Nelson DeMille - A katedrális foglyai

Nelson Demille

A katedrális foglyai

A könyv eredeti címe Chatedral Eredetileg kiadta Warner Books Fordította Gebula Judit © Pécsi Direkt Kft. ISBN 963 368 212-6 Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója Tel. 72/570-800 Minden jog fenntartva Köszönetnyilvánítás Szeretnék köszönetet mondani a következő embereknek a könyv kiadása során nyújtott segítségükért, odaadásukért, és mindenekfelett, türelmükért Bemard és Darlene Geis, Joseph Elder, Dávid Klein-man, Mary Crowley, Eleanor Hurka és Rose Ann Ferrick. Külön köszönet Judith Shafrannak, akinek ezt a könyvet ajánlottam volna, amennyiben nem ő lenne a kiadóm, és így természetes ellenségem, ámbár nemes és őszinte. Hozzáértésükért, és technikai segítségükért szeretnék köszönetet mondani Jack Lanigen nyugalmazott nyomozónak, a New York-i rendőrségtől valamint Michael Moriarty-nek, Carm Tintle-nek és Jim Millernek. A következő szervezetek szolgáltak informkönyvem számára a New York-i rendőrség információs irodája a Szent Patrik Felvonulási Bizottság a 69. gyalogsági ezred NYARNG az Amnesty International az ír konzulátus a brit konzulátus valamint az ír Turisztikai Bizottság. Egyéb személyek és szervezetek is szántak időt és ismeretanyagot arra, hogy színes szálakat szőjenek az itt bemutatott történetbe, ezért számukra – mivel túl sokan voltak ahhoz, hogy név szerint megemlítsen mindannyiukat – ez úton szeretném kifejezni őszinte nagyrabecsülésemet. Végezetül szeretném megköszönni a Kisembereknek, hogy a tőlük telhető módon tartózkodtak a rosszalkodástól. Nelson DeMille New York 1980 tavasza A szerző megjegyzése A helyszínek, a szereplők és az események kapcsán. A szerző megtanulta azt, hogy bármilyen könyvben, amely az írekkel foglalkozik, az írói hűség és más kiváltságok nemcsak hogy toleráltak, hanem kívánatosak is. A New York-i Szent Patrik-katedrális leírása aprólékos és pontos. Mindazonáltal – csakúgy, mint bármilyen fiktív történetben, különösen, ha az a jövőben játszódik – a

költői szabadság is szerepet játszik bizonyos tekintetben. A New York-i rendőrség könyvemben megjelenő rendőrtisztjeit nem valós személyekre alapoztam. A kitalált túszkoordinátor, Bert Schroeder kapitány személye nem hasonlatos a New York-i rendőrség jelenlegi túszkoordinátorának, Frank Bolznak a személyéhez. Az i egyetlen közös bennük, a túszkoordinátori cím. Bolz kapitány egy kivételes hozzáértéssel bíró rendőrtiszt, akivel az írónak volt szerencséje három alkalommal is találkozni, és Bolz kapitány megérdemelten tett szert világhírre, mint a New York-i túszkoordinátori terv megalkotója. New York város polgárai, és különösen azok, akiknek fontos szerepet játszott a megmentésében, minden tekintetben valódi hősként tartják őt számon. A katolikus klérus könyvben megjelenő tagjai nem valós személyiségek. A regényben szereplő ír forradalmárokat azonban bizonyos fokig valós személyekből gyúrtam össze, csakúgy, mint a politikusokat, a hírszerzőket és a diplomatákat, bár egyetlen szereplő sem személyesít meg egyetlen valóságos embert sem. Ennek a műnek nem az a célja, hogy eseménytörténetet írjon le, vagy valós személyeket kedvezően, vagy kedvezőtlenül állítson be. A történet nem a jelenben, vagy a múltban játszódik, hanem a jövőben a történet jellege azonban megkívánja, hogy a szerző megnevezze a munkaköri beosztásokat, és egyéb valós megnevezéseket alkalmazzon. A megnevezéseken túl nincs véletlen vagy szándékos utalás azokra a köztiszteletben álló személyekre, akik jelenleg viselik ezeket a címeket. A történelmi személyek és utalások többnyire tényszerűek, kivéve, ahol nyilvánvaló a fikció és a tények egymásbaolvadása a történetfűzés szempontjából.

A Szent Patrik-katedrális földszinti alaprajza

A Szent Patrik-katedrális karzatainak és padlásának alaprajza

ELSŐ KÖNYV Észak-Irország Most, hogy már sokat tudok Észak-Írországról, a következőket mondhatom róla egészségtelen, morbid hely, ahol az emberek gyermekkoruktól ismerik a halált ahol soha nem lennénk képesek elfelejteni történelmünket és kultúránkat – melyek csupán az erőszak más formái ahol olyan könnyű kigúnyolni a dolgokat és az embereket ahol az emberek alkalmasak a szeretetre, a gyengédségre, az emberi melegségre és a nagylelkűségre. De Uramisten! Mennyire tudjuk, hogy hogyan kell gyűlölni! Két-háromóránként feltámasztjuk a múltat, leporoljuk, és valakinek az arcába dobjuk. Betty Williams, észak-ír békeharcos, Nobel Békedíjas

ELSŐ FEJEZET – Kihűlt a tea. Sheila Malone letette a csészéjét és arra várt, hogy a vele szemben ülő, khakiszínű alsóneműt viselő két fiatalember is ugyanezt tegye. A fiatalabbik férfi, Harding közlegény megköszörülte a torkát – Szeretnénk felvenni az egyenruhánkat. Sheila Malone megrázta a fejét. – Nincs rá szükség. A másik férfi, Shelby őrmester letette a csészéjét. – Essünk túl rajta! Hangja biztos volt, de a keze remegett, arcából pedig kiszökött a vér. Meg sem próbált felemelkedni. Sheila Malone hirtelen így szólt – Gyerünk sétálni egyet! Az őrmester felállt. A másik férfi, Harding az asztalt nézte, rászegezve tekintetét a bridzsjáték maradványaira, mellyel a reggelt töltötték mindannyian. Megrázta a fejét -Nem. Shelby őrmester megfogta a fiatalember karját, megpróbálta megszorítani, de nem volt erő a kezében. – Gyerünk már! Jót tenne egy kis levegő. Sheila Malone bólintott két férfinak a tűznél. Azok felkeltek, és a brit katonák mögé álltak. Egyikük, Liam Coogan nyersen azt mondta – Induljunk! Nem érünk rá egész nap. Shelby ránézett a mögötte lévő emberre. – Adjon egy-két percet a fiúnak! – mondta és megragadta Harding karját. – Álljon fel! – parancsolta. – Ez a legnehezebb része. A fiatal közlegény lassan felemelkedett, aztán egész testében remegve elkezdett visszasüllyedni a székébe. Coogan megmarkolta a

fiút a hóna alatt és az ajtó felé lendítette. A másik férfi, George Sullivan kinyitotta az ajtót és kilökte rajta. Mindenki tudta, hogy a sebesség most fontos, hogy gyorsan meg kell csinálni, mielőtt bárkit cserbenhagyna a bátorsága. A gyep nedves és hideg volt a foglyok lába alatt és a januári szél vizet fújt le a berkenyefákról. Elhaladtak a kinti WC előtt, ahova két héten keresztül nap mint nap reggel és este jártak, és tovább haladtak a kunyhó melletti szakadék felé. Sheila Malone benyúlt a pulóvere alá és kihúzott egy kis pisztolyt az övéből. A hetek során, amiket ezekkel a férfiakká töltött, valahogy megszerette őket és a szokás is azt kívánta volna, hogy valaki mást küldjenek a feladat elvégzésére. Rohadt, érzéketlen szemétládák. A két katona már a szakadék szélénél haladt lefelé. Coogan durván meglökte a nőt. – Most. A fene essen beléd! Most! Sheila hátranézett a foglyokra. – Állj! A két férfi háttal a kivégzőinek megállt. Sheila Malone habozott, aztán mindkét kezével felemelte a pisztolyt. Tudta, hogy csak a hátukat találja el ebből az irányból, de nem sikerült rávennie magát, hogy közelebb menjen, és fejbe lője őket. Mély lélegzetet vett, lőtt, újra célzott és ismét lőtt. Shelby és Harding megtántorodtak és a földre estek, még mielőtt a két durranás visszhangja elhalt volna. Nyögve vonaglottak a földön. Coogan káromkodott – A fene egye meg! A szakadékhoz futott, Shelby tarkójára irányította pisztolyát és lőtt. Ránézett Hardingra, aki az oldalán feküdt. A vér bugyborékolva folyt a szájából, mellkasa zihált. Coogan lehajolt, a pisztolyt Harding tágra nyílt szemei közé helyezte és ismét lőtt. Betette revolverét a zsebébe és felnézett a szakadék szélére. – Baromi hülye nő. Bízz egy feladatot egy nőre, és… Sheila Malone ráfogta a fegyverét. Coogan hátralépett és átbukott Shelby testén. A két holttest között feküdt, keze még mindig magasra tartva. – Kérlek ne! Nem gondoltam komolyan. Ne lőj! Sheila Malone leengedte a pisztolyt. – Ha még egyszer hozzám érsz, vagy bármit szólsz hozzám… lerepítem a rohadt fejed! Sullivan óvatosan megközelítette a nőt. – Most már minden rendben van. Gyerünk, Sheila, el kell tűnnünk innen! – Megtalálja a rohadt utat egyedül is. Én nem megyek vele. Sullivan megfordult és lenézett Cooganre. – Menj az erdőn keresztül, Liam! Majd felszállsz egy buszra a főúton. Találkozunk Belfastban. Sheila Malone és George Sullivan visszasiettek az út mellett álló kocsihoz, bemásztak hátra a sofőr, Rory Devane és a futár, Tommy

Fitzgerald mögé. – Gyerünk!- mondta Sullivan. – Hol van Liam?- kérdezte Devane idegesen. – Indulj már!- mondta Sheila. Az autó elindult az úton délre tartva, Belfast felé. Sheila kivette zsebéből azt a két levelet, amelyet a katonák adtak neki, hogy küldje el őket a családjuknak. Ha megállítanák az úttorlasznál és az Ulsteri Királyi Rendőrség megtalálná náa a leveleket… Kinyitotta az ablakot, kidobta a pisztolyát, aztán hagyta, hogy a leveleket elvigye a szél. Sheila Malone kiugrott az ágyból. Motorokat hallott az utcán és csizmák zaját a kockaköveken. A háztömb lakói kiabáltak az ablakokból is a szemeteskukák tetejét ütötték, hogy jelezzék a veszélyt. Amikor elkezdte felhúzni nadrágját a hálóing alá, hálószobájának ajtaja kicsapódott és két katona szó nélkül berontott. A hallból beáramló fénysugár miatt el kellett takarnia a szemét. A piros barettsapkás ejtőernyős katonák nekilökték a falnak és letépték lábáról a nadrágot. Egyikük felhúzta hálóingét egészen a feje fölé, aztán pedig végigfogdosta a testét fegyver után kutatva. Sheila megpördült és ököllel támadt. – Vedd le a mocskos kezedet… Az egyik katona hasba vágta, mire ő összegörnyedt, majd a melléig felgyűrődött hálóingben elterült a földön. A második katona lehajolt, megragadta hosszú haját és lábra állította, majd megszólalt. – Sheila Malone, mindössze annyit tudathatok magává, hogy letartóztatjuk a Különleges Hatalmi Törvény értelmében. Ha egyetlen rohadt hangot ad, miközben kivisszük a teherautókhoz, péppé verjük. A két katona kilökte Sheilát az előszobába, le a lépcsőn, majd ki a kiabáló emberekkel teli utcára. Minden olyan homályosnak tűnt, ahogy szinte vonszolták az útkereszteződésnél álló kocsikhoz. Szitkozódó hangok hallatszottak a brit katonák és az őket segítő Ulsteri Ki-rályi Rendőrség irányában. Egy fiú azt kiabálta – Csesszétek meg a királynőtöket! A nők és a gyerekek sírtak, a kutyák ugattak. Sheila látta, amint egy fiatal pap megpróbál megnyugtatni egy embercsoportot. Egy véres fejű, eszméletét vesztett férfit vonszoltak el mellette. A katonák felkapták Sheilát és bedobtak egy kis teherautó hátuljába, amelyet megtöltött egy tucat más rab. Egy UKR őr állt a kocsi előtt, hatalmas gumibotot simogatva. – Feküdj le, te szuka és fogd be a szádat! Lefeküdt a lenyitható hátsó ajtó mellé és saját lélegzését hallgatta a néma csendben. Néhány perc múlva az ajtók becsukódtak, és a teherautó elindult. Az őr a konvoj zaját túlharsogva kiabálta – A pápa egy rohadt buzi! Sheila Malone nekitámaszkodott a hátsó ajtónak és megpróbált

megnyugodni. A sötét teherautóban néhány férfi aludt, néhányan eszméletlenek voltak, többen pedig sírtak. Az őr folytatta a katolikusellenes szólamot egészen addig, míg a teherautó meg nem állt és le nem nyüt a hátsó ajtó. Egy nagy, reflektorfénnyel megvilágított, golyószórókkal felszerelt, őrtornyokkal és szögesdróttal körülvett terület tárult eléjük. Long Kesh, amelyet az észak-ír katolikusok Dachauként ismertek. Egy katona bekiabált a teherkocsiba – Kifelé! Gyorsan, mozogjatok! Néhányan átestek Sheilán, aki hallotta az ütéseket, kiáltásokat és jajveszékelést, amint a férfiak elhagyták a teherautót. Egy hang megszólalt – Csak lassan. Öregember vagyok. Egy fiatal pizsamás fiú átmászott a lányon és leesett a földre., UKR őr mindenkit a hátsó ajtó felé rugdosott, mint egy szemetes ember, aki tisztára söpri kocsija padlóját a szemétlerakónál. Valaki lehúzta Sheilát is a lábánál fogva, aki leesett a puha, nedves földre. Megpróbált felállni, de leütötték. – Másszatok! Másszatok, ti szemétládák. Felemelte a fejét és két sorban ejtőernyős katonák csizmáit látták Olyan gyorsan mászott, ahogy csak tudott a sorfalak között, miközben ütéseket mértek a hátára és az alsófelére. Néhány férfi obszcén megjegyzéseket tett, amikor négykézláb elmászott előttük, de az ütések gyengék voltak, a trágárságokat pedig fiús, szégyenlős hangon kiabálták, ami az egészet valahogy még ocsmányabbá tette. A sorfal végén két katona felkapta és belökte egy hosszú barakkba. Egy tiszt lovaglópálcával egy nyitott ajtóra mutatott, a katonák pedig egy kis szoba padlójára lökték és becsukták az ajtót, mielőtt távoztak. Felnézett a pici fülke közepéből, ahol feküdt. Egy matróna állt egy tábori asztal mögött. – Vetkőzz! Gyerünk már, te kis csavargó. Állj fel és vedd le azokat! Pár perc alatt levetkőzött, átkutatták, majd felöltöztették egy szürke rabruhába és szürke fehérneműbe. Hallotta a cellán kívüli ütéseket, sírást és kiabálást, miközben a tisztogatás eredményeként az alvó polgárokat szürke, megfélemlített internáltakká változtatták. Sheila Malone számára nem volt kétséges, hogy sokan közülük bűnösök voltak valamilyen britellenes, vagy Kormanyellenes cselekedetben. Néhányan valóban az IRA-hoz tartoztak. Kisebb számban esetleg gyújtogatok és robbantgatók is voltak közöttük… vagy gyilkosok, mint ő maga is. Ötven százalék esélye volt arra, hogy kilencven napon belül kikerül az internáltak közül, ha össze nem roppan, vagy be nem vall valamit. De ha valamit tudtak róla – olyan súlyosat, mint a gyilkosság… Mielőtt összeszedhette volna gondolatait, és megfogalmazhatta volna, mit is fog mondani, valaki egy csuklyát húzott a fejére, belökte egy ajtón, amely becsukódott mögötte. Egy hang egyenesen a fülébe ordított, ő pedig felugrott.

– Azt mondtam, betűzd a neved, te szuka! Megpróbálta betűzni, de meglepetten tapasztalta, hogy nem tudja. Valaki nevetett. Egy másik hang azt kiabálta – Hülye kurva. Egy harmadik hang a másik oldalról azt ordította – Tehát kettőt a mieink közül lelőttél, mi!? Szóval tudják. Érezte, hogy a lábai remegni kezdenek. – Válaszolj, te kis gyilkos kurva! – Nnnem. – Mi? Ne hazudj nekünk, te gyáva, gyilkos szuka! Szeretsz férfiakat hátba lőni, mi? Most te következel. Érezte, hogy a fejéhez hátulról valamit odanyomnak és hallotta egy pisztoly ravaszának kattanását. A fegyver kakasa hangos, fémes csattanást hallatott. Sheila felugrott, valaki pedig megint nevetett. – Legközelebb nem lesz üres, te szuka. Homlokán érezte, amint összegyűlik az izzadtság és átnedvesíti a fekete csuklyát. – Na, jó. Húzd fel a ruhádat! Így. Teljesen. Felhúzta a szoknyáját és mozdulatlanul állt, miközben valaki lehúzta a bugyiját, egészen a bokájáig. Az egyórás fájdalom, bántalmazás, megalázás és gúnyos nevetés után a három vallató úgy tűnt, unja már. Sheila biztos volt abban, hogy lassan abbahagyják, és szinte már látta, hogy hajnalban szabadon engedik. – Szedd össze magad! Leeresztette fájó karjait és lehajolt, hogy felhúzza a bugyiját. Mielőtt kiegyenesedett, hallotta, amint a három férfi elhagyja a szobát, két másik pedig bemegy. A csuklyát levették a fejéről, így az éles fény félig elvakította. Az az ember, aki levette a csuklyát oldalt leült egy székre úgy, hogy Sheila, aki meredten bámult előre, nem láthatta. Egy fiatal angol katona, egy őrnagy ült egy kis tábori asztal mögött egy ablak nélküli szoba közepén. – Üljön le, Miss Malone! Sheila mereven odament az asztal előtt álló székhez és lassan leült. A feneke annyira fájt, hogy szinte inkább állva maradt volna. Visszafojtotta könnyeit és nagy lélegzetet vett. – Igen, kap egy ágyat, amint végeztünk. Az őrnagy elmosolyodott. – A nevem Martin. Bartholomew Martin. – Igen… Hallottam már önről. – Valóban? Bízom benne, hogy jó dolgokat. Sheila előredőlt és a szemébe nézett. – Idefigyeljen, Martin őrnagy, engem megvertek és szexuálisan bántalmaztak. Az őrnagy felvett néhány papírt. – Majd azt is megbeszéljük, ha végeztünk ezzel. Kiválasztott egy papírlapot.

– Itt van. A szobája átkutatása során felfedeztünk egy pisztolyt és egy adag robbanóanyagot. Eleget egy egész háztömb felrobbantásához. Ránézett a nőre. – Borzalmas, hogy ilyesmit tart a nagynénje lakásában. Attól tartok, most ő is bajban van. – Maga is tudja, hogy nem volt pisztoly vagy robbanószer a szobámban. A férfi türelmetlenül dobolt ujjaival az asztalon. – Nem az a lényeg, hogy valóban ott voltak-e vagy sem, Miss Malone. A lényeg az, hogy a jelentés szerint fegyvert és robbanóanyagot találtak, Ulsterben pedig nem sok különbség van a vádak és a va lóság között. Tulajdonképpen a kettő megegyezik. Tud követni? Sheila nem válaszolt. – Rendben van – mondta az őrnagy. – Ez nem fontos. Ami fontos – folytatta a nő szemébe bámulva –, az Thomas Shelby őrmester és Alán Harding közlegény meggyilkolása. Sheila is belebámult az őrnagy szemébe anélkül, hogy bármi érzelmet mutatott volna, de a gyomra összeszorult. Elkapták, és meglehetősen biztos volt abban, hogyan tudták meg. – Gondolom, ismer egy bizonyos Liam Coogant, Miss Malone. Az egyik társa. Büntetlenség fejében maga ellen vallott. Egy furcsa félmosoly tűnt fel az őrnagy arcán. Attól tartok, most elkaptuk. – Ha ilyen rohadt sokat tudnak, az emberei miért… – Ó, ezek nem az én embereim. Ezek ejtőernyős fickók. Hardinggal és Shelbyvel szolgáltak. Direkt erre az alkalomra hoztuk őket ide. Én, természetesen, a hírszerzésnél vagyok. Martin őrnagy hangja megváltozott, bensőségesebbé vált. – Baromi szerencséje van, hogy nem ölték meg. Sheila Malone átgondolta helyzetét. Még a normál brit törvények szerint is valószínűleg elítélnék Coogan vallomása alapján. Akkor miért a Különleges Hatalmi Törvény alapján tartóztatták le? Miért kellett nekik fegyvert és robbanóanyagot tenniük a szobájába? Mar- tin őrnagy valami más után kutatott. Martin ránézett a nőre és megköszörülte a torkát. – Sajnos nem jár halálbüntetés gyilkosságért a mi felvilágosult királyságunkban. Mindazonáltal ki fogunk próbálni valami újdonságot. Megpróbálunk felségsértési indítványt benyújtani. Azt hiszem, nyugodtan mondhatjuk, hogy az Ideiglenes ír Köztársasági Hadsereg, amelynek maga is tagja, felségsértést követett el a Korona ellen. Ránézett egy előtte fekvő nyitott könyvre. – ”Felségsértésnek minősülő cselekmények. 811. szakasz – Háborút kezdeményez az uralkodó ellen saját tartományán belül…” Szerintem maga szépen megfelel ennek a vádiratnak.

Közelebb húzta a könyvet, és tovább olvasta – ”812. szakasz – A felségsértés bűntettének lényege az uralkodónak tett hűségeskü megsértésében áll…” És a 813. szakasz a kedvenccin. Egyszerűen azt mondja ki – Martin őrnagy ránézett Sheila-ra és könyv nélkül mondta – „A felségsértés a kötél általi halál büntetését vonja maga után.” Az utolsó szavakat nyomatékkal mondta és várta a reakciót, de nem volt. – Mr. Churchill volt az, aki az 1916-os ír felkelést kommentálva azt mondta „A harcmezőn kizöldül a fű, de a vesztőhelyen soha.” Itt az ideje, hogy elkezdjük megint felaggatni az ír árulókat. Először is magát, maga mellett pedig a vérpadon a nővére lesz, Maureen. Sheila kiegyenesedett. – A nővérem? Miért…? – Coogan azt állítja ő is ott volt. Maga, a nővére és a nővére szeretője, Brian Flynn. – Ez egy szemét hazugság. – Miért kötne valaki vádalkut, aztán meg hazudozna, hogy ki követte el a gyilkosságokat? – Azért, mert ő ölte meg azokat a katonákat… – Kétféle kaliberű golyó volt. Két embert fogunk gyilkosságért vád alá helyezni, mindegy, ki lesz az a kettő. Tehát hagyja, hogy kitaláljam, ki csinált kivel és mit! – Maga nem törődik azzal, hogy ki ölte meg azokat a katonákat. Flynn az, akit fel akar akasztani. – Valakinek lógnia kell. Martin Őrnagynak azonban nem az volt a célja, hogy bárkit is felakasszon, és még több írből mártírt csináljon. Be akarta juttatni Flynnt Long Kesh-be, ahol ki tudnának préselni belőle minden információt az Ideiglenes IRA-ról. Aztán elvághatnák Brian Flynn torkát egy üvegdarabbal, amit aztán öngyilkosságnak tüntetnének fel. Azt mondta – Tegyük fel, hogy maga elkerüli a hóhér kötelét. Tegyük fel, hogy elkapjuk a nővérét, ami nem túl valószínűtlen. Gondolja csak el, Miss Malone, hogy élete hátralévő részében megosztja celláját a nővérével! Hány éves is? Van már húsz? A hónapok, az évek lassan telnek. Lassan. Fiatal lányok elpazarolják az életüket… és miért? Egy eszméért? A világ többi része ugyanúgy élne és szeretne, szabadon jönne-menne továbbra is. Maguk meg… ráadásul az igazi pokol az volna, hogy Maureen ráadásul ártatlan a gyilkosságban. Maga lenne az oka, hogy ott van, mert nem hajlandó megnevezni a szeretőjét. Flynn pedig természetesen találna magának egy másik nőt. És Coogan, igen, Coogan meg elmenne Londonba vagy Amerikába és… – Fogja be a száját! Az isten szerelmére, fogja be! Sheila kezébe temette az arcát és megpróbált gondolkodni, mielőtt az őrnagy újra kezdené.

– Most van egy kibúvó. Lenézett a papírjaira, aztán ismét felnézett. – Mindig van, nem? Amit tennie kell az az, hogy lediktál egy vallomást, amiben Brian Flynnt az Ideiglenes IRA tisztjeként, mivel valóban az, valamint Shelby őrmester és Harding közlegény gyilkosaként nevezi meg. Magát bűnrészességért elítélik és szabad lesz… mondjuk, hét év múlva. – És a nővérem? – Csak bűnpártolásért adunk ki ellene elfogatóparancsot. El kellene hagynia Ulstert és soha sem kéne visszatérnie. Nem fogjuk keresni, és nem kérjük egyik országtól sem a kiadatását. De ez a megegyezés csak akkor működik, ha megtaláljuk Brian Flynnt. Előre hajolt – Hol van Brian Flynn? – Honnan a pokolból kéne tudnom? Martin hátradőlt a székében. – Nos, az internálásának kilencvenedik napjáig vádat kell emelnünk maga ellen valamiért. Tudja, ez a törvény. Ha nem találjuk meg Flynnt a kilencvenedik napig, kettős emberöléssel fogjuk magát vadulni, talán felségsértéssel is. Szóval, ha bármire emlékszik, ami elvezet hozzá, kérem, ne habozzon és mondja meg nekünk. Szünetet tartott. Fog rajta gondolkodni, hogy hol lehet Flynn? Sheila nem válaszolt. Tulajdonképpen, ha tényleg nem tudja, akkor maga hasznavehetetlen számunkra… hacsak nem… A nővére majd megpróbálja kiszabadítani magát, és vele lesz Flynn… így talán… – Nem fog csalétekként használni, maga szemétláda. – Nem? Nos, ezt majd meglátjuk. – Kaphatok egy ágyat? – Természetesen. Most már felállhat. Felállt. – Semmi több Gestapo taktika? – Sajnálom, nem értem. Martin őrnagy felállt a székéből. – A felügyelőnő elkíséri egy cellába. Jó éjszakát. Sheila Malone megfordult és kinyitotta az ajtót. Egy csuklya került a fejére, de előtte még látta, hogy nem a felügyelőnő volt ott, hanem két fiatalember az Ulsteri Királyi Rendőrségtől és három vigyorgó ejtőernyős. MÁSODIK FEJEZET Brian Flynn felnézett a márciusi ködbe és sötétségbe burkolózó Queen’s Bridge-re. A Lagan folyóról a köd lehömpölygött a félig megvilágított utcára és megült a Bank Road vörös téglás házai között. Kijárási tilalom volt hatályban, így nem volt forgalom. Maurren Malone ránézett a férfira. Jóképű, sötét vonásai mindig fenyegetőnek tűntek éjszaka. Maureen felhúzta esőkabátjának ujját és ránézett az órájára. – Elmúlt négy óra. Hol a fenében… – Csönd legyen! Figyelj! Ritmikus lépteket hallottak az Oxford Street felől közeledni. Az

Ulsteri Királyi Rendőrség egyik alakulata tűnt fel a félhomályban. Feléjük tartottak, ők pedig egy rakás olajos tartály mögé guggoltak. Csendben várakoztak, lélegzetüket rendszertelen ködfoszlányok jelezték. A járőrök elhaladtak mellettük. Néhány másodperc múlva hallották egy teherautó sebváltójának nyikorgását és látták a ködben a fényszórókat. A Belfasti Gázművek egy kocsija lehúzódott melléjük a járdaszegélyhez, ők pedig beugrottak a nyitott oldalsó ajtón. A sofőr, Rory Devane, lassan északi irányban a híd felé hajtott. A mellette lévő ülésen ülő férfi, Tommy Fitzgerald megfordult. – A Cromac Streeten utcai torlasz van. Maureen Malone a földön ült. – Minden rendben van? Devane, miközben lassan a híd felé Kormanyzott, azt mondta – Igen. Sheila elhagyta Long Kesh-t egy UKR kocsiban fél órával ezelőtt. Az A23-as úton jöttek és nem egészen tíz perccel ezelőtt lát ták őket Castlereagh-on áthajtani. Körülbelül most fognak átjönni Queen’s Bridge-en. Flynn rágyújtott egy cigarettára. – Kíséret? – Nincs – mondta Devane. – A hírforrásunk szerint csak egy sofőr, egy őr a vezetőfülkében, és két őr hátul. – Más rabok? – Körülbelül tíz. Mindannyian a Crumplin Roadon lévő börtönbe mennek, kivéve két nőt, akik felmennek Armagh-ba. Megállt, majd folytatta. – Hol akarsz rajtuk ütni? Flynn kinézett a teherautó hátsó ablakán. Egy reflektorlámpa tűnt föl a hídon. – Collins emberei a Waring Streeten várnak. Ezen az úton kell menniük a Crumplin Roadra. Letörölte a párát az ablakról és kinézett. – Itt van az UKR kocsi. Devane leállította a motort és kikapcsolta a lámpákat. A fekete, jelöletlen UKR kocsi legurult a hídról és az Ann Street felé hajtott. Devane várt, majd újraindította kocsiját és lámpáit lekapcsolva, távolról követte. Flynn azt mondta Devane-nek – Kanyarodjunk el a Fő utcára! Senki sem beszélt, miközben a teherautó a csöndes utcákon áthaladt. Megközelítették a Waring Streetet. Tommy Fitzgerald benyúlt az ülése alá és kihúzott két fegyvert, egy régi amerikai Thompson géppisztolyt és egy modern Armalite automata fegyvert. – A Tommy a tiéd, Brian, a könnyű fegyver pedig a hölgyé. Átnyújtott egy rövid, cső alakú kartondobozt Flynnek. – Ez pedig… ha ne adj isten egy Szaracénba ütköznénk. Flynn elvette a dobozt, és az esőkabátja alá rejtette. Hirtelen befordultak a Royal Avenue-ról a Waring Streetre nyugati irányból, és ugyanekkor jelent meg az UKR kocsi keletről, a Victoria

Street felől. A két jármű lassan közeledett egymáshoz. Egy fekete sedan típusú autó kanyarodott az UKR kocsi mögé. Fitzgerald rámutatott – Ez Collins és az emberei. Flynn látta, hogy az UKR kocsi még lassabban ment most, mivel a sofőr észrevette, hogy beszorították és kereste a kiutat. Most! – kiáltotta Flynn. Devane keresztbe fordította a teherautót úgy, hogy az elzárta az utat és az UKR kocsi csikorogva megállt. Őt követő fekete sedan is megállt. Collins három emberével kiug- és a kocsi hátulja felé futottak géppisztolyaikkal. Flynn és Maureen kiszálltak a teherautóból és a mintegy huszonöt méterre lévő bekerített UKR kocsi felé mentek. Az UKR-es őr és a főr lebuktak a szélvédő mögött. Flynn rájuk fogta fegyverét Gyertek ki, a kezeteket magasra emelve! Ők azonban nem jöttek elő, Flynn pedig tudta, hogy nem lőhet a rabokkal teli, fegyvertelen kocsira. Odakiáltott Collinsnak – Fedezem őket. Menj! Collins odalépett a kocsihoz és a puskatussá rávágott a hátsó ajtóra. – Őrök! Bekerítettünk benneteket! Nyissátok ki az ajtókat, és nem esik bántódásotok! Maureen az úton térdelt, puskáját a térdére fektetve. Érezte, ahogy a szíve hevesen kalapál a mellében. Húga megmentésének ötlete megszállottá tette a hónapok során, és most jött rá, hogy elhomályosította az ítélőképességét. Hirtelen minden kikristályosodott előtte, ami nem volt rendben ezzel az akcióval – az UKR-es kocsi nagyon mélyen ült, mintha nehezékkel menne, a kíséret hiánya, a kiszámítható útvonal. – Fuss! Collins! Látta Collins meglepett arcát egy utcalámpa vakító fényében, amint az UKR-es kocsi ajtajai kivágódtak. Collins bénultan állt a nyitott ajtók előtt és bámulta a brit ejtőernyős barettsapkákat egy homokzsákból készített fal fölött. Két automata fegyver csöve tüzelt az arcába. Flynn végignézte, ahogy négy emberét lemészárolják. Az egyik géppisztoly tovább zúdította a golyókat a halott testekbe, mialatt aj másik irányt változtatott és szitává lőtte a sedant gyújtólövedékekkel majd eltaláta a benzintartályt és felrobbantotta a kocsit. Az utcán visszhangzott a robbanás és a gépfegyver ropogása, az éjszakát pedig megvilágította az égő sedan tüze. Maureen megragadta Flynn karját és saját teherautójuk felé húzta, miközben pisztolylövések záporoztak az ajtónyílásból, ahonnan a sofőr és az őr előzőleg eltűntek. Maureen egy egész tárat kilőtt az ajtónyílás irányába és a lövöldözés megszűnt. Az utca életre kelt a golyók süvítésétől, a kiabálástól,- a rohanó emberektől és hallani lehetett, hogy motoros járművek közelednek. Flynn megfordult és látta, hogy a teherkocsijuk ablakát kilőtték, a kerekek pedig laposak. Fitzgerald és Devane felfelé futottak az utcán.

Fitzgerald teste megvonaglott, majd elcsúszott a kockaköveken. Devane futott tovább és eltűnt egy lebombázott épületben. A háta mögül Flynn halotta, hogy katonák ugrálnak ki az UKR-es kocsiból, és feléjük futnak. Megrántotta Maureen karját és elkezdtek rohanni, miközben gyenge eső kezdett permetezni. A Donegall Street, ahova befordultak, északról csatlakozott a Waring Streetbe. Hátuk mögött golyók tépték fel a kövezetet. Mauren megcsúszott a nedves úton és elesett. Fegyvere hangosan ütődött a járdához és továbbcsúszott a sötétben. Flynn felemelte a lányt és beszaladtak egy hosszú sikátorba, ami a Hill Streetre vezetett. Egy brit Szaracén páncélautó gurult be az utcába. Hat óriási gumikereke megfarolt, miközben megfordult. A Szaracén reflektora megtalálta őket. A páncélkocsi megfordult és egyenesen feléjük tartól!. Hangosbemondója beleharsogta az esős éjszakába – Állj! Kezeket a tarkóra! Flynn hallotta, amint az ejtőernyősök megjelennek mögötte a hosszú sikátorban. Kivette a cső alakú kartondobozt az esőkabátja alól és letérdelt. Feltörte a zárat és összerakta egy amerikai M-72-es Innkilövő fegyver teleszkópos csövét. Felemelte a műanyag célzót, is közeledő Szaracénra célzott. A Szaracén két géppuskájából pergőtűzként zúdultak a golyók, szétmállasztva a Flynnt körülvevő házak téglafalát. Flynn érezte, amint tégladarabok hasítanak a mellkasába. Rátette az ujját a gyújtó kapcsolóra, megpróbálta pontosítani a célt, miközben arra gondolt, vajon működni fog-e ez a dolog. Egyszer használatos rakétakilövő. Mint egy eldobható pelenka. Ki más gyárthat eldobható rakétavetőt, mint az amerikaiak. Nyugi, Brian, nyugi. A Szaracén újra tüzelt és Flynn hallotta, hogy Maureen kiált egyet mögötte, majd érezte, hogy ott gurul a lábánál. – Szemétládák. Megnyomta a kapcsolót, és a 66 mm-es HEAT rakéta kicsapott a csőből és végigszántotta a sötét, ködös éjszakát. A Szaracén páncéltornya narancsszínű lángoszloppá vált, a jármű pedig vadul megpördült és becsapódott egy lebombázott utazási irodába. A legénység közül a túlélők a fülsiketítő rakétatalálat okozta fejfájás miatt fejüket Ingva tántorogtak ki a tankból, és Flynn látta, hogy ruhájuk füstöl. Megfordult és Maureenre nézett. A lány mozgott, így Flynn a feje alá telte a karját. – Nagyon eltaláltak? Maureen kinyitotta a szemét és megpróbált felülni a férfi karjai közt. – Nem tudom. A mellemet. – Tudsz futni? A lány bólintott, Flynn pedig felsegítette. A körülöttük lévő utcán golyók süvítését, motorokat, kiabálást, lábak dobogását és kutyákat lehetett hallani. Flynn alaposan letörölte ujjlenyomatait a Thompson géppuskáról és behajította a sikátorba.

Északnak tartottak a katolikus gettó irányába a New Lodge Road felé. Amikor a lakóövezetbe értek, a sorházak ismerős átjáróinak és hátsó udvarainak útvesztőjében haladtak. Hallották egy hadoszlop futólépésének zaját az utcáról, amint puskatussal dörömbölnek az ajtókon, amint ablakokat nyitogatnak, dühös szópárbajokat és csecsemők sírását. Belfast zajait. Maureen egy kert téglafalának támaszkodott. A futás miatt a vér gyorsabban folyt mellén a sebből. Benyúlt a pulóvere alá. – Jaj! – Súlyos? – Nem tudom. Kihúzta a kezét, megnézte a vért, és azt mondta – Felültettek minket. – Gyakran megtörténik – mondta Flynn. – Ki tehette? – Talán Coogan. Tulajdonképpen bárki lehetett. Meglehetősen biztos volt abban, hogy tudja ki volt az. – Sajnálom, ami Sheilával történt. Maureen megrázta a fejét. – Tudnom kellett volna, hogy csalinak fogják használni, hogy elkapjanak minket. Nem hiszed, hogy … Arcát a kezébe temette. – Elvesztettünk ma néhány jó emberünket. Flynn kikémlelt a kertfal mögül, aztán átsegítette a lányt, és átfutottak egy tömb egybefüggő udvarán. Protestáns környékre értek, ahol jobban megépített és karbantartott házakat láttak. Flynn még fiatal korából ismerte ezt a környéket és eszébe jutottak iskolai csínytevéseik – az ablakbetörések és az eszeveszett futások – mint most ezeken az átjárókon és udvarokon keresztül. Emlékezett a finom ételek illatára, a ruhaszárítón lógó tündöklően fehér vásznakra, a rózsakertekre és a pázsiton lévő kerti bútorokra. Nyugati irányba futottak és elérték Ardoyne katolikus negyedét. Az Ulsteri Védelmi Szövetség civil járőrei lezárták az Ardoyne-ba vezető utakat, az Ulsteri Királyi Rendőrség és a brit katonák pedig házkutatásokat végeztek. Flynn leguggolt egy sor szemeteskuka mögé és odahúzta Maureent maga mellé. – Ma éjszaka mindenkit kiugrasztottunk az ágyából. Maureen Malone rápillantott a férfira és arcán egy félmosolyt látott. – Te élvezed ezt. – Ők is. Megtöri az egyhangúságot. Az orangista páholyban és a barakkokban történeteket cserélnek majd a bátorságukról. A férfiak szeretik a vadászatot. Maureen behajlította a karját. Merevség és tompa fájdalom terjedi a melléből az oldalába és a vállába. – Szerintem nem sok esélyünk van arra, hogy kijussunk Belfastból. – Minden vadász itt van az erdőben. így hát a vadászok falva tilts. – Vagyis?

– Gyerünk a protestáns környék szívébe! A Shankill Road nincs messze. Megfordultak és dél felé indultak. Öt percen belül elérték a Shankill Roadot. Egyszerűen végigmentek az elhagyatott utcán és megálltak egy sarkon. Itt nem volt akkora köd, az utcai lámpák pedig működtek. Flynn nem látott vért Maureen fekete esőkabátján, de a sebesülés miatt eltűnt a szín az arcáról. A férfi sérülése már nem vérzőit, a megszáradt vér odatapadt a mellkasához és a pulóveréhez. – Felszállunk az első kifelé tartó buszra, ami erre jön, megalszunk egy pajtában, reggel pedig elindulunk Derrybe. – Mindössze egy kifelé tartó buszra van szükségünk, nem beszélve a tiszteletre méltó külsőről. Maureen nekidőlt a buszmegálló táblájának. – Mikor engednek el minket, Brian? Flynn ránézett a lányra a halvány fényben. – Ne felejtsd el az IRA mottóját! – mondta csendesen. – Egyszer benn, többé soha kinn. Érted? Maureen nem válaszolt. Keletről feltűnt egy piros busz. Flynn közelebb húzta magához Maureen-t, és felsegítette a lépcsőkön. – Cladybe – mondta Flynn, és rámosolygott a sofőrre, miközben kiűzette a jegyet. – Attól tartok, a hölgy egy kicsit túl sokat ivott. A sofőr, egy inkább skótnak, mint írnek kinéző keménykötésű ember, hanyagul bólintott. – Van kimenőkártyája? Flynn végignézett a buszon. Kevesebb, mint egy tucat ember volt rajta, többnyire nagyon fontos szolgálatot teljesítő munkások, akik protestánsnak tűntek – már amennyire ő megítélhette –, csakúgy, mint a sofőr. Talán mindenki protestánsnak tűnt ma éjjel. Rendőrségnek azonban nyoma sem volt. – Igen, itt van a kártya. Felmutatta a pénztárcáját, közel a sofőr arcához. A sofőr rápillantott és meghúzta az ajtót bezáró kart, aztán sebességbe tette a buszt. Flynn hátrasegítette Maureent a buszban. Néhány utas neheztelően vagy éppen kíváncsian figyelte őket. Londonban vagy Dublinban nem törődnének vele, hogy állítólag részegek. Belfastban az emberek másként gondolkodtak. Tisztában volt vele, hogy hamarosan le kell szállniuk a buszról. Leültek a hátsó ülésre. A busz végiggurult a Shankill Roadon, keresztül a protestáns munkásnegyeden, aztán északnyugatra tartott az Old parkot körülvevő kevert környékre. Flynn odafordult Maureenhez, és lágyan azt kérdezte – Jobban érzed magad? – Ó, persze. Csináljuk meg még egyszer! – Jaj, Maureen… Egy előttük egyedül ülő hölgy megfordult.

– Hogy van a kishölgy? Hogy van kedvesem? Jobban van már? Maureen ránézett, de nem válaszolt. Belfast polgárai a gyilkosságtói és az árulástól kezdve a keresztényi jóságig bármire képesek voltak. Az idős hölgy fogatlan szájával rájuk mosolygott és halkan azt mondta – A Squire’s Hill és a Mcllwhan’s Hill között van egy apró völgy, amit Flush-nak hívnak. Van ott egy apátság, amit maguk is ismer hétnek, a Whitehorn-apátság. A pap, Donelly atya, szállást ad maguknak ma éjszakára. Flynn hideg pillantással végigmérte az asszonyt. – Miből gondolja, hogy nincs hova mennünk? Éppen hazafelé tartunk. A busz megállt és az idős asszony szó nélkül felállt. Előre bicegett a buszban és leszállt. A busz újra elindult. Flynn most nagyon nyűg- talán volt. – A legközelebbi megállónál leszállunk. Készen állsz rá? – Egy perccel sem vagyok hajlandó többet ezen a buszon tölten A lány egy pillanatra gondolataiba merült. – Az öregasszony… Flynn megrázta a fejét. – Szerintem bízhatunk benne. – Én senkiben sem bízom. – Milyen országban élünk mi? A férfi gúnyosan nevetett. – Micsoda hülyeségeket beszélsz, Maureen?. Mi vagyunk azok, akik ilyenné tették. A lány lehorgasztotta a fejét. Igazad van, természetesen… mint mindig. – Az vagy, aki vagy. Ezt el kell fogadnod. Én elfogadom.. Maureen bólintott. Ezzel a furcsa logikával Flynn a feje tetejére állítja a világot. Brian normális volt. Ő nem volt az. Elmegyek a Whitehorn-apátságba. Flynn megvonta a vállát. Jobb, mint egy pajta, azt hiszem. Szükséged lesz kötszerre… de hü a jóságos plébános felad minket… Maureen nem válaszolt és elfordította a fejét. Flynn átölelte a vállát. – Tudod, hogy szeretlek. A lány lehorgasztotta a fejét és bólintott. A busz ismét megállt, körülbelül fél mérföld után. Flynn és Maureen elindultak az ajtó felé. – Ez nem Clady – mondta a sofőr. – Nem baj – válaszolta Flynn. Leszálltak a buszról és elindultak az Flynn. Flynn megfogta Maureen karját. – Ez a szemétláda fel fog minket jelenteni a következő megállónál. Átmentek az úton és észak felé tartva egy berkenyefákkal övezett úton haladtak. Flynn ránézett az órájára, majd a keleti égboltra. – Majdnem hajnal van már. Oda kell érnünk, mielőtt a farmerek elkezdenek mozgolódni. Majdnem mindenki protestáns errefelé.

– Tudom. Maureen mélyeket lélegzett, miközben a könnyű esőben haladtak előre. Belfast koszos levegője és csúnyasága már messze mögöttük volt, így jobban érezte magát. Belfast – egy piszokfolt Antrim megye szép zöldjén, egy piszokfolt Írország szívén. Néha azt kívánta, bárcsak visszasüllyedne ez a város abba az ingoványba, ahonnan kinőtt, vénykerítések, jól karban tartott szántók és marhákkal, takarmánybálákkal tarkított legelők mellett haladtak el. Frissítő nedves illat töltötte meg a levegőt, és a reggel első madarai énekelni kezdtek. – Nem megyek vissza Belfastba. Flynn átölelte és megérintette az arcát. Maureennek láza volt. – Megértelek. Lássuk, hogy érzel majd egy-két héten belül. – Délen fogok lakni. Egy faluban. – Rendben. És mit fogsz ott csinálni? Disznókat nevelni? Vagy van saját vagyonod, Maureen? Veszel majd egy vidéki birtokot? – Emlékszel arra a tengerre néző házikóra? Azt mondtad, hogy egy nap majd odamegyünk lakni, hogy nyugodtan élhessünk. – Egy nap majd, talán. – Akkor elmegyek Dublinba. Találok egy állást. – Persze. Jó állások vannak Dublinban. Egy év múlva majd felszolgálhatsz azoknál az asztaloknál az ablak mellett, ahol az amerikai turisták ülnek. Vagy megkapod az ablak melletti varrógépet, ahol lesz egy kis napfény és friss levegő. Ez a titok nyitja. Az ablak mellett. Kis idő múlva a lány azt mondta – Talán Killeenbe… – Nem. Soha nem mehetsz vissza a faludba. Tudod, hogy az már soha nem lesz ugyanaz. Akkor már jobb bármi más koszos falu. – Menjünk Amerikába! – Nem. Hangjának ereje még magát Flynnt is meglepte. – Nem. Nem csinálom azt, amit mindenki más. Családjára és barátaira gondolt, akik közül annyian Amerikába, Kanadába vagy Ausztráliába mentek. Elvesztette őket ugyanúgy. mint az anyját és az apját, amikor eltemette őket. Írországban, északon és délen, mindenki vesztett el családtagot, barátokat, még férjet, feleséget és szerelmet is az emigráció miatt. Mintha valami nagy pestisjárvány söpört volna végig az országon, ami elvitte az elsőszülőtteket, a legokosabbakat, a leginkább kalandvágyókat, és meghagyta , az öregeket, a betegeket, a félénkeket, az öntelt gazdagokat, a reménytelenül szegényeket. – Ez az én hazám. Nem megyek el innen azért, hogy segédmunkás legyek Amerikában. Maureen bólintott. Jobb királynak lenni Belfast és London derry szemétdombján. – Akkor lehet, hogy egyedül megyek. – Valószínűleg azt kellene tenned.

Csöndben sétáltak egymás derekát átkarolva, és mindketten érezték, hogy ezen az estén többet veszítettek egy kis vérnél. HARMADIK FEJEZET Az ösvény két domb közé, egy fák nélküli kis völgybe vezetett. A távolban meglátták az apátságot. A holdfény megvilágította a fehér kőből készült épületegyüttest, ami kísértetiesnek tűnt a talaj menti ködben. Óvatosan közelítettek az apátság felé és megálltak egy frissen rügyező jávorfa alatt. Egy kis téglalap alakú, alacsony, zöld növényzettel övezett temető terült el az apátság fala mellett. Flynn átbújt a sövényen és bevezette Maureent a temetőbe. A templomkert elhanyagolt volt, indák nőtték be a sírköveket. Fehér gyökérvirágok – amelyről az apátság a nevét kapta, és amely attól függően, hogy melyik babonában hiszünk, a jó vagy a rossz szerencse hírnökei – torlaszolták el az utat. A magas kőfal egy kis oldalkapuján lehetett bejutni az apátság kerengőjéhez. Flynn belökte a kaput és körül nézett a csendes udvaron. Ülj le erre a padra! Megkeresem az apátok lakrészét. A lány egy szó nélkül leült és feje a mellére bukott. Amikor újra kinyitotta a szemét, Flynn állt előtte egy pappal. – Maureen, ez itt Donnelly atya. Maureen rámeredt az idős, törékeny, kissé sápadt papra. Örvendek, Atyám. A pap megfogta a lány kezét és az alkarját úgy, hogy egyből bensőséges kapcsolat alakult ki kettejük között. Ő volt a pásztor, a lány pedig egy a nyájából. Ennyi az egész. Mindenki szerepe kőbe vésetett kii ezer évvel ezelőtt. Kövessen! – mondta. – Fogja meg a karomat! Mindhárman végigmentek a kerengőn és beléptek egy sokszögletű épület boltíves ajtaján. Maureen felismerte a szerzetesek gyűléstermének, a káptalani tanácskozószoba tradicionális alakzatát. Egy pillanatra azt hitte, hogy egy gyülekezettel kell szembenéznie, de az asztali lámpa fényénél látta, hogy a szoba üres. Donnelly atya hirtelen megállt és megfordult. – Van egy betegszobánk, de attól tartok, el kell bújtatnom magúit, amíg a rendőrség és a katonák be nem fejezik a keresést. Flynn nem válaszolt. – Bízhatnak bennem. Flynn nem bízott senkiben, de ha most elárulják, a Háborús Tanács nem fogja bolondnak nézni, mert megbízott egy papban. – Szóval, hol van az a búvóhely? Nem hiszem, hogy sok időnk van. A pap végigvezette őket egy folyosón, aminek a végén kinyitotta az ajtót. A hajnal szürkesége beszűrődött a festett üvegablakon keresztül, de a fényt inkább érezni, mintsem látni lehetett. Egyetlen fogadalmi gyertya égett egy piros mécses tartóban. Flynn látta, hogy az apátság kis templomában vannak. A pap meggyújtott egy gyertyát egy falikaron és levette.

– Jöjjenek utánam az oltárhoz! Legyenek óvatosak! Flynn felsegítette Maureent a főoltár szentélyéhez és nézte, ahogy a pap valami kulcsokkal babrál, majd eltűnik az oltár faragott díszei mögött. Flynn körülnézett a templomban, de az árnyékok között nem is hallott, nem is látott semmi olyat, ami veszélyt jelzett volna. Észrevette, hogy hiányzik a tömjén és a viasz nyomasztó szaga, és a templomban a szabad levegő illatát lehet érezni. A pap azt mondta, hogy az apátság elhagyatott. Donnelly atya nyilvánvalóan nem az apát volt, inkább valamiféle gondnoki munkát látott el, bár nem tűnt olyan papnak, akit a püspök ilyen helyre száműzne, gondolta Flynn. De olyannak sem látszott, aki IRA-tagokat rejteget csupán kedvtelésből. A pap visszatért a gyertyával a sötétben. – Erre jöjjenek! Egy félig nyitott, kovácsoltvas ajtóhoz vezette Őket az oltár hátsó részében. – Ez az a hely, ahova megyünk. Kérdően nézett a két szökevényre, hogy vajon miért nem mozdunak. – A kripta – tette hozzá, mintha meg akarná magyarázni. – Tudom, mi az. Mindenki tudja, hogy van egy kripta az oltár szentélye alatt. – Igen – mondta Donnelly atya. – Először mindig ezt a helyet nézik meg. Jöjjenek velem tovább! Flynn lepillantott a kőlépcsőkön. Egy borostyán tartóban lévő, állandóan égő gyertya egy fehér mészkő falat és padlót világított meg. – Hogy lehet az, hogy ezelőtt még nem hallottuk, ez az apátság egy biztonságos hely? A pap lágyan, kimérten beszélt. – Mert ezelőtt még nem volt rá szükségük. – Tipikusan így beszél egy pap – gondolta Flynn, majd Maureen-hez fordult. A lány lenézett a lépcsőlejárón, aztán ránézett a papra. Az ő ösztönei is lázongtak az ellen, hogy lemenjenek a kriptába. Az udott körülmények között azonban azt tette, amit a pap tanácsolt. Odament a lépcsőhöz és elindult lefelé. Flynn rápillantott a papra, aztán belépett az ajtón. Donnelly atya a Whitehorn-apátság volt apátjainak sírjai melletti mészkő fal mentén vezette őket. Megállt és kinyitotta az egyik sír bronz ajtaját, amin Seamus Cahill atya neve állt, feltartotta a gyertyáéi és bement a sírkamrába. A terem közepén egy fakoporsó feküdt mély kőtalapzaton. Donnelly atya átadta a gyertyát Flynnek, és felemelte a koporsó idejét. Egy vastag lepedőkbe csavart test volt benne. A lepedőt vastagon befedte a zöld penész. Botok és szalma – mondta a pap. Benyúlt a koporsóba, meghúzott egy rejtett fogantyút, mire a koporsó alja lenyílt, rajta az álmúmiával.

Hát, igen, igen. Manapság elég melodramatikusnak számít az ilyen, de amikor kitalálták, szükség volt rá és meglehetősen elterjedt volt. Gyerünk! Másszanak be! Van ott egy lépcső. Látják? Menjenek végig az alsó folyosón, amíg el nem érnek egy terembe! Használják a gyertyát útközben! A teremben lesz még több is. Flynn felmászott a talapzatra, aztán átlendült az oldalán. Lábával megtalálta a felső lépcsőfokot és ott állt a koporsóban. Nyirkos, orrfacsaró bűz jött a sötét lyukból. Kérdően bámult Donnelly atyára. – Ez a pokol bejárata, fiam. Ne félj! Találsz majd lenn barátokat. Flynn megpróbált mosolyogni a viccen, de önkéntelen borzongás ott végig a hátán. – Azt hiszem, köszönettel tartozunk magának. – Azt hiszem, igen. De most inkább siessenek! Szeretnék éppen az ebédlőben reggelizni, amikor megérkeznek. Flynn tett néhány lépést lefelé, miközben Donnelly atya felsegítette Maureent a talapzatra, majd át a koporsó oldalán az első lépcső-lukra. Flynn egyik kezével a lány karját fogta, a másikban magasra tartotta a gyertyát. Maurren kikerülte a bebugyolált alakot miközben lefelé ment. Donnelly atya felhúzta a koporsó padlóját, lecsukta a tetejét, becsukta maga mögött a bronz ajtót és otthagyta a sírboltot. Flynn előretartotta a gyertyát és a keskeny, vállszélességű folyosón Maureen kezét fogva mintegy 15 métert haladt előre. Egy nyitott részhez ért, majd elindult a jobbján lévő fal mellett. A durva,vakolatlan falon itt-ott gyertyákat talált, és kör alakban meggyújtotta , őket. A terem levegője annyira hideg volt, hogy Flynn látta saját lélegzetét. Lassan körülnézett a gyéren megvilágított szobában. – Furcsa egy hely. Maureen beburkolózott egy ott talált, szürke pokrócba és leült egy kisszékre. – Mit vártál, Brian, egy biliárdszobát? – Ó, látom, jobban érzed magad. – Szörnyen érzem magam. Flynn körbejárta a hatszög alakú szobát. Az egyik falon egy hatalmas kelta kereszt volt, a kereszt alatt pedig egy kis ládika ált egy fa tartón. Flynn megfogta poros tetejét, de nem nyitotta ki. Odafordult! Maureenhez. – Te bízol benne? – Hiszen pap. – A papok sem különböznek a többi embertől. – Dehogynem. – Majd meglátjuk. A férfi most érezte azt a kimerültséget, ami ellen olyan sokáig küzdött. Leült a nyirkos földre a láda melletti falnak támaszkodva,, szemben a lépcsővel. – Ha Long Kesh-ben ébredünk… – Akkor az az én hibám. Rendben? Aludj már! Flynn rendszertelen időszakokra álomba zuhant. Amikor egyszer kinyitotta a szemét, Maureent látta maga mellett a földön fekve, takaróba burkolva. Megint

felébredt, amikor hallotta, hogy a koporsó alja kinyílik és hozzácsapódik az átjáró falához. Felugrott, és a folyosó bejáratához ált. A kriptából jövő fénysugárban látta a koporsó alját, amint egy halott ember groteszk mása függ rajta, mint egy gyík a fán. Egy férfi alakja jelent meg fekete cipők, fekete nadrág, római gallér, aztán pedig Donnelly atya arca. Ahogy jött, feje fölött teát tartott egy tálcán. – Itt voltak, de már elmentek. Flynn odament az átjáróhoz és elvette a tálcát, amit a pap nyújtott oda neki. Donnelly atya becsukta a koporsót és együtt mentek be a krémbe. Flynn a tálcát egy kis fa asztalkára helyezte. Donnelly atya úgy nézett végig a teremben, ahogy egy vendéglátó körülnéz a vendégszobában. Ránézett Maurren alvó alakjára, aztán Flynnhez fordult. – Szóval, maga felrobbantott egy páncélost. Elég merész, mondhatom. Flynn nem válaszolt. Mindegy, különben egészen az út végén lévő McGloughlin farmig elmentek maguk után. Jó emberek, lojális ulsteriek a McGloughlinnk. Megrögzött presbiteriánusok. A család még Cromwell hadseregével érkezett Skóciából. Még háromszáz év, és azt hiszik majd, hogy ez az ő országuk. Hogy van a kishölgy? Flynn letérdelt Maureen mellé. Alszik. [Megérintette a homlokát. – Lázas. |- Van néhány penicillin tabletta és egy katonai elsősegély készlet és a sonka mellett. A pap kivett egy kis üveget a zsebéből. – Meg egy kis Dunphy’s, ha szüksége lenne rá.Flynn elvette az üveget. – Ritkán volt rá nagyobb szükségem, íihúzta a dugót és hosszan ivott. Donnelly atya talált két kisszéket, odahúzta az asztalhoz, és leült. – Hagyjuk, hadd aludjon! Majd én teázom magával, Flynn ült és nézte a pap aprólékos mozdulatait, egy olyan emberét aki komolyan vette az étkezést. – Ki volt itt? – kérdezte Flynn. – A britek és az UKR-esek. Szokás szerint az UKR-esek szét akarták szedni az egész helyet, de egy brit katonatiszt visszafogta őket. – bizonyos Martin őrnagy. Ismeri, ugye? Hát igen, elég hírhedt, különben mindannyian csodálatosan játszották a szerepüket. – örülök, hogy mindenki jól szórakozott. Csak azt sajnálom, hogy korán kellett mindenkit felébresztenem. – Tudja, fiam, olyan ez, mintha ebben a háborúban a résztvevők elismernék egymást. Tulajdonképpen mintha élveznék az Imákat. Flynn ránézett a papra. Legalább talált egy embert, aki nem hazudott. – Kijuthatunk innen? – kérdezte forró teáját szürcsölve. – Várniuk kell, amíg el nem tisztulnak a bokrok közül. Távcsövesek, érti, ugye? Legalább két nap kell. És természetesen éjjel távoznak.

– Hát nem éjjel utazik mindenki? A pap nevetett. -Ö, Mister… – Cocharan. Brian Cocharan. – Ám legyen. Mikor lesz ennek vége? – Amikor a britek elmennek, és a hat északi megyét újraegyesítik a huszonhat délivel. A pap letette teáscsészéjét. – Nem igaz, fiam. Akármit is mondunk arról, hogy békében fogunk élni az újraegyesítés után, az IRA igazi vágya, a katolikusok legtitkosabb, sötét vágya az az, hogy az összes protestánst deportáljuk vissza Angliába, Skóciába és Walesbe. Küldjük vissza a McGloughlinokat egy olyan országba, amit nem láttak már háromszáz éve. – Ez egy nagy hülyeség. A pap vállat vont. – Engem személy szerint nem érdekel, tudja. Csak azt akaró hogy vizsgálja meg a saját szívét. Flynn áthajolt az asztalon. – Maga miért van benne? A katolikus papság soha nem támogatott semmiféle ír felkelést a britek ellen. Miért kockáztatja, hogy bezárják? Donnelly atya belebámult a csészéjébe, aztán felnézett Flynnre. – Én nem élem bele magam egyetlen dologba sem, ami olyan sokat jelent maguknak. Nem érdekel, hogy mi a politikájuk, sőt az sem hogy mi az egyház politikája. Az én egyetlen szerepem az, hogy védett területet biztosítsak itt. Édent egy őrült országban. – Bárkinek? Egy olyan gyilkosnak is, mint én? Protestánsoknak? Brit csapatoknak? – Bárkinek, aki kéri. Donnelly atya felállt. – Ebben az apátságban valaha egy ötven szerzetesből álló rend volt. Most csak én vagyok. Megállt, és lenézett Flynnre. – Ennek az apátságnak nem sok jövője van, de nagyon gazdag a múltja, Mr. Cocharan. – Mint magának és nekem, atyám. De remélem nem mint a hazánknak. Úgy tűnt, hogy a pap nem hallja Flynnt és folytatta. – Ez a terem valaha egy ősi, kelta, Bruidean ház tároló pincéje volt. Ismeri ezt a kifejezést? – Igen, azt hiszem. – Menekültek Háza, így hívták. Egy hatoldalú építmény, ahol hat út találkozott. Véletlenül, vagy talán mégsem, a gyűléstermek tradicionálisan sokszögletűek, és az a gyűlésterem, amin átjöttünk, ezekre az alapokra épült. Felfelé mutatott. – Itt a Bruideanban az utazók vagy a menekülők, a királyi törvények, vagy a tradíció által biztosított menedéket kaptak a hideg és a Miiét utak ellen. Tulajdonképpen az ősi kelták nem is voltak teljesen barbárok. Ránézett Flynnre.

– Szóval, látja, a megfelelő helyre jöttek. – Maga pedig felvállalta, hogy ötvözi a keresztényi jóságot egy kis pogánysággal. A pap elmosolyodott. – Az ír katolicizmus mindig is a pogányság és a kereszténység ötvözete volt. A Szent Patrik utáni korai keresztények templomaikat olyan kelta szent helyekre építették, mint ez is. Azt hiszem, hogy a korai keresztények felégették a Bruideant, aztán építettek egy kezdetleges templomot az alapjaira. Még mindig láthatóak a megfeketedett alapkövek. Aztán a vikingek elpusztították az eredeti monostort, a következőt pedig az angol hadsereg rombolta le, amikor Cromwell itt haladt el. Ez lesz az utolsó apátság, amit ide építettek. A protestáns lelépek megkapták az összes jó földet Írországban, de a katolikusok megtartották a legtöbb jó templomot. – Hát, kell ennél több? A pap merőn nézte Flynnt egy ideig, aztán halkan azt mondta – Jobban teszi, ha felébreszti a hölgyet, mielőtt kihűl a tea. Flynn felkelt, és odament, ahol Maureen a földön feküdt, letérdelt éllé és megrázta. – Tea. A lány kinyitotta a szemét. Flynn így szólt – Kapaszkodj belém! Felállította a lányt és odasegítette a székéhez. – Hogy érzed magad? Maureen körülnézett a gyertyával megvilágított szobában. – Jobban. Flynn kiöntötte a teát, Donnelly atya pedig kivett egy tablettát egy kis üvegből. – Vegye be ezt! A lány bevette a gyógyszert és ivott egy kis teát. – Voltak itt a britek? A pap megnézte a lány homlokát. – Voltak, és elmentek. Néhány nap múlva magát is útjára bocsátom. Maureen ránézett a papra. Donnelly atya teljesen elfogadta őket akárkik is voltak, és akármit is tettek. Becstelennek érezte magát. Bármikor, amikor felfedte az életét olyan embernek, aki nem tartozott a mozgalomhoz, szégyent és nem büszkeséget érzett. Ennek nem volna szabad így lennie. – Tud nekünk segíteni? – Azt teszem, kedvesem. Igya meg a teáját! – Nem, én úgy értem, tud segíteni nekünk… kikerülni ebből az egészből? A pap bólintott. – Értem. Igen, tudok, ha akarják. Tudják, az nem is olyan nehéz. Flynn türelmetlennek látszott. – Atyám, a saját idejéből pazaroljon a lelkek megmentésére. Nekem alvásra van szükségem. Köszönünk mindent. – Nagyon szívesen.

– Tenne nekünk még egy szívességet? Adok egy számot, amit fel kellene hívni. Mondja meg annak, aki felveszi a telefont, hogy hol vagyunk! Mondja meg nekik, hogy Briannek és Maureennek segítségre van szüksége! Aztán mondja meg nekünk, hogy mit üzennek! – A faluból fogok telefonálni, hátha ezt lehallgatják. Flynn elismerően mosolygott. – Ha egy kicsit túl hevesnek tűntem. – Ne zavartassa magát emiatt! A pap megismételte a számot, amit Flynn mondott, majd sarkon fordult, és eltűnt a keskeny átjáróban. Flynn elvette az üveg Dunphyt az asztalról és töltött egy keveset Maureen csészéjébe. A lány türelmetlenül megrázta a fejét. – A penicillinnel együtt nem, Brian. A férfi ránézett a lányra. – Nem nagyon jövünk ki egymással, igaz? – Attól tartok, nem. Flynn bólintott. – No, lássuk akkor azt a sebet! Maureen lassan felállt, kibújt nedves pulóveréből és ledobta a székre. Flynn látta, hogy fájdalmai vannak, miközben véres melltartója kapcsával bajlódik, de nem segített neki. Elvett egy gyertyát az asztalról és megvizsgálta a sérülést egy széles, tátongó seb húzódott a jobb mellétől a hónaljáig. Két-három centi ballra, és már halott volna. – Csak egy kis horzsolás, tényleg. – Tudom. – Az a fontos, hogy nincs szükséged orvosra. A vetkőzés miatt a seb megint vérezni kezdett és Flynn látta, hogy már többször elindult, majd abbamaradt a vérzés. – Fájni fog egy picit. – A férfi bekötözte a sebet, miközben Maureen feltartott karral állt. – Feküdj le és burkolózz be a takaróba! A lány lefeküdt és nézte a férfit a pislákoló fényben. Fázott, mindene átázott és lázas volt. Az egész oldala fájt, az evés miatt hányingert érzett, közben pedig nagyon szomjas volt. – Úgy élünk, mint az állatok nyalogatjuk a sebeinket, elhagyatva az emberiségtől, az… – Istentől? Ne éld bele magad ebbe a másodosztályú pápista hülyeségbe, Maureen! Csatlakozz az anglikán egyházhoz! Akkor lesz istened, tiszteletre méltó leszel, teázgathatsz a Nőszövetségben és panaszkodhatsz az IRA legújabb szörnyűségei miatt. A lány becsukta szemét és könnyek futottak végig az arcán. Amikor Flynn látta, hogy alszik, fogta a csészét és lehajtotta, aztán elkezdett a pincében járkálni. Megint megvizsgálta a falakat és látta az égés nyomait. Vajon hány alkalommal perzselték lel ezt a helyet? Mitől vált szentté ez a hely a druidák és a keresztények számára egyaránt? Milyen szellem lakott itt a föld mélyén? Odavitt egy gyertyát a faládához és tanulmányozni kezdte. Kis idő múlva odanyúlt és felnyitotta a tetejét. Mészkődarabokat talált benne, amelyeken ősi kelta feliratok voltak,

és néhány beazonosíthatatlan fémdarabot, bronzot és rozsdás vasat. Félretolt néhány tárgyat és felfedezett egy patinás, ovális alakú, nagy méretű gyűrűt. Felhúzta a gyűrűs ujjára. Nagy volt rá, de elég jól megmaradt az ujján, ökölbe zárta a kezét és tanulmányozta a gyűrűt. Volt rajta egy címer, és az oxidált rétegen keresztül kivehető volt valami kelta írás egy durván megmintázott szakállas arc körül. Ujjával megdörzsölte a gyűrűt, és letörölte az oxidálódott réteg egy részét. A durva arc úgy meredt vissza rá, mint a gyerekek képzeletében a különösen félelmetes emberek. Megszédült és érezte, amint lábai megcsuklanak alatta. Annak még tudatában volt, hogy a földre esett, de aztán minden elsötétült. NEGYEDIK FEJEZET Amikor Brian Hynn felébredt, egy rámeredő arcot pillantott meg maga előtt. – Dél van – mondta Donnelly atya. – Hoztam magának egy kis ebédet. Flynn az idős ember pirospozsgás arcát figyelte. Látta, hogy a pap az ujján lévő gyűrűt nézi. Lábra állt és körülnézett. Maureen egy új pulóverben az asztalnál ült és egy gőzölgő tányérból evett. A pap már ott volt egy ideje és ez idegesítette a férfit. Odament a lányhoz és leült vele szemben. – Jobban érzed magad? – Sokkal. Donnelly atya odahúzott egy széket hozzájuk és megkérdezte – Nem bánnák, ha csatlakoznék magukhoz? – Ez a maga étele és a maga asztala – mondta Flynn. A pap elmosolyodott. – Soha nem lehet hozzászokni ahhoz, hogy egyedül egyen az ember. Flynn fogott egy kanalat. – Miért nem küldenek magához, mondjuk, egy szerzetest? Evett egy kanál ragut. – Van egy világi testvérem, aki ellátja a gondnoki teendőket, de íppen kimenője van. A pap előrehajolt. – Látom, megtalálta a Whitehorn-apátság kincsét. Flynn folytatta az evést. – Ne haragudjon, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. – Nincs semmi baj. Maureen felnézett. – Megmondaná valaki, hogy miről is beszélünk? Flynn lehúzta a gyűrűt, odaadta neki és a kinyitott ládára mutatott. A lány megvizsgálta a gyűrűt, aztán átadta Donnelly atyának. – Különleges gyűrű. Donnelly atya eljátszadozott a régi ékszerrel. – Legalábbis különlegesen nagy. Flynn kitöltött egy üveg Guinness

sört egy pohárba. – Honnan van ez a gyűrű? A pap megrázta a fejét. – Az utolsó apát azt mondta, hogy mindig is itt volt ebben a láda ban a többi dologgal együtt. Az egyik átépítés során innen áshatt ki. Talán ez alól a padló alól. Flynn a pap kezében lévő gyűrűt nézte. – Kereszténység előtti? – Igen. Pogány. Ha egy romantikus történetre kíváncsi, azt mondják, hogy egy harcos királyé volt. Még közelebbről, Feniané. Biztos, hogy egy férfi gyűrűje volt, és nem egy átlagos férfié. Flynn bólintott. – Miért nem MacCumail gyűrűje? Vagy Dermoté? – Valóban, miért nem? Ki merne ennél nagyobb gyűrűt viselni? Flynn mosolygott. – Magában van egy kis pogányság, atyám. Hát nem ítélte Szent Patrik az eltévelyedett Fenian-hívőket pokolra? Milyen bűnt követtek el akkor, amiért az örökkévalóságot a pokolban kell tölteniük? – Nem voltak bűnösök. Csak rosszkor születtek. – A pap elmosolyodott. – Csakúgy, mint sokan közülünk. – így van. Flynnek tetszett az olyan pap, aki nevetni tudott a dogmákon. Donnelly atya áthajolt az asztalon. – Amikor Oisin, Finn MacCumail fia visszatért az Örök Fiatalság, mezejéről, egy keresztény Írországot talált. A bátor harcos összezavarodott és szomorú volt. Oisin visszautasította a rendezett keresztény társadalmat és nosztalgiával vágyakozott az Öreg Erin zabolátlan szenvedélyessége után. Ha ő vagy az apja Finn MacCumail Ulsterbe jönnének ma, örvendeznének ennek a keresztény háborúskodásnak. És biztosan felismernék közöttünk az új pogányokat. – Rám gondol? Maureen teát töltött három csészébe. – Hozzád beszél, Brian, nem? Donnelly atya felállt. – A refektóriumban fogok teázni. Maureen Malone is felállt. – Ne menjen el! – De muszáj. Baráti modora hivatalossá vált. Flynnre nézett. – A barátaik azt szeretnék, ha még két napig itt maradnának. Majd összeköttetésbe lépnek velem és tudatják a tervüket. Van válasz? Flynn megrázta a fejét. – Nincs. Maureen ránézett Flynnre, aztán Donnelly atyára. – Nekem van válaszom. Mondja meg nekik, hogy szeretnék biztonságban eljutni Dublinba, száz fontot és egy vízumot munkaengedéllyel délre! A pap bólintott. Sarkonfordult, habozott, majd visszajött. Letette a gyűrűt a kis asztalra. – Mister…

– Cocharan. – Ja, igen. Vegye el ezt a gyűrűt! – Miért? – Mert magának kell, nekem meg nem. – Ez egy értékes relikvia. – Maga is az. – Nem fogom megkérdezni, hogy mit ért ez alatt. Flynn felállt és keményen a papra nézett, aztán elvette a gyűrűt az asztalról és feltette az ujjára. Több új gondolat is megfogalmazódott az agyában, de nem volt, akivel megossza azokat. – Köszönöm. – Ránézett a gyűrűre. – Kapcsolódik hozzá bármilyen átok, amiről tudnom kellene? A pap azt válaszolta – Feltételezze azt, hogy igen! Ránézett az előtte álló két emberre. – Nem helyeselhetem azt, ahogyan az életüket élik, de fáj egy halódó szerelmet látnom. Bármilyen szerelmet, bárhol, ebben a szerete-lei nélkülöző országban. Megfordult és elindult kifelé a pincéből. Flynn tudta, hogy Maureen beszélt a pappal, amíg ő aludt. Nehezére esett mindazzal foglalkozni, ami ilyen rövid idő alatt történt. Belfast, az öreg hölgy, az apátság, egy pap, aki pogány legendák segítségével tesz keresztény megállapításokat, Maureen közönye. Nyilvánvalóan nem volt ura a helyzetnek. Mozdulatlanul állt egy ideig, Iztán a lány felé fordult. – Szeretném, ha újra átgondolnád, amit Dublinről mondtál. Maureen lenézett a földre és megrázta a fejét. – Arra kérlek, hogy maradj… nem csak azért, mert én… Úgy értem… – Tudom, hogy érted. Egyszer benn, többé soha kinn. Nem félek tőlük. – Pedig kellene. Nem tudlak megvédeni. – Nem is kérlek rá. – Ránézett a férfira. – Mindketten jobban járunk. – Valószínűleg igazad van. Te jobban értesz ezekhez a dolgokhoz, mint én. Maureen ismerte ezt a hanghordozást. Távoli. Gúnyos. A pince levegője sűrűnek és nyomasztónak hatott. Templom vagy nem, a hely nyugtalanná tette a lányt. Arra a koporsóra gondolt, amelyen keresztül ebbe a lyukba jöttek. Mindez egy kicsit olyan volt, mintha meghaltak volna. Amikor újra kimegy majd onnan, azt akarta, hogy a hely minden emlékét és a háború gondolatát is maga mögött hagyja. Ránézett a férfi kezén lévő gyűrűre. – Hagyd itt ezt az átkozott micsodát! – Nem csak hogy elviszem ezt a gyűrűt, Maureen, de a nevet is felveszem. – Milyen nevet? – Szükségem van egy új álnévre… Finn MacCumail. A lány majdnem elnevette magát. – Bármilyen más országban megalomániával kezelnének. Észak-

Írországban teljesen normálisnak fognak tartani, Brian. – Normális is vagyok. – Ez baromi valószínűtlen. Flynn ránézett a lányra a pislákoló gyertyafényben. Azt gondolta, hogy még soha nem látott senkit, aki ilyen szép lenne, és rájött, hogy már régóta nem gondolt rá így. Most kipirult volt az új kezdet miatti izgalmában, nem beszélve a láz pírjáról, ami az arcán égett és szemeit, ragyogóvá tette. – Lehet, hogy teljesen igazad van. – Abban, hogy őrült vagy? – Nos, abban is. Flynn elmosolyodott közös kis viccükön. – De én a Dublinba költözésedre gondoltam. – Sajnálom – Ne sajnáld. Csak azt bánom, hogy nem mehetek veled. – Talán egy nap te is belefáradsz ebbe, Brian. – Ez baromi valószínűtlen. -Az. – Szóval, hiányozni fogsz. – Remélem is – mondta a lány. Flynn egy pillanatra elhallgatott, aztán azt mondta – Még mindig nem tudom, hogy bizhatunk-e benne. – Az isten szerelmére, ő egy szent, Brian. Hidd el, ő az, akinek látszik! – Én másnak látom. Van valami furcsa benne. Különben is, még nem vagyunk otthon, szabadon. – Tudom. – Ha bármi történik és nem lesz időm, hogy megfelelően elbúcsúzzam tőled… szóval… – Volt elég időd az évek során, hogy elmondd, amit érzel. Nem az idővel volt a baj. Teát? – Igen, kérek. Csendben ültek és itták a teájukat. Flynn letette a csészéjét. – A nővéred … Maureen megrázta a fejét. – Rajta nem segíthetünk. – Talán igen. – Nem akarom látni, hogy bárki más meghal. – Van más lehetőség is… Csendbe burkolózott, majd azt mondta – Az ulsteri börtönök kulcsa Amerikában van. ligy hónappal később, amikor a tavasz már jócskán befészkelte magát a tájba, és három héttel azután, hogy Maureen Malone elment Dublinba, Brian Flynn bérelt egy autót és elment az apátságba, hogy köszönetet mondjon Donnelly atyának és megkérdezze a további segítség lehetőségéről. Az apátság összes kapuját zárva találta és senki nem válaszolt a csengetésre. Egy kocsijává arra háadó farmer azt mondta neki, hogy az

apátságot az egyházkerület a fáubeliek gondjaira bízta. És azt is, hogy senki nem élt ott évek óta. MÁSODIK KÖNYV New York Az angolok, a skótok, a zsidók jól élnek Írországban – az írek soha még a hazafiaknak is el kell hagyniuk Írországot, hogy meghallgatásra leljenek. George Moore Áve (Nyitány) ÖTÖDIK FEJEZET Hryan Flynn, egy római katolikus pap fekete reverendájába és fehér római gallérjába öltözve álldogált a gyenge reggeli fényben a Szent Patrik-katedrális déli hajójának bejárata mellett. Egy kis csomag volt nála, zöld lóherével díszített, fehér papírba csomagolva. Néhány idősebb asszony és két férfi állt mellette a lépcső lábánál, összebújva a hideg ellen. A két hatalmas ajtó egyike kitárult, majd kibukkant rajta sekrestyés feje és intett az ott állóknak. A kis csoport felment a lépcsőn, majd az oldalsó csarnokon keresztül beléptek a katedrálísba. Flynn követte őket. A katedrálisban Flynn letérdelt az oltár korlátjánál és az ünnepi dekorációt tanulmányozta. A magasított, márványból készült részt és az oltár szentélyét zöldszegfű-mező díszítette. Négy éve hagyta ott a Whitehorn-apátságot négy éve nem látta a lányt. Ma megint látni fogja, utoljára. Felemelkedett és a katedrális bejárata felé fordult. Jobb kezét fékeié reverendájának a zsebébe dugta, hogy érezze az automata pisztoly hideg acélját. Timothy Murphy atya elhagyta szobáját a parókián és elindult a parókiát és a katedrálist összekötő föld alatti folyosón. A folyosó végén egy nagy fakazettás ajtóhoz ért, kinyitotta, majd belépett egy sötét szobába, ahol felkapcsolta a villanyt. Diszkrét fény világított a márványboltozatú sekrestyében. Bement a sekrestye hátsó részében lévő pici kápolnába, letérdelt és az aznap ünnepelt Szent Patrikhoz imádkozott. Mint minden évben, hazájának, Észak-Írországnak a békéjét kérte. Ezenkívül a felvonuláshoz jó időért és egy nyugodt, aránylag szolíd napért fohászkodott önként választott városa számára. Felállt, átment a sekrestyén, felment egy sor márványlépcsőn és kitárta a rézkapu két szárnyát. A nyitott kapuszárnyakat behajtotta a márvány boltív alá, aztán továbbment, felfelé a lépcsőn. Az első pihenőnél megállt és egy elreteszelt ajtón keresztül bekukkantott a kriptába, amely New York egykori püspökeinek a maradványait rejtette. Gyenge, sárga fény égett valahol a kripta belsejében.A lépcső a pihenő után két irányba ágazott szét, és ő a bal

oldalin indult el. Megkerülte az oltárt és a magas pulpitus felé ment. Megmászta a kanyargó kőlépcsőket és a padok fölé magasodó bronz baldachin alá állt. Kitárult előtte egy városrészt körülölelő katedrális. A toronymagas festett üvegablakok világosabb pontjain – az arcok és a kéz bőrszínén – átszüremlett a reggeli fény. Ezzel megváltozott a Szent írás jeleneteit ábrázoló képek fókusza úgy, ahogy azt az alkotó művé szék soha nem is képzelték volna. A test nélküli fejek és végtagok kiríttak a kobalt kék és a tűzpiros színek közül, és inkább elátkozottnak, semmint üdvözültnek tűntek. Murphy atya elfordult az ablakoktól és lenézett a hívőkre. Mintegy tucatnyi ember szóródott szét széltében-hosszában a masszív oszlopok között, és a Mindenhatón kívül egyiknek sem volt más társasága. Szemét a bejárati kapu feletti, nagy méretű orgonakarzat felé fordította. A hatalmas orgona olyan volt, mint egy miniatűr katedrális, ezernyi rézsípjával a magasba törve a tömör rózsaablak szórt fényében. Murphy atya elővette zsebéből legépelt prédikációját és a nyitott, imakönyv lapjaira fektette, majd beigazította a mikrofont. Megnézte az óráját. Hat óra negyven perc volt. Húsz perc volt még a miséig.Minden kis részlettel megelégedve ismét felnézett, és egy magas papot vett észre Szent Brigitta oltára alatt. Nem ismerte ezt az embert, de ezen a napon a Szent Patrik-katedrális tele van odalátogató papokkal tulajdonképpen úgy tűnt, hogy a pap a látnivalókat nézi, felméri a katedrális kiterjedését. Egy falusi fajankó, gondolta Murphy atya, ugyanúgy, ahogy ő is az volt évekkel ezelőtt. Mégis volt valami magabiztosság a férfi viselkedésében. Úgy tűnt, nincs lenyűgözve, inkább kritikus, mintha azt fontolgatná, hogy megveszi ezt a helyet de csalódott néhány részletet tekintve. Murphy atya lement a pulpitusról. Áttanulmányozta a zöldre festett szegfűket, majd kivett egyet és reverendája hajtókájára tűzte, miközben lesétált az oltár szentélyének lépcsőin, aztán végigment a központi hajón. A harangtorony alatti hatalmas előcsarnokban körülbelül három-négy méterre megközelítette a magas férfit. Ilyen távolság esetén már illendő volt köszönteni a másikat. Megállt, majd elmosolyodott. – Jó reggelt, atyám. A magas pap nagyot nézett. – Jó reggelt. Murphy atya kezet akart nyújtani, de a másik pap jobb keze mélyen a kabátja zsebében volt, a másik hóna alatt pedig egy becsomagolt ajándékdobozt tartott. Murphy atya elhaladt az ismeretlen pap mellett és átment a hideg kőcsarnokon a bejárathoz. Elhúzta a reteszt, aztán kitárta az ajtót és kilépett a katedrális bejárata előtti lépcsőre. Tiszta, kék szemét végigfuttatta az Ötödik sugárúton, egészen lel a Rockefeller Center nemzetközi épületének a tetejéig. A napfény

aranylóan tükröződött vissza az épület bronz díszítéséről. Napfényes időt kapnak az írek, nagyszerű nap lesz ez számukra. Jobbra nézett. Északról egy jármű közeledett villogó, sárga lámpával. Sziszegő hangok szűrődtek ki belőle, ahogy elhaladt a katedrális előtt. Murphy atya látta, hogy zöld festék folyik csíkot húzva a kocsi hátuljából és megfesti a fehér sávot az Ötödik sugárút közepén. Szemét Atlasz hatalmas bronz szobrára emelte, ami a szemközti Utcából, a Nemzetközi Épület felől tekintett rá, miközben a földgolyót klasszikus pózban tartotta. Hősies, de pogány. Soha nem tetszett luki a szobor – csúfot űzött a templomból. Maga a Rockefeller Cen-ln is csúfot űzött a templomból szürke falú épületei kolosszális emlék művet alkotnak egyetlen ember számára, magasabbra törve a katedrális márvány csúcsainál. Nézte a szemben lévő isten meztelen ikonját, és eszébe jutott a magas pap a katedrálisból. Flynn a harangtorony alatti előcsarnok boltíves tölgyfa ajtajához lépett, kinyitotta, majd beszállt egy kis felvonóba. Megnyomta a kapcsolótábla egyetlen gombját és a lift elindult felfelé. Flynn kiszállt, átment a kórus próbatermén, ki az orgonakarzatra és megállt a könyöklő korlátjánál. Átnézett a fapadok tengerén a magasított oltár irányába a bronz szinű lágy fényben fürdött, a márvány pedig láthatatlan fényforrástól tündökölt. A fehér szobrok visszaverték a környező világítást, amitől – ahogy annak lennie kellett – földöntúlinak és elevennek tűntek A pulpitussal szemben álló Szent Patrik-szobor úgy tűnt, mintha figyelne valakit. A szegfűvel borított oltár mögött a Mária-kápolnát magába foglaló kerek alakú apszis volt. A magas, karcsú, festett üvegablakukat megvilágította a kelő nap. A katedrálisban körben elhelyezett oltár fogadalmi gyertyák tüzében égett. Hla a gótikus építménnyel a cél az volt, hogy ámulatba ejtse, megzavarja, lealacsonyítsa az embert isten előtt, akkor ez a katedrális nagyszerűen teljesítette célját. Micsoda mesterei voltak a feszültségkeltésnek és a misztériumnak ezek a katolikusok, gondolta Flynn, micsoda hihetetlen manipulátorai voltak a fizikai valóságnak, sőt a belső valóságnak. Kenyérből és borból, húst és vért. Mégis ez a katedrális előhívta a gyermekkor évei alatt berögződött tanításokat, és Flynn gondolkodását túl sok elfelejtett érzelem fűtött át. A templomon kívüli világ nem zavarta meg, és nem csapta b trükkökkel elméjét és szemét. Még egy utolsó pillantást vetett a ka- tedrálisra, aztán odament az orgonakarzat mellett egy kis ajtóhoz benyitott. Amikor belépett a harangtoronyba, hideg légáramlat csapta meg amitől megrázkódott. Miután szeme hozzászokott a sötétséghez, elindult előre és talált egy spirális lépcsőt, kapaszkodókorláttal a torony közepén. Megindult felfelé, egyik kezével a korlátra támaszkodva, másik kezében a csomaggal. A torony sötét volt, de az áttetsző üveg beengedett egy kis szürkés

fényt, Flynn látta a lélegzetét, miközben felfelé mászott. A lépcsőt létrák váltották fel, a létrák pedig egyre ingatagabbá váltak minden egyes forduló után. Azon gondolkozott, hogy vajon ment-e már fel valaki oda elképzelni sem tudta, miért tennék. Megállt egy fordulónál, hogy levegőhöz jusson, és már azt hitte, hogy az első harangszóbában van. Jobbról valami mozgást észlelt és előhúzta a pisztolyát. Guggolva ment a mozgás irányába, de csak a harangok köteleit találta, amelyek a fal mentén függtek vészjósló hangot hallatva, miközben a fordul padlójának egy nyílásán keresztül himbálóztak föl-le. Flynn körülnézett. Hátborzongató hely volt. A szórt fény tovább fokozta a hatást, a körülötte lévő város hangjai pedig furcsa zajokká változtak és úgy tűnt, mintha magából a toronyból jönnének, A légmozgás is titokzatos volt, mert nem lehetett tudni, melyik irányból jön. Olyan volt, mintha a katedrális, vagy maga Szent Patrik valarri lyen rejtett légzőszervéből jönne – mintha Szent Patrik titkos lélegz se lenne. Mégis valahogy azt érezte, hogy ez a lélegzet nem jótékony és, hogy volt valami ördögi ebben a helyben. Ezt érezte a Whitehorn apátságban is, és utólag rájött, hogy amit a hívők a Szentlélek jele létének vélnek, az teljesen más a hit nélküliek számára. Megpróbált meggyújtani egy cigarettát, de a gyufák minduntalan elaludtak. A rövid fény bevilágította a torony kis, sokszögletű termét és Flynn gondolatai ismét visszatértek a Whitehorn-apátság káptalani tanácskozójának alagsorára. Kezével megdörzsölte a nagy gyűrűt amit még mindig hordott. Maureenre gondolt, és úgy képzelte maga elé a lányt, ahogy utoljára látta őt abban a pincében ijedtnek, betegnek és szomorúnak az elválásuk miatt. Kíváncsi volt, mik lesznek az első szavai ez után a négy év után. Ránézett az órájára. Tíz perc múlva megszólal az angeluszra hívó harangszó, és ha itt lesz a közelben, megsüketül. Elindult fölfelé a létrán. Egy pillanatig szeretett volna valami istenkáromlást a sötét toronyba kiáltani és felriasztani a szellemeket a fészkükben, azért, hogy megmondja nekik, Finn MacCumail közeleg és adjanak neki utat. A létra elért az első harangszobába, ahol a katedrális tizenkilenc öntött bronz harangjából három egy keresztgerendán lógott. Flynn ismét megnézte az óráját. Nyolc perc múlva hét. Elemlámpáját rátette egy keresztgerendára és gyorsan munkához látott. Kibontotta a csomagot, amelyből előkerült egy fekete fémdoboz. Megtalálta azt az elektromos vezetéket, ami a világításhoz vezetett és egy gerendához volt erősítve. Elvágta a zsinórt, és mindkét végét a fémdoboz érintkezőjéhez kapcsolta. Beállította az elektromos időzítőt délután ötre, azután meghúzta a világítótest láncát. A harangszoba részben kivilágosodott, így látszott az egy évszázad alatt felhalmozódott por és pókháló. Az időzítő elkezdett hangosan ketyegni a csendes szobában. Flynn megérintette az egyik bronz harangot és érezte annak hidegét. Azt gondolta, hogy talán ez lesz az utolsó nap, hogy New York hallani

fogja a kongását. HATODIK FEJEZET Maureen Malone meztelenül állt az egész alakos, ajtóra szerelt tükör előtt. Csillogó hideg víz csorgott az arcán és a vállán az éles fürdőszobai fényben. Kezével megérintette jobb mellét, és érezte a hideg, durva húst az oldalán. Hosszasan nézte a lila forradást. Te jó isten, mekkora kárt tud okozni egy pici golyó. Egyszer gondolt már plasztikai műtétre, de a sérülés lehúzódott a lelkéig, ahova semmilyen sebész keze nem ér el. Fogta a hotel fürdőlepedőjét, magára tekerte, és belépett a hálószobába. Lassan végigsétált a vastag szőnyegen, elhúzta a nehéz sötétítőt és kinézett a városra a Waldorf északi tornyának negyvenkettedik emeletéről Megpróbált egyszerre csak néhány fényre koncentrálni. Az utak és a híd lámpáinak fénycsóvái átszelték a vizet és a szárazföldet a sziget körül, a sziget maga pedig zsúfolásig tele volt hihetetlenül magas épületekkel. Szemügyre vette a hozzá legközelebb álló épületeket, és látta a kereszt alakban elterülő katedrálist, amint hideg, kék fényben’ fürdőzött. Vele szemben az apszis volt, a bejárat pedig egy széles sugarúira nézett. Ikertornyai kecsesen magaslottak ki a körülötte lévő négyszögletes, ormótlan tömbök közül. Látta a város utcáin a forgalmat, ami ebben az órában hihetetlennek tűnt számára. A város fényei égtek a szemében, képzelete pedig visszatért a földszinti Empire terembeli vacsorához, ahol ő volt az egyik szónok. Mit is mondott azoknak a hölgyeknek és uraknak akik az Amnesty Internationaltől voltak? Hogy Írország élő és halott embereiért van ott. Mi volt a küldetése? – kérdezték tőle. Hogy meggyőzze a briteket, hogy engedjék el a Különleges Hatalmi Törvény alapján Írországban bebörtönzött férfiakat és nőket. Ezután, és csakis ezután fognak volt bajtársai békéről beszélni. Az újságok azt állították, hogy az ő és Sir Harold Baxter, New York általános brit konzuljának együttes megjelenése a Szent Patrikkatedrális lépcsőin, a szent ünnepnapján, egy történelmi precedens lesz. Soha nem engedte meg egy bíboros sem, hogy ezen a napon bármilyen politikában érdekelt személy ott álljon vele a lépcsőkön. A politikusok felmentek a lépcsőkön, mesélték Maureennek, köszöntötték a templom hercegét és környezetét, aztán újra csatlakoztak a körmenethez és elmasíroztak tizennégy háztömbbel északabbra, a nézőtéri emelvényekhez. De Maureen Malone-t, a volt IRA terroristát meghívták. „Hát nem bocsátott meg Jézus Mária Magdolnának?”kérdezte tőle a bíboros. „Hát nem erről szól Krisztus összes tanítása?” Maureen nem tudta, hogy örüljön-e annak, hogy ezzel a kérdéssel a híres szajhához hasonlítják, de a bíboros olyan őszintének tűnt. Tudta, hogy Sir Harold Baxter pont olyan kényelmetlenül érezte

magát a szituációban, mint ő, de a Külügyminisztérium beleegyezése nélkül nem fogadhatta volna el a találkozót, ez pedig mindenképpen egy áttörés volt. A békekezdeményezések, nem úgy, mint a háborús kezdeményezések, mindig ilyen apró, szerény, bizonytalan lépésekkel kezdődnek. Maureent hirtelen megcsapta a hideg az ablaknál és reszketni kezdett. Szeme visszatévedt a kék fénnyel megvilágított katedrálishoz. Megpróbálta elképzelni, hogyan végződik majd ez a nap, de nem tudta, és ez megijesztette. Egy másfajta remegés futott végig rajta. Egyszer benn, soha többé kinn. Valahogy tudta, hogy Brian Flynn a közelben van, és azzal is tisztában volt, hogy Brian nem nézi ezt el neki. Terri O’Neal a második emeleti ablakon beszűrődő kora reggeli forgalom zajára ébredt. Lassan felült az ágyban. Az utca fényei kívülről félig megvilágították a szobát. A mellette fekvő férfi – Dan, igen, Dan – megfordította a fejét és ránézett a nőre. Terri látta, hogy a férfi szeme tiszta volt, sem az ital, sem az álom nem homályosította el. Sejtette, hogy már jó ideje ébren lehet, ez pedig szorongással töltötte el, maga sem tudta, miért. – Talán indulnom kéne. Dolgoznom kell. A férfi felült és megfogta a karját. – Ma nincs munka. Mész a parádéra, nem emlékszel? Hangja, gyenge ír akcentusa, nem volt fátyolos az alvástól. Biztos, hogy ébren volt – és honnan tudja, hogy ma nem dolgozom. A nő soha nem mondott többet a felszedett férfiaknak, mint amit feltétlenül tudniuk kellett – hátha nem megy minden simán. – Te fogsz ma dolgozni? – Én most dolgozom. Dan nevetett, miközben felvett egy cigarettát az éjjeliszekrényről. Terri is magára erőltetett egy mosolyt, majd kidugta lábait az ágyból és felállt. Érezte, ahogy a férfi a szemét alakján legelteti, miközben ő az ablakfülkéhez ment, letérdelt az utcára néző ablak melletti padra. Kinézett az ablakon. Szép utca. Hatvan valahányas az ötödik sugárútnál, barna téglából és gránitból épült nagystílű házak utcája. A nő nyugati irányba nézett. Egy nagy rendőrségi kocsi parkolt az Ötödik sugárúton, a vele szemközti utcán pedig egy televíziós autó. A sugárút távolabbi végén voltak a nézőtéri emelvények, amiket a park elé hordtak. Lenézett, éppen maga elé. Hosszú sorban rendőrségi motorok parkoltak az utcán. Mindenfelé sisakos rendőrtisztek nyüzsögtek teát ittak, vagy a kezüket fújogatták. A közelségük nyugodtabbá tette Territ. Visszafordult az ágy felé. Észrevette, hogy a férfi felvette farmernadrágját, de még mindig az ágyon ül. Ismét aggódni kezdett, így hangja mély és remegő volt. – Ki… ki maga? Dan felállt az ágyról és odament hozzá.

– Én a múlt éjszakai szeretője vagyok, Mrs. O’Neal. Közvetlenül a nő elé állt, akinek ágaskodnia kellett, hogy a férfi arcába nézhessen. Terri O’Neal megrémült. Ez az ember nem úgy viselkedett, nézett, beszélt mintha őrült lenne –, mégis tenni fog vele valamit, ami neki nem fog tetszeni. Ebben biztos volt. Megszabadult a férfi tekintetétől és finoman az ablakfülke oldalborítása felé fordult. Egy hangos sikítás talán majd segít. Istenhez fohászkodott, hogy így legyen. Dan Morgan nem követte a nő tekintetét, de tudta, hogy mi van odakint. – Csak semmi leselkedés, kedvesem. Csak semmi leselkedés… Kelletlenül a férfi felé fordította a fejét és egy nagy, fekete hangtompítóval találta magát szemben, ami egy még nagyobb, fekete pisztoly végén volt. A nő szája kiszáradt. – … vagy golyót röpítek a csinos, gödröcskés térdkalácsába. Néhány másodpercig tartott, míg egyetlen gondolat megfogalmazódott benne, aztán halkan azt mondta – Mit akar tőlem? – Csak a társaságát egy kis időre. – A társaságomat? A nő semmit sem fogott fel az egészből. – Magát elrabolták, drágám. Elrabolták. HETEDIK FEJEZET Patrick Burke rendőrhadnagy a hajnali hidegben összekuporodva ült a nézőtéri emelvény legmagasabb fokán és végigpásztázta a sugárutat. Frissen festett zöld csík ragyogott a gyenge napfényben, és a rendőrök óvatosan léptek át fölötte, amikor átkeltek az úton. Egy bombaellenes különítmény botladozott az emelvényfokok között, és felszedték a papírzacskókat és az üvegeket, de a legveszélyesebb, amit találtak, az az olcsó borok alján talált üledék volt. Egy újságpapírokkal betakart hajléktalan feküdt a felügyelő alatti szinten, akit még az elnéző rendőrök sem háborgattak. Burke keletre nézett a Hatvannegyedik utcába. Rendőrségi motorok sorakoztak végig az utcán, és egy WPIX tévéskocsi állt az utca északi sarkán. Mobil rendőrségi főhadiszállást telepítettek az utca déli sarkán egy teherautóban, és két rendőr éppen a kocsi kábeleit kötötte egy utcai lámpa alján található csatlakozóba. Burke rágyújtott egy cigarettára. Húszéves hírszerzői karrierje során ez a jelenet közel sem változott annyit, mint a saját életében minden más. Azt gondolta, hogy talán még a hajléktalan is ugyanaz. A hadnagy rápillantott az órájára – még öt percet kell agyonütni. Figyelte, ahogy az egyenruhás járőrök sorban állnak kávéért egy PBA büfés kocsi előtt. Valaki a sor végén a kávékba valami sötét löttyöt öntött egy kólásüvegből erősítőnek. Mint egy pap, gondolta Burke, szentelt vizet spriccel az arra haladó csapatokra. Hosszú és nehéz nap lesz ez az egyenruhás rendőrök számára. Több mint egymillió ember, írek és mások fogják elárasztani az ötödik utca járdáit, no meg

Manhattan központjának bárjait és éttermeit. Meglepő módon, a nap minden zaja és hevessége közepette az utóbbi két évtizedben soha nem volt súlyosabb politikai incidens Szent Patrik napján New Yorkban. De Burke azt érezte minden évben, hogy egyszer meg fog történni, egyszer végül meg kell történnie. A Malone lány jelenléte New Yorkban idegesítette. Röviden elbeszélgetett vele az előző este, a Waldorf Empire termében. Elég kedvesnek tűnt, csinosnak is, és az sem ijesztette meg, hogy a hadnagy feltételezhetőnek tartotta, hogy valaki esetleg úgy határozhat, hogy megöli őt. Valószínűleg hozzászokott már ahhoz, hogy veszélyben az élete, gondolta. Burke specialitása az írek voltak, és úgy vélte, hogy az írek potenciálisan mindenki közül a legveszélyesebbek. De ha támadnak, vajon ezt a napot fogják-e választani? Ez a nap az íreké. A parádé az ő zászlós díszszemléjük volt, ők mutogatták a zöld színt, amire szükség is volt azokban az időkben, amikor az íreket tartották az első nemkívánatos külföldieknek Amerikában. Emlékezett a századforduló egyik népszerű viccére, amit a nagyapja mesélt mindig Mi a Szent Patrik-nap? Az a nap, amikor a protestánsok és a zsidók kinéznek a lakásuk ablakán az Ötödik sugárúton, hogy lássák, hogyan vonulnak a munkásaik. Ami úgy kezdődött, mint Amerika első polgárjogi demonstrációja, most már inkább emlékeztető a város, a nemzet számára, hogy az írekkel még mindig számolni kell. Ez az a nap, amikor az írek szétverhetik New York Cityt, az a nap, amikor Manhattant a feje tetejére állíthatják. Burke felállt, kinyújtóztatta nagy testét, aztán lebotorkált a padsorok között és leugrott a járdára. A lelátók mögött ment, amíg oda nem ért a Central Parkot szegélyező alacsony kőfal egy nyílásához, ahol lement a kőlépcsőkön. Előtte tornyosult az Arsenal hatalmas, erődítményszerű épülete – tulajdonképpen a park igazgatási központja –, amin az amerikai zászlóval együtt ott lobogott az ír Köztársaság zöld, fehér és narancssárga trikolorja. Jobbról körbejárta az épületet és elért egy magasba meredő, zárt kovácsoltvas kapusorhoz. Különösebb lelkesedés nélkül felmászott az egyik kapu tetejére, aztán beugrott az állatkertbe. Az állatkert elhagyatott volt, és sokkal sötétebb, mint a sugárút. Díszes lámpák szórták gyenge fényüket az ösvényekre és a téglaépületekre. A detektív lassan haladt előre az egyenes úton, mindig az árnyékban maradva. Séta közben kivette szolgálati revolverét a pisztolytáskából, és kabátzsebébe csúsztatta, inkább a rablók elleni elővigyázatosságból, mintsem a profi orgyilkosok ellen. Kopasz platánfák árnyéka vetődött az útra, a nedves szalma és az állatok szaga pedig fullasztóan hatott a hideg, ködös levegőben. Balján fókák ugattak a medencében, és a madarak, fogolyként és szabadon,

csiripeltek és rikoltoztak, ismerős és egzotikus hangok egyvelegét produkálva. Burke elment a tégla boltívek alatt, amelyek alátámasztották a Delacorte órát, bekukkantott az oszlopsor mögé, de senki sem volt ott. Összehasonlította saját órája állását az állatkertiével. Ferguson vagy késett, vagy meghalt. Nekidőlt az egyik boltívnek és rágyújtott még egy cigarettára. Körülötte keletre, délre és nyugatra, magasra törő felhőkarcolók rajzolódtak ki a hajnali égbolton, összemosódva a fekete fák vonalával, mintha meredek sziklák lennének egy esőerdő medencéjének peremén. Hátulról halk lépések zaját hallotta, megfordult és körbe nézett a gyerekek állatkertje felé vezető ösvény fölötti boltív környékén. Jack Ferguson átment egy beton alagúton, aztán kilépett a fényre és megállt. – Burke? – Itt vagyok. Burke figyelte, ahogy Ferguson közeledik. A férfi kicsi sántított, és túlméretezett, ócska esőkabátja minden lépésnél fellibbent. Ferguson kezet nyújtott és mosolygott, megmutatva elsárgult fogsorát. – Örülök, hogy látlak, Patrick. Burke megfogta a kezét. – Hogy van a feleséged, Jack? – Rosszul. Attól tartok, rosszul. – Sajnálom, hogy ezt kell hallanom. Te magad is elég sápadtnak látszol. Ferguson megérintette az arcát. – Igen? Többet kéne kint lennem. – Sétálj a parkban, ha süt a nap. Miért itt találkozunk, Jack? – Űristen, a város tele van ma írekkel, nem? Vagyis bárhol, bárki megláthat bennünket. – Feltételezhetően. Az öreg harcosok, gondolta Burke, elsorvadnának és meghalnának az üldözési mániájuk és a konspirációk nélkül. Burke kihúzott egy kis termoszt a kabátja alól. – Teát egy kis ír whiskey-vel? – Az isten áldjon meg. Ferguson elvette a termoszt és ivott, aztán visszaadta, és körülnézett a sötétben. – Egyedül vagy? – Csak én, te meg a majmok. Burke ivott egyet és Fergusont figyelte a flaska mögül. Jack Ferguson egy valódi marxista volt az 1930-as évekből, aki az életét a munkásosztály forradalmának előkészítésével vagy a forradalomra várva töltötte. Azok a történelmi hullámok, amik elmosták a világ többi részét a háború óta, Jack Fergusont mindenféle hatás nélkül, érintetlenül hagyták. Ráadásul még pacifista is volt, egy szelíd ember,

de ezek a látszólag eltérő ideálok nyilvánvalóan soha nem okoztak neki belső konfliktust. Burke odanyújtotta a flaskát. – Még egy húzást? – Nem, most még nem. Burke visszacsavarta a termosz tetejét, közben Fergusont tanulmányozta, aki idegesen nézett körül. Ferguson rangidős tiszt volt a Hivatalos fr Köztársasági Hadseregben, vagy ami New Yorkban ebből megmaradt, és pont annyira volt kiégett és pont annyira a végét járta már, mint a többi régi öreg. – Mi vár ma ránk, Jack? Ferguson megfogta Burke karját és belenézett az arcába. – A feniánusok megint lóra kapnak, fiam. – Tényleg? És honnan szerzik a lovakat? – Ez nem vicc, Patrick. Ez egy renegát csoport, főként az ulsteri ideiglenesekből áll. Feniánusoknak hívják magukat. Burke bólintott. Hallott már róluk. – Itt vannak? New Yorkban? – Attól tartok, igen. – Mi célból? – Pontosan nem tudnám megmondani. De valami csínytevésre készülnek. – Megbízhatóak a forrásaid? – Nagyon. – Erőszakra készülnek ezek az emberek? – Szavamra mondom, igen, erőszakra készülnek. Benne vannak nyakig. Ezek gyilkosok, gyújtogatok és robbantgatók. Az Ideiglenes IRA krémje. Ók maguk Belfast belvárosának nagy részét a földdel tették egyenlővé, és több száz ember haláláért felelősek. Csúnya népség. – Eléggé úgy hangzik. Mit csinálnak hétvégeken? Ferguson remegő kézzel cigarettára gyújtott. – Üljünk le egy kicsit! Burke követte az öreget a majomházzal szembeni padhoz. Séta közben figyelte az előtte haladó embert. Ha létezett Jack Fergusonnál ellentmondásosabb, rögeszmésebb ember valaha, akkor ő azzal még nem találkozott. Mégis Ferguson valahogy túlélte ezt a baloldali politikai alvilágot, sőt még egy gyilkossági kísérletet, vagy ahogy ő mondaná, egy orvgyilkossági kísérletet is túlélt. Ráadásul szokatlanul megbízható volt ezekben az ügyekben. A marxista beállítottságú Hivatalos IRA-sok nem bíztak a szakadár Ideiglenesekben és vice versa. Mindkét oldalnak voltak emberei az ellenséges táborban, így ők voltak a legjobb információforrás egymásról. Az egyetlen közös szál bennük az angolokkal szemben érzett mélységes gyűlölet és az el a kezekkel Amerikától politikájuk volt. Burke leült Ferguson mellé. – Az IRA nem követett el erőszakos cselekményt Amerikában az első világháború óta – idézte Burke a szokásos bölcsességet –, és nem hinném, hogy most arra készülnek.

– Ez, természetesen igaz a Hivatásos IRA-sokra, sőt még az Ideiglenes IRA-sokra is, de nem a feniánusokra. Burke hosszú ideig nem szólt semmit, aztán megkérdezte – Hányan vannak? Ferguson egyik cigiről a másikra gyújtott. – Legalább húszan, vagy talán még többen. – Felfegyverkezve? – Természetesen nem, voltak, amikor elhagyták Belfastot, de vannak itt emberek, akik segítenek nekik. – A céljuk? – Ki tudja? Se vége, se hossza a céloknak manapság. Több száz politikus lesz a lelátókon, a parádén. Emberek a katedrális lépcsőjén. Aztán, természetesen ott van a Brit Konzulátus, a British Airways, az fr Turista Bizottság, az Ulsteri Kereskedelmi Kirendeltség, a… – Rendben van. Nekem is van egy listám. – Burke farkasszemet nézett egy vörös, égő szemű gorillával a majomketrec rácsain át. Úgy tűnt, hogy az állat érdeklődik irántuk, és akárhányszor beszélni kezdtek, megfordította a fejét. – Kik a feniánusok vezetői? – Egy férfi, aki Finn MacCumailnek nevezi magát. – Mi az igazi neve? – Talán majd megtudom ma délután. MacCumail helyettese John Hickey, kód nevén Dermot. – Hickey meghalt. – Nem, pont itt él New Jersey-ben. Mostanra már közel járhat a nyolcvanhoz. Burke soha nem találkozott Hickey-vel, de Hickey karrierje az IRA-ban olyan hosszú és véres volt, hogy még a történelemkönyvek is említést tettek róla. – Bármi más? – Nincs. Mára ez minden. – Hol találkozhatunk később? – Hívj fel minden órában déltől kezdődően! Ha nem érsz el, találkozzunk itt az étterem teraszán négy-harminckor… ha csak, természetesen, meg nem történt már az, ami készülőben volt. Ebben az esetben egy időre elhagyom a várost. Burke bólintott. – Mit tehetek érted? Ferguson egyszerre volt meglepett és közömbös, csakúgy, minti ennél a pontnál mindig. – Mit tehetnél? Nos… lássuk csak. Hogy áll a különleges pénz alap manapság? – Szerezhetek néhány száz dolcsit. – Rendben. Egy kicsit meg vagyunk szorulva. Burke nem tudta, hogy vajon magára és a feleségére utalt-e, vagy a szervezetre. Valószínűleg mindkettőre.

– Megpróbálok majd még többet. – Ahogy akarod. A pénz nem olyan fontos. Ami fontos az az, hogy megakadályozzátok a vérontást, és hogy a rendőrség tudja, hogy segítünk nektek. És hogy senki más ne tudja. – Mindig is így csináltuk. Ferguson felállt és kezet nyújtott. – Viszlát, Patrick. Erin go bragh. Burke is felállt és megfogta Ferguson kezét. – Tegyél meg mindent, amit tudsz, Jack, de légy óvatos! Burke nézte, amint Ferguson elsántikál az ösvényen és eltűnik az óra alatt. A hadnagy nagyon átfagyott, és ivott egyet a termoszból. A feniánusok megint lóra kapnak. Az volt az érzése, hogy ez a Szent Patrik-nap lesz a legemlékezetesebb az összes közül. NYOLCADIK FEJEZET Maureen Malone letette a teáscsészéjét és körbenézett a hotel reggeliző termén. – Szeretne még valami mást? Margaret Singer, az Amnesty International titkára rámosolygott az asztal túloldaláról. – Nem,köszönöm… Majdnem hozzátette, hogy hölgyem, de még időben észbe kapott. Három év forradalmárként nem változtatta meg az egész addigi élete során beleivódott tekintélytiszteletet. Margaret Singer mellett Makóim Hull ült, szintén az Amnestytől. A kerek asztal másik oldalán pedig egy férfi volt, akit csak Péterként mutattak be, és háttal a falnak támaszkodva az ebédlő főbejáratával szemben ült. Nem is evett, nem is mosolygott, csak feketekávét ivott. Maureen ismerte ezt a típust. Az ötödik személy az asztalnál csupán az imént érkezett, meglehetősen váratlanul Sir Harold Baxter volt az, az általános brit konzul. Megmondta nyíltan, azért jött, hogy megtörje a jeget, és ne legyenek olyan feszélyezettek, amikor találkoznak majd a katedrális lépcsőjén. A britek olyan civilizáltak, udvariasak és gyakorlatiasak, töprengett Maureen. Az ember tényleg rosszul van tőlük. Sir Harold töltött egy csésze kávét és rámosolygott. – Marad még egy ideig? Maureen kényszerítette magát, hogy belenézzen Sir Harold tiszta, szürke szemébe. Nem nézett ki többnek negyvennél, de a haja a halántékánál őszült. Kétségtelenül jóképű volt. – Azt hiszem, elmegyek Belfastba ma este. A mosoly soha nem hervadt le a férfi arcáról. – Nem váami jó ötlet. London, vagy akár még Dublin is jobb volna. Maureen visszamosolygott ezekre a szavakra. Lefordítva A mai nap után biztos, hogy meg fogják gyilkolni Belfastban. Maureen nem hitte, hogy a férfit személyesen érdekli, hogy az IRA megöli-e őt vagy sem,

de az angol Kormany bizonyára úgy döntött, hogy fontos számukra. A lány hangja hűvös volt. – Amikor a Nagy Éhség megölt másfélmillió írt, legalább ugyanannyit szétszórt az angolul beszélő országokban, és ezek között mindig van néhány IRA-szimpatizáns. Ha meg kell halnom a golyóiktól, akkor az inkább Belfastban legyen, mint bárhol másutt. Senki nem szólt egy szót sem pár másodpercig, majd Sir Harold megszólalt – Bizonyára ön túlbecsüli ezeknek az embereknek az erejét Ulsteren kívül. Még délen is, a dublini Kormany is törvényen kívülinek nyilvánította őket. – A dublini Kormany, Sir Harold, a britek talpnyalóinak egy cs pata. Helyben volnánk. Most aztán tényleg megtörte a jeget. – A hat megye – vagy ahogy maguk hívják Ulster – katolikusainak egyetlen reménye az ír Köztársasági Hadsereg, az IRA, nem London, vagy Dublin, vagy Washington. Észak-Írországnak szüksége van egy alternatív IRA-ra, így hát Észak-Írországban van az én helyem. Harold Baxter szeme kimerültséget tükrözött. Halálosan rosszul volt ettől a problémától, de kötelességének érezte, hogy reagáljon. – És ön az az alternatíva? – Én az ártatlan polgárok meggyilkolása helyetti alternatívát keresem. Harold Baxter elővette a legfagyosabb tekintetét. – De nem a brit katonák meggyilkolását? Mondja meg nekem, miért akarnak az ulsteri katolikusok egyesülni egy olyan nemzettel, amelyet a britek talpnyalói Kormanyoznak? A lány válasza is pont olyan gyorsan jött, mint Sir Haroldé. Mindketten tudták saját katekizmusukat. – Szerintem egy nép jobban szereti, ha saját inkompetens politikusai Kormanyozzák és nem külföldi inkompetens politikusok. Baxter hátradőlt és összekulcsolta a kezét. – Kérem, ne feledkezzen el Ulster lakosságának kétharmadáról, akik protestánsok, és akik Dublint és nem Londont tartják idegen fővárosnak. Maureen Malone arca elvörösödött. – Ez a bibliamániás bigott társaság semmiféle hűségesküt nem ismer, csak a pénzét. Egy pillanat alatt faképnél hagynák magukat, ha úgy éreznék, hogy maguk is tudják kezelni a katolikusokat. Minden alkalommal, amikor az ,isten óvja a királynőt’ éneklik a hülye Orangista Páholyaikban, egymásra kacsintanak. Azt gondolják, hogy az angolok dekadensek, az ír katolikusok pedig lusta iszákosok. Biztosak benne, hogy ők a kiválasztottak. Rászedték magukat, maguk meg azt hiszik, hogy ők a hű alattvalóik. Maureen észrevette, hogy felemelte a hangját. Mély lélegzetet vett és végigmérte Baxtert, ugyanolyan hideg pillantással, mint amilyen az övé volt.

– Az angol vér és a Korona pénze Belfast iparának a mozgatórugói – nem érzik magukat bolondnak, Sir Harold? Harold Baxter letette szalvétáját az asztalra. – Őfelsége Kormanya pont annyira nem hagyná magára egymillió alattvalóját, ha lojálisak, ha nem, Ulsterben, mint ahogy nem hagyná el őket Cornwallben vagy Surrey-ben. Sir Baxter felállt. – Ha emiatt bolondok vagyunk, ám legyen. Elnézést. Megfordult és elindult az ajtó felé. Maureen utána bámult, aztán vendéglátóihoz fordult. – Bocsánat. Nem kellett volna vitába bocsátkoznom vele. Margaret Singer elmosolyodott. – Nem tesz semmit. De azt tanácsolnám magának, hogy ne vitatkozzon politikáról a másik oldallal. Tudja, ha azt mondjuk az oroszoknak, hogy micsoda zsarnokok, aztán pedig megpróbálunk egy orosz zsidót kihozni egy táborukból, nem lesz túl sok szerencsénk. Hull egyetértőleg bólintott. – Nem fog velem egyetérteni, de biztosíthatom, hogy a britek a legtisztességesebb népségek egyike ebben a zavaros világban. Ha rá akarja venni őket, hogy hagyják abba az internálást, erre a tisztességre kell apellálnia. Azért hagyta ott az IRA-t, hogy ezen az úton járjon, nem? Margaret Singer hozzátette – Mindannyiunknak meg kell küzdenie az ördöggel, és mi meg is tesszük. Ők tartják kezükben a táborok kulcsát. Maureen a gyengéd szemrehányást megválaszolatlanul hagyta. Határtalanul nehezebb a világon a jó emberekkel bánni, mint a rosszakkal. – Köszönöm a reggelit. Elnézést. Maureen felállt. Egy kifutófiú jött az asztalhoz – Miss Malone? A lány lassan bólintott. – Ez az öné, Miss. Egy csokor zöld szegfűt mutatott fel. – Beleteszem egy szép vázába a szobájában, hölgyem. Van egy kártya is, amit odaadhatok most, ha kéri. Maureen ránézett a kis méretű barnás borítékra, aztán elvette. Kérdőn nézett Singerre és Hullra. Megrázták a fejüket. Maureen felnyitotta a borítékot. A képzelete visszatért az öt évvel ezelőtti Londonba. Ő és Sheila egy biztonságos házban bujkáltak az East End ír negyedében. Küldetésuk titkos volt, és csak az Ideiglenes IRA Háborús Tanácsa tudott a hollétükről. Egy virághordár jött az ajtóhoz egy reggel, és átadott egy csokor levendulát és gyűszűvirágot az ír nőnek, akié a ház volt. A nő fölment a szobájukba és az ágyukra dobta a virágokat. – Titkos küldetés – mondta és a padlóra köpött. – Micsoda nagy rakás

hülyék maguk mind! Ő és Sheila elolvasták a kísérőkártyát Üdvözöljük Londonban. Őfelsége Kormanya reméli, hogy élvezik az itt tartózkodást és kihasználják a szigetünk adta lehetőségeket és az angol emberek vendégszeretetét. A Kormany egyik utazási brosúrájából másolták ki. Kivéve, hogy nem a Turisztikai Bizottság aláírása szerepelt rajta, hanem a Katonai Hírszerzésé. Soha nem szégyenítették és ijesztették meg annyira egész életében. Ő és Sheila kirohantak a házból mindössze a rajtuk lévő ruhákkal, és a következő napokat parkokban és a londoni metrómegállókban töltötték. Nem merték felvenni a többiekkel a kapcsolatot, mert attól féltek, hogy pont ebből a célból követik őket. Végül, élete két legborzasztóbb hete után eljutottak Dublinba. Mauereen félig kihúzta a kártyát a borítékból, hogy elolvassa. Üdvözöljük New Yorkban. Reméljük, hogy itt tartózkodása kellemes lesz, és kihasználja a sziget adta lehetőségeket és az emberek vendégszeretetét. Nem kellett a kártya többi részét kihúznia, hogy megnézze az aláírást, de azért megtette. Finn MacCumail nevét olvashatta. Maureen bezárta szobájának ajtaját és eltorlaszolta. A virágok már az öltözőasztalán hevertek. Kivette a vázából, és bevitte a fürdőszobába. Tépte és szaggatta, majd lehúzta a WC-n. A tükörben látta a hálószobát és a hozzá kapcsolódó nappali félig nyitott ajtaját. Körbefordult. A gardróbszekrény ajtaja tárva-nyitva állt, márpedig ő egyik ajtót sem hagyta nyitva. Mélyeket lélegzett, hogy biztosan ne remegjen a hangja. – Brian? Mozgást hallott a nappaliból. Érezte, hogy térdei remegni kezdenek, ezért összeszorította őket. – A pokolba veled, Flynn. A nappaliba vezető ajtó kivágódott. – Hölgyem? A szobalány nézett rá a szoba másik végéből. Maureen még egy mély levegőt vett. – Van még itt valaki? – Nincs, hölgyem. – Volt itt valaki? – Csak a fiú a virágokkal, hölgyem. – Legyen szíves, menjen el! – Igenis, hölgyem. A szobalány kitolta kocsiját a hallba. Maureen követte, eltorlaszolta az ajtót, majd leült egy fotelbe és a Paisley tapétát bámulta. Meglepte saját nyugalma. Majdnem azt kívánta, hogy guruljon ki a férfi az ágy alól és mosolyogjon rá azzal a furcsa mosolyával, ami nem is igazi mosoly. Maga elé varázsolta Flynnt, mintha ott állna előtte. Azt

mondaná – Pokoli hosszú ideje nem láttalak, Maureen. Mindig ezt mondta, ha egy ideig külön voltak. Vagy – Hol vannak a virágaim, kedvesem? Valami különleges helyre tetted őket? – Igen, nagyon különlegesre – mondta ki hangosan. – Lehúztam őket azon az átkozott klotyón. Maureen percekig ott ült, folytatva a képzeletbeli párbeszédet Flynnnel. Rájött, hogy mennyire hiányzik neki és mennyire szeretné megint hallani a hangját. Egyszerre volt izgatott és rémült most, hogy tudta, hogy volt szerelme a közelben van és megtalálta őt. A telefon csengett mellette. Sokáig hagyta csörögni, mielőtt felvette volna. – Maureen? Minden rendben van? Margaret Singer volt az. – Felmenjek magáért? Várnak minket az ír Pavilonnál… – Mindjárt lent leszek. Visszatette a telefonkagylót és lassan felállt a székről. Fogadás az ír pavilonban, aztán a Szent Patrik-katedrális lépcsői, a parádé, aztán pedig a lelátók a nap végén. Azután az ír Kulturális Társaság jótékonysági vacsorája az írországi gyerekekért. Azután a Kennedy repülőtér. Mennyi vigadalom a háborús pusztítások enyhítése nevében. Csakis Amerikában lehetséges mindez. Az amerikaiak az Apokalipszist is táncmulatsággá változtatnák. Maureen átsétált a nappalin, be a hálószobába. A padlón meglátott egy szál zöld szegfűt, és lehajolt, hogy felvegye. KILENCEDIK FEJEZET Patrick Burke a telefonfülkéből a Harmadik sugárúton lévő Blarney Stone bár sötét belsejét nézte. Kartonból készült lóheréket ragasztottak a bár tükrére és egy műanyag koboldsapka lógott a plafonról. Burke felhívta a rendőrségi központ közvetlen számát. – Langley? Philip Langley felügyelő, a New York-i Rendőrség Hírszerzési Osztályának vezetője a kávéját szürcsölte. – Megkaptam a Fergusonról szóló jelentésedet. Langley lenézett a tizenharmadik emeleti ablakból a Brooklyn Bridge felé. A tenger felől érkezett köd oszladozott. – A helyzet a következő, Pat. Egy kirakós játék darabjait kapjuk folyamatosan, és a kialakulóban lévő kép nem szép. Az FBI információt kapott IRA-s informátoroktól, hogy egy írországi renegát társaság ólálkodik a New York-i és a bostoni IRA tájékán, hogy ellenőrizzék a terepet, és hogy megtudják, szabad kezet kapnak-e valamihez, amit ebben az országban terveznek. Burke megtörölte a nyakát egy zsebkendővel. – Az öreg lovas cserkész szavaival élve, sok patanyom megy befelé,

de egy sem jön kifelé. Langley így szólt – Természetesen semmi sem utal kimondottan New Yorkra, vagy a Szent Patrik-napra… – Van egy szabály, ami azt mondja, hogy ha elképzeljük a lehető legrosszabb dolgot a lehető legrosszabb pillanatban, az általában meg is történik, és a Szent Patrik-nap a legjobb körülmények között is egy rémálom. Húshagyó kedd, a Bastille napja, farsang, mind egyszerre. Tehát, ha egy renegát ír csoport feje volnék, és nagyot akarnék aratni Amerikában, azt New York Cityben tenném március tizenhetedikén. – Hallgatlak. Hogy akarsz előbbre jutni? – Elkezdem felkutatni a kapcsolataimat. Bárról bárra járok. Figyelem, mit beszélnek a bárban az ír hazafiak. Italokat veszek. Embereket veszek. – Légy óvatos! Burke letette a kagylót, aztán odasétált a pulthoz. – Mit parancsol? – Egy Cuttyt. Burke letett egy húszdollárost a pultra. Felismerte a pultost, egy Mike nevű emberóriást. Burke elvette az italát és otthagyta a visszajárót a pulton. – Fizessek egyet magának? – Egy kicsit még korán van. A pultos várt. Felismerte, ha valaki akart valamit. Burke enyhe ír tájszólásban kezdett beszélni. – Barátokat keresek. – Menjen a templomba! – Ott aztán nem fogom megtalálni őket. A Flannagan testvéreket. Eddie-t és Bobot. Meg John Hickey-t. – Barátjuk? – Minden március tizenhetedikén találkozom velük. – Akkor tudnia kéne, hogy John Hickey meghalt… nyugodjék békében. A Flannaganek pedig visszamentek az óhazába. Már egy éve. Igya meg, aztán tűnjön innen! Itt nem fog semmiféle barátokat találni. – Ez az a bár, ahol minden Szent Patrik-napon kidobnak egy részeget az ablakon? – Ez lesz az, ha nem tűnik el. A pultos mereven nézte Burke-öt. Az egyik boxból hirtelen megjelent egy középtermetű ember drága felöltőben, és Burke mögé ált. A férfi halkan, brit akcentussal beszélt. – Válthatnék egy szót önnel? Burke szemügyre vette a férfit, aki fejével az ajtó felé intett. Mindketten elhagyták a bárt. A férfi átkelt Burke-kel az úton és megálltak a távolabbi saroknál. – A nevén Bartholomew Martin őrnagy, a Brit Katonai Hírszerzéstől. Martin elővette diplomata útlevelét és katonai személyazonosító kártyáját.

Burke alig nézett rájuk. – Ezek nem jelentenek semmit. Martin a blokk közepén lévő felhőkarcolóra mutatott. – Akkor talán jobb lesz, ha bemegyünk oda. Burke ismerte az épületet anélkül, hogy ránézett volna. A bejárattól néhány méterre két hátrakulcsolt kezű fegyveres rendőrt látott. Martin elment a rendőrök mellett és kitárta az ajtót. Burke belépett a nagy márvány előcsarnokba és kiválasztott négy különleges szolgálatot teljesítő embert a stratégiai helyekről. Martin gyorsan az előcsarnok hátsó része felé ment, egy kőhomlokzathoz, ami az épület felvonóit rejtette. A felvonó ajtaja kinyílt és mindkét ember beszállt. Burke megnyomta a kilencedik emelet gombját. Martin elmosolyodott. – Köszönöm. Burke figyelte a férfit, ahogy klasszikus pozícióban állt a liftben, kissé terpesztett lábbal, kezével a háta mögött, felszegett fejjel, belemerülve az egymás után kivilágított számokba. A rangja ellenére nem volt semmi katonás Bartholomew Martin viselkedésében, gondolta Burke. Inkább egy színészre hasonlított, aki megpróbálja bele-Iélni magát egy nehéz szerepbe. Nem sajátította el azonban szájának kontrollálását, ami mosolya ellenére merev és ellenszegülő volt. Talán a valódi embert sejttette. A lift megállt, Burke pedig követte az őrnagyot a folyosón. Martin bólintott egy embernek, aki bal oldalon állt, kifényezett gombokkal díszített kék zakóban. A folyosó falán Burke-kel szemben a királyi címer volt, meg egy fényes bronz plakett a következő felirattal BRIT HÍRSZERZŐ SZOLGÁLAT. Nem mutatott semmi jel arra, hogy ez volt az a hely, ahol általában a kémek maszkának, de Burke legjobb tudomása szerint, egyik konzulátus vagy nagykövetség hírszerző irodája sem verte ezt nagydobra. Burke követte Martint egy nagy szobába. Egy kék tweed kosztümbe öltözött, szőke recepciós, aki jól illett az asztala felette lévő Concorde poszterhez, felállt, amint közeledtek és erőteljes brit akcentussal köszönt – Jó reggelt, őrnagy úr. Martin átvezette Burke-öt az asztal háta mögött egy ajtón a mikrofilm-leolvasó terembe, majd egy kis fogadószobába, amit hagyományosabb stílusban rendeztek be, mint a többi helyiséget. Az egyetlen dolog, ami Kormanyhivatali irodára emlékeztetett az egy poszter volt, amin egy fehér tehén állt a napos mezőn, a felirat pedig az volt „Találjon békét és nyugalmat az angol vidéken!” Martin behúzta az ajtót maga mögött, bezárta, majd felakasztotta kabátját a fogasra. – Üljön le, hadnagy úr. Burke magán hagyta a kabátját, odament a tálalószekrényhez, kivette a dugót egy palackból, megszagolta, aztán töltött egy italt. Körülnézett a szépen bútorozott szobában. Utoljára a konzulátuson az előző évi Szent Patrik-nap előtt egy héttel volt. Akkor Hayes ezredesnél.

Burke hátradőlt a tálalónál. – Mit tehet értem? – Martin őrnagy elmosolyodott. – Sokat, azt hiszem. – Jól van. – Már odaadtam Langley felügyelőnek a jelentést a feniánusok elnevezésű ír terroristacsoportról, amelynek a vezetője egy bizonyos Finn MacCumail. Látta a jelentést? – Tájékoztattak a részletekről. – Jól van. Akkor tudja, hogy lehet, hogy itt ma történni fog valami. Martin őrnagy előrehajolt. – Szorosan együtt dolgozom az FBI-jal és a CIA-vel, de szeretnék szorosabban együtt dolgozni az ön embereivel. Szépen összerakjuk, amit tudunk. Az FBI és a CIA elmondanak nekünk olyan dolgokat, amit maguknak nem, de én informálnám önöket arról, hogyan haladunk mi is és ők is. Máris segítséget nyújtottunk az önök katonai hírszerzésének az IRA-dossziék összeállításában, és előterjesztettem az önök belügyminisztériumi hírszerzésének a problémát. – Elég elfoglalt lehetett. – Igen. Tudja, amolyan diszpécser vagyok ebben az ügyben. Természetesen a brit hírszerzés többet tud az ír forradalmárokról, mint bárki más, és úgy tűnik, önöknek most szükségük van erre az információra, így most tehetünk önöknek egy szívességet. – Mi az ára? Martin őrnagy egy öngyújtóval játszadozott a dohányzóasztalon. – Szóval, az ára. Nos, a jövőben jobb tájékoztatást kérünk a tengerentúli IRA-sokról New Yorkban. Fegyvercsempészés. Alapítványi gyűjtés. Ilyesmi. – Korrektnek hangzik. – Az is. – Na és tőlem személy szerint mit akar? Martin őrnagy ránézett Burke-re. – Csak el akartam mondani egyenesen önnek mindezt. Találkozni akartam önnel. Martin felállt. – Ide figyeljen, ha egyenesen nekem szán valami információt, telefonáljon ide és kérje Mr. Jamest! Valaki átveszi majd az üzenetet és továbbítja nekem. És én is itt fogok információt hagyni magának. Talán valami apróságot, amit úgy adhat tovább Langley-nek, mint a sajátját. Szerezhet magának néhány pontot nála. Mindenki jó színben fog feltűnni. Burke elindult az ajtó felé, majd megfordult. – Valószínűleg ezt a Malone lányt akarják. Vagy a brit konzult. Martin őrnagy megrázta a fejét. – Nem hinném. Sir Haroldnak semmi köze nincs az ír ügyekhez. A Malone lány pedig, véletlenül ismertem a húgát, Sheilát, Belfastban.

Börtönben van. Egy IRA mártír. Csak annyit kellene tudniuk… de ez egy másik történet. Hol is tartottam?… Maureen Malone. Ő pont az ellenkezője az IRA számára. Az Ideiglenes IRA egyik törvényszéke távollétében halálra ítélte, tudja. Meg vannak számlálva a napjai. De nem fogják az utcán lelőni. Egyszer majd elkapják Írországban, északon vagy délen, tárgyalást tartanak ezúttal az ő jelenlétében, szétverik a térdét, aztán egy-két nap múlva fejbe lövik, és otthagyják Belfast egyik utcájában. A feniánusok pedig, akárkik is ők, nem csinálnak semmit, ami az Ideiglenes IRA-sok halálbüntetését vonná maga után. És ne felejtse el, hogy Malone és Sir Harold a Szent Pat-rik-katedrális lépcsőin lesznek, és az írek tisztelik a templom szentségét, akármilyen vallási vagy politikai nézeteket is vallanak. Nem, én nem aggódnék emiatt a kettő miatt. Nyilvánvalóbb célpontot kell keresni! Valami brit tulajdonban lévő dolgot. Az Ulsteri Kereskedelmi Kirendeltség. Az írek mindig előre látható módon cselekednek. – Valóban? Akkor talán ezért hagyott el a feleségem. – Ó, ön is ír, természetesen… bocsánat… Burke kinyitotta az ajtót és elhagyta a szobát. Martin őrnagy hátravetett fejjel halkan nevetett, aztán odament a tálalóhoz és készített magának egy Martinit. Kiértékelte a Burke-kel folytatott párbeszédet és úgy döntött, hogy Burke okosabb, mint azt megpróbálták elhitetni vele. Nem mintha ez valamit is számítana a játszma ilyen késői stádiumában. HARMADIK KÖNYV A parádé Szent Patrik napja New Yorkban a legfantasztikusabb dolog, és az utóbbi években az Ötödik sugárúton, a Negyvennegyedik utcától a Kilencvenhatodik utcáig a fehér felfestést az utakon zöldre változtatják erre az alkalomra. Az összes leendő ír, egykori ír és soha-nem-volt-ír valódi írré változik egy éjszakára. Mindenki benne van a játékban, mert ez egy nagyon vidám alkalom, és soha sehol máshol a világon nem éltem át még csak hasonlót sem. Brendan Behan New York Brendan Behan szemével TIZEDIK FEJEZET Az ötödik sugárút közepén, a Negyvennegyedik utcánál Pat és Mike, a két ír farkaskutya a 69. harcászati gyalogezred kabalái megfeszítették pórázaikat. Dennis Logan ezredes, a 69-esek parancsnoka ír galagonya lovaglópálcáját a lábához ütögette. Rápillantott az égre, bele-szippantott a levegőbe, aztán odafordult Matthew Cole őrnagyhoz. – Milyen időt jósolnak ma délutánra, őrnagy úr? Cole őrnagynak, mint minden jó szárnysegédnek, mindenre volt

válasza. – Hidegfront fog áthúzódni fölöttünk, uram. Estére hó, vagy ónos eső várható. Logan bólintott és erős állkapcsát nemtetszése jeléül előreszegte, mintha azt mondaná Fenébe az idővel! Teljes sebességgel előre! A fiatal őrnagy hasonló képet vágott, habár állkapcsa nem volt olyan grandiózus. – Szerintem a parádé véget ér addigra, ezredes úr. Rápillantott Loganre, hogy megnézze figyel-e rá. Az ezredes bámulatra méltóan szögletes arca jó szolgálatot tett a vezérkari gyűléseken, de ezt a sziklaszerű ábrázatot meglágyította homályos, zöld szeme, ami olyan volt, mint egy nőé. Nem túl jó hír. Logan ránézett az órájára, aztán a nagy vasoszlopon lévő órára a Morgan Garanciahitel épületén az Ötödik sugárúton. Az óra három percet sietett, pedig akkor indulnak majd, amikor ez az óra elüti a delet. Logan soha nem fogja elfelejteni azt az újságfotót, amin az ő szakasza pihenőállásban volt a díszszemlén, az órán pedig három perccel elmúlt dél. A képaláírás ez volt AZ ÍREK KÉSŐN KEZDENEK. Soha többé. Az ezred vezérkara végzett a szakasz leellenőrzésével, és összegyűlt a zászlóvivő előtt. Az ezred zászlaját és a nemzeti lobogót felkapta a 8-9 kilométer per órás szél, ami a sugárúton jött végig északról, és a színes harci lobogók, néhány még a polgárháborúból vagy az indián háborúkból, szépen lengtek. Logan Cole őrnagyhoz fordult. – Mi az érzése? Az őrnagy válasz után kutatott, de a kérdés kibillentette. – Az érzésem… uram? – Az érzése, ember. Az érzése. Az ezredes megnyomta az utolsó szót. – Jó. Jó az érzésem. Logan ránézett az őrnagy mellén a csatákban nyert kitüntetésekre. A legszembeötlőbb egy lila plecsni volt, ami hasonlított arra a sebesülésre, amiért adták. – Volt Vietnamban olyan érzése, hogy valami nincs rendben? Az őrnagy elgondolkozva bólintott. Logan olyan válaszra várt, ami megerősítené az ő rosszérzését, de Cole még túl fiatal volt ahhoz, hogy kifejlessze ezt az érzéket olyan mértékben, hogy a dzsungelben érzett dolgot beazonosítsa Manhattansziget útvesztőjében. – Tartsa jól nyitva a szemét ma! Ez nem egy parádé, ez egy hadművelet. Ne veszítse el a fejét! – Igenis, uram! Logan végignézett az ezreden. Díszszemlei pihenőállásban voltak, fényes sisakjuk az ezredemblémával visszatükrözte a napfényt. Vállukon átvetve M-l6-os puskák voltak. A Negyvennegyedik utcán a tömeg, amely felduzzadt a hivatalokban

dolgozók ebédideje alatt, lökdösődött, hogy mindenki jobban lásson. Az emberek felmásztak a gyalogosokat irányító közlekedésilámpaoszlopokra, a postaládákra, és a betonládákra, amelyekben az éppen rügyező fák álltak a sugárút mentén. A kereszteződésben Logan ezredes körül újságírók, politikusok és a felvonulás szervezői tömörültek. A parádén elnöklő idős Driscoll bíró mindenkit hátba ütögetett, mint azt már több mint negyven éve tette. A fekete zsakettben feszítő alakulati tábornagyok megigazították háromszínű vállszalagjukat és cilinderjüket. A Kormanyzó megrázott minden olyan kezet, amiről feltételezhető volt, hogy kitölt egy szavazócédulát, Kline polgármester pedig a legidétlenebb zöld kalapot viselte, amit Logan valaha látott. Logan végignézett az Ötödik sugárúton. A széles főútvonalon nem volt forgalom, és nem voltak emberek sem, ami egy korhatáros sci-fi furcsa képeire emlékeztetett. A járda minden akadály nélkül nyúlt végig a horizonton, és Logan ezredest ez a látvány jobban lenyűgözte, mint bármi más, amit ezen a napon látott. Nem látta a katedrálist, ami az Ötvenedik és az Ötvenegyedik utca beszögellésében volt, de látta a rendőrkordont körülötte és a vendégeket az alsó lépcsőkön. Az útkereszteződés kezdett elcsendesedni, ahogy az óra mutatója még egyet mozdult a tizenkettes felé. A 69-eseket kísérő katonai zenekar abbahagyta hangszerei hangolását, a mellékutcában pedig a Smaragd Társaság dudái elcsendesedtek. A méltóságok, akiket a 69-eseknek kellett a lelátókhoz kísérni, elkezdtek helyükre szállingózni Driscoll bíró helyeslő pillantása közepette. Logan érezte, hogy szíve hevesebben ver az utolsó percek várakozása közben. Látni nem látta, de tudatában volt a körülötte összesereglett embertömegnek, a parádé előtte elterülő felvonulási útvonala mentén lévő több százezer nézőnek, a rendőrségnek, a parkban felállított lelátóknak, a fényképezőgépeknek és az újságíróknak. Ennek a napnak az odaadásról, az ünneplésről, a szentimentalizmusról és igen, a bánatról kell szólnia. Ezt a napot New Yorkban a felvonulás koronázta meg, melyet nem zavart meg háború, válság, vagy polgári megmozdulás 1762-óta. Tulajdonképpen ez volt az ír kultúra talpköve az Újvilágban, és ez akkor sem lenne másként, ha az anyaországban minden férfi, nő és gyerek elpusztítaná magát és ráadásul még a briteket is az utolsó szálig. Logan Cole őrnagyhoz fordult. – Készen állunk, őrnagy úr? – A Harcos írek mindig készen állnak, ezredes úr. Logan bólintott. Az írek mindig mindenre készen állnak, gondolta, de nem készülnek fel semmire. Murphy atya körülnézett, miközben a katedrális lépcsőit vendégek ezrei lepték el. Kifurakodott és a hosszú, zöld szőnyegre állt, amelyet a főcsarnokból gurítottak le a réz korláttal határolt területre, egészen az

utcáig. Előtte állt a korlátnál a bíboros és a Monsignor fej-fej mellett. Oldalról a bíboros mellett Baxter, a brit konzul, a Monsignor mellett pedig a Malone lány állt. Murphy elmosolyodott. Ez az elhelyezkedés nem a szigorúan vett protokoll szerint volt, de így most nem tudtak olyan könnyen egymás torkának esni. A bíboros csoportja körül laza formációban papok, apácák és az egyház jótékony adományozói álltak. Murphy legalább két, feltehetően álruhás rendőrre figyelt fel. Átnézett az előtte álló emberek feje fölött a sugárúton várakozó tömegre. Fiúk és lányok másztak fel az Atlasz-szobor talapzatára, és üvegeket adogattak egymásnak. Szeme egy ismerős arcra tévedt a talapzat előtt, kezét egy rendőrségi védőkorláton nyugtatva Patrick Burke állt. A férfi kimagaslott a körülötte állók tömegéből és különös módon nyugodtan viselte az eleven sokaság tülekedését a járdán. Murphy rájött, hogy Burke jelenléte bátorította őt, bár nem tudta, hogy miért is van szüksége erre a bátorításra. A bíboros Harold Baxter felé fordította a fejét és a diplomácia neutrális tónusú hangján beszélt, ami nagyon hasonlított a sajátjához. – Velünk marad egész nap, Mr. Baxter? Baxter elszokott attól, hogy misternek szólítsák, de nem vette rossz néven a bíborostól. Szembefordult a bíborossal. – Ha lehetséges, eminenciás uram. – Örömmel vennénk. – Köszönöm. Továbbra is a bíborost nézte, aki közben elfordult. Öreg volt, de a szeme élénk. Baxter megköszörülte a torkát. – Elnézést, eminenciás uram, de arra gondoltam, hogy talán el kellene kerülnöm, hogy a dolgok központjában legyek. Miközben a bíboros integetett a tömegből őt köszöntőknek, azt mondta – Mr. Baxter, ma ön áll a dolgok középpontjában, ön és Miss Malone. A mi kis előadásunk felcsigázta a politikai kommentátorok képzeletét. Ahogy ők mondják, hírértéke van. Mindenkinek tetszenek ezek a precedensek, a múlttal való szakítás. Megfordult és széles ír mosolyával rámosolygott Baxterre. – Ha egy jottányit is mozdul innen, tépik majd a hajukat Belfastban, Dublinban, Londonban és Washingtonban. Visszafordult a tömeghez és tovább lengette a karját úgy, hogy az egyszerre volt vidám integetés és szent áldásosztás. – Igen, természetesen. Nem vettem figyelembe a politikai aspektust… csak a biztonsági aspektust. Nem szeretnék én lenni az oka, ha valaki megsérül vagy… – Isten óv bennünket, Mr. Baxter, és Dwyer rendőrbiztos biztosított arról, hogy a rendőrség is ugyanezt teszi. – Ez mindkét részről megnyugtató. Beszélt vele mostanában? Mármint a rendőrbiztossal. A bíboros megfordult és olyan mosolyt küldött Baxter felé, amiről

leolvasható volt, hogy értette a viccet, de nem találta szórakoztatónak. Baxter is mereven nézte a bíborost egy pillanatig, aztán elfordult. Hosszú nap lesz ez. Patrick Burke figyelte a lépcsőt. Észrevette barátját, Murphy atyát a bíboros mellett. Furcsa egy élet lehet egy férfi számára, elmélkedett. A cölibátus. A Monsignorok és a rendfőnöknők atyai és anyai gondoskodása. Olyan, mintha örökké fiú maradna. Az ő anyja is ezt akarta. A családban egy pap volt a végső cél az öreg írek számára, ő pedig egy zsaru lett e helyett, ami majdnem olyan jónak számított a régi környékeken, így senki nem volt csalódott, legkevésbé önmaga. Látta, hogy a monsignore mosolyog és az ex-IRA-s nővel beszélget. Burke ráirányította a tekintetét. A nő csinos volt, még a távolból is. Majdnem angyali. Szőke haját finoman mozgatta a szellő, és egyfolytában az arcába hulló tincseket igazgatta. Burke arra gondolt, hogy ha ő volna Harold Baxter vagy Maureen Malone, egyáltalán nem lenne azokon a lépcsőkön, és főleg nem együtt. Ha pedig ő lenne a bíboros, tegnapra hívta volna őket, amikor a lépcsőket csupán közömbös galambokkal, zacskós nénikkel és részegesekkel kellett volna megosztani. Nem tudta kinek az ötlete volt, hogy az ír rebellisek előtt meglengessék a vörös posztót, de ha arra számítottak, hogy ez majd meghozza a békét, valaki nagyon elszámította magát. Le-föl jártatta a szemét a sugárúton. Munkások és középiskolás gyerekek, akik mindannyian lógtak, hogy részt vegyenek a nagy hűhóban, összekeveredtek az utcai árusokkal, akik nagyon jól kerestek ezen a napon. Néhány fiatal lány lóherét és hárfát festett az arcára és Csókolj meg ír vagyok feliratú jelvényt viseltek, és olyan fiúkkal álltak össze, akik közül a legtöbben műanyag koboldsapkát viseltek. Az idősebbek megelégedtek a zöld szegfűvel és Eringo bragh kitűzőkkel. Maureen Malone soha nem látott ennyi embert. A sugárút mentén végig amerikai és ír zászlók lobogtak a szürke falú épületeken. A Brit Birodalmi Épület előtt egy csoport egy hatalmas zöld zászlót lengetett, és Maureen a jól ismert szavakat olvashatta rajta KI AZ ANGOLOKKAL ÍRORSZÁGBÓL! Margaret Singer azt mondta neki előzőleg, hogy ez lesz az egyetlen politikai szlogen, amit láthat majd, az egyetlen, amit a rendőrbíró engedélyezett, aki még azt is előírta, hogy a zászlók szépen nézzenek ki, fehér betűkkel zöld háttérben. A rendőrség engedélyt kapott, hogy minden más zászlót elkobozzon. Maureen remélte, hogy Baxter látta a feliratot bár elképzelni sem tudta, hogy ne látná. Odafordult Monsignor Downeshoz. Biztos, hogy ez a sok ember nem mind ír. Monsignor Downes mosolygott. – New Yorkban van egy mondás „Szent Patrik napján mindenki ír.” A lány megint körülnézett, mintha még mindig nem hinné el, amit lát. Mindezt a felhajtást a szegény, ritkán lakott kis Írország okozza szerény védőszentjével, aki szinte ismeretlen másutt a keresztény

világban. Libabőrös lett és valami fojtogatta a torkát. Írország legjobb exportterméke, tartotta a keserű mondás, fiai és leányai voltak. De Maureen rájött, hogy nincs min keseregni. Megtartották hitüket, még ha amerikanizált változatban is. Hirtelen nagy hangzavar jött a tömegből, és a zűrzavar felé fordította fejét. Egy csoport férfi és nő, körülbelül tizen ha lehettek, kibontott egy zöld zászlót, ezzel a felirattal A BRIT INTERNÁLÁS ÉS KÍNZÁS ÁLDOZATAI. Felismerte húga egy barátját. Egy lovas rendőrcsapat ügetett le déli irányban a sugárúton. Plexiüveg sisakvédőiket leengedték, hosszú gumibotot tartottak a fejük felett. Az Ötvenegyedik utcából, a katedrális északi oldaláról motoros rendőrök robogtak el a rendőrségi mozgó főhadiszállás mellett, rá az Ötödik sugárútra. Egy ember a hangszórójába azt kiabálta – LONG KESH! ARMAGH BÖRTÖNE! CRUMLIN ÚTI BÖRTÖN! KONCENTRÁCIÓS TÁBOROK, BAXTER, TE MOCSOK! MAUREEN MALONE – ÁRULÓ! Maureen megfordult és ránézett Harold Baxterre a bíboros és a Monsignor között hagyott résen, őket ugyanis a biztonságiak feljebb küldték a lépcsőkön. Baxter merev figyelőpozícióban maradt, és egyenesen előre bámult. Maureen tudta, hogy az újságírók felvevőket irányítottak rá, hogy a konzul minden mozdulatát, érzelmi kilengését, mérgét vagy félelmét felvegyék. De csak az idejüket pazarolták. Ez az ember brit volt. Maureen észrevette, hogy rá is állítottak kamerákat. Elfordult Baxtertől és lenézett az utcára. A zászló már nem volt fönt, és a tüntetők fele a rendőrség kezében volt. A másik fele azonban áttörte a rendőrségi barikádot és a lépcsők felé közeledett, ahol lovas rendőrök várakoztak, szinte közönyösen. Maureen csüggedten rázta a fejét. Ha népének történelmét dióhéjban összefoglalja, akkor ezt kapja állandóan a leküzdhetetlennel próbálkoznak, amit végül váóban leküzdhetetlennek találnak. Maureen dermedten figyelt, míg az egyik utolsó, még le nem fogott ember felemelte a karját és valamit a lépcsők felé dobott. A lány szíve kihagyott, amikor látta, hogy az a valami a levegőben repül. Úgy tűnt, mielőtt lassan leszállt, megállt a levegőben egy pillanatra, és mivel a napfény megcsillant rajta, nehéz volt beazonosítani. – Ó, Istenem! Már majdnem a földre dobta magát, amikor rápillantott szeme sarkából Baxterre. A konzulnak egy izma sem rándult, és akár bomba volt az, akár egy szegfű, ami felé repült, úgy csinált, mint akit a legkevésbé sem érdekel. Maureen kelletlenül kiegyenesedett. Hallotta, amint egy üveg összetört a gránit lépcsőkön éppen mögötte és várta a benzin vagy a nitro robbanásának hangját, de csak a tömeg visszafojtott kiáltását hallotta, majd csönd lett körülötte. A széttört üvegből zöld festék pettyezte be a legközelebb állók ruháját. Maureen

lábai remegni kezdtek a megkönnyebbüléstől, szája pedig kiszáradt. Sir Harold Baxter odafordult hozzá és ránézett. – Ez tradíció? Mivel Maureen nem tudta megfelelően kontrollálni a hangját, mereven nézett a férfira. Baxter odament mellé. Vállaik összeértek. Első reakciójában a lány el akart húzódni, de nem tette. Baxter kissé oldalt fordította a fejét. – Lenne szíves mellém állni a hátralévő időben? Maureen lassan ránézett. Fényképezőgépek kattanásait lehetett körülöttük hallani. A lány szelíden azt mondta – Azt hiszem, van egy orgyilkos ott kint, aki meg akar engem ma ölni. Baxter nem nagyon reagált erre az információra. – Nos, bizonyára van ott több is, aki engem akar megölni… Megígérem, hogy nem vetem magam ön elé, ha ön is megígéri ugyanezt. Maureen megengedett magának egy mosolyt. – Azt hiszem, ebben megegyezhetünk. Burke szilárdan állt, miközben a tömeg tülekedett-nyomakodott körülötte. Ránézett az órájára. Az iménti epizód mindössze két percig tartott. Egy pillanatra azt gondolta, hogy ez volt minden, tizenöt másodperc múlva azonban már tudta, hogy ezek nem a feniánusok voltak. A biztonsági rendőrök a lépcsőkön gyorsan intézkedtek de nem elég határozottan a renitens tömeg szemében. Ha az az üveg bomba lett volna, nem csupán zöld festéket kellene felmosni. Burke hosszan ivott flaskájából. Tudta, hogy az egész nap egy olyan nagy fokú biztonsági problémát jelentett, hogy az már nem is volt probléma. Burke átgondolta azt a keveset, amit a feniánusokról tudott. Ferguson szerint veteránok és túlélők voltak, nem pedig öngyilkos fanatisták. Akármi is volt a missziójuk, utána nagy valószínűséggel el akarnak majd menekülni, ez pedig, gondolta Burke, az ő küldetésüket megnehezíti, míg a saját feladatát egy picit megkönnyíti. Le alább is reményei szerint. Dennis Logan ezredes nyugtatgatta Patet és Mike-ot, akiket felingereltek a tömegből jövő lövések. Logan felegyenesedett és ránézett az oszlopon lévő órára. E perccel múlt dél. – A fenébe. Odafordult szárnysegédjéhez, Cole őrnagyhoz. – Kezdjék már ezt a rohadt parádét! – Igenis, uram. A szárnysegéd Barry Dugan rendőrtiszthez fordult, aki huszonöt éve fújta meg a zöld sípot, hogy jelezze a felvonulás kezdetét. – Dugan parancsnok! Kezdje! Dugan a szájához emelte a sípot, beszívta a levegőt, és negyedszázados gyakorlata leghosszabb, leghangosabb füttyjelét adta

ki. Logan ezredes elhelyezkedett az alakulata előtt és felemelte a karját. Logan végignézett a hat háztömbön, és újságírók és kék uniformisok tömkelegét látta egy járőrkocsi körül tömörülni. Nem sietnének, ha rajtuk múlna. Eszébe jutott ezredének mottója Az utat megtisztítani. Leengedte karját és elfordította a fejét jobb válla felé. – Előőőre! INDULÁS! Az ezred megindult. A katonai zenekar rázendített a ‘Garryowen’-re és a kétszázhuszonharmadik Szent Patrik-napi parádé megkezdődött. TIZENEGYEDIK FEJEZET Patrick Burke átment a sugárúton a katedrális előtti járdaszegélyhez és megállt a kordon előtt. A 69. ezred egy vonalba ért a katedrálissal, és Logan ezredes megálljt parancsolt. A Burke mögötti korlátokat szétnyitották ott, ahol a zöld szőnyeg leért az utcára, és egy csoport utcai ruhás férfi kivált a felvonulás soraiból és a katedrális felé tartott. Burke emlékezett rá, hogy a bíboros mellékesen megemlítette előző nap az újságíróknak, hogy a ‘Danny Boy’ a kedvenc dala, és a katonai zenekar vezetője ezt nyilvánvalóan parancsnak tekintette, és utasította a zenekart, hogy játsszák el a kedves, lendületes dallamot. Néhányan a lépcsőkön és többen a katedrális körüli tömegben spontán dalra fakadtak. Nehéz volna egy írnek, gondolta Burke, hogy ne reagáljon erre a dalra, főleg egy-két korty után. Ó, Danny Boy, a sípok, a sípok hívnak, Völgyről völgyre, sle a hegyoromról, A nyár elmúlt, a rózsaszirmok sírnak, S tőled, s tőled én már búcsúzom. Burke figyelte a méltóságok felvonulását a lépcsőkön a marsallok, Kline polgármester, Doyle Kormanyzó, szenátorok, kongresszusi férfiak, a város és az állam teljes jelenlegi vezetése, és sok nemzeti szintű vezetője. Mindannyian átmentek a korlátok közötti területen, átsétáltak a keskeny szőnyegen, és köszöntötték a bíborost, majd gyorsan távoztak, ahogy azt a protokoll előírta. A hívők letérdeltek és megcsókolták zöld köves gyűrűjét mások meghajoltak, vagy kezet ráztak vele. De jer majd vissza, ha nyár köszönt a mezőre, Vagy elhallgat a völgy és a fehér hó befödte, Mert én itt leszek napfényben, vagy sötétben, Ó, Danny Boy, Danny Boy, én annyira szeretlek. Maureen izgatottságot érzett, érzékszerveinek fokozott működését, ami félelmet és nyugtalanságot okozott. Mindenki mosolygott és hajbókolt, a bíboros gyűrűjét csókolgatták, az ő, a Monsignor és Baxter kezét rázogatták. Kezek és széles mosolyok. Az amerikaiaknak szuper fogaik vannak. Az egész sokadalomban egyetlen rossz fogat sem látni. Felfigyelt néhány acélos tekintetű férfira mellette, akiknek az arcán

ugyanaz az elnyomott aggodalom ült, mint szerinte az övén is. Lent a korlátok közötti területen felismerte Burke hadnagyot a Waldorfból. A rendőrhadnagy figyelemmel kísért mindenkit, aki közeledett, mintha mindannyian fejszés gyilkosok lennének és nem fontos honpolgárok, és ez Maureent egy kicsit megnyugtatta. Körülötte a tömeg még mindig énekelt. Próbáltak emlékezni a szövegre, és ott ahol nem tudták, zümmögtek, miközben a katonai zenekar fuvolái és kürtjei szóltak. De ha elmész, és minden virág meghal, Én is meghalok örökre teéretted, Eljössz-e majd akkor oda, hol kedvesed van, S mondasz-e imát, s térdelsz-e felettem? Maureen megrázta a fejét. Mennyire tipikusan morbid, ír dal. Megpróbálta gondolatait másfelé irányítani, de a ballada tolakodó szövege saját életére emlékeztette – saját tragikus szerelmére. Danny Boy Brian volt, mint ahogy minden ír lány szerelme egy Danny Boy volt. Nem tudta kikerülni a dal üzenetét, ami neki is mint ír nőnek szólt szemei ködössé váltak, és gombócot érzett a torkában. ‘És hallani foglak, még ha halkan lépdelsz is fölöttem, És sírhelyem tőled válik meleggé, édessé, És lehajolsz majd hozzám, s mondod hogy szerettem, És békében alszom majd, míg hozzám te is leszállsz. Burke figyelte, ahogy a 69-esek elvonulnak. Amikor az utolsó egység is eltűnt a katedrális környékéről, felszabadultabban lélegzett. A potenciális célpontok már nem a katedrális körül csoportosultak, hanem megint szétszóródtak – a lépcsőkön, az ezred körül kis csoportokban, néhányan limuzinokban kocsikáztak végig a Park sugárúton a lelátókhoz, néhányan úton voltak hazafelé vagy a repülőtérre. A 69. ezred végén Burke látta, hogy ott masíroznak a veteránok civil ruhában egy szakaszt alkotva. Mögöttük a Rendőrségi Smaragd Társaság dudákkal és dobokkal, skót szoknyáik forogtak, dudáik jajgattak, miközben a dobokat harcra hívó ritmusban pörgették. A szakasz élén régi parancsnokuk, Finbar Devine felemelte hatalmas ceremóniapálcáját és amikor a katedrális mellett haladtak el, a dudásoknak a ‘Danny Boy’-t kellett játszaniuk. Burke mosolygott. Százkilencvenhat rezesbanda fogja a ‘Danny Boy’-t játszani a bíborosnak ma. És mindez az újságoknak és a bíboros mellékes megjegyzésének köszönhető. (Ezt teszi az újságok és a bíboros mellékes megjegyzésének közös ereje.) Mielőtt véget ér ez a nap, őeminenciája azt kívánja majd, hogy bárcsak soha ne hallotta volna ezt a dalt, és imádkozni fog istenhez, hogy soha többé ne kelljen hallania élete végéig. Burke csatlakozott a 69. ezred végén a régi veteránok utolsó soraihoz. A következő valószínűen problémás pont a Hatvannegyedik utcán a lelátóknál volt, ahol a célpontok megint úgy csoportosulnak, mint egy ellenállhatatlanul érett gyümölcsfürt. Burke és mindenki más számára Szent Patrik napján az előrejutás a városban akkor volt a legkönnyebb, ha a felvonuláshoz csatlakoztak.

A Central Parkot ellepték a földbuckákon, kőkupacokon ágaskodó emberek, és voltak, akik a fákon ültek. Logan ezredes tisztában volt vele, hogy több ezernyi felvonuló maradt el mögötte. Érezte, hogy az ezreden átfutó nyugtalanság hogyan terjed az őket körülvevő tömegben és a vonulók soraiban, egészen az utolsó szakaszokig – az öreg IRA-veteránokig –, míg végül ők is felveszik a tempót és lelkesültséget. A reflektorfényen kívül fázó és fáradt veteránok magasra tartották a fejüket, mihelyst a nézők elé értek, akik addigra már tompultak, elcsigázottak és részegek voltak. Logan nézte a politikusokat, amint elhagyják a felvonulást és elindulnak a lelátók felé, hogy elfoglalják helyüket. Kiadta a ‘Balra nézz!’ szokásos parancsát a lelátók előtti vonulás közben és szalutált. Most már, hogy a kísérő megbízatás véget ért, könnyebben lélegzett. Patrick Burke otthagyta a felvonulók sorait a Hatvannegyedik utcánál, áttört a tömegen és benyitott a rendőrségi mozgó főhadiszállás teherautójának hátsó ajtaján. Egy televízió-készüléket a felvonulást közvetítő WPIX hírprogramra állítottak. A rádióközpont paneljén villództak a fények, és három parancsnoki rádióállomás recsegett a félhomályban. Néhány ember kisszékeken ülve papírmunkával vagy elektronikai munkával volt elfoglalva. Burke felismerte George Byrd őrmestert a Különleges Ügyosztályról. – A Nagy Byrd! Byrd felnézett a rádiótól és elmosolyodott. – Patrick Burke, az ír forradalmárok ostora, a hit védelmezője. – Kapd be, George! Rágyújtott egy cigarettára. – Olvastam a jelentést, amit ma adtál le. Kik azok a finniganek? Mit akarnak? Burke leült egy kis összecsukható székre. – Talán inkább feniánusok. – Feniánusok vagy finniganek. Nem mindegy? írek. Kik ezek? – A feniánusok egy ír csoport volt, ami harcosokból és költőkből állt. Körülbelül 200 évvel Krisztus után. Aztán volt még egy ír britellenes gerillahadsereg a tizenkilencedik században, akik szintén feniánusoknak hívták magukat. Byrd nevetett. – Ez meglehetősen régi hírforrásból származik. Biztosan elakadt rendőrségi központban. – Kétségtelenül, együtt a te kinevezési papírjaiddal. Byrd morgott valamit és nekidőlt a falnak. – És ki az a Finn Mac… hogyishívják? – Az eredeti feniánusok vezetője. Ezerhétszáz éve halott. – Akkor ez egy álnév? – Remélem. Nem szeretnék az igazival találkozni. Byrd figyelte a rádiókat. A sugárúton keresztbe-kasul elhelyezett parancsnoki posztokról jelentettek az ötvennegyedik utcán, a presbiteriánus templomnál minden csendes a General Motors

épületének huszadik emeleti állomásánál minden csendes a mobil főhadiszállás jelentése szerint a katedrálisnál minden csendes. Byrd felvette a távbeszélőt, habozott, majd halkan azt mondta – Mobil vagyok a Hatvannegyedikről. Minden csendes a lelátóknál. Vége. Visszatette a telefont és ránézett Burke-re. – Nem túl csendes? – Ne kezdd ezt a baromságot! Burke felkapta a telefont és tárcsázott. – Jack? Jack Ferguson rápillantott a csukott hálószoba-ajtóra, ahol felesége próbált aludni, aztán fojtott hangon azt mondta – Patrick – ránézett a fali órára a konyhában –, tizenkettő harminc van. Egészkor kellene hívnod. – A felvonuláson voltam. Van váami? Ferguson megnézte a lefirkantott jegyzeteket a telefon melletti jegyzettömbben. – Nehéz ma bárkit is megtalálni. – Tudom, Jack. Ezért van a mai nap kiszemelve. – Pontosan. Azt megtudtam, hogy egy MacCumail nevű illető a Bostoni Ideiglenes IRA szervezeténél néhány ádáz tekintetű tagot toborzott. – Érdekes. Bármi hír fegyverekről? Robbanószerekről? – Nincs – felelte Ferguson –, de ebben az országban a pisztolytól a tankig bármit megvehetsz. – Bármi más? – Egy felemás leírás a MacCumail nevű férfiról magas, vézna, sötét… – Ez akár az anyám is lehetne. – Egy jellegzetes gyűrűt visel. Mindig rajta van. – Nem valami bölcs. – Nem. Talán azt hiszi, hogy valamiféle bűvereje van. Az írek babonás népség. A gyűrű hatalmas, valószínűleg valami antik dolog, vagy családi örökség. Ja, és én is találtam valami érdekeset erről a MacCumailről. Csak szóbeszéd… de úgy tűnik, hogy egyszer elkapták és valószínűleg kompromittálódott a brit hírszerzésnél. – Várj egy pillanatot! Burke megpróbálta összeszedni a gondolatait. Eszébe jutott, és nem először, hogy több mint egy szálon futnak az események a városban ma. Ott, ahol ír összeesküvés volt, kellett lennie egy angol konspirációnak is. A nyolcszázéves, szinte folyamatos viszálykodás után a két ellenfelet mintha szétbonthatatlanul összekötötte volna , egy bizarr ölelkezés, ami az örökkévalóságig tart. Ha az ír háború ideér Amerikába, akkor az angolok itt lesznek, hogy harcoljanak. Ferguson szerint, Bartholomew Martin őrnagy jelenléte New Yorkban mindennél jobban jelzi a közelgő csatát. És Martin őrnagy többet tud, mint amennyit elárult. Burke egész közelről beszélt a kagylóba. – Van még valami más?

– Nincs. Még egy kicsit utána kell járnom a dolgoknak. Majd hagyok üzenetet Langley-nél a rendőrségi központban, ha valami felbukkan. Találkozzunk az állatkertben négy harminckor, ha addig nem történik semmi. – Az idő rövid, Jack – mondta Burke. – Megteszem, amit tudok, hogy elkerüljük az erőszakot. De nektek meg kell próbálnotok finoman bánni a srácokkal, ha megtaláljátok őket. Ők a mi testvéreink. – Hogyne… a testvéreink. Burke letette a telefont és Byrdhöz fordult. – Ez az egyik informátorom volt. Muris kis ürge, aki alapvető becsületessége és vad politikai nézetei között őrlődik. Burke otthagyta a teherautót, és beállt a tömegbe a Hatvannegyedik utca sarkán. Megnézte az Ötödik sugárúton az emberektől zsúfolt lelátókat. Ha baj lesz, az valószínűleg a lelátóknál fog történni. A többi lehetséges célpont, amiket Martin őrnagy sugallt – a bankok, a konzulátusok, a légitársaságok irodái, a londoni, dublini, vagy belfasti Kormanyok szimbólumai – csak kismiskák voltak az amerikai, brit, ír és más külföldi fontosságoktól hemzsegő lelátókhoz képest. A katedrális szintén egy nagy fogás volt Burke meglátása szerint. De nincs olyan ír csoport, amelyik megtámadná a katedrálist. Még Ferguson Hivatalos ÍRA-ja – ami főként erőszakot kerülő marxistákból és ateistákból áll – sem gondolna ilyesmire. Az Ideiglenesek erőszakosak, de többnyire katolikusok. Ki másnál, ha nem az íreknél lehetnének békés vörösök és bombadobáló katolikusok? Burke megdörzsölte fáradt szemét, igen, ha lesz ma valami akció, az a lelátóknál lesz. Terri O’Neal az ágyon feküdt. A tévékészüléket a felvonulásra kapcsolta. Dan Morgan az ablaknál ült és lenézett a Hatvannegyedik utcára. Észrevett egy civil ruhás magas férfit, aki éppen akkor szállt ki a rendőrségi teherautóból. Morgan figyelte, amint a férfi rágyújt egy cigarettára és végignéz az utcán, megvizsgálva az épületeket. Végül a rendőrség, az FBI, talán még a CIA és a brit hírszerzés is utánuk ered. Ez várható volt. Az íreknek volt egy tradíciója, amit úgy hívnak Add tovább az információt, és lépj le! A nemzeti karakternek ennek a gyengesége nélkül már évszázadokkal előbb megszabadultak volna az angoloktól. De ez alkalommal minden másképp lesz. MacCumail olyan ember, akit nem célszerű cserbenhagyni. A feniánusok csoportja szorosabb szálakkal kötődik egymáshoz, mint egy ősi klán, ahol csak egy nagy fájdalom és egy nagy gyűlölet volt az összetartó erő. Csörgött a telefon. Morgan bement a nappaliba, becsukta maga mögött az ajtót, aztán felvette a kagylót. – Igen? Finn MacCumail mondandójára figyelt, aztán letette a telefont és kinyitotta az ajtót. Rámeredt Terri O’Nealre. Nem könnyű megölni egy nőt, de Finn MacCumail nem kérne olyat, amit maga is meg ne tenne.

Maureen Malone és Terri O’Neal. Semmi közös nem volt bennük, kivéve az őseiket, és azt a tényt, hogy ötven-ötven százalék esélyük volt arra, hogy megérik a következő hajnalt. TIZENKETTEDIK FEJEZET Patrick Burke a Harmadik sugárúton sétált, és megállt az út mentén az ír kocsmáknál. A járdákon tivornyázók tömkelege járt a hagyomány szerint kocsmáról kocsmára. A legtöbb üzlet és étterem ablakát papír lóherék és hárfák díszítették. Van egy régi mondás, miszerint Szent Patrik napján az írek az Ötödik sugárúton vonulnak fel és a Harmadikon botorkálnak le. Burke észrevette, hogy a hölgyek és urak máris támolyognak kissé. Rengetegen rázták egymás kezét, ami szintén egyfajta tradíció, mintha gratulálnának egymásnak, vagy azért mert írek, vagy azért, mert józanok annyira, hogy megtalálják a másik kezét. Burke P. J. Clarké bárjához közelített az Ötvenötödik utcán, amely egy tizenkilencedik századbeli tégla relikvia volt és valahogy megmenekült a bulldózertől, de beszorult az őt körülvevő toronymagas tömb közé – a Marine Midland Bank épületéhez, ami egy túl sok billentyűs, fekete Sony számológépre emlékeztet. Burke bement a homályos üvegajtókon, odament a pulthoz és rendelt egy sört. Ismerős arcokat keresett, egy informátort, egy régi barátot, vagy valakit, aki tartozott neki, de senki nem volt ott. Túl sok ismerős arc hiányzott ezen a délutánon. Visszament az utcára és beszívta a hideg északi szelet, amíg ki nem tisztult a feje. Folytatta útját, közben megállt egy-egy félig elfelejtett bárnál, egy-egy boltnál, aminek ír volt a tulajdonosa, vagy bárhol, ahol emberek gyűltek össze a járdán és beszélgettek. Gondolatai gyorsan cikáztak és öntudatlanul ugyan, de meggyorsította lépteit, hogy tartsa a tempót az emberek mozgó áradatával. Ez a nap furcsán kezdődött, és minden incidens, minden párbeszéd hozzátett ehhez a bizonytalan érzéshez. Elővett egy cigarettát, meggyújtotta, és ismét délnek fordult. Burke felnézett J. P. Donleavy kis, jelentéktelen kocsmájának arany betűs ablakára a Negyvenhetedik utcán. Ez a hely a félig-meddig az IRA-hoz tartozók és a kocsmai hazafiak egyik törzshelye volt. Időnként volt ott egy-egy valódi IRA-tag a tengerentúlról, és ki lehetett szúrni, hogy ki az, mert ritkán ácsorgott a pultnál, annál gyakrabban ücsörgött egyedül egy boxban. Általában sápadtak voltak, ami Írország ködös éghajlatának, vagy egy kis internálásnak volt a következménye. Számukra New York és Boston voltak a szent helyek, az ír kultúra, az ír kocsmák és a robbanóanyagot nem ismerő emberek városai. Burke besétált a kocsmába, átfurakodott két ember között, akik a pultnál beszélgettek. Átváltott enyhe ír akcentusára az alkalom kedvéért. – Vegyek egy italt maguknak, uraim? Egy kört ide, kocsmáros!

Odafordult a balján álló férfihoz, egy fiatal munkáshoz. A férfi bosszúsnak tűnt. Burke mosolygott. – Úgy volt, hogy néhány barátommal találkozom P. J.-nél, de nem emlékszem, hogy azt mondták P. J. Clarke-nál, P. J. O’Haránál, P. J. Moriartynál, P. J. O’Rourke-nál vagy itt. Vagy én vagyok baromi hülye, vagy ők azok. Megérkezett a sör és Burke kifizette. – Nem ismerik Kevin Michaelst vagy Jim Malloy-t vagy Liam Connellyt? Nem látták ma őket? A Burke jobbján álló ember megszólalt. – Hát ez érdekes névlista. Ha őket keresi, biztos lehet benne, hogy majd ők megtalálják magát. Burke belenézett a férfi szemébe. – Ez az, amire számítok. A férfi is jól megnézte magának Burke-öt, de nem mondott semmit. Burke érezte a keserű sör szagát a férfi leheletén, a ruháin. – És John Hickey-t is keresem. Egyik férfi sem szólt semmit. Burke jó nagyot húzott az italából, majd letette a poharát. – Köszönöm uraim. Elindulok Green Derbybe. Jó napot. Megfordult és kisétált a bárból. Egy oldaltükörből látta, hogy a két ember összesúg a pultossal és őt nézik, ahogy távozik. A rendőrhadnagy megismételte történetét, vagy valami hasonlót minden bárban, ami ígéretesnek tűnt. Whiskey-ről barna sörre, majd forró kávéra váltott, aztán evett egy szendvicset egy kocsmában, amitől jobban érezte magát. Átment, majd megint visszatért a Harmadik sugárút egyik oldaláról a másikra és lefelé, délnek tartott. Minden bárban hagyott egy címet, és minden utcasaroknál megállt és várta a betonon kopogó cipők zaját, amint habozva megállnak mögötte. Kivetette a horgot és saját magát használta csalinak, de ma nem volt kapása. Burke felgyorsította lépteit. Kifut az időből. Ránézett az órájára elmúlt négy, és neki az állatkertben kellett lennie négy-harmincra. Megállt egy telefonfülkénél. – Langley? Szükségem van ötszázra Ferguson számára. – Később. Nem ezért hívtál. Burke rágyújtott egy cigarettára. – Mit tudsz egy bizonyos Bartholomew Martin őrnagyról? Hosszú csend következett a telefonban, aztán Langley azt mondta – Arra a pasasra gondolsz a brit hírszerzéstől? Ne aggódj miatta. – Miért ne? – Mert azt mondtam. Langley szünetet tartott. – Nagyon komplikált dolog… CIA… – Majd mondd el egy nap! Van még valami, amiről tudnom kéne? – Az FBI végre úgy döntött, hogy szóba áll velünk – mondta Langley. – Fegyvervásárlásra bukkantak New Jersey-ben. Egy tucat M16-os puska, néhány orvlövész puska, pisztolyok és plasztik robbanószerek.

Ráadásul még fél tucat azokból az eldobható rakétakilö-vőkből. Az amerikai hadseregtől. – Még valami részlet? – Csak annyi, hogy a vevőknek ír akcentusuk volt, és nem intézkedtek hajóról, ami elszállítaná a fegyvereket, mint azt általában teszik. – Ez elég vészjóslónak hangzik. – Azt kérdem én mire várnak? Burke megrázta a fejét. – Nem tudom. A parádéból már csak egy óra van hátra. A fegyverek segíthetnek abban, hogy milyen akcióra készülnek. – Martin szerint egy brit bankot akarnak ledönteni a Wall Street környékén. A rendőrbiztos detektíveket és járőröket irányított oda – mondta Langley. – Miért kéne egészen idáig jönniük, hogy felrobbantsanak egy brit bankot? Akarnak valamit… váamit, amit csak itt kaphatnak meg. – Lehet. Langley szünetet tartott. – Tényleg nem jutunk semmivel sem közelebb, mi? – Túl sok a célpont. Túl hosszú a partszakasz, amit őrizni kell. Mindig a támadóké a kezdeményezés. – Majd emlékezni fogok erre a sorra, ha a rendőrbiztos előtt állok. Burke ránézett az órájára. – Fergusonnal kell találkoznom. Ő az utolsó adum. Letette a telefont, kilépett a Harmadik sugárútra és leintett egy taxit. Burke átment a fegyverraktár melletti nyitott kapun. Az állatkert kevésbé tűnt fenyegetőnek napvilágnál. Gyerekek mentek az ösvényeken szüleikkel vagy nevelőnőikkel, kezükben cukorkával vagy léggömbökkel, vagy valami mással, ami illett az alkalomhoz és a helyhez. A Delacorte óra fél ötöt mutatott. Az óratoronyban a réz majmok hirtelen életre keltek, a harang körül keringtek kalapácsukat felemelve, majd lesújtottak. Ahogy a torony gongja megszólalt, a „MacNamara bandája” hangzott fel felvételről. Burke a terasz étteremben egy kis asztalnál talált rá Fergusonra, aki egy New York Timesba temetkezett. Két adag tea gőzölgött az asztalon. Burke odahúzott egy széket vele szemben és elvette az egyik teát. Ferguson letette az újságot. – Nos, az utcákon az a hír járja, hogy egy fontos brit bankot fognak kirabolni a Wall Street környékén. – Ezt ki mondta neked? Ferguson nem válaszolt. Burke végignézett az állatkerten, alaposan megfigyelte a padon ülő férfiakat, aztán visszafordult Fergusonhoz és éles pillantással végigmérte. Ferguson nem szólt semmit. – Martin őrnagy – mondta Burke – nem más, mint amit úgy hívnak, hogy provokátor. Hogy mi a játék lényege, nem tudom még. De azt

hiszem, többet tud, mint amit akármelyikünknek is elárult. Burke elnyomta cigarettáját a földön. – Na jó, felejtsd el, mit mondott neked Martin! Mondd el, te mit gondolsz! Az idő… Ferguson felhajtotta esőkabátja gallérját az erősödő szél ellen. – Teljesen tisztában vagyok az idővel. Mint tudjuk, az idő rendkívül relatív. Amikor a térdedet ezzel az új módszerrel, elektromos fúróval zúzzák szét egy golyó helyett, akkor az idő nagyon lassan halad. Ha ki akarsz deríteni valamit szürkületre, akkor gyorsan megy. Ha tíz perccel előbb és nem később érsz valahova, például ide, akár el is intézheted a teendőidet. – Milyen teendőimet? Ferguson áthajolt az asztalon. – Éppen most jöttem a katedrálisból. John Hickey, aki nem volt templomban, mióta kirabolta a dublini Szent Patrikot, az első padban bóbiskolt. Az öreg most szakállat visel, de bárhol megismerném. – Folytasd! – A négy órás misének nemsokára vége lesz, és több ezer ember fog kijönni a katedrálisból. A munkaidő vége szintén öt óra a legtöbb honpolgár számára. – így van. Ezt úgy hívják, csúcsforgalom. – A megyék és az IRA-veteránok is most vonulnak. Mindkét csoportban civil ruhát viselnek, és minden szakaszban vannak emberek, akik nem ismerik egymást. Bárki elvegyülhet közöttük. – Figyelek, de siess! – Át kell adnom a gondolataimat, és ebből te levonhatod a… – Folytasd! – Rendben. A rendőrség már fáradt. Néhány egység már leteszi a szolgálatot, a tömeg nyugtalan, részeg. – Hallgatlak. – A dolgok elkerülhetetlenül közelednek a végkifejlet felé. A közelgő vihar nemsokára ki fog törni. – Csak semmi költészet, ha lehet. – Finn MacCumail egyenlő Brian Flynn-nel. Mielőtt Maureen Malone dezertált az IRA-tól, ő és Brian Flynn szeretők voltak. Burke felállt. – A nő a cél. – Ez az az őrült dolog, amit egy férfi, aki magát Finn MacCumailnek, a feniánusok vezérének hívja, megcsinál. – A katedrálisnál? – Mi volna jobb hely? Az írek szeretik a látványosságot, a nagyszerű gesztusokat. Az, hogy győznek-e, vagy sem, nem fontos. Írország mindig a stílusukról fog emlékezni mártírjaira és hőseire, és nem arról, hogy sikeresek voltak-e vagy sem. Szóval ki fogja egyhamar elfelejteni a keresztre feszített Finn MacCumailt és az ő fenianistáit, amikor elrabolják, vagy megölik hűtlen szerelmét New Yorkban a Szent Patrik-

katedrális előtt, Szent Patrik napján. Nem, ezt nem fogják egyhamar elfelejteni. Burke agya gyorsan járt. – Nem hittem volna, hogy megtámadják a katedrálist… de összevágnak a tények. – Pokolba a tényekkel. Összevág a személyiségükkel, összevág a történelemmel, a sorssal, a… – Cseszd meg a történelmet! Burke a terasz lépcsői felé futott. – Cseszd meg a sorsot, Jack! – Elviharzott az ösvényen az Ötödik sugárút felé. Ferguson utána kiabált – Túl késő! Túl késő! Terri O’Neal nézte a tv képernyőjén, ahogy az IRA-veteránok elvonulnak. A kép a Hatvannegyedik utcáról a Rockefeller Center tetejéről nyíló kilátásra váltott. A Tyrone megyei szakasz haladt el a katedrális előtt, és a kamera közelbe hozta őket. Terri felült és közelebb hajolt a tv-készülékhez. Apja arca töltötte be hirtelen a képernyőt, és a bemondó, aki felismerte őt, egy odavetett megjegyzést tett. Terri a kezébe temette arcát, amikor a közelgő események borzalma – hogy mi fog történni vele, az apjával, mindenkivel – végre felderengett neki. – Jaj, ne … Apa! Ne engedd, hogy ezt megússzák! Dan Morgan ránézett a nőre. – Még ha hallaná is magát, most már akkor sem tudna tenni semmit. Csörgött a telefon, és Morgan felvette. Figyelt. – Igen, készen, amennyire csak lehet. Letette a kagylót, ránézett az órájára és elkezdett hatvantól visszafelé számolni, miközben bement a hálószobába. Terri O’Neal felnézett a tévézésből és a férfit figyelte. – Na most? » Morgan rápillantott a képernyőn a felvonulásra, aztán a nőre. – Igen. És az isten segítsen meg bennünket, ha rosszul gondoltuk. – Az isten segítsen magukon mindenképpen! Morgan bement a hálószobába, kinyitotta a beugróban az oldalsó ablakszárnyat és meglengetett egy lóherezöld zászlót. TIZENHARMADIK FEJEZET Brendan O’Connor a tömegben állt az Ötödik sugárúton. Felnézett, és látta a lóherezöld zászlót a Hatvannegyedik utca egyik ablakában. Vett egy mély lélegzetet és bement a lelátók mögé, ahol engedélyezett volt a gyalogosforgalom a járőrök szigorú felügyelete mellett. Rágyújtott egy cigarettára és nézte, ahogy a füst a válla felett dél felé száll. O’Connor benyúlt jobb kezével a kabátja zsebébe, lehúzta a műanyagot egy olyan kézigránát fogantyújáról, amiből a tűt már eltávolította, és lefelé tartotta a fogantyút a hüvelykujjával. Ahogy a

szorosan összezsúfolt tömegben ment, a gránátot átnyomta zsebének egy nyílásán és hagyta, hogy a járdára essen. Érezte, ahogy a detonátor-kar estében megüti a bokáját. Megismételte az egészet a bal zsebében lévő gránáttal is, és miközben a gránát leesett, gyorsan átfurakodott a szinte átjárhatatlan tömegen. A két hétmásodperces gyújtószerkezet egymás után kattant. Az első gránát, egy CS gáz lövedék, halkan fütyült. A második gránát, egy füstjelzéses szerkezet, hatalmas zöld füstfelhőket bocsátott ki, amelyek lefelé, a lelátók felé gomolyogtak. Brendan O’Connor ment tovább. Maga mögül hallotta a meglepett hangokat, amint a CS gáz fejmagasságba ér, majd a félelem és pánik hangjait, amint a füst és a fullasztó gáz végigsöpört a járdán lévő tömegen, majd felhúzódott a lelátókhoz. O’Connor még négy lövedéket engedett ki a zsebéből, aztán átsétált a kőfal egyik nyílásán és eltűnt a park mélyén. Patrick Burke átugrott a Central Park alacsony kőfalán és nyílegyenesen a lelátók melletti tömegbe sietett. Gomolygó zöld füst szállt felé a lelátók irányából, és még mielőtt odaért volna hozzá, szeme könnyezni kezdett. – A fenébe! Zsebkendőt tartott az arcához és a sugárúthoz futott, de a pánik hatalmába kerítette a felvonulókat és Burke éppen a felfordulás kellős közepén találta magát. A felvonuló szakasz zászlója a kövezetre esett, és Burke félszemmel látta a futó emberek lába alatt – A BELFASTI ÍR KÖZTÁRSASÁGI HADSEREG VETERÁNJAI. Miközben megpróbálta átverekedni magát a sugárúton, Burke látta, hogy, ahogy ő nevezte őket, agitátorok és hivatásos zajkeltők vegyültek a sorok közé. Jól kitervelt, gondolta. És jól végrehajtott. James Sweeney háttal nekitámaszkodott a lámpaoszlopnak a Hatvannegyedik utcán, és próbált megállni a lábán a körülötte lévő emberek nyomása közepette. Keze belemélyedt esőkabátja zsebébe és megfogott egy hosszú nyelű csípőfogót, ami a nadrágszíján lógott. Ráengedte kabátja alját a rendőrségi mobil főhadiszállás teherautójának kábelcsatlakozásaira, miközben elvágta a telefonvezetékeket, aztán az elektromos vezetékeket a pózna alján. Három lépést tett a tülekedő tömeg felé, aztán beleengedte a csípőfogót a járdaszélen a csatornanyílásba. Hagyta, hogy a felvonulók és a nézők mozgó tömege magával ragadja a Hatvannegyedik utcán, és minél távolabb kerüljön a sugárúttól és a fullasztó gáztól. A rendőrségi mobil főhadiszállás teherautóján a telefonközpontosok furcsa zajt hallottak, aztán a négy telefon süket lett. Egy másodperc múlva a kocsi minden fénye kialudt. Az egyik operátor felnézett, ahogy George Byrd sziluettje megjelent az egyik oldalsó kisablaknál. – A telefonkapcsolat megszakadt. Byrd odanyomta arcát a kisablakhoz és lenézett a lámpaoszlop aljára. – Te jó isten! A kurafiak!

Megfordult és megragadott egy rádiót, miközben a teherautó sofőrje elindította a motort és a belső áramfejlesztőt. Byrd továbbította az információt – Minden állomásnak! Mobil a Hatvannégyről. Az elektromos vezetéket elvágták. A rádiókat generátorról működtetjük. A telefonvezetékeket elvágtak. A helyzet tisztázatlan. Burke beviharzott az ajtón és kikapta Byrd kezéből a rádió adóvevőt. – Mobil az Ötvenegyesnél… hallotok? A második mobil egység teherautója a katedrális mögül válaszolt. – Itt Roger. Minden csendes itt. A lovas és motoros egységek on vannak felétek. Ne! Figyelj… Amikor a tizenkilenc bronz harang kongatni kezdte az öt órát a Szent Patrik-katedrális északi tornyában, a harangok fölötti tartógerendán elhelyezett dobozban az időzítő szerkezet zárta az áramkört. A doboz, egy széles hullámú adókészülék, elkezdett zavaró hullámokat kibocsátani a rádió hullámsávjának teljes spektrumán. Ebből a magas sugárzási pontból, az adókészülék bezavart minden adó-vevő rádiót a városközpont környékén. Egy magas, éles hang hallatszott Burke fülhallgatójában. – Mobil az Ötvenegyesnél… hallotok? Az akció a katedrálisnál lesz… A hang egyre erősebb lett és folyamatos éles légköri zavarássá alakult. – Mobil az Ötvenegyesnél… Kiengedte a rádió adó-vevőt a kezéből és Byrdhöz fordult. – Zavarják. – Hallom… a fenébe! Byrd megragadta a rádiót és másik vezérlő csatornákra kapcsolt, de mindegyik csak zúgott. – Szemétládák! Burke megfogta a karját. – Figyelj, szerezz néhány embert az utcai telefonokhoz! Hívjátok a rendőrségi központot és a parókiát! Próbálják meg az üzenetet továbbítani a rendőrségnek a katedrális körül! Az ottani mobil teherautón még lehet, hogy van telefonos kommunikáció. – Kétlem. – Mondd meg nekik… – Tudom, tudom. Hallottam, mit mondtál. Byrd elküldött négy embert a kocsiból. Kinézett az oldalsó ablakon a hömpölygő tömegre, és látta embereit, ahogy átnyomakodnak. Hátrafordult, hogy Burke-kel beszéljen, de addigra a hadnagy távozott. A katedrális lépcsőin Maureen nézte, amint az előtte álló álruhás rendőr megpróbálja rádió adó-vevőjét működtetni. Több rendőr futkosott össze-vissza, üzeneteket továbbítottak, parancsokat kaptak, és viselkedésükből megállapíthatta, hogy fejetlenség van körülöttük. Jobb oldalán, a sarkon álló teherautóból rendőrök ugráltak ki-be.

Észrevette a járdán a nézőket úgy látszott, hogy valami olyan üzenetet kaptak, amiről a lépcsőn állók nem tudtak. Moraj futott végig a tömegen, és az emberek a nyakukat nyújtogatták északi irányban, felfelé a sugárúton, mintha az üzenet onnan jött volna, mint az ‘Add tovább!’ gyerekjátékban. Maureen is elnézett északra, de semmi szokatlant nem látott, kivéve a nyugtalan tömeget. Aztán azt is megfigyelte, hogy a felvonulók tempója lelassult. Odafordult Harold Baxterhez és halkan azt mondta – Valami nincs rendben. A harangok az utolsókat kongatták, aztán elkezdődött a hagyományos öt órai himnusz, az „Ósz”című. Baxter bólintott. – Tartsa nyitva a szemét! A Cork megyei szakasz haladt el a katedrális előtt, aztán mögöttük a Mayo megyei szakasz megtorpant, mert a felvonulás egyszer csak leállt. A parádé marsalljai és az alakulati tábornagyok rendőrökkel beszélgettek. Maureen észrevette, hogy a bíboros mérges, de láthatóan nem aggódik túlzottan a körülette lévő növekvő nyugtalanság miatt. Irodai dolgozók és bolti eladók özönlöttek kifelé a Rockefeller Center, az Olympic Tower és a környező felhőkarcolók előcsarnokaiból a már amúgy is zsúfolt járdákra. Egymást lökdöstek, hogy kijussanak a területről, vagy hogy jobban lássák a felvonulást. Hirtelen hangos kiáltás hallatszott a tömegből. Maureen balra fordult. A Saks Fifth Avenue bejárati ajtajain tucatnyi fekete öltönyös, keménykalapos férfi rontott ki. Fehér kesztyűt, vállukon átvetett élénk narancssárga selyemövet viseltek, és legtöbbjüknek sétapálcája is volt. Arrébb toltak egy rendőrségi torlaszt és kibontottak egy hosszú zászlót, a következő felirattal ISTEN ÓVJA A KIRÁLYNŐT. ULSTER BRIT KÉZBEN MARAD ÖRÖKRE. Maureen pulzusa felgyorsult, képzelete visszatért Ulsterbe, a hosszú nyári felvonulási szezonra, amikor az orangisták felvonultak a városokban és falvakban proklamálva az Isten és a királynő iránti lojalitásukat, és katolikus szomszédaik iránti gyűlöletüket. A tömeg elkezdett ordítozni és fütyülni. Egy öreg IRA veterán, az alkoholtól felbátorítva áttört a rendőrségi torlaszokon és az útra kifutva az orangisták után eredt, futás közben azt ordítva – Rohadt, gyilkos szemétládák. Megöllek benneteket! Fél tucat orangista elővette hangszóróját és énekelni kezdett „Egy kötelet, egy kötelet, hogy lógjon a pápa! Egy fillérért sajtot, hogy megfulladjon ő! Lámpaolajat, hogy lenyomjuk a torkán, És egy hatalmas tüzet, hogy megsüssük őt!” A feldühödött tömegből többen is otthagyták a járdát és kifutottak az útra. Néhány férfi, akik hirtelen vezetőjükké léptek elő, buzdította őket. Az élcsapathoz hamarosan férfiak, nők és tizenévesek sokasága csatlakozott, a rendőrségi barikádok pedig föl-le repültek a sugárúton.

Az a néhány lovas rendőr, aki nem ment el a lelátókhoz, védő falanxot alkotott az orangisták körül, és egy rabszállító autó, amelyet járőrkocsik kísértek, elindult az Ötödik sugárúton, hogy megmentse az orangistákat a hirtelen dühöngő csőcselékké változott tömegtől. A rendőrség gumibotokkal hadonászott, hogy távol tartsa a forrongó tömeget a még mindig énekelő orangistáktól. A rendőr akadémián és az utcán tanult tömegkontrollálás minden technikáját be kellett vetniük ahhoz, hogy egy tucat orangistát megmentsenek a lincseléstól, és végül úgy tűnt, hogy maguk az orangisták is felismerték veszedelmes helyzetüket, amikor többszáz fékevesztett ember elszabadult. Letették hangszóróikat és zászlóikat, és a rendőrséggel együtt próbáltak utat törni a közeledő, biztonságot jelentő rabszállító kocsihoz. Patrick Burke lefelé futott az Ötödik sugárúton, kanyarogva az utcát ellepő nézők és felvonulók között. Megállt egy parkoló járőrkocsi előtt, felmutatta jelvényét és levegő után kapkodva kérdezte – Fel tudják hívni a mobilegységet a katedrálisnál? A járőr megrázta a fejét és rámutatott a működésképtelen rádióra. – Vigyen a katedrálishoz! Gyorsan! Megragadta a hátsó ajtó fogantyúját. A sofőr mögött ülő egyenruhás őrmester kiszólt – Szó sem lehet róla. Nem tudunk átvergődni a tömegen. Ha elütünk valakit, darabokra szednek minket. – A fenébe! Burke bevágta az ajtót és átment a sugárút másik oldalára. Átugrott a Central Park falán, és dél felé futott a sugárúttal párhuzamos ösvényen. A Grand Army Plazánál kiért a parkból és próbált előrejutni az egyre inkább féktelen tömegben. Tudta, fél órát is igénybe vehet, hogy a fennmaradó kilenc háztömbnyi területen átjusson a katedrálisig, és azt is tudta, hogy valószínűleg a párhuzamos utcák sem lennének sokkal jobbak, ha sikerülne átjutnia oda az egyik mellékutcán. Nem fog sikerülni. Hirtelen feltűnt előtte egy fekete ló. A lovon egy rezzenéstelen, fiatal rendőrnő ült, aki szőke haját a sisak alá tűrte. Burke a nő mellé furakodott és megmutatta a jelvényét. – Burke, Hírszerzési Osztály. A katedrálishoz kell jutnom. Át tudna engem juttatni a tömegen ennek a gebének a hátán? A rendőrnő szemügyre vette Burke-öt zilált külsejével. – Ez nem egy gebe, hadnagy, de ha ennyire siet, ugorjon fel! Lenyújtotta a kezét, Burke megfogta, aztán beletette a lábát a kengyelbe, és nehézkesen fellendült a ló hátára, a nő mögé. A rendőrnő megsarkantyúzta a lovat – Gyía! Gyerünk Nagyfőnök! – Én csak egy hadnagy vagyok. A rendőrnő hátrapillantott a válla felett, miközben a ló elindult. – Ez a ló neve… Nagyfőnök. – Ó,és mi a maga…?

– Foster rendőrtiszt… Betty. – Szép. Jó kis nevek. Na gyerünk! A képzett ló és lovasa elemükben voltak, ugrattak, kanyarogtak, bevágtak minden kis nyíláson és szétrebbentették az útjukba eső csoportosulásokat anélkül, hogy bárkit is súlyosan megsebesítettek volna. Burke szorosan fogta a nő derekát. Felnézett és látta, hogy közelednek az Ötvenhetedik utcánál a kereszteződéshez. Belekiabált lovasa fülébe – Maga jól táncol, Betty. Gyakran jár ide? A rendőrnő hátrafordította a fejét és ránézett. – Ez a rohanás remélem, pokoli fontos, hadnagy! – Ez a legfontosabb lovaglás Paul Revere óta. Bartholomew Martin őrnagy az ablaknál állt egy kis szobában a Rockefeller Center Brit Birodalmi Épületének tizedik emeletén. Nézte a katedrális körül zajló felkelést, aztán a mellette álló emberhez fordult. – Nos, Kruger, úgy tűnik a feniánusok megérkeztek. A másik ember, az amerikai azt mondta – Most majd elválik mi lesz – szünetet tartott, majd megkérdezte – Maga tudta, hogy ez fog történni? – Nem egészen. Brian Flynn nem bízik meg bennem. Adtam neki néhány ötletet, lehetőséget. Az egyetlen kikötésem az volt, hogy ne támadjanak meg brit tulajdont vagy személyeket… például ne repítsék a levegőbe ezt az épületet. De ezeknél sose lehet tudni. Martin őrnagy néhány másodpercig a levegőbe bámult, aztán távoli hangon azt mondta – Tudja, Kruger, amikor végre utolértem a szemétládát Belfastban tavaly télen, egy összetört ember volt… fizikailag és lelkileg egyaránt. Mindössze annyit akart, hogy gyorsan öljem meg. Én pedig nagyon is szerettem volna a kedvében járni, de aztán jobb ötletem támadt. Sarkon fordítottam, ahogy mondják, aztán Amerikára irányítottam és szabadjára engedtem. Veszélyes vállalkozás, tudom. Olyan, mintha elkapnám egy tigris farkát. De azt hiszem, kifizetődő. Kruger sokáig nézte az őrnagyot, majd azt mondta – Remélem, nem számítottuk el magunkat az amerikai közvélemény reakciója tekintetében. Martin mosolygott, miközben italt töltött egy üvegből. – Amennyiben tegnap az amerikai közvélemény még ambivalens volt az ír kérdéssel kapcsolatban, ma már biztosan nem lesznek annyira azok. Ránézett Krugerre. – Ez biztosan segíteni fog maguknak is. Kruger azt válaszolta – Ha pedig nem segít, tartoznak nekünk egy szívességgel. – Tulajdonképpen beszélni is akartam magával valamiről, amit Hongkongban tervezünk. – Á, valami cselszövés. Igen, igen, szeretnék róla mindent hallani. De

később. Élvezze a parádét! Kinyitotta az ablakot és betört ablakok, rendőrszirénák és to’ ezer ember hangja töltötte be a kis szobát. Erin go bragh, ahogy mondják. ‘ TIZENNEGYEDIK FEJEZET Maureen Malone érezte, hogy valaki megérinti a vállát. Megfordult és egy embert látott, aki a jelvényét tartotta az arcába. – Különleges Ügyosztály, Miss Malone. A tömegből néhányan figyelik önöket. Be kell vinnünk önt a katedrálisba. Mr. Baxter, önt is. Legyenek szívesek követni minket! Baxter lenézett az utcán álló tömegre, a szorosan egymás mellett álló rendőrök sorfalára a járdaszegélynél. – Szerintem itt tökéletes biztonságban vagyunk most. A férfi azt felelte – Uram, önöknek távozniuk kell innen a többiek biztonsága miatt, akik a lépcsőn állnak. Kérem… – Igen, igen értem. Rendben van. Miss Malone, az úrnak teljesen igaza van. Maureen és Baxter megfordultak, és felmentek a lépcsőn. Maureen látta a bíboros piros öltözékét, miközben két ember kíséretében elhaladt előttük a zsúfolt lépcsőkön. A Különleges Ügyosztály emberei a Monsignor, valamint a többi pap és egyházi ember körül mozgolódtak szorosan szemmel tartva a tömeget. Ketten a különlegesek emberei közül észrevették, hogy a bíborost, Malone-t és Baxtert ismeretlen férfiak vezetik el, ezért elkezdték követni őket a templom előcsarnoka felé nyomakodva. A legfelső lépcsőfokon két pap került mögéjük és a Különleges Ügyosztáy emberei érezték, hogy valami kemény nyomódik a hátuknak. – Egy mozdulatot se – mondta az egyik pap halkan –, vagy szétlőjük a gerincetek! A katedrális mögött a rendőrségi mobil egység teherautójában megszűnt a rádiós összeköttetés a frekvenciák zavarása miatt, de telefonos jelentés továbbra is folyhatott. Minden figyelmeztető jelzés nélkül az ötvenegyedik utcáról egy mentő farolt melléjük és oldalba kapta a rendőrségi teherautót, ami előre vágódott, elszakítva az utcai lámpához csatlakozó vezetékeket. A mentőautóban utazók elhagyták járművüket és gyorsan eltűntek az Olimpiai Torony nyüzsgő előcsarnokában. Maureen Malone, Harold Baxter és a bíboros a zsúfolt katedrális főhajója mentén haladt előre. Ketten mentek mögöttük, ketten pedig, megszabva a menet gyorsaságát, előttük. Maureen látta a pulpituson Murphy atyát, egy másik papot pedig az oltár rácsánál, ahogy ott térdel. Amikor közelebb ért a térdelő paphoz, tudta, hogy valami ismerős benne.

A bíboros megfordult és végignézve a főhajón, megkérdezte az őt kísérőtől – Hol van Monsignor Downes? Miért nincsenek a többiek velünk? Egyikük azt válaszolta – Ok is jönnek majd. Kérem, haladjon tovább eminenciás uram! Murphy atya megpróbálta tovább folytatni a misét, de újra és újra elvonta figyelmét a kívülről jövő kiabálás és szirénahang. Végignézett a több mint kétezer hívőn a padsorokban és a sorok között, és feltűnt neki a főhajóban egy égő vörös, mozgó valami. Zavarában hosszan nézte, amint a bíboros, Malone és Baxter mellett, biztonságiak kíséretében az oltár felé közeledik. Az a gondolat, hogy valami történt odakint, hogy beszennyezze ezt a csodálatos napot, elkeserítette. Elfelejtette, hol tartott a misében és váratlanul azt mondta – A misének vége. Menjetek békével! – majd sietve hozzátette -Nem. Várjatok! Maradjatok, amíg meg nem tudjuk, mi történik odakint. Kérlek benneteket, maradjatok ülve! Murphy atya megfordult és látta, hogy az a pap, aki az oltárrácsnál térdelt, most feláll a pulpitus legfelső lépcsőjére. Felismerte a sötétzöld szemű, magas papot, és furcsa módon nem csodálkozott rajta, hogy újra látja. Megköszörülte a torkát. – Igen? Brian Flynn előkapta pisztolyát fekete reverendája alól, és az oldalához szorította – Álljon hátrébb! Murphy atya mély lélegzetet vett. – Ki a fene maga? – Én vagyok az új érsek. Flynn hátralökte a pulpituson Murphy atyát és elvette a mikrofont. Figyelte, amint a bíboros az oltár felé közeledik, aztán a még mindig a padsorokban álló hívőkhöz fordult. – Hölgyeim és uraim – kezdte pontosan kiszámított hanghordozással –, szeretném a figyelmüket kérni… Maureen Malone az oltár rácsától néhány lépés távolságban hirtelen megállt a nyílt területen. Felbámult a pulpitusra, mintha a homályos fényben álló, magas, sötét figura megbabonázta volna. A mögötte álló férfi megbökte, hogy induljon. A lány lassan megfordult. – Kik maguk? A férfi megmutatta övébe rejtett pisztolyát. – Nem a rendőrség, erről biztosíthatom. A New York-i akcentust felváltotta egy enyhe ír akcentus. – Gyerünk tovább! Maga is, Baxter és Oeminenciája is. Az egyik elöl álló férfi kinyitotta a márvány oltár rácsának kapuját és megfordult. – Gyerünk befelé, hallják!? Patrick Burke nyugtalanul fészkelődve a ló hátán elnézett a tömeg feje fölött. Két háztömbbel arrébb zavargást észlelt, még annál is

rosszabbat, mint ami körülötte zajlott. A Cartier és Gucci boltok ablakait betörték, csakúgy, mint a sugárút mentén minden üzletét. Hgyenruhás rendőrök álltak több üzlet kirakata előtt, de nem volt nyilvánvaló fosztogatás, csak a verekedés és dorbézolás furcsa egyvelege, amit az írek gyengéden zsibvásárnak hívnak. Burke már látta a katedrálist, és egyértelmű volt, hogy a felfordulás szikrája ott pattant ki. A közvetlen közelében lévő sokaság, a még mindig együtt maradt éneklő, iddogáló szakaszokból állt. A rezes banda a „Keletre és Nyugatra” című dalt játszotta és lelkes kórus kísérte. A rendőrnő továbbsarkantyúzta lovát. A katedrális előtti háztömbnél félúton a tömeg sűrűbbé vált és a lónak nehézséget okozott, hogy átvergődjenek. Testek ütköztek a lovasok lábának, majd pedig eldőltek, amikor a ló újra nekilendült. – Csak nyomuljon! Gyerünk előre! – kiabálta Burke. A rendőrnő hátraszólt – Úristen, annyira szorosan tömörülnek… Megrántotta a gyeplőt, mire a ló a hátsó lábaira állt. A tömeg szétnyílt, a nő pedig átlovagolt a nyíláson, majd megismételte a manővert. IBurke érzett a gyomrában egy lökést és nagy levegőt vett. – Príma, príma! Szép munka! – Milyen messze kell eljutni? – Na hallja, ameddig Nagyfőnök le nem térdel az oltárrácsnál. Brian Flynn várt, amíg a bíboros és a többiek biztonságban a főoltár rácsozatán belülre kerültek, aztán beleszólalt a mikrofonba – Hölgyeim és uraim, az alsó szinten egy kis tűz ütött ki. Kérem, maradjanak higgadtak! Gyorsan távozzanak az ajtókon keresztül! Használják a bejárati ajtókat is! A gyülekezetből kiabálás hallatszott és néhány ember a katedrálisban szétszóródva azt kiabálta – Tűz van! Tűz van! Fussunk! A padsorok gyorsan kiürültek, a sorok között pedig emberek özönlöttek tolakodva a kijáratok felé. A fogadalmi gyertyák álványai összedőltek, a gyertyák leestek és minden összetört a padlón. A déli mellékhajónál a könyvesbolt kiürült, és az emberek első hulláma megtöltötte az előcsarnokot, ahonnan a három bejárati ajtón át hullámzottak ki a lépcsőkre. A lépcsőkön álló nézelődők hirtelen a templomkapun kiözönlő emberek áradatában találták magukat, ahonnan lesodródtak a járdákra, majd a rendőrségi barikádokhoz, a rendőrkordonhoz, bele az Ötödik sugárúti felkelésbe. Monsignor Downes megpróbált küzdeni az ár ellen és bejutni a katedrálisba, de az utcán találta magát egy kövér asszony és egy tagbaszakadt rendőrtiszt közé ékelődve. A két álpap, akik fegyvert nyomtak a Különleges Ügyosztály

embereinek a hátába, beleolvadtak a mozgó sokaságba és eltűntek. Azok ketten pedig megfordultak és megpróbáltak felmenni a lépcsőkön, de a tömeg magával sodorta őket a sugárútra. A motoros rendőrök felborultak motorjaikkal, a járőrkocsikat pedig emberek lepték el, akik igyekeztek elmenekülni a tömeg nyomásától. A felvonuló szakaszok sorai megbomlottak és beleolvadtak a sokaságba. A rendőrség megpróbált körkörös védelmet teremteni, hogy körbezárják a zűrzavaros területet, de rádiókommunikáció nélkül minden lépésük rendezetlen és hatástalan volt. A televíziós hírműsorok stábjai egészen addig filmezték az eseményeket, amíg el nem sodorta őket a kavargó tömeg. Philip Langley felügyelő kinézett a New York-i rendőrség parancsnoki helikopteréből az alattuk elterülő épületekből kirajzolódó, egyre sötétedő kanyonra. Odafordult Rourke helyettes rendőrfőnökhöz, és megpróbálta túlkiabálni a helikopter propellerének zaját. – Azt hiszem, a Szent Patrik-napi parádénak vége van. A rendőrfőnök helyettes hosszú másodpercekig a felügyelőt szemlélte, aztán lenézett az eléjük táruló hihetetlen jelenetre. A csúcsforgalom járművei kilométereken át összetorlódtak, és a tengernyi ember teljesen ellepte az utakat és járdákat délen a Harmincnegyedik utcától, egészen a Hetvenkettedik utcáig északon. Ebben az órában közel egymillió ember volt a városközpont egy kis területén, és senki nem fog hazaérni idejében a vacsorához. – Sok szerencsétlen polgár van ott lenn, Philip. Langley rágyújtott egy cigarettára. – Benyújtom ma a lemondásomat. A rendőrfőnök-helyettes felnézett rá. – Remélem, lesz valaki, aki elfogadja. Megint az utcákat nézte. – Majdnem minden magasabb rangú rendőrtiszt a New York-i rendőrségtől valahol ott lent van, minden kommunikációtól és minden parancstól elvágva. Odafordult Langley-hez. – Eddig ez a legrosszabb. Langley megrázta a fejét. – Azt hiszem, a java még ezután következik. Az Ötvenedik utca kereszteződésében Burke látta, amint az élénk narancssárga selyemöves embereket elvezetik a rabszállító kocsihoz. Burke-nek eszébe jutott az ír mondás „Ha közönséget akarsz magadnak, kezdj verekedni!” Ezek az orangisták közönséget akartak, és ő tudta miért azt is tudta, hogy egyáltalán nem orangisták voltak, hanem a bostoni Ideiglenes IRA-sok, akiket figyelemelterelésre toboroztak – bolond írek, több bátorsággal, mint ésszel. A rendőrnő odafordult hozzá, miközben továbbnógatta lovát. – Kik azok az emberek narancssárga selyemövvel? – Hosszú történet. Gyerünk tovább! Már majdnem ott vagyunk. Brian Flynn lejött a pulpitusról és Maureen Malone elé állt.

– Pokoli hosszú ideje nem láttalak, Maureen. A lány ránézett és kimért hangon azt mondta – De nem elég hosszú. Flynn elmosolyodott. – Megkaptad a virágokat? – Lehúztam őket a WC-n. – Van egy a gallérodon. Maureen arca elvörösödött. – Szóval végül eljöttél Amerikába, Brian. – Igen, de amint látod, a saját feltételeim szerint. Végignézett a katedrálison. Az utolsó hívők a központi előcsarnokban zsúfolódtak és megpróbáltak átnyomakodni a hatalmas bronzkapukon. Két feniánus, Arthur Nulty papi öltözékben és Frank Gallagher felvonulási marsallnak öltözve mögöttük állt és siettette őket kifelé az ajtókon a tömött lépcsőkre, de a tömeg elkezdett hátrálni vissza az előcsarnokba. Az összes többi ajtót bezárták és elreteszelték. Flynn ránézett az órájára. Mindez hosszabb időt vett igénybe, mint számította. Maureenhez fordult. – Szóval, a saját feltételeim szerint. Látod, mit elértem már. Fél órán belül egész Amerika látni és hallani fogja ezt. Jó kis ír színházat adunk nekik. Jobbat, mint a Dublini Nemzeti Színház valaha. Maureen látta a szemében a győzelem ismerős fényét, de belevegyült a félelem is, ami azelőtt soha. Olyan, mint egy kisfiú, gondolta Maureen, aki ellopott valamit egy boltból és tudja, hogy nem sokára el kell számolnia vétségéért. – Tudod, ezt nem fogod megúszni. A férfi elmosolyodott, és eltűnt a félelem a szeméből. – De igen. Ketten a feniánusok közül, akik rendőrnek álcázták magukat, megkerülték az oltárt és lementek a sekrestyébe vezető lépcsőn. A sekrestye bal oldali falán nyíló boltíves átjáróban közelgő lépések zaját hallották, amelyek a paplakból vezető folyosóról jöttek. Izgatott hangok szűrődtek ki a szemközti oldalon lévő hasonló nyílásból is, ami pedig a bíboros rezidenciájához vezetett. Egyszerre csak papok és egyenruhás rendőrök rontottak be a sekrestyébe mindkét ajtón keresztül. A két feniánus elhúzta a tolóajtókat a faltól, és egy fémes csattanást lehetett hallani. A sekrestyében lévők felnéztek a lépcsőkre. Egy egyenruhás őrmester azt kiabálta – Hé! Nyissátok ki a kapukat! A lépcsők felé tartott. A feniánusok láncot kötöttek a díszes bronzvereten keresztül és lelakatolták a kaput. Az őrmester elővette pisztolyát. Egy másik rendőr, mögé érve, ugyanazt tette. Úgy tűnt, a feniánusok ügyet sem vetnek a rendőrökre és rákattintották a nehéz zárat a lánc végeire. Egyikük felnézett, elmosolyodott és röviden szalutált. – Bocs fiúk, körbe kell mennetek. Mindkét feniánus eltűnt a lépcső tetejénél. Egyikük, Pedar Fitzgerald a kripta ajtaja mellett ült, ahonnan látta a kaput. A másuk, Eamon

Farrell megkerülte az oltárt, és bólintott Flynn-nek. Flynn először fordult Baxterhez. – Sir Harold Baxter? – így van. Flynn alaposan szemügyre vette Baxtert. – Nagyon élvezném, ha megölhetném magát. Baxter rezzenéstelenül válaszolta – A maguk fajtája élvezi, ha bárkit megölhet. Flynn elfordult és a bíborosra nézett. – Eminenciás uram! Mélyen hajbókolt, és nem volt világos, hogy bohóckodik-e, vagy komoly. – Az én nevem Finn MacCumail, az Új Feniánus Hadsereg parancsnoka. Ez a templom mostantól az enyém. Ez az én bruideám. Ismeri a kifejezést? Az én szentélyem. Úgy tűnt, hogy a bíboros nem hallja. Hirtelen megkérdezte – Tűz van ebben a székesegyházban? – Ez nagyban függ attól, hogy mi történik az elkövetkezendő néhány percben. A bíboros mereven nézte Flynnt, és egyik férfinak sem rándult izma sem. Végül a bíboros megszólalt – Menjenek innen! Menjenek, amíg tudnak! – Nem tudok, és nem is akarok. Flynn felnézett a főbejárat feletti orgonakarzatra, ahol Jack Leary-t puskájával, gyarmati katonának öltözve. Flynn szeme a szinte egy háztömbnyi távolságra lévő bejárati ajtókra tévedt. Az emberek még mindig eltorlaszolták a bejárati csarnokot, a nyitott ajtókon keresztül pedig zaj és fény szűrődött be. A mellette álló Murphy atyához fordult. – Atyám, maga elmehet. Siessen a padsorok között, mielőtt az ajtók becsukódnak! Murphy atya odalépett, egyenesen a bíboros mögé. – Mindketten távozunk. – Nem. Nem, inkább úgy döntöttem, hogy maga is hasznunkra lehet később. Flynn Maureenhez fordult és közelebb lépett hozzá. Szelíden beszélt – Tudtad, nem? Még mielőtt megkaptad a virágokat? – Tudtam. – Jól van. Még mindig ismerjük egymást, igaz? Beszéltünk egymáshoz az évek során, a kilométerek ellenére, ugye, Maureen? A lány bólintott. Egy apácának öltözött, fiatal nő jelent meg az oltárrácsnál egy nagy pisztolyt tartva a kezében. A legelső padsorban egy szakállas öregember, aki látszólag aludt a padon, felállt, nyújtózkodott, majd a nő mögé állt. Mindenki őket nézte, ahogy felmentek az oltár szentélyének lépcsőin. Az öregember bólintott a foglyoknak és tiszta, de remegő hangon beszélni kezdett hozzájuk – Eminenciás uram, Murphy atya, Miss Malone, Sir Harold. John

Hickey vagyok, fantáziadús álnevem Dermot, hogy passzoljon a vezérünk, Finn MacCumail által választott pogány alapeszméhez. Túlzó meghajlást produkált Flynn előtt. – Költő vagyok, tudós, katona és hazafi, mint az eredeti feniánusok. Talán hallottak már rólam. Körbenézett, és látta a négy fogoly szemében a jelét, hogy felismerték. – Nem, nem vagyok halott, amint azt minden kétséget kizáróan maguk is látják. De fogadni mernék, hogy halott leszek, mielőtt a nap még egyszer felkel. Halott, ennek a parázsló katedrálisnak a romjai alatt. Csodálatra méltó halotti máglya lesz ez, méltó a rangomhoz. Ne nézzen olyan savanyúan, bíboros uram, van kiút… ha mindannyian észnél vagyunk. A mellette álló fiatal nőhöz fordult. – Szeretném bemutatni önöknek a mi Graniánkat… vagy, ahogy igazából hívják, és amit ő is jobban szeret, Megan Fitzgeraldot. Megan Fitzgerald nem szólt semmit, de belenézett minden fogoly arcába. Szeme megpihent Maureen Malone-on, és tetőtől talpig végigmérte. Maureen is jól szemügyre vette a fiatal nőt. Tudta, hogy lennie kell egy nőnek. Mindig volt egy nő Flynn életében. Flynn az a fajta férfi volt, akinek bátorsága megszilárdításához szüksége volt arra, hogy egy nő istenítse, csakúgy, mint ahogy más férfiaknak szüksége volt egy italra. Maureen belenézett Megan Fitzgerald arcába széles arccsontja volt, szeplőkkel, olyan szája, amely állandó gúnyos mosolyra húzódott, és olyan szeme, ami akár szép is lehetett .volna, de valami egészen más volt. Túl fiatal volt, és Brian Flynn tásaságában nem sok esélye volt arra, hogy sokkal öregebb legyen. Maureen látta a tíz évvel ezelőtti önmagát. Megan Fitzgerald odalépett hozzá, közben a nagy pisztoly megállás nélkül hintázott a bal kezében és száját szorosan Maureen füléhez tartotta – Tudod, hogy okot keresek arra, hogy megölhesselek. – Remélem lesz bátorságom arra, hogy okot szolgáltassak neked. Akkor majd meglátjuk, hogy állsz te a bátorsággal. Megan Fitzgerald teste láthatóan megfeszült. Néhány másodperc múlva hátralépett, körbenézett az oltárnál, és minden foglyot végigmért jeges pillantásával, majd szeme Flynn rosszalló tekintetével találkozott. Megan megfordult, otthagyta az oltárt, aztán elvonult a főhajóban a középső ajtók felé. Flynn figyelte a lányt, aztán az előcsarnokot nézte. Az ajtók még mindig nyitva voltak. Nem számolt azzal, hogy ekkora tömeg lesz. Ha nem tudják az ajtókat hamarosan becsukni és elreteszelni, a rendőrség be fog törni és tűzharc lesz. Miközben erre figyelt, Megan beért az előcsarnokba, és felemelte pisztolyát. Látta a füstcsóvát a fegyver felfelé fordított csövében, aztán hallotta a durranást végighömpölyögni

a hatalmas templomban, a visszhangot a boltívek és az oldalsó oltárok között ki-be járni. Egy sikoltás hallatszott a tömegből az előcsarnokban, és az emberek háta egyre távolodott, ahogy újult erővel és a közvetlenebb veszély hatására kifelé nyomakodtak a lépcsőt eltorlaszoló sokaság ellenében. Flynn nézte, ahogy Megan leengedi vízszintesen a puskáját, és a nyílásra céloz. Nulty és Gallagher körbejártak mindent, és elfoglalták pozíciójukat az ajtók mögött, amiket nekilódítottak az utolsó menekülő hívőknek. Megan féltérdre ereszkedett és mindkét kezével alátámasztotta a fegyvert, hogy pontosan célozzon. Patrick Burke odakiabált a rendőrnőnek – Fel a lépcsőkön! Gyerünk fel a bejárathoz! Betty Foster fellovagolt a lépcsőkön, ahol elkanyarodtak az Ötvenegyedik utca felé, és átlósan áttörtek a tömegen a középső ajtókhoz. Burke látta, amint az utolsó hívők kimenekülnek az ajtón. A ló a menekülők és az oszlopcsarnok közötti üres területre ért. A rendőrnő visszarántotta lovát, majd belemélyesztette sarkát az állat oldalába. – Gyerünk, Nagyfőnök! Felfelé, felfelé! Burke elővette szolgálati pisztolyát és azt kiabálta – Vegye elő a fegyverét! Gyerünk be az ajtón! Betty Foster bal kezével tartotta a gyeplőt és elővette revolverét. Néhány méternyire az előcsarnoktól az öt méter széles, két emelet magas és egyenként mintegy öt mázsa súlyú, nagy bronz díszkapuk elkezdtek bezárulni. Burke tudta, hogy láthatatlan emberek nyomják őket hátulról. Feltűnt a homályosan megvilágított előcsarnok, és egy térdelő apácát látott ott. Mögötte a hatalmas, elhagyatott katedrális terült el százméteres területen, a kőoszlopok erdejében egészen az oltár szentélyéig, ahol Burke embereket látott. Egy vörös ruhás alak tűnt fel a fehér márvány háttérben. Az ajtókat már félig becsukták, a ló feje pedig alig egy méterre volt a nyílástól. Burke tudta, hogy sikerül odaérniük. És aztán… mi lesz aztán? Hirtelen a térdelő apáca képe foglalta le az agyát, és ráirányította tekintetét. A nő kinyújtott karjaiból fénycsóva lövellt ki, aztán a hadnagy egy hangos, visszhangzó zajt halott, amit egy éles reccsenés követett. A ló első lába megbicsaklott, és az állat előrebukott. Burke látta, hogy Betty Foster kirepül a nyeregből, aztán érezte, hogy ő maga is előre esik. Arccal a gránitlépcsőre esett harminc centire az ajtóktól. A kis nyílás felé mászott, de a bronz ajtók összeértek, és becsukódtak az orra előtt. A körülötte lévő minden zaj ellenére hallotta, amint a tolózár bekattant. Burke hanyatt feküdt, majd felült. Odafordult a rendőrnőhöz, aki a lépcsőn feküdt vérző homlokkal, majd ő is lassan felült. Burke felállt és kinyújtotta a kezét, de a nő lábra állt Burke segítsége

nélkül és lenézett a lovára. Nagyfőnök mellkasán egy kis sebből folyt a vér nyitott szájából is vér bugyborékolt kifelé és gőzölgő tócsává gyűlt a hideg kövön. A ló megpróbált felállni, de ügyetlenül visszaesett az oldalára. Betty Foster fejbe lőtte. Miután kezét a ló orra elé tette, hogy megbizonyosodjon arról, valóban meghalt-e, visszatette pisztolyát az övtáskába. Felnézett Burke-re. aztán megint le a lovára. Lassan lesétált a lépcsőkön és eltűnt a bámészkodó tömegben. Burke végigpásztázta a sugárutat. A rendőrautók villogása örvénylő vörös és fehér fénnyel borította be a kaotikus jelenetet és a környező épületek homlokzatát. Időnként az általános lármában Burke hallotta, ahogy egy ablak betört, felhangzott egy síp fütyülése, vagy egy kiáltás. Megfordult és a katedrálist nézte. Az egyik díszes bronzkapuhoz, Gyógyító Szent Erzsébet arca fölé egy kézzel írott kartonlapot ragasztottak. Közelebb lépett, hogy elolvassa az írást az egyre halványodó fényben EZ A KATEDRÁLIS AZ ÍR FENIÁNUS HADSEREG ELLENŐRZÉSE ALATT ÁLL Aláírás FINN MACCUMAIL. NEGYEDIK KÖNYV A katedrális ostroma Barátság, öröm és béke! Bárcsak felismerné a külső világ ennek a katedrálisnak a csodáit, soha nem lenne akkor egyetlen üres pad sem. Egy hívő TIZENÖTÖDIK FEJEZET Patrick Burke a Szent Patrik-katedrális bejárati ajtaja előtt állt kezét a zsebeibe süllyesztve, szájában cigarettával. Enyhén szállingózó havas eső olvadozott a döglött ló oldalán és patakokban folyt le a jeges kőlépcsőre. A tömeg a környező utcákon még nem volt teljesen a rendőrség ellenőrzése alatt, de a felvonuló szakaszok maradékát ismét visszaterelték a Hatodik sugárútra, és nyugati irányban masíroztak. Burke hallotta a dobok és dudák hangját a csőcselék ordítása felett. A kétszázhuszonharmadik Szent Patrik-napi parádé addig fog folytatódni, amíg az utolsó felvonuló is el nem éri a Nyolcvannegyedik utcát, még akkor is, ha a parkon kell átvonulni, hogy odáig jussanak. Autók dudáltak szüntelenül, és rendőrségi sípok és szirénák hasítottak bele a szeles márciusi szürkületbe. Micsoda rohadt összevisszaság. Burke azon tűnődött, vajon ott kint tudja-e valaki, hogy a katedrális fegyveresek ellenőrzése alatt áll. Ránézett az órájára – még öt óra harminc sincs. A hat órai hírek korán van, és nincs is vége, amíg itt be nem fejeződik minden. Burke megfordult és megvizsgálta a díszes bronz kapukat, aztán

vállal nekidőlt az egyiknek és megnyomta. Az ajtó kissé megmozdult, n/lán visszaugrott és becsukódott. Az ajtók mögül Burke egy harsány megjegyzést hallott Nagyokos szemétládák! Nem lesz könnyű a katedrálist megszerezni Finn MacCumailtől. Fojtott hangot hallott az ajtó mögül kiáltani – Tűnjetek innen! Aláaknázzuk az ajtókat. Burke hátralépett és szemügyre vette a masszív ajtókat, amiket húsz évig észre sem vett. Az egyik jobb oldali ajtótáblán Szent Patrik egy bronz domborműről nézett lefelé egyik kezében egy kampósbottal, másikban egy kígyóval. A szent jobb oldalán egy kelta hárfa, bal okialán a mitikus főnixmadár volt, amit a pogányoktól tulajdonítottak el, és hamvaiból új életre kelt. Burke lassan megfordult, és elin-diili lefelé a lépcsőkön. – Rendben van, Finn vagy Flynn, vagy akárminek is hívod magad. Lehet, hogy magasra tartott fejjel mentél be, de nem úgy fogsz kijönni. Brian Flynn az orgonakarzat rácsánál állt, és végignézett a hatalmas katedrálison, ami egy futballpályán ál is nagyobb területen nyúlt el. Hetven toronymagas, festett üvegablak ragyogott a város kívülről jövő fényeiben, mintha csepergő ékkövek lennének, és tucatnyi függő csillár szórta lágyan tükröződő fényét a sötét fapadokra. Szürke gránit oszlopok sorakoztak nyúlánkan a boltíves plafonokig, mintha a ház hű, segítő istenének kinyúló karjai volnának. Flynn fohn Hickey-hez fordult. – Nem kis munka volna lerombolni ezt a helyet. – Hagyd csak rám, Brian! – A rendőrség legfontosabb dolga a kinti tömeg. Szereztünk magunknak egy kis időt, hogy felállítsuk a védelmünket – mondta Flynn. Flynn felemelte látcsövét és Maureent nézte. Még ebből a távolságból is látta, hogy az arca piros, száját pedig szorosan összezárja. Aztán Meganre irányította látcsövét. A lány összegyűjtött három férfit és két nőt, és a szélső falakat vizsgálták. Megan levette apácafátylát és láthatóvá vált vállig érő vörös haja. Gyorsan mozgott, és miközben a fekete-fehér ruhákat hanyagul a földre dobálta, apácás viselkedését is levetkőzte magáról. Végül farmerre és pólóra vetkőzött. Pólóján egy nagy, piros alma volt és / Lőve New York felirat. Megállt az északi kereszthajó ajtóinál, felnézett a délkeleti oldalkarzatra és felkiáltott – Gallagher! Frank Gálagher egy parádé marsall zsakettjébe és csíkos nadrágjába öltözve kihajolt az erkély könyöklőjén és a célzókör segítségével ráirányította orvlövész puskáját a lányra. Visszakiabált -Sakk! Megan továbbment. Flynn kibontott egy tervrajzsorozatot, és kiterítette az orgonakarzat

korlátjára. Rátenyerelt a katedrális terveire, és mintha csak most tudatosult volna benne a tény, így szólt – Elfoglaltuk. Hickey bólintott és megsimogatta ritka szakállát. – Hát igen, de meg is tudjuk-e tartani? Meg tudjuk-e tartani egy tucat emberrel, húszezer rendőrrel szemben? Flynn az orgona billentyűzete mellett álló Jack Learyhez fordult. – Meg tudjuk tartani, Jack? Leary lassan bólintott. – Húszezer, vagy húsz, egyszerre csak néhányan tudnak bejönni. Megütögette átalakított, körcélzóval felszerelt M-14-es puskáját. – Bárki, aki túléli az ajtóknál a taposóaknát, meghal, mire három lépést tesz. Flynn alaposan megnézte magának Learyt a tompa fényben. Leary komikusnak tűnt gyarmati felvonuló egyenruhájában, zöldre festett fegyverével. De semmi mulatságos nem volt a szemében, vagy rezzenéstelen hangjában. Flynn megint a katedrálist nézte, majd rápillantott a tervrajzokra. Az épületnek kereszt alakja volt. A kereszt hosszabbik szára volt a templom főhajója a főhelyen lévő padokkal öt sorban elosztva a rövidebb szára volt a kereszthajó, ahol szintén padok voltak, és mindkét végén egy-egy kijárat. Két árkádos oldalkarzat, és oszlopokkal alátámasztott hosszú, sötét galériák voltak a főhajó fölött, amelyek egészen a kereszthajóig futottak. Két rövidebb oldalkarzat kezdődött a kereszthajó távolabbi végein, az oltárral szemben. Ez volt a megvédendő épület alaprajza. Flynn megnézte a tervrajz legfelső részét. Ez az ötemeletes papi rezidenciát, a rektóriumot ábrázolta, ami a kereszt északkeleti negyedében, a katedrálison kívül helyezkedett el. A rektóriumot és a katedrálist a teraszok alatti alagsor kötötte össze, ami nem látszott a tervrajzokon. A délkeleti negyedben a bíboros rezidenciája volt, amit szintén teraszok és kertek választottak le és alagsorral kapcsolódott az épület többi részéhez. Ezek a feltérképezetlen összekapcsolódások jelentették a védelem gyenge pontját, ismerte fel Flynn. – Bárcsak a miénk lenne a két külső épület is! Hickey mosolygott. – Majd legközelebb. Flynn visszamosolygott rá. Az öregember egy talány maradt mindenki számára, állandóan az elszántság és a pojácaság között egyensúlyozva. Flynn megint a tervrajzokat nézte. A kereszt teteje egy kör alakú rész volt, az úgynevezett apszis. Az apszisban volt a Máriakápolna, egy csendes, nyugodt rész hosszú, vékony festett üvegablakokkal. Flynn rábökött a tervrajzra. – A Mária-kápolnának nincs külső összeköttetése, ezért úgy döntöttem, hogy nem állítunk oda senkit… mindenkire szükségünk van. Hickey a tervrajzok fölé hajolt. – Majd én átvizsgálom, hogy van-e ott rejtett folyosó. A templomi

építkezés nem volna templomi építkezés üreges falak és titkos ajtók nélkül, Brian. Olyan helyek, ahol a Szentlélek futkoshat… helyek, ahol váratlanul papok jelenhetnek meg a tudtodon kívül, és pokolian megijeszthetnek a nevedet suttogva. – Hallottál a Whitehorn-apátságról Belfast mellett? – Egyszer eltöltöttem ott egy éjszakát. Megijesztettek ott, Öcskös? – nevetett Hickey. Flynn megint a katedrálist tanulmányozta, ezúttal a fekete-fehér márvány magaslatra, az úgynevezett oltári szentségre koncentrálva. A szentély közepén helyezkedett el a még magasabbra, egy széles márvány talapzatra emelt oltár. A hideg márványt és bronzot meglágyította a friss zöld szegfűmező, ami Flynn képzeletében, Írország zöld gyepét szimbolizálta, ami az oltárra helyezve nem nézett volna ki olyan szépen, vagy nem illatozott volna olyan jól. A szentély mindkét oldalán a papság számára fenntartott, fából készült padsorok voltak. A jobb oldali padokban ült Maureen, Baxter és Murphy atya, akik a távolból mindannyian nagyon nyugodtnak tűntek. Flynn ismét a szeméhez emelte távcsövét és megint Maureent nézte. Egyáltalán nem tűnt rémültnek a lány, és ez tetszett neki. Észrevette, hogy a lány szája mozog, miközben egyenesen előrenéz. Imádkozik? Nem, Maureen aztán nem. Baxter szája is mozgott. És Murphy atyáé is. – Valami csúnya dolgot forralnak ellenünk, John. – Jól van – mondta Hickey –, legalább elszórakoztatnak majd bennünket. Flynn balra fordította a távcsövet. A foglyokkal szemben, a kockás márvány padlón emelt vörös bársony trónuson ült a bíboros abszolút érzelemmentesen. – Nincs szent hely a szentélyben – mondta Flynn alig hallhatóan. Leary meghallotta és odakiáltott neki – Ez is egyfajta szent hely. Ha elmozdulnak onnan, ahol vannak, megölöm őket. Flynn még jobban kihajolt a korláton. Pontosan az oltár alatt voltak a sekrestye lépcsői, amiket nem lehetett a karzatról látni, ott, ahol Pedar Fitzgerald, Megan öccse ült a lépcsőfordulóban egy géppuskát szorongatva. Fitzgerald jó embere volt, aki tudta, hogy azokat a leláncolt kapukat meg kell védenie bármi áron. Benne volt húga bátorsága, de a lány kegyetlensége nélkül. – Még mindig nem tudjuk, van-e föld alatti útvonal, ahonnan bemehetnek a kriptába, és Pedar háta mögé kerülhetnek. Hickey megint rápillantott a tervrajzokra. – Majd később megszerezzük a kripta kulcsait és ennek az egész helynek a kulcsait, és alaposan átnézzük az egész területet. Időre van szükségünk, Brian. Időre, hogy megerősítsük a védelmünket. A fene ezekbe a tervekbe, nem valami részletesek. És a fene ebbe a templomba. Olyan, mint egy márvány szita. Több benne a hézag, mint a feltámadás történetében.

– Remélem, a rendőrség nem keríti elő az építészt. – Őt is el kellett volna raboltatnod tegnap Terri O’Neillel együtt -mondta Hickey. – Túl nyilvánvaló lett volna. Ez aztán elindította volna a Hírszerzést. – Akkor meg kellett volna ölnöd, és balesetnek álcázni az egészet. Flynn megrázta a fejét. – Valahol meg kell húzni a vonalat, nem gondolod? – Pocsék forradalmár vagy. Csoda, hogy idáig is eljutottál. – Tovább jutottam, mint a legtöbben. Itt vagyok. TIZENHATODIK FEJEZET Bartholomew Martin őrnagy letette távcsövét és nagyot sóhajtott. – Szóval, megcsinálták. Látszólag semmi sérülés… kivéve azt a szép lovat. Becsukta az ablakot a hideg szél és a havas eső miatt. – De Burke majdnem megölette magát. Kruger vállat vont. Nem szabad ezeket a dolgokat túl szigorúan venni. Martin őrnagy felvette a kabátját. – Sir Harold jó fogás volt. Jó bridzsjátékos. Szóval, látja, Flynn nem tartotta be a szavát. Most majd meg akarják ölni szegény Hányt, mihelyst nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy ők szeretnék. Kruger kipillantott az ablakon. – Szerintem maga kiszámította, hogy Baxtert elrabolják. Martin őrnagy elindult az ajtó felé. – Én nem számítottam ki semmit, Kruger. Csupán megteremtettem a lehetőséget és a hozzávalókat. Ennek a nagy része engem is ugyanúgy meglepetésként ért, mint magát vagy a rendőrséget. Martin ránézett az órájára. – A konzulátuson már keresni fognak engem, és magát is keresni fogják az emberei. Ne felejtse el Kruger, hogy a sikeres hazudozáshoz elsősorban jó memóriára van szükség. Jusson eszébe, hogy mit nem szabad tudnia, és kérem, emlékezzen azokra a dolgokra, amiket tudnia kell. Az őrnagy távozóban felhúzta a kesztyűjét. Megan Fitzgerald odaintett a vele lévő három férfinak és kettő nőnek, és gyorsan elindult a katedrális bejárata felé. Mind az öten követték, megpakolva bőröndökkel, hátukon átvetett puskákkal és rakétacsövekkel. Beléptek az északi torony előcsarnokába, felmentek a kis lifttel, és kiszálltak a kórus gyakorlóterménél a toronyban. Megan bement az orgonakarzatra. Jack Leary a karzat végében állt, nem messze Flynntöl és Hickey-től, és a tüzelési zónáját térképezte fel. Megan kurtán azt kérdezte – Leary, érted a parancsot, ugye? A mesterlövész megfordult és rámeredt a lányra.

Megan is alaposan belenézett sápadt, vizenyős szemébe. Lágy szeme van Learynek, gondolta Megan, de azt is tudta, hogy mennyire megkeményedtek ezek a szemek, amikor a mesterlövész a vállára vette puskáját. Olyan szemei vannak, amik nem folyamatukban látják a dolgokat, hanem álló képek sorozataként, mint a fényképező-gép lencséje. Sokszor látta már a férfit gyakorlat közben. Tökéletes szemkéz koordináció – „izommemória”, ahogy ő hívta, amikor egyszer beszélgettek. Izommemória – egy lépéssel az ösztön alatt, mintha az agy nem is venne részt a folyamatban – szemidegek és motorikus idegek, kihagyják az agyat, és valamiféle primitív rostköteg irányítja őket, amik csak az alacsonyabb szintű élőlényeknél találhatóak. A többiek távol tartották magukat Learytől, de Megant lenyűgözte a férfi. – Válaszolj, Leary! Ismered a parancsokat, ember? A mesterlövész alig láthatóan bólintott, miközben szeme érzékelte az előtte álló fiatal nőt. Megan végigment a korlát mellett, és odaért Flynn és Hickey mellé. Odatette tábori telefonját a korlátra és az orgonánál elhelyezett vonalas telefonra nézett. – Hívd fel a rendőrséget! Flynn nem nézett fel a tervrajzokból. – Majd ők felhívnak minket! Hickey azt mondta a lánynak – Azt tanácsolom, ne bosszantsa fel Mr. Learyt! Nem alkalmas a szellemes ugratásra, és valószínűleg lelőné magát, ha nem jutna eszébe, hogy mit válaszoljon. Megan visszanézett Learyre, aztán azt mondta Hickey-nek – Megértjük egymást. Hickey elmosolyodott. – Igen, észrevettem egyfajta néma kommunikációt maguk között.. . de milyen más típusú érintkezés lehetne egy olyan emberrel, aki tizennégy szavas szókinccsel bír, és abból nyolc puskákkal kapcsolatos. Megan megfordult és visszament a kórus próbatermének bejáratához, ahol a többiek várakoztak, és felvezette őket a vas csigalépcsőn. A kórus próbaterme feletti szinten talált egy ajtót, berúgta és intett Abby Bolandnek. – Gyere velem! – mondta Megan. A hosszú oldalkarzat – egy világítás nélküli galéria, ami poros kövekből és a légkondicionálás csöveiből állt – végignyúlt a katedrális északi oldalán. Egy körülbelül hatméteres zászlórúdon a pápa fehérsárga zászlója lengett a főhajó feletti könyöklőhöz erősítve. Megan Abby Bolandhez fordult, aki a Mother Cabrini középiskola táncos egyenruhájában, rövid szoknyában és kék blúzban volt. Erről az iskoláról egyikük sem hallott egészen az elmúlt hétig. – Ez a te helyed – mondta Megan. – Ne felejtsd el, hogy a rakétát akkor kell használnod, ha meglátsz egy Szaracént, vagy mit tudom én, hogy hívják itt, a rád bízott ajtóban. A mesterlövész puska a közelharcra van, ha átjönnek a torony ajtaján ott… vagy ha szét akarod lőni a saját fejed. Bármi kérdés? Nincs? Végignézett a lányon.

– Hoznod kellett volna magaddal valami ruhát. Hideg lesz itt ma fenn. Megan visszatért a toronyba. Abby Boland levette fegyverét a válláról és letette a rakéta mellé. Lehúzta szoros cipőjét, kigombolta szűk blúzát, aztán belenézett puskája célzójába, majd leeresztette a fegyvert és körülnézett. Eszébe jutott, hogy ahelyett, hogy kiszabadítaná férjét, Jonathant a börtönből, lehet, hogy ő maga is ott köt ki, csak éppen az Atlanti-óceánnak ezen az oldalán, ami túl messze van ahhoz, hogy ujjaikat összefonják Long Kesh szögesdrótjánál. Akár meg is halhat, természetesen, ami talán jobb is volna mindkettőjüknek. Megan Fitzgerald folytatta útját felfelé a harangtorony lépcsőjén, majd befordult egy oldalfolyosón. Talált egy húzózsinórt és meggyújtott egy kis égőt, ami elég fényt adott ahhoz, hogy lássa a hatalmas padlás egy részét. Fa pallók futottak végig az alsó boltíves plafon gipszvakolatán, és belevesztek a sötétségbe. Megan és a négy ember gyorsan átment a pallókon és felkapcsolták a villanyokat a hideg, dohos padláson. Megan látta a tíz buktatott ablaknyílást felettük, amelyek a palatetőhöz vezettek. A padlón helyenként kis emelőkarok voltak, amikkel a csillárokat engedték le a karbantartáshoz. A lány megfordult és odament a nagy boltíves ablakhoz az elülső oromnál. A katedrális külsején lévő kőcsipkézet részben eltakarta az ablakot, és a kis ablaktáblákra szenny rakódott. Megan a kezével letisztított egy darabot és lenézett az Ötödik sugárútra. A katedrális előtti rész szinte kihalt volt, de az útkereszteződéseket még egyik oldalon sem tudta megtisztítani a rendőrség a tömegtől. Az utcai lámpák fényénél látni lehetett, hogy havas eső esik, jég takarta az úttestet és a járdákat, és az Atlas-szobor vállán is összegyűlt. Megan felnézett a Rockefeller Center nemzetközi épületére, ami pont szembe volt vele. Az épület két oldalszárnya alacsonyabban volt, mint a padlás, így látta, ahogy az emberek átmennek a jégen, vagy összebújva ülnek a nagy beton dézsákon, amelyekben kopasz növények és fák voltak. Az egyenruhás rendőröknek nem volt fegyverük, és Megan tudta, hogy a katedrálist még nem vették körbe kommandósok, akiket New Yorkban eufemisztikusan veszély elhárítási egységnek hívnak. Nem látott katonákat sem, és emlékezett rá, hogy az amerikaiak ritkán veszik őket igénybe. Visszafordult a padlás felé. A négy ember kinyitotta a bőröndöket, és a pallókon helyenként fogadalmi gyertyákat helyeztek el kupacokban. Megan odakiáltott Jean Kearney-nek és Arthur Nultynek. – Keressétek meg a tűzvédelmi csákányokat, aprítsatok össze néhány pallót és építsetek máglyát a gyertyák köré! Vágjátok el a tűzvédelmi tömlőket itt fönt, és tekerjétek fel a tábori telefon madzagját! Igyekezzetek! Mullins és Devane, fogjatok meg egy csákányt és gyertek velem!

Megan Fitzgerald ugyanazon az úton ment vissza a padlásról, nyomában Donald Mullinssal és Rory Devane-nel, akik a Különleges Ügyosztály embereinek álcázták magukat. Megan továbbmászott fölfelé a harangtoronyban. Mullins egy köteg távközlési zsinórt vitt magával, amit maga mögött tekert lefelé. Devane a fegyvereket és a csákányokat cipelte. Arthur Nulty megkínálta jean Kearney-t egy cigarettával. Alaposan megnézte magának a nőt az Aer Lingus légitársaság zöld légikísérői egyenruhájában. – Nagyon szexis vagy, kedvesem. Szerinted szentségtörés lenne, ha itt fent csinálnánk? – Erre most nincs időnk. – Az idő az egyetlen, amink van itt fent. Űristen, de hideg van! Meg kellene melegednünk valahogy, de mivel a pia nem engedélyezett, ezért marad… – Majd meglátjuk. Jézusom, Arthur, ha a feleséged… mi lesz velünk, ha kiszabadítjuk Armagh-ból? Arthur Nulty elengedte a nő karját és a távolba meredt. – Szóval… most… egyszerre csak egy dologra tudok figyelni. Felkapott egy csákányt, meglendítette és belevágott egy fakorlátba. Kiszakította a korlátot a helyéről és rádobta az egyik fogadalmigyertyahalomra. – Itt minden fából van. Soha nem hittem volna, hogy egy templomot fogok felgyújtani. Ha most Flannery atya látna! Megint meglendítette a csákányt. – Jézusom, remélem erre nem kerül sor. Megadják magukat, még mielőtt látják, hogy leég a katedrális. Huszonnégy órán belül a bátyáid Dublinban lesznek. Öreg édesapád boldog lesz, Jean. Azt hitte, már soha nem láthatja a fiait. Arthur rádobott egy póznát a farakásra. – Máglyának mondta, mármint Megan. Hát nem tudja, hogy a máglya csak halottak égetésére való? TIZENHETEDIK FEJEZET Patrick Burke járőröket állított a katedrális oszlopcsarnokaiba azzal a figyelmeztetéssel, hogy az ajtókat aláaknázták. Ezek után visszament a katedrális elé és elindult egy parkoló járőrkocsi felé. – Van már összeköttetés? A járőr megrázta a fejét. – Nincs, uram. Mi folyik odabent? – Fegyveresek vannak bent, úgyhogy tartsa távol a tömeget! Mondja meg a felelős tisztnek, hogy kezdjék meg a kordon felállítását! – Igen, uram. A járőrkocsi elment a csaknem kihalt sugárúton. Burke ismét felment a lépcsőkön, és látta, amint Betty Foster rendőrtiszt a lova mellett térdel a jégen. A nő felnézett Burke-re.

– Még mindig itt van? – visszanézett a lóra. – El kell vinnem a nyerget. – kikapcsolta a hevedert. – Mi a fene történik odabent? -megrántotta a nyerget. – Majdnem megöletett engem. Burke segített a nőnek húzni a nyerget, de nem sikerült kirángatni a ló alól. – Hagyja ezt itt! – Nem tehetem. Rendőrségi tulajdon. – Rendőrségi tulajdon van az egész Ötödik sugárúton széltébenhosszában. Burke elengedte a nyerget és felnézett a harangtoronyba. – Nem sokára emberek lesznek ezekben a tornyokban, hacsak ott nincsenek már. Vigye el ezt később, amikor másik lovat kap majd! A rendőrnő felegyenesedett. – Szegény, Nagyfőnök. Mindegyik. – Mit jelentsen ez? – Dwyer rendőrfőnök meghalt szívinfarktusban… a lelátóknál. – Jézus isten! Burke zajt hallott föntről a harangtoronyból, és behúzta Betty Fostert a főbejárat elé. – Valaki van ott fönt. – Maga itt marad? – Addig, amíg a dolgok el nem rendeződnek. A rendőrnő ránézett a hadnagyra és azt kérdezte – Maga bátor, Burke hadnagy? – Nem, csak hülye. – Én is erre gondoltam. A nő elnevette magát. – Istenem, azt hittem, elájulok, amikor megláttam azt az apácát. Az volt, ugye, egy apáca? – Nem valószínű. – Az a nő, aki fegyvert fogott ránk. – Jól csinálta, Betty. – Igen? Én is azt hiszem. Betty elhallgatott és körülnézett. – Sokáig leszek szolgálatban. Vissza kell mennem a Varick Streetre és lóra kell ülnöm. – Szóval lóra ülni. Bizarr szexuális kép futott át Burke agyán. – Ja, igen. A fal mellett menjen! Nem tudom, hogy azok az emberek ott fönt a toronyban kék célpontokra lesnek-e, de jobb, ha feltételezzük, hogy igen. A nő habozott. – Viszlát később! Otthagyta az ajtó alatti menedéket és a fal mellett ment. Vissza kiabált – Nem csak a nyereg miatt jöttem vissza. Látni akartam, jó van-e. Burke nézte, amint a rendőrnő megkerüli a torony melletti sarkot. Ma reggel még sem ő, sem Betty Foster nem vette volna észre másikat.

Most azonban, megadatott nekik minden – felkelés, puska por, lovak – kiváló serkentők, erős szerelmi ajzószerek. Ránézett órájára. Ez a nyugalom nem fog sokáig tartani. Megan Fitzgerald bemászott a harangszobába és megállt, hogy kifúj ja magát, közben körülnézett a hideg teremben, amelyet egyetlen villanykörte világított be gyér fénnyel. Látta Flynn rádió zavarókészülékét egy keresztgerendán, amelyen három hatalmas harang függőt egy-egy forgató kerékkel és egy-egy húzókötéllel. A hideg márciusi szél besüvített a nyolc réz szellőzőnyíláson a nyolcszög alakú toronyszobába. A rendőrségi hangszórók és szirénák hangja felért a tizennyolc emelet magasságban lévő szobába. Megan megragadott egy acélból készült tűzvédelmi csákányt, nekivágta az egyik szellőzőnyílásnak, ami betört és rajta keresztül beáradt a város fénye. Mullins nekilátott a másik hét vájatnak, kivágta őket a kőkeretből, miközben Devane a földön térdelve bekötötte a tábori telefont. Megan Mullinshoz fordult, aki az Ötödik sugárútra néző ablakhoz ment. – Ne felejtsd el, Mullins, jelents bármit, ami szokatlan! Nagyon figyelj a helikopterekre! Semmi lövöldözés, ha nincs rá parancs! Mullins kinézett a Rockefeller Centerre. Emberek nyomultak az ablakokhoz vele szemben, és az alattuk lévő tetőkön mindenki a széthasított vájatokra mutogatott. Egy rendőrségi fényszórót állítottak az utcára, aminek fehér fénye körbejárt, majd megállapodott a nyíláson, nhol Mullins volt. Hátralépett és hunyorgott a szemével. – Szeretném ezt eloltani. Megan bólintott. – Akár el is intézhetjük most azonnal. Mullins kihajolt a nyíláson és fél szemmel belenézett a célzókörbe. Alakokat látott a fényszóró közelében mozgolódni. Nagy lélegzetet vett, pontosította a célt, aztán meghúzta a ravaszt. A puskalövés hangja visszaverődött a harangszobában, és Mullins látta, hogy a vörös nyomjelző csíkot húz lefelé a kereszteződéshez. A fényszóró hirtelen elvesztette fényét, és ahogy halványodott, a fehér vörösre, majd feketére változott. Egy tompa, pukkanó hang hallatszott be a harangtoronyba, amit kiabálás zaja követett. Mullins visszalépett a kőberakás mögé, és kifújta az orrát a zsebkendőjébe. – Hideg van itt fent. Devane a földön ült és a tábori telefont kurblizta. – Padlás, ez itt a harangtorony. Hallotok? Jean Kearney hangja tisztán jött vissza. – Hallak, harangtorony. Mi volt ez a zaj? Devane válaszolt – Mullins kioltott egy fényszórót. Semmi baj. – Roger. Maradj még az orgonakarzat összeköttetésének leellenőrzéséig! Karzat, halljátok a harangtornyot és a padlást? John Hickey hangját hallották a vezetéken keresztül. – Mindkettőtöket halljuk. Az összeköttetés létrejött. Ki a fene

engedélyezte, hogy rálőjj a fényszóróra? Megan kikapta a tábori telefont Devane kezéből. – Én. Hickey hangjában enyhe szarkazmus és bosszúság volt. – Ó, Megan, ez egy költői kérdés volt, kedvesem. Tudtam rá a választ. Türtőztesse magát a mai napon! Megan ledobta a tábori telefont a földre, és ránézett Devane-re. – Menj le, és létesíts összeköttetést az orgonakarzat és a déli torony között, aztán üsd ki a vajatokat, ott lesz a posztod! Devane felkapott egy tekercs távközlési zsinórt és egy csákányt, majd lemászott a harangtoronyból. Megan egyik nyílástól a másikig ment. A katedrális falait kék fényben fürösztötte a templom kertjéből jövő díszkivilágítás. Északról az ötvenegy emeletes Olimpiai Torony masszív épületének ablakain tükröződött a katedrális. Keletről a Waldorf-Astoria ablakai világították be a sötét éjszakát, délen pedig a katedrális ikertornya magasodott, félig eltakarva a Saks Fifth Avenue látványát. A Saks tetején rendőrök álltak, vagy ide-oda jártak kezüket csapkodva a hideg ellen. Az összes környező utcán hátrébb és hátrébb szorították a tömeget, így a katedrális körül egyre nőtt az elnéptelenedett terület. Megan visszanézett Mullinsra, aki a kezeit lehelte. Fiatal arca piros volt a hidegtől, és szája is kékülni kezdett. Megan odament a padló közepén elhelyezett létrához. – Maradj éber! Mullins nézte, ahogy a lány eltűnik a létrán, és hirtelen egyedül érezte magát. – Szajha. Megan nem volt sokkal idősebb nála, de mozdulatai, hangja idősebb nőre vallottak. Csak az arcán és az alakján látszott, hogy fiatal. Mullins körbenézett magányos figyelőállásán, aztán rápillantott az Ötödik sugárútra. Leoldotta a derekára csavart zászlót, hozzákötötte a csücskeit a vájatokhoz, aztán hagyta kibomlani a torony oldalánál. Egy fuvallat felkapta és nekilendítette a szürke márványnak, a katedrális fényei pedig gyönyörűen megvilágították. Az utcáról és a háztetőkről a még a környéken lévő civilek és riporterek kiabálását lehetett hallani. Néhányan éljeneztek, néhányan tapsoltak, páran pedig gúnyosan fütyültek. Mullins hallgatta a vegyes fogadtatást, aztán visszahúzta fejét a toronyba és letörölte a hideg jegesesőt az arcáról. Csodálattal vegyes megdöbbenéssel eszmélt rá, hogy a Szent Patrik-katedrális harangtornyában áll puskájával a vállán. Aztán eszébe jutott nővére, Peg, aki özvegyen maradt három gyerekével, és az armagh-i börtön udvarán járkál föl és alá. Eszébe jutott az az éjszaka is, amikor nővére férjét, Barry Collinst megölték, miközben megpróbált megállítani egy börtönkocsit, amelyben elvileg Maureen Malone nővérét, Sheilát szállították. Eszébe jutott, amikor anyja több napon át vigyázott Peg

három gyerekére, miközben anyjukat mogorva tekintetű, sötét kabátos emberek elvitték. Mullinsnak az az éjszaka is eszébe jutott, amikor Belfast utcáit rótta, hogy rábukkanjon Brian Flynnre és fenianistáira, miközben anyja zokogott és őt káromolta. De leginkább a bombákra és lövöldözésekre emlékezett, amik felverték és megrázták a belfasti éjszakákat gyerekkora óta. Visszagondolva, elképzelni sem tudta, milyen más utat választhatott volna, ami nem ide, vagy valami más hasonló helyre vezetett volna. Patrick Burke felnézett. Egy ír aranyhárfával díszített zöld zászló lengett a széttört szellőzőnyílásokban, és Burke a nyílásban egy puskás ember alakját vette ki. Burke megfordult és figyelte, amint a rendőrség az útkereszteződésből elviszi a széttört reflektorlámpa darabjait. A tömeg most már jobban együttműködött a rendőrséggel, mert rájöttek, hogy aki szétlő egy fényszórót majd kétszáz méterről, az őket is kilőheti pont olyan könnyedén. Burke bement a torony ajtajának alkóvjába és beszélt azzal a rendőrrel, akit oda állított. – Álljunk még itt egy kicsit! Abban a fickóban ott fönt még mindig dolgozik az adrenalin. – Tudom, milyen érzés az. Burke végignézett a lépcsőkön. A zöld szőnyeget mostanra belepte a fehér hódara, zöld szegfűk, műanyag koboldsapkák és papír pomponok hevertek a lépcsőkön, a járdán és az úttesten szerteszéjjel. Az Ötvenedik utca kereszteződésében egy hatalmas Lambeg dob feküdt oldalára döntve, amit az orangisták hagytak ott. Fekete keménykalapokat és narancssárga selyemszalagokat sodort a szél lefelé. A Rockefeller Center épületeiről a hírműsorok operatőrei mindent óvatosan filmre vettek. Burke elképzelte, hogy fog mindez megjelenni a képernyőn. Közeli képek a törmelékről, keménykalap bukdácsol föl-le a jeges úton. A bemondó hangja mélyen zengő – „Ma az írek és az angolok ősi háborúja betört az Ötödik sugárútra…” Az írek mindig jó előadásról gondoskodnak. Brian Flynn kihajolt az orgonakarzat könyöklőjének korlátján és rámutatott a körfolyosó melletti kis sekrestyére, közben így szólt Hickey-hez – Mivel nem látjuk a püspöki sekrestye külső ajtaját vagy a liftajtót, a rendőrség elvileg ki tudja kerülni a riasztórendszert és az aknákat. Akkor pedig beözönlik a rendőrség ebbe a kis sekrestyébe. Leary, aki úgy tűnt, igen messziről is meghallja a dolgokat, odakiáltott az orgonakarzat másik végéből – Ha kidugják a fejüket a körfolyosóra, szétlövöm… Hickey visszakiáltott – Köszönjük, Mr. Leary. Tudjuk, hogy ezt tenné. – Majd suttogva azt mondta Flynnek – Jóságos Úristen! Honnan szerezted ezt a szörnyeteget? Még a seggemet sem merem majd ott lent megvakarni. Flynn halkan válaszolt – Meg kell hagyni, jó szeme és füle van.

– Amerikai, ugye? – Amerikai ír. Mesterlövész volt a tengerészetnél Vietnamban. – Tudja, hogy miért van itt? Tudja egyáltalán, hogy hol van? – Egy szabad tűzzónára néző magaslaton van. Ez minden, amit tud, és tudni akar. jól megfizetjük a szolgálataiért. Rajtad és rajtam kívül ő az egyetlen, akinek nincsenek rokonai a brit börtönökben. Nem akarom, hogy olyan ember legyen itt fönt, aki érzelmileg kötődik hozzánk. Az aktuális parancs szerint fog ölni, és legyilkol bárkit közülünk, ha én azt mondom. Ha megtámadnak minket és legyőznek, minden túlélőt lelő, ha még képes lesz rá. Ő a Halál Angyala, a Kérlelhetetlen Kaszás, és a legutolsó mentsvár, ha minden kötél szakad. – Mindenki tud erről? – Nem. Hickey félig fogatlan vigyorával elmosolyodott – Alábecsültelek, Brian. – Igen, egyfolytában azt teszed. Na, folytassuk. Az érsek sekrestyéje.. problémás, de ez csak egy baj a sok közül… – Bárcsak több embert hoztál volna magaddal! Flynn türelmetlenül beszélt. – Sok emberem van odakint, hogy segítsen, de mit gondolsz hány embert találhattam volna még, hogy bejöjjön ide meghalni? Az öregember a távolba meredt. – Sok jó ember volt Dublinban húsvét hétfőjén, 1916-ban. Több mint amennyi az ostromlott épületekbe befért. Hickey szeme körbejárt az alattuk elterülő csendes katedrálison. – Akkoriban nem volt hiány az önként jelentkezőkben. És a hitben! Micsoda hitünk volt! Az első háború kezdetén, valamikor a húsvéti felkelés előtt, a fivérem a brit hadseregnél szolgált. Sok ír bajtárs szolgált akkor ott. És még most is. Hallottál már a Monsi Angyalokról? Nem? Szóvá, a bátyám, Bob, a brit felderítőknél volt Franciaországban, és már úgy volt, hogy megsemmisíti őket az elsöprő német túlerő. Aztán, egy Mons nevű helyen az égi angyalok serege megjelent és ők meg a németek közé állt. Érthetően a németek összezavarodva elmenekültek. Akkoriban ez benne volt minden újságban. És az emberek elhitték ezt, Brian. Azt hitték, hogy a brit hadsereg isten oltalma alatt áll, és Ő elküldte az angyalait, hogy közbeavatkozzanak értük, szemben az ellenséggel. Flynn ránézett az öregre. – Ez úgy hangzik, mintha elkeseredett emberek tömeges hallucinációja volna. Ha itt is elkezdünk angyalokat látni, akkor tudhatjuk, hogy végünk, és… Hirtelen elhallgatott és Hickey-t tanulmányozta a tompa fényben. Egy rövid pillanatra azt képzelte, hogy a Whitehorn-apátságban van megint, és az öreg pap történeteit hallgatja. – Mi van, öcsém?

– Semmi. Azt hiszem, nem kéne kétségbe vonnom, hogy a természetfeletti dolgok is közbeavatkozhatnak. Majd én is mesélek valamit holnap. Hickey nevetett. – Ha el tudod mondani holnap, hiszek a természetfelettiben. Viszonzásul Flynn is magára erőltetett egy mosolyt. – Lehet, hogy majd valahol máshol mondom el. – Akkor meg aztán végképp hinni fogok benne. Megan Fitzgerald George Sullivan háta mögé került, aki az utolsó aknákat helyezte el a déli kereszthajó bejáratánál. – Készen vagy? Sullivan hirtelen megfordult. – Jesszusom! Ne csináld ezt, Megan, amikor robbanóanyaggal dolgozom! Megan ránézett Sullivanre, aki ragyogóan nézett ki a New York-i rendőrség Smaragd Társaságának skótdudás szoknyájában. – Fogd meg a cuccod, és gyere velem! Hozd a dudát is! Megan egy kis ajtóhoz vezette Sullivant a kereszthajó sarkánál, majd felmentek egy kőből készült csigalépcsőn és kiértek a hosszú déli kereszthajóhoz. Egy zászlórúdon hatalmas amerikai zászló mutatott a főhajó és a szemközti kereszthajóban lógó pápai zászló felé. Megan balra nézett, az alatta lévő orgonakarzatra, és figyelte, amint Flynn és Hickey a tervrajzok fölé görnyed, mint két tábornok a csata estéjén. Furcsának találta, hogy látszólag két ennyire különböző ember, ennyire jól kijöjjön egymással. Neki nem tetszett az az ötlet, hogy John Hickey-t is vegyék be az utolsó pillanatban. De a többiek úgy érezték, hogy szükségük van az öreg hősre, hogy legitimizálják önmagukat, egy komoly szál, ami 1916-hoz köti őket. Mintha Hickey jelenlététől megváltozna minden, és nem lennének a társadalom kitaszítottjai mindannyian. Megannek nem volt szüksége a múltra. A világ akkor öltött formát számára, amikor iskolából hazamenet, 1973-ban meglátta az első bombatámadás okozta pusztítást Belfast belvárosában. Jelentést akkor nyert, és Megan akkor fogalmazta meg céljait, amikor idősebb bátyja, Tommy megsérült és fogságba esett Sheila Malone kiszabadítása közben. Számára a régmúlt csupán annyira létezett, amennyire a közeljövő is. Saját múltja csupán a történelem tükrében érdekelte. Nézte, amint Flynn mutogat és gesztikulál. Nem sokban különbözött a mellette álló öregembertől. Pedig valaha nagyon is más volt. Tommy Fitzgerald számára, Brian Flynn jelentette mindazt, amilyennek egy férfinak lennie kellett, és Megan úgy nőtt föl, hogy Brian Flynnt bátyja szemével a legenda megvalósulásának látta. Aztán jött Brian letartóztatása és szabadon bocsátása, ami enyhén szólva gyanús volt. Aztán szakítása az IRA-val, és az új feniánus hadsereg megalakítása, aztán az ő és öccse, Pedar megkeresése a hadsereg számára, és végül elkerülhetetlen egymásba gabalyodásuk. Nem csalódott Brian

szerelmében, de forradalmárként látta hiányosságait. Brian habozna, mielőtt elpusztítaná a katedrálist, de majd ő, Megan, tesz róla, hogy a döntés kikerüljön Brian kezéből. Sullivan felkiáltott az oldalkarzat távolabbi végéből – A látvány lenyűgöző. Milyen a kaja? Megan odafordult hozzá. – Ha nincsenek aggályaid amiatt, hogy véres lesz a lakoma, akkor jó és bőséges. Sullivan belenézett fegyvere célzójába. – Ne legyél vadállat, Megan! Sullivan felemelte puskáját és a célzót Abby Bolandre, vagyis inkább nyitott blúzára irányította. A lány észrevette és integetett. Sullivan visszaintett. – Oly közel, mégis oly távol. – Hagyd békén, George! – mondta Megan türelmetlenül. – Még egy jó ideig nem fogod másra használni, mint vizelésre. Megan jól megnézte magának a férfit. George Sullivant nem volt könnyű megszégyenítenie. Személyiségét az önelégültség és a ki az ördögöt érdekel kettőssége jellemezte, ami abból fakadt, hogy erős robbanószerekkel, vagy ahogy ő hívta őket, az istenek különös ajándékával foglakozott. Lehet. – Biztos vagy benne, hogy Hickey tudja, hogyan kell összeszerelni egy bombát? Sullivan felkapta skótdudáját és fújni kezdte, majd felnézett. – Hát persze. Nagyon jól tudja. Második világháborús technika, de az nem baj, és megvan hozzá a mersze is. – Az ügyessége érdekel, nem a mersze. Én leszek a segédje. – De jó neked! A legjobb, ha a közelében vagy, ha valami nem jól sül el. Semmit sem érzel. – Mi leszünk azok a szegény szerencsétlenek itt fönt, akiket lassan zúznak majd össze a zuhanó kövek. Képzeld magad elé, Megan! Mint Sámsonra és Delilára, a templom falai a fejünk felett dőlnek össze, a tonnás kövek megremegnek és lezuhannak… Valaki hozhatott volna egy filmfelvevőt. – Majd legközelebb. Szóval George, az északi kereszthajó a te tűzzónád, ha betörnek. De ha páncélost használnak annál a bejáratnál, Boland kihajol az északi oldalkarzaton és kilő egy rakétát egyenesen rá. Te vagy a felelős a páncélosokért a déli kereszthajó bejáratánál, alattad. Ő téged fog fedezni, te pedig őt puskatűzzel. – Mi van, ha egyikünk meghal? – Akkor a másik kettő, Gallagher és Farrell felosztják egymás között annak a szektorát, aki meghalt. – Mi van, ha mindannyian meghalunk? – Akkor már nem számít, ugyebár, George? Különben is, akkor még ott van Leary. Leary halhatatlan, ha nem tudnátok. – Hallottam. Sullivan a szájához emelte a dudát.

– El tudod játszani azt, hogy ‘Gyere vissza Írországba’? Sullivan bólintott és levegőt fújt a dudába. – Akkor játszd el nekünk, George! A férfi mély lélegzetet vett és azt mondta – Hogy egy kifejezéssel éljek, Megan, nem fizetted ki a dudást, így nem te fütyülöd a ddlamot. Eljátszom a ‘Lantos fiú’-t és baromira fog tetszeni neked is. Menj már, és hagyj magamra! Megan ránézett Sullivanre, hirtelen megfordult, majd bement a kis ajtón, ami a csigalépcsőhöz vezetett. Sullivan befejezte dudája fújtatását, lejátszott néhány hangjegyet csak úgy, elvégezte a szükséges hangolást, majd megfordult, nekidőlt a kőkorlátnak és játszani kezdett. A fülbemászó dallam eljutott a katedrális minden kis csücskébe és a kövek visszhangozták a zenét. Akusztikailag rossz volna ez az orgonának, vagy a kórusnak, gondolta Sullivan, de a skótduda esetében szép volt, mert úgy hangzott, mintha kelta harci dudák visszhangoznának Antrim sziklás szorosaiban. A dudát arra találták ki, hogy visszaverődjön a kövekről, gondolta, és most, hogy hallotta, hogyan szól a dudája itt, ajánlani fogja, hogy Írországban ezt használják az orgona helyett. Soha nem játszott még ilyen jól. Látta, amint Abby Boland a karfán könyököl és őt nézi. Neki játszott, aztán keletre fordult, és feleségének játszott az armagh-i börtönben, aztán befordult a mögötte lévő fal felé, és csendesen csak magának játszott. TIZENNYOLCADIK FEJEZET Brian Flynn Sullivant hallgatta néhány másodpercig. – Nem játszik rosszul a fickó. Hickey is megtalálta vadrózsafából készült dudáját, és elkezdte feltölteni levegővel. – A skót és ír ezredekre emlékeztet az első háborúból. Általában dudaszóra indultunk a csatába. A németek géppuskái széttépték őket. Soha nem tévesztettem el egy hangot sem, és jó harci szellemet teremtett. Hickey lenézett a tervrajzokra. – Kezdem azt hinni, hogy ugyanaz tervezhette ezt a helyet, aki Tutanhamon sírját is. Ugyanaz az észjárás. Trükkök a kövekkel. A fickót ebben az esetben Renwicknek hívták. Van egy hasonmása az egyik festett üvegablakon. Ott, ni. Elég megbízhatatlannak néz ki. – Még a Jóisten is megbízhatatlannak tűnik a festett üvegen, Brian. Flynn megint a tervrajzokat tanulmányozta. – Nézd csak, van hat tartóoszlop, amelyek valójában tornyok. Mindegyiken van ajtó, vagy a katedrálison kívül, vagy belül, és mindegyikben van csigalépcső, ami az oldalkarzatokhoz vezet…

Mindegyikben, kivéve ezt az egyet, ami Farrell karzatán vezet keresztül, üzen nincsenek ajtók sem a terveken, sem a valóságban. – Hogy ment oda föl? – A következő toronyból, aminek van egy külső bejárata. Flynn felnézett Eamon Farrellre. – Mondtam neki, hogy keresse meg a toronyba vezető utat, de nem találta meg. – Aha, és valószínűleg nem is fogja soha. Lehet, hogy ott égetik el az eretnekeket, vagy ott rejtik el az aranyat – Lehet, hogy te ezt viccesnek taláod, de engem idegesít. Még egy Icmplomépítész sem fecsérel időt és pénzt arra, hogy megépítsen egy tornyot a pincétől a padlásig anélkül, hogy valami haszna lenne. Biztos vagyok benne, hogy van ott egy lépcső, és bejáratok is. Meg kell tudnunk, hogy hol. – Lehet, hogy elég váratlanul fogjuk megtudni – mondta Hickey. – Hát az lehet. – Később – mondta Hickey –, talán majd megkérem Renwick szellemét, hogy segítsen. – Én inkább a jelenlegi építész mellett döntenék. Stülway mellett. Flynn az ujjával dobolt a tervrajzon. – Szerintem több üreges rész van itt, mint azt akár Renwick is gondolná. Folyosók, amelyeket a kőművesek és a többi munkás készített. .. nem szokatlan egy ekkora és ilyen stílusú katedrális esetében. – Mindegy, akkor is kiváló munkát végeztél, Brian. Beletelik kis időbe a rendőrségnek, míg összehoznak egy támadást ellenünk. – Hacsak nem kerítik elő ők Stillway-t és a tervrajzait, mielőtt a mi kinti embereink rátalálnának. Flynn megfordult és ránézett az orgonára feltett telefonra. – Mi tart olyan sokáig a rendőrségnek, hogy felhívjanak? Hickey felkapta a telefont. – Működik – visszament a korláthoz. – Még mindig össze vannak zavarodva. Tönkretetted a parancsláncukat. Jobban haragszanak rád emiatt, mint amiatt, amit most csinálunk. – Aha. Olyan ez, mintha egy nagy gépezet meghibásodna. De ha megint elindítják, felmorzsolnak bennünket. És nincs rá mód, hogy leállítsuk őket, ha már egyszer beindultak. Eámon Farrell, egy középkorú férfi, aki Hickey-t kivéve a feniánusok közül a legidősebb, lenézett a hat emelet magas északkeleti oldalkarzatról. Flynnt és Hickey-t figyelte, amint elhagyták a harangtorony előterét. Flynn fekete papi ruhát viselt, Hickey pedig egy régi tweed zakót. Teljesen úgy néztek ki, mintha egy pap meg egy építész a renoválásról beszélnének. Farrell szeme áttévedt a szentélyben ülő négy fogolyra, akik sorsuk további alakulását várták. Sajnálta őket. De fiát is sajnálta, az ifjú Eamont, Long Kesh-ben. A fiú második hete folytat éhségsztrájkot, és már nem fogja sokáig bírni.

Farrell levette rendőrségi zubbonyát, felakasztotta a könyöklőre, aztán megfordult és visszament a fa térdeplőhöz. A térdeplő falában volt egy kis ajtó, amit kinyitott, letérdelt és zseblámpájává rávilágított az alatta lévő menyasszonyi szoba plafonjának gipszvakolatára. Guggolva odament egy szarufához, és körbejártatta a fényt a sötét zugban, miközben egyre kijjebb ment a fagerendán. Meglehetősen nagy tér volt körülötte, egyfajta alsó padlás a fő padlás alatt. Ez ott volt, ahol az oldalkarzat lefelé lejtő teteje még nem éri el a kő támpillér külső falát. Odalépett a jobbján lévő gerendához és felemelte lámpáját ahhoz a sarokhoz, ahol a két fal találkozott. A sarokban volt egy téglából és habarcsból készített kerek torony. Odament és inogva letérdelt a gipsz fölé rakott gerendára. Kinyújtotta a kezét és egy nagyon kicsi vasajtót tapintott ki, aminek majdnem teljesen olyan volt a színe, mint a poros tégláé. Eamon Farrell kiakasztotta a rozsdás lakatot és meghúzta az ajtót, ami kinyílt. Ismerős szag áramlott ki a sötét nyílásból. Bedugta a kezét és megérintette a tégla belsejét, aztán kihúzta a kezét és megnézte. Korom. Farrell ráirányította a fényt a nyílásra és látta, hogy az üreges résznek legalább másfél méter volt az átmérője. Lefelé fordította a lámpát, de semmit sem látott. Óvatosan benyomta a fejét és a vállát az ajtón és felnézett. Inkább érzékelte, semmint látta a fölé tornyosuló város fényeit. Egy hideg, lefelé jövő légáramlat meggyőzte, hogy az üreges torony egy kémény. Valami megragadta a figyelmét. Ráirányította lámpáját és egy hágcsót látott a téglába vájva. Le-föl jártatta a lámpát a kéményben és vas létrafokokat látott, amik a kémény tetejéhez vezettek. Kibújt a nyílásból és bezárta a vastag acél ajtót, aztán jó alaposan bereteszelte. Sokáig ott maradt guggolva a gerendán, aztán kijött a kis padlásról és odament a könyöklőhöz, hogy leszóljon Flynnnek. Flynn gyorsan odament az oldalkarzat alá. – Találtál valamit, Eamon? Farrell habozott, aztán döntött. – Látom a tornyot, ahogy átjön az oldalkarzat mögött. Nincs ajtónyílás. Flynn türelmetlennek látszott. – Dobd ide a kötélhágcsót, majd én megnézem! – Ne, nem kell aggódnod emiatt. Még keresni fogom. Flynn latolgatott, aztán azt mondta – Ennek a toronynak van valami funkciója… találd ki, mi az! Farrell bólintott. -Jó. Ő azonban már megtalálta, és talált egy menekülési útvonalat saját maga számára, egy utat, hogy élve kikerüljön ebből a zűrzavarból, ha az elkövetkezendő tárgyalások nem járnának sikerrel. Frank Gallagher kinézett a délkeleti oldalkarzatról. Úgy tűnt,

mindenki a helyén van. Pont szemben volt vele Farrell. Észrevette, hogy Sullivan meresztgeti a szemét Bolandre, a főhajó másik oldalán. Jean Kearney és Arthur Nulty a padláson voltak, tábortüzeket építettek, és kétségtelenül azt vitatták meg, hogy van-e lehetőség egy gyors körre, még mielőtt meghalnának. Megan öccse, Pedar a kriptához vezető lépcsőfordulóban volt, és a sekrestye kapuit figyelte. Fiatal volt, még tizennyolc éves sem, de sziklaszilárd. Mivel te vagy Péter, és ezen a sziklán, gondolta Gallagher, aki odaadó katolikus volt, ezen a sziklán megépítem templomomat és a pokol kapui nem szegülnek ellen. A Thompson géppuska is nagy segítség volt. Devane-nek és Mullinsnak van a legszebb kilátása, gondolta Gallagher, de biztosan hideg van ott fönt. Megan, Hickey és Flynn ideges házigazdaként keringtek körbe, mintha egy parti előtt ellenőriznék az ülésrendet és azt, hogy ki, hogy érzi magát. Frank Gallagher levette a parádé marsall selyemövét, és ledobta a földre. Ráirányította puskája célzóját az orgonakarzatra és Learyt látta ott. Gyorsan letette puskáját, mert Learyre nem tanácsos fegyvert fogni. Semmit sem tanácsos tenni Leary ellen, Learryvel, vagy Learyért. Learyt el kell kerülni, mint a sötét sikátorokat, vagy a fertőző osztályt. Gallagher lenézett a foglyokra. Egyszerű parancsot kapott. Amennyiben kíséret nélkül elhagyják a szentélyt, le kell lőni őket. Ránézett a bíborosra. Valahogy el kell rendezni ezt a dolgot a bíborossal, vagy a saját papjával később – később, amikor mindez véget ér, és az emberek meglátják, hogy milyen jó dolgot vittek ők véghez. TIZENKILENCEDIK FEJEZET Maureen figyelte, ahogy Flynn ide-oda járkál a katedrálisban. Céltudatosan és lendületesen járt-kelt, amit a lány már ismert, és tudta, hogy Flynn nagyon elemében van, és ezt tudja is magáról. A vele éppen szemben ülő bíborost is megfigyelte. Irigyelte, amiért annyira bízott pozíciójában, és csalhatatlan hitéért, hogy ő csak egy ártatlan áldozat, egy potenciális mártír. Ami azonban az ő és talán Baxter szerepét is illeti, volt egy kis rossz érzése és kételye. És ezek az érzések alááshatják ellenállási képességüket az elkövetkezendő órák és napok nyomása alatt. Gyorsan körbenézett az oldalkarzatokon és az orgonakarzaton. Jól csinálod, Brian, de kevés az embered. Megpróbálta a katedrálisban látott emberek arcát felidézni maga előtt, és eléggé biztos volt abban, hogy Gallagher és Devane kivételével senkit sem ismert. Megan és Pedar Fitzgeraldról bátyjukon, Tommyn keresztül hallott már. Mi lett azokkal az emberekkel, akiket valaha testvérként szólított? Vagy a táborokban, vagy a sírban vannak. Ezek itt a rokonaik voltak, akik bekerültek a végeláthatatlan vérbosszú körforgásába, ami az ír háború

jellegzetes vonása. Maureen nem tudta elképzelni, hogy ez a folytonos vendetta hogyan érhetne véget, még mielőtt mindenki meghalna. Baxterrel beszélgetett. – Ha gyorsan a déli kereszthajó bejárataihoz futunk, bejutunk az előcsarnokba, ami rejtve van a mesterlövészek elől, mielőtt észrevennének. Bármilyen aknát hatástalanítani tudok pillanatok alatt. Baxter ránézett a lányra. – Mi az égről beszél maga? – Arról beszélek, hogy hogyan kellene innen élve kijutni. – Nézzen fel oda! Öt mesterlövész. És hogyan menekülhetnénk el a bíboros és Murphy atya nélkül? – Ők is velünk jöhetnek. – Megőrült? Hallani sem akarok erről. – Azt teszem, ami nekem tetszik. Baxter látta, ahogy a lány teste megfeszül, odanyúlt és megfogta a karját. – Nem, nem azt teszi. Figyeljen ide, van esélyünk, hogy elengedjenek, ha… – Egyáltalán semmi esélyünk. Amennyit a beszélgetéseikből kivettem, az internált foglyok szabadon bocsátását követelik majd. Maga szerint a Kormanyuk bele fog ebbe egyezni? – Én… én biztos vagyok abban, hogy valamit kitalálnak… – Maga egy idióta diplomata. Én jobban ismerem ezeket az embereket, mint maga, és tudom a Kormanya álláspontját az ír terroristákkal kapcsolatban. Nincs tárgyalás. Vége a párbeszédnek. – … de várnunk kell a kellő pillanatra. Szükségünk van egy tervre. Maureen megpróbálta elhúzni a karját, de Baxter szorosan fogta. Azt mondta a lány – Bárcsak lenne egy shillingem minden egyes fogoly után, akit sortűz elé állítottak, mert a megfelelő pillanatra várt, hogy kiszálljon az egészből. A megfelelő pillanat, a maguk katonáinak kézikönyve szerint, mihelyt lehet az elfogás után. Mielőtt az ellenség letelepedik és kezdi kiismerni magát. Máris túl sokáig vártunk. Engedjen el!… Nem. Engedje meg, hogy kitaláljak valamit… valamit, ami kevésbé számít öngyilkosságnak. Hallgasson rám, Baxter! Még nem is kötöztek meg bennünket. Most kell cselekednünk. Maga meg én bármikor meghalhatunk. A bíborost és a papot lehet, hogy nem bántják. Minket biztos. Baxter mély levegőt vett és azt mondta – Nos… lehet, hogy én bármikor meghalhatok… de maga ismeri ezt a fickót, Flynnt, igaz? Nem voltak maguk együtt az IRA-ban…? – A szeretője voltam. Ez a másik ok, amiért nem maradok itt egy másodpercet sem, hogy az ő jóindulatára legyek bízva. – Értem. Szóval, az egy dolog, ha maga öngyilkosságot akar elkövetni. De ne mondja azt nekem, hogy megpróbál elmenekülni. És ne várja el tőlem, hogy én is megölessem magam magával együtt.

– Később azt fogja kívánni, hogy bárcsak egy gyors golyót kapott volna. A férfi higgadtan beszélt. – Ha lehetőség adódik, megpróbálok majd elmenekülni. Szünetet tartott, majd folytatta – Ha nem, akkor pedig méltósággal fogok meghalni, ha elérkezik az idő, remélem. – Én is remélem. Most már elengedheti a karomat. Várok még. De ha megkötöznek minket, vagy a kriptába dobnak, vagy valami ilyesmi… aztán két szétzúzott térddel hánykolódik, azon gondolkozik majd, hogyan kellett volna elmenekülni. Mert így csinálják, tudja! Szétverik a térdét órákkal azelőtt, hogy szíven lőnék. Baxter nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, hiányzik belőlem a megfelelően élénk fantázia, hogy eléggé megijedjek ahhoz, hogy bármivel is próbálkozzam… De maga megfelelő képet fest nekem. Elengedte Maureen karját és ahogy ott ült, szeme sarkából a lányt figyelte, aki úgy tűnt, hogy nyugton ül. – Csak nyugalom! – Jaj, felejtse már el a rohadt brit nyugalmát! Baxternek eszébe jutott a lány bátorsága a lépcsőkön és rájött, hogy tudatosan vagy sem, részben minden érte volt, vagy pontosabban, azért, amit képviselt. Arra is rájött, hogy a lány túlélése bizonyos mértékig az ő kezében volt. Ami őt magát illette, jelenlegi helyzetét felháborítónak tartotta, de nem érezte, hogy vesztett volna méltóságából. A kettejük közötti különbség nem volt kicsi, és ez fogja meghatározni, hogyan fognak reagálni a fogva tartásukra, és ha meg kell halniuk, hogyan fognak meghalni. Azt mondta a lánynak – Akármikor készen áll… én magával vagyok. Pedar Fitzgerald felnézett a jobb oldali lépcsőre, ahonnan nővére jött. Felállt, hóna alatt a Thompson géppuskát szorongatta. – Mi a helyzet, Megan? – Minden elkészült, kivéve a bombákat. Megan az ajtón át benézett az alattuk lévő üres sekrestyébe. – Volt valami mozgás? – Nem. Minden csendes. Pedar magára erőltetett egy mosolyt. – Talán nem tudják, hogy itt vagyunk. Megan visszamosolygott. – Jaj, dehogynem. Tudják, Pedar. A lány elővette pisztolyát és lement a lépcsőn. Megvizsgálta a lakatot és a láncot a kapukon. Hallgatózott, hogy hall-e hangot a négy sekrestyébe vezető oldalfolyosóról. Valami megmozdult, és valaki halkan köhögött. Megfordult és öccsének jó hangosan azt mondta – Amikor lőtök, fiúk, a rácsok közé lőjetek! Ne tegyétek tönkre a lakatot és a láncot! Azok a Thompsonok ki tudnak ugrani a kezetek

közül. Pedar mosolygott. – Már használtuk őket eleget. Megan rákacsintott, majd visszatette pisztolyát farmernadrágja övébe, és felment a lépcsőn. Odament öccséhez, és gyengéden megfogta az arcát. – Mindenünket, amink van, erre tettük fel, Pedar. Tommy életfogytiglanin van. Mi is meghalhatunk, vagy életfogytiglanit kaphatunk egy amerikai börtönben. Anya majd meghal az aggodalomtól. Egyikünk sem fogja látni a másikat, ha ez nem jól sül el. Pedar Fitzgerald érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de visszatartotta őket. Visszanyerte hangját és azt kérdezte – Mindent Brianre tettünk fel, Megan. Te… te bízol benne…? Meg tudja csinálni? Megan Fitzgerald öccse szemébe nézett. – Ha nem tudja, és mi látjuk, hogy nem… te és én, Pedar… majd mi átvesszük a helyét. A család az első. Megan megfordult és felment a szentélybe, megkerülte az oltárt és ránézett Maureenre, aki a padban ült. Szemük találkozott, és egyikőjük sem kapta el a tekintetét. Flynn a karzatról nézte őket és odaszólt – Megan, gyere sétálj egyet velünk! Megan Fitzgerald elfordult Maureentől és csatlakozott Flynnhez és Hickey-hez, akik a középső padsor mellett haladtak el. – Emberek vannak a sekrestye folyosóin – mondta. Flynn séta közben bólintott. – Semmit sem fognak csinálni, amíg nem tisztázták, hogy kik vagyunk, és mit akarunk. Még van egy kis időnk. Amikor a főbejárathoz értek, Flynn végigfuttatta kezét a hideg bronz díszkapukon. – Csodálatos. Szeretnék egyet magammal vinni. Megvizsgálta az aknákat, aztán visszafordult és végigjárta a katedrálist. – Tökéletes és nagyon végzetes kereszttüzet létesítettünk öt hosszú, rejtett magaslatról, amiket a kőkoriátok védenek. Mindaddig, amíg tartani tudjuk azokat a magas pontokat, mi dominálunk a katedrálisban. De ha elveszítjük a magaslati állásokat és a harc a, földszinten fog folyni, nagyon nehéz lesz. Hickey újra meggyújtotta a pipáját. – Csak a könyvesboltban ne legyen küzdelem. Megan ránézett. – Remélem, akkor is megtartja a humorérzékét, amikor a golyók röpködni kezdenek a feje körül a füstben. Hickey a lány arcába fújt. – Kedvesem, rám már többször lőttek, mint ahányszor magának megjött a havi baja. Flynn közbelépett. – Ha rendőrparancsnok lennél, John, mit csinálnál? Hickey

gondolkodott egy pillanatig, majd azt mondta – Azt tenném, amit a brit hadsereg tett Dublin belvárosában, 1916ban. Hívnám a tüzéreket, és a földdel tenném egyenlővé ezt a kurva helyet. Aztán tisztáznám a megadás feltételeit. – De ez nem Dublin 1916-ban – mondta Flynn. – Azt hiszem, az embereknek odakint nagy önuralomra lesz szükségük. – Lehet, hogy te önuralomnak hívod. Én inkább dörzsöltségnek. Végül úgyis támadniuk kell, amikor látják, hogy nem lehet minket meggyőzni. De a nagy puskák nélkül fogják csinálni. Több taktikával és kevesebb puskaporral… gázzal, helikopterrel, csapógránáttal, amik nem károsítják a vagyontárgyakat. Sok lehetőségük adódik manapság. Hickey körülnézett. – De lehet, hogy ki tudunk tartani. – Kifogunk tartani – mondta Megan. Flynn hozzátette – Véletlenül van nálunk gázmaszk. – Tényleg, most? Nagyon alapos ember vagy, Brian. A régi IRA mindig idő előtt sült el, hogy megszerezzék a brit oroszlán golyóit. És az oroszlánnak ez tetszett, szeretett az IRA-n lakomázni. Felnézett az oldalkarzatokra, aztán megint le az elhagyatott alsó szintre. – Kár, hogy nem találtál több embert. Flynn közbevágott. – Jó kis népség ez. Mindegyik felér húsz régi fajta haramiával. – Tényleg? Még a nők is? Megan megmerevedett és vissza akart vágni. Flynn megállította. – Semmi baj nincs a nőkkel, te vén kurafi. Megtanultam az évek lorán. Kitartóak és lojálisak. Hickey rápillantott a szentélyre, ahol Maureen ült, aztán túlzó mozdulattal, úgy csinált, mint aki gyorsan elkapja a fejét. – Feltételezhetően sok ilyen van. A pad szélére ült és ásított. – Fárasztóak. Megan, kedvesem, remélem, nem gondolja, hogy magáról is szó volt, amikor a nőkről beszéltem. – Jaj, menjen a pokolba! Megan megfordult és elment. Flynn mérgében hosszan sóhajtott. – Miért provokálod? Hickey nézte, ahogy Megan az oltárhoz sétál. – Hideg, hideg. Olyan lehet, mint amikor egy fából készült jégszekrényt kefélsz. -Nézd, John… A telefon az oltár mellett a szentély orgonáján hangosan csörgött, amire mindenki odafordult. HUSZADIK FEJEZET Brian Flynn a csörgő telefonra tette a kezét és ránézett Hickey-re. – Már kezdtem azt hinni, hogy senkit sem érdekel. Mindenféle hírek terjengenék a New York-i nemtörődömséggel kapcsolatban.

Hickey nevetett. – El sem tudok képzelni borzalmasabb rémálmot egy ír forradalmár számára, mint hogy nem vesznek róla tudomást. Vedd fel a telefont, és ha valaki alumínium burkolatot akar eladni a parókia számára, szerintem egyszerűen menjünk haza! Flynn mély lélegzetet vett és felvette a kagylót. – Itt MacCumail. Rövid szünet következett, majd egy férfihang azt kérdezte -Ki? – Itt Finn MacCumail beszél, a feniánusok vezére. És ott? A hang habozott egy pillanatig, aztán így szólt – Itt Tezik rendőrőrmester. Felderítő járőregység. A parókiáról hívom. Mi a fene folyik odabenn? – Jelen pillanatban még nem sok. – Miért vannak az ajtók bezárva? – Mert aknákat szereltünk mindegyikhez. Tulajdonképpen a maguk védelmére. – Miért…? – Figyeljen ide, Tezik őrmester, és nagyon alaposan figyeljen! Négy túsz van nálunk itt… Timothy Murphy atya, Maureen Malone, Sir Harold Baxter és maga a bíboros. Amennyiben a rendőrség megpróbál erőszakkal bejutni, az aknák felrobbannak, és ha tovább nyomulnak, a túszokat lelőjük és a katedrálist felgyújtjuk. Megértette? – Jézus Isten…! – Továbbítsa ezt az üzenetet a feletteseinek gyorsan, és szerezzen egy magasabb rangú személyt a telefonhoz! – Aha… jól van… Figyeljen, itt fenn elég nagy a felfordulás, úgy hogy csak nyugi. Mihelyst a dolgok összeállnak, hívunk magának egy [rendőrtisztet a telefonhoz. Rendben? – Igyekezzenek! És semmi hülyeség, mert sok lesz itt a halott, akikért maga fog felelni. Ne legyenek helikopterek a területen! Ne legyenek páncélos járművek az utcákon! Embereim vannak a tornyokban rakétákkal és puskákkal. Jelenleg éppen pisztolyt tartanak a bíboros fejéhez. – Rendben… csak nyugodtan. Ne…! Flynn letette a kagylót és odafordult Hickey-hez és Meganhoz, aki időközben csatlakozott hozzájuk. – Egy felderítő őrnagy… lelki rokona az UKC-seknek és a Gestapónak. Nem tetszett a hangvétele. Hickey bólintott. – Ez az ő hangvételük. Felsőbbségtudatot ad nekik. Elmosolyodott. – De így könnyebb célpontok. Flynn ránézett az ajtókra. – Egy kicsit túl sok zűrzavart okoztunk. Remélem, visszaállítják a parancsnoki láncolatot, még mielőtt néhány forrófejű elkezd cselekedni. A következő néhány perc kritikus lesz. Megan Hickey-hez fordult és gyorsan beszélt. – Akarja, hogy Sullivan segítsen a bombák elhelyezésében?

– Megan, kedvesem, azt akarom, hogy maga segítsen nekem. Fusson és szerezze meg, amire szükségünk van! Hickey várt, amíg Megan távozott, aztán Flynnhez fordult. – Most pedig döntést kell hoznunk a foglyokról… döntenünk kell, hogy ki melyik fogollyal végez. Flynn ránézett a bíborosra, ahogy egyenesen ült a trónján és minden ízében, porcában a katedrális hercegeként viselkedett. Flynn tudta, hogy az amit megfigyelt, nem valami sekélyes hiúság, vagy tettetés, hanem a kétezeréves történelem, ceremónia és nevelés terméke. A bíboros nemcsak fogolynak lesz nehéz eset, hanem hullát gyártani is nehéz lesz belőle. Flynn így szólt Hickey-hez – Kemény fickó lesz az, aki golyót ereszt a bíborosba. Hickey szeme, amiben többnyire egy öreg ember huncutsága csillogott, most szűk lett és rosszindulatú. – Nos, én megteszem, ha – Hickey fejével Maureen felé intett – te elintézed őt. Flynn Maureenre pillantott, aki a papok padsorában ült Baxter és Murphy atya között. Habozott, majd azt mondta – Jól van, rendben. Menj és rendezd el a bombákat! Hickey nem figyelt rá. – Ami Baxtert illeti, bárki megöli majd. Mondd meg Megannek, hogy övé a pap! Ne legyen olyan könnyű a kis kurva első vérontása… ne Maureen jusson neki. Flynn jól végigmérte Hickey-t. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy Hickeynek rögeszméjévé kezd válni, hogy a lehető legtöbb embert vigye magával a túlvilágra. – Igen – mondta Flynn –, úgy tűnik, így kell ezt csinálni. Körbenézett a hatalmas térségen körülötte és azt mondta, inkább önmagának, mint Hickey-nek – Úristen, hogyan jöttünk ide be, és hogyan fogunk kimenni? Hickey megfogta Flynn karját és megszorította. – Muris, hogy Padraic Pearse pontosan ugyanezt kérdezte, amikor embereivel elfoglalta a Fő Postahivatalt Dublinban, húsvét hétfőjén. Nagyon tisztán emlékszem rá. A válasz akkor is az volt, ami most szerencsével és rafinériával jutottunk bé, de nem jutunk ki élve… Elengedte Flynn karját és hátba vágta. – Fel a fejjel, fiú, jó sokat magunkkal fogunk vinni, úgy, mint 1916ban. Gyújtsuk fel ezt a helyet, amíg lehet! Robbantsuk is fel, ha végre elhelyeztük azokat a bombákat! Flynn rámeredt Hickey-re. Lehet, hogy meg kell őt ölnie, mielőtt Hickey miatt mindenkit megölnek. Megan Fitzgerald két bőrönddel a kezében felment a szentélybe. Gyorsan a főoltár jobb oldalához sietett, és a bőröndöket letette a márvány padlóban elhelyezett bronz lemez mellé, majd felemelte a lemezt. John Hickey felment hozzá és felkapta a bőröndöket.

– Na gyerünk! Megan lemászott egy ingatag fémlétrán, talált egy lámpazsinórt, amit meghúzott. Hickey is lemászott, odaadta a bőröndöket Megannek, aki azokat finoman a padlóra helyezte. Megvizsgáltak az egyenetlenül kiásott lapos üreget. Építési törmelék, csövek és vezetékek töltötték meg szinte teljesen a körülöttük lévő teret, így nehéz volt mozogni vagy tisztán látni. Megan kiszólt – Itt a kripta külső fala. Hickey visszakiátott – Igen, és itt van a sekrestyébe vezető lépcső fala. Jöjjön velem! Hickey felkapcsolta az elemlámpáját és kitapogatta az előtte lévő területet, miközben haladt előre az egyik bőröndöt vonszolva. A lefelé vezető lépcső falával párhuzamosan futó úton mentek, és közben egyre mélyebbre kellett hajolniuk. A földút átváltott a Manhattan felszíne alatti kőzetréteggé és Hickey felkiáltott – Látom előttünk, ott fent! Odamászott egy kiálló buckához, amiből egy masszív oszlop talapzata emelkedett ki. – Itt van. Jöjjön közelebb! Körbejáratta a fényt a sötét helyeken. – Látja? Itt vágták át a régi alapokat és lábazatot, hogy átvezessék rajta a sekrestye lépcsőit. Ha még tovább ásnánk, megtalálnánk a sekrestye alagsorát. Ez olyan, mint egy modern, osztott szintes ház szerkezete. Megan hitetlenkedett. – Baromi össze-vissza hely ez. A padláson a tűz sokkal biztosabb lenne. – Nem kell begyulladni, Megan. Nem fogom felrobbantani magát! – Csak amiatt aggódom, hogy jól helyezzük el őket. – Természetesen. Hickey végigtapogatta az oszlopot. – Na most, a helyzet úgy áll, hogy amikor átrobbantották az alapzatot az új lépcsők miatt 1904-ben, meggyengítették ezeket az oldal-pilléreket. Építészeti szakszóval élve, a pillérek nyomás alatt vannak. Az öregfiú, akinek az apja a robbantáson dolgozott, elmesélte nekem, hogy az ír munkások úgy gondolták, hogy csak a Mindenható védte meg az egész kócerájt attól, hogy összedőljön, amikor felrobbantották a dinamitot. De a Mindenható már nem itt él, így hát, amikor ezt a plasztik bombát felrobbantjuk, semmi nem fogja megtartani a tetőt. – És ha mégis fennmarad, akkor hinni fog istenben? – Nem. Azt fogom hinni, hogy nem jól helyeztük el a robbanószert. Hickey kinyitotta a bőröndöt és kivett húsz darab, celofánba csomagolt fehér téglát. Letépte a celofánt a fehér, gittszerű anyagról, és betömött egy téglát oda, ahol a föld alatti kőzet találkozott a pillér lábazatának lefaragott és bevakolt kövével. Megan csatlakozott hozzá és lefaragták a téglákat a lábazat körül. Hickey odanyújtotta a lánynak az elemlámpát.

– Tartsa ezt egyenesen! Hickey elhelyezett négy detonátor! a plasztikba, amelyeket egy akkumulátorhoz csatlakoztatott. Felvett egy időzítő szerkezetet és ránézett a saját karórájára. – Most négy perccel múlt hat óra. Az óra nem tud különbséget tenni délelőtt és délután között, ezért a leghosszabb időtartam, amit adhatok neki, az tizenegy óra ötvenkilenc perc. Miközben az óra mutatóját lassan az óramutató járásával ellentétes irányban tekerni kezdte, azt mondta – Tehát beállítom az órát öt perccel hat utánra… ja nem, három perccel hat utánra. Nevetett miközben tovább tekerte a mutatót. – Emlékszem egy srácra Galway-ben, aki nem értette ezt. Éjfélkor beállította az időzítőt tizenkettő után egy percre, és azt gondolta, hogy az délután lesz. Azt hiszem, a brit tisztek klubjában volt mindez. Igen, azt hitte, ebédidő lesz. Szóval egy perccel éjfél után… ott állt a srác a Teremtője előtt, aki bizonyára csodálkozott, hogyan eshetett szét ennyire a teremtménye. Hickey megint nevetett és az óra zsinórját becsatlakoztatta az akkumulátorba. – Legalább addig ne pusztítson el minket, amíg a másik oldalon is be nem állítjuk a bombát! – mondta Megan. – Jó gondolat. Na, jól csináltam ezt? Hát, remélem. Meghúzta az óra kapcsolóját, és a hangos ketyegés betöltötte a dohos helyet. Ránézett Meganre. – És ne felejtse el okos kis tündérkém, hogy csak mi tudjuk pontosan, hova telepítettük ezeket a bombákat, ami némi előnyt és egy kis hatalmat ad a kezünkbe barátjával, Mr. Flynn-nel szemben! Csak maga és én dönthetjük el, hogy adunk-e nekik egy kis haladékot a követeléseink teljesítésére. Megint nevetett, miközben az időzítőt hozzányomta a robbanószerhez és körbevette plasztikkal. – Ám ha addigra a rendőrök kinyírnak bennünket, nos, akkor hat óra után három perccel, ami véletlenül éppen a napkelte időpontja, kapnak majd tőlünk egy üzenetet, egyenesen a pokolból. Felvett egy kis földet a padlóról és belenyomta a fehér plasztikba. – Na. Ártatlannak tűnik, nem? Segítsen maga is! Miközben a lányhoz beszélt, folytatta a bombák álcázását. – Maga fiatal. Nem akarja, hogy ilyen hamar véget érjen, tudom, de biztos, hogy van magában egy kis kíváncsiság a halállal kapcsolatban, ha belekeveredett ebbe az egészbe. Nem a tetőn keresztül pottyant ide. Maguk már több mint egy éve tervezgetik ezt. Bárcsak én is egy évig gondolkozhattam volna rajta. Most otthon lennék az enyéim között. Hickey felkapta az elemlámpát és belevilágított a lány arcába, akinek világítóan zöld szemei ragyogtak.

– Remélem, jól megnézte a mai napkeltét, drágaságom, mert nem valószínű, hogy még egyet látni fog. Patrick Burke óvatosan kiment a bronz díszkapuk előtti oszlopcsarnokból és felnézett az északi toronyra. A katedrális díszkivilágítása kék-fehér fénnyel borította be az újonnan megtisztított kövezetet és a lobogó hárfával díszített zöld és arany zászlót, és mindez Burke-öt, meglehetősen tiszteletlenül, a Disney World egyik várkastélyára emlékeztette. Burke megnézte a déli tornyot is. A szellőzőnyílások nyitva tátongtak, és egy férfi nézett le rá fegyverének célzóján keresztül. Burke hátat fordított a mesterlövésznek és látta, hogy egy magas egyenruhás járőr a felderítőktől felé igyekezett a havas esőben. A fiatal járőr habozott, majd azt kérdezte – Maga őrmester vagy valami magasabb? – Nem tudja megmondani? -Én… – Hadnagy a hírszerzéstől. A járőr gyorsan beszélni kezdett. – Jézusom, hadnagy úr, az én őrmesterem, Tezik őrmester úr a parókián van. Vele van a Felderítő Egység egy szakasza bevetésre készen. Be akarja törni a kapukat teherautókkal… szerintem pedig, nem kéne semmit csinálnunk, amíg parancsot nem kapunk rá… Burke gyorsan végigment a lépcsőkön, majd a katedrális északi fala mentén, át a kerten és a teraszokon odaért a parókia háta mögé. Bement az ajtón, ami egy nagy előcsarnokba vezetett. A hallban, a termekben és lépcsőkön körülbelül harmincan ültek szétszórtan a Felderítő Járőr Egységtől, ami egy elit gyorsbevetési alakulat. Mindannyian frissek, fiatalok, nagydarabok és lelkesek voltak. Burke odafordult a járőrhöz, aki követte. – Hol van Tezik? – A rendfőnök irodájában. Burke-höz hajolt és odasúgta – Egy kicsit… lobbanékony. Érti? Burke otthagyta a járőrt, és gyorsan felment a lépcsőkön az üldögélő felderítő járőrök között. A következő lépcsőfordulóban kinyitott egy RENDFŐNÖK feliratú ajtót. Monsignor Downes ült az asztalánál a nagy ódivatú iroda közepén. Még mindig rajta volt a nagykabátja és cigarettázott. Burke megállt az ajtóban. – Monsignor, hol található a rendőr őrmester? Monsignor Downes üres tekintettel felnézett. – Ön kicsoda? – Burke. A rendőrségtől. Hol van a… ? Monsignor Downes szórakozottan azt mondta – Ja igen. Ismerem önt. Murphy atya barátja. … láttam önt tegnap este a Waldorfban… Maureen Malone… Ön volt… – Igen, uram. Hol van Tezik őrmester? Egy mély hang szólt ki a dupla ajtók mögül Burke-től jobbra. – Itt vagyok bent!

Burke az ajtókon keresztül bement egy nagyobb belső szobába, ahol volt egy tűzhely és számos könyvespolc. Tezik őrmester egy túlméretezett íróasztalnál ült a szoba hátsó részében. – Burke. Hírszerzési Osztály. Vigye ki az embereit a parókiáról az utcára, ahova tartoznak! Segítsen a tömeg megfékezésében! Tezik őrmester lassan felállt és láthatóvá vált termete Burke megítélése szerint körülbelül százkilencvenöt centi magas és százhúsz kiló volt. Tezik azt kérdezte – Ki halt meg, hogy maga parancsol itt? Burke becsukta maga mögött az ajtót. – Voltaképpen Dwyer rendőrfőnök meghalt. Szívinfarktusban. – Hallottam. Ettől még nem maga a rendőrfőnök. – Nem, de most jó leszek én is. Burke beljebb ment a szobában. – Meg ne próbálja kihasználni ezt a felfordulást, Tezik! Ne játssza meg az erősfiút mások életének rovására! Ismeri a mondást amikor egy honpolgár bajban van, zsarut hív amikor egy zsaru bajban van, hívja a Veszély elhárítási Egységet. – Én az úgynevezett személyes megérzést használom, hadnagy. Azt hiszem, mielőtt azok a szemétládák bevetették magukat a… – Kivel beszélt? Honnan kapja a parancsait? – A saját agyamból jönnek. – Az elég baj. Tezik zavartalanul folytatta – Nem kapok semmiféle telefonvonalat sehonnan. – Megpróbálta a Rendőrségi Központot? – Mondtam már magának, hogy nem kapcsolnak sehova. Ez egy felkelés, az isten szerelmére! Érti már? Kicsit habozott, majd hozzátette – Csak a katedrális belső telefonrendszere működik… Beszéltem valakivel… Burke odament az íróasztalhoz. – Kivel beszélt? – Valami fickóval… Finn?… valami. A neve ott van a katedrális bejáratán. – Mit mondott? – Semmit – gondolkodott egy pillanatig. – Azt mondta, négy túsz van nála. -Kik? – A bíboros… – A fenébe! – Hát igen. És van náluk egy pap is… Murphy. És valami bige, a nevére nem emlékszem… az a békeharcos nő, azt hiszem. A neve benne volt az újságokban. És valami angol méltóságos úr, Baker. – Jézus isten! Még mit mondtak, Tezik? Gondolkodjon! Úgy tűnt, Tezik gondolkodóba esett. – Lássuk csak… Azt mondta, megöli mindet… mindig ezt mondják.

Nincs igazam? És felgyújtják a katedrálist… hogy lehet egy egész katedrálist felgyújtani? – Gyufákká. – Azt nem lehet. A kő nem ég el. Mindenesetre, azt állítják, hogy az ajtókat megtűzdelték robbanószerekkel, de a fenébe is, harmincöt emberem van a Felderítőktől a parókián ugrásra készen. Ott ácsorog még vagy egy tucat a sekrestyébe vezető folyosón. Van egy négy kerék meghajtású kocsim felszereléssel együtt az egészségügyiektől, amit az én embereim vezetnek. Készen állnak az ajtók betörésére, és… – Felejtse el! – Majd ha bolond leszek! Ide figyeljen, minél tovább várunk, annál jobban beássa magát az a másik fickó. Ez tény. – Hol tanulta ezt a tényt? – A tengerészeinél. Vietnamban. – Persze. Ide figyeljen, Tezik, ez Manhattan közepe, nem valami Nevenincs falu. Egy hatalmas katedrálist kaparintottak meg tele értékekkel, Tezik. És túszokat, Tezik. A csónakosok Vietnamban soha nem fogtak el túszokat, igaz? A rendőrség irányelve az elszigetelés, nem pedig a lovassági támadás. így van? – Ez más. A parancsnoki rendszer felborult. Egyszer Quang-tri mellett járőröztem… – Kit érdekel? Tezik megmerevedett. – Hadd lássam a jelvényét! Burke odanyújtotta a jelvénytokot, aztán eltette. – Nézze, Tezik, ezek az emberek, akik elfoglalták a katedrálist, nem jelentenek egyértelmű vagy azonnali veszélyt senki számára a katedrálison kívül… – Kilőtték az egyik fényszórót. Kilógattak egy zászlót a csúcsról. Lehet, hogy vörösök, Burke… forradalmárok… feniánusok… ki a fenék azok a feniánusok? – Hallgasson rám… hagyja ezt a Veszély elhárítási Egységre és a túszkoordinátorra! Oké? – Én most bemegyek, Burke. Most, még mielőtt elkezdenek a városra lőni… mielőtt elkezdik lelövöldözni a túszokat… vagy felgyújtani a katedrálist… – Kőből van. – Hátrébb, hadnagy! Én vagyok itt az úr, és megteszem, amit meg kell tennem. Burke kigombolta kabátját és kihívóan Tezik elé állt. – Azt már nem! Egyikőjük sem szólalt meg pár pillanatig, majd Tezik így szólt – Odamegyek ahhoz az ajtóhoz. – Próbálja meg! – válaszolta Burke. Az iroda nagyon csendes volt, csak a kandallópárkányon álló óra ketyegését lehetett hallani. Mindketten elléptek az íróasztal mellől, aztán megzavarodtak, mert tudták, hogy a másikat akaratlanul sarokba szorította, és most egyikük

sem tudta, hogy mit csináljon. HUSZONEGYEDIK FEJEZET Murphy atya megszólította a padban mellette ülő Maureent és Baxtert. – Beszélni fogok Őeminenciájával. Velem jönnek? Maureen megrázta a fejét. – Én rövidesen követem, atyám – mondta Baxter. Murphy atya átment a márvány padlón, letérdelt a trónnál és megcsókolta a püspöki gyűrűt, aztán felállt és elkezdett halkan a bíborossal beszélgetni. Maureen figyelte őket, aztán azt mondta Baxternek – Egy percet sem maradok itt tovább. Baxter alaposan megvizsgálta a lányt. Maureen szeme vadul villogott, és látszott, hogy megint egész testében reszket. Baxter rátette kezét a lány karjára. – Most már tényleg össze kell szednie magát! – Jaj, menjen a pokolba! Hogyan is érthetné ezt meg? Nekem ez olyan, mintha egy életrekelt rémálmokkal teli szobában lennék. – Lássuk csak, hátha hozhatnék magának valami innivalót. Talán van nyugtatójuk. – Nem! Ide hallgasson, én nem félek… – Beszéljen róla, hátha az segít! Maureen megpróbált uralkodni remegő lábain. – Sok minden van… Miatta. Flynn miatt. Neki… neki hatalma van… nem, nem is hatalma… van egy módszere, amivel rá tud venni bárkit, hogy azt tegye, amit ő akar, aztán pedig az ember azt érzi, hogy bárcsak ne tette volna meg, és szörnyen érzi magát. Érti? – Azt hiszem… – És… ezek az emberek… Ők olyanok, mint én, tudja, de valahogy mégsem egészen. Már nem. Nem tudom, hogyan viselkedje velük… Olyan ez, mint egy családi összejövetel, és engem azért hívtak ide, mert valami szörnyűséget követtem el. Nem mondanak sem mit, csak figyelnek… Maureen megrázta a fejét. Egyszer benn, soha többé kinn. Kezdte megérteni, hogy mit is jelent ez valójában. Ez nem róluk szólt, hanem önmagáról. Ránézett Baxterre. – Mégha nem is ölnek meg bennünket… Vannak annál rosszabb dolgok is… Baxter megszorította a lány karját. – Igen … azt hiszem, értem… – Nem túl jól fejezem ki magam. Maureen ismerte az öntudat teljes visszafejlődését, ami a foglyokból élő halottat csinál, a dráma engedelmes résztvevőit. Az utána következő vegyes érzéseket, zavart, bűntudatot. Emlékezett rá, mit

mondott egyszer egy pszichológus „Aki egyszer fogoly volt, élete végéig az marad.” Megrázta a fejét. Nem. Nem engedheti, hogy vele is ez történjen. Nem. – Nem! Baxter megfogta a kezét. – Figyeljen ide, lehet, hogy meg kell halnunk, de nem fogom hagyni, hogy erőszakoskodjanak magával… velünk. Nem lesz látszatper, nyilvános megszégyenítés, nem lesz… Baxter számára is nehéz volt megfogalmazni, hogy mik voltak a lány félelmei. – Nem lesznek szadista játszadozások, nem lesz pszichológiai kínzás… Most Maureen vizsgálta meg alaposan a férfi arcát. Több rálátása volt a férfinak ezekre a dolgokra, mint azt egy pedáns, hivatásos diplomatáról gondolta volna. Baxter megköszörülte a torkát és azt mondta – Maga nagyon büszke nő… Tulajdonképpen nekem könnyebb. én gyűlölöm őket, és akármit is tesznek velem, ők csökkennek az én szememben, nem én az övékben. Az viszont segítene, ha tisztázná velük a kapcsolatukat. Maureen megrázta a fejét. – Szóval, én úgy érzem magam, mint egy áruló, közben hazafi vagyok. Bűntudatom van, pedig én vagyok az áldozat. Ez hogyan lehetséges? – Ha majd tudjuk erre a választ, azt is tudni fogjuk, hogyan bánjunk az olyan emberekkel, mint Brian Flynn. Maureen magára erőltetett egy mosolyt. Sajnálom, hogy magára zúdítottam mindezt. Baxter közbe akart vágni, de a lány folytatta. – Gondoltam, joga van tudni, mielőtt én… Baxter elkapta a karját, de Maureen átvetette magát a mögötte lévő padba, aztán beugrott az utolsó sorba és lábait fellendítve a ballusztrádra, megragadta a szentély faragott paravánjának két faoszlopát, majd leugrott a két méterrel lejjebb lévő körfolyosóra. Frank Gallagher kihajolt az oldalkarzat szélén. Ráirányította fegyverét egyenesen Maureen fejére, de a puska annyira remegett, hogy nem tüzelt. Eamon Farell a szentélyen keresztül célba vette a lány hátát, de aztán célpontját megváltoztatva kiengedett egy tárat a lánytól kicsit balra. A lövés szinte robbant a katedrális csöndjében. George Sullivan és Abby Boland a katedrális bejáratánál lévő hosszú oldalkarzatról gyorsan a lövés kiindulópontja felé néztek, majd le Farrell puskájának célpontjára, de egyikük sem mozdult. Leary már olvasott a jelekből, még mielőtt Maureen egyet mozdult volna. Amikor elhagyta a padot, Leary még jobban kihajolt az orgonakarzat korlátjáról és követte a lány mozdulatait a fegyver

célzókeresztjén át. Amikor Maureen fellendült a ballusztrádra, tüzelt. Maureen hallotta Farrell lövésének éles csattanását maga mögött, aztán szinte ezzel egyidőben hallott egy lövést eldördülni az orgonakarzat felől. Farrell golyója a bal oldala mellett süvített el. Leary lövése viszont olyan közel ment a fejéhez, hogy érezte, amint súrolta a haját, és a bal füle mellett lévő faoszlop felsértette az arcát. Hirtelen erős kezek ragadták meg a vállát, és visszarepítették a mögötte lévő padba. Felpillantott és Harold Baxter arcát látta maga előtt. – Vegye le a kezét rólam! Engedjen el! Baxter feldúlt volt és egyre azt ismételte – Ne mozduljon! Az isten szerelmére, ne mozduljon! Futó lábak zaját hallották a szentélyben, és Maureen látta, amint Megan behajol a padba és pisztolyt nyom az arcába. – Köszönöm! – mondta Megan szelíden, majd felhúzta a pisztoly ravaszát. Baxter ott találta magát Maureenen végignyúlva. – Ne! Az isten szerelmére, ne! – Menjen onnan! Menjen onnan maga hülye szemétláda! – ordította Megan. Tarkón vágta Baxtert a pisztolyával, aztán lenyomta a pisztoly csövét Maureen torkán. A bíboros a szentély közepén állt és azt kiabálta – Hagyja abba! Hagyja őket békén! Murphy atya gyorsan Megan mögé lépett és elkapta az alsókarját Felemelte magasra a levegőben, megforgatta és ledobta a földre. Megan elcsúszott a síkos márványon, aztán gyorsan felkelt térdelőállásba, és rászegezte pisztolyát a papra. Brian Flynn hangját lehetett tisztán hallani az áldozóoltár rácsozatától. – Ne! Megan megfordult és pisztolyát még mindig magasra tartva ránézett Flynnre. Flynn átugrott a rács kapuján, és felment a lépcsőn. – Menj fel az orgonakarzatra, és maradj ott! Megan a földön térdelt, remegő kezében a pisztollyal. Mindenki ott állt körülötte, mozdulatlanul. John Hickey gyorsan felment a szentély lépcsőjén. – Jöjjön velem, Megan! Odament a lányhoz, fölé hajolt és megfogta Megan karját. – Gyerünk már! Vége. Lábra állította a lányt és lenyomta fegyvert tartó kezét az oldalához. Hickey levezette Megant a lépcsőn a katedrális központi hajójába. Flynn a padsorok mellé lépett és lenézett. – Baxter, ez nagyon gáláns volt… nagyon lovagias. De nagy hülyeségre vall. Harold Baxter feltápászkodott, aztán odahúzta Maureent maga mellé. Flynn ránézett Maureenre. – Nem szabadulsz ilyen könnyen. És majdnem megöletted Sir Harryt

is. Maureen nem válaszolt. Baxter zsebkendőt nyomott Maureen arcára oda, ahol a faoszlop szálkái felsértették. Flynn karja lendült és eltaszította Baxter kezét a lánytól, majd nyugodtan folytatta – És ne gondolják, hogy Mr. Leary rosszul lő! Ha az ajtóhoz értél volna, mind a két bokádat szétlőtte volna – megfordult. – És ez vonatkozik Öeminenciájára is, és a jóságos lelkész úrra is. És ha valami csoda folytán valaki mégis kijut innen, valaki más fog meghalni helyette – egyesével végignézett rajtuk. – Vagy inkább összekötözzem mindannyiukat? Jobban szeretném, ha ezt nem kellene megtennem -hideg pillantással végigmérte a néma foglyokat. – Ne hagyják el ezt a szentélyt! Mindenki érti a szabályokat? Jól van. Mindenki üljön le! Flynn bement az oltár mögé, és lement a kripta ajtajához vezető lépcsőn. Halkan azt kérdezte Pedar Fitzgeraldtól – Van valami mozgás odalent? Fitzgerald csöndesen válaszolt. – Nagy volt a mozgolódás a folyosókon, de most nyugalom van. Megsérült valaki? Jól van a nővérem? – Senki sem sérült meg. Ne hagyd el a posztodat, akármit is hallasz fentről! – Tudom. Figyelj oda Meganre, jó? – Mindannyian odafigyelünk Meganre, Pedar. A felderítő osztagtól egy ember berontott a Monsignor lakosztályába, és lélekszakadva berohant a belső irodába. – Őrmester úr! Tezik és Burke mindketten felnéztek. A járőr izgatottan így szólt – A folyosón az emberek két lövést hallottak eldördülni. Tezik ránézett Burke-re. – Ez az. Most már bemegyünk. Tezik gyorsan elindult Burke mellől az ajtó felé. Burke megragadta a vállát és visszahajította, neki a kandallónak. Tezik visszanyerte az egyensúlyát és odakiáltott a járőrnek – Tartóztassa le ezt az embert! A járőr habozott, mad elővette szolgálati pisztolyát. Csörgött a telefon. Burke nyúlt a kagyló után, de Tezik megkaparintotta a telefont és felvette. – Tezik őrmester, a New York-i Rendőrségtől. Flynn a karzat orgonájának padján ült és azt mondta – Itt Finn MacCumail. Tezik hangja izgatott volt. – Mi történt ott bent? Mi volt ez a lövöldözés? Flynn cigarettára gyújtott. – Két lövés aligha számít lövöldözésnek, Őrmester. A következő nyaralását Belfastban kéne megejtenie. Az anyák adnak ki két lövést a gyerekszobában, hogy felébresszék a gyerekeket. – Mi… – Senki sem sérült meg – szólt közbe Flynn. – Egy automata fegyver véletlenül elsült – majd hirtelen így szólt – Kezdünk türelmetlenek

lenni, őrmester. – Csak maradjanak nyugton! – A követeléseink határideje napkelte, és a napkelte nem fog később jönni azért, mert maga szarakodik megtalálni a főnökeit. Flynn letette a telefont és beleszippantott a cigarettájába Maureenen gondolkozott. Meg kellene kötöznie a lányt az ő érdekében, és mindannyiuk érdekében, de talán tartozik neki annyival, hogy nyitva hagyja számára a lehetőségeket, és az ő beleavatkozása nélkül dőljön el a sorsa. Valamikor napkelte előtt megint függetlenek lesznek egymástól, vagy ha nem függetlenek, akkor így vagy úgy, megint együtt lesznek. HUSZONKETTEDIK FEJEZET Tezik őrmester visszatette a telefonkagylót és rápillantott Burke-re. – Egy automata fegyver véletlenül elsült… legalábbis ezt mondta… Hát, nem tudom. Úgy tűnt, Tezik valamennyire lenyugodott. – Maga mit gondol? Burke mélyet sóhajtott, aztán odament a katedrálisra néző ablakhoz és elhúzta a sötétítőket. – Nézzen oda ki! Tezik őrmester kinézett a gyönyörűen kivilágított katedrálisra. – Látta már valaha ezt a helyet belülről, Tezik? Az őrmester bólintott. – A Szent Nevében Társaság gyülekezetein. Néhány… temetésen. – Aha. Szóval emlékszik az oldalkarzatokra, az erkélyekre? az orgonakarzatra? A majd fél hektáros területen lévő padsorokra? Ez egy halálos csapda ott bent, őrmester, egy rohadt lőtér, és a felderítői, kapkodhatják majd a fejüket. Burke visszaengedte a sötétítőt és Tezik arcába nézett. – Hírszerző forrásaimtól tudom, hogy azoknak az embereknek ott bent automata fegyverei és mesterlövész fegyverei vannak. Talán még rakétáik is. Magának mije van Tezik? Hatlövetűi? Menjen vissza posztjára! Mondja meg az embereinek, hogy álljanak haptákba! Tezik odament az italos szekrényhez, töltött magának egy pohár brandyt, megitta, aztán egy teljes percig a levegőben egy pontra bámúlt. Ránézett Burke-re és azt mondta – Jól van, nem leszek hős – magára erőltetett egy mosolyt. – Azt hittem, egyszerű lesz, mint a karikacsapás. Néhány érem is bejöhet A polgármester megdicsérne… felkapna a média is. Tudja, hogy megy ez? – Igen, sok ilyen temetésen voltam már. Miközben Tezik mogorván elindult az ajtó felé, a másik ember felderítőktől eltette a revolverét és kiment. – És csak semmi hülyéskedés, őrmester! Tezik kiment a külső irodahelyiségbe, aztán visszaszólt.

– Egy magas rangú rendőrtiszttel akarnak beszélni. Remélem, talál majd egyet. Burke odament az íróasztalhoz és feltárcsázta irodájának a számát a Rendőrségi Központban. Hosszú idő után a telefon kicsengett, és egy nő hang válaszolt – Jackson. – Louise, itt Burke. Az ügyeletes, egy középkorú fekete nő, Louise Jackson őrmester hangja fáradtnak tűnt. – Hadnagy úr! Hol van most? – A Szent Patrik-katedrális parókiáján. Adja Langley-t! – A felügyelő úr egy helikopteren van Rourke rendőrfőnök helyettessel. Megpróbálják létrehozni a parancsnoki láncot, de elveszítettük a rádióösszeköttetést velük, amikor a katedrális közelébe értek. Van ott egy zavaróegység. Minden telefonvonal a városban túlzsúfolt, kivéve ezeket a különleges vonalakat, de ezek sem túl jók. Elég nagy az őrület itt. – Hát itt is jócskán zűrzavaros minden. Figyeljen, hívja fel a túszkoordinátor irodáját az emeleten! Mondja meg nekik, hogy gyorsan kerítsék elő Bert Schroedert! Túszproblémával állunk szemben. – A fenébe! Gondoltuk. Ideszóltak a különlegesektől, akik a nagykutyákat őrzik a lépcsőkön. Elveszítettek néhány embert a nagy tumultusban, de elég homályosak voltak a tekintetben, hogy kit és hogyan. – Majd én elmondom magának, hogy kit és hogyan egy másodperc múlva. Szóval, hívja a veszélyelhárítás irodáját… Bellini kapitányt, ha elérhető. Magyarázza el, hogy a katedrálist fegyveresek tartjak a kezükben, és mondja meg nekik, hogy gyűjtsenek össze a bíboros rezidenciáján rohamfelszerelést, mesterlövészeket, és bármilyen személyzetet és felszerelést, ami szükséges. Érti? – Hát ez elég rohadt dolog lesz! – Az biztos. Na akkor, van egy helyzetjelentésem és egy üzenetem a fegyveresektől, Louise. Odaadom magának, maga pedig felhívja a rendőrfőnök irodáját. Ők majd felhívnak minden érintettet az A lis-íról. Készen áll a diktálásra? – Gyerünk! – Körülbelül délután 5.20-kor a Szent Patrik-katedrálist ismeretlen számban fegyveresek foglalták el… Burke leadta a jelentést. – A parókiát jelölöm meg parancsnoki posztként. Csapjon a lovak közé, Szépségem, és szereltessen be plusz telefonvonalakat a parókiára a jelenlegi szükségállapotra vonatkozó szabályzat alapján! Érti? – Igen… Pat, van magának felhatalmazása…? Burke érezte, hogy az izzadság összegyűlik a gallérján, ezért meglazította.

– Louise, ne kérdezzen ilyeneket! Szélsebesen kell cselekednünk. Rendben? – Rendben. – Tegyen meg mindent, amit tud, hogy elérje azokat az embereket! És maradjon higgadt! – Higgadt vagyok. De látnia kéne az embereket itt! Mindenki azt hiszi, hogy valamiféle felkelés van. Albany és Washington felhívta a rendőrfőnök irodáját… nem kaptak egyenes választ a Városházától vagy Gracie Mansiontől, a rendőrfőnök irodájából ide telefonáltak. Azt akarják tudni, hogy ez egy felkelés-e, vagy faji megmozdulás. Meg tudná mondani, hogy ez egy felkelés-e? Csak a jelentés miatt. – Mondja meg Albanynek és Washingtonnak, hogy New Yorkban senki nem törődik annyira a dolgokkal, hogy felkelést kezdeményezzen. Amennyire én tudom, a feniánusok kavarodást idéztek elő, hogy leplezzék a katedrális megszállását. Aztán ez kikerült a kezükből… a sok boldog honpolgár elszabadult. Van valami jelentése a mieinktől, akik a terepen vannak? – Egy darab sincs. Maga az első. – Ja, még egy dolog. Küldesse ide John Hickey dossziéját, mihelyst lehet! És nézze meg, hogy van-e valamink egy észak-ír férfiról, akit Brian Flynn-nek hívnak! Burke letette a telefont, és kiment a külső irodába. – Monsignor? Monsignor Downes letette a telefont. – Senkit sem tudok elérni. Beszélnem kell a fővikáriussal. Fel kell hívnom a Washingtoni Apostoli Delegációt. Mi folyik? Mi történik itt? Burke belenézett Downes hamuszürke arcába, odament a dohányzóasztalhoz, és felkapott egy üveg bort és egy poharat. – Igyon egy kicsit ebből! A telefonok majd csak később fognak működni. Pár millió ember egyszerre próbál hazatelefonálni, ez minden. Ezt a parókiát parancsnoki állásként kell használnunk. Monsignor Downes nem vett tudomást a borról. – Parancsnoki állásként? – Legyen szíves, ürítse ki a parókiát, és evakuáljon mindenkit, a hivatali személyzetet és a papokat! Hagyja bekapcsolva a telefon kapcsolótábláját, ameddig nem küldök ide egy rendőrségi operátort! Burke ránézett az órájára, egy pillanatig gondolkodott, majd azt kérdezte – Hogy jutok be a sekrestyéhez vezető folyosóra? Monsignor Downes néhány nyakatekert és összefüggéstelen instrukciót adott. Kivágódott az ajtó és berontott rajta egy magas férfi fekete nagy kabátban. Felmutatta a jelvényét. – Young hadnagy, a Különleges Ügyosztályról. Ránézett a Monsignorra, majd Burke-re, és így szólt – Ki maga?

– Burke, a Hírszerzési Osztályról. A férfi egyenesen a dohányzóasztalhoz ment és töltött magának egy pohár bort. – Jézusom… elnézést, atyám… a fenébe, minden nagykutya megvan a lépcsőkön, kivéve hármat. Burke nézte a hadnagyot, amint ivott. – Hadd találjam ki… a hírszerzők jók a találgatásban. Elveszítették a bíborost, Baxtert és a Malone lányt. Young hadnagy gyorsan ránézett Burke-re. – Hol vannak? Nem a katedrálisban, ugye? – Attól tartok, igen. – Jézusom… bocsánat… szar ügy. Hát ez az. Ez az én munkám. Na, ne. Na, ne. – Hárman a kb. száz VlP-ból, nem is rossz arány. – Ne szórakozzon! Ez baj. Nagy baj. – Semmi bajuk, ha jól tudom – tette hozzá Burke. – Van még náluk egy pap is, Murphy atya. Ő nem nagykutya, úgyhogy miatta ne aggódjon! – A fenébe! Elvesztettem három nagykutyát. Young tovább zagyvált és közben töltött magának egy újabb pohár bort. – A fenébe! A Titkos Szolgálatot kellett volna kiküldeniük. Amikor a pápa jött, az elnök segítségünkre küldte a Titkos Szolgálatot. Ránézett Burke-re, majd a Monsignorra, és folytatta. – A legtöbben a Különleges Ügyosztálytól a lelátóknál voltak. Hyrdnél volt az összes jó ember. Nekem egy rakás szerencsétlen jutott … Burke odament az ajtóhoz. – Szerezzen néhány kevésbé szerencsétlen embert Monsignor Downes mellé! Ő is nagykutya. Megpróbálok beszélni a fegyveresekkel. Ők is nagykutyák. Young rápillantott Burke-re és indulatosan azt kérdezte – Miért nem szólt, hogy valami ilyesmi fog történni, Burke? – Nem kérdezték. Burke otthagyta az irodát, lement a lépcsőkön és talált egy liftet, ami levitte az alagsorba. Szembetalálkozott egy aggódónak tűnő mexikói vagy dél-amerikai gondnokkal. – A sekrestyébe – mondta Burke minden bevezető nélkül. Az ember elvezette őt egy folyosóhoz és rámutatott. Burke hat embert látott a felderítőktől, ahogy a fal mellett várakoztak megtöltött fegyverrel. Felmutatta jelvénytokját és intett az embereknek, hogy húzódjanak vissza a sekrestyéből. Elővette revolverét, beletette nagykabátja zsebébe, majd lement a rövid lépcsősoron a folyosó elejéhez. Burke lassan körbenézett a sarkon és bepillantott a márvány boltozató sekrestyébe. A mögötte álló felderítő azt suttogta – A fickónak a lépcső tetején Thompsonja van.

Burke óvatosan bement a sekrestyébe, végigment a fal mentén sorban elhelyezett miseruhákkal beterített asztalok mellett jobb oldalon. Az asztalok után megint egy boltíves nyílás következett, ahonnan egy gyengén megvilágított, sokszög alakú, kőből és téglából épült szobát látott. Burke lassan a bejárat felé ment, úgy, hogy a lépcsőnyüásból ne lássák meg. Elfojtott hangok visszhangját hallotta a lépcsőfeljáróban. Burke tudta, hogy beszélnie kell Finn MacCumaülel, és össze kell szednie magát addigra. Nekidőlt a márvány falnak a lépcső oldalánál és szíve kalapálását figyelte. Többször is nagy levegőt vett, de nem találta a hangját. Kezét zsebében a revolverére kulcsolta, majd kivette és a falra támaszkodott. Ránézett az órájára. Még egy perc. Egy perc múlva beszélni fog Finn MacCumaillel. Maureen a padban ült, és arcát a kezébe temette. Murphy atya meg a bíboros körbevették, és folyamatosan vigasztaló szavakkal árasztották el. Baxter visszatért a szentélyasztalkától, ahonnan egy kancsóból vizet hozott. – Tessék. A lány megrázta a fejét, majd hirtelen felállt. – Hagyjanak magamra! Mindannyian. Mit tudnak maguk? Még a felét sem tudják. De majd megtudják. A bíboros intett a másik kettőnek, akik követték őt a szentélyen keresztül és a trón mellé álltak. A bíboros csöndesen így szólt – Önmagával kell megbékélnie. Sok a gondja. Ha majd szüksége lesz ránk, idejön hozzánk. Felnézett a szentély fölé magasodó oltárra. – Isten összehozott bennünket az Ő házában, és most az Ő kezében vagyunk, mi is és ők is. Az Ő akarata fog teljesülni, nem a miénk. Nem szabad provokálnunk ezeket az embereket és okot adnunk nekik, hogy ártsanak nekünk, vagy ennek a templomnak. Baxter megköszörülte a torkát. – Kötelességünk, hogy elmeneküljünk, ha megfelelő lehetőségünk adódik rá. A bíboros enyhe rosszallással nézett rá. – Attól tartok, különböző értékek alapján működünk. Mindazonáltal, Mr. Baxter, le kell szögeznem, hogy az én templomomban úgy cselekszik, ahogy én mondom. Baxter kimért hangon válaszolt. – Azt hiszem, jelen pillanatban kérdéses, hogy kinek a temploma ez, Eminenciás uram. Murphy atyához fordult. – Ön mit gondol, atyám? Ügy tűnt, hogy Murphy atya vacillál, majd azt mondta – Semmi értelme erről vitatkozni. Őeminenciájának igaza van. Baxter bosszúsnak látszott. – Ide figyeljenek, én nem szeretem, ha ide-oda taszigálnak. Muszáj valamiféle ellenállást mutatnunk, még ha csak lelkileg is, és legalább

meg kell terveznünk a szökésünket, ha meg akarjuk tartani az ép eszünket és önbecsülésünket. Lehet, hogy mindez napokig, hetekig fog tartani, és ha élve kijutok innen, szeretnék békében élni önmagammal. A bíboros azt válaszolta – Mr. Baxter, ezek az emberek meglehetősen jól bánnak velünk, és az ön cselekedetei megtorlást vonnának maguk után és… – Jól bánnak velünk? Egyáltalán nem érdekel, hogy hogyan bánrak velünk. Nincs joguk itt tartani minket. A bíboros bólintott. – Természetesen igaza van. De hadd mondjam el a végső következtetésemet, miszerint, ahogy én látom, a fiatal emberek vakmerősége nagyrészt a fiatal nők közelségének köszönhető… – Hát én ezt nem hallgatom. A bíboros enyhén elmosolyodott. – Ügy látszik, idegesítem önt. Sajnálom. Nos, mindenesetre egy pillanatig se higgye, hogy kétségeim vannak afelől, hogy ezek az emberek engem és Murphy atyát pont úgy meg fognak ölni, mint önt és Miss Malone-t. Ez nem fontos. Ami fontos az az, hogy ne provokáljuk őket egy háálos bűn elkövetésére, az emberölésre. És számomra még az is fontos, hogy én vagyok ennek a templomnak a védelmezője. Ez a leghatalmasabb katolikus katedrális Amerikában, Mr. Baxter, Domus Ecclesiae, az Anyatemplom, az észak-amerikai katolicizmus spirituális központja. Próbáljon meg úgy gondolni rá, mint a Westminsterapátságra! Baxter arca elvörösödött. Mélyet lélegzett és azt mondta – Az én kötelességem az, hogy ellenálljak, és meg is teszem. A bíboros megrázta a fejét. – Nos, olyan kötelességünk nem lehet, hogy háborúskodjunk – közelebb ment Baxterhez. – Miért nem hagyja ezt isten kezére? Vagy ha ehhez nincs kedve, akkor a külső hatóságokra? Baxter belenézett a bíboros szemébe. – Tisztáztam a hozzáállásomat. A bíboros gondolataiba merült, majd megszólalt – Talán túlságosan aggódom a templom miatt. Rám bízták, tudja, és mint bárki másnak, az anyagi dolgok az én számításaimat is befolyásolják. De abban megegyezhetünk-e, hogy életeket nem áldozunk fel hiába? – Természetesen. – Sem a mi életünket – körbemutatott a katedrálison –, sem az övéket. – Az övékben nem vagyok olyan biztos – válaszolta Harold Baxter. – Mindannyian isten gyermekei vagyunk, Mr. Baxter. – Hát, nem vagyok benne biztos. – Na ne mondjon ilyet! Hosszú csend következett, amit Maureen Malone hangja tört meg, miközben átment a szentélyen. – Hadd biztosítsam arról, bíboros úr, hogy ezek az emberek

mindannyian a pokolban fogantak. Én tudom. Néhányan lehet, hogy racionális férfinak és nőnek tűnnek az ön szemében-nagyon jó írek, behízelgő modorúak, dallamos akcentussá, meg ilyesmi. Talán jön majd egy dal, vagy egy vers később. De nagyon is képesek arra, hogy megöljenek mindannyiunkat és felgyújtsák az ön templomát. A három ember ránézett Maureenre. A lány rámutatott a két egyházi emberre. – Lehet, hogy önök nem ismerik meg az igazi gonoszt, csak az elvont gonoszt, de jelenleg itt van a Sátán a szentélyben. Kinyújtott karjává Brian Flynnre mutatott, aki a szentélybe vezető lépcsőkön ment felfelé. Flynn rájuk nézett és mosolygott. – Valaki említette a nevemet? HUSZONHARMADIK FEJEZET Burke közelebb ment a lépcsőfeljáró nyílásához, mély lélegzetet vett, és bekiabált – Itt a rendőrség. Finn MacCumaillel szeretnék beszélni. Hallotta, ahogy hangja visszaverődött a márvány lépcsőkön. Egy hang, erős ír akcentussal visszakiáltott – Maradjon a kapunál! Kezeket a rácsra! Semmi trükk. Egy Thompson van nálam. Burke a lépcsőfeljáró elé állt, hogy látszódjon, és egy fiatal férfit, vagy inkább fiút látott, aki a kripta ajtaja előtti lépcsőfordulóban térdelt. Burke lassan elindult felfelé a lépcsőkön és kezét a bronz kapura helyezte. Pedar Fitzgerald a gépfegyvert a lépcsőre irányította. – Maradjon nyugton! – szólt oda a lépcsőre. – Kerítsétek elő Finnt! Van itt egy fickó, aki beszélni akar vele. Burke tanulmányozta a fiatalembert egy ideig, aztán figyelmét a helyszínre fordította. A lépcső kétfelé ágazott, jobbra és balra a kripta ajtajánál. A kripta ajtaja fölött volt az oltár hátulja, amiből egy hatalmas arany kereszt rajzolódott ki, amint a katedrális plafonja felé tör. Úgy vélte, hogy senki nem tudna átjutni azon a kapun és fel a lépcsőkön anélkül, hogy a fentről jövő sortűz ki ne lyuggatná. Lépéseket hallott a bal oldali lépcsőről, és egy magas figura alakja jelent meg a kísérteties sárga fényben, ami az üvegbetétes kriptaajtó kon szüremlett át. Az alak elhaladt a térdelő ember mellett és tudatosan a gyengén megvilágított márvány lépcsőkön ment le. Burke nem tudta tisztán kivenni az arcvonásait, de azt már látta, hogy a férfi egy gallér nélküli inget és fekete nadrágot visel, a papi öltözék maradványait. Burke kimérten azt kérdezte – Finn MacCumail? Egy ír számára, aki ismeri a kelta történelmet, mint ő is, ez pont

olyan abszurdnak hangzott, mintha valakit Robin Hoodnak hívnak. – így van. A magas férfi tovább jött lefelé. – A feniánusok vezére. Burke csaknem elmosolyodott ezen a fellengzősségen, de valami a férfi szemében visszatartotta. Flynn megállt közel a kapukhoz és Burke-öt nézte. – És nekem kihez van szerencsém? – Burke főfelügyelő, a New York-i Rendőrkapitányságtól, a főkapitány hivatalából. Szeme találkozott a férfi mély, sötét szemével, aztán lenézett a jobb kezére és látta a nagy bronz gyűrűt. Brian Flynn így szólt – Tudom, ki maga… hadnagy. Nekem is van hírszerzési részlegem. Kellemetlen, nem? Nos – elmosolyodott –, ha én a feniánusok vezére lehetek, azt hiszem, maga is lehet főfelügyelő. Burke bosszúsan emlékezett vissza a túszkoordináció első szabályára – soha ne kapjanak hazugságon. Lassan, kimérten beszélt. – Csak azért mondtam, hogy előremozdítsam a dolgokat. – Bámulatra méltó ok a hazugságra. A két férfi csak néhány centire állt egymástól, de a kapuk csökkentették azt az érzést, hogy egymás védett territóriumába hatoltak. Burke kényelmetlenül érezte magát, de kezét mégis a bronzrácsokon tartotta. – Jól vannak a foglyok? – Jelen pillanatban igen. – Hadd beszéljek velük! Flynn megrázta a fejét. – Lövések dördültek. Ki halt meg? – Senki. – Mit akarnak? – kérdezte Burke, bár azt gondolta, hogy az nem számít, mit akarnak a feniánusok, mivel úgysem fogják megkapni. Flynn figyelmen kívül hagyta a kérdést. – Van magánál fegyver? – Természetesen. De nem fogok szembeszállni azzal a Thompsonnal. – Néhányan megtennék. Mint például Tezik őrmester. – Már intézkedtem felőle. Burke azon gondolkodott, vajon honnan tudta Flynn, hogy Tezik őrült. Ügy képzelte, hogy a rokon lelkek felismerik egymást hangjuk tónusából is. Flynn átnézett Burke válla felett a sekrestye folyosójára. – Visszaküldtem őket – mondta Burke. Flynn bólintott. – Ha megmondja nekem, hogy mit akar, gondoskodom róla, hogy a követeléseit egyenesen legfelülre továbbítsák. Burke tudta, hogy túllépi hatáskörét, de azzá is tisztában volt, hogy stabilizálnia kell a helyzetet, amíg a túszkoordinátor, Be Schroeder át nem veszi a helyét. Flynn dobolt az ujjaival a rácsokon, és bronz gyűrűje ideges

ugyanakkor nyugtató hatással verődött neki a kapunak. – Miért nem beszélhetek egyből valami magasabb rangú emberrel? Burke úgy gondolta, hogy valamiféle gúnyosság volt Flynn hangjában. – Egyik sem érhető el. Ha kikapcsolná a zavarókészülékét… Flynn nevetett, majd váratlanul azt kérdezte – Meghalt már valaki? Burke érezte, hogy keze ragacsossá válik a rácson. – Talán a felkelésben… Dwyer rendőrfőnök… meghalt szívinfarktusban. – Majd hozzátette – Ezt nem fogják magukra kenni… ha most megadják magukat. Elérték, amit akartak. – Még el sem kezdtük, amit akarunk. Megsérültek azok az emberek a lovon? – Nem. Az emberei a toronyból látták a rendőrnőt, a férfi pedig én voltam. Flynn elnevette magát. – Tényleg maga volt? – gondolkodott egy pillanatig. – Az más. – Miért? – Mondjunk egyelőre csak annyit, hogy így kevésbé valószínű, hogy egy bizonyos angol úriember számára dolgozik az ismeretségi körömből. Flynn tűnődött egy ideig, majd így szólt – Van magánál lehallgató készülék? Vannak lehallgatók a folyosó kon? – Nincs nálam semmi. Nem tudom, mi a helyzet a folyosókon. Flynn elővett egy ceruza alakú mikrofondetektort a zsebéből és végighúzta Burke teste körül. – Azt hiszem, bízhatok magában, még ha a hírszerzésnél is van, és ír hazafiakra vadászik, mint például rám is. – A dolgomat végzem. – Igen, méghozzá túl jól. Érdeklődéssel nézett Burke-re. – Az univerzális kopó. Konok, kotnyeles, szaglászó. Mindig tudni akar a dolgokról. Ismertem a maga fajtájából néhányat Londonban, Belfastban és Dublinban. Ránézett Burke-re, majd benyúlt a zsebébe és átcsúsztatott egy darab papírt a kapun. – Feltételezem, maga is pont olyan jó, mint bárki más. Itt van egy lista százharminchét férfiról és nőről, akiket a britek internáló táborokban tartanak Észak-Írországban és Angliában. Azt akarom, hogy elengedjék ezeket az embereket napkeltéig. Ez reggel 6.03, New York-i idő szerint. Repítsék őket Dublinba, valamint a brit és az ír Kormany garantáljon amnesztiát számukra, és kapjanak menedéket délen, ha igényt tartanak rá. A szállítást a Nemzetközi Vöröskereszt és az Amnesty International felügyelje. Amikor ez a két intézmény a szavát adja, hogy mindezt végrehajtották, visszaadjuk a katedrálisu-kat és

elengedjük a foglyokat. Ha ez nem lesz meg napkeltéig, kidobom Sir Harold Baxtert a harangtoronyból, és őt fogja követni tetszőleges sorrendben a bíboros, Murphy atya és Maureen Malone. Aztán pedig felgyújtom a katedrálist. Hisz nekem Burke hadnagy? – Hiszek magának. – Jó. Fontos, hogy tudja, hogy minden egyes fenianistámnak legalább egy rokonát internálták. Az is fontos, hogy tudja, számunkra semmi sem szent, a templom sem, a papok sem, az emberi élet sem, és az emberiség egésze sem. – Azt hiszem, meg fogja csinálni, amit mondott. – – Jó. Maga pedig nemcsak az üzenetemet fogja átadni, hanem a lényegét és a lelkiségét is annak, amit mondok. Érti? – Értem. – Igen, azt hiszem megértett. Most pedig, ami minket illet, a célunk az, hogy újra együtt legyünk a rokonainkkal, így nem cseréljük be az ő bebörtönzésüket a miénkre. Mentelmi jogot akarunk az üldöztetés elől. Ki fogunk innen sétálni, saját fuvarunkkal elmegyünk a Kennedy reptérre, és New Yorkból különböző helyekre utazunk. Van útlevelünk és pénzünk, és nem akarunk semmit maguktól vagy a Kormanyuktól, kivéve a szabad utat. Megértette? – Igen. Flynn közelebb hajolt a rácshoz, így arca nagyon közel volt Burkeéhez. – Tudom, hogy mi megy végbe az agyában, Burke hadnagy, vajon meg tudjuk-e győzni, vagy ki kell repítenünk őket? Tudom, hogy a Kormanyának és a New York-i rendőrségnek fényes történelme van, mert még soha nem adták meg magukat a fegyveres követeléseknek. Ezt a történelmet újra írhatják még napkelte előtt. Tudja, nálunk van az összes lap, ahogy maguk mondják itt Amerikában, a bubi, a királynő, a király, az ász és a katedrális. – A brit Kormanyra gondoltam – mondta Burke. – Az, a változatosság kedvéért, most a washingtoni Kormany problémája, nem az enyém. – Szóvá, az övé. – Mostantól kezdve, csak a karzat orgonájának telefonvezetékén keresztül kommunikáljanak velem! Nem akarok semmi mozgást látni itt. Burke bólintott. – És jobban tennék, ha a parancsnoki láncot visszaállítanák, mielőtt valamelyik cowboy megpróbálna valamit. – Majd teszek róla, hogy ne próbálkozzanak. Flynn bólintott. – Maradjon a közelben, hadnagy! Később még szükségem lesz magára. Megfordult és lassan felment a lépcsőn, aztán eltűnt a jobb oldali lépcsősor sarkánál. Burke jól megnézte magának a térdelő fiút a Thompsonnal, aki a

fegyver csövével intett, hogy távozzon. Burke levette kezét a bronz kapuról és lelépett a lépcsőn, ki a látótérből. Megtörölte izzadt tenyerét a nagykabátjában, és miközben a folyosó végéhez sétált, rágyújtott egy cigarettára. Örült, hogy nem kell a Brian Flynn nevű emberrel, vagy Finn MacCumail személyével többet foglalkoznia, és sajnálta Berl Schroedert, akinek majd kell. Bert Schroeder kapitány lábát a Grand Army Plaza szökőkútjának szélének támasztva egy rövid, vastag szivart szívott. Széles vállára havas eső hullott, és átáztatta méregdrága kabátját. Schroeder nézte, amint a tömeg lassan elvonul a kivilágított utcákon körülötte. Valamiféle rend már visszaállt, de nem hitte, hogy fel tudja venni lányát és odaérnek a családi összejövetelre. A szakasz, amivel masírozott, Tyrone megye, anyja családi lak helyének szakasza már szétszóródott és eltűnt. Most már egyed állt, várakozott, mert ösztönei azt súgták, hogy hívni fogják. Ránézett az órájára, aztán odament az ötödik sugárúton parkoló járőrkocsihoz, és benézett az ablakon, – Van már valami hír? A járőr felnézett. – Nincs, uram. A rádió még mindig nem működik. Bert Schroeder mérges volt, amiért a parádé ilyen méltatlan módon ért véget, de még nem volt benne biztos, hogy kire irányítsa mérgét. A járőr hozzátette – Azt hiszem, a tömeg már nem olyan sűrű, úgyhogy el tudom önt vinni valahova, ha akarja. Schroeder latolgatta az ajánlatot, majd azt mondta – Nem. Ráütött a hívásjelző készülékre az oldalán. – Ennek akkor is fogadnia kellene a jeleket. De maradjon a közelben, ha esetleg szükségem lenne magára! Schroeder hívója megszólalt, és érezte, hogy szíve a megszokott módon dobban egyet. Eldobta a szivarját és kikapcsolta a készüléket. A járőrkocsí sofőrje kiszólt – Valaki elkapott valakit, kapitány úr. Vonalban van. Schroeder elkezdett beszélni, és érezte, hogy a szája kiszáradt. – Aha, vonalban vagyok. – El vigyem? – Mi? Nem… hívnom… hívnom kell… Megpróbálta egyenletessé tenni a dobogást a mellkasában. Megfordult és felnézett a fényesen kivilágított Plaza Hotelre, a tér távolabbi oldalán, aztán abba az irányba futni kezdett. Futás közben tucatnyi lehetséges forgatókönyv villant át az agyán, ahogy mindig is történt, amikor hívás érkezett – túszok – kik? A Kormanyzó? A polgármester? A kongresszus tagjai? Követségi emberek? De félretette a töprengést, mert akármit is képzelt el, amikor a hívója megszólalt, a telefon megcsörrent vagy a rádión az ő nevét hívták, mindig kiderült,

hogy valami egészen másról volt szó. Mindössze annyit tudott biztosan, hogy nem sokára valakinek, vagy valakiknak az életéért fog keményen alkudozni, és mindezt a város politikusainak és rendőrtisztjeinek kritikus szeme előtt fogja tenni. Ugrálva vette a fokokat a Plaza lépcsőjén, átfutott a zsúfolt halion, aztán le a lépcsőkön a fali telefonsorhoz a Trader Vic előtt. Hatalmas tömeg gyűlt össze a telefonok körül. Schroeder betolakodott és kikapta a telefont egy férfi kezéből. – Rendőrségi ügy! Menjen hátrébb! Egy speciális kezelői számot hivott és megadott az operátornak egy számot a rendőrségi központban. Sokáig várt, hogy kicsengjen, amíg várt, rágyújtott egy másik szivarra, és fel-alá járkált, ameddig a telefonzsinór engedte. Úgy érezte magát, mint egy színész, aki a függönyre vár és közben elfelejti a begyakorolt sorokat, majd pánikba esik, félve, hogy a rögtönzés szörnyen fog sikerülni. A szíve össze-vissza vert már, és míg a szája kiszáradt, tenyere benedvesedett. Gyűlölte ezt. Inkább valahol máshol szeretett volna lenni. Mégis szerette. Felélénkült tőle. A telefon megcsörrent a másik oldalon, és a szolgálatban lévő őrmester felvette. Schroeder nyugodtan megkérdezte – Mi a helyzet, Dennis? Schroeder egy teljes percig némán hallgatta az őrmestert, aztán alig hallható hangon így szólt – A parókián leszek tíz percen belül. Visszatette a kagylót, aztán nekidőlt a falnak, majd elrugaszkodott a telefonoktól és felment a lépcsőkön a hallba, roskatag térddel és üres ábrázattal. Aztán kiegyenesedett, szeme felélénkült, lélegzete ismét normális lett. Magabiztosan kiment a bejárati ajtón és beült a rendőrségi kocsiba, ami mostanáig követte őt. – Súlyos, kapitány úr? – kérdezte a sofőr. – Mindig súlyos. A Szent Patrik parókiájára a Madisonon. Taposson bele! HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Monsignor Downes egymásból nyíló irodáit egyre több ember töltötte meg. Burke a külső iroda ablakánál állt, és kávéját szürcsölte. Kline polgármester és Doyle Kormanyzó sápadtak voltak, amikor kíséretükkel együtt megérkeztek. Burke más arcokat is megismert, amikor kissé tétovázva megjelentek az ajtóban, mintha halottas szobába lépnének. Tulajdonképpen, gondolta Burke, ahogy az emberek szivárogtak befelé, és visszafojtott hangon köszöntötték egymást, a légkör egyre inkább hasonlított a virrasztáséhoz, kivéve, hogy még mindenki nagykabátot viselt és zöld szegfűt – és nem volt gyászoló család, akinek részvétnyilvánítással tartoztak volna, bár észrevette, hogy Monsignor Downes egyre közelebb volt ahhoz, hogy betöltse ezt

a szerepet. Burke végignézett a Madison Avenue-n. Az utcai fények megvilágították a több száz rendőrt, akik a havas esőben a parókia körül tisztították meg a terepet a bámészkodóktól. Rendőrségi autók és limuzinok húzódtak le a járdaszegély mellé, és rendőr parancsnokok és civil hivatalos személyek szálltak ki belőlük. A telefontársaság megérkezett az új vonalakkal, a rendőrség pedig tábori telefont szerelt be, az elveszett rádiós kommunikáció helyett. A gépezet lassan, de biztosan beindult. A forgalom nem állt le a New York-i civilizáció megint túlélt egy napot, – Hello, Pat. Burke hátra fordult. – Langley. Jesszusom, de jó valakit látni, akinek nincs sokkal magasabb rangja, mint nekem. Langley mosolygott. Te csinálod a kávét, meg üríted ki a hamutartókat? – Ettél már? – Egy keveset. Micsoda rohadt zűrzavar! – Körülnézett a Monsignor irodájában. – Olyan ez itt, mint a Ki kicsoda a Keleti-parton. Megérkezett már Wryer rendőrfőnök? – – Nem valószínű. Meghalt szívinfarktusban. – Jézusom. Senki sem mondta ezt nekem. Akkor szerinted az a szar alak, Rourke parancsol? – Mihelyt ideér. – Valahol itt van mögöttem. A helikoptert a Palace Hotel udvarán tettük le, látnod kellett volna, milyen ez az egész a levegőből. – Aha. Azt hiszem, jobban szerettem volna a levegőből megnézni. Burke cigarettára gyújtott. – Bajban vagyunk? – Hát, nem fognak minket meghívni a Kitüntetések Napjára most júniusban. – Az biztos. Burke leverte a hamut az ablakpárkányon. – De még mindig játékban vagyunk. – Te talán igen. Te kilövettél egy lovat magad alól. Alólam semmiféle lovat nem lőttek ki. Van a közelben valami ló? – Van egy kis információm Jack Fergusontól, amit felhasználhatnánk, amikor mi kerülünk a porondra. Megfogta Langley karját, és közelebb húzta. – Finn MacCumail valódi neve Brian Flynn. Ő Maureen Malone exszeretője. – Á – mondta Langley –, ex-szeretője. Ez egyre érdekesebb. Burke folytatta. – Flynn helyettese John Hickey. – Hickey meghalt – mondta Langley. – Meghalt néhány évvel ez előtt… Még temetése is volt… Jersey-ben. – Néhány ember számára megfelelőbb, ha megtartják a

temetésüket, még mielőtt meghalnának. – Lehet, hogy Ferguson tévedett. – Látta ma John Hickey-t a Szent Patakban. Ő nem téved. – Kiásatjuk a sírját. Langley megborzongott, és távolabb állt az ablaktól. – Megszerzem a bírósági engedélyt. Burke megvonta a vállát. – Különben Hickey dossziéja már úton van, és Louise most ellenőrzi le Brian Flynnt. Langley bólintott. – Ha te találsz ma este egy józan bírót Jersey-ben, akkor magam fogom kiásni a s – Jó munkát végeztél. Az angolok segíthetnek nekünk Flynn-n kapcsolatban. – így van… Martin őrnagy. – Láttad? Burke fejével a dupla ajtók felé intett. – Ki van még ott bent? – kérdezte Langley. – Schroeder és néhány rendőrségi parancsnok, szövetségiek, meg a brit és ír konzulátus emberei. Miközben Burke beszélt, Kline polgármester, Doyle Kormanyzó és kíséretük bement a belső irodahelyiségbe. Langley figyelte őket, majd megkérdezte – Elkezdte már Schroeder a dialógust velük? – Szerintem még nem. Átadtam neki MacCumail… Flynn követeléseit. Mosolygott és azt mondta, hogy kint várakozzak. Most itt vagyok. Rourke rendőrfőnök-helyettes átsietett a szobán és miközben intett Langley-nek, hogy kövesse, bement a belső irodába. Langley odafordult Burke-höz. – Figyelj, hogy hallasz-e guruló fejek zaját a padlón! Lehet, hogy te leszel a következő hírszerző nagyfőnök… előttem van a képe, ahogy Patrick Burke-öt megőrzik az utókor számára egy bronz szobor formájában, amint egy kitágult orrlyukú paripán felfelé vágtat a Szent Patrik-katedrális lépcsőin. – Menj a fenébe! Langley mosolygott, majd elsietett. Burke elnézte a szobában nyüzsgő embereket. A Képviselőház szóvivője, volt és jelenlegi Kormanyzók, szenátorok, polgármesterek, kongresszusi emberek. Igazi Ki kicsoda a Keleti-parton, de jelenleg, Burke szerint, elég hétköznapinak és rémültnek tűnnek. Észrevette, hogy az összes kancsó a dohányzóasztalon üres, aztán figyelmét Monsignor Downesra összpontosította, aki még mindig az íróasztala mögött ült. Burke odament hozzá. – Monsignor… A Szent Patrik-katedrális rendfőnöke felnézett. – Jobban érzi magát?

– Hogyhogy nem tudta a rendőrség, hogy ez be fog következni? Mondott magában néhány válaszlehetőséget, majd így kellett volna. Minden ott volt a szemünk előtt, bent meg a dupla ajtóknál és intett Burke-nek. – Miért? – Az ön temploma, és joga van tudni, hogy mi fog történni vele. Az ön bíborosa és az ön egyik papja van bent. – Néha a papok miatt az emberek kényelmetlenül érzik magukat. Útban vannak… akaratlanul is. – Nem baj. Lehet, hogy ennek a csoportnak erre van szüksége. Monsignor Downes kelletlenül felállt, és követte Burke-öt a belső irodába. A nagy helyiségben körülbelül negyven férfi és nő ült vagy állt, és figyelmüket Bert Schroeder kapitány íróasztala felé fordították. A fejek megfordultak, amikor Burke és Monsignor Downes beléptek az irodába. Kline polgármester felemelkedett székéről és felajánlotta azt Downesnak, aki elpirult és gyorsan leült. Kline polgármester mosolygott saját nagylelkűségén és udvariasságán, aztán csendre intett. Beszélni kezdett orrhangján, amitől mindenki összenézett. – Mindannyian itt vagyunk? Jól van, akkor kezdjük! Megköszörülte a torkát. – Na most, akkor abban mindannyian megegyezhetünk, hogy a jog szerint elsősorban New York városa felelős minden egyes lépésért, amit ebben az ügyben teszünk. Ránézett asszisztensére, Roberta Spiegelre, aki bólintott. A polgármester folytatta. – így, hogy elkerüljük a zavart, egy emberen keresztül, egy szóvivővel fogunk a betolakodókkal tárgyalni… Szünetet tartott, majd felemelte a hangját, mintha egy szónokot mutatna be. – A New York-i Rendőrség túszkoordinátora… Bert Schroeder kapitány. A polgármester bejelentését némi taps követte, ami azonnal el is halt, mert nyilvánvaló volt, hogy ez nem a tapsolás ideje. Roberta Spiegel rosszallóan nézett a polgármesterre, aki elpirult. Schroeder kapitány felállt és alig vett tudomást a tapsról. Burke halkan azt mondta Langley-nek – Úgy érzem magam, mint egy elmeszakértő, akit bezártak egy szobába egy csomó idiótával. Schroeder ránézett a felé forduló arcokra, és mély lélegzetet vett. – Köszönöm, méltóságos uram. Szeme végigcikázott a szobán. – Tárgyalást fogok kezdeni a férfival, aki a Finn MacCumail névre hallgat, és a feniánus hadsereg vezére. Talán önök is tudják, hogy az egységem, mióta Frank Bolz kapitány megalakította, minden túszhelyzetet sikeresen megoldott, ami ebben a városban volt, anélkül,

hogy egyetlen túszt is elvesztettünk volna. Látta, hogy az emberek bólogatnak, és az a félelem, ami az elkövetkezendők miatt töltötte el, hirtelen elszállt, amikor elképzelte magát, amint egy újabb sikeres akciót hajt végre. Erőteljesebb hangot ütött meg. – És mivel nincs okunk megváltoztatni a taktikánkat, ami annyira sikeres volt, mind a bűnözők által fogva tartottak, mind pedig a politikai túszok esetében, ezt az ügyet is úgy fogom kezelni, mint a többi túsz esetet. Nem fog semmiféle külső politikai megfontolás befolyásolni. .. de számot tartok az önök segítségére és tanácsaira. Végignézett a tömegen, és az ellenségességtől az elismerésig mindent leolvashatott az arcokról. – Nem rossz – mondta Burke Langley-nek. – Ez egy szar alak. Ő a leginkább politikailag befolyásolható vadállat, akit ismerek. Schroeder folytatta. – Annak érdekében, hogy elősegítsék a munkámat, szeretném, ha ezt a termet mindenki elhagyná, kivéve a következőket… Felkapott egy listát, amit Monsignor Downes papírjára írtak, felolvasta, aztán felnézett. – Abban is megállapodtunk, hogy a területen folyó akció parancsnoki gárdája a parókia alsó irodáiban rendezi be főhadiszállását. Azok az emberek, akik érintettek a tárgyalásokban, de nincsenek itt velem ebben az irodában, a Monsignor külső irodájában lesznek. Beszéltem a fő vikáriussal telefonon, és beleegyezett, hogy mindenki használhatja a bíboros rezidenciáját. Schroeder rápillantott Monsignor Downes-ra, aztán folytatta. – Telefonokat szerelnek fel a rezidenciára … és frissítőket szolgálnak fel őeminenciája étkezőjében. Mindkét helyen lesznek hangszórók, hívásjelzésekre és azért, hogy nyomon követhessék a telefonbeszélgetéseimet a betolakodókkal. A szobát hangzavar töltötte be, amikor Schroeder leült. A polgármester felemelte a kezét és csendre intette az ott lévőket, úgy, mint azt már korábban annyiszor megtette a tanteremben. – Rendben van. Hagyjuk, hogy tegye a kapitány a dolgát. Mindenki, Kormanyzó úr, hölgyeim és uraim, legyenek szívesek elhagyni a szobát! Rendben van. Nagyon jó. A polgármester odament az ajtóhoz és kinyitotta. Schroeder megtörölte a homlokát és várt, amíg a bent maradó emberek leülnek. – Jól van. Rólam tudják, hogy ki vagyok. Most önökön a sor. Mindenki mutatkozzon be sorban! Rámutatott az egyetlen jelenlévő nőre. Roberta Spiegel, egy jó megjelenésű negyvenes nő, hátradőlt egy hintaszékben és keresztbe rakta a lábait. Unottnak, érzékinek, ugyanakkor üzletasszonyosnak nézett ki.

– Spiegel. A polgármester tanácsadója. Egy alacsony, égő vörös hajú ember tweed zakóban azt mondta – Thomas Donahue, az ír Köztársaság általános konzulja. – Barthalomew Martin Őrnagy, őfelsége Kormanyát képviselem… Sir Harold Baxter helyett. – James Kruger, CIA. – Douglas Hogan, FBI – mondta egy izmos, sebhelyes arcú férfi. – Bili Voight – mondta egy telt, szemüveges fiatalember. – Rourke helyettes rendőrfőnök… jelenleg rendőrfőnök. – Arnold Sheridan, megbízott ügynök, Állami Biztonsági Hivatal, az állam képviseletében – mondta egy jól öltözött, orrhangú férfi. – Bellini kapitány, New York-i Rendőrség, Veszélyelhárítási Egység. – Philip Langley felügyelő, New York-i Rendőrség, Hírszerzési Osztály. – Burke, Hírszerzés. Schroeder ránézett Monsignor Downes-ra, aki, mint észrevette, nem ment ki. Schroeder gondolkozott egy pillanatig miközben ennek a férfinak az asztalánál ült, ahol az aranykeresztes írószerek szépen egy sarokban voltak elhelyezve, aztán elmosolyodott. – És az önök házigazdája, mondhatjuk így, Monsignor Downes, Szent Patrik-katedrális rendfőnöke, jó, hogy… jött… és enge használni a… Itt marad? Monsignor Downes bizonytalanul bólintott. – Jól van – mondta Schroeder. – Jól van. Szóval, kezdjük az. elején! Burke, mi a fenéért kezdett tárgyalást velük? Nem ezt várnáin magától. Burke meglazította a nyakkendőjét és hátradőlt. Schroeder azt gondolta, hogy a kérdés talán túl szónokias volt, így tovább erőltette. – Nem ígért nekik semmit, ugye? Nem mondott semmit, ami kompromittálhatna. – Megmondtam magának, hogy mit mondtam – vágott közbe Burke. Schroeder megmerevedett. Rámeredt Burke-re és azt mondta – Kérem, ismételje el a csere feltételeit, és azt is mondja el, hogy milyennek tűnt… az elmeállapota! Meg ilyesmit. Burke elismételte, amit már előzőleg elmondott, és hozzátette – Nagyon magabiztosnak látszott. És ez nem volt színlelés. És intelligensnek is tűnt. – Nem látszott kiegyensúlyozatlannak? – kérdezte Schroeder. – Az egész viselkedése normálisnak tűnt, kivéve persze azt, amit mondott. – Kábítószer, alkohol? – Valószínűleg kevesebbet ivott ma, mint itt bárki. Valaki nevetett. Schroeder Langley-hez fordult. – Nem tudjuk kivetni a horgot erre a fickóra mindaddig, amíg nem ismerjük az igazi nevét. Langley rápillantott Burke-re, majd a jelenlegi rendőrfőnökre. – Tulajdonképpen, én tudom, hogy kicsoda.

A szoba elcsendesedett. Burke lopva odapillantott Martin őrnagyra, aki higgadtnak tűnt. Langley folytatta. – A neve Brian Flynn. A briteknek bizonyára van róla dossziéjuk, életrajzi kivonat, vagy ilyesmi. Talán a CIA-nek is van valamije róla. A helyettese egy John Hickey nevű férfi, akiről azt tartják, hogy évekkel ezelőtt meghalt. Talán hallottak róla. Ő megkapta az amerikai állampolgárságot. Nekünk is, és az FBI-nak is terjengős dossziénk van ickey-ről. – Majd utánanézek – mondta az FBI-os Hogan. – Én pedig leellenőrzöm Flynnt – mondta Kruger. – Mind a két név nagyon ismerősnek tűnik. Odaszólok Londonba tette hozzá Martin őrnagy. Schroeder egy kicsit felvidult. – Jó. Jó munkát végeztek. Ez nagyon megkönnyíti az én… a mi munkákat. így van? Odafordult Burke-höz. – Még egy dolog… az volt-e az érzése, hogy annak a nőnek, aki magukra lőtt, szándékában állt gyilkolni? – Az volt a benyomásom, hogy a lóra célzott. Bizonyára tudják, hogy hogyan kell fegyelmezetten bánni a tűzfegyverekkel, ha ez az, amire céloz. A rendőrök a szobában bólintottak. Rourke rendőrfőnök így szólt – Tud valaki valamit erről a csoportról, a feniánusokról? Ránézett Krugerre és Hoganre. Kruger rápillantott Martin őrnagyra, aztán azt válaszolta – Nincs elég pénz ahhoz, hogy fenntartsunk egy észak-ír ügyekkel kapcsolatos részleget. Megállapodtunk abban, tudja, hogy az IRA nem jelent közvetlen veszélyt az USA számára, így a megelőző intézkedések nem tűntek szükségesnek. Sajnos, most fizetünk ezért a takarékoskodásért. Douglas Hogan hozzátette – Az FBI úgy vélte, hogy az Ideiglenes IRA-ról van szó, mindaddig, amíg Martin őrnagy meg nem cáfolta ezt. Az én részlegemnél, ami az amerikai ír szervezetekre szakosodott, kevés az ember és részben függünk a Brit Hírszerzéstől információ tekintetében. Burke bólintott. Már kezdte elkapni a szálat. Kruger és Hogan ingerült volt, és elkezdtek egymásra mutogatni. Ráadásul valamit takargattak, és a későbbi vallomástételre gyakoroltak, valamint aknamunkát végeztek a későbbiekre. Jól csinálták. Rourke rendőrfőnök Martin őrnagyra nézett. – Akkor maga a… vagyis nem… Martin őrnagy mosolyogva felállt. – Nem, én valójában nem a konzulátustól vagyok. Én a Brit Katonai Hírszerzésnél vagyok. De ezt ne terjesszék, ha lehet! Körbenézett a teremben, aztán Langley-hez fordult. – Én mondtam Langley felügyelőnek, hogy valami… hogy is mondják ezt?… átjön ide. Ám sajnos…

Langley szárazon így szólt – Igen, az őrnagy nagyon segítőkész volt, csakúgy, mint a CIA és az FBI. Az én részlegem is csodálatosan szerepelt tulajdonképpen csak perceken múlt, hogy meghiúsítsuk ezt az egészet. Burke hadnagyot meg kellene dicsérni kezdeményezőkészségéért és bátorságáért, Csend volt, és amint arra Burke felfigyelt, senki nem kiabált, hogy „Éljen Burke!”. Eszébe jutott, hogy mindenki a saját céljainak, feltételeinek a megfogalmazásánál tart, szövetségest, bűnbakot, ellensége keresnek, és megpróbálják kitalálni, hogyan lehetne ezt a krízist a sa ját javukra fordítani. – Azt mondtam Flynn-nek, hogy nem várakoztatjuk sokáig – mondta Burke hangosan. – Nem kezdek párbeszédbe, amíg nem tisztázom a pozíciónkat – válaszolta Schroeder. Ránézett Bili Voightra, a Kormanyzó tanácsadójára. – Jelezte már a Kormanyzó, hogy hajlandó-e büntetlenséget biztosítani? Voight megrázta a fejét. – Jelen pillanatban még nem. Schroeder ránézett Roberta Spiegelre. – Mi a polgármester álláspontja a rendőrség bevetésével kapcsolatban? Roberta Spiegel cigarettára gyújtott. – Akármilyen megegyezés is jön létre Londonnal, vagy Washingtonnal, vagy bárki mással, a polgármester a törvényességhez ragaszkodva el fogja rendelni azoknak a letartóztatását, akik a katedrálisból kijönnek. Amennyiben nem jönnek ki, a polgármester fenntartja magának a jogot, hogy beküldje a rendőrséget értük. Schroeder elgondolkodva bólintott, aztán ránézett Arnold Sheridanre. A férfi a belügytől azt mondta – Nem beszélhetek a Kormanyzati szervek vagy az állam nevében, és azt sem tudom, hogy mi lesz a főügyész álláspontja a szövetségi nyomozás alóli felmentés tekintetében. De számíthatnak rá, hogy Washingtonban senki nem fog engedni a követeléseknek. Schroeder ránézett Thomas Donahue-ra. Az általános ír konzul rápillantott Martin őrnagyra, majd így szólt – Az ír Köztársasági Hadsereget az ír Köztársaságban törvényen kívül helyezték, és a Kormanyom nem fogadja be az IRA tagjait, és nem nyújt számukra menedéket, abban a váószínűtlen esetben, ha a brit Kormany úgy dönt, hogy elengedi a fogvatartottakat. Martin őrnagy hozzátette – Bár én nem képviselem Őfelsége Kormanyát, biztosíthatom önöket arról, hogy a Kormany álláspontja, mint mindig az IRA-val, vagy akárhogy is hívják magukat mostanában a következő Soha ne tárgyaljunk, ha tárgyalunk, soha ne engedjünk egyetlen pontban sem, ha pedig engedünk, ne tudják meg, hogy engedtünk.

– Most, hogy tudjuk, hogy milyen kompromisszumra képtelen szemétládák vagyunk, kezdhetjük a tárgyalást – mondta Roberta Spiegel. Rourke rendőrfőnök azt mondta Schroedernek – Igen, most már mindössze annyi a dolgod, hogy lebeszéld őket a dologról, Bert. Belevonták a Vöröskeresztet és az Amnesty Internationalt is, így nem tudunk egykönnyen hazudni nekik. Nektek nagyon… nagyon… Nem találta meg a megfelelő kifejezést, amit keresett, és Bellini kapitányhoz fordult, aki eddig egy szót sem szólt. – Kapitány, abban a valószínűtlen esetben, ha Bertnek nem sikerül, készen áll a Veszélyelhárítási egység, hogy… rohamot intézzen? Bellini masszív testével feszengett a kis székben. A kékes-fekete borosta kemény külsőt kölcsönzött számára, de a szeme alatti rés nagyon sápadt volt. – Aha… igen, uram. Ha elérkezik az idő, készen állunk. Schroeder a telefon után nyúlt. – Jól van. Most már tudom, hogy honnan jöttek és mi az álláspontjuk, így van? – Mondhatok valamit? – kérdezte Monsignor Downes. Mindenki ránézett. Schroeder levette kezét a telefonkagylóról mosolyogva bólintott. – Senki nem szólt még a foglyokról. Vagy a katedrálisról – mondta a Monsignor szerényen. Csönd lett a szobában és Monsignor Downes folytatta. – Amennyiben, és feltételezem, hogy így van, az elsődleges felelősség a foglyokra vonatkozik, és ezt a feletteseiknek is, és a katedrálisban lévő embereknek is kinyilvánítják, akkor nem értem, hogy ért nem lehet egy kompromisszumot kidolgozni. Körülnézett a szobában. Senki nem vállalta magára, hogy elmagyarázza a Monsignor s mára a nemzetközi diplomácia realitásait. – Még nem vesztettem el egy túszt sem… vagy, ha már itt vagyunk egy épületet sem, Monsignor. Gyakran lehetséges, hogy meg kapjuk, amit akarunk anélkül, hogy bármit is adnánk cserébe mondta Schroeder. – Ó… ezt nem tudtam – mondta Monsignor Downes csendes – Tulajdonképpen – folytatta Schroeder bíztatóan –, a taktika amit alkalmazni fogok, szinte ugyanaz, amit ön ajánlott. Maradio környéken, és meg fogja látni, hogy megy ez az egész! Felkapta a telefont és várta a rendőrségi operátor jelentkezését kapcsolótáblától. Körbenézett a szobában és azt mondta – Ne zavarja meg önöket, ha úgy látszik, mintha néhány pontot nyernének. Azt a benyomást kell kelteni bennük, hogy ők szerzik a pontokat. Napkeltére már kifáradnak, voltak már cápahalászaton? Hagyni kell, hogy elvigyék a zsinórt, addig, amíg fel nem készültünk

arra, hogy behúzzuk. Azt mondta a rendőrségi operátornak – Igen, kapcsolja nekem a melléket a karzat orgonájánál. Rákönyökölt az íróasztalra és várt. A teremben senki sem mozdult. HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Doyle Kormanyzó letette a telefont és körbe nézett a zsúfolt külső irodán. Mindenki azon mesterkedett, hogy az újonnan beszerelt telefonok közelébe jusson. Kék füstköd ereszkedett az elegáns berendezésre, ami a Kormanyzót egy szállodai lakosztályra emlékeztette a választások estéjén. Erről pedig eszébe jutott a következő választás, szúrta magának Kline polgármestert, amint egy csoport városi rendőrségi elöljáróvá beszél. Odaállt mögé, és egy erőteljes szorítással megragadta a karját. – Murray, beszélnem kell veled! A polgármester hagyta, hogy a nálánál nagyobb darab ember kivezesse őt az előszobába, majd fel a lépcsőfordulóig, ahonnan a papi szobák nyíltak. A polgármester megszabadult a Kormanyzó szorításától és azt kérdezte – Miről van szó, Bob? Most sok a teendőm. – Éppen most beszéltem Albanyvel. Az ő fő problémájuk a polgári engedetlenség. – Nem is hittem volna, hogy elegendő ember él ott egy engedetlenségi mozgalomhoz. – Nem ott, hanem itt. Manhattanben. Az a csőcselék ott kint megint elszabadulhat… ennyi ivászattól… A polgármester mosolygott. – Miben különbözik ez a Szent Patrik-napi éjszaka a többi Szén Patriknapi éjszakától? – Ide figyelj, Murray, az idő most nem alkalmas a fejtörőidre, katedrális megkaparintása lehet, hogy csak egy nagyobb polgár megmozdulás előjátéka. Szerintem kijárási tilalmat kellene elrendelj ned. – Kijárási tilalmat1. Megőrültél? Az autók most próbálnak meg ki jutni a manhattani csúcsforgalomból. – Akkor rendeld el később! A Kormanyzó halkabbra fogta. – Az Albanyben dolgozó elemzőim szerint, az egyetlen dolog, a lehűti ezt az egész helyzetet, az a havas eső. Amikor eláll a havazás, a bárok kiürülnek, és akkor lehet, hogy baj lesz. A polgármester szkeptikusnak látszott. – Nem érdekel, hogy mit mondanak az elemzőid Albanyben. Ez Szent Patrik napja New Yorkban, az isten szerelmére. A legnagyobb felvonulás a világon, leszámítva a moszkvai május elsejét, és éppen most lett vége. A leges-legnagyobb buli New Yorkban, talán egész Amerikában, most kezdődik majd el. Az emberek erre a napra várnak egész évben. Több mint egymillió ember van csak a belvárosban, a

bárokban, éttermekben és házibulikban összezsúfolódva. Több szeszt és ételt fogyasztanak ma este, mint az év bármelyik másik estéjén. Ha kijárási tilalmat rendelnék el, az Étteremtulajdonosok Szövetsége orvul megöletne. Ráöntenék az összes el nem fogyasztott sört a Rockefeller Center műjégpályájára, és belefojtanának. A fenébe, próbáld meg te elintézni a kijárási tilalmat ma estére! – De… – Ráadásul vallási ünnep. Milyen ír vagy te? Pont erre lenne szükségünk… egy zsidó polgármester lefújja a Szent Patrik-napot. Könnyebb lenne lefújni a karácsonyt. Miféle idióták adják neked a tanácsot Albanyben? Valami begyöpösödött bugrisok? A Kormanyzó föl-alá járkált a kis lépcsőfordulóban. – Oké, Murray. Nyugi! Abbahagyta a járkálást, és egy pillanatig gondolkozott. – Jól van. Felejtsd el a kijárási tilalmat! De tényleg azt gondolom, hogy szükséged van az Állami Rendőrségre és a Nemzeti Gárdára, hogy segítsenek rendet tartani. – Nem. Nem kellenek katonák, és nem kell az Állami Rendőrség sem. Húszezer rendőröm van, több mint egy egész katonai hadosztály. Apránként ki fogjuk őket kényszeríteni az utcára. A 69. ezred felsorakozott, és készen áll a segítségnyújtásra. – Felsorakozott? – Kline elnevette magát. – Talán inkább feltápászkodott. Jézusom, a behívott emberek két órakor végeztek a szolgálattal a gyakorlóteremben. Mostanra már olyan vacakul néznek ki, hogy nem tudnák megkülönböztetni a fegyverüket a cipőfűzőjüktől. – Sikerült tudomást szereznem arról, hogy a tisztek és az altisztek nagy része egy koktélpartin van a gyakorlóteremben, és… – Mire akarsz kilyukadni? – Kilyukadni? – Kilyukadni. A Kormanyzó beleköhögött a tenyerébe, aztán jóakaratúan mosolygott. – Rendben van, a helyzet a következő baromi jól tudod, hogy ez a legnagyobb rendzavarás, ami New Yorkot érte a 77-es elsötétítés óta, és meg kell mutatnom, hogy én is teszek valamit – Repülj el Albanybe, és hagyd, hogy én vezessem a városomat! – A te városodat? Ez az én államom. Én az összes emberért felelős vagyok. – Jó, akkor hol voltál, amikor pénzre volt szükségünk? – Nézd… nézd, nincs szükségem az engedélyedre, hogy kirendeljem a Nemzeti Gárdát vagy az Állami Rendőrséget. – Hívd a főügyészedet, és azért nézz ennek utána! Kline polgármester sarkon fordult és tett egy lépést a lépcső irányába. – Várj, Murray! Figyelj… mi volna, ha Albany viselné majd ennek az akciónak a költségeit? Vagyis, Űristen, ez milliókba fog kerülni a

városnak. Majd én gondoskodom róla, és ráveszem Washingtont, hogy dobjon be még egy kis pluszt. Majd azt mondom nekik, hogy nemzetközi ügyről van szó, mint ahogy az is, olyasmi, mint a konzulátusok védelmi pénze. Rendben van? A polgármester megállt a lépcsőn és visszafordult a Kormanyzó felé. Bíztatóan mosolygott. A Kormanyzó folytatta. – Fizetek mindent, ha megengeded, hogy ide küldjem az embereimet. Muszáj megmutatnom az állam jelenlétét. Érted? Rendben van? Na, mit mondasz, Murray? – A pénzt, a számla kibocsátását követő harminc napon belül fizessétek ki a városnak! – Megegyeztünk. – Beleértve az érintett városi egységek rendes és túlóra idejét beleértve a rendőrséget, a tűzoltókat, az egészségügyieket és a helyhatósági egységeket az ostrom végéig, és az összes utólagos felmerülő költséget is. – Jól van. – Beleértve a városi tulajdon helyreállítási költségeit is, és a kárt szenvedett egyének és üzlettulajdonosok megsegítését is. A Kormanyzó nyelt egyet. – Hát persze. – De csak a 69. ezredet küldjétek. Semmi gárdistaegység vagy valami Rendőrség, a fiúk nem jönnek ki velük. – Hadd küldjem ki az Állami Rendőrséget a kerületekbe, hogy betöltsük azt a vákuumot, amit a Manhattanbe vezényelt egységek hagytak. A polgármester gondolkodott, aztán bólintott és elmosolyodott. Kinyújtotta a kezét, és kezet ráztak az egyezségre. Kline polgármester hangosan, hogy az előszobában lévő emberek hallhassák, így szólt – Kormanyzó úr, legyen szíves berendelni a 69. ezredet és az Állami Rendőrséget! Dennis Logan ezredes a 69. ezred gyakorlótermének főasztalánál ült a Lexington Avenue-n. Több mint száz tiszt, tiszthelyettes és civil vendég tartózkodott a nagy teremben. Az ittasság mértéke az aligtól, a nagyonig terjedt. Maga Logan is kissé tántorgott, de azt azért észrevette, hogy a hangulat ebben az évben nem volt olyan fékevesztett, az előcsarnokban pedig levert légkör uralkodott a belvárosi zavargásokról érkezett hírek miatt. Egy őrmester közelített Logan felé egy telefonkészülékkel, amit egy dugaljba csatlakoztatott. – Ezredes úr, a Kormanyzó úr van a vonalban. Logan bólintott és ültében kiegyenesedett. Felemelte a kagylót és rápillantott Cole őrnagyra, majd így szólt – Itt Logan ezredes beszél, uram. Boldog Szent Patrik napot kívánok, Kormanyzó úr! – Attól tartok, nem az, ezredes úr. Egy csoport ír forradalmár

elfoglalta a Szent Patrik-katedrálist. Az ezredes mellkasára nyomás nehezedett, egész testét hirtelen elöntötte a forróság, torka pedig kiszáradt. – Igen, uram. – Elrendelem a 69. ezred szolgálatba lépését. Logan ezredes körbenézett az előcsarnokban elétáruló látványon. A legtöbb tiszt és tiszthelyettes imbolygott, néhányan pedig az asztalra borultak. A behívottak nagy része mostanra már vagy hazaért, vagy szétszóródott a metropolisz bárjaiban. – Ezredes úr? – Igen, uram. – Teljes felszerelés, felkelés leveréséhez szükséges eszközök, éles lövedékkel ellátott fegyverek! – Igen, uram. – A bíboros rezidenciája előtt, a Madisonon gyülekezzenek további parancsokért. Ne késlekedjenek! – Igen, uram. – Készen áll a 69. ezred, ezredes úr? Logan valami ésszerű válasz próbált adni, de aztán megköszörülte a torkát és azt mondta – A Harcos írek mindig készen állnak, Kormanyzó úr. – Itt Bert Schroeder kapitány beszél a New York-i rendőrségtől. Schroeder kinyújtotta a kezét, és bekapcsolta mindkét rezidencia hangszóróinak a kapcsológombját. Egy ír akcentusú hang töltötte be a szobát, és visszaverődött a külső irodából, ahol gyorsan elcsendesedett mindenki. – Mi tartott ilyen sokáig? Burke bólintott. – Őaz. Schroeder szelíd, kellemes hangon beszélt, direkt olyan tónussal, ami nyugtató hatású volt. – A dolgok egy kicsit összezavarodtak, uram. Ön… – Finn MacCumail vagyok, a feniánusok vezére. Megmondtam Tezik őrmesternek és Burke hadnagynak, hogy egy magas rangú emberrel akarok beszélni. Most is még csak egy kapitányt kapok. Schroeder a szokásos választ adta. – Mindenki, akivel beszélni szeretne, jelen van. Hangszórón keresztül hallgatnak minket. Hallja a visszhangot? Megegyeztünk abban, hogy a félreértések elkerülése végett, én fogok beszélni mindenki nevében. Üzeneteiket rajtam keresztül fogják továbbítani. – Mert ki magal – Nekem van gyakorlatom ebben az egészben. – Hát, ez érdekes. Jelen vannak az ír, a brit és az amerikai Kormanyok képviselői? – Igen, uram. Valamint a rendőrfőnök, a polgármester és a Kormanyzó is. – Éppen jó napot választottam erre az egészre, ugye? – Elfelejtettem mondani, hogy humorérzéke is van – mondta Burke

Schroedernek. – Igen, uram. Úgyhogy lássunk is azonnal munkához! – válaszolta Schroeder a telefonba. – Egy kicsit fogja vissza magát, Kapitány, és mondjuk ki a szabályokat! Mindenki összeköttetésben áll a saját Kormanyával? – Igen, uram. – Kapcsolatba léptek az Amnesty Internationallel és a Vöröskereszttel? – Megtettük, uram. – És maga a szócső? – Igen, uram. így egyszerűbb. Azt hiszem, elfogadhatónak találja majd az előkészületeket. Schroeder tűkön ült. Ez volt a legnehezebb, meggyőzni egy vérszemet kapott őrültet, hogy inkább vele beszéljen, nem pedig az Amerikai Egyesült Államok elnökével vagy Anglia királynőjével. – Tehát, ha folytathatnánk… – Jól van. Majd meglátjuk. Schroeder megkönnyebbülten sóhajtott. – Itt vannak előttünk a követeléseik, és azoknak az embereknek a listája, akiket szabadon akarnak bocsáttatni Észak-Írországban. Szeretnénk, ha tudnák, hogy a mi elsődleges szempontunk, a túszok biztonsága… – Ne feledkezzenek el a katedrálisról! Készen áll arra, hogy felgyújtsuk. – Jó. De minket elsősorban az emberi élet érdekel. – Bocs a ló miatt. – Hogy? Ja, igen. Mi is sajnáljuk. De még senki, és itt az emberekre gondolok, nem halt meg, és törekedjünk arra, hogy ez így is maradjon! – Ezek szerint, Dwyer rendőrfőnök jobban érzi magát? Schroeder rosszalló pillantást lövellt Burke felé és kezével letakarta a telefonkagylót. – Mi a fenét mondott maga neki Dwyerről? – Egyes számú szabály. Az igazságot. – A fenébe. Schroeder levette kezét a kagylóról. – A rendőrfőnök halála természetes úton következett be, uram. önök még nem öltek meg senkit. Ismét kihangsúlyozta – A mi célunk az, hogy megvédjük az emberi életet… – Ezek szerint felgyújthatom a katedrálist, miután megkapom, amit akarok? Schroeder megint körülnézett a szobában. Mindenki előrehajolva ült a székén, a cigarettákból és a szivarokból dőlt a füst a csendes helyiségben. – Nem, uram. Az gyújtogatás lenne, ami bűnténynek számit. Ne súlyosbítsuk a problémát! – Nincs itt probléma. Csak csinálják azt, amit mondunk!

– Biztonságban vannak a túszok? – Megmondtam Burke-nek, hogy igen. Ha mondok valamit, azt úgy is gondolom. – Csak meg akartam nyugtatni itt mindenkit. Sok ember van itt… Mr. MacCumail, hogy hallják az ön mondandóját. A katedrális rendfőnöke is itt van. Nagyon aggódik a bíboros, meg a többiek miatt. Mindannyian abban reménykednek, hogy beváltja az önhöz fűzött reményeket. Figyeljen ide, lehetséges lenne, hogy beszéljünk a foglyokkal? Szeretnék… – Talán majd később. – Rendben van. Jó. Oké. Figyeljen, szeretnék beszélni arról a fényszóróról. Az egy potenciálisan veszélyes dolog volt. – Nem, amennyiben Antrim megye lövészbajnoka van a harangtoronyban. Mellőzzék a fényszórókat! – Igen, uram! A jövőben, ha akar valamit, csak szóljon nekem! Próbáljon meg nem önkényesen cselekedni! Néha könnyebb, ha kérdez. – Majd megpróbálok emlékezni erre. Pontosan honnan hív? – A rendfőnök irodájában vagyok. – Jól van. A legjobb, ha nem kerülünk túl messze a történések középpontjától. – Pont ott vagyunk. – Mi is. Na jó, van még valami. Ne hívjon minden percben valami ürüggyel! A következő hívás akkor legyen, amikor arról értesít, hogy az érintett három Kormany és a két szervezet készen áll arra, hogy kidolgozzuk a bebörtönzöttek szállításának feltételeit. – Ez igénybe vehet egy kis időt. Szeretném, ha hívhatnám, és tájékoztathatnám a fejleményekről. – Ne zaklasson! – Azért vagyok itt, hogy segítsek. – Jól van. Kezdheti azzal, hogy elküldi nekem a kulcsokat. – A kulcsokat? Schroeder ránézett Monsignor Downesra, aki bólintott. – Az összes kulcsot a katedrálishoz… nem a városhoz. Küldje el őket most, Burke hadnaggyal! – mondta Flynn. – Nem vagyok benne biztos, hogy megtalálom a kulcsokat. – Ne kezdje ezt a baromságot, Kapitány! Tíz percen belül legyenek meg, különben a földdel teszem egyenlővé az Áldott Szentség oltárát. Mondja meg ezt Downesnak és ő majd előkeríti az összes kulcsot, ami nála van, és még vagy százat, ami nincs nála. Monsignor Downes az íróasztalhoz lépett, és nagyon feldúltnak látszott. – Jól van. Félreértés volt. A Monsignor éppen most informált arról, hogy van nála egy teljes kulcskészlet – mondta Schroeder gyorsan a telefonba. – Egyből gondoltam, hogy megtalálják. Ezenkívül, küldjenek még

marhapástétomot és káposztát vacsorára, negyvenöt ember számára. Hogy ki készítse el… várjanak, hadd vitassam meg amerikai barátommal! Rövid szünet után Flynn azt mondta – John Barleycorn étterméből a Negyvenötödik utca keleti oldaláról. Kenyeret, kávét és teát is. És valami édességet is, ha nem bánják. Majd én fizetem a számlát. – Gondoskodunk mindenről… a számláról is. – Kapitány, mire ennek az estének vége lesz, nem lesz elég pénz a városi kasszában, hogy fizessenek magának egy pohár sört. Majd én fizetem az ételt. – Igen, uram. Még egy dolog. A határidőről… néhány komplikált problémával álltak elő, és lehetséges, hogy több időre van szükségünk ahhoz, hogy… Flynn hangja ellenségessé vált. – Nincs haladék. A legjobb lesz, ha a megnevezett foglyok szabadok lesznek Dublinban, mire az első napfény betör a Mária-kápolna ablakain. Hajnal vagy halál, Schaeffer. – Schroeder. Nézze… – Mondhat, amit akar. Boldog Szent Patrik-napot magának! Erin go bragh. Egy kattanás következett, aztán már csak a telefon bugását lehetett hallani a szobában. Schroeder kapitány letette a telefont, lekapcsolta a hangszórókat, majd újra meggyújtotta a szivarját. Ujjaival dobolt az asztalon. Nem álltak jól. Mégis azt érezte, hogy már keményebb emberrel is volt dolga, mint Finn MacCumail. Olyannal még nem, aki ilyen jól beszélt, de őrültebbel már biztosan. Egyfolytában két dologra próbálta emlékeztetni önmagát. Az egyik az volt, hogy még sohasem vallott kudarcot. A másik pedig az, hogy mindig sikerült neki kitolni a határidőt. És többnyire az első tény sikere a második sikerének volt az eredménye. Felnézett a néma gyülekezetre. – Ez kemény dió lesz. De én azt szeretem, ha kemény. Joe Bellini kapitány az ablaknál állt nyitott zubbonnyal, hüvelykujját beakasztva a fegyvertartó övébe. Ujjait végigfuttatta a tölténytartón. Képzeletében megjelent egy kép, ahogy a veszélyelhárítási egység megrohamozza a nagy, szürke, méltóságteljes épületet. Ő nem szerette, ha kemény dió volt. Azt sem szerette, ha könnyű. Egyáltalán nem szerette az ilyesmit. Brian Flynn a karzat orgonájánál ült a szentély mellett, és ránézett a billentyűzet fedelén heverő könyvre. – Schaeffer. Felnevetett. John Hickey felkapta a könyvet, Beit Schroeder Tusz koordinátorként töltött éveim című művét. – Schaeffer. Ez jó volt, Brian. De végül elkapja majd a grabancodat. Flynn bólintott. – Meglehet.

Visszatolta a billentyűzet fedelét, lenyomott egy billentyűt, de nem jött ki hang a körfolyosóvá szemközti sípokból. – Szükségünk van a kulcsokra, hogy ezt bekapcsoljuk – mondta Flynn szórakozottan. Felnézett Hickey-re. – Nem akarunk szakmailag túl sokat ártani neki. Azt akarjuk, hogy a helyén maradjon. És a vége felé, ha szükséges, kijátsszuk ellene az ütőkártyát… Terri O’Neilt. Flynn nevetett. – Élt valaha a világon olyan szegény bolond, aki ellen ennyi kártyát kijátszottak volna a tudtán kívül? HUSZONHATODIK FEJEZET – Hello, Burke! – mondta Flynn. Burke megállt a sekrestye lépcsőjének aljánál. – Azért kértem magát, mert azt akartam, hogy nőjön a felettesei szemében. – Kösz. Burke feltartott egy nagy kulcscsomót és átnyújtotta a rácson keresztül. Flynn elővette a mikrofonérzékelőt és végighúzta Burke teste mellett. – Azt mondják, hogy a technika elidegenít, de a technika ezen vívmánya szükségtelenné teszi, hogy átkutassam, ami mindig feszültséget kelt. így majdnem olyan, mintha megbíznánk egymásban. Flynn eltette a műszert. – Mi volna a különbség, ha lenne nálam? – kérdezte Burke. -Semmi olyat nem fogunk megvitatni, amit ne jelentenék. – Azt majd még meglátjuk. Megfordult és odaszólt Pedar Fitzgeraldnak a lépcsőfordulóban. – Menj, tarts egy kis szünetet! Fitzgerald átölelte a gépfegyverét és távozott. Flynn és Burke egymásra néztek, aztán Flynn megszólalt – Hogy jöttek rá, hogy kik vagyunk, hadnagy? – Ez nem a maga dolga. – Természetesen az. Martin őrnagyon keresztül? Burke rájött, hogy mennyivel szabadabbnak érezte magát, így, hogy a mikrofon nem közvetítette a hangját a parókiára. Bólintott, és látta, hogy egy furcsa kifejezés suhant át Flynn arcán. – A barátja? – A szakmámból kifolyólag ismerem- válaszolta Flynn. – Megmondta magának a jóságos őrnagy úr a valódi nevem? Burke nem válaszolt. Flynn közelebb ment a kapuhoz. – Van egy régi mondás a hírszerző munkában „Nem az a fontos, hogy ki lőtte ki a golyót, hanem az, hogy ki fizetett érte” – ránézett Burke-re. – Ki fizetett a golyókért?

– Mondja meg maga! – A Brit Katonai Hírszerzés szolgáltatta a fuvart a Feninanista Hadsereg számára. – A brit Kormany nem vállalna ekkora rizikót a maguk kisstílű háborúja miatt… – Én olyan emberekről beszélek, akik a saját céljaikat hajszolják, amelyek vagy egybeesnek, vagy nem a Kormany céljaival. Ezek az emberek történelmi célzatosságot emlegetnek, hogy igazolják önmagukat. – Csakúgy, mint maga. Flynn figyelmen kívül hagyta Burke közbevágását. – Ezek az emberek felettébb egoisták. Az életük csak akkor nyer értelmet, ha intrikálhatnak, ha manipulálhatják, becsaphatják és megsemmisíthetik vélt vagy valós ellenségeiket, akár a saját, akár az ellenséges oldalon. Az önmegvalósítást csak krízisen vagy zűrzavaron keresztül képzelik el, és ezeket a szituációkat gyakran önmaguk idézik elő. Ilyen a maguk hírszerzője, vagy titkosrendőre, vagy akárminek is hívják őket. Ez Bartholomew Martin őrnagy. – Már azt hittem, hogy saját magát jellemzi. Flynn hidegen elmosolyodott. – Én forradalmár vagyok. Az ellenforradalmárok sokkal aljasabbak. – Lehet, hogy inkább autólopásokkal kellene foglalkoznom. Flynn nevetett. – Jaj, hadnagy, maga egy őszinte városi zsaru. Én bízom magában. Burke nem válaszolt, így Flynn folytatta. – Mondok magának még valamit… szerintem Martinnak volt segítsége Amerikában. Kellett, hogy legyen. Vigyázzon a ClA-vel és az FBI-jal! Burke megint nem szólt semmit, és Flynn tovább beszélt. – Ki nyer a legtöbbet abból, ami ma történt? Burke felnézett. – Hát nem maga. Maga rövidesen meghal, és ha mindaz iga amit mond, akkor mi maga? Egy bábu? Egy szimpla bábu, akit a Br Hírszerzés, és talán a CIA és az FBI kijátszott a saját játszmájuk érdekében. Flynn elmosolyodott. – Jaj, ezt én is tudom. De a bábu elkapta a bíborost, tudja, és foglalt egy egész teret is. A bábukat soha nem szabad alábecsülni amikor a bábuk elérik a sakktábla végét, megfordulnak, és belőlük lesznek a huszárok. Burke megértette Brian Flynnt. így szólt hozzá – Tegyük fel, hogy Martin őrnagy olyan, amilyennek lefesti! Miért mondja mindezt el nekem? Nekem kellene lelepleznem? – Nem. Ez csúnyán kompromittálna engem, tudja. Csak tartsa rajta a szemét! Most, hogy már elérte velem a célját, holtan akar látni. Azt akarja, hogy a túszok meghaljanak, a katedrális elpusztuljon – hogy a világ lássa, milyen barbárok az írek. Legyen elővigyázatos, és figyelje,

hogy milyen tanácsokat ad Martin őrnagy a maga feletteseinek! Ért engem? – Azt értem, hogy egy olyan helyzetbe hozta magát, ahonnan nem lehet nyertesen kikerülni. Belevitték egy rossz üzletbe, amiről azt hitte, a javára fordíthatja, de most már nem biztos benne annyira. – Az én célom változatlan. A brit Kormanyon múlik, hogy elengedik-e az embereinket. Az ő hibájuk lesz, ha… – Az isten szerelmére, ember, adja már fel! – mondta Burke hangjában utat engedve a türelmetlenségnek és a dühnek. – Kap néhány évet minősített súlyos testi sértésért, jogtalan fogva tartásért, vagy mit tudom én miért, amiben megegyeznek a kerületi ügyésszel. Flynn megragadta az előtte lévő rácsot. – Hagyja már abba ezt a zsaru dumát! Én katona vagyok, Burke, nem egy rohadt bűnöző, aki egyezségeket köt a kerületi ügyésszel. Burke nagyot sóhajtott, és csendesen azt mondta – Nem menthetem meg magát. – Nem is kértem meg rá, de a tény, hogy ezt említette, többet árul el a Patrick Burke-ről, az írről, aki hajlandó ezt bevallani, mint Patrick Burke-ről, a rendőrről. – Baromság. Flynn már nem szorította a rácsokat annyira. – Mindössze ügyeljen Martin őrnagyra, akkor megmenti a foglyokat is, és a katedrálist is! Majd én megmentem a feniánusokat. Most pedig rohanjon, és hozza a marhapástétomot, mint egy jó pajtás, rendben? Lehet, hogy még csevegünk egyet. Burke hangja tárgyilagossá vált. – El akarják vontatni a lovat. – Természetesen megtehetik. Fegyverszünet a halottak összeszedésére. Úgy látszott, Flynn megpróbált megint uralkodni önmagán, és elmosolyodott. – Csak akkor, ha nem csinálnak belőle marhapástétomot. Egy ember kötéllel, és egy nyitott jármű odamehet. És semmi trükk. – Semmi trükk. – Már elég trükköt bevetettek egy napra. Flynn megfordult és elindult a lépcsőn felfelé, majd váratlanul megállt, és a válla fölött hátraszólt – Megmutatom magának, milyen rendes fickó vagyok, Burke, mindenki tudja, hogy Jack Ferguson rendőrségi besúgó. Mondja meg neki, hogy tűnjön el a városból, ha valamire tartja az életét! Megint megfordult és felszaladt a lépcsőn. Burke nézte, amint eltűnik a lépcsőforduló sarkánál. Katona vagyok, nem egy rohadt bűnöző. A hangjában nyoma sem volt a szorongásnak, a feszültség mégis ott bujkált valahol. Brian Flynn ott állt a trónusán helyet foglaló bíboros előtt. – Eminenciás uram, lenne egy fontos kérdésem – a bíboros intett a

fejével. – Tud ön olyan rejtett utakról, bármilyen titkos folyosókról, amik a katedrálisba vezetnek? – kérdezte Flynn. A bíboros azonnal válaszolt. – Ha lennének sem mondanám meg. Flynn hátralépett, és a toronymagas mennyezetre mutatott a kripta feletti pontnál, ahova New York néhai érsekeinek vörös kalapjait függesztették fel. – Szeretné, ha az ön kalapja is ott lógna? A bíborosán hidegen végigmérte Flynnt. – Keresztény vagyok, aki hisz az örökkévalóságban, és nem tud semmiféle halálos fenyegetéssel megfélemlíteni. – Ó, bíboros uram, rosszul értett. Én úgy gondoltam, hogy megmondom az embereimnek a padláson, hogy menjenek neki egy baltával a gipszvakolatnak, és addig dolgozzanak, amíg a gyönyörű mennyezet lent nem lesz a padsorok között. A bíboros sóhajtott egy rövidet, aztán megadóan így szólt – A legjobb tudomásom szerint, nincsenek titkos folyosók. De ez nem jelenti azt, hogy valóban nincsenek. – Nem, nem jelenti azt. Mert gyanítom, hogy vannak. Most gondoljon arra, amikor először mutatta meg önnek a fő vikárius a katedrálist! Biztosan kell lennie egy menekülési útvonalnak megmozdulások esetére. Egy menedék a papok számára, olyan, amilyen nekünk van Írországban és Angliában. – Nem hinném, hogy az építész ilyesmire gondolt volna. Amerikában vagyunk. – Ez évről évre egyre kevésbé jelentős. Gondolkodjon, Eminenciás uram! Életeket menthet meg azzal, ha eszébe jut. A bíboros hátradőlt és végignézett a hatalmas templomon. Igen, voltak üreges falak lépcsőfeljárókkal, amik valahova vezettek, folyosók, amiket sohasem használtak, de őszintén nem tudta, hogy olyan helyre, vagy helyről vezettek-e, amiket ezek az emberek nem tartottak az uralmuk alatt. Végignézett az előtte elterülő márvány padlón. A kripta volt alatta, a kripta körül pedig volt egy alacsony mennyezetű alagsor. De ezt tudták. Látta, ahogy Hickey és Megan Fitzgerald lementek az oltár mellett, és felemelték a bronzfedelet. Az alagsor kétharmadában éppen csak mászni lehetett, és sötétség volt, ahol patkányok futkároztak a márvány padló alatt. És e fölött a sötétség fölött, minden évben hat millió ember haladt át, hogy istenhez imádkozzon, hogy meditáljon, vagy csak, hogy nézelődjön. De a sötétség a lábuk alatt mindig ugyanaz maradt mostanáig – most azonban beszivárgott a katedrálisba, és a katedrálisban lévő emberek tudatába és lelkébe. A sötét helyek váltak fontossá, nem pedig a fény megszentelt helyei. A bíboros felnézett az oldalkarzatokon és az orgonakarzaton feszülten álldogáló alakokra, akik olyanok voltak, mint az őrszemek a sötét, göröngyös sziklákon, vagy a városfalakon. Az örökös őrszem

ijedt, magányos, aki suttogva azt kérdezi „Itt az őrszem, mit keres az éjszakában?” Flynnhez fordult. – Nem jut eszembe semmiféle befelé, és egyúttal a maguk számára kifelé vezető út sem. – Számunkra a kifelé vezető út a bejárati kapukon keresztül lesz. Flynn alaposan kikérdezte a bíborost a főhajó alatti valószínűsíthető alagsorról, az alagsort összekötő, katedrálison kívüli folyosókról, és az alattuk lévő kúszó pincéról. A bíboros egyfolytában a fejét rázta. – Tévhit. Tipikus tévhit egy templommal kapcsolatban. Ez isten . háza, nem pedig egy piramis. Itt nincsenek titkok, csak a hit misztériumai. Flynn mosolygott. – És nincsen kincs sem, bíboros úr? – De igen, van kincs. Az imaházban nyugvó Krisztus teste és vére, az öröm, a jóakarat, a béke és a szeretet, ami itt lakozik bent velünk… ez a mi kincsünk. Semmi akadálya, hogy vigyenek belőle magukkal. – És talán néhány fölösleges serleget és az oltáron lévő aranyat. – Csak vigyék el nyugodtan mindet! Flynn megrázta a fejét. – Nem, nem viszek ki innen semmit, csak magunkat. Tartsa meg az aranyát és a szeretetét. Körülnézett a katedrálisban és így szólt – Remélem, megmarad. Ránézett a bíborosra. – Talán egy kis túra felfrissíti az emlékezetét. Jöjjön velem, legyen szíves! A bíboros felemelkedett a helyéről, a két férfi lement a szentély lépcsőjén, és elindult a katedrális bejárata felé. Murphy atya figyelte, ahogy a bíboros elmegy Flynn-nel. Megant sem látta, Baxter a padsor szélén ült, John Hickey pedig a szentély orgonájánál a tábori telefonon beszélt. Murphy atya Maureenhez fordult. – Maga elszántan szeretne tenni valamit, ugye? A lány ránézett a papra. A haláltól való megmenekülése felett érzett katarzis furcsán megnyugtatta, csaknem derűssé vált, de a cselekvéskényszer még mindig benne volt. Lassan bólintott. Murphy atya úgy tűnt, hogy hosszan mérlegel, majd azt kérdezte – Ismer maga bármilyen kódot, például a morzejeleket? – Igen, ismerem a morzét. Miért? – Halálos veszélyben van, és azt hiszem, hogy meg kellene gyónnia, ha esetleg valami történik… hirtelen. Maureen ránézett a papra, de nem válaszolt. – Bízzon bennem! – mondta a papnak. – Jól van. Murphy atya várt, amíg Hickey letette a tábori telefont, majd odaszólt neki. – Mr. Hickey, válthatnék önnel pár szót? Hickey átnézett a szentély rácsa felett.

– Használja azt, ami a menyasszonyi szobában van… törölje le ülőkét! – Miss Malone szeretne meggyónni. – Ó – mondta Hickey –, az egy hétig is eltartana. – Ezen nem szabad viccelődni. Úgy érzi, hogy az élete halálos veszélyben forog, és… – Abban is van. Na, jól van. Senki nem tartja vissza. Murphy atya felállt, és Maureen követte. Hickey nézte őket, amint a rács széléhez értek. – Ott nem gyónhat? – Mindenki előtt nem. A gyóntatóban – mondta Murphy atya. Hickey idegesnek látszott. – Siessenek vele! Lementek az oldalsó lépcsőn, átsétáltak a körfolyosón a menyasszonyi szoba melletti gyóntatófülkéhez. Hickey felemelte a kezét rámutatva a magaslatokon lévő mesterlövészekre, és odaszólt a két távolodó alaknak. – Csak semmi hülyeség! Benne vannak a célkeresztben. Murphy atya betessékelte Maureent egy elfüggönyözött fülkébe, aztán bement mellette egy boltíves átjárón. Belépett a gyóntatóba ott, ahol a papok szoktak, és leült a kis, sötét helyen, majd meghúzta a zsinórt, hogy kinyissa a fekete válaszrekeszt. Maureen Malone letérdelt és mereven nézte a pap profiljának sötét árnyékát. – Olyan régen gyóntam már, hogy azt sem tudom, hol kezdjem – mondta Maureen. Murphy atya a gyóntatok mély, bensőséges suttogásával így szólt – Kezdje úgy, hogy megkeresi a gombot az ajtókereten! – Tessék? – Van ott egy gomb. Ha megnyomja, hangot ad ki a parókia emeleti előszobájában. Arra van, hogy papot hívjanak, amikor nincs rendes gyóntatás, ám azonnali megbocsátásra van szükség. Finoman nevetett, amiről Maureen azt gondolta, hogy biztosan a parókián folyó, munkahelyi viccelődés jutott az eszébe. A lány izgatottan megkérdezte – Úgy érti, hogy kommunikálni tudunk… – Nem tudunk jelzéseket fogadni, és különben sem akarnánk. És azt sem tudom, hogy fog-e valaki hallani bennünket. Gyorsan, most küldjön egy üzenetet… valami hasznosat a kint lévőknek! Maureen továbbhúzta a függönyt, hogy eltakarja a kezét, aztán végigfuttatta az ujjait a tölgyfa kereten és megtalálta a gombot. Többször is megnyomta, hogy felkeltse valakinek a figyelmét, aztán elkezdte leadni a szaggatott morsejeleket. ITT MALONE. MURPHY ATYÁVAL. Mit is mondjon? Visszagondolt a kiképzésére – Ki, mit, hol, mikor, hányi ÉSZLELTEM 13-15 FEGYVERESTA KATEDRÁLISBAN. MESTERLÖVÉSZ

MINDEN OLDALKARZATON. EGY AZ ORGONAKARZATON. A SEKRESTYE LÉPCSŐJÉN EGY EMBER THOMPSON GÉPPUSKÁVAL. EGY VAGY KÉT FÉRFI/NŐ MINDEN TORONYBAN. KETTŐ VAGY TÖBB A PADLÁSON. AZ ÁLLÁSOKAT TÁBORI TELEFON KÖTI ÖSSZE. FOGLYOK A SZENTÉLYBEN. Megállt és visszagondolt azokra a beszélgetésfoszlányokra, amiket kihallgatott, aztán gyorsabb, biztosabb jelekkel folytatta. FOGADALMIGYERTYA-HALMOK A PADLÁSON. BOMBA? A SZENTÉLY ALATT Megint megállt és kétségbeesetten próbált gondolkozni – Ki, mit, hol ..A Folytatta. MACCUMAIL EGYENLŐ BRIAN FLYNN. JOHN HICKEY HELYETTES. MEGAN FITZGERALD HARMADPARANCSNOK. ÉSZLELTEM AKNÁKAT AZ AJTÓKON, MESTERLÖVÉSZ-FEGYVEREK, AUTOMATA FEGYVEREK, PISZTOLYOK, M-72-ES RAKÉTÁK, GÁZMASZK… – Állj! Murphy atya hangja sürgetően jött a válaszrekesz mögül. Maureen elhúzta a kezét a jelzőgombról. Murphy atya meglehetősen hangosan így szólt – Megbánod bűneid? – Igen. – Mondd végig a rózsafüzért egyszer! – válaszolta a pap. Hickey hangja metszően szólt a gyóntatófülkében. – Egyszeri Úristen, én húsvétig térdepeltetném, ha lenne annyi időnk. Gyerünk kifelé! Míg Maureen Malone kijött a gyóntatóból, Murphy atya kilépett boltíves átjárón és bólintott Hickey-nek. – Köszönöm. Később szeretném majd, ha a bíboros meghallgatná az én gyónásomat. Hickey ráncos arca gúnyos mosolyra húzódott. – Nahát, maga mit követett el, atyám? Murphy atya nagyon közel lépett Hickey-hez. – Meg fogom hallgatni az embereinek a gyónását is, mielőtt a mai éjszaka véget ér. Hickey megvető hangot hallatott. – Ne legyenek ateisták a katedrálisban! Igaz, Padre? Hátrébb lépett a paptól, és bólintott. – Valaki egyszer azt mondta „Az éjszaka közeledtével, még egy ateista is hinni kezd istenben.” Talán igaza van. Hajnalra mindannyian magához fordulnak majd, amikor látják a szépséges ablakokhoz nyomódva a halál arcát, ocsmány, tátott szájú vigyorával. De én nem fogok meggyónni egyetlen halandó embernek sem, és Flynn sem fog, és az a női ördög sem, akivel megosztja az ágyát. Murphy atya arca elvörösödött, majd folytatta – Azt hiszem, Harold Baxter is szeretne nyugalmat nyerni. – Az a pogány? Egy katolikus templomban? Ne tegye fel erre még a szegények perselyének pénzét se!

Hickey megfordult és felnézett a szentély padjában ülő magányos figurára. – Ez az egész akció megérné, ha láthatnám ezt a protestáns szemétládát egy katolikus pap előtt térdelni. Na jól van, gyerünk vissza a karámba! Maureen így szólt Hickey-hez – Remélem, élek addig, hogy láthassam, maga hogyan néz szembe a halállal. Megfordult és csendben elsétált a pappal az áldozóoltár rácsához. – Ez az ember… Van benne… valami gonoszság… – mondta Maureen. A pap bólogatott. Amint az oltár rácsához felértek, Maureen megkérdezte – Ön szerint fogták a jeleket? – Nem tudom. – Ismeri a morsejeleket? A pap kinyúlt és kinyitotta a rács kapuját. – Nem, de majd maga leírja nekem azokat a pontokat és vonásokat, mielőtt gyónni megyek. Elgondolkodva áttessékelte a lányt a kapun. Amikor Maureen elhaladt Murphy atya előtt, kinyújtotta a kezét és megszorította a papét, aki hirtelen feleszmélt. – Várjon! A lány megfordult a lépcsőn. – Mi a baj? Murphy atya ránézett Hickey-re, aki a gyóntatófülke mellett állt, és őket figyelte. A pap benyúlt a reverendája alá, és átadott a lánynak egy rózsafüzért. – Jöjjön ide vissza, és térdeljen le a rácshoz! Maureen elvette a füzért és rápillantott Hickey-re. – De hülye vagyok… – Az én hibám. Csak imádkozzon, nem fogott gyanút. A pap besétált a szentélybe. Maureen a rácsnál térdelt, és hagyta, hogy a gyöngyfüzér lazán lógjon a kezéből. Megfordult. Szemét a katedrálisra emelte, és bepillantott a homályosan megvilágított helyekre. A sötét alakok, mint a hollók néztek le rá meredten a még sötétebb erkélyekről. Megan árnyékként mozgott az ajtók mellett, és földöntúli nyugalom lengett a hideg, szürke, toronymagas kőfalakon. Maureen most Hickey-re irányította figyelmét, aki a gyóntatónál állt mosolyogva. HUSZONHETEDIK FEJEZET Brian Flynn felsegítette a bíborost a toronyszobába. A bíboros ránézett a széttört, réz szellőzőnyílásokra. – Találkoztál már hivatalosan New York érsekével? – kérdezte Flynn

Donald Mullinstól. Mullins letérdelt és szájával megérintette a püspöki gyűrűt, aztán felemelkedett. – Tarts egy kis szünetet, Donald! Van kávé a könyvesboltban -mondta Flynn. Mullins gyorsan lemászott a létrán. Flynn odament a torony nyílásához és kinézett a városra. Hosszú ideig csönd volt a hideg, huzatos helyiségben. – Ez hihetetlen, tudja… egy fegyveres forradalmár letérdel a porba és megcsókolja a gyűrűjét. A bíboros türelmetlennek látszott. – Miért vagyunk itt fent? Itt fent nem lehetnek rejtett folyosók. – Sok dolga volt önnek Gordon Stillway-jel? – kérdezte Flynn. – Együtt terveztük az utolsó renoválást – válaszolta a bíboros. – És soha nem mutatott önnek semmi érdekességet? Semmi titkos… – Nem szokásom ugyanazt a kérdést többször is megvitatni. Flynn túlzó meghajlást produkált. – Elnézést kérek. Mindössze megpróbáltam felfrissíteni a memóriáját, Eminenciás uram. – Pontosan mit akar velem, Mr. Flynn? – Szeretném, ha beszélne a túszkoordinátorral, és szeretném, ha szólna a világhoz. Konferenciát fogok szervezni a sajtószobában, ami olyan kényelmesen a sekrestye alatti alagsorban helyezkedik el. Szerepelni fog a tévében és a rádióban… – Én erre nem vagyok hajlandó. – A fenébe is, már eleget beszélt a tévében és a rádióban olyanokról, amivel ártott az ügyünknek. Elég hosszú ideje használja a pulpitusát, hogy az IRA-t káromolja. Most majd visszájára fordítja mindazt, amit eddig tett. – Én a gyilkolás és a kínzások ellen emeltem fel a szavam. Ha ez egyenlő az IRA káromlásával, akkor… Flynn felemelte a hangját. – Látott már brit internáló tábort? Tudja, mit csinálnak azokkal a szegény ördögökkel ott? – Láttam és hallottam tudósításokat róla, és el is ítéltem a britek módszereit Ulsterben, csakúgy, mint az IRA módszereit. – Erre senki nem emlékszik. Flynn arca majdnem a bíboros arcához ért. – Most pedig be fogja jelenteni az egész világnak, hogy mint amerikai ír, és mint katolikus főpap el fog utazni Észak-Írországba, hogy meglátogassa ezeket a táborokat. – De ha ön, Mr. Flynn, kiüríti a táborokat, kit látogassak meg? – Több százan vannak azokban a táborokban. – Azok pedig, akiket szeretne kiszabadítani, az ön embereinek a rokonai. Ráadásul, abban is biztos vagyok, hogy nagy számban vannak közöttük fontos vezetők is. A többiek maradhatnak, hogy önök

erkölcsileg igazolhassák magukat a véres módszereik miatt. Nem vagyok annyira naiv, mint hiszi, és nem fog engem felhasználni a céljaira. Flynn mélyet sóhajtott. – Akkor pedig nem garantálom a templom biztonságát. Gondoskodni fogok róla, hogy elpusztuljon, akármi is lesz a tárgyalások eredménye. A bíboros közelebb ment Flynnhez, és így szólt – Minden embernek, minden bűnéért árat kell fizetnie, Mr. Flynn. Ez a világ nem tökéletes, és a gonosztevők gyakran elkerülik benne a büntetésüket, és békében halnak meg az ágyukban. De létezik egy magasabb bíróság… – Ne próbáljon meg ezzel ijesztgetni! És ne legyen abban olyan biztos, hogy ez a bíróság engem ítélne el, és önnek osztana szárnyakat! Az én koncepcióm a mennyországról és az égi igazságszolgáltatásról kicsivel pogányabb, mint az öné. Én a Tirnan’Ogot látom Hígam előtt, ahol a harcosok megkapják azt a tiszteletet, amit a föld már nem. Az ön mennyországa mindig is nagyon puhánynak számomra. A bíboros nem válaszolt, csak a fejét rázta. Flynn elfordult tőle, és a város kék fényeit nézte. Egy idő múl megszólalt – Bíboros úr, én egy kiválasztott ember vagyok. Az a küldetésem, hogy kivezessem Észak-Írország népét a brit elnyomás alól. Visszafordult a bíboros felé, és kinyújtotta jobb kezét. – Látja ezt a gyűrűt? Ez Finn MacCumail gyűrűje volt. Egy pap adta nekem, aki nem is volt igazán pap. Egy olyan ember, aki talán nem is létezett, egy olyan helyen, ami soha nem is volt az, aminek látszott. Egy olyan helyen, amit a druidák már legalább ezer évvel azelőtt megszenteltek, hogy Jézus Krisztus nevét a hajdani Írországban hallották volna. Jaj, ne nézzen már olyan hitetlenkedően… illene hinnie a csodákban, a fenébe is! A bíboros szomorúan nézett rá. – Ön kizárta az isteni szeretetet a szívéből, és olyan sötét dolgokat fogadott be, amiről egy kereszténynek soha nem is volna szabad beszélnie. A bíboros kinyújtotta a kezét. – Adja ide a gyűrűt! Flynn önkéntelenül hátra lépett. – Nem. – Adja ide nekem, és majd meglátjuk, hogy a keresztény isten, az ön valódi istene, igazán olyan puhány-e! Flynn megrázta a fejét és felemelte ökölbe szorított kezét. A bíboros leengedte kinyújtott karját, és így szólt – Most már világosan látom a kötelességemet. Lehet, hogy nem áll módomban megmenteni ezt a templomot, vagy bárkinek az életét itt. De még mielőtt ez az éjszaka véget ér, megpróbálom az ön, és az vm bérei lelkét megmenteni, Brian Flynn.

Flynn ránézett a bronz gyűrűre, aztán a bíborosra, figyelmét a bíboros nyakában függő nagy keresztre fordítva. – Néha azt kívánom, bárcsak kaptam volna egy jelet attól az isimtől, akiben ön hisz. De soha nem kaptam. Reggelre egyikünk megdja, hogy ki nyerte meg ezt a csatát. HUSZONNYOLCADIK FEJEZET Monsignor Downes belső irodája ablakánál állt, és filter nélküli cigarettákat szívott sorban egymás után. A kék füst ködén át, az ablakból, a fényárban úszó katedrálist nézte elmerülve. Lelki szemei előtt már nemcsak a füstöt látta, hanem azt is, amint tűznyelvek nyaldos sák a szürke köveket, elérnek a festett üvegablakokig, és körbeveszik az ikertornyot. Pislantott egyet és a szobában lévők felé fordult. Rajta kívül jelen volt még Schroeder kapitány, aki valószínűleg a dolgok végezetéig marad, és ott ült a székén Burke hadnagy, Martin őrnagy és Langley felügyelő. Bellini kapitány állt. A kanapén az FBI embere, Hogan, és a CIA embere, Kruger ült. Vagy talán pont fordít van? Nem, így volt. Mind a hat ember egy dekódolt üzenetet olvasott, amit egy detektív hozott be. Patrick Burke ránézett az üzenet saját példányára. MBA? A SZENTÉLY ALATT MACCUMAIL EGYENLŐ BRIAN FLYNN. JOHN HICKEY HELYETTES. MEGAN FITZGERALD HARMADPARANCSNO ÉSZLELTEM AKNÁKAT AZ AJTÓKON, MESTERLÖVÉ FEGYVEREK, AUTOMATA FEGYVEREK, PISZTOLYOK, M-72-RAKÉTÁK, GÁZMASZK… Burke felpillantott. MBA? a szentély alatt. Gomba vagy bomb Langley a vállát vonogatta. – Remélem, akárkié is ez az üzenet, másikat is küldhet még. Van két emberem az emeleti előszobában, akik várják a következőt. Megint ránézett az üzenetre. – Nem tetszik, hogy olyan hirtelen ér véget. . – Nekem meg a fegyverarzenál nem tetszik – válaszolta Bellin! – Vagy Malone, vagy Baxter küldte. Mindkettőjük ismerhet morzejeleket és tudják, hogy ilyesmire van szükségünk. így van? ha úgy van, ahogy a Monsignor állítja, és a jelzőgomb a gyóntatófülkében van, akkor kizárhatjuk Baxtert, mivel feltételezem, ő protestáns vallású – mondta Burke. – Feltételezheti, hogy az – mondta Martin őrnagy. A Monsignor elgondolkozva közbeszólt – Azon gondolkozom, hogy talán Mr. Baxter mégis csak gyónni fog… hogy újra üzenhessenek. Murphy atya meghallgatja Őeminenciája gyónását és fordítva. így talán még három üzenetet várhatunk. – Akkor – mondta Martin őrnagy – nem lesz több bűnös lelkünk. Nem mehetnek kétszer, ugye?

Monsignor Downes hidegen végigmérte az őrnagyot. – Rendben van ez, Monsignor? Mármint az, hogy ilyesmire használják a gyóntatót? – kérdezte Bellini. Downes először mosolyodott el. – Rendben van. Martin őrnagy megköszörülte a torkát. – Figyeljenek ide, arra még nem gondoltunk, hogy mi van akkor, ha ez az üzenet esetleg egy csel, amit Flynn küldött, hogy azt higgyük, alaposan felfegyverkeztek… Kicsit ravasz és kifinomult, ahhoz képest, hogy írek… de lehetséges. – Ha meglenne a teljes üzenet, biztosabbak lehetnénk az eredetében – válaszolta Langley. – Szükségem van információra a bentlévő személyekről. Megan Fitzgerald. Harmadparancsnok – mondta Schroeder Langley-nek. Langley megrázta a fejét. – Megnézem a dossziékat, de még soha nem hallottam róla. Rövid csönd következett a szobában, és ezalatt a külső irodából behallatszott, hogy férfiak és nők érkeznek és távoznak, folyamatosan csörögnek a telefonok, az emberek pedig csoportokba verődve beszélgetnek. A parókia alsóbb szintjein rendőrparancsnokok koordinálták a tömeg megfékezését, és a kordon létesítését. A bíboros rezidenciáján Doyle Kormanyzó és Kline polgármester a Kormanyképviselőkkel találkozott, és a nagyobb horderejű kérdéseket vitatták meg az étkezőben berendezett büfében. A telefonokat szabadon hagyták Washington, London, Dublin és Albany számára. A fél tucat újonnan felszerelt telefon közül az egyik megszólalt, Schroeder felkapta, majd odanyújtotta a CIA emberének. Kruger beszélt egy percet, aztán letette. Semmi sincs Brian Flynnről, vagy Megan Fitzgeraldról. Nincs semmi a feniánusokról sem. Van azonban egy régi dosszié John llukey-ról, de az sem olyan jó, mint a maguké. Lgyszerre két telefon is megcsörrent. Schroeder felvette mindkettőt, majd az egyiket Hogannek, a másikat pedig Martinnak adta. Az FBI-os ember néhány másodpercet beszélt, aztán letette a kagylót, és így szólt – Semmi nincs Flynnről, Fitzgeraldról, vagy a feniánusokról. A dossziénk Hickey-ről maguknál van. Az FBI véletlenül éppen ott volt a temetésén, hogy ellenőrizze a gyászolókat. Ez róla az utolsó feljegyzés. Gondolom, kapcsolnunk kell majd egy utóiratot. Martin őrnagy még mindig telefonált, és miközben hallgatott, jegyzetelt. Letette a telefont, és azt mondta – Egy kis jó hír. Flynnről a dossziénkat hamarosan elfaxolják a konzulátusra. Van a feniánus hadsereg potenciáljáról is egy leírásunk. Az itteni adatok Hickey-ről kiterjedtebbek, mint a mieink, ezért legyenek szívesek küldeni egyet belőlük Londonba! Rágyújtott egy cigarettára, és elégedett hangon folytatta

– Úton van Megan Fitzgerald dossziéja is. Itt van néhány rá vonatkozó adat Belfastban született, huszonegy éves. Az apjuk elhagyta a családot. A bátyja, Thomas, Long Kesh-ben van, mert megtámadott egy rabszállító kocsit. Az öccse, Pedar is az IRA tagja. Az anyjuk kórházban van idegösszeroppanással. – gúnyosan hozzátette – Tipikus öttagú belfasti család. Martin ránézett Burke-re. – A leírás róla vörös haj, kék szem, szeplők, 167 centi magas, karcsú, a fickó szerint, akivel beszéltem, elég csinos. Olyannak tűnik, mint az a fiatal nő, aki magára lőtt. Burke bólintott. Martin folytatta. – Ő Brian Flynn jelenlegi barátnője. Elmosolyodott. – Kíváncsi vagyok, hogy jön ki Miss Malone-nal. Azt hiszem, k dem sajnálni szegény, öreg Flynnt. Egy egyenruhás rendőr dugta be a fejét az ajtón. – Itt a kaja John Barleycorntól. Schroeder a telefon után nyúlt. – Jól van. Megmondom Flynn-nek, hogy Burke készen áll a marhapástétomjukkal. Tárcsázta a központot. – A szentély orgonáját. Várt. – Halló, itt Schroeder kapitány. Finn Maccumail? Megnyomta az összes gombot, hogy működésbe hozza a hangszórokat, és a másik szoba elcsendesedett. – Itt Dermot. MacCumail imádkozik a bíborossal. Schroeder habozott. – Mr… Dermot… – Hívjon csak Hickey-nek! John Hickey-nek. Mindig is utáltam ezeket a titulusokat. Mindenkit megzavarnak. Tudták, hogy itt vagyok bent? Ott van maga előtt az anyag rólam, Snider? – Schroeder. Ránézett az előtte fekvő vastag rendőrségi dossziéra. Minden emberrel másképp kell lefolytatni a játszmát. Minden embernek megvannak a maga elvárásai. Schroeder ritkán vallotta be, hogy bárkinek a dossziéja is ott lenne előtte a tárgyalások ideje alatt, de az is egyaránt fontos volt, hogy ne kapják hazugságon egy adott kérdésben, és gyakran az volt a járható út, ha egy ember hiúságára apellált. – Schroeder? Ébren van? Schroeder ültében kiegyenesedett. – Igen, uram. Igen, tudtuk, hogy bent van. Van önről dossziém, Mr. Hickey. Hickey boldogan kuncogott. – Olvasta azt a részt, amikor elkaptak, mert megpróbáltam felrobbantani a parlamentet 1921-ben? Schroeder megtalálta a dátummal ellátott bejegyzést. – Igen, uram. Elég – ránézett Martin őrnagyra, aki összeszorított szájjal bámult –, elég merész. Merész a szökés is… – A hülye nyakadat rá, hogy az, öcskös. Most nézd meg 1941-et!

Akkor a németekkel dolgoztam együtt, hogy a levegőbe repítsük a brit hajókat a New York-i kikötőben. Erre nem vagyok büszke, tudja de sokan csináltuk ezt a második világháborúban. Mutatja, hogy mennyire utáltuk a briteket, ha már a rohadék nácikkal is lepaktáltunk, igaz? – Igen, így van. Figyeljen… – A dublini Kormany és a brit Kormany távollétemben öt különböző alkalommal ítélt halálra. Nos, ahogy azt Brendan Behan egyszer megmondta, távollétemben akár ötször is felakaszthatnak. Hickey nevetett. Nevetés hangzott fel a szomszédos irodából is. A belső irodában senki sem nevetett. Schroeder beleharapott a szivarjába. – Mr. Hickey… – Milyen bejegyzése van 1979. február 12-re? Olvassa fel nekem, SJiaeffer! Schroeder az utolsó oldalhoz lapozott és felolvasta. – Természetes módon meghalt otthonában, Newarkban, New Jerseyben. Eltemették… eltemették a Jersey városi temetőben… Hickey megint nevetett, magas, fülsértő nevetésével. Egyikük sem beszélt néhány másodpercig, majd Schroeder megszólalt – Mr. Hickey, először is azt szeretném megkérdezni, hogy a foglyok jól vannak-e. – Ez egy hülye kérdés. Gondolja, hogy megmondanám magának, ha nem lennének jól? – De jól vannak, ugye? – Már megint. Ugyanaz a hülye kérdés – mondta Hickey türelmetlenül. – Amúgy, jól vannak. Miért hívott? – Burke hadnagy készen áll az étellel, amit rendeltek – válaszolta Schroeder.- Hol… – A sekrestyén keresztül. – Egyedül lesz, fegyvertelenül. Hickey hangja hirtelen rosszindulatúvá vált. – Nem kell nyugtatgatnia. Ami engem illet, én azt szeretném, ha próbálkoznának valamivel, mert minél hamarabb feljönnek a lépcsőn egy láncvágóval, vagy egy doronggal, annál hamarabb fog a bíboros agyveleje végigcsorogni az oltáron, amit aztán egy baromi nagy robbanás fog követni, amit még a Vatikánban is hallani fognak, és olyan forró tűz lesz, hogy Atlasz kezében a bronz golyóbisok is szétolvadnak majd. Érti, Schroeder? – Igen, uram. – És hagyja abba, hogy uramnak szólít, maga cukrozott seggű, lúdtalpas barom. Amikor még kölyök voltam, ha csúnyán néztünk egy rendőrre, úgy képen törölt bennünket, hogy az égig repültünk. Most meg a gyilkosokat össze-vissza urazzák itt. Nem csoda, hogy Flyynnék New Yorkot választották erre az egészre. A rohadt zsaruk inkább baseball-labdát ütögetnének a prolinegyed kölykeivel, mint hogy fejbe kólintsanak akárkit is. És különben is, amíg én itt vagyok, nem

szeretném a hangját hallani Schroeder. Túl mézesmázos. Hogy a pokolba választották ki erre a feladatra? A hangja teljesen alkalmat-lan a feladatra. – Igen, uram… Mr. Hickey… Mit szeretne, hogyan szólítsam.. – Szólítson szemétládának, Schroeder, mivelhogy az vagyok. Na gyerünk, jobban fogja érezni magát! Schroeder megköszörülte a torkát. – Oké… maga szemétláda. – ó, igen? Nos, inkább vagyok szemétláda, mint egy olyan seggfej, amilyen maga. Hickey nevetett, aztán letette a telefont. Schroeder letette a kagylót, mély lélegzetet vett, aztán lekapcsolta a hangszórókat. – Nos… azt hiszem… Lenézett Hickey dossziéjára. – Nagyon instabil. Talán egy kicsit szenilis is. Ránézett Burke-re. – Nem kell mennie, ha… – De igen. Mennem kell. Baromira mennem kell. Hol van az az átkozott kaja? Burke felállt. Langley megszólalt – Nem tetszett az a rész, a robbantásról. – Meglepődtem volna, ha nem vetik be a robbanószereket. Ez az ő specialitásuk – mondta Martin őrnagy. Burke elindult az ajtó felé. – Az írek specialitása a baromság. Ránézett Martin őrnagyra. – Természetesen nem ravasz és kifinomult baromság, őrnagy úr. Csak baromság. És ha annyi gelignitük és plasztik bombájuk lenne, mint amennyire barmok, már felrobbanthatták volna az egész naprendszert. Kinyitotta az ajtót és a válla fölött visszanézett. – Negyvenöt adag étel. A fenébe, nem szeretném a megmaradt felesleget megenni. Bellini Burke távolodó alakja után szólt – Remélem, igaza van, Burke. Krisztusomra, remélem, hogy igaza van. Visszafordult a szobában lévő emberekhez. – Neki nem úgy kell ágyúval befőnie magát közéjük. Schroeder ránézett Monsignor Downesra, aki sápadtnak tűnt, aztán Bellinihez fordult és ingerülten így szólt – A fenébe is, Joe, hagyja ezt abba! Senkinek sem kell ágyúval belőnie magát ebbe a katedrálisba. Martin őrnagy néhány antik műtárgyat vizsgálgatott a kandalló párkányán. Azt mondta, mintegy önmagának, de úgy, hogy minden-ki hallhatta ! – Erre kíváncsi vagyok. HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Flynn Maureennel a kripta bejárata előtti lépcsőfordulónál állt. Talált

a karikán egy kulcsot és kinyitotta a zöld, üvegbetétes ajtót. Mögötte, lépcsők vezettek lefelé a fehér márvány halottas terembe. Odafordult Pedar Fitzgeraldhoz. – Valahol ott bent, lehet, hogy van egy rejtett folyosó. Rövidesen visszajövök. Fitzgerald átölelte a gépfegyverét és lement a lépcsőn. Flynn becsukta az ajtót, és megnézte a bronzba vésett feliratot. Requiescant In Pace. – Nyugodjék békében – mondta. A felirat alatt a táblákon New York néhai érsekeinek a neve volt, akiket a kriptában temettek el. Odafordult Maureenhez. – Emlékszel mennyire meg voltunk rémülve, amikor a Whitehornapátság kriptájába mentünk lefelé? A lány bólintott. – Túl sok sír van a mi életünkben, Brian, és túl sok menekülés. Úristen, nézz végig magadon! Tíz évvel öregebbnek látszol a korodnál. – Igen? Nos… ez nemcsak a menekülés miatt van. Részben amiatt is, hogy nem menekültem elég gyorsan. Szünetet tartott, majd hozzátette – Elkaptak. Maureen Flynn felé fordult – ó… nem tudtam. – Titokban kellett tartanom. Martin őrnagy miatt. Emlékszel nevére? – Természetesen. Egyszer kapcsolatba lépett velem, egyből után, hogy Dublinba mentem. Azt akarta tudni, hogy hol vagy. mondta, hogy megkönnyíteném Sheila helyzetét… és azt is mondják hogy eltörölnék a letartóztatási parancsot ellenem… Tulajdonképen elég kellemes modorú fickó, de biztosan lehúzná a körmei ha elkapna Belfastban. Flynn mosolygott. – Na, és mit mondtál ennek a kellemes fickónak? – Azt szerettem volna neki mondani, hogy menjen a pokolba, de az jutott eszembe, hogy esetleg tényleg elmenne, és ott találna téged. Úgyhogy azt mondtam neki, menjen a fenébe! Flynn megint mosolygott, de szeme a lányt méregette elgondolkozva. Maureen olvasott Flynn arckifejezéséből. – Szeretném, ha tudnád, hogy soha nem lettem az informátoruk. Áruló, ha úgy tetszik igen, de informátor, soha. Flynn bólintott. – Hiszek neked. Ha nem hinnék, már régen megöltelek volna. – Tényleg? Flynn témát váltott. – A többieket fogod bajba sodorni, ha megint megpróbálsz megszökni. Maureen nem válaszolt. Flynn elővett egy kulcsot a zsebéből és odatartotta a lánynak. – Ez annak a lakatnak a kulcsa, ott, azon a láncon. Most kinyitom a lakatot, és elmehetsz.

– A többiek nélkül nem. – De megpróbáltál elmenekülni a többiek nélkül. – Az más. Flynn elmosolyodott, és a kulcsot továbbra is a lány orra előtt tartotta. – Á, még mindig utcai harcos vagy, Maureen. Tudod, hogy meg kell fizetni, méghozzá előre, a szabadság árát. A legtöbb ember ezen a világon elmenne innen a felajánlott kapun keresztül, és még csak eszükbe sem jutna, hogy a fülük mellett elsüvítő golyók ellenére menekülni próbáljanak. Tudod, a te értékeid és elvárásaid fordítottak, mint az átlagos embereké. Megváltoztattunk téged azokban az években, amíg velünk voltál. Maureennek eszébe jutott, hogyan magyarázta meg neki az indítékait és a cselekedeteit, és az, hogy annak idején annyira megkavarta őt abban, hogy ki és mi ő valójában, hogy önként és boldogan került teljesen a férfi hatalmába. Ránézett Flynnre – Fogd be! Flynn habozott, aztán zsebre vágta a kulcsot, és témát váltott. – Társalogtam a bíborossal. Hisz a gyűrűben, tudod. Te nem hittel benne, mert azt gondoltad, hogy félig-meddig keresztény vagy és nem szabadna hinned ilyesmiben. De Őeminenciája sem sokkal jobb keresztény, mint bárki más, majd te is meglátod, és ezért ő is hisz a gyűrű hatalmában. Maureen ránézett a kripta ajtajára. – Soha nem mondtam, hogy nem hiszek az ilyen dolgokban. Azt mondtam neked a Whitehorn- apátságban azon az estén, amikor elmentem, hogy nem értem, bármilyen hatalom, legyen az jó, vagy gonosz, miért választana éppen téged halandó küldöttjének. Flynn nevetett. – Szörnyű dolgot mondasz. Mestere vagy az övön aluli ütéseknek, Maureen. Egy boszorkány lennél, ha nem lenne jó szíved. Közelebb ment a lányhoz. – Hogyan magyarázod meg Donnelly atya eltűnésének a tényét? Kutattam ez után az ember után, ha ember volt egyáltalán, az elmúlt évek során, és soha senki nem hallott róla. A lány keresztülbámult egy üvegtáblán a fehér, foszforeszkáló kriptába és megrázta a fejét. Flynn figyelte őt, aztán hangnemet váltott, és elkapta a lány karját erős szorítással. – Mielőtt elfelejtem, hadd adjak neked egy jó tanácsot, ne provokáld Megant! Maureen Flynn felé fordult. – Maga az a tény, hogy még lélegzem, provokálja őt. Hadd adjak én neked egy jó tanácsot. Ha kikerülsz innen élve, menj tőle olyan messzire, amilyen messzire csak tudsz. Úgy vonzza a pusztítást magához, mint egy villámhárító, Brian. Flynn nem válaszolt, és elengedte a lány karját. Maureen folytatta.

– Hickey pedig… ez az ember… – megrázta a fejét. – Ne is törődj azzal, amit mondtam. Látom, hogy rossz társaságba keveredtél, Most már alig ismerjük egymást, Brian. Hogyan is adhatunk egymásnak tanácsot? Flynn előrenyúlt és megérintette a lány arcát. Hosszú csend következett a kripta lépcsőfordulóján. Aztán a sekrestye folyosójáról lépéseket és keréknyikorgás zaját lehetett hallani a márvány padlóit Maureen hirtelen így szólt – Ha Martin őrnagy elkapott téged, hogy lehet az, hogy még mindig életben vagy? Flynn lement a lépcsőn és odaállt a kapuhoz. Maureen követte. – Megállapodást kötöttél vele? Flynn nem válaszolt. – És még te hívod magad hazafinak? Flynn szúrós szemmel nézett a lányra. – Csakúgy, mint Martin őrnagy és te. – Én soha… – Ó, te is megegyeznél. A pápák, a miniszterelnökök és az elnökök is ilyen megállapodásokat kötnek, és ezt diplomáciának és stratégiának hívják. Ez az, amiről az egész élet szól, Maureen, illúzió és szemantika. Nos, ma nem egyezkedem, nincs megalkuvás, akármilyen nevet is ad a tárgyalófél az egésznek, hogy elfogadhatónak tűnjön. Ez majd boldoggá tesz téged, ha már egyszer nem szereted az egyezségeket. Maureen nem válaszolt. Flynn folytatta. – Ha egyetértesz azzal, hogy az egyezség, amit Martin őrnaggyal kötöttem nem volt olyan szörnyű, Sheila nevét is ráteszem azoknak az embereknek a listájára, akiket szabadon akarunk bocsáttatni. Maureen gyorsan ránézett. – Ugy érted, hogy nincs… – Ez megváltoztatja a dolgokat egy kicsit, ugye? Alig vártad a könnyes találkozót a kis Sheilával, igaz? Most aztán semmit sem nyerhetsz ebből az egészből. Kivéve persze akkor, ha megérted a célomat az ellenséggel való üzérkedéssel. – Miért olyan fontos neked, hogy én ezt megértsem? Megszólalt egy hang. – Itt Burke. Jövök befelé. – Később még beszélünk – mondta Flynn Maureennek, aztán kikiáltott a sekrestyébe – Jöjjön csak! Széthúzta a kabátját, megigazította pisztolyát az övében, aztán így szólt a lányhoz – Tisztelem a harci érdemeidet annyira, hogy férfiként kezeljelek. Meg ne próbálj semmit, semmi hirtelen mozdulat, ne állj mögém, és maradj csendben, amíg nem szólnak hozzád! – Ha ez egy bók akart lenni, nem értékelem. Túlléptem már mindezen. – Aha, fogadok, hogy ez olyan, mint amikor egy újjászületett kurva maga mögött hagyja az utcát, de a vágy még ott van benne.

Maureen ránézett Flynnre. – Igen, a vágy bennem van. Flynn elmosolyodott. Burke megjelent a sekrestye folyosóján, és maga előtt tolt egy felszolgáló kocsit. Végiggurította a kocsit a márvány padlón, és megállt a kapu alatt, a lépcső aljánál. – Ismeri Miss Malone-t? – kérdezte Flynn. Burke bólintott neki. – Már találkoztunk. – így van – mondta Flynn. – Tegnap este a Waldorfban. Jelentették nekem. Olyan távolinak tűnik, igaz? Mosolygott. – Azért hoztam ide, hogy biztosítsa magát arról, nem mészároltuk le a túszokat. így szólt a lányhoz – Mondd meg neki, Maureen, milyen jól bánunk veletek! – Még senki sem halt meg – mondta a lány. – Kérem, mondja meg a többieknek, hogy mindent megteszünk azért, hogy épségben elengedjék magukat! – mondta Burke, majd hangja meglágyult – Mondja meg Murphy atyának, hogy meggyónok neki, ha ennek az egésznek vége lesz! Maureen bólintott, és ránézett Burke-re, hogy érti. Flynn csendben volt egy pillanatra, majd megkérdezte – A pap a barátja? – Mindannyian a barátaim – válaszolta Burke. – Tényleg? Flynn közelebb ment a kapuhoz. – Van magán lehallgató, Burke? Végig kell csinálnom a lehallgató keresősdit? – Tiszta vagyok. A kocsi is tiszta. Én sem akarom, hogy kihallgassanak. Burke felment a hét lépcsőfokon, és pontosan tisztában volt annak pszichológiai hátrányával, hogy egy olyan lépcsőfokon áll, ami húsz centiméterrel Flynn alatt van. – Az ételben pedig nincs méreg. Flynn bólintott. – Nincs, de a túszok miatt. És ez nagy különbség. Maureen hirtelen megragadta a rácsokat és sietve beszélt – Az igazi neve Brian Flynn. Mindössze körülbelül tizenkét fegyverese van. Flynn kihúzta a pisztolyát az övéből, és erősen nekinyomta a Iány nyakának. – Ne hősködj, Maureen! Senki nem várja el tőled. Ugye, hadnagy úr? Burke a kezeit előre tartotta. – Nyugi, már! Csak szépen, nyugisan! Miss Malone, ne mondjon semmi mást! így ni. Flynn összeszorított foggal beszélt Maureenhez. – Ez jó tanács volt, kedvesem. Nem akarod veszélynek kitenni a többieket, például Burke hadnagyot, aki már így is túl sokat hallott, igaz?

Flynn ránézett Burke-re. – Nagyon megfontolatlan, és még nem tanulta meg a különbséget a bátorság és a vakmerőség között. Ez, attól tartok, az én hibám. Megragadta a lány karját a szabad kezével, és elhúzta a kaputól. – Tünés! Maureen ránézett Burke-re és azt mondta – Már meggyóntam Murphy atyának, és nem félek a haláltól. Mindannyian gyónni fogunk hamarosan. Ne adják meg ezeknek a szemétládáknak, amit akarnak! Burke ránézett a lányra és bólintott. – Értem. Maureen mosolygott, elfordult és felment a lépcsőn az oltárhoz. Flynn az oldalánál tartotta a pisztolyt és nézte, amint a lány távozott. Gondolkozni látszott, majd azt kérdezte – Na, jól van, mennyivel tartozom? Burke lassan odanyújtotta a számlát Flynn-nek. Flynn ránézett a számlára. – ötszázhatvanegy dollár, tizenkét cent. Nem olcsó egy hadsereget élelmezni New Yorkban, igaz? Flynn visszacsúsztatta a pisztolyt az övébe és kiszámolta a pénzt. – Itt van. Jöjjön közelebb! Burke közelebb ment a kapuhoz, és elvette a papírpénzt, meg az aprót. – Elvből levontam a forgalmi adót – mondta Flynn. – nevetett. – Aztán el ne felejtse elmesélni ezt az újságoknak, hadnagy! Szeretik az ilyesfajta hülyeséget. Burke bólintott. Eldöntötte, hogy Brian Flynn nem teljesen őrült. Az a kényelmetlen érzése támadt, hogy Flynn élesebb elméjű, mint Schroeder, és jobb előadó is. Flynn lenézett a kocsira, amit megpakoltak letakart fém edényekkel. – Nem is lenne a Szent Patrik-nap az igazi marhahús-pástétom nélkül, igaz, Burke? Maga már evett? – Nem. Elfoglalt voltam. – Akkor jöjjön be, és csatlakozzon hozzánk! Mindenki élvezné a társaságát. – Nem tehetem. – Nem teheti? Flynn úgy tett, mint akinek eszébe jutott valami. – Á, igen. Túszokat nem adunk és nem cserélünk semmilyen körülmények között sem. A rendőrség nem veheti át a túszok helyét. De nem fogom itt tartani. – Úgy látszik, jól tájékozott. Flynn bedugta az arcát a rácsok közé, közel Burke-éhez. – Eleget tudok ahhoz, hogy ne csináljak semmi hülyeséget. Remélem maga is tud ennyit. – Biztos vagyok abban, hogy több túszhelyzetünk volt már, mint maguknak. Arra vigyázzon, hogy maguk ne hibázzanak!

Flynn rágyújtott egy cigarettára és váratlanul azt mondta – Szóval, most, hogy Miss Malone elég figyelmes volt, hogy mondja a nevem, formálisan is bemutatkozhatnék. A nevem, ahogy .a hölgy mondta, és ahogy esetleg más forrásokból is tudta már, Brian Flynn. Rémlik valami? – Néhány dolog. A hetvenes évek végéről. Odaátról. – Igen, odaátról. Most meg innen. John Hickey-vel ellentétben, én nem haltam meg hivatalosan, csak félhivatalosan eltűntnek nyilvánitottak. Na jól van, beszéljünk a kedvenc témánkról! Jelen van Martin őrnagy a háborús tanácskozásokon? – Igen. – Távolítsa el onnan! – A brit konzulátust képviseli most. Flynn magára erőltetett egy nevetést. – Sir Harry vigasztalan lesz, ha ezt meghallja. Hadd mondj meg magának, hogy Martin még a saját külügyminisztériumát is fogja ejteni. Az egyetlen dolog, amihez hű, az a beteges megszállottsága az írekkel szemben. Távolítsák el a pokolba a döntéshozatali folyamat során. – Lehet, hogy jobb lenne, ha közel volna hozzám, ahol szemmel tarthatom. Flynn megrázta a fejét. – Az olyan embert, mint ő, soha nem látni igazán, akármilyen közel is van. Távolítsa el a parókiáról, messze a parancsnokaiktól! Burke csendesen így szólt – Hogy az emberei kint megölhessék? Egy lassú mosoly húzódott végig Flynn arcán. – Ó, hadnagy, maga az eszesebbjéhez tartozik. Igen, valóban azért. – Kérem, ne csináljon semmit, addig, amíg velem nem beszéli meg. Flynn bólintott. – Igen, magával egyenesnek kell lennem. Lehet, hogy dolgozunk mi még majd együtt. – Lehet. – Ide figyeljen, sok kétkulacsosság folyik itt, Burke. Ahogy én látom, kizárólag a New York-i rendőrségnek nincs távolabbi célja az üggyel. Számítok magára, hadnagy, hogy végezze a feladatát. A tisztességes bróker szerepét kell eljátszania, és elkerülni a vérfürdőt. Vagy holnap hajnal, vagy, ígérem magának, égni fog ez a katedrális. Ez olyan elkerülhetetlen, mint maga a napkelte. – Úgy érti, hogy erre nincs befolyással? Flynn bólintott. – Nagyon gyors észjárása van. Egy bizonyos pontig uralkodhatok csak az embereim felett. De hajnalban itt mindenki a meglévő parancs értelmében fog cselekedni, hacsak nem teljesítik a követeléseinket. Egyetlen szót sem kell szólnom, és a foglyokat lelövik, vagy kidobják a harangtoronyból, tüzeket gyújtanak, és más pusztító szerkezetek fognak automatikusan beindulni.

– Baromi nagy hülyeséget csinált azzal, hogy kiengedte a kezéből az irányítást. Hülyeség, és veszélyes – mondta Burke. Flynn hozzányomta az arcát a rácsokhoz. – De rosszabbul is járhatott volna, mint hogy velem beszélhet. Ha valami történne velem, akkor Hickey-vel, és egy Grania nevű nővel kellene tárgyalniuk, úgyhogy ne próbáljon meg maga, vagy Schroeder, vagy bárki más ott kint megszabadulni tőlem! Dolgozzanak velem, és akkor senki sem fog meghalni! Jobb az az ördög, akit ismerünk, mint az, akit nem. Pontosan így van, hadnagy. Pontosan így. Most már elmehet. Burke háttal lement egy lépcsőfokot, eltávolodott a kaputól. Egy-másra néztek Flynn-nel. Flynn ez alkalommal nem fordult el, Burke pedig emlékezett a leckére, miszerint soha nem szabad hátat fordítani a túszok fogvatartóinak. „ Királyi bánásmódban kell részesíteni őket – mondta mindig Schroeder a televíziós beszélgetésekben. – Soha ne fordítsunk nekik hátat! Soha ne használjunk negatív szavakat! Soha ne használjunk olyan szavakat, mint halál, megölni, meghalni, halott! Mindig tiszteletel kell őket megszólítani.” Schroeder gutaütést kapott volna, ha hallotta volna ezt a párbeszédet. Burke még egy lépést tett hátrafelé. Schroedernek megvoltak a módszerei, mégis Burke egyre inkább biztos volt abban, hogy ebben a szituációban rugalmasságra, eredetiségre és még kompromisszumra is szükség van. Remélte, hogy Schroeder és a többiek ott kint rájönnek erre, mielőtt még túl késő lenne. Hátat fordított Flynn-nek, lement a lépcsőn, elhaladt a felszolgáló kocsi mellett, és elindult a folyosónyílás felé, miközben mindvégig érezte, ahogy a mély, sötét szemek követik őt. HARMINCADIK FEJEZET Patrick Burke megtette a hosszú föld alatti utat a sekrestyétől a folyosókon álldogáló csendes rendőrök mellett. Észrevette, hogy a felderítő járőregységet felváltotta a veszélyelhárítási egység. Fekete egyenruhát és fekete golyóálló kabátot viseltek, vadászfegyverek, mesterlövész fegyverek, automata fegyverek, és hangtompítós pisztolyok voltak náluk, ráadásul egyáltalán nem hasonlítottak a nagyközönség által elképzelt zsarukhoz, gondolta. Szemük a semmibe meredt, túlzottan hanyag pozíciót vettek fel, és cigaretta lógott összeszorított szájukból. Burke belépett a parókia alagsorába, és elindult fölfelé a Monsignor irodai lakosztályába, majd a zsúfolt külső irodán át bement a következő szobába, és jól becsukta maga mögött az ajtót. Burke-re tizenkét ember bámult, akiket ő magában A tizenkét dühös embernek’ hívott. Megállt a szoba közepén. Schroeder végül megszólalt. – Mi tartott ilyen sokáig? Burke talált egy széket és leült.

– Azt mondta, vegyek méretet az emberünkről. – Csak semmi tárgyalás, Burke. Ez az én feladatom. Maga nem tudja a menetét… – Ha bármikor azt akarja, hogy távozzak, már megyek is. Nem szeretnék a Time magazin borítójára kerülni. Schroeder felállt. – Egy kicsit elegem van már abból, hogy azzal az átkozott Time sztorival heccel mindenki… Rourke rendőrfőnök-helyettes közbevágott. – Rendben van, emberek. Hosszú éjszaka áll még előttünk. Schroederhez fordult. – Szeretné, hogy Burke távozzon, miután röviden tájékoztat bennünket? Schroeder megrázta a fejét. – Flynn kifutófiúvá léptette elő, mi pedig nem bőszíthetjük fel Mr. Flynnt. Langley közbeszólt. – Mit mondott Flynn, Pat? Burke cigarettára gyújtott, és talán egy kicsivel hosszabb ideig figyelte a csendet, mint azt az udvariasság megengedné. – Azt mondta, hogy a katedrális napkeltekor többé-kevésbé önmagát fogja elpusztítani. Senki sem beszélt mindaddig, amíg Bellini meg nem szólalt , – Ha erővel kell bevennem ezt a helyet, jobban tennék, ha elég időt adnának a bombakülönítménynek, hogy átfésüljék minden centiméteren. Most csak két korcsuk van Sally és Brandy… Megrázta a fejét. – Micsoda káosz… a fenébe. – Akármilyen szerkezeteket is szereltek be, késleltethetik azokat Szerzek majd haladékot – mondta Schroeder. Burke ránézett. – Szerintem, nem értette meg, amit mondtam. – Még mit mondott, Pat? – kérdezte gyorsan Langley. Burke hátradőlt a székében és miközben előadta a hallottak szerkesztett változatát, Martin őrnagyra pillantott, aki a kandallónak támaszkodva állt klasszikus pózban. Burke-nek az volt az érzése, hogy Martin pótolta magában a hiányzó mondatokat. Burke Arnold Sheridanre fókuszált, aki szűk mosolyával, korrekt viselkedésmódjával és kiművelt beszédével, ami nem mondott semmit, az államiak esszenciális fehér angolszász protestáns politikus volt. A biztonságiakhoz osztották be, de valószínűleg ízléstelennek tartotta még azt is, hogy félig-meddig a zsarukhoz tartozzon. Burke ráeszmélt, hogy Sheridan, mivel ő van a helyszínen, a Kormanyzat bármilyen irányban befolyásolni tudja. Kemény vonal, engedékeny vonal, vagy blöfföléses vonal. Washington rá tudná venni Londont az egyezségre, aztán pedig, mint a dominók, Dublin, Albany és New York városa is

felsorakoznának mögéjük. De amikor ránéz Sheridanre, fogalma sem volt, hogy mi játszódik le azok mögött udvarias, de üres szemek mögött. Burke, miközben beszélt, megint visszanézett Schroederre. Schroeder olyan ember volt, aki egyaránt kiválóan tudott beszélni figyelni. Minden szót meghallott, minden szóra emlékezett, még apró nüanszokra is felfigyelt, analizált és levonta a végkövetkeztetést de végső soron, az agyában lejátszódó valami megmagyarázhatatlan folyamat következtében, soha nem értett meg semmit abból, amit mondtak neki. Burke leverte cigarettájáról a hamut egy kávéscsészébe. – Szerintem ez a fickó nem olyan, amilyenek a kézikönyvekben szerepelnek. Nem hiszem, hogy enged a követeléseiből, vagy haladékokat ad, Schroeder. – Mindannyian adnak haladékot, Burke. Végig akarják játszani a drámát, és mindig azt hiszik, hogy a megegyezés a következő percben, a következő órában, a következő napon fog majd megtörténni. Ilyen az emberi természet – mondta Schroeder. Burke megrázta a fejét. – Ne arra a feltételezésre építsen, hogy kap még időt! Martin őrnagy közbeszólt. – Ha mondhatnék valamit, Burke őrnagy elemzése nem helytálló. Már tíz éve foglalkozom az írekkel, és szerintem szörnyen hazugok, szélhámosak és mindig blöffölnek. Flynn ad majd haladékot, ha azzal a reménnyel kecsegteti, hogy… Burke fölállt. – A frászt. Az általános ír konzul is felállt és tétovázva azt mondta – Idefigyeljen, őrnagy úr, én… én azt hiszem, hogy nem tisztességes az íreket úgy jellemezni… Martin nyájas hangot erőltetett magára. – Jaj, bocsánat, Thomas. Természetesen, csak az IRA-ról beszéltem. Körülnézett a szobában. – Az amerikai íreket sem akartam megbántani. Rourke rendőrfőnök, Mr. Hogan, Burke hadnagy – ránézett Schroederre és elmosolyodott –, vagyis a jobbik felüket. Rourke rendőrfőnök bólintott, hogy ezzel is mutassa, nincsen benne rossz érzés, és így szólt Mindenki kicsit feszült. Vegyük könnyedebben a dolgokat, rendben van? Ránézett Burke-re. Hadnagy úr, az őrnagy úrnak nagy gyakorlata van az ilyesmiben. Értékes információval lát el bennünket, nem is említve a rálátását a dolgokra. Tudom, hogy az ír ügyek az ön szakterülete, de ez nem amerikai ír ügy. Ez más. Burke körülnézett a szobában. – Szeretném amerikai üggyé változtatni pár percre. Nevezetesen, szeretnék a rendőrfőnök úrral, Schroeder kapitánnyal, Langley felügyelővel, Mr. Krugerrel és Mr. Hogannel beszélni. Kizárólag velük.

Rourke rendőrfőnök körülnézett a szobában, mert nem volt biztos benne, hogy mit mondjon. Martin őrnagy elindult az ajtó felé. – El kell jutnom a konzulátusra. Thomas Donahue keresett egy kifogást és követte. Monsignor Downes bólintott és távozott. Arnold Sheridan felemelkedett és ránézett az órájára. – Hívnom kell a minisztériumot. – Akarja, hogy itt maradjak, Burke? – kérdezte Bellini. – Magára nem tartozik, Joe. – Jobb is, ha nem – mondta Bellini és távozott. A Kormanyzó tanácsadója hirtelen észbekapott. – Jaj… – felállt. – Mennem kell – mondta, és elment. Roberta Spiegel hátradőlt a hintaszékében és rágyújtott még egy cigarettára. – Vagy elmennek a férfi WC-be és ott beszélnek, habár nincs rá garancia, hogy nem követem oda is magukat, vagy itt beszélik meg. Burke úgy döntött, hogy nem bánja a nő jelenlétét. Elvitte Langley-t a szoba távolabbi felébe, és halkan azt mondta neki – Hallottunk már valamit Jack Ferguson felől? – Elértük a feleségét. Ágyban fekvő beteg. Ő sem hallott róla – válaszolta Langley. Burke megrázta a fejét. Általában úgy érezte, hogy elsődlegesen a veszélyben forgó informátoraiért felelős, most azonban nem volt jelöltje Jack Fergusonra. Ferguson megértette ezt, és – legalábbis Burke azt remélte – megértette azt is, hogy bajban van. Burke a szoba közepére állt és az ott maradottaknak a következőket mondta – Én is játszottam már cinkelt lapokkal az elmúlt évek során, de még soha nem láttam olyan pakli kártyát, amit ennyire tisztességtelenül kevertek volna meg. És mivel én vagyok az, akinek a fejét ma délután kis híján lerepítették, azt hiszem, megértik, hogy miért gurultam be. Ránézett Krugerre és Hoganre. – Mindkettejüknek van mit megmagyarázni. Burke nagyot szippantott a cigarettájából és folytatta. – Gondoljanak bele, itt egy jól megtervezett és jól finanszírozott művelettel állunk szemben. Túlságosan is így van, már amennyit a helyi és a külföldi IRA-ról tudunk. Én itt nem is annyira egy forradalmár, mint inkább egy ellenforradalmár, egy Kormanyzati ember keze munkáját látom. Ismét ránézett Krugerre és Hoganre. Senki nem szólt egy szót sem. – Brian Flynn azt mondta nekem, hogy Bartholomew Martin őrnagy ajánlotta neki az amerikai akciót, és ellátta a szükséges forrásokká, ami a végrehajtáshoz kellett. És amennyiben ez igaz, akkor nem hinném, hogy Martin mindezt megtehette volna, a maguk embereinek a segítsége nélkül… vagy legáábbis a maguk jól ismert képessége nélkül, hogy máshova néznek, amikor úgy tetszik. Langley felállt.

– Csak óvatosan! Burke megfordult. – Na ne szórakozz, Langley! Te is gyanítottad. Burke visszafordult az előtte álló emberekhez. – Ez az egész dolog egy színpadi előadásnak indult, csak azt hiszem, hogy kicsúszott a kezükből, mert Brian Flynn nem úgy játszotta a szerepét, ahogy azt megírták számára. Táán egy fegyverraktárát kellett volna megtámadnia, vagy egy bankot felrobbantania. De jobb ötlete támadt, és most mindannyian a fejünk tetejére állhatunk a következmények miatt. Kruger felállt. – Még sohasem hallottam ilyen paranoiás hülyeséget. Hogan előrenyúlt és rátette kezét Kruger vállára, aztán előrehajolt a székén. – Ide figyeljen, Burke, amit mond, abban van némi igazság. Elhallgatott, majd folytatta. – Az FBI váóban szeretne nyerni ebből az incidensből. Persze, ha ennek az egésznek vége van, néhány embert a legmagasabb posztokon kirúgnak, aztán az analízis kimutatja majd, hogy mennyire nem állt hatalmunkban, hogy megállítsuk ezt az egészet. És aztán mi leszünk a haszonélvezői egy kis hatalomnak és pénznek. Még előrébb hajolt és megbántott hangon folytatta. – De még csak célozni is arra, hogy mi… Burke legyintett a karjává, hogy leintse a méltatlankodókat. – Nincs valódi bizonyítékom, és egyáltalán nincs is rá szükségem. Mindössze annyit akarok, hogy tisztában legyenek vele, Patrick Burke tudja. És majdnem lerepíttettem a hülye fejemet, hogy minderre rájöjjek. És ha Flynn elkezd nyilvános beszédeket tartani, az emberek hinni fognak neki, és a maguk két társasága bajban lesz, már megint. Hogan megrázta a fejét. – Nem fog vádakat felhozni semmiféle külső segítség ellen, mert nem fogja bevallani az ír embereknek, hogy a brit hírszerzéssel dolgozott együtt… Kruger éles pillantást vetett rá. – Fogja be, Hogan! Douglas Hogan lemondóan legyintett a kezével. – Az isten szerelmére, Kruger, nincs értelme megjátszani a szűzlányt. Ránézett a szobában lévő négy rendőrre. – Volt némi tudomásunk erről, de ahogy mondja, kicsúszott a kezünkből. Megígérhetem azonban, hogy akármi is történik, mi mindi fedezni fogjuk magukat… amennyiben maguk is ezt teszik. Ami eddig történt, az a múlté. Most azon kell dolgoznunk, hogy bebiztositsuk magunknak azt, nemcsak hogy makulátlanul kerülünk ki ebből az egészből, de még nyerhetünk is belőle. Douglas Hogan kitárta maga előtt a kezét és nyájas hangon a mondta – Különleges lehetőséget kaptunk arra, hogy néhány fontos változást

eszközöljünk a hírszerzés folyamatában ebben az országban, esélyt arra, hogy javítsunk a rólunk kialakult képen. Rourke rendőrfőnök felállt. – Maguk… megőrültek. Langley a rendőrfőnökhöz fordult – Uram, azt hiszem nincs más választásunk, minthogy a meglevő problémával törődjünk. Nem tudjuk megváltoztatni azt az esemény sort, ami miatt itt vagyunk, de azt elérhetjük, hogy az eredmény ne legyen katasztrofikus… amennyiben mindannyian együtt dolgozunk. A rendőrfőnök ránézett az FBI-os emberre, a CIA-s emberre majd az ő két hírszerzőjére. Nagyon tisztán látta, hogy ezeknek embereknek a logikája, nem az ő logikája, az ő világuk egy más világ. Azt is megértette, hogy bárki, aki megteszi azt, amit Kruger és Hogan nyilvánvalóan megtettek, azok veszélyes és elszánt emberek. Ránézett Roberta Spiegelre, aki bólintott neki, és a rendőrfőnök leült. Burke körülpillantott a szobában és így szólt – Fontos, hogy mindenki megértse, Bartholomew Martin veszélyt jelent minden megegyezéses megoldás esetében, ő azt kívánja látni, hogy a katedrális elpusztul, és vérontás lesz. Ránézett Rourke-ra és Schroederre. – Ő nem a maguk jó barátja. Szemügyre vette Krugert és Hogant. – A legtöbb, amit Martin remélhetett, az egy fegyverlopás, vagy egy bankrablás volt, de Flynn egy különleges lehetőséggel ajándékozta meg, hogy befolyásolhassa a nagyközönség véleményét Amerikában, pont úgy, ahogy az a Brit-szigeteken történt, amikor az IRA meggyilkolta Lord Mountbattent. Ha viszont, Flynn kisétál a katedrálisból minden vérontás nélkül, és az IRA-s bebörtönzötteket szabadon bocsátják, hőssé válik az ír lakosság nagy részének a szemében, és soha senki nem fogja azt hinni, hogy bárkit bántani akart volna, vagy el akarta volna pusztítani a katedrálist. Márpedig Martin őrnagy ezt nem engedheti meg. Burke megint Krugerhez és Hoganhez fordult. – Azt akarom, hogy semlegesítsék. Nem, ez nem az egyik híres eufemizmusuk a gyilkosságra. Ne nézzenek ilyen nyugtalanul! Semlegesítsék, vagyis hatástalanítsák. Kövessék figyelemmel! Én egy rendes külügyminisztériumi embert akarok, aki a brit Kormanyt képviseli New Yorkban, és nem Martint. Én most egy különleges lehetőséget nyújtok maguknak, hogy megmentsék a saját irhájukat. Kruger rámeredt Burke-re leplezetlen gyűlölettel a szemében. Hogan bólintott. Megteszem, amit tudok. Vége a megbeszélésnek – mondta Roberta Spiegel, majd ránézett Schroederre. – Kapitány, most magán a sor. schroeder bólintott, és bekapcsolta a hangszórókat a parókia irodahelyiségeiben, valamint a bíboros rezidenciáján. Bejelentkezett a telefonközpont kapcsolótáblájánál, és miközben várakozott, körülnézett a szobában. Újabb játszma labda nekik, gondolta. De az ő játsz-mája nem változott meg alapvetően. Ő egyedül Brian Flynn személyére

összpontosított. Az ő egész világa, a közte és Flynn között lévő kironikus impulzusokra szűkült össze. Washington, London megkönnyíthetik a dolgát, ha kapitulálnak, de annál nehezebbé, mint amilyen most, már nem tehetik. A telefonkagylóból jövő hang, hallatán kiegyenesedett a székében. Halló, Mr. Flynn? Itt Schroeder kapitány. HARMINCEGYEDIK FEJEZET Brian Flynn a szentély orgonájánál állt és miközben a vállán megtámasztotta a telefonkagylót, rágyújtott egy cigarettára. – Schroeder, a marhahúspástétom rágós volt. Nem a lovat mészárolták le, ugye? A tárgyalófél hangjában elfojtott nevetés bujkált. – Nem, uram. Ha van még bármi, amit kíván, kérem tudassa velünk! – Pont ezt szeretném tenni most. Először is, örülök, hogy tudják a nevem. Most már tudják legalább, hogy Írország legnagyobb élő hazafiával van dolguk. így van? – Igen,uram… – Egy nap majd emlékművet állítanak nekem Dublinban, és a szabad Belfastban. Magára senki sem fog emlékezni. – Igen, uram. Flynn hirtelen felnevetett. – Hallom, írogat, Schroeder. Miről ír? A megalomániáról? – Nem, uram. Csak a jegyzeteimet. – Jó. Akkor most hallgasson és erről jegyzetelj! Először is… – Flynn Schroeder könyvét lapozgatta, miközben beszélt. – … továbbra biztosítsák, a katedrális külső megvilágítását! Olyan nagyviláginak látszik a kék fényben fürödve. Ráadásul, megnehezíti a veszélyelhátás embereinek, hogy felmásszanak oldalt. Vannak embereim a felhőkarcolókban távcsövekkel. Ha bármi mozgást észlelnek kívülröl jelezni fognak a toronynak, vagy egyenesen engem hívnak fel. És ezzel elérkeztünk a második ponthoz. Ne piszkáljanak bele a külső telefonos összeköttetésembe! Harmadik pont, ha csak egyetlen egyszer pislákolni kezd a világítás, mindenkit lelövök. Negyedik pont, csak semmi pszichoháború, mint például az olyasmi, hogy rakoncátlan itt köröztetik a páncélos kocsit a katedrális körül. A toronyban embereimnek M-72-es rakétáik vannak. Különben is, mi már több páncélost láttunk, mint maguk taxikat, Schroeder, úgyhogy nem ijesztenek meg bennünket. Ötödik pont, ne lássak helikoptert! Ha embereim a toronyban észrevesznek egyet is, lőni fognak rá. Hatodik pont, mondja meg a veszélyelhárítás embereinek, hogy sokáig terveztük ezt az akciót, és nagyon megbánnák, ha megtámadnának bennünket. Ne pazarolják el őket, mert szükségük lehet még rájuk a következő alkalommal! Flynn letörölte az izzadtságot a homlokáról. – Hetedik pont, megismétlem, Schroeder, nem adok haladékot! Tervezzék úgy, hogy hajnalra vége, Schroeder! Nyolcadik pont, kérek

egy jó kis ötvenöt centis képernyőjű színes tévét. Majd megmondom, hogy mikor hozza ide Burke. Kilencedik pont, szeretnék folyamatos híradást hajnalig. Tizedik pont, szeretnék egy sajtókonferenciát tartani a sekrestye alatti sajtóteremben. A legmegfelelőbb időpont az este tíz óra lenne, élőben. Leírt mindent? Hosszú csend után Schroeder hangja feszültnek hangzott. – Igen, uram. Megpróbálunk minden pontot teljesíteni. – Teljesíteni fogják! Mit hallottak Dublinből, Londonból és Washingtonból? – Nekiestek a munkának a képviselőiken keresztül, akik a bíboros rezidenciáján vannak. Jól haladnak. – Jó látni, ahogy a szövetséges hatalmak ilyen jól dolgoznak együtt. Remélem, hogy higgadtak maradnak, ahogy mi is, kapitány! Mit hallott az Amnestytől és a Vöröskereszttől? – Hajlandóak bármilyen lehetséges módon együttműködni. – Kedves tőlük. Rendes emberek. Mindig készen állnak a segítségnyújtásra. Mi a helyzet az itt bent lévő embereim sértetlenségével kapcsolatban? Schroeder megköszörülte a torkát. – Az amerikai főügyész és az állami főügyész már tárgyalnak róla. Jelenleg mindössze annyit ígérhetek, hogy… – Hogy korrekt bírósági eljárásban lesz részünk – vágott közbe Flynn. – Csodálatos ország. De én semmilyen eljárást nem akarok, Schroeder. Most még ezt nem ígérhetem meg. Hadd világítsak rá valamire, akkor, amikor arról értesít, hogy a tolvajokat szabadon engedték, azt is közölje, hogy megvan a sértetlenség számunkra, különben semmis az alku. Lelövöm a túszokat, és szét robbantom ezt a helyet. Flynn hallotta Schroeder lélegzését a telefonkagylóban. Schroeder halkan így szólt Mindent, amit kér, alaposan megfontolunk, de ezekhez a dolgokhoz idő kell. Jelenleg engem leginkább, a túszok biztonsága aggaszt. – Schroeder, hagyja abba, hogy úgy beszél hozzám, mintha valami őrült bűnöző lennék! Hagyja ezt meg a következő esetére, ha lesz még. Katona vagyok, és azt akarom, hogy úgy beszéljenek hozzám, mint egy katonához! A foglyokkal megfelelően bánunk itt bent. A hangvétele pedig túlságosan is leereszkedő. – Bocsánat. Nem akartam megbántani. Csak szeretném meggyőzni a jóakaratunkról. Az én feladatom az, hogy megpróbáljak egy olyan megoldást kialkudni, ami mindannyiunk számára megfelelő, és… Flynn hirtelen felállt és megkérdezte – Miért hívja alkunak, ha nem is akarnak semmit adni. Schroeder nem felelt. – Volt már rá egyáltalán példa, hogy valódi engedményt tett , amióta túszkoordinátor, Schroeder? Soha. Nem is hallja meg, amit mondok, az isten szerelmére! Pedig rohadt jól tenné, ha figyelne mert amikor ez a

katedrális romokban hever majd, és halottak fekszenek mindenütt, a jóistenhez imádkozik majd, hogy bárcsak jobban odafigyelt volna, és becsületesebb lett volna. – Én odafigyelek. Én becsű… – Úgy fogják majd magát ismerni, Bert Schroeder kapitány, akinek nem sikerült megmentenie a Szent Patrik-katedrálist, és akinek a kezéhez ártatlan emberek vére tapad. Soha többet nem járhat emelt fővel, és szerintem nem sok tévés beszélgetésre fogja elfogadni a meghívást. Schroeder hangja kétségbeesettnek tűnt, ami mindenki számára aki hallgatta őt, újdonság volt. – Nem hazudtam magának, igaz? Nem próbáltunk meg erővel hatolni, igaz? Ételt kért, megkapta. Azt kérte, hogy… – Fizettem azért a rohadt kajáért. Most pedig jól figyeljen! Tudom, hogy csak közvetít a sok szemétládának, de… Flynn ránézett Schroeder képére a könyve borítóján. Akció közben készült a kép, egy bankrablásnál, ami túszszituációvá fajult. Schroeder, elődjével ellentétben, aki mindig baseballsapkát és dzsekit viselt, hajszálcsíkos, mellényes öltönyében jól öltözött Arcához és masszív felépítéséhez inkább a baseballsapkás típus volna, de Schroeder saját stílust kívánt kialakítani. Flynn tanulmányozta az arcot a borítón. Profilból jó, erős állkapocs, egyenes tartás. De a szeme félreérthetetlenül ijedt. Nem jó kép. Flynn folytatta – De én bízom magában, Schroeder – bízom abban, hogy felhasználja befolyását és jó kapcsolatait. Azt akarom, hogy maga beszéljen hozzám egész éjjel, kapitány! Azt akarom, hogy maga továbbítsa az üzeneteimet a környezetében lévőknek. Schroeder hangja meglepettnek tűnt ennek a hirtelen jött vallomásnak a hallatán. – Igen, uram. így lesz. Velem fog beszélni. Mindkét férfi elhallgatott kis időre, majd Schroeder megszólalt – Most pedig két szívességet szeretnék öntől kérni. Flynn elmosolyodott és szórakozottan lapozgatott az előtte heverő önéletrajzban. – Na mondja! – Nos, az egyik az lenne, hogy a zavarókészülék fejetlenséget okoz a parancsnokiadban és az ellenőrzésben, és nem szeretnénk, ha váratlan incidensek történnének a kommunikációhiány miatt. Ráadásul, interferenciát okoz a kereskedelmi rádiózásban és a televíziós közvetítésben. Flynn félredobta a könyvet. – Ezt nem hagyhatjuk. Majd gondolkozom róla. Még mi van? – Szeretnék néhány szót szólni minden túszhoz. – Talán a sajtótájékoztató után. – Rendben van. Ez így korrekt. Van még egy dolog. – Mindig így van ez.

– Igen, nos, mivel ön és én összhangot teremtettünk egymással, bizalommal viseltetünk egymás iránt, és én vagyok az egyetlen, akivel beszél, kíváncsi vagyok, hogy megtenné-e nekem ugyanezt. Ez alatt azt értem, hogy előzőleg Mr. Hickey-vel beszéltem, és… Flynn nevetett és körülnézett, de Hickey nem volt látható. – John packázott magával egy kicsit, ugye, kapitány? Élvezi, ha kellemetlen vicceket gyárthat. Nos, vegye fel vele a ritmust! Szeret beszélni. Tudja, ő is ír származású. – Igen, de félreértések adódhatnak. Ön a főnök, és én az ön számára szeretném fenntartani a kommunikációs csatornákat, és… Flynn visszaejtette a telefonkagylót a helyére, és végignézett egy füzetet. Valami olyat szeretett volna találni, ami nem egyházi rend, hogy elterelje a gondolatait a katedrálisról. Az összes istentől elhagyatott hely közül, ahova eddig a sors vetette, egyik sem tűnt annyira furcsán elhagyatottnak, mint pillanatnyilag ez a katedrális. Mégis tudta, hogy a többiek érzik a szentlélek jelenlétét, és megértette, hogy nála ez az üresség teljesen belülről jön. Megtalálta a Trallee rózsája című dal kottáját, elfordította az orgona kulcsát, és miközben játszott, lágyan énekelt. A sápadt hold felkelt a zöldellő hegyek fölött, a nap lebukott a kék víz mögött. S közben szerelmemmel andalogtam a kristályos csermelyhez, Tralee varázsos völgyének ölében. Bert Schroeder hosszú ideig meredt a néma telefonkagylóra, összefonta kezét az asztalon, és gondolkozott. Flynn sértetlenségről beszélt, ami azt mutatta, hogy gondol a jövőre, és érezhető volt, hogy bűnét nem akarta tetézni. Nem állt céljában bárkit is megölni, legkevésbé saját magát. És ami még fontosabb, Flynn egyre inkább tőle függött. Mindig ez történt. Egyértelmű volt ez a függőségi viszony, mivel rájött, hogy Schroeder hangja az egyeden, ami számít. Schroeder felnézett. – Azt hiszem, bekapta a horgot ez a fickó. – Úgy hangzik, mintha ő vetette volna ki a horgot magára. Schroeder szeme összeszűkült, és vonakodva bólintott egyet. – Igen, úgy tűnik, mintha ismerne egyet-kettőt a módszereim közül. Attól tartok, a média túl sokat foglalkozott az irodámmal. Pedig soha nem kerestem a nyilvánosságot – tette hozzá. – Úgy érti, hogy az önéletrajzát jogtalanul adták ki? Úristen, legalább addig várt volna a publikálással, amíg nyugdíjba nem megy. Burke elmosolyodott. – Most pedig hiányzik belőle a nagy fejezet. Még elérheti vele a

második kiadást. Beszéljen róla az ügynökével. Burke hangja barátságosabbra váltott. – Nézze Bert, nincsen meg a válaszom mindenre, de … Schroeder felállt. – Nem, nincsen. És elegem van abból, hogy játssza itt az oldalhál védet. Senki sem szólalt meg. Burke felállt és elindult az ajtó felé. – Ne menjen messze! Lehet, hogy Flynn kávét kér később – mondta Schroeder. Burke megfordult és így szólt – Egészen mostanáig volt már részünk átejtésben, ínkompetenciában, és egy kis átlagos hülyeségben. Ennek ellenére rohadtul szerencsések voltunk. De ha nem szedjük össze magunkat hajnalig, lesz itt tömegmészárlás, megszentségtelenítés, és némi magyarázkodás, amivel tartozunk. Schroeder maga elé bámult, majd higgadtan így szólt – Hagyja csak rám az egészet! HARMINCKETTEDIK FEJEZET Murphy atya átsétált a szentélyen, és megállt a bíboros trónusa előtt. – Eminenciás uram, szeretnék gyónni. A bíboros bólintott. – Fogja meg a kezem! Murphy atya érezte, ahogy a papírfecni odaragadt a tenyeréhez. – Nem… én szeretnék bemenni a gyóntatófülkébe. A bíboros felállt. – Bemegyünk az érseki sekrestyébe. – Nem. Murphy érezte, ahogy az izzadtság összegyűlt a homlokán. – Nem fogják megengedni. Bemehetnénk a gyóntatófülkébe, meghallgattam Miss Malone gyónását. A bíboros csodálkozva nézett a papra, majd bólintott. – Ahogy kívánja. Lesétált a tróntól és elindult a sekrestye hátulja felé, aztán lement az oldalsó lépcsőn, ami a körfolyosóra vezetett. Murphy atya hátrapillantott Maureenre és Baxterre, akik bátorítóan bólogattak, majd követte a bíborost. Leary kihajolt az orgonakarzat korlátján, fegyverének távcsövén a fonalkeresztet a bíboros arcára irányította, és követte a felnagyított képet, miközben a bíboros a jobb oldalról átsétált a balra. A karzatokon mindenki kiabált kiabáltak a két papnak, hogy figyelmeztessék őket, Learyinek, mert tudták, hogy tüzelésre készül, ráadásul Flynn-nek és Hickey-nek is. Űgy tűnt, hogy a bíboros figyelmen kívül hagyja a figyelmeztetéseket. Megállt a boltíves átjárónál, ami a gyóntatófülke papi bejáratához vezetett, és megvárta Murphy atyát, aki bizonytalanul haladt át a j körfolyosón.

Leary a fonalkeresztet a bíboros szíve fölött függő aranykeresztre irányította, és felhúzta a fegyverét. Flynn hirtelen megjelent a két pap előtt, két karját a magasba emelte és felnézett a karzatokra. A kiabálás megszűnt. Leary kiegyenesedett, és fegyverét karjának a hajlatában megtámasztva állt. Flyn még ebből a távolságból is látta, hogy Leary tipikusan annak a vadásznak a pozícióját vette fel, aki éppen most szalasztotta el a zsákmányát mozdulatlan volt, fülelt és figyelt. Flynn látta, ahogy Megan megjelent a karzaton, Leary mellé lépett, közben úgy beszélt hozzá, mintha enyhíteni akarná csalódottságát. Flynn odafordult a két paphoz. – Maguk meg mi a fenét csinálnak? – Gyóntatni fogok – válaszolta a bíboros higgadtan. Flynn összeszorított fogakkal beszélt. – Megőrültek? Nem jöhetnek onnan le engedély nélkül. – Nincs szükségem az engedélyükre, ahhoz, hogy bárhová is menjek ebben a katedrálisban. Kérem, álljon arrébb! – válaszolta a bíboros. Flynn legyűrte magában a mérgét. – Hadd mondjak maguknak valamit! Azoknak az embereknek ott fönt érvényes parancsa van, hogy lőjenek… Na jól van, közülük négyen nem valószínű, hogy megölnének egy papot, de az ötödik megölné magukat. Megölné az anyját is, ha erre szerződne. Mint ahogy maguk is felesküdtek valamire, ő is. A bíboros arca elvörösödött, beszélni kezdett, de Flynn félbeszakította. – Ez az ember tizennégy évet szolgált mesterlövészként egy tucat különböző hadseregben. Mostanra már az egész világot a fonalkereszten át látja. Az egész lénye egyedül erre a cselekvésre állt be. És szereti is a fegyver hangját, a puskatus lökését a vállán, a fegyver csövének villanását, a puskapor égett szagát az orrában. Olyan ez számára, mint egy szexuális aktus, ha értik egyáltalán, hogy miről beszélek. Sem a bíboros, sem a pap nem válaszolt. A bíboros megfordította a fejét és felnézett az orgonakarzat árnyaira, majd visszafordult Flynnhez. – Nehéz elhinni, hogy ilyen ember létezik. Vigyázniuk kellene, nehogy magukat lője le! Ellépett Flynn mellett és bement a fából készült boltíves átjárón, majd benyitott a gyóntatófülke ajtaján. Murphy atya rápillantott Flynnre, aztán félretolta a függönyt, és belépett a fülkébe. John Hickey nem messze állt tőlük a Máriakápolnánál, és némán figyelt. Murphy a sötét fülkében térdelt és elkezdte – Áldjon meg atyám… Kinézett a függöny nyílásán és látta, amint Flynn távozik. Suttogva beszélt a bíboroshoz, sietve meggyónt, aztán hirtelen abbahagyta és

így szólt – Eminenciás uram, használni fogom a hívógombot, hogy rejtjeles üzenetet küldjek. A bíboros profiljának sötét körvonala a fekete válaszfal mögött mozdulatlan maradt, mintha nem halottá volna Murphy atyát, aztán lassan bólintott. Murphy óvatosan ráhúzta a függönyt az ajtókeretre, és többször is megnyomta a gombot figyelemfelkeltés céljából. Hunyorgott a sötétben de azért alaposan megnézte a kezében lévő cédulát, majd elkezdte ITT MURPHY ATYA. Hirtelen egy kéz jelent meg a függönyön keresztül és megragadta csuklóját. Hickey hangja töltötte be a fülkét. – Amíg ott bent van, Padre, gyónja meg, hogy árulásra használta a gyóntatófülkét! Oldalra libbentette a függönyt, és Murphy pislogni kezdett a hirtelen támadt fényben. Hickey kikapta a papírdarabot a pap kezéből és visszahúzta a függönyt. – Gyerünk, fejezze be az átkozott gyónását! Majd én befejezem az. üzenetet. Murphy nekidőlt a válaszfalnak és csendesen így szólt a bíboroshoz – Sajnálom… Hickey a fülke előtt állt és körülnézett. Flynn elment. Senki sem figyelt rá, kivéve Malone-t és Baxtert a szentélyben, akik mindketten dühösnek és csüggedtnek látszottak. Hickey rájuk mosolygott, aztán elolvasta a rejtjeles üzenetet, rátette ujját a jelzőgombra, és elkezdte a jeleket. Megismételte a bevezetőt. ITT MURPHY ATYA A GYÓNTATÓBAN A BÍBOROSSAL. Folytatta, utánozva az olyan ember akadozó kézmozgását, első alkalommal küld ilyen üzenetet. Miközben a jeleket továbbított módosította az üzenetet. A FENIÁNUSOK EREJE HOZZÁVETŐLEGESEN NEM TÖB MINT NYOLC FEGYVERES. MINDEN KELETI OLDALKARZATON EGY. NINCS A NYUGATI OLDALKARZATON. NINCS AZ ORGONAKARZATON. EGY EMBER A SEKRESTYE LÉPCSŐJÉN THOMPSONNAL – AZ EGYETLEN AUTOMATA FEGYVER, AMIT LÁTTAM. EGY EMBER MINDEGYIK TORONYBAN. A TÁBORI TELEFONOK NEM MŰKÖDNEK. A TÚSZOKAT LEVITTÉK A KRIPTÁBA. NINCS TŰZVESZÉLY. Hickey megállt és felkapta az üzenet szövegét. MACCUMAIL EGYENLŐ BRIAN FLYNN. JOHN HICKEY HELYETTES. MEGAN HARMADPARANCSNOK. Ismét improvizált. AZ AJTÓKON NINCSENEK AKNÁK. A GÁZMASZKOK RÉGI TÍPUSÚAK, A FILTEREIK NEM MŰKÖDNEK. Megállt, gondolkodott egy pillanatig, aztán folytatta. A FENIÁNUSOK HICKEY-NEK ENGEDELMESKEDNEK. NEM

TÁRGYALNÁNAK SZÍVESEN. ÖNGYILKOSSÁGRÓL BESZÉLNEK. BAXTERT FELAKASZTJÁK HAJNALBAN A HATÁRIDŐ LETELTE ELŐTT, HOGY PÉLDÁT STATUÁLJANAK. TEGYÉK, AMIT TENNIÜK KELL. MI NEM FÉLÜNK. ISTEN ÁLDÁSÁVAL -MURPHY ATYA. Hickey levette az ujját a jelzőgombról és elmosolyodott. Az emberek kint most egy kicsit összezavarodnak… és megrémülnek. A rémület kétségbeeséshez vezet. A kétségbeesés meggondolatlanságot eredményez. Hickey a helyükbe képzelte magát – elvetik a tárgyalás lehetőségét, aggódnak a túszok miatt, alábecsülik a katedrálist megszállók erejét. A rendőrség javasolni fogja a katedrális visszafoglalását, a többiek pedig elfogadják. A politikusoknak pedig ott lesz ez az üzenet, ami alátámasztja majd az erőszak alkalmazásának a jogosságát. A rendőrség beront majd az ajtókon, ahol robbanások és váratlan erejű gyilkos golyózápor fogadja majd őket. Hickey körbenézett a katedrálison, és látta maga előtt a képet szétzúzott márvány, szétmálló szobrok, sötétpiros vér folyik az oltárokon és a padlón, halottak fekszenek kiterülve a padsorokban. A padlást felgyújtanák, és a mennyezet lezuhanna a főhajóba, kirobbantva a felbecsülhetetlen értékű festett üvegablakokat az utcára. Látta a haldokló testeket a törmelék és a tűz közepette vonaglani. És amikor azt hinnék, hogy vége, hosszú idővel azután, hogy az utolsó lövés is eldördült, miközben a hajnal pírja beszüremlene poros fénysugarak formájában, és rávilágítana a mentőosztagokra és az orvosokra, akik a romok között botladoznak, az időzített bombák felrobbannának, majd a két fő oszlop remegve-reszketve összeomlana a gránit és a márvány, a gipsz és a bronz, a fa és a beton fülsiketítő robajlása közepette. A katedrális elpusztulna tégláról téglára, kőről kőre, egyik oszloptól a másikig, egyik faltól a másikig… Tíz év múlva pedig, amikor az emberek Amerika legnagyszerűbb romjára néznének, John Hickey utolsó földi missziójára emlékeznének. Maureen Malone nagyon csendesen ült a padban és nézte, amint Hickey továbbította az üzenetét. Odafordult Baxterhez. – A szemétláda! Baxter nem nézett Hickey-re. – Igen, nos, ez az ő kiváltsága, nem? De semmi kárt nem tesz. Különösen, ha az első üzenetet megkapták. – Azt hiszem, nem érti – válaszolta Maureen. – Ott kint még mindig azt hiszik, hogy mi küldjük a jeleket. Hickey nem egy trágár üzenetet, vagy valami ilyesmit küld. A mi üzenetünket elferdítve, félrevezető információkat küld a mi aláírásunkkal. Baxter ránézett Hickey-re, és felfogta, miről is beszél a lány. – És csak a jóisten tudja, hogy miket hord össze nekik. Egy őrültről van szó, tudja? Flynn maga a megtestesült racionalitás Hickey-hez képest. – Hickey nem őrült – mondta Baxter –, ő annál sokkal veszélyesebb, mintha őrült lenne.

Maureen lenézett a földre. – Mindegy, akkor sem fogok bocsánatot kérni, amiért megpróbáltam. – Nem kérem rá, hogy megtegye. De azt hiszem, hogy a következő terv az enyém lesz. – Igazán? – kérdezte Maureen fagyosan. – Nem hiszem, hogy van! időnk, hogy kivárjuk a maga tervét, vagy a már sokat emlegetett megfelelő pillanatát. – Csak még néhány percet adjon! Azt hiszem, tudom az innen kivezető utat – válaszolta Baxter mindenféle harag nélkül a hangjában. Burke benyitott a Monsignor belső irodájába, nyomában Langley felügyelővel. Egy egyenruhás rendőr átnyújtotta nekik a dekódolt üzenet egy példányát. Burke ráült Schroeder íróasztalára és elolvasta az üzenetet. Körbenézett a jelenlévő embereken – Schroederen, Rourke rendőrfőnökön, Roberta Spiegelen és Bellinin – A tizenkét dühös ember kemény magján, akik közé Langley és ő maga hol odatartozott, hol nem, attól függően, hogyan alakult a szituáció. Bellini kapitány felnézett a saját példányából és így szólt Rourke rendőrfőnökhöz – Amennyiben ez az üzenet helytálló, be tudom venni a katedrálist, elfogadható kockázatot vállalva az embereimért. Ha a túszok a kriptában vannak, elég jó esélyük van a túlélésre… habár ezt garantálni nem tudom. Ismét ránézett az üzenetre. – Ügy tűnik, különben sincs sok esélyük a feniánusokkal szemben. Bellini felállt. – Szükségem van még néhány órára, hogy tervet készítsek. Burkenek eszébe jutott Maureen mondata a sekrestye kapujánál. Tizenkét fegyveres. Most pedig Murphy nyolcat mondott. Ránézett a szoba másik felében lévő Bellimre. – És ha nem helytálló? – Milyen messze járhatnak az igazságtól? Értelmes emberek. így van? Tudnak számolni. Nézzék, nincs túl sok kedvem az egészhez, de most már egy kicsit bizakodóbb vagyok! – mondta Bellini. – Nem hagyhatjuk számításon kívül annak a kockázatát sem, hogy mindkét üzenetet maguk a feniánusok küldték – mondta Langley. Ránézett az üzenetre és összehasonlította a korábbival, amit a kezében tartott. – Egy kicsit zavar valami. Valami itt nincs rendben. Felnézett a papírról. – Bellini, hírszerzési parancsnokként azt ajánlom magának, hogy egyik üzenetnek se higgyen! Bellini zaklatottnak tűnt. – Most mi a fenét csináljak akkor? Menjek az anyámba? – Ha hiszünk ezeknek az üzeneteknek, ha nem, a bíboros rezidenciáján mindenki ezt az utolsó üzenetet olvassa, és levonják majd a saját következtetésüket – mondta Roberta Spiegel, majd

ránézett Rourke-ra. – Ez pedig indokolttá tesz egy megelőző támadást, rendőrfőnök úr. Ez játszódik le most mindenkinek a fejében ott kint. Roberta Spiegel most Bellinihez fordult. – Kapitány úr, álljon készen a támadásra nagyon rövid időn belül! Bellini szórakozottan bólintott. Az ajtó kinyílt és Monsignor Downes jött be az irodába. – Beszélni akart valaki velem? Az öt ember kérdőn nézett egymásra, majd Roberta Spiegel megszólalt. – Igen, én kérettem be önt. Downes állva maradt. A polgármester tanácsadója gondolkozott egy pillanatig, majd így szólt – Monsignor, sem a polgármester, sem én, sem senki más nem akar semmi olyasmit tenni, ami kárt okozna ennek a katedrálisnak, vagy veszélybe sodorná a túszok életét. Mindazonáltal… A Monsignor teste megfeszült. – Mindazonáltal, ha a rendőrség, az én hivatalom, és a washingtoniak úgy döntenek, hogy a tárgyalás a továbbiakban már nem lehetséges, és a túszok élete egyértelmű és azonnali veszélynek van kitéve. .. támogatni fogja-e ön és az egyházkerület a döntésünket, miszerint be kell vetni a veszélyelhárítási egységet, köznapi nevükön a kommandósokat? Monsignor Downes mozdulatlanul állt és nem válaszolt. – Adja oda a Monsignornak az üzenet egy másolatát! – mondta Spiegel Bellimnek. Downes elvette a papírt, elolvasta, majd ránézett a nőre. – Egyeztetnem kell a fő vikáriussal. Én egymagamban nem vállalhatom a döntést – mondta, majd megfordult és távozott a szobából. – Minden alkalommal, amikor felfedjük ennek a problémának egy újabb rétegét, rájövök, hogy mennyire alábecsültük Flynnt. Ide-oda lökdösnek bennünket elég keményen, és az idő múltával, egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a legkönnyebb a megadás lenne… mármint a mi részünkről, nem pedig Flynnéről – állapította meg Roberta Spiegel. – Még a megadás sem könnyű. Mi még feladhatjuk, de ez nem jelenti azt, hogy Washington, London vagy Dublin is ezt fogja tenni -mondta Langley. Rourke rendőrfőnök így szólt Bellinihez – Kapitány úr, az egyetlen dolog, amit mi magunk, a polgármester kivételével bárki engedélye nélkül végre hajthatunk, az a támadás. – Mindig ez a legkönnyebb döntés, uram, a végrehajtás az, ami egy kicsit rázósabb -válaszolta Bellini. – Az az érzésem, hogy feladták a tárgyalást – emelte fel a hangját Schroeder. Mindenki ránézett.

– Kapitány úr, még mindig magában reménykedik mindenki. Ha van egy középút a megadás és a támadás között, biztosak vagyunk benne, hogy megtalálja. Brian Flynn azonban azt mondta, hogy nincs középút, és azt hiszem, igazat szólt. Hajnal vagy halál. Maureen figyelte, amint Hickey a bíborossal és Murphy atyával beszél a gyóntatófülkénél. – A jelzőgombról és az első üzenetről kérdezi ki Őket – mondta Baxternek. Baxter bólintott, majd felállt. – Gyerünk, járjunk egy kicsit és nyújtóztassuk ki a lábainkat! Beszélgetünk egyet. Elindultak az oltár szentélyén keresztül a trón felé, ami százhúsz méteres távolság, aztán megfordultak és visszasétáltak. Séta közben, Baxter intett a fejével. – Nézzen oda, arra a bronz fedőlemezre! Maureen az oltártól jobbra, a sekrestye lépcsőjén túl lévő nagy bronz fedőlemezre pillantott, amin keresztül Hickey és Megan Fitzgerald lementek a bőröndökkel. Baxter hosszában végignézett a katedrálison. – Kielemeztem ezt az épületet. Amikor Hickey és Fitzgerald feljöttek ezen a lemezen keresztül, föld volt a kezükön és a térdükön. Tehát, túlnyomórészt kúszni lehet csak ott lent. Biztosan vannak olyan nagyobb területek, amik nem, vagy csak gyengén vannak megvilágitva. Van egy egész háztömbnyi területünk, ahol eltűnhetnénk. Ha fel tudjuk gyorsan emelni azt a fedőlapot, és be tudunk ugrani abba a nyílásba, soha nem tudnak minket onnan kifüstölni. Miközben az oltár jobb oldáa felé lépkedtek, a fedőlemez megint láthatóvá vált. – Még ha fel is emeljük a fedőlemezt, és leugrunk, mielőtt lelőnének minket, nem lennénk szabadok, és senki nem tudná ott kint, hogy lent vagyunk – mondta Maureen. – Mi tudnánk, hogy nem vagyunk itt fönt. A lány bólintott. – Igen, ez a lényeg, ugye? Néhány percig csöndben sétálgattak, majd Maureen megszólalt – Mi a terve, hogy csináljuk? Baxter körvonalazta a tervét. Murphy atya és a bíboros beléptek a szentélybe, és mind Maureen, mind Baxter észrevették, hogy a két pap nagyon sápadt. Murphy atya Maureenról Baxterre nézett. – Hickey természetesen tudja. – Nem elleneztem volna, hogy megpróbáljanak jelzéseket küldeni a parókiára – mondta a bíboros, majd szúrósan nézett Murphy-re, Baxterre és Maureenre. – Informálniuk kell, mégpedig előre, a terveikről! Baxter bólintott. – Éppen azon vagyunk, Eminenciás uram. Egy menekülési terven

gondolkozunk. Azt szeretnénk, ha mindketten velünk jönnének. A bíboros megrázta a fejét, és nyomatékosan azt mondta – Az én helyem itt van – egy pillanatra gondolataiba merült, majd így szólt – De hajlandó vagyok áldásomat adni magukra – odafordult Murphy atyához. – Elmehet, ha kíván. Murphy atya megrázta a fejét, és azt mondta Maureennek és Baxternek – Nem mehetek őeminenciája nélkül, de segítek, ha tudok. Maureen ránézett a három férfira. – Jól van. Most pedig dolgozzuk ki a részleteket és az időzítést! Ránézett az órájára. – Kilenc órakor indulunk. HARMINCHARMADIK FEJEZET Amikor Monsignor Downes belépett az irodába, Bellini kapitány megkérdezte a rendfőnöktől – Megtalálta már a katedrális terveit? A Monsignor megrázta a fejét. – A személyzet itt is keresi és az egyházkerület épületében is. De nem hiszem, hogy volt nekünk valaha is az iratok között. – Mit tesznek annak érdekében, hogy megtalálják az építészt, Gordon Stillway-t? – kérdezte Rourke rendőrfőnök Langley-től. Langley rágyújtott egy cigarettára és nem sietett a válasszal. Végül így szólt – A detektívek elmentek az irodájába az Ötvenharmadik utca keleti oldalán. Természetesen zárva volt… – Megkapták már a bírósági engedélyt, hogy bemehessenek? – vágott közbe Rourke. Langley észrevette, hogy a rendőrfőnök-helyettes egyre magabiztosabb. Éjfélre biztosan megpróbál majd parancsokat osztogatni. – Tulajdonképpen, valaki már be is jutott, a bírósági engedély előnyeit kikerülve. Nincsenek meg a katedrális tervei. A detektívek megpróbálják megtalálni az alkalmazottak jegyzékét is. Nyilvánvalóan az sincs meg. Monsignor Downes megköszörülte a torkát és így szólt – Nem értek egyet az ostrommal… de számítanunk kell rá, azt hiszem… Ránézett a könyvespolcra és folytatta – Azok között a könyvek között talál körülbelül öt illusztrált leírást a katedrálisról. Néhányban alaprajzok is vannak, nagyon vázlatos alaprajzok, turisták számára, hogy eltaláljanak a földszinten. A belső képek azonban nagyon jók, és lehet, hogy segíteni fognak. Bellini odament a könyvespolchoz és átvizsgálta a polcokat. Burke felállt. – Lehet, hogy megvannak a tervrajzok Stillway lakásában. Senki sem

veszi fel a telefont, és az odaállított detektív állítása szerint senki sem nyit ajtót. Odamegyek. Schroeder is felállt. – Nem mehet el innen. Flynn azt mondta, hogy… Burke ráförmedt Schroederre – Menjen a pokolba Flynn! – Menjen csak, hadnagy! – mondta Roberta Spiegel. Langley kitépett egy lapot a jegyzetfüzetéből. – Itt a cím. Ne hatolj be illegális eszközökkel! – Ha esetleg megtalálná Gordon Stillway-t, ne felejtse el, hogy nagyon idős ember! Ne izgassa fel! – mondta Monsignor Downes. – Nem teszek semmit, ami illegális, és nem szokásom felizgatni az embereket. Burke sarkon fordult és kiment a szomszédos irodába. Kék füstfelhő nehezedett fejmagasságban a zsúfolt helyiségre. Burke átfurakodott a tömegen, kijutott a hallba, és lement a lépcsőn. A parókia irodái a földszinten megteltek egyenruhás rendőrparancsnokokkal, akik a helyi műveleteket irányították. Burke odament egy kapitányhoz, aki egy íróasztalnál ült, és felmutatta neki a jelvényét. – Szükségem van egy rendőrségi autóra és egy megveszekedett Őrültre, aki vezeti. A kapitány felnézett a városközpontot ábrázoló térképre. – Valóban? – Nos, a kordon másik oldalán lévő területet totálisan eltorlaszolták az emberek és a járművek. Hova szeretne ilyen sietősen eljutni hadnagy úr? – A Gramercy parkhoz. Azonnal. – Akkor menjen el a Lexingtonon lévő rendőrőrsre. – Egy frászt. Burke megragadott egy telefont, és a telefonközponttól a Monsignor irodáját kérte. – Langley, a helikopter még mindig a Palace udvarán van? Jó.. Hívd föl és mondd meg nekik, hogy indítsák be! Burke elhagyta a parókiát, kiment az Ötvenegyedik utcára és beszippantotta a frissítő, hideg levegőt, amitől egyből jobban érezte magát. A havas eső fokozatosan elállt, de a szél még mindig erős volt. Odament az Ötvenegyedik utca és a Madison Avenue elhagyatott kereszteződéséhez. Kísérteties csönd ülte meg a kivilágított utcákat a katedrális körül, és a távolban látta a rendőrségi kocsikból, buszokból és egészségügyi járművekből álló kordont. Távközlési zsinór futott végig a hókásás úttesten és a járdákon. Őrszemek alakját lehetett látni, amint a félig megvilágított épületeknél álltak, és a Nemzetőrség emberei fegyvereiket magasra tartva terepjárókkal köröztek ide-oda. Hangszórók hallatszottak a zimankós levegőben, a rendőrök pedig lőfegyverekkel járőröztek a megtisztított területen. Burke hallotta a rendőrök lépéseinek csikorgását a jéggel borított aszfalton, és hallotta

saját gyorsuló iramának zaját is. Miközben sietett, Belfast jutott eszébe, és az, hogy bár sohasem járt ott, mégis úgy érezte, hogy ismeri. Felhajtotta kabátja gallérját és még gyorsabbra fogta az iramot. A Medison Avenue másik oldalán egy magányos figura haladt lassan lóháton az északi széllel szemben. Burke rámeredt a lovasra, amikor egy lámpa alá ért. Betty Foster volt az. Úgy tűnt, hogy a rendőrnő nem vette őt észre, így továbbállt. A szél elcsitult, és Burke a távolból, a kordonon túlról, zeneszót és éneklést hallott. New York nem hagyja veszni a mulatságát. Burke elhaladt a Mária-kápolna hátulja mögött, majd a bíboros rezidenciája felé vette az útját. A csipke függönyön keresztül a veszélyelhárítási egység embereit látta, amint a szobában álldogálnak. Egy hadnagy tartott nekik eligazítást, és Burke még a táblát is látta, a következő felirattal Nyerjétek ezt meg a városotokért, fiúk! A sarkon, egy másik ablakon keresztül Burke jól öltözött nőket és férfiakat látott, közöttük a Kormanyzóval és a polgármesterrel, akik valószínűleg a büfé köré csoportosultak. Nem úgy nézett ki, mintha szórakoznának, de olyan gondterheltnek sem látszottak, mint az előbb a tábla körül az emberek. Az útkereszteződésben Burke megfordult, és visszanézett a kerti fényszórókkal megvilágított katedrálisra. A festett üvegablakokon keresztül lágy, foszforeszkáló fény szűrődött ki, és színes árnyékot vetett a fehér utcára. Nyugodt kép volt ez, képeslap szépségű kopasz hársfák jéggel fedett ágai meredeztek és az érintetlen hó csillogón terült el a messzeségben. Talán nyugodtabb volt minden, mint valaha ebben az évszázadban – a területet körben megtisztították az autóktól és az emberektől, az épületeket elsötétítették… Valmi oda nem illő dolog hívta fel magára Burke figyelmét. Felnézett a katedrális két tornyára, ahonnan fény világított a kihasított szellőzőnyílásokon. Az északi toronyban – a harangtoronyban – látta, amint egy alak mozog, egy magányos alak megy egyik nyílástól a másikig, és közben biztosan fázik, ideges, de éber. A déli toronyban is volt egy mozdulatlanul álló alak. Két ember, mindegyik toronyban egy – csak ők őrizték az elfoglalt katedrálist. Annyi minden múlik rajtuk, gondolta Burke. Remélte, hogy nem esnek gyakran pánikba. A rendőrségi parancsnoki helikopter a Lexington Avenue-n halad déli irányban. Alattuk, Burke látta, amint a forgalom lassan ismét, megindul, vagy legalábbis Manhattanben ez már megindult forgalomnak számított. Villogó fények jelezték az útkereszteződésekben a rendőrségi akciók helyét. A városközpont toronymagas épületei után alacsonyabb házak következtek a Gramercy park régebbi részén, és a helikopter mélyebbre ereszkedett. Burke látta az elegáns bérházakkal körülvett kis privát park fényeit. Rámutatott egy nyílt területre, a pilóta a gépet abba az irányba fordította és bekapcsolta a leszállásjelző lámpákat. A helikopter egy kis füves területen landolt, Burke kiugrott és gyorsan elindult egy magas kovácsoltvas kerítés felé. Megzörgette a magas kapu rácsait, de a

kaput zárva találta. A járdán egy csoportban az emberek kíváncsian néztek rá. – Van maguk között valakinek egy kulcscsomója? – kérdezte Burke. Senki sem válaszolt. Burke a hideg rácsokba kapaszkodva bekukkantott a parkba. Eszébe jutott az állatkert kapuja ma reggelről, a majomház ketrece, a sekrestye kapuja, és az összes börtön, amit valaha látott. Eszébe jutott Long Kesh és a Crumlin Road, Lubianka és Dachau. Arra gondolt, hogy túl sok a vasrács, és túl sok ember néz egymásra a rácsokon keresztül. Hirtelen támadt, váratlan düh tört rá, és felkiáltott – Gyerünk már, a fenébe! Kinél van egy kulcs? Egy idős, jól öltözött asszony lépett oda, és elővett egy díszes kulcsot. Szó nélkül kinyitotta a kaput. Burke gyorsan elengedte a rácsot, és durván átfurakodott a csoportosuláson. Egy előkelő, régi bérházhoz ért az utca másik oldalán és erősen bekopogott az ajtón. Egy járőr nyitott ajtót. Burke miközben felmutatta a jelvényét, félrelökte a járőrt és bement a kis előszobába. Egyetlen nyomozó ült az egyetlen széken. Burke gépiesen bemutatkozott. A férfi hatalmas ásítás közepette válaszolt – Lewis detektív. Felállt, de mintha nehezére esett volna. – Bármi hír Stillway-ről? – kérdezte Burke. A detektív megrázta a fejét. – Megjött már a bírósági engedély? – Nem. Burke elindult felfelé a lépcsőn. Amikor még újonc volt, egy ör zsaru azt mondta neki „Mindenki a legfelső emeleten lakik. Mindenkit a legfelső emeleten rabolnak ki. Mindenki a legfelső emeleten hal meg.” Burke felért a legfelső emeletre, a negyedikre. Két lakást alakítottak ki ott, ahol valamikor valószínűleg a cselédlakások voltak. Megtalálta Stillway ajtaját, és megnyomta a csengőt. A detektív utolérte. – Senki sincs otthon. – Maga egy igazi Sherlock Holmes. urke ránézett a három, korban a nagyon régitől a nagyon újig terjedő biztonsági zárra egymás alatt sorban, ami a félelem szintjének a növekedését mutatja az évtizedek során. Odafordult a detektív-hez – Szívesen nekifeszülne a vállával ennek az ajtónak? – Nem. – Én sem. Burke egy kis ajtó mögötti keskeny lépcsőfeljáróhoz ment. – Maradjon itt! Felment a lépcsőn, ahonnan kiért a tetőre, majd leereszkedett a hátsó tűzlétrán és megállt Stillway ablaka előtt. A lakás sötét volt, csak a rádiós óra sárga fénye látszott. Az ablakon nem volt rács, így Burke elővette a pisztolyát és benyomta a törékeny üvegen a tolóablak retesze fölött. Benyúlt, kinyitotta a reteszt,

felnyomta a tolóablakot, majd beugrott a szobába és guggolva elment az ablaktól, mindkét kezében előre tartva a pisztolyát. Kifújta magát és figyelt. Szeme hozzászokott a sötéthez, és már látta az árnyakat és a kontúrokat. Semmi sem mozgott, senki sem lélegzett, és semmi szagot nem érzett senki sem akarta megölni őt, és érezte, hogy senkit nem öltek ott meg. Kiegyenesedett, aztán keresett egy lámpát és felkapcsolta. A hatalmas stúdiólakás modernségével mereven elhatárolódott az őt körülvevő világtól. Csontfehér falak, sínen futó spotlámpák, krómozott bútorok. Egy gótikus épületek restaurálására szakosodott, öreg építész titkos világa volt ez. Ez bizony szégyen, szégyen, Gordon Stillay. Burke, fegyverét még mindig készenlétben tartva, minden sötét sarkot átvizsgálva elindult az ajtó felé. Mindent tökéletesen rendben volt semmi oda nem illőt nem talált – nem volt vörös folt a fehér szőnyegen, nem volt alvadt vér a fényes krómon. Burke eltette fegyverét és kinyitotta az ajtót. Intett a detektívnek. – A hátsó ablak kitörött. Okunk van egy folyamatban lévő bűntényre következtetni. Töltsön ki egy jelentést! A detektív hunyorgott egyet, és elindult a lépcső felé. Burke becsukta az ajtót és körülnézett. Talált egy irattároló szekrényt a rajzasztal mellett és kinyitotta a középső fiókot, amiben J-től S-ig ABC sorrendben voltak az iratok. Nem lepődött meg túlságosan, amikor Bouwerie-i Szent Márk és Szent Pál apostol között nem talált mást, mint egy kicsivel nagyobb hézagot, mint aminek lennie kellett volna. Burke észrevett egy telefont a főzőfülke pultján. A parókiát tárcsázta, de a központi szám foglaltat jelzett, ezért felhívta a telefonközpontost, de itt meg felvételről újra tárcsázásra utasították, úgyhogy lecsapta a kagylót. Megtalálta Gordon Stillway italosszekrényét egy polcon, és kiválasztott egy jó bourbont. Csörgött a telefon és Burke felvette – Halló! Langley hangja hallatszott. – Gondoltam, nem kapsz szabad vonalat. Mi a helyzet? Hulla a könyvtárban? – Nincs hulla. Nincs Stillway. És a Szent Patrik-dosszié is hiányzik. – Érdekes… – mondta Langley. Szünetet tartott, majd így szólt – Nincs szerencsénk a többi vizsgálat kapcsán sem. Burke hallotta, hogy valaki hangosan beszél a háttérben. – Ez Bellini? – kérdezte. – Aha. Akcióba lendült. Ne figyelj rá! – válaszolta Langley lehangoltan. Burke cigarettára gyújtott. – Nincs valami jó Szent Patrik-napom, felügyelő. – Március tizennyolcadika sem tűnik túl ígéretesnek. – Langley mélyet sóhajtott. – Valahol itt vannak a tervrajzok a városban, és lennie kell más építészeknek is, esetleg mérnököknek, akik ismerik ezt a

helyet. Holnap délelőttre össze is gyűjthetnénk őket. Csakhogy nincs ennyi időnk. Flynn ezt az egészet tudta. Egyből elkapta Stillway-t a tervrajzokkal együtt. – Kíváncsi lennék – mondta Burke. – Mire lennél kíváncsi? – Az még nem jutott eszedbe, hogy ha Flynn elkapta volna Stillway-t, akkor ő most a katedrálisban lenne, ahol a legtöbb hasznát vennék? – Talán ott is van. Burke egy pillanatig gondolkozott. – Nem tudom. Flynn megmondaná, hogy nála van az építész. Megmondaná, hogy tudja, hogyan robbantsa fel a katedrálist, mert ha van egyáltalán rejtett folyosó, aláaknázná őket. Intelligens ember, és tudja, hogyan nyerhet a legtöbbet mindabból, amit tesz. Gondold ezt át! Burke körülnézett a rendezett szobában. A New York Post egy száma hevert a kanapén. Odament érte, közben húzta maga után a telefon zsinórját. A címlapon egy fotó egy jó kis ökölharcot mutatott aznap délről a katedrális előtti zavargásokból. A főcím így szólt ZAVARGÁSOKKAL TARKÍTOTT PARÁDÉ az alcím pedig ÁM AZ ÍREK TOVÁBB MASÍROZNAK. Az esti különszámban ennél jobbakat is lehet majd olvasni. Langley hangját hallotta a telefonkagylóban. – Burke, ott vagy még? Burke felnézett. – Aha. Figyelj, Stillway itt volt. Hazahozta az esti újságot és… – És? Burke körbejárta a szobát, egyik kezében a telefonkészülékkel, másikban a kagylóval. Kinyitotta a ruhásszekrényt a bejárati ajtó mellett és beleszólt a telefonba. – Nedves a nagykabátja. Nedves a kalapja. Nincs itt az esőkabátja. Nincs itt az esernyője. Nincs itt az aktatáskája. Hazajött a havas esőben, átöltözött, és megint elment az aktatáskájával, amiben, szerintem, a Szent Patrik-dosszié van. – Netalán a szeme színét is ki tudnád következtetni? Oké, meggyőztél. Hova mehetett? – Valószínűleg olyasvalakivel ment el, akinek volt egy köteg igazoló okmánya és hihető története. Valakivel, aki valamilyen történet révén bejutott a lakásba… – Egy feniánussal, aki túl későn ért oda, és már nem jutottak be a katedrálisba – mondta Langley. – Lehet. De az is lehet, hogy valaki más sem akarja, hogy megtaláljuk a tervrajzokat, vagy Stillway-t. – Furcsa ez az egész. – Gondolkodj ezen, közben küldj ide egy bűnügyi helyszínelő csoportot, aztán pedig szerezz nekem egy nyílt vonalat, hogy felhívhassam Fergusont! – Jól van. De siess vissza! Schroeder egyre idegesebb. Burke letette a telefont, és a pohár bourbonnal a kezében körútra

indult a lakásban. Más kézzelfogható nyomot nem talált, de kezdett számára körvonalazódni az idős építész személyisége. Nem olyan embernek tűnt, aki kimegy a hideg havas esőbe, gondolta Burke, hacsak a kötelessége nem szólítja. Csörgött a telefon. Burke felkapta a kagylót és megadta Ferguson számát, majd így szólt – Tíz perc múlva hívjon vissza! Le kell bonyolítanom még egy telefonhívást. Hat csörgés után a telefont felvették, és Jack Ferguson tétova hangja volt a vonalban. -Halló! – Burke vagyok. Azt hittem, hogy a halottkém fogja felvenni. – Akár így is lehetne. Hol a pokolban voltál? – Elfoglalt vagyok. Nos, úgy tűnik te fogod megkapni a legjobb kémeknek járó díjat ebben az évben. – Megtarthatjátok. Miért nem hívtál eddig? A hívásodra várok… – Nem hívtak az irodámtól? – De igen. Nagyon rendes tőlük. Azt mondták, hogy célpont vagyok. Ki van a nyomomban? – Szóval, először is, Flynn. Másodszor, valószínűleg a New York-i IRA ideiglenes szárnya. És azt hiszem, hogy Martin Őrnagy számára is körvonalazódott, hogy milyen fontos személy vagy, Martin őrnagy volt az, akivel lepaktáltál, igaz? Ferguson néhány másodpercre csendben maradt, majd így szólt – Azt mondta nekem, hogy az én segítségemmel lefejezheti a feniánusokat. – És megtette? Az egyetlen, akit le akart fejezni, az a New York-i rendőrség volt. Ferguson megint elhallgatott pár másodpercre, aztán azt mondta – Szemétládák. Mindannyian rohadt szemétládák. Miért van mindenki annyira oda ezért az értelmetlen erőszakért? – Jó a sajtója. Mi a te álláspontod, Jack? – Az álláspontom? Az én álláspontom az, hogy félek. Összecsomagoltam, és szeretném elhagyni a várost. A feleségemért eljött a nővére és elvitte magukhoz. Úristen, nem kellett volna senki másra várnom, Burke. Már egy órával ezelőtt el kellett volna mennem. – Akkor miért vártál? Van még valami számomra? – Mond neked Terri O’Neal neve valamit? – Férfi vagy nő? – Nő. Burke gondolkodott egy pillanatot. – Nem. – Elrabolták. – Sok ilyesmi történt ma. – Azt hiszem, van valami köze ahhoz, ami most történik. – Hogy-hogy? – Várj egy kicsit! Hallom, hogy valaki van kint a folyosón. Várjál! – mondta Ferguson. – Várj! – mondta Burke sietve. – Csak azt mondd meg… Jack… a

fenébe! Burke tartotta a vonalat. Halottá Ferguson távolodó lépteit. Várt egy csattanásra, egy lövésre, egy kiáltásra, de semmi nem történt. Ismét hallotta Ferguson hangját és hangos zihálását a telefonon keresztül. – Azok a rohadt Rivero fivérek! Néhány senoritát lefogtak a kapualjban és jól megbögyörészték őket. Te jó isten, ez nemrégen még egy jó kis ír ház volt. A fiúk hajdanán lementek az alagsorba és tökrészegre itták magukat. Rá nem néztek volna egy női mellre harmincéves korukig. Hol is tartottam? – Terri O’Neal-nél. – Tényleg. Ezt egy bostoni ideiglenes IRA-stól tudom. Neki és néhány másik fickónak kellett volna elkapnia ezt az O’Neal nevű nőt a múlt éjjel, ha egy Morgan nevű embernek nem sikerült volna felcsípnie egy diszkóban. Gyanítom, Morgan felszedhette. Könnyen megy ez manapság, mintha leugranál egy csomag cigiért. Tudod? Na mindegy, ezek a bostoni fiúk úgy gondolják, hogy ez is része volt a mai nap történéseinek, és nem örülnek annak, amit a feniánusok csináltak. – Mi sem. – Persze – tette hozzá Ferguson –, véletlen egybeesés is lehet. -Aha. Burke gondolkozott. Terri O’Neal. Ismerősnek tűnt ez a név, de nem tudta hova tenni. Abban biztos volt, hogy nem vezettek róla aktát, mert a női akták még mindig elég ritkák voltak ahhoz, hogy emlékezzen mindegyikre. – Terri O’Neal? – Ezt mondta az az úriember. Most pedig, a francba is, juttass ki engem innen! – Oké. Maradj, ahol vagy! Ne nyisd ki az ajtót idegeneknek! – Mennyi időbe fog kerülni, hogy küldj ide egy kocsit? – Nem vagyok benne biztos. Várj! Fedezünk. – Ezt mondta Langley Timmy O’Day-nek is a múlt nyáron. – Tévedések történhetnek. Figyelj, iszunk majd egyet a jövő héten… vagy ebédelünk. – Baszd meg az ebédedet! Burke letette a kagylót. Néhány percig meredten nézte a telefont. Rossz volt a szájíze, ezért elnyomta a cigarettáját, aztán, belekortyolt a bourbonba. Csörgött a telefon és felvette. – Központ, adja nekem a városközpont északi körzetét. Rövid várakozás után a telefon megint csörgött, és egy mély hang szólt bele – Gonzalez őrmester, északi városközpont. – Itt Burke hadnagy a hírszerzéstől. Megadta a jelvénye számát. – Van rádiós összeköttetése a kocsijaikkal? – Aha, a zavaró készülék ránk nincs hatással – válaszolta a nyugtalan, aktatologató őrmester. Burke hallotta, hogy megy a hangfelvevő, mert hallotta a sípoló

hangot négy másodperces időközökben. – Majd azután ellenőrizzen engem, miután letette a telefont. Rendben? – Jól van. – Tudna küldeni egy autót az Ötvenötödik utca 560-as szám alá? Az 5D lakáshoz. Vegyék fel a Jack Ferguson nevű személyt és biztosítsák a védőőrizetét! – Miért? – Mert veszélyben az élete. – Csakúgy, mint minden más honpolgáré ebben a városban. Együtt jár a környékkel. Ötvenötödik utca nyugat? Meglep, hogy még nem halt meg. – Egy informátorról van szó. Nagyon fontos. – Nincsen túl sok ráérő kocsim. Elég nagy a zűrzavar. – Aha, hallottam. Figyeljen, ez az ember majd a Port Authority épületéhez szeretne menni, de tartsa benn a rendőrállomáson! – Átkozottul bonyolultnak tűnik. – Köze van a katedrális-ügyhöz. Csak tegye meg, jól van? Majd én gondoskodom a többiről. Erin go bragh, Gonzalez. – Aha, hasta la vista. Burke letette a kagylót és elhagyta a lakást. Kiment az utcára és elindult a park felé, ahol kisebb tömeg gyűlt össze a kerítésen kívül. Ahogy ment, Fergusonról gondolkozott. Tudta, hogy ennél többet kellene tennie Fergusonért, hogy életben maradjon. Tudta, hogy fel kellene vennie a helikopterre. De a fontossági sorrend megint megváltozott. Gordon Stillway fontos volt. Brian Flynn is fontos volt, és Martin őrnagy is fontos volt. Jack Ferguson már nem volt olyan fontos. Hacsak nem… Terri O’Neal. Mi a jó isten volt ez az egész? Miért volt ez a név olyan ismerős? HARMINCNEGYEDIK FEJEZET John Hickey egyedül ült a szentély orgonájánál. Felemelte távcsövét és a délkeleti karzatra irányította. Frank Gallagher hanyag testtartásban ült a könyöklőn, és a Bibliát olvasta hátával nekitámaszkodott egy tartóoszlopnak, mesterlövész fegyverét a térdére támasztotta, és nagyon nyugodtnak tűnt. Hickey csodálattal szemlélte azt az embert, aki egyszerre két ellentétes filozófiát forgatott a fejében. Odakiabált Gallaghernek – Élénkebbnek szeretnélek látni! Hickey ráirányította a távcsövét George Sullivanre a hosszú dél-, nyugati karzaton, aki szintén a könyöklőn ült. Egy kis szájharmonikán játszott olyan halkan, hogy nem is hallotta más, csak Abby Boland a főhajó másik oldalán. Hickey a lányra fókuszált, aki kihajolt a könyöklőn és Sullivant nézte, mint egy erkélyen lógó holdkóros lány egy olcsó

melódrámában. Hickey a távcsövet az orgonakarzatra irányította. Megan újra Learyvel beszélgetett, és tulajdonképpen úgy tűnt, mintha ez alkalommal Leary valóban figyelt volna rá. Hickey úgy érezte, mintha felfedeznék egymásban azt, ami közös bennük az embertelenséget. Két vámpír jutott az eszébe, akik egy vár falán a holdfényben várakoznak vér nélkül, kókadtan, és mivel nem képesek beteljesíteni kapcsolatukat a normális úton, ezért megegyeznek, hogy ezentúl együtt vadásznak. Hickey felemelte a távcsövet és Flynnre irányította, aki egyedül ült a kórus felfelé, a toronymagas réz orgonasípok felé, egyre magasodó padjaiban. A sípok mögött a hatalmas rózsaablak úgy helyezkedett el Flynn feje fölött, mint egy idegenszerű hold, amit beborítottak a sugárút éjszakai fényei. A hatás szembeszökő és drámai, gondolta Hickey, elháríthatatlan, mint a legtöbb emlékezetes színházi jelenetben, amit valaha látott. Úgy tűnt, hogy Flynnt egyáltalán nem érdekli Megan vagy Leary, vagy a tervrajzok, amik a térdén hevertek. A levegőbe bámult, és Hickey észrevette, hogy a gyűrűjével babrál. Hickey letette a távcsövet. Az volt a benyomása, hogy csapatuk egyre unottabb, sőt bezártsági érzéssel küzd, ha ez egyáltalán lehetséges ekkora helyen. Klausztrofóbia – katedrofóbia, vagy valami ilyesmi szedte az áldozatait, és az éjszaka még fiatal volt. Miért van az, gondolta magában, hogy az öregek a legtürelmesebbek, pedig nekik van a legkevesebb idejük hátra? Mindegy, mosolyodott el, az idő itt bent nem olyan fontos. Mindenkinek majdnem ugyanannyi van hátra az életéből… egy-két szívveréssel több vagy kevesebb. Hickey ránézett a foglyokra a szentélyben. Mind a négyen hevesen beszéltek. Ott nem volt nyoma az unalomnak. Hickey megtekerte a mellette lévő tábori telefon indítókarját. – Padlás? Helyzetjelentést kérek. Jean Kearney vacogva válaszolt – Pokoli hideg van itt fönt. Hickey elmosolyodott. – Neked és Arthurnák azt kellene tennetek, amit mi is csináltunk, amikor srác voltam, hogy télen felmelegedjünk. Hickey várta a választ, de nem jött, így azt mondta – Annak idején mindig fát vágtunk. Nevetett, majd megint megtekerte a telefont. – Déli torony. Látsz valami érdekeset? – Mesterlövészeket golyóálló dzsekiben minden tetőn. A területet egészen a Negyvennyolcadik utcáig kiürítették. Az út mentén az ablakokban több száz ember van – mondta Rory Devane, majd hozzátette – Ügy érzem magam, mint egy aranyhal az akváriumban. Hickey meggyújtotta a pipáját, és pöfékelt, miközben beszélt. – Tartsd magasra a fejed, öcsém. A te ábrázatodat nézik a kukkereiken keresztül. És a mesterlövészfegyverek célzóján keresztül – tette hozzá magában. – Bámulj vissza rájuk! Miattad vannak ott mind. – Igen, uram.

Hickey a harangtornyot hívta. – Helyzetjelentést kérek. – A helyzet változatlan… kivéve, hogy egyre több katona érkezik – válaszolta Donald Mullins. Hickey beleszippantott a pipájába. – Megkaptad a marhapástétomot, öcsém? Akarsz még teát? – Igen, kérek még teát. Fázom. Nagyon hideg van itt. Hickey hangja elhalkult. – Húsvét hétfőn is hideg volt a főpostahivatal épületének tetején. Hideg volt, amikor a brit katonák elvezényeltek minket a Kil-mainham börtönhöz. Hideg volt a Stonebreaker’s udvarán, ahol levitték az apámat és Padraic Pearse-t, valamint még tizenötöt a vezetőink közül. Hideg van a sírban is. Hickey felvette a katedrális telefonját és a parókia rendőrségi telefonközpontosával beszélt. – Adja nekem Schroedert! – kivárta míg többször is kattant a telefon, majd azt kérdezte – Megtalálták már Gordon Stillway-t? Schroeder hangja meglepettnek tűnt. – Micsoda? – A munkaidő leteltével néztük át az irodáját, előtte nem tudtuk, tudja. Tippet adhatott volna az olyan zseniknek, mint Langley vagy Burke. Az azonban már gondot okozott, hogy megtaláljuk abban a nagy tömegben. Aztán meg kitört a felkelés. Schroeder hangja elcsuklott, majd azt kérdezte – Miért mondja ezt el nekünk? – Meg kellett volna ölnünk Stillway-t, de mi nem tettük. Vagy kórházban van, vagy részeg valahol, vagy a maguk jó barátja, Martin eltette láb alól. Stilway a kulcsfigurája egy sikeres támadásnak. A tervrajzok önmagukban nem elegendőek. Találtak belőlük másolatot a parókián? Mindegy, akkor ne mondja meg nekem. Schroeder, ott, van még? – Igen. – Azt hittem, elbóbiskolt. Hickey látta, hogy Flynn elindul az orgona klaviatúrája felé az orgonakarzaton. – Figyeljen ide, Schroeder, néhány himnuszt fogunk játszani a harangokon később. Addig is, mire legközelebb hívom, a New York-i Rendőrség álljon készen egy nyolcas listával, arról, amit hallani szeretnének. Rendben van? – Rendben van. – Ebben semmi trükk nincs. Csak szép, szolid keresztény himnuszokat, amelyek szépen hangzanak a harangokon. Néhány ír népdalt is. Teremtsünk egy kis meghitt hangulatot a városban! Beannacht. Jó éjt! Hickey letette a telefont. Miután felnyitotta a klaviatúra tetejét és bekapcsolta a szentély orgonáját, ráhelyezte vékony ujjait a

billentyűkre és lejátszott néhány kósza hangjegyet. Túlzott nyájassággal odabólintott a foglyoknak, akik őt figyelték, majd elkezdett játszani és énekelni. „Dublin szép városa, ahol a lányok oly nyájasak…” Énekhangja erőteljes basszus volt, tiszta és élénk, teljesen eltérő a beszédhangjától. „Ott láttam meg az én kedves Molly Maloneomat…” Brian Flynn a kórus orgonájánál ült és elfordította a kulcsot, hogy bekapcsolja a hangszert. Ráhelyezte a kezét a hosszú, ívelt billentyűsorra, és lejátszott egy akkordot. Az orgonán volt egy hatalmas domború tükör, amit olyan szögben helyeztek el, ami lehetővé tette Flynn számára, hogy az alatta elterülő katedrális nagy részét láthassa benne. Ezt a tükröt az orgonista arra használta, hogy jól időzítsen egy győzedelmes bevonulást, vagy hogy megadja a lépések ütemét a túl lelkes, vagy a vonakodó menyasszony számára. Flynn mosolyogva csatlakozott a kisebbik orgonához, és ránézett Meganre, aki éppen akkor érkezett a déli toronyból. – örvendeztess meg bennünket a gyönyörű hangoddal, Megan! Gyere ide és kapcsold be ezt a mikrofont! Megan ránézett a férfira, de nem mozdult. Leary szeme Flynn és Megan között cikázott. – ó, Megan, fogalmad sincs, milyen fontos az énekszó a forradalom szempontjából. Flynn bekapcsolta a mikrofont. Hickey újra elkezdte az előbbi dalt, és Flynn is csatlakozott hozzá lágyabb tenorjával. Amint taligáját tolta az utca szélién és hosszán, kocsiján a kagylók csak sírták öllé, öllé, ó… John Hickey mosolygott, és szeme elhomályosult, amikor időben és térben a zene visszavitte őt abba az országba, amelyet nem látott már több mint negyven éve. Molly volt a halárus lány, mi más lett volna tán, hisz anyja is, apja is halárusként tolt egy taligát. Hickey újra látta apja arcát azon az éjszakán, amikor a katonák elvitték, hogy lelőjék. Eszébe jutott, ahogy őt magát kivonszolták a cellájából arra a helyre, amiről azt hitte, hogy ott végzik majd ki, de ehelyett megverték és kilökték a Kilmainham börtön előtti útra. Tisztán emlékezett a zöldes földre, amit másnap az apja sírja fölé halmoztak egyenletesen, és az anyja arcára a sír mellett. És Mollyt a láz elvitte, nem volt ki megmentse. És így ért végét Molly Malone, a szépség, De kocsiját tolja még kísértvén. Hickey akkor meg akart halni, és azóta is minden egyes nap a hősi halát kereste, de valahogy nem az volt megírva a csillagokban. Amikor pedig azt. hitte, hogy végre megérkezett a halál abban az egyszerű kis lakásban a folyó mellett, megint csak tovább kellett folytatnia. .. hogy véghez vigye utolsó küldetését. De nemsokára vége… és ismét

hazatérhet. HARMINCÖTÖDIK FEJEZET Bert Schroeder ránézett a jegyzetre, amit a túszokra specializálódott egység pszichológusa, dr. Korman adott. Dr. Korman minden párbeszédet nyomon követett a szomszédos szobából, és a következőket jegyeztek Flynn megalomániás, és feltehetőleg paranoia skizofréniás. Hickey is paranoiás és beteljesületlen halálvágya van. Schroeder kishíján elnevette magát. Milyen más halálvágya lehetne valakinek, aki még él? Schroeder azon tűnődött, hogy az ördögbe tudja egy New York-i pszichológus diagnosztizálni Flynnt, aki egy teljesen más kultúrából jött. Vagy Hickey-t, aki egy más korban élt. Hogyan tud bárkiről is diagnózist adni telefonbeszélgetések alapján? Mégis évente legalább ötvenszer megtette ezt Schroeder számára. Néha a diagnózisai egészen pontosnak bizonyultak néha pedig nem. Mindig azon tűnődött, vajon Korman őt is diagnosztizálta-e. Ránézett Langley-re, aki levette a zakóját a fülledt szobában. A jól látható revolvertartó öv, egy kis vészjósló jel a civilek számára, gondolta Schroeder. – Hisz maga ezekben a dolgokban? – kérdezte Schroeder Langley-től. – A horoszkópomra emlékeztet, olyan a nyelvezete, hogy bárkire ráillik… senki nem fedi fel teljesen a lapjait. Tudja? Schroeder bólintott és lapozott a jelentésben, de nem olvasta, csak mereven nézte. Nem adta még oda Kormannek a pszichológiai aktákat egyik emberről sem, és lehet, hogy nem is fogja. Minél inkább eltérnek a vélemények, annál jobban tudja majd védeni magát, ha a dolgok rosszul alakulnak. – Most, hogy már ismerjük Korman teóriáját Hickey beteljesületlen halálvágyával kapcsolatban, mi lesz már azzal a bírósági határozattal az exhumálás tekintetében? – kérdezte Langley-től. – Találtak egy bírót Jersey-ben. Ki fogjuk ásni Hickey-t… vagyis a sírt éjfélre – válaszolta Langley. Schroeder bólintott. Éjfél – sírásás. Kicsit megborzongott és megint lenézett a pszichológus jegyzetére. Három géppel írt oldal volt, és miközben olvasta, Schroedernek az volt az érzése, hogy dr.Korman közel járt az igazsághoz. Ennek a két férfinak a valódi elmeállapotával, Schroeder szerint, csak a Jóisten volt teljesen tisztában – sem Korman, sem bárki más a szobában, és valószínűleg maga a két férfi sem. Schroeder ránézett a szobában maradt három emberre – Langley-re, Spiegelre és Bellimre. Tudatában volt annak, hogy őrá vártak, hogy mondjon valamit. Megköszörülte a torkát. – Nos… már nagyobb őrültekkel is volt dolgom… Tulajdonképpen, mindenki, akivel eddig dolgom akadt, őrült volt. Az egészben az a furcsa, hogy a halál közelsége, úgy tűnik, időlegesen kirántja őket az

őrületből. Nagyon racionálisan cselekszenek, amikor rájönnek, hogy mivel állnak szemben, amikor meglátják az ellenük felsorakozott erőket. – Csak a toronyban álló két embernek van meg a vizuális stimulációja, Bert. A többiek egyfajta védőburokban vannak. Tudja? -mondta Langley. Schroeder mérges pillantásokat lövellt Langley felé. – A fenébe ezzel a pszichobaromsággal! Hol van Stillway? -mondta Joe Bellini hirtelen, majd ránézett Langley-re. Langley megvonta a vállát. – Ha Flynn-nél van ott bent, akkor nagy a baj – mondta Bellini. Langley fújt egy füstkarikát. – Éppen ezt vizsgáljuk. – Hickey hazudott. Tudja, hogy hol van Stillway – mondta Schroeder. Roberta Spiegel megrázta a fejét. – Nem hiszem. – Hickey nagyon tapintatlan volt, hogy megemlítette Martin őrnagy nevét csak így a telefonon keresztül. Flynn nem szerette volna Martin nevét belekeverni a nagyközönség előtt. A dolgok jelenlegi állása szerint nem akar bajt Washington és London között – mondta Langley. Schroeder szórakozottan bólintott. Biztos volt abban, hogy a két Kormany különben sem fog közös megegyezésre jutni – vagy ha mégis, az nem tartalmazza majd a bebörtönzöttek szabadon bocsátását Észak-Írországban. Nem volt semmi, amit felajánlhatott volna a feniánusoknak, csak az életük és egy korrekt bírósági eljárás, de ezek közül egyik sem érdekelte őket különösebben. Bellini kapitány a kandalló előtt járkált fel és alá. – Nem fogom harcnak kitenni az embereimet addig, amíg nem ismerek minden oszlopot, padsort, erkélyt és oltárt ezen a helyen. Langley ránézett a hat, nagyméretű képeskönyvre a dohányzóasztalon. – Ezeknek itt egy tisztességes képet kell adniuk a helyszínről. Néhány jó belső fotó. Tűrhető tervrajzok a szintekről. Utasítsa az embereit, hogy tanulmányozzák a könyveket! Most azonnal! Bellini ránézett Langley-re. – Ez az összes értesülés, amit fel tud mutatni? Felkapta a könyveket hatalmas kezével és elindult az ajtó felé. – A fenébe is, ha van egy titkos bejárat erre a helyre, tudnom kell róla. Elkezdett körbe-körbe járni. – Egészen eddig minden úgy volt, ahogy ők akarták… de elkapom őket! Ránézett a néma emberekre a szobában. – Csak beszéltesse őket, Schroeder! Amikor szólítanak, hogy menjek, készen állok majd. Elkapom azokat a krumplievő, ír kurafiakat. Idehozom maguknak Flynn golyóit egy teáscsészében.

Kiment, és becsapta maga mögött az ajtót. Roberta Spiegel ránézett Schroederre. – Ez bedilizett? Schroeder megvonta a vállát. – Minden alkalommal végigjátssza ezt a jelenetet, valahányszor a helyzet rosszra fordul. Teljesen felhúzza magát. Egyre őrültebb lesz, ahogy a dolog tovább húzódik. Roberta Spiegel felállt, és benyúlt Langley ingének a zsebébe, és kivett egy szál cigarettát. Langley figyelte a nőt, ahogy rágyújt. Volt valami férfias, ugyanakkor érzékien nőies minden mozdulatában. Egy nő, akinek nyilvánvalóan hatalma van a polgármester felett – de hogy a hatalomnak milyen fajtája, azt senki sem tudta biztosan. Ráadásul, gondolta Langley, ez a nő sokkal élesebb eszű, mint őméltósága. Amikor majd a végső döntésre kerül sor, amin annyiak élete múlik, ez a nő fogja azt meghozni. Roberta Spiegel, akinek neve New York városán kívül ismeretlen. Roberta Spiegel, akinek nincs ambíciója arra, hogy megválasztassa magát bármilyen hivatalra is, nincs köztisztviselői karrierje, amit féltenie kellene, nincs senki, akinek elszámolással tartozna. Miss Spiegel Schroeder íróasztalának a szélén ült Schroeder felé fordulva, majd hátrapillantott Langley-re. – Hadd legyek őszinte, amíg mi hárman magunkban vagyunk… – mondta. Tűnődve harapdálta a szája a szélét, majd folytatta – A brit Kormany nem fogja megadni magát, mint azt maguk is tudják, Bellimnek nincs sok esélye arra, hogy megmentse azokat az embereket, vagy a katedrálist. Washington taktikázik, a Kormanyzó pedig… nos, magunk között szólva, egy seggfej. Őméltósága… hogy is mondjam csak? Nem ér fel a feladathoz. Az egyház pedig gondot fog okozni nekünk, ha elég időt kapnak a gondolkozásra. Miss Spiegel még közelebb hajolt Schroederhez. – Szóval… minden magán múlik, kapitány. Sokkal inkább, mint bármikor kiemelkedő karrierje során, minden magán múlik, és ha nem bánja, hogy ezt mondom, kapitány, de úgy tűnik, hogy nem a magától megszokott hidegvérrel kezeli ezt az ügyet. Schroeder arca elvörösödött. Megköszörülte a torkát. – Amennyiben ön… vagyis a polgármester úr azt szeretné, hogy visszalépjek… A nő leszállt az asztalról. – Eljön az idő, amikor mindenki felismeri, hogy zsebrevágták. Azt hiszem, ebben a katedrálisban mindannyiunkat zsebrevágtak. Úgy látszik, egyetlen pontot sem tudunk szerezni magunknak. Miért? Schroeder megint megköszörülte a torkát. – Nos… az elején mindig így látszik. Ők az agresszorok, tudja, és hónapokon át tervezték ezt az egészet. Idővel majd minden a visszájára fordul… Spiegel rácsapott az asztalra.

– Ezzel ők is tisztában vannak, a fenébe is. Ezért nem adtak nekünk időt. Blitzkrieg, Schroeder, blitzkrieg. Villámháború. Ismeri ezt a kifejezést, nem? Nem fognak itt téblábolni, amíg mi összeszedjük magunkat. Hajnal vagy halál. Ez a legnagyobb igazság, ami ma éjszaka itt elhangzott. Schroeder megpróbált uralkodni a hangján. – Miss Spiegel… tudja, sok évet töltöttem… hadd magyarázzam meg! Lélektani hátrányban vagyunk a túszok miatt. De képzelje magát a katedráibon belülre] Gondoljon azokra a nehézségekre, amiket nekik kell legyőzniük! Ők nem akarnak meghalni, akármennyire is tettetik az ellenkezőjét. Ez, és csakis ez van a gondolataik mélyén. Márpedig a foglyok tartják őket életben, ezért nem fogják megölni a foglyokat. Tehát, semmi sem fog történni hajnalban. Semmi. Soha sem történik. Soha. Roberta Spiegel nagyot sóhajtott. Langley felé fordult, és kinyújotta a kezét, ezúttal nem egy szál cigarettáért, hanem Langley pisztolyáért. Kihúzta a vállán lévő pisztolytokból és Schroederhez fordult. – Látja ezt? A férfiak régen ezzel intézték el a vitás ügyeiket. – Alaposan megvizsgálta a kékesfekete fémet, majd folytatta. – Ezen elvileg már túl vagyunk, de mondok én magának valamit. Még mindig többen intézik el fegyverekkel a dolgaikat ezen a világon, mint túszkoordinátoron keresztül. És még mondok mást is. Inkább beküldeném Bellinit a fegyvereivel, minthogy itt vakarózzak, és arra várjak, hogy mi fog történni hajnalban. Leengedte a pisztolyt az oldalához és áthajolt az asztalon. – Ha nem tudja biztosan meghosszabbítani a hajnali határidőt, akkor bemegyünk még a sötétség leple alatt, mielőtt még az önpusztító mechanizmus a földdel teszi egyenlővé a környéket. Schroeder mozdulatlanul ült. – Nincs is önpusztító mechanizmus. – Úristen, bárcsak én is ilyen hidegvérű lennék, hidegvérről van szó, nemde? – kérdezte a nő, majd visszalökte a pisztolyt Langley-nek. Langley visszatette a fegyvert a tartótokba, és ránézett Spiegelre. Sok mindent megtehetett ez a nő – először a cigik, majd a fegyver. Rendkívüli fölényességgel szabadította meg őt a tulajdonaitól. De talán, gondolta Langley, arról volt csupán szó, hogy nem fordított figyelmet az aprólékos etikettszabályokra úgy, mint a férfiak tették volna. Roberta Spiegel arrébb ment és ránézett a két rendőrtisztre. – Ha meg akarják tudni, hogy mi is történik valójában körülöttünk, ne hallgassanak azokra a politikusokra ott kint! Brian Flynnre és John Hickey-re figyeljenek! Ránézett a Schroeder feje fölött lévő hatalmas fa keresztre, majd az ablakon keresztül a katedrálisra. – Ha Flynn és Hickey azt mondják, hogy hajnal vagy halál, úgy is

gondolják. Értsék meg, kivel van dolguk! Schroeder szinte észrevétlenül bólintott. A másodperc egy töredékére látta az ellenség arcát, de a kép épp olyan gyorsan el is tűnt megint. Hosszú csend telepedett a szobára, majd Spiegel halkan folytatta – Megérzik a félelmünket… kiszagolják. Azt is megérzik, hogy nem fogjuk nekik megadni, amit akarnak. Ránézett Schroederre. – Bárcsak az emberek ott kint megadhatnák magának azokat az, utasításokat, amikre szüksége lenne! De ők összekeverték a saját feladatukat a magáéval. Csodákat várnak magától, és maga is kezdi elhinni, hogy képes lesz rá. Pedig nem. Kizárólag Joe Bellini tudna csodát tenni… egy katonai csodát. Senki nem halna meg, senki nem sebesülne meg, semmi kár nem keletkezne. Bellini jobb helyen áll a kintieknél. Kezdik elveszíteni a hitüket abban, hogy az a hosszú, rögös út, amit maga képvisel, az járható. Egy dicsőségesen sikeres katona megoldásról álmodoznak. Szóval amíg a feniánusokat áltatja, ne felejtse el, hogy a többi szobában várakozókat is áltatnia kell! HARMINCHATODIK FEJEZET Flynn és Hickey az orgonán játszottak, George Sullivan pedig a skótdudán. Eamon Farrell, Frank Gallagher és Abby Boland az „Én ír vadrózsám” című dalt énekelték. A padláson Jean Kearney és Arthur Nulty az orgonakarzat fölötti pallókon feküdtek összeölelkezve. A nagyobbik orgona sípjai megrezegtették a pallót, amin feküdtek. Pedar Fitzgerald hátával a kripta ajtajának dőlve ült. Félig becsukta fáradt szemét és dúdolt. Flynn érezte a feszültség csökkenését, ahogy az emberek elmerültek egy fantáziavilágban. Szinte érzékelte, ahogy a tizenkét ember gondolatai kiszabadulnak a kő erődítményből. Rápillantott Meganre és Learyre. Még ők is megszelídültek, ahogy ott ültek az orgonakarzat könyöklőjén, háttal a katedrálisnak, teát ittak, és megosztoztak egy cigarettán. Flynn elfordult tőlük és hagyta, hogy magával ragadja a viharos orgonajáték. Murphy atya mozdulatlanul térdelt a főoltár előtt. Rápillantott az órájára. Harold Baxter a szentélyben lépdelt fel és alá tettetett nyugtalansággal, közben pedig szemét körbejáratta a katedrálison. Ránézett az órájára. Nincs értelme, gondolta, hogy kivárják a fennmaradó időt. Lehet, hogy nem kínálkozik még egy ilyen jó alkalom. Amikor elment Murphy atya mellett, odasúgta – Még harminc másodperc. Maureen, arcát a karján nyugtatva, összekuporodva feküdt az egyik padon. Egyik szemével kikukucskált, és látta, hogy Baxter bólint neki. Baxter megfordult, és elindult vissza a trón felé. A bíboros mellett

elhaladva így szólt – Most. A bíboros felállt, lejött a trónról és odament az áldozóoltár rácsához. Kinyitotta a kaput, és nagy léptekkel sebesen elindult a középső adsor mellett. Murphy atya hallotta, amint Baxter így szól – Induljon! Murphy keresztet vetett, gyorsan felállt és elindult az oltár felé. Flynn az orgona tükrében mindvégig figyelte a szentélyben a mozgolódást. Miközben tovább játszotta a dallamos melódiát, odaszólt Learynek – Fordulj meg! Leary és Megan mindketten leugrottak a könyöklőről és megfordultak. Leary felemelte a puskáját. Hickey orgonajátéka abbamaradt, és Flynn is egy hosszan kitartott hangjeggyel befejezte az orgonálást. Az éneklés megszűnt, és a katedrálisra csend borult. Minden szempár a bíborosra szegeződött. Flynn beleszólt a mikrofonba, közben a tükörbe nézett – Álljon meg ott, ahol van, Bíboros úr! Murphy atya kinyitotta az árammegszakító dobozát, amit az oltár oldalában helyeztek el, elfordította a kapcsolókart, és a szentély területe elsötétült. Baxter három hosszú lépést tett a sekrestye lépcsője mellett, levetette magát a földre, és a márvány padlón a bronz fedőlemezhez csúszott. Maureen legurult a padról és gyorsan odakúszott a szentély hátuljához. Baxter ujjai megtalálták a bronz fedőlapon a fogantyút és felemelte a nehéz fémdarabot egészen addig, ameddig a sarokvasak engedték. Maureen megpördült, és lábával megtalálta a nyílást a padlón. Az oldalkarzatokon a négy ember vadul kiáltozott, miután azonban az orgonakarzatról eldördült egy lövés, a kiabálás megszűnt. Négy lövés következett gyorsan egymás után az oldalkarzatokról. Maureen beugrott a nyílásba és lehuppant a burkolat nélküli földre. Baxter érzett valamit – vagy egy erejét vesztett golyó, vagy egy darab márvány – befúródott a mellkasába, és kijött a combja felső részén. A bíboros egyenesen ment tovább előre, de már senki nem nézett rá. Murphy atya odamászott a sekrestye lépcsőfeljárójához és beleütközött a lépcsőn felfelé futó Pedar Fitzgeraldba. Mindketten erősen nekivágódtak a másiknak a félhomályban. Baxter nagy levegőt vett, és előrevetette magát. Karja és válla a nyílásban volt, lába pedig a márványon keresett valamit, amiről elrugaszkodhatott volna. Maureen kiabált – Ugorjon! Ugorjon! Felnyúlt és elkapta Baxter lógó karját. További öt lövést hallottak, amelyek felhasították a márványt, és élesen csendültek a bronz fedőlemezen. Baxter hasító fájdalmat érzett a hátán végigfutni, és a teste görcsbe rándult. Még öt lövés fü-, tyült el a feje fölött a sötétben. Érezte, hogy Maureen húzza lefelé a jobb karját.

Megpróbált fejjel lefelé beugrani a nyílásba, de valaki belekapaszkodott a lábába. Kiáltást hallott nagyon közel a füléhez, majd a lövöldözés megszűnt. Maureen a karjába kapaszkodva lógott, és azt kiabálta neki – Ugorjon! Az isten szerelmére, ugorjon már! Baxter hallotta a saját hangját, ami erőtlen volt és kifulladt. – Nem megy. Elkaptak. Fusson, fusson! Valaki húzta a bokájánál fogva kifelé a lyukból. Érezte, hogy Maureen szorítása a karján gyengül, majd megszűnik. Erős kezek a hátára fordították, és Pedar Fitzgerald arcába nézett, aki felette térdelt és géppuskáját a torkának nyomta. A félhomályban Baxter látta, hogy Fitzgerald nyakát és fehér ingét vér borítja. Fitzgerald lenézett rá, és zihálva kiabálta – Te hülye kurafi! Megöllek… te átkozott szemétláda! Öklével belevágott Baxter arcába, aztán átmászott rajta a nyílás fölé és lenyomta a fegyver csövét a nyílásba. Megtámasztotta a kezét és két hosszú, fülsiketítő lövést adott le a sötétbe. Baxter homályosan érezte, hogy meleg nedvesség árad el a hideg padlón mellette. Szemét megpróbálta a katedrális tíz emelet magas, boltíves mennyezetére fókuszálni, de mindössze a bíborosok lelógó kalapjainak elmosódott vörös foltjait látta. Lépések zaját hallotta, amint az oltár felé, majd a lépcsőn felfelé futott valaki, aztán fölé hajoló arcokat látott – Hickey-ét, majd néhány másodperc múlva Flynnét és Megan Fitzgeraldét. Baxter megfordította a fejét és látta, hogy Murphy atya a lépcső mellett fekszik, keze az arcán és vér folyik az ujjai között. Hallotta Megan hangját. – Pedar! Eltaláltak, Pedar? Baxter megpróbálta felemelni a fejét, hogy megkeresse a bíborost. Hirtelen látta, amint Megan cipője az arcába repül, és szeme előtt egy vörös villanás után feketeség következett. Flynn letérdelt Pedar Fitzgerald mellé, és kihúzta a fegyver csövét a nyílásból. Megérintette Fitzgerald véres nyaksérülését. – Csak horzsolt, öcskös – odaszólt Megannek. – Vigyétek vissza a posztjára! Gyorsan! – hasra feküdt a nyílás szélénél és lekiabált – Maureen! Jól vagy? Megsérültél? Maureen a nyílástól néhány méterre térdelt. Teste reszketett és mély lélegzeteket vett, hogy megnyugodjon. Kezével végigtapogatta a testét, hogy megnézze, vannak-e rajta sérülések. Flynn megint lekiabált – Eltaláltak? Hangja aggodalmassá vált. – Az isten szerelmére, válaszolj! Maureen mély lélegzetet vett, és maga is meglepődött azon, hogy válaszolt. – Nem. Flynn hangja fegyelmezettebbnek tűnt. – Gyere vissza! – Menj a pokolba! – Gyere vissza, Maureen, különben lelőjük Baxtert! Lelőjük, és

odadobjuk neked, hogy láthasd. – Különben is halottak már mind. – Nem, még nem. – Hadd beszéljek Baxterrel! Rövid szünet következett, majd Flynn így szólt – Eszméletlen. – Rohadt szemét gyilkosok! Hadd beszéljek Murphy atyával! – Ő… megsérült. Várj! Idehívom a bíborost… – Menj a pokolba! Maureen tudta, hogy nem is akarja hallani senkinek a hangját, csak futni akar. Visszakiabált – Add föl, Brian! Add föl, mielőtt még több ember meghal! -majd tétován hozzátette – Viszlát! Elhúzódott a nyílástól egészen addig, amíg a háta hozzá nem ért egy oszlop talapzatához. Alaposan megnézte a létrát, ami a nyíláshoz vezetett. Hallotta valakinek a suttogását, és az volt az érzése, hogy valaki készül lemenni. Megint Flynn hangja szólt le – Maureen, te nem az a fajta vagy, aki elhagyod a barátaidat. Rajtad múlik az életük. Érezte, hogy hideg veríték veri ki a testét. Brian, te mindent olyan pokolian megnehezítesz, gondolta magában. Visszalépett a nyílás felé, de aztán habozott. Űj gondolat jutott eszébe. Te mit tennél, Brian? Ő futna. Mindig futott. Nem gyávaságból, hanem azért, mert mindannyian megegyeztek már régen abban, hogy a futás a morálisan helyes cselekedet a nehéz szituációkban. Mégis… Flynn ott maradt vele, amikor megsebesült. Maureen az oszlop és a nyílás között vacillált. Flynn hangja felhangzott a sötét alagsorban – Egy gyáva nyomorult vagy, Maureen. Akkor jól van, Baxternek vége. Lövés dördült el a sekrestyében. Miután a lövés visszhangja elhat, Flynn megint leszólt – Murphy a következő. Maureen ösztönösen hátrált az oszlop felé. Arcát a kezébe temette. – Szemetek. – A pap a következő – ordította Flynn. A lány felszegte a fejét és kitörölte a könnyeket a szeméből. Bekukucskált a sötétségbe. Szeme hozzászokott a félhomályhoz, és kényszerítette magát arra, hogy nyugodtan mérlegelje a helyzetet. Jobb oldalán a sekrestye lépcsőjének külső fala volt. Ha azt követné, megtalálná a kőalapzatot, amin túl a szabadulás lenne. Ezen az úton kell elindulnia. Gyorsan visszanézett és lábakat látott, amint leereszkednek a nyílásba. A testből egyre több volt látható, ahogy lefelé ereszkedett a létrán – Hickey. Hickey feje fölött újabb lábak jelentek meg. Megané.

Mindkettőjüknél volt elemlámpa is, és pisztoly is. Hickey megfordította a fejét és hunyorgott a sötétben, ahogy lefelé ment. Maureen leguggolt az oszlop mellé. Hickey hangja végighömpölygött a fekete, nedves levegőben. Úgy beszélt, mint egy gyerekhez. – Jövök érted, drágaságom. Jövök, hogy elkapjalak. Gyere ide az öreg Johnhoz! Ne hagyd, hogy az a gonosz Megan találjon meg! Fuss ide Hickey bácsihoz! Na, gyere már! Nevetett, és az utolsó pár fokot átugrotta a létrán, majd felkapcsolta az elemlámpáját, és odafordult Maureenhez. Megan egyből ott termett mögötte, és tüzes, piros arca félelmetes volt a föntről jövő fényben. Maureen mély lélegzetet vett, és bent tartotta. HARMINCHETEDIK FEJEZET Schroeder feszülten állt telefonkagylóval a fülén. Felnézett Langley-re, az egyetlen személyre, aki az irodában maradt. – A fenébe! Nem veszik fel. Langley az ablaknál állt, és vizsgálódva nézte a katedrálist. A dupla ajtó másik oldalán telefonok csörögtek, és emberek kiáltoztak. Az egyik ajtó kivágódott és Bellini nyitott be rajta még nyugtalanabbul, mint mielőtt elment. – Parancsom van a rohadék Kline-tól, hogy nyomuljunk be, ha maguk nem boldogulnak – kiabálta. Schroeder felnézett. – Jöjjön be, és csukja be az ajtót! – mondta Bellimnek, majd ráüvöltött a telefonközpontosra – Hát persze, hogy próbálkozzon tovább, maga hülye barom! Bellini becsukta az ajtót, odament a székhez és belehuppant. Izzadtság csorgott végig sápadt arcán. – Én… én még nem állok készen arra, hogy bemenjek. – Milyen sokáig tart megölni négy szerencsétlen túszt, Bellini? Ha már úgyis meghaltak, Kline rohadtul kivárhatná, amíg magának valami halvány lila gőze lesz, hogyan támadhatná meg ezt a szemét helyet – mondta Schroeder türelmetlenül. Hirtelen Flynn hangját lehetett hallani a telefonban. – Schroeder? – Igen… – válaszolta Schroeder gyorsan, aztán megpróbált uralkodni a hangján. – Igen, uram. Minden rendben van? – Igen. Schroeder megköszörülte a torkát és beleszólt a telefonba. – Mi történik ott bent? Flynn hangja higgadt volt. – Egy meggondolatlan szökési kísérlet. Schroeder hitetlenkedett. – Szökési kísérleti – Mondtam már.

– Senki sem sérült meg? Hosszú szünet következett, majd Flynn megszólalt – Baxter és Murphy megsérültek. Nem súlyos. Schroeder ránézett Langley-re és Bellinire, majd visszanyerve uralmát a hangja felett így szólt – Beküldünk egy orvost. – Megmondanám, ha szükségünk lenne rá. – Beküldök egy orvost. – Jól van, de mondják meg neki, mielőtt beküldik, hogy szétlövöm a fejét! Schroeder hangján érezhető volt, hogy dühbe gurult, de mérge megjátszott volt, szinte eltúlzott, hogy mutassa, a lövöldözés az egyetlen dolog, amit nem tolerál. – A pokolba magával, Flynn, azt mondta nem lesz lövöldözés. Azt mondta… – Nem tehetünk róla, tényleg. Schroeder hangja fenyegetővé vált. – Flynn, ha bárkit is megöl… vagy istenemre, akár csak megsérül valaki, akkor véget vetünk az egyezkedési folyamatnak! – Értem a szabályokat. Nyugi Schroeder! – Hadd beszéljek minden egyes tússzal! Most! – Várjon! Csönd következett, majd a bíboros hangja töltötte be a szobát. – Kapitány, felismeri a hangomat? Schroeder ránézett a másik két emberre, akik bólintottak. – Igen, Eminenciás uram – mondta. A bíboros hangján érződött, hogy betanították neki, amit mondania kell, most pedig alaposan szemmel tartják. – Én jól vagyok. Mr. Baxter sérülése állítólag csak egy horzsolásos sérülés a hátán, és egy visszapattanó golyó okozta sérülés a mellkasán. Jelenleg pihen, és úgy tűnik, jól van. Murphy atyát szintén egy visszapattanó golyó sebesítette meg az arcán, vagyis az állkapcsán. Kábult, de különben látszólag jól van… Kész csoda, hogy senki nem halt meg. A három ember a szobában látszólag megkönnyebbült. A szomszédos irodából morajlás hallatszott. – És Miss Malone? – kérdezte Schroeder. – Életben van. Nem sérült meg. Ő a… – válaszolta a bíboros akadozva. Schroeder hallotta, hogy a telefont letakarták a másik oldalon. Elfojtott hangokat hallott, mérges szóváltást. – Halló, halló! – mondta a kagylóba. – Ez minden, amit mondhatok – tért vissza a bíboros hangja. ‘ – Eminenciás uram, kérem, ne provokálják ezeket az embereket! Nem szabad veszélybe sodorniuk a saját életüket, mert ezzel mások életét is kockáztatják… – mondta Schroeder gyorsan.

– Továbbítom ezt a többieknek – mondta a bíboros semleges hangon, majd hozzátette – Miss Malone… Hirtelen Flynn hangja volt hallható a telefonban. – Jó tanácsok, Vakmerő Kapitánytól. Jól van, láthatja, hogy senki sem sérült meg. Mindenki megnyugodhat. – Hadd beszéljek Miss Malone-nal! – Kiment egy pillanatra. Majd később – mondta Flynn, majd hirtelen megkérdezte – Készen áll minden a sajtókonferenciámra? Schroeder hangja megnyugodott. – Lehetséges, hogy szükségünk van még egy kis időre. A hálózat… – Üzenetem van Amerika és a világ számára, és szeretném azt eljuttatni. – Jó, el fogja juttatni. Legyen türelmes! – Ez nem tartozik az írek erényei közé, Schroeder. – Nem vagyok benne biztos, hogy ez így van. Úgy érezte itt volt az ideje, hogy személyesebb húrokat pengessen. – Én magam is félig ír vagyok, és… – Valóban? – Igen, anyám részéről a rokonság Tyrone megyéből származik. Figyeljen, én értem a maga frusztrációit és a mérgét, volt egy nagybátyám az IRA-ban. A család hőse. Az angolok bebörtönözték. – Miért? Mert ő is olyan unalmas fecsegő volt, mint az unokaöccse? Schroeder figyelmen kívül hagyta a megjegyzést. – Én is ugyanolyan gyűlölködés és előítéletek közepette nőttem fel, mint maga… – Maga nem volt ott Schroeder. Maga nem volt ott. Maga itt volt. – Ezzel nem ér el semmit – mondta Schroeder határozottan. – Esetleg több ellenséget szerez, mint barátot azzal… – Itt bent az embereimnek nincs szüksége több barátra. A mi barátaink vagy halottak, vagy börtönben vannak. Mondja meg nekik, kapitány, hogy engedjék el az embereinket! – Mindent megteszünk. A tárgyalások London és Washington között jól haladnak. Látok egy fényt az alagút végén. – Biztos benne, hogy az a fény nem egy gyorsvonat maga felé közeledő fénye? Valaki a másik szobában nevetett. Schroeder leült és leharapta a szivarja végét. – Figyeljen ide, miért nem mutat felénk egy kis jóindulatot, és elengedi az egyik sebesült túszt? – Melyiket? Schroeder gyorsan kiegyenesedett. – Nos… nos… – Gyerünk már! Játssza el istent! Ne kérdezzen meg senkit! Maga mondja meg, hogy melyiket! – Azt, akinek a legsúlyosabb a sérülése. Flynn felnevetett. – Nagyon jó. Itt egy ellenjavaslat. Nem szeretné inkább a bíborost? Most elmélkedjen! Egy sebesült pap, egy sebesült angol, vagy egy

egészséges bíboros? Schroeder érezte, hogy egyre inkább felgyülemlik benne a harag, és megzavarta, hogy Flynn ilyen reakciót tud benne előidézni. – Ki sebesült meg a legsúlyosabban? – Baxter. Schroeder habozott. Körülnézett a szobában. Szavai elakadtak. – Gyorsan! – mondta Flynn. – Baxtert. – Sajnálom. A helyes válasz a Templom Hercege lett volna, természetesen – mondta Flynn sajnálkozó hangon. – De maga tudta ezt, Bert. Ha a bíborost mondta volna, elengedtem volna. Schroeder a meggyújtatlan szivart bámulta. Hangja remegett. – Ezt kétlem. – Ne kételkedjen bennem Eyen dolgokban! Inkább nyerek egy pontot, és elveszítek egy túszt. Schroeder elővett egy zsebkendőt és megtörölte a nyakát. – Ez nem verseny, hogy megnézzük, kinek jobbak az idegei, kinek van több… több… – Vér a pucájában. – Igen. Mi nem ezt akarjuk. Ez a régi rendőrségről kialakított kép. Mi a maguk malmára hajtjuk a vizet. Rápillantott Bellinire, aki nagyon dühösnek látszott, majd így folytatta – Itt senki nem fogja ártatlan emberek életét kockáztatni… – Ártatlanokét A háborúkban többé nincsenek ártatlan civilek. Mindannyian katonák vagyunk – katonák, mert azt a sorsot választottuk, mert besoroztak minket, mert belekeveredtünk, vagy, mert arra születtünk. – Flynn levegőt vett, majd folytatta – Az a a hosszú gerilla háború előnye, hogy mindenkinek van esélye legalább egyszer revansot venni. Szünetet tartott. – Váltsunk témát! Most azonnal akarom azt a tévét! Küldje Burke-öt! Schroeder végre meggyújtotta a cigarettáját. – Sajnálom, jelenleg házon kívül van. – Megmondtam magának, hogy mindig legyen a közelben! Látja Schroeder, maga végül mégsem olyan szolgálatkész. – Muszály volt elmennie. Hamarosan hívni fogja. Szünetet tartott, majd megváltozott hangon azt mondta – Figyeljen ide, ha már itt tartunk… szóval mi ketten kiépítettünk egyfajta bizalmat egymás iránt, ahogy ezt maga is mondta. Megkérhetném még egyszer, hogy tartsa távol Hickey-t a telefontól? Flynn nem válaszolt. Schroeder folytatta – Nem akarok maguk között konfliktust kezdeményezni, de maga állít valamit, ő meg egyenesen az ellenkezőjét. Úgy értem, Hickey rendkívül negatívan áll a dolgokhoz és nagyon… pesszimistán. Csak azt akartam, hogy tudjon róla, ha esetleg nem…

Flynn lecsapta a telefont. Schroeder hátradóit a székével és szívott egyet a szivarjából. Arra gondolt, hogy mennyivel könnyebb dolga volt Flynn-nel, és mennyire nehéz volt Hickey-vei. Aztán megvilágosult valami előtte és beleejtette a szivarját a hamutartóba. A jó fiú és a rosszfiú. A legrégebbi beugratás a játszmában. És most Flynn és Hickey ezt eljátszották vele is. – Szemétládák! Langley ránézett Schroederre, aztán rápillantott a jegyzettömbre, ami nála volt. Minden párbeszéd után Langley-t a frusztráltság és a hiábavalóság érzése kerítette hatalmába. Ez az egyezkedősdi nem az ő világa volt, és nem is értette, hogy Schroeder hogyan csinálja. Langley ösztönösen szerette volna megkaparintani a telefonkagylót, és belekiabálni Flynn-nek, hogy nem más, mint egy halott tetűláda. Langley cigarettára gyújtott, és meglepetten tapasztalta, hogy remeg a keze. – Szemétládák! Roberta Spiegel elfoglalta helyét a hintaszékben, és felbámult a plafonra. – Számolja valaki a pontokat? Bellini kifelé bámult az ablakon. – Tudnak ezek úgy harcolni, mint ahogy szövegelni? – Ha valakik, akkor az írek tudnak – válaszolta Schroeder. Bellini visszafordult az ablakhoz, Spiegel a székében hintázott, Langley azt nézte, ahogy a cigarettájából felfelé kanyarog a füst, Schroeder pedig az asztalán heverő papírokra meredt. A másik szobában csörögtek a telefonok, aztán egy hangosbemondó belehasított az éjszaka csendjébe, a visszhangja pedig visszaverődött az ablakon. A kandalló párkányán az óra hangosan ketyegett, Schroeder pedig ránézett 21.17. 16.30-kor még a felvonuláson masírozott, jól érezte magát, élvezte az életet. Most viszont volt egy csomó a gyomrában, és az élet egyáltalán nem tűnt olyan szépnek. Miért kell valakinek mindig elrontania a parádét? HARMINCNYOLCADIK FEJEZET Maureen besiklott a vastag oszlop mögé és Hickey-t figyelte, aki ott állt hunyorogva a félhomályban. Megan odaért Hickey mögé, és egy pisztolyt lóbált a kezében, úgy, ahogy más nők a kézitáskájukat lóbálják, és ahogy valamikor maga Maureen is lóbálta a pisztolyát. Maureen figyelte, ahogy sugdolóznak. Tudta, hogy miről beszélnek, anélkül, hogy egy szót is hallott volna Melyik úton ment? Kettéváljanake? Tüzeljenek vagy ne? Kiáltsanak egyet vagy ne? Fel kapcsolják-e az elemlámpát? Maureen ott várakozott a közelükben, alig, öt méterre tőlük, mert arra soha nem jönnének rá, hogy ilyen közelről figyeli őket. Számukra Maureen csak egy civil volt, pedig jobban is ismerhették volna. Mérges volt, amiért ennyire alábecsülték. Hirtelen felkapcsolták a zseblámpákat, és a fény bevilágította a

sötét, távoli helyeket. Maureen még közelebb lapult az oszlophoz. Hickey odakiáltott neki – Még egy esélye van, Maureen. Adja fel, és nem lesz bántódása! De ha úgy kell innen kicibálnunk, akkor aztán… Hickey nem fejezte be a mondatot, mert így még baljósabbnakt hangzott, mintha kimondta volna. Maureen figyelte őket, amint megint tanácskoznak. Tudta, ra számítanak, hogy keletre megy a sekrestye alapzata felé. Az is lehet, hogy Flynn is meghallotta, amikor négyen erről beszéltek. Eredetileg valóban ebbe az irányba szeretett volna elindulni, de most már tudta, hogy nem lehet. Azért imádkozott, nehogy kettéváljanak, nehogy elvágják az útját mindkét irányban. Azt is bevallotta magának, hogy nem akarta, hogy Megan távol legyen Hickey-től… habár, ha mégiscsak külön lenne tőle, akkor… Maureen levette a cipőjét, benyúlt a szoknyája alá, és levette a harisnyáját. Kötelet csavart belőle, végeit a kezére hurkolta és kifeszítette. Kiváló eszköz a fojtogatásra. Átvetette a vállán, letérdelt, és egy marék földdel bedörzsölte nedves arcát, a lábát és a karját. Lenézett tweed zakójára és a szoknyájára – sötét színűek voltak, de nem eléggé. Csendben levette őket, kifordította, hogy a sötétebbik oldaluk látszódjon, majd megint felvette a ruhadarabokat. Begombolta a zakót fehér inge fölött és felhajtotta a gallérját is. Közben le sem vette a szemét Hickey-ről és Meganonről. Hirtelen újabb lábak jelentek meg a nyílásban, és egy alak ereszkedett le a létrán. Maureen ráismert Frank Gallagherre, csíkos nadrágjáról, ami a parádé marsall öltözékéhez tartozott. Hickey a katedrális bejárata felé mutatott. Gallagher elővette pisztolyát, és lassan elindult nyugati irányban a lépcső fala mentén, a félig eltemetett kripta külső fala felé. Hickey és Megan keletre tartottak, a sekrestye felé. Maureen látta, hogy nincs más választása, dél felé kell indulnia, a körfolyosó alatti kúszópince irányában, ahol, már amennyire Murphy atya ismerte az alaprajzot, a legkevésbé valószínű, hogy kijáratot talál. Amikor azonban Maureen meglátta, ahogy Gallagher zseblámpája lassan halad előre, rájött, hogy ő előbb odaérne a kripta bejáratához, onnan pedig már több lehetősége adódna. Elindult oldalirányban jobbra, párhuzamosan Gallagher útirányával. Öt méterre az első oszloptól talált egy másikat, és megállt. Nézte Gallagher zseblámpájának a fényét szinte pontosan vele szemben. A bronz fedelű nyílástól érkező fény már gyengébb volt, és a következő oszlop valahol ott volt a balján a sötétségben. Megint oldalirányban indult el, halkan, mezítláb futva a nedves földön, kezével kitapogatva a csöveket és a vezetékeket. A következő oszlop rendhagyó módon helyezkedett el, körülbelül hét méterre az előzőtől, és már azt hitte, hogy elkerülte, amikor beleütközött. Hirtelen lökést érzett a mellkasában, amitől elakadt a lélegzete, és

önkéntelenül vett egy nagy levegőt. Gallagher lámpájának a fénye elérte, és ettől mozdulatlanná dermedt az oszlop mögött. A fény továbbsiklott, és Maureen egy párhuzamos úton haladt tovább. Nekiiramodott a következő oszlop felé és miközben futott, számolta a lépteit. Nyolc hosszú lépés után megállt, kezével tapogatózva megtalálta az oszlopot, és hozzásimult. Látta, hogy már jóval megelőzte Gallaghert, de a férfi lámpájának fénye elérte, és a körülötte lévő területet pásztázta. A szentély padlózata egy-két méterrel afölött ért véget, ahol most állt, a lépcsők pedig, amelyek az áldozóoltár rácsához vezettek, lefelé íveltek a katedrális padlója alatti kúszópincéhez. Maureen a lámpa fényénél a kripta sarkát is látta, ahol a fal a vele ellenkező irányba fordult. Alig öt méterre volt tőle. Lehajolt, végigfuttatta kezét a talajon, és talált egy kis törmeléket. Visszahajította az utolsó oszlop irányába, oda, ahonnan jött. Gallagher lámpájának a fénye hirtelen elfordult onnan, ahova Maureen tartott, a hang irányába. A lány nekiiramodott, és megpróbálta megsaccolni a távolságot. Keze elérte a kripta külső téglafalát, – és Maureen elindult a sarok bal oldala felé. Gallagher lámpája megint az eredeti irányban pásztázta a területet. Maureen lehajolt a fénysugár elől, majd óvatosan megkerülte a sarkot, háttá nekinyomódva a hideg kriptának, majd oldalazva haladt, közben figyelte Gallagher lámpájának a fényét, ahogy az a bal oldalán elsiklott mellette. Megtapintotta a nyaka köré tekert nejlonharisnyát, és letekerte. Maga elé idézte Frank Gallaghert jóképű, de kissé üres tekintetű. És nagydarab. Szorosan rátekerte a harisnyát a kezére és odahurkolta. A fénycsóva egyre erősebb és nagyobb volt, ahogy közeledett a kriptához. Maureen még Gallagher lépteit is hallotta a kripta sarkánál, és hallotta az összeszorított szájú, orron keresztül vett lélegzeteket, amit már olyan jól ismert. Úristen, gondolta, úristen, még sohasem akartam ennyire megölni valakit. Megfontoltság. Van, amikor futni kell, van, amikor harcolni. Ha kételyeid vannak, mondta mindig Brian Flynn, fuss. Figyeld a farkasokat, mondta neki. Elfutnak a veszély elöl mindenféle önvád nélkül. Még az éhség sem homályosítja el az ítélőképességüket. Ölni máskor is lehet. Megvárta, amíg elmúlik a remegés a kezéből, mély lélegzetet vett, aztán visszatette a harisnyát a vállára és elindult a fal mentén, jobb oldalon, távolodva Gallagher közelgő lépéseitől. Majd legközelebb. Valami hirtelen az arcához ért. Elnyomott egy sikolyt és ellökte magától azt a valamit. Óvatosan kinyújtotta a kezét és megérintett egy lefelé lógó tárgyat. Egy lámpa húzózsinórja volt. Felül megtalálta a villanykörtét is, kicsavarta, és finoman odébblökte. Azt gondolta, hogy bárcsak beledugná a rohadt ujját Gallagher, és megégne. Gallagher odaért a sarokhoz és letérdelt. Végigpásztázott a lámpával

a kúszópincén, ami egy-két méterrel a fal mellett kezdődött. Maureen a fényben látta maga előtt a lépcső alját, ami a fenti oltártól indult éppen fölötte. Kicsivel hátrébb, a kúszópincében látta a patkányok világító vörös szemét. Hinduit lefelé, a kripta hosszúnak látszó fala mentén. Gallagher elkapta lámpáját a kúszópincéról, és a falat pásztázta. Maureen egyre gyorsabban ment, meg-megbotolva az építési törmelékben. Miután megtett, ahogy számolta körülbelül hét métert, jobb kezével kitapintotta azt a sarkot, ahol a fal visszafordult a sekrestye irányába. Gallagher lámpájának fénye súrolta a vállát, amitől a lány megmerevedett. A fény lesiklott a zakóján, majd irányt váltott. Maureen óvatosan megkerülte a sarkot, mert a fény visszatért, hogy újra leellenőrizze azt a gyanús dolgot, amit ott talált. Maureen megfordult és jobb vállával a falat súrolva a sekrestye alapzata felé vette az útját. Még egy villanykörtét talált, kicsavarta, aztán meghúzta a kapcsolózsinórt. Patkányok cincogtak körülötte, és valami átfutott meztelen lábán. A kripta fala befelé fordult, és összeért a sekrestye lépcsőjének külső falával. Maureen úgy ítélte meg, hogy pont szemben van azzal a lépcsővel, ahonnan eredetileg elindult a bronzfedelű nyíláson keresztül. Mostanáig kijátszotta őket, és szerencséje volt ebben a vérre menő bújócskában. Eszébe jutottak a belfasti sikátorok és a gyárudvarok. Visszaidézte a szív- és torokszorító bujkálásokat a romok között, és ettől felélénkült, magabiztossá, szinte jókedvűvé vált ebben a veszélyes játékban. A talaj egyre magasabbá vált, és le kellett hajolnia annyira, hogy végül már négykézláb tudott csak mászni. Kézzel tapogatózott maga előtt, miközben haladt előre. Egy patkány átviharzott a kézfején, egy másik pedig lábfején. Izzadtság csorgott végig az arcán és belemosta a földet, amivel előzőleg bekente az arcát, a szemébe és a szájába. A lélegzete olyan hangos volt, hogy azt hitte, Gallagher biztosan tisztán hallja. Mögötte Gallagher lámpája mindent végigpásztázott. Fogalma sem volt róla, hogy tulajdonképpen mindvégig követte a lányt.hacsak meg nem hallotta őt, vagy észre nem vette a lábnyomait, vagy meg nem találta az egyik üres foglalatot, és rájött. Dugd már bele a nyamvadék ujjadat az egyikbe, és sülj meg! Maureen remélte, hogy Gallagher pont annyira meg van rémülve, mint ő. A lány mászott tovább egészen addig, amíg a keze hozzá nem ért egy hideg, nedves kőhöz. Végigfuttatta az ujját az egyenetlen felületen, majd egyre feljebb nyúlt, és érezte egy masszív oszlop körvonalát. Keze ismét lecsúszott, és valami puhát és nedveset érzett, úgyhogy gyorsan el is kapta a kezét. Óvatosan megint odanyúlt, és megérintette a lágy tapintású, gittszerű anyagot. Kivett belőle egy darabot és megszagolta. – Úristen! – mondta suttogva. – Ó, ti rohadékok! Tényleg

meglennétek. A térdével beleütközött valamibe, és a kezével megfogta azt a bőröndöt, amit Hickey és Megan vittek le a nyílásba – és ami akkora volt, hogy legalább húsz kiló plasztik bomba belefért. Valahol, biztosan a lépcső másik oldalán, ott volt a másik adag is. Maureen befészkelte magát a lépcsőfeljáró fala és az oszlop talapzata közötti részbe, és levette a nyakából a harisnyát. Talált egy fél téglát is, amit a jobb kezébe vett. Gallagher közelebb jött, lámpájával maga elé világítva a földre. A fényben Maureen látta azokat a nyomokat, amiket akkor hagyott maga után, amikor a földön kellett másznia. Gallagher lámpája az oszlop talapzatára irányult, aztán azon a helyen pásztázott, ahol Maureen megbújt. A férfi közelebb mászott és bevilágított az oszlop és a fal közé. Egy hosszú másodpercen keresztül a fény megvilágította, Maureen arcát és egymásra bámultak alig egy méterre a másiktól, Maureen Gallagher arcán abszolút meglepettséget látott. Egy buta ember meglepettségét. Leengedte kezét, benne a fél téglával és lesújtott Gallagher szeme közé. A lámpa leesett a földre, Maureen pedig kiugrott a falmélyedésből és rátekerte a harisnyát Gallagher nyakára. I Gallagher úgy vonaglott a földön, mint egy sebzett állat. Maureen rákulcsolta lábait a férfi testére, ráült a hátára, és úgy tartotta a harisnyát a nyaka körül minden erejét megfeszítve, mintha gyeplőt tartat na a kezében. Gallagher elgyengült és előreesett a mellkasára úgy, hogy Maureen lába beszorult alá. A lány még erősebben húzta a harisnyát, de az túl rugalmas volt. Maureen tudta, hogy nem elég erőteljesen fojtogatja Gallaghert, és ezzel hiábavaló szenvedést okoz neki. Hallotta, ahogy a torka mélyéről hörög, közben pedig valami elképzelhetetlen szögben elfordította a fejét és rábámult Maureenre. A földön a zseblámpa sárga fénnyel vonta be a férfi arcát, és Maureen látta kiugró szemét és vastag, duzzadt nyelvét. A bőre felhasadt ott, ahol a lány a téglával fejbe vágta, az orra pedig betört és vérzett. Egy rövid pillanatra találkozott a tekintetük. Gallagher mozdulatlanul feküdt, elernyedt testtel. Maureen a férfi hátán ült lihegve. Még érezte, hogy a test alatta él, érezte a gyengülő lélegzést, a remegő izmokat és húst. Megint megszorította a harisnyát, majd hirtelen eldobta, és arcát a kezébe temette. Hangokat hallott a kripta irányából, aztán észrevette a két lámpát alig több, mint tíz méterre tőle. Gyorsan eloltotta Gallagher zseblámpáját, és félredobta. Maureen érezte, hogy a szíve megint vadul kalapál, miközben a földön heverő pisztoly után kapott. A fény felemelkedett és végigpásztázta a mennyezetet. Egy hang – Megan hangja – így szólt

– Itt is van egy hiányzó villanykörte. Okos kis kurva! A másik zseblámpa a földön kutatott. – Itt vannak a lábnyomaik – mondta Hickey. Megan keze megérintette Gallagher testét, és érezte, hogy még mozog. Hátralépett. – Frank? Ott vagy? – kiáltotta Hickey. Az ő lámpájának a fénye is rátalált Gallagher testére, és megpihent rajta. Maureen közben hátrafelé mászott, amíg el nem ért az oszlop talapzatáig. Megfordult és elkezdte kaparászni a plasztik bombát, hogy meglazítsa a talapzatban, közben a detonátor után kutatott, amiről tudta, hogy valahova oda ágyazták be. A két fénysugár egyre közelebb ért hozzá. – Maureen! Szép munka volt, kislány. De amint látod, a vadászkutyák szagot kaptak. Ha nem adod meg magad, tüzelni kezdünk -mondta Hickey. Maureen tovább dolgozott a plasztikkal. Tudta, hogy úgysem fognak lövöldözni ilyen közel a robbanószerhez. A két mászó ember által keltett zaj egyre közeledett. Maureen hátranézett és két fénycsóvát látott összefonódni, amint Gallagher testét vizsgálták. Hickey és Megan Gallagher fölött ácsorogtak. Gallagher megpróbált négykézlábra állni. – Itt van, megtaláltam Frank zseblámpáját – mondta Megan. – Keresd a fegyverét! – mondta Hickey. Maureen még egy utolsót rántott a plasztikon, aztán megkerülte az oszlopot és beleütközött az alapzat falába, ami elválasztotta őt a sekrestyétől. Jobb vállával nekifeszült a falnak, úgy mászott előre a nyílás után kutatva. Csövek és vezetékek törték át a falat, de annyi hely sehol sem volt, hogy átmászhatott volna. Megint hallotta Hickey hangját. – Maureen, kedvesem, Frank már jobban érzi magát. Mindent megbocsátunk, drágaságom. Tartozunk magának. Maga nagyon jó szívű. Gyerünk már! Menjünk fel mind együtt, szépen mosakodjunk meg, és teázzunk egyet! Maureen figyelte, ahogy egy, aztán kettő, aztán pedig három zseblámpa fénye kutat utána. – Maureen, megtaláltuk Frank puskáját, úgyhogy tudjuk, hogy nincs fegyvere. A játéknak vége. Jól csinálta. Nincs mit szégyellnie. Frank magának köszönheti az életét, ezért nem lesz megtorlás, Maureen. Csak kiáltson ide, és már megyünk is magáért! A szavamat adom, hogy nem lesz bántódása – kiabálta Hickey. Maureen nekidőlt az alapzat falának. Tudta, hogy Hickey igazat beszél. Gallagher tartozott neki. Nem bántanák, amíg Gallagher életben marad ez volt az egyik alaptörvény. Régi törvény, Hickey törvénye, az ő törvénye. De mi a helyzet az olyanokkal, mint Megan?

ösztönei azt súgták, hogy vége – hogy fel kellene adnia, amíg a felajánlott amnesztia érvényben van. Fáradt volt, fázott, fájt mindene. A zseblámpák fénye egyre közeledett. Szólásra nyílt a szája. HARMINCKILENCEDIK FEJEZET Langley felügyelő Monsignor Downes határidőnaplóját olvasgatta. – Azt hiszem, a jóságos rendfőnök úr egy-két alkalommal elszórakoztatta a feniánusokat… Tudtán kívül, természetesen. Schroeder ránézett Langley-re. Soha nem jutott volna eszébe más ember papírjaiban szaglászni. Ezért volt ő olyan csapnivaló detektívnek. Langley azonban, még a polgármester zsebeit is kifosztotta volna merő kíváncsiságból. – Csak nem gyanakodik Monsignor Downesra? – kérdezte Schroeder csípősen. Langley elmosolyodott. – Azt azért nem mondtam. Bellini elfordult az ablaktól és ránézett Schroederre. – Maga aztán minden baromságot bevet. Hogy az ő malmukra hajtja a vizet, meg ilyenek. Schroeder érezte, hogy rémülete haraggá változik. – Az isten szerelmére. Ez csak egy trükk. Hallhatta mát több tucatszor tőlem. – Aha, csakhogy most úgy is gondolta. – Menjen a pokolba! Úgy tűnt, hogy Bellini küzd magában valamivel. Előredőlt, kezét Schroeder íróasztalára csapta, és halkan azt mondta – Én is félek. Azt hiszi, hogy szeretném beküldeni oda az embereimet? Jóságos úristen, Bert, hát nekem is be kell mennem. Feleségem van és gyerekeim. De jesszusom, ember, minden óra, amit elhülyül velük, az nekik egy óra plusszt jelent, hogy megerősítsék a védelmüket. Minden óra megrövidíti az időt hajnalig, amikor támadnom kell. Én pedig nem fogok rajtuk ütni hajnalban egy végső elkeseredett akcióval, hogy megmentsük a túszokat és a katedrálist, mivel tudják, hogy lépnem kell hajnalban, ha nem kapják meg, amit akarnak. Schroeder rajta tartotta a szemét BeUinin, de nem válaszolt. Bellini folytatta, és hangja egyre harsányabbá vált. – Mindaddig, amíg a nagykutyáknak azt mondogatja, hogy meg tudja csinálni, engem csak ide-oda rángatnak. Vallja be, hogy nem fog menni, és hagyjon engem… hagyja, hogy én a magam jószántából… tudomásul vegyem, hogy be kell mennem! Majdnem suttogva mondta – Nem szeretem ezt a szarakodást, Bert… És az embereim sem szeretik… Tudnom kell. Schroeder automatikusan így válaszolt – Lépésenként haladok. Megszokott folyamat. Stabilizálni a

helyzetet, párbeszédet folytatni velük, lenyugtatni őket, meghosszabbítani a határidőt… Bellini rávágott az asztalra, és mindenki hirtelen kiegyenesedett a székén. – Még ha sikerülne is meghosszabbítani a határidőt, mennyivel lehetne meghosszabbítani? Egy órával? Két órával? Akkor pedig nappali fényben kellene bemennem – amíg maga itt állna az ablaknál a szivarjával és nézné, hogyan mészárolnak le bennünket. Schroeder felállt, és az arca rángatózott. Megpróbálta megállni, hogy ne mondjon semmit, de a szavak maguktól feltörtek belőle. – Ha be kell mennie, Bellini, ott leszek maga mellett. Egy félre sikerült mosoly futott át Bellini arcán. Odafordult Langleyhez és Miss Spiegelhez, aztán visszanézett Schroederre. – Szaván fogom, kapitány! Megfordult és elhagyta a szobát. Langley nézte. Amint az ajtó be csukódott, így szólt – Hát ez nagy hülyeség volt, Bert. Schroeder érezte, hogy a kezei és a lábai remegnek. Leült, maj gyorsan felállt. Rekedten megszólalt. – Figyeljék a telefont! Ki kell mennem.az illemhelyre. Gyorsan kiment az ajtón. – Én is tettem egy-két szemét megjegyzést rá – mondta Spiegel. Langley elfordította a fejét. – Mondja meg a szemembe, milyen egy dög vagyok! – mondta a nő. Langley odasétált az italos szekrényhez, és töltött magának egy pohár sherryt. Nem állt szándékában azt mondania polgármester asszisztensének, hogy egy dög. Miss Spiegel odasétált hozzá, kinyújtotta a kezét és elvette tőle a poharát. Megitta a sherryt, aztán visszaadta a poharat. Már megint, gondolta Langley. Volt valami kényelmetlenül közvetlen, ugyanakkor szemérmetlenül agresszív abban a sajátos viselkedésmódban, amit vele szemben alkalmazott. Roberta Spiegel elindult az ajtó felé. – Nehogy valami olyan hülyeséget vállaljon magára, mint Schroeder! Langley meglepetten nézett fel a nőre. – Nős? Elvált… külön él… nőtlen? – kérdezte Spiegel. – Igen. A nő felnevetett. – Tartsa a szemét a dolgokon! Később találkozunk! – mondta, aztán elment. Langley ránézett a rúzsnyomra a poharán, és letette. – A kis dög! – morogta magában és odament az ablakhoz. Bellini még előzőleg elhelyezett egy távcsövet az ablakpárkányon. Langley felvette és rajta keresztül tisztán látta a harangtoronyban álló férfit. Ha Bellini támadna, ez a fiatalember halna meg először. Azon tűnődött, vajon ő tisztában van-e ezzel. Hát persze, hogy tisztában volt vele.

A férfi észrevette Langley-t, és felemelte a távcsövét. Néhány másodpercig mereven néztek egymásra. A fiatalember felemelte a kezét egyfajta üdvözlésként. Az összes IRA-hoz tartozó embernek az arca, akit Langley valaha ismert, ebben az arcban most hirtelen egybeforrt – a fiatal romantikusoké, a régi vágású IRA-soké, mint például Hickey, a kihalóban lévő hivatalosoké, mint például Ferguson, a hidegvérű, fiatal ideigleneseké, amiből a legtöbben vannak, és most a íeniánusoké – akik még az ideigleneseknél is megszállottabbak – a legrosszabbnál is rosszabbak. Langley biztos volt abban, hogy mindannyian udvarias fiatalként kezdték az életüket, és csinosan felöltöztek a vasárnapi miséhez. Valahol valami azután elromlott. De lehet, hogy ma éjjel a legmegszállottabbakkal egy csapásra végeznek. Még csírájában elfojtják a mozgalmukat. Nagyon nem szeretné, ha a későbbiekben akadna össze velük. Langley letette a távcsövet és elfordult az ablaktól. Ránézett az órájára. Hol a fenében van Burke? Szorító érzés volt a gyomrában. Érzelemátvitel Valahogy úgy érezte magát, mintha ő is bent lenne velük. Maureen figyelte, ahogy az elemlámpa fénye eléri őt, és szinte örült is a fénynek és Hickey behízelgő hangjának, az után az érzelmi sivárság után, amit átélt. Hickey megint felkiáltott – Tudom, hogy rémült, Maureen. Vegyen egy nagy levegőt és szóljon vissza! Majdnem megtette, de valami visszatartotta. Zavaros gondolatok , sora futott át az agyán – Brian, Harold Baxter, a Whitehorn-apátság, Frank Gallagher kísérteties arca. Ügy érezte, hogy valami ködös tengeren lebeg, ahol nem tud kikötni, a partjelző fények becsapják, a kikötők nem valódiak. Megpróbálta lerázni magáról a letargiát, hogy! tiszta fejjel gondolkodhasson, és megpróbált újra csak a céljára, a szabadságra koncentrálni. Megszabadulni Brian Flynntől, megszabad dúlni azoktól az emberektől és dolgoktól, akik és amik lelkiismeretfurdalást keltettek benne és átszőtték egész életét. Aki egyszer fogoly volt, fogoly marad egész életére. Már sokkal azelőtt Brian foglya volt, mielőtt pisztolyt tartott volna a fejéhez. Saját bizonytalanságának és körülményeinek a foglya volt egész addigi életében. De most első ízben érezte, hogy már nem egészen fogoly, és nem egészen áruló. Úgy érezte magát, mint egy menekült, aki az őrült világ elől menekül, vagy mint egy szökevény, aki a saját gondolatai, még Long Kesh-nél is szörnyűbb börtönéből menekül. Egyszer benn, soha többé kint. Hülyeség. Megint mászni kezdett az alapzat fala mentén. – Maureen, látjuk, ahogy mozog. Ne kényszerítsen rá minket, hogy lőjünk! – kiáltotta Hickey. – Tudom, hogy nincs maguknál Gallagher puskája, mert nálam van. Inkább maguk vigyázzanak, nehogy én lőjek! – kiáltotta vissza

Maureen. Hallotta, hogy egymás között beszélnek valamiről, aztán a zseblámpák fénye kialudt. Mosolygott azon, hogy még a legszimplább blöff is milyen jól működik, amikor valaki fél. Tovább mászott. Az alapzat elfordult, és tudta, hogy most a körfolyosóra ért. Valahol az alapzat másik oldalán volt a teraszok alatti, teljesen megemelt külső alagsor, ami visszavezetett a parókiára. A vékony földréteg alatt a manhattani kőzetréteg hol magasabb, hol alacsonyabb volt az útja során. A mennyezet most mindössze egymásfél méter magas volt, és állandóan beverte a fejét a csövekbe! és a vezetékekbe. A csövek kongtak, akárhányszor beütötte fejét, és a kongás a hideg, mozdulatlan levegőben úgy hangzott, mintha dobolnának. Hirtelen a zseblámpák fénye kicsit távolabb újra megjelent Megan hangját hallotta. – Megtaláltuk a puskát, Maureen! Gyere a fény felé, vagy lövünk! Ez az utolsó esélyed. Maureen nézte, ahogy a fénysugár őutána kutat. Nem tudta, hogy náluk van-e Gallagher fegyvere, de azt tudta, hogy nála nincs. Hason csúszott előre, arcával a föld felé, mint a kommandósok. A fénysugarak egyre közeledtek. – Tízig számolok, azután a fegyverszünetnek vége – mondta Hickey, majd számolni kezdett. Maureen nem mászott tovább, nekifeszülve a falnak mozdulatlan maradt. Vér és izzadtság futott végig az arcán karjába és lábába kődarabkák nyomódtak. Vett egy-két mély levegőt és figyelte, hogy hall-e valamilyen hangot az alagsorból, ami alig fél méterre volt tőle. Fénysugár után, a másik oldalról jövő légáramlat után kutatott, majd végigfuttatta kezét a kőalapzaton. Semmi. Megint mászni kezdett. – Maureen, maga egy szívtelen kislány, mert hagyja, hogy egy öregember egy ilyen nyirkos helyen kússzon-másszon. Itt fogok meghalni a hideg miatt. Menjünk föl és igyunk egy teát! – indítványozta Hickey. A fénysugarak időnként ott pásztáztak a feje fölött, és valahányszor ez így volt, Maureen dermedten várt. Úgy tűnt, hogy nem látják őt így feketére maszkírozva a sötétben. Észrevette, hogy a kőfal megint elfordul, majd véget ér. A kőfalat téglafal váltotta fel jobb oldali irányban, és az volt az érzése, hogy a téglafal nem volt a teherbíró alapzat része, hanem csak egy válaszfal, amely mögött eltűnt az alapzat. Térdre emelkedett, felnyúlt a fal tetejére, és felfedezett egy kis rést a beton mennyezet alatt. Odanyomta az arcát a réshez, de nem látott semmiféle fényt, nem hallott semmiféle hangot, és nem érzett légáramlatot. Mégis biztos volt abban, hogy közel jár a kivezető úthoz. Egy hang szólította. Gallagheré. – Maureen, kérlek, ne kényszeríts rá minket, hogy lelőjünk! Tudom, hogy meghagytad az életem. Na gyere már, légy jó kislány, és

menjünk vissza együtt! Maureen tudta, hogy nem fognak lőni, ha nem a robbanószer miatt, akkor a körülöttük lévő kövekről visszapattanó golyók miatti félelmükben. Hirtelen haragudott a kis hazugságok miatt. Miféle idiótának nézik őt ezek? Lehet hogy Hickey már régi harcos, de Maureen többet tudott a háborúról, mint Megan és Gallagher valaha is fog. Szeretett volna valami ocsmányságot odakiabálni nekik leereszkedő hozzáállásuk miatt. Tovább ment a fal mentén, és érezte, hogy az még tovább kanyarodik befelé. A lópatkó alakú körfolyosó miatt úgy gondolta, hogy most vagy a menyasszonyi szoba, vagy a gyóntató J alatt van. Hirtelen a keze valami száraz fához ért. A szíve kihagyott. A fallal szemben letérdelt. Kezével a fát vizsgálta, ami egy szintben volt a téglával. Talált egy rozsdás lakatot és megrántotta. Sarokvasak éles csikorgását lehetett hallani a rezzenéstelen levegőben. A zseblámpák fénysugarai felé közelítettek. Hickey odaszólt neki – Vidám kis fogócskát rendez itt nekünk, fiatal hölgyem. Remélem, az udvarlóinak nem okoz ennyi gondot. – Menj a pokolba, te zörgő csontú vénember! – suttogta Maureen magában. óvatosan rántott egyet az ajtón. Fénysugarak jelentek meg a sarokvasak mellett és látszott, hogy az ajtó körülbelül egy négyzetméteres nagyságú. Gyorsan becsukta az ajtót, talált egy tégladarabot és eldobta messzire a fal mellett. A fénysugarak hirtelen a zaj irányába fordultak. Néhány centire kinyitotta az ajtót és bedugta fejét a kis nyíláson. Néhányat pislantott és figyelmét a fénycsövekkel megvilágított folyosóra irányította. A folyosó padlózata körülbelül egy méterre volt alatta – nagyon szép padló, gondolta Maureen, fehérre fényezett műpadló. A folyosó falai festett gipszkartonból voltak a mennyezetet, ami fél méterrel volt a feje fölött, fehér akusztikai burkolat fedte. Tényleg szép folyosó volt ez. Könnyek peregtek végig az arcán. Teljesen kitárta az ajtót és megdörzsölte a szemét, majd elsimította a haját az arcából. Valami nem stimmelt… Kinyújtotta a kezét, és az ujjai egy drótháló rácsába kapaszkodtak. A nyílást egy patkányrács fedte. NEGYVENEDIK FEJEZET Burke bement a Monsignor irodájába és ránézett Langley-re, az egyetlen jelenlévő személyre, aki éppen az ablakon bámult kifelé. – Mindenki felmondott? – kérdezte Burke. Langley megfordult. – Hol van Schroeder? – kérdezte Burke. – Könnyít magán… alul vagy felül, vagy valami ilyesmi. Hallottad, hogy mi történt? – Röviden tájékoztattak. Azok az átkozott hülyék ott bent

tönkretesznek mindent. Mindenki jól van? – Azt mondta a bíboros. Ráadásul, kimaradtál két jó kis haddelhaddból… Schroeder kontra Spiegel, és Schroeder kontra Bellini. Szegény Bert. Ráadásul többnyire ő a jó kisfiú. Langley elhallgatott. – Azt hiszem, vesztésre áll. Burke bólintott. – Szerinted vele van a baj, vagy velünk… vagy pedig Flynn túl jó? Langley megvonta a vállát. – Mindez együtt. Burke odament az italosszekrényhez, és látta, hogy nagyon kevés ital maradt az üvegekben. – Miért hagyta az isten, hogy az írek feltalálják a whiskey-t, Langley? – kérdezte. Langley már jól ismerte a választ. – Hogy ne ők uralják a földkerekséget. Burke nevetett. – így van. Burke hangja elgondolkodóvá vált. – Fogadni mernék, hogy a feniánusok nem ittak már negyvennyolc órája. Ismersz egy Terri O’Neal nevű nőt? Langley megpróbált visszaemlékezni a névre, majd azt mondta – Nem. Még nem futottunk össze a sarkon – azonnal megbánta, hogy ezt a közkeletű rendőrzsargont használta, és kijavította magát – Nem, nem tudom beazonosítani ezt a nevet. Hívd fel az irodát! – Már hívtam a földszintről. Semmi. De leellenőrzik még egyszer. És Dan Morganről hallottál már? – Nem. ír? – Valószínűleg észak-ír. Louise majd visszahív. – Kik ezek? – Ezt kérdezem tőled én is. Burke kiöntötte magának a maradék brandyt és egy pillanatra elgondolkozott. – Terri O’Neal… Azt hiszem, megvan az arca és a hangja, de azl istennek nem jut eszembe… – Flynn kért bentre egy tévét. Tulajdonképpen neked kellene bevinned – mondta Langley, és a szeme sarkából figyelte Burke-öt. – Ti ketten nagyon jól kijöttök egymással. Burke mérlegelte ezt az állítást néhány pillanatig. A találkozásuk körülményei ellenére, be kellett vallania, hogy Flynn az a típusú ember volt, akit kedvelhetett volna – ha Flynn zsaru volna, vagy ő az IRA-hoz tartozna. – Hívd fel most Flynnt! – mondta Langley. Burke odament a telefonhoz. – Flynn várhat. Leellenőrizte, hogy a többi szobában nem hagyták-e bakapcsolva a hangszórókat, aztán bekapcsolta a kihangosítót az íróasztalon, hogy Langley mindent halljon. Tárcsázta az északi városközpont rendőrőrsét.

– Gonzalez, itt Burke hadnagy. Megvan az emberem? Hosszú csend következett, és Burke észrevette, hogy visszatartót ta a lélegzetét. – Ez egy dúvad – mondta Gonzalez. – Egyfolytában az állami rendőrség taktikája miatt ordítozik, meg egy csomó ilyen baromság. Azt mondja, be fog minket perelni jogosulatlan letartóztatás miatt. Mintha maga azt mondta volna, hogy védelemre van szüksége. – Még ott van? – Aha. A Port Authority pályaudvarra akar menni. Egy perccel sem tudom tovább itt tartani. Ha belerángat valami jogosulatlan letartóztatási ügybe, magát is magammal rántom… – Adja át neki a kagylót! – Szíves örömest. Várjon! Burke odafordult Langley-hez, miközben várakozott. – Ferguson. Tud valamit Terri O’Neal-ről és Dan Morganről. Most meg futni akar. Langley odament Burke háta mögé. – Nos, ajánlj fel neki egy kis pénzt, hogy maradjon még a közelben! – Még a többiért sem fizettél neki ma. Mindegy, nincs annyi pénz, amennyivel visszatarthatnád a meneküléstől. Burke beleszólt a telefonba – Jack… Ferguson sipítozó, zaklatott hangját lehetett hallani a szobában. – Mi a fenét csináltok ti velem, Pat? így bántok ti a barátaitokkal? Az isten szerelmére, ember… – Hagyd abba! Figyelj, hadd beszéljek telefonon azokká az emberekkel, akiktől az információt kaptad O’Nealről és Morganről. – Semmi esélyed rá. A hírforrásaimat bizalmasan kezelem. Én nem úgy bánok a barátaimmal, mint ti. A hírszerzési szervezet ebben az országban… – Hagyd meg ezt a május elsejei beszédedhez! Figyelj ide, Martin mindannyiunkat átvágott. Ő irányította a feniánusokat. Ez az egész az ő húzása, hogy rossz színben tüntesse fel az íreket, hogy az amerikai közvéleményt az írek küzdelme ellen fordítsa. Ferguson nem szólt egy ideig egy szót sem, majd azt mondta – Én is rájöttem erre. Burke tovább próbálkozott. – Figyelj, nekem fogalmam sincs arról, hogy Martin mennyi információt juttatott el hozzád, vagy hogy te mennyi információt juttattál neki cserében a rendőrségről és a feniánusokról, de azt már most mondom, hogy jelenleg éppen abban a stádiumban van, amikor megpróbálja eltüntetni a nyomokat. Érted? – Tudom, hogy három toplistán szerepelek… a feniánusokén, az ideiglenes IRA-sokén és Martinén. Ezért megyek el a városból. – Maradnod kell. Ki az a Terri O’Neal? Miért rabolta el az a Morgan nevű férfi? Kinek az akciója volt ez? Hol tartják fogva? – Ez a ti problémátok.

– Már dolgozunk rajta, Jack, de te közelebb vagy a megoldáshoz. És nincs sok időnk. Ha megmondanád a hírforrásaid… -Nem. Burke folytatta – Ja, és ha már itt tartunk, nézz utána, hogy nem tudnál-e Gordon Stillway-nek, a Szent Patrik-katedrális jelenlegi építészének a nyomára bukkanni! ő is eltűnt. – Sokan vannak így. Én is eltűntem. Viszlát! – Ne! Maradj még! – Miért? Miért kéne egy kicsivel is tovább kockáztatnom az életem? – Pontosan azért, amiért eddig is… a békéért. Ferguson sóhajtott egyet, de nem szólt semmit. – Ajánlj fel neki ezer dollárt. Nem is, legyen tizenötezer! Majd tartunk egy jótékonysági bált – súgta Langley. – Szeretnénk tisztázni az összes írt, akinek semmi köze nem volt ehhez az egészhez, beleértve a te hivatalos IRA-saidat, sőt még az ideigleneseket is. Majd segítünk ez után a zűrzavar után, hogy a Kormany és a média ne feszítsen mindannyiótokat keresztre – mondta Burke a telefonba. Elhallgatott, majd folytatta – Te is, és én is írek vagyunk – eszébe jutott, ahogy Flynn is megpróbálta a vérségi kapcsolatot felidézni –, te is és én is szeretnénk felemelt fejjel járni az utcán ezek után. Burke rápillantott Langley-re, aki helyeslően bólintott. Burke elfordult. – Várj! – mondta Ferguson. Hosszú csend következett, majd megint megszólalt – Hogyan érhetnélek el később? Burke megkönnyebbülten sóhajtott. – Próbáld meg felhívni a parókiát! Elvileg később már szabadok lesznek a vonalak. Add meg a jelszót… kobold. Kapcsolni fognak! – Nem lehetne inkább kontár, Burke? Legyen inkább kontár! Na jó. Ha nem tudok telefonálni, nem fogok odamenni a parókiára. A kordont mindenféle embere figyeli. Ha nem hallasz felőlem, akkor randevúzzunk személyesen! Mondjuk, egykor az állatkertben. – Közelebb a katedrálishoz – mondta Burke. – Jól van. De ne valami bárban, vagy nyilvános helyen! Ferguson gondolkozott. – Na jó, legyen az a kis park az ötvenegyedik utcán. Nincs messze tőletek. – De sötétedés után bezárják. – Mássz át a kapun! Burke elmosolyodott. – Egy nap minden parkhoz kapok majd kulcsot ebben a városban. – Jelentkezz a parkrendészetnél! Ők majd adnak neked a seprű mellé – mondta Ferguson. – Járj szerencsével! – mondta Burke Fergusonnak, majd így szólt Gonzalezhez – Engedjék el! Letette a telefont, aztán sóhajtott egy nagyot.

– Szerinted ez az O’Neal-ügy elég fontos ahhoz, hogy kockáztassa miatta az életét? – kérdezte Langley. Burke lehajtotta a pohár brandyjét és vágott egy grimaszt. – Hogy tudják az emberek meginni ezt? – Pat? Burke odasétált az ablakhoz, és kinézett rajta. – Nem akarok itt moralizálni, csak azt szeretném tudni, hogy ér-e ez az egész, hogy hagyjuk, hogy megöljék Jack Fergusont? – kérdezte Langley. Burke mintha magában beszélt volna azt mondta – Az emberrablás egy körmönfont dolog. Bonyolultabb, mint egy támadás, baljóslatúbb több téren is, olyan, mint a túszejtés. Elgondolkodott, majd folytatta – Túszejtés… ez az emberrablás egyik formája. Terri O’Neal egy túsz. – Kié? Burke megfordult és egyenesen Langley arcába nézett – Nem tudom. – Kinek kell, és mit csinálni, hogy elengedjék? Még senki nem követelt semmit. – Ez furcsa – mondta Burke egyetértőleg. – Valóban. Burke ránézett Schroeder üres székére. Schroeder jelenléte, az eddig történtek ellenére is, bátorítóan hatott. – Biztos vagy benne, hogy visszajön? – kérdezte viccelődve. Langley megvonta a vállát. – A háttérkordinátor ott van a másik szobában egy telefonnal, és úgy várakozik ott, mint egy beugró színész, aki egy sorsdöntő bakira vár. Hívd fel Flynnt! – Majd később. Burke leült Schroeder székére, hátradóit, és a magas mennyezetet tanulmányozta. Egy hosszú repedés futott végig egyik faltól a másikig, amit már kijavítottak, de még nem festettek be. Képzeletében megjelent a romokban heverő katedrális képe, aztán elképzelte a Szabadság-szobrot, amint az oldalán fekve süllyed el a kikötőben. Eszébe jutott a római Kolosszeum, az Akropolisz romjai, a Nílus elöntött templomai. Végül így szólt – Tudod, nem maga a katedrális a lényeg. Nem is a mi életünk. A lényeg az az, hogy hogyan viselkedünk, mit mondanak majd az emberek, és mit írnak rólunk utólag. Langley elismerően nézett rá. Burke néha meglepte. – Igen, ez igaz, de nehogy elmond ezt ma valakinek! – Vagy holnap, amikor a testeket fogjuk kifelé vonszolni a törmelékek alól. John Hickey hangja Maureen közeléből hallatszott. – Hát itt meg mi van? Mily szépséges fény tör át amott az ablakon, Maureen? Nevetett, majd durván azt mondta

– Gyere vissza onnan, vagy lelövünk! Maureen behajlította a könyökét és nekifeszítette a patkányrácsnak. A drót behajlott, de a háló szélei fixen alltak a falban. Az arcát is nekinyomta a rácsnak. Balról a folyosó vége körülbelül három méterre volt tőle. A szemben lévő falon a folyosó vége felé szürke csapóajtók voltak – liftajtók – a fenti, menyasszonyi szoba melletti liftnek az ajtajai. Megint nekifeszítette könyökét a rácsnak, és a keret egyik oldala kiszakadt a gipszkarton falból. – Igen,igen… kérlek… Hallotta, hogy mögötte üldözői a törmelékkel beterített földön osonnak, mint a patkányok, egyre gyorsabban igyekezve a fényforrás felé. Aztán John Hickey alakja bontakozott ki a sötétből. – Kezeket a tarkóra, drágaságom! Maureen megfordult, és visszatartva a szemében felgyülemlő könnyeket, rábámult Hickey-re. – Nézzenek oda! – mondta Hickey. – A csinos kis térdei tele vannak horzsolásokkal. És mi ez a piszok az arcán, Maureen? Álca? Szüksége lesz egy alapos mosdásra. Végigfuttatta a lányon a zseblámpáját. – És a csinos kis tweed kosztümjét kifordította. Okos kislány. Okos. És ez meg mi a nyaka körül? Megfogta a harisnyából készült fojtóeszközt, és megcsavarta. – Nahát, micsoda rossz kislány maga! – még egyet csavarintott a harisnyán, és addig tartotta, amíg a lány fuldokolni nem kezdett. – Na már megint a fegyverzetünk egy újabb kis hiányosságára mutatott rá, Maureen. Mivé is lennénk maga nélkül? Lazított a harisnya feszességén és lelökte a lányt a földre. Szemei vészjóslóan összeszűkültek. – Azt hiszem, fejbe lövöm, és kidobom a folyosóra. Az majd segíteni fog a rendőrségnek meghozni azt a döntést, amivel most küszködnek. Úgy látszott, hogy latolgat valamit, majd megszólalt – A másik oldalon viszont, szeretném, ha ott lenne a finálén. Elmosolyodott, tátott szájú széles vigyorgással. – Azt akarom, hogy lássa, ahogy Flynn meghal, vagy hogy ő lássa, ahogy maga hal meg. Hirtelen villanással Maureen megértette az öregember gonoszságának lényegét. – öljön meg! Hickey megrázta a fejét. – Nem. Maga tetszik nekem. Tetszik, amivé fejlődik. Galllaghert viszont meg kellett volna ölnie. Biztos helyet szerzett volna magának a kárhozatra ítéltek között. Most még csak a határvonalon van – mondta nevetgélve. Maureen a nedves földön feküdt. Érezte, hogy egy kéz hosszú hajánál fogva megragadja, és visszahúzza a sötétségbe. Megan Fitzgerald térdelt fölötte, és pisztolyt nyomott a szívéhez.

– Bűbájos életed most pedig véget ér, te kurva! – Hagyd abba, Megan! – kiáltotta Hickey. – Ezúttal nem tart vissza! – kiabálta vissza Megan, és felhúzta a pisztolyát. – Nem! Brian fogja eldönteni, hogy meg kell-e halnia, és ha igen, ő szeretné megölni. Maureen látszólag mindenféle érzelem nélkül vette tudomásul ezt a megjegyzést. Tompult volt és üres. – A rohadt életbe! A pokolba Flynn-nel! Itt és’ most meg fog halni ez a nő! – ordítozta Megan. – Ha lősz, megöllek! – mondta Hickey higgadtan, és mindenki hálhatta, hogy automata fegyverén a kibiztosító kattant. Gallagher megköszörülte a torkát és így szólt – Hagyd őt békén, Megan! Senki nem mozdult és nem szólt egy szót sem. Végül Megan elengedte pisztolyán a ravaszt. Felkapcsolta a lámpáját és belevilágított Maureen arcába. Szája félig mosolyra húzódott. – öreg vagy… és nem is valami csinos. Durván belebökött Maureen mellébe a pisztoly csövével. Maureen felnézett a fényen keresztül Megan eltorzult arcába. – Te nagyon fiatal vagy, és csinos is lehetnél, de van benned valami rútság, Megan, amit bárki láthat a szemedben. Megan ráköpött, aztán eltűnt a sötétben. Hickey Maureen fölé térdelt, és letörölte a lány arcát a zsebkendőjével. – Nos, ha az én véleményemre kíváncsi, szerintem maga nagyon csinos. Maureen elfordította az arcát. – Menjen a pokolba! – Látja, John bácsi már megint megmentette az életét – mondta Hickey. – Maureen nem válaszolt, és az öreg folytatta – Mert tényleg szeretném, ha látná, mi fog történni a továbbiakban. Hát igen, elég látványos lesz. Milyen gyakran láthat olyat, hogy egy katedrális összedől a feje fölött? Gallagher furcsa, hörgő hangot adott ki, Hickey pedig azt mondta neki – Csak viccelek, Frank. – Nem viccel, te is tudod – mondta Maureen Gallaghernek. Hickey közel hajolt a lány füléhez. – Fogja be, vagy… – Vagy mi? – kérdezte Maureen, és vadul nézett Hickey-re. – Mit tehet velem? – odafordult Gallagherhez. – Mindnyájunkat holtan akar látni. Azt szeretné, ha a te összes fiatal barátod követné őt a sírba. Hickey fülsértően magas hangon nevetett. A patkányok abbahagyták a cincogást. – Ezek a kis élőlények is érzik a veszélyt. Kiszagolják a halált. Ismerik – mondta Hickey.

Gallagher nem szólt egy szót sem, de lélegzése betöltötte a hideg, dermedt levegőt. Maureen lassan felült. – Baxter? A többiek? Hickey mintegy mellékesen azt válaszolta – Baxter halott. Murphy atyát arcon lőtték, és most haldoklik. A bíboros viszont jól van. – Látja, mit tettek. – suttogta szomorúan a lány. Nem tudott beszélni, könnyek futottak végig az arcán. Hickey elfordult tőle, és a nyitott ajtószárnyra világított játszadozva a lámpájával. – Jobban tesszük, ha riasztót szerelünk föl ide – mondta Gallagher. – Az egyetlen riasztó, amit innen hallani fogsz, az egy kiló plasztikból fog jönni. Majd leküldöm Sullivant, hogy tegyen ide aknákat. Rápillantott Maureenre. – Szóval, akkor indulhatunk haza? Elkezdtek visszafelé mászni a hosszú úton. Útközben Hickey szóval tartotta őket. – Ha fiatalabb lennék, Maureen, szerelmes lennék magába. Annyira hasonlít azokra a nőkre, akiket fiatal koromban ismertem a mozgalomban. A többi forradalmi mozgalomban olyan sok nő van, aki ronda és esetlen, neurotikus és pszichotikus. De mi mindig tiszta fejű, csinos kis nőket vonzottunk magunkhoz, mint maga is. Maga szerint miért van ez így? Nehézkesen lélegezve folytatta – Nem muszáj válaszolnia. Fáradt? Igen, én is. Lassabban, Gallagher, te óriás bivaly. Még van mit megtennünk, mielőtt pihenhetünk. Mindannyian együtt fogunk pihenni, Maureen. Hamarosan ennek az egésznek vége lesz mindannyian megszabadulunk majd a félelmeinktől, a kötelékeinktől… napkelte előtt… egy szép pihenés… nem lesz olyan rossz… nem bizony, tényleg… Hazamegyünk. NEGYVENEGYEDIK FEJEZET Schroeder benyitott a rendfőnök belső irodájának dupla ajtaján. – Na nézzék már, ki jött vissza! Felhívta Flynnt? – kérdezte Burke, – Nem, amíg maga nincs itt, Bert. Jobban érzi magát? Schroeder megkerülte az íróasztalt. – Kérem, szálljon ki a székemből, hadnagy! Burke felkelt a székről. Schroeder Burke-öt figyelte, miközben leült. – Elbír egy tévékészüléket? – Miért nem kért Flynn egy tévét azonnal? Schroeder gondolkodott. Flynn nem volt hétköznapi eset sok tekintetben sem. Kis dolgokban, mint például nem azonnal kérte a tévét kis dolgok, amik összeadódnak… – Izolálja a feniánusokat. Az egyetlen realitás számukra, Brian Flynn. A sajtókonferencia után vagy szét fogja zúzni a készüléket, vagy olyan

helyre fogja tenni, ahol csak ő és Hickey nézhetik információszerzés céljából – mondta Langley. Schroeder bólintott. – Nem tudhatjuk, hogy ez a tévédolog a probléma része-e, vagy megoldásé. De ha kérik, adnunk kell nekik. A telefonközpontot tárcsázta. – A szentély orgonáját kérem. Odaadta a kagylót Burke-nek, bekapcsolta az összes hangszórót, aztán hátradőlt, és lábát feltette az asztalra. – Adásban van, hadnagy. Megszólalt egy hang a hangszórókban – Itt Flynn. – Burke. – Ide figyeljen, hadnagy, tegyen meg nekem egy nagy szívességet jó, és maradjon azon a rohadt parókián… legalábbis hajnalig. oda a katedrális, azt látnia kell. Ragasszák be az összes ablakot, és ne álljon a csillár alá. Burke tudatában volt annak, hogy több mint kétszáz ember hallgatja ezt a beszélgetést a katedrálisban és környékén, és hogy minden szót rögzítenek, és tovább küldenek Washingtonba és Londonba. Flynn is tudta ezt, és ki is használta ezt a cél érdekében. – Mit tehetek magáért? – kérdezte Burke Flynntól – Nem a túszokról kellene először kérdeznie? – Azt mondta, hogy jól vannak. – De az már jó régen volt. – Nos, akkor, hogy vannak most? – Semmi változás. Kivéve, hogy Miss Malone tett egy kis kiruccanást az alagsorban. De már visszajött. Egy kicsit fáradtnak tűnik, már amennyire én megítélhetem. Amilyen okos kislány, talált egy átjárót arra a folyosóra, ami a menyasszonyi szoba liftje mellett halad el. Elhallgatott, majd folytatta – De hozzá ne nyúljanak az ajtóhoz, mert éppen most aknázzák alá, és annyi plasztikbomba van ott, hogy szép kis durranást okozna. Burke ránézett Schroederre, aki már a másik telefonon Bellini egyik helyettesével beszélt. – Értem – válaszolta Burke. – Jó. És biztosra vehetik, hogy akárhány ajtót is találnak, azokat mind aláaknáztuk. És azt is biztosra vehetik, hogy az egész alagsorral ugyanezt tettük. Arra is gyanakodhat, hogy hazudok, vagy blöffölök, de igazán mondom, nem volna okos gondolat, ha színvallásra akarnának kényszeríteni. Mondja meg ezt a veszélyelhárítás embereinek! – Jó, megteszem. – Ja, és kérem a tévét. Hozza ide a szokásos útvonalon! Tizenöt percet adok. Burke ránézett Schroederre és letakarta a telefonkagylót. – Van lent egy készenlétben a titkár irodájában. De kapnia kell valamit a tévéért cserébe. Kérje, hogy hadd beszéljen a túszokkal!

Burke levette kezét a kagylóról. – Először Murphy atyával szeretnék beszélni. – Ó, a barátjával. Nem kellene bevallania, hogy itt bent van egy barátja. – Ő nem a barátom, hanem a gyóntatom. Flynn hangosan nevetett. – Bocsánat, ez valahogy olyan mulatságosnak hangzott. Olyan volt, mintha azt mondta volna Ez nem egy hölgy, hanem a feleségem. Tudja? Schroeder elnyomott egy önelégült vigyort. Burke feldühödött. – Adja Murphy atyát! Flynn hangjából eltűnt a jókedv. – Ne követelőzzön, Burke! – Nem viszem be a tévét, ha nem beszélhetek a pappal. Schroeder izgatottan csóválta a fejét. – Felejtse el! – suttogta. – Ne erőszakoskodjon! – Van valami megvitatni valónk, ugye, Flynn? – folytatta Burke. Flynn sokáig nem válaszolt, majd így szólt – Ott lesz Murphy a kapunál. Találkozzunk a senki földjén! Tizenöt… nem is, most már tizennégy perc múlva, és ne késsen! Letette a telefont. Schroeder ránézett Burke-re. – Mi a fenéről beszélnek maguk ketten ott lent? Burke figyelmen kívül hagyta ezt a megjegyzést, és megint kapcsoltatta a szentély orgonáját. – Flynn? Brian Flynn hangja kicsit meglepettnek tűnt, amikor válaszolt. – Miről van szó? Burke érezte, hogy egész testében remeg az idegességtől. – Új szabály, Flynn. Ezentúl nem fogja letenni a telefont, amíg nem végeztem a mondanivalómmal. Értette? – mondta és lecsapta a kagylót. Schroeder felállt. – Mi a fene ütött magába? Semmit sem tanult? – Bassza meg! Burke megtörölte a homlokát egy zsebkendővel. Schroeder tovább erőlködött. – Nem tetszik magának, hogy csak úgy kiosztják, mi? Tönkreteszi a saját magáról alkotott képét. Ezek a szemetek ma már az égadta földön mindenféle nevet ragasztottak rám, de maga nem úgy lát engem – Oké. Igaza van. Bocsánat. – Miről beszélnek maguk ott lent? – kérdezte Schroeder megint. Burke megrázta a fejét. Fáradt volt, és kezdte elveszíteni a türelmét. Tudta, hogy ha ő hibákat követ el kimerültsége miatt, akkor mindenki más is fáradt lehet. Csörgött a telefon. Schroeder felvette, és odanyújtotta Burke-nek. – A maga titkos bázisa a rendőrségi központ tetejéröl. Burke kikapcsolta a hangszórókat, és elvitte a telefonkészüléket az

íróasztaltól. – Louise. – Semmi sincs Terri O’Nealről. Dániel Morganről a következőket tudtam meg harmincnégy éves. Megkapta az amerikai állampolgárságot. Londonderryben született. Az apja walesi protestáns, az anyja ír katolikus. A menyasszonyát letartóztatták Belfastban IRA-s cselekményekért. Valószínűleg most is Armagh börtönében van. Ellenőrizzük majd a brit… – Semmit ne ellenőrizzen le a brit hírszerzésnél, vagy a CIA-nál, vagy az FBI-nál, amíg tőlem, vagy Langley felügyelőtől nem kap rá kimondottan utasítást. – Jól van, akkor ezek szerint egy kényes ügyről van szó – mondta az ügyeletes őrmester, majd folytatta – Morganről azért van dossziénk, mert részt vett egy tüntetésen 1979-ben az ENSZ épülete előtt. Megbírságolták és elengedték. A Huszonharmadik utca nyugati oldalán a YMCA a címe. Bár kétlem, hogy még mindig ott van. Rendben? Louise elolvasta a letartóztatási akta folytatását, majd így szólt – Odaadom majd az embereinknek és a detektíveknek. Magának is küldök egy másolatot. Ja, és még semmi hír Stillway-ről. Burke letette a telefont és odafordult Langley-hez. – Na, gyerünk azért a tévéért! – Mi volt ez az egész? – kérdezte Schroeder. Langley ránézett Schroederre. – Próbálunk egy kis fórt nyerni, hogy megkönnyítsük a maga és Bellini munkáját. – Tényleg? Hát, ez a legkevesebb, amit megtehetnek, miután elbaltázták a nyomozás kezdetét. – Ha nem baltáztuk volna el, most nem lenne lehetősége arra, hogy New York érsekének az életéért, vagy a Szent Patrik-katedrális fennmaradásáért küzdjön. – Koszi. Most tartozom maguknak. Burke alaposan végigmérte Schroedert, és az volt az érzése, hogy tényleg komolyan gondolta, amit mondott. Maureen kijött a menyasszonyi szoba vécéjéből, és bement az öltözőbe. Felsőruházatát egy szék karfájára akasztották, az elsősegélynyújtó pedig az öltöző tükre előtt volt. Leült és kinyitotta a felszerelést. Jean Kearney ott állt oldalt mellette, pisztollyal a kezében és figyelte őt. Megköszörülte a torkát és félszegen azt mondta – Tudod… még most is beszélnek rólad a mozgalomban. Maureen egykedvűen dobolt a lábán egy jódrudacskával. – Tényleg? – kérdezte fásultan, anélkül, hogy felnézett volna. – Igen. Az emberek még mindig mesélnek azokról a hőstetteidről, amiket Briannel hajtottatok végre, még mielőtt áruló lett volna belőled. Maureen felpillantott a fiatal nőre. Ez a megjegyzése teljesen

ártatlan volt, nem volt benne ellenségesség vagy rosszindulat, mindössze utalás egy tényre, amit hallott valakitől – olyan, mint Júdás története. A Köztársasági Hadsereg evangéliuma. Maureen ránézett a fiatal nő kékülő szájára és ujjaira. – Hideg van ott fent? Jean bólintott. – Szörnyen hideg. Nem kell sietned, legalább egy kis szünetet tartok. Maureen észrevette a fa darabkákat a lány ruháján. – Valami ácsmunkát végeztek a padláson? Jean elfordította a szemét. Maureen felállt, és elvette a szoknyáját a székről. j – Ne tegyétek meg, Jean! Ha eljön az idő, ne tegyétek meg te és Arthur, ugye?… azt, amit parancsoltak nektek, akármi legyen is az – Ne mondj ilyeneket! Mi lojálisak vagyunk, nem úgy, mint te! Maureen megfordult, megnézte magát a tükörben és megnézte mögötte lévő Jean Kearney-t is. Szeretett volna mondani valamit ennek a fiatal nőnek, de tényleg nem volt semmi, amit mondhatott volna egy olyan valakinek, aki önszántából követett el szentségtörést, és aki valószínűleg rövidesen gyilkolni is fog. Jean Kearney is megtalálja majd a számára kivezető utat, vagy pedig fiatalon fog meghalni. Kopogtattak az ajtón, ami aztán nyikorogva kinyílt. Flynn bedugta a fejét és tekintetét Maureenen felejtette, aztán félrenézett. – Bocsánat. Azt hittem, már elkészültél. Maureen felhúzta a szoknyáját, aztán felkapta a blúzát és bele bújt. Flynn bement a szobába és körülnézett. Figyelmét a kötszerekre és a jódra fordította. – A történelem tényleg megismétli önmagát, nem? Maureen begombolta a blúzát. – Hát, ha mindannyian állandóan ugyanazokat a hibákat követjük el, akkor nem csoda, igaz, Brian? Flynn elmosolyodott. – Egy nap majd minden rendbe jön. – Baromira nem valószínű. Flynn intett Jean Kearney-nek, aki kelletlenül, csalódott ábrázattal távozott. Maureen a tükör előtt ült, és végighúzta a fésűt a haján. Flynn nézte egy ideig, majd így szólt – Szeretnék beszélni veled. – Hallgatlak. – A kápolnában. – Itt is teljesen egyedül vagyunk. – Hát… igen. Túlságosan is. Az emberek beszélnének. Nem kompromittálhatom magam, és te sem. Maureen nevetett és felállt. – Na, és miről beszélnének az emberek? Na de Brian… itt a katedrális menyasszonyi szobájában… Micsoda szexmániás katolikusok vagytok ti mind.

Elindult Flynn felé. – Rendben van. Készen vagyok, mehetünk. Flynn megfogta Maureen karját, és magához húzta. A lány megrázta a fejét. – Nem, Brian. Már túl késő. A férfi arcán elszántság, gondolta Maureen, majdnem rémület volt. – Miért mondanak a nők mindig ilyeneket? Soha nincs túl késő ezeknek a dolgoknak nincs szezonja vagy ciklikussága. – De igen, van. Számunkra most tél van. Tavasz pedig nem lesz, legalábbis nem a mi életünkben. Flynn magához húzta a lányt, megcsókolta, és még mielőtt a lány reagálhatott volna, kiment a szobából. Ott állt Maureen mozdulatlanul, a menyasszonyi szoba közepén néhány másodpercig, aztán keze az ajkához ért. Megrázta a fejét. – Te bolond. Te átkozott bolond. Murphy atya a papi padsorban ült, nyomókötéssel a jobb állkapcsán. A bíboros ott állt mögötte. Harold Baxter az oldalán feküdt ugyanabban a padban. Csupasz felsőtestét körbetekerték kötszerrel, a kötszeren pedig átitatódott egy véres csík, végig a hátán és egy kisebb piros folt a mellkasán. Az arcán meglátszott Pedar Fitzgerald ütésének a nyoma. Megan rúgása következtében pedig az egyik szeme annyira megdagadt, hogy alig látott ki rajta. Maureen átment a szentélyen és letérdelt a két férfi mellé. Diszkréten köszöntették egymást. Maureen így szólt Baxterhez – Hickey azt mondta nekem, hogy maga meghalt, Murphy atya pedig haldoklik. Baxter megrázta a fejét. – Ez az ember teljesen őrült. Körülnézett. Flynn, Hickey és Megan nem voltak láthatóak a környéken. Ez, ki tudja miért, még idegesítőbb volt, mintha ott lettek volna. Érezte, hogy a bátorsága lassan elszáll, és tudta, hogy a többiek is így vannak ezzel. – Ha nem tudunk elmenekülni fizikális értelemben véve elmenekülni akkor arról kell beszélnünk, hogyan éljük túl itt bent. Ellent kell állnunk, és nem engedhetjük, hogy megosszanak és izoláljanak bennünket. Meg kell értenünk azokat az embereket, akik fogva tartanak bennünket – mondta Baxter. Maureen gondolkodott egy pillanatig, majd így szólt – Igen, de ezeket az embereket nehéz megismerni. Én soha nem értettem Brian Flynnt, soha nem értettem, hogy mi vitte előre. Elhallgatott, majd folytatta – Annyi év után… azt hittem, hogy egy nap majd azt hallom, hogy meghalt, vagy hogy összeomlott, mint annyian mások, vagy elmenekült Spanyolországba, mint még annál is többen, de ő csak folytatja… mint valami háhatatlan valami, az élet megkínozza, képtelen a halálra, képtelen letenni azt a kardot, ami olyan terhessé

vált már… Úristen, szinte sajnálom. Maureennek az a kényelmetlen érzése támadt, mintha Brian Flynnről alkotott nézetei miatt hűtlen lenne a többiekhez. A bíboros letérdelt a három ember mellé. – A toronyban rájöttem, hogy Brian Flynn olyan ember, akinek különös nézetei vannak. Romantikus lélek, aki a ködös múltban él. A véráldozat eszméje, ami a végkifejlet lehet itt is, beleillik az ír mitoló giába, legendákba és a történelembe. A legyőzöttség aurája lebeg iti a emberek körül, ellentétben a végső győzelem aurájával, ami a brit és az amerikai pszichébe ivódott bele. Úgy tűnt, hogy a bíboros tűnődik, majd folytatta. – Ő tényleg azt hiszi, hogy Finn MacCumail valamiféle reinkarná ciója. A bíboros ránézett Maureen re. – Még mindig nagyon kedveli önt. Maureen arca elpirult és azt mondta – Ez nem fogja meggátolni abban, hogy megöljön. – Csak akkor bántaná, ha azt érezné, hogy ön már nem érez iránta semmit – mondta a bíboros. Maureen visszagondolt a menyasszonyi szobában történtekre. – Akkor most mit kellene tennem? Megjátsszam magam? – Azt hiszem, mindannyiunknak ezt kell tennünk, ha túl akarjuk élni ezt – mondta Murphy atya. – Azt kell mutatnunk, hogy törő dünk vele, mint emberrel és azt hiszem, néhányan ezzel így is vagyunk. Baxter lassan bólintott. – Tulajdonképpen, tudják, nem kerül semmibe, ha udvariasak vagyunk vele… kivéve egy kis önbecsülésbe – elmosolyodott és azt mondta – Aztán, amikor már mindenki megnyugodott, megint ne kiiramodunk. Maureen hevesen bólogatott. – Részemről, hajlandó vagyok rá. A bíboros hitetlenkedve így szólt – Nem volt elég még mindkettőjüknek? – Nem – válaszolta Maureen. – Ha csak Flynn volna az egyetlen problémánk, esetleg várnék, hogy mi lesz. Amikor azonban Megan Fitzgerald vagy John Hickey szemébe nézek… Maureen és én már beszéltünk erről, és nem szeretném, ha a holnapi újságok az én kivégzésemről és mártírságomról írnának, akkor már inkább írják azt, hogy „Meghalt menekülési kisérlet közben.” – Lehet, hogy azt fogjuk olvasni „Egy meggondolatlan menekülési kísérlet”… ráadásul röviddel azelőtt, hogy esetleg hamarosan szabadon bocsátanak bennünket – mondta a bíboros csípősen. Baxter ránézett. – Már nem hiszek egy kompromisszumos megoldásban. Ebből következően egyetlen esélyem maradt. – Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy Hickey mindannyiunkat meg akar ölni, és el akarja pusztítani ezt a templomot – tette hozzá

Maureen. Baxter némi nehézség árán felült. – Van még egy mód arra, hogy kijussunk innen… és mindenkinek sikerülhet… Mindenkinek sikerülnie kell, mert több lehetőségünk nem lesz. Úgy tűnt, hogy Murphy atya küzd magában valamivel, majd így szólt – önökkel tartok. Rápillantott a bíborosra. A bíboros megrázta a fejét. – Kész csoda, hogy nem öltek meg mindannyiunkat az előző alkalommal. Ragaszkodnom kell ahhoz, hogy… | Maureen benyúlt zakója zsebébe, és kivett egy kis darab fehér tárgyat. – Tudja bármelyikük is, hogy ez mi? Nem, hát persze, hogy nem. Ez plasztik robbanóanyag. Ahogy sejtettük, ez volt az, amit Megan és Hickey azokban a bőröndökben lecipelt. Ezt dolgozták rá az egyik oszlopra alul. Nem tudom, hogy még hány másik oszlopot készítettek elő a robbantásra, vagy, hogy ezek hol vannak, de azt biztosan tudom, hogy két bőröndnyi plasztik megfelelően elhelyezve elég ahhoz, hogy a fejünkre szakadjon a tető. Szemét a bíborosra függesztette, aki elsápadt. Maureen folytatta – És nem látok itt fönt detonátort, vagy zsinórokat, így azt kell feltételeznem, hogy időzítővel működik. Hogy mikor? Ránézett a három férfira. – Legalább egyikünknek ki kell innen jutnia, és figyelmeztetnie kell a kintieket. Brian Flynn hatalmas léptekkel fenn termett az áldozóoltár rácsánál és ingerülten így szólt – Már megint szervezkednek? Eminenciás uram, kérem, maradjon a magasságos trónján. A sebesült úriembereknek nincs szükségük a vigasztalására. Eléggé megvigasztalja őket maga az a tény, hogy életben vannak. Miss Malone, válthatnánk néhány szót a Mária-kápolnában? Köszönöm. Maureen felállt, és észrevette, hogy merevség áradt szét a testében. Lassan az oldalsó lépcsőkhöz sétált, lement a körfolyosóra, aztán bement a Mária-kápolnába. Flynn mögé ért és rámutatott az egyik hátsó padra. A lány leült. Flynn a pad mellett állt és körülnézett a csendes kápolnában. Nem hasonlított a katedrális többi részéhez az építészeti megoldások finomabbak és aprólékosabban kidolgozottak voltak. A márvány falaknak finomabb volt az árnyalata, és a hosszú, keskeny ablakok főleg élénk kobaltkék színben tündököltek. Felnézett az egyik ablakra, jobbra a bejárattól. Egy Marx Károlyhoz erősen hasonlító arc bámúlt vissza rá, és a figura az egyik kezében valóban egy vörös zászlót, a másikban pedig egy pörölyt vitt és a templom csúcsán lévő kereszt ellen intézett támadást. – Nahát – mondta semleges hangon –, az ember onnan tudhatja

meg, hogy alsóbbrendű démon vált belőle, ha a képét az egyház egy ablakon jeleníti meg. Mintha a mennyei postahivatalban kifüggesztenék Eretnekségért körözött személy. Felmutatott az ablakra. – Marx Károly. Hát ez furcsa. Maureen rápillantott az arcra. – Azt kívánod, hogy bárcsak Brian Flynn volna ott, ugye? Flynn nevetett. – Olvasol az én sötét gondolataimban, Maureen. Megfordult és megnézte a kápolna kör alakú végében elhelyezett oltárt. – Úristen, micsoda pénzt emésztenek fel ezek a helyek! – Jobb volna katonai felszerelésre költeni, nem ezt akartad mondani? Flynn ránézett a lányra. – Ne legyél velem ilyen tüskés, Maureen! – Sajnálom. – Tényleg? Maureen habozott, majd azt mondta – igen. Flynn elmosolyodott. Szeme az oltáron lévő szűzre tévedt, és a félkör alakú ablakra fölötte. – A fény először ezen az ablakon fog betörni. Remélem, hogy már nem leszünk itt, hogy lássuk. Maureen hirtelen odafordult hozzá. – Te nem fogod felgyújtani ezt a templomot, és nem fogsz fegyvertelen túszokat meggyilkolni. Úgyhogy, ne beszélj úgy, mintha olyan ember lennél, aki ezt megteszi. Flynn Maureen vállára tette a kezét, de a lány kisiklott alóla. Flynn leült mellé és így szólt – Valami nagyon nincs rendben, ha az az érzésed, hogy csak blöffölök. – Talán ez azért van, mert ismerlek. Mindenki mást átejtettél. – Pedig én nem ejtek át senkit, és nem blöffölök. – Lelőnél engem? – Igen… de természetesen, azután lelőném saját magam. – Nagyon romantikus, Brian. – Szörnyen hangzik, ugye? – Hallanod kéne önmagad! – Igen… szóval, mindegy. Mindig is szerettem volna veled még egyszer beszélni, de most, hogy mindez történik… Most van időnk. Szóval, először is meg kell ígérned, hogy többet nem próbálsz meg elmenekülni. – Jól van. Flynn ránézett a lányra. – Én komolyan gondolom. Legközelebb meg fognak ölni. – Na és? Még mindig jobb, mintha te fogsz tarkón lőni. – Ne légy morbid! Nem hiszem, hogy erre sor kerül. – De nem vagy biztos benne. – Olyan dolgokon múlik, amik már rajtam kívül állnak.

– Akkor pedig nem kellett volna az én és mások életét kockára tenned, nem? Miért hiszed, hogy az emberek ott kint ésszerűen cselekednek majd és törődni fognak a mi életünkkel, ha még te sem törődsz vele? – Nincs más választásuk. – Nincs más választásuk, mint hogy ésszerűek és könyörületesek legyenek? Látom, most már jobban hiszel az emberiségben. Ha az, emberek így viselkednének, most nem lennénk itt. – Ez úgy hangzik, mint az a vita négy évvel ezelőtt, amit nem fejeztünk be. Flynn egy ideig az ablak felé bámult, majd a lány felé fordult. – Szeretnél velem jönni, amikor elmegyünk innen? Maureen Flynn arcába nézett. – Innen vagy a börtönbe, vagy a temetőbe fogsz menni, úgy hogy nem, köszönöm. – A fenébe veled… Szabadon, és élve fogok innen távozni, úgy, ahogy bejöttem. Válaszolj a kérdésemre! – És mi lesz szegény Megannel? Össze fogod törni azt a drága szívét. – Hagyd ezt abba! – megragadta a lány karját. – Hiányzol, Maureen. A lány nem válaszolt. – Szeretnék visszavonulni – mondta Flynn, és mélyen Maureen szemébe nézett. – Tényleg. Mihelyt ennek a dolognak itt vége lesz. Sokat tanultam belőle. – Mint például? – Megtanultam, hogy mi az, ami fontos számomra. Nézd, te is abba hagytad, amikor eleged volt. Én is ezt teszem. Sajnálom, hogy akkor még nem voltam rá készen, amikor te már igen. – Sem te, sem én nem hiszünk el ebből egy szót sem. Egyszer benn, soha többé kinn. Ezt köpködted te is, és a többiek is utánam mindezidáig, most pedig én törlöm ezt vissza a képedbe. Egyszer benn… – Ne! – Flynn közelebb húzta magához a lányt. – Most úgy érzem, hogy kilépek. Miért nem hiszed el te is velem együtt? Maureen hirtelen elerőtlenedett és rátette kezét Brianére. – Még ha lehetséges is volna… vannak emberek, Brian, akiknek tervei vannak a te visszavonulásoddal kapcsolatban, és a terveik közé nem iktatták be a tengerparti házikót Kerrybe – mondta a lány csüggedten, és rádőlt Flynn vállára. – És velem mi lesz? Még mindig vadászik rám a belfasti IRA. Nem lehet olyan dolgokat elkövetni az életben, mint mi tettük, aztán pedig azt képzelni, hogy boldogan élünk, míg meg nem halunk, igaz? Mikor volt utoljára olyan, hogy amikor kopogást hallottál az ajtón nem ugrott ki majdnem szíved a helyéről? Azt hiszed, bejelentheted a visszavonulásodat, mint egy köztiszteletben álló államférfi, és nyugodtan nekiülsz megírni a visszaemlékezéseidet? Vércsíkot húztál magad után egész Írországban, Brian Flynn, és vannak – írek és britek egyaránt – akik a tiédet akarják

cserébe. – Vannak olyan helyek, ahova mehetnénk… – Ezen a bolygón nincsenek. Nagyon kicsi a világ, mint ahogy azt már nagyon sokan a mieink közül, akik elmenekültek, tapasztalták Gondolj arra, mi lenne később, ha együtt élnénk! Egyikünk sem mehetne el otthonról, még egy doboz teáért sem anélkül, hogy ne jutna eszébe, lehet, hogy utolsó alkalommal láttuk egymást. Minden levél a postaládában felrobbanhatna a kezünkben. És mi lenne akkor, ha.. gyerekeink lennének? Gondolkozz ezen egy kicsit! Flynn nem válaszolt. Maureen lassan megrázta a fejét. – Én nem fogok így élni. Elég, hogy magam miatt aggódnom kell És, hogy őszinte legyek, megkönnyebbülés az, hogy nincs senki más aki miatt aggódnom kellene – sem miattad, sem Sheila miatt… szóval miért kellene veled mennem és azon aggódnom, hogy vajon mi kor ölnek meg?… És te miért akarsz amiatt aggódni, hogy mikor érnek engem utol? Flynn a padlót bámulta a padlók között, aztán feltekintett az ol lárra. – De… szeretnél… vagyis, ha lehetséges lenne…? Maureen becsukta a szemét. – Egyszer szerettem volna. És tényleg azt hiszem, hogy még mindig szeretném. De nem ez van megírva a csillagokban, Brian. A férfi hirtelen felállt és arrébb ment. – Nos… mindaddig, amíg szeretnél… ezt jó tudni, Maureen Sheila nevét is ráteszem a listára. – Ne várj semmit cserébe! – Nem várok. Most pedig gyere velem! – Nem bánnád, ha itt maradnék a kápolnában? – Nem, nem bánnám. De… itt nem vagy biztonságban. Megan… – Úristen, Brian, úgy beszélsz róla, mint egy veszett kutyáról, aki egy nyájtól elkóborolt bárányra vár, hogy megölje. – Ő egy kicsit… bosszúálló. – Bosszúálló? Mit tettem én valaha ellene? – Ő… ő téged okol részben amiatt, hogy a bátyját elfogták. Nem logikus, tudom, de Megan egy kicsit… – Vérszomjas. Hogy a fenébe tudtál egy ilyen fenevaddal összekeveredni? Ilyenné kezd válni Észak-Írország fiatalsága? Flynn a kápolna bejárata felé nézett. – Talán. Mindössze a háborút ismerik… Megan is, gyerekkora óta. Most már ez számít átlagosnak, úgy, mint régen a táncmulatság gok és a piknikek. Ezek a fiatalok nem is emlékeznek arra, hogyan, nézett ki Belfast városközpontja régebben. Ezért nem hibáztathatod, őket. Te is megérted. Maureen felállt. – Ő egy kicsit túlmegy a háborús pszichózison. A te és az én lelkem, Brian… a mi lelkünk nem halt meg, igaz? – Mi még emlékszünk valamennyire a háború előtti életre. Maureen

Jean Kearney-re gondolt. Maga elé idézte a többiek arcát is. – Tudod, mi kezdtük ezt az egészet. – Nem, a másik oldal kezdte. Mindig a másik oldal kezdi. – Nem mindegy? Még hosszú idővel az után is, hogy ennek az, egésznek vége lesz, olyan öröksége lesz ennek az országnak, hogy a gyerekekből gyilkosok válnak, és olyanok, akik reszketnek a sötét sarkokon. Mi megóvjuk az erőszakot a feledés homályától, és egy egész generáció kell majd ahhoz, hogy elfelejtsék. Flynn megrázta a fejét. – Több, attól tartok. Az írek nem felejtenek el dolgokat egy generáció alatt. Leírják az egészet, és újra meg újra elolvassák, és elmesélik a tűzhelynél. És igazság szerint, te meg én a jelenlegi bajokat jóval megelőző dolgok miatt váltunk olyanná, amilyenné. Cromwell mészárlásai csupán a múlt héten történtek, az éhség tegnap történt, a felkelés és a polgárháború csak ma reggel. Kérdezd meg John Hickeytől! Majd ő elmondja neked. Maureen nagyot sóhajtott. – Bárcsak ne lenne igazad ezekkel a dolgokkal kapcsolatban! – Bárcsak neked ne lenne igazad velünk kapcsolatban! Na, gyere innen! Maureen követte Flynnt, és elhagyták a csendes kápolnát. NEGYVENKETTEDIK FEJEZET Flynn lement a sekrestye lépcsőjén és látta, hogy Burke és Pedar Fitzgerald egymással szemben állnak a kapunál. Egy hordozható televízió volt a lépcsőfordulóban Burke mellett. – öt perc múlvahozd ide a papot! – mondta Flynn Fitzgeraldnak. Fitzgerald átvetette a Thompsont a vállán, és távozott. Burke alaposan megvizsgálta Flynnt. Fáradtnak, és talán még szomorúnak is látszott. Flynn elővette a lehallgatódetektort, és végighúzta a tévé mellett. – Mindketten gyanakvó emberek vagyunk, temperamentumunknál és foglalkozásunknál fogva. De istenemre, magányosak is, nem? – Miért ez a hirtelen melankólia? Flynn lassan megingatta a fejét. – Egyre inkább az az érzésem, hogy nem lesz jó vége ennek az egésznek. – Szinte garantálhatom, hogy nem. Flynn elmosolyodott. – Maga örvendetes enyhülést hoz az után a seggfej Schroeder után. Nem idegesít negédes dumával, vagy azzal, hogy adjam fel. – Ez után a bók után nem szívesen mondom ezt, de valóban fel kellene adniuk. – Még akkor sem tehetném, ha akarnám. Annak a gépezetnek, amit összeállítottam, nincs igazi feje, igazi esze. Ellenben sok gyilkoló tartozéka van… a katedrálison kívül és belül, mindegyik ugrásra készen, hogy bizonyos körülmények esetén cselekedjenek, vagy reagáljanak. Én csupán a megalkotója vagyok ennek a dolognak, kívül

állok a teremtményemen… Azt hiszem, nem a saját nevemben, hanem ennek a pusztító mechanizmusnak a nevében beszélek. Érti? – Igen. Burke nem tudta megállapítani, hogy ez a pesszimizmus valós volt-e. Flynn jó színész volt, akinek minden mondata megtervezett, hogy egyfajta illúziót keltsen, vagy a kívánt reakciót váltsa ki. Flynn bólintott és ránehezedett a rácsokra. Burke-nek az volt az érzése, hogy Flynn belső harcot vív magában, ami sok energiát vesz el tőle. Végül, kis idő elteltével Flynn megszólalt – Na, mindegy, a következőkről szerettem volna magával beszélni. Hickey meg én rájöttünk, hogy Martin eltüntette a katedrális jelenlegi építészét. Hogy miért, kérdezi maga? Azért, hogy ne tervezhessenek, és ne hajthassanak végre sikeres támadást ellenünk. Burke eltűnődött ezen az állításon. Az biztos, hogy optimistábbak lennének a parókián és a bíboros rezidenciáján, ha jelenleg Gordon Stillway is ott görnyedne a tervrajzok fölött Bellinivei. Burke megpróbálta rendszerezni a dolgokat a fejében. A feniánusoknak nem sikerült elkapniuk Stillway-t, ez mostanra már nyilvánvalóvá vált. Amennyiben Stillway bent lett volna, Maureen Malone nem talált volna ellenőrizetlen folyosót, mert akármilyen bátor ember is legyen Stillway, ha tizenöt percet együtt tölt ezzel a bagázzsal, mindent elárul nekik. Azt sem volt nehéz elhinni, hogy Martin őrnagy előre megjósolta Stillway fontosságát és megkaparintotta magának, még mielőtt a feniánusok elkapták volna. De hogy ezt elhiggye, Martin őrnagyról nagyon csúnya és hideg vérű dolgokat kellett feltételeznie. Flynn törte meg a csendet. – Érti már? Martin nem akarja, hogy a rendőrség túl gyorsan lépjen. Minél tovább akarja ezt az egészet húzni. Azt akarja, hogy a hajnali határidő minél közelebb legyen. Valószínűleg már azt is megjósolta, hogy meg tudják hosszabbítani a határidőt, nem? Burke nem mondott semmit. Flynn közelebb hajolt. – És egy határozott támadási terv nélkül hajlanak arra, hogy higgyenek neki. De hadd mondjak magának valamit ez a katedrális reggel 6.03-kor nincs többé. Ha megtámadnak minket, az embereiket nagyon csúnyán szétlyuggatjuk. Az egyetlen mód arra, hogy ez az egész vérontás nélkül érjen véget, az az, ha az én feltételeim érvényesülnek. Maga elhiszi, hogy mi vagyunk előnyben. Úgyhogy nyeljék le a normandiai partraszállás és az Iwo Jimánál aratott győzelmük feletti átkozott büszkeségüket, és mondja meg azoknak a hülyéknek ott kint, hogy vége az egésznek, és menjünk mind haza! – Nem fognak hallgatni rám. – Kényszerítse őket, hogy hallgassanak! – A kintiek számára a feniánusok nem többek a rendőrséggel és a ormánnyal szemben, mint a New York-i utcai banda, akik Pogányoknak hívják magukat. Nem egyezkedhetnek magukkal, Flynn.

Kötelezi őket a törvény arra, hogy letartóztassák és bedugják magukat a dutyiba, a rablókkal és az erőszakot elkövetőkkel együtt, mert á, terroristák sem mások rablók, gyilkosok és erőszakot elkövetők, csak kicsit nagyobb volumenben. – Fogja be! Egyik férfi sem szólt egy szót sem, majd Burke megszólalt valamivel finomabb hangon. – Elmondom magának az Ő hozzáállásukat a dolgokhoz. Elmondom magának azt, amit Schroeder nem fog. Igaz, hogy vesztettünk, de az is igaz, hogy nem fogjuk, mert nem is tehetjük meg, megadni magunkat. Maguk feladhatnák… méltósággal… kialkudhatnák a lehetőségekhez mérten a legjobb feltételeket, letennék a fegyvereket… – Nem. Egyetlen ember sem fogadhat el kevesebbet annál, mint amit kértünk. Burke bólintott. – Jól van. Át fogom adni…. Talán még mindig kidolgozhatunk valamit, ami megmenti magát és az embereit, a túszokat és a katedrálist…. De az internáltak… – megrázta a fejét. – London soha nem… Flynn is megrázta a fejét. – Mindent vagy semmit. Mindketten hallgatásba merültek, és tisztában voltak azzal, hogy többet mondtak annál, mint amit terveztek. Azt is tudták, hogy elveszítettek valamit, ami kialakulóban volt közöttük. Pedar Fitzgerald hangját halottak a lépcső tetejéről. – Itt van Murphy atya. Flynn megfordult és visszakiáltott. – Küldd le! A pap ingadozva lépkedett lefelé a márvány lépcsőn, hatalmas testével a réz kapaszkodóra támaszkodva. Mosolygott az arcán lévő kötések között, és fojtott hangon beszélt. – Patrick, jó, hogy látlak. Kinyúlt a rácson. Burke megfogta a pap kezét. – Jól van? Murphy bólintott. – Majdnem bevégeztetett. De az Úr még nem akar engem. Burke elengedte a pap kezét és visszahúzta az övét. Flynn odanyúlt a rácshoz. – Kérem. Burke kinyitotta a kezét, Flynn pedig elvett tőle egy papírdarabot, Flynn kinyitotta a papírt és elolvasta a ceruzával írt sorokat. Hickey küldte az utobó üzenetet a gyóntató jehőgombjával. Ezután a katedrális védelmi rendszerének egy meglehetősen pontos elemzése következett. Flynn összeráncolta a szemöldökét az első mondat láttán Hickey küldte az utolsó üzenetet… Ez meg mit jelent? Zsebre tette a papírdarabot, és felnézett. Hangjában nem volt düh. – Büszke vagyok ezekre az emberekre, Burke. Megmutatták, hogy van bennük kurázsi. Mondhatom, még a két szent ember is állandó

készenlétben tartott bennünket. Burke odafordult Murphy atyához. – Szüksége van bármelyiküknek is orvosra? Murphy megrázta a fejét. – Nem. Egy kicsit lesántultunk, de az orvos nem tehetne semmit. Rendben leszünk. – Ez minden, atyám. Menjen vissza a többiekhez! – mondta Flynn. Murphy hezitált és körbe nézett. Rápillantott a láncra és a lakatra, majd ránézett Flynnre, aki olyan magas volt, mint ő, de nem olyan keménykötésű. Flynn megérezte a veszélyt, és hátralépett. Jobb kezét az oldalánál tartotta, de ujjai elhelyezkedése mutatta, hogy készen áll a pisztoly előrántására. – Engem már helyben hagyott egy pap, így most tartozom néhány ütéssel cserében. Ne adjon rá okot! Menjen innen! Murphy bólintott, megfordult, és felment a lépcsőn. Hátrafordulva visszakiáltott – Pat, mondd meg nekik ott kint, hogy nem félünk! – Ezt tudják, atyám – válaszolta Burke. Murphy a kripta ajtajánál állt néhány másodpercen keresztül, majd megfordult, és eltűnt a lépcsőfordulóban. Flynn zsebre vágta a kezét. Lenézett a földre, majd lassan felemelte a fejét addig, hogy pillantása találkozott Burke-ével. Úgy beszélt, hogy hangjában nyoma sem volt a kegyetlenségnek. – Hadnagy, ígérjen meg nekem valamit, ma éjjel… – Burke várt. – ígérje meg, hogy ha támadnak, maga is ott lesz közöttük. -Mí…? Flynn folytatta. – Mert, ha tudja, hogy ilyen szinten nem érintett, akkor tudat alatt nem úgy értelmezi a dolgokat, ahogy kellene, és nem azt fogja mondani, amit kellene, érti? Utána pedig nem lenne olyan könnyű együtt élnie önmagával. Maga tudja, hogy mire gondolok. Burke érezte, hogy kiszárad a szája. Eszébe jutott Schroeder meggondolatlansága. Nehéz éjszaka volt ez a második harcvonalbelieknek. A frontvonal egyre közelebb jött. Felnézett Flynnre, és szinte észrevehetetlenül bólintott. Flynn anélkül, hogy egy szót is szólt volna, tudomásul vette beleegyezését. Elfordította a tekintetét Burke-ről és így szólt – Ne hagyja el a parókiát még egyszer! – Burke nem válaszolt. – Maradjon a közelben! Maradjon a közelben, főleg, amikor a hajnal közeleg. – A közelben maradok. Flynn Burke mögött a sekrestyében a hátsó kis kápolnában lévő papi oltárt nézte, amely közvetlenül a Mária-kápolna oltára alatt helyezkedett el. E mögött az oltár mögött is boltíves gótikus ablakok voltak, de ezeket a keletre néző földalatti ablakokat mesterségesen világították meg kívülről, állandó hamis hajnali fényt kölcsönözve nekik. Flynn egyfolytában ezeket nézte, és halkan megszólalt

– Életem során rengeteget dolgoztam a sötétség leple alatt, de még soha nem féltem ennyire a napfelkeltétől. – Tudom, hogyan érez. – Akkor jó…. Ott kint is félnek? – Igen, azt hiszem. Flynn lassan bólintott. – Örülök. Nem jó érzés, ha egyedül fél az ember. – Nem, nem az. – Egy nap majd, ha élünk még, elmondok magának egy történetet! a Whitehorn-apátságról, és erről a gyűrűről – mondta Flynn, és a gyűrűt nekikocogtatta a rácsnak. Burke ránézett a gyűrűre gondolta, hogy valami talizmánról van’ szó. Mindig találkozott egy kis mágiával is, amikor olyan emberekkel – volt dolga, akik a halál közvetlen közelében éltek, főleg az írek esetében. Flynn lenézett a földre. – Lehet, hogy még találkozunk később. Burke bólintott, és lement a lépcsőn. NEGYVENHARMADIK FEJEZET Brian Flynn a gyóntatófülke függönnyel elválasztott bejáratánál állt, és a kis fehér gombot nézte az ajtókereten. Hickey küldte az utolsó üzenetet… Flynn közelgő lépések zaját hallotta és a hang irányába fordult. Hickey megállt és ránézett az órájára. – Itt az ideje, hogy találkozzunk a sajtóval, Brian. Flynn ránézett Hickey-re. – Mi volt ez az egész ezzel a jelzőgombbal? Hickey rápillantott a gyóntatófülkére. – Ja, ez? Nincs mit mondanom. Elkaptam Murphyt, amint megpróbált üzenetet küldeni innen gyónás közben. El tudsz ilyesmit képzelni egy papról, Brian? Mindegy, szerintem ez a parókia hívógombja. Tehát küldtem néhány keresetlen szót, olyanokat, amilyeneket még nem hallhattak a jó atyák lakhelyén. Hickey felnevetett. Flynn is magára erőltetett egy mosolyt viszonzásul, Hickey magyarázata azonban még több kérdést vetett fel, mint amennyire választ adott. Hickey küldte az utolsó üzenetet… Ki küldte az előző üzenetet, vagy üzeneteket? – El kellett volna mondanod nekem – mondta Flynn Hickey-nek. – Jaj, Brian, az irányítás terhe oly nehéz, hogy nem szabad téged minden kis csip-csup részlettel zaklatni. – Akkor is… – Flynn ránézett Hickey krétafehér arcára és látta, imint a barátságos csillogás a szemében félreértelmezhetetlen, állhatatosan szikrázó nézéssé merevedik. Szinte még a hangját is hallotta, amint azt mondja Ne tovább! Flynn elfordult. Hickey mosolygott és ujjaival megkocogtatta az

óráját. – Itt az idő, hogy megmutassuk nekik, hol lakik a jóisten, öcsém. Flynn egy tapodtat sem mozdult a lift irányába. Tudta, hogy kapcsolata John Hickey-vel most a fordulópontjához érkezett. Remegés futott végig a gerincén, és olyan félelem lett rajta úrrá, amilyet még sohasem érzett. Mi az, amit szabadjára engedtem? Hickey befordult a gyóntató melletti boltíves folyosóra, majd a menyasszonyi szoba előcsarnokába. Megállt a tölgyfából készült liftajtó előtt, és kikapcsolta a riasztót. Lassan nekilátott az aknák hatástalanításának. Flynn odaért mögé. Hickey hatástalanította az aknát. – Na, kész… Majd megint beálítom, ha leértél. Kinyitotta a tölgyfa ajtót és megjelentek a lift csapóajtajai. Flynn közelebb ment. – Amikor visszajössz, kopogj az ajtón! Három hosszút és két rövidet. Tudni fogom, hogy te vagy az, és hatástalanítani fogom megint az aknát. Felnézett Flynnre. – Járj szerencsével! Flynn közelebb lépett és rámeredt a szürke liftajtókra, majd a félig kinyílt tölgyfa ajtóról lelógó aknára. Tudni fogom, hogy te vagy az, és hatástalanítani fogom megint az aknát. Belenézett Hickey szemébe és így szólt – Jobb ötletem támadt. Langley felügyelő és Roberta Spiegel az alagsor erősen megvilágított csarnokában voltak. Velük volt a veszélyelhárítási egységtől néhány ember, és három hírszerzési tiszt. Langley megnézte az óráját. Elmúlt tíz. Odatette fülét a liftajtókhoz. Nem hallott semmit, és kiegyenesedett. – Ez a szemétláda itt várakoztatja mind a három tévéállomást, és az összes helyi adót. Ez a Mussolini-komplexus várakoztasd őket addig, amíg magukon kívül nem lesznek a várakozástól. Langley bólintott, és rájött, hogy pontosan így érzett ő is, miközben Brian Flynnre várt, hogy kilépjen a szürke ajtók mögül. Hirtelen a lift motorjának hangja törte meg a folyosó csendjét, egyre hangosabb lett, ahogy a menyasszonyi szoba felől közeledett lefelé, az alagsorba. Az ajtók kitárultak. Langley, a három hírszerzős, és a rendőrség emberei önkéntelen nül kiegyenesedtek. Roberta Spiegel megigazította a haját. Érezte szívdobogását. A kitárt ajtó mögül azonban nem Brian Flynn, hanem Joh Hickey bukkant elő. Kilépett a folyosóra és mosolygott. – Finn MacCumail, a feniánusok vezére tiszteletét és üdvözletét küldi. Hickey körülnézett, majd folytatta. – Az én vezérem gyanakvó ember, ezért is maradt életben mostanáig. Úgy vélem, baljós érzései támadtak azzal kapcsolatban, hogy a jelen helyzetből adódó veszélyeknek tegye ki magát.

Hickey ránézett Langley-re. – Finn MacCumail előrelátó ember, aki nem akarta önöket… vagy brit szövetségeseiket ilyesfajta kísértésnek kitenni. így hát elküldött engem, hűséges helyettesét. Langley nehezen akarta elhinni, hogy Flynn csapdától tartott – négy túsz volt a kezében, akik garantálták a biztonságát. – ön, természetesen, John Hickey – mondta Langley. Hickey szertartásosan bólintott. – Nincs kifogásuk, remélem! Langley megvonta a vállát. – A maguk show-műsora. Hickey elmosolyodott. – Az igaz. És nekem kihez van szerencsém? – Langley felügyelő vagyok. – Á, igen… És a hölgy? – ránézett Miss Spiegelre, aki így szólt – Roberta Spiegel vagyok, a polgármester hivatalából. Hickey megint meghajolt és megfogta a nő kezét. – Igen. Hallottam magát egyszer a rádióban. Maga sokkal szebb annál, mint azt a hangja alapján képzeltem. Kérem, ne vegye ezt tőlem rossz néven – mondta, és bocsánatkérő gesztust tett. Spiegel visszahúzta a kezét és némán állt. Az a sosem tapasztalt érzése támadt, hogy nem tud mit válaszolni. – Menjünk! – mondta Langley. Hickey tudomást sem vett róla és odaszólt a folyosón állókhoz – És ezek az úriemberek? Odasétált az egyik magas veszélyelhárítási rendőrhöz, és elolvasta névtábláját. – Gilhooly. Megfogta a férfi kezét és megszorította. – Szeretem a kelta nevek lágy hangjainak melódiáját. Ismertem Gilhoolykat Tullamore-ban. A rendőr járőr láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Hickey -föl járkált a folyosón, és minden embert a nevén szólított és megrázta a kezüket. Langley és Spiegel titkon egymásra néztek. – Mellette Mussolini úgy tűnne, mint egy szájzárat kapott iskolás fiúcska – suttogta Langley. Hickey kezet fogott az utolsó emberrel is, egy nagydarab, golyóálló dzsekis férfival a veszélyelhárítástól, akinél vadászfegyver volt. – A Jóisten legyen ma éjjel veletek, fiam. Remélem, hogy legközelebb vidámabb körülmények között találkozunk. – Mehetünk végre? – kérdezte Langley türelmetlenül. – Maga megy elöl, felügyelő – mondta Hickey Felvette Langley és Spiegel lépésének ritmusát, a három ember a veszélyelhárítástól pedig követte őket. – Be kellett volna nekem mutatnia azokat az embereket! Maga nem vett tudomást róluk. Nem vett tudomást emberi mivoltukról. Hogyan vehet rá embereket arra, hogy kövessék magát, ha szalmabábuként kezeli őket? – mondta Hickey Langley-nek.

Langley nem volt egészen biztos abban, hogy milyen is egy szalmabábu, és különben is jobbnak látta, ha nem válaszol. Hickey folytatta. – Az ősidőkben a harcosok köszöntötték egymást a csata előtt. A kivégzésre várók pedig kezet ráztak kivégzőikkel, sőt meg is áldották őket, hogy kimutassák kölcsönös megbecsülésüket és sajnálatukat. Itt az ideje, hogy a háborút és a halált személyes alapokra helyezzük ismét. Langley megállt egy modern fa ajtónál. – Jól van. – ránézett Hickey-re. – Ez a sajtóterem. – Még soha nem voltam a tévében – mondta Hickey. – Nem kellene egy kis smink? Langley intett a három veszélyelhárítósnak, majd így szólt Hickeyhez – Mielőtt bekísérem oda, meg kell kérdeznem, van-e fegyvere? – Nincs. És magának? Langley bólintott az egyik embernek, aki elővett egy fémdetektort és végigjáratta Hickey körül. – Lehet, hogy rálelnek arra a brit golyóra, amit ‘21 óta hurcolok a csípőmben. A fémdetektor nem jelzett, és Langley előrenyúlva belökte az ajtót. Hickey belépett a terembe, és a beszélgetés zaja hirtelen abbamaradt. A sajtókonferencia területe a sekrestye alatt egy hosszú, világ burkolatú szoba volt, a mennyezetén akusztikus csempékkel borít Több asztal volt körben elhelyezve egy hosszú, központi konferenci asztal körül. Kamerák és lámpák zsinórjai függtek a mennyezeti szellőztetőkről. Hickey lassan körülnézett a szobában, és megvizsgálta az őt figyelő emberek arcát. A szóvivőnek megválasztott Dávid Roth nevű riporter felállt, és bemutatkozott. Rámutatott egy székre a hosszú asztal végénél. Hickey leült. – Ön az a Brian Flynn nevű férfi, aki Finn MacCumail-nek nevezi önmagát? Hickey hátradőlt, és kényelmesen elhelyezkedett. – Nem, én John Hickey vagyok, aki John Hickey-nek nevezi önmagát. Természetesen hallottak már rólam, és mielőtt végeznék mindennel, meg is fognak ismerni eléggé. Körbenézett az asztalnál. – Kérem, mutatkozzanak be sorban! Roth kicsit meglepettnek tűnt, majd ismét bemutatkozott és rámutatott egy riporterre. Minden férfi és nő a konferenciateremben, beleértve Hickey kérésére a technikusokat is, bemutatkozott. Hickey mindegyiküknek kedvesen bólintott. – Elnézést kérek, amiért mindannyiukat megvárakoztattam -mondta. – Remélem, hogy a késésemből kifolyóan nem távoztak az érintett Kormanyok képviselői. – Ők nem lesznek jelen – mondta Roth.

Hickey megbántottságot és csalódottságot színlelt. – Ó, értem… Nos, feltételezem, hogy nem szeretnének a nyilvánosság előtt egy olyan emberrel szerepelni, mint én – vidáman elvigyorodott. – Tulajdonképpen, én sem szeretnék mutatkozni velük -nevetett, majd elővette a pipáját és meggyújtotta. – Na, akkor lássunk hozzá! Roth intett az egyik technikusnak, és a lámpák kigyulladtak. Egy másik technikus reflektorlámpát vitt Hickey arcához, miközben egy nő sminkkészlettel közelített feléje. Hickey gyengéden eltaszította a nőt magától, aki erre gyorsan távozott. – Van valami adott formátum, amit szeretne, ha követnénk? – Igen. Én beszélek, és maguk hallgatnak. Ha úgy figyelnek, hogy közben nem bóbiskolnak el, és nem turkálják az orrukat, akkor utána válaszolni fogok a kérdéseikre. Néhány riporter elnevette magát. A technikusok befejezték felszerelésük beállítását, és egyikük felkiáltott – Mr. Hickey, mondana valamit, hogy beállíthassuk a hangleolvasót? – A hangleolvasót? Na jó, elénekelek maguknak egy versszakot „Á drótháló mögött” című dalból, és amikor végeztem, szeretném, ha bekapcsolnák a kamerákat. Ma éjjel elfoglalt ember vagyok. Elkezdett mély, rekedt hangon énekelni. Belfast kis utcáin át, A reggel sötétjének homályában, Jöttek a brit katonák fosztogatni, Kis házakat tönkretenni. Mit törődve gyermekeik sírásával, Álmából az apát kirángatták, A fiúkat vérbefagyva helybenhagyták, S az anyák csak bámulták, s bámulták. Köszönjük, Mr. Hickey. Hickey elénekelte a refrént is… Páncélkocsik, tankok, puskák, Fiainkat elvonszolták. De mi egyként segítünk benneteket, A drótháló mögötti embereket. – Köszönjük, uram. A kamera lámpája bekapcsolt. Valaki azt kiáltotta – Adás! Roth belenézett a kamerába, és beszélni kezdett. – Jó estét! Itt Dávid… Hickey hangja hallatszott távolabb a kameráktól

Nincs számukra bíró, s esküdt, Minek is, ha nincs is bűnük. Egyetlen tettük, hogy írek, Bűnösök vagyunk így mind Roth jobbra nézett. – Köszönjük… A Földön körbejár az igazság, Cromwell emberei itt vannak, s ez gazság, Anglia nevét beszennyezi, Ki az elnyomást megveti. Roth elfordította a fejét, és ránézett Hickey-re, aki végre befejezte. Roth visszanézett a kamerába. – Jó estét. Dávid Roth vagyok, és élő közvetítést adunk… mint azt láthatják… a Szent Patrik-katedrális konferenciaterméből. Nem messze onnan, ahol most ülünk, ismeretlen számú IRA fegyveres … – Feniánus! – kiáltotta Hickey. – Igen… feniánus… megkaparintotta a katedrálist és négy túszt ejtett a bíborost,… – Ezt mindenki tudja már! – kiáltotta Hickey. Roth dühös lett. – Igen… és ma este itt van velünk Mr. John Hickey, az egyik… feniánus… – Irányítsák rám a kamerát, Jerry! – mondta Hickey. – Ide, jól van. Hickey belemosolygott a kamerába és elkezdte – Jó estét, és kellemes Szent Patrik-napot! John Hickey vagyok, költő, tudós és hazafi – visszasüllyedt a székébe. – 1905-ben születtem, vagy annak környékén, Thomas és Mary Hickey gyermekeként egy kis vidéki házikóban Clonakily mellett, Cork megyében. 1916-ban, amikor még kiskölyök voltam, hírnökként szolgáltam a hazámat az ír Köztársasági Hadseregben. 1916 húsvét hétfője a dublini főposta hivatalában talált engem Padraic Pearse, költő, James Connolly munkáspárti vezető, és embereik, köztük az én szentként tisztelt apám, Thomas társaságában. Körbe vettek minket az ír tüzérek, és az ír lövészgyalogság, a brit hadsereg talpnyalói. Hickey szép komótosan újra meggyújtotta a pipáját, majd folytatta – Padraic Pearse felolvasta proklamációját a főposta lépcsőjéről, és szavai máig a fülembe csengenek. Megköszörülte a torkát és szónoki hangon idézte – fr férfiak és ír asszonyok! Az Isten és halott nemzedékeink nevében, akiktől országunk régi hagyományos nemzeti létét kapta, Írország rajtunk keresztül zászlaja alá gyűjti fiait, és harcba lép szabadságáért. Hickey folytatta egybeszőve a történelmet és saját képzeletét, a

tényeket és a személyes meggyőződéseket, beleillesztve önmagát a húsvét hétfői felkelést követő évtizedek néhány híresebb eseményébe. A legtöbb riporter érdeklődve hajolt előre, és hallgatta Hickey-t néhányan viszont türelmetlennel és zavartnak látszottak. Hickey egyáltalán nem vett tudomást sem róluk, sem a lámpákról vagy a kamerákról. Időnként megemlítette a katedrálist, hogy az érdeklődést felcsigázza, majd hosszas kirohanást intézett a brit és az amerikai Kormanyok, vagy a megosztott Írország Kormanyai ellen, mindvégig ügyelve arra, hogy az érintett országok népét kivonja a gyűlölete alól. Mesélt szenvedéseiről, a sebesüléseiről, mártír apjáról, halott barátairól, elvesztett szerelméről, mindvégig felidézve az adott emberek nevét. Szinte sugárzott, amikor forradalmi dicsőségeiről beszélt, és összehúzta a szemöldökét, amikor a megosztott Írország sötét jövőjét ecsetelte. Végül ásított egyet, és kért egy pohár vizet. Roth megragadta az alkalmat és feltett egy kérdést – El tudná nekünk mesélni, pontosan hogyan is szerezték meg a katedrálist? Mik a követeléseik? Megölnék a túszokat és elpusztítanáke a katedrálist, amennyiben… Hickey feltartotta a kezét. – Még nem tartok ennél a résznél, fiam. Hol is tartottam? Ja, igen. Ezerkilencszázötvenhat. Ebben az évben az IRA délről kiindulva kampányt kezdett a britek által megszállt hat északi megye ellen. Egy férfiakból és nőkből álló szakaszt vezettem a dooni erdő mellett, ahol bekerített minket egy egész brit ejtőernyős regiment, akiket ráadásul a vérengző Ulsteri Királyi Rendőrség támogatott. Hickey folytatta a történetet. Langley a sarokból figyelte Hickey-t, majd körbenézett az újságírókon. Elégedetlennek látszottak, és Langley sejtette, hogy Hickey jobban áll a közvélemény szemében, mint a médiáéban. Hickeynek kemény előadói stílusa volt… egyszerűség, majdnem nyersesség jellemezte – izzadt, pipázott és vakarózott – régóta nem láttak ilyet a tévében. John Hickey – aki jelenleg ötvenmillió amerikai nappalijában tanyázott – népi hőssé vált. Langley azon sem lepődött volna meg, ha valaki azt mondta volna neki, hogy kint a Madison Avenue-n az utcai árusok John Hickey-pólókat árulnak. NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET Brian Flynn az oltár mellett állt és az oltárra állított tévét nézte. Maureen, Murphy atya és Baxter a papok számára fenntartott padokban ültek, és csendben figyelték a műsort. A bíboros szinte mozdulatlanul ült, és bámult lefelé a tévékészülékre, ujjait egymásnak feszítve. Flynn sokáig csendben állt, majd megszólalt, csak úgy a levegőbe.

– Nagydumás öregember, igaz? Maureen ránézett, majd megkérdezte – Miért nem te magad mentél, Brian? Flynn merően nézte Maureent, de nem mondott semmit. A lány odahajolt Murphy atyához és így szólt – Tulajdonképpen, hatásosan beszél – elgondolkodva elhallgatott. – Bárcsak anélkül is lehetne ilyen publikumot szerezni magunknak, hogy azt kellene tenni, amit ők tettek. Murphy atya hozzátette, miközben a képernyőt nézte – ő legalább kimondja azt, ami rengeteg írben ott lappang, nem? Baxter élesen nézett rájuk. – Nem azt mondja ki, ami másokban ott lappang, hanem lángra lobbantja a régen kihűlt szenvedélyeket. És szerintem ki is színezi, és el is túlozza a dolgokat, maguk szerint nem? – senki nem válaszolt, ‘ ugynogy folytatta. – Például, ha bekerítette volna egy regiment brit ejtőernyős, most nem lenne itt, hogy elmesélje. – Nem ez a lényeg… – mondta Maureen. Flynn kihallgatta a szóváltást, és ránézett Baxterre. – Harry, a maga sovinizmusa kezd megmutatkozni. Éljen Britannia! Britannia uralkodik az írek felett. Írország… a birodalom előőrse és úgy látszik az utolsó. – Ez az ember egy átkozott demagóg és sarlatán – mondta Baxter Flynn-nek. Flynn nevetett. – Nem. ő ír. Magunk között mi gyakran toleráljuk a mindannyiunk számára egyaránt világos tények költői átformálását. De figyeljen oda erre az emberre, Harry, tanulhat egyet s mást! Baxter ránézett a körülette lévő emberekre – Maureeenre, Murphyre, Flynnre, a feniánusokra… még a bíborosra is. Ez volt az első alkalom, hogy felderengett előtte, milyen keveset is ért az egészből. Megan Fitzgerald odasétált a szentélyhez és rábámult a tévé kép ernyőjére. Hickey, az ősi szeánszok tradícióját követve, megszakította mondandóját és dalra fakadt. íme a bátor fiai ír honunknak, Otthon vagy száműzve messze, S íme a reményi fenséges hazánknak, Mik fakulni, s pusztulni nem fognak mégse. Minden bátor, eltiport népnek, íme a fényes és dicső szabadság, De ó, köszöntsük melegen ez éjen, Hogy országunknak eljött a megváltás. – Átkozott, bolond öregember! Röhejessé tesz bennünket, ha így hantázik – mondta Megan és odafordult Flynnhez. – Mi az ördögért

kellett őt küldened? Flynn ránézett és csendesen azt mondta – Hadd legyen ez az öregember napja, Megan! Megérdemli ezt majdnem hetven évi háborúskodás után. Lehet, hogy ő a világon a legrégebben folyamatosan harcoló katona – békülékenyen elmosolyodott. – Van bőven mesélnivalója. Megan hangja türelmetlen volt. – Azt kellene elmondania, hogy egyedül a britek akadályozzák meg a megegyezéses megoldást itt. Nekem van egy bátyám, aki Long Keshben rohad, és reggelre szeretném, ha szabad lenne Dublinban. Maureen felnézett Meganre. – Azt hittem, kizárólag Brian miatt vagy itt. Megan sarkon fordult. – Fogd be az átkozott szádat! Maureen felállt, de Murphy atya gyorsan visszarántotta a padba. Flynn nem szólt semmit, és Megan nagy léptekkel elviharzott. Hickey hangja harsogott a tévéből. A bíboros mozdulatlanul ült, és egy pontra meredt a levegőben. Baxter mindenkitől elfordította a fejét és megpróbálta kiszűrni Hickey hangját, hogy menekülési tervén gondolkozhasson. Murphy atya és Maureen rezzenéstelenül nézték a tévét. Flynn is a tévét nézte, de gondolatai, csakúgy, mint Baxteré, valahol máshol jártak. John Hickey elővett egy kis üveget és valami sötét folyadékot töltött vizespoharába, majd felnézett a kamerába. – Elnézést, a szívgyógyszerem – kiitta a pohár tartalmát, és nagyot sóhajtott. – Most már jobb. Na, hol is tartottam? Ja, igen, 1973-ná. Legyintett a karjával. – Na, ebből elég. Figyeljenek ide, mindannyian! Senkit sem akarunk bántani a katedrálisban. Nem akarjuk, hogy a római katolikus egyház hercegének, aki egy szent ember, egy jó ember, vagy a papjának, Murphy atyának, aki egy jóravaló ember… bántódása essék. Hickey előrehajolt és összecsapta a kezeit. – Nem szeretnénk, ha baja történne egyetlen oltárnak vagy szobornak sem, Istennek ebben a gyönyörű házában, amit a New Yorkiak, az amerikaiak, annyira szeretnek. Mi nem vagyunk barbárok, vagy pogányok, tudják? Kinyújtotta a karjait, mintha könyörögne. – Most pedig, figyeljenek rám … Hangja elcsuklott és könnyek gyűltek a szemébe. – Mi mindössze még egy esélyt szeretnénk azoknak a fiatal életeknek, akik a brit koncentrációs táborokban pazarlódnak el. Nem a lehetetlent kérjük. Semmilyen felelőtlen követelésünk nincs. Nem, mi csupán azt kérjük. Azért könyörgünk, Isten és az emberiség nevében, hogy engedjék szabadon Írország fiait és lányait a sötétség és pusztulás iszonyatos tömlöcéből. Ivott egy korty vizet, és belenézett a kamerába. – És kik azok, akik megkeményítették a szívüket ellenünkben?

Rávágott az asztalra. – És kik azok, akik nem engedik el a népünket? Bumm! – Ki az, akinek hajthatatlan politikája veszélybe sodorja az ártatlan életeket ebben a nagyszerű katedrálisban? Mindkét öklével rávert az asztalra. – A rohadék, szemét britek… ők azok! Burke nekidőlt a falnak a Monsignor irodájában és a képernyőt nézte. Schroeder az asztalánál ült, Spiegel pedig visszatért a hintaszékébe. Bellini a képernyő előtt járkált fel-alá, eltakarva mindenki elől a látványt, de senki sem tiltakozott. Burke odament az ikerajtóhoz, kinyitotta, és benézett a külső irodába. A belügyminisztériumi biztonsági ember, Arnold Sheridan Mí gondolataiba merülve az ablaknál állt. Időnként ránézett a britek és az írek képviselőire. Burke-nek az az érzése támadt, hogy Sheridan azt a kellemetlen hírt fogja velük közölni, hogy Hickey tetszési indexe az egekig szökött, és itt az idő, hogy leüljenek tárgyalni. Furcsa, szinte kényelmetlen csend ülte meg az irodát, miközben Hickey monológja tovább folytatódott. Burke-öt ez arra a nappalira emlékeztette, ahol egyszer felnőttek és tinik között ült, akik azon kapták magukat, hogy egy szókimondó dokumentumfilmet néznek a tinédzserek szexuális életéről. Burke visszafordult a belső irodába és rámeredt a képernyőre. Hickey hangját elfojtották az érzelmek. – Önök közül sokan bizonyára megkérdőjelezik, hogyan vettük ahhoz a bátorságot, hogy elfoglaljuk Isten egyik házát. Biztosíthatom önöket arról, hogy ez volt életünk egyik legnehezebb döntése. Ám mi nem is annyira elfoglaltuk a katedrálist, mint inkább menedéket kerestünk benne, az ősi szenthelyek privilégiumára alapozva. És mi lehetne jobb hely, hogy itt álljunk Isten segedelmét kérve? Elhallgatott, mintha egy döntéssel küszködne, majd halkan így szólt – Ma délután, sok amerikai először láthatta a vallásos bigottság obszcén arcát, ahogy azt Ulster orangistái gyakorolják. Pont itt, a világ legökomenikusabb városának az utcáin nyilvánult meg félreérthetetlenül a vallásos intolerancia és üldözésvágy. Azokat a dalokat, melyeket azok a bigottak énekeltek, tanítják a gyerekeknek az otthonaikban, az iskolákban és a templomokban. Hickey kiegyenesítette tartását arcán az ellenszenvesség egy öregember szomorúságává enyhült. Lassan megingatta a fejét. Schroeder elfordult a képernyőtől és azt kérdezte Burke-től – Mi a legújabb hír azokról az orangistákról? Burke, miközben válaszolt, egyfolytában a képernyőt bámulta. – Továbbra is azt állítják, hogy lojalista protestánsok Ulsterből, és valószínűleg ugyanezt fogják mondani legalább hajnalig. Azok szerint viszont, akik a kihallgatásokat végzik, mindannyian bostoni íreknek hangzanak. Valószínűleg ideiglenes IRA-sok, akiket külön erre az alkalomra fogadtak föl. Az egész ügy külső tényezőit figyelembe véve, gondolta Burke – a

pszichológiai időzítést, a médianyilvánosságot, a taktikai előkészületeket, a politikai manőverezést, és a végsőkig menő információgyűjtést – nyilvánvaló volt, hogy Flynn nem fogja meghosszabbítani a határidőt, hogy kockára tegye, hogy az áramlás esetleg ellene fordul. – Ez egy taktikai baklövés volt, hogy engedtük Hickey-t szerepelni a tévében – mondta Spiegel. – Mi mást tehettem volna? – kérdezte Schroeder védekezve. – Miért nem kapjuk el, és felhasználhatnánk a túszokért történő alkudozás során? – vetette fel Bellini. – Jó ötlet. Miért nem megy oda és gyűri le, még a reklámszünet előtt? – kérdezte Schroeder. Burke ránézett az órájára. Este 10:25. Az éjszaka olyan gyorsan pergett, hogy hajnal lesz, még mielőtt bárki is észrevenné, hogy túl késő. Hickey körbenézett a sajtókonferencia termén. Észrevette, hogy Langley eltűnt. Hickey előrehajolt és odaszólt a kamerásnak. – Közelit, Jerry! – figyelte a monitort. – Még közelebb. Ez az. Itt tartsd meg! Belebámult a kamerába és olyan mély hangon beszélt, ami a végzetet és a sorsszerűséget érzékeltette. – Uraim és hölgyeim, amerikaiak, és mindazok a még meg nem született generációk, melyek egy nap hallani fogják majd szavaimat. A rendőrség és a katonaság kétezerszeres túlerejével állunk szemben, körbevéve és izolálva az ellenségeink által, megcsalatva a politikusok és a diplomaták által, kompromittálva és befeketítve a titkos ügynökök által, és cenzúrázva a világsajtó által. Hickey kezét a szívére tette. – De mi nem félünk, mert tudjuk, hogy vannak ott kint barátaink, akik szerencsét és jó szelet kívánnak nekünk a missziónk során. És vannak férfiak és nők, öregek és fiatalok, akik ma éjjel térdepelve imádkoznak a szabadságért Anglia és Észak-Írország poklaiban, Long Kesh-ben, Armagh-ban és a Crumlin Roadon. Holnap, ha az Isten is úgy akarja, Long kesh kapui kitárulnak majd, a feleségek megölelik férjeiket, a gyermekek együtt sírnak majd szüleikkel, a testvérek ismét találkozhatnak… Kkönnyeit megint szabadjára engedte, elővett egy nagy pöttyös selyemkendőt és kifújta az orrát, majd folytatta – Ha semmi mást nem is érünk el ma este, a világot legalább ráébresztettük ezeknek a helyeknek a létezésére. És ha meghalunk, és S mások is meghalnak velünk, és ha ez a nagyszerű katedrális, ahol jelenleg ülök, reggelre már csak füstölgő rom lesz, akkor ez azért fog megtörténni, mert a jóakaratú férfiak és nők nem tudták legyőzni a sötétség és az embertelenség sötét erőit. Nagy lélegzetet vett, és megköszörülte a torkát. – Addig, amíg nem találkozunk egy boldogabb helyen… az Isten áldja

meg mindannyiukat! Az Isten áldja meg Amerikát és Írországot, és igen, az isten áldja meg az ellenségeinket, és mutassa meg nekik az utat! Erin go bragh! Írország napja felvirrad! Dávid Rofh megköszörülte a torkát és így szólt – Mr. Hickey, szeretnénk, ha válaszolna néhány kérdésünkre… Hickey hirtelen felállt, kifújta az orrát a pöttyös kendőbe és kisétált a kamera látóteréből. Langley felügyelő visszatért, kinyitotta az ajtót, Hickey pedig gyorsan kiment a folyosóra Langleyeel, és a hírszerzés három emberével a nyomában. Langley odalépett Hickey mögé, és így szólt hozzá – Látom, tudja mikor kell felállni. Hickey eltette pöttyös zsebkendőjét. – Ó, én már nem tudtam volna tovább folytatni, fiam. – Aha. Figyeljen, maga már eljuttatta az üzenetét! Jóval megelőzött minket. Miért nem jönnek ki onnan és hagynak nyugton mindenkit? Hickey megállt a lift előtt. A modora és a hangja már kevésbé volt sírós. – Mi a fenéért kéne onnan kijönnünk? Langley elbocsátotta a három hírszerzőst. Elővett egy noteszt a zsebéből és rápillantott. – Oké, Mr. Hickey, jól figyeljen! Éppen most kaptam engedélyt a ,brit és az amerikai Kormanyoktól, hogy tudassam magával, amennyiben kijönnek most a katedrálisból, a britek elkezdik a szabadon bocsátás procedúráját, csendben és fokozatosan, a listán lévő emberek többsége esetében, és feltételesen szabadlábra helyezi őket. – Többségét? Mi az, hogy fokozatosan? Milyen feltételes szabad lábra helyezésről beszél? Langley felnézett a noteszából. Semmivel sem tudok többet anná, mint amennyit elárulok magának. Ezt is éppen most kaptam telefonon keresztül. Én csak egy zsaru vagyok, érti? És nekünk van egyedül engedélyünk arra, hogy beszéljünk magukkal. Oké? Ezért ez az egész elég nehéz, de azért figyeljen és… – Strici. Langley gyorsan felnézett. – Micsoda? – Strici. Maga a diplomaták felhajtója, akik nem akarnak direkt ajánlatot tenni nekünk, a kurváknak. Langley elvörösödött. – Nézze… nézze maga… – Szedje össze magát, ember! Nyugi. Langley nagy levegőt vett és nyugodtabb hangon folytatta. – A britek nem engedhetnek el mindenkit egyszerre. Főleg nem akkor, amikor pisztolyt tart a fejükhöz… mindenkinek a fejéhez. De meglesz. És a belügy, valamint az amerikai főügyész beleegyeztek,

hogy mindannyiukat, akik ott bent vannak, szabadon bocsátják alacsony óvadék fejében a tárgyalásig. Érti, hogy ez mit jelent? – Nem, nem értem. Langley dühösnek látszott. – Ez az jelenti, hogy megúszhatják a rohadt óvadék fejében, és elhúzhatják a csikót az országból. – Ó… ez tisztességtelennek hangzik. Langley figyelmen kívül hagyta ezt a megjegyzést és így szólt – Még senkit sem öltek meg eddig. Ez a legfontosabb. Ez ad nekünk egy kis mozgásszabadságot magukkal kapcsolatban… – Ettől minden teljesen más, igaz? Már egy tucat bűntényt követtünk el, rettegésben tartottuk a fél várost, hülyét csináltunk magukból, felkelést szítottunk, több millió dollárba kerültünk maguknak, lönkretettük a parádét, és még a rendőrfőnök is feldobta a talpát egy infarktus miatt. Maguk meg hajlandóak fátylat teríteni a múltra. Kacsintanak ránk egyet, és leléptetnek bennünket, mint Muldoon katonatiszt, amikor rábukkant a kockázókra az egyik kapualjban. Nem haj, amíg meg nem hal valaki. Érdekes. Ez sokat elárul erről a társadalomról. Langley még egy nagy levegőt vett, és így szólt – Nem fogom még egyszer ezt az ajánlatot megismételni. Nyilvánvaló okoknál fogva, senki sem fogja megemlíteni telefonon keresztül. Tehát ennyi. Langley becsukta a noteszt. – Ez egy tisztességes kompromisszum. Kell vagy nem? Hickey megnyomta a lift gombját és az ajtók kinyíltak. így szólt Langley-hez – Nem tűnnénk fel valami jó színben, ha kompromisszumot kötnénk, igaz? Maguk viszont annál inkább. Schroedert egy évre előre teljesen lefoglalnák a tévé számára. Nekünk viszont nem menne könnyen, hogy eljussunk a repülőtérig. Mindaz, amire mindenki később emlékezne az az, ahogy felemelt kézzel kijövünk a Szent Patrik-katedrális bejáratán. Boldogan megtennénk ezt is, ha először a börtönöket ürítenék ki. Akkor semmiféleképpen nem tudnák véka alá rejteni vagy ellopni a győzelmünket diplomáciai vagy újságírói handabandázással. – De életben maradnának, az Isten szerelmére! – Nem ásatta még fel a síromat? – Hagyjuk ezt a baromságot a feltámadásáról! Hickey nevetett. Langley gépiesen beszélt, eltökélten, hogy elmondja az utolsó sorokat, amiket rábíztak. – Használja meggyőző erejét bent az emberekkel, és a befolyását, amit az ír Köztársaság egyik nagyformátumú vezetőjeként szerzett! Ne szennyezze be értelmetlen halállal és pusztítással, amit eddig elért! Langley hozzátette a saját gondolatait is. – Megríkatta fél Amerikát ma éjjel. Hagyja abba, amíg nyerésre áll! – Volt egy lovam Aqueducton, amely kidőlt, midőn nyerésre állt… de azért továbbítom kedves ajánlatukat Mr. Flynn-nek és a feniánusoknak, és majd tudatjuk magával mire jutottunk. Ha nem szólunk, akkor

feltételezheti, hogy szilárdan kitartunk minden követelésünk mellett. Hickey beszállt a liftbe. – Viszlát később, Isten segedelmével! Megnyomta a lift gombját, és amikor az ajtók becsukódtak, kiszólt – Gyűjtse össze nekem a rajongóim leveleit, felügyelő úr! NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET Brian Flynn a lift tölgyfa ajtajával szemben állt, és egy M-16-os fegyvert fogott az ajtóra. George Sullivan az ajtó mellől figyelt. A lift megállt, és Sullivan gyenge kopogást hallott, három hosszút és két rövidet. Visszajelzett, majd hatástalanította az aknát és kinyitotta az ajtót. John Hickey lépett ki a liftből. Flynn fél másodperccel később engedte le a fegyverét, mint kellett volna, de látszólag senki sem vette észre. Sullivan kinyújtotta a kezét. – Pokoli jól csinálta, John! Egyszerre kellett nevetnem és sírnom. Hickey mosolygott, miközben kezet fogott Sullivannel. – Ó, fiam, olyan volt ez, mintha egy álom vált volna valóra – mondta, majd odafordult Flynnhez. – Te még ennél is jobb lettél volna, öcsém. Flynn megfordult, és bement a körfolyosóra. Hickey követte. – Nem próbált meg valaki megkörnyékezni? – kérdezte Flynn, miközben mentek. Hickey előrement a szentély orgonájához. – Egy fickó, az a Langley felügyelő. Adott nekünk egy esélyt a megadásra. Alacsony óvadékot ígértek, meg ilyesmi. – Nem küldtek a britek valamilyen információt… bármi jelét annak, hogy kompromisszumot kötnének? – A britek? Kompromisszumot? Még csak nem is tárgyalnak. Hickey leült az orgonához és bekapcsolta. – Nem üzentek neked néhány szót valakin keresztül? – Nem fogsz hallani felőlük. Ránézett Flynnre. – Most kellene játszanod a harangokon, Brian, addig, amíg még mindenki ránk figyel. Kezdjük a… lássuk csak… A ‘Danny Boy’-jal, án pedig lejátszunk néhányat az amerikai-írek kedvencei közül a népszerűség kedvéért. Majd én megszabom a tempót, te pedig követed az ütemet. Na, gyerünk! Flynn habozott, majd elindult a templom közepe felé. Hickey játszani kezdte a ‘Danny Boy’-t, lassú, kimért tempóban, ami megszabta az ütemet a harangok számára is. A négy túsz figyelte Flynnt és Hickey-t, majd visszafordultak tévé képernyőjéhez. A riporterek a katedrális sajtótermében Hickey beszédét vitatták meg. – Nem hiszem, hogy valamivel is közelebb lennénk ahhoz, ho kiengedjenek minket innen – mondta Baxter. – Azon gondolkozom… nem gondolja, hogy a britek ezek után… úgy

értem… – mondta Murphy atya. – Nem, nem hiszem – válaszolta Baxter élesen. Ránézett az órájára. – Harminc perc és indulunk. Maureen ránézett Baxterre, majd Murphy atyára, és így szólt – Amire Mr. Baxter gondol, az az, hogy szerinte is latolgatják a britek a kompromisszumos megoldást Hickey beszéde után, ő azonban úgy döntött, hogy nem szeretne a kiváltó oka lenni semmiféle kompromisszumnak. Baxter arca elvörösödött. Maureen folytatta – Rendben van, tudja? Én is így érzek. Nem fognak engem úgy használni, mint egy szelet húst, amit elcserélnek arra, amit ők szeretnének. Csöndesebben így folytatta – Már elég régóta kihasználtak. Murphy rájuk nézett. – Nos… ez rendben van a maguk esetében, de én nem mehetek, amíg az életem nincs valódi veszélynek kitéve. És Őeminenciája sem. Fejével a bíboros felé intett, aki a trónján ülve őket nézte. Murphy hozzátette – Szerintem, mindenkinek várnia kellene. Maureen hátranézett a bíborosra, és látta az arcán, hogy ő is ezzet a kérdéssel küszködik. Odafordult Murphy atyához. – Még ha Hickey beszéde el is indította a kintlévőket a kompromisszum felé vezető úton, ez nem jelenti azt, hogy Hickey is hajlik a. kompromisszumra, igaz? Maureen előredőlt. – Hickey alattomos ember. Ha még mindig elhiszik róla, hogy go nősz, és megpróbál elpusztítani minket is és önmagát is, feniánusokat is és ezt a templomot is, akkor meg kell próbálnunk ki jutni innen. Szemét Murphyre függesztette. – Elhiszi ezt? Murphy a televízió képernyőjét nézte. John Hickey beszédének egy részletét ismételték meg. Lehalkították a hangerőt, így nem halottak Hickey hangját az orgonaszó mellett. Murphy figyelte, ahogy mozog a szája és ahogy könnyek peregnek le az arcán. Belenézett a keskeny szemekbe. Megbabonázó hatású hangja nélkül, a szemei elárulták. Murphy atya a szentély rácsán keresztül nézte Hickey-t, ahogy az orgonán játszik. Hickey fejével feléjük fordult, mert figyelte magát a tévében. Mosolygott önmagát látva, majd megfordult, és groteszk mosolyával ránevetett Murphy atyára. A pap gyorsan visszafordult Maureenhez és bólintott. Baxter felnézett a bíboros trónjára a bíboros pedig viszonzásul meghajtotta a fejét. Baxter rápillantott az órájára. – Huszonhét perc múlva indulunk. Flynn felment a lifttel a kórus próbatermébe, majd kilépett a karzatra. Odament Leary mögé, aki a könyöklőn támaszkodott és a túszokat figyelte a teleszkópon keresztül.

– Van valami? – kérdezte Flynn. Leary továbbra is a négy embert figyelte a szentélyben. Néhány évvel ezelőtt egyszer csak ráébredt, nemcsak hogy meg tudja jósolni az emberek mozdulatait, és olvasni tud az arcukról, de le tudja olvasni a szájukat is. – Néhány szó. Nem túl tisztán. Nem látni jól a szájukat – mondta Leary Flynn-nek. A túszok egymáshoz való kapcsolatukban eljutottak arra a pontra, amikor kevesebb szóval érintkeztek egymással, de testbeszédük gyre világosabb volt Leary számára. – Szóval, készülnek rá vagy nem? – kérdezte Flynn. – Igen. – Hogyan? Mikor? – Nem tudom. Hamarosan. Flynn bólintott. – Először figyelmeztető lövéseket adj le, aztán a lábukra célozz! Erted? – Persze. Flynn felvette a tábori telefont a könyöklőn, és felhívta Mullinsot harangtoronyban. – Donald, menj el a harangoktól! Mullins a vállára kapta a puskáját és ráhúzott a fülére egy pár vész hangfogót. Felnyalábolta a tábori telefont és gyorsan lement lépcsőn az alatta lévő szintre. Flynn odament a kis billentyűzethez az orgona konzolja melle hogy elindítsa a tizenkilenc billentyűt, amelyek a harangjátékot működtették. Ott állt a csípőmagasságban lévő billentyűzetnél és a harangjáték kottáit lapozgatta a kottatartón, majd rátette kezét a hat mas billentyűkre, és bekapcsolódott a szentély orgonájának játékába. A legnagyobb harang, amit Patricknak hívtak, egy harsogó B hangot kongatott, amely olyan erősen hallatszott a harangtoronyban, hogy Mullinsot majdnem lelökte a lábáról. A tizenkilenc harang egymás után bekapcsolódott a harangjátékba, kezdve az első harangteremben, ahol Mullins volt, felfelé haladva, majdnem egészen a torony tetejéig, huszonegy emelettel az utca szintje fölött. A padláson egy kávéscsésze leesett a pallók korlátjáról. Arthur Nulty és Jean Kearney befogták a fülüket, és a katedrális Madison Avenue felőli végébe mentek. Az orgonakarzaton és az oldalkarzatokon a harangok megremegtették a kőfalakat, a földszintről pedig visszaverődtek a hangok. A déli toronyban Rory Devane hallgatta a folyamatos harangszót, ami a szemben lévő toronyból jött. Figyelte, ahogy a háztetőkön lelassulnak a cselekmények, és az utcákon megáll a mozgás. A hideg, téli levegőben a ‘Danny Boy’ lassú ritmusú hangjai kongtak Manhattan sötét égi útvesztőjében. A rendőrségi barikádokat körülvevő tömeg éljenezni kezdett, poharakat és üvegeket emelgettek a levegőbe, majd énekelni kezdtek. Egyre több ember ment ki a szabad levegőre a sugárutakon és

mellékutcákban. A televíziós közvetítés a sajtóteremből hirtelen a Rockefeller Center tetejére váltott. Egész New York bárjaiban és otthonaiban, és az egész országban mindenhol, a kékes fényben fürdő katedrális képeit mutatták a képernyőn, ahogy a Rockefeller Center tetejéről látni lehetett. Egy kamera a zöld és aranyszínű, hárfával díszített zászlóra fókuszált, amelyet Mullins a széthasított szellőzőnyílásból eresztett le. A harangok hangját felerősítette a televíziós audió felszerelés, és a képekkel együtt széltében-hosszában sugározták a kontinens egyik végétől a másikig. Szatellit adókon keresztül az egész világon fogták az adást. Rory Devane behelyezett egy világítórakétát a jelzőpisztolyáb kihelyezte a pisztolyt a hangrésbe és tüzelt. A lövedék felfelé ívelt zöld fényt lövellt ki magából, majd mint egy inga a szellőben, egy ejtőernyőn himbálózott földön kívüli zöld fényt sugározva a környező házakra és utcákra. Devane odament a keletre néző nyílásokhoz és ismét tüzelt. Az utcákon, bárokban és éttermekben elhelyezett távoli kamerák éljenző, éneklő és síró emberekről sugározták a képeket. Gyorsan változó jelenetek suhantak át a képernyőkön – bárok, az utcai tömeg, a zöld fényben úszó égbolt, összeszorított szájú rendőrökről készült közeli képek, a harangtorony, hosszú felvételek a katedrálistól. A lövedékek először fényszóró rakéták voltak, majd hirtelen átváltottak jelzőrakétákra, csillagszórókra, és piros, fehér, kék, majd az ír trikolor a zöld, narancssárga és fehér színeiben pompáztak. A tömeg a vártnak megfelelően reagált. Mindeközben a harangtoronyból a ‘Danny Boy’ gazdag, dallamos melódiája töltötte be a levegőt, és a hullámokon keresztül a tévéket és a rádiókat. Ó, Danny Boy, a sípok, a sípok hívnak, Völgyről völgyre, sle a hegyoromról, A nyár elmúlt, a rózsaszirmok sírnak, S tőled, s tőled én már búcsúzom. Végül, mindegyik csatornán a riporterek, szokatlanul hosszú csönd után, elkezdték kommentálni a jeleneteket, amire semmi szükség nem volt. A szentélyben a foglyok néma ámulatban nézték a tévét. Hickey erősen koncentrálva játszott az orgonán és vezette Flynnt a harangokkal. Körülbelül száz méter választotta el őket egymástól, de időről időre, mindketten egymásra pillantottak. Hickey harmadszor is belekezdett a ‘Danny Boy’-ba, mivel nem akarta megtörni azt a varázst, amit az édes-bús dal hintett szét a katedrális, és a város kollektív pszichéjére. Nevetett, miközben könnyek peregtek lefelé, barázdált arcán. A bíboros rezidenciáján és a parókián az egyetlen hang, amit hallani lehetett, a harangok kongása volt, ami végigdübörgött az udvaron és visszaverődött az emberekkel telt szobákban a tucatnyi tévéből. Burke a Monsignor belső irodájában állt, ahol az eredeti ‘Tizenkét

dühös ember’ újra összegyűlt, kiegészülve néhány új emberrel, akiket Burke az ‘Aggodalmas tartalékok’-nak nevezett el. Schroeder oldalt állt Langley-vel és Roberta Spiegellel, aki, min azt Burke észrevette, Langley állandó társává szegődött. Langley a képernyőre meredt és így szólt – Ha lett volna tévé a japánok fölötti győzelem napján, biztosan ilyen műsort sugároztak volna. Burke akarata ellenére elmosolyodott. – Jó az időzítés. Jó kis színház… tűzijáték… hókusz-pókusz… de a krisztusát, a végén mindig ráfáznak. – És most beszéljen a saját pszichológiailag hátrányos helyzetéről! Maga is ír származású, nem? – tette hozzá Spiegel. Martin őrnagy a szoba hátuljában állt Kruger és Hogan között. Fejét és tekintetét előre szegte, és alig hallhatóan így szólt – Mindig is alábecsültük az írek hajlandóságát a kínos feltűnősködésre. Miért nem tudnak csendben szenvedni, mint a civilizált emberek? A két ügynök egymásra nézett Martin háta mögött, de nem szóltak semmit. Martin rápillantott mindegyikre. Tudta, hogy bajban van. Hangjába lágyabb tónus vegyült. – Nos, azt hiszem, ezt vissza kell csinálnom, vagy talán, tipikus ír szokás szerint, majd ők maguk visszacsinálják, ha… Ó, bocsánat, Hogan… Douglas Hogan otthagyta Martint. Monsignor Downes megtalálta a naplóját Schroeder papírjai alá temetve, odahúzta magához, majd kinyitotta március 17-nél. A következőket jegyezte le Este 10.35. Ma este is megkondultak a harangok, csakúgy, mint ahogy a múltban b jelezték a szent napok , ünnepét, a háborúk végét és az elnökök halálát. Rövid időre abbahagyta az írást, majd folytatta Talán utoljára kondultak meg. Az emberek pedig azt hiszem, megérezték ezt, mert hallgatták és énekeltek. Reggel, ha Isten is úgy akarja, a harangjáték egy dicső Te Deum-ot fog játszani – ám ha Isten úgy látja jónak, nem fog többé megszólalni. Monsignor Downes félretette a tollát és becsukta a naplót. Donald Mullins meglendítette a puskatusát és a torony alsóbb szintjén egy vastag, homályos ablakon vágott egy lyukat. Kiütött vagy egy tucat megfigyelőnyílást, a betört üveg zaja nem hallatszott a fülvédő jén keresztül a harangzúgásban. Mullins a vállára vette fegyveré mélyet sóhajtott, majd odament az egyik betört ablakhoz a torony szoba keleti részében, és kibámult a hideg éjszakába. Látta, hogy Devane váltogatja a csillagszóró rakétákat az ejtőernyős világítórakétákkal, és az egyre tisztább éjszakai égbolt színes fényben úszott a ragyogóan világító holddal a háttérben. Az aggodalom és a kétségbeesés, amit egész este érzett hirtelen eltűnt az éj tisztaságában, és már nem félt attól, hogy itt kell szembenéznie a halállal.

NEGYVENHATODIK FEJEZET Harold Baxter nem is nézett az órájára. Tudta, hogy elérkezett az idő. Tulajdonképpen, gondolta magában, már hamarabb el kellett volna indulniuk, aharangozás és a tűzijáték előtt, Hickey beszéde előtt, mielőtt a feniánusok terroristából szabadságharcossá váltak. Még utoljára jól körülnézett a katedrálisban, majd rápillantott a tévé képernyőjére. A Rockefeller Center legmagasabb épületének tetejéről a kereszt alakú, kéken megvilágított katedrálist mutatták. A bal felső sarokban a parókia volt, a jobb felső sarokban pedig a bíboros rezidenciája, öt perc múlva ott fog ülni a két hely közül az egyikben, teázni fog, és elmeséli a vele történteket. Remélte, hogy Maureen, a pap és a bíboros is ott lesznek vele. De még egyikük, vagy akár mindannyiuk halála is az ő győzelmüket jelentené, mert vége lenne a feniánusoknak. Baxter felemelkedett a padból, és unottan nyújtózkodott. Lába remegett, szíve pedig vadul zakatolt. Murphy atya felemelkedett és végigsétált a szentélyen. Halkan szót váltottak a bíborossal, majd nemtörődöm módon bement az oltár mögé és lenézett a lépcsőfeljárón. Pedar Fitzgerald ült ott, háttal a kripta ajtajának támaszkodva, Thompsonjával lefelé célozva a sekrestye kapujára. Magában énekelgetett. Murphy megpróbálta túlharsogni az orgonát. – Mr. Fitzgerald? Fitzgerald gyorsan felnézett. – Mi a helyzet, Atyám? Murphy atya szárazságot érzett a torkában. Végignézett a lépcsőházon, de nem látta Baxtert. – Én… én most gyóntatok. Valaki segíthetne magának, hogy könnyítsen a lelkén, ha szerelné… – mondta a pap Fitzgeraldnak. – Nincs mit meggyónnom. Kérem, távozzon! Baxter lábából elmúlt a remegés, mély levegőt vett és elindult. A oltár jobb oldaláig három nagy lépéssel megtette a távolságot és két nagy ugrással lenn termett a lépcsőn, miközben senki sem hallotta az orgona miatt. Maureen ott volt a nyomában. Murphy atya észrevette őket, ahogy megjelennek a szemben lévő lépcsőn és keresztet vetett Fitzgerald feje fölött. Fitzgerald megérezte a veszélyt és megfordult. Rábámult a felé rohanó Baxterre és feltartotta gépfegyverét. Murphy atya hallotta, ahogy az orgonakarzatról eldördül egy lövés a lépcsők felé hátrapillantott a válla fölött, hogy jön-e a bíboros, de tudta, hogy nem. Leary egyetlen lövést adott le, de célpontjai eltűntek az alatt a rövid idő alatt, amíg a fegyverével újra célra tartott a lövés után. Csupán a bíboros maradt a helyén, mozdulatlanul ülve trónján, mintha csak egy

vörös folt lenne a zöld szegfűkkel borított fehér márványon. Leary látta, amint Hickey átmászik az orgonán, és leugrik a szentélybe a bíboros trónja mögé. A bíboros felemelkedett és elállta Hickey útját. Hickey karja előrelendült és lelökte a bíborost a földre. Leary a célkeresztet a bíboros hanyatt fekvő testére irányította. Flynn folytatta a dalt a harangokkal, mert nem akarta, hogy kint az emberek rájöjjenek, valami nincs rendben. A tükörből figyelte a szentélyt. – Elég lesz, Mr. Leary! – kiáltotta. Leary leengedte a puskáját. Baxter leviharzott a lépcsőn és lábával egyenesen Fizgerald arcába rúgott. Fitzgerald hátratántorodott, Murphy atya pedig megragadta a karját hátulról. Baxter megkaparintotta a gépfegyvert és vadul elrántotta. Fitzgerald kicsavarta a kezéből és visszaszerezte. A szentély orgonájának hangja elhalt, de a harangok tovább kongták, és egy pillanatra, amíg a gépfegyver ropogása fel nem hangzott, ez volt az egyetlen hang a katedrálisban. A fegyver csöve Baxter arcába villant, és egy pillanatra elvakította. Vakolatdarabok hullottak alá a boltíves mennyezetről és a sekrestye lépcsőjére zuhantak. Murphy atya hátrarántotta Fitzgerald karját, de nem tudta megtörni a fiú szorítását a fegyveren. Maureen Baxter mellett kapkodta a fejét és belemélyesztette az ujjait Fitzgerald szemébe. Fitzgerald üvöltött, és Baxter azon vette észre magát, hogy nála van a gépfegyver. Függőlegesen felrántotta a puskatust, de nem taláta el Fitzgerald ágyékát és hasi idegközpontját, a félrecsúszott ütés a fiú mellkasát érte. Baxter káromkodott, megint felemelte a puskát és vízszintesen belevágta Fitzgerald torkába. Murphy atya elengedte Fitzgeraldot, aki lezuhant a földre. Baxter odaállt a fekvő ember fölé, és felemelte a puskatust Fitzgerald arca fölé. – Ne! – kiabálta Maureen, és elkapta Baxter karját. Fitzgerald felnézett rájuk. Véres könny csorgott fennakadt szeméből, nyitott szájából pedig bugyogott a vér. Brian Flynn nézte, amint Hickey és Megan átrohan a szentélyen. Leary ott állt mellette, a fegyverével babrált és magában mormogott Flynn megint a harangokra fordította a figyelmét. Az oldalkarzatokon a négy ember alig fogta föl, hogy mi történt az elmúlt tizenöt másodpercben. Lenéztek az oltár szentélyére és ott látták a bíborost a földön kiterülve, miközben Hickey és Megan a két lépcsőház felé közelítettek óvatosan. Maureen a kezében tartotta a Thompsont, kiegyenesítette és hátrahúzta a ravaszt. A gépfegyver csövéből fülsiketítő robajjal záporoztak a golyók és belecsapódtak a lakatba és a láncba. Murphy és Baxter leguggoltak a visszapattanó golyók elől, amelyek felszántották a márvány lépcsőket és falakat. Baxter lépéseket hallott

a szentély padlóján. – Jönnek. Maureen másodszor is hosszan tüzelt a kapura, majd egy lendülettel a jobb oldali lépcső felé irányította a fegyvert, megvárta, amíg Hickey a látóterébe kerül, és lőtt. Hickey teste megrándult, majd visszaugrott, ahol nem láthatták. Maureen visszalendítette a fegyvert a bal oldalra és ráfogta Meganre, aki pisztollyal a kezében hirtelen megállt az első lépcsőfokon. Maureen habozott, Megan pedig félreugrott és eltűnt. Baxter és Murphy lefutottak a lépcsőn és a szétlőtt láncot és a lakatot ráncigálták. Forró, megtépázott fémdarabok hasítottak a kezükbe, majd a lánc darabokra hullott, a lakat pedig leesett a földre. Maureen hátrált lefelé a lépcsőn, közben a puska csövét a kripta ajtajára szögezte. Rendőrök kiabáltak az oldalfolyosókról az üres sekrestyébe. Baxter visszakiabált nekik – Ne lőjenek! Jövünk kifelé! Ne lőjenek! Letépte a lánc utolsó darabját, és vadul rugdosta a kaput. -Nyílj ki! Nyílj már ki! Murphy atya a bal oldali kaput rángatta elkeseredetten és azt kiabálta -Jaj, ne! Tolóajtók… Baxter nekifeszült a jobb kapunak és megpróbálta a sínen visszanyomni a falba, de mind a két kapu szilárdan ellenállt. Golyóálló kabátos rendőrök közeledtek oldalazva a sekrestyébe. Maureen a legásó lépcsőn térdelt, és a puskát a fenti lépcsőfordulóra szegezve tartotta. – Mi a baj? – kérdezte kiabáva. – Nem mozdul. Nem mozdul – váaszolta Baxter. Murphy hirtelen elengedte a kaput és kiegyenesedett. Megragadta a nagy fekete vas dobozt, amin egy hatámas kulcslyuk volt ott, ahol a kapuk összeértek, és megrázta. – Bezárták. A kulcsok… náuk vannak a kulcsok… Maureen hátrafordulva rájuk nézett. Látta, hogy a kapunak van még egy saját zárja is, amit egyetlen egyszer sem talált el. Baxter odakiáltott neki, hogy vigyázzon, ő pedig visszafordult. Hickey-t látta a kripta ajtaja előtt, amint terpesztett lábbá Pedar Fitzgerad teste fölött áll. Maureen felemelte a puskát. Hickey lekiabát neki – Engem lelőhet, ha akar, de attól még nem jutnak ki innen. Maureen ráordított – Ne mozduljon! Kezeket fel! Hickey lassan felemelte a kezét. – Tudja, innen tényleg nincsen kiút. – Dobja ide nekem a kapu kulcsát! – kiabáta Maureen. Hickey teátráisan megvonta a vállát. – Azt hiszem, Briannél van. – Majd hozzátette – Próbája meg szétlőni

a zárat! Vagy inkább nekem szánja az utolsó tárat? Maureen szórt egy-két átkot Hickey-re, megfordult és szembeált a kapuvá. Odakiabát Murphy-nek és Baxternek – Lépjenek hátrébb! Észrevette a rendőröket a sekrestyében – Menjenek onnan! A rendőrök visszahúzódtak a folyosókra. Maureen a fegyver csövét a kapuk táákozásáná a dobozszerű zárra irányította és közvetlen lőtávolságból röviden tüzelt. A golyók belehasítottak a zárba, szikrákat és forró fémdarabokat lövellve szerteszét. Baxter és Murphy felkiátottak fájdámukban, amikor a szilánkok őket is érték. Egy fémdarab Maureen lábát is lehorzsolta, amitől jajdult egyet. Megint tüzelt egy sort, és a .45-ös káiberű golyók forgótára kiürült. Murphy és Baxter megragadták a kapu rácsait és húzták. A kapuk szilárdan ellenálltak. Maureen visszafordult és Hickey-t a lépcsőfeljáró felénél találta egy pisztollyal a kezében. – Manapság már nem látni ilyen mesteri munkát! Legyenek szívesek feltartani a kezüket! – mondta Hickey. Megan Fitzgerald a lépcsőfordulóban térdelt az öccse mellett. Lenézett Maureenre, a tekintetük egy pillanatra találkozott. Hickey hangja türelmetlenné vált. – Kezeket a tarkóra! Most! Murphy atya, Baxter és Maureen mozdulatlanul álltak. Hickey odaszólt a rendőröknek. – Maradjanak a folyosókon, vagy mindet lelövöm! Odakiáltott a három fogolynak – Na gyerünk! Azok hárman továbbra is mozdulatlanul álltak. Hickey célzott a pisztollyal és lőtt. A golyó Murphy feje mellett ment el, aki a földre esett. Maureen megragadva a Thompson forró csövét megfordította a fegyvert, és vadul odavágta a márvány lépcsőkhöz. A puskatus széthasadt, a tár elrepült. Maureen félrehajította a szétroncsolt puskát, majd kihúzta magát és felemelte a kezét. Baxter is ugyanezt tette. Murphy felállt és kezét a tarkójára tette. Hickey elismerően nézett Maureenre. – Na, gyerünk! Nyugodjon le! így ni. Kitűnő terv volt, de hát sajnos…! Hickey félreállt, hogy elengedje őket maga mellett. Maureen fellépett a lépcsőfordulóra és lenézett Pedar Fitzgeraldra. A torka már kezdett feldagadni, és Maureen tudta, hogy meg fog halni, ha nem kerül hamarosan kórházba. Maureen azon kapta magát, hogy szidja Baxtert, amiért elfuserálta az egészet és amiért Fitzgeraldot ilyen súlyosan megsebesítette, szidja Murphy atyát, amiért nem emlékezett a kapu zárszerkezetére, és szidja magát, amiért nem ölte meg Megant és Hickey-t. Lenézett Meganre, aki a vért törölgette öccse

szájáról, ami csak egyre bugyogott kifelé szétzúzott torkából. – Ültesd föl, különben megfullad! – mondta Maureen. Megan lassan megfordult és ránézett Maureenre. Száját összeszorította, felugrott, majd vicsorogva és sikítozva belemélyesztette körmeit Maureen nyakába. Baxter és Murphy felrohantak a maradék lépcsőfokokon és szétválasztották a két nőt. Hickey csendben figyelt, míg a küzdelem és a kiabálás el nem csitult, majd így szólt. – Akkor rendben van. Mindenki jobban érzi már magát? Megan, ültesd fel a fiút! Majd rendbe jön! Ráfogta a pisztolyt a három túszra. – Induljunk! Elindultak visszafelé a szentélybe. Hickey nyájasan társalgott, miközben követte a többieket. – Ne érezzék magukat rosszul! Nem jött össze, ennyi az egész. Maureen, maga szörnyen lő. Majd egy méterrel elvétett engem. Maureen hirtelen megfordult. – Eltaláltam! Pedig én eltaláltam! Hickey nevetett, kezét a mellkasára helyezte, és amikor elvette , egy kis halvány, híg vércsepp volt rajta. – Tényleg. A túszok a padok felé mentek. A bíboros trónjába süppedve ült, arcát a kezébe temetve. Maureen azt hitte, hogy sír, amikor észrevette, hogy ujjai közül vér csepeg. Murphy atya elindult volna a bíboros felé, de Hickey arrébb lökte. Baxter felnézett az oldalkarzatokra, az orgonakarzatra, és látta, hogy öt puskát szegeznek rájuk. Halványan észlelte, hogy a harangok még mindig zúgnak, és a szentély orgonája melletti telefon folyamatosan csörög. Hickey felszólt Gallaghernek – Frank, gyere ide le gyorsan, és vedd át Pedar helyét! Belökte Baxtert egy padba, és mintha csak egy közeli barátjának panaszkodna, így szólt i – Pokoli kockázatos egy vállalkozásba csöppentem, Harry! Elveszítunk egy embert, és nincs akivel pótoljuk. Baxter belenézett Hickey szemébe. – Az iskolában azt tanultam, hogy az IRA azt jelenti Indulj Rohanj Arra. Kész csoda, hogy bárki is itt maradt. Hickey felnevetett. – Ó, Harry, Harry. Remélem, hogy miután ez a hely felrobban és megtalálják a részeit, a temetkezési vállalkozó véletlenül összecseréli majd azt az érzéketlen brit száját a segglyukával! Hickey betuszkolta Maureent is a padba. – Maga meg, amikor összetörte azt a puskát, olyan volt Maureen, mint egy életre kelt régi kelta harcos. Odavágta a kardját a sziklához, mielőtt meghalna a csatában. Nagyszerű. De egyre inkább a terhünkre kezd válni – ránézett Murphyre. – Maga meg, csak így elhagyná a főnökét? Szégyen…

– Menjen a pokolba! – mondta Murphy. Hickey megdöbbenést színlelt. – Nahát, na nézzenek oda… Murphynek remegett a keze, és hátat fordított Hickey-nek. Baxter rámeredt a tévére az asztalon. A kép megint a sajtóteremre váltott. A riporterek izgatottan beszéltek hírközvetítőiknek. A fegyverropogás máris semmissé tette Hickey beszédének és a zúgó harangoknak a hatását. Baxter elmosolyodott és felnézett Hickey-re. Mondani akart valamit, de hirtelen erős fájdalmat érzett a fejében és előrezuhanva kiesett a padból. Hickey meghajlította gumibotját, megfordult és a gallérjánál fogva megragadta Murphy atyát. Felemelte a fekete bőrhusángot és belebámult a pap szemébe. Gallagher éppen akkor ért ki az oldalkarzat ajtaján és a szentély felé futott. – Ne! – kiabálta. Hickey ránézett, majd leengedte a husángot. – Bilincseld meg őket! Odament a tévéhez és kirántotta a dugót a konnektorból. Maureen letérdelt Baxter összegörnyedt teste mellé és megvizsgálta a sérülést a homlokán. – Rohadt szemetek! Felnézett az orgonakarzatra, ahol Flynn a harangokon játszott. Gallagher megfogta a lány csuklóját és bezárta az egyik bilincset, a másik végét pedig odabilincselte Baxterhez. Gallagher megbilincselte Murphy atya kezét is, majd odavezette a bíboroshoz. Gallagher letérdelt, aztán átnyúlva a trón karfáján, óvatosan megbilincselte a bíboros vérrel borított csuklóját. – Én majd megvédem önt! – suttogta Gallagher, majd meghajtótta a fejét és elment, Murphy atya lerogyott a trón talapzatának felső lépcsőfokára. A bíboros otthagyta a trónt és leült mellé. Egyikük sem szólt egy szót sem. Megan kijött a lépcsőházból, öccsét cipelve a karjában. Megállt a szentély közepén és üres tekintettel körülnézett. Egy véres csík húzódott a lépcsőháztól addig a pontig, ahol állt, és a lábánál tócsává gyűlt. Hickey kivette Pedart a nővére karjai közül, és levitte az ernyedt testet a szentély orgonájához. Letette Pedar Fitzgeraldot az orgona konzoljára és betakarta saját régi nagykabátjával. Gallagher levette a válláról a fegyverét, és lement a kripta lépcső fordulójához. Odakiabált a rendőröknek, akik vigyázva a kaput vizsgálgatták. – Hátrébb! Na gyerünk! A rendőrök eltűntek a sekrestye oldalánál. Megan ott állt a vértdcsában és bámulta. Az egyetlen hang a katedrálisban a harangok zúgása, és a folyamatosan csörgő telefon volt.

Brian Flynn az orgonakarzatról figyelte az eseményeket, miközben a harangokat kongatta. Leary kíváncsian pillantott Flynnre. Flynn elfordult és a billentyűzetre koncentrált, mert a ‘Danny Boy’ utolsó akkordjainál tartott. Ezután a ‘Haldokló rebellis’ című dalt kezdte játszani. Beleszólt a mikrofonba – Mr. Sullivan, a dudát legyen szíves! Hölgyeim és uraim, most pedig énekelni fogunk. Flynn énekelni kezdett. Tétovázva a többiek is bekapcsolódtak, majd Sullivan dudája is megszólalt. Az éjszaka sötétjében véget ért a csata, A hold beragyogta végig az utat, Ott álltam, hol meghalt a bátrak hada, Hogy elakadjon mindnek örökre a szava, John Hickey felvette a csörgő telefont. Schroeder, szinte fékevesztett hangját lehetett hallani a másik oldalról. – Mi történt? Mi történd Hickey morogva válaszolt – Fogja be, Schroeder! A túszok nem haltak meg. Az emberei látták őket. Megbilincseltük őket, hogy ne legyen több menekülési kísérlet. Vége a párbeszédnek. – Várjon! Figyeljen, megsérültek? Beküldhetek egy orvost? – Aránylag jó passzban vannak. De ha érdekli, az egyik emberem megsérült. Sir Harold Baxter, a birodalom lovagja, szétverte a torkát egy puskával. Nem valami sportszerű. – Úristen… figyeljen, küldök egy orvost… – Majd értesítjük, ha szükségünk lesz rá. Hickey lenézett Fitzgeraldra, akinek torka mostanra groteszk módon megduzzadt. – Szükségem van jégre. Küldje ide a kapun keresztül! És egy légcsőtubust! – Kérem… hadd küldjek egy… – Nem. Hickey megdörzsölte a szemét és előredőlt. Nagyon fáradt volt , már, és azt kívánta, bárcsak ez az egész a vártnál is hamarabb véget érne. – Mr. Hickey… – Jaj, fogja már be, Schroeder. Fogja már be végre! – Beszélhetnék a túszokkal? Mr. Flynn azt mondta, hogy beszélhetek velük a sajtó… – A túszok elvesztették a jogot arra, hogy bárkivel is beszélhessenek, beleértve egymást is. – Mennyire súlyosan sérültek meg? Hickey végignézett a négy sérült emberen a szentélyben. – Pokoli szerencsések, hogy egyáltalán még életben vannak. – Ne veszítse el Mr. Hickey, amit eddig nyert! Hadd mondjam el önnek, hogy most már sok ember áll az önök oldalán! A beszéde… nagyszerű volt, kiváló. Amit a saját szenvedéséről mesélt és az írek szenvedéséről…

Hickey kimerülten felnevetett. – Igen, az ír történelem egyik tradicionális megközelítése, ami időnként összeütközésben áll a tényekkel, de soha nem marad alul. Mosolygott és ásított egyet. – De mindenki bevette, nem? A tévé egy remek találmány. – Igen, uram. Na és a harangok… látta a tévében? – Mi történt a kért dalok listájával? – Ja, van itt nálam néhány… – Dobja ki őket! – Rövid csönd után, Schroeder így szólt – Nos, mindenesetre, valóban hihetetlen volt, tudja… még soha nem láttam ehhez foghatót ebben a városban. Ne veszítsék ezt el, ne… – Már el is veszett. Viszlát, Schroeder! – Várjon! Tartsa még! Még egy dolog van. Mr. Flynn azt mondta, hogy kikapcsolják a rádióhullámokat zavaró készüléket… – Ne minket hibáztasson a rádióik problémái miatt! Vegyenek jobb felszerelést! – Én mindössze attól tartok, hogy a rendőrség túlreagálhat egyes lehetséges veszély… – Na és? – Már majdnem megtörtént. Szóval, azt szeretném tudni, vajon mikor fogják azokat a készülékeket kikapcsolni? – Valószínűleg maguktól fognak kikapcsolni, amikor a katedrális felrobban. Hickey nevetett. – Na ne, Mr. Hickey… nagyon fáradt a hangja. Miért nem próbálnak meg mindannyian aludni egy kicsit? Egy óra, vagy inkább kettő óra fegyverszünetet garantálok maguknak, és küldök egy kis ételt is, és… – Vagy inkább el fogja emészteni őket a tűz a padlásról. Negyven hosszú év ebben az épületben, és paff, kevesebb, mint két óra alatt minden semmivé válik. – Uram… én fegyverszünetet ajánlok maguknak… Schroeder vett még egy nagy levegőt, majd titokzatoskodó hangon azt mondta – Egy rendőrnyomozó adott magának egy… egy helyzetjelentést, gondolom… – Ki? Ja, az a magas fickó, abban a drága öltönyben? Figyeljenek oda arra az emberre, saját zsebre dolgozik! – Hajlandóak megfontolni azt, amit mondott magának? – Hogy az ulsteri protestánsok kedvenc kifejezésével éljek Egy hüvelyknyit sem! Vagy most már inkább centimétert mondanak? Hüvelyk. Igen, hüvelyk… – Ez egy tisztességes megoldás a… – Elfogadhatatlan, Schroeder. Ne nyaggasson vele még egyszer! – Beszélhetnék Mr. Flynn-nel? – kérdezte Schroeder hirtelen. Hickey felnézett a karzatra. Volt egy melléktelefon az orgonán, de Flynn nem használta.

– Nehéz részhez ért a harangozásban. Nem hallja? Legyen egy kis belátással! – mondta Hickey. – Nem hallottunk róla már jó ideje. Öt vártuk a sajtókonferenciára. Jól van? Hickey megtalálta a pipáját és rágyújtott. – Pont annyira van jól, amennyire jól lehet egy fiatalember, aki közelgő haláláról, elveszett szerelme feletti bánatáról, egy elveszett ország tragédiájáról és egy veszett ügyről elmélkedik. – Semmi nincs elveszve… – Schroeder, maga megérti az ír.fatalizmust, ugye? Amikor elkezdenek melankolikus dalokat játszani, és belebőgnek a sörükbe, az azt jelenti, hogy valami vakmerő dologra készülnek. És ha a maga nyafogó hangját kell hallgatnia, nem lesz jobb a kedve. – Nem, figyeljen, közel vannak. Nem veszett ügy… – Veszett. Figyelje a harangokat, Schroeder, és a kongások között hallani fogja a kísértet hangját a hegyekből, aki sikolyával figyelmeztet minket a halál közeledtére! Hickey letette a telefont. Megan bámult le rá a szentélyből. Hick rápillantott Pedar Fitzgeraldra. – Haldoklik, Megan. Megan elgondolkodva bólintott, és Hickey ránézett a lányra, aki hirtelen rémültnek, szinte gyerekesnek látszott. – Átadhatom a rendőrségnek, és lehet, hogy életben marad, de… – mondta Hickey. Megan számára világossá vált, hogy nem lesz győzelem, nem lesz amnesztia sem nekik, sem az embereknek Észak-Írországban, és hogy hamarosan ő is és a többiek is meghalnak a katedrálisban. Ránézett öccse kékesfehér arcára. – Azt akarom, hogy itt legyen velem. Hickey bólintott. – Igen, ez a helyes, Megan. Murphy atya körbefordult a trón magaslatán. – Kórházba kellene szállítani – sem Megan, sem Hickey nem válaszoltak. Murphy atya folytatta – Hadd adjam fel az utolsó kenetet. . Hickey letorkolta. – Maguknak mindenre van egy átkozott rituáléja, ugye? – Hogy megmentsem a lelkét a kárhozattól… – Az olyanok, mint maga tehetnek arról, hogy az örök kárhozatnak rossz híre van. Hickey nevetett. – Le merném fogadni, hogy mindig van magánál abból a szentelt olajból. Sose lehet tudni, mikor esik holtan össze a lábánál egy jó katolikus. – Van nálam szentelt olaj, igen. Hickey vigyorgott. – Jó. Majd később sütünk vele tojást. Murphy atya elfordult. Megan elindult Maureen és Baxter feléi Maureen figyelte, ahogy Megan közeledik, és le nem vette róla a

szemét. Megan megállt a két megbilincselt ember fölött, aztán letérde Baxter kiterült teste mellé és kiszakította az övet a férfi nadrágjából Szétterpesztett lábbal felállt és a fütyülő hangot adó övvel végigvág Baxter arcán. Murphy atya és a bíboros ráordítottak. Megan ismét felemelte az övet, és végigvágott Maureen magasra tartott karján. A következő ütést Baxternek szánta, de Maureen rávetette magát a férfi védtelen testére, így az öv az ő nyakára mérte a csapást. Megan rácsapott Maureen hátára, aztán a lábára, majd a fenekére. A bíboros nem tudott odanézni. Murphy teljes erejéből kiabált. Hickey elkezdett játszani a szentély orgonáján, bekapcsolódva a harangok játékába. Frank Gallagher a vérrel bemocskolt fordulóban ült, ahol előzőleg Fitzgerald feküdt és hallgatta az ütések puffanását aztán az ütések zaja beleveszett az orgonajátékba, amin a ‘Haldokló rebellis’ című dalt játszották. George Sullivan elfordította fejét a szentélytől, és a dudáján játszott. Abby Boland és Eamon Farrell abbahagyták az éneklést, de amikor Flynn odaszólt nekik a mikrofonon keresztül, hogy folytassák, megint énekelni kezdtek. Hickey is énekelt, méghozzá az orgona mikronjába. Először egy haldokló rebellist láttam, Térdepelvén hallottam sírását, Az isten áldja otthonomat, Tipperaryt S az ügyet, mely oly sok életet kívánt már. A padláson Jean Kearney és Arthur Nulty az oldalukon feküdtek összeölelkezve a vibráló padlódeszkákon. Megcsókolták egymást, majd még közelebb húzódtak egymáshoz. Jean Kearney a hátára feküdt, Nulty pedig egész testével ráfeküdt a lányra. Rory Devane kinézett az északi toronyból, majd kilőtte az utolsó lövedékét. A tömeg alul még mindig énekelt, és ő is bekapcsolódott, mert így kevésbé volt magányos. Donald Mullins a toronyban állt, az első harangszoba alatt, és semmiről sem vett tudomást, kivéve a dübörgést a fejében, és a betört ablakokon át süvítő hideg szelet. Zsebéből elővett egy versekkel teleírt jegyzetfüzetet, és hosszan nézte. Eszébe jutott, amit Padraic Pearse mondott egyszer, önmagára, Joseph Plunkettre és Thomas MacDonaghra utalva az 1916-os felkelés kezdetekor „Ha mást nem is érünk el, megszabadítjuk Írországot három rossz költőtől.” Mullins nevetett, aztán megtörölte a szemét. A jegyzetfüzetet átdobta válla fölött, az pedig kirepült az éjszakába. Az orgonakarzaton Leary figyelte Megant fegyvere célzóján keresztül. Megdöbbenve eszmélt rá, hogy soha semmikor, még gyerekkorában sem tetszett senkinek. Figyelte Megan arcát, figyelte, ahogy a teste mozgott, és hirtelen akarta a lányt. Brian Flynn belenézett az orgona hatalmas domború tükrébe, és onnan figyelte a szentélyben folyó jelenetet. Próbálta meghallani

Maureen kiáltásait és az öv ismétlődő ütéseit a lány testén, de csak a harangok vibráló kongását hallotta, a dudák magas, hajladozó sírását, az éneklést, és az orgona tömör, erőteljes hangját. S aztán egy ősz apát láttam, Ki egyetlen fiát kutatta. Mondtam neki, ne keresse, Fia már a Mennyben van. Elfordította tekintetét a tükörtől, becsukta a szemét és csak a távoli kongásra figyelt. Eszébe jutott, hogy az áldozatbemutatást régen is az oltárokon végezték, így ez a célzás sem kerülte el figyelmét, és valószínűleg a többiek közül is néhányan megértették. Maureen megértette. Emlékezett az áldozatbemutatás kettős értelmére maga a megszentelés, felajánlás az istenségeknek, köszönettétel, megtisztulás… A másik jelentés azonban sötétebb, szörnyűbb – fájdalom, veszteség, halál. Ám mindkét jelentésben az a közös, hogy az áldozattétel jutalommal jár. A jutalmazás ideje, helye, és természete viszont soha nem tisztázott. Egyetlen fiadat lelőtték Dublinban, Hazádért harcolt ő mindvégig bátran, S meghalt Irhonért, írhonért hiába, Gyönyörködve zászlaja zöldfehér-aranyában. Mindent elsöprő melankólia lett úrrá Flynnen – képek rohanták meg, és látta maga előtt Írországot, Maureent, a Whitehorn-apátságot és a gyermekkorát. Hirtelen megérezte saját halandóságát kézzelfoghatóan érezte, szorításként a gyomrában, gombócként a torkában, és zsibbadásként, amely a mellétől a karjáig végigjárta. A lecsukott szemhéja mögötti sötétséget a halál zavaros víziói lepték meg, és látta magát, amint meztelenül, márvány fehéren fekszik egy nő karjaiban, akinek az arcát körbefonja hosszú, mézszínű haja szájából vér csörgedezik és végigfolyik hideg, halott fehér testén – és az emberek, akik köré gyűltek, azt vitatják csodálkozva, hogy milyen sok, és milyen piros a vére. Egy fiatalember megfogja a kezét és letérdel megcsókolni a gyűrűjét, de a gyűrű nincs sehol. Erre az ember feláll, és utálkozva elmegy. A nő pedig, aki a karjában tartja, így szól Brian, mi mindannyian megbocsátunk neked. Ettől azonban az ő fájdalma tovább nőtt, ahelyett, hogy vigasztalódott volna, mert rájött, hogy nem tett semmit, amiért megérdemelné a megbocsátást, nem tett semmit azért, hogy megváltoztassa az események menetét, ami már olyan régen mozgásba lendült. NEGYVENHETEDIK FEJEZET Brian Flynn ránézett az orgonakarzaton hátul, az órára. Hagyta, hogy az ‘Egy ír altatő utolsó hangjai elhaljanak, aztán megnyomta a Patrick nevű harang billentyűjét. Az egyetlen harang súlyos, mély tónusban kongatott egyet, majd újra és újra összesen tizenkétszer, jelezve az éjfélt. Szent Patrik napja véget ért. A legrövidebb nap az évben nem a téli napforduló, elmélkedett, hanem a halálunk napja. Március 18. Csak hat órából és három percből

fog állni, ha lesz egyáltalán ennyi is. Mélységes csend borult a félhektáros kőrengetegre, és a kinti hideg beszivárgott a templomba, lassan megbénítva az embereket ott, bent. A négy túsz fel-felébredve aludt az oltár szentélyének hideg márványpadlóján, párosával, egymáshoz bilincselve. John Hickey megdörzsölte a szemét, ásított és ránézett a televízióra, amit az orgona konzoljára helyezett át. A hangerőt levette, és egy alig hallható hang kommentálta a következő nap várható eseményeit, azt boncolgatva, vajon mit hoz a napfelkelte. Hickey azon gondolkozott, hogy hányan nézhetik még a műsort. Maga elé képzelte a tévé képernyője előtt egész éjjel virrasztókat. Akármi is fog történni, az élőben és színesben lesz, és csak néhányan lesznek hajlandóak arra, hogy aludni térjenek és csak a visszajátszást nézzék majd meg. Hickey lenézett Pedar Fitzgeraldra. Jéggel teli zacskók voltak a torka körül és egy sziszegő hangokat kibocsátó cső állt ki a szájából. Elég idegesítő, gondolta magában Hickey. Flynn ismét elkezdett a harangokon játszani. Ez alkalommal az amerikai írek egyik dalát játszotta, a ‘Hogy mennek a dolgok Glocca Morrán’ címűt. Hickey a tévét nézte. Az utcán a tömeg tetszését fejezte ki a kiválasztott dal miatt. Az emberek kart karba öltve hintáztak, közben a sörtől megittasultan könnyeiket potyogtatták kivörösödött arcukon, i De Hickey tudta, hogy a varázslatnak vége szakad majd, és a túszok, valamint a katedrális miatti aggodalom lesz megint a híradások fő témája. Ezen az éjszakán az érzelem húrjait pengették többször is, és öt magát is lenyűgözte a manipulációs játék ereje. Felpillantott az üres oldalkarzatra, ahol Gallagher állt előzőleg, aztán megfordult, és odakiáltott a sekrestye lépcsőfeljárója felé. – Frank? Gallagher visszakiáltott a lépcsőházból – Minden csendes. Hickey felnézett Sullivanre és Abby Bolandre, ők pedig visszajeleztek. Eamon Farrell lekiáltott a Hickey feje fölötti oldalkarzatról – Minden csendes. Hickey felkurblizta a tábori telefont. Arthur Nulty arrébb gurult, és odanyúlt a telefonkagylóért. – Itt Roger. – Helyzetjelentés. Nulty megköszörülte a torkát. – Nem volt még elég aharangozásból, az isten szerelmére? Nem is hallok jól emiatt a csilingelés miatt a fülemben. – Tedd meg a tőled telhetőt! Hickey megint megtekerte a telefon karját. – Harangtorony? Mullins a széttört ablakon keresztül bámult kifelé, és a telefon

többször is megcsörrent, mire érzékelte. Gyorsan felkapta a kagylót. – Itt a harangtorony. – Alszol? – kérdezte Hickey. Mullins elhúzta az egyik lövész fülvédőt a füléről és mogorván így szólt – Hogy alszom-e? Hogy a fenébe tudna bárki is aludni emelktü Elhallgatott, majd folytatta – Brian megőrült? – Hogy viselkednek ott kint? – kérdezte Hickey. Mullins igazgatva az útjába kerülő zsinórt, körbesétált a toronyban. – Egyfolytában jönnek-mennek. Főleg jönnek. A katonák letáboroztak a Channels Gardensben. Azok az átkozott riporterek egész éjjel egyfolytában isznak a tetőkön. Nekem is jól jönne egy korty. – Nahát, lesz még erre elég idő. Hol is leszel holnap ilyenkor? – Mexico Cityben… Mexico Citybe szeretnék repülni – megpróbált nevetni. – Hosszú út Tripperarytől. – Ott legalább meleg van. Ne lankadjon a figyelmed! Hickey megint megtekerte a telefon karját. – Déli torony? – A helyzet változatlan – válaszolta Rory Devane. – Figyelj oda a villogó fényekre! – Tudom. – Még mindig idegesítenek a mesterlövészek, fiam? Devane nevetett. – Nem. Legalább elszórakoztatnak. Azt hiszem, hiányozni fognak. – Hova tartasz holnap? – Dél-Franciaországba. Azt mondják, ott most tavasz van. – Az is. Ne felejtsd el, mához egy évre a Kavanagh-ban, Dublin szép városában. – Ott leszek. Hickey elmosolyodott Kavanagh kocsmájának távoli emlékén, mert a kocsma elülső fala része volt a Glasnevin-temetőt körülvevő falnak, és volt ott egy átjáró a hátsó falon, ahol a sírásók frissítőket kérhettek. Ezért mindenki azt tartotta, hogy a halottakat biztosan rossz gödörbe teszik. Hickey nevetett. – Persze, Rory, ott leszel. Letette a telefont és megint megtekerte a kart. Leary kapta föl a telefont az orgonakarzaton. – Mondd meg Briannek, hogy hagyja már békén a harangokat! – mondta Hickey, és figyelte, ahogy Leary megfordul és Flynn-nel beszél. Leary megint beleszólt a kagylóba – Azt mondja, játszani van kedve. Hickey káromkodott egyet magában. – Tartsd még! Ránézett megint a tévékészülékre. New York képeit felváltották a hasonlóan drámai hatású képek a Fehér Házról, ahol az Ovális Terem ablakain sárga fény szűrődött ki. A riporter elmondta a világnak, , hogy

az elnök tárgyalást folytat legfelső tanácsadóival. A kép a Downing Street 10-re váltott, ahol már reggel 5.00 óra volt. Egy kialvatlan szemű női riporter biztosította Amerikát arról, hogy a miniszterelnök még ébren van. Egy gyors helyszínváltássá, a pápai palotát mutatták Vatikánban. Hickey előrehajolt és figyelmesen hallgatta, amint a riporter a vatikáni funkcionáriusok zárt ajtók mögötti tanácskozásának eredményeit latolgatja. Hickey magában mormogott – A következő a Szent Péter-katedrális lesz. Hickey beleszólt a telefonba. – Mondd meg Mr. Flynn-nek, hogy mivel bármelyik pillanatban várhatjuk a támadást, azt javaslom, hagyja abba, hogy biztosítja nekik a szükséges fedőzajt! Letette a telefont és hallgatta a még mindig zúgó harangokat, Brian Flynn már nem az az ember, gondolta Hiekey, aki alig több mint hat órával ezelőtt olyan fölényesen járkált fel-alá a katedrális-ban. Flynn rengeteget tanult az elmúlt hat óra során, de ez már túl későn jött, és az elkövetkező hat óra során már nem tanulhat semmit, aminek bármilyen következményei lennének. Bert Schroeder kapitány félálomból riadt fel a csörgő telefon hangjára. Gyorsan felvette. Hiekey hangja hasított bele az iroda csöndjébe, és a környező szobák hangszóróin keresztül továbbterjedt, ott is felébresztve néhány embert. – Schroeder! Schroeder! Schroeder felült, mellkasa lüktetett. – Igen! Mi a baj? Hiekey hangja sürgető volt. – Valaki elfoglalta a katedrálist. Szünetet tartott, majd halkan így szólt – Vagy csak rosszat álmodtam? Nevetett. Schroeder addig várt, amíg tudta, hogy már ura a hangjának. Körülnézett az irodában. Abban a pillanatban csak Burke volt ott, és békésen aludt a kanapén. – Mit tehetek magukért? – kérdezte Schroeder. – Helyzetjelentés, Schroeder! – mondta Hiekey. Schroeder megköszörülte a torkát. – Helyzet… – Hogy mennek a dolgok Glocca Mórán, Londonban, Washingtonban, Vatikán városában, Dublinban? Foglalkozik még valaki egyáltalán ezzel? – Természetesen. Megnézheti a tévében is. – Én nem a publikum vagyok, Schroeder. Maga mondja meg, hogy mi történik! – Nos… – Schroeder ránézett néhány újabb feljegyzésre. – Szóval… a Vöröskereszt és az Amnesty International jelen van az összes táborban… várják a… – Ez volt a tévében is. – Igen? Nos… Dublin… Dublin még nem egyezett bele, hogy fogadják

a szabadon bocsátott internáltakat… – Mondja meg nekik a nevemben, hogy gyáva képmutatók! Mondja meg nekik, hogy az IRA egy éven belül elfoglalja Dublint, és mindannyiukat lelövöldözzük! Schroeder nyomatékosan megjegyezte – Mindegy, mert még mi sem egyeztünk meg mindannyian a fel tételekben, igaz? Tehát a menedékhely kiválasztása másodlagos fontosságú… – Személyesen akarok beszélni minden Kormánnyal. Hozzan össze egy konferenciahívást. Schroeder hangja szilárd volt. – Maga is tudja, hogy nem állnak szóba magával személyesen. – Azok a fontoskodó szemétládák térden állva fognak könyörögni a meghallgatásért hat órára. Schroeder optimista hangra váltott. – A maga beszéde még mindig kedvező utórezgéseket kelt. A Vatikán… – Ha már az utórezgéseknél és a rezgéseknél, meg az ilyesmiknél tartunk, gondolja, és most a technikai aspektusát mérlegelje, gondolja, hogy az Olimpiai Torony üveg homlokzata le fog zuhanni az utcára, amikor… Schroeder hirtelen megkérdezte – Ott van Mr. Flynn? – Schroeder, magának megvan az a rossz szokása, hogy állandóan félbeszakít. – Ott van Mr. Flynn – Persze hogy itt van, maga seggfej. Hol máshol lehetne? – Beszélhetnék vele, kérem? – Ő harangozik, az isten szerelmére. – Megmondaná neki, hogy vegye fel az orgona melletti telefont? – Megmondtam már magának, hogy ne zavarjon egy embert akkor, amikor a harangokon játszik. Hát nem tanult semmit sem ma este? Fogadjunk, hogy maga az erkölcsrendészeten volt zsaru, és betört a hotelszobákba, hogy megzavarja az embereket. Maga ilyen típus. Schroeder érezte, hogy az arca elvörösödik Hallotta, ahogy Hickey hangja visszhangzott a parókián és hallotta néhány ember nevetését. Schroeder ujjaival kettéroppantott egy ceruzát. – Szeretnénk Mr. Flynn-nel beszélni… négyszemközt, a sekrestye kapujánál. Ránézett a kanapén alvó Burke-re. – Burke hadnagy szeretne beszélni… – Mint azt már korábban is mondta, kevésbé zavaró, ha egy emberrel beszélünk. Ha én nem beszélhetek a királynövel, akkor maga sem beszélhet Finn MacCumaillel. Mi a baja veíem? Apropó, miről mondott le a nagyböjtkor? Az agyáról, vagy a golyóiról? Én arról, hogy hülyékkel beszéljek telefonon keresztül, de a maga esetében kivételt teszek.

Schroeder hirtelen azt érezte, hogy elszabadul benne valami. Nagy erőfeszítés árán uralkodni próbált a hangján, és kimért hangon azt mondta – Mr. Hickey… Brian Flynn szilárdan hisz bennem. Azokban az erőfeszítésekben, amiket tettem, a becsületességemben, amit az irányukban mutattam… Hickey nevetésének hangja töltötte be az irodát. – Brian úgy tűnik magának, mint egy rendes fickó, ugye? Nos, van egy meglepetése raktáron a maga számára, Schroeder, és ez magának nem fog tetszeni. – Jobban szeretnénk, ha nem tartogatnának meglepetéseket… – mondta Schroeder. – Hagyja abba a királyi többes használatát! Én magáról beszélek. Magának lesz hamarosan egy meglepetés. Schroeder gyorsan kiegyenesedett, és szeme felélénkült. – Mit ért ez alatt? Mit jelentsen ez? Figyeljen, nyílt lapokkal kell játszanunk, ha jóhiszeműen akarunk alkudozni… – Bellini is jóhiszeműen jár majd el? Schroeder hezitált. Ezeknek az embereknek a nevekre való utalgatása nyugtalanná tette. És ezek a neki szóló személyes megjegyzések sincsenek benne a forgatókönyvben. Hickey folytatta – Hol van most Bellini? Egy tábla körül összeölelkezve a Gestapójával? Ügyes kis terveket eszelnek ki, hogy mindannyiunkat megöljenek? Nahát akkor, bassza meg Bellini is, és maga is! Schroeder megrázta a fejét csendes reményvesztettséggel, majd megszólalt – Hogy vannak a túszok? – Megtalálták már Stillway-t? – kérdezte Hickey. – Szükségük van bent orvosra? – Kiásatta már a síromat? – Küldhetek be ételt, gyógyszert…? – Hol van Martin őrnagy? Burke a kanapén feküdt csukott szemmel és a dialógust hallgatta, ami két monológgá fajult. Akármennyire is eredménytelen volt a dialógus előzőleg, legalább nem volt olyan bizarr, mint az, amit most hallgatott. Most már minden kétséget kizáróan tudta, hogy vége mindennek. – Milyen meglepetést tervelt ki ellenem Flynn? – kérde Schroeder. Hickey megint nevetett. – Ha megmondom magának, nem lesz meglepetés. Lefogadó hogy gyerekként egy kibírhatatlan kölyök volt, Schroeder. Mindig megpróbálta kitalálni, hogy mit vettek magának karácsonyra, és bebújt a szekrényekbe, meg ilyesmi. Schroeder nem reagált, és megint halottá a nevetést a másik szobából.

– Ne kezdeményezzen egyetlen hívást sem, hacsak azt nem mondja, hogy győztünk. Én majd minden egész órában felhívom reggel 6.00-ig. 6.03-kor vége lesz. Schroeder hallotta, hogy letette a telefont. Ránézett Burke nyugodt alakjára a kanapén, majd kikapcsolta az összes hangszórót és újra tárcsázott. – Hickey? – Mi van? Schroeder mély lélegzetet vett, és összeszorított állkapoccsal azt mondta – Maga egy halott kurafi! Letette a telefont és rátámaszkodott az asztalra. Vér ízét érezte a szájában, és rájött, hogy az alsó ajkát harapdálja. Burke elfordította a fejét és ránézett Schroederre. Pillantásuk találkozott, és Schroeder elfordult. – Semmi baj – mondta Burke. Schroeder nem válaszolt, és Burke látta, hogy a vállai remegnek. NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET Dennis Logan ezredes egy vezérkari autó hátsó ülésén ült, és az ötödik sugárút elhagyatott részén a katedrális felé tartott. Odafordult segédtisztjéhez, Cole őrnagyhoz. – Nem gondoltam, hogy ma még egyszer végigmegyek ezen az úton. – Igen, uram. Tulajdonképpen már március tizennyolcadika van. Logan ezredes nem vett tudomást a helyesbítésről és hallgatta, ahogy a harangokon a ‘Még egyszer hazaviszlek, Kathleen’ című dalt játsszák, majd azt kérdezte – Maga hisz a csodákban? – Nem, uram. – Nos, látja azt a zöld csíkot? – Igen, uram, azt a hosszú csíkot a sugárút közepén, amit követünk. Cole őrnagy ásított. – Azt. Nos, néhány évvel ezelőtt, Beame polgármester együtt menetelt a parádén a Hatvankilencesekkel. Codd rendőrfőnök és Neil Walsh, a nyilvános események felelőse is ott volt vele. Ez még a maga ideje előtt történt. Cole őrnagy azt kívánta, bárcsak ez a mostani parádé is az ő ideje lőtt történt volna. – Igen, uram. – Na szóval, miután a zöld csíkot festő autó végzett és elment, eleredt az eső és elmosta a friss festéket. A Negyvennegyedik utcától egészen a Nyolcvanhatodik utcáig. De még aznap délelőtt kicsit később, Walsh vett egy kis festéket, és az embereivel kézzel megfesttette a csíkot a katedrális előtt. – Igen, uram.

– Szóval, amikor mi elmasíroztunk a városi delegációval, Walsh odafordult Coddhoz és azt mondta „Nézze! Csoda történt, rendőrfőnök úr! A csík még mindig itt van a katedrális előtt. – Logan ezredes elnevette magát a vidám emléken és folytatta. – Codd pedig azt felelte rá „Igaza van, Walsh, és rákacsintott, majd ránézett Beame-re. „Ó, te jó isten!”, mondta a kis polgármeseter. „Mindig is szerettem volrt csodát látni. Soha nem láttam még csodát ezelőtt.” Logan nevete de ez alkalommal visszatartotta magát attól, hogy csapkodja a sajá vagy Cole térdét. A sofőr is nevetett. Cole őrnagy elmosolyodott és így szólt – Uram, azt hiszem, felsorakoztattuk a tisztek nagy részét és a emberek legáább felét. Logan szivarra gyújtott. – Jól van… maga szerint józannak néznek ki? – Nehéz megmondani, uram. Logan bólintott, majd azt kérdezte – Ránk itt valójában nincs is szükség, igaz? – Ezt nehéz volna meghatározni, ezredes úr. – Szerintem a Kormanyzó jó pontokat akar szerezni rátermettség bői és bátorságból, nem gondolja? – Az ezred jól képzett a tömegfelkelések megfékezésében, uram válaszolta Cole őrnagy. – Csakúgy, mint a huszonötezres New York-i rendőrség. – Igen, uram. – Remélem, a Jóisten nem akarja, hogy belekeveredjünk a katedrális ostromába. – Uram – válaszolta az őrnagy, ami különösebb jelentéssel nem bírt. Logan ezredes kinézett az autó ablakán, miközben elhaladtak rendőrségi torlaszok között és lassítottak az éneklő tömeg mellett. – Hihetetlen., Cole bólintott. – Igen, az. A vezérkari autó lehúzódott a parókia mellett és megállt. Joe Bellini kapitány elmondta a hírstáboknak, hogy a sajtóterem b omolhat, amikor a katedrális felrobban, így azok felszerelésükk együtt a katedráliskomplexumon kívülre, kevésbé veszélyes hel költöztek, Bellini pedig az embereivel beköltözött a sajtóterembe, állt a teremben a tábla mellett. Az asztalok körül és a falak ment hatvan vadászfegyverekkel, M-16-os puskákkal és hangtompít pisztolyokkal felszerelt ember ált a veszélyelhárítási egységtől. A rem hátuljában Logan ezredes, Cole őrnagy és egy tucatnyi vezérember ült a 69. ezredtől. Szürke cigarettafüst kavargott az éles fényben. Bellini a katedrális egy durva vázlatát mutogatta a táblán. – Tehát az ötödik osztag a sekrestye kapuján át fog támadni. Kapnak acélvágó láncfűrészt és csípőfogót. Oké? Logan ezredes felállt. – Ha szabadna valamit tanácsolnom… Ezelőtt azt mondta, hogy az embereinek kontroll alatt kell tartaniuk a tüzelést… Ez a maguk akciója, és az én szerepem csupán másodlagos, de a háborúskodás alapvető szabálya… Nos, szóval, amikor rejtett ellenséges állásokkal

van dolgunk, amik magaslati tüzelési pozícióban vannak. Mint például azoknak az oldalkarzatoknak, és az orgonakarzatnak az esetében, és tisztában vagyunk azzal, hogy nem tudunk megfelelően tüzelni rájuk… akkor elnyomó tüzelést kell bevetni. Logan látta az elismerés jeleit. – Más szóval, az M-16-osok kapcsológombját a félautomatáról automatára kell váltani, rock and rollra, ahogy az embereim hívják, és olyan intenzív tüzelésbe kell kezdeni, hogy az ellenségnek le kelljen húznia a fejét. Akkor aztán biztonságosan vissza lehet vezetni a lúszokat a sekrestye lépcsőjéhez. Senki nem beszélt, de néhányan bólogattak. Logan hangja felerősödött. Hirtelen csata előtti buzdító beszédbe kezdett. – Zúdítsanak golyózáport az oldalkarzatokra és az orgonakarzatra, cseréljék a tárakat gyors egymás utánban azokban a fegyverekben, és csak tüzeljenek, tüzeljenek, tüzeljenek azokra a mesterlövész állásokra, olyan hosszan, olyan hangosan, olyan gyorsan és olyan erővel, hogy úgy hangozzon, mint Armageddon és az Apokalipszis együtttesen akkor senki, de senki sem fogja felemelni a fejét azokon a magaslatokon, ha körülötte a levegő tele van golyóval és szétmállő kökvekkel! Körülnézett a néma teremben, és szinte hallotta saját szívverését. A veszélyelháritósok és a katonaság spontán tapsban tört ki. Bellini kapitány megvárta, amíg a zaj elül, majd így szólt – Igen, nos, ezredes úr, ez jó tanácsnak hangzik, de mint tudja, mindannyian azt a legszigorúbb parancsot kaptuk, hogy ne rongáljuk meg a templomot. Tele van művészettörténeti kincsekkel. … szóval… tudja… – Igen, értem – mondta Logan ezredes, és megtörölte az arcát. – Én nem is légi csapást indítványoztam. Vagyis, én csak azt javaslom, hogy növeljék a kis tűzerejű fegyverek intenzitását, és… – A kis tűzerejű fegyverek ilyen intenzív bevetése, ezredes úr – Bellininek eszébe jutottak a Kormanyzó szavai –, jóvátehetetlen.., jóvátehetetlen károkat okozna a katedrális… mennyezetén… a kőfaragásokban… a szobrokban… Az egyik osztagparancsnok felállt. – Kérdem én, kapitány úr, mióta fontosabbak a művészettörténeti kincsek az emberi életnél? Az én anyám úgy gondolja, hogy én egy művészettörténeti kincs vagyok. Többen is idegesen elnevették magukat. Bellini érezte, hogy az izzadtság összegyűlt a gallérja alatt. Ránézett Loganre. – Ezredes úr, az ön feladata… Bellini szünetet tartott és figyelte, amint Logan megmerevedik. – Az én feladatom az, hogy a támadás ideje alatt szoros kordont képezzek a katedrális körül. Tudom, mit kell tennem – mondt Logan. Bellini kis híján elvigyorodott. – Nem, ez megváltozott. A Kormanyzó azt szeretné, ha aktívabb

szerepet vállalna a támadás során. Minden szót megízlelt, miközben beszélt. – A rendőrség kölcsönadja a páncélos személyszállítójukat, hadseregtől maradt rájuk, tehát ismerős lesz önöknek. Bellini észrevette, hogy Cole ezredes elsápadt. Bellini közelebb lépett Loganhez. – Felviszik majd a járművet, benne tizenöt emberrel, a bejárati lépcsőkön… Logan alig tudott uralkodni a hangján. – Ez képtelenség. Nem használhatunk páncélos járművet ilyen zárt helyen. Esetleg van nekik páncéltörő jellegű felszerelésük ott bent. Uram Atyám, nem tudnánk manőverezni, nem tudnánk elrejteni a járművet. Ezek a feniánusok gerillaveteránok, kapitány úr Tudják, hogyan bánjanak el a tankokkal, több brit páncélost látt mint ön… – Taxit – mondta Burke, amikor besétált a sajtóterembe. -mondta Flynn Schroedernek. Taxit. Nem bánják, ha Lang felügyelő és én csatlakozunk önökhöz? Bellini fáradtnak és idegesnek látszott. így szólt Loganhez – Beszélje meg a Kormanyzóval! – rápillantva a fali órára, mondta – Mindenki tartson tízperces szünetet! Menjenek! Leült és rágyújtott egy cigarettára. Az emberek kivonultak a konferenciateremből és csoportokba verődtek a folyosón. Burke és Langley leültek Bellinivel szemben. – Ez a rohadt háborús hős rémisztgeti az embereimet – mondta Bellini halkan. Nem is árt nekik. Felkenik Őket a falra, gondolta Burke. – Jót akar – mondta. Bellini beleszívott a cigarettájába. – Miért kellett berendelni ezeket a parádés katonákat? Langley körülnézett és halkan azt mondta – A Kormanyzónak szüksége van egy kis hírverésre. Bellini szürcsölt egyet egy csésze hideg kávéból. – Tudják… sok variációt megtárgyaltunk a polgármesterrel és a Kormanyzóval ezzel a támadással kapcsolatban. Megfigyelték már valaha, hogy azok az emberek, akiknek gőzük sincs a háborúskodáshoz, hogyan lépnek elő hirtelen tábornokká? Bellini egyik cigarettáról a másikra gyújtott, és elcsigázott hangon folytatta – Szóval, Kline megfogja a kezemet és megszorítja. Krisztusom, nekem is meg kellett volna szorítanom a rohadt ujjait és eltörni őket. Na mindegy, azt mondja nekem „Joe, tudja mit várunk magától?” Te Atya Úristen, most már abban sem vagyok biztos, hogy a puskámat bevihetem-e magammal. De addigra az adrenalin már jól dolgozott ennem, és azt mondom neki „Nagyságos uram, most kell támadjunk, amíg harangoznak.” így van, nem? Erre ő, na ezt figyeljék, erre azt mondja „Kapitány úr, kötelességünk valami morális izé… logy a tárgyalás minden lehető útvonalát kimerítsük… blablabla… politikai

megfontolások… blablabla… a Vatikán… blabla.” Erre én mondom… nem, nem mondtam, pedig kellett volna… Azt kellett volna mondanom „Kline, maga disznó, ki akarja szabadítani a foglyokat, és meg akarja menteni a katedrálist, vagy csak flörtölget a ehér Házzal és a Vatikánnal? Bellini szünetet tartott és mélyeket lélegzett. – De lehet, hogy akkor én egy seggfejnek tűntem volna, amiért yáltalán nem érdekel ez a kőhalom és négy olyan ember élete, akidet nem is ismerek. Én azért a száz emberért vagyok felelős, akiket bíztak, és akiket ismerek, a családjaikért, saját magamért, a fele-ségemért és a gyerekeimért. így van? Egy ideig senki sem szólt, aztán megszólalt a telefon. Bellini felkapta, hallgatott, majd átadta Burke-nek. – Valami fickó, akit Kontárnak hívnak. Micsoda előkelő emberekkel érintkezik maga! Buke átvette a kagylót és Ferguson hangját hallotta. – Burke, itt Kontár. – Hogy vagy? – kérdezte Burke. – Fázom, baromira félek, fáradt vagyok, éhes és leégtem. Különben, jól. Beszélhetünk ezen a vonalon? – Nem. – Oké, akkor négyszemközt kell beszélnünk. – Burke gondolkozott egy pillanatig. – Ide akarsz jönni? Ferguson habozott. – Nem… láttam olyan embereket az ellenőrzési pontoknál, ak! jobb, ha nem látnak engem. Nagyon közel vagyok a randihelyünkhöz. Találkozzunk ott! Burke letette a kagylót és így szólt Langley-hez – Ferguson tud valamit. Bellini gyorsan felnézett. – Bármi, ami segíthet nekem? – Őszintén szólva, magának sem sem segíthet, akarta mondani Burke, de helyette azt mondta – Azt hiszem. Úgy tűnt, Bellini ráérzett a hazugságra, és még mélyebbre roskadt a székében. – Krisztusom, még soha nem kellett kiképzett gerillák ellen támadnunk – hirtelen felnézett. – Hallatszik, hogy berezeltem? Látszik hogy berezeltem? – Azt látni és azt hallani, hogy teljesen átérzi a probléma mélységét. Bellini nevetett. – Aha. Átérzem a nagy büdös francot. Langley hirtelen dühösnek látszott. – Nézze, tudnia kellett volna, hogy egy ilyen nap, mint ez a mai egyszer majd eljön. Magát erre képezték ki… – Kiképeztek? Bellini Langley felé fordult. – Egy nagy fenét képeztek ki. A hadseregben arra képeztek hogy hogyan találjunk menedéket egy nukleáris támadás esetén, egyetlen oktató, aki értett is valamit a dologhoz, azt mondta, tartsuk a sisakot a

fejünkön, tegyük a fejünket a két lábunk közé és csókolj meg a seggünket búcsúzóul. Megint nevetett. – Elcseszett egy kiképzés volt. Bellini elnyomta a cigarettáját és mélyeket sóhajtott. – Na, mindegy. Talán Schroeder még elhalaszthatja. Enyhén elmosolyodott. – Most már nagyobb az ösztönző erő. Rámutatott egy fekete golyóálló mellényre és egy sötét kötött pulóverre az asztal végén. – Az az övé. – Miért nem engedi ki a karmai közül? – kérdezte Langley. Bellini megrázta a fejét, majd ránézett Burke-re. – Na és maguk? Maguk mit csinálnak később? – Én megyek magukkal – mondta Burke. Bellini szeme kikerekedett. Langley gyorsan ránézett Burke-re. – Mész te a fenét! Burke nem mondott semmit. – Hagyja, hogy azt csináljon, amit akar – mondta Bellini. Langley témát váltott, és így szólt Bellinihez – Van még néhány pszichológiai jelentésem a maga számára. Bellini rágyújtott. – Kenje be őket olajjal, és dugja föl magának! Langley megmerevedett. Bellini folytatta, és élvezte a tényt, hogy most már senki sem emlékeztethette a rangjára. – Hol van az építész, Langley? Hol vannak a tervrajzok? – Ezeken dolgozunk – mondta Langley. – Óriási. Mindenki dolgozik valamin, maga, Schroeder, a polgármester, az elnök. Mindenki dolgozik. Tudja, amikor ez az egész elkezdődött, senki sem figyelt Joe Bellinire. Most meg a polgármester minden negyed órában felhív és megkérdezi, hogy állunk? Joe-nak hív. Óriási egy alak. Az emberek elkezdtek visszaszállingózni a terembe. Bellini ráhajolt az asztalra. – Sarokba szorítottak. Amikor elkezdenek a keresztnevemen szólani, elkapták a tökömet, és nem engedik el addig, amíg támadást em indítunk azokon a rohadék lépcsőkön, de úgy, hogy nem sokkal öbb van nálunk, mint az egyik kezemben a farkam, a másikban egy ereszt, és meg nem öletem magam – felállt. – Higgye el nekem, Burke, ez az egész egy elcseszett show-műsor. Mindenkinek el kell játszania a szerepét. Magának, nekem, a politikusoknak, az egyháznak, és azoknak a szemeteknek a katedrálisban. Tudjuk, hogy szarul játszunk, de így tanították meg nekünk, és kész. Burke felállt és végignézett a veszélyelhárítás emberein, majd alaposan szemügyre vette Bellinit.

– Ne felejtse el, hogy maguk a jó fiúk. Bellini megdörzsölte a halántékát és megrázta a fejét. – Akkor hogy lehet, hogy fekete a ruhánk? NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET Patrick Burke kilépett a parókiáról a hideg, szeles időbe. Ránézett az órájára. Március 18-a volt, majdnem hajnali egy óra. Még mindig Szent Patrik-napi mészárlásnak hívnák, vagy valami hasonló hangzatos nevet kapna. Felhajtotta a gallérját és elindult keleti irányban az Ötvenegyedik utcán. A Park Avenue-n egy városi buszt állítottak keresztbe, hogy eltorlaszolja az utat. Burke megkerülte a buszt, áthaladt egy kisebb csoportosuláson és átkelt az úton. Emberek gyűltek össze a Szent Bernát episzkopális templom lépcsőin és teraszán. Üvegeket adogattak egymásnak, és azokat a dalokat énekelték, amelyeket a Szent Patrikka-tedrális harangjai játszottak. Mindenki bement a templomba, és Burke-nek eszébe jutott, hogy a templomok és a zsinagógák egész éjszakai virrasztásos imádkozást hirdettek. Egy híradós kocsiról kamerákat és lámpákat állítottak be. Burke hallgatta a harangokat. Flynn – ha ő volt az, aki játszott -tehetséges volt. Burke-nek eszébe jutott Langley elmélete a John Hickey-pólókkal kapcsolatban. Elképzelt maga előtt egy lemezborítót A Szent Patrik-katedrális, zöld csillaghalmazok – Brian Flynn harangjátéka. Burke elhaladt a templom mellett, és folytatta útját keletre az ötvenegyedik utcán. Két épület között egy kis park terült el. Egy kerítés és egy kapu választotta el a környező épületektől, és Burke átkukucskált a rácsok között. Kávézóasztalok és felfordított székek áltak a teraszokon a kopasz platánfák alatt. Semmi sem mozdult a világítás nélküli kis parkban. Burke megragadta a hideg acélrácsokat, felhúzta magát a kerítés tetejére, és beugrott a parkba. Amikor leért a fagyott kőjárdára, éles fájdalom hasított végig zsibbadt lábain, és némán szitkozódott. Elővette a pisztolyát és guggolva maradt. Szél rázta meg a fákat, és a jéggel fedett apró ágak az eltört kristály hangjával estek a földre. Burke lassan kiegyenesedett, és pisztolyát az oldalánál tartva elindult a szanaszét heverő asztalok között. Miközben haladt előre, ropogott a jég a lába alatt, és tudta, hogy ha Ferguson ott lenne, mostanr már meghallotta volna, hogy jön. Egy felfordított asztal megragadta a figyelmét, és elindult felé. Kicsit arrébb egy szék feküdt felborítva. A földön törött jégdarabkák hevertek mindenfelé. Burke letérdelt, hogy közelebbről szemügyre vegyen egy sötétlő foltot, ami a közelebbi vizsgálatkor úgy nézett ki, mint az olasz eperfagylalt, de nem az volt. Burke felállt és észrevette, hogy lábai bizonytalanná váltak. Felment

az alacsony lépcsőfokokon a terasz következő szintjére és még több felborult bútort látott. A park hátsó részében volt egy több emelet magas kőfal, ahol általában egy vízesés folyt. A fal aljánál volt egy hosszú, keskeny vízelvezető. Burke odament a vízelvezetőhöz és Jack Fergusont látta a jeges vízben, kékesfehér arccal, ami teljesen olyan volt, gondolta Burke, mint a katedrális homlokzatának a színe. A szeme és a szája nyitva volt, mintha ásítana, vagy mintha megpróbált volna levegőhöz jutni a hideg víz okozta sokk után. Burke letérdelt a vízelvezető alacsony kőkeretéhez, odanyúlt és megragadta Ferguson kopott esőkabátját. Közelebb húzta magához a testet és látta, hogy az esőkabát a varrások mentén elszakadt, és két golyóktól szétzúzott térd áll ki az elhasznált nadrágból – csont, porc és ínak fehéredtek a kékes hús sötétebb színe mellett. Becsúsztatta pisztolyát a zsebébe, és könnyedén kihúzta az alacsony embert a vízelvezető keretének kőfedelére. Egy kis golyó ütötte lyuk feketéllett Ferguson homlokának a közepén. Zsebeit kifordították, de Burke azért még egyszer átvizsgálta a ruháit, ám csak egy tiszta, szépen vasalt zsebkendőt talált, amiről eszébe jutott, hogy fel kell hívnia Ferguson feleségét. Burke lecsukta Ferguson szemét, felállt, és beletörölte kezét a kabátjába, belefújt a tenyerébe, majd elment. Felállított egy jéggel fedett széket, odahúzta egy fém asztalhoz, és leült. Burke nagyot sóhajtott és megvárta, amíg elmúlik a remegés a kezéből annyira, hogy rágyújthasson egy cigarettára. Beleszippantott a cigibe, majd elővette laposüvegét, kinyitotta, de leállította az asztalra, anélkül, hogy ivott volna belőle. Zajt halott a kerítésnél és végignézett a parkon. Előhúzta a pisztolyát, és letette az ölébe. – Burke! Martin vagyok. – Burke nem válaszolt. – Feljöhetek? Burke felhúzta a pisztolya kakasát. – Persze. Martin elindult Burke felé, magállt, és a Burke mögötti vízesés lábánál az alacsony kofára nézett. -Ki az? Burke nem válaszolt. Martin odament a testhez és belenézett a fagyott arcba. – Ismerem ezt az embert… Jack Ferguson. – Valóban? – Igen. Volt vele dolgom… tulajdonképpen még tegnap is. Hivatalos IRA-s. Marxista, de azért rendes fickó. Burke minden intonáció nélkül a hangjában így szólt – Az egyetlen jó vörös az a halott vörös, ölj meg egy komcsit Krisztusért! Menjen oda, ahol láthatom! – Tessék? Martin Burke széke mögé ment. – Mit mondott…? Figyeljen, maga nem… ugye? Burke megismételte – Ide, elém, ahol láthatom. Martin megkerülte az asztalt.

– Miért van itt? – kérdezte Burke. Martin cigarettára gyújtott. – Követtem magát a parókiától. Burke biztos volt benne, hogy senki sem követte. – Miért? – Látni akartam, hogy hova megy. Maga nagyon nem volt segítőkész. Apropó, kirúgtak a konzulátustól. Ezt magának köszönhetem, ugye? Az emberek a leghihetetlenebb sztorikat kezdik rólam terjeszteni. Mindegy, én most már úgyis szabadúszó vagyok. Nem tudom, mit kezdjek magammal. Ezért azt gondoltam, talán… nos… segíthetnék magának… és közben tisztára mosnám a nevem… Ez itt egy fegyver? Elteheti. Burke fogta a pisztolyt. – Maga szerint ki ölte meg Fergusont, őrnagy? – Nos, feltételezve, hogy nem maga volt az… – megvonta a vállát. – Valószínűleg valaki közülük. Vagy az ideiglenesek, vagy a feniánusok. Látta a térdét? Úristen, elég ronda munkát végeztek. – Miért akarná az IRA megölni Fergusont? Martin gyorsan és határozottan válaszolt. – Túl sokat járt a szája. Burke visszaengedte revolverének kakasát, és a pisztolyt a zsebében tartotta. – Hol van Gordon Stillway? – Gordon… Ja, az építész – beleszippantott a cigarettájába. – Bárcsak fele annyira ördögi lennék, mint amennyire képzeli. Burke meghúzta az üvegét, és így szólt – Nézze, a katedrálist megrohamozzák az elkövetkezendő néhány órában. – Sajnálom, hogy idáig fajultak a dolgok. – Mindegy, most azon dolgozom, hogy annyi életet megmentsek, amennyit csak lehetséges. – Én is. A főkonzulunk is ott van. – Mostanáig, őrnagy, minden úgy ment, ahogy maga akarta. Áthozta az ír terrorizmust Amerikába. Jól a képünkbe törölte. A lényeg megvan, és jól sült el. Tehát nincs szükségünk egy leégett katedrálisra és egy halom hullára. – Nem vagyok benne biztos, hogy tudom követni. – Segítene Bellininek, ha meglenne az építész és a tervrajzok. – Kétségtelenül. Én is ezen dolgozom. Burke alaposan szemügyre vette Martint. – Érje be annyival, amennyit eddig elért! Ne akarjon még többet! – Elnézést, megint elvesztettem a fonalat. Burke rábámult Martinra, aki lábát feltette egy székre és pöfékelt a cigarettájával. Hideg fuvallat söpört végig kavarogva a bekerített parkban. Jég hullott a csillogó fákról Martinra és Burke-re, de egyikük sem vette észre. Úgy tűnt, Martin döntésre jutott, és ránézett Burke-re. – Nem csak Flynnről van szó, tudja. Nem csak azért fogant meg

bennem ez az egész akció, hogy megöljem Brian Flynnt – megdörzsölte az állát kesztyűs kezével. – Tudja, több kell nekem, mint Flynn halála, bár azt is nagyon várom. Szükségem van az ír terrorizmus egy tartós szimbólumára. Attól tartok, le kell dőlnie a katedrálisnak. Burke hosszan várt, mielőtt újra megszólalt. Hangja mély és nyugodt volt. – Esetleg Britannia tárgyalásképtelenségének a szimbólumává is válhat. – Az embernek muszáj kockáztatnia. De tudja, legnagyobb meglepetésemre, London valójában felajánlott egy kompromisszumot, a feniánusok, meg amilyen őrültek, válaszra sem méltatták. És az öreg beszédével, meg a harangokkal, meg a hasonlókkal a feniánusok vezetnek, nem én. Igazán, Burke, az egyetlen dolog, amivel befolyásolni tudom a közvéleményt itt is és külföldön is, az az, ha… nos, ha tragédia történik. Elnézést. – Vissza fog ütni. – Amikorra a por elül majd, egyértelműen az íreket fogják hibáztatni. Őfelsége Kormanya nagyon jól ért ahhoz, hogy kifejezze fájdalmát és sajnálatát az emberi és anyagi veszteségek miatt. Tulajdonképpen a Szent Patrik-katedrális romjai többet érnek turisztikai látványosságként, mint maga a katedrális… Nincs túl sok értékes rom Amerikában. Burke ujjai a revolver hideg, kék acélját karmolászták a zsebében. Martin folytatta, szeme egyre keskenyebbé vált, száján és orrán pedig hatalmas párafelhőket fújt ki. – És természetesen a temetések. Látta Mountbatten nagykövetét? Többezer ember siratta el. Valami szépet fogunk Baxter számára is rendezni. A Római Katolikus egyház pedig kiválóan fog gondoskodni a bíborosról és a papról. Malone pedig… nos, ki tudja? – Magának nincs ki a négy kereke, tudja? Martin megint cigarettára gyújtott, és Burke látta a gyufa remegő fényét a sötétben. Martin most már jobban tudott uralkodni a hangján. – Úgy látszik, nem érti. A szenvedést terjeszteni kell, univerzálisabbá kell tenni ahhoz, hogy felfogjuk az erőszak lényegét – ránézett égő cigarettájára. – Szükségünk van a látványos csapásokra… Dunkirkre, Pearl Harborra, Coventryre, a Szent Patrik-katedrálisra… – leverte a hamut a cigarettájáról, és rámeredt a szürke koszfoltra a jéggel borított asztalon. – … és azokból a hamvakból új elszántság emelkedik ki – felnézett. – Talán észrevette a főnix madarat a Szent Patrik-katedrális díszkapuján. Az ihletett arra, hogy ezt az akciót Főnix Hadműveletnek nevezzem el. – Flynn esetleg elfogadja a kompromisszumot – mondta Burke. -Tett erre vonatkozó célzást nekem. Esetleg arról is nyilvánosan fog nyilatkozni, hogyan sikerült a brit ármánykodásnak majdnem megölnie mindenkit. – Nem vallaná be, hogy Mounbatten meggyilkolása óta a

legjelentősebb IRA-akciót egy angol tervelte ki. – Nem akar annyira meghalni, mint amennyire maga szeretné, hogy meghaljon. Elfogadja, amit már elért, és úgy jön ki onnan, mint egy hős. – Burke ivott még egy kortyot, hogy tüzelje képzelőerejét. -A másik oldalon viszont… még mindig ott a lehetősége annak, hogy lerombolja a katedrálist hajnalra. Ezért a polgármester és a Kormanyzó megelőző csapást akarnak mérni rá. Méghozzá hamarosan. De szükségük van egy kis bátorításra. Nem mozdulnak addig, amíg Bellini azt nem mondja, hogy sikerülni fog. Bellini viszont nem fogja azt mondani, amig meg nem kapja a tervrajzokat és az építészt. Martin elmosolyodott. – Nagyon jó. Látom, hogy ez örökletes dolog maguknál. Márminl hogy egy nagy rakás halandzsát összehordanak egy csapásra. – Ha nincs építész, nincs támadás sem. 6.03-kor Flynn időt kér, megvárja, amíg a város tele lesz emberekkel és a reggeli tévé show-k elindulnak, majd nagylelkűen megkegyelmez a katedrálisnak és a túszoknak. Nem lesznek temetések, nem lesznek durrogások, még egy betört színes üvegablak sem lesz. – 6.03-kor ennél sokkal rosszabb fog történni. Martin megrázta a fejét. – Nem tudom… Most egy kicsit megijesztett, hadnagy. Ezzel keresztbe tudná húzni a számításaimat ez a szemétláda… – elmosolyo dott. – Nos, az, hogy keresztbe húzná a számításaimat, lehet, ho nem a legjobb kifejezés… Ezek az emberek annyira kiszámíthatatlanok… soha nem lehet náluk tudni, igaz? Úgy értem, a történelem mindig a legvakmerőbb dolgok mellett teszik le a voksukat… – Jól kiismerte ezeket az íreket, ugye, őrnagy? – Nos… nem akartam faji általánosságokba bonyolódni, ez biztos, de… nem is tudom… Ügy látszott, hogy a lehetőségeket mérlegeli. – A kérdés az, hogy kivárjam-e, lesz-e robbanás 6.03-kor, v megelégszem először egy jó kis csatával, majd… Burke közelebb ment Martinhoz. – Akkor, hadd magyarázzam el másképpen! Egy nagy, hideg ködfoszlányt fújt Martin arcába. – Amennyiben a katedrális ledől – Burke előhúzta a pisztoly felhúzta, és odanyomta Martin halántékához –, maga egy, mi itt úgy hívjuk, halott kurafi. Martin Burke szemébe nézett. – Ha bármi történik velem, magát megölik. – Ismerem a szabályokat. Ráütött a revolver csövével Martin homlokára, majd visszatette pisztolytartóba. Martin elpöckölte cigarettáját, és tárgyilagos h nemben így szólt – Stillway-ért cserébe adja a szavát, hogy minden magától telhetőt megtesz, hogy elérje, hogy a támadás megtörténjen, még mivel Flynn

kompromisszumot kezdeményezne! Magában bízik, tudó úgyhogy használja ezt ki, bármi módon, vele vagy a feletteseivel szemben. És akármi is történik, győződjön meg arról, hogy Flynnt nem kapják el élve. Megértette? Burke bólintott. Martin hozzáfűzte – Megkapják Stillway-t és az alaprajzokat jóval előre, és hogy megmutassam, milyen nagyvonalú vagyok, én fogom személyesen átadni magának. Ahogy azt már tegnap reggel megmondtam, jó színben fog feltűnni a felettesei előtt. A Jóisten a megmondhatója, hadnagy, szüksége van egy kis nyomásra. Martin elment Burke mellől, és ránézett Ferguson fagyott testére. Rágyújtott még egy cigarettára és hanyagul ráejtette a gyufát Ferguson arcára. Ránézett Burke-re. – Természetesen tisztában van azzal, hogy csakúgy mint megboldogult barátunk, maga is túl sokat tud. De ez rendben van. Hajlandó vagyok, sőt kötelességem, hogy magával kivételt tegyek. Maga közülünk való… egy profi, nem egy amatőr minden lében kanál, mint Mr. Ferguson volt, vagy egy veszélyes lázadó, mint Mr. Flynn. Tehát viselkedjen is úgy, mint egy profi, hadnagy, akkor úgy is fognak bánni magával! – Köszönet az eligazításért. Megteszem a tőlem telhetőt – mondta Burke. Martin nevetett. – Tőlem tehet, amit akar, amihez kedve van. Én nem csak magára építek abban, hogy a kedvem szerint alakuljanak a dolgok. Ide figyeljen, hadnagy, több meglepetés várható a katedrálison kívül is és belül is, mint azt akár maga is sejtené. És az első fénysugarak rávilágítanak majd mindenre. Martin biccentett a fejével. – Jó estét! Megfordult, majd komótosan elsétált. Burke lenézett Fergusonra. Lehajolt, és levette a gyufát az arcáról. – Ne haragudj, Jack! ÖTVENEDIK FEJEZET Az orgonakarzat hátuljában lévő óra reggel 3.00-at ütött. Brian Flynn kongatott, majd felállt, és ránézett a könyöklőn üldögélő Learyre, akinek lába három emelet magasságban kalimpált a levegőben. – Ha elbóbiskolsz, le fogsz esni – mondta Flynn. – így van – válaszolta Leary, anélkül, hogy megfordult volna. Flynn körülnézett Megant keresve, de nem látta alanyt. Körüljárta az orgonát, felkapta a fegyverét és elindult Leary felé. Leary hirtelen megfordult és belendítette a lábát az orgonakarzatra. – Régi trükk – mondta. Flynn érezte, hogy teste megfeszül. – A katonaságnál tanultam – folytatta Leary. – Olyan helyet kell’ elfoglalni, hogy megsérüljünk, vagy akár meg is haljunk, ha elalszunk. Ez ébren tart… általában.

– Érdekes. Flynn elhaladt Leary mellett és belépett a harangtoronyba, majd a lifttel lement az előcsarnokba. Végigsétált a középső padsor melletti folyosón lépései visszhangzottak a csendes katedrálisban. Sullivan, Boland és Farrell kihajoltak az oldalkarzatokról. Hickey a szentély orgonájánál aludt. Flynn átment az áldozóoltár rácsának nyitott kapuján és felment a lépcsőn. A négy túsz párosával aludt a szentély két oldalán. Rápillantott Baxterre és a mellette fekvő Maureenre, figyelte, ahogy a lány mellkasa szabályosan le-föl emelkedik, majd felnézett oda, ahol a bíboros és Murphy atya a trónhoz bilincselve aludtak. Letérdelt Maureen mellé, és hosszasan nézte felhorzsolt arcát. Érezte, hogy szempárok figyelik a magaslatokról, hogy Megan figyeli a sötétből, és hogy Leary a célzóján keresztül az ő szájára összpontosít. Flynn előrehajolt, háttal Learynek és úgy helyezkedett, hogy eltakarja Maureent Leary elől. Megsimogatta a lány arcát. Maureen kinyitotta a szemét és felnézett Flynnre. – Mennyi az idő? – Késő. – Hagytad, hogy ez így legyen – mondta Maureen. – Ne haragudj… nem tudtam segíteni neked… – mondta Flynn csendesen. Maureen elfordította az arcát. Egyikük sem beszélt, majd Maureen megszólalt – Az, ahogy a rendőrséggel farkasszemet néztek olyan, mint az idegek játéka, amikor autók hajtanak egymás felé, úgy, hogy a sofőröket szinte hipnotizálja a másik közeledése… és hajnal előtt egy perccel… ki fog kitérni a másik elől? – Baromi nagy hülyeséget mondtál. Ez egy háború. Hülye nők, azt hiszitek, hogy a férfiak csak az egójukkal játszanak? – Háború? – Maureen megragadta Flynn ingét és felemelte a hangját. – Hadd mondjak én neked valamit a háborúról. Azt nem templomokban vívják megbilincselt túszokkal. És ha már háborúról beszélsz, még vagyok annyira katona, hogy tudjam, valószínűleg nem fognak hajnalig várni. Lehet, hogy éppen most fúrják magukat ide be, és annyi idő alatt, amíg beszívod a következő adag levegőt, ez a hely megtelik puskaropogással, te pedig golyókkal – elengedte Flynn ingét. – Igen, a háború. Többet tudsz a háborúról, mint a szerelemről. Flynn felállt és ránézett Baxterre. – Tetszik neked ez az ember? Maureen bólintott. – Rendes ember. Flynn egy távoli pontra meredt a levegőben. – Rendes ember – ismételte. – Valaki, aki először találkozik velem, lehet, hogy ugyanezt mondaná,… hacsak nem tudná az előzményeket – lenézett a lányra. – Nem nagyon szeretsz engem pillanatnyilag, de nem is baj. Remélem, hogy túl fogod élni, és még azt is remélem, hogy Baxter is túléli, és azt is remélem, hogy ti ketten jól kijöttök majd

egymással. Maureen a hátára feküdt, és felnézett Flynnre. – Már megint sem te, sem én nem hiszünk el egy szót sem ebből. Flynn ellépett a lány mellől. – Mennem kell. Rápillantott Hickey-re a szentély korlátján át, és hirtelen azt mondta – Beszélj nekem róla! Miket mondott az öreg? Mesélj nekem a gyóntató jelzőgombjáról! Maureen megköszörülte a torkát és tárgyilagos hangnemben elmondta, amit John Hickey-ról megtudott, majd hozzátette a végkövetkeztetését. – Még ha nyersz is, valahogy el fogja rendezni, hogy mindenki meghaljon. – Majd hozzátette – Mind a négyen így gondoljuk, különben nem kockáztattunk volna annyit, hogy elmeneküljünk. Flynn szeme visszatévedt Hickey-re, majd körülnézett a szentélyben a túszokon, a már fonnyadó zöldszegfű csokrokon, és a vérfoltokra a főoltár alatti márványon. Az volt az érzése, hogy mindezt már látta ezelőtt, valami hasonlót élt át egy álomban vagy egy látomás során, és eszébe jutott, hogy tényleg látta, a Whitehom-apátságban. Lerázta magáról a látomást, és ránézett Maureenre. Váratlanul letérdelt, és kinyitotta a bilincs zárját. – Gyere velem! Felsegítette a lányt és segített neki, miközben elindultak a sekrestye lépcsői felé. Tisztában volt vele, hogy Hickey figyeli őket a szentély orgonájától, és hogy Leary és Megan is nézik az orgonakarzat homályából. Tudta, hogy azt hiszik, szabadjára fogja engedni Maureent. Ez pedig, tudta, hogy fordulópontot jelent, egy teszt vezetői pozíciója tekintetében. Vajon megpróbálják-e azok hárman valamiféleképpen korlátozni őt a cselekvésben? Néhány órával ezelőtt nem merték volna megtenni. Elérte a sekrestye lépcsőjét és megállt, nem kétkedőn, inkább kihívóan, és felnézett a karzatra, majd vissza a szentély orgonájához. Senki nem szólt és senki nem mozdult, ő pedig direkt várt, rámeredve a katedrálisra, majd lement a lépcsőn. Megállt a fordulóban Gallagher mellett. – Pihenj egyet, Frank! Gallagher ránézett Flynnre és Maureenre, és Flynn látta Gallagher arckifejezéséből, hogy megérti és helyesli, amit tesz. Gallagher szeme találkozott Maureenével mondani akart valamit, de aztán megfordult és felsietett a lépcsőn. Flynn lenézett a maradék lépcsőkre a leláncolt kapunál, aztán Maureen szemébe nézett. A lány észrevette, hogy Brian Flynn újra megerősödött, rá tudta kényszeríteni az akaratát másokra. És azt is tudta, hogy Flynn még egy lépéssel tovább megy majd. Szabadon fogja őt bocsátani. Azt azonban Maureen nem tudta, hogy ezt vajon érte, vagy saját magáért teszi-e,

vagy pedig azért, hogy megmutassa, bármit megtehet, amire kedve támad, hogy megmutassa ő Finn MacCumail, a feniánusok! vezére. Maureen lement a lépcsőn és megállt a kapunál. Flynn követte őt és a sekrestye felé intett. – Két világ találkozik itt, a szent és a profán, az élő és a holt. Volt már olyan, hogy két ennyire különböző világot ennyire kevés választott el egymástól? Maureen kinézett a csendes sekrestyébe és látta, hogy egy fogadalmi gyertya fénye remeg a papi kápolnában, a böjti időszak fehér és bíbor színű, szépen hajtogatott miseruháival borított asztalok szegélyezik a szobát. Húsvét, gondolta. Tavasz. A feltámadás és az élet. Ránézett Flynnre. – Az életet választod? Elmész a többiek nélkül? – kérdezte Flynn. Maureen bólintott. – Igen, elmegyek. Flynn habozott, majd elővette a kulcsokat a zsebéből. Bizonytalan kézzel kinyitotta a kapu zárszerkezetét és a lakatot a lánccal, majd elkezdte letekerni a láncot. Visszatolta a bal oldali kaput és megvizsgálta a folyosók bejáratait, de nyoma sem volt a rendőrségnek. – Siess! Maureen megfogta Flynn karját. – Elmegyek, de csak ha velem jössz. Flynn ránézett a lányra és így szólt – Itt hagynád a többieket, hogy elmenj velem? – Igen. – Meg tudnád ezt tenni, és aztán tükörbe tudnál nézni? Igen? – Flynn rámeredt a nyitott kapura. – Sokáig lennék börtönben. Megvárnál? – Igen. – Szeretsz? – Igen. A lány felé nyúlt, de ő gyorsan felment a lépcsőkön és félúton megállt. – Nem fogsz kilökni. Együtt megyünk el. Flynn ott állt és Maureent nézte, amint alakja kirajzolódik a kripta ajtajának fényében. – Én nem mehetek – mondta a férfi. – Még értem sem? Én elmennék veled… teérted. Te nem tennéd meg ugyanezt értem? – Nem tehetem… az isten szerelmére, Maureen… nem tehetem. Kérlek, ha szeretsz, menj! Menj már! – Együtt. Vagy így, vagy úgy, de együtt. A férfi lenézett, megrázta a fejét, és hosszúnak tűnő idő utári hallotta Maureen távolodó lépéseinek zaját a lépcsőről. Bezárta a kaput, követte, és amikor felért az oltár szentélyéhez, ott találta Maureent Baxter mellett fekve, a bilincs a csuklóján zárva volt és a szemét lecsukta.

Flynn lejött a szentélytől, odament a katedrális közepén egy padhoz, leült és a főoltárt nézte hosszasan. Megdöbbenve jött rá, hogy a legtöbb dolog, amit a többi férfi hosszas próbálkozás után ér csak elvezetés, bátorság, saját sorsának alakítása – neki könnyen jöttek, ami, gondolta, az istenek adománya volt. A szeretet azonban – ami annyira alapvető érzelem, hogy még a legátlagosabb ember is élvezi egy odaadó nő, gyerekek, barátok szeretetét – őt mindig is elkerülte. És az egyetlen alkalommal, amikor nem kerülte el, annyira nehéz volt, hogy mindig fájdalmat okozott, és hogy megszabaduljon a fájdalomtól, megszabadult a szerelemtől pusztán akaratereje segítségével. Mégis, újra és újra visszatért. Omnia vinci amor, ahogy azt Michael atya prédikálta nekik mindig. Nem, én győztem le a szerelmet. Nagyon üresnek érezte magát belülről. Ugyanakkor ijedten és utálattal tapasztalta, nagyon jó érzés, hogy megint ő parancsnokolt saját maga és a világa fölött. Sokáig ült ott a padban. Flynn lenézett Pedar Fitzgeraldra, aki összekuporodva feküdt az orgona konzoljának oldalán egy pléddel betakarva, egészen a vérrel borított álláig. Flynn odament John Hickey mellé és sokáig nézte az öregembert. Hickey az orgona klaviatúrájára telepedve feküdt, és arca sápadt, szinte viaszfehér volt. Csörgött a tábori telefon, és Hickey felijedt. Ismét csörgött, és Flynn felkapta. Mullins hangja hallatszott a vonal másik végéről. – Visszajöttem a harangterembe. Ennyi volt akkor a harangozás? – Igen… Hogy festenek a dolgok kint? – Nagy a csend alattunk. De távolabb… még mindig kint vannak az emberek az utcán. Flynn csodálkozást hallott a fiú hangjában. – Sokáig ünnepelnek, mi? Emlékezetes Szent Patrik-napot biztosítunk nekik. – Még csak kijárási tilalmat sem rendeltek el – mondta Mullins. Flynn elmosolyodott. Amerika a Titanicra emlékeztette, amelynek egy kilencméteres nyílás keletkezett az oldalán, a hajó erősen megdőlt, de a társalgóban még mindig italokat szolgáltak föl. – Nem olyan, mint Belfast, igaz? – Nem. – Érzékelsz bármilyen nyugtalanságot ott lent… mozgolódást…? Mullins tűnődött, majd azt mondta – Nem, még nyugisnak tűnnek. Az biztos, hogy fáznak és fáradtak, de nyugalom van. Nincs parancsosztogatás, semmi nyoma annak a dermedtségnek, amit támadások előtt szoktunk látni. – Hogy bírod a hideget? – Nem is érzem. – Nos, te és Rory lesztek az elsők, akik meglátjátok majd a hajnali fényt. Mullins már órákkal ezelőtt feladta, hogy a hajnal hozhat még

valamit. – Nahát, hajnal a New York-i Szent Patrik-katedrális harangtornyában. Ez megér egy költeményt. – Majd elmondod később. Flynn letette a tábori telefont és felvette a vonalas mellékállomását. – Adják nekem Schroeder kapitányt, kérem! Miközben a központos továbbította a hívást, Flynn Hickey arcát tanulmányozta. Ébren az arca kifejező volt, de alvás közben úgy nézett ki, mint egy halotti maszk. Schroeder bizonytalan hangját hallotta a vonal másik végéről. -Igen… – Itt Flynn. Felébresztettem? – Nem, uram. Mr. Hickey óránkénti hívására vártunk. Azt mondta. .. de örülök, hogy hívott. Már régóta szerettem volna beszélni magával. – Azt hitte, meghaltam, mi? – Nos, nem… Harangozott, nem? – Hogy hangzott ott kint? Schroeder megköszörülte a torkát. – ígéretes tehetség. Flynn nevetett. – Nahát, tán csak nem fejlődik a humorérzéke, kapitány? Schroeder zavartan nevetett. – Vagy talán arról van szó, hogy annyira megkönnyebbült, amiért velem beszélhet és nem Hickey-vel, hogy majd beleszédül? Schroeder nem válaszolt. – Hogyan boldogulnak a fővárosokban? – kérdezte Flynn. Schroeder hangja visszafogott volt. – Arra kíváncsiak, hogy miért nem reagált arra, amit Langley felügyelőn keresztül üzentek önöknek. – Attól tartok, hogy nem mindent értek. – Részletekbe nem bocsátkozhatom telefonon keresztül. – Értem. Akkor miért nem jön a sekrestye kapujához, akkor beszélhetnénk? Hosszú szünet következett. – Ezt nem áll módomban megtenni. Szabályzatellenes. – Egy katedrális fölgyújtása is, márpedig az fog történni, ha nem beszélünk, kapitány. – ön ezt nem érti, Mr. Flynn. Alaposan kidolgozott szabályok vannak… mint azt ön is tudja… és egy koordinátor nem teheti ki magát annak, hogy… hogy… – Nem fogom megölni. – Nos… tudom, hogy ön nem fog… de… Figyeljen, ön és Burke hadnagy már… Nem szeretne inkább vele beszélni a kapunál? – Nem, én magával szeretnék beszélni a kapunál. -Én… – Még csak nem is kíváncsi rám? – A kíváncsiság nem játszik szerepet… – Nem? Nekem úgy tűnik, kapitány, hogy mindenki közül maguknak volna a legfontosabb a négyszemközti kontaktus.

– Nincs különleges értéke annak… – Hány háborút lehetett volna elkerülni, ha a vezérek láthatták volna a másik arcát, megérinthették volna egymást, és megcsapta volna orrukat az ellenfél izzadt félelmének szaga? – Tartsa a vonalat! – mondta Schroeder. Flynn hallotta a telefon kattanását, és egy perc múlva Schroeder| hangja visszatért. – Oké. – Öt perc múlva. Flynn letette a kagylót, és durván meglökte Hickeyt. – Hallgatóztál? – megszorította Hickey karját. – Egy nap, te vén disznó, mesélni fogsz a gyóntatóról, és azokról a dolgokról, amiket Schroedernek mondtál, és azokról is, amiket az embereimnek és a túszoknak mondtál. És beszélni fogsz arról a kompromisszumról, amit felajánlottak nekünk. Hickey meghökkent és kiegyenesedett. – Engedj el! Ezek az öreg csontok könnyen megroppannak. – Lehet, hogy a nyakadat fogom megropogtatni. Hickey felnézett Flynnre, és nyoma sem volt arcán a fájdalomnak. – Óvatosan! Csak óvatosan! Flynn elengedte a karját és ellökte magától. – Nem ijesztesz meg. Hickey nem válaszolt, de szemében leplezetlen gúnnyal nézett Flynnre. Flynn állta a nézését, majd lenézett Pedar Fitzgeraldra. – Gondoskodsz róla? Hickey nem válaszolt. Flynn közelhajolt Fitzgerald arcához, és látta, hogy fehér, viaszfehér, mint Hickey-é. – Meghalt. Odafordult Hickey-hez. – Egy órával ezelőtt halt meg – mondta Hickey minden érzelem nélkül. -Megan… – Amikor Megan hívni fog, azt mondom neki, hogy jól van a fiú, Megan pedig el fogja hinni ezt, mert el akarja hinni. De végül… Flynn felnézett Meganre a karzaton. – Űristen, meg fog… – visszafordult Hickey-hez. – Szereznünk kellett volna egy orvost. – Ha nem temetkeztél volna annyira bele azokba a rohadt harangokba, akár meg is tehetted volna. Flynn ránézett Hickey-re. – Neked kellett volna… – Nekem? Mi a fenéért törődjek én azzal, hogy él-e vagy meghal? Flynn hátralépett tőle, és elkezdett járni az agya. – Mit látsz, Brian? Nagyon rémisztő? – kérdezte Hickey nevetve és meggyújtotta a pipáját. Flynn bement a körfolyosóra, még távolabb kerülve Hickey-tól, és megpróbálta rendezni gondolatait. Minden egyes embert újraértékelt a

katedrálisban, egészen addig, amíg biztos nem volt abban, hogy tudja az indítékukat… árulásra való hajlamukat… hűségüket és gyengeségeiket. Agya végül Learyre koncentrált, és most feltette azokat a kérdéseket, amelyeket hónapokkal ezelőtt kellett volna Miért volt itt Leary? Miért ejtené magát egy professzionális gyilkos egy kakasülőn csapdába, ahonnan, nincs kiút? Kellett, hogy legyen Learynek egy olyan kártyája, aminek a létezéséről senki sem tudott. Flynn letörölte az izzadtságot a homlokáról, és felment a szentélybe. Hickey odakiáltott neki – Beszélni fogsz Schroedernek a drágalátos kislányáról? Mondd el neki a kedvemért, és pontosan ezeket a szavakat használd, mondd meg neki, hogy a lánya egy halott kurva! Flynn lement az oltár mögötti lépcsőn. Ott állt Gallagher a fordulóban a kriptánál, és egy M- 16-os volt átvetve a mellén. – Van kávé a könyvesboltban – mondta Flynn. Gallagher felment a lépcsőn, Flynn pedig lement a maradék lépcsőn a kapuig. A lánc egy részét összerakták, és egy új lakatot kattintottak rá. Megvizsgálta a kapu szétroncsolt zárját még egy vagy két golyó, és a zár szétesett volna. De csak ötven sorozat volt egy Thompson tárában. Nem ötvenegy, hanem ötven… és egy M-72-s rakétának el kellene pusztítania egy Saracént, és a Cladybe tartó piros busz a Shankill Roadon elment a Whitehorn-apátság mellett… és mindennek vaktában, véletlenszerűen kellett történnie, mindenféle többletjelentés nélkül… Flynn benézett a sekrestyébe. Hallotta, hogy emberek beszélgetnek az oldalfolyosókon, és lépések közelednek a bal oldali fal középső nyílása felől. Schroeder lépett a sekrestyébe, körülnézett, Flynn felé fordult és magabiztosan elindult felfelé a lépcsőn. Megállt a kapu alatti lépcsőn, szemét Flynnre szegezve. Hosszú idő telt el, mielőtt Flynn megszólalt. – Olyan vagyok, mint amilyennek elképzelt? – Láttam egy fotót önről – mondta Schroeder mereven. – Én is magáról, ugye olyan vagyok, amilyennek maga képzelt? Schroeder megrázta a fejét. Megint hosszú csönd következett, majd Flynn hirtelen megszólalt. – Most benyúlok a zsebembe. Flynn elővette a mikrofonszenzort, és végighúzta Schroed mellett. – Ez egy magánjellegű beszélgetés lesz. – Mindent jelenteni fogok, ami itt elhangzik. – Rátenném az életemet, hogy nem. Schroeder megrökönyödöttnek tűnt és bizalmatlannak. – Közelebb jutottak ahhoz, hogy kielégítsék a követeléseinket? kérdezte Flynn. Schroeder nem szerette a szemtől szembe tárgyalásokat. Tudta, mert az emberek elmondták neki, hogy az arca túl sokat elárul.

Megköszörülte a torkát. – A lehetetlent kéri. Fogadja el a kompromisszumot! Flynn felfigyelt az extra határozottságra Shroeder hangjában, az uram és a miszter hiányára, és a feszélyezettségre. – Mi a kompromisszum? Schroeder szemöldöke enyhén feljebb húzódott. – Hát Hickey nem… – Most mondja el nekem még egyszer! Schroeder elmondta az ajánlat lényegét és hozzátette – Fogadják el, mielőtt a britek megváltoztatják a véleményüket a feltételesen szabadlábra helyezéssel kapcsolatban, önöknek pedig, az alacsony óvadék, annyi, mintha immunitást kapnának. Az isten szerelmére, még senki sem kapott jobb ajánlatot túszhelyzet esetén. Flynn bólintott. – Igen… Igen, jó ajánlat, csábító… – Fogadja el! Fogadja el, mielőtt bárki is meghalna! – Ezzel már egy kicsit elkéstünk, attól tartok. – Mi? – Sir Harold megölt egy Pedar nevű srácot. Szerencsére senki sem tudja, hogy halott, kivéve Hickey-t és engem… és feltételezem, Pedar is tudja, hogy meghalt… Szóval, mihelyt az embereim rájönnek, hogy meghalt, meg akarják majd ölni Baxtert. Pedar nővére, Megan, még ennél is rosszabbat akar tenni majd. Ez egy kicsivel komplikáltabbá teszi a dolgokat. Schroeder végighúzta kezét az arcán. – Istenem… figyeljen, biztos vagyok abban, hogy nem volt szándékos! – Harry bezúzta a torkát egy puskatussá. Gondolom, baleset is lehetett volna. De ettől még nem lesz kevésbé halott a srác. Schroeder agya villámgyorsan járt. Káromkodott magában, Baxter, maga hülye barom. – Nézze… ez egy hadifogoly szökési kísérlete… Baxter kötelessége, hogy megpróbálja… ön pedig katona… Flynn nem mondott semmit. – Itt az esély arra, hogy megmutassa, profi… hogy megmutassa, nem közönséges bű… – Schroeder lenyelte, amit mondani akart. – Hogy megkegyelmezzen, és… Flynn közbeszólt. – Schroeder, maga minden bizonnyal félig ír származású. Ritkán találkoztam olyan emberrel, aki ennyire oda lenne ezekért a különböző helyzetekre előre gyártott baromságokért. -Én komolyan… – Nos, Baxter sorsa nagyrészt azon múlik, maga most mit fog tenni. – Nem. Azon múlik, hogy ön mit tesz. A következő lépés az önöké. – És én meg is teszem – rágyújtott egy cigarettára és megkérdezte – Milyen messzire jutottak a támadási tervvel? – Ez nem jelent alternatívát számunkra. Flynn rámeredt Schroederre. – Hazugságon kaptam, remeg a bal szeme. Istenem, Schroeder,

egyre hosszabb az orra a hazudozástól – elnevette magát. – Már órákkal ezelőtt le kellett volna hívnom ide. Burke túl higgadt volt. – Nézze, magánbeszélgetésre hívott ide, tehát biztosan van valami mondandója… – Azt akarom, hogy segítsen nekünk megszerezni, amit akarunk. Schroeder kétségbeesettnek tűnt. – Pontosan ezt teszem. – Nem, én úgy gondolom, hogy mindent, amit szeretnénk. Nincs benne a szíve. Ha a tárgyalások nem járnának sikerrel, közel sem veszít annyit, mint itt bárki. Vagy annyit, mint Bellini kommandósai. Egy csatában ötven és száz között lehet az elvesztett embereik száma. Schroedernek eszébe jutott Bellimnek tett meggondolatlan ajánlata. – Nem lesz támadás. – Tudja, hogy Burke azt mondta nekem, hogy ő is jön Bellinivel? Van egy ember tehát, aki sokat veszíthet, ha maga kudarcot vall. Maga is jönne Bellinivel? – Burke nem mondhatta ezt, mert Bellini nem megy sehova. Schroedernek az volt a kényelmetlen érzése, hogy megpróbálják valamibe belerángatni, de nem akart hibázni a játszma Ilyen kései szakaszában. – Meg fogom próbálni, hogy még többet elérjek az önök számára, de csak akkor, ha ad még két órát hajnal után. Flynn meg sem hallotta, amit Schroeder mondott. – Úgy gondoltam, hogy egy nagyon személyes motiváló erőt adok, hogy rákényszerítse azokat az embereket a kapitulációra. Schroeder gyanakvóan nézett Flynnre. – Tudja, van egy olyan szituáció, amiről nem szólt az amúgy nagyon is részletes könyvében, kapitány – közelebb ment a kapuhoz. – A lánya nagyon szeretné, ha keményebben próbálkozna. – Mi…? – Terri Schroeder O’Neal. Azt szeretné, ha keményebben törekedne a megegyezésre. Schroeder néhány másodpercig csak bámult, majd hangosan így szólt. Mi a fenéről beszél maga? – Vegye le a hangját, ha nem akarja felizgatni a rendőrséget! Schroeder összeszorított foggal mondta – Mi az ördögről beszél? – De kérem, templomban vagyunk. Flynn átadott neki egy darab papírt a rácsokon keresztül. Schroeder kikapta a kezéből és elolvasta a lánya kézírását Apa túszként tartanak fogva a feniánus hadsereg tagjai. Jól vagyok. Nem fognak bántani, ha minden rendben megy majd a katedrálisban. Tegyél meg mindent a legjobb tudásod szerint! Szeretlek. Tery. Schroeder újra és újra elolvasta az üzenetet. Érezte, hogy a térde megbicsaklik, és megragadta a kaput. Felnézett Flynnre, megpróbált beszélni, de nem jött ki hang a torkán.

– A feniánus hadsereg üdvözli önt, Schroeder kapitány – mondta Flynn közömbösen. Schroeder többször is nagyokat nyelt és mereven nézte az üzenetet. – Sajnálom – mondta Flynn. – De tényleg. Nem kell beszélnie, csak figyeljen! Flynn újabb cigarettára gyújtott, és gyorsan beszélt. – Amit tennie kell, az a következő biztosítsa a lehető legerősebb hátteret a követeléseinknek! Először is, mondja meg nekik, hogy vagy negyven jól fegyverzett férfit és nőt vonultattam föl maga előtt! Gépfegyvereket, rakétákat, gránátokat és lángszórókat. Mondja meg nekik, hogy mi készen állunk, lelkesek vagyunk, és képesek vagyunk mind a hatszáz embert a veszélyelhárítástól magunkkal vinni, lerombolni a katedrálist és megölni a túszokat. Más szóval, ijessze halálra Joe Bellinit és a hőseit! Érti? Elhallgatott, majd így szólt – Soha nem fogják megsejteni, hogy Schroeder kapitány jelentése a jól felfegyverzett katonák sokaságáról hamis. Használja a képzelőerejét. Még jobb volna, ha felnézne a lépcsőfordulóra, Schroeder! Képzeljen oda negyven-ötven férfit és nőt, amint a kripta ajtaja előtt elmasíroznak. Képzelje oda a gépfegyvereket, a rakétákat és a lángszórókat! Gyerünk, nézzen fel oda! Schroeder felnézett, és Flynn pontosan azt látta a szemében, amit látni akart. Egy perc múlva Schroeder lehorgasztotta a fejét. Arca sápadt volt, kezével az ingét és a nyakkendőjét rángatta. – Nyugodjon meg, kérem! – mondta Flynn. – Csak akkor tudja megmenteni a lánya életét, ha összeszedi magát. Hát ez van. Na most… ha ez nem működik, ha még mindig elszántan támadni akarnak, akkor ijesztgesse őket a nyilvánossággal, a tévével, a rádióval, az újságokkal. Mondja meg Kline-nak, Doyle-nak és a többieknek, hogy túszkoordinátorként töltött évei során, mint a túszok életének utolsó bástyája, minden kétséget kizáróan, határozottan hiszi, hogy sem a további tárgyalások, sem egy támadás, nem tudják befolyásolni ezt a szituációt. Nyilvánosan ki fogja jelenteni, hogy ebből kifolyólag karrierje során első ízben, szorgalmazza a kapitulációt – mind humanitárius, mind taktikai okoknál fogva. Flynn figyelte Schroeder arcát, de az a gyötrelmen kívül semmi mást nem árult el. Folytatta – Magának jó sok befolyása van… morális és szakmai… a médiánál, a rendőrségi erőknél és a politikusoknál. Használja ki ezt a befolyást az utolsó cseppig! Olyan nyomást és olyan hangulatot kell teremtenie, ami kényszeríteni fogja a brit és az amerikai Kormanyokat a megadásra. Schroeder hangját alig lehetett hallani. – Időre… időre van szükségem. Miért nem adott nekem több időt? – Ha hamarabb megmondtam volna magának, nem vészelte volna át

az éjszakát, vagy esetleg elmondta volna valakinek. Mindössze annyi idő maradt, ami hajnalig hátra van. Még kevesebb, ha nem tudja megállítani a támadást. De ha el tudja érni, hogy a börtönök kapui kitáruljanak… Dolgozzon rajta! Schroeder nekinyomta az arcát a rácsoknak. – Flynn… kérem… hallgasson meg! Flynn folytatta. – Igen, tudom, hogy ha sikerül magának, és mi szabadon kisétálunk innen, bizonyára meg fognak minket számolni, és kíváncsiak lesznek rá, hol vannak azok a lángszórók. Nos, szégyellni fogja magát, de a szerelemben és a háborúban mindent szabad, és c’est la guerre, meg minden ilyen ökörség. Ne is gondoljon ilyen messzire előre, és ne legyen önző! Schroeder feje remegett, szavai összefüggéstelenek voltak. Flynn összesen annyit tudott kihámozni, hogy ‘börtön’. – A lánya majd meglátogatja hétvégenként – mondta Flynn, és még hozzátette – Még én is meg fogom látogatni. Schroeder rábámult, és egy elcsukló hang tört föl belőle. – Bocs, ez övön aluli volt – mondta Flynn. Elhallgatott, majd így szólt – Nézze, ha ez jelent magának valamit, rosszul érzem magam amiatt, hogy ehhez kellett folyamodnunk. De nem alakultak jól a dolgok, és tudtam, hogy segíteni akar majd nekünk, segíteni akar Terrinek, ha átérzi a bajt, amibe került – hangja szigorúbbá vált. – Igazán válogatósabb lehetne a lánya a hálótársai tekintetében. A gyerekek néha annyira lebőgetik a szüleiket, különösen a nyilvánosság előtt szereplő szüleiket… szex, kábítószer, szélsőséges politizálás… Schroeder megrázta a fejét. – Nem… nem lehet ott maguknál. Csak blöfföl. Flynn folytatta. – De jelen pillanatban biztonságban van. Dan, ez a barátja neve, kedves, előzékeny, valószínűleg szeretőnek is elmegy. Néhány katona sorsa az, hogy a könnyebb feladatokat kapja, néhányé pedig az, hogy harcoljon és meghaljon. A kocka dönti el, meg ilyesmi. De különben nem szeretnék Dan helyében lenni, amikor megkapja a parancsot, hogy eresszen egy golyót Terri tarkójába. Semmi térdroncsolás, vagy ilyenek. Terri ártatlan, ezért egy gyors golyót fog kapni, anélkül, hogy tudná, hogy így lesz. Tehát, tisztáztuk, mit is kell tennie? – Nem fogom megcsinálni – mondta Schroeder. – Ahogy akarja. Flynn megfordult és elindult felfelé a lépcsőn. Visszaszólt – Egy perc múlva egy villanást fog látni a harangtoronyból, és az embereim kint fel fogják hívni Dant… és attól tartok, ez a végét jelenti Terri Schroedernek. Flynn folytatta az útját felfelé a lépcsőn. – Várjon! Figyeljen, lehet, hogy meg tudjuk csinálni. Álljon meg! Ne menjen el! – szólt Flynn után Schroeder. Flynn lassan megfordult. – Attól tartok, ezen nincs mit megbeszélni, kapitány – elhallgatott,

majd folytatta – Furcsa, amikor személyesen is érinti, ugye? Elgondolkodott már azon, hogy minden férfi és nő, akiért a tárgyalásokat folytatta, személyesen érintett? Nos, nem fogom megkérdőjelezni a múltbeli sikereit. Bűnözőkkel volt dolga, ők pedig valószínűleg megérdemelték a selejtes egyezséget, amit szerzett nekik. Maga és én jobb egyezséget érdemlünk. A mi kettőnk sorsa egybefonódott, céljaink ugyanazok. Nem? Igen, vagy nem, kapitány? Mondja gyorsan! Schroeder bólintott. Flynn lement a lépcsőn. – Jó döntés. Közel ment a kapuhoz és kinyújtotta a kezét. Schroeder ránézett, de megrázta a fejét. – Soha. Flynn visszahúzta a kezét. – Na jó… na jó… – Most már mehetek? – kérdezte Schroeder. – Igen… ja, még egy dolog. Elég valószínű, hogy akkor sem fog sikerrel járni, ha hosszasan ecseteli a lángszórókat és a nyilvánossággal fenyegetőzik, meg ilyesmi… tehát számolnunk kell azzal az eshetőséggel is, hogy kudarcot vall. Schroeder arcáról leolvasható volt, hogy tudja, mi következik ezután. Flynn hangja kemény és tárgyilagos volt. – Ha Bellini támadására sor kerül, annak ellenére, hogy maga mindent megtett, hogy megállítsa őket, akkor adok még egy lehetőséget, hogy megmentse Terri életét. -Ne! – De, attól tartok, le kell jönnie ide, és el kell mesélnie, hogy mikor, hol, hogyan, meg ilyesmi. – Nem! Nem! Soha… soha nem öletném meg a rendőröket. – Különben is megölik majd őket. Csak úgy, mint a túszokat, a feniánusokat és Territ. Tehát, ha legalább őt meg akarja menteni, oda fogja nekem adni a támadási terveket. – Nem fogják nekem elárulni… – Legyen az a feladata, hogy megtudja! A legegyszerűbb az volna, ha azt a szemét Bellinit halálra ijesztené, és rávenné, hogy tagadja meg a támadást. Sok lehetősége van. Bárcsak nekem is ennyi lenne! Schroeder megtörölte a homlokát. Lélegzete kihagyott, hangja remegett. – Flynn… kérem… megmozgatom az eget és a földet, hogy megadják magukat. Az égre esküszöm, hogy megteszem, de ha nem hallgatnak rám – kihúzta magát. – Akkor nem fogom elárulni őket. Soha. Még ha ez Terri életébe is kerül. Flynn kinyúlt és elkapta Schroeder karját. – Használja a fejét, ember! Ha egyszer is visszaverjük őket, nem valószínű, hogy újra fogják próbálni. Nem haditengerészek, vagy királyi kommandósok. Ha visszaverjük őket, akkor Washington, a Vatikán és a többi érintett ország nyomást fog gyakorolni Londonra. Szinte

garantálni tudom, hogy kevesebb rendőr fog meghalni, ha megállítom a támadásukat… megállítom őket, mielőtt a csata túl sokáig húzódna. Meg kell mondania, hogy náluk vannak-e a tervek és az építész. Mondja meg, hogy használnak-e majd gázt, kikapcsolják-e a világítást. Tudja, mire van szükségem. A túszokat a kriptába fogom tenni, hogy védve legyenek. Jelezni fogok, és Terri kiszabadul öt percen belül. Nem fogok többet kérni magától. Schroeder feje remegett. Flynn kinyújtotta a másik kezét és rátette Schroeder vállára. Szinte gyengéden beszélt. – Jóval azután, hogy mi meghaltunk, az, hogy mi történt itt csak halvány emlék lesz a nemtörődöm világ számára. Theresa élni fog, talán újra férjhez megy… gyerekei lesznek, unokák. Lépjen túl azon, amit most érez, Kapitány, és nézzen a jövőbe! Gondoljon őrá és gondoljon a feleségére is. Mary ezért a lányért él, Bert. Ő… Schroeder hirtelen elhúzódott. – Fogja be! Az isten szerelmére, fogja be! Előredőlt és fejét nekitámasztotta a rácsoknak. Flynn megveregette a vállát. – Maga rendes ember, kapitány. Becsületes ember. És jó apa… remélem, hajnalban is apa lesz még. Nos… az lesz? Schroeder bólintott. – Jól van. Na akkor menjen vissza, és igyon meg valamit! Szedje össze magát! Minden rendben lesz. Nem, ne is gondoljon a fegyverére! Az, hogy engem, vagy magát megöli, nem fogja senki más problémáját megoldani, mint a saját magáét. Gondoljon Terrire és Maryre! Szükségük van magára és szeretik magát. Még látjuk egymást, kapitány, ha Isten is úgy akarja. ÖTVENEGYEDIK FEJEZET Doyle Kormanyzó a bíboros rezidenciájának hátsó szobájában állt egy telefonnal a kezében. Állami hivatalnokokkal beszélt sorjában rendőrökkel, a közönségkapcsolatok embereivel, törvényhozókkal, a s főügyésszel, az állami Nemzeti Gárda vezérével. Volt, aki Albanyből, volt, aki a Rockefeller Center belügyi hivatalaiból beszélt, de olyan is volt, akit otthon hívott, vagy melegebb éghajlaton lévő szállodákban. Mindazok az emberek, akik általában nem tudtak dönteni, hogy marhát, vagy szárnyast kérnek-e egy banketten, eldöntötték, hogy elérkezett az idő a katedrális megrohamozására. A Kormanyzóhelyettes elmondta neki őszintén, bár nem túl tapintatosan, hogy a közvélemény-kutatás adatai alapján olyan alacsony a népszerűsége, hogy nincs vesztenivalója, és csak nyerhetett abból, hogy támogatja a katedrális megtámadását, akár sikerrel jár, akár nem. Doyle visszatette a telefont a helyére, és végigmérte a szobába belépő embereket. Észrevette, hogy Kline magával hozta Spiegelt is, ami azt jelentette,

hogy valószínűleg döntés fog születni. Monsignor Downes helyet foglalt a belügyes Arnold Sheridan mellett. A kanapén Donahue, az ír főkonzul és Eric Palmer, a brit külügyminisztérium képviselője ült. Rourke rendőrfőnök az ajtó mellett állt, addig, amíg Kline rá nem mutatott egy székre. Doyle ránézett Barfholomew Martinra, akinek nem volt többé hivatalos státusa, de akit megkért, hogy legyen jelen. Martinra, akármit is mondtak róla az emberek, számítani lehetett fontos információk tekintetében. A Kormanyzó megköszörülte a torkát, és így szólt – Uraim és Miss… Ms. Spiegel, azért kérettem önöket ide, meri úgy érzem, hogy minket érint elsősorban ez a szituáció – körbenézet a szobában. – És mielőtt elmegyünk innen, elvágjuk ezt a gordiuszi csomót – vágó mozdulatot tett a kezével. – Kiküszöbölünk minden taktikai és stratégiai problémát, politikai megfontolást és morális dilemmát, ami megbénította az akaratunkat és a képességünket a cselekvésre. Szünetet tartott, majd Monsignor Downes-hoz fordult. – Atyám, megismételné mindenkinek a legutolsó hírt Rómából? – Igen – mondta Monsignor Downes. – Őszentsége személyesen fog szólni a feniánusokhoz, és mint keresztényeket, arra inti majd őket, hogy kegyelmezzenek meg a katedrálisnak és a túszoknak. Az érintett Kormanyokhoz is kérelemmel fordul, miszerint legyenek belátással, és rendelkezésükre bocsátja a Vatikánt, ahol a feniánusokkal folytatni lehetne a tárgyalásokat. Martin őrnagy megtörte a csendet. – Az érintett három Kormany államfői nem kívánnak közvetlenül tárgyalni ezekkel a terroristákkal… A Monsignor intett a kezével, jelezve, hogy hallgasson. – Őszentsége nem mint a Vatikáni állam feje beszélne, hanem mint a világ egyik szellemi vezetője. A britek képviselője, Palmer így szólt – Az ilyesfajta kérés nehéz helyzetet teremtene az amerikai elnök, valamint Írország és Britannia miniszterelnökei számára. Monsignor Downes kezdett reményvesztetté válni a negatív reakciók hallatán. – Őszentsége úgy érzi, hogy az egyháznak meg kell tennie mindent ezekért a társadalomból kitaszított emberekért, mert ez a mi küldetésünk már kétezer éve. Ezek azok az emberek, akiknek szükségük van ránk. Átnyújtott egy papírlapot a Kormanyzónak. – Ez itt Őszentsége kérésének a szövege. Doyle Kormanyzó elolvasta a rövid üzenetet és továbbadta Kline polgármesternek. – Szeretnénk, ha ez a szöveg ugyanakkor jutna el a katedrálisban lévő emberekhez, amikor felolvassák azt a rádióban és a televízióban.

Az elkövetkező egy órán belül, még hajnal előtt. Miután a szobában mindenki látta a pápa intő levelét, Eric Palmer így szólt – Néhány évvel ezelőtt mi tényleg találkoztunk az IRA-val, ők pedig ezt nyilvánosságra hozták. Ennek káros következményei megingatták a Kormanyt. Nem hiszem, hogy ismét beszélni fogunk velük, és biztos, hogy nem a Vatikánban. Donhue hangjába szomorúság vegyült. – Monsignor, a dublini Kormany az 1920-as években törvényen kívül helyezte az IRA-t, és nem hiszem, hogy támogatnák a Vatikánt a törekvésében. – Mint azt tudják, tulajdonképpen mi már átadtunk nekik egy javaslatot a megegyezésre, és ők nem válaszoltak rá. A pápa önmagát is és minket is megmentene egy szörnyen kínos helyzettől, ha visszavonná ezt a levelet – mondta Martin. Kline polgármester hozzátette – Az egyetlen lehetőség arra, hogy a feniánusok elmenjenek a Vatikánba, az az, ha én elengedem őket. Én pedig nem tehetem ezt meg. Muszáj érvényt szereznem a törvénynek. Arnold Sheridan első alkalommal szólalt meg, és hangjából érezhető volt, hogy végleges álláspontját közli. – Az Egyesült Államok Kormanya okkal feltételezi, hogy a feniánusok megsértették a szövetségi tűzfegyverre vonatkozó törvényt, és az útlevéltörvényt, máskülönben azonban tisztán helyi jellegű problémáról van szó. Mi nem megyünk sehova, hogy megvitassuk az ír bebörtönzöttek szabadon bocsátását az Egyesült Királyságból, vagy a katedrálisban lévő emberek bűnvádi eljárás alóli felmentését. Spiegel ránézett Downesra. – Az egyetlen hely, ahol tárgyalások folyhatnak, az pontosan itt van, vagy telefonon keresztül, vagy a sekrestye kapujánál. Ebben a városban az a rendőrség politikája, hogy a túszhelyzetet lokalizálja, és nem engedi mobilizálódni. A törvény pedig kimondja, hogy a bűnözőket, az első adandó alkalommal le kell tartóztatni. Más szóval, a lövészárkokat kiásták, és senki sem fogja elhagyni azokat, fegyverszüneti zászlót lobogtatva. A Monsignor összeszorított szájjal, sértődötten bólintott. – Én megértem az önök álláspontját, de az egyház, melyet önök közül oly sokan vaskalaposnak tartanak, hajlandó bármit megpróbálni. Úgy gondolom, tudniuk kell, hogy személyes intő levelek fognak érkezni minden érintett félhez Canterbury érsekétől, Írország prímásától, és az összes hit és felekezet több száz vallási vezetőjétől. Ezenkívül városunk és más városok minden templomában és zsinagógájában egész éjjelre virrasztásos imát hirdettek. És reggel 5.00-kor, ha addigra nincs vége ennek az egésznek, városunk, és valószínűleg az egész ország minden templomi harangját megkondítanák majd.-.. harangozni fognak a józan észért, a

könyörületességért, és mindannyiunkért. Roberta Spiegel felállt, és cigarettára gyújtott. – Az emberek hangulata, nem is szólva a harangokról és az éneklésről az utcán felettébb kínos kérdés. Ha túl finoman közelítjük meg a dolgot, és a katedrális a fejünkre robban 6.03-kor, mindannyian jól pofára esünk, és értünk senki sem fog egész éjjel virrasztva imádkozni. Roberta Spiegel elhallgatott, majd folytatta – Tehát hagyjuk abba ezt a szarakodást, vagyis vágjuk át a gordiuszi csomót, és döntsük el, hogyan és mikor fogunk támadni, és egyezzünk meg abban is, hogyan adjuk elő ezt az egészet a későbbiekben! Többen cigarettára gyújtottak, Martin őrnagy pedig kiszolgálta magát a bíboros sherryjéből. A Kormanyzó elismerően bólogatott. – Csodálom az ön őszinteségét és felfogóképességét, Ms. Spiegel, és… Miss Spiegel ránézett a Kormanyzóra. – Ezért kéretett minket ide, tehát folytassuk, Kormanyzó úr! Doyle Kormanyzó elvörösödött, de kontrollálta mérgét. És így szólt – Jó ötlet – körülnézett. – Tehát egyetértünk-e mindannyian azzal, hogy a kompromisszum nem megoldás, hogy a feniánusok nem fogják megadni magukat, valamint, hogy végre fogják hajtani hajnalban azt, amivel ijesztgetnek bennünket? Néhányan bizonytalanul bólintottak. A Kormanyzó ránézett Arnold Sheridanre, és azt kérdezte – Egyedül kell cselekednem? Sheridan bólintott. – De, magunk között szólva, a Kormanyzat keményvonalas megoldást kíván látni, ugye? – A Kormany által megfogalmazott üzenet lényege az, hogy az ilyesfajta dolgokat erővel… helyi erőkkel kell megoldani – mondta Sheridan, és elindult az ajtó felé. – Köszönöm, Kormanyzó úr, a lehetőséget, hogy hozzájáruljak a tárgyalásokhoz. Biztos vagyok benne, hogy a megfelelő döntésre jut majd – tette még hozzá, majd távozott. Kline polgármester nézte, amint az ajtó bezárul, majd így szólt – Sorsunkra hagytak minket. Odafordult Donahue-hoz és Palmerhez. – Tudják, kitűnően működik a szövetségi rendszer. Ők beszedik az adókat, és meghozzák a törvényeket, Bellini polgármester pedig megküzd a terroristákkal. Kline felállt, és elkezdett fel-alá járkálni. Megállt Donahue és Palmer előtt. – Felfogták, hogy az én hatalmamban áll, mint a város annak rendje és módja szerint megválasztott polgármesterének, hogy elrendeljem a katedrális ostromát? Egyik férfi sem reagált a hallottakra. Kline felemelte a hangját. – Ez a kötelességem. Senkinek sem tartozom elszámolással. Eric

Palmer felállt, és elindult az ajtó felé. – Mi felajánlottunk minden kompromisszumot, ami módunkban áll… és amennyiben ez, mint ön is rámutatott, helyi ügy, akkor Őfelsége Kormanyának semmi oka arra, hogy továbbra is részt vegyen benne. Ránézett Martinra, aki nem mutatta jelét, hogy követni kívánja, aztán bólintott a többieknek. – Jó reggelt – mondta és kisétált. Thomas Donahue is felállt. – Szörnyen érzem magam emiatt az egész miatt… Öt éve élek ebben a városban… A Szent Patrik-katedrális az én plébániatemplomom…. Ismerem a bíborost és Murphy atyát – ránézett Monsignor Downesra. – De semmi nincs, amit tehetnék. Odament az ajtóhoz és visszafordult. – Ha szükségük lesz rám, a konzulátuson leszek. Isten áldása! Gyorsan távozott. – Klassz, egyértelmű távozások – mondta Spiegel. Doyle Kormanyzó beleakasztotta hüvelykujját a mellénye zsebébe. – Nos… így állunk – odafordult Martinhoz. – Őrnagy úr… nem mondaná el nekünk a gondolatait?… Olyan emberként, aki számára ismerős az IRA… ön milyen akciótervhez folyamodna? – Itt az idő, hogy megvitassák a mentési műveletet – mondta Martin kertelés nélkül. A Kormanyzó lassan bólintott, tudván, hogy a ‘mentési művelet’ kifejezés, ellentétben a támadással és az ostrommal, egy láthatatlan fordulópontot jelent. Bevezették az elkövetkezendő események finomított frazeológiáját. Hirtelen Monsignor Downeshoz fordult. – Hajlandó áldását adni egy mentési művelethez? A Monsignor gyorsan felnézett. – Én… nos… Doyle Kormanyzó közelebb ment Downeshoz. – Monsignor, krízis idején gyakran az olyan emberek, mint mi, akik középszinten állnak a ranglétrán, azon kapják magukat, hogy rájuk nehezedik a döntés súlya. És nekünk kell cselekedni. Ha nem cselekszünk, az inkább immorális, mintha erőszak bevetésével cselekszünk. Még hozzátette. – Meg kell mentenünk, meg kell mentenünk… – De… a pápai levél… – mondta Monsignor Downes. Klíne polgármester odaszólt a szoba másik végéből. – Nem akarom látni, ahogy a pápa és más vallási vezetők hülyét csinálnak magukból. Még ha maga a Jóisten fohászkodna is ezekhez a feniánusokhoz, akkor sem változna semmi. A Monsignor végighúzta kezét az arcán. – De miért én…? Miért számít az, hogy én mit mondok? Kline megköszörülte a torkát. – Hogy teljesen őszinte legyek önnel, Monsignor, egyetlen átkozott dolgot sem fogok tenni, hogy megmentsem azokat az embereket, vagy

a katedrálist, ha nem adja rá áldását a katolikus klérus egyik magas rangú tagja. Egy Monsignor megteszi, különösen, ha ír származású, mint ön is. Én sem vagyok bolond, és ön sem az. Monsignor Downes beleroskadt a székébe. – Ó, Istenem… Rourke felemelkedett a székéből és odament Downeshoz. Letérdelt a Monsignor széke mellé, és elkeseredettséggel a hangjában így szólt – Nálunk a fiúk többnyire katolikusok, atyám. Ha be kell oda menniük… önt szeretnék először látni… hogy gyónjanak… hogy tudják, hogy az egyházból valaki megáldotta a küldetésüket. Különben ők… nem is tudom… Monsignor Downes kezébe temette az arcát. Egy teljes perc elteltével felnézett és lassan bólintott. – Az Isten segítsen meg, ám ha úgy gondolják, hogy ez az egyetlen mód arra, hogy megmentsük őket… Hirtelen felállt, és majdnem kirohant a szobából. Pár pillanatig senki sem szólalt meg, majd Spiegel azt mondta – Mozduljunk már meg, mielőtt a dolgok kicsúsznak a kezünk közül! Kline polgármester elgondolkozva dörzsölte az állát. Felnézett – Schroedernek ki kell jelentenie, hogy teljes kudarcot vallott. – Ez nem jelenthet problémát. Már megtette – mondta Doyle Kormanyzó, majd hozzátette – Az is segítséget jelentene, ha nyilatkozatot adnánk ki, a mentésről szólóval egyidejűleg arról, hogy a feniánusok új követelésekkel álltak elő, azokon túl, amiket hajlandóak voltunk megvitatni… Hirtelen megállt. – A fenébe, minden telefonbeszélgetésről/e/v&e/ készül… Esetleg Burke… Kline közbeszólt. – Felejtsék el Burke-öt! Jelenleg Schroeder személyesen beszél Flynn-nel. Ez megteremti majd Schroeder számára a lehetőséget, hogy azt állítsa, Flynn újabb követelésekkel állt elő. A Kormanyzó bólintott. – Igen, ez nagyon jó lesz. – Majd Bellinivei íratok egy jelentést, amiben azt állítja, hogy jó eséllyel lehet végrehajtani a mentési akciót minimális emberi és anyagi veszteséggel – mondta Kline. – De Bellini olyan, mint egy jojó. Állandóan változtatja a véleményét – mondta Doyle. Élesen nézett Rourke-ra. – Ön szerint hajlandó lenne Bellini egy ilyen jelentést írni? Rourke hangja gondterhelt volt. – Végre fog hajtani bármilyen támadásra vonatkozó parancsot… de ami a nyilatkozat aláírását illeti… nehéz ember. Úgy tudom, az az álláspontja, hogy több biztos információra van szüksége ahhoz, hogy a beleegyezését adja… – Burke hadnagy azt mondta nekem, hogy nagyon közel vannak egy áttörésen az információk tekintetében – mondta Martin őrnagy.

Mindenki Martinra nézett, aki folytatta. – Burke mindenképpen megszerzi a tervrajzokat, és lehet, hogy magát az építészt is előkeríti az elkövetkezendő egy órában. Szinte garantálhatom ezt. Martin hangja azt sugallta, hogy nem kíván további kérdésekre válaszolni. – Amire Langley felügyelőtől szükségünk van, az a pszichológiai jelentés, mi szerint, a terroristák fele pszichotikus – mondta Kline. – Vajon kooperatívak lesznek-e ezek a rendőrtisztek? – kérdezte Doyle Kormanyzó. – Majd én gondoskodom Langley-ről – mondta Spiegel. – Ami Schroedert illeti, ő nagyon ért ehhez és igazodik a politikai áramlatokhoz. Vele nem lesz baj. Bellinivel kapcsolatban pedig felajánljuk neki, hogy előléptetjük, és áthelyezzük oda, ahova akarja. Spiegel odament a telefonhoz. – Azonnal szólok a médiának, és elmondom nekik, hogy a tárgyalások kritikus ponthoz értek, és rendkívül fontos, hogy halasszák el az egyházi fohász beolvasását. – Én legalább tudom, hogy az én emberem, Logan, azt fogja tenni, amit mondanak neki – mondta Doyle szinte önelégülten. – Ne felejtsd el, Murray, én is akarok ebből egy darabot! Legalább egy alakulatnak ott kell lennie a 69-esektől. Kline polgármester kinézett az ablakon. – Helyesen cselekszünk mi egyáltalán? Vagy mindannyian megbolondultunk? – Akkor lenne bolond, ha a hajnalra várna – mondta Martin, majd hozzátette – Furcsa, ugye, hogy a többiek nem akartak velünk ebben osztozni? Roberta Spiegel felnézett, miközben tárcsázott a telefonon. – Néhány patkány felfogta, hogy süllyed a hajó, és elmenekültek. Néhány patkány pedig felugrott, mert azt hiszik, hogy ez itt egy diadalmenet élén haladó kocsi. Mielőtt felkel a nap, meglátjuk, hogy mely patkányoknak volt igaza. Beit Schroeder az asztáánál ült a Monsignor irodájában. Langley, Bellini és Logan ezredes felállva hallgatták Kline polgármestert és Doyle Kormanyzót, akik elmondták, hogy mit várnak tőlük. Schroeder szeme Kline és Doyle között cikázott, miközben gondolatai vadul jártak. Roberta Spiegel a hintaszékében ült, és miközben egy brandys pohárkát forgatott szórakozottan, a használaton kívüli kandallóra meredt. A szoba kihűlt, ezért a vállára terítette Langley kabátját. Martin őrnagy a kandallónál állt és a kandalló párkányára helyezett csecsebecséket nézegette. Rourke rendőrfőnök a polgármester mellett állt, és beleegyezően bólintott mindenre, amit Kline és Doyle mondott, ezzel is példát mutatva három emberének. A Kormanyzó elhallgatott, és egy pillanatra ránézett Schroederre.

Volt valami benne, ami egy szunnyadó vulkánra emlékeztetett. Megpróbált kihúzni belőle valamit. – Bert? Schroeder szemét a Kormanyzóra függesztette. – Bert, ne vegye rossz néven, de ha elérkezik a hajnal és nincs kompromisszum, nem hosszabbítják meg a határidőt. Márpedig ez így lesz, a foglyokat kivégzik, a katedrálist pedig elpusztítják… nos, ön lesz az Bert, akit a legtöbb nyilvános elmarasztalás fog érni. Nem? – kérdezte Doyle. Schroeder nem válaszolt semmit. Kline polgármester Langley-hez fordult. – És ön lesz az, felügyelő úr, aki igen sok hivatalos bírálatot fog kapni. – Legyen úgy, ahogy lennie kell… Bellini hevesen reagált. – Méltóságos uram, mi el tudunk bánni a bűnözőkkel, de ezek a katonai fegyverzettel ellátott gerillák… van nekik ellenséges behatolásjelzőjük, géppuskáik, rakétáik és… a Jóisten tudja, még mijük. Mi van akkor, ha van lángszórójuk? Ha? Ráadásul egy nemzeti szentélybe ásták be magukat. Krisztusom, még mindig nem értem, miért nem lehet a katonaságot… A polgármester csalódott ábrázattal leintette Bellinit. – Joe… Joe, ez nem jellemző önre. – Pedig pokolian az – mondta Bellini. Doyle Kormanyzó ránézett Loganre, aki úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát. – Ezredes úr, mi az ön érzése? Logan ezredes összpontosította figyelmét. – Ó… nos… meg vagyok győződve arról, hogy haladéktalanul cselekednünk kell, és el kell indítani a tárna… a mentési akciót. A Kormanyzó szinte sugárzott a büszkeségtől. – Mindazonáltal – folytatta Logan –, a taktikai terv még nem megfelelő. Amit kérnek tőlünk az olyan, mintha azt kérnék, hogy egy porcelánokkal teli szekrényben patkányokra vadásszunk anélkül, hogy egyetlen porcelánt eltörnénk… vagy a szekrényt megsértenénk. A Kormanyzó rámeredt Loganre, és bozontos szemöldökét olyan ívben húzta fel, mintha egy mókus farka lenne. – A katonáktól gyakran kérik a lehetetlent, és hogy azt jól végezzék el. A Nemzeti Gárda kötelessége nemcsak a parádékból és boldog órákból áll. – Nem, uram… igen, uram. – Képesek a Harcos írek elvégezni az akcióból rájuk eső részt? – Természetesen! A Kormanyzó alaposan megveregette Logan vállát. – Jó ember. A polgármester Langley-hez fordult – Felügyelő úr, meg kell szereznie azokat a dossziékat, amikre szükségünk van a feniánusokkal kapcsolatban. Langley hezitált. Roberta Spiegel ráfüggesztette a tekintetét. – Még tizenkettő előtt, felügyelő. Langley ránézett a nőre.

– Persze. Miért is ne? Majd összehozunk valami kreatív irományt egy diszkrét rendőrségi pszichológus segítségével, dr. Kormannel, és olyan pszichológiai jelentéseket lesznek a feniánusokról, amitől még maga John Hickey is halálra rémülne. – Azt javaslom, felügyelő úr – mondta Martin őrnagy –, hogy mutassanak ki valamilyen összefüggést annak az informátornak a halála, Ferguson, azt hiszem, ez volt a neve, és a feniánusok között! Akkor ez az ügy is tisztázódna. Langley ránézett Martinra és mindent értett. Bólintott. Kline ránézett Bellinire. – Nos, Joe… benne van a csapatunkban? Bellinin látszott a zavartság. – Benne… de… – Joe, tudná-e jó lelkiismerettel azt állítani, hogy abszolút biztos benne, hogy ezek a terroristák nem fogják lelőni a bíborost és a többieket hajnalban, aztán pedig nem fogják felrobbantani a Szent Patrik-katedrálist? -Nem… de – Meg van győződve arról, hogy az emberei nem képesek egy sikeres mentési akciót végrehajtani? – Én ilyet soha nem mondtam, Méltóságos uram. Én csak nem akarok semmit aláírni. Mióta kötelező az embernek aláírnia ilyesmit? A polgármester gyengéden megütögette a vállát. – Szerezzek valaki mást, aki irányítaná az embereit a terroristák elleni mentési akció során, Joe? Vagy egyszerűen hagyjam, hogy Logan ezredes irányítsa az egész műveletet? Bellini agya tele volt egymásnak ellentmondó, de ugyanannyira vészterhes gondolatokkal. – Igen, vagy nem, kapitány? – csattant föl Spiegel. – Későre jár már, és az az átkozott hajnal 6.03-kor esedékes. Bellini ránézett a nőre, és igazított a testtartásán. – Vezetni fogom a támadást. És majd eldöntöm, hogy aláírok-e bármit is, ha megkapom a tervrajzokat. Kline polgármester felszabadultan sóhajtott. – Na, akkor ezzel nagyjából megvolnánk. Ránézett Langley-re – ön pedig természetesen újra átgondolja a lemondását. – Valójában én főfelügyelői posztra gondoltam – mondta Langley. Kline gyorsan bólintott. – Természetesen. Mindenki megkapja majd a kinevezését. Langley rágyújtott egy cigarettára, és észrevette, hogy a keze bizonytalan. Biztos volt abban, hogy Kline és Doyle helyesen cselekszenek, amikor megtámadják a katedrálist. De a politikusok biztos ösztönével, rossz indítékkal és rossz megközelítéssel tették ezt, és sikamlós előadásmódban. Na és aztán? A jó dolgok fele így intéződik. Kline polgármester most elmosolyodott. Odafordult Schroederhez.

– Bert, öntől mindössze arra van szükségünk, hogy nyerjen nekünk több időt! Folytassa velük a párbeszédet! Pokoli munkája van, Bert, és ezt mi elismerjük. Kapitány? Rámosolygott Schroederre úgy, ahogy mindig szokott, ha rájött, hogy valaki nem figyel. – Bert? Schroeder tekintetét Kline-ra függesztette, de nem szólt semmit. Kline polgármester egyre növekvő nyugtalansággal figyelte Schroedert. – Most… most pedig, Bert, szükségem van öntől egy aláírt nyilatkozatra, amiben azt állítja, hogy a túszkoordinátorként töltött hosszú évekre alapozott szakmai véleménye szerint, azt javasolja, hogy szakítsuk meg a párbeszédet. Rendben? Schroeder körbenézett a szobában és felismerhetetlen hangot adott ki. A polgármesteren látszott hogy aggódik, de folytatta. – Azt kellene állítania, hogy amikor Flynn-nel találkozott, ő még több követeléssel állt elő… őrült követelésekkel. Oké? írja ezt le mihelyt lehet! Odafordult a többiekhez. – Önök mindannyian… – Nem teszem meg! A szobában mindenki Schroederre nézett. Kline hitetlenkedve így szólt – Mit… mit mondott? Roberta Spiegel sietve felállt, a hintaszéke pedig odarepült Doylc Kormanyzóhoz. Doyle arrébb tolta a hintaszéket, és odament Schroederhez. – Márpedig amit mondana, szinte igaz is lenne! Ráadásul maga szart sem ért el idáig! Schroeder felállt, és megtámaszkodott az íróasztalon. – Végighálgattam mindannyiukat, és maguk mind megőrültek. – Hívják a háttér-koordinátort! – mondta Spiegel Langley-nek. – Nem! Senki sem beszélhet Flynn-nel rajtam kívül! – ordította Schroeder. – Senki mással nem fog beszélni. Majd meglátják, nem fog beszélni. Felhívom most! Odanyúlt a telefonért, de Langley elhúzta előle. Schroeder visszaesett a székébe. Kline polgármester döbbenten állt. Megpróbált beszélni, de nem jött ki hang a torkán. Spiegel megkerülte az asztalt és lenézett Schroederre. Hangja lágy volt és nyugodt. – Kapitány, valamikor most és a között az időpont között, amikor Bellini készen áll a támadásra, maga el fogja készíteni a jelentést, ami alátámasztja a döntésünket. Amennyiben nem, tenni fogok arról, hogy elővegyék szolgálati fegyelemsértésért, elbocsássak a rendőrségi testülettől, és elveszítse a nyugdíját. Biztonsági őrként fogja végezni egy bankban valahol az isten háta mögött, ha elég szerencséje lesz

ahhoz, hogy fegyvertartási engedélyt kapjon. Akkor most vitassuk ezt meg intelligensen! Schroeder felállt és mély lélegzetet vett. Hangja ismét a professzionális koordinátor kontrollált és biztos tónusú hangja volt. – Jó, tegyük ezt. Elnézést, az előbb egy pillanatra elragadtattam magam. Beszéljük meg, hogy mit mondott Brian Flynn valójában nekem és ne azt, hogy Önök mit szeretnének hallani. Schroeder ránézett Bellinire és Loganre. – Úgy látszik, hogy az a negyvenöt adag marhahúspástétom vacsorára nem egy cselfogás volt, emberek is voltak rá, akik megegyék azokat. Láttam őket. És lángszórókat… hadd meséljek azokról a lángszórókról… Remegő kézzel szivarra gyújtott, majd hűvös, kimért hangnemben folytatta, de mindenki hallhatta a lappangó idegességet a hangjában. Végkövetkeztetése a következő volt – Flynn összegyűjtötte a legnagyobb, legjobban felszerelt kiképzett felkelőkből álló fegyveres erőt, olyat, amilyet ez az ország a polgárháború óta nem látott. Túl késő van ahhoz, hogy bármit is tegyünk, kivéve, hogy fel kell hívni Washingtont, és meg kell mondani nekik, hogy kapitulálunk, már amennyire a hatalmunkban áll kapitulálni… ÖTVENKETTEDIK FEJEZET Langley Burke-öt egy papi szobában találta meg az ágyon fekve. – Eldöntötték, hogy megtámadják a katedrálist. Burke gyorsan felült. Langley hangja zaklatott volt. – Hamarosan. Még a pápai fohász felolvasása előtt, mielőtt megJ szólalnak a templomok harangjai, és mielőtt Monsignor Downes észlf hez tér. – Lassabban, hé! – Schroeder beszélt Flynn-nel a kapunál, azt mondta, negyven vagy ötven fegyveres fenianistát látott… – Ötvenet? – De nem úgy volt. Tudom, hogy nem látta őket. – Várjál, már! Fogd vissza magad! Langley fel-alá járkált a kis szobában. – Washington egy süllyedő hajót lát. Kline és Doyle pedig egy diadalmenet élén haladó kocsit. Érted? Holnap mindketten hősök lesznek, vagy Mexikóban lesznek sötét napszemüvegben és ál orral… Burke talált néhány ott heverő aszpirint az éjjeliszekrényen, és hármat bekapott. Langley leült egy székre. – Figyelj, Spiegel látni akar. Gyorsan tájékoztatta Burke-öt mindenről, majd hozzátette – Te vagy a koordinátor, amíg nem döntenek Schroeder felől. Burke

felnézett. – Koordinátor? – elnevette magát. – Szegény Bert. Ez lett volna a tökéletes játszmája. Ezt nagyon akarta – meggyújtotta kialudt cigarettáját. – Tehát – kesernyés füstcsíkot fújt ki – támadunk. – Nem! Megmentünk] Mostantól fogva mentési akciónak kell hívni! Nagyon körültekintően kell kiválasztanod a szavaidat, mert egyre kíméletlenebb az egész, és már senki sem mondja azt, amit valóban gondol. Különben eddig sem tették… és jobban tudnak hazudni, mint mi. Gyerünk, várnak rád! Burke nem mozdult. – Martin meg azt mondta nekik, hogy majd én előkerítem Stillway-t. – Igen, a tervrajzokkal együtt. Ez még nekem is újdonság volt, hát neked? – És nem említette véletlenül Terri O’Nealt? – Nem. Kellett volna? Langley ránézett az órájára. – Számít ez még? Burke kibámult az ablakon a Madison Avenue-ra. – Tudod, hogy Martin ölte meg Fergusont? Langley odaállt Burke mögé. – Nem. A feniánusok ölték meg Jack Fergusont. Burke megfordult. – Sok színlelt dolog folyik itt ma éjjel. Langley megrázta a fejét. – Rohadtul így van. Kline pedig úgy osztogatja a kinevezéseket, mintha választási jelvények lennének. Menj, szerezz egyet! De ára van – megint elkezdett fel-alá járkálni. – Alá kell írnod egy jelentést, miszerint, úgy gondolod, hogy minden, amit Kline és Doyle csinál, az nagyszerű. Rendben? Kérj magadnak kapitányi fizetést! Én főfelügyelő leszek. És szabadulj meg a hírszerzési osztálytól! Kérd át magad a műkincs-hamisítási részlegbe, Párizsba, Londonba, Rómába! fgérd meg nekem, hogy meglátogatod Schroedert az isten háta mögött! Szedd már össze magad! Langley legyintett. – Ne felejtsd el, Martin bent van, Schroeder kint! Logan bent van Kline és Doyle oldalán, de Bellini nem… tudsz követni? Vigyázz Spiegellel! Ritka jó formában van. Micsoda fantasztikus egy spiné. A feniánusok az őrültek és mi vagyunk a normálisak… Monsignor Downes mindannyiunkat megáldott. Mi van még? Langley körbenézett vadul forgó szemekkel. – Van ezen a helyen egy tusoló? Nyálkásnak érzem magam. Még mindig itt vagy? Igyekezz! – lehuppant az ágyra. – Menj már! Burke még sohasem látta Langley-t szétesni, és ijesztő volt számára. Mondani akart valamit, de aztán meggondolta magát, és elment. Burke Roberta Spiegel mellett ment fölfelé a lépcsőn. A nő érdes hangját hallgatta, miközben haladtak előre. Martin csendesen ment mögöttük. Burke kinyitotta a lépcsőház ajtaját, és kilépett a parókia lapos tetejére. Északi szél fújt és a befagyott víztócsák visszatükrözték a

körülöttük lévő magas épületek fényeit. Spiegel elküldött onnan egy csapat kommandós mesterlövészt, felhajtotta kabátja gallérját, és a tető nyugati oldalára ment. Rátette kezét a tetőn körbefutó alacsony kovácsoltvas kerítésre, és hosszasan nézte a keskeny udvaron tornyosuló katedrálist. Alattuk az utcák elhagyatottak voltak, de a távolban a torlaszokon túl, az emberek tülköltek, énekeltek és kiabáltak, dudán és más hangszereken játszottak megállás nélkül. Burke rájött, hogy már hajnali négy óra is elmúlt, és a bárok bezártak. A parti most már az utcákon folytatódott, és valószínűleg még vagy százezren, talán még többen is ragaszkodtak ahhoz az éjszakához, ami varázslatosra sikeredett számukra. Spiegel beszélt, Burke pedig megpróbált koncentrálni a szavaira de mivel nem volt rajta a nagykabátja, fázott, és a nő szavait elfújta az erős szél. – Összehangoltuk a teendőket, hadnagy,az akadémia tornatermében. Hátat fordított a szélnek, és rágyújtott egy cigarettára. – Hol van Schroeder? – kérdezte Burke, és mielőtt minden szétesne, lépni fogunk. És nem szeretnénk több meglepetést. Megértette? – fejezte be végül Spiegel. – Műkincs-hamisítási részleg – mondta Burke. Spiegel ránézett, egy pillanatra meglepődött, majd így szólt – Ja… jól van. Vagy az, vagy takarító a – Megértette, hogy nem szeretnénk, ha kikerülne a látóterünkből és nyilatkozna a sajtónak, tehát inkább jelentkezett Bellini mellé, semmint elszenvedje azt a szégyent, hogy őrt állítunk mellé. Burke érezte, hogy valami megfoghatatlanul kényelmetlen érzés futott át rajta. – És most én vagyok a koordinátor? – kérdezte. – Tulajdonképpen igen – mondta Spiegel. – De a látszat kedvéért, még mindig Schroederé az állás. Még megvannak a politikai összeköttetései. Folytatja a kötelességét, de némi változtatással, természetesen, és később… majd kiáll a kamera elé. Martin először szólalt meg. – Schroeder kapitánynak tulajdonképpen vissza kellene mennie a sekrestye kapujához, és beszélnie kellene megint Flynn-nel. Ebben a kritikus pillanatban fenn kellene tartanunk a látszatot. Sem Flynn-nek, sem a sajtónak nem szabad kiszagolniuk a problémát. Burke kúpot formált a kezéből és miközben meggyújtotta a cigarettáját, Martint figyelte. Martin stratégiája egyre világosabbá vált. Azon gondolkozott, hogy Schroedernek miért kellett Bellini mellett lennie, és hogy miért kellett Flynn-nel találkoznia a kapunál. Az is eszébe jutott, hogy Flynn-nek nem volt ötven jól felfegyverzett embere, tehát Schroeder vagy tévedett, vagy hülye volt, vagy hiszékeny, és a konszenzus szerint, ez utóbbi. Ő azonban tisztában volt

azzal, hogy Schroeder egyik sem volt ezek közül. Amikor kizártuk a lehetetlent, mondta Sherlock Holmes, akármi is marad, akármilyen valószínűtlennek is látszik, annak kell lennie az igazságnak. Schroeder hazudott, és Burke kezdte megérteni, hogy miért. Maga elé idézte egy fiatal nő arcát, hallotta megint a hangját, és elhelyezte őt egy öt-hat évvel ezelőtti partira, amelyet valakinek a kinevezése alkalmából rendeztek. Szinte vonakodva jött rá a végső összefüggésre, amire már órákkal ezelőtt rá kellett volna jönnie. – És Bellini egy új támadási terven dolgozik, igaz? – kérdezte Burke Spiegeltől. Spiegel ránézett a szórt fényben és így szólt – Jelenleg Bellini és Logan a B-terven dolgoznak – ahogy ők mondják, a reakció kiterjesztésén, amit arra a szélsőséges lehetőségre alapoznak, hogy erőteljes haderő van a katedrálisban. E nélkül, be sem mennek a katedrálisba. De mi magára számítunk abban, hogy olyan információval lát el bennünket, ami a C-terv megalkotásához szükséges. Ez pedig a katedrálisba történő beszivárgás lenne, egy rajtaütés, azoknak a titkos folyosóknak a felhasználásával, amelyeknek létezésében, úgy tűnik, sokan hiszünk. Esetleg ez lehetővé tenné számunkra, hogy megmentsünk néhány életet és megmentsük a Szent Patrik-katedrálist. Roberta Spiegel kinézett a fenyegetően magasodó építményre Tornyaival, csúcsaival, támpilléreivel és míves kőfaragásaival még kívülről is úgy nézett ki, mint egy labirintus. Odafordult Burke-höz. – Tehát, nem érzi úgy magát, Burke hadnagy, mintha a nyakát a bakó fatönkjére tette volna? – Nincs rá ok, hogy a nyakam ne ott legyen, ahol a magáé. – Ez igaz – mondta a nő. – Igaz. De a magáé tulajdonképpen veszélyeztetettebb, mert ha jól értesültem, bemegy Bellinivel. – így van. És maga? Spiegel kellemetlenül elmosolyodott, majd azt mondta – Nem kötelező bemennie…. De nem rossz ötlet… ha már nem tudja előkeríteni Stilway-t. Burke rápillantott Martinra, aki enyhén bólintott és így szólt – Itt lesz… fél órán belül. Senki nem szólalt meg, majd Martin azt mondta – Ha lehetne még egy javaslatom… ne nagyon beszéljünk az építészféle dologról Schroeder kapitány előtt. Túlságosan kimerült és akaratlanul is kiszivárogtathat valamit Flynn előtt, amikor legközelebb beszélnek. Hosszú csönd következett a tetőn, amit csak a fagyott salakon súrlódó cipők zaja és az utcákon átviharzó szél tört meg. Burke ránézett Spiegelre és kitalálta, hogy a nő rájött, Schroeder nagy bajban van, ami még nagyobb bajt jelent. Spiegel bedugta kezét hosszú kabátjának a zsebébe és néhány lépéssel eltávolodott Burke-től és Martintól. Néhány rövid pillanatig

eltűnődött rajta, hogy miért is volt ennyire elkötelezett ebben az egészben, és rájött, hogy annak a hét szörnyű évnek a során, amikor történelmet tanított, amit igazán csinálni szeretett volna, az a történelem formálása volt és most ezt teszi. Joe Bellini kapitány megdörzsölte a szemét, és ránézett az órára a sajtókonferencia termében. Reggel 4.26. A rohadt nap 603-kor kel fel. Félálomban egy csillogó napfényből álló falat képzelt el, amint felé közelít, hogy megmentse őt, mint annyiszor tette Koreában. Úristen, gondolta, mennyire utálom a fegyverek zaját éjszaka. Körülnézett a szobában. Emberek aludtak matracokon vagy a padlón, golyóálló kabátjukat párnaként használva a fejük alatt. Mások ébren voltak és halkan beszélgetve cigarettáztak. Időnként valaki elnevette magát valami olyanon, amiről Bellini aztgondolta, hogy nem volt vicces. A félelemnek van egy különlegesen sajátos bűze, és most erősen érezte azt az izzadtság, a dohány, a puska olajának és a nehézkes tüdőkből és a ragadós szájból jövő leheletnek a keveréke. A táblát színes krétajelek borították a katedrális fehér körvonala fölött. A hosszú konferenciaasztalon a módosított támadási terv példányai feküdtek kiterítve. Bert Schroeder az asztal távolabbi végénél ült, és szórakozottan lapozgatta az egyik példányt. Csörgött a telefon, Bellini pedig felkapta. – Veszélyelhárítási műveletek, Bellini. A polgármester sajátos orrhangját lehetett hallani a vonal másikvégéről. – Hol tartanak, Joe? Égnek a vágytól, hogy rájuk rohanjanak? – Alig várjuk. – Akkor jó. Figyeljen, éppen most láttam az új támadási tervüket. Egy kicsit eltúlzott, nem? – Főleg Logan ezredes műve, uram – mondta Bellini. – Ó… akkor gondoskodjon róla, hogy egy kicsit finomítsák! Bellini felvett egy tele dobozos kólát a nagy kezébe, és összenyomta, majd figyelte, ahogy a teteje lepattan és a barna folyadék vé-gigömlött az ujjain. – Beleegyeznek, vagy nem egyeznek bele? A polgármester hosszú ideig nem szólt, és Bellini az órájára nézve tudta, hogy tanácskozik. Kline visszament a telefonhoz. – A Kormanyzó és én beleegyezünk… elvileg. – Köszönöm, elvileg. Kline témát váltott. – Még mindig ott van? Bellini rápillantott Schroederre. – Mint a kutyaszar a kocogó ember edzőcipőjén. Kline gyenge nevetést erőltetett magára. – Oké, én most a Rockefeller Center állami irodáiban vagyok a Kormanyzóval és az embereinkkel. – Jó a kilátás. – Ne legyen már olyan csípős! Figyeljen, éppen most beszéltem az Egyesült Államok elnökével!

Bellini felfigyelt Kline hangjában arra, hogy mennyire tudatában van saját fontosságának. – Az elnök azt állítja, hogy jelentős haladást ért el a brit miniszterelnöknél. Olyan hangokat is hallat, hogy szövetségi gárdát és marsallokat is küld … Kline lehalkította a hangját, mintha konspirálnának. – Maradjon közöttünk, Joe, de azt hiszem, hogy az elnök csak ködösít. .. hogy levédje magát a későbbiekre. Bellini cigarettára gyújtott. – Ki nem? Kline hangja sürgetővé vált. – Nyomás alatt áll. A templomi harangok már konganak Washingtonban, és több ezer ember vonult fel gyertyákkal a Fehér Ház elé. A brit nagykövetséget körbevették… Bellini figyelte, amint Schroeder feláll, majd elindult az ajtó felé. Beleszólt a telefonba – Tartsa! – odaszólt Schroedernek. – Hova igyekszik, főnök? Schroeder visszanézett rá. – A sekrestyébe – válaszolta, majd kilépett az ajtón. Bellini megvárta, hogy távozzon, majd így szólt a telefonba – Schroeder éppen most ment el, hogy még egy utolsó próbát tegyen Flynn-nel. Rendben? Kline nagyot sóhajtott. – Jól van… ártani nem árt. Mire visszaér, maguk már készen állnak az indulásra. Hacsak nem lesz valami nagyon komoly ajánlat, de úgysem lesz. Bellimnek eszébe jutott, hogy Schroeder még sohasem vallott kudarcot. – Soha sem lehet tudni. Hosszú csend következett a vonalban, majd a polgármester így szólt – Hisz a csodákban? – Igazából még soha nem láttam egyet sem – majd magában azt gondolta Kivéve, amikor téged másodszorra megválasztottak, – Nem, soha nem láttam egyet sem. – Én sem. Bellini hallott egy kattanást a telefonban, amit a tárcsahang követett. Végignézett a csendes szobán. – Felkelni! Emeljétek fel a seggeteket! Csatarendbe! Gyerünk! Bert Schroeder szemtől szemben állt a sekrestye kapujánál Brian Flynn-nel. Schroeder hangja erőtlen volt és akadozó amikor beszélt, és egyfolytában idegesen hátranézegetett a sekrestyébe. – A terv egy meglehetősen egyszerű és klasszikus támadás… Logan ezredes vázolta föl. Maga Logan a bejárati kapukat fogja egy páncélossal megtámadni, ezzel egy időben pedig a veszélyelhárítás emberei az összes többi ajtót faltörővel támadják…. Tűzoltólétrák segítségével betörnek majd az ablakokon keresztül…. Ezt az egészet a

sötétség és füstgáz leple alatt hajtják végre…. Mindenkinek van gázmaszkja és éjjeli infralámpás, éjjelimaszkja. Az áramot a támadással egyidőben kikapcsolják. Flynn érezte, hogy a vér meghűl az ereiben, amikor ezt hallgatta. – Gáz… Schroeder bólintott. – Ugyanolyan, mint amit maguk használtak a lelátóknál. A légkondicionáló csövein keresztül fogják bepumpálni. Részletesen elmondta a helikopterek, a tetőkön lévő mesterlövészek, a tűzoltók és a bombaelhárítósok összehangolását. Aztán hozzátette – A sekrestye lépcsőit – lenézett, mintha rájött volna, hogy éppen azon a helyen áll – acélvágó láncfűrésszel fogják megközelíteni. Bellini és én leszünk ezzel az osztaggal. Mi megyünk majd a túszokért.. . amennyiben a szentélyben vannak. Schroeder megrázta a fejét és megpróbálta felfogni a tényt, hogy mindezt ő mondja. – A túszok halottak lesznek – mondta Flynn. Elhallgatott, majd megkérdezte – Hol lesz Burke? Schroeder megrázta a fejét, megpróbálta folytatni, de érezte, hogy hangja el-elcsuklik. Némi hezitálás után kihúzott néhány papírlapot a kabátjából és átdugta a rácsok között. Flynn becsúsztatta a papírokat az inge alá, közben szeme ide-oda cikázott a folyosó nyílásai között. – Tehát semmi sincs, amit a híres Schroeder kapitány tehetne annak érdekében, hogy ezt megállítsa? Schroeder a földre szegezte a tekintetét. – Soha nem is volt… Miért nem értette meg, hogy…? Flynn hangja ellenséges volt. – Mert egész éjjel magát hallgattam, Schroeder, és azt hiszem, félig el is hittem az átkozott hazugságait. Schroeder eltökélten akart valamit megmenteni önmagából, az utolsó konfrontáció okozta vereség és megalázottság érzése után. – Ne énrám hárítsa ezt! Tudta, hogy hazudok. Tudnia kellett. Flynn kihívóan ránézett, majd alig észrevehetően bólintott. – Igen, tudtam – gondolkozott egy pillanatig, majd így szólt – És tudom, hogy most végre igazat mond. Elég megerőltető lehet. Nos, az ajtóknál megállíthatom őket… ha, ahogy azt állítja, nem fedeztek fel semmilyen rejtett folyosót, és nincs náluk az építész. Hirtelen ránézett Schroederre. – Nincs náluk, ugye? Schroeder megrázta a fejét, összeszedte magát, és gyorsan beszélt. – Adják fel! Szerzek maguknak rendőrségi kíséretet a repülőtérre. Tudom, hogy sikerülne. A kintiek leginkább ezt szeretnék, ha nem lennének itt bent. Flynn egy rövid pillanatra úgy tűnt, hogy mérlegeli a dolgokat, majd megrázta a fejét. Schroeder tovább erőltette. – Flynn, figyeljen, erős támadást fognak intézni maguk ellen. Meg

fognak halni. Hát nem tudja ezt felfogni? Nem áltathatja magát tovább! Mindössze annyit kellene tennie, hogy kevesebbel is beérje… – Ha kevesebbel is beérném, kevesebbet kértem volna. Hagyja abba ezt a túszkoordinátori dumát, kérem! Úristen, hogy igyekszik! Még maga beszél önáltatásról. Schroeder közelebb húzódott a kapuhoz. – Jól van. Megtettem mindent, amit tudtam. Most már elengedi… Flynn félbeszakította. – Ha a részletek, amiket mondott helytállóak, akkor jelt adok, hogy engedjék szabadon a lányát. Schroeder megragadta a rácsokat. – Milyen jelet? Mikor? A telefonokat elvágják… A tornyokat mesterlövészek fogják lőni. Mi lesz, ha maga… meghal? A fenébe, odaadtam a terveket… Flynn folytatta. – De ha bármelyik részlet tekintetében is hazudott nekem, vagy ha változás történik a tervben, és maga nem mondja meg nekem… Schroeder görcsösen rázta a fejét. – Nem. Nem. Ez elfogadhatatlan. Nem teljesíti azt, amit vállalt. Flynn megfordult és elindult fölfelé a lépcsőn. Schroeder előhúzta a pisztolyát, és a mellkasának támasztotta. Remegő kézzel Flynn hátára irányította a fegyver csövét, de az annyira ingott a kezében, hogy majdnem elejtette. Flynn elfordult a sarkon és eltűnt. Egy perc telt el, aztán Schroeder eltette a pisztolyt, sarkon fordult, és visszament az oldalfolyosóra. Mogorva tekintetű emberek mellett haladt el, akik a falak mentén, vállukon átvetett fegyverrel álltak. Talált egy mosdót, bement és hányt. ÖTVENHARMADIK FEJEZET Burke egyedül állt egy kis könyvelői szobában, közel a sajtóteremhez. Felvette golyóálló dzsekijét a pulóvere fölé, és miután betűzött egy zöld szegfűt a tölténytartóba, elindult az ajtó felé. Az ajtó hirtelen kivágódott, és ott állt előtte Martin őrnagy. – Jó napot, Burke. Mindenki ilyet visel ma New Yorkban? Hátraszólt a folyosón, és megjelent két járőr, közrefogva egy civilt. Martin mosolygott. – Van szerencsém bemutatni Gordon Stillway-t, az Amerikai Építészek Intézetétől. Mr. Stillway, ez itt Patrick Burke, világhírű titkosrendőr. Egy magas, egyenes testtartást!, idősödő férfi lépett a szobába, kissé zavartan, amúgy méltóságteljesen. Bal kezében egy aktatáskát tartott, amiből négy hengeresen összecsavart papírtekercs állt ki. Burke elbocsátotta a két rendőrt, és odafordult Martinhoz. – Késő.

– Igen? – Martin ránézett az órájára. – Kerek tizenöt perce van, hogy megelőzze Bellinit. Az idő, mint tudja, relatív. Ha Galway Bay-i osztrigát eszik, akkor tizenöt perc meglehetősen gyorsan elszáll, de ha a bal heréjénél fogva lógatják, akkor kissé cammog – nevetett a saját poénján. – Bellini a heréjénél fogva lóg. Maga levágja onnan, majd megint visszaakasztja, miután beszélt Mr. Stillway-jel – beljebb ment a kis szobában, és közelebb húzódott Burke-höz. – Mr. Stillway-t ismeretlen személyek elrabolták a lakásából, és egy üres padlásszobában tartották mostanáig, nem messze innen. Anonim információ alapján elmentem a Hetedik Kerületi Őrsre, és voila, Gordon Stillway. Mr. Stillway, lenne szíves helyet foglalni? Gordon Stillway állva maradt, és egyik emberről a másikra nézett, majd így szólt – Ez szörnyű tragédia… de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy nekem mi a keresnivalóm itt. – ön, uram, információval fog szolgálni a rendőrségnek, ami ahhoz kell, hogy beszivárogjanak a katedrálisba és észrevétlenül elkapják a gonosztevőket. Stillway ránézett Martinra. – Miről beszél maga? Úgy érti, hogy támadást indítanak? Ebben én nem veszek részt. Martin Stillway vállára tette a kezét. – Attól tartok, egy kicsit későn érkezett, uram. Itt már nincs szó egyezkedésről többé. Vagy segít a rendőrségnek, vagy bemennek az ajtókon és az ablakokon keresztül. Rengetegen meghalnak majd és hatalmas pusztítást okoznak, mindezek után pedig a terroristák felgyújtják és felrobbantják a katedrálist, vagy vice versa. Stillway szeme tágra nyilt, és engedte, hogy Martin egy székhez vezesse. – Jobban tenné, ha sietne! – mondta Martin Burke-nek. Burke odament Martinhoz. – Miért csak ennyi időt adott? Martin egy lépést hátrált, és azt válaszolta – Elnézést. Meg kellett várnom, hogy Schroeder kapitány elszállítsa a támadási terveket Flynn-nek. Ez éppen most folyik. Burke bólintott. Bellini támadását törölni kellett, akármi is történik. Egy Stillway-információin alapuló terv, ha egyáltalán volt mit mondania, viszont olyan közel lesz 6.03-hoz, hogy valószínűleg így is, úgy is szerencsétlenség lesz a vége. De Martin előkerítette Stillway-t, és ezért Washington tartozik majd neki egy hatalmas szívességgel. Ránézett Martinra. – Őrnagy úr, én szeretnék lenni az első, aki köszönetet mond önnek ez ügy során nyújtott segítségéért. Martin mosolygott. – Látom, hogy most már a megfelelő hozzáállást tanúsítja. Egész éjjel olyan mogorva volt, de majd meglátja, maradjon mindig

mellettem, Burke, és amint azt ígértem, nagyszerűen fog kikerülni ebből az egészből. Burke Stillway-hez fordult. – Vezetnek olyan rejtett folyosók a katedrálisba, amelyek a rendőrségnek biztos taktikai előnyt jelentenének? Stillway mozdulatlanul ült, és elgondolkodott az aznapi történéseken, ami egy napfényes reggellel és egy parádéval indult, az elrablásával és a megmentésével folytatódott, és végül egy alagsori szobában kötött ki két nyilvánvalóan tébolyult emberrel. – Fogalmam sincs, hogy mit értenek biztos taktikai előnyön -mondta, és hangja idegessé vált. – Én építész vagyok. Martin megint ránézett az órájára. – Nos, én elvégeztem a dolgomat – kinyitotta az ajtót. – Most már siessen! Megígérte Bellininek, hogy ott lesz mellette, márpedig ez az ígéret szent és csodálatraméltó. Ja igen, később, ha még mindig életben van, legalább még egy rejtélyre fog fény derülni ebben a katedrálisban. Egy elég jó kis rejtélyre. Kiment és bevágta maga mögött az ajtót. Stillway aggódva mérte végig Burke-öt. – Ki volt ez? És ki magái – Maga ki? Gordon Stillway, vagy csak az őrnagy egy újabb kis vicce? Stillway nem válaszolt. Burke kivett egy összetekert tervrajzot az aktatáskából, kibontotta, és alaposan megnézte. Ledobta a tervrajzot az asztalra és ránézett az órájára. – Jöjjön velem Mr. Stillway, és meglátjuk, megérte-e várni magára. Schroeder bement a sajtókonferencia termébe és odasietett a telefonhoz. – Itt Schroeder. Adja Kline-t! A polgármester hangja semleges volt. – Igen, kapitány, szerencséje volt? Schroeder körülnézett a szinte üres szobában. A puskák és golyóálló dzsekik eltűntek, a lőszerkészlet és a csapódó gránátok üres dobozai pedig a sarokban hevertek. Valaki a következőt írta a táblára VÉGSŐ EREDMÉNY KERESZTÉNYEK ÉS ZSIDÓK POGÁNYOK ÉS ATEISTÁK Kline hangja türelmetlen volt. – Nos? Schroeder nekidőlt az asztalnak és legyűrt egy rosszulléthullámot. – Nem… nincs hosszabbítás… nincs kompromisszum. Figyeljen… Kline hangja dühös volt. – Ezt hajtogatta magának mindenki egész éjszaka. Schroeder mélyeket lélegzett és kezét a gyomrára szorította. Kline beszélt, de Schroeder nem figyelt rá. Lassan egyre több mindent észlelt az őt körülvevő dolgokból. Az asztal másik oldalánál Bellini állt összefont karral, Burke a szoba másik végében volt, két símaszkot

viselő kommandóssal mellette, és egy idős civil férfi ült a konferenciaasztalnál. A polgármester folytatta mondanivalóját. – Kapitány, jelen pillanatban maga még mindig egy valódi hős, és egy órán belül maga lesz a rendőrség fő szóvivője. Schroeder megvizsgálta Bellini befeketített arcát, és azt gondolta, hogy Bellini leplezetlen gyűlölettel néz rá, mintha tudná, de Schroeder úgy döntött, hogy ez biztos a groteszk arcfesték miatt van. Kline még mindig beszélt. – És maga nem fog beszélni egyetlen újságíróval sem addig, amíg az utolsó lövés is el nem dördül. És mi ez az egész, hogy úgy hálom, önként jelentkezett arra, hogy bemenjen Bellinivei? – Nekem… nekem muszáj bemennem. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. – Elvesztette az eszét? Különben is, mi van magával? Olyan a hangja, mintha… maga ivott? Schroeder azon vette észre magát, hogy az idős emberre bámul, aki, most látta csak, hogy egy nagy kiterített papírlapot tanulmányoz. Szeme megint végigszaladt a csendes embereken a szobában, majd megállapodott Burke-ön, aki szinte… szomorúnak látszott. Mindenki úgy nézett ki, mintha valaki meghalt volna. Itt valami nem volt rendben. – Maga részeg? -Nem…. – Szedje össze magát, Schroeder! Hamarosan szerepelni fog a tévében. – Mi? – Televízió! Emlékszik, a piros fény, nagy kamera… Most pedig tűnjön el a katedrális közeléből. Jöjjön ide, amilyen gyorsan csak tud! Schroeder hallotta, hogy a telefon elnémult, majd ránézett a kagylóra, és az asztalra ejtette. Kinyújtotta karját és rámutatott Gordon Stülway-re. – Ki ez? A szobában továbbra is csend volt. – Tudja, hogy ki ez, Bert. Új támadási tervet készítünk – mondta Burke. Schroeder gyorsan ránézett Bellinire és kitört – Ne! Maguk… Bellini rápillantott Burke-re és bólintott. Odafordult Schroe-derhez. – Nem akarom elhinni, hogy megtette. Elindult Schroeder felé, aki az ajtó felé támolygott. – Hova megy, maga nagy ász? Megy tippet adni a haverjának, seggfej? Schroeder feje görcsösen rángatózott. Bellini közelebb húzódott. – Nem hallom, amit mondasz, te szar alak! Arany hangocskád olyan most, mint a WC-öblítőé. Burke odaszólt. – Joe, ne túl keményen, csak vegye el a fegyverét!

Burke közelebb ment a két emberhez. A kommandósok, fegyverüket a csípőjüknél tartották, és nem értették pontosan, mi is történik valójában, de tüzelésre készen álltak, ha Schroeder a fegyveréhez nyúlna. Stillway felnézett tervrajzaiból. Schroeder megtalálta a hangját. – Ne… figyeljenek… beszélnem kell Flynn-nel… mert… tudják… Meg kell még egyszer próbálnom. Bellini kinyújtotta a kezét. – Adja ide a puskáját… bal kéz… rózsaszínű ravaszvédő kengyel… szépen, lassan, és senki nem fog megsérülni. Schroeder habozott, majd lassan benyúlt a kabátjába és óvatosan elővette a pisztolyát ujját a ravaszon tartva. – Berlini, figyeljen, mi folyik itt? Miért… Bellini bal kezével odanyúlt a pisztolyért, jobb kezét meglendítette és hatalmas ütést mért Schroeder állkapcsára. Schroeder háttal nekiesett az ajtónak, és lecsúszott a földre. – Ezt nem kellett volna – mondta Burke. Bellini megmozgatta az ujjait és odafordult Burke-höz. – Igaza van. Szét kellett volna vernem a tökeit és felnyomnom az orrába. Visszanézett Schroederre. – Megpróbáltál kinyírni engem, mi, te szarjankó? Burke látta, hogy Bellini további erőszakra készül. – Ennek semmi köze nem volt magához, Bellini. Higgadjon már le! Odament Bellini mellé, és rátette a kezét a vállára. – Gyerünk már! Magának most sok a dolga. Bellini odaintett a kommandósoknak. – Bilincseljék meg ezt a seggfejet, és dobják bele valahol a klozettbe! Odafordult Burke-höz. – Azt hiszi, hülye vagyok, igaz? Azt hiszi, nem tudom, hogy mindannyian fedezik majd ezt a mocskot, és mihelyt ennek a szaros ostromnak vége, megint ő lesz a polgármester kis kedvence. Figyelte, ahogy az elhárítás két embere kivitte Schroedert, és utánuk kiabált – Olyen helyet találjanak, ahol patkányok és csótányok is vannak. Leült, és miközben rágyújtott egy cigarettára, megpróbálta a remegést megszüntetni a kezében. Burke odaállt mellé. – Nincs igazság az életben, igaz? De ezúttal valaki egy revansra adott nekünk lehetőséget. Flynn azt hiszi, hogy úgy fog támadni, ahogy Schroeder mondta, maga meg máshogy fog. Tehát nem is sült el olyan rosszul, nem? Bellini rosszkedvűen bólintott és ránézett Stillway-re. – Aha… talán. Megdörzsölte az ujjlzületeit és megint kinyújtóztatta az ujjait. – Ez fájt… de nagyon jólesett. Hirtelen elnevette magát.

– Burke, jöjjön ide! Szeretne tudni egy titkot? Már öt éve kerestem az ürügyet arra, hogy behúzhassak neki egyet. Felnézett a mennyezetre. – Köszönöm, Istenem – mondta, és megint felnevetett. A szoba lassan megtelt az osztagparancsnokokkal, akiket sietve elvezényeltek az eredeti támadási pontjukról, és Bellini figyelte őket, ahogy beléptek a szobába. Az egész világon a legborzalmasabb érzés az, gondolta magában, amikor az ember belelovalja magát a harcba, amit aztán elhalasztanák. Az osztagparancsnokokon látta, hogy rossz kedvük van. Bellini ránézett Burke-re. – Jobban tenné, ha felhívná a Méltóságos Fő Szemétládát, és elmagyarázná a dolgokat! Tőlem fedezheti Schroeder seggét, ha akarja, de ha nem, az sem számít Kline-nak, mert akkor is kinevezik és nemzeti hőst faragnak belőle. Burke levette golyóálló dzsekijét és pulóverét. – Találkoznom kell Flynn-nel, és ki kell találnom egy jó okot arra, hogy miért nem tartja vele a kapcsolatot Schroeder. Bellini a konferenciaasztal végéhez ment, és nagyot sóhajtott. Egyesével ránézett a tizenkét osztagparancsnokra, és így szólt – Emberek, van egy jó és egy rossz hírem. A baj az, hogy nem tudom melyik, melyik. Senki nem nevetett, úgyhogy Bellini folytatta. – Mielőtt tudatnám magukkal, hogy miért halasztottuk el a támadást, szeretnék valamit mondani. A katedrálisban lévő férfiak és nők elkeseredett emberek… gerillák… Ez csata lesz… háború… és a cél az, hogy ne a saját életünk árán tartóztassuk le őket. Az egyik osztagparancsnok odaszólt – Úgy érti, hogy először lőjünk, azután kérdezzünk, ugye? Bellimnek eszébe jutott erre a katonai eufemizmus. – Az utat megtisztítani! ÖTVENNEGYEDIK FEJEZET Murphy atya a kripta lépcsőfordulójában állt egy lila stólával a nyaka körül. Frank Gallagher ott térdelt előtte és hák, remegő hangon sietve gyónt. Flynn közvetlenül a hatalmas kriptaajtó mellett várt, majd kiszólt Gallaghernek – Elég lesz, Frank. Gallagher bólintott a papnak, felállt, és bement a kriptába. Flynn átadott neki egy papírlapot és így szólt – Itt van a támadási tervnek a kripta bejáratára vonatkozó része. Gyorsan ismertette Gallagherrel a tudnivalókat, majd hozzátette – A kripta fedezéket nyújt neked addig, amíg a kapukat tűz alatt tartod. Mialatt Flynn beszélt, Gallagher a Pedar Fitzgerald szájából bőségesen kiömlött barnás vérfoltra koncentrált. Murphy atya a vérfolt

kellős közepén állt és nyilvánvalóan fel sem figyelt rá, ezért Gallagher szerette volna azt mondani a papnak, hogy menjen arrébb, de Flynn megszorította a kezét – Jó szerencsét, Frank! Ne felejtsd el, legközelebb Dublinban, március tizenhetedikén. Gallagher érthetetlen hangokat hallatott, de elkeseredett elszántsággal bólogatott. Flynn kijött a kriptából és megfogta Murphy karját. Felvezette a papot a lépcsőn, át a szentélyen, majd le az oldalsó lépcsőkön a körfolyosóra. Murphy atya elszabadult Flynntől, és a szentély orgonája felé fordult. Ott ült John Hickey, lábánál Pedar Fitzgerald letakart testével, és a tábori telefonon beszélt. A pap letérdelt és lehúzta a kabátot Pedar fejéről. Bekente a fiú homlokát, felállt, és ránézett Hickey-re, aki addigra letette a kagylót. – Becsempészte, mi? Na és most, hol van Pedar Fitzgerald lelke? -kérdezte Hickey. Murphy atya le sem vette a szemét Hickey-ről. – Most pedig, mint az egy jó paphoz illik, megkér majd arra, hogy gyónjak meg, és azt feltételezi, hogy vissza fogom utasítani. De mi van akkor, ha mégis meggyónok? Bocsánatot nyernék az egész életemért, beleértve minden bűnt, szentségtörést, és istenkáromlást, amit csak el tud képzelni? Elnyerném a mennyek országát? – Tudja, hogy meg kell bánnia a bűneit – válaszolta Murphy. Hickey rácsapott a zongora tetejére. – Tudtam, hogy megfog valahol. Flynn megfogta Murphy karját és elhúzta onnan. Elhaladtak a gyóntatófülke mellett, és Flynn megállt, hogy megnézze a kis fehér jelzőgombot. – Ez okos volt, Padre. Meg kell hagyni. Flynn a körfolyosón keresztül visszanézett Hickey-re. – Nem tudom, hogy Ön, Maureen, vagy Hickey milyen üzeneteket küldtek, de biztosíthatom arról, hogy azon túl, hogy még nagyobb zűrzavart keltettek ott kint, semmit nem értek el. – Mégis jobb érzésem van így – válaszolta Murphy atya. Flynn nevetett, majd elindult. Murphy követte, és miközben haladtak, Flynn beszélt. – Jobb érzése van, ugye? Nohát, micsoda öntudat szorult önbe, atyám. Flynn megállt a két déli karzat közötti kereszthajóban. Megfordult és felnézett az oldalkarzatra, ami alatt éppen elhaladtak, és felkiáltott Eamon Farrellnek. – Tudom, hogy elszánt hívő vagy, Eamon, de mivel Murphy atya nem tud repülni, ezért ki kell hagynod ezt a gyónást. Farrellen látszott, hogy ez volt az a gyónás, amit nem akart kihagyni. – Megbánod minden bűnödet? – kiáltott fel Murphy atya. Farrell bólintott.

– Igen, atyám. – Tarts töredelmes bűnbánatot, és kegyelemben részesülsz, fiam. Ne tégy semmit, ami ezt megváltoztatná! – mondta Murphy atya. Flynn dühös lett. – Ha még egyszer megkísérel valami ilyesmit, nem lesz alkalma több gyónást meghallgatni. Murphy távozott, Flynn pedig vázolta a várható támadást Farellnek, majd hozzátette – Ha megállítjuk őket, a fiad hajnalra szabad lesz. Jó szerencsét! Flynn odament a kereszthajó széles kapujához. A pap a két kapura szerelt, és a négy, egymástól szabályos távolságban, a földön elhelyezett khaki színű, doboz alakú aknát nézte. Buktató drótakadályok futottak belőlük minden irányban. – Látja – mondta Flynn, mintha csak társalognának –, amikor az ajtókat betörik, ez a két akna azonnal felrobban, majd ezt követi tizenöt másodpercenként a másik négy, és egy percen keresztül, úgynevezett robbanólövedék függönyt hoznak létre. Itt bent pedig, minden bejáratot vonagló testek fognak eltorlaszolni. Az üvöltés… várjon, amíg meg nem hallja az üvöltést… El sem hinné, hogy az emberek ilyen hangokra is képesek. Úristen, meghűl tőle az ember ereiben a vér, atyám, a belek pedig jéggé fagynak. Murphy továbbra is az aknákat nézte. Flynn a feje fölé intett. – Nézze meg ezeket a parancsnoki állásokat! Hogy a jó istenben tudják elképzelni, hogy sikerülhet nekik? Odavezette a papot az oldalhajó sarkában lévő kis ajtóhoz, és intett neki, hogy menjen előre. Szótlanul felmentek a csigalépcsőn, ahonnan az öt emelettel magasabb, hosszú oldalkarzatra léptek ki. Az ajtó mellett Abby Boland állt, egy M-16-os fegyvert szorongatva a kezében. Majorette-ruhája fölött kertésznadrágot viselt, amit egy karbantartási eszközöket tartalmazó szekrényben talált. Flynn átölelte a lány vállát, majd miközben távolabb húzta a paptól, elmagyarázta neki a várható támadást és a ráháruló feladatokat. Flynn a főhajón keresztül ránézett George Sullivanre, aki őket figyelte. Levette a karját a lányról és így szólt – Ha nem állítjuk meg Őket… és ha úgy döntesz magadban, hogy hiába ölünk meg belőlük még többet, az sem segít már, akkor menj a harangtoronyba!… Ne próbálj meg átjutni az orgonakarzaton keresztül George-hoz!… Tartsd magad távol Learytől és Megantől! Érted? A lány tekintetét az orgonakarzat irányába fordította, és bólintott. Flynn folytatta. – A padlás nem fog egyből leszakadni, a bombák pedig nem fogják tönkretenni a tornyokat, azok maradnak egyedül állva. Nem lesz semmi baja George-nak a déli toronyban. – George és én felfogtuk, hogy ezek után már nem fogjuk többé látni egymást. Abby ránézett Sullivanre, aki még mindig figyelte őket.

– Jó szerencsét kívánok! – mondta neki Flynn, majd elindult a torony feljárójához és otthagyta a lányt Murphy atyával. Néhány perc elteltével Murphy csatlakozott Flynnhez, aki ránézett az órájára. – Nincs túl sok időnk, úgyhogy gyorsan essen túl ezeken a dolgokon! – Honnan tudja, hogy mennyi idejük van? Ezt úgy értsem, hogy tudja a támadás részleteit? Ránézett a Flynn kezében lévő papírtekercsre. Flynn vállon ütögette Murphyt a tekerccsel. – Amint azt tudja, minden ember megvehető, és gyakran sajnálatra méltóan alacsony áron. Eszébe jutott például valaha is valakinek, hogy Iskarioti Júdásnak esetleg szüksége lehetett arra az ezüstre? Nevetett, majd rámutatott a csigalépcsőre. Három emeleten keresztül felmásztak a toronyba, mígnem elértek arra a szintre, ami a padlás mellett húzódott. Flynn kinyitott egy nagy fa ajtót, és kiléptek a pallóra. Murphy hunyorogva bepillantott a halványan megvilágított óriási térségbe, majd odament egy felaprított fából és fogadalmi gyertyákból álló halomhoz. Megfordult és rámeredt Flynnre, aki állta a tekintetét, és Murphy tudta, hogy nincs mit mondani. Jean Kearney és Arthur Nulty kiléptek a homályból, és egymást átkarolva közeledtek a fapallón. Arckifejezésük elárulta, hogy Flynn és a pap látványát vészjóslónak találják. Kis távolságra megálltak a két férfitól, és rájuk néztek. A hideg miatt látszott a leheletük. Murphy atyát két elveszett lélekre emlékeztették, akiknek tilos volt átlépni a küszöbön, amíg nem hívták őket. – A jóságos tiszteletes szeretné meghallgatni bűneiteket – mondta Flynn. Jean Kearney arca elvörösödött. Nulty egyszerre szégyenlősnek és rémültnek látszott. Flynn felhúzta a szemöldökét, és felnevetett. Odafordult a paphoz. – Nehéz az önmegtartóztatás az ilyen vészterhes időkben. Murphy arca nem árult el sem mérget, sem megdöbbenést, de egy rövid, ismerős sóhajt hallatott, amiről Flynn úgy vélekedett, hogy ennek a sóhajnak az elsajátítása bizonyára része a szemináriumi képzésüknek. Flynn intett Murphynek, hogy maradjon ott, ahol van, ő pedig nagy lépésekkel végigment a pallón. Átnyújtotta Jean Kear-neynek a három ív papírt, és röviden tájékoztatta a két embert. – Helikopterekkel fognak érkezni, valamikor 5.15 után – fejezte be mondandóját. Szünetet tartott, majd hozzátette – Ne féljetek! – Az egyetlen dolog, amitől félünk, az az, hogy elválasztanak bennünket egymástól – válaszolta Jean Kearney. Nulty bólintott. Flynn átkarolta mindkettőjük vállát, és elindult velük a pap felé. – Tegyétek Murphy atyát boldoggá, és hagyjátok, hogy végül megmentse a lelketeket a pokol tüzétől! Flynn elindult az ajtó felé, majd visszaszólt Murphynek – Ne ássa alá a csapatom morálját, és ne rójon ki rájuk hosszú pe-

nitenciát! Flynn ismét bement a toronyba, és egy nagy, sötét szobában várakozott, ahol az ablakok nem eresztették át a fényt. Ránézett az órájára. Schroeder információja szerint még húsz perc volt addig, amíg a támadás legkorábban megkezdődhet. Leült a hideg, poros földre, és hirtelen félelemmel vegyes ámulat töltötte el amiatt, amit tett. Az egyik legnagyobb polgári felkelés az amerikai történelem során nem sokára egy olyan nagyarányú rendőri akcióval ér majd véget, amilyet ez a kontinens még sohasem látott – egy mérföldkő megint kitörlődik, Brian Flynn neve pedig belekerül a történelemkönyvekbe. Mégis, úgy érezte, hogy mindez elhanyagolható volt ahhoz a tényhez képest, hogy ezek az emberek mindannyian önként követik őt a halálba. Hirtelen sarkon fordult, előhúzta a pisztolyát, kivert egy vastag üvegtáblát, majd kinézett az éjszakába. Egy hideg szélfuvallat bárányfelhőket fújt a ragyogóan kék, holdfényes égboltra. A sugárút mentén több tucat zászló lengett mereven és fagyottan a zászlótartó rudakon a szélben. A járdákat a fényben csillogó jégréteg és törött üveg borította. Tavasz, gondolta. – Úristen, nem fogom látni a tavaszt. Murphy atya megköszörülte a torkát, és Flynn megfordult. Szemük találkozott, és Flynn gyorsan felemelkedett. – Ez gyorsan ment. Flynn elindult felfelé a kanyargó lépcsőn, ami aztán létrákban folytatódott. Murphy óvatosan követte. Még soha nem volt ilyen magasan egyik toronyban sem, és a körülmények ellenére egyfajta kisfiús kíváncsisággá szerette volna látni a harangokat. Felmásztak a legalacsonyabb harangterembe, ahol Donald Mullins guggolt a szellőzőnyílásokat egymástól elválasztó fal mögött. Golyóálló dzsekit viselt, arcát és kezét pedig egy elégetett parafadugóból származó korommal befeketítette, amelynek szaga még mindig a hideg szoba levegőjében terjengett. Murphy atya nyilvánvaló rosszallással szemlélte a szétvert nyílásokat, majd felnézett a keresztgerendákról függő harangokra. Flynn nem szólt semmit, csak kinézett a sugárútra. Minden olyannak tűnt, mint azelőtt, de valamiféle rejtelmes, meghatározhatatlan oknál fogva, mégsem volt olyan. – Tudod miért jöttem? – kérdezte Mullinsot. Mullins bólintott. – Mikor? – Hamarosan. Flynn odaadott neki két papírlapot. – Meg kell vakítaniuk azokat a szemeket, amelyek figyelik őket, mielőtt a támadás igazából kezdetét veszi. Benne van a csatatervben. Mullins végigjáratta zseblámpáját a szépen gépelt oldalakon, és csak halványan érdekelte, hogyan kerültek azok Flynn birtokába. – Engem itt északi toronyőrnek hívnak. Ügy hangzik, mintha egy

rohadt középkori regény címéből, vagy valami ilyesmiből léptem volna elő – nevetett, majd tovább olvasta. – Ha az északi toronyőrt nem lehet hatástalanítani mesterlövészekkel, akkor repesz-robbanólöve-dékeket és/vagy gáz gránátokat kell kilőni a harangterembe. Amennyiben az északi toronyőr még ezzel sem semlegesíthető, akkor gépfegyverrel felszerelt helikoptereket kell bevetni… – felnézett. -Semlegesíthető… Atya isten, hogy kiherélték itt a nyelvet… Flynn látta, hogy Mullins nevetése erőltetett. – Próbálj meg informálni minket a tábori telefonon keresztül!… Ne tedd vissza a kagylót a helyére, hogy halljuk, mi történik… Mullins elképzelte magát, amint a földön vergődik, és állati hangok törnek föl a torkából bele a kagylóba. Flynn folytatta. – Ha túléled a mesterlövészeket, akkor túl fogod élni a robbanást és a tüzet is. – Ez aligha kompenzál azért, hogy félig halálra fagytam. Flynn odament a nyugati nyíláshoz, lenézett a jégréteggel bevont, zöld és arany színű, hárfával díszített zászlóra, és végigsimította a kezével. Kinézett a Rockefeller Centerre. Több száz ablak világított még élénk, foszforeszkáló fénnyel, és alakok mozogtak le-föl. Elvette Mullins távcsövét és figyelt. Egy ember szendvicset evett. Egy fiatal nő nevetett a telefonba. Két egyenruhás rendőr csészékből ivott. Egy távcsöves ember integetett neki. Visszaadta a távcsövet. – Ezelőtt soha nem gyűlöltem őket. Mullins bólintott. – Őrjítőén közhelyszerű… de ehhez is, a félelemhez is, és a hideghez is hozzá lehet szokni. Mullins odafordult Murphy atyához. – Szóval, itt az idő, ugye? – Kétségtelenül. Mullins közelebb ment Murphyhez. – A papoktól, az orvosoktól és a sírásóktól jobban kiver a hideg, mint az északi széltől. Murphy atya nem szólt semmit. Mullins szeme valami meghatározhatatlan helyre és időbe meredt. Alig hallható hangon beszélt. – Maga északról van, és hallotta a caoine-t, a parasztok siratóénekét. Eredetileg a halált jelző szellemek kórusának sirámát utánozzák. A papok tudják ezt, mégsem ellenzik. Rápillantott Murphyre. – Az ír papok nagyon toleránsak az ilyen dolgokkal szemben. Szóval, én valóban hallottam a halált előrejelző szellemek sirámát, atyám, egész éjjel a hangréseken keresztül sivítottak… még akkor is, amikor elcsendesedett a szél. – Semmi ilyesmit nem hallhatott. Mullins nevetett. – De, igen. Hallottam. És láttam a hullaszállító kocsit is. Hatalmas volt, feketére festve, a tetők fölött szállt, egy vörös koporsó volt a tetején, és egy fej nélküli Dullahan őrülten verte ostorával a fej nélküli

lovakat… és a kocsi elhúzott ez előtt az ablak előtt, atyám, és a kocsis az arcomba zúdított egy lavór hideg vért. Murphy megrázta a fejét. Mullins mosolygott. – Nos… tudja, én költőnek képzelem magam… és számomra megengedett, hogy meghalljam az ilyesmit… Murphy némi érdeklődéssel nézett rá. – Költő … -Aha. Halvány mosoly futott át kék száján, de hangja melankolikus volt. – És valamikor egyszer szerelembe estem Leanhaun Shee-vel, a kelta múzsával, aki inspirál minket. Halandókból tartja fenn magát, ahogy azt talán ön is tudja, atyám, cserében a szolgálataiért. Ezért van az, hogy a kelta költők korán halnak. Hisz ön ebben? – Azért halnak meg korán, mert rosszul táplálkoznak, túl sokat isznak, és nem öltöznek fel kellőképpen télen. Azért halnak meg korán, mert a legtöbb civilizált költővel ellentétben, értelmetlen háborúkban csatároznak. Szeretne gyónni? Mullins letérdelt és megfogta a pap kezét. Flynn lemászott az alattuk lévő szobába. Egy erős szélfuvallat hatolt be a törött ablakon keresztül, és felkapta az ősrégi port, ami már ‘ egy évszázada háborítatlanul nyugodott. Murphy atya lement a létrán. – Ez – a betört ablakok felé intett –, ez volt az egyetlen dolog, amivel foglalkozni tudott…. Azt hiszem, nem kellene ezt elmondanom magának. Flynn majdnem elnevette magát. – Nos, lehet, hogy az egyik ember csínytevése, egy másik számára a leggyötrőbb bűn, és fordítva. Ráugrott a létrára és lement a csigalépcsőig, nyomában Murphy atyával. A toronyból a tompa fényű és melegebb orgonakarzatra jutottak. Miközben Murphy atya a korlát mellett haladt, érezte, hogy valaki figyeli őt. Benézett a kórus padjaiba, amelyek fölfelé egyre magasodtak az orgonától kezdődően, és rémülten hőkölt vissza. Egy csuklyás, szerzetesi csuhába öltözött alak állt fölöttük mozdulatlanul a sötétben. Egy szörnyű, embertelen arc lesett ki a kámzsa mögül, és néhány másodperc kellett ahhoz, hogy Murphy atya felismerje egy leopárd képét. Leary hangja jött ki a rezzenéstelen kép mögül. – Megijesztettem, atya? Murphy visszanyerte lélekjelenlétét. – Egy kis arcfesték is elég lett volna, Mr. Leary – mondta Flynn. Leary nevetett, éles nevetése furcsán hatott egy mély hangű embertől. Megan felemelkedett a padsorok között, fekete reverendába öltözve, arcát tompa színű, álcázásra használt festék fedte, amit szak-avatottan kent föl valaki, gondolta Flynn. Megan a középső padsorba ment, és Flynn látta, hogy oltárfiúi

reverenda van rajta, amelyből kilátszik csupasz karja. Azt is látta, hogy mezítláb van. Megfigyelte Megan arcát és felfedezte, hogy a festék nem annyira áthatolhatatlan rajta, hogy ne látta volna ugyanazokat a jeleket, amelyeket Jean Kearney arcán is. – Ilyen közel a halálhoz, Megan, aligha hibáztathatlak. Megan kihívóan előreszegte az állát. – Nos, ha semmi több jó nem származik ebből az egészből, te legalább megtaláltad tökéletes társadat – mondta neki Flynn. Murphy atya először értetlenül állt, majd mélyet sóhajtott. – Meghalt az öcsém? – kérdezte Megan Flynntól. Flynn bólintott. Megan arca furcsán szenvtelen maradt. Intett Learynek, miközben mély zöld szemét Flynnre függesztette. – Nem hagyjuk, hogy megadd magad. Nem lesz semmiféle kompromisszum. Flynn hangja éles volt. – Nincs arra szükségem, hogy bármelyikőtök is elmagyarázza nekem a kötelességemet és a végzetemet. Leary is megszólalt. – Mikor jönnek? Hogy jönnek? Flynn elmondta nekik, majd így szólt Learyhez – Lehet, hogy ez lesz a leggazdagabb termésed. – Jóval az után, hogy ti már mindannyian meghaltatok – mondta Leary –, én még mindig lőni fogok. Flynn belenézett a sötét szemekbe, amelyek pont olyan merevek voltak, mint körülöttük a maszk. – És aztán, mi lesz? Leary nem szólt semmit. – Nehezen hiszem el, Mr. Leary, hogy maga is készen áll arra, hogy meghaljon velünk együtt. – Ő pont annyira elszánt, mint te. Ha meg kell halnunk, együtt fogunk itt meghalni. Flynn azt gondolta, hogy nem így lesz. Már szinte figyelmeztette volna Megant, de nem tudta, mire figyelmeztesse, és különben sem számított már semmi. Így szólt hozzá – Viszlát, Megan. Jó szerencsét! A lány visszament a padok közé Leary mellé. Murphy ránézett a két reverendás alakra. Ők is visszanéztek rá. Az volt az érzése, hogy annyit sem haboznának, hogy kioltsák az életét abból a sötét zugból, amennyit egy ember egy rovar agyoncsapásakor gondolkodik. Mégis… – Meg kell kérdeznem. – Menjen csak, csináljon bolondot magából megint! – mondta Flynn. Murphy odafordult hozzá. – Maga a bolond, aki idehozta őket. Megan és Leary ráéreztek, miról szólt a párbeszéd. Megan gúnyolódó hangon odaszólt – Jöjjön föl ide, atyám! Hadd mondjuk el magának bűneinket! Leary

nevetett, Megan pedig folytatta. – El fog tartani néhány éjszakán át, és olyan vörös lesz az mint a bíboros kalapja. Még soha nem hallott olyan bűnökről, mi mieink. A lány nevetett, és Flynn rájött, hogy még soha nem hallotta lány nevetését. Újra megfogta a pap karját, és mindenféle ellenkezés nélkül felvitte a déli toronyba. Megmásztak a lépcsőket, és benyitottak egy ajtdn a hosszú délnyugati oldalkarzathoz. George Sullivan állt a könyöklőnél, és az északi kereszthajó ajtaját figyelte. Sullivan skótszoknyája és tunikája egyáltalán nem illett fekete géppuskájához és lőszertartóihoz, gondolta Flynn. Flynn odaszólt neki – Most lehet gyónni, George. Sullivan megrázta a fejét anélkül, hogy felnézett volna, és rágyújtott egy cigarettára. Úgy tűnt, az esze valahol máshol jár. Flynn kicsit oldalba lökte, és rámutatott a kereszthajóval szembeni üres karzatra. – Neked kell fedezned Gallagher szektorát. Sullivan felnézett. – Miért nem Megan megy föl oda? Flynn nem válaszolt a kérdésre, és Suflivan nem is forszírozta tovább. Flynn kinézett Abby Bolandre. Ezek a személyes kötelékek jelentették mindig a feniánusok erejét – ugyanakkor a sebezhetőségét is. Sullivan is átpillantott a másik oldalra. Szinte zavarban volt, amikor megkérdezte – Láttam, hogy meggyónt a papnak… A mi átkozott asszonyainkban annyi á bűntudat és a szégyen… Valahogy úgy érzem, hogy elárultak. – Neked is el kellett volna mondanod a saját verziódat – mondta Flynn könnyedén. Sullivan válaszolni akart, de aztán meggondolta magát. Flynn kinyújtotta a kezét, és Sullivan erősen megragadta. Flynn és Murphy atya együtt indultak vissza a déli toronyba, megmásztak tíz emeletet, és abba a terembe mentek, ahol a szellőzőnyílások voltak. Rory Devane állt ott a sötétben, befeketített arccal, és egy nagy golyóálló dzseki lógott vékony vállain. Devane udvariasan köszöntötte őket, de a nyaka körül vörös stólát viselő pap látványa egyértelműen nem volt örvendetes számára. – Valamikor 5.15 után mesterlövészek kezdik el lőni ezt a termet mind a nyolc oldalról – mondta Flynn. – Akkor elég nagy zsúfoltság lesz itt, nem? Flynn folytatta. – Itt kell maradnod, és lefoglalnod a helikoptereket, és küldj egy rakétát a páncélos kocsinak! Devane odament a nyugatra néző nyíláshoz, és lenézett. Flynn röviden elmondta a továbbiakat, majd így szólt – Murphy atya aggódik a lelked miatt. Devane visszanézett a papra. – Én már gyóntam ma reggel, tulajdonképpen pont itt a Szent? Patrik-katedrálisban. Bertero atyának. Azóta semmit nem tettem, amit meg kellene gyónnom.

– Ha bűnbánatot gyakorolsz, akkor üdvözülést nyersz – mondta Murphy atya, majd megfordult és eltűnt a létra nyílásában. Flynn megfogta Devane kezét. – Jó szerencsét! Találkozunk Dublinban! – Jó, Brian, Kavanagh kocsmájában, a hátsó falhoz közeli helyen. Flynn megfordult és lemászott a létrán Murphyhez az alattuk lévő szintre. A két férfi elhagyta a déli tornyot, és áthaladtak az orgonakarzaton. Beléptek a harangtoronyba, és Flynn rámutatott a csigalép-csőre. – Beszélnem kell még egyszer Mullinsszal. Murphy már majdnem indítványozta, hogy használja a tábori telefont, de volt valami Flynn viselkedésében, ami hallgatásra ösztönözte a papot. Addig másztak, amíg el nem érték azt a szintet, ahol a lépcsőt felváltották a létrák, egy szinttel az első harangterem alatt, ahol Mullins volt. Flynn megnézte a hatalmas termet, amelyben voltak. Itt a toronynak négy oldala volt, és a kis tejüveges ablakokat vastag kőfalak választották el egymástól. Mullins lyukakat vágott néhány ablakba, amikor pozíciót kellett változtatnia. Flynn felemelt egy háromszög alakú vastag üvegdarabot, először arra, majd Murphyre pillantott. – A rengeteg embert, akik ezt most a tévében nézik, morbid módon az a kérdés foglalkoztatja, hogy mi marad a katedrálisból. – Nincs szükségem a maga további kinyilatkoztatásaira, ma este. Papként már semmi nem döbbent meg, és továbbra is ragaszkodom az emberiségbe vetett hitemhez – mondta Murphy. – Hát ez egy valódi csoda. Ez lenyűgöz engem. Murphy látta, hogy Flynn őszintén beszélt. – Megfigyeltem, hogy emberei mennyire törődnek egymással, és magával. Meghallgattam néhányuk gyónását. Mindennek ellenére vannak reménykeltő jelek. Flynn bólintott. – És Hickey? Megan? Leary? És én? – Az isten bocsásson meg a ti lelketeknek! Flynn nem reagált. – Ha most meg fog engem ölni, gyorsan tegye! – mondta Murphy kimérten. Flynn arca zavart, szinte sértettséget tükrözött. – Nem… miért gondolta ezt? Murphy automatikusan valami bocsánatkérés-félét motyogott, de azonnal érezte, hogy az adott körülmények között ez szükségtelen volt. Flynn kinyújtotta a kezét és megragadta a pap karját. – Ide figyeljen, én megtartottam az ígéretemet, és hagytam, hogy körbemenjen és megtegye a kötelességét. Most ígérjen meg nekem valamit! Murphy atya lopva ránézett. – ígérje meg, hogy miután itt minden befejeződött, gondoskodik arról, hogy minden emberemet együtt temessék el Glasnevinben,

Írország hazafiai között! Tarthatnak katolikus ceremóniát, ha ettől jobb maguknak. Tudom, hogy nem lesz könnyű…. lehet, hogy évekbe fog kerülni, hogy meggyőzzék azokat a disznókat Dublinban. Sosem ismerik fel a hőseiket, csak legalább ötven évvel a haláluk után. A pap értetlenül nézett rá, majd így szólt – Én nem is fogok élni, hogy … Flynn megfogta a pap hatalmas kezét, olyan erősen, mintha meg akarta volna rázni, de egy bilincs egyik végét kattintottá rá a csuklójára, a másik végét pedig a létra kapaszkodójához kapcsolta. Murphy atya rámeredt megbilincselt csuklójára, majd ránézett Flynnre. – Engedjen szabadon! Flynn halványan elmosolyodott. – Nem is kellett volna itt lennie. Most pedig használja az eszét, amikor a golyók elkezdenek a feje körül röpködni! Ennek a toronynak túl kell élnie a robbanást. Murphy arca elvörösödött, és megint felkiáltott. – Ehhez nincs joga! Engedjen el! Flynn nem figyelt rá. Kihúzta a pisztolyát az övéből, és beugrott a létra nyílásába. – Megtörténhet, hogy Megan, Hickey… valaki eljön magáért… Lefektette a pisztolyt a földre. – ölje meg őket! Flynn elindult lefelé a létrán. – Jó szerencsét, Padre! Murphy lehajolt, és szabad kezével megragadta a pisztolyt. Ráirányította Flynn feje tetejére. -Állj! Flynn elmosolyodott, miközben tovább mászott lefelé. – Erin go bragh, Timothy Murphy! Nevetett, és hangja mindenütt visszhangzott a kőtoronyban. Murphy utána kiáltott. – Álljon meg! Figyeljen… meg kell mentenie a többieket is… Maureent… Az isten szerelmére, ember, az a lány szereti magát… Lenézett a sötét lyukba, és végignézte, ahogy Flynn eltűnik. Murphy atya ledobta a pisztolyt a földre, és megrángatta a bilincset, majd térdre borult a létra nyílása mellett. Valahol a városban megkongattak egy harangot, majd csatlakozott hozzá egy másik, és hamarosan tucatnyi különböző harangon hallotta a „Ne féljetek” című himnuszt. Azt gondolta, biztosan az összes harang kong a városban, talán az országban is, és remélte, hogy a többiek is hallják, és tudják, hogy nincsenek egyedül. Először, amióta ez az egész elkezdődött, Murphy atya érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe. ÖTVENÖTÖDIK FEJEZET Brian Flynn lement a toronyból, végigment a főhajó közepén, közben

lépései hangja visszaverődött a fényes márványon. Befordult a körfolyosóra, és John Hickey felé tartott, aki a szentély orgonájának magasított talapzatán állt, és őt figyelte, ahogy közeledik. Flynn céltudatosan felment a lépcsőn, és megállt szemközt Hickey-vel. Rövid csend után Hickey megszólalt – Négy óra ötvenkilenc van. Hagytad, hogy Murphy a már úgyis elkárhozott lelkek megmentésére pazarolja az értékes időt. Legalább tisztában van mindenki azzal, hogy mi a parancsa? – Hívott Schroeder? – Nem… ez vagy azt jelenti, hogy nincs semmi változás, vagy azt, hogy valami nincs rendben. Hickey elővette a pipáját és megtöltötte. – Egész éjjel azon aggódtam, hogy a dohányomnak hamarabb vége lesz, mint az életemnek. Tényleg aggasztott. Az embernek nem szabadna fukarkodnia a dohánnyal a halála előtt. Meggyújtott egy gyufát, ami szokatlanul hangosnak tűnt a nagy csendben. Mélyet szívott a pipájából és így szólt – Szóval, hol van a pap? Flynn hanyagul a tornyok irányába intett. – Rá nem haragszunk. Nem kellene azért megfizetnie, mert rossz helyen volt rossz időben. – Miért ne kellene? Ugyanezért fogunk mindannyian meghalni -tettetett megvilágosodás villant a szemében. – Aha, értem már. Istent játszani azt is jelenti, hogy minden tizedik áldozat után meg kell mentened egy életet. – Ki vagy te? – kérdezte Flynn. Hickey leplezetlen jókedvvel elmosolyodott. – Megijesztettelek, fiam? Ne ijedezz! Mindössze egy öregember vagyok, aki mások félelmeivel és babonáival játszadozik. Hickey átlépett Pedar Fitzgerald teste fölött, és közelebb ment Flynnhez. Tűnődő arckifejezéssel hangosan cuppogott pipájával. – Tudod, fiam, jobban szórakozom, amióta eltemettettem magam, mint valaha is tettem, mielőtt még elföldeltek volna. Sokat nyer az ember a feltámadásból, valaki egyszer még vallást is teremtett belőle. Hüvelykujjával az oltáron lévő kereszt felé pöckölt, és megint nevetett. Flynn érezte az öregember leheletét az arcán. Jobb kezét rátette az orgona konzoljára. – Tudsz valamit erről a gyűrűről? Hickey pillantást sem vetett rá. – Tudom, hogy mit hiszel róla. – És valójában mi ez? – Egy bronzból készült gyűrű. Flynn lehúzta az ujjáról, és nyitott tenyerére helyezte. – Akkor túl sokáig viseltem. Legyen a tied! Hickey megvonta a vállát, és kinyújtotta érte a kezét. Flynn b csukta a tenyerét és rámeredt Hickey-re. Hickey szeme keskeny réssé szűkült.

– Tehát, azt szeretnéd tudni, hogy ki vagyok, és hogyan kerültem ide? – túlzott érdeklődéssel nézett izzó pipájára. – Megmondhatom neked egy szellem vagyok, egy ‘thevshi’, aki a sírból jött vissza, hogy visszavegye a gyűrűt és elhozza számodra és az új feniánusok számára a pusztulást, hogy továbbörökítsem ezt a viszályt a következő generációk számára. Tessék, itt a megfelelő kelta magyarázat, az, amit keresel, és amitói a félelmeid majd enyhülnek. Egyenesen Flynn szemébe nézett. – De az igazságot is elmondhatom neked, ami sokkal ijesztőbb. Én élek. A te sötét lelked képzeletében élt csak a ‘thevshi’, csakúgy, mint ahogy elképzelted a halál közeledtét jelző ‘banshee’-t, és a koboldokat, és a ‘Far Darrig’-ot, és az összes rémálomszerű teremtményt, amelyek a képzeletetek sötét vidékén élnek, és amelyek miatt pislákoló tőzegtüzek mellett kuporogtok. Igen, Brian, ez az igazi félelem, mert nem találsz menedéket azok elől a szörnyek elől, akiket magadban hordozol. Flynn Hickey barázdált fehér arcát figyelte. Az öregember szeme jóindulatúan csillogóvá vált, szája pedig kedves mosolyra húzódott. – Érted már? – kérdezte Hickey. – Igen, értem – mondta Flynn. – Azt látom, hogy olyan teremtmény vagy, aki mások gyengeségéből szerzi az energiáját. Az én hibám, hogy itt vagy, és én vagyok azért a felelős, hogy ne okozz további károkat. – A károkozás már megtörtént. Szembeszállhattál volna velem, ha nem merültél volna önsajnálatba, és kiteljesíthetted volna az embereidért vállalt felelősségedet, nem is beszélve a saját sorsodról. Flynn rábámult Hickey-re. – Akármi is történik, gondoskodni fogok arról, hogy innen élve ki ne juss. Flynn megfordult és elindult a szentélybe. Megállt a trón előtt. – Bíboros úr, a rendőrség támadást indít valamikor 5.15 után. Murphy atya egy viszonylag biztonságos helyen van, mi nem, és valószínűleg meg fogunk halni. Flynn figyelte a bíboros arcán, hogy milyen érzelmeket mutat, de semmi nem volt rajta. Folytatta – Szeretném, ha tudná, hogy a kintiek is osztoznak velem a felelősségben ezért. Csakúgy, mint én, ők is hiú, egoista és tökéletlen emberek. Elég silány népség lett a több ezer éves zsidó-keresztény szeretet és jótékonyság eredménye, nem gondolja? A bíboros előrehajolt a trónján. – Ez a kérdés azoknak szól, akik keresik az ösvényt, ami átvezetheti őket az életen. A maga élete véget ért, és nagyon hamar megkapja kérdéseire a választ. Használja fennmaradó perceit arra, hogy beszél vele! – mondta a bíboros, és fejével Maureen felé intett. Flynn egy pillanatra meghökkent. Talán ez volt az a válasz, amit legkevésbé várt volna egy paptól. Ellépett a trón mellől, megfordult és

átvágott a szentélyen. Maureen és Baxter továbbra is egymáshoz bilincselve ültek az első padban. Flynn szó nélkül kizárta a bilincset, majd távoli hangon így szólt Maureenhez – Mindkettőtöket egy kevésbé veszélyes helyre szeretnélek vinni, de ezt néhányan a többiek közül elfogadhatatlannak találják. Kivégezni azért nem fogunk benneteket, amikor elkezdődik a lövöldözés, mert esetleg visszaverjük őket, és még szükségünk lehet rátok később – ránézett az órájára, és érzelemmentes hangon folytatta – Valamikor 5.15 után azt fogjátok látni, hogy az ajtók felrobbannak, amit a rendőrség benyomulása követ majd. Tudom, hogy mindketten képesek vagytok megőrizni a hidegvéreteket. Húzódjatok be a hátsó padok közé! Amikor 6.03 közeledik… ha még mindig életben vagytok… menjetek el erről a helyről, akármi is történik körülöttetek! Mindössze ennyit tehetek értetek. Maureen felállt és közelről Flynn arcába nézett. – Senki nem kért meg arra, hogy tegyél értünk valamit. Ha szeretnél valamit tenni mindenkiért, akkor menj le azokon a lépcsőkön gyorsan, és nyisd ki nekik a kapukat! Aztán menj fel a pulpitusra, és mondd meg az embereidnek, hogy vége! Senki nem tart vissza ettől, Brian. Szerintem, azt várják, hogy mikor szólsz. – Amikor kinyitják Long Kesh kapuit, én is kinyitom ezeket a kapukat. Maureen hangja dühös lett. – Ulster börtöneinek kulcsai nem Amerikában vagy Londonban, vagy Dublinban vannak, hanem Ulsterben. Adj nekem egy évet Belfastban, Londonderryben, és több embert kijuttatok a börtönökből, mint amennyit te valaha is kiszabadítottál az emberrablásaiddal, rajtaütéseiddel és merényleteiddel… Flynn felnevetett. – Egy évefí Nem is élnél egy évig. Ha a katolikusok nem kapnám el, Maureen, akkor a protestánsok megtennék. Maureen sóhajtott egyet, és visszanyerte eredeti hangját. – Na jó.., nem érdemes ebbe megint belemenni. Ahhoz azonba nincs jogod, hogy belevidd ezeket az embereket a biztos halálba. A t hangod megtörhetné a hala varázsát, ami ezen a helyen leng kör lőttünk. Gyerünk! Tedd meg! Most! Maureen karja előrelendült, és arcon vágta Flynnt. Baxter oldalra lépett, és elfordította a tekintetét. Flynn magához húzta Maureent, és azt mondta – Egész este mindenki jobbnál jobb tanácsokat ad nekem. Furcsa, nem, hogy egészen addig nem fordítanak az emberek rád sok figyelmet, amíg egy ketyegő bombát alájuk nem teszel – elengedte a lány karját. – Te például, úgy ott hagytál engem négy évvel ezelőtt, hogy egyetlen tanácsot sem adtál a továbbiakat illetően. Mindent, amit ma este mondtál, akkor is elmondhattad volna. Maureen rápillantott Baxterre, és furcsán kényelmetlenül érezte

magát, mert a férfi mindent hallott. Halkabbra fogta a hangját. – Elmondtam akkor is, amit el akartam mondani. Űgysem hallgatta rám. – Mert te sem beszéltél akkor olyan erővel. – odafordult Baxter-hez. – És maga, Harry? – közelebb ment hozzá. – Bartholomew Martin őrnagynak szüksége volt egy halott angolra ide, és magára esett a választása. Baxter mérlegelte a hallottakat, és nagyon rövid idő alatt elfogadta a tényt. – Igen… Martin egy beteg ember… egy megszállott. Azt hiszem, mindig is sejtettem… Flynn ránézett az órájára. – Elnézést, beszélnem kell az embereimmel. Megfordult és elindult a pulpitus felé. Maureen odament mögé, rátette a kezét Flynn vállára, és maga felé fordította. – A fenébe is, legalább elköszönhetnél tőlem! Flynn arca elvörösödött, és egy pillanatra úgy látszott, hogy elveszíti az önuralmát, de aztán megköszörülte a torkát és így szólt – Sajnálom… Nem gondoltam, hogy te… Nos, akkor viszlát. Többé nem beszélünk egymással, ugye? Jó szerencsét… Habozott, majd lehajolt a lányhoz, de aztán hirtelen megint kiegyenesedett. Maureeen mondani szeretett volna valamit, de Gallagher mély hangja hallatszott a sekrestye lépcsőjéről. – Brian! Burke van itt, hogy beszéljen veled. Flynn némi meglepetéssel nézett az órájára. – Ez egy csapda! – szólt ki Hickey az orgona mögül. Flynn tűnődött, majd ránézett Maureenre, aki óvatosan bólintott. Szemük találkozott egy pillanatra, majd Flynn így szólt – Még mindig bizakodó vagy. Elmosolyodott, és gyorsan megkerülte az oltárt, majd lement a lépcsőn. Burke a kapunál állt ingujjban, a vállán a pisztolytáska üres volt. Flynn minden óvatosság nélkül közeledett, és megállt közel az ajtóhoz. – Nos? Burke nem válaszolt, Flynn pedig kurtán csak annyit kérdezett – Nem azért jött, hogy megkérjen rá, hogy feladjam, vagy… – Nem. Flynn felszólt Gallaghernek. – Pihenj egyet! – odafordult Burke-höz. – Azért jött, hogy megöljön? Burke kivette a kezét a zsebéből, és megtámaszkodott a rácsokon. – Itt egy láthatatlan fehér zászló van, nem? Azt hiszi, hogy csak így megölném? – Azt kéne tennie. Mindig meg kell ölni az ellenség parancsnokát, ha lehetőség adódik rá. Ha maga lenne Bellini, én megölném. – Vannak még szabályok. – Igen, éppen most mondtam egyet magának.

Néhány másodperc csendben telt el, majd Flynn megszólalt – Mit akar? – Csak azt akartam elmondani, hogy nekem személyesen semmi ellenvetésem sincs maga ellen. Flynn elmosolyodott. – Nos, ezt én is tudtam. Tapasztaltam. És nekem sincs maga ellen, Burke. Ez az egészben a pokoli, igaz? Én személyesen nem gyűlölöm a maga embereit, és a legtöbben közülük ők sem engem. – Akkor miért vagyunk itt? – Azért vagyunk itt, mert 1154-ben Negyedik Adrián az angliai Második Henriknek engedélyt adott arra, hogy bevonuljon a hadseregével Írországba. Azért vagyunk itt, mert a Cladybe tartó piros busz elhalad a Whitehorn-apátság előtt. Én ezért vagyok itt. Maga miért van itt? – Mert szolgálatban voltam öt órakor. Flynn mosolygott, majd így szólt – Nos, ez átkozottul kevés indíték arra, hogy meghaljon az emb< r Feloldom az ígérete alól, és nem kell részt vennie a támadásban. Csi-. rében talán úgy dönt majd, hogy megöli Martint. Martin rendes úgy, hogy szegény Harry itt legyen, rájött erre? Burke arca kifejezéstelen volt. Flynn rápillantott az órájára. 5.04.Valami nem stimmelt. – Nem tenné jobban, ha menne? – Ha akarja. És ha akarja, telefonközelben maradok 603-ig. Flynn közelebbről szemügyre vette Burke-öt. – Szeretnék beszélni Schroederrel. Küldjék le ide! – Az lehetetlen. – Beszélni akarok vele. Most azonnal. – Senkit nem félemlít most már meg a fenyegetéseivel. Legkevésbé Bert Schroedert – mondta Burke, és mélyet sóhajtott. – Schroeder kapitány a pisztolya csövét a szájába vette… Flynn megragadta Burke karját. – Hazudik! Látni akarom a holttestét! Burke elhúzódott, és bement a sekrestyébe, majd visszanézett Flynnre. – Nem tudom, mi volt az, ami az utolsót taszította rajta, de valahogy az az érzésem, hogy maga érte a hibás. Burke a folyosó nyílásánál megállt. Alig egy méter távolságban tőle ott állt egy álarcos ember a veszélyelhárítástól egy Browning típusú automata vadászpuskával a kezében. Burke oldalt fordult, majd visszanézett Flynnre. Tétovázott egy ideig, majd odaszólt Flynn-nek – Viszontlátásra! Flynn bólintott. – Örülök, hogy találkoztunk. ÖTVENHATODIK FEJEZET

Bellini a konferenciaaszta] közelében állt a sajtóteremben, és szemét a négy hosszú, kiterített tervrajzra függesztette, amelynek sarkaira nyomatékként kávéscsészéket, hamutartókat és gránáttartó dobozokat tettek. Körülötte csoportosultak az osztagparancsnokai. Az első három tervrajz az alagsort, a földszintet és a felső szinteket ábrázolta. A negyedik a katedrális oldaláról készült metszetrajz volt. Most, hogy mind a négy tervrajz ott feküdt előtte, nem tettek túlzott benyomást Bellimre. Gordon Stillway is ott ült a tervrajzok előtt, és sietve magyarázta a legfontosabbnak vélt részleteket. Bellini összeráncolta a szemöldökét. Körülnézett, hogy lássa, világosabbá váltak-e dolgok bárkinek is. Mindössze türelmetlenséget, kimerültséget és a halasztás következtében idegességet tudott leolvasni a befeketített, izzadt arcokról. Burke kinyitotta az ajtót, és bement a szobába. Bellini felnézett, és olyan pillantást vetett rá, ami nem árult el különösebb hálát, vagy optimizmust. Burke észrevette Langley-t a szoba hátsó falánál, és csatlakozott hozzá. Ott álltak egymás mellett, és néhány pillanatig nézték az asztalnál zajló jelenetet, majd Burke megszólalt, anélkül, hogy levette volna szemét a konferenciaasztalról. – Jobban érzed magad? Langley hűvösen válaszolt – Még soha életemben nem éreztem magam jobban. – Én sem. Ránézett arra a helyre a földön, ahova Schroeder esett, mielőtt kivitték volna. – Hogy van Bert? – Egy rendőrségi orvos kezeli fizikai kimerültség miatt. Burke bólintott. Langley várt néhány másodpercet. – Bevette Flynn? – Lehet, hogy következő lépésként megfenyeget bennünket az egyik túsz megölésével, amennyiben nem mutatjuk meg neki Schroeder holttestét… szétlőtt tarkóval – mondta Burke. Langley megtapogatta a zsebét, amiben Schroeder szolgálati pisztolya volt. – Nos… az lényeges, hogy Flynn elhiggye, az a terv van nála, amit Bellini alkalmazni fog a támadás során – fejével intett az osztagparancsnokok felé. – Sokak élete múlik ezen… Burke témát változtatott. – Mit fogsz tenni Martin letartóztatása ügyében? Langley megcsóválta a fejét. – Először is, már megint eltűnt. Ez jól megy neki. Másodszor, egyeztettem a Külügyminisztérium jolly dzsókerével, Sheridannel, és Martinnak diplomáciai sértetlensége van, de végiggondolják, hoj eltávolítsák-e. – Nem akarom, hogy eltávolítsák. Langley rápillantott Burke-re. – Nos, ez amúgy sem számít, mert beszéltem az FBI-os haverrel,

Hogannel is, aki azt mondja, hogy Martin örömmel eltávolította saját magát. – Elment? – Természetesen, még nem. A műsor vége előtt nem. Jegyet váltott egy bermudai gépre a Kennedy reptérről. – Mikorra? Langley vetett egy oldalsó pillantást Burke-re. – 7.35-kor indul a gép. Reggeli a Southampton Princessben. Felejtsd már el, Burke! – Oké. Langley egy pillanatra ránézett az emberekre a konferenciaasztalnál, majd így szólt – Ráadásul, a mi CIA-s kollégánk, Kruger azt mondja, hogy ez az ő bizniszük. Senki sem akarja, hogy te itt megpiszkáld ezt az egészet. Oké? – Tőlem. A műkincs-hamisítási részleget emlegetted? Langley bólintott. – Aha, ismerek ott egy fickót. Ez a legtutibb állás, amit valaha kitaláltak. Burke, miközben Langley a műkincs-hamisítási részleg idilli életét ábrázolta, úgy tett, mintha figyelne, de az esze valahol máshol járt. Gordon Stillway végzett a legfontosabb részletek ismertetésével, majd így szólt – Most pedig, ismételjék el nekem, hogy mi az, ami pontosan érdekli magukat! Bellini rápillantott a faliórára 5.09. Mély lélegzetet vett, és azt mondta – Azt szeretném tudni, hogyan lehet bejutni a Szent Patrikkatedrálisba anélkül, hogy használnunk a bejárati ajtókat. Gordon Stillway beszélni kezdett, megválaszolta a kérdéseket, és a veszélyelhárítás embereinek pesszimista hangulata átváltott kétkedő optimizmusba. Bellini rápillantott a bombakülönítményre. Hadnagyuk, Wendy Peterson, az egyetlen női jelenlévő a szobában, közelebb hajolt az alagsor tervrajzához, és elsimította az arcába hulló hosszú, szőke haját. Bellini figyelte a nő hideg, kék szemét, amint a diagrammot tanulmányozta. Tizenhét férfi, egy nő és két kutya, Brandy és Sally, volt a bomba különítménynél, és Bellini minden kétséget kizáróan tudta, hogy mindannyian, a kutyákat is beleértve, nyilvántartott őrültek. Peterson hadnagy odafordult Stillway-hez. Hangja halk volt, szinte suttogó, ami ennek az egységnek szinte a védjegye lehetett volna, gondolta Bellini. – Ha bombákat szeretne telepíteni… feltételezzük, hogy nincs túl sok robbanóanyag magánál, de a maximum hatást szeretné elérni… – kezdte Peterson.

Stillway két X-et tett a tervrajzra. – Ide, meg ide. A sekrestye lépcsőjét határoló két nagy oszlophoz. Elgondolkodva szünetet tartott, majd így szólt – Körülbelül akkoriban, amikor én hatéves lehettem, felrobbantották a lépcsőt az alapzaton keresztül, itt, és meggyengítették az alapkőzetet, amin ezek az oszlopok állnak. Ezt az információt feljegyezték, és bárki megnézheti, akit érdekel, beleértve az IRA-t is. Wendy Peterson bólintott. Stillway kíváncsian nézett rá. – Maga bombahatástalanítással foglalkozik? Micsoda foglalkozás ez egy nő számára? – Aprólékos babra munka, mint a hímzés – válaszolta Wendy Peterson. Stillway elmélázott egy ideig ezen a kijelentésen, majd folytatta – Ezek hatalmas oszlopok, de a mai robbanószerekkel, mint azt maga is tudja, aki egy kicsit is ért a bombákhoz lerombolhatja őket, és a katedrális fele összedől az oszlopokkal együtt. És az isten legyen irgalmas magához akkor, ha ott bent van. Rámeredt Peterson hadnagyra. – Engem nem érdekel a robbanás – mondta a nő. 445 Stillway ismét elmerengett ezen a furcsa váaszon, és megértette, mit akart mondani a nő. – De engem igen. Nem sokan vagyunk már a magam fajtából, hogy újjáépítsük ezt az épületet… – mondta Stillway, és nem fejezte be a mondanivalóját. Valaki végül megkérdezte azt, ami sokaknak a gondolatvilágát foglalkoztatta egész éjjel. – Újjá lehet építeni? Stillway bólintott. – Igen, de valószínűleg úgy fog kinézni, mint az első földön kívüli banképület. Néhányan nevettek, de a nevetés gyorsan elhalt. Stillway a figyelmét ismét az alagsor tervrajzaira fordította, részletesen elmagyarázott néhány egyéb sajátosságot rajta. Bellini az alán a borostát vakargatta, miközben figyelt, majd közbeszólt – Mr. Stillway, ha egy páncélos személyszállítót szándékoznán’ amely kábé tíz tonnát nyom… esetleg egy tonna ide vagy oda… fel vinni a bejárati lépcsőkön, a főkapukon keresztül… Stillway ültében kiegyenesedett. – Micsoda? Azok az ajtók felbecsülhetetlen értékűek… – Meg tudná a padló tartani ezt a súlyt? Stillway megpróbált megnyugodni, gondolkodott egy pillanatig, majd vonakodva azt mondta – Ha valami ilyen őrültséget… ilyen rombolást kell végrehajtaniuk… Tíz tonnát? Igen, a számítások szerint a padló meg fogja tartani ezt a súlyt… de azért mindig ott a kérdés, nem?

Bellini bólintott. – Persze. Még egy dolog. Azt mondták, mármint ezek a feniánusok, hogy felgyújtják a katedrálist. Okunk van azt feltételezni, hogy esetleg a padlásról kiindulva fogják felgyújtani. Lehetséges ez? – Miért ne? – Nos… elég tömörnek tűnik nekem. – Tömör. Az építész megrázta a fejét. – Micsoda aljasság… – mondta, és felállt. – Uraim, Miss… – Átment a körben álló emberek között. – Elnézést, amiért nem maradok itt, hogy végighallgassam, ahogy kidolgozzák a részleteket, de nem érzem jól magam, ott leszek a szomszédos szobában, ha szükségük lenne rám. Sarkon fordult és távozott. A veszélyelhárítás osztagparancsnokai egymás között tárgyaltak tovább. A bombakülönítmény emberei a szoba távolabbi végébe mentek, és Bellini nézte, ahogy közrefogják Petersont. Felfigyelt arra, hogy az arca mindegyiküknek kifejezéstelen, szemük pedig üres. Ránézett az órájára 5.15. Tizenöt, húsz percre volt szüksége a támadási terv módosításához. Nem sok idejük marad, de a terv, amely az elméjében éppen formát öltött, nagyon tiszta volt, és kevésbé volt valószínűsíthető, hogy tömegmészárlás lesz belőle. Otthagyta az osztagparancsnokokat, és odament Burke-höz és Langley-hez. Egy pillanatig habozott, majd így szólt – Köszönet Stillway-ért. Szép munka volt. – Bármikor, Joe… elnézést… felügyelő úr. Csak hívnak minket, és mi szállítunk, építészeket, jogászokat, fontos embereket,pizzát… Burke közbeszólt – Jobban érzi már magát a bőrében? Bellini bólintott. – Kevesebb lesz a sérültek száma, a katedrálisnak ötven-ötven százalékot adok, de a túszok akkor is meghalnak. Szünetet tartott, majd folytatta – Maguk szerint van rá bármi esély, hogy Logan páncélos felderítőjének a bevetését az Ötödik sugárútról eltöröljék? Langley megrázta a fejét. – Doyle Kormanyzó szívügyének tartja ezt. Úgy gondol arra a páncélos kocsira, mint azokra a hangosbemondós teherautókra, amiket a választási kampányok során vetnek be. Bellini talált egy szivarcsonkot a zsebében és meggyújtotta, majd ismét ránézett az órájára. – Flynn azt várta, hogy nem sokkal 5.15 után támadunk, és valószínűleg most már transzban van. Képzeljék el ezt a képet jó, nagyon jó. Remélem a szemétláda élete legrohadtabb perceit éli át. – Ha most még nem is, szerintem nem sokára így lesz – mondta Langley. – Aha. A rohadék. Bellini szája gonosz vigyorra húzódott, szeme pedig összeszűkült.

– Remélem, szétlövik a beleit, és szép lassan fog megdögleni. Remélem, hogy vért, savat és epét fog okádni, amíg… Langley feltartotta a kezét. – Legyen szíves. Bellini megfordult és ránézett Burke-re. – Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy Schroeder elmondta neki… Burke nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. – Én ezt soha nem mondtam. Azt mondtam, hogy megtaláltam az építészt, és újra kéne gondolni a támadást. Schroeder kapitány fizikailag összeomlott. Rendben? Bellini felnevetett. – Persze, hogy összeomlott. Jól képen töröltem. Mit várt, hogy mit csináljon, táncoljon? – arckifejezése megkeményedett, és megvetően intett. – Az a nyamvadék elárult. Százak halálát okozhatta volna. – Maga elfelejti Schroedert, én pedig elfelejtem azt, amit az osztagparancsnokainak a fejébe plántált a katedrális tisztára söprésével kapcsolatban. Bellini egy pillanatra elhallgatott, majd azt mondta – A támadás nem úgy fog lezajlani, ahogy Schroeder mondta Flynnnek. Mi fog most történni a lányával? Langley elővett a zsebéből egy hivatalos fényképet Dan Morganről, és a bridzsasztalra fektette a Terri O’Nealról készült amatőr felvétel mellé, amelyet Schroeder pénztárcájából vett ki. – Ez az ember fogja őt meggyilkolni – mondta, és rámutatott Terri O’Neal mosolygó arcára. Csörgött a telefon, és Bellini ránézett. Így szólt a két férfihoz – Ez az én kenyeres pajtásom lesz, Murray Kline. Maguknak csak Őméltósága. Felvette a bridzsasztalon lévő készüléket. – Gestapo főhadiszállás, Joe beszél. A másik oldalról hebegés hallatszott, majd a polgármester kétségbeesett hangja jelentkezett. – Joe, mikor indítják meg? Bellini ismerős szívdobogást érzett a katona kifejezés hallatán. A mai nap után soha többé nem szeretné hallani ezeket a szavakat. – Joe? – Igen… szóval, megérte várni az építészre. – Jól van. Nagyon jó. Mikor lendülnek támadásba? Támadásba lendülni. A szíve megint dobbant egy nagyot, és úgy érezte, mintha jeges víz lenne a gyomrában. – 5.35 körül, néhány perc ide vagy oda. – Nem lehetne előrébb hozni? Bellini hangjába pimaszság vegyült. – Nem! – Mondtam már magának, hogy egyesek szeretnék meggátolni a támadást… – Én nem politizálok.

Roberta Spiegel hangját lehetett hallani a vonalban. – Oké, felejtse el a hülye politikusokat. A bombák, Bellini… – Hívjon Joe-nak! – Átkozottul kevés időt hagy a bombakülönítménynek, hogy hatástalanítsák azokat az átkozott bombákat, kapitány. – Felügyelő. – Figyeljen, maga… – Maga figyeljen, Spiegel, miért nem mászik körbe maga azokkal a rohadt kutyákkal, hogy segítsen nekik kiszagolni a bombákat? Brandynek, Sallynek és Robbie-nak. Odafordult Burke-höz és Langley-hez, és diadalittasan mosolygott. Langley arca megvonaglott. Bellini folytatta, mielőtt Miss Spiegel magához térne, mivel tisztában volt vele, hogy most nem szakíthatják félbe. – Kevés a kutyájuk, amióta maguk utoljára csökkentették a költségvetést, úgyhogy jól jönne nekik egy kis segítség. Amúgy is mindenbe beleszaglászik azzal a nagy orrával. Hosszú csend következett a vonal másik végén, majd Spiegel elnevette magát. – Rendben van, maga szemétláda, most mondhat, amit akar, de később… – Aha, később. Odaadnám a bal karomat, ha garantálnák, hogy lesz később. 5.35-kor indulunk. Erről kár is vitatkozni. – Ott van Langley felügyelő? – Tartsa! – Bellini letakarta a kagylót. – Akar beszélni a Sárkány Ladyvel? Langley arca elpirult, és habozott mielőtt átvette volna Bellinitől a kagylót, aki visszament a konferenciaasztalhoz. – Itt Langley. – Nem tudja, hol van Schroeder? – kérdezte Spiegel. – A háttérkoordinátor nem találja sehol. – Összeesett – mondta Langley. – Összeesett? – Aha, tudja, összerogyott, elájult. – Ja,… szóval, állítsa lábra, és küldje ide az állami irodákhoz, a Rockefeller Centerbe. A hőstettet majd később kell végrehajtania. – Azt hittem, hogy ő viszi el a balhét. – Nem, egy kicsit lemaradt, Langley…. Újragondoltuk ezt az egészet. Ő a hős, akármi is történjen. Sok jó kapcsolata van a sajtónál. – És ki viszi el a balhét? – Tudja, olyan, hogy győzelem vagy vereség már nincs többé, mindössze problémák adódhatnak a közönségkapcsolatokkal. – Ki viszi el a balhét? – Maga. De nem lesz egyedül… és elég jól fog kikerülni az egészből. Majd én gondoskodom róla. Langley nem válaszolt.

– Figyeljen, Philip! – mondta Spiegel. – Azt hiszem, hogy az voln a leghelyesebb, ha itt lenne az ostrom alatt. Langley felhúzta a szemöldökét, amikor a keresztnevén szólítot a nő. Észrevette, hogy a hangja kellemes, szinte tartózkodó volt. – Mentés. Mentésnek kell hívnia, Roberta. Langley rákacsintott Burke-re. Spiegel hangja kicsit élesebbé vál – Bánom is én. Mi… én azt akarom, hogy itt legyen fent. – Azt hiszem, itt lenn maradok. – Szedje a lábait, és legyen itt öt percen belül! A felügyelő rápillantott Burke-re. – Rendben van. Visszatette a kagylót, és rábámult a készülékre. – Elcseszett egy esténk van. – Telihold – mondta Burke. Hosszú csend következett, majd Langley azt kérdezte – Bemész Bellinivel? Burke cigarettára gyújtott. – Azt hiszem, el kellene kötnöm a még elkötetlen szálakat… felkutatni azokat a magyarázatokat, amiket a feniánusok esetleg megtartottak maguknak. Titkok vannak ezen a helyen… rejtélyek, ahogy az Őrnagy mondta. És még mielőtt Bellini elkezdi szétlőni a koponyákat… vagy minden füstölni kezd … – Tedd, amit tenned kell! – mondta Langley, és egy mosolyt erőltetett magára. – Szeretnél velem helyet cserélni, és elmenni, hogy megfoghasd Spiegel kezét? – Kösz, nem. Langley idegesen az órájára pillantott. – Oké… figyelj, mondd meg Bellimnek, hogy tartsa Schroedert bezárva abban a szobában! Hajnalban eljövünk érte, és felvonultatjuk a kamerák előtt, mint egy olimpiai hőst. Schroeder be, Langley ki. Burke bólintott, majd így szólt – Az a lovas rendőr… Betty Foster… Úristen, olyan távolinak tűnik… Mindegy, szóval intézd el, hogy kapjon valamit ezért az egészért. .. és ha nem lesz lehetőségem megköszönni neki később… akkor majd te… – Gondoskodom róla – Langley megcsóválta a fejét. – Elcseszett egy éjszaka – elindult az ajtó felé, majd visszafordult. – Van itt még valami, amit kisilabizálhatnál, ha bemész oda. Levettük az ujjlenyomatokat arról a pohárról, amit Hickey használt. Langley fejével a felé a szék felé intett, ahol Hickey ült. – Az ujjlenyomatok elég elmosódottak voltak, de Albany és az FBI azt állítják, hogy kilencven százalékban biztos, hogy Hickey-é, és néhányan vizuálisan azonosították azok közül, akik a tévében látták…. Burke bólintott. – Akkor ez tiszta ügy. – Nem egészen. Jersey városának rendőrségi orvosa leellenőrizte a fogazatát az exhumált maradványokon és… Ránézett Burke-re.

– Kísérteties… nagyon kísérteties. – Ne hülyülj, Langley – mondta Burke gyorsan. Langley nevetett. – Csak viccelek. A koporsót földdel töltötték meg, és volt benne Hickey kézírásával egy levélke. Majd később elmondom, mi állt benne. Elmosolyodott, és kinyitotta az ajtót. – Betty Foster, ugye? Később találkozunk, Patrick! – mondta búcsúzóul Langley, majd becsukta maga mögött az ajtót. Burke odanézett a szoba másik oldalára. Több mint egy tucat, feketébe öltözött kommandós vezető csoportosult félkörben az asztal körül. Felettük egy óra mutatta a másodpercek múlását. Miközben nézte őket, mindannyian szinte teljesen egyszerre felegyenesedtek, mintha egy összeölelkezett futballcsapat lett volna, és kitódultak az ajtón. Bellini hátul maradt, mert néhány részlet lefoglalta. Burke rámeredt fekete, megtermett alakjára az erősen megvilágított szobában, és a napsütötte égbolton lévő fekete esőfelhő jutott az eszébe. Burke odament a konferenciaasztalhoz, és felhúzott egy fekete garbót, majd visszabújt golyóálló dzsekijébe. Megigazította a zöld szegfűt, amit az egyik kommandóstól kapott, aki kosárból osztogatta a virágokat. Burke lenézett a tervrajzokra, és elolvasta a sietve odavetett feljegyzéseket az osztagokra rótt feladatokról. – Hol van a legbiztonságosabb hely a támadás során? – kérdezte . Bellinitől. Bellini gondolkodott egy pillanatig, majd így szólt – Los Angelesben. ÖTVENHETEDIK FEJEZET Brian Flynn a pulpituson állt, egy egész emelettel a földszint fölött. Végignézett az előtte elterülő katedrálison, majd beleszólt a mikrofonba. – A fényeket! A fények szektoronként kialudtak először a szentélyben, a körfolyosón és a Mária-kápolnában kapcsolta ki a fényt Hickey aztán a négy karzat fényeit oltotta el Sullivan, ezt követte az orgonakarzat világítása, végül a hatalmas függő csillárok a főhajó fölött, amelyeket az orgonakarzat elektromos kapcsolótábláján kapcsoltak ki. Az előcsarnokok, az oldalsó oltárok és könyvesbolt sötétedtek el utoljára, miközben Hickey végigjárta a katedrálist és kikapcsolta a maradék világítást. Flynn észrevette, hogy néhány kisebb lámpa még mindig ég. Olyan világítótestek voltak ezek, amelyek kapcsolói valószínűleg a katedrálison kívül helyezkedtek el. Hickey és a többiek bezúzták azokat, amiket elértek, és a széttört üveg zaja betöltötte az egyébként csendes teret. Flynn bólintott. A támadás kezdetét az fogja jelezni, amikor a

legutolsó fény is hirtelen kialszik, amikor a rendőrség kikapcsolja a főkapcsoló gombját a parókia alagsorában. A rendőrségnek sötét katedrálisra van szüksége, ahol az infravörös teleszkóp hatalmas előnyt jelent számukra. Flynn-nek azonban nem állt szándékában, hogy hagyja őket ekkora előnyhöz jutni, ezért minden fogadalmi gyertyát meggyújtottak, és száz és száz kis gyertya fénye reszketett a sötétben, mintha egyfajta áldozási szertartás lenne, gondolta Flynn, egy ősi vigasz a sötétség keltette félelem ellen, és egy olyan fényforrás, amit a rendőrség nem tud kioltani. Ezenkívül szabályos időközönként foszforfáklyák lobbantak fel, hogy további megvilágítást biztosítsanak, valamint, hogy a rendőrség infravörös teleszkópjai kifehéredjenek. Joe Bellini kapitányra nagy meglepetés vár, gondolta Flynn. Flynn ráhelyezte kezét a pulpitus ballusztrádjának hűvös carrarai márványára, és miközben a hatalmas teret tanulmányozta, sűrűn pislogott, hogy szeme hozzászokjon a gyenge fényhez. Villódzó árnyékok játszottak a falakon és az oszlopokon, de a mennyezetet csak sejteni lehetett. Könnyű volt elképzelni, hogy nincs tető, hogy a föléjük tornyosuló oszlopok megszabadulnak terheiktől, és hogy felettük csupán az éjszakai égbolt terül el – és ez a kép másnap estére valósággá válik majd. Fent az oldalkarzatok hosszú, fekete galériái, amik a legjobb fény esetén is sötétek és átláthatatlanok voltak, most szinte láthatatlanná váltak, és az egyetlen dolog, ami arra utalt, hogy van ott valami, az a kövekhez ütődő puskák nesze volt. Az orgonakarzat hatalmas kiterjedésű feketeség volt, ami elhatárolódott a lenti baljós fénytől, mintha valami függönnyel vonták volna be a korlátot Flynn azonban sokkal erőteljesebben érezte a két ember sötét alakjának a jelenlétét, mint amikor látta őket, mintha a feketeségben fürdőznének, és a sötétség éltetné őket. Flynn orrlyukait megfeszítve hosszan szívta be a levegőt. Az égő foszforfáklyák mindent elnyomó, szúrós szagot árasztottak, amitől a katedrális teljes egészében megváltozott. Eltűnt az a furcsa, pézsmaszag, eltűnt az állott tömjén, a faggyú, és valami meghatározhatatlan anyag egyvelegének a szaga, amit római katolikus szagnak hívott, mert soha nem változott egyetlen templomban sem, és így gyermekkorának vegyes emlékeit idézte föl. Eltűnt, végre eltűnt, gondolta. Kiűztük. És ettől valószínűtlen boldogság szállt rá, mintha megnyert volna egy teológiai vitát egy püspökkel szemben. Lefelé irányította a tekintetét, és végignézett a fáklyákon és az állványokon elhelyezett fogadalmi gyertyákon. A fény most kevésbé tűnt vigasztalónak a gyertyák piros és kék üvegeikben úgy égtek, mint az oltárok körül a kénkő, és a csillogó fehér foszfor olyan volt, mint a pokol lobogó lángjai. Arra is felfigyelt, hogy a szentek az oltárokon mozognak, obszcén táncot járnak, fehér arcukon az üdvözült kifejezés bujaságot tükrözött, amiről mindig is sejtette, hogy jelen van. De a legfantasztikusabb metamorfózis az ablakokban játszódott le,

amelyek úgy tűntek, mintha a fekete űrben függenének, ezáltal méretük megkétszereződött, és olyan szédítő magasságba emelkedtek, hogy ha rájuk néztek, valóban megtántorodtak. A föléjük tornyosuló orgonakarzat fölött, az orgona ezernyi láthatatlan bronzsipjának a tetején ült a sötétkék, forgó örvénnyé változott kör alakú rózsaablak, amely megpróbálta őket kiszippantani az árnyékok és a szellemek alvilágából – amely tulajdonképpen még csak a pokol előszobája volt –, véglegesen és visszafordíthatatlanul benyelni őket magába a pokolba. Flynn megigazította a mikrofont, és beszélni kezdett. Nem hitte, hogy szavai megtörik a halál varázsát, mint ahogy azt Maureen mondta, és különben is, neki pont az ellenkezője volt a célja. – Hölgyeim és uraim… testvéreim… – Ránézett az órájára 5.14 volt. – Az idő, mint azt ti is tudjátok elérkezett. Ne lankadjatok… már nem fog sokáig tartani – rövid lélegzetet vett, amit a hangszórókon keresztül is lehetett hallani. – Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy a vezetőtök lehettem… Szeretnélek biztosítani benneteket arról, hogy fogunk még találkozni, ha nem Dublinban, akkor a fény országában, a Nyugati-tenger másik oldalán, amit mindenki másként nevez… mert akármilyen isten is felügyeli a mi végső célunkat, nem tagadhatja meg tőlünk egymáshoz fűződő földi kötelékeinket, és népünk iránti odaadásunkat… Flynn érezte, hogy a hangja megremeg. – Ne féljetek! – mondta, és lekapcsolta a mikrofont. Az eddig rajta függő szemek az ajtókra szegeződtek. A rakéták és a puskák készenlétben álltak, a gázmaszkok pedig lazán függtek a mellkasokon, ahol vadul kalapáltak a szívek. John Hickey a pulpitus alatt állt, és odadobott egy rakétahüvelyt, egy puskát és egy gázmaszkot Flynn-nek, majd odaszólt neki minden félelem nélkül a hangjában. – Brian, attól tartok, hogy ez búcsú volt, Öcsém. Örvendtem a találkozásnak, és biztos vagyok benne, hogy olyan helyen találkozunk majd ismét, ahol hihetetlen fény van, nem is beszélve a hőről. Nevetett, és behúzódott a szentély félig árnyékos részébe. Flynn átvetette a puskát a mellén, majd feltörte a rakéta záró pecsétjét, és összeszerelte a hüvelyt, ráirányítva a központi előcsarnokra. Szeme elhomályosult és fókuszát vesztette, úgy gondolta, hogy a foszfortól, a rakéta tiszta, műanyag célzókészüléke pedig prizmaként szolgált a halvány gyertyafényben. A színek ott ugrándoztak előtte körbe-körbe a halálosan nyugodt helyeken, ami olyan volt, mintha tűzijátékot figyelt volna a távolból, vagy olyan, mint a legszörnyűbb néma rémálmaiban a fantom csaták. És itt sem volt semmiféle zaj, csak a füle mellett az órájának állandó ketyegése, a vér zubogása a fejében, és a mellkasában az a távoli dübörgés. Megpróbálta felidézni azoknak az arcát, akiket régen ismert, a szüleiét, a rokonaiét, a barátaiét, az ellenségeiét, de egyik kép sem

maradt meg egy pillanatnál tovább. Ehelyett, egy váratlan jelenet villant fel az emlékezetében, és ott is maradt a Whitehorn-apátság alagsora, Donelly atya, amint hosszasan beszél, Maureen, miközben teát tölt, és önmaga, amint a gyűrűt vizsgálgatja. Mindannyian beszéltek, de a hangokat nem hallotta, mozdulataik pedig lassúak voltak, mintha tengernyi idejük lett volna. Felismerte a kép szimbolikus jelentését, és megértette, hogy ez a jelenet azt jelképezte, amikor utoljára, ha nem is teljes mértékben, de nyugalom és béke volt körülötte. John Hickey a bíboros trónja előtt állt és meghajolt. – Eminenciás uram, iszonyatos vágyat érzek arra – mondta tárgyilagos hangon –, hogy felhasítsam fonnyadt, fehér torkát az egyik fülétől a másikig, aztán hátralépjek, és végignézzem, ahogy a vére végigömlik vörös palástján, és azon az obszcén micsodán, ami a nyaka körül lóg. A bíboros hirtelen előrenyúlt, és megérintette Hickey arcát. Hickey gyorsan arrébb húzódott, és olyan hangot hallatott, ami leginkább riadt vakkantáshoz hasonlított. Összeszedte magát, és visszaugrott a lépcsőre, lerántotta a bíborost a trónjáról, és durván meglökte a sekrestye lépcsőjének az irányába. Lementek a lépcsőn, és Hickey megállt a fordulóban, ahol Gallagher térdelt, épp a kripta ajtaja mellett. – Van itt számodra egy kis társaság, Frank. Hickey letaszította a bíborost a maradék lépcsőn, majd arccal sekrestye felé nekilökte a kapunak. Kinyújtotta a bíboros jobb karját és odabilincselte csuklóját a rácsokhoz. – Itt az új lógó az egyház számára, Eminenciás uram. Már jó ideje nem álltak elő újjal. Miközben beszélt, a bíboros másik kinyújtott karját is odabilincselte a rácshoz. – Volt már Krisztus a kereszten, Szent Péter fejjel lefelé kifeszítve, András egy X alku keresztre feszítve, most pedig itt van maga, ahogy a Szent Patrik-katedrális sekrestyéjének a kapuján lóg. Atyavilág, ez ám a nagy fogás! Egymillió ikont fogok eladni. A bíboros Hickey felé fordította a fejét. – Az egyház már több tízezret túlélt a maga fajtájából – mondta higgadtan –, és magát is túl fogja élni, és pontosan azért lesz még erősebb, mert vannak közöttünk olyanok, mint maga. – Ez egy tény? Hickey ökölbe szorította a kezét, de tisztában volt azzal, hogy Gallagher odament a háta mögé. Megfordult és karjánál fogva odavezette Gallaghert a nyitott kriptaajtókhoz. Maradj itt! Ne beszélj hozzá, és ne figyelj rá! Gallagher meredten nézett lefelé a lépcsőn. A bíboros kinyújtott karjai és vörös palástja félig elfedték a rácsozatot. Gallaghernek összerándult a gyomra visszanézett Hickey-re, de nem tudott a

szemébe nézni. Megfordult, és megadóan bólintott. Hickey felment azon a lépcsőn, amely az oltár jobb oldalához vezetett, és elindult Maureen és Baxter felé, akik a közeledtére felálltak. Hickey rámutatott két gázmaszkra, amik a kettejüket elválasztó padon feküdtek. – Vegyék fel azokat, mihelyt gázt éreznek! Ha van valami, amit ki nem állhatok, az a hányó nő látványa, az első dublini utamra emlékeztet, részeg kurvák dülöngéltek a sikátorokban és ott okádtak. Sose felejtem el. Maureen és Baxter csendben maradtak. Hickey folytatta – Esetleg érdekelheti magukat, hogy ennek a támadásnak a tervét igen alacsony áron sikerült megszereznünk, és a terv nem nagyon tér ki a maguk, avagy a katedrális megmentésére. – Mindaddig, amíg kitér a maga halálára, jó tervről van szó -mondta Baxter. Hickey odafordult Baxterhez. – Maga egy bosszúálló szemét. Le merném fogadni, hogy szeretné még egy fiatal ír torkát bezúzni, most, hogy már rájött a forszára, és megérezte az ízét. – Maga a leggonoszobb és legaberráltabb ember, akivel valaha találkoztam. Baxter alig tudta kontrollálni a hangját. Hickey rákacsintott. – Most már beszél végre. Figyelmét most Maureenre fordította. – Ne hagyja, hogy Leary vagy Megan lelője, lányom! Bújjanak el a padsorok között, és feküdjenek nyugton a sötétben. Nagyon nyugodtan. Itt van az órája, visszaadom, kedvesem. Nézzen rá, amikor a golyók fütyülnek a feje fölött! Ellenőrizze, miközben felbámul a plafonra! Valamikor 6.03 és 6.04 között zajt fog hallani, és a padló elkezd majd szépen, finoman ugrándozni a kedves kis feneke alatt, az oszlopok pedig elkezdenek majd remegni. A sötétségből, onnan, abból a nagy magasságból látni fogja majd, ahogy aplafonból hatalmas darabok zuhannak maga felé, végeláthatatlan sokaságban, mint a lassított felvételen, pontosan a csinos kis arcába. És ne felejtse el, lányom, hogy az utolsó gondolata, mielőtt halálra zúzzák a kövek, Brian, vagy Harry legyen… vagy akármilyen másik férfi is megteszi, azt hiszem. Nevetett, közben megfordult és elindult a padlón lévő nagy bronz fedőlap irányába. Előrehajolt, és felemelte a fedőlapot. Maureen utánaszólt – Az utolsó gondolatom az lesz, hogy isten könyörüljön meg mindannyiunk lelkén… és, hogy a maga lelke, John Hickey, végre nyugodjon békében! Hickey küldött neki egy csókot, majd rálépett a létrára, és behúzta maga mögött a bronz fedelet. Maureen hátradőlt a padban. Baxter állt egy pillanatig, majd

odament hozzá. A lány felnézett rá, majd kinyújtotta a kezét. Baxter megfogta, és leült mellé olyan közel, hogy a testük összeért. A férfi végignézett a remegő árnyakon. – Megpróbáltam elképzelni, hogyan fog ez az egész véget érni.. de ez…. – Semmi sem olyan, amilyennek várnánk… Sosem gondolt volna,hogy maga… Baxter szorosabban fogta a lányt. – Félek. – Én is. Maureen gondolkodott egy pillanatig, majd elmosolyodott. – De sikerült, tudja? Egy jottányit sem engedtünk nekik. Baxter visszamosolygott rá. – Nem, nem engedtünk, igaz. Flynn tőle jobbra belerévedt a sötétségbe, rámeredt az üres trónra, majd a faragott faparavánon át benézett oda, ahol a szentély orgonájának a billentyűzete állt a magaslaton, a szentély mellett. Egy gyertya égett az orgona konzolján, és egy pillanatra azt hitte, hogy John Hickey ül a billentyűknél. Pislogott egyet, és akaratlan hang tört föl a torkán. Pedar Fitzgerald ült az orgonánál, kezei a billentyűkön, teste kiegyenesítve, csak egy kicsit hanyatlott hátra. Az arca a mennyezet felé fordult, mintha éppen dalra akarna fakadni. Flynn még a fiú légcsövébe vezettett csövet is látta a félhomályban, amint kiáll a szájából fehér, halott bőrét, és nyitott szemeit, amelyek élőnek tűntek a bennük táncoló fénysugarak miatt. – Hickey – mondta magában halkan –, Hickey, te kimondhatatlanul mocskos, obszcén… Felpillantott az orgonakarzatra, de nem látta Megant, úgyhogy megint a bejárati ajtókra koncentrált. 5.20 volt már, aztán 5.25. Flynn odanézett az oszlop másik oldalához, és látta Maureent és Baxtert összeölelkezve. Rövid ideig figyelte őket, majd megint az előcsarnok felé fordult. 5.30. Feszültség ereszkedett a nyugodt, hideg katedrálisra, olyan érezhető feszültség, ami hallható volt az egyenletesen doboló mellkasokban, tapintható az izzadt homlokokon, epe íze volt a szájban, látható volt a táncoló fényekben, és érezni lehetett a szagát az égő foszfor bűzében. 5.35 is elérkezett, és a katedrálisban lévők fejében megformálódott az a gondolat, hogy már túl késő ahhoz, hogy olyan rohamot indítsanak, ami bármilyen célt is szolgálna. A hosszú délnyugati oldalkarzaton George Sullivan letette a puskáját, és felvette a dudáját. Hóna alá vette, megigazította a három burdonsípot a vállán, rátette az ujjait a nyolclyukú szólamsípra, majd szájára vette a fújtató sípot. Minden parancs és a józan ész dacára játszani kezdett. A ‘Szépséges Grácia’ című dal lassú, fülbemászó dallama szállt fölfelé a szólamsípból, és zengett a burdonsípokból a

gyertyafényes csöndben. Nagyon kicsit, alig érezhetően enyhült a feszültség, csökkent az éberség, és ezzel párosult az a primitív hit, hogy ha valami szörnyűség vár ránk, amit a legapróbb részletekig elképzelünk, akkor az nem fog bekövetkezni. ÖTÖDIK KÖNYV A roham Hisz Írország nagyjai azok a férfiak, Kiket az Isten mind őrültnek kreála. Hisz minden háborút örömmel vívnak, Ám dalaikban csak sírnak, és sírnak. G. K. Chest erton ÖTVENNYOLCADIK FEJEZET Bellini az érseki sekrestye alatti alagsor kis felvonójának nyitott ajtajában állt. Az egyik kommandós a lift tetején ált, és egy kézi reflektorlámpával világított a hosszú aknában. Az akna alul téglaépítésű volt, amit a földszint felett faborítás váltott fel, és úgy tűnt, és ezt Stillway is megerősítette, hogy egészen az oldalkarzat padlásáig folytatódott. – Mi a helyzet? – kérdezte Bellini halkan. – Majd meglátjuk – válaszolta a kommandós. Elővett egy karabinert a szerszámos táskából, derék magasságban szorosan hozzácsavarozta a felvonó kábeléhez, aztán rálépett, és leellenőrizte annak tartóerősségét. Még egyet szorított rajta, és fellépett rá. Először óvatosan, lépésről lépésre, majd egyre gyorsabban haladt fölfelé az aknában a nyolc emelettel magasabban lévő oldalkarzatok szintjéig. Bellini visszanézett a mögötte lévő kanyargós folyosóra. Ott ált némán a veszélyelhárítás első rohamcsapata felszereléssel megrakottan, hangtompítós pisztolyokkal és puskákkal, amiket infravörös teleszkóppal is elláttak. A felvonó előtt egy híradástechnikai szakember ült a földön, előtte egy kis tábori telefon kapcsolótáblával, ami vezetékes összeköttetésben állt a többi kommandós rohamcsapattal, és az állami hivatalokkal a Rockefeller Centerben. Bellini így szólt a híradóshoz – Amikor már nyakig leszünk a szarban, akkor az osztagok közötti kommunikáció elsőbbséget élvez Őméltósága és a rendőrfőnök fölött. Vagyis, nem is akarok róluk hallani, hacsak azt nem mondják, hogy vonuljunk vissza. A híradós bólintott. Burke végigment a folyosón. Az arcát bemázolták festékkel, és egy

nagy hangtompítót csavarozott automata pisztolyának a csövére. Bellini figyelte. – Ez itt nem olyan, mint Los Angelesben lenne, mi, Burke? Burke bedugta az automata fegyvert az övébe. – Gyerünk, Bellini, indulás! Bellini megvonta a vállát. Felmászott a létrán, és ott ált a felvonó tetején, majd Burke követte a szűk aknában. Bellini felvilágított a lámpájával a falon egészen a tölgyfa ajtóig, ami az érseki sekrestyébe nyílt hat méterrel feljebb. Halkan odaszólt Burke-nek – Ha van ott egy géppuskás feniánus, és meghallja, hogy mászunk, akkor vízesésként fognak a testek és a vér visszahullani erre a liftre. Burke feljebb irányította Bellini lámáját, és kivehetővé vált a mászó ember halvány körvonala, aki addigra körülbelül harminc métert haladt fölfelé az aknában. – Vagy az is lehet, hogy legfelül készülnek a rajtaütésre. Bellini bólintott. – Papíron jól mutatott ez a terv – mondta, majd lekapcsolta lámpáját. – Egy percet kap, hogy hagyja abba ezt a baromságot, és tűnjön innen! -Oké. Bellini felpillantott a sötét aknába. – Kíváncsi vagyok… kíváncsi vagyok arra, hogy azt az ajtót, vagy bármelyik másik ajtót itt felszerelték-e aknákkal. Bellini most már idegesen beszélt. – Emlékszik a hadseregben… az összes félrevezető akname táblára? Meg a pszichológiai hadviselés egyéb szemétségeire…? megrázta a fejét. – Az első lövés után már minden rendben van.,._ csak a sok baromság előtte. Flynn kikészített…. Tudja, hogy… Biztos vagyok benne, hogy ő még nálam is őrültebb… – Talán Schroeder megmondta neki, hogy mekkora őrült maga valójában… lehet,hogy Flynn fél magától, Bellini – mondta Burke. Bellini bólintott. – Aha… – nevetett, aztán elkomolyodott az arca. – Tudja mit? Kedvem támadt megölni valakit… Kényszert érzek rá… mint amikor cigarettára van szükségem… tudja? Burke ránézett az órájára. – Itt legalább nem lehet hosszabbítás. 6.03-kor véget ér. Bellini is megnézte az óráját. – Aha… nincs hosszabbítás. Csak egy két-perces figyelmeztetés, aztán egy nagy bumm, és a stadion leomlik, a játéknak pedig vége. Megint nevetett, Burke pedig ránézett. A kommandós, aki az aknában mászott fölfelé, elérte a tetejét. Odakötött egy kötéllétrát a felvonócsiga áthidaló gerendájához, majd elengedte. Mielőtt a létra elérte volna a felvonó fém tetejét, Bellini elkapta. A híradós feldobott egy telefonkagylót, amit Bellini odaerősített golyóálló dzsekijének a vállához. – Nos, Burke… most, vagy soha. Ha egyszer rálép erre a létrára,

többé már nem lesz olyan könnyű lelépni róla – mondta, és elkezdett mászni fölfelé. Burke követte, tíz veszélyelhárítóssal a nyomában. Bellini megállt az érseki sekrestye tölgyfa ajtaja előtt, és rátette a fülét. Lépéseket hallott, és megmerevedett. Hirtelen eltűnt a fénysugár az ajtó aljánál. Ajtóra szegezett fegyverrel, és a mellkasában vadul kalapáló szívvel várt még néhány másodpercet. A lépések eltávolodtak. Jelzett a telefonja, ő pedig halkan válaszolt – Igen? – A kinti embereink jelentették, hogy minden fény fokozatosan kialszik ott bent – de van valami gyertyafényszerű, esetleg fáklyák, amik megvilágítják az ablakokat – mondta a telefonközpontos. Bellini káromkodott. A fáklyákról tudta, hogy fehér foszforfáklyák lesznek. Rohadékok. Már a legelején… már a leges-legelején… Folytatta az útját felfelé az ide-oda kilengő létrán. Az akna tetején, a legelső ember, aki felmászott, ráült az áthidaló gerendára, lámpájával még följebb világított, és Bellini észrevett egy kis nyílást az akna végében, alig egy méterre az oldalkarzat padlásának lejtős tetejétől. – Legalább lesz egy kis nyamvadt szünetünk – morogta magában Bellini. Bizonytalanul megállt az áthidaló gerendán, nyolc emelettel az alagsor fölött, és nyújtózkodni kezdett a nyílás felé, majd elkapta a faborítású fal tetejét. Felhúzta magát, és kezében a hangtompítós pisztollyal benyomta a fejét és széles vállait a nyílásba. Hunyorgott a padlás sötétjében, közben meg volt arról győződve, hogy azonnal kap egy golyót a szemei közé. Várt, majd szinte egy időben felkapcsolta a lámpáját és felhúzta a pisztolyát. Semmi sem mozdult, csak a szíve dübörgött a falnak feszülő mellkasában. Másfél métert csúszott fejjel lefelé egy gerendára, ami a vakolattartó lécezet fölött futott, és hogy ne essen le, kinyújtotta a karjait és némán egyensúlyozott. Megjelent Burke feje és válla a nyílásban, és Bellini felhúzta. Az első rohamosztag emberei egyesével kiugráltak az oldalkarzat mögötti kis oldalpadlásra. Bellini átkúszott a gerendákon, odasurrant a térdmagasságban lévő faborítású falhoz, és a fal mentén addig ment, amíg meg nem találta azt a kis ajtót, amiről Stillway beszélt. Az ajtó másik oldalán a délkeleti oldalkarzat volt, az oldalkarzaton pedig, biztos volt benne, hogy egykét fegyveres. Rátett egy kis audiofrekvenciás erősítőt az ajtóra, és hallgatózott. Nem hallott lépéseket, zajokat az oldalkarzatról, de valahol a katedrálisban egy skótdudán a ‘Szépséges Grácia’ című dalt játszották. – Seggfejek – morogta magában. Óvatosan elhátrált a faltól, és odavezette az osztagát ahhoz az alacsony, szűk helyhez, ahol a lejtős tető összeért a külső fal kövezetével. Lekapcsolta a tábori telefont a dzsekijéről, és halkan

beszélt a kapcsolótáblánál ülő emberrel. – Jelentés minden álomásnak az első osztag a helyén. Nincs kontaktus. A veszélyelhárítás második rohamosztagának emberei, hátukon tűzvédelmi csákányokkal, felmásztak a széles kémény létrafokain. Elhaladtak a téglába ágyazott acélajtó mellett, és tovább másztak a kémény teteje felé. Az osztagparancsnok hozzákötözött egy nyers színű zsinórt a felső létrafokhoz, és az összetekert zsinórt a kezében tartotta. A hideg, éjszakai levegő átáramlott a kéményen, mélyen kongó, süvöltő hangot hallatva. Az osztagparancsnok kidugott egy periszkópot a kéményből, és alaposan szemügyre vette a tornyokat, de a feniánusok nem látszottak ebből a szögből, ezért ráirányította a periszkópot a kereszt alakú tetőre. Két tetőablakot látott maga előtt, és azt is észrevette, hogy a tolóablakok nyitva vannak rajta. – A fenébe! Hátranyúlt, az osztag híradósa felkurblizta a nyakában lógó tábori telefont, és odaadta neki a kagylót. Az osztagparancsnok jelentést tett – Kapitány, a második osztag a helyén. Azok az átkozott tolóablakok nyitva vannak, és kemény lesz úgy átkelni a tetőn, ha emberek hajolnak ki azokon az ablakokon, és lövöldöznek ránk. Bellini alig hallható hangon válaszolt. – Maradjanak ott, amíg a tornyokat le nem rendezzük. Csak az után menjenek! A harmadik rohamosztag a második osztag mögött mászott a kéményen, de az acélajtó alatt megálltak. Az osztagparancsnok az ajtó mellé manőverezett, és ráirányította elemlámpáját a lakatra. Lassan odanyúlt egy mechanikus feszítővassal, és puhatolózva hozzáért a lakathoz, majd elhúzta a szerszámot onnan. – Kapitány, a harmadik osztag a helyén. Nem tudom megállapítani, hogy vannak-e riasztók, vagy aknák az ajtón. – Oké. Amikor a második osztag szabaddá teszi a kéményt, kinyitják az ajtót, és megtudják – mondta Bellini. – Rendben – válaszolta az osztagparancsnok, majd visszaadta a telefont a híradósnak, aki mellette függött, és azt mondta – Hogy-hogy nem gyakoroltunk ilyesmit soha? – Nem hiszem, hogy ez a szituáció valamikor is előállt volna ezelőtt – válaszolta a parancsnok. 5.35-kor a veszélyelhárítás mesterlövész osztagának parancsnoka a Rockefeller Center tizedik emeleti irodájában felvette az íróasztalon csörgő tábori telefont. Joe Bellini halk, de határozott hangját hallotta a vonal túloldaláról. Megadta a kódot. – Bikafuttatás. Hatvan másodperc. A mesterlövészek osztagparancsnoka tudomásul vette az információt, letette a telefont, mélyet sóhajtott, és megnyomta az iroda belső jelzőrendszerének riasztógombját.

Tizennégy mesterlövész ment gyorsan a hét ablakhoz, amelyek az Ötödik sugárút másik oldalán lévő tornyok szellőzőkkel teli oldalára néztek, és leguggoltak a párkányok alá. A jelző újra megszólalt, a mesterlövészek kiegyenesedtek, és hirtelen kinyitották az ablakszárnyakat, majd megtámasztották puskáikat a hideg kőperemen. Az osztagparancsnok ránézett órája másodpercmutatójára, majd megadta a végső rövid jelet. Tizennégy, tompít ós fegyver forgótárának fémes kattogása hallatszott az irodákban, amit a golyók fütyülése követett, majd egy újabb sortűz záporozott, de ez már véletlenszerű egymásutánban, mivel a lövészek egyesével tüzeltek. Elhasznált réz töltényhüvelyek hullottak hangtalanul a plüss szőnyegre. Brian Flynn lenézett a pulpitus padlóján elhelyezett televíziókészülékre. A képernyő a harangtoronyról mutatott közeli képet, amin látszott Mullins kékes fényű árnyéka, amint a kihasított szellőzőnyílásokon bámul kifelé. Mullins egy bögrét emelt a szájához. A helyszín egy másik teleobjektíwel készült közeli képet mutatott Devane-ről, a déli toronyban, unott ábrázattal. A hangerőt lehalkították a tévén, de Flynn hallotta a riporter egyhangúan duruzsoló hangját, aki nem sietett a kommentárrá. Minden teljesen normálisnak tűnt, mindaddig, amíg Flynn fel nem figyelt a rózsaablakon kiszűrődő fényre, holott ott teljes sötétségnek kellett volna lennie. Akkor jött rá, hogy egy kora esti videólejátszást látott. Flynn a telefon után nyúlt. Egy tucat feniánus titkos megfigyelő figyelte távcsővel a katedrálist a környező épületekből. Egyikük mozgást észlelt a kémény szájánál. Egy másik megfigyelő pedig meglátta a Rockefeller Center tetején a nyitott ablaksort. Villanólámpák kezdtek jeleket küldeni a katedrális tornyainak. Rory Devane egy kő ablakborda mögött térdelt, és hideg kezét fújogatta, miközben fegyverét megtámasztotta a karja hajlatában. Szeme megakadt a villanólámpákon, majd észrevett egy sor villanó fegyvercsövet a szemközti épületben. Megragadta a tábori telefont, de pont akkor szólalt meg, és mielőtt felkaphatta volna, szétmálló kődarabok repültek az arcába. A sötét torony élesen pattogó hangokkal telt meg, és visszhangzott a széthasadó réz szellőzők fémes kopogásától. Devane, miután egy golyó belevágódott légelhárítós dzsekijébe, hátratántorodott. Érezte, amint egy másik golyó elkapja a torkát, de azt nem érezte, ami súrolta a homlokát és betörte a koponyáját. Donald Mullins a harangterem keleti végében állt, és az East Riveren keresztül megpróbálta a hajnal előtti fényt kivenni, amint Long Island felől közeledett. Félig már meggyőzte önmagát, hogy nem lesz támadás, és amikor csörgött a telefon, biztos volt abban, hogy Flynn lesz az, és tudatja vele, hogy győztek a feniánusok. Egy villanólámpa fénye tűnt fel a Wádorf Astoria szálló egyik

ablakában, és Mullins szívverése kihagyott. Hallotta az egyik harang kongását a háta mögött, és megfordult. Fegyvercsöveket látott felvillanni gyors egymásutánban, mintha durrogó villanykörték lennének, a sugárút szemközti oldalán lévő épületben, és még több villanólámpa fénye jelent meg a távolban ezek a figyelmeztetések azonban, amikre egész éjjel várt, nem tettek az elméjére semmilyen benyomást. Egy sor golyó vágódott a dzsekijébe, ettől elállt a lélegzete, és megtántorodott. Mullins visszanyerte az egyensúlyát, és a tábori telefon után kapott, ami még mindig csengett. Egy golyó szétroncsolta a könyökét, egy másik pedig belefúródott a tenyerébe. Puskája leesett a földre, és minden elsötétült. Egy következő sorozat a füle mellett találta el, és hosszan felsértette a koponyáját. Mullins vak fájdalmában ide-oda botladozott, aztán elkapta a nyitott lépcsőfeljáróban függő harangköteleket. Érezte, hogy zuhan lefelé a himbálózó köteleken csúszva. Murphy atya a kimerültségtől félig öntudatlanul a harangtorony hideg vaslétrájának támaszkodott. A feje feletti harang tompa zúgása arra késztette, hogy felnézzen, és látta, amint Mullins zuhan lefelé. Ösztönösen utánakapott, mielőtt még átesett volna a forduló nyílásán. Mullins ellökte magát a tátongó lyuk mellől, és a padlón kötött ki üvöltve a fájdalomtól. Kezével az arcán, összevissza támolygott a szobában, egyensúlyérzékét füle belsejével együtt elveszítette, és vér folyt az ujjai közül. Fejjel nekirohant a torony keleti falának, és a szilánkosra tört ablakon keresztül áttörve három emeletet zuhant egészen az északnyugati oldalkarzat tetejéig. Murphy atya megpróbálta felfogni a szürrealisztikus jelenetet, ami éppen most játszódott le homályos szeme előtt. Pislantott néhányat, és rámeredt az összetört ablakra. Abby Boland úgy vélte, hogy valami hangot hallott a háta mögül az oldalkarzat padlásának a tetejéről, ezért mozdulatlanná dermedt és figyelt. Leary úgy gondolta, hogy hallotta az egyik harang zúgását a toronyból, és feszülten várta a továbbiakat. Flynn beleszólt a tábori telefonba – Déli torony, északi torony, válaszoljatok! A kéményben a két osztag híradósai egyszerre vették fel a telefont, és hallották Bellini hangját – Mindkét torony tiszta. Indulás! A második osztag parancsnoka felfelé kidobta az összetekert kötelet a kéményből, és fáradságos munkával kimászott a hideg levegőre. Arra számítottak, hogy ha a katedrális alsó falait megvilágító kék reflektorfény leple alatt tűnnek el, nem fogják felkelteni a szomszédos épületeken elhelyezkedett feniánus megfigyelők, vagy a padláson lévők figyelmét. De az osztagparancsnok úgy érezte, hogy nagyon feltűnő, miközben leereszkedett a kémény oldalán. Az északkeleti

oldalkarzat sötét tetején landolt, majd a rohamosztag tíz embere is követte. Az alacsony tetőn keresztül gyorsan átmentek egy karcsú dísztoronyhoz, ami a körfolyosó két hatalmas ablaka között emelkedett. Az osztag rálelt azokra a kőbe ágyazott vas létrafokokra, amikről Stillway beszélt, és átmásztak egy magasabb tetőre, ami részben látható volt a szórt fényben. Ráugrottak a tetőre, és lefeküdtek a széles esőcsatornába ott, ahol a fal találkozott a palatető rézsútosan csapott részével, majd mászva elindultak a csatornában a legközelebbi tetőablak irányában. Az osztagparancsnok le nem vette szemét az ablakról, mialatt megközelítette. Látta, hogy valami kiáll a nyitott tolóablakon, valami hosszú és vékony, mint egy puskacső. A harmadik rohamosztag vezetője figyelte az acélajtónál, hogy mikor tűnik el az utolsó sötét alak is a kémény tetejénél, majd ráfeszítette a mechanikus feszítővasat az ajtó lakatjára, elmormogott egy imát, majd felemelte a lakatot, és miközben azon elmélkedett, hogy vajon pernyeként fog-e felröpülni a kéményben, lassan benyomta az ajtót. Jean Kearney és Arthur Nulty a nyeregtető ellentétes oldalain lévő tetőablakok nyílásában álltak, és az éjjeli égboltot kémlelték helikopterek után kutatva. Nulty, a tető északi oldalán valami alulról jövő zajt vélt hallani. Egyenesen lenézett az oldalkarzat tetejéről, de semmit sem látott a sötétben. A zaj a közelében, a jobb oldalról jött, ezért megfordult. Hosszú sorban, mint valami bogarak, fekete alakok másztak az esőcsatornában egyenesen felé tartva. El sem tudta képzelni, hogyan kerültek oda helikopterek nélkül, vagy anélkül, hogy a környező épületekben megbújó megfigyelők észre ne vették volna őket, ahogy a falon másznak. Ösztönösen felemelte a puskáját, és célba vette az első embert, aki alig öt-hat méterre volt tőle. Egyikük felkiáltott, és mindannyian féltérdre ereszkedtek. Nulty látta, ahogy a puskák tüzelési pozícióba kerülnek, és kieresztett egy lövéssorozatot. Az egyik fekete öltözékes ember odakapta kezét a dzsekijéhez, elvesztette az egyensúlyát, és leesett az esőcsatornáról három emeletet zuhant, és a csendes éjszakában hatalmas huppanással ért az alattuk lévő oldalkarzat tetejére. Jean Kearney megfordult Nulty lövésének a zajára. – Arthur! Mi volt…? Az ablaknyílásból, ahol Nulty állt, repülő faforgácsok lövelltek ki, Nulty pedig hátraesett. Nagyon gyorsan felpattant, karjával integetve tett két lépést Jean Kearney felé, majd felbukott a pallón, és rázuhant a vakolat lécszerkezetére. Kearney rámeredt szerelme holttestére, majd felnézett a tetőablak nyílására, és látta, amint egy ember a nyíláson át bemászik. A lány felemelte fegyverét, és tüzelt, de az ember eltűnt a látóteréből. Kearney végigfutott a pallón, átugrott a fa gerendákon, és megkaparintotta az égő olajlámpást. Nagyívben felhajította a levegőbe, és a lámpa egy halom felaprított fára zuhant. Egy-két méterrel arrébb gurult a lány, és odahúzta magához a csörgő tábori

telefont. Emberek ugráltak be a padlásra a nyitott ablakokon keresztül, négykézláb végigmásztak a pallókon, és vaktában tüzeltek hangtompítós fegyvereikkel a félig megvilágított zugokba. Golyók csapódtak tompa zajjal a szarufákba és padlóba a lány körül. Kearney visszalőtt, és lövésének hangjára tucatnyi fegyvervillanás volt a válasz. Éles fájdalom hasított a combjába, és fegyverét elejtve felkiáltott. Kezét a sebre tette a szoknyája alatt, ujjai között ömlött a vére. Másik kezével kitapogatta a földön heverő csörgő telefont. A fahasábok addigra már lángra lobbantak, és a fényben kirajzolódtak a feléje tartó sötét alakok. Kannákból tűzoltó gázt öntöttek a lobogó fahasábokra, de a tűz egyre csak terjedt. A lány ismét felkapta a puskáját, és belelőtt a tűz vakító fényébe. Egy férfi felkiáltott, majd pedig válaszlövések süvítettek el a füle mellett. Elvonszolta magát a harangtorony folyosójáig, vércsíkot húzva maga után a poros padlón. Megfogott még egy olajlámpást, és felhajította arra a halom fahasábra, ami közte és a torony között volt, ezzel elvágta saját menekülési útját. Hason fekvő pozícióban vadul tüzelt maga körül a lángoló padláson. Egy másik ember is felnyögött fájdalmában. Golyók szántották föl a fát a lány körül, és a legmagasabb pontokon az ablakok szilánkokra törtek. A tűz már szinte elérte a tetőt is, és körülölelte a szarufákat. Az égő viaszgyertyák és a régi, kiszárított tölgyfa illatának aromája kellemes összhangban összekeveredtek, és a tűz melege lassan átmelegítette a lány átfagyott testét. Az északkeleti oldalkarzaton Eamon Farrell furcsa zajt hallott a tető felől, a padlásról. A már amúgy is elcsigázott idegeinek ez már több volt a soknál. Visszatartott lélegzettel nézett le a katedráisban a pulpituson álló Flynnre, aki a tábori telefon karját tekerte. Farrell-lel szemben Sullivan és Abby Boland hajoltak ki feszülten a könyöklőn. Valami készülődöben volt, és Eamon Farrell nem látott okot arra, hogy megvárja, mi lesz az. Farrell lassan elfordult a könyöklőtől, lefektette puskáját, és kinyitotta a háta mögött a térd magasságú falon az ajtót. Belépett a sötét padlásra, és zseblámpájával rávilágított a kémény acélajtajára. Biztosra vette, hogy az Úristen adta neki a menekülési útvonalat, és igaza volt akkor, amikor Flynn-nek nem szólt róla, és joga volt használni azt. Óvatosan megközelítette az ajtót, bele tette a zseblámpát a zsebébe, majd leereszkedett a nyílásba addig, amíg a lába meg nem találta a vas létrafokot. Becsukta az ajtót, és a teljes sötétségben rálépett a következő fokra. A vállával végigsúrolt valamit, és rémülten felhorkant, majd kinyújtotta a kezét, és megérintett egy nagyon feszes kötelet. Felfelé fordította a fejét, és a kémény szájánál meglátta a csillagos égbolt egy darabját, amit félig eltakart egy mozgó figura. A gyomra összeszorult, amikor rájött, hogy nincs egyedül.

Hallotta valakinek a lélegzését, megérezte a kormos helyen a körülötte lévő testeknek a szagát, és képzeletében felrémlett, hogy himbálódzó testek lengnek a köteleken, mint a denevérek, mindössze néhány centiméterre tőle. Megköszörülte a torkát. – Mik… kik…? – Hát nem a Télapó, haver – válaszolta egy hang. Farrell érezte, hogy hideg acél nyomódik az arcához, és felkiáltott! – Megadom magam! Kiáltása azonban pánikba ejtette az egyik kommandóst, és a sötétségben némán villant egy vakító fénysugár. Farrell lábbal lefelé majd átbukfencezve zuhant lefelé a fekete aknában, közben hadonászó karjait beborította a vér. A harmadik osztag parancsnoka így szólt. – Kíváncsi vagyok, hogy ő hova tartott. Az osztag némán áthaladt a kémény ajtaján, és a menyasszonyi szoba fölötti sötét padlásrészen gyülekeztek. Flynn lekapcsolta a tévét. Beleszólt a pulpitus mikrofonjába. – Elkezdődött. Figyeljetek éberen! Most már álljatok készenlétben! Figyeljétek az ajtókat és az ablakokat! Készítsétek elő a rakétákat! Bellini letérdelt a térdig érő fal ajtaja mellé, és Flynn hangját hallgatta a mikrofonon keresztül. – Aha, ti nagymarhák, figyeljétek csak az ajtókat és az ablakokat! Az első osztag felemelt fegyverekkel térdre ereszkedett. Bellini rátette kezét a kilincsre, lenyomta, majd belökte az ajtót. Emberei ott csoportosultak mögötte az ajtónál. Bellini hirtelen szélesre tárta az ajtót, és a földön gurulva a sötét oldalkarzaton termett, emberei pedig, ki a hideg padlón gurulva, ki tigrisugrással, beözönlöttek utána, fegyvereikkel végigpásztázva a hosszú galérián. Az oldalkarzat üres volt, de a padlón ott hevert egy fekete zsakett, egy cilinder, és egy Parádé Marsall feliratú három színű széles selyem vállszalag. Az osztag egyik fele végigkúszott a könyöklő mentén, és egymástól egyenlő távolságra elhelyezkedtek a másik fele guggolva odasietett, ahol az oldalkarzat derékszögben elkanyarodott a déli kereszthajóval átellenben. Bellini odament a derékszög sarkához, és felemelte infravörös pe riszkópját. Az egész katedrális gyertya- és fáklyafényben úszott, és miközben belenézett a periszkópba, az égő foszfor miatt a kép kifehéredett és eltűnt. Bellini káromkodott egyet, és leengedte a periszkópot. Valaki odanyújtott neki egy nappali fényben használatos periszkópot, amit ráfókuszált a kereszthajó túloldalán lévő hosszú oldalkarzatra. Az alulról jövő vibráló fényben, meglátott egy magas férfit, aki a skótdudások öltözékét viselte, és fegyverét a kereszthajó ajtajaira irányítva, kihajolt a könyöklőn. Bellini elfordította a periszkópot, és lenézett a sötét orgonakarzat irányába, de nem látott semmit. Ezután végigpásztázta a főhajóval szemközt lévő hosszú oldalkarzatot, és megakadt a szeme egy kertésznadrágos nőn.

Ráfókuszált, és látta, hogy a fiatal arc nagyon rémült. Elmosolyodott, és a periszkópot tovább fordította jobbra, a szentéllyel szembeni rövid oldalkarzatra, ahol a kémény volt. Üresnek tűnt, és Bellini azon tűnődött, hogy Flynn hány embert használhatott arra, hogy bevegye a katedrálist, és elcsessze mindenkinek a napját. Burke odament Bellini mögé. – Nem is megy ez olyan rosszul – súgta Bellini Burke fülébe. Bellini tábori telefonja jelzett, és ő a füléhez emelte. A harmadik osztag tett jelentést minden pontnak. – Elfoglaltuk az állásunkat. Egy feniánus a kéményben lezuhant, és meghalt. Egy hang közbeszólt, és Bellini hallotta a második osztag parancsnokának izgatott kiabálását. – Lángokban áll a padlás. Oltjuk a tüzet. Három emberünk megsérült, egy feniánus meghalt, egy még mindig tüzel. A tűzoltó helikopterek a helyükön, de addig nem közelednek, amíg a padlás nem biztosított. Esetleg el kell hagynunk a padlást. Bellini felnézett a boltíves mennyezetre. Kezével eltakarta a telefonkagylót, hogy minél kevésbé lehessen hallani őt, és gyorsan beszélni kezdett. – Maradjanak ott, és oltsák azt a rohadt tüzet, öljék meg azt a rohadt fenianistát, és hozzák már azokat a tűzoltó helikoptereket! Vizeljenek rá a tűzre, köpjenek a tűzre, de ott ne hagyják azt a tüzet! Megértették? Az osztagparancsnok látszólag megnyugodott. – Roger, Roger, oké… Bellini letette a telefont és ránézett Burke-re. -Ég a padlás. Burke felpillantott a sötétségbe. Valahol a homályosan megvilágított mennyezet fölött, négy emelettel magasabban, fény volt és meleg, itt lent pedig, sötét és hideg. Valahol alul pedig robbanószerek voltak, amelyek a földdel tehetik egyenlővé a katedrális egész keleti oldalát. Ránézett az órájára, és így szólt – A bombák majd eloltják a tüzet. Bellini ránézett Burke-re. – Nagyon selejtes humorérzéke van, tudja? Flynn a pulpituson állt, és a tehetetlenség érzése folyton nőtt benne. Túl csendesen folyt minden, nem voltak lövések, de még csak nyöszörgés sem, legalábbis ő nem hallott semmi ilyesmit. Egyre biztosabb volt abban, hogy a rendőrség végül ráakadt Gordon Stillwayre, Bartholomew Martinnak köszönhetően, és nem az ajtókon és ablakokon keresztül készülnek bemenni – Schroeder vagy hazudott, vagy a többiek felhasználták. Éppen most vackolják be magukat, mint a ház falába a penész, és az egész mindenség össze fog dőlni talán egyetlen lövés eldördülése nélkül. Ránézett az órájára 5.37. Remélte, hogy Hickey még életben van ott lent, és a bombakülönítményre várakozik a sötétben. Gondolkodott egy pillanatig, és az a nyomasztó

érzése támadt, hogy ha más nem is, de Hickey biztosan teljesíteni fogja a küldetését. Flynn beleszólt a mikrofonba. – Átvették a tornyokat. George, Eamon, Frank, Abby, Leary, Megan, legyetek éberek! Lehet, hogy találtak valami más befelé vezető utat. Gallagher, figyelj a kriptára a hátad mögött! Mindenki figyelje a mozgatható egységeket a padlón ügyeljetek a bronz fedőlapra a szentélyben ellenőrizzétek a menyasszonyi szobát, az érseki sekrestyét, a könyvesboltot és az oltárokat tapasszátok a fületeket az oldalkarzatok padlásának a falaihoz… Valami arra késztette, hogy jobbra tőle felnézzen az északkeleti oldalkarzatra. – Farrell! Senki sem válaszolt. Flynn felnézett a felette lévő sötétségbe. – Farrell! – öklével rácsapott a márvány ballusztrádra. – A fenébe! Megtekerte a tábori telefont, és megpróbálta megint felhívni a padlást. Bellini hallgatta, amint Flynn hangjának visszhangja elhal a hangszórókban. A mellette álló osztagparancsnok így szólt – Indulnunk kell, most! Bellini hűvös hangon válaszolt – Nem. Időzítés. Ez olyan, mint amikor le akarunk fektetni valakit, minden az időzítésen múlik. Jelzett a telefon, és Bellini a harmadik osztag parancsnokát hallgatta a szemközti oldalkarzatról. – Kapitány, lát még valakit ezen a karzaton? – Azt hiszem, az a Farrell nevű fickó volt az egyetlen. Menjenek be a karzatra! Bellini a telefonközpontost kérte, és azt mondta neki – Adja nekem a negyedik osztagot! A negyedik osztag parancsnoka felvette a telefont, és hangja megrezegtette a csövet, amiben éppen kúszott. – Későn ugrottunk le, Kapitány úr, eltévedtünk a csövek között. Azt hiszem, valahol az alapzat körül vagyunk… – Gondolkodjon! Mi a fene ütött magába? – Sajnálom… Bellini megdörzsölte lüktető halántékát, és visszanyerte az uralmat a hangja felett. – Oké… oké, akkor úgy hozzuk be azt az időt, amit elvesztegettek, hogy a lehetséges utolsó kivonulási időpontot 5.55-ról, 6.00-ra módosítjuk. így tisztességes, nem? Rövid szünet következett, mielőtt az osztagparancsnok válaszolt volna. -De. – Akkor jó. Most akkor arra figyeljenek, hogy megtalálják a négyzet alakú kúszópincét. Rendben? Akkor majd odaküldöm a bomba különítményt.

Letette a telefont és ránézett Burke-re. – Hát nem örül, hogy eljött? – Dehogynem! Flynn megtekerte a tábori telefont. – Padlás! Padlás! Jean Kearney hangját lehetett végre hallani a vonal túloldaláról, és Flynn sietve tájékoztatta a lányt. – Elfoglalták a tornyot, és legközelebb a tetőablakokon fognak jönni, hallom a helikoptereket a fejünk fölött. Semmi értelme várni vele, Jean, gyújtsd meg az összes tüzet, és menj a harangtoronyba! – Jól van – válaszolta Jean Kearney, aki ott állt nekitámaszkodva a palló korlátjának, és két oldalról egy-egy kommandós támogatta, egyikük egy nagy hangtompítót nyomva a fejéhez. – Brian! – kiáltotta a lány a telefonba. Az egyik férfi kitépte kezéből a telefont. A lány visszanyerte egyensúlyát a korlát segítségével, de a vérveszteség miatt szédült és hányingere volt. Előrehajolt és odahányt a földre, majd felszegte a fejét, és megpróbált kiegyenesedni, lerázva a két embert magáról. A felettük lebegő helikopterekből gumicsövek ereszkedtek alá, és bekígyóztak a tetőablakokon keresztül a padlásra, és hömpölygő, fehér habot eresztettek a lobogó tűzre. Jean legyőzöttnek, de egyben megkönnyebbültnek is érezte magát, mert hamarosan minden véget ér. Megpróbált Arthurra gondolni, de annyira fájt a combja, hogy másra sem tudott gondolni, csak arra, hogy múljon már el a fájdalom és a hányinger. Ránézett az osztagparancsnokra. – Adjon már egy nyomó kötést, a fenébe is! Az osztagparancsnok nem vett tudomást a lányról, és a tűzoltókat figyelte, amint a tetőablakon keresztül megérkezik, és átveszik a gumicsöveket az ő rohamosztagától. Odakiabált az embereinek – Indulás kifelé! Irány a harangtorony! Visszafordult Jean Kearney-hez, és észrevette rajta az elrongyolódott Aer Lingus zöld légikísérői egyenruhát ránézett a félhomályban a lány szeplős arcára, és rámutatott az egyik füstölgő fa halomra. – Őrültek maguk? A lány a parancsnok szemébe nézett, és így szólt – Mi hűek vagyunk a hitünkhöz. Az osztagparancsnok hallgatta, ahogy emberei futólépésben elindulnak a pallókon a torony folyosója felé. Miközben odanyúlt az övén lógó elsősegély-felszerelésért, szemét végigjáratta a tűzoltókon, akik a hatalmas vegyi anyagot fecskendező gumicsövekkel voltak elfoglalva. Jean Keamey hirtelen előrelendült, és szakértő mozdulattal megragadta az osztagparancsnok pisztolyát, a saját szívéhez tartotta, és lőtt. Hátratántorodott, karjai széles, körkörös mozdulatokat tettek, majd elesett a poros pallón. Az osztagparancsnok döbbenten ránézett, majd lehajolt és

visszavette a pisztolyát. – Őrültek… őrültek. Vastag tömegben megindult a tűzoltásra használt hab a pallókon, és beterítette Jean Kearny testét a hullámzó, fehér habtengert itt-ott vörös foltok tarkították. Flynn a tábori telefonon felhívta az orgonakarzatot. Gyorsan beszélt Meganhöz. – Azt hiszem, elfoglalták a padlást. Az oldalajtókon keresztül fognak bemenni az orgonakarzatra. Fedezd az ajtókat, hogy Leary lőhessen! Megan hangja dühös, szinte már hisztérikus volt. – Hogy a pokolba foglalták el a padlást? Mi a fészkes fene folyik itt, Brian? Mi a kurva élet romlott itt el? Flynn hosszan sóhajtott. – Megan, ha már vagy ötven akcióban részt veszel, akkor majd tudni fogod, hogy ilyen kérdéseket nem teszünk fel. Csupán harcolsz, és meghalsz, vagy nem halsz meg, de soha nem kérdezel. Figyelj, mondd meg Learynek, hogy tartsa szemmel Farrell posztját, azt hiszem, ott is fent vannak! – Ki a fene állította egyszer is, hogy te egy katonai zseni vagy? – A britek… ettől fontosabbnak érezték magukat. Megan hezitált, majd így szólt – Miért hagytad, hogy ezt tegye Hickey az öcsémmel? Flynn rápillantott Pedar Fitzgerald orgonaszékre támasztott te téré. – Hickey, csakúgy, mint Mr. Leary a te barátaid egyike, és nem enyém. Kérdezd meg Hickey-t, amikor legközelebb találkoztok! Ja, azt is mondd meg Learynek, hogy Gallagher karzatát is tartsa szem, mel! Megan közbevágott. – Brian… figyelj… figyelj… Flynn felismerte a lány hangjának ezt a tónusát, ezt a gyerek hanglejtést, amit akkor használt, amikor bűnbánó volt valami mia Flynn nem akarta tudni, hogy mit akar elmondani Megan. Bellini körbenézett a periszkóppal, miközben minden pontnak helyzetjelentést adott a tábori telefonon keresztül. – Aha… most már elkezdtek hátranézegetni, hogy mi is történik. Van egy férfi a szentély orgonájánál, de halottnak néz ki… Még mindig nem látom Hickey-t…. lehet, hogy a kúszópincében van. Két túszt látok… Malone-t és Baxtert… Murphy még mindig nincs meg… a fenébe… a bíboros sincs meg… Az ötödik osztag parancsnoka a sekrestye kapuja melletti nyolcszögletű szobából közbevágott – Kapitány úr, éppen a kapukat nézem a periszkóppal… rossz a szög… de valakit, úgy néz ki, a bíborost, hozzábilincseltek. Tanácsot kérek! Bellini halkan káromkodott. – Bizonyosodjon meg róla, hogy tényleg a bíboros van-e ott, várjanak a következő parancsra!

Odafordult Burke-höz. – Ezek a rohadt írek, még mindig tartogatnak egy-két trükkös szemétséget a tarsolyukban, a bíborost odabilincselték a kapuhoz. Bellini ráfókuszált a periszkóppal Flynnre, aki pontosan alattuk állt a pulpituson. – Okos fickó… nos, ez a krumplievő rohadék az enyém… de nem lesz könnyű lövés… Baldachin van fölötte, márvány fal körülötte. Tudja, hogy lehúzhatja ezt az egészet a WC-ben, de már nem vá-toztathat semmin. Szemétláda. – Ha a padlást biztosították, és megtalálják a bombákat… meg kellene próbálni egyezkedni. Flynn úgy fog beszélni, hogy közben húsz puskát fognak rá fentről. Elég sok mindent el lehet róla mondani, de hogy hülye, azt nem. – Senki nem szólt nekem arról, hogy kérjük meg, hogy adja föl. Bellini odanyomta az arcát közel Burke-éhez. – Ne szaladjon el magával annyira a ló, és ne kezdjen el itt parancsokat osztogatni, vagy bizony isten, szétkenem. Jól megy ma nekem, Burke, szépen megy, ma én leszek a jó fiú. Csessze meg maga is, és Flynn is, hadd vergődjön, aztán dögöljön meg! Az ötödik rohamosztag emberei egyesével kiugráltak a csatornavezeték nyílásán, és lefeküdtek a kúszópince nedves talajára, körkörös védelmet biztosítva. Az osztagparancsnok megtekerte tábori telefonját, és jelentést tett – Oké, kapitány, a kúszópincében vagyunk. Semmiféle mozgás nincs. – Biztos benne, hogy nem a rohadt padláson vannak? Oké, akkor küldöm a kutyákat és vezetőjüket a csatornán keresztül Peterson bombakülönítményével. Amikor összetalálkoznak, maguk jöjjenek ki! Vésse az eszébe, hogy Hickey lent lehet, talán mások is. Használja az eszét, ha van egyáltalán! Bellini jelzett Wendy Petersonnak. – A körkörös védelem biztosítva. A csatornák között haladjon. Kövesse a telefon zsinórját, és ne tévedjen el! A nő szűkszavúan válaszolt, és hangja visszhangzott a csövekben. – Már indulunk is, kapitány. Bellini ránézett az órájára. – Oké… most 5.45 van. 6.00 kor, vagyis inkább 5.55-kor az embereim pokoli gyorsan eltisztulnak onnan, ha megtalálta a bombát, ha nem. Azt tanácsolom, maga is tegye ugyanezt. – Majd improvizálunk – válaszolta Peterson. – Aha, majd maga improvizál. Bellini letette a telefont, és ránézett Burke-re. – Azt hiszem, itt az idő, még mielőtt megfordul a szerencsénk. Burke nem szólt semmit. Bellini megdörzsölte az állát, habozott egy ideig, majd odanyúlt a telefonért, és felhívta a garázst a Rockefeller Center alatt. – Oké, ezredes úr, a jelszó Rohadék Bikák Futtatása. Készen állnak? – Már egy jó ideje. Elég rövidre szabta. Bellini hangja gúnyos volt.

– Ez már több annál, valószínűleg már átkozottul késő mindenre, de ez nem jelenti azt, hogy nem szerezhet be egy plecsnit. Logan ezredes ledobta a telefont a páncélos szállítójármű parancsnoki fülkéjéből, és odaszólt a vezetőnek – Indulás! A százmázsás páncélos hatalmas morajlással megindult felfelé a föld alatti garázs rámpáján. Az automatikus garázsajtó felemelkedett, a szállítójármű kigurult a Negyvenkilencedik utcára, jobbra fordult, és végigment az ötödik sugárúton harmincöt kilométer per órás sebességgel, ezután északnak fordult, és nagyobb sebességre kapcsolt. Logan a fedélzeti nyílásban állt M-l6-os puskáját szorongatva, és a szél felfújta katonai zubbonyát. Rámeredt a jobb oldalon feltűnő katedrálisra, majd felpillantott a tornyokra és a tetőre. Füstfelhők gomolyogtak a katedrális fölött, helikopterek köröztek, visszaszorítva füstöt, és vastag gumicsöveket eresztettek be a tetőablakokon. – Úristen! Logan végignézett a néma, még napfelkelte előtti utcákon, amik, a kapualjakba állított rendőröket leszámítva, üresek voltak. Az egyik rendőr felfelé tartott hüvelykujjal bíztatta, egy másik pedig szalutált. Logan még inkább kiegyenesedett a fedélzeti nyílásban. Gondolatai gyorsabban száguldtak, mint a jármű motorja, és vére lüktetett az ereiben. A páncélos jármű nagy sebességgel közeledett a katedrális felé. A vezető blokkolta a jobb oldali lánctalpat, és a kocsi hatalmas aszfaltdarabokat fölszakítva körbe fordult ezután kiengedte a futóművet, mert a jármű beállt a katedrális irányába, és teljes sebességre kapcsolt. A páncélos végigszáguldott a széles járdán, ugrott egyet, majd nekiment a gránit lépcsőknek, és miközben a lánctalpak felfelé haladtak, összezúzta a kövezetet. A réz korlátok is eltűntek a lánctalpak alatt, és a tíztonnás páncélkocsi egyenesen a tíztonnás bronz díszkapuk felé tartott. Logan keresztet vetett, visszabújt a fedélzeti nyílásba, és behúzta maga után a fedelet. A páncélos elejére szerelt hatalmas gumikerekek nekiütődtek a kapuknak, a zárszerkezet kipattant, és a masszív kapuk hirtelen befelé nyílva kitárultak. A riasztók fülsértő vijjogással megszólaltak. A páncélos már szinte az előcsarnokban volt, amikor az ajtókra szerelt késleltetett aknák felrobbantak, és robbanólövedékekkel árasztották el a jármű oldalait, a páncélos azonban tovább haladt előre az előcsarnokban, majd az orgonakarzat kiszögellése alatt csikorogva megállt a márvány padlón. Harold Baxter megragadta Maureent és lerántotta a papi padok mögé. Brian Flynn felemelte a rakétakilövőt, és célba vette a páncélost a pulpitusról. A jármű hátsó ajtaja kinyílt, és a 69. ezred tizenöt embere Cole

ezredes irányításával ott tolongott a padlón, majd szétszóródtak az orgonakarzat alatt. Frank Gallagher éppen a bíborossal beszélgetett, amikor a felrobbant kapuk hangja végigdübörgött a katedrálison. Egy pillanatra azt hitte, hogy az alattuk elhelyezett bombák robbantak fel, majd rájött, hogy valójában mi is történt. Mellkasa zihálni kezdett, és egész testében annyira remegett, hogy puskája kiesett a kezéből. Amikor meghallotta a katedrálisból jövő puskaropogást, elvesztette az uralmát az idegei fölött. Éles hangon felüvöltött, lerohant a sekrestye lépcsőin, és térdre borult a bíboros előtt. Könnyező szemmel és imafoszlányokkal a száján, megragadta a vörös palást szegélyét. – Istenem… Ó, Istenem… Atyám… Eminenciás uram… Édes Istenem… A bíboros lenézett rá. – Jól van, már. Jól van… jól van… Logan ezredes gyorsan kibújt a jármű fedélzeti nyílásán, és rátámasztotta géppuskáját az előtte álló géppuskatalpra. Feltérképezte, hogy mi van előtte, és belekémlelt a sötétségbe. Mozgást észlelt a pulpituson, és ráállította a fegyvert. Az első osztag Bellinivei és Burke-kel együtt, fegyverrel a vállukon egyszerre emelkedett föl a ballusztrád mögül. Abby Boland látta, ahogy a fekete és a félhomályban ijesztő árnyékok felemelkednek párkányzat mentén. Látta a kis pontszerű villanásokat, és hallotta a hangtompítók köhögését, ami olyan volt, mintha egy szobára való öreg ember köszörülné a torkát. Kiáltott egyet – George! Sullivan a szemközti kereszthajó ajtajaival volt elfoglalva, de a lány kiáltására felkapta a fejét. A harmadik osztag kirontott a padlásról, és elfoglalták Farrell karzatát. Felsorakoztak a könyöklő mentén, és a sötétségben célpont után kutattak. Mialatt Brian Flynn megtámasztotta az M-72-es rakétát, vörös nyomjelző lövedékek süvítettek ki a páncélos parancsnoki nyílásából, és nekicsapódtak a mögötte lévő gránit oszlopnak. Flynn megnyomta a detonátort. A rakéta nagy robajlással kilőtt a csőből, végigj szelt a padsorok felett, vörös tűzcsóvát húzva maga mögött, és felrobbant a páncélos jármű lejtős elején. A jármű kisebb megszakításokkal füstöt és lángokat lövellt ki, és a – vezető azonnal meghalt. Logan lángoló ruhában kirepült a nyíláson, és majdnem nekivágódott a karzat kiszögellésének. Füstölő teste, mint egy ejtőernyős, szétterpesztett karral és lábbal, visszazuhant a lángokban álló jármű felé, majd eltűnt a fekete füst és narancssárga lángok felhőjében. Az első és a második veszélyelhárítási osztagok az oldalkarzatokról tüzeltek a gyertyafényes katedrálisba fegyvereik működtető mechanizmusa előre-hátra csapódott, a hangtompítók egyre ontották

magukból a süvítő golyókat, és az elhasználódott rézhüvelyek kupacokban hevertek a kőpadlón. Abby Boland a másodperc egy töredékére megmerevedett, ez alatt elhalt a sikoltás a torkában. Kieresztett egy sorozatot, majd azt érezte, hogy valami kitépi kezéből a puskáját, aztán pedig a puskatus belevág az arcába. Leesett a földre, felkapott egy rakétát, és megint felállt. Sullivan hosszú géppuska-sorozatot adott le Farrell karzatára, majd hallott egy sikoltást. Megváltoztatta tüzelésének irányát, és oda lőtt, ahol előzőleg Gallagher volt, de egy magányos golyó éppen a melle közepén találta el. Előrebukott a padlón, és ráesett a dudájára, ami a katedrális zajaiba belehasító szomorú jajszót hallatott. Abby Boland látta, amikor kilőtte a rakétát, hogy Sullivan elesett. Bellini figyelte, ahogy a vörös tűzcsóva megvilágítja a sötétséget a katedrálisban. Felé közeledett, olyan hangot hallatva, mint egy száguldó tehervagon. – Lehajolni! A rakéta föléjük szállt, és az oldalkarzat fölötti kőfaragást találta el. A karzat megremegett, a felső ablak kirepült a kőbordából, és ezernyi színes üvegdarab hullott le esőként a karzat mellett, a szentélyre és a pulpitusra. Bellini szakasza gyorsan felállt, és géppuskatüzet szórtak a rakéta kiindulópontjára. Abby Boland pisztolyt tartott mindkét kezében, és miközben előretartott karral tüzelt a narancssárga villanások irányába, körülötte a kőfaragások szétmállottak. Egy gránátvető hangos durranása dördült végig a katedrálison, és a lány előtti párkányzat felrobbant. A karja felvágódott a magasba, vért és pisztolydarabokat zúdítva az arcába. Félig megvakítva előreesett, de szétroncsolt kezeivel elkapta a pápai zászlót tartó rudat. Zavarodottan tapasztalta, hogy a két szint között himbálózik. Egy lövéssorozat beletépett a karjába, és elengedte a szorítást. Teste a levegőben bukfencezve zuhant lefelé, majd nekicsapódott a földszinti padoknak, amelyek éles recsegéssel összetörtek. Pedar Fitzgerald holtteste fél-tucat lövést kapott, előre-hátra billegett, majd ráesett az orgona klaviatúrájára, amitől egy harsogó, disszonáns akkord hallatszott folyamatosan a kiabálás és a fegyverropogás közepette. Flynn lekuporodott a pulpituson, és hosszan tüzelt Farrell karzatára, majd az előcsarnok felé fordulva lőtt, mert a 69. ezred oda menekült be az égő páncélosból. Hirtelen a járműben lévő benzin felrobbant. A lángok felcsaptak az orgonakarzatig, és hatalmas fekete füstfelhők szálltak felfelé, és gomolyogtak a galériák körül. A Nemzeti Gárda emberei még tovább hátráltak a szétroncsolt ajtókon keresztül a lépcsőkig. Bellini kihajolt az oldalkarzatról és szinte egyenesen lefelé célzott a puskájával, és gyors egymásutánban három lövést adott le a bronz

pulpitus baldachinján keresztül. Flynn teste megvonaglott, aztán térdre esett, majd végiggurult a pulpitus padlóján. Bellini látta, amint a feniánusok vezérének teste legurul a csigalépcsőn. Célba vette a rángatózó alakot. Burke ráütött Bellini vállára, és eltérítette a lövést. – Ne! Hagyja! Bellini egy pillanatra rámeredt Burke-re, majd figyelmét az orgonakarzatra fordította. Látott ott egy alig észlelhető villanást, ami egy kombinált hangtompító/villanásgátlóból jött, és amit csak pont szemből lehetett észrevenni. A fény megint villant egyet, de ez alkalommal máshonnan, több méterrel arrébb. Bellini rájött, hogy akárki is volt ott, nagyon jól lőtt, és nagyon jó lövészállása van egy hatalmas lejtős terület, teljes sötétségben, ami ráadásul a felfelé száló füst miatt még homályosabb. Miközben az orgonakarzatot figyelte, akkor is hallott egy ordítást az oldalkarzat másik oldaláról, és az egyik embere hátraesett. Nyögést hallott a szemben lévő oldalkarzatról is. Rövid időn belül mindenki a földön találta magát, mivel a golyók csak úgy süvítettek a párkány szélénél, alig egy méterre a fejük felett. Burke hátával a falat támasztva üldögélt, és rágyújtott egy cigarettára, miközben fölötte a fa szétforgácsolódott. – Ez a fickó jó. Bellini vele szemben guggolt, és bólintott. – És neki van a legjobb helye az egész kócerájban. Hát ez kemény dió lesz. Ránézett az órájára. Ez az egész, onnantól, hogy Logan betört a kapun, mostanáig, mindössze két perc alatt történt. De Logan már halott volt, a Nemzeti Gárda embereit sehol sem lehetett látni, és ő is elvesztette néhány jó emberét. Elképzelhető, hogy a túszok már halottak, a kúszópincéből az emberei nem jelentkeznek, és valakinek az orgonakarzaton nagyon jó napja van. Bellini felkapta a tábori telefont, és felhívta az ötödik osztagot a sekrestye melletti folyosón. – Az összes rohadék meghalt már, kivéve egy-kettőt az orgonakarzaton. El kell indulniuk a bíborosért, és a padok közt bujkáló túszokért. – Hogy a pokolba rohamozzuk meg azt a kaput, amikor a bíboros ott lóg rajta? – kérdezte az osztagparancsnok. – Nagyon óvatosan. Na, indulás! Bellini letette a telefont, és így szólt Burke-höz – Az orgonakarzaton az a mesterlövész nem lesz könnyű fogás. Az ötödik rohamosztag kommandósai elhagyták a nyolcszögletű szobákat a sekrestyekapu mindkét oldalánál, és a fal mentén surranva megközelítették a bíborost. Az osztagparancsnok, hátával a falnak támaszkodva, óvatosan körülkémlelt a nyílásnál. Szeme találkozott a bíboroséval, és mindkét ember összerezzent aztán az osztagparancsnok észrevett egy térdeplő

férfit a bíboros lábánál. Gallagher meglepetten felkiáltott, és az osztagparancsnok is, miközben kétszer csípőből tüzelt, ordított egyet. Gallagher hátrabillent, majd előreesett. Szétzúzott arca nekivágódott a rácsnak oldalra fordult, majd lecsúszott a bíboros lábain. A bíboros rámeredt Gallagherre, aki egy kupacban ott feküdt a lábánál, és ömlött a vér a fejéből, rá a lépcsőre. Ránézett az osztagparancsnokra, aki Gallaghert bámulta. Az osztagparancsnok megfordult, felnézett a legfelső lépcsőfordulóra, és mivel nem látott senkit, jelt adott. A kommandósok csípőfogóval körülállták a kapukat, és lemetszették a láncot, ami összekötötte azokat. Az egyik ember szét-kattintotta a bíboros bilincsét, amíg egy másik egy kulccsal kinyitotta a kapu zárját. Egészen addig senki nem szólt egy szót sem. A rohamosztag emberei félretolták a kapukat, és tíz ember felszaladt a lépcsőn a kripta ajtaja felé. A bíboros letérdelt Gallagher holtteste mellé, egy elsősegélynyújtó pedig kirohant az egyik oldalfolyosóról, és megfogta a bíboros karját. – Minden rendben van? A bíboros bólintott. Az elsősegélyt nyújtó szemügyre vette Gallagher arcát. – Ez a fickó viszont nem néz ki valami jól. Gyerünk, Eminenciás uram! Miközben két egyenruhás rendőr felemelte a bíborost, az elsősegélynyújtó megfogta a karját és kivezették a folyosóra, ami a rezidenciájához vezetett. Az egyik kommandós a kripta ajtaja mellett állt, és lehajított egy gáztartályt a kriptába. A tartály kinyílt, és két gázmaszkot viselő ember berohant a füstön át. Néhány másodperc múlva egyikük visszakiabált – Senki nincs itt. A szakaszparancsnok fogta a tábori telefont, és jelentést tett – Kapitány úr, a sekrestye kapuja és a kripta biztosítva. Kommandós sérülés nem történt, egy feniánus ártalmatlanná téve, a bíborost kimentettük – mondta, majd egy lendülettel hozzátette – Ment, mint a karikacsapás. – Ezt majd azután mondja, ha felmentek azokon a lépcsőkön! Van egy rohadék az orgonakarzaton, aki két lövéssel körülmetéli, anélkül, hogy a golyóihoz hozzáérne – válaszolta Bellini. A szakaszparancsnok hallotta, hogy a telefon kattant, és elnémult. – Oké. A túszok a padok alatt. Gyerünk, indulás! A szakasz kétfelé szakadt, és elindultak a szemközti lépcsőkön a szentély felé. Maureen és Baxter mozdulatlanok voltak a papi padok alatt. Maureen figyelte, ahogy a katedrális visszaveri a becsapódó lövedékek hangját. Arcát Baxteréhez nyomta, és így szólt – Leary, esetleg Megan is, még mindig ott vannak a karzaton. Nem tudom megmondani, hogy rajtuk kívül még ki tüzel. Baxter szorosan fogta a lány karját.

– Nem számít, ha egyszer Leary még mindig itt van. Megfogta Maureen csuklóját, és ránézett az órájára. – 5.36 van. 6.00-kor nekiiramodunk. A lány kissé elmosolyodott. – Harry, John Hickey a világért sem adná meg a helyes időt. Jelen pillanatban összesen egyetlen időpontban lehetünk biztosak, és ez a 6.03. Ha az órám esetleg jól jár, akkor pedig lehet, hogy a bombákat mostanra állította be. Hickey nem játszik becsületesen, sem velünk, sem Brian Flynn-nel. – Miért vagyok én ilyen piszkosul naiv? Maureen megszorította Baxter karját. – Ez így van jól. Az olyan emberek, mint Hickey, Flynn… én.. mi alattomosak vagyunk… Olyan természetes ez nekünk, mint a légzés. Baxter végignézett a padok alatt, majd azt mondta – Na, iramodjunk neki! – Hova? A katedrálisnak ez az oldala össze fog dőlni. Az ajtó aláaknázták. Leary a karzaton van, Gallagher pedig a kapunál. Baxter egy másodpercig elgondolkodott. – Gallagher tartozik magának… – Nem szeretném, ha bármelyikük szánalmára kellene bíznom magam. Különben sem tudnánk eljutni a lépcsőkig. Engem nem fog olyan söpredék, mint Megan vagy Leary lelőni. Itt maradok. – Akkor viszont John Hickey fogja a levegőbe repíteni. Maureen kezébe temette az arcát, aztán felnézett. – Gyerünk a szentély háta mögé, úgy, hogy az oltár elválasszon minket az orgonakarzattól. Aztán a Mária-kápolnába… ott az ablakok körülbelül négy és fél méterre vannak a földtől. Felmászunk kápolna oltárára, egyikünk bakot tart a másiknak. Természetesen sem fogunk odáig jutni, de… – De legalább jó irányba tartunk. Maureen bólintott, és mászva elindult a padok alatt. Az ötödik rohamosztag leguggolt a főoltár mögötti két lépcsősoron. Az osztagparancsnok körülkémlelt az oltár déli oldalánál, és ránézett a bal oldalon lévő bronz fedőlapra. Jobbra fordult, az arcát oldalra fordítva lehasalt a földre, és megpróbálta megtalálni a foglyokat a papi padok alatt, de a rossz megvilágításban, és abból a szögből, ahonnan nézett, nem látott senkit. Felemelte fegyverét és halkan odaszólt – Malone? Baxter? Mindketten majdnem kiugrottak a szentély háta mögé, de aztán hasra vágták magukat. Baxter visszakiáltott – Igen! – A lépcsők tiszták. A bíboros biztonságban van. Hol van Murphy atya? Maureen ellátott a szentély padlójától egészen a kilenc-tíz méterre lévő lépcsőfeljáróig. – Valahol a tornyokban, azt hiszem – elhallgatott, majd így szólt – Gallagher? Az az ember, aki…

Az osztagparancsnok félbeszakította. – Még nem találták meg a bombát alattunk. Ki kell innen jutniuk. – Mennyi az idő? – kérdezte Baxter. Az osztagparancsnok ránézett digitális órájára. – 5.46 és még húsz másodperc. Maureen ránézett az órája számlapjára. Tíz percet késett. – A szemétláda. Beállította a pontos időt, és hátraszólt – Valakinek el kell intéznie a mesterlövészeket a karzaton, hogy ki tudjunk innen menni. A szakaszparancsnok kidugta a fejét az oltárnál, felnézett a gyertyafénnyel és fáklyákkal megvilágított orgonakarzatra, és megpróbált benézni a hátsó sötétségbe. – Túl messze van ahhoz, hogy elintézzük, vagy hogy ő intézze el magukat. – Ha ez így lenne, akkor nem lennénk itt – kiabálta Baxter dühösen. – Ez az ember nagyon érti a dolgát. – Egy bombán ülünk most, és véleményem szerint, bármikor felrobbanhat – mondta a szakaszparancsnok. Maureen odaszólt a szakaszparancsnoknak – Figyeljen, két ember telepítette a bombákat, és a kúszópincében voltak, nem tovább, mint húsz percet. Két bőröndöt cipeltek. – Rendben, majd továbbadom az infót. De meg kell érteniük, hölgyem, hogy a bombakülönítmény elszúrhatja, tudja? Tehát ki kell onnan jönniük. – Itt várunk! – kiáltott vissza Maureen. – Nos, mi nem. Az osztagparancsnok felnézett, éppen föléjük arra a karzatra, ahol Bellini volt, de senkit sem látott a nyílásokban. Felvette a tábori telefont. – Kapitány úr, Malone és Baxter önök alatt, a padsorokban, bujkálnak, élnek. Elmondta mindazt a bombákról, amit tudott, majd hozzátette – Nem akarnak átmenni a szentélyen. – Nem csodálom. Rendben, harminc másodperc múlva mindenk az orgonakarzatra fog lőni. Mondja meg nekik, hogy akkor viszo fussanak! – válaszolta Bellini. – Rendben. Letette a telefont, és átadta az üzenetet Maureennek és Baxternek. – Majd meglátjuk. Legyenek óvatosak! – kiáltotta vissza Maureen. A szakaszparancsnok megfordult, és odakiabált a szemközti lépcsőn lévő embereinek. – Nehéz tűz az orgonakarzatra! Az emberek felmentek a lépcsőn, letérdeltek a padlóra, majd tüzet nyitottak a katedrális túloldalára. Az osztagparancsnok átvezényelte osztagának másik részét az oltár másik oldalára, és tüzet nyitottak a két oldalkarzattal együtt. Az orgonakarzaton a kövekhez és a bronzhoz csapódó golyók hangja visszaverődött az egész katedrálisban. Az

osztagparancsnok odakiabált Maurennek és Baxternek – Fussanak! Hirtelen két fegyver kezdett gyors tüzelésbe az orgonakarzatról hihetetlen pontossággal. A kommandósok az oltár mindkét oldalán vonaglani kezdtek a szentély hideg padlóján. Mindkét csapat visszahúzódott a lépcsőkhöz és kivonszolták sebesültjeiket, vércsíkot húzva a fehér márványon. A szakaszparancsnok hangosan szitkozódott és körbenézett az oltáron. – Oké, oké, maradjanak ott! – Gyorsan felpillantott az orgonakarzatra és látta egy fegyvercső villanását. A márvány előtte szétporladt és éppen az arcát találta el. Felordított, majd valaki megragadta a bokáját és visszahúzta a lépcsőhöz. Elsősegélynyújtók rohantak elő a sekrestyéből, és elvitték a sebesülteket. A híradós megtekerte a tábori telefont és remegő hangon jelentést tett Bellimnek. – A túszok bennragadtak. Ez az oltár a céllövölde rosszabbik fele. Nem tudunk segíteni nekik. A negyedik rohamosztag lassan haladt a sötét kúszópincében az osztagparancsnok infravörös teleszkóppal fésülte át a területet. A két kutya és vezetőik vele együtt haladtak. Az elöl haladók sora után Wendy Peterson és a bombakülönítmény ment. Minden néhány méter után a kutyák megfeszítették pórázaikai, és a bomba különítmény emberei újabb és újabb plasztik robbanószert talált, időzítő vagy detonátor nélkül. Hickey-ék mindenhova szétszórták a robbanószert, és minden oszlopra ragasztottak egy darabkát. Az egyik kutya gazdája odasúgta a türelmetlen osztagparancsnoknak – Tehetetlenek vagyunk az elterelő hadművelettel szemben, olyan ez a kutyáknak, mint a füstölt hering. Wendy Peterson odament az osztagparancsnok mögé, és így szólt – Az embereim követik majd a kutyákat. A maga szakasza és én pedig tovább megyünk, gyorsabban, mint eddig, a másik oldalra. Az osztagparancsnok abbahagyta a mászást, letette az infravörös teleszkópot, és odafordult a nő felé. – Úgy haladok, mintha tíz fegyveres várna rám, ez az egyetlen módja az előrejutásnak, amikor ilyen rohadt fekete, sötét lyukban mászom… Hadnagy. A bombakülönítmény emberei hátulról előresiettek. Egyikük megszólalt – Hadnagy! – Itt vagyok. – Szóval, a folyosó beugrójában az aknát hatástalanítottuk, így nagyon gyorsan ki tudunk innen menni, ha szükséges. Az aknából kiindult egy detonátorzsinór, amit követtünk a főoszlop körül elhelyezett robbanóanyagig ezen az oldalon.

Szünetet tartott, és végre lélegzethez jutott. – Hatástalanítottuk azt a nagy behemótot, kábé húsz kiló plasztikot, ami színre és formára olyan volt, mint a kő, egyszerű időzítő mechanizmussal, 6.03-ra állították be, és ebben a tekintetben tényleg nem hazudtak. Előrenyújtott egy műanyag zsákot, és belenyomta Peterson kezébe. – A zsinórok. Peterson hadnagy lehajolt, felkapcsolta piros filteres zseblámpáját, és kiürítette a zsák tartalmát a földre. Ébresztőóra, áramforrás és négy különálló elektronikus detonátor. Bekapcsolta az órát, és az hangosan ketyegett a néma levegőben. Megint lekapcsolta. – Semmi trükk? – Semmi. Leszedtük az összes plasztikot, nem voltak álcázott csapdák, behatolásgátló szerkezetek. Nagyon egyszerű, de rendkívül megbízható technika, és első rangú plasztik, olyan a szaga és a tapintása, mint azé az új C-5-ösé. Wendy leszakított egy darabka plasztikot, gyúrogatta egy kicsit a hüvelyk- és mutatóujja között, majd megszagolta. Az osztagparancsnok figyelte a nőt a szűrt fényben, és mindez arra emlékeztette, amikor az anyja süteménytésztát készített, de az nem sikerült. – Nagyon jó minőségű, igaz? A nő lekapcsolta a zseblámpát, és így szólt az osztagparancsnokhoz – Ha a mechanizmus a másikon is ugyanilyen, alig öt percre lesz szükségem a hatástalanításhoz. – Jó… most már mindössze a másik bombára van szüksége, nekem pedig nyolc percre ahhoz, hogy kitakarodjunk innen, és visszamenjünk a parókia alagsorába. Tehát, 5.55-kor akármi is lesz, én azt mondom adios! – mondta a szakaszparancsnok. – Ez így tisztességes. Na gyerünk! A szakaszparancsnok nem mozdult. – Nekem jelentenem kell a jó hírt – mondta, és felkapta a tábori telefont. – Kapitány úr, a kúszópince északi oldalából kipucoltuk a bombát. – Príma! -mondta Bellini, majd továbbadta Maureen információ-ját. – Menjenek óvatosan a kripta másik oldalához! Hickey… – Ja, igen, de vele mi nem tudunk mit kezdeni. Visszamehetünk azonban a lejáróhoz, hogy valaki bedobhassa a kézigránátokat, azon a bronz fedélen keresztül, ami a szentélyben van. Aztán mi is bemegyünk, és… Bellini félbeszakította – Az ötödik osztag még mindig a sekrestye lépcsőjén van. Sérülések is vannak… Nem lesz nekik könnyű átvágni a szentélyen, mert van egy mesterlövész az orgonakarzaton. – Akkor, robbantsák ki onnan, az istenit, és gyerünk már! – Jó, majd tudatom magával, ha sikerült.

Az osztagparancsnok hezitált, majd így szólt – Nos… akkor maradunk, ahol vagyunk… Néhány másodperc elteltével Bellini azt mondta – Jó időbe bele fog telni, mire elintézzük, azt a mesterlövészt. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Hickey, vagy bárki más lent van…. El kell jutniuk a másik oszlopig. Az osztagparancsnok letette a telefont, és odafordult a kutyák vezetőihez. – Jól van, vonszolják azokat a hülye korcsokat magukkal, és meg ne áljának, amíg át nem jutunk a másik oldalra! Odaszólt az embereinek – Gyerünk, indulás! A három csapat – a veszélyelhárítás rohamosztaga, a bombakülönítmény és a kutyások – elindult. Elhaladtak a kripta hátsó fala mellett, majd jobbra fordultak, azt az oszlopsort követve, amelyik a sekrestyelépcsőket megtámasztó fő oszlopig vezette őket, és amiről azt remélték, hogy a legutolsó bombát rejti. Négykézlábról hason csúszásra tértek át, fegyvereiket maguk előtt tartották, és az osztagparancsnok infravörös teleszkópjával kutatta át a terepet. Miközben haladtak, Peterson őrnagy a karóráját figyelte. 547. Ha a szerkezet ezen az oldalon sem trükkös, ha nincsenek aknák, ha nincs több bomba elhelyezve, és nem tüzel rájuk senki, akkor jó esélye volt arra, hogy megmentse a Szent Patrik-katedrálist a robbanástól. Miközben azonban haladtak előre, másra sem tudott gondolni, mint arra, hogy az elektromos órán kívül hány és hány lehetséges detonátor létezik még. Eszébe jutott a támadó kézigránát, ami működésbe hozhatná az audiokioldót, a zseblámpa, ami működésbe hozhatná a fotókioldót egy mozdulat, ami működésbe hozhatná a tehetetlenségi kioldót botlódrótok ál óraszerkezetek dupla, vagy tripla mechanizmusok rugóval ellátott mechanikus ütőszerkezetek távkapcsolós mechanizmusok – olyan sok alattomos módja annak, hogy egy bombát, amit nem szeretnénk, hogy felrobbanjon, felrobbantson. Mégis, semmi ilyen finoman kidolgozott dologra nem volt szükség egy időzített bomba esetében, amennyiben volt egy házőrző kutya, ami őrizte azt addig, amíg el nem jött az időzített időpont. John Hickey a főoszlop mellett térdelt, beékelődve a lábazat és a sekrestye lépcsőfeljárója közé, és a lábazat körüli, valamint az alapkőzetbe ágyazott temérdek robbanószert tanulmányozta. Hirtelen kedve támadt, hogy kiássa az órát, és beállítsa az örökkévalóságra. Azonban az is megtörténhetne, hogy miközben a plasztikban tapogatózik a sötétben, a detonátorban, vagy az áramforrásban az egyik huzal meglazul. Ránézett az órájára. 5.47. Még tizenhat perc van hátra. Távol tudja őket tartani ilyen sokáig – olyan sokáig, hogy a hajnal elég fényt biztosítson a kamerák számára. Elvigyorodott.

Hickey még beljebb húzódott a kis helyen, és vizsgálódva felnézett a sötétségen keresztül arra a pontra, ahol a bronz fedél beágyazódott a mennyezetbe. Addig még senki sem próbált meg behatolni azon a nyíláson keresztül, és ahogy a feje fölött zajló lövöldözésből megítélhette, Leary és Megan még életben vannak, és gondoskodnak arról, hogy senki se kísérelje meg. Egy golyó nekicsapódott a bronz fedélnek, és egy mély, zengő hang visszhangzott a sötétben. További négy golyó csapódott a fedőlapnak gyors egymásutánban, és Hickey elmosolyodott. – Á, Leary, most aztán megmutatod, fiam! Éppen akkor, valami nyüszítésféle hangra lett figyelmes. Tölcsért formált a kezéből, és a fülére rakta. Hallgatózott. Kutyák. Aztán emberi lélegzés. Puskáján a váltókart teljes automatára kapcsolta, és előrehajolt, ahogy a mászás keltette zaj egyre közeledik felé. A kutyák megérezték a rengeteg robbanószer szagát, és valószínűleg az övét is. Hickey összeszorította a száját és sziszegő hangot hallatott. – Pssszt. Hirtelen teljes lett a csend. Hickey megint sziszegett. – Pssszt. Felkapott egy darab törmeléket, és elhajította. Az osztagparancsnok feltérképezte az előtte lévő területet, de még csak egy kis pislákoló fénysugár sem volt, amit az infravörös teleszkóp elkaphatott volna, hogy aztán azt felnagyítsa. – Én vagyok az. Ne lőjenek! – mondta Hickey. Néhány másodpercig senki sem válaszolt, majd a szakaszparancsnok megszólalt olyan hangon, amiből érezhető volt, hogy nehezen uralkodik remegő hangján. – Kezeket fel, és jöjjön közelebb! Hickey a földtől néhány centire, vízszintesen tartotta a fegyverét. – Ne lőjenek, fiaim… kérem, ne lőjenek! Ha lőnek… mindannyian a pokolba repülünk. Nevetett, majd azt mondta – Én viszont, lőhetek. – Meghúzta a ravaszt, és kieresztett egy húszlövéses tárat maga elé. Miután a lövések visszhangja elhalt, belecsapta a következő tárat a helyére, és hallgatta a kiabálást és a nyögést. Még egy tele tárat kiürített három hosszú sorozatban pásztázva. Hallotta egy kutya, vagy talán egy ember, vonyítását. Utánozta az üvöltést, közben újra töltött, és megint tüzelt. A kommandósok mesterlövészei mindkét oldalkarzatról a katedrális teljes hosszanti irányát átszelve lőtték az orgonakarzatot, de mind a két célpont – legalábbis a célpontok közül kettő – lövés közben gyorsan mozgott a sötétben. A kommandósok közül egyre többen estek -sebesülten, vagy holtan – a karzatok padlójára. A veszélyelhárítás egyik embere felemelkedett Bellini mellett, és kihajolt a könyöklőn, majd hosszú géppuskasorozatot adott le az orgonakarzat irányába. A vörös nyomjelző sorozatok magasan ívelve szálltak az orgonakarzatra,

és eltűntek, miután becsapódtak a faburkolatba. Eltalálta az orgona billentyűzetét, és elektromos szikrák pattogtak a sötétben. A kommandós megint tüzelt, és egy másik nyomjelző sorozat a toronymagas rézsípokat találta el, amelyek harangjátékra emlékeztető hangokat hallattak. A nyomjelző lövedékek visszapattantak, és úgy pörögtek és táncoltak a fekete űrben, mintha egy tűzijáték forgókerekei lennének. Bellini odakiáltott a kommandósnak, és megrántotta a dzsekijét – Túl hosszú. Lebukni! A kommandós hirtelen elengedte a puskáját, odakapta a kezét az arcához, majd még jobban kihajolt a könyöklőn, amin aztán átfordult, és lezuhant a padokra. Egy másik kommandós egy M-79-es gránát kilövővel tüzelt. A kis méretű gránát egy villanással nekivágódott egy faszekrénynek, és a papi ruhák meggyulladtak. Bellini felkapta kézi hangszóróját, és belekiabált – Gránátokat ne! A tűz lángolt egy ideig, majd alábbhagyott. Bellini leguggolt, és feltartotta a hangszórót. – Oké, első és harmadik osztag, mindenki egyszerre… két teljes tárat… az én parancsomra. Megragadta a mellette lévő puskát, és miközben felállt, belekiabált a hangszóróba -Tűz! Mindkét oldalkarzaton azok, akik még megmaradtak, egyszerre álltak föl, és egyszerre tüzeltek fülsiketítő robajlást okozva, és a vörös nyomjelzők elárasztották a karzatot. Kiürítették a tárakat, majd újra töltöttek, ismét tüzeltek, majd lebuktak. Miután csönd támadt a karzaton, Bellini óvatosan felemelkedett a hangszóróval, úgy, hogy mindvégig az oszlop mögött maradt. Odakiabált a karzatra – Kapcsolják fel a villanyokat, kezeket fel, vagy megint lövünk! Lenézett Burke-re, aki keresztbevetett lábakkal ült mellette. – Ez az, amit én egyezkedésnek hívok – mondta, és megint felemelte a hangszórót. Leary a karzat északi sarkában térdelt elöl, és figyelte, ahogy a hangszóró kiemelkedett az oszlop mögött átlósan a katedrális túloldalán. Egyenesen feküdt a korlát tetején, és mint egy biliárdjátékos, aki kemény lövésre készül, fegyverén a teleszkóp célkeresztjét aprólékosan Bellini homlokának egy kis kilátszó részére állította. Tüzelt, majd visszagurult az orgonakarzat padlójára. A hangszóróból egy furcsán felnagyított nyögés hallatszott, és Bellini homlokából csontdarabok és vér robbant ki. Azonnal összeesett, és Burke keresztbevetett lábán ért földet. Burke meredten nézte a rázuhant hatalmas testet. Bellini elfeketedett homlokából felfelé szökellt a vörös vér… mint egy piros rózsabimbó metaforája, gondolta

Burke. Ellökte a holttestet magától, és miközben kiegyenesedett a könyöklő mellett, nagyot szippantott a cigarettájából. Felfigyelt rá, hogy most már nagyon kevés zaj van a katedrálisban, és egyetlen hangot sem hallott az első osztag túlélőitől, akik ott voltak körülötte. Megérkeztek az elsősegélynyújtók, és ott látták el a sebesülteket, ahol éppen feküdtek majd visszacipelték őket a padlásra, ahonnan aztán a liftaknán keresztül szállítottak el mindenkit. Burke ránézett az órájára 5.48. Murphy atya alulról közeledő lépések zajára lett figyelmes. Első gondolata az volt, hogy megérkezett a rendőrség majd eszébe jutottak Flynn szavai, és arra gondolt, hogy esetleg Leary és Megan jöttek érte. Felkapta a pisztolyát, és remegő kézzel szorította. – Ki az? Ki van ott? A második rohamosztag egyik egységének vezetője, két szinttel lejjebb intett az embereinek, hogy menjenek arrébb a nyitott létrafeljárótól. Felemelte a puskáját, és kezét a szája elé téve, eltorzította a hangját. – Én vagyok az… Gyere le… ég a padlás. Murphy atya eltakarta az arcát és azt suttogta – A padlás… ó… istenem … Lekiabált – Nulty, te vagy az? – Igen. Murphy habozott. – Leary… veled van? Hol van Megan? A csapatvezető körülnézett az emberein, akik feszültnek és türelmetlennek látszottak. Felkiabált a létrafeljárón – Itt vannak. Gyere le! A pap megpróbálta összeszedni gondolatait, de az agya a kimerültségtől annyira tompa volt, hogy csak bámult lefelé a fekete lyukba. – Gyere le, vagy mi megyünk fel érted! – kiabálta a csapatvezető. Murphy atya megpróbált a nyílástól olyan távol húzódni, amennyire csak megbilincselt csuklója engedte. – Van nálam fegyver! A csapatvezető intett az egyik emberének, hogy lőjenek be egy gáztartályt a nyílásba. A lövedék felrepült a köztes szinteken, és Murphy atya feje mellett durrant el a létrán. A tartály egy darabja arcon találta, tüdeje pedig megtelt gázzal. Hátratántorodott, majd előrebukott, és lezuhant a nyílásba. A bilincsen lógva hintázott nekiverődve a létrának, gyomra és mellkasa pedig hullámzott, ahogy a fuldokló hangok feltörtek a torkából. Egy gépfegyveres azt látta, hogy egy alak kiugrott a sötétből, és csípőből tüzelt. A test megvonaglott, majd mozdulatlanul feküdt a létrának dőlve. A kommandós csapat óvatosan felment a következő szintre. A város fényei beszűrődtek az összetört üvegen keresztül, és gyenge, árnyékos világosságot vetettek a toronyszobára. Egy hideg szélfuvallat elfújta a gáz szagát. Egy kommandós közelebb húzódott a

létrához, majd felkiáltott – Hé, ez egy pap. A csapatvezetőnek homályosan felderengett, hogy elkapott egy telefonos üzenetet egy hiányzó túszra, a papra vonatkozóan. Megköszörülte a torkát. – Néhányan papnak öltöztek be… így van? – Azt mondta, fegyvere van… Hallottam, amikor leesett a földre… Valami leesett ide a padlóra – mondta a géppuskás ember – körülnézett, és megtalálta a pisztolyt. – Látjátok… és a keresztnevükön szólította őket… – De megbilincselték – mondta az, akinél a gránátkilövő volt. A csapatvezető kezét a halántékára tette. – Ezt elcsesztük… lehet, hogy teljesen elcsesztük… Rátette kezét a létra korlátjára, és megtámaszkodott. Vér folyt végig a korláton, és egy kis tócsába gyűlt az ujjainál. – Jaj, ne… ne… ne… nee… A második osztag másik fele óvatosan megindult lefelé a padlásról a sötét harangtornyon keresztül, majd berontottak a hosszú oldalkarzatra, ahol azelőtt Abby Boland volt. Levetődtek a földre, és elhaladva a zászlórúd melletti vértől szennyes padló mellett, hosszában végigkúsztak a sötét galérián, majd elfordultak az északi kereszthajóval szemközti saroknál. Két ember átkutatta az oldalkarzat padlását, közben a csoportvezető jelentést adott a tábori telefonon keresztül – Kapitány úr, az északkeleti oldalkarzat biztosítva. Akármit lát itt mozogni, azok mi vagyunk. Egy ismeretlen hang jött a vezeték túloldaláról – Itt Burke. Bellini meghalt. Figyeljen… küldjön le néhány embert az orgonakarzat szintjére!… A többiek maradjanak ott, és onnan tüzeljenek arra a karzatra! Van ott két mesterlövész, legalább az egyikük nagyon pontosan céloz. A csapatvezető tudomásul vette az utasítást, és letette a telefont. Hátranézett négy maradék emberére. – A kapitányt kinyiffantották. Oké, ti ketten itt maradtok és tüzeltek a karzatra! Ti ketten pedig velem jöttök! Visszament a toronyba, és leszaladt a csigalépcsőn az orgonakarzat szintjére. Az oldalkarzaton maradt két ember közül az egyik kihajolt a könyöklőn, megtámasztotta puskáját a zászló tartórúdján, és észrevette, hogy az szálkásra hasadt és vér tarkítja. Lenézett, és egy fáklya fényében egy fiatal lány holttestét látta a beszakadt padokon. – Jézusom … Benézett a sötét karzatra, és kieresztett egy rövid sorozatot, csak úgy vaktában. – Ugrasszuk ki onnan azokat a rohadékokat! Egyetlen lövés süvített ki a karzatról, átment a farúdon, és

belefúródott a dzsekijébe. Felugrott, puskája pedig felrepült a levegőbe. Néhány másodpercig kiterülve végignyúlt a földön, majd átfordult, és levegő után kapkodva négykézlábra állt. – Te jóságos isten… Te atya úristen… A másik ember, aki meg sem mozdult térdelő pozíciójából, így szólt – Szerencsés lövés, Tony. Le merném fogadni, hogy nem tudná még egyszer megcsinálni. A sérült ember bedugta kezét a dzsekije alá, és egy tojás nagyságú rögöt érzett ott, ahol a mellcsontjai találkoztak. – Hűha… a rohadt életbe… Ránézett a másik férfira. – Te jössz. A másik lehúzta fekete, kötött sapkáját, és ráakasztva puskája hegyére, kitolta a könyöklő fölött. Gyenge köhögő hang hallatszott a karzatról, majd egy süvítés és egy reccsenés, aztán megismétlődött mindez, de a sapka nem mozdult. A kommandós leengedte a sapkáját. – Pancser. Elhelyezkedett néhány méterrel arrébb az oldalkarzaton, és kipillantott a könyöklő mögül. A hatalmas sárga-fehér pápai zászló már nem a zászlótartó rúdon lógott, hanem lent feküdt kiterítve a padokon, és betakarta a halott nő testét. A kommandós visszanézett a zászlótartó rúdra, és látta, hogy a zászló két megtépázott kötele még ott himbálózott. Gyorsan lebukott, és ránézett társára. – Ezt nem fogod elhinni. Valaki az orgonakarzaton felnevetett. Burke mellett az egyik kommandós felkapta Bellini hangszóróját, és már majdnem felemelte a könyöklő fölé, amikor meggondolta magát. Térdelő helyzetben maradt, úgy tartotta fölfelé a hangszórót, és kikiabált – Hé, te az orgonakarzaton! A műsor véget ért. Már csak te maradtál. Gyere a korláthoz feltartott kezekkel! Nem esik bántódásod! kikapcsolta a hangszórót, és hozzátette – Darálthússá aprítunk, te rohadék! Hosszú csend következett, majd egy férfihang kiabált ki a karzatról. – Soha nem kaptok el minket! Két pisztolylövés hallatszott, majd ismét beállt a csend. A kommandós odafordult Burke-höz – Szétlőtték az agyukat. – Hát persze – mondta ironikusan Burke. A kommandós elgondolkodott egy pillanatra. – Honnan tudhatnánk meg? – kérdezte végül. Burke Bellini testére bökött a fejével. A kommandós habozott, majd letörölte Bellini arcát és homlokát a zsebkendőjével, majd Burke segítségével felnyalábolták Bellink a könyöklőre. Ezt azonnal egy méhzümmögésre emlékeztető hang követte, majd egy hangos csattanás, Bellini teste kicsúszott a kezükből, és

odavágódott mögéjük, az oldalkarzat padlójára. Egy furcsa, harsány hang kiáltott le a karzatról – Élőket! Élőket akarok! A támadás kezdete óta először, Burke érezte, hogy a homlokán összegyűlt az izzadtság. A kommandós elsápadt. – Istenem… A második szakasz parancsnoka levezette maradék két emberét a sötét harangtoronyból, egészen a kórus gyakorlóterméig. A sötétben alaposan átvizsgálták a helyiséget, és megkeresték azt az ajtót, ami a karzatra vezetett. Az osztagparancsnok csendben hallgatózott az ajtónál, majd oldalra állt, rátette kezét az ajtó kilincsére, és lenyomta, anélkül, hogy valami riasztó megszólalt volna. Mind a hárman a falhoz tapadtak egy pillanatra, mielőtt az osztagparancsnok benyomta volna az ajtót, majd guggolva odamentek a nyíláshoz. Egy vadászpuska ötször egymás után tüzelt a sötétben, és a három férfi arcukon, karjukon és lábukon sörét tépte sebesülésekkel visszakényszerült a szobába. Megan Fitzgerald gyorsan belépett a szobába, és lámpájával rávilágított a három deformált testre. Az egyik kommandós felnézett a fekete reverendába burkolózott alakra, és a fényben nem tudta levenni szemét a groteszkre festett arcról, amit egy visszataszító vigyor még jobban elcsúfított. Megan felemelt egy pisztolyt, és mindegyik vonagló alakot pont a feje közepén találta el majd becsukta az ajtót, újra beállította a hangtalan fényriasztót, és visszament a karzatra. – Ne hagyd, hogy Malone vagy Baxter meglógjanak! Szögezd oda őket, amíg a bombák fel nem robbannak! – Oké. Oké. Te csak figyeld azokat a kurva oldalajtókat! – kiabálta Leary tüzelés közben. Vörös nyomjelző lövedékek repültek ki a hosszú északnyugati oldalkarzatról, és becsapódtak a kórus padjaiba. Leary leadott egy válaszlövést, mielőtt az utolsó nyomjelző elhagyta volna a kommandós fegyverének csövét, és a tüzelés váratlanul abbamaradt. Leary hátrahúzódott a felfelé magasodó orgonasípokhoz, és kinézett a karzat korlátjára, ami fekete horizontális vonalként húzódott végig a gyertya- és fáklyafényben úszó katedrálison keresztül. Tudta, hogy itt minden valószínűségeken alapszik. A karzat százötven négyzetméternyi, teljesen besötétített terület volt, és alig néhány rendőr helyezkedett el olyan pozícióban, hogy tüzelni tudott a karzatra. És mivel felső pozíciót foglaltak el, nem tudtak össztüzet nyitni a lejtős területre, csupán egy bizonyos pontra lőhettek, ami miatt csökkent a becsapódó sorozatok célzónája. Ráadásul neki is és Megannek is volt golyóálló dzsekijük a reverenda alatt, a puskáján volt hang- és villanástompító, és mindketten állandó mozgásban voltak. A kommandósok éjjeli teleszkópja kifehéredett mindaddig, amíg a foszfor égett a fáklyákban, ő viszont egy megvilágított területre lőtt, és látta az alakokat, amikor az oldalkarzat széléhez mentek. Lehetőség.

Kilátások. Tehetség. Magaslati pont. Ezek mind neki kedveztek. Mindig is így volt ez. Szerencse nem létezik. Isten nem létezik. Odaszólt Megannek – Idő? A lány ránézett az órájára, és nézte, amint a világító percmutató a következő perchez ért. – Tizennégy perc van még 603-ig. Leary bólintott egyet önmagának. Voltak olyan időszakok, amikor örökéletűnek érezte magát, és volt, amikor a halhatatlanság csupán annyit jelentett, hogy életben kell maradnia a következő lövés elhárításáig. Tizennégy perc. Nem gond. Burke hallotta a tábori telefon kattanó jelzését, és felkapta a kagylót a földről. – Burke. Kline polgármester hangja hallatszott a vonal túloldaláról. – Hadnagy úr, nem akartam beleavatkozni a parancsnoki hálózatukba. de természetesen, mindvégig figyeltem a tranzakciókat, és mivel nem vagyok ott, hogy lássam, mi a helyzet, jobbnak láttam, ha hagyom, hogy Bellini kapitány irányítsa a dolgokat, de most, hogy ő már… – Értékeljük ezt öntől, uram. Burke észrevette, hogy Kline hangja olyan hűvösen precíz, hogy azt már csak egy hajszál választotta el a jajveszékelő pániktól. – Tulajdonképpen, most a kúszópincével kellene beszélnem, polgármester úr, ezért… – Igen… csak egy pillanat, esetleg tájékoztatna minket… – Pont az imént tettem meg. – Mi? Ja, igen. Csak egy pillanat. Szükségünk van egy helyzetjelentésre magától, mint a legmagasabb rangú embertől, ott bent. Apropó, mostantól maga a parancsnok… – Köszönöm. Mindjárt visszahívom… – Jó. Burke hallotta a telefon kattanását, és így szólt a telefonközpontoshoz – Nehogy kapcsolja még egyszer ezt a barmot! Ledobta a kagylót a földre. A veszélyelhárítási egység hatodik rohamosztaga leereszkedett a rendőrségi helikopterekről a nyitott padlás ablakokba. Végigfutottak a tűzoltóhabbal fedett pallókon a déli toronyig, majd szétváltak, és az egyik csapat Devane állása felé indult, a másik pedig lefelé az oldalkarzathoz, és az orgonakarzathoz. A toronyba mászó csapat gránátokat lőtt ki maga elé, és szintről szintre haladtak felfelé, amíg el nem érték a Devane posztját, ott, ahol a réz szellőzőnyílások voltak. A sötét, füsttel teli helyiségben a feniánus mesterlövész holtteste után kutattak, de csak vérfoltokat találtak a földön, és egy gázmaszkot a sarokban. Az osztagparancsnok megérintette a vérfoltot a létrán, és felnézett.

– Innentől gázzal haladunk. Emberei felvették a gázmaszkókat, és CS gáztartályokat lőttek a következő szintre. Szintről szintre haladtak fölfelé a létrán, és a gáz velük együtt emelkedett az egyre keskenyebb spirális feljárón. Fentről hallották egy ember köhögésének, majd mélyről feltörő, bömbölő hányásának a visszhangját. Követték a vérnyomokat a rozsdás létrán, óvatosan haladva a sötét szinteken, amíg el nem értek egy keskeny, felfelé keskenyedő, nyolcszögletű szobába, ami körülbelül tizenöt emelettel volt magasabban az utca szintjénél. A szobának mind a nyolc oldalfalában lóhere alakú, üveg nélküli nyílások voltak. A vérnyom véget ért a létrán, a padlót pedig, az egyik nyílás mellett hányás szennyezte be. Az osztagparancsnok levette gázmaszkját, majd fejét és vállait bedugta a nyílásba, és felnézett. A csúcsívben végződő torony utolsó három méterén vas létrafokok futottak fel a réz keresztig. Az osztagparancsnok látott egy embert, amint félúton mászott fölfelé, majd elveszítette a talajt a lába alól, aztán ismét visszanyerte az egyensúlyát, és feltornászta magát a következő fokra. Az osztagparancsnok visszalendült a kis, hideg szobába. Leakasztotta puskáját a válláról, és megtöltött egy tárat. – Ezek a rohadékok szétlőtték egy csomó emberünk fejét. Értitek, mire célzok? – Nem túl jó ötlet kinyiffantam, amikor egy csomó ember néz minket a Rockefeller Centerből – mondta egyik embere. Az osztagparancsnok kinézett a nyíláson a sugárút másik oldalán lévő épületekre. Minden parancs és rendőrségi intézkedés ellenére, emberek százai voltak az ablakokban és háztetőkön, és nézték, amint valaki felfelé mászik a gránit spirálon. Néhányan kiabáltak neki, és mindenféle jelzésekkel bátorították. Az osztagparancsnok éljenzést, és tapsolást hallott, és úgy vélte, mintha mindenki felhördült volna, amikor megcsúszott. – Seggfejek! – mondta. Sohasem a megfelelő emberek kapják a tapsot. Kiengedte a biztonsági kapcsolót, kihajolt a nyíláson, majd fölnézett, és kikiabált – Hé, King Kong! Mássz vissza, te barom! A férfi lepillantott, de folytatta az utat fölfelé a csúcsra. Az osztagparancsnok visszahúzta a fejét a szobába. – Adjátok ide a hevederes kötelet! Megfogta a műanyag kötelet, és magára kapcsolta. – Ahogy a gyilkossági csoport detektívje mondaná „Leesett, vagy lelökték? Ez itt a kérdés.” A hatodik rohamosztag másik fele a déli tornyon keresztül ereszkedett lefelé Gordon Stillway egy vázlatos rajzát követve, és megtalálták a hosszú délnyugati oldalkarzathoz vezető ajtót. Az osztag egyik embere berúgta az ajtót, a másik pedig guggoló járásban sietett végig a hosszú galérián. Az egyik kommandós kiszúrt egy skót szoknyába öltözött férfit, aki a könyöklő sarkában feküdt

összekuporodva, és egy duda kandikált ki alóla. Hirtelen egy periszkóp emelkedett ki a kereszthajóval szemközti oldalkarzatról, és egy hangszóró azt harsogta – Lebukni! A karzat! Figyeljék a karzatot! A kommandósok egyszerre megfordultak, és lenéztek az orgonakarzatra, ami derékszögben előrenyúlva, mintegy kilenc méterre alattuk helyezkedett el. Egy fegyver csöve villant kétszer, és az öt emberből kettő összeesett. A másik három lebukott a földre. -Mi a fene…? Az osztagparancsnok vadul nézett körbe a hosszú, sötét galérián, mintha tele lenne fegyveresekkel. – Ez meg honnan jött… a karzatról? Ránézett a két halott emberre, akiket a szemük között találtak el. – Nem is láttam… nem is hallottam, semmit sem. – Ők sem – válaszolta az egyik kommandós. A 69. ezred tizenöt embere visszament a katedrálisba, miután a páncélos már nem égett, és az orgonakarzat alatt, a padlón feküdtek, és puskáikat az öt széles padsoron át a főoltárra irányították. Cole őrnagy féltérdre ereszkedett, és távcsövével végignézett a padokon, majd végigfürkészte a négy oldalkarzatot. Ügy tűnt, semmi sem mozog a katedrálisban, és a legerőteljesebb hangot, fenn, a feniánus mesterlövész bevágódó lövedékei adták. Cole végignézett a mellette füstölgő páncélos szállítójárművön. Az égett benzin és emberi hús szaga felkavarták a gyomrát. Egy őrmester odament mellé. – Őrnagy úr, csinálnunk kell valamit. Az őrnagy érezte, hogy megint felkavarodik a gyomra. – Semmiképpen sem szabad beleavatkoznunk a rendőrség munkájába. Esetleg félreértés történne… egy baleset… Egy futár szaladt föl a lépcsőn, bement a megrongálódott kapukon, áthaladt az előcsarnokon és ott találta Cole őrnagyot, amint óráját nézegette. A futár lekuporodott mellé. – A Kormanyzótól jött, uram. Cole minden lelkesedés nélkül elvette a kézzel írt levelet, és elolvasta az utolsó bekezdést. „Murphy atya még mindig hiányzik. Keressék meg őt, és mentsék meg a szentély padjai alatt bujkáló másik két túszt is!…” Cole felnézett az őrmesterre. Az őrmester végigmérte Cole sápadt arcát. – Ha bejutnék arra a karzatra, és elkapnám azt a mesterlövészt, akkor végigrohanhatnának a padsorok mellett, és összeszedhetnék a két túszt… – elmosolyodott. -- De sietniük kellene, mert versenyben lesznek a zsarukkal. – Jól van. Vigyen tíz embert a karzatra! – mondta Cole őrnagy mereven, majd odafordult a futárhoz. – Az üzenetet tudomásul vettem. Mondja meg a rendőrparancsnokságnak, hogy hívják föl az embereiket

az oldalkarzatokon, és mondják meg nekik, hogy ne tüzeljenek a karzatra… öt percen keresztül. A futár szalutált, majd távozott. – Senki se sérüljön meg! – mondta Cole az őrmesternek. Az őrmester megfordult, és visszavezényelte a tíz gárdistát a déli előcsarnokba, és kinyitotta a csigalépcsőhöz vezető ajtót. A katonák futólépésben felmentek a toronyba egészen egy nagy, faajtóig a falban. Az őrmester óvatosan megközelítette az ajtót, és figyelt, de nem hallott semmit. Rátette kezét a kilincsre, és lassan lenyomta, majd résnyire kinyitotta az ajtót. Teljes sötétség volt előtte. Először azt hitte, hogy nem is a karzaton van, de aztán a távolban meglátott egy gyertyafényt a hosszú északi oldalkarzat falán, és megismerte az üres zászlótartó rudat is. Kinyitotta az ajtót, előreszegezte a puskáját, és elindult az egyik kereszt padsorban. A tíz katona egymástól egyenlő távolságban követte. Az őrmester, vállát a bal oldali padok szélének támasztva, haladt előre, és hunyorogva a sötétben a kongó karzat zajaira figyelt. A válla becsúszott egy mélyedésbe, erre megfordult, és a padsorok közötti széles folyosón, a lejtős karzat közepén találta magát. Az előtte elterülő teljes tér koromsötét volt, de valahogy érezte a méretét, mert a hatalmas rózsaablakon, ami egy kétszintes háznál is nagyobb volt, beszűrődtek a sugárút másik oldaláról, a Rockefeller Centerből a fénysugarak. Az őrmester tett egy lépést a felfelé magasodó padok között, és hallott valami neszt felülről, ami súrlódó selyemre emlékeztette. Egy nő állt előtte egy-két méterre a következő lépcsőfokon. Az őrmester belenézett a két zöld fénylő pontba, amik visszaverték a katedrális hátulról jövő gyertyafényének sugarait. Az átható tekintet fogva tartotta a pillanat egy töredékére, és csak ezután emelte fel a fegyverét. Megan vadul felsikított, és belelőtt a vadászfegyverrel az őrmester arcába. Felugrott az egyik padra, és lőni kezdett az alatta lévő padok közé. A katonák egymás hegyén-hátán menekültek yisszafelé a padsorok közötti folyosón, miközben sörétek fúródtak a sisakjukba, dzsekijükbe, és végtagjaikba, miközben megpróbáltak visszavonulni a toronyba. – Tartsd őket távol, Megan! Fedezz engem! Úgy lövök, ahogy ezelőtt még soha. Adj egy kis időt! – kiabálta Leary. Lőtt és arrébb ugrott, megint lőtt és megint arrébb ugrott. Megan felkapta géppuskáját, és gyors lövéseket adott le a torony ajtajaira. Leary észrevette, hogy egy periszkóp emelkedik felfelé a délkeleti oldalkarzat könyöklője mögül, és egyetlen lövéssel eltalálta. – De jó vagyok! Úristen, de jó vagyok ma! Burke hallotta a vadászpuska dörrenéseit a karzatról, amit egy M-16os rövid, gyors sorozatai követtek, majd pedig, miközben feje fölött a könyöklőről pattogtak vissza a lövedékek, egy mesterlövész puska

fütyülését hallgatta. – Úgy hallom, hogy a gárdisták hétvégi kommandósai nem foglalták el az orgonakarzatot – mondta a veszélyelhárítás egyik embere. Burke felkapta a tábori telefont, és beszélt a másik három oldalkarzattal. – Az én parancsomra mindent, amink van, rálövünk a karzatra. Felhívta a sekrestye lépcsőjénél lévőket is. – Mondják meg Malone-nak és Baxternek, hogy teljes tűz alá vesszük a karzatot, és ha szeretnének egy próbát tenni a menekülésre, azt most kellene, több alkalom már nem lesz rá. Burke kivárta azt az időt, ami a 69-esek öt percéből még maradt, hogy megbizonyosodjon arról, nem próbálnak meg még egyszer bejutni a karzatra, majd a tábori telefon kagylóját a szájához emelte -Tűz! Huszonöt kommandós emelkedett ki a négy oldalkarzaton, és tüzelni kezdtek géppuskáikkal és gránátvetőikkel. A hosszú lövéssorozatok keresztben végigszántották a karzatot, a gránátvetőkben pedig váltogatták a betéttestes tűkilövőket, a sörétet, a robbanószereket, a gáztölteteket, a világítólövedékeket, vagy éppen tűzoltó gázt. Az orgonakarzat megremegett a robbanó gránátok fülsértő zajától, és sűrű fekete füst gomolygott a sárgás gázzal elegyedve. A füst és a gáz a széthasadó padok fölé emelkedett, majd elindult a katedrális mennyezete mentén, mint egy félelmetes felhő, ami az égő fáklyák fényétől a szivárvány minden színében játszott. Megan és Leary gázmaszkjukban a legalsó padsornál, a vastag, karzaton végigfutó, előreugró könyöklő mellett térdeltek. Leary az oldalkarzatokra tüzelt, oldalirányban elmozdult, tüzelt, majd megint elmozdult. Megan, miközben géppuskasorozatokat küldött a szentélybe, előre-hátra futkosott a könyöklő mentén. Burke hallotta a gránátvetőket elhalkulni, amikor a lövedékek elfogytak, és időnként hallott egy-egy kiáltást, amikor valakit találat ért. Felállt, kinézett a könyöklő mögül, és a ködön keresztül látta a kis villanásokat a karzaton. A tábori telefonon keresztül, amit a kezében tartott, hallotta, hogy izgatott hangok elsősegélyt kérnek a másik három oldalkarzatról. A lövöldözés a karzatról azonban tovább folytatódott. Burke kiragadott az egyik embere kezéből egy M-16-ost. – Átkozott kurvaháziak! Kilőtt egy egész tárat szünet nélkül, újra töltött, és megint tüzelt, egészen addig, amíg a puska túl nem melegedett és beragadt. Durván ledobta a fegyvert, és belekiabált a telefonba – Lőjék ki a maradék tűzoltó lövedékeket, és bukjanak le! Az utolsó lövedékek beíveltek a karzatra, és Burke látta, hogy a tűz elkezd apadni. Indulatosan elkapta a hangszórót, és odakiabált a karzat felé – Jövök értetek, ti kurafiak! Majd én… Érezte, hogy valaki kilöki alóla a lábait, és miközben egy golyó

átsüvített azon a helyen, ahol az imént állt, a földre zuhant. Az egyik kommandós keresztbe vetett lábbal ülve nézett le rá. – Tartsa meg a hidegvérét, hadnagy úr! Csak semmi személyeskedés! Érti? Egy másik ember cigarettára gyújtott, és hozzátette – Ok is a tudásuk legjavát adják, és mi is. Ma az erő velük van, tudja? Minket meg elhagyott. Csak azt szeretném tudni, hogy… Vagyis, hogy egy katedrálisban vagyunk, meg minden… Burke elvette az ember cigarettáját, és összeszedte magát. – Jól van, jól van… Van valami ötletük? Egy ember, aki az állkapcsán lévő horzsolást tapogatta azt vál szólta – Aha, ajánljanak fel nekik egy állást, az én állásomat! – Valakinek be kellene jutnia a karzatra a tornyokon keresztül. Ez az igazság – mondta egy másik. Burke meglátta az egyik ember kezén az óra számlapját. Felkapta a telefont, és a sekrestye lépcsőjénél lévőket hívta. – Sikerült a túszoknak? – Akárki is van a mögött az M-16-os mögött, nem rátok lőtt, fiúk… mint a záporeső, úgy hullattok a golyók a padok és a lépcsők között a földre. Krisztusom, valakinek a begyében van az a kettő ott. – Biztos vagyok benne, hogy nem személyeskedés. Burke levágta a telefont. – Azért most már kezdek bepipulni. – Mi a franc hajtja azt a két ír seggfejet? – kérdezte az egyik kommandós. – Politika? Hát, én is bejegyzett demokrata vagyok, de azért ennyire nem izgulok be tőle. Tudjátok? Burke elnyomta a cigarettáját, és Bellinin gondolkodott. Lenézett a nadrágjához tapadt alvadt vérre, ami nemrégen még Bellini ereiben csörgedezett, és arra gondolt, hogy mennyivel több ész volt abban a fejben, mint gondolta. Bellini tudná, hogy most mit kellene csinálni, vagy ha nem, akkor tudná, hogyan öntsön lelket ezekbe a félőrültekbe körülötte. Burke úgy érezte, hogy nagyon nincs elemében, és nem hajlandó olyan parancsot adni, ami miatt még egy ember is meghalna és most már megértette – ténylegesen és a velejéig megértette – Bellini egész esti bizarr magatartását. Öntudatlanul dörzsölgette a vérfoltot a nadrágján, amíg valaki azt nem mondta neki – Ez nem jön ki. Burke bólintott. Rájött, hogy most már neki kell odamennie a karzatra, és így vagy úgy, neki kell befejeznie ezt az egészet. Maureen hallgatta, ahogy a tüzelés intenzitása csökken. Az oldalkarzatról lezuhant rendőr karja ott lógott a padok között, és a belőle csöpögő vér vörös tócsává gyűlt. A puskaropogás közepette, mintha valami hangot hallott volna a pulpitusról. – Azt hiszem, ez volt az utolsó esélyünk, Maureen – mondta Baxter. Maureen megint hallott egy mély, elfojtott nyögést. – Lehet, hogy van még egy esélyünk – mondta.

Elsiklott Baxter mellől, hogy a férfi nehogy visszarántsa, majd végiggurult a padok alatt, és a padok végénél ért ki, ott, ahol a pulpitus csigalépcsőjétől már csak egy kis nyitott terület választotta el. Átugrott a nyitott területen, rálapult a márvány borítású lépcsőre, és átölelte azt a nagy oszlopot, amely körül a lépcsők futottak. Amikor felért a lépcső tetejére, vérfoltokat látott az utolsó lépcsőfokokon. Felnézett a pulpitusra, és látta, hogy Brian Flynn felkínlódta magát ülőhelyzetbe, és háttal nekitámaszkodik a márványfalnak. Szemét becsukta, és Maureen több másodpercig nézte, ahogy mellkasa rendszertelenül föl-le hullámzik, aztán besurrant a pulpitusra. – Brian. Flynn kinyitotta a szemét, és ránézett a lányra. Maureen fölé hajolt, és csendesen így szólt – Látod, mit tettél? Mindannyian meghaltak, Brian. Az összes, fiatal, barátod, akik megbíztak benned, csak Leary, Megan és Hickey maradtak, a szemétje. Flynn megfogta a lány kezét, és gyengéden megszorította. – Nos… te legalább jól vagy… és Baxter? A lány bólintott, majd felszakította a férfi ingét, és meglátta a golyó bemeneti sebét fölül Flynn vállán. Végigtapogatta a férfi testét, és megtalálta a kimeneti sebet az ellenkező oldalon, a csípőjén. A seb nagy, marcangolt szélű nyílás volt, tele csontszilánkokkal és velővel. – Úristen. Néhány mély levegőt vett, és megpróbált uralkodni a hangján. – Megérte? Flynn szeme tisztának és ébernek tűnt. – Ne szidj, Maureen! A lány megérintette Flynn arcát. – Murphy atya… Miért kellett… Flynn becsukta a szemét és megrázta a fejét. – Soha sem szabadulunk meg a gyerekkorunktól. A papok tartoznak nekem – gyengén sóhajtott. – Papok… katedrálisok… az ember azt támadja meg, amitől fél… primitív… önvédelem. Maureen rápillantott az órájára, majd megragadta Flynnt a vállánál fogva, és gyengéden megrázta. – Le tudnád állítani Learyt és Megant? Rá tudnád venni őket, hogy hagyják abba? Maureen ránézett a pulpitus mikrofonjára. – Hadd segítsek felállni! Flynn nem reagált. Maureen megint megrázta. – Brian… vége… befejeződött. Állítsd le ezt a gyilkolást! Flynn megrázta a fejét. – Nem állíthatom le őket… És ezt te is tudod… – Akkor a bombákat, Brian. Hány bomba van? Hol vannak? Mikorra… – Nem tudom… és ha tudnám… Nem tudom… 6.03… hamarabb… később… két bomba… nyolc… száz… Kérdezd meg Hickey-től!

Maureen most már durvábban megrázta. – Te egy megátalkodott bolond vagy! – aztán lágyabban hozzátette – Te haldokolsz. – Hadd menjek el békében, kérlek! – előrehajolt, meglepő erővel megszorította a lány kezét, majd egy roham megrázta a testét. Érezte, hogy a tüdejéből feltolul a vér, és a száján keresztül bugyog kifelé. – Jaj… istenem… istenem, de lassú… Maureen ránézett egy földön heverő pisztolyra, és felkapta. Flynn nézte, ahogy a lány mindkét kezében tartja a pisztolyt. Megrázta a fejét. – Nem. Elég terhet cipelsz már… ne vidd még ezt is magaddal…. Miattam, ne… Maureen felhúzta a pisztoly kakasát. – Nem miattad… magam miatt. Flynn felemelte a kezét, és ellökte Maureen karját. – Akarom, hogy lassú legyen. Maureen levette az ujját a pisztoly ravaszáról, és ledobta a fegyvert a lépcsőn. – Jól van… ahogy akarod. Körülnézett a pulpitus padlóján, és a muníciós dobozok közül elővett egy elsősegély-felszerelést. Kicsomagolt két nyomókötést. – Menj el! Ne hosszabbítsd meg… Nem segítesz rajtam. – Te akartad, hogy lassú legyen. Bekötözte mind a két sebet, majd elővett egy ampulla morfiumot a csomagból. Flynn erőtlenül ellökte a kezét. – Az isten szerelmére, Maureen, hadd haljak meg úgy, ahogy én akarok. Szeretném, ha tiszta maradna a fejem… hogy gondolkozhassak. Maureen befecskendezte az injekció tartalmát Flynn karjába, és a morfium szétáradt testében. – Tiszta maradna a feje – ismételte Maureen –, tiszta maradna a feje, hát persze. Flynn visszazuhant a pulpitus falához. – Hideg… hideg… jaj, de rossz… – Igen… hagyd, hadd dolgozzon a morfium! Csukd be a szemed! – Maureen… hány emberrel tettem ezt…? Istenem… mit tettem annyi éven át…? Maureen szemébe könny szökött. – Ó, Brian… mindig olyan későn… mindig olyan későn. Rory Devane érezte, hogy a vér összegyűlik felsebzett torkában, és megpróbált köpni egyet, de a vér, felöklendezett ételdarabokkal együtt, megint ömleni kezdett a nyílt sebből. Pislogott, hogy lásson mászás közben a feltörő könnyektől. Kezével már nem érzett semmit, ezért mindig ellenőriznie kellett, hogy valóban fogja-e a hideg, vasfokokat. Minél magasabbra mászott, annál jobban lüktetett ott a feje, ahol a

visszapattanó golyó eltalálta, ráadásul a lüktetés továbbterjedt a koponyájába, ami akkora fájdalmat okozott neki, hogy nem hitte, hogy ilyen létezik. Többször is már majdnem feladta, a tetőn a kereszt látványa azonban egyre húzta fölfelé. Elérte a kőspirál végét, és felnézett a kiálló, réz oromdíszre, amiből kiemelkedett a kereszt. Vaskampók álltak ki a domború oromdíszből, mintha lépcsőfokok lettek volna. Lassan mászott rajtuk, majd széttárta a karját a kereszt aljánál, letette a fejét a hideg fémre, és zokogásban tört ki. Kis idő múlva fölemelte a fejét, és teljesen felmászott. Érzéketlen karjaival átfogta a keresztet és megállt huszonnyolc emelettel a város fölött. Devane lassan kinézett maga elé. A sugárút másik oldalán, ott magasodott felette a Rockefeller Center, amelynek kivilágított, nyitott ablakaiból emberek integettek felé. Balra fordult, és látta, ahogy az Empire State Building a sugárút fölé tornyosul. Teljesen hátrafordult, és maga mögött, két magas épület között látta Long Island síkságait, amint végignyúlnak a horizonton. Egy halvány, aranyszínű csillogás világította meg azt a helyet, ahol a föld találkozott a sötét, csillagokkal teli égbolttal. – Hajnalodik. Burke az oldalkarzat vérrel festett padlóján ült. A sebesülteket leengedték a felvonóaknában, a halottakat pedig, Bellinivei együtt végigfektették a padláson. Az első rohamosztagból négy kommandós maradt összebújva a könyöklőnek támaszkodva. A mesterlövész az orgonakarzatról a könyöklő fölé tüzelt, de ahogy Burke megítélhette, a másik három oldalkarzaton csak kevés kommandós emelte fel a fejét, hogy viszonozzák a lövéseket. Burke felvette a telefont, és felhívta a szemközti oldalkarzatot. – Helyzetjelentést kérek. – Az osztagparancsnoknak befellegzett. A sebesülteket a kéményen keresztül evakuálták, az utánpótlás pedig úton van. Figyeljen, van valami hír a Rockefeller Centerből? – Telik az idő – válaszolta valaki a túloldalon. Burke képzeletében élénk kép jelent meg arról, ahogy Rourke rendőrfőnök a férfivécében hány, Murray Kline mindenkinek azt mondogatja, hogy nyugodjanak meg, Martin pedig igen hűvösen tanácsokat osztogat olyan célzattal, hogy a katedrálisnak, a benne lévőkkel együtt végképp vége legyen. Burke rápillantott az órájára. Túl lassú lenne a kéményen keresztül leereszkedni. Beleszólt a telefonba. – Vonuljanak kifelé! – Szíves örömest. Burke jelzett a központnak. – Sikerült kapcsolatot létesíteni a tornyokkal, vagy a padlással? – A padlás ellenőrzés alatt áll – mondta a központos. – A tornyok felső része biztosítva, kivéve, hogy egy bohóc mászik a déli tornyon. De lent, a karzaton nagy az összevisszaság. Valami idióta kurva

boszorkánynak, vagy minek beöltözve lövöldözik a torony ajtajaira. Néhány kommandós fickót kinyírtak az orgonakarzaton. A hadsereg embereit is jól elintézték, amikor megpróbáltak átjutni az orgonakarzatra a másik toronyból. Felettébb tisztázatlan a helyzet. Akar beszélni velük? Mondjam meg nekik, hogy tegyenek még egy próbát? – Nem. Mondja meg nekik, hogy maradjanak ott, ahol vannak! Kapcsolja a kúszópincét! A központos hangja bizonytalanná vált. – Nem tudjuk elérni őket. Néhány perccel ezelőttig rendesen jelentettek – aztán elvesztettem őket. A központos elhálgatott, majd hozzátette – Nézze meg az időt! – Tudom, hogy mennyi a rohadék idő. Mindenki tisztában van a rohadék idővel. Próbálgassa tovább a küszópincét! Adja az ötödik osztagot! Az egyik kommandós a sekrestye lépcsőjén bejelentkezett. – Helyzetjelentést! – mondta Burke. – A sekrestye mögöttem friss roham osztagoktól hemzseg, de egyszerre csak ketten tudnak lőni az oltár mögül. Egyáltalán nem tudjuk megközelíteni azt a bronz fedelet. Nem tudjuk megközelíteni a túszokat, és ők sem minket. Krisztusom, az a két szemétláda ott fönt tényleg tud lőni – mondta a kommandós, majd mély lélegzetet vett, és megkérdezte – Mi a fene folyik itt? – Hogy mi történik? Az történik, hogy a katedrálisnak ez a része tíz perc múlva valószínűleg össze fog dőlni, tehát egy-két ember kivételével, akik kapcsolatot tartanak fenn a túszokkal, küldjön vissza mindenkit a parókia alagsorába! – Rendben. A vonal túloldaláról Langley hangja jelentkezett be – Burke, húzzál már ki onnan! Most azonnal! – Küldess be még embereket a veszélyelhárítással és a bombakülönítménnyel a kúszópineébe! Hickey biztosan odaszögezte a többieket. Még legalább egy bomba megmaradt, és valószínűleg úgy őrzi azt, mint egy kutya a velős csontját. Intézd ezt el! – A bomba bármelyik pillanatban felrobbanhat. Nem küldhetünk be több… – mondta Langley. Kline polgármester közbevágott, és a hangja olyan volt, mintha magnószalag rögzítené, amit mond. – Hadnagy úr, az ön tanácsára beküldök még egy roham osztagot, és egy bombakülönítményt, de bizonyára tisztában van azzal, hogy az esélyeik… Burke kitépte a zsinórt a telefonból, és odafordult a mellette lévő emberhez – Juttasson le mindenkit a liftaknán keresztül, és meg ne álljanak

addig, amíg el nem érték a bíboros rezidenciáját! Az ember felkapta a vállára a puskáját, majd megkérdezte – Maga is jön? Burke megfordult, és megkerülte az oldalkarzatnak azt a sarkát, amely a déli kereszthajóra nézett. Megállt, és kinézett a könyöklő fölött. A kereszt alakú épület orgonakarzatáról nem lehetett odalátni abból a szögből, ahol Burke állt, és a veszélyelhárítás egyik embere átlőtt egy kötelet a kereszthajóról a hosszú oldalkarzatra. Burke magára akasztotta a kötélhevedert, és elkezdte szépen lassan áthúzni magát a harminc méter széles kereszthajón. Az egyik kommandós szemben kinyúlt, és a könyöklő fölött behúzta Burke-öt. A két férfi gyorsan ahhoz a sarokhoz sietett, ahol Sullivan feküdt kiterülve a dudáján, véres skót szoknyában és csupasz, vérfoltos lábbal. Mindketten leguggoltak, mielőtt elfordultak volna a sarkon, és miközben Burke végigment hosszában az oldalkarzaton, elhaladt hat térdelő és két halott kommandós mellett. Fogott egy periszkópot, és kinézett a könyöklő fölött. Az orgonakarzat körülbelül három emelettel volt lejjebb, és innen jól láthatta, hogy mennyire hatalmas és beláthatatlan volt, míg a rendőrségi állások határozottabb formát öltöttek az ablakszerű nyílásokból visszaverődő gyertyafényben. Mégis, arra gondolt, hogy hihetetlen, hogy a karzaton bárki is túlélte a sortüzeket, és azon tűnődött, miért volt annak a két embernek ekkora áldott szerencséje. Leengedte a periszkópot, és tovább ment jobb oldali irányban, majd magasabbra állt, és a periszkópot a földszint padlójára fókuszálta. A páncélos jármű összetört eleje kilógott a karzat alól, és meglátott egy ott heverő holttestet ráomolva – Logan volt az. Két megfeketedett kar lógott ki egyenesen a valamikori vezetőfülkéből. Cole őrnagy és még néhány ember ott térdeltek mogorva arckifejezéssel a jármű oldalánál, de Burke azt is látnj vélte, hogy megkönnyebbültek, mert a Nemzeti Gárda aznapi gyakorlata már a végéhez közeledett. Egy lövés süvített ki az orgonakarzatról, és a periszkóp szemen vágta Burke-öt, majd kirepült a kezéből. Burke megingott, majd elterült a földön. – Túl sokáig tartotta fönn, hadnagy úr! Ráadásul ez volt az utolsó teleszkópunk – mondta mellette az egyik kommandós. Burke megdörzsölte a szemét, és amikor elvette a kezét, híg vér borította. Féltérdre emelkedett, és ránézett az emberre, akit csak homályosan látott. – Van valami hír a tornyokból? Mielőtt az ember válaszolhatott volna, egy rövid, szaggatott golyózápor hallatszott az orgonakarzatról, amit egy másik követett, és az ember így szólt – Ez a hír a tornyokból… az a boszorkány nem akar senkit látni az ajtók közelében. A kommandós ránézett az órájára, és azt mondta

– Micsoda rohadt zűrzavar. Már majdnem sikerült. így van? Burke ránézett a vele szemben lévő kommandósra, egy őrmesterre. – Van valami ötlete? – Az egész dolog azon áll vagy bukik, hogy ki tudjuk-e iktatni az orgonakarzatot, hogy Malone és Baxter eljussanak a lépcsőig, és hogy a kommandósok kézigránátokat dobhassanak a bronz fedélen keresztül, és annak a Hickey nevű fickónak az agyát péppé zúzzák. Akkor aztán a bombás fiúk megkaphatják a bombájukat. így van? Burke bólintott. Ez tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak. Az orgonakarzat dominált az egész katedrálisban, mint ahogy az eredeti rendeltetése is az volt, csak éppen másfajta célzattal. És Flynn két igen különös embert helyezett oda. – Milyen lehetőségeink vannak a karzat kiiktatására? A kommandós őrmester megdörzsölte az állkapcsát. – Nos, hozhatnánk új fényszórókat az oldalkarzatokra, helikopterekről géppuskával belövethetnénk a rózsaablakon, áttörhetnénk a vakolatot a padláson az orgonakarzat fölött… Számtalan lehetőség adódik… csak a felszerelés nincs hozzá kéznél… és időigényes… Burke megint bólintott. – Aha. – De a leginkább járható út az volna – mondta az őrmester –, ha valaki besurranna arra a karzatra az egyik toronyból. Ha már egyszer az ajtón belülre kerülne az ember, akkor ugyanúgy rendelkezésre állna a tér a manőverezésre, mint nekik, és pont annyira lenne látható, mint ők. Burke bólintott. Az alternatív megoldás az lenne, ha eljutnának a robbanóanyaghoz a kúszópincén keresztül, és később foglalkoznának csak a mesterlövészekkel és a túszokkal. Akkor a 6.03-as időpont nem számítana többet. Burke felkapta a tábori telefont, és aközpont-tal beszélt. – Mi a helyzet a kúszópincében? – Az új kommandósegység bent van – válaszolt az operátor –, találtak néhány túlélőt, és most a sebesülteket vonszolják ki. A kutyák, és vezetőik halottak. A bombakülönítmény emberei mind kijöttek, kivéve Petersont, aki megsérült, de még el tudja látni feladatát. Van ott lent egy őrült fickó, egy géppuskával. A túlélők azt mondják, hogy kizárólag a bronz fedél felől lehet eljutni a fennmaradó bombákhoz. Az operátor habozott, majd így szólt – Ide figyeljen… Peterson azt mondta, hogy ez a fickó valószínűleg akkor robbantja fel azt a bombát, amikor a kedve tartja… szóval, én most lelépek, mert kissé túl közel vagyok ahhoz, ahol a bombák feltehetőleg vannak. Az összeköttetés megszakad addig, amíg valahol máshol be nem szerelem ezt a központot. Elnézést, hadnagy úr! Majd még hozzátette – Mindkét toronyban és a padláson is keresik a zavaró készüléket, és ha megtalálják, akkor lesz rádiós összeköttetése. Oké? Elnézést! A telefon elnémult. Burke bekapcsolta a lába mellett heverő rádiót,

de csak a zavarást lehetett hallani. Lekapcsolta. A mellette lévő kommandósok rádiósa így szólt – Na, hát itt tartunk. Most már senki nem beszél senkivel. Akk sem tudnánk koordinálni egy támadást, ha akarnánk, vagy e visszavonulást. Burke bólintott. – Ügy néz ki, hogy bejönni még mindig könnyebb volt. Körülnézett a sötét galérián. – Elég nagy terület. És elég masszívnak tűnik nekem. Az építész elvileg azt állította, hogy ez a fele megmarad, még akkor is, ha azok a nagy oszlopok ott leomlanának. – Van aki garantálja ezt? És biztos abban bárki is, hogy ezek alatt az oszlopok alatt nincsenek bombák? – kérdezte az egyik ember, és megkopogtatta az egyik oszlopot. – Logikusan, nem foglalkoztatta volna őket az, hogy tüzet gyújt sanak a padláson, ha az egész kócerájt előkészítették volna a rob bántásra. Nem így van? Burke ránézett a köré gyűlt emberekre, de senki sem tűnt meg könnyebbültnek a következtetései hallatán. – Nem hiszem, hogy a logikának bármi köze is lenne ahho ahogy ezek a seggfejek működnek – mondta az őrmester. Burke ránézett az órájára 5.54. – Én maradok… maguk is maradnak – mondta. Benyitott a déli toronyba, és elkezdett lefelé mászni az orgonák zat szintjére. Maureen ránézett az órájára, majd így szólt Flynn-hez – Visszamegyek. -Jó… ne… nemenjel… A hangja most már sokkal erőtlenebb volt. Maureen megtörölte Flynn homlokát a tenyerével. – Ne haragudj… nem maradhatok itt. Flynn bólintott. – Erős fájdalmaid vannak, Brian? A férfi megrázta a fejét, de közben a feje megmerevedett. Maureen elővett még egy ampulla morfiumot, és eltávolította a tetejét. Tudta, hogy ekkora vérveszteség esetén valószínűleg ez az adag meg fogja ölni Flynnt, de legalább nem lesznek fájdalmai. Előrehajolt, átkarolta Flynn nyakát, és miközben az injekciót a mellkasánál a szíve mellé helyezte, szájon csókolta a férfit. Ajkaik még összeértek, amikor Flynn mondani akart valamit, ezért Maureen elfordította a fejét, hogy hallja. – Ne… ne… vidd el innen… Maureen eltette az injekciót, és ránézett Flynnre, aki az utolsó néhány percben egyszer sem nyitotta ki a szemét, ezért nem is értette a lány, hogy honnan tudta Flynn… hacsak onnan nem, hogy annyira jól ismerte őt. Erősen szorította a férfi kezét, és érezte, ahogy a hatalmas gyűrű nyomja a tenyerét. – Brian… elvehetem ezt…? Ha elmegyek innen… szeretném visszavinni… hazavinni… Flynn elhúzta a kezét, és összeszorította az ujjait.

– Nem. – Akkor tartsd meg, úgyis a rendőrségé lesz. – Nem… valakinek el kell jönnie érte. Maureen megcsóválta a fejét, és megint megcsókolta Flynnt, majd szó nélkül visszasurrant a csigalépcsőhöz. – Maureen… figyelj… Leary… azt mondtam neki… rád ne lőjön… Leary engedelmeskedik a parancsoknak… Te pedig meg tudod állapítani, hogy Megan mikor fedezi a torony ajtaját… akkor fuss el… – szólt a lány után Flynn. Maureen egy moccanás nélkül feküdt a lépcsőn, és megkérdezte – És Baxter… ? – Tőlem Baxter meghalhat… Te elmehetsz…. menj… Maureen megrázta a fejét. – Brian… ezt nem lett volna szabad elmondanod nekem. A férfi kinyitotta a szemét és ránézett a lányra, majd bólintott. – Nem, nem lett volna szabad… hülyeség… Mindent rosszul csinálok… Megpróbált felülni, de az arca elsápadt a fájdalomtól. – Kérlek… fuss… élj… – mondta, aztán a mellkasa elkezdett lassan föl-le süllyedni. Maureen figyelte egy ideig, majd lassan lemerészkedett a lépcsőn, gyorsan átgurult a néhány méteres nyílt terepen, és bemászott a padok közé Baxter mellé. – Követni akartam… de aztán azt gondoltam, hogy talán… Maureen megfogta Baxter kezét, és megszorította. – Meghalt? -Nem. Csendben feküdtek egymás mellett. 5.55-kor Baxter megkérdezte – Maga szerint vissza tudná, vagy hajlandó lenne visszaparancsolni Learyt és Megant? – Nem kérdeztem meg – mondta Maureen. Baxter bólintott. – Értem… akkor készen áll arra, hogy nekiinduljunk? – Nem vagyok biztos benne, hogy ezt szeretném-e tenni. – Akkor miért jött ide vissza? A lány nem válaszolt. Baxter nagy levegőt vett és így szólt – Én megyek… Maureen erősen kapaszkodott Baxter karjába, és végignézett a padok alatt a hosszan elnyúló vérfoltos márványon, ami sajátosan izzott a gyertyák visszaverődő’ fényében. Hallotta Megan lövéseinek gyors szaggatott ütemét, amint eltalálták a toronyajtókat, de már nem hallotta Leary becsapódó golyóinak a hangját. – Leary ránk vár. – Akkor ne várakoztassuk! – mondta Baxter, és elindult a padok vége felé. Maureen megmarkolta a férfi karját. – Ne! Egy rendőr hangját hallották a sekrestye lépcsőjétől, az oltár mögül.

– Figyeljenek, maguk miatt itt maradt két ember, nem akarok nyers lenni, de jobban szeretnénk eltűnni innen, tudják? Úgyhogy jönnek, vagy nem? Azt hitte, pont olyan hangosan beszél, hogy csak a túszok hallják, de az akusztika miatt a hang végigterjedt a katedrálison. Két lövés süvített ki az orgonakarzatról, és a lövedékek nekicsapódtak a márványnak, félúton az oltár és a padok között. Maureen Baxter mellé csúszott és arccal felé fordult – Maradjon velem! Baxter átkarolta a lány vállát és odaszólt a lépcsőfeljáróhoz – Menjenek, semmi értelme ránk várni! Válasz nem jött, Maureen és Baxter pedig még közelebb húzódtak egymáshoz, és az utolsó perceket várták. Wendy Peterson a kripta hátsó falánál térdelt, és egy elsősegélynyújtó éppen a jobb alkarjára tekerte a kötszert. Begörbítette az ujjait, és észrevette, hogy azok egyre merevebbek. – A fenébe! – Jobban tenné, ha visszamenne! – mondta az elsősegélynyújtó, közben egy másik nyomókötést próbált tenni a nő jobb sarkára. Peterson hadnagy körülnézett a piros fénnyel megvilágított területen. Eredeti csoportjának nagy része meghalt a földön pásztázó lövés sorozatok okozta fejsérülésektől. A többieket evakuálták, mert végtagjaikban, alsófelükön sérüléseket szenvedtek, vagy eltört a kulcscsontjuk, miközben golyóálló dzsekijük megállította a fejüknek tartó golyókat. A vörös fényben a sápadt arcok rózsásnak tűntek, a vörös vér feketének látszott, és valahogy a sérüléseket különösen csúnyának látta. Elfordult, és ujjai mozgatására koncentrált. – A fenébe! Az új kommandósosztag parancsnoka felsorakoztatta embereit a kripta sarkánál, és ránézett az órájára. -Nyolc percünk van. Letérdelt Wendy Peterson mellé. – Figyeljen, nem tudom, nekem mit kellene tennem azon kívül, hogy összeszedem a hullákat, mert hadd mondjam meg magának, lehetetlen azt az ürgét onnan kihozni, hadnagy. A nő otthagyta az elsősegélynyújtókat, és odabicegett a boltozat széléhez. – Biztos ebben? Az osztagparancsnok bólintott. – Tüzelni nem tudunk, igaz? Gázmaszkja van, a kézigránát kizárva. De még ha el is kapnánk, nincs sok idő arra, hogy hatástalanítsunk akár egyetlen bombát is, és még azt sem tudjuk, hány van. Azok az átkozott kutyák megdöglöttek, több pedig nincs. – Oké… oké… A fenébe… olyan közel vagyunk már. – Nem – mondta az osztagparancsnok –, egyáltalán nem vagyunk közel – körülötte az emberei idegesen, figyelmeztető jelleggel

köhécseltek. Az osztagparancsnok nekiszegezte a kérdést Petersonnak – Azt mondták… maga és Burke döntése volt, hogy idejöjjünk, igaz? – Felkapta a tábori telefont, de az még mindig süket volt. – Akkor most döntsön! Egy hang szólt ki a sötétből, egy öregember, gúnyolódó hangja. – Basszátok meg! Basszátok meg mind! Egy ideges, fiatal rendőr visszakiabált – Bassza meg maga! Az osztagparancsnok kidugta fejét a kripta sarkánál, és odakiáltott – Ha feltartott kezekkel kijön… – Micsoda süket duma! Hickey felnevetett, aztán kieresztett egy sorozatot a kripta sarkától jövő piros fény irányába. A puskaropogás fülsiketítő robajlásként hatott a zárt térben, és messze visszhangzott a majd ezer négyzetméteres kúszópincében. – Van ott valaki a bombakülönítménytől? Válaszoljatok! – kiabálta Hickey. Peterson oldalazva odamerészkedett a sarokhoz. – Itt vagyok, tata! – Tata… Kit hív maga tatának? Na, mindegy. Ide figyeljen, ezeken a bombákon több érzékelő kioldó van, amik felgyújtják őket, mint… mint Linda Lovelace-en – nevetett, majd folytatta – Szörnyű hasonlat. Szóval, lányom, adok magának egy példát, amit szakmailag is értékelni fog… robbantást, nem pedig felgyújtást akartam mondani… hol is tartottam? Ja, igen, sok féle kioldóm van… fotoszenzitív, audioszenzitív, mindenféle kioldók. Elhiszi, kislány? – Azt hiszem, hogy maga egy megrögzött hazudozó. Hickey nevetett. – Nos, akkor küldjön el mindenkit, drágám, és dobjon meg kézigránáttal! Ha ez nem robbantja föl a bombákat, akkor jöhet egy robbantási szakértő, és hatástalaníthatja őket. Te ezt már nem tudod majd megtenni péppé zúzott aggyá, és én sem tudom megállítani, az én péppé zúzott agyammal. Na, gyerünk, hugicám. Lássuk, miből gyúrtak! Wendy Peterson odafordult az osztagparancsnokhoz – Adjanak egy kézigránátot, és mindenki tisztuljon innen! – A frászt. Különben is, tudja jól, hogy ezekre a helyekre nem viszünk magunkkal ilyesmit. Peterson hadnagy kihúzta hüvelyéből a plasztikvágó kést, és megkerülte a kripta sarkát. Az osztagparancsnok utánanyúlt és visszahúzta. – Maga meg hova a pokolba megy? Figyeljen, én is gondoltam erre, de majdnem húsz méterre van innen az a fickó. Senki sem tud ekkora távolságot megtenni anélkül, hogy valamilyen zajt ne csapna, és mihelyt meghallaná, abban a másodpercben ártalmatlanná tenné magát. – Akkor csapjanak zajt, és úgy fedezzenek!

– Ezt felejtse el! – Na most mi jön, emberek? Valaki hason csúszva? – kérdezte Hickey. – Tíz-tizenöt méterről meghallom a lélegzést. A zsaruk szagát meg húsz méterről is megérzem. Figyeljenek uraim és hölgyem, elérkezett az ideje, hogy távozzanak. Idegesítenek, és a következő néhány percben szeretnék egy-két dolgot átgondolni. Énekelni támadt kedvem… Rázendített egy brit katonadal trágár változatára Csesszétek meg mind, csesszétek meg mind, A magasak, az alacsonyak és a szépek. Csesszétek meg a zsarukat, és a puskájukat, Csesszétek meg a papokat és afattyaikat. Most tehát búcsút mondok mindenkinek, Annak akit kedvelek, és annak is, ki rémes. Megállok és várok, Míg megmentitek Harryt, De mindazonáltal, csesszétek meg mind! Wendy Peterson visszatette a kést a hüvelyébe, és nagyot sóhajtott. – Na gyerünk! A menet, túlzott magabiztossággal, amivel az igen gyors visszavonulást akarták leplezni, elindult visszafelé a folyosóra nyíló ajtónyílás felé. Senki sem nézett vissza, kivéve Wendy Petersont, aki a válla fölött többször is visszapillantott. Hirtelen lekuporodva előresietett az ajtónyílás felé, és megelőzte a férfiak mozgó sorát. John Hickey kipréselte magát a szűk nyílásból, és leült nekitámaszkodva az oszlop talapzatának úgy, hogy a plasztik bomba nekinyomódott a hátának. – Na… mindegy… Megtöltötte a pipáját, meggyújtotta, és ránézett az órájára 5.56. – Nahát, késő van. Eldúdolta magában egy ír altató néhány ütemét, aztán halkan énekelni kezdte tralla-laa-tralaa-tra-laa, csitt, már, na ne sírj hát… A hatodik osztag parancsnoka egyedül felmászott a déli torony vas-, fokain egy műanyag kötéllel a derekán. Csendesen mászott a hideg éjszakában addig, amíg el nem ért másfél méterrel Rory Devane alá,. aki még mindig a keresztbe kapaszkodva lógott. A kommandós elővette pisztolyát – Hé, Jézus! Ne mozdulj, vagy szétlövöm a segged! Devane kinyitotta a szemét, és lenézett maga mögé. Az osztagparancsnok felemelte a pisztolyát. – Van fegyvered? Devane megrázta a fejét. Az osztagparancsnok jól látta Devane véres arcát az utca fényeiben. – Elég szarul nézel ki, tudod te ezt? Devane bólintott. – Gyere le! Szépen, nyugisan! Devane megrázta a fejét.

– Nem tudok. – Ne-em? Felmenni, fel tudtál, mi, te rohadék? Most akkor gyere le! Nem fogok egész nap itt fent lógni, és rád várni! – Nem tudok megmozdulni. Az osztagparancsnoknak eszébe jutott, hogy a fél világ őt nézi a tévén keresztül, és aggodalmas arckifejezést vágott, majd jóindulatúan rámosolygott Devane-re. – Te seggfej! Két centért odavágnék ezzel a puskával a lábaid közé, és felküldeném a golyóidat a világűrbe. Rápillantott a Rockefeller Center fölé tornyosuló épületeire, és elszánt ábrázatot vágott a teleobjektívek és a távcsövek kedvéért. Tett egy lépést fölfelé. – Ide figyelj, szép fiú, egy kötéllel jövök fölfelé érted, és ha bármi szarsággal próbálkozol, istenemre, a levegőben fogsz kapálózni egy pillanaton belül! Devane csak bámulta a közeledő fekete ruhás alakot. – Ti amerikaiak olyan furcsán beszéltek! Az osztagparancsnok elnevette magát, felmászott az oromdísz hajlatához, és karjával átfogta a kereszt talapzatát. – Most már rendben leszel, Öcskös! Egy seggfej vagy, de rendben leszel. De ne mozdulj! Oldalra fordult, és addig húzódzkodott fölfelé, amíg feje Devane vállmagasságába ért, majd előrenyúlt és odahurkolta a kötelet Devane testéhez. – Te vagy az a fickó, aki kilőtte a világító rakétákat? Devane bólintott. – A szórakoztatóiparban kéne dolgoznod, tudod, Öcsi? Még mit tudsz? Zsonglőrködni? Hozzákötözte a hosszú kötelet a kereszt tetejéhez, és komolyabb hangon folytatta – Másznod kell majd egy kicsit. Segítek. Devane elméje szinte teljesen elzsibbadt, de valami azért nem tetszett neki. Volt abban valami ellentmondásos, hogy a világ egyik legfejlettebb városa fölött himbálózik huszonnyolc emelet magasságban, és arra kérik, hogy sebesülten másszon le egy kötélen, hogy aztán biztonságban lehessen. – Szerezz egy helikoptert! Az osztagparancsnok gyorsan rápillantott. Devane belenézett az ember szemébe, és így szólt – Maga meg akar ölni engem! – Mi a fenéről beszélsz? A saját rohadt életemet kockáztatom azért, hogy megmentselek, te kis szarjankó! – mondta a kommandós, aztán odavillantott egy mosolyt a Rockefeller Center felé. – Na, gyerünk lefelé! – Nem. Az osztagparancsnok zajt hallott, és felnézett. Egy tűzoltósági mentő helikopter jelent meg a fejük felett, és elkezdett leereszkedni a torony felé, majd közelebb húzódott hozzájuk, jéghideg levegőt árasztva

maga körül. Az osztagparancsnok látott egy felszíjazott embert, amint oldalazva a helikopter ajtajánál megáll egy ülőkével a kezében. Az osztagparancsnok átkarolta Devane-t a kereszten, és felhúzta magát addig, hogy az arcuk szinte összeért, és volt alkalma arra, hogy alaposan megnézze magának a fiatalember kékre fagyott vonásait. A vér valósággal kikristályosodott vörös hajában, és csillogott a fényben. Az osztagparancsnok megvizsgálta a fiú toroksérülését, és a nagy elszíneződött dudort a homlokán. – Kaptál egy kis szart, igaz? Meg kellett volna már halnod, tisztában vagy vele? – Élni fogok! – Néhány barátomat éppen most gyömöszölik halottas zsákokba ott lent… – Én egyetlen egyet sem lőttem. – Aha, persze…. Na gyerünk, belesegítelek a hintába. – Hogy képes meggyilkolni Az osztagparancsnok nagyot sóhajtott, és kilégzéskor meglátszott a lehelete. A tűzoltósági mentő helikopter embere körülbelül öt méterre himbálózott felettük, majd elengedte a hordozó ülőkét, ami egy-két méterre a két embertől leesett egy kötélen. Az osztagparancsnok kezét Devane vállára tette. – Oké, Vörös, bízz bennem! Felnyúlt, és odairányította az ülőkét Devane alá, beszíjazta, majd kikötötte az odahurkolt kötelet. – Ne nézz le! -mondta, majd intett a helikopternek. A helikopter felemelkedett, Devane pedig elrepült a toronytól széles ívben himbálózva a kivilágosodó égbolton. Az osztagparancsnok nézte, ahogy a kötelet felhúzzák, és Devane eltűnik a helikopterben. Az osztagparancsnok elfordult, és visszanézett a Rockefeller Centerre. Emberek lógtak az ablakokban, civilek és rendőrök, és éljenzést hallott. Papírdarabkák repültek az ablakokból, amiket fel-felkapott egy-egy légáramlat. Megtörölte könnyező szemeit, és intett a házak felé, miközben elindult lefelé a keresztről. – Hello, seggfejkéim, aztán jól írjátok ám majd a nevem az újságokban! Hahó, Anyu! Baszd meg, Kline! Hős vagyok. Burke leszaladt a déli torony csigalépcsőjén, és elért egy csoport gárdistához és rendőrhöz a sötét orgonakarzat szintjén. – Mi a helyzet? – kérdezte Burke. Senki sem válaszolt azonnal, majd az egyik kommandós így szólt – Hát, tulajdonképpen egymásba rohantunk a sötétben – mondta, majd a sarok felé intett, ahol hat holttestet helyeztek szépen egymásra a fal mellett. – Krisztusom… Burke végignézett a toronyszobán, és egy széthasogatott ajtót látott, amint lazán függ a vasalaton.

– Ne menjen annak az ajtónak a tűzvonalába! – Jó, egyből gondoltam! Egy rövid puskatüzet kapott az ajtó, és mindenki lehajolt a vastag üvegpaneleket szétzúzó, visszapattanó golyók elől, amik a hatalmas helyiségben röpködtek. Az egyik gárdista egy teljes tárat belőtt az ajtón keresztül. A mesterlövész-puska hangtompítójának köhögése visszhangzott a szobában, de Burke elképzelni sem tudta, hogy mi maradt még, amire tüzelni lehetett. Körbe – körbejárt a szobában, majd a fal mentén odalopózott az ajtóhoz. Wendy Peterson odaszaladt az oltár mögött a sekrestye lépcsőjéhez. Légzése nehézkessé vált, és a sérülés a sarkán vérezni kezdett. Visszaszólt a kripta lépcsőfordulójánál álló két ott maradt kommandósnak. – Kézigránátot! Egyikük megvonta a vállát, és odadobott neki egy nagy, fekete fémtartályt. A nő oldalazva kiment, és jobbra pillantott. Körülbelül kilenc-tíz méter választotta el a túszokat a padok alatt a lépcsőtől. Bal oldalán, a szentély hátulja környékén másfél méter nyüt terep választotta el őt a golyótépte bronzfedéltól. Milyen nehéz lehet ez a fedél, morfondírozott magában a bombaspecialista nő. Melyik irányba nyílik? Hol van rajta a fogantyú? Visszafordult a kripta lépcsőfordulójához. – A túszok? – Nem tudunk nekik segíteni – válaszolta az egyik férfi. – Ki kell törniük, amikor úgy érzik, hogy felkészültek. Mi azért vagyunk itt, hogy segítsünk nekik, ha sikerülne idejönniük, de megsérülnek… de nem fog nekik sikerülni. És nekünk sem, ha még sokáig álldogálunk itt. Megköszörülte a torkát. – Hé, 5.57 van, lehetséges, hogy azok a bombák még 603 előtt felrobbannak? A nő odaintett a bronzfedél irányába. – Milyen esélyeim vannak odajutni? A férfi lenézett a vérfoltos lépcsőre, és önkéntelenül megérintette a fülét, amit súrolt az egyik karzatról kilőtt golyó… egy olyan golyó, amely majdnem száz méterről jött a homályos megvilágításban. – Az esélye annak, hogy eléri a bronzfedelet jó, ötven-ötven százalék. Annak az esélye viszont, hogy felnyitja, bedobja a gránátot, megvárja, amíg az felrobban, majd beugrik oda, az egy kicsit rosszabb a zérónál. – Akkor hagyjuk, hogy összeomoljon ez az egész? – Senki nem mondhatja, hogy nem tettünk meg mindent -mondta a kommandós, és végigcsúsztatta a lábát a fordulóhoz tapadt ragacsos vértfolton. – Húzzon ki innen! A nő megrázta a fejét. – Ellófrálgatok itt, sose lehet tudni, mi történik.

– Én tudom, hogy mi fog történni, hadnagy, és nem ez az a hely, ahol lenni szeretnék, amikor megtörténik. Két lövés ütődött a bronzfedélnek, majd visszacsapódott a Máriakápolna irányába. Egy másik lövés a mennyezet vakolatába fúródott tíz emelettel magasabban. Peterson és a két kommandós felnézett a tátongó feketeségbe, és elhárították a hulló vakolatdarabokat. Egy másodperccel később a bíborosok egyik kalapja, ami a kripta fölött lógott, leesett az egyik kommandós mellé. Az ember felkapta, és megvizsgálta a szétlőtt kalapot. Leary hangja bömbölt a karzatról – Elkaptam egy bíborost… reptében… a sötétben. Űristen, ha akarnám sem tudnám elvéteni. Nem tudnám elvéteni! A kommandós félrehajította a kalapot. – Az a baj, hogy igaza van, tudja! – Beszélek a túszokkal. Maga akár el is mehet – mondta Peterson, Az egyik ember lerohant a lépcsőn a sekrestyekapu irányába. A másik felfelé ment Peterson felé. – Hadnagy – lenézett a véres, átázott kötésre a nő meztelen lábán –, körülbelül hatvan másodperc alatt lehet eljutni a parókia alagsoráig… – Oké. A férfi habozott egy kicsit, majd megfordult és elindult a sekrestyekapu felé. Peterson leült a legfelső lépcsőfokra, és odaszólt Baxternek és Malone-nak – Hogy vannak? – Menjen el! – kiáltott vissza Maureen. Peterson cigarettára gyújtott. – Nincs baj. Van még időnk. Ha bármikor készen állnak… gondolják végig! Lágy hangon beszélt hozzájuk, miközben a másodpercek peregtek. Leary végigszántotta a négy oldalkarzat könyöklőjét egy-egy sorozattal, helyet változtatott, meglőtte Szent Patrik szobrát, oldalirányban megint elmozdult, kiválasztott egy pislákoló fogadalmi gyertyát, lőtt, és figyelte, ahogy felrobban. Átlós irányban felszaladt a padoknál, aztán megállt, és beleeresztett két golyót a kobaltkék ablakba, ami a körfolyosó keleti végében volt. A közelgő hajnal világosabb kéknek látszott a betört ablaküvegen át. Leary letelepedett az egyik golyó ütötte padba az orgonasípok mellé, és a szentélyre koncentrált – a lépcsőfeljáróra, a bronzfedélre és a papság padjaira. Behajlította a karját, amit eltalált egy repesz, és megdörzsölte az arcát oldalt, ott, ahol felszántották a sörétek. Legalább két bordája eltört azoktól a golyóktól, amelyeket golyóálló dzsekije fogott fel. Megan a két torony ajtajaira tüzelt, változtatva a géppuska tüzelési gyorsaságát és időtartamát. A padok között állt egy-két méterrel lejjebb Learytől, és figyelte a jobbján és balján lévő ajtókat, amik a karzaton voltak kicsivel alattuk. Karját és lábát a repeszek és a sörétek miatt alvadt vér borította, jobb válla pedig érzéketlen volt egy golyótalálat miatt. Hirtelen bizonytalannak érezte magát, hányingere

támadt, és rádőlt az egyik padra. Kiegyenesedett és odaszólt Learynek – Még csak meg se próbálják! – Unatkozom – mondta Leary. Megan gyengén elnevette magát, majd azt válaszolta – Romba döntöm azokat a padokat, és kifüstölöm azt a kettőt onnan! Te pedig elkapod őket. – Kábé hat perc múlva a fél katedrális rájuk omlik… vagy pedig akkor kapom el őket, amikor kitörnek onnan. Ne rontsd el a játékot! Csak türelem! Megan letérdelt a padsorok között, és felemelte a puskáját. – Mi van akkor, ha a rendőrség megtalálja a bombákat? Leary nézte a szentélyt, miközben beszélt. – Kétlem, hogy elkapták volna Hickey-t… Különben is, azt teszem, amit mondtak nekem fedezem azt a bronzfedelet, és nem engedem meg, hogy azok ketten elfussanak. Megan kiabált, miközben célba vette a papság padjait. – Látni akarom, amikor meghal… mielőtt én meghalnék. Kifüstölöm őket. Te pedig elkapod őket. Felkészültél? Leary lenézett Meganre, ahogy alakja kirajzolódik a gyertyák és a fáklyák fényében. Halk, merengő hangon így szólt – Mindenki halott, Megan, kivéve Hickey-t és gondolom, Malone-t és Baxtert. Mindannyian meg fognak halni a robbanásban. így már csak te meg én maradunk. Megan megfordult, és belekémlelt a sötétségbe abban az irányban, ahonnan Leary hangja jött. – Meg kell értened, én profi vagyok. Ahogy már megmondtam, én csak azt teszem, amit mondanak nekem… se többet, se kevesebbet… Flynn pedig azt mondta, hogy rólad és Hickey-ről mindenképpen gondoskodjam. Megan megrázta a fejét. – Jack… nem tudsz engem… Azok után, ami köztünk… – felnevetett. – Jó, természetesen… Nem akarom, hogy elvigyenek… Brian tudta ezt… Értem tette. Na, gyerünk akkor! Gyorsan! Leary felemelt egy pisztolyt, célba vette a lány sötét körvonalát, és, két golyót gyors egymásutánban beleeresztett a fejébe. Megan teste hátrahanyatlott, és legurult a padok mellett oda, ahol az a gárdista feküdt, akit ő ölt meg. Burke, hátát a falnak támasztva, cipő nélkül állt a torony ajtajában és egy rövid, vastag gránátvető feküdt a könyöke hajlatában. Becsukta a szemét, kizárva ezzel a betört ablakon keresztül beszüremlő fényeket, és várt, amíg lélegzete egyenletessé nem vált. A toronyszobában az emberek teljes csendben voltak, és őt figyelték. Burke hallgatta, ahogy a távolban egy nő és egy férfi beszélget, amit két pisztolylövés követett. Villámgyorsan befordult az ajtón, és az oldalsó padsor mellett, a fal mentén végigsietett, egészen a karzat közepéig, ahol aztán lehasalt. Valahonnan hátulról, az orgonasípok

mellől lélegzést hallott. A lélegzés váratlanul abbamaradt, és megszólalt egy férfihang – Tudom, hogy ott vagy. Burke mozdulatlan maradt. – Látok a sötétben, az orrom megérzi azt, amit másé nem, és mindent hallok. Meghalsz. Burke tudta, hogy ez az ember pánikreakciót akar kiváltani belőle, és nem csinálja rosszul. Jól csinálja. Még egy ilyen kutyaszorítóban is nagyon higgadt. Burke a hátára fordult, felemelte a fejét, és a korlát fölött kinézett a katedrálisra. A vezeték, ami az orgonakarzathoz legközelebbi csillárt tartotta enyhén kilengett, mivel a padlásról húzták fel egy kézicsörlő segítségével. A csillár egy szintre került a karzattal, és Burke látott rajta egy gárdistát, amint ott ül a karzatra szegezett fegyverével. Úgy nézett ki, gondolta magában Burke, mint egy élő csali. Élőket, ez az ember élőket akar. Burke izmai megfeszültek. Leary tüzelt, és a csilláron ülő ember teste megvonaglott. Burke lábra pattant, a gránátvetőt a hang irányába fordította, és kilőtte az egyetlen betétes töltetét. Több tucatnyi tűszigony suhant végig a csendes galérián, reptükben szétszóródva. Éles kiáltás hallatszott, amit azonnali fegyvervillanás követett, amit Burke a szeme sarkából észlelt, miközben megfordult, és a földre vetette magát. A golyóálló dzsekijét ért erőteljes ütés következtében fejjel nekivágódott a falnak, megtántorodott, majd összeesett a padok mellett. Egy másik lövés áttört a padokon, és néhány centivel a feje fölött haladt el. Burke mozdulatlanul feküdt, és érezte, hogy a gerince közepétől kiindulva a fájdalom elkezd terjedni a karjaiban és lábaiban is. Több lövés csapódott még be körülötte. A tüzelés az ajtók irányában folytatódott, és Burke megpróbált máshogy helyezkedni, de rájött, hogy moccanni sem tud. Megpróbálta elérni pisztolyát az övében, de a karja rövid görcsös mozdulatokkal reagált. A tüzelés megint felé irányult, és egy sorozat felhorzsolta a kezét. A homloka vérzett ott, ahol beütötte a falba, és a lüktető fájdalom továbbterjedt a szemétől a tarkójáig. Érezte, hogy elveszti az eszméletét, de a távolból hallotta, hogy a férfi újra tölti a fegyverét. – Meghaltál, vagy csak azt kívánod, hogy bár úgy lenne? – kérdezte a hang. Leary felemelte fegyverét, de a folyamatos, hasogató fájdalom miatt a jobb lábában, leengedte. Leült a központi padsor mellett, feltekerte nadrágja szárát, és végighúzta kezét a sípcsontján érezte, hogy van rajta egy kis bemeneti lyuk, ott, ahol a szigony eltalálta. Kezét a vádlijára csúsztatta, és megérintette a kimeneti nyílást, ami egy kicsit nagyobb volt, és kiállt a húsból egy kis csontszilánk. – Jaj… afenébe… afenébe … Térdre emelkedett, majd az ajtók és az oldalpadsorok felé célozva kilőtte az összes golyót a fegyveréből, aztán lehúzta a gumi álarcot, és lerántotta a gázmaszkot a nyakából. Letépte a hosszú reverendát és

miközben lefelé mászott a központi padsor mentén, letörölte mesterlövész-puskáját egyik végétől a másikig, majd belehelyezte Megan még meleg kezébe, benyúlt a legelső padba, és kivett onnan egy másik puskát. Felállt, megtámaszkodott az egyik pad szélében, majd becsúszott, és leült rá. – Martin! Ott van? – kiabált ki Leary. Csend volt, majd egy hang visszaszólt a kórus gyakorlóterméből. – Itt vagyok, Jack. Egyedül van? – Aha. – Mondja meg a rendőrségnek, hogy megadja magát! – Rendben. Jöjjön ki… egyedül! Martin fürgén kiment a karzatra, felkapcsolta a zseblámpáját, és átvágva a sötétségen a központi padsornál kötött ki. Átlépett Megan holttestén. – Hello, Jack! Odament Leary-hez, és beült a padba. – Na, ez hadd legyen az enyém! Jól van, öcskös! Elvette Leary puskáját és pisztolyát, majd kikiabált – Lefegyverezve. A kommandósok elindultak mindkét toronyból az orgonakarzatra. Martin odaszólt nekik. – Minden rendben van, ez az ember az én ügynököm. Martin odafordult Learyhez, és dühös pillantást vetett rá. – Egy kicsit korai még, nem, Jack? Leary összeszorított foggal válaszolta – Eltaláltak. – Tényleg? Szerintem, jól néz ki. Leary káromkodott egyet. – Fitzgerald elkezdett okoskodni, ezért el kellett intéznem, amikor lehetőség adódott rá. Aztán pedig valaki bejött a karzatra, és kaptam egy tűszigonyt a sípcsontomba. így már rendben van? – Ez borzasztó… csakhogy én senkit sem látok itt. Tényleg várnia kellett volna még. – Bassza meg! Martin rávilágított a lámpájával Leary sípcsontjára. Csakúgy, mint az összes többi profi gyilkos, gondolta Martin, Leary sem bírja jól a fájdámat. – Igen, ez valóban úgy néz ki, mint ami fáj. Odanyúlt, és megérintette Leary sérülését. Leary fájdalmában felordított. – Hé! Úristen… ez olyan érzés, mintha még mindig benne lenne az a tű. – Nagyon is lehetséges. Martin lenézett a szentélyre. – Malone és Baxter? Egy rendőr kiabált oda a karzat széléről – Álljon fel! Leary kitette kezeit az előtte lévő padra, és felállt. – Mindketten a szentély padjai alatt vannak – mondta Martin-nak.

A fényeket felkapcsolták a karzaton, és megvilágították a szétzúzott padok rengetegét, a golyó ütötte falakat, a szétégett szekrényeket és a padsorok közötti megrongálódott folyosókat. Az égbenyúló orgonasípok fényesen csillogtak ott, ahol találat érte őket, de fölöttük, a rózsaablak érintetlen volt. Leary körülnézett, és füttyentett egyet. – Olyan, mintha esőben sétáltam volna, és nem áztam volna meg – mondta és elmosolyodott. Martin türelmetlenül legyintett. – Nem értem ezt a dolgot Baxterrel és Malone-nal kapcsolatban. Meghaltak, ugye? A rendőrség emberei átléptek a holttestek felett, és óvatosan, felemelt puskákkal és pisztolyokkal haladtak előre a padsorok között. Leary automatikusan a tarkójára tette a kezét, miközben Martinhoz beszélt. – Flynn azt mondta, hogy ne öljem meg a lányt… és nem tudtam anélkül a padok közé lőni Baxterre, hogy meg ne kockáztassam, hogy eltalálom Maureent. – Flynn azt mondta? Maga nekem dolgozik, Jack! Leary kifurakodott Martin mellett, és kisántikált a padok közül. – Ő is parancsokat osztogat, és maga is parancsokat osztogat… Én csak azt teszem, amit mondanak nekem, és amiért megfizetnek… – De Flynn pénze tőlem származik, Jack! Leary rámeredt Martinra. – Flynn sohasem ejtett át. Megmondta nekem, hogy ez a karzat pokoli lesz, és így legalább tisztában voltam vele. Maga meg azt mondta, hogy… hogy is fejezte ki? Relatíve kockázatmentes. Martin hangja duzzogóvá vált. – Nos, ami engem illett, szerintem, nem teljesítette a szerződést. Újra kell gondolnom a végső fizetési feltételeket. – Ide figyeljen, maga faszkalap… Két kommandós odaért hozzájuk a padsorok között, megragadták Leary felemelt karját, majd durván a háta mögé csavarták, és megbilincselték. Lenyomták a földre, és felkiáltott fájdalmában, majd Martin felé fordította a fejét, miközben a rendőrség átkutatta. – Különben is, ha elkapták Hickey-t ott lent, akkor a bombákat is megtalálták. Ha meg nem kapták el, akkor még mindig megkaphatja a robbanását. Martin észrevette, hogy Burke közeledik felé, két kommandósra támaszkodva. Martin megköszörülte a torkát. – Jól van, Jack… most már elég. De Leary nyilvánvalóan megsértődött. – A végsőkig elmentem. Vagyis, Jézusom, Martin, elmúlt hat óra… és nézzen körül, ami sok, az sok. – Fogja be! Két kommandós lábra állította Learyt. – Ez a lábam… furcsa érzés… ég… Martin nem szólt semmit. Leary rábámult.

– Mit mondott…? Jaj, ne… Martin rákacsintott, megfordult, és elsétált. Egy kommandós felemelte a hangszórót, és lekiabált a katedrálisba. – Rendőrség az orgonakarzatról. Minden tiszta! Mr. Baxter… Miss Malone… fussanak! Erre fussanak! Baxter felkapta a fejét, és ránézett Maureenre. – Ez Leary volt? Maureen kényszeredetten elmosolyodott. – Látom, tanult valamit – mondta Baxternek, és figyelte, ahogy a hangszóró megint őket hívja. – Nem tudom. A lány odanyomta az arcát Baxteréhez, és szorosan átölelték egymást. Wendy Peterson körülnézett az oltár körül, és feltekintett az orgonakarzatra. Teljes fényben úszott, és látta, hogy a rendőrség mozog a padsorok között. Anélkül, hogy ránézett volna az órájára, tudta, hogy nem maradt több három percnél – még kevesebb, ha az órát korábbra állították, és nem emlékezett egyetlen olyan bombára sem, amit későbbre állítottak volna, mint amivel fenyegetőztek. Odaszaladt a bronz fedélhez, meghúzta a biztosítószelepet a kézigránáton, és közben visszakiabált a padokhoz – Fussanak, fussanak! Előrehajolt, és egy kézzel felrántotta a nehéz bronz fedelet. Maureen felállt, és először Wendy Petersonra nézett, majd a katedrális kivilágított felső részére. Baxter is odaállt mellé. – Fussanak! Erre fussanak! – harsogta egy hangszóró. Futni kezdtek, de Maureen hirtelen irányt változtatott, és felrohant a pulpitus lépcsőjén, megragadta Flynn karját, és levonszolta a lépcsőn. Baxter a lány után futott, és elkapta a karját. Maureen odafordult hozzá – Megél. Kérem… Baxter habozott egy kicsit, majd a vállára vette Flynnt, és futva elindultak az áldozóoltár rácsa irányába. Wendy Peterson némán figyelte őket addig, amíg el nem érték a középső padsor melletti folyosón azt a pontot, ahol már biztonságban voltak abban az esetben is, ha a gránát miatt esetleg felrobbanna a bomba. Kiengedte a biztonsági kart, és behajította a gránátot a lyukba egy – Lesz, ami lesz – mozdulat kíséretében. Visszaejtette a fedelet, és befogott füllel néhány lépést hátrált. A gránát felrobbant, a robbanás leszakította a bronz fedelet a pántjairól, és felrepült magasan a levegőbe. Egy lökés rázta meg a katedrálist, és a szentély remegett a lába alatt. Minden feszült várakozástól volt terhes, miközben a második robbanást várta, de semmit sem hallott, kivéve egy kis csilingelést a fülében. Wendy Peterson átvágva a füstön, rálépett a létrára. Burke, miközben a rengés hullámainak visszhangja áthaladt a karzaton, lassan elindult Martin felé.

– Nos, Burke hadnagy, ez aztán a meglepetés. Azt hittem, hogy maga… nos, hogy valahol máshol van. Szörnyen néz ki. Furcsa a járása. Hol van a cipőjét – Martin ránézett az órájára. – Még két perc… sőt, kevesebb, azt hiszem. Jó a rálátás innen. Vannak kameráik, amik felveszik ezt az egészet? Ilyet még egyszer nem fog látni! Burke hátrapillantva kikémlelt a szentélybe. – Nézze meg mindezt a sok gyönyörűen megmunkált fémet, a márványt. Pompásak. Kábé három percen belül az egész pontosan úgy fog kinézni, mint Coventry. Megütögette nagykabátjának hajtókáját, közben visszafordult Burkehöz. – Látja? Megtartottam a szegfűmet. Hát a magáé hol van? – aggódva megint benézett a szentélybe. – Mire készül az a bolond nő? Forduljon meg, Burke! Ezt ki ne hagyja! Martin Burke-öt súrolva odament a korláthoz. Nézte, amint Baxter és Maureen Cole őrnagy és négy gárdista kíséretében közeledtek. Brian Flynn ernyedt testét két gárdista egy hordágyon vitte. – Doyle Kormanyzó elégedett lesz az embereivel, Kline polgármester ellenben nagyon dühös lesz magukra, Burke – mondta Martin, majd leszólt – Harry, öregfiú! Itt vagyok, fönt! – Integetett nekik. – Szép munkát végeztek maguk ketten! Martin megfordult és visszanézett, mert a szinte öntudatlan állapotban lévő Learyt éppen elcipelték a kórus gyakorlótermébe. – A ballisztikai szakértők kimutatják majd, hogy abból a fegyverből, amit elvettem tőle, egyetlen gyilkos golyót sem lőttek ki. Valóban megölte azonban azt a fiatal mesterlövész nőt, akibe… hogy is mondják maguk, amerikaiak? Belezúgott. Nos, legalábbis így fog tűnni. Ki fog szabadulni, még ha bíróság elé állítják, akkor is. – hátranézett a válla felett. – Viszlát, Jack! Majd meglátogatlak a kórházban. Odaszólt az egyik kommandós osztagparancsnoknak. – Finoman bánjanak azzal az emberrel, nekem dolgozik! Martin visszafordult Burke-höz, mihelyt Leary eltűnt a gyakorlóteremben. – Az emberei nagyon harapósak. Nos… a rejtélyekre egyre inkább fény derül. Burke… Figyel maga egyáltalán? Burke… Martin ránézett az órájára, majd a szentélyre, és témát váltott. – Magukkal az a baj, hogy nem fegyelmezettek a lövöldözésben. Először lőnek, és aztán kérdeznek, fantasztikus tradíció. Ezért van az, hogy Murphy atya ott lóg holtan egy létrán a harangtoronyban. Mi van, maga nem tudta, Burke? Martin odasétált a karzat széléhez, és rátámaszkodva a könyöklőre, egyenesen lenézett. Baxter és Malone háttal álltak neki. Flynn nem messze tőlük a földön feküdt, és a Nemzeti (járda egyik elsősegélynyújtója guggolt mellette. Martin észrevette, hogy Baxter átkarolja Maureen Malone vállát, aki rátámaszkodott a férfira. – Jöjjön közelebb, ezt nézze meg, Burke! Összebarátkoztak -mondta Martin Burke-nek, aztán lekiabált nekik – Harry, te öreg róka! Miss

Malone! Tűnjenek el, mindjárt jön egy kis törmelékeső! Odafordult a mögötte álló Burke-höz. – Elég szörnyen érzem amiatt, hogy én voltam az, aki annyira erőltettem, hogy Baxter a lépcsőkön legyen. Ha a leghalványabb fogalmam lett volna arról, hogy ez ilyen kockázatos… Burke odament Martin mellé, és kihajolt a korláton. Az előbbi bénító érzés kezdett visszatérni a lábába és a karjába, de az érzéketlenséget bizsergés váltotta fel. Végignézett a katedráison, majd pillantása megállapodott a szentélyen. Egy halott kommandós feküdt a papság padjaiban, és fekete füst szállingózott kifelé a lyukból, ahova Wendy Peterson bedobta a gránátot. Zöld szegfűk hevertek szanaszéjjel a fekete-fehér márvány padlón, és százával csillogtak a színes üvegdarabok mindenütt, ahova leestek. Még ekkora távolságból is látta a főoltáron szétfröcskölt vért, és a golyó ütötte nyomokat mindenütt. A karzat padsoraiban a rendörök elcsendesedtek, és egyre közelebb húzódtak a korláthoz. A tornyok és a padlás kiürültek, és a rendőrség nagy része távozott a katedrálisból, az egyetlen aláakná zatlan kijáraton, a díszkapukon keresztül. Néhányan összegyűltek a két hosszú, nyugati oldalkarzaton, távol a pusztítás várható területe tói. Megbabonázva nézték a tólük egy háztömbnyire lévő szentélyt Burke ránézett az órájára 6.02, harminc másodperc ide vagy oda. Wendy Peterson belevilágított zseblámpájával Hickey arcába, és megbökte a torkát kis késével, de Hickey halott volt – mégsem folyt vér az orrából, a szájából, vagy a füléből, nem dagadt ki a nyelve, es nem voltak szakadt kapillárisok, amik arra utaltak volna, hogy a gra nátrobbanás ölte meg. Tulajdonképpen, Wendy Peterson úgy látta, hogy Hickey arca derűs, szinte mosolygott, és valószínűleg álmában halt meg békésen, mindenféle külső segítség nélkül. Bekapcsolta a világítást az oszlop aljára irányítva, és felkapcsolta bányászsapkáján a lámpát. – Fotoszenzitív… a nagy fenét – mondta ki hangosan. – Hazug, vén disznó. Elkezdett magában beszélni, mint ahogy mindig is tette, amikor egyedül volt egy bombával. – Oké, Wendy, te hülye liba, egyszerre egy lépést… Mély lélegzetet vett, és beszívta a plasztik olajos szagát az orrán. – Tengernyi időnk van még… Finoman végighúzta kezét a plasztik poros felszínén, olyan helyet keresve, ahova az óraszerkezetet esetleg beágyazták. – Úgy néz ki, mint a kő… Okos… teljesen lesimítva… jól van… Lecsúsztatta az órát a csuklójáról, és belenyomta a plasztikba. – Kilencven másodperc, Wendy, esetleg egy-kettő ide vagy oda. Túl késő, hogy elhúzzam a csíkot… hülye vagy… A késsel találomra belevágott a plasztikba. – Most egyszer vagy kétszer vághatsz csak. Bedugta a jobb kezét a nyílásba, de nem érzett semmit. A karján a

sérülés erősen felduzzasztottá az ujjait. – Hatvan másodperc… repül az idő, amikor… Odatette a fülét a plasztikhoz és figyelt, de semmi mást nem hallott csak a fejében a vér lüktetését. – … amikor jól érzed magad… Jól van… itt vágjál… Jó.Úristen! Óvatosan… itt semmi sincs…. Hova tetted, öregúr? Hol van ez a ketyegő szív? Itt vágjál, Wendy… Ha megkéred a csillagokat, hogy teljesítsék a kívánságodat, az sem számít… Ott… ott… megvan. Visszanyomta a plasztikot, megnagyította a bevágást, és már látszott egy hangosan ketyegő óra számlapja. – Jól van, az óra szerint 6.02. Az én órám szerint 6.02… a beállított idő 6.03…. Tisztességes játékos vagy, öregúr… Na, jó… Szerette volna szétverni az órát, kirángatni belőle a zsinórokat, vagy szétlapítani az üveglapot és előre tekerni az óra mutatóját, de ez leggyakrabban beindította azt az átkozott szerkezetet. – Nyugi, bébi… idáig már eljutottál… Bedugta a kezét a plasztikba és hosszú, dagadt ujjaival óvatosan belevájt a vastag, nedves anyagba, behatolásgátló után kutatva az óra hátuljánál. – Óvatosan bánj ezzel a micsodával, Peterson… A kezed az óra mögé… megvan… egyszerű szerkezet… Hol van a kikapcsoló gomb? Gyerünk… vége… 6.03… a francba… francba… még nem berregett… még néhány másodperc… nyugi, Wendy. Uramisten, nyugi, nyugi… Az időzítő szerkezet hangosan megcsörrent, és Wendy Peterson nagyon odafigyelt rá, mert tudta, hogy az utolsó hang, amit valaha hall. Mély csend borult a katedrálisra. Martin egymásba font karral rátámaszkodott a korlátra, és le sem vette szemét a szentélyről. Ujjával megkopogtatta órája üveglapját. – Magánál mennyi az idő, Burke? Nincs még késő? Maga szerint mi a probléma? A parókián és a bíboros rezidenciáján az emberek hátraléptek a beragasztott ablakoktól. Minden tetőn a katedrális körül a rendőrség és a hírstábok emberei mozdulatlanul álltak. A televíziók előtt az otthonokban és az egész éjszaka nyitva tartó bárokban az emberek nézték a visszaszámlálást, ami a hajnali fényben tündöklő katedrális légi felvétele előtt jelent meg. A templomokban és a zsinagógákban, ahol egész éjszakás virrasztást tartottak, az emberek ránéztek óráikra 6.04. Wendy Peterson lassan kiemelkedett a lyukból és a szentély közepére sétált, pislogva az erős fényben. Valamit tartott mindkét kezében, és meredten nézte, majd lassan feltekintett az oldalkarzatokra és az orgonakarzatra. Az arca nagyon sápadt volt, hangja pedig meglehetősen bizonytalannak tűnt, de a szavai eljutottak a katedrális minden szegletébe. – A robbanószerkezet…

Felmutatott egy órát, ami négy zsinórral csatlakozott egy nagy áramforráshoz, amiből további négy zsinór futott ki. Magasabbra tartotta, mintha egy serleg lett volna, a másik kezében pedig négy hosszú, hengeres detonátort tartott, amiket a zsinórokról csippentett le. Fehér plasztik csüngött még mindig a szerkezeten, és a katedrális csendjében a ketyegő óra nagyon hangosnak tűnt. Megnyalta kiszáradt szája szélét, és így szólt – Szabad a pálya! Nem volt taps, nem volt éljenzés, de a csendben hallhatóan mindenki együtt fellélegzett, majd valaki sírni kezdett. A csendet hirtelen megtörte egy hosszú kiáltás éles hangja, miközben egy ember, fejjel lefelé kizuhant az orgonakarzatról. A test a páncélos jármű előtt esett le, hangos puffanással. Maureen és Baxter megfordultak, és lenéztek a furcsán kiterült holttestre, amiből a fej körül vér áradt szét a padlón. – Martin – mondta Baxter suttogva. Burke sántikálva ment át az orgonakarzat alatti téren. A zsibbadás a hátában tompa fájdalommá változott. Egy hordágyat vittek el mellette, és egy pillanatra láthatta Brian Flynn arcát, de azt nem tudta volna megállapítani, hogy meghalt-e vagy él. Burke továbbment, amíg el nem ért Martin holttestéig. Martin nyaka eltörött, szeme tágra nyitott volt, és kiálló nyelvét félig leharapta. Burke cigarettára gyújtott, és a gyufát Martin arcára ejtette. Megfordult, és elgondolkodva nézett egy hatalmas, megpörkölődött kocsit, rajta a megfeketedett testekkel, majd a körülötte mozgolódó embereket figyelte, akik gyorsan beszéltek és a dolgukat végezték de minden olyan távolinak tűnt, mintha mindent egy homályos teleszkópon keresztül nézne. Körülnézett Baxter és Malone után kutatva, de látta, hogy már elmentek. Rájött, hogy pillanatnyilag semmi teendője nem akadt, és ez jó érzéssel töltötte el. Céltalanul kószált a központi padsor mellett, és ott látta Wendy Petersont is, akinek szintén nem volt mit csinálnia. Gyenge napfény hatolt be a körfolyosó keleti végének törött ablakán, és Burke úgy gondolta, hogy Peterson hadnagy direkt a porszemcsés fénysugárban állt meg. Amikor elhaladt a nő mellett, így szólt – Nagyon szép munka volt. A nő felnézett rá. – Burke… Burke megfordult, és látta, hogy a kezében tartotta a robbanószerkezetet. A nő megszólalt, de Burke-nek az volt az érzése, hogy nem is hozzá beszél. – Az óra működik… látja? Nem merülhetett le minden elem. A kapcsolódási pontok mind feszesek voltak… Négy különálló detonátor volt… de soha nem… Szinte felháborodottnak tűnik, gondolta Burke, mert mintha a világ összes fizikai törvénye, amiben hitt, érvényét vesztette volna. – De maga… maga ott… – hebegett Burke. A nő megrázta a fejét.

– Nem. Hát éppen ezt magyarázom. Belenézett Burke szemébe. – Kábé két másodpercet késtem. Csörgött… Hallottam, ahogy csörgött, Burke…. Tényleg. Aztán furcsa érzésem támadt… mintha valaki ott lett volna. Azt gondoltam, hogy meghaltam, és az egész nem is olyan rossz. Beszélnek róla… ebben a szakmában beszélnek arról, hogy egy angyal ül a vállunkon, miközben dolgozunk… tudja? Jóságos Úristen, nekem egy egész regiment volt belőlük. HATODIK KÖNYV Március 18. reggel És a zöld szegfűk elhervadtak, Mintha erdőtűz suhant volna el mellettük. G. K. Chesterton ÖTVENKILENCEDIK FEJEZET Patrick Burke pislogott, miközben áthaladt a díszkapukon, majd lement az összetört lépcsőkön az összeomlott korlátok mellett, és kilépett a gyenge téli napsütésbe. Az éjszaka összegyűlt jég megolvadt, a háztetőkről és a járdákról lefolyt a Szent Patrik-katedrális lépcsőire, majd tovább a szemetes mellékutcákba. Burke az alsó lépcsőfokon meglátta azt a kézzel írt figyelmeztetést, amit a feniánusok tűztek az ajtókra, és ami mostanra eltépődött, a betűk pedig szétfolytak az átázott kartonlapon. Az odahajított üvegből szétfröccsent zöld festék szétterjedt a grániton, a döglött ló miatt pedig egy hosszú, halvány vércsík húzódott a sugárútig. Nem is lehetne tudni, hogy mi mindent történt ott, ha az ember a saját szemével nem látta volna, gondolta magában Burke. Déli szél rázta le a kopasz fák ágairól a jeget az Ötödik sugárút mentén, és templomi harangok zúgtak a távolban. Mentőautók, rendőrségi járművek és limuzinok hajtottak át a napfénytől csillogó víztócsákon. Az utcákon a rendőrség felderítő egységei és a nemzeti gárda szakaszai masíroztak, míg a lovasrendőrök félálomban ültek a lovakon, és a legkülönbözőbb irányokból érkeztek. Burke észrevette, hogy sok rendőrnek fekete szalag van a jelvényén, a legtöbb városi funkcionárius fekete karszalagot visel, és sok zászlót a sugárút mentén félárbocra eresztettek, mintha mindezt már jó előre kigondolták volna, mintha előre sejteni vagy látni lehetett volna, ami történni fog. Burke zajt hallott az északi teraszos lépcsőzetről, és látta, hogy a papság és a világi emberek kört alkotnak a katedrális falai mentén a fehér stólába öltözött bíboros irányításával. Szorosan egymás mellett megálltak a főbejárattal szemben, és a bíboros így kántált – Izsóppal tisztíts meg engem, ó Uram, és megtisztulok bűneimtől! Mossál meg, és a hónál is fehérebb leszek! Burke néhány méterrel arrébb állt, és hallgatta, ahogy az

összegyűltek újraszentelték a megszentségtelenített templomot, tudomást sem véve a körülöttük nyüzsgő emberekről. Nézte, ahogy a bíboros szentelt vizet hint a falakra, a többiek pedig imádkoznak, és azon gondolkodott, hogyan lehetett ilyen bonyolult rituálét ilyen hamar és ekkora fokú római katolikus precizitással a történtek után végrehajtani. Aztán rájött, hogy a bíboros és a többiek valószínűleg egész éjszaka ezen törték a fejüket, csakúgy, mint ahogy a városi funkcionáriusok is gondolatban elpróbálták a szerepüket az éjszaka lassan pergő, sötét órái alatt. Ő, Burke, egyszer sem hagyta, hogy azon gondolkodjon, mi lesz 6.03 után, és ez volt az egyik oka annak, hogy soha sem lesz polgármester, vagy New York érseke. A menet végigjárta kettesével az oszlopcsarnokot, és elhaladva a bezúzott díszkapuk mellett, bement a katedrálisba. Burke levette golyóálló dzsekijét, és ledobta a lábához, majd lassan az Ötvenedik utca sarkán lévő lépcsőkhöz sétált, és leült a sápadt napfényre. Karjával átkarolta a térdét, és megtámasztotta a fejét, majd félálomba merült. A bíboros a katedrális papjai sorának élén haladt. A keresztvivő egy arany keresztet tartott a tengernyi mozgó emberfej fölé, és a Szentek litániáját kántálták, miközben a sor áthaladt az áldozóoltár rácsának – kapuján. A csoport a szentély közepén gyűlt össze, ahol Monsignor Downes már várt rájuk. Az oltáron egyetlen vallási ereklye sem volt, mert a megtisztítási rituáléra vártak, miközben a rendőrségi fényképészek és a bűnügyi labor emberei sietve végezték munkájukat. A gyülekezet elcsendesedett, és az emberek körülnéztek a vérfoltos szentélyen és az oltáron. Aztán a fejek a magasba emelkedtek, és a feldúlt katedrális láttán többen leplezetlenül sírni kezdtek. Az érzelmi kitörést a bíboros hangja szakította félbe. – Erre lesz még elég idő. – odaszólt két papnak – Menjenek be az oldalsó csarnokba, ahova a sérülteket vitték, és segítsenek a rendőrségi, és a katonai káplánoknak! – majd hozzátette – Vitessék el Murphy atya holttestét a parókiára! A két pap távozott. A bíboros ránézett a sekrestyésekre, és körbemutatott a katedrálison. – Mihelyt végzett itt a rendőrség, tegyék elfogadhatóvá a misére, amit a megtisztítás befejezéseként fogunk celebrálni! Hagyják ott a szegfűket! Odafordult Monsignor Downeshoz, és az eset óta első alkalommal szólt hozzá. – Köszönjük az imákat, és az erőfeszítéseit a megpróbáltatások során. Monsignor Downes lehorgasztotta a fejét, és halkan így szólt – Én… megkértek arra, hogy adjam áldásom az önök megmentésére. .. erre a támadásra… – Tudok mindenről. – A bíboros elmosolyodott. – Nem egyszer az

éjszaka során köszönetet mondtam Istennek, hogy nem nekem kellett foglalkozni ezekkel a… kérdésekkel. A bíboros szembefordult az üres padsorok hatalmas terével. – Isten feltámad, ellenségei szétoszlanak, és ők, kik gyűlölik személyét, elmenekülnek előle. Bert Schroeder kapitány bizonytalan lépésekkel felment a Szent Patrik-katedrális lépcsőin, krétafehér állkapcsát bal oldalon kötés takarta. Egy rendőrségi orvos és számos rendőrségi felderítő kísérte. Kline polgármester kinyújtott kézzel odasietett Schroederhez. – Bert! Itt vagyok! Emberek, hozzák ide! Több riportert is, akiket átengedtek a kordonon, odasereglettek Schroeder köré. Kattogtak a fényképezőgépek, és a híradók mikrofonjait tolták az orra elé. Kline polgármester többször is megszorította Schroeder kezét, átölelte, és az adott pillanatban összeszorított fogakkal odasúgta neki – Mosolyogjon, a fenébe is, és viselkedjen úgy, mint egy hős! Schroeder zavart volt és zaklatott. Szeme végigfutott a körülötte támadt csődületen, majd meredten nézte a katedrálist, aztán körbenézett a mellette izgatottan beszélő embereken, és rájött, hogy éppen interjút készítenek vele. – Kapitány, igaz, hogy ön javasolta a katedrális megrohamozását? – kérdezte az egyik riporter. Schroeder nem válaszolt, ezért Kline vette át a szót. – Igen, ő javasolta a mentési akciót. A javaslattal egyetértett a válságstáb is, amelybe én, a Kormanyzó, Monsignor Downes, Langley felügyelő a hírszerzéstől és a néhai Bellini kapitány tartozott. A hírszerzés rámutatott, hogy a terroristák le fogják mészárolni a túszokat, majd romba döntik a katedrálist. Többen közülük mentális zavarokkal küszködtek, mint azt a rendőrségi akták is mutatják. Egyesével ránézett a riporterekre. – Nem volt más választásunk. – Pontosan ki volt az a Martin őrnagy, és hogyan halt meg? – kérdezte egy másik riporter. Kline arcáról lefagyott a mosoly. – Ezt még vizsgálják. Kérdések egész sorát hagyta Kline figyelmen kívül. Átkarolta Schroedert, és így szólt – Schroeder kapitánynak létfontosságú szerepe volt abban, hogy a terroristákat pszichikailag lefoglalta, amíg Bellini kapitány mentési hadműveletet szervezett Gordon Stülway segítségével, aki a Szent Patrik-katedrális jelenlegi építésze. Fejével intett Stülway felé, aki egyedül állt a bejárati kapuk előtt, és egy kis könyvbe jegyzetelt. Kline komor hangon folytatta – A tragédia sokkal nagyobb is lehetett volna… Hangos Te Deum szólalt meg a harangtoronyban, és Kline a katedrális felé intett.

– A katedrális áll, a bíboros úr, Sir Harold Baxter és Maureen Malone életben vannak. És ezért hálával tartozunk istennek. Lehajtotta a fejét, kellő szünet elteltével felnézett, és nyomatékkal azt mondta – Ez a mentési akció világszerte kedvező megítélésben fog részesülni, az ilyesfajta terroristaellenes, humanitárius hadműveletekhez hasonlóan. Egy riporter kimondottan Schroederhez intézte kérdését. – Kapitány úr, nagyon kemény tárgyalási partnernek találta azt a Flynn nevezetű embert és a másikat, Hickey-t? Schroeder felnézett. – Hogy keménynek-e… ? Kline polgármester belekarolt Schroederbe, és megrázta. – Bert? Schroeder szeme körbevillant. – Ja… igen, igen. Nem, nem, nem voltak keményebbek, mint… Elnézést, nem érzem jól magam… Elnézést… Bocsánat. Kiszabadította magát a polgármester szorításából, és végigsietett a lépcsőkön, elkerülve a riportereket. A hírstábok emberei nézték, amint távozik, majd visszafordultak Kline-hoz, és a mindkét oldalon nagyszámú veszteségekről kérdezték, de Kline kikerülte a kérdéseket. Helyette mosolygott, és az őt körülvevő emberek feje fölé mutatott. – Ott a Kormanyzó úr, éppen átkel az úton. Integetett. – Doyle Kormanyzó úr! Ide jöjjön! Dan Morgan az ablak mellett állt, és a televízió képernyőjére koncentrált, amin éppen a katedrális lépcsőjét mutatták, az ott nyüzsgő riportereket, rendőrségi és városi elöljárókat. Terri O’Neal az ágyon ült, teljesen felöltözve, lábait maga alá húzva. Egyikük sem mozdult, vagy szólalt meg. A kamera Kline polgármestert és Schroeder kapitányt mutatta közelről, és a riporter a képtől függetlenül Schroeder bekötözött állkapcsát kommentálta. Morgan végre megszólalt. – Ügy tűnik, nem tette meg, amire megkérték. – Jól van – mondta Terri O’Neal. Morgan mélyet sóhajtott, és odament az ágy széléhez. – Minden barátom meghalt, és ebben semmi jó sincs. A nő egyfolytában a képernyőt nézte, miközben rekedt suttogással megkérdezte – Most meg fog ölni…? Morgan kihúzta pisztolyát az övéből. – Nem. Maga szabad. Rátette kezét a nő vállára, közben pedig a hangtompítót a feje közepére irányította. Terri O’Neal arcát a kezébe temette, és sírva fakadt. Morgan ráttette az ujját a ravaszra.

– Hozom a kabátját… A nő hirtelen felnézett és megfordult. A pisztoly csövével találta szemben magát. -Jaj… ne… Morgan keze remegett. Ránézett a nőre, és tekintetük találkozott. A hangtompító vége hozzáért a nő arcához. Morgan félrerántotta a pisztolyt, és visszatette az övébe. – Elegen meghaltak már ma – mondta, majd megfordult és elhagyta a szobát. Terri O’Neal hallotta, ahogy a bejárati ajtó kinyílt, majd bevágódott. Megtalálta a cigarettákat, amiket Morgan hagyott hátra, rágyújtott egyre, és a tévére meredt. – Szegény apa! Burke nyugtalanul izgett-mozgott, mert a körülötte lévő zaj és a lüktető fájdalom a hátában felébresztették rövid álmából. Megdörzsölte a szemét, és észrevette, hogy sérült szeme megint elhomályosodott, és testének minden porcikája zsibbadt volt az érzéketlen inkább jobb szó, gondolta, érzéketlen, kivéve azokat a testrészeket, amik fájtak. És az agya is zsibbadt és érzéketlen volt, szabadon szárnyalt a napfényben. Bizonytalanul felállt, körülnézett a zsúfolt lépcsőkön, és hunyorgott. Beit Schroeder és Murray Kline köré egész udvartartás gyűlt – és rájött, hogy pont így képzelte volna el a hajnalt, ha engedte volna, hogy a gondolatai idáig repüljenek. Schroeder, amint körülveszik az újságírók, Schroeder, amint nagyon magabiztosan és igazi profi módjára kezeli a kérdéseket – de amikor jobban megnézte, látta, hogy a túszkoordinátor nem jól végezte a dolgát. Látta, amikor Schroeder hirtelen kitört, és végigrohant a lépcsőkön az embercsoportok között, mintha akadályversenyen lenne, és amikor mellette haladt el, Burke odakiabált neki – Schroeder! Ügy tűnt, hogy Schroeder nem hallja, és folytatja útját a déli előcsarnok boltíves oszlopsorához. Burke mögé került, és megragadta a karját. – Várjon! Schroeder megpróbált elszabadulni, de Burke nekivágta a kőpillérnek. – Figyeljen! – mondta, majd halkabban folytatta – Tudok Terriről… Schroeder tágra nyüt szemekkel ránézett. Burke folytatta – Martin meghalt, a feniánusok mindannyian meghaltak, vagy haldokolnak. Bellimnek meg kellett mondanom… de ő is meghalt. Langley tudja, de Langley nem ad ki titkokat… egyszer azért majd vissza kell vásárolnia tőle. Oké? Szóvá, fogja be a száját, és legyen nagyon higgadt! Burke elengedte Schroeder karját. Könnyek gyűltek Schroeder szemébe. – Burke… Atya úristen… felfogta egyáltalán, hogy mit tettem…?

– Aha… persze, felfogtam, és nagyon szeretném a rohadt dutyiban látni legalább húsz évig, de ez semmin sem változtatna… Nem segítene az osztályunknak és nekem, vagy Langley-nek sem. És átkozottul biztos vagyok abban is, hogy a feleségénele vagy a lányának sem lenne jobb ettől. Közelebb húzódott Schroederhez. – És szét ne lője nekem az agyát… Az bűn, tudja? Maradjon még ebben a szakmában egy ideig, és majd valaki szétlövi maga helyett. Schroeder levegőhöz jutott, és megszólalt – Nem… vissza fogok vonulni… lemondok… bevallom… nyilvánosan fogok… – Ki ne nyissa azt az istenverte száját! Senki… sem én, sem Kline, vagy Rourke, sem a kerületi ügyész, sem senki más, nem szeretné hallani a maga rohadt vallomását, Schroeder. Már elég bajt okozott. .. csak higgadjon le! Schroeder lehorgasztotta a fejét, majd bólintott. – Burke… Pat… köszönöm.., – Bassza meg! Burke ránézett a mellette lévő ajtóra. – Tudja, hogy mi van ebben az előcsarnokban? Schroeder megrázta a fejét. – Holttestek. Rengeteg holttest. A helyi hullaház. Maga bemegy oda… beszél a holttestekhez… és mond valamit Bellimnek… és bemegy a katedrálisba, és meggyón, vagy imádkozik, vagy azt tesz, amit akar, hogy legyen, ami átsegíti a következő huszonnégy órán. Előrenyúlt, kinyitotta az ajtót, megfogta Schroeder karját, és belökte az előcsarnokba, majd becsukta az ajtót. Sokáig bámult lefelé a járdára, majd nevének hallatán megfordult, és Langley látta, amint fölfelé siet a lépcsőkön, felé. Langley már majdnem kinyújtotta a kezét, amikor gyorsan körbepillantott, és visszahúzta. Hűvösen azt mondta – Egy kis bajban van, hadnagy. Burke cigarettára gyújtott. – Miért? – Hogy miért] Langley halkabbra fogta, és előrehajolt. – Kilöktél egy brit konzulátusi tisztségviselői,., egy diplomatát… a Szent Patrik-katedrális orgonakarzatáról, és az meghalt. Hát ezért. – Kiesett. – Hát persze, hogy kiesett… kilökted. Mit lehetett volna mást, mint hogy kiesett? Repülni nem tudott. Langley végighúzta a kezét a száján, és Burke arra gondolt, hogy biztosan a mosolyát leplezi. Langley visszanyerte a komolyságát, és maró gúnnyal azt mondta – Ez nagy baromság volt. Egyetértesz velem? Burke megvonta a vállát. Roberta Spiegel sétált át észrevétlenül a tömegen, majd a lépcsőkről

az oszlopcsarnokba ért, és megállt Langley mellett. Ránézett a két férfira, majd Így szólt Burke-höz – Jesszus Krisztus, pont negyven rendőr és nemzeti gárdista szeme láttára? Maga megőrült? – Éppen azt kérdeztem tőle, hogy bolond-e, de a maga kérdése is helytálló – mondta Langley. Odafordult Burke-höz. – Nos, bolond vagy, vagy őrült? Burke leült, háttal a kőfalnak támaszkodva, és nézte, ahogy a füst fölfelé száll a cigarettájából, aztán ásított kettőt. Spiegel hangja vészjóslóvá vált. – Le fogják tartóztatni gyilkosságért. Meglep, hogy még nem vitték el. Burke feltekintett Spiegelre. – Még nem vittek el, mert maga megmondta nekik, hogy ne tegyék. Mert szeretné látni, hogy Pat Burke nyugodtan, vagy ordítozva és rúgkapálva fog-e menni. Spiegel nem válaszolt. Burke ránézett a nőre, majd Langley-re. – Oké, na lássuk, hogy jól játszom-e ezt a játékot? Van egy akta Bartholomew Martinról. Igaz? Szédült és tériszonya volt. Vagy ehhez mit szólna? Húsz rendőr eskü alatt vallaná, hogy Martin a karzaton egy légy után eredt, és kibukfencezett. Nem, nem is, megvan… Spiegel közbevágott – Ez az ember egy konzulátusi alkalmazott volt. – Egy frászt. Spiegel megrázta a fejét. – Ezt senki sem tudja elsimítani, hadnagy. Burke hátradőlt, és megint ásított. – Maga az elsimítások bajnoka ebben a városban, hölgyem, úgyhogy ezt is simítsa szépen el! És intézzen nekem egy előléptetést, és kapitányi fizetést, ha már itt tartunk! Holnapra! Spiegel arca elvörösödött. – Maga fenyeget engem? A szemük találkozott, de egyikük sem fordult el. – És ki fogja elhinni a maga variációját mindabból, ami tegnap éjjel elhangzott? Burke elnyomta a cigarettáját. – Schroeder, a hős, alátámasztja majd mindazt, amit én mondok. Spiegel felnevetett. – Ez abszurdum. Langley megköszörülte a torkát, és így szólt Spiegelhez – Tulajdonképpen, ez az igazság. Hosszú történet… Azt hiszem, Burke hadnagy megérdemli… nos, megérdemel bármit, amire azt mondja, hogy megérdemli. Spiegel alaposan megnézte magának Langley-t, majd visszafordult Burke-höz.

– Maga tud valamit Schroederról, igaz? Oké, nem kell tudnom, hogy mi az. Én nem fogom fellógatni magát, Burke. Megteszem, amit tudok. Burke közbeszólt. – Műkincshamisítási részleg. Nagyon értékelném, ha holnap ilyenkorra Párizsban lehetnék Spiegel nevetett. – Műkincshamisítás? Mi a fenét tud maga a művészetről? – Tudom, amit tudok. – Ez igaz – mondta Langley. – Tényleg így van. Kinyújtotta a kezét Burke felé. – Kiváló munkát végzett a múlt éjjel, hadnagy úr. A részlegünk nagyon büszke önre. Burke megfogta Langley kezét, de azért, hogy felhúzza magát. – Köszönöm, főfelügyelő úr. Megtisztulok majd minden bűnömtől. Mosson meg, és fehérebb leszek, mint a hó. – Nos, inkább szerzünk neked egy kinevezést, vagy valami hasonlót… Spiegel cigarettára gyújtott. – Hogy a fenébe kerültem össze zsarukkal és politikusokkal? Úristen, inkább álnék a sarkon a Times Square-on. – Tudtam, hogy ismerem valahonnan – mondta Burke. Roberta Spiegel tudomást sem vett Burke megjegyzéséről, inkább a lépcsőket és a sugárutat tanulmányozta. – Apropó, hol van Schroeder? Rengeteg híradós kamerát látok, és a mosolygós Bert nem áll ott egyik előtt sem. Vagy talán máris a televízió stúdiójában van? – A katedrálisban van. Imádkozik – mondta Burke. Spiegel kissé meglepettnek tűnt, majd bólintott. – Ez ám az átkozottul jó sajtó. Igen, igen. Mindenki itt van kint, hogy a főoldalon lehessen, ő pedig ott van bent, és imádkozik. És még ezt is beveszik. Hűha! Elindíthatnám ezt a rohadékot Ben-sonhurstben egy tanácsosi posztért. Elkezdték elszállítani a holttesteket a hordagyakon a katedrálisból, hosszú, néma menetben a déli előcsarnokon keresztül, le a lépcsőkön. A rendőröket és gárdistákat szállító hordágyak egy sietve felállított díszsorfal mellett vonultak el, míg a feniánusokat szállítók a sorfal mögött. A lépcsőkön mindenki elcsendesedett, rendőrségi és katonai káplánok mentek a hordágyak mellett, és egy egyenruhás, arany paszományos rendőrfelügyelő irányította a hordárokat a megfelelő rendőrautókhoz. A feniánusokat hordágyastól a járdára helyezték. Burke végigment a hordágyak mellett, és megtalálta Bellini címkéjét. Felhajtotta a takarót, és belenézett az arcba, amiről már letörölték a festéket – nagyon fehér volt, az erős állkapoccsal és fekete borostával. Visszaejtette a takarót, és gyorsan néhány lépést hátrált csípőre tett kézzel, a lábát bámulva. A harangok befejezték a Te Deumot, és lassú gyászhimnuszba

kezdtek. Doyle Kormanyzó a kíséretével ált, kalapját a kezében tartva. Cole őrnagy ott állt mellette, és szalutált. A Kormanyzó odahajolt Colehoz, és miközben tiszteletteljesen lehajtotta a fejét, halkan beszélgetett. – Hány embert veszítettek a hatvankilencesek, őrnagy úr? Cole a szeme sarkából rápillantott a Kormanyzóra, és biztos volt abban, hogy a hangjában volt valami reménykeltő. – Öten meghaltak, uram, beleértve, természetesen, Logan ezredest is. Három sebesültünk van. – Összesen hányból? Cole lejjebb engedte a kezét a tisztelgésből, és rámeredt a Kormanyzóra. – Összesen tizennyolc emberből, akik konkrétan részt vettek a támadásban. – A mentésben… igen… A Kormanyzó elgondolkodva bólintott. – Szörnyű. Ötvenszázalékos vérveszteség. – Nos, nem egészen ötv… – De megmentettek két túszt. – Tulajdonképpen, ők mentetlék meg saját magukat. – A 69. ezrednek új parancsnokra lesz szüksége, Cole. – Igen… ez igaz. Az utolsó rendőrt és gárdistát is elhelyezték a mentőkben, és a járműkonvoj motoros rendőrök kíséretében elindult. Egy fekete rendőrségi furgon húzódott a járda széléhez, és a hordágyszállítók egy csapata felkapta a járdáról a hordágyakat a halott feniánusokkal, és elindultak a furgon felé. Egy hírszerzési rendőrtiszt állt a furgon mellett, és köszöntötte a közeledő Langley-t, majd átnyújtott néki egy halom összehajtogatott papírt. – Szinte minden egyes oldalon volt valami személyes megjegyzés, ami alapján beazonosíthattuk, felügyelő úr. És itt van egy előzetes jelentés – mondta a férfi, és még hozzátette – És megtaláltuk a veszélyelhárítás támadási tervét is. Hogy a pokolba…? Langley elvette a szétzilált oldalakat, és begyűrte őket a zsebébe. – Ezt ne írja bele a jelentésébe! – Igen, uram. Langley odament Burke mellé, aki megint az oszlopcsarnokban üldögélt, előtte pedig ott állt Spiegel. – Hol van Malone és Baxter? – kérdezte Burke. – Malone és Baxter még mindig a katedrálisban vannak a saját védelmük érdekében – még mindig lehetnek a környéken mesterlövészek. Baxter az érseki sekrestyében van addig, amíg a saját emberei nem jönnek érte. Malone a menyasszonyi szobában van. Majd az FBI gondoskodik róla. – Hol van Flynn holtteste? – kérdezte Burke.

Senki sem válaszolt, majd Spiegel letérdelt Burke elé, a lépcsőre, és halkan azt mondta – Még nem halt meg. A könyvesboltban van. – Az a Bellevue kórház melléképülete? – kérdezte Burke. Spiegel hezitált, majd így szólt – A doktor azt mondta, perceken belül beáll a halál… ezért nem vitettük el onnan. – Maguk meggyilkolják őt… úgyhogy ne halandzsázzon itt nekem arról, hogy nem tudják megmozdítani! Spiegel Burke szemébe nézett. – Az Atlanti-óceán mindkét partján azt akarja mindenki, hogy meghaljon, Burke. Pont úgy, ahogy Martint is mindenki halottan akarta látni. Ne kezdjen itt nekem moralizálni! – Vigyék a Bellevue-be! – mondta Burke. Langley élesen nézett rá. – Tudod, hogy ezt már nem tehetjük meg… és túl sokat tud, Pat… Schroeder… meg ilyenek… Ráadásul veszélyes is. Ez egyszer könnyítsük meg a saját dolgunkat! Oké? – Nézzük meg Flynnt! – mondta Burke. Spiegel habozott, majd felállt. – Na, gyerünk! Beléptek a katedrálisba, és áthaladtak a déli előcsarnokon, ahol ittott még fellelhetők voltak az ott felállított halottasház kellemetlen szagot árasztó maradványai – ez a bűz olyan keverék volt, aminek minden alkotórésze a halálra emlékeztetett. A mise elkezdődött, és a fejük felett az orgona egy bevonulási éneket játszott. Burke ránézett a fénysugarakra, amik a betört ablakokon keresztül áramlottak be. Előzőleg azt gondolta, hogy a fény valahogy eltünteti majd a rejtélyességet, de nem így történt, és tulajdonképpen a hatás mégbaljósabb volt, mint gyertyafényben. Jobbra fordultak a könyvesbolt irányába. Két kommandós állta el az utat, de gyorsan félreugrottak. Spiegel benyitott a kis üzletbe, nyomában Burke-kel és Langley-vel. Áthajolt a pulton, és lenézett a földre. Brian Flynn egy szűk részen feküdt csukott szemmel, és á mellkasa nagyon lassan emelkedett föl-le. – Nem adja meg magát olyan könnyen – mondta a nő. Néhány másodpercig még nézte, majd hozzátette – jóképű férfi… biztos nagyon karizmatikus személyiség volt. Nagyon kevés ilyen születik erre a bús világra… Más korban és máshol lehet, hogy valami… más lett volna… Hihetetlen veszteség… Burke megkerülte a pultot, és letérdelt Flynn mellé. Felhúzta a szemhéját, majd meghallgatta a mellkasát, és kitapintotta a pulzusát. Burke felnézett. – Folyadék van a tüdejében… a szíve kihagy… de még eltarthat egy ideig. Senki nem beszélt. – Ezt nem bírom tovább. Kérek valakit egy hordággyal – mondta

Spiegel. Flynn szája mozogni kezdett, és Burke odatette a fülét közel Flynn arcához. – Jól van, rendben – mondta Burke, majd odafordult Spiegelhez – Felejtse el a hordágyat!… A lánnyal szeretne beszélni. Maureen Malone csendesen üldögélt a menyasszonyi szobában, miközben négy rendőr megpróbált beszélgetni vele. Roberta Spiegel kinyitotta az ajtót, és egy pillanat alatt végigmérte Maureent, majd hirtelen így szólt – Jöjjön velem! Úgy tűnt, hogy Maureen nem hallotta, mert tovább ült mozdulatlanul. – Látni akarja magát – mondta Spiegel. Maureen felnézett, és pillantása találkozott a másik nőével. Felállt és követte Spiegelt. Végigsiettek az oldalsó padsor mellett, és átvágtak az előcsarnokon. Amikor beléptek a könyvesboltba, Langley elismerően nézett Maurenre, Burke pedig bólintott neki. Mindkét férfi elhagyta a helyiséget. – Ott van – mondta Spiegel, és rámutatott Flynnre. – Nem kell sietnie. Megfordult és elment. Maureen megkerülte a pultot, és letérdelt Brian Flynn mellé. Megfogta a férfi kezét, de nem szólt semmit. Az üvegpulton keresztül látta, hogy rajtuk kívül senki sincs a szobában, és megértett mindent. Megszorította Flynn kezét, és a sajnálat meg a fájdalom olyan erősen hatalmába kerítette, hogy ilyesmit még soha nem érzett a férfi miatt ezelőtt. – Jaj, Brian… annyira egyedül vagy… mindig csak egyedül. Flynn kinyitotta a szemét. Maureen előrehajolt úgy, hogy az arcuk összeért, és így szólt – Itt vagyok. Flynn szemén látszott, hogy felismerte. – Szeretnél papot? Flynn megrázta a fejét. Maureen kis szorítást érzett a kezén, és viszonozta. – Haldokolsz, Brian. Tudod, ugye? Azért hagytak itt, hogy meg-háj. Miért nem akarsz papot hívni? Flynn megpróbált beszélni, de nem jött ki hang a torkán. Mégis Maureen úgy érezte, hogy tudja, mit akar mondani neki, és kérdezni tőle. Elmesélte neki, hogyan haltak meg a feniánusok, Megant és Hickey-t is beleértve, és gondolkodás nélkül beszélt neki Murphy atya haláláról, arról, hogy a bíboros, Harold Baxter, Rory Devane és maga a katedrális megmenekült, és mesélt a bombáról, ami nem robbant föl. A férfi arcáról leolvashatók voltak az érzelmei, miközben Maureen beszélt. Azt is hozzátette – Martin is meghalt. Azt mondják, hogy Burke hadnagy kilökte az

orgonakarzatról, és azt is mondják, hogy Leary Martin embere volt. Hallasz engem? Flynn bólintott. Maureen folytatta. – Tudom, hogy nem bánod, hogy meghalsz… de én sajnálom… borzalmasan… Szeretlek, még mindig… nem engednéd meg a kedvemért, hogy idejöjjön egy pap? Brian? Flynn kinyitotta a száját, és a lány közelebb hajolt. – … a pap… – mondta a férfi. – Jó… hívok egyet. Flynn megrázta a fejét, és belekapaszkodott Maureen kezébe. A lány megint előre hajolt. Flynn hangját alig lehetett hallani. -A pap… Donnefly atya… itt… – Micsoda… ? – Eljött… – Flynn feltartotta a jobb kezét. – Visszavette a gyűrűt. Maureen rámeredt Flynn kezére, és látta, hogy nincs ott a gyűrű. Ránézett az arcára, és első ízben vett rajta észre valamiféle nyugalmat, és nyoma sem volt azoknak a dolgoknak, amelyek az elmúlt évek során mély nyomokat hagytak. Flynn tágra nyitotta a szemét, és fürkésző pillantást vetett a lányra. -Látod…? Megint odanyújt Maureen kezéért, és szorosan tartotta. Maureen bólintott. – Igen… nem… nem látom, de én soha nem is láttam, te pedig mindig olyan biztosnak látszottál mindenben, Brian… Maureen érezte, hogy enged a nyomás a kezén, ránézett Flynnre, és látta, hogy meghalt. Lezárta a szemét, megcsókolta, majd mélyen felsóhajtott, és felállt. Burke, Langley és Spiegel az Ötödik sugárút és az Ötvenedik utca sarkánál, a járdaszegélyen álltak. Az egészségügyi osztály mozgósította nagy létszámú osztagait, és a szürkébe öltözött emberek a kékek közé vegyültek. Hatalmas szemétkupacok, főleg élénk zöld színben gyűltek a járdaszegélyeken. A rendőrségi kordon, ami több utcányi területet átfogott, most szorosabbra zárult, és a reggeli csúcsforgalom megkezdődött a környező utcákon. Egyikük sem szólalt meg hármójuk közül egy ideig. Spiegel megfordult, és a keletről, a felhőkarcolók közül áttörő napfény felé fordult. Tanulmányozta a katedrális homlokzatát, majd így szólt – Az iskolában azt tanítottam, hogy minden ünnepnek egyszer két jelentése lesz. Yom Kippurra, vagy Tétre gondolok. Vagy az 1916-os húsvéti felkelés után, az a nap soha sem volt már ugyanaz Írországban. Másfajta ünnep lett belőle, többféle jelentéssel, más asszociációkkal. Csakúgy, mint Szent Valentin napja Chicagóban. Az az érzésem, hogy Szent Patrik napja sem lesz már ugyanaz New Yorkban többé. Burke ránézett Langley-re. – Még csak nem is szeretem a művészetet… mi az ördögöt érdekel

engem, hogy valaki hamisítja-e, vagy nem? Langley elmosolyodott, majd azt mondta – Soha sem kérdeztél a Hickey koporsójában talált levélről. Langley átnyújtotta a levelet, Burke pedig felolvasta „Ha ezt a levelet olvassa valaki, akkor lelepleződtem. Szerettem volna az utolsó napjaimat egyedül és békében tölteni, letenni a kardot, és abbahagyni a harcot. Aztán majd, ha valami érdekes adódik… Mindenesetre, ne tegyenek ide! Temessenek Clonakily földjébe, anyám, és apám mellé!” Csend volt, és körülnéztek, hogy valamivel leköthessék a figyelmüket. Langley észrevett egy rendőrségi büfés kocsit, ami a tönkrement mozgó főhadiszállás kocsija mellé parkolt le. Megköszörülte a torkát, és megkérdezte Roberta Spiegeltől – Hozhatok magának egy kávét? – Persze. Roberta Spiegel elmosolyodott, és belekarolt Langley-be. – Adjon egy cigarettát! Burke figyelte, ahogy elmennek, majd egyedül ácsorgott. Arra gondolt, hogy esetleg odaérne a mise végére, de aztán úgy döntött, hogy megnézi az új mozgó főhadiszállást az utca túloldalán. Elindult, de egy hátulról jövő furcsa zaj megállásra késztette. Egy ló horkant föl mögötte, és vastag párát eresztett ki az orrlyukán. – Hahó! Gondoltam, hogy épségben van – mondta Betty Foster. Burke eltávolodott a tüzes lótól. – Igen? – Hát, persze. – odairányította a lovat Burke mellé. – Felidegesítette Polgármester? – Az az idióta… Ja, a lova. Honnan találja ki ezeket a neveket? Betty Foster elnevette magát. – Elvigyem? – Nem… Itt kell maradnom… A nő lehajolt a nyeregből. – Miért? Már vége van. Vége, hadnagy. Nem kell itt maradnia. Burke ránézett a rendőrnőre. A szeme véreres volt és duzzadt, de volt benne valami elszánt nemtörődömség, amit Burke szerint a hosszú éjszaka valószínűtlen történései okoztak, és azt is látta, hogy nem lesz olyan egyszerű leszerelnie Betty Fostert. – Na, jó, vigyen el! A nő kivette a lábát a kengyelből, lenyúlt, és felsegítette Burke-öt maga mögé. – Hova vigyem? Burke átölelte a derekát. – Amúgy hova menne? A nő megint elnevette magát, és körbevezette a lovat. – Gyerünk, hadnagy, adja ki a parancsot! – Párizs – mondta Burke. – Gyerünk Párizsba! – Értettem – mondta Betty, majd megsarkantyúzta a lovát. -Gyía, Polgármester! Maureen Malone megdörzsölte a szemét a napsütésben amikor kijött

az északi előcsarnok kapuján FBI-os férfiak, közöttük Douglas Hogan kíséretében. Hogan rámutatott egy várakozó Cadillac limuzinra a sarkon. Harold Baxtre a konzulátus biztonsági embereinek kíséretében jött ki a déli előcsarnokból. Egy ezüstszürke Bentley húzódott a járdaszélhez. Maureen elindult lefelé a lépcsőkön a Cadillac felé, és észrevette Baxtert a tömegen keresztül. A riporterek először Baxterre, majd őrá is lecsaptak, de kísérete utat vágott neki a tömegen keresztül. Elhúzódott Hogan mellől, lábujjhegyre állt, Baxter után kutatva, de a Bentley elhúzott a motoros kísérettel. Maureen besiklott a limuzin hátuljába, és csendesen ült, miközben a férfiak betömörültek mellé, és az ajtók bevágódtak. – Elvisszük egy magánkórházba – mondta Hogan. Maureen nem válaszolt, és a kocsi elindult a járdaszegély mellől. Ránézett a kezére, amin még mindig Flynn vére volt ott, ahol fogta a kezét. A limuzin besorolt a zsúfolt sugárút közepére, és Maureen kinézett az ablakon a katedrálisra, mert az volt az érzése, hogy soha többé nem fogja látni. Egy ember hirtelen odafutott a lassan mozgó jármű mellé, feltartotta az ablak mellett az igazolványát, és Hogan pár ujjnyira leengedte az ablakot. A férfi brit akcentussal beszélt. – Miss Malone… Benyújtott egyetlen szál hervadt, zöld szegfűt az ablakon. – Sir Harold a bókjait küldi, Miss! Maureen elvette a szegfűt, a férfi tisztelgett, és az autó továbbhaladt. A limuzin keletre fordult az ötvenedik utcánál, és elhaladt a katedrális mellett, majd északra vette az irányt a Madison Avenue-n, és elhagyta a bíboros rezidenciáját, a Mária-kápolnát, a parókiát, és elhagyva a nedves burkolatot, egyre gyorsabban haladt. Maureen észrevette az előttük haladó szürke Bentley-t, ami aztán beleveszett a nagy forgalomba. – Engedje le az ablakot! – mondta. Valaki leengedte a hozzá legközelebb eső ablakot, és meghallotta a távoli harangok zúgását. Megismerte a Szent Patrik-katedrális jellegzetes harangjait, amint a ‘Danny Boy’-t játszották. Hátradőlt, és hallgatta a harangjátékot. Gondolt a hazaútra, Sheilára és Brianre, visszaidézte azt a korszakot az életében, amikor, nem is olyan régen, mindenki, akit ismert, még élt – a szülei, barátnői, barátai, rokonai és szomszédai – most azonban az élete tele volt halottakkal, eltűntekkel, sebesültekkel, és arra gondolt, nagyon valószínű, hogy ő is ezeknek a sorába fog lépni. Megpróbálta elképzelni a saját jövőjét, az országa jövőjét, de nem tudta. Mégsem félt, és már várta a rá váró feladatokat, hogy a maga módján megvalósíthassa a feniánusok célját, az ulsteri börtönök kiürítését.

A harangszó elhalt a távolban, és ránézett az ölében fekvő szegfűre. Felvette, megpörgette a szárát az ujjai között, majd kitűzte tweed zakója hajtókájára.