Natasha Solomons - A Tyneford-ház

Akik szívesen olvasták Kate Mortontól Az elfeledett kertet, és szeretik a Downton Abbey hangulatát, azok rajongani fognak a New York Times bestselleréért, amely lebilincselő történetet mesél el szerelemről és bánatról. 1938 tavaszán járunk, amikor is a zsidóknak már nem biztonságos Bécsben élniük. A fiatal lánynak, Elise Landaunak fel kell cserélnie fényűző, estélyekkel és pezsgővel teli életét az angliai szobalányok egyhangú mindennapjaival. Lakóhelye ezentúl Tyneford lesz, az öbölnél álló hatalmas ház, ahol a cselédek folyvást ezüstöt fényesítenek, és frissítőket szolgálnak fel a teraszon. De a háború fenyegetően közeleg, a világ nagy változások előtt áll. Amikor Tyneford urának ifjú örököse, Kit hazatér, a két fiatal között szokatlan barátság szövődik, amely átformálja Tynefordot és Elisét is – visszavonhatatlanul. „A Tyneford-ház a szerelem, a család, az izgalom és a túlélés mesterien megírt története. Natasha Solomons megkapó részletességgel és realizmussal festi elénk a merev társadalmi konvenciók között izzó vágy és remény rég tovatűnt világát, miközben elmeséli Elise Landau, a művészcsaládból származó, fiatal osztrák zsidó lány történetét, aki menekülni kényszerül bécsi otthonából, poggyászában mindössze egy vaskos háztartási útmutatóval és apja utolsó regényének kéziratával, amely egy mélyhegedű belsejében rejtőzik…” –Katherine Howe

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: The House at Tyneford by Natasha Solomons 2011 Minden jog fenntartva! Fordította: Gábor Emma ISBN 978-963-635-472-5 ISSN 978-963-635-413-8 Hungarian edition © by I.P.C. Könyvek Kft. 2013 Hungarian translation © by Gábor Emma, 2013 Kiadja az I.P.C. Könyvek Kft. IPC-MIRROR Könyvek www.ipck.hu +36 20 912 4505; [email protected] Felelős kiadó: az I.P.C. Könyvek Kft. igazgatója A kötet kiadásában közreműködött a Nouvion Trade S.A. Felelős szerkesztő: Fülöp Ildikó A szerkesztő munkatársa: Paár Andrea A belívet szedte: Tóth Anikó A borítót tervezte: Popovics Ferenc Borítóképek © www.shutterstock.com Nyomtatta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János igazgató

Natasha Solomons

A TYNEFORD -HÁZ

IRC MIRROR

Mr. S.-nek

„Kérjük, viseljék gondját templomunknak és házainknak; elhagytuk otthonainkat, ahol nemzedékek óta laktunk, hogy segítsünk megnyerni a háborút, hogy az emberek szabadok lehessenek. Egy napon majd visszatérünk; köszönjük, hogy addig is szépen bánnak a falunkkal." A TÁVOZÓ FALUBELIEK ÜZENETE TYNEFORD TEMPLOMÁNAK KAPUJÁN 194I-BEN, KARÁCSONY ESTÉJÉN

ELSŐ FEJEZET Általános megfigyelések a négylábúakról

HA LEHUNYOM A SZEMEM, LÁTOM MAGAM előtt Tyneford-házat. A sötétben, amikor aludni térek, látom a purbecki mészkőből épült homlokzatot a késő délutáni ragyogásban. A napfény megcsillan az emeleti ablakokon, a levegőt betölti a magnólia és a tengeri só nehéz illata. Az oszlopsor kőívein borostyán zöldell, a mészkővel fedett tetőt foltozó zuzmót szarka csipegeti. Az egyik széles kéményből füst kígyózik az ég felé, a zöldellő hársak még állnak, májusi friss lombjuk árnyas mintákat vet a felhajtóra. A levendulával és kakukkfűvel szegélyezett ágyasokat még nem veri fel a gaz, a bársonyosan zöld pázsitot csíkosra nyírták. Az ősi kertfalat még nem csúfítják el golyó ütötte lyukak, a szalon ablakai tárva-nyitva, az üveget még nem törte ki a gránátok robbanása. Ügy látom a házat, amilyen akkor volt, azon az első délutánon. Hallom a poharak csörrenését, ahogy odabent előkészítik a tálcát; a teraszasztalon egy tálban rózsaszín kamélia díszeleg. Az öbölben halászhajók dülöngélnek a hullámokon, a hálók kivetve; a víz csapkodja a fa hajótesteket. Még nem száműztek minket. A halászkunyhók nem omlottak még kavicsos rommá a part mentén, nem nőtte be mogyoró és kökény a falusi házak előtti kövezetei. Még nem hagytuk itt Tynefordot a puskáknak és a tankoknak, a madaraknak és a szellemeknek. Észrevettem, hogy mostanában egyre több és több dolgot felejtek el. De ami igazán fontos, azt nem, még nem. A minap beszéltem valakivel telefonon, és ahogy letettem a kagylót, rádöbbentem, hogy már azt is elfelejtettem, ki volt az, és azt is, hogy mit mondott. Más dolgokat is elfelejtek: a madarak neve már nem jön a nyelvemre, és bármilyen kellemetlen, be kell vallanom, hogy nem emlékszem, hová ültettem ki a

nárciszhagymákat tavaszra. Mégis, miközben az évek minden mást elmosnak, Tyneford marad – az emlékezet egy sima kavicsa. Tyneford. Tyneford. Mintha azt remélném, hogy ha magamban sokszor kimondom a nevet, visszatérhetek. Azok a nyarak, a hosszú, kék, forró nyarak. Mindenre emlékszem, vagy legalábbis azt hiszem, hogy emlékszem. Mintha nem is lett volna olyan rég. Gondolatban minden percet olyan sokszor visszajátszottam már, hogy hallom a saját hangomat is minden résznél. Most, hogy leírom mindezt, mintha mind rögzülne, örök érvényűvé válna. A lapokon újra élünk, fiatalon és mit sem tudván a jövőről: még minden ezután következik. Amikor megkaptam a levelet, amely elhozott engem Tynefordba, semmit sem tudtam Angliáról, csak azt, hogy nem fogom szeretni. Aznap reggel szokott helyemen gubbasztottam a konyhában, az edényszárító mellett, miközben Hildegard könyékig lisztesen sürgött-forgott, még az egyik szemöldöke is hófehérré változott. Felnevettem, mire ő hozzám vágta a konyharuhát. A kenyérvég kiesett a kezemből, és a földre pottyant. – Gut. Jobb is, ha nem eszel annyi vajas kenyeret. Mogorván néztem rá, és a morzsákat a linóleumra pöccintettem. Bárcsak jobban hasonlítanék anyámra, Annára. Az aggodalom Annát még a szokásosnál is vékonyabbá tette. Szeme hatalmasnak tűnt sápadt arcában, így még jobban hasonlított az operahősnőkre, akiket a színpadon játszott. Anna már akkor ünnepelt énekesnő volt, amikor apámmal összeházasodott – barna szemű szépség, hangja akár a cseresznye és a csokoládé. Ő volt maga a tökély; ha kinyitotta a száját, és énekelni kezdett, az idő egy pillanatra megállt, mindenki rá figyelt és a hangjában fürdőit, aki csak hallotta, azon töprengett, valóságos-e ez a hang, vagy csak maga a tökéletes képzelet. Amikor a gondok kezdődtek, sorban érkeztek a levelek Velencéből és Párizsból, tenoroktól és karmesterektől. Még egy kontrabasszus is tollat ragadott. Mind ugyanazt írta: „Anna drága, hagyja ott Bécset, és jöjjön Párizsba/Londonba/New Yorkba, és én megvédem...” Természetesen Anna sehová sem ment volna az apám nélkül. Vagy nélkülem. Vagy Margot nélkül.

Én azonnal indultam volna, a bőröndbe dobáltam volna a báli ruháimat (ha lett volna olyanom), és elszöktem volna, hogy pezsgőt kortyolgassak a Champs-Élysées-n. De nekem senki sem írt levelet. Egyetlen árva másodhegedűs sem. Úgyhogy tovább ettem a vajas zsemléimet, Hildegard pedig újabb gumidarabokat varrt az övemhez. – Gyere csak! – Hildegard letuszkolt a pultról, és a konyha közepére terelt. Az asztalon liszttel beszórt, vaskos könyv feküdt. – Gyakorolnod kell. Mit főzzünk? Anna a könyvet egy antikváriumban találta, és büszkeségtől pirulva adta át nekem. Mrs. Beeton Háztartásvezetése volt – egy egész kilónyi könyv, amely arra volt hivatott, hogy megtanítson, hogyan kell főzni, takarítani és viselkedni. Ez lesz az én dicstelen sorsom. A hajfonatomat rágcsálva kelletlenül felütöttem a könyvet, amely a tartalomjegyzéknél nyílt ki. „Általános megfigyelések a négylábúakról... Hamis teknőcleves... Angolnapite.” Megborzongtam. – Tessék – mutattam az oldal felénél kezdődő receptre. – Liba. Libát tudnom kell sütni. Azt mondtam, hogy tudok. Egy hónappal ezelőtt Anna elkísért a távírdába, hogy feladhassak egy „menekülthirdetést” a London Timesba. Húztam a lábamat a járdán, bele-belerúgtam a földet tarkító nedves virágkupacokba. – Nem akarok Angliába menni. Amerikába megyek veled és a papával. A szüleim abban bíztak, hogy New Yorkba menekülhetnek, ahová a Metropolitan Opera segítségével vízumot is szereznek majd, csak Anna énekeljen náluk. Anna felgyorsította a lépteit. – Úgy is lesz. De most még nem tudunk neked amerikai vízumot szerezni. – Aztán megállt az utca közepén, és a tenyerébe fogta az arcomat. – Ígérem, hogy mielőtt akár csak egy pillantást vetnék a cipőkre a Bergdorf Goodmanben, keresni fogok egy ügyvédet, hogy New Yorkba hozzalak. – Mielőtt megnézed a cipőket a Bergdorfban? – Becsületszavamra.

Annának kis lába volt, és nagy étvágya, ha cipőkről volt szó. Ha a zene volt is az első szerelme, a cipők kétségtelenül elnyerték szívében a második helyet. Gardróbjában egymás után sorakoztak a kecses, magas sarkú rózsaszín, szürke lábbelik, lakkcipők, borjú- és antilopbőr topánkák. Most gúnyt űzött magából, csak hogy kibékítsen. – Kérlek, legalább hadd nézzem át a hirdetésedet – kérlelt Anna. Mielőtt apámmal találkozott volna, Anna egy évadot a Covent Gardenben énekelt, és szinte tökéletesen megtanult angolul. – Nem – kaptam el előle a papírt. – Ha olyan gyatra az angolom, hogy csak valami garniszállóban kapok munkát, az az én hibám. Anna visszafojtotta a nevetést. – Szívem, tudod egyáltalán, mi az a garniszálló? Természetesen fogalmam sem volt, de ezt nem mondhattam el Annának. Hozzám hasonló menekülteket láttam magam előtt, akik felváltva ájuldoznak a párnázott kanapékon. Ügy felháborodtam azon, hogy Anna kinevetett, hogy nem engedtem, hogy bejöjjön velem az irodába. A következő táviratot küldtem: TIZENKILENC ÉVES BÉCSI ZSIDÓ LÁNY keres háztartási kisegítő munkát. Folyós angoltudás. Én megsütöm a libáját. ELISE LANDAU. VIENNA 4, DOROTHEEGASSE, 30/5. Hildegard szúrósan nézett rám. – Elise Rosa Landau, ma véletlenül épp nincs a kamrámban liba, úgyhogy leszel szíves valami mást választani. Már épp kinéztem a papagájpástétomot, csakhogy Hildegardot dühítsem, amikor a konyhába belépett Anna és Julian. Julian egy levelet tartott a kezében. Apám, Julian magas férfi volt, legalább száznyolcvan centi, sűrű fekete hajába csak a halántékán keveredett néhány ősz hajszál, szeme kék, akár a nyári tenger. Az én szüleim voltak az élő bizonyítékok arra, hogy szép embereknek nem feltétlenül születik szép gyereke. Anyám, a törékeny, bájos szőkeség, és apám, aki csak azért viselte drótkeretes szemüvegét, hogy csökkentse vakítóan kék szeme

megdöbbentő hatását (egyszer felpróbáltam a szemüvegét, miközben fürdött, és rájöttem, hogy a lencse majdnem olyan gyenge, mintha egyszerű üveg lenne) – nos, ez a páros hozott létre engem. A nagy-nagynénéim éveken át azt duruzsolták: – Ach, csak várjátok ki, amíg virágba borul majd! Tizenkét évesen, jegyezzétek csak meg, kiköpött anyja lesz. Bár köpni jól tudtam, anyámra egy cseppet sem hasonlítottam továbbra sem. Szép csendben túlléptem a tizenkét évet. Akkor a tizenhattal biztattak. A virágba borulás továbbra is elmaradt. Tizenkilenc éves koromra még Gabrielle, a legderűlátóbb nénikém is feladta a reményt. Már csak ennyire futotta tőlük: – Ő is bájos a maga módján. Van egyénisége. – Hogy ez az egyéniség előnyös-e vagy sem, azt már nem tették hozzá. Anna Julian mögül leskelődött, pislogott, és rózsaszín nyelve hegyét végighúzta alsó ajkán. Felálltam, kihúztam magam, és a Julian kezében tartott levelet figyeltem. – Angliából jött – szólt Julian, és felém nyújtotta a levelet. Elvettem tőle, és szándékos lassúsággal, annak tudatában, hogy valamennyien engem néznek, a pecsét alá csúsztattam egy kenőkést. A borítékból krémszínű, vízjeles papír került elő. Széthajtottam, és elsimítottam a gyűrődéseket. Csendben, lassan olvastam végig az írást. A többiek egy percig némán vártak, végül Julian törte meg a csendet. – Az isten szerelmére, Elise! Mi van a levélben? Merengve ránéztem. Akkoriban sokszor néztem merengve. Miután ezzel semmilyen hatást nem értem élőhangosán felolvastam a levelet. Kedves Fräulein Landau, Mr. Rivers utasítására írok önnek. A Tyneford-házban öné lehet a belső szobalány pozíciója, ha szeretné. Mr. Rivers vállalja, hogy aláírja a vízumhoz szükséges munkaadói nyilatkozatot, feltéve, hogy ön legalább tizenkét hónapig Tynefordban marad. Ha úgy dönt, hogy elfogadja az állást, kérem, postafordultával írjon vagy táviratozzon. Londonba érkezése után keresse fel a Mayfair Ügynökséget az Audley

Streeten, a Westminster kerületben, ahol majd intézkednek a Tynefordba utazásával kapcsolatos további teendőkről. Szívélyes üdvözlettel, Florence Ellsworth házvezetőnő, Tyneford-ház Leengedtem a levelet. – De tizenkét hónap az túl sok. Annál már hamarabb New Yorkban kell lennem, papa. Julian és Anna összenézett, végül Anna válaszolt – Babszem szívem, bízom benne, hogy fél éven belül New Yorkban leszel. De egyelőre oda kell menned, ahol biztonságban lehetsz. Julian kedveskedve meghúzta a copfomat. – Addig nem indulhatunk New Yorkba, amíg nem tudjuk biztosan, hogy nem eshet bajod. Amint megérkezünk a Metropolitanhez, máris érted fogunk küldeni, – Gondolom, most már felesleges lenne elkezdenem énekórákat venni. Anna erre csak mosolygott. Akkor hát igaz. El kell hagynom őket. Eddig a percig az egész valahogy nem volt valóságos. Megírtam ugyan a táviratot, még el is küldtem Londonba, de mindez csak olyan volt, mint egy játék. Tudtam, hogy Bécsben rosszul állnak számunkra a dolgok. Hallottam idős asszonyokról, akiket a hajuknál fogva kirángattak a boltból, és kényszerítették őket, hogy súrolják fel a járdát. Frau Goldschmidtnek kutyaürüléket kellett felvakarnia a csatornából a nercstólájával. Hallottam, amikor elmondta Annának: görnyedten ült a szalonban a pamlagon, porceláncsészéje megcsörrent a kezében, miközben megosztotta vele megpróbáltatásait. „A vicc az, hogy soha nem is szerettem azt a szőrmét. Hermantól kaptam ajándékba, és csak az ő kedvéért viseltem. Túl meleg volt, ráadásul az anyja színe, nem az enyém. Soha nem volt képes megtanulni... De mégis, így tönkretenni...”

A pazarlás mintha jobban feldúlta volna, mint a megaláztatás. Mielőtt elment, láttam, hogy Anna csendben betuszkol egy sarki nyúl prémjéből készült sálat a bevásárlótáskájába. A nehéz idők a lakásunkon is félreérthetetlen nyomokat hagytak. A tágas nappali padlóján karcolások jelezték, hol foglalta el a helyét egykor Anna rövidzongorája. A hangszer majdnem kétezer schillinget ért – a La Scala egyik karmesterének ajándéka volt. Egy régi tavaszon érkezett, amikor még sem Margot, sem én nem születtünk meg, de mindannyian tudtuk, hogy Juliannák nincs ínyére, hogy egy hajdani szerető hagyatéka terpeszkedjen az otthona közepén. A zongorát csigával vontatták fel, és az étkező ablakain emelték át, az ablakok üvegét különleges technikával kellett eltávolítani – Margot és én rettentően sajnáltuk, hogy lemaradtunk a repülő zongora látványáról. Egyszer-egyszer, amikor Julian és Anna nagy ritkán összekülönbözött, Julian azt mormolta: – Miért nem rejtegetsz te is egy doboz szerelmes levelet vagy valami fényképalbumot, mint a többi nő? Muszáj egy egész rohadt zongorát kerülgetnünk? Roppant megalázó egy férfi számára, ha folyton a vetélytársa szenvedélyébe veri be a lábujját. Anna bármi másban nagyon is engedékeny volt, de ha zenéről volt szó, rendíthetetlenné vált. Karba tett kézzel kihúzta magát egész másfél méteres magasságában, és kijelentette: – Hacsak nem óhajtasz kétezer schillingért venni egy másik zongorát, és újra lerombolni az étkezőt, a zongora marad. És a zongora maradt, míg csak egy napon, miután elvégeztem az álcaképpen kapott feladatot, amit Anna adott, arra nem értem haza, hogy a hangszer eltűnt. A parkettán mindenhol barázdák éktelenkedtek, és az egyik szomszédos lakásból áthallatszottak a tehetségtelen kezdő fájdalmas próbálkozásai a zongorán. Anna az előtér szemközti oldalán lakó asszonynak adta el szeretett zongoráját, valós értékének töredékéért. Minden este hat órakor felhangzott az ügyetlen skálázások végeérhetetlen ricsaja, amikor szomszédunk pattanásos fiát a zongora mellé kényszerítették. Úgy képzeltem, a hangszer legszívesebben panaszos dallal adná tudtunkra, mennyire fáj neki ez a méltatlan bánásmód, és hogy sóvárog Anna érintésére, ehelyett azonban csúfságra ítéltetett.

Gazdag, sötét zengésű tónusa egykor Anna hangjával olvadt össze, akár a tejszín a kávéval. A zongora száműzetése után esténként hat körül Annának mindig akadt valami dolga házon kívül – elfelejtett krumplit venni (a kamra dugig volt krumplival), fel kellett adnia egy levelet, vagy éppen megígérte Frau Finkelsteinnek, hogy bekötözi a tyúkszemeit. Az eltűnt zongorái a tönkretett szőrmék és a falakról hiányzó képek dacára, és annak ellenére, hogy Margotot eltanácsolták a konzervatóriumból a származása miatt, és hogy lassan minden fiatalabb cselédlányunk eltünedezett, és végül csak az öreg Hildegard maradt, egészen eddig a percig nem hittem el igazán, hogy itt kell hagynom Bécset. Imádtam ezt a várost. Ugyanolyan része volt a családomnak, mint Anna vagy Gretta, Gerda és Gabrielle nagy-nagynénikéim. Való igaz, hogy különös dolgok történtek mostanában, de ekkor, tizenkilenc éves koromban semmi szörnyű esemény nem állt még mögöttem, és mivel részesültem a mélységes optimizmus áldásában, mindvégig hittem benne, hogy végül minden jóra fordul. Ott álltam a konyhában, felnéztem Julian arcára, tekintetem találkozott szomorú félmosolyával, és életemben először tudtam, hogy nem lesz minden rendben, hogy a dolgok nem fognak jól alakulni. Itt kell hagynom Ausztriát és Annát és a dorotheegassei lakást, a magas tolóablakokkal, amelyek a felkelő nap fényében rózsaszínen lángoló nyárfákra néztek, és a zöldséges kifutófiúját, aki minden kedden hangos „Jeget vegyenek!” kurjantásokkal érkezett. És a hálószobám damasztfüggönyét, amelyet sosem húztam be teljesen, hogy láthassam az utcai lámpák sárga ragyogását és a villamoskocsik ikerlámpájának fényét odalentről. Itt kell hagynom az áprilisi park borvörös tulipánjait; és az Operabál suhogó fehér ruháit; és a tapsra emelkedő kesztyűket Anna éneke után, amikor Julian büszke könnyeit törölgette hímzett zsebkendőjével; és az éjféli fagylaltozást az erkélyen augusztusi éjszakákon; és a lusta délutánokat, amikor Margottal a park csíkos pihenőszékein napozva hallgattuk a kioszkból kihallatszó trombitaszót; és Margot odaégett vacsoráját; és Robertét, amint nevetve azt mondja, nem számít, aztán almát és pirított sajtot eszünk helyette; és Annát, amint megmutatja,

hogyan lehet felvenni a selyemharisnyát szakadás nélkül gyerekkesztyű segítségével, és, és... – És ülj le, igyál egy korty vizet. Anna gyorsan elém tartott egy poharat, Julian pedig széket tolt alám. Még Hildegard is feldúltnak tűnt. – El kell menned – szólt Anna. – Tudom – feleltem, és eközben ráébredtem, hogy ragyogó, elnyújtott gyerekkorom most véget ér. Annára meredtem, és elkapott az a borzongató érzés, hogy az idő fel-le hintázik, akár a libikóka. Emlékezetembe véstem minden részletet: az apró ráncot homloka közepén, amely mindig megjelent, ha aggódott valamiért; Juliant, amint mellette áll, és kezét a vállára teszi; blúza szürke selymét. A kék csempét a mosogató mögött. A konyharuhát gyűrögető Hildegardot. Az az Elise, a lány, aki akkor voltam, öregnek tartana engem, de nincs igaza. Én most is ő vagyok. Most is ott állok a konyhában, kezemben a levéllel, és a többieket nézem – várok – és tudom, hogy minden meg fog változni.

MÁSODIK FEJEZET Ének a fürdőkádban

AZ EMLÉKEK NEM IDŐRENDBEN KÖVETIK EGYMÁST. A fejemben minden egyszerre történik. Anna jóéjtpuszija, mielőtt betesz a kiságyamba, miközben Margot esküvője előtt fésülik a hajamat, az esküvő most Tyneford gyepén zajlik, meztelen talpam érzi a fű érintését. Bécsben vagyok, és a leveleiket várom, hogy megérkezzenek Dorsetbe. A kronológia, amely ezeken az oldalakon megjelenik, nem kis erőfeszítés eredménye. Álmaimban fiatal vagyok. A tükörben látott arc mindig meglep. Csak nézem jól ápolt, gondosan fésült őszülő hajamat, és a szemem alatt a fáradtság jeleit, amelyek már soha nem tűnnek el. Tudom, hogy az én arcomat látom, de legközelebb, ha a tükörbe pillantok, mégis mindig újra meglepődöm. Ó, gondolom ekkor, el is felejtettem, hogy ez vagyok én. Azokon az áldott napokon, amikor még a bel-étage-on éltünk, én voltam a család dédelgetett legkisebbje. Mindannyian engem kényeztettek, Margot, Julian és legfőképpen Anna. Én voltam a kis kedvencük, a lieblingjük, akit babusgatni és imádni kell. Én nem voltam semmiben tehetséges, mint a többiek. Nem tudtam énekelni. Tudtam zongorázni és brácsázni, de távolról sem úgy, mint Margot, aki örökölte anyánk minden tehetségét. Férje, Robert már azelőtt szerelembe esett vele, mielőtt egy szót is váltottak volna, amikor hallotta mélyhegedűn játszani Schumanntól a Meseképeket. Azt mondta, Margot zenéje mennydörgő viharokat, esőben hullámzó búzamezőket és tengerkék hajú lányokat idéz. Azt mondta, addig soha nem látott valaki más szemén keresztül. Margot úgy döntött, hogy viszontszereti, és másfél hónap múlva már házasok is voltak. Az egész igazán émelyítő volt, és én elviselhetetlenül féltékeny lettem volna, ha Robert történetesen nem nélkülözte volna teljes mértékben a humorérzéket. Egyetlenegyszer sem nevetett egy viccemen sem – még azon sem,

ami a rabbiról, az étkezőszékről és a dióról szól –, szóval nyilvánvalóan hiányzott belőle a humor képessége. Igen csekély volt annak a valószínűsége, hogy akár egyetlen férfit is elszédítenék zenei adottságaimmal, de arra szükségem volt, hogy nevessenek. Eljátszottam a gondolattal, hogy író legyek, mint Julian, de vele ellentétben még soha nem írtam egyetlen sort sem azon a listán kívül, melyen a nekem tetsző fiúk szerepeltek. Egyszer, miközben elnéztem Hildegardot, amint pácolt kolbászhúst töm a káposztalevelekbe vastag, vörös ujjaival, úgy éreztem, ez igazán megfelelő tárgy lenne egy költeményhez. De ennél tovább nem jutottam. Én kövérkés voltam, míg a többiek karcsúak. Vastag volt a bokám, ők pedig könnyű csontúak voltak finom arcvonásokkal, és én egyetlen szépséget örököltem tőlük: Julian fekete haját, amely hosszú fonatban kígyózott le egészen a fenekemig. De így is szerettek. Anna elnézte gyerekes viselkedésemet, és szabad volt duzzogva a szobámba zárkóznom, vagy éppen olyan tündérmeséken zokognom, amelyekből már rég ki kellett volna nőnöm. Soha véget nem érő gyerekkoromnak köszönhetően Anna mindig fiatalnak érezhette magát. Egy ilyen baba-lány anyjaként nem kellett bevallania negyvenöt évét, még magának sem. Ezt változtatta meg a levél. Ki kellett lépnem a világba egyedül, és végre fel kellett nőnöm. A többiek pont úgy bántak velem, mint azelőtt, de minden tettükön látszott a tudatosság, mint akik tudják, hogy beteg vagyok, de gondosan ügyelnek rá, hogy a viselkedésükből semmi ne derüljön ki. Anna ezután is ugyanúgy mosolygott, ha durcáskodtam, és ezután is nekem csúsztatta oda a legnagyobb szelet tortát, és a legjobb levendulaillatú fürdősóval készítette el a fürdőmet. Margot ugyanúgy veszekedett velem, és kérés nélkül kölcsönvette a könyveimet, de tudtam, hogy csak a látszat kedvéért teszi. Csak fél szívvel pörölt velem, és olyan könyveket vitt el, amelyekről tudta, hogy már olvastam őket. Csak Hildegard változott meg. Többé nem korholt engem, és még amikor már tényleg sürgető lett volna valamit elvégeznem, akkor sem üldözött tovább. Fräulein Elisének kezdett szólítani, holott kétéves korom óta egyszerűen Elisének hívott, vagy éppen „életem

megkeserítőjének”. Ez a hirtelen jött udvariasság nem abból eredt, hogy egyszerre nagyobb tiszteletet érzett volna irántam, nem. A szánalom volt az oka. Azt gyanítottam, hogy Hildegard ezek alatt az utolsó hetek alatt a rang és a társadalmi helyzet minden jelét meg akarta adni nekem, jól tudván, mennyi megaláztatásban lesz részem az elkövetkező hónapokban, de én azt kívántam, bárcsak még egyszer Elisének szólítana, meglegyintené az arcom, vagy azzal fenyegetne, hogy a vacsorámra borítja a sót. Szándékosan kekszmorzsát hagytam az éjjeliszekrényemen, hogy nyíltan dacoljak „a hálószobában nincs keksz” szabályával, de erre sem szólt semmit,, mindössze egy kis pukedli után (én lélekben a porban csúsztam), sértett arccal visszavonult a konyhájába. A napok egymás után elröppentek. Úgy éreztem, mind gyorsabban és gyorsabban követik egymást, akár a körhinta festett lovai, Le akartam lassítani az időt, figyeltem az előszoba órájának tiktakolását, és próbáltam megnyújtani a másodpercmutató könyörtelen ütései között eltelt csendet. Persze nem sikerült. A vízumom hamarosan megérkezett. Az óra ketyegett. Anna elkísért az útlevelemért. Tik-tak. Julian elment egy másik hivatalba, hogy kifizesse a kivándorlási adót, és amikor hazaért, egy szó nélkül eltűnt a dolgozószobájában a vörösboros kancsóval. Tik-tak. Megtömtem az utazóládáimat selyemharisnyával, Hildegard pedig minden ruhámba rejtett zsebeket varrt, hogy a tiltott értékeket elrejthessük; finom aranyláncokat fűzött be a szegélyekbe. Anna és Margot kávézós körutakra kísért a nagynénikhez, ahol mézes sütemények mellett mondhattunk búcsút, és biztosíthattuk egymást, hogy hamarosan találkozunk, „amikor majd vége lesz ennek az egésznek, bármikor is legyen az”. Tik-tak. Próbáltam egész éjjel ébren maradni, hogy lassabban jöjjön el a reggel, és több értékes pillanatom lehessen még Bécsben. Elaludtam. Tik-tak-tik-tak, eltelt egy újabb nap. Leemeltem hálószobám faláról a képeket, a hátoldalukról késsel lefejtettem a papírt, és utazóládám fedelébe csúsztattam a Belvedere-kastélyról készült nyomatot, az Operabál aláírt műsorfüzeteit és a Margot esküvőjén készült fotóimat; ott állok levélmintás muszlinruhában, Julian frakkban és fehér

csokornyakkendőben, Anna pedig valami formátlan fekete holmiban, amit azért vett fel, hogy ne öltözze túl a menyasszonyt, de még így is csinosabb volt valamennyiünknél. Tik-tak. Táskáim az előtérben sorakoznak. Tik-tak-tik-tak. Utolsó éjszakám Bécsben. Az előszobái óra hatot üt: ideje készülődni az esti partira. Ahelyett, hogy a hálószobámba mentem volna, beoldalogtam Julian dolgozószobájába. Ott ült az asztalánál, és bal kézbe fogott tollal irkált valamit. Nem tudtam, mit írhat vajon; Ausztriában már senki sem adta ki a regényeit. Elgondolkodtam rajta, hogy a következő regényét angolul írja-e majd. – Papa! – Igen, Babszem? – Ígérd meg, hogy amint megérkeztek, máris küldesz értem valakit. Julian abbahagyta az írást, és hátratolta a székét. Az ölébe ültetett, mintha kilencéves lennék, nem pedig tizenkilenc, és magához szorított, arcát a hajamba temette. Éreztem borotvaszappanjának tiszta illatát és a szivarfüstöt, amely mindig ott lengedezett a bőrén. Miközben állam a vállán pihentettem, láttam a boroskancsót az asztalán; megint üres volt. – Nem foglak elfelejteni, Babszem – szólt, hangját eltompította sűrű loboncom. Olyan erősen megszorított, hogy ropogtak a bordáim, aztán kis sóhajjal elengedett. – Valamire meg kell, hogy kérjelek, kicsikém. Lecsúsztam az öléből, és néztem, ahogy a szoba egyik sarkába lép, ahol egy mélyhegedű tokja hevert a túloldali falhoz támasztva. Felvette, és letette az asztalra, majd egy kattintással kinyitotta. – Emlékszel erre a mélyhegedűre? – Igen, persze. Ezen a rózsafa brácsán vettem első hangszeres leckéimet. Még Margot előtt tanultam hegedülni. Ő a nappaliban álló hangversenyzongorán tanult, én pedig ebben a szobában álltam (ez volt az engedmény, hátha így több kedvet kapok a gyakorláshoz), a hegedű pedig csak visított és csikorgott. Még élveztem is a játékot, egészen addig a napig, amíg Margot be nem lopózott Julian szobájába, és kézbe nem vette a brácsát.

Végighúzta a vonót a húrokon, és a hangszer remegve életre kelt. A rózsafa most először dalolni kezdett, a zene olyan könnyedén hullámzott a húrokról, ahogyan a szél fodrozza a Dunát. Mindannyian odagyűltünk, és a játékát hallgattuk; a mélyhegedű hangja olyan volt, akár a szirének éneke; Anna megszorította Julian karját, könnyes, ragyogó szemmel, Hildegard a szemét törölgette porrongyával, én pedig meghúzódtam az ajtóban, a nővérem lenyűgözött és olyan féltékenységgel töltött el, hogy émelygés tört rám. Egy hónap se telt bele, és Bécs legjobb zenetanárai tanították a nővéremet. Én soha többé nem játszottam. – Szeretném, ha magaddal vinnéd Angliába – mondta Julian. – De már nem játszom. És különben is Margoté. Julian megrázta a fejét. – Margot ezt az öreg darabot már évek óta nem használja. Egyébként nem is lehet rajta játszani, – Rám mosolygott. – Próbáld ki! Már-már visszautasítottam, de volt valami különös az arckifejezésében, úgyhogy felemeltem a hangszert. Súlyosnak éreztem, a teste furcsán nehéz volt. Apámra néztem, az állam alá tettem a mélyhegedűt, megfogtam a vonót, és lassan végighúztam a húrokon. A hangszer fojtott, furcsa hangot adott, mintha a láb mögé hangfogót tettem volna. Leengedtem a mélyhegedűt, és Julianra meredtem; ajkán mosoly játszadozott. – Mi van benne, papa? – Egy regény. Khm, az én regényem. Bekukkantottam a hangszer testébe vágott lyukon át, és láttam, hogy a belseje tele van sárga papírral. – Hogy tudtál betenni ennyi lapot? Julian most már szélesen mosolygott. – Elmentem egy húrkészítőhöz, aki óvatosan legőzölte a tetejét, s így le tudta emelni, én beraktam a regényt, ő pedig leragasztotta. Hangja büszkén csengett, örült, hogy megoszthatja velem a titkot, aztán újra elkomorodott. – Azt szeretném, ha magaddal vinnéd Angliába, hogy biztonságban legyen.

Julian mindig két példányban írt, apró, kanyargós betűit indigópapírra jegyezte le, így az alsó papírlapokon írás közben kirajzolódott egy árnyék-regény. A felső réteget, a vízjeles fehér papírra írt szöveget Julian elküldte a kiadónak, a vékony sárga lapokra került másolatot pedig bezárta az íróasztala fiókjába. Julian rettegett attól, hogy elveszik a munkája, a mahagóniasztal már hatalmas szógyűjteményt zárt magába. Apám eddig még soha nem engedett ki egyetlen másolatot sem a dolgozószobájából. – A kéziratot magammal fogom vinni New Yorkba. De szeretném, ha ezt a másolatot Angliában tartanád. Biztos, ami biztos. – Jól van. De New Yorkban majd visszaadom, és ott bezárhatod megint az íróasztalfiókodba. Az előszobái óra elütötte a felet. – Menj, ideje átöltözni, kicsikém – szólt Julian, és homlokon csókolt. – Hamarosan érkeznek a vendégek. ☼ Pészah első éjszakája volt, és Anna kijelentette, hogy az ünnep az ünnep, összejövetelt fogunk tartani pezsgővel és tánccal, éppúgy, mint a nehéz idők előtt. Sírni mindenkinek tilos. Margot korán átjött öltözködni, és gőztől kipirult arccal pongyolába burkolózva üldögéltünk Anna tágas fürdőszobájában. Anna nagy halom rózsaszirmot szórt a vízzel teli kádba, és az étkező gyertyatartóit a mosdó fölötti tükör mellé állította, ahogy az operabál estéjén szokta. Elmerült a rózsaszirmok közé, haját kontyba tűzte a feje tetején, s ujjával mintákat rajzolgatott a vízbe, – Margot, csengess, kérlek. Kérd meg Hildét, hogy hozzon egy üveggel a Laurent-Perrier-ből, és mellé három poharat. Margot így is tett, és hamarosan már a pezsgőt kortyolgattuk, miközben mindannyian igyekeztünk vidámságot tettetni a többiek kedvéért. Ittam egy kortyot, és éreztem, hogy a könnyek a torkomat égetik. Sírni tilos, figyelmeztettem magam, és nagyot nyeltem, majd a buborékoktól köhögni kezdtem. – Csak óvatosan – szólt Anna, és valószerűtlenül magas hangon kuncogott, a hamis vígság hangján.

Azon gondolkodtam, vajon hány üveg bor és pezsgő maradt. Tudtam, hogy a jobb darabokat Julian már eladta. A drága vagy értékes dolgokat bármikor lefoglalhatták; jobb volt minél előbb túladni rajtuk. Margot egy képeslappal legyezte magát, aztán félredobta az újságot, felállt, és kinyitotta a tolóablakot, hogy beengedjen egy kis friss, éjszakai levegőt. Néztem, ahogy kint csepeg a pára, és meg-meglebben a csipkefüggöny. – Hát akkor mesélj valamit a kaliforniai lakásról – szólt Anna. Hátradőlt, és lehunyta a szemét. Margot lehuppant egy fonott hintaszékbe, és szétnyitotta köntösét, kivillantva fehér csipkefűzőjét és hozzá illő alsóját. Azon töprengtem, vajon mit gondol Robert az efféle izgalmas fehérneműről, és egy pillanat alatt elöntött az irigység. Az még soha senkit sem érdekelt egy szemernyit sem, hogy én hogy festek alsóneműben. Robert, ha megfelelő megvilágításban néztük, egész megnyerő volt, bár mindig túlságosan fellelkesült, ha az egyetemi csillagkutatásáról beszélt. Egy alkalommal súlyosan megsértettem, amikor egy összejövetelen úgy mutattam be, mint „sógorom, az asztrológus” az „asztronómus” helyett. Gőgös arccal fordult felém, és nekem szegezte a kérdést: „Talán kék turbánt viselek, és himbálózó fülbevalót, vagy talán pár ezüstért azzal kecsegtetlek, hogy a Vénusz hátrafelé halad, ezért hamarosan egy jóképű idegen vár rád?” „Ó, nem, pedig de jó lenne!” – feleltem, és ezt Robert azóta sem bocsátotta meg nekem, ami igazán kár volt, mert korábban megengedte, hogy bele-beleszippantsak a szivarjába. – Berkeley egyeteme állítólag nagyon jó – mondta éppen Margot. – Nagyon rendesek Roberttel. Tényleg örülnek, hogy velük fog dolgozni. – És te? Játszol majd? – kérdezte Anna. Margot és Anna ugyanolyanok voltak; kalitkába zárt madarakká váltak, ha nem jutottak zenéhez. Margot cigarettára gyújtott, és láttam, hogy alig észrevehetően remeg a keze. – Majd keresek egy kvartettet. – Gut. Gut. – Anna elégedetten bólintott. Ittam még egy kortyot a pezsgőből, és az anyámat és a nővéremet bámultam. Ők mindenhol találnak maguknak barátokat, bárhová veti is őket a sors. A világ bármely városában

megkeresik a legközelebbi zenészeket, és ameddig a szonáta, szimfónia vagy menüett tart, ők otthon lesznek. Elnéztem a nővérem hosszú végtagjait és Annáéhoz hasonló aranyhaját, amely most nedves fürtökben omlott meztelen vállára. Kényelmesen elnyúlt a hintaszékben zilált pongyolájában, és gondos dekadenciával bele-belekortyolt a pezsgőbe, majd mélyet szívott a cigarettájába. Bőrét vékony verejtékréteg borította, és álmatag szemmel mosolygott rám. – Gyere, Elsie, szívj egyet. – Felém tartotta a cigarettát, fel-alá billegtetve az ujjaival. Elütöttem a kezét. – Ne nevezz így. Utáltam, ha Elsie-nek szólítanak. Öregasszonyos név. Margot felnevetett telt, csilingelő hangján, és ebben a percben őt is utáltam, és örültem, hogy elmegyek innen messzire. Az sem érdekelt, ha soha többé nem látom. Az ablakhoz húzódtam, mert alig kaptam levegőt a gőzben. Bár meleg volt, szorosan magam köré tekertem a pongyolámat, nem akartam előttük levenni, hogy meglássák nagyméretű fehér alsómat és diáklányos melltartómat, vagy éppen gyerekesen hurkás derekamat. Anna érezte, hogy Margot és én perceken belül összekapunk, így hát az egyetlen dolgot tette, amivel megfékezhetett minket: énekelni kezdett. Aznap éjjel Anna fellépett a vendégek előtt is, gránátköves nyakéke úgy remegett a nyakán, akár a vércseppek, de az én emlékezetem ezt a fürdőszobai pillanatot őrizte meg. Ha Annára gondolok, látom őt, ahogy meztelenül fekszik a fürdőkádban, és énekel. Éneke betöltötte a kis helyiséget, jobban, mint a pára, és a kádban rezegni kezdett a víz. A hangját inkább éreztem, mint hallottam. Telt mezzója bennem zengett. Nem valamelyik áriát választotta, hanem a Für Elise dallamát; egy szavak nélküli, nekem szóló dalt. Az ablakkeretnek dőltem, hátamon éreztem a kinti levegő hűvösségét, a hangjegyek úgy hullottak a bőrömre, akár az esőcseppek. Margot hagyta kicsúszni a poharát a kezéből, a pezsgő kis patakokban csordogált a földön. Láttam, hogy az ajtó félig nyitva, és Julian az ajtófélfa mögött állva hármunkat néz, miközben hallgatja a felesége énekét. Megszegte Anna ma esti szabályát. Sírt.

HARMADIK FEJEZET Egy tojástartónyi tengervíz

MEGÉRKEZTEK A MEGHÍVOTT VENDÉGEK. Estére felfogadtunk egy inast, aki az előcsarnokban állt, elvette a kabátokat az uraktól, és lesegítette a hölgyekről kalapjukat és prémjeiket. Robert érkezett elsőnek; már nyolc előtt megjött, és én szúrós tekintetemmel igyekeztem tudtára adni nemtetszésemet. Anna szerint a túlzott pontosság a vendég részéről rettenetes szokás, bár nagy bosszúságomra, amikor Robert miatt panaszkodtam, mindössze annyit mondott, hogy családtagoknál és szerelmeseknél ez megengedhető. Néhány vendég egyáltalán nem érkezett meg. Anna harminc meghívót küldött szét az előző héten. De az emberek kezdtek eltünedezni, és akik maradtak, azok is kerülték a feltűnést, csendesen éltek, az utcán kerülték az emberek tekintetét Megértettük, hogy nem mindenki akar részt venni egy széderesti összejövetelen egy híres zsidó énekesnő és avantgárd regényíró férje otthonában. Anna és Julian nem mondtak semmit a hiányzó vendégekre. Az asztalt csendben újraterítették. Mindannyian összegyűltünk a nappaliban. Azok, akik úgy döntöttek, hogy eljönnek, mintha hallgatólagos megállapodást kötöttek volna, hogy legszebb pompájukban fognak tündökölni. Ha már úgyis veszélyes dolognak számít részt venni Landauék partiján, akkor már miért ne ragyogjanak. A férfiak roppant elegánsak voltak frakkjukban és fehér nyakkendőjükben. A nők sötét bundát vagy földig érő, fakó esőkabátot viseltek, de aztán ledobták bábjaikat, és úgy csillogtak, akár a trópusi pillangók. Margot ruhája színjátszó selyemből készült, mélykék volt, akár a nyári éjszaka, és hímzett ezüstszínű csillagok díszítették, amelyek minden mozdulatánál felcsillantak. Még a kövér Frau Finkelstein is szilvaszín estélyi ruhát húzott, fehér, hurkás karját fátyolszövet ruhaujjak kötötték gúzsba, őszes haját koszorúba tekerte a fején, és cseresznyevirágot tűzött bele. Lily Roth bűvészeket megszégyenítő mozdulatokkal előhúzott a táskájából egy tollas

fejdíszt, és a hajába illesztette, így leginkább egy paradicsommadárra emlékeztetett. Minden nő felvette az összes ékszerét, mindet egyszerre. A múltban mindez talán zavaróan csiricsáré, feltűnősködő vagy kispolgári lett volna a szemünkben, de most, amikor úgy éreztük, minden a sötétségbe tűnik, nem is értettük, hogy zavarhatott minket korábban az ilyesmi. A ma este csakis az örömé volt. Holnap talán el kell majd adnunk az ékszereinket – a nagymama áttört gyémántbrossát, a rubinnal és zafírral kirakott arany karperecét, amelyet még a gyerekek rágtak meg a fogzás idején, a platina kézelőgombokat, amelyeket Herman abból az alkalomból kapott, hogy betársult a bankba hát ma este felvesszük mindet egyszerre, úgy ragyogunk a hold fényében. Julian vörösbort kortyolgatva hallgatta Herr Finkelstein történeteit, könnyed mosollyal a megfelelő pontokon. Már mindet hallottam – amikor találkozott Rothschild báróval egy hangversenyen, és a báró, összetévesztvén őt valakivel, odabiccentett neki, a bárónő pedig intett sherrys poharával, és ki a csuda gondolta volna, hogy létezik még egy ugyanilyen kopasz és kerek jóember, mint én? Meg kell találnom a hasonmásomat, hogy kezet foghassak vele.” Messziről unottan az égnek emeltem a tekintetemet. Julian meglátott, és intett, hogy menjek oda hozzájuk; megráztam a fejem, és távolabb húzódtam. Julian elfojtott egy mosolyt. Margot Frau Rothtal tréfálkozott, Robert mellette ténfergett, kényelmetlenül érezte magát, a könnyed társalgás egyáltalán nem ment neki. Ő kizárólag a szenvedélyeiről tudott beszélni: a csillagászatról, a zenéről és Margóiról, ezzel szemben Frau Roth számára egyetlen téma létezett: tizenhét unokája. Bíztam benne, hogy a vacsoránál nem egymás mellé kerülnek majd. Tudtam, hogy ez az utolsó estély, amelyen vendégként veszek részt. Figyeltem a szmokingos inast, a rezzenéstelen arcát, és próbáltam magamat elképzelni szolgálóként, amint újratöltöm a poharakat, és úgy teszek, mintha nem hallanám a beszélgetést. Kár, hogy soha nem mondtam semmi olyasmit, amit érdemes lett volna kihallgatni, amíg lehetőségem lett volna rá. Próbáltam most gyorsan kitalálni valamit – valami mélyenszántó észrevételt a nemzet helyzetéről. De semmi. Rámosolyogtam a felszolgálóra,

igyekeztem kifejezésre juttatni szolidaritásomat. Elkapta a pillantásomat, de ahelyett, hogy visszamosolygott volna, mellém suhant. – Fräulein? Még egy italt? Lenéztem a kezemben tartott teli pohárra. – Nem. Köszönöm. Nem kérek. Tele van. A férfi arcán zavar suhant át – nyilván csak szórakozásból hívtam őt oda. Elvörösödtem, és bocsánatkérést mormolva kisiettem a szalonból. Az előcsarnokban bóklásztam, és hallgattam a szomszéd szobából kiszűrődő beszélgetésfoszlányokat „Úgy hallottam, Max Reinhardt jövő héten indul New Yorkba...” „Á, igen? Azt hittem, Londonba megy.” Lehunytam a szemem, és nagy nehezen legyűrtem a késztetést, hogy bedugjam a fülemet. A konyhaajtó kilincsre volt zárva, de kiszűrődött a benti csörömpölés, csattogás és Hildegard néhány válogatott káromkodása. Senki, még Rudolph Valentino vagy maga Mózes sem tudott volna rávenni ebben a pillanatban, hogy bemenjek a konyhába. Rejtekhelyemről láttam Margotot és Robertet, ahogy kéz a kézben sugdolóznak a sarokban. Megbízható forrásból tudtam, hogy a házastársunkkal incselkedni mindenki szeme láttára a rossz modor netovábbja (más férjével persze minden további nélkül lehet), de Anna megint csak tájékoztatott, hogy a házasság első évében elfogadható a dolog. Bíztam benne, hogy Margot a naplójába az első évfordulójuk mellé feljegyezte, hogy „befejezni az incselkedést Roberttel”. Addigra Margot Amerikában lesz, és némi sajnálkozással vettem tudomásul, hogy nem fogom tudni figyelmeztetni, hogy viselkedjen rendesen. Majd írok neki. Bár, töprengtem, lehetséges, hogy Amerikában mások a szabályok, és. azon gondolkodtam, nem kellene-e erre felhívnom az ő figyelmét is. Ebben a pillanatban roppant nagylelkűnek éreztem magam a nővéremmel szemben. Míg a legtöbb partin csak néztem, ahogy Margot és Anna körül nyüzsögnek a férfiak, ma este azon kaptam a kis Jan Tibort, hogy titokban a mellemet nézi, és úgy éreztem, pont ugyanolyan kifinomult vagyok, mint a többiek. Az előtér félhomályában felfújtam a mellkasomat, a szempillámat rebegtettem, és ellenállhatatlannak képzeltem magam, egy sötét hajú Mar-lene Dietrichnek.

– Szívem, hagyd ezt abba – tűnt fel mellettem Anna. – Még elpattan a varrás. Sóhajtva leeresztettem. Szűk, rózsaszín ruhám valaha Annáé volt, és bár Hildegard kiengedte az anyagot, amennyire tudta, még így is szorított. – Gyönyörű vagy benne – szólt Anna, aki hirtelen ráébredt, hogy talán megbántott az imént. – Magaddal kell vinned. Felhorkantam. – Hogy ebben mosogassak? Vagy takarítsak? Anna témát váltott. – Akarsz csengetni vacsorához? A csengő egy apró, ezüstdísz volt, amelyet a nagyanyámtól örököltünk, és Margot szerint, akinek abszolút hallása volt, cisz hangon csilingelt. Gyerekkoromban nagy öröm volt, ha felvehettem az ünneplőruhámat, későig fennmaradhattam, és én csengethettem vacsorához. Ott álltam az étkező ajtaja mellett, és ünnepélyesen megengedtem, hogy jóéjtpuszit adjanak a vacsorára sorakozó vendégek. Ma este, miközben csengettem, felvillantak előttem azok a régi estélyek, és az előttem elsétáló emberek végtelen sora mintha körkörös frízként járt volna körbe a szobában, soha véget nem érően. Hangosan beszéltek, arcuk kipirult az alkoholtól, és mind engedelmesen behódoltak Anna vidámság-parancsának. A családom a legkevésbé sem volt vallásos. Gyerekkorunkban Anna szerette volna, ha Margot és én valamennyit megértünk az örökségünkből, és esténként a Tórából is mesélt nekünk a Péter és a farkas vagy a Mozart és Constanze című történetek mellett. Anna előadásában Éva nagyvilági volt, akárcsak Greta Garbó, és szinte láttuk magunk előtt, ahogy az Édenkertben hever, a kígyó szorosan a nyakára tekeredik, a bódult Ádám (Clark Gable előadásában) pedig a lábánál térdel. A bibliai történetek bővelkedtek az operák vad és valószerűtlen fordulataiban, Margottal pedig lelkesen faltuk őket, képzeletünkben elmosódtak a műfajok közti határvonalak. Éva Carmen áriáival kísértette Ádámot, Isten hangja pedig nagyon hasonlított A sevillai borbély baritonjára. Ha bárki is arra kérte volna Annát, hogy válasszon Isten és a zene között, a verseny hamar eldőlt volna; Julian pedig, azt gyanítottam, ateista. Soha nem mentünk a leopoldstadti

impozáns, téglafalú zsinagógába, rántott szeletet ettünk nem kóser éttermekben, karácsonyt ünnepeltünk hanuka helyett, és büszkék voltunk rá, hogy az osztrák polgárság új osztályának részei vagyunk. Bécsi zsidók voltunk, de egészen mostanáig ebből elsősorban a bécsi mivoltunk számított. Még ebben az évben is, amikor Anna úgy döntött, megünnepeljük a pészahot, pompás estélyt kellett tartanunk, amelyen Margot az esküvői zafírjait viseli, én pedig Anna gyöngysorát. A hosszú vacsoraasztalt fehér, monogramos terítő fedte, aranyszélű meisseni tányérok alkották a terítéket, és Hildegard ragyogóra fényesítette a megmaradt családi ezüstöt. Mindenhol gyertyák csillogtak, a hölgyek tányérja mellé apró, rózsaszínfekete-sárga virágcsokor került (a rózsa a szerelmet, a fekete a bánatot, a nárciszok a reménységet jelképezték), az urak pedig egy-egy kipát kaptak. Anna ragaszkodott hozzá, hogy a nagy, villannyal működő csillárt ne kapcsoljuk fel, csak a gyertyák világítsanak. Tudtam, hogy ennek elsősorban nem a gyertyafény varázslatos hangulata az oka, hanem az a praktikus szempont, hogy ne látsszanak az étkező falán maradt üres helyek, ahol valaha a jobb festményeink függtek. Csak a családi portrék maradtak: az egyiken tizenegy évesen álldogáltam könnyű muszlinruhában, hajam rövidre nyírva. Aztán ott voltak a csipke főkötős dédszülők savanyú arcú, összeszorított szájú képei, no meg Sophie nagy-nagynéném, aki furcsamód tágas zöld mező közepén, a kék ég alatt volt látható – Sophie mindig is agorafóbiás volt, mindenki tudta, hogy dohos lakását negyven éven át nem hagyta el, de a hazug portré úgy ábrázolta őt, mint valami ábrándos természet-rajongót. A kedvenc festményem az volt, amelyen Anna szerepelt Verdi Violettájaként, a halála előtti percekben, mezítláb és egy szál áttetsző hálóingben (ami egyforma mértékben lelkesítette és háborította fel a kritikusokat), esdeklő tekintete mindenhová követte az őt szemlélőt. Régebben elbújtam az étkezőasztal alatt, hogy elszökjek a tekintete elől, de ha egy óra vagy még több idő után előbukkantam, ő akkor is csak várt, és szemrehányóan nézett rám. A többi festmény mind eltűnt, de a nyomuk ott maradt – a napszítta tapétán szögletes foltok rikítottak. Nekem leginkább az a kép hiányzott, amely a nyüzsgő párizsi utcát ábrázolta szitáló

esőben; a fák szegélyezte sugárúton sietve haladtak végig a nők, a férfiak cilinderben szorították esernyőjüket. A kirakatok pirosak és kékek voltak, a nők arca rózsaszín. Soha nem jártam Párizsban, de ez volt az én ablakom oda. Vállat vontam – nem kéne, hogy számítson, hogy itt voltak-e a festmények, hiszen nem fogom többet látni őket. De ha el kell hagynunk az otthonunkat, szeretünk úgy gondolni rá, amilyennek lennie kéne, és amilyen korábban volt, tökéletesnek és állandónak szeretnénk tudni. Most, amikor a lakásunkra gondolok, gondolatban minden képet visszahelyezek a rendes helyére: Párizs visszakerül a Reggeli az erkélyen festménnyel szembe (amelyet Julian a nászúton vett Annának ajándékba). Emlékeztetnem kell magamat, hogy a képek már az előtt az utolsó este előtt eltűntek; és akkor egy pillanatra lehunyom a szemem, és a falak újra üresek. A széklábak megcsikordultak a parkettán, miközben a férfiak betolták a széket a nőknek, az estélyi ruhák a széklábak és a cipők alá szorultak, a beszélgetés moraját bocsánatkérések fodrozták. Mindannyian kíváncsian pillantottunk körbe az asztalon, reméltük, hogy nekünk jutott a parti szórakoztatóbb része, és a többiek nem kaptak jobb asztaltársaságot, mint mi. Herr Finkelstein megigazította kipáját, hogy rendesen befedje kopasz feje búbját. A férfiak felváltva ültek a nőkkel ropogós fekete-fehér ruhájukban, ezzel is biztosítva, hogy a hölgyek szivárványszínű öltözéke ne üsse egymást. Anna és Julian az asztal két átellenes végében ült. Összenéztek, és Anna még egyszer csengetett az ezüstcsengővel. A vendégek egyszerre elnémultak, Julian pedig felemelkedett. – Isten hozott titeket, barátaim. Ez az este valóban különbözik minden eddigi estétől. Holnap reggel kisebbik leányom, Elise Angliába indul. Néhány hét múlva pedig Margot és férje, Robert elutazik Amerikába. A vendégek Margotra mosolyogtak, aztán rám; nem tudtam volna megmondani, irigység vagy szánalom volt-e a tekintetükben. Julian felemelte a kezét, és a mormogás újra elhalkult. Julian sápadt volt, és még a félhomályban is láttam, hogy gyöngyözik a homloka.

– De az igazság az, barátaim, hogy már most is száműzetésben élünk. Nem vagyunk többé saját országunk polgárai. És jobb idegenek között száműzetésben élni, mint otthon. Hirtelen leült, és szalvétájával megtörölte a homlokát. – Szívem? – szólalt meg Anna a hosszú asztal túlsó végéről, próbálva leplezni aggodalmát. Julian egy másodpercig rámeredt, aztán összeszedte magát, felállt, és felütötte a Haggadát, mely összefoglalja a rituálékat is. Furcsa volt ez – eddig minden évben csak átfutottunk a széderestén. Afféle játék lett belőle, figyeltük, milyen gyorsan sikerül a végére érni, gyorsan olvastunk, néhány bekezdést át is ugrottunk, hogy rekordidő alatt eljussunk Hildegard vacsorájáig, lehetőleg még azelőtt, hogy Hildegard egyáltalán készen állna a tálalásra, amitől házvezetőnőnk mindig dohogott és morgolódott. Ma este viszont megálltunk, és hallgatólagos egyetértésben minden egyes szót végigolvastunk. Talán azok, akik istenfélők voltak közülünk, hittek az imákban, és reménykedtek benne, hogy igyekezetüknek köszönhetően ő megkönyörül majd. Én nem hittem ebben, de miközben hallgattam a testes Herr Finkelsteint, ahogy héberül énekel, olyan átéléssel, hogy beleremeg vastag tokája, őrlődtem a megvetés, amit vallásos meggyőződése iránt éreztem (mégiscsak Julian lánya voltam), és valamiféle összhang érzése között. A szavai körülnyaldostak engem a sötétségben, és lelki szemeimmel úgy láttam, ragyognak, akár az otthon fénye. Elképzeltem Anna Mózesét, a szélesvásznú hőst (mondjuk James Stewartot), ahogy bevezeti a zsidókat a rózsaszínben és vörösben úszó sivatagba, aztán valami régebbi dolgot, egy villanást egy történetből, amelyet mindig is ismertem. Modern lány lévén a kenőkésemet piszkálgattam, zavarba hozott Herr Finkelstein kántálása. A férfi a mennyek felé bámult, észre sem véve a cseppnyi libazsírt, amely nedves ajka sarkában rezgett, és én azt akartam, hogy hagyja abba, jajj, sose hagyja abba. Elmormoltuk az áldásokat a boroskupák fölött, és a legfiatalabb közülünk, Jan Tibor megkezdte a négy kérdés szertartását: – Miben különbözik ez az este a többi estétől? Miért csak ma este eszünk maceszt?

Frau Goldschmidt feljebb tolta orrán az olvasószemüvegét, és megadta a választ: – A macesz a pészah idején a kovásztalan kenyeret jelképezi, amelyet a zsidók magukkal vittek, amikor elmenekültek Egyiptomból, mivel a kenyerüknek nem volt ideje megkelni. Margot felhorkant. – Zsidó háztartás üres kamrával? Még egy vekni kenyér se akadt? Nehezen hiszem. Erősen sípcsonton rúgtam az asztal alatt, és egy villanásnyi elégtételt éreztem, amikor fájdalmasan elfintorodott. – Elise. A következő kérdést – szólt Julian feddő hangon. Egy szál petrezselymet tartott a kezében, és egy sós vízzel teli tojástartót. Az ölemben fekvő kopottas könyvből olvasni kezdtem. – Miért van az, hogy minden más estén mindenféle füvet ehetünk, de ezen az estén csakis márort, keserűfüveket? Julian lefelé fordítva letette a könyvét az asztalra, és úgy nézett rám, mintha valóban olyan kérdést tettem volna fel neki, amire tudni szeretném a választ. – A keserű füvek emlékeztetnek minket a zsidó rabszolgák gyötrelmeire és saját létünk apró-cseprő nehézségeire. De egyben jelképei a reménynek is, és annak, hogy jönnek még jobb idők. Nem pillantott bele a Haggadába, és miközben folytatta, rájöttem, hogy a saját szavait mondja. – Az az ember, aki megtapasztalta a legmélyebb bánatot, azután átélte, hogy a bánatnak vége szakad, minden ébredésnél érezni fogja a napfény örömét. Ivott egy korty vizet, és megtörölte a száját. – Margot. A következőt. Margot rámeredt Julianra, aztán lenézett a könyvére. – Miért van az, hogy a többi estén egyáltalán nem mártjuk be az ételt, ezen az estén pedig kétszer is? Julian belemártott egy szál petrezselymet az édes chároszetbe, és áthajolt az asztal fölött, hogy odaadja nekem. Én bekaptam a petrezselymet, és lenyeltem az almából, fahéjból és borból készült, ragadós keverékkel együtt. Julian egy másik szál petrezselymet a sós vízbe mártott, azt is átadta, és nézte, ahogy

megeszem. Az ajkamat marta a só, és én a számban éreztem a könnyek és a hosszú tengeri utazások ízét.

NEGYEDIK FEJEZET Pompás naplemente felhők között

VACSORA UTÁN MARGOTTAL KILOPÓZTUNK AZ ERKÉLYRE. A gazdag marhahúslevessel Hildegard szinte önmagát is túlszárnyalta; én pedig annyit magamba akartam tömni az otthon ízéből, amennyit csak tudtam. Margot ledobott néhány párnát a padlóra, aztán leültünk egymás mellé, és csak néztük a nyárfák csúcsán reszkető leveleket. – Ugye írsz majd, Babszem – mondta Margot. – Hát, megpróbálok. De alighanem nagyon lefoglalnak majd a bridzspartik, a sok piknikezés és ilyesmik. Meglepetésemre Margot megfogta a kezem. – Írnod kell, Elise. Komolyan. – Jó. De borzalmasan írok, és nem is tervezek javítani ezen. – Nem baj. Legalább Robertnek is lesz más, amire panaszkodhat. És tudod, az mennyire felvidítja. Hibáim sora újabb érdeklődési területtel látta el Robertét, ebből következően úgy éreztem, valamivel több hálát mutathatna irányomban. Az erkélyajtó megnyikordult, és Anna lépett ki az erkélyre. Margottal arrébb csusszantunk, hogy helyet csináljunk neki a párnákból álló ágyunkon. Lerúgtam a cipőmet, amely már kezdett szorítani, és megmozgattam lábujjaimat a hűvös éjszakai levegőben. Anna az estély előtt vörösre festette a lábkörmömet, szerintem nagyon csábosan nézett ki – igazán kár volt, hogy egyáltalán cipőt kellett viselnem. – Magaddal kell vinned a gyöngysort, Elise. Hildegard majd belevarrja ma este a ruhád szegélyébe. – Nem, mama, a gyöngysor a tied. Nekem ott az arany nyakláncom, ha pénzre van szükségem. Megfogtam Anna kezét, hogy elcsitítsam. Az utca túloldalán álló házak ablakaiból fény szűrődött ki, és ahol nem húzták be a függönyt, ott az árnyak marionettjátéka a mindennapi élet

rituáléját adta elő: a szobalányok vizet engedtek a fürdőkádba, vagy leszedték az asztalt, egy idősebb hölgynek harmadik próbálkozásra sikerült felmásznia magasított ágyába, az egyik nyitott ablaknál kutya ült egy széken, egy magányos férfi pedig teljesen meztelenül, fején kalappal sétált fel-alá, hátratett kézzel. Margottal ez a rejtekhely volt a kedvencünk sok-sok éven át, már számtalan dráma játszódott le a szemünk előtt az utca túloldalán. Gyerekkorunkban folyton civakodtunk, és megkarmoltuk a másik arcát, de ha eljött az alkony, mindig fegyverszünetet kötöttünk, és együtt osontunk ki az erkélyre, hogy egymás mellett ücsörögve, bajtársias csendben figyeljük a műsort. Szinte felfoghatatlannak tűnt, hogy mindez most nélkülem fog folytatódni. Hogy megvigasztalódjak, lenéztem csodálatos, pirosra festett körmeimre. – A gyöngysor a tiéd – szólt Anna. – A zafírokat Margotnak adtam az esküvője alkalmából, úgy igazságos, hogy a gyöngysor a tiéd legyen. – Hagyd abba – csattantam fel. – Majd New Yorkban ideadod. Anna estélyi ruhája szegélyével játszadozott, és nem felelt. – Miért akarod, hogy már most nálam legyen? – kérdeztem. – Nem fogod elfelejteni, hogy értem küldj, ugye? Hogy is felejthetnél el? Megígérted, Anna, Megígérted. – Szívem! Nyugodj meg, kérlek – nevetett fel a kitörésemen Anna. – Hát persze, hogy nem felejtelek el. Micsoda butaság. – Elise, téged nem olyan könnyű elfelejteni – szólt Margot. – A lánya vagy, nem egy pár kesztyű. Összefontam a karomat, reszkettem a csípős éjjeli hidegben, és alig tudtam visszafojtani a sírást. A családom nem ért meg. Igaz, hogy nekik is el kell menniük, de ők legalább ott lesznek egymásnak. Csak én vagyok egyedül. Aggódtam, hogy netán elfelejtenek, vagy ami még rosszabb, rájönnek, hogy jobb nélkülem. A párnákon ülve közelebb húzódtam Margothoz, a melegségére vágytam. – Ó, nézzétek – szólt ekkor, és a legfelső emelet egyik erkélyére mutatott, ahol egy tüchtig egyenruhát viselő szobalány átemelt a korláton egy pudlit, és megpisiltette. A járdára sárga ívben hullott az eső.

Anna rosszallóan ciccegett. – Ach, ki látott már ilyen lustaságot! – Szerintem meg nagyon is eredeti, tapsot érdemel – mondtam. – Isten óvja azt a családot, ahol kikötsz majd – felelte Margot. Már éppen visszavágtam volna, amikor Julian behívott minket. – Kedveseim, megjött a fényképész. El-elkap a kétely, vajon nem csak a fénykép miatt emlékszeme olyan élénken erre az utolsó éjszakára. Mind összegyűltünk a szalonban, az asztalokat a falhoz tolták, a székeket kusza sorokba rendezték. Lily Roth kezében a tollas fejdíszével mutatta mindenkinek a helyét, és rádörrent az urakra, hogy oltsák el szivarjaikat és cigarettáikat. Margotot és engem az alacsony zsámolyokhoz irányítottak, Julian és Anna mellé. A cipőm még mindig nem volt rajtam, meztelen lábamat bedugtam hosszú ruhám alá. Margottal cinkosan összebújtunk, és kuncogva néztük az öreg hölgyeket, akik fontoskodva fészkelődtek, és kijelentették, hogy ők csakis a férjük vagy a fiuk mellett fognak ülni, vagy éppen hátrébb akartak kerülni, ahol kevésbé tűnik fel rezgő tokájuk. Különös dolog a fénykép: mindig jelen időben van, mindenkit egyetlen pillanatban ábrázol, és az a pillanat soha többé nem jön el. Az utókor számára készítjük, és miközben villan a zár, önmagunk jövőbeni változatára gondolunk, amint visszatekint erre az eseményre. A fotó, amelyet erről az estélyről őrzök, azt a pillanatot kapta el, amikor vártuk, hogy elkészüljön a hivatalos kép. A villanófény hatalmas fénycsóvával csattant, és készületlenül ért minket. Margot és én éppen egymással sugdolóztunk, a többiekre nemigen figyeltünk, talán éppen Lilyn nevettünk, aki tollbóbitájával vezényelte az embereket, vagy Herr Finkelstein fehér ingén, amelyen nem vette észre a mártás ejtette foltot. Csak a fényképet nézve tűnt fel nekem, mennyire hasonlítunk Margottal. Az ő haja világos, az enyém sötét, de a szemünk egyforma, és leszámítva arcom alig észrevehető kislányos kerekdedségét, szinte egymás tükörképei vagyunk. Jan Tibor oldalra húzódva néz minket. Anna és Julian szorosan egymás mellett ülnek, de nem érnek egymáshoz,

mindketten valami elfeledett drámát figyelnek, amely a fénykép keretein túl zajlik. Anna sarki róka kabátkáját gyémántcsat fogja össze, a hófehér szőrme a nyakát simogatja, alatta földig omlik selyem estélyi ruhája. Barna szemében nyugtalanság tükröződik, homlokát kissé összeráncolja. Julian éppen felé hajol, jóképűen, mosolytalanul. Lábát keresztbe veti, bal nadrágszára felcsúszott, kivillan az alkalomhoz nem illő zoknija, amely emlékeim szerint élénksárga. Nem szeretett sem szmokingot, sem frakkot viselni, ezért mindig becsempészett valami apró lázadást. A fényképész valamiféle trükkje folytán egyedül Anna és Julian látszanak élesen; mi, többiek körülöttük csoportosulunk, halandók a fehér királynő és fekete hajú, sárga harisnyás hercege lábánál. ☼ Nem tudtam aludni. Tudtam, hogy abban a pillanatban, hogy lehunyom a szemem, reggel lesz, és indulni kell. Lerúgtam a takarót, kimásztam az ágyból, és kisurrantam a csendes előtérbe. A túloldali ablakpárkányon pár eltévedt konyakospohár álldogált, megcsillant rajtuk a kelet felől előkúszó hajnal fénye, amely bekukucskált a sorházak rései között. – Fontoskodó öreg bolond, irány vissza az ágyba! – morogtam a napnak, aztán beporoszkáltam a konyhába, és becsuktam az ajtót. Hildegard konyhája nyugatra nézett, úgyhogy itt még megnyugtató sötétség honolt, és éji némaság. A zsúfolt helyiség kialakításakor láthatóan nem vették figyelembe a szakács igényeit, de Hildegard valóságos boszorkány volt, ha főzésre került a sor, és barlangjából csak úgy áradt kifelé az ínyencségek végtelen sora. Az estély romjait már eltakarította, a fa munkapultok lesúrolva, a maradékok gondosan az éléskamrába halmozva. Úgy döntöttem, csenek magamnak valami finomságot az éjszaka sötétjében – vagy inkább a hajnal derengésében –, és besurrantam a kamrába. A felső polcon nagy tál állt, tele krémes sodóval, a tetején üvegburával, mellette pedig egy tálca fűszeres burgonya. Úgy döntöttem, hogy ez a kettő pont jó lesz, és kihajtva a nyikorgó lépcsőfokokat, felmásztam, hogy elnyerjem jutalmamat. Még a felét sem ettem meg a mártásnak, és a burgonyának még neki

sem láttam, amikor nyikordult az ajtó, és belépett Hildegard flanel hálóingében és hálósipkájában. Odahúzott egy széket, és mellém ült, miközben lenyaltam a kanál hátát. Nem szidott le éjszakai portyám miatt (máskor ennél kevesebbért is kaptam a fejemre), ehelyett úgy látszott, figyelembe veszi, hogy ez az utolsó alkalom, hogy copfos tolvaja miatt kell idegeskednie. Félig leeresztett szemhéjai mögül vizsgálgatott engem. – Van egy kis marcipánom. Csináljak neked pirítóst? Bólintottam, és félretoltam a mártásos tálat. Hildegard feltápászkodott, kicsomagolt egy vekni kenyeret, szelt egy vékony szeletet, és tüzet gyújtott a rostély alatt. – Magaddal kell vinned Mrs. Beeton Háztartásvezetését – szólt, háttal nekem. – Bekarikáztam a kedvenc részeimet. – De nagyon vastag. – Az angolok mások, mint mi. Mrs. Beeton majd a segítségedre lesz. Tudtam, hogy ebben a vitában nem győzhetek. Megtagadhatom, hogy magammal vigyem a könyvet. Megtagadhatom, hogy elcsomagoljam. Még akár az utazóládámat is lelakatolhatom. De tudtam, ugyanazzal a bizonyossággal, amivel azt is tudtam, hogy legalább két tál krémes sodó kéne ahhoz, hogy rosszul legyek, hogy amikor kinyitom majd Londonban a ládámat, a piros kötésű Mrs. Beeton ott lapul majd a bugyijaim között. – Jól van. Elviszem. A könyv hangos puffanással landolt az asztalon a tál mellett. Eljátszottam a gondolattal, hogy ráejtek egy kis sárga krémet, de valójában tudtam, hogy ennél több kell ahhoz, hogy legyőzzem Hildegardot. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy olvassak, de míg lapozgattam, dohos bűz kezdett terjengeni a konyhában. Azt gyanítottam, ilyen lehet a régi angol házak szaga is. A könyv két lapja között egy darabka mállott papírra bukkantam. Kihúztam, és elolvastam az angol feliratot: „Mrs. Robertsnek és az ő Kedvesének és Férje urának őszinte és szíves jóakarójuktól. Legyen mindig éppen annyi felhő az élet egén, amennyi a pompás naplementéhez kell” Undorodva csuktam be a könyvet, hogy ne is lássam a papírt. Hildegardnak igaza van: az angolok mások. Az esküvő alkalmával

boldogtalanságot kívánnak a másiknak. Na és naplementéről beszélni a házasság kezdetén – igazán ízléstelen dolog. Biztos voltam benne, hogy az efféle viselkedés mindenféle illemszabályt áthág. Hildegard lecsapott elém egy tányér pirítóst, rajta olvadó vajjal és a tetején vékony marcipánszeletekkel. Nagyot haraptam, és élvezettel lehunytam a szemem. Anna és Julian az előszoba túloldalán aludt; a vízvezetékek sóhajtoztak és nyögtek. Itt akartam maradni örökké, pirítóst enni, miközben a szüleim alszanak. Azóta erre az utolsó éjszakára százszor, nem, ezerszer gondoltam, de még soha nem írtam le. És most rájöttem, hogy szeretem a papírra vetett szavak állandóságát. Julian és Anna a szavaim között biztonságban rejtőznek, papírálmokba zárva. Félretehetném az emlékezést, és átcsúszhatnék a képzelet világába. Semmi sem akadályoz meg abban, hogy írjak nekik egy teljesen más történetet, azt a történetet, amit kívántam nekik. Mégsem teszem, és inkább ellopakodom, visszatérek a lármás jelenbe, a kertész a muskátlikról kérdez, a postás csomagot hoz, a szüléimet pedig hagyom, hadd aludjanak azon a régi, hűvös tavaszi reggelen, a Dorotheegassén.

ÖTÖDIK FEJEZET A másik ajtó

LONDONBAN

HIDEG VOLT.

Amikor elhagytam Bécset, a tavasz éppen betette a lábát a város parkjaiba – a füvet lehullott virágok borították, a virágágyásokban tulipánok és nefelejcsek pompáztak, a szirmok ragyogtak a hűvös reggeli napsütésben. Londonban az egész várost nyirkos füstköd ülte meg, az utcák sárgás félhomályban fürödtek; örök félhomály uralkodott, se nem hajnal, se nem alkony. A nap elvesztette erejét, London pedig hamis télbe süppedt. A szememben az emberek szürkék voltak, és bőrüket szmogréteg fedte. Mindenfelé siettek az utcákon, lehajtott fejjel, soha nem álltak meg, hogy átjárja őket a reggel szépsége, ahogy Bécsben szoktak az emberek, hanem rohantak a dolgukra, hogy minél előbb a házukba menekülhessenek. Nem sokra emlékszem a szállóról, ahol az első angliai éjszakámat töltöttem, csak arra, hogy a Great Portland Streeten volt, a zsinagóga mellett, és teli volt Bécsből, Berlinből, Frankfurtból és Kölnből érkező rémült lányokkal. Mindegyikünkre ráparancsoltak, hogy csak angolul beszélhetünk, de mivel nem tudtunk annyira angolul, inkább hallgattunk. Csak nézték a néma lányok, ahogy elrohanok a folyosóról a közös mellékhelyiségbe, a tekintetük úgy követett, akár Anna portréja otthon. A szállót zsidó emberbarátok alapították, és ingyenes szállást és ellátást biztosítottak az Európából újonnan érkezett lányoknak. Amikor eljöttünk, nem hozhattunk magunkkal értékeket vagy pénzt, és ahogy ott álltunk a szálló küszöbén, nem volt egyebünk, csak a ruháink és a könyvekkel, levelekkel és harisnyákkal teletömött táskáink – a magunk mögött hagyott világ élethosszig tartó emlékei. A szállásadónő elrendelte, hogy a ládámat be kell zárni a földszinti tárolóba, mert túlságosan nehéz ahhoz, hogy felcipeljük a ház legfelső szintjére. Legalábbis ezt

vettem ki a szavaiból, miközben viharvert ládámat és bőröndjeimet nézegette, és háborgó sziszegése olyan nyers és zagyva volt, akár egy dühös lúd rikoltozása. Nem tudtam olyan jól angolul, hogy vitatkozzam vele, úgyhogy csak fogtam a hátitáskámat és a hegedűtokot, és felcaplattam a lépcsőn az ágyamhoz. Miközben levetkőztem, észrevettem, hogy bőröm minden olyan részét csúszós korom fedi, amelyet nem fedett ruha. Megálltam a keskeny szoba mosdókagylója előtt, és addig dörzsöltem a kezem, arcom és nyakam egy darab kőkemény szappannal, amíg bőröm olyan vörös nem lett, mint a nyers hús. A hálószoba függönye foltos volt, az ablakok pedig be voltak szögelve, de az ablakkeret apró résén át gomolygó füstként kúszott be a köd, és köhögésem fekete foltot hagyott lenvászon zsebkendőmön. Anna próbált rávenni, hogy keressem fel a látványosságokat, sétáljak végig a Mallon, fedezzem fel a Trafalgar Square-t, és csodáljam meg a nagy operaházat a Covent Gardenben, de én nem akartam elhagyni kicsiny szobámat, féltem, hogy odakinn megfulladok. Egyszer természettanórán a tanár felvágta előttünk egy disznó tüdejét. A tüdőlebenyek rózsaszínen ragyogtak, és én elképzeltem, ahogy a malac boldogan él vidéken, teleszívja tüdejét a fűillatú levegővel, egészen szerencsétlen végzetéig. Az első londoni éjszakán fapriccsem szélén gubbasztottam, és a saját tüdőmre gondoltam, amely már nem malacrózsaszín, hanem lassan feketévé válik, akár a sérült köröm. Nem volt más nálam, csak egy kis bőr hátizsák a tisztálkodó szereimmel és egy váltás alsóneművel, de amikor kinyitottam, megláttam, hogy Margot több szelet csokoládét és egy romantikus regényt tömött a táska aljába. Tudtam, hogy ő volt az; Hildegard soha nem helyeselte a boltban beszerezhető édességeket, a könyv pedig Margot parfümjének ibolyaillatát árasztotta. Miközben nagyot szippantottam a jól ismert illatból, olyan erősen belém hasított a honvágy, hogy rám tört a hányinger. Megtettem az egyetlen dolgot, amitől jobban érezhettem magam – megettem a csokoládét. Nem egyet, hanem az összeset. Összekucorodtam a kemény priccsen, nem mertem levetkőzni, annyi rémtörténetet hallottam a tetvekről és a rémes

poloskákról, és a számba tömtem a csokoládét, egyszerre két szeletet is. Tudtam, hogy Margot és Anna beosztották volna az édességet, elmajszoltak volna egy csücsköt, óvatosan, hogy a lehető legtovább megmaradjon ez a kis otthoni emlék. Amikor eszembe jutott nálam megfontoltabb anyám és nővérem, sírni kezdtem, de a szám még mindig tele volt csokoládéval, és könnyeim között barna cseppek csordogáltak le az államon, miközben átéreztem sorsom méltatlanságát. Elhatároztam, hogy addig nem lépek ki a szobából, amíg el nem érkezik az idő, amikor el kell mennem a Mayfair Háztartási Alkalmazottak Ügynökségébe, tehát az ágyon fekve olvastam, ettem a csokoládét, és vágyakoztam az otthonom után, olyan fájdalmas erővel, hogy úgy éreztem, talán bele is halok. ☼ Reggeli után (gyenge tea, száraz kenyér, narancsszínű lekvár) elsétáltam a Mayfairhez. A kezemben Mrs. Ellsworth levelét szorongattam; már tucatszor elolvastam és újraolvastam, de az írójáról semmi nem derült ki belőle. Az utasításai elég világosak voltak: az Audley Streetre kell mennem. Nem tudtam, milyen messze van ez az utca, és azt sem tudtam, hogyan kell jegyet kérni a villamosokra vagy az omnibuszokra, amelyek fel-alá csörömpöltek az utcákon. Láttam magam előtt, ahogy kidobnak a mozgó járműből, mert nem a megfelelő díjat fizettem, és reccsenő csontokkal esem a földre, vagy azt, hogy elsodródom a város másik-részébe, ahol örökre elveszem, mert nem találom meg a visszafelé vezető utat a Great Portland Streetre. Begomboltam a kabátomat, és megigazítottam kedvenc smaragdzöld selyemsálamat (amiről Anna azt mondta, kiemeli a szemem barnászöld színét), és ellenőriztem, hogy tiszta-e a kesztyűm. Az Audley Streeten egy darabig ott tébláboltam a fekete ajtó előtt. Az ajtó frissen volt festve, ragyogott rajta a rézkopogtató, az ajtó előtti lépcsőn még látszott a friss súrolás nedvessége. Becsuktam a szemem, és arra gondoltam, hogy Annának annyi különféle nőt kell eljátszania, és úgy döntöttem, én is így fogok tenni. Igen, én leszek Violetta, a kurtizán, akit minden férfi imád,

aki nem törődik a közvélemény méltóságán aluli hőzöngésével – és aki mindig is a kedvenc hősnőm volt. így aztán úgy nyitottam ki a Mayfair Háztartási Alkalmazottak Ügynökségének ajtaját, hogy nagyvilági, tizenkilencedik századi ringyónak képzeltem magam. A szoba, ahova beléptem, fehér és arany színekben pompázott, vörös bársonypamlagokon bojtos párnák magasodtak, és vastag, süppedős szőnyeg borította a padlót, A levegőben kávé és friss sütemény finom illata szállt, a számban összefutott a nyál. Úgy álltam ott, ahogy sejtésem szerint Violetta is állt volna, gőgösen, rendíthetetlenül, és elég jól csinálhattam, mert egy elegáns, magasan zárt fekete ruhát viselő nő közelített felém a szőnyegen, arcán jól begyakorolt mosollyal – udvariasan, szakszerűen, némi szolgai árnyalattal. – Asszonyom, szabad a kabátját? Fensőbbségesen hallgattam, és hagytam, hogy leemelje a kabátomat a vállamról, és az egyik pazar pamlaghoz vezessen. – Parancsol kávét? Esetleg egy kis süteményt? – kérdezte, miután kényelmesen elhelyezkedtem. Apró megkönnyebbülést éreztem. Ezekre a kérdésekre már sok-sok alkalommal válaszoltam Anna angolóráin. – Igen, köszönöm kérdését. Nagyon örülnék egy kevés kávénak. A nő megdermedt. Feszes mosolya, amely már nem is volt annyira udvarias, még feszesebbé vált. – Ön Németországból jött? – Ausztriából. Bécsből., – És cselédet keres? Szívélyesen rámosolyogtam, erőltetett közönnyel, és előhalásztam a gyűrött levelet a szoknyám zsebéből. – Én Fräulein... bocsánatért... Miss Elise Landau vagyok, és a Tyneford-házba megyek. A nő mosolya egy az egyben eltűnt. Felemelte a kezét, és vasmarokkal felrántott a pamlagról, utólag már tudom, hogy a saját tévedése miatt volt dühös. Hogyan téveszthették meg ennyire, hogy egy menekültet, egy szolgát az angol hölgyeknek járó megalkodással fogadjon? Felháborító

– Nem jó ajtón jött be. Ezt a bejáratot csak úri hölgyek használhatják. – Hozzám vágta a kabátomat. – Menjen ki, és jöjjön be a másik ajtón. Rábámultam, lábam gyökeret eresztett a szőnyegen, bal karom kabátom jobb ujjában, és próbáltam felidézni magamban, hogy én nem Elise vagyok, hanem Violetta. Eszembe jutott, hogy az irigy nők mindig meg akarták alázni Violettát (és ellopni a fiúit, miközben ő épp tüdőbajban haldokolt), és máris kicsivel jobban éreztem magam. Kabátomat a földön magam után húzva a tőlem telhető legpeckesebb léptekkel távoztam. Odakint, a járdán a korlátnak dőltem, és kerestem, hol lehet a másik bejárat. Egy hosszú lépcső az alagsorba vezetett, és odalent, a kopott falon újabb fekete ajtót láttam. Ezen semmiféle rézkopogtató nem volt, csak egy tábla, SZÍVESKEDJEN BELÉPNI felirattal. Lementem a lépcsőn, vigyázva, hogy ne csússzak el a rothadó leveleken, amelyek megakadtak a fokvédőkön. Itt már nem volt pamlag vagy süppedős szőnyeg, sem aranykeretes tükrök. A padlót foszladozó barna linóleum fedte, minden fal mentén alacsony fapadok álltak. Végignéztem a soron, és láttam, hogy minden lány pontosan úgy néz ki, mint én: sápadt menekültek, nyugtalanok, de nem feledik anyjuk utasítását: kihúzzák magukat, és drága kesztyűt szorongatnak nyirkos ujjaik között. Egy idősebb pár, a férj jól szabott öltönyben, a feleség szőrmestólában, együtt ült a nők padján, kéz a kézben. Inkább úgy festettek, mint akik vacsorázni indultak, nem úgy, mint akik felszolgálják majd a vacsorát. Vajon mi lehetett eddig a férfi: bankár? Hegedűművész? Vajon az asszony a konyhapultra teszi majd a prémjét, mielőtt nekiáll répát pucolni? A helyiség végében őszes nő ült félkör alakú szemüvegben, ő kérdezte ki az embereket egyszerű faasztala mögül. Miközben azon töprengtem, hogy oda kéne vonulnom, az asztalra tenni a levelet, és követelni az ígért segítséget, egy pattanásos, tizennégy éves forma fiú rám kacsintott, aztán ahogy elkapta a tekintetemet, lassan kinyújtotta nyelvét a fogai közt. Bécsben azonnal pofon vágtam volna, vagy ami még valószínűbb, nem is merészelt volna ilyen szemérmetlen gesztust tenni egy

magamfajta lánynak. De nem Bécsben voltam, úgyhogy csak a falhoz húzódtam, és hirtelen kimerültnek éreztem magam. Nem Violetta voltam. Csupán Elise voltam, és vert seregként foglaltam el a helyem a pad végén a többi lány mellett. Több órán keresztül ülhettem ott, és figyeltem, ahogy egy molylepke papírvékony szárnyaival repdes a mennyezetről lógó villanylámpa körül. Az asztal mögött ülő nő húszpercenként elkiáltotta magát: „Következő cseléd!” vagy „Következő inas!” figyelve, hogy mindig felváltva szólítsa a nőket és a férfiakat. Néztem, ahogy a pár együtt lép az asztalhoz, és sikerült kihallgatnom a szokatlan szavakat: „közösen... lakáj... házvezetőnő... igen, kertész és szakácsnő, ez jó lesz..." Amikor a pattanásos fiú elhaladt mellettem, hogy elfoglalja helyét az asztalnál, rámeredtem, és igyekeztem hűvös rosszallást sugározni. Hildegard ennek mestere volt, különösen, ha Julian szivarvégeket hagyott a fürdőkád mellett; ezután Hildegard mindig elhelyezte az ázott kupacot egy hamutartóban a dolgozószobája elé – Julianra nem szólhatott rá, de éreztette vele undorát. De bennem láthatóan nem volt meg Hildegard tehetsége, mert amikor a fiú kifelé menet elhaladt mellettem, csókot dobott nekem. Mélységesen felháborított a szemtelensége. Tehetetlenségemben, hogy még arra sem vagyok képes, hogy fejére zúdítsam a jól megérdemelt feddő szónoklatot, kinyújtottam rá a nyelvem. Tekintetünk egy pillanatra találkozott, és láttam a szemében a győzelem fényét. – Következő cseléd... Maga. Az asztalhoz. Eltartott néhány másodpercig, mire rájöttem, hogy a félkör alakú szemüveget viselő, nyársat nyelt nő engem szólít. Égő arccal az asztalhoz siettem, és leültem. A nő rám sandított apró, kék szemével, – Viselkedjen, kérem. Lehet, hogy egész Anglia legjobb házainak egyikénél léphet szolgálatba. Vagy Skóciában – tette hozzá egy kis gondolkozás után. – Dolgozott már háztartási alkalmazottként? Rámeredtem, miközben magamban lassan lefordítottam a szavait. – Nos – folytatta türelmetlenül. – Elvitte a cica a nyelvét?

Ez a kifejezés olyan furcsa volt, hogy önkéntelenül kuncogni kezdtem, aztán rájöttem, hogy hibáztam, és a szám elé kaptam a kezem. Sietve előhúztam Mrs. Ellsworth gyűrött irományát a zsebemből, és előrecsúsztattam az asztalon. A nő csendben végigolvasta, aztán rám nézett. – Nos, maga nagyon szerencsés lány, Elise. Mr. Rivers tiszteletre méltó, régi család sarja. Mindent meg kell tennie, hogy kiérdemelje a maga iránt mutatott bizalmát – szólt, de a hangjában megbúvó kétkedéssel érzékeltette, hogy ezt meglehetősen valószínűtlennek tartja. – Nem szeretném magát újra látni néhány hét múlva, mert túl nehéz volt a munka. Volt itt egy nő, aki egy hónap múlva visszajött azzal, hogy ő valami grófnő vagy mi volt korábban. Azt mondta, eddig a saját harisnyáját se húzta fel magának, és ha nem lenne ilyen nagy cselédhiány, már küldtem is volna csomagolni. Ma reggel aztán üzenetet kaptam Mrs. Forde-tól, amelyben azt írja, hogy Mrs. Baronsteinnél jobb takarítónője még sosem volt. A nő rám szegezte tekintetét az asztal fölött, amiből rájöttem, hogy valamit válaszolnom kéne, de már megint hiányos nyelvtudásom börtönében éreztem magam, egy szó sem jött a nyelvemre. Miután a nő látta, hogy nincs semmi mondanivalóm, és feltehetően elkönyvelt pimasz kis fruskának, kihúzott derékkal felállt, és hátratolta a székét. A szék lába úgy visított fel a linóleumon, akár a megrúgott kutya. Az ügyintéző eltűnt egy ajtó mögött, és egy perccel később egy borítékkal a kezében tért vissza, amit odalökött nekem. – Tessék! Fogja. Ebben benne van az az összeg, ami az utazáshoz kell, és minden utasítás. Holnap reggel kell indulnia azzal a vonattal, ami 8.17-kor indul Waterlooból Weymouthba, Wareham állomáson várják majd magát. Egy pillanatig még méregetett, aztán hozzátette: – Pontosan tudom, mennyi pénz van abban a borítékban, úgyhogy ne merje azt állítani Mrs. Ellsworthnek, hogy nem volt elég, különben nem menekül előlem, úgy segítsen engem az Isten. Felkaptam a levelemet, és a pénzzel együtt a kabátzsebembe gyűrtem, aztán újra végigmentem a várakozó menekültekkel és valahai grófnőkkel zsúfolt fapadok előtt.

Aznap este a keskeny ágyon fekve, még mindig ugyanabban az egyre gyűröttebb ruhában, álomba zokogtam magam. Mielőtt Londonba jöttem volna, sosem sírtam igazából. Pár hónappal ezelőtt, abbéli igyekezetemben, hogy elkerüljem Hildegard haragját, amiért elcsentem egy szárnyat az Anna bridzspartijára szánt hideg csirkesültből, olyan erősen bevágtam a lábujjam a konyhaasztalba, hogy könnybe lábadt a szemem, de sírni akkor sem sikerült. A Mayfair Ügynökségnél tett látogatás után elmentem a postára, hogy táviratozzak Annának, ahogy megígértem. Miközben az újabb sorban vártam (az Angliában töltött első másfél napomban több időt töltöttem el azzal, hogy udvarias, lassan araszoló sorokban álldogáljak, mint korábban egész életemben), gondolatban elkészültem a távirat szövegével: ANGOLOK BORZASZTÓAK STOP MEGYEK HAZA STOP Vagy esetleg: LOPÁSSAL VÁDOLTAK STOP NEW YORKBA SZÖKÖM STOP De aztán, hogy, hogy nem, mégiscsak a következő üzenetet küldtem el, miután végre odaértem a pulthoz: MINDEN RENDBEN STOP HOLNAP INDULOK TYNEFORDBA STOP ANGOLOK KEDVESEK STOP ☼ Másnap reggel fél kilenckor már ott ültem a weymouthi vonat harmadosztályú kocsijában, miközben a vonat kipöfögött a Waterloo állomásról. Utazóládám és bőröndöm a poggyászkocsiba került, én pedig beszorultam két tisztes matróna közé, és nagy bosszúságomra minden alkalommal, amikor a vonat balra vagy jobbra dőlt, ráestem valamelyikük dús keblére. Látszólag egyikük sem vette ezt észre, de én rendkívül örültem,

amikor egyikük leszállt Croydonban, és végre át tudtam ülni az ablak melletti ülésre. Arcomat az üveghez nyomtam, és saját tükörképemen keresztül néztem Lóridon szélesen terpeszkedő külvárosát, amely sosem akart elfogyni. Ennyi szürkeséget még soha életemben nem láttam; a komor színt csak egy-egy furcsa piros pulóver vagy sárga ruha tűhegynyi színfoltja törte meg, amely a fakó fehér ruhák között csüggött a szárítóköteleken. Az apró sorházak, amelyek hátat fordítottak a vasútnak, elhanyagolt kertjeikkel és porlepte ablakaikkal eszembe juttatták azokat a lopott pillantásokat, amelyeket régi szomszédjaink életére vetettünk, akik az utca túloldalán álló házakban laktak. Rövidnadrágos fiúk firkáltak a porba, és az elhaladó vonatot kavicsokkal dobálták, miközben az ajtóból asszonyok pöröltek velük. Valamennyi kémény okádta a füstöt, és a sínek mellett tenyésző satnya bokrok levelei nem zöldek voltak, hanem feketék. Aggodalmasan szorongattam a jegyemet, amely lassan ragacsos lett az izzadságtól, a tinta szétfolyt a papíron. Hamarosan megkordult a gyomrom. Megettem a sovány reggelit, amelyet a szálló biztosított, de ebédre már nem volt pénzem, csak a borítékban maradt pár pénzérme. Megborzongtam, ahogy eszembe jutott a nő fenyegetése – fél pennyt sem lettem volna képes elkölteni abból a pénzből, hogy vegyek magamnak egy zsemlét. Nem tudtam, mi történne, ha börtönben kötnék ki – kételkedtem benne, hogy Julian ki tudna itt segíteni. Már bántam, hogy megettem az összes, Margottól kapott csokoládét. A vonatra felkapaszkodott egy olcsó öltönyt viselő fiatalember, aki kölni és cigaretta illatát árasztotta, és miután becsapta a kocsi ajtaját, leült velem szemben. Mielőtt kinyitotta az újságját, röpke mosollyal felém biccentett. Megpróbáltam elolvasni a főcímeket. Boldogtalanságom csendes gubójában egy-két napra el is felejtkeztem a külvilágról, és híreket sem hallottam. Londonban sosem látott szintet ért el a szmog... A királyi család megkezdte amerikai útját... Csehszlovákia lesz a következő? Próbáltam tovább olvasni, de túl apró betűkkel nyomtatták az újságot. – Kisasszony, elolvassa?

Felnéztem, és láttam, hogy a fiatalember felém nyújtja az újságot. Addig észre sem vettem, hogy az ülés legszélén kuporgok. – Köszönöm. Kérem. Igen. Szeretnék nagyon. Elvettem az újságot, és elkezdtem olvasni a cikket, lassan, de azért nagyjából folyékonyan. Az írott angollal elég jól boldogultam. Éreztem magamon útitársam tekintetét. – Mozog a szája, miközben olvas. Pislogtam egyet, meghökkentett ez a bizalmas megfigyelés. – Bocsánat. Nem akartam megbántani. Andy vagyok. Andy Turnbull. Nem tudtam, mennyire szokványos dolog az, hogy idegenek elárulják egymásnak a vonaton a becenevüket. Lehet, hogy ilyesmi csak a Waterloo-Weymouth vonalon fordul elő. Nem akartam sem megsérteni, sem felbátorítani a fiatalembert. – Elise Landau – feleltem kurtán, és tovább olvastam az újságot. – Akkor Csehszlovákiából jött, Miss Landau? Meglepetten leeresztettem a Daily Mailt. – Nem, Ausztriából. Bécsből. Vienna – mondtam angolul. – Aha, Vienna! Hallottam már róla. Csodaszép csatornák. Dózse-palota. Felsóhajtottam – az angolok tényleg olyan tudatlanok, ahogy Margot állította. – Nem, az Velence. Olaszországban. Az arckifejezéséből láttam, hogy ez semmit nem mond neki. Újabb kísérletet tettem. – Vienna. Ausztria? Rám bámult, üres tekintettel mosolygott, és szemmel láthatóan a leghalványabb fogalma sem volt Bécsről. Nem tudtam, miért érdekel ez az egész, mégis bosszantott, hogy ez a bizalmaskodó fiatalember abban a fényes öltönyében, bal nadrágszárán rászáradt tojásfolttal, semmit sem tud a városomról. – Bécs olyan város, ahol az ember látja az eget. A járdákon ezer kávézó sorakozik, ahol leülhetünk és kávézhatunk és fecseghetünk, és az öregek sakk és kártya felett vitatkoznak. Tavasszal bálokat rendeznek, és hajnali háromig táncolunk, a

nők suhogó fehér ruhájukban olyanok, akár a földre hulló, kavargó almavirágok éjjel. Nyáron fagylaltot eszünk a Dunánál, és nézzük a lámpásokkal megvilágított hajókat, amint a vízen ringatóznak. Még a szél is keringőzik. Bécs a zene és a fény városa. – Pardon, mit mondott? Újra rápislogtam, és rájöttem, hogy németül beszéltem. – Kérem, megbocsát. Angol nyelvem nem annyira jó. Bécs a legjobb város a világban. A fiatalember furcsán pillantott rám. – Akkor minek van itt? Nem tudtam és nem is akartam elmondani a választ. Törtem az agyam, mit felelhetnék. – Felfedező vagyok. Rettenethetetlen. Felemeltem az újságot, és ő egy teljes fél órán át nem szólt hozzám. Alaposan áttanulmányoztam a történeteket, próbáltam megérteni minden kis részletet. Azt gyanítottam, néhány közülük finoman humorosnak volt szánva, de az ilyen apróságok már meghaladták a képességeimet. – Hozhatok magának valamit a büféből? – kérdezte Andy, megszakítva nyelvleckémet. Rettenetesen éhes voltam, és bűntudatosan gondoltam a zsebemben lévő borítékban lapuló pénzre. Anna a lelkemre kötötte, hogy soha ne fogadjak el italt ismeretlen uraktól. Egy kis gondolkozás után úgy döntöttem, jobb az óvatosság. – Nem, köszönöm. A fiú megbökte a kalapját, és végigsétált a kocsin, megmegkapaszkodva a padokban hol az egyik, hol a másik oldalon, miközben a vonat csattogva imbolygott. Pár perccel később két üveg tejjel és két csokoládés keksszel teli papírzacskóval tért vissza. A kezembe nyomta az egyik üveget és az egyik zacskót. – Elnézést, kisasszony. Olyan kínos lett volna itt csámcsogni magával szemben – szólt, és felemelte saját kekszes zacskóját. – Bocsánat a tolakodásért. – Köszönöm – feleltem, és belekortyoltam a tejbe. Kissé savanyú volt, épp kezdett megaludni, de nem törődtem vele. Mohón, nagy kortyokban ittam, és erőt vettem magamon, hogy

ne tömjem az összes kekszet egyszerre a számba. Két napja először fordult elő velem, hogy valaki kedves volt hozzám. – Éhes volt, ugye? – jegyezte meg a fiatalember. Lenyeltem a számban levő kekszet, hirtelen zavarba jöttem. – Köszönöm, Mr. Turnbull. Igazán kedves. A fiú elvigyorodott. – Vicces lány maga. Visszafordultam az ablakhoz – lehet, hogy Angliában vicces vagyok. Nem tudom. Észre sem vettem, mikor értünk ki Londonból, de már zöldellő tájon robogtunk keresztül. Eleredt az eső, esőcseppek doboltak az ablakon. A vonat facsoportok alatt menedéket kereső tehenek, ázott juhok és megáradt folyók mellett zakatolt el. Az állomások egyre kisebbek lettek, és egyre nőtt a köztük levő távolság. A sínek mellett kanyargó köves út helyét poros dűlőutak vették át, amelyek az özönvízszerű esőben sártengerré változtak. Már bántam, hogy az esőkabátomat a láda aljára tettem. A vagon lassan kiürült; Andy Salisburyben ereszkedett le a vonatról, kalapját megbökve. A vonat egyre lassabban ment. Szélesen elterülő tanyaépületeket láttam, mind akkora volt, mint egy-egy egész bérház, és úgy álltak a tágas mező közepén, akár az óceánjáró hajók. A város szürke mocska után úgy éreztem, nem is a valóságot látom, hanem egy hamis színekre mázolt színpadi díszletet. A fű túlságosan zöld volt, és a sínek mellett burjánzó kankalin úgy ragyogott, akár a frissen köpült vaj. Az eső ugyanolyan hirtelen ért véget, ahogy elkezdődött, és a nap kibújt a felhők mögül, úgyhogy az eget kék sugarak csíkozták, a föld zölden csillogott. Hallgattam a furcsa helyneveket, amikor egyegy állomás közeledtével a kalauz elkiáltotta magát: – A következő megálló Brockenhurst... Átszállás Blandford Fórum felé és a Sturminster Newton-i személyvonatra.,. Következő megálló Christchurch... Elálmosodtam, tagjaim elnehezedtek, fülemben a vonat ritmusa lüktetett. A vagonban fülledt volt a levegő, úgyhogy nagy nehezen kinyitottam az ablakot, kihajoltam, és élveztem az arcomat csapkodó, hajtűimet tépő szelet. Kinyitottam a számat: sós ízt éreztem, A levegő tiszta volt és hangaillatú, és én a

látóhatárt kutattam, hátha megpillantom a tengert. Bozótos hangamezők és sötét erdők mellett zakatoltunk végig. Végtelen messzeségbe nyúltak a fák, s a zöld rengeteg hullámzott a dimbes-dombos tájon. – A következő megálló Wareham. Wareham következik – kiáltott a kalauz, végigsietve a vonaton. Izgatottan álltam fel, a torkomban dobogó szívvel, és felkaptam a hátizsákomat és a hegedűtokot. Meginogtam, amikor a vonat rázkódva megállt, ügyetlenkedve, remegő kézzel kinyitottam az ajtót, és kiléptem a peronra. Riadtan kiáltottam a kalauznak, és a poggyászkocsihoz szaladtam, féltem, hogy a vonat továbbmegy a holmimmal együtt. – Melyik az, kisasszony? Siessen! A vonatnak indulnia kell. Fél perccel később már ott álltam egyedül a peronon. A szél tépett falragaszt csapkodott, amely ráparancsolt az olvasóra, hogy IGYA ÖN IS AZ ELDRIDGE POPE EREDETI VILÁGOS SÖRÉT. Valahol messze kutya ugatott. Néztem, ahogy a vonat lassan csiga méretűre csökken, aztán eltűnik a fák között; leültem a ládámra, és vártam.

HATODIK FEJEZET Tizenhét kapu

ELISE LANDAU? – Igen? Felnéztem, és egy hórihorgas férfit pillantottam meg, aki legalább hetvenéves volt, a háta már kissé görnyedt. A peron végében állt, és elmélyülten rágta a pipáját. Aztán kényelmesen elindult felém, minden különösebb sietség nélkül, és a poggyászomra pillantott. – E’llesz az e? Értetlenül meredtem rá. Kiköpte a pipát, és eltúlzott artikulálással a következő szavakat ejtette ki: – Ez ittenn a magájjé? – Igen. Az öreg mormogott valamit a fogai között, leballagott a peronról ugyanolyan lassú léptekkel, mint az előbb, és pár perccel később égy kézikocsival tért vissza. Meglepő könnyedséggel rádobta a táskákat, és a kocsit az állomásépület felé gurította. – Mr. Bobbin nemigen szereti ám, ha megváratják – szólt mogorván. Megpróbáltam lesimítani a ruhámat és a hajamat, miközben sietősen szedtem a lábam, hogy lépést tarthassak vele. Eddig ahány sofőrrel találkoztam, mindegyik egyformán türelmetlen volt. Az öregember kivezetett egy macskaköves udvarra, ahol elegáns automobil várakozott járó motorral, de ő elment mellette, és egy rozoga fa lovaskocsi mellett állt meg, amely termetes igáslóhoz volt hozzákötve. Az állat az orrát egy kupac szénába dugta. Á, Mr, Bobbin – szólt a férfi, és elégedetten felsóhajtott. Akkoriban a szekerek és lovaskocsik még megszokott látványnak számítottak Bécsben, de többnyire bádogosok és szenesek

használták őket, vagy pedig a gazdák, akik az árujukat hozták a piacra. Ügy sejtettem, Mr. Rivers gazdag ember, és feltételeztem, hogy legalább egy automobillal rendelkezik. Különös érzés szorította össze a gyomromat, ahogy rájöttem, hogy Mr. Riversnek talán valóban van elegáns automobilja, csak egyszerűen úgy döntött, nem azt küldi el a sofőrjével az új szobalányért. Miközben én tétlenül ácsorogtam, a poggyászom minden ceremónia nélkül fel lett hajítva a kocsi hátuljába, majd az öreg felkapaszkodott a bakra, lenyúlt értem, és erős kézzel felemelt. – Gyühet ide hátra, vagy üjjön mellím a zülísre. A kocsi hátuljában üres gabonás zsákok, mindenféle tanyasi szerszám és szétvert ládák hevertek. Láttam, ahogy megcsillan egy kasza, és szinte biztos voltam benne, hogy valami mocorog az egyik ponyvadarab alatt. Az első ülés mellett döntöttem. – Hogy hívják magát? – kérdeztem, miközben elhelyezkedtem a fapadon. – Arthur Tizzardnak. De híjjon csak Artnak. – Art, mint művészet? Az öreg rázkódva nevetett egy jóízűt, a melléből induló mély hangon. – Ja. Áthaladtunk Wareham kisvároson; most láttam először, milyen is egy angol falu. A házak alacsonyak voltak, legtöbbjük vörös téglából épült, cseréptetős építmény volt, néhány házon málladozó meszelés díszlett, itt-ott barnás zsúpfedelet is láttam. A főutcán minden ház felső szintje a járda fölé nyúlt, pont, mint Frau Schmidt előreálló fogsora. Délutánra járt az idő, az ablaktáblák többsége csukva volt, kevesen jártak az utcán, azok sem siettek. Egy fiú kerékpárt tolt, kosara tele volt pettyes tojásokkal. Az egyik ház lépcsőjén egy asszony ült és dohányzott, szoknyája alatt kisgyerek bújócskázott. A kocsi kerekei végigcsikorogtak az úton, a ló patkója kopogott. Átkeltünk egy hídon, mellettünk tucatnyi vitorlás ringott a folyami kikötőben, és elhaladtunk egy takaros kocsma mellett, amely előtt dologtalan férfiak élvezettel vitatkoztak a pakli kártya fölött; a vita kimenetele szemmel láthatóan egyiküknek sem számított különösebben. Néhány perc alatt kiértünk a városkából, és

végignyikorogtunk egy mocsáron átvezető egyenes úton; madarak repkedtek a nád között, a levegőt átjárta a nyirkos sár szaga. A táj lapos volt, és apró, sötét vizű tavacskák pettyezték, amelyeket elleptek a vízimadarak. Fehér szárny villant, és egy fekete csőrű hattyú szállt le a földre, rikoltása tompán szólt a szélben. A lápot lankás dombok szegélyezték, némelyiket hullámzó fű fedte, mások erdőktől sötétlettek. Egy útelágazásnál Mr. Bobbin, Art bármiféle utasítása nélkül, éles ívben jobbra fordult, majd rövid időn belül magunk mögött tudtuk a lápvidéket, és egy meredek ösvényen felkapaszkodva újra hegyes-völgyes vidékre értünk. A tengert még mindig nem láttam; felálltam az ülésről, úgy próbáltam átkukucskálni a zöld hegygerincen. Art kuncogott. – Há’ várgyon e’ kicsit, meg foggya máj’ látnyi. Az út két oldalán egyre sűrűbb lett az erdő, és már csak pillanatokra láttam a lankás mezőket és a márványos kék-fehér eget. Az emelkedő tetején megláttam egy kecses, kőből épült udvarházat, amelyet félig eltakartak a magasra tornyosuló, bíbor virágokkal teli rododendronok. – A Creech-major – szólt Art. Mr. Bobbin háta gőzölgött a verejtéktől, zabláján nyálbuborékok jelentek meg; Art előrehajolt, és bátorító szavakat duruzsolt. – Naa, mennyé má, hallod? Az ösvény egyre meredekebb és meredekebb lett, a ló zihált és köhögött, a kocsi egyre lassabban araszolt, míg végül az út egy kiszélesedésénél, amelyet a domboldalból vágtak ki, Art megállította a szekeret. – Na, kisasszon, most szájjon le. Mr. Bobbinnak pihennyi köll. Leugrottam a kocsiról, még örültem is, hogy kinyújtóztathatom a lábamat. Egy nedves mohafolton értem földet, és azonnal a hátsómra estem, és még a tenyeremet is meghorzsoltam, miközben megpróbáltam tompítani az esést. Art talpra húzott és leporolt, mintha ötéves lennék, és úgy dohogott, akárcsak Hildegard. – Eee, a maga cipőjje nem ide való. Bakancs kő ide. Na, itt van e, kénnyé be ezzel a kézit.

Átnyújtott egy üvegpalackot, és kihúzta a dugót. Beleszippantottam: whiskygőz csapott meg. – Héé, ne szagúgassa, csak öntsön belülié! Csip, mind a rosseb, de máj’ nem mírgesedik ee. Rígen, a na’hháboruba’ tanútam. Úgy tettem, ahogy mondta – jócskán csöpögtettem belőle felhorzsolt tenyeremre, nagy levegőt vettem, amikor az alkohol a sebbe szívódott, a vágások úgy martak, mint a tűz. Art kuncogott, – Na, igyon is e’ kkortyot, ennyi ölig is lesz. Anna határozott véleménnyel bírt arról, ihat-e egy hölgy bármiféle röviditalt. Nem ihat. De végeredményben Anna most messze van. Ittam egy kortyot, és úgy éreztem, a torkom lángol, mintha tűzforró tűket nyeltem volna le. Felballagtunk a dombra, Art Mr. Bobbin ázott oldalán tartotta a kezét, én pedig mellettük bicegtem, még mindig sajgott a lábszáram. Vajon mit mondana Margot, ha most látna – piszkosan, sárfoltosan, hajtűim alól kilógó hajjal? Lassan haladtunk előre, és szinte percenként egy-egy régi fakapu állta az utunkat. A ló megállt, és szépen kivárta, amíg Art kinyitotta a reteszt, és kitárta a kaput. Egy mérföldet sem tettünk meg így, és tizenegy kaput számoltam az úton felfelé; de most nagyon is megfelelt nekem ez a lassú tempó. A levegőt szokatlan szagok töltötték meg, az eső áztatta föld és különös virágok illata. Mindenfelé bogarak zümmögtek és araszoltak, az alacsony ágakról a hajamba, arcomra hullottak. Miközben lesöpörtem őket, fekete foltot mázoltam el a bőrömön. A fa alagút alatt mindent zöldes ragyogás járt át, én pedig csúszkáltam és botladoztam a törött köveken, A lombsátor alatt párás volt a levegő, nyirkosnak és ázottnak éreztem magam, kissé zavart is, hogy a blúzomon sötét foltokban átütött az izzadság. Végül a fák sora végén fehér lyukként felbukkant a nappali világosság. Itt újabb kapu állta utunkat. A ló ismét megállt, Art kioldotta a zárat, és kivezetett minket a napfényre. A levegő azonnal megváltozott. Sós szél csapkodott körülöttem, a hajamat az arcomba fújta, és most láttam, hogy a dombvonulat nyitott gerincén vagyunk. A táj mindkét oldalon a tengerbe futott. Jobbra ezüstszürke folyók csipkéje terült el, amelyek kicsiny zöld mezőkön folytak keresztül, közöttük egy-egy tehén barna-fehér

háta. Itt-ott kis tavak csillantak, akár a fésülködő tükrök, amelyek egyre nagyobbakká nőttek, és végül belefutottak a széles, szürke tengerbe. A távoli partot nagy, tajtékos hullámok verték, és én azt képzeltem, hogy a fülemben zúgó hang nem a dombtető zúgása, hanem a tenger moraja. A bal oldalamon vad, bozótos mező futott alá, odalent árnyas völgy rejtőzött két dombsor között, amelyek úgy formázták meg a völgyet, akár két ölelő kéz. Art a pipáját rágta, a ló fújtatott és sóhajtozott – A Tyneford-völgy – szólt Art. – Írzi? Ránéztem, aztán a távoli sárga tengerpartra. Hanga illatát és fa füstjének szagát éreztem, és még valamit, valami olyan megfoghatatlant, amire még nem voltak szavaim. – ’Jába minden, szíp ez a Tyneford, mindenki megszereti. Az öreg szembefordult velem, és különös tekintetet vetett rám. – Maga nem beszíl valami sokat, mi? Ollik új cselídnek be se áll a szájjá. Elmosolyodtam, és eszembe jutott, vajon mit szólna Julian ehhez a jellemzéshez – a csendes lány, aki nem fecseg, mint a többiek. Még csak egy hét telt el, de már fel se ismerne. Valójában nem voltam csendes – az angoltudás hiánya kárhoztatott némaságra. Nagyon is szerettem volna kikérdezni Artot Mr. Riversről és Mrs. Ellsworthről, Tynefordról meg az öböl nevéről, amely a távolban csillogott, ahol sirályok pihentek, és arról a hosszú farktollú padárról, amely épp kiröppent a bokorból, mézízű dalát csicseregve. A kérdések egymást érték a fejemben, de egyiket sem tudtam mondattá formálni. így hát ostoba némaságban ballagtam a ló mellett, és hagytam, hogy Art azt higgye, afféle bájos, csendes lányka vagyok. Art megfogta a könyökömet, miközben újra felkapaszkodtam a kocsira. Örültem, hogy végre pihenhetek. Egész nap utaztam, mostanra a fejem is megfájdult. A kocsiút keskeny volt, a közepén húzódó fakózöld csíkban poros fű és bogáncs sarjadt. Mr. Bobbin lassan poroszkált, madarak repkedtek körülöttünk, vagy éppen az alacsony rekettyés ágairól csiviteltek izgatottan. Az ég szélesen, szabadon nyújtózott a hegyektől egészen addig a szürkéskék vonalig, ahol végül egybeolvadt a tengerrel, én pedig hátrahajtottam a fejemet, hogy a rohanó felhőket bámuljam,

kábának éreztem magam, szédítő volt saját kicsinységem tudata; ráébredtem, hogy nem vagyok több, mint egy toll valamelyik barna hátú lúd szárnyán, amely a magasban szárnyal. A ló balra fordult, és lekanyarodott egy még keskenyebb ösvényre, amely már a Tyneford-völgybe vezetett. Az út meredeken lejtett, a ló óvatosan lépegetett előre, a patája időnként meg-meg-csúszott és megakadt a laza kavicson. A kocsit kétfelől vadvirágok és bokrok súrolták, a turbolya apró bóbitái leszakadtak a tövükről, és beleakadtak a kocsi kerekeibe és a fa oldallécekbe. Az egyik ütött-kopott ládába betelepedett egy apró, pöttyös madárka, és egy darabon velünk utazott. Leereszkedésünket újabb sor kapu nehezítette, Art újra és újra leugrott, hogy kinyissa őket. Tehenek és juhok legelésztek szabadon az út mentén, vagy éppen a kocsi előtt ácsorogtak; Art hangos sziszegéssel és kiáltozással próbálta távozásra bírni őket: – Hé, nyee, fíre innej d! Art átvezetett minket az utolsó kapun, és elhaladtunk néhány alacsony kőházikó előtt, falukat benőtte a sötét borostyán, kéményükből füst gomolygott. Aztán még több kunyhót láttam, és egy keskeny utcát, amely egy nyomókúthoz és egy kisebb templomhoz vezetett, és nagyobb házak laza sora szegélyezte, amelyek mind ugyanabból a durva, szürke kőből voltak kifaragva; de a ló, Art minden irányítása nélkül, balra fordult, és végigbaktatott egy hullámzó hársfasor mentén. Épp sarjadtak a friss zöld levelek, fényesen és puhán, a fák fölém tornyosultak, ágaik mint megannyi összekulcsolt kéz, kar, láb. A Házat magát egészen addig nem láttam, amíg szinte a küszöbhöz nem értünk. A hársfasétány fái fölé magasodtak a kémények és a rézből készült, hajó formájú szélforgó, vitorláit folyvást a szélirány szerint igazítva mintha zöld levelek tengerén hajózott volna át. Aztán egy fényvillanás, és az északi homlokzat ablakai megcsillantak a fák között. Felálltam a kocsin, hátha úgy jobban rálátok a házra, és akkor, ahogy kiértünk a fasorból, ott állt előttem maga a Tyneford-ház. Soha nem felejtem el azt az első pillantást. Takaros udvarház volt, egyszerre elegáns és könnyed; másmilyen színű kőből épült, mint a lenti házak – falai meleg sárga színben ragyogtak a napsütésben. Az épület oldalánál csúcsíves kapubejárat emelkedett, homokkő

homlokzatán ott díszelgett a családi címer, minden sarkában egy pár kőrózsával, a nyugat felé néző ablakok körül pedig vén lilaakác nőtt, ágait virágtenger borította el, a szirmok rezegtek a szélben. Nem pusztán az épület szépsége bűvölt el azon a délutánon és a sok utána következőn is, hanem csodás elhelyezkedése is; kevés olyan hely van Angliában, amellyel bőkezűbben bánt volna a természet. A kerteket bükkösök szegélyezték, a ház pedig lejtős mezőn állt, mögötte már a hegysor emelkedett Az épület mentén csinos terasz húzódott végig, amelyről pár kő lépcsőfok vezetett le a bársonyos, sávokban nyírt pázsithoz, amely a tenger felé lejtett. A homlokzat valamennyi ablaka a tengerre bámult, amely nyugalmasan, zsongítóan csillogott. Beszívtam újra azt a furcsa illatot: a kakukkfű, a frissen felásott föld, a verejték és a só illatát. Art odavezette a kocsit a ház hátuljánál elterülő széles udvar téglaistállóihoz, és nekilátott, hogy kikösse és lelocsolja Mr. Bobbint. Lemásztam a bakról, tétován megálltam a kövezett udvaron, és a tenger morajlását hallgattam. – Ó’ra menjen – szólalt meg Art, és a ház hátuljában nyíló faajtóra mutatott. – Na, menjen má’! Mingyá viszöm a cókmóktyát is. Némi bosszúsággal jöttem rá, hogy Art velem is pont ugyanazon a hangon beszél, mint a makacskodó tehenekkel. Azt csak később fedeztem fel, hogy nála ez voltaképpen a bizalom és a rokonszenv megnyilvánulása; nagyon kevés olyan kétlábú teremtmény élt a földön, akit Art tartott is valamire. Az egyik üres bokszból előkerült két fiatal istállófiú, és egyikük nekilátott lecsutakolni Mr. Bobbint, a másik pedig odacipelt egy nagy vödör vizet. Az egyik fiú tátott szájjal bámult rám, és közben Art bakancsára loccsantotta a vizet. – Uó, te böszme, te ganaj... – kezdett üvölteni Art, mire úgy döntöttem, ideje elhagyni az udvart, mielőtt még nekem is kijutna az átkozódásból. A hátsó ajtó sötét folyosóra vezetett, amely dohos egérszagot árasztott – egészségtelen, a vizeletre emlékeztető bűz uralkodott. A falak fehérre voltak meszelve, de a keskeny ablakokon nem sok fény jutott át. A folyosó végén csukott ajtó mögül hangok szűrődtek ki, gőzfelhők társaságában. Öklömmel bekopogtattam

az ajtón, bár nem voltam biztos benne, hogy szeretném-e, ha bárki is behívna. Otthon, bár mindig félve léptem be Hildegard területére, de azért kimondatlanul mindig ott volt a háttérben, hogy az anyám a munkaadója. Ekkor a konyhaajtó kivágódott, én pedig a falnak csapódtam. – Á, hát te meg mit ász itt? – kérdezte egy testes lány fehér kötényben és a hozzá illő főkötőben. – May Stickland! Elég a lustálkodásból, hol van már az a krumpli? – Mingyá. Itt áll e’ lleán az ajtó előtt – szólt May. – Hát akkor hozd be. Követtem a lányt a konyhába – a helyiség leginkább tágas, modern szobára emlékeztetett, csillogó, széles, csempézett pultokkal, középen pedig hatalmas faasztallal, amely most liszttel és tésztaformákkal volt tele. A jókora öntöttvas tűzhely fölött kampókon konyhai eszközök sokasága függött, a kettős mosogató melletti üvegekben fakanalak hadserege várakozott. Az ablakok magasan helyezkedtek el, úgyhogy nem láttam ki, de a fény szabadon beáramlott, és megvilágította a levegőben hópihékként szállingózó lisztszemcséket. Tudtam, hogy Hildegard sírna az örömtől, ha csak egy pillantást vethetne egy ilyen konyhára – valóságos paradicsom lenne ez neki. A házvezetőnő, Mrs. Ellsworth az asztalnál trónolt, körülötte tepsik, egy kerek vajdarab, lisztes doboz, fűszeres és élesztős tasakok. őszes haját szoros kontyba kötötte, bőre cserzett és barázdált volt, látszott rajta, hogy bár ő a konyha királynője, élete nagy részét a szabad ég alatt töltötte. Keményített fehér blúzt és fekete szoknyát viselt, dereka köré ropogós kötényt kötött. – Elise Landau – állapította meg, kérdő hangsúly nélkül, én pedig nem tudtam, mit kellene mondanom erre. A zsebembe nyúltam, előhúztam a Mayfair Háztartási Alkalmazottak Ügynökségétől kapott borítékot, és átadtam Mrs. Ellsworthnek. Az asszony kinyitotta, és belenézett: néhány pénzérme és a vonatjegyem nyugtája volt benne. – Ebédre semmit nem evett? Remélem, nem hagyta, hogy valami fiatalember vegyen magának ennivalót, kisasszony! Nem szóltam semmit, és vigyáztam, hogy ne piruljak el. Mrs. Ellsworth dohogva intett Maynek.

– Adj a lánynak kenyeret és vajat. Biztosan éhes. Remélem, maga nem olyan, mint azok az európai lányok, akik semmit sem esznek. Nincs időm sovány lányokkal vesződni. Szürke szemével alaposan végigmért. – Nem, maga nem úgy néz ki, mint azok a nőszemélyek, akik éheztetik magukat. Legyengülve nem tudná elvégezni a munkáját, ezt vésse az eszébe – figyelmeztetett. – Nem beszél sokat – jegyezte meg May, és elém lökött egy zománcos tányért, rajta némi kenyérrel és lágy sajttal. – Ami azt illeti, az neked se válna károdra – szólt Mrs. Ellsworth, mire May visszahúzódott a mosogatóhoz, ahonnan nyugodtan, korholás nélkül leskelődhetett. Mrs. Ellsworth visszafordult hozzám. – Reggel majd elmondom, mi lesz a dolga. Ma este korán lefekhet. Némán bólintottam, szám tele volt kenyérrel és sajttal. Az asszony elém tolt egy kisebb kupac ruhaneműt az asztalon keresztül. – Holnap már ezekben szeretném látni. És a hajáról is beszélünk majd. Beletöröltem a kezemet a szoknyámba, és felemeltem a ruhadarabokat: egy fehér főkötőt és egy kötényt – új életem jelképeit, amelyeket máris gyűlöltem.

HETEDIK FEJEZET Mr. Rivers

KORÁN LEFEKÜDTEM A TETŐ ALATT meghúzódó apró szobámban. A mennyezet ferde volt, a helyiség kétharmadában ki sem tudtam egyenesedni, úgyhogy inkább végigfeküdtem az ágyon (pamutpizsamában, miután végre le mertem vetkőzni anélkül, hogy a bolháktól rettegnék), és csak bámultam a durva fagerendákat. A gerendák oldalán végig érdes fűrésznyomok látszottak, a csiszolással itt nem vesződtek – minek is szépíthetnék a cseléd padlásszobáját? De azt meg kell hagyni, példás tisztaság volt mindenütt, a falak frissen meszelve, és ha még egy kis kandallót is betettek volna, a szobát akár lakályosnak is lehetett volna mondani. Elhelyeztem a családomat és a Bécset ábrázoló képeket az egyetlen fiókos szekrény tetején. A Belvedere-palota meglehetősen kirítt a spártai berendezés közül. Se fűtőtestet, se villanykapcsolót nem találtam, gyertyafénynél hevertem az ágyon, úgy éreztem magam, mint Anna valamelyik operahősnője, leszámítva azt, hogy fáztam, nyomorúságosán éreztem magam, és nekem nem tapsolt senki. Az aprócska ablakból a palaszürke tenger egy szeletkéjét láttam, amely lassan fénylő feketévé változott, ahogy beköszöntött az alkony. Ekkor kopogtattak, és az ajtó alatt valaki becsúsztatott egy fehér borítékot. Felpattantam, és a takarót magamra borítva az ajtóhoz tipegtem, de mire kinyitottam, nem volt ott senki. Kiosontam a folyosóra, és körülnéztem. Senki. Vállat vontam, visszabaktattam a hálószobámba, és miután felvettem a levelet, becsuktam az ajtót. A borítékon bécsi bélyeget láttam, és felismertem Margot cirkalmas írását. Feltéptem a borítékot, és olvasni kezdtem.

Drága Elise! Gondoltam, jólesne, ha kapnál egy levelet, amikor megérkezel. Amikor ezt írom, még nem indultál el. Hallom, hogy papával vitatkozol a dolgozószobában – már megint csaltál a triktrakban. De hiányzol. Még nem mentél el, de már hiányzol. Remélem, ízlett a csokoládé. Még nem csomagoltam el, de el fogom. És azt is tudom, hogy mire ezt olvasod, már mindet megetted. Valószínűleg az összeset egyszerre, aztán rosszul lettél, másnap meg már megint éhes voltál. Azt hallottam, hogy Dorsetben lehet olyan kagylóhéjakat találni, amelyek tiszta közép c hangot adnak. Szeretném, ha keresnél egyet – akkor játszhatnánk együtt. Én majd brácsázom, te pedig fütyülsz a kagylón. Felhorkantam. Margot mindig nagyon igyekezett bevonni engem a zenéjébe – ő úgy tekintett rám, mintha vak lennék, és mindent megpróbált, hogy megmutassa, hogyan kell látni. Már nem is próbáltam elmagyarázni neki, hogy nagyon szeretem hallgatni a zenét, és egyáltalán nem érzek vágyat arra, hogy magam is zenéljek. Meg fogom neki keresni azt a kagylót, aztán elviszem Amerikába, akkor majd rájön, milyen nevetséges ötlet volt ez. Az „Amerika” szóra fájdalom szorította össze a mellkasomat. Amerika még Bécsnél is messzebb volt tőlem, a széles tengeren is túl. Fogadd meg Hilde tanácsát, és olvasd el Mrs. Beetont. Anna azt mondja, minden angol hölgy ezt forgatja. És próbálj meg jól viselkedni, Babszem. Nehogy kirúgasd magad Mr. Riverstől Legalább addig ne, amíg meg nem szerezzük neked az amerikai vízumot. Akkor majd bevonulhatsz a nappaliba teázás közben és leeheted az összes meggyet a süteményről és szemtelenkedhetsz mindenkivel mintha otthon lennél és nyugodtan kidobathatod magad a házból és jöhetsz azonnal Kaliforniába és én annyira boldog leszek, hogy láthatlak és pezsgőzünk majd. De addig is jónak kell lenned. Belecsíptem a karomba, hogy ne sírjak. A vesszők hiánya volt az oka – úgy hangzott, mintha Margot nem vett volna levegőt,

csak mondta-mondta volna szünet nélkül, ahogy valóban szokta, amikor izgatott volt. Néha utáltam őt, de jobban szerettem közelről utálni. Ebből a távolságból hamar el fogom felejteni, mennyire tudott bosszantani, és annyira fog hiányozni, hogy az már-már elviselhetetlen lesz. Szép lassan végiggondoltam, mi mindennel gyötört: elcsente a könyveimet, és aláhúzta a neki tetsző bekezdéseket lila tintával; fel-alá flangált a szobámban a selyem alsóneműjében, formás mellét mutogatva; néha, ha verekedtünk, az ujjával összecsippentette a derekam körüli zsírpárnákat; és mindig jobban nézett ki a ruháimban, mint én. Hiába, egyiktől sem hiányzott kevésbé – a nővérem megvetése is olyan luxus volt, amely a régi életemhez tartozott. Mohón vártam már a pillanatot, amikor végre újra utálhatom majd őt. Felemeltem a fehér szobalányfőkötőt, odaléptem a kis tükör elé, amely az egyszerű fakomód tetején állt, és a hajamhoz tartottam. Ezt még Margot sem lenne képes úgy viselni, hogy csinos legyen, még akkor sem, ha egy órát töltene a fürdőszobában a barackszín rúzsával, púderével és a Párizsból küldetett pirosítójával. Undorodva a földre ejtettem a főkötőt, és a köténybe rúgtam meztelen lábujjammal. Art már felcipelte a ládámat és a táskáimat, amíg a konyhában voltam Mrs. Ellsworthszel. Úgy döntöttem, kipakolok. Eddig még soha nem csomagoltam ki magamnak; mindig is voltak szobalányaink, akik elvégezték az efféle feladatokat, miután pedig el kellett bocsátanunk őket, Hildegard és a zsidó bejárónő tartotta rendben a fiókjainkat, és továbbra is havonta ott találtuk a tiszta vászonneműt kikeményítve, összehajtogatva. Mióta elhagytam Bécset, most először nyitottam ki a lakatot, és hajtottam hátra a fedelet. Természetesen Mrs. Beeton vaskos Háztartásvezetése ott ücsörgött a tetején, akár a tojásain kotló tyúk. Szinte örültem, hogy látom, mintha ezzel velem lenne egy darab Hildegardból is. Elolvasni továbbra sem állt szándékomban. Az alsóneműt betuszkoltam különböző fiókokba, aztán előhúztam a szoknyáimat és a ruháimat, és óvatosan kiterítettem őket az ágyra. A tisztálkodószereim közé eltettem egy kis borotvapengét is; leültem keresztbe vetett lábbal a takaróra, és nekiláttam, hogy kifejtsem az értékeimet rejtekhelyükről, lehetőleg úgy, hogy közben ne vágjam meg az ujjamat, és ne

vérezzem össze a tiszta ruhákat. Megtapogattam minden szoknya szegélyét, mielőtt felakasztottam volna őket a szekrénybe, és hamarosan már volt egy kisebb kupac aranyam, amelyet egy zokniba tettem, és bedugtam az egyik fiók végébe. Anna több réteg selyempapírba burkolva a halvány rózsaszín estélyi ruhát is elcsomagolta, amelyet az utolsó estén viseltem. Nem tudtam, mikor lopta be a ládába, és miközben arra gondoltam, hogy soha nem lesz már olyan alkalom, amikor felvehetnék egy ilyen ruhát, azt is tudtam, hogy örömmel nézek majd rá a szekrényemben, mert a boldog időkre emlékeztet majd. Amikor felemeltem, észrevettem, hogy a szegésnél meggyűrődött, mintha valami bele lenne rejtve. Fogtam a borotvapengét, kifejtettem az utólag hozzávarrt öltéseket, és óvatosan kihúztam a kígyózó fehér gyöngysort. Anna gyöngysorát. Csak ültem az ágyon, miközben az este lassan éjszakává sötétült, és hallgattam a parton megtörő hullámokat. A gyöngyök megcsillantak a gyertyafényben; végigfuttattam az ékszert az ujjaim között, újra meg újra, nem akaródzott a nyakamba tenni, féltem, hogy még megfojtana. ☼ Zaklatottan aludtam, a tenger moraja folyton betolakodott az álmaimba. Hajóval valamilyen távoli földre vittek, de nem Amerika volt, és én tudtam, hogy nem a jó irányba megyünk, így nem jutunk el Annához és Julianhoz és Margothoz. Ráüvöltöttem a kapitányra, hogy fordítsa meg a hajót, de két izmos, rosszarcú matróz felemelt a karomnál fogva, és a tengerbe dobott. Csapkodtam, kiáltani akartam, de a tüdőm megtelt maró sós vízzel. A saját kiáltásomra ébredtem, ruhám csuromvizes volt az izzadságtól, az ágynemű olyan nedves volt, mintha leöntöttek volna egy vödör vízzel. A gyertyám kialudt, koromsötét volt. Mélyeket lélegeztem, ki és be, ki és be, amíg azt nem éreztem, hogy a szívverésem lecsillapodik, aztán úgy döntöttem, kimegyek, és megmosom az arcomat. Végigbaktattam mezítláb a folyosón, úgy éreztem magam, mintha szembekötősdit játszanék egyedül. Korábban soha nem féltem a sötétben, nem ijesztettek meg az éjjeli neszek;

kényszerítettem magam, hogy most se rémüljek meg. Amikor feljöttem, nem láttam a fürdőszobát, és amikor a mellékhelyiség után tudakozódtam, egy kinti árnyékszékhez irányítottak, A folyosóról több ajtó is nyílt, de én nem akartam felzavarni Mayt vagy bármelyik másik cselédet, ezért inkább úgy döntöttem, leosonok az udvarra, hogy kint, a hűs levegőn öblítsem le az arcomat. A hátsó lépcső teljes sötétségbe borult, tapogatózva haladtam lefelé, kezemet a korláton tartva, és sikerült lejutnom anélkül, hogy elbotlottam volna a keskeny lépcsőfokokon. A konyha melletti folyosóra lyukadtam ki, majd a hátsó ajtóhoz siettem. Az ajtó nyitva volt, és én kiléptem egyenesen a holdfényes udvarra. A talpam hideg követ érintett, amely síkos volt a harmattól. Amikor megcsúsztam, és bevertem a lábujjamat egy törött kőbe, már rájöttem, hogy talán okosabb lett volna felvenni a cipőmet, de én már csak ilyen voltam: mindig csak akkor jutott eszembe, mi hogyan lett volna okosabb, amikor már túl késő volt. Mr. Bobbin barna-fehér foltos fejét az istállóajtón pihentette; szeme csukva volt, és halkan horkolt. Elmosolyodtam; eddig még sosem hallottam lovat horkolni – csak Juliant, amikor túl sok konyakot töltött magának az étkezőben egy-egy bőségesebb vacsora után. Az éjszakai levegő fagyos volt, és én reszkettem a nedves pizsamámban, de jólesett a csend. Körülöttem egy lélek sem volt, hirtelen elöntött a nyugalom. Jelen pillanatban nem kellett arra figyelnem, hogy hogyan viselkedjek, mit mondjak, milyen szavakat használjak, és ha éppen arra volt kedvem, végigszökdécselhettem a néma udvaron anélkül, hogy bárki rám szólt volna helytelen viselkedésemért. Kényelmesen nyújtóztam egyet, megmutatva hasamat az éjszakának, és úrilányhoz méltatlan módon nagyot ásítottam. Hajam ragadt az izzadságtól, és az arcomhoz tapadt, ezért úgy döntöttem, a hideg ellenére megmosom. Az udvar közepén régimódi, vasfogantyús nyomókút állt. Láttam, amikor az istállófiú használta, mielőtt lecsutakolta Mr. Bobbint, és utánoztam a mozdulatát: le-fel mozgattam a kart, míg végül erős vízsugár nem folyt a kútból, amely a lábamra ömlött, és végigcsordogált a köveken. Letérdeltem, a víz alá tartottam a fejemet, és próbáltam ugyanakkor tovább mozgatni a kart, ezzel sikerült egyszerre leöblítenem a hajam és

végiglocsolnom magam a fagyos vízzel. A hidegtől elállt a lélegzetem, a gondolatok mind elillantak a fejemből, csak a jeges folyadék érzete maradt, amely keresztülfolyt a hajamon, végig az arcomon, és a nyakamra csöpögött. Nem volt kellemetlen, és a víz áramlása kiszorította az agyamban nyüzsgő aggodalmakat. A kút nyikorgóit és jajgatott, az üres udvar megtelt a zajjal, ezért eltartott egy pár másodpercig, mire észrevettem, hogy valaki beszél hozzám. – Helló! Feltápászkodtam, és közben bevertem a fejemet a csapba. A fájdalom belehasított a fejembe, én pedig összegörnyedtem, és a homlokomat dörzsölgettem. A következő másodpercben már egy férfi térdelt mellettem, és ujjaival elhúzta nedves hajamat az arcom elől. – Vérzik? Vagy ez víz? Nem látom. Jöjjön ki a fényre. Hagytam, hogy az udvar sarkába vezessen, ahol egy kocsifellépőn sárga olajlámpa állt. A férfi megérintette a homlokomat ott, ahol beütöttem a kútba. Túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy ránézzek, ehelyett meztelen, kissé maszatos lábujjaimat bámultam. – Nem, nincs baja. Sajnálom. Nem akartam megijeszteni. Felnéztem, és a derengő fényben negyven körüli, sötét hajú férfit láttam, szemében mosoly bujkált. Anna azt mondta volna rá, hogy jóképű, de én tudtam jól, hogy egy negyvenes férfi már túl öreg ahhoz, hogy ilyesmi szóba kerülhessen. – A nevem Christopher Rivers – szólt. – Elise Landau – feleltem, és felé nyújtottam a kezem. A férfi rápillantott kinyújtott kezemre, mielőtt melegen megszorította volna mindkét kezével. Elvörösödtem, hirtelen rájöttem, hogy most cselédlány vagyok, aki nem parolázik urakkal. Az is eszembe jutott, hogy furcsán festhetek éjnek évadján ázott pizsamámban az istállóudvar közepén. Amikor elengedte a kezemet, szorosan összefontam a karomat a mellkasom előtt. – Nagyon örvendetes, hogy ismeretet köthetek, Mr. Rivers... uram – tettem hozzá némi gondolkodás után, miután eszembe jutott, hogy az angol cselédek így szólítják meg az urakat.

– Én is igazán örülök, Elise – felelte Mr. Rivers, megpróbálva elfojtani a mosolyt, ami szeméből lassan a szájára is átsugárzott. Lepillantottam a kockakőre. Mindeddig az apámon kívül egyetlen férfi sem szólított a keresztnevemen. Bécsben egy nőt csakis az apja, bátyjai és szerelme hívhatott így. Az a kevés férfi, akit ismertem, mindig vagy Fräulein Landaunak, vagy legbizalmasabb esetben is Fräulein Elisének szólított, és amikor ez a magas férfi kimondta a keresztnevemet, az nagyon is bensőségesen hangzott. – Ha megengedi, azt javasolnám, hogy menjen vissza a házba. Eléggé átázott, és nem szeretném, ha megfázna. – Igen... ööö. Mr. ööö. Uram. – Szólítson csak Mr. Riversnek. Bólintottam, és a hosszú hajfonatomban lévő vizet kicsavartam az udvar kövére, aztán megfordultam, hogy bemenjek a házba. Amikor odaértem a hátsó ajtóhoz, a férfi utánam szólt. – Elise? Tétován megálltam, kezem a kilincsen. – Úgy vélem, az lesz a legjobb, ha egyikünk sem tesz említést erről a találkozásról Mrs. Ellsworthnek. Holnap reggel ismeretlenekként találkozunk. – Igen, Mr. Rivers. Már nem emlékszem biztosan, hogy telihold volt-e, de ha nem volt az, annak kellett volna lennie. Mindig, amikor eszembe jut az az éjszaka, látom magam előtt a hold fehér lámpását az istállóudvar fölött, és a szélben rezgő tengeri füvet. Mint egy álomban, egyszerre vagyok a jelenetben szereplő lány, és egy másik én, aki nézi őt. Látom Mr. Riverst, ahogy hátrasimítja a lány haját, és érzem ujjainak melegét a homlokomon. Nézem azt a másik Elisét, ahogy átmegy az udvaron, és eltűnik a sötét házban. Azután ott fekszem a sötétben, figyelem kis padlásszobám mennyezetének megfeketedett gerendáit, nedves hajfonatomat a karom köré csavarom, és csak csavarom, csavarom.

NYOLCADIK FEJEZET Ahogy Sámson, én sem vágom le soha a hajamat

MRS. ELLSWORTH ÁTVEZETETT A ZÖLD POSZTÓVAL BORÍTOTT ajtón keresztül a ház fő részébe. Ez az ajtó volt a választóvonal a mi területünk és az övék között, olyan sérthetetlen, akár az országhatár. Az asszony körbekísért a nyugati szalonban, felhívta a figyelmemet az értékes kínai csengettyűk és antik necukék1 riasztó, sorára, és lelkemre kötötte, hogy el ne törjem valamelyiket. Szigorú arcú ősök gyűjteménye bámult le rám az árnyékba borult falakról, a függönyök szorosan össze voltak húzva, nehogy kifakuljon a kínai selyemtapéta és a Turner-kép, amely a Mupe-öböl szikláit ábrázolta. A festett tenger hullámai hangtalanul csapódták a csillámló szikláknak, az égen viharfelhők kavarogtak. Mrs. Ellsworth büszkeséggel telt hangon tudatta velem, hogy ez a legértékesebb festmény a házban, több mint ezer guinea-re van biztosítva. Mrs. Ellsworth a kőből faragott kandalló előtt is megállt, amelyen szintén a családi címer ékeskedett, és faragott borostyán díszítette. A sárga homokkövet hátul elszínezte a korom és a füst, a tűztérben még izzott néhány fahasáb. – Minden reggel kitakarítja a kandallókat a nagy nappaliban, az étkezőben és a reggeliző szobában. Ha hölgyek vendégeskednek nálunk hideg időben, halkan bemegy majd a szobájukba, és begyújtja a tüzet. A kandallójukat már előző este meg kell rakni, ne felejtse el. – Igen, Mrs. Ellsworth. Elfojtottam egy ásítást. Még soha életemben nem unatkoztam ennyire. A feladatok véget nem érően sorakoztak előttem, és én 1 A necuke többnyire fából vagy csontból faragott japán kisplasztika. Az övön viselték oly módon, hogy zsinór segítségével egy kisebb személyes tárgyhoz kötözték, és a zsinórt átbújtatták az öv alatt. A necuke feladata az volt, hogy megakadályozza a zsinór kicsúszását az öv alól.

csendes bizonyossággal tudtam, hogy jó, ha a felére emlékezni fogok, és elkerülhetetlenül össze leszek szidva. – Megértette, hogyan kell használni a méhviaszt a padlón? – Igen, Mrs. Ellsworth. – És látta, hogyan kell a díszeket kifényesíteni anélkül, hogy eltörnénk őket? – Igen, Mrs. Ellsworth. – Később majd visszajöhet ide, és befejezheti a takarítást. Mr. Wrexham szereti maga megmutatni az új szobalányoknak, hogyan kell rendesen begyújtani a tüzet. Sietve követtem Mrs. Ellsworthöt a faburkolatú előtérbe, aztán egy vidám étkezőbe, ahol már meg volt terítve a reggelihez. Az első leckém a gyors járás fontosságáról szólt: a cseléd sosem lusta, márpedig a lassúság lustaság. A következő tizenkét hónapban mindenhová rohanó léptekkel kell majd mennem, mintha sürgős államügyekben járnék el, még akkor is, ha csupán egy tojástartót viszek vissza a kamrába. Megtanultam, hogy a sétálgatás a gazdagok kiváltsága. Most, hogy belegondoltam, soha nem láttam Hildegardot lassan ballagni;, mindenhová ugyanolyan céltudatosan sietett, mint Mrs. Ellsworth, és még amikor nyugodt óráinkban a konyhában beszélgettünk, akkor sem állt meg soha a keze – vagy a kötőtűje csattogott, vagy a szakadt ruháimat javítgatta, vagy cukrot szórt a sütőből frissen kivett süteményre. A reggeliző szobában egy főzőlapon ezüst kávéskanna állt, a finom kávéillattól összefutott a nyál a számban- amióta megérkeztem Angliába, csak erős fekete teát ittam, amit meglehetősen visszataszítónak találtam. Itt el volt húzva a függöny, és a nap fénye átragyogott a magas, kazettás ablakokon. Odakint kusza indákkal átszőtt kőkorláttal szegélyezett terasz húzódott. Szabályos távolságokra elhelyezett cserépedényekben dús, vörös muskátli pompázott a fehérre festett asztalok és székek mellett, a teraszon túl pedig selymes pázsit ereszkedett le a tenger felé. Az egész annyira szép volt, hogy önkéntelenül elmosolyodtam. – Khrm! Ez is csak téblábol itt – szólalt meg egy hang. Körülnéztem, és Mrs. Ellsworth mellett megpillantottam egy ősz hajú férfit, aki tekintélyes fellépésével leginkább egy

karmesterre emlékeztetett. Majdnem elnevettem magam az angol komornyik tökéletes megtestesülését látva, akiről eddig csak könyvekben olvastam, amikor megpróbáltam fejleszteni az angoltudásomat. – Elise, bemutatom Mr. Wrexhamet. Ő Mr. Rivers komornyikja, inasa és Tyneford személyzetének feje. Egy pillanatig tétováztam, sokkal megilletődöttebb voltam a zord öregúr előtt, mint amikor előző éjjel magával Mr. Riversszel találtam szembe magam. Kezet kellene ráznom vele? Vagy talán pukedlizzek? – A legnagyobb öröm és boldogság, hogy... ismeretséget kötözhetek önnel, uram – szóltam, szorosan az oldalamhoz szorított kézzel. Az öreg összehúzott szemmel nézett rám. – A leány talán tréfálni próbál? – Nem, nem hiszem, Mr. Wrexham. Úgy vélem, még kissé különös módon használja az angol nyelvet. – Nos. Adjon neki fejlesztő könyveket. Ez így nem lesz jó. Angol hölgyeket és urakat kell majd kiszolgálnia, anélkül, hogy zűrzavart vagy kellemetlenséget okozna. – Az utolsó szavakat úgy ejtette ki, mint aki főbenjáró bűnről beszél, – Igen, rendben, Mr. Wrexham – felelte Mrs. Ellsworth. A következő negyedóra azzal telt, hogy Mr. Wrexham kiokított, hogyan kell megrakni és begyújtani a tüzet. Elhasználtam majdnem egy egész doboz gyufát, több újságlapot és a komornyik minden türelmét, de mire nyílt a reggeliző szoba ajtaja, és belépett Mr. Rivers, már derekas tűz ropogott a kandallóban. A férfi jó reggelt kívánt az idősebb alkalmazottaknak, aztán, rólam tudomást sem véve, leült az asztalhoz a reggeli újsággal. – Parancsol még valamit, Mr. Rivers? – kérdezte Mrs. Ellsworth. – Nem, köszönöm. – Nos, ő az új belső szobalány, Elise – szólt az asszony – Nagyszerű. Igazán örvendek, Elsie – mondta Mr. Rivers, fel sem nézve újságjából. Éreztem, hogy bosszúság bizsergeti a tarkómat. Még hogy Elsie. Legszívesebben megfogtam volna annak az átkozott újságnak a tetejét, és jól összegyűrtem volna. Még életemben

nem vettek ennyire semmibe. Mrs. Ellsworth kivezetett a szobából, és a kezembe nyomott egy doboz takarítóeszközt. – Na, most mehet, és kitakaríthatja rendesen a nappalit. Amikor azzal végzett, kezdhet a hálószobákban. Figyeljen, hogy rendesen ágyazzon be, ahogy mutattam magának. Fürge léptekkel elindultam, amíg vissza nem hívott, hogy halkan ellásson még egy sor utasítással. – Elise. Ne feledje, nem láthatják meg kívülről. Amikor az ablakokat tisztítja, le kell hajolnia és arrébb mennie, amint megpillant egy hölgyet vagy urat odakint a pázsiton vagy a teraszon. Ha Mr. Rivers belép a szobába, elnézést kér, összeszedi a takarítószereit, és kimegy. Láthatatlannak kell lennie. Megértette? – Igen, Mrs. Ellsworth. Láthatatlan leszek. ☼ Mindkét kezem vérzett. Körmeim beszakadtak, és minden ujjam hegye durva lett, és tele volt apró vágásokkal. A lábam úgy fájt, mintha mérföldeket futottam volna hegyen-völgyön át, vállam és karom valamennyi izma meghúzódott. Semmi másra nem vágytam, csak hogy befekhessek egy kád forró vízbe Anna levendulás sóival, aztán a puha ágyamba süppedhessek, kezemben egy csésze Hildegard-féle, kirschsel ízesített forró csokoládéval. Ehelyett takaríthattam, súrolhattam, fényesíthettem, és futkoshattam ezer feladatom között. A ház hatalmas volt, sokszorosa fényűző bécsi lakásunknak, és teljességgel nélkülözte a modern kényelmet – legalábbis azt a fajtáját, ami egy cseléd életét is megkönnyítené kissé. Azon kaptam magam, hogy szerelmes epekedéssel gondolok Hildegard ügyes új porszívógépére. Mr. Wrexham egy ízben rajtakapott, amint kifelé bámulok az oldalsó kapubejárat fölötti apró, íves ablakon, és nézem a fodrozódó felhőket, amelyek úgy bukdácsoltak az égen, mint egy fészekaljnyi kiskacsa. – Mozgás, leányzó! Ha ennyire ráér, tudok még feladatot adni. A komornyik tapsolt egyet, én pedig fogtam a törlőrongyomat és az ecetesüveget, berohantam a legközelebbi hálószobába, és nekiláttam, hogy letisztítsam a tükröt és az öltözőasztalt. Az

asztalon, a teknőchéj fésű és a fülbevalókat tartalmazó tál mellett egy fénykép állt, amely egy csinos fiatal nőt ábrázolt ejtett derekú ruhában, ami a húszas évek nagy divatja volt. Felemeltem a képet, hogy letöröljem az üveget, és közben megnéztem az arcot. A nő bájosan, kissé kényszeredetten mosolygott, és szégyenlősen sandított a fényképezőgépre, mint aki nem örül neki, hogy lefotózzák. Az asztalon heverő többi tárgy nemigen illett az előbbiekhez: egy kupac férfimagazin, a Racing Post című sportújság egy régebbi száma és egy ezüst cigarettatárca. Amikor jobban megnéztem, azt is láttam, hogy a tálban nem fülbevalók, hanem kézelőgombok vannak. Az ablak mellett barna bőr karosszék állt, az ablak-párkányra hamutartót helyeztek. Férfi szobája volt ez, nem nőé. Ekkor hallottam, hogy mögöttem nyílik az ajtó, és hátrapördültem; Mr. Riversre számítottam, ehelyett Mr. Wrexhaim suhant be az ajtón, azzal a könnyed eleganciával, amely a vérbeli komornyikok sajátja, – Ez Mr. Christopher Rivers szobája. – Igen. Mr. Riversé. Mr. Wrexham összehúzta a szemöldökét. – Nem, Mr. Christopher Riversé. Mr. Rivers fiáé. Jelenleg Cambridge-ben tartózkodik. Néhány nap múlva érkezik. Akkor majd May veszi át a szoba takarítását. Maga távol marad ettől a helyiségtől, amíg Mr. Christopher idehaza időzik. – Miért? A kérdés kicsúszott a számon, mielőtt meggondolhattam volna. Mr. Wrexham bosszúsan elvörösödött, és láttam rajta, hogy magában azt mérlegeli, egyáltalán válaszoljon-e nekem. – Azért, mert Mr. Rivers nagylelkű engedményt tesz a maga körülményeire való tekintettel. Mr. Rivers nem gondolja helyesnek, hogy maga egy fiatalember szobájában tartózkodjon, amikor ő is a házban van. Mr. Wrexham felemelte a kezét, és elvette tőlem a lány fényképét, amelyet tudtomon kívül még mindig a kezemben szorongattam, és vigyázva visszatette az asztalra. – A néhai Mrs. Rivers. Finom hölgy volt – szólt halkan, féligmeddig önmagának. Jól megnéztem a keretbe zárt törékeny alakot, libbenő szőke haját, és próbáltam őt elképzelni az energikus Mr. Rivers

feleségeként. Azon tűnődtem, vajon miért olyan szomorú minden régi fénykép. ☼ A nap kavargó porfelhőben és mélységes kimerültségben zárult. May és egy falusi, hézagos fogú lány segített elvégezni a rengeteg munkát. Láttam még egy inast, aki szenesvödröket cipelt, és egy libériás lakájt, aki tálcákat vitt be a könyvtárba. Négy vendégszobát takarítottam ki, de úgy tűnt, mindegyik használaton kívül van, és a mellőzöttség dohos szagát árasztja, hiába a mindennapos szellőztetés. Öt órakor lementem a hátsó lépcsőn a személyzeti terembe teára. A helyiségben hosszú tölgyasztal állt, amely vacsorához volt terítve; Mr. Wrexham ült az egyik végén, Mrs. Ellsworth pedig a másikon. Most először láttam az összes alkalmazottat együtt, és kevesebben voltunk, mint gondoltam. Tíz perccel öt előtt a két bejáró szobalány távozott, hogy a faluban egyék meg saját vacsorájukat, csak a személyzet nyolc bentlakó tagja foglalt helyet a faasztal körül, amelyen tálakban gőzölgő ragu és burgonyapüré várakozott. Az asztal két oldalán alacsony pad állt, hozzáillő, magas támlás székekkel a komornyik és a házvezetőnő számára. A sötét faburkolatú helyiség majdnem tíz méter hosszú volt, az asztal szinte a terem egész hosszán végigért, és negyvenen is kényelmesen elfértek volna mellette. A tágas térben minden szavunk visszhangzott, és én azon gondolkodtam, vajon mikor telt meg utoljára ez a terem. A levegős konyhában sokkal kényelmesebben ehettünk volna, mint itt a félhomályban, a kemény fapadokon kuporogva. Fejünk fölött kifakult hímzés hirdette a zord jelmondatot: „Munka és Hűség”, a falon pedig egymás után sorakoztak az apró rézcsengők, amelyekhez mind egy-egy címke tartozott: „dolgozószoba”, „szalon”, „nagy hálószoba” és így tovább. A konyhába és a személyzeti folyosóra már modernebb elektromos csengőket szereltek be, ez az avítt rendszer csak növelte a terem hangulatának komorságát. Én Henry, a lakáj mellett ültem (valójában Stannek hívták, de Tynefordban a lakáj neve mindig is Henry volt), Billy, a kertész pedig (akinek nyíratlan, kusza haja ellentétben állt birodalmának

gondosan metszett bokraival) némán, senkihez egy szót sem szólva lapátolta be az ételt. Jim, a kukta Peterrel, a mindenes inassal beszélgetett. May, a konyhalány és mindenes kotnyeles, akit mindenki közül a leginkább felháborított a megjelenésem, velem szemben ült, és kerek, malacszerű szemével engem nézett; úgy éreztem, ha nem lennének itt mások is, talán rám is vicsorítana apró, sárga fogaival. – Nekem köllött vóna szobalánnak lennyi. Má öt éve konyhaién vagyok – közölte. Én nem szóltam semmit, inkább az előttem álló tányér barna, gőzölgő tartalmát néztem. – Te még nem állsz készen az előléptetésre. Még a végén a hölgyekkel és uraságokkal is ennyit fecsegnél – torkolta le Mrs. Ellsworth, ujjaival az asztalon dobolva. Határozottan az volt az érzésem, hogy ez a vita nem most kezdődött. – Elég – szólalt fel Mr. Wrexham, dühösen összehúzott szemmel. – Elise Mr. Rivers saját rendeletére lett felvéve. Nem tűröm, hogy ebben a házban bárki megkérdőjelezze az ő döntéseit. Világosan beszéltem? May lehajtotta a fejét, és csendesen a tányérjába zokogott. Mrs. Ellsworth már indult volna, hogy megvigasztalja, de Mr. Wrexham haragos pillantását látva meggondolta magát, és inkább a szalvétájáért nyúlt. – Mrs. Ellsworth, elmondaná az áldást? – kérdezte a komornyik. Valamennyi cseléd lehajtotta a fejét, és egymáshoz tett kezükkel háromszögeket formáztak a tányérjuk fölött. Nem tudtam, mit tegyek. Nem imádkozhattam. A családomtól elszakítottak, de kereszténnyé nem válhatok. Tudtam, hogy minden ima, amit kimondanék, egyre távolabb és távolabb vinne tőlük. Lehunytam a szememet, és összeszorítottam a számat. – Adjunk hálát mindazért, amit az Űr ad nekünk. Kérünk téged, Krisztus, Megváltó Urunk, add áldásodat Mr. Riversre és Mr. Christopherre, és áld meg mindenkit, aki ebben a házban él. Ámen. Az asztal körül mindenki elmormolt egy áment, én pedig kinyitottam a szemem. Mr. Wrexham engem nézett, ajkát rosszallóan összepréselte.

– Maga talán nem óhajtja, hogy az Űr megáldja ezt a házat? – Nekem nem lehet imádkozni. – És miért nem? A mi Istenünk talán nem elég magának? Annára és Julianra gondoltam, és az utolsó bécsi éjszakámra. Az előtt az éjszaka előtt soha nem imádkoztam igazából. Abban sem voltam biztos, hogy valaha is fogok még, de azért jól emlékeztem Herr Finkelstein zengő kántálására és az ígéret Földjéről szóló énekére. Jövőre New Yorkban. Amíg nem látom őket újra, ez legyen az én utolsó imám. – Zsidó vagyok. Magamat is megleptem a hangommal. Erős volt és tiszta: a kijelentésem megfellebbezhetetlen. Soha nem mondtam ki ezeket a szavakat eddig; miattuk kellett elhagynom az én Bécsemet, és áthajóznom a tengeren, mégis, még soha nem ejtettem ki őket fennhangon. Valami lehetett az arckifejezésemben, mivel sem Mr. Wrexham, sem más nem hozta szóba az asztali áldás megtagadását soha többé. Ekkor hangosan kopogtattak az ajtón, és betrappolt Art, mocskos kinti cipőjében, amely ki sem látszott a sárfoltok alól, és messziről bűzlött róla a lótrágya szaga. Mrs. Ellsworth összehúzta a szemöldökét, de nem szólt rá, csak annyit mondott: – A vacsorája a konyhában van a tűzhelyen. Menjen, hozza ki magának. Artról már egészen elfeledkeztem, és most csodálkoztam, hogyhogy nem velünk vacsorázik. Peter felém hajolt. – Art nem szeret ám kétlábuakkal ennyi. Odakinn szeret abrakúni a lovakka meg a tehenyekke. De azé a jófíle húst csak előbbre valónak tartja, mind a szénát – hahotázott hangosan saját tréfáján. – Mr. Bobbin nem is beszíl annyi zagyvaságot, mind tik itten – mondta Art. – Má az is baj, ha valaki nyugalomba akargya megennyi a vacsoráját? Szerintem ez teljesen érthető kívánság volt, legszívesebben én is fogtam volna a tányéromat, és kisurrantam volna enni Mr. Bobbinhoz a csendes udvarra. Rámosolyogtam Artra, ő pedig egy pillanatra rám kacsintott, miközben kiment. Elöntött az öröm a gondolatra, hogy van egy szövetségesem a házban. May rosszul leplezett utálattal nézett rám.

Evés után kivittük az edényeket a hátsó mosogatóhelyiségbe, ahol May könyékig habosan állt a mosogató mellett, miközben súrolta a tányérokat, és méltatlankodva motyogott maga elé. A többi szolgáló ment a dolgára, én pedig követtem Mrs. Ellsworthöt és Mr. Wrexhamet a konyhába. Az ajtóban megtorpantam, nem tudtam, mi lesz most a feladatom. – Elise, ma este az asztalnál fog szolgálni – közölte Mr. Wrexham. – Mr. Rivers vendéget fogad, Henrynek pedig kimenője van. – Én pedig nagyon szívesen átvenném a helyét, Mr. Wrexham – szólt Mrs. Ellsworth. – Köszönöm, nem, Mrs. Ellsworth – felelte a komornyik. – A gyermeknek tanulnia kell. Belső szobalánynak vettük fel, neki pedig meg kell felelnie az elvárásoknak. Elnéztem a két idős cselédet. Számításaim szerint már vagy húsz éve együtt éltek ebben a házban, mégis kizárólag a hivatalos megszólítást használták, amikor egymással beszéltek. Mrs. Ellsworth elfojtott sóhajjal leült a konyhaasztalhoz. Mr. Wrexham letett elé egy tiszta terítéket, nekem pedig a kezembe nyomott két villát és egy kínai mintás porcelántálat, tele szárazborsóval. – Most pedig szolgálja fel Mrs. Ellsworthnek a zöldséget. Otthon esténként a vacsoránál az egyik cselédlány, vagy később Hildegard maga elegáns elrendezésben zöldséget és burgonyát helyezett a tányéromba. Most, hogy rajtam volt a sor, ez már nem is tűnt olyan könnyűnek. Először a borsószemek Mrs. Ellsworth ölébe potyogtak, majd a villákat ejtettem el. Rám szóltak, ha túl közel hajoltam (nem holmi ivóban vagyunk, leányzó), és azért is, ha túl messze álltam meg (hogyan szolgál ki egy hölgyet ilyen nagy távolságból? Használja a fejét, kérem). Fél óra múltán Mrs, Ellsworth felállt. – Bocsásson meg, Mr. Wrexham. Nekem még vacsorát is kell főznöm. Az asszony odalépett a széles tűzhelyhez és az edények csörömpölő halmához, Mr. Wrexham pedig visszatette a tálat a tálalóra, a borsószemeket pedig beleöntötte egy üvegbe. Azután átadott nekem egy tiszta kötényt.

– Ma este, Elise, a vizet fogja majd felszolgálni, és összeszedi az üres tányérokat. Elkenődtem; az utolsó adag borsót már majdnem sikerült rendben Mrs. Ellsworth tányérjára helyeznem – egyetlenegy szem tűnt csak el a ruhája nyakában. Becsapottnak éreztem magam, hogy így lefokoztak, de jobbnak láttam, ha nem vitatkozom. – Most pedig üljön le – szólt Mr. Wrexham. Leültem. Vajon mi lesz a következő lecke? Talán a csuklómozdulat, amellyel kihajtogatjuk a szalvétát? De ekkor hirtelen Mr. Wrexham kezének érintését éreztem a hajamban. Hátrapördültem, és szemtől szembe találtam magam egy csillogó pengéjű ollóval. – Csak semmi hisztéria, kérem. A haját le kell vágni. – Nem. Nem. Nem lehet. Elhátráltam a komornyik elől egészen a konyha másik végében álló tölgyfa tálalóig. A szívem hangosan dübörgőit, a gyomromban fortyogni kezdett a ragu. Szememet a hosszú pengékre szegeztem. Nem szabad pislognom. Láttam magam előtt a Kócos Peti ollós emberét, amint „nyissz-nyissz” kiáltással felém közelít, hogy lenyesse a hajamat. – Nem hagyom levágni – kiáltottam félig sírva, és még jobban behátráltam a sarokba. – Elise, ne csapjon ekkora hűhót – szólt Mrs. Ellsworth. – Mr. Wrexham, maga pedig halálra rémíti ezt a lányt. Egészen elfehéredett. Mr. Wrexham leengedte az ollóját, és összefonta a karját. – Nem hagyhatom, hogy bárki is hosszú hajjal szolgáljon fel az étkezőmben. Méltatlan és kellemtelen. És tisztátalan. Mrs. Ellsworth felém fordult, szinte együtt érző arccal. – Angliában, kedvesem, minden cselédnek rövidre kell vágni a haját. Ez a pozíció jele. És a higiéniáé – tette hozzá, mintha nekünk, osztrákoknak fogalmunk sem lenne a tisztaságról. Lehunytam a szememet, és pislogva visszatartottam a fenyegető könnyeket. Margot a lelkemre kötötte, hogy jó legyek. Nem küldhetnek el, egy ilyen butaság miatt nem.

– Akkor én levágom a hajamat. De én vágom. Nem ő – mutattam Mr. Wrexhamre, aki most a súlyos asztal mögött settenkedett. Mrs, Ellsworth kurtán biccentett. – Jól van. Adja oda Elisének az ollóját, Mr. Wrexham. A férfi az asztalra tette az ollót, és felém csúsztatta. Mereven néztem rá, a magas ablakokból a pengékre eső fénytől hunyorítanom kellett. Tudtam, hogy Mrs. Ellsworth és Mr. Wrexham is engem néz, vajon elég erős leszek-e. Nagy levegőt vettem, megfogtam az ollót, és az ajtóhoz lépdeltem. – A gallér fölött, Elise – szólt utánam Mr. Wrexham. Hanyatt-homlok rohantam fel a lépcsőn a padlásszobámba, és becsaptam az ajtót. Lekuporodtam keskeny ágyam végébe, ölemben az acélszerszámmal. Az öltözőasztal megbillentett tükrében jól láttam sápadt arcomat és összepréselt számat. Mr. Wrexham nem oldotta ki a főkötőmet, amikor megpróbálta levágni a hajam, még mindig oda volt tűzve a fülem mögé. Remegő ujjakkal kivettem a csipkét, aztán egyesével kihúztam a hajtűket, amelyek megtartották hosszú, fekete fürtjeimet. A hajam sötét hullámokban omlott a hátamra, én pedig végigfuttattam rajta az ujjaimat, arcomhoz érintettem puhaságát. A hajam, az egyetlen ékességem. Semmi másra nem voltam hiú. Margot sokszor cukkolt azzal gyerekkorunkban, hogy elcserélt gyerek vagyok. Anna és Julian nem lehetnek a valódi szüleim; ők túl okosak és szépek, én pedig dagadt vagyok és csúnya, és nem tudok zenélni. Tudtam, hogy hazudik. Fekete hajam pontosan olyan színű volt, mint Juliané. Julian kicsi koromban esténként mellém kucorodott az ágyamon, fejünk összeért, sötéten, akár az éji folyó, és hosszú hajfonatomat csuklója köré csavarta, miközben mesélt nekem. Egyszer elsuttogta Sámson és Delila meséjét. Sámson zsidó herceg volt, aki puszta kézzel széttépett egy oroszlánt, és melléből lépes mézet emelt ki. Sámson ereje szalmaszőke hajában rejlett, amíg csak nem jött Delila borral, csellel és ollóval, és halandóvá nem vágta az ő hercegét. Tágra nyílt szemmel néztem Julianra, ő pedig végül nagyot nevetett, és megpaskolta a fenekemet, de én nem értettem a tréfát, és gyermeki ünnepélyességgel tettem ígéretet; „Ahogy Sámson, én sem vágom le soha a hajamat.”

Felemeltem a kefémet. A mahagóni fejhez illesztett szivacspárnába valódi vaddisznósörtéket varrtak; még Annától kaptam a születésnapomra. Végighúztam a hajamon, lassan kifésültem minden gubancot és csomót belőle, végül szinte szikrákat szórt a félhomályban. Aztán félretettem a kefét, szétválasztottam a hajam, és még egyszer utoljára befontam. A tükörbe meredve felemeltem az ollót, és vágtam. Egy pillanatra visszatartottam a lélegzetemet, aztán rájöttem, hogy ez nem fáj. A fonat olyan vastag volt, hogy sokáig kellett nyiszálnom és vagdosnom. Néhány perccel később csak ültem, és néztem a padlón heverő copfomat. Felemeltem, és a szemeteshez léptem; de még tétováztam. Valóságos idővonalat tartottam a kezem között: kilencéves korom óta növesztettem a hajamat. A hasadozott hajvégek a kövérkés gyermekhez tartoztak, aki mezítláb rohan a lakásban, hogy elbújjon a nővére elől. Játszottam Margot porcelánbabájával, és ő úgy meghúzta a hajamat, hogy könnybe lábadt a szemem. Bosszúból végighúztam az ujjaimat Hildegard koszos felmosórongyán, aztán belopóztam Margot szobájába, kinyitottam a mélyhegedű tokját, és végigsimítottam piszkos ujjaimat a vonószőrön. Amikor Margot játszani kezdett, a hangszer egy pillanattal előbb sikoltott, mint maga Margot. Elbújtam a mosókonyhában, gyötört a bűntudat, amiért kárt okoztam a vonójában, és próbáltam azzal csillapítani lelkifurdalásomat, hogy újra felidéztem azt az égő fájdalmat, amelyet a hajam meghúzásával okozott. Kinyitottam az egyik üres fiókot, összetekertem a fonatot, és a fiókba tettem. Volt valami hátborzongató abban, ahogy a leválasztott haj ott hevert a kartondobozban, de nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy végleg eldobjam. ☼ Egy óra múltán, amikor sírástól vörös szemmel visszatértem a konyhába, Mrs. Ellsworth volt olyan tapintatos, hogy egy szót sem szólt. A kezembe nyomott egy bögre forró teát és egy gyömbéres kekszet, majd tovább tett-vett a tésztái körül. Felismerve a kedvesség jelét, elfogadtam a teát, és a kekszet is megpróbáltam legyűrni, de égette a torkomat.

– Most pedig menjen át az étkezőbe. Ne feledje, hogy az úr balján fog állni, a könyökénél, és ha előrehajol, a bal karját mindig a háta mögé teszi. Ne mosolyogjon. Bár ettől most nemigen kell tartani – mormogta, miközben megigazította a főkötőmet, és lesöpört egy morzsát a kötényemről. – Ne is törődjön Mr. Wrexhammel. Nem rossz ember; csak kissé régimódi. Miután kiléptem a meleg konyhából, ahol rotyogtak a fazekak, és visszhangzott mögöttem, ahogy May csörömpöl a serpenyőkkel a mosogatóhelyiségben, végigsiettem a folyosón a faburkolatú előcsarnok felé. Néma volt és üres. Minden be volt zárva, és minden oldalon faajtók sorakoztak. Hallgatóztam egy darabig, és miután az egyik mögött mozgás neszét hallottam, arra jutottam, hogy az lehet az étkező, és beléptem az ajtón, Mr. Wrexhamet keresve. Odabent Mr. Rivers hajolt egy biliárdasztal fölé, mellette egy pohár whisky. Motyogva elnézést kértem, és megpróbáltam még azelőtt kiosonni, hogy észrevenné. – A haja. – Tessék? – Levágta a haját. – Elnézését, megtalálnom kell Mr. Wrexhamet. Mr. Rivers leengedte a dákót, és egy lépést tett felém, majd felemelte a kezét, mintha meg akarna érinteni, aztán megállt, és inkább a whiskys poharat emelte fel. Nagyot kortyolt belőle. Miközben letette a poharat az asztalra, kis kézmozdulatot tett, jelezve, hogy mehetek. Beállította a dákót, a zöld posztó fölé hajolt, és szemét összehúzva megcélozta a fehér golyót. – Wrexham bizonyára az étkezőben van. Második ajtó jobbra. Már-már elindultam, de aztán habozva megálltam, és a lehető legkevésbé szobalányos módon újra megszólítottam. – Miért én, Mr. Rivers? Semmit sem tudok, hol vannak a dolgok. Tucat hirdetés van minden nap a Timesban. Miért bérel ön engem fel szobalánynak, és nem másik lányt? A férfi felegyenesedett, egy pillanatig méregetett, aztán elmosolyodott.

– Átfutottam az újságon, és megláttam azt a nevetséges hirdetést, amit maga adott fel: „Én megsütöm a libáját”, vagy valami ilyesmi. Megnevettetett. Hirtelen nagyon szokatlan embernek láttam Mr. Riverst. Nem sok mindenkiről tudtam volna elképzelni, hogy a cselédeket a komikai képességük alapján veszi fel. A férfi ismét a biliárdasztal fölé hajolt, és megcélozta a piros golyót. – Aztán véletlenül megláttam a Landau nevet. Van egy hasonló nevű, figyelemre méltó regényíró. Szerencsés egybeesésnek tűnt. Szóltam Mrs. Ellsworthnek, hogy írjon magának. Úgyis mindig panaszkodik, milyen nehéz új alkalmazottakat találni. – Julian Landau? – Igen. Ismeri? – Az apám. – Valóban? Mr. Rivers felállt, az asztalra tette a dákót, a játékról el is feledkezett. – Minden könyve megvan. Jöjjön, nézze meg. Követtem őt a könyvtárszobába, ahol rámutatott egy sor bekötött könyvre, amelyek glédába állítva sorakoztak az asztala fölött. Ebben a furcsa házban úgy néztem rájuk, mint régi barátaimra, és a felismerés örömét éreztem, amikor megláttam őket. Ügy éreztem, bizonyos értelemben az apám mentett meg – a könyveinek köszönhetően kerültem Tynefordba. Eszembe jutott Julian új regénye, amely a mélyhegedűben rejtőzött, és azon gondolkodtam, vajon mikor kerül az is elegáns bőrkötésben a többi mellé a polcra. – Elolvashatja a könyveket, ha szeretné – szólt Mr. Rivers. – Bizonyára az otthonára emlékeztetik. Udvariasan köszönetet mondtam; Anna mindig azt mondogatta, hogy az az ember, akinek kiváló az irodalmi ízlése, megbízható ember. A vacsora gond nélkül lezajlott. Vizet öntöttem, tányérokat tornyoztam fel, és a sarokban álldogáltam és szenvedtem. A két férfi az étkezőasztal átellenes végében ült, egy sivatagnyi polírozott mahagóni választotta el őket egymástól, így minden szavukat jódlizva kellett egymáshoz intézniük. Mr. Wrexham

kezében zöldséges tálcákkal ingázott kettejük között, és bort töltögetett. Képtelen voltam megérteni, miért nem egymás mellett ülnek az asztal egyik végében, ahogy Julian és Anna szokott, amikor épp nem kellett vendégeket szórakoztatniuk. A képtelen angol illem és hagyományok a józan ész felett állnak – ha ez volt Mrs. Beeton tanácsa, hát akkor én nem sokra tartom őt. Mr. Rivers nem nézett rám, és nem is vett tudomást a jelenlétemről. A vendége kövér arcú férfi volt, vörös szakálla elfedte vaskos tokáját. Politikáról, háborúról és Chamberlainről beszéltek, de én még ahhoz is túlságosan boldogtalan voltam, hogy hallgatózzak. Mr. Wrexham elégedett volt a teljesítményemmel, és jutalomképpen egy csésze kakaóval küldött aludni. Nem értettem, az angoloknak miért szokásuk, hogy étellel fejezik ki magukat. Bécsben Frau Finkelstein a mopszliját idomította csemegékkel. Fent a padlásszobámban kiöntöttem a kakaó alját az udvarra; néztem, ahogy a lé végigfröccsen a téglafalon. Aztán felvettem a pizsamámat, elhelyezkedtem az ágyon, majd elővettem egy darabka levélpapírt és egy ceruzát, majd nekiláttam, hogy levelet írjak az otthoniaknak. Kedves Margot (és Julian és Anna és Hildegard, mert úgyis tudom, hogy mind elfogjátok olvasni)! Még nem tudtam kagylót keresni. Levágatták velem a hajamat. De kérlek, ne legyél szomorú. Egészen sikkesen nézek ki. És vékonyabb is vagyok. Nem is tudom, melyik a jobb hír. Majd New York-ban elmegyek egy jó fodrászhoz, és rendesen megigazíttatom, és akkor aztán tényleg nagyon jól fogok kinézni. Mikor indultok Amerikába? Együtt mentek mind? Ne felejtsetek azonnal értem küldeni. De ne aggódjatok – nem olyan borzasztó itt, inkább csak unalmas nincs kivel beszélgetnem. A többi szolgáló szerintem nem nagyon szeret. Mr. Rivers rendes – szereti papa könyveit. Sok-sok szeretettel, Elise

Átolvastam a levelet, a sorokból olyan könnyedség áradt, amilyet a valóságban egyáltalán nem éreztem; aztán előhúztam az ágy alatti rejtekhelyéről a mélyhegedűt, és magamhoz öleltem. Miről szólsz? Van már neved? Szerintem egy lány a főszereplőd, akit egy esős szigeten vet partra a tenger. Egy zöld szemű lány; akinek a csokoládé a gyengéje. Gondolatban horkantást hallottam, és Julian megrázta a fejét. „Ilyesféle történetet soha nem írnék. A világ minden kincséért sem.” Megzörgettem a hegedűt, hallgattam, ahogy odabent nekiütközik a nagy köteg papír a hangszer fájának. Akkor legyenek benne kalózok. Meg egy jó nagy hajó. Julian nevetése mélyen zengett. „Túlságosan romantikus.” Naaa, árulj el valamit, kérleltem a képzeletbeli Juliant, és megpróbáltam kirázni egy lapot a rejtekhelyéről az f-lyukon keresztül, de hiába. Nem jutottam semmire, úgyhogy visszadugtam a mélyhegedűt a tokjába. Lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy otthon vagyok Bécsben, hallgatom, ahogy Hildegard tesz-vesz a konyhában, Anna és Julian pedig az előtér túloldalán alszik. Ha nagyon megerőltettem magam, szinte még Julian horkolását is hallottam. Az éjszaka közepén felriadtam. Felültem az ágyon, hallgattam a régi ház szokatlan nyikorgását és percegését, és nagyon egyedül éreztem magam. Kellett valami, ami megvigasztal. Kábán lebaktattam a lépcsőn, és bementem Mrs. Ellsworth kamrájába. Felágaskodtam, hogy elérjem a felső polcot, és leemeltem a bodzás krémet, amely az urak desszertjéből maradt. Utólag visszatekintve igazán szerencsés voltam, hogy senki sem fülelt le. De én akkor ezt a kis éjjeli nassolást nem tekintettem tolvajlásnak. Csak torkoskodni akartam egy kicsit, ahogy otthon is szoktam, de az édesség émelyítő és szokatlan volt. Ennyi idő elteltével a pohárkrém íze számomra még mindig a honvágy ízét jelenti, és ha nyár elején meglegyint a bodzavirág illata, újra tizenkilenc éves vagyok, ott ülök törökülésben a kamra padlóján, kezemben nagy tál krémes desszertet szorongatok, és csak azért sem sírok.

KILENCEDIK FEJEZET Kit

A

KÖVETKEZŐ NÉHÁNY NAP A POLÍROZÁS lázában telt. Már álmomban is port töröltem, ruháim bűzlöttek a kiloccsant ecettől. Nagy magányomban csak azok a lopott percek adtak némi enyhülést, amikor az udvaron almacsutkával vagy salátalevelekkel etettem Mr. Bobbint. Az udvar a háznak nem a tenger felőli oldalán terült el, de így is hallottam a hullámok moraját, a macskakövek között pedig kihajtott a durva szálú tengeri fű. Minden este az ágyban fekve hallgattam, ahogy a víz rohanva nekicsapódik a lenti szikláknak, és magamban megfogadtam, hogy reggel le fogok sétálni a tengerhez. De amikor elérkezett a hajnal, mindig túlságosan fáradt voltam, és csak fészkelődtem a takaró alatt, hátha nyerhetek még pár perc alvást. Szabadidőm nem volt. Abban az öt percben lopóztam ki az udvarra, ami a kéz- és arcmosásra volt fenntartva vacsora előtt. A tenyeremből etettem a lovat, éreztem bőrömön meleg leheletét, és hallgattam, ahogy ütemesen rág nagy, sárga fogaival. Soha nem adott hangot azon kívül, hogy az orrlyukaival fújtatott, és orrával döfködte az istállóajtót, amikor meglátott. Rájöttem, hogy lassan olyan leszek, mint Art, tekintve, hogy az egyetlen barátom négylábú, és elhatároztam, hogy most már feltétlenül fejlesztenem kell az angoltudásomat. Mr. Wrexham hasonlóképpen elszánt volt, bár más okból: nagy jövőt szánt nekem az étkezőben. Nem szólalhattam meg, nem hallgathattam a beszélgetést, mégis képesnek kellett lennem a kifogástalan angol nyelvű csevegésre. Odalökte nekem a kétkötetes Oxford-kéziszótárt, valamint a Debrettstől az Anglia baronetjei, 1920 című összefoglalót. Megkísérelte a kupac tetején Mrs. Beeton könyvét is elhelyezni, és ajka elismerően megrándult, amikor elmondtam neki, hogy az már megvan.

– Sokat tanulhat belőle, Elise. Szenteljen mindennap egy órát Isabella Beeton bölcsességének. A hölgy a háziasszonyoknak szánta írását, de éleslátása egyetemes. Egyetemes. Akár nevethettem is volna azon, milyen közvetlen viszonyban van „tabellával” – a régi hódoló álmodozó hangján ejtette ki a nevét ha nem tudtam volna már, hogy Mr. Wrexham az az ember, aki teljesen nélkülözi a humorérzéket, és nem szíveli mások mosolyát sem. A könyveit szépen beraktam a szobám sarkába, azzal az elhatározással, hogy soha nem fogom elolvasni őket. A második héten, egy kora reggeli órában éppen a kék vendégszobát takarítottam. Az égszínkék függönyös, napfényes helyiség ablakában rábukkantam egy rakás regényre. Láthatóan a hölgyvendégek szórakoztatására helyezték el őket itt, jól elkülönítve a Mr. Rivers könyvtárában sorakozó bőrkötéses könyvektől. Leültem az ablak alatti padra, és elnéztem a hullámzó pázsitot. Már órák óta ömlött az eső, a kert teljésen elázott, a tátikák és a mályva földig hajolva, csapzottan terültek el az ágyásokban, de most napsugár ragyogtatta fel a füvet, a fekete viharfelhők pedig úgy rohantak át a hegyeken, akár egy sárkányhorda füstje. A tenger fölött tágasan, halványkéken örvénylett az ég. Felébredt bennem a vágy, hogy lesétáljak a tengerpartra, leüljek a sziklákra, és nagy kortyokban lélegezzem be a tenger sós levegőjét. Már napok óta a négy fal között rekedtem, és a bezártság ingerültté tett. Felemeltem az egyik, elrongyolódott narancssárga borítású regényt, és úgy döntöttem, néhány órára megszököm. A koszlott könyvet a takarítóládámba rejtettem, és felosontam a szobámba, hogy magamhoz vegyem az Oxford-kéziszótár egyik kötetét; majd visszatértem a személyzeti folyosóra. Egy pillanatra megálltam Mr. Wrexham ajtaja előtt. Még nem volt nyolc óra, de ő már ott állt élére vasalt frakkjában, és épp Mr. Rivers újságját vasalta. Csendben beléptem, és a könyöke mögül kukucskálva megpróbáltam elolvasni a főcímeket. Ki kellett találnom, hogyan szerezhetném meg az eldobott újságokat; már majdnem két hete voltam Tynefordban, és már ki voltam éhezve a hírekre, Mrs. Ellsworthnek volt egy rádiókészüléke a szalonjában, és egy-egy estén, mintegy különös kegyként, megengedte Maynek és nekem, hogy hallgassuk az

adást, de ő csak a könnyedebb műsorokat kedvelte. A régi újságok nagy gonddal el lettek téve a komornyik szobájában, de azt gyanítottam, hogy Mr. Wrexham határozottan lopásnak tekintené, ha valaki kölcsönvenné a kiselejtezett újságokat a szobájából. Nem vette jó néven, ha fehérszemélyek a politika iránt érdeklődtek; az újságolvasás a férfiak kiváltsága volt, véleményt pedig csak az urak mondhattak a tartalmukról. – Mr. Wrexham... A komornyik összerezzent, és majdnem elejtette a vasalót. – Elise! Majdnem leforráztam maga miatt Mr. Rivers Timesát. – Egészen sajnálom, Mr. Wrexham. – Nem, nagyon sajnálom. Még tanulnia kell. – Nagyon sajnálom. Az öregúr letette a vasalót a sarokba a kályha mellé. – Alakul. De úgy mondja, hogy „na-gyon”, nem pedig „natyon”. Á. Remek, látom, magánál van a szótár. – Igen, Mr. Wrexham, fejfájdalom ért. Szeretném kérni, megyek és tanulmányozok angolul a friss levegőn. A komornyik komoran rám nézett. – És a feladatai? – Kitakarítottam a vendégszobákat. Tüzek vannak rakva. A levegőben jobban érzek magam ebédig. Mr. Wrexham egy pillanatig habozott, aztán vállat vont. – Rendben. Egy órát kap. De ne csináljon ebből rendszert. Erősnek kell lennie, értette? Bólintottam, és rámosolyogtam, reményeim szerint őszintének tűnőén. – Igen, én vagyok erős lány. – Hát akkor rendben. Menjen. – Ezzel tovább vasalta az újságot. Habozva álltam egy pár másodpercig, aztán megköszörültem a torkomat. – Mr Wrexham... Én be szeretném tenni az újságokat reggeli szobába. Tudom. A Times a kísérőtányérra, a cím Mr. Rivers felé. – Jó. Rendben. Ne gyűrje össze – felelte a komornyik, és áhítattal átadta az újságot.

Siettem kifelé a szobából, mielőtt még meggondolhatná magát, aztán amint kiértem a személyzeti folyosóról, tiltott lassúsággal folytattam az utamat, hogy közben elolvashassam a címeket. A kormány a menekültválságról tanácskozik... Fenyegető munkanélküliség... Csak annyi időm volt, hogy az első pár sort átfussam, és még szerettem volna az újság belsejét is átnézni, hátha találok némi hírmorzsát Bécsről is. Beballagtam a reggeliző szobába, és letettem az újságot az egy fős teríték kísérőtányérjára. Az első estém óta, amikor felszolgáltam az étkezőben, Mr. Riversnek egyetlen vendége sem volt. Úgy tűnt, csendes magányban él a házban, a személyzetet leszámítva. A délelőttöket a dolgozószobában töltötte, délutánonként pedig mindig sétált egyet. Csak egyvalaki látogatta rendszeresen, Mr. Jeffreys, az intéző, aki mindig ugyanolyan sáros bricseszben érkezett, vörös szetterje vidám farkcsóválással követte. Csak azt nem értettem, minek sikáljuk és glancoljuk ki mindennap a fél tucat vendégszobát, ha soha nem alszik nálunk egy vendég sem. Felemeltem az újság címoldalát, hátha megpillantok akár csak egy hírtöredéket is. Margot írása óta nem kaptam levelet Bécsből, és hírekre szomjaztam. Ekkor ütött a kandallópárkányon álló bronzóra, én pedig siettem kifelé, nehogy Mr. Rivers rajtakapjon, ahogy az újság lapjait pörgetem. Ezt a szokásomat az apám nem tudta elviselni. „Egy férfi újságja csak az övé. Szent és sérthetetlen.” A hátsó ajtón át kimentem az udvarra, de ezúttal nem álltam meg, hogy Mr. Bobbint megcirógassam, hiába döfködte orrával az istállóajtót, hogy magára vonja a figyelmemet. Végigsiettem a gyalogúton, amely eltávolodott a bükkfaligettől, és elindultam a falu felé. A sövényről csöpögött az eső, cipőm pedig azonnal átázott a vizes füvön, de nem törődtem vele. Amióta Tynefordba érkeztem, most először voltam szabad, még ha csak egy órára is. A keréknyom csúszott a tocsogós sártól, arcomba szúnyogok csapódtak, és fehér lepkék repkedtek a lonc között, amely a párás levegőben émelyítően édes illatot árasztott. Végül egy házcsoport és kőfalú boltok takaros sora előtt bukkantam ki: ott sorakozott a pék, a hentes és a vegyesbolttal kiegészülő postahivatal, amelynek külső falára vörös postaláda volt erősítve. Az üzletek

mögött kis templom bújt meg, amelyet ugyanabból a szürke mészkőből építettek, a távolban pedig a purbecki dombok alacsony vonulata látszott. A nagy ház régi teteje és kéményei úgy kandikáltak ki a bükkös fölött, akár a zászlóshajó árbocai a kunyhók flottája között. Az egyik rácsos ablak mögött egy öregasszony varrogatott, és jól megnézett magának. Elmosolyodtam, ő pedig majdnem odaintett nekem, mielőtt behúzta volna a rést a függönyön. Néhány virágos ruhába, kardigánba és kalucsniba öltözött nő ment el mellettem, és betért a boltba; zörgött az ajtó, csengett a rézcsengő. Bekukucskáltam az üvegfalon, és egymásra pakolt dobozok halmait láttam, amelyek lisztet, bútorápolót, cukrot, szappanpelyhet, fésűt, csokoládét, faggyút, borítékot, toalettpapírt, rumot és citromszörpöt, olcsó könyveket, borotvapengét és gyapjúgombolyagokat tartalmaztak. Soha nem láttam még ilyen zsúfolt boltot; mintha itt minden kapható lett volna, a vevőknek vigyázva kellett keresztüllépegetni a felhalmozott áruk között. A zsebemben egy egész shillinget szorongattam (azért kaptam, amiért segítettem Artnak a Wolseley belsejét kisúrolni), és épp csak leheletnyi bűntudatot éreztem, miközben beléptem a kereskedésbe. Öt perccel később már rohantam is ki, zsebemben három szelet csokoládéval. A falu a völgy végében húzódott meg, a hegyek koszorúja három oldalról körülvette, előtte pedig a szürke tenger nyújtózott a látóhatár felé. Hátat fordítottam a kis házcsoportnak, és elindultam a kövezetlen úton a part irányába. A szél a tehenek kolompjának hangját hozta felém, a levegőt betöltötte földöntúli zenéjük. A hegyoldalban két ingujjas férfi egy nagy halom kovakőből válogatott, hogy beépítsék a kanyargó falba, amely egy új határmezsgyét jelzett. Egy kapuoszlopon magányos varjú gubbasztott, és lusta érdeklődéssel figyelte a munkát. Ahogy haladtam előre az ösvényen, az út egyre göröngyösebb lett, és már túl keskeny volt ahhoz, hogy szekér vagy autó elférjen rajta. A tenger moraja egyre hangosabb lett; futásnak eredtem. Tíz perc múlva már magam mögött hagytam a falut, és elértem az íves öböl szélét. A dagály vonala fölött közvetlenül rozzant viskó állt, alig látszott ki a szederindák és a kék tengeri fű alól,

pont úgy festett, mint egy mesebeli halászkunyhó. Mintha csak az egyik sziklából nőtt volna ki. Előtte egy öregember ült egy rákfogó kosáron, és rozsdás késével egy darab halászhálót javítgatott. Valahogy ismerősnek tűnt, de el sem tudtam képzelni, hol láthattam ezelőtt. Rámosolyogtam, ő pedig kurtán biccentett, aztán újra a háló fölé hajolt. Átbotladoztam a köveken a part felé, hónom alatt a könyveimmel, és bíztam benne, hogy nem ejtem le őket a sárba. Egyre melegebb lett, felső ajkam viszketett a verejtéktől. A dagály vonala fölött néhány halászhajót támasztottak le a sziklákon egy kövezett töltés mellett. A hajók festett alját kagylók és bűzlő hínárdarabok tarkították. Még több méter távolságból is tisztán éreztem a halszagot. Előttem ott tajtékzott és hullámzott a tenger, a víz a kavicsokon locsogott. A hullámok megtörtek a köveken, és ahogy emelkedett a dagály, az egymáshoz ütődő-csiszolódó kavicsok csikorgó hangot adtak. Visszanéztem a kunyhóra. Az öregember a rákászkosaraival foglalatoskodott, más pedig nem volt a láthatáron. Lekuporodtam, levettem a cipőmet és a harisnyámat, még egy utolsó pillantást vetettem hátra, aztán lehúztam a szoknyámat is, majd a ruháimra tettem a könyveket nehezéknek. A kora nyári napsütés ellenére hűvös szél fújt, egészen libabőrös lettem. Mezítláb lépkedtem a kavicsokon át a tenger felé. A nedves kövek csillogtak a napfényben, a szél a számba csapta rövid hajamat; fél kézzel fogtam hátra a fürtjeimet, magamban morogva. Amikor a hajam még hosszú volt, szorosan hátratűztem, és nem hullott a szemembe. Amikor lábujjam a hideg vizet érintette, hangosan felhördültem. Borzongás futott végig a lábamon fel és le, felsikítottam. Senki sem hallhatott. Kiabálhattam, toporzékolhattam, ordíthattam, nem számított. Belegázoltam a hullámverésbe, és addig ütöttem öklömmel a combomat, amíg csak égővörös nem lett. Ráüvöltöttem a tengerre, hangom elvitte a szél. Gyűlölök itt lenni. Gyűlölöm! Gyűlölöm! Anna. Julian. Margot. Hildegard. Anna Julian Margot! Annajulianmargotannajulmaanna... Újra és újra elkántáltam a neveket, míg jelentésüket vesztve folyékony hangmassza nem vált belőlük. Sós pára fröccsent az arcomba, lenyaltam a számról. Belefáradtam a folytonos

fegyelembe és némaságba. Szavakat akartam. Csúnya szavakat. Megpróbáltam németül szitkozódni, felidéztem magamban mindazokat a káromkodásokat, amiket Juliantól hallottam, különösen azokat, amelyek hallatán Anna mindig elfintorodott, és azt mormolta: „Na de szívem”. Furcsa módon mégis elégedetlen maradtam. Angol szavakat akartam. Minél borzasztóbbak, annál jobban fognak tetszeni. Visszanéztem a parton heverő szótárra. Kíváncsiságból már megnéztem benne néhány tiltott szót. Hogy is volt? Herék. Igen, ez nagyon illetlen szó lehet. De több is kell. Törtem a fejem, próbáltam visszaemlékezni. Szememet összehúzva felidéztem egy szót, amelyet Londonban láttam egy falra mázolva. Igen. Szinte láttam magam előtt. Arra a dologra hasonlított, amivel fűteni szoktak. Teleszívtam a tüdőmet levegővel, és a szavaimat beleüvöltöttem a tengerbe. – Herék! Herék és faszén! Kiáltásaim elenyésztek a hullámtörés zúgásában. Felnéztem a rohanó felhőkre, és újra kiáltottam, olyan hangosan, hogy hangom recsegett és csikorgóit a torkomban. – Szar! Pokol! Utálat! Herék és faszén! Faszén! – Cicik. Cicik és gyújtós! Hátrapördültem: napbarnított fiú állt mögöttem, nadrágját felgyűrte a térdéig, úgy szökdécselt felém a köveken. Tátott szájjal meredtem rá. Kinyújtotta a kezét üdvözlésképpen, aztán, amikor mellém ért, leengedte. – Ó, elnézést. Ezt egyedül kell játszani? Szívesen csatlakoztam volna. Annyira megdöbbentem, hogy zavarba jönni is elfelejtettem. Csak bámultam rá. Velem egyidős lehetett, talán egy vagy két évvel idősebb. Sötétszőke haja a homlokába hullott, és szemmel láthatóan aznap még nem borotválkozott, mert állát szalmaszín borosta fedte. Margot bizonyára „afféle slampos alaknak” nevezte volna, Anna pedig mindig figyelmeztetett, hogy óvakodjak a borotválatlan fiatalemberektől. Szája sarkában mosoly játszadozott. Hirtelen rádöbbentem, hogy bugyiban álldogálok a vízben. Jól lehúzogattam a gyapjúpulóveremet, hogy eltakarjam magam, aztán jelenlétéről tudomást sem véve megfordultam, és a parton a ruháimhoz lépdeltem. Leültem, és gyorsan felhúztam a

szoknyámat, ő is jött utánam, és leült mellém. Elhúzódtam, hogy távolságot hagyjak kettőnk között, aztán felvettem a könyveimet, és úgy helyeztem el őket, hogy további korlátot képezzenek közöttünk. A fiú rápillantott védelmi kupacomra, láthatóan jól szórakozott a dolgon; aztán elfordult, és a tengert bámulta. – Christopher vagyok. Christopher Rivers. De mindenki csak Kitnek hív. Meglepetten néztem rá. – Úgy lenne volna, hogy csütörtökig nem fogna érkezni. – Hát, most kedd van, és én itt vagyok. – Mr. Wrexham bizonnyal nagyon bosszús fog lenni. Szereti, ha felkészülődve lehet. – Wrexham mindig bosszús. Ilyen mogorvának született. Te jó ég, maga tényleg borzasztóan beszél angolul. Dühös pillantást vetettem rá, fogtam a könyveimet, és feltápászkodtam. Elkapta a csuklómat, és megpróbált visszahúzni maga mellé. Kicsavartam a karom a kezéből, és szégyenkezve éreztem, hogy könnyek csípik a szememet. – Hagyjon! Fejezze be magát. – Bocsánat. Csak tréfálok. Komolyan. Én már csak ilyen idióta vagyok. Tényleg nem akartam megbántani. Tessék. Felém nyújtott egy koszos zsebkendőt. Undorodva néztem rá, mire visszagyömöszölte a zsebébe. – Látja? Mondtam, hogy idióta vagyok. Azon kaptam magam, hogy elfojtok egy mosolyt. A haja a szemébe hullott, és sötétkék pulóverének könyökén nagy lyuk tátongott, ami igazán bájos volt. Bár azt gyanítottam, bőven akad itt lány, aki örömmel foltozná meg a pulóverét, zokniját, vagy bármi mást. – Fent dolgozik a nagy házban? – Igen. Elise Landau vagyok. Új belső szobalány. A fiú egy darabig kotorászott a zsebében, aztán elővarázsolt egy ázott pakli cigarettát. Egy szálat a szájába vett, és engem is megkínált. Megráztam a fejem. Anna kifogásolhatónak tartotta, ha egy fiatalember dohányzik, különösen délután négy óra előtt. Megpróbáltam kifogásolhatónak tartani Kitet.

– Á, igen. Elise. Mindent tudok magáról. Bécsből jött. És sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de csapnivalóan fényesíti az ezüstöt. Ó, igen, és az apja a komoly regényíró, Julian Landau. Meglepetten néztem rá, ő pedig kihúzta magát, láthatóan elégedett volt a reakciómmal. Meg kell tanulnom csalódást okozni neki. És mindez ráadásul igaz is volt – épp az előző nap dorgált meg Mrs. Ellsworth, amiért tisztítószernyomokat hagytam az ezüstön, és nem sikáltam meg a kanalakat. – Olvasta az apám könyveit? Kit megpróbálta meggyújtani a cigarettáját. A gyufásdoboz nedves volt, többször is nekiveselkedett, végül aztán eldobta az ázott dobozt, és egy kőnek ütötte neki a gyufát. – Nem. Sajnos nem olvastam. Bár most már természetesen muszáj lesz. – Kifújta a füstöt. – Az apám folyton olvas. És mivel ő csak rendkívül okos, és sajnálattal bár, de azt kell mondanom, meglehetősen unalmas könyveket olvas, ebből azt a következtetést kell levonnom, hogy a maga édesapjának a könyvei alighanem... komolyak lehetnek. – Teljesen komolyak. És még... – a szótárért nyúltam, és végigpörgettem a lapokat, Kit tekintetétől kísérve – mélyek is. – Mélyek? Ó, nos, ebben az esetben visszavonom az ajánlatomat, hogy elolvasom őket. A Racing Postnél mélyebb olvasmányt nem vagyok képes befogadni. Felnevettem. – Maga nem olyan buta. Nagyon biztos vagyok. – Nem buta, Elise. Lusta. A fiatalember könnyed eleganciával hátradőlt a két könyökére, én pedig azon kaptam magam, hogy szeretném, ha még mindig hosszú lenne a hajam. Furcsán éreztem magam e mellett az angol gyerek-férfi mellett. Nem akartam gyerekesnek tűnni, úgyhogy visszaültem, tartva a tisztes távolságot. A fiú a mögöttünk emelkedő szirtfalra mutatott – a homokszínű kövön hanga tenyészett. Az omladozó kövek között csomókban ütötte fel a fejét a durva szálú fű és a lila bogáncs. – Ez itt a Worbarrow-öböl. Az az ormány alakú szikla ott pedig a Tout. Azután a part lendületes íve felé intett, amely egy mérföldön át kanyargott, egészen egy fogazott sárga kőből álló meredek

szikláig, amely lezárta az öblöt. Valamivel feljebb tornázta magát, és közelebb hajolt, hogy követhessem az ujja hegyét. – Az meg ott a Flowers Barrow. Hunyorogva néztem a mutatott irányba, a nap kerek korongjától káprázó szemmel, és megláttam az éles sziklakiszögellést a hegyormon, amely a tenger fölé tornyosult. A szikla mögött fűvel borított bevágások húzódtak a domboldal és Tyneford irányába. Kit lehunyta a szemét, és hanyatt feküdt a kavicson. – Igen, idegenvezető kell magának. És valaki, aki rendesen megtanítja angolul. Dühös pillantással válaszoltam erre a szemtelenségre. – Van nekem szótár. És könyvek is, amelyek tanulnak. – Valóban? Milyen könyvek? Kihúztam a kopott, puha kötésű könyvet a szótárból, és odaadtam neki. Nevessen csak. Kit fél szemét kinyitotta, komoly arccal megnézte a Forsyte Saga első részét, aztán visszaadta, és lemondóan vállat vont. – Nos, magának igaza van, Elise. Ennél én sem tudnék többet nyújtani: Anglia első családja nem a Windsor-família, hanem a Forsyte-ok. Úgy vélem, együtt kellene olvasnunk. Ránéztem; nem tudtam eldönteni, tréfál-e, vagy sem, de ő könnyed mosollyal nézett vissza rám. Épp ma reggel keseregtem azon, hogy milyen magányos vagyok, és milyen gyatra az angoltudásom. Kit tanórái szórakoztatónak ígérkeztek. – Igen. Rendben, Mr. Rivers. A fiú a szemét forgatta. – Az apámat hívják Mr. Riversnek. Már mondtam, Kit vagyok. Én úgyis Elisének fogom szólítani, bár be kell vallanom, hogy a „Fräulein Landau” igazán bájosan cseng. Egyszerre szigorú és egzotikus. Kuncogva felemeltem a könyvet. – Ki olvassa őt először? – Ezt. Nem őt. És én már olvastam. Olvassa el ma este a szép Irene és az aljas Soames kalandjait, holnap megbeszéljük. Miközben összeszedtem a könyveimet, leejtettem a csokoládékat. Kit az égre emelte a tekintetét. – Nehogy mind megegye. Még megfájdul a hasa.

Vállat vontam, és a zsebembe tömtem a szeleteket; hirtelen nem is akartam mindet megenni. – Vissza kell utaznom a házba. Kit ásított, nyújtózkodott, majd felállt, felém nyújtotta a kezét, és miután megfogtam, talpra húzott. – Magával megyek – szólt, és meglepetten vettem észre, hogy örülök ennek. Elsétáltunk a kőkunyhó előtt, az öreg még mindig a rákászkosaraival foglalatoskodott. A kunyhója előtti terület tele volt hálókkal, némelyik gubancosán, szakadtán várta a foltozást, mások már takarosán össze voltak hajtogatva. Kit intett a férfinak. – Jó napot, Burt. Az öreg felnézett törött kosaráról, és ránk vigyorgott. – Aggyisten, Kit úrfi. Gyün csónakáznyi? – Persze. Ma délután, ha jó marad az idő. Burt megrázta a fejét. – Nemigen lesz ma mán szíp a idő. Gyün az eső. Ú’ sacculom, dilutánn. Hónap má’ gyühet. De vasárnap lesz a legfájintabb alkalom ho kihajózzunk egy kicsinyég. – Az öreg hunyorítva rávigyorgott Kitre, fogatlan szájában ínye barna volt és rózsaszín, akár egy giliszta. – Jaja. Vasárnap jó lesz má’, írzem a csontjaimba'. Kit figyelmesen nézte az öreget, látszott, hogy valamit még leolvasott az arcáról. Zsebre vágta a kezét, és kurtán biccentett, mintegy jelezve, hogy megértette. – Hát akkor legyen vasárnap. Hozom Elisét is. – Jóvan. Burt újra a kosarai fölé hajolt, mi pedig továbbmentünk a gyalogúton. A napsütés már megszárította a sarat, a mélyedésekben zavaros pocsolyák keletkeztek. – Felismerte? – kérdezte Kit. Összevontam a szemöldökömet. – Ismerősnek tűn, de nem hiszem, hogy... Kit felnevetett. – Ő Burt Wrexham. A komornyik Wrexham bátyja. Felidéztem magamban a két férfit, és egyszerre rájöttem, milyen feltűnő köztük a hasonlóság: akár ikrek is lehetnének.

– De nagyon máshogy beszélnek. Mindketten Tynefordban lettek szülve? – Igen, itt születtek és nevelkedtek mindketten, Dick, a halász és Rose Wrexham fiai... azt hiszem, Rose igazi szabadszájú halaskofa volt – nevetett fel. – Az első fiukat Burtnek nevezték el, de Rose ragaszkodott hozzá, hogy a második Digby legyen. Ki tudja, miért. Állítólag Lord Digby egyszer tett neki egy szívességet, felvette a kocsijára, amikor terhesen hazafelé ment a piacról, vagy valami ilyesmi. Valószínűleg csak kitaláció. De az itteniek úgy gondolják, hogy a Digby név finom modort és eleganciát adott a kisebbik Wrexham fiúnak. Ő már többre vágyott. Gyanakvóan néztem Kitre. – Ó, nekem megengedett a finom modor és az elegancia. Elsőszülött és örökös vagyok, tudja. Tréfás megadással felemelte mindkét kezét, és ártatlanul rám mosolygott, majd megállt, hogy újabb cigarettára gyújtson, és élvezettel fújta ki a füstöt a szélbe. – Na és aztán ez a Digby Wrexham eltűnt Tynefordból a tizenharmadik születésnapján: azon a napon, amikor inasnak kellett volna állnia az apja mellé. A Wrexhamek mind halászok. De öt év múlva visszatért, addigra a tynefordi tájszólásnak nyoma sem volt. Bekopogott a nagyapámhoz, és az első inas pozícióját kérte. Megpróbáltam elképzelni Mr. Wrexhamet, amint egy aprócska kunyhóban nevelkedik a tengerparton, aztán elszökik, hogyne kelljen halásszá válnia. Nemigen értettem. Burtről lerítt a megelégedettség, miközben a napsütésben hálói gyűrűjében a kosaraival munkálkodott. – De azért a szabad délutánjain most is kijár halászni Burttel. Elképzeltem Mr. Wrexhamet, amint a kis evezős csónak végében ücsörög fekete frakkjában, akár egy nagyra nőtt, tengeribeteg varjú, és kuncogni kezdtem. Végigsétáltunk a hársfasoron, és beértünk az üres istállóudvarra. A macskakő már szinte teljesen megszáradt, csak a kútból csöpögött a víz, ami aztán a kövek között csordogált tova, mint egy miniatűr folyórendszer. – Várjon – kapta el a karomat Kit. – A főkötője.

Mozdulatlanul álltam, amíg megigazította fehér szobalányfőkötőmet, szépen elegyengetve az anyagot a fejemen. Lesöpörte a kötényemet, és felcsippentett egy bogáncsot a ruhám ujjáról. – Úgy. Most már Flo sem szólhat egy szót sem. – Flo? – Mrs. Florence Ellsworth. Ámbár nem javasolnám, hogy megpróbálja így szólítani. Miközben besiettem a hátsó ajtón, és végigsiettem a személyzeti folyosón, még hallottam, ahogy Kit utánam kiált: – Olvassa el minél előbb a Forsyte-ok történetét. Akkor elkezdhetjük az angolórákat. Felrohantam a padlásszobámba, a könyveket a komódra dobtam, és mosolyogtam, napok óta először. ☼ Ahogy előre sejtettem, Mr. Wrexhamet teljesen kihozta a sodrából Kit váratlan érkezése. A komornyik már felkészült rá, hogy Kit csütörtök délelőtt 11 óra 43 perckor száll le a basingstoke-i vonatról. Artnak ki volt adva az utasítás, hogy készítse elő az autót; Londonból meghozatták a megfelelő márkájú cigarettát, megrendelték a Racing Postot a vegyesboltban, és a kamra felső polcáról levettek még egy üveg lekvárt. De May még javában mosta Kit függönyeit, amelyek jelen pillanatban a mosogatóhelyiségben és a mosókonyhában felaggatva várták a sorukat, és a szoba még nem állt készen. Ha képes lett volna rá, Mr. Wrexham szemrehányást tett volna Kitnek, de mivel ezt nem tehette, beérte azzal, hogy engem szid össze. Kit korai érkezését valamiért velem kötötte össze, és bár nem tudta pontosan megmagyarázni, miért, én lettem mindenért a felelős. – Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Nincs az a komornyik, aki ilyen körülmények között kellően felkészült lehetne. És mindezt ilyen csekély személyzettel. Ez nem járja. Nem járja. Minden munkámban hibát talált: a kések piszkosak voltak, a tükrök foltosak, a tüzek nem húztak rendesen. Annyira

elégedetlen volt a szolgálatommal, hogy eltiltott az esti kiszolgálástól; úgy vélte, ez a gyalázat nagyon megvisel majd engem. – Ma este menjen fel korán lefeküdni, leányzó. Tanuljon csak angolul, és hátha holnap jobban megy majd a munka. Aznap este az ágyamon fekve néztem, ahogy az ég narancs, majd fekete színt ölt, nem tudtam, valójában csalódott vagyok-e azért, hogy kitiltottak a vacsoráról. Örültem, hogy eggyel több szabad órám van; általában úgy estem be az ágyba, hogy már csak aludni vágytam. Mégis csalódottságot éreztem, amiért csak másnap látom újra Kitet. Vagy talán még akkor sem: Anna operáiból tudtam, hogy a külföldi urak kivétel nélkül csalfák és megbízhatatlanok. Mégis úgy éreztem, a tynefordi élet kevésbé szörnyű, mint akár csak aznap délelőtt volt, amikor kidühöngtem magam a tengernek. Ha Kitre gondoltam, gyomromban édeskés izzást éreztem, mint amikor jó adagot befaltam Hildegard pörköltjéből galuskával.

TIZEDIK FEJEZET Halak és egy rózsamintás teáscsésze

KIT

JELENLÉTE MINTHA ÉLETRE KELTETTE VOLNA az öreg házat. Mindenki felébredt: a bejáró szobalányok a legapróbb zugokat is buzgó alapossággal sikálták ki, és dudorásztak, miközben méhviaszt dörzsöltek be a kőpadlóba, vagy a régi szőnyegeket ütötték vesszőseprűvel. Mintha az udvarházat és lakóit eddig láthatatlan porréteg lepte volna, amit Kit most lerázott. Mrs. Ellsworth süteményeinek illata átjárta a személyzeti folyosót, és belibbent a dohos étkezőbe is. Mr. Wrexham behúzódott egy sötétkamrába, amelyről azt sem tudtam, hogy létezik, és egymás után töltötte tele az üstöket a konyhakerti forrásból húzott vízzel. Ügy tűnt, már megbocsátotta Kit idő előtti érkezését, mivel reggeli után első dolguk az volt, hogy eltűnjenek ebben a kamrában. A zárt ajtó mögül bugyborékoló hang hallatszott ki, a rés alól pedig édes, erjedt szagú gőz szivárgott. Még May is mintha kevésbé neheztelt volna a jelenlétem miatt, még mentolos cukorkával is megkínált egy összecsavart újságpapírból. Egészen szombatig nem beszéltem újra Kittel. Hét közben próbáltam minél többet téblábolni a kamra előtt, hátha felbukkan, de Mrs. Ellsworth rendszerint lecsapott, és feladatok végtelen sorát bízta rám, amelyek soha nem fogytak el, akárcsak Pénelopé vászna2. Minden percet kitöltött a házimunka, és Mr. Wrexham sem sietett visszaállítani korábbi jogaimba a 2 Pénelopé Ithaka királynéja, Odüsszeusz felesége. Homérosz Odüsszeiájában az asszonyi hűség megtestesítője, aki húsz éven át várt férjére, aki arra tért haza, hogy vagyonát a felesége keze elnyeréséért versengő kérők pusztítják. Pénelopé az utolsó három évben azzal hárította el a kérők ostromát, hogy addig nem választ magának új férjet, amíg meg nem szövi apósa szemfedelét. Azonban azt a vásznat, amit nappal megszőtt, éjjel lefejtette, hogy az soha ne ké szüljön el.

vacsoraasztal mellett. De szombat reggel, miközben a nappali ablakait tisztítottam, megpillantottam Kitet, amint a kinti pázsiton sétálgatott az apjával; fejüket lehajtva komoly beszélgetésbe mélyedtek. Ezúttal figyelmen kívül hagytam Mrs. Ellsworth utasítását, és nem húzódtam el az ablakból, hanem tovább néztem a két férfit. Mr. Rivers arca sápadt volt, fáradtnak és rosszkedvűnek tűnt. Kit elfordult az apjától, arcáról nem lehetett leolvasni, mire gondol. Aztán meglátott engem, ahogy az ablakból nézem őket, és egy pillanatra találkozott a tekintetünk, majd visszaindult a ház felé. Én a takarításról megfeledkezve továbbra is csak néztem, ahogy Mr. Rivers ballag a füvön, aztán eltűnik a tengerhez vezető ösvényen. Úgy vettem észre, Mr. Rivers volt a ház egyetlen tagja, akit látszólag nem indított meg Kit érkezése. A veranda ajtaja döngve becsapódott, és egy másodperccel később a nappaliban megjelent maga Kit, vizes lábnyomokat hagyva maga után a tükörfényes padlón. Összevontam a szemöldökömet, már-már rászóltam, de aztán eszembe jutott, hol is van a helyem, és beharaptam az ajkam, de ő alighanem észrevette rosszalló pillantásomat. – Bocsánat. Mindjárt leveszem. Csak néztem rá szótlanul, miközben leült a padló közepére, és lehúzta a cipőjét. Zokniban lépdelt át a szobán az ablak mellé, ahol a törlőrongyot szorongatva álltam, majd szélesre tárta az ablakot, és kihajította rajta a cipőjét, a két cipő messzire szállt a levegőben, aztán hangos puffanással ért földet a pázsiton. Ezek után becsapta az ablakszárnyakat. – Úgy, ni. Elnézést. – Melegen rám mosolygott, kék szemével esdeklőn nézett rám. – Találkozott a Forsyte-okkal? Egy ideig eltartott, mire rájöttem, hogy a párnám alá rejtett gyűrött regényről beszél. – Nem volt időm – feleltem, és mereven álltam egy viseltes kanapé mellett. Minden este el akartam olvasni a könyvet, de abban a pillanatban, hogy ledőltem az ágyba, azonnal kimerült álomba zuhantam. Kit lehuppant egy karosszékbe, és egyik lábát átvetette a karfán, felfedve a zokniján tátongó hatalmas lyukat. – Ó. – Olyanszomorúnak tűnt, mintha személyesen őt utasítottam volna vissza azzal, hogy nem olvastam el a könyvet.

– Akarom elolvasni. De mindig nagyon sok dolog van nekem. – Ó, persze. De azért próbálja meg, siessen jobban. Egy darabig csak néztem Kitet, és azon gondolkoztam, vajon voltam-e valaha én is ilyen türelmetlen Hildegarddal. Valószínűleg igen. Most egyfolytában fáradt voltam. Minden reggel arra ébredtem, hogy May dörömböl az ajtón, és csakis azt kívántam, bár visszaalhatnék még. Szerettem a nagy szalont takarítani, mert ott leülhettem a kanapé mögötti perzsaszőnyegre, és nyugodtan álmodozhattam. Ha Mr. Wrexham vagy bárki más bejött, nem láthatott a kanapétól, ha pedig mégis felfedeztek, még mindig úgy tehettem, mintha a kanapé rézlábát fényesíteném, vagy a parkettát tisztogatnám. – Na, és akkor jön? – Elnézést. Tessék? Úgy elmerültem a gondolataimban, hogy meg sem hallottam, amit mondott. – Holnap a templomba. Nagyot nyeltem, és ösztönösen végigsimítottam a hajamon. – Nem tudok. Én nem járok el templomba. Kit kiegyenesedett ültében a párnázott karosszéken. – Csak ezen a héten. Ígérem, jól fog szórakozni. – Szórakozni? – Furcsának találtam, hogy a templom ennyire különbözzön a zsinagógától; amikor nagy néha magukkal vonszoltak a nénikéim, egészen elzsibbadtam az unalomtól. Jóm kippur3 idején, amikor tilos fogat mosni, s az egész napom azzal telt, hogy elkerüljem az idős hölgyek savanyú leheletét; mindig elkaptam a fejem, hogy ne kelljen csókot váltanom velük. – Igen. Szórakozni. Nem kell bejönnie. Álljon meg az ajtóban, csak most az egyszer. Bízzon bennem. – Meggondolok. Az ajtó kicsapódott, és megjelent Mr. Wrexham. Amikor látta, hogy Kittel beszélgetek, szemét rosszallóan összehúzta. Fogtam a takarítóládámat, és kisiettem az előtérbe. 3 Engesztelés napja, a böjt és ima napja, az egyik legnagyobb zsidó ünnep. Az ünnep fő célja, hogy megtérésre hívja a zsidó hívőket. Ezen a napon különösen sokat imádkoznak a vallásos zsidók, és huszonöt órás böjtöt tartanak. Az evésen és iváson kívül tilos mosakodni, parfümöket használni, kényelmes bőrcipőt viselni, valamint házaséletet élni. Mindezek a szabályok a test sanyargatását tűzik ki célul, mely elősegítheti a megtérést, az ünnep lényegét.

– Maga nem beszélgethet Kittel. – Ő szólal először. Mr. Wrexham szúrósan nézett rám. – Nos, khm. Mr. Kit nem jó természetű. Nem láthatja meg magát takarítás közben. Az nem lenne helyénvaló. Legközelebb elnézést kér, és kijön. – Igen, Mr. Wrexham. A komornyik és a házvezetőnő mindenáron fenn akarta tartani a látszatot, hogy a házat varázslat vagy manósereg takarítja. A tűz legyen megrakva és begyújtva, a függönyök elhúzva és behúzva, a padló felseperve, a szőnyegek kitisztítva, az ezüst kifényesítve, a képek leporolva, de magát a folyamatot senki se lássa. Ezt nagyon furcsának találtam. Még Hildegard és a bécsi szobalányaink is takarítottak a jelenlétünkben. Hilde ráadásul mindig félhangosan dohogott és zsörtölődött, amerre járt. Nem volt sem néma, sem láthatatlan. Mr. Wrexham félrevont az előcsarnok sarkába, és halkan közölte: – Elise, levelet kapott. A posta ma reggel kissé megkésett. Ha jól tudom, egy leengedett kerékpárgumi az oka. Tehát ha óhajtja, jöjjön be velem a kis szo... A mondat felénél megállt, és felöltötte szokott, semleges komornyikmosolyát; Kit jött be az előcsarnokba, továbbra is zokniban. – Hogy áll a főzetünk ma reggel, Wrexham? – Meglehetősen szépen alakul, uram. Kívánja az úr megkóstolni? Kit rám vigyorgott. – Wrexham sok titkot tartogat, Elise. A sörfőzés mestere. Ő készíti Dorset legjobb sörét. – Az úr nagyon kedves. Kit ránézett az órájára. – Tíz tizenöt. Az idő éppen alkalmas rá, hogy mintát vegyünk az utolsó adagból. Meg akarja kóstolni, Elise? Mr. Wrexham mosolya meg sem rezzent. – Elisének még nagyon sok munkával kell végeznie ma délelőtt.

Kit vállat vont, és követte Mr. Wrexhamet az előtérből kifelé, aztán végig a személyzeti folyosón, amely a hátsó kamrához vezetett. Egy pillanatig néztem őket, aztán, mit sem törődve a várható fejmosással, hangosan utánuk kiáltottam. – Mr. Wrexham! A komornyik megdermedt, hátrafordult, és hideg, rosszalló pillantással mért végig. – A levelem... kérem. A levelem. – Az ifjú urasággal vagyok, Elise. Ne feledje a jó modort. Hangjából figyelmeztetés csendült, de Kit nem vette észre. – Adja csak oda Elisének a levelét, Wrexham. A sör várhat egy percet. Elöntött a hála Kit iránt, még akkor is, ha tudtam, hogy a komornyik dühöngeni fog. – Rendben – szólt Mr. Wrexham anélkül, hogy rám nézett volna. Némán végigmentünk a folyosón, amíg oda nem értünk a szobájáig. Odakint vártam, Kit pedig továbbment a sörfőző kamra felé. Mr. Wrexham belépett a szobába, ahonnan nem is egy, hanem két levelet hozott ki, amelyek az ajtó melletti egyszerű asztalkára támasztva vártak. Szó nélkül átadta őket. – Köszönöm. A leveleket a kötényem zsebébe süllyesztettem, és lassan hátrafelé vettem az irányt, hogy mihamarabb eltűnhessek a szobámban, és nyugodtan elolvashassam őket. – Várjon – szólt parancsoló hangon Mr. Wrexham. – Fogja ezt a tisztítószert és a törlőruhákat. A könyvtárszobában sürgősen ki kell fényesíteni a porcelánt. Még ebéd előtt ellenőrizni fogom. Elvárom a tökéletes munkát. Erősen ajánlom, hogy ezeket most csak vigye fel, és később olvassa el őket. Elfojtott sóhajjal lehajtottam a fejem. Amikor felpillantottam, Kit együtt érző tekintetével találkozott a szemem. Ott húzódott meg a folyosó sötétjében, ahol Mr. Wrexham már éppen nem láthatta. Szerencsére ezúttal nem mondott semmit, úgy látszik, rájött, hogy bármilyen további beavatkozás az én pártomon csak még jobban felbőszítené a komornyikot. A legkevésbé sem állt szándékomban, hogy későbbre hagyjam a leveleket, de megfogtam a kendőket, és siettem a könyvtárba; örültem, hogy

Mr. Rivers éppen szokott sétáját végzi, és biztosan egyedül leszek. A könyvtárszoba a ház nyugati szárnyában helyezkedett el, az egyik ablakon át a felhajtóra és a verandára lehetett látni, a másikból pedig a homlokzat előtti pázsitra. Amikor Mr. Rivers nem tartózkodott itt, a függönyök össze voltak húzva, hogy minél kevésbé sérüljön a régi könyvek törékeny kötése. A tengeri levegő, amely olyannyira jótékonyan hat a rossz emberi egészségre, kikezdte a Riversek családi könyvtárát, néhány könyvet már ki sem lehetett nyitni anélkül, hogy az oldalak a semmibe ne porladjanak. Egyszer végigsimítottam az ujjammal egy bőr könyvgerincen, mire egy réteg vörös festék hullott darabokban a bőrömre. Mrs. Ellsworth meghagyta nekem, hogy minden reggel égessek tobozokat a kandallóban, és a gyertyákat mártsam levendulaolajba, de a dohos könyvek szagát így is érezni lehetett. A bejáró szobalányok gyűlölték ezt a helyiséget, szerintük „ebbe a pokoli sötítbe kiver minket a viz”, és rendkívül hálásak voltak, ha felajánlottam, hogy átveszem ott a takarítást. Szerettem Julian regényeinek közelségét, az örökös félhomályt pedig inkább megnyugtatónak, mintsem kísértetiesnek találtam; legjobban alkonyaikor szerettem itt lenni. Ekkor körbevágtam az illatosított gyertyák tetejét, miközben a narancsszínű nap leereszkedett nyugat felé; a könyvgerincek mintha felizzottak volna egy percre, aztán elsötétültek, ahogy a nap lebukott a hegy árnyéka mögé. Tudtam, hogy Kit és a söre lefoglalja Mr. Wrexhamet, Mrs. Ellsworth pedig az ebédfőzéssel foglalatoskodik, úgyhogy van pár percem, hogy elolvassam a leveleimet. Kölcsönvettem az ezüst papírvágó kést a viktoriánus asztalról, és leültem a kandalló előtti szőnyegre. Először azt a borítékot nyitottam ki, amelyen korábbi volt a bélyegző. Margot kapkodó betűit ismertem fel benne. Drága Elise! Holnap Roberttel elindulunk Amerikába. Nem akartam addig elmenni, amíg mama és papa vízuma meg nem érkezik, és mind együtt nem mehetünk, de papa beszélt Roberttel,azután mindketten azt mondták, hogy a következő hajóval indulnunk kell. Sírtam, és mama is sírt, de a férfiak összefogtak ellenünk.

Úgyhogy kérlek, ne aggódj, ha nem hallasz rólam egy ideig, mert a hajón leszek, és hát nem tudom, mikor tudok majd újra írni, jaj, Babszem, nagyon hiányzol, és még sokkal rosszabb lesz, ha nem lesz velem Hilde, a mama és papa, de még a nénikék sem. Bár maradhatnánk, hiszen úgyis hamarosan vége lesz ennek az egésznek, még mama is ezt mondja, én nem akarok olyan messzire elmenni, de biztosan ők is jönnek egy hónap múlva. Remélem, veled minden rendben, és ne egyél túl sokat. A tinta elmázolódott, nem tudtam másra gondolni, mint hogy Margot könnyei áztatták el az írást. Nagy levegőt vettem, kissé elkapott a hányinger. A nővéremtől sosem állt távol a hisztéria, vagy ahogy Julian nevezte, a „művészi temperamentum” (mivel én nem jeleskedtem a művészet egyik ágában sem, az én szeszélyeim gyerekes éretlenségnek lettek titulálva). Ha Julian azt akarta, hogy induljon, annak bizonyára jó oka volt. Robertét már egy héttel az Anschluss4 után kirúgták az egyetemről, Kaliforniában pedig jól fizető állás várta. Semmi értelme nem lett volna továbbra is Bécsben maradniuk. Egy-két év múlva úgyis mindannyian visz-szatérünk, addig semmire sem megyünk az érzelgősséggel. Felhorkantam – mikor lettem ilyen gyakorlatias? A családom rám sem ismerne. Felemeltem a másik levelet, amelyen a bélyegző egy héttel későbbi volt. Drágaságom! Köszönjük a táviratot De ha legközelebb írsz nekünk, már az új címünkre kell küldened. Apád, Hildegard és én otthagytuk a dorotheegassei lakást, és egy kisebb lakásba költöztünk Leopold-stadtban. Kérlek, ne idegeskedj, és ne aggódj egy percet se. Az új lakás világos, kellemes, és sokkal praktikusabb hármunknak. Most hogy ti, lányok már elmentetek, Juliannál csak tévelyegtünk abban a nagy térben. Itt igazán nagyon barátságos.

4 Az Anschluss Ausztriának a Harmadik Birodalomhoz való csatolása volt a náci uralom alatt, 1938-ban.

Nálunk minden rendben. Hiányzol te és Margot, sőt az igazat megvallva még a zsémbes Robert is. De nagyon örülünk, hogy biztonságban vagytok. Nem kell aggódnod – nem hiszem, hogy a magunkfajta öregek érdekelnék őket. írj mindenképpen, meséld el, milyen az angol vidék. Azt hallottam, gyönyörű. Remélem, az étel is jó, még ha nem is üti meg Hilde mércéjét. Nehogy nagyon lefogyj. Szerető anyád, Anna Julie Landau Visszadugtam a levelet a kötényem zsebébe, kínzó nyugtalanság támadt bennem. Anna, Margot és én mindig elmondtunk egymásnak mindent, de most Anna levele tele volt ki nem-mondott szavakkal. Miért költöztek el? Hiszen ha hamarosan megérkeznek számukra is az amerikai vízumok, néhány hetet már nyugodtan kivárhattak volna. Nem tetszett, hogy nem tudom magam elé képzelni a szüléimet. Többnyire a gyerekkori otthonomban láttam őket magam előtt: Juliant, ahogy a dolgozószobájában írogat, Annát, ahogy kipirult arccal tér vissza a vásárlásból, megrakva csíkos papírba csomagolt holmikkal. És most nem tudtam, hogyan gondoljak rájuk. Nem volt előttem semmilyen kép, csak az üresség. ☼ Aznap délután Mr. Wrexham utasítására én szolgáltam fel az uraknak a teát a teraszon. A komornyik láthatóan úgy érezte, valójában meg sem érdemlem ezt a kitüntetést, de Kit azt kérte tőle, hogy a sör legyen üvegekbe töltve vasárnap ebédre, és bár valójában büntetést érdemelnék arcátlanságomért („házon belüli bűntett holmi levél kedvéért feltartani az ifjú urat – az ő igényeik mindenkor megelőzik a magáét, kisasszony”), nem kockáztathatja, hogy kellemetlenséget okozzon az uraknak. Ha kegyvesztett vagyok is, a tea nem késhet. Álltam a konyhában, és a széles uzsonnás tálcával egyensúlyoztam. Erősen tartanom kellett a karom, hogy ne remegjen, miközben Mrs. Ellsworth sorra rátette a porcelán teáskannát és a szűrőt, a kannányi forró vizet, a tejes kancsót, a

pogácsát, a sűrű tejszínt, a málnalekvárt, a tányérnyi citromos kekszet és a nagy halom lazacos-uborkás szendvicset. Henry, az inas kísért, kinyitotta előttem az ajtókat, átvezetett a Tudor stílusú kapun, végül pedig ki a teraszra. – Innen már menni fog, Elise? – kérdezte Henry. – Igen, köszönöm. Az inas eltűnt a házban. Mr. Rivers és Kit öntöttvas székeken ült a fehérre festett asztal mellett. Kit dohányzott, a hamut egy virágcserépbe pöckölte. Apja nem foglalkozott vele, és úgy tett, mintha az újságot olvasná. Tudtam, hogy valójában nem olvas, mert minden napja ugyanúgy telt: reggeli és főcímek nyolc tizenötkor, utána a napi posta, majd a hírek tanulmányozása tíz harmincig. Ebédre az újság már mindig készen állt arra, hogy a Mr. Wrexham szobájában tornyosuló halom tetejére kerüljön. Miközben letettem a tálcát az asztalra, és elhelyeztem a kanalakat, azon töprengtem, vajon miért nem akar Mr. Rivers Kittel beszélgetni. Felcsippentettem egy szökevény kockacukrot a fogóval, és visszadobtam a tálba; bíztam benne, hogy egyik uraság sem vette észre. Mrs. Ellsworth nagyon pontosan elmagyarázta, hogyan kell felszolgálni a teát, és csak azután adta meg az engedélyt az urak kiszolgálására, hogy kétszer egymás után bemutattam a műveletet rajta és Mayen hiba nélkül. Letettem egy-egy porceláncsészét Mr. Rivers és Kit elé, mindkét csészealjra elhelyeztem az apró ezüstkanalat két óránál; aztán a teáskannával a kezemben megálltam Mr. Rivers bal oldalán. – Teát, uram? – Igen, Elise, köszönöm. Öntse csak. Loccsantottam némi teát a csészébe, aztán úgy láttam, túl sötét lett, és öntöttem még hozzá forró vizet az ezüstkannából. – Cukrot? – Nem, köszönöm. Ránéztem Kitre. Nem tudtam, hogyan szólítsam meg az apja jelenlétében, ő lustán rám mosolygott az asztal túloldaláról. – Igen, köszönöm, és két cukorral kérem – szólt, kimentve engem kínos helyzetemből.

Egy perc sem telt bele, és ott állt a két gőzölgő csésze tea, egy csepp sem ment mellé egyik csészealjba sem, a tányérokon pogácsa és lekvár. Elégedett voltam magammal. – Még valamit, uram? Mr. Rivers leengedte az újságot, majd félbehajtotta és letette az asztalra. Mohón követtem a lapot a tekintetemmel, jobban éheztem a hírekre, mint Mrs. Ellsworth bármely süteményére, – Nem, köszönöm. Ennyi lesz. Miközben felemeltem a tálcát, hogy visszainduljak vele a konyhába, Mr. Rivers belekortyolt a teájába. Egy fél másodperccel később már ki is köpte. A csészealjban egy falatnyi teafű úszkált. Elfelejtettem a szűrőt. Kezem rémülten az arcomhoz kaptam. Kit hangosan felnevetett, nagyot hörpintett a csészéjéből, majd borzongva lenyelte. – Á, szóval Bécsben így isszák a teát? Próbál jó modorra tanítani minket? – Nagyon sajnálom, Mr. Rivers – szóltam, és megpróbáltam kivenni a kezéből a csészét. Mr. Rivers elmosolyodott, és szorosan megmarkolta a teáscsészét; mire a csésze füle hangos roppanással letörött. Ránéztem a férfira, aztán a kezemben maradt törékeny, rózsabimbóval díszített fülre, és azon gondolkoztam, vajon rossz modorra vallana-e, ha most sírva fakadnék. – Borzasztó szobalány vagyok – szóltam lesütött szemmel. – Őszintén szólva, volt már sokkal rosszabb szobalányunk is. Tessék – nyújtott felém Kit egy zsebkendőt, ezúttal tisztát. – Nem tesz semmit, higgye el. Mr. Rivers finoman elvette a kezemből a törött fület. – Kérem, igazán ez legyen a legnagyobb gondunk. Igazság szerint sem Kit, de még én sem szeretek teázni. Csak Mrs. Ellsworth ragaszkodik hozzá. – Igen – tette hozzá Kit. – Flótól még apa is fél. Önkéntelenül elmosolyodtam. Mr. Rivers felállt, és mindkét csésze tartalmát a fűre löttyintette, a teafű fekete foltot hagyott a pázsiton.

– Majd azt mondom Mrs. Ellsworthnek, hogy én törtem el. Én kibírom, ha összeszid, higgye el – szólt végül, miközben egy pillantást vetett Kitre. – Köszönöm – feleltem. – Csengetünk, ha szükségünk lesz még valamire – szólt kedvesen Mr. Rivers, jelezve, hogy távozhatok. – Igen, uram. Már láttam, hogy a többi lány ezeket a szavakat mindig kis meghajlással vagy pukedlivel kísérte, de én nem tudtam erre rávenni magam. Julian arra tanított, hogy senki előtt ne hajtsak fejet. A császár halott, a Birodalom végre darabjaira hullott, és egy köztársaságban senki sem nagyobb vagy kisebb, mint bárki más. Azt ugyan nem tudtam, hogyan egyeztette ezt össze magában azzal, hogy Hilde mossa a zokniját, készíti a reggelijét, és engedi a fürdővizét, de abban maradtam, hogy ezek nem lojális gondolatok, most, hogy Julian nem tudja megvédeni magát. Amikor megszólalt a hívócsengő, és visszatértem a teraszra, Mr. Rivers már elment, csak Kitet találtam ott. Az étel érintetlenül feküdt előtte, de a széke mellett az elszívott cigaretták kisebb halma állt. Visszapakoltam a teázás kellékeit a tálcára, a tőlem telhető legkisebb csörömpöléssel. – Hogy van a családja? – kérdezte. – Nagyon remeken, köszönöm. Kisebb lakáshoz költöztek. – Nagyot nyeltem, és megnyaltam kiszáradt ajkamat. – Kit... – Igen, Elise? – vonta fel egyik szemöldökét Kit. – Én nagyon szívesen szeretném olvasni Mr. Rivers Times újságját. Nem tudok híreket kapni Bécsből. Amikor ő elvégzi, talán szabad nekem olvasni? És jó az angol fejlődésemre is. A fiú elmosolyodott. – Persze. Majd megkérdem apát. Biztosan szívesen odaadja. – Köszönöm szépen. Kit legyintve elhárította hálálkodásomat, és lesöpört az asztalról egy kósza morzsát. – Jöjjön el holnap a templomba. Az majd eltereli a gondolatait. Ne aggódjon, most nem istenről van szó. Hanem a halakról. – Halakról?

– Igen. Látja, már kezd kíváncsi lenni, de csak akkor tud meg többet, ha eljön. – Jó. Jönni fogok, ha Mr. Wrexham engedélyezi. Kit felhorkant. – Persze, hogy engedélyezi. Odalesz az örömtől, hogy megtéríthet egy zsidót.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Bálám és Balak

KITNEK

Mr. Wrexham majdhogynem a kezét dörzsölte örömében, amikor másnap reggel jeleztem, hogy szeretnék részt venni a vasárnapi istentiszteleten a többi alkalmazottal. – Á, remek. Igazán derék dolog Mr. Kittől, hogy rábeszélte. Tiszta lelkű az a fiú. Nem szóltam semmit, de bíztam benne, hogy a templomlátogatásomnak senki lelkéhez nincs köze. Felmentem, hogy keressek egy kalapot, de miután rózsaszín cloche kalapomat kilapulva találtam meg a szekrény alján, inkább egy selyemsállal tekertem körbe a hajam. Margot mindig azzal ugratott, hogy kendővel a fejemen olyan vagyok, mint a keleti stetlekből5 érkező lompos jiddis asszonyságok, akik boldogtalan libafalkaként lökdösődtek a zsidó csemegebolt pultja előtt, miközben tört németséggel hadarták mondandójukat. Mindig zavarba jöttünk a hozzájuk hasonló paraszti zsidóktól, akikhez semmi közünk sem volt. Az iskolában az udvar másik végébe húzódtak barna gyapjúkabátjukban és egyszerű fejkendőjükben, miközben Margot, én és a többi polgári, asszimilálódott osztrák zsidó gyerek a katolikus diákokkal fogócskázott, és tisztes távolból kinevette őket. De Margot szerint

5

IGAZA LETT.

Vidéki zsidó települések, jiddisül.

én titokban közéjük tartoztam; talpig Hermésbe öltözve is úgy festettem, mint akinek igazából krumplit kéne árulnia a piacon. Mire leértem a földszintre, a ház lakói már elindultak a domb lábánál álló kis templomba. Ez épp jó is volt így; szívesebben mentem egyedül, így nem kellett Mr. Wrexham litániáját hallgatnom arról, hogyan is kellene viselkednem, és nyugodtan álldogálhattam az ajtóban, anélkül, hogy bárki is a többiek mellé akart volna ültetni. Nem akartam bemerészkedni a templombelsőbe, és imádkozni sem állt szándékomban. Kristálytisztán emlékszem arra a vasárnapi napra – az a fajta júniusi reggel volt ez, amely bárkit meggyőzne arról, hogy az Édenkert egy nyári napon esett meg Dél-Angliában. Harangzúgás töltötte be a hegyoldalt, összecsengve a templom melletti mezőn legelő juhok kolompjának zenéjével. A felhőtlen égen fecskék cikáztak, egy kőfal tetejéről fekete macska nézte mohón a tóban úszkáló kiskacsákat. Nagyot szippantottam, és megtöltöttem a tüdőmet nyárral. A levegőt átszőtte az ezernyi vadvirág illata, a napfénytől cinóbervörösen ragyogtak fel a kiskertekben viruló tátikák és gyűszűvirágok. Az egész táj tele volt mázolva színekkel; az ég harsány, lüktető kék volt, alatta a mezők teliszórva boglárkával, amelyek úgy ragyogtak, mint megannyi aranypénz. Akkor még nem tudtam a virágok nevét – azokat később tanultam meg, de most nem sárga és narancs szirmokra, hanem lizinkára és kankalinra emlékszem. A távolban a tenger ragyogott és csillámlott, a partot fehér tajték mosta. Nagy volt a kísértés, hogy hagyjam a templomot, és tűnjek el a part irányába, de tudván, hogy ezzel nagy bajba sodornám magam Mr. Wrexham és Mrs, Ellsworth előtt, inkább sietve átmentem a templomkerten. A főhajóba vezető tölgyajtó előtt habozva megálltam. A gyülekezet szoros sorokba rendeződve sivár himnuszt énekelt, és a tömeg feje fölött jól kivehető volt Mrs. Ellsworth jókora fekete kalapja, amely úgy ült a fején, akár egy csapzott tollú fekete madár. Elől, egy magasított padon ott ült Mr. Rivers és Kit. Én csak vártam a templom hátuljában, a hűvös, meszelt falnak támaszkodva, szorosan összepréselt ajkakkal. Nem fogok énekelni. Mit gondolna Julian és Anna, ha tudnák, hogy itt vagyok? Éreztem, ahogy arcom elvörösödik, és már-már

elszántam magam, hogy kiosonok, amikor Kit elkapta a tekintetemet, és elmosolyodott. Tiszta öröm fénylett a szemében. Ámulatomra úgy látszott, hogy őszintén örült a jövetelemnek. Ügy döntöttem, maradnom kell, ha csak egy negyedórára is. Félig lehunytam a szemem, úgy hallgattam a lelkész lágy zümmögését, ahogy elmotyogta az imákat és az egyházközség hirdetéseit. A lelkész kopaszodó férfi volt, fekete felöltőt és fehér reverendát viselt, és úgy tűnt, kicsit kényelmetlenül érzi magát, miközben az oltár előtt mormol. A templom dohos levegőjébe halványan molyirtó szaga vegyült, mintha a férfiak és nők mindannyian olyan ruhát vettek volna fel, amely a hét hat napján a szekrény hátuljában áll. Az istentisztelet minden perce ugyanolyan unalmas volt, mint az a néhány látogatás, amelyet a zsinagógában tettem, és furcsamód megnyugodtam. Istent és az ő imádatát egyetlen nyelven és egyetlen megtestesülésben sem találtam különlegesnek. Julian tartott a dolgozószoba egyik polcán egy kézzel festett indiai imakönyvet, amely arannyal szegélyezett, fantasztikus ábrák százait tartalmazta; kék bőrű, sokkarú istenek szökelltek benne sárga városokon keresztül, vagy éppen üvöltő tigrisekre vadásztak zöld erdők mélyén. Úgy sejtettem, hogy még ha egy füstölőkkel, gólyahírkoszorúval és kék istenekkel telizsúfolt, egzotikus hindu szertartáson vennék is részt, ott is ugyanígy unatkoznék, Végignéztem a híveken; bár néhányan nagy odaadással figyelték a lelkészt, a legtöbben imakönyvükkel babráltak, vagy felbámultak a nyitott ablakra, ahol egy barna-lila szárnyú pillangó repdesett a légáramban, miközben kétségbeesetten kereste a menekülés útját. A leghátsó padban Burt és Art lopva kártyajátékba merült. Amikor egy ízben Art figyelmét elterelte a gyülekezet hangosan kimondott ámenje, Burt becsúsztatott egy treff ászt a nadrágzsebébe, és cinkosan rám kacsintott. Nem tudtam mit kezdeni magammal, selyemsálam két végével babráltam, és legyűrtem egy ásítást. Nem értettem, miért kérte Kit, hogy jöjjek el, és már-már kiosontam a templomból, amikor feltűnt a templom elejében egy vörös hajú lány. A lány nem viselt sem kalapot, sem bármi más fejfedőt, hosszú haja skarlátpiros hullámokban omlott a hátára, akár egy vérvörös tenger. A Kit mögötti sorban ült, és a fiú hátrafordult, hogy valami titkot

súgjon oda, szája elé emelve imakönyvét, hogy senki ne hallja, amit mond. A lány kuncogva hunyorított. Úgy döntöttem, maradok. A gyülekezet egyre élénkebben mozgolódott, Burt és Art a kabátjukba rejtették a kártyalapokat. Feltűnt, hogy minden férfi csendben meglazítja és a zsebébe dugja, vagy a felesége kezébe nyomja nyakkendőjét vagy sálját. Várakozásteljes zsongás támadt. Ekkor minden szempár a lelkészre szegeződött. Ő szemmel láthatóan nem vette észre a hívek hirtelen figyelmét, és rátért a következő imádságra. Az emberek összegörnyedtek, és úgy húzódtak hátra, akár a kígyó sziszegő nyelve, én pedig nagyon örültem, hogy az ajtónál állok. A lelkész odabotorkált egy vaskos, bőrkötéses könyvhöz, amely a fapulpituson állt, és kézfejével letörölte nyirkos homlokát. Kétszer megköszörülte a torkát, és elcsukló hangon megszólalt, – A mai szentlecke Mózes negyedik könyvéből... A hallgatóság egy emberként fojtotta vissza lélegzetét. – Bálám... Valamennyi férfi felállt. -...és Balak. A „Balak” szóra minden férfi az ajtó felé rohant. A falhoz lapultam, miközben elrobogtak mellettem, szívem vadul kalapált, rettegtem, hogy elsodor és eltipor a tömeg. Az ötven pár szöges bakancs hangosan csattogott a kövezeten, a zaj visszaverődött a kis templom falain. Hirtelen ujjak fonódtak az ujjaim közé, és Kit sziszegte a fülembe: – Jöjjön már! Kituszkolt a rohanó férfiak folyamába. Láttam, hogy a vörös hajú lány kezét is szorítja. Összehúztam a szemem, és futni kezdtem. Levágtattunk a tengerhez, a köves ösvény visszhangzott a száz dobogó láb alatt. Amikor a partra értünk, két halászhajó hánykolódott vadul a hullámokon, a férfiak pedig már a többi fél tucat hajó mellett álltak, és széles vállukkal, lábukat megvetve lökték őket előre a habok felé. – Mr. Kit, jöjjön! – kiáltott egy hang. Megfordultam: Burt kiabált a kunyhója előtt, ahol széles faemelvényen kisebb, kék-fehérre festett hajó várakozott.

– Segítsen a vízbe tolni – szólt az utasítás. Visszakapaszkodtunk a sziklákon, majd Kit, a lány és én nekifeszültünk a kis hajónak. Bénítóan nehéznek bizonyult, szinte összeroskadtam a súlya alatt. A következő pillanatban hirtelen könnyebbé vált a súly, és megpillantottam egy tagbaszakadt, kese hajú fiatalembert, aki a hajó hátulját tolta. – Menj’innej’, Poppy, még valami bajjod lesz – szólt oda a lánynak. – Maga is – tette hozzá, felém biccentve. Hátraléptünk, és néztük, ahogy a három férfi nekiiramodik a hullámok felé, tolva-vonszolva a kis halászhajót, bokáig süllyedve a kavicsban, mintha sárban lépkednének. Belegázoltak a vízbe, nadrágjuk egy pillanat alatt átázott, miközben a hajó nagy lendülettel dülöngélt a hullámverésben. – Na, jöttök? – rikkantott Kit. A vörös hajú lány kézen fogott, és magával vonszolt a parton a hajó irányába. Szoknyáját magasra rántotta, majd betuszkolta a bugyijába, aztán levette a cipőjét, és a fedélzetre hajította. Én is a combomig emeltem a ruhámat, de az alsóneműmbe mégse akartam betűrni. A lány beszökkent, csak a fejét rázta, amikor a magas férfi odanyújtotta felé a kezét. Megpróbáltam hasonlóan tenni, de csak nekiütköztem a hajó fából készült oldalának, jól lehorzsolva a lábszáramat. A következő pillanatban éreztem, hogy valaki megemel a derekamnál fogva, és fejjel előre behajítanak a hajóba, akár egy méretes halat Aztán Kit is beugrott mellém. – Elnézést az előbbiért. Most nincs idő udvariaskodni. Megragadott egy evezőt, és eltolta a hajót a parttól, a másik két férfi pedig felvonta az ütött-kopott barna vitorlát. – Látja? Hát nem jó, hogy eljött? – kérdezte Kit Vérző lábszáramat simogatva leültem egy tócsába a hajó fenekén, és nem szóltam semmit. – Ja, igen, és ez itt Poppy – folytatta a fiú, az égővörös hajú lány felé intve, – Ő pedig Will. A fiatalember félszegen elmosolyodott, és egyik kezét felemelte, aztán tovább igazgatta a kötélzetet. – Nem felejtett ee’ valamit? – kérdezte Burt, hangjában árnyalatnyi szemrehányással.

– Á, persze. Ez a vén teknő – paskolta meg Kit a faárbocot – A Bárka. Poppy mellém oldalazott. – El se mondta, mi lesz ma, ugye? – kérdezte, és sötét pillantást vetett Kit felé. Némán megráztam a fejem. – Micsoda szörnyeteg. Maga biztos mindannyiunkat barbároknak gondol. – Halakról van szó? – Igen.. Ma van a makrélaszezon első napja. Mindig kimegyünk makrélát keresni, amint a lelkész „Bálám és Balak” történetéhez ér. – Tudja, júniusba’ bármellik nap nekiáhatnánk – bukkant fel Burt a vitorla mögül. – Csak i’ sokkal jobb. – Igen. Ha kirohanunk a templomból, az jól feldühíti a lelkészt – szólt Kit. – Mondhatnám, megadja a módját az eseménynek. – Regge’ láttam e’ rajt. Messze kint a Worbarrow-ba’. Ara menünk – mondta Burt. A Bárka szállt vízre utolsónak a hajók közül, körülöttünk mindenfelé kis halászhajók ringatóztak fel-le a hullámokon. Némelyik már olyan messze volt, hogy csak kis játékszernek látszott, vitorlái mint összehajtott zsebkendők fehérlettek. Felettünk az eget fátyolfelhők csíkozták, előttünk a látóhatárig fodrozódott a zöldeskék tenger, körülölelve a földet. Arcomat sós vízpermet csapkodta, a szél felkapta a sálamat, Poppy haja pedig úgy tekergeti akár Medúza fürtjei. – Ne fíjjen – szólt Burt, a többi hajóra mutatva. – Nem tunnak azok semmitse. Nem sok mindenhe’ értek, de a halho’, ahho’ igen. Fordulásho’ főkíszűni! Mindenki ösztönösen lebukott. Mindenki, kivéve engem. Jól fejbe is csapott hátulról az alsó vitorlafa, ahogy átsuhant a Bárka fölött. Összegörnyedtem a hajó padlóján, koponyám alsó részében robbanásszerűen szétáradt a fájdalom. – Idióták! – sikoltotta Poppy. – Ő nem tudja, mit kell csinálni! Mellém kuporodott, sovány karjával átölelte a vállamat. Szédültem és émelyegtem, és jobban örültem volna, ha elenged.

– Hagyd békén, Poppy. Egy perc, és nem lesz semmi baja – szólt Kit közelebb lépve. – Nem lesz semmi baja, ugye? – kérdezte tőlem, és figyelmesen méregetett. – Ha a leán hánna, a korláton tű’ legyen ollan szives – szólt Burt. Lefeküdtem a hajóderékba, éreztem, hogy lassan csitul a lüktető, fájdalom. – Igen. Jól van – állapította meg Kit. – Kezd visszatérni a színe. Kit segített felülni, a hajó orrába vezetett, és adott egy halom vitorlatakarót és feltekert kötelet, hogy ráülhessek. – Ha azt hallja: „Forduláshoz felkészülni”, bukjon le. „Fordulj”: lebukás. „A rossebbe”: lebukás. Érti? – kérdezte Kit, Bólintottam, amit rögtön meg is bántam, mert a fejem azonnal lüktetni kezdett. De a fájdalom dacára elmosolyodtam. Azelőtt soha nem hajóztam. Az átkelés Franciaországból nem számított. Akkor a ládámon kuporogtam az óceánjáró mélyén, nem láttam ki egyáltalán, csak csendesen hánytam a papírzacskómba. Ez most más volt. Szürke hátú sirályok és fekete kormoránok köröztek körülöttünk, éles rikoltozásukat messzire sodorta a szél. Még élveztem is a ringató érzést, ahogy a hajó fel-le himbálózott a hullámokon át. A levegő sodrása és a csapdosó tengervíz mindent kimosott az agyamból, nem maradt más, csak a tenger moraja és a sirályok rikoltozása. Felsikítottam, amikor egy hullám átcsapott a hajó orrán, és csupa víz lettem, amire Poppy, Will és Kit, azt hívén, hogy valami jó játékról van szó, csatlakozott, és ők is vidáman kiáltozni kezdtek. – Nízzík – szólt Burt, és egy sötét árnyra mutatott a víz felszíne alatt. Felette egy csapat sirály körözött, és a madarak újra és újra lecsaptak. – Fordulásho’ főkíszűni! Lekuporodtam, és kezemet a fejemre szorítottam, miközben a vitorlafa átcsattogott fölöttem. A kis hajó a sötét folt felé iramodott, és közben vadul jelzett a többi halászhajónak. Észre sem vettem, de már vissza is fordultunk, és visszafelé tartottunk a part irányába, az árnyék mentén haladva a tengeren. Will és Kit bűzös csalétket öntöttek át a korláton, a víz pezsgett a csillámló halaktól.

– Foggyátok a kórmánrudat! – szólt Burt, mire Poppy átvette a kormányzást, miközben az öreg nekilátott, hogy kigöngyölje a farban felhalmozott hálót. Feltűnt egy másik halászhajó is alig húsz méterre tőlünk, amely velünk párhuzamosan haladt. Burt füttyentett, éles visszhang válaszolt. – Ejj. Gyün a Konyakkirálnő. A másik hajó irányt váltott, és elindult pontosan felénk, aztán amikor odaért, szinte súrolva a mi hajónk oldalát, Burt a háló egyik végét odadobta a szakállas halásznak. A férfi könnyedén elkapta, majd a Konyakkirálynő újra megfordult, Burt pedig a rá jutó hálóvéget a vízbe tekerte, csapdába ejtve a halakat. A Konyakkirálynő és a Bárka várakozva ringott a vízen ott, ahol az öböl mélyülni kezdett. Aztán sietve megérkezett az összes többi hajó, evezők csapkodtak, férfiak kiáltoztak, mindannyian terelni kezdték a makrélákat a sekély vízbe a nagy, kifeszített háló felé, távol a mély víz biztonságától. A széles háló most már körbekerítette a halak fekete raját, de a makrélák mozdulatlanul lebegtek a vízben, miközben a Konyakkirálynö és a Bárka egyre közelebb és közelebb vontatta őket a parthoz. A falu többi lakója már a parton várakozott, több tucat asszony és gyerek, akik mind levetették vasárnapi öltözéküket, hétköznapi ruhát húztak, és mosat, várták, hogy segíthessenek begyűjteni a fogást. A partvonalhoz vezető keskeny utacska mentén szekérkaraván gurult a tenger felé. – A parti őr táviratozott a makrélakereskedőknek – világosított fel Kit. – Nem fognak Örűnyi, ho’ fő kő ániuk a vasárnapi ebíd mellű – mondta Burt. – De e’jó fogás lesz, a lábujjamba’ írzem. A Bárka már majdnem partot ért, amikor a tenger egyszerre felrobbant. Szivárványos halak ugrottak ki a vízből, a tenger felülete ezernyi helyen tört meg, a sekély víz kavargó fehér habbá változott. A napfény megcsillant a makrélák fénylő hátán, és azok vörösen, barnán, zölden és feketén szikráztak. A sirályok rikoltoztak és lecsaptak, csőrükbe kapva a tekergő halakat, a nők és a gyerekek pedig seprűkkel és botokkal kergették el a madarakat. Az asszonyok megindultak, ruhában a tengerbe csobbantak, és megragadták a hálót, a férfiak pedig leugráltak a hajókról, hogy segítsenek. A tenger életre kelt a táncoló, csapdosó

halaktól, amelyek magas ívben reppentek a levegőbe, mielőtt újra a hullámok közé hullottak volna. Legalább ötven ember sorakozott fel a víz mentén, szorították a nehéz hálót, és lassan araszolva vonszolták felfelé a kavicsokon, majd fel a lejtős tengerparton. A halak végül mind ott hevertek a parton, a napfényben vergődve, miközben mezítlábas gyerekek rohangáltak fel-alá, és köveket dobáltak a levegőbe, hogy elijesszék a sirályokat és a mohó kormoránokat. Mindenki itt volt: Mr. Wrexham és Mrs. Ellsworth is kavicsokat hajított a madarak felé; May egy halásznak fecsegett, kelletlenül ráncigálva a hálót. Mr. Rivers segített a hullámverésbe vonszolni a hálót, hogy a tenger vize átmossa a halakat, és így frissek maradjanak, amíg a kereskedők át tudják őket rakodni a jegeskocsikba. A férfi levette nyakkendőjét, feltűrte ingujját, és mezítláb állt a sekély vízben, térdig átázott nadrágban. Amikor meglátta Burt hajóját, még beljebb gázolt, és elkapta a kötelet. – Partra húzzam magukat? – kérdezte. – Jaja – felelte Burt. – A fehérnípek nem akarnak eláznyi. Kit kimászott, hogy segítsen az apjának, és kerten átvontatták a Bárkát a vízen, távolabbra a makréláktól, aztán néhány méternyire kihúzták a partra. Poppy könnyedén kiszökkent, és futott vissza a part mentén a halakhoz. Mr. Rivers felém nyújtotta a kezét, és kisegített a kavicsos tengerpartra. – Nos, feltételezem, ilyesmit Bécsben nem lát mindennap. – Nem, uram. – És, Elise, értesíteni fogom Wrexhamet, hogy engedélyt kapott, hogy elolvassa az újságomat. Mielőtt köszönetét mondhattam volna, kiáltások harsantak mögöttünk: a makrélakereskedők elözönlötték a partot. – Elnézést – szólt Mr. Rivers. Elfordult, és odaballagott a kereskedők csoportjához, széles mosollyal intve a fogás felé. Néhány másodperccel később Kit is csatlakozott hozzá. A két férfi sorban mindegyik kereskedővel kezet fogott, és úgy láttam, türelmesen meghallgatják őket, aztán megrázzák a fejüket, és hátramutatnak a zsákmány felé. – Fajin emberek – szólt Burt. – Rivers uraság és Kit úrfi gondoskodnak rúla, ho* mmegkaptyuk, ami jár. Ez ollan biztos,

mind ujjhód után a dagál. A kupecek a gatyát is lealkunnák rólunk, de az urasággal nem mernek tréfányi. Úgy tűnt, megszületett az egyezség, a felek még egyszer kezet ráztak, aztán Kit nagyot füttyentett, mire a férfiak, asszonyok és gyerekek odarohantak a makrélákhoz, és nekiláttak, hogy saroglyákra, vödrökbe és hordókba tornyozzák őket, aztán a kereskedők szekereihez szállították a halat. A sirályok fülsiketítőén vijjogtak. Egy ideig számoltam, hányszor fordultam a halakkal, de aztán feladtam. Poppy és Will megszámolhatatlan vödörrel és hordóval szaladtak fel-le, és mintha soha nem fáradtak volna el. A tucatnyi hajlongó fej közül Poppy úgy kitűnt, mint egy szem magyalbogyó a kosárnyi mogyoró között. Barnának és unalmasnak éreztem magam lenyesett hajammal. Némelyik szekérnek sikerült leevickélni a kavicsra, és ahogy ürült a háló, a halat már közvetlenül is át lehetett rakodni a kocsikra és taligákra. A művelet több órán át eltartott, és már majdnem három óra volt, mire a legutolsó szekér is visszagurult a kövesútra. Egy-egy hal ott maradt a parton, Mrs. Ellsworth odaküldte a gyerekekét, hogy szedjék össze a maradékot, aztán mindet beledobta egy jókora acéllábasba. Én elnyúltam a parton, és kimerültén lehunytam a szemem. Kit mellém roskadt. – Remélem, szereti a makrélát – szólt. A karja súrolta az enyémet, de túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy betartsam az etikettet, és nem toltam el magamtól. Bőre kellemesen meleg volt; elméláztam azon, hogy a sok illemtanlecke között, amelyet Anna adott nekem, egyszer sem esett szó arról, hogy az illetlen viselkedés márpedig sokkal szórakoztatóbb az illendőnél. ☼ Aznap este a falubeliek mulatságot tartottak a tengerparton. Már hűvösödött az idő, de a pettyes kövek megőrizték a délután melegét, és még alkonyaikor is mezítláb sétálgattunk a meleg kavicson. Kisfiúk futkostak ide-oda, hónuk alatt fával és több nyaláb száraz tengeri fűvel, aztán Kit iránymutatásával jókora örömtüzet gyújtottak a víz partján. Az egyre sötétedő ég alatt Kit

meggyújtotta a tüzet: elszívott cigarettáját benyomta egy kupac száraz falevél közé. Néhány perc múlva már narancsfényű lángok nyaldosták az eget, és szikrák röppentek a hullámok közé, mint cinóberszín szentjánosbogarak. – Ne lustálkodjon, Elise, jöjjön és segítsen – szólított Mrs. Ellsworth. Átevickéltem a köveken a homokdombok széléig, ahol a házvezetőnő egy kisebb hadseregnyi nővel együtt már felállított egy mozgókonyhát. A kövek között szén izzott, közvetlenül a kövek tetején pedig több tucat öntöttvas serpenyő állt, tele makrélával. A halakat lepikkelyezték és kibelezték, és már sülhettek is. Ott szorongtak egymás mellett vak szemükkel, többkanálnyi vajban sercegve, maréknyi zöld tengeri köménnyel és borsozott édesköménydarabokkal megszórva. Letérdeltem Poppy és Mrs. Ellsworth közé, átvettem az egyik serpenyőt, és meg-megforgattam a csillogó halakat, miközben a nap a tengerbe bukott. A tűz köré vidám tömeg gyűlt, néhány gyerek nagy csokor virágot fogott a kezében: kakukkszegfűt, loncot, levendulát, rozmaringot, tejoltófüvet és jajrózsát. Burt és Art segítségével feldíszítették a Bárkát, amíg csak a viharvert halászhajó úgy nem festett, akár egy mesebeli csónak, amely jobban illett volna Tennyson balladájának Shalott kisasszonyához, mint egy felemás cipőt viselő, borostás halászemberhez. Art, Will és Kit levontatták a Bárkát a víz mellé, és a sekély vízre eresztették. Burt felemelt egy kislányt, aki alig hét-nyolc éves lehetett, a karjában odavitte a hajóhoz, aztán gyengéden letette a hajó orrába, a vitorlatakarók halmára. Mind néztük, ahogy kihajóztak az öböl szájához. – Régi szokás – szólt Poppy hozzám hajolva, és megfordította a halaimat a villájával. – Köszönetet kell mondanunk a tengernek. Az első fogás után virágáldozatot mutatunk be. Bár ami engem illet, nem bánnám, ha Sally Hopkins is a vízben kötne ki. Égetni való gyerek. – Ne mondj ilyet – szólt rá Mrs. Ellsworth. – Bocsánat, Florence néni – felelte Poppy. Meglepetten néztem fel kettejükre. – Á, igazából nem a nénikém. Bristolból jött. Én itt nőttem fel abban a házban a sziklán.

Villájával felfelé bökött, ahol sárga fény pislákolt a hegyfokon. – De Florence néni a születésem óta ismer. Tyneford furcsa hely, tudja. Nem olyan, mint máshol. Kézzel ettük a halat, a szálkát kivettük és a földre dobtuk, aztán vagy megették a sirályok, vagy elmosta a dagály. Poppy, Will, Kit és én együtt ültünk egy nagy uszadékfán, és elégedett csendben falatoztunk. Úgy éreztem, hogy Bécs elhagyása óta először boldog vagyok. A halászok sört ittak, és pajzán nótákat énekeltek a holdnak, a gyerekek kiabáltak és játszottak a homokbuckák között. – Láttad már, hogy ég a tengervízben ázott farönk? – kérdezte Kit. Megráztam a fejem, ő pedig azon nyomban felpattant, és rángatni kezdte az uszadékfánkat, aminek következtében mind a hárman egymás hegyén-hátán a földre pottyantunk. – Hagyd abba! – Poppy megpróbált visszaülni, a halat szorongatva. – Te ganaj – mordult fel Will, és megdobta Kitet egy kaviccsal, ami süvítve szállt el a fiú füle mellett. – Elisének látnia kell – mondta Kit, mit sem törődve azzal, hogy majdnem elveszített egy darabkát a füléből. Elvonszolta a hatalmas farönköt a tűzig. A fa ropogva fellobbant, és ragyogó kék lángnyelvek szisszentek a magasba. A tűz egészen valószerűtlen volt, akár a varázsló kemencéje, mármár vártam, hogy a zafír lángokból halfarkú dzsinn emelkedjen ki. A tűz majdnem olyan ragyogó kék volt, mint Kit szeme. Kit annyira más volt, mint azok a fiúk, akiket Bécsben ismertem – nem mintha túl sokat ismertem volna. Ott volt a kis Jan Tibor, aki a korához képest alacsony, szemüveges fiú volt, és a nagynénik kórusa szerint roppant ügyesen zongorázott. Sajnálatos módon soha nem adott módot rá, hogy magam is megcsodáljam zenei intellektusát, mivel akárhányszor találkoztunk, idegesen dadogni kezdett, szeme kidülledt vastag szemüvege mögött, és úgy festett, mint aki inkább hányni készül, mint eljátszani egy kis Chopint. Gabrielle nénikémnek szilárd meggyőződése volt, hogy egy napon híres zeneszerző válik majd belőle. Mindazonáltal a romantikához túl alacsony volt. Margot Robertje már elég jóképű volt, de komolyabb, mint a tynefordi

étkező falán függő mord ősök. Nekem pedig nem volt ínyemre, ha egy férfi folyton korhol. Robert véleményem szerint elsőrangú komornyik lett volna, kellőképpen szigorú és rosszalló. Mr. Wrexhammel sziporkázó délutánt tölthettek volna el együtt, a hiányosságaimat taglalva. Kit más volt. Magabiztos volt, de nem volt meg benne az az idétlen fölényeskedés, ami az osztrák fiúkban. Szerettem, ha nevetett. Azon kaptam magam, hogy próbálok olyasmiket tenni, amivel újra megnevettetem. – Szerelmes Kitbe? – kérdezte Poppy, aki váratlanul felbukkant az oldalamon. – Elnézést, tessék? – Ó, nincs abban semmi. Mindenki szerelmes belé. Én is az voltam. Amíg tizennégy éves nem lettem, és ki nem nőttem belőle. – Már nem vagy szerelmes belém? – szólalt meg Kit, aki most tért vissza a tűz mellől, és mellé kuporodott. – Nem – felelte a lány, aztán hátat fordított neki, és rám nézett. – Nos? Szerelmes belé? Rábámultam, a döbbenettől szóhoz sem jutottam. Will a bakancsát piszkálta, hirtelen nagyon lekötötte a figyelmét a cipőfűzője, Kit pedig látszólag teljesen elmerült két fiúcska szemlélésében, akik vidáman sütögették felnyársalt csigáikat a tűz lángjában. – Ne aggódjon – szólt Poppy. – Neki ez tetszik. Kitnek szüksége van arra, hogy minden nő szerelmes legyen belé. Én azt hiszem, ez az anyja miatt van. Meghalt, amikor ő még nagyon kicsi volt. Ránéztem Kitre, aki derűs könnyedséggel nézett vissza rám; szemmel láthatóan egy cseppet sem zavarta, hogy Poppy épp róla és halott anyjáról értekezik, mintha ő ott sem lenne. Eszembe jutott a Kit szobájában látott fénykép a szégyenlős mosolyú szőke lányról, és azon gondolkoztam, vajon hogyan halt meg. – Nagyon sajnálom – mondtam. Kit elmosolyodott. – Semmi gond. Már nem emlékszem rá. Nemigen értettem, hogy miért jobb az, ha nem emlékszik rá. Az én szememben így még rosszabb volt.

– Van az a pszichoanalitikus. Mr. Freud. Bécsi. Ismeri? – kérdezte Poppy. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, hogy témát váltottunk. – Nem, De egyszer látok a lányát, Annát egy írószerboltban. – Ó, igazán? Mit vett? – Nem emlékszem. Mintha borítékokat. Poppy nem is leplezte csalódottságát, nyilván örült volna némi bennfentes értesülésnek. Aztán meglátott egy felfordított hordót; felmászott rá, és lábát lógázva üldögélt rajta a holdfényben; bőrét arany szeplők borították, akár a süteménymorzsák a fehér abroszon. A tenger csillogott a csillagfényben, a sötétben hajó fényei pislákoltak messze kint a csatornán. A halászok egyre vadabbul nótáztak, éneklés közben dobogtak és tapsoltak, lábuk alatt úgy csikorgott a kavics, mintha a föld mélye morogna. Azon kaptam magam, hogy a dallam ütemére ringatózom, és elképzeltem Annát, ahogy velük énekel, hangja ezüstösen szárnyal kórusunk felett. A látóhatáron a hajó eltűnt a föld görbülete mögött, én pedig integettem, mintha Margot is azon a hajón utazna át a tengeren. Art felugrott egy felfordított csónakra, és hegedűjén mélabús dallammal kísérte az éneket, A húrok gazdag, sötét tónusa gondolataimban Margot játékává változott a távolodó hajón, a dallam tompán, furcsán szólt, mert Julian regénylapjai be voltak tömködve a rózsafa mélyhegedű gyomrába.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Diana és Juno

KIT ÉS ÉN A SZIRTFOKON ÜLTÜNK a hűvös novemberi hajnalon. A nyár már elvirágzott és ősszé hervadt. Szorosan egymás mellett gubbasztottunk a Flowers Barrow fölötti ormon, és bámultuk a háborgó tengert odalenn. Megremegtem, és karomat magam

köré fontam, miközben az erőtlen nap kiemelkedett a hegy mögött. – Ugyan. Ne gonoszkodj. Annyira azért nem volt rossz – szólt Kit. – Nem, nincs vele semmi gond. De azért a Forsyte Sagát akkor is jobban szeretem. Sokkal elegánsabb. Kit felhorkant. – Ostobaság. Csak akkor még olyan rosszul tudtál angolul, hogy nem vetted észre, milyen színpadias. – Lehet. De akkor is mindig jó szívvel fogok rájuk gondolni. Ők az első angol család, akiket megismertem – mosolyogtam, és a kezemre leheltem. – Na, menjünk, kezdek fázni, és még ki kell fényesítenem ezer poharat. Kit feltápászkodott, aztán engem is felhúzott maga mellé, amitől megtántorodtam, és nevetve ráestem. Amikor hazajött Cambridge-ből, mindig tartott nekem hajnali angolórákat. Az olvasmányainknak és gyámkodásának köszönhetően már folyékonyan beszéltem a nyelvet. Egy-egy szónál azért még elakadtam, és ha ideges vagy mérges voltam, a mondatszerkesztésem kissé különlegessé vált, de már nehézség nélkül társalogtam. Döbbenettel fedeztem fel, hogy most már angolul álmodom, még akkor is, ha álmomban Bécsben járok. Már nem az a kígyózó copfú lány voltam, aki sok-sok hónappal ezelőtt megérkezett Tynefordba – új emberré váltam. Ha a történelem nem kényszerített volna arra, hogy átszeljem Európát, megtudtam volna-e valaha, mennyire szeretem a tengert, a tág eget és a zöld mezőket? Ott rejtőzött ez bennem, akár a tölgyfa a makkban, vagy a harangvirágok a föld alatt. Valamikor réges-régen az őseim a stetlekben éltek, és földet műveltek keleten. Talán a vad természet szeretete valamiféle népi emlék volt, mélyen eltemetve minden városban élő, polgári zsidó szívében. Megpróbáltam elképzelni Annát, amint festői parasztruhában átkel a hegyormon. Azt gyanítottam, a vidék és a vad dolgok szeretete („azok piszkos és büdös dolgok, kedvesem”) az ő szívében mélyebbre van elásva, mint az enyémben. A gondolataim alighanem kiültek az arcomra. – Kaptál már hírt felőlük? – kérdezte Kit. – Nem. Még mindig semmi. Nem értem.

– Azt hittem, New Yorkba utaznak. – Úgy is volt. Hónapokkal ezelőtt. De nem jön a vízum. – Minden rendben lesz, Elise – szólt Kit. – Igen? – feleltem, és a kezemet bedugtam gyapjúkabátom melegébe. Lassú léptekkel elindultam lefelé. – Remélem, rendes születésnapi ajándékot vettél nekem – loholt utánam Kit. – Nem. Nem vettem semmit. – Helyes. Mert szeretnék valamit kérni tőled. – Igen? – néztem rá gyanakodva. A Kitnek tett szívességek általában Mr. Wrexham fejmosásával végződtek. – Ne nézz ilyen aggodalmasan. Vacsora után gyere ki az udvarra, ott lesz Poppy és Will is. – Jól van. Lesiettünk a hegyoldalon, a lejtős hegygerinc mentén. A sövényeket megviselte a századok óta süvítő óceáni szél, a galagonya és a kökény ágai féloldalasán nőttek, a kopár gallyak kuszasága egy lány szélfútta hajára emlékeztetett. A bokrokat vörös bogyók pettyezték, már ahol nem kopasztották még le a zöldikék és a barázdabillegetők, amelyek ide-oda repkedtek a szürke égen. A pirítógyökér indái a bokrok ágai között tekeregtek, a büdös nőszirom háromszögei pedig a sövények alján húzták meg magukat. A nedves fű fakózölddé halványult, itt-ott sötét sárfoltokkal tarkítva. – Fussunk! – szólt Kit, és elkapta a kezemet. A fiú rohant a hegyi úton át, maga után vonszolva engem is; az elkószált birkák rémülten ugrottak el előle, a nyakukba kötött kolomp csilingelt a szélben. A szemembe csapó csípős levegő elzsibbasztotta az arcomat, tüdőm égett az erőfeszítéstől és a hidegtől. Kit képes volt órákon át futni. Máskülönben kényelmes ember volt – semmit sem szeretett jobban, mint elhelyezkedni a puha karosszékben, fél lábát átvetve a karfán, és egyik kezében cigarettával, a másikban könyvvel lustán csevegni, miközben én port töröltem, vagy a kandallót takarítottam. Még az is nehezére esett, hogy hozzon magának egy újabb pohár sherryt, vagy kiürítse a hamutartót. De ha elhatározta, hogy futni fog, akkor

úgy száguldott át a hegyeken, akár az aranyszínű őzek egyike, nyomában a vérebekkel, és fáradhatatlanul futott akár egy órán át, vagy még tovább. Sokszor néztem őt a szalon ablakából, ahogy futott csak úgy, a futás tiszta, túláradó élvezetéért; majd kimerülve visszatért, és lerogyott szokásos kopott bőr karosszékébe a nappaliban, rágyújtott, aztán megint meg sem mozdult néhány napig. – Kit! Lassabban, Nem bírom – nyögtem zihálva. A szoknyám túl szűk volt Kit lendületes szökkenéseihez, és hacsak folyton feljebb nem rángatom, el fogok esni. Hangos reccsenés hallatszott, és a varrás elszakadt. – Kit! A fiú semmivel sem törődve tovább vonszolt maga mellett, és már a falu felé vivő meredek domboldalon ereszkedtünk lefelé. Fölöttünk pöttyös tollú vércse lebegett mozdulatlan szárnnyal, ahogy láthatatlan prédája fölé siklott. A köves ösvény síkos volt, ugráltam és csúszkáltam, és minden pillanatban attól féltem, hogy most fogok elbotlani. Végül elértük a domb alját, Kit pedig nevetve fordult felém, de én nagyon dühös voltam. – Ezt... ne merd... még egyszer... megtenni... – kiabáltam zihálva. – Azt... hittem... elesem. – De nem estél el – felelt Kit, a legkevésbé sem bosszúsan. – És így nem fogsz elkésni Wrexhamtől. Megfogtam Kit csuklóját, és átfordítottam, hogy lássam az óráját. Még nem volt hét óra, időben érkeztem, hogy nekifoghassak napi feladataimnak. Az idős komornyik beleegyezését adta Kit angolóráihoz, amennyiben azok nem ütköznek a kötelességeimmel. – A lány a szobalányunk, nem a vendégünk, még ha királyi grófnő volt is Bécsben. Ennél erősebb szavakat Mr. Wrexham soha nem használt Kittel szemben; az öregúr a maga zsémbes módján imádta a fiút. Kit komolyan vette a kikötést, és ügyelt rá, hogy a leckéinkkel még a ház tüzeinek meggyújtása előtt végezzünk. Ezzel nem is volt semmi baj nyáron, de ahogy elkezdődött a november, a dolog azzal járt, hogy már hajnal előtt fenn voltam, egy teljes órával azelőtt, hogy May dörömbölni kezdett volna a szobám ajtaján. – Azt hiszem, a partiig már nem tarthatunk órákat – szóltam.

– Nem tudnád mégis megpróbálni? Kicsit hamarabb felkelsz, lustaság. Gyengéden oldalba bökött. – Nem. – Kitnek szinte lehetetlen volt ellentmondani. Különösen, ha egy kérés megtagadásáról volt szó. – Már így is ötkor kell kelnem. – Nekem is. – Igen. Aztán egész délelőtt alszol. Én meg dolgozom. – Szegény Hamupipőkém. Felkaptam egy bogáncsot és hozzávágtam, a kis gömb megakadt Kit aranyhajában. A fiú megrángatta, de amikor érezte, hogy a bogáncs a hajába ragadt, egy vállvonással hagyta ott fityegni, ahol volt. Kit nem volt hiú. – Ma délelőtt érkeznek a barátaid. Másnap volt Kit huszonegyedik születésnapja és nagykorúságának kezdete. Mr. Rivers beleegyezett, hogy partit tartsanak Tynefordban, méghozzá három teljes napon át tartó ünneplést, amelyen Dorset ifjú hölgyeinek és urainak a fele részt vesz. Mr. Wrexham és Mrs. Ellsworth már hetek óta állandó aggodalomban élt. Megpróbáltak kisegítő személyzetet felvenni, de hiába; a komornyik végeérhetetlen tervekkel állt elő, amelyeket mindenkivel ismertetett, csak azért, hogy néhány órával később már kelletlenül elvesse őket. Mrs. Ellsworth és egy falubeli lány a hét nagy részét azzal töltötte, hogy megsütöttek egy hadseregnyi süteményt, és lekvárt, savanyúságot, pácokat készítettek. Kit a maga részéről többládányi röviditalt rendelt Londonból, és melléjük acél koktélkeverőket, aztán minden este vacsora előtt összehívta Henryt, Artot és Mr. Wrexhamet, hogy bevezesse őket a koktélkészítés rejtelmeibe. A komornyiknak ez nemigen volt ínyére. A koktélokat Amerika mételyének tekintette, de az ifjú úr nagykorúvá válásáról volt szó, és ilyenkor semmit nem volt szabad tőle megtagadni. Így hát, ha éppen nem a személyzeti tervezet kidolgozásába merült, Mr. Wrexhamet gyakran lehetett azon kapni, hogy kínos gondossággal tanulmányozza a „Tom Collins”, a „Gin Sling” vagy a „Harley Wallbanger” elkészítésének technikáját, akár egy kisdiák, amikor a latin igéket magolja.

Az első vendégek ebéd után érkeztek. Én éppen a virágok elrendezésével foglalatoskodtam, pontosabban Mrs. Ellsworth korholását hallgattam, aki szerint reménytelenül ügyetlenül helyezem el a dekorációt, miközben a házvezetőnő kihúzgált egyegy szál bábatüskét, borostyánt vagy rózsás gólyaorrfürtöt, hogy kellően tetszetős legyen a csokor; – Az édesanyja nem tanította meg erre? Vállat vontam. Anna imádott virágot venni, minden héten virággal megrakodva tért haza a piacról – fekete rózsák, fehér liliomok vagy narancsvirág csokraival, amelyeket aztán pompás elrendezésben terített szét a konyhaasztalon, és gyermeki örömmel ámuldozott a színek és illatok áradatán, miközben Delibes Virágduettjét zümmögte. A virágkötészet gyakorlati oldalát meghagyta Hildegardnak. – Így. Látja? Mrs. Ellsworth a kezembe nyomott egy tetszetős porcelánvázát, amelyen kék halak úszkáltak, és immár tökéletesen elrendezett virágok töltöttek meg. – Ezt vigye fel Diana Hamilton úrnő szobájába. – Igen, Mrs. Ellsworth. Kezemben a vázával végigsiettem a folyosón, aztán felmentem a hátsó lépcsőn a kék vendégszobába. Erre a hétre az volt a feladatom, hogy a Hamilton nővérek személyes szobalánya legyek. A nővérek rangosak voltak, de gazdagok nem, legalábbis ahhoz nem eléggé, hogy szobalánnyal együtt utazzanak. Mr. Wrexham szilárdan kikötötte, hogy nekem kell betöltenem ezt a szerepet. Azzal érvelt, hogy bécsi múltamnak köszönhetően elég képzett vagyok a feladathoz – „Maga járt bálokba és operákra, vagy legalább segített az édesanyjának a készülődésben, biztos vagyok benne” –, de Henry azt is elárulta, hogy manapság a párizsi szobalányok után az osztrákok a legdivatosabbak. Mr. Wrexhamet szemmel láthatóan nagy örömmel töltötte el, hogy a Tyneford-ház osztrák szobalányt tud biztosítani Kit úr kiváltságos vendégeinek. Nem is tudtam, hogy a nemzetiségem ilyen különlegessé tett. Kíváncsi voltam, vajon akkor is ekkora lenne-e a presztízsem, ha megtudnák, hogy Ausztria már nem ismer el a polgárának.

Letettem a vázát az öltözőasztalra, és körülnéztem a szobában. A halványkék függönyök illettek a novemberi éghez, az ablakon át a tengerre lehetett látni, amely szürkén csillogott és tajtékzott. Vajon milyen lehet itt vendégként tartózkodni, nem pedig alkalmazottként, milyen lenne, ha Kit kihúzná előttem a széket vacsoránál, és azt mondaná: „Wrexham, hozzon még egy limonádét a hölgynek. Ha visszaemlékeztem a bécsi Elisére a maga könnyű, koncertekkel, illatos fürdőkkel és meleg családi légkörrel telt életével, úgy éreztem, valaki másra emlékezem. Odakint a murván gumiabroncs csikordult, egy perccel később pedig az előcsarnokból már az érkező vendégek zaját hallottam. Kiléptem a kék szobából, és lenéztem a lépcső tetejéről, az árnyék takarásában. Odalent, az előtérben két angyalfrizurás szőke lány téblábolt. Tudtam, hogy Kitet várják. Világos szőrmebundát viseltek, Mrs. Ellsworth elvette tőlük a kesztyűt, de a magasabbik nem engedte, hogy lesegítse a nercbundáját is. – Ó, ne. Mindig annyira fázom, ez a ház pedig iszonyú hideg. De hát hol a pokolban van már Kit? Most komolyan, iderángat minket erre az elátkozott helyre, a legkevesebb, hogy itt legyen, és üdvözöljön minket – mondta olyan hangnemben, amelyet ő egész biztosan rafináltnak és lefegyverzőnek vélt, de az én fülemben egyszerűen otromba volt. Ekkor nyílt a nappali ajtaja, és Kit sétált ki rajta zokniban; mindkét lány a nyakába ugrott. – Nagyon sajnálom. Elaludtam. Ötkor keltem. – Ennyire izgatott voltál az érkezésünk miatt? A babaszerű lány megveregette Kit vállát, és közben lesimította gyűrött gallérját. – Hát persze, Diana – felelte a fiú, és lesegítette a lány kabátját. Úgy tűnt, Dianát már nem zavarja a hideg. – Diana. Juno. Örülök, hogy újra látlak titeket. Mr. Rivers lépett be a csarnokba, mire mindkét lány odatartotta neki az arcát; ő mindkettőre hűvös csókot nyomott. Mr. Rivers jelenlétében az évődés abbamaradt; még Diana és Juno is tisztelettudóan viselkedtek előtte. – Mrs. Ellsworth majd megmutatja a szobáitokat, aztán ha van kedvetek, gyertek le teázni Kittel és velem. – Igen, köszönjük, Mr. Rivers – felelte Diana.

A férfi melegen rámosolygott. – Úgy vélem, már elég idős vagy ahhoz, hogy Christophernek szólíts. – Igen, Christopher – felelte a lány olyan hangon, mint a gyermek, aki most döbbent rá, hogy a tanárának keresztneve is van. A két lány megjuhászodva követte Mrs. Ellsworthöt a lépcsőn felfelé. Én eliramodtam a folyosón a hátsó lépcső irányába. Egy fél másodperccel elkéstem. – Elise! – kiáltott utánam Mrs. Ellsworth. Kelletlenül megfordultam, és visszaballagtam. – Hölgyeim, ő Elise. Ő lesz a szobalányuk, amíg nálunk tartózkodnak. A lányok tetőtől talpig végigmértek. Egy jó darabig csend volt, gondolom, pukedlit vártak volna tőlem. De azt várhatták. Mrs. Ellsworth megköszörülte a torkát, aztán kinyitotta a kék szoba ajtaját, – Bízom benne, hogy a hölgyek jól érzik majd magukat. Kérem, csengessenek, ha bármire szükségük van. Mrs. Ellsworth biccentett, majd távozott. Én is sietve megfordultam, de Juno utánam szólt. – Ellíííz. Várjon egy percet. Még szükségünk lehet valamire. Elnyomtam egy sóhajt, és követtem őket a szobába. Diana leült a pipereasztalhoz, a tükörbe bámult, és a szemét forgatta. – Atyám! Hogy nézek ki. Meg tud fésülni... hogyishívják? – Elise, kisasszony. És megpróbálhatom, ha szeretné. Felemeltem egy kefét és néhány hajtűt, aztán az egyik világosszőke tincs felé nyúltam. Diana elütötte a kezem. – Hagyja abba. Csak elrontaná. Az ajkamba haraptam, hogy ne csússzon ki a számon a válasz. Juno elhelyezkedett az ablak alatti pádon. – Szörnyű ez az időjárás. Hogy miért most rendezi a partit, csak a jóisten tudja. Várhatott volna vele júniusig vagy júliusig, amikor már talán némi napsütésre is lenne esélyünk. Borzasztó ez a hely télen. Diana a fürtjeit borzolgatta.

– A vidék arra való, hogy szórakozzon az ember, nem arra, hogy ott lakjon. A nyelvembe haraptam. Voltam én ilyen valaha? Bíztam benne, hogy nem, bár Hildének egyébként is eljárt volna a keze, ha megpróbálom. Diana a tükörben rám nézett. – Szóval Ellis, maga német zsidó? – Osztrák. – Na igen. Az mindegy – csattant fel türelmetlenül. – Bécsi vagyok. – A bécsiek nagyon divatosak. – Diana a húgához fordult. – Állítólag Jecca Dunworthyt egy bécsi grófnő szolgálta ki, amikor Bathban volt Pitt-Smythséknél. Nem szóltam semmit, csak elkezdtem kiszedegetni a szőke szálakat a hajkeféből. Diana megigazította a rúzsát. ☼ Vacsora közben Diana mögött álltam, hátammal szorosan a falhoz lapulva. Mint idősebb testvér, ő kapta a kitüntetőbb figyelmet. Egy faluból behívott lány ácsorgott Juno mögött. Neki szigorúan meghagyták, hogy ne mondjon, és ne tegyen semmit azon kívül, hogy elviszi a piszkos edényeket. A délután folyamán érkezett még néhány fiatal hölgy és úr, az étkező visszhangzott a nevetéstől. Mr. Rivers az asztalfőn ült egy halványlila ruhás, vékony lány mellett. A lány annyira sovány volt, hogy engem leginkább egy fonnyadt falevélre emlékeztetett, szinte ott sem volt. Nem evett semmit, hiába noszogatta Mr. Rivers, és csakis néhány korty fehérbort ivott. Még soha nem vettem részt olyan partin, ahol ennyi fiatal lett volna; az apját leszámítva valamennyi jelenlévő Kit barátja volt, a levegő sistergett a kacér tekintetektől, incselkedéstől. Mr. Wrexham némán töltögette újra a poharakat. Fojtogató hőség volt a tűz mellett. Vacsora előtt úgy begyújtottam, hogy most magasra csaptak a lángok, és én alig kaptam levegőt. Szerettem volna leülni, éreztem, hogy halántékomon csorog a verejték. Nem eshetek el. A gyertyák ragyogtak a sötét tapéta előtt, és furcsán élettelivé varázsolták a családi portrékat. Arcuk úgy csöpögött, mint a viaszbábuké. – Ellis, Maga.

Diana felém csettintett az ujjával, és most láttam, hogy a szalvétájára mutat, amely a földre esett. Előreléptem, erőt vettem magamon, hogy ne ájuljak el, és lehajoltam, hogy felvegyem a szalvétát. Az ujjaim nem engedelmeskedtek, és csak másodjára sikerült felemelnem. Megtántorodva felegyenesedtem, és megkapaszkodtam a szék hátuljában. – Mit művel? – sziszegte Diana. – Nagyon sajnálom, kisasszony. A szalvétát egy lebbentéssel visszatettem az ölébe, majd visszavonultam a terem végébe. Láttam, hogy Mr. Rivers engem figyel. Arcán aggodalom suhant át. Magához hívta Mr. Wrexhamet, és egy másodperc múlva az idős komornyik kitámasztotta az ajtót, és kitárta az ablakot. Hideg levegő áramlott az arcomra; rámosolyogtam Mr. Riversre, de ő már visszafordult Junóhoz, rászegezve komoly szürkéskék szemét. A szoba túlsó végében Kit zsemletornyot épített, és közben egy zöld ruhás, bögyös lánnyal nevetgélt. Néhány perccel később, amikor átnéztem az asztal fölött, láttam, hogy Mr. Rivers széke üres. – Maga! Megint. Diana szalvétája ismét a lábánál terült el. Nyilván nagyon csúszós anyagból készült a ruhája. Letérdeltem, hogy felvegyem a szalvétát, és ahogy hozzáértem, a lány megmozdította a lábát, és a szoknyámat a földhöz szegezte hegyes cipősarkával. Ott kuporogtam a lábánál, csapdába esve, akár egy ostoba kisinas. Megrántottam a szoknyám, de ő még jobban a földbe nyomta, úgyhogy nem szabadulhattam anélkül, hogy jelenetet ne csinálnék. Fél perc telhetett el így, aztán hagyta, hogy felálljak, és visszategyem a szalvétát az ölébe. Visszahúzódtam a falhoz, és figyeltem rá, hogy ne dőljek hátra, Mr. Wrexham pontos utasításai szerint. A támaszkodás szemmel láthatóan ugyanolyan bűnös dolog volt, mint a lassúság. Diana Kit szájába adott néhány kanál pohárkrémet, a fiú meg is evett egy-két kanállal, aztán elhessegette a lányt, és rágyújtott. Az apja jelenlétében soha nem mert volna dohányozni, amikor hölgyek is ülnek az asztalnál, de miután Mr. Rivers távozott, minden korlát feloldódott. Juno egy fiatalember vállára hajtotta a fejét, aki a lány hajával játszadozott. A komornyik eltűnt, hogy

még egy üveget hozzon fel a pincéből. Az urak megoldották csokornyakkendőjüket. – Elise – szólt Kit. – Igen, uram? A fiú fekete csokornyakkendőjét lóbálta ujjai között. – Vedd fel. – Nem. – Ma van a születésnapom. – Nem, holnap lesz a születésnapod. Ahogy felnéztem, láttam, hogy az egész társaság a vitánkat figyeli. Megpróbáltam kikapni Kit kezéből a nyakkendőt. – Nem. Én akarom feladni. – Kit – kérleltem halkan. Kit az italtól üveges tekintettel nézett vissza rám. Ügy döntöttem, jobb lesz, ha engedek neki, mielőtt Mr. Wrexham vagy Mr. Rivers visszatérne. Majd később megmondom neki a magamét. Lekuporodtam a széke mellé, ő pedig a nyakam köré csúsztatta a selymet. Lehelete bűzlött az alkoholtól, ajkát vörösre festette a bor. Éreztem, hogy arcom kipirul, amikor megkötötte nyakam körül a nyakkendőt, és ujja a bőrömhöz ért. Nagyot nyeltem, ő pedig nem vette el a kezét. Tudtam, hogy arrébb kellene mennem, de egy pillanatig nem mozdultam, éreztem ujjai melegét, és néztem a szeme körül redőző félmosolyt. – Csengessek, hogy hozzák a kávét? – szólalt meg élesen Diana, festett körmével dobolva az abroszon. Eltoltam Kitet, feltápászkodtam, és szinte futva mentem ki a szobából a tálcáért. Miután felszolgáltam a kávét, kiosontam az istállóudvarra. Poppy és Will egymás mellett ült a fellépőn. Néhány hónapja csendben egymásra találtak; Poppy kicsi, szeplős keze most is ott pihent Will hatalmas tenyerében. – Hogy áll a parti? – kérdezte a lány. – Kit részeg. – Az apja előtt? – Mr. Rivers kiment a desszert után. Arrébb rúgtam egy darab kovát, amely keresztülrepült az udvaron, aztán hangos csattanással a kútnak ütközött. – Mit tudtok Diana Hamiltonról?

Poppy a lábát lógázva ült, körtecukorkát dobált a levegőbe, aztán a nyelvével elkapta őket. – Hát, az apjuk, Lord Hamilton feltette a család vagyonát egy lóra, és veszített. Tragikus eset. Diana az apja első nagy befutója után kapta a nevét. Juno a második után. Aztán délután szépen el is vesztette az összes pénzt. – Azt hiszem, tetszik neki Kit. Poppy vállat vont. – Kinek nem? De azért kár lenne, ha kivetné rá a hálóját. Egy dolog a kacérkodás és a kacsingatás, de Kitnek olyasvalakit kell elvennie, akinek pénze is van. Erre a házra egy vagyont kéne rákölteni. A tekintetét kerülve elfordultam. Poppy újabb körtecukorkát dobott fel, mire Will félrelökte, és maga kapta el az édességet. A lány hátravetett fejjel nevetett, és a következő cukorkát közvetlenül a papírzacskóból falta be. Kényszeredetten mosolyogtam, és az istállóajtónak támaszkodtam. – Miről akar velünk egyáltalán beszélni Kit? Poppy vállat vont, és leugrott a kocsifellépőről, aztán odasétált Mr. Bobbin ajtajához. A vén ló kidugta az orrát, a lány pedig a szájába nyomott egy körtecukrot. – Már sokkal jobban vagy, ugye – duruzsolta, és megsimogatta a lovat a füle mögött. Ekkor Kit baktatott ki az udvarra zsebre dugott kézzel, örökös cigarettájával pöfékelve. – Bocsánat – szólt, amikor meglátott. – Kicsit sok volt az ital. De úgyis mindig tudtad, mekkora idióta vagyok. Hiába határoztam el, hogy üvöltve szidom össze ostobasága miatt, olyan bűnbánóan nézett rám, hogy elszántságom semmivé lett. Nem szóltam semmit, csak kihúztam a gyűrött csokornyakkendőt a kötényemből, és a kezébe nyomtam. Ő elvette, és véreres szemével merőn nézett. – Sajnálom, Elise. Tényleg. Néha elfelejtem. Hogy... tudod... hogy nem közülünk való vagy. Én csak toporogtam, és összedörzsöltem a kezem. A macskakő kezdett deresedni, az istálló téglafalát benövő borostyán csillogott a sötétben. Néhány hónappal ezelőtt, Bécsben még

közülük való lettem volna. Most azt sem tudtam, mi vagyok. A többi cseléd alig szólt hozzám. Tudták, hogy közülük való sem vagyok. Nem tartoztam sehová. – Mit akarsz? – kérdeztem, és odafigyeltem rá, hogy távol maradjak tőle, szinte teljesen az udvar másik végébe húzódtam. Kit azonban hosszan hallgatott és kezdett kínos lenni a csend. Poppy abbahagyta Mr. Bobbin etetését, és hátranézett Kitre, aki megköszörülte a torkát, és egy kockakövön elnyomta a cigarettáját. – Hát, azt gondoltam, jó muri lenne. Tudod, kicsit felrázná a dolgokat. Ha te és Poppy fiúnak öltözve bejönnétek a partimra. Adok kölcsön mindkettőtöknek szmokingot a régi ruháim közül. Vicces lesz. Rámeredtem Kitre, és éreztem, hogy elvörösödöm a dühtől, néhány óra alatt már másodjára. – Te megőrültél! Teljesen megőrültél. Én cseléd vagyok. Italokat szolgálok fel. Megtöltöm a poharakat. Letörlöm a dolgokat. Nem vagyok holmi revütáncosnő. Ez itt nem a Simpl. Úgy tűnt, Kitet nem rendítette meg a haragom. Csak nézett engem túlságosan kék szemével, és kissé megvonta a vállát. – Azért nem kell kiabálni. Gondoltam, vicces lenne. Gondoltam, te az a fajta lány vagy, aki szívesen megszeg egy-két szabályt. Be kellett látnom, hogy a dologban volt valami vonzó, és benne volt Diana bosszantásának lehetősége is, de józanabbik felem meggyőzött róla, hogy ez nem lenne okos döntés. Nem felejtettem el Margot intelmét: jól kell viselkednem. Engem nem várt vízum New Yorkban. – Nem. Megyek lefeküdni. Szüksége van még valamire, uram? – Az „uram” szót azért használtam, hogy bosszantsam őt, emlékeztessem őt helyzetünk különbségére. Kit rám nézett, és hat hónapnyi ismeretségünk alatt először láttam egy villanásnyi dühöt átsuhanni az arcán. Szeme összeszűkült. – Igen, köszönöm, Elise. Kérek egy konyakot és egy szivart. Rámeredtem, de előbbi kis tüském után már nem utasíthattam vissza.

– És te, Poppy? – kérdezte Kit a lányhoz fordulva, – Belecsábíthatlak a szmokingba? Elragadó lennél benne, abban biztos vagyok. Poppy megrázta a fejét. – Nem, köszönöm. Új ruhám van. Azt szeretném viselni. – Jól van – szólt Will. Már el is felejtettem, hogy ott van. Will csendes fiú volt; csak ült és nézte Poppyt, szerelemtől tágra nyílt szemekkel, némán. – Nem vagyok affíle urifiu, min’ te, de nem tetszik nekem ez az égisz. Nem hinním, hogy azok ott tréfásnak talánák a dógot. – Marhaság – felelte Kit. – Honnan tudnád? Még a partira se jössz el, – Nem. A francnak se köll, hogy a cimboráid gunyulódjanak rajtam. – Will lassan beszélt, egyáltalán nem emelte fel á hangját, nyugodtan és félelem nélkül nézte Kitet. – Sok bódogságot kívánok, és örülök, hogy a barátom vagy. De nem fogok táncúni, és nem fogom kiröhögtetnyi magam. Azok ott fő se foggyák, hogy itt nem ugyannugy mennek a dógok. Nem írtik, ho’ Tynefordban más a módi. Korábban soha nem hallottam olyat, hogy Will bármiben is ellentmondott volna Kitnek. Kit nem válaszolt, csak mélyen a zsebébe dugta a kezét, és egy szalmaszálat rugdosott. Tudta, hogy Willnek igaza van. Aztán észrevett, ahogy a hátsó ajtónál tétovázom, és őt bámulom. – Nem úgy volt, hogy hozol nekem egy konyakot? – vágta oda. Magam elé motyogtam valamit, és besurrantam a házba. Amikor pár perc múlva visszatértem, már újra nevettek, a béke helyreállt. El sem tudtam képzelni, hogy Kit sokáig dühös legyen, főleg nem Willre. Ők ketten egész életükben barátok voltak. Nagyon keveset tudtam a Tynefordon kívüli Angliáról, de azt gyanítottam, hogy a legtöbb helyen a kőfalépítők és az elsőszülött örökösök nemigen kötöttek szoros barátságot. Gyerekkorukban Kit, Will és Poppy együtt futottak át a hegyeken, hogy vadkacsatojást keressenek, és üvegangolnát fogjanak, amint elég magasak lettek ahhoz, hogy átkapaszkodjanak a kerítéseken és fakapukon, amelyek a völgyet tagolták. Kit mindig nagyon felszabadult volt Poppy és Will társaságában. Amikor a cambridge-i cimboráival és előkelő társaságban láttam őt, úgy

öltötte magára új személyiségét, ahogy Diana a szőrmebundáját. Léha lett és elbűvölő, és ivott, és én nem tudtam eldönteni, hogy tetszik-e nekem, vagy sem. – Na menek, hazakisírem Poppyt – szólt Will, és súlyos karját a lány válla köré fonta. Kit tréfásan a hátára csapott, aztán arcon csókolta Poppyt. A lány búcsúzóul integetett nekem, aztán elsétáltak a sötétségbe, egyedül hagyva Kitet és engem az istállóudvaron. A fiú kezébe nyomtam a konyakot. – Ez a tiéd lehet, de ezt a szivart megtartom. Kit felvonta a szemöldökét. – Te szivarozol? Ez nekem új. Kivett a mellényzsebéből egy doboz gyufát, és meggyújtott egy szálat. Beleszívtam a szivarba, de nem sikerült meggyújtanom. Kit kihúzta a számból, meggyújtotta, és visszahelyezte az ajkaim közé. Finoman beleszippantottam a számba szívva a füstöt, és sikerült megállnom köpködés nélkül. – A nővérférjem, Robert. Ő adta oda nekem néha a szivarját a partikon. – Remélem, ez a nővér férj a nővéred férje, máskülönben féltékenynek kéne lennem. És meg kéne vívnom vele, vagy mi. És amilyen szörnyű vagyok, alighanem meg is ölne. Felnevettem, de a szívem hangosan dobogott. Azon gondolkodtam, vajon Kit hallja-e. Kihörpintette a konyakját. – Tudom, hogy rémes dolog, Elise, de néha azt kívánom, bár sokáig tartana még a háború. Akkor itt kellene maradnod. – Kit. Ne. A családom. – Tudom. Bocsánat. – Bárcsak találkozhatnál Annával. Egy másodperc alatt elbűvölne. – Odaadtam neki a szivart. – Mennyire emlékszel az édesanyádra? – Hát éppen ez az, Elise; nem emlékszem rá. – Gondolom, nagyon kicsi voltál még, amikor meghalt. – Négyéves voltam; elég idős ahhoz, hogy emlékezzek. Nagyon hirtelen halt meg. Vízbe fulladt. – Vízbe fulladt? Ó, Kit, ez borzasztó. Nagyon sajnálom. Kit megdörzsölte az orrát, szürke foltot hagyva az orra hegyén.

– Az a furcsa az egészben, hogy nagyon jól úszott, de a fürdőkádban fulladt meg. Valamilyen rohama volt. Apám talált rá. Évekig attól rettegett, hogy nekem is hajlamom van az ilyesmire. Nem engedte, hogy a dadus megfürdessen. Helyette kendővel kellett mosdanom. Nagyon büdös kicsi fiú lehettem. Nem tudtam, mit mondjak, úgyhogy inkább csak megfogtam a kezét. Egy másodpercre engedte, hogy megszorítsam, aztán kiszabadította magát, és lepöckölte a szivarhamut a nadrágjáról. – Amikor elmondták nekem, állítólag elájultam. Aztán amikor felébredtem, ő már nem volt ott. Eltűnt. Nem értettem, miért tűnt mindenki olyan szomorúnak. Miért sír folyton az apám. Tudod, minden róla szóló emlékem a semmibe tűnt. Ha ránézek a családi fényképekre, egy szép arcú idegen mellett látom magam. Emlékszem a partikra, a piknikekre, a hajóutakra, és tudom, hogy ő is ott volt, de az emlékeimben egyiken sem szerepel. – És az álmaidban? – Ott sem. Bár mondhattam volna valami vigasztalót, bár megígérhettem volna neki, hogy Anna majd szeretni fogja, de nem tudtam vigaszt nyújtani, Anna pedig messze volt. Megcsókoltam az arcát, és megéreztem kölnije szantálfaillatát a szivarfüst mögött. Csendben ültünk egymás mellett, kezünk nem ért össze, és hallgattuk a lovak futtatását; leheletük úgy gőzölgött a hidegben, akár az éneklő teáskannából felszálló gőz.

TIZENHARMADIK FEJEZET A születésnap és a törött üveg

MÁSNAP

MAY MÁR HAJNAL ELŐTT ÉBRESZTETT. Aznap töltötte be Kit a huszonegyet, és aznap volt az estély napja. Több mint száz vendéget vártunk a vacsorára és a táncmulatságra, és többórás készülődésnek néztünk elébe, ráadásul a nyolc nálunk lakó vendégről is gondoskodnunk kellett. Kitakarítottam a nappalikat, és megraktam a földszinti tüzeket, mielőtt még a nap kibukkant volna Tyneford hegye mögül. A hajnal épp akkor lobbant fel a kapu fölötti ablakban, amikor az aprófás kosarat cipeltem fel az emeletre. A hegyoldal mintha ropogott és lángolt volna a fénytől, a tehenek háta rózsapirosan ragyogott, a galagonyabokrokat skarlátvörösre festette a nap. Eszembe jutott Mózes, és elmosolyodtam. – Elise – hallottam egy halk hangot a hátam mögött. Megfordultam, és Mr. Riverst pillantottam meg, aki az előcsarnokban állt köntösben és papucsban. – Olvasta az újságokat? Minden este, mielőtt álomba merültem, átkutattam a Timesot, hogy akár csak a legapróbb tudósításra bukkanjak Bécsről vagy Ausztriáról, de nem találtam semmit a szokott szomorú történeteken kívül, amelyeket a 14. oldalon közöltek: zsidók zaklatása, elkobzott tulajdonok, letartóztatások, és Herr Ribbentrop és Herr Hitler gyújtó hangú beszédei. A történetek megbújtak az olyasféle cikkek között, amelyek arról szóltak, hogy hogyan ültessük el a muskátlit, a király megnyitotta a parlamentet, vagy hogy a híres Corry hármasikreknek el kell távolítani a manduláját. Mr. Rivers komoran nézett rám, homlokán aggodalmas ráncok gyűltek. REGGEL

– Látta a párizsi merényletről szóló hírt? Remélem, Herr von Rath életben marad. Félek, hogy nem tenne jót a zsidóknak, ha meghalna. Mr. Rivers intett, és én követtem őt le a lépcsőn, egészen a könyvtárszobáig. Először gépiesen az ablakhoz léptem, és elhúztam a függönyt, hogy a reggeli fény beszivárogjon a szobába. A férfi leült az asztalhoz, és a rádiókészüléke gombjait nyomkodta. Ahogy a gép melegedni kezdett, statikus zaj reccsent. Éreztem, hogy rám tör a hányinger, halántékom fájdalmasan lüktetett. Úgy soroltam magamban a nevüket, mint egy imádságot: Annaés-papannaéspapannaéspapapapapa. Aztán az éteren át felcsendült a hírolvasó hangja: A király tegnap megnyitotta a parlamentet. A ceremónia... Néhány percig némán hallgattuk a híreket. A párizsi német nagykövetségen történt merényletet nem említették. Amikor elkezdődött a hajózási előrejelzés, Mr. Rivers lekapcsolta a rádiót. – Nos, úgy tűnik, a BBC nem osztja az aggodalmaimat. Talán igazuk van, és minden rendben lesz. Ugye értesít majd, amint hírt kap a szüleiről? – Igen, uram. A férfi leült a székébe az asztal mögé, és szó nélkül méregetett Nem tudtam, most kéne-e kimennem. Mr. Rivers mindig kedves volt hozzám, de azért nem felejtettem el, hogy ő a munkaadóm. Hűvös visszafogottsága még a szeszélyes Dianát és Junót is tiszteletteljes viselkedésre kényszerítette. Mindig úgy éreztem, hogy kissé távol áll mindenkitől, mintha üvegtábla mögött élne. Soha nem csoszogott, nem öntötte ki a whiskyjét, és nem tett semmi rendetlent. Asztalán mindig pedáns rend volt, a borítékokat méret szerint sorba állította, a levelekre postafordultával válaszolt. Hiányzott belőle Kit könnyed melegsége, és ritkán szólt hozzám azokat az alkalmakat leszámítva, amikor udvariasan egy italt kért. Néha kételkedtem benne, valóban ő-e Kit apja. Úgy véltem, Kit alighanem az anyjára üthetett. Sosem tudtam, vajon mire gondolhat Mr. Rivers. Néha észrevettem, hogy engem néz, bár többnyire olyan gyorsan elfordult, hogy nem lehettem biztos benne, nem csak

képzelődtem-e. Mr. Rivers most a háta mögötti polc felé intett, ahol Julian könyvei sorakoztak. – Az édesapja ír most valamit? – Igen, uram. De Ausztriában nem fog kiadót találni. A könyvei most be vannak tiltva. A férfi pislogás nélkül nézett rám. Vajon mit gondolna, ha tudná, hogy Julian legújabb regénye odafent rejtőzik? Egy pillanatra elfogott a kísértés, hogy elárulom neki. De nem. A regény az enyém, és nem fogom senkivel megosztani a létezését. Ez a titok csakis az enyém és Juliané. Egyszerre rádöbbentem, hogy eddig még soha nem láttam Mr. Riverset borotválatlanul. Fekete borosta árnyéka ütött ki az álián és az ajka felett. Nyeltem egyet, és megnyaltam száraz ajkamat – volt valami, amit tudni szerettem volna. – Beszél németül, uram? – Igen. Bár nagyon szegényen beszélem őt. Sokkal jobbat tudom olvasni őt. Bár a gyomrom felkavarodott, elmosolyodtam, és összecsaptam a tenyeremet. Elöntött a boldogság, ahogy meghallottam az anyanyelvemet, még ha kissé kusza formában is. – Uram, ön csodálatosan beszél németül. Ha szeretne gyakorolni, csak szóljon. Igazán boldogan segítenék. Tényleg. Elmondhatná, melyiket szereti legjobban papa könyvei közül. Nekem mindig is a Minotaurusz kalapja volt a kedvencem. – Lassabban, lassabban! – nevetett Mr. Rivers. – Nem értem, ha ilyen gyorsan beszél. – Bocsánat. – Igazán örülnék néhány német társalgási leckének. Talán ha vége lesz ennek az egész születésnapi felfordulásnak!? – Igen, uram. – És nem kellett volna aggodalmat okoznom magának. Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. Ha bármi hírt hallok, azonnal szólni fogok. ☼

Miután kiléptem a könyvtárszobából, először nem Diana kandallójába gyújtottam be, ahogy kötelességem diktálta volna, hanem felrohantam kis padlásszobámba. Áttúrtam a fiókjaimat, és előhúztam Anna gyöngysorát. Nem tudom, miért, de aznap viselni akartam. Bekapcsoltam a nyakéket a blúzom alatt, és jól felrángattam a gallért, hogy ne látsszon. Azután besiettem a vendégszobába: amikor besurrantam az ajtón, Diana már ébren volt. – Elkésett. Fázom. Kérek teát most rögtön. – Igen, kisasszony. Felálltam, és elindultam, hogy sietve behozzam a tálcát, de Diana visszahívott. – Először gyújtsa be a tüzet. Nem hiszem el, hogy ebben a házban még rendes radiátorok sincsenek. Ez igaz volt; csak a lenti fogadószobákba szereltek be központi fűtést. A fürdők közül egyben sem volt radiátor. Kit elmondta, hogy az apjának el kellett adnia a jobb festmények közül egyet, hogy a földszinten be lehessen üzemelni a fűtést. Mr. Rivers úgy döntött, hogy a Turner-látkép eladása helyett a családnak és a vendégeknek be kell érniük a régimódi kandallókkal. Kivéve a személyzetet. Nekünk sem radiátorunk, sem kandallónk nem volt, október vége felé már fagysérülések gyötörtek minket. Nagyon különösnek találtam, hogy annak az embernek, aki egy ekkora és ilyen csodálatos ház tulajdonosa, mint Tyneford, nincs pénze rendes fűtésre. Kit felvilágosított, hogy a birtok jövedelme elhanyagolható, és ha dönteni kell a személyzet fenntartása és a fűtés között, az apja mindig a személyzetet választja. A kötelességének érezte, hogy minél több falubeli embert foglalkoztasson. A két férfi alig-alig beszélt egymással, és úgy tűnt, mintha nem különösebben élveznék egymás társaságát, de ha Kit az apjáról beszélt, mindig büszkeséggel telt meg a hangja. Fellobbantottam a tüzet, aztán finoman megfújtam a kis lángocskát; egy percen belül már ropogva égett a tűz. Tettem még rá szenet és fenyőhasábokat, a meleg úgy áradt szét a szobában, akár a simogató ujjak. Mosolyogva felálltam, elégedettséggel töltött el új képességem. Korábban még sosem gyújtottam tüzet, de most már úgy véltem, vagyok olyan ügyes, mint Hildegard. – Ő nem tehet róla – szólt Diana.

A lány a hímzett párnákra támaszkodva ült, tömör szőke fürtjei glóriát rajzoltak a feje köré. A reggeli fényben lilának tűnt a szeme. – Tessék? – kérdeztem. – Valamiféle varázshatalmuk van Kiten. Maguknak zsidó nőknek. Ránézésre nincs magukban semmi különös. A férfiak mégsem tudnak ellenállni. Tudtam, hogy nem kéne, mégis hangosan felkacagtam. – Ne merészeljen kinevetni! Ne merészeljen. Megpróbáltam elfojtani a nevetést, de roppant mulatságosnak tartottam a gondolatot, hogy én afféle egzotikus kísértő lennék. Feltételeztem, hogy annyi lépcsőmászás után már kevesebb gyermeki háj van a derekam körül. Elképzeltem magam turbános csábítóként valami keleties fantáziában, és felkuncogtam. Diana megfogott egy párnát, és hozzám vágta. A párna az arcomhoz csapódott, aztán a szőnyegre esett. Felvettem, felráztam, majd letettem az ablaknál álló karosszékbe. – Hozom a teáját, kisasszony. – Maga a jobb körökhöz tartozott Bécsben? – kérdezte Diana, miközben selyemköntösét igazgatta. Egy pillanatig haboztam. A családom még Bécsben is nagypolgárinak számított, a zsidó művészek és liberálisok új osztályához, de bármennyire asszimilálódtunk is, azért különállók maradtunk, akár a tejen a tejszín. Anna az Operaház ünnepelt énekesnője volt, az egész bécsi társaság az ő énekét akarta hallani, de a Landau név nem biztosított számunkra páholyt, sem a Café Splendide legjobb asztalát. Dianának persze mindezt nem kellett tudnia. – Igen – feleltem. – A jobb körökhöz. – Ó – felelte Diana lágy, szomorkás hangon. – Csak mert azt hittem, a bécsi nők igazán értenek a divathoz. Azt pedig mindenki tudja, hogy úrinő nem visel gyöngyöt hat óra előtt. Diana újra a párnáiba temetkezett, rózsaszín ajkán elégedett mosollyal. Elöntött a düh; gyorsan kiléptem a szobából, hogy behozzam a reggelijét. A hölgyeket és az urakat áthívták vadászatra a közeli Lulcombe-birtokra, hogy a személyzetnek legyen elég ideje az esti ünnepség előkészítésére. Számunkra őrült rohanással telt el a

nap. Mr. Wrexham harctéri precizitáséi személyzeti tervezete engem is hadrendbe állított. A komornyik személyesen felügyelte az ezüst fényesítését; újra és újra megtisztítottam a késeket, miközben Henry a sótartókat, borsszórókat, gyertyatartókat és ültetőtáblácskákat sikálta ragyogóra. Mrs. Ellsworth kézben tartotta az asztalneműs szekrény kulcsát, és szúrós tekintettel követte, ahogy Mayjel becipeltük az étkezőbe a keményített abroszokat, és leterítettük a különlegesen szegett térítőkét a biliárdszoba falánál elhelyezett asztalra, amely büféasztalként szolgál majd. A terasz fölé lámpásokat függesztettek, és a Harrodsból hozatott fehér rózsák kerültek minden szobába. Art és Burt a pázsiton gyertyák sorát helyezte el, amelyeket majd alkonyaikor fognak meggyújtani. Két falubeli lány segédkezett Mrs. Ellsworth és a kukta mellett, ebéd előtt pedig még Poppy is megjelent, hogy segítsen megsütni a vadhúsos pitéket. A zsúfolt konyha egyik sarkában fácánt nyúzott, őz- és galambhúst kockázott, és jókora mézes sonkákat szeletelt fel. Mr. Wrexham szobájába becipeltek egy bádogkádat, és megtöltötték jéggel, majd beletették a pezsgőspalackokat. Estére nagy nehézségek árán felbéreltek még három kisegítő szobalányt és egy inast, akiket a szomszédos birtokokról kaptak kölcsön; a személyzeti folyosó úgy zsongott a kiáltásoktól és a sietős léptektől, akár a méhkas. A kamra csordultig telt cukormázas süteményekkel, citromos piskótával, csokoládégolyókkal, cseresznyével és csepegő mandarinnal. Különböző fajta pohárkrémek sorakoztak egymás mellett, az alacsonyabb dobozok tetején papírvékonyra szeletelt uborkával díszített füstölt lazactól roskadozó tálcák várakoztak, A falak mentén hideg csirkesült és egzotikus barackos-köményes mártások illatoztak. Ide-oda futkosva szállítottam az üzeneteket, a tányérokat, a tálcányi vizespoharakat; a szalvétakötegeket és a vendégek listáját; a londoni Liberty üzletből rendelt ültetőkártyákat; a kockacukrot és a zúzott tengeri sót; a koktélkeverőket, jeges vödröket, mentaleveleket; a sok üveg whiskyt, rumot, gint és kirschet; a festett gyümölcsöstálakat és a porcelán kávéscsészéket. Annyira figyelmetlen voltam, hogy egy vajtartókkal megrakott tálcát a konyha padlójára ejtettem, épp azután, hogy May

mindegyikbe belenyomta a családi címert; ezek után büntetésből elküldték, hogy ürítsem ki a komposztot. Még a ház mögötti konyhakert is makulátlan volt. A bukszusokat fehér szalaggal kötötték át, és egy pillanatra láttam az istállófiúkat, ahogy fellocsolták az udvart, ahol már harmincautónyi helyet készítettek elő. Art szobája meg volt pakolva szalmabálákkal, söröskorsókkal és szendvicsekkel, hogy a sofőrök kényelmesen várakozhassanak. Vártam, mikor tér vissza Mr. Rivers, hátha több hírt is megtudok, de csak akkorra számítottak az érkezésére, amikor a hölgyek már öltözködnek az estély előtt, Mit volt mit tenni, csak cipekedtem és szállítottam és takarítottam és vártam és aggódtam tovább. A személyzet már korán, négy órakor megvacsorázott, és tynefordi tartózkodásom alatt most először megtöltöttük az étkező padjait, szorosan egymás mellett kanalaztuk a levesünket, és faltuk be kenyerünket és sajtunkat. Az izgalom áramként cikázott közöttünk, és szinte büszkén hallgattuk Mr. Wrexham szavait. – Tudom, hogy mindannyian nagyon fáradtak. Már hetek óta keményen dolgoznak. Erőfeszítéseink ma érik el tetőpontjukat. Ma válik nagykorúvá Mr. Christopher Rivers, Tyneford örököse. Gondoskodjunk róla, hogy valamennyi hölgy és úr, aki részt vesz a ma esti ünnepségen, csakis méltató szavakkal emlegesse a tynefordi kiszolgálást. Biztosítsuk Tyneford és a Rivers család jó hírnevét. Az összegyűlt cselédek hangos éljenzéssel emelték poharukat Kit egészségére. Mr. Rivers engedélyt adott egy üveg pezsgő felbontására, így mindannyiunknak jutott egy-egy csepp a poharába, amit úgy ízleltünk meg, mintha valóságos ambrózia lenne. Még Henry és May is rám mosolygott – legalább ezen az egy estén én is közülük való lehettem. Miközben felsiettem, hogy tiszta egyenruhát vegyek, és feltegyem az alkalomra elrendelt csipkefőkötőt és kötényt, azon kaptam magam, hogy belül remegek az izgalomtól, jobban, mint bármelyik alkalommal, amikor vendégként vettem részt a bécsi estélyeken. Padlásszobám ajtaja résnyire nyitva állt; most gondosan becsuktam: egy perc nyugalomra vágytam. Újra nyakamba

kötöttem a gyöngysort, és Annára gondoltam. Vajon biztonságban van? Gondol rám? Az alkony lassan sötétségbe fordult, a felhajtón autók kerekei csikordultak. Diana és Juno bármelyik percben szólíthat. Fel nem foghattam, hogy lehet két felnőtt nő ennyire gyámoltalan. A ruháikat ki kellett készíteni az ágyukra, a szappant kicsomagolni, a törülközőket előmelegíteni és illatosítani. Lesiettem a kék szobába, és nekiláttam, hogy behúzzam a függönyöket. Egy pillanatra megálltam, és kinyitottam az ablakot, hogy kikukucskáljak a házra és a kertre; minden ablakban ragyogott a fény, a pázsiton Art meggörnyedve lobbantotta lángra a viharlámpákba állított gyertyákat, az apró lángocskák pislákoltak a sötétben. Az éjszaka levegője hűsítette a bőröm, a szél dalolt a vörösfenyő tűlevelei közt. – Kész van már a fürdőm? – rontott be ekkor a szobába Diana, és kesztyűjét a földre hajította. Sóhajtva behúztam a függönyt, és becsaptam az ablakot. – Már engedem is a vizet, kisasszony. Beléptem az apró, csempézett fürdőszobába, és megnyitottam a csapokat. A víz úgy zubogott a kád oldalára, akár az alagútban rohanó vonat, én pedig többmaréknyi rózsaillatú fürdősót dobtam bele, édesen illatozó gőzbe burkolva a kis helyiséget. Teljesen kimerültem, minden tagom fájt, halántékom lüktetett, és semmire sem vágytam jobban, mint hogy magam is a forró vízbe csobbanjak. – Kigombolást kérek – szólított Juno. Siettem vissza a szobába, és kigomboltam a csontgombokat lovaglóköpenye hátán. Nevetséges holmi volt ez, amely véleményem szerint a lehető legalkalmatlanabb volt arra, hogy ténylegesen lovagoljanak benne. Nem mintha ennek bármi veszélye fennállt volna Juno esetében. Nem emlékeztem, hogy akár csak egyszer is odakint láttam volna azt a pár percet leszámítva, amíg beszállt az automobilba. – Kellemes napja volt, Lady Juno? – Ne beszéljen hozzám – felelte Juno. – Egy citromszörpöt legyen szíves – szólt Diana, aki legalább magától levetkőzött, és már az ablak melletti székben lapozgatta a Vogue egy példányát.

Legszívesebben valami csúnyát mondtam volna, de inkább csak szó nélkül kimentem, és leszaladtam pohárért a konyhába. Tapasztalatból tudtam, hogy jég nélkül semmi értelme visszamenni, ezért bementem a kamrába, hogy kivegyek egy jégkockát a vödörből. De a vödörben már kásává olvadt a jég, ezért kénytelen voltam a Mr. Wrexham szobájában elhelyezett pezsgőhűtőből kivenni egy darabot. így teljes öt percet késtem, mire végre visszakapaszkodtam a kék szobához vezető lépcsőkön. A zubogó víz hangja köszöntött, én pedig, miután Diana kezébe nyomtam a hülye citromszörpjét, rohantam a fürdőbe. A víz kicsordult a kádból, és a földre folyt. Cipőmet le sem véve átlábaltam a pocsolyákon, és elzártam a vizet. Aztán dühösen visszatalpaltam a szobába. Diana és Juno selyemingükben az egymás mellé állított ágyukon hevertek, és a szezon Dior-ruháiról készült rajzokat elemezték. – Nem tudták volna elzárni a csapot? – kérdeztem szinte kiabálva. Diana hidegen nézett rám. – El tudtam volna, ha szobalány lennék. – Lent voltam, hogy italt hozzak magának. – Igen. Köszönöm. Látom, nem felejtkezett el a jégről. Semmi értelme nem volt tovább vitatkozni. Feltakarítottam a padlót, amennyire tudtam, aztán szóltam, hogy kész a fürdő. – Remek. A ruhám pedig ott függ a szekrényben, ha lenne olyan kedves, és kikészítené az ágyra. Azt hiszem, még egyszer ki kell vasalni – mondta Diana, miközben az újságlapot pöckölgette. A szekrényhez léptem, és kinyitottam az ajtaját. Egy sor szoknya, blúz és magas sarkú cipő, valamint zöld, rózsaszín és krémszínű selyemruhák sorakoztak előttem. – A smaragdszínű az enyém – kiáltott Juno. Kivettem a ruhát és felakasztottam az ajtó hátuljára, és kerestem a ráncokat a selymen. – Én a rózsaszínt veszem fel – szólt Diana. Kivettem egy halvány rózsaszín, lágy esésű selyemruhát, és a fény felé emeltem. A szívem kalapálni kezdett, elöntött a harag. – Ez az enyém. – Magamhoz szorítottam a ruhát. – Nem veheti fel!

– Nem? – A lány szokatlanul halkan beszélt. – Megmondja Wrexhamnek, hogy a magáé? Tudtam, hogy Mr. Wrexhamet nem fogja érdekelni, hogy enyém-e a ruha, vagy sem. Csakis az ő kényelmük számított. Én cseléd voltam, és ez csak egy jelentéktelen megalázás volt. – De Kithez is futhat – suttogta a lány. Rámeredtem. Szóval Kitről van szó. A földszintről összetört üveg csörömpölését hallottam. Lehunytam a szemem, és Annára gondoltam. Ügy éreztem, süppedő homokon lépdelek, lábam alatt süllyedni kezdett és lehúzott a föld. Nagyon fáradt voltam. A földre ejtettem a ruhát, és kimentem a szobából. Az előcsarnok tükrében ellenőriztem a főkötőmet, és lementem a főlépcsőn. A faburkolatú fogadótér üres volt, a cselédek még nem foglalták el a helyüket. Minden készen állt: az asztalok megterítve, a poharak előkészítve, az italok kellemes hőfokra hűtve. A személyzeti folyosóról csörömpölést és elfojtott kiáltásokat hallottam, és úgy döntöttem, jobb lesz, ha most inkább nem megyek be. A könyvtárszoba ajtaja résnyire nyitva volt. Kinyitottam az ajtót. Mr. Rivers az asztalánál ült, és egy konyakospoharat tologatott. Kit az ablaknál állt, és most az egyszer nem dohányzott. Egyikük sem mosolygott. – Sok boldog születésnapot, Mr... Kit... uram – motyogtam. Sosem tudtam, hogyan szólítsam őt az apja jelenlétében. – Köszönöm, Elise – felelte Kit komor arccal. Mr. Rivers egy pohárba konyakot öntött, és felém csúsztatta az asztalon. – Herr von Rath halott. Néhány órával ezelőtt halt meg, és már hírt kaptunk róla, hogy Németországban pogrom tört ki. Szédülni kezdtem, elkaptam a poharat, és felhajtottam a konyakot. Égett a torkom. – És Ausztriában? – A Birodalom minden részében – felelte Kit. – A hírekben letartóztatásokról beszélnek, A zsidó tulajdon szétrombolásáról. Égő zsinagógákról – folytatta Mr. Rivers, és újra töltött a poharamba. – Elise, nagyon sajnálom – szólt Kit; átjött a szobán, és megfogta a kezem.

Magunkon éreztem Mr. Rivers pillantását, úgyhogy kihúztam az ujjaimat a szorításából. Sűrű pislogással kiürítettem a konyakot. – Van még valami, uram? – kérdeztem az apjához fordulva. Mr. Rivers, arcán mélységes szomorúsággal, megrázta a fejét. – Nem, Elise. Menjen csak. – Köszönöm, uram. Meghajtottam a fejem, és kiléptem a könyvtárszobából. A vendégek kettesével-hármasával érkeztek, majd betértek a biliárdszobába egy egzotikus koktélra, amelyet Henry vagy Art kevert, aki kényelmetlenül feszengett ünnepi öltönyében. Tollboás hölgyek kortyolgatták pezsgőjüket a szalonban, mások a lépcsőházban vagy a csarnokban álltak meg egy kis pletykára. Frakkos pincérek futkostak fel-alá, újratöltve a poharakat, és ezüsttálcán apró szendvicseket kínálva. A könyvtárszobában kis zenekar hangolt, a csevegés, nevetgélés zajába fuvola köhécselése vegyült. Az a két pohár konyak nagy hiba volt. Melegem volt, fekete gyapjúruhám a testemre tapadt. Legszívesebben kigomboltam volna a felső gombot, de tudtam, hogy Mr. Wrexham nem láthatja meg az elrejtett gyöngysort. A cselédek még hat óra után sem viselhetnek ékszert. Juno Poppyval nevetgélt, úgy látszott, nem érdekli, hogy a barátom csak a középosztály tagja, és egy kunyhóban nőtt fel. Láttam, ahogy Kit Dianával beszélget, és elmosolyodik valamin, amit a lány mond. Diana arcán a pír tökéletesen harmonizált Anna ruhájának finom árnyalatával. Rá nagyobb volt a ruha, mint rám, ezért egy üveggyöngyökből álló övét kötött a dereka köré, hogy szorosabban álljon. Sokkal szebb volt benne, mint én valaha is voltam, és ebben a percben gyűlöltem őt. Én akartam viselni a ruhát. Érezni akartam, ahogy rám simul, és még mindig enyhén érezni lehet rajta Anna parfümjét. Az utolsó bécsi éjszaka óta még nem volt idő kitisztítani, és úgy képzeltem, hogy még őrzi annak az estélynek az illatát, amely óta mintha már egy egész élet telt volna el. A vendégek kis csoportokba tömörültek a kerek asztalok mellett, és Mrs. Ellsworth főtt lazacát és fürjtojásos lepényét csipegették. Egy halványlila ruhás nő egy magas, hegyes bajszú férfi kézelőjét simogatta, miközben a térdén ült. Két lány

egyformán piros ruhában csokoládétortát evett, és élénk színű koktélt iszogatott hosszú pohárból. Összeszedtem a tányérokat, és segítettem a hölgyeknek felszelni a hideg pitét és a csirkét, a szemem sarkából pedig azt figyeltem, hogyan repdes Kit a vendégei között. A fiú ekkor közelebb oldalazott, és a kezembe nyomott egy üres pezsgőspoharat. – Nem jött új hír. Újratöltöttem a poharát, és leküzdöttem a vágyat, hogy magam ürítsem ki a tartalmát. Szerettem volna eltűnni egy üveggel a kezemben a parton, és csak inni, kiabálni és dühöngeni a tengernél. Ehelyett Dianát láttam meg Anna ruhájában, amint cukrozott rózsaszirmokat csippent le az egyik torta tetejéről két férfi társaságában, miközben felváltva mosolyog hol az egyikre, hol a másikra. – Minden rendben lesz, Elise. Tényleg. – Miért mondogatod ezt? Nem tudsz semmit. Kit olyan mélységesen letörten nézett, hogy egy pillanatra bűntudatot éreztem. Ez az ő partija volt, és ami a kontinensen történt, arról igazán nem tehetett. Nagy levegőt vettem, és mosolyt erőltettem az arcomra. – Anna imádná a partidat. Dühös lenne, ha tudná, hogy miatta aggódsz ahelyett, hogy jól éreznéd magad. Kit bánatosan nézett a pezsgőjére, és megrázta a poharát, amitől arany buborékok emelkedtek a felszínre, akár az égen átreppenő csillagok. – Elhiheted, hogy nagyon mérges lenne. Ha itt lenne, megállna a lépcső felénél. Tudod, az akusztika. A zenekarral már meg is beszélte volna. És énekelne. – Kis sóhajjal folytattam. – Bárcsak hallanád, ahogy énekel. Kit válla fölött megláttam, hogy Mr. Wrexham sötét pillantásokat vet rám. Egy szobalány, aki a vendéglátóval cseveg – ez elfogadhatatlan. Sietve arrébb léptem, aztán fogtam egy hamutartót, és a teraszon dohányzó férfiak kis csoportja felé indultam. – Á, nagyszerű, van tüze? – kérdezte egy szőke hajú fiú, és meglengette üres gyufásdobozát. – Persze, uram – feleltem, és előhúztam egy teli dobozt a kötényem zsebéből. Az utóbbi pár hónap alatt megtanultam,

hogy akad néhány olyan dolog, ami jó, ha mindig kéznél van. Mr. Wrexham nagyon elégedett volt, amikor megtudta, hogy a zsebemben mindig tartok gyufát, tartalék zsebkendőt, papírt és ceruzát, egy hajhálót és mentolos cukorkát; úgy vélte, ez annak a jele, hogy végre elfogadtam, hogy az én életfeladatom az ő kényelmük biztosítása, Valójában utáltam, ha gumigyűrűért vagy aszpirinért kellett szaladnom, és rájöttem, hogy sok időt megtakaríthatok azzal, ha mindig magamnál tartok ezt-azt. Ez inkább az én kényelmemet szolgálta, mint az övékét. A teraszon hideg volt, és néhány gyertya már ki is aludt, még azok közül is, amelyek viharlámpában égtek. A csillagokat vastag felhőtakaró fedte, amely beborította a Tyneford-hegy tetejét is. Fekete volt az éjszaka, a tenger morajlása és zúgása mintha a semmiből jött volna. A ház ajtajai tárva-nyitva álltak, a zene kiszűrődött a kertbe, és úgy hömpölygőit el a part irányába, akár egy láthatatlan ködfelhő. Az árnyékba rejtőzve álltam, és élveztem a percnyi nyugalmat. A pislákoló lámpások füzére alatt párok táncoltak, a lányok úgy libegtek oda-vissza pasztellszín ruhájukban, mint szappanbuborékok a könnyű szélben. Nem bántam, hogy csak nézem őket, és visszaemlékeztem az utolsó táncosokra, akiket az Operabálon figyeltem, még márciusban. A bál. mindössze pár héttel előzte meg az Anschlusst, és legalább azon az egy éjjelen úgy tűnt, minden örökké változatlan marad. Annát persze meghívták énekelni, és akkor először én is elmentem a családommal. Mivel az első alkalommal vettem részt az eseményen, fehérbe öltöztem, mint minden elsőbálózó. Gerda nénikém kölcsönadta a gyémánt fülbevalóját, amely úgy ragyogott a fülemben, akár a jégszilánkok. Az első félórában nem tudtam bekapcsolódni a táncba. Csak álltam dermedten, és néztem, ahogy a lányok pörögtek-kavarogtak makulátlan estélyi ruhájukban a báltermen keresztül. Mintha egész Bécs ott lett volna abban az egy színházban, ezer lány csak forgott és forgott. Egészen elszédültem. Mintha hóviharban figyeltem volna a kavargó pelyheket. Kit partiján, miközben egy szőke hajú lányt néztem, aki partnere karjára dőlt, Margotot láttam, boldogságtól kipirult arccal. A toronyóra negyedet ütött, és én azt akartam, hogy forduljon vissza az idő. Azt akartam, hogy az óra mutatói rossz irányba rohanjanak, és visszaröpítsenek arra a másik

helyre. Nem érdekelt, hogyha újra kell élnem az egészet, percről percre, másodpercről másodpercre: vissza akartam menni Bécsbe, vissza akartam menni egy másik időbe. Ekkor Diana és Mr. Wrexham bukkant fel mellettem, alig látszottak a sötétben. – Lady Dianának a segítségére van szüksége, Elise – közölte kurta biccentéssel a komornyik. – Úgy tűnik, egy kis baleset érte a ruhámat – szólt Diana kuncogva, zavart színlelve. – Milyen butus voltam. Magamra öntöttem a boromat. Végigmértem, és a sötétben megláttam egy vörös foltot Anna ruhájának elején. Diána csak nézett, ajkán mosoly játszadozott, szinte várta, hogy árulkodni kezdjek. Egyetlen szó nélkül követtem őt a házba, aztán fel a lépcsőn a hálószobájába. Átfurakodtunk a tömegen, kikerültük a lépcsőfordulóban mulatozókat. Kinyitottam a kék szoba ajtaját, Diana belépett. Magától kicsatolta a ruhát, minden kapcsot kiengedett a megfelelő varrásnál, aztán kilépett a ruhából, és úgy hagyta a földön, ahogy leesett. Megállt a hálószoba közepén magas sarkú cipőjében és selyem alsóneműjében, a zavar legkisebb jele nélkül, és szánakozó pillantást vetett rám. – Hallom, gondjai vannak a maga fajtájának odahaza. Milyen rossz is magának. Nemkívánatos ott is, itt is. – Mélyet sóhajtott. Bárki, aki nem ismerte, azt hihette volna, hogy a szíve majd megszakad az együttérzéstől. Hosszasan nézett sötét szemével, amely a zúzódások színét idézte. – El sem tudom képzelni, milyen lehet. Letérdeltem, felnyaláboltam a tönkretett ruhát, és felszaladtam a szobámba. Vége volt. Arcomat a selyembe temettem. Az anyag bűzlött a bortól és Diana émelyítő, gardéniaillatú parfümjétől. Ellopott tőlem egy darabot Annából. Annyira dühös voltam, hogy addig karmoltam a karomat, amíg kicsi piros gyöngyök nem jelentek meg a csuklómon. Beletömtem a ruhát a szobámban álló szemeteskosárba, és határozott léptekkel elindultam visszafelé, a partira. A lépcsőfordulóban hosszú sötét copfos lány állt, hajába ezüstszál volt fonva, és éppen eperfagylalttal etetett egy fiatalembert. Félig megivott bor állt mellettük a szőnyegen. Felkaptam az üveget, és rohantam

tovább, minden tiltakozásuk ellenére. Hátrapillantottam, nincs-e ott Mr. Wrexham, majd berontottam a folyosó túlsó végében levő hálószobába, és elfordítottam a kulcsot a zárban. A szoba üres volt. A függönyök behúzva. Nagyot kortyoltam a borból, és odaléptem Kit szekrényéhez. A szobát betöltötte cigarettájának szaga. Az egyik karfán nedves törülköző függött, a kisasztalon ott állt a nyitva hagyott kölnis üvege, amely az ő szantálfa-méz illatát árasztotta. Ittam még egy korty bort, egyenesen az üvegből; egy csepp az államra folyt, letöröltem a kezem fejével. A zene úgy szivárgott át a padlódeszkák között, akár a füst. Oda-kintről sikítást hallottam, de nem húztam el a függönyt, nem néztem meg, mi az. A távolból éreztem a fekete tengert, ahogy egyre csak csapkod. Mr. Wrexham az este zűrzavarában is talált időt arra, hogy eltakarítsa a Kit szobájában szokásos rendetlenséget. Valamennyi nadrágja precízen összehajtogatva sorakozott a jókora szekrényben. Kihúztam egy feketét közülük. Nem esti viselet. A földre ejtettem. Kihúztam egy másikat, majd megint egy másikat, és mindet eldobtam, míg végül rá nem bukkantam egy szmokingkabátra és a hozzá illő nadrágra – sötétszürke darab volt, az élén végigfutó matt fekete szalaggal. Kigomboltam a ruhámat, és felrángattam a nadrágot és a kabátot. Kit vékony volt, karcsú és fiús alkatú, nagy meglepetésemre a ruhák mégis leestek rólam. Mikor lettem ilyen sovány? Anna nem örülne. Találtam egy keményített gallérú fehér inget is; felvettem, és az ing alját belegyűrtem az övbe. A kabát elállt a vállamon, de a nadrág alig volt hosszabb a kelleténél; feltételeztem, hogy Kit egyik pár évvel ezelőtti, iskoláskori öltönye lehetett. Felvettem a fésűjét, leültem az öltözőasztalhoz, végighúztam rövid hajamon. Kit édesanyja mosolygott rám a barna fotóról. Felkaptam a borosüveget, és az utolsó cseppig kiürítettem. Diana tehet róla. A tönkretett ruha. Vörös foltok, Vérfoltok. Frau Barönstein tönkrement szőrméje. Az eltűntek. A nemkívánatosak. A zsidók megölték Herr von Rathot. Pogrom. Anna ruhája. Ellopta Annát. A regény a mélyhegedűben. Diana. Mind Diana volt. Ellenőriztem magamat a tükörben. A szemem túl fényes. Ajkamon a bor nyoma. A ruhámat ott hagytam egy kupacban a szoba közepén, kinyitottam az ajtót, és kimerészkedtem a

lépcsőfordulóra. Félig-meddig elakadó lélegzeteket, elszörnyedt kiáltásokat vártam. Semmi. A hosszú fonatos lány már eltűnt. A sötétben egy pár csókolózott. Zene foszlányai vegyültek a beszéd és a hangos nevetés zaja közé, de senki sem vett észre. Ügy gondoltam, bizonyára fiúnak néznek rövid, hátrasimított hajammal. Leballagtam a lépcsőn, és Kitet kerestem a tömegben. Senki sem szólított meg, hogy hozzak italt vagy kardigánt, vagy tiszta tányért, vagy hogy mutassam meg, hol a hölgyek mosdója. Néhány percre újra közülük való lettem. Annak ellenére, hogy hőség volt és lárma, és a lányok folyton belém ütköztek, miközben fel-alá táncoltak, kaptam levegőt. Megpillantottam Kitet a teraszon, és egyenesen felé indultam. – Kit. Kit. A fiú egy pillanatig csak nézett előre, nem látott meg. Megrángattam a ruhaujját. – Kit. Én vagyok. Lassan mosolyra derült az arca, – Megcsináltad! Tényleg megcsináltad. Megfogta a kezem, és behúzott egy lámpás alá, hogy jobban lásson; hol erre, hol arra fordított. – Jól nézel ki. Igen jól. – A fülem mögé igazított egy elszabadult fürtöt, és lesimította. – Szinte mint egy fiú. – Nos? – szegeztem neki a kérdést. – Fel fogsz kérni? Kit felhorkant. – Vagy kérj fel te. Most mindegy, nem? – Jössz táncolni, Kit? – Örömmel. Várj egy percet. Kit belevetette magát a benti tömegbe, egyedül hagyva engem a teraszon. Behúzódtam az árnyékba, nem akartam, hogy felfedezzenek; Még nem. A zene félbeszakadt. Aztán, ahogy füleltem, felcsendült egy ismerős daliám, a „Mesél a bécsi erdő”, Johann Strauss zenéje. Kit újra felbukkant mellettem. – Úgy gondoltam, illő lenne most egy bécsi keringőt választanom. Ami azt illeti, én nem az „illő” szót használtam volna a jelenlegi helyzetben. Kit a kezét nyújtotta felém, és miután megfogtam, bevezetett a ház fényei és a libegő párok közé. – Egy pillanat.

Lekaptam az egyik oldalasztalról egy eltévedt pezsgős poharat, és felhajtottam az italt; a buborékok a torkomat csiklandozták. Aztán lecsaptam az üres poharat egy arra járó pincér tálcájára. A tágas szalonból a nagy, faburkolatú csarnokba vezető ajtó szélesre volt tárva, és a párok az egyik teremből a másikba keringtek, rafinált mintákban át- és átszőve egymást. Elképzeltem, hogy mindannyiukat selyemszálak kötik össze, és a táncolok hullámai hatalmas hímzést hoznak létre. A férfiak mind szmokingban vagy frakkban voltak, a nők pedig tarka csokrot alkottak. Rubinvörös szoknyák kavarogtak, egy lány tengerkék ruhában feszült hátra táncosa karján, hosszú, szőke haja a földet verdeste. – Gyere – szólt Kit, miközben kézen fogott, és bevezetett a tömegbe. Addig még soha nem táncoltam Kittel, és már nem is fogok soha. Megmerevedtem, amikor megfogta derekamat bal karjával, és szilárdan megtartott. Aztán lenézett, és rám mosolygott! – Gondoltam, vezetek, jó? Mit gondolsz? Nem táncoltam kiemelkedően jól, de minden bécsi lány tud ' keringőzni, ahogy a verebek is tudnak repülni. Nem törődtem a többi táncossal, csak együtt mozdultam Kittel. Fent és lent. Fent és lent. Siklik, fordul. Mögöttem suttogás. A többi pár kezdett felfigyelni rá, hogy két férfi táncol egymással. A kék ruhás lány eltévesztette az ütemet. A partnere lassított. Csak Kitre nézek. Fent és lent. És fordul. Körbelendült velem. Hol van Diana? Látnia kell. A párok a fal mellé hátráltak, és rosszalló sziszegéssel figyeltek minket. „Az nem férfi, az egy lány.” És fordul. Siklik, lendül. „Az nem a szobalány?” Kit leengedett a karjai között. „Ügy tudom, Bécsből jött.” Fent és lent. „Szobalány, vagy zsidó kurva?” Szorosan tartott. – Tudod, régen úgy hívták, a „bűnös tánc” – suttogta. – És betiltották Londonban. – Úgy van. A keringőnek botrányosnak kell lennie. Egy pillanatra láttam magunkat a tükörben, amint elsuhantunk mellette, két fekete-fehér figura: Kit magas alakját, aranyló feje megcsillant a gyertyafényben, és magamat, kicsiként az ő alakja mellett, sötét hajammal és szememmel. Dianát is

megpillantottam, a lépcső aljánál állt tiszta taftruhában. Mereven nézett minket, szája undorodva lebiggyedt. Rámosolyogtam Kit meleg karjai közül. Összetört pohár csörrenését hallottam: Kit rálépett egy eldobott pezsgőspohárra. A pohár összetört, én pedig megcsúsztam, cipőm sarka megbillent a szilánkokon. Törött üveg a templomban. Szomorúság. Soha ne feledd a bánatot. Nincs öröm bánat nélkül. Vitt minket tovább a zene hulláma. Lehunytam a szemem. Törött üveg. Kit születésnapja van, és a templomok lángolnak. Kit halkan suttog a fülembe, de én nem hallom a szavait. A törött üveg visszhangját hallgatom. – Azt hiszem, kicsivel jobban meg kell botránkoztatnunk őket – szólt, ezúttal hangosan. Újra leengedett, és miközben hátrahajoltam a karjában, megcsókolt, Egy pillanatra elfeledkeztem Dianáról és a rosszalló mormogásról, és hagytam, hogy csókoljon. Konyak- és cigarettaíze volt. – Engedd el! Egy kéz nehezedett a vállamra. Kinyitottam a szememet. Mr. Rivers állt mellettünk, tekintete haragtól sötétlett – Mit tettél?

TIZENNEGYEDIK FEJEZET A vég kezdete

MR. RIVERS

ELŐTT ÁLLTUNK A KÖNYVTÁRBAN.

AZ AJTÓ MÁSIK oldaláról fecsegés zaja és egyetértő rosszallás moraja hallatszott át. A függönyök nem voltak behúzva, úgyhogy láttam tükröződni sápadt arcunkat az ablaküvegen. Kint a pázsiton elhelyezett gyertyák közül az utolsó is ellobbant, és a kertet elnyelte a sötétség. – Nem beszélhetsz velem így többé! Huszonegy éves vagyok mondta Kit, aki dühösebb volt, mint amilyennek valaha is láttam eddig. – Csak egy gyerek művel ekkora ostobaságot. Mr. Rivers fel-alá járkált az ablak előtt, kezét hátul összekulcsolta. – Nem öltöztethetsz be egy szobalányt férfiruhába a helyi előkelőségek lányainak fele előtt. Ez nem holmi kabaré vagy melegek klubja. Bolondot csináltál magadból! – Vicces volt! Csak egy kis tréfa – kiabálta Kit. – Nem. Te gúnyt akartál űzni belőlük. Meg akartad botránkoztatni őket. Hogy azt higgyék, te „azok közül való” vagy. Elhívtad a fél megyét egy partira, és aztán megsértetted őket. Mr. Rivers kimérten felém fordult. – Azt nem tudom, hogy Bécsben mi a szokás, de Angliában, a felsőbb körökben az ifjú hölgyek nem öltöznek fiúnak, legföljebb a pantomimban. Eszembe jutott Anna térdnadrágban, Cherubinónak öltözve, ahogy a haja fiús kontyba volt feltűzve. Az azonban Mozart volt, nem a való világ. Julian mindig mondta, hogy Mozart az értelmiségiek varietéje. Mr. Rivers a fejét rázta, szavai akadoztak a hitetlenkedéstől, és újra Kitre nézett. – Miért csókoltad meg? Ráadásul az összes felsőbb körből való lány előtt.

Kit dacosan nézett apja szemébe. – Mert így akartam. Nem tudtam biztosan, mi dühítette jobban Mr. Riverset: az, hogy Kit megcsókolt, vagy az, hogy ezt a környékbeli előkelőség előtt tette. Fel-alá járkált a megkopott perzsaszőnyegen, majd megállt mellettem. – Ezek után mégis hogyan tudnám elkerülni, hogy elbocsássam? Megráztam a fejem, és leültem a könyvszekrénynek támasztott falépcsőre. A fekete nyakkendő fojtogatott, és nevetségesnek éreztem magam. Semmi másra nem vágytam, csak hogy visszavehessem magamra a szúrós szobalány-egyenruhámat. Már a fehér sapka és a kötény is megkönnyebbülést jelentene, – Nem. Ez az én hibám. Én kértem meg rá – mondta Kit. – Nem maradhat itt – válaszolta az apja. – Mr. Wrexham és Mrs. Ellsworth követelni fogja az elbocsátását. – Kinek a háza ez? A tiéd vagy az övék?! Kit annyira mérges volt, hogy élénkvörös foltok jelentek meg mindkét orcáján. – Az én házam, Kit. Amíg élek, ez az én házam. – Mr. Rivers nagy lélegzetet vett, és próbált lehiggadni. – A háztartás javát kell szem előtt tartanom. Azt, ami a legjobb számodra. A jó híredet. – Velem ne törődj! Mi lesz Elisével? – Találhatok neki való állást máshol. Mr. Rivers minden szívélyessége és figyelmessége ellenére én továbbra is csak a szobalány maradtam – bármi is voltam annak idején. A fejem lüktetett. A fájdalom hegyes ujjakkal fúródott a halántékomba. Mikor eszembe jutott a konyak meg a bor meg a pezsgő, az émelygéstől felkavarodott a gyomrom. Mit tettem? Mr, Rivers fölött volt egy sor könyv, amelyek gerincére Julian Landau neve volt felírva arany betűkkel. Úgy éreztem, mintha maga az apám tekintene le rám, csalódottságtól elfacsarodott arccal. – Kérem. Menni fogok. Tudtam, hogy rossz. Elmegyek. – A feszültségtől az angoltudásom szétesett. Elcsuklott a hangom, és visszafojtottam a sírást. Kit leguggolt mellém, és megpróbálta megfogni a kezem. – Nem. Nem. Leráztam magamról, és nem voltam hajlandó ránézni.

– Ne csináld ezt! – mondta Kit, és arcát szomorúság torzította el. Elnéztem mellette, és az apját figyeltem. Mr. Rivers háttal állt nekem, és a válla megfeszült a dühtől. Nem szólt semmit. – Jó éjszakát, Kit. Nagyon sajnálom. Sajnálom, Mr. Rivers. Mondtam, hogy szörnyű szobalány vagyok. Tényleg nagyon sajnálom. A földig érő üvegablakok nyitva álltak, én pedig kisurrantam, neki a sötétségnek. Könnyek csorogtak le az arcomon, miközben keresztülrohantam a fekete gyepszőnyegen és le a szirti ösvényhez vezető lépcsőkön. Ahogy egyre közelebb értem a vízhez, a zokogásomat elnyomta a tenger moraja. Kit miért nem jött utánam? Utánam kellett volna rohannia az éjszakába, és rá kellett volna bírnia, hogy maradjak. Ehelyett azonban egyedül voltam. Megborzongtam, és lassítottam, amikor a szikla széléhez értem. Lent zúgott és habzott a tenger, és sópermetfoltok csapódtak a mészkőhöz. Néhány száz méterrel távolabb sárgás fény pislákolt a sötétben. A sziklaszirt fölötti házikó. Poppy. Majd Poppyhoz megyek. Szaladni kezdtem. ☼ Amikor a házhoz értem, dörömbölni kéedtem az ajtón, azt remélve, hogy ő fog ajtót nyitni, nem pedig valamelyik nagynénje. Fény villant, majd egy fehér köntöst viselő női alak jelent meg a tornácon. Sós vizet nyaltam le az ajkamról. – Láttam, mit műveltél. Jaj, Elise! Komor arccal néztem, és a körmöm hegyét a hüvelykujjam párnás részébe mélyesztettem; nem hagyhatom, hogy sírni lásson. – Itt maradhatnék ma éjszakára? – Hát persze. Bent egy kis hálószobába vezetett, amely a tengerpartra nézett, és kezembe nyomott egy tiszta hálóinget meg egy szappant. – Próbálj aludni! Majd reggel beszélünk. Emlékszem, hogy miután elment, egy darabig ott álltam még a sötétben, a kapott csomagot markolva. Végül összekuporodtam

az ágyon, lehunytam a szemem, és hallgattam a parton morajló hullámok ritmikus zaját. Most, amikor ennyi év után leírom, ami történt, elcsábulok afelé, hogy egy másfajta, könnyedebb történetbe merüljek bele. Iszom egy korty kávét, és elképzelek egy olyan történetet, amelyben ahelyett, hogy felhevülten és álmatlanul hevernék, leszaladok a partra. Kihúzom a Bárkát, végigvontatom a kavicsos parton, majd be a hullámok közé. Tudom, hogy kell felhúzni a vitorlát, és hogy hogyan használjam az evezőlapátot, hogy ellökjem magam a parttól. A holdfényben keresztülvitorlázom a széles tengeren. Elhajózom Franciaországba. Elhajózom Annához és Julianhoz. A néma sötétségben megérkezem Bécsbe, felfelé haladva a Dunán, a fekete selyemszalagon. A parton várnak, álmukban jött a hívás a folyóhoz, majd együtt elhajózunk. Átlibegünk az óceánon New Yorkba – és Margothoz –, aztán megérkezünk a Szabadságszoborhoz zsebkendőnyi vitorlásunkon a rózsavörös hajnalban, és senki nem állít meg minket Az a történetmondó kiváltsága, hogy olykor-olykor megpróbálhatja megírni azt a befejezést, amelyre esetleg ő vágyik. Még akkor is, ha az csak a fehér papíron létezik. ☼ Arra eszméltem, hogy kopogtatnak az ablakon. A függönyök nem voltak behúzva, úgyhogy a hajnali félhomályban jól láttam Kitet. Ledobtam magamról a takarót, és intettem neki, hogy maradjon csendben, majd kisurrantam a hálószobából. Igyekeztem, hogy ne zavarjam Poppyt és a nagynénjeit, halkan kiosontam a bejárati ajtón. Kit a ház kertjének számító bozótfoltnál várt rám. – Azért jöttem, hogy... – mondta. Az ujjamat a szájára tettem, és elvezettem messzebbre a háztól. Szégyenem kellős közepén, nem óhajtottam felébreszteni a többieket. Csak Poppy fehér hálóinge volt rajtam, és a homok hideg volt a csupasz lábujjaim alatt. Magam köré fontam a karom, és reszkettem. – Minden rendben. Visszamehetsz – mondta Kit. – Beszéltem apámmal, és visszatérhetsz. Megráztam a fejem.

– Nem, nem lehet. El kell mennem. Kit kimerültnek látszott. Kék foltok húzódtak a szeme alatt. Már egy világosbarna pantalló és egy sötétkék pulóver volt rajta, de azt gyanítottam, hogy semmit sem aludt. – Ebéd után felvitetem magam valakivel Cambridge-be – mondta, és megpróbálta elérni, hogy ránézzek. Nem szóltam semmit, és lábujjammal mintákat rajzoltam a homokba. – Beszéltem apával. Visszamehetsz. Ha én már nem leszek ott – tette hozzá. – Ez így nem helyes, Kit. Az én hibám. Nem kellene elmenned. A fiú kuncogott. – Az én ötletem volt. Ez volt a születésnapi ajándékom. Nyeltem egyet, és tovább rajzolgattam a hurkokat a lábammal. Felsóhajtottam. Meg kellett tudnia az igazat, még ha soha többé nem is áll velem szóba emiatt. – Nem azért csináltam, Kit. Diana miatt tettem. Ellopta és tönkretette az anyám ruháját. Mérges voltam rá. És azért csináltam az egészet, hogy bosszantsam. Egyáltalán nem miattad volt. Kit beletúrt a hajába, amely a füle körül arany szalmaszálak módjára meredezett. – Diana miatt hagytad, hogy megcsókoljalak? – Igen. Közelebb lépett. A szeme most dühös volt, a pupillái úgy borították el a szivárványhártyáját, akár a tinta az itatóspapírt. Megragadta a vállam, a keze meleg volt csupasz bőrömön. – Ez fáj – mondtam. Próbáltam elhúzódni, de erősen fogott. – Diana miatt. Semmi másért. – Igen, ahogy mondtam. Ahelyett, hogy elengedett volna, lehajolt, és megcsókolt. Állán a szúrós borosta dörzsölte az arcomat. Az ajkának cigaretta- és sós íze volt, mintha a tengerparton sétált volna. A szája meleg volt és puha, és aztán már én csókoltam őt, és eszembe jutott Margot és Robert, akik az esti partikon mindig a szalon egyik sarkában csókolóztak, én pedig nem értettem, vajon miért is teszik ezt, hiszen olyan illetlen, aztán azt gondoltam, most már

értem, aztán már semmin sem gondolkodtam, kivéve hogy hagyom, hogy tovább csókoljon, ó, csak csókoljon még. Elhúzódott, és a két kezébe fogta az arcomat. – Szóval csak Diana miatt – mondta somolyogva. Ujjam hegyével megérintettem a számat, és pislogtam, túlságosan meg voltam lepődve ahhoz, hogy megszólaljak. – Isten veled, Elise – mondta, megfogva a kezemet. – Remélem, jó híreket hallasz majd a szüleidről. Lehajolt, és még egyszer szájon csókolt. Ezután megfordult és elment, végigsétált a nagy házhoz visszavezető szirti ösvényen. ☼ Néhány órával később ébredtem fel, Poppy már ott ült az ágyam szélén, egy csésze teát nyújtva felém. Hirtelen felültem, közben majdnem kivertem a teát a kezéből, és az ablakon bezúduló ragyogó napsugarakat bámultam. – Hány óra van? – kérdeztem, miközben kócos hajam igazgattam. – Sok. Elmúlt tizenegy. – Jaj! Visszahanyatlottam a párnák közé, és eszembe jutott a szégyenem, Lustálkodásom inkább szégyellnivaló volt, mintsem fényűző. És mégis, Kit azt mondta, hogy ebéd után nyugodtan visszatérhetek. Lenyeltem egy korty tűzforró teát; már sikerült megbékélnem azzal a visszataszító szokással, hogy az angolok tejjel és cukorral isszák a teát. – Üzentek a házból. Fél kettőkor meg kell jelenned a személyzet vezetése előtt – szólt Poppy, és elvette a csészét, mely veszélyesen ingott kezemben a fehér ágytakaró fölött. Határozott mozdulattal az éjjeliszekrényre tette. – Addig nincs értelme ezen rágódni. Öltözz fel, lemegyünk a partra. Felvettem az egyik nadrágját és egy piros pulóvert, amely minden bizonnyal borzalmasan elütött a hajszínétől, aztán követtem le a tengerhez, végigrohanva a szirti ösvényen. Nagynénjei már rég elmentek otthonról, Poppy szabadságának gondolatára irigység fogott el. Tynefordban a napom minden

egyes percéről el kellett számolnom, Poppy viszont akkor kelt, amikor akart, és azt csinált, amihez kedve volt. Számomra a mai nap egy nem várt, szégyenteljes szabadnapot jelentett. Ha kedve tartotta, Poppy mindennap leülhetett, nézhette a hullámokat, ahogy végigkorbácsolják a partot. Az ő élete valóságos paradicsomnak tűnt. Apály volt, a tengerpart kopáran nyúlt végig, a kavicsok csillogtak a hideg novemberi ég alatt. Ledobtuk a cipőnket és a zokninkat, lerohantunk a hullámokhoz, és lapos, barna kövekkel kacsáztunk. Nekem csupán három vagy négy ugratás sikerült, mielőtt a kavicsom lesüllyedt volna a vízbe, Poppy viszont laza mozdulattal úgy tudta eldobni őket, hogy úgy ugráltak, akár a békák a tavirózsaleveleken, nyolcszor-kilencszer egymás után. Miután eluntuk magunkat, végigsétáltunk a parton Burt kunyhójához. Az öreg kint ült felfordított vödrén, és most is rákászkosarakat javítgatott. Barátságosan odaintett nekünk, mi pedig odaporoszkáltunk hozzá, ügyetlenül botladozva az összetekert halászhálók között. – Aggyisten! – kiáltotta. Poppy mellé térdelt, és megragadott egy fazekat. Kihúzott egy kiskést a zsebéből, és elkezdte kapargatni a kagylókat a fémről. – U’ hhallottam, vót e’kkis balhé tennap magával, meg Mr. Kittel – szólt Burt, Bambán bólintottam. – Most fasírtba van Mr. Riversszel és Mr. Wrexhammel? – Igen. Halkan kuncogott egyet. – Nemigen akar elmennyi, ugye? Nekidőltem a fa kerítésoszlopnak, és most először gondoltam bele abba, hogy mi lesz, ha elhagyom Tynefordot. Tegnap éjjel dühömben és megalázottságomban megfogadtam, hogy elmegyek, de abba már nem igazán gondoltam bele, hogy mit is jelentene ez. Elképzeltem, ahogy Art befogja Mr. Bobbint a rozoga kocsiba, és kivisz az állomásra, lassan zötykölődve a zöld dombokon át. Aztán pedig ülök a szürke vonaton, amely visszapöfög velem a szürke, füstös városba. Ha nagy szerencsém lenne, esetleg kaphatnék munkát két vénkisasszonynál, akiknek teát és vajas süteményt szolgálnék fel papírszalvétán, miközben

ők a műfogsorukat szívogatnák. Többé nem hívogatna a lappantyú júniusi éjszakákon a mezőről, nem hallanám a fenyőlevelek között suttogó szelet, és nem érezném a jázmin édes illatát sem eső után. Nem hallgathatnám többé a tengert, ahogy a viharban 'nekicsapódnak a hullámok a szikláknak. És Kit sem lenne többé. Nem egy, két vagy három hónapos száműzetés lenne, hanem örök elválás. Nagyot nyeltem, és nedves tenyeremet a nadrágomba dörzsöltem. – Nem. Nem akarok elmenni innen. Burt elmosolyodott, és egy pillanatra abbahagyta a piszmogást a rákászfazékkal. – Hány óra? – kérdezte Poppy. Burt megvizsgálta a napot a tenger fölött. – Ű’ háromnegyed e’ körű lehet. – Ezt ránézésre meg tudja állapítani? – kérdeztem lenyűgözve. – Eee, csak meghallottam a harangozást. Elbúcsúztunk Burttől, majd'a Tyneford-ház felé siettünk. Felvettem a cipőmet és a zoknimat, Poppy pedig rendbe szedte a hajamat. A nyugtalanság hullámai borítottak el, miközben keresztülgyalogoltunk az istállóudvaron, ahol most nem álltak hintók. Minden vendég elment már, láttam, hogy Henry összetekeri a lampionos kötelet. Úgy tett, mintha nem venne észre. – Remélem... de hát tudod – mondta Poppy, inkább nem is kereste tovább a megfelelő szavakat, ehelyett inkább megölelt. – Köszönöm – mondtam, és a hátsó ajtó felé indultam. Most, hogy rádöbbentem, mennyire szeretnék maradni, a szívem úgy zörgött a mellkasomban, akár a koldus poharában a pénzérme. A személyzeti folyosó üres volt, nemrég mosták fel. A faburkolatú termet vizsgálgattam, a tegnap esti események helyszínét. A partinak már minden nyomát eltüntették, mégis a szappanszagú tisztaság mögött átérzett a szomorúság. A ház sóhajtott, vállat vont, és akárcsak maguk a meghívott vendégek, csillogó díszeit visszatette a fiókokba az elegáns porcelánnal együtt, majd újra átélte a mindennapi élet fásultságát és unalmát. A tölgyburkolatban a szúgenerációk által kialakított kis lyukacskák hirtelen elnyűttnek és színtelennek látszottak a délutáni

ragyogásban. A fenti súlyos gerendákban hallottam a kopogóbogár baljós sercegését. Lépteim visszhangoztak a csarnokban, miközben visszamentem a személyzeti folyosóra, magamon érezve a Riversősök rosszallását, ahogy néztek le rám az aranyozott képkereteikből. Még a mellettük feszítő spánielek is gőgös megvetéssel figyeltek. Á portrékat leszámítva a ház üres volt. Tizenkét órával ezelőtt még táncoló párocskákkal és fehér öltönyös pincérek hadával volt tele, most viszont nyugtalanított a csend. Bármennyire is nem kedveltem Dianát és Junót, ők megtöltötték a házat élettel és mozgalmassággal. Amikor Margot meg én látogatást tettünk a nagynéniknél Bécsben, mindig berobbantunk a takaros kis lakásukba, iskolai történeteinkkel traktáltuk őket, majd szeleburdi módon össze-vissza rohangáltunk a csipketerítős asztalok és a kiállított porcelánok között. Letelepedtünk a párnázott kanapékra, gyömbéres ostyát majszoltunk, közben pedig megállás nélkül csacsogtunk, miközben a három nagynéni, Gretta, Gerda és Gabrielle felvillanyozva nézett bennünket csiptetős szemüvegén keresztül. Természetesen folyamatosan kényeztettek bennünket, számolatlanul faltuk a csokoládét, majd hagyták, hogy átkutassuk az ékszeres dobozt, és felvegyük a dédmama gyémántjait, arany karperecéit, mintha csak afféle csecsebecsék lennének. Amikor Anna szólt, hogy ideje indulni, feladták ránk a kabátunkat, és visszatuszkoltak az utcára, de mikor felpillantottam a nénik lakására, mindig láttam őket az ablakban integetni. Mindig integettek. Mindig szomorúan. Éppen ilyen hangulatot keltett a nagy ház is ezen a délutánon – egy pártában maradt nagynéni az ablakban, aki integet, miközben a gyerekek elrohannak. Elnehezedett lábakkal léptem oda a komornyik ajtajához, és bekopogtam. – Tessék. Mr. Wrexham és Mrs. Ellsworth a komornyik tálalójában várt rám. Egymás mellett ültek két magas támlájú széken, miközben én bűnbánó iskolás lányként álltam előttük. A padlót néztem, a tisztára és fényesre sikált kőlapokat. Vártam, hogy leszidnak, a harag áradatára számítottam, már lélekben felkészültem a

sírásra. Hozzá voltam már szokva az indulatos férfiakhoz: Julian úgy tudott dühöngeni, akár egy részeg cirkuszi medve (általában akkor, ha nem ment neki túl jól az írás, vagy ha Anna megkockáztatott valami óvatos kritikát a legutóbbi vázlatával kapcsolatban). Csakhogy arra, amit végül Mr. Wrexham mondott, néni voltam felkészülve. Nem kiabált. Nem látszott dühösnek, csak szomorúnak. – Így hát – mondta –, magával eljött mindannyiunk számára a vég. Mrs. Ellsworth, hallgatólagos egyetértését kifejezve, csettintett a nyelvével. Mr. Wrexham a székében mocorgott, majd felállt, hogy hozzám intézhesse beszédét, szavai egyenesen a lelkéből tolultak elő. – Ez apám idejében soha nem történhetett volna meg. Egy magafajta lányt egyszerűen kidobtak volna. Nem kár érte. Csakhogy az a gond, hogy maga nem közülünk való. És nem is közülük való. Nem illik ide. Egy ilyen házban mindenkinek megvan a helye. És ezt mindenkinek tudnia is kell ahhoz, hogy az egész működhessen. Mindannyiunknak megvan a maga szerepe, és egészen jól elboldogultunk vagy ezer évig. De maga... maga és a fajtája. Mr. Rivers és Mr. Kit nem szobalányként bánnak magával. Bármely másik lányt egy szempillantás alatt elbocsátottak volna, és nem az uraság tette volna – ő nem avatkozott volna bele ebbe! Ez az én területem. Ám ő most maga miatt beleavatkozik a háztartás vezetésébe. Hívatlan könnyek csorogtak végig az arcomon, megtöröltem az orromat a kézfejemmel. Mr. Wrexham adott egy ropogós fehér zsebkendőt, de nem tudta abbahagyni, miközben szomorúan nézett rám, – Mrs. Ellsworth még betanítani sem tudja, ahogy egy rendes szobalányt kellene. Ez nem csak abból áll, hogy az ember megfelelően rak tüzet, vagy önti a teát, és csöndben marad a vacsora alatt. Maga mindent megváltoztatott. Érti? Sem ide, sem oda nem tartozik. Elérkezett Tyneford vége, annyit mondhatok. És ez nem a maga hibája, de maga hozta el. Belezokogtam az öreg komornyik vászon zsebkendőjébe, nem tudtam, mit mondhatnék, mivel védekezhetnék. A vádja nem volt személyeskedő, és nem szánta kegyetlennek. Pusztán része

lettem egy hatalmasabb erőnek, amely az ő világát fenyegette, és az apja és nagyapái világát. De én szerettem ezt a helyet, soha nem akarnék pusztulást hozni rá. Nem tudtam elhinni, hogy ez igaz lenne. Nyilván téved. Muszáj, hogy így legyen.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Talán majd holnap

SEMMI HÍRT NEM KAPTAM A SZÜLEIMRŐL, leszámítva azt a hat szóból álló táviratot, amely november végén érkezett: JÓL VAGYUNK STOP NE AGGÓDJ STOP SZERETETTEL ANNA STOP. Én minden héten feladtam nekik egy levelet a falu postahivatalában, amely tele volt apró-cseprő pletykával, butaságokkal és kis történetekkel, amelyeket Poppytól vagy Burttől hallottam. Soha nem válaszoltak, és nekem fogalmam sem volt, hogy a levelek megérkeztek-e egyáltalán, de azért csak küldtem őket tovább rendületlenül. Szerettem elképzelni, ahogy Anna és Julian kalácsot pirítanak a tűznél, miközben a leveleimet olvasgatják, még ha ez nem is volt igaz. Angliában nem volt olyan szigorú a tél, mint Ausztriában, nem borította hósapka a háztetőket, nem lepte be a domboldalakat, de én fáztam, jobban, mint azelőtt bármikor. Ruhában feküdtem le aludni, a takaróra ráterítettem a nagykabátomat, és elcsentem egy melegvizes palackot, hogy fagyos lábujjaimhoz tegyem, de még így is fáztam. Tollpihés dunyhám után epekedtem – az angol takarók mind túl vékonyak voltak. Mindenféle elképzelt történetekkel álmodtam, amelyeket a mélyhegedű rejthetett. Zenészeket varázsoltam a Worbarrow Tout fölötti sziklákra, akik vad dallamokat játszottak, miközben Julian és Anna a tengeren táncolt (Julian a kanárisárga zoknijában). A rózsafa végtelen számú lehetőséget zárt magába, és a sötétben bécsi házalók furakodtak díszlépésben menetelő katonák között, akik betört ablakú bérházakból bukkantak elő. Ujjam megdagadt a fagyásoktól, és alig tudtam fellobbantani a gyufát, hogy begyújtsam a nappali tüzeit. Már szinte el is felejtettem, milyen érzés, amikor melegem van; ott vacogtam a konyhában a tűzhely előtt, kezemben egy bögre teát szorongatva, semmi kedvem sem volt kimerészkedni a jeges házba. És nem

volt ott Kit. Reméltem, hogy karácsonyra hazajön, de Mrs. Ellsworth nem adott utasítást, hogy készítsem elő a szobáját. Akkor az újévben bíztam. December 30-a jött és ment. Eljött a szilveszter este, de Kit nem jött. Az 1938-ról 1939-re virradó éjszakát átaludtam. Mr. Wrexham ugyan udvariasan meghívott, hogy igyak meg a személyzet tagjaival egy pohár sherryt öt perccel éjfél után (amikor Mr. Rivers magányos pezsgőspoharát már elmosogatták), de hasonló udvariassággal elhárítottam a felajánlást. Árnyék voltam a nagy házban. Mr. Rivers alig vett tudomást a jelenlétemről, a többi cseléd pedig gondosan átnézett rajtam. Egyedül Art viselt el maga mellett, és mindig adott egy-egy marék szénát, hogy megetethessem vele Mr. Bobbint, a háztartás egyetlen olyan tagját, aki élvezte a társaságomat. Január harmadikán levél érkezett Margottól. A hűvös reggeli fényben lekuporodtam a szalonban égő tűz elé, és feltéptem a borítékot. Kedves Babszem! Anna nem fog segítséget kérni tőled, úgyhogy úgy döntöttem, majd én kérek helyette. Az amerikai vízum csak nem jön. Julian soha nem ír, egyetlen szót sem (az ember azt gondolná, az írók jobb levelezők), Anna levelei pedig tele vannak boldog hazugságokkal. Jó lenne azt mondani, hogy egy szót sem hittem belőlük, de hinni akartam, ó, Babszem, én hinni akartam. És aztán Hildegard írt nekem: „Nem jó itt a szüleinek. Minden héten nehezebb lesz. Mennek és várnak, és azt mondják nekik: »Talán majd holnap. Talán majd a jövő héten.« De a vízum csak nem jön.” „Herr Finkelsteint elvitték november 9-én. Fogak nélkül jött vissza. Pedig jó erős fogai voltak. Aznap éjjel szállodába küldtem Herr és Frau Landaut. Ott biztonságban voltak. De ezek a tébolyultak idejöttek, és elvitték Herr Landau könyveit, és tüzet raktak belőlük az utcán. Aztán kidobták az íróasztalát az ablakon, és azt is elégették. Most minden kézirata megsemmisült, és ő hálát ad az Istennek, akiben nem hisz, hogy nem történt rosszabb. Elise, nem várhatnak tovább. Nem tudna a te Mr. Riversed segíteni nekik, hogy kijussanak Angliába?

Leeresztettem a levelet, és finoman ráfújtam a parázsra, amitől egy másodpercre narancssárgán magasra csaptak a lángok. Megpróbáltam elhessegetni a pillanatnyi féltékenységet, amiért Anna gyakrabban ír Margotnak, mint nekem – ez most nem számít. Beszélnem kell Mr. Riversszel még ma, akkor is, ha a jelenlétemet is alig viseli el a házban. Én voltam az oka, hogy a fia száműzetésbe vonult, és én voltam a személyzet sutyorgásának forrása is, de akár könyörögni is fogok neki, ha kell. ☼ Fél egykor Mr. Rivers elindult szokásos sétájára a Flowers Barrow csúcsára. Kit szobájának ablakából néztem, ahogy felbaktat a hegyen, miközben lábánál a vadőr spánielje ugrándozik. Az ég acélszürke volt, a fű élénkzöld. A fű tényleg zöldebb volt Angliában: amikor Franciaországon vonatoztam keresztül abban a másik, régi életben, ott végtelen, forró barna mezőkön haladtam keresztül. Mr. Rivers gyorsan gyalogolt, magas alakján csapkodta a kabátot a szél. Korábban sosem tűnt fel, hogy pont úgy lépked, mint Kit, csak valamivel lassabban, meggondoltabban. Leültem az ablak alatti bőr karosszékbe. Szitálni kezdett az eső, vízcseppek hullottak az üvegre és odalent a terasz kövére. Szerettem Kit szobájában megbújni. Minden az ő illatát árasztotta: a szantálfa és a cigaretta szagát. Az ablakpárkányon ezüsttárca pihent. Felpattintottam, és meggyújtottam egy szálat jól ismert török dohányából. Köhögve fújtam ki a füstöt. Tudtam, hogy ha rajtakapnak, nagy bajba kerülök, de az incidens óta gondoskodtam róla, hogy munkám kifogástalan legyen, és Mrs. Ellsworth már ritkán ellenőrzött. Szívtam még néhányat a cigarettából, aztán eloltottam, és félig elszívva visszatettem a tárcába. Arra jutottam, hogy nem arról van szó, hogy ő hiányzik nekem – egyszerűen üres nélküle a ház. Kit nélkül senkivel sem tudtam szót váltani, így hát az csak természetes, hogy érzem a hiányát. Erről van szó, semmi többről. Gondolatban újra végigfutottam csókjának emlékén. A fejemben már olyan sokszor lejátszottam a jelenetet, hogy lassan kezdett megkopni a sarka, Kit hangja recsegős és halk lett, mint az agyonhallgatott gramofonlemez.

Felemeltem az édesanyja képét. Furcsa volt a gondolat, hogy ő ugyanolyan idegen Kitnek, mint nekem. Nem csoda, hogy olyan szomorúnak látszik. Jól megnéztem álla ívét, haja sápadt aranyát. Kitet láttam az arcában. Ha Kit el is felejtette, ha ki is törölte őt a gyermekkorából, ő mégis ott volt, a képmása örökké jelen volt benne. Mr. Rivers kiért a nyílt mezőre, és a szélnek feszülve végiglépdelt a gerincen. Kisurrantam Kit szobájából, és lesiettem a hátsó lépcsőn, aztán lekaptam gyapjúkabátomat a hátsó ajtóra erősített akasztóról, majd kióvakodtam az udvarra. A macskakő csúszott az esőtől. A gallért a fülemig húztam, úgy siettem fel a hegyi ösvényen Mr. Rivers nyomában. Nem akartam a könyvtárszobában, megszégyenülésem helyszínén elé állni. Megfigyeltem, hogy amikor visszatért napi sétájáról, kék szeme ragyogott, és szinte boldognak tűnt. Néha még mosolyogni is láttam egy-egy pillanatra. Mr. Rivers ritkán mosolygott. Összevontam a szemöldököm, és a kezemet dörzsölgettem, hátha felmelegszik egy kicsit. Amikor megérkeztem Tynefordba, Mr. Rivers akkor is mosolygott olykor – általában a gyatra angoltudásomon, ámbár mindig megpróbálta elfojtani a mosolyát, hogy ne bántson meg vele. Az eső most már zuhogott. Pislogva próbáltam lerázni a szempillámra hulló nagy cseppeket. Cipőm cuppogva süllyedt a földhányás sarába. A kopár fák alatt rosszkedvű tehenek húzták meg magukat, fülükön kövér vízcseppek függtek, mint megannyi ékszer. Egy foltos tehén szomorú szemmel nézte, ahogy felfelé baktatok a hegyen. Ebből a magasságból már nem hallottam a tenger moraját, de láttam, ahogy a zöld hullámok rendületlenül csapódnak újra és újra a szikláknak a szárnyaló sirályok rikoltozása közepette. Szerettem volna én is olyan lenni, mint azok a hősnők, akik a Kittől kölcsönkapott narancssárga borítós regényekben szerepeltek: ők mindig ellenállhatatlanok voltak ázott ruhájukban, csak nagy néha kaptak tüdőgyulladást, amely aztán elkerülhetetlenül a hebegő főhős karjába vetette őket. Én viszont éreztem, hogy az orrom kipirosodik és csöpög, és rövid hajam az arcomhoz tapad. Nem mintha azt akartam volna, hogy Mr. Rivers ellenállhatatlannak találjon, elég, ha szerencsétlennek és sápatagnak lát, és miközben megtört szemembe néz (ahogy a

zord atya tekint a Traviatában a haldokló Violettára), úgy dönt, hogy segítenie kell nekem, bármi legyen is a következménye. Nagyot tüsszentettem. Sajnos mindez kissé valószínűtlennek tűnt. A lábam mellett csaholás hangzott fel: a barna-fehér spániel száguldott felém, sáros mancsaival rám ugrált, és megnyalta a kezem. – Fekszik! Stanton. Nem szabad. Mr. Rivers megfogta a spánielt, amely úgy csusszant át az ujjai között, mint egy halacska, és eliramodott egy rikoltozó fácán után. – Elise? – szólt a férfi, meghökkenve attól, hogy itt lát az eső áztatta hegyen. Ha rendes hősnő lennék, legalábbis elájultam volna, vagy eltörtem volna a bokám, úgy sírtam volna könyörögve, hogy segítsen a családomon. De a bokám erős volt, arcom pedig egészségesen piroslott a testmozgástól. – Ön után jöttem, Mr. Rivers. Kérem, ne mondja el Mr. Wrexhamnek. A férfi nem szólt, csak nézett nagy kék szemével. Nagyot nyeltem, és éreztem, hogy szívem a torkomban dobog. Nem tudtam, hogyan kezdjem el a mondandómat. – Elégették a könyveit, Mr. Rivers. Kivitték őket az utcára, és elégették őket. A szél felkapott és az arcomba csapott egy-egy szálat a hajamból, a hajszálak csípték a bőröm. – Hát az amerikai vízum? – Csak nem jön. Mr. Rivers mozdulatlanul állt, mit sem törődve a zuhogó esővel és a csupasz fák között sikoltó széllel. Türelmetlenül vártam, már-már dobbantottam csuromvizes cipőmmel. Tudnia kell, mit szeretnék. – Segítene nekem? Kérem. A férfi nem szólt. – Kérem. Tudom, hogy borzasztóan viselkedtem. De azóta minden tőlem telhetőt megtettem, tényleg. És nem tudom, mi mást tehetnék.

Alig észrevehetően bólintott, jelezve, hogy figyel. Nagy levegőt vettem, és folytattam, átható kék szemébe nézve. – És ha kitör a háború. És mindenki azt mondja, hogy ki kell törnie. Még Art és Burt, és Mr. Wrexham is azt mondja. Annának és Juliannak Amerikában, vagy Franciaországban, vagy itt kell lennie. Mr. Rivers az ajkához emelte ujjait, és élesen füttyentett, mire a spániel farkát csóválva megjelent, szanaszét fröcskölte szőréről a sarat, rózsaszín nyelve boldogan lifegett. – Jobb lesz, ha visszamegyünk a házba. Istentelen idő van most idekint. Egy pillanatra rámeredtem. Vajon segíteni fog? Nem tudtam volna megmondani. ☼ A háborút rebesgető suttogás egyre zajosabb hangzavarrá fokozódott, mint amikor először csak egyetlen falevelet lebegtet a szél, aztán az egész erdőben forgószélként kezd kavarogni az avar. Még Mrs. Ellsworth is az esti hírekre tekerte a rádióját, és megengedte Maynek és nekem, hogy leüljünk kis társalgójába, és esti kakaónk kortyolgatása közben az adást hallgassuk. Háborút akartam. Vissza akartam kapni az én Ausztriámat, feltéve, hogy addig nem kezdődik meg a harc, amíg Annát és Juliant biztonságban át nem juttatjuk a tengeren. Megpróbáltam ideképzelni őket Tynefordba: Juliant, amint Mr. Rivers mellett rója a hegyeket, vállára vetett puskával, vagy Annát, miközben Mendelssohnt játszik a szalonban álló zongorán. A hangszer ugyan meglehetősen lehangolódott a sós tengeri levegő miatt, de tudtam, hogy Anna képes lenne dalra fakasztani. Mrs. Ellsworth előhozta a baljós gázmaszkokat a pincéből, mert bár Mr. Rivers folyton nyugalomra intette, mégis aggódott, és biztos volt benne, hogy minden másodpercben kihirdethetik a hadiállapotot, és akkor a német bombák a következő percben már hullanának is ránk, az egész házat elgázosítva. Éjszakánként gyötrő álmaimban Annát láttam, amint a zongorán játszik, ujjai a billentyűket bűvölik, angyalhangját eltompítja gumi gázálarca.

Az egyik februári reggelen aztán egy halom levél érkezett Margot-tól. Az amerikai posta borzasztóan megbízhatatlannak bizonyult; hetekig semmi sem jött, aztán egyszerre kaptam meg egy egész köteg levelet. A borítékok lecsúsztak Mr. Wrexham ezüsttálcájáról, estükben kaptam el őket a kötényemmel, mielőtt még a földre libbentek volna. Épp aznap volt a heti délutáni kimenőm, úgyhogy félretettem a leveleket ebéd utánig; mindet a zsebembe tömtem azzal az elhatározással, hogy majd a tengerparton elolvasom őket. Poppy megígérte nekem, hogy elvisz a Brandy-öbölig, aztán a Wagon-sziklán is túl, egészen a Tilly Whim-barlangokig. Két órakor már a kunyhó előtt várt rám vízálló köpenyben és több réteg gyapjúsálba tekerve. – Gyerünk. Kész vagy? – kérdezte türelmetlenül. Bólintottam, Poppy pedig elindult a magasan fekvő sziklák közötti ösvényen, de nem lefelé vette az irányt a worbarrow-i part felé, hanem eliramodott a fenti szűk, mészköves csapáson. Az út cuppogott a több hete tartó esőzéstől, és úgy csúszott, mint a jég; felsikítottam, mert attól féltem, lezuhan a szikláról. Az éhes tenger a nagy kövek alját csapkodta, a hullámtörés rojtosan tajtékzott. Poppy felnevetett, és lassabb kocogásra váltott, így végre én is utolértem. Haja kiszabadult béklyójából, és vörös lángokként repkedett az arca körül. A sötét tenger mintha a világ minden fényét magába nyelte volna, az ég szürkén és komoran derengett a víz fölött. Poppy haja természetellenesen ragyogott ki a téli látképből, miközben próbálta újra összecsomózni a fürtöket. – Régebben utáltam – szólt. – Már így születtem, hosszú hajjal. Nem olyan aranyos kis kunkori frizurám volt, mint sok babának, hanem rendes hosszú, vállig érő hajam. A magasban csettegés támadt, gágogás és szárnycsattogás hallatszott: narancssárga csőrű, szürke-kék tollú vadludak csapata szelte át a levegőt a fejünk fölött. – Nyári ludak. Ugye, milyen szépek? – kérdezte Poppy. – Szólj Artnak, hogy láttuk őket, és már hozza is a vadászpuskáját. Libasült szilvadzsemmel, az ám a finomság. Csak bámultam a szárnyaló madarakat: hatalmasak és sötétek voltak, akár az árnyak, rózsaszínes lábukat hasuk alá húzták, takarosán, akár a kanapén ücsörgő öreg nénikék, akik szoknyájuk

bugyrai közé rejtik lábfejüket. Nem akartam megenni a ludakat, nézni akartam, ahogy repülnek. Poppy már eliramodott, és én futottam utána, hogy utolérjem. Agyamban visszhangzott a tenger hívása és moraja, a szél a végtelenbe korbácsolta a hatalmasra dagadó hullámok dühét. A távolban apró halászhajó táncolt és ugrált a vízen. Órákon keresztül sétáltunk és rohantunk felváltva, és néztük, ahogy alattunk feltűnt a Brandyöböl, a sima homokot sekély víz nyaldosta, aztán az öböl eltűnt, miközben megkerültük a hegyfokot. A horizonton ott állt a Lovell-torony, egy magányos, romantikus kőtornyocska, amely a Kimmeridge-öböl feletti sziklán állt. Ahogy a következő kanyarhoz értünk, a hegyi ösvény kettévált, az egyik út továbbvezetett felfelé a hegyfokon, Kimmeridge felé, a másik pedig egy sziklás kiszögelléshez és néhány fekete, szögletes üreghez vitt. A barlangok sötét mélye baljósán tátongott, láttukra kellemes borzongást éreztem. Poppy eltűnt az egyikben, én pedig követtem. A barlang nyirkos szagot árasztott, a falakat spenótzöld penészfoltok fedték. A barlangokat nagy ívű, szögletes vágásokkal faragták ki, a földön elszórva széles kőlapok hevertek. Poppy kinézte magának az egyiket, és ráült, én is kiválasztottam egy másikat mellette. Amíg Poppy kényelmesen rágyújtott egy cigarettára, én elővettem Margot csomagját, és úgy döntöttem, először a legújabb levelét olvasom el. Drága Elise! Nem hallottál valamit a szüleinkről? Én már alig kapok tőlük levelet. De Hildegardtól megtudtam, mi a gond a vízummal – Julian és Anna nem tudja kifizetni a kivándorlási adót Meg kell vesztegetni ezeket, nem tudom pontosan, mennyivel, de nekik már teljesen elfogyott a pénzük. Ha eladnak valamit, nem kapják meg érte a rendes árat. Robert folyamatosan próbálkozik, hogyan küldhetné nekik pénzt Amerikából, de ez úgyszólván lehetetlen – mindenki idefele jön Európából, senki sem megy vissza. Kérlek, Babszem, kérlek, kérd meg Mr. Riverst, hogy segítsen valahogy. Aztán, ha nálad már biztonságban lesznek, majd meggyőzöm Robertet, hogy menjünk mi is Angliába. Nem hiszem, hogy olyan sokban különbözne Amerikától. Itt olyan csendesen élünk

kettesben. Ki gondolta volna, hogy még a végén hiányzik majd a zajos rendetlenséged (mindig te jutsz eszembe, amikor Robert ruháit szedegetem fel a földről). Még Julian szivarjának bűze is hiányzik, és Hilde dohogása, amikor vörösborcseppeket hagyott maga után a tálalón. És Anna... te hogy tudod elviselni Anna hiányát? Azt hittem, Kaliforniában mindig süt a nap. Hát itt folyton esik. Már mindenféle színű esernyőt beszereztem – így a saját szivárványommal megyek ki az esőbe. Robert egyre jobban beszél angolul. Bár ez nem sokat számít, mert a tanszék fele Strasbourgból, Bécsből vagy Berlinből jött, és amúgy is mindig tudósnyelven beszélnek. Én csatlakoztam egy kvartetthez az egyetemen. A nők itt nyilvánosan zenélhetnek, valódi koncerteken, valódi koncerttermekben, és az emberek fizetnek azért, hogy meghallgassák őket. Nem tudom, lesz-e merszem hozzá. A nénikéinknek biztosan nem tetszene. El tudod képzelni, milyen képet vágnának? Még hogy az ő unokahúguk fizetett zenész legyen egy rendes zenekarban! Csak a szajhák adnak műsort pénzért. De tudod, Babszem – azt hiszem, én jól érezném magam szajhaként. Annának ez mindig elég jól állt. Semmit sem tudtam a kivándorlási adóról. Juliannák régen rengeteg pénze volt. Még jól emlékeztem a nagy, sima bankjegyekre a pénztárcájában, de most senki sem vette meg a könyveit. Eszembe jutottak a tartalék aranyláncok, amelyek padlásszobámban, a harisnyáimban rejtőztek, és bűntudat suhant át rajtam. Elhatároztam, hogy még egyszer beszélni fogok Mr. Riversszel. Nagyot rúgtam egy kavicsba, az nekicsapódott a barlang falának, aprócska lavinát indítva. – Csak óvatosan – szólt Poppy. – Nem túl biztonságos ez a hely. Potyognak a szikladarabok. Egy percig szótlanul nézett rám, lábával a sziklákon dobolva. – Sajnálom, ami a családoddal történik. Annyira szívesen segítenék. De talán lesz is rá lehetőségem. Nemsokára indulok Londonba. Titkos ügyben. – Hátrapillantott, mintha attól félne, hogy valaki hallgatózhat, és suttogva folytatta. – A kormány ügyében... ha netán háború lesz.

– Tényleg? Egyszerre rohant meg a kíváncsiság, és a bánat, amiért elmegy. – Igen. Úgy döntöttem, nem foglalom el a helyem Cambridgeben. Amúgy sem értem, mi értelme van lányoknak odajárni: minek az a sok munka, ha aztán úgyse hagyják az embert diplomát szerezni? Ez éppolyan, mint az a verseny, amikor kanálon kell vinni a tojást, csak éppen a végén nem hagynak nyerni, de még a tojást sem eheted meg, ha érted, mire gondolok. – Igen. Azt hiszem, értem. – És ha háború lesz, biztos vagyok benne, hogy nem engedik majd a lányokat harcolni. Sose engedik, ez olyan igazságtalan. De ha ezt a munkát fogom végezni, tudnom kell titkot tartani. Azt hiszem, ezzel még meggyűlhet a bajom. Te, tudnál mondani valami nagyon titkos dolgot, hogy gyakorolhassak? Poppy rám szegezte fűzöld szemét, mohón, akár a kakukk a tavasz első napján. Próbáltam eszembe idézni valami olyan titkot, amit ráadásul hajlandó lennék megosztani vele. Egyetlen titkom volt: Kit csókja, márpedig azt nem akartam elárulni. Az csak az enyém volt – ha elmondom Poppynak, azzal valahogy veszítene az értékéből. – Hát jó – vont vállat a lány. – Semmi gond. De ha eszedbe jut valami, mondd el mindenképp. Három-négy hónapig leszek távol. – Olyan sokáig? – Vágtam egy grimaszt, és elfordultam. Először Kit, most meg Poppy. Nagyon megsajnáltam magam. – Ó, igen. Willnek, gondolom, borzasztóan hiányozni fogok majd – felelte Poppy boldogan. – Ahányszor csak erre gondolok, mindig úgy elszomorodom. Szerinted sokat sír majd, és alig eszik, ugye? Majd írnom kell neki nagyon szenvedélyes és nagyon rövid leveleket. A lány pár percig hallgatott, és eltartott egy darabig, mire észrevettem, hogy átható tekintettel néz engem. – Elise, te mit tudsz a szexuális aktusról? Meglepetten néztem rá, és bizarr módon hízelgőnek találtam, hogy ilyen világiasnak gondol engem. – Miért kérdezed?

– Arra gondoltam, talán megtehetném Will-lel. Mielőtt elmegyek. – Ó – feleltem meghökkenve. Egyszer, amikor azt gondolták, nem figyelek, Anna és Julian megengedett magának egy obszcén viccet a britek elfojtott szexuális vágyairól. Ezek után azt hittem, az angolok csakis házasság után élnek nemi életet, és akkor is kizárólag csütörtöki napokon. Furcsa arra gondolni, milyen ártatlanok voltunk azokban az időkben, mi lányok. Persze rettentően kifinomultnak gondoltuk magunkat, de a valóságban egyszerűen borzasztó naivak voltunk, szüléink minden bohémsége ellenére. – Hát – szóltam – az anyám elmagyarázta, hogy... mi is történik. És Anna szerint a legtöbb opera lényege a szex. Na meg az éneklés. De igazából mind a szexről szól Poppy a homlokát ráncolta. Ami azt illeti, nem éppen az operai cselekmények részleteire volt kíváncsi. – És olvastam Julian Freud-könyvét. Az tele van szexszel – tettem hozzá. Nagyon igyekeztem, hogy hasznos segítség legyek. Annak idején beosontam apám dolgozószobájába, kölcsönvettem néhány Freud-kötetet, és már előre azzal a kellemes borzongással vártam az olvasást, amit akkor éreztem, amikor megláttam a félmeztelen, csábos tekintetű hölgyeket, akiket egy pfennigért árultak képes levelezőlapokon a Duna-parti koszlott bódékban. Bizsergés fogott el, ha elképzeltem magamat is ilyen fűzős szépségként, amint valaki csak azért fizet pár fillért, hogy engem bámuljon. A Freud-könyvek ezzel szemben csalódást okoztak. – Na és? – sürgetett Poppy. – Mit mond Mr. Freud? Tényleg tudnom kell. Elgondolkodva ráncoltam a homlokom, hogy megpróbáljam elmagyarázni a dolgot. – Hát a lényeg az id meg az ego és a szuperego. Azt hiszem, a férfi az id-jét, vagy talán az egója volt az?„. beteszi a te szuperegód-ba, aztán mindketten átélitek a szublimációt. Nagyon bonyolult. Aztán meg egy csomó minden volt a falloszról. – Á, igen – felelte Poppy. – Azt már láttam. Lovakon és kutyákon. Egyszer meg egy bikán is, amint éppen egy tehénnel közösült. Már ha közösülésnek mondják azt is, amit a marhák

csinálnak. Annál dühödtebbnek tűnt a dolog. Az biztos, hogy a teheneknél eddig nem vettem észre sem az idet, sem az egót. De végül is nem tudom, mit kéne keresnem. – Én sem. – Hát – szólt Poppy –, azt hiszem, az emberek addig is elég jól elboldogultak, mielőtt Freud elmagyarázta volna nekik a dolgokat, úgyhogy talán nekünk is menni fog. – Lehet. De én annál jobbat szeretnék, mint hogy csak menjen a dolog. Poppy felvonta egyik szemöldökét. – Jó az, ha jói megy valami – szóltam elvörösödve, és megpróbáltam nem gondolni Kitre. – És nem hiszem, hogy Will rossz néven venné, hogy kezdő vagy. Végül is valahol mindenkinek el kell kezdenie – tettem hozzá kedvesen, azt a mondatot visszhangozva, amit Mrs. Ellsworth használt mindig, ha valami újat tanított nekem. – Azt hiszem, ha lefekszem Will-lel, céda leszek – jegyezte meg Poppy, akit szemmel láthatóan egyáltalán nem tört le ez a lehetőség. – Nem hiszem. Ha szereted, nem. Ráadásul a legjobb hősnők mind cédák lesznek előbb-utóbb. Éva. Céda. Anna Karenina. Tragikus céda. – Te is az lennél Kittel? Tudtam, hogy nemet kéne mondanom, álmodnom sem szabadna ilyesmiről. Anna sokkal kevésbé volt bohém erkölcsi ügyekben, ha a lányairól volt szó; Margotnak például megtiltotta, hogy nyaralni menjen Roberttel a házasság előtt. Eszembe jutott anyám, ahogy ott állt alacsonyan és dühösen, és a nővéremmel pörölt: „Nem fogsz elmenni Düsseldorfba hetyegni. Gondolj szegény nénikéidre. Meghalnának a sokktól.” Éles fájdalom nyilallt belém. Anna pontosan tudná, milyen tanácsot adjon Poppynak. Odakint a fények lassan halványulni kezdtek, közeledett az este; a partot sötét felhők csapdosták. A tenger feketén csillámlőtt, a hullámokon a hold egy szelete hánykolódott. – Gyerünk – szóltam, miközben felálltam, és Poppy kezéért nyúltam, – Indulnunk kell hazafelé.

Másnap reggel besurrantam a reggeliző szobába, miközben Mr. Rivers a kávéja fölött üldögélt. Elmélyült, komor arccal olvasta az újságját, észre sem vette, hogy beléptem. Benyúltam a kötényem zsebébe, kihúztam egy marék aranyláncot, és letettem őket a kísérőtányérjára. A férfi meghökkenve pillantott fel. – Mr, Rivers. Ezt a megvesztegetésre szántam. Hogy kijuttassuk Annát és Juliant Ausztriából. Mr. Rivers egy szót sem szólt, csak bámulta a porcelánra szórt sárga aranyat, amely színével a friss vajra emlékeztetett. – Ezzel fizettem volna ki a New Yorkba szóló jegyemet: A láncok elég sokat érnek. Kérem, adja el őket. A férfi megrázta a fejét, és felém tolta a tányért, felborítva közben a lekvárt is. – Nem. Tartsa meg a pénzét. Meg fogok tenni mindent, amit tudok. A hátam mögött összefontam a karom. – Vegye el a láncokat, Mr. Rivers. Nem önnek adom a pénzt, hanem nekik. Valami lehetett a hangomban, mert a férfi végül kurtán biccentett, az aranyat a zsebkendőjébe hajtogatta, és becsúsztatta a zsebébe. Aznap éjjel, ahogy az ágyamban fekve hallgattam a tenger moraját, ahogy a hullámok a kavicsokat verik, azon tépelődtem, vajon nem lesz-e kevés a láncokért kapott pénz. Ekkor eszembe jutott az ágyam alatt rejtőző mélyhegedű. Ausztriában senki sem hajlandó kiadni Julian műveit, de vajon Angliában sem? Mr. Rivers Julian minden könyvét olvasta, és ha angolra fordítanám őket, talán akadna olyan kiadó, aki igényt tartana rájuk. Kiugrottam az ágyból, és felforgattam a fiókos szekrény tetejére felhalmozott olcsó regényeket. Kiválasztottam egyet, amelyiknek a szigorú szürke-fekete borítóját megfelelően komornak találtam, és megfogalmaztam egy levelet a kiadónak. Tisztelt Kiadó úr! Julian Landau lánya vagyok, a híres bécsi regényíróé, aki a Vienna Times jellemzése szerint „bizonnyal a város legkülönösebb írója”, ami bizonyára ön szerint is igen nagy dicséretnek számít. A forgandó szerencse varázslatos játéka

folytán itt van nálam, Angliában a legutóbbi kézirata. Ha érdekli önt, szívesen elküldöm önnek. Ehhez ugyan szükségem lesz néhány hétre, mivel a regény jelenleg egy mélyhegedűben rejtőzik, hogy biztonságban legyén. Örömmel vállalnám, hogy elvégzem a műfordítását. Tisztelettel stb. Miközben visszafeküdtem az ágyba, átjárt a remény melege; biztos voltam benne, hogy Julian elküldte velem az eszközt, amely biztosítja saját menekülését. Ahogy álomba merültem, mélyhegedű dala vegyült a hullámok zúgása közé. ☼ Ha a február hideg volt, a március hideg és csendes. Hiányzott Poppy fecsegése, most már egyedül kellett sétálnom. Baktattam a hegyeken át, vagy végig az eső áztatta partokon, kabátzsebemben nővérem leveleivel, amelyeket újra és újra elolvastam, míg végül szóról szóra meg nem jegyeztem mindet. Gyűlöltem a kapcsolattartásnak ezt a formáját – túl lassú volt így a beszélgetés. Úgy éreztem, Margot és én két idős hölgy vagyunk, akik reszketeg hangon hebegik el egymásnak a gondolataikat, két mondat között akkora szüneteket tartva, mint az egész Atlantióceán. Elmeséltem neki az aranyláncok eladását, de a mélyhegedűbe zárt regényről nem ejtettem szót. Talán el kellett volna neki mondanom, de utólag már könnyű bölcsnek lenni; Ez az én titkom volt, és hacsak a kiadó nem hívat magához, hogy kivegyük az oldalakat a hegedűből, nem akartam róla szólni senkinek. Margot bizakodó levelekben találgatta, mennyit érhet az arany, én pedig válaszomban azon töprengtem, hány hét kell hozzá, hogy megérkezzen a vízum. Néha jólesett elüldögélni a Tyneford-csúcs ormán, miközben a szívós hegyi juhok odalent a meredek hegyoldalban legelésztek – a nyakukba kötött kolomp csilingelt a szélben és csak bámulni a kék felhőket, amint keresztülrohannak az égen, és árnyuk úgy borul ahegyre, akár a hatalmas, kifeszített halászhálók. A Flowers Barrow melletti alacsony kőfalon üldögélve egyre növekvő csalódással olvastam végig a londoni kiadó válaszát:

Tisztelt Miss Landau! Köszönöm szíves felajánlását, hogy elküldené Herr Landau legutóbbi regényét. Bár rendkívül izgalmas a mélyhegedűben kicsempészett regény gondolata, sajnos attól tartok, jelen pillanatban egyszerűen túl csekély az érdeklődés Angliában a német regények iránt – még ha azok fordításban jelennek is meg. Bizonyára megérti. Köszönjük, hogy ránk gondolt. Tisztelettel stb. ☼ A március hatalmas szélviharokkal érkezett, a széllökések cserepeket téptek le az istálló tetejéről, és Artnak billegő létrákra kellett felkapaszkodnia, hogy visszaszegezze őket. A sövények és barna földhányások alatt hóvirágok dugták ki a fejüket, a Tyneford-ház előtti pázsitot pedig sárga és lila sáfrányok pettyezték, amelyek úgy nyíltak és csukódtak a napsütésben, akár az éhes kiscsibék csőre. Megérkezett a tavasz, a tulipánok kihajtottak a teraszon elhelyezett cserépedényekben, a napfényes töltéseken szőke kankalinok bontogatták szirmaikat. A halászok csapatostul indultak ki hajóikhoz – boldogan, akár a kotkodácsoló szárcsák, most, hogy végre újra megérkezett a szép idő. Hosszan néztem a sziklákról vagy a Tyneford-orom magaslatáról a hajókat és a madarakat. Egy délután, úgy egy hónappal Poppy távozása után ott hevertem szokásos kilátóhelyemen, és Art távcsövével figyeltem, ahogy egy gatyás ölyv szárnyal a magasban, majd lüktető szárnyakkal lebeg egy helyben. A hátamon feküdtem, megbabonázott a madár fekete hasa és szélesen kitárt szárnya, és teljesen elvesztettem az időérzékemet. Amikor hármat harangoztak a templomban, egyszerre felpattantam. Késésben voltam. A távcső a kabátomat csapkodta, úgy rohantam le a házhoz, talpam alatt csúszkáltak a kövek és a sár, a birkák bégetve ugrottak el előlem. Húsz perc alatt odaértem a ház mögé, vörösen fénylő, csillogó arccal, vastagon szutykos cipőben. A felhajtón megálltam, hogy visszanyerjem lélegzetemet, és összegörnyedtem, hogy kiálljon a

szúrás az oldalamból. Ahogy felegyenesedtem, a bejárati ajtó mellett álló ezüst Wolseley-re esett a pillantásom. Az autó mellett Kit szívta kényelmesen a cigarettáját. Anélkül, hogy gondolkoztam volna, odaszökkentem hozzá, és a nyakába ugrottam. – Visszajöttél. Hál’ istennek, visszajöttél. A fiú kuncogott, és hagyta magát, meg sem próbált kiszabadulni az ölelésemből. – Szóval hiányoztam? Hátraléptem. – Hát... nagyon csendes volt itt az élet nélküled. Különösen, mióta Poppy is elment. Mielőtt Kit bármit is válaszolhatott volna, a felhajtóra kisétált egy drapp Burberry-esőkabátba burkolt, karcsú alak, és apró, kesztyűs kezét a szeme fölé tartotta az éles tavaszi napfényben. – Ó, ez még mindig itt van – szólt Diana, és megvető pillantást lövellt felém. – Azt hittem, kirúgták. A kezem ökölbe szorult, de nem szóltam semmit. Mr. Riversnek a segítségére volt szükségem, nem arra, hogy elbocsásson szemtelenségért. – Hagyd abba, Di – szólalt meg Kit. – Elisének hívják, ahogy nagyon is jól tudod. Ne légy undok. A fiú előrehajolt, és a fülembe súgta: – Ne haragudj. Ez a vezeklésem része. Kedvesnek kell lennem Diana Hamiltonnal. Ebédelni vinni, meg úriemberként viselkedni. Kemény. De igazából rendes lány. Ebben nem voltam olyan biztos. Elnézést kértem, és eltűntema házban, hogy elkészítsem a teát. ☼ Most, amikor Kit is jelen volt, Diana udvariasan viselkedett velem. Nyilván arra jutott, hogy a szobalány sértegetése és kigúnyolása nem a legjobb útja, hogy megkedveltesse magát (még ha egy ilyen hirtelen felkapaszkodott és borzasztó szobalányról van is szó). Az első teázás alatt már megmásíthatatlanul arra a véleményre jutottam, hogy Diana márpedig a legkevésbé sem rendes. Semmit sem javult, bármit is

próbált elhitetni Kittel. Miközben kitöltöttem az Earl Greyt a porceláncsészékbe, Diana nevetgélt. Nem rajtam nevetett, hanem Kit egy megjegyzésén. Igazság szerint megállás nélkül nevetgélt – olyan volt, mint a mocsarakban élő, cserregő madarak. Mindent sikoltozva mondott. Vigyorgott, és az ajkát biggyesztette, miközben én homlokomat ráncolva, dohogva egyensúlyoztam a kekszekkel. Kit tényleg vicces tudott lenni, de Diana igazán nevetségessé tette magát. Vagy legalábbis ebben reménykedtem. Figyeltem Kit arcát, de ő csak lustán kibámult a pázsit fölött a tenger felé. – Örülök, hogy itthon lehetek. Hiányoztál – mormolta. Nem tudtam, hogy az épülethez beszél, vagy Tynefordhoz, vagy hozzám. Ahogyan az előző nyáron is, Kit érkezése felébresztette az egész házat. Már mindannyian bánatosak és rosszkedvűek lettünk, és levertségünket ráfogtuk a tél sötétségére, de Kit jelenléte minden sarkot melegséggel töltött meg. Nemcsak Dianát, hanem Junót is magával hozta, és még egy pár fiút az egyetemről. Mrs. Ellsworth, miközben segített nekem elmosni az uzsonna edényeit, dohogva panaszolta, hogy az ifjú Mr. Kit mindenhová egy egész sereg kíséretében megy. Nem szóltam semmit, csak besüllyesztettem a következő virágmintás teáscsészét a szappanhabba, de azt gyanítottam, Kit leginkább azt szeretné elkerülni, hogy újabb hosszú órákat kelljen eltöltenie kettesben az apjával. Menynyivel jobb volt, ha ott volt egy Eddie, egy Teddy vagy egy George is, és nem kellett kényelmetlenül feszengeni négyszemközt, mind-kettejükben csalódást ébresztve. Kit az első otthon töltött estéjén betrappolt az előcsarnokba Art és Burt társaságában, hárman együtt egy fél fát becipeltek. Ügyet sem vetve Mrs. Ellsworth kiáltásaira, aki a fényezett padló miatt aggódott, sem pedig Mr. Wrexham félelmeire, aki a negyven éve nem söpört kéményt emlegette, ropogó örömtüzet gyújtott a hatalmas kőkandallóban. A kémény tökéletesen szeleit, és a tölgyfa pattogó halmából a melegség hullámai áradjak szét a házban. Kit ragaszkodott hozzá, hogy mindannyian összegyűljünk a tűznél, a személyzet tagjai ugyanúgy, mint a hölgyek és az urak. Mindenkinek kiosztott egy-egy pohárka Pink Gint, és miközben az italt szopogattuk, a nyirkos vakolat és a

foltos tapéta otthonos pompává változott. Még Mr. Wrexham is elmosolyodott, és megveregette a karomat. Mr. Rivers és Kit kihozta a szalonból a régi gramofont, és mindenki, cselédek és társasági lányok, együtt táncolt Colé Portér zenéjére a lobogó tűz mellett. A hölgyek és az urak a faborítású csarnok egyik felében táncoltak, a személyzet a másik oldalon. Tétován álltam a sötétben egy sápatag, szalonkabátos úriember portréja alatt. Nem tudtam táncolni. Legalábbis itt nem, azok után, ami legutóbb történt. Kit Junóval ugrándozott, Diana pedig Mr. Riversszel táncolt. Mosolyogva néztem a forgatagot, és fintorogva szagoltam bele Pink Ginembe. – Szabad lesz? – szólított meg kedves mosollyal Mr. Wrexham, Annyira hálás voltam, hogy majdnem elsírtam magam. Odamentünk Mrs. Ellsworth és Burt párosa mellé, kicsivel arrébb Henry szökdécselt Mayjel. Az egész igazán vidám és meseszerű volt. Ekkor megcsörrent a telefon Mr. Rivers könyvtárszobájában, és Mr. Wrexham elnézést kérve elsietett, hogy felvegye. Pár perc múlva visszatért, és halkan közölt valamit Mr. Riversszel, A férfi komoly arccal hallgatta, aztán néhány szót szólt a komornyiknak, aki odasuhant a gramofonhoz, és leemelte a tűt, amitől a zene egyszerre némasággá dermedt. Itt-ott háborgó hangok csattantak a hölgyek és urak részéről, akik néhány ütemen át még folytatták a táncot, amíg Mr. Rivers fel nem emelte a kezét, hogy csendet kérjen. – Az intézőm telefonált. Most hallotta a rádióban, hogy Hitler megszállta Csehszlovákiát. Egy pillanatig csend volt, egy nagy levegővétel, aztán mindenki egyszerre beszélni kezdett. Diana Kit karjába kapaszkodott, Mrs. Ellsworth pedig elfehéredett arccal szorította meg May pufók kezét. Mr. Rivers visszalépett a könyvtárba, én a nyomában. Megállt nekem háttal, és a rádiókészülék gombjait tekergette. – Mr. Rivers... Tudott segíteni nekünk? A férfi összerezzent, amikor meghallotta a hangom. – Jézusom. Ne lopakodjon így az ember háta mögé. A frászt hozza rám. Vállat vontam. – Mr. Wrexham mindig azt veti a szememre, hogy túl hangosan csörtetek.

Mr. Rivers feszülten elmosolyodott, leült kopott székére, és a Pink Gint rálöttyintette az ablak mellett álló szobanövényre, majd töltött magának a whiskys kancsóból. – Nem olyan könnyű, mint gondolja, Elise. Ezek tényleg nem szeretik az apja könyveit Ausztriában, de Berlinben sem. Több pénz kell a lefizetésükhöz, mint amennyit el tudtam képzelni. Furcsamód nyugodt voltam. A világ lecsendesült körülöttem, egyszerre hallottam a csarnokban álló nagy ingaóra ketyegését és a mi kisebb bécsi állóóránk mély visszhangját. Éreztem Hildegard konyhájából a sülő bárányzsír és fűszersó illatát, miközben a fehér káposztalevelekbe burkolt húsgombócai a sütőben sisteregnek. Hallgattam a két óra ütését, amint két időt mérnek, és hallottam a saját hangomat, ahogy megkérdezem: – Na és Mr, Freud? Az ő könyveit is gyűlölték, mégis elengedték. Mr. Rivers sóhajtott. – Igen. De Mr. Freud nagyon híres Ausztrián kívül is. A maga apjának kevesebb barátja van. Eszembe jutottak Anna gyöngyei. – Még van egy nyakláncom is. Azt is eladhatom. Mr. Rivers ivott egy korty whiskyt. – Nem sokra menne vele. Több ezer birodalmi márkáról van szó. Mielőtt megszólalhattam volna, az urak betódultak a könyvtárba, nyomukban Diana és Juno, és a szoba megtelt zajos nyüzsgésükkel. – Akkor meghallgatjuk, öregem? – kérdezte Eddie, vagy lehet, hogy George volt. Kit rácsapott a rádióra, mire az éteren át zúgni kezdtek a Big Ben harangjai. – Rosszul vagyok – jelentette ki Juno. – Gondolom, most már mindenképpen háború lesz. Az ember azt gondolná, hogy meg tudják oldani maguk között anélkül, hogy minket is belerángatnának. – Van valakinek cigarettája? – kérdezte Diana az ablak alatti padra süppedve. Visszanéztem Mr. Riversre, aztán amikor láttam, mennyi ember veszi körül, rájöttem, hogy a beszélgetésünknek vége.

Semmi szükségem nem volt arra, hogy halljam a híreket a rádióban. Kiosontam a szobából a kongó előcsarnokba. Mr. Wrexham az üres poharakat tisztogatta. Amikor meglátott, abbahagyta, – Elmúlt éjfél. Nyugodtan vonuljon vissza. Ezúttal nem kértek fel arra, hogy én szolgáljam ki Dianát és Junót. Azt gyanítottam, ez mindkét fél megkönnyebbülésére szolgált. – Köszönöm, Mr. Wrexham. Végigsiettem a személyzeti folyosón, aztán fel a hátsó lépcsőn a padlásszobámba. Csak feküdtem a sötétben, és hallgattam a tenger nem szűnő moraját. Több ezer birodalmi márka. Hangosan elsuttogtam a szavakat újra és újra, mintha az éjszakából elővarázsolhatnám az összeget Felkeltem és bolyongani kezdtem. A ház csendes volt, mindenki aludt. Tapogatózva átmentem a néma csarnokon, és bementem a könyvtárba. Átfutottam a polcokat, aztán megtaláltam, amit kerestem: felágaskodtam, és leemeltem A vénkisasszonyok hozományát Julian Landautól, majd belopakodtam a szalonba. A függönyök el voltak húzva, a hold hideg fénnyel töltötte meg a helyiséget, jól láttam a betűket. Törökülésben a földre ültem, ölemben a nyitott könyvvel. Nem ez volt a kedvencem Julian regényei közül, Anna pedig egyenesen utálta, és undoknak nevezte. Épp ezért akartam, hogy ma éjjel ez a könyv legyen velem. Ha a kezemben tartottam, hallottam, ahogy a szüleim civakodnak. A három aggszűz a három nagynagynéni volt. Julian kegyetlen részletességgel írta le őket, még a Gretta állán díszelgő kerek szemölcsből kinövő egyetlen szőrszálat sem hagyta ki. Csak éppen a könyvben Gertrudénak hívták. Julian kötötte az ebet a karóhoz, hogy a nagynéniket a fikció átalakította, és Grettának, Gerdának és Gabrielle-nek (valóság) semmi közük Gertrudéhoz, Grunhil-dához és Griseldához (regény). Annát és a néniket ezzel nem sikerült meggyőznie. Amikor Julian megpróbálta tisztázni magát egy kávé és Sacher-torta mellett, Gretta azt morogta, hogy nem kívánja a bibircsókját az örökkévalóság számára halhatatlanná tenni. Miután a nénikék sebzett büszkeséggel távoztak, a lakás

visszhangozni kezdett a hangos veszekedéstől. Margot és én remekül szórakoztunk azon, hogy Anna egy egész készlet meisseni tányért Julianhoz vágott. A gyerekszoba ajtajának túloldaláról szurkoltunk neki, és azon gondolkoztunk, vajon sikerül-e eltalálnia és megölnie Juliant – „Szerinted árvák leszünk? Mit gondolsz, mama festi majd a száját a börtönben?” Iszonyú izgalmas volt. Én teljesen megértettem Anna és a nénikék haragját – nem Julian hazugságai dühítették fel őket, hanem az őszintesége. Nem lett volna szabad az életből lopnia, de ma este nagyon örültem neki, hogy mégis megtette. Miközben egy angol vidéki ház szalonjának padlóján vacogtam ezer mérföldre Becstől, láttam a nénikéimet a könyv oldalain. Mosolyogva felnéztek rám, cukros süteménnyel kínáltak, és zsörtölődtek a Café Sperl beképzelt pincérei miatt. Nincs fényképem a nagynénéimről, úgyhogy most szinte olyanok nekem, mintha mesebeli figurák lennének – maroknyi tündérkeresztanya, akik nagyon szeretik a linzertortát és az unokahúgaikat – nem a mai világunk részei. Azonban úgy őrzik őket Julian regényének lapjai, akár a pillangó lepréselt szárnyait. Aznap éjjel órákon át olvastam, és azt képzeltem, hogy a családom körében vagyok. Julian és Anna a kanapén lustálkodik, Anna szőke fejét Julian ölében pihenteti. – Nem jöttem volna el ide, ha tudtam volna, hogy ott ragadtok – néztem rájuk megrovóan. Anna elmosolyodott. – Akkor mit csináltál volna, kis Babszem? Itt ültél és izgultál volna velünk? Fészkelődtem a padlón ülve. – Már rég New Yorkban kéne lennünk mindannyiunknak. Nem így kéne ennek történnie. Anyám nem változott: ugyanaz a kis ránc a két szeme között, ugyanaz a félmosoly. – Remélem, a mélyhegedűben levő regény rólatok és rólam és Margotról szól. Csak éppen a könyvben sokkal nagyvilágiabbak leszünk. Én vékonyabb leszek, és arasznyival magasabb. Margot nem változik. Julian kackiás bajuszt visel majd, te pedig bokacsizmában leszel, és szivarkát szívsz. Kit meg...

– De mi nem ismerjük Kitet – vetette közbe Julian. Nem, ti nem, gondoltam, és a tünemény elillant, akár a köd a napsütésben. Néhány óra múlva már fenn kell lennem, hogy begyújtsam a tüzeket, és takarítani kezdjek. Feltápászkodtam, és elkezdtem fel-alá járni a szalonban, hátha így sikerül annyira kifárasztanom magam, hogy el tudjak aludni. Talán el kéne kezdenem most a takarítást – akkor legalább egy része meg is lenne reggelre. Előkotortam egy zsebkendőt a pizsamám zsebéből, és nekiláttam a képkereteket maszatolni. Végigmentem a kandallópárkányon, meglegyintettem törlőkendőmmel az aprócska portrékat, a magas gallért és csipkefőkötőt viselő, hosszú ruhás hölgyeket és a parókás, egyenruhában feszítő urakat, aztán egy szédítő dekoltázsú, nagy szemű szépséget, akinek rizsporos parókáját gyöngyök díszítették. Arrébb léptem Turner tengeri látképéhez, hogy lepöccintsem a port aranyozott sarkaiból, de a festmény eltűnt. Pislogni kezdtem, és megdörzsöltem a szemem. Vajon tényleg itt volt? A fáradtságtól már minden tagom fájt, agyam tompa volt és homályos. Igen. A Turner ezen a falon függött, a tűztől távolabb, hogy ne ártson meg neki a füst, és a napfénytől védve, amely szabadon áradt be a déli ablakokon át. Semmi kétség: a festmény eltűnt. Leereszkedtem a zöld posztóval bevont kanapéra, és csak bámultam az üres falat. Más érzés volt, mint a bécsi lakásunk csupasz falait nézni, amikor azokra a képekre gondoltam, őrjítő boldogtalanság fogott el. Most nem ezt éreztem. Remény ébredezett bennem. A festmény nem veszett el, nem lopták el, és nem is helyezték át a ház másik részébe. Mr. Rivers eladta. Segíteni fog nekünk. Anna és Julian jön Tynefordba.

TIZENHATODIK FEJEZET Miss Landau

MÁSNAP REGGEL HAT ÓRAKOR besurrantam Kit szobájába. Elég meleg volt ahhoz, hogy az urak szobáit ne kelljen fűteni – az afféle hölgyek, mint Diana és Juno, szokás szerint a verőfényes júniusban is ragaszkodtak ehhez. Nem nagyon kellett aggódnom, de a biztonság kedvéért bezártam az ajtót. A szobának erős izzadság- és cigarettaszaga volt. Kit elterült a nagy fehér ágyban, az egyik lába kilógott a takaró alól, szőke fejét félig a párnákba temette. Egy pillanatig csendben hallgattam egyenletes légzését, majd lábujjhegyen az ablakhoz osontam, és kinéztem a frissen nyírott gyepre és a dombra. A völgyre hideg hajnali köd ereszkedett le, a nap úgy ragyogott át rajta, mint a vászonba csavart aranyérme. Egy hirtelen mozdulattal széthúztam a függönyt, és az éles fény beömlött a szobába, megvilágítva az ágyban fekvő alakot. Gyorsan visszaléptem az ablaktól, nehogy Mr. Wrexham vagy valaki más a kertben sétálva véletlenül meglásson. – Kit! Meg se rezzent. – Kit! Semmi. Leültem az ágyra, hogy pelyhes, csupasz karját megérintsem. Ujjaimat végigsimítottam meleg bőrén. – Kit! Megszorította a csuklómat, és az ágyra húzott. – Milyen kellemes meglepetés! – szólt, teljesen éberen. Közelebb húzott magához. – Tudod, ez nem volt valami okos dolog. Ha most vissza akarnék élni a helyzettel, nemigen tudnál

tiltakozni. Egy darabig tanulmányozta az arcomat, majd ásított egyet. – Nem hoztál véletlenül magaddal teát és aszpirint? Nem válaszoltam semmit. Megpróbáltam felülni, de ő tovább szorította a csuklómat, arra kényszerítve, hogy a fejemet felé fordítsam, így végül már mellette feküdtem, az arca csak pár centire volt az enyémtől. – Kit, igaz, amit hallottam? Hogy Mr. Rivers eladta a festményt? Hogy tényleg segíteni fog Annának és Juliannak? Erre elengedte a kezemet, a párnákat maga mögé gyűrve felült, és kinézett a zöld gyepre. – Hát, igazából még nincs eladva. Apám előbb meg akarta tudni, hogy én mit gondolok erről. Elvileg az én örökségem, meg ilyesmi. – És te mit gondolsz? Kit nem válaszolt. Fölém hajolt, és szájon csókolt, ujjaival a tarkómat, nyakamat átfogva magához húzott. És hirtelen nem gondoltam már Annára vagy Julianra, csakis Kitre. Az ajkamba harapott, és én felkiáltottam, pedig nem is fájt. Rám mosolygott. – Tudod, hogy szeretlek. Bár lehet, hogy nem kellene. Dianát kellene szeretnem, vagy valamelyik szédítően buta és szédítően gazdag lányt. De én téged szeretlek. Ránéztem. Anyámon kívül még senki nem mondta nekem ezt a szót. Mindig úgy képzeltem, hogy ha valaki majd ezt mondja nekem, akkor németül és nem angolul fogom majd hallani. Nagyon különösen hangzott. Soha nem voltam még angol moziban, és soha nem hallgattam Mrs. Ellsworth szerelmes rádiójátékait sem. Olvastam Kit romantikus regényeit, de soha nem hallottam ezt a szót hangosan kimondva. Ez volt az első alkalom. – Elise, majd én idehozom őket, megígérem neked! – suttogta. – Ha személyesen nekem kell Ausztriába mennem, és cipelni a táskáikat, akkor is idehozom őket Tynefordba. Rám nézett hatalmas és gyermekien ártatlan kék szemével. Annyira magabiztos volt, és bármikor ránéztem, én is magabiztossá váltam. Ujjaimat belefúrtam aranyhajába, és megcsókoltam. – Szeretlek.

Furcsa volt angolul kimondani ezt a szót. Furcsán egzotikus volt, ugyanakkor valahogy mintha elvesztette volna az igazi jelentését. Megpróbáltam németül is kimondani. – Szeretlek. Kit dörmögve kuncogott. – Ez tetszik, mondd újra! Mielőtt megszólalhattam volna, megzörrent a kilincs. – Mr. Kit, uram! Legyen szíves kinyitni az ajtót! – hallottam Mr. Wrexhamet. Rémülten felültem, és a nagy sietségben beütöttem a fejem Kit homlokába. – Tudja, hogy itt vagyok! – suttogtam, amikor leugrottam az ágyról. Kit csak vállat vont, és az ezüst cigarettatárcájáért nyúlt. – Alighanem. Wrexham mindent tud. Igazi régi vágású komornyik. Kit fürgén talpra ugrott, és az ajtón lógó fürdőköpenyéért nyúlt. Gyorsan körülnézett, hogy kiderítse, merre vagyok. Mikor látta, hogy az ablaknál ácsorgok, és a kötényemet próbálom lesimítani, kinyitotta az ajtót. – Jó reggelt, Wrexham! Nagyszerű, teát is hozott! Sőt még aszpirint is! Mesteri! A komornyik a tálcát maga előtt tartva belépett a szobába, és kővé dermedt, amikor meglátott. Kit minden különösebb megilletődöttség nélkül leemelte a tálcáról az aszpirines dobozt, és víz nélkül bevett néhány szemet. Mr. Wrexham ólomszürke arccal bámult rám. – Szabad érdeklődnöm Elise jelenléte felől? – kérdezte, miután annyira már összeszedte magát, hogy a tálcát le tudja tenni az éjjeliszekrényre, és kitöltsön egy csésze teát Kitnek. Kit beleszürcsölt a teába. – Igen. Hát, hogy őszinte legyek, arra ébredtem, hogy már itt van a szobámban. Nagyon kellemes meglepetés volt! Kissé szokatlan, tudom. De ne aggódjon – tette hozzá, látva, hogy az öreg komornyik egyre sápadtabb semmi illetlen nem történt. Khm, semmi túlságosan illetlen – helyesbített, ravaszkás mosolyt villantva rám.

Felkiáltottam, kezemet a szám elé kaptam, és gyorsan az ablak felé fordultam. Nem akartam Mr. Wrexham arcát látni. – Ugyan, semmi gond, Wrexham – mondta Kit. – Tudja, szeretem Elisét. – Mr. Kit, talán az lenne a legszerencsésebb, ha édesapját is tájékoztatná erről. A komornyik lehajolt, hogy egy leesett magazint és egy gyűrött párnát felvegyen a padlóról. Kit átsétált a szobán, és letelepedett az ablak melletti ódon karosszékbe. Talán most először tűnt egy kicsit zavartnak, amióta Mr. Wrexham meglepett minket. – Igen, azt hiszem, nem ártana. Fészkelődött a karosszékében. – De talán fel is kellene öltöznöm előtte. – Nagyszerű, uram. Elkészíthetem a fürdővizét? – Igen. Az remek lesz. A beszélgetés alatt végig az ablaknál maradtam, néhány lépésnyire Kit székétől. Végtelenül boldog és a remegésig ijedt voltam egyszerre. A sírás kerülgetett – magam sem tudom, hogy az örömtől vagy a megalázottságtól. Lassan rájöttem, hogy Mr. Wrexham nem fog távozni a szobából, ezért úgy döntöttem, hogy inkább én megyek ki. – Takarítanom kell odalent – szóltam. Ügy gondoltam, hogy Kit nem próbál megcsókolni az öreg komornyik szeme láttára, de nem lehettem biztos benne. Magamon éreztem mindkét férfi tekintetét, ahogy kifutottam a szobából, de szerencsére nem láttam az arcukat. ☼ Nem akartam sem Mr. Rivers-szel, sem a vendégeivel találkozni, biztos voltam benne, hogy az egész ház érzi, hogy készül valami; ezért messze elkerültem a reggelizőszobát. A szalonba mentem a necukékat portalanítani. Remegő kézzel kiszedtem őket a vitrinből, és külön-külön lemostam mindegyiket meleg vízben, hogy a szárítás után visszakerüljenek a megfelelő polcra. Undorodtam tőlük: összecsomózott farkú szürke elefántcsont patkányok, egyik a másik hátán, meg vigyorgó, kövér katonák. Szappanos vízzel lemostam a padló fölötti keskeny falvédő

szegélyt, és méhviasszal fényeztem a szegélylécet. Jólesett, hogy elfoglaltam magam, nem bírtam volna egy helyben maradni. Amikor Kit jutott eszembe, önkéntelenül is a nyakamhoz értem. Mosolyogtam. Lehet, hogy éppen aggódnom kellett volna az esetleges elbocsátásom miatt, de én mégis boldognak és védettnek éreztem magam. Megcsókolt. Szeret. Lehet, hogy össze is házasodunk? Már rég elolvastam a vendégszobákban felhalmozott romantikus regényeket, kezdve a Lady Rose-zal és Mrs. Memmary-val, folytatva a fordulatos Miss Buncle könyvével és a Derűs égbolt esküvőre szomorkás történetével, de minden regény a döntő pontnál, magánál az esküvőnél állt meg, és ami utána történt, már sejtelmes homályban maradt. Bárcsak itt lenne Margot, hogy megbeszéljem vele a dolgokat! Amit Poppyval megosztottunk egymással, az most már teljesen használhatatlannak tűnt, és gyanítom, hogy a Mr. Rivers polcain lévő könyvekben sem találtam volna semmi gyakorlati tanácsot. A nővérem viszont nem volt szégyenlős, és biztos, hogy hanyagul a cigarettájába szippantva minden kérdésemre pirulás nélkül válaszolt volna. Szinte láttam magam előtt, ahogy csinos fehérneműjében elnyújtózik a kék szoba ágyán, és tanácsokkal lát el a házaséletről, miközben füstbe burkolózva rózsakrémet kanalaz, írhattam volna neki, hogy küldjön részletes, tényszerű eligazítást, de nem valami írott szövegre lett volna szükségem: személyesen őt akartam. Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lesz majd, ha Kittel együtt teázunk a nyári teraszon, amikor a rózsák illata teljesen betölti a lugast, és amikor a hihetetlen melegről vagy esetleg a krikettről beszélgetünk majd. Kuncogtam magamban. Aztán elképzeltem, hogy milyen lesz majd, ha vele maradok, miközben fürdik. A fürdőkád szélén ülök, mint ahogy Margot fürdése közben szoktam – persze ez már egész más lesz. Szinte láttam, ahogy Kit meztelenül lustálkodik, és a sűrű gőzben rám mosolyog. Mi lenne rajtam? A fürdőköpenyem? Vagy csak alsónemű? Vagy semmi? Elpirultam, és az ajkamba haraptam. Igen, egyre biztosabb voltam abban, hogy szívesen feleségül mennék hozzá. ☼

Kit akkor talált rám, amikor az istállóudvarnál a hátsó lépcsőt súroltam. Annyira bele voltam merülve a zöld moha levakarásába, hogy kénytelen volt hangosan rám kiáltani. – Hát itt vagy! Már mindenhol kerestelek. Ahogy felálltam, és lesöpörtem magam, észrevettem, hogy körmöm alatt mindenhol a feketés-zöldes nyálka van. – Sétáljunk egyet! Némi bűntudattal néztem a vödör koszos vízre és a félig megtisztogatott lépcsőre. – Ó, hagyd csak, majd megcsinálod később – vetette oda Kit, majd megragadta a csuromvizes kezemet, és sietve kiterelt az udvarról, aztán fel a dombra vezető ösvényen. Egy-két percig nem is beszéltünk, csak kapkodtuk a levegőt a meredek dombon, miközben meg-megcsúsztunk a vizes füvön. A fűcsomók között itt-ott törékeny ibolyák nőttek, a tavasz első ibolyái; próbáltam úgy lépkedni, hogy ne tapossam össze őket. Kit gyorsan haladt, én már csak zihálva tudtam vele lépést tartani, a homlokomon izzadság gyöngyözött. Amikor a dombtetőre értünk, végre lelassított. – Na, hát beszéltem vele. Nekidőltem a dombtetőn kanyargó kőfalnak. A kékesszürke égen fehér felhők nyargaltak. Kit mellém lépett, egy nedves hajtincs a szemöldökéhez tapadt. – Mit mondott? Kit fészkelődött. – Hát úgy volt, hogy berontottam hozzá. A könyvtárba. Annyit mondtam: „Szeretem Elisét.” Felnézett, és azt mondta: „Tudom.” – „Tudom”? – Igen. Furcsa... én magam is csak tegnap óta tudom. Amikor elmentem, már majdnem biztos voltam benne, és amíg távol voltam, folyton rád gondoltam. Megpróbáltam valamivel elfoglalni magam: vacsora a cimborákkal, tenisz... de csak te jártál az eszemben. Elkezdtem azon töprengeni, hogy tényleg szerelmes vagyok-e. Aztán amikor visszajöttem, és te az autó mellett rám vetetted magad, már tudtam, hogy igen. – Nem is vetettem rád magam. – Dehogynem.

Jó nagyot rácsaptam, félig mérgemben, félig viccből, ő pedig elkapta a karomat, és magához húzott. A karjai között megbújva mosolyogtam, és azt gondoltam, ez lehet a boldogság, – És a cigarettáimból is elszívtál néhányat. Találtam egy félig elszívottat, és éreztem rajta az illatodat. Miután elengedett, Kit feltornászta magát a falra, és nekem is segített felmászni. Végül lábunkat lóbálva ücsörögtünk egymás mellett. A tengert fürkészte, ahogy a távolban fodrozódott, a hullámai a partot nyaldosták. – Különös volt. Apámat az én érzéseim nem annyira érdekelték. Az én szenvedélyemről már tudott mindent. Sokkal inkább rólad érdeklődött. – Rólam? Mire volt kíváncsi? – Azt akarta tudni, hogy te szeretsz-e engem. Többször megkérdezte, hogy biztos vagyok-e ebben. Ügy tűnt, mintha nyugtalanítaná ez az egész, vagy... Kit megállt, és a kékesszürke eget bámulta, hátha megtalálja a megfelelő szót. – Nem, ez nem igaz. Inkább szomorú volt. Igen, szomorú. – Ó! Mr. Rivers bizonyára csalódott volt amiatt, hogy Kit engem szeret. Ez nem tesz jót a jó hírnevének. Valószínűleg azt akarta, hogy Kit Dianába, Junóba vagy Lady Henriettába szeressen bele. Egy csinos arcú és vagyonos valakibe, akinek komoly nercstólagyűjteménye van. És akinek a révén majd egy patinás földbirtokos családba lehet beházasodni. Ültünk egy darabig, és hallgattuk a madarakat: a leszálló pacsirták zaját, a földre ejtőernyőző pityerek verdesését és egy zöld küllő kacagását. A domb oldalát ragadós sárga virágú rekettyebokrok pöttyözték, olyan édes volt az illatuk, mint a kókusz. Kit csendben ült egy darabig mellettem, majd közelebb oldalazott, végül halkan megszólalt. – Nem akarja, hogy eljegyezzük egymást. Még nem. – Ó! A gyomrom összeszorult a bizonytalanságtól. Kit elmosolyodott. – Ne légy olyan ijedt! Csak azt akarja, hogy várjunk. – Miért?

Csak jó pár évvel később tudtam meg, hogy pontosan mi is történt a könyvtárban a két férfi között. De azon a tavaszi reggelen, 1939-ben, Kit csak a párbeszéd egy részét mondta el nekem, és titokban tartotta a második felét. Azóta olyan sokszor felidéztem már ezt a beszélgetést, hogy néha emlékeztetnem kell rá magamat, hogy tulajdonképpen ott sem voltam, és ez nem az én emlékem. Annak ellenére, hogy még csak tíz óra volt, Mr. Rivers két nagy pohár whiskyt töltött ki, és az egyiket az íróasztal túloldalán ülő fiához csúsztatta. – Rendben – mondta Mr. Rivers –, elfogadom, hogy szereted, és azt is, hogy ő is szeret téged. De nézd, Kit! Igazából nem így kellett volna történnie. Az olyanfajta emberek, mint te és az olyanfajták, mint Elise, nem szoktak összeházasodni. Kit hátrahőkölt. – Olyanfajta emberek, mint Elise? Úgy érted, zsidók? – Igen – válaszolta az apja mindenféle kertelés nélkül. – Nem 1920-ban vagyunk. Már ők is az elit részei – mondta Kit egyre idegesebben. – Igen, szívesen látják, vagy ha őszinték vagyunk, megtűrik őket majdnem minden angol úri házban. De amikor házasságról van szó, akkor ők is ragaszkodnak a saját fajtájukhoz. Tisztelik a törvényeiket, ahogy mi is a sajátjainkat. Kit megrázta a fejét. – Micsoda képtelenség. – Ne légy gyerekes. Elise apja ugyanilyen dühös lenne, mint én. És nem is csak arról van szó, hogy zsidó. Az isten szerelmére, Kit, Elise egy szobalány. – Mr. Rivers kihörpintette a whiskyjét. – Én nem szeretem, ha az emberek mindenféléket pletykálnak. Különösen nem, ha rólunk pletykálnak. Kit kurtán felnevetett. – Te sem vagy különb náluk. – Igen. Annak örülnék, ha gazdag nőt szeretnél. Örülnék, ha lenne valamid, amit majd a fiad örökölhet tőled. Én megteszek minden tőlem telhetőt, de Kit... Tyneford... nem tudjuk fenntartani a mostani helyzetünket. A birtoknak pénzre van szüksége.

– Szóval azt akarod, hogy a pénzéért vegyek feleségül akár egy olyan lányt, akit nem is szeretek. – Nem, senkinek nem kívánnék ilyet – rázta a fejét Mr. Rivers. – Elmúltak már azok az idők, hogy jobb lett-e, vagy nem, nem tudom, amikor Angliáért házasodtunk, hogy biztosítsuk a haza virulását. Kit hűvös kíváncsisággal tanulmányozta az apját. – Te szeretted anyámat? Vagy akkor is csak a vagyon számított? Mr. Rivers vonásai megkeményedtek. – Ne légy igazságtalan. Mi is megtettük a kötelességünket. Azt, amit mindkettőnktől elvártak. És ebből a pénzből jutott a birtok házainak fenntartására, Etonra és Cambridge-re is. Ez tette lehetővé, hogy a hársfasort ne kelljen kivágni, és a földeket ne kelljen eladni. Mr. Rivers arca megenyhült az emlékektől. – Szerettem őt bizonyos értelemben. Kedves, bájos lány volt. És csodálatos anya; rajongott érted. Remélem, hogy sikerült boldoggá tennem. De hogy szerettem-e őt a költők által megénekelt szenvedéllyel? Nem. De annak idején ezt nem is várta senki tőlünk. Kit ránézett az apjára, és érezte, hogy a haragját szomorúság váltja fel. Mr. Rivers felsóhajtott. – Neked kell döntened, Kit. Ha feleségül veszed Elisét, akkor arra kell felkészülnöd, hogy valószínűleg búcsút kell mondanod Tynefordnak; nem idén, nem is jövőre, de valamikor biztosan. Akkor is szeretni fogod majd, ha tudod, hogy érte adtad fel ezt a helyet? – Természetesen – válaszolta Kit az első szerelem lázában élő fiatal minden fölháborodásával. – Nem is számítottam arra, hogy mást mondasz – nevetett fel keserűen Mr. Rivers. – Senki nem ütközne meg azon sem, ha intim kapcsolatot létesítenél vele. Ha csendesen csak a szeretőd lenne. Angliában az úgynevezett úriemberek fele ápol diszkrét viszonyt. De én nem engedném meg, hogy ezt tedd Elisével. – És nem is lennék hajlandó ilyesmire. Feleségül akarom venni őt.

Mr. Rivers lassan, fáradtan elmosolyodott. – Huszonegy éves vagy. Nincs szükséged az engedélyemre, de én azt szeretném kérni, hogy várj még. Várj egy évet a kedvemért, hogy biztos legyél a dologban. Sohasem kértem tőled túl sokat, Kit. Kit egy percig hallgatott, aztán bólintott. – Rendben. Akkor várok egy évet. De csak azért, mert te kérsz rá. Én nem fogom meggondolni magam. Vajon ha akkor tudtam volna, hogy az apja milyen választás elé állította, megváltoztatott volna az bármit is? Akkor is beleegyeztem volna, hogy hozzámenjek feleségül? Nem tudom. Olyan régen volt már. Ott a kőfalon, mellettem ülve, Kit csak pislogott. Oldalba böktem. – Miért akarja az apád, hogy várjunk, Kit? Kit megfogta a kezemet. – Ugyan, Elise. Időt kell adnunk neki. Te zsidó vagy, és szobalányként dolgozol nálunk. Ez persze nekünk semmit nem számít, de apámnak igen. Mindenkinek számít; a Lady Vernonféléknek, a Hamilton lányoknak, és a látszat ellenére apám is közéjük tartozik. Az ajkamba haraptam. Fájt, hogy annak ellenére, hogy Mr. Rivers rajong Julian könyveiért, hogy eladja a Turner-festményt, annak ellenére, hogy milyen kedves velem, mégis megbélyegez a zsidóságom miatt. Ez rosszabb, mint az, hogy cseléd vagyok, hiszen ez ellen nem tehettem semmit. Zsidónak születik az ember. – Gondoltál már arra, hogy a te apád mit fog mondani? Bécsben a vegyes házasság egyáltalán nem volt ritka, legalábbis a zűrzavaros idők előtt nem volt az. Mindenesetre elég gyakori volt ahhoz, hogy elveszítse egzotikumát. Egyszer ebédnél Julian, miközben a szája tele volt rántott hússal, arról értekezett, hogy ez a jövő, a mostani világnak az egyik nagy jótéteménye. Pontosabban ez és a kitűnő burgundi, és azok a kiadók, akik nem kényszerítik álságos változtatásokra, és nem nevezik a munkáját „érthetetlennek” és „jellegtelennek”. Az „illetlent” dicséretnek vette.

– Julian egyáltalán nem bánná – szóltam egy percnyi töprengés után. – Legalábbis nem hiszem. Az összes könyve a tökéletes asszimilációról szól, és mindig a teljesen modern házasságról beszél. Úgyhogy teljesen helyeselnie is kéne a dolgot. Ráadásul azt hiszem, ateista. Kit a homlokát ráncolta. – Előfordul, hogy valaki ír ezt-azt, de gondolni már máshogy gondolja, ha a lányáról van szó. Értetlenül meredtem rá, ő pedig felsóhajtott, és megpróbálta máshogy elmondani. – Csak arról van szó, hogy hát nem vagyok biztos benne, hogy bárki regényei pontos előrejelzést adnának arról, hogyan reagálna a lánya keresztény udvarlójára. Elnéztem Kitet, és azon gondolkoztam, vajon ez a saját gondolata volt-e, vagy az apja fejezett ki efféle aggodalmakat. Az egész túlságosan elvont volt így, hogy Julian nem lehetett itt. Julian szeretett maga érvelni, meglepni az embereket a véleményével – amely általában ellentétes volt azzal, amit az emberek elképzeltek róla. Ő nagyon messze volt, Kit pedig itt ült mellettem kék szemével és huncut mosolyával, szantálfa illatával és különleges török dohányával. Egyszerre eszembe jutott valami. – Azt nem akarod, hogy kikeresztelkedjek, ugye? Kit felnevetett. – Te jó ég, dehogy. Úgy imádlak, ahogy vagy. – És biztos vagy benne, hogy az apád sem próbál meggyőzni? Mert nem térek át, azt tudnod kell. Nem tehetem. Borzadállyal gondoltam arra a pillanatra, amikor besurrantam a Szent István-székesegyházba Bécsben. Ömlött az eső, én pedig otthon felejtettem az esőkabátomat és az esernyőmet. Ragacsos datolyás süteményt szorongattam, ami bizonyosan szétázott volna, és beosontam a katedrálisba, hogy egy száraz sarokban elmajszolhassam az édességet. Egy fekete reverendás pap dühös arcot vágott, amikor meglátta, hogy eszem, mire én gyorsan a számba tömtem az egészet, nehogy rám sziszegjen. Miközben a túl nagy falattal küszködtem, megláttam egy groteszk márványszobrot, amely egy fehér kereszten haldokló férfit ábrázolt, akiből kővér csordogált, homlokát tövis szaggatta, ajkát lebiggyesztette, mintha örökké sikoltani készült volna. Ők úgy

gondolják, hogy mi tettük ezt? Nem csoda, hogy gyűlölnek minket. Amíg nem láttam ezt a szobrot, és nem lélegeztem be az égő tömjén émelyítő illatát, addig észre sem vettem, mennyire különbözik a többi lány az iskolában Margóitól és tőlem, meg a többi zsidótól. Azóta nem ettem datolyát. Megborzongtam, ahogy a hűvös márciusi szél keresztülfújt vékony pulóveremen. – Nem fogok. Nem tehetem. – Édesem, mondtam, hogy nem kell. És te mit gondolsz? Nem akarod, hogy áttérjek? Kit előhúzott a zsebéből egy zsebkendőt, és feldobta szőke fürtjeire, mint egy rögtönzött kipát. – Ne butáskodj. Hát persze, hogy nem. – Hát akkor ezt megbeszéltük, bébi. Teljes mértékben modernek leszünk. Herr Landau jóváhagyja a házasságot, és apám is. És boldogan élünk, amíg meg nem halunk. – Pont mint azokban a szerelmes regényekben. – Igen, pontosan. Csak kicsit kevesebb selyemruhával. Kit hozzám hajolt, és megcsókolt, hosszú szempillái arcomat verdesték. Éjjel-nappal csókolóztam volna vele. Úgy véltem, ez lehet az, amit May és a bejáró cselédek „smárolásnak” hívnak. Kit megfogta a kezem, és ujjait végigvezette az ujjperceimen: Megpróbáltam elhúzni – a bőröm durva volt és repedezett az órákon át tartó súrolástól, ezért zavarba jöttem. Az úriembereknek elvileg szerelmük csodálatosan sima bőrét kéne csodálniuk, nem pedig tyúkszemüket és törött körmüket. Violetta ugyan kurtizán volt, de abban biztos voltam, hogy ilyen gondja soha nem támadt – keze valószínűleg olyan puha volt, akár a tollpihe. Korosodó Júliának éreztem magam, akinek durva a bőre és vastag a bokája. Kitből pompás Rómeó lenne, bár igaz, ami igaz, könnyebben el tudtam képzelni, amint kényelmesen heverészve cigarettázik, és ginkoktélt iszogat, minthogy karddal átdöf egy másik fickót. – Nézd csak, pitypangbóbita! Idén most látok először – szólt Kit, és egy fehér, pihés virágra mutatott, amely a sárga pitypangfirkák között lapult, amelyek úgy rajzolták tele a zöld füvet, mintha egy gyerek rajzolja le a csillagos eget. Kit leugrott a falról, és letépte a bóbitát, majd felém nyújtotta.

– Hány az óra, pitypangóra? – kérdezte, és ráfújt, fehér nyilak serege röppent bele a szélbe. ☼ Kit és én ugyan nem lettünk jegyesek, de tynefordi életem így is megváltozott. Mr. Wrexham érdeklődött, nem óhajtok-e kellemesebb szállást elfoglalni, de nem óhajtottam. Időközben megszerettem a padlásszobámat. Odafent a magasban, az ágyban fekve azt álmodtam, hogy egy magas hajó árbockosarában utazom, és tökéletes kilátásom van a végtelen tengerre, jobb, mint magának a kapitánynak. Mr. Wrexham ugyan meglepődött, de beleegyezett, hogy egyelőre tetőtéri lakosztályomban maradjak, de Kit bejelentésének reggelén, itt-tartózkodásom óta először, „Miss Landau” lett belőlem. Mr. Wrexham a dolgozószobájába hívatott, és egy csésze teával kínált, ami annyira meghökkentett, hogy elutasítottam. A komornyik arca összerándult, és azonnal rájöttem, hogy hibát követtem el, de már késő volt. így aztán amikor intett, hogy foglaljak helyet, azonnal szót fogadtam, nagy sietségemben majdnem a szék mellé ültem. A mindig makulátlan modorú öregúr úgy tett, mintha nem vette volna észre. Leült a velem szemben álló székre, lábát összezárta, kabátja hosszú vége mögötte lobogott, fehér kezét fekete ölébe helyezte. – A jelenlegi helyzet meglehetősen kényes, Miss Landau. Mr. Rivers tájékoztatott, hogy bár ön és Mr. Kit hivatalosan nem jegyezték el egymást, az esemény bekövetkezte felettébb valószínű. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ez a körülmény az ön jelen helyzetét kissé bizonytalanná teszi. Többé nem dolgozhat szobalányként, Miss Landau. De mivel nem járnak még jegyben, továbbra is tartanunk kell a megfelelő illemet. Mr. Wrexham elmondta, hogy feladataimat ezentúl átveszi May és a bejáró cselédek (Mr. Rivers egyetlen további percig nem tűrhette, hogy jövendőbeli menye mossa fel a padlót, vagy vesse be az ágyát), de Mrs. Ellsworthnek segédkezem majd a háztartás irányításában, ami sokkal úriasabb feladat. Addigi tudomásom szerint ez a tevékenység az élelmiszer megrendelését és a virágköltemények folytonos igazgatását tartalmazza. A főzésben

magában nem vehetek részt. Kezemnek simának és nem munkától barázdáltnak kell lennie, mikor ráhúzzák majd az eljegyzési gyűrűt – Ott van még az étkezések kényes ügye. Amíg az eljegyzés hivatalossá nem válik, és be nem lesz jelentve a The Tímesban, addig nem lenne helyénvaló, hogy az étkezéseket a családdal együtt költse el. De a személyzeti csarnokban sem ehet többé. A döntés szerint ezentúl a reggelizőszobában fog étkezni. Igyekeztem nem túl rémült arcot vágni. – Egyedül? – Egyelőre igen, Miss Landau. – Rendben, Mr. Wrexham. A komornyik arca alig észrevehetően megrándult. – Hölgyem, ha szabad egy megjegyzést tennem. A körülmények megváltoztak. Ha ön is úgy gondolja, kérem, szólítson ezentúl „Wrexhamnek”. Megráztam a fejem. – Nem. Ahogy mondta is, még nem vagyunk jegyesek. A senki földjén élek. Egyedül étkezem. Amíg nem leszek Mrs. Rivers, addig maga Mr. Wrexham marad. A komornyik nem mosolygott, de kis bólintással válaszolt. – Ahogy óhajtja, Miss Landau. ☼ A márciust kései fagyokkal követte az április. Az ablaküveget jégcsipke díszítette, a sárga kankalinokon fehér foltok jelentek meg. A terasz virágcserepeiben kihajtó fekete tulipánok felékszerezték magukat, ahogy a cobolyprémbe öltözött hölgyek aggatják magukra kristályaikat. Az éjszakák derűsek és hidegek voltak, én pedig felálltam padlásszobám egyetlen székére, és az ablakon kikukucskálva néztem, ahogy a csillagok visszatükröződnek a tengerben. Mr. Rivers engedélyt adott, hogy megtáviratozzam a hírt nővéremnek, és akkor sem szólt egy szót sem, amikor lelkes beszámolóm meglehetősen hosszúra dagadt. MINDEN RENDBEN STOP TÖBB MINT RENDBEN STOP CSODÁS STOP ANNA JULIAN JÖN TYNEFORDBA STOP

ELÉGETTEM FŐKÖTŐMET ÉS KÖTÉNYEMET STOP KIT SZERET STOP ANGLIÁBA KELL JÖNNÖTÖK ROBERTTEL STOP HOZZATOK ESERNYŐT STOP ITT MINDIG ESIK STOP ☼ Diana és Juno Londonba távozott, és magukkal vitték az utolsó itt maradt egyetemi barátokat is. Mivel Kit és én nem voltunk hivatalosan eljegyezve, nem volt mit bejelenteni nekik, így aztán Mr. Rivers és a mindenre gondoló komornyik úgy rendezte a dolgokat, hogy távol maradjak a két hölgytől a házban töltött utolsó napjaik alatt. De a lányokat sem kellett félteni, ha szerelmi ügyekről volt szó, Diana, akiben felébredt a gyanú, hogy mellőzött lett, Gestapo-szemekkel figyelt engem. Az utolsó estén, amikor felmentem a szobámba, ott találtam őt az ágyamon ülve. A fiókjaim ki voltak húzva, és tartalmuk beterítette a padlót, akár egy bugyikból, melltartókból, blúzokból és kesztyűkből álló rendetlen kaleidoszkóp. – Megtalálta, amit keresett? – érdeklődtem, és örültem, hogy legalább már nem kell „kisasszonynak” szólítanom. Diana vállat vont. – Nem. Nem hiszem. Azok a gyöngyök nem lopottak, ugye? – tette hozzá közömbösen, a finom nyakékre mutatva, amelyet harisnya-rejtekéből húzott elő. – Sajnos nem. A gyöngysor az enyém. – Kár – felelte egykedvűen. Elkezdtem rendet rakni. – Ő az enyém kellett volna, hogy legyen – mondta vádlón. Egy csattanással becsuktam a fiókot, és a komódnak dőltem. Diana igazán elragadó volt – szív alakú arcát arany fürtök keretezték, szája két szépen ívelt rózsaszirmot idézett. – Igen. Lehetséges – feleltem. Ő az enyém, gondoltam, és mindketten hallottuk, amint kimondom ezeket a szavakat, még ha nem is hangzottak el valójában. ☼

Megérkezett a május, és vele a virágba borult almafák, a sziklákat pettyező harangvirágok, az esti búcsúcsókok és a Bank of England harmincmillió font értékű aranya is megérkezett Kanadába két hadihajón, hogy ott helyezzék biztonságba. Kakukkszó hallatszott az erdő sötétjéből, a tynefordi kertészek takaros sorokba káposztát ültettek, és a férfiak arról vitatkoztak, mikor jön a behívó, Mr. Wrexham pedig aggódott, hogy az efféle hiányzások miatti felfordulás rossz hatással lesz aprólékos személyzeti tervezetére. Esténként Kit és Mr. Rivers különböző stratégiákról értekezett, amelyek segítségével megszerezhetnék a kilépési vízumot a szüleim számára. Bár nem étkeztem a férfiakkal, utána csatlakozhattam hozzájuk, és kitölthettem a kávét. Miután visszatettem a csillogó kávéskannát a tálcára, és vettem magamnak egy kocka keserű csokoládét, elhelyezkedtem Kit mellett, ő pedig kényelmesen nekem dőlt, szőke fejét a vállamon pihentetve. – Hadd mondják csak a szemembe, hogy „nem” – szólt Mr. Rivers, aki már belefáradt az udvarias, de kétértelmű levelekbe, amelyeket a német követségtől kapott: „Legmélyebb sajnálatunkra... Elnézését kell kérnünk,, de... Jelentéktelen csúszás... Húsvétra... Szeptemberre...” – Elegem van már abból, hogy semmi sem történik. Kértem időpontot a nagykövetségen. Beszélek velük, és meglátjuk, le tudjuk-e végre zárni ezt az ostoba huzavonát – jelentette ki, mert szilárd meggyőződése volt, hogy ha két józan gondolkodású fickó leül megbeszélni a dolgokat, akkor hamar megnyugtató megoldást találnak. Nem tudtam elmagyarázni neki, hogy a német hivatalnokokra sem a józan gondolkodás, sem a megnyugtató megoldások nem jellemzőek a szó brit értelmében. – Én is megyek – szólt Kit. – Igen, és én is. Tenyerem viszketni kezdett a lehetőségtől, hogy végre az ellenség szemébe nézhetek – majd meglátjuk, meghátrálásra tudom-e kényszeríteni. Vágytam rá, hogy én is tehessek valamit Annáért és Julianért. A tehetetlenség teljesen kimerített. Mr. Rivers elkomorult.

– Kit, jöhetsz, ha gondolod. Elise, jobb lenne, ha maga nem jönne. A jelenléte nem segítené elő a dolgok szerencsés alakulását. – De a családomról van szó. – Márpedig ha segíteni akar nekik, jobb, ha a háttérben marad. Kétlem, hogy a követség hivatalnokai szóba állnának magával – tette hozzá Mr. Rivers. A tehetetlenségem haragnak adta át a helyét. – Azért, mert zsidó vagyok. Már elegem van ebből. Már mindenki csak így tekint rám, én meg azt sem tudom, mit jelent. Sertéshúst eszem és gyűlölöm Istent. De nekik mégis csak egy zsidó vagyok. És önnek is, Mr. Rivers. Elise nem mehet hozzá Kithez, mert csak egy rohadt zsidó. A két férfi rám nézett, kirohanásom teljesen megdöbbentette őket. Gyanítottam, hogy nem egészen így viselkedik egy rendes angol lány, az pedig egyenesen bizonyos, hogy nem ezt várnák egy felfüggesztett szobalánytól. Tudtam, hogy most könnyekben kéne kitörnöm, hogy csökkentsem gorombaságom hatását, de ahhoz túlságosan dühös voltam. – Nem fogok bocsánatot kérni – jelentette ki Mr. Rivers. – Éppen azért fáradozom, hogy mindenben segítsem a családját. Csak annyit kérek, hogy mindketten várjatok még egy kis ideig. Túlságosan fiatalok vagytok még. Most már valóban szívesen sírva fakadtam volna. – Sajnálom. Nagyon sajnálom. Elnézést kértem, és kisiettem a kert hűvösébe. Amikor már egyedül voltam a teraszon, rettenetes zavarban éreztem magam, és undorodtam magamtól, amiért ilyen hálátlannak tűnhettem. Mr. Rivers viszont nem neheztelt rám, és egy mosollyal fogadott, amikor kissé habozva visszatértem a szalonba valamivel később. – Jöjjön – szólt. – Fogjunk kezet. A barátoknak szabad vitatkozniuk. Ünnepélyesen kezet ráztunk, aztán helyet foglaltam a tűz melletti zsámolyon. – Na most — folytatta Kit. – Akkor mindent megbeszéltünk. Holnap indulunk. Nem szeretnél valamit a városból? Vagy esetleg Mrs. Landaunak valamit?

A szemembe könnyek gyűltek; tudtam jól, hogy mindketten sokkal kedvesebbek hozzám, mint amit megérdemelnék. – Hát, ha egészen biztos vagy benne. Anna nagyon szereti az illatos fürdősókat. Kit elvigyorodott. – Ez talán menni fog. Még valami? – Hildegard régen mindig tett a fiókjaiba kis zsákocskákat, melyek rózsabimbóval és levendulával voltak megtömve. – Megbeszéltük. Elmegyek a Liberty áruházba. Ha meghallják, miket kérek, azonnal el fognak könyvelni szerelmes férfinak. – Na és Mr, Landau? Mit szokott inni? – kérdezte Mr. Rivers. – Wrexham pincéje igazán kitűnő. De ha esetleg van valami európai rövidital, amit kedvel? Elmosolyodtam. – Köszönöm. Mindketten nagyon kedvesek. Juliannak nincsenek különleges kívánságai. Bármilyen vörösbort szeret. A röviditaloknak nem annyira híve. Ami azt illeti, amit Mr. Rivers európai röviditalokként tartott számon, az a gyümölcspálinka vagy a meggypárlat lehetett, amit a nagynénéim iszogattak, és az öreglányok italaként tekintettek rájuk. Kinyújtózkodtam a tűz előtt, tisztában voltam a két férfi nagylelkűségével. Tudtam, hogy nagy szerencsém van. Az én pozíciómban levő lányok általában már akkor szerencsésnek tartják magukat, ha csak egy kedves szót kapnak a ház urától. A jó ég tudja, mivel érdemeltem ezt ki. Másrészt az esti kitörésemet leszámítva azt is észrevettem, hogy a két férfi jobban érzi magát egymás társaságában, ha én is jelen vagyok. Így elkerülték a túlzott közelséget, nem kellett közvetlenül a másikhoz szólniuk; ehelyett mesélhettek nekem Tynefordról, a ház történetéről és korábbi lakóiról: Julie nagymamáról, aki annyira félt a kutyáktól, hogy elájult, amikor egyszer megpillantott egy rókát a dombon; Max nagybácsiról, aki jobban szerette a kutyákat az embereknél, persze leginkább macskatermészetű feleségénél. Így, hogy egy megnyugtató harmadik személy is jelen volt, apa és fia mintha közvetetten még élvezték is volna egymás társaságát. Beszélgethettek anélkül, hogy beszélniük kellett volna egymással.

A vacsoráim egyre rövidültek, a végén már alig tudtam befejezni magányos levesemet, amikor Mr. Wrexham már jött, hogy a szalonba szólítson, hogy kitöltsem a kávét. – Ne kártyázzunk egyet? – vetette fel Mr. Rivers. Kit fészkelődött, és nyújtózott egyet. – Ne. Ma este ne. – Ne készítsek pirítóst a tűz fölött? – javasoltam. Kit azonnal kihúzta magát. – De. Micsoda remek ötlet. Csengettem, és megkértem Mr. Wrexhamet, hogy hozzon kenyeret, vajat, és hozza ide a nyársvillát Mrs. Ellsworth szobájából. Miután az öreg visszatért, letérdeltem az izzó szén mellé, felszúrtam a villára egy vastag kenyérszeletet, és a forróságba tartottam. A kenyér aranybarnára sült, és finoman izzott. A meleg rózsásra festette az arcom. Kit mögém kúszott, és lekuporodott a kandalló előtt, miközben Mr. Rivers a gramofonnal babrált, és a szobát hamarosan betöltötte Chopin fmoll noktürnje. – Kicsit nagy itt a füst – szóltam, mire Kit felállt, hogy kinyissa az ablakot. A szobába hűs levegő áramlott be a tenger távoli morajával együtt, mintha nagybőgők kísérnék Chopin zenéjét. Elnéztem a tűz visszfényét az arcukon, és tudtam, hogy megbocsátást nyertem, a vitát már el is felejtették. Akkor még nem tudhattam, hogy ez volt életem egyik legboldogabb pillanata. Melegség, szeretet és szerelem vett körül, körülöttünk a zene hullámai áradtak, és tudtam, hogy a java még csak ezután következik. De az emberi természethez tartozik, hogy ritkán merünk szembenézni a valósággal.

TIZENHETEDIK FEJEZET Fekete kutyák és fehér kesztyűk

JÚNIUS

A falu tava felett szitakötők cikáztak zöldesen csillogó szárnyakkal, úgy zümmögtek, mint megannyi kis repülő. Kit eltűnt Cambridge-ben a vizsgaidőszakra, majd két hét múlva visszatért egy tisztességes közepes eredménnyel. Mr. Rivers egy üveg 1928-as Veuve Clicquot mögé rejtette a csalódottságát. Iszogattunk, pohárköszöntőket mondtunk, még elégedettnek is mondhattam volna magam, ha nem aggódtam volna folyamatosan a szüleim miatt. Minden reggel fel-alá járkáltam a fogadásukra előkészített kék szobában: a függönyöket kimosták, a fiókokat levendulás tasakok illatosították, az öltözőasztalon kristály parfümös üvegek álltak. Becsuktam a szemem, és elképzeltem, ahogy Anna kinyújtózik az ágyon a pamutpizsamájában, és várja, hogy bevigyem neki a reggeli kávéját, Julian pedig az ablak előtt ül a köntösében, és a bőrborítású jegyzetfüzetébe firkál valamit. Mihelyst megérkeznek, az elmúlt hónapok mulatságosnak fognak tűnni, utólag minden olyan egyszerű és vidám lesz; a tündérmese nagy találkozással végződik, egy év múlva pedig esküvőt tartunk a pázsiton. Eltöprengtem, vajon Margot és Robert ideér-e időben, lehet-e majd a nővérem a tanúm. Július utolsó napján Mr. Wrexham odajött hozzám a kertben, épp Artnak segítettem lekefélni Mr. Bobbint. Levelet nyújtott át az ezüsttálcáján. – Miss Landau. Átvettem, és felnyitottam a borítékot. RAGYOGÓ

JÚLIUSBA

FORDULT.

Megérkezett a vízum! Ideért. El sem hiszem, de itt tartom a kezemben. Jövünk. Most aztán tényleg. Apád megy, hogy kifizesse a kivándorlási adóját (el sem tudom képzelni, hogy tudjuk valaha is visszafizetni Mr. Riversnek), aztán máris veled leszünk. Mondd, milyen Tyneford az évnek ebben a szakában?

Azt írtad, az étel „kiadós'" – ez létező szó egyáltalán? Nem vagyok biztos benne, hogy szeretném kiadni, amit megettem, de bármit meg tudok szokni... Nem is olvastam tovább, csak elkaptam Artot, hatalmas csókot nyomtam az öreg arcára, aztán rohantam vissza a házba, miközben Kitnek és Mr. Riversnek kiabáltam. – Megvan a vízum! Jönnek! ☼ Augusztus 29-én Kittel kiterítettük a piknikezőpokrócot a fűre. ő úgy tervezte, hogy felmegy a Flower’s Barrow tetejére, vagy úszik egyet, én viszont szívesebben olvastam volna újságot, és írtam volna meg a legújabb híreket Annának. Már nem adtam fel a leveleimet, mivel mire odaérnének, már nem találnák ott Annát és Juliant, így a mélyhegedű tokjába gyűjtöttem őket. Nem akartam, hogy kifelejtsek valamit, ha beszámolok neki az utolsó néhány hónapról. Elképzeltem, hogy Anna hátradől egy párnázott nyugágyban, a tölgyfa árnyékában, és elolvassa a leveleimet, néha halkan kuncog, közben pedig jegesteát szürcsöl. Most Art Daily Mirror-ját és Mr. Rivers The Times-át olvastam, az újságokat szétterítettem a füvön, nehezéknek köveket tettem rájuk, a szélük úgy csapkodott a szélben, mint a kipányvázott sirályok. Kit a hátára gördült, a szemét leárnyékolta a nyár végi nap fénye ellen. – Na? Mit mond ma reggel Mr. Churchill? Átlapoztam a Mirrort. – Senki nem tudja, mi lesz külföldön. Vagy, hogy mikor következik be a legrosszabb. Kit kinyitotta az egyik szemét. – Anna és Julian most már bármelyik nap itt lehetnek. Végre átvette azt a szokásomat, hogy a keresztnevükön szólítom őket. – Bármelyik nap – visszhangoztam. – Ugyan, édesem! Semmi értelme idegeskedni. Észre se veszed, és már itt is lesznek. Visszafordultam az újsághoz.

– Most minden brit hajó az Admiralitás ellenőrzése alatt áll. Szombat éjfélkor a tengeren minden brit hajó az Admiralitás irányítása alá került. – Hah. Burt örülni fog, hogy a Bárka most már a haditengerészet része – felelte Kit, és megsimogatta a napbarnított szeplőket a karomon. – Nem jössz úszni? Átkozott meleg van. – Nem, köszönöm. Egy kicsit még maradok. – Ahogy tetszik. Ha szeretnél csatlakozni hozzám, a worbarrow-i parton leszek. – Rendben – nyomtam csókot az orrára. – Majd utánad megyek. Csak adj egy órát! Néztem, ahogy legyalogol a parton a fehér teniszcipőjében. Annyi időt töltött a napon az utóbbi időben, hogy aranyszőke haja kivilágosodott, bőre lebarnult. Elfogott a vágy, hogy Otthagyjam az újságjaimat, és utána rohanjak. Kit izmos volt, és jó úszó, erőteljes mozdulatokkal szelte a zöld hullámokat. Utána szeretett kinyújtózni a sziklákon a rövidnadrágjában, a víztől csillogó, karcsú teste akár a vidráké. Igen, döntöttem. Az újságok és Anna levelei várhatnak. Elhatároztam, hogy kihozom a házból az úszó-felszerelésem. Talpra kászálódtam, a blúzomról lepöcköltem egy vörös katicabogarat, és visszaindultam a terasz felé. A kavicsos úton autógumi csikorgóit, aztán két kocsiajtó csapódott be. Mr. Rivers a dombokon túl járt, a szokásos napi sétáját végezte, Art pedig sosem hozza ki a kocsit nélküle. Nem vártunk vendégeket. Nagyot dobbant a szívem. Anna. Julian. Csakis ők lehetnek. A ház oldalához rohantam a kilazult köveken csúszkálva, a vérem úgy lüktetett a dobhártyámban, mintha üstdob volna. Bekanyarodtam a sarkon, és megálltam. A kocsibejárón ott áll Anna és Julian. Hangok szöknek ki a torkomból, egy pillanatra azt hiszem, sirályok sikoltoznak, nem is jövök rá, hogy magamat hallom. Itt vannak. Újra és újra kimondom ezeket a szavakat, fel sem tudom fogni őket. Aztán beletemetkezem Anna karjába, ó, ez az ő fűszeres parfümje. A napsütésben ősz tincseket látok a szőke hajában, Julian pedig sokkal soványabb, mint mikor legutóbb láttam, de nem számít, mert addig eszik a pöszmétés morzsasüteményt, amíg újra meg

nem híznak. Sírok, alig kapok levegőt, teljesen tönkreteszem Anna vasalt vászongallérját. – Szívem, semmi baj – mondja Julian. – Most már minden rendben lesz. Kézen fogom és bevezetem őket a teraszra, leülünk a meleg délutáni napsütésben. Anna hajtókájára gyönyörű pillangó ül, ő pedig kedvesen nézi, – Csak óvatosan – mondja –, még a végén nagyon megtetszel nekem, és akkor melltűt csinálok belőled. A szüléimet bámulom, látom, hogy semmit sem változtak: talán kicsit öregebbek és kimerültebbek, de egyébként most is olyanok, mint régen. Anna elmosolyodik, a homloka ráncokba gyűlik. Julian kinyújtja a lábát, örömmel veszem észre, hogy nem egyforma zoknikat visel. Túl sok mindent kellene megbeszélnünk, így inkább hallgatunk, és a tengert figyeljük. A vízen megfordul egy vitorlás, az öböl másik vége felé száguld. Szeretnék elmondani nekik mindent: hogy Anna fiókjai tele vannak levendulával, Mr. Riversnek pedig van egy üveg különleges Cháteau Margaux-ja, amit az ő megérkezésükre tett félre. Szeretném, ha találkoznának Kittel. Szeretném, ha Anna megszeretné Kitet. Olyan élénkvörösek a muskátlik az agyagcserepekben, erőteljesen pirosak, mint a gyerekruhák, én pedig megfogadom, hogy mindig tartani fogok a teraszon muskátlit ennek a napnak az emlékére. Szeretnék a nagynagynénik után érdeklődni, de túl önző vagyok hozzá, mert nem akarom elrontani ezt a boldog pillanatot, próbálok valami más kérdést kitalálni – bármit, ami eltereli a figyelmem a Bécsben maradt három öreg hölgyről –, így Julianhoz fordulva azt kérdezem: – Miről szól a regény a mélyhegedűben? Mindez a másodperc töredéke alatt zajlott le. Megálltam és pislogtam egyet: egyedül álltam a kocsibejárón. Anna és Julian délibábja szertefoszlott, de én nagyon akartam, hogy ők legyenek azok. A kocsiajtók becsapódásának hangjait hallgattam, most vettem észre, hogy a ház előtt odakint rendőrautó parkol. De miért jöttek rendőrautóval? Art kiment volna eléjük az állomásra, de most már nem számított. Elvakított a déli nap; leárnyékoltam a szemem, a kocsibejárót fürkésztem a szüléimét keresve.

– Anna! Én vagyok! Papa? – kiabáltam, mivel semmit nem láttam. – Kisasszony? – szólított meg valaki. Mikor megfordultam, egy egyenruhás rendőr állt a hátsó ajtó mellett, a kerek sisakját a karja alá szorította. – Igen? – feleltem türelmetlenül. – Ha jól tudom, egy osztrák szobalányt alkalmaznak ennél a háznál. – Már nem. Egy házaspárt hozott? Osztrákokat? Egy nagyon kicsi szőke asszonyt meg egy magas, fekete hajú férfit, aki... – Lassabban, kisasszony. Nem értem, ha így hadar. A rendőrhöz most csatlakozott a társa, egy pufi ifjonc, aki valószínűleg a frissen kiserkent bajszát növesztgette, pár barna szőrszál sarjadt a felső ajka felett. – Ön brit állampolgár, kisasszony? – érdeklődött. – Nem. Osztrák vagyok. De nem számít. Hol van Anna? Hol van Julian? – Senki más nincs itt rajtunk kívül, kisasszony. Kérem, jöjjön velünk. Semmi probléma nincs, csak velünk kell jönnie az őrsre. Némi erőtlen tiltakozás után, a csalódottságtól kábultan hagytam, hogy betuszkoljanak a kocsi hátsó ülésére. A tudatom mélyén felsejlett, hogy nincs nálam a kalapom és a kabátom. Anna jól az emlékezetembe véste, milyen fontos, hogy kalap nélkül ne menjek el otthonról. A fiatal tiszt beindította a motort, a kocsi pedig átgördült a kavicson. Art futva közeledett a tó felől, eszeveszetten próbálta leinteni az autót, a rendőr azonban lenyomta a talpát, és előrelendültünk. Megfordultam, Artra bámultam, tátogott nekem valamit az ablakon keresztül. ☼ Nagyon kedvesen bántak velem az őrsön. Kaptam langyos teát és csokoládés kekszet, ez utóbbit visszautasítottam, aztán arra kértek, hogy űrlapok végtelen sorát töltsem ki. A dundi titkárnő, aki túl szűk gyapjúszoknyát viselt, a blúza pedig szabadon hagyott egy háromszögnyi részt a kibuggyanó hasából, elárulta:

– Meghagyták, hogy gyűjtsük be az összes itteni „ellenséges külföldieket” felmérésre, így volt. Nem sokan jöttek ide a kontinensről, úgyhogy maga némi újdonságot jelent. Nem feleltem, a túlcukrozott teámat szürcsölgettem. Jeges marokkal mart belém a keserűség. Ha máris begyűjtik Angliában a külföldieket, másokat már nem fognak beengedni, Anglia határai éppolyan elkerülhetetlenül bezárulnak, mint kagyló héja szürkületkor. Alig vettem észre, mikor Mrs. Tweed elvezetett egy cellába, és bocsánatkérő motyogások közepette megkért egy rendőrt, hogy zárja rám az ajtaját. Nem érdekelt. Örültem, hogy hideg van. Örültem a levegő dohos szagának. A fejemben egyre erősödött a fájdalom, olyan élesen hasított már bele, mint Mrs. Ellsworth csontozókése a fürjbe. A látómezőm szélén éles fények villantak fel, elvakítottak. A történelem valahol máshol zajlik. Férfiak menetelnek át Európán. Julian könyveit kihányják az ablakon, hogy szétrohadjanak az esőben, a szavak a pocsolyába folynak. Herr Finkelsteint úgy megverik, hogy mikor hazamegy Estherhez, kiköpi a fogait a szőnyegre, mint a kukoricaszemeket. A történelem számára azonban még ez sem elég. A történelem az egész hajóflotta, nem pusztán Burt halászcsónakja, amivel makrélákat fog ki az öbölből. A cella padlóján ücsörögve éreztem, ahogy a történelem megsimítja a karomat. Láttam, hogy két hatalmas fekete kutya üldözi Annát és Juliant a földeken át, a dombtetőn. Nem is kutyák voltak, hanem farkasok, egy régi mesekönyvből jöttek elő. Anna és Julian kénytelen volt futni és futni és futni. Kit eljön értem, és kiszabadít, de Annának és Juliannak futnia kell. ☼ – Azt mondtam, hogy most azonnal! Most azonnal! – hallottam egy ismerős hangot odakintről. Egy perccel később kinyitották a cellám ajtaját, és Mr. Rivers lépett be rajta. Odarohantam hozzá, a karjába vetettem magam, meglepve tapasztaltam, hogy sírok, olyan erővel zokogok, hogy rázkódik a vállam. Magához húzott, és azt suttogta: – Nyugodjon meg, Elise! Nyugodjon meg! Most már biztonságban van. Megígérem, hogy nem viszik el.

Próbáltam neki elmagyarázni, hogy nem magam miatt sírok, hanem Anna és Julian miatt, de nem tudtam megszólalni. Mr. Rivers levette a kabátját, és a vállamra terítette. Nekidőltem, próbáltam visszafojtani a zokogásomat, ő pedig lesimogatta a könnyeimet az arcomról a hüvelykujjával, és megcsókolta a fejem búbját. – Csssss. A kocsi odakint vár. Hazaviszem. Bambán bólintottam, aztán ráhánytam a fényezett bakancsára. ☼ A háború kitörését átaludtam. A migrén négy napig tartott, és mikor mikor teljesen magamhoz tértem, egy idegen, elsötétített szobában találtam magam. Teljesen sötét volt. Az ágy puhának és ismeretlennek tűnt, rózsák édes, émelyítő illatát éreztem. Arra gondoltam, hogy meg fogok fulladni a rózsáktól és a sötétségtől, és felsikoltottam. Az ajtó kinyílt, sárga fény ömlött be a szobába, az ágyam mellett megjelent Mrs. Ellsworth, és a keblére húzott. – Minden rendben, kedves. Pocsékul volt mostanság. Tessék, igya ezt meg! Belém erőltetett némi citromos árpateát, amitől kissé jobban is lettem, és elég kellemetlenül éreztem magam, amiért ilyen zűrzavart okoztam, – A kék szobában vagyok – állapítottam meg, a folyosóról érkező fény ugyanis megvilágította a függönyöket és a tapétát, amelyek az esti égboltot idézték. – Igen, kedves. Öregek már a térdeim, nem bírtam felrohangálni a padlásszobába, hogy ott ápoljam. Észrevettem, hogy a sötétítőket rászögelték az ablakokra. Háború van. – Voltak már bombázások, Mrs. Ellsworth? – Nem, kisasszony. Még Londonban sem. Különös módon örültem neki, hogy nem maradtam le semmiről. Furcsa érzés elaludni békeidőben, és háborúban ébredni, ha nem is csata közepén. A harcok már megkezdődtek Európában? Hol van Anna és Julian? Éreztem, hogy fájdalmasan lüktet a fejem a szememnél, hálás voltam az elsötétítésért.

– De hogy maga hogy megijesztette az urakat! Amikor Mr. Rivers visszaért a sétájából, és észrevette, hogy maga meg eltűnt, egyszerűen fogta a kocsit, és elment. Még sosem láttam így vezetni. Ilyen szélsebesen. Rettegtem, hogy balesete lesz! – Mrs. Ellsworth legyezni kezdte magát a kezével, mintha le akarná hűteni a sokkoló emléket. – És mikor Mr. Kit visszajött a partról, és meglátta, hogy maga eltűnt, a gazda meg elhajtott a kocsival! Nahát! Teljesen megdöbbent, annyit mondhatok. Amikor pedig Mr. Rivers berohant, a karjában cipelte magát. Mr. Kit magánkívül volt. Addig meg se nyugodott, míg meg nem jött a doktor, és aki nem jelentette, hogy ideg-összeroppanást kapott. Meg azt is mondta, mí-krémje van. Bár már a gondolattól is bűntudatom támadt, szerettem volna emlékezni rá, hogy Mr. Rivers becipel, Kit pedig aggódva követi. Nagyon bájosan hangzott így, Mrs. Ellsworth előadásában. Bár ne rontottam volna el mindent azzal, hogy lehánytam Mr. Rivers cipőjét! Violetta vagy Júlia, vagy Jane Eyre bezzeg sosem tett volna ilyesmit. Anna sem. Összerezzentem, az oldalamra gördültem, és összegömbölyödtem. Amikor kislány koromban megbetegedtem, Anna a fülemet simogatta. Utáltam. Túl hangos volt, és csiklandozott is, ezért mindig eltoltam a kezét magamtól, de ebben a pillanatban annyira vágytam rá, hogy megsimogassa a fülem, hogy az már fájt. Ekkor halk kopogtatás hallatszott, és mikor felpillantottam, Mr. Rivers állt az ajtóban. – Felébredt – mondta, az arca lassan mosolyra derült. – Bejöhet, és leülhet mellé – biztatta Mrs. Ellsworth, látva, hogy habozik, nem mer engedély nélkül közelebb merészkedni. – Én megyek, és hozok neki egy kis vacsorát. Mrs. Ellsworth kisietett, Mr, Rivers pedig odahúzott egy karosszéket az ágyam mellé. Gondolkodás nélkül megfogta a kezemet. Egy percig még hallgatott. Párszor megpróbált belekezdeni a mondókájába, aztán végül halkan megszólalt, két kezével markolta a kezem. – Elise, borzalmasan sajnálom. Kitört a háború. Minden vízumot visszavontak. – Olyan erősen megszorította az ujjaimat, hogy már fájt. – Maga biztonságban van. Nem engedem, hogy

még egyszer elvigyék. Mr. és Mrs. Landau azonban... nem fogják beengedni őket az országba. Semmit nem tehetek. Csak várhatunk, és remélhetjük, hogy a háborúnak hamar vége lesz. Erőlködnöm kellett, hogy lélegezni tudjak. – Tudja, hol vannak? A fejét rázta. – Van egy emberem Párizsban. Ő majd megpróbál kideríteni valamit. Előrenyúlt a pohár vízért. – Kérem, igya ezt meg. Nagyon sápadt. Elvettem, és megpróbáltam meginni, de annyira remegett a kezem, hogy a pohár megbillent, a víz kifolyt az ágyneműre. Mr. Rivers kivette a kezemből, kisimította a hajamat az arcomból, és a poharat az ajkamhoz tartotta, hogy inni tudjak. – Hol van Kit? – kérdeztem, mikor visszatette a poharat az . asztalra. – Kiküldtem, hogy levegőzzön kicsit. Már annyit járkált fel-alá, hogy teljesen kikoptatta Mrs. Ellsworth szőnyegeit. Mihelyst visszatér, ide küldöm. Némán nézett. Túl fáradt és szomorú voltam ahhoz, hogy zavarba ejtsen, vagy eltöprengjek rajta, miért bámulhat. Csak azt tudtam, hogy ő is éppolyan boldogtalannak néz ki, mint én. Éreztem, hogy árnyak borulnak a házra. Míg aludtam, a sötétítőkkel együtt azok is felemelkedtek, mikor azonban Mrs. Ellsworth kinyitotta a zsalugátert, az árnyak ott maradtak. Nem is vettem észre, hogy Árkádiában élek, míg el nem kellett hagynom. Valami borzalmas trükk révén mi egyelőre mind ugyanott maradtunk, de körülöttünk megváltozott a hely. A fák, a gyep, a bokrok ugyanazok voltak, valami mégis más lett. Akkor még nem tudtuk, de tynefordi életünk hangnemet váltott, és mind az utolsó tétel felé rohantunk, akár készen álltunk rá, akár nem. Másnap reggel Kit beszökdécselt a szobámba egy jól megrakott tálcával. Mrs. Ellsworth az ajtóban ácsorgott, félt, hogy Kit kiborítja a narancslevet és a lekvárt a makulátlan szőnyegre. Kit rezegve letette a tálcát az éjjeliszekrényemre. A kanalak csörögtek, a teáskanna vészesen megborult, én pedig elkaptam a leborulni készülő tejeskancsót.

– Látja, Flo? Minden rendben – kiáltott oda Mrs. Ellsworthnek. A házvezetőnő a szemét forgatta, majd egy kötényvillanással eltűnt. Kit leült az ágy szélére. Bárcsak lett volna időm megfésülködni és fogat mosni. Biztosan borzalmasan festettem. Mikor elgző este Mr. Rivers otthagyott, azonnal el is aludtam, és a rendőrőrsi kalandom óta még nem is beszéltem Kittel. Magához húzott, szorosan átkarolt. – Annyira sajnálom – mondta, a hangja elcsuklott. – Mihelyst vége a háborúnak, megkeressük őket. Elmegyünk együtt Ausztriába. Vagy Párizsba, vagy Amszterdamba. Akárhol vannak, megkeressük és elhozzuk őket Tynefordba. Megígérem. Némán bólintottam. – És még az is lehet, hogy így is eljönnek. – Kit, kérlek, ne. Nem szabad erről többet beszélni. A hallgatás azt jelentette, hogy az egész nem valóságos. A fiú lazított a szorításán, a két kezét a vállamon tartotta. Észrevette a levertségemet, alaposan szemügyre vett, az ajkán halovány mosoly játszott. – Borzalmasan nézel ki – jelentette be erőltetett könnyedséggel. – Köszönöm – feleltem, és elfordítottam a fejem. – Igen – folytatta vidáman. – Tényleg rettenetesen festesz. Mondhatni rémesen. Még szerencse, hogy reménytelenül szerelmes vagyok. Megfogta a reggelizőtálcát, és az ágyamra tette. – Szigorú utasítást kaptam, hogy feltétlenül etessek meg veled mindent. Mogorva pillantást vetettem rá, még mindig dühösen, de mivel éhes voltam, megfogtam egy kanalat, és megtámadtam az egyik tojást. – Ó, egyik pillanatban még a halál kapujában áll, a másikban meg már főtt tojást eszik. – Megpróbált megcsókolni, de a szám tele volt a tojással, és elhessegettem. – Kegyetlen nőszemély! – sóhajtotta. – Nem mondta Flo, hogy a gyengélkedésed idején mindvégig melletted voltam? Végtelenül figyelmesen viselkedtem.

– De igen. Igazán kedves tőled. De már jobban vagyok. Figyeltem őt a kávéscsészém felett. Micsoda megkönnyebbülés, hogy már nem kell azt a borzalmas barna teát innom reggelente! Belemártottam egy kis darab pirítóst a tojásba. A meleg szeptemberi napfény beomlott a szobámba. Kit kinyitotta az ablakot, befújt a szél, hanga és tenger illatát hozva magával. – Kit, kérlek, hozz egy tollat meg egy papírt. Írnom kell Margotnak. – Drágám, küldhetsz táviratot is. Megráztam a fejem, amit azonnal meg is bántam, mert éles fájdalom hasított a koponyámba. – Nem. Hagyok neki még pár hét reményteli boldogságot. A levél is épp elég hamar megérkezik. Drága Margot! Elkezdődött, ők pedig nem értek ide. Remélnünk kell, hogy elérték Párizst Kit megesküdött, hogy a háború végén megtaláljuk őket. Ha vele vagyok, hiszek neki. Neked is hinned kell. Anna és Julian el fog jönni Tynefordba, ahogy te, Robert és a tizenkét gyereketek is, és akkor mind limonádét iszunk, és uborkás szendvicset eszünk a gyepen, és süt ránk a nap. ☼ – Mrs. Ellsworth, holnap szeretnék dolgozni – mondtam pár óra múlva, mikor az asszony felhozott nekem egy halom magazint és egy kis ebédet. Tennem kellett valamit. Bármit, csak ne kelljen itt feküdnöm és gondolkodnom. A házvezetőnő az ágy körül sürgött-forgott, megigazította a takarót, lecsippentett róla pár nem létező szöszt. – Majd ha jobban érzi magát, megrendelheti a vacsorát, és van pár vászon, amit segíteni kellene szétválogatni. – Nem. Dolgoznom kell. A hangom kétségbeesetten remegett, Mrs. Ellsworth abbahagyta a sürgölődést, és felém fordult. Most még kisegített az égető fájdalom a szemem mögött, de ha alábbhagy, dolgoznom

kell. Mindegy, mit: kisúrolom a mosogatót, vagy felásom a konyhakertet. – Behívták már Henryt? Mert be fogják, hisz maga is tudja folytattam esdeklő hangon. – És a kertész fia is bevonul majd, Maynek pedig biztosan munkaszolgálatot kell végeznie, és ki tudja, hogy a bejáró szobalányok maradhatnak-e. Mr. Wrexhammel ketten nem fognak boldogulni a háztartással. Mrs. Ellsworth gondosan megigazgatta a komódon egyébként is rendezetten sorakozó parfümös üvegeket. – Mr. Rivers határozottan kijelentette, hogy többet nem moshat fel padlót. Nem volna illendő. Felhorkantam. – Egészen pár hónappal ezelőttig én vetettem meg az ágyát, és hajtottam össze a pizsamáját. – Most más a helyzet. Engem is behívhatnak a munkaközvetítőbe. Ha nem végzek létfontosságú munkát a háznál vagy a tanyán, el fognak küldeni. Nem akarok gyárban dolgozni. Itt akarok maradni, de dolgoznom kell. – Mrs. Ellsworth halkan ciccegett. – Mr. Wrexhamnek ez egyáltalán nem fog tetszeni – panaszolta. – Majd maga megmondja neki, hogy ha nem hagy dolgozni, elmegyek egyenesen a tejeshez, és neki ajánlom fel a segítségem a fejésben. Tulajdonképpen még az is lehet, hogy azt sokkal jobban élvezném... – Nem, nem, kisasszony. Majd én beszélek vele – mondta Mrs. Ellsworth, ideges pillantást vetve rám. – De ez így nem lesz jó. Főzni nem fog, az biztos. A konyhámba be se teheti a lábát. ☼ A robosztus konyhai tűzhely előtt ültünk, Mrs. Ellsworth bemutatta a répapucolás megfelelő technikáját. – Karácsonyra vége lesz – közölte, és kikapta a kezemből a hámozót. – Így kell, ne kapargassa! Vagy legkésőbb tavaszra – fejezte be, észrevétlen váltással a háborúra vonatkozó jóslatok és a zöldségtisztítás között. – Micsoda kavarodás! Kiásták az összes krumplit a légópince miatt – horkantott, – Ezt a pazarlást! Ugyan miért akarna Mr.

Hitler lebombázni egy darab krumpliföldet? Nem jut messzire a háborúval, ha az emberek hagymáit meg pityókáját bombázza! Meg sem próbáltam elmagyarázni. Meghagytam Mrs. Ellsworthöt abban a hitében, hogy az Anderson-óvóhelyet azért kell a krumpliföld alá ásni, mert az a legvalószínűbb célpont, nem pedig azért, mert a védett konyhakert a legbiztonságosabb. – Ez a sok pusztítás! A hideg is kiver tőle. Hallgattam, hagytam, hadd csacsogjon tovább. Mrs, Ellsworth fáradt volt. A konyhásfiú, aki mint kiderült, a vékonyka lába és pattanásai dacára már betöltötte a tizennyolcat (vagy csak kihasználta az első adandó alkalmat, hogy elszökjön a háztartás legborzalmasabb munkájától), mihelyst lehetett, beállt katonának, és egyik éjjel eltűnt. Soha többé nem hallottunk róla. Így Mrs. Ellsworthnek sokkal több tennivalója maradt a konyhában, szüksége lett a segítségemre. A napszámos fiúk közül sokan gyorsan jelentkeztek önkéntesnek, meg sem várták a behívójukat, a tejesember már nem boldogult a lánya nélkül, így csak egy bejáró cselédünk maradt. Aztán Henry, az inas is jelentkezett katonának, szeptember 12-én menetelt el Wiltshirebe kiképzésre Mr. Wrexham legnagyobb megrökönyödésére. – Egy hét felmondás. Ez a törvényi előírás – panaszolta az öreg komornyik, mikor az inas megjelent a szalonban az új zöld egyenruhájában, és piszkosan, egy kupacba gyűrve adta vissza a korábban nagy becsben tartott inasi libériáját. Henry vállat vont. – Akkor ne fizesse ki az utolsó heti béremet! De ez nem valami hazafias magától. Ha nem tudná, háború van. Mr. Rivers persze hallani sem akart róla, hogy Henry ne kapja meg az utolsó heti bérét, még Dorchesterbe is elvitette volna autóval, ha nem korlátozzák a benzinvásárlást. Csak a legszükségesebb esetben lehetett kihozni a kocsit, Mr. Rivers és Kit azonban mindig is szívesebben utazott Arttal és Mr. Bobbinnal, úgyhogy ez nem jelentett nagy változást. Hallgattam, hogy Mrs. Ellsworth fecseg, és A békakirály parádéja című rádióelőadás dallamát dúdolja. Szerettem a konyhában lenni. Az otthonomra emlékeztetett, a Hildegarddal töltött órákra, amikor Sacher-tortát sütött, vagy a húst kockázta fel a gulyáshoz. Mrs. Ellsworth konyhájában teljesen más szagok uralkodtak – körte, marhafaggyú és sercegő szalonna, füstölt hering, fánk és sült

tejsodó én azonban ezeket is ugyanúgy szerettem. Elkészítettem életem első halas-petrezselymes pitéjét, és meglehetősen büszke voltam magamra. Mrs. Ellsworth kivette a sütőből sziszegő gőz kíséretében, és a tűzhely tetejére rakta. – Nagyon jó. Szép barna. Most menjen, mosakodjon meg! Mr. Wrexham öt perc múlva csenget ebédhez. Nem volt értelme ellenkezni. Kisiettem a konyhából, hogy megigazítsam a hajam, és vizet fröcsköljek az arcomra. A személyzet hiánya, valamint a konyha és az ebédlő közötti óriási távolság ellenére fenn kellett tartani a színvonalat. A krumpliföld felásása és a beosztottak eltűnése bántotta Mrs. Ellsworthöt, aki a faburkolatú étkezőben egy órakor felszolgálandó ebéd részleteiben keresett vigaszt. Mr. Wrexham, aki a megrakott tálcával és tökéletesen kikeményített ingében elsétált a konyhaajtó előtt, Mrs. Ellsworth számára Anglia erejének és elpusztíthatatlanságának élő bizonysága volt. Lehet, hogy kitört a háború, a konyhai kisegítőket elvitte a haditengerészet, az erkélyajtókat besötétítették, a korábban megbízható inas pedig úgy ment el, hogy még a felmondási idejét sem töltötte le, de az ebédet akkor is felszolgálják egy óra öt perckor, és a komornyik fehér kesztyűt fog viselni. ☼ – A Lulcombe-kastélyt rekvirálta a sereg – közölte Mr. Rivers. Késő délután volt, a teraszon teáztunk. Mintha egy egész élet telt volna el azóta, hogy eltörtem a porcelán teáscsészét, miközben kiszolgáltam az urakat. Ma Mr. Wrexham hozta ki a tálcát, és én töltöttem szét a három csészébe, majd a pogácsákat megkentem vajjal. Elég meleg volt ahhoz képest, hogy már szeptember végén jártunk, csak a kínai szilva szállingózó bíborszínű levelei mutatták, hogy ősz van. – Felajánlottam Lady Vernonnak és a Hamilton lányoknak, hogy itt menedéket kapnak, míg a Dower-házat előkészítik a család számára. Mr. Rivers elhallgatott, és elmosolyodott a valószínűleg lesújtott arckifejezésem láttán, Kit pedig lopott pillantást vetett rám. Gyűlöltem Dianát, a nagynénje, Lady Vernon pedig az angol

kétértelműség mesteri szintre emelésével terrorizált. Mindig kifogástalanul udvarias szavakat használt, miközben valami teljesen másra utalt. Mikor egyik délután meglátta, hogy puszta kézzel emelem a számhoz a piskótát, azt kérdezte: – Miss Landau, hozassak egy süteményes villát? – miközben a hangsúlya egyértelműen azt üzente: „Te faragatlan kontinentális jövevény, még az én kis mopszlim is jobban ismeri az asztali etikettet, mint te!” Egyszer, a tenger felől visszajövet elmentem a kocsija mellett, mely a tynefordi posta előtt parkolt, és csak azért odakiáltott, hogy megjegyzést tegyen a fedetlen fejemre. A kalapomat nem sokkal előtte belefújta a szél a hullámokba, és úgy döntöttem, inkább nem teszem fel vizesen a fejemre, a kezemben vittem az átázott anyagot. – Drágám! – kiáltott, és magához intett vékony, kesztyűs kezével. – Kalap nélkül! Micsoda merészség! Mennyire csodálom magát. Olyan magabiztos, hogy hajadonfőtt mer sétálgatni! – A hangsúlya azonban azt közölte, hogy a jelenlegi félig felöltözött állapotomnál még az is jobban vette volna ki magát, ha teljesen meztelenül jelenek meg a posta előtt. Tudtam, hogy Kit miatt vet meg ennyire. Túl szegénynek tartotta őt ahhoz, hogy jó parti lehessen valamelyik unokahúgának, de annak azért örült volna, ha Dianának alkalma nyílik visszautasítani a közeledését. Mr. Rivers szárazon rám mosolygott. – Nem, teljes biztonságban van. Nem fog itt megszállni. Bár attól tartok, gyakrabban kell meghívnunk vacsorára, mint ahogy szeretnénk. – Reméljük, hogy Tynefordot nem rekvirálják – jegyezte meg Kit, miközben lenyalta az ujjáról a lekvárt, ügyet sem vetve a pogácsára. – Igen, csakugyan – felelte Mr. Rivers. – De ez nem tűnik különösebben valószínűnek. Itt nincs elfogadható út, az állomástól pedig túl messzire vagyunk. Ráadásul nem elég nagy a ház a tisztek elszállásolására. – Na és az iskolák? Flo azt mondta, hogy némelyik kúriát a londoni iskolák számára foglalták le – szólt Kit, miközben rágyújtott. Mr. Rivers a fejét rázta.

– Túl közel vagyunk a tengerhez. Túl sok itt a veszély. Semmi értelme Londonból egy másik veszélyzónába evakuálni az iskolákat. Összehajtotta az újságját, és az asztalra tette. – A legjobb, amit tehetünk, hogy segítünk a birtokon. A napszámosok fele már beállt a seregbe, a többiek meg egy-két hónap múlva úgyis megkapják a behívójukat. Gyerekkorom óta nem szántottam. Kifejezetten örömmel nézek elébe. Megkavartam az ezüstkanalammal a kávémat, és néztem, ahogy a tej márványosra festi, majd eltűnik benne. – Mr. Rivers, önt nem hívhatják be? – kérdeztem, miközben azon töprengtem, nem voltam-e faragatlan. Az angolok olyan furcsán kezelik a korukat. – Nagyon kétlem. Elmúltam negyven. Elég kétségbeesett lépés volna tőlük. Elmosolyodtam. Úgy beszélt, mintha öreg lenne, pedig látva, hogyan kaptat fel a dombra, tudtam, hogy ez badarság. Inkább Annával értettem egyet: egy negyvenes férfi még fiatalnak számít. Kit egy percig némán figyelte az apját, majd tettetett könnyedséggel megszólalt. – Will belépett a 2. Dorsetshire ezredbe. Elég normális csapatnak tűnik. Gondoltam, talán én is beállhatnék. Mr. Rivers letette a csészéjét az asztalra. Teljesen elfehéredett, mintha hirtelen tengerib eteg lett volna. – Csak a seregbe ne! – mondta. – Nem tudnám elviselni. Fogalmad sincs, milyen. Nem holmi legényes kaland. Az maga a pokol. Kit nagyot szívott a cigarettájába, próbálta úgy megfogalmazni a mondandóját, hogy azért ne szálljon szembe az apjával. – Most már más. A háború más. Nem olyan, mint neked volt. – Lehet, hogy igazad van, Kit, de kérlek, ne tedd. Még sosem láttam Mr. Riverst így nézni. A felső ajkára kiült az izzadság. Kit odanyúlt, és megsimította a kezét, ez volt az első alkalom, hogy előttem megérintették egymást. – Rendben. Nem állok be a seregbe. Mr. Rivers hátradőlt a székében, és belekortyolt a teájába, a keze alig észrevehetően remegett. Odafordult hozzám.

– Hat hónapot szolgáltam 1918-ban, amikor egy-két évvel fiatalabb voltam Kitnél. Borzalmas volt. Maga a pokol. Nincsen szó, amivel le lehetne írni. Csak annyit mondhatok, hogy azt a látványt senki nem kívánja a fiának. Kit előrenyújtotta a cigarettatárcáját, Mr, Rivers elvett egy szálat, és meggyújtott egy gyufát; most láttam először dohányozni. A morzsákkal játszottam a tányéromon. – Az apám bátyja három évet szolgált. Flandersnél ölték meg 1917-ben. Erről szólt Julian első regénye – mondtam. Mr. Rivers sokáig furcsa tekintettel bámult rám, majd kurtán felnevetett. – A császárért harcolt, gondolom. – Igen. Csend ereszkedett ránk, kortyolgattuk a teát, és a pogácsát eszegettük, elmerengtünk a tényen, hogy huszonöt évvel ezelőtt ellentétes oldalon álltunk a háborúban. Hatalmas fehér sirály szállt le a virágcserépre, éhesen nézte a tányérunkat. Kit letörte a pogácsája sarkát, és a gyepre dobta. Egy perccel később egy sereg madár szállt le a fűre, fehér szárnyak csapkodtak, a levegő megtelt tompa kiáltásaikkal. – A tengerészet. Akkor marad a haditengerészet. Ha már el kell mennem Tynefordból, a tengeren akarok maradni. ☼ Két héttel később a kocsibejárón álltunk Mr. Riversszel, és néztük, amint Art kivezeti Mr. Bobbint az udvarból, Kit mellette ült. A busz majd elviszi Warehamből egész Hove-ig a tengerésztiszti képzésre. Csendben néztük, ahogy a ló végigbaktat a zöld ösvényen. Sűrű eső kezdett szitálni, de mi csak álltunk, nem akartuk elmulasztani az utolsó pillantásokat, amit a szeretett fiúra vethettünk. Eszembe jutott, amikor Anna, Julian és Hildegard az állomás peronjáról integettek, előre eltökélve, hogy nem fognak sírni. Az állomás a sziszegő gőz, kiáltozó hordárok, visító csecsemők és elsuttogott búcsúszavak zajától zengett. Megremegtem, és összehúztam magamon a vállamra terített gyapjúkardigánt. Jeges szél trillázott az ereszen, tőzeg és fa füstjének megnyugtató

illatát hozta magával. Elképzeltem, hogy ez a ház hangja, amint a maga módján elbúcsúzik. Az ösvény egyik kanyarónál Kit vidáman ránk mosolygott, majd leugrott a kocsiról, hogy kinyissa az elsőt abból a tizenhét kapuból, mely a hegygerinchez és a Tynefordon túli világhoz vezetett. Mr. Rivers meg én addig álltunk, míg az alakokból apró pont lett a horizonton, és már alig lehetett megkülönböztetni őket a kopasz fáktól, meg az ösvény két szélén elszórtan legelésző marháktól. A kocsi végigaraszolt a dombtetőn, majd eltűnt a fák sötét alagútjában Steeple, Wareham és a másik világba tartó busz felé. – Mrs. Ellsworth azt mondja, karácsonyra vége lesz – szólaltam meg. – A kiképzése el fog tartani egy darabig, még az is lehet, hogy nem is kell harcolnia. – Remélem, Mrs. Ellsworthnek igaza van. Megyünk? Félreállt, és előreengedett a házba visszafelé menet. Elidőztem az előcsarnok csendjében, hallgattam, ahogy a kopogóbogár, a halál hírnöke a fejem feletti nehéz gerendákban perceg. Az asztalon a vázákban a rózsák kezdtek megbámulni, egy szirom már le is hullott az asztallapra. Mrs. Ellsworth bármely másik napon azonnal lecserélte volna őket – a szirmok még le se hullottak, mikor már eltakarították őket Kit távozásának közeledtével azonban a házra elhagyatottságérzet telepedett. A haldokló virágokat benne hagyták a vázában, A parkettán megjelent egy maszatos folt. A damasztfüggöny a bejárati ajtó mellett már nem patinásnak tűnt, hanem kopottnak és réginek. – A könyvtárban leszek— mondta Mr. Rivers. Elsétált, hallottam, hogy becsukódik az ajtó, és egy pillanattal később csörrent a whiskys kancsó. Leültem a lépcső aljába, a fejem a kezembe hajtottam, a délutáni csend visszhangját hallgattam. Nagyon messzire éreztem magam minden szerettemtől. Egyszer hallottam, mikor Kit a többi fiúval beszélgetett, mindnyájan égtek a vágytól, hogy harcolhassanak. – Csak kapjuk őket a kezünk közé – hőbörögtek, mintha mihelyst beállnak a seregbe, egy csapat ellenséges katonával kerülnének szembe, akik alig várják, hogy jól összeverjék őket. Nagyon szerettem volna beszélni az apámmal. Tudtam, hogy ő mondana valamit, ami megvigasztalna, de legalábbis megmosolyogtatna. Már két éve nem beszéltem Juliannál, de ha

felmennék az emeletre, és eltörném a mélyhegedűt, kivehetném belőle a lapokat. A regénye ott várja, hogy elolvassam. A régi padlásszobámban elővettem a hangszert a búvóhelyéről, és ráfektettem a térdemre, éreztem a különös súlyt a hasában. Felkaptam a nyakánál fogva, és egy pillanatig kinyújtva tartottam, készen arra, hogy odavágjam a vas ágykeret széléhez. Aztán inkább az állam alá fogtam, felemeltem a vonót, és végighúztam a húrokon. Tizenöt éve nem játszottam brácsán. Azóta, hogy hallottam Margot előadásának csodáját. Úgy kell megszólaltatni ezt a hangszert, mint ő tette, nem olyan kisiskolás módon, mint amit én ki tudtam csalni a húrokból. Ez a brácsa azonban más. Ez csak furcsa hangokat adhatott ki a belsejében lévő regény miatt, így nem kell szégyenkeznem azért, mert nem tudok úgy zenélni, mint a nővérem. Halkan csendült fel a hangja, mintha csak suttogni tudna. Megpróbálkoztam egy egyszerű Mozart-darabbal. Vékonyan, szomorúan szólt – mint egy kóristafiú hangja szemben az operai szoprán gazdag csokoládéjával nekem pedig ez tökéletesen megfelelt. A zene nemcsak hangokból áll, hanem szünetekből, ütemezett csendből is. A szünetben várunk, hogy újra meghalljuk a zenét. Bele akartam játszani a csendbe, amit Anna és Julian hagyott maga után, hogy kitöltsem ezt az űrt, de az ő csendjük nem szünet volt. Nem afféle zenei vákuum, hanem űr, ahol nem létezhet hang. Eljátszottam egy másik noktürnt, de ezúttal nem hallottam a dallamot, csak a hangok közötti szüneteket.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET Az Anna

SZILVESZTER ESTE KORÁN lefeküdtem aludni. Mr. Riversnek részt kellett vennie Lady Verrion partiján a lulcombe-i Dower-házban, és bár erősködött, hogy engem is szívesen látnának, mindketten tudtuk, hogy ez nem igaz. Tynefordban maradtam, hallgattam a

rádiót a könyvtárban, kandírozott fügét ettem a tűz előtt, és elillantam, mielőtt Mr. Wrexham idegeskedni kezdett volna amiatt, hogy meghívjon-e engem a cselédség ebédlőjébe meginni egy pohár sherryt éjfélkor a megmaradt cselédekkel. A lépcsőfordulón minden villanyt lekapcsoltam, ahogy a hálószobámban is, kihúztam a sötétítőt, és kinyitottam az ablakot. Beletelt egy percbe, míg a szemem megszokta az abszolút sötétséget. Annak idején a faluból különös fények csillogtak az éjszakában, vagy a messzi Weymouth és Portland hatalmas fényei vetettek sárga fátyolt a horizontra. Most sötétség vett körbe, összehúztam magam a karosszékben, beszívtam a fagyos levegőt, csattogtak a fogaim a hidegtől. Már majdnem éjfél felé járhatott, de nem láttam a karórámat, a templom harangjai pedig hallgattak – a törvény kimondta, hogy kizárólag a megszállás jelzésére lehet megszólaltatni őket. Csak a tenger morajlását hallottam. Mostanra olyan ismerős volt a visszhangja, mint a saját gondolataim. Ha néha elvetődtem Dorchesterbe vagy Warehambe, megdöbbentett a csend. Az utcákon nagy volt a jövés-menés, alatta viszont állhatatos csend honolt. Tudtam, hogy nem tudnék megint a tenger nélkül élni; ez lett az én zeném. Végre megértettem, hogy érezte magát Anna és Margot azokon a ritka napokon, amikor se játszani, se zenét hallgatni nem tudtak. Felemeltem a whiskys poharamat, ittam a családom, aztán Kit egészségére abban a boldog tudatban, hogy bárhová hajózott is, rám gondol. Néhány hetente levelet kaptam tőle. (Az évek során mindvégig megőriztem mindet, mostanra elrongyolódtak és összegyűrődtek a végtelen újraolvasások miatt. Komoly badarságokkal vannak tele, olyasmivel, amit a fiúk a kedvesüknek szoktak írni, és ami valahogy a címzett számára sosem tűnik unalmasnak vagy közhelyesnek, csakis végtelenül gyengédnek és igaznak.) A félhomályban üldögéltem, elővettem a levélköteget, és mivel túl sötét volt ahhoz, hogy elolvassam őket, fejből felmondtam a tartalmukat.

Drága Elise! Alfréd királynak hívják a kiképzőhajót. Valójában nem igazi hajó, hanem valamiféle átalakított iskola, de mi úgy teszünk, mintha hajó volna. Az eleje a hajóorr; névsorolvasással ellenőrzik, hogy mind a „fedélzeten” vagyunk az óra megkezdése előtt. A szállásom a városban van, de mikor este hazaindulunk, azt mondjuk, hogy „felkötjük a függőágyunkat”. Ilyen a haditengerészet, elsőre kicsit furcsa, de mikor megszokja az ember, van benne valamit rendszertelen költészet. Amikor ennek az egésznek vége, egyik nyáreste lemegyünk majd Durdle Doorhoz, és a sziklákra felkötünk majd egy kétszemélyes függőágyat, együtt belefekszünk, és megvárjuk, hogy előjöjjön egy hableány, megfésülje a haját, és verdessen a farkával. Vagy csak sherry-t iszunk, nagyon lerészegedünk, én pedig végigcsókollak a lábujjadtól a térdedig, aztán a harisnyáid közti réssel és a lágy fehér combjaiddal folytatom... Meg kell mondanom, hogy nagyon szépen tudok szalutálni, és csodásan festek a kék egyenruhában... Örülök, hogy Burt megtanított csomót kötni, és megismertette velem a tenger szabályait, így azért könnyebb volt, de alig várom, hogy ténylegesen vízre szálljunk. A fegyelem és gyakorlatozás nem rossz, Etonra emlékeztet, mintha megint iskolás lennék, csak épp felelős lettem más emberek életéért... Minden éjjel Tynefordról és rólad álmodom, te pedig megint fiúnak öltözöl az álmaimban, és lehet, hogy ez bűn, de megölellek, megcsókollak, és ezúttal senki nem állít meg, úgyhogy kikötöm a csokornyakkendődet, és megnyalom a nyakad alján azt a bűbájos kis mélyedést... Gyakorlatokat végeztünk ma a tengeren, de kiderült, hogy csak tengeribetegségben szereztem gyakorlatot. Igen. Úgy tűnik, tengeribeteg vagyok. Még sosem fordult elő ilyesmi a halászhajókon vagy vitorlásokon, de van valami a nagyobb hajókban, meg ahogy azok a hullámok közt hánykolódnak... Istenem, ha csak rágondolok, felfordul a gyomrom... Holnap „ballagunk”, de én egyáltalán nem érzem úgy, hogy felkészültem volna... Reméltem, hogy torpedórombolóra kerülök, de nem így történt. A korvett sem hangzik rosszul. Szívesen megírnám, hová megyünk, de magam sem tudom. Annyit mondhatok, hogy halálra vagyok rémülve, ahogy a

többi társam is. Nem tudom, hogy a hivatásos hajólegénység mit gondol majd felőlünk, kopasz szárazföldi patkányok felől. Hát, gondolom, már késő lenne átállni a légierőhöz... Nos, mind tengeribetegek vagyunk. Én az egész úton xxxxxxx felé rosszul voltam, de a Haditengerészet Önkéntes Szolgálatának összes tisztje is: zöldek minden tekintetben. De a hivatásos hajólegénység elég jól vette; úgy tűnik, a tengerészek sosem gúnyolódnak a tengeribetegségen, ezen mindenki átesik. A tengerész altiszt azt mondta, a hajóutak első két-három napján még mindig rosszul van. Különösen, ha xxxxxxx felé megyünk... De hát az északi fény! Bárcsak te is láttad volna, Elise. Egy pillanatra olyan fényes volt, hogy azt hittem, egy hatalmas hadihajó jelzőtüze: az egész horizont zöldes fényben ragyogott, mintha rettenetes hajnalra virradtunk volna... Te meg én majd egyszer elmegyünk xxxxxxxbe, és majd egy nyugodt kis hajón körbemegyünk xxxxxxx körül. Én leszek a kapitány, más nem is jön velünk. Talán ez lehetne a nászutunk. Mit gondolsz? Szerintem csodálatos volna. Főtt tojást és szardellát eszünk pirítással (mivel nagyon jól tudod, hogy semmi mást nem tudok főzni), a lábunkat meg belelógatjuk a vízbe, és meztelenül úszunk, éjszaka pedig kifekszünk a fedélzetre, és várjuk az északi fény felvillanását... Istenem, képtelen vagyok írni. Megöl ez a tengeribe-tegség. Miért pont a tengerészet?... Rendes pofák ezek a tengerészek, meg kell hagyni. Múlt éjjel kicsit megijedtem xxxxxxxxxxx... Bár csak Tynefordban lehetnék! Gondolom, majd megfagytok ebben a hidegben azzal a kevés tüzelővel, amit jegyre kaptok. Emlékszel, mikor múlt télen bevittem egy darab tölgyfát, és elégettem az előcsarnok kandallójában? Szerelmes voltam beléd, de még nem mondtam el neked. Néztem, ahogy Wrexhammel táncolsz, és valósággal féltékeny voltam az öregre. Mindenkire féltékeny vagyok, aki veled van akkon amikor én nem. Féltékeny vagyok az apámra, mert mindennap láthat, és azt mondhatja neked: „ideadná a lekvárt” és lát reggelenként, mikor kipirosodsz a fürdőtől, és még nem ébredtél fel teljesen – ó, mennyire tudnak hiányozni ezek az édes kis semmiségek, amikor távol van az ember! Ma azt hallottuk, hogy a torpedóromboló xxxxxxxxxxxxxxx... Amikor hazaérek Tynefordba, egy álló hétig

lefoglallak csak magamnak. Senki más nem beszélhet veled, nem mehet a közeledbe, és meg se érinthet. Ha házasok lennénk, ragaszkodnék hozzá, hogy mindvégig meztelen legyél, de mivel nem vagyunk azok, gondolom, be kell érnem azzal, hogy csókolgatlak, és talán kioldom... A tengerészeinél hagyomány, hogy szilveszter éjfélkor köszöntőt mondunk a feleségünkre vagy kedvesünkre, úgyhogy drágám, tudd, hogy bárhol leszek, az egészségedre fogok inni... Ölel Kit. ☼ Újév napján átsétáltam a szirteken a Tilly Whim-barlangokhoz. Segítettem Mrs. Ellsworthnek Wellington-bélszínt készíteni vacsorára (utolsó ünnepi lakoma a jegyrendszer bevezetése előtt), végtelen mennyiségű krumplit pucoltam meg, leszűrtem egy liter kökényes gint, és a forró konyha után majd elepedtem egy kis friss levegőért. Az ég acélszürke volt, a sötét tengeren csapkodtak a hullámok, a tetejükön fehér tajték formálódott, mielőtt partot értek. Szemerkélni kezdett az eső, megpöttyözte a köveket, és beszivárgott az esőkabátom alá, de nem érdekelt. Mostanra már megtanultam élvezni, ha a szél és a hideg kicsípi az arcomat a magyalbogyó élénk színére. Végigsétáltam a szirt tetején húzódó ösvényen, a Brandy-öböl vékonyka homokos partja felett, aztán a Tilly Whim mészkőpárkányán. A távolban hadihajó fekete árnyát láttam, Portlandben kötött ki. Eltöprengtem, hogy Kit is hasonló hajón utazik-e. Vörös kasmírsál volt rajtam, Mr. Rivers karácsonyi ajándéka, élveztem a fényűző élénkségét a tompa téli világban. Olyan pompás darab volt, hogy alig mertem elhinni, hogy az enyém. Nem számítottam ajándékra, így Mr. Riversnek azt a Goethe-verseskötetet adtam, amit egy dorchesteri antikváriumban vettem Kitnek. Valószínűleg Mr. Riversnek egyébként is jobban tetszett, mint Kitnek tetszett volna. Ő csak a durva és a vicces verseket szerette, legjobban pedig a kettő keverékét. A Tilly Whimbe vezető szirt nedvesen csillogott, , a mészkőre ráfagyott az eső, sima réteget képezve rajta. A barlangok eltátották szögletes szájukat, miközben a fejem felett egyetlen

fehér sirály körözött, a sikoltásait elfojtotta a hullámtörés. A szemem megakadt valami mozgáson, vörös szín villant fel, mintha róka járna erre. De nem róka volt az, hanem Poppy. Felé rohantam, mikor azonban megláttam, hogy nincs egyedül, elbizonytalanodtam. Egy szikla árnyékából figyeltem, hogy néhány férfi dobozokat és vitorlavásznat cipel a barlangokba. Volt a mozgásukban valami sietős titkolózás, mint a mókusokban, mikor szeptemberben beássák a mogyorókat a gyep alá. Fél órával később a férfiak elhajóztak a sziklaszirt mentén, vissza Lövell tornya felé. Poppy egy-két percig még elidőzött, maga köré húzta a gyapjúkabátját, aztán a férfiak után sietett. Előbújtam a rejtekhelyemről, és odakiáltottam neki. Megfordult, a kezét rémületében a torkához kapta. – Te vagy?! Istenem, Elise, alaposan rám ijesztettél. Odarohant hozzám, és gyorsan megölelt. Megszorítottam, el sem akartam engedni. – Azért jöttél, hogy Will-lel találkozz? – kérdeztem. – Mert ő beállt a Dorset ezredbe. – Tudom. Egyik délután láttam Salisburyben. Várja, hogy elhajózzanak. Sétálgattunk a városban, aztán elmentünk vacsorázni. A vendéglő tele volt egyenruhás párokkal, ők is mind éppolyan nyomorultul néztek ki, mint mi. Annyira furcsa belenézni a szerelmed szemébe, miközben arra gondolsz: „Mikor találkozunk újra?” Közben pedig vajas teasüteményt eszegetsz. – Bárcsak szóltál volna, hogy hazajössz! – mondtam, és kivettem a hajából egy darab mohát Beledugta kesztyűs kezét a kabátzsebébe. – Nos, mint látod, nem vagyok otthon. Nem igazán. Titkos háborús küldetés. – Hátrapillantott, de a társai már egy fél mérföldnyire jártak, a kis toronyhoz vezető emelkedőn kaptattak felfelé. Poppy orcái csillogtak a hidegtől és izgalomtól. – Persze, ha engem kérdezel, szerintem semmi értelme nem volna eltitkolni előtted. – Nagy levegőt vett, aztán sietve magyarázni kezdte. Lőszer- és fegyverkötegeket pakolunk le tengerparti rejtekhelyeken. Felkészülünk a legrosszabbra: az invázióra. Ha erre kerülne sor, a helyiek megtalálnák, és használhatnák őket a németek elleni harcban. Persze elég fölösleges, ha egy teremtett lélek se tud róla.

Vállat vontam. – Én már tudom. – Igen. De nem mondhatod el senkinek, különben rájönnek, hogy én fecsegtem, és akkor nagy bajban leszek. – Köhögött. Kivéve, ha betörnek a németek. Akkor mindenkinek elmondhatod. Kibámultam a tengerre, a ködfoltok úgy sodródtak a vízen, mint óriási selyemlepedők egy hatalmas pókhálóban. Az ég koromfekete lett, havazással fenyegetett. A kopasz fák a horizonton vékonynak és hidegnek tűntek, a barlangok szája olyan sötét volt, hogy elnyelte a napfény utolsó morzsáit is. A hullámok nekicsapódtak a partnak, versenyre keltek a szél üvöltésével. A furcsa félhomályban elképzeltem, amint fekete hajók armadája vitorlázik Anglia felé, az árbocaik felhasítják a ködöt. Láttam, hogy a parton férfiak hemzsegnek, ezrével másznak fel a meredek sziklákon, éles körmükkel a sziklába kapaszkodva haladnak előre, a szemük lázasan csillog. – Nem felejtem el – feleltem. ☼ Februárban hóvirágot szedtem. A házban egy sem maradt meg egy napnál tovább, mintha csakugyan hóból lettek volna. Reggeli előtt beletettem őket a pohárszéken álló vázába. Aznap reggel levelet kaptam Margottól, Mrs. Julian Landaunak címezte a Tyne-ford-házba, akkor küldte, mikor még azt hitte, hogy Anna és Julian Tynefordba jön, a bélyegző szerint tavaly szeptemberben adták fel Kaliforniában. Habozás nélkül kinyitottam, kétségbeesetten vágytam minden hírre. Drága mama! Annyira örülök, hogy megérkezett a vízum! Mesélj, milyen volt az út? Vagyis mégse, inkább arról mesélj, milyen a tenger mellett élni? A papa megfürdött már benne? Biztosan nagyon komolyan néz ki, és sosem vizezi be a haját. Hogy tetszik Anglia? Olyan zöld, mint a képeken, az étel meg olyan pocsék, ahogy beszélik?

És mit gondolsz Kitről? Eléggé szereti Elisét? Én először úgy gondoltam, hogy talán... mindegy, hagyjuk. Bárcsak én is ott lehetnék veletek. Feltétlenül írnod kell, MINDENT el kell mesélned. Beszéltem Roberttel arról, mi lenne, ha elhajóznánk Angliába, de gondolom, veszélyes lenne, ha a tengeren érne minket a háború kitörésének a híre, és inkább tényleg meg kellene várnunk a háború végét, most már biztosan hamarosan meglesz a hadüzenet, és nyilván nem fog sokáig tartani, és hogy mennyire hiányoztok mindnyájan! Robert Kanadába akar menni, hogy harcolhasson, ha megkezdődik, de az egyetemen persze nem akarják, hogy menjen. És én sem, pedig tudom, hogy ez borzalmasan önző dolog tőlem, és hogy harcolnia kellene, mert akkor ti mind biztonságban lehettek, és végre mind hazamehetnénk. Csók Elisének és Papának. Lányod, Margot Ui. Elmentünk operába, és láttam a Figaro házasságát. Cherubinót egy nagyon kövér és nagyon hamis szoprán játszotta. Az a szörnyeteg Robert nem engedte, hogy eljöjjek az előadásról. Ui. Még mindig semmi jele a babának. Reméltem, hogy rád hasonlítok, és már a nászúton teherbe esem. A borzalmas teád sem segített. Mindent úgy tettem, ahogy mondtad (el sem tudod képzelni, milyen nehéz itt szárított körömvirágot szerezni), de egyszerűen undorító volt. Egész rosszul lettem, úgyhogy először azt hittem, működött, de csak az az átkozott körömvirág volt Leengedtem a levelet, belém mart a sértettség. Nekem miért nem mondta el Margot, hogy gyereket szeretne? Miután így kitagadott a bizalmából, messzebb éreztem tőle magam, mint eddig bármikor. Már kislány korában sem mondta el nekem soha a titkait, megtartotta magának a romantikus történeteit, és Annának suttogta el őket a fürdőszoba bezárt ajtaja mögött. A kulcslyukra nyomtam a fülem, úgy hallgatóztam, de sosem hallottam mást, csak a víz csobogását, vagy egy-egy kósza kacajt. Hiába lakott Margot most a tengeren túl, megint úgy éreztem

magam miatta, mint egy kizárt gyerek, aki az ajtóra tapasztja a fülét. Már kezdtem megszokni Anna és Julian hiányát. Állandóan gyötört, mint a régi seb, mely mindig ugyanúgy fáj, de az ember egy idő után hozzászokik. Margot levelétől azonban most megint fellángolt, kicsit megszédültem tőle. Még soha ennyire nem hiányzott Anna. Margot minden levelét üresnek és kevésnek éreztem. Már nem az a copfos kislány voltam, akitől annyi évvel azelőtt elköszönt. Margottal ellentétben én már nem álmodtam arról, hogy milyen lesz, ha hazamegyek. A bécsi otthonom eltűnt. A háború előtt létezett, egy másik korszakban. Aznap reggel emésztett a sértettség és aggodalom. Kit hiányát még erősebben éreztem, mint a családomét. Már megszoktam, hogy mindennap látom, megcsókolom, együtt sétálunk. Már hetek óta nem jött tőle levél. Arra gondoltam, hogy nagyon messze lehet, ahol a postaforgalom fegyveres erői nem tudták ellátni a feladatukat, de nem tudtam biztosan, hogy aggaszt-e ez a hallgatás, vagy csak bosszant. Olyan erőteljesen csaptam le a virágokat, hogy a víz kilöttyent a cseresznyefa pohárszékre, kénytelen voltam feltörölni az ingujjammal, mielőtt foltot hagyott volna. Mrs. Ellsworth nem szidna meg, de nekiállna dörgölni a foltot egy ronggyal, és meggörbült háta ékesen kifejezné neheztelését. Reméltem, hogy én is úgy hiányzom Kitnek, mint ő nekem. Az ingujjam átázott a virág vizétől. Tényleg azt akarom, hogy Kit nyomorultul érezze magát? Nyilván fontosabb, hogy ne legyen túl erős honvágya, mikor ilyen fontos háborús feladatot lát el. Kihúztam egy hóvirágot, ami máris kezdte úgy lehorgasztani a fehér fejét, mint egy álmos öregember. Lehet, hogy gonoszság, de tényleg azt akartam, hogy Kit nyomorultul érezze magát. Legalábbis egy kicsit. Éjszakánként morzsoljon csak el pár könnycseppet – annyit azért ne, hogy a tiszttársai észrevegyék, és kigúnyolják érte, csak annyit, amiből látszik, hogy kicsit fáj a szíve. Három-négy könnycseppet minden éjszaka. Igen, Ennyi elég lenne. – Elise? Mit csinál? – kérdezte Mr. Rivers. Mikor lepillantottam, észrevettem, hogy vízcseppeket szórok a virág száráról a pohárszékre, Mr. Rivers elővett a mellényzsebéből egy kendőt, és letörölte. – Iszik velem egy kávét? – kérdezte.

Leültem, ő pedig odaadott egy csészét. Egy perccel később megjelent Mr. Wrexham a csinos háromszögekkel teli ezüst pirítósos tálcával, egy tálka vajjal és egy másik tálka lekvárral. Elvettem egy szeletet, szárazon rágcsáltam egy darabig, aztán undorodva letettem. Mr. Rivers némán nézte, aztán megjegyezte: – Úgy tűnik, nagyon nem találja a helyét. Nem beszéltem neki Margot leveléről. Így is elég pocsékul érezte magát. Véletlenül meghallottam, mikor hangosan morgolódott: „Bárcsak nagyobb nyomást gyakoroltam volna rájuk! Egy nap. Akár egyetlen nap ” Most rám mosolygott. – Hamarosan hallani fog Kitről. Biztos vagyok benne. – Igen – feleltem, miközben a morzsákkal játszottam a tányéromon. – Ma reggel két halászhajó megjavítását felügyelem. Mivel a halat nem jegyre osztják, kifejezetten fontosnak tűnik, hogy minden hajó jó állapotban legyen. Azt akarom, hogy minél több hajóm kint legyen az öbölben. Ha gondolja, segíthet. – Köszönöm – feleltem erőltetett mosollyal, – Szívesen segítenék. Egy óra múlva fürgén legyalogoltunk a partra, a Burt kunyhója előtti lomos udvaron már összegyűlt Art, Burt, egy tucat halász a faluból meg néhány fiú, akik még túl fiatalok voltak ahhoz, hogy elvigyék őket katonának. Két hajó állt ott téglakupacoknak támasztva, akkorák lehettek, mint a Bárka, a téglákat régi szőnyeggel terítették le, nehogy megsértse a hajótestet. A férfiak körülöttük sétálgattak, alaposan szemügyre vették a gerincet, a kormányrudat. Láthatóan csak Mr. Riversre vártak, mielőtt nekikezdenének a munkának. Az egyik hajó bal oldalán halovány írás mutatta, hogy Margaretnek hívják, de a másikról ledörgölték a nevét. – Szerintem tűrhető állapotban vannak – mondta Mr. Rivers alapos szemrevételezés után. – Annak ott új kormányrúd kell, a Margareten meg kell javítani a tőkesúlyt, az árbocozatot pedig mindkettőn cserélni kell, de szerintem boldogulunk vele. Pár morranás és helyeslő bólintás után a férfiak nekiláttak a munkának. A kezembe nyomtak egy kezeslábast.

– Itt van e’ – mondta Burt. – Ezt vegye fő! Abba a semmi kis szoknyába nem lehet dógoznyi. Csupa e’ mocsok lesz, ha megpróbálja. Befordultam a kunyhó mögé, és gyorsan magamrasrángattam a munkaruhát, aztán visszatértem a többiekhez. Burt rám vigyorgott. – Azt kő mondanyi, igen csinos lett. Csak e pipa köllenye a szájába. Hangosan vihorászott a saját viccén, aztán a kezembe adott egy darab smirglit meg egy vésőt. – Ezzee’ dörzsűjjö le a kagylókat, meg azokat a redvás hinarakat. A fenekinek ollan simának kő lennyi, mind a hal, mielőtt a vizre raktyuk. Csak csinálja azt, amit a Miller gyerek. – Az egyik fiúra mutatott, aki a mocskot farigcsálta a késével. Már egy órája kuporogtam a csónak alatt, dörzsölgettem, kapargattam a festékbe belerakódott gyomot; olyan zöld volt, mint a szétázott saláta darabkái. A kagylók kicsik voltak, kemény szemölcsök, a véső éles végével kellett lelökdösni őket. Körülöttem az emberek kis gerendákat csiszoltak vagy fűrészeltek a szétrohadt faanyag helyére. Art és Burt felment a Margaretve, lecsavarozták a rozsdás szerelvényeket az árbocról és a jobb oldali korlátról, a helyükre felújított darabokat tettek. A karom begörcsölt a munkától, felálltam, kinyújtóztam és járkálni kezdtem. Az alacsonyan járó téli nap kikukucskált a felhők alól, és megcsillant a tengeren. Hunyorogtam, eltakartam a szemem elől a ragyogását. A kert túlsó végében Mr. Rivers egy fehér fadarab fölé hajolt, gyaluval simára csiszolta. Derékig levetkőzött, nekifeszült a munkának, a gyalu fel-le siklott, a földre vékony, göndör forgácsok hulltak. Elfordítottam a tekintetemet. – Ne, igyon egyet! – mondta Burt, és felém nyújtott egy kulacs vizet. Hálásan elvettem, nagy kortyokban ittam. Letelepedtem egy rákászkosárra, és visszatértem a névtelen hajó foltos teste alá, folytattam a dörzsölését. Egy kis idő múlva Burt csatlakozott hozzám, barátságos csendben dolgoztunk. Néha-néha kezembe nyomta a kulacsot, de egyszer, mikor meghúztam, nem víz volt benne, hanem rum. Meglepetésemben majdnem kiköptem, Burt pedig halkan göcögött.

– Köll e’ kis anyag. Vírrí válik. Mr. Rivers és Art a Margaret fedélzetén állt új kötelekkel, átdugták őket a kötélbakon, már készen álltak a vitorlavászon felszerelésére, mely az árboc alatt barna kötegekben hevert. Miután Mr. Rivers beletette a fafogantyút a tekerő szájába, húzta a kötelet, miközben Art a vitorlához rögzítettet vitte fel az árbocra, A vászon úgy remegett és csapkodott, mint egy dühös, kikötözött madár, a hajó hintázott a rögtönzött emelvényen. Fülsiketítő hangokat adott ki, mint a színpadi mennydörgés; leeresztettem a smirglimet, úgy néztem, ahogy a két férfi küzd a széllel. Mr. Rivers otthagyta a tekerőt, inkább Artnak segített: átfogta a barna smirglit, és magasra felnyúlt, hogy kihúzza. Végül a vitorla kibomlott a keresztrúd mentén, mint egy hatalmas, barna szárny, akár egy fél sas. – Mr, Rivers díjnyertes tengerísz. Rígenn, amikor még fiatal vuót, Anglia színeibe’ versenyzett – mormolta Burt csodálattal. Meglepve néztem rá, az öreg elmosolyodott. – Jaja. lén nem tóm, mi a juó ebbe a vitorlásdiba. Ennyit gürcünyi a kihajózássaa’, mikó míg a vacsora se gyün vissza belüllö. – Megvonta a vállát. – Ez a Mr. Rivers... A legjobb vitorlás meg tengerísz. Jobb, mind a Kit. Az a gyerek tú’ türemetlen. Vakmerő meg meggondulatlan. A’megigen veszilles, mer’a tenger eenyeli az illen bolondokat. Letettem a smirglit, és otthagytam. Nem akartam azt hallgatni, hogy kételkedik Kitben. Most, mikor a tengeren van. Mögöttem a porladó sziklafalban pityerodúk sorakoztak, de mind elhagyatott volt, a lakóik melegebb éghajlatra vándoroltak. A lakhelyük üresnek tűnt, mint alkonyaikor a sötét ablakú kunyhók. – Burt nem akart rosszat, Elise. Csak aggódik Kitért. Nagyon szereti – mondta Mr. Rivers. A férfi csendben állt mellettem, és nézte, ahogy a hullámok visszavonulnak a parton; kezdett megfordulni az árapály. – Nem tetszik ez a hallgatás – mondtam. – Mindig szokott írni. – Tudom. De biztos vagyok benne, hogy jól van. A tengerészet azonnal táviratozik a családtagoknak, ha baj van. Titkos akcióra készül, ennyi az egész – mondta. – Hallott valamit a párizsi barátjától?

A fejét rázta. – Sajnálom. Semmit. Könnyedén átkarolta a vállam, én pedig nekidőltem. A bőre nedves volt, érezni lehetett rajta az izzadság és a munka szagát. Hirtelen mindkettőnknek eszébe jutott, hogy félmeztelen; ő leejtette a karját, én arrébb léptem, – Gyerünk! Ideje festeni – szólalt meg mosolyogva. Mindenki segített bevonni a két halászhajó alját lerakódást gátló festékkel, ami a hínárt és kagylókat volt hivatott távol tartani, hogy a hajótest sima maradjon, és csak úgy szelje a habokat. A nap kezdett lebukni az égről, mígnem kerek vörös zsetonként lebegett a horizont felett. A felhők olyan fényesen ragyogtak, mint a parázs, a tenger rózsaszínen csillogott; a vizes tűz csodája. – Nevet kő neki annyi. Az illen szíp kis hajóknak szíp ujj nív köll – mondta Burt. – Akar nevet annyi neki? – kérdezte, felém vigyorogva. – Komolyan gondolja? – kérdeztem, körbenézve a halászok deres fején, a szakállukat vörösre festette a lemenő nap. – Női nív köll – tette hozzá Art, miközben az aprócska festékfoltot dörzsölgette a homlokán. I’ szokás. Elgondolkodtam, Egyetlen név jöhetett szóba. – Anna – jelentettem ki. – Igen jó nív – mondta Burt, és a kezembe nyomta a rumos flaskát. Pár cseppet a hajóorra fröcsköltem, megnedvesítve a hajót. – Éljen az Anna! – kiáltottam, az emberek pedig egyetértően morogtak. Belekortyoltam a rumba, aztán átadtam Mr. Riversnek. Hátravetett fejjel ivott. A nap lebukott a horizonton, a rózsaszínes ég szürkébe fordult. A kunyhók ablakaiban nem jelent meg fény, mivel beszögelték a fényelzáró zsalukat. Annára és Julianra gondoltam. Nagyon boldogok lennének, ha tudnák, hogy egy hajó Annáról kapta a nevét. Legszívesebben abban a pillanatban vízre bocsátottam volna az Annát, máris vitorlát akartam bontani, hogy megkeressem őket. Elvettem a kulacsot Mr. Riverstől, és még egy kortyot ittam a rumból, az ital égette a torkom.

– Jöjjön! – mondta Mr. Rivers, megindult hazafelé. Szedtem a lábam, hogy utolérjem, végiggyalogoltunk a kőúton a kezdődő sötétségben. Mikor megbotlottam, elkapta a könyökömet, megtámasztott. Mögöttünk elhalt a tenger moraja és a halászok nevetése. ☼ Az egyik márciusi reggelen korán ébredtem, aztán még mezítláb, pizsamában lementem a földszintre. Alig múlt el hat óra, a bejáró cseléd még nem kezdte el a folyosót takarítani. Felengedtem a zsalu zárját, hogy a napfény beszűrődhessen az osztott ablaktáblákon. A kis szalonban kupacokban álltak az anyagdarabok, töltőanyagnak szánt pamutvatták repültek szanaszét a huzatban. A falubeli asszonyok – Poppy nagynénjének vezetése alatt – úgy döntöttek, hogy a sebesült katonáknak hálókabátot varrnak, és a sárga szalont ideális helynek vélték ehhez a nemes elfoglaltsághoz. A hölgyek hetente kétszer jöttek el hozzánk, körbeülték a tüzet, és varrtak, megitták Mrs. Ellsworth szilvaborát, miközben a háború nyomorúságáról meg az elsötétítés rémes kellemetlenségéről panaszkodtak, és nagyon vidámak voltak. Az én próbálkozásaimat mindig leszólták, aztán szó szerint darabokra szedték, hogy újra összevarrják őket. Véleményem szerint az a tény, hogy az előöltésem nem tökéletesen egyenletes, a legkisebb gondja lett volna annak a közlegénynek, tizedesnek vagy kapitánynak, aki az én mályvaszínű, virágos hálókabátomba öltözve ücsörög majd az ágyán (régi függönyből varrtam: már nem használtuk, de nem is akartuk kidobni). Különös érzés olyan katonáknak ruhát varrni, akik még meg se sebesültek. A ronda hálókabát majdani viselője jelenleg Franciaországba készül hajózni, vagy talán a mocsaras wiltshire-i mezőkön gyakorlatozik, esetleg az Észak-Atlantióceánon hajózik makkegészségesen. Mi az eljövendő sérülésekre készültünk fel a varrással, hogy szépen öltött hálószobafüggönybe bugyolálhassuk a katonáinkat, miközben ők fegyverekkel, szuronyokkal edzettek, és megtanultak szalutálni. Szinte úgy éreztem, hogy a nyomorult hálókabátok megvarrásával arra kárhoztatjuk őket, hogy hónapokat töltsenek

kórházakban, ahol majd fél kézzel töltögetik a The Times keresztrejtvényeit. Hallottam, hogy May a konyhában átkozódik, miközben próbálja begyújtani a hatalmas hátsó tűzhelyet, hogy Mr. Riversnek legyen meleg vize a reggeli fürdőjéhez. A tűzhely olyan öreg és szeszélyes volt, mint egy hajadon nagynéni, órákat töltöttem már azzal, hogy kitaláltam az óhajait, megraktam szénnel, koksszal, szítottam, vagy egyszerűen csak könyörögtem neki. – Segíthetek? – kérdeztem. May a padlón térdelt a tűzhely mellett. Vállat vont. – Hát, ha akar. Úgyis ez az utósó hetem. Máj’ Mrs Ellsworth kíntelen lesz maga meggyujtanyi ezt a kacatot. – Ne beszéljen így Mrs. Ellsworthről! Tiszteletlenség. May felhorkant. – Nem hallotta, hogy aszondtam, hogy eemenek? Mellé térdeltem a pizsamámban, régi újságokból labdákat gyúrtam, és betettem őket a tűztérbe. – Azt hittem, szeret itt lenni. Mrs. Ellsworth kedveli magát. Maybeft volt annyi tisztesség, hogy büntudatos arcot vágjon. – Hát, mennem köll háborús szolgálatot végezni, nem? Munkát kaptam egy portsmouthi gyárban. Minden héten megkapom majd a pénzem. Ott nem köll folyton egy vén csirkefogó papolását hallgatnom – mikor ezt mondta, a komornyik zárt ajtaja felé pillantott. – Apa korábban hallani se akart gyári munkáról. Azt mondta, nem jó az. A lányok a mi családunkban mindig házaknál szolgáltak. De most honleányi kötelességem, úgyhogy egy szava se lehet, nem igaz? A tűz végre meggyulladt, felálltam, lesöpörtem magam. – Ne nézzen rám így a kisasszony – szólt a lány. – Iszen tuggya, miilen. Mér maradna bárki is, ha tud választanyi? Tudtam, milyen nyomorúságos rabszolgamunkát végeznek a mosónők, úgyhogy nem tudtam vitatkozni vele. – Remélem, boldog lesz, May. A folyosón sétálva hallgattam, ahogy Mrs. Ellsworth a kamrában az üvegekkel csörömpöl, és magában morog az apadó lekvárkészlet miatt. A hátsó ajtó ekkor kivágódott, és besietett

rajta a bejáró cseléd, hideg levegőt és zizegő csomagokat hozva magával. – Reggelt – vetette oda, és elrohant mellettem, hogy nekilásson a takarításnak. Mindennap egyre bosszúsabbnak tűnt, mióta három cseléd és egy inas munkáját próbálta egymaga elvégezni. Felsóhajtottam, eltöprengtem, hogy boldogulunk majd May nélkül. Korábban már kérleltem Mr. Wrexhamet, hogy tegye félre a vacsoránál használt ezüstöt és porcelánt, és együnk mindkét étkezésén az egyszerűbb étkészletből, melyben az ebédet szokta feltálalni, de ő erről hallani sem akart. – A ház színvonalát az ezüstök határozzák meg. Mit gondolnának a Hamilton úrnők? – Én arra gondoltam, hogy mivel a Lulcombe park katonáktól hemzseg, ők pedig a Dowerházban laknak, talán elnéznék, hogy a vacsoránál is az ebédhez való ezüstöt használjuk. Persze ez annyira nem foglalkoztatott, inkább az aggasztott, hogy a végén az utolsó bejárónőnk is felmond, miután teljesen kimeríti a rengeteg munka. Megpróbáltam titokban besegíteni a cselédeknek; leporoltam a porcelánt, mikor Mr. Wrexham a pincében volt, kinyújtottam Mrs. Ellsworth tésztáját, és betettem a sütőbe vakon sülni, az ebédlőasztalt bedörzsöltem méhviasszal. Mr. Wrexham nagyon örült May és a bejáró cseléd meglepően hatékony munkájának, ők pedig azt hitték, hogy Mr. Wrexham végezte el a munkát helyettük. Tudtam, hogy ez a rendszertelen ügyeskedés nem tarthat sokáig. A Mr. Wrexham kamrájába vezető ajtó nyitva állt, egy darabig csendben néztem, ahogy az idős komornyik a tűzhely mellett térdel, elegáns frakkját fehér kötény takarta, épp a gazdája cipőjét próbálta fényesre pucolni. Ebben a teremben nem voltak díszek, leszámítva egyetlen kifakult barna fényképet, mely Mr. Wrexhamet a fiatal Mr. Riversszel és a feleségével ábrázolta. Mr. Wrexham családjáról nem voltak képek. A lámpa melletti alacsony asztalon naptár állt, minden eltelt napot szépen kihúztak rajta kék tintával. Rápillantottam. Március 6. – Ó – szólaltam meg. Mr. Wrexham körbenézett, az arca rögtön elborult, aztán kisimultak a vonásai. Tudtam, hogy a felbukkanásomat a

cselédek szobáiban a zöld posztós ajtó megszentségtelenítésének tekintette. – A szobájából tud csengetni, kisasszony, ha szüksége van valamire – közölte enyhe szemrehányással. A rosszallására ügyet se vetve bámultam a naptárt. – A dátum, Mr. Wrexham. Ma van a születésnapom. Ma lettem huszonegy éves. ☼ – Nincs vita, elviszem ebédelni – közölte Mr. Rivers, miközben átterelt a kocsifeljárón, és betessékelt a várakozó kocsiba. – Na de a benzin? – Hónapok óta spórolunk az adagunkkal. Ez pedig létfontosságú kirándulás. Elviszem, hogy megünnepeljük a születésnapját. Kinyitotta nekem az ajtót, és betessékelt. – Rendben – feleltem, becsusszanva a bőrülésre. – Köszönöm. De erre igazán semmi szükség. A férfi a szemét forgatta. – Te jó ég! Eddig fel sem tűnt, hogy ennyi baj van magával. Nem feleltem. Felvillant előttem, ahogy Kittel táncolok, a hajam fiúsán lesimítva. Kit hátradöntött és megcsókolt. Arra gondoltam, hogy Mr. Rivers nagyon is jól tudja, mennyi bajt tudok okozni. Art elvitt minket Dorchesterbe. Nem sokat beszéltünk Mr. Riversszel az út során. Lefoglalták a gondolatai, és az az igyekezet, hogy ne dőljön nekem, mikor Art befordult a Wolseleyvel a keskeny, sövénnyel határolt sarkokon (Art sokkal jobban bánt Mr. Bobbinnal, mint az elegáns autóval). Engem lenyűgöztek a száguldó zöld mezők, amelyeket Lulcombe körül lassan vonuló katonai teherautók és a terepszínű sátrak tarkítottak, melyek úgy bukkantak fel a parkban mindenfelé, mint óriási vakondtúrások. Dorchesteren kívül beragadtunk a hatalmas katonai járművek okozta forgalmi dugóba. Lassan közeledtek felénk, a barna sövények mindkét oldalon súrolták őket. Volt valami baljós ezeknek a dízelüzemű gépeknek a kattogásában és morgásában, Artnak majdnem az árokba kellett

lehúzódnia, hogy el tudja engedni őket. Tizenöt perccel később megállt a Hotel Royal előtt, és zsémbesen megkerülte a kocsit, hogy kinyissa nekem az ajtót. Mr, Rivers felajánlotta a karját. – Mehetünk? – kérdezte mosolyogva. Pezsgőt ittunk. Egy idős pincér megtöltötte a poharamat. Néztem, ahogy a buborékok a felszínre emelkednek. A pezsgő mindig Annát juttatta eszembe. Azokat a gyöngyöket viseltem, melyeket ő csempészett bele a csomagomba, úgy tettem, mintha ez lenne az ő születésnapi ajándéka. Úgy éreztem, elszorítják a torkomat. – Nem szereti a pezsgőt? – kérdezte Mr. Rivers látva, hogy nem iszom. – Ha gondolja, rendelhetek valami mást is. – Ó, nem, köszönöm. A pezsgő csodálatos. A pohárért nyúltam, és néhány korttyal felhörpintettem az italt. A fejem kellemesen zsongott. Az asztalon nem volt terítő, csak egy viaszosvászon, kicsit ragacsosnak éreztem az ujjaim alatt. Mr. Rivers fürjtojást, főtt lazacot és forró uborkát rendelt, desz-szertnek pedig tojás nélkül készített sodóval tálalt pudingféleséget ettünk. Főleg konyakíze volt, a halk zsongás a fejemben pedig lassan fülsiketítő morajjá változott. Az étterem majdnem üres volt. Egy katonai egyenruhás, fáradt tekintetű férfi egy rikító sárgára festett hajú nővel szemközt ebédelt, a túlsó sarokban pedig két öreg nő vastag drapp harisnyában teát szürcsölgetett, és a hideg kandalló előtt pletykálkodott. Nem tudtam kiverni a fejemből a Café Sperl meg a Demel tükörfalú kávézóit a sütemények és csokoládék tornyának végtelenített visszatükröződéseivel, ahol a fekete-fehér ruhás pincérek az asztalok között suhantak, hogy krémes forró csokoládét öntsenek a vendégeknek a fényes ezüst-kancsókból. Mikor befejeztük az ebédet, Mr. Rivers szivart és egy pohár portóit rendelt. Hátradőlt a székében, és halkan felnevetett. – Ez kifejezetten borzalmas, nem? – kérdezte. – Szerintem akár otthon is maradhattunk volna, kinyithattunk volna egy 23as Latourt, és megehettük volna Mrs. E. főztjét. Elmosolyodtam. Mr. Rivers nem tudta, hogy mostanság én készítettem a burgundi marharaguját és a rebarbarás piskótáját. – Nem. Igazán kellemes itt. Csak hát a háború. Megnehezíti a dolgokat.

– Igen, nos, ha nem akarnak bezárni, talán kicsit kevésbé silány képet kellene mutatniuk. Beleszívott a szivarjába. – Ha Kit hazajön, elmegyünk Londonba. Mindkettejüket elviszem a Savoyba, és akkor rendesen ünnepelünk. Kit nevének említésére mindketten elhallgattunk, abban a pillanatban egyáltalán nem akartam visszamenni az üres házba. Születésnapom volt, egy órára felejteni akartam. – Mr. Rivers, kérem, maradjunk még egy kicsit! Meglepve nézett rám, de aztán úgy tűnt, örül a javaslatnak. – Rendben. Nos, gondolom, elmehetnénk moziba. A Dorchester Filmszínházban a Rebeccát adták. Mr. Rivers vett két jegyet leghátulra, lábujjhegyen beosontunk, mivel már elkezdődött a film. A nézőtéren vágni lehetett a füstöt, sárga ködön keresztül néztem a vásznat. Utat vágtunk magunknak a helyünkig, átbuktunk az összegabalyodott szerelmeseken, akik morogva fogadták, hogy megzavartuk őket. A hátsó ülések elég kényelmetlenek voltak, és mivel mellettem egy pilóta félig az ölembe dőlve aludt, kénytelen voltam közelebb húzódni Mr. Rivershez. Borzongva néztem, ahogy a fiatal Mrs. de Winter a házban járkál. A képernyő dagadt a remegő tenger képeitől, egy kis facsónak úgy bukdácsolt a hullámokon, mintha játékszer volna, én pedig megborzongtam, és örültem, hogy Kit egy rendes hajó fedélzetén utazik. Angliában még sosem voltam moziban, de imádtam a közönséges hangulatát: a nézők úgy udvaroltak, tapsoltak a színészeknek, mintha élő színpadi játékot néznének. Én is közéjük tartoztam, mi, a földesúr, a volt cseléd menekült, a tisztek, a bolti eladók és a segédszolgálatosok mind ugyanahhoz a közönséghez tartoztunk, összekapcsolt minket a nagy képernyőn látott történet. Elfeledkeztem a filmen túli világról, boldog voltam. A hazaúton nem beszéltünk. Elkezdett esni, a vízcseppek doboltak az üvegen, miközben a kocsi átzakatolt a pocsolyákon, és felverte a tejes tea színére emlékeztető barna vizet. Bizonyára elaludtam, mert a következő pillanatban már megálltunk a ház előtt. Mrs. Ellsworth a lépcsőn várakozott. Két kezében esernyőt szorongatott, mintha el akart volna szállni tőle, mint egy riadt madár. Halálra rémültem, még meg se állt a kocsi, mikor én már

nyitottam ki az ajtaját. A zuhogó esőre ügyet sem vetve kiugrottam, átrohantam a kocsibejárón, kettesével szedtem a lépcsőket. – Kit az... – kezdte. – Istenem, istenem – kiáltottam. Benéztem Mrs. Ellsworth mellett az előszoba félhomályába. Kit egy kifejezetten csinos tolószékben ült, a lába kilógott elől, és az én ronda, kézzel varrt, mályvaszín hálókabátomat viselte. – Szia – szólt. – Boldog születésnapot!

TIZENKILENCEDIK FEJEZET Boszorkánykövek

KIT HAT HÉTIG VOLT GIPSZBEN. Sérülésének oka meglehetősen bosszantotta. Hajója belefutott pár kisebb csetepatéba, miközben kereskedőhajókból álló konvojokat kísértek az Atlantióceánon, hogy védelmet nyújtsanak a farkasfalkákkal szemben. Két tiszt megsebesült, egy tengerészkadéttal pedig akna végzett gyakorlatozás közben. De az ő bokatörése sokkal megalázóbb történet volt: a jeges fedélzeten megcsúszott az őrség ideje alatt, Norvégia partjainak közelében. Az orvos ellátta a lábát, de amint visszatértek a Scapa Flow-ba, Kit a parton találta magát: hazaküldték lábadozni. A túlzsúfolt korvetten nem volt hely egy sérült matróz számára. Figyelembe véve, hogy általában nem okozott neki rgondot, hogy a szófán heverészve egyik cigarettát szívja a másik után, mohón falva a RacingPostot, most igazán borzalmas páciensnek bizonyult; állandóan izgett-mozgott, és arra panaszkodott, hogy unatkozik. Észrevettem, hogy ha lehet, még a korábbinál is többet pöfékelt. Kissé meghízott, és mivel kénytelen volt egész nap a karosszékben henyélni, így elvesztette a rá annyira jellemző nyughatatlan izgágaságot, melytől oly kisfiúsnak tűnt. Erős fájdalmai voltak, és azt gyanítottam, hogy a cigaretta és a reggeli whisky erről hivatott elterelni a figyelmét. Órákig ücsörögtünk a meleg, levegőtlen szalonban, ahol Mr. Wrexham minden

tiltakozásunk ellenére egyre nagyobb tüzet rakott. Regényeket olvastam fel hangosan, hogy szórakoztassam – mindig a legújabb, szenvedélyes románcokat minél képtelenebb volt a nyelvezet, annál jobban élvezte. Valahányszor berekedtem, és szünetet tartottam, egyből türelmetlenül intett a két ujja közé fogott cigarettával: – Gyerünk, folytasd! Elnevettem magam. – Kibírhatatlan vagy. Már úgyis olvastad. Megrázta a fejét, és lusta mosollyal méregetett: – Nem. Csak szeretem a hangod. Különösen a huncutabb részeknél. Olyankor mindig elpirulsz. Bizonyos szempontból szerencsés volt, hogy Kit sérülése némi távolságot kényszerített ránk. A levelei vágyaktól és lélegzetelállító szerelmi aktusoktól izzottak. Eleinte csak heves, kamaszkori képzelgésekről írt; méltó módon egy szerelemtől megittasult úriemberhez, aki hajdan a cambridge-i Sidney Sussex tagja volt, de utána, nagyjából egy-két fedélzeten eltöltött hónap elteltével a levelek egyre közönségesebbek és sikamlósabbak lettek. Tudtam, hogy meg kellett volna döbbennem; hogy irtóznom kellett volna, és dühösen felháborodnom. Ezek az új szavak, amelyeket hűséges német-angol szótáram sem tudott megmagyarázni, kíváncsivá tettek, és zavarba ejtettek. A titokzatos szavak pont olyan egzotikusak voltak, mint azok a félig megértett tettek, amelyeket képtelenek voltak kifejezni. Kénytelen voltam megpróbálni elképzelni, mit jelenthetnek ezek a kattogó torokhangok. Mivel a jelentés nem szabott gátat képzeletemnek, elmém valósággal tombolt. Habár a Kittel való szeretkezés csak papíron létezett, én minden este újra és újra elolvastam azokat a bűvös szavakat, és mikor nem jött álom a szememre, az ágyamban fekve folyton ezeket a képeket láttam magam előtt. Tudtunk egymás vonzalmáról, akár a kamaszok egy csókkal végződő iskolabál után; egyszerre voltunk szégyenlősek és türelmetlenül mohók. – Olvass még – szólt Kit, ujjaival az arcomat simogatva. – Majd később. Már teljesen berekedtem. – A nyakláncod – mondta, felfedezve Anna gyöngyeit a gallérom alatt.

– Tetszik? Anyámé volt. Kezével átfogta a nyakamat, és magához húzott, hogy megcsókoljon. Miután elengedett, kigombolt még egy gombot az ingemen, és ujjaival a gyöngyöket kezdte vizsgálgatni, nyakam fedetlen bőrét cirógatva. – Nagyon szép. Hagytam, hogy csókoljon, és a gyöngyökkel játsszon. Örültem, hogy végre csakis rám figyel. Amint visszatért Tynefordba, tudtam, hogy ez egyszer vetélytársra leltem. Egy riválisra, aki sokkal vadabb volt, mint Diana vagy Juno; egy riválisra, akit el kellett fogadnom, és akivel meg kellett tanulnom együtt élni a háború idejére. Kit szeretett engem, de hűségét megosztotta az én személyem és az Angelica között. Boldog volt, hogy itthon lehet, és a tűznél üldögélve fecseghet velem, de ez már nem olyan volt, mint régen. Egy része folyvást sóvárgott a tenger után. Ezen része utálta, hogy itt kell lennie, mialatt az Angelica az Atlanti-óceánon szeli a habokat, hogy ellenséges tengeralattjárókra vadásszon. Matróztársai az életüket tették kockára, míg ő otthon lustálkodva kakaót hörpöl, és gyömbéres kekszet eszik. – Mondd el, milyen a tengeren – kértem. Kit elhallgatott. Nem nagyon beszélt arról, milyen az élet a hajón. Azt állította, a titoktartási szabályok miatt ilyen szófukar, de én gyanítottam, hogy egész egyszerűen így könnyebb neki. A fedélzeten más emberré kellett válnia, ő volt Rivers ideiglenes alhadnagy, otthon viszont újra csak Kit akart lenni. Nem akart egyik mivoltában a másikról beszélni. Így nem is erőltettem, habár később azt kívántam, bár megtettem volna. Mikor épp nem a szalonban olvastunk, vagy a reggelizőszobában étkeztünk, Kit szeretett kiülni a szabadba. Kikerekezett a teraszra, és ledobta magáról a kockás pokrócot, holott Mrs. Ellsworth ragaszkodott hozzá, hogy körbetekerje vele; ehelyett egy laposüvegnyi konyakkal vértezte fel magát, és órákig üldögélt kezében a tengerre szegezett gyerektávcsővel. A kertész legnagyobb döbbenetére és rémületére szerette magát végighajtani a gyepen, hogy a kerekek aztán két jól látható, folyamatos süppedést hagyjanak maguk után. Letelepedett a kert végébe, ahol a világos gyep a kék horizontba vágott, és a tengert kémlelte hosszasan, hajók után kutatva. Mr. Wrexham néha

csatlakozott hozzá, és a két férfi együtt ücsörgött: egyikük haja fehér volt, akár a makulátlan zsebkendő; a másik fél fürtjei viszont aranylottak, akár a learatott termés, és ketten ide-oda adogatták egymásnak a távcsövet. A komornyik kivitt egy alacsony asztalkát, rajta a hordozható rádiókészülékkel. Kit szinte egyfolytában hallgatta, kissé előredőlve a székében, ahányszor csak a tengerészeti híreket mondták a rádióban, mintha így közelebb kerülhetett volna az eseményekhez. Valahányszor a Flower osztályú korvettjeit említették, a keze ökölbe szorult, és visszatartotta a lélegzetét. Az Angelicáról azonban nem érkezett hír. Poppy pont akkor érkezett pár napra, mikor Kit gipszét levették. Egyből bejött a házba, és csatlakozott hozzánk a teraszon, ahol Kit nehézkesen bicegett fel és alá egy mankó segítségével. Április vége felé jártunk, és a nyirkos reggel utáni meleg délutánt élveztük, a cserepeken sárgán ragyogott a zuzmó, mint a napfény. Szorosan mögötte lépdeltem, a könyöke mellett, idegesen, akár egy fecskemama, akinek a kicsinye éppen első repülésére készül. Kit tehetetlenségében káromkodott. – Bassza meg – ütötte bele mankóját az esőcsatornába. – Tisztára, mint valami vén szar. Azelőtt még sosem hallottam őt így beszélni, ezért megálltam egy pillanatra, mielőtt a fapadra segítettem volna. Poppy hátával a falnak dőlt, és csukott szemmel élvezte a tavaszi napsütést. – Ó – mondta. – Már úgy káromkodsz, mint egy matróz. Milyen közhelyes... Kit elmosolyodott, és egészséges térdére ültetett, majd csókot nyomott az orromra. – Bocsánat, szívem. Csak nem szoktam még hozzá, hogy egy istenverte kripli vagyok. – Mert nem is vagy az. Hamarabb felépülsz, mint gondolnád! – biztattam kényszeredett mosollyal, tudva, hogy amint rendbe jön a lába, már megy is az Angelicára. – Hogy van Will? – kérdezte Kit témát váltva, és tekintetét Poppyra szegezte. – Nem tudom. Franciaországba hajózott, mielőtt hazajöttél. Amikor utoljára hallottam felőle, jól volt. Írt nekem, hogy minél több képet szeretne az országról. Azt is kérte, hogy gondozzuk a

növényeit, és valaki etesse meg azt a szörnyűséges macskát. Szerintem nincs sok dolguk. Gyakorlatoznak. Várják, hogy valami történjen. Legutóbb azt hallottam, semmit nem lőtt le egy nyúlon kívül. – Remélem, legalább náci nyúl volt – szólt Kit. Poppy elmosolyodott. – Nem, Egyetlen nácit sem láttak. Nem tudom igazán, kinek rosszabb ez a várakozás, nekik vagy nekünk. És a posta mostanság folyton vacakol – tette hozzá könnyed, erőltetetten közönyös hangon, de én nem hittem neki. – Én azt mondom, igyunk egy jót! Tudom, hogy még csak teaidő van, de én szívesebben szürcsölnék valami erősebbet – mondta, és lerogyott egy székre. Elindultam, hogy bort kérjek Mr. Wrexhamtől, és mikor visszatértem egy palackkal, szorosan egymás mellett ülve találtam őket a rádió előtt. – Dánia megadta magát – közölte Kit, miközben készített magának egy italt. – Isten tudja, mi folyik Norvégiában. Valószínűleg a haditengerészet fele is éppen ott van. – És akkor mi lesz Franciaországgal? – kérdezte Poppy. – Nem tudom – felelte Kit, miközben felé nyújtotta a poharat. – A nyugati frontnak hamarosan meg kell nyílnia. A mi fiaink készen állnak. ☼ Így telt a következő néhány nap. A kertben lustálkodtunk, és élveztük a napfényt; figyeltük a híreket, majdnem mindig több bort kortyolgatva a kelleténél, mialatt a kakukkokat hallgattuk a Roo-kery-erdőből, a halászhajók pedig az öbölben vesztegeltek. Minden nap úgy marad meg emlékeimben, mint valami forró, töretlen kékség. Olyan érzés volt, mint a nyári vakációk utolsó napjai: amikor az iskola még annyira távolinak tűnik, mintha egy teljesen más világ része lenne, mintha a napsütötte szabadság napjai sosem érnének véget. A pikniktakarón fekve próbáltam megszámolni Kit orrának újdonsült szepíőit, és úgy gondoltam, lehetetlen, hogy valaha is ennél jobban szeressem. Segítettem neki mindenben, és léptei már egyre biztosabbá váltak, miközben

az év első szürke légykapója után lopakodtunk, amely éppen a kínai szilvára készült leszállni. Aznap dobta el végleg a mankóit, amikor egy kék bengeboglárkapár cikázott át az íriszek között. Mire a halvány rózsaszín kőtörőfű is kivirágzott a sziklakertben, már rendesen tudott járni – persze némi fájdalommal. Próbáltam nem kívánni, bár menne el Poppy, de ezek ajándék napok voltak, és én egyedül magamnak akartam Kitet. Segítettem Mrs. Ellsworthnek a főzésben! Képtelen volt a Home Service közleményeit hallgatni, folyton arról panaszkodott, hogy „teletömik borzalmakkal” – inkább a Forces adását szerette a véget nem érő zenével. Imádta a vidámabb háborús dalokat, és a konyha visszhangzott az olyan számok dallamától, mint a Pá, feketerigó! A szívemet a Stage Door kantinban hagytam, vagy az Ez a hadsereg, Mr. Jones! Magában dudorászott, miközben a pasztinákot fűszerezte, vagy a bodzaszörpöt töltötte üvegekbe, és időnként szemrehányóan kitört: – Vajon békeidőben miért nem tudnak ilyen jó nótákat játszani? Nem fér a fejembe... Mikor visszaértem a kertbe, Poppy és Kit az asztalra könyökölve úgy hallgatták a Home Service-t, akár az orákulumot. Erőt is vett rajtam a féltékenység, és ezredszerre is azt kívántam, bárcsak Poppy végre távozna. Kit komor mosollyal nézett rám. – Hát, úgy tűnik, Will esélyt kap arra, hogy ne csak nyulakra lövöldözzön. Franciaországban kitört a harc. – Minden rendben lesz vele, Poppy, biztos vagyok benne – próbáltam vigasztalni a lányt a számomra egyébként oly bosszantó közhelyekkel, és hirtelen lelkiismeret-furdalásom támadt, amiért azt kívántam, hogy elmenjen. ☼ De bűnös kívánságom másnapra valóra vált. Távirat érkezett Poppynak, miszerint azonnali hatállyal vissza kell térnie dolgozni – minden eltávozást töröltek –, majd még aznap délután Mr. Rivers is bejelentette, hogy egy hétre a városba kell mennie. Búcsút intettünk Kit apjának, majd kéz a kézben a teraszra

sétáltunk, azon tanakodva, hogy is használhatnánk ki legjobban ezt az adományt. Szülői felügyelet nélkül hagyott csemetéknek éreztük magunkat, akik épp most éreztek rá a szabadság édes ízére. Az ebédlőből folyamatosan harsogtak a hírek a „helyi önkéntes védelmi egylet” megalakulásáról és az „ötödik hadoszlop trükkjeiről” Németalföldön, de azokban a percekben a háború oly távolinak tűnt. Az öreg kertész elhervadt azáleákat gereblyézett arrébb a gyepen, egy kékcinke éppen egy kukacot rángatott a levendulák közül. – Ne öltözzünk át a vacsorához – javasolta Kit, – Ez minden? Apád végre elment, és úgy lázadsz ellene, hogy nem cserélsz inget? Kit letépett egy százszorszépet, és meglengette előttem. – Te mit javasolsz? – Azt, hogy öltözzünk fel szépen a vacsorához. Frakkba, estélyi ruhába. Aztán igyunk pezsgőt meg konyakot, és rúgjunk be minél jobban! – Majd eszembe jutott valami, és megráztam a fejem. – Mégsem. Ez így nem lesz jó. – Miért nem? Szerintem pompás terv. – Nincs mit felvennem. Diana tönkretette az egyetlen szép ruhámat. – Van egy ötletem. Kit felvezetett engem az egyik vendéghálóba. Szobalányként naponta kitakarítottam itt, de mióta kitört a háború, és a személyzet eltűnt Tynefordból, egy lélek sem járt benne. Egy hatalmas mahagónigardrób kivételével minden bútort a szoba közepére húztak és letakartak lepedőkkel. A szürke függönyöket behúzták, és amint Kit szétnyitotta őket, egy molylepkecsalád tagjai kezdtek el repdesni a feje körül. Miután elhessegette őket, kinyitotta a gardróbot, és kivett belőle egy halom ruhát. – Ezeket édesanyám hordta. Valamelyik biztosan jó lesz rád. Tettem egy lépést hátra. – Ne, Kit. Képtelen lennék rá. – Ugyan miért ne? Itt senkinek nincsenek hasznára. Márpedig az ilyesmi őt is bosszantaná. – Nem is emlékszel, mi bosszantotta. Kit megvonta a vállát,

– Egyetlen nő sem tudná elviselni, hogy egy párizsi estélyi ruha viseletlen maradjon, – Igazi egyedi gyártású darab? A kíváncsiság győzött az aggályok felett. Körbeforogtam a tükör előtt. A mélykék selyem leomlott csupasz bal vállamon, és hullámokban a földre fodrozódott. Csípőmön aranyozott öv tekeredett, fülemben levél formájú fülbevalók ragyogtak. Kit anyja jelent meg lelki szemeim előtt, ahogy felveszi a ruháját, a tükörben ellenőrzi magát, majd levonul a lépcsőn, hogy köszöntse vendégeit. Kíváncsi voltam, vajon mit mondana Anna, ha most látna. Nem éreztem valóságosnak magam. Még Mr. Wrexham is belement a játékba. A legdrágább porcelántálakon szolgálta fel nekünk a vacsorát, pezsgőt töltött nekünk, majd visszahúzódott az árnyékba, hogy ne hallja, ahogy Kittel sugdolózunk és vihorászunk. Nem úgy éreztem magam, mint Tyneford leendő úrnője, sokkal inkább úgy, akár egy gyerek, akinek kivételesen megengedték, hogy játékbögréibe igazi teát töltsön, és miniatűr szendvicseket tehessen a pici tányérokra. Vacsora után kiültünk a teraszra. Mivel alaposan besötétítettünk, a cigarettánk parázsló végén kívül fikarcnyi fény sem pislákolt. Levettem a cipőmet, és mezítláb a padra léptem, azt kívánva, bárcsak skarlátvörösre lakkoztam volna a lábujjaimat. Felváltva iszogattunk a pezsgősüvegből. Bizsergés áradt szét bennem, izgatott ez a dekadencia. A karjába omlottam, és csókolózni kezdtünk – először finoman, majd egyre mohóbban. Majd egyszer csak abbahagyta; mivel nem tudtam, miért, megpróbáltam visszahúzni ajkaimhoz, aztán megéreztem forró leheletét a vállamon, majd szája nedvességét fedetlen bőrömön. Ujjai ruhám pántja alá csúsztak, és amint megéreztem a mellemet simogató kezét, hallottam magam, amint azon töprengek, egészen pontosan mennyit szegek meg éppen most Anna illemszabályai közül. Majd újra megcsókolt, és én visszacsókoltam. Megrészegített a pezsgő, és megrészegített ő is. A padra fektetett, és ruhám szegélyénél éreztem az ujjait. Tudtam, hogy meg kellene állítanom. Ez volt a lányok teendője olyankor, ha egy fiatal férfi túl energikus, túl szerelmes, túl elbűvölő kezdett lenni. Nem akartam megállítani, de azt sem

akartam, hogy Anna csalódjon bennem. Nem akartam egy lenni a kórusbéli könnyűvérű leányzók közül, akiknek említésétől nagyokat sóhajtozott. Szívesen fogalmaznék úgy, hogy mérlegeltem a lehetséges következményeket, és valamelyik megbecstelenített hősnő helyébe képzeltem magam – mint mondjuk Tosca, vagy esetleg Tess D’Urberville6 –, de az igazat megvallva gondolkodni is nehezemre esett. Abban a percben a testemet teljesen hidegen hagyták a hozzám hasonló ifjú hölgyektől elvárt viselkedési normák. Kit a térdével szétnyitotta a combjaimat; hallottam, ahogy a gyönyörű selyemruha elszakad. A hang visszarántott a valóságba, és megpróbáltam kiszabadulni szorításából, de ő szilárdan tartott karja börtönében, – Ne – szóltam rá, igyekezve eltolni őt magamtól, de mintha meg se hallotta volna. Veríték csillant meg ajka felett, és már a bugyim övéért nyúlt. – Ne – ismételtem meg, és ellöktem magamtól. – Szeretlek – suttogta, de ahelyett, hogy bátorítottak volna a szavai, inkább feldühítettek, és keményen belekönyököltem. Erre hátrahőkölt és felült, és megbántottan nézett rám. – Mi a baj? kérdezte. – Te mondtad, hogy hozzuk ki a legtöbbet a helyzetből. – Igen. De ezt nem akarom megtenni. Még nem. Hirtelen nagyon gyerekesnek éreztem magam, mert ráébredtem, hogy pompám csupán kölcsönvett szépség. – Az édesanyád ruhája van rajtam. És tönkre is tettük. – Bármikor leveheted – felelte Kit vállat vonva. – Semmiképp nem tehetem. – Anna szavai szóltak a számból. Ujjaim a nyakamban lévő gyöngysorra siklottak. Éreztem a két távol lévő anya rosszallását. Megigazítottam a ruhámat, felvettem a cipőmet, és beszaladtam a házba, szememet forró könnycseppek égették. ☼

6 Thomas Hardy Egy tiszta nő című regényének főszereplője Tess, a tiszta lelkű, romlatlan lány, egy nagy hírű nemesi család elszegényedett sarja. A boldogság ígéretét felvillantó igaz szerelmet szolgaként találja meg, csakhogy az idill hamisnak bizonyul: Tess végzetes döntésre, végső leszámolásra szánja el magát…

Mire édesapja visszatért, Kit nyughatatlanná vált. Jól tudta, hogy a többiek másutt éppen fáradhatatlanul harcolnak, míg őt lefokozták káposztapalánta-ültetőve, és halászsegédnek Burt mellé. A lába már majdnem teljesen meggyógyult, és ő tagadott mindennemű fájdalmat, elkeseredetten várva, hogy az első adandó alkalommal újra katonai szolgálatra alkalmasnak minősítsék. A kertben kószált, cigarettázott, vagy éppen eltűnt a tengerparton. Többé már nem ragaszkodott annyira a társaságomhoz. Valahol dühöngött a csata, és az Ángélica, bármily kis hajó volt is, kivette belőle a részét – de Kit nélkül. Akaratlanul is azon morfondíroztam, mi lett volna, ha a dolgok másként alakulnak – ha hagytam volna, hogy szeretkezzen velem, talán most jobban a bizalmába avatna. Az azóta eltelt évek alatt jócskán volt időm ezen rágódni, és néha még mindig eszembe jut a dolog. Mi lett volna, ha akkor és ott nem szakad el az a ruha? Ha nem nyilallt volna belém hirtelen a valóság, akkor lehetséges, hogy.minden máshogy végződött volna? De hát erre találták ki az angolok a kerteket. Ha erőt vesz rajtam az efféle szentimentalizmus, megmetszem a rózsákat, vagy újult eréllyel veszem célba a bodzát. Hamarosan levél érkezett Margottól, hónapok óta az első. Úgy tűnt, a posta dolgát reménytelenül megnehezítik a farkasfalkák. Elképzeltem, ahogy kézbesítetlen levelei elmerülnek a habok között, és próbáltam nem melléjük képzelni a süllyedő hajókat. A teraszon olvastam a sorokat a napfénynél, kényszerítve magam, hogy ne kapkodjak, hanem megízleljem a levél minden egyes szavát. Kedves Elise! El sem tudom mondani, milyen haszontalannak és számkivetettnek érzem magam itt Amerikában. Felétek bombáztak már? Nagyon félsz? Elmentem a moziba megnézni a filmhíradót, és hallottam azokat az átkozott szirénákat, ami nagyon félelmetes volt – még így, a moziban is. Bele se merek gondolni, milyen lehet ugyanezt a hangot élőben hallani repülők és bombák kíséretében. Igyál konyakot, az megnyugtat.

Bárcsak elmondhattam volna neki, hogy mi is pont ugyanilyen haszontalannak érezzük magunkat Anglia csendes partjainál. A tavasz itt gyönyörű. Van mást egy szép házunk, kilátással a kikötőre, sőt, még a Golden Gate-híd is látszik innen. A szobában, ahol gyakorlok, az ablakom pont a tengerre néz. És mikor játszom, rád gondolok, ahogy a tenger túlsó partjáról nézel felém. Mostanság nem vagyok valami jó formában. Annyira hiányoztok mindannyian, hogy legbelül szinte kongok az ürességtől. Úgy szeretnék már egy saját családot! Tudom, hogy nem kéne amiatt aggódnom, hogy ez nem fog összejönni – azt is tudom, hogy az idegeskedéstől minden csak sokkal nehezebb lesz. Robert és az orvos (aki egyébként nagyon kedves) szintén ezt mondja, de Elise, ez annyira nehéz. Robert vett nekem egy kutyát, egy szépséges golden retrievert, hogy elvihessem sétálni, és játszhassak vele. Wolfgangnak neveztem el, és Wolfie-nak becézem. Te biztosan nagyon szeretnéd! Emlékszem, hogyan kérlelted folyamatosan Annát és Juliant, hogy hadd lehessen kutyád. Azt kívántam, bárcsak itt lenne velem a nővérem, hogy vigaszt nyújthassak neki. Tudtam, hogy mindig is Wolfgangnak szerette volna hívni a fiát. Elképzeltem kettőnket, ahogy a hegyen sétálgatva botokat dobálunk Wolfie-nak, majd hangosan nevetünk, miután beugrik az öbölbe, és jól megrázza a bundáját, miután kijön a vízből, lefröcskölve minket. Érdekes, hogy az elképzelt jelenetekben egyszer sem tettem neki említést a brácsába rejtett regényről. Habár a nővérem kétségbeesetten vágyott bármi jelre vagy üzenetre a szüléinktől, a hangszert megtartottam magamnak. Most már késő megbánni bármit is. A mai napot a kertben fogom tölteni. Elültetem a sáfrányokat a következő tavaszra, és megpróbálok másra gondolni. Egy este, május vége felé a szalonban maradtam vacsora után Kittel és Mr. Riversszel. Már 11 óra is elmúlt, az ablakok mind bezárva, a függönyöket elhúzták a sötétítők előtt. Mivel túl meleg volt, ki akartam nyitni az egyik ablakot, hogy bejöjjön egy kis friss levegő. Kit egy karosszékben pihent az üres kandalló mellett, és a semmibe bámult, míg Mr. Rivers úgy tett, mintha olvasna.

Én a Womans Own háztartási tippjeit tanulmányoztam, és borzasztóan önelégültnek és borzasztóan unottnak éreztem magam. A csarnokban megszólalt a telefon. Mindannyian összerezzentünk, majd figyeltük a komornyik puha lépteit és halk mormogását. Kicsivel később kinyílt a szalon ajtaja, és Mr. Wrexham lépett be rajta. – Mr. Kit! Önt keresik, uram, méghozzá egy bizonyos Graham Parsons kapitány. Kit felpattant, és két óriási lépéssel máris a szoba másik végében termett. Mr. Rivers és én letettük az újságunkat, és lélegzetvisszafojtva hallgatóztunk. Kicsit előrébb dőltem a székben, és figyelmesen hallgattam Kit hangját: Igenis, uram... természetesen, uram... hogyne... huszonnégy órán belül... igen, értettem, uram... dagálykor... tökéletesen megfelel, uram, köszönöm, uram... a viszonthallásra..., majd újra hallottuk lépteinek visszhangját a parkettán. Visszajött a szobába, csillogó szemmel, az izgalomtól kipirulva. A falnak dőlve nézett engem és Mr. Riverst, igyekezve közönyösnek mutatkozni, de mosolya elárulta. – Parancsot kaptam. Le kell foglalnom egy hajót, hogy elhajózzak vele Kentbe, és csatlakozzam a konvojhoz Franciaországban! – Te jó ég. Szóval igaz: a sereg visszavonul – szólt Mr. Rivers, és letette az újságját. – Gondolom, igen. A kapitány nem említette. További utasításokat kapok, amint Ramsgate-be értem. Kit a pamlag sarkára telepedett, de nem bírt sokáig egy helyben maradni, így felpattant, és fel-alá kezdett járkálni a szobában. Megfogtam a kezét, mikor mellém ért, hogy megállítsam. – Mikor indulsz? – Dagálykor. Elő kell készítenem a hajót az utazásra, és mihamarabb Kent felé indulni. Egyre rosszabbul éreztem magam, és egyre erősebben szorítottam a kezét, olyannyira, hogy ujjaim elfehéredtek. Kit rám mosolygott, és a fülem mögé simított egy sötét tincset, – Ne izgulj, kedvesem. Nagy megkönnyebbülés nekem, hogy végre én is tehetek valamit. Hamarabb visszatérek, mint gondolnád.

Mosolyogni próbáltam, de a kezét nem engedtem el. Mindazok ellenére, amin a családom keresztülment, Kit képtelen volt megérteni, hogy néha az embereket hosszabb időre választják el egymástól, mint szeretnék. – Menj, és öltözz át – szólt Mr. Rivers. – Aztán lemegyünk a partra, és beszélünk Burttel. Feltételezem, a Bárkát óhajtod magaddal vinni. – Úgy van – bólintott Kit. – Az a legfürgébb a halászhajók közül. Talán nem a legnagyobb, de gyors, és már úgy ismerem a motorját, akár a tenyeremet. Az áz átkozott hajómotor már anynyiszor robbant fel, hogy számon sem tartom, és még sosem tudtam teljesen rendbe hozni. Tíz perc múlva már az öböl felé igyekeztünk, Kit a haditengerészeti egyenruhájában feszített, kezében vízhatlan kabátot cipelt. Jóképű volt, és idősebbnek tűnt, mint eddig bármikor, hosszú kabátjába burkolózott, miközben kalapjának karimája beárnyékolta a szemét. A körmeimmel a tenyerem húsába vájtam; azt kívántam, bárcsak hinnék Istenben, hogy imádkozhassak azért, hogy biztonságban hazatérjen. Mr. Rivers szintén ruhát cserélt, és arra lettem figyelmes, hogy hóna alatt vízhatlan tengerészköpenyt hoz. Ezen az éjszakán felhőtlen és csillagos volt az ég. A csendet egyszer csak bagoly huhogása törte meg, amely alacsonyan elrepült a kavicsos tengerpart fölött, miközben a szél lágyan cirógatta a tengeri füvet. Igyekeztem, hogy lépést tartsak az előttem haladó férfiakkal, és mikor a partra értünk, ide-oda csúszkáltam a sziklákon a vászoncipőmben. Burt kunyhójának ablakai sötétbe burkolóztak, de a csillagfényben megpillantottunk egy kisebb füstcsóvát, amely a törött kéménycsőből tekergőzött elő. Kit bekopogott az ajtón, és pár másodperccel később az ki is tárult. Burt hevesen pislogott, mikor megpillantotta a küszöbén egyenruhában és hadnagyi sapkában díszelgő Kitet. – Burt, szükségem lesz a Bárkára. Franciaországba kell vinnem, mert a fiaink már a partoknál állomásoznak. Burt lomhán bólintott, majd tett egy félig-meddig tisztelgő mozdulatot. – Igenis, tiszt uram! Má’ monta, hogy ezentú a Bárka őfölsíge flottájáho’ tartozik. Ha eccer az admiralitásnak kő, akkor muszáj

odaannyi. Eee, ha e kicsit fiatallabb lenník, és nem nyikorogna minden csontom, akkó, isten bizony, ién is eehajózník! Kit átvágott a sötét udvaron abba az irányba, ahol a hajó pihent a kavicson, ponyvával letakarva. Mr. Rivers segítségével Kit ledobta róla a takarót, és Burt is velük tartott; végigmentek a hajótest körül, és tüzetesen megvizsgálták a mázolás állapotát egy gyufa pislákoló fényénél. Kit felmászott a fedélzetre, hogy leadogassa az összegubancolódott halászhálókat és rákászkosarakat. – Csak az maradhat a hajón, ami létfontosságú! Elkaptam a hálókat, és az udvar végébe vittem őket. – Takarók is vannak? – kérdezte Mr. Rivers. – Elég hideg lesz ám a csatornán. No meg étel is kell. Konzervekre lesz szükségünk, és legalább három gallon friss ivóvízre! – Megyek és szólok Mrs. Ellsworthnek – ajánlottam, és már indultam is vissza a házba, – Még rengeteg időnk van – jelentette ki Mr. Rivers. – Az áramlatnak meg kell fordulnia, még nagyon alacsony a vízszint. Még legalább hat órát kell várnunk, míg a Bárka útnak indulhat. Nem érdekelt, mennyire érünk rá. Olyan gyorsan futottam vissza, ahogyan csak a lábam bírta – az utolsó perceket mindenképpen Kittel akartam tölteni. A hold sápadt fényt vetett a macskaköves útra, ami így olyan fehér volt, mint a csont. Az éjszakát vadrózsák illata töltötte be, melyek egymásba gabalyodva nyíltak a fekete sövénykerítés mentén. Elrohantam a sárgásbarna bagoly mellett: most az egyik kerítésoszlopon trónolt, és fejét forgatva vizslatott sárga szemével. Mire elértem a hátsó ajtót, már vadul ziháltam. – Mrs. Ellsworth! Szükségünk lenne gyümölcs- és húskonzervekre, tejsodóra és egy vizespalackra... aztán kötszerre és ragtapaszra... meg egy kis konyakra, ha van még. Az asszony végigsietett az átjárón, cserzett homlokán a barázdák olyanok voltak, akár az ekenyomok a szántóföldön. – Hogyne, hogyne, máris. Jöjjön be, és csukja be az ajtót! Kiengedi a fényt. Most vettem csak észre, hogy nagy sietségemben megfeledkeztem az elsötétítési szabályokról, aminek következtében már fényárban úszott a macskakő. Becsaptam az

ajtót, és sietve követtem a házvezetőnőt az éléskamrába. Egy zsákot nyomott a kezembe. – Rakja tele konzervekkel az alsó polcról. Vigyen egy tucat sűrített tejet. Gyümölcsbefőttet. Húskonzervet. Rakjon be két konzervnyitót is. És kanalakat. Mikor bepakoltam minden élelmiszert, a hátsó ajtóhoz vonszoltuk a zsákot. Miközben azon tanakodtam, vajon hogy a pokolba fogom ezt lecipelni a partig, nagy megkönnyebbüléssel pillantottam meg Art talicskáját. Elindultam vele az úton, vissza a kikötő irányába, Mrs. Ellsworth a nyomomban lépkedett. Egész úton hangosan zörgött a zsák, így biztosra vettem, hogy a falu összes lakóját felverem az álmából. Azon morfondíroztam, hogy a fenébe csinálhatták a régi csempészek. Biztos nem használtak talicskát. Elég nehéz volt, és minden egyes kövön úgy kellett átbucskáztatni, de egy órán belül visszaértünk a partra. A férfiak éppen az árbocokat vizsgálták, és azon vitatkoztak, vigyenek-e magukkal tartalék vitorlát. – Ezzel nem indulhatunk harcba – szögezte le Kit, keresztbe font karral. – Mihelyst Franciaországba érünk, a hajómotort fogjuk használni. – És ha a motor bekrepál? – kérdezte Mr. Rivers. – Akkor majd evezünk. – Annem lesz könnyid – szólt közbe Burt a fejét csóválva. – Hát, lesz ott egy csomó ember. Néhányuknak majd segíteniük kell – mondta Kit eltökélten. – Uvvan – így Burt. – Akkó vügyön míg eppárat. – Hát a jelzőfény? – tudakolta Mr. Rivers. – A pad alatt van, a tatná – felelte Burt. Kit lemászott és mellém állt, átkarolta a vállamat. – Akkor nincs más teendőnk, mint várni a dagályt. – Miért nem megy vissza a házba, és alszik pár órát, uram? tudakolta Mrs. Ellsworth. Kit felnevetett – Most képtelen lennék rá. Majd a fedélzeten kinyújtózom, és pihenek egy kicsit – tette hozzá, hogy megnyugtassa az asszonyt. – Gyere – fordult hozzám, majd kézen fogott, és felkapott egy takarót. – Mindig azt kérded, milyen egy hajó fedélzetén aludni. Gyere, és próbáld ki!

Felsegített a Bárka fedélzetére, majd leterített egy takarót az egyik keskeny fapadra, és ráfeküdt, megpaskolva a szabad helyet maga mellett. Egy másodpercnyi tétovázás után mellé préseltem magam. Karjával szorosan átölelt, a tarkómon éreztem a leheletét. Még mindig olyan hideg volt, hogy dideregtem. Kit fészkelődve felült. – Bocsánat, milyen faragatlan vagyok! Tessék. – Azzal levette gyapjúkabátját, és kettőnkre terítette. A dagály még messze az öbölben volt, a hullámok a távoli sziklákat csapkodták. – Nem olyan kényelmes, mint egy snottie függőágya – állapította meg. – Egy snottie? – Egy kadét. Nekünk, tiszteknek jut a kényelmetlenség luxusa: kemény priccs egy takarítószekrényben, amiről nagy szélben még le is gurulunk. Egyszer-kétszer azért volt szerencsém a függőágyhoz, és varázslatos találmány. A hajó ritmusára himbálózik; úgy alszol, akár egy csecsemő a pólyában, akit álomba ringatnak. – Majd kipróbáljuk, ha visszatértél – suttogtam. – A Durdle Doornál. Ahogy a leveledben is írtad. Némaságba burkolózva idéztük fel leveleink intim részleteit és a Tynefordban eltékozolt heteket. Az idő nagy része azzal telt, hogy azt kívánta, bárcsak a tengeren lehetne – és most, hogy nemsokára indulnia kellett, csordultig telt a bánattal. – Sajnálom, kedvesem. A következő eltávozáson már másképp lesz. A tétlenségtől voltam ekkora fajankó. Megfordultam karjai között, hogy megcsókolhassam, és meleg ajka találkozott az enyémmel. – Elise – szólt a csók után. – Feleségül akarlak venni itt és most. Nem akarok tovább várni. Nagyot nyeltem, mintha valami a torkomon akadt volna. Rendben. Legyen. Ujjaival megcirógatta az arcomat. – Tényleg? Igent mondasz? Megpróbáltam elképzelni, milyen levelet is írnék Annának,., Kedves Anna! Ma hozzámentem Kithez. A te gyöngyeidet viseltem. Ajkam hozzásimult Kit állához.

– De – kezdtem bele, de rögtön lesütöttem a szemem, és a kezemet bámultam, mert túl szégyenlős voltam ahhoz, hogy közben ránézzek – még ha nem is házasodunk össze most rögtön. Azok, amiket a leveleidben írtál... Kipróbálhatnánk azokat a dolgokat, akkor is, ha nem vagyunk házasok. Legközelebb nem állítalak meg. Ha szeretnéd. – Igen, szeretném – felelte halkan. – Mikor visszajöttem. Magához szorított, én pedig hozzáfészkelődtem, közben lehunyt szemmel hallgattam a tenger morajlását. A vízszint közben fokozatosan emelkedni kezdett. A távozás pillanata minden egyes hullámmal közeledett. Ismét kinyitottam a szememet, nehogy elaludjak meleg ölelésében. A völgyben magasodó fák árnyékán túl észrevettem, a csendes harangtornyot és a templom éles körvonalait. Mióta kitört a háború, a harang egyszer sem kondult meg: nemcsak hogy a negyedórákat nem jelezte, de sem éjfélkor, sem a vasárnapi mise kezdetekor, sem az özvegy Pike asszony temetésekor nem szólalt meg. Azt kívántam, bár mindez azt jelentené, hogy az idő is megállt; hogy míg a harang meg nem szólal, addig Kit is itt fekszik mellettem a padon, egyre csak a dagályra várva, és sosem megy el. Ha nem harangoznak, örökké az elválás előtti percben maradhatunk, és sosem válunk el. ☼ Azonban hamarosan hajnalodott. Mindkettőnket cserbenhagyva álomba szenderültem. Mr. Rivers a velünk szemközti pádon foglalt helyet. Bennünket nézett, és még mielőtt észrevehette volna, hogy ébren vagyok, láttam rajta, milyen szomorú. Pislogott egyet, majd elmosolyodott, és a homály tovatűnt. – Jó reggelt – mondta. – Mrs. Ellsworth már készíti a reggelit. Kit felült, nyújtózkodott, majd ásított egy nagyot. – Mennyi az idő? – Körülbelül négy óra. Legkésőbb egy órán belül már elég magas lesz a vízszint az induláshoz. – Pompás – szólt Kit, majd a térdére húzott, mikor felültem. A tarkómhoz nyomta az állát, és végigkaristolt a borostájával. A Bárkától néhány méternyire már óriási hullámok emelkedtek;

egy órán belül már biztosan a nyílt vízen lesz. Kicsivel hátrébb, gondos távolságban a dagálytól Mrs. Ellsworth éppen szalonnát sütött lassú tűzön. Néhány halász Burt udvara körül nyüzs-gött, zománcbögréikből teát kortyolgattak, és halkan az időjárásról beszélgettek. A távolban egy frakkba öltözött, vékony alak közeledett nyugodtan a parthoz vezető úton. Mikor közelebb ért, rájöttem, hogy ő Mr. Wrexham, és egy tál gőzölgő vizet tart maga előtt, mindkét csuklójára antik vászontörülköző volt tekerve, derekán pedig hófehér kötényt viselt. Fejét lehajtva köszöntötte Kitet és Mr. Riverst. – Jó reggelt, uraim. Remélem, kellemesen aludtak, és fekhelyük nem volt túl kényelmetlen. – Ragyogóan, köszönjük, Wrexham – felelte Kit. Mintha a komornyik jobb szeme egy pillanatra megrándult volna, mikor meglátott Kit térdén, de nem voltam benne biztos. – Szabad? – kérdezte udvariasan Mr. Wrexham, és felnyújtotta a tálat. Mr. Rivers átvette tőle, és a fedélzetre emelte. A következő pillanatban a komornyik már mászott is fürgén felfelé. Mr. Rivers felült a padra, Mr. Wrexham pedig a nyaka és a válla köré helyezte a törülközőt, majd ráterített még egy kisebb kendőt, és elővette köténye zsebéből a többi borotváló kelléket. Lenyűgözve néztem, ahogy egy kisebb törülközőt finoman a vízbe márt, majd Mr, Rivers arcához nyomja; a kis ruhadarab úgy gőzölgött, akár a reggeli pára. Majd Mr. Wrexham egy bőr borotvaélezőt és egy félelmetes borotvát varázsolt elő, majd addig fente a pengét, míg csillogni nem kezdett az éle. Szappannal és egy borotvaecsettel finom szappanhabot vert, aztán Mr. Rivers állára és ajka fölé kente. Férfias alkímia volt ez. Hirtelen belém hasított egy kép Julianról. Az inasa minden reggel megborotválta; és bár gyakran kértem, hogy hadd nézhessem végig, apám félreérthetetlenül leszögezte, hogy az ilyesmi a férfiak magánügye, és ezeket a perceket nem zavarhatják meg kislányok. Azon gondolkodtam, vajon most ki borotválhatja. Életének negyvenhat esztendeje alatt Julian még sosem borotválkozott egymaga. Mr. Wrexham belemártotta a törülközőt a sós habokba, majd Mr. Rivers állkapcsához nyomta a nedves ruhadarabot. Ahogy a

só a bőréhez ért, Mr. Rivers összerezzent, majd mélyeket lélegzett. – Jóféle tengervíz. Jobb, mint bármilyen kölni – szólt a komornyik. Ezután Kithez fordult, és megismételte a teljes folyamatot tiszta törülközővel és ecsettel. Egyik uraság sem tűnt meglepettnek, hogy a komornyik, nem kis kellemetlenséget vállalva, lebattyogott a partra, hogy a szabad ég alatt szolgálja ki őket. Egy brit tiszt nem szállhat hajóra borostásan. – Elcsomagoljam a borotválkozó készletet önöknek, uraim? – kérdezte Mr. Wrexham. – Igen, legyen szíves – felelte egyszerre a két férfi. Csak a legszükségesebb dolgok maradtak a hajón, és ebbe a körbe természetesen a borotva is beletartozott. Álmélkodásom közepette figyelmem elsiklott egy lényeges kérdés felett – nem úgy Kité. Meglepetten fordult édesapjához. – A te készletedet? Te is Kentbe készülsz? – Ha nem bánod egy jelentéktelen öreg katona jelenlétét a fedélzeten. Tudom, hogy egymagad is megbirkóznál a feladattal, de pokoli fáradt leszel, mire egyáltalán Ramsgate közelébe érnél. Tizenöt órás útról van szó. – Tudom – közölte Kit olyan hangon, mintha úgy vélné, apja megkérdőjelezi az ítélőképességét. – Már megnéztem a térképet. – Ebben biztos voltam – felelte Mr. Rivers hasonló hangnemben. – De akkor is nagyon szeretnék veled tartani – folytatta könnyed hangon, majd úgy nézett Kitre, mintha az engedélyére várna. Azonban egyértelmű volt, hogy nem kérdés hangzott el. Csak éppen szerette volna azt az illúziót kelteni, hogy a fiának van választási lehetősége. A két férfi kihúzta magát, és farkasszemet nézett egymással. Kit kurtán biccentett, aztán mindketten megnyugodtak. – Rendben – szólt Kit. – Elfogadom a segítséget, de Ramsgate-nél egy másik haditengerész fiú is a fedélzetre lép. – Remek – reagált az apja. – De ha még így is elkélne a segítség, Franciaországba is veled tartok. Ahogy Mr. Riversre pillantottam, tudtam (még ha Kit nem is), hogy nem számít, hány matrózt vesz fel még Kit, apja így is, úgy is vele tart. Mrs. Ellsworth azonban sietősen véget vetett a

kibontakozó vitának azzal, hogy mindannyiunkat asztalhoz hívott. A nap a dombok fölé emelkedett; aranysárgán ragyogott, akár egy úriember zsebórája, megvilágította a sziklát beborító rózsaszín pázsitszegfűt. Sirályok vijjogása vegyült csilpcsalpfüzikék trillázásával, a madarak ide-oda röpködtek a Burt kunyhója melletti cserjék között. A reggeli szellő ropogósra sült szalonna illatát hozta felénk, Mrs. Ellsworth pirítóssal, szalonnával és sült tojással roskadásig megpakolt tányérokat osztogatott. Az udvar végében Burt és Mr. Wrexham éppen fura alakú köveket fűztek fel egy vékony kötélre. Nagy, alaktalan kődarabok voltak, középen egy-egy lyukkal, melyet az évezredes hullámzás formált. A fivérek a Bárkához cipelték a köveket, és a hajóorr köré kötötték őket, alaposan megcsomózva a két támoszlop körül, és így a kövek hurkot képezve himbálóztak a víz fölött a hajó orránál. Burt észrevette, hogy őket bámulom, és rám hunyorított. – Boszorkánkövek – világosított fel. – Nehogy a boszorkák is a födílzetre ugorgyanak. Nem szóltam semmit. Úgy gondoltam, a német stukák talán nagyobb veszélyt jelentenek a boszorkányoknál. Mintha Burt olvasott volna a gondolataimban, elvigyorodott. – Na, ja. Jobb fínyi, min’ megijennyi. Üsse tudunk mást odatennyi, ami főfogná a nímetek bombáit. A’ legalább biztos, hogy a boszorkányoktú má’ nem kő fínyi. Nem tudtam eldönteni, hogy csak ugrat-e, vagy sem. Tekintetem Burtről Mr. Wrexhamre vándorolt. A vén halász a megszokott egyszerű, durva szabású barna nadrágját viselte, egy toldozott-foldozott pulóverrel, arcát a só színével megegyező, egyhetes borosta díszítette, Mr. Wrexham makulátlanul festett fekete frakkjában és keményített ingében. Szemük viszont egyforma kék színben világított, és ahogy a fedélzeten átvetették a boszorkányköveket, teljesen egyszerre mozogtak, könnyed mozdulatokkal, ahogy azok a férfiak, akik hozzászoktak a hálóvetéshez és a tengeri élethez. A komornyik Iegbelül továbbra is halász maradt. – Itt az idő – szólt Mr. Rivers. – Segítsenek belökni.

A víz már a hajótestet nyaldosta, de a Bárkát kicsit beljebb kellett vinni a habokba, így hát a halászok segítettek, mit sem törődve a cipőjüket eláztató vízzel. Megragadták két oldalról, és beljebb taszították a kis hajót a kavicson, beleadva válluk teljes erejét, a fa hajótest csikorgott a köveken. Én is a vízbe gázoltam velük, alaposan eláztatva harisnyámat és könnyű cipőmet Mr. Rivers bukkant fel mellettem. Arcon csókolt, és két keze közé fogta az enyémet. – Haza fogom hozni. Megígérem. Pár nap múlva találkozunk. Legfeljebb egy hét. Megpróbálok táviratozni. De semmi esetre sem kell aggódnia. Ekkor döbbentem rá, hogy sírok, és tengervizet fröcsköltem az arcomra, hogy elfedjem könnyeimet. Mr. Rivers tekintete egy pillanatra találkozott az enyémmel, és közelebb húzott magához., – Annyira sajnálom, hogy képtelen voltam a szüleit Tynefordba hozni. El sem tudom mondani, mennyire. De azt megígérem, hogy visszahozom magának Kitet, Vékony blúzomon keresztül éreztem, hogy milyen hevesen ver a szíve a hullámok ritmusára. Azt hittem, mondani akar még valamit, de ehelyett elengedett, a vízbe gázolt, majd fellendült a hajóra. Nem vettem le róla a szemem, de ezt nem vette észre, mivel a térképet kezdte böngészni. Megdörzsöltem a szememet, és sós vizet nyaltam le a kezem fejéről. Anna. Julian. Most pedig Kit és Mr. Rivers. Kit körbetáncolta a hajóorrot, kezében a vontatókötéllel ideoda hintáztatta a Bárkat, míg az orra a tenger felé nem nézett. Burt átvette tőle a kötelet, és Kit hozzám lépett, hogy elbúcsúzzon tőlem. – Szeretlek, kedvesem – mondta. – Hamarosan találkozunk. Tudod, hogy mennem kell; elvégre Will is ott ragadt azon a parton. Gombóccal a torkomban bólintottam. Hevesen megcsókolt, és közben úgy döntött hátra a hullámok közé, mint a filmeken, amit a parton álló halászok hangos üdvrivalgással díjaztak. Hirtelen jött mérgemben elvörösödtem; képes volt adni a hős kalandort, és jócskán túljátszottá a szerepét a publikum kedvéért. – Kit, kérlek, légy nagyon óvatos! Igazán kedvelem Willt. De téged szeretlek. Önző dolog, tudom. Nem akarom, hogy meghalj,

miközben egy másik lány szerelmét készülsz megmenteni. Ha ettől gonosz vagyok, hát sajnálom, de te nem tudod, milyen az, mikor az embernek el kell válni a szeretteitől. Egyedül voltam. Aztán rád találtam. Nem akarok újra egyedül maradni. A szerelmem újra megcsókolt, de tudtam, hogy már türelmetlenül várja az indulást. – Butaság – jelentette ki. – Senki nem fog meghalni, édesem. – De igen, Kit. Az emberek meghalnak. És ha nem baj, szeretném, ha te nem lennél közöttük. Tudtam, hogy nem viselkedem brit hölgyhöz méltón. Egy angol nő lágy csókot lehelt volna szerelme ajkára, ezekkel a szavakkal: „Drágám! Tudod, hogy meglehetősen kedvellek. Próbáld meg. elkerülni a bajt” –, majd udvariasan integetett volna, netán egy szemérmes könnycseppet elmorzsolva zsebkendőjével, aztán pedig főzött volna magának egy finom teát, és tovább stoppolta volna a zoknikat. Nos, én nem brit voltam, hanem bécsi; márpedig az európai nők kimondják, amit éreznek. Vettem hát egy mély levegőt, és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy Kit zavarában idegesen feszeng. – Mindenki, akit szeretek Angliában, éppen arra készül, hogy felszálljon abba a faépítménybe, és elhajózzon. Óvatosan hajózzatok, mert jelenleg a fedélzeten van minden, ami számomra kedves ezen a fura, esős kis szigeten. (Majdnem biztos vagyok benne, hogy szóról szóra ezt mondtam. Az azóta eltelt hosszú évek során sokszor eszembe jutott ez a pillanat. Talán nem pontosan ezt mondtam, de legalábbis ezt akartam mondani.) Mr. Rivers a hajó végéből integetett, Kit pedig két keze közé fogta az arcomat, és gyengéden megcsókolt. – Viszlát, kedvesem! Még egy darabig a vízben maradtam, és figyeltem, ahogy a kis hajó a part mentén halad, majd kifut az öbölből, és a nyílt vízre ér. A nap megcsillant a hajó orrán, és a barna vitorlák úgy szárnyaltak a hullámokon át, mintha egy vándorsólyom siklana a zsákmánya fölött. Egy perc múlva a hajó már csak akkora volt, mint egy játékszer, egy újabb perc múlva pedig el is tűnt. Megfordultam és visszaindultam a part felé, az egyik lapos kövön lépkedve a szikla alatt. Tudtam, hogy büszkének és

lelkesnek kellene éreznem magam, amiért a két férfi ily bátorságról tesz tanúbizonyságot, de nem éreztem semmi ilyesmit. Franciaországba igyekeztek, hogy megmentsék a partra vetődött katonákat, de vitézségüket beárnyékolta egy és más. Kitet a kalandvágy fűtötte. A veszély és a vakmerőség izgatta, hiába takarózott azzal, hogy csupán Will miatt száll tengerre. Imádtam Kitet, de Burt cseppet sem tévedett, amikor vakmerőnek titulálta. Ezzel Mr. Rivers is tisztában volt, és azért ment Franciaországba, hogy épségben hozza haza a fiát.

HUSZADIK FEJEZET Sirály a láthatáron

MEGPRÓBÁLTAM

Mrs. Ellsworthnek, de rossz ötletnek bizonyult: odaégettem a tésztát, elpocsékolva ezzel vagy háromnapi zsíradagot, ráadásul az ujjamat is megvágtam, miközben nyúztam a nyulat. Feszülten hallgattam a rádión keresztül a híreket, de túl óvatosan és homályosan fogalmaztak, nehogy valami kiszivárogjon a mentőakciót illetően. Elvonultam az apró, tetőtéri szobába (amelyre továbbra is sajátomként tekintettem annak ellenére, hogy már a kék szoba volt valójában az enyém), és elővettem a mélyhegedűt. Kinyitottam a kicsi tetőablakot, hogy sós levegő töltse be a szobát a beteges dohszag és por helyett. Kicsatoltam a tokot, majd elővettem a vonót és egy adag viaszt, amelyet gondosan felmelegítettem a tenyeremben, mielőtt végighúztam volna a vonószőrön. Az állam alá csúsztattam a hangszert, és megszólaltattam a húrokat. Egész délután játszottam – Vivaldit, Donizettit, Bing Crosbyt még ebédszünetet sem tartottam, és a déli híradó kedvéért sem hagytam abba a zenélést. A következő napokat brácsázással töltöttem. Ha éppen nem játszottam, akkor pedig a vén Billyvel ástam a konyhakertben. Gondoztam a szemrevaló salátasorokat; a parton gyűjtött kagylóhéjakat törtem darabokra, hogy távol tartsuk a meztelen csigákat; és miközben homlokomról a földbe csepegett az izzadság, barázdát ástam az ültetendő cékla és fehérrépa számára. Munka közben végig a brácsa különös hangja szólt a fülemben. Oly élénken hallottam, akár álmomban a tenger morajlását, és a hangszer ritmusára léptem, vágtam, ástam, ültettem. Alkonyattájt lebaktattam a tengerpartra, és Burt mellé telepedtem a kunyhója előtti rákászkosarakra. Az öreg megtömte a pipáját dohánnyal, és megnyugtató csendben ülve figyeltük a SEGÍTENI A FŐZÉSBEN

vízszint emelkedését. A tenger hajthatatlan folytonossággal mosta a partot. A dagály a Burt kunyhója feletti lapos sziklákat ostromolta, csillogó feketére festve az egyébként halványszürke köveket, a repedezett nyálkát pedig bársonyos zölddé. Apálykor a víz visszahúzódott az öböl sarkáig, és a lemenő nap fényében a kavicsok arany, sárga és rozsdabarna színűre száradtak. Pontosan tudtam, hogy valahol messze innen, a nyílt vízen a tenger puskalövésektől, ágyúdörrenésektől, stukák és emberek sikolyától visszhangzik, de itt, Worbarrow-ban csak a tenger nyaldosta a partot, és csak a sirályok kiáltását lehetett hallani. A nap a látóhatár mögé bukott, és Burt pipája úgy izzott a sötétben, mintha egy újabb, vörös hold kelt volna föl. A laza kavicson lépések csikordultak, majd egy róka futott át a parton; az éji levegőt betöltötte éles bűze. – Ne aggódjon, kisasszonka. Az uraság máj’ távó tartja az ifjú Mr Kitet a bajtú – szólt Burt. Egy sima kődarabért nyúltam, és a tengerbe dobtam. – Én azt szeretném, ha mindketten távol tartanák magukat a bajtól – mondtam. ☼ A májusból június lett, és én alvajáró lettem. Úgy éreztem, mintha nehéz boszorkánykövekből álló lánc lógna a nyakam körül; két kő Annáért és Julianért, és most két újabb kő Kitért és Mr. Rivers-ért. Hervadt és lassú lettem, és az alváson kívül semmihez sem volt kedvem, de valahányszor álomba szenderültem, szakadt vitorlákról és vérrel öntözött, háborgó tengerről álmodtam. Az újságok tele voltak rongyos katonaruhát viselő, kimerült és tetőtől talpig mocskos emberek képeivel, amint bicegve levánszorognak a hajóikról, és a doveri, illetve portsmouthi rakpartok felé özönlenek. A The Times kitartott amellett, hogy a férfiak „bár fáradtak, de rettenthetetlenek”, és még vereségük is diadalmas. A part menti falvak húszezer szendvicset és harmincezer csésze teát kínáltak; a nemzet megittasult a grandiózus mentőakciótól és fiainak töretlen szellemétől.

Lázasan böngésztem a képeket, hátha megpillantom az egyiken a Bárkát, esetleg Kitet vagy Mr. Riverst, de természetesen semmit sem találtam. Hallottam a kattanást, ahogy a megmentett katonák a telefon dobozába csúsztatták pennyjüket. Hallottam más férfiak anyjának, szerelmének és nagypapájának hangos kiáltásait. Az egyik parasztfiú Portsmouthból egyenesen Tynefordig utazott; lestoppolta a kora reggeli tejeskocsit. Szóltam Mrs. Ellsworthnek, hogy küldjön az ünnepléshez egy üveg portóit és egy szivart az apjának. Próbáltam nem azt kívánni, bárcsak Kit és Mr. Rivers lennének a szerencsés hazatérők az ismeretlen fiú helyett, akit idegenek vártak és szeretnek. Kábulatomban két napba telt, mire rájöttem, hogy az urak távollétében a szolgálók tőlem várják az utasításokat. A kertész azt tudakolta, idén is ültessen-e borsókavirágot, vagy csak veteményborsót (én ragaszkodtam az előbbihez is, hiszen háború idején még nagyobb szükség van a vidám virágokra), Mr. Wrexham pedig minden reggel kivasalta és a reggelizőszobában hagyta nekem az újságot. Mikor Mrs. Ellsworth megkérdezte, mit óhajtok vacsorára, azt feleltem, bármi megfelel, amit a szolgálóknak készít. – Mrs. Ellsworth, szerintem éppen eleget kell főznünk anélkül is, hogy extra kívánságaim lennének. A ház ura nem tartózkodik itthon, és ezzel nem csökkentjük a színvonalat – szóltam határozottan, mikor láttam, hogy pirospozsgás arca elfehéredik. – Míg a két Rivers úr nincs itt, a konyhában fogok étkezni magukkal. Butaság lenne hagyni, hogy Mr. Wrexham a reggelizőszobában szolgáljon ki engem. A házvezetőnő összevonta szemöldökét, és újra végigtörölgette a már így is makulátlan konyhaasztalt. – Mr. Wrexham ebbe nem fog beleegyezni. De Mr. Wrexham beleegyezett. Az idős komornyik elfáradt; az inasok és lakájok minden kötelessége rá hárult, ugyanakkor a háztartást is felügyelnie kellett, ami még egy hozzá hasonlóan méltóságteljes férfinak is sok volt. A Kit és Mr. Rivers távozása előtti héten feltűnt, hogy a tűzbakok már két hete nem lettek kitisztítva, míg az esti

ezüstnemű eltűnt, emiatt az ebédhez használatos ezüstöt használtuk vacsorára is. Először biztatni akartam, mondván: – Ez így nagyon praktikus, Mr. Wrexham. Majd ha vége lesz a háborúnak, ismét használjuk az esti ezüstöt is. Erre egy szót sem válaszolt, de következő alkalommal újra felbukkant az esti ezüstkészlet, tökéletesen kifényesítve. Az azt követő este titokban egy kis fekete polírfoltot kentem a késemről a szalvétámra. Egy hét múlva az esti evőeszközök ismét eltűntek, én pedig ezúttal egyetlen óvatlan szót sem ejtettem ki a számon. Furcsa volt ismét a szolgálókkal enni. Mr. Wrexham és Mrs. Ellsworth ragaszkodott hozzá, hogy nekem szedjenek először, nem pedig maguknak, mint régen, amikor még csak egy cseléd voltam. A légkör nyugodt volt, bár egy kissé fullasztó, ahogy ültünk a konyhában, a nagy fekete tűzhely előtt. – Megkínálhatom egy kis borral, Miss Landau? – kérdezte a komornyik. – Nem, köszönöm, az árpatea tökéletes lesz. Némán folytattuk az evést. Én örültem a csendnek, de kicsit kínosan éreztem magam, mert tudtam, hogy csak a jelenlétem miatt fogják vissza magukat a többiek. A vacsora után Mrs. Ellsworth nem engedte, hogy segítsek neki mosogatni, így visszavonultam a könyvtár csendjébe. Ritkán tettem be a lábam ebbe a szobába, ha Mr. Rivers is jelen volt – ez az ő felségterülete volt, és talán épp emiatt nyújtott számomra egy kis vigasztalást. Egyértelműen férfiszoba volt. A whiskys kancsó párája elvegyült a régi könyvek áporodott szagával. Az ő jelenléte beitta magát a szobába, és szinte éreztem őt, ahogy ott ül szokásos székében, és szeme sarkából figyel. Még egy óra volt napnyugtáig, és én ott ücsörögtem, kitárt ajtó és ablakok mellett. Mr. Rivers asztalán ültem, és szórakozottan játszadoztam a látcsövével – ezt használta a séták és vadászatok alkalmával, amikor tüzetesebben is szemügyre akarta venni az ölyveket és vadászsólymokat. A tengert kémleltem vele, és egy sirályt figyeltem a láthatáron. Pislogtam egyet. Nem, ez mégsem sirály lesz. Túl messze volt ahhoz, hogy madár legyen. Újra megnéztem. Hajó volt.

Eldobtam a látcsövet, és rohantam a teraszra, miközben Mrs. Ellsworthnek és Mr. Wrexhamnek kiabáltam. – Csónak, csónak! A part felé jön! Anélkül, hogy megbizonyosodtam volna arról, hallottak-e, lélekszakadva rohantam le a partra a kitaposott, egyenetlen úton. Már csaknem alkonyodott, körülöttem árnyak magasodtak, fák körvonalai vetültek az ösvényre, a sápadt holdfény bevilágította a tengert; mintha csak egy színpadi díszlet kellékeként csüngött volna az égbolton. Az éjjeli tücskök rendületlenül ciripeltek a kékeszöld tengeri pázsit rejtekében, olyan hangokat hallatva, mintha ezernyi zsebóra tiktakolna. Amint elértem az út legmagasabb pontját, megálltam, és a tengert kezdtem kémlelni, hogy végre megpillantsam az öböl felé közeledő hajót Megvan! Ott jön: egy apró, ide-oda csapkodócsattogó sötét vitorla, korántsem makulátlan állapotban. Hogy hány ember van a fedélzeten, azt nem láttam. Az öböl szája felé haladt, megkerülve a fekete sziklákat. Lesiettem a partra a kavicsokon csúszkálva. Mire leértem, láttam, hogy a halászok már ott várakoznak; közöttük Burttel és Arttal. A kicsapódó hullámokközvetlen közelében álltak, feszülten figyelve, ahogy a hajó egyre közelebb és közelebb ér. Senki nem szólt egy szót sem. A hajó irányt váltott, és egyenesen felénk közelített. Hallottam, ahogy a szél a megtépázott törzsvitorlát ostromolja – de rá kellett jönnöm, hogy csupán a szívem dobol ily hevesen. – Ketten vannak! – kiáltott fel Burt. A sötétben is láttam, hogy igaza van. Két körvonal rajzolódott ki: egy a kormány mögött, és egy másik a fővitorlánál derengett. Burt odaszólt valamit a halászoknak, azzal hirtelen mind a tengerbe gázoltak, akik úszni is tudtak, a hullámok közé vetették magukat, és a kis hajó felé igyekeztek. – A motor biztos bedöglött. Nem is csoda, má’ órák úta hajókáznak – jelentette ki Burt egy grimasz kíséretében. Belegázoltam a sekély vízbe, és figyeltem, ahogy két, majd három, majd négy férfi a fedélzetre veti magát, hogy aztán a partra kormányozzák a hajót. A hajó törzse megfeneklett a kavicsokon, miközben partot ért; az árboc meggörbült és inogott. Kit a kormánykeréknél ült, kabátja fekete volt a víztől, haja

csapzottan a homlokára tapadt, de rám mosolygott. Öt nap óta először lélegeztem fel. Mialatt Burt kisegítette a csónakból, szememmel Mr. Riverst kerestem. Ő is a fedélzeten volt, mozdulatlanul markolta a fővitorla csigakötelét; ökölbe szorult keze elfehéredett. Arca elszürkült, és volt egy sötét folt a hóna alatt, valamint egy repedés a tengerészköpenyén. Felkapaszkodtam a fedélzetre, és odamentem hozzá. Letérdeltem mellé, és a válla köré csúsztattam a karomat. Ahogy az arcához értem, éreztem, hogy a bőre hideg és nyirkos. – Menjen a házba, és szóljon Mr. Wrexhamnek, hogy küldjön orvosért! – kiabáltam, mire a halászok a rémülettől megdermedve bámultak rám. – Gyerünk! Tülekedés támadt, majd megláttam Artot, ahogy a part felé lohol. – Konyakot! – kiáltottam. Egy üveg akármit nyomtak a kezembe, amit Mr. Rivers sápadt ajkához erőltettem. Erőtlenül kortyolt belőle, majd kinyitotta az egyik szemét. – Hahó – mondta. – Ez jólesett. – Kit! – kiáltottam felé. – Mi történt? Megsebesült? Kit a parton ült, lábát nyaldosták a hullámok, de ahhoz is fáradt volt, hogy arrébb menjen. – Csak a fáradtság. Meg egy darabka srapnel. Felemeltem Mr. Rivers karját, és a kabátján lévő foltot vizsgáltam. Nem tudtam volna megmondani, hogy az ő vére-e, vagy sem. Az egész fedélzet vértől vöröslött, és a csónak mindkét oldala golyónyomokkal volt tele. A part felé néző oldal összes tám-oszlopa kifordult a talapzatából, és úgy fityegtek, akár a szájból kiesni készülő fogak. Lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem, ahogy az elkeseredett emberek a hajó mentén csapkodják a vizet, és a kétségbeeséstől félőrülten markolászva a Bárkát, próbálnak felkapaszkodni a fedélzetre. Az orrvitorla cafatokban lógott, a kitépett darabokat hevenyészett kötésekként használhatták, mert a vértől átitatott rongydarabok nagy csomókban hevertek a fedélzeten, vöröses patakokat hagyva maguk után. Úgy tűnt, csak egyetlen rész maradt épen: a boszorkánykő-nyaklánc, mely körülölelte a hajóorrot – bár a sötétben úgy látszott, mintha a köveket is vér borítaná.

– Emeljék ki, és vigyék be a házba – szóltam. – És Burt, kérem, vigye Kitet a kunyhójába, és adjon neki meleg ételt meg száraz ruhát. Aztán dugja ágyba, közel a tűzhöz. Két vaskos, erős karú, ám mégis angolnákat megszégyenítően hajlékony halász Mr. Rivers alá csúsztatta karját, mintha pillekönnyű lett volna, majd megemelték, és tiszteletteljesen továbbadták a sorban következő párnak. Melléjük csobbantam a partot nyaldosó hullámok közé ugorva. – Vigyék a partra, olyan vigyázva, ahogy csak lehet, aztán gyorsan, de kíméletesen fel kell vinni a házba – utasítottam őket, majd megfogtam Mr. Rivers kezét, a halászok pedig elcipelték őt a sziklaösvény felé. Mivel továbbra is érvényben volt a teljes sötétség szabálya, sötétebb volt a házhoz vezető úton, mint a Tilly Whim-barlangok legmélyén. A holdat és a csillagokat ködfátyol takarta el, de szemünk már hozzászokott a homályhoz, így továbbsiettünk a macskaköves úton, biztos léptekkel, akár az ösvényeken keresztülsurranó nyulak. Az ajtók tárva-nyitva voltak, így jól hallottam Mrs. Ellsworth és Mr. Wrexham aggódó párbeszédét. Egy zseblámpa halvány, sárgás fénye vetült ránk a küszöbről. – Mr. Wrexham, jöjjön ide! – szóltam neki. Az öreg inas felénk sietett, a lámpát Mr. Riversre irányította. Ura elszürkült arcát látva rémülten felhorkant, akár a viharban megrémült ló, én pedig hallottam magam, amint határozott szavakkal beszélek hozzá. – Mr. Wrexham. Mr. Riverst fel kell vinni az emeletre, és mielőbb meleg ágyba kell fektetni. Az öreg komornyik csak bámulta tovább urát mozdulatlanul, a rémülettől a szája is tátva maradt. – Wrexham! – csattantam fel. Az inas megmerevedett. Végre felébredt kábulatából, és egyből utasítani kezdte a halászokat és a személyzetet, mindenkit a házba terelve. – Egy forró vizes palackot hamar, Mrs. Ellsworth. Aztán vigyék fel a hálószobába, kérem. Ugyan, most senki ne törődjön a cipőjével – mondta, mikor látta, hogy a halászok az előszobában azzal foglalatoskodnak, hogy levegyék homokkal borított szöges bakancsukat. – Forralt bort, Art. Menjen le a kis házhoz, és

szóljon Miss Bartonsnak, hogy készítsen forralt bort. Aztán siessen vissza az itallal, amilyen gyorsan csak tud. Szorosan a nyomukban voltam, és felsiettem utánuk a lépcsőn, majd követtem őket Mr. Rivers szobájába. Egy pillanat erejéig a küszöbön haboztam; nem jártam ebben a szobában azóta, hogy már nem voltam szobalány. A vörös függönyöket behúzták, a szobában bőr és szokatlan fűszerek illata terjengett. Júniushoz képest elég hideg volt az éjszaka, így Mr. Wrexham a kandallóban várakozó gyújtóshoz tartott egy gyufát, és csak utána sietett el orvosért. Mrs. Ellsworth beviharzott, majd kitessékelte a halászokat a lépcsőfordulóra. – Nagyon szépen köszönjük mindenkinek. Most kérem, menjenek a konyhába, és ott várjanak. Van egy teáskanna is főzőlapon. A halászok megindultak, majd négy pár szöges bakancs dobogott végig a falépcsőn. Mr. Rivers falfehéren hevert az ágyon, szinte beleolvadt a lepedőkbe. Mrs. Ellsworth nem tétlenkedett: elkezdte lehámozni róla az átázott kabátot. – Menjen, és várja meg odakint az orvost, Miss Landau. Megráztam a fejem, és én is az ágyhoz léptem. – Nem. Ha ketten együtt vetkőztetjük le, talán kevésbé fog neki fájni. Az asszony bosszúsan csettintett a nyelvével, de azért megengedte, hogy segítsek. Szabóollójával belevágott a nedves pulóverbe és az ingbe. A szoba fényében már láttam, hogy a Mr. Rivers hóna alatti vér a saját vére, és egy mély vágásból szivárog a bordái közül. A seb vörösnek és gyulladtnak látszott. – Hozna kötszert a szobámból, kisasszony? – kérdezte Mrs. Ellsworth. Vonakodó tekintetem láttán így folytatta: – Kérem. Szeretném ráadni a pizsamáját, és Mr. Rivers biztos nem szeretné, hogy eközben itt maradjon – szögezte le enyhültebb hangon. Bólintottam, és leszaladtam a lépcsőn, egyenesen a szobájába. Miután pár perc elteltével visszatértem a kötszerrel, Mr. Rivers már takaróba bugyolálva feküdt, és szépen lobogott a tűz. Odahúztam egy széket az ágyához, és megfogtam a kezét,

megkönnyebbülten érezve, hogy melegebb lett, mint volt. Éreztem, hogy megszorítja az ujjaimat. – Elise – suttogta. – Igen, Mr. Rivers. – Közelebb hajoltam. – Kérem, ne beszéljen, Már biztonságban van. Kit is biztonságban van. – Igen – szólalt meg ismét. – Kit biztonságban van. Hazahoztam őt. Az ágy fölé hajoltam, és megcsókoltam. – Köszönöm. Éreztem, hogy a takaró alatt megszorítja az ujjaimat, olyan erősen, hogy beleropogtak a csontjaim. Majd elengedte a kezem, és lehunyta a szemét. Az ajtóhoz léptem, hogy lesiessek Burt kunyhójához, és találkozzak Kittel. A kilincset fogva visszapillantottam Mr. Riversre. Mellkasa meg-megemelkedett felszínes levegővételeitől, ujjai a dunyhát markolták. Képtelen voltam otthagyni ebben az állapotban, ilyen fájdalmasan megfeszült arccal. Becsuktam az ajtót, majd leültem egy karosszékre, vállamra terítve egy gyapjútakarót. Kit bizonyára meg fogja érteni. – Mrs. Ellsworth – szóltam. – Itt kell maradnom Mr. Riversszel. Lemenne, kérem, Burt kunyhójához, hogy ránézzen Mr. Kitre? Csak hogy megbizonyosodjon arról, pihen-e. Mondja meg neki, hogy szeretem, de itt kell maradnom az apjával. – Igen, kisasszony – felelte. Amint becsukódott az ajtó, Mr. Rivers kinyitotta a szemét, és rám nézett. – Menjen. Menjen csak Kithez. – Nem. Ő nagyon is jól van, Mrs. Ellsworth és Burt tökéletesen gondját viselik. Nagyot sóhajtott, és a homlokát ráncolta. – Nem kellene itt maradnia. Menjen ki – tette hozzá kevésbé határozottan, mint az imént. Szavait válasz nélkül hagytam, inkább elhelyezkedtem a székben, kissé bágyadtan a tűz melegétől. Hallottam a lent sürgölődő személyzet zaját, de a hangok olyan távolinak tűntek, mintha víz alól hallgatóztam volna. Mr. Rivers és én begubóztunk a betegszobába, teljesen elkülönülve a többi lakótól. Mikor legutóbb beteg voltam, Mr. Rivers és Kit úgy sürgölődött

körülöttem, akár két aggódó nagynéni, miközben én valójában Anna után sóvárogtam. Odahaza, Bécsben mézes vízzel itatott, és közben a Traviata nyitányát dúdolta. Anna nem tudott nekem úgy énekelni, mint más anyák a beteg gyermeküknek. Hangja túl erőteljes volt még akkor is, mikor pianissimót énekelt; de a haldokló szépség operájának, a Traviatának dúdolása valamiféle varázslatos hangulatot kölcsönzött a betegszobának. Hiába panaszkodott Margot morbid észjárásunkra, nem volt igaza. Akárhogy is, nekem igenis vigaszt nyújtott az, hogy tüdőbajtól haldokló szépségnek képzeltem magam, miközben láztól reszkettem az ágyamban. Nem voltam biztos abban, hogy ez Mr. Riversnél is beválik-e, de azért megszorítottam a kezét, és dúdolni kezdtem. Egy kicsivel később valaki kopogott az ajtón, majd az orvos lépett be. Szemüvege fölött Mr. Riversre mosolygott. – Átszelni az országot a te korodban... hát, nem is tudom. – Ha lett volna hajód, te magad is tengerre szálltál volna, John. – Igen, az meglehet. Na, gyere, hadd nézzelek. Az orvos felém fordult. – Kisasszony, kimenne egy percre, amíg megvizsgálom a beteget? – Inkább maradnék. – Christopher? – kérdezte a doktor. – Igen, igen. Maradhat. Az orvos vétett rám egy fura, félig kíváncsi, félig aggodalmas pillantást. A kandallóhoz álltam, háttal nekik. De legszívesebben megfordultam volna, hogy lássam az orvos arcát a vizsgálat közben. Olvasni akartam az arckifejezéséből, ahelyett, hogy a közhelyekre várok; de végül nem fordultam meg. Összeszorított foggal és lehunyt szemmel hallgattam a lepedők susogását, a kötés le-hámozását és végül a fájdalmas hördülést, amikor az orvos Mr. Rivers sebéhez ért. – Nem túl mély, de egy kicsit elfertőződött. Le merném fogadni, hogy az adrenalintól elsőre nem is érezted. – Tényleg nem. Óriási volt a hangzavar, és bárhova néztem, sebesülteket láttam. Észre sem vettem, hogy eltaláltak, míg el nem indultunk Portsmouthból.

– Értem. Nos. A fertőzés néhány óra múlva igen komoly lett volna. Miért jöttél vissza Tynefordba? Miért nem maradtál Portsmouthban? – kérdezte a doki, hogy a beszéddel is elterelje Mr. Rivers figyelmét a fájdalomról. – Kit vissza akart menni. Űjabb útra akart vállalkozni, amint partra szálltak a katonák. De a Bárka motorja tönkrement. Azok az átkozott németek lebombázták a kikötőket Portsmouthban. Kit úgy gondolta, Burt talán helyre tudja hozni. Megfordultam, és Mr. Riversre néztem. – Kit nem mehet vissza, hiszen teljesen kimerült! Mr. Rivers elmosolyodott. – Persze, hogy nem. Ugye nem gondolja, hogy Burt megjavítaná a motort, még ha képes is lenne rá? Figyeltem Mr. Rivers arcát, a kék szeme körüli barátságos redőket, és megpróbáltam lecsillapítani nyugtalanságomat. – Igen. Igaza van. Azzal újra leültem az ágya melletti székre, megfogtam a kezét, ugyanakkor örültem, hogy pár perccel ezelőtt leküldtem Kithez Mrs. Ellsworthöt, hogy ellenőrizze. Mrs. Ellsworth nem fogja hagyni, hogy ostobaságot csináljon. Mr. Rivers kissé megnyugodott, lehunyta a szemét, és egy percen belül már aludt is. Az orvos mögöttem állt, és megmérte a pulzusát a csuklójánál. – Még mindig kicsit gyors. Küzd a fertőzés ellen. Nincs olyan magas láza, ami jó, de azért figyelnünk kell rá. Bólintottam, majd visszanéztem az ágyban fekvő mozdulatlan alakra. – Jobban érzi magát, ha maga itt van – folytatta. – Szeretném, ha itt maradna mellette – mondta újabb furcsa pillantással. – Természetesen maradok. – Úgy tűnik, Christopher nagyon kedveli magát. – Az érzés kölcsönös – válaszoltam hűvösen. Biztosan nem lenne ilyen szemtelen, ha Mr. Rivers ébren volna. Halkan felnevetett, majd kotorászni kezdett fekete bőrtáskájában. – Borogatást teszek a sebre. Pihenésre lesz szüksége, és igyon minél több folyadékot. Ha bármi változás történne, azonnal hívjanak. – Jobban örülnék neki, ha ön is a házban maradna – szóltam. – Mrs. Ellsworth majd előkészít önnek egy szobát.

Erre az orvos hangosan felnevetett, még a válla is beleremegett, – Szóval maga itt szobalányként kezdett? Mostanra meg már a parancsosztáshoz is ért, igaz-e? Éreztem, hogy kezdek elvörösödni. – Biztosra veszem, hogy Mr. Rivers roppant hálás lenne. A doktor tovább kuncogott. – Ám legyen, hajlandó vagyok eleget tenni a kérésének, Miss Landau – közölte kis meghajlással. – Beszélek Wrexham-mel, hátha akad még abból a portóiból. Miután az orvos elindult, hogy megkeresse a komornyikot, beburkoltam magam a durva szálú takaróba, és fészkelődve próbáltam kényelmesebb pozíciót találni. Mr. Rivers még mindig a kezemet szorította, így az már kezdett zsibbadni, A dunyha szélére fektettem a fejem, lehunytam a szemem, és próbáltam figyelmen kívül hagyni az ujjaimban végigfutó bizsergést. Kisvártatva a nyíló ajtó nyikorgására lettem figyelmes. – Kisasszony, ébren van? – suttogta Mrs. Ellsworth. – Igen – válaszoltam hirtelen jött éberséggel, és felültem. – Kit jól van? – Igen, igen. Mélyen alszik, akár egy csecsemő. Én magam takargattam be, mint régen, fiúcska korában. Most már nyugodtan pihenhet. – Köszönöm. Hagytam, hogy becsúsztasson a fejem alá egy párnát, és levegye a cipőmet. A kezem ügyébe helyezett egy csengőt. – Csak csengessen, és már itt is vagyok. – Köszönöm, Mrs. Ellsworth. A következő pillanatban már aludtam is. ☼ Csak akkor nyitottam ki a szemem, mikor Mrs. Ellsworth kinyitotta a sötétítőket. A függönyöket nem húzta szét, de a kora reggeli fények áthatoltak a réseken, és megvilágították Mr. Rivers arcát. Már nem volt olyan szürke, mint este, sőt, mintha kicsit le is barnult volna a tengeren töltött napok alatt.

– Ó, mennyivel jobban néz ki – mondtam, azzal nagyot ásítottam, és kinyújtóztattam a karomat. – Igen. Már a doktor úr is járt nála, megmérte a pulzusát, és azt mondta, már sokkal jobban van. A fertőzés nem terjedt tovább. Megkönnyebbülten elmosolyodtam. – Annyira örülök. Még itt van a doktor úr? – Igen, kisasszony – felelte Mrs. Ellsworth. – Nem akart elmenni anélkül, hogy ne találkozna magával. Az ő szavaival élve „még nem kapott engedélyt az ifjú hölgytől a távozásra.” Mr. Rivers is mocorogni kezdett. Kinyitotta a szemét, és pislogott. – Elise. – Igen, Mr. Rivers? Hogy érzi magát? – Kicsit még fáj. De már jobban vagyok. Mrs. Ellsworth elmosolyodott. – Alaposan megijesztett minket, uram. Szólok Mr. Wrexhamnek, hogy hozza fel a reggelijét. Azzal kiment, és magunkra hagyott minket. – Itt maradt – mondta Mr. Rivers. – Mondtam, hogy menjen el. – Én pedig nem fogadtam szót. Már nem kell engedelmeskednem önnek, hiszen már nem vagyok cseléd, nem igaz? Mr. Rivers ezen nehézkesen elmosolyodott. – Kit? – Ő is jól van. Még alszik. – De azért szívesen ránézne. Erre nem válaszoltam, elvégre nem is volt kérdés. Felálltam, és rámosolyogtam. – Annyira örülök, hogy már jobban érzi magát. – Hozza fel őt is, ha már készen áll arra, hogy feljöjjön a házba – szólt Mr. Rivers. – Úgy lesz. Megfordultam és kimentem a hálószobából, a függönyök résein át beszivárgó napfényben éreztem, hogy figyeli a lépteimet.

A talajt átitatta a harmat, így vászoncipőm azonnal átázott. Nyulak szaladtak át a hosszú fűben, fehér farkuk megvillant a reggeli fényben. A távolból hallottam a tenger moraját, ahogy a dagály hullámai újra és újra a köveknek csapódnak. Még hűvös volt a levegő, és mivel a nap a felhők mögé bújt, az ég is sötét volt, és fekete pára homályosította el a horizontot. A szél a közelgő eső fémes ízét hozta magával, így összébb húztam vállamon vékony kardigánomat. Mostanra már elég jól felismertem az árulkodó jeleket ahhoz, hogy tudjam, nyári vihar van készülőben. Volt valami kísérteties szépség abban, ahogy a füstszürke felhők gyülekeztek a tenger felett, és közben alattuk a hullámok fehér paripák tajtékzó sörényeként fodrozódtak. Fekete kormoránok súrolták a sekély vizet, mint sötét árnyékmadarak. A füvet pettyező sárga boglárkák csillagokként világítottak a félhomályban. Elmosolyodtam, és a part irányába siettem: Kit felé. Eszembe jutott, mit ígértem utolsó közös esténkén, és gyomrom beleremegett a várakozásba. A leveleire gondoltam, és vérem pezsegni kezdett, mintha áramot vezettek volna az ereimbe. Most olyan élénken látom mindezt magam előtt, mintha filmet néznék. Kit egy kisebb csónak mellett állva vár rám. „Gyere már, siess!” – kiáltja türelmetlenül, miközben azon igyekszik, hogy elkerüljük a szélvihart. Lihegve kapkodunk, ahogy próbálunk minél gyorsabban kievezni a sekély vízből. Kit felvonja a vitorlát, egy pillanatra meginogva a nagy hullámoktól. Kezemben a kormányrúddal irányítom a csónakunkat, közben Kit ujjai az enyémre fonódnak. A dagály felerősödik, és az öböl szájáig visz minket – a partok mentén hajózunk, és lassacskán kirajzolódnak előttünk Kimmeridge fekete sziklái. Szeretném tudni, vajon Kit félt-e Dunkerque-nél, de inkább nem kérdezősködöm. Észreveszek egy horzsolást a szeme fölött, és még egyet az arcán. Az égbolt elszürkül, és az eső szemerkélni kezd. Vékony ruhámban vacogok, ezért Kit karjával átölelve melenget engem. Magával ránt a fedélzetre. A padló nyirkos, és áporodott halszagot áraszt. Csókolni kezd, én pedig sírok. Egy erősebb széllökés belecsap a vitorlánkba, és csónakunk bölcsőként ringatózik a vízen. Határozott ujjakkal kigombolom a ruhám, és a csónak végében heverő feltekert kötélre fekszem. Nem látok

mást, csak Kitet, és nem hallok mást, csak az elszabadult vitorla reccsenését. Szeretlek, mondom neki, és magamra húzom őt. A kötéltekercs a hátamba fúródik. Ezúttal nem kérem, hogy hagyja abba. Már oly sokszor képzeltem el magamban mindezt, hogy néha emlékeztetnem kell magam, hogy ez nem igaz. Hogy mindez egy másik Elisével történt meg ennek a történetnek egy másik verziójában. Emlékeimben temérdek Kit létezik, akik a napfényben forognak, mint a rések a falevelek között, és ki mondja meg, hogy egyikük nem tért haza, hogy lehámozza a harisnyámat. Látnom kellett ezt leírva. Miközben írok, olyan valóságos lesz ez is, mint bármi más. Igazából a következő történt: egyes-egyedül álltam ott a tengerparton. Vékony füstpamacs kígyózott Burt kunyhójának kéményéből, míg a vén halász letelepedett szokásos rákászfazekához, hogy makrélákat filézzen, amelyeket aztán megfüstölhet reggelire. Meglepetten rám nézett, de azért barátságos biccentéssel üdvözölt. – Nem rázom meg a kezit, kisasszonka – mondta. – Csak me’ a halakat puculom fő, azt ollan büdös vagyok, mind a kanális. – Kit még mindig alszik? – érdeklődtem. Burt a szemöldökét ráncolta, homlokát mély barázdák szántották. – Eee, nem. Má’ itt se vuót, amire ién meggyüttem. Aszittem főment a házba, ho* köszöntsö magát meg az uraságot. Megráztam a fejem. – Nem, nincs odaát. Mikor mehetett el? – kérdeztem, és hallottam, ahogy a hangom tompa és furcsa lesz. – Hajnóba. A nap fölíbreszt, az elsötítíttís nem számit – közölte Burt, majd felemelkedett, és a halak belsőségei barnásvéres nyomot hagyva maguk után lecsúsztak a földre. – De nem mehetett el – szögeztem le. – A Bárka javításra szorul, hiszen én magam is láttam. Még nem állt készen egy újabb útra. És a motor. Maga sem javította meg. – Nem hát – felelte Burt mogorva tekintettel. – Míg a szerszámokat is lelakatútam. A biztonság kedvijér’. Nem mindha számítana – meg hát, ahogyan maga is monta, a Bárka míg Swanage-ig se írne ee nemhogy a franciákig.

Esőcseppek kezdtek dobolni a homokon, és hamarosan az összes part menti kavicsot vagy követ bepöttyözték. A tenger háborgott, és a hullámok zajos csapkodással érték el a partot. Burt megkerülte a kunyhót, és a fából tákolt csűrökhöz sietett, melyeket félig-meddig elrejtett a sziklaszirt. Szorosan a nyomában maradva követtem őt a legtávolabbi menedékig, egy hevenyészett csónakházhoz. Az egyik ajtó hiányzott, valószínűleg már évekkel ezelőtt elrothadt; a másik pedig a zsanérról leszakadva fityegett. Burt előrelépett egyet, majd kurtán felkiáltott. Benéztem a fészerbe. Üres volt. A homokban viszont tisztán látszottak a partra vezető nyomok. – Az Anna – kiáltott Burt. – Az Annát vitte ell

HUSZONEGYEDIK FEJEZET A nevem Alice

BÁTOR

ÉS VAKMERŐ. Bátor és vakmerő, és én szerettem őt. Kirohantam, egyenesen a vízbe, a hideg előbb a bokámat, aztán a combomat verdeste, ahogy egyre mélyebbre gázoltam. Miért ment el? Hogy megmentse Willt és a hozzá hasonlókat? A kaland kedvéért? Szükségem volt rá, hogy visszatérjen. Mindenki mást elvesztettem. Bárcsak vele maradtam volna, és egész éjjel figyeltem volna. Nem hagytam volna, hogy elmenjen. A hideg víz elérte a hasamat, és levegő után kaptam. Nem láttam semmit az öbölben. Sem.az Annát, sem a többi hajót. Az eső felkorbácsolta a vizet, és eláztatta a hajamat. Hallottam, ahogy Burt a partról kiabál, hogy menjek vissza. Miért? Kit visszatért, és ismét elment. Még csak el sem búcsúzott. Persze mit is mondhatott volna, miközben könyörgök neki, hogy maradjon? Lebuktam a felszín alá. A sós víz csípte a szememet és az orromat, a hajam úgy simogatta az arcomat, akár egy köteg hínár. Felkaptam egy marék kavicsot, és a vízből felbukkanva ismét a tengerbe hajítottam őket. A nevét kiáltottam – Kit! Kit! Kit! –, mintha valami természetfeletti erő elvihetné hozzá a hangomat, és amint meghallaná, visszafordulna a hajóval, és mielőtt az a sötét felhő eléri Lövell tornyát – nem is, mielőtt az a szürke hasú sirály leszáll a sziklahalmon az öbölben –, meglátnám a kis fahajót, ahogy felém száguld a vízen. A torkom megfájdult a kiabálástól, de a hajónak még mindig nem volt nyoma. A felhő elsuhant Lovellnek a sziklára épült díszes építménye mellett, és a sirály is eltűnt a kövek mögött. Átverekedtem magam a tajtékon, az öböl túlsó végébe. A homokos partot a Wor-barrow Tout harminc méter magas, meredek fala zárta le. Az apró kilátóhely úgy nézett ki, mintha egy tengeri szörny dugta volna ki az orrát a vízből. A ruhámból és a cipőmből csöpögött a víz, miközben a hullámoktól és az esőtől csúszóssá vált zöld sziklákon másztam felfelé. Éles

kagylók hasítottak az ujjaimba és a combomba, és vér folyt végig a bőrömön. Zihálva végigszenvedtem magam az alig látható ösvényen, egészen a csúcsig. A szikla végén álltam, és figyeltem, ahogy a víz három oldalról is megtörik és visszaesik alattam. A tenger éppoly sötét volt, akár a kövek és az ég. A horizontot figyeltem. Üres volt. Elnéztem a Lulcombe-öböl csinosan kikövezett útja és maroknyi kőháza irányába, majd még annál is tovább nyugatra, a Portlandet a dorseti partvidékkel összekötő kiszögellés felé fordítottam a tekintetemet. Hatalmas hajók meredeztek a csatornában, fekete füstöt pöfögve kéményeikből, de ilyen messziről mindössze akkorák voltak, akár egy szivar. A Worbarrow-öböl ívén túl ott volt a külvilág. Tyneford a maga módján elkülönült Anglia többi részétől, akárcsak Portland szigete. A völgyek és a dombok, meg a fekete erdők egy ősibb világ részei voltak. A háborút valahol máshol vívták, de a borzalmait éreztem a családom csendjéből és a fiatal férfiak lassú eltűnéséből, ahogy egyenként csatlakoztak a hadsereghez. Akik maradtak, azok számára az élet nem sokat változott: a cselédek még mindig a kényelmetlenség miatt panaszkodtak, és továbbra is magunk köpültük a vajat a farmon, gumi nélkül a harisnyánk lecsúszott a térdünkről, de a változásoktól, bár bosszantóak voltak, nem dőlt össze a világ. Az éjszaka sűrű sötétjében és a templomok elnémult harangjaiban megéreztük a háborút, de a táviratok egy másik világról számoltak be. Tyneford nemigen tűnt Európa részének, és elég lett volna itt maradnunk a hegyek és völgyek rejtekében, hogy biztonságban legyünk. Figyeltem a vihar elejét, ahogy végigaraszol a látóhatár mentén, esővel bombázva a hullámokat, és láttam Kitet eltűnni a külvilágban. Átadta magát az ismeretlennek, annak a másik, füstös-zajos helynek. Az eső csapkodta az arcomat, miközben megfordultam, és elindultam vissza az ösvényen, oda, ahol Burt várt a parton. A víz csíkokban zuhogott az égből, mintha csak az udvari szivattyú ontotta volna magából, de még az özönvíz kellős közepén is láttam, ahogy Burt szorongat valamit; egy hatalmas, éles fogakból álló nyakláncot. Pislantottam egyet, és rájöttem, hogy boszorkánykövek láncát tartja maga előtt, melyek a júniusi vihar

furcsa homályában úgy néztek ki, mintha megbámult vér száradt volna rájuk. A szél zúgott a hosszú fű tengerében, és éreztem, ahogy belém hasít a félelem hidege, aztán olyan finoman, akárha toll simogatná, végigkúszik a gerincemen. ☼ – Nem értem, hogy tudta elvinni – ismételte Mr, Rivers –, az Anna túl nehéz hozzá, hogy egy ember irányítsa. Mr. Rivers a hálószobájában ült a bőr karosszékében, még mindig pizsamában. Mrs. Ellsworthszel az ablak körül ólálkodtunk, és úgy tettünk, mintha nem kavart volna fel, ami történt. – Az isten szerelmére, Wrexham, Segítsen felöltözni – parancsolta. Az öreg komornyik előlépett. – Uram, engedelmével ellent kell mondanom. Tudtommal orvosi utasításra muszáj pihennie. – Wrexham! Bárki számára megalázó lenne, hogy Simpsonféle csíkos pizsamában szerezzen arról tudomást, hogy a fia visszament a háborúba. Mindenképpen szeretnék felöltözni. – Ahogy óhajtja, uram. A komornyik kiment az öltözőszobába, és elkezdte kihúzni és betolni a fiókokat. Mr. Rivers arca éppoly kísértetiesen nézett ki, mint az előző éjjelen. – Szóval, ki mondja meg nekem, hogyan tudta Kit elkötni a hajót? – Jack Miller is elment – szóltam az ablakpárkánynak dőlve. – A szülei ma reggel vették észre, hogy eltűnt. Ketten együtt már vízre tudták tenni a hajót. – Te jó ég! Nos, azt hiszem, többet is megtudunk, amikor Jack Miller néhány nap múlva visszajön – mondta Mr. Rivers, egy percre behunyva a szemét. Amikor ismét kinyitotta, észrevette, hogy mindketten őt nézzük. – Kit haza fogja küldeni a fiút. Még csak tizenhét éves, nem fogja hagyni, hogy Franciaországba menjen vele. Mr. Riversnek igaza lett. Jack Miller két nappal később, a reggeli tejeskocsival tért vissza Tynefordba. A régi

padlásszobában ültem egy halom párnán, és a láthatárt kémleltem a ferde ablakon át. A hajnal lángba borította a vizet, miközben a távoli tanyán kakasok kórusa kukorékolt. Kiáltásokat hallottam odalentről, a házból. – Elise! Miss Landau! A Miller fiú visszatért! Lerohantam a padláslépcsőn, majd a nagylépcsőn. Mrs. Ellsworth és a bejáró cseléd az előszobában várt. Mr. Wrexham a könyvtár irányába mutatott. – Az úr éppen kikérdezi a fiút, kisasszony. Belöktem az ajtót. Mr. Rivers az asztalnak támaszkodott, a fiú pedig előtte állt, a sapkáját a kezében szorongatva, lehajtott fejjel. Mindketten rám néztek, amikor beléptem. – Csak Mr. Kitnek akartam segittenyi – ismételte a fiú, egy darab sarat rugdosva a csizmáján. – Minden rendben – mondta Mr. Rivers. – Nem kerültél bajba. Csak azt szeretnénk tudni, mi történt pontosan. Jack Miller rám nézett, a szeme tengerzöld volt, akárha, tavaszi árhullám. – Nem tok sok mindent eemondanyi. Miután eehattuk Tynefordot, Portsmouthba hajóztunk megtankúnyi. Aztán meg Doverbe mentünk. Vót ott rengeteg hajó, Na'hhajók, amikbű csak uddűt a fekete füst, meg kis gőzhajók, ollanok, mind amik Swanage-be vüszik a turistákat. Korvettek meg rombulók, míg e1 csatahajó is. Katonákkaa5 teli. Barna vót tűlük az égisz kikötő. Igen sokan vótak, sose láttam míg ennyi embert. . Mr. Rivers kurtán bólintott. – Igen, ezt magam is láttam Portsmouthban. Mi történt, amikor odaértetek Doverbe? – Hát, Mr. Kit tutta, há megy. Tálát egy embert, motorcsónakaa’, kalapba és csikókkal a vállán, aztá’ monta neki, ho’ kő valaki, akivee’ Franciaországba tud mennyi. Mr. Kit monta neki, hogy ín túl fiatal vagyok – ín vitatkoztam, de nem figyeet rám. Fii óra múva kit koma gyütt fő az Annára, átvettík tűlem a hajót, engem meg betettek egy evezős csónakba, és visszavüttek a partra, E’ fickó adott nekem jegyet, aztá’ vonattaa’ visszagyüttem Warehambe. így írtem haza.

– Köszönjük, Jack – mondta Mr. Rivers. Az ablakhoz sétált, és végignézett a sima pázsiton. – Mást nem tehetünk. Várunk. Reménykedünk. Nem válaszoltam. Az egész életem másról sem szólt, mint hogy vártam és reménykedtem. Annára, majd Julianra. Most pedig már Kit neve is ott visszhangzott bennem. – Miss Landau? – kérdezte a fiú. Megrezzentem, annyira a gondolataimba merültem. – Igen? – Mr. Kit csak magárú beszít. Nem mondott semmi írzelgősset, csak azt, ho’ maga miilen különleges. Ha hazaír, megkíri majd a kézit, Onnajd tudom, ho’mmeghivott az esküvőre; meg minden. Azonn aggódott, ho’ szomorúvá teszi. Ezír irt e’llevelet. Megigír-tette velem, hogy egybű áttadom, ja. Levél Kittől. Ettől minden megváltozott. Már nem tűnt olyan véglegesnek a távozása. Híreim voltak róla. Volt egy üzenetem. A történetünk folytatódhatott. Éreztem, ahogy mosolyra húzódik a szám sarka. A fiú a zsebébe nyúlt, és egy halom cetlit húzott elő. Furán vigyorgott, majd kutatni kezdett a kabátjában. – E’ pillanat, kisasszon. Asszem, itt lesz. Mr. Rivers hátat fordított az ablaknak, és figyelte, ahogy a fiú az asztalra üríti a zsebeit. – Csak nyugodtan, Jack – mondta. – Ne aggódj a rendetlenség miatt. Tegyél mindent szépen az itatósra. – Igenis, uram – mondta elvörösödve a fiú. – Na, itt van. E’llesz az, e. Átadott nekem egy papírcetlit. Remegő kézzel hajtogattam ki. – Ó! – szóltam remegő hangon. – Ez csak égy üzemanyagszámla. – Fordítsa csak meg. A másik ódalánn van az irás – mondta Jack. Megfordítottam, de a hátoldala üres volt. – A rosseb! – mondta a fiú. – Akkó kicsúszott a zsebembű. A rosszat dobtam ki. Akkó Mr Kitnek magának kőik eemonda-nyi, amit akart. – Igen – ismételtem meg. – Magának kell elmondania. Nem emlékszem, hogyan hagytam el a szobát. Bizonyára beszéltem Mr. Riversszel, és közhelyekkel vigasztaltuk egymást.

Azt tudom, hogy eltűntem a padlásszobában, és betettem az üres számlát a mélyhegedű tokjába, amelyben az Annához írt leveleimet is tartottam. Olyan sok volt belőlük, hogy mindig kiömlöttek, amikor kinyitottam. Beszorultak a zsanér mellé, és végigcsúsztak a padlón. Kegyetlen fintora volt ez a sorsnak: egy egész halom levelet írtam azoknak, akiket szerettem, és csupán egyetlen, üres választ kaptam. ☼ Teltek a napok. Az órák. A hetek. A percek. Az idő rongyai. A nap felkelt és lenyugodott. Árnyak nőttek és zsugorodtak össze a hegyek oldalán. Az eprek pirosra értek a földeken. Futórózsák nyíltak a ház falán. Sárga szirmok hulltak a földre, bámulták meg és hervadtak el. Will visszatért. Mr. Churchill sikeresnek nyilvánította a dunkerque-i evakuációt. Mindössze huszonöt kisebb hajót vesztettünk. A nevüket nem hozták nyilvánosságra. A borsóka-virág és a menta kivirágzott a konyhakertben. Pacsirták daloltak, a földeken. Poppy visszatért Tynefordba, és napokig kószált a parton Will-lel, de nem tudtam rávenni magam, hogy beszéljek velük. Fojtogatónak éreztem a boldogságukat. Mr. Rivers egyedül iszogatott a könyvtárszobában. Én egy vidrát figyeltem a tenger felé csordogáló, tiszta vizű patakban. A sötétben lappantyú szava szólt az ablakom alatti jázminon. Mezítláb jártam végig a partot, egészen a habokig. Éreztem, ahogy a kavicsok csikorognak a talpam alatt. A víz tajtékzott a lábam körül. Még mindig elég hideg volt ahhoz, hogy zihálni kezdjek tőle. – Kit! – kiáltottam a nevét. – Anna. Julian. AnnaJulianKit! A nevük egyetlen, mérhetetlen, értelmetlen hanggá olvadt öszsze. Csúnya szavakat kerestem az agyammal. Borzalmas szavakat. Átkozódnom kellett. Olyan szavakra volt szükségem, amelyek a nyelvembe hasítanak, amint kiejtem őket. – Basszus. Gyűlölet. Fasz. Szar. Egyik sem volt elég elvetemült. Eszembe jutott az első alkalom, amikor kijöttem dühöngeni a partra. Behunytam a szemem, és vártam, mikor száll be ő is. Buta vicc volt, és egy perc múlva meg fogom hallani a hangját, „ó, ezt egyedül kell játszani?”

– Herék! Faszén! – Odaüvöltöttem a szavakat a hullámoknak, de nem érkezett válasz, csak a kavicsók gördülése és az apadó víz morajlása végig a part mentén. Legalább lett volna valami: a holtteste, a hajó roncsának egy darabja. De semmi nem volt. Úgy nyelte el a tenger, mint Jónást a bálna. Aztán egy éjjel, egy hónappal azután, hogy eltűnt, zenét hallottam odakintről. Nem aludtam, csak fészkelődtem a meleg takaró alatt, és láttam az arcát a sötétben. Levettem a sötétítőket, és a fojtogató júliusi melegben nyitva hagyott ablakon keresztül hegedűszó és férfiak hangja szűrődött be. Kibújtam az ágyból, és a párkányra hajoltam. Halászok álltak a sötétben, tízen közülük siratót énekeltek, miközben rezegtek a húrok. Our boy ’as gone ter sea Ari sails o’er the green waves-o, Bright ’ee were an’ fair and young. ’Ee has no grave, no grassy mound Jist the green waves-o. We’ll hear ’is voice in the gulls An’ in the smashin’ of the tide But we'll see him no more. Fer our boy’as gone ter sea. An’ sails o’er thegreen waves-o. A mi fiunk kiment a tengerre, És a zöld hullámokon hajózik. Eszes volt, szép, és fiatal, Nincs sírja, nincs füves dombja, Csak a zöld hullámok. Hangját viszik a sirályok, És a hullámverés, De látni többé nem fogjuk. Mert a fiunk kiment a tengerre, És a zöld hullámokon hajózik. ☼

A redőnyök zörögtek, ahogy Mr, Rivers kinyitotta a szalon ajtaját, és kilépett a teraszra. Még nem feküdt le, és a fehér ingben, amit viselt, úgy nézett ki, mintha egy kísértet állna a kőfal előtt. A sötét előszobán és a szalonon keresztül a földszintre siettem, majd csatlakoztam hozzá. A nyári este meleg volt, és illatozott a sok virág, a jázmin, a lőne és a régi rózsa. A férfi mozdulatlanul állt, és a bőre is márványra emlékeztetett. Hallgattam a gyászdalt, és a sós könnyeimet nyaltam. – Ezt éneklik, ha egy halász elveszett a tengeren – mondta Mr. Rivers. – Tudják, hogy Kit meghalt. Eddig senki nem mondta ki hangosan azt, hogy „meghalt.” Gondolatban ezt ismételgettem, amikor nem tudtam aludni, egytől egyig minden nyelven, amit ismertem, de amikor Mr. Rivers kiejtette, a lelkem mélyéig tudtam, hogy igaz. Kit meghalt. Kit meghalt. Kit meghalt. Hangosan is kipróbáltam. – Kit meghalt. – Igen – válaszolta. – Kit meghalt. Hallgattuk, ahogy a halászok újra meg újra elismétlik a fájdalmas éneket. Végül a pázsit szélén eltűntek az árnyékok között, és folytatták az útjukat a tenger felé. A hangjuk beleolvadt a távoli hullámok csapkodásába. Nem tudom, meddig álltunk a sötétben anélkül, hogy megérintettük volna egymást. Vigaszra vágytunk, de azt csak egyvalaki adhatta volna meg, és mivel ő nem volt ott, lemondtunk róla. Hiányzott Anna, Julian és Margot, és gyászoltam Kitet. Nem fogok hozzámenni, nem fogunk szeretkezni, és nem fog megöregedni. Én viszont megöregszem, a bőröm ráncos lesz, és a kor sötét foltjai jelennek meg az arcomon és a kezemen, a hajam szürkére, majd fehérre őszül, és kimérten fogok beszélni, de ő mindig fiatal marad, egy kék szemű, gyönyörű gyerek-férfi. Meglepett, hogy nem törtem össze és estem darabokra, vagy szálltam el, akár a pitypang bóbitája a szélben. Elképzeltem, ahogy dühödten végigviharzom a házon, edényeket hajigálok, és vázákat, ezüsttárgyakat, órákat zúzok szét, de nem tettem semmit. Csak álltam némán a sötétben. Akkor még nem tudtam, de Kittel együtt Tyneford is meghalt. Attól a naptól kezdve a portörlés is elmaradozott. A rózsák

lehullott szirmai az előcsarnokban ott maradtak az asztalon; még Mrs. Ellsworth sem foglalkozott azzal, hogy eltakarítsa őket. Mr. Wrexham már nem panaszkodott, hogy a háború miatt nem tudja borral feltölteni a pincét. Húsz évre elegendő bor így is volt, utána pedig úgysem számított. A harangok ugyan nem konghattak, hogy meggyászolják az uraság fiát és örökösét, de nekünk úgy hangzott. A nagy makrélafogásra gondoltunk az öbölben – vajon akkor is olyan boldog nap lett volna az, ha tudjuk, hogy az utolsó? Mr. Rivers törte meg a csendet. – Olvastam, hogy a német és osztrák nőket internálják. Mindent megtettem, hogy biztonságban legyen, de meg kell változtatnia a nevét. Valami angolosra. Ránéztem. Az arca sápadt volt, és kék szeme feketének látszott a sötétben. Az inge gyűrött volt, és felül nem gombolta be. Wrexham reggeli szertartásai ellenére sötét árnyék húzódott végig az állán, és az ajka fölött bajusz húzódott, amitől farkasra hasonlított a félhomályban. A lehelete szivartól és whiskytől bűzlött. – Nekem tetszik a nevem. Annához és Julianhoz kötődtem általa. Az apám sírt, amikor a nővérem az esküvője napján megváltoztatta a nevét. Azt állította, hogy a pezsgőtől és a boldogságtól sír, de tudtam, hogy ez nem igaz. Mr. Rivers arca eltorzult. – Nem azt kérdeztem, hogy tetszik-e? Azt kérdeztem, hogy megváltoztatná-e? Szikrázott a szeme, miközben a szavakat sziszegte. Megragadta a csuklómat, és megpróbált közelebb rántani magához. Ijedtemben kitéptem magam a szorításból, és a fal mentén hátrálni kezdtem. Becsukta a szemét, hogy összeszedje magát, de a hangja mély volt és határozott. – Változtassa meg az átkozott nevét! Éreztem, ahogy az üresség kitágul bennem, és addig zabálja a húsomat és a véremet, amíg semmi nem marad belőlük. Elképzeltem, milyen lehet tökéletesen üressé válni. Soha nem leszek Mrs. Kit Rivers. Mit számít akkor a nevem? Nem vettem észre, hogy Mr. Rivers bement a házba, de amikor visszatért, egy

whiskysüveget és két poharat szorongatott. Az asztalra tette őket, és intett, hogy üljek le. Mindkét pohárba öntött az üvegből, majd az egyiket elém tolta, a sajátját pedig felemelte. – Kitre – mondta. – Kitre – válaszoltam. Ittunk, és éreztem, ahogy a whisky égeti a torkomat, és könnyek mardossák a szememet. Pislogtam, hogy visszatartsam őket. – A Tyneford-házban 1610 óta mindig volt Rivers – szólt tárgyilagosan a férfi. – De minden véget ér egyszer. Kitnek nincsenek unokatestvérei. A vérvonal velem fog megszakadni. A világ változik, és ez a dolgok rendje. A hangja nyugodt volt, de a keze úgy remegett, mint egy gally a szélben. Már majdnem megitta a második pohár whiskyt is, és rájöttem, hogy jó úton halad afelé, hogy alaposan leigya magát. – Tehát? – mondta, felém fordítva az alkoholtól tüzes tekintetét. – Hogyan hívjuk ezután? Megvontam a vállamat. – A második nevem Rosa. – Nem! – ütött öklével az asztalra. – Valami angolosat, hogy ne vigyék el! Kiitta, majd újratöltette a poharát. – Igyon! – utasított a félig teli poharam felé mutatva. – Elsie. Az hasonlít az Elisére, de szép, régi vágású angol név. Megborzongtam, és megráztam a fejem. – Az ki van zárva. A nővérem is úgy hívott, és gyűlöltem. Mr. Rivers nevetett, mély és szokatlan hangon. – Akkor esetleg a szülei után? Az Anna szép és angolos. Vagy, ha az apja után szeretne új nevet, a Júlia is jó. – Nem. Mi csak holtak után nevezünk el gyerekeket. Ügy tovább él az emlékük. Élőről elnevezni egy gyereket balszerencsét, talán még halált is hoz. Mr. Rivers elhallgatott, és hirtelen bűntudatom támadt, amikor ráébredtem, hogy a saját nevét adta a fiának. Körbepillantottam a kerten. Az éjszaka árnyai borították, szellő susogott a verandára néző fügefa ágai között, és elképzeltem, hogy hallom a giliszták csámcsogását, ahogy a felszín alatt eszik a földet. Magányos csillagok villantak át a

felhők függönyén, és ki tudtam venni a birkák fehér pamacsát a hegyoldalban. Megnyaltam az ajkamat, és sót éreztem. Semmi nem változott, mégis minden más lett. Egyből tudtam a nevemet. – Alice – mondtam határozottan. Én voltam Alice, aki Tükörországba került – egy feje tetejére állt világba, ahol minden ugyanaz volt, csak a fonákjáról. A tengerpartra vágytam, ahol a hullámok robaja elnyomja az elmém zaját. Rosszul voltam attól, ha csak egy helyben álltam. A csendes mezők és a sziklás föld úgy dobált, mintha zöld tengerré váltak volna. – Alice. Alice Land – ismételgette Mr. Rivers. Úgy ízlelgette a nevemet, mintha csak egy ismeretlen étel lett volna. – Igen, megteszi. Elég jól hangzik. Csak éppen egy kicsit még szokni kell. Behunytam a szemem, és azon tűnődtem, hogy a férfi vajon látja-e a darabot, ami éppen leszakad belőlem. Éreztem, ahogy kétfelé, Alice-re és Elisére szakadok. Mosolyogtam, miközben egy kicsit meghaltam. Egyik részem Elise, amelyik arról ábrándozott, hogy összeházasodik a kedvesével, piknikezni megy vele a fűre, és az esküvőjén ott lesz Anna a fekete selyemruhájában és Julian a szmokingjában. Elise kiveszi a regényt a hegedűtokból, és a függőágyon fekszik Kittel Durdle Doornál, és hagyja, hogy egyenként hámozza le róla a harisnyát, és végigfuttassa ujjait a puha, kerekded combján, alkonyatkor – meztelenül – együtt hajóznak, Elise a vízbe lógatja a lábujjait, és hagyja, hogy a hasát, a nyakát és a mellét csókolja a szerelme. A bágyadt nyári napok minden élvezetét együtt élik meg. Könnyebb, ha nem leszek többé Elise. Ilyesmiről egy másik lány, a korábbi énem álmodott. Ezentúl a nevem Alice.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Fuss, nyuszi, fuss!

Az AUGUSZTUSI NAP PERZSELŐ VOLT, és a szívós dorseti marhák a fák árnyékába húzódtak. A birkák jobban viselték a hőséget, mivel a vándor birkanyírók nevetségesen kopaszra nyírták őket, csak foltokban volt némi gyapjúk. A sövények csillogtak a késő nyári fényben, a szederbokor fehér virággal és kemény, zöld bogyókkal lett tele. A vidék Kit nélkül is ugyanolyan maradt. A természetet ő egy kicsit sem érdekelte: a pacsirták továbbra is vidáman trilláztak, ahogy felszálltak az eperbokorról, és a villás nyelvű vipera is éppúgy napozott a homokban. A természet közömbössége ellenére Mr, Riversszel mindketten odakint kerestünk vigaszt. Lebarnultam, és éppoly karcsúvá és erőssé váltam, akár a dombokon ügető szarvasünők. A szüleim sem ismertek volna rám az új nevemmel és rövidre nyírt hajammal, amint ide-oda cikázva őrzöm a birkákat a mezőn, miután az utoljára felvett pásztorfiú helyébe léptem. Eddie Stickland, a juhász olyan idős és ráncos volt, akár a sótól szikkadt mogyoróbokrok, és miközben a domboldalban kaptatott, a szél úgy fújta, akár egy száraz falevelet. Miközben a nyájat őriztem, úgy tűnt, mintha semmi sem történt volna. Az évszakok szép sorban követték egymást, és a birkák is kitartóan legelték a szívós hegyi füvet. 1940 augusztusában azonban a háború Tynefordot is elérte. Többé már nem egyszerű szemlélői voltunk az összecsapásoknak, akik távoli, idegen földeken vívott csatákért aggódnak. Több éjszakát is eltöltöttem a pásztorkunyhó lépcsőin ülve a repülőgépek figyelésével. A kunyhó egy kis festett lakókocsi volt, amely úgy állt a domb tetején, akár a keménykalap. Az egyetlen fényt a szabályoknak megfelelően papírcsíkokkal elsötétített zseblámpa adta, de tudtam, hogy hiány van elemekből, és ódzkodtam attól, hogy felkapcsoljam. Hallottam a csatorna felett

alacsonyan szálló repülőgépek motorját, de még nem tudtam megmondani, melyik a mienk, és melyik az övék. A tenger ködbe burkolózott, amitől a láthatatlan gépek harca, a géppuskaropogás és a robbanások idegenné és megfoghatatlanná váltak. Ügy véltem, vagy Portlandet támadják, vagy egy kisebb háború van kibontakozóban a tenger felett. A birkák tovább legeltek, mintha mi sem történt volna. Vihar idején elbújtak, de ezek a hangok, melyek nem képezték a természet részét, felfoghatatlanok voltak a számukra, Mikor a nap eltűnt a láthatár mögött, egyesével feltűntek a csillagok, mintha csak egy mennyei Mrs. Ellsworth gyújtogatta volna a gyertyákat. A domboldal csendjét csupán a birkák szuszogása és valahonnan a távolból egy borz vagy sündisznó motoszkálása törte meg. A tenger felől viszont folyamatosan hallani lehetett a fegyverek kitartó zakatolását, á bombák fütyülését és robbanását. Csak ültem és füleltem, miközben egyre sötétedett. Ekkor lövéseket hallottam. Nem a távoli tüzérség dübörgését, hanem egy kézifegyver többszöri elsütését. Vajon az ötödik hadoszlop egyik tagja lépett akcióba, vagy a nemzetőrség szorított sarokba egy kémet? A kíváncsiságom erősebbnek bizonyult a félelmemnél. Végigszaladtam a hegygerincen, majd a meredek ösvényen, le a partra. Az éjszaka hűvös volt, és a part olyan kihalt, hogy először elhagyatottnak véltem. Megfordult a fejemben, hogy talán a hullámverés hangja, tévesztett meg, vagy egy gazdát hallottam, aki a rókákat próbálta távol tartani a tyúkoktól. Átverekedtem magam a sziklák között, hogy a teljes öblöt lássam. És akkor megláttam. Nem messze a hullámoktól állt egy férfi, forgótáras pisztollyal a kezében. Figyeltem, ahogy kibiztosítja a fegyvert, és a hullámokra tüzel. – Megöllek! Mindegyikőtöket megöllek! – kiabálta, miközben valamiféle láthatatlan ellenségre célzott. Felismertem a hangját. Mr. Rivers volt az. Végigpásztáztam a vizet, de nem láttám semmit – nem volt ott sem ember, sem hajó. Mr. Rivers felemelte a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt, de a tár üres volt. A zsebébe nyúlt, hogy lőszert vegyen elő, én pedig rohanni kezdtem, hogy megragadjam a karját, mielőtt újratöltene. Megfordult, és rám emelte a fegyvert. Amikor látta, hogy én vagyok az, leengedte.

– Alice – mondta. – Jönnek. Hallottam, hogy jönnek, és nem engedem, hogy elvigyék. – Majd dühösen rám kiáltott. – Meg is sérülhetett volna, ostoba leány! Dülöngélve a víz felé irányította az üres pisztolyt. Megragadtam a karját, de lerázott, és a vízbe lökött. Egy golyóval babrált, és attól félve, hogy megsebesíti magát vagy engem, teljes erőmmel nekimentem. A tajték közé estünk. Nem próbált felkelni. Csak feküdt a vízben, miközben mellé ültem. Éreztem, hogy alkoholtól bűzlika lehelete. Nem ellenkezett, amikor kihámoztam a kezéből a pisztolyt. – Egy kicsit leittam magam, Alice – mondta. Hanyatt feküdt a sekély vízben, és hagyta, hogy a hullámok átitassák a finom gyapjúból készült öltönyét. – Nagyon leitta magát – javítottam ki, továbbra is mellette ülve. – És mégis honnan szerezte a fegyvert? – A sajátom. Én vagyok a tartalékos erők parancsnoka ezen a környéken. Az a feladatom, hogy vezessem az ellenállást, és távol tartsam a betolakodókat. Csendben és titokban. – Nem mondhatnám, hogy akár csak egy kicsit is csendes lett volna az előbb. – Azt hiszem, valóban nem. Igazán kár. Egészen mostanáig mit sem sejtett. Egy hétre Wiltshire-be mentem kiképzésre, és azt mondtam magának és Kitnek, hogy Londonba utazom. Meglepetten néztem rá. – Nem is a városban volt? Megrázta a fejét. – Egyikőjük sem kérdezte meg, hogy miért megyek el. Mindketten örültek, hogy a távollétemben egyedül lehetnek. – Elmosolyodott. – Minden rendben van. Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Jól emlékszem, milyen volt huszonegy évesnek és szerelmesnek lenni. – Mire lőtt az előbb? – kérdeztem, hogy másra tereljem a beszélgetést. – Nem emlékszem. Repülőket hallottam. Azt hittem... nem tudom. A láthatáron egy hajó lángolt, és szürke hamupelyhek sodródtak a part felé. Ügy szálltak ránk, mintha koszos

hópelyhek lettek volna. Nem mondtam neki üres, vigasztaló szavakat, csak ültem mellette, és figyeltem a fénylő hajót. – Jobban érzi magát most, hogy a tengerbe lövöldözött? – Nem. A családom ettől még ugyanúgy halott. Egyszerű tényként mondta ezt, az önsajnálat legkisebb jele nélkül. Fura volt, de soha nem úgy gondoltam Mrs. Riversre, mint Mr. Rivers feleségére, hanem mint Kit anyjára. – A felesége is ugyanúgy hiányzik, mint Kit? Mr. Rivers felült. A víz a lábfejét nyaldosta. – Nem. Olyan régen volt már. Szörnyű és fájdalmas volt, de nem olyan, mint most. Az égő hajót figyeltem, és azt kívántam, bárcsak a lángok belém hatolnának, és kiégetnék a sebemet. Éppoly egyedül voltam, mint amikor Tynefordba jöttem. Nem! Megálljt parancsoltam magamnak. Ez hazugság volt. Hiányzott a családom, gyűlöltem a háborúval érkezett csendet, és úgy akartam Kitet, hogy belefájdult az oldalam. A történetekben, amelyeket magamnak mondogattam, mindig én voltam a hősnő, a haldokló, darázsderekú szoprán, akit a csodáiéi szeretnek és meggyászolnak – de a sors életben és jó egészségben hagyott. A hős távozott. Mégis volt kivel osztoznom a magányon. Tudtam, hogy Mr. Rivers fájdalma az enyémnél is szörnyűbb. Egy apának nem szabadna a fiát temetnie; az emberi szív nem bír el ekkora fájdalmat. Mr. Rivers a barátom volt, és ha szerettem Kitet, akkor segítenem kellett, hogy az apja fájdalma az elviselhetőségig enyhüljön. ☼ Kisebb változtatásokat hajtottam végre a háztartás vezetésében. Hiába is erőltettük volna, úgysem lehetett már minden a régi. Nem akartam, hogy Kit szobája valamiféle kísérteties emlékhely legyen. Amikor a nagynénéim anyja meghalt Bécsben, mindenét selyempapírba csomagolták, még a haját sem szedték ki a fésűből, és a teáját sem öntötték ki a csészéből. Nem használták a szobáját sem, pedig tíz évvel a halála után születtem, és miután olyan szorosan ültek a kanapén, mint a könyvek a szűk polcon,

bizonyára hasznát vették volna a nagyobb térnek. Margottal nem mertünk bemenni a dédanyánk szobájába, mert attól féltünk, hogy ott van a szelleme – zörgős selyempapírba csomagolva, ami megőrzi az utókor számára. Nem akartam, hogy Kittel is ez történjen. A gyerekek nem félhettek belépni a szobájába, mintha valami rideg, sárga fogú kísértet lett volna. Mrs. Ellsworth szörnyülködött azon, amit az érzéketlenségemnek vélt. – Épphogy csak kihűlt a sírjában, és máris kidobálja a holmiját. Mégis mit szólna ehhez? Próbáltam keményen nézni rá. – Mrs. Ellsworth, Kitnek nincs is sírja. És mivel amúgy is halott, nem szól már semmit. Biztos vagyok benne, hogy nincs szüksége három tengerészkék kötött pulóverre, aminek Burt bizonyára hasznát vehetné. Mrs. Ellsworth kisietett, és morgott valamit „a szívtelen lányról”, akinek felszínre tört a „hun természete”. Leültem Kit ágyára. A szobát még mindig átjárta az egyedi török dohány állandó jelenlétének szaga. Otthagyta az ezüst cigarettatárcáját, és most úgy döntöttem, rágyújtok. Egy doboz gyufa hevert két bekeretezett kép mellett, az egyik Kitet ábrázolta a huszonegyedik születésnapján, a másik az édesanyját. Majdnem ugyanolyan idősek voltak a haláluk napján, és így egymás mellett az éjjeliszekrényen, a két fénykép úgy nézett ki, mintha egy testvérpárt ábrázolna. Kitre legalább emlékeztem. Ő nem tűnt el olyan nyomtalanul a világból, mint Mrs. Rivers. Meggyújtottam a cigarettát, és belélegeztem Kit illatát. Ha valaha is látogatóink érkeznének, ezt a szobát készíttetem elő Mrs. Ellsworthszel. Így kellett lennie. Nem zárhattuk be Kitet egy csukott szobába. Lementem a földszintre. Az utóbbi néhány hónapban újra eszembe jutott, hogyan kell lassúnak lenni. A cselédek lázas sietsége már a múlté volt, és Dianától és Junótól tudtam, hogy a felső osztály tagjai hittek benne, hogy a kényelmes tempó a rang fontos jelképe. Csak a középosztály tagjai engedhették meg maguknak a szaladgálást. Engem ugyan egyáltalán nem érdekeltek a társadalmi különbségek, de nehezemre esett a sietség. A tagjaim fáradtak és nehezek voltak, én pedig kimerült.

Csak akkor volt erőm, amikor a földeket, a mezőket és a nedves nyári erdőket jártam. Mr. Rivers a nappaliban volt, és egy csésze kávét kortyolgatott. Nem ült, hanem a magas ablakok mellett álldogált, és figyelte a Tyneford Barrow felett sodródó felhőket. Általában korán reggelizett, néha annyira korán, hogy abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán lefeküdt. – Jó reggelt, Mr. Rivers! Felém fordult, de kerülte a tekintetemet. – Sajnálom, ami az éjjel történt. Hálás lennék, ha... – Egy szót sem mondok; ezt maga is tudja. Bólintott, majd sietve témát váltott. – Ma ismét szénát fogunk gyűjteni. Egész héten figyeltem a tynefordi leshelyemről, ahogy a tanyasi lovakat vezeti a földeken, a nyakukhoz támasztva a vállát, és megsimogatja őket, kiáltozik, vagy a hatalmas, guruló gereblye mögött áll, ami széles, zöld sávokban gyűjtötte össze a füvet. Most is munkaruhában időzött az elegáns, élénksárga tapétás, porcelánnal teli reggelizőszobában. A Savile Row-n készült öltönyét felváltotta egy hétköznapi nadrág, egy pár szöges bakancs és egy egyszerű fehér ing. Az arca lebarnult a napon, és sötét borostát láttam az álián. Kíváncsi voltam, hogy Mr. Wrexham miért nem borotválta meg. Biztos voltam benne, hogy a köznapi öltözet sem az úri inas ötlete volt. – Mennem kell – mondta Mr. Rivers. Az asztalra tette a csészéjét, és távozott a reggelizőszobából. Tudtam, hogy az étkezések alatt kerüli a házat. Mindketten kénytelenek voltunk folyton az üres széket bámulni. Általában kivitte a kenyérből, sajtból és egy üveg sörből álló ebédjét a földekre, mintha maga is egyszerű munkás lenne a birtokon. Ennek ellenére a napszámosok még mindig a birtok uraként tekintettek rá, és inkább külön ebédeltek. Tudtam, hogy ez egyáltalán nem zavarja, mivel nem is vágyott társaságra. Esténként általában olyan sokáig maradt, hogy mire visszatért, már a vacsorával is végeztem. Tudtam, hogy ez azért van, mert az étkező egy másik korhoz tartozott, és már nem tudta elviselni a szertartásosságát. Ügy döntöttem, beszélek Mrs. Ellsworthszel.

– Negyven éve szolgálok, és még soha életemben nem is hallottam ilyesmiről – szólt az asszony, miközben a konyhaasztalra csapta a sodrófát, hogy átfordítsa a tésztát. Liszt szállt végig a felszínén, majd rakódott le a vajas edény mellett. – Csakhogy, Mrs. Ellsworth, neki meghalt a fia – mondta csendesen Mr. Wrexham. Egy széket vett elő, és olyan közel ült le, hogy a suttogását is hallani lehessen. – A mi feladatunk, hogy a kényelmét szolgáljuk. A szakmánk része, hogy a háztartás igényeihez igazodjunk. Ha, ahogy Miss Land mondja, az uraság kényelme megköveteli, hogy a konyhában szolgálják fel neki az ebédet, akkor annak így is kell lennie. Hálásan néztem rá. – Köszönöm, Wrexham. – Nincs mit, kisasszony. Feltételezem, hogy személyesen óhajtja értesíteni Mr. Riverst a most eszközölt változtatásokról. – Igen. És – tettem hozzá habozva – azt fogom mondani, hogy ez Mrs. Ellsworth kérése. Azzal indoklom, hogy most, hogy a személyzet mindössze néhány fős, ez jelentősen megkönnyítené a munkájukat. – Rendben, kisasszony – válaszolt Mr. Wrexham, kimért bólintással. Mrs. Ellsworth bosszúsan köhintett. Az inas kihúzta magát, és felvonta a szemöldökét. – Kedves Mrs. Ellsworth, ezúttal úgy alakult, hogy alkalmatlanságot kell tettetnie, ami valójában a rendkívüli képességeinek szokatlan bizonyítása. A ház urának ugyanis erre van szüksége. Az öreg mindkettőnk mellett elnézett, egy beazonosíthatatlan, távoli pontra szegezve tekintetét. – Meghalt a fiú és az örökös. A végsőkig kell szolgálnunk az utolsó uraságot, minden képességünket latba vetve. ☼ Keresztülsétáltam a völgyön Mr. Rivers ebédjével. Reggel olyan sietősen távozott, hogy elfelejtette magával vinni, és Mrs. Ellsworth, minden bosszúsága ellenére, takarosan zsírpápírba csomagolva adta át nekem. Meleg augusztusi nap volt. Széles

karimájú szalmakalapot és rövid ujjú nyári öltözetet viseltem. Élveztem, ahogy a nap átmelegíti fedetlen karomat. Minden olyan buja és zöld volt, és a füvet rózsaszín füzikék és ronda, rücskös görvélyfű tarkította. Egy csapat ökörszem repkedett és csiripelt az út mellett, miközben egy pár kéneslepke szállt a száraz kőfalra. Izzasztó volt a völgyben bóklászni a déli napsütésben, és örültem, amikor megláttam Mr. Riverst. Egy nagy lovas szekéren állt, egy halom széna mellett, amit igyekezett minél magasabbra tornázni. Két fiatal, szinte még gyerek munkás szórta a száraz füvet a kocsi felé, amit ő elkapott a vasvillájával. Megálltam a föld szélén, nekidőltem a kovakőből épült falnak, és néztem, ahogy dolgoznak. Eszembe jutott az első évem Tynefordban, amikor az új traktort használtuk. Most, hogy bevezették a jegyrendszert, és nem volt elég üzemanyag, visszatértek a birtok igáslovaihoz. Olyan állandó ritmusban dolgoztak, mint az óra belsejében forgó-ketyegő alkatrészek. A fiúk ide-oda haladva szórták a szénát, amit Mr. Rivers hibátlan mozdulatokkal fogadott. Nyugalom töltött el, miközben figyeltem őket, az idő harmóniája, akár a tölgyfa leveleinek kihajtása, majd lehullása. Az emberek évezredek óta pontosan ugyanígy gyűjtötték a szénát. A születés és a halál, az eső és a napsütés csak az ismétlődő folyamat részei voltak. Az egyik fiú felnézett, és megpillantott. Valamit motyogott Mr. Riversnek, aki megállt, és odahívott. – Elhoztam az ebédjét – mondtam. – Tegye le oda az árnyékba. A falra, akkor nem érik el a patkányok. Megborzongtam a patkányok említésétől, és a fiúk nevettek. – Pejig aszondta nekünk, hómmá’ falusi lán lett, meg minden. Felvetettem a fejem. – És akkor mi van? Senki sem szereti a patkányokat. – Kivéve Stantont – mondta az egyik fiú. Rövidre nyírt, szőke haja volt, majdnem olyan színű, mint a pitypang bóbitája. Egy kis spánielre mutatott, amely gyermeki örömmel forgolódott a lenyírt fűben. – Gyerünk! Még nem végeztünk – mondta Mr. Rivers, visszatérve a munkához.

– Szükség lesz munkáslányokra – morogta az egyik fiú, a lapát fölé hajolva. Letettem Mr. Rivers ebédjét, és visszatértem a szekérhez. – Én is segíthetek. Kétkedve néztek rám. – Vagyok olyan erős, mint ők. Amúgy is mind csak sápadt városlakó. – Rendben. – Mr. Rivers egy gereblyét dobott felém. – Gyűjtse össze a kimaradt füvet! Elkaptam, és nekiláttam összeszedni a füvet, amit a hatalmas, ló vontatta gereblye kihagyott. Egy percen belül izzadságcseppek folytak végig a homlokomon, bele a szemembe. Pamutruhám a hátamhoz tapadt. Éreztem, ahogy a vállam és a hasam izmai sajognak, de kitartóan dolgoztam tovább, sávokba gereblyézve a füvet. Maradt még néhány száraz vadvirág – kamilla, boglárka és csípős csalán, amelyek szurkálták a meztelen lábamat. Ráéreztem a munka ütemére, a hullámzó táncra, és magam előtt láttam Brueghel tájképeit a bécsi galériákból. Olyan voltam, mint a festményeken szereplő parasztlányok, és Beethoven „Pastorale”szimfóniájából dúdoltam egy részletet. A karom égett a fáradtságtól, de belefeledkeztem a munka ütemébe. A szalmakalapom széles szegélye alól vetettem egy pillantást Mr. Riversre, ahogy lapátol, elkapja, amit dobtak neki, majd megint lapátol. Tudtam, hogy a fizikai munka neki is segít. A nyugalmat ugatás, majd éles visítás szakította félbe, ahogy a spániel fogaival elkapott egy kövér patkányt, majd megrázta. A szerencsétlen fogoly sikolya ijesztően emberi volt. Egy ideig csapkodott a kötélszerű farkával a kutya szájában, majd elcsendesedett. A spániel egy sövény alatt hagyta áldozatát. A fiúk vihogtak, és elvörösödtem, amikor észrevettem, hogy ijedtemben elejtettem a gereblyét, – Elég lesz – vetette oda Mr. Rivers. – Ebédszünet. A fiúk letették a szerszámokat, és a föld túloldalán lévő tölgy árnyékába vonultak. Habozva figyeltem Mr. Riverst. – Jöjjön. Megosztozunk az enyémen. Mrs, Ellsworth mindig annyit csomagol, hogy a fél falunak elég lenne. Leültem mellé a kőfalra, és magamhoz vettem a felkínált kenyeret és sajtot. Csendben ettünk. Az arcom ragadt az

izzadságtól, füves volt a lábam, és felhólyagosodott a tenyerem. Megnéztem Mr. Rivers kezét. A körme koszos volt, és a valaha puha, úri tenyere érdes lett. A bőre is megkeményedett, és már nem hólyagosodott fel. Leszámítva üres, hullaszerű tekintetét, ereje teljében lévő, egészséges embernek látszott. Kenyérdarabokat dobált a spánielnek, amely vidáman szaladgált ide-oda a mezőn. Megköszörültem a torkom, és erőltetetten könnyed hangon megemlítettem a konyhai vacsora ötletét. Szórakozottan bólintott, de nem mondott semmit. Fészkelődtem, mert kényelmetlennek találtam az egyenetlen falat. – Akkor ma este hazajön még vacsora előtt? – kérdeztem. – Igen. Megyek – mondta, és felém fordította a tekintetét. Hirtelen ráébredtem, hogy pelyvás a hajam, és magtokok borítják a bőrömet. – Alice – mondta, és én megmerevedtem az új, szokatlan nevem hallatán. – Miért nem növeszti meg újra a haját? Megvontam a vállam, és elfordultam átható tekintete elől. – Nem lehet. Többé már nem. Az a lány, akinek a háta közepéig ért a fekete copfja, Elise volt. Alice a fülei alatt végződő bubifrizurát viselt, ami csiklandozta a nyakát, de jobban viselte a meleget, és gereblyézés vagy a birkák után szaladgálás közben suhogott a délutáni napsütésben. – Az régen volt – tettem hozzá, nem is próbáltam elmagyarázni. – Nekem így is tetszik – mondta csak így idősebbnek látszik. Mosolyogtam. – Idősebb is vagyok, Mr. Rivers. ☼ Még órákig dolgoztunk, mígnem a nap beleolvadt az éjszakába, és a madarak csiripelését felváltotta a szúnyogok zümmögése és a tücsökciripelés a még vágatlan fűben. A virágpor irritálta a szememet, és kézfejembe töröltem az orromat, amikor senki nem látta. A férfiak araszoltak előre a fűben, és a szekér folyamatosan nyelte a szénacsíkokat, de az egyre nyúló árnyékok elárulták, hogy későre jár.

– Mr. Rivers – kiáltottam. – Visszamegyek a házba. Segítenem kell Mrs. Ellsworthnek vacsorát készíteni. Visszajön nyolc előtt? A szénahalom tetején állva intett, majd folytatta a munkát. Egy pillanatig néztem, aztán hazaindultam. A kiszáradt völgy mélyén, a földalatti forrás mentén haladtam lassú léptekkel, amit az általa táplált sötét mocsári fű jelzett. A tenger úgy csillogott, mint ezer tükör, és az öböl bejáratánál két halászhajó imbolygott. A távolból repülőgép motorjának zúgását hallottam. Furcsának találtam a dolgot. A bombázók eddig éjjel jöttek, de az utóbbi hetekben egyre többen – Swanage-t, Portlandet, Weymoutht, sőt még Dorchestert is támadás érte, és feltételeztem, hogy a nappali légi csapások sincsenek már messze. Már most is több esemény történt, mint amit az újságok közölni tudtak, és amúgy sem akarták elárulni a németeknek, hogy mit sikerült eltalálniuk. Néha, amikor a juhászkunyhó lépcsőjének alsó fokán ültem, láttam a közeli völgyben a süvöltő, száguldó gépeket, melyek szárnya mintha mindkét oldalon hozzásimult volna a lejtőkhöz. A motorzaj már egyenesen fülsiketítő volt, és én befogtam a fülemet. Felnéztem, és nem egy, hanem egyből két sárga orrú és szárnyú, fekete keresztes Messerschmitt vadászgép bukkant elő a nap fényéből. A dühtől elszorult a torkom. Hogy mernek itt repkedni? Itt, az angol ég alatt emberek és lovak szántják a földeket, és gyűjtik a szénát télire. Ez itt a karvalyok és a nyári ludak birodalma, nem ezeké a mocskos, zakatoló gépeké. A Messerschmittek gyorsan közeledtek. Olyan mélyen repültek, hogy a sárga hasuk szinte hozzáért a kökénybokrokhoz. Nem ijedt voltam, hanem dühös. A gyűlölet összegyűlt a gyomromban, mint az émelygés. Ökölbe szorított kezem megfeszült, és lehajoltam egy darab kovakőért. Hátralendítettem a karomat, és az első gép felé hajítottam, ahogy elsuhant a völgyben. – El innen! El innen! – kiáltottam. A kavics ívesen repült, és egy ideig boldognak és győztesnek éreztem magam – el fogom találni! Elkapom a rohadékot! Egy pillanattal később a kő ártalmatlanul hullott vissza a földre. Szitkozódtam, majd lehajoltam egy másikért. Dühömben nem vettem észre, hogy a motorzaj közben megváltozott, és az egyik gép felemelkedett, megfordult, és ismét felém száguldott. Egy pillanatig figyeltem a gyorsan közeledő fekete hegyű sárga

orrát. Nem féltem, inkább kíváncsi és dühös voltam, amíg hirtelen, amikor elég közel ért, géppuskatűz nem szaggatta fel körülöttem a földet. A meglepetéstől és a haragtól megdermedtem, és tátva maradt a szám. Aztán futásnak eredtem. Olyan gyorsan rohantam, mint még soha. A gép rövid sorozatokkal árasztotta el a völgyet. A dombok fegyverropogással és szaggatott motorzajjal teltek meg. Játszott velem. Az egész csak játék volt. Én voltam a menekülő nyuszi. Nem éreztem a lábamat. Csak egy elmosódott, izzadó, szaladó dolog voltam. Semmi voltam. Két lábon rohanó félelem. Az agyamban zakatolt az előző év nyarának ostoba slágere, a Fuss, nyuszi, fuss... Jön a gazda, és puff, puff, puff Golyók. Futás. Az egyik golyó leszakította egy bogáncs lila fejét. Mindent láttam, és semmit nem láttam. Csak rohantam. Az agyam egyre csak forgatta a lemezt, mint valami őrült gramofon, és a dal folytatódott. Péntekenként a tanyán nyúl van a gazda asztalán. Hátfuss, nyuszi, fuss, nyuszi, fuss! Fuss! Fuss! Elhagytam a teniszcipőm. Nem lassítottam. Tovább rohantam. Tudtam, hogy bőrömet felhasítják az éles kövek, és csípi a csalán, de úgy dübörgött bennem az adrenalin, hogy érzéketlen voltam a fájdalomra. Az erdő. Ott a tynefordi nagyerdő. El kell érnem. Elbújok a fák között, és biztonságban leszek. Én vagyok Kit. Suhanok a dombokon, akár egy őzbak. A fa árnyéka. Közelebb. A golyók kopognak a kovakövön, a juhlegelőt bombázzák. Puff! Puff! Puff! A gazda készen áll Kidől egy kerítés. A birkák menekülnek. Nem nézhetem meg, hogy elpusztult-e valamelyik. Látok valami vöröset. Véres gyapjú. Majdnem a fáknál. Ha elérem ezt a mogyoróbokrot, aztán azt a karót, akkor biztonságban vagyok. Életben maradok. Fuss, nyuszi, fuss, fuss, fuss! Hogy a gazda kezére ne juss, juss, juss. Berohanok az erdőbe. A gépek morognak a fák fölött. Hallom a haragját. Fedezékbe terelte a nyusziját. A nedves és meleg, föld-szagú avarba zuhanok. A lombsátrat kezdi lőni. Golyók, ágak és levelek záporoznak a földre. Négykézlábra emelkedem, majd felállók, és ismét rohanni kezdek. Sár és gané ugrik a levegőbe, ahogy a golyók záporoznak, néha olyan közel, hogy nagy levegőt kell vennem, hogy megbizonyosodjak arról, hogy még élek. Merő félelem és rohanás vagyok. A nagy fa. Látom a nagy fát. A hatalmas tölgyet. Fehér

karokkal hívogat. Kirohanok a sötét zöldből, egyenesen a fához. A karok megragadnak és lerántanak a hűvös, sötét, csendes mélybe. ☼ – Biztonságban vagy – nyugtatott meg Poppy – Teljes biztonságban. A félhomályban feküdtem, és hallgattam a csendet. Minden mozdulatlan volt. A bogarak, a hangyák, a harkályok visszatartották a lélegzetüket. A szél zúgott a kőrisfa levelei között, és valahol egy vörösfenyő susogott. Majd burukkolni kezdett egy örvös galamb, egy vetési varjú károgott és sivított, végül az erdő ismét megtelt élettel. – Honnan tudod, hogy nem jönnek vissza? – kérdeztem. – Először is, szerintem kifogytak a lőszerből. Tíz másodpercig sem tudnak tüzelni. Üzemanyaguk sem lehet már valami sok. Felültem, kihámoztam a leveleket és a mohát a hajamból, és egy kalandos kedvű fülbemászót a pamut melltartómból. – Szórakozott velem, Poppy. – Tessék, idd meg, ettől jobban leszel. Megragadtam az üveget, és hatalmasat kortyoltam a tartalmából, amiről kiderült, hogy skót whisky. – Nem tűnsz nagyon hisztérikusnak – mondta Poppy, miközben kiszedtem a kavicsokat a megmaradt teniszcipőmből. Elég csalódottnak látszott – Be kell vallanom, már vártam, hogy felpofozzalak. Azt kell csinálni a hisztériásokkal. Biztos vagy benne, hogy egy kicsit sem gőzöltél be? – kérdezte reménykedő mosollyal, – Nem. Ittam még egy korty whiskyt, és felmértem a környezetemet. Úgy tűnt, egy földalatti barlangban ülünk. A fejünk fölött gyökerek futottak. Fényárban úszó nyílás vezetett vissza az erdőbe, és egy felakasztott zseblámpa lógott az egyik gyökéren. Úgy állították be, hogy megvilágítsa a barlang mélyedéseit. Fekete fegyverek villantak elő. – Jobb, ha nem nézel oda – mondta Poppy – Szigorúan titkos, meg minden.

– Már késő. Eszembe jutottak a fegyverek, amiket a Tilly Whimbarlangokban rejtett el, és Mr. Rivers pisztolya. Kíváncsi voltam, vajon ugyanahhoz az ellenállási mozgalomhoz tartoznak-e, de Mr. Riversnek megígértem, hogy nem beszélek erről, és tartottam a szavamat. – Tehát végig a parton vannak ilyen rejtekhelyek? – kérdeztem inkább. – Igen. A biztonság kedvéért. – Segíteni akarok. Bármiről is van szó, csatlakozni akarok hozzá. Poppy fészkelődön, és kerülte a tekintetemet. – Attól tartok, nem lehet. Csak brit nemzetiségűek jöhetnek. Valóban titkosak vagyunk. Nem kellene itt lenned, elvégre külföldi ellenség vagy, de így láttam helyesnek, mert különben halott lennél, meg minden. A fénykörhöz kúsztam, és a könyökömmel kisegítettem magam az erdőbe. Amennyire tudtam, leporoltam a koszos ruhámat, felálltam, és lenéztem rá. – Külföldi ellenség? Hogy mondhatsz ilyet? Poppy elvörösödött. – Sajnálom. Kegyetlen dolog. Nem én mondom, hanem az átkozott kormány. – Te csak hallgass – mordultam rá. Belerúgtam a fába a cipőmmel, és ökölbe szorítottam a kezemet. Olyan dühös voltam, hogy köpni tudtam volna. Búcsú és köszönet nélkül hátat fordítottam, és elmentem. Igazságtalannak éreztem a dolgot. Harcolni akartam. Végigbotorkáltam az úton, az elveszett cipőmet keresve. A völgyet a tenger felől érkező esti szellő nyaldosta. A mezőn birkák legeltek, és pólingok szárnyaltak az égen. Megtaláltam és felhúztam a cipőmet. Egy csapat vörös admirálislepke repkedett egy lóherefolt felett, és a völgy túlsó végéről idelátszottak az összegyűjtött széna visszamaradt, görbe sávjai. Egy újabb pásztoridill. Valami megvillant a fűben. Lehajoltam, és az ujjaim közé vettem – vaskos töltény volt, úgy csillogott, akár a meztelen csigák. A dombon egy birka hevert mozdulatlanul, a nyájtól távol. Összecsaptam a kezem, és rákiáltottam. Nem mozdult. Jobban

megnéztem, és láttam, hogy elpusztult. Üzennem kell a pásztornak. Csak az imént ölték meg – kár lett volna veszni hagyni a gyapját. Észrevettem, hogy a föld túlsó végén egy sor égővörös zászló lobog, akár egy vérző karmolás a mező bőrén. Kíváncsi voltam, mit jeleznek. Feltételeztem, hogy Poppy tudja, de valószínűleg nem mondaná el akkor sem, ha megkérdezném. Amikor a házhoz értem, Mr. Rivers a teraszon járt fel-alá. – Te jó ég! – szólt felém sietve. – Megsebesült? Túl kimerült voltam ahhoz, hogy illendően fogadjam az aggodalmát. – Nem. Csak le kell fürödnöm. A kezem után nyúlt, ahogy elhaladtam mellette. – Alice, fegyverropogást hallottam. Leráztam. – Kérem, hagyjon. Tényleg semmi bajom. Mondja meg Mr. Sticklandnek, hogy az egyik birkája elpusztult. A házba siettem, majd fel a lépcsőn, mielőtt bárki más faggatni tudott volna. A rémületem valamelyest enyhült. Dühös voltam, kimerült és gyámoltalan. Lőttek rám, és nem tehettem ellene semmit. Néhány óra múlva visszatérnek, és a sötétség megtelik az ellenség gonosz, fémes robajával. Hamarosan Swanage vagy Port-land, vagy Dorchester lángjai festik vörösre a láthatárt. Kigomboltam a ruhámat, és fehérneműben járkáltam fel-alá. Vártam, mikor tépi darabokra a csendet egy repülőgép zúgása. Amióta Kit meghalt, többé már nem tudtam pihenni. Láttam őt az álmaimban; ugyanolyan volt, mint azelőtt, de alvás közben is tudtam, hogy meghalt. Reggelente, amikor felkeltem, úgy fuldokoltam a gyásztól, mintha sűrű füstöt nyeltem volna. Gyerekkoromban azt hittem, hogy ha a szüleim vagy Margot meghal, belehalok a fájdalomba; hogy kettéhasadok, mint a villám sújtotta szilfa. De nem haltam meg. Olyan üressé váltam, mintha belülről kipucoltak volna. Egy üreges matrjoska-babának képzeltem magam, amit fekete semmi tölt meg. Néha, amikor elsiettem a tenger mellett, ahogy a hullámok görgették a köveket, azon tűnődtem, hogy ne gyalogoljak-e be a tengerbe. Megpakolhattam volna a zsebeimet kaviccsal, és kiúszhattam volna a Worbarrow Tout csúcsán, a fekete sziklákon túlra, amíg a sós víz megtölti a torkomat. Csendes, könnyű halálnak tűnt. Talán Kit is várt a hullámok alatt, ahogy az álmaimban. Persze ez

csak képzelgés volt, amit a keserűség és a tenger szomorú hívása ihletett. Aznap délután, amikor a Messerschmittek üldöztek, az élni akarás mindent felülírt. Egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy találkozzam a halállal, és csatlakozzam Kithez. Ahogy futottam, izzadtan és a rémülettől megvadultam rájöttem, hogy mohón szomjazom az életre. Az életösztönöm éppoly erős volt, mint a kutya állkapcsai között véresen vergődő patkányé. ☼ Mr. Riversszel vacsoráztunk a konyhában, miközben Mr. Wrexham ragyogó fehér kesztyűben és tökéletes odafigyeléssel szolgált ki minket. Mögöttünk az ősrégi tűzhely füstölt és morgott. Szerettem a konyhát; a meleget, a főtt zsír és a karbolszappan szagát, Mrs. Ellsworth sürgés-forgását. Olyan volt, akár otthon. Kortyolgattam a bort, és a krumplipürét turkáltam. Mr. Rivers a homlokát ráncolta. – Alice, mi történt délután? Minden rendben? Eszembe jutott, milyen dühödten tüzelt a fegyverével. Hogy ne bőszítsem fel, igyekeztem nyugodt hangon beszélni. – Egy Messerschmitt volt az. Leadott néhány sorozatot a völgyben, – Magára lőtt? Halkan beszélt, de volt a hangjában valami fagyos, ami nem tetszett. Átnyúltam az asztal fölött, és megfogtam a kezét. – Jól vagyok. Kérem. Szomorú lennék, ha feldühödne. Az állán megrándult egy izom, de nem beszélt tovább a dologról. Vacsora után hallgatólagos megállapodással a konyhában maradtunk Mr. Riversszel. Egyikünknek sem akaródzott visszatérnie a szalon tompa csendjébe. Évről évre kúszott előre a hanyatlás, de Kit jelenlétének napfényében elsiklottunk efelett. Élveztük a megfakult pompát, akár a gyerekek a mesék porlepte kastélyait. Most, hogy elszállt a boldogság, Mr. Riversszel úgy néztünk a kopott házra, mint a férj, aki észreveszi, hogy a felesége alaposan meghízott. Úgy éreztem, a ház szégyelli a jelenlegi állapotát, és órákat töltöttem azzal, hogy visszaadjam a szépségét, de nem volt elég cseléd, hogy rendesen kitakarítsák, és

a segítségem ellenére a szegélylécek és a díszszegélyek portól szürkélltek, a parketta pedig karcos és fénytelen volt. Mrs. Ellsworth gyertyákat helyezett a csiszolt tölgyfa asztalra, és miután elsötétített, eltűnt a személyzeti szobában. Mr. Wrexham kitöltötte ura portóiját, és magunkra hagyott a sütő rotyogásával és kopogásával. Mr. Rivers nem öltözött át a vacsorához, ami érthető volt, miután a fehérre meszelt konyha kényelmében fogyasztottuk, ezzel azonban véglegesítette a háztartás megváltozott szokásait. Egyedül annyi engedményt tett, hogy levette a kinti csizmáját. Hátradőlt a faszéken, kinyújtotta a lábát, kigombolta a munkában viselt ingének nyakát. A ruhája koszos volt, széna- és izzadságszagú. A zsebébe nyúlt, elővett egy doboz gyufát, és rágyújtott egy szivarra. Felnevettem. – Mr. Rivers, ahogy maga kinéz, inkább félpennys dohánnyal töltött pipát kellene szívnia, nem Jermyn Street-i szivart. Nem törődött vele, hogy ugratom. Gomolygó kék füstöt fújt, ami egészen a tetőgerendákig szállt. – Miért hív Mr. Riversnek? – Miért ne hívnám annak? – kérdeztem mosolyogva. – Vagy maga is meg akarja változtatni a nevét? – Nem. Ez egy ősi név. Az egyik legjobb Anglia-szerte – villant meg hangjában a régi büszkeség. Egy csészealjért nyúlt, és beleejtette a szivar hamuját. – Miért nem hív a keresztnevemen? Miért nem hív Christophernek? Az asztalt néztem. – Nem lehet – mondtam. Képtelen voltam a szemébe nézni. Kit Christopher volt. Nem hívhatom az ő nevén. Nagyot sóhajtott – Az én nevemet örökölte. Én előbb voltam Christopher – szólt, árnyalatnyi haraggal a hangjában. Tudtam, hogy ezzel megsértem, de nem tehettem mást. – Nekem nem – néztem egyenesen a szemébe. – Nem akarok rá gondolni, amikor a nevén szólítom. Felpillantott a magas ablakra, ahol a lőne ágai kopogtatták az üveget. Felsóhajtott. – A második nevem Daniel. Ahhoz mit szól? A tűzhelyhez sétált, kinyitotta a kazánt, és megigazította a szenet. Vörös szikrák ugrottak ki a helyiségbe. Már napok óta

nem borotválkozott, és még a tűz fényénél is látni lehetett az állát borító sötét borostát. – Daniel, szakállt akar növeszteni? – kérdeztem. Meglepetten fordult hátra, és végighúzta a kezét az állán. – Nem. Csak pár napja nem borotváltattam meg magam Wrexhammel. – Akkor holnap erre is sort kell kerítenie. Elfordult tőlem, és olyan erőset lökött a kazánon, hogy egy izzó széndarab kiesett, és a padlóra hullott. Figyelte a fénylő szenet, és a bajsza alatt mormolt valamit azokról a „nyavalyás, átkozott nőkről”. – Nos, igen. Lehetne hálásabb is, hogy nem hagyom elkanászodni. A férfi elmosolyodott, és leült. – Kér egy szivart? Kit egyszer mesélt róla, hogy dohányzik. Le is nyűgözte a dolog. Nevettem. – Az jó. Azért csináltam. Kivette a szivart a szájából, és átadta. Beleszívtam, és próbáltam nem köhögni. Mereven és folyamatosan figyelt. Észrevettem, hogy a szeme különösen élénkkék, és hogy az egyik sötétebb, mint a másik. Senki más nem tudott erről. Ez olyan tudás volt, amelynek csak az édesanyák és a szeretők vannak a birtokában. Az édesanyja halott volt; ahogy a felesége és a fia is. Így ez akis részlet egyedül az enyém volt. – Kitre gondol – mondta Mr. Rivers, félbeszakítva merengésemet. Elvörösödtem, – Igen – hazudtam.

HUSZONHARMADIK FEJEZET Vörös zászlók

MÁSNAP REGGEL LEVÉL ÉRKEZETT MARGOTTÓL – Kit halála óta az első. Drága Elise! Nem tudom, mit mondhatnék... A szavaim oly esetlenek és haszontalanok volnának. Bárcsak adhatnék neked egy Sachertortát, mint amilyet a Hotel Sacherben ettünk. Amikor kicsi voltál, mindig meg tudtalak vigasztalni egy szelettel, ha sírtál Gondolom, most nem sokát segítene, ennek ellenére más vágyam sincs, mint keríteni neked egyet. Ideát most a „kontinentálispékségek” árulják a Sacher-tortát, ami persze köszönő viszonyban sincs azdgazival, és gondolom, olyan finomságban már nem is lesz részünk – hacsak nem száműzik a főcukrászt, zsebében a titkos recepttel Emlékszel? Mikor kicsi voltál, mindig azt hittem, a hotelt nevezték el a süteményről, és nem fordítva. Csokoládétorta Hotel... Néha elképzelem kettőnket, ahogy fiatalabb kiadásban ott ücsörgünk egy opera vagy koncert után, és Sacher-tortát eszünk tejszínhabbal, miközben vígan diskurálunk a hamis szopránról és az izzadó tenorról a nevetséges zsebkendőjével Írnom kéne egy levelet a következő címre: „Margot és Elise, Csokoládétorta Hotel, Bécs”, ami talán egy másik Margothoz és egy másik Eliséhez érkezne meg, akikkel ez a sok szörnyűség meg sem történt. És egy napon, ha majd véget ér a háború, majd visszamegyünk oda, és arról beszélünk, hogy a második hegedűs hány ütemet késett a zenekar többi tagjához képest a scherzónál, és csak a zenére gondolunk, semmi másra. Egy évvel ezelőtt Anna elküldte nekem a receptjét annak a borzalmas teának, amit a nagynénik főztek neki, mikor családot akart alapítani (habár mégsem igazán fér a fejembe, miért

óhajtotta ennyire három vénlány tanácsát ez ügyben). Az íze förtelmes, ennek ellenére minden reggel iszom belőle – nem mintha abban bíznék, hogy szerencsét hoz, de mégiscsak ez volt az utolsó tanács, amit tőle hallottam. Egyre azon kapom magam, hogy görcsösen próbálok elraktározni minden egyes emléket Annáról és Julianról: újra és újra elismételgetem őket, mert attól félek, még a végén elfelejtek valamit. A nővérem soraiban saját félelmeimet láttam visszatükröződni. A szüleinknek nyoma veszett. Talán egy francia faluban rejtőzködnek, és Anna pirospozsgás parasztlánynak álcázza magát? Netán a barátaik rejtegetik őket Amszterdamban? Megpróbáltam vidám kalandokra gondolni velük kapcsolatban, nehogy más lehetőségekkel kelljen szembenéznem. Szükségem volt rá, hogy valami elterelje a gondolataimat, így lesétáltam az öbölbe Poppy után. Amint a kavicsos partra értem, láttam, hogy telis-tele van emberekkel. Három furcsa, munkásoverallba öltözött férfi beszélt a Burt kunyhója előtti csónakok mellett összegyűlt halászokhoz. A part tele volt fadobozokkal. A halászok a hajóknak támaszkodva, keresztbe font karral álltak, és bizalmatlanul méregették a három férfit. Egy szakállas halász köpött egy nagyot, majd elcammogott, kurtán legyintve az idegen szavaira, aki győzködni próbálta. A sokaság hátsó soraiban, egy rákászkosáron ülve megpillantottam Poppyt. Átfurakodtam a csődületen, és letelepedtem mellé. – Nemzetőrség – világosított fel a három jövevény irányába mutatva, még mielőtt egyáltalán kinyithattam volna a számat. – Mr. Rivers azt kérte tőlük, vegyék rá a halászokat, hogy segítsenek aláaknázni a partot. Ostoba egy ötlet, ha engem kérdezel. Csak arra lesz jó, hogy kinyírjunk egy csomó remek makrélát. Gyere! A lány feltápászkodott, majd karomnál fogva maga után vonszolt. – Hagyjuk, hadd boldoguljanak. Ránk nincs szükségük – szögezte le, majd tovább húzott a part mentén. Futnom kellett, hogy tartani tudjam vele a lépést. A nap a szírteket sütötte, amelyek aranybarnán izzattak, mintha csak frissen kisütött sütemények csalogattak volna. Égővörös pipacsok

díszítették a sivár tengerparti gyepet, amely apró csomókban nőtt a hegytetőn. Partifecskék kukucskáltak ránk a homokos sziklákba vájt odúkból. A part legtávolabbi végéig sétáltunk, ahol a Flower’s Barrow hosszan benyúlt az öböl és a völgy fölé. Meredek út vezetett fel a szakadék széléig, de Poppy habozás nélkül megindult felfelé. Öt perc alatt felértünk a tetejére, és ő a füves párkányra húzott. Elnyúltam a földön, behunytam a szemem, és levegő után kapkodtam. – Ugyan, most nincs időnk szunyókálni – szólt Poppy. Zúgolódva leporoltam magam, és siettem utána. – Hová megyünk? – Willhez – felelte kurtán, mintha ez épp elég válasz lett volna. Tovább baktattunk a hegygerincen. Ha lenéztünk, a mezők összevisszasága tárult elénk, mintha csak egy óvatlan, figyelmetlen varrónő toldozta toldozta volna őket egymáshoz. A völgyteknő fenekénél, ahol a hegyoldal széles legelőkké laposodott, Mr. Rivers és a többiek épp a szénagyűjtést fejezték be. Az iskolát kiürítették, ez volt az utolsó tanítási nap: rövidnadrágos fiúk és fakó nyári ruhát viselő gumicsizmás lányok futkostak a mezőkön, felnyalábolták a száraz füvet, és hatalmas hegyekbe hordták. A spániel csaholásával elvegyülő kiáltásaikat felénk hozta a szél. Mr. Rivers eldobott a kutyának egy faágat, mire az állat lobogó füllel, az izgalomtól magánkívül eredt a nyomába. A tágas ég alatt Mr. Rivers láthatóan felszabadult. Aztán, mintha megérezte volna, hogy őt nézem, kezével napellenzőt formálva felnézett a dombtető irányába. Zavartan továbbsiettem, és bíztam benne, hogy nem pillantott meg, Poppy a következő útzárnál várt, elégedetten ücsörgött a fakorláton, szandáljával egyenletesen dobolva. – Nem ő lesz az egyetlen – szólt. – Mire véget ér a háború, még sokan lesznek. – Ettől nem lesz könnyebb. – Nem – felelte lassan. – Csak azt akartam mondani, hogy túl fogja élni. – És ez mégis mit akar jelenteni? – fakadtam ki. – Hogy ezentúl is képes lesz arra, hogy lélegezzen, vajat kenjen a pirítósra, és felvegye a telefont? Én nem azt akarom, hogy élje

túl. Én azt akarom, hogy lehetséges legyen a boldogság. Nemcsak örömteli pillanatok, mondjuk egy szelet csokoládé vagy egy jó forró fürdő. Hanem boldogság! Elhallgattam, mivel már magam sem tudtam, Mr. Riversről beszélek-e, vagy már saját magamról. Poppy csak nézett. – Meglesz. Mindkettőtöknek. Majd minden jobbra fordul, aztán utána ismét rosszabb lesz, amint észreveszed, hogy jobban megy a sorod, mert bűntudatot fogsz érezni. – Elhallgatott, majd zavart arckifejezésem láttán elmosolyodott. – A szüleim. Tízéves voltam. Mit gondoltál, miért lakom a nagynénéimnél? Anya és apa meghaltak egy szállodatűzben, amikor Blackpoolban nyaraltak. Látni akarták a fényeket. A nénikéim szerint nyaralni veszélyes. Engem soha nem is engedtek el nyaralni, főként nem egy északi tengerparti üdülőhelyre. – Sajnálom – szóltam. – Erről nem tudtam. Poppy vállat vont. – Semmi baj. Rég volt. Na, gyere, keressük meg Willt! Már csak két napja maradt, és most is kerítést tákol. Mikor megláttuk Willt, éppen fahasábokat aprított egy ék és egy fejsze segítségével. A felszeletelt fadarabok a fűben csillogtak a napfényben. Mögötte vadonatúj kerítés kígyózott a domb tetejéig, a földbe vert karók és támasztógerendák úgy sorjáztak egymás mellett, akár egy óriási kirakós darabjai. Két fiúcska ezalatt éppen drótkerítést szegezett az oszlopok lábához hason fekve egy kalapács segítségével. Alig voltak akkorák, hogy az anyjuk felügyelete nélkül kószáljanak – hát még hogy kerítést javítsanak, de ennek ellenére szorgalmasan dolgoztak, és ránk se hederítettek. Will a földre ejtette a fejszét, majd vaskos karjával magához húzta Poppyt és megcsókolta. Hirtelen feszélyezve éreztem magam, és elfordultam; közben megpróbáltam nem Kitre gondolni. – Na? – érdeklődött Poppy, és szeretettel lökött rajta egyet. – Asszem má’ nem köll sok idő – mondta Will vállvonogatva. – A dilutánn még biztos rámegy. – Zsebébe mélyesztette kezét, majd a homlokát ráncolta. – Nem sokat ír az illen ócska keríttís. Túli gyorsan kísz van. Nincs idő meggondúni se. Sehun sincs e’jó

kis kűfalho’. Hamar munka ritkán jó. Ha má’ meg kő szántanyi a dombódaat, akkó jól kő csináni. Végigfuttattam a tekintetem a dombon, és megláttam a tetején kőpatakként kanyargó kovakő falakat. A reggeli nap fényében törtfehéren világítottak, tele fekete foltokkal – ugyanúgy a táj részei voltak, mint a lengedező fű vagy a viharvert mdgyoróbokrok. – Mi a baj a régi fallal? – tudakoltam. – Terjeszkedik a katonaság – válaszolta Will, és rámutatott a fal és a kerítés között húzódó vörös zászlósorra. – Egyre nagyobb főd köll nekik az egzecírozásra. Alig marad hítszáz hód. Hamarossan az égisz tengerpartot eekeríttik. Poppy belerúgott egy százszorszépbe, majd kurtán felhorkantott. – Elkerítik? Hah! Inkább aláaknázzák. Hamarosan a tengerpart és a halmok szögesdróttal meg géppuskaállásokkal lesznek körülvéve. Will lehajolt, hogy felvegye a fejszét. – Na, ölig vót a locsogásbú’. Üsse tehetünk semmit. Inkább a kezed járgyon, mind a szád. Na, segíttetek tik is? Poppy egy nehéz fakalapácsot nyomott a kezembe, és utasításait követve nekiláttam, hogy a földbe verjek egy vaskosabb karót. A marhák és a juhok körülöttünk jöttek-mentek a marhalegelőn, ügyet sem vetve az új kerítésre, a vörös zászlókra vagy a változás bizsergésére, amit én éreztem a karomban minden egyes csapás után. A domb túloldalán, a Lulcombebirtokon lévő katonai állomáshely felől géppuskaropogás és gránátrepeszek sivítása hallatszott. Az állatok fittyet hánytak a zajra; a kövér nyári bárányok megrázták a farkukat, és táncot lejtettek a pitypangok között, míg a tehenek tovább kérődztek és pislogtak, hogy elhessegessék a zümmögő legyeket. ☼ Mikor aznap éjjel hazaértem, hangos szóváltást hallottam a terasz felől. Már csaknem hét óra lehetett, és arra számítottam, hogy Mr. Riverst egyedül találom a whiskyjével a késő délutáni félhomályban. Séta közben szederrel töltöttem meg a

szalmakalapomat, hogy majd pitét készíthessek belőle, és most csendben a kertkapu tövébe tettem a gyümölcsöt, mielőtt a pázsitra lopakodtam. Mr. Rivers ott állt a teraszon, míg Lady Vernon és Diana Hamilton kényelmetlenül feszengett a kerti székeken. Egyikük sem vett észre. – Sajnálom – mondta Lady Vernon. – Csak azt szerettem volna mondani, hogy tényleg nagyon sajnálom. Mr. Rivers megpördült, hogy a szemébe nézhessen. – Mindenki csak sajnálkozik. Mit érek én a sok sajnálattal? Tartsa meg magának! Lady Vernon arca megrezzent, de nyugodt társasági mosolya változatlan maradt. Diana kicsiny kezét kezdte tanulmányozni az ölében, Mr. Rivers pedig fel-alá járkált a teraszon. Én á pázsit szélén álltam egy diófa árnyékában, és észrevétlenül vártam. – Talán mégis hazatér majd – szólt ismét Lady Vernon. – Az is lehet, hogy foglyul ejtették. Elvégre sokakkal ez történt. – Nem. Kit meghalt. Mr, Rivers megtorpant a széke mellett. Állhatatosan nézte Lady Vernont, mintegy kényszerítve ezzel arra, hogy ő is ránézzen. Egy pillanat erejéig megrepedt a kifejezéstelen álarc, és szánakozás suhant át a buldog arcon. Egy másodpercig nem gyűlöltem őt. – Lesz gyászszertartás? – tudakolta lágy hangon, kövérkés ujján az aranyjegygyűrűjét csavargatva. – Nem. Én nem felejtem el. Alice sem. Ennyi éppen elég. A férfi hátat fordított neki, és gondolataiba mélyedve az öböl felé bámult. – Ilyen esetekben pedig a szokás... – kezdett bele Lady Vernon. – Pokolba a szokásokkal! Miféle világ az, ahol megszokott, hogy meggyilkolják az ember fiát? Lady Vernon jól begyakorolt társasági mosolyával válaszolt erre a kitörésre. – Én boldogan vállalom a szervezést. Mr. Rivers öles léptekkel a székénél termett, és a karfákra tette a kezét. Jéghideg, dühödt tekintettel tornyosult fölé. Lady Vernon dicséretére legyen mondva, meg sem rezzent, sőt, még

csak hátrébb sem dőlt a székben – inkább még jobban felegyenesedett, mint egy lánynevelde eminens növendéke. – Belőlem nem csinál jószolgálati küldetést – sziszegte a férfi. – Ha nem tudná mivel elfoglalni magát, kössön zoknit a katonáknak, vagy tapétáztassa újra az átkozott szalonját! – Azzal felegyenesedett, ökle még mindig remegett, de látható nehézségek árán csak úrrá lett a haragján. – Én most felmegyek átöltözni. Ha frissítőre lenne szükségük, csengessenek Wrexhamnek. Jó éjszakát! Azzal beviharzott a ház félhomályába. Én kiléptem az árnyékból, és felmentem a terasz lépcsőjén. – Nos – csettintett nyelvével Lady Vernon, olyan meghökkenten, mint egy kotlás közben megzavart tyúk. – Nos. – Mondtam, hogy nem kellett volna eljönnünk – mondta Diana, egyből mogorván felhúzva az orrát, amint megpillantott. – Jó estét, Lady Vernon! Lady Diana – köszöntem erőltetett mosollyal. – Elnézést kérek Mr. Rivers viselkedéséért. Mostanában nem teljesen önmaga. Ez nem volt igaz. Tökéletesen önmaga volt. Egyszerűen más ember lett, mint korábban. Ez rám is igaz volt; de velem ellentétben neki még a megjelenése is teljesen megváltozott, az utóbbi időben mindig fésületlen hajjal, borostás állal és egyszerű munkásruhában lehetett látni. Üres, vad tekintettel nézett a világra, ami egyértelműen mutatta, hogy már rég túl van az udvariasság határain. Eltűnődtem a tényen, hogy ez egyik nőnek sem tűnt fel, és egyúttal átkoztam őket, amiért provokálták. Még a vak is láthatta, hogy ez a férfi most nem úriemberként viselkedik – maguknak köszönhettek minden sértést. Mindketten leplezetlen utálattal vizslattak. Diana megvetően lebiggyesztette az ajkát. Az egész helyzet, ha lehet, még kínosabbá vált attól, hogy rám hárult a bocsánatkérés. Maga a tény, hogy egyáltalán szükség volt ilyesmire, már önmagában is borzalmas volt, a társasági élet egy kényes pontja; ráadásul az, hogy a bocsánatkérés egy ilyen felkapaszkodott, félig fritz, félig zsidó cselédlánytól érkezett, az már egyszerűen elviselhetetlen volt számukra. Lady Vernon felállt és kurtán biccentett felém.

– Szép estét, Miss Land, vagy bárminek is nevezze magát mostanában. Sétálok egyet a parkban, ha már ilyen kellemes időnk van. Diana? A lány felé biccentett, de ő megrázta szőke fürtjeit. – Menj csak, nénikém. Egy perc és csatlakozom hozzád. Lady Vernon meglepetésében felhúzta a szemöldökét; nem számított rá, hogy Diana az én társaságomat választja az övé helyett. Természetesen mindezt nem tette szóvá, csak lesietett a lépcsőkön a kertbe. Megfordultam, és Dianára néztem – vártam, hogy megszólaljon, ő pedig engem figyelt, azt latolgatva, vajon megtöröm-e előbb-utóbb a csendet. Felsóhajtottam. Csak azt akartam, hogy végre elmenjen. – Kér egy csésze teát, Lady Diana? – Ezt háziasszonyként vagy cselédként kérdezi? – tudakolta, le nem véve rólam nagy ibolyaszín szemét. – Mit akarsz, Diana? – kérdeztem tőle, és hátradőltem a székben. Kényelmesen elhelyezkedett, s közben gondosan lesimította sárga ruhájának pamutszövetét; nagy műgonddal választotta ki, hogy kiemelje bőrének finom rózsaszínjét. Rám mosolygott szempilláinak vástag fátyla mögül. – Az emberek fecsegnek ezt-azt, ha érted, mire gondolok szólalt meg. Nem reagáltam, csak kapargatni kezdtem a cipőmmel a terasz kőlapjai között sarjadó mohatelepet, – Miért vagy még mindig itt? Felhorkantam meglepetésemben. Fel sem merült bennem a távozás lehetősége. – Mert muszáj. Felém villantott egy szemérmes mosolyt. – Ugyan minek? Már nem vagy szolgáló. Nem vagy Kit menyasszonya sem. Sajnálom, drágám, de sosem jutottatok el odáig, hogy „míg a halál el nem választ” Már semmi okod nincs itt maradni. Az arcom felhevült a haragtól. – Mr. Rivers. Daniel. Miatta maradok. Nem hagyhatom csak úgy magára. Diana diadalittasan elvigyorodott.

– Daniel? Ő meg kicsoda? Christopher Rivers? Egy becenév, ó, milyen imádnivaló! – A nénikéd már bizonyára nagyon hiányol – mondtam a dühtől egyre erősödő osztrák akcentussal. Diana egy könnyed legyintéssel elintézte színlelt aggodalmamat. – Ó, miatta ne aggódj. Egyszerűen le lesz nyűgözve. Ahogy mondtam, az emberek imádnak fecsegni. Főleg a szerelemről. Minél botrányosabb, annál jobb! – Kérlek, távozz – mondtam neki, levetkőzve tettetett udvariasságom. Diana felállt, de közben végig szélesen mosolygott és tapsikolt örömében. – Milyen ínycsiklandó. Obszcén, de finom. – Előredőlt, és hűvös csókot nyomott az arcomra, cseppet sem zavartatva magát az undoromtól. – Köszönet az elbűvölő délutánért. Mikor már nem láthatott, a lépcsőre ültem, és a tenyerembe temettem az arcom. Nem érdekelt, mit hordanak össze áz emberek. Talán az egész obszcén volt. De volt ennek akkor és ott már bármiféle jelentősége? Amit mondtam, az igaz volt: maradnom kellett, Mr. Riversnek szüksége volt rám. Aznap éjjel, mikor a tenger moraját hallgatva feküdtem a sötétségben, nem Kit, hanem Mr. Rivers járt a fejemben. Diana vajon igazat beszélt? Kikászálódtam az ágyból, és kotorászni kezdtem az öltözőasztalom fiókjában, míg rá nem bukkantam a Liberty-mintás jegyzetpapíromra, amelyet Mr. Rivers vásárolt nekem utolsó londoni útja alkalmával. Egyik lábamat magam alá húztam, és nekiláttam a testvéremnek címzett válaszlevélnek. Kedves Margot! Szerinted is botrányos, hogy itt maradtam? Remélem, nem. Úgy gondolom, igazságtalan lenne, ha így gondolnád. Te is folyton nyilvánosan csókolóztál Roberttel, még azután is, hogy összeházasodtatok (és senki nem szereti azt nézni, hogy házas emberek megcsókolják a saját házastársukat), ezért nem hiszem, hogy jogod lenne elítélni. Folyton arra kell gondolnom, mi lenne Anna és Julian véleménye erről az egészről. A nagynénik biztos nem értenének

egyet azzal, hogy gardedám nélkül is itt maradok a házban ugyanakkor nekik a fejcsóválás volt az egyik kedvenc időtöltésük, a szaftos botrányokon és pirított marcipánkockákon való csámcsogás mellett Annának biztosan megvan a véleménye az ilyesmiről – ahogy majdnem minden másról is. Azt tudom, hogy ellenzi, ha egy nő kibontja és megrázza a haját egy olyan férfi jelenlétében, akibe nem áll szándékában beleszeretni, ahogy kétségkívül azt sem pártolja, hogy rózsavizet locsoljunk a fehér neműinkre. Tudod, hogy mindig hallgattam Annára (valahányszor ki akartam venni a hajtűmet, hátranéztem), de ez most más. Emlékszel még, milyen volt Herr Aldermann, mikor meghalt a felesége? Végignéztük, ahogy összemegy. A kövér, kedélyes emberből, aki rázkódott a nevetéstől, miközben letörölte álláról a tyúkzsírt, önmaga árnyékává aszálódott. Átcsoszogott hozzánk vacsorára, felhajtotta a pálinkáját, majd visszacsoszogott az üres házába. Nem akarom, hogy Mr. Rivers csoszogjon. Egyelőre leginkább dühös. Haragszik az egész világra, de a dühe kétségbeeséssé fog hűlni, és nekem akkor itt kell lennem. Nem akarom, hogy öregember legyen belőle, aki a talpát sem hajlandó felemelni járás közben, és nem foglalkozik az állára tapadt zsírral. Te megérted, miért kell itt maradnom, igaz? Nem számít, mit mondanak mások, ugye, Margot? A heves szél úgy megzörgette a faleveleket, hogy azok esőcseppekként kopogtak az ablakomon. Képtelen voltam megnyugodni. Egész éjjel hallottam a hálószobám alatt lévő könyvtár padlójának recsegését, és tudtam, Mr. Rivers az, aki felalá járkál. Mikor végre elaludtam, álmomban is őt hallottam, ahogy nyughatatlanul rója a köröket, és léptei visszhangoznak a sötétben. ☼ Will szabadnapjai lejártak, így rám és Poppyra hárult, hogy befejezzük a kerítést. A kisfiúknak vissza kellett menniük az iskolába olvasást és számtant tanulni. Így Poppyval kettesben

maradtunk a hegyoldalon. Az augusztus lassan szeptemberré fakult. Ránk telepedett a szokásos nyár végi melankólia; a napfény is egyre erőtlenebb lett, és én megpróbáltam egy kicsit még összegyűjteni belőle, hogy elrakhassam a hidegebb időkre. A földeket teljesen lecsupaszította a kaszálás, széna nélkül kopasznak és sárgának tűntek; csak kakukkszegfű- és zöldikefoszlányok maradtak a széleken. Ingujjban dolgoztunk – én egy régi rövidnadrágban, amelyet Kit szekrényének hátuljában találtam. Mostanság a régi ruháit viseltem. Ez Mrs. Ellsworthnek cseppet sem volt ínyére, amiatt nyugtalankodott, hogy Kit kék iskolai rövidnadrágjának látványa szíven ütheti Mr. Riverst, De én nem értettem egyet vele, mondván, Mr. Rivers szíve már rég megszakadt, és ezen a tényen mit sem változtat az, hogy kerítésjavítás közben a saját, egyetlen szép ruhámat foltozom össze, vagy Kit régi gönceit. Igazság szerint nem is az zavart, hogy esetleg tönkretehetem a ruháimat; egyszerűen szerettem Kit ruháit – az ő illatát árasztották. A szekrényében lévő ruhákat mind átitatta jellegzetes szantálfa- és cigarettaillata. Már csak pár szál maradt Kit török dohányából, és már azon voltam, hogy rendelek némi utánpótlást a Jermyn Street-i címről, amíg egy nap fel nem fedeztem, hogy valaki csendben feltöltötte a készletet. Természetesen Wrexham műve volt. A komornyiknak feltűnt új gyászkellékem, és csendben intézkedett. Hason feküdtem a fűben, és éreztem, ahogy az éles fűszálak a bőrömet karcolják; a száraz földből kóbor kovakő- és tűzkődarabkákat szedegettem. Poppy adott egy ültetőkanalat, amivel lyukakat vájtam a földbe az újabb kerítésléceknek. A juhok továbbra is körülöttünk lábatlankodtak, barátságosan bégettek, mit sem törődve szakadatlan munkánkkal és a zászlók vészjósló suhogásával. Poppy keresztmetszéseket kalapált a földbe, lábánál szögek hevertek. Egy kánya lebegett át fölöttünk, piros szárnya megvillant a délutáni napfényben. A szirtekről csüllő kiáltása hallatszott, metsző hangja túlharsogta a tengerzúgást is. A lulcombe-i tábor ezúttal csendes volt, de láttuk a zöld harckocsikat, amint páncélozott bogarakként kaptatnak fel a domboldalon, és ebből a távolságból a zárt alakzatban masírozó katonák is csak ólomfiguráknak tűntek a kopár földeken. Az ősi

kőkastély fölébük hajolt, mint valami túlméretezett modell; hirtelen úgy képzeltem, mintha elmosolyodna azon, hogy ismét csaták zajlanak az árnyékában. Poppy felegyenesedett, a karját kinyújtóztatta a feje fölött, kivillantva egy háromszöget szeplős derekából. Mivel összes hajgumiját elhasználta, és már újat nem tudott szerezni, egy sima botocskát használt, hogy feltűzze rakoncátlan sörényét. A hatás utánozhatatlan volt, és biztos voltam benne, hogy ha kifeküdne a sziklákra napozni, a babonásabb halászok sápadt sellőnek néznék. Zsebébe süllyesztette a kezét, majd előkotort néhány körtés cukorkát, amiből párat odadobott nekem. Amíg szopogattam a cukrot, egy percre elégedettséggel töltött el, hogy lehunyt szemmel élvezhetem a napsütést és a cukor ízét a nyelvemen. így éltem azokban a napokban, egy-egy ritka pillanat élvezetét ízlelgetve, csak hogy ne kelljen gondolkodnom. Ezért beletelt pár másodpercbe, míg észleltem a Messerschmitt szaggatott üvöltését. Nyomban felültem, és majdnem be is vertem a fejem a készülő kerítésbe. Poppy éberen kuporgott, akár egy vadászkopó, és feszülten figyelt. Éreztem, ahogy felkavarodik a gyomrom, kaparni kezd a torkom, és verejtékcseppekszurkálják a térdhajlatomat. Nem. Nyugodtnak kell maradnom. Nem azért éltem túl a támadását, hogy most itt végezzem egy legelőn pár héttel később. – Minden rendben – szólt Poppy. – Nézd csak! Egy fehér felhőpamacsra mutatott, amely mögül egy Spitfire bújt elő. A csendes délután fegyverropogásba csapott át. Elsőként a Spitfire tüzelt: a töltények kereplő, zakatoló hangja töltötte be a levegőt. Aztán a Messerschmitt motorja felbömbölt egy találat után, és a gép bucskázva fordult meg a levegőben. A Spitfire üldözőbe vette, mire én hangosan felnevettem. – Kapd el, kapd el a mocskot! – kiabáltam a bosszú örömteli érzésével. Volt valami kecses báj a harcban, de ugyanakkor valószerűtlennek is tűnt. Egyes napokon hosszú órákon keresztül figyeltem a ragadozó madarakat a domb tetejéről. Láttam egy héját, amint megtámadja egy csapatnyi fekete holló, melyek sötét szárnyvihar kíséretében hemzsegték körül a náluk megtermettebb madarat, miközben az állat kétségbeesetten

próbált menekülni. Láttam egy vándorsólymot, amint énekesmadarakra vadászik – fürgén lecsapott egy pacsirtára, és örökre elhallgattatta. Számomra ez a légi csata sem volt semmivel valóságosabb a madarak véres összecsapásainál, szokatlanul távolinak éreztem a felhők között harsogó vadászgépeket. Nehéz volt elhinni, hogy mindkét apró pilótafülke egy-egy fiatal férfit rejt, akik izzadnak és rettegnek, mégis halálig küzdenek egy ölyv vagy sólyom szívósságával. A domboldal gépfegyverek zajától visszhangzott, és nyomjelző lövedékek pásztázták a kék eget. Az eszembe villant a gondolat, hogy ezek a golyók hogyhogy nem facsartak viharos sörétesőt a felhőkből. – Biztos fogytán van már az üzemanyaga – gondolkozott hangosan Poppy, miközben kezével napellenzőt formálva tanulmányozta a Messerschmittet nyugodt zöld szemével. Néztem, ahogy a sárga orrú repülőgép zuhanórepülésben halad az öböl felé, hogy aztán a Spitfire újabb sorozata ismét a szárazföld irányába kényszerítse, miközben megpróbáltam sajnálni a pilótát nem túl vonzó lehetőségei miatt: tűz és halál, menekülés és vízbefúlás. Képtelen voltam a sajnálatra. A Messerschmitt kétségbeesetten harcolt, mint bármelyik sarokba szorított állat. Még a tulajdon szárnyát is leszaggatta volna a menekülés érdekében, még akkor is, ha ez a biztos halált jelentette volna. Megmenekülni. Semmi más nem számított. A Spitfire nem siette el a dolgot; elvégre ő volt hazai pályán, és még jócskán volt üzemanyaga. Szinte már komótosnak tűnt, ahogy szárnyalt, és eregette a töltényeit, miközben kényelmesen kerülgette az ellenséges lövedékeket; kecses balett-táncos módjára szökkent ide-oda, el-eltűnve a felhők mögött. Aztán előbukkant. Magasan felettünk repült, mégis elég közel ahhoz, hogy még jól lássunk mindent: a Spitfire tökéletes pozícióba helyezkedett az ellenséges gép mögött, majd – akár egy tüzet okádó sárkány szélesre tárt szája – okádni kezdte a nyomkövető lövedékeket heves sorozatokban. A Messerschmitt lángoló főnixként hullott alá, a motor köhögve elnémult. A Spit-fire egy pillanat erejéig még maradt és figyelt, majd eltűnt az esti félhomályban. Poppyval felmásztunk félkész kerítésünkre, hogy végignézhessük a találatot kapott gép zuhanását. A roncsból egy

fehér ejtőernyő körvonalai tűntek fel, kecsesen és nyugodtan, akár egy pitypang repülő magja; lassan magával vitte egy szélfuvallat, hogy egyenesen a Tyneford Barrow földhányása felé sodródjon. Poppy leugrott a kerítésről, és megragadta a kezemet. – Fuss! – szólt. Azzal magával rántott, és futásnak eredt. A tüdőm valósággal lángolt, szemem könnyezett az erős szélben, de nem lassítottam, nem álltam meg. Meg kellett találnunk. Pislogtam egyet, és lelki szemeim előtt megjelent, ahogy a pilóta kiszabadítja magát ejtőernyőjéből, hadonászni kezd a fegyverével, majd rikoltva ránk lő. Felgyorsítottam a lépteimet, és ez egyszer Poppy került mögém. Hosszú léptekkel szökelltem ide-oda, felidézve, hogy is futott fel Kit a dombra, és ráébredtem, hogy mindez korántsem annyira megerőltető. A nap már kissé lejjebb ereszkedett, világító korongja egyre mélyebbre süllyedt a horizonton, miközben én a dombtetőt kémleltem hunyorogva, hogy még futás közben észrevegyem az ejtőernyőt. Füst! Egy fehér villanás. – Ott! – kiáltottam a szeles mezőre mutatva. Végigszaladtunk a buckákon, fel-le kaptatva a földhányásokon, és óvatosságból fokozatosan lassítottunk a mezőre nyíló kapuhoz közeledve. A roncs lángokban állt, a levegő megtelt az égő üzemanyag bűzével. Vastag felhőkben gomolygott a füst, mintha ezernyi kémény okádta volna, és szürke bevonat tapadt a bőrömre. Néma megegyezéssel szorítottuk meg egymás kezét. Suttogva beszéltünk. – Látod valahol? – kérdezte. – Nem. Menjünk közelebb. A kapuhoz settenkedtem, ujjait továbbra is szorosan markolva, és azt kívántam, bár magunkkal hoztuk volna legalább a kalapácsot, hogy mégse legyünk teljesen fegyvertelenek. Abban reménykedtem, hogy a pilóta vagy elájult, vagy meghalt. – Brit egyenruha van rajtuk arra az esetre, ha lezuhannának. És folyékonyan beszélnek angolul – sziszegte Poppy, – Jó erősen kell a lábukra lépni, hogy kiderüljön, milyen nyelven kezdenek el káromkodni. – Hát, annyit tudunk, hogy náci, nem igaz? Szóval nem kell a lábfejére tiporni, hacsak nem szeretnénk.

Hirtelen üvöltés törte meg a csendet. Dühös, gyűlölettel teli. Állatias düh és félelem marcangolt belülről. Átugrottunk a kapu fölött, és meglapultunk a fűben; örültünk a sűrű füstnek, amely most kellően elrejtett minket, ahogy haladtunk előre a mezőn. Egy alak emelkedett ki a homályból, aki épp egy földön heverő ejtőernyő fölött tornyosult, kezében pedig vasvillát szorongatott. Ahogy a gépet elemésztő lángok nyaldosták mögötte az égboltot, úgy festett, mint maga az ördög. Éreztem, hogy egy sikoly kívánkozik ki a torkomból, és kényszerítenem kellett önmagam, nehogy sarkon forduljak és elfussak. Az alak megfordult, és egyenesen rám nézett. – Aggyisten. Eefogtam e’ nácit – közölte .velünk Burt. – Má* untam is, ho’ mindig csak tőkehalat fogok. ☼ A fogoly a Tyneford-ház étkezőjében ült. A homlokán lévő mély vágást törölgette, majd belehányt a lába között lévő vödörbe, amit Mrs. Ellsworth tett elé. Arca fekete volt a füsttől, dühös szeme véreres. Egyáltalán nem illett a napfényes étkezőbe báránybőr kabátjában, kabátujján a náci jelvénnyel. A Wedgwood porcelán pásztorfiúk és pásztorlánykák rendíthetetlen rosszallással szemlélték a kandallópárkányról, én pedig azon tűnődtem, hogy a poros cí-merpajzsán viaskodó sólyom és vipera hogyhogy nem függesztette fel a harcát azért, hogy leugorjon a ruhájáról, és vadul rátámadjon. Burt az ajtónyílásban maradt, kezében még mindig a vasvillával. Poppy a fal mellett állt, kezét összekulcsolta maga mögött. Mr. Rivers tökéletesen nyugodtnak mutatkozott, még annyira sem látszott izgatottnak, mint egy unalmasabb vacsoravendég érkezése előtt. A pilótával szemközt foglalt helyet az egyik étkezőszéken, majd gyakorlott mozdulatokkal kiürítette a német szolgálati revolverét. – Így azért mégiscsak biztonságosabb, nem igaz? – szólalt meg kedélyesen. A pilóta leplezetlen gyűlölettel nézte őt, majd előrehajolt, és belehányt a vödörbe. Mr. Rivers előhúzta zsebéből Kit cigarettatárcáját, majd megkínálta a németet. Az elvett egy szálat, majd szó nélkül hagyta, hogy Mr. Rivers tüzet adjon neki.

– Sajnos még egy-két órán át itt kell maradnia, míg ide nem küldenek valakit a seregből, hogy elvigyék – közölte vele Mr. Rivers. – Nem szenved majd hiányt semmiben, és senki nem fog kezet emelni magára. Amint jobban érzi magát, ételt is kaphat. A férfi meg sem szólalt, csak tovább szívta a cigarettáját. – Alice? – szólt hozzám Mr. Rivers anélkül, hogy megfordult volna. – Lefordítaná, amit mondtam? Hátha nem faragatlan, csupán tudatlan. Előreléptem, kezemet Mr. Rivers székének támláján pihentetve. – Herr Pilot, nemsokára magáért jön valaki a seregből. Addig itt kell maradnia. Jól fogunk bánni magával. A fickó kiegyenesedett, rám nézett, és kissé tátva maradt a szája. – Maga osztrák. – Igen, Ausztriában születtem. Tovább bámult engem, mintha kételkedne a szavaimban. Ellenőrizte a homlokán lévő sebet, mintha csak azt hinné, a robbanás okozta káprázat vagyok. Nyelt egy nagyot, majd megnyalta száraz ajkát, szemével körbepillantott a szobán, és egy pillanatra találkozott Mr. Rivers hűvös tekintetével. Miután elégedetten konstatálta, hogy nem álmodik, ismét rám nézett.. – És azon belül, Fräulein? Én tiroli vagyok. Akaratlanul elmosolyodtam. Már többször is elképzeltem, hogy szembenézek egy náci fogollyal, de sosem gondoltam, hogy így fogunk csevegni. Nem tudtam, válaszoljak-e. Halkan felsóhajtottam. – Bécs. Bécsben születtem. A pilóta kibámult az ablakon. – A világ leggyönyörűbb városa. Maga a mennyország sem lehetne különb! – Igen – helyeseltem, és továbbra is őt néztem. Igaz, hogy náci volt, de akkor is az anyanyelvemen szólalt meg ez az égből potytyant ember. Tudja, milyen Bécs. Gyűlöltem őt, és mégis, volt bennünk valami közös. Egy percre eluralkodott rajtam a honvágy. Azt akartam, hogy még jó pár órába beleteljen, mire a hadsereg ideküld valakit érte, hogy egész délután beszélgethessek vele a Café Sperlről; a zenekarról a Belvedere-palota parkjában;

esetleg arról, melyik sütemény a finomabb: a csokoládétorta a Sacherben, vagy a linzertorta a Hotel Bristolban. Bizonyos szempontból sokkal inkább földim volt, mint amennyire Mr. Rivers, Mrs. Ellsworth, Burt vagy akár Poppy valaha is lehetnek. Ugyanakkor tudtam, hogy elégetné apám könyveit az utcán, és arra kényszerítene, hogy ürüléket takarítsak a járdáról, elüldözné Annát és Juliant a gyönyörű dorotheegassei lakásból, és elvenné tőlük a zongorát, és... – Pislogtam egyet. Mr. Rivers először rám tekintett, majd a pilótára, de egy szót sem szólt. Tűrhetően tudott németül, de tudtam, hogy túl gyorsan beszéltünk ahhoz, hogy mindent megértsen. – Ó, azok a tiroli hegyek! Télen hó, nyáron havasi gyopár – szólalt meg ismét a férfi, és a szőnyegre ejtette a hamut. – Egy darabig aligha fogom viszontlátni őket – Nem. Angolul válaszoltam, mert azt gondoltam, esetleg azt várja, hogy megsajnáljam, de kifejezéstelen arca láttán rájöttem, csupán hangosan gondolkodott. Vörösesszőke haja, pisze orra és zöldeskék szeme volt. A sebből szivárgó vér megalvadt a homlokán, és a napfényben mintha megpillantottam volna a fehér csontot. Émelyegni kezdtem, nyeltem egy nagyot. Óvatosan a vágáshoz érintette a borogatást, a vörösesbarnává színeződÖtt vattapamacsot. Anélkül, hogy tudtam volna, mit teszek, egyszerre azon kaptam magam, hogy előrelépek, és a vászonért nyúlok. Majd hirtelen megdermedtem, és a zsebembe süllyesztettem a kezem. Hátrálni kezdtem, éreztem, hogy ajkam lebiggyed a katona közelsége miatt érzett rémülettől, csendesen visszaálltam Mr. Rivers széke mögé. A pilóta kíváncsi tekintettel figyelt, feltűnő visszahúzódásom okát találgatva. Láttam rajta, most hogy már kitisztult a feje, és eloszlott a fájdalom okozta sokkos köd, lázasan töri a fejét azon morfondírozva, miért is élhet egy osztrák lány Anglia egy vidéki házában. Egy perc, és rájön. Racionális ember lévén előbb elvetette az egyéb lehetőségeket. Megnézte a bal kezemet, lát-e rajta jegygyűrűt. – Fräulein? Egy szót sem szóltam, nem fogok segíteni neki. – Ő a férje? – kérdezte fejével Mr. Rivers irányába biccentve.

Elpirultam, és megráztam a fejem. Elégedett bólintással felelt. így már nem maradt kétsége afelől, miért vagyok itt. Szinte hallottam, ahogy agyában formálja a szót. Zsidó. Olyan hangosan hallottam, mintha azt kiabálta volna: „Itt él száműzetésben, mert zsidó!” Jobb lett volna, ha valóban ki is mondja. Néma, megbélyegző ítélete kihozott asodromból. Hogy merészeli? Ő az áruló, ő volt az, aki végigkergetett a mezőn, mint valami nyulat, ő lövöldözött rám géppisztollyal, az ő töltényei szántották fel mögöttem a talajt, az ő golyója robbantotta véres cafatokra a legelésző birkát. Ő némította el anyám énekét és a leveleit, miatta választott el engem egy egész óceán a testvéremtől, ő zárta be apámat a mélyhegedűbe, ő üldözött engem Ausztriából a zöldellő angol dombokon át, és most itt ült a napfényben úszó szobában, gúnyt űzve belőlem. Némaságából gyűlöletet olvastam ki. Nem mondott semmit, így mindent hallottam. Újra átmentem a szobán, de ezúttal nem rettentem meg attól, hogy megérintsem. Hátralendítettem a karom, és pofon vágtam. Éreztem, ahogy megreccsen az állkapcsa – egész karomban éreztem az ütést. A tenyerem sajgott, és engem öröm töltött el. Kezével az arcához ért, ujjai hegyén piros cseppek jelentek meg, ahol körmöm a bőrét karcolta. Senki nem szólt egy szót Sem. Sem Mr. Rivers, sem Poppy, sem Burt. A pilóta meglepetten nézett rám. – Rám lőtt! – kiabáltam. – Maga volt az. Megrázta a fejét. – Nem, Fräulein. Én nem lőttem magára. – Maga volt az. Tudom, hogy maga volt. Reszkettem a dühtől, vagy a felidézett félelemtől; hogy melyiktől, azt nem tudtam, és nem is érdekelt. Mr. Rivers megragadta a csuklómat, hogy megnyugtasson, de leráztam a kezét. Jogom volt egy percnyi eszeveszett őrjöngésre. Egy csepp vér volt a körmöm alatt. Náci vér, ugyanolyan színű, mint bárki másé. Álmaimban mindig úgy képzeltem, fekete vérük van, akár a boszorkányoknak. Éreztem az erőszakot a bőröm alatt, és felállt a szőr a karomon. Az éji rókára gondoltam, ahogy felborzolja hátán a szőrt, és tudtam, hogy énem kegyetlenebb része meg akarja ölni ezt a férfit. Harapni, tépni, marcangolni, vért ontani akartam, nem holmi apró körömnyomot hagyni. Kimentem a

szobából, és bevágtam magam mögött az ajtót, hogy aztán egy pillanatra nekidőljek, és a szívem dühöngő zakatolása mellett a túloldal sustorgását is meghalljam. A tetőtéri szobám félhomályában feküdtem, szorosan ölelve a megviselt hegedűtokot, és meg sem mozdultam egészen addig, míg autógumi zaját nem hallottam az alattam húzódó kocsifeljáró kavicsán. Hallgattam a bakancsok dobogását, majd néhány perccel később felbőgött a katonai teherautó motorja, és tudtam, hogy a németet végre elvitték.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET „Köszönjük, hogy nem dohányoznak a hálószobákban”

MÁRCIUSBAN, AZ OLVASÁSSAL EGYÜTT MEGÉRKEZTEK A LÉGIERŐ női segédszolgálatának tagjai, a WAAF-lányok is. Jöttek, amint a nárciszok előbukkantak a földhányásokon, aranyfelhőbe borítva a földet, és a csípős tavaszi szél a sarjadó zöld illatát sodorta. Hálószobám ablakából néztem, ahogy a felhajtón fecsegnek, bőröndök és gyapjúharisnyák sokaságában, szájukon'olcsó vörös rúzs. Folyamatosan csacsogtak és dohányoztak, megtöltötték az előcsarnokot zabolátlan kacagással és elsuttogott titkokkal. Amikor lementem, hogy üdvözöljem őket, megcsapott a túl bőven használt, olcsó ibolyaparfüm illata, és elmosolyodtam. Milyen buták is voltunk, hogy ilyen sokáig búslakodtunk, megbénított minket a tél hidege és boldogtalansága. A háznak szüksége volt már ezekre a lányokra a maguk szerelmi ügyeivel, festett szemöldökével és vidám zajongásával. A lányok elcsendesedtek, amikor megláttak. Sorban kezet fogtam mindegyikükkel. – Üdvözlöm magukat. Alice Land vagyok. Ha bármire szükségük lenne, csak kérdezzenek engem vagy Mrs. Ellsworthöt. A házvezetőnő bosszúsan visszavonult a konyhájába: felháborította a tény, hogy a háború több vendéget kényszerít ránk, mint ahánynak hálószobát tudunk biztosítani, de tudtam, hogy meg fog enyhülni a vidám zsibongás hallatán. Tizenöt lány érkezett hozzánk, minden vendégszobába négyet kellett beszorítanom, most először azóta, hogy Tynefordban voltam, az összes cselédszoba megtelt. Kivéve az én kis padlásszobám. Amikor a készülődés közben felmentem, hogy tiszta ágyneműt húzzak az ágyra, és kiszellőztessek, be kellett látnom, hogy nem viselném el, hogy bárki más ott aludjon. A WAAF-lányoknak biztosan nem fog gondot okozni, sőt talán még jobban is örülnek majd, ha megosztoznak egy-egy szobán ebben a hideg házban. A tavasz mindig egy kis késéssel érkezett meg Tynefordba, és hiába borultak virágba a sövények, akár a pelyhes kiskacsák, a szél

átsüvített a téglafal hasadékain, mivel nem volt szenünk, hogy életben tartsuk a tüzeket, sötétedés után csak a puszta hamu maradt a kandallókban. Az ablakokat belül szinte minden reggel jégréteg fedte. Feltereltem a lányokat az emeletre, és élveztem zajos nyüzsgésüket. Miközben az utolsó néhány lányt is bekísértem Kit régi szobájába, suttogást és kuncogást hallottam a hátam mögött. Egy Maureen nevű lány megkaparintotta a komódon álló fényképet. – Hű, de csini – szólt, Kit fotóját csodálva. – Mikor lesz eltávon? – Lefogadom, hogy őrjítően néz ki egyenruhában – tette hozzá Sandra, egy vaskos, barna szemű, dauerolt világosbarna hajú lány. Nagy nehezen megálltam, hogy kitépjem a kezükből a fényképet. – Nem fog hazajönni. És ha Mr. Rivers kissé rideg magukkal, annak ez az oka. Maureen visszatette a képet, és a csacsogás egy percre elhalkult. A lány sóhajtott egyet, szinte csalódottan. – Ó, de kár – motyogta Sandra, akit megdöbbentett egy ilyen jóképű fiatalember elvesztése, és szemmel láthatóan úgy érezte, megfosztották egy jó kis románctól. – Igen. Kitbe minden nő beleszeretett – szóltam, miután mosolyogva állapítottam meg, hogy még mindig így van. – Szűkösen leszünk, de biztos vagyok benne, hogy feltalálják magukat. A vacsorát hét órakor tálaljuk a konyhában. Kérem, ne késsenek. És ha ideadják nekem az élelmiszerjegy-füzetüket, Mrs. Ellsworth gondoskodik majd a beszerzésről. A lányok katonás engedelmességgel átadták drapp füzeteiket, aztán azok, akiknek még nem kellett felkészülniük a műszakra, elterültek a franciaágyon és a padlón elhelyezett alacsony tábori ágyakon. – Meg kell kérnem magukat, hogy ne dohányozzanak a hálószobákban. Megígérték nagyon udvariasan, hogy álmodni sem fognak ilyesmiről, én pedig visszahúzódtam az ajtóba, és néztem, ahogy tesznek-vesznek, kifestik az arcukat, s mohó sikkantásokkal lapozgatják Diana régi Vogue-jait és a Womar’s Own e havi

számát. Láttam magam előtt Margotot és önmagamat, amint nevetve készülődünk valami partira, miközben én irigyen lesem, ahogy felveszi csodás csipke alsóneműjét vagy Anna egyik kézzel készített, magas sarkú cipőjét, amelyek közül egyik sem lett volna jó rám. Aztán kiléptem a szobából, becsuktam az ajtót, és elindultam lefelé. Miközben a kabátomat gomboltam, hogy lesétáljak a tanyára, Mr. Wrexham jelent meg az előcsarnokban, kezében jókora barna csomagot tartva. – Ez a ma reggeli postával érkezett. Azt hiszem, Amerikából jött, Miss Land – közölte olyan örömteli hangon, mintha saját kezűleg hozta volna el Kaliforniából. Kibontottam a csomagot, és egy nagy kartondobozt találtam benne, zsúfolásig telve ajándékokkal, amelyeket óvatos kezek kitépett újságlapokba csomagoltak. Benyúltam a dobozba, és előhúztam egy hatalmas tábla Hershey-féle tejcsokoládét. Az ezüstpapírhoz egy levél volt hozzáerősítve. Félredobtam a csokoládét, és feltéptem a borítékot. Drága Babszem! Remélem, odaér hozzád ez a csomag. Az újságokban folyton azt olvassuk, milyen borzasztó most Angliában. A hírlapíróink szerint az utcán éheztek harisnya nélkül, és nincs mit ennetek, csak retek és krumpli, és ami a legrosszabb – nincs zenétek! Remélem, tetszeni fognak a felvételek (ha egyben odaérnek). Biztosan emlékszem, hogy azt írtad, Mr. Riversnek van gramofonja. Errefelé most mindenki ezért a zenéért van oda. A fiatalok erre táncolnak (na és az öregek is – mindenkit megmozgat) úgy nevezik, hogy „jitterbug”. Hát nem egy Dvorák, vagy Strauss, de tudod mit? – klassz, és kész. És emlékszel a kis Jan Tiborra? Képzeld, ő is itt van Amerikában, karmester lett. Egyre híresebb. Betettem az első felvételét is – mindig tetszettél neki, biztos örülne, ha tudná, hogy meghallgatod. És nem is tudtam, elküldjem-e, vagy ne, de egy antikvár lemezboltban rábukkantam Anna egyik felvételére, a Traviatára, a Bécsi Filharmonikusokkal.

Belenyúltam a csomagba, és kihúztam néhány lemezt Sima kartonpapírba csomagolva megtaláltam Anna lemezét is. Ugyanúgy nem tudtam meghallgatni, mint ahogy a mélyhegedűbe rejtett regényt sem tudtam elolvasni, de azért örültem, hogy Margot elküldte. Egyszer majd meghallgatom. Kutakodásomat izgatott hangok szakították félbe. Körülnéztem, vagy fél tucat WAAF-lányt láttam, akik egyenruhába öltözve épp munkába indultak. – Óóó! Lemezek! Amerikából – kiáltotta Sandra, valósággal ugrándozott, amikor meglátta az asztalon heverő csomagot. – Szabad? – kérdezte Maureen a doboz után nyúlva. – Persze – mosolyogtam rá, ő pedig kivett egy lemezt. – Glenn Miller, Billie Holiday és, ajjaj, ez eltörött. Elvettem tőle a törött lemezt, és egymáshoz tartottam a két darabot, hogy elolvashassam a címkét: A húgom és én, Jimmy Dorsey-tól. – Nem baj – szólt Sandra. – Úgyis a Tommy Dorsey Orchestrát akarom hallani Frank Sinatrával. És nézze, annak semmi baja. Felém mutatott egy másik lemezt, hogy megcsodálhassam! – Nem táncolhatnánk egyet? – kérdezte az egyik lány. – Ó, igen, kérem! – kántálta reménytől fénylő arccal Maureen és Sandra is. Nem szóltam, csak Mr. Wrexhamre pillantottam, mindketten arra gondoltunk, vajon mit szólna ehhez Mr. Rivers. Ekkor örvendező kiáltás hallatszott, aztán ámult csend hullott az egybegyűlt lányokra: Sandra egy apró kartoncsövet emelt ki a dobozból. – Elizabeth Arden – suttogta áhítattal, – Meggypiros. – Angliában két éve egyetlen darab sincsen – mormolta Maureen, és egy szörnyű pillanatig azt hittem, menten sírva fakad. – Naa – szólt Sandra, és átható tekintettel nézett rám. – Most már egyszerűen muszáj partit adniuk. ☼

A segédszolgálatos lányoknak igaza volt – épp ideje volt táncmulatságot rendezni a házban. Egyetlen délelőttön több nevetés és fény támadt a jelenlétükben, mint amennyiben egész télen át részünk volt. Mr. Rivers talán morogni fog, de neki is jót fog tenni a dolog. Ezt a sok újdonságot már meg kellett ünnepelni. Margot még négy pár nejlonharisnyát is küldött nekem, és egy vadonatúj, selyem fehérneműszettet, minden darab krémszínű selyempapírba volt csomagolva. A papír csaknem olyan finom volt, mint maguk a luxuscikkek – a csomagolópapír nálunk már a legelegánsabb üzletekben is szinte törvénytelennek számított. Mrs. Ellsworthnek épp az előző hónapban kellett úgy felszállnia a Warehamből visszafelé tartó buszra, hogy a farkánál fogva hozott két füstölt heringet, mert elfelejtett saját újságot vinni a csomagoláshoz. Mielőtt indultam volna tyúkólat takarítani, befejeztem Margot levelét, és már szinte minden szavát kívülről tudtam. Miközben friss szalmát szórtam a kotyogó törpetyúkok köré, magamban felmondtam a sorokat. Amikor zenélek, egy kicsivel könnyebbnek érzem az Annáért és Julianért érzett aggódást. Azt képzelem, hogy nekik játszom. Hogy mind ott ültök az első sorban valamelyik koncertteremben itt Kaliforniában, vagy újra Frau Finkelsteinnél vagyunk, én pedig szólót adok elő, miközben ti az egyik süppedős rózsaszín pamlagán szorongtok. Ott vannak a nénikék is, és próbálnak úgy tenni, mint akik nem nézik jó szemmel, hogy közönség előtt játszom, de aztán, amikor befejezem a Schubertet, Grettára nézek, és látom, hogy titokban letöröl egy könnycseppet a hosszú orráról. Bármit, amit eljátszom, Annának és Juliannák játszom. Tudom, hogy képtelenség, mégis azt képzelem, hogy valamiképpen hallanak engem, még ha csak az álmaikban is. Egy napon majd mindannyiótoknak fogok játszani égy nagy hangversenyteremben. Amikor a britek megnyerik a háborút, és mindannyian visszatérünk Ausztriába, az Operaházban játszom majd. Mind egy páholyban fogtok ülni, Anna a sarkiróka-prémjében csinosabb lesz, mint valaha, Julian meg ősz lesz és jóképű, te pedig, Elise, te fogod vezetni a közönség tapsát, amikor mindenki felállva ünnepel majd! Minden

pompásan fog sikerülni, aztán pedig a Sacher-be megyünk vacsorázni, és sem te, sem Anna nem fogjátok elmondani, hol hibáztam a játékban. Jelenleg Wolfie az egyetlen közönségem. A kutya mindig mellettem ül, amikor játszom – ha kizárom egy percre, akkor vonít, és az orrával az ajtót böködi, amíg végre be nem engedem. Biztos vagyok benne, hogy ez azért van, mert Mozartról neveztem el. Nem hiszem, hogy minden goidén retriever ilyen zenekedvelő lenne. A kakasnak eldúdoltam néhány részletet A varázsfuvolából, miközben megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lesz visszatérni Bécsbe. Örültem neki, hogy a brácsázás segít Margóinak. Én úgy viseltem az aggodalmat, akár egy régi gyapjúpulóvert: folyton dörzsölt és szúrt, de akkor is minden reggel újra felvettem, szinte már megnyugtatott ismerős érintése. Hiába próbáltam, sehogy sem tudtam elképzelni magam nélküle. Margot levelének utolsó sorai egyre csak a fejemben visszhangoztak. Megpróbáltam nem gondolni rájuk, másra gondolni, bármire, de hiába, úgy hallottam őket újra és újra, akár egy távoli hangot a rádiókészülékben. Írj hamar, kedvesem. És csókold meg a te Mr. Riversedet a nevemben is. Csókold meg a te Mr. Riversedet... a te Mr. Riversedet. Margot bizony téved, ő nem az én Mr. Riversem. Senkié sem. Nem fogom átadni neki nővérem üdvözletét, ahogy egy apának adná át az ember. De ő nem is úgy értette. Miután megetettem a csirkéket, átlábaltam a tocsogó sárban a juhlegelőre. A kosokat a tél folyamán az anyajuhok mellett tartották, az első bárányokat április elejére vártuk. A magasabban fekvő területeken, az árnyékban megmaradt a dér, egy maréknyi kankalint félig betemetett a jég. Sietve lépdeltem fel a lejtőn, nagyon örültem új pantallómnak. Mrs. Ellsworth fércelte össze nekem, hogy a kinti munkákhoz viseljem, és sokkal praktikusabb volt, mint a szoknyák és hosszú ruhák. Az anyagát Kit régi tengerésznadrágjai adták, a bélése az egyik selyemingéből alakult át. Mrs. Ellsworth végre felhagyott azzal, hogy érzelmeim

feltételezett hiányát hánytorgassa fel, és fanatikus lendülettel vetette bele magát az újrahasznosításba. Kivétel nélkül minden reggel meghallgatta a rádióban a Harc a konyhában adásait, és két héten át erősködött, hogy őröljük meg a tojáshéjakat, hogy a csirkék az aprókavics helyett azt csipegethessék, míg végre sikerült meggyőznöm, hogy sem kavicsból, sem murvából nem szenvedünk hiányt ezen a vidéken. Amikor felértem a hegytetőre, Mr. Rivers már a szénát tömte a rekeszes etetőbe, a körülötte kavargó juhok bégetve, a fagyott földön topogva várták az ennivalót. Az anyajuhok már jól kigömbölyödtek, minden mozdulatnál morogtak az erőfeszítéstől; most hálásan tépték fogukkal a szénát. Mr. Rivers figyelmesen méregette őket. – Már nincs sok hátra – szólt. – Nincs, Egy hónap lehet. A nemes dorseteknek talán még kevesebb. A férfi bólintott, aztán egy púposodó kupacra mutatott a földhányás mellett. – Egyet elvesztettünk az éjjel. Azok a rohadt kutyák. Gondolom, a táborból jöttek fel. Valami elijeszthette őket, máskülönben az egész nyájat tönkretették volna. Rohadt egy szerencse. A többi lány úgy tűnik, jól van. De ez hármat is várt. Kriminális veszteség. Az egyik anyajuh az ujjaimat kezdte nyalogatni, sót keresett. Eltoltam magamtól, és nekiláttam, hogy feltöltsem a nyalósó tartályát, miközben megpróbáltam nem odanézni a húsz méterre tőlem heverő széttépett tetemre. – A nővére küldött magának csomagot? Bólintottam, – Igen. És egy levelet. – Van valami hír? – Nemigen. Apróságok. És Önnek is... – Elhallgattam, a megfelelő szót keresve. Üdvözletét küldi. Túl hideg. Meleg üdvözletét küldi. Ez sem tökéletes. Talán meg kéne csókolnom a nevében? Margot mindig olyan jó volt az ilyesmiben. Ha ő helyezné el azt a csókot, az tökéletes keveréke lenne a gyengédségnek és a testvéri hálának. Rájöttem, hogy elpirultam zavaromban, Mr. Rivers pedig különös tekintettel méregetett.

– Jól van? – kérdezte. – Igen. Igen. Margot önnek is... a legjobbakat küldi. – Adja át neki is szívélyes üdvözletemet, amikor majd válaszol neki. Szívélyes üdvözletét küldi. Hát persze, ez volt a helyes kifejezés. – Átadom – feleltem, de közben arra gondoltam, hogy ha valaha is megcsókolom Mr. Riverst, azt a saját magam nevében szeretném tenni, nem a nővérem helyett. Fogtam a sótartályt, és elfordultam, hogy ne lássa az arcomat. – Art szerzett egy kis festéket. Ma délelőtt kijavítom a pajtát folytatta Mr. Rivers, és segített kiönteni a sókristályokat. – Én is segítek, csak előbb átnézem a kerítést, hol juthatott be a kutya. Lehet, hogy a táborba is lemegyek, és beszélek valakivel. A férfi biccentett, visszadugta kiszabadult sálamat a kabátomba, majd letörölt néhány sópöttyöt a szövetről és az arcomról. Ujja hegye érdes volt a bőrömön. – Így – szólt elégedett mosollyal. Az utóbbi hónapokban belerázódtunk egy kényelmes ritmusba, és megelégedéssel dolgoztunk egymás mellett. Nem fecsegtünk, mint a segédszolgálatos lányok, még csak nem is beszélgettünk úgy, ahogy annak idején Kittel beszélgettem. Ami azt illeti, többnyire csak némán végeztük a munkánkat, de szerettem a társaságát. Jobb volt így, mint egyedül lenni. A férfi most elindult lefele a hegyoldalban. – Ne maradjon el sokáig – szólt még vissza. – Örömmel veszem a segítségét. És ne hagyja, hogy azok az egyenruhás gazfickók átvágják. Felnevettem. – Ne aggódjon. Nem fogom hagyni. Ja és Daniel, azt hiszem, rendezhetnénk a házban egy táncmulatságot. A segédszolgálatos lányoknak. Borzasztó unalmas itt nekik. Meghívnék néhány „egyenruhás gazfickót” is. Mr. Rivers elmosolyodott. – Ahogy akarja, Alice. ☼

Aznap délután úgy éreztem, jó munkát végeztem. A lulcombe-i tábor tisztjei nagyon örültek, hogy meghívtam őket a következő héten esedékes mulatságra. Megígérték azt is, hogy megkeresik a bűnös kutyát, és lelövik. Nem éreztem sajnálatot a halálra ítélt állat iránt, azok után, hogy láttam a széttépett anyajuhot – elég szűkösen jutottunk húshoz az efféle hiábavaló veszteségek nélkül is. Sietve visszatértem a házba, hogy szokás szerint elhozzam az ebédemet és Mr. Riversét. Feltámadt a szél, a nárciszok rezegtek a hársfasor alatt, a feszes szögesdrótkerítés mélabús dallamot zümmögött. Bőröm kivörösödött a hidegtől, és jóleső várakozással gondoltam a konyhai tűzhelyre, ahol majd melegszem pár percig, mielőtt kigyalogolok a szeles hegyre, hogy megkeressem Mr. Riverst. Az előcsarnokban megálltam, hogy levegyem a kesztyűmet, és ekkor észrevettem az egyik WAAFlányt, aki a legalsó lépcsőfokon állt, és engem nézett. Nem láttam őt a többiek között ma reggel, és most barátságos mosollyal felé nyújtottam a kezem. – Üdvözlöm – szóltam. – Alice Land vagyok. – Igen. Tudom, ki maga – felelte. Azonnal leeresztettem a kezem. – Juno. – Igen. Gondoltam, hogy nem lesz oda az örömtől, amikor meglát. Nem válaszoltam. A lány csinos volt zöld egyenruhájában, vörösesszőke fürtjei apró sapkája alá simultak. Végigmértem: elegáns volt, könnyed és felsőbbséges. Kimért mozdulattal lelépett az alsó lépcsőfokról, s mivel majd egy fejjel alacsonyabb volt nálam, ezentúl beszéd közben fel kellett néznie rám. – Sajnálom – szólt: – Nagyon sajnálom, ami Kittel történt. Egyszerűen borzasztó. Nem is tudom, hogyan tudja elviselni. – Köszönöm. Felnézett rám ibolyaszín szemével, amely árnyalatnyival lágyabb volt nővéréénél, és akkor megláttam, hogy szemében nedvesség csillan. – Nincs szükségem a könnyeire – szóltam.

– Ó, nem magának szólnak – felelte Juno. – Igaz, hogy magának sikerült megszereznie, de ez még nem jelenti azt, hogy mi többiek nem voltunk odáig érte. Ettől a visszavágástól kicsivel kevésbé utáltam, mint eddig. – Igen. Végül is igaza van. Bocsánat – szóltam. – Ne. Ne kérjen bocsánatot. – Juno leült a lépcsőre. – Akkor léptem be a Segédszolgálatba, amikor Kit meghalt. Olyan reménytelennek éreztem, hogy tovább ücsörögjek otthon, és Diana nyavalygását hallgassam, hogy nem jut elég cukor a teájába. Felhorkantam. – Igen. El tudom képzelni, hogy ennél a bevonulás is kecsegtetőbb volt. Meglepetésemre Juno felnevetett. – Tudja, én nem vagyok olyan, mint ő. Gondolom, eléggé úgy tűnhetett. Diana mindenkivel ilyen undok. Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, berontott a csarnokba egy csapat WAAF-lány, és magukkal sodorták Junót. – Gyere fel, nézd meg, hol lakunk! Annyira cuki ez a régi ház! Néztem, ahogy magukkal viszik a lányt. Juno semmi jelét nem adta, hogy már járt Tynefordban, és hagyta, hogy a többiek kiélvezzék a helyzetet, hogy ők vezethetik körbe az új lányt. Az elvárásoknak megfelelően izgatott mormogást hallatott. – Sajnos már az összes jobb ágy foglalt – közölte vele bizalmasan egy fekete hajú lány –, úgyhogy kinyitható ágyon kell aludnod. Ámulva láttam, hogy Junónak erre egy rossz szava sincs. Egy hét elteltével már szinte el is felejtettem, hogy korábban is ismertem Junót. A háború újból megfordította a szerepeinket, ő pedig minden erőfeszítés nélkül vette fel a ház új szokásait. Mr. Riversnek két napba telt, hogy felismerje, és akkor sem mutatta sem az öröm, sem az udvariasság jelét. – Á, te vagy az – jegyezte meg, amikor egyik este épp akkor lépett a konyhába munkaruhájában, amikor a lányok konzerv löncshúst ettek a nagy asztalnál. A villák hadserege leereszkedett, és tizenöt kikerekedett szempár fordult a férfi felé. – A nagynénédet el ne hozd ide. Úgyis csak újra kiabálnék vele. Juno megrázta fürtjeit.

– Nem fogom, Mr. Rivers. A nagynéném nem is tudja, hogy itt vagyok. Hittem neki. Gyanítottam, hogy a többi segédszolgálatosnak fogalma sincs, hogy a hegy túloldalán álló csodálatos kastély Juno nénikéjéé. Épp előző nap hallottam meg véletlenül, hogy Juno Sandrától a „klotyó” hollétét tudakolja. Időről időre elfogott az aggodalom, mi lesz a háború kimenetele, de azt teljes bizonyossággal tudtam, hogy a brit nők körében a mellékhelyiség megnevezése határozottan rangjelző funkcióval bír. Juno tehát szeretné ledobni arisztokrata örökségét, és alacsonyabb osztálybelinek tűnni. Szombaton éppen Juno és Poppy segített Mrs. Ellsworthnek és nekem előkészíteni a házat a táncmulatsághoz. A bútorokat a falhoz toltuk, majd áthordtuk a törékenyebb székeket a reggelizőszobába. Juno a necukékat és a porceláncsengettyűket rongyokba tekerte, nehogy bajuk essen. Poppy beüzemelte a gramofont, hogy „átjárjon minket a partihangulat”, de valójában azért, hogy ne kelljen beszélgetnünk. Mindannyian emlékeztünk az utolsó összejövetelre, amely ezekben a termekben zajlott, ám egyikünk sem óhajtott beszélni róla, úgyhogy inkább csak hallgattuk Cole Porter hangos, édeskés dalait. Poppy égővörös copfjait rágcsálta, Juno szipogott. Egy perc, és valaki sírva fakad. A szememet forgattam. – Na, jól van. Ennyi elég lesz a szirupból. Már egészen a fejünkbe szállt – jelentettem ki. Junóhoz léptem, kivettem a kezéből az ezüstcsengőt, majd lendületesen megráztam. Pár perccel később megjelent az öreg komornyik, kissé csodálkozva. Az utóbbi időben alig-alig csengettünk, és most láthatóan meglepetésként érte a dolog, mert bár arca rezzenéstelen maradt, az orrán apró polírfoltot fedeztem fel. – Wrexham. Hozna nekünk egy üveg... nem is tudom. Mit szeretnétek? – Gint és narancsot? – javasolta Juno. – Nem – feleltem határozottan. – Értem, hogy be akarsz illeszkedni, vagy szocialista akarsz lenni vagy ilyesmi, de mégsem vagyunk kocsmában. Ráadásul narancsunk sincs. Még a mesterséges fajta sem.

– Pink Gint – szólt Poppy. – Igen. Nagyon jó ötlet. Három koktélpoharat kérek – mondtam. – Nincs jegünk, kisasszony – vetette fel Mr. Wrexham. – Azt tudom. Nem számít. Csak be akarunk rúgni. – Rendben, kisasszony – felelte a komornyik, majd kiment. Fél óra múlva már úgy nevetgéltünk, mint régi cimborák, és párosával, felváltva körbeszvingeltük az összetolt székeket. Tapsoltam és ütemre mozogtam, miközben Juno és Poppy áttáncolt a kopott perzsaszőnyegen; Juno játszotta a férfit, Poppy pedig fürgén ütögette össze a bokáit. Nevettem, és hangosan biztattam őket, miközben Poppy hátradőlt Juno karjában, arcán rabbihoz illő komolysággal. Ekkor a zene elhalkult, s a lányok felém fordultak. – Keress még egyet. Dobj fel valamit gyorsan – szólt Juno. – Valami romantikusát – kiáltott Poppy. – Jól van, jól van. Kihörpintettem a koktélospoharamat, miközben átpörgettem a többi lemezt. – Ez az. Ez kell nekünk – jelentettem be, a lemeztányérra tettem a korongot, majd beállítottam a tűt. – Amapola (Pretty Little Poppy). Recsegés hallatszott, majd Jimmy Dorsey zenekara lendületes tánczenébe kezdett. Juno és Poppy összenézett, majd tangózni kezdtek a szalonon keresztül. Én a falnak támaszkodtam, hogy ne álljak az útjukba, és kuncogva hallgattam, ahogy Juno búgó hangon adja élő a frissen megjegyzett, egyszerű sorokat Poppynak: „Amapola, az édes kis pipacs... csakis rólad másolhatta báját” Vállam rázkódott a nevetéstől, lendületesen tapsoltam, hogy csak folytassák, amikor az ütem megváltozott, és a tangó szétesett – Váltás! – kiáltott Poppy, mire a két lány helyet cserélt, most Juno táncolta a lány szerepét, miközben szaggatott mozdulatokkal szvingelni kezdtek. Néztem a táncukat, és önkéntelenül a botrányra gondoltam, amelyet Kittel okoztunk, amikor ugyanebben a szobában keringőztünk. Az aznap esti szmokingom azóta is érintetlenül állt

Kit régi szekrényében. Ez volt az egyetlen ruhadarab, amit nem engedtem újrahasznosítani. Juno arcon csókolta Poppyt, és tréfás ünnepélyességgel csuklója köré tekerte hosszú haját. Az ő táncuk láttán egyetlen társasági matróna sem vonta volna össze a szemöldökét: csak egy kis diáklányos tréfa volt. Becsben Margottal vettem első keringőleckéimet; a nénikéink okítottak minket, miközben Anna zongorázott, és a szemét forgatta, közben időnként az ajkába harapott, hogy fel ne kacagjon, amikór Margot lábára léptem. – Látom, elmélázott – szólalt meg egy férfihang. Megfordultam: Mr. Rivers állt mellettem. – Ahogy nézem, jól szórakoznak – szólt mosolyogva. – Nem követjük őket? Vagy maga is csak lányokkal táncol? – Talán ez egyszer kivételt tehetek. Hagytam, hogy a gyapjúszőnyegre vezessen, amely a táncparkett közepét képezte. Két karomat a vállára húzta, és táncolni kezdtünk. Eddig sosem táncoltam vele, és mivel úgy félórája lerúgtam a cipőmet, újra rádöbbentem, hogy Mr. Rivers nagyon magas. – Ha még egyszer előfordul ilyesmi, keresünk magának magas sarkú cipőt – jegyezte meg a férfi, miközben állát a fejem búbjára tette. Könnyed csendben ringtunk; Mr, Rivers jó táncos volt, kezét derekamon tartva határozottan vezetett. Én viszont sajnos szédelegtem a gintől; megbotlottam a szőnyeg szélében, és nekiestem a férfinak. – Mintha azt hallottam volna, a bécsi lányok mind született táncosok – ugratott. Morcosan néztem rá. – Hm, igen. Kevés volt a gyakorlás, a gin viszont annál több. A zene elhallgatott, mi pedig megálltunk a szalon közepén. Tenni akartam egy lépést, hogy hátrébb húzódjak, de ő körém zárva karját megállított. Így, hogy nem szólt a zene, ez már nem tánc volt, hanem ölelés. Ott maradtam hozzásimulva, éreztem teste melegét és mellkasa egyenletes emelkedését-süllyedését. ÁlIán éppen csak kiütött a borosta, és én megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy újra megengedi, hogy Mr. Wrexham megborotválja. Arcomat hozzáérintettem. Vetettem egy

oldalpillantást Poppyra és Junóra: a gramofonnál tébláboltak, a lemezeket tanulmányozták nagy odafigyeléssel, és igyekeztek nem észrevenni minket. – Mit szólna egy keringőhöz? – kérdezte Mr. Rivers. – Kissé ódivatú vagyok. – Nem – feleltem túlságosan is gyorsan, és elvörösödtem. Az utolsó keringőt Kittel táncoltam. Egy pillanatig mindenki hallgatott. Mr. Rivers lenézett rám, de nem tudtam volna megmondani, haragszik-e, vagy csak szomorú. – Próbáljunk ki még egy amerikai lemezt. Jitterbugot akarok – szólt Poppy. – Gyakoroljunk egy kicsit, mielőtt megérkeznek a többiek. Mr. Rivers összevonta a szemöldökét, és ezúttal nem állított meg, amikor arrébb húzódtam, – Azt se tudom, mi az – jegyezte meg panaszosan. – Olyan, mintha a szvinget széttördelték volna – magyarázta Juno. – Ki kell próbálnunk. Nagyon modern. – És muszáj lesz beállnia, Juno nem lehet mindkettőnk partnere egyszerre – kontrázott rá Poppy csípőre tett kézzel és Mrs. Ellsworthöt idéző, fontoskodó pillantással. Mr. Rivers komor arca egyszerre felderült. Felnevetett, és megrázta a fejét. – Természetesen nem. Nos. Hát akkor lássuk. Poppy zuttyintott egy jó adag gint és hozzá keserűlikőrt az üres poharamba, és odaadta Mr. Riversnek. – Szerintem ezzel kezdje. Gyanítom, sokkal könnyebben fog menni – szólt. Azt hittem, a férfi tiltakozni fog, de csak vállat vont, és egy hajtásra kiitta a gint, épp csak megborzongott kicsit. El is felejtettem, milyen sokat iszik. Poppy újratöltötte a poharat. Mr. Rivers azt is kiitta. – Most már észre se fogja venni, ha Elise netán hibázik, és a lábára lép – jegyezte meg Poppy elismerően. Mr. Rivers megrázta a fejét. – Hát nem, de neki lehet, hogy feltűnik majd, ha én állok az ő lábára. – Hozzám fordult. – Ne keressünk magának cipőt? – Miért nem veszi le inkább maga is a cipőjét? – kérdeztem vissza. – Akkor nem lenne olyan rémesen magas.

A férfi habozott, mintha a kérés helyénvalóságát latolgatná, aztán leült a kanapé szélére, és lehúzta bakancsát, felfedve agyonstoppolt szürke zokniját. Juno felhúzta a gramofont, és a zene dörmögve rákezdett az A Chicken Aint NóthingBut a Bírd dallamára. Mr. Rivers egy másodpercre rám meredt, aztán magával húzott, és szvingelni kezdtünk. Körbe-körbelendített, én -pedig összevertem a bokámat, és nevetve sikítoztam, miközben próbáltam elkerülni az összeütközést Poppyval és Junóval. Csak forogtunk, és ráztuk magunkat, zoknis lábammal kuncogva csusszantam végig a fényezett padlódeszkákon, Cab Calloway pedig rendületlenül búgta a sarokban: „a csirke egy kedvelt madár... készítheted sülve, főve, grillezve, serpenyőben vagy lábasban, eheted krumplival, rizzsel vagy paradicsommal, de akkor is csak csirke marad...” – Ó, istenem – kiáltott Poppy kifulladva. – Bárcsak lenne egy csirkém. Édes mindegy, főzve vagy sütve. – Igen, ettől megéheztem – panaszkodott Juno is. – Nem tudok a jitterbugra figyelni. Csakis a sült csirke jár az eszemben. Összevont szemöldökkel dörzsölgettem szúró oldalamat. – Ezt igazán nem kellett volna elküldenie Margotnak, vagy akkor már küldhetett volna egy valóságos csirkét is mellé. Bár ami azt illeti, az egyik kakasunk mintha kicsit gyengécske lett volna az utóbbi napokban. Ha netán rosszabbodna a helyzet... Mr. Rivers megragadta a kezem, és újra körbependerített. Arca fénylett az alkoholtól és a testmozgástól, láttam, hogy boldog. Nem akartam, hogy vége legyen a zenének. Azt akartam, hogy csak szóljon tovább a butuska dallam, azt akartam, hogy Mr. Rivers tovább mosolyogjon. Eddig még soha nem láttam így nevetni. A gramofonhoz táncoltam, magammal húzva őt is, már tiltakozott is: „Most akkor ki vezet kit?” próbált visszavontatni a szoba másik végébe, újra és újra megforgatott, míg teljesen el nem szédültem, s a színek kavarogni és viliódzni nem kezdtek előttem. – Nem. A zene nem állhat meg – kiáltottam szinte tébolyultan, és a gramofon karja felé nyúltam. Tudtam, hogy ha a zenének vége, a varázs megtörik, és mi visszaváltozunk hétköznapi, búskomor önmagunkká. Amíg tart a

zene, addig ő boldog lesz, és nem gondolkozunk, csak iszunk, nevetünk és táncolunk. ☼ Feküdtem az ágyban, magamban Cole Porter, Vera Lynn és Tommy Dorsey dallamait zümmögtem. A partinak rendkívüli sikere volt. Még Wrexham lába is ütemre dobolt, miközben a csarnokban álldogált, és a büféasztalt őrizte a felhevült táncosok éhes ujjaitól. Valósággal mosolygott, miközben megrovó hangon, egy „Segíthetek?”-kel odafordult Maureenhoz és Sandrához, akik a szedőkanál nélkül akartak venni a löncshúsdarabokból. Én egész éjjel táncoltam, mivel nem volt elég lány a férfiak mellé. Eredetileg úgy terveztem, hogy borzasztó felnőttesen viselkedem majd, mint afféle gardedám a segédszolgálatos lányok mellett, de a gin és a sok nevetés minden jó szándékomat elfeledtette velem. Igazán modortalan lett volna, ha visszautasítom azt a sok csinos arcú fiatalembert, akik mind könyörögtek, hogy táncoljak velük. Olyan kevés volt a lány, hogy sokszor még véget sem ért a dal, de én már a parkett közepén partnert cseréltem. De ezt most senki nem vette zokon; a szalon és a faburkolatú csarnok visszhangzott a zenétől, a barátságos „Lekérhetem?” kiáltásoktól és a bakancsok dobogásától. Azt persze egyikünk sem tudta még, hogy ez volt az utolsó összejövetel a Tyneford-házban. Ha tudtuk volna, már feleolyan jó se lett volna az őrült jitterbug, és feleannyit sem nevettünk volna, de nem tudtuk, így a ház csak úgy rázkódott a vidám zsibongástól, miközben az elsötétített ablakok mögött ragyogott a fény. Aznap éjjel csak egy számot táncoltam Mr. Riversszel, de tudtam, hogy engem néz, és ez örömmel töltött el. Nagylelkűen visszautasította, hogy még egyet táncoljon, nem akart egy katonát sem partner nélkül hagyni, így hát a táncparketten járőrözött, burgundit és portóit kínálgatva, amit a többségük évek óta nem ihatott. Bárhol is volt – akár Churchillről beszélgetett a parancsnokkal, akár a bakancshiányról a hadnaggyal, vagy ha épp a kandalló mellett ácsorgott –, tudtam, hogy engem keres a táncosok között. És engem könnyű volt

megtalálni: a férfiak zöldesbarna tengerében, a lányok többségének takaros WAAF-zöldje között meglehetősen kiríttam vörös rúzsommal és rózsaszín kasmírpulóveremmel. A pulóver immár gondosan összehajtva pihent a szobámban álló fonott széken. Azóta, hogy a háború megkezdődött, és Kit meghalt, ez volt az első nap, hogy valamennyire boldog voltam. De múló boldogság volt ez, már miközben hangosan nevettem, tudtam, hogy nem tarthat sokáig. De az este órái alatt kiélveztem a pillanatok örömét, amelyek úgy szaladtak össze, mint gyöngyök a fonálon, úgyhogy valamiféle boldogsághoz hasonlító dolgot formáztak. Az elégedettség és a nyugalom teljes mértékben hiányzott belőle, de mégis valamicske jó érzést adott, és engem ez is örömmel töltött el. Miután az utolsó mulatozók is visszatértek Lulcombe-ba, és végre elindultam felfelé a lépcsőn, hogy lefeküdjek, egy pillanatra megálltam a lépcsőfordulóban, hallgattam a nagy állóóra mély zengését, ahogy elüti az éjfélt az elnéptelenedett csarnokban. Azon kaptam magam, hogy arra a másik órára gondolok, amely a bécsi lakásban csengett-bongott annyi évvel azelőtt. Mr. Rivers mellém lépett, és csendben álltunk egymás mellett, hallgattuk az óraütéseket, amíg újra minden el nem csendesült, egyedül a percmutató állhatatos tiktakolása hallatszott, az öreg ház szívverése. A férfi kezéért nyúltam, s ő az ujjai közé fogta a kezem, majd az ajkához emelte, épp csak súrolva ujjperceimet. Aztán felém lépett, kinyitotta a száját, a szívem pedig kalapálni kezdett, ahogy vártam, mit fog mondani. De végül semmit sem szólt. Csak felém hajolt, a fülem mögé simított egy kósza tincset, majd lehajolt, és arcon csókolt. Félig elfordultam, így ajkam puha szélét találta el. Amikor felegyenesedett, szeme fekete volt a sötétben, és kicsiny vörös foltot pillantottam meg a szája sarkában, A rúzsom. Meggypiros. Margot ajándéka. Hát megcsókoltam végül, és nem az ő nevében. Aznap éjjel nem álmodtam. Nem láttam sápadt arcokat a sötétben. Nem álmodtam sem Annáról, sem Kitről. Csak aludtam. ☼

Hangok a hálószobám előtt. Elfojtott kiáltás, sírás. Felriadtam és összegömbölyödtem az ágyban, egy pillanatra nem tudtam, hol vagyok. A sötétítőket leeresztették, azt sem tudtam, éjszaka van vagy nappal. A lépcsőházból kusza kiáltások hallatszottak, sietős léptek dobogtak az ajtóm előtt. Kiugrottam az ágyból, ésrfakó pamutpizsamámban kirohantam a lépcsőfordulóra. Miután kidörzsöltem az álmot a szememből, azt láttam, hogy a segédszolgálatos lányok fel-alá futkosnak hálóingben és köntösben, fejükön hajcsavarókkal. Kábultan szédelegtem, fejem lüktetett a gintől, miközben csak pislogtam és pislogtam, amíg rá nem jöttem, hogy nem a látásom homályos, hanem füst hömpölyög a lépcsőn lefelé. Átrohantam a lépcsőfordulón, és döngetni kezdtem Mr. Rivers ajtaját. – Mr. Rivers! Daniel! Ébredjen! Tűz van. Meg sem várva, hogy ajtót nyisson, berontottam a szobába. Mr. Rivers már félig kimászott az ágyból, és most elsietett mellettem, ki a lépcsőpihenőre, ahol ott nyüzsögtek a lányok is. – Lefelé! – üvöltötte. – Kifelé, mindenki! A lányok abbahagyták a szaladgálást, és tágra nyílt szemmel felé fordultak. – Most! Kifelé! A lányoknak nem kellett többször mondani, suhogó köntöseikben és klaffogó papucsaikban már tolultak is le a lépcsőn, egyenesen a főkapu irányába. Izgatott fecsegés szűrődött be a széles bejárati ajtón át. Én nem követtem őket, hanem a lépcsőforduló másik végében induló keskeny lépcső felé vettem az irányt, amely a személyzeti padlásra vezetett. Vastag füst gomolygott lefelé, elárasztva a nagy csarnokot, sötét felhőbe burkolva a termet, akár a közelgő vihar. A kiabáláson és a ködön keresztül alig észleltem Mr. Wrexhamet, áki megjelent odalent a csarnokban, és felkiabált Mr. Riversnek. Egyetlen dolog járt a fejemben. A mélyhegedű. Odafent maradt, a tűz ostromgyűrűjében. Elvesztettem Kitet. Anna és Julian némaságba tűnt. Semmi más nem maradt, csak a regény a mélyhegedűben, és azt már nem veszíthetem el. Nem éghetnek el a szavak olvasatlanul. Amíg a két férfi azon vitatkozott, mi a teendő, én észrevétlenül felosontam a padláslépcsőn. A füst sűrűbb volt a legsűrűbb

tengeri ködnél is, szemem könnyezett, a forró cseppek elborították az arcomat. A zsebembe nyúltam, és előhúztam egy mocskos zsebkendőt, amelyet szám és orrom elé tartottam, és hörögve vettem a levegőt, próbáltam nem fulladozni. Egy pillanat alatt teljesen irányt vesztettem. Ügy tapogatóztam a koromsötétben, mint egy vak. De tovább kellett mennem. Meg kellett találnom a hegedűt. A fejemben hallottam a hívását. Margot összetéveszthetetlen hangszínével dalolt; de Anna dallamát énekelte, a Für Elisét. A zene lecsordogált a szűk lépcsőfordulón, elkeveredve a füstös homállyal, már úgy képzeltem, hogy zene az, ami a sötétségben Örvénylik előttem. Elise. Apám szólított a nevemen. Mindig is aggasztotta a gondolat, hogy elveszíthet egy kéziratot. Gyakran kicsúfoltuk, amiért sárga másolópapírra írt, és a kazalnyi oldalt ott tartotta bezárva az íróasztalfiókjában, de igaza volt – ó, mennyire igaza volt, és én kudarcot vallottam. Elise! Most hangosabban hallottam a hívását. Közel vagyok már. A füstön át felderengett előttem a padlásszoba ajtaja. Felemeltem a kezem, hogy megfogjam a kilincset, de egy kéz visszarántott. Erős karok megragadtak és felemeltek. Végigterültem egy széles vállon. Rugdostam, sikoltoztam és zokogtam, de elvittek a kis faajtó mellől, el a mélyhegedűtől. Elise. Elise. A hang egyre hangosabb lett. Ordítottam és küzdöttem, de elvakított a füst Látni akartam. Két kéz leengedett a földre. A füst oszladozott. Felültem, és Mr. Rivers karjai között találtam magam, – Alice – szólt, félig kiabálva. – Mégis, mi a fenét gondolt? Arca vörös volt a haragtól és az ijedségtől. Minden erőmet összeszedve eltoltam magamtól, és futottam vissza a padláslépcső irányába. Ő elkapott, majd erősen megszorította a karomat. – Alice! Mi az? Mit művel? – A mélyhegedű. Köhögtem és fulladoztam, fekete nyálcseppeket hullatva a földre. – Az apám. Az utolsó regénye. A mélyhegedűben. – Megfordultam a férfi karjában, és belenéztem a rám meredő komor szempárba, – Meg kell mentenem.

Mr. Rivers egy pillanatig nézett, aztán bólintott és eltűnt. Tántorogva utána indultam, de Mr. Wrexham elállta az utamat. – Miss Land, kérem. Ha egy mód van rá, meg fogja találni. Egy másodpercig eljátszottam a gondolattal, hogy arrébb lököm az öreg komornyikot, de aztán inkább a falnak dőltem, majd lecsúsztam, végül a földre ültem. A távolban, a templon&felől harangzúgást hallottam. Támadás! Tűz van! Tűz van! Láttam az ágyukból kiugró falusiakat, akik harcra készen indultak volna a tengerpart felé seprű-szuronyukkal, de aztán látniuk kellett, hogy csak az udvarház ég. Szorosan lehunytam a szemem, és minden gondolatommal arra összpontosítottam, hogy ő épségben visszatér. – Nem eshet baja. Nekem kellett volna felmennem – mondtam, és a kezembe temettem az arcom. – Az uraság vigyáz magára – felelte Mr. Wrexham, és megpróbált talpra rángatni. – Odakint kellene várakoznunk. Itt nem vagyunk biztonságban. Kitéptem magam a kezéből. – Nem megyek sehova nélküle. Menjen nyugodtan, A komornyik nem a füsttől, hanem a bosszúságtól köhécselt, aztán leült mellém. Vártunk napokig. Évekig. Száz évig. Aztán még ezer évig. Füst. Aztán léptek zaja. Köhögés, fulladozás. Mr. Rivers félig leszaladt, félig leesett a lépcsőn. Kezében a hegedűtokot szorította. ☼ A tűz elcsendesedett, még mielőtt a tűzoltóság megérkezett volna Dorchesterből. A segédszolgálatosok izgatott csoportokba verődtek a füvön, a sötétben teáscsészét szorongattak, és a tűzoltókkal csacsogtak, akik látván, hogy szokásos szolgálatukra már nincs szükség, a hajadonok megnyugtatására összpontosították erőiket Mr. Rivers és én egyedül maradtunk a házban. Elmondtam neki a hegedűben rejtőző regény titkát. Ő csendben hallgatott, miközben homlokát ráncolva figyelt. Én ültem a tokkal az ölemben, és a viseltes bőrt simogattam. Amikor befejeztem, a férfi a tokért nyúlt, közben rám pillantva, hogy szabad-e.

Bólintottam, mire ő kikattintotta a zárat, és kinyitotta a kicsi, koporsó alakú tokot. Kiemelte a rózsafa mélyhegedűt, olyan óvatos kézzel, mintha frissen kikelt csibét fogna, és a súlyát méregette. – Szóval ott van benne? – kérdezte. – Igen. – És egyszer sem próbálta meg kivenni? – Gondoltam rá, de akkor szét kéne törnöm a hegedűt. A szalonban kucorogtunk lószőr takarókkal betakarva, és az elsötétített ablak szabálytalan résén át néztük, ahogy a hajnal lassan egyre feljebb kúszik a hegyeken. Mr. Rivers előrehajolt, majd ujja hegyével megsimította az arcomat. – Leperzselte a szempilláit – jegyezte meg, hangjában árnyalatnyi szemrehányással. – Majd visszanőnek – vontam vállat, és közelebb húzódtam hozzá. – Miről szól a regény? – kérdezte a hangszer felé mutatva. Elmosolyodtam. – Fogalmam sincs. Én is sokat gondolkozom rajta. Szeretem azt hinni, hogy a végén minden jóra fordul.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET Nem ott élek, ahol szeretek

MÁSNAP

A SEGÉDSZOLGÁLATOSOK, AKIK NEM DÉLELŐTTI műszakra voltak beosztva, csapatostul sürögtek-forogtak, Mrs. Ellsworth vezénylete alatt takarítóosztagokba rendeződve. Lehajtott fejjel hallgatták korholása kartácstüzét, de senki sem vallotta be, ki volt az, aki megszegte az egyértelmű kiírást, mely szerint „kérjük, ne dohányozzanak a hálószobákban”, és óvatlanul a papírkosárba dobott egy cigarettát. Kintről kopácsolás zaja hallatszott, ahogy Art egy létrán kapaszkodva próbálta bedeszkázni a frissen keletkezett lyukat. A lányok egyik helyről a másikra trappoltak koszos kezeslábasukban, barna vízzel teli vödröket hurcolva magukkal, és csak félve, alig hallhatóan dúdolták az előző esti dallamokat. Vékony hamu- és koromréteg fedte a nagy csarnokot és a lépcsőpihenőt, sötét csíkok csúfították el a faburkolatot, a díszléceket. Az előcsarnokban kiállított festmények száz évet öregedtek, és komor Tudor-homályon át meredtek ránk. Nem ajánlottam fel a segítségemet a takarításban, hanem becsuktam szobám ajtaját, majd leültem az asztalhoz. Az utolsó bécsi éjszaka óta őrizgettem Julian regényét, de csak most, a tűz után szántam rá magam, hogy Margottal is megoszszam a titkot. Megrémített, hogy majdnem elveszítettük a mélyhegedűt. Ha a hangszer tönkrement volna, azt tudom, hogy Margot soha nem bocsátotta volna meg nekem. AZOK

Kedves Margot! Csak azt tudom mondani, hogy sajnálom. Tudom, hogy önző voltam, de talán ha őszintén végiggondolod, te is ugyanezt tetted volna.

Az utolsó Bécsben töltött estémen Julian átadta nekem legutóbbi regénye másodpéldányát, a te régi mélyhegedűdbe rejtve. Megőriztem. Nem olvastam el, becsületszavamra. Mindig úgy gondoltam, hogy Julian fogja kivenni, és ő maga olvassa majd fel nekünk, miközben minden olyan lesz, mint régen. Anna majd nevet, ahol kell, te meg én pedig ott nevetünk fel, ahol nem kéne, ö pedig majd morog és dohog, mert minden újra ugyanolyan lesz. De tegnap éjjel tűz volt. Mr. Rivers pedig megmentette a hegedűt. A regény még mindig benne van. De ha megsemmisült volna anélkül, hogy bármelyikünk olvasta volna, anélkül, hogy te egyáltalán tudnál a létezéséről, akkor tudom... tudom, hogy nem bocsátanál meg soha. Ezért inkább elmondom most az egészet, és remélem, nem leszel nagyon mérges. Szerettem volna, ha van valami, ami csak az enyém. Neked ott van Robert, és bármit is gondolsz, ő nem az én Mr. Riversem. Kérlek, ne válaszolj azonnal, hanem várj egy kicsit, és próbálj meg megérteni. Leragasztottam a borítékot, és levittem az előcsarnokba, hogy a tálcára tegyem. Vajon mennyi időbe telik majd, hogy a levél eljusson hozzá? Hetekbe. Hónapokba. Talán fél évet is várnom kell majd, hogy megkapjam a válaszát. Tartottam a haragjától. Margot sohasem dühöngött, mindig némán növelte egyre nagyobbra megbántottságát. Gyerekkorunkban volt egy babája igazi hajjal, amelyet egyszer levágtam, mert azt hittem, újranő majd. Margot két teljes héten át nem volt hajlandó egyetlen szót sem szólni hozzám. Amikor elérte a kamaszkort, a csendjei egyre hosszabbodtak. Egyszer, amikor óvatlanul „kellemes fiatalembernek” neveztem Robertet (ami titkos nyelvünkön annyit tett, hogy unalmas), hat hétig eltartott, mire elült néma haragja. Csak Anna közbenjárására engedélyezte, hogy koszorúslány legyek. Előre rettegtem, vajon most mennyi ideig fog tartani a némasága. ☼

A tűz ellenére még több segédszolgálatos lány érkezett, akik a csarnokban kaptak helyet. Nem lett volna értelme tiltakozni, sem pedig felvetni, hogy sehová sem tudjuk elszállásolni őket. A legkisebb panasz is rekviráláshoz vezethetett, hallottuk Junótól a borzasztó történeteket a trágár feliratokkal elcsúfított lulcombe-i szobrokról és a korhadó, pisztolylövésekkel lyuggatott mennyezeti stukkókról. Az ősi bükkfasort kivágták tüzelőnek a fagyos január folyamán, Lady Vernon minden kétségbeesett könyörgése ellenére. Még azt is beszélték, hogy talán a Dowerházról is le kell majd mondania. így hát egy rossz szavunk sem volt, inkább csendben kivittük a bútorokat az étkezőből, és a gyorsan ürülő borpincében helyeztük el őket, aztán ideiglenes alvóhellyé alakítottuk át a helyiséget. Az ott helyet kapó lányok végeredményben még szerencsésnek is érezhették magukat, mert a hálószobákkal ellentétben itt radiátor is volt. Mire eljött a nyár, a házban nyüzsögtek a segédszolgálatos lányok, és Mrs. Ellsworth kénytelen volt konyhája egy részét átengedni egy tábori szakácsnak, a régi személyzeti csarnokból pedig étkezde lett. Mrs. Ellsworth néhány napon át bárhová is ment, magában bánatosan motyogott: „Már azt se tudom, internátusbán vagyok-e, vagy kaszárnyában.” De a lányok többnyire olyan vidámak és barátságosak voltak, hogy hamar meglágyították a szívét – megosztották vele, milyen házi trükkökkel kezelik a tyúkszemüket, vagy éppen begyújtották a konyhai kazánt reggel négykor, amikor műszakba indultak, így Mrs. Ellsworth hajnalig lustálkodhatott. Még egy tartalék rohamsisakot is kölcsönadtak neki, hogy fürdősapkaként használhassa. Napjában háromszor láttuk, ahogy a lányok csapata legyalogol a lulcombe-i táborba szolgálatra. Burt kosarakban csillogó makrélát hagyott itt nekik, két tucat reggeli adagot, Mr. Wrexham pedig ötleteket adott, hogyan lehet legszebben kifényesíteni a fekete cipők végeérhetetlen sorát. Hamarosan teljesen hozzászoktunk a jelenlétükhöz, és már el sem tudtuk képzelni másként az életünket. Hetek, majd hónapok teltek el anélkül, hogy válasz érkezett volna Margottól. Minden reggel és minden délután megnéztem, van-e levél az előcsarnokban a tálcán. A tálca mindig szinte túlcsordult a WAAF-lányok postájától, de az én nevemre soha

semmi nem jött. Egyre nyugtalanabb lettem. Talán annyira dühös, hogy nem is ír nekem? Talán némasággal akar büntetni? Aztán egy kora júniusi napon, épp, amikor a boglárkák kezdték elárasztani a mezőket, levél érkezett Kaliforniából. Leültem a teraszra a reggeli napsütésben, feltéptem a borítékot, és egy pillanatra repesett a szívem – hát nem dühös aztán megláttam a dátumot: „1941. március 6 ” Még meg sem kaphatta a levelemet, amikor ezt írta. Lehunytam a szemem, és láttam magam előtt a két. hajót, amint elhaladnak egymás mellett az óceánon, fedélzetükön egy-egy levéllel. Kedves Elise! Babát várok. Feltétlenül írj ötleteket, hogyan nevezhetném el. Nem tudom, milyen nevet adjak neki, ha fiú lesz. Mindig úgy terveztem, hogy a fiamat Wolfgangnak fogom nevezni. De amikor már feladtam a reményt, hogy lesz babám, helyette elneveztem a kutyát Wolfie-nak. Utálom, hogy ilyen messze vagyok mindannyiótoktól. Örülsz, hogy nagynéni leszel? Bár sokat ez sem fog jelenteni, hiszen talán évekig nem látod majd a kisbabát Ne haragudj, hogy ilyen rosszkedvű vagyok. Vagy, hogy még írok is róla. Tudom, hogy magamban kéne tartanom, főleg, amikor ilyen „boldog esemény” van kilátásban, de kicsit meg vagyok ijedve, sose hittem volna, hogy Anna nem lesz velem, és most... Ó, Elise, el sem tudom képzelni őt nagymamaként. Nem elég öreg hozzá. Julian tud rendes nagypapaként zsörtölődni, de Anna inkább hasonlít tündérkeresztanyára, mint nagymamára. Néha elfog az aggodalom, hogy talán nem is fogja látni a babát, és hogy nem is képzelhetem el őt öregen, mert... de nem. Robert azt mondja, nem szabad ilyesmit mondanom, és hogy ez rossz a babának, de hogyan is hagyhatnám ezt abba, ha egyszer az évek csak telnek, és mi semmit sem hallunk? A napsütés melegítette az arcomat. Szóval nagynéni leszek. Elfogott az izgalom. Talán köthetnék valamit a babának – már épp eléggé untam a sok katonazoknit. Visszaemlékeztem arra, ahogy nem sokkal Margot és Robert esküvője után Annával az

erkélyen ültünk a reggeli fölött. Még most is látom magam előtt a fehér abrosszal megterített asztalt, az elszórt zsemlemorzsákat, a piros muskátlit a virágcserépben. – Nekem mindegy, hogy fiú lesz vagy lány – szólt Anna. – Csak muzikális legyen. Én megbántottan néztem rá, mire Anna a kezemért nyúlt, és megszorította. – Ó, szívem, egy cseppet sem érdekel, mennyire vagy tehetséges. Csak arról van szó, hogy Margot egyedül a zenéhez ért igazán. Úgy gondolom, könnyebb lesz neki az anyaság, ha a gyerek is zenész. – Anna ravaszkás mosollyal nézett rám. – A rosszalkodást majd megtanulja a nagynénjétől. Én nem szóltam semmit, csak a kávémat kortyolgattam, és elképzeltem a kisbabát, mint Margot és Anna zenészcéhének tagját, aki osztozik abban a nyelvben, amelyből én visszavonhatatlanul ki vagyok zárva. Most, amikor ennyi év után Margot levelét olvastam, semmi sem volt úgy, ahogy elképzeltük. A kerti falra leszállt egy tengelic, ragyogó fején megcsillant a napsugár, és dalolni kezdett. Vajon a baba tud majd énekelni, vagy olyan lesz, mint én? Nem számított. Anna tévedett. Margotot még az sem fogja érdekelni, szereti-e a zenét, vagy sem. Bár azért biztosan Amadeusnak hívja majd, ha fiú lesz, és Constanzénak, ha lány. ☼ Egy kora októberi hűvös délutánon sétára indultam a part menti sziklákon. Az aratás és a szénagyűjtés már véget ért, úgy gondoltam, szusszanok egy kicsit, mielőtt megkezdjük a szántást. Viharos nap volt, amikor a tenger a széllel viaskodik, és a fekete szikláknak csapódó hullámok robaját elnyeli a sziklás ösvényen száguldó szél sikolya. Fülem megfájdult a hidegtől, és a tomboló szélnek feszülve úgy botladoztam a csúcs felé, mintha részeg lennék. Biztonságosabb volt a föld közelében maradni, úgyhogy lekuporodtam, és megkapaszkodtam a galagonyában és a bogáncsban, hogy el ne veszítsem az egyensúlyomat. A föld az agyag és a hanga illatát árasztotta. Ebből a magasságból az öböl íve úgy festett, mintha úgy hasították volna ki a szárazföldből, a

bársonyos sziklák felülete olyan sima volt, mint a fazekas korongján forgó agyagedény belseje. A tenger a partot mosta, fehér víztakaró gördült fel és le, újabb és újabb robogó fehér habbal fedve be a kavicsokat. Vad volt itt fent a sziklán, és ahogy a fény lassan halványulni kezdett, már szinte féltem is. Amikor újra lenéztem a partra, Mr. Rivers alakját pillantottam meg a hullámtörésben. Lemásztam a meredek ösvényen a tengerpartra, de egy pillanatig tétováztam, és csak a távolból néztem, mielőtt odakiáltottam volna. – Mr. Rivers! Daniel. A férfi megállt és intett, én pedig végigfutottam a parton, lábam csikorgott a kavicson. Közelebb érve meglepetten láttam, hogy nem a szokásos kinti munkaruháját viseli, hanem egyik háború előtti öltönyét. Bakancsát eláztatták a nyaldosó hullámok, megrovóan néztem, ahogy tönkreteszi a jóféle bőrt. – Mit csinál? – kérdeztem, miközben könyéken ragadtam, és feljebb vonszoltam a szárazföld felé. – Vége – szólt. Homlokráncolva néztem. – Minek van vége? – Tynefordnak. A férfi arca színtelen volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak. Görcsös ujjai között levelet szorongatott. – Átveszik a házat. A falut. Mindent. Karácsonyig el kell mennünk. Hátrébb lépett a víz mellől, és valamivel feljebb lépdelt a parton. A szél süvített a fák között, és dalra fakasztotta a homoki füveket. Utánaszaladtam, és kivettem a levelet a kezéből. Tisztelt Mr. Rivers! Annak érdekében, hogy csapatainknak minél több lehetősége legyen a tökéletesedésre a háború modern fegyvernemeinek használatában, a hadseregnek szüksége van olyan földterületre, amely megfelel speciális igényeinek, és ahol gyakorolhatják az éleslövészetet is. Ennélfogva a kiválasztott területről ki kell telepíteni a teljes civil lakosságot.

Sajnálatos módon nemzetünk érdekében szükségessé vált, hogy ön is elhagyja otthonát. Minden lehetséges úton igyekszünk majd segíteni önt, mind anyagi ellentételezéssel, mind új lakóhely keresésével, ha önnek erre nincs lehetősége. A hadsereg a területet ez év december 19-én veszi át, eddig az időpontig valamennyi civilnek el kell hagynia a területet. A Kormány jól tudja, hogy nem kis áldozatot kell kérnie önöktől, de biztos benne, hogy ön is készséggel segítségünkre lesz annak érdekében, hogy országunk győzedelmeskedjen a háborúban. C. H. Miller vezérőrnagy, a Haderő Déli Csapatainak parancsnoka Kétszer egymás után végigolvastam a levelet, aztán remegő kézzel visszaadtam Mr. Riversnek. – Nekem adták át először – szólt tompa hangon, – Egy nap előnyt kaptam. A falu többi lakója holnap kapja meg a levelét. Szóra nyitottam a számat, de ő megrázta a fejét. – Nincs mit tenni. Felkerestem a vezérőrnagyot. A döntés végleges. Kelet-Lulcombe-tól Kimmeridge-ig mindenkit kitelepítenek. Úgy éreztem, forog körülöttem a világ. A tenger zaja átrobogott rajtam, a hullámok között nem kaptam levegőt. – Nem – szóltam. – Nem. Szerettem ezt a helyet. Szerettem a vadságot és a fekete szikláknak ütköző tengervizet, a magasban kiáltó nyári ludakat, a sziklák csúcsáig nyúló rózsaszín pázsitszegfűt, a hangán sütkérező viperákat, a halászok énekét és a makrélák szivárványos hasát, a csendes templomot és a ködben felsejlő Portlandet. Megszoktam, hogy az idő olyan változékony, akár egy Mozart-opera – az egyik pillanatban napos és meleg, és az öböl felől a sirályok kacagása hallatszik, a következő pillanatban pedig már eső lyuggatja a hullámokat. Szerettem a fából ácsolt halászhajókat, amint az öbölben ringatóznak, és a víz sodrását a sötétben. Itt szerettem bele Kitbe. Szerettem, ahogy úszik itt a sziklák között, kagylót csen amott a dagály alkotta tavacskában, és végigrohan a Flowers Barrow mentén. Itt találkoztunk, és itt

szerettünk egymásba. Ő itt marad Tynefordban, a partot csapkodó tenger visszhangjában, és... – Hogy hagyhatnánk itt őt? – kérdeztem szinte sírva. Mr. Rivers felsóhajtott. – Ő elment, Alice. Ő már itt hagyott minket. Megráztam a fejem. – Nem. Kit itt van Tynefordban. Ez az egyetlen hely, amit mindketten ismertünk. A kettőnké volt a kavicsos part és a tenger. Mr. Rivers megfogta a kezem, és lehúzott maga mellé. – Akkor pedig valóban el kell innen mennie. Mindkettőnknek el kell mennie. Mindkettőnknek újra kell kezdenie egy új helyen. Próbáljon meg újra élni egy kicsit. Ő meghalt. Mi nem. Átfogott kinyújtott karjával, és szorosan maga mellé húzott. – Maga fiatal, Alice. Kéne egy fiú maga mellé. Azok a fránya segédszolgálatosok csak úgy cserélgetik a barátaikat. Magának is találnia kellene valakit. Zokogásban törtem ki, mire ő lágyan ringatni kezdett. – Az ő élete tragikus volt. A magáénak nem kell annak lennie. – De nem akarom itt hagyni ezt a helyet. Ezt a völgyet. Ezt az öblöt. – Beletöröltem az orrom a ruhám ujjába. – Elvesztem, és itt új otthont találtam. – Tudom – felelte a férfi. – Ez a hely mindenkit elvarázsol. Van benne valami megfoghatatlan. Én itt születtem, ahogy az apám és a nagyapám is. Azt hittem, az unokáim is az itteni erdőkben játszanak majd. – Újra felsóhajtott. – De a háború mindent megváltoztatott. Persze előbb-utóbb úgyis változtak volna a dolgok; csak éppen most minden egyszerre zúdul ránk, és mi nem készültünk fel erre. Mr. Rivers keserűen felnevetett. – Mindannyian annyira féltünk attól az átkozott inváziótól, meg hogy a nácik elfoglalják az otthonunkat. Még a kisegítőkhöz is csatlakoztam, az isten szerelmére. És az invázió így is, úgy is ideért. – Még a puskája sem tudta elijeszteni őket. Mindketten elhallgattunk, és arra az éjszakára gondoltunk, amikor pontosan ezen a partszakaszon Mr. Rivers a levegőbe lövöldözött. A férfi felkapott egy aranyszínű kavicsot a földről, és

a víz felszínére dobta, a kavics sokáig pattogott a vízen, mielőtt a szürke hullámok közé süllyedt volna. Amikor végül eltűnt, rám tört a szomorúság, hidegen, akár az októberi tenger. – Talán jobb lesz így nekünk. Ez nem helyes... hogy így... maga meg én – szólt Mr. Rivers, miközben a fejemet a vállán pihentettem, én pedig megborzongtam, és nem tudtam, ez a régi illendőség visszatérése-e, vagy közös gyászunkra utal. Aztán így folytatta: – Néha úgy érzem, megkönnyebbülés lesz elmenni innen... ebből a házból, ami őszintén szóivá már-már a fejünkre omlik, és ahol annyi emlék üldöz minket. Minden annyira tele vanvelük, hogy néha úgy érzem, megfojtanak. Csendesen sírtam, ő pedig letörölte könnyeimet a hüvelykujjával. – Ne sírjon, Alice. Kérem, ne. Azt mondják, a háború után visszatérhetünk. Amint ennek vége lesz, mindannyian visszajöhetünk. A régi életünk újrakezdődhet, ha szeretné. Mosolyogtam, és megsimítottam a kezét, de mindketten nagyon is jól tudtuk, hogy Tynefordnak vége. ☼ Ötszáz év hevert a padlón gondosan becsomagolva. Mrs. Ellsworth elég jól fogadta a hírt, mindössze egy zsebkendőt töltött meg a könnyeivel. Mr. Rivers nem volt hajlandó elbocsátani a személyzetet: lesz helyük mellette, ha igényt tartanak rá. Art majd a kertet gondozza, Mrs. Ellsworth pedig ragaszkodott hozzá, hogy vezesse a kilakoltatott földesúr háztartását – a gondolat is képtelenségnek tűnt számára, hogy Mr. Rivers akár csak egy tojást is maga főzzön meg. Mr. Wrexham viszont, Mr. Rivers hagy meglepetésére és sajnálatára, visszautasította az ajánlatot. Az öregúr a könyvtárban állva értesült a hírekről, és nem fogadta el sem a felkínált széket, sem a konyakot. Egy pillanatig hallgatott. – Rendkívül lekötelez az ajánlata, uram. De már nem vagyok fiatal, és talán épp ez a megfelelő alkalom, hogy fontolóra vegyem a visszavonulást. Úgy gondolom, a bátyámhoz költözöm, és egy csendes helyen élünk majd a tenger partján.

A komornyik az ablakhoz lépett, megigazította a függöny zsinórját, amely beakadt és meggyűrődött. Amikor a zsinór újra kisimult, visszafordult Mr. Rivershez. – Óhajt még valamit, uram? Magamban azon töprengtem, vajon mi késztette arra az öreg komornyikot, hogy kilépjen a Rivers család szolgálatából. Nemigen tudtam elképzelni, hogy annyira vonzó lenne számára, hogy Burttel halászhat. Talán a szolga nem bírta volna elviselni, hogy ilyen szegényes körülmények között lássa Mr. Riverst, vagy talán úgy vélekedett, hogy Mr. Rivers már nem a Tyneford-ház ura többé, miután elmegy innen. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen elérkezett a régi világ alkonya, amelyet oly sok évvel ezelőtt megjósolt, és ő nem akart belékapaszkodni, inkább a méltóságteljes visszavonulást választotta. Ugyanazzal a diszkrécióval készült eltűnni az életünkből, ahogy egy jó vacsora után az urakat hagyta magukra vörösboruk mellett. Leginkább maga a ház tűnt elhagyatottnak. A fa minden nyikordulása egy-egy szemrehányás volt, éjszakánként a szél sóhajtozott az ereszen át. Mrs. Ellsworth teljesen felhagyott a parketta fényezésével, a por háborítatlanul gyűlhetett az ajtók mögött, és Mr. Wrexhamnek minderre egy rossz szava sem volt. Már úgy láttam, jobb is, ha távozunk – legyen gyors a búcsú – inkább, mint hogy évről évre látnunk kelljen a lassú hanyatlást; hogy végignézzük, ahogy az ereszcsatornák lehullanak a nyugati homlokzatról, és senki nem teszi vissza őket, ahogy a padlásfödém beomlik, ahogy elkorhad az antik faborítás, ahogy a nedvesség lopva felkúszik a pincéből a nagy csarnokba. Úgy emlékezhettünk a házra, amilyen régen volt, ragyogó és büszke teljében, amikor minden ablakban világosság égett, és a pázsiton viharlámpák sora pislákolt. Emlékeinkben megmarad annak a pompás angol vidéki háznak, amely mindig nyitva áll a vendégek előtt, akik automobiljukban felgördülnek a bejárat elé, a sofőr ajtót nyit nekik, és a hölgyek szőrmebundák suhogása közepette lépdelnek a főkapu felé. Ha rá gondolunk, mindig nyár lesz, a teraszon teázunk, és a Rookery-erdő harangvirágainak illata füstként gomolyog felénk a pázsiton át. A saját jövőm még bizonytalan volt. Minden este vacsora után visszavonultam a könyvtárszobába Mr. Riversszel. Az asztalon

álló naptárja mintha mindig engem figyelt volna. Eltelt még egy nap. És még egy. Legszívesebben fejjel lefelé fordítottam volna, mintha azzal megállíthatnám az időt. Anna és Julian már sosem fogja látni ezt a helyet. És Margot sem. Mr. Rivers a tennivalókba temetkezett; volt egy háza a Kimmeridge-öböl túloldalán, és most személyesen felügyelte a legértékesebb dolgok átszállítását: átvitték az ősök festményeit, Kit fotóit és a kisebb bútordarabokat. Minden más a pincében lesz elcsomagolva és elzárva. – Alice – szólt, felnézve íróasztaláról mit fog csinálni? – Egy pillanatra elhallgatott, és nyelt egyet. – Tudja, hogy velem nem jöhet. A többi hely nem olyan, mint Tyneford. Az emberek pletykálnak. Rólam azt mondanak, amit akarnak, nem érdekel, de az igen, hogy magáról mit beszélnek. Nem szívesen mondtam volna el neki, hogy az emberek máris pletykálnak. – Ne aggódjon – feleltem derűsen. – Megleszek. Majd dolgozom a földeken. Van egy tanya Worth Matravers mellett, ahol munkásokat keresnek. Mr. Rivers a homlokát ráncolta, – Igen, tudom. Nigel Lodder tanyája. Jó ember. – Éles pillantást vetett rám. – Szeretném, ha először velem egyeztetne. Nem szeretném, ha akárhová elmenne. Vállat vontam. Épp elhagyni készültem Tynefordot; oly mindegy volt, merre megyek. – Jól van. De el kell jönnie a szabad vasárnapomon, hogy elvigyen teázni. Mr. Rivers mosolyogni próbált, és erőltetetten könnyed hangon válaszolt. – Hát persze. Majd elviszem a Hotel Royalba Dorchesterben margarinos száraz pogácsát enni. Az ajkamba haraptam, és elfordultam. Elképzeltem, hogy nem látom mindennap Mr. Riverst. Nem dolgozunk ezentúl egymás oldalán, nem kergetünk lesántult anyajuhokat, nem javítunk rókalyukakat a kerítésen. Gyomrom kellemetlenül összeszorult arra a felismerésre, hogy amikor estéről estére feltettem vacsora előtt egy leheletnyi rúzst, azt csakis miatta tettem. Nem is tudtam

volna megmondani, mit sajnálok jobban, itt hagyni Tynefordot, vagy elhagyni Mr. Riverst. ☼ Mivel képtelen voltam tovább elviselni a búcsú melankóliáját, beleegyeztem, hogy piknikezni menjünk Poppyval. Nem sok kedvem volt hozzá, legszívesebben csak a tanya körül keseregtem volna, vagy a hegytetőn legelésző birkák között sajnáltam volna magam, de Poppy nem tágított. Magamban morgolódva caplattam le a Worbarrow-öbölhöz, és csak azt kívántam, bár hagyna békében szenvedni. Derűs nap volt, az őszi napfény megcsillant a tengeren, és lehullott levelek szállingóztak a tengerpartra, kagylónak álcázva magukat. Kormoránok osztaga repült katonás rendben a sápadt égen át, a kiugró hegyormon magányos csér gubbasztott, betöltve a levegőt ugató kiáltásával. Az egyik kormorán megtörte az alakulatot, és lebukott a hullámokba, hogy elkapjon egy csapkodó halat. Felhorkantam – egy minisztériumi rendeletnél több kell ahhoz, hogy kitiltsa innen Tyneford minden lakóját. Végiglépdeltem a parton, kikerülve a homokdombokat, ahol elhagyatva hevert a feltekercselt szögesdrót kerítés. A sziklába ékelt betonbunkerek egyikében távcső villanását láttam, és intettem az odabenn rejtőző segédszolgálatos lánynak. Poppy után kutatva végignéztem az öblön, végül Burt kunyhója mögött pillantottam meg. Zsebre dugott kézzel odasiettem. A lány leterített egy kopott rongyszőnyeget a tengerparton, és rátette a letakart piknikkosarat. – Szia – szólt. – Remélem, éhes vagy. És szomjas. Felemelte a kosarat fedő konyharuhát, amely alól nagy halom sütemény és legnagyobb döbbenetemre sok-sok üveg sör bukkant elő. A szám is tátva maradt a csodálkozástól. Már több mint egy éve hiánycikk volt a sör egész Nagy-Britanniában. – Honnan a csudából? – Wrexham – felelte Poppy ravasz mosollyal, – Rátalált egy készletre a pincében, amikor helyet csinált a bútoroknak. Kit utolsó főzése. A lány szigorú pillantást vetett rám.

– Nehogy elérzékenyülj itt nekem. Én megiszom. Kit soha nem hagyta volna, hogy kárba vesszen a jóféle sör. Kivettem egy üveggel a kosárból, és kihúztam a dugót,. – Az biztos. Meglepetten láttam, hogy Will sétál felénk a parton, karjában nagy halom uszadékfával. Katonai egyenruhát viselj nadrágját feltűrte a lába szárán, cipőjét levetette. Vigyorgott, amikor meglátott, aztán letette a kupac fát, és mellénk zuttyant a szőnyegre. – Szia, Alice. Te gratuláhatsz nekünk elősző’. Mos’ házasottunk összö. Ez é a lakodalom. Poppy szégyenlős mosollyal pillantott rám. – És babát várok. Igazából ezért házasodtunk össze; Will szerint így van rendjén. És azt hiszem, most, hogy elhagyjuk Tynefordot, talán így is lesz a legjobb – hadarta el egy szuszra a lány. Megcsókoltam Poppyt, és szorosan átöleltem, csak annyira engedtem el, hogy közben kezet rázhassak Will-lel. Szédítő hullámokban áradt belőlük a boldogság. – Annyira örülök nektek. És örülök magamnak is: hamarosan nagynéni leszek. Borzasztóan el fogom kényeztetni a babát, azt már most megmondom. Rájuk emeltem a sörömet. Poppy elcsaklizott egy üveget Willtől, és jól meghúzta. – Igen – szólt. – Új kezdet mindenkinek. Felvontam a szemöldökömet. – Biztos nem árt meg? Ne felejtsd el, hogy másállapotban vagy. – Marhaság – torkolt le Poppy. – A sör jót tesz a babának. Úszunk egyet evés előtt? – De hiszen megfagynánk. – Inkább felfrissülünk. A lány már vetkőzött is, ledobta kötött pulóverét, és kibújt zöld pantallójából, Will pedig kényelmesen hátradőlt a szőnyegen, úgy nézte elismerő tekintettel. Egy pillanatig haboztam, aztán lehámoztam magamról a kabátomat, és kigomboltam a blúzomat. Poppy már bele is csobbant a vízbe szürke alsóneműjében, a hidegtől sikongva. Bőre kékesfehér volt, haja

vibráló vízesésként omlott le a derekáig. Hosszú végtagjai gyermekien vékonyak és kajlák voltak, de szeplős hasa már kissé domborodott. Azon gondolkoztam, vajon a kisbabának is vörös lesz-e a haja. – Gyere már! – üvöltötte, mire utána futottam, agyamat tisztára mosta a hideg ár. Bőröm bizsergett, felsikítottam. Lebuktam a víz alá, a jégtől fuldokolva, szemem és szám megtelt sós vízzel. Üres voltam, minden gondolatom megbénult. Reszkettem és öklendeztem a hidegtől. A hullám keresztülfolyt rajtam, és kimosott belőlem minden tudatos gondolatot. Maró sót prüszköltem, és vízen tapostam, néhány pillanatra megszabadultam önmagámtól. Aztán a felszínre bukkantam, levegő után kapkodva, Poppy a parton nevetgélt, miközben Will a kékre vált bőrét szárítgatta egy törülközővel. A fiú intett felém, hogy jöjjek ki. Kirohantam a hullámverésből, elkaptam a nekem dobott törülközőt, és vacogó foggal gyorsan szárazra dörzsöltem magam. A parton ekkor Burt bukkant fel. Leguggolt az uszadékfák mellé, és finoman fújogatott egy összegyűrt, égő újságpapírt. Amikor meglátott, rám vigyorgott. – Hát ez nagy ostobaság vót – szólt. – Inkább felfrissülés – feleltem, Az öreg kuncogott, majd a sarkára kuporodva nézte, hogyan kezdenek ropogni és sziszegni a fadarabok. A kezére köpött, majd beletörölte a nadrágjába, fekete szénfoltot hagyva az anyagon. Felhúztam a pantallómat és a pulóveremet, aztán mellé térdeltem, úgy melengettem a kezem a lángok fölött. Poppy, aki időközben visszanyerte rendes színét, mellém kucorodott, és a kezembe nyomott egy darab hideg nyúlpitét. A tésztát rágcsálva bámultam a tüzet, a lángnyelvek megbabonáztak. Burt és Will egy régi dallamot dúdolt: „Daloljunk együtt, hogy teljen az idő.,, mert a szívem egy lánynál hagytam, de nem ott élek, ahol szeretek ” Én is velük énekeltem, aztán elhallgattam, majd megpiszkáltam a tüzet. – Hát, most úsztam utoljára a Worbarrow-öbölben – szóltam.

– Ölig az üres locsogásbú’ – torkolt le Burt, és összeütötte a tenyerét. – Aki nyúlpitét eszik, és feljajdul, a hasa hamar megsajdul. Poppy gyanakodva nézett az öregre. – Ezt még sose hallottam. – Na ja. Most talátam ki. De ölig jól hangzik, nem? – Nem menünk ollan messzire – szólt Will. – A partot vígig ugyannaz a tenger mossa. Gondúd meg, mindehun van eVkis darab Tyneford. Poppy csókot nyomott a fiú orra hegyére, és lustán visszahányatlott a takaróra. – Ín tuttam, hogy e’llesz – jegyezte meg Burt. – Hát, hogy elűznek minket. – Az öreg bűntudatós vigyorral nézett ránk. – Ha tunni akargyátok az igazat, ez az ín hibám. Értetlen arccal meredtünk rá. – Hát. Mindenki csak a hin-váziórú beszíl. Ho’ hin-vázió igy. Hin-vázió úgy. Hát, in nem akarok látnyi semmifíle hitlerfíle náci gazembereket a Tyneford-vőgybe*. így aztá’ megteszem, amit e* fírfinak meg köll tennyi. Főmentem a Tyneford-sirdombra, aztá’ jól berúgtam. Aztá* levetkeztem. Vígigmentem anyaszűtt meztelenyül a hosszi sirdombon, aztán a rövid sirdombon, aztán a Flower's Barrow-n, és a rígi angol királok nevit kébátam, akik ott vannak eetemetve, hogyha nem akargyák, ho’ náci bakkancsok tiporgyák a csontjaikat, akkor csinyájanak valamit. Zavargyák ee azokat az eefajzott Fritz-hunokat. Segítsenek, ho’ Tyneford szabad legyen. Burt elhallgatott, és egy bottal megpiszkálta a tüzet, mire karmazsinpiros szikrák reppentek fel a kéken lángoló uszadékfáról. A fény megcsillant ősz borostáján, és rózsavörösre festette. – De alighanem tú jól sikerűt a dolog. A kébálás vagy az imádkozás többet írt min’ gondútam. A sirhalmokba’ nyugvó királok megállították a Hitlert, de aztá’ minket is eezavartak innejd. – A tűzből szikraeső közepette kiesett egy széndarab, Burt ingerülten rátaposott – Mé nem marattam meg a boszorkánkövekné’. Vígigfüzhettem vóna azokkaa’ a partot innejd Doverig. Ippenu’ jó lett vóna, minden bajj néku.

Mind némán bámultunk Burtre, most az egyszer Poppynak is elállt a szava. – Na de azok a minisztíriumbú’ aszongyák, ho’ majd a háború után visszagyühetünk. In is u’ nízem, hogy ez a Hitler gyerek má’ nem húzza sokáig. Aztá’ meg majd e’ kis kírlelís, e’ kis áldozat... Itt már Poppy közbeszólt. – Áldozat? Ne rám nézzen. Burt lesújtó pillantást vetett rá. – Mígis mit gondú? 1941-et Írunk, nem a közípkorba’ vagyunk. Most amúgy is tílleg sokra mennínk az áádozatáva’, kis menyecske. Poppy szúrós pillantással válaszolt, Burt pedig jót göcögött. Aztán kényelmesen kinyújtózott, csontjai éppúgy ropogtak, mint az égő uszadékfa. – Na, e’kkis szerencsévé’ a katonák meg a rígi királok vagy akárki megengedik máj’, ho’ visszatírhessünk Tynefordba. – Igen – feleltem, kerülve a tekintetét. – Egy kis szerencsével. ☼ Margot levele november elsején érkezett meg. Ez volt a tél első napja, és amikor visszafelé sétáltam a házhoz a juhlegelőről, a levegő sűrű volt a faszén füstjétől, amely vastagon gomolygott a nagy ház kéményeiből, hogy odafent a felhőkkel egyesüljön. A levegő csak úgy ropogott a varjaktól. A fény szürkéből feketévé fakult, és a sötétben hallottam a juhok bégetését és csoszogását a távoli hegyoldalon, és a hullámok hangját, ahogy zubogva megtörnek a partokon. A ház néma volt. Azok a segédszolgálatosok, akik éppen nem voltak műszakban, mind lementek táncolni a katonai táborba, olyan csend honolt a házban, mint a régi időkben. A faburkolatú csarnokban megálltam, hallgattam, ahogy zörög és perceg a kopogóbogár, a halál előhírnöke. Lehámoztam magamról a kesztyűmet, levettem a kendőt, és már félúton jártam a szoba felé, amikor megláttam a krémszínű borítékot az előcsarnokban álló asztalon. Szeretném azt írni, hogy baljós előérzetem támadt, hogy a papír égette az ujjaimat, és elejtettem, vagy hogy miközben a borítékért nyúltam, felsikoltott a szél, és egy madár

az ablaküveghez csapódott, de nem történt semmi. Ilyen dolgok csak rémregények és operák hősnőivel fordulnak elő. Egyedül örömöt éreztem, amikor megláttam a kézírást. Megnéztem a bélyeget: San Francisco, 1941. szeptember. Elfogott az izgalom, és magamban találgattam, vajon Margotnak kisfia vagy kislánya született. Bíztam benne, hogy időben odaért a csomagom. A kellemes töprengést aztán hirtelen nyugtalanság váltotta fel – lehetséges, hogy Margot még mindig dühös rám? ☼ Végigfutottam, nem, végigsétáltam a személyzeti folyosón. A doh szaga. Nyelvem a szájpadlásomhoz1 tapadt. Wrexhamet szólítottam, de hangom egy idegené volt, és a szavak nem a saját számból jöttek. – Pezsgőt, Wrexham. Pezsgőt. A komornyik megjelent szalonja ajtajában, és rám bámult. Kezében Mr. Rivers egyik sárral borított bakancsát szorongatta, aztán leengedte a pár cipőt, miközben döbbenten rám meredt, és tekintete elidőzött az ujjaim között tartott levélen. Toppantottam. – Pezsgőt. Kérek egy átkozott pezsgőt. Az öreg megrezzent. – Igen, kisasszony. – Kérem, hozza fel az emeletre. Fürdőt készítek magamnak. ☼ A víz bömbölt és sivított a csövekben, olyan hangosan, akár egy gőzmozdony. Baszódjon meg a fekete vonal, Baszódjon meg a vízkorlátozás. Én most csurig meg fogom tölteni a kádat. Elmerülök a forró vízben; pezsgőt iszom, mintha újra Bécsben lennék, Anna hangja szivárgott fel a lépcsőkön. Ezek szerint feltettem a gramofonlemezét, de már nem is emlékeztem rá. Úgy tehettem, mintha maga Anna énekelne odalent. Anna. Anna. Összekuporodtam a fürdőszobaszőnyegen, és hallgattam, ahogy dala felkanyarog az emeletre, és hangja úgy tölti be a levegőt, akár a meleg csokoládé illata. Kezemben Margot levelét szorongattam.

Kedves-drága Elise! Levelet kaptam Hildegardtól. Ó, Elise. Ama újév napján meghalt... Tífuszt kapott a gettóban... Robert addig eldugta előlem a levelet, amíg meg nem születik a kisbabám... Szeptember 5-én kislányom született. 2,2 kg, és sötét haja van, mint neked. Julianának neveztem el, mindkét szülő emlékére. A víz elérte a kád peremét, és túlcsordult az oldalán. A villanyfény pislákolni kezdett. Fogtam a pezsgősüveget, és kibontottam a fóliát, aztán kilazítottam ujjammal a dugót – úgy lőtt ki, akár egy légvédelmi lövedék, majd visszapattant a tükörről, párás nyomot hagyva maga után az üvegen. Meghúztam az italt, és lehunytam a szemem, Anna... Tífusz. Juliana. Mindkét szülő emlékére. Margot tudta, hogy Julian halott. Még ha lélegzik is, már halott. Nem tud Anna nélkül élni. Szeretett minket, Margotot és engem, de legjobban Annát szerette. Ha az apám még nem is halt volna meg, tudtam, hogy valahol arra vár, hogy meghaljon. Elzártam a csapokat, és a szoba elcsendesült, eltekintve a csövek nyögésétől és gurgulázásától. Kedves-drága Elise... Anna újév napján meghalt. Mit csináltam újév napján, amikor az anyám épp haldoklott? Még csak nem is emlékeztem. Az a nap elmúlt jeltelenül, emlék nélkül. Nekidőltem a kádnak, és az utolsó bécsi estémre gondoltam – amikor Anna, Margot és én összegyűltünk a fürdőszobában az estély előtt, pezsgőt ittunk, és rózsaillatú fürdősó vegyült a gőzbe, Anna a kádban feküdt, nevetett és énekelt, Margot pedig selyemingében cigarettázott, és Julian a többiek szeme elől elrejtőzve az ajtó mögött sírt. Ittam egy kortyot a hűvös pezsgőből, a buborékok csiklandozták a torkomat; azután tovább olvastam a levelet. Dühös voltam a mélyhegedűbe rejtett regény miatt. El kellett volna mondanod nekem. Ha történt volna vele valami, és én nem olvastam volna... igazad van, nem hiszem, hogy meg tudtam volna bocsátani neked. De ez már semmit sem számit.

Ki kell venned a regényt a hegedűből most azonnal, le kell írnod nekem szóról szóra, és el kell küldened. Holnap küldd el az első oldalakat. Egy beszélgetésünk még maradt papával, Elise. Margot tudta, hogy soha többé nem fogunk az apánkkal beszélni. Julian Anna nélkül ugyanolyan elképzelhetetlen volt, mint a napvilág a nap nélkül. Julian el fog tűnni. Ittam még egy korty pezsgőt, és megszólítottam a nővéremet. – Jól van, Margot. Kiveszem. De nem érted? Amíg a regény benn marad a mélyhegedűben, olvasatlanul, addig a történetnek nincs vége. És nem lehet vége. Nem lehet. Az ablakpárkánynak támasztott régi hegedűtokra pillantottam. Tudtam, hogy ki kell nyitnom. Épp azért hoztam be a fürdőszobába, mert tudtam, hogy muszáj lesz, és mégis ott maradtam mozdulatlanul, a fürdőkádnak támaszkodva. Hosszan ittam a pezsgőből, aztán a tokhoz kúsztam, és az ölembe húztam. Annyira szerettem volna emlékezni valamelyik ima szavaira; legjobb a kaddis7 lenne, de bármi más is megtenné. A padlódeszkákon át felszivárgott Anna hangja, amint Violetta egyik áriáját énekli a Traviatából, mintha csak saját siratódalát énekelné. Felnyitottam a tokot, és kivettem a mélyhegedűt. A levelek, amelyeket Annának írtam, de sosem küldtem el, ott sorakoztak a bélésben, most dühömben messzire hajítottam őket. Úgy szállingóztak lefelé, mint rajzolt galambok, aztán földet értek a padlón, a mosdókagylóban és a kádban, ahol úsztak tovább, fekete tintafolyókat eregetve magukból a vízbe. Nagy levegőt vettem, és kényszerítettem dübörgő szívemet, hogy csillapodjon. Kerestem egy kést, majd becsúsztattam a penge élét a mélyhegedű fedőlapja alá. A ragasztó túl erős volt, nem sikerült fogást találni rajta. Káromkodtam, és belöktem a kést az f-lyukakba, miközben öklömmel lenyomtam a nyelét. Egy reccsenés, és a fedőlap szilánkokra tört. A híd kettétört, a húrok szabadon lengtek, mintha kificamodott ujjak lennének. Egy 7 A kaddis (héber-arámi szó, jelentése: szent) imát sokan, tévesen gyászimádságnak tekintik, holott az egyértelműen Isten dicsőítéséről szól. A tévedés onnan ered, hogy a gyászolók is ezt szokták elmondani a zsinagógában. Valójában azonban a gyásszal sújtott hozzátartozók ezzel csupán azt szeretnék kifejezésre juttatni, hogy súlyos fájdalmuk ellenrée sem veszítették el hitüket.

pillanatig elszörnyedve bámultam a szétrombolt mélyhegedűt, aztán az első oldal után nyúltam, és az f-lyukhoz húztam a papírt, hogy lehetőleg szakadás nélkül nyerjem ki a hangszerből a szilánkosra törött fán keresztül. Sebészi precizitással végül épségben kihúztam. Egy másodpercig csak ültem, ölemben a vékony lappal, aztán olvasni kezdtem. Üres. Az oldal üres volt. Megfordítottam, és a fény felé tartottam. Semmi. Felsóhajtottam – Julian biztosan egy üres lapot tett felülre, hogy védje a kéziratot. Újra becsúsztattam ujjaimat a mélyhegedűbe, megfogtam még egy lapot, és kirángattam az flyukon keresztül. A torkomban dobogó szívvel vizslattam a papírt. Üres. Már nem érdekelt, eltépem-e a papírokat, sorra cibáltam ki őket egyesével, hogy akár csak egyetlen szót találjak, a barna tinta leghalványabb nyomát. Üres. Üres. Félredobtam a lapokat, hagytam, hogy szerteszálljanak a fürdőszobában, elkeveredve Annához írott leveleimmel. A szoba megtelt papírral, de csak az én szavaim voltak rajtuk. Egyre több és több lapot téptem ki a hegedűből, újabb reccsenéssel félrelökve a hangszer belsejében rejtőző lelket. Minden egyes lap üres volt. Talán a sós levegő miatt? Vagy Julian összekevert valamit, és üres lapokat tett a mélyhegedűbe? Vagy túl sokáig hagytam benn a papírokat, és kifakult a tinta? Nem. Lehunytam a szemem. Julian már meghalt. A szavai eltűntek vele együtt. Elképzeltem azt a pillanatot, amikor meghalt, és a mélyhegedűbe rejtett szavak a semmibe tűntek, a szavak megíratlanokká váltak. Na és Margot? Soha nem fogja megérteni. Azt fogja hinni, az én hibám. Hogy elloptam az utolsó beszélgetésünket apámmal. ☼ Nem hajtottam be a sötétítőket. Ültem a kádban, ittam és ittam, és csak bámultam a néma holdat. Félhold. Színpadi hold. Az a hold, amelyet az Operaházban láttam, amikor Anna Cherubinót, Violettát vagy Luciát énekelte, én pedig büszke könnyeket ontottam, és addig tapsoltam, amíg tenyerem vörösen nép égett.

A fürdővíz égette a bőrömet. Fájt, én pedig megkönnyebbülten mosolyogtam, szükségem volt a fájdalomra. A borgőzös félhomályban ekkor valaki kopogtatott a fürdőszoba ajtaján, és Mrs. Ellsworth hangját hallottam. – Miss Land? Kisasszony. Lehunytam a szemem, és lemerültem a víz alá, hadd lepje el arcomat és hajamat. Bárcsak hideg lenne – akkor kiürítené az agyamat, mint az utolsó úszás a tengerben. Akkor éppolyan üres lehetnék, mint Julian lapjai. ☼ A víz már nem volt forró, csak meleg. Bámultam a hámló szövettapétát és a mosdó melletti fogkrémfoltot. Pára csordogált le az ablaküvegen. ☼ A víz langyos lett, majd hűvös. Aztán hideg. – Miss Land. Nagyon lekötelezne, ha kinyitná az ajtót – szólt Mr. Wrexham. – Alice, drágám – kiáltott Mrs, Ellsworth. – Kérem, engedjen be minket. Nem mozdultam, csak kiürítettem a pezsgősüveget, és újra a víz alá merültem. ☼ Az államhoz húzott térddel reszkettem a hideg vízben. Ha legalább sírni tudnék. Akkor jobb lenne. Valaki az ajtót veri. Mr. Rivers hangja. – Alice! Alice, nyissa ki az ajtót, vagy magam jövök be. Nem mozdultam. A zárban kattanó kulcs hangja. Az ajtó kinyílt, majd becsukódott újra. – Alice – szólt a férfi. – Alice? Mi a baj, kislány? Mi történt? Csak ültem a fürdőkádban, és felnéztem rá. A fürdőszobában mindenütt szanaszét szórt másolópapír hevert. Tele volt velük a padló, rátapadtak a nedves ablakokra, és ott úszkáltak a

fürdővízben ázott leveleimmel együtt. A szoba sarkában ott feküdt a törött mélyhegedű. Mindenhol papírlapok borították a földet, sárgán, akár a régi csontok. Margot levelére mutattam, amely a szappantartóhoz volt támasztva. – Meghaltak. Mindketten meghaltak. A férfi letérdelt a kád mellé, és láttam, hogy könnyes a szeme. – Ne sírjon – mondtam. – Magának nem szabad sírnia. Én nem tudok, úgyhogy maga se tudjon. Mr. Rivers nyelt egyet. – Jól van. Nem fogok. A vízbe dugta a kezét, aztán gyorsan kihúzta. – Ez hideg. Jöjjön ki, mielőtt megfázik. Csak ültem tovább nyugodtan, valahogy képtelen voltam megmozdulni. ő csak nézett egy másodpercig, aztán a kád fölé hajolt, alám csúsztatta a karját, és kiemelt, majd a földre állított. Ott álltam előtte meztelenül, meg sem próbáltam eltakarni magam. Reszkettem, libabőrös voltam, mellbimbóim gyöngyökké merevedtek. Lábam alatt gyűrött papírt éreztem. Egyenesen ránéztem, ő pedig gyorsabban vette a levegőt. Lehajolt, hogy felvegyen egy törülközőt, és felém nyújtotta. Miután nem vettem el, szárogatni kezdett, végigdörzsölve a bőrömet. – Nagyon sajnálom – szólt. Hátraléptem. – Ne sajnálja. Nem látja, Daniel? Mindenki meghalt. Nem maradt senki, aki szeret. Úgy, ahogy Anna szeretett. Úgy, ahogy... Kit neve kimondatlanul is ott lebegett a levegőben kettőnk között. Ránéztem, és ez a tekintet kihívás volt. Azt akartam, hogy rám nézzen. Azt akartam, hogy kimondja, és megmentsen mindkettőnket. A férfi megállt, és odalépett hozzám. – Nem halt meg mindenki, aki szeret. ☼ Az ágyán feküdtem, ahová a karjában hozott, hajam még mindig nedves volt a fürdővíztől. A szoba az ő illatát árasztotta. Az öltözőasztalon félig telt vörösboros kancsó állt, mellette egy fénykép, amely a nevető, gyermek Kitet ábrázolta. Daniel zakója egy szék háttámláján pihent, szél süvített az üres

kandallónyíláson át. A férfi teljesen felöltözve feküdt mellettem, közel volt, de nem ért hozzám. Fölém hajolt, és azt mormolta: – Én nagyon, nagyon öreg vagyok hozzád. – Igen – helyeseltem. – Biztos, hogy túl öreg vagy. Gusztustalan. Hány éves is vagy? Hetvenöt? Száz? A férfi felnevetett, halk torokhangon; – Épp elég öreg ahhoz, hogy ezt jobban tudjam. – Lehajolt, hogy megcsókoljon. – Alice. Elise. Megállítottam, és megráztam a fejem. – Nem – szóltam. – Elise elment. Veled csak Alice vagyok. – Jól van, Alice, de akkor is meg foglak csókolni. Daniel csak a második férfi volt, akit életemben megcsókoltam. Az ajka sós volt, és egyszerre rájöttem, hogy sírok. Arca csúszott a könnyeimtől, számat sós víz marta. Eszembe jutott az a régi pészah, és Julian hangját hallottam: Az az ember, aki megtapasztalta a legmélyebb bánatot, azután átélte, hogy a bánatnak vége szakad, minden ébredésnél érezni fogja a napfény örömét De még nem volt vége. Bánat és öröm rohant meg egyszerre, és nem kaptam levegőt, tudtam, hogyha Daniel abbahagyja a csókot, a semmibe tűnök, mint a regény a mélyhegedűben, de nem hagyta abba. Ujja végigsimított az arcomon, le a mellemig és hasam puha bőréig, én pedig határozott kézzel kigomboltam az ingét, és ajkamat a durva ősz szőrszálakhoz nyomtam. Éreztem a száját a combomon, aztán a nyelvét, amely olyan finoman érintett, akár a kígyó nyelve. Elállt a lélegzetem, mintha futottam volna, miközben széttolta térdeimet, aztán belém burkolózott, összegabalyodtak végtagok, szerelmek, életek. Ahogy belém ért, zokogás tört ki a mellkasomban, és felkiáltottam. Kettétörtem, és ő megtartott. Új voltam, meleg és meztelen. A karjában feküdtem, és megértettem. Két nő vagyok, és két férfit szeretek. Elise mindig szeretni fogja Kitet, és Alice szereti Danielt. Nem ilyennek képzeltem az életet és a szerelmet, de szerelem volt ez akkor is. Ha el is kell hagynunk Tynefordot, már nem egyedül megyünk.

HUSZONHATODIK FEJEZET A regény a mélyhegedűben

HÁT MÉGIS MRS. RIVERS LETTEM VÉGÜL. Alice Rivers. Az esküvői képünk ott áll az öltözőasztalomon, mellette az a kép, amely Kitet és engem ábrázol azon a nyáron, amikor eldöntöttük, hogy eljegyezzük egymást. Mindkét képen boldog vagyok. Magára az esküvőre nemigen emlékszem. Az előtt történt, hogy elhagytuk volna Tynefordot, de templomi esküvőt nem akartam, így a dorchesteri anyakönyvi hivatalban zajlott az esemény. Napfényes decemberi nap volt, a földet vastag zúzmara fedte, mintha hó esett volna, a fákról szikrázó jégcsapok csüngtek. Anna gyöngysorát viseltem, Mrs. Ellsworth pedig készített nekem csokrot a kerti növényekből. Daniellel kivártuk a sorunkat, a linóleumpadlós folyosó tele volt katonákkal és szerelmeikkel. Nem hívtunk meg senkit. Egy fiatal hadnagy és a menyasszonya volt a két tanú. A nevüket már elfelejtettem. A díszebédet Tyneford konyhájában fogyasztottuk el, Wrexham ragaszkodott hozzá, hogy a konzerv spárgás omlettet fehér kesztyűben szolgálja fel, Mrs. Ellsworth pedig a szemét törölgette. Meghívtuk pezsgőre a segédszolgálatos lányokat, de én nem ittam, mert a pezsgő már mindig Annára emlékeztetett. De ott volt még Margot. Nem válaszolt a táviratomra. Nem is táviratozott, nem is írt. Tudtam, hogy engem hibáztat az üres regényért. Az elkövetkező három évben hosszú leveleket írtam neki, és ajándékokat küldtem a kislánynak, és kérleltem, hogy értsen meg, de soha nem válaszolt. A háború után a leveleim visszajöttek, „címzett, cím ismeretlen” bélyegzővel, és többet nem írtam. Ennyi éven át bőven volt időm azon gondolkozni, miért szakadt meg a kapcsolatunk. Először azt hittem, dühös rám, és nem tud megbocsátani nekem. Miután nem írtunk többet

egymásnak, lassan eltűntünk egymás életéből. A párbeszéd elakadt, és egy idő után már egyikünk sem tudta, hogyan kéne újrakezdeni. Mégis azon gondolkodom, hogy nem valami más oka volt-e a csendnek. Régi életünk szinte minden darabját elveszítettük. Én Alice lettem, és gyanítom, hogy Margot is más ember lett. Mi maradtunk egyedül, akik még az elvesztett családunkhoz kötöttük egymást, és egyszerűen könnyebb volt megpróbálni felejteni, némaságba rejteni a múltat, és lefoglalni magunkat a jelennel. Sokszor gondoltam rá. Képtelen voltam megenni a kedvencét, a rózsakrémet, vagy éppen Berlioz brácsaversenyét hallgatni. És ahogy egyre idősebb lettem, egyre többet és többet gondoltam az unokahúgomra, Julianára is. ☼ Sosem vesztettem el a reményt, hogy egyszer visszaengednek minket Tynefordba, és úgy is lett, egyetlen utolsó látogatás erejéig. A Védelmi Minisztérium úgy döntött, a hadsereg gyakorlatozásához feltétlenül szükség van a területre, és tájékoztattak minket, hogy kisajátítják az egész birtokot. Tyneford nem lesz többé a Rivers családé, még névleg sem. 1963ban, egy kora márciusi délutánon tértünk vissza. Keletről enyhe szél fújt, finom ködpermet takarta az öböl látképét. Örültem az esőnek. Nem voltam biztos benne, hogy el tudnám viselni a napfényben ragyogó táj látványát. Valamivel távolabb parkoltunk le az immár kavicsos úton, és az utolsó mérföldet gyalog tettük meg a faluig. Először nem is láttam a házakat; a fák előrekúsztak, és tavaszi zöldbe burkolták őket, mintha az erdő mélységes mélyébe akarnák behúzni az épületeket. A kunyhók a nyírfák, mogyoróbokrok és kökény szövevénye között bújtak meg, mintha mesekönyv elevenedett volna meg előttünk. Minden zöld volt – a fák ágain kúszó ruganyos moha, a kérgüket pettyező fényes zuzmó és a lombok falakra vetülő árnyéka. Amikor közelebb sétáltunk, láttuk, hogy a tetők beomlottak, és a fából ácsolt felső szintek szétrothadtak, úgyhogy a falak közepén kandallók bukkantak elő. Borostyánujjak bökték át a kőfalakat, a kockakövek között nefelejcsek rezegtek. A falakat golyó ütötte nyomok csúfították el, némelyikben a lövedék már

elrozsdásodott, és az esőben vörösesbarna lé csordogált le belőle, nyomot hagyva a falon. A faluból felsétáltunk a házhoz. A hadsereg néhány évvel korábban lerombolta a Tudor-szárnyat, amely most félig meztelenül állt ott, a bordákra emlékeztető csupasz gerendázat a szabad ég alatt meredezett. Belépdeltünk az épületbe; az ajtókat már régóta letépték pántjaikról. Az előcsarnok fedetlenül állt az ég alatt, az eső a kőpadlót áztatta, mivel a parkettát már sok éve kiszedték és a tengerentúlra szállították az amerikai katonák. A szalon rókabűzt árasztott, láttam, hogy egy jószág a nagy kandallóba vackok be. Az állat nem vett észre minket, és békében szendergett tovább, vörös farkát kidugva a félredobott piszkavasak között. Daniellel kéz a kézben kisétáltunk a teraszra, és kinéztünk abba az irányba, ahol valaha a kert volt. Nem maradt belőle más, csak a pázsitra kivezető kőlépcsők. A pázsit maga vad mezővé változott, a levendula és kakukkfű szélén gyom ütötte fel a fejét. Aztán kilopakodott a nap a felhők közül, áttetsző fénybe borítva a völgyet, felragyogtatva egy kincsesbarlangnyi arany nárciszt és egy kánya szárnyának vörös villanását. Egyszer-egyszer a dorseti poszáta dala szakította meg a csendet, és a gyenge nap egy fénysugarában vajsárga kankalinok foltjait fedeztem fel a Flowers Barrow-hoz vezető ösvényen. Némán ballagtunk le a Worbarrow-öbölhöz, a parton Burt kunyhója után kutatva. A viskó ott lapult a fövenyben, a kavicsokat elmosta már az ár, úgyhogy csak a barna és fehér kövek omladozó kupaca maradt belőle. Az öbölben egyetlen hajó sem volt, de a sirályok egyre rikoltoztak, és egy fekete kormorán bukott le a vízbe halakat keresve. Amikor a nap már a tengerbe süllyedt, és a hegyeken sűrűsödni kezdett a félhomály, elindultunk a partról, majd visszasétáltunk az autónkhoz, jól tudván, hogy csak betolakodók vagyunk. Az emberi fajnak itt többé nem volt keresnivalója. ☼

A következő hazaútra később, 1984 őszén került sor. Ott álltunk a bécsi Westbahnhof nyüzsgésében, bőröndök és tülekedő emberek búcsúkiáltásai kereszttüzében. Daniel megfogta a kezem. – Jól vagy, szívem? Hozzak neked vizet? Megráztam a fejem, és felém nyújtott karjába kapaszkodtam. Felpillantottam az állomás órájára. Tizenegy ötvenkilenc. A vonat egy perc múlva megérkezik – Ausztriában legalább pontosan jár a vasút. Egy perc késedelmet sem bírnék ki. A szívem hangosan zakatolt, oda kellett figyelnem, hogy rendesen lélegezzek. Még szorosabban megmarkoltam a mélyhegedű tokját. Tizenkét óra. A vágányra csikorogva, egyre lassuló zakatolással begördült egy vonat. Ajtajai hangos csattanással kinyíltak. Kiadták a bőröndöket, és utasok áradata sodródott felém. Lábujjhegyre álltam, úgy kémleltem a tömeget, őt keresve – a karcsú, szőke hajú lányt, aki bizonyára most is csinos és elegáns. Kétfelől emberár rohant el mellettem, én pedig forgolódtam, és a szememet meresztettem, de nem láttam őt. A tömeg egyre ritkult, én már-már zokogtam. Hogy késhette le a vonatot? Hogy tehette? – Elise. Megfordultam. Húszéves lány helyett ősz hajú asszony állt előttem. De a zöld szem ugyanaz volt. Rám mosolygott, én pedig előreléptem a karjai közé, a hegedűtök kettőnk közé préselődött. – Margot. Margot – ismételgettem néhány percig. – Elfelejtettem. Olyan rég volt már, fiatal lányt kerestem. Margot kurtán felnevetett. – Úgy látszik, mégis festetnem kéne a hajamat. – A régi, jól ismert arckifejezésével méregetett, félrebillentett fejjel. – Te semmit sem változtál. Elpirultam, mintha még mindig tizenkilenc éves lennék. – Hát, azért kicsivel vékonyabb lettem azóta. Margot felnevetett. – Nem úgy értettem. Olyan sok mondanivalónk volt, és olyan régóta nem mondtuk már el, hogy most csak udvarias mondatokat tudtunk elhebegni. Megcsodáltam a brossát; neki nagyon tetszett a gyűrűm. Angolul beszéltünk, magamban ámultam amerikai akcentusán,

azokon a ragyogó magánhangzókon. A férjeink közben egymásra találtak, és megtárgyalták az időjárást és a külföldi utazás kellemetlenségeit. Pár perc elteltével Margot közbeszólt. – Ez a mélyhegedű? Kiszáradt ajakkal bólintottam. – Igen. Megjavíttattam és újrahúroztattam. A kezébe adtam a hangszert, és ő némán elvette. Nyelt egyet, aztán kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de mégsem szólalt meg. Hirtelen nagy csend támadt a pályaudvaron, mintha a lárma elnémult volna, és nem maradt a tizenkettedik vágányon senki, csak Margot és én. Kívülről az Operaház majdnem ugyanúgy festett, mint régen, most is a fény szigete volt a Ringstrasse közepén. Fekete szmokingos férfiak és hosszú ruhás nők serege áradt fel a lépcsőn az oszlopsorhoz. Az első emeleti erkélyek bronzszobrai fölött lámpások függtek, a fény glóriaként keretezte őket. Felettünk két szárnyas ló ágaskodott, hátravetett fejükön lobogó fémsörény. Dániel és én előrearaszoltunk, együtt sodródva a tömeggel, és én csak hallgattam a hajdan oly ismerős fecsegést, a levegő zsongott a bemutató izgalmától. Annak idején számtalanszor voltam itt Juliannál, Margottal és a nénikék hármasával – Gretta folyton amiatt sápítozott, nem hagyta-e otthon a színházi látcsövét, mert akkor nem tudja megkeresni a barátnőit (szerette, ha aprólékos beszámolót nyújthat Annának a közönség viselkedéséről; ha csak egyvalaki ásított az erkélyen, az már nem maradhatott észrevétlenül és titokban). Gerda mindig siettetett minket, a kapkodásban újra és újra megbotlott régimódi ruhájának hosszú uszályában. Szegény Margot szótlan volt és kissé sápadt, mert túlságosan is el tudta képzelni, milyen ideges lehet az anyja. Julian és én, mivel nem voltunk zenészek, és soha nem tapasztaltuk meg az előadás rettenetét, egyszerűen csak büszkén feszítettünk. Anna fog énekelni! A mi Annánk. De mindez már sok-sok éve történt, és Anna régóta nem énekelt itt. Néztem az őszülő és fehér fejeket a tömegben, és azon töprengtem, vajon akad-e még olyan köztük, aki emlékszik rá. Daniellel kint várakoztunk a loggia hűvösében, ő A varázsfuvola pompás freskóit csodálta, én pedig lentről, az utcáról idehallatszó autókürt-koncertet hallgattam. Mindketten

idegenek voltunk itt. Az én otthonom 1938 Bécse volt, nem ez a sikongó, modern város. Örültem, hogy angolul beszélhetek. Nem kellett a pincérek és főurak gúnyos mosolyát néznem, ahogy meghallják muzeális német beszédemet. Daniel megérezte vonakodásomat, és ő rendelte meg a linzertortát és a kávét. Elbújhattam a brit turista álarca mögött, én voltam az angol nő, aki csak dadog és mosolyog, és hétköznapian tudatlan. Figyeltem a tömeget, és végre megpillantottam Margotot és Robertet. Odajöttek hozzánk, a férfiak udvariaskodtak, én pedig csak néztem Margotot, és észrevettem, hogy szótlan és kissé sápadt. Elkapta a tekintetemet, és elmosolyodott. Megszólalt a csengő, jelezve, hogy öt perc múlva kezdődik az előadás, és aztán egyszer csak mind a négyen ott ültünk a nézőtéren. Észrevettem,, hogy remegek; Daniel megszorította a kezemet. Nem is Operaház volt ez, hanem a zene palotája, a zene katedrálisa – vörös és arany, és ragyogó fény. A közönség tapsolt és elcsendesedett. Fészkelődtem a széken, és a programfüzettel legyeztem magam; szinte hallottam Gretta rosszalló libasziszegését. A fények elhalványultak, és a színház megtelt ismerős arcokkal. A proszcéniumpáholyban ott ült Herr Finkelstein, akit még mindig izgalomban tartott, hogy összekeverték a kopaszodó Báróval, és Frau Goldschmidt, aki verejtékezik meleg szőrméjében, de nem hajlandó odavetni a ruhatárba, hiszen ki tudja, mi történhet ott vele; és végre ott volt Julian is, aki székében előrehajolva figyelt. Levegőt is alig vett, annyira feszült volt a várakozástól. Megtapsoltuk a karmestert: a kis Jan Tibor kisétált a színpadra. Csak éppen már nem volt a kis Jan többé. Ő nem kísértet volt, hanem vékony, galambősz férfi, olyan tekintélyes fellépéssel, ami csak a diktátorok, oroszlánidomárok és karmesterek sajátja. A színpadra inti a szólistát, és kivonul Anna. Pontosan úgy néz ki, mint amikor utoljára láttam – gyönyörű, negyvenöt éves asszony de kezében.mélyhegedűt tart. Ő nem Anna. Ő az unokahúgom, Juliana. Lepillantok a térdemen tartott műsorfüzetre.

ŐSBEMUTATÓ REGÉNY A MÉLYHEGEDŰBEN; D-MOLL BRÁCSAVERSENY ZENESZERZŐ: JAN TIBOR KARMESTER: JAN TIBOR ELŐADJA: JULIANA MILLER Ez a zene a családomé. A kis Jan Tibor, aki hajdan salátalevelekkel etette a teknőst, házi koncerteket adott a nénikéknek, és játékától Anna zongorája dalolt és sírt örömében saját szépségétől, ő írta ezt nekünk. Nagy levegőt veszek a zenekarral együtt, aztán a karmester felemeli pálcáját, és a világ egy pillanatra megáll: a pálca lecsap, a zene kavarogni kezd. Húrok zöld és kék hullámai örvénylenek és szárnyalnak. Fuvola pataktiszta dallama visszhangzik a csellók mélyebb folyamában, aztán végre megszólal Juliana mélyhegedűje, hangja mély, édes és gazdag, mint a mlzes bor. Zenéje megtölti fülemet és tüdőmet. Az allegro keringővé alakul, és én az Operabálban táncolok Kittel, miközben Anna énekel, és szédülök a pezsgőtől, közben törött üveg csörömpölése hallatszik. Jan feszes dühvei vezeti a zenekart, a hangok forgó kaleidoszkópját csalja ki belőlük, Juliana egyre magasabbra.és magasabbra ível, és akkor, a szakadék szélén Jan ujja egy fordulatával visszatartja őket, és sóhajtó diminuendóba csillapítja a vonósokat. És most a lassú tétel. A közönség vár. Ezért jött mindenki. Juliana leteszi Stradivariját, és felemel egy kisebb rózsafa brácsát. A közönség gyanakodva méregeti ezt a vásári hegedűcskét – egy emberként fintorítják el az orrukat. Inkább iskolába való ez, vagy az aluljáróba, nem pedig a fényes Operaházba. Jan felemeli pálcáját, majd ostorként csap le vele, és akkor elkezdődik, tompa és furcsa dallam, egy fehér papírlap dala. Megfogom a nővérem kezét, és hallgatom, ahogy az unokahúgom zenét csalogat elő a húrokból. A mélyhegedűbe rejtett regényről énekel, a megíratlan történetről. Egyedül én tudom, hogy a mélyhegedű regénye nem üres. Megszárítottam az oldalakat, és mielőtt újra bezártam volna őket, egyiket a másik után megtöltöttem az én történetemmel. Azok a lapok tele vannak szavakkal, és a mélyhegedű regénye most már egy

palimpszeszt8. A ma esti hangverseny után le fogom írni az utolsó oldalt is, és a mélyhegedű belsejébe csúsztatom. Valahol visszafelé ketyeg egy óra, és az éjfélt még nem ütötte el. Juliana csak játszik és játszik, és egyszerre történik minden. Burt halászik a Bárkával hajnalban a Dunán, Mrs. Ellsworth és Hildegard vadhúsos pitét sütnek együtt régi lakásunk apró konyhájában. És mindenkor két férfit szeretek. Ma este a Tyneford-házról fogok álmodni. Amikor lefekszem aludni, olyannak fogom látni a házat, amilyen azon az első nyáron volt. A kusza vadrózsát a hátsó ajtó mellett. A lovat az istállóudvaron, és a fogait, ahogyan csak rágnak és rágnak. A magnólia és a só illatát. Aztán álmomban fel fogók ébredni. Újra Elise leszek. Alice pihen, és mindenki él. Kezem fehér és sima, a májfoltok eltűntek. Állok a pázsiton, hallgatom a tenger hívását, a vitorlások koccanásait az öbölben. Leszaladok a tengerpartra. Lábam elsüllyed a kavicsban, a víz a partot csapkodja. A nap ragyog, és a tengerparton ott áll egy fiú. Egy angol gyermek-férfi. Csak áll a fehér habok között. Rám vár, mosolyog, mindig mosolyog, és arra vár, hogy megcsókoljon. Sós vizet érzek a nyelvemen. Sós víz – könnyek és utazás. És a tenger moraja mindenek felett.

8 A palimpszeszt olyan írásmunka alapja, amelyről az eredeti írást eltávolították, és helyébe újat írtak. Az új jelentés ugyan ráírja magát a régire, de nem cseréli le azt.

A SZERZŐ JEGYZETE TYNEFORD FALUJÁT A DORSETI PARTOKON elhelyezkedő Tyne-ham szellemfaluról mintáztam. Az emberek több mint ezer éven át éltek Tynehamben és a Worbarrow-Öbölnél, de még az 1930-as években is távoli és eldugott helynek számított ez a vidék, távol minden főbb autóúttól és vasútvonaltól, és utacskáit egy sor fakapu választotta el a külvilágtól. Az Erzsébet korabeli udvarházat Anglia egyik legszebbjeként tartották számon: a pompás épületet aranyszínű purbecki mészkőből emelték, A völgy élete gyakorlatilag évezredeken át változatlan maradt: a férfiak makrélára halásztak az öbölben, a nők pedig vagy a földeken dolgoztak, vagy a Bond család tulajdonában álló tekintélyes házban; a nemesi család több száz éven át volt a birtok ura. Aztán a második világháború közepén minden megváltozott. A hadügyminisztérium lefoglalta az egész birtokot a hadsereg céljaira. 1943. november 16-án levelet küldtek a falu lakóinak, amelyben tájékoztatták őket arról, hogy otthonaikat elveszik, és egy hónapjuk van arra, hogy távozzanak. A legtöbb en&úgy vélték, hogy karácsony után már visszatérhetnek, és a kertjükbe még elültették a veteményt. De annyi bizonyos, hogy Churchill ígérete szerint otthonaikat a háború végén vissza kellett kapniuk. A falubeliek kitűztek egy feliratot a templom ajtajára, mielőtt távoztak, amelyben arra kérték a hadsereget: „Kérjük, viseljék gondját templomunknak és házainknak; elhagytuk otthonainkat, ahol nemzedékek óta laktunk, hogy segítsünk megnyerni a háborút, hogy az emberek szabadok lehessenek. Egy napon majd visszatérünk; köszönjük, hogy addig is szépen bánnak a falunkkal.” A hadsereg (a brit és az amerikai) nem bánt szépen a faluval. A házakat célpontnak használták, gránátot dobtak a falakra, és kilőtték az ablakokat. Az ősi hársfasort kidöntötték, és tűz ütött ki a középkori eredetű nyugati szárnyban. De a legrosszabb még csak ezután jött. A háború végén Churchill megszegte ígéretét: a

falut nem adták vissza, hanem végleg rekvirálták. Az emberek sosem jöttek haza, a házak romba dőltek. Az Erzsébet korabeli udvarházat részben lerombolták az 1960-as években, és továbbra is lezárt területen maradt, távol a kíváncsi szemek elől. Tyneham ma „szellemfalu” A hadsereg év közben engedélyezi néhány részének megtekintését; a falu különös és mélabús hely lett – olyan hely, amely már gyerekkorom óta kísért engem. Mindig is szerettem volna újra benépesíteni, még ha csak a képzeletemben is, és úgy láttatni, amilyen egyszer lehetett. A helyszínek többsége valóságos, Tyneford lakói viszont a képzelet szüleményei – bár Lilian Bondnak mindenképpen hálás vagyok elégikus beszámolójáért, amelyet a nagy házban töltött gyermekkoráról írt. Jóllehet Tyneham története igen szomorú, maga a hely egyedülálló. A dorseti partok mentén húzódó falvak már a modern élet nyomait viselik, miközben a Tynehamet körülvevő táj semmit sem változott. A vidéken soha nem voltak jellemzőek az intenzív gazdálkodási módszerek, sem az „áss a győzelemért” kampány alatt, sem utána, és megmaradt az 1940-es évekre jellemző tájarculat, az apró, sövénnyel elválasztott földek sora. A lakóházak romokban hevernek, de a hadsereg megszállása sok szempontból ugyanannyit megőrzött, mint amennyit lerombolt. Egy borús augusztusi délutánon láttam ott vadászsólymot és fülemülét, és számtalan vadvirágot. Az ember által elhagyott területet a természet visszafoglalta. Elise Landaut a nagy-nagynéném, Gabi Landau inspirálta, aki nagyanyám, Margot segítségével Európába tudott menekülni úgy, hogy „gyereklányként” helyezkedett el egy angol család mellett a harmincas évek végén. Sok menekült, különösen gazdag polgári családokból érkező fiatal lányok szöktek meg ilyen módon „háztartási alkalmazotti vízummal” – felcserélve elkényeztetett, kényelmes életüket az angol cselédek szigorú mindennapjaival. Elisé-hez hasonlóan Gabinak is fájdalmas honvágya volt, és hiányzott neki a nővére, Gerda, aki az Egyesült Államokba emigrált. A két nő több mint harminc éven át nem találkozott egymással, és amikor újra látták egymást – a liverpooli kikötőben nem ismerték fel a másikat.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS RENDKÍVÜL

a Sceptre minden dolgozójának: csodálatos kiadómnak, Jocastának, valamint Lucynak, Niki-nek, Alice-nek, Jasonnek, Alixnek, Charlotte-nak, Ruthnak, Carolenak, Sophie-nak és Sarah-nak, aki a fantasztikus borítót tervezte, James mindent megtett, és még annál is többet, amikor belement, hogy a kutatás nevében egy mayfairi borbély késes borotvával megborotválja, Kate pedig megengedte, hogy teletömjem papírral a mélyhegedűjét. A Sotheby's készséggel segített felbecsülni, mennyit érhetett egy Turner-kép 1939-ben, míg Lisa Curson nagylelkűen megosztotta velem emlékeit 1938ból, amikor fiatal menekültként cselédnek állt. Köszönetét mondok Jeff Ronának, aki a brácsaversenyt komponálta, Neel Hammondnak, aki gyönyörűen eljátszotta a mélyhegedű szólamát, és Michael Glenn Williamsnek, aki a kíséretet zongorára adaptálta (a zene meghallgatható a www.natashasolomons.com weboldalon). És mindent köszönök ügynökeimnek, Stannek és Elinornak, szüleimnek, Ca-rolnak és Clive-nak, valamint férjemnek és munkatársamnak, Davidnek. HÁLÁS VAGYOK