildyvel útra készülünk. – Milyen szép is, ha két kölykök, kiknek nem van senkije a kerek világon, barátságot kötöznek egymással… Hallgatunk. – Na jövöl, két kölykök? Ne vesztegessük az időt! – szól Hildy. Elindulunk az ösvényen, de hamarosan a széles úton találjuk magunkat, mely a hídtól vezet idáig. – Régebbileg ez volt a főútvonal Farbranch és ÚjElizabeth közt. Aztán új nevet kapott a város – mutatja az utat Hildy, arra lendítve a cókmókját. – És mi lett az új neve? – kérdezem. – Prentissváros. ÚjElizabeth később Prentissváros lett. – Az nem lehet! Prentissvárost mindig ugyanúgy hívták – vonom fel a szemöldököm. – Ja, nem ÚjElizabeth volt a régi neve? Biztosan rossz az emlékezésem – vonja fel Hildy is a szemöldökét. Rajtam gúnyolódik. – Biztosan – mondom az arcát figyelve. Viola csúfondárosan csücsörít. Gyilkos pillantást vetek rá. – Lesz szállásunk Farbranch-ban? – kérdezi Viola Hildytől, rólam tudomást sem vesz. – A húgomhoz viszim bennektek. Idén ő a polgármester helyettese. – Aztán mi lesz? – kérdezem a port rugdosva. – Úgy vélim, ez csakis rajtatok múlik. A sorsotokért csak ti vagytik felelősek. – Egyelőre még nem – suttog halkan Viola, és én pontosan ugyanezt gondolom a Zajomban. Egymás szemébe nézünk. És majdnem elmosolyodunk. De csak majdnem. Ekkor meghalljuk a Zajt. – Ez már Farbranch! – szólal meg Hildy. Az út egy kisebb völgy peremére ér. És ott van. Ott van az a bizonyos másik település. A másik település, ami nem is létezhetne. Ben akarta, hogy idejöjjek. A hely, ahol talán biztonságban vagyunk. Innen már látjuk, hogy az út egy völgy mentén kanyarog tovább, amit gyümölcsösök szegélyeznek, szabályos sorokban ültetett, szépen gondozott fákkal, köztük utak és öntözőcsatornák szaladnak végig a domboldalon. Odalenn néhány épület áll egy sekély, gyors patak partján, ami valószínűleg a folyó felé csobog. És mindenfelé férfiak és nők.

Legtöbbjük a gyümölcsösben dolgozik, földműves munkához való kötényben, a férfiak hosszú ujjú ingben, a nők bokáig érő szoknyában. Széles pengéjű késekkel vágják le az almaszerű gyümölcsöket, kosarakba teszik és elhordják, míg mások az öntözőcsövek mentén dolgoznak. Férfiak és nők. Nők és férfiak. Első ránézésre kevesebb a férfi, mint Prentissvárosban. Talán csak néhány tucat. És ki tudja, hány nő. És ők mind egy másik helyen élnek. A Zajuk – és a csöndjük – áttetsző ködként száll felénk. Kettőt adjál, légyszives és én úgy látom, ez itt gyomosság és Talánilag igent mond nekem, és talánilag nem és Ha ma egy órakor véget ér a műszak, akkor én és így tovább, tovább, tovább, véget nem érőn, ámen. Megállok az úton és csak tátott szájjal bámulok, nem akaródzik elindulnom lefelé. Mer' ez furcsa. Több is mint furcsa, az az igazság. Az egész olyan… nem is tudom. Olyan nyugodt. Ez a Zaj nyugodt és átlagos, mint egy baráti beszélgetés. Semmi hirtelen indulat vagy gorombaság. És itt nem vágyódik senki semmi után. Itt nem hallom vagy érzem azt a nyomasztó, reménytelen vágyakozást. – Az biztos, hogy ez nem Prentissváros – súgom oda Mentcsnek. Egy pillanatba sem telik, a mellettünk lévő mező felől már hallom is: Prentissvárost – Aztán egyre több helyről halljuk Prentissváros? Prentissváros,? A férfiak abbahagyják a gyümölcsszedést, meg minden mást, amit eddig csináltak, csak állnak és néznek. – Jöjjetik tovább! Csak kíváncsiak a népek! A Prentissváros szó futótűzként terjed tovább a földeken. Mentcs közelebb húzódik hozzám. Mindenfelől megbámulnak minket, ahogy ott megyünk Hildyvel. Viola is közelebb jön, szoros kis csapatot alkotunk. – Nyugi! Az biztosság, hogy majd néhányan meg akarnik bennektek ismerk… – Hildy ellhallgat a mondat közepén. Az ösvényen egy férfi jön velünk szemben. És az arca egyáltalán nem azt sugallja, hogy meg akar bennünket ismerni. – Prentissváros? – ahogy ezt kérdezi, a Zaja keménnyé és kellemetlenül vörössé változik. – Szép napot, Matthew! Na, látol-e, kiket hozom? – mondja Hildy. – Prentissváros – ez már nem kérdezés, hanem kijelentés. És a férfi már nem Hildyre néz. Hanem egyenesen rám. – Nem látunk szívesen bennektek! Egyáltalán nem! És a kezében a legszélesebb pengéjű bozótvágó kést tartja, amit valaha is láttam.

17. TALÁLKOZÁS A GYÜMÖLCSÖSBEN

A KEZEM AZONNAL hátralendül a késemért. – Hagyjad csak,Todd kölyök! Nem úgy kell azt elintézkedni! – szól Hildy, szemét a férfin tartja. – Hát te meg mit hozol a mi városunkba, Hildy? – kérdezi a férfi, aki engem bámul és a bozótvágót emelgeti a markában. Őszinte meglepetés van a kérdezésében és – És… talán fájdalom? – Kölyökfiút és egy kölyöklányt hozom, eltévedtik! Álljál félre, Matthew! – Nem látok én itt semmiféle kölyökfiút – szól Matthew vöröslő szemekkel. Nagydarab, izmos férfi bivalyerős vállakkal, ostoba arcán zavarodottság, szemernyi gyengédség nélkül. Maga a két lábon járó, mennydörgő istennyila. – Az én szemeim egy prentissvárosi férfit látnak. Prentissvárosi férfit, prentissvárosi Zajjal és prentissvárosi mocsokkal! – Nem jól látol te azt! Nézzed csak meg közelebbileg! Matthew Zaja már nyomul is rám, belém markol, erőszakosan töri az utat a gondolataim mélyére, tűvé teszi az agyam minden zugát. A Zaja dühödten éget, tele kérdezéssel, ha akarnék, se tudnék elsumákolni előle semmit. – Ismered a törvényt, Hildy. A törvényt? – A törvény csak férfiakra vonatkozódik – feleli Hildy higgadtan, mintha csak az időjárásról beszélnénk. Hát nem látja, milyen iszonyú vörös ennek az embernek a Zaja? (Es az nem éppen a bájcsevegés színe, nekem elhiheted.) – … és ez itt nem férfi még, csak kölyök – folytatja Hildy. – Még huszonnyolc napom van hátra – vágom rá gondolkodás nélkül. – A te számaid itt semmit nem jelentenek, fiú. Nagy ívben csinálok rá, hány napod van még hátra! – köpi oda a férfi. – Nyugodjál már le, Matthew! – szól rá Hildy ridegebben, mint ahogy én szeretném, de nagy meglepetésemre Matthew fájdalmas képpel hátrálni kezd. – Menekül a kölyök! Prentissvárosból! – vált Hildy kicsit kedvesebbre. Matthew gyanakodva méregeti hol Hildyt, hol engem, aztán végül lejjebb engedi a macsétáját. Valamivel. – Mint te is tettid egyszer – szólal meg Hildy. Hogy micsoda?! – Maga is Prentissvárosból való? – bukik ki belőlem. A kés újra felemelkedik, Matthew előrelép, elég fenyegetően ahhoz, hogy Mentcs megugassa: – Vissza-vissza-vissza! – Én Új Elizabelhből jöttem. És soha nem éltem Prentissvárosban, fiú, soha! Ezt ne felejtsed el! – morogja Matthew. Hirtelen tisztán kivehető képek villannak be a Zajában, csak ömlenek és ömlenek, képtelen őket visszatartani, elképesztő, őrült dolgok, még annál is rosszabbak, mint a brutális, illegális videofilmekben, amiket a sunyi Hammar mutatott a legbalhésabb fiúknak, amikben igaziból meghalnak az emberek, vagyis nem lehet tudni, mi igaz bennük és mi nem… Képek és szavak és vér és sikoltozás és –

– Most azonnilag hagyjad abba! Fegyelmizzed magad, Matthew Lyle! Most azonnilag fegyelmizzed magad! – üvölti Hildy. Matthew gyötrődő Zaja rögtön meghunyászkodik. Közel sem uralja annyira a Zaját, mint Tam, de még így is jócskán fegyelmezettebb, mint bármelyik prentissvárosi férfi. Ahogy ez eszembe jut, máris újra rám emeli a kést. – Ki se ejtsed annak a városnak a nevét, ha jót akarol magadnak! – Senki nem fenyegetőzheti a vendégeimet! – szól rá Hildy határozottan. Matthew ránéz. Nem bólint, azt sem mondja: igen, de látszik, hogy megértette. Es az is látszik, hogy nem örül neki. A Zaja még mindig engem vizslat és szorongat. Megütne, ha tehetné. Ekkor veszi észre Violát. – Hát ez? – bök felé a késsel. – Ez meg itt mifene? És ekkor megtörténik. Még mielőtt tudnám, mit teszek, már teszem is. Fel sem eszmélek, esküszöm. Egy perccel korábban még a többiek mögött álltam, most hirtelen Viola és Matthew között termek, rászegezem a késem, a Zajom lavinaként zubog és elkezdek ordítani: – Tágulj a közeléből, de gyorsan! Két lépést tágulj! – Todd? –kiált Hildy. – Todd! – ugat Mentcs. – Todd! – kiált Viola. Állok a késsel a kezemben, a szívem vadul kalapál, tán csak most értem meg, mire készülök. De nem van már visszaút. Hogy történt ez egyáltalán? – Csak egy okot adjál, Prentissfiú! – mondja Matthew és felemeli a macsétát. – Csak egyetlen jó okot adjál! – Elég legyin! – kiáltja Hildy ellentmondást nem tűrő hangon. Matthew egész testében remeg, magasra tartja a bozótvágót, hol rám néz, hol Hildyre. A Zaja nyílt sebként lüktet. És egyszer csak eltorzul az arca. És elkezd – Igen: sírni kezd – Dühödten, mérgesen próbálja visszatartani, de hiába: csak áll ott, mint egy ökör, bozótvágóval a kezében és sír. Erre aztán végképp nem számítottam. – Tegyed csak el azt a kést, Todd kölyök! – mondja Hildy megenyhülten. Matthew a földre dobja a macsétát, és eltakarja a karjával a szemét, vonyít, szürcsög és nyög. Violára nézek, ő is Matthew-t bámulja és valószínűleg ugyanúgy zavarban van, mint én. Én is leengedem a késem. De nem eresztem el. Még nem. Matthew sóhajtozik, körös-körül fájdalom és bánat csepeg a Zajából. És harag, hogy ennyire elvesztette az önuralmát mások előtt. – Úgy volt, hogy már vége. Hogy már rég vége – nyögi köhögve. Hildy odamegy hozzá és a vállára teszi a kezét: – Igen. – Mi folyik itt? – kérdezem. – Ne törődjél te azzal,Todd kölyök! Prentissvárosnak szomorúságos a története – feleli Hildy. – Tam is ezzel jött. Mintha nem tudnám magamtól is. Matthew ezt vicsorogja felém: – Nem tudol te semmit se, fiú! – Elég legyin ebből! Ez a fiú nem az ellenséged! Hildy most szigorúan rám néz és folytatja: – És mer' nem ellenség, kölyökfiú szépen elrakol a késed!

Markolászom még egy darabig, aztán bedugom a kést a tokjába. Matthew még mindig engem bámul, de már indulóban van. Azon gondolkodom, ki lehet Hildy, hogy így szót fogadnak neki. – Mindkettin olyan ártatlanok, mint a ma megszületett bárány, Matthew kölyök – szólal meg Hildy. – Senki nem ártatlan. Senki, de senki – hajtogatja Matthew keserűen, aztán nagyot szív nedves orrán, még egy utolsót emel a macsétáján, hátat fordít nekünk, és vissza se nézve, hosszú léptekkel eltűnik a gyümölcsösben. A többiek még mindig minket néznek. – Fiatal még a nap! Lesz még idő üdvözködésre későbbileg – mondja nekik a kör közepében álló Hildy. A munkások egymás után indulnak vissza a fák közé, a kosarukhoz, és fél szemüket rajtunk tartva újra munkához látnak. – Maga itt a főnök? Vagy a megbízott, vagy valami ilyesmi? – Vagy valami ilyesmi, Todd kölyök. Na, menjünk, még nem is láttatik a várost. – Milyen törvényről beszélt az az ember? – Hosszú történet, kölyök. Majd későbbileg elmesélem. A lovak és járművek számára is elég széles ösvény (bár most csak embereket látok rajta) a domboldalakon tarkálló gyümölcsösök közt lefelé kanyarog egy kis völgybe. Két asszony megy át előttünk az úton, karjukon teli kosarakkal. Menet közben minket figyelnek. – Milyen gyümölcs ez? – kérdezi Viola – Rücskös alma. Mézédes, tele vitaminnal. – Soha nem hallottam még róla. – Hát persze. Nem is hallhattad. Ügy nézem, jócskán több gyümölcsöt termesztenek, mint amennyire szükségük van, nem élhetnek itt többen úgy ötvennél. – Maguk csak ezt eszik? – Természetileg nem. A többi falvakkal csereberélünk, arra lejjebb, az út mentén. Olyan feltűnő a meglepetés a Zajomban, hogy még Viola is elneveti magát. – Csak nem azt gondoltid, hogy összcsileg két település van egész ÚjVilágban? – kérdi tőlem Hildy. – Dehogyis! – vágom rá elvörösödve. – De a háború az összes többi települést elsöpörte a föld színéről… Vagy nem? – Mmm – csóválja a fejét Hildy, aztán alsó ajkát beszippantva hallgat. – Például Havenra tetszik gondolni? – kérdezi Viola halkan. – Mi az a Venra? – kérdem. – Haven. Haven egy másik település neve – válaszol Viola, de közben nem néz a szemembe –, állítólag ott van gyógymód a Zajra. – Sssz – szisszen fel Hildy. – Ez csak pletyka-pletyka és spekuláció. – Haven létező hely? – A legnagyobb és legelsőbb település. Ha van ÚjVilágban nagyváros, hát Haven az. Sok-sok mérföldnyire innen. De nem egyszerű földműveseknek való hely, mint mi vagyunk. – Soha nem hallottam még róla – jegyzem meg, de senki nem válaszol, szerintem csak udvariasságból. Viola amúgy is kerüli a tekintetem a furcsa késes ügy óta, ami Matthew és köztem történt (én se tudom, mit kezdjek az esettel). Folytatjuk az utat. Farbranch kisebb, mint Prentissváros, talán hét ház van benne összesen, és persze épületek ezek is, de olyan mások, mintha nem is ÚjVilágban járnánk, hanem egész

máshová csöppentünk volna. Az első épület, ami mellett elhaladunk, egy kis kőtemplom, friss, tiszta, a kapuja nyitva – nem olyan vaksötét, mint amiben Aaron szokott prédikálni. Távolabb vegyesbolt áll, mellette gépszerelő műhely, bár nem nagyon látok errefelé nagyobb gépeket, sőt, atombicajt se láttam, még egy döglöttet se. A következő épület talán gyűlésezésre szolgál, egy másik ház homlokzatán orvosi kígyó és van ott még két pajtaszerűség, szerintem raktárak. – Nem valami eleganciás, de nekünk ez az otthonunk – szólal meg Hildy. – De nem a magáé. Maga a városon kívül lakik. – Igen, mint a legtöbben közülünk. Mer' ha meg is szokod a Zajt, mégis csak jobb a saját családodét hallgatnid a saját házadban. A városban lakozás egy idő után túl ricsajos. Fülelek, milyen is az a bizonyos ricsaj, amit emleget, de távolról sem emlékeztet a prentissvárosi Zajra. Persze, itt Farbranch-ban is folyton zümmög a Zaj, ahogy az emberek a szokásos unalmas ténykedésüket végzik és jobbra-balra szórják kósza kis gondolataikat: Vág vág vág és hetete megadim egy tucatért cserébe, de többet nem és hallgassad csak, hogy énekel az a lány, hallgassad és Azt a ketrecet csak meg kéne ma este javítani és Ez a fiú mindjárt leesik onnan. és így tovább és tovább, de Prentissváros fekete Zajához képest ez olyan ártatlan és biztonságot adó, mint egy langyos hangfürdőben üldögélni. – Azért ez is megfeketedik hébe-hóba, Todd kölyök. A férfinép heveskedik olykor… S az asszonyok nem különben – szól Hildy. – Udvariatlanság folyton egy férfi Zajában kutakodni! – pislantok rá. – Hajaj, ez szentigazság! De te még nem vagy férfi, magad mondtid, kölyök! – feleli vigyorogva. A város közepén járunk, néhány férfi és nő jön arra, egyikmásik megemeli a kalapját Hildy előtt, de legtöbbjük csak bámul ránk. Visszabámulok. Ha az ember jól figyel, tisztán hallja, merre járnak nők a városban, és merre férfiak. A nők olyanok, mint a sziklák, amiket körbemos a Zaj, hamar megérzed, hol bújik meg a csöndjük. Kicsit mindenhol ott vannak – sok-sok Viola és Hildy szerteszórva. Fogadok, ha most megállnék és figyelnék, még azt is pontosan meg tudnám mondani, hány nő van egy-egy házban. Ahogy a csönd-foltokat és a férfiak Zaját figyelem, rájövök valamire. A Zaj sokkal magányosabb, mint a csönd. Hirtelen ici-pici emberkéket veszek észre. Egy bokor mögül kukucskálnak. Gyerekek. Nálam kisebbek. Életemben először látok ilyet. Egy nő jön arra fonott kosárral, mérgesen hesscnti félre őket, de azért mosolyog. A gyerekek a templom háta mögé szaladnak, és ott nevetgélnek tovább. Ahogy nézem őket, elszorul a mellkasom. – Jövöl? – szól oda Hildy. – Igen – mondom, de még mindig a gyerekek után nézelődöm. Végül elindulok én is, de vissza-visszanézek a templom felé. Gyerekek. Igazi gyerekek. Ezek szerint még gyerekek számára is elég biztonságos ez a hely. Azon morfondírozom, vajon Viola otthon érezné-e itt magát, ezek közt a rendesnek tűnő férfiak, nők és gyerekek között. Azon gondolkodom, biztonságos-e ez a falu számára. Mégha számomra nem is az – Fogadni mernék, hogy ő tudna itt élni. Ránézek, de ő elkapja a tekintetét. Hildy a központtól kicsit távolabb eső épülethez vezet minket, lépcsősor visz fel a bejárathoz, homlokzatán kis zászló lobog. – Ez a polgármester háza, ugye?

– A polgármester-helyettesé. Aki az én húgom – Hildy csizmás lábával hangosan dübörögve már kaptat is fel a falépcsőn. – És ez az én nővérem – mondja egy nő ajtónyitás közben. Kiköpött Hildy, csak dundibb, fiatalabb és morcosabb kiadásban. – Franka! – Hildy! Odabiccentenek egymásnak, semmi ölelés vagy kézfogás, csak egy bice és kész. – Tudol, mekkora veszélyt hozod te a városomra? – kérdezi Franka minket méregetve. – Áhán, szóval most már a tiéd ez a város?! – mosolyog Hildy csodálkozva, majd felénk nézve folytatja: – Matthew Lyle-nak is megmondtim, hogy ez itt csak két szökésben lévő kölykök, akik menedéket keresnik. És ha Farbranch nem ad nekik, akkor ki ad? Franka ránk néz, aztán összefonja a karjait a mellkasán. – Én nem róluk beszélem. Hanem a hadseregről, ami a nyomukban van. – HADSEREG? – kérdezem görcsbe ránduló gyomorral. Viola velem egyszerre kérdezi ugyanezt, de most nem találjuk mókásnak a dolgot. – Miféle hadsereg? – ráncolja a szemöldökét Hildy. – A távoli földek felőlileg azt a hírt kaptuk, hogy hadsereg gyülekezik a folyó túlpartján. Férfiak lóháton. Prentissvárosi férfiak – mondja Franka. – Ugyan már, nem hadsereg az, csak öt lovas! Azokat küldtik a kölykök után! – csücsörít fitymálón Hildy, de nem hinném, hogy ezzel sikerült Frankát meggyőznie (életemben nem láttam még ilyen szorosan összefont karokat). – Meg aztán a híd is odalett, senki nem jut be egyhamar Farbranch-ba – folytatja Hildy, majd ránk nézve megcsóválja a fejét: – Még hogy hadsereg! Na ne vicceljed már, hugi! – Az én feladatköröm elintézkedni, ha valami fenyegeti a mi városunk, nővérem. – Te csak ne beszéljél feladatkörről. – emeli égnek a szemét Hildy. – A feladatkörödet én találtim ki Na, gyerünk, kölykök, befelé! – kiált oda nekünk és Franka mellett elsétálva kitárja az ajtót. Nem mozdulunk. Mellesleg Franka se hív be minket. –Todd! – ugat Mentcs a lábamnál. A lépcső alján nagy lélegzetet véve felkurjantok a nőnek: – Üdvözlöm, hölgyöm! – Hölgyem – súgja Viola a hátam mögül. – Üdvözlöm, hölgyem! – ismétlem, minden egyes hangra ügyelek. – Todd vagyok, ez pedig itt Viola. Franka még mindig összefont karral áll, mint aki bajnokságra készül (a ki-fonja-maszorosabbra-a-karját? bajnokságra). – Tényleg csak öt lovas jött utánunk – mondom, de a hadsereg szó ott visszhangzik a Zajomban. – Es én csak úgy higgyim neked? Egy fiúnak, akit üldöznik? – kérdi Franka, aztán az alsó lépcsőn várakozó Violára néz: – Azt viszont el sem tudok képzelni, te miért menekülsz, lányka. – Fogjad már be, Franka! – mondja Hildy, még mindig tartja nekünk az ajtót. – Majd én betessékelem őket a saját házamba? – hessenti cl Franka Hildyt az útból, aztán felénk fordul: – Na bújjatik be, ha akarjátok! Elég különös a farbranchi vendégszeretet, az az igazság. Amikor belépünk, Franka és Hildy már azon veszekszenek, van-e Frankánál elég hely, hogy ha kell, hosszabb időre is elszállásoljon minket. Hildy nyer, Franka végül két egymás melletti szobát mutat nekünk a felső emeleten. – A kutya kinn aluszik és kész. –De…

– Ez nem kérdezés volt – közli, majd kivonul a szobából. Követem a lépcsőházba, de ő hátra se nézve lerobog az alsó szintre, ahonnan hamarosan újra vitatkozást hallunk, bár próbálják lehalkítani a hangjukat. Viola is kijön hallgatózni, kiváncsian álldogálunk ott. – Szerinted? Először rám se néz, de aztán mégis válaszol: – Nem tudom. Te mit gondolsz? Vállat vonok. – Hölgyöm nem tűnik túl boldognak, hogy itt vagyunk. De azért négy fal mögött mégiscsak nagyobb biztonságban vagyunk, mint kint az úton… Különben is, Ben akarta, hogy idejöjjünk, meg minden. Ez igaz, de biztos én már semmiben nem vagyok. Viola is összefonja maga előtt a karjait, mint Franka (de azért mégsem úgy, mint ő). – Értem, hogy érted. – Azt hiszem, egyelőre ez is megteszi. – Egyelőre. Aha. Még hallgatjuk a lentről felszűrődő vitát egy darabig. – Amit ott csináltál, tudod, a gyüm… – Butaság volt! – vágok közbe. – Nem akarok beszélni róla! Az arcom égni kezd, visszalépek a szobámba, csak állok és rágom a szám szélét. Ez a szoba biztos valami öregemberé lehetett, a szag is olyan öreges, de legalább igazi ágy van benne. Odamegyek a hátizsákomhoz, körülnézek, nem jött-e valaki utánam, előhúzom a könyvet, kinyitom a térképnél, nézem a nyilakat, amik a mocsártól a folyóig vezetnek. A térkép nem jelöl hidat, de a túlparton ott a település, ami alá Ben odaírt egy szót: – Fö-a-rö-bö – motyogom magam elé. – Faröbö-er-a. Azt hiszem, Farbranch. Ahogy a térkép hátoldalán lévő írásra téved a tekintetem, felsóhajtok. Még mindig ott áll aláhúzva: Neked kell figyelmeztetned őket (hát persze, hogy az van odaírva, ahogy Viola megmondta, fogd be!). Na de kit? Kit figyelmeztessek? Az egész települést? Vagy csak Hildyt? – És mire? – kérdezem hangosan. Belelapozok a könyvbe, csupa betű az egész. Oldalak és oldalak tele szavakkal, szavakkal és szavakkal, mintha Zaj ömlött volna egyenesen a papírra, de olyan sok, hogy végül már semmi értelme az egésznek. Hát hogy tudnék én bárkit is figyelmeztetni minderre? – Jaj, Ben! Mégis, hogy képzelted te ezt? – suttogom magam elé. –Todd! Vi! – kiált fel értünk Hildy az alsó szintről. Becsukom a könyvet, a fedelére meredek. Majd később. Majd később megkérem rá. Megfogom kérni. Később. Elteszem a könyvet, és lemegyek az alsó szintre, ahol már vár rám Viola, Hildy és Franka (aki szokás szerint összefont karral álldogál). Hildy szólal meg elsőként: – Nekem mielőbbileg vissza kell mennem a tanyára, két kölykök, mer' van munkám bőviben a közösség javára. Franka beleegyezkeditt, hogy vigyáz ma rátok. Este megnézem, mi újság velektek. Egymásra nézünk Violával. Hirtelen egyikünk sem akarja, hogy Hildy elmenjen. – Köszönöm! Annak ellenében, amit a nővérem mesélt rólam, nem vagyok szörnyeteg! – szól Franka. – Nem mondott… – gyorsan leállítom magam, de a Zajom befejezi helyettem: … magáról semmit. – De kedves! Jellemző! – néz Franka Hildyre, de nem tűnik igazán sértődöttnek. – Itt maradhattik egy ideig. Papa és néné már rég meghaltik és mostanilag nem volt más jelentkező a szobáikra.

Szóval igazam volt. Öregek laktak itt. Franka rám, majd Violára néz. – De itt Farbranch-ban mi munkálkodó város vagyunk. Nektek is meg kell keresnitek a betevőtöket, mégha csak egy-két napig maradoztik is. Közben kitaláljátik, mi lesz későbbileg. – Még nem tudjuk biztosan – mondja Viola. Franka csak hümmög. – Aztán, ha még a szüret utánilag is itt maradtik, szépen elkezdhetők az iskolát. – Is-ko-lááát? – nézek egy nagyot. – Iskolába és templomba jártik majd. De csak akkor, ha elég hosszú ideig maradoztik itt – mondja Hildy, újra a Zajom olvassa. Viola és én hallgatunk. Franka csak hümmög, és épp a nővérének készül mondani valamit, amikor – – Franka néni, kérem! – szólal meg Viola. – Csak Franka, gyermekem – mondja Franka meglepetten. – Na mi az? – Tudok valahonnan üzenetet küldeni a hajómra? – A hajódraaa? Ja, a telepes-űrhajót gondolol, ami odakinn száll valahol a sötét feketeségben a sok emberrel a fedélzetén? –kérdi Franka pengevékonnyá keskenyedő szájjal. – Igen – bólint Viola. – Tudja, úgy volt, hogy visszajelzünk nekik. Tudatjuk velük, mit találtunk. Viola hangja békés, arca figyelmes, reménykedő és tiszta, úgy tűnik, felkészült a csalódásra is. Ahogy nézem őt, újra rámtör a szomorúság, egyszeriben a Zajom merő bánat lesz, úgy érzem, azonnal összerogyok, fél kézzel a kanapéra kell támaszkodnom. – Jaj, kölyöklányka – kezdi Hildy gyanúsan szelíden ugye megpróbáltatik kapcsolatba lépni népünkkel, amikor felderítettétik a bolygót? – Igen. De nem válaszolt senki. Hildy és Franka egymásra nézve bólogatnak. – Mi templomi telepesek vagyunk, s távol tartogatjuk magunkat a világi dolgoktól. Mi a magunk külön kis világát akartik létrehozni, ezért ahogy biztosítottik a túlélésünk, hagytik tönkremenni az összes masinériát… – magyarázza Franka. – Egyáltalán nincs kommunikációs kapcsolatuk ? – kérdi Viola tágra nyílt szemmel. – A többi településsel nem van… A bolygón kívülilcg meg pláne nem! Mi gazdálkodunk, kölyök. Egyszerű földművesek vagyunk, egyszerű élettel. Azért kockáztattik ezt a bolondilag hosszú utat, mer' mindent ott akartink hagyni, ami viszálykodást okozkodott a RégVilágban – meséli Hildy az asztal tetején dobolva az ujjaival. – Bár nem minden úgy sikcrcseditt, ahogy eltcrveztik… – … és arra egyáltalán nem számítottink, hogy mások is jönnek még a bolygóra. Amilyen állapotban a Rég Világ akkor volt, amikor elindultink… – Ezek szerint én itt ragadtam? – Violának megremeg a hangja, ahogy ezt kérdezi. – Ügy vélim, igen. Míg meg nem érkezik az űrhajód – feleli Hildy. – Milyen messzi van még? – kérdi Franka. – Belépési rendszer-beállás 24 hét múlva, napközeli fázis négy héttel később, röppályatranszfer két hétre rá – darálja Viola csendesen. – Sajnálkozom, gyermekem, de úgy tűnik, hét hónapig mi vendégünk vagy – mondja Franka. Viola elfordul, próbálja megemészteni a hallottakat. Két hónap alatt sok minden történhet. – De azt hallottim, sokféle masina akad Havenben! Atomautók, igazi városi utak, meg annyi üzlet, hogy csak na! Esetleg ott is meg kéni próbálni, mielőtt végképp elkeseredtik! – mondja Hildy bátorítón, majd int a szemével Frankának, aki odaszól nekem:

– Todd, fiacskám! Mér' nem jövöl ki velem munkálkodni csöppentésnyit? Elvégre tanyasi kölyök vagy, nem igaz? – De én… – Egy rakás munka van a tanyán! Biztos vagyok benne, hogy neked a kisujjadban ott az egész! Miközben pereg a nyelve, apránként a hátsó ajtó felé terel. A vállam fölött visszapislantok és látom, hogy Hildy kedvesen vigasztalja Violát. Már megint egy árva mukkot sem hallok abból, amit beszélnek. Franka becsukja magunk mögött az ajtót és a főúton lévő egyik nagy raktárépület felé vezet engem és Mentcset. Sorra érkeznek a raktárhoz az emberek, húzzák a kordékat maguk után, amikről egy férfi lepakolja a gyümölcsökkel megrakott kosarakat. – Ez a keleti pajta. Ebben raktározzuk a cserélésre szánott árukat. Na, várjál meg itt! Odamegy a gyümölcskosarakat rakodó férfihoz, beszélnek néhány szót, majd kristálytisztán kihallom a férfi Zajából: Prentissváros? és egy özön érzés tódul mögötte. Es még valami más, de elhalványul, mielőtt el tudnám olvasni. Franka visszatér. – Iván azt mondta, dolgozhatol ott hátul sepregetést. – Sepregetéést? – kérdezem rémülten. – De hisz' én az összes mezőgazdasági munkát ismerem, hölgyöm… – Tudom én, de te is látol, hogy Prentissváros nem a kedvenc szomszédságunk. Jobb, ha addig távol maradol az emberektől, míg meg nem szokjik a gondolatot, hogy itt vagy. Értel engem? Még mindig rideg velem, a karjai rendületlenül összezárva, de talán mégis neki van igaza. És az arca… hát kedvesnek éppen nem mondanám, de a maga módján talán mégiscsak az. – Na jó. Franka bólint és odavezet Ivánhoz, aki Bennel egyidős lehet, csak alacsonyabb, a haja sötét, a karja két jókora husáng. – Iván, ez itt Todd. Kézfogásra nyújtom a kezem, de a férfinek eszébe sem jut, hogy megrázza, csak mogorván méreget. – Hátul fogol dolgozni. És ne kerüljél a lábam alá, se te, se a kutyád! – veti oda szárazon. Franka elmegy, Iván hátrakísér, rábök egy seprűre, én meg nekiállok dolgozni. Hát így töltöm első munkanapom Farbranch-ban, egy sötét csűr mélyén söpröm a port egyik sarokból a másikba, és az ajtórésen át csak zsebkendőnyi darabot látok a messzi kék égből. Ez aztán a kalandos élet! – Kaki,Todd! – ugat Mentcs. – Csak ne itt bent! A pajta tágas, egyik végétől a másikig úgy hetvenöt-nyolcvan méter hosszú. Egyik felében rengeteg almás kosár, a másikban kötelekkel összefogott takarmánybálák és cséplésre váró gabona-kötegek állnak hatalmas halmokban egész a plafonig. – Ezt itt mind a többi településnek fogjátok eladni? – szólok ki Ivánnak. – Ne szaporítsad a szót! Majd tán későbbileg! Nem mondok semmit, de gorombaság fortyan a Zajomban, nem tudom visszafojtani. Gyorsan visszamegyek sepregetni. A délelőtt lassan nyúlik. Benre és Cillianre gondolok. Aztán Violára. Eszembe jut Aaron és a Mesterpolgár és a hadsereg. Újra és újra összeszorul a gyomrom. Nem is tudom. Nem tűnik valami jó ötletnek, hogy itt rostokolunk. Ennyi sok futás után.

Mindenki úgy tesz, mintha biztonságban lennénk, de én – Miközben sepregetek, Mentcs ki-be mászkál az ajtókon, néha a rózsaszínű molylepkék után veti magát, amiket a sötét sarkokban bolygatok fel. Iván tartja a tíz lépés távolságot, én is. Olykor embereket veszek észre az első ajtónál, terményt adnak le és a pajta belseje felé leskelődnek, egyikmásik szemérmetlenül mereszti a szemét, hátha meglát engem a sötétben. Engem, a prentissvárosi fiút. Prentissvárost nagyon utálják, ez nyílt titok. Én is utálom, sőt, én utálom a legjobban, mer' nekem van a legtöbb okom rá. Ahogy halad előre a délelőtt, észreveszek egyet s mást. Például azt, hogy a férfiak és nők ugyanolyan keményen dolgoznak, de inkább a nők irányítják a munkát, a férfiak csak követik az utasításaikat. Franka a polgármester-helyettes, és Hildy is nagyon fontos személy itt Farbranch-ban. Kezdem azt gondolni, hogy ezt a várost nők vezetik. Gyakran hallom a csöndjüket, ahogy elmennek a pajta előtt és hallom a férfiak Zaját is, amint válaszolnak nekik. Néha bosszús ez a Zaj, de legtöbbször belesimul a dolgok menetébe és kész. Mellesleg az itteni férfiak Zaja jóval rendezettebb, mint amit megszoktam. Pedig mennnyi nő van körülöttük! A prentissvárosi Zajban még az ég is pucér nőkkel lenne tele, akik mindenféle fura dolgot csinálnának (amit csak el tudsz képzelni). Persze a férfiak itt is csak férfiak, itt is el lehet csípni egy-egy olyan képet, de leginkább dalocskákat hallok, imádságokat vagy a munkával kapcsolatos gondolatokat. Nyugodtak az emberek ebben a városkában. És különösek. Egyszer-kétszer Viola csöndjét is próbálom hallani (nem hallani). De hiába. Ebédidőben szendviccsel és egy kancsó vízzel Franka jelenik meg a pajta végében. – Viola hol van? – kérdezem. – Szívest – mondja Franka. – Mit szívest? Franka felsóhajt. – Viola a gyümölcsösben munkálkodik. Lehullott gyümölcsöt szed. Meg akarom kérdezni azt is, hogy van Viola, de nem teszem, Franka pedig nem hajlandó kiolvasni a Zajomból. – Na, hogy haladol? – Sokkal több mindenhez értek, mint ez a rohadtt söprögetés! – Ügyeljél a nyelvedre, kölyök! Lesz még rá alkalom, hogy rendes munkát végezzél! És már indul is vissza a pajta elejébe, pár szót vált Ivánnal és elvonul, hogy tegye, amit egy polgármester-helyettes ilyenkor szokott. Mondjam, ne mondjam? Furán hangzik, de valamiképp megkedveltem ezt a nőt. Talán azért, mert Cillian-re emlékeztet, az idegesítő dolgaira, amik miatt az agyamra ment. Milyen ostoba az emlékezés, igaz? Beleharapok a szendvicsembe, épp az első falatot rágom, amikor Ivánt hallom közeledni. – Utána felsöprök magam után… – mondom gyorsan. Legnagyobb meglepetésemre nevetni kezd. Érdes a nevetése. – Az már biztosság! – közli és ő is beleharap a kenyerébe. – Franka mondti, gyűlésezés lesz ma este – teszi hozzá kisvártatva. – Rólam? – Mindkettőtikről. – Mindenkivel találkozunk majd? –Talán. De elsőbbileg majd csak a helyiek gyűléseznik maguk közt. Rólad meg a lányról. Két kölykökről, akik Prentissvárosból szöktik.

A Zaja furcsa. Óvatos, de erős, talán csak próbára akar tenni. Nem olvasok benne ellenségességet, velem szemben legalábbis nem ellenséges. De azért valami meghatározhatatlan szivárog a Zajából. – Ha szavazás lesz, én biztosan veszítek – mondom csámcsogva. – Hildy bennektek támogat, az ő szava itt sokat ér. Lenyeli a falatot. – Az itteni népek kedvesekjóságosak. Azelőtt is fogadoztink már be prentissvárosiakat. Mostanilag ugyan nem, de azelőtt, a rossz időkben igen. – A háború alatt? Rám néz, a Zaja azt méricskéli, mit tudok. – Igen. A háború… – körbenéz a pajtában, mintha csak úgy céltalanul tenné, de érzem, azt figyeli, egyedül vagyunk-e. Újra felém fordul, tekintetét az enyémbe fúrja, kutatva mered rám. – Meg aztán nem gondolkodozunk egyformán… – Miről? Nem tetszik a tekintete, nem tetszik a Zaja. – A történelemről – mondja halkan, a szeme még mindig az enyémet keresi, közelebb hajol. – Nem értem, miről beszél. – Prentissvárosnak még mindig vannak szövetségesei, akik meglepő helyeken rejtőznik – súgja. A Zaja most apró képeket vetít, tudom, csak nekem szánja őket. Egyre tisztábban látok mindent, fényes, csillogó, nedves, gyors történések, a nap ragyogón süt le a vérvörös – – Csínyek! Kicsinyek! – ugat Mentcs egy sarokból. Felpattanok, Iván is megijed, Zajképei villámgyorsan elhalványodnak, Mentcs veszettül ugat. Kuncogást hallok (Mentcs nem lehet az). A hang irányába kapom a fejem. Csapatnyi kisgyerek kuporog odakinn, egy félretolt deszkapallón keresztül kukucskálnak befelé, vigyorognak, félelem nélkül nevetgélnek, egymást lökdösik, hogy jobban belássanak a lyukon. Rám mutogatnak. Es mind olyan kicsi. Olyan nagyon kicsi. Ügy értem… csak rájuk kell nézni. – Kifelé, vadegérkék! – süvölti Iván, de a hangja és Zaja tele cinkossággal, már nyoma sem van mindannak, amiket alig egy perce mutatott. A fal mögül nevetgélés hallatszik, aztán a gyerekek elszaladnak. Már el is tűntek, ennyi volt. Talán csak álmodtam őket. – Kicsinyek, Todd! – vakkant Mentcs és odabújik hozzám. – Tudom – felelem a füle tövét vakargatva. – No, vége az ebédezésnek! – csap a markába Iván. – Lássunk dologhoz! Még egyszer rám néz jelentőségteljesen, aztán visszamegy a pajta elejébe. – Mi volt ez szerinted? – kérdezem Mentcstől. – Csínyek,Todd – morogja, és pofáját a kezembe fúrja. Es folydogál tovább a délután, teljesen ugyanúgy, mint eddig. Söprögetés, egy-egy kordés ember, rövid pihenő, míg iszunk, Iván, aki hallgat, söprögetés újra. Azon gondolkodom, mihez kezdjünk majd Violával. Ha egyáltalán még mi döntjük el, mit teszünk. Farbranch rólunk fog gyűlésezni, Violát majd biztosan itt tartják, míg meg nem érkezik az űrhajója. És engem is itt tartanak? Ha igen, akkor itt tudnék maradni? Vagy figyelmeztessem őket? Akárhányszor a könyvre gondolok, összerándul a gyomrom. Elhessegetem a gondolatot.

Örökkévalóságnak tűnő idő múlva végre lenyugvóban a nap. Már nem maradt egy istenverte porszem sem, amit összeseperhet-nék. Többször végignyaltam az egész pajtát, megszámoltam a kosarakat, újraszámláltam őket, még a lötyögő deszkát is megjavítottam, pedig senki nem kért rá. Azért egy idő után már nem nagyon van tennivaló egy benga nagy pajtában, ha be vagy oda zárva (értesz). – Na ez szentigazság! – bukkan fel hirtelen Hildy. – Talán nem kéne így mások mögé lopakodniuk, maguknak, csöndes népségnek! – Frankánál találol magadnak egy kis ételt. Miért nem mész és eszel valamit? – Amíg maguk gyűléseznek? – Igen, amíg mi gyűlésezünk, kölyök. Viola már biztos a te vacsorkádat eszi! – Éhes, Todd! – ugat Mentcs. – Neked is akad ott harapásra való, kutymuty! – mondja Hildy és lehajol, megsimogatja. Mentcs azonnal a hátára hemperedik. Semmi tartás nem van ebben a kutyában. – Miről szól igaziból ez a gyűlésezés? – Az új telepesekről, akik felénk tartanik. Ez nagy hír. Mentcs fölött rám néz. – És persze bennektek is bemutatunk majd. A városnak hozzá kell szoknia a gondolathoz, hogy be kell fogadoznia téged. – És befogadoznak vajon? – Az emberek mindig félnik az ismeretlentől, Todd kölyök. De ha már megismertik, magától elmúlik a baj – mondja és feláll. – Akkor itt maradhatunk? – Én úgy vélim, igen. Ha van kedvetek… Nem válaszolok. – Na, gyerünk, indulás a házhoz! Majd értetek jövőm, ha itt az idője! Válaszul csak bólintok, ő int egyet, végigsétál az egyre sötétedő pajtán, és eltűnik. Hátraballagok, felakasztom a seprűt a helyére, konganak a padlón a lépteim. Hallom a férfiak Zaját és a nők csöndjét, sorra érkeznek a gyűlésező terembe. Mindent átjár a szó, Prentissváros. Aztán a saját nevemet hallom, és Violáét és Hildyét. Félelem és gyanakvás kering a Zajban, de valódi elutasítást nem érzek. Több benne a kérdezés, mint a harag (az a Matthew Lyle-féle harag). Ami talán… Talán nem is rossz jel elsőre. – Gyere, Mentcs, falatozkodjunk egyet! – Ogyunk, Todd! – nyargal az ajtó felé Mentcs. – Kíváncsi vagyok, hogy telt Viola napja… Ahogy a bejárat felé indulok, feltűnik, hogy egy darabka Zaj különválik az általános zümmögésből. Egy Zajdarab arrébb sodródik a főáramtól. És a pajta felé közeledik. Az ajtó elé ér. Megdermedek. Egy árnyék jelenik meg az ajtónyílásban. Matthew Lyle. És a Zaja ezt mondja: Nem indulol te sehová fiú!

19. ÚJRA DQNT A KÉS – VISSZA! VISSZA! Vissza! – Mentcs veszett ugatásba kezd. Matthew Lyle macsétáján holdfény csillan. A hátam mögé nyúlok, még munka közben kihúztam hátul a nadrágból az ingem, hogy eltakarja a kést a tokban. Igen, ott van. Ott van a kés, ahogy kell. Kiveszem, és szorosan a combom mellett tartom. – Most aztán nem bír megvédeni öreg mami! – mondja Matthew. Előre-hátra lóbálja a bozótvágót, mintha a levegőt akarná darabokra vágni. – Most aztán nem tudol szoknya mögé bújni! Nem bújhatol el azelől, amit csináltál! – Nem csináltam semmit! – hátralépek. – Az mindegy. Igyekszem eltakarni a Zajomban a mögöttem lévő hátsó ajtót. Hátrálok, ő nyomul előre. – Van nekünk a mi városunkban egy törvényünk! – Nekem semmi bajom magával! – Nekem viszont van teveled, fiú! A Zaja felhergelt, van benne harag jócskán, de nem csak az: valami különös szomorúság is, olyan dühödt fájdalom, szinte a nyelvemen érzem az ízét. És idegesség örvénylik körülötte, talán még pánik is, amit hiába próbál leplezni. Hátrálok egyre, bele a sötétségbe. – Nem vagyok én rossz ember, hallod-e! Van nekem feleségem és kislánykám is – hadarja, mint aki zavarban van. – Biztos vagyok benne, egyikük sem akarja, hogy egy ártatlan fiút bántson… – Hallgass! – kiáltja. Nagyot nyel. Nem biztos benne. Nem biztos abban, amire készül. Mi az eff folyik itt? – Nem tudom, miért dühös rám. De sajnálom, bármi is… A szavamba vág, nem akar végighallgatni. – Mielőtt megfizetel, azt akarom, hogy tudjad… Tudjad meg, te fiú, hogy az én anyám neve Jessica volt! Erre megállok. – Bocsánat, de… – Anyám neve Jessica volt\ – hörgi. Csak tudnám, ez miben érint engem. – Tessék? Nem értem, ezzel mit… – Na figyeljél, fiú! Figyeljél! – üvölti. És tágra nyitja előttem a Zaját. És látom – És látom – Látom, amit mutat nekem. – Ez hazudás… rohadtt nagy hazudás – suttogom. Ezt az egyet nem kellett volna mondanom. Matthew előrevetődik és üvöltve rohanni kezd felém. – Futáás! – kiáltok Mentcsnek, megfordulok és a hátsó ajtó felé szaladok. (Kuss legyen már! Szerinted mennyi esélye van egy vadászkésnek egy bozótvágóval szemben?) Matthew még mindig üvölt, a Zaja utánam robban, elérem a hátsó ajtót, már lököm is kifelé, amikor észreveszem, hogy – Észreveszem, hogy Mentcs eltűnt. Hátrafordulok. Amikor azt kiáltottam, futás, Mentcs épp az ellenkező irányba rohant, és minden csenevész erejével nekiment a felbőszült Matthewnak. – Meentes!

A pajta már teljesen sötét. A mélyéből morgást hallok, majd ugatást és talán rugdosás Zaját. Aztán Matthew fájdalmasan felordít. Mentcs megharapta. Jó kutya. Belevaló kis dög. Ezek után hogy hagyhatnám itt? Visszarohanok, elmosódott kis foltot veszek észre a sötétben, ez biztosan Mentcs, Matthew lábai között ugrál, próbálja elkerülni a macséta csapásait, majd'kiugatja a kis lelkét. – Todd! Todd! Todd! Tán csak öt lépésnyire vagyok tőle, még mindig rohanok, amikor látom, hogy Matthew a két kezébe fogja a kést, és teljes erejéből lesújt vele. A penge beléáll a padlóba. És meghallom-meg. Meghallom Mentcs hang nélküli sikolyát, a puszta fájdalom sikolyát, ahogy vonyítva húzza arrébb magát egy sarokba. Ordítva zúgok rá Matthcw-ra, könyökök és térdek zűrzavarában rántom le magammal, a földre. Fáj, de nem nagyon, mer' teljes testemmel ráesem. Szétgurulunk. Hallom, ahogy felüvölt fájdalmában. Azonnal lábra állok, a kés a kezemben, néhány méterre tőle, most már túl messze vagyok a hátsó ajtótól, a bejáratot meg ő torlaszolja el. Valahol a sötétben Mentcs nyöszörög. A gyűlésező terem felől egyre nagyobb Zaj hallatszik, de most nem van időm ezen gondolkodni. – Nem félek megölni magát! – morgom. Pedig hogyne félnék, nagyon is félek, de abban bízom, hogy olyan gyors és ziháló kettőnk Zaja, hogy nem tudja olvasni a gondolataim. – Akkor ketten vagyunk ezzel így! Elrohan a késéért, rángatja ki a padlóból, kétszer is nekirugaszkodik, de hiába. Én közben Mentcsért futok. Egyre idegesebben keresgélem a bálák és feltornyozott gyümölcsös-kosarak között, miközben Matthew káromkodva cibálja a bozótvágót. A város felől egyre nő a moraj. – Todd! – Mentcs engem hív a sötétség mélyéből. A takarmányos bálák mögül jön a hangja, egy falba vájt fülkéből. – Mentcs! – suttogok be a falszegletbe, de ekkor óriási nyögést hallok, hátrapördülökhátra és látom, hogy Matthew-nak sikerült kiszabadítani a macsétáját. – Todd! – vakkant ijedten Mentcs. Már jön is. Lassú léptekkel, mint akinek már nem sietős a dolog. A Zaja megelőzi és hömpölyög felém, érzem, hogy itt már mit sem ér a józan ész. Teljes testtel a falfülkébe húzódom, és magam elé nyújtom a késem (szerinted van más választásom?). – Elmegyünk innen! Hadd menjek el a kutyámmal! – kiabálom. – Késő – mondja egyre közeledve. – Nem is akarja megtenni, biztosan tudom! – Fogjad be a szád! Kaszálok egyet a késemmel. – Kérem! Én nem akarom magát bántani! – Szerinted úgy nézek én ki, mint aki fél, fiú? Lépésről lépésre közelít. Valahonnan a távolból hatalmas robaj hallatszik, emberek rohangálnak kiáltozva, de mi még a fejünket se mozdítjuk a hang irányába. A fülke mélyébe préselem magam, épp csak beférek. Körbenézek, merre menekülhetnék. Piát innen semerre. Akkor a késemnek kell cselekednie. Muszáj. Még ha egy bozótvágóval kell is szembeszállnia. – Todd – hallom a hátam mögül.

– Semmi baj, Mentcs! Minden rendben! Vajon mennyire hiszékeny egy ilyen kutya? Matthew már majdnem a nyakunkban van. Megmarkolom a késem. Egy méterre tőlem megáll. Olyan közel van már, hogy látom a szeme csillogását a sötétben. – Jessica – kiáltja, és feje fölé emeli a bozótvágót. Hátrarándulok, a késemet előre nyújtom, a testem íjként feszül – És ő késlekedik – Késlekedik – Épp csak addig, míg nekem eszembe jut valami – És a pillanat törtrésze elég hozzá, hogy – Gyors imát hadarok, nehogy ugyanaz a kemény bevonat legyen itt is, mint a hídnál, körbekaszabolok a késemmel és megvan! sikerül elsőre elvágnom a takarmánybálákat tartó köteleket (köszönöm, ó köszönöm!), az egyik rakás már omlik is lefelé. A hirtelen súlyváltozástól a többi kötél is villámgyorsan kilazul, a bálák meginognak, két karomat a fejem fölé emelve gurulok arrébb. Minden szakad és zuhan, döng a pajta, Matthew felordít. Ahogy kilesek a karom mögül, látom, hogy egy bála maga alá temette, az egyik keze kilóg, a macséta kiesett a kezéből. Odalépek, elrúgom a kését, aztán Mentcsért sietek. A lezuhant bálák mögött találok rá, hátul egy sötét sarokban. Odafutok hozzá. – Aú, farkam! – Mentcs! Sötét van, letérdelek mellé, hogy lássak valamit. A farka kétharmad része leszakadt, mindene csupa vér, de még így is próbálja csóválni az istenadta. – Aú,Todd! – Nyugi! Majd csak összerakunk valahogy, cimbora. A hangom és a Zajom közel áll a síráshoz. A megkönnyebbüléstől, hogy csak a farka sérült meg. – Tejólvagy, Todd? – Én jól vagyok, igen. Miközben a fejét simogatom, odakap a kezemhez a fogával, de tudom, hogy csak azért, mer' nagyon fáj neki. Bocsánatkérésképp megnyalja a kezem, aztán újra belemar. – Fáj, Todd! A pajta elejében ekkor megszólal valaki: – Todd Hewitt! Franka az. – Itt vagyok! Minden rendben, csak Matthew-nak elment az esze, és… – elhallgatok, mer' nem is figyel rám. – Azonnilag biztos helyre kell jutnod, Todd kölyök! Legjobb volna, ha… – ahogy észreveszi Matthew-t a bála alatt, elakad a szava. – Itt meg mi történt? Sietve leszedi róla a bálákat, aztán a mellkasára hajol és hallgatja, lélegzik-e még. – Ez történt – mutatok a macsétára. Franka hol Matthew-ra néz, hol rám, az arckifejezését egyáltalán nem értem és azt sem tudom, él-e még Matthew vagy sem (de ezt már soha nem is fogom megtudni). – Megtámadtik a mi városunk, kölyök – mondja és feláll. – Hogy mit csináltak? És kik? – Férfiak. Prentissvárosi férfiak. A csapat, amelyik bennektek üldözitt, mostanilag az egész várost megtámadti! A gyomrom süllyedni kezd. Bele a cipőmbe. – Ezt nem hiszem el! – aztán újra csak ennyit tudok kinyögni: – Ezt nem hiszem el! Franka az arcom figyeli. Ki tudja, mi jár az agyában. – Kérem, ne adjanak ki minket! Mindkettőnket megölnek! Hátrálok előle. – Miféle nőnek nézid te engem? – kérdi a homlokát ráncolva.

– Nem tudom…. Épp ez a gond. – Nem adunk ki nekik, se téged, se Violát! Szó se róla! A többiek is így érzik helyeslőleg. A gyűlésezést nem tudtik befejezni, de azt eldöntöttik, hogy bármi jön, mi megvédünk bennektek. Bár lehet, hogy már most megszegtik az ígérésünk – néz a földön fekvő Matthew-ra. – Hol van Viola? – Odahaza. Gyerünk! Mielőbbileg fedél alá kell juttnid? –mondja ismét tettrekészen. – Várjon! Bekúszom a bálák alá, Mentcset egy félreeső zugban találom összegömbölyödve, a farkát nyalogatja. Amikor meglát, halkan felnyüszít. Puszta nyüszítés, nem beszélés. – Most a karomba veszlek. Ne harapj meg, jó? – Jó, Todd – nyöszörgi. Akárhányszor megcsóválja a csonkot, feljajdul fájdalmában. Lenyúlok érte, karomat a hasa alá csúsztatva felemelem, és magamhoz szorítom. Felnyüszít, nagyot harap a csuklómba, aztán megnyalja. – Jól van, kishaver! Gyengéden magamhoz ölelem és viszem az ajtóig, ahol már vár ránk Franka. Kilépünk a főútra. Mindenfelé emberek rohangálnak, férfiak és nők. Van, aki fegyverrel a kezében a gyümölcsösök felé szalad, mások gyerekeket (hát itt vannak újra ők is, a gyerekek) terelnek a házakba. A távolból fegyverropogás, kiabálás, üvöltözés hallatszik. – Hol van Hildy? – kérdezem kiabálva, de Franka nem válaszol. A bejárati lépcsőhöz érve megismétlem a kérdezést: – Mi van Hildyvel? – Harcolni indult – mondja Franka ajtónyitás közben, rám se nézve. – Az ő tanyájukat érhetti el elsőbbilcg a hadsereg, akkor még Tam is otthon volt… – Ezt nem hiszem cl! – ismétlem bárgyún, mintha ez a szöveg bármin is változtatna. Amint belépünk a házba, Viola vágtázik le az emeletről. – Mi tartott ilyen sokáig? Nem tudom, melyikünktől kérdi ezt, Frankától, vagy tőlem, de ahogy meglátja Mentcset, megdermed. – Hozz gyorsan kötszert! Abból a klassz fajtából, tudod! Bólint és visszarohan a felső szintre. – Ti két kölykök itt maradói! És elő ne merjetik bújni, bármi is történjik! – fordul hozzám Franka. – De hisz' nekünk menekülnünk kell! Ki kell jutnunk innen? –nézek rá értetlenül. – Nem, Todd kölyök, ha Prentissváros tényleg rátok vadászik, az épp elég ok rá, hogy megvédink bennektek. – De fegyvereik vannak… – Nekünk is! A mi városunk semmiféle prentissvárosi csapat nem foglalhat! el! Viola a táskájával tér vissza, amiben kötszer után kutat. – De Franka… – Maradjatik itt! Megvédink bennektek! Mindkettőtiket. Szigorúan néz ránk, azt kérdezi a pillantásával, bízhat-e bennünk, szót fogadunk-e, aztán elfordul és kimegy az ajtón. Megy, hogy megvédje a városát. Egy pillanatig a csukott ajtóra bámulunk, de Mentcs nyöszörögni kezd, leteszem a földre. Viola téglalap alakú kötszert vesz elő. – Nem tudom, jó-e ez kutyáknak. – Jobb, mint a semmi. Viola közben a szikével levág egy kis gezcsíkot, és Mentcs meggyötört farkára tekeri, aki morog és nyalogat, miközben én lefogom. Viola szorosan bebugyolálja az egész

csonkot, de abban a pillanatban, ahogy elengedem, Mentcs azonnal rágcsálni kezdi a kötést. – Hagyd abba! – Viszket. – Lököttkuty. Nyamvadtt, lökött kutya – vakargatom a füle tövét. Viola is simogatja és próbálja megakadályozni, hogy lerágja magáról a kötést. Egy hosszú pillanat múlva halkan megszólal: – Szerinted biztonságban vagyunk itt? – Nem tudom. Újabb távoli robbanásokra ugrunk talpra. Fokozódik a kiabálás és a Zaj. – Hildynek nyoma veszett, mióta elkezdődött ez az egész. –Tudom. Újabb csönd. Mentcset simogatjuk, tán már túlsimogatjuk. Még nagyobb a hangzavar a gyümölcsös felől. De olyan messzinek tűnik, mintha igaz se lenne. Viola újra megszólal: – Franka azt mondta, ha végigmegy az ember a folyó mentén, előbb-utóbb Havenbe jut. Ránézek. Azon gondolkodom, hogy érti ezt. De azt hiszem, értem. – Te el akarsz menni innen. – Úgyis üldözni fognak minket. Csak veszélybe sodorjuk magunk körül az embereket… Szerinted abbahagyják, ha már eddig eljutottak? Igaza van. Én is ezt gondolom. Nem mondom ki hangosan, de így van. – Azt mondták, meg tudnak védeni minket. – És ezt te elhiszed? Nem mondok semmit. Matthew Lyle-ra gondolok. Ezek után nem gondolom, hogy itt biztonságban vagyunk. – Szerintem mi sehol nem vagyunk biztonságban. Sehol a nyamvadtt világon! – Todd, nekem kapcsolatba kell lépnem az űrhajómmal! Híreket várnak tőlem… – mondja szinte könyörögve. – És emiatt képes vagy belerohanni az ismeretlenbe? –Te is ezt akarod, tudom. Félrefordítja a fejét, úgy folytatja. – Mehetnénk együtt… Ránézek. Próbálom látni, próbálom tudni. Tényleg, igazán tudni akarom. Nem szól semmit. Csak néz. És nekem ennyi elég. – Indulás! Egyetlen szó nélkül összepakolunk, felveszem a hátizsákom, ő a vállára kanyarítja a táskáját, Mentcs is feláll és kilépünk a hátsó ajtón. Ilyen egyszerű. Ismét úton vagyunk. Jobb így Farbranch-nak is, százszor jobb. És ki tudja: talán számunkra is biztonságosabb. Helyesen tesszük, amit teszünk? Azok után, amit Hildy és Franka ígértek nekünk, nehéz itthagyni ezt a helyet. De elmegyünk. Elmegyünk és kész. Legalább mi magunk döntünk így, és nem valaki más. Különben se szeretem, ha más mondja meg, mit kell tennem. Még akkor se, ha jót akar. Odakinn már besötétedett, mindkét hold fényesen ragyog az égen. Most már senkifigyelkedése nem ér utol minket a városból. Most már senki nem állíthat meg minket. Egy kis hídhoz érünk, ami a város patakja fölött vezet. – Milyen messze van Haven? – kérdezem súgva a hídon. – Messze – súgja vissza. – Milyen messze van az a messze? Egy pillanatig nem szól. Megismétlem a kérdezést: – Milyen messze?

Nem néz a szemembe, úgy válaszol: – Néhány heti járásra innen. – Néhány hét?! – Szerinted hová máshová mehetnénk? Erre nem van válaszom. Megyünk tovább. A patakon túl az út egy távoli domb felé vezet. Azt tervezzük, ezen az úton megyünk tovább, hogy gyorsan kijussunk a városból, aztán majd délnek tartva újra megkeressük a folyót, és azt követjük tovább. Ben térképe Farbranch-nál véget ér, így mostantól csak a folyó számunkra az egyetlen biztos pont. Olyan sok kérdezés kísér bennünket Farbranch óta, amikre talán soha nem is kapunk már választ. Miért tett meg annyi kilométert a Mesterpolgár az embereivel? Miért rohan le miattunk egy egész várost? Miért üldöznek még mindig minket? Miért vagyunk nekik olyan rohadtt fontosak? Mi történt Hildyvel? Megöltem Matthew Lyle-t? És amit a Zajában mutatott nekem, az mennyire igaz? Mi történt valójában Prentissvárosban? – Tényleg, mi történt ott valójában? – kérdezi Viola, miközben gyors léptekkel kaptatunk fel egy ösvényen. – Semmi! És hagyd abba az engem-olvasást! Abban a percben, ahogy felérünk a dombtetőre, fegyverropogás hallatszik. Megállunk, visszanézünk. És meglátjuk-meg. (Meglátjuk, bémeg.) – Úristen! – sóhajtja Viola. A két hold fénye beragyogja a völgyet, a farbranchi házaktól egész a dimbes-dombos gyümölcsösökig ellátni. Es látjuk, hogy farbranchi férfiak és nők rohannak lefelé a dombon. Menekülnek. A dombtetőn öt, tíz, tizenöt férfi bukkan fel lóháton. A lovasok csakis a Mesterpolgár lovasai lehetnek. Mögöttük öt fős sorokban fegyveres férfiak menetelnek. Ez tényleg nem csak egy csapat. Egyáltalán nem. – Egész Prentissváros itt van. Ügy érzem, megnyílik a talpam alatt a föld. – Itt van minden egyes rohadtt prentissvárosi férfi. Háromszor annyian, mint ahányan összesen Farbranch-ban laknak. Háromszor annyi fegyverrel. Lövéseket hallunk. Miközben menekülnek vissza az otthonukba, a férfiak és a nők elesnek. Ezek könnyedén elfoglalják a várost. Nem telik bele egy óra, és övék az egész. Igaz volt a hír. A hír, amit Franka hallott. És igaz volt a szó is. Ez tényleg hadsereg. Egy egész hadsereg. Egy egész hadsereg üldöz engem és Violát.

IV. RÉSZ

20. A HADSEREG A BOKROK MÖGÉ bújunk. Sötét van, a hadsereg a völgy túloldalán menetel, nem tudhatják, hogy mi idefönn vagyunk Violával, és lehetetlen, hogy meghallják a Zajom ebben az őrült hangzavarban, de mi mégis-mégis-mégis elbújunk (te is elbújnál). – Sötétben is lehet látni a távcsöveddel? – kérdezem súgva. Válaszul előkapja a táskájából, és a szeméhez emeli. – Mi történik itt? Kik ezek? – kérdi a távcső gombjait nyomogatva. – Ez itt maga Prentissváros. Szerintem az egész rohadtt város minden egyes lakója itt van. Kinyújtom a kezem a távcsőért. Egy-két pillanatig még magánál tartja, aztán odaadja. – De minek jöttek ide mind? – Most megfogtál. A távcsövön van éjszakai funkció, bekapcsolom, az egész völgy fluorexáló zöldben látszik. Látom, ahogy a domb felől lovasok vágtáznak a város felé és lövöldöznek útközben. És látom azt is, hogy a farbranchi emberek néha visszalőnek, de leginkább csak hullanak. Leginkább csak meghalnak. A prentissvárosi hadsereg célja nem a túszszedés, ez nem kérdezés. – El kell innen tűnnünk, Todd! – Aha – válaszolom még mindig a távcsőbe nézve. Nehéz felismerni az arcokat így zöldben. Megnyomok néhány gombot, megtalálom, melyik hozza őket közelebb – És kit látok meg először? Naná, hogy ifjú Prentisst. Az élen lovagol, és ha épp nem van más lőnivalója, akkor a levegőbe lődöz. Aztán ott van Morgan és Collins, néhány farbranchit kergetnek be az élelmiszer-raktárba, puskával lőnek rájuk hátulról. Ott van O'Hare is, meg a Mesterpolgár többi gyanús embere lóháton: Edwin, Henratty, Suliivan. Es persze Hammar, ilyen messziről is látszik a gonosz fluorexáló vigyor a képén, ahogy a nőkre lövöldöz, akik kisgyerekekkel a karjukban menekülnek – Elfordítom a fejem, hogy ki ne hányjam a nagy semmit, amit vacsorára ettem. A gyalogos férfiak is a város felé menetelnek. Az első, akit felismerek közülük, a boltos Phelps. Fura így látni, soha nem hittem volna róla, hogy fegyvert fog. Ott van az orvos Baldwin is, meg Fox. És Cardiff, aki a legjobb tejesemberünk volt. Es Tatc. Neki égették el a legtöbb könyvét, amikor a Mesterpolgár törvényileg kitiltotta őket. És Kearney, a molnár, aki a város gabonáját őrölte, szelíden beszélt velünk, és minden fiúnak fajátékot készített születésnapjára. Fel nem foghatom, mit keresnek ezek mind egy hadseregben. – Todd – Viola a karomnál fogva húzni kezd. Nem tűnnek boldognak ezek a menetelő emberek. Eltökéltek, hidegek és félelmetesek, de nem úgy, mint Hammar. Inkább olyanok, mint akikből kihalt minden érzelem. Csak mennek és mennek előre. És lövöldöznek. És törik be sorban az ajtókat. – Ez Gillooly. Még a sült húst se bírta felvágni a tányérján – szólalok meg távcsővel a szemem előtt. – Todd! Menjünk innen! Érzem, hogy a bokrok felé húzódik. Mi folyik itt? Prentissváros a legocsmányabb hely, amit csak el tudsz képzelni, de hogyan változhat át hirtelen hadsereggé? Hogyan? Egy csomó rossz ember él

Prentissvárosban, de azért nem mindenki rossz. Nem mindenki. Gillooly például olyan szomorú látvány puskával, hogy belefájdul a szemem, ahogy ránézek. Aztán persze megértem. Ott jön a válasz mindenre. A Mesterpolgár. Úgy galoppozik ott, mint aki éjjeli kiruccanásra ment. Mégcsak fegyvere sem van, egyik keze a kantárszáron, a másik lazán maga mellett. Úgy figyeli Farbranch összeomlását, mint aki videófilmet néz. És még csak nem is túl izgalmas filmet. Hagyja, hogy a többiek végezzék helyette a piszkos munkát, ő már annyira nagyfőnök, hogy senkinek eszébe sem jut felvetni, hogy akár csak a kisujját is megmozdítsa. Hogy képes ennyi embert rávenni arra, hogy azt tegye, amit akar? És hogy bír félelem nélkül lovagolni? Golyóálló a bőre? –Todd, esküszöm, én most már elindulok nélküled – hallom Violát a hátam mögül. – Ne! Még egy perc! Egyik arcról a másikra siklóm a távcsővel. Egyik prentissvárosi férfit nézem a másik után. Most éppen egy várost támadnak meg, aztán újra utánunk vetik magukat, ez egész biztos. Amint rájönnek, hogy nem vagyunk a városban, utánunk jönnek. Tudnom kell, kik az üldözőink (értesz). Tudnom kell. Egyik arcot nézem a másik után, ahogy menetelnek, lövöldöznek, gyújtogatnak. Ott vannak mind: Wallace, Asbjornsen, St James, Belgraves, idősebb Smith, ifjú Smith, a Kilencujjú Smith, még Marjoribanks is ott menetel, bicegve és tántorogva ugyan, de megy és megy, csak megy előre. Prentissvárosi férfiak prentissvárosi férfiak mögött. Belesajdul a szívem, ahogy egyenként felismerem őket. Valami porrá zúzódik odabenn. – Ők nem vannak itt – suttogom szinte csak önmagamnak. – Kik nincsenek itt? – Annak! Nem vannak! – vakkantja Mentcs a farkát nyalogatva. Ők nem vannak itt. Sem Ben, sem Cillian. Ez azért jó, nem? Ők soha nem lépnének be egy gyilkos hadseregbe. Még szép. Ők nem. Ha egész Prentissváros benne van, ők akkor se. Soha nem tennének ilyet. Soha, de soha, történjék bármi. Mer' ők jók. Jó emberek. Cillian is. Viszont ha igaz, hogy nem vannak itt, akkor valami másnak is igaznak kell lennie – Hogy ha itt nem vannak, akkor máshol sem vannak. És most figyelj és tanuld meg ezt is: soha semmi jó nem történik az életben anélkül, hogy ne követné valami velejéig rossz. Remélem, nagyszerűen harcoltak. Remélem, nem adták olcsón az életüket. Elveszem az arcom elől a távcsövet, lehajtom a fejem, megtorlóm a szemem az ingujjammal. Hátrafordulok és visszaadom Violának a tácsövet. – Mehetünk. Kissé vonakodva veszi el, mintha nem akaródzna neki elindulni. Biztos' látta a Zajomban, hogy – Aztán csak ennyit mond: – Sajnálom, Todd. – Nem újdonság – mondom a földnek és megigazítom a hátizsákom. – Induljunk, mielőtt még nagyobb bajt csődítek a nyakunkba. Leszegett fejjel lépek a dombra vezető ösvényre. Aztán begyorsítok, Viola utánam, Mentcs is lohol, próbál nem odakapdosni a farkához futás közben. Viola kisvártatva utolér és lihegve kérdezi: – Láttad őt?

– Aaront? Bólint. – Nem láttam. Tényleg, őt nem láttam. Pedig valahol elől kellett volna lennie. Egy pillanatig hallgatunk, azon gondolkodunk, jó-e ez nekünk vagy sem. A völgynek ezen a felén szélesen tekereg fel az út a domboldalra. Végig a sötétebb oldalon maradunk, mer'bár csak a holdak világítanak, így is tisztán kirajzolódik az út mentén az árnyékunk. Túl sok a fény a meneküléshez. Bár én még soha nem láttam Prentissvárosban éjszakai funkciós távcsövet. De ez semmit nem jelent, mer'hadsereget se láttam, és most tessék. Violával nem beszélünk össze, mégis egyszerre görnyedünk le futás közben, hogy minél kevésbé láthassanak minket. Mentcs előttünk rohan, orrával a földet szaglászva ugat: – Re! Re! Erre! Mintha mindenkinél jobban tudná, merre kell menni. És egyszer csak – Egyszer csak kettéágazik az út a dombtetőn. Ezt add össze. – Hoppá, affranc! – szólalok meg. Az egyik ága balra, a másik jobbra tart. (Hisz' elágazás, nem?) – A patak is, a folyó is mindig jobbra estek tőlünk, mióta elhagytuk a hidat, úgyhogy szerintem jobbra kell mennünk, ha a folyóhoz akarunk eljutni – mondja Viola. – De a másik utat mintha többet használnák. így is van. Balfelé az út simább, talán kordék koptatták simára. A jobb oldali keskenyebb, mindkét oldalon magas bokrok szegélyezik és bár sötét van, érezni, hogy porosabb is. – Mondott neked valamit Franka az útelágazásról? A vállamon át visszanézek a völgy felé, mely mögöttünk terül el a mélyben. – Egy szót se. Viola is a völgy felé figyel. – Csak arról mesélt, hogy Haven volt az első város, amit a bolygón alapítottak. Aztán az emberek nyugat felé vándoroltak, és a folyó mentén egyre több új kolóniát hoztak létre. Prentissváros a legtávolabbi, előtte fekszik Farbranch. A jobb oldali útra mutatok. – Ez valószínűleg a folyóhoz vezet. Aztán balra lendítem a karom: – Ez meg Havenbe visz. Azt hiszem. – Szerinted ők mit gondolnak, melyiken megyünk tovább? – Döntenünk kell. Most azonnal! – Menjünk jobbra! – mondja Viola. Másodszorra inkább kérdezi: – Menjünk jobbra? Robbanás rázza meg a környéket, összerezzenünk. Farbranch felett gomba alakú füstfelhő emelkedik. Lángokban áll a pajta, amiben egész nap dolgoztam. Lehet, hogy ha a bal oldali utat választjuk, másképp alakul a történetünk. Lehet, hogy mindaz a sok rossz, ami ránk vár, végül nem történik meg. Lehet, hogy a bal oldali út végén boldogság vár ránk, egy meghitt hely, ahol az emberek szeretnek minket. Ahol nem van Zaj… és csönd sem van. Csak jó sok ennivaló. És senki nem hal meg, senki nem hal meg és soha, de soha senki nem hal meg. Talán. (De kétlem.) Mindent lehet rám mondani, de szerencsés biztos nem vagyok. Meghozom a döntést. – A jobb jobb lesz. Legyen a jobb. Rohanni kezdünk a jobb oldali úton, Mentcs a sarkunkban. Előttünk egy poros út a sötét éjszakában, mögöttünk egy hadsereg és pusztulás. És mi futunk.

Viola és én. Egymás mellett. Rohanunk és rohanunk, aztán amikor nem bírjuk tovább, félig futva gyalogolunk, aztán újra rohanni kezdünk. Farbranch hangjai hamarosan elenyésznek mögöttünk, már nem hallunk mást, csak a saját lépteinket, az én Zajomat és Mentcs ugatását. Ha volt is éjjeli teremtlény köröttünk, mind elbújt ijedtében. Talán jobb is. – Nem mondta Franka, mi a következő település neve? – zihálom félórányi őrült tempójú gyalogolás után. – Napfényes Fényszóró – mondja krákogva, zihálva Viola. –Ja nem, Ragyogó Napfény. Illetve… azt hiszem Ragyogó Fény. Vagy Ragyogó Fényszóró? – ráncolja a homlokát. – Sokat segítettél, koszi. – Várj csak! Megáll az ösvényen, előrehajol, hogy levegőhöz jusson. Én is megállok. – Nekem most azonnal víz kell – mondja aztán. Széttárom a karom, azzal a mozdulattal, hogy: És akkor mi van? – Nekem is. Miért, van nálad? Rám néz, felvonja a szemöldökét. –Ajaj! – Igen. Eddig végig mellettünk volt a folyó. – Meg kéne keresnünk. – Szerintem is. Mély lélegzettel újra futásnak erednék, de megállít. –Várj,Todd! Gondolkodtam. – Aha. És? – A településről, tudod. Ragyogó Napfényről vagy micsodáról. –És? – Ha úgy vesszük… – kezdi. A hangja megcsöndesedik, megtelik szomorúsággal. Kényelmetlenül érzem magam. – Ha úgy vesszük, egy hadsereget vittünk a farbranchiak nyakára. A szám kiszáradt. Megnyalom. Tudom, mire gondol. – Neked kell figyelmeztetned őket – mondja halkan a sötétségnek. –Todd, sajnálom, de… – Ezentúl egyetlen településre se tehetjük be a lábunkat. – Hát nem. – Havenig biztos nem. – Havenig biztos nem. Reménykedjünk benne, hogy elég nagy város ahhoz, hogy felvegye ellenük a harcot. Ez van. Ha esetleg túl jó dolgunkba' elfelejtettük volna, most újra az eszünkbe kell vésnünk, hogy egyedül vagyunk. Igazán, teljességgel egyedül. Én, Viola és Mentcs. Egyetlen társunk a sötétség. Senki sem segíthet nekünk az úton. És amennyire én a szerencsénket ismerem – Gyorsan behunyom a szemem. Todd Hewitt vagyok – gondolom. Ma éjféltől már csak 27 nap választ el attól, hogy férfi legyek. Anyám és apám fia vagyok, nyugodjanak békében. Ben és Cillian fia is vagyok, nyugodja… – Todd Hewitt vagyok. – Viola Eade vagyok – szólal meg Viola. Kinyitom a szemem. Felém nyújtja a kezét, tenyérrel fölfelé. – Ez a vezetéknevem. Eade. E-A-D-E – betűzi hangosan. Egy pillanatra az arcára nézek, aztán a kinyújtott kezére. A kezembe fogom az övét és a magaméba zárom. Egy másodperccel később elengedem.

Egy vállmozdulattal helyére rázom a zsákot, hátranyúlok, megtapogatom a kést, rápillantok szegény, lihegő, csonkolt-farkú Mentcsre, aztán elkapom Viola tekintetét és megismétlem: – Viola Eade. Bólint. És rohanunk újra, rohanunk újra. Bele az éjszakába.

21. A VILÁG KINYÍLIK – DE HOGY LEHET ilyen messze? Ennek semmi logikus értelme nincsen – mondja Viola. – Miért, másféle értelme talán van? Rosszallón néz rám. Én is rá. Fáradtak vagyunk és egyre fáradunk, próbáljuk elfelejteni, amit Farbranch-ban láttunk, gyalogolunk és futunk már vagy egy fél éjszakája, de a folyónak még mindig semmi nyoma. Kezdek attól félni, hogy rossz úton jöttünk, de már nem tehetünk semmit. Már nem van visszaút. – Már nincs visszaút – hallom a ziháló Violát a hátam mögül. Hátrapördülök, nagy szemekkel nézek rá. – Két szempontilag is hibás, amit mondasz. Először is: errefelé senki nem fog rajongani érted, ha állandóan mások Zajában turkálsz. Összefonja maga előtt a karját, vállat von. – És a másik szempontilag? – A másik meg az, hogy… jócskán úgy beszélek, ahogy nekem tetszik. – Na igen, ez nekem is feltűnt. A Zajom felerősödik, nagy levegőt veszek, de Viola hirtelen lepisszeg. Valamit a hátam mögött figyel, a szeme felcsillan a holdfényben. Igen: ez a folyó hangja. – Jó! Jó! Jó! jó! – ugat Mentcs. Lerohanunk-le az útról, kanyarodunk egyet, futás le egy lejtőn, újabb kanyar és ott a folyó. Szélesebb, sekélyebb, lassúbb, mint amikor utoljára láttuk, de ugyanolyan nedves. Szó nélkül rogyunk térdre a sziklás parton és iszunk-iszunk-iszunk. Mentcs a hasáig gázol a vízbe, úgy lefetyel. Viola mellettem iszik, érzem a csöndjét. Ez azért kétirányú dolog. Ilyenkor, amikor egyedül vagyunk, messze a többiek beszédfolyásától, a települések Zajától, ő tisztán hallja a Zajom, ez tiszta sor, de én is olyan erővel hallom a csöndjét, mint egy üvöltést. És ez a csönd az elképzelhető legnagyobb szomorúságot hívja elő bennem, szinte arra vágyom, hatoljon belém, legszívesebben magamba zárnám vagy belefúrnám magam, hadd tűnjek el benne örökre. Hadd tűnjek el a semmiben – Milyen megkönnyebbülés volna. Milyen áldott megkönnyebbülés. – Nem tudlak nem hallani téged, tudod? Amikor nyugalom van körülöttünk és csak ketten vagyunk – feláll, kinyitja a táskáját. – Én meg nem tudlak hallani téged. És persze neked nem számít, hogy ez nekem… Odafüttyentek Mentcsnek. – Ki a vízből! Kígyó lehet benne! Mentcs belemeríti a hátsóját a vízbe, és addig riszál előre-hátra, míg a kötése leázik és ellebeg a víz tetején. Aztán kiugrik és nyalogatni kezdi a csonkot. – Na mutasd csak!

– Todd! – vakkant egyetértőn, ám amikor a közelébe érek, farkát behúzza a hasa alá, amennyire az új hossza engedi. Finoman kiemelem onnan, miközben ő egyre ezt morogja az orra alá: – Rokk, Rokk! Farok! – Amindenit! Úgy tűnik, ez a hiper-szuper kötszer kutyákra is hat… Viola most két lapos korongot halász elő a táskájából, a hüvelykujjával megnyomja őket, műanyag kulacs lesz belőlük. A folyópartra térdel, teletölti őket, és az egyiket odadobja nekem. – Köszi – vetem oda, de nem igazán nézek rá. Állunk a parton, letörölgeti a vízcseppeket a kulacsáról, aztán elpakolja a táskájába. Valahogy úgy csöndes most, hogy tudom: fontos dolgot készül mondani. Végül rám néz. – Nem akarlak megbántani… De azt hiszem, itt az ideje, hogy elolvassam a térképen lévő szöveget. Még a sötétben is érzem, hogy elvörösödök. A következő pillanatban már vitába is lendülnék vele, aztán csak felsóhajtok. Fáradt vagyok, késő van, menekülünk, és ráadásul mit szépítsük: igaza van. Puszta rosszindulat lenne, ha nem ismerném el, hogy jócskán igaza van. Ledobom a zsákom, előveszem a könyvet, és előbányászom a térképet a borító alól, és rá sem nézve, odaadom neki. A zseblámpájával a lapra világít, úgy forgatja, hogy látszódjon Ben üzenete. Meglepődöm, amikor hangosan olvasni kezd, mer' nem változtatja el a hangját, mégis olyan, mintha Ben beszélne hozzám, és az ő hangja szállna a folyó felett, Prentissvárostól visszhangozva idáig. Mintha a mellkasomba markolnának. „Menj végig a folyó mentén, kelj át a hídon és a Farbranch nevű településig jutsz. Ott majd szívesen fogadnak ez emberek.” – így is volt – jegyzem meg. – Nagyjából… Viola folytatja: „Sajnálom, de sok dolgot nem tudsz még a történetünkről, Todd. Ha nem így lenne, nagy veszélybe kerülnél. Az ártatlanságod az egyetlen esélyed arra, hogy szívesen lássanak? Érzem, még jobban elvörösödök. Szerencsére túl sötét van hozzá, hogy Viola észrevegye. ,Anyád könyvéből sok mindent megtudsz majd, de most az az elsődleges, Todd, hogy figyelmeztesd a szélesebb világol. Prentissváros menetre kész. A tervek évek óta készen állnak, már csak arra vár mindenki, hogy az utolsó fiú is férfivá váljon.” Viola felnéz. – Ez vagy te? – Igen. Én vagyok a legfiatalabb fiú a városban, huszonhét nap múlva leszek tizenhárom éves. A prentissvárosi törvény szerint hivatalosan akkor lesz belőlem férfi. Egy pillanatra önkéntelenül is eszembe jut, mit mutatott nekem Ben – Hogy a törvény szerint hogyan lesz egy fiúból – Eltakarom a Zajom, és gyorsan folytatom: – De azt nem értem, miért mondja Ben, hogy csak erre várnak. A Mesterpolgár be akarja venni Farbranch-ot és ki tudja, azon kívül még mit. Szillian és én…” – Killian-ek kell ejteni. Kával, nem ésszel. „Killian és én próbáljuk addig húzni a dolgot, ameddig csak tudjuk, de nem leszünk képesek megállítani őket. Farbranch veszélyben van, és neked kell figyelmeztetned őket. Mindig, de mindig emlékezz arra, hogy saját fiúnkként szeretünk téged. Életünk legnehezebb pillanata, amikor el kell küldenünk. Ha csak egy parányi esély is van rá, még

találkozunk az életben. De előbb olyan gyorsan, ahogy csak tudsz, el kell jutnod Farbranch-ba. És ha megérkeztél, neked kell figyelmeztetned őket. Ben.” – Az utolsó rész alá van húzva – néz fel Viola. – Tudom. Elallgatunk egy darabig. Mintha szemrehányás lenne a levegőben, de lehet, hogy csak belőlem jön. Mit lehet azt tudni egy csöndes lánynál? – Az én hibám. Az egész az én hibám. Viola még egyszer elolvassa magában a szöveget. – El kellett volna mondaniuk. Hogyan várhatták el tőled, hogy olvasd el, ha egyszer nem tudsz olvasni? – Ha elmondták volna, Prentissváros meghallotta volna a Zajomban, és azonnal rájönnek, hogy mindent tudok. Nem lett volna semmi előnyünk velük szemben. A szemébe nézek, aztán elfordítom a tekintetem. – Egyszerűen oda kellett volna adnom valakinek, aki tud olvasni. Ben jó ember… Lehalkítom a hangom. – …volt. Összehajtja a térképet, nekem nyújtja. Már felesleges ugyan, de azért óvatosan visszadugom a borító alá. – Felolvashatom neked anyukád könyvét… Ha szeretnéd. Továbbra is háttal neki, beteszem a könyvet a hátizsákba. – Mennünk kell! Túl sok időt veszítettünk? –Todd… – Egy egész hadsereg üldöz minket. Nem van idő olvasásra. Újra útra kelünk, futunk és futunk, amíg csak bírunk, a lusta és hideg nap hajnalban úgy ér minket, hogy még mindig egy szemhunyást sem aludtunk, méghozzá úgy nem aludtunk, hogy az előző napot végigdolgoztuk. És lehet, hogy egy hadsereg van a sarkunkban, de most már gyalogolni is alig bírunk. Mégis megyünk tovább, egész délelőtt. Az út továbbra is a folyóparton vezet, ahogy reméltük. A táj egyre laposabb köröttünk, nagy rétek terülnek az alacsony dombok aljában, mögöttük újabb dombok tűnnek elő, északra még hegyeket is látunk a messziben. Csak a puszta természet, míg a szem ellát. Se kerítés, se termőföldek, semmi, ami lakott településre vagy emberi életre utalna, leszámítva ezt a poros utat. Ez nekünk most jól jön, de azért mégiscsak fura. Ha nem irtották ki teljesen az ÚjVilágot, akkor hová tűntek az emberek? Amikor a következő poros kanyar után megint csak újabb poros kanyar fogad minket, meg a jó nagy semmi, Violához fordulok. – Mit gondolsz? Szerinted jó irányba megyünk? Viola elgondolkodva mormolja: – Apám mindig azt mondta: „Csak előre van, Viola, csak kifelé vagy felfelé.” – Csak előre van… – ismétlem. – „… csak kifelé és felfelé”. – Milyen ember volt az apád? Lehajtja a fejét, a lába elé néz, oldalról csak egy félmosolyt látok az arcán. – Olyan volt az illata, mint a friss kenyéré. Újra nekilódul, nem szól többet. A délelőtt lassan délutánba fordul, még mindig semmi változás. Futunk, ha bírunk, és csak akkor pihenünk, ha már nem bírunk tovább futni. A folyó egyhangú és szabályos marad, akár a zöld-barna táj körülötte. Kéksolymokat látok a magasban, zsákmány után köröznek, semmi más életjel. – Milyen üres ez a bolygó – jegyzi meg Viola, amikor megállunk egy rövid ebédszünetre. Néhány sziklának dőlve eszünk, melyek a felgyűlt fadarabokkal együtt természetes gátat képeznek a folyóban.

– Szerintem meg túlságosan is tele van, hidd el – mondom egy sajtdarabot rágva. – Elhiszem. Csak arra célzok, hogy most már értem, miért akartak itt letelepedni az emberek. Sok a megművelhető föld, sok a lehetőség az újrakezdésre. – Mmm. Lehet, hogy tévednek – felelem még mindig a falatot rágva. Viola a nyakát masszírozza és közben Mentcset figyeli, aki a gát peremét szimatolja, talán a fatakácsok nyomát érzi az orra, akik egykor otthonukká munkálták. – Miért számít errefelé egy tizenhárom éves fiú már férfinak? – Mi van? – kapom fel a fejem csodálkozva. – A térkép szövege, tudod. Hogy a város csak arra vár, hogy a legutolsó fiúból is férfi legyen … Miért kell erre várni? – ÚjVilágban mindig is így volt. Állítólag a Szentírásban is ez áll. Aaron folyton arról papolt, hogy ezen a napon szimbólumosan eszel a Tudás Fájáról és ártatlanból bűnössé válsz. Furán néz rám. – Ez elég durván hangzik. Vállat vonok. – Ben szerint egy elszigetelt bolygón élő közösségnek minél előbb szüksége van minden egyes felnőttre. Tizenhárom évesen itt már komoly felelősséget kell vállalnunk a dolgokért. Egy kóbor kavicsot dobok a vízbe. – Engem ne kérdezz! Én csak annyit tudok, hogy tizenhárom évesen tartjuk a nagy születésnapot. Tizenhárom év, vagyis tizenháromszor tizenhárom hónap. – Tizenhárom hónap? – kérdezi csodálkozva. Bólintok. – Dc hiszen egy évben csak tizenkét hónap van! – Dehogyis! Tizenhárom! – Itt talán igen, de ahonnan én jövök, ott tizenkettő. Nagyot pislantok. – Az újVilági évben tizenhárom hónap van – ismétlem újra, de kezdem magam kicsit hülyén érezni. Viola most számolgatni kezd. – Szóval attól függően, meddig tart egy nap, vagyis egy hónap ezen a bolygón, te már úgy… tizennégy éves lehetsz. – Itt nem így megy. Egyre zordabban válaszolok, nem igazán van kedvemre a téma. – Huszonhét nap múlva leszek tizenhárom éves és kész! De ő még mindig számol. – Egész pontosan tizennégy éves és egy hónapos leszel. Ezek szerint nem teljesen egyértelmű, ki hány éves itt… – Huszonhét nap van hátra a szülinapomig. Vita lezárva – tartok ki a végsőkig. – Na gyere! Túl sok időt fecséreltünk beszélés re. Felállók és veszem a hátizsákom. Még nem egészen tűnik el a nap a fák koronája mögött, amikor feltűnik a civilzáció első jele: egy elhagyott vízimalom áll a folyóparton, a teteje rég leégett. Jó ideje anélkül gyaloglunk, hogy egymáshoz szólnánk, most se nagyon figyeljük, van-e veszély, egyenesen besétálunk a malomba, ledobjuk a táskákat a fal mellé, és elnyúlunk a földön, mintha a legpuhább ágy lenne. Mentcs fáradhatatlanul rohangászik ide-oda, minden gaz felett felemeli a lábát, amik a repedezett padlódcszkák közül bújnak elő. – Aú, a lábam! – szisszenek fel, ahogy lehúzom a cipőm és öt, sőt hat verhólyagot számolok össze. Viola kimerülten sóhajt a szemközti falnál. – Muszáj aludnunk! Még akkor is, ha… – Tudom. – Meghallod, hajönnek?

– Meghallom, persze. Ügy döntünk, felváltva alszunk. Ahogy kimondom, hogy majd először én virrasztok, Viola épp csak jóccakát kíván és már alszik is. Nézem őt az egyre gyengülő fényben. Hildynél mosakodtunk utoljára, az eredmény rég odalett, az arca kosztól maszatos, a szemei alatt sötét karikák, a körmei mocskosak, és nyilván én is ugyanígy nézek ki. Elgondolkodom. Még csak három napja ismerem őt. Három keskeny nap az életemből, mégis mintha semmi sem történt volna velem előtte. Mintha nem lett volna más az életem, csak egy jó nagy hazudás, ami arra vár, hogy leleplezzem. Nem, nem is mintha, tényleg minden csak hazudás volt. Az igazi élet csak most kezdődik számomra: menekülni biztonság és válaszok nélkül. Rohanni csak rohanni és rohanni. Kortyolgatom a vizet, és közben hallgatom a tücsökciripelést: Szex, szex, szex. Azon gondolkodom, milyen lehetett Viola élete ez előtt a három nap előtt? Milyen lehet egy űrhajón felnőni? Egy olyan helyen, ahol soha nem van új arc. Egy olyan helyen, amit soha nem hagyhatsz el. Kicsit hasonló lehet (ha belegondolsz) Prentissvároshoz: ha egyszer lelépsz onnan, soha többé nem térhetsz vissza. Violára nézek. Ő azért végül mégis csak lelépett és hét teljes hónapot töltött kint az apukájával és anyukájával azon a kis űrhajón, ami lezuhant. Csak tudnám, minek. – Mindig küldenek előre felderítő űrhajót, ami helyi kutatásokat végez, és megkeresi a legjobb leszállóhelyeket – mondja anélkül, hogy felülne vagy felém fordulna. – Mellesleg elárulnád, hogyan lehet egy Zajjal teli világban normálisan aludni? – Meg lehet szokni. De miért kell ilyen sok idő? Hét hónap? Elcsigázottan takarja el a szemét. – Ennyibe telik, míg az első tábort felállítjuk. Nekem és a szüleimnek az volt a feladatunk, hogy leszállóhelyeket találjunk, utána táborhelyet építsünk, és felépítsük a nélkülözhetetlen infrastruktúrát az utánunk érkező telepeseknek. Irányítótorony, élelmiszerraktár, klinika. Az ujjai között rám néz. – Szokásos eljárás. – Még soha nem láttam irányítótornyot ÚjVilágban. Erre felül. – Tudom. Egyszerűen el sem tudom hinni, hogy nektek itt nincs semmilyen kommunikációs eszközötök. Még a települések között sem! – Ezek szerint ti nem templomos telepesek vagytok – ezt bölcs megállapításnak szánom. – Mi köze ennek a templomhoz? Miért akarná bármilyen értelmes egyház elvágni magát a híveitől? – Ben szerint a telepesek azért költöztek ide, mert egyszerűbb életre vágytak. Azt mesélte, az első időkben még abból is sok vita volt, hogy megtartsák-e az atomgenerátorokat vagy lerombolják. Viola szörnyülködve néz rám. – De hisz' mindannyian meghalhattatok volna! Megrántom a vállam. – Végül ezért is nem rombolták le őket. Még akkor sem, amikor Prentiss Mesterpolgár elhatározta, hogy minden egyéb géptől megszabadul a város. Viola megdörzsöli a lábát, és a tetőhasadékon át a csillagokra néz. – Olyan izgatottak voltak a szüleim! Egy igazi, új világot vártak, új kezdetet… Csupa szép álom békéről és boldogságról. Elhallgat.

– Sajnálom, hogy ennyire más, mint amire számítottatok. Lehajtott fejjel a lábát nézi. – Megtennéd, hogy odakint vársz, míg elalszom? –Ja persze, semmi gond! Fogom a hátizsákom és kimegyek az egykori ajtó helyén tátongó lyukon. Mentcs is utánam jön, odakinn összegömbölyödik a lábamnál és elalszik. Almában nagyokat szusszant és vígan pukkantgat. Könnyű a kutyáknak. Nézem, ahogy feljönnek a holdak, sorra megjelennek a csillagok. Ugyanazok a holdak és csillagok, mint Prentissvárosban, itt a világ végén is. Újra előveszem a könyvet, bőrfedele olajosan csillog a holdfényben. Találomra belelapozok. Arra gondolok, vajon az én anyukám is izgult-e földetéréskor, vajon neki is tele volt-e a szíve békével, reménységgel és örök boldogsággal. Nem tudom, megtalált-e ezekből valamit a halála előtt. Elnehezül a mellkasom, visszarakom a könyvet a zsákba, a malom oldaldeszkáinak támasztom a homlokom és csak hallgatom a folyó csobogását, az egymás közt susogó fákat (mer' néhány fa áll a malom körül), figyelem a messzi dombok árnyait a távoli láthatáron, hátukon a zörgő lombú erdőkkel. Néhány percet várok még, mielőtt bemegyek a malomba és megnézem, sikerült-e Violának elaludnia. Legközelebb arra eszmélek, hogy órák teltek el, a fejem kába, Viola rázogat és ezt hajtogatja: – Zaj, Todd, Zajt hallokl Félálomban talpra ugrom, igyekszem lelket önteni Violába és a panaszosan vinnyogó, fáradtságtól tántorgó Mentcsbe. Kissé megnyugszanak, én meg hallgatózom, hallgatózom bele az éjszakába. Suttogás, suttogás, suttogás mint egy szélfuvallat, suttogás, suttogás suttogás, szavak nélkül lebeg valahol a messzeségben. Viharfelhő a hegy mögött, suttogás, suttogás suttogás. – Indulnunk kell! – mondom és már nyúlok is a zsákomért. – A hadsereg az? – kérdezi Viola, és berohan a táskájáért a malomba. – Regg? Hadsereg? – ugat Mentcs. – Nem tudom. Talán. Viola táskával a vállán tér vissza. – Lehet, hogy a következő településről jön a hang? Már nem lehetünk túl messze. – De akkor hallanunk kellett volna már akkor is, amikor megérkeztünk. Összeharapja az ajkát. – Affrancba! Igen, affrancba! És úgy telik el a második éjszaka is Farbranch után, mint az első, rohanunk a sötétségben, és ha kell, zseblámpával világítunk és próbálunk nem gondolkodni. A folyó épp pirkadat előtt hagyja el a síkságot, alacsony völgybe érünk, amilyen Farbranch-nál is volt. Ez valószínűleg már Ragyogó Napfény (vagy mi), errefelé már laknak emberek. Nekik is vannak gyümölcsöseik meg szántóföldjeik, de itt nem művelik olyan szépen őket, mint Farbranch-ban. Szerencsénkre a település központi része a folyótól feljebb, egy dombtetőre épült. Öt vagy hat épület az egész, rájuk férne egy alapos festés. Köztük széles út kanyarog, talán a bal oldali elágazás. Lent a folyóparton stégek, a mi földútunk mentén csónaképületek, mellettük ladikok hevernek, van ott minden, amit a folyóra szokás építeni. Senkitől nem kérhetünk segítséget. És mégha kapnánk is, a hadsereg úgyis folytatja a minket-üldözést, nem igaz? Figyelmeztetnünk kéne őket… de kiket is? Mi van akkor, ha csupa Matthew Lyles-ba botlunk és nem olyanokba, mint Hildyék? És ha épp úgy hozzuk a nyakukba a hadsereget, hogy figyelmeztetjük őket, és ezáltal bekerülünk a Zajukba? Az is lehet, hogy a település már tud róla, hogy a hadsereg minket akar, és kiad nekik bennünket.

Mégis kötelességünk szólni nekik? De ha ezzel magunkat sodorjuk veszélybe? Mi a jobb nekünk, és mi a jobb nekik? Végül úgy osonunk végig a parton, mint a tolvajok, csónakháztól csónakházig, próbálunk rejtve maradni a dombtetőn álló település szeme elől. Egyszer megmerevedünk az ijedtségtől, de csak egy vékony nő az, aki kosárral a karján egy tyúkólba tart a fák között. Egyik oldalon be, a másikon ki, ennyi az egész település. Még mielőtt megvirradna, mi már kint is vagyunk az úton. Mintha soha nem is létezett volna, és az egész meg sem történt volna. Visszanézve látjuk eltűnni a házakat egy kanyarban. – Szóval ez a másik település. Soha nem tudjuk már meg, mi volt a rendes neve – suttogja Viola. – És mostantól fogva főképp nem tudjuk, mi van előttünk. – Addig kell mennünk, míg el nem érjük Havent. – Aztán mi lesz? Nem felel. – Túl sokat remélünk egyetlen szótól… – Kell ott lennie valaminek, Todd. Kell ott lennie va-la-mi-nek – mondja elszántan. Hallgatok egy darabig. – Majd meglátjuk. így kezdődik egy újabb nap. Kétszer is látunk lovak vontatta kordékat az úton, mindkét alkalommal gyorsan lehúzódunk az út menti fák közé, Viola befogja Mentcs száját, én pedig próbálom a lehető legtávolabbra száműzni a Zajomból Prentissváros gondolatát, míg el nem tűnnek a közelből. Telnek az órák, nem sok minden változik, többször nem hallunk suttogást a hadsereg felől, ha egyáltalán onnan jött… de nem is van értelme ezen rágódni. A délelőtt már délutánba fordul, mikor újabb települést veszünk észre egy messzi magaslaton. Ekkor mi is épp egy kisebb dombra kapaszkodunk fel, a folyó ott kígyózik a lábunk alatt a távolban, tisztán kivehető, hogy egy síkságon hömpölyög tovább. Arra kell továbbmennünk. Viola egy pillanatig a településre irányítja a távcsövét, aztán odaadja nekem. Csak tíztizenöt épület. Még innen is látszik, hogy elhanyagolt, rossz állapotban vannak. – Egyszerűen nem értem! – mondja Viola. – A szabályszerű kolónia-alapítás normális üteme alapján már évek óta túl kellett volna lépniük az önellátó gazdálkodás fázisán. És szemmel láthatólag zajlik cserekereskedés is a települések között. Akkor viszont miért küszködnek ennyire az emberek? – Te aztán nem sokat konyítasz a gazdálkodáshoz – ugratom. Lebiggyeszti az ajkát. – Kötelező tantárgy volt az iskolában. Már ötéves koromban tudtam, hogy kell életképes kolóniát létrehozni. – Az iskola jócskán nem az igazi életről szól. – Jócskán nem? – vonja fel gúnyosan a szemöldökét. – Emlékezz rá, mit mondtam neked korábban! Ha valaki a túléléssel van elfoglalva, nem ér rá az önjáró gazdálkodás szépségeiről filozófiázni – harapok vissza sértetten. – Önellátó. – Le van tojva! Újra útnak eredek. Viola mögöttem tapossa az utat. – Majd tanítunk nektek egyet s mást, ha megjön az űrhajóm, arra mérget vehetsz. – Aha, persze! És mi tapló barmok majd hálásan sorban állunk, hogy kinyaljuk azt az intelligens se… sejhajotokat, mi? A Zajom neki hangosodik, naná, hogy nem sejhajt mondok (de se-vel kezdődik az is).

– Igen, pontosan így lesz! – emeli fel ő is a hangját. – Végül is olyan remekül beváltak nektek a sötét középkori módszerek, ugye?! Ha majd megjönnek az enyéim, megmutatjuk nektek, hogyan kell szabályszerűen letelepedni! – Még hét hónap! Az alatt lesz időd mcgtanulmányozni, hogyan élnek valójában az emberek! – háborgok. – Todd! – kezd ugatni Mentcs. Villámgyorsan félreugrunk az útról. – Mentcs! Gyere vissza! – kiabálok utána. És ekkor mindketten meghalljuk.

22. WILF ÉS A D0LGOK TENGERE KÜLÖNÖS. Zaj, de szinte szavak nélkül, felkúszik a domboldalra, majd legomolyog-le. Egyetlen gondolat ezernyi hangon, mintha mind ugyanazt énekelnék. Igen. Ugyanazt éneklik. Viola ugyanúgy megdöbben, mint én. – Ez meg mi lehet ? A hadsereg nem kerülhetett elénk, ugye, Todd? – Tee! Één! Óriási! Tee! Één! – halljuk Mentcset a kis domb tetejéről. – Oriástehén?! – kérdi értetlenül Viola. – Fogalmam sem van. Nekivágunk-ncki a dombnak. Mer' ez a hang… Hogyan írjam le? Ilyen lehet a csillagok hangja. Vagy a holdaké. De biztosan nem a hegyek hangja. Nem. Ahhoz túlságosan lebegő ez a dallam. Egy bolygó dúdolhat így egy másiknak elnyújtott, magas hangon. Telistele ezer hangszínnel, és mindegyik más alaphangról szárnyal felfelé, hogy aztán más és.más hangra ereszkedjen lágyan vissza. Szomorú, de mégsem szomorú, lassú, de mégsem lassú. Egyetlen hangfüzérbe olvadó egyetlen szó. Egyetlen szó. Felérünk a dombtetőre. Alattunk sziklákkal borított síkság nyújtózik, a folyó zuhatagként éri el, majd ezüstös szalagként fut át rajta. És ezt a síkságot teljes egészében TeremtLények lepik el, a folyó egyik partjáról özönlenek át a másikra. TeremtLényck, még életemben nem láttam ilyeneket. Óriási nagyok, legalább négy méter magasak, ezüstös, bozontos a bundájuk, vastag farkuk bolyhos, homlokukon hófehér, görbe szarv. Behemót vállukkal, hosszú nyakukkal a fűre hajolnak, legelnek, aztán csak cammognak előre a szikkadt talajon, a folyóhoz érve megállnak és isznak. Több ezren vannak. Sok ezernyi TeremtLény végestelen-végig, míg a szem ellát. És a Zajuk – Az ő Zajuk az a dallam, amit hallunk. Egyetlen megénekelt szó, mely pillanatonként más és más hangon szólal meg, és eggyé kovácsolja őket, közösséget formál belőlük, ahogy ott bandukolnak végtelenül. – Ezt éneklik: itt – hallom magam mellől Violát. Igen. Ezt éneklik: itt. így hívogatják egymást a Zajukban. Itt vagyok én. Itt vagyunk mi. Itt megyünk mi együtt. Itt van minden, ami fontos. Itt.

Olyan ez – Mondjam, ne mondjam? Olyan ez, mint egy nagy család éneke, amelyben mindig minden rendben van. Az összetartozás dala, melynek te is részesévé válsz pusztán azáltal, hogy hallgatod. Egy dallam, ami örökké gondodat viseli, soha el nem hagy. Hallgasd, és ha van szíved, összetöri, ha már összetört, meggyógyítja. Ez annyira – De annyira – Violára nézek, a száját eltakarja-el a kezével, a szeme nedvesen csillog, de mosoly bujkál az ujjai közt. Épp szóra nyitom a szám, amikor – – Gyallag nem juttak messze! – szólal meg egy ismeretlen hang balra tőlünk. Megpördülünk, hogy lássuk, ki az, a kezem a késemért lendül. Az egyik mellékösvényen rakomány nélküli őkröskocsi áll, mellette egy férfi, aki minket néz tátott szájjal, mintha elfelejtette volna becsukni. Az ülésen fegyver hever, talán épp az előbb tette oda. – Tehén!– kurjant nagyot Mentcs a távolban. – Kitérnek kordé mellől, de gyallag veszélyes, mer' úgy eltipornak, hagy csak na! – közli az ember és a száját megint elfelejti becsukni. A Zaját maga alá temeti a csorda hangözöne, de nekem úgy tűnik, ugyanazt mondja, amit a szája. Olyan erősen próbálok nem gondolni bizonyos szavakra, hogy belefájdul a fejem. – Elviszem bennektek, ha akartok! Felemelt karját az út felé lendíti, ami eltűnni látszik a TeremtLények patái alatt. Eddig még fel se fogtam, hogy a csorda elállja az utunk, és nem vitás, hogy arra nem mehetünk tovább gyalog (megnézném, ki merné megpróbálni). Épp felé fordulok, hogy válaszoljak valamit, amivel lerázom, de ekkor a lehető legmeglepőbb dolog történik. Viola az emberre néz és megszólal: – Én Hildy vagyak, az megatt Ben. – Mi van? – vakkantok pontosan úgy, ahogy Mentcs szokott. – Wilf- szól oda a férfi Violának. Beletelik egy kis időbe, míg rájövök, hogy a nevét közölte. – Wilf – ismétli Viola, de nem az igazi hangján, egyáltalán nem, egész más hangon szólal meg, hol elnyújtja, hol megkurtítja, csavarja-sodorja a szavakat. Minél többet beszél, annál inkább különbözik a megszokott Violától. És annál inkább hasonlít Wilfre. – Mi Farbranchból jöttank, hát maga, Wilf? – Bar Vista – bök hátra a válla fölött Wilf a hüvelykujjával, – mast meg áruért megyém Brackley Fallsba. – Micsada véletlenség! Mi is épp oda megyém! A fejfájásom jócskán bedurvul, a halántékomra szorítom a tenyerem, próbálom a Zajom benntartani, ki ne ömöljön az a sok rossz a vakvilágba. Szerencsére merő hangóceánban úszunk, lankadatlan szól az itt~itt~itt dal. – 'grás! – veti oda Wilf egy vállrándítás kíséretében. – 'grás, Ben! Wilf elvisz minket! – szól oda Viola, majd a kocsi hátuljához sétál, feldobja a cuccát, és ő is felugrik. Wilf az ökrök oldalára csap, azok lassan nekiveselkednek, Wilf rám se bagózik, ahogy eldöcög a kordé mellettem, én meg csak állok döbbenten. Viola hevesen integet, üljek fel én is, úgyhogy nem sok választásom van, igaz? Megkapaszkodom a kocsi oldalában, felhúzom magam, leülök mellé és csak bámulom őt leesett állal.

– Te meg mit művelsz? – sziszegem, bár suttogásnak szánom. Viola Wilf felé biccent és csitítani próbál. Bár ahogy a Zaját elnézem, az ember már azt is elfelejtette, hogy a világon vagyunk. – Játssz te is! – súgja a fülembe Viola. –Játsszak?! De mit? – Figyelj! Ha most átvisz minket a csorda túloldalára, akkor ezek a nagy állatok a hadsereg és közénk kerülnek, ugye? Ez eszembe se jutott. – De miket beszélsz össze? Hogy jön ide Ben és Hildy? – Fegyvere van. Különben is, azt mondtad, sose lehet tudni, hogyan reagálnak az emberek arra, hogy… egy bizonyos városból jöttél. Egyszerűen ez a két név csúszott ki a számon, ennyi – suttog vissza és közben Wilfet figyeli. – De hát úgy beszéltél, ahogy ő! – Áá, nem ment valami jól… – Szerintem meg elég jól ment! – emelem meg kicsit a hangom, annyira elképedek rajta. – Psszt! Újra rámpisszeg, pedig percről percre közelebb kerülünk a TeremtLények csordájához és hangos Zaj-dalukhoz, és az is nyilvánvaló, hogy Wilf nem egy lángész, szóval még az se lenne baj, ha normális hangerővel beszélnénk. – De hogyan csinálod ezt? – kérdem még mindig döbbenten. A kezével befogja a szám, hogy beszéljek halkabban. – Ez csak szimpla hazugság, Todd. Nálatok nem létezik hazugság? Dehogyis nem. Van hazudás nálunk is, hogyne lenne. Sőt nagyon úgy fest, hogy Új Világ és a város, ahonnan én jövök (nem szabad kiejteni a nevét, nem szabad még rágondolni sem) nem is tud mást, csak hazudni. De az nem ugyanaz. Mondtam már, hogy a férfiak folyvást csak hazudnak, maguknak, másoknak, az egész világnak, és hogy lehetne kiguberálni, mi a hazudás és mi az igazság abból a masszából, ami állandóan körüllebegi az agyad? A többiek jól tudják, hogy hazudsz, de mivel ők is mind hazudnak, ki affrancot érdekel? Változtat valamin? Épp csak egy csepp a férfi folyójából, a Zaja egy része, néha ki tudod halászni, néha nem. De egy dolog biztos: egy férfi soha nem változik át másvalakivé hazudás közben. Violáról én csak annyit tudok, amennyit elmond, azon kívül semmit. Számomra az egyetlen igazság az, ami kijön a száján. Ezért amikor az előbb azt mondta, hogy ő Hildy, én meg Ben vagyok, Farbranch-ból jöttünk, és úgy beszélt, mint Wilf (bár ő nem is farbranchi), akkor az olyan volt, mintha azok a dolgok igazzá váltak volna, mintha egy pillanatra megváltozott volna a világ, egyetlen pillanatra csak Viola hangján keresztül létezett minden. És ő nemcsak úgy egyszerűen beszélt valamiről, hanem másvalakivé változtatott minket, vagyis teremtett valamit a bcszéléssel – pusztán azáltal, hogy hazudott. Jaj, a fejem… – Todd! Todd! Mentcs bukkan fel hirtelen a kocsi mögül, és kezd felugrálni a lábunkhoz. – Affrancba, Mentcs – kap észbe Viola. Leugrom a kocsiról, gyorsan felnyalábolom, egyik kezemmel befogom a száját, a másikkal felhúzódzkodom. – Mmodd? – próbálkozik Mentcs csukott szájon át. – Nyugi, Mentcs! – Nem hiszem, hogy sokat számít, hogy ő is itt van – szól Viola és hirtelen mozdulatlanná merevedik.

Felnézek. – Thhe Ééhnn – kommentálja Mentcs. Egy állat lépdel cl mellettünk. Beértünk a csordába. Beléptünk a dalba. Azon nyomban elfelejtkezem mindenféle hazudásról. Én még soha nem láttam a tengert, csak filmekben. Ahol én nőttem fel, még tavak sem vannak, csak folyó és mocsár. Talán régebben használtak csónakot is mifelénk, dc ez még a születésem előtt lehetett. De ha el kéne képzelnem, milyen a tenger, hát éppen így képzelném. A csorda körülfolyik bennünket. Csak az állatokat látjuk, az eget és egymást. Úgy ölel körbe minket a csorda, akár a víz. Olykor észrevesz minket, de legtöbbször csakis saját magát látja, semmi mást. A csorda belsejében már olyan hangos az Itt-dal-lam, hogy szinte átveszi az uralmat a testünk felett: ez adja az életerőnket, ettől lüktet a szívünk, ettől lélegzik a tüdőnk. Csakhamar teljesen elfelejtkezem Wilfről és a többi dologról, amiről eddig gondolkodtam, csak fekszem a kocsin és nézem az állatokat, ahogy mellettünk araszolnak, szuszognak, legelnek, egymást bökdösik a szarvukkal. Vannak köztük kicsinyek, vannak öreg bikák, van köztük sovány és kövér, van sebesült és van olyan is, amelyiknek elhanyagolt, koszos a bundája. Viola mellettem fekszik. Mentcs kis kutyaagyát egészen elborítja a hatalmas élmény, csak nézi-nézi a csordát kilógó nyelvvel. Egy kis ideig, egy egész rövid ideig, míg Wilf átvisz bennünket a síkságon, semmi más nem létezik ezen a világon. Semmi más nem létezik. Violára nézek, ő vissza rám. Elmosolyodik, aztán'megrázza a fejét és megtörli a szemét. Itt Itt. Itt vagyunk és sehol máshol. Mer' nem is létezik sehol máshol, csakis az itt. – Tudod, az az… Aaron – súgja Viola fojtott hangon. És én pontosan értem, miért most hozza elő a témát. Az itt-és-most rejtekében tökéletes biztonságban vagyunk. Most bármilyen veszélyes dolgot megbeszélhetünk, amit csak akarunk. – Igen? – súgom én is halkan, miközben egy kis TeremtLény-családot figyelek, akik a kocsi mögött keringenek: az állatmama az orrával böködi arrébb a minket bámuló kíváncsi bébit. Viola fektében felém fordul. – Aaron a ti szent emberetek? – Az első és egyetlen – bólintok. – És miféle dolgokról prédikált? – A szokásos. Pokol tüze, Elátkozás, Végítélet. – Nem vagyok benne biztos, hogy ezek a szokásos prédikációk, Todd – mondja az arcom fürkészve. – Aaron szerint hamarosan itt a világvége. És ki tudja, lehet, hogy igaza is van – vonom meg a vállam. Viola a fejét rázza. – A mi prédikátorunk az űrhajón, Mark lelkipásztor egész más volt. Kedves, barátságos. Mellette mindig azt éreztük, minden rendben lesz. – Hát ez egyáltalán nem Aaron stílusa – vágok közbe –, ő folyvást olyasmiket hajtogatott, hogy Isten hall minket, és Ha egy elesik közülünk, mind elesünk. Mintha csak várta volna. – Ezt nekem is mondta. Átöleli magát a két karjával.

Az itt zsongása még mindig puhán körülburkol bennünket. – Bántott téged? Bántott a mocsárban? Megrázza a fejét, felsóhajt. – Beszélt és beszélt nagy dagályosan, valószínűleg prédikált. Azt hiszem, még transzba is esett. Ha elfutottam, utánam futott, és újra csak beszélt és beszélt, sírtam, könyörögtem neki, de nem figyelt rám, csak prédikált és közben képeket láttam a Zajában önmagamról, amikor még azt sem tudtam, mi az a Zaj. Soha életemben nem féltem még ennyire… Még akkor sem, amikor lezuhantunk. Mindketten a nap felé nézünk. – Ha egy elesik közülünk, mind elesünk. Mit jelent ez egyáltalán? Ha jól belegondolok, én sem értem. Nem mondok semmit. Újra belesüppedünk az itt langymelegébe, hagyjuk, hadd sodorjon bennünket. Hol vagyunk mi. Sehol máshol. Nem tudom, mennyi idő telhetett el (napok, órák vagy csak néhány perc?) de most már ritkulni látszanak a TeremtLények: átértünk a csorda másik oldalára. Mentcs leugrik a kocsiról, nem szólok rá, ilyen csigatempóban úgysem veszítjük el. Mi még a kocsin maradunk elnyúlva. – Hihetetlen volt – szólal meg Viola valamivel halkabban, mert a dallam lassan elhalványodik mögöttünk. – Még az is kiment a fejemből, mennyire fáj a lábam. – Aha… – Mik voltak ezek? – 'tang nagy dalgok. Csak dalgok, és kész – veti oda Wilf hátra se nézve. Összenézünk Violával. Wilfről teljesen elfelejtkeztünk. Vajon mennyi hallott abból, amit beszéltünk? – És van-e nevük nekik, a dalgaknak? – kérdezi Viola újra hazudásosan. – Hogyne válna! – feleli Wilf, aki most, hogy már kijöttünk a csorda belsejéből, megereszti az ökrök kantárszárát. – Danaló Marhák, Szügyes Behemótak vagy Fűrágó Bestiák… de magam csak dalgoknak hívok őket, és kész – rándít egyet a vállán. – Dalgok – ismétli Viola. – Dalogak – próbálkozom én is, mire Wilf felkapja a fejét: – Hogy mondtatok, mindkettőn Farbranchból jöttök? – 'gen, uram – hadarja Viola rám pislantva. – És mindkettőn láttatok hadsereget? A Zajom olyan hangosan buzog fel, hogy alig tudom csitítani, de Wilf mintha észre sem venné. Viola homlokát ráncolva néz rám, aztán kevesebb színészkedéssel a hangjában Wilfhez fordul: – Miféle sereg az, Wilf? – 'zelátkozatt város serege – közli olyan nyugalommal az ökrei fölött, mint aki csak zöldségekről diskurál –, mocsárból jön kifelé, megtámodja falvakat. Nőttön nő, ahagy megy előre. Na láttatok-e? – Maga hannét hallott róla? – Folyón terjed híre, emberek beszédjéből tudok. Szóbeszéd, tudjotok. Na, láttatok-e? Violára nézek, hevesen rázom a fejem, de ő megszólal: – 'gen, láttuk mi is. – 'ztán nagy-e? – kérdi Wilf újra hátranézve. – Nagy, Wilf. Készüljön fel rá maga is! Közeleg a veszély, szólni kell embereknek Brockley Hillsben – néz rá Viola komoly arccal. – Brockley Fallsban – javítja ki Wilf. – Szólni kell nekik.

Wilf felhorkan, de rájövünk, hogy csak nevet. – Úgyse nem hallgatnok emberek Wilfre – dörmögi maga elé, és nagyot ránt a kantárszáron. A hátralévő délutánba telik, míg átérünk végre a lapály túloldalára. Viola távcsövével látjuk a dalgokat dél felől északnak vándorolni a távolban, végtelenül, tán sose fogynak el. Wilf nem említi többet a hadsereget, mi pedig a lehető legkevesebbet beszélünk, ki ne csússzon még valami a szánkon. Nem könnyű a Zajomat rakoncában tartanom, külön oda kell figyelnem. Mentcs a kocsi után fut, jól elvan a maga kis kutya-ügyeivel, minden virágot végigszimatol. A nap már alacsonyan jár az égen, mire nagy csikorgással megáll a kocsi. – Brockley Falls – közli Wilf, és fejével egy távoli vízesés felé biccent. A folyó egy alacsony hegyoromról zubog le, alatta kis tó körül tizenöt-húsz ház áll. Az út most kétfelé ágazik, és egyik ága egyenesen a településhez vezet. – Mi itt leszállunk – mondja Viola. Leugrunk és levesszük a cuccunkat a kocsiról. – Úgy gandoltom én is – néz vissza ránk Wilf a válla fölött. – 'szönjük, Wilf. – Szívest – feleli a messzeségbe bámulva. – Menedéket kéne keresni mielőbb. Esni fog. Viola és én ösztönösen az égre nézünk. Felhőnek semmi nyoma. – Na ugye, úgyse nem hallgatnok emberek Wilfre. Viola ránéz, és most már a saját hangján szólal meg, igyekszik Wilffel megértetni a lényeget. – Figyelmeztetnie kell őket, Wilf! Kérem! Ha azt hallotta, hogy hadsereg közeleg, biztosan úgy igaz! Az embereknek fel kell rá készülniük. Wilf erre csak hümmög, aztán ránt egyet a gyeplőn, rátereli az ökröket a Brockley Falls felé vezető útra, és vissza se nézve nekiindul. Egy darabig utána bámulunk, aztán megkeressük az utat. – Aú! – jajdul fel Viola, ahogy kinyújtja a lábát lépés közben. –Tudom. Az enyém is elzsibbadt. – Szerinted igaza volt? – Miben? – Hát hogy egyre nő a hadsereg menet közben. Nöítön nő, ahogy megy előre – utánozza Wilfct. – Hogy csinálod ezt? Mégcsak nem is ezen a bolygón születtél. Vállat von. – Ez csak játék ! Anyámmal sokszor játszottam ilyet. Úgy kellett elmesélnünk egy történetet, hogy minden szereplőnek külön hangja volt benne. – Engem is tudsz utánozni? – kérdem csak úgy kísérletképpen. Elmosolyodik. – Szóval most magaddal akarsz beszédfolyást nyomatni, haver? – Hát' ez jócskán nem hasonlít rám – ráncolom rosszallón a szemöldököm. Megyünk tovább az úton, Brockley Falls eltűnik mögöttünk. Csodálatos volt utazni a kocsin, dc alvásról szó sem lehetett. Igyekszünk gyorsan haladni, ahogy csak tudunk, de ez leginkább csak gyaloglást jelent. Talán sikerült a hadsereget messze magunk mögött hagynunk, talán meg kell várniuk a TeremtLények vonulását. Talán. Vagy nem. És egy fél órán belül – (ezt nem fogod elhinni) Fél órán belül rázendít az eső. – Az embereknek hinniük kéne Wilfnek – jegyzi meg Viola az égre nézve. Az út most már újra a folyó mellett kanyarog, keresünk hát egy fáktól védett zugot, letérünk az útról. Vacsorázunk, és közben várjuk, hogy elálljon az cső. Ha meg nem áll el, hát kénytelenek leszünk esőben továbbmenni.

Még meg se néztem, hogy Ben pakolt-e nekem esőkabátot. – Mi az az esőkabát? – kérdi Viola, ahogy ott ülünk egy-egy fa alatt. – Kapucnis kabát, vízhatlan, véd az eső ellen – mondom a zsákomban keresgélve. – De nem van itt egy darab sem. Affranc! Mellesleg mondtam már, hogy ne kagylózd túl közelről a gondolataimat? Még mindig nyugodtnak érzem magam, bár nem biztos, hogy annak kéne lennem. Még mindig a fülemben cseng az itt dala, pedig régen elhagytuk már, kilométerekre van tőlünk, a pusztában. Azon kapom magam, hogy a dallamot dúdolom, bár nem nagyon tudom, milyen hangon kezdjem. Próbálom felébreszteni magamban az összetartozás érzését, hogy tartozom valakihez, akinek azt mondhatom: itt vagy te és itt vagyok én. Ránézek Violára, száraz gyümölcsöt eszeget. Anyám könyvére gondolok, ami még mindig ott van a zsákomban. Történetek különböző hangokon – gondolom. Vajon kibírnám, ha anya hangját hallanám? Viola összegyűri a gyömölcsös zacskót, épp most fejezte be az evést. – Ez volt az utolsó. – Nálam van még maradék sajt és egy kis szárított hús, de mostantól fogva magunknak kell kaját szereznünk útközben. – Úgy érted, lopni fogunk? – vonja fel a szemöldökét. – Úgy értem, vadászni fogunk. De ha nagyon kell, lopunk is. Ismerek egy csomó finom vadon termő gyümölcsöt és léteznek ehető gyökerek is, csak meg kell őket főzni. Viola elfintorodik. – Egy űrhajón nincs szükség vadásztudományra. – Majd én megmutatom neked, ha akarod. – Jó. Puska nem is kell hozzá? – próbál kedvesen szólni hozzám. – Ha ügyes vadász vagy, akkor nem. A nyulakat csapdával is el lehet ejteni, a halat zsineggel, a mókust késsel. Bár azoknak nem van valami sok húsa… – Ló! Ló! – vakkant halkan Mentcs. Felnevetek. Egy örökkévalóság óta nem nevettem. Viola is nevetni kezd. – Lovakra nem vadászunk, Mentcs! Én buta kiskutyám! Lehajolok hozzá és megsimogatom. – Ló! Ló! – ugat újra, felugrik és arra szimatol, ahonnan jöttünk. Abbahagyjuk a nevetést.

23. A KÉS CSAK ANNYIT ÉR

TÁVOLRÓL PATADOBOGÁS hallatszik az úton, vágtázva közeledik felénk. – Talán Brockley Hillsből jön valaki? – kérdezi Viola reménykedéssel és kétellyel a hangjában. – Brockley Falls- javítom ki és felállók. – Bújjunk el! Sietve összepakolunk. Egy szűk, fás ligetben álltunk meg, emiatt most a folyó és az út közé szorultunk. Az úton átkelni nem merünk, a hátunk mögött meg ott a folyó, hirtelen nem akad jobb rejtekhelyünk egy kidőlt fatörzsnél. Összekapkodjuk a maradék cuccunk és amögé kuporodunk, Mentcset az ölembe húzom. Zuhog ránk az cső. Előveszem a késem. A patadobogás erősödik, erősödik, erősödik.

– Ez nem a hadsereg, csak egy lovas – súgja oda Viola. – Igen. De figyeld, milyen gyors. Dabbam, dababam, dabadabadamm – halljuk. A fák közt már látni a közeledő aprócska pontot. Az út közepén lovagló valaki ügyet se vet az esőre és a leszálló éjszakára. Ha jó híreket hozna, biztos nem így lovagolna – Viola hátranéz a folyóra és odasúgja: – Te tudsz úszni? –Aha. – Az jó, mert én nem. Dabbam, dabadam, dabadabadamm. Közeledik a lovas Zajának zsongása is, de a patadübörgés még elnyomja, nem hallom tisztán. – Ló – nyikkan Mentcs valahonnan alulról. Most ér el minket a Zaja. A vágtázó patákhoz képest szinte mozdulatlan. Csak villanásokat csípek el belőle, csak szófoszlányokat. Ló és ap- és söt- és átkoz-. Erősebben szorítom a kést. Viola nem szól semmit. Dabbam, dabadam, dabadabadamm – Gyorsabban. és Leszáll az éj és Lövések és Mindegy – És csak jön és jön az úton, most veszi be azt a kanyart, amelyik úgy száz méterre lehet innen, mi is azon jöttünk. Előredől ültében – Dabbam, dabadam – És majdnem elejtem a kést, mer'ez – Mindet lelőttük és fincsi kis nő volt és Sötét van itt – Dabba, dabbadabba DAMM – Azt hiszem, felismerem – DABB DABB DAMM DABB – Egyre közelít és közelít, már majdnem – Todd Hewitt hallatszik ekkor kristálytisztán a zuhogó esőben, a vágtázás Zajában, a folyózubogásban. Viola feljajdul. És most már látom, ki az. – Fjú, fjú, fjú! – ugat Mentcs. IfjúPrentiss. Megpróbálunk még lejjebb kucorodni a farönk mögé, de hiába, hirtelen megrántja a kantárszárat, a lova visszahőköl, majd' leveti a hátáról. De csak majdnem. A ló rándulása még ahhoz sem elég, hogy a fegyvere kihulljon a kezéből. TODD HEWITT TE ROHADÉK! – üvölt a Zaja. – Ó, bémeg! – hallom Violát és nem kérdezés, hogyan érti. – Juhééé! – üvölt fel ifjúPrentiss. Olyan közel vagyunk hozzá, hogy látjuk arcán a mosolyt, halljuk a hangjában a döbbenetet: – Te az úton mész? AZ ÚTON?! Mégcsak nem is az ösvényen? Na ne már! A tekintetem találkozik Violáéval. Miért, volt más választásunk? – A születésed óta hallom a Zajod, te balfék! Asszed, ha csak úgy egyszerűen elbújsz előlem, majd nem hallom meg? Ide-oda forgatja a lovát, próbál rájönni, hol rejtőzünk a ligetben. Öröm érződik a Zajában, valódi öröm, mint aki nem is hiszi a szerencséjét. – Na várj csak! Halljuk, hogy letér az útról, a lovát a fák közé vezeti. – Na várj csak! Hát az meg mi ott melletted? Az a nagy semmi? Az az üresség?

Ezt olyan gonoszan mondja, hogy Viola összerándul. Nekem késem van, neki meg lova. És fegyvere. – Na ez igaz, hogy fegyver van nálam, Todd fiú. Már nem vaktában keresgél, egyenesen felénk tart. Kerülgeti a fákat, tiporja a bokrokat. – Sőt, még egy másik fegyverem is van. Jó kemény fegyver a nőcid számára. Violára nézek, látom rajta, pontosan érti, miről beszél ifjúPrentiss, akinek még a Zajából is ez szivárog, akár az izzadtság. Viola arca hirtelen bezárul. Oldalba bököm, és jobbra intek a szememmel, az egyetlen menekülési esélyünk felé – – Ez az! Igen! Kérlek, fuss el, fiú! Csak adj egy okot rá, hogy bánthassalak! Kéérlek… A ló már olyan közel van, hogy az ő Zaja is tisztán hallatszik. Iszonyú ijedt és ingerült. Ennél lejjebb már nem kuporodhatunk. Nem van hová. Már szinte a nyakunkban van. Megmarkolom a kést, a másik kezemmel erősen megszorítom Viola kezét. Mintha sok szerencsét kívánnék magunknak. Most vagy soha. És– MOST? –üvöltöm. Felugrunk, puskalövés dörren, ágak recsegnek-ropognak a fejünk fölött, rohanni kezdünk. – Kapd el! – kiált a lovának ifjúPrentiss és utánunk veti magát. A lova két ugrással megfordul, és visszaszökken az útra. Az út és a folyó közti sáv ritkás, látjuk egymást, ahogy kikerülünk a fák közül. Ágak roppannak, víztócsákba cuppan a cipőnk, csúszik a lábunk, ifjúPrentiss minden egyes lépésünket követve lazán galoppozik az úton. Nem tudunk meglépni előle. Egyszerűen semmi esélyünk. De azért megpróbáljuk. Szétválunk, tekergő ösvényekre térünk, kidőlt fákon, bokrokon ugrálunk át, Mentcs ott ugat lihegve a nyomunkban, az eső csak zuhog. Most közelebb kerülünk az úthoz, ami hirtelen éles kanyart vesz a folyó felé és nem van más választásunk, épp ifjúPrentiss orra előtt kell átrohannunk rajta, ha át akarunk jutni a túloldali sűrűbb erdőbe. Látom hogy Viola kiugrik az útra két ökle szorosan zárva futás közben a kanyarban feltűnik fjúPrentiss valamit pörget az ujjai között kezdek én is átvetődni a túloldalra de a lova már ott horkant fölöttem érzem hogy valami odakap a lábamhoz villámgyorsan körülhurkolja-körül olyan erővel hogy lezuhanok a földre. – Aááá! – üvöltök. Arccal a sárba, a lehullott levelekre, a hátizsák előrecsapódik, rá a fejemre, a karom majd leszakad. Viola már csaknem átér, de amikor észreveszi, mi történt velem, megtorpan, a sár felbugyog a lába mellől, ahogy próbál talpon maradni a csúszós dagonyában. Kiabálok felé: – NE! ROHANJ! ROHANJ! Találkozik a tekintetünk, aztán hirtelen elváltozik az arca (ekkor még nem értem, miért), megfordul, és mire a ló odaér, már el is tűnik a fák között. Mentcs visszarohan hozzám és ugat: – Todd! Todd! Elkaptak, elkaptak, elkaptak-el. IfjúPrentiss magasan fölöttem ül a fehér lován. Felhúzza a fegyvert és zihálva rám céloz. Megértem, mi történt. Kötelet dobott rám, a két végén súlyokkal, az körbetekeredett a lábam körül, szinte megbilincselt. Profi vadászcsel, így szokás a mocsári szarvasokat elejteni. De most engem ejtettek el, ott fekszem hason a sárban, mint egy állat. – Apám boldog lesz, hogy viszontláthat. A lova idegesen lépdel jobbra-balra. Hallom a gondolatait: Cső! Kigyó? – Azért lovagoltam előre, hogy megtudjam, van-e hír rólad errefelé az úton. Erre itt talállak teljes életnagyságban. Ahogy a jó'stcn megteremtett – gúnyosan felnevet.

– Bémeg! (Szerinted bémeget mondok?) Még mindig kezemben a kés. – Amitől én csak úgy reszketek… Na dobd el azonnal! Lejjebb irányítja a fegyverét, most egyenesen a puskacsőbe nézek. Kinyújtom a kezem, eleresztem a kést, loccsan egyet a sárban. Még mindig hason fekszem. – Nem nagyon strapálta magát érted a nőcid. Leugrik a lováról, szabad kezével próbálja nyugtatgatni. Mentcs morog rá, de ő csak röhög rajta. – Ennek meg mi lett a farkával? Mentcs fogvicsorgatva ugrik neki, de ifjúPrentiss gyorsabb, aljasul, fejbe rúgja. Mentcs feljajdul, berepül egy bokorba. IfjúPrentiss felém indul. – Nem tűnik fel, hogy sorra cserbenhagynak a barátaid, Todd? De legalább ezt is megtanulod végre. A kutyák: kutyák. A nők meg… azok se érnek többet a kutyáknál. – Fogd be! – Szegény, szegény Todd fiú – Zajában hazug együttérzés és hatalmaskodás vibrál –, ennyit utazol egy nővel, és még csak azt se tudod, mihez kezdj vele… – Ne merj róla beszélni! – köpöm oda. Még mindig hason fekszem, a combom gúzsba kötve. De észreveszem, hogy a térdem be tudom hajlítani. IfjúPrentiss Zaja egyre rondább és harsányabb, de az arca kifejezéstelen. Olyan, mint rémálmaimban a gonosz. Lehajol, közel hozzám: – Tudod, hogy megy ez Todd. A szajhákat megtartjuk, a többit lelőjük. Még közelebb hajol, tisztán látom a szánalmas kis szőrcsomót a felső ajka fölött, még a zuhogó eső sem képes sötétebbre festeni. Csak két évvel idősebb nálam. Két nyamvadtt évvel. Kígyó? – gondolja a lova. Lassan leteszem a kezem a földre. Megtámaszkodom a sáros talajon. – Miután téged megkötöztelek – suttogja a fülembe gúnyosan –, megkeresem a kis nődet és alaposan kiderítem, miféle. Ellököm magam a földtől. Kézzel-lábbal nekirugaszkodom, és a fejemmel épp az arcába érkezem, nagyot reccsen az orrcsontja, hátrahanyatlik, én teljes testemmel utána, mindkét öklömmel belevágok a képébe, ő zsibbadt még a meglepetéstől, nem is védekezik. Térdeimmel beverek a két lába közé, a legkényesebb pontjára. Összerándul fájdalmában, bogárként húzza össze magát, aztán lassan, dühödtten felnyög. Legurulok róla, felkapom-fel a késem, lábra állok, arrébbrúgom a puskáját, odaugrom a lova elé és hadonászva sikoltozni kezdek: – Kígyó! Kígyói A trükk beválik, a ló megbokrosodik, és lovasát veszítve, megrettent nyerítéssel rohan vissza az útra a zuhogó esőben. Mire észbe kapok, ifjúPrentiss BAMM! már orron is vág az öklével, de nem esem el, ő üvöltözni kezd Te rohadtt állati én felé lendítem a késem, de ő hátraugrik-hátra, nedvesség csorog a szememből az ütéstől, az esőtől, ő sántikálva indul a puskájáért, meg is találja a sárban, de amikor lehajol érte,gondolkodás nélkül rávetem magam hátulról, ráütök egy hatalmasat, ő könyökkel belémvág-belém, de nem esem el. A Zajom üvölt. Az övé is. Aztán nem is tudom, hogyan, de ő a hátán fekszik, én meg az álla alá szorítom a kést. Abbahagyjuk a verekedést. – Miért üldöztök minket? Miért jöttök utánunk? – ordítom a képébe.

Ö csak bámul rám azzal az idióta, szánalmas, bajusztalan vigyorával. A térdemmel újra a lába közé rúgok. Felnyög, leköp. Ahogy mozdul, a késem véletlenül megkarcolja az állát. – Az apám akar téged – mondja végül. – De miért? Miért kellünk mi neki? – Mi? – néz rám csodálkozva. – Mi ez az eff „mi”? Csak téged akar, Todd. Csak téged. Ezt nem hiszem el. – De miért? Nem válaszol. A Zajomat figyeli. Figyeli és kutakodik benne. Visszakézzel pofon vágom. – Hé! Kérdeztem valamit! Felelj a kérdezésemrel De csak vigyorog. Nem tudom elhinni. Ez itt vigyorog rám. – Tudod, mit mond mindig az apám, Todd Hewitt? Azt, hogy a kés épp annyit ér, mint az, akinek a kezében van. – Fogd be! Még mindig mosolyog, még mindig vérzik egy kicsit az álla. – Verekedni, azt tudsz, elismerem. De gyilkos, az nem vagy. – Kuss legyen már! – üvöltöm. Tudom, hogy látja a Zajomban, hogy Aaron is pontosan ezeket a szavakat mondta nekem. – És most mit akarsz csinálni? Talán megfogsz ölni? – IGEN! MEGTESZEM! Megöllek! Lenyal néhány esőcseppet a szája sarkából, és nevetni kezd. Épp' egy késsel szögezik a földhöz, ez meg csak röhög. – HAGYD ABBA! – ordítom és felemelem a kést. Csak röhög tovább, aztán rám néz és megszólal – Megszólal és ezt mondja – Ezt– Akarod hallani, hogyan sikoltozott Ben és Cillian kegyelemért, mielőtt a szemük közé lőttem? Vörösen izzik fel a Zajom. Megszorítom a kést, hogy agyonszúrjam. Most megölöm. Megölöm. És-És-ÉsÉppen a lendületem csúcsán – Épp abban a pillanatban, amikor odavágnék-oda neki a késsel – Épp, amikor enyém minden hatalom, amikor azt teszek vele, amit csak akarok – Akkor elbizonytalanodom – Már megint – Elbizonytalanodom-el – Csak egy pillanatra – Én hülye barom – Istenverjen már meg engem, de örökre – Mer' ebben a pillanatban belém rúg, ledob magáról, és durván belekönyököl a torkomba. Összegörnyedek-össze, fulladozom, ő meg kicsavarja a kést a kezemből. Olyan könnyedén, mintha egy kisbabától venné el a cumiját. Megáll fölöttem. – Most pedig, Todd, megmutatom neked, hogyan kell bánni egy késsel.

24. A GYÁVA HALÁLA MEGÉRDEMLEM. MINDENT elszúrtam. Megérdemlem. Ha valaha is visszaszerzem a kést, magamat ölöm meg vele. Hacsak nem leszek ahhoz is túl gyáva. – Te aztán nem vagy átlagos fiú, Todd Hewitt – mondja ifjúPrentiss a késemet vizsgálva. Feltérdelek a sárban, kezem a torkomon, próbálok lélegzethez jutni. – Már majdnem legyőztél, és erre mit csinálsz? Eldobod a győzelmet magadtól. Ennél hülyébb nem is lehetnél – futtatja végig az ujjait a pengén. – Mire vársz még?! – morgom a sárban. – Mit motyogsz? – kérdi a szokott gúnyos mosollyal a szája sarkában, a Zaja diadalittas. – FEJEZD BE, AMIT clkezdtélü – ordítom a képébe. – Nem foglak megölni – villan a szeme –, apám biztosan nem örülne neki. Odalép hozzám, a kés közvetlenül az arcom előtt, hegyét az orromhoz szorítja, kénytelen vagyok hátrébb húzni a fejem. – De az ölesen kívül még sok mindent lehet kezdeni egy késsel. Mégcsak körbe se nézek, merre meneküljek. Egyenesen belenézek a szemébe, abba az éber szempárba, amiben ott csillog a közeli győzelem mámora. A Zajában képek rajzanak: őt mutatják győztesként a tanyánkon, Farbranch-ban, aztán a következő képben én térdelek előtte. Az én Zajomban viszont csak az van, hogy egy nagy rakás bénaság vagyok, gyűlölöm magam. Sajnálom, Ben. Annyira sajnálom. – Hát bizony, te még nem vagy férfi. És soha nem is leszel az – hallatja le a hangját. Meglóbálja a kést, a pengét az arcomhoz szorítja. Behunyom a szemem. És ekkor megérzem, hogy csöndhullám seper előre a hátam mögül. – Na, nézzenek csak oda! – szólal meg ifjúPrentiss a fejem fölé pislantva. Háttal állok a folyó túloldalán lévő sűrű erdőnek, de tisztán érzem Viola csöndjét. Szinte magam előtt látom őt. – Fuss! Menekülj innen! – kiáltom anélkül, hogy megfordulnék. Viola tudomást sem vesz rólam, ifjúPrentisshez szól: – Azonnal lépj hátra! Figyelmeztetlek! – Te figyelmeztetsz engem?! – kérdi ifjúPrentiss vigyorogva és a kés hegyével a mellkasára bök. Aztán megugrik egy kicsit, mer' valami hirtelen a mellkasához csapódik és odaragad. Ügy látom, néhány szál vékony drót az, műanyag villanykörtével a végén. ifjúPrentiss aládugja a kést és próbálja lepöckölni, de hiába. Önelégült mosollyal néz Violára. – Bármi is ez, kisanyám, nem működik! És ekkor: SSSSS! Hatalmas villanás. Egy kezet érzek a nyakszirtemen olyan erővel ránt hátra majd szétszakadok hátraesem ifjúPrentiss elhajítja a kést a teste görcsbe rándul és felszikrázik kis fémvillámok repülnek szét a drótokból a testéből füst és vízgőz száll mindenfelé az ingujjából a gallérjából a nadrágszárából Viola még mindig a nyakamnál fogva húz hátra közben ifjúPrentiss lezuhan a földre arccal a sárba és ráesik a fegyverére.

Viola elenged, együtt bucskázunk az út szélérc. A fájós nyakamra szorítom a kezem, lihegve fekszünk ott, a szikrák és villámlások lassan megszűnnek, ifjúPrentiss ott rángatózik a sárban. – Attól féltem – mondja Viola két mély lélegzet között –, hogy az eső miatt minket is megráz. De amikor láttam, hogy késsel támad rád… Szó nélkül állok fel, a Zajom csupa feszült koncrentáció. A földön heverő kést nézem mereven és elindulok felé. –Todd! – szól utánam Viola. Felszedem a kést és ifjúPrentiss fölé állok. – Meghalt? – kérdezem Violát, de nem nézek rá. – Nem valószínű. Ez csak akkora áramütés volt, mint egy… Felemelem a késem. – Ne, Todd! – Csak egy okot mondj! A késem még mindig nem tud dönteni. A szemem ifjú– Prentissen tartom. – Te nem vagy gyilkos, Todd! A Zajom vadállatként üvölt: – NE MONDD EZT! SOHA TÖBBÉ NE MONDD EZT NEKEM! Felemeli a két kezét, nyugodt hangon próbál csitítani: – Todd… – Miattam vagyunk ebben a káoszban! Nem TÉGED keresnek! ENGEM! Újra ifjúPrentiss felé fordulok. – Ha egyet megölök közülük, akkor talán… Közelebb jön. – Ne, Todd! Figyelj rám! Ránézek, a Zajom állati ronda, az arcom eltorzul, Viola elbizonytalanodik, de aztán mégis odalép hozzám. – Figyelj rám! – Mondok neked valamit. Aztán ömlik belőle a szó, többet beszél, mint eddig összesen. – Amikor megtaláltál engem a mocsárban, akkor már negyedik napja attól az embertől menekültem, attól az Aarontól, és te voltál a második ember, akivel ezen a bolygón találkoztam, és te ugyanezzel a késsel jöttél felém és először azt hittem, te is ugyanolyan vagy, mint 6… Még mindig felemelve tartja a kezét, mintha csak az elszökött fehér ló volnék, akit le kell csillapítani. – …de mégis: még mielőtt megértettem volna, mi történik Prentissvárosban, mi az a Zaj, és mik mentek itt régebben, én már tudtam, hogy te más vagy. Az emberek látják rajtad,Todd. Látszik, hogy te nem tudsz bántani másokat. Mert akkor te, nem te lennél. – Fejbe vertél egy husánggal! Csípőre teszi a kezét. – Miért, mit vártál? Késsel jöttél nekem! De azért nem ütöttelek meg olyan nagyon… Nem is fájt annyira, igaz? Nem válaszolok. – És igazam volt. Mert te bekötözted a karom és megmentettél Aarontól, pedig nem kellett volna megtenned, kivezettél a mocsárból, ahol elpusztultam volna, kiálltai mellettem, amikor az a férfi rám támadt a gyümölcsösben, és velem jöttél, amikor el kellett hagynunk Farbranchot. – Nem! Mindent félreértesz! Azért kellett elmenekülnünk, mer' én nem voltam képes rá, hogy… – Én meg úgy érzem, most kezdem igazán érteni az egészet, Todd! Szerinted miért jönnek utánad őrjöngve? Miért üldöz téged egy egész hadsereg városokon, folyókon, síkságokon át, végig ezen az egész hülye bolygón? Ifjú Prentissre mutat. – Hallottam, miket mondott neked. Még mindig nem érted, miért kellesz nekik ennyire? Lyuk tátong az agyam helyén. Egyre sötétebb és mélyebb.

– Mer' én vagyok az egyetlen, aki más, mint ők? – Pontosan. Tágra nyitom a szemem. – És ez miért olyan jó hír? Egy hadsereg akar megölni, csak azért, mer' én nem vagyok gyilkos. – Tévedés. Azért üldöz téged egy hadsereg, hogy gyilkost csináljon belőled. – Mi van? Még egyet előrelép. – Ha ugyanolyan férfit tudnának csinálni belőled, mint ők… – Fiú vagyok. Még nem vagyok férfi. Csak legyint. – …ha ki tudják oltani belőled a jobbik éned, amelyik képtelen a gyilkolásra, akkor ők győznek, hát nem érted? Ha ez sikerül nekik, akkor már bárkivel bármit meg tudnak tenni. Akkor tényleg ők győznek. Most már közvetlenül mellettem áll, kinyújtott kezét az enyémre teszi, amiben a kést tartom. – De ha nem leszel olyan, amilyennek ők akarnak, akkor mi győzünk. Vagyis te győzöl. Összeszorítom a fogam. – De ez itt megölte Bent és Cilliant! Megrázza a fejét. – Csak azt mondta, hogy megölte őket. Te meg elhitted. A földön fekvő ifjúPrentissre nézek. Már nem rángatózik, a vízgőz is kezd feloszlani. – Ismerem az ilyen fiúkat, akadt belőlük az űrhajón is. Hazug. Lódít nagyokat. – De ő nem fiú, hanem férfi! – Miért hajtogatod ezt folyton? – válik csípőssé a hangja. –Miért kell folyton hangsúlyozni, hogy ő férfi, te meg nem? Egy hülye szülinap miatt? Azon a bolygón, ahonnan én jöttem, te már tizennégy éves és egy hónapos lennél! – De én nem onnan jöttem! Én itt születtem és itt így működnek a dolgok! – Csakhogy rosszul működnek! Elengedi a karom, letérdel ifjúPrentiss mellé. – Jó szorosan megkötözzük, aztán lelépünk innen a fenébe, jó, Todd? Nem engedem el a kést. Soha nem fogom elengedni, mondhat nekem Viola bármit, bárhogyan. Hirtelen felkapja a fejét, körülnéz. – Mentcs hol van? Jaj!! A bokrok aljában találunk rá, szavak nélkül morog ránk, állati morgással, bal szeme csukva, a pofája csupa vér. Nem nagyon hagyja magát elkapni, próbálkozunk egy darabig. Viola előveszi a csodaszereit, én lefogom, míg lenyelet vele egy pirulát. Mentcs két perc múlva teljesen elernyed, Viola letisztogatja a sérült fogát, aztán bekrémezi és beköti a szemét. Vézna és összetört, ahogy egy szemmel, kótyagosan odavakkant nekem: – Thaaddd? Muszáj most magamhoz ölelnem őt. Így ülünk a földön, az esőben, míg Viola összepakol és kibányássza a sárból a hátizsákom. – Az összes ruhád csurom víz, a kaja is szétázott, csak a könyv maradt épen, megvédte a műanyag borító. Erről eszembe jut anyukám. Mit szólna, ha tudná, hogy ilyen gyáva fia van… Kedvem volna bedobni a könyvet a folyóba. Dc nem teszem. IfjúPrentisst a saját kötelével kötözzük meg, látjuk, hogy az elektrosokk lerepesztette a puskájáról a famarkolatot. Kár, nagy hasznunkra lehetett volna. – Mivel ráztad meg? – kérdezem, miközben fújtatva, szuszogva kivonszoljuk ifjúPrentisst az út szélérc. – Az áramütéses emberek olyan nehezek.

– Azzal a szerkentyűvel, amivel jelezni tudom az űrhajóm felé, hol vagyok a bolygón. Komoly munka volt szétszedni. Felállók. – De akkor honnan tudják majd a tieid, hol vagy? Megrántja a vállát. – Reménykedjünk benne, hogy Havenben találunk valamit helyette. Nézem őt, ahogy odamegy a táskájához, a vállára veszi. Bízom benne, hogy Havenben legalább a fele meglesz annak, amit remél. Elindulunk. IfjúPrentissnek igaza volt: nagy ostobaság az úton menni, inkább húszharminc méternyire beljebb haladunk. Igyekszünk, hogy ne veszítsük el szemünk elől a folyót, de nem a parton folytatjuk az utat. Éjszaka felváltva visszük Mentcset a karunkban. Nem nagyon beszélgetünk. Talán Violának van igaza, nem? Meglehet, hogy tényleg emiatt üldöz engem a hadsereg. Talán tényleg azt akarják, hogy én is belépjek, ahogy mindenki más.Talán én vagyok a teszt (vagy ilyesmi). Elég őrültek hozzá, hogy elhigyjenek egy ekkora baromságot. Ha egy elesik közülünk, mind elesünk. Ez viszont nem magyarázat arra, miért követ bennünket Aaron. És az is igaz, hogy hallottam én már Violát hazudni. Talán igaznak hangzik, amit mond, de honnan tudhatom biztosan, úgy gondolja-e, vagy csak úgy mondja? Mer'én aztán soha nem csatlakozom a hadsereghez, a Mesterpolgárnak ezt tudnia kell. Azok után főleg nem, amit Bennel és Cillian-nel tettek – akár igazat mutatott ifjúPrentiss Zaja, akár nem. Úgyhogy ebben haláli nagyot téved Viola. Bármit is akarnak tőlem, bármennyire is gyenge alak vagyok, aki nem tud megölni senkit, még azt sem, aki megérdemelné. Ennek azért meg kell változnia bennem, ha már férfi leszek. Muszáj megváltozni. Mer' hogy járjak így felemelt fejjel? Ma éjféltől már csak huszonöt nap (és cgymilló év) választ el a születés-napomtól. Ha megöltem volna Aaront, nem tudott volna szólni a Mesterpolgárnak, hol látott utoljára. Ha megöltem volna még odahaza a tanyán ifjúPrentisst, akkor nem tudta volna a Mesterpolgár embereit Ben és Cillian nyakára vinni, és Mentcset se tudta volna ilyen csúnyán bántani. Ha gyilkos lennék (bármiféle), akkor otthon maradtam volna, hogy segítsek Bennek és Cillian-nek a védekezésben. Ha gyilkos lennék, nekik nem kellett volna meghalniuk. Cserébe ezért az egyért, az életükért cserébe bármikor megtenném. Gyilkossá válnék én is, ha csak ezen múlna. (Majd csak figyelj!) A terep egyre durvább és meredekebb, a folyó újra mély völgyeket váj a kavicsos talajba. Egy sziklakiszögellés alatt megállunk pihenni, a maradékot esszük, már ami nem ment tönkre verekedés közben. Mentcset a térdemre fektetem. – Mi volt abban a pirulában? – Csak egy morzsányi fájdalomcsillapító, emberek számára. Remélem, nem volt túl sok neki. Végigfuttatom a kezem Mentcs bundáján. Meleg a teste. Mélyen alszik, de él. – Todd… – kezdi Viola, de megállítom. – Addig akarok menni, ameddig bírjuk. Tudom, hogy aludnunk kéne, de inkább menjünk tovább. Addig kell mennünk, míg össze nem rogyunk. Kicsit vár, mielőtt válaszolna: – Jó, rendben. Nem szólunk, lenyeljük az utolsó falatokat.

Az eső csak zuhog egész éjszaka, mintha egy vízesés zsivajában járnánk, milliárdnyi csőcsepp kopog milliárdnyi levélen, a megduzzadt folyó harsog, sár fröcsög a talpunk alatt, a távolból egyszer-egyszer Zajt hallunk, talán erdei teremtlények Zaját, de rejtve maradnak a szemünk elől, mire a közelükbe érünk, eltűnnek. – Szerinted van erre valami, ami bánthat minket? – kérdezi Viola hangosan a zuhogó esőben. –Jócskán sok. Nem is tudnám őket felsorolni. Felébredt már? – bólintok Mentcs felé, aki ott szuszog a karjában. – Még mindig nem. Remélem, hogy… – kezdi aggodalommal a hangjában. És így mondat közepén, teljesen felkészületlenül ér bennünket, hogy – Amikor megkerüljük a sziklát, egyenesen begyalogolunk egy táborhelyre. Valakinek a táborhelyére. Mindketten megtorpanunk, amikor felfogjuk, mi tárul a szemünk elé. Hús-vér valóságban. Pattogó tábortűz. Fölötte madzagon lóg egy frissen fogott hal. Mellette egy férfi. Egy kő fölé hajolva halat pucol. Ahogy besétálunk a táborhelyérc, a férfi felkapja a fejét. Egy pillanat alatt felfogom-fel. Mint ahogy azt is azonnal tudtam, hogy Viola lány, bár még korábban sose láttam olyat, ugyanilyen biztonsággal azonnal tudom azt is, hogy ez itt nem férfi. Egy pillanat alatt a késemhez kapok. Mer' ez egy szpakker.

25. A GYILKOS A FÖLD MEGÁLL forgásában. Az eső megszűnik zuhogni, a tűz megszűnik lobogni, a szívem megszűnik dobogni. Egy szpakker. De hisz' nem él egy sem. Mind meghalt a háborúban. Nem van több szpakker. Erre mégis itt van egy. Itt áll velem szemben. Nyúlánk, vékony, mint ahogy a videókból emlékszem rájuk, fehér a bőre, a karja és az ujjai hosszúak, a szája az arca közepén, ahol nem kéne lennie, a fülcimpája lelóg az álláig, a szeme sötétebb, mint a mocsár kövei, a testét ruha helyett zuzmó és moha borítja. Egy idegen lény. Annyira idegen, amennyire csak lehet. Affrancba. Ennyi erővel galacsinná gyúrhatnám az általam eddig ismert világot, és jó messzire elhajíthatnám. – Todd? – súgja Viola. – Ne mozdulj ! Mer' az eső hangján túl már hallom a szpakker Zaját. Nem ad ki tiszta szavakat, csak képeket, furcsán vágott ferde képeket, különösmód rézsút fekszik mind, és a színek is egészen

mások, mint megszoktam. Képek rólam és Violáról, amint ott állunk döbbenten vele szemben. Képek a késről, amit magam elé nyújtok. Viola árnyalatnyi figyelmeztetéssel a hangjában szól oda nekem: – Todd! Mer' több is van a szpakker Zajában, érzések, amik hullámokban törnek fel benne. Ez rettegés. Érzem a rettegését. Jó. Nagyon jó. A Zajom bevörösödik. – Todd – ismétli Viola. – Ne ismételgesd már a nevem! A szpakker lassan feláll a hal mellől. A táborhelyét egy kis domb tövébe, egy sziklaperem alá építette, védett és száraz. Körbenézek, zsákokat látok és egy mohatekercset, amit talán ágynak használ. És a sziklának támasztva egy hosszúkás, csillogó tárgyat. Látom, hogy a szpakker most annak a képét vetíti a Zajában. Szigony. Azzal vadászott halra a folyóban. – Ne csináld! – kiáltok oda neki. Egy pillanatra, egy egész rövid pillanatra arra gondolok, milyen tisztán értek mindent a Zajában, milyen tisztán látom, ahogy áll a folyóban és halászik, milyen könnyű őt olvasni, nem is van más a Zajában, csak csupa, csupa kép. De a pillanat villanásnyi idő múlva tovatűnik. Mer' látom, azt fontolgatja, hogy odaugrik a szigonyához. – Tedd le a kést,Todd! – kiált Viola. A szpakker ugrik. Én is vele egy időben. (Na, most figyelj!) – Ne! – hallom Viola sikolyát, de a Zajom túl hangosan üvölt, nekem ez a sikoly nem több suttogásnál. Ahogy a szpakker felé rohanok előrenyújtott késsel, már semmi másra nem bírok gondolni, csak arra, hogy lesújtok rá. Az ott botladozik a szigonya felé, a térdei véznák, a könyöke csontos, és én nem gondolok másra, csak a késre, és csak küldöm felé a vörösvörös Zajomban a képeket, szavakat és érzéseket, mindent, ami olyankor történt, amikor végül nem használtam a késem. És minden egyes darabka üvölt-üvölt a testemben – Majd én megmutatom neked, milyen egy gyilkos! Utolérem, mielőtt elérné a szigonyt, belegázolok a vállammal, egy huppanással a földre zuhanunk, itt nem olyan nagy a sár, a karjai, a lábai keresztül-kasul hevernek rajtam, mintha valami óriáspókkal küzdenek, a fejemre üt, de éppesak megpaskol, tényleg. És akkor rájövök, rájövök – Rájövök, hogy gyengébb, mint én. Halványan hallom, hogy Viola szólongat: – Hagyd abba, Todd, hagyd abba! A szpakker négykézláb próbál elmászni előlem, ököllel megütöm a halántékát, felborul az ütéstől, mert pihekönnyű, egy kőrakásra zuhan, néz és néz rám, a szájával ekkor sípoló hangot ad, rettegés és pánik zubog a Zajából. – HAGYD MÁR ABBA!! Hát nem látod, mennyire fél? –sikolt Viola. – ÉS MILYEN JÓL TESZI! – ordítok vissza. És az én Zajomat már senki és semmi nem állíthatja meg. Lépkedek egyre a szpakker felé, próbál elcsúszni előlem a földön, de hosszú, fehér bokájánál fogva megragadom-meg, kihúzom a kövek közül a földre, ő újra azt a borzalmas, mardosó síphangot hallatja, én meg előkészítem-elő a késem –

Viola keze szabad (biztosan lerakta Mentcset valahová), megragadja a karom, rángat vissza, hogy megakadályozza, hogy szúrjak a késsel, bele a szpakkerba, én teljes testtel ellököm őt, nem hagyja magát, megbotlunk-meg, messze gurulunk a szpakkcrtől, aki egy szikla mellé csetlik-botlik és karját az arca elé téve lekuporodik. – HAGYJÁL MÁR! Hadd' menjek! – üvöltöm Violának. – Kérlek, könyörgöm,Todd! Hagyd abba, kérlek! – ordítja és húzza, feszíti a karom. Kicsavarom magam a szorításából, és ellököm magamtól, a szpakker felé fordulok, látom, hogy kezd elmászni – A szigonya felé – Az ujjai szinte már elérik-el a nyelét – És ekkor minden gyűlöletem vulkánként tör elő belőlem, tűzvörösen – Rávetem magam – Es belemerítem a késem a mellkasába. Roppanást hallok, ahogy a kés behatol. Amikor csontot ér, megcsúszik. A szpakíli felsikolt – Ez a legszörnyűbb, legszörnyűbb sikoly, amit valaha hallottam. Sötétvörös vér spriccel a sebből (igen, vörös, ők is vöröset véreznek) egyik hosszú karját felemeli belemar az arcomba én hátralendítem a karom újra lesújtok a késsel hosszasan szúrom belé hangosan csikorgón bugyog fel belőle egy elnyúló sóhaj keze-lába még mindig kaszál rám néz azzal a mélysötét-sötét szemével a Zaja tele fájdalommal zavarodottsággal és rettegéssel – ÉsÉs én megforgatom benne a kést – Nem fog belehalni, nem fog, nem fog belehalni – Hatalmasat nyög, megrázkódik és belehal-bele. Vele együtt azonnal megszűnik a Zaja is. Összeszorul a torkom, egy rántással kihúzom belőle a kést, elbotorkálok onnan a sárban. A kezemre nézek, aztán a késre. Csupa vér mindenem. Csupa vér a kés, a nyele, a kezem, a karom, elől a ruhám, vér fröccsent az arcomra is, letörlöm. A karcolásból szivárgó saját vérem összekeveredik a szpakkervérrel. Ömlik rám az eső, de még így is sokkal több a vér rajtam, mint azt el lehet képzelni. A szpakker ott fekszik – Ahol megöltem. Hallom, hogy Viola fulladozva kapkod levegő után. Ránézek. De ekkor bizonytalanul hátrálni kezd előlem. Kiabálok: – Te ezt nem értheted! Te nem tudsz semmit! Ök kezdték a háborút! Megölték az anyámat! Minden miattuk történt! Az ő hibájuk! Aztán hányok. Es hányok, csak hányok. Amikor a Zajom kezd csillapodni, újra hányok. És úgy maradok, homlokom a földhöz szorítom. Megállt a világ. És nem mozdul. Viola felől nem hallok mást, csak a csöndjét. Ahogy előrehajolok, a hátizsákom a hátamba vág. Nem nézek a szpakílire. – Megölt volna minket – mondom végül, a földnek címezve a szavaim. Hallgat. – Különben megölt volna minket. – Borzasztóan félt – kiált fel, a hangja megbicsaklik. – Még én is láttam, milyen iszonyúan félt! Felemelem a fejem. – Végig a szigonyát kereste… – Mert te késsel támadtál rá! Az arca. Csak most veszem észre. Az arca zárkózott, kifejezéstelen, a pupillája tág, mint azon a napon, amikor hintázni kezdett.

– Ők öltek meg mindenkit ÚjVilágban! Vadul rázza a fejét és kiabálni kezd: – Te barom! Te ostoba barom, bémeg! (Hát, nem bémeget mond.) – Hányszor jöttél már rá, hogy hazudtak neked? Hányszor? Még messzebb húzódik tőlem, az arca fájdalmasan eltorzul. – Viola… – Nem azt mondták neked, hogy az összes szpakílit megölték a háborúban? Istenem, mennyire utálom, hogy ilyen ijedtnek hallom a hangját. – Hmm? Na? Nem azt mondták? A haragom utolsó csöppje is elpárolog a Zajomból, amikor rájövök, hogy már megint milyen hülye voltam – A szpakker felé fordulok – És most látom meg a táborhelyét – A halakat a madzagon – (Nem, nem, nem, nem, nem!) És meglátom a félelmet, ami a Zajából áradt felém – (Nem, nem, nem – jaj ne!) Már nem van mit kihánynom, mégis újra öklendezni kezdek – Gyilkos vagyok – Gyilkos vagyok – Gyilkos – (Jaj, csak ezt ne!) Gyilkos. Remegek. Annyira remegek, hogy nem bírok talpon maradni egyfolytában azt ismételgetem nem-nem-nem-nem a szpakker rettegése ott visszhangzik a Zajomban nem van hová menekülni előle ott van ott van ott van bennem már annyira rázkódom hogy négykézláb sem bírok megmaradni belezuhanok-bele a sárba és mindenütt csak vért látok magam körül az eső nem mossa le nem mossa le mosd le cső. Szorosan becsukom a szemem. Csak feketeség van odabenn. Csak feketeség és a nagy semmi. Megint mindent elszúrtam. Megint mindent rosszul csináltam. Valahonnan nagyon messziről Viola szólongat. De olyan messze van. És én egyedül vagyok. Most és mindörökké egyedül. Újra a nevemet hallom. A messzi távolból, úgy érzem, valaki húzza a karom. Zajfoszlányt hallok, nem belőlem jön, kinyitom a szemem. – Azt hiszem, több is van belőlük errefelé – súgja Viola a fülembe. Felemelem a fejem. A Zajom tele zavarodottsággal és rémülettel, nem hallom őket tisztán. Az eső is jobban rázendített, egy percig az jár a fejemben, vajon megszáradunk-e valaha, aztán meghallom: mormolva-sutyorogva, alig kivehetően, de mégis határozottan ott a Zajuk a fák között. – Ha eddig nem akartak megölni minket, hát most már biztosan meg akarnak – suttogja Viola. – Induljunk – próbálok lábra kecmeregni. Még mindig remegek, kétszer is nekirugaszkodom, mire sikerül. És még mindig a kezemben a kés. Vértől ragacsos. A földre dobom. Viola arca szörnyű: szomorúság, iszony, rettenet ül rajta. Minden miattam van, minden csakis miattam, de nem van más választásunk, mennünk kell. Újra odaszólok neki, hogy Induljunk, aztán megyek és kiemelem Mentcset az esővédett zugból, ahová Viola rejtette. Mentcs még mindig alszik, rázza a hideg. Magamhoz szorítom, az arcom a bundájába fúrom, mélyen beszívom ismerős, büdös kutyaszagát. – Siess már! Megfordulok és látom, hogy Viola rettegéssel az arcán figyel körbe, a Zaj még mindig ott suttog-surrog körülöttünk a fák között, az esőben. És most rám néz. Elviselhetetlen a szeme, másmerre nézek, másmerre – És ahogy elnézek, a háta mögött mozgást veszek észre. Látom, hogy közvetlenül mögötte szétnyílnak a bokrok. Viola arca elváltozik. Hátrafordul, és ő is látja, hogy Aaron bukkan elő az erdőből.

Gyorsan Viola mögé lép, egyik kezével villámgyorsan megmarkolja a nyakát, a másikkal egy kendőt szorít az orrához, szájához. Felkiáltok egy lépést teszek előre hallom hogy felsikolt a kendő alatt próbál kapálózni de Aaron szorítja őt még csak a második lépést teszem de akármi is volt a kendőn Viola már elájult a negyedik és ötödik lépésemre Aaron ledobja őt a földre Mentcs még mindig a karomban a hatodik lépésemre Aaron hátranyúl nekem nem van késem nem tehetek mást rohanni kezdek feléjük és meglátom nála a botot a háta mögül veszi elő fellódítja-fel a levegőbe és teljes erőből odavág-oda a halántékomra – RECCS – Elesem Mentcs lebucskázik a karomból hason érkezem a főidre a fejem zúg képtelen vagyok összeszedni magam imbolyog a világ elszürkül minden vegytiszta fájdalom a testem a földön heverek minden dől és csúszik kezem-lábam mázsás súlyú nem tudom felemelni az arcom félig a sárban félig fent látom Aaront ahogy engem néz látom a Zaját benne Violát látom hogy észreveszi a késem vörösen szikrázik a sárban felszedi próbálok arrébbcsúszni de a testem súlya odaragaszt csak nézem tehetetlenül, ahogy megáll fölöttem. – Nem van már rád szükségem, Toddfiú! Felemeli a kést a feje fölé, és az utolsó kép, ami még a szemembe villan, hogy teljes erejéből lesújt vele.

V. RÉSZ

26. MINDEN DOLGOK VÉGE ZUHANÁS ne Zuhanás ne kérem ne Segítség Zuhanás A kés A Kés szpakílik A szpakílik halottak, minden szpakker halott, VIOLA bocsáss meg, kérlek, bocsáss meg Szigony van nála ZUHANÁS Kérlek, kérlek Aaron mögötted van! Jönl Nem van már rád szükségem, te fiú Viola zuhanás, Viola Eade szpakker sikoly és a vér és nem! FIGYELJ csak figyeld, hogy csinálom, kérlek, ne! megölhetett volna minket Ben kérlek, bocsáss meg! Aaron! Fuss! E-A-D-E Még több van belőlük ki kell jutnunk innen ZUHANÁS zuhanás sötét vér A kés halott fuss Gyilkos vagyok kérlek, ne SZPAKÍLI Viola Viola Viola… – Viola! – próbálom üvölteni, de csak feketeség vesz körül, néma feketeség, feketeség és csak zuhanok és nem van hang a torkomban – – Viola… – próbálom kimondani a nevét újra, de tele a tüdőm vízzel, fájdalom a zsigereimben és fáj fáj fáj. – Aaron. Ez Aaron, fuss – suttogom csakis magamnak, senki másnak. És újra zuhanok, újra a feketeség – -Todd? – Todd? Mentcs. –Todd? Egy kutya nyelvét érzem az arcomon. Ez azt jelenti, érzem az arcom. Vagyis meg tudom mondani, hol van. Szusszanásnyi levegő zübörög végig a testemben: felnyitom a szemem. Mentcs a fejemnél áll, egyik lábáról a másikra toporog, a száját és orrát nyalogatja idegcsen, a szemén még mindig ott a kötés, csak homályosan látom őt – – Todd? Próbálom nyugtatni, a nevén szólítani, de nem jön ki más belőlem, csak köhögés. Éles fájdalom nyilall a hátamba. Meg mindig hason heverek a sárban, ahová akkor zuhantam, amikor Aaron – Aaron. Amikor Aaron fejbe vágott a botjával. Próbálom felemelni a fejem, de vakító fájdalom sugárzik a koponyám jobb feléből végig az állkapcsomig, kénytelen vagyok fekve maradni. Össze kell szorítanom a fogam, hogy enyhüljön az égető fájdalom, alig bírok megszólalni. – Todd – nyüszít Mentcs. – Itt vagyok, Mentcs – sóhajtom végül magam elé. A hangok ragacsos, fojtott mordulásként törnek elő belőlem. Köhögnöm kell. De azonnal abbahagyom, mer' éles fájdalom hasít a hátamba. A hátam. Újabb köhögést fojtok el, és hirtelen az iszonyat érzése önt el, a gyomromból indul, egész testemet végigszántja. Mer' az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt – Ne! Jaj, ne! Próbálom egyetlen izmomat sem mozdítani az újabb köhögés közben, próbálok csak a torkomban krákogni, de nem megy. Igyekszem túlélni a fájdalmat, míg le nem csillapszik, aztán már csak arra figyelek, meg ne öljön, amikor megszólalok:. – Van… bennem kés, Mentcs? Érdes a hangom. – Kés, Todd. Hátad, Todd! – ugat aggódva. Újra az arcom nyalogatja, kutyamód próbálja helyrehozni a dolgokat. Lélegezni, nem mozdulni. Szem becsuk, levegő pumpál. A tüdőm panaszosan nyög: már tele van.

Todd Hewitt vagyok. Nagy hiba, hogy erre gondolok, mer' ettől újra eszembe jut minden, ami történt és rámzuhan, letaglóz. Magam előtt látom a szpakílit, a tengernyi vért, a (tőlem) rettegő Violát, és látom Aaront, ahogy jön-jön kifelé az erdőből és elviszi őt, elviszi. Rámtör a sírás, pokoli fájdalommal jár, szinte megdermedek. Eleven tűz fut végig a karomban, hátamban, nem tehetek mást, csak elviselem, végigszenvedem, megvárom, míg elmúlik-el. Lassan, nagyon lassan kihúzom magam alól az egyik karom. Iszonyúan belefájdul a mozdulatba a fejem és a hátam, egy pillanatra elveszítem az eszméletem. Magamhoz térve óvatosan, nagyon óvatosan kihúzom a hasam alól a kezem, hátraviszem a nedves, koszos ing alá, és a koszos, nedves hátizsák alá csúsztatom az ujjam (hihetetlen, de még mindig ott van a hátamon), aztán apránként feljebb csúsztatom a kezem, még feljebb, míg meg nem érzem az ujjbegyem alatt – A kés nyelét. A hátamból áll ki. De akkor halottnak kéne lennem. Halottnak. Akkor én meghaltam? – Nem meghalt, Todd! Hát! Izsák! Izsák! – ugat Mentcs. A kés a lapockáim közé fúródott, a fájdalom pontosan jelzi, hová. De mielőtt elérte volna a testem, végiszaladt a hátizsákon. És megakasztotta valami, ami miatt nem tudott teljesen belém-hatolni – A könyv. Anya könyve. Finoman, ahogy csak tudom, újra kitapogatom a kést az ujjaimmal. Igen. Aaron fellendítette a karját és lesújtott rám, de a könyv megakadályozta, hogy a kés végezzen velem. {mint a szpakílivel) Újra behunyom a szemem, és olyan mély levegőt veszek, amilyet csak tudok – még így sem elég. Benntartom a levegőt, ráfonom az ujjaim a késre, hosszasan kifújom a levegőt, várok, míg elmúlik a fájdalom, próbálom kihúzni a kést. Iszonyú nehéz. Pihennem kell, mielőtt újra megpróbálom: nagy levegőt veszek, húzom. A fájdalom egy ponton elviselhetetlenné dagad, és a kés hirtelen kicsusszan a hátamból: mintha belém lőnének. Felsikoltok. Felsikoltok-fel, nem tartom vissza magam. Nem. Egy másodpercig csak nyögök és zihálok, igyekszem, nehogy elbőgjem magam, messze eltartom magamtól a kést, ami még mindig tövig benne a könyvben. Az meg a zsákban. Mentcs újra az arcom nyalogatja. – Jó fiú – mondom neki (nem tudom, miért). Egy örökkévalóság, míg kibújok a hátizsák szíjaiból, és el tudom dobni a kést meg mindent. Nem bírok felállni, újra elájulok, arra eszmélek, hogy Mentcs nyaldossa az arcom. Felnyitom a szemem, zihálva felköhögök. Nem is bírom abbahagyni percekig, köhögök, csak köhögök. Fekszem a sárban, és tiszta szívből arra vágyom, bárcsak teljesen belémszúrta volna Aaron azt a kést. Bárcsak ugyanolyan halott volnék, mint a szpakker, bárcsak véget érne a zuhanás a gödörbe. Lefelé-lefelé-lefelé, míg nem van más, csak sötétség. Zuhanás a semmibe, ahol nem van több Todd, aki mindenért hibás, aki mindig mindent elbaltáz, aki cserbenhagyja Bent, cserbenhagyja Violát –

Zuhanjak csak bele a semmibe és maradjak ott örökre. Ott majd nem kell aggódnom senkiért és semmiért – De nem. Mentcs jön és nyalogat, csak nyalogat. – Hagyj már békén – tolom el magamtól. Aaron simán megölhetett volna. Könnyedén. Kés a nyakamban, kés a szememben, kés a torkomban. Az övé voltam mindenestül. Megölhetett volna, de nem tette. Tudta, mit csinál. Tudta. Azért hagyott életben, hogy a Mesterpolgár rám találjon? De mit keresett ilyen messze a hadseregtől? Hogy jutott el ilyen messzire ló nélkül? Hogy tudta megelőzni ifjúPrentisst? Mióta követett minket? Mióta figyelt bennünket, mielőtt – Mielőtt kilépett az erdőből és elkapta Violát. Feljajdulok: hát ezért hagyott életben. Hogy azzal a tudattal létezzek tovább, hogy elrabolta őt. Számomra kín, neki teljes győzelem. Életben hagyott, hogy szüntelen azt lássam magam előtt, ahogy megragadja és elrabolja Violát. Hirtelen új erőre kapok, a fájdalomról tudomást sem veszek, felülök és előrebukva lélegezni kezdek. Szoktatom magam a gondolathoz, hogy hamarosan fel kell állnom. A tüdőm zörög-hörög köhögés közben, a hátamban iszonyú fájdalom, de összeszorítom a fogam és kibírom. Meg kell őt találnom. – Olla, Violla! – ugat Mentcs. – Viola – ismétlem utána. Még erősebben összeszorítom a fogam és próbálok felállni. Nem megy. A fájdalomtól megbicsaklik a lábam visszaesem a sárba levegőért küzdök és csak fekszem megfeszülve a kíntól minden lélegzetvétel küzdelem az agyam kábán lüktet a Zajomban azt látom hogy rohanok-rohanok-rohanok a semmi felé mindenem tűzforró izzadok és rohanok Ben hangját hallom a fák közül elkezdek felé rohanni a dalt énekli a gyerekkori altatódalt ami kisfiúknak szól nem férfiaknak és a szívem majd széthasad Egy szép hajnalon, amint felkelt a nap… Magamhoz térek. A dal velem marad. És tovább szól. Egy szép hajnalon, amintfelkelt a nap, Egy lány szavát hallottam a völgyből alant, Kérlek, ne csapj be, ne hagyj el soha… Kinyitom a szemem. Ne csapj be. Ne hagyj el soha. Meg kell találnom őt. Meg kell találnom. Az égre nézek. Magasan jár már a nap, Aaron talán valamivel hajnal előtt rabolta el, fogalmam sem van, mennyi idő telhetett el azóta. Felhős az ég, de azért jócskán világos van, késő délelőtt vagy kora délután lehet. Az sem kizárt, hogy tegnap történt és azóta már eltelt egy egész nap. Ezt a gondolatot gyorsan elhessegetem. Behunyom a szemem, próbálok figyelni. Az eső elállt, már nem hallani a kopogását, csak a saját Zajomat és Mentcset hallom, a távolból szavak nélküli neszezés szüremlik ide, az erdők teremtlényei élik a maguk kis életét, semmi közük az enyémhez. És semmi hang, ami Aaronra utal. És semmi csönd-foszlány, ami Violára. Kinyitom a szemem, és meglátom Viola táskáját.

Védekezés közben ejthette el, Aaron biztos' nem találta se hasznosnak, se érdekesnek, fütyült rá, otthagyta a földön, mintha nem tartozna senkihez. Mintha Viola nem is számítana már. Az a bizonyos táska, tele értelmetlen és hasznos kütyükkel. Összeszorul a mellkasom, fájdalmasan felköhögök. Képtelen vagyok felállni, nyöszörögve kúszni kezdek, a hátamban és a fejemben brutális fájdalom, de azért csak csúszom a táska felé, Mentcs nyüszítve ismételgeti a nevem, egy örökkévalóságba telik (tényleg rohadttal hosszú időbe), míg odaérek. Egy pillanatra görcsbe merevedem a kíntól, mielőtt bármit kezdek a táskával. Amikor újra levegőhöz jutok, kinyitom és addig kotorászom benne, míg meg nem találom a kötszercs ládát. Már csak egyetlen kötés maradt. Ki kell bújnom az ingből. Apránként, centiről centire haladok, többször is megállok és levegő után küzdök, míg végre lekerül rólam. A hátam lüktetve fáj, az ingem csupa sár és vér. Megtalálom a szikét, kettévágom a kötést, egyik felét a fejemhez tapasztom, megvárom, míg odaragad, aztán lassan hátranyúlok és a hátamra illesztem a másik felét. Ez az emberszövetes (vagy miaffrancot is mondott Viola?) gyógyszercsík sokkal jobban fáj, mintha sima kötést tettem volna rá, mer' ez belecsúszik a sebbe és megkeményedik. Összeszorítom a fogam, de már érzem is, hogy hatni kezd, hűvösség áramlik szét az ereimben. Várok még, hogy annyira enyhítse a fájdalmat, hogy fel bírjak állni. Reszketegen és lassan ugyan, de sikerül. Egy perc múlva teszek egy lépést. És még egyet. Merre induljak? Elképzelni sem tudom, hová vitte. Azt sem tudom, mennyi idő telt el azóta. Talán már vissza is értek a hadsereghez. – Viola? – nyöszörög Mentcs. – Nem tudom, hol lehet, haver. Hadd gondolkodjak! A kötszerek hiába teszik a dolgukat, még képtelen vagyok rendesen megállni a lábamon. Körbenézek. A szpakíli holtteste ott van valahol a szemem sarkában – elfordulok, ne is lássam. … ne csapj be, ne hagyj el soha… Felsóhajtok. Tudom már, mit kell tennem. – Nem van más választásunk, Mentcs, visszamegyünk a hadsereghez. – Todd! – vinnyog szűkölve. – Nem van más választásunk. Minden mást száműzök az agyamból, csak arra gondolok, hogy mennünk kell, mennünk. Először is egy tiszta ingre van szükségem. A szpakílinck hátat fordítva visszatámolygok a hátizsákhoz. A kés még mindig benne van a hátizsák szövetében és a könyvben. Nem igazán akarok hozzáérni, és még ilyen ködös tekintettel sem akarom látni, mi lett a könyvvel. Dc muszáj kiszednem azt a kést. A hátizsákra taposok és erővel húzni kezdem. Rángatom egy darabig, kilazul, kirántom és a földre dobom. Nézem, ahogy ott hever a nedves, mohás talajon. Még mindig véres. Főleg szpakkervér borítja, de a penge csúcsán az a világosabb vér az enyém. Nem tudom, keveredhetett-e szpakkervér az enyémhez, amikor Aaron megszúrt. Nem tudom, van-e olyan fertőzés, amit így el lehet kapni egy szpakkertől. De nem van idő több erre. A könyvet vizsgálgatom.

A kés keresztülszaladt rajta, de Aaron olyan gyorsan döfte belém, és a kés is olyan tűhegyes, hogy csak egy hasadás lett a könyvön, más baja nem esett. Minden lapján ott a vérfoltos hasíték, de a szöveg még olvasható. Elolvashatnám. Még mindig nem késő. Ha egyáltalán megérdemlem még. Ezt a gondolatot gyorsan eltolom magamtól, inkább előveszek egy tiszta inget. Közben iszonyúan köhögök, még így bekötve is úgy fáj a sebem, hogy meg kell állnom és megvárni, míg múlik a fájdalom. A tüdőm mintha vízzel lenne tele vagy mintha sziklákat cipelnék a mellkasomban. Nagy nehezen felveszem az ingem és megnézem, még milyen hasznos dolgokat találok a hátizsákban: ruhákat, a saját gyógyszeres ládikámat, bármit, amit nem tett tönkre az eső vagy ifjúPrentiss. Fogom a holmikat és anyukám könyvét és átpakolok Viola táskájába mindent, mer' az kizárt, hogy én most hátizsákot vegyek fel. Viszont egy kérdés még hátravan. Merre tovább? Követnem kell az utat visszafelé. A hadseregig. Visszamegyek, valahogy megmentem Violát, még akkor is, ha nekem kell ott maradnom helyette. És nem mehetek puszta kézzel, igaz? Nem. Nem mehetek fegyver nékül. Újra a késre pillantok, a mohaszőnyegen hever: egy tulajdonságok nélküli fémtárgy, aminek látszólag kevés köze van egy korombeli fiúhoz. Egy tulajdonságok nélküli tárgy, ami minden hibáját arra hárítja, aki a kezében tartja. Nem akarok hozzáérni. Nem. Soha többé. Mégis kénytelen vagyok. Felveszem és amennyire tudom, nedves levelekkel lepu colom róla a vért, elrakom a tokjába a hátam mögé, az övembe, ami még mindig ott van a derekam körül. Muszáj megtennem. Nem van más választásom. A szpakíli ott lebeg valahol a látómezőm szélén. Késsel a kezemben még kevésbé nézek arra. – Indulás, Mentcs! Olyan óvatosan, ahogy csak tudom, a vállamra akasztom Viola táskáját. Kérlek, ne csapj be, ne hagyj el soha… Ideje indulni. – Meg kell őt találnunk! Magam mögött hagyom a táborhelyet, és elindulok az út felé. Mindjárt odaérek, és majd olyan gyorsan gyalogolok visszafelé, ahogy csak a lábam bírja. Ha hallom, hogy jönnek, elbújok, aztán majd csak kitalálok valamit, hogy megmentsem Violát… Az is lehet, hogy szemtől szembe kell majd állnom a hadsereggel. Egy sor bokron török át, amikor Mentcs ugatását hallom, a nevemen szólongat. Megfordulok, de úgy, hogy ne is lássam a táborhelyet. – Gyere, kishaver? –Todd! – Mondtam, hogy gyere! – Elé, elé, errefelé! – csaholja farokcsonkját csóválva. Teljes testtel felé fordulok. – Mit mondtál? Mentcs épp az ellenkező irányba fordítja a fejét, mint amerre menni készültem. – Erre! Erre! – ugatja. A mancsával lepiszkálja a kötést a fejéről, a sérült szemével sandít rám. – Hogy érted azt, hogy erre? Furcsa érzésem támad. A fejével épp a hadsereggel ellentétes irányba bólintgat és mellső lábaival is arra kapál. – Olla, olla, Violla! – ugatja körbe-körbe forogva, aztán újra az utat figyeli. – Érzed az illatát? – kérdem megemelkedő mellkassal. Azt ugatja: – Igen – Érzed őt?

– Elé, elé, errefelé, Todd! – Nem vissza az útra? Nem a hadsereg felé? – Todd! – megérzi a Zajomban az izgalmat, ő is izgatottá válik. – De egészen biztos vagy benne? Biztosnak kell lenned, Mentcs! Nagyon fontos. – Errefelé! És már túl is van árkon-bokron, rákap egy ösvényre, ami a folyóval párhuzamosan vezet. A hadsereggel ellentétes irányba. Haven felé. Nem tudom megmagyarázni, miért (ki affrancot érdekel ez most), de amikor meglátom Mentcset, amint nagyokat ugrándozik a messzeségben, azonnal eldöntöm, hogy én is arra indulok, amilyen gyorsan csak a sérüléseim engedik. Jókuty. Az én nyamvadtt jó kiskutyám – gondolom magamban.

17 TOVÁBBMEGYÜNK – ELÉ, ELÉ, ERREFELÉ! Mentcs újabb szikla mellett vezet végig. Mióta a szpakker táborhelyét elhagytuk, a terep egyre zordabb. Már órák óta csak erdőkkel borított hegyekre kapaszkodunk, fel-le, le-fel, ez már inkább hegymászás, mint gyaloglás. A magaslatokról körbenézve körös-körül csak újabb dombokat és hegyeket látok, némelyik olyan meredek, hogy egyszerűbb megkerülni, mint megmászni. Tőlem jobbra a folyó menti út girbe-gurbán tör előre a hegyek közt, szem elől is veszítem néha. A gyógykötések valahogy egy darabban tartanak, de minden lépéskor éles fájdalom nyilall a hátamba és a koponyámba, minduntalan meg kell állnom. Néha hánynom kell, bár semmi nem van a gyomromban. De továbbmegyünk-tovább. Gyorsabban! – gondolom. Menj gyorsabban, Todd Hewitt! Legalább félnapi járásra lehetnek előttünk. De az is lehet, hogy már másfél nap a különbség. Nem tudom, hová tartanak, nem tudom, mit tervez Aaron, és mit csinál majd, ha odaér abba a valahovába. De továbbmegyünk-tovább. – Biztos erre kell menni, Mentcs? – kérdezem többször is. – Erre! – ismételgeti. Egy dolgot nem nagyon értek: ez ugyanaz az ösvény, amin egyébként is továbbmentünk volna Violával. Végigvezet a folyó mentén keletnek, kissé távolabb a főúttól, Haven felé. Nem tudom, miért erre megy Aaron, azt sem értem, miért jár külön a hadseregtől. De Mentcs erre szagolja a nyomukat, így erre megyünk. Már úgy dél lehet, de mi csak megyünk és megyünk, hegynek fel, völgynek le, gyalogolunk a fák közt, azok lassanként keskenyebbre, csúcsosabbra váltják széles, síkvidéki levelüket, törzsük is karcsúbban tör felfelé, olyanok, akár a nyílvesszők. Még a szaguk is más, csípős illatukat szinte a nyelvemen érzem. Utunkat kis patakok keresztezik, mind a folyóhoz igyekeznek. Átugrunk rajtuk, vagy ha kell, vizet veszek, aztán megyünk tovább. Próbálok semmire nem gondolni. Próbálom az agyam kizárólag Violára irányítani. Csak egy vágyam van: megtalálni őt. Próbálok nem gondolni arra, hogyan nézett rám,

miután megöltem a szpakkert. Próbálok nem gondolni arra, mennyire rettegett tőlem, hogy elhúzódott, félt, hogy őt is bántani fogom. Próbálok nem gondolni arra, mennyire megijedhetett, amikor Aaron elkapta, és én nem segítettem neki. Próbálok nem gondolni a szpakker rettegéssel teli Zajára. Mennyire megdöbbenhetett, hogy a semmiért ölik meg, csak azért, mer' halászgatott. Próbálok nem gondolni a roppanásra, ami egész karomban végigsercegett, amikor beledöftem a kést. Nem gondolok a sötét vérre, ami akkor rámfröccsent. Rámfröccsent-rám. Nem gondolok az iszonyatra, ami a Zajából a Zajomba hömpölygött, miközben meghalt, meghalt, meghalt-meg – Nem gondolok ezekre. Továbbmegyünk-tovább. Tovább. A délután kora estébe fordul, de a hegyek és erdők még mindig véget-nem-érő láncot alkotnak előttünk. Ráadásul újabb bajunk akad. – Enni? Valló?Todd? – Nem maradt több. Magamnak sem van már semmim. Por száll fel a nyomunkban, ahogy ereszkedünk lefelé egy lejtőn. – Enni? Valló? Már nem is emlékezem, mikor ettem utoljára és mikor aludtam utoljára úgy igazán, mer' elájulni és aludni, az jócskán két külön dolog. Azt sem számolom már, hány nap van még hátra, míg férfi lesz belőlem, de azt megmondhatom, hogy soha nem ereztem magam távolabb tőle. – Mókuss! – mordul fel Mentcs, és ott pörög máris egy lombjavesztett fa alatt, nagy kazalnyi páfrány kellős közepén. A mókust nem látom, csak azt hallom: forgókutya! és Mókus! Forgó-forgó-f orgó… Aztán egyszer, mintha csak elvágták volna. Mentcs egy barna bundájú mókussal a szájában ugrik elő. Termetesebb, mint a mocsári mókusok. Ledobja a földre, vércsen, porcogósan toccsan elém, már el is ment az étvágyam. – Enni? – Jól van, kishaver. Edd csak meg! Mindenfelé nézek, csak oda nem. Egyre erősebben izzadok, nagyokat kortyolok a vízből. Míg Mentcs eszik, én a körülöttünk zümmögő láthatatlan szúnyogfelhőt hajkurászom. Üjra köhögés tör rám, próbálom elfelejteni a fájdalmat a hátamban, fejemben és amikor Mentcs jóllakottan jelzi, hogy útra kész, támolygok ugyan, dc újra nekiindulunk-neki. Menj tovább, Todd Hewitt! Menj tovább! Aludni nem merek. Lehet, hogy Aaron sem alszik, hát nekem sem szabad. Csak tovább és tovább. Felhők úsznak az égen, felkelnek a holdak, előbújnak a csillagok, de én oda se nézek. Egy dombról lefelé menet teremtlénycsordát riasztunk fel, talán szarvasok, bár más az agancsuk, mint a Prentissváros környékén élőknek. Mire egyáltalán felfogom, mit látok, már el is szökellnek előlünk a fák közé. Továbbmegyünk-tovább, tán éjfél múlhatott. (Huszonnégy nap van hátra? Vagy csak huszonhárom?) Egész nap nem hallottam Zajt, se TeremtLények hangját, se települések zsivaját. Nem mintha láttam volna egyet is, mégha egy-egy rövid időre fel is bukkant az út és a folyó a távolban. Ám amikor újabb dombtetőre érünk, és a holdak közvetlenül a fejünk fölött fénylenek – Emberek Zaja csattan az arcomon. Mint egy pofon. Azonnal a földre kucorodok, pedig éjszaka van. A holdfény két külön tisztáson egy-egy hosszúkás kalyibát rajzol ki a hegyoldalban. Az egyikből alvó férfi kusza, sutyorgó Zaját hallom: Júlia?és Mond meg neki, hogy nem így van. és Reggel lemegyünk a folyón. És még temérdek értelmetlen dolgot, hiszen az álom-Zaj a legfurcsább mind közül. A másik sátorból pedig még ilyen távolságból is hallatszik (nem hallatszik) a csönd, a nők fájdalmas csöndje. Férfi az egyik sátorban, nő a másikban. Gondolom, ez az éjszakai

Zajproblémára lehet megoldás. Ahogy a nő csöndje megérint, hirtelen eszembe jut Viola. Egy fának dőlök, hogy össze ne essek. Viszont ahol emberek vannak, ott ennivaló is van. – Visszatalálsz az ösvényre, ha letérünk róla? – súgom Mentcs fülébe, közben elfojtom a köhögést. – Találsvény – ugat vissza komolyan. – Biztos? – Todd-szag! Mentcs-szag! – Jó, akkor menjünk oda! De csöndben. Óvatosan leosonunk a hegyoldal fái-bokrai közt és egy kis völgybe érünk. A kunyhók most épp fölöttünk alszanak a hegyoldalban. Hallom a saját Zajom, ahogy a világba árad, forró és áporodott, az izzadtság továbbra is csorog rólam. Igyekszem nyugodtan, üresen, egyhangún tartani a Zajom, ahogy Tamtól láttam.Tamtól, aki jobban uralta a Zaját, mint bármelyik prentissvárosi férfi. Húha, na tessék: Pentissváros – hallom szinte azonnal a férfi sátrából. Megállunk-mcg. Megremeg a vállam. Ez még csak álom-Zaj, de a szó úgy verődik vissza újra és újra az alvó emberben, mint visszhang a völgykatlanban. Pentissváros? És Pentissváros? És Pentissváros? Mintha még nem fogná fel álmában, mit is jelent ez a szó. De ha felébred, azonnal tudni fogja. Én hülye. – Na el innen. Megfordulunk, visszasietünk a csapáshoz. – Enni? – vakkant Mentcs. – Gyerünk! Újra evés nélkül kell nekiindulnom az éjszakának, mégis olyan gyorsan gyalogolok, ahogy csak tudok. Gyorsabban, Todd! Emeld már azt a nyamvadtt hátsódat! Továbbmegyünk-tovább, újabb hegyeket mászunk meg, növényekbe, kiálló kövekbe kapaszkodom, hogy le ne zuhanjak, az ösvényen haladni nem tudunk, mint azelőtt a folyóparti úton. Szakadatlan köhögök, botladozom, és amikor a nap először bukkan elő ezen az újabb hajnalon, eljön a perc, amikor nem bírom tovább. A lábaim felmondják a szolgálatot, kész, le kell ülnöm. Egyszerűen muszáj. (Sajnálom.) Fáj a hátam. Fáj a fejem. Éhes vagyok. És büdös az izzadtságtól. Egyszerűen le kell ülnöm egy fa alá, épp csak egy percre. Muszáj. (Sajnálom, sajnálom, sajnálom.) – Todd? – Mentcs nyüszítve bújik hozzám. – Jól vagyok, haver. – Ró, Forró,Todd – mondja és rám érti. Köhögés közben a tüdőm úgy zakatol, mintha kövek gurulnának végig a hegyoldalon. Kelj fel, Todd Hewitt! Emeld azt a rohadtt feneked e's indulj! Elkalandozik az elmém, nem tehetek róla, hiába próbálok Violára koncrentálni, hirtelen régi képek tolulnak fel bennem, kisgyerek vagyok betegen fekszem az ágyban tényleg nagyon beteg vagyok Ben ott marad velem a szobámban mer' a láztól mindenféle látomásaim vannak szörnyű dolgokat látok villódzó falakat embereket akik nem is vannak a szobában Bennek agyarai nőnek és csápjai mindenféle dolog nő rá sikoltozom elhúzódom de ott van velem Ben és énekli a dalt és hűs vizet ad nekem és gyógyszert vesz elő – Gyógyszer. Ben gyógyszert ad nekem. Magamhoz térek.

Felemelem a fejem, odakúszom Viola táskájához, kiveszem a gyógyszeres ládikát. Sokféle pirula van benne, túlságosan is sokféle. A dobozokon feliratok, semmit nem mondanak nekem, és nem merem kockáztatni, hogy engem is úgy kiüssön valami nyugtató, mint Mentcset, végül a saját elsősegély-ládámat keresem elő. Az én gyógyszereim messze nem olyan jók, mint Violáé, de ott van például az a fehér tabletta, amiről biztosan tudom, hogy fájdalomcsillapító. Házilag készült, durva szemcsés (de ez van). Kettőt elrágok belőle. Aztán még kettőt. Kelj már fel, te szerencsétlen! Felülök, lélegzem és küzdök-küzdök-küzdök az elalvás ellen. Várom, hogy hasson a gyógyszer. És amikor a nap egy távoli hegy háta mögé bukik, azon veszem észre magam, hogy jobban vagyok. Azt nem tudom, valóban jobban vagyok-e, de nem van választásom. Kelj fel, Todd Hewitt! MOZDULJ MÁR meg bémeg? –Jó. Merre, Mentcs? Nehezen lélegzem, kezemmel a térdem dörzsölgetem. Továbbmegyünk-tovább. A nyomok továbbra is ugyanarra tartanak, mint eddig, kerülik az utat és a távolban feltünedező házakat. Folyton csak előre és előre, mindig csak Haven felé – azt csak Aaron tudja, miért. A délelőtt közepe táján újra találunk egy patakot, mely a folyó felé tart. Nagyon sekély a vize, de biztos, ami biztos, körbenézek krokkok után, mielőtt megtöltöm a kulacsokat. Mentcs a vízbe gázolva lefetyel, és kapdossa a kis, rézszínű halakat, amik meg-megcsipkedik a bundáját, ahogy elúsznak mellette. Letérdelek, lemosom az arcomról az izzadtságot. A víz hidegsége úgy hat rám, mint egy arculcsapás, fel is ébredek tőle. Bárcsak tudnám, közelebb vagyok-e már hozzájuk. Bárcsak tudnám, milyen messze vannak tőiem. Bárcsak soha ne talált volna ránk Aaron. Bárcsak ne talált volna rá Violára a mocsárban. Bárcsak Ben és Cillian ne hazudott volna nekem. Bárcsak itt teremne most mellettem Ben. Bárcsak hazajutnék Prentissvárosba. A sarkamra ülök, a nap felé nézek. Nem. Azt azért mégsem kívánom. Prentissvárost soha többé nem kívánom vissza. És ha Aaron nem találta volna meg Violát, akkor talán én sem találtam volna rá, az se lenne sokkal jobb. – Gyere, Mentcs, menjünk! A táska felé fordulok. És ekkor észreveszek egy teknősbékát. Napozik egy kövön. Megborzongok. Ilyen fajtát még soha nem láttam. Érdes, kemény, bíborszín csíkokkal díszített páncélját szélesre tárja, hogy minél jobban érje a fény. Szinte még puha hátát is felfedi. Ott, ahol én laktam, megettük a teknős húsát. A Zaja nem mond semmi különöset, csak hosszú, elegeden sóhajt gőzölög a napsütésben. Oooohhhh Úgy tűnik, csöppet sem zavartatja magát miattunk, talán azt gondolja, ha kell, pillanatok alatt össszezárja a páncélját, aztán eltűnik a víz alatt. És még ha el is kapnám, akkor se tudom felnyitni, hogy megegyem. Hacsak – Hacsak nem van ott egy kés, amivel ölni lehet. – Ős! Ős! Teknős! – ugat Mentcs, ahogy meglátja. Távol tartja magát tőle, mer' a mocsári teknősök, amiket mi ismerünk, még egy kutyával is elbánnak. De ez itt csak ül és nem vesz minket komolyan. A késemért nyúlok. Félúton jár a kezem, amikor fájdalom nyilall a lapockáim közé. Megállok, nagyot nyelek. {szpakker, fájdalom és döbbenet) Lepillantok a víztükörre. Meglátom benne saját magam. A hajam szénakazal, a fejemet félig kötés borítja, koszosabb vagyok, mint egy csatakos vén anyajuh. Es közben az egyik kezem késért nyúl.

(mélyvörös vér és rettegés, rettegés, rettegés) Megmerevedek a mozdulatban. Leengedem a kezem és felállók. – Menjünk, Mentcs! Nem nézek a teknősre, még a Zaját sem figyelem, Mentcs megugatja még néhányszor, de én már a patakban gázolok. És megyünk tovább, megyünk tovább, megyünk tovább. Képtelen vagyok vadászni. És településnek még a közelébe se mehetek. Tehát éhen fogok pusztulni. Ha meg nem öl előtte a köhögés. Mielőbb meg kell találnom őket. – Nagyszerű – mondom magamnak és nem van mit tenni, menni, menni kell tovább, olyan gyorsan, ahogy csak bírok. Nem vagy elég gyors, Todd. Mozdítsd már azt a nyamvadtt lábad! A délelőtt újabb délutánba fordul.Tömöm magamba a gyógyszereket, megyünk tovább, evés és pihenés nélkül, előre-előre-előre. Az ösvény lefelé lejt, ez legalább könnyebbséget jelent. Közelebb kerülünk az úthoz, ahonnan távoli Zajt hallok, de még ahhoz is túl gyenge vagyok, hogy odafordítsam a fejem. Nem Aaron és nem is Viola (akkor minek izgassam magam?). A délutánt követi az este és éppen egy meredek hegyoldalon mászom felfelé, amikor egyszer csak – Összerogyok. Kicsúszik a talaj a lábam alól és nem vagyok elég gyors hozzá, hogy visszanyerjem az egyensúlyom. Összecsuklom csúszni kezdek lefelé zuhanok és zuhanok bucskázom le a hegyoldalon bokroknak csapódom begyorsulok roppanás a hátamban kinyújtom a karom hogy megkapaszkodjam de túl lassú vagyok nem sikerül csak reszketek végig csúszvazuhanva fúvón és leveleken át aztán valami hepehupa felrepít a levegőbe átpördülök a vállamon vonagló fájdalom ömlik szét a testemben hangosan felüvöltök és csak zuhanok tovább míg végül tompa puffanással sűrű szederbokrok közé esem a hegy lábánál. – Todd! Todd! Todd! – hallom Mentcset, rohan le utánam. Minden erőm végére jutottam, már csak túlélni próbálok. Túlélni a fájdalmat, a fáradtságot, a tüdőmben a nyáladékos váladékot, a gyomromban a gyötrő éhséget. A szederbokrok ágai összevissza karcolják a testem és legszívesebben elsírnám magam, ha maradt volna rá energiám. De nem maradt. – Todd? – ugat Mentcs körülöttem, próbál utat találni magának a szúrós szederbokrok közt. – Várj egy percet! Felemelkedem egy kicsit, előredőlök és arccal a földre zuhanok. Kelj fel – gondolom. – Kelj fel, te mocsok! KELJ FEL! – Hess,Todd, Ehes! – szól Mentcs és rám érti. Kézzel a földre támaszkodom, köhögök, nagy nehezen négykézlábra állok és maroknyi váladékot öklendezek. – Enni, Todd. – Tudom, tudom. Rettentően szédelgek, leteszem a homlokom a földre. – Csak egy perc. Csak egyetlen percet adj – suttogom bele a levélkupacba. És újra visszazuhanok a feketcségbe. Nem tudom, mennyi ideig fekszem ájultan, Mentcs ugatására ébredek. – Emberek! Emberek! Todd, Todd, Todd! Emberek! Kinyitom a szemem. – Miféle emberek? – Erre! Erre! Emberek! Enni! Enni!

Alig lélegzem, megállás nélkül köhögök, a testem több tonna, lassan kiszabadítom a fejem a bokrok közül és felnézek. Egy árokban fekszem az út szélén. Az út bal oldalán lovas és ökrös kordék döcögnek el sorban, majd eltűnnek egy kanyarban. – Segítség! A hangom hangtalan nyögdécselés. Kelj fel! – Segítség – nyüszítem újra, csak úgy magamnak. Keljfel! Vége. Nem bírok felállni. Moccanni sem bírok. Vége. Keljfel! Vége. Az utolsó kocsi is eltűnik egy kanyarban és vége. Addfel! Lehajtom a fejem az út szélére, kavicsok, homokszemcsék fúródnak az arcomba remegés rázza a testem az oldalamra fordulok kicsire gömbölyödök a lábam a mellkasomhoz húzom behunyom a szemem és végem van elbuktam elbuktam csak a feketeség ne jöjjön újra könyörgöm csak vigyenek el innen könyörgöm – – Tevogy az, Ben? Kinyitom a szemem. Wilf.

28. A GYÖKEREK BŰZE – JÓL VOGY-E, BEN? A hónom alá csúsztatja a kezet, hogy felsegítsen, de nem tudok felállni, még a fejem sem bírom felemelni. A másik karom is megragadja, de így sem megy a dolog, végül átdob a vállán, mint egy zsákot. A fejem a hátán himbálódzik, a lába szárát bámulom míg a kordéhoz cipel. – Kiazatt, Wilf? – kérdi egy női hang. – Ben. Ramotyul néz ki. Érzem, hogy beemel a kocsi hátuljába. Mellettem halomra hányt poggyász, bőrbe bugyolált ládák, bútorok, vesszőkosarak egymás hegyén-hátán, épphogy le nem dőlnek a kocsiról. – Túl késő. Mindennek vége – sóhajtom. A nő lehuppan a bakról, odajön hozzám és alaposan szemügyre vesz. Nagydarab asszony kopott ruhában, a haja égnek áll, szeme sarkából ráncok szaladnak szerteszét, beszéde szapora, mint az egéré. – Minek vanvége fiocskám? – Elment… Megremeg az állam, elszorul a torkom. – …elveszítettem őt. Hűvös tenyeret érzek a homlokomon, annyira jó, belefúrom a fejem. Az asszony elveszi a kezét és odaszól Wilfnek. – Láz. – Nohát! – Csinálom nekiegy barrógatást! – közli a nő és fejest ugrik az árokba (de annak nem volna sok értelme). – Hát Hildy hol kószál, Ben? – kérdi Wilf és a tekintetem keresi, de úgy könnyezik a szemem, hogy még az arcát is alig látom. – Nem Hildynek hívják.

– 'szen tudok én! De én így hívok őt, és kész. – Elment. Csupa könny a szemem, újra előrebukik a fejem. Wilf a vállamra teszi a kezét és megszorítja. – Todd? – hallom Mentcset, bizonytalanul ugat az út mellől. – Engem sem Bcnnek hívnak – súgom még mindig lehajtott fejjel. – 'szen tudok én! De én így hívok téged, és kész. Ránézek. Az arca és Zaja ugyanolyan kifejezéstelen, mint amikor először találkoztunk, de én már megtanultam, hogy nem elég ismerned egy ember arcát és Zaját ahhoz, hogy őt magát is megismerd. Az ember szótlanul a kocsi elejéhez ballag, az asszony meg egy gyomoktól, gyökerektől, iszaptól bűzölgő rongydarabbal tér vissza. Túl gyenge vagyok hozzá, hogy ellenálljak, miközben a rongyot a régi koszos kötésem fölé tekeri. – Ezzmajd jóttesz lázodra. Wilf nagyot ránt az ökrök gyeplőjén, nekiindul a kordé, mi ketten a nővel hátranyekkenünk. Tágra nyílt szemekkel bámul rám, kutatja az arcom, mint aki izgalmas hírre vadászik. – Hadseregelől menekülői, igaz-e? – Úgy valahogy. Csöndje olyan erővel idézi fel bennem Violát, hogy legszívesebben hozzábújnék. – Te mondtod Wilfnek sereget… temeg lányka mondtatok hogyszóljan embereknek meneküljenek… Csak bámulok a nőre, miközben büdös, barna gyökérié csorog az arcomon, aztán a bakon ülő Wilf fele fordulok. Megérzi, hátraszól: – Végül csak hallgattok emberek Wilfre. Most végignézek az előttünk kígyózó úton a válla fölött. Jobbról hallom a folyó szokott moraját, akár egy öreg cimbora hangját és egy kanyarba érve – Meglátom magunk előtt a hosszan elnyúló kocsisort. Egymás után döcögő kordék, alaposan megpakolva cókmókkal, mint Wilfék kocsija, a tetejükön emberek, kapaszkodnak, amibe tudnak. Egy karaván. Wilf egy hosszú karaván utolsó kocsiját vezeti. Előttünk férfiak, nők és tán gyerekek… ha a büdös rongy alól jól látom. Zajuk és csöndjük hangja fel-le zsibong körülöttük. Hadsereg – hallom sokszor. Hadsereg és hadsereg és És: elátkozott város. – Brockley Falls? – kérdem. Az asszony gyorsan bólint és hadarni kezdi: – Meg BarVista meg másfalvakis ameddig elterjengélt hadsereghíre folyómentén mer' közeleg elátkozatt város serege és nőttönnő ahagy törelőre és férfinép fegyvertfog ésbelelép. Nőttön nő, ahogy tör előre – gondolom. – Mondanók sokezren vanbenne… – 'szen nem is laknok annyi sokon elátkozatt város és miköz-tünk! – csettint Wilf gúnyosan a nyelvével. – Jólvan csakaztmondam amitazzemberek mondanók… – biggyeszti le a nő a száját. Visszanézek az üres útra magunk mögött, Mentcs lihegve fut utánunk. Eszembe jut a farbranchi pajtából Iván, aki azt mondta, hogy nem mindenki gondolkodik egyformán a történelemről, meg hogy Prent…, a szülővárosomnak még mindig vannak szövetségesei. Tán nem több ezer, dc attól még igaz lehet, hogy egyre nő a számuk. Egyre nagyobb a sereg, ahogy tör előre. És aztán akkorára nő, hogy ki tudná megállítani. – Mi Havenbe tartank, ők megvédekeznek bennünköt – szólal meg a nő.

– Haven – mormolom magam elé. – Mondanók ottmég Zajra isvan gyógyírság aztszívest megnéznék! – kacag fel hangosan. – Vogyis meghallgatnák, mifene! – még a combját is csapkodja nevettében. – És szpakkerek vannak ott? A nő meglepetten fordul felém. – Nemmennek azak azzemberek közelébe háború óta pláne-nem magukközt maradnok azakis ezekis ésbékevan – hadarja, mintha verset mondana fel kívülről. – Különben se nemmaradott márbelő lüksok… – Mennem kell! Meg kell találnom őt! Megpróbálok feltápászkodni, de csak az a vége, hogy megbillenek és kiesek a kocsiból. A nő előrekurjant Wilfnek, közös erővel visszaemelnek, és utánam pottyantják Mentcset is. Az asszony néhány ládát félretolva fekvőhelyet készít nekem, Wilf újra megindítja a kordét, kicsit jobban odasuhint az ökröknek, gyorsabban haladunk. Annál legalábbis gyorsabban, mintha gyalogolnék. – Elsőbben enned kell! – mondja a nő kenyeret tolva az orrom alá. – Addig nem mehetel semerre, míg nem ettél! Elveszem a kenyeret, beleharapok, aztán farkaséhesen vetem magam a maradékra, Mentcsről teljesen elfelejtkezem. A nő kivesz még egy adagot, és mindkettőnknek ad belőle. Tágra nyílt szemmel lesi minden mozdulatom. – Köszönöm, hölgyöm. –Jane. A szeme mint két csészealj, látszik, hogy ég a vágytól, hogy beszélgessen velem. – Láttod már sereget? Sajátkét szemeddel? – Láttam. Farbranch-ban. Visszafojtja a lélegzetét. – 'kkorhátigaz – ezt nem kérdezi, megállapítja. – Nem megmondtom, hogy igaz?! – veti oda Wilf elölről. – Mondanók, lenyiszálják azzemberek fejét, megfőzik szemüket. –Jane! – Jól van, na, csak mondok, mit hallottam! – Embereket ölnek. Az is bőven elég – mondom halkan. Jane szemei karvalyként csapnak le az arcomra és a Zajomra, de kis hallgatás után végül csak ennyit mond: – Mondatt nekem ezt-azt Wilf terólad. Meg nem mondom, mit jelent a mosolya. Valami belecsöppen a rongyról a számba, öklendezni kezdek, köpködök és köhögök. – Mi van ezen a rongyon? Ahogy megnyomkodom, összerándul a gyomrom a szagától. – Barrógatás. Minden lázra jó – közli Jane. – De bűzlikl – Go-nasz szag el-ű-zi go-nasz lá-zot – skandálja, mintha köztudott leckét mondana fel. – Gonosz? A láz nem gonosz, hanem láz. – Úgy, úgy! Sezza barrógatás jó rá, na! Rábámulok. A szeme, amit egy pillanatra sem vesz le rólam, most már kezd feszélyezni. Éppen így néz Aaron is, amikor a földre szorít, vagy amikor az öklével ad nagyobb hangsúlyt a szentírásnak, vagy amikor beleprédikálja az embert egy mély gödörbe, ahonnan aztán már az életbe' ki nem mászik. Rájövök, hogy ez a tekintet egy őrült tekintete. Próbálom eltakarni a Zajomban az őrült szót, de Jane semmi jelét nem adja, hogy hallotta volna. – Mennem kell! Köszönöm a kedvességüket, az ennivalót meg a barrógalyát, de nekem mennem kell. – Itt azzerdőbe nem szállhatolki kisfiom mer'veszélyesazzerdő veszélyess! – bámul rám pislogás nélkül.

– Hogy érti, hogy veszélyes? – kérdem kissé távolabb húzódva. A szemét még hatalmasabbra nyitja, és elvigyorodik, mint akialig várta, hogy végre elmondhassa: – Affaluk arra feljebb… annyibennük azzzőrült hogycsakna mer' megvadul takazzemberek azZajtól mondanók azzegyik faluban mindenki álarcot visel neis lássák egymásarcát másikbon meg mástse csinálnok naphosszát csa kénekéinek úgy megbalondultok másikbon affalak üvegből vannak és senki se nemvisel ruhát mer' azZajban úgyse nemlehet titokolózni… Közelebb csusszan. A lehelete jóval büdösebb, mint a rongy. Megérzem a csöndet a szavai mögött. Vajon hogyan gyűlhet fel ennyi lárma a csöndben? – Az embernek a Zajban is lehetnek titkai. Mindenféle titkok – mondom. – Hogyd békében azt a kölyköt! – szól oda Wilf a bakról. Jane feszült arcizmai elernyednek. – Jaj bocsánot! – mondja kelletlenül. Felemelkedem. Már érzem az étel jótékony hatását a hasamban, bármit is csinál vagy nem csinál velem közben a büdös rongy. Közelebb kerülünk a karavánhoz, már látok néhány tarkót, és egy-egy Zajfoszlányt és csönd-darabkát is elcsípek. Az asszonyok csöndje a férfiak Zajában: sima kavicsok a csobogó vízben. Egyszer-egyszer hátrapillant valaki, általában férfiak. Érzem, engem kutatnak. Azt nézik, ki és mi vagyok. – Meg kell találnom őt! – Kit? A borrátnődet? – kérdi Jane. – Igen. Köszönet mindenért, de nekem mennem kell! – szen lázos vogy! Meg abbalond faluk! – Én akkor is megyek! Indulás, Mentcs! – kezdem letekerni magamról a koszos rongyot. – De nem mehetek Hadsereg! – Jane hatalmasabb szemekkel bámul, mint eddig bármikor, arcán aggodalom. – Majd vigyázok magamra! Felkelek, ugrásra készen várok. A tartásom még mindig bizonytalan, nagyokat fújtatok minden mozdulat előtt. – Elfognak! Mer'prentissvárosi vogy! – kiált fel a nő. Felkapom a fejem. Jane a szája elé rántja a kezét. – Asszany! – kiált rá Wilf. – Jajnemvoltszándékost! – suttogja maga elé a nő, de már késő. A szó le s fel pattog az úton, végig a karavánon és úgy hat, ahogy sajnos már nem egyszer láttam. Nem is maga a szó, hanem a bélyeg, amit rám süt. Az, amit tudnak, pontosabban tudni vélnek rólam. Már fordulnak is sorra felém az arcok, vizsgálgatják az utolsó kocsit. Az ökrök és lovak lelassítanak, a kocsisok ültükben hátrafordulnak és bámulnak. Arcok és Zajok. Zajok, amik egyenesen felénk irányulva söpörnek végig az úton. – Kit viszel ott hátul, Wilf? – szól oda egy férfi az előttünk lévő kocsiról. – Lázos fiút! Megbalondult és azt se nem tudjo, mit beszél – kiált vissza Wilf. – Egészen biztos vagy benne? – 'gen, emberek! Beteg fiú. – Mutassad meg! Eladd lássuk! – szól egy női hang. – És ha kém? És ránk hozza a sereget? – kérdi egy másik nő élesen. – Nem akarunk kémeket! – szól egy férfihang. – Ez csak Ben! Farbranchból! Lázálmoi vannak elátkozatt városról, hogy megölnek mindenkit, akit szeret. Magam kezeskedem érte!

Férfiak Zaja zümmög körülöttem, mint egy szúnyograj. Mindenki engem figyel. Próbálok még lázasabbnak kinézni, és a Zajomban Farbranch megszállásának képeit tolom előre. Nem is nehéz. Rámjön a hányinger. Egy hosszú pillanatig senki nem szól semmit, mégis olyan ereje van a némaságnak, minta egy üvöltő tömeg közepén állnék. Aztán megelégelik és lassan, nagyon lassan, újra útnak indulnak az ökrök és lovak. Gazdáik még vissza-visszatekingetnek, de azért csak mennek. Wilf is odacsap az ökrök oldalára, de lassabb-ra veszi a tempót jócskán lemaradunk a többiektől. – Bocsássotok meg! Wilf mondatt nekem, hogy nemszabad kimondom… Mondatt, de hiába is, mer' én… – szólal meg újra Jane elfúló hangon. – Jól van, jól van – mondom inkább csak azért, hogy hallgasson el végre. – Jaj, úgy sajnálok! Egy bukkanónál Wilf megállítja a kocsit. Megvárja, míg eltávolodik a karaván, aztán leugrik a bakról és hátrajön hozzám. – Nem hallgatnok Wilfre… de ha mégis, akkor hisznek neki – mondja és tán el is mosolyodik. – Mennem kell. – Ajaj! De nem biztanságos! – Bocsánot, sajnálok – hajtogatja Jane, miközben Mentcs kíséretében leugrom a kocsiról. Wilf kinyitva maga elé tartja Viola táskáját, Jane elérti, mit akar és jókora adag gyümölcsöt, kenyeret meg szárított húst pakol bele. – Köszönöm. – Remélem, megtolálod őt – mondja Wilf. Becsukom a táskát. – Én is. Bólint, visszaül a bakra és odasuhint az ökröknek. – Légyóvatas óvakadja azzőrültektől! – zizegi utánam Jane a leghangosabb suttogással, amit valaha hallottál. Még egy percig nézek utánuk, köhögök, lázas vagyok, de azért jobban érzem magam az evéstől (vagy a büdös gyökerektől?). Remélem, Mentcs gyorsan megtalálja a nyomot. Azon is elgondolkodom, vajon ezek után mire számíthatok Havenbcn. Hogy fogadnak majd, ha valaha is odaérek?

13. AARON EZER ARCA

KIS IDŐ MÚLVA MENTCS újra szimatot fog az erdőben, és odavakkant nekem: – Errefellé! És máris újra úton vagyunk. Eszméletlen jó fej kutya (vagy ezt mondtam már?). Leszáll az éj. Még mindig ömlik rólam az izzadtság és úgy köhögök, hogy simán megnyernék egy köhögő versenyt. A lábam ki se látszik a temérdek vér- és vízhólyag alól, a fejem zúg, a Zajom csupa forróság. De legalább egy kis ennivaló került a gyomromba, sőt, a táskámba is, ami kitart még pár napig, úgyhogy most már semmi más nem számít, csak az út. És a cél. – Érzed őt, Mentcs? Életben van még? Egy patak fölött egyensúlyozunk egy kidőlt fatörzsön.

– Érzem! Él! Fél! – ugatja, és a túloldalra szökken. Az utolsó szó megüti a fülem, sietősebbre veszem a tempót. Újabb éjfél (Még huszonkét nap? Huszonegy?) és a zseblámpámban kifogy az elem. Előveszem Violáét. Az utolsó. A hegyek meredekebbek, főleg így, hogy éjjel kell átjutni rajtuk. Fárasztóbb a mászás, veszélyesebb az ereszkedés, de mi csak megyünk és megyünk, Mentcs szimatol, bukdácsolunk előre, rágom a húst, amit Wilftől kaptam, eszeveszetten köhögök, villanásnyi pihenőket tartunk, a fák mellé görnyedve, és ahogy egy dombhát mögül felbukkan a nap, mintha egyenesen belegyalogolnék-bele a napfelkeltébe a kutyámmal. És amikor rámömlik a fény, a világ vibrálni kezd a szemem előtt. Megállok és egy páfrányba kapaszkodom, egyensúlyozni próbálok a meredek lejtőn. Egy pillanatra minden elhomályosul. Behunyom a szemem, de nem segít, színek szikrázó kavalkádja táncol a szemhéjam alatt, a testem remeg, minden hullámzik, pedig csak gyenge szellő fúj a dombtető felől. És azután eláll a szél, a furcsa érzés megmarad, és a világ olyan különös fényben úszik, mintha félálomban lennék. – Todd! – ugat Mentcs aggódva. Ki tudja, mit lát a Zajomban. – A láztól van. Nem kellett volna azt a büdös rongyot eldobnom. De ezen már kár sajnálkozni. Bekapom az utolsó fájdalomcsillapót és megyünk tovább, tovább. Amikor egy magaslatra érünk, minden újra kavarog, összefolyik: a dombok, hegyek, a folyó, odalenn az út, minden. Mintha egy lepedőn feküdne a táj, amit valaki veszettül rángat. Megpróbálok nagyokat pislogni, minden erőmet összeszedem, míg végül lenyugszik kicsit a hullámzás és képes vagyok újra nekiindulni-neki. Mentcs ott szűköl a lábamnál, de amikor odanyúlok megvakargatni, majd' összetaposom, így inkább arra összpontosítok, hogy sikerüljön esés nélkül lejutnom a domboldalról. Újra eszembe jut a kés a hátamban. Es rajta a vér. Amikor a kés bekerült a testembe, a vérem összekeveredett a szpakkeréval. Ki tudja, mi kering az ereimben, mióta Aaron megszúrt. – Kíváncsi lennék, Aaron tudja-e – mondom csak úgy magamnak, meg Mentcsnek, (meg senkinek) ahogy leérünk a domboldalon és egy fának támaszkodva várom, hogy lassuljon a világ forgása. – Kíváncsi vagyok, az volt-e a célja, hogy lassan pusztítson el. – Persze, hogy ezt akartam – dugja ki a fejét a fa mögül Aaron. Felordítok, hátrahanyatlom, a karjaimat magam elé rántva védekezem, próbálom ellökni, fenékre esem, kezdek hátrafelé kúszni, mielőtt felnézek és – Eltűnt. Mentcs a fejét az ölembe hajtja és csak néz. –Todd? – Aaron – válaszolom, a szívem zakatol, a lélegzetem elakad, egyre sűrűbb, recsegősebb a köhögésem. Mentcs újra csak a levegőt és az utat szimatolja maga körül. – Nyomok! Erre! – ugatja, és egyik mancsáról a másikra topog. Körülnézek, átkozottul köhögök, a világ csupa szikrázó apró pont. Semmi jele, hogy Aaron itt járt volna. Nem van más Zaj, csak az enyém. Viola csöndjét sem hallom. Újra becsukom a szemem. Todd Hewitt vagyok – gondolom az örvénylő mindenség közepén. Todd Hewitt. Még mindig csukott szemmel kitapogatom a kulacsot, belekortyolok, tépek egy darabot Wilf kenyeréből, megrágom, lenyelem és csak ezután nyitom ki újra a szemem. Semmi. Semmi más, csak erdő és újabb hegyek, amiket meg kéne mászni. És a vibráló napsütés.

Eltelik a délelőtt, újabb domb alján újabb patak. Megtöltöm a kulacsokat, a markomból is iszom. Rosszul vagyok. Nagyon rosszul, nem tudom máshogy mondani. Csupa libabőr a testem, hol borzongok, hol izzadok, a fejem tonnákat nyom. Lehajolok a patakhoz, hideg vízzel paskolom magam. Felülök. A vízben egy arc tükröződik. Aaron. – Gyilkos – vigyorog azzal a szétzúzott képével. FelugroWm, a késem után kapok (és újra érzem a lapockáim közt a fájdalmat), de mire felpillantok, már nem van sehol, Mentcs nyugodtan ugrándozik a halak után. – Úgyis megtalállak – súgom a levegőbe, ami most megmoz-dul-meg. Feltámad a szél. Mentcs feje előbújik a vízből. – Todd? – Megtalállak, még ha ez is lesz az utolsó dolog, amit az életben teszek. – Gyilkos – hallom újra. A szélbe keveredik a suttogás. Egy percig csak fekszem ott, zihálok, köhögök, de tágra nyitom a szemem. Aztán visszatántorgok a patakhoz és addig locsolom a jeges vizet magamra, míg bele nem fájdul a mellkasom. Összeszedem magam, újra nekiveselkedünk az útnak. Egy darabig érzem a hideg víz jótékony hatását, sikerül néhány dombon átverekednünk magunkat. Dél körül a vibrálás enyhül, ám később, amikor újra hintázni kezd a világ, megállunk és eszünk. – Gyilkos – hallom körülöttünk a bozótosból. – Gyilkos – hallom valahonnan az erdőből. – Gyilkos – hallom megint máshonnan. Fel se nézek, eszem tovább. – Ez csak a szpakkervér – mondogatom magamnak - csak a láz, a betegség, ennyi. – Ennyi, igen? Ha csak ennyit számítok neked, miért üldözöl ilyen kitartóan? – nevet Aaron a tisztás szélén. A vasárnapi reverendáját viseli, az arcán nem vannak sebek, teljesen olyan, mint Prentissvárosban volt, két kezét összekulcsolja maga előtt, mintha imára hívna, az alakja szikrázik a napsütésben és lemosolyog-le rám. A vigyorgó ököl, tisztán emlékezem rá. – A Zajunk megbilincsel bennünket, fiatal Todd – siklik felém fényesen a hangja, akár egy kígyó. – Ha egy elesik közülünk, mind elesünk. – Te nem vagy itt! – Itt, Todd – ugat Mentcs. – Nem vagyok? – kérdi gúnyosan, és aztán eltűnik. Az agyam már tudja, hogy ez az Aaron nem valóságos, de a szívem mit sem törődik ezzel, majd kiszakad, úgy ver a mellkasomban. Alig kapok levegőt, jó időbe telik, míg egyáltalán fel tudok állni és elindulhatunk, bele egy újabb délutánba. Az ennivaló azért sokat jelent, isten áldja Wilfet meg az őrült feleségét, de még így sem haladok túl gyorsan, legtöbbször csak botladozom. Most már szinte folyamatosan ott lebeg Aaron a szemem sarkában, hol a fák között bujkál, hol egy sziklának támaszkodik, hol az erdő fölött lebeg, de én elfordítom a fejem és vánszorgok tovább. Aztán egy dombtetőről meglátom az utat és mellette a folyót. A táj úgy imbolyog, hogy felfordul tőle a gyomrom, de a messziben észreveszek egy hidat: azon fut tovább az út. Eszembe jut a másik útelágazás, az, amelyiken végül nem indultunk el Farbranch-ban. Vajon hová vezet ez az út a semmi közepén? Ameddig a szem ellát, csak erdők, mögöttük hegyek. Imbolygó hegyek. Be is csukom a szemem.

Lassan, nagyon lassan, iszonyatosan lassan leereszkedünk a dombtetőről. A nyomok az úthoz és a vastalapzatú, magas, roskadozó híd felé vezetnek. A víz jócskán felgyűlt mellette, mocsaras, vizenyős a talaj a lábánál. – Átmentek a hídon, Mentcs? Előredőlök, a térdemre támaszkodom, köhögök, próbálok lélegzethez jutni. Mentcs mániákusan szaglássza a talajt, ide-oda rohangál az úton, odafut a hídhoz, aztán vissza hozzám. – Wilf-szag! Kordé-szag! – Látom a csapást. Mi van Violával? Megdörgölöm a szemem. – Viola! Erre! – ugat Mentcs. Letér az útról, és a folyóparton fut tovább. – Jókuty. Én jó kutyám – rekedtes a hangom, szaggatottan lélegzem. Követem őt az ágak és bokrok között, a folyó most egész közel kerül hozzám. Közelebb, mint az elmúlt napokban bármikor. És ekkor egyenesen begyalogok egy településre. Megdermedek, a döbbenettől rám tör a köhögés. Egy lerombolt falu. Nyolc-tíz szénné égett ház. Mindent vastag hamuréteg borít, leheletnyi Zaj sem hallatszik. Átvillan az agyamon, talán a hadsereg járt erre, de aztán látom, hogy gaz dugja ki a fejét az elüszkösödött gerendák közt. Füstöt nem látok, parazsat sem, a szél is úgy fütyül át rajta, ahogy halottak fölött szokott. Nem messze, a folyón néhány roskatag stéget veszek észre és egy ócska ladik verődik a hídnak. Feljebb még több, félig elsüllyedt csónak hever egy épület mellett, valaha talán malomként szolgált, de most már nem több szénné égett törmeléknél. Sivár, régóta kihalt falu. Még egy hely ÚjVilágban, amelyik egész biztosan nem jutott tovább az önjáró gazdálkodásnál. Megfordulok és – A falu kellős közepén ott áll Aaron. Az arca megint olyan, mint amikor széttépték a krokkok, a füle leszakítva, a nyelve meg az arccsontján keresztül lóg ki a fejéből. De azért vigyorog. – Lépj be közénk le is, fiatal Todd! Az egyház mindig nyitva áll előtted! – Megöllek. A szél ellopja a szavam, de tudom, hogy hall engem, mer' én is hallok minden egyes rohadtt szót, amit kiejt a száján. – Nem teszed meg. Előrelép, össszeszorított öklét a combja mellett tartja. – Már megmondtam: le nem vagy igazi gyilkos, Todd Hewitt. – Próbáld csak ki! A hangom idegenül, fémesen cseng. Mosolyog, a fogai az arca oldalán döfkölődnek kifelé, aztán felém imbolyog, és megáll velem szemben. Összeszabdalt kezét a reverenda kivágására teszi, lassan széthúzza a szövetet, meztelen mellkasát felém mutatja. – Most vagy soha, Todd Hewitt! Egyél bátran a Tudás Fájáról! A hangja a fejemben lüktet: – Ölj meg! Megrázkódom a széltől, de közben forró és izzadt vagyok. Csak harmadannyi levegőt bírok a tüdőmbe préselni, mint normálisan, olyan iszonyúan fáj a fejem, hogy már az evés se segít rajta. Ha gyorsabban mozdítom a fejem, idő kell, míg a tárgyak újra formát öltenek a szememben. Összeszorítom a fogam.

Haldoklom. De előbb ő hal meg. A hátam mögé nyúlok (nem is fáj ott a lapockáim közt, nem), megfogom a kést, előhúzom. Friss vértől csillog. Szikrázik a napsütésben, pedig árnyékban állok. Aaron még az arcánál is szélesebbre húzza a vigyorát, és elém tolja a mellkasát. Felemelem a kést. – Todd! Kés, Todd? – ugat Mentcs. – Csakfolytasd, gyerünk, Todd! Lépj át az ártatlanságból a bűnbe! Ha képes vagy rá. Esküszöm, érzem Aaron nyirkos szagát. – Már megtettem. Már öltem. – Szpakílit ölni nem olyan, mint embert ölni – mondja és röhög az ostobaságomon. – A szpakkereket az ördög küldte, hogy próbára tegyenek minket. Ha megölsz egy szpakkert, az csak annyi, mintha egy teknőst öltél volna meg. Kiguvadnak a szemei. – De te még arra sem vagy képes, mi? Erősen markolom a kést, felnyögök, elhomályosul a világ. De még tartom a kést. Bugyborékoló hangokat hallok, az arcán lévő vágásból sűrű vér szivárog. Rájövök, hogy nevet. – Hosszú időbe telt, míg meghalt – suttogja. Felkiáltok fájdalmamban. Magasabbra lendítem a kést – Egyenesen a szívére célzok – Még mindig mosolyog – És lesújtok a késsel – BeleViola mellkasába. – Neeecm! – üvöltöm, de már túl késő. Viola felnéz, a kés fölött a szemembe. Az arca tele fájdalommal. Zavarodott Zaj kezd csöpögni belőle, akár a szpakkerből, amit – (amit megöltem) Könnyekkel a szemében néz rám, és ennyit mond: – Gyilkos. Utána nyúlok, de vibrálva eltűnik. Es a kés, ragyogó tisztán, még ott van a kezemben. Térdre zuhanok, arccal előre, a földön fekszem egy kiégett falu közepén, zihálok, köhögök, zokogok és jajveszékelek, a világ szétolvad körülöttem, minden cseppfolyóssá válik – Nem vagyok képes megölni őt. Pedig akarom. Nagyon akarom. De nem vagyok rá képes. Mer'az nem én lennék és mer'elveszíteném Violát. Nem tudom megtenni. Nem tudom, nem tudom, nem tudom. Belemerülök a vibrálásba, elveszítem az eszméletem. Szegény, öreg Mentcs, az én hű társam ébresztget, az arcomat nyalogatja. A Zaja aggodalmasan egyetlen szót nyöszörög. – Aaron – vakkantja halkan és feszülten –, Aaron! – Elagyd már, Mentcs! – Aaron – morog halkan és nyalogat. Megpróbálok felülni. – Nem van itt igaziból. Ez olyasmi, amit te… Ez olyasmi, amit Mentcs nem láthat. – Merre van?! Túl gyorsan kelek fel, millió apró rózsaszínes-narancsos fény-pötty szikrázik fel a szemem előtt. Hátrahőkölök a látvány elől. Ezernyi Aaron vesz körbe. És ezernyi rémült Viola. Mind tőlem vár segítséget. Es ezernyi szpakker, a mellkasukban késsel. És mindenki egyszerre beszél hozzám, őrjítő zsivajuk egyszerre tobzódik felém. Gyáva – mondják. Mindannyian. Gyáva gyáva gyáva. Újra

30. A FIÚ AKIT TODDNAK HÍVNAK – ÉS MOST MIHEZ kezdünk? – kérdi a fiú, és a vállamhoz guggol. Felemelem a fejem a folyóból, hagyom, hogy a hideg víz végigcsorogjon a hátamon. A hegytetőről botladoztam le ide a partra, könyökkel törtem utat a tömegben (Gyáva! Gyáva! Gyáva!). Most bedugom-be a fejem a vízbe. Ráz a hideg, de kicsit lenyugszik körülöttem a világ. Tudom, nem sokáig tart ez az állapot, tudom, a végén a láz, a szpakkervér, a fertőzés győz a testem fölött, de most a lehető legtisztábban kell látnom a dolgokat. – Hogy közelítsük meg őket? Meghallja a Zajunkat – szól a fiú és átsiklik a másik oldalamra. Köhögök, mer' reszketek. Már mindentől köhögök, maroknyi zöldes váladék szakad fel a tüdőmből, kiköpöm, nagy levegőt veszek és újra a vízbe merítem a fejem. A jeges víz satuként szorítja a koponyám, de nem mozdulok. Hallom a víz bugyborékolását és a lábamnál ugráló Mentcs szavak nélküli aggódó ugatását. Érzem, hogy elenged a kötés a fejemen, és messze mossa a víz. Hirtelen eszembejut a jelenet, ahogy Mentcs feljebb a folyón szabályosan leriszálta a kötési a fenekéről és az is elúszott. Még a víz alatt is rámtör a nevetés, egy pillanatra elfelejtem minden bajom. Aztán kiemelem a fejem és csak zihálok, hörgők, zörgők, köhögök újra. A világ összemosódik (úgy, ahogy nagyon nem kéne neki), csillagokat látok, pedig fényes nappal van. De legalább a talaj nem inog már olyan erősen alattam és a sok Aaron, Viola és szpakíli is eltűnt végre. Viszont újra megszólal a fiú: – Tényleg meg tudjuk csinálni segítség nélkül? – Nem van más választásunk – mondom csak úgy magamnak. Megfordulok, szemügyre veszem a fiút. A hátán hátizsák, az ingje barna (mint az enyém), a fején nem van sérülés, egyik kezében könyv, a másikban kés. Még mindig ráz a hideg, alig állok a lábamon, zihálokrcszketek-köhögök, de azért jól megnézem magamnak. – Gyerünk, Mentcs! – mondom végül, és a kiégett falun át visszaindulok a tisztásra. Még a járás is nehezemre esik, úgy érzem, bármelyik pillanatban beszakadhat a lábam alatt a talaj, nehezebb vagyok egy hegynél, de könnyebb egy tollpihénél, és csak megyek, a hegyoldal a célpontom, és megyek, már oda is értem, megteszem felfelé az első lépéseket, még néhányat, ágakba kapaszkodom, úgy húzom fel magam és végre fenn vagyok a csúcson. Egy fának támaszkodva körbenézek. – Tényleg ő az? – súgja a fiú a fülembe. Hunyorogva kutatom a folyómenti fákat. És megvan. Ott a táborhely a parton, de csak elmosódott foltokat látok belőle. Eszembe jut Viola táskája, belenyúlok a távcsőért, a szememhez emelem, úgy remegek, hogy alig tudom ki-élcsíteni a képet. Jócskán messze vannak, a szél eltakarja Aaron Zaját, abban viszont biztos vagyok, hogy hallom Viola csöndjét. Biztos vagyok benne. – Ron Aaron! Olla, Viola! – ugatja Mentcs, és ebből tudom, hogy nem csak képzelődöm. A vibráláson túl látom, hogy Aaron még mindig térdel, ki tudja, melyik imáját mormolja, Viola előtte fekszik a földön. Nem tudom, mi folyik ott. Fogalmam sem van, mit csinál vele. De ők azok.

Csúszva-mászva, botladozva, köhögve, haldokolva küzdöttem el eddig magam és igen, istenemre mondom, megtaláltam őket. Talán még nem késtem el. Ahogy most hirtelen összeszorul a szívem, rádöbbenek, hogy legbelül végig azt gondoltam: már elkéstem. De nem. Egy fának dőlve sírok (pofa be!). Sírnék még, de muszáj abbahagynom, mer' most az a legfontosabb, hogy kitaláljak valamit. Rajtam múlik minden, csak én cselekedhetek. Ki kell találnom, hogy mentsem meg. Meg kell mentenem – És most mihez kezdünk? – kérdi újra a fiú. Tőlem kissé távolabb áll, egyik kezében könyv, a másikban kés. Megdörgölöm a szemem, próbálok tisztán gondolkodni, próbálok koncrentálni, próbálok nem rá figyelni – – Ja ha ez már az áldozati szertartás? Felnézek. – Miféle áldozat? Miféle szer? – Az áldozat, amit Aaron 'Zajában láttál. Az áldozat, amiben… – De miért éppen itt? Miért tesz meg ilyen hosszú utat, hogy aztán egy erdő kellős közepén kezdjen áldozati szertartásba? – Talán kénytelen rá… mielőtt meghal a lány – feleli a fiú rezzenéstelen arccal. Előrelépek, majdnem felbukom. – És mibe halna bele? – kérdezem élesen, fájón zúgó fejjel. – A félelembe, a kilátástalanságba. Hátrálni kezd, én elfordulok. – Én ezt nem hallgatom tovább! – Gatod.Todd? Viola! Erre! – ugatja Mentcs. A fának hanyatlók. Gondolkodnom kell. Gondolkodni, a rohadtt életbe. – Nem mehetünk közelebb. Meghallja – mondom vékony hangon. – És ha meghall minket, megöli a lányt. – Nem hozzád beszéltem, hanem… – újra váladékot köhögök, széthasad a fejem, újabb köhögési roham kap el. – … hanem a kutyámhoz – nyögöm ki végre. – Mentcs – mondja Mentcs és a kezem nyalogatja. – Képtelen vagyok megölni őt. – Képtelen vagy megölni. – Akkor se tudnám megtenni, ha nagyon akarnám. – Még akkor sem, ha megérdemli. – Mást kell kitalálnom. – Lehet, hogy Viola megijed tőled, ha meglát. Ugyanúgy áll ott, mint eddig: könyv, kés, hátizsák. – Menj innen! Minél messzebb! És soha ne gyere vissza! – Lehet, hogy már elkéstél. Már nem tudod megmenteni. – Semmi hasznom belőled! – emelem fel a hangom. – Pedig gyilkos vagyok. Meglátom, hogy a kés csupa vér a kezében. Lehunyom a szemem, megcsikorgatom a fogam. – Ebbe te ne avatkozz bele! Maradj ki belőle! – Mentcs? – kérdi Mentcs. Kinyitom a szemem. A fiú eltűnt. Odanyúlok, megvakarom Mentcs füle tövét, elgondolkodva nézek rá. – Nem rád értettem, haver. És töröm a fejem. Homályos tekintettel, villódzó fények közepette, köhögve, kínlódva. Gondolkodom és gondolkodom.

Vakargatom a kutyám fülét az én oktondi lökött nyamvadtt belevaló kutyám fülét akit soha nem akartam soha nem kértem de aki mégis mindvégig ott volt mellettem a mocsárban megharapta Aaront amikor fojtogatott megtalálta Violát és most itt nyalogatja a kezem a kis rózsaszínű nyelvével a szeme félig csukva mióta ifjú Prentiss belerúgott, a farka csak egy csonk mióta Matthew Lyle levágta (egy bozótvágó késsel! istenem), de az én kutyám nekiment hogy engem mentsen és akkor sem hagyott el amikor belezuhantam a sötétségbe kihúzott onnan és amikor néha elfelejtem ki vagyok ő mindig emlékeztet rá – -Todd. Kis pofáját a kezembe fúrja, szinte két lábra áll. – Van egy ötletem. – És ha nem működik? – kérdi a fiú egy fa mögül. Nem veszek róla tudomást, újra a szememhez illesztem a távcsövet. Reszkető kézzel, de Aaron táborhelyére irányítom, és alaposan szemügyre veszem körülötte a terepet. Egy különös, kopasz fa áll a közelében, hófehér törzse középen kettéágazik, talán villámcsapás hasította szét. Ez jó lesz. Lerakom a távcsövet, két kezembe fogom Mentcs fejét. – Majd mi megmentjük őt, Mentcs. Mi ketten – nézek a szemébe. – Ten! Menten! Todd! – ugat vissza és hevesen csóválja a farka maradványát. – Úgysem sikerül– mondja a fiú láthatatlanul. – Ebbe te ne szólj bele! – köpöm a levegőbe újabb köhögésroham közepette. A Zajomban képeket küldök a kutyámnak, hogy lássa, mi a dolga. – Egyszerű, Mentcs. Csak fuss és fuss! – Huss! Huss! Fuss! – Jókutya. Jó kutya – vakargatom a fülét. Talpra kecmergek és félig botorkálva, félig fenéken csúszva leereszkedem a hegyoldalon a leégett faluig. A fejemben folyamatosan kalapál valami, mintha saját mérgezett véremet hallanám lüktetni és vele az egész világot. Ha összehunyorítom a szemem, kicsit jobb lesz, a kavargó fények elviselhetőbbé válnak és a tárgyak is többékevésbé a helyükön maradnak. Először is kell egy bot. Mentcs és én már a leégett házak között járunk, egy megfelelő fadarabot keresgélünk. Minden elszenesedett és törik-porlik, de nekem ez most épp kapóra jön. – Ewa boff jó,Thaud? – kérdi Mentcs, pofájában egy feleakkora bottal, mint ő maga. Egy kupac szénné égett szék (vagy mi) közül rángatta elő. Mi történhetett itt? – Tökéletes – veszem el tőle a botot. – Nem fog sikerülni. Már nem tudod megmenteni – mondja a fiú egy sötét sarokból, csak a kezében lévő kés villanását látom. – De igen. Néhány nagyobb kérget hámozok le a botról, aminek csak az egyik fele szenes, de nekem pont ilyenre van szükségem. –Tudod ezt hozni? – nyújtom oda Mentcsnek. – Igen! – csaholja. A szájába veszi, ráz egyet rajta és megszorítja. – Ügyes vagy! Most pedig tüzet kell szereznünk. Felegyenesedem, alig állok a lábamon. – Te nem tudsz tüzet csiholni, a lány tűzszerszáma pedig összetört – szól oda a fiú a házak félhomályából. – Ben megtanított, hogy kell. Te nem tudsz semmit – vetem oda rá se nézve. – Ben meghalt.

– Egy szép hajnalon… – kezdem énekelni hangosan és tisztán. Forog, örvénylik velem minden, a tárgyak különös fényben szikráznak, de én folytatom: – Amint felkelt a nap… – Nem van elég erőd a tűzcsiholáshoz. – Egy lány szavát hallottam a völgyből alant… Találok egy hosszúkás, lapos fadarabot, kis mélyedést vések rá a késsel. – Kérlek, ne csapj be… Egy másik, kisebb bot végét lekerekítem. – … ne hagyj el soha. – Hogy tehetted ezt azzal a szegény lánnyal? Rá se hederítek, a bot gömbölyű végét a kis mélyedésbe illesztem, jól odanyomom, és a két tenyerem közé szorítva sebesen sodorni kezdem. Az agyam lüktetésének ütemérc mozog a kezem, magam előtt látom Bent és magamat, amint azon versenyzünk az erdőben, kinek kezd előbb füstölni a botja. Mindig ő nyert, de azért néhányszor nekem is sikerült szikrát pattintanom. Régi szép idők. – Gyerünk, gyerünk! – mondogatom magamnak. Izzadok, köhögök, szédülök, de azért csak forgatom-forgatom, Mentcs ugatva bíztatja a fadarabot. Egyszer csak vékonyka füst száll fel a mélyedésből. Felkiáltok. A markommal óvom a széltől, fújogatom, hogy lángra kapjon, száraz mohát dobok rá. Amikor felcsap az első lángnyelv, igazi öröm önt el, ki tudja, mióta nem éreztem ilyet. Néhány apróbb gallyat teszek rá, s amikor azok is tüzet fognak, botokat, ágakat kerítek rá. Hamarosan tűz pattog előttem. Igazi tábortűz. Egy kicsit hagyom égni. Most felénk fúj a szél, bízom benne, hogy Aaron nem veszi észre. A szélben más miatt is bízom. Visszabotorkálok a partra, közben nekidőlök egy-egy fatörzsnek, hogy el ne essek, míg eljutok a vízhez. – Gyerünk, gyerünk! – suttogom magam elé. Minden erőmet összeszedem, lemegyek a stégig, nyikorognak a deszkák a talpam alatt, egyszer majdnem a vízbe is esem, de végül elérem a ladikot, ami ott van kikötve. – Elsüllyed – szól a fiú térdig állva a folyóban. Beleugrom a csónakba, és hosszas szédelgés, köhögés után felállók. Roskatag, keskeny, a deszkái girbegurbára vetemedtek – de úszik. –Azt se tudod, hogy kell irányítani. Kiszállok, visszamegyek a faluba, és addig keresgélek, míg egy nagy, széles fadarabot nem találok. Ez lesz az evezőm. Más nem is kell, kész vagyunk. A fiú ott áll, a hátán hátizsákkal, kezében a cuccaimmal. Az arca nem árul el semmit. Zajt sem hallok tőle. Rábámulok-rá. Hallgat. – Meentcs! – kiáltok, már ott is van a lábamnál. –Itt, Todd! – Jó fiú. Odamegyünk a tűzhöz, fogom a hosszú botot, amit Mentcs talált, és szenes végével a lángokba dugom. Forrón felizzik, füstölni kezd, már lejjebb is lángnyelvek nyaldossák. – Tudod ezt vinni? Óvatosan a foga közé szorítja és vár. A világ legjobb kutyája. Még arra is képes értem, hogy tüzet vigyen az ellenségre. – Készen állsz, kishaver? – Ész! Hcsz, hodd! – mondja teli szájjal, a farka alig látszik a heves csóválásban. – Megöli Mentcset. Felállók, forog, szikrázik velem a világ, a testem mintha nem is az enyém volna, majd kiköpöm a tüdőm, lüktet a fejem, remeg a lábam, forr a vérem, de állok a lábamon.

Vacakul ugyan, de állok. – Todd Hewitt vagyok. És most itt hagylak téged – szólok oda neki. – Azt soha nem tennéd meg. – Indulás, kishaver! – füttyentek máris Mentcsnek. Szájában az égő fáklyával már szalad is a tisztás felé, ahonnan letértünk. Én várok, százig számolok jó hangosan, hogy senkit ne kelljen hallanom, senkinek a nyamvadtt megjegyzéseit, aztán újra elszámolok százig. Jó, elég. Visszasietek a stéghez, beszállok a csónakba, az evezőt a térdemre fektetem és elvágom a rongyos kötelet, ami a parthoz rögzíti. – Ezt nem teheted!Nem hagyhatsz itt! – mondja a fiú a mólóról, egyik kezében könyv, a másikban kés. – Nem? Hát csak jól figyelj! Az alakja egyre kisebb a vibráló, halványodó fényben, ahogy távolodunk a parttól és sodródunk lefelé a folyón. Aaron felé. Viola felé. Lefelé a folyón, bármi is vár ott ránk.

31. A BŰNÖSÖK MEGBŰNHŐDNEK PRENTISSVÁROSBAN IS volt csónak, de mióta az eszemet tudom, senki nem használta. Van folyó is, ugyanaz, amelyik most itt csapkod körülöttem, de az ottani szakasza sziklás és sebes sodrású, aztán hirtelen lelassul, kiszélesedik, és jókora moccanatlan láp tenger lesz belőle, ahol csak úgy hemzsegnek a sárkánykrokkok. Aztán nem van már ott semmi, csak az erdős mocsárvidék. Így aztán én még soha életemben nem eveztem. És lehet, hogy könnyűnek tűnik (sodrásirányban főleg), de egyáltalán nem az. Az a szerencsém, hogy nem számítva a hullámzást, most nyugodt a folyó. A csónak szépen felsimul az áramlatra, ami viszi-viszi lefelé, nekem csak annyi a dolgom, hogy egyenesben tartsam. Eltelik néhány perc, míg ráérzek, hogy is kéne csinálni. – Affranc vigye ezt az eff csónakot! Összevissza csapkodok az evezővel, míg néhány körbeforgo-lódás után (fogd be!) végre rájövök, hogy kell a csónakot irányban tartani. Mire feleszmélek, már vagy a fele utat megtettük. Beleremegek. Nyelek egyet. Köhögök. Íme a tervem. Lehet, hogy nem a legtökéletesebb, de ennyi telt az én szegény, pislákoló, reszkető agyamtól. Mentcs végigrohan a parton, széllel szemben, aztán Aaron közelében eldobja a lángoló botot, tűz üt ki, Aaron azt hiszi, az én tábortüzem okozta, Mentcs visszarohan a táborhelyünkhöz, ugat, mint a veszedelem, mintha nekem jelezné, hogy megtalálta őt. Nem nehéz ügy, elég, ha a nevem ismételgeti, az úgyis megy neki. Aaron meglátja a füstöt, üldözőbe veszi, meg akarja ölni, de Mentcs gyorsabb nála (fuss, fuss, Mentcs, rohanj!), Aaron úgyis engem akar, bemegy Mentcs után a sűrűbe, hogy egyszer és mindenkorra végezzen velem. Miközben ő utánam rohangál az erdőben, én csöndben leevezek a folyón, kikötök a táborhelyén, megmentem Violát és felnyalábolom Mentcset is, aki addigra odaszalad hozzánk (fuss, Mentcs, fussl).

Szóval ez a nagy terv. …Mmmm. Jó, tudom, hogy – De ha ez nem válik be, kénytelen leszek őt megölni. És ha megteszem, már nem számít semmi. Sem az, hogy más ember leszek, sem az, hogy mit gondol Viola. Nem számít. Ha nem van más megoldás, megteszem. Elő is veszem a késem. A pengén helyenként még száraz vérfoltok sötétlenek, az én vérem, a szpakker vére, de ezt leszámítva ragyog. Vibrál-villog. A hegye az ég felé mered, akár egy ronda mutatóujj, a récéi tépőfogakként csikorognak, a penge szinte lüktet, mint egy vérrel teli véna. Ez a kés él. Az én kezem tartja, én használom, de mégis: ez a kés él. Azért él, hogy életeket vegyen el, de irányítani kell, megmondani neki, kit öljön meg. Minden vágya az, hogy végre belemártsák valaki testébe, hogy beledöfjék valakibe, hogy vágjon, szúrjon, vájjon. De ezt nekem is akarnom kell, az ő akarata csak az én akaratom által teljesül. Én vagyok az egyetlen, aki lehetőséget adhat neki. Én vagyok a felelős érte. De azzal, hogy a kés is ölni akar, megkönnyíti a dolgom. És én? Vajon újra csődöt mondok, ha eljön az ideje? – Nem – súgja a kés. – Igen – susogja a szél fent a folyónál. A homlokomról izzadtságcsepp csöppen a pengére, és a kés hirtelen visszaváltozik egyszerű késsé. Egy darab használati tárgy, fémeszköz, csak egy kés a kezemben (semmi több). Behajítom a csónak fenekére. Újra rámtör a remegés, váladékot köhögök fel. Körbenézek. Nem veszek róla tudomást, mennyire imbolyog a világ körülöttem, hagyom, hogy lehűtsön a szél. A folyó kanyarogni kezd, én továbbra is lefelé sodródom rajta. Nemsokára – gondolom. Már nem van visszaút. Az eget kémlelem a parti fák fölött. Kocognak a fogaim. Még nem látok füstöt. A következő lépés jön. Gyerünk, kishaver, ereszd már el azt a botot! Gyerünk! De semmi füst. Semmi. Újabb kanyart vesz a folyó. Gyerünk, Mentcs! Még mindig semmi. Koc-koc-koc-koc. Félnek a fogaim. Magam köré fonom a karom – És: füst! Valamivel lejjebb meglátom az első kis füst-bodrokat. Szürkés vattapamacsok. Jó kutya. Okos kutya. Összeszorítom-össze a fogam. A csónak a folyó közepe felé sodródik, teljes erőmből próbálom a part mellett tartani, közben a heves rázkódás miatt a deszkákba kell kapaszkodnom. Újabb kanyar és – És hirtelen a bal oldalamon felbukkan a kétágú villámsújtotta fa. Az jelzi, hogy már majdnem ott vagyok. Aaron tábora nem sokkal ezután jön. Mindjárt. Köhögök, izzadok, remegek, de nem eresztem el az evezőt. Igyekszem még közelebb jutni a parthoz, hogy ha Viola nem bír járni, be tudjam emelni a csónakba. Próbálom a Zajom üresen tartani, de reménytelen, a világ reszketegen gomolyog a szemem előtt. Már csak abban reménykedem, elég erősen fúj a szél és Mentcs – – Todd! Todd! Todd! – hallom a távolból. Az én kutyám! A nevem ugatja, hogy elcsalja a partról Aaront. – Todd! Todd! Todd!

Aaron Zaját viszont nem hallom a szél miatt, nem tudom, működik-e a tervem. Mindjárt a kétágú fához érek, már nem van mit tenni – – Todd! Todd! Gyerünk már, gyerünk! Most úszom el a fa mellett – Lekuporodom a csónakba – – Todd! Todd! – hallom hol messzebbről, hol közelebbről. Ágak roppannak – Aztán óriási üvöltés/ TODD HEWITT. Mint egy oroszlánbőgés – De egy tőlem távolodó oroszlán bőgése – – Gyerünk már, gyerünk, gyerünk! – suttogom. Összeszorított markomban remeg az evező – Még egy kanyar – Elhagyom a fát – Ott-ott-ott a táborhely – És ott van ő is – Ott van Viola – Aaron elment és otthagyta egyedül. A tábor közepén fekszik a földön. Nem mozdul. Megdermed a szívem. Köhögök, de észre sem veszem Kérlek, kérlek, kérlek – suttogom és őrülten evezek partot érek a vízbe ugrom fenékre esem elkapom a csónak orrát Kérlek, kérlek, kérlek felállók kivonszolom a partra a csónakot és rohanok mcgbotlom futok elbotlom rohanok felé Viola Viola Viola – Kérlek – csak ezt hajtogatom, összeszorul a torkom és köhögök és fáj – Kérlek. Odaérek hozzá. A szeme csukva, a szája kissé nyitva, a mellkasára hajtom a fejem, hallgatózom, kizárok minden mást, a Zajom kalapálását, a szél zúgását és azt sem akarom hallani, hogy a fák között ugatják-üvöltik-ugatják-ordítják a nevem. – Kérlek – suttogom. Dibb-dobb. Még él. – Viola – megbicsaklik a hangom, a szemem előtt apró pöty-työk szikráznak, de nem akarok tudni róluk –, Viola! Megrázom a vállát, a fejét a kezembe fogom, azt is megrázom. – Ébredj fel! Ébredj-ébredj-ébredj! – suttogom. Nem tudom őt felemelni. Túlságosan remegek, túl gyenge vagyok, csak ügyetlenkedem. De ha csak ezen múlik, felemelem és viszem. Viszem. –Todd! Todd! Todd! – hallom Mentcset az erdő mélyéből. – Todd Hewitt! – üvölti Aaron, miközben a kutyámat üldözi. Aztán egyszer csak a térdem mellől ezt hallom: – Todd… – Viola – összeszorul a torkom, minden összefolyik a szemem előtt. – Nem nézel ki… valami jól – dadogja bizonytalan, álomittas hangon. A szeme alatt kékes foltot veszek észre, görcsbe rándul a gyomrom a haragtól. – Fel kell állnod! – súgom. – El… kábított… – újra behunyja a szemét. – Visszajön, Viola! El kell tűnnünk innen! – rázogatom. Már nem hallom az ugatást. – Indulnunk kell. Most! – Túlnehézvagyok – összeolvadnak a szavai. – Viola, kérlek – mondom (sírdogálom^) neki. Felnyitja a szemét, és az enyémbc néz. – Eljöttél értem. – Eljöttem – köhögöm. – Eljöttél – ismétli, és olyan más az arca. Hirtelen Mentcs repül ki a bokrok közül, a nevem ismételgeti, mintha az élete múlna rajta – – Todd! Ron! Aaron! Jön! – ugatja felénk rohanva.

Viola kiereszt egy halk sikolyt, hirtelen lábra áll, majdnem felborít, de elkapja a karom, összekapaszkodva indulunk a csónakhoz. – Erre – mondom, és minden erőmmel levegőt próbálok venni. És megyünk – Át a táborhelyen – A csónak és a folyó fele – Mentcs rohan elől, egy ugrással a csónakban terem – Viola előttem botladozik – Még öt lépés – Még négy – Három – Ekkor Aaron csörtet elő a fák közül mögülünk – A Zaja olyan hangos, oda se kell néznem – – TODD HEWITT! Viola elérte a csónak elejét, belezuhan – Még két lépés – Még egy – Elérem végre én is, és teljes erőből taszigálni kezdem a csónakot el a parttól – – TODD HEWITT! Ez meg jön és jön – És a csónak nem mozdul – – A BŰNÖSÖK MEGBŰNHŐDNEK! Jön-jön-jön, mindjárt ideér – A csónak nem mozdul – A Zaja úgy csap le rám, mintha megütött volna – És a csónak megmozdul-meg – Egy lépés, még egy, a lábam már a vízben, mozdul a csónak, mozdul – És akkor elesem – És próbálom elérni a kezemmel a csónak peremét – De az arrébb csusszan, én meg a vízbe esem – Viola megragadja az ingem és húzni kezd, a fejem és a vállam már a csónak elejében – – NEM! AZT MÁR NEM! – üvölti Aaron. Viola felkiált, még egyet ránt rajtam, a felsőtestem is a csónakban – És Aaron már a vízben – Megragadja a bokám – – Ne! – sikolt fel Viola, még jobban megmarkol és teljes erejéből húz. Felemelkedem a levegőbe – A csónak megáll – Viola arca eltorzul az erőlködéstől – Kötélhúzás. Ezt csak Aaron nyerheti meg – De ekkor – – TOODD! – vad, üvöltő vonyítás hallatszik, átsuhan az agyamon, hogy egy krokk zúzott ki a vízből – De Mentcs az – Mentcs – A kutyám. Az én kutyám. Kiugrik a csónakból, a hátamról rugaszkodik cl újra és vicsorogva-morogva Aaronra veti magát, aki dühödten kiált fel – És elengedi a lábam. Viola hátratántorodik, de nem enged el, együtt zuhanunk a csónakba. És az esés lendülete csónakostul kivet minket a szabad vízre. Sodródunk. A csónak hánykolódik, a fejem kavarog, szédelgek, négykézlábra ereszkedem, el ne essek, tartom magam, ahogy tudom és a csónakból kihajolva Mentcset hívogatom. Aaron a puha fövényre zuhan, nedves reverendája összevissza tekeredik a lába közt. Mentcs az arcát támadja, felhúzza az ínyét és hangosan morog, csupa fog és állkapocs az egész kutya. Aaron próbálja magáról lerázni, de Mentcs kétoldalról ráharap az orrára és egy nagyot csavarintva a fejével – Úgy ahogy van, letépi Aaron orrát. Aaron felüvölt fájdalmában, mindenfelé spriccel a vére.

– Siess Mentcs! – sikoltom. – Mentcs! – kiabál Viola is. – Gyerünk már, kishaver! A hangomra Mentcs felnéz Aaron mellől, engem keres a tekintetével – És ezt az eltévedt másodpercet használja ki Aaron. – Nee! – ordítom. Vadul megragadja Mentcset a grabancánál fogva és egy mozdulattal feltépi-fel a földről. – Meentcs! Csobbanást hallok, halványan felrémlik, hogy Violánál van az evező, próbálja megállítani a csónakot, ne sodródjunk még messzebb. Minden kavarog, lüktet – És Aaron elkapta a kutyámat. – GYERE VISSZA! – üvölti és kinyújtott kezében ott lóg Mentcs. Túl nehéz már hozzá, hogy így lógassák, üvölt szegény a fájdalomtól, de képtelen kiszabadítani a fejét, hogy megharapja Aaront. – Engedd cl! – kiáltom oda. Aaron lehajtja a fejét – Az orra helyén tátongó lyukból ömlik a vér, az arccsontján keresztül belátni a szájába, látni a fogait, friss és alvadt vért bugyborékol, miközben ezzel a ronda pofájával újra megismétli, már higgadtan: – Gyere vissza hozzám, Todd Hewitt! – Todd! – kiált Mentcs. Viola teljes erejével küzd, nehogy elsodorjon minket az ár, de gyenge a gyógyszerektől, egyre távolodunk a parttól. – Jaj, ne, ne, ne ! – mondogatja. – Engedd el! – üvöltöm. – A lány vagy a kutya! Válassz,Todd! – szól oda Aaron nyugodtan. Így még ijesztőbb, mint amikor dühöng. A késemért nyúlok, magam elé tartom, de megszédülök, elesem, a csónak padjába ütöm a fogam. Viola az árral szemben evez, a csónak körbe-körbe forog. Felülök, érzem a vér ízét a számban, a világ hullámzik körülöttem, majdnem újra eldőlök. – Megöllek – súgom olyan halkan, mintha magamnak mondanám. – Ez az utolsó esélyed, Todd – szól Aaron, de már nem tűnik olyan nyugodtnak. – Todd! Todd! – nyüszít Mentcs. És nem – – Megöllek – de a hangom nem több suttogásnál. És nem – Nem van más választásunk – A csónakot viszi az ár – Violára nézek, még mindig evez, könnyek potyognak az álláról – Visszanéz rám – Nem van más választásunk – – Ne! Jaj,Todd. Ne – csuklik el a hangja. És én lefogom a kezét, hagyja abba az evezést – Aaron Zaja felüvölt. Vörösen, feketén. És a folyó sodor bennünket. – Bocsáss meg! – kiáltom, a szavaim rekedten szakadnak ki belőlem, a mellkasom szorít, azonnal megfulladok. – Bocsáss meg nekem, Mentcs! – Todd! Todd! – ugat utánam zavarodottan és ijedten. Aztán nézi, hogy otthagyom őt. – Mentcs! – üvöltöm-sikoltom. Aaron a szabad kezét a kutyámra emeli. – MEENTCS? –Todd!

Aaron ekkor csavarint egyet és reccsenést hallunk és egy sikolyt egy félbemaradt vinnyogást amitől megszakad a szívem és örökre örökre örökre úgy is marad szétszaggatva. És olyan hatalmas ez a fájdalom olyan hatalmas hatalmas két kezem a fejemre szorítom soha-véget-ncm-érőn hangtalanul ordítok hogy mindaz a feketeség ami most belém költözött utat találjon magának kifelé. És belezuhanok-bele újra. És nem tudok már semmi másról, csak hogy visz minket a folyó messze messze.

VI. RÉSZ

32. LENT A FOLYÓNÁL A VÍZ HANGJA. Es madarak Zaja. Hol vagyok biztonságban? – csicsergik. Hol a fészkem? És a távolból: zene szól. Igen, esküdni mernék, zene. Fuvolázó, egyszerre idegen és ismerős dallamfoszlányok – És fénysávok a sötétben: sárga-fehér-sárga. És meleg. És puhaság a bőrömön. És csönd mellettem. Vonzóbb, mint valaha. Kinyitom a szemem. Egy kis szobában találom magam, a falak fehérek, ágyban fekszem, a testemen takaró. Két tágra nyitott ablakon át árad be a napfény, a folyócsobogás, a madarak szárnycsattogása a fák között (és zene, tényleg zene volna?) Egy pillanatig nem csak azt nem tudom, hol vagyok, de még azt sem, ki vagyok én, mi történt velem, és miért fáj a – És ekkor meglátom Violát. Összegömbölyödve fekszik az ágy melletti kis széken, nyitott szájjal piheg, két kezét a combja közé szorítja. Túl kába vagyok még, hogy szóra nyissam a szám és megszólítsam, de úgy tűnik, a Zajom hangosan teszi a dolgát helyettem, mer'Violának megrebben a szemhéja, kinyitja a szemét, rám néz, felpattan, odarohan hozzám és szorosan átölel. Az orrom a váll-gödrébe simul. – Jézusom, Todd! Ügy szorít, hogy szinte fáj. Fél kézzel átkarolom, mélyen beszívom az illatát. Vadvirágok. – Azt hittem, már soha nem térsz magadhoz! Azt hittem, meghaltál! Csak szorít-szorít-szorít. – Mér', nem haltam meg? – rekedtes a hangom, erősen próbálok emlékezni. Az ágyam széléhez térdel. – Beteg voltál. Súlyos beteg. Doktor Snow még abban sem volt biztos, hogy valaha magadhoz térsz. És ha már egy orvos is ezt mondja… Körülnézek a szobában. – Ki az a doktor Snow? És hol vagyunk egyáltalán? Havenben? Es mi ez a zene? – Egy Carbonel Downs nevű településen vagyunk. Idáig úsztunk a csónakkal a folyón és… Elhallgat, mer'látja, hogy az ágy lábához téved a tekintetem. Ahol Mentcsnek kéne most lennie. És emlékezni kezdek. Elszorul a torkom, a mellkasom. Hallom az ugatását visszhangozni a Zajomban: Todd? Todd? Todd? Azt kérdezi, miért hagytam ott. Csupa számonkérés az ugatása és ez már örökké így marad, a világ végeztéig azt kérdezi tőlem, hogy miért hagytam cserben, miért. – Meghalt – suttogom magam elé. Viola mintha mondani akarna valamit, végül csak könnytől csillogó szemmel néz rám, és bólint. Ez a legtöbb, amit most tehet értem: a hallgatás. Meghalt. Meghalt. Nem tudom, mit mondhatnék. – Csak nem Zajt hallok? – kérdi hirtelen valaki.

Az ágyammal szemben nyílik az ajtó, és hangos Zaj áramlik a szobába, majd belép egy nagydarab, magas, széles vállú férfi. A szemüvege miatt óriásinak tűnik a szeme, a szemüvegszár felkócolja a haját, a szája sarkában mosoly, és a Zaja annyi megkönnyebbülést és örömöt sugároz felém, hogy az ereje szinte kisodor az ablakon. – Ez itt doktor Snow – szól Viola lecsusszanva az ágyról, hogy helyet adjon neki. – Örülök, hogy végre megismerhetlek, Todd! Széles mosollyal az ágyam szélére ül, az ingzsebéből előszed egy műszert, majd se szó, se beszéd, egyik végét a füléhez, a másikat a mellkasomhoz illeszti. – Sóhajts nagyot, légy szíves! Dehogy sóhajtok! Csak nézek rá. – Ellenőrizni akarom, tiszta-e már a tüdőd. Most jövök rá, mi lepett meg annyira: az ő kiejtése hasonlít a legjobban Violáéra itt, ÚjVilágban. – Ez voltaképpen igaz – erősíti meg a doktor hangosan. –Nem teljesen ugyanolyan, de nagyon hasonlít. – Ő mentett meg téged,Todd. Nem felelek. Mélyet sóhajtok. – Nagyon jó. Most még egyszer – mondja, és a műszert a mellkasom egy másik pontjára teszi. Ki-be lélegzem. Csak most veszem észre, hogy egyáltalán képes vagyok a tüdőm legmélyére szívni a levegőt. – Nagyon beteg voltál, fiú. Nem voltam benne biztos, hogy megmaradsz… Egészen tegnapig még Zajod sem volt. Rég nem találkoztam ezzel a kórral – mondja, mélyen a szemembe néz. – Háát, aha. – Rég nem hallottam szpakkertámadásról. Nem felelek semmit, csak mélyet sóhajtok. – Nagyszerű, Todd! Most vedd le az inged, kérlek! Violára nézek. – Én majd addig kint várok – mondja és kimegy a szobából. Hátranyúlok, hogy a fejemen át húzzam le az ingem, és rádöbbenek, hogy a lapockáim közül is eltűnt a fájdalom. – Jó pár öltés kellett hozzá… – mondja a doktor, miközben a hátamhoz illeszti az eszközt. – Hideg! – rántom el magam, de ő ügyet se vetve rám ide-oda rakosgatja a hátamon. – Egy percre sem hagyott magadra. Alig aludt valamit. – Mióta vagyok itt? – Ötödik napja. – Öt napja?! Mielőtt még válaszolhatna, lerúgom a takarót és kiugróm az ágyból. – El kell mennünk innen! Bizonytalan lábakkal, de felállók. – Próbáltam én is elmagyarázni nekik, hogy… – dugja be Viola a fejét az ajtónyíláson. – Itt biztonságban vagytok – szól közbe Snow. – Ezt mintha már másoktól is hallottam volna… Violára nézek támogatásért, de ő rám pillant és kuncogni kezd. Ekkor veszem észre, hogy egy szál lyukas alsógatyában állok a szoba közepén. És pont onnan hiányzik egy jókora rész a gatyámból, ahonnan nagyon nem kéne. – Hékás! – kiáltom és magam elé rántom a kezem. – Itt nagyobb biztonságban vagytok, mint bárhol a világon – mondja a doktor, és az ágy melletti ruhakupacból egy tiszta nadrágot nyom a kezembe. – A háborúban mi voltunk a legerősebb harci egység. Értjük a módját, hogyan védjük meg magunkat. – De akkor az ellenséges hadsereg csak szpakkerekből állt! Ezek viszont férfiak, és vagy ezren vannak!

Hátat fordítok Violának, és belebújok a nadrágba. – Én is hallottam a híreket, hogy ezren vannak. Csakhogy számszakilag ez nem stimmel. – Azt nem tudom, számszagilag mi a helyzet, de fegyverük jócskán van, az biztos! – Nekünk is van fegyverünk. – Es lovaik is vannak! – Nekünk is vannak lovaink. – És olyan ember akad-e maguk közt, aki szívesen átáll hozzájuk? – kérdezem kihívóan. Erre nem felel. És ez megnyugtató (vagy mégsem az?). – Nekünk el kell mennünk innen! – kiáltom újra és begombolom a nadrágom. – Pihenésre van szükségetek! – De mi nem akarjuk ölbe tett kézzel várni a hadsereget! Violára pillantok, aztán ösztönösen a lábamhoz téved a tekintetem, ahol Mentcs szokott egyetértőn csaholni. Milyen csonka a kis csapatunk nélküle. Mentcs emlékével telik meg a szoba. A Zajomban ott ugat, liheg, kakil és lohol mellettem. És beszél. És nyüszít. És haldoklik. (Meghalt. Meghalt.) Üresnek érzem magam. Tökéletesen üresnek. – Mi nem akarunk rád erőltetni semmit, Todd! De indulás előtt a falu rangidős férfijai még váltanának pár szót veled – mondja szelíden a doktor. Összeszorítom a szám. – És mit akarnak megtudni tőlem? – Bármit, ami segítségünkre lehet. Tiszta inget is veszek. – Mit segítsek én maguknak? Jön a hadsereg és megölnek mindenkit, aki nem tart velük. Ennyi. – Ez az otthonunk, Todd. Meg kell védenünk, nincs más választásunk. – Jó, de abban ne számítsanak rám, hogy… – Apu! – halljuk. Egy kisfiú álldogál a küszöbön Viola mellett. Egy igazi, valódi kisfiú. A szeme tágra nyílik, ahogy meglát. A Zaja mókás, fényes, áttetsző. Sovány alvófiú, sebesült – gondolja rólam. Az apja felé csupa melegséggel teli Zajfoszlányt repít, mind egyetlen szó: apu apu apu. És ebben a sokszor ismételt szóban minden benne van: a millió kérdezés rólam és az apja iránti mérhetetlen szeretet. – Szia, Jacob! Bemutatom neked Toddot. Már felébredt, látod? Jacob rám néz, majd hüvelykujját a szájába dugja és ünnepélyesen bólint egyet. – Nem ad tejet a kecske – mondja csendesen. – Micsoda? Nem tejel a beste kecske? Akkor odamegyünk, és rávesszük! Jó lesz, kisfiam? Apu apu apu. – Elkísérem Jacobot a kecskékhez, utána pedig összehívom a férfiak tanácsát. Nem bírom levenni a szemem Jacobról. Ő se rólam. Sokkal közelebb érzem magamhoz, mint a farbranchi gyerekeket. És olyan kicsi még. Én is ilyen kicsi voltam? – Idehozom a tanács tagjait. Meglátjuk, hátha mégis tudsz valamiben segíteni nekünk. Vagy mi neked – folytatja a doktor hozzám hajolva. A Zaja őszinte, valóban azt mondja, amit gondol. Azt hiszem. Viszont nagyot téved. Azt tudom. Elmosolyodik.

– Talán tévedek, talán nem.Te még nem ismered a településünket. Na gyere! – fogja kézen a fiát. – Találtok ételt a konyhában, gondolom, majd' éhen vesztek. Egy órán belül itt leszünk a tanáccsal! Utánuk sétálok az ajtóig, figyelem őket, amint távolodnak. Jacob a szájában az ujjával visszafelé nézeget, míg szem elől nem veszítjük egymást. – Hány éves lehet? – nézek kérdőn Violára. – Négy. Legalább ezerszer elmondta. Szerinted nem túl kicsi még a kecskefejéshez? – Nem. Itt, ÚjVilágban nem. Csípőre teszi a kezét és nagyon komolyan néz rám. – Gyere, együnk! Beszélnünk kell.

33. CARBONEL DOWNS A KONYHÁBA VEZET, az is ugyanolyan tiszta, mint a szoba. Kintről még mindig behallatszik a folyócsobogás, a madárZaj és a zene – – Mi ez a zene? – kérdem az ablakhoz lépve. Néha mintha felismerném a dallamot, de ha jobban fülelek, az az érzésem, hogy mindig csak ugyanazok a hangok keringenek a többi körül. Változik a zene, de mégis valahogy örökké ismétlődve önmaga körül forog. – A város hangszórójából szól szünet nélkül. Viola egy tányér hideg sültet vesz ki a hűtőből. – Ünnepség van a városban ? – kérdezem, és asztalhoz ülök. – Nem ünnepség… – feleli, és mintha az bujkálna a hangjában: Csak türelem, Todd, hamarosan megértesz mindent. Kenyeret szed elő és valami gyümölcs-féleséget, amilyet még soha nem láttam és egy palack édeskés, piros bogyókból készült gyümölcslevet. Nekilátok az ételnek. – Viola, mondd már! – A doktor jó ember – kezdi, mintha ez lenne a legfontosabb tudnivaló –, jóindulatú és kedves. Sokat küzdött az életedért, Todd, ezt tudnod kell! – Eddig rendben. És aztán? – Itt éjjel-nappal szól a zene. A házban kevésbé hallatszik, de odalenn, a településen a saját gondolataidat se hallod tőle. Megáll a számban a falat. – Mint otthon, a kocsmában! – Milyen kocsmában? – A kocsma, tudod, Prent…Tényleg, mit mondtál nekik, honnan jöttünk? – Farbranch-ból. Sóhajtva harapok a gyümölcsbe. – Csak hogy tudjak róla… Szóval odahaza, a kocsmánkban is szünet nélkül szólt a zene, hogy elfojtsa a Zajt. Bólint. – Megkérdeztem a doktort, miért csinálják és azt felelte, azért, hogy a férfiak gondolatai rejtve maradjanak.

Megvonom a vállam. – Iszonyú a lárma, de azért nem rossz ötlet… Ez is egy módja a Zaj elleni védekezésnek. – Hát nem érted, Todd? A férfiak gondolatai… és észrevetted, hogy most is úgy mondta, hogy összehívja a rangidős férfiak tanácsát? Szörnyű gyanúm támad. – Itt is meghaltak a nők? – Nem, dehogy! Vannak nők! – feleli egy vajazókésscl babrálva. – Takarítanak, főznek, gyereket szülnek és nevelnek, de kívül laknak a városon, egy nagy közös szálláshelyen, és nem szólhatnak bele a férfiak ügyeibe. Leteszem a villámat. – Láttam ilyet útközben is, miközben téged kerestelek. A férfiak az egyik házban aludtak, a nők egy másikban. Mindenki külön. Rám néz, összefonja maga előtt a karját. – Értsd meg, Todd! Itt senki nem figyel rám, egyetlen szavamra sem! Az is elsiklott a fülük mellett, amikor a hadseregről beszéltem nekik. Csak pici lánynak hívnak és ha megszólalok, legszívesebben megsimogatnák a kis buksimat. Értesz már? Veled is csak azért akarnak beszélni, mert karavánok jelentek meg a folyó menti úton. Menekülnek az emberek! – Wilf. A Zajomat vizslatja. – Wilf? Őt nem láttam. – Várj, hadd igyak! Olyan mohón kortyolok a piros lébe, mintha évek óta nem ittam volna. – De hogy tudtuk ennyire megelőzni a hadsereget? Már öt napja itt rostokolunk, ők meg még mindig sehol… Viola a körmével piszkálja az asztalt. – Másfél napot töltöttünk a csónakban. – Másfél nap… – ismétlem –, az alatt akár több kilométert is megtehettünk. – Igen. Én csak hagytam, hadd sodorjon minket a víz. Több település mellett is elúsztunk, de egyszer sem mertem kikötni. El sem hinnéd, mi mindent láttam… Elhallgat, megrázza a fejét. Eszembe jut Jane figyelmeztetése. – Csak nem meztelen emberek énekeltek üvegfalú házakban? Döbbenten néz rám, aztán elfintorodik. – Nem, Todd. Én iszonyatos szegénységet láttam. Kegyetlen nyomort. Az volt az érzésem, ha kikötnénk, a kiéhezett emberek azonnal felfalnának minket. Ezért csak sodródtunk az árral. Te egyre rosszabbul lettél. A második reggelen észrevettem a doktort, aki Jacobbal horgászott a folyóban. Megláttam a Zajában, hogy orvos, és így kerültünk ide… Különös hely, ami a nőket illeti, de legalább tiszta. Körbenézek a konyhában. Valóban tiszta. Tökéletesen tiszta. – Nem maradhatunk itt tovább! – Tudom. A kezébe temeti az arcát. – Annyira aggódtam érted,Todd – mondja megindultan –, és annyira féltem, hogy közben ideér a hadsereg. De hiába mondtam nekik, senki nem figyelt rám. Lehajtja a fejét, tovább kapargatja az asztallapot. – És annyira rossz érzés volt, hogy… Elcsendesedik, elkomorul az arca, csak néz maga elé. – Mentcs – mondom ki most először a nevét, mióta – – Annyira sajnálom, Todd – szólal meg könnyes szemekkel.

– Nem a te hibád. Hátracsapom a székem, felpattanok. – Megölt volna téged, aztán Mentcset is! A markában volt, tudom, hogy megtette volna! – Erről ne beszéljünk többet, kérlek! Átmegyek a szobába, Viola utánam. Felveszem a táskát a padlóról, és bepakolom a kimosott holmikat. – Beszélek ezekkel a rangidős férfiakkal, aztán szépen elindulunk. Te tudod, milyen messzire vagyunk Haventől? Halványan elmosolyodik. – Két nap járásra. Hirtelen felegyenesedem. – Ekkora utat tettünk meg a folyón? – Ekkorát, Todd. Elismerőn füttyentek. Már csak két nap Havenig… Ki tudja, mi vár ott ránk. –Todd… – Tessék. A vállamra kanyarítom a táskáját. – Köszönöm neked. –Mit? – Hogy eljöttél értem. Megdermedek. –Jó… Semmiség. Nem nézek rá, lángol az arcom. Hallgat. – És veled minden rendben, mióta…? Mióta elrabolt? – kérdem, továbbra is kerülöm a pillantását. – Én nem igazán… Ajtócsapódás szakítja félbe, a bejárat felől egyhangú, éneklő apa apa apa árad felénk, majd Jacob jelenik meg a küszöbön. Az ajtófélfához bújik, a világért se lépne be. – Apu küldött értetek. Felvonom a szemöldököm. – Most kell a tanács elé járulnom, igaz? Komolyan bólint. – Azonnal jövünk. Utána pedig útra kelünk – nézek Violára. – Egyetértek – feleli Viola. Öröm szalad végig minden porcikámban, ahogy ezt mondja. Az előszoba felé indulunk, de Jacob megállít minket az ajtónál. – Csak te – szól oda nekem. – Csak én? – Úgy érti, csak te beszélsz a férfiakkal – fonja össze Viola a karjait. Jacob nagyon komolyan bólint. Egyikről a másikra nézek, aztán a kisfiúhoz hajolok. – Nahát akkor mondd meg apukádnak, hogy Viola és én azonnal jövünk. Eltátja a száját. – De apu azt mondta, hogy…. – Nem érdekel, mit mondott! Futás! – nézek rá szelíden. Nagy levegőt vesz és kifut az ajtón. – Kicsit elegem van abból, hogy folyton előírják nekem, mit tegyek – mondom, de magam is meglepődöm a hangom erőtlenségén. Hirtelen azt érzem, legszívesebben visszabújnék az ágyba, és újabb öt napig csak aludnék, aludnék, aludnék. – Bírod majd a gyaloglást Havenig? – Próbálj csak megállítani,pici lány… Elmosolyodik. Ahogy az ajtó felé indulok, szinte várom (már harmadszor azóta), hogy Mentcs ott ugrabugráljon a lábunk alatt. Annyira hiányzik, hogy úgy érzem, mellettem van. A gondolatra minden levegő kiszédül a tüdőmből, muszáj megállnom. Nagyokat nyelek, mélyeket lélegzem. – Jaj, kishaver… – sóhajtom.

Todd? Todd! – az utolsó ugatása sebként sajog a Zajomban. Ez a másik veszedelmes átka a Zajnak. Bármi is történik veled az életben, az már örökké ott kísért a Zajodban. Kilépek a házból. Jacob nyomában porzik az út, ahogy a ritkás fák közt a település felé szalad. Most felmérem a terepet. Doktor Snow háza nem valami nagy, de egészen elnyúlik a folyóig. Odalenn kisebb csónakkikötőt és egy keskeny hidat veszek észre, mely a Carbonel Downs központjából érkező kényelmes ösvényt köti össze a folyó menti, fákkal övezett úttal. Ezen az úton gyalogoltunk annyit Violával. És ez vezet Havenig. Még két nap. – Istenem, az ÜjVilág többi részéhez képest ez itt maga a paradicsom! – Néhány szép épület nem elég a mennyországhoz, Todd. Tovább nézelődöm. Megcsodálom az orvos szépen gondozott kertjét az ösvény mentén, látom, hogy valamivel feljebb még néhány ház rejtőzik a fák között. Es újra meghallom a zenét. Különös. Folyton váltogatják, valószínűleg azért, hogy az emberek ne szokják meg túlságosan. Nem ismerem ezt a zenét, de – Idekinn hangosabban szól, és – Tudom, hogy pont az a lényeg, hogy nem lehet számomra ismerős, de mégis-mégismégis – Esküdni mernék, hogy hallottam benne valamit, amikor felébredtem – Viola a szemöldökét ráncolja. – A település közepén szinte elviselhetetlen. A nők többsége egyáltalán be sem jár a városba a külvárosi szállásokról… Azt hiszem, épp ez volt a férfiak célja. – Wilf felesége beszélt nekem olyan településekről, ahol… Elhallgatok, mer' a zene megváltozik. Megváltozik, attól az apróságtól eltekintve, hogy nem változik meg. A település felől ideszüremlő zene ugyanolyan sivár és üresen locsogó marad, mint amilyen eddig volt. Önmaga körül forog, mint majom a farka után. Nem, ez valami más – Ez egy másik dallam. És egyre hangosabb. – Te is hallod? Ide-oda tekintgetünk, keressük, honnan jön és mit hallunk. –Talán ide, a folyó mellé is felszereltek egy hangszórót. Hogy ha esetleg a nőknek az az elbizakodott gondolata támad, hogy elcsatangolnak… – találgat Viola. De én már nem figyelek rá. – Nem. Ez nem lehet igaz – suttogom. – Mi az, Todd ? – kérdezi Viola megváltozott hangon. – Shhhh… Még figyelmesebben hallgatózom, próbálom lecsillapítani a Zajom, hogy tisztábban halljak. – A folyó felől jön – súgja Viola. – Shhhh… – csitítom. A szívem majd kiugrik, a Zajom olyan hangosan zakatol, hogy semmi hasznát nem veszem. És odalenn, túl a folyó moraján és a madárcsicsergésen – – Ez egy dal. Valaki énekel – mondja Viola csendesen. Valaki é-ne-kel. És ezt énekli – Egy szép hajnalon, amint felkelt a nap… És nekilódul-neki a Zajom, amikor hangosan kimondom:

– Ez Ben.

34. NE HAGYJ EL SOHA LEROHANOK A FOLYÓPARTRA, megállok, és újra hallgatózom. Kérlek, ne csapj be… – Ben! – először csak súgom, aztán már kiabálom. Viola lihegve rohan utánam. – Csak nem Ben az? A te Bcned? Csendre intem a kezemmel, hallgatózom, próbálom elcsípni a dalfoszlányt a folyózúgás, a madarak és a saját Zajom mögött-mellett-alatt – Soha ne hagyj el… – A folyó túloldaláról jön a hang! – Viola rohanni kezd át a hídon, dübörög a cipője a fapallókon. Beérem, meg is előzöm, és hallgatózom-figyelck-körbenézck-hallgatózom-figyelek… Hallgat-néz-figyel. Es ott-ott-ott – Ott, a folyó túlpartján, a cserjék közt – Ott áll Ben. Tényleg ő az. Ben. Egy levélfüggöny mögött bujkál, karjával egy fatörzset ölel, engem néz, ahogy futokrohanok felé rohanok át a hídon és amikor már biztos benne hogy én vagyok kisimul az arca kitárul a Zaja a karja ölelésre lendül én meg repülök felé nagyot ugrom a hídról be a bokrok közé szinte felborítom őt a szívem örömtől zakatol a Zajom kitárul ragyog akár a kék ég felettünk és – Mostantól fogva minden rendben lesz. Minden rendben lesz – Minden – Mert itt van Ben. Erősen magához szorít, azt mondja: – Todd… Viola kissé hátrébb áll meg, hagyja, hadd üdvözöljem őt és én ölelem-ölelem, tényleg ő az, Ben, jaj édesjó istenem, Ben, Ben, Ben! – En vagyok – mondja, és nevet azon, ahogy kiszorítom belőle a szuszt. – De jó, hogy újra látlak, Todd! – Ben, Ben, Ben – hajtogatom szünet nélkül Aztán elengedem, azt sem tudom, mihez kezdjek a kezemmel, megragadom az ingjét, megszorítom, rázni kezdem. Rázni-rázni. Amivel azt akarom mondani neki: szeretlek. – Ben, Ben, Ben! Bólogat és mosolyog. Karikás a szeme. Képtöredékek villannak fel a Zajában, egyre tisztábban látszanak, muszáj megkérdeznem: – És Cillian? Hallgat, de mindent megmutat, hogy rohant vissza a tanyára, ami akkor már lángokban állt, aztán porig égett. Mutatja a Mesterpolgár néhány emberét odabenn Cillian-nel és – Ben szomorú, még mindig mélységcsen szomorú. – Jaj, ne! – rándul össze a gyomrom, bár már régóta sejtettem, mi történt. Csakhogy sejteni és tudni valamit nem ugyanaz.

Ben ismét bólint, és csak most veszem észre, milyen koszos a ruhája, és véres az orra, látszik rajta, hogy már vagy egy hete nem evett, de ő az, Ben, aki úgy tud engem olvasni, mint senki más a világon. A Zajában most azt kérdi, hol van Mentcs, és én megmutatom neki, mi történt, és megtelik a szemem könnyel, kitör belőlem a zokogás, újra átölel, és én végre kisírhatom magam a kutyám miatt, Cillian miatt, az egész rohadtt élet miatt – – Cserbenhagytam, cserbenhagytam! – ismételgetem sírástól taknyosan. – Tudom – válaszolja, és a Zajában ugyanez visszhangzik: Gyengéden eltol magától. – Figyelj,Todd! Nem van sok időnk. – Mire nem van időnk? – kérdezem szipogva. Látom, hogy Violára néz. – Üdv – szól oda neki Viola éber óvatossággal. – Üdv. Te vagy hát az a lány. – Én vagyok. – Te gondoskodtál Toddról? – Egymásról gondoskodtunk. – Jól van. Nagyon jól. Ben Zaja megtelik melegséggel és szomorúsággal. – Gyere, Ben! Először is szerzünk neked ennivalót. És van orvos is… – belekarolok, a híd felé húzom, de ő nem mozdul. – Figyelnéd az utat, míg mi váltunk pár szót? Jelezd, ha bármit látsz a település vagy az út felől – kéri Violától. Ő bólint, gyorsan rámpillant, aztán kilép a bokrok rejtekéből az útra. – Most már nagyon komollyá vált a helyzet, Todd – kezdi halkan, mintha súlyos betegségről beszélne. – Olyan gyorsan, ahogy csak tudtok, el kell jutnotok Havenbc. – Azt én is tudom. De miért? – Egy hadsereg van a nyomotokban. – Azt is tudom. És Aaron. De így, hogy te is itt vagy, majd… – Én nem jöhetek veletek. Tátva marad a szám. – Tessék? Hát hogyne jöhetnél velünk… A fejét rázza. –Tudod jól, nem lehet. – Majd kitalálunk valamit – mondom hangosan, de a Zajom már pörög, gondolkodik, emlékezik. – A prentissvárosi férfiakat sehol nem látják szívesen az ÚjVilágban. Bólintok. – Ezt tudom. Annak se nagyon örültek, hogy prentissvárosi fiút látnak. Megfogja a karom. – Bántott valaki? – Többen is – nézek a szemébe. Összeharapja az ajkát, a Zaja még szomorúbbá válik. – Annyit kerestelek, Todd. Éjjel-nappal mentem, hol a hadsereg mögött, hol elébe kerülve, azt figyeltem, mit beszélnek rólatok, a fiúról és a lányról. És most végre megtaláltalak, és jól vagy. Tudtam, hogy így lesz. Tudtam. Felsóhajt. Annyi szeretet és szomorúság van a sóhajában, hogy tudom: most akarja elmondani nekem az igazat. – De én veszélyt hozok rád ÚjVilágban – mutat körbe a bokrokra, ahol tolvajként bujkálunk. – Az út további részét is egyedül kell megtenned. – Nem vagyok egyedül! – vágom rá gondolkodás nélkül. Elmosolyodik, de szomorú marad. – Nem vagy egyedül, persze. Újra körülnéz, doktor Snow háza felé hallgatózik.

– Beteg voltál? Tegnap reggel hallottam a Zajodat, a folyó fölött szállt felém lázasan és kábultan. Azóta várok itt. Aggódtam, hogy valami baj történt. – Beteg voltam – mondom és a szégyen vastag ködként felhőzi el a Zajom. Ben ismét mélyen a szemembe néz. – Mi történt, Todd? Olvasni kezdi a Zajom, finoman, ahogy mindig is csinálta. És én megnyílok előtte. Az első perctől kezdve felidézek mindent. Megmutatom neki, hogyan támadták meg a krokkok Aaront, hogyan menekültünk a mocsáron át, hogyan találtunk rá Viola űrhajójára, mutatom a Mesterpolgárt, amint lóháton üldöz minket, mutatom a szétrobbanó hidat, Hildyt és Tamet, Farbranchot és mindazt, amit a dombtetőről láttunk, mutatom az útelágazást, Wilfet és az itt-itt-itt dalt dúdoló TeremtLényeket, mutatom ijfú Prentisst. És megmutatom Violát, aki megmentette az életem. Aztán a szpakílit. És hogy mit tettem vele. Nem bírok Benre nézni. – Todd … – kezdi. Még mindig a földet bámulom. –Todd, nézz rám, kérlek! Felnézek. A szeme ugyanolyan kéken ragyog, mint azelőtt. Tekintetét az enyémbe fúrja és nem ereszti. – Mindannyian követünk el hibákat, Todd. Mindannyian. – Én azt ott megöltem – mondom nagyot nyelve. – Vagyis megöltem őt. Mert élt. – Az alapján cselekedtél, amit tudtál. Te csak azt tetted, amit a legjobbnak ítéltél. – És ez talán elég magyarázat arra, amit elkövettem? Most azonban érzem, valami más kerül előtérbe a Zajában. Valami fontosat akar nekem mondani. – Mi az, Ben? Nagyot sóhajt. – Eljött az ideje, Todd, hogy megtudd az igazat. Ágreccsenést hallunk, Viola rohan felénk. – Lovas közeledik! – lihegi kifulladva. Hallgatózunk, szapora patadobogást hallunk a folyó menti útról. Behúzódunk a bokrok közé, de a vágtázó lovas ügyet sem vet ránk, végigdübörög mellettünk, felkaptat a hídra, és egyenesen Carboncl Downs felé veszi az irányt. A vágtázást hamarosan elnyeli a hangszóró hangja. – Nem hinném, hogy jó híreket hozott – szólal meg Viola. – Hamarosan ideér a hadsereg! Már csak néhány órányira lehetnek – mondja Ben. – Micsoda? – ugrunk fel egyszerre. – Ezért mondtam neked, hogy már nem van időnk. – Akkor most azonnal indulnunk kell! Veled együtt! Majd mindenkinek elmagyarázzuk, hogy… – Havenbe egyedül kell eljutnotok. Ez az egyetlen esélyetek. Hirtelen kérdezésekkel árasztjuk el: – És ott biztonságban leszünk? Meg tudnak védeni bennünket? – Tényleg van ott gyógyír a Zajra? – Meg kommunikációs eszköz, hogy kapcsolatba léphessek az űrhajómmal? – Haven tényleg biztonságos? Ben felemelt karjával hallgattat el minket, majd így szól: – Fogalmam sem van. Húsz éve nem jártam ott. Viola felcsattan: – Húsz éve?! Akkor honnan tudjuk, mi vár ott ránk? Egyáltalán létezik még az a hely? A kezembe temetem az arcom, újra eszembe jut Mentcs.

És talán éppen az ő hiánya fedi fel előttem a csupasz igazságot, ami végig ott volt a szemünk előtt, majd' kibökte, csak mi nem akartuk látni. – Nem tudunk Havenről semmit. Soha nem is tudtunk. Viola halkan felsikolt, és erőtlenül leereszti a vállait. – Igazad van. Egy percig sem tudtunk semmi biztosat. – De ott volt bennetek végig a remény – mondja Ben. Egyszerre nézünk rá, de úgy… Biztosan létezik rá szó, hogyan nézünk rá, csak én azt nem ismerem (a szót nem ismerem, értesz). Mintha idegen nyelven beszélne. Vagy mintha épp azt közölte volna, hogy a holdról érkezett (az egyikről). Vagy mintha azt mondta volna, „ébresztő gyerekek, vége a rémálomnak,jön a jutalomsüti-osztás!”. – Nem van itt már semmiféle remény, Ben. A fejét rázza. – Miért, szerinted hogy jutottatok el ilyen messzire? Mi hozott el titeket idáig? – A félelem – mondja Viola. – A reménytelenség – felelem én. – Nem – válaszol mindkettőnknek –, ez egyszerűen nem igaz! Ti ketten messzebb jutottatok, mint ameddig az emberek zöme egész életében eljut. Legyőztetek akadályokat, többször voltatok életveszélyben, túléltetek halálos betegséget, egy őrült üldözött benneteket meg egy egész hadsereg, és olyan dolgokat láttatok, amiket az emberek többsége soha nem lát. Hát hogyan hihetitek, hogy nem élt bennetek végig a remény a hosszú út során? Összepillantunk Violával. – Már értem, mit akarsz ezzel mondani Ben… – Remény – ismétli el újra és megszorítja a karom. – Remény. Most is, ahogy a szemedbe nézek, látom, hogy van számotokra remény. Mindkettőtök számára. Violára néz, aztán vissza rám. – Ott vár rátok az út végén. – Ezt nem tudhatja biztosan – mondja Viola és bármennyire is nem szeretném, a Zajom egyetért vele. – Ez igaz. Semmi biztosat nem tudhatok, de hiszek benne és bízom bennetek. Ezt hívják reménynek. – Ben… – Mégha te már nem is tudsz hinni benne, Todd. Legalább bennem bízz, és az én hitemben. – Több hitem volna, ha te is velünk jönnél, Ben. – Mer' nem jön velünk? – kérdi Viola meglepetten, majd gyorsan kijavítja saját magát: – Mert ő nem jön velünk? Ben ránéz, szóra nyitja a száját, aztán inkább becsukja. – Mondd el az igazságot, Ben! Mi az, amit még mindig nem tudok? Ben lassún, mélyen szippant a levegőből az orrán keresztül. – Na jó. De ekkor a folyó túlpartjáról valaki hangosan és tisztán a nevem kiáltja: – Todd! Es észrevesszük-észre, hogy a Carbonel Downs felől hallatszó dallamba Zaj vegyül. Féfíak Zaja, akik épp a hídon kelnek át. Egy csomó férfi. Talán ez a harsogó zene másik célja, hogy ne halld, ha férfiak közelednek feléd. – Viola! Mit csináltok ti ott? – halljuk a doktor hangját. Felállók, látom, hogy Snow épp most kel át a hídon a kis Jacobbal az ölében. Mögötte egy csapat férfi, akik ugyanúgy néznek ki, mint ő, csak kevésbé barátságos változatban. Minket vizslatnak kutató szemekkel, észreveszik, hogy beszélgetünk valakivel. Meglátják Bent. Ahogy az értelmükkel is kezdik felfogni, mit látnak, a Zajuk mindenféle színben fodrozódik.

Észreveszem, hogy néhányuknál puska van. – Ben… – suttogom. – Fussatok! Gyerünk, futás! Most rögtön! – Többször nem hagylak el? –Todd… – Késő – szólal meg Viola. Mer'már ott vannak a nyakunkban, elérték a híd végét, a bokrok felé tartanak (ennyit a búvóhelyről). A doktor ér hozzánk elsőként. – Ez meg itt kicsoda? – mustrálgatja Bent. Es a Zaja egyáltalán nem elégedett azzal, amit lát.

35. A TÖRVÉNY – EZ ITT BEN – mondom. Próbálom felhangosítani a Zajom, hogy blokkoljam a férfiak felől csapkodó kérdezéseket. – És kicsoda Ben, ha történetesen otthon tartózkodik? – kérdi a doktor élénken figyelő szemekkel. – Ben az apám – felelem. Mer' végül is nagyjából ez az igazság, nem? Meg úgyis ez a lényeg (legalábbis számomra). – Ez itt az apám. – Todd! – hallom Bent a hátam mögül. A Zajában ezernyi érzés, de elsősorban figyelmeztetés. – Az apád? – kérdi egy szakálllas férfi, az ujjai a puskáját markolásszák, bár nem emeli fel. Még nem. – Óvatosabban kellene a szavakkal bánnod,Todd! Nem mindegy, kit nevezel az apádnak – mondja lassan a doktor, és közelebb húzza magához Jacobot. – Azt mondtad, a fiú Farbranch-ból való – szólal meg egy harmadik férfi vörös tűzfolttal a szeme alatt. – Igen, ezt a lány mondta nekünk. Igaz, Viola? – néz a doktor Violára. Viola állja a tekintetét, de nem válaszol. – Soha ne bízz a nőkben! Úgy igaz, hogy ez a férfi prentissvárosi, mint ahogy én itt állok – mondja a szakállas. – A nyakunkra hozza a hadsereget! – szól bele a tűzfoltos. – A fiú ártatlan! Én kellek nektek! – kiált Ben és a szemem sarkából látom, hogy felemeli a kezét. – Pontosítsunk! Te vagy az, aki nem kell nekünk! – a szakállas egyre dühösebb. – Várj egy percet, Fergal – szól közbe a doktor –, itt valami nem stimmel… – Ismered a törvényt, doktor! – mordul a tűzfoltos. A törvény. Farbranch-ban is valami törvényi emlegettek. – Ismerem, de ez most különleges helyzet. Legalább egy esélyt adjunk nekik a magyarázkodásra… Hallom, hogy Ben mély lélegzetet vesz és nekikezd:

– Szóval, én… – Nem te! – szakítja félbe a szakállas. – Mi ez az egész,Todd? – kérdezi a doktor. – Nagyon fontos, hogy elmondd nekünk az igazat! Violáról Benre nézek, aztán vissza. Az igazság melyik oldalát meséljem cl? Kattan az egyik puska, a szakállas élesre állította. Többen követik a példáját. – Csak azért húzzátok így az időt, mert kémek vagytok? –kiáltja a szakállas. – Nem vagyunk kémek! – felelem sietve. – Épp az előbb jelentette az egyik őrszemünk, hogy a hadsereg, amiről a barátnőd beszélt, a folyó mentén menetel. Egy órán belül ideérnek – mondja Snow. – Jaj, ne! – sóhajt Viola. – Nem a barátnőm – mondom egész halkan. –Tessék? – kérdez vissza a doktor Violával egyszerre. – Ő nem az enyém. Senkinek nem a tulajdona. Uramisten, hogy néz most rám Viola. – Mindegy! A prentissvárosi sereg a városunk felé tart, egy prentissvárosi férfi bujkál a bokraink között, és egy prentissvárosi fiút látunk vendégül már vagy egy hete. Ha engem kérdeztek, mindez elég rosszul hangzik – háborog a tűzfoltos. – Napokig eszméletlenül feküdt a fiú. – Te ezt mondod, igen – jegyzi meg a tűzfoltos. A doktor lassan feléje fordul: – Hazugnak mersz nevezni, Duncan? Ne felejtsd el, hogy a rangidősek tanácsának elnökéhez beszélsz! – Csak nem akarod nekem bemesélni, hogy te nem látod itt az összeesküvést, Jackson? – vág vissza a tűzfoltos, aki nem hátrál meg, sőt, felemeli a fegyverét. – Madárnak néznek minket! Ki tudja, mi mindent meséltek rólunk a hadseregüknek?! Benre céloz. – De ennek véget vetünk! Most azonnal! – Nem vagyunk kémek! A hadsereg elől menekülünk! Ahogy maguknak is kéne! Egymásra néznek. A Zajukban az én szavaim kattognak tovább a hadseregről, és hogy menekülniük kéne inkább a város védelme helyett. És ekkor harag bugyorog fel a Zajukban, harag, hogy ilyen nehéz döntésre kényszerülnek, harag és tanácstalanság, hogyan védjék meg a családjukat. És látom, ahogy a dühük koncrentálódni kezd. De nem a hadseregre irányul, nem is saját magukra, mert nem készültek fel, hiába figyelmezteti őket Viola napok óta. És nem is erre az elfajzott világra haragszanak. Nem. Az összes haragjuk Benre irányul. Prentissváros iránt érzett dühük egyetlen ember iránti gyűlöletben ölt formát. A doktor Jacobhoz térdel: – Figyelj, lurkó, te most szaladj vissza a házhoz, jó? Apu apu apu – hallom Jacob Zajában. – De miért, apu? – Egyedül érzi magát a kecske, tudod? Ugye nem akarod, hogy szegény ott unatkozzon nélküled? Jacob az apjára néz, aztán rám, Benre, végül körbe a férfiakra. – Miért ilyen mérges mindenki? – Csak fontos dolgokon törjük a fejünket, kisfiam. Minden rendben lesz! Te csak szaladj haza, nézd meg, hogy van a kecske! – Jó apa, megyek – szól Jacob pillanatnyi tűnődés után. Az apja megpuszilja a gyerek feje búbját és beletúr a hajába, Jacob a hídon át szalad a házuk felé. Amikor a doktor újra felénk fordul, egy csomó felhúzott fegyver követi a mozdulatát.

– Te is látod, milyen rosszul áll a szénátok, Todd – mondja valódi szomorúsággal a hangjában. – Ő semmit nem tud – szólal meg Ben. – Pofa be, te gyilkos! – kiabál rá a szakállas a puskájával hadonászva. Gyilkos? – Todd, mondd meg az igazat: te is Prentissvárosból jöttél? – Prentissvárosból mentett ki engem! Ha ő nem lett volna… – magyarázza Viola, de a szakállas félbeszakítja: – Fogd be, te lány! – Most nincs itt az ideje a női beszédnek, Viola! – szól rá a doktor. – De hát…. – Viola elpirul mérgében. – Kérlek! – néz rá Snow, aztán Benhez fordul: – Mit mondott rólunk a hadseregnek? Elmondta, hány emberünk van és milyenek az erődítményeink? – Én is menekülök a hadsereg elől – válaszol Ben még mindig feltartott kézzel. – Nézzenek rám! így néz ki egy katona? Én nem mondtam nekik semmit! Rohantam, kerestem a… – kis szünetet tart, mielőtt befejezné (én tudom, miért) – .. .kerestem a fiam. – És úgy tette ezt, hogy ismeri a törvényt? – Ismerem a törvényt, hogyne ismerném? – Milyen rohadtt TÖRVÉNYT?! – ordítok fel. – Mi a büdös francról beszél itt mindenki?! – Todd ártatlan! – mondja Ben. – Kutassanak csak a Zajában, míg kedvük tartja, semmit nem találnak, ami megcáfolja a szavam! – Ezekben nem bízhattok! Tudjátok jól, hogy nem bízhattok bennük! – morog a szakállas még mindig a puska célkeresztjébe bámulva. – Semmit sem tudunk róluk. Tíz hosszú éve – ellenkezik a doktor. – De azt tudjuk, hogy egy hadsereget hoztak létre! – Igen, de én ebben a fiúban semmilyen bűnt nem látok. Ti igen? Vagy tucatnyi Zaj mered felém hirtelen, akár a bunkósbotok. – És a lány is csak abban bűnös, hogy hazudott. De azért tette, hogy megmentse a barátja életét. Viola elnéz mellettem, az arca még mindig haragtól piroslik. – Van most nagyobb bajunk is. Egy hadsereg közeleg, amelyik vagy tudja, vagy nem, hogyan készülünk a fogadásukra – folytatja a doktor. – Mi nem vagyunk KÉMEK! – A lányt meg a fiút vigyétek vissza a városba! A lány mehet a nők közé, a fiú meg felépült már annyira, hogy velünk együtt harcoljon. – Várjatok! A doktor most Benhez fordul: – Én elhiszem, hogy maga csak a fiát kereste, de a törvény, az törvény. – Ez a végső döntésed? – kérdi a szakállas. – Ha a rangidősek egyetértenek, igen. A fejek haboznak kicsit, de aztán bólogatnak, komolyan és szaporán. – Sajnálom, Todd. – Várja…! – kezdeném, de a tűzfoltos előrelép és karon ragad – Hé! Engedjen el! Egy másik férfi elkapja Violát, ő is próbál védekezni. –Ben! Ben? –Menj, Todd! – Nem! Ben! – Ne felejtsd el, hogy nagyon szeretlek! – Mit fognak csinálni vele? – kiabálom a doktor felé, miközben próbálom magam kitépni a tűzfoltos szorításából. Nem felel, de meglátom a Zajában.

Azt teszik majd, amit a törvény megkövetel tőlük. – A POKOLBA veletek! – ordítom, a szabad kezemmel előkapom a késem, és odavágok vele a tűzfoltos kezére. Azt hiszem, megsebzem a kézfejét, mer' nagyot üvöltve hirtelen elenged. – Fuss! Fuss már! – kiabálok Bennek. Látom, hogy Viola beleharap az őt ráncigáló férfi kezébe, az felordít, Viola hátratántorodik. – Te is rohanj! Fussatok innen! – Én nem tenném a helyetekben – szól a szakállas. Körbenézek: felhúzott puskák vesznek körbe. A tűzfoltos káromkodva lendíti ütésre a karját, én magam elé rántom a kést. – Próbálja csak meg! – vicsorgok rá. – 'Nagyerünk! – ELÉG LEGYEN! – kiált a doktor. És ekkor, a hirtelen beálló csöndben távoli patadobogás üti meg a fülünk. Dabadamm-dabadamm-dabba dabba damm. Lovak. Öt. Tíz. De lehet, hogy megvan tizenöt is. Úgy vágtáznak az úton, mintha maga a patás ördög sarkantyúzná őket. – Felderítők? – kérdem Bentől, bár sejtem, hogy nem azok. A fejét rázza. – Nem, ez már az előőrs. – Felfegyverkezve… – mondom a doktornak és a többi férfinak, miközben sebesen jár az agyam –, és épp annyi fegyverük van, mint amennyien maguk vannak. Snow is gondolkodik, kavarog a Zaja, azon tanakodik, menynyi időbe telik, míg ideérnek a lovak, és mennyi gondot okozunk mi hárman nekik, Ben, Viola és én, mennyi időt vesztegetnek el miattunk. Aztán meghozza a döntést: – Engedjétek el őket! – Mi? Ez egy áruló! Gyilkos! – szól a szakállas, akinek látszik a Zajában, hogy majd megeszi a fene, hogy lőhessen végre. – Nekünk most a városunkat kell védenünk – feleli a doktor határozottan. – Ott a fiam, akit biztonságban akarok tudni. Mint ahogy neked is ott van, Fergal! A szakállas felmordul, de nem szól többet. Dabadamm-dabadamm-dabba dabba damm – hallatszik az út felől. – Menjetek! Bízom benne, hogy nem ti pecsételtétek meg a sorsunkat. – Nem. Mi igazat mondtunk! – Szeretnék hinni nektek – mondja a doktor, aztán odaint a férfiaknak: – Gyerünk! Mindenki a helyére! Gyorsan! A férficsapat visszafelé, Carbonel Downs felé veszi az irányt. A szakállas és a tűzfoltos még mindig morcosan méreget bennünket. Látszik, hogy alig várják, hogy legyen valami ürügyük a fegyverük használatára, de mi nem adunk nekik, csak figyeljük, ahogy elmennek. Most veszem észre, hogy minden porcikámban remegek. – Affrancba! – sóhajtja Viola és összegörnyed. – Ki kell jutnunk innen! A hadsereget mi érdekeljük, nem ők! Viola táskája nálam van, bár nem van benne más, csak néhány ruha, vizcskulacsok, a távcső és anyám könyve a műanyag borítóban. Ez minden vagyonunk a világon. Azaz készen állunk az indulásra. – Ennek már soha nem lesz vége! Nem jöhetek veletek – sóhajt Ben. – De igen! Majd később különválunk, de most induljunk el együtt! Nem hagyjuk, hogy elkapjanak téged! Igaz, Viola? Viola kihúzza magát és határozottan feleli:

– Naná, hogy nem! – Akkor ezt megszavaztuk! Ben a homlokát ráncolva néz egyikünkről a másikunkra. –Jó, de csak addig, míg nem lesztek biztonságban. – Sokat beszéltünk – kiáltom –, futás!

36. VÁLASZOK NEM A FOLYÓMENTI UTAT VÁLASZTJUK, hanem az erdőt. Haven felé tartunk (mint mindig), ágakon, bozótokon verekedjük át magunkat, futunk, ahogy a lábunk bírja, csak hogy minél messzebb kerüljünk Carbonel Downstól. Nem telik bele tíz perc, és meghalljuk az első lövéseket. De nem nézünk vissza. Nem. Rohanunk. Hátunk mögött elenyészik a fegyverropogás. Rohanunk és rohanunk. Néha lelassítunk Violával, bevárjuk Bent. Elhagyunk egy-két kisebb települést, egy lélek sem van bennük. Ezek szerint itt jobban elhitték a hadseregről szálló híreket, mint Carbonel Downsban. Közelebb kerülünk a folyó menti úthoz, de nem látunk egy karavánt sem. Ők talán már oda is értek Havenbe. Futunk és futunk. Leszáll az este, és mi még mindig futunk. Egyszer megállunk, hogy megtöltsük a kulacsokat. – Minden rendben? – kérdezem Bent. – Gyerünk tovább! – zihálja. Viola aggódó pillantást küld felém. – Sajnálom, de nem van több ennivalónk – mondom. Ben megrázza a fejét, és megismétli: – Gyerünk! így aztán továbbmegyünk-tovább. Eljön az éjfél, és mi átrohanunk azon is. (Ki tudja, hány nap van még hátra? Érdekel ez még egyáltalán valakit?) – Várjatok! – lihegi Ben. Előredől, két kezével a térdére támaszkodik, betegesen, szaggatottan lélegzik. Körülnézek a holdfényben. Viola egy dombtetőre mutat: – Nézd, ott fenn… – Másszunk fel, Ben! Onnan belátjuk a környéket! Nem válaszol, nagyot nyög, aztán bólint és utánunk ered. Fáktól árnyas, szépen rendben tartott ösvény vezet a magaslatra, ahol széles tisztás fogad minket. Fönt rájövök, miért. – Temető. – Mi? – csodálkozik Viola, és a sírhelyeket jelző köveket méregeti. Úgy száz, kétszáz sírt látok. Szabályosan sorakoznak, körülöttük lenyírt fű. Az ÚjVilágban élő telepesek élete rövid és nehéz és sokan vesztek oda a háborúban is. – A temető arra való, hogy a halottakat elföldeljék – magyarázom. Tágra nyílik a szeme. – Mii? – Mér', az űrben nem szokás meghalni?

– De igen. Csakhogy mi elégetjük a halottakat, és nem lyukakba tesszük őket. Összefonja maga előtt a karját, és homlokát ráncolva, száját csücsörítve vizsgálgatja a sírköveket. – Nem túl higiénikus! Ben még mindig nem szólt egy szót sem, mióta felértünk, csak lezuttyant egy sírkőre, és még most is levegőért kapkod. Iszom egy kortyot, aztán odanyújtom neki a kulacsot. Körülnézek. Odalenn, tőlünk balra az út meg a folyó. Az ég tiszta, a csillagok fenn ragyognak, a holdak lassan sarlóalakba fordulnak. – Ben… – szólítom meg őt a csillagos eget bámulva. – Igen? Nagyot húz a kulacsból. Kitisztul a lélegzése. – Jól vagy? – Persze. Csak tudjátok, nekem tanyási munka való, nem versenyfutás. Ismét a holdakat figyelem, a kisebbik most mintha a nagyobb nyomába eredt volna. Erős fényük miatt sötét árnyékot vetnek körülöttünk a fák. Két hold, melyek mit sem sejtenek az emberek kínjáról-bajáról. Most csak befelé figyelek, mélyen a Zajomba nézek. És úgy érzem, felkészültem. Itt az alkalom. Talán az utolsó. Készen állok. – Úgy érzem, eljött az ideje. Most vagy soha. Ben visszateszi a kupakot a kulacsra. – Én is úgy gondolom. – Minek van itt az ideje? – kérdi Viola. – Honnan kezdjem? – Bárhonnan – vonom meg a vállam. – A lényeg, hogy igaz legyen. Érzem, a Zajában összegyűjti, rakosgatja a történet mozaikjait, aztán kiemeli a legfontosabb darabot, ami köré odailleszthető az összes többi is. A mozaikok, melyek oly régóta s oly mélyen rejtőztek előlem, hogy még csak létezésüket sem gyanítottam egész gyerekkoromban. Viola még a lélegzetét is visszafojtja. Csöndje még jobban megcsöndesedik. Ben nagyot sóhajt, majd belekezd: – Tudod, a Zajvírust nem a szpakkerek terjesztették el. Már akkor is volt Zaj a bolygón, amikor leszálltunk. Mindig is ott volt a levegőben és ott is lesz. Kiléptünk az űrhajókból, és egy napon belül már mindenki hallotta a másik gondolatait. Képzelhetitek az emberek döbbenetét! Kis szünetet tart, megrohanják az emlékek. – Csakhogy nem mindenkinek hallatszottak a gondolatai. – Csak a férfiaké. Bólint. – Senki nem tudta, miért, és még ma sem tudjuk. A tudósaink főleg mezőgazdasággal foglalkoztak, az orvosok meg széttárták a karjukat a jelenség előtt, nem találtak magyarázatot. Kitört a káosz. De akkora, hogy azt nem tudjátok elképzelni. Káosz, felfordulás és Zaj, Zaj Zaj. Az emberek utakat vágtak és egymástól távol eső településeket hoztak létre, messze Haventől. De hamarosan rájöttek, hogy a Zajra nem van orvosság: mindenki megpróbált hát úgy együtt élni vele, ahogy tudott. Minden közösség más és más módszert dolgozott ki ellene. Közben azzal a tudattal is meg kellett barátkoznunk, hogy ezen a bolygón az állatok is tudnak beszélni, a háziállatok éppúgy, mint a helyi teremtlények. Felpillant az égre, aztán körbe a tájra, a temetőre.

– Ezen a bolygón minden mindenhez szüntelenül csak beszél. Ez ÚjVilág lényege. Ha tetszik, ha nem, itt mindig áramlik az információ. A szpakkerek számára ez nem volt újdonság, ők beleszülettek, és természetes módon éltek benne. Minket viszont felkészületlenül ért, képtelenek voltunk megszokni. A túlzott infomennyiség egy nagy masszává mosódik össze és megőrjíti az embert. Mer' a Zaj soha nem tűnik el. Soha. Szünetet tart a beszélésben, de ott marad a Zaja. Mint mindig. Az övé és az enyém. Viola csöndje miatt még zajosabbnak tűnünk. – Ahogy teltek az évek, nehéz idők köszöntöttek ÜjVilágra, egyre keményebb lett az élet. A termés gyakran tönkrement, betegségek pusztítottak. Nem jött el a jólét, a remélt földi Éden meg végképp nem. És ekkor veszedelmes, mérgező szavú, vádaskodó szentbeszéd kezdett terjedni, amelyik bűnbakot keresett. – Az idegen lényeket vádolták. – A szpakkereket – ahogy kimondom a szót, újra elönt a szégyen. – Igen, mindenért őket hibáztatták. Aztán a prédikációk hatására mozgalom alakult ki és végül kitört a háború. Megcsóválja a fejét. – A szpakkereknek semmi esélye nem volt: nem volt fegyverük. Nekünk volt. Ez okozta a vesztüket. – Nem mindegyikét… – Igaz. De alaposan megtanulták, hogy emberek közelébe többé ne menjenek. Könnyű szellő fújdogál a magaslaton. Amikor elcsendesedik, úgy érzem, mintha csak mi maradtunk volna az UjVilágon. Csak mi és a temető kísértetei. Viola halkan megszólal: – De a történet nem ér véget a háborúval. – Nem. Még csak félig sem ér véget. Tudom, hogy igaz. És azt is sejtem, mi lehet a másik felében. Hirtelen már nem is akarom tudni. Es mégis. Belenézek Ben szemébe, aztán a Zajába. – Miután az emberek legyőzték a szpakkereket, a háború még nem ért véget, igaz? Legalábbis Prentissvárosban nem… Megnedvesíti az ajkát. Bizonytalanságot érzek a Zajában, éhséget és szomorúságot és a gondolatot, hogy hamarosan el kell válnunk egymástól. Úgy folytatja, mintha csak magában beszélne: – A háború borzalmas szörnyeteg. Maga az ördög. Egyszer csak előugrik, tombolva pusztít és növekszik, növekszik… Még a rendes embereket is magával rántja, azokból is szörnyetegeket csinál. Viola maga elé suttogja: – A férfiak nem tudták elviselni a csöndet. Nem tudták elviselni, hogy a nők mindent tudnak róluk, ők meg semmit a nőkről. – Csak néhány férfi nem tudta elviselni. De nem mindegyik gondolkodott egyformán. Cillian és én például nem. Jó emberek is éltek Prentissvárosban. – De elegen gondolták úgy – mondom. – Igen. Az újra beálló csöndben az igazság lassan kezdi felfedni önmagát. Végre. Mindörökre. – Ügy érti, hogy… a férfiak… – dadogja Viola. És itt van. Elérkeztünk minden dolgok lényegéhez. Elérkeztünk a gondolathoz, mely már akkor befészkelte magát az agyamba, amikor útközben egy-egy villanásnyit láttam belőle a férfiak Zajában. A legtisztábban talán Matthew Lyle mutatta meg, de ott volt mindenkiben, aki csak meghallotta a szót: Prentissváros. Hát igen.

Az igazság. Amiből nem kérek. Mégis kimondom: – Miután megölték a szpakkercket, a prentissvárosi férfiak megölték a nőket is. Viola felnyög, bár valószínűleg ő is rég rájött mindenre. – Nem minden férfi vett benne részt, de sokan. Hagyták, hogy behálózza őket Prentiss Mesterpolgár meg Aaron, aki azt papolta folyton, hogy ha valami rejtve marad, az az ördögtől való. Es megölték az összes nőt, és az összes férfit, aki megpróbálta őket megvédeni. – Anyámat is. Ben bólint. Felkavarodik a gyomrom. Anyámat megölte valaki, akivel aztán nap mint nap találkoztam. Leülök egy sírkőre. Valami másra kell most gondolnom. Gyorsan be kell ezt fednem valamivel a Zajomban, hogy képes legyek elviselni. – És ki volt Jessica? – kérdezem, mer' eszembe jut Matthew Lyle Zaja, az az erőszakossággal teli Zaj, amit most kezdek végre megérteni (bármilyen kevés is benne az értelem). – Néhányan felismerték, mi van készülőben, köztük Jessica Elizabeth, a polgármesterünk, aki megérezte, hogy gonosz szelek fújdogálnak. Jessica Elizabeth… eszembe ötlik a város régi neve: ÚjElizabeth. – Jessica megszervezte, hogy néhány lány és fiú a mocsáron át kijusson a városból. De mielőtt az asszonyokkal és a maradék értelmes férfival ő maga is elmenekülhetett volna, a Mesterpolgár emberei elkapták. Kiszalad belőlem minden erő. – így lett ŰjElizabethből Prentissváros. – Anyád soha nem tudta elképzelni, hogy ez megtörténjen. Ahogy anyámat emlegeti, szomorkásán elmosolyodik. – Annyira tele volt szeretettel. És úgy hitt az emberi jóságban… Újra elkomorul az arca. – Aztán egy idő után már túl késő lett volna elmenekülni, te meg túl kicsi voltál még, anyád nem mert egyedül elküldeni. Ránk bízott, hogy vigyázzunk rád. Bármi áron. – De miért maradtatok Prentissvárosban? Hogy rám vigyázzatok? Mélyen a szemembe néz. Szomorúság lengi körbe, a Zaja megtelik bánattal, csoda, hogy össze nem roskad a súlya alatt. – Miért nem menekültetek el ti is? Kezébe temeti az arcát. – Mert nem hittük, hogy ezek valóban rátámadnak a nőkre. Én egész egyszerűen el sem tudtam képzelni… hisz közösen hoztuk létre a gazdaságot, meg mindent. Abban bíztam, idővel majd elmúlik ez az őrület, azt hittem, nem több az egész rémhírnél. Még anyádnak sem hittem. Milyen ostoba voltam és vak! Hatalmasat tévedtem. Elfordítja a fejét. Eszembe jut, hogyan vígasztalt a szpakkerrel kapcsolatban. Mindannyian követünk el hibákat, Todd. Mindannyian. – Aztán már túl késő volt, megtörtént a tragédia, és futótűzként terjedt el ÚjVilágban a hír, mit műveltek a prentissvárosi férfiak. És ettől fogva mindannyiunkat bűnözőnek nyilvánítottak. Nem mehettünk sehová. – De miért nem fogott össze ÚjVilág, miért nem támadták meg a várost? – kérdi Viola összefont karokkal. – És mit tehettek volna? Háborúzzanak újra, de most állig felfegyverzett férfiakkal? – kérdez vissza Ben fáradtan. – Vagy zárjanak minket hatalmas börtönbe? Nem, ÚjVilág

inkább azt a törvényt hozta, hogy ha egy prentissvárosi férfi elhagyja a mocsarat, azonnal kivégzik. Meghozták a törvényt és aztán sorsunkra hagytak. – De mégiscsak kellett volna tenniük valamit… nem tudom, mit. – Ha nem a saját portájuk küszöbén történik valami, az emberek általában azt gondolják: most minek menjek ki, minek keressem magamnak a bajt? Ráadásul egy óriási mocsár választja el a várost ÚjVilág többi részétől. A Mesterpolgár kihirdette, hogy kitagadott város lettünk, ítéletünk lassú halál. És mi beleegyeztünk, hogy soha nem hagyjuk el a várost. Tudtuk azt is, hogy ha bárki megszegi az egyezséget, a Mesterpolgár maga megy utána és saját kezűleg öli meg. – Soha senki nem próbált megszökni? – kérdi Viola. – Dehogynem! Többen is megpróbálták– néz ránk Ben jelentőségteljesen. – Nem volt ritka, hogy egy-egy ember eltűnt a városból… – De ha te és Cillian ártatlanok voltatok… . – Nem voltunk ártatlanok. Ben Zaja hirtelen megtelik keserűséggel. Nagyot sóhajt. – Hogy érted ezt? – kapom fel a fejem. A gyomrom veszettül kavarog. – Hogyhogy nem voltatok ártatlanok? – Hagyták, hogy megtörténjen. Nem áldozták fel az életüket a nők védelmében, úgy, mint mások – mondja Viola. – Nem harcoltunk ellenük és életben maradtunk, tehát mi sem vagyunk ártatlanok. – De miért nem harcoltatok? Ben gyorsan válaszol: – Cillian akart, ezt tudnod kell. Bármire képes lett volna, csak hogy megállítsa őket, még az élete árán is. Nem néz ránk, úgy folytatja: – De én nem hagytam. – Mér' nem? – Én már tudom – leheli Viola. Ránézek. Ő rájött, és én megint lemaradtam. Mint mindig. Viola Benre néz. – Vagy harcolsz és meghalsz az igaz ügyért, és így sorsára hagysz egy védtelen csecsemőt… vagy a gonoszok cinkosává válsz, hogy ő életben maradhasson. Nem tudom, mit jelent az a szó, hogy cinkos, de sejtem. Tehát értem tették. Miattam csinálták végig az egész borzalmat. Ben és Cillian. Cillian és Ben. Azért tették, hogy én élhessek. Nem is tudom, mit érzek most. Miért ilyen bonyolult helyesen cselekedni? Legalább annak egyszerűnek kéne lennie. De nem: az is olyan átkozottul zűrzavaros, mint minden más az életben. Ben folytatja: – így aztán vártunk. Csak vártunk a város-nagyságú börtönben, ami megtelt a legrondább Zajjal, amit valaha is hallottál. A férfiak persze lassan letagadták a múltjukat… Aztán amikor a Mesterpolgár előrukkolt a nagyszabású terveivel, mi már éjjel-nappal csak arra vártunk, hogy elég nagy legyél ahhoz, hogy egyedül is megszökhess. És közben igyekeztünk tudatlanságban tartani téged – simít végig a homlokán. – De közben a Mesterpolgár is várt. – Rám? – kérdezem, bár tudom a választ: igen, rám. – Arra várt, hogy a legutolsó fiúból is férfi váljon. Mert minden fiúnak a felnőttszületésnapján mondták el az igazat. Vagy valami hasonlót. És őket is cinkosukká tették. Eszembe jut Ben Zaja, amikor megmutatta nekem a tanyán, hogyan lesz a fiúból férfi. Hogy mit jelent valójában a cinkosság. Hogyan avatják be a fiúkat. Már alig várták, hogy engem is beavassanak – És eszembejutnak a férfiak is, akik – Felejteni. Gyorsan elfelejteni az egészet.

– Ennek nem van semmi értelme. – Te vagy az utolsó. Ha sikerülne a Mesterpolgárnak a saját szabályai szerint minden fiúból férfit csinálni, akkor szinte istenné válhat, hiszen mindannyiunkat ő alkotott meg, és azóta is ő irányít minket. Testestül-lelkestül. – Ha egyikünk elesik… – …mind elesünk – fejezi be helyettem. – Ezért kellesz neki annyira. Te jelkép vagyTodd. Te vagy az utolsó ártatlan prentissvárosi fiú. Fia te is elesel, mert ő leránt földre, akkor beteljesül az alkotása, a tökéletes hadsereg. – És ha nem? (Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy én még talpon állok.) – Ha nem, akkor megöl. – Ezek szerint a Mesterpolgár ugyanolyan őrült, mint Aaron – szól közbe Viola. – Nem egészen. Aaron egyszerű őrült, a Mesterpolgár viszont nagyon is tisztában van azzal, hogyan használja fel az őrültségét a céljai érdekében. – És mik azok a célok? – A világ. A Mesterpolgár egész Új Világot akarja – feleli Ben csendesen. Még nagyon szeretnék mindenfélét kérdezni, csupa olyasmiről, amit nem is igazán akarok tudni, de ekkor – Mintha ebben az életben velünk már nem is történhet semmi más, csak az, hogy időről időre meghalljuk – Dabadamm-dabadamm-dabba dabba damm. Lovas közeledik az úton. Ez csak egy rossz vicc (amit annyiszor hallottunk már). – Ezt nem hiszem el! – kiáltja Viola. Ben gyorsan feláll és hallgatózik. – Ügy hallom, csak egy ló. A holdfényben kissé fénylő útra nézünk. –Ide azt a távcsövet! – szól Viola mellettem. Szó nélkül előkapom, kattintom az éjszakai funkciót, belenézek, keresem a Zaj forrását az éjszakában. Dabba dabba damm. Egyre lejjebb és lejjebb keresem az úton, míg – Aha, megvan. Megvan-meg. Na vajon ki? Ki más, mint ifjú Prentiss. Teljes életnagyságban. Köszöni, jól érzi magát, kötélnek nyoma sem van rajta, és a saját lován lovagol. – Azta rohh… – hallom Violát, aki olvassa a Zajom, miközben nyújtom neki a távcsövet. – Davy Prentiss? – kérdi Ben, aki szintén látja a Zajomban, ki az. – Az első és egyetlen. Indulás. Visszateszem Viola táskájába a kulacsokat. Viola Bennek nyújtja a távcsövet, ő is belenéz, majd elveszi a szeme elől, és elismerően nézegeti. – Klassz kis szerkezet! – Indulnunk kell! – szól Viola. – Már megint! Ben a távcsővel a kezében felénk fordul, egyikünkről a másikra néz. Már látom, mit forgat a Zajában. –Ben… – Nem! El kell válnunk! – De Ben… – Majd én elbánok Davy rohadék Prentisszel! – Fegyver van nála! Nálad meg nem van. –Todd. Mellém lép. – Ne, Ben! Nem érdekel, mit akarsz mondani! A szemembe néz. Már nem kell berogyasztania a térdét, hogy egy vonalban legyen a fejünk.

– Jóvá akarom tenni a hibám, Todd, amit azért követtem el, hogy téged biztonságban tudjalak. – Ne hagyj el újra, Ben! – megnedvesedik a hangom (fogd be!). Megrázza a fejét. – Te is tudod, hogy nem jöhetek veletek Havenbe. Én itt ellenségnek számítok. – De majd elmagyarázzuk, mi történt. Csak rázza a fejét. – Közeledik a lovas – súgja Viola. Dabadamm-dabadamm-dabba dabba damm. – Az egyetlen dolog, amitől férfinak érzem magam, az, hogy látom, te is épségben férfivá váltál – mondja eltökélten. – De én még nem vagyok férfi – felelem kaparó torokkal (pofa be!). – Azt sem tudom, hány napom van még hátra. Elmosolyodik. A mosolya azt sugározza felém, hogy vége. – Tizenhat nap van még – az ujjai közé csippenti az állam és felemeli. – De te már jó ideje férfi vagy, Todd! Ne hagyd, hogy bárki is mást hitessen el veled! – Ben… Hozzám lép, átölel, a hátam mögött odaadja Violának a távcsövet. – Egyetlen apa sem lehet nálam büszkébb a fiára – súgja. – Ne! Ez így nem igazság! – Igazad van. De az út végén ott a remény. Emlékezz erre, Todd ! – Ne menj el! – Mennem kell! Közel a veszedelem. Dabadamm-dabadamm-DABBA DAMM. – Majd én megállítom őt! Időt nyerek nektek! Ránéz Violára: – Vigyázz rá, kérlek. Ugye, szavadat adod? – Szavamat adom. – Kérlek, Ben! Kérlek – suttogom. Megmarkolja a vállam. – Emlékezz! Remény! Aztán sarkon fordul, lerohan a domboldalon, ki az útra. Lentről még visszanéz, látja, hogy még mindig csak állunk a temetőben és őt nézzük. – Mire vártok még?! Futás!

37. MI ÉRTELME AZ EGÉSZNEK? NEM TUDOM ELMONDANI, mit érzek, ahogy a hegy másik oldalán rohanunk lefelé, és egyre távolodom Bentől – most már örökre. Ezek után már nem is van élet. Az élet csak rohanás. És ha egyszer megállunk, talán abból tudjuk majd, hogy vége. Viola hátra-hátranéz a válla fölött futás közben. – Mozgás, Todd! Siess, kérlek! Nem válaszolok. Csak futok. Leérünk a hegyről a folyópartra. Itt vagyunk hát újra: egyik oldalunkon a folyó, másikon az út. Itt vagyunk újra. Még mindig minden ugyanaz – Bár a folyó hangosabb, mint valaha, zabolátlanul zúdul előre, de kit érdekel? Mit számít az? Ez nem igazság. Egyáltalán nem az. Nem.

Semmi értelme az egésznek. Az élet csupa szenvedés és fájdalom. Az emberek folyton csak bántani akarnak, nem szerethetsz senkit és semmit, mer' elveszik tőled vagy tönkrezúzzák, te pedig egyedül maradsz és szüntelenül harcolnod kell, szüntelenül menekülnöd, hogy életben maradj. Semmi jó nem van az életben. Semmi. Mi az értelmé van az egésznek? Viola hirtelen lefékez egy sűrű bozótos közepén, és nagyot csap a vállamra. – Az az értelme, hogy Ben annyira félt téged, hogy önmagát is képes feláldozni érted! Te meg csak úgy FELADOD! – az utolsó szót már kiabálja. – Vagyis szerinted az áldozata semmit nem ér! – Aú! – dörzsölöm meg fájósán a vállam. – De miért áldozza fel magát? Mi abban a jó, ha újra elveszítem? Közelebb lép, és szinte fenyegetően suttogja: – Szerinted te vagy az egyetlen, aki elveszített valakit? Elfelejted, hogy nekem is meghaltak a szüleim? Igen. Elfelejtettem. Elallgatok. – Nekem már csak te vagy! – mondja mérgesen. – Neked meg csak én vagyok! És fáj, hogy Ben elment! És beleőrülök, hogy meghaltak a szüleim, és épp erre az istenverte bolygóra keveredtem, de ez van. Rohadt helyzet, hogy csak magunk vagyunk, de nem tehetünk ellene semmit! Még mindig hallgatok. Szorosan mellettem áll. És most ránézek úgy istenigazában. Talán most először nézem meg alaposabban, mióta először megpillantottam a mocsárban a farönk mögé kucorodva. Amikor azt hittem róla, hogy szpakker. Egy örökkévalóság telt el azóta. Valami nyoma maradt még rajta a Carbonel Downs-i mosakodásnak (hiszen csak tegnap volt… csak tegnap), de az arca sártól maszatos, vékonyabb, mint volt, a szeme alatt fekete árkok, a haja kócos, gubancos, a keze csupa piszok, az ingjén elől hatalmas zöld fűfolt (mer' esett egy nagyot), az ajkán vágás (egy ág megkarcolta, mikor még Bennel együtt menekültünk, kötésünk meg nem volt több). És csak áll és néz-néz-néz rám. És azt mondja, nekem nem van másom, csak ő. És neki meg csak én vagyok. És egy kicsit tudom is, milyen érzés lehet ez neki. A Zajom színei egyszerre megváltoznak. Viola hangja ellágyul. De csak egy kicsit. – Ben meghalt. Mentcs meghalt. Az anyám és apám is. Gyűlölöm, hogy így van. Gyűlölöm\ De már majdnem a végére értünk az útnak. Majdnem. És ha te nem adod fel, én sem adom fel. – Te hiszel benne, hogy van remény az út végén? – Nem – válaszolja egyszerűen, és kissé félrefordítja a fejét. – Nem hiszek benne, de azért csak megyek előre. A szemembe néz. – Velem jössz? Válaszolnom sem kell, újra futásnak eredünk. – Inkább az úton kéne mennünk – hajtom félre a sokadik faágat. – De a hadsereg… A lovak… – Úgyis tudják, hogy itt vagyunk, és mi is tudjuk róluk. Nyílt titok, hogy mindannyian Haven felé tartunk, ugyanazon az úton. Egyetértőn bólint. – Az úton könnyebben meghalljuk, hajönnek. És gyorsabb is.

– Igen, a leggyorsabb. – Hát akkor menjünk mi is azon az eff úton! – kurjant nagyot. Halványan elmosolyodok. – Azt mondtad: Tényleg azt mondtad… Így hát az eff úton megyünk tovább, olyan iramban, amennyire erőnkből telik. Még mindig ugyanaz a poros, kanyargós, sáros, folyómenti út, amin eddig is jöttünk hosszú, hosszú kilométereken keresztül. És ugyanaz a dús lombú fákkal tarkított ÚjVilág is körülöttünk. Ha épp most szállna itt le valaki az űrhajójával, tényleg azt gondolhatná: ez maga a földi Paradicsom. Széles völgy terül el előttünk, mélyén a folyó, körötte síkság, a távolban kétoldalt dombok és hegyek fénylenek a holdvilágban. Sehol semmi jele településnek. Havennek semmi nyoma, de most még a völgy legalacsonyabb pontján járunk, ahonnan se előre, se hátra nem látunk semmit, mer' az út veszettül kanyarog. A folyó két partját erdők borítják, mint eddig. Kicsit olyan érzés, mintha ÚjVilág bezárt volna és mindenki elköltözött, csak ezt az utat hagyták hátra. Megyünk tovább. Tovább. Csak akkor állunk meg, amikor a hajnal első sugarai megjelennek előttünk a völgyben. Vizet veszünk, iszunk. A Zajomon kívül nem hallatszik más, csak a zubogó folyó. Se patadobogás, se bármi más. – Tudod, hogy ez azt jelenti, hogy sikerült neki? – kérdi Viola kerülve a tekintetem. – Akárhogy is, de… megállította azt a lovast. Hümmögök, bólintok. – Lövést sem hallottunk. Hümmögés, bólintás. – Ne haragudj, hogy az előbb kiabáltam veled! Csak azt akartam, hogy gyere tovább, hogy folytasd az utat. – Tudom. A folyóparton üldögélünk egy fa alatt, hátunk mögött az út, a túlparton erdők, a völgy csücske magasra emelkedve rejti előlünk a tájat. Fölöttünk már világosodik, kéklik, növekszik az ég, és egyre üresedik, ahogy eltünedeznek róla a csillagok. Viola a folyót kémleli és beszélni kezd: – Amikor elindultunk a felderítő űrhajóval, nagyon szomorú voltam, hogy meg kell válnom a barátaimtól. Csak néhány kölyök volt a többi űrmérnök családból, de mégis. Azt gondoltam, hét hosszú hónapig nem is találkozom majd korombeli gyerekkel a bolygón. – Nekem nem voltak barátaim Prentissvárosban – felelem, és nagyot kortyolok a vízből. – Hogy érted azt, hogy nem voltak barátaid? Az lehetetlen! Csodálkozva néz rám. Megrántom a vállam. – Egy ideig volt néhány pár hónappal idősebb haverom. De nálunk az a szokás, hogy ha a fiúból férfi válik, többé már nem szabad szóba állnia fiúkkal. És én voltam a legutolsó fiú. A végén már csak Mentcs volt nekem. – Hülye szabály – jegyzi meg a halványuló csillagokot nézve. –Az. Nem szólunk egy darabig. Csak úgy vagyunk ott a folyóparton: én és Viola. Pihenünk, várjuk az újabb hajnalt. Ő és én. Aztán felszedelőzködünk, útra készülünk. – Ebben a tempóban holnapra Havenbe érünk. Bólint. – Igen. Holnap. Remélem, lesz ott ennivaló.

Ő a soros a táskacipelésben, odaadom neki. Feljön a nap a völgy végében, a folyó mintha egyenesen beleszaladna. Ahogy a fénysugarak végigsiklanak a dombokon, valami megragadja a figyelmem. Ahogy megérzi a Zajom szikrázását, Viola azonnal megfordul: – Mi az? A kezemmel árnyékolom a szemem, úgy nézelődöm. Az egyik távoli dombtetőről vékony porfelhő kígyózik az ég felé. Folyamatosan mozog. – Mi lehet az? Viola előkapja a távcsövet, belenéz. – A fák miatt nem látom tisztán. – Talán egy utazó? – Lehet, hogy arra vezet a másik útelágazás, amelyiket végül nem választottuk. Egy-két pillanatig a felszálló port figyeljük, gomolygó felhőként úszik az égen Haven felé. Fucsa érzés látni, de nem hallani. – Bárcsak tudnám, merre halad a hadsereg! Hogy milyen messze lehetnek tőlünk! – Lehet, hogy a Carbonel Downs-i csapat derekasan küzdött velük. Viola most visszafelé irányítja a távcsövet, de túl alacsonyan kanyarog az út mögöttünk, csak fákat látni mindenfelé, és az eget. Békés minden. A távoli dombtetők felett csöndesen kavargó porfelhő kivételével. – Ideje indulnunk! Rosszat sejtek! – Nyomás! – szól Viola szinte nyugodtan. Vissza az útra. Vissza a mi menekülő életünkhöz. Semmi ennivalónk, reggelire csak valami sárga gyümölcsöt eszünk, amit Viola útközben vesz észre néhány fán és esküszik rá, hogy Carbonel Downsban már kóstolta. Ebédre is azt esszük, jobb, mint a semmi. Eszembe jut a kés a hátamban. Ha nagyon kéne, vajon képes lennék vadászni? De úgysem van rá idő. Eljön a dél és mi csak futunk, futunk bele a délutánba. Minden elhagyatott és nyugtalanító körülöttünk, egy lélek sem jár erre, Violával anélkül futunk végig a völgyön, hogy települést, kocsit vagy kordét látnánk. Semmilyen hang nem hatol át a folyózúgáson, mely méterről méterre növekszik, annyira, hogy már a saját Zajom is alig hallom. Ha beszélgetni akarnánk, kiabálnunk kellene, hogy halljuk egymás szavát. De túl éhesek és fáradtak vagyunk a bcszéléshez. És túl gyorsan futunk. Megyünk hát tovább. Közben azon kapom magam, hogy Violát nézem. A porfelhő a távoli dombtetőn követ minket futás közben, lassan halad az is előre, ahogy telik a nap, míg egyszer csak eltűnik a messzeségben. Látom, hogy Viola is azt figyeli. Felgyorsítunk. Nézem őt, ahogy jön mellettem, és össze-összerándul, mer' nagyon fáj a lába. Nézem őt, ahogy dörzsölgeti pihenő közben, és nézem, ahogy iszik a kulacsból. Most, hogy már egyszer megláttam, folyton néznem kell, nem tehetek róla. Észreveszi. – Na, mi az? – Semmi. Félrefordítom a fejem, mer' én sem tudom, mi van. A két völgyfal egyre meredekebb és egyre szorosabban kísér bennünket, az út is veszít kanyargósságából, most már belátni az utat a hátunk mögött, de se hadsereg, se lovasok. Egyelőre. A hely nyugalma talán még hátborzongatóbb, mint amikor üvöltve ömlött ránk a Zaj.

Eljön az alkony, a nap a mögöttünk húzódó völgyben nyugszik le, valahol ott, ahol most a hadsereg járhat. Ahol ki tudja, mi történt a férfiakkal, akik a hadsereg ellen harcoltak, és mi történt azokkal, akik csatlakoztak. És ahol ki tudja, mi történt a nőkkel. Viola előttem fut. Nézem őt futás közben. Az éjszaka leszállta után egy településre érünk. Elhagyatott ez is, és a folyópartra itt is építettek stégeket. Mindössze öt ház áll egy keskeny útsáv mellett, az egyik mintha egy kisebb bolt lenne, az ajtaját beszögelték. Viola megtorpan. – Várj csak! – Vacsora? – kérdem lélegzet-visszafojtva. Bólint. Néhány erőteljes rúgás, és a bolt ajtaja feltárul. Jól tudom, hogy nem van itt senki, azért mégis körbenézek, talán azt várom, ránkszól valaki. Konzerveket, összenyomódott gyümölcsöket, egy vekni szikkadt kenyeret és néhány darab szárított húst találunk odabenn. – Ezek legfeljebb egy-két naposak lehetnek – mondja Viola két harapás közt –, szerintem az itteniek csak tegnap vagy tegnapelőtt menekültek el Havenbe. – A hadseregről szóló hír itt megtette a hatását… Beszéd közben elfelejtek rágni, félrenyelem a számban lévő falatot, felköhögöm. Pukkadásig tömjük a hasunkat, a maradékot bepakolom Viola táskájába, ami most az én vállamon lóg. A könyv még mindig benne van, továbbra is a műanyag borítóban. Rajta a kés-ütötte lyuk. Becsúsztatom a kezem a borító alá, végigfuttatom az ujjaim a fedelén. Puha az érintése, a kötés még mindig enyhe bőrszagot áraszt. A könyv. Anya könyve. Egész úton elkísért bennünket. Megkapta és túlélte ő is a maga sérülését, akárcsak mi. Violát nézem. Észreveszi. – Mi az? – Semmi, semmi. A maradék étellel együtt visszarakom a könyvet a táskába. – Menjünk! Vissza az útra, vissza a folyóhoz, vissza Haven fele. –Tudod, hogy ez már az utolsó éjszakánk? Ha a doktor nem tévedett, holnapra odaérünk. – És más lesz a világ. – Igen. Más lesz a világ – bólintok. Még néhány lépést teszünk. – Érzed már a reményt magadban? – kérdezi Viola kíváncsian. – Nem – felelem összekuszálódó Zajjal. – És te? Felvonja a szemöldökét, megrázza a fejét: – Én sem. – De azért csak megyünk… – Hát persze. Hisz két tűz között vagyunk. – Az biztos. És mindkettőből kapunk ízelítőt. Lenyugszik a nap, újra felkelnek a holdak, a sarlók karcsúbbak, mint tegnap éjjel voltak. Az ég tiszta, a csillagok fenn ragyognak, nyugodt még a világ, a folyózúgás erősödik. Eljön az éjfél. Tizenöt nap. Tizenöt nap, míg – Míg: micsoda? Gyalogolunk át az éjszakán újra, az ég lassan ereszkedik ránk, elfogynak a szavak közöttünk, ahogy a vacsora elkopik, és újra ránk tör a fáradtság.

Hajnalban két felborult kocsira bukkanunk az úton, körülöttük kiszóródott gabona és néhány üres kosár hever. – Még arra sem volt idejük, hogy összeszedjék. A felét otthagyták a földön – tűnődik Viola. – Itt reggelizhetnénk! Felfordítok egy kosarat, arrébb húzom, hogy jobban lássam a folyót és leülök. Viola odahúz egy másik kosarat és mellém ül. Lassan pirkad, halvány napsugarak szűrődnek szerteszét, az út is arra mutat és a folyó is egyenesen a hajnalba szalad. Kinyitom a táskát, előveszem az ennivalót, adok belőle Violának, én is eszegetem a részem, és vizet iszunk rá. A táska ott van az ölemben, benne a ruháink, a távcső, és a – És a könyv is ott van. Érzem Viola csöndjét magam mellett, érzem, hogy vonz magához, érzem a feszülést a mellkasomban, gyomromban és fejemben, eszembejut a fájdalom, amit régebben éreztem a közelében, emlékezem, olyan volt, mintha elborítana a szomorúság, mintha elveszítenék valamit, mintha zuhanni kezdenék, belezuhannék a semmibe, olyan erővel markolt, szorított a csöndje, hogy sírnom kellett tőle és én sírtam is. De most – De most: már nem fáj annyira. Ránézek. Tudnia kell, mi van most a Zajomban, akármilyen hangosan is zúg a folyó. Csak én vagyok a közelében, és egyre jobban olvas már engem – De ő csak ül, eszik nyugodtan és vár. Várja, hogy elmondjam. Hogy megkérjem. Arra, amit a fejemben forgatok. Hamarosan megérkezünk Havenbe, ahol több emberrel találkozom majd, mint egész eddigi életemben. Ahol olyan sok a Zaj, hogy soha nem lehetek egyedül. Hacsak nem igaz a hír, hogy van ellenszer a Zajra. De akkor még rosszabb, mer'én leszek az egyetlen Zajos ember. Megérkezünk Havenbe és egy város részévé kell válnunk. Már nem csak Todd és Viola lesz az egész bolygón, akik a felkelő nap fényében üldögélnek a folyóparton és reggeliznek. Nem, ezentúl sokan lesznek még körülöttünk. Ez az utolsó lehetőségünk. Nem nézek rá, amikor megszólítom: – Tudod, az a vicces dolog, amit a hangokkal tudsz… – Igen? – kérdi szelíden. Előveszem a könyvet. – Mit gondolsz, tudsz prentissvárosi hangon is beszélni?

38. EGY LÁYN SZAVÁT HALLOTTAM – KEDVES TODD? –kezdi Viola, Ben hangját utánozza, amennyire tőle telik. Mellesleg baromi jól telik tőle. – Drága Todd, kisfiam! Ez már anyám hangja. Anya beszél hozzám. Összefonom magam előtt a karom, és lehajtom a fejem. A földön előttem kiszóródott gabonaszemek.

– A születésed napján kezdem írni ezt a naplót, Todd. Nemrég bújtál ki a pocakomból, és amikor először tartottalak a karomban, te ugyanúgy rúgkapáltál, mini odabenn! Te vagy a legszebb, aki valaha is született az univerzumban és nem kérdezés, hogy te vagy a legszebb egész ÚjVilágban. Ezzel aztán senki nem szállna vitába itt ÚjElizabethen, az már szentigaz. Érzem, hogy elvörösödöm, de a nap még nem jár elég magasan hozzá, hogy Viola észrevegye. Bárcsak itt lenne most apád és látna, Todd! Csakhogy ÚjVilág és a Jóisten úgy látták jónak, hogy öt hónappal ezelőtt betegségében magukhoz szólítsák. Meg kell hát várnunk, hogy a másvilágon találkozzunk vele. Te épp olyan vagy, mint ő. Tudom, a kisbabák leginkább csak kisbabákra hasonlítanak, de én mégis úgy látom, hogy te hasonlítasz apádra. Magas leszel, Todd, mert apád is magas volt, erős leszel, mert apád is az volt. És jóképű! De még mennyire! Az Uj Világi kislányok majd azt sem tudják, mi ütött beléjük. Viola lapoz, nem nézek rá. Ő se rám. Most nagyon nem szeretnék mosolyt látni az arcán. És ekkor újra megtörténik-meg az a furcsa-különös dolog. Hogy a szavai nem az ő szavai. Úgy reppennek ki a száján, mintha hazudások volnának, de közben új igazságot teremtenek, egy másik világot, amelyben egyenesen édesanyám beszél hozzám. Viola nem tesz mást, csak elváltoztatja a hangját, és én ettől – Csak egy egész rövid ideig, de akkor is: én ettől úgy érzem, enyém a világ. Az enyém, az enyém, csakis értem létezik. Hadd beszéljek neked a helyről, ahová születtél, kisfiam. A neve: ÚjVilág. A bolygó, ami csupa reménységből épült… Viola megáll egy pillanatra, majd folytatja. Majdnem tíz éve szálltunk itt le. Új életre vágytunk, egy tiszta, egyszerű, becsületes, jóságos életre, amely mindenben különbözik a RégVilág/ól. Egy valóban Új Világot akartunk teremteni, melyben biztonságban élhetünk, békében a mi iránymutató Istenünkkel és szeretetben embertársainkkal. De túlsók akadály gördült elénk. Nem akarom hazugsággal kezdeni ezt a történetet, ezért akarom, hogy tudd, Todd: itt nem könnyű az élet, mert itt bizony nem van Kánaán. Csak most veszem észre, kisfiam, hogy ahogy képzeletben hozzád beszélek, helytelenül azt használom: „nem van”, a „nincs” helyett. Tudod, ez itt telepesek világa, és rád is ez vár. Nem sok idő marad a finomkodásra, az ember gyorsan lesüllyed azok színvonalára, akik nem sokat adnak a jómodorra. De talán azzal, hogy „nem van”, még nem ártunk senkinek, igaz-e? Na jó, akkor ezt most eldöntöttem. Talán ez az első rossz döntésem anyaként. Mondd csak annyiszor, hogy „nem van”, Todd, ahányszor csak neked tetszik! ígérem, én nem foglak kijavítani! Viola lebiggyeszti az ajkát, de nem tesz megjegyzést, olvas tovább. Ott tartottam, hogy ÚjVilágban sok baj és betegség szakadt a nyakunkba. Van ezen a bolygón valami, amit úgy neveztünk el: a Z.aj. Mióta csak leszálltak az űrhajóink, az emberek küzdenek ellene. Furcsa belegondolni, hogy te egyike vagy azoknak, akik nem ismerik a zajtalan életet, ezért nem lesz egyszerű elmagyaráznom, milyen volt az élet nélküle, és miért olyan nehéz vele. Azért mi megteszünk mindent, amit csak tudunk. Van itt egy férfi, akinek a fia egy kicsit idősebb nálad, és ha nem csal az emlékezetem, talán űrmérnök volt az űrhajón, Dávid Prentiss a neve, ő az egyik legjobb szervezője közösségünknek és… Viola megáll. Várom, hogy mondjon valamit, de nem teszi. …meggyőzte a polgármesterünket, Jessica Elizabethet, hogy itt, az óriásmocsár túloldalán hozzuk létre a települést, ahol ÚjVilág Zaja csak akkor ér el hozzánk, ha mi

magunk is úgy akarjuk. Még ez az eldugott város is Zajos, de legalább csak azoknak a Zaját halljuk, akiket ismerünk, és akikben megbízunk. Többségében legalábbis. Az én dolgom az, hogy a településtől északra egy tanyán gabonát termesszek. Mióta apád elment, két közeli jóbarátom, Ben és Cillian segít nekem, a melletlünk lévő gazdaság az övék. Már alig várom, hogy megismerkedjetek! Jut eszembe, hiszen ti már ismeritek egymást! Már tartottak a karjukban, már köszöntöttek téged. Látod, kisfiam, még csak egy napos vagy, de máris van két barátod a világon. Jó kezdet, kisfiam… Ha már itt tartunk: úgy érzem, remekül elboldogulsz majd az életben. Ez onnan tudom, hogy kéthétel korábban érkeztél, vagyis meguntad a várakozást odabenn, és mielőbb látni akartad, mit nyújt számodra a világ. Igazad is volt, ezen a bolygón hatalmas kék az ég, zöldellnek a fák, és még az állatok is beszélnek hozzád… Ha akarsz, válaszolhatsz is nekik. Annyi, de annyi csodát tartogat számodra a világ, annyi minden vár rád, alig bírom ki, hogy nem most azonnal történik veled az a sok-sok jó, és hogy még vámod kell, hogy lásd, mi minden lehetséges itt, mi mindent tehetsz az életben. Viola kifogy a szuszból, aztán nagy levegőt véve megszólal: – Itt van egy kis üres hely az írásban, ami alatt ez áll: „Később”. Lehet, hogy valaki félbeszakította. Felnéz a könyvből: – Jól vagy? – Persze. Folytasd csak! – bólintok gyorsan, a karjaim még mindig összefonva. Világosodik. Már felkelőben a nap. Kissé elfordulok Violától. Folytatja. Később. Sajnálom, fiam, meg kellett állnom egy pillanatra, mert szent emberünk, Aaron látogatott el hozzánk. Ujabb szünet, Viola megnedvesíti az ajkát. Nagy szerencse, hogy itt van nekünk Aaron. Bár meg kell vallanom, mostanában olyasmiket beszél az ÚjVilág őslakosaival kapcsolatban, amikkel nem fellétlenül értek egyet. Egyébként a helyi népeket szpakíliknek hívják és alaposan megleplek bennünket. Mivel nagyon rejtőzködők voltak, sem a RégVilág útvonaltervezői, sem a felderítőink nem sejtették a létezésüket. Nagyon helyes teremtlények. Mások, mint mi, talán fejletlenebbek, nem van sem beszélt, sem írott nyelvük, legalábbis mi nem tudunk róla, de ettőlfüggetlenül nem értek egyet azokkal, akik szerint nem intelligens lények, hanem állatok. Es Aaron mostanában arról prédikál, hogy Isten választóvonalat teremtett közéjük és közénk… Na de, ez nem is olyan téma, amit az első napodon kellene megvitatnunk, igaz, kisfiam ?Aaron elhivatottan hiszi, amit hisz. És hosszú évekig ő volt istenhitünk oszlopa… Arra az esetre, ha bárki is megtalálnáezta naplót és elolvasná, hadd vessem papírra, mekkora megtiszteltetés volt számomra, hogy eljött és megáldott téged az első napodon. És ugyanezen a legelső napon azt is szerelném elmondani neked, hogy a hatalom vonzereje olyasmi, amiről még felnőtté válásod előtt meg kell tanulnod egyet s mást. Mert ez különbözteti meg a fiúkat a férfiaktól. De nem úgy, ahogy azt a legtöbb férfi gondolja. Én csak ennyit mondok erről. Afalnak is füle van. Jaj, kisfiam, annyi csoda van a világon! Ne hagyd, hogy bárki is mást mondjon neked! Igaz, nehéz az élet ÚjVilágban és azt is elmondom, mert tényleg szeretnék az első perctől őszinte lenni hozzád, hogy néha közel álltam ahhoz, hogy feladjam. A településen belüli ügyek szövevényesek, nehéz lenne mindent elmagyarázni, de sok mindenre rájössz majd magadtól is, ha akarom, ha nem. Es volt gond az ennivalóval, a betegségekkel, már azelőtt is nagyon nehéz volt, mielőtt elveszítettem apádat, és nélküle majdnem feladtam.

De aztán mégsem adtam fel, mert ott voltál te. Én szépséges, szépséges, csodálatos kisfiam. Te talán majd jobbá teszed ezt a világot és ígérem, hogy szeretetben, reménységben nevellek fel. És esküszöm, Todd, hogy te még látni fogod, hogy szebb lesz a világ. Esküszöm. Amikor ma reggel először tartottalak a karomban, és a saját testemből tápláltalak, annyi szeretetet éreztem irántad, hogy szinte fájt. Szinte elviselhetetlen volt. De aztán énekelni kezdtem neked. Azt a dalt, amit még anyukám tanított nekem, neki pedig az ő anyja. Hallgasd csak… Es nem hiszem el: Viola énekelni kezd. Tényleg. Énekel. Csupa libabőr leszek, a szívem a torkomban dobog. Biztosan hallotta a dallamát a Zajomban és Ben is ezt énekelte, amikor találkoztunk vele, és onnan tudja, mer' már kezdi is – Harangjáték – Anyukám énekeli a dalt Violán keresztül. Egy szép hajnalon, amintfelkelt a nap, Egy lány szavát hallottam a völgyből alant, Kérlek, ne csapj be, ne hagyj el soha, Miért tetted szegény lánnyal, ó te ostoba? Képtelen vagyok Violára nézni. Képtelen vagyok. Kezembe temetem a fejem. Szomorú ez a dal, mégis csupa ígéret, Todd. Megígérem neked, hogy soha nem csaplak be és soha nem hagylak el, hogy egyszer majd te is ugyanezt ígérhesd másoknak és be is tudd váltani az ígéreted. Ajaj, Todd! Hiszen te sírsz! Elpityeredtél a kiságyadban, első álmodból sírsz fel életed első napján. Megébredsz és magadhoz szólítod a világot. Mára befejezem, félreteszek tollat és papírt. Hívsz engem, kisfiam, hát megyek. Viola elhallgat. Csak a Zajom hallatszik és a víz zúgása. – Van tovább is – szólal meg Viola kis csend után. Nem emelem fel a fejem. Viola rám néz, majd a könyvre. – Még nagyon sok van. Akarod, hogy folytassam? Felolvassam neked a végét? A végét. Elolvasni az utolsó sorokat, amiket anyukám írt, mielőtt – – Inkább ne! – felelem gyorsan. Hívsz engem, kisfiam, hát megyek – ez a mondat már örökké ott lüktet a Zajomban. – Most már hagyjuk abba! Violára pillantok, az arcán szomorúság. Mint a Zajomban. A szeme könnyes és remeg az álla, ha jól látom a hajnali derengésben. Észreveszi, hogy nézem, és azt is tudja, hogy a Zajom is őt figyeli. Elfordul a folyó felé. És ekkor, a napfelkelte pillanatában, rájövök valamire. Valami nagyon fontosra. Annyira fontos, hogy amikor egyszerre kint és bent megvilágosodik, felpattanok. Mer' már tudom, mire gondol Viola. Tudom. Tudom, mit gondol, mit érez, mi zajlik benne, bár csak a hátát látom. Értem abból, ahogy elfordul, ahogy a fejét tartja, ahogy kezét az ölébe ejti, ahogy megfeszül a háta, amikor mindezt most is hallja a Zajomban. Értem őt. Tudom olvasni őt. Most a saját szüleire gondol, akik ugyanolyan reményteljesen érkeztek ide, mint az én anyám. Azon gondolkodik, vajon ugyanúgy csalódunk-e majd mi is utunk végén a reménységben, mint ahogyan ő csalódott. És saját anyja és apja szájába adja anyám szavait, hogy elmondhassák neki, mennyire szeretik, mennyire hiányzik nekik és azt kívánják neki, legyen övé a világ.

Viola most magához emeli anyukám dalát és új dalt sző belőle, szomorú-szomorú dalt, ami senki másé, csak az övé. És ez a dal fájdalmat okoz neki. Jóleső fájdalmat. Fáj. De azért jó – Fáj. De közben jó. Viola – fáj. És én érzem és tudom mindezt. Azt is tudom, hogy nem tévedek. Mer' tudom őt olvasni. Hallom a Zaját. Még úgy is, hogy nem is van neki. Már tudom, ki ő. Ismerem Viola Eade-t. A halántékomra szorítom a kezem, próbálom benntartani a gondolataim. – Viola – súgom, és megremeg a hangom. –Tudom – feleli halkan. Karjával átkulcsolja a térdeit, ringatózik és továbbra se néz rám. Én viszont csak őt nézem. A lányt, aki mellettem ülve a folyót figyeli és akivel együtt várom, hogy eljöjjön végre a hajnal. És mindketten tudunk mindent. Mind a ketten tudjuk, mire gondol a másik.

39. A ZUHATAG

A NAP AZ ÉGRE KÚSZIK, a folyó szilajul rohan és a völgy végébe érve fehér habot tajtékozva zuhatagokat formál. Viola töri meg a ránk röppent varázslatot. – Ugye, tudod, mit jelent ez? A távcsővel a folyó alsó szakaszát figyeli, a nap már odasüt a völgyre, a kezével árnyékolja a lencsét. – Mi az? Mit látsz? Megnyomkod néhány gombot a távcsövön, újra belenéz, és felém nyújtja. Végigfuttatom a szemem a habzó folyón, a zuhatagokon, míg – Ott a legvégén – Néhány kilométerre tőlünk a folyó elveszni látszik a semmiben. – Ujabb zuhatag. Viola rám néz. – Ez sokkal nagyobb, mint amit Wilffel láttunk. – Semmi gond, az út majd csak kikerüli valahogy, aztán újra megtalálja a folyót és… – Todd, nem úgy értem. – Hanem? – Hanem úgy – kezdi kicsit bosszankodva a lassúságomon –, hogy az ilyen nagy vízesések alatt szinte mindig van település. Ha az űrből érkezel és megfelelő helyet keresel az első telepeseknek,akkor egy zuhatag alatt fekvő völgy egyszerűen tökéletes: gazdag a termőföldje és bőséges a vízforrása. A Zajom felzsibong-fel. Dc csak egy kicsit, mer' ki merné beleélni magát, hogy – – Haven? – Igen. Bármibe fogadok, hogy megtaláltuk! Ha odaérünk a vízeséshez, ott lesz a talpunk alatt a város, meglásd! Egész biztos! – Ha most elkezdenénk futni, akár ott is reggelizhetnék… A szemembe néz. Most először azóta, hogy anyukám könyvéből felolvasott nekem. – Mit mondtál? Ha elkezdenénk… mit is? Elmosolyodik.

Igazi mosollyal. És én értem, mit jelent. Felkapjuk a cuccunk (azt a keveset) és nyomás! Gyorsabban, mint eddig bármikor. A lábam megdagadt és fáj, ahogy az övé is. Vízhólyagok, sebek borítják mindenem, a szívem meg abba sajdul bele, amit elveszítettem. Vagy amim nem is volt soha. Es Viola szíve is fáj. De azért csak futunk és futunk. Barátom, mi aztán futunk! Mer'talán (fogd be)… Lehet, hogy (ne is mondj semmit)… Lehet, hogy mégis ott vár minket a remény az út végén. A folyó kiszélesedik, elveszti kanyargósságát, a két völgyfal. fokozatosan összeszűkül. A hozzánk közelebb eső fal egyre meredekebb. Az egyre-másra következő zuhatagok felett vízpára gomolyog, a ruháink, az arcunk, a kezünk megnedvesedik. A folyó mindent betöltő hangorkánnal dübörög körülöttünk, szinte már a bőrünkön érezzük. De egyáltalán nem rossz érzés, mer' elmos mindent. A Zajt is. Add, hogy Haven ott legyen a vízesés lábánál? – gondolom. Kérlek! Viola sugárzó arccal tekintget vissza rám, apró fejmozdulatokkal bíztat,gyerünk, gyerünk, azon gondolkodom, vajon tényleg a remény viszi-e az embert előre, vajon tényleg az tart mozgásban? A remény – a veszélyes, fájdalmas és kockázatos remény, mellyel merész párbajra hívod a világot. De mikor hagyta a világ, hogy valaki nyerjen ellene? Csak legyen ott Haven! Kérlek, kérlek, kérlek! Az út most már magasan a folyó felett visz tovább, a víz sziklás meredélyeken ömlik alá. Eltűnik a folyó menti erdő, jobbunkon egyre meredekebb hegy magasodik, a völgy teljesen összezárul. Végül nem marad más, csak a folyó és a zuhatagok. – Már majdnem ott vagyunk! – kiált hátra Viola. Előttem fut, a szél felborzolja a haját, szabaddá teszi a tarkóját. A tűző nap melege mindent elborít. És akkor – És akkor a sziklaperem végén az út hirtelen éles kanyart vesz és – Megtorpanunk. Irdatlan nagy zuhatag tárul elénk, hihetetlen széles. A megvadult, harsogó víz szinte függőlegesen zubog, fehér habokat hány és vagy száz méteres páraoszlopot emel maga fölé. Mindent elborít a nedvesség, azonnal átázik a ruhánk, a felkelő nap fényében fölöttünk szivárványok. – Todd – szól Viola olyan halkan, hogy alig hallom. De nem is kell hallanom, úgyis tudom, mit akar mondani. Odalenn, a vízesés lábánál feltárul a völgy, szélesen, akár az égbolt. Alányúlik-alá a tajtékozva lezúduló víznek, ami kis tóba érkezik, majd újra folyóvá szelídül. És szépen beomlik Haven területére. Haven. Mer' csak az lehet. Úgy terül el alattunk, mint egy gazdagon terített asztal. – Ott van! Viola ujjai az enyéim köré kulcsolódnak. Balra tőlünk a vízpárába burkolózó vízesés, fölöttünk szivárványok, előttünk a felkelő nap fénye, alattunk a völgy. És Haven. Ott vár ránk. Nyugodtan. Elárom, talán négy kilométerre a vízesés túloldalán. Ott van. De még mennyire, hogy ott, a nyamvadtt mindenit!

Körülnézek. Az út éles kanyart vesz a lábunk alatt, bevágja magát a völgyfalba, majd szalad lefelé, újra eléri a folyót és fut tovább Havenig. – Látni akarom! Viola elengedi a kezem, előássa a távcsövet, letörölgeti a lencséről a vízcseppeket, belenez, törölget, végül ennyit mond: – Ez csodaszép! Némán csúsztatja át a távcsövet a kezembe, hogy életemben először én is szemügyre vehessem Havent. Hiába a törölgetés, a vastag páraréteg miatt nemigen látok részleteket a városból. Embereket sem. Viszont van ott sokféle ház, többségük a központban álló templomszcrű épület körül sorakozik, ahonnan igazi, fákkal övezett utcák futnak a távolabbi épületcsoportok felé. Legalább ötven épület. Az is lehet, hogy száz – A legnagyobb település, amit életemben láttam. – Meg kell mondanom – kiált oda Viola –, jócskán kisebb, mint gondoltam! Ezt elengedem a fülem mellett. Ahogy követem távcsővel a Havenből kivezető utat, mintha úttorlaszt vennék észre, kétoldalt barrikádszerű kerítéssel. – Készülődnek. Készülnek a harcra. Viola riadtan néz rám. – Szerinted elég nagy a város? Biztonságban leszünk? – Attól függ, igazak-e a hírek a hadseregről. Ösztönösen a hátunk mögé nézek, mintha azt várnám, ott áll a hadsereg, készen arra, hogy ránk nyomuljon. Aztán a mellettünk magasodó csúcs felé fordulok. Onnan talán jobb kilátás nyílik. – Gyere járjunk utána! Visszaszaladunk, keresünk egy csapást, amin felkapaszkodhatunk. Könnyűnek érzem magam mászás közben, a Zajom tisztább, mint az elmúlt napokban bármikor. Szomorú vagyok Ben miatt, Cillian miatt, Mentcs miatt, és szomorú amiatt, ami velem és Violával történt, de mégis: igaza volt Bennek. A legnagyobb zuhanás után is ott a remény. Ami talán nem is fáj annyira. Felmászunk a fák között a meredek hegyoldalon, folyondárokba, kiálló sziklákba kapaszkodunk, míg elég magasra jutunk, hogy belássuk a völgyben szaladó utat. A fák lombjai fölött végignézek a folyón és az úton, közben tisztogatom a párát a lencséről. És figyelek. – Látod őket? – kérdi Viola. Figyelem az egyre kisebbnek tűnő folyót a távolban. Messzebb nézek, majd még messzebb, még messzebb. – Nem. Figyelek. Még jobban. ÉsOtt. Az út legmélyebb hajlatában, a völgy egy árnyékos, eldugott zugában meglátom őket. Egy tömeg. Talán a hadsereg. Menetelnek előre. Nagyon messze tőlünk, épp csak sejtem, hogy ők azok, olyanok, mint sötétlő víz egy kiszáradt folyóágyban. Ilyen távolságból lehetetlen részleteket kivenni, nem látok embereket konkértan és azt sem állítanám, hogy lovakat látnék, de – Egy tömeg hömpölyög lefelé az úton. – Hányan lehetnek? Mekkorára nőtt a sereg? – Nem tudom. Talán háromszázan vagy négyszázan… Túl messze vagyunk hozzá, hogy biztosat lehessen…

Elhallgatok. – Túl messze vannak, hogy biztosat lehessen mondani – ismétlem aztán mosolyogva.– Több kilométerre tőlünk. Viola is elmosolyodik. – Legyőztük őket! Elszöktünk előlük, hiába üldöztek, mi gyorsabbak voltunk! – Ahogy beérünk Havenbe, rögtön figyelmeztetjük a vezetőket! – hadarom, a Zajom telcszalad izgalommal. – A népek majd hadirendbe állnak, a hadseregnek miminum még kell a mai nap, míg ideérnek, talán be is esteledik addigra. A városba vezető út is nagyon szűk. És esküszöm, ezek nem vannak ezren sem! Esküszöm. (csakhogy) Viola mosolya a legfáradtabb és legboldogabb mosoly, amit valaha is láttam. Megfogja a kezem. – Legyőzzük őket, meglásd. De ekkor újra hatalmába kerít az érzés, hogy csalóka ez a remény. Megszürkül a Zajom. – Még nem értünk oda, és azt sem tudjuk, vajon Havenbcn… Ő csak a fejét rázza. – Nana! Legyőzzük őket! Hallgass csak végig és örülj velem, Todd Hewitt! Mindvégig egy hadsereg elől futottunk… És tudod, mit? Sikerült megelőznünk őket! Mosolyogva várja, mit felelek erre. A Zajom bizsereg és boldog és meleg és fáradt és megkönnyebbült és még egy kicsit aggódom de azt gondolom talán igaza van talán győztünk… talán most át is kéne ölelnem őt (ha nem lenne tőlem baromi furcsa), de azt el kell ismernem, hogy egyetértek vele. – Legyőztük őket, igen! És ekkor körém fonja a karjait, és olyan erővel szorít, hogy majd' elesünk, és csak állunk ott a nedves hegytetőn és szuszogunk percekig. Nem éppen rózsaillatot áraszt, de azért elmegy. Elnézek Viola háta mögött, a zuhatag ott örvénylik alattunk, a lábánál Haven csillog a napsütötte párában. Napsütés simogatja végig a folyót, ami olyan, mint egy csillogó fém kígyó. Hagyom, hogy a Zajom apró örömbuborékokat bugyogjon, miközben a tekintetem újra végigkalandozik a folyón és – Ne! Minden egyes izmom megmerevedik. – Mi az, Todd? – rándul össze Viola. – Mi az? Odacsavarja a fejét, amerre én is nézek. És meglátja ő is. – Ne! Ez nem lehet igaz! A folyón egy csónak úszik lefelé. Már elég közel jár, hogy távcső nélkül is lássuk. Elég közel, hogy lássuk a puskát és a reverendát. Elég közel, hogy lássuk a sérüléseket és a jogos haragot. Dühödten evez felénk, jön és jön, akár a végítélet: Aaron.

40. AZ ÁLDOZAT – MIT GONDOLSZ, ÉSZREVETT minket? – kérdi Viola feszülten. Aaronra irányítom a távcsövet. Hatalmasan, rémisztően jelenik meg a nagyításban, gyorsan megnyomok néhány gombot, hogy távolabb vigyem. Nem néz felénk, evez mint a motolla, igyekszik a csónakot a part mentén tartani. Az arca borzasztó, szétmarcangolt és alvadt vér borítja, az állán lyuk tátong, és ott az újabb lyuk az orra helyén is, még mindig ugyanolyan kegyetlen, puszításra kész, irgalmat nem ismerő a tekintete. A tekintet, mely meg nem áll, soha, de soha meg nem áll. A háború szörnyeteget csinál az emberből. És a szörnyeteg ott jön utánunk. – Nem hiszem, hogy észrevett. Még nem. – El tudunk szökni előle? – Fegyver van nála. És innen végig belátni a Havenig tartó utat. – Akkor térjünk le a fák közé! – Nem valami sok a fa errefelé. Nagyon gyorsnak kell lennünk… – Én tudok gyors lenni! Leereszkedünk a hegyoldalon, leveleken, nedves indákon csúszunk, sziklákba fogódzkodunk, ahogy tudunk. A fák ritkás lombján át mindvégig tisztán látjuk a folyót, és rajta Aaront, ahogy evez. Ami azt jelenti, hogy ő is látna minket, ha erre fordulna. – Igyekezz! – kiáltja Viola. Lefelé – Még lejjebb – Es csúszunk az út felé – Cuppogunk a sárban – Amint kiérünk az útra, eltűnik a szemünk elől, túl magasan van a folyó – De csak egy pillanatra – Mer' ott van – A sodrás gyorsan repíti felénk – Úszik le a folyón – És egyszer csak felbukkan – És egyenesen ránk bámul. A zuhatag harsogása mindent felfal, én mégis meghallom. Akkor is hallanám, ha a bolygó másik oldaláról jönne. –TODD HEWITT! A fegyveréért nyúl. – Nyomás! – kiáltom. Viola lába alatt dübörög a talaj, én szorosan mögötte futok, a lefelé kanyargó útszegély mentén. Tizenöt lépés, talán húsz és eltűnünk az út végén – Úgy futunk, mintha az elmúlt két hétben csak heverésztünk volna – Bamm, bamm, bamm: dobog a lábunk alatt az út – Visszanézek a vállam fölött – És látom Aaront, amint egyik kezével próbálja fogni a puskát – És próbálja egyensúlyban tartani a csónakot – Amit összevissza lökdös a sodrás, Aaron előre-hátra dülöngél – – Nem tud egyszerre… – kiáltok oda Violának –, nem tud egyszerre evezni és lőni! DZZZS! Az előttem futó Viola lába alól hirtelen maroknyi sár fröccsen – Felordítok. Viola is. Mindketten ösztönösen előregörnyedünk-clőre – És még gyorsabban futunk – Bamm, bamm, bamm –

FUSS fuss fuss fuss fuss fuss – surran a Zajom, mint egy rakéta – Nem nézünk vissza – Öt lépés – Fuss fuss – Három – DZZZS! Es Viola a földre zuhan – – NE! – kiáltom. Elesik, lehemperedik az útról, gumi, mint egy gömbölyű csomag – – NE! – üvöltöm újra és utána vetem magam – Botladozom utána a meredek lejtőn – Szaladok lefelé, ő előttem gurul – Ne-Ezt ne! Ne! Csak most ne! Ne most, épp amikor – Kérlek, ne! Végül bclezuhan-bele egy útmenti bokorba, bukfencezik még néhányat – És arccal lefelé megáll. Odabotorkálok hozzá alig állok a lábamon gyorsan letérdelek mellé a bokrok közé megfogom a hátára fordítom nézem keresem hol sebesült meg hol a seb és azt hajtogatom Ne ne ne ne ne ne ne! Aztán elvakít a düh, a kétségbeesés, a csalódás a reményben nem nem nem nem! Kinyitja a szemét – Megfogja a karom és odasúgja: – Nem talált el! – Nem? – megrázom. – Biztos vagy benne? – Csak felbuktam. Esküszöm, éreztem a golyót, ahogy a szemem előtt elfütyült, és elestem, de nem sérültem meg. Nehezen kapok levegőt. Nehezen. Nehezen. – Hálisten. Hálisten. Megfordul velem a világ, a Zajom örvénylik. De Viola már fel is egyenesedik. Én is. Körülnézek a bozótból, figyelem az utat magunk mellett és lejjebb. A vízesés tőlünk balra ömlik alá a sziklaszirtről, az út ott kanyarog előttünk és mögöttünk, majd meredeken a zuhatag mélye felé lendül. És kristálytisztán végiglátunk rajta. Mert egy szál fa sem van a környéken. Csak törpecserjék. – Simán észrevesz bennünket – szólal meg Viola. Visszanéz az út tetejére, ahol most még nem látjuk Aaront, de perceken belül ott lesz, már biztosan kifelé tart a partra, gázol át az üvöltő vízen, talán mégjár is a tetején, mit tudom én. –TODD HEWITT! – halljuk újra. A víz dübörgése elnyomja, de még így is olyan hangos, mint az egész világegyetem. – Nincs hová bújnunk – súgja Viola körbcpislantva –, míg le nem érünk a hegy tövébe. Én is körbenézek. A hegyoldal túl meredek, az út teljesen nyitott, a kanyarok melletti alacsony vidéket csak bokrok fedik. Nem van hová bújnunk. –TODD HEWITT! – Másszunk fel egy fára a hegytetőn! – mutat fel Viola. Túl meredek. Érzem, hogy elhal a remény a hangjában. Megfordulok, azt nézem, hová – És meglátom. Egy keskeny kis semmilyen csapás az, szinte ott sem van. Az út első kanyarától a zuhatag felé vezet. Néhány méter után szem elől veszítem, de én tudom, hová tart. Egyenesen a szakadékhoz. A vízesés alá. Egy alig észrevehető sziklapárkányhoz. Sziklapárkányhoz a zuhatag alatt. Kifutok a bokrok közül az útra, nézem, az ösvény onnan nem látszik.

A sziklapárkány sem. – Mi az? – kérdi Viola. Újra visszamegyek a bozótba. – Ott! – mutatom neki. – Látod? Odapillant. A vízesés árnyékot vet a párkányra, sötét foltot hagy ott, ahol a csapás véget ér. – Innen lehet látni, az útról viszont nem – nézek Violára. –Ott elbújhatnánk. – Meghallja a Zajod, és utánunk jön. – A vízesés robajában kizárt. Hacsak nem állok neki üvöltözni a Zajomban. A homlokát ráncolja, nézi a Havenbe vezető utat lefelé-felfelé. Felfelé, ahonnan bármelyik pillanatban felbukkanhat Aaron. – De már olyan közeljárunk. Megfogom a karját, húzni kezdem. – Gyere! Csak addig, míg el nem megy! Csak míg be nem sötétedik! Ha kis szerencsénk van, azt fogja hinni, hogy betértünk a fák közé. – Ha viszont ránk talál, csapdába kerülünk! – De ha az úton futunk a város felé, fentről lelő minket. A szemébe nézek: – Csak így van esélyünk. Ez az ösvény jelenti az esélyt nekünk. –Todd… – Gyere velem! – nézek a szemébe olyan erősen, ahogy csak tudok, annyi reményt árasztva, amennyit csak össze tudok szedni magamban. (Ne hagyj el soha…) – Megígérem, hogy még ma este eljutunk Havenbe. Megszorítom a karját. (Kérlek, ne csapj be…) – Ígérem. Néz rám, meghallgat mindent, ami bennem van, aztán gyorsan bólint és máris futunk a csapáshoz, végigrobogunk rajta, átugorjuk a bokrokat, keressük, merre tovább, aztán – – TODD HEWITT! Már majdnem a vízesésnél jár – Kőhalmok mentén ereszkedünk lefelé, egész közel a vízhez, a hegy meredeken magasodik fölénk – És csak lépkedünk végig a szakadék peremén – Épp előttünk a vízesés – A szikla széléhez érve hátrahőkölök, beleütközöm Violába, a szirtfal szinte függőleges előttem – Az ingemnél fogva ránt vissza – Előttünk a víz vadul csapkodja a sziklákat – A párkány épp alattunk bújik meg a vízesés alatt – Csak egy ugrás és ott is vagyunk – – Ezt messziről nem láttam. Viola megfogja a derekam, nehogy lezuhanjunk. – TODD HEWITT! Már olyan közel van, olyan közel – – Most vagy soha, Todd – súgja Viola a fülembe – És elenged – És ugrom – A semmibe – A zuhatag szélső vízsugarai végigdübörögnek a fejemen – És földet érek – Megfordulok – Viola is utánam ugrik – Elkapom, végignyúlunk a sziklapárkányon – És csak fekszünk ott zihálva – És figyelünk – Egy percig csak a víz dörgő lármáját halljuk a fejünk fölül – Aztán alig hallhatóan, de mindenek ellenére: – TODD HEWITT! Mintha sok-sok kilométerre lenne tőlünk.

Viola rajtam fekszik, beleszuszogok az arcába, ő meg ott szuszog az enyémbe. És egymás szemébe nézünk. Az iszonyú robajban nem hallhatja a Zajom. Aztán két tenyerét a földre teszi és feltolja magát, felemeli a fejét, felnéz és elkerekedő szemekkel csak annyit mond: – Amindenit! Odébbgurulok és felnézek én is. Igen. Amindenit. A sziklapárkány nem csak egy kis párkány. Mélyen benyúlik a vízesés alá és még hosszan folytatódik tovább. Egy alagút bejáratánál állunk. Egyik oldala a hegy, a másik a víz, mely áttetsző-fehéren zubog le, olyan gyorsasággal, hogy áthatolhatatlan falnak tűnik. – Gyerünk! Araszolunk előre a párkányon, a cipőnk meg-megcsúszik a nyirkos, nyálkás sziklákon, igyekszünk közelebb húzódni a sziklafalhoz, távol a mennydörgő vízoszloptól. A víz hangja félelmetes. Mindent magába olvaszt, mintha valódi anyag volna, amit megkóstolhatsz, megérinthetsz. Olyan hangos, hogy a Zaj szinte eltűnik benne. Olyan hangos, hogy teljesen megnyugszom tőle. Zöldes nyákkal benőtt hepehupákon és pocsolyákon át kúszunk a vízesés alatt. A fejünk felett meg ki tudja, milyen növényhez tartozó gyökerek lógnak mindenfelé a sziklahasadékokból. – Hé, Todd, ez itt nem egy lépcső? – kiált oda Viola, a hangját félig elnyeli a víz. – Todd Hewitt!! – mintha fényévnyi távolságból hallanánk. – Megtalál minket? – Nem tudom. Nem hiszem. A hegy szabálytalan formájú, a sziklapárkány követi kanyarulatait. Mindketten átáztunk, a víz hideg, és nem könnyű gyökerekbe kapaszkodva megtartani az egyensúlyunkat. A sziklapárkány egyszer csak lesüllyed, kiszélesedik és faragott lépcsőfokok bukkannak elő. Csaknem egy teljes, lefelé vezető lépcsősor. Valaki már járt itt előttünk. Elindulunk lefelé a lépcsőn, a víztömeg tőlünk centiméterekre robajlik. – Azta! – suttogja mögöttem Viola. Tudom, ő is felfelé nézeget. A járat hirtelen széltében-hosszában kitágul, és tágas barlang lesz belőle. A sziklamennyezet jócskán a fejünk felett húzódik, a vízzuhatag élő, mozgó, fehér vitorlavászonként öleli körbe a sziklafalakat és a párkányzatot a lábunk alatt. De nem ez az Azta!, hanem – – Ez egy templom! – mondom ki hangosan. Egy templom. Valaki idehozott vagy a sziklába faragott négy kőpadsort, melyek között folyosó fut végig. A padok a középen álló magas kőtömb felé néznek, az a szószék. A pap ezen a simára csiszolt kőemelvényen állva hirdetheti az igét, miközben a hófehér vízzuhatag ott ragyog a háta mögött, ami olyan a reggeli nap fényében, mint egy csillagokkal teliszórt fehér lepedő. A terem falai nedvesen csillognak, az egyiken egy nagy kört veszek észre, mellette két kisebb körrel. Biztosan ÚjVilágot és a holdjait ábrázolja, a telepesek új otthonát, a remény földjét. Maga Isten ígérete, vízálló fehér festékkel megfestve. Szinte izzik odafönn a sziklafalon, bevilágítva a templombelsőt. Templom a zuhatag alatt. – Ez gyönyörű! – mondja Viola. – Elhagyatott. Az első döbbenet után, hogy templomban vagyunk, alaposabban is körülnézek. Néhány padot kitörtek a helyéről és nem pótolták, összefirkálták a falakat. Van köztük vésés, és van, amit ugyanazzal a festékkel írtak fel, mint amivel ÚjVilágot ábrázolták. A legtöbb

felirat ostobaság, PM.+M.A. és Willz & Chillz mindörökké és Hagyj fel minden reménnyel, te, aki… és még egy csomó ilyesmi. – Gyerekek. Beszöktek ide és ez lett a búvóhelyük. – Igen? Szerinted gyerekek szoktak ilyet csinálni? – A mi űrhajónkon is volt egy használaton kívüli szellőzőcsatorna, amibe bemásztunk – mondja Viola körbenézve –, és sokkal rondábban összefirkáltuk, mint ezt itt. Ide-oda lépkedünk, tátott szájjal bámészkodunk. A szakadék széle, vagyis a mennyezet legmagasabb pontja, ahonnan lezúdul a víz, úgy jó tíz méterre lehet a fejünk felett. Maga a barlang megvan öt méter széles. – Szerintem ez egy természetes üreg. Az emberek megtalálták és azt hitték, valami szent hely. Viola összefonja maga előtt a karját. – Aztán rájöttek, hogy nem nagyon praktikus templomként használni. – Túl nedves és hideg – teszem hozzá. – Fogadni mernék, hogy akkor építették, amikor leszálltak a bolygón – mondja a fehérre festett ÚjVilágot nézegetve –, talán még az első évben. Amikor még minden új volt, és tele voltak reménnyel. Körbeforogva szívja magába a látványt. – Aztán később a valóság is megtelepedett benne. Én is lassan körbeforgok és teljesen átérzem, mi zajlott az építők fejében. A napsugarak átragyognak a zuhatagon, minden hófehérben szikrázik. A terem fülsüketítően zajos és néma egyszerre, szószék és padok nélkül is olyan, mintha egy templomban sétálgatnánk. Mintha már azelőtt szent hely lett volna, hogy ember betette ide a lábát. Észreveszem, hogy közvetlenül a padok végén már semmi nem van, már csak az ötven méteres szakadék következik. Tehát itt kell várnunk. Itt kell reménykednünk. A víz alatti templomban. Todd Hewitt! – a sziklajáraton keresztül szinte elenyészik a hang. Viola szemmel láthatólag didereg. – És most mit csinálunk? – Várunk, aztán éjjel kiosonunk és reménykedünk, hogy nem vesz észre minket. Leülök az egyik kőpadra, Viola mellém telepszik, táskáját átemeli a fején, és leteszi a kőpadlóra. – És ha megtalálja a csapást? – Reméljük, nem találja meg. – De ha mégis… A hátam mögé nyúlok, előveszem a kést. A kés. Mindketten azt nézzük. A fehér fény tükröződik rajta, a vízcseppek megülnek a pengéjén, villog, szinte világít. A kés. Szó nélkül lessük ragyogását a templom közepén. – todd hewitt! Viola a két kezébe fogja az arcát, a bejárat felé fordul, fél, öszzekoccannak a fogai. Majd hirtelen dühbe gurul: – Mit akar ez tőlem egyáltalán? Ha a hadsereg téged akar, akkor neki miért én kellek? Miért rám célzott a puskával? Nem értem. – Az őrülteknek nem kell magyarázat semmire. De a Zajom visszaemlékezik az áldozatra a mocsárban. Ő úgy nevezte Violát, a jel. Isten ajándéka.

Nem tudom, a Zajomban hallja-e meg Viola vagy neki is ez jut eszébe, amikor megszólal: – Nem hiszem, hogy én vagyok az áldozat. –Mi? – Nem hiszem, hogy én vagyok az áldozat – magyarázza értetlenül nézve rám. – Amikor elrabolt, szinte végig elkábított, és ha magamhoz tértem, csak zavaros dolgokat láttam a Zajában, csupa értelmetlenséget. – Mert teljesen elmebeteg! Viola a lezúduló vizet figyeli szótlanul. Aztán kinyújtja a kezét, és megfogja az enyémet. – TODD HEWITT! A keze megrezzen. A szívemmel cgyidőben. – Ez közelebbről jött. Közeledik. – Nem talál meg minket. – De igen. – Akkor majd elintézzük. Mindketten a késre nézünk. – TODD HEWITT! – Megtalálta a csapást! Megérinti a karom, hozzám simul. – Még nem. – Már majdnem odaértünk. Majdnem – a hangja elvékonyodik, elcsuklik. – Oda is érünk majd, meglátod. – TODD HEWITT! Ez határozottan egyre hangosabb. Megtalálta az alagutat. Megmarkolom a kést és Violára nézek, aki meredten az átjárót figyeli. Arcán annyi félelem, hogy belefájdul a mellkasom. Erősebben szorítom a kést. Ha Violához mer érni – És a Zajom visszatekeredik az utunk kezdetéhez. Eszembe jut Viola, mielőtt még egy szót is szólt volna, Viola, amikor először bökte ki a nevét, Viola, amikor Hildyvel és Tammcl beszélgetett, Viola, amikor Wilf beszédjét utánozta, Viola, amikor Aaron fogta és elrabolta, Viola a doktor házában, amikor magamhoz tértem, Viola, amint ígéretet tesz Bennek, Viola, amikor anyám hangján szólal meg és ezzel megváltoztatja az egész világot, hacsak egy kis időre is. Minden eszembe jut, amit együtt éltünk át. Amikor sírt, mert ott kellett hagynunk Mentcset. Amikor azt mondta, én vagyok a mindene. Amikor rájöttem, hogy tudom őt olvasni, csönd ide vagy oda. Amikor azt hittem, hogy Aaron lelőtte őt az úton. És hogyan is éreztem magam azokban a szörnyű pillanatokban. Es hogyan érezném magam, ha elveszíteném őt. Fájdalom és igazságtalanság. Igazságtalanság. Harag. Es azt kívánom, bárcsak én vesznék el helyette. A késre nézek a kezemben. És rájövök, hogy igaza van. Rájövök valamire, ami végig ott volt az orrom előtt, bármenynyire is képtelenség. Tényleg nem ő az áldozat. Nem ő az. Ha egy elesik közülünk, mind elesünk. – Rájöttem, mit akar – mondom és felállók. –Tessék?! – TODD HEWITT! Már az alagútban jár, ez egész biztos. Nem van hová futni előle. Jön, csak jön. Viola is feláll. A barlang bejárata elé állok, Viola elé. – Bújj be az egyik pad mögé! Rejtőzz el? –Todd… Elhúzódom tőle, de egyik kezem a karján hagyom, míg csak elérem. – Hová mész? – kérdezi elszoruló hangon.

Az alagutat figyelem. Bármelyik percben ideérhet. – TODD HEWITT! – így azonnal észre fog venni! Magam elé nyújtom a kést. A kést, ami annyi bajt okozott. A kést, aminek nagy a hatalma. –Todd! Mit művelsz? Felé fordulok. – Nem fog téged bántani. Ha megmondom neki, hogy már értem, mit akar tőlem, akkor nem. – Miért, mit akar? Csak nézem ahogy ott áll a padok közt a fehér bolygó és a holdak leragyognak rá a víz párás fénnyel vonja be kutatom az arcát a teste rezdüléseit ahogy áll és néz rám és érzem hogy még mindig tudom ki ő hogy ő még mindig Viola Eade a csöndjével ami nem ürességet jelent ami soha nem is jelentett ürességet. A szemébe nézek. – Úgy fogadom őt, mint egy férfi. Túl nagy a robaj, most nem hallhatja a Zajom, most nem tudja olvasni a gondolataim, de abból, ahogy visszanéz rám, tudom, megértett engem. Még jobban kihúzza magát. – Nem bújok el! Ha te sem, én sem. És nekem nem kell ennél több. Bólintok. – Készen állsz? Rám néz és ő is bólint, egyszer, határozottan. Visszafordulok az alagút felé. Behunyom a szemem. Mély lélegzetet veszek. Es a tüdőm minden levegőjével, és a fejemben lévő Zaj legutolsó hangjával felüvöltök És üvöltök-üvöltök olyan hangosan, ahogy csak a torkomon kifér AARON!!!!!! Aztán kinyitom a szemem és várom, hadd jöjjön.

41. HA EGY ELESIK… ELŐSZÖR A LÁBÁT látom meg, ráérősen lépked lefelé. Most már nem kapkod: tudja, hogy itt vagyunk. A kés a jobb kezemben, a bal kezem is megfeszül. A padok közti folyosón várom őt, amennyire tudok, a templom közepe felé húzódom. Viola valamivel hátrébb mögöttem áll az egyik padsorban. Felkészültem. Most jövök csak rá, hogy felkészültem. Eddig minden csak azért történt, hogy most itt álljak, ezen a helyen, késsel a kezemben, és megvédjek valamit, ami érdemes arra. Megvédjek valakit. És ha arról van szó, hogy Aaron és Viola között kell választanom, akkor nem kérdés, hogy kit választok. A hadsereg mehet az effbe. Mert én készen állok. Jobban, mint valaha. Mert már tudom, mit akar. – Na, gyere csak! – mondom halkan. Először a lába tűnik fel, aztán a két karja, az egyikben a puska, a másikkal kapaszkodik, el ne essen. Aztán meglátom az arcát. Azt a borzalmas, borzalmas pofát.

Félig letépve belőle egy darab, a lyukon keresztül kilátszanak a fogai, és ott tátong az újabb lyuk az orra helyén. Már nem is látszik emberi lénynek. Elvigyorodik. Elönt-el a félelem. – Todd Hewitt- mondja mintegy üdvözlésképpen. – Most már leteheted a fegyvert, Aaron! – igyekszem túlkiabálni a víz zúgását, és leplezni próbálom a remegést a hangomban. – Ó! Igen, most már letehetem? Tágra nyílik a szeme, most veszi észre Violát mögöttem. Nem fordulok hátra, de tudom, hogy Viola minden bátorságát összeszedve szembenéz vele. Ez engem is megerősít. – Tudom, mit akarsz tőlem! Rájöttem! – Igazán, fiatal Todd? Érzem, akaratlanul is a Zajomat kezdi vizslatni, azt a keveset legalábbis, amit a vízdübörgés hallani enged belőle. – Nem ő az áldozat – mondom. Nem válaszol, sétál körbe a templomban, a szeme odavillan-oda a keresztre, a padokra, a szószékre. – És nem is én vagyok – folytatom. Gonosz vigyora szélesebbre húzódik, újabb sebhely szakad fel a tátongó vágás szélén, a vízpermetbe vér keveredik. – Okos elme az ördög cimborája. Azt hiszem, ezzel a maga módján elismeri, hogy igazam van. A lábamat a talajhoz szögezve fordulok utána, ahogy a vízesés felőli oldalról a szószék felé sétál. – Hanem te vagy az! Te vagy az áldozat! Most olyan hangosra nyitom a Zajom, amilyenre csak tudom, hogy mindketten lássák, igazat beszélek. Ben meg a tanyán megmutatta nekem, hogyan válnak a fiúk férfivá, és azután miért nem állnak többé szóba a fiúkkal. Mer' Prentissváros bűneiben cinkossá váltak ők is, méghozzá úgy, hogy – Úgy, hogy – (Mindjárt kimondom-ki…) Megöltek egy másik férfit. Egyedül. És azok a férfiak, akik eltűntek, illetve megpróbáltak eltűnni – Azok nem is tűntek el. Royal, a régi tanárom, aki folyton viszkit vedelt, aztán fejbe lőtte magát, valójában nem lőtte fejbe magát, hanem Seb Mundy lőtte le a tizenharmadik születésnapján. Royalt körbeállták a prentissvárosi férfiak, Seb pedig megölte. Az öreg Gault meg, aki két téllel ezelőtt tűnt el, és akinek a birkáit aztán rám bízták, szökni próbált, dc Prentiss Mesterpolgár rátalált a mocsárban, és beváltotta, amit az ÚjVilági törvényben ígért: kivégezte. Csak megvárta vele a fia, ifjúPrentiss tizenharmadik születésnapját és vele kínoztatta halálra, segítség nélkül. És így tovább és tovább. Ismerős fiúk ölték meg a férfiakat, akiket szintén ismertem, hogy maguk is férfivá váljanak. Ha a Mesterpolgár emberei elkaptak egy-egy szökevényt, akkor eldugták a férfi-születésnapokra. Ha nem volt rab, akkor ráböktek valakire a városban, aki nem tetszett nekik, aztán azt hazudtak, eltűnt. Minden fiú kapott egy-egy életet, hogy saját kezűleg végezzen vele. Meghal egy férfi, és egy másik születik. Mindenki cinkos, mindenki bűnös. Kivéve engem. – Ö, istenem! – hallom Violát. – De velem más lett volna, igaz? – Te voltál az utolsó, Todd Hewitt. Az utolsó katona Isten tökéletes hadseregében.

– Nem hiszem, hogy Istennek bármi köze van a hadseregetekhez! Tedd le azt a fegyvert! Tudom, mit kell tennem. – Miért, ki vagy te, csak nem Isten követe, Todd? Vagy inkább árulója? – hajtja le hozzám a fejét, még szélesebbre húzva azt a lehetetlen mosolyát. – Olvass engem! Olvass, ha nem hiszed, hogy képes vagyok rá! Már a szószéknél jár, én a folyosón állok, lenéz rám, odanyúl felém a Zajával, át a vízesés robaján és megragad a Zajomban mindent, amit csak ér és azt hallom benne: Áldozatt és Isten tökéletes munkája és Szent mártíromság. – Talán, Toddfiú. A pulpitusra teszi a fegyvert. Nyelek egyet, erősebben markolom a kést. Aaron most Violára néz és elneveti magát: – Ezt azért mégsem… A kisleányok még kihasználnák a helyzetet… És szinte hányaveti mozdulattal behajítja a fegyvert a zuha-tagba. Olyan gyorsan repül, még eltűnni sem látjuk. Pedig eltűnt. Már csak én vagyok és Aaron. És a kés. Most széttárja a karját. Felismerem a prédikáló pózt, ugyanígy állt Prentissvárosban is, a saját szószékén. Nekidől a kőlapnak, két tenyerét feltartja, és szemét a fehéren ragyogó vízboltozatra függeszti. Némán mozog az ajka. Imádkozik. – Őrült vagy! Rám néz. – Nem. Meg vagyok áldva. – Azt akarod, hogy megöljelek! – Tévedés, Todd Hewitt – mondja a padsorok között felém indulva. – Mindennek a kulcsa a gyűlölet. A győlölet a hajtóerő. A gyűlölet a tűz, amely megtisztítja a katonát. A katonának gyűlölnie kell. Újabb lépést tesz felém. – Én nem azt akarom, hogy ölj meg, hanem, hogy gyilkolj meg. Hátralépek. A vigyor elbizonytalanodik. – Lehet, hogy a fiúcska nagyobbat ígért, mint amire képes? – De miért? – kérdezem, miközben egyre hátrálok. Viola is hátrál. ÚjVilág képe alatt áll meg. – Miért csinálod ezt? Mi értelme ennek? – Isten jelölte ki számomra az utat. – Tizenhárom éve élek közöttetek és nem hallok mást, csak hogy férfi-férfi-férfi… – Isten a férfiakon keresztül hajtja végre akaratát. – Akárcsak a gonosz – szól Viola. – Ó! Hát megszólalt. A csábítás szavai, melyek elaltatják a… – Kuss legyen, hozzá ne merj szólni! Elérem az utolsó padsort. Jobbra lépek Aaron utánam lassan körbe járunk Aaron keze még mindig a magasban a késem előrenyújtom Viola mögöttem mindent elborít a vízpára a barlang lassan körbeforog körülöttünk a kövezet csúszós a vízfüggöny fehéren ragyog a napfényben. És a dübörgés, a nem szűnő dübörgés – – Te vagy a végső próbatétel – szólal meg Aaron –, az utolsó fiú, az egyetlen, aki még hiányzik közülünk. Ha te is benne leszel a seregben, nem lesz már gyönge láncszem, és mi igazán áldottak leszünk. De ha egy elesik közülünk, mind elesünk, Todd. És mindannyiunknak el kell esnie… – mondja öklét összeszorítva, szemét az égnek emelve –,

…hogy újjászülessünk! Hogy magunkévá tegyük ezt a megátkozott világot és újrateremtsük! – Nem tudtam volna megtenni – eltorzul a haragtól az arca, amiért félbeszakítottam. – Senkit nem tudtam volna megölni. – Nos, ez igaz, Todd Hewitt. Éppen ezért vagy számunkra különleges. A fiú, aki nem képes ölni. Gyors pillantást vetek Violára, aki kissé messzebb került tőlem. Még mindig lassan körbe-körbe forgunk, Viola és én az alagút felőli oldalra kerültünk. – De Isten áldozatot követel – folytatja Aaron. – Isten mártírt követel. És ki a legmegfelelőbb arra, hogy a különleges fiú megölje? Csakis Isten szócsöve… – Nem hinném, hogy Isten egyetlen szót is üzenne rajtad keresztül… Bár azt elhiszem, hogy szívesen látná hullaként. Aaron tekintete olyan, mint egy elmebetegé, ürességétől a hideg futkos a hátamon. – Szentté válok. Ez a sorsom – mondja tűzzel a hangjában. A folyosó végére ér, elindul az utolsó padsor felé. Mi még mindig hátrálunk. Már majdnem az alagút bejáratánál vagyunk. Aaron folytatja, a szeme mint két gödör: – De hogyan kéne rávenni a fiút? Hogyan vezessük el őt a férfiassághoz? És ekkor olyan hangosan, akár a mennydörgés, feltárul előttem a Zaja. A szemem kitágul, a gyomrom a bokámig süllyed. A vállam összehuppan, elönt a gyengeség. Mert látom a Zajában. Csak puszta képzelgés, de a férfiak hazudásai ugyanolyan élők, mint a megtörtént dolgok, tisztán látok minden egyes részletet. Meg akarták ölni Bent. Ezzel akartak rávenni, hogy én is öljek, velem így csinálták volna. Gyilkost akartak csinálni belőlem, hogy tökéletes legyen a hadseregük. Meg akarták ölni Bent, úgy, hogy én végignézem, így eléggé meggyűlölöm ahhoz Aaront, hogy képes legyek őt megölni. A Zajom olyan erővel hördül fel, hogy még ebben a zubogás-ban is hallani. – Aljas, rohadék! – Ám Isten jelet küldött nekem. A leányt. A mennyek ajándékát – folytatja Violára nézve, a szeme még tágabbra nyílik, a sebéből vér szivárog, az orra helyén lévő lyuk széthúzódik. – Rá ne merészelj nézni! – üvöltöm. Aaron még mindig vigyorral a képén felém fordul. – Na persze, Todd, ez a te utad, amire rátaláltál, nem igaz? A jószívű fiú, aki nem tud gyilkolni. De miért is gyilkolna? Kit kellene megvédenie? Még egy lépés hátra az alagút irányába. – Amikor a lány megátkozott gonosz csöndje megfertőzte a mocsarunkat, akkor azt gondoltam, Isten áldozatot kér tőlem, melyet magamnak kell végrehajtanom. Elém küldte a rejtőzködő gonosz egyik utolsó példányát, amit nekem kell elpusztítanom. Hogy megtisztuljon. Lehajtja a fejét. – De aztán fény derült a leány igazi céljára is – néz egyikünkről a másikra –, hiszen tudjuk, hogy Todd Hewitt a gyámoltalanok segítségére siet. – Ő nem gyámoltalan! – De te elmenekültél – Aaron szeme óriásira nyílik, mintha elképedését akarná jelezni – elfutottál ahelyett, hogy teljesítetted volna a küldetésed. Újra a templom felé néz.

– De így még édesebb a győzelem íze a számban. – Még nem győztél. – Nem? – vigyorodik el újra. – Na gyere csak, Todd! Gyere felém, gyűlölettel a szívedben! – Megteszem. De újra hátrébb lépek. – Már közel álltál hozzá, Toddfiú. A mocsárban, felemelt késsel, amikor meg akartam ölni a lányt, de nem, te elbizonytalanodtál. Megsebesítettél, de nem öltél meg. Aztán elraboltam őt és te visszaszerezted tőlem, mint ahogy számítottam is rá. És hiába szenvedtél a sebtől, amit okoztam neked, ez is kevés volt. Inkább feláldoztad szeretett kutyádat, mint hogy azt lásd, hogy valaki bántja őt. Hagytad, hogy kettéroppantsam a kutyád testét, semmint, hogy teljesítsd a feladatod. – Hallgass! Széttárja előttem a karjait. – Itt vagyok, Todd. Teljesítsd a feladatod! Válj férfivá! Ess el! – súgja az arcomba. Eltorzul a szám, felegyenesedem, kihúzom magam. – De én már férfi vagyok. A Zajom is ezt mondja. Rám bámul. Szinte belém bámul. Aztán felsóhajt. Mintha csalódott volna bennem. – Nem vagy te férfi. Talán soha nem is leszel – mondja megváltozott arccal. Nem lépek hátrébb. – Kár… – mondja és felém kap. –Todd? –kiált Viola. – Fuss! – kiáltok vissza. És nem hátrálok – Előrelépek – Elkezdődik a küzdelem. Egymás felé vetődünk, kinyújtom a késem, de az utolsó pillanatban elugrom előle, és erősen a sziklafalnak csapódik – Megfordul, vicsorít, lendíti a karját, hogy megüssön, én lebukom, odavágok a késsel, megsebzem az alkarját, de meg sem érzi – A másik öklével csap az arcomra, az állkapcsomat találja el – Hátratántorodom-hátra – – Todd! – kiabál Viola. Hátratántorgok az utolsó padig, a földre zuhanok – Felnézek – Es látom, hogy Aaron Viola felé fordul – Aki már a lépcső alján van – – Fuss! – kiáltok oda neki. De Viola egy nagy lapos követ tart a kezében – Az arcán erőlködés, dühös mordulással Aaron felé hajítja, az félrehajol, próbálja fél kezével kivédeni, de a kő homlokon találja, a sziklapárkány széle felé tántorodik az ütéstől – – Gyerünk! – kiált oda nekem Viola. Feltápászkodom – De közben Aaron megfordul – Vér csorog a képén – A szája üvöltésre nyílik – Előreugrik és elkapja Viola jobb karját – Viola a bal kezével véresre veri Aaron arcát – De ő nem engedi el – Ordítva ugrom feléjük – A késem magam elé nyújtom – De az utolsó pillanatban megint félrerántom – És csak a testemmel vetődök rá – A lépcső alján kötünk ki, Viola hátraesik, én rázúgok Aaronra, az öklével üti a fejem, aztán felém tolja azt a ronda képét és a nyakamba harap – Felordítok, összerándulok, visszakézzel ütök bele – Elhúzódom, kezem a nyakamon –

Megint rámnyomul, az ökle előrelendül-előre A szememet találja el – Elátrabicsaklik a fejem – Botorkálok el a padsorok között a templom belseje felé – Dc még egy ütés – Felemelem a kést, hogy kivédjem – De elfordítom a pengét – Újra megüt – Mászom előle a nedves kövön – A padsorok közt a szószék felé – Harmadszor is belevág az arcomba – Érzem, két fogam kiszakad a gyökeréből – Majdnem elesem – El is esem – A szószék kőtömbjébe ütöm a hátam és a fejem – És elejtem a kést. A sziklaperem felé pattog. Semmi haszna, nem is volt soha. – A Zajod elárul téged – rikoltozik Aaron –, a Zajod elárul! Odajön, megáll fölöttem. – Tudtam, hogy így lesz! Attól a perctől fogva, hogy beléptem erre a szent helyre, tudtam! Megáll a lábamnál és lebámul rám (arcán a saját véré), majd két kezét (az én véremtől ragacsos) összekulcsolja-össze. – Soha nem lesz belőled férfi, Todd Hewitt! Soha\ A szemem sarkából látom Violát, kétségbeesetten keres egy másik követ – – Én már férfi vagyok – mondom tévova hangon, a földön fekve, kés nélkül, kezem a vérző nyakamon. – Elvetted tőlem az áldozatot! Ezért megöllek! A szeme két lángoló rubin, a Zaja vadvöröset izzik, szinte gőzölög körülötte a vízpermet. Még közelebb hajolva suttogja: – És úgy halsz meg, hogy tudod, a lányt lassanként pusztítom el. Összeszorítom-össze a fogam. És próbálok felállni arra a két nyamvadtt lábamra. – Na gyere, ha annyira nagyon akarsz! – morgóm. Aaron felüvölt, egy lépést tesz felém – Utánam nyúl – Felemelem az arcom, hogy lássam a szemét – És ekkor Viola halántékon CSAPJA egy akkora kővel, amit alig bír felemelni – Aaron meginog – Dőlni kezd a padok irányába, aztán összeszedi magát – Újra megtántorodik – De nem esik el. Ez nem esik el, a rohadtt mindenit neki! Kettőnk között támolyog, de áll. Kihúzza magát, háttal Violának, teljes nagyságával fólétornyosul, most már patakzik a vér a fejéből és olyan rohadtt magas, mint egy rémálom – Ez tényleg egy szörnyeteg. – Te nem is ember vagy! – Már megmondtam neked, fiatal Todd… – mondja halk, szörnyű hangon, a Zaja olyan őrjöngő dühvel nyomul rám, hogy szinte hátravet az ereje – ,… hogy én egy SZENT vagyok! Es anélkül, hogy odanézne a karja hirtelen ostorként csap Viola felé beleüt a szemébe Viola felkiált és zuhan zuhan zuhan megbotlik egy kőpadban erősen beüti a fejét és – És nem mozdul. – Viola! – kiáltom. És odaugrom Violához, el Aaron mellett – Hagyja – Viola mellé térdelek – A lába fennakadt a padon – A feje a kőpadlón –

Vér csorog belőle, kis piros patak – – Viola! Felemelem. Eszméletlen – – VIOLA! – kiáltom. Morranást hallok a hátam mögött. Ez röhögés. Aaron röhög. – Mindig is tudtam, hogy cserbenhagyod őt! – KUSS LEGYEN! – És tudod, miért? – MEGÖLLEK! Suttogásig halkítja a hangját, dc olyan ereje van ennek a suttogásnak, hogy egész testem beleborzong. – Mert már elestél. És a Zajom vörösen izzik fel. Vörösebb, mint valaha. Gyilkos vörös. – Ez az, Todd! Jól van, megy ez neked! – sziszegi. Finoman leteszem Violát, felállók, Aaron szemébe nézek. A gyűlöletem betölti az egész barlangot. – Gyere fiú, teljesítsd küldetésed! A késre nézek – Egy tócsában hever a földön – A szószék mellett, Aaron mögött – Ahová dobtam – És hallom, ahogy szólít – Vegyélfel! Vegyélfel és használj! Aaron szélesre tárja a karját. – Gyilkolj meg és válj te is férfivá! Soha ne engedj el! – mondja a kés. – Sajnálom – suttogom, bár nem tudom, mit sajnálok és miért. Sajnálom. És nekirugaszkodom – Aaron nem moccan, a karjai széttárva, mintha meg akarna ölelni – Taszítok rajta egyet a vállammal – Nem védekezik – A Zajom vörösen üvölt fel – Mindketten elesünk, le a szószék mellé a földre. Én rázuhanok. Még mindig nem védekezik. Beleütök-bele az arcába – ÚjraÉs újra – És újra – Szétverem a fejét, szétütöm-szét – Szétloccsantom a rohadék fejét apró darabokra – Gyűlölet ömlik belőlem az öklömön keresztül – És csak ütöm és ütöm – Belevágok a – Bele a szétzúzódó csontokba – A roppanó porcokba – Egyik szeme szétnyomódik az ujjam alatt – Már alig érzem a kezem – Dc csak ütöm – És a vére rámömlik-rám – Meg mindenhová – A vére vöröse összekeveredik a Zajom vörösével – Hátradőlök, még mindig rajta vagyok, még mindig fröcsköl rám a vére – Ő csak röhög még mindig csak röhög – – Igen, igen, igen – hörgi széttört fogai között – És újra feltombol a vörösség bennem – Nem tudom visszatartani –

Feltombol a gyűlölet – Oldalra nézek – A kés – Alig egy méterre tőlem – A padlón – A szószék mellett – Engem hív – Hívogat – És ezúttal már tudom – Biztosan tudom, hogy – Tudom, hogy most használni fogom. Odaugrom – Megfeszül a karom – A Zajom olyan iszonyú vörös, hogy alig látok – Ez az! – mondja a kés. Igen. Fogj csak meg! Fogd a kezedbe a hatalmat! De egy másik kéz ér előbb oda. Viola. És ahogy vetődök a késért, valami végighullámzik bennem – A Zajomban – Végighullámzik, hogy ott látom őt – És életben van – És ez a hullám magasabbra tör bennem, mint a vörösség – - Viola. Csak ennyi: Viola. Felszedi a kést. Az ugrás lendülete kisodor a peremre fordulok vissza próbálom összeszedni magam látom hogy Viola felveszi a kést előre lép elesem az ujjaim csúsznak a nedves köveken látom hogy Aaron felül és azzal az egyetlen szemével bámul Violára aki felemeli a kést és viszi és én nem tudom megállítani és Aaron próbál felkelni dc Viola megy felé a sziklapárkányba ütöm a vállam a szélén támasztom ki magam le ne essek és csak nézem mi zajlik Aaron maradék Zaja haragot és félelmet sugároz félelmet és azt hajtogatja nem nem nem nem – Azt mondogatja: Nem TE! És Viola felemeli a karját – Benne a kést – És lesújt vele – LeÉs egyenesen Aaron nyakába mártja – Olyan erővel, hogy a hegye a másik oldalon jön ki – Roppanás hallatszik (a roppanás: jól emlékezem). Aaron azonnal eldől. Viola elengedi a kést. És hátralép. Sápadt az arca. A tomboló vízen át is hallom a lélegzését. Felhúzom magam a két kezemmel. És csak nézünk. Aaron feltápászkodik – Feltápászkodik, egyik kezével megmarkolja a kést, de nem bírja kihúzni a nyakából. A maradék egy szemét tágra nyitja, nyelve kilóg a szájából – Feltérdel. Lassan lábra áll. Viola felkiált, hátralép. Addig hátrál, míg hozzám nem ér. Halljuk, hogy Aaron nyelni próbál. Lélegezni próbál. Előrelép, nekitántorodik a szószéknek. Felénk néz.

A nyelve feldagad és megvonaglik. Megpróbál mondani valamit. Megpróbál mondani nekem valamit. Megpróbál egy szót kiejteni. De nem képes rá. Nem képes. A Zaja már csak csupa megvadult szín és kép és dolgok, amiket már soha többé mondhat el. Az enyémbe fúrja a tekintetét. Es megáll a Zaja. Mindenestül megáll. Végre. A teste elnehezül, az oldalára dől. A földre zuhan, a szószék mellé. Átzuhan a szikla peremén. És eltűnik a vízesésben. Viszi magával a késem.

42. HAVEN VIOLA OLYAN LENDÜLETTEL ÜL le mellém, mintha odaesne. Zihálva nézi a helyet, ahol az előbb még Aaron állt. A vízfátylon át érkező napsütés hullámzó fényeket rajzol az arcára, ami rezzenéstelen. – Viola…? Odaguggolok elé. – Vége. Meghalt. – Igen, meghalt. Nem tesz mást, csak lélegzik. Hangosan. A Zajom úgy zörög, mint egy szerencsétlenül zuhanó űrhajó, tele vörössel és fehérrel és még annyi mindennel, hogy úgy érzem, széthasad a fejem. Meg tudtam volna tenni. Erte meg tudtam volna tenni. De ehelyett – – Én is meg tudtam volna tenni. Felkészültem rá. Nagy szemekkel néz rám. – Todd… – Én is meg tudtam volna ölni! Kész voltam rá! Ekkor megremeg az álla, nem sírósan, hanem tényleg remeg, aztán a válla is, a szemei hatalmasra nőnek, egyre erősebben rázkódik. Semmi nem hagyja el a Zajom, minden ugyanúgy marad odabenn, de mégis: valami még megjelenik benne, valami, ami csak róla szól és átkarolom és magamhoz ölelem és egy darabig előre-hátra ringatózunk, hadd remegjen, míg csak jólesik neki. Hosszú ideig egy szót sem szól, csak nyögdécsel és eszembe jut, hogy azután, hogy megöltem a szpakkert, én is milyen sokáig éreztem a karomban végigszaladni a roppanást, milyen sokáig láttam mindenütt a vérét és újra és újra csak azt láttam magam előtt, hogy meghal. És még mindig sokszor látom. (De megtettem volna.) (Készen álltam rá.) (Csakhogy a késem elhagyott.) – Megölni valakit nem olyan, mint a kitalált történetekben. Egyáltalán nem olyan – mondom a feje búbjának. (Dc megtettem volna, tényleg.) Még mindig reszket. És még mindig egy haragos, üvöltő vízesés mellett ülünk, és már kevesebb a fény a templomban, mert odakint magasan jár már a nap, és mi vizesek vagyunk és véresek véresek véresek-nedvesek. Fázunk és reszketünk.

– Induljunk! Kint majd megszárítkozunk, jó ? Felsegítem, aztán megyek a táskáért, ott hever a két pad között a padlón, visszamegyek hozzá és felé nyújtom a kezem. – Fenn jár már a nap. Kint biztos jó meleg van. Egy pillanatig csak nézi a kezem, mielőtt megfogná. Végül megfogja. A szószék mellett megyünk el, nem bírjuk ki, hogy ne nézzünk oda, ahol az előbb még ott állt Aaron, bár a vérét már el is mosta a vízpermet. (Megtettem volna.) (Csak az a kés.) Érzem, hogy remeg a kezem az övében. Vagyis nem is tudom eldönteni, melyikünké remeg. Elindulunk fel a lépcsőn. Már félúton járunk, amikor először megszólal: – Hánynom kell? –Tudom. Megállunk, a vízesés fölé hajol, hány. Sokat. Azt hiszem, ha a valódi életben megölsz valakit, akkor ez így megy, hogy hánynod kell. Előredől, a haja nedves és kócos. Köpköd. Nem néz fel. – Nem hagyhattam, hogy megtedd. Akkor ő győzött volna. – Megtettem volna. – Igen, tudom – mondja a lelógó hajának, a vízesésnek –, éppen ezért tettem meg én. Felsóhajtok. – Hagynod kellett volna. – Nem – elfordul, megtörli a száját, újra köhög. – És nem is csak erről van szó… – Hát miről? Rám néz, a szeme nagy, a hányástól véreres. Idősebbnek tűnik, mint előtte volt. – Meg akartam tenni, Todd – mondja összeráncolt homlokkal –, meg akartam őt ölni. Kezével eltakarja az arcát, és felsóhajt: – Istenem, Istenem, Istenem. Ó, istenem. Elhúzom a kezét az arca elől. – Hagyd abba! Elég! Gonosz volt, őrülten gonosz? –Tudom! De folyton őt látom… Csak azt látom magam előtt, hogy a kés beleszalad a… – sikoltja. – Igen, jó, de te akartad megtenni! – szakítom félbe, mielőtt még rosszabbul lenne. – És tudod mit? Én is azt akartam. De csak azért, mert ő kényszerítette ki belőlünk. Addig ügyködött, míg végleg dönteni kellett: vagy ő, vagy mi. Ez az ő romlottsága és nem a tiéd vagy az enyém. Ez az ő műve, az ő döntése. Érted? Felnéz rám. – Pontosan azt tette, amit ígért. Rávett, hogy bukjak el én is – szólal meg kicsit nyugodtabban. Újra felnyög, a szája elé kapja a kezét, ömlik a könny a szeméből. – Nem! Figyelj csak, én úgy gondolom… Szóval szerintem az van, hogy… Felnézek a vízesésre, az alagútra és nem tudom, mit gondolok, de ott van előttem Viola, látom őt és nem tudom, mire gondol (de tudom, mire gondolj és látom, hogy ott imbolyog a szakadék szélén és néz rám és arra kér, hogy mentsem meg. Ahogy ő is megmentett engem. – Szóval azt gondolom… – kezdem eltökélten és már jönnek is, bújnak elő bennem a gondolatok, egy-egy apró darab az igazságból –, …azt gondolom, mindenki eleshet. Igen, mindannyian elesünk, de nem ez a fontos. Finoman megbököm, hogy lássam, figyel-e rám. – Szerintem az az igazán fontos, hogy utána fel tudunk-e állni. Zubog a víz, reszketünk a hidegtől, meg minden mástól, ő hosszan néz rám, én pedig várok és reménykedem. Aztán érzem, hogy visszalép a szakadék széléről. És visszatér hozzzám. – Todd – mondja és ez nem kérdezés. Ez a nevem. Ez vagyok én. – Gyerünk! Haven már vár ránk.

Újra megfogom a kezét, felmegyünk a lépcsőn, kiérünk a sziklapárkány simább részeire, követjük a kanyarokat, araszolunk újra a csúszós köveken. A kis szikla kiszögellésre nehezebb visszaugrani, mint idefelé volt, mert átáztunk, és gyengék vagyunk, de előbb én rugaszkodom neki, aztán ő, és sikerül, elkapom. És kijutunk a napfényre. Egy hosszú pillanatig csak szívjuk magunkba a meleget, levetjük a legnedvesebb holmikat magunkról, aztán nekiindulunk, és a kis csapást követve átverckedjük magunkat a bozóton az ösvényig, majd kikeveredünk az útra. Végignézünk a hegyoldalon. Végig a girbegurba úton. Még mindig ott van. Haven még mindig ott van. – Az utolsó méterek. Viola a karját dörzsölgetve figyel engem: – Jól elbántak az arcoddal, tudsz róla? Odanyúlok. Az ujjaimmal kitapogatom a duzzanatokat a szememen, a nyelvemmel érzek egy rést a számban, ahonnan kiesett két fogam. – Kösz, hogy szólsz! Eddig nem éreztem, most már nagyon is… – Bocs. Halványan elmosolyodik, aztán a tarkójához kap és fájdalmasan elfintorodik. – És nálad mi a helyzet? – Fáj, de túlélem. – Elpusztíthatatlan vagy, tudod? Újra elmosolyodik. Aztán különös PSSSsszz hang fütyül át a levegőn, Viola nagyot sóhajt: – Óóóó… Egy pillanatra egymás szemébe nézünk a napsütésben, és valahogy mindketten elcsodálkozunk, magunk sem értjük, miért. Aztán követem a tekintetét lefelé. Vér van az ingjén. Az ő vére. Friss vér. Egy kis résből szivárog a köldöke mellől. Megérinti a vért és felemeli az ujjait. – Todd…. Előrebukik. Elkapom, kissé megingok a súlya alatt. És a háta mögé nézek. És a hegytetőn – Ott, ahol az út kezdődik – Lóháton. Ifjú Prentiss. Előre nyújtott kezében egy pisztoly. – Todd? – Viola a mellkasomra dől. – Azt hiszem, valaki rám lőtt… Nem vannak szavak. Sem a fejemben, sem a Zajomban. Ifjú Prentiss megrángatja a lovát és a pisztolyt ránk szegezve elindul felénk. Nem van hová futni. És nem van nálam a késem sem. A világ letisztul és lassanként felfedi magát előttem, akár a legrosszabb testi fájdalom. Viola erősen zihál a mellkasomon, ifjúPrentiss felénk lovagol az úton, a Zajom pedig megtelik a tudással, hogy vége, befejeztük, ezúttal nem van menekvés. Mer' ha a világ téged akar, akkor úgyis addig koslat utánad, míg meg nem szerez magának. És ki vagyok én, hogy megállítsam? Ki vagyok én, hogy megváltoztassam, amire olyan erősen vágyik a világ? Ki vagyok én, hogy feltartóztassam a világvégét, ami csak jön és jön és jön? – Azt hiszem, iszonyúan vágyik rád a lány, Todd – mosolyog gúnyosan ifjúPrentiss. Összeszorítom a fogam.

Todd elátkozott Hewitt vagyok – játszik a 'Zajom vörösben és bíborban. Ez az eff vagyok én, igen. A szeme közé nézek és egyenesen neki címezve a Zajom rekedten köpöm oda: – Hálás lennék, ha ezentúl nem tegeznél! IfjúPrentiss megrándul, valóban összerándul, és önkéntelenül is ránt egyet a kantárszáron. A ló felágaskodik. – Na, nyomás! – kezdi egy árnyalattal bizonytalanabb hangon, és tudja, hogy ezt az árnyalatot mindketten halljuk. – Kezeket fel! Viszlek apámhoz! És most a lehető legmeglepőbb dolgot teszem. A legmeglepőbbet, amit valaha is tettem. Egyszerűen levegőnek nézem. Segítek Violának feltérdelni az út porában. – Éget, Todd – suttogja. Óvatosan elengedem, leteszem a táskát, leveszem az ingem, széttépem, és a golyóütötte lyukra szorítom. – Tartsd szorosan, hallod? – mondom, miközben a harag úgy zúdul fel bennem, mint a láva. – Egy perc és elintézem. Davy Prentissre nézek. – Kelj fel! Nem mondom kétszer, Todd! A lova még mindig ficánkol. Ideges a belőlem áradó forróság miatt. Felállók. Előrelépek. – Azt mondtam, emeld fel a kezed! Davy lova nagyokat nyerítve, horkantva toporog egyik lábáról a másikra. Elindulok felé. Egyre gyorsabban lépkedek. Végül már futok. – Lelőlek! – kiabál Davy a pisztollyal hadonászva, miközben próbálja féken tartani a lovát, ami azt szórja körbe-körbe a Zajában: Támadás! Támadás! – Dehogy lősz le, TE! – ordítom, odaszaladok a lóhoz és hatalmas Zajdarabot csattintok a pofájába: KÍGYÓ! A ló a hátsó lábaira ágaskodik, Davy kering és forog, hasztalan próbálja megfékezni. – Zistenedet,Todd! Odaugrom, rácsapok-rá a ló szügyére, aztán elugrom. A ló felnyerít és újra felágaskodik. – Halott vagy! – kiáltja Davy, miközben körbeforog az ágaskodó ló hátán. – Ez igaz! De csak félig! És csak az alkalomra várok – A ló hangosan nyerít, előre-hátra himbálja a fejét – Várok – Davy ránt egyet a kantáron – Félreugrom – Várok – Davy ordít: – Ezt a rohadék lovat! Újra a kantárszárat rángatja – A ló körbetáncol – Még mindig várok – A ló elém pördül, Davy most nyereggel együtt lejjebb kerül – Itt az alkalom – Hátrahúzom az öklöm, várok – Aztán BUMM! Bele az arcába –

Esküszöm, érzem, hogy eltörik az orrcsontja az öklöm alatt – Felkiált fájdalmában, kizuhan a nyeregből – A pisztolyt a porba ejti – Hátraugrom – Belegabalyodik a lába a kengyelbe – A ló újra felágaskodik – Teljes erőmből rácsapok a hátsójára – A ló úgy dönt, hogy mára végképp elege van. Vágtázásba fog, vissza a hegyre, az útra – Davy lába a kengyelbe szorul, vágtázó lova végigvonszolja maga után a porban, feje a sziklás kövesútnak ütődik – A pisztoly ott hever a porban – Indulnék érte, de – -Todd! – hallom. Most nem van idő erre. Nem van már itt idő egyáltalán. Gondolkodás nélkül otthagyom a pisztolyt, rohanok Violához. – Azt hiszem, meghalok,Todd… – Dehogy halsz meg! Egyik kezemet a hóna alá, másikat a térde alá csúsztatom. – Fázom. – Nem halsz meg, be'megl Felegyenesedem Violával a karomban: a városba vezető kanyargós út tetején állunk. És így nem tudunk elég gyorsan haladni. Inkább egyenesen átvágok. Át a bozóton, mindenen. A Zajom megfeledkezik magáról, hangosan felkiáltok: – Futás! És nem létezik már semmi más a világegyetemben, csak az én két rohanó lábam. Gyerünk már! Futok. Bokrokon át – Az úton át – Még több bokron át – Újra át az úton, ha épp arra kanyarodik – Lefelé, csak lefelé – Göröngyöket rúgok fel a cipőmmel, bokrokon ugrálok át – Gyökereken át botladozom – Gyerünk tovább! – Tarts ki – mondogatom Violának –, tarts ki, jó? Hallasz engem? Akárhányszor túl hevesen érünk földet, Viola felnyög – Ez azt jelenti, lélegzik még. Lefelé – Es lefelé – Gyerünk, gyerünk! Könyörgöm… Megcsúszom egy saspáfrányon – De nem esem el – Üt és bokrok – A lábam fáj a meredek lejtőn – Bokrok és út – Még lejjebb – Könyörgöm… – Todd… – Tarts ki! Leérek a lejtő aljára és rohanok tovább. Olyan könnyű a karomban. Olyan könnyű. Odaérek, ahol az út találkozik a folyóval. Ott az út Haven felé. Üjra fák bukkannak fel körülöttünk, a folyó is siet tovább. –Tarts ki! Nyargalok, ahogy a lábam bírja. Gyerünk, gyerünk. Könyörgöm. Hurkok, kanyarok, zegzugok – Át a fák között, a folyó mentén – És meglátom magam előtt az erődítményt, amit még a hegytetőről vettem észre távcsővel. Hatalmas, fából készült gerendák hosszú sorban mindkét oldalon, középen nyílás, ott fut tovább az út. A barrikádhoz érve kiabálni kezdek:

– SEGÍTSÉG! SEGÍTSENEK NEKÜNK! Futok. Gyerünk, gyerünk! – Nem hiszem, hogy tudnék… – szól Viola elfúló hangon. – Hát már hogyne TUDNÁL! NE MERD MOST feladni! Futok. Meg közelebb érek – De nem van ott senki. Nem van ott egy lélek sem. Átfutok a nyíláson a túloldalra. Megállok, de csak annyi időre, hogy körbenézzek. És lássam – Hogy nem van itt senki. –Todd! – Már majdnem odaértünk! – Végem van, Todd. A feje hátrahanyatlik. – Nem! Még nem! – kiáltom az arcába. – ÉBREDJ FEL most azonnal, Viola picilány Eade! Nyisd már ki szemed, a rohadtt életbe! És megpróbálja. Látom, hogy megpróbálja. Kinyitja. Csak résnyire, de kinyitja. Újra rohanni kezdek, minden erőmet összeszedve. Futás közben kiabálok: – SEGÍTSÉG! – SEGÍTSÉG! Könyörgöm! – SEGÍTSENEK! Kezd kihagyni a lélegzete. – SEGÍTSEN VALAKI! Kérem, ne! Dc nem látok SENKIT A házak zárva vannak, kihaltak. Az úton por helyett már kőburkolat, de még mindig sehol senki. A lábam végigdübörög a kövezeten – Az út fákkal körülvett hatalmas templomhoz vezet, tornya beragyogja az előtte álló városteret. Még mindig senki. Ne! – SEGÍTSÉG! A térre futok, kercsztülrohanok rajta, nézek körbe, figyelek – Ne! Ne! Üres. Viola alig lélegzik a karomban. Haven üres. A tér közepén megállok. Egy lelket sem látok vagy hallok. Körbeforgok-körbe. – SEGÍTSÉG! – üvöltöm. De nem van ott senki. Haven teljesen üres. Nem van itt semmiféle remény. Viola lejjebb csúszik az ölemből. Letérdelek, hogy megtartsam. Az ingem kezd leválni a sebesüléséről, fél kézzel próbálom rászorítani. Észreveszem, hogy a táskát, a távcsövet, anyám könyvét, mindent a dombon hagytam. Semmink sem maradt. Viola és én: ennyink van, ez mindenünk a világon. És annyira vérzik – – Todd – súgja halkan. – Kérlek… – mondom zokogva, a hangom rekedt könyörgöm. Kérlek kérlek kérlek kérlek kérlek – Nos, ha már ilyen szépen kérsz… – szólal meg egy hang a tér túloldaláról, mégcsak nem is kiabálva. Felnézek.

A templom felől magányos ló üget felénk. Magányos lovas a hátán. – Ne! – suttogom. Ne. Ne! – Dc igen, Todd, attól tartok, igen – szólal meg a Mesterpolgár. Majdnem lustán galoppozik át a téren, könnyed és higgadt, mint mindig, a ruhája makulátlan, egy izzadtságfolt sem látszik rajta, még lovaglókesztyűt és tiszta csizmát is visel. Ez nem lehet igaz. Egyszerűen nem igaz. – Maga meg hogy kerül ide? – kiáltom. – Hogy lehet… – Még egy tökfilkó is tudja, hogy Havenbe két út vezet – feleli nyugodt és bársonyos hangon, majdnem önelégülten (de azért mégsem). A porfelhő, amit tegnap láttunk. Amelyik Haven felé mozgott. – De hogyan? A hadsereg legalább egy nap járásra van még innen… – a döbbenettől alig bírok megszólalni. – A hadseregről szóló híresztelések olykor éppen olyan hatékonyak, mint maga a hadsereg, fiacskám. A város feladta magát, számunkra fölöttébb kedvező feltételekkel. Például azért, hogy személycsen fogadhassalak téged, evakuálták az utcákat. Bár arra számítottam, hogy a fiam kíséretében érkezel – pillant a vízesés felé. Felnézek a teret körbevevő házakra. Most már látom az ajtók és ablakok mögül leskelődő arcokat. Négy másik lovas tűnik fel a templom felől. Újra Prentiss Mesterpolgárra nézek. – Most már Prentiss Elnök vagyok. Jó lesz, ha ezt az eszedbe vésed! Es ekkor rájövök valamire. Hogy nem hallom a Zaját. Senkinek nem hallom a Zaját. – Ez igaz. Nem is hallhatod. Ez egy külön izgalmas történet. Dc egész más, mint…. Viola újra kezd lecsúszni az ölemből, fájdalmasan nyög a mozdulattól. – Mentse meg őt, kérem! Bármit megteszek, amit csak akar! Ha kell, belépek a hadseregbe! Én… – Aki türelmes, mindent megkap szép sorjában – feleli a Mesterpolgár ingerülten, majd elegánsan leszáll a nyeregből és egyenként húzkodja le ujjairól a kesztyűjét. Es én már tudom, hogy veszítettünk. Hogy minden elveszett. Hogy mindennek vége. – A mi szépséges bolygónk frissen kinevezett Elnökeként – mondja magasra lendítve kezeit, mintha csak a világot akarná megmutatni nekem –, engedjétek meg, hogy én legyek az első, aki üdvözöl titeket az új fővárosban. – Todd… – súgja Viola lehunyt szemekkel. Erősen magamhoz szorítom és a fülébe suttogom: – Sajnálom, annyira sajnálom… Egyenesen csapdába futottunk. Egyenesen a világ végére futottunk. – Isten hozott benneteket itt – folytatja a Mesterpolgár –, ÚjPrentissvárosban.

ELSŐ KÖNYV VÉGE