Naomi Novik - Rengeteg.pdf

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Naomi Novik: Uprooted Del Rey Books, New York, 2015 Fordította: Heinisch Mónika Borítófestmény és tipográfia: Cserny Timi Pookah Tördelte: Kühne Andrea Copyright © 2015 by Temeraire LLC Hungarian translation © Heinisch Mónika, 2016 Borító © Cserny Timi Pookah, 2016 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2016 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Kiadja GABO Kiadó www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Kleinheincz Csilla IBSN 978-963-406-223-3 Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben Felelős vezető: Ducsai György igazgató A GABO Kiadó könyveinek kizárlagos terjesztője a Talentum Kft. Cím: Törökbálint, DEPO Telefon: 06-23-332-105 Fax: 06-23-232-336 E-mail: [email protected]

1. FEJEZET

A

mi sárkányunk nem falja fel az elrabolt lányokat, akármit is mondjanak róla a völgyön kívül. A nálunk megpihenő vándoroktól mi is halljuk a rólunk szóló

pletykákat: hogy mi emberáldozatot mutatunk be egy igazi sárkánynak. Ez persze távol áll a valóságtól. Igaz, hogy varázsló és halhatatlan, de ember, és az apáink csoportba verődve végeztek volna vele, ha meg akart volna ölni valakit közülünk tízévenként. Ő véd meg minket a Rengetegtől, és ezért hálásak vagyunk neki, de ennek is megvan a határa. Természetesen nem falja fel az elhurcolt lányokat, bár időnként úgy érezzük. Elviszi őket a tornyába, és tíz évvel később elengedi, csakhogy addigra a lányok gyökeresen megváltoznak. Előkelő ruhákat hordanak, úgy beszélnek, mint udvaroncok a palotából, és mivel tíz évig együtt éltek egy toronyban egy fér-

fival, mindenki lemond róluk, annak ellenére, hogy a lányok állítása szerint soha egy ujjal sem nyúlt hozzájuk. Mi mást mondhatnának? Nem is ez a probléma gyökere – végül is a Sárkány búcsúzóul egy ezüsttel teli erszényt ad nekik, így aztán bárki szívesen feleségül venné őket, akár a kétes múltjukkal együtt is. Csakhogy ők nem akarnak férjhez menni. Sőt, maradni sem akarnak nálunk. – Elfelejtik, hogyan kell itt élni – mondta egyszer apám váratlanul. Együtt zötykölődtünk a nagy, üres szekér bakján, miután kiszállítottunk egyheti tűzifát. Dvernyikben laktunk, amely sem a legnagyobb, sem a legkisebb falu a völgyben, és nem is a Rengeteghez legközelebbi. Hét mérföld választja el tőle. A hegyre felvezető út legmagasabb pontjáról tiszta időben végigkövethettük szemünkkel a folyó vonalát, egészen a Rengeteg pereméig, a fák sötét fala előtt elterülő, világosszürke, égett talajú irtásig. A Sárkány tornya a másik irányban magasodott, tisztes távolságban. Mintha egy fehér krétadarabot szúrtak volna a földbe a nyugati hegyeknél. Kicsi voltam akkor – ötévesnél aligha idősebb –, de azt tudtam, hogy ha lehet, a Sárkányt nem említjük, sem az általa elhurcolt lányokat, ezért megragadt a fejemben, amikor apám megszegte ezt a szabályt. – Csak a félelemre emlékeznek – folytatta. Ezzel le is zárta a témát. Nyelvével csettintett a lovaknak, mire azok szapora léptekkel levittek minket a hegyről, vissza a fák közé.

Nem sokat értettem az egészből. Mindnyájan féltünk a Rengetegtől. Ugyanakkor a völgy volt az otthonunk. Hogy is hagyhattuk volna el az otthonunkat? A lányok mégis elmentek. Miután a Sárkány kiengedte őket a tornyából, kis ideig a családjukkal laktak – egy hétig, legfeljebb egy hónapig, soha nem tovább. Aztán fogták a hozományként kapott ezüstöt, és továbbálltak. Többnyire Kraliába költöztek, hogy az Egyetemre járjanak. Sokan feleségül mentek egy városi férfihoz, mások tudósok vagy kereskedők lettek, bár egyesek azt híresztelték, hogy Jadviga Bach, akit hatvan évvel ezelőtt rabolt el a torony ura, kurtizán lett, többek között egy báró és egy herceg szeretője. Ám az én születésem idején már csak tehetős öregasszonyként élt, aki káprázatos ajándékokat küldött unokahúgainak és unokaöccseinek, de soha nem látogatott haza. Tehát nem egy emberevőnek adtuk át a lányainkat, de nem is volt sokkal szívderítőbb a helyzet. Kevés falu volt a völgyben, és a Sárkány nem vitt el akárkit: kizárólag tizenhét éves lányokat, akik egy bizonyos évben, két október között születtek. Az én évemben tizenegy lány közül választhatott, ami kockajátékban igen kevés nyerési esélyt biztosított volna nekünk. Mindenki azt mondja, hogy akik Sárkánylányt nevelnek, máshogy szeretik őt; nem tehetnek róla, sejtik, hogy egyszer el fogják veszíteni. Én azonban nem így éltem meg, a szüleim sem így viszonyultak hozzá. Mire elég idős lettem, hogy felfogjam a veszélyt, már mindannyian tudtuk, hogy Kasját fogja elvinni. Csupán a tudatlan átutazók jegyezték meg Kasja szüleinek,

milyen szép, okos vagy kedves a lányuk. A Sárkány nem mindig a legszebb lányt vitte el, hanem azt, aki valamilyen téren a legkülönlegesebb volt. Könnyen kiszúrta a legszebbet, a legokosabbat, a legjobb táncost, a legfinomabb modorút, jóllehet, alig váltott velük néhány szót a döntéshozatal előtt. Kasjában pedig minden megvolt, amit akart. Sűrű, aranyló búzaszínű haja befonva a derekáig ért, meleg barna szeme volt, a nevetése dallamára pedig mindenkinek énekelni támadt kedve. Neki jutottak eszébe a legjobb játékok, mindig történeteket és táncokat talált ki; egész ünnepi lakomákat meg tudott főzni, és ha fonalat sodort az apja juhainak szőréből, a szál simán, egyetlen csomó vagy görcs nélkül jött le a rokka kerekéről. Úgy említem őt, mint valami meseszereplőt, de az igazság pont a fordítottja volt: ha anyám fonalat szövő hercegnőkről, bátor libapásztorlányokról vagy folyótündérekről mesélt, mindig Kasját képzeltem magam elé, így élt a fejemben. Balga és fiatal voltam még, ezért attól a tudattól, hogy hamarosan elveszítem, nem kevésbé, hanem még jobban szerettem. Kasja azt mondta, nem bánja. Nem gyötörte félelem, erről Vensza, az anyja gondoskodott. – Bátornak kell lennie – mondta egyszer anyámnak, miközben nógatta a lányát, hogy másszon fel egy félelmetesnek tűnő fára, anyám pedig könnyes szemmel ölelte át. Mindössze háromháznyira laktunk egymástól. Három fiútestvérem volt, egyedüli lányként születtem a családunkba, mindhárman jóval idősebbek voltak nálam. Kasja állt a legkö-

zelebb a szívemhez. A bölcsőtől fogva együtt játszottunk, eleinte anyáink konyhájában, elvonulva, hogy ne legyünk láb alatt, később a házunk előtt, az utcán, és végül, amikor már elég idősek voltunk hozzá, kiszaladtunk a sűrűbe. Nem akartam bent maradni a házban, amikor vele is rohanhattam kézen fogva az ágak alatt. Úgy képzeltem, hogy a fák leeresztik karjukat, és úgy óvnak minket. Fogalmam sem volt róla, milyen lesz, ha elszakítják tőlem. A szüleim akkor sem aggódtak volna miattam, ha Kasja nincs velem, mivel tizenhét évesen vézna kancacsikó voltam nagy lábbal, gubancos, koszos-barna hajjal, és azzal az egyetlen szembetűnő képességemmel, ha lehet így nevezni, hogy egy nap alatt bármit el tudtam tépni, be tudtam koszolni vagy el tudtam veszíteni, amit felvettem. Anyám tizenkét éves koromra felhagyott minden reménnyel, és engedte, hogy a bátyáim levetett ruháiban mászkáljak, kivéve ünnepnapokon, amikor az otthonról való elindulás előtt húsz perccel át kellett öltöznöm, majd az ajtónk előtti padon kellett üldögélnem, amíg neki nem vágtunk a templomba vezető útnak. Így sem lehettek biztosak benne, hogy mire a faluba érünk, nem szakítja el a ruhámat egy ág, vagy nem sározom be magam. – Egy szabóhoz kell feleségül menned, kicsi Agnyeskám – hangoztatta apám nevetve, amikor éjjel hazajött az erdőből, és én maszatos arccal, legalább egy lyukkal a ruhámon, kendő nélkül elébe szaladtam. Ő így is szívesen felkapott és megcsókolt. Anyám csak halkan sóhajtozott. Melyik szülő sajnálná,

hogy a Sárkánynak szánt lányában annyi hiba van?

A kiválasztás előtti utolsó nyár hosszú volt, meleg és könynyekkel teli. Kasja nem sírt, csak én. Estig barangoltunk az erdőben, minden aranyfényű napot a lehető leghosszabbra nyújtottunk, majd éhesen és fáradtan hazamentem, és azonnal le is feküdtem a sötétben. Anyám bejött, megsimogatta a fejemet, és halkan énekelt, amíg bele nem aludtam a sírásba. Otthagyott egy tányér ételt az ágyam mellett, arra az esetre, ha az éhség felébresztene éjszaka. Nem is próbált vigasztalni, mit mondhatott volna? Mindketten tudtuk, hogy akármennyire szereti Kasját és az anyját, Venszát, óhatatlanul is ott van egy apró kis örömcsomó a hasában – nem az én lányom, nem az én egy szem lányom. Persze én sem szerettem volna, hogy másképp érezzen. Jóformán az egész nyarat együtt töltöttük Kasjával. Régóta így volt. Kisebb korunkban a többi falusi gyerekkel együtt futottunk neki a fák sűrűjének, ám ahogy nődögéltünk, és Kasja egyre szebb lett, azt mondta az anyja: „Kerüljétek a fiúkat! Nektek és nekik is az lesz a legjobb.” Én viszont nem tágítottam Kasja mellől, anyám pedig eléggé szerette Kasját és Venszát ahhoz, hogy ne próbáljon meg elszakítani minket egymástól, hiába volt biztos benne, hogy végül csak annál inkább szenvedni fogok. Az utolsó napon egy tisztásra bukkantam a sűrűben, ahol arany és lángvörös lombkoronák susogtak a fejünk fölött, és érett

gesztenyék borították a talajt. Gallyakból és száraz levelekből kis tüzet gyújtottunk, és azon sütöttünk meg egy-egy maroknyit. Másnap kezdődött október hava, amikor is nagy ünnepséggel tanúsítottuk megbecsülésünket pártfogónk és urunk iránt. Másnap érkezett a Sárkány. – Milyen jó volna trubadúrnak lenni! – szólalt meg Kasja háton fekve, csukott szemmel. Egy dallamot dúdolt. Az ünnepségre egy vándor énekest is meghívtak, aki aznap délelőtt odakint, a zöldben gyakorolta dalait. A hűbérrel megrakott szekerek egész héten gurultak befelé a faluba. – Bejárni egész Polniát, és a királynak énekelni! Merengve mondta ezt, de nem úgy, ahogy az álmokat kergető kölykök beszélnek. Úgy mondta, mint aki tényleg el akarja hagyni a völgyet, örökre. Odanyúltam, és megfogtam a kezét. – És minden tél közepén hazajönnél – feleltem – elénekelni nekünk a dalokat, amelyeket megtanultál. – Szorongattuk egymás kezét, és próbáltam kizárni a tudatomból, hogy a Sárkány által elhurcolt lányok soha nem akarnak visszajönni. Természetesen akkor még szívből gyűlöltem a varázslót. Pedig nem volt rossz uraság. Az északi hegység túloldalán a Sárga-mocsár bárója ötezres sereget tartott fenn Polnia határainak megvédésére. Négytornyú kastélyban lakott a feleségével, aki vérvörös drágaköveket és fehér rókabundát hordott, pedig birtoka semmivel sem volt gazdagabb a mi völgyünknél. A férfiak hetente egyszer kötelesek voltak az ő földjén dolgozni, a legjobb földeken, a legrátermettebb fiaikat pedig elvitte katonának.

Amikor a katonái a környéken bóklásztak, a felnőtté serdült lányoknak bent kellett maradniuk a házakban, társaságban. És még ő sem számított rossz úrnak. A Sárkány egyetlen toronyban lakott, udvaroncok nélkül, azzal az egyetlen lánnyal, akit éppen elvitt. Nem volt szüksége seregre, hiszen a saját munkájával, a mágiájával szolgálta a királyt. Időnként el kellett mennie az udvarba, megújítani a hűségesküjét, és az uralkodó bizonyára hadba is hívhatta volna, de többnyire azt a feladatot hagyta meg neki, hogy itt maradjon, felügyelje a Rengeteget, és megóvja a királyságot annak gonoszságától. Csak akkor lett tékozló, amikor könyvekről volt szó. Falusiakhoz képest igen olvasottnak számítottunk, mivel a könyvekkel házaló kereskedők ide, a Polnia legszélső sarkában lévő völgybe is eljöttek – hiszen a Sárkány akár aranyat is hajlandó volt fizetni értük. A vándorkereskedők mindenféle szakadt és olcsó könyvet is betuszkoltak az öszvéreikre kötött nyeregtáskákba, és néhány fillérért eladták őket nekünk. A mi völgyünkben szegény háznak számított az, amelyben nem volt legalább két-három könyv kiállítva a falon. Mindez jelentéktelen, szánalmas apróságnak tűnhetett, és sokan talán fel sem tudták fogni, hogy a lányainkat odaadjuk egy ilyen embernek, de ez csak azok számára volt érthetetlen, akik távol éltek a Rengetegtől. Én viszont megértem a Zöld Nyarat, amikor a forró szél egészen a falunkig hozta a Rengeteg virágporát, a mi legelőinkre és kertjeinkbe. A növények vad burján-

zásba fogtak, de furcsán eltorzultak. Aki evett belőlük, az indulat betege lett, rátámadt a családjára, és végül örökre eltűnt a Rengetegben, hacsak le nem kötözték. Hatéves voltam ekkor. A szüleim tőlük telhetően próbáltak védeni, de még így is élénken az emlékeimbe vésődött a mindent átható, nyúlós félelem érzete, a rettegő emberek látványa, és a gyomromat vég nélkül mardosó éhség. Addigra feléltük az előző évről maradt utolsó tartalékainkat is, és csak a tavaszban bíztunk. Az egyik szomszédunk evett néhány szem zöldbabot, mert kis híján belebolondult az éhségbe. Emlékszem a házukból kiszűrődő sikoltásokra aznap este, és emlékszem arra is, ahogy az apám átrohan segíteni, és menet közben felkapja a vasvillát a csűr mellől. Annak a nyárnak az egyik napján kiszabadultam fáradt, vézna anyám felügyelete alól, és mivel nem tudtam még felmérni a veszélyt, berohantam a Rengetegbe. Egy szélvédett zugban találtam egy félig kiszáradt vadszederhajtást. Félrehajtottam a kemény, halott ágakat, hogy eljussak a növény védett szívébe, és néhány csodaszámba menő szedret szedtem a markomba, amelyek nem voltak torzak, éppen ellenkezőleg: egészek, lédúsak és tökéletesek. Minden egyes szem íze élvezettel áradt szét a számban. Kétmaroknyit is befaltam, a maradékot pedig a szoknyámba szedtem. Miközben hazasiettem, a lila gyümölcslé átáztatta a ruhám, anyám pedig iszonyodva sírva fakadt maszatos arcom láttán. Nem betegedtem meg. A vadszedernek sikerült valahogy kibújnia a Rengeteg átka alól, az íze is pazar volt.

Anyám könnyeitől viszont megijedtem. Utána évekig tartottam a vadszedertől. Abban az évben elhívták a Sárkányt a palotába. Korán viszszajött, kilovagolt a szántásra, és egy mágikus tűzzel megsemmisített minden megrontott termést és mérgezett növényt. Ennyi lett volna a feladata, ám ő az összes házba betért, ahol valaki megbetegedett, és megitatta az embereket egy varázsfőzettel, hogy ismét önmaguk legyenek. Megparancsolta, hogy a nyugatabbra lévő falvak lakói, akik megmenekültek a csapástól, osszák meg velünk a terményeiket, és abban az évben az adóbevételét is felajánlotta, hogy senki se éhezzen. A következő tavasszal, mielőtt vetni kezdtünk volna, még egyszer kiment a legelőre, és a maradék elfajzott növényeket is elégette, nehogy ismét gyökeret verjenek. Ám hiába mentett meg minket, a szívünkbe nem lopta be magát. Soha nem jött ki a tornyából áldomást inni az emberekkel aratás idején, ellentétben a Sárga-mocsár bárójával, és soha nem vásárolt apró csecsebecséket a vásáron, mint a báró felesége és lányai. Időnként csepűrágók tévedtek a vidékre, előadást tartottak, vagy énekesek keltek át a hágón Roszia felől. Ő egyikre sem volt kíváncsi. Amikor a szekerek elvitték neki az adót, a torony kapuja magától kinyílt, és a szállítók úgy raktak le minden portékát a pincébe, hogy nem is találkoztak vele. A falunk elöljárónőjével soha nem váltott pár szónál többet, sem a völgy legnagyobb városának, Olsankának a polgármesterével, pedig a város közelebb esett a toronyhoz. Egyáltalán nem vágyott köz-

szeretetre, sem arra, hogy megismerjék. Avatott mestere volt a sötét mágiának. A legtisztább éjszakákon is feltűnhettek villámok a tornya körül, akár télen is. Az ablakaiból kibocsátott fehér lidércfények végigsuhantak az utak és a sötét folyó fölött, majd beáramlottak a Rengetegbe, hogy rajtuk keresztül őrködhessen. Időnként pedig, amikor a Rengeteg elfogott valakit – egy pásztorlányt, aki a nyáj terelgetése közben túl közel merészkedett a vadon pereméhez, egy vadászt, aki megrontott forrásvízből ivott, vagy egy szerencsétlenül járt utazót a hágó felől, akinek füttye éles karmokkal tépett az ember elméjébe –, a Sárkány értük, áldozatokért is lejött a tornyából, és akiket ő elvitt, azok soha többé nem tértek vissza. Nem gonosz volt, hanem távoli és ijesztő. Gyűlöltem, mert arra készült, hogy elvigye Kasját, és haragom hosszú évekig nem csillapodott. Az érzéseim azon az utolsó éjjelen sem változtak. Kasjával megettük a gesztenyét. Lement a nap, kialudt a tűz, ám amíg a zsarátnok izzott, nem mozdultunk a tisztásról. Másnap nem kellett sokat gyalogolnunk. Az aratási ünnepséget rendszerint Olsankában tartották, de a kiválasztás éveiben mindig abban a faluban, ahonnan a varázsló lányt választott magának, hogy a családoknak kevesebb gondjuk legyen az utazással. Kasja pedig ott élt a mi falunkban. Másnap még jobban gyűlöltem a Sárkányt, miközben magamra öltöttem új, zöld ünnepi ruhámat. Anyám remegő kézzel fonta be a hajam. Tudtuk, hogy a Sárkány Kasját fogja választani,

mégis féltünk. Magasra emeltem a szoknyámat, miközben a tőlem telhető legóvatosabban felszálltam a szekérre, gondosan ügyeltem a szálkákra, és engedtem, hogy apám felsegítsen. Igyekeztem példásan viselkedni. Nem sok értelme volt, mégis szerettem volna megmutatni Kasjának, hogy szeretetből megpróbálom növelni az esélyeit. Nem szándékoztam elcsúfítani magam a mágus szemében bandzsítással vagy görnyedt tartással, ahogy sokan tették. A falu melletti szérűn gyűltünk össze a többi lánnyal, és mind a tizenegyen felsorakoztunk. Az ünnepi asztalokat négyszög alakban állították fel, és roskadásig megrakták, mert nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy az egész völgy hűbéradónak szánt terményeit elhelyezzék rajtuk. Mindenki az asztalok mögött várakozott. A sarkokban gúlákban halmozták fel a búzát és a zabot a füvön. Csak a lányok állhattak ki a rét közepére, a családjaikkal és az elöljárónőnkkel, Dankával, aki idegesen járkált fel-alá előttünk, némán gyakorolva az üdvözlőbeszédet. Nem nagyon ismertem a többi lányt. Nem Dvernyikből származtak. Hangtalanul, merev tagokkal álltunk legszebb ruhánkban, befont hajjal, és az utat figyeltük. Még semmi nyomát nem láttuk a Sárkánynak. Vadul cikázott a képzeletem. Arra gondoltam, hogy ha megérkezik, Kasja elé vetem magam, és megmondom neki, hogy vigyen el inkább engem, vagy közlöm vele, hogy Kasja nem akar vele menni. De tudtam, hogy nem vagyok elég bátor hozzá. Aztán a maga szörnyűséges módján megérkezett. Nem az út

felől jött, hanem egyszerűen kilépett elénk a levegőből. Pont abba az irányba néztem, amikor megjelent: ujjak bukkantak elő a semmiből, aztán egy kar és egy láb, végül egy fél ember, olyan lehetetlenül és természetellenesen, hogy képtelen voltam másfelé nézni, bár fájdalmasan összeszorult a gyomrom. A többiek szerencsésebbek voltak. Észre sem vették, amíg meg nem tette az első lépést felénk, és akkor mindannyian próbálták leplezni ijedt összerezzenésüket. A Sárkány nem hasonlított egyetlen falubeli férfihoz sem. Öregnek, görnyedtnek és ősznek kellett volna lennie, végtére is már száz éve élt a tornyában. Ám ő magas volt, egyenes tartású, sima állú, feszes bőrű. Ha csak az utcán pillantom meg, egyszerű fiatalembernek tartottam volna, nálam alig idősebbnek, sőt talán még rá is mosolyogtam volna az ünnepi asztalok fölött, hátha felkér táncolni. Ugyanakkor volt valami természetellenes az arcában: a szeme körüli, hollófészekszerű barázdák megviseltségre utaltak, ha a koráról nem is árulkodtak. Így sem voltak taszítóak a vonásai, ám a belőle sugárzó ridegség elcsúfította. Minden porcikája azt sugallta: Nem közületek való vagyok, és

nem is akarok közétek tartozni. Előkelő öltözéket viselt. A brokát árából, amelyből zubbonya készült, egy egész család egy éven keresztül elélhetett volna, még az aranygombokat leszámítva is. Ennek ellenére a varázsló olyan vékony volt, mintha az elmúlt négy évben háromszor semmisült volna meg minden termése. Mereven, egy vadászkutya idegességével tartotta magát, olybá tűnt, semmire sem

vágyik jobban, mint hogy gyorsan továbbálljon. Nekünk ez volt életünk leggyászosabb napja, ám neki nem volt türelme hozzánk. Amikor az elöljáró asszony, Danka, meghajolt előtte, és belekezdett a mondandójába – Uram, hadd mutassam be neked ezeket a… –, a varázsló félbeszakította: – Igen, essünk túl rajta! Apám meleg tenyerét éreztem a vállamon. Megállt mellettem, és enyhén meghajolt. Anyám mindkét oldalon megszorította a kezemet. Vonakodva hátrébb léptek, a többi szülővel együtt. Mind a tizenegyen ösztönösen közelebb húzódtunk egymáshoz. Kasjával a sor vége felé álltunk. Nem mertem megfogni a kezét, de elég közel álltunk egymáshoz, így összesimult a karunk. Közben undorodva lestem a Sárkányt, és még jobban utáltam, amikor végigsétált a sor előtt, ujjával felemelte a lányok állát, és belenézett az arcukba. Nem mindnyájunkkal váltott szót. A mellettem álló lányhoz nem beszélt – ahhoz, aki Olsankából érkezett, pedig az ő apja, Borisz a völgy első számú lótenyésztője volt. Ragyogó vörösre festett gyapjúruhába öltöztették, és fekete haját két gyönyörű, fényes varkocsba fonták, vörös szalagokkal. Amikor rám került a sor, a varázsló összeráncolta a homlokát – fekete szeme még jobban kihűlt, vértelen ajka lebiggyedt –, és megkérdezte: – Mi a neved, leány? – Agnyeska – feleltem, vagy legalábbis próbáltam felelni, de kiszáradt a szám. Nyeltem egyet. – Agnyeska… – mondtam újra suttogva – …uram. – Felforrósodott az arcom. Lesütöttem a

szemem. Észrevettem, hogy akármennyire vigyáztam, három nagy sárfolt is terjedt felfelé a ruhámon alulról, a szegély felől. A Sárkány továbblépett. Aztán Kasját megpillantva úgy torpant meg, ahogy egyikünk előtt sem tette addig. Kezét az álla alatt tartotta, elégedett mosolyra húzta vékony, konok száját, Kasja pedig bátran, rezzenéstelenül viszonozta a tekintetét. Nem próbált reszelős vagy vinnyogó hangon válaszolni, inkább határozottan és dallamosan. – Kasja, uram. A varázsló ismét rámosolygott, de semmi kedélyesség nem volt a mosolyában, inkább valami macskaszerű elégedettség. A sor maradékát már csak felületesen nézte át, a Kasja után álló két lányra szinte rá sem pillantott. Hallottam, ahogy a mögöttünk álló Vensza lélegzete elakad, talán a sírást próbálta visszafojtani, miközben a Sárkány megfordult, és ugyanazzal az elégedett tekintettel ismét Kasja elé állt. Aztán megint összevonta a szemöldökét, elfordította a fejét, és egyenesen a szemembe nézett. Megfeledkeztem magamról, és mégis megfogtam Kasja kezét, jóformán kiszorítottam belőle a vért. Kasja viszonozta a szorítást. Hirtelen elengedte a kezem, én pedig sietve összekulcsoltam magam előtt, felhevült arccal, rettegve. A varázsló szeme még jobban összeszűkült. Aztán felemelte a kezét, és ujjai között apró, kékesfehér, gömb alakú láng jelent meg. – Nem akart semmi rosszat – jegyezte meg Kasja, hihetetlenül bátran, ahogy én nem tudtam megvédeni őt. Remegő, de jól hallható hangon beszélt, miközben én úgy reszkettem, mint egy halálra vált nyúl, és a gömböt bámultam. – Kérlek, uram…

– Hallgass, leány! – szólt rá a Sárkány, és felém emelte a kezét. – Vedd el! – Én… mit? – kérdeztem, és akkor sem lehettem volna döbbentebb, ha az arcomba vágja a varázslángot. – Ne állj ott, mint egy félnótás! – rivallt rám. – Vedd el! Annyira remegett a kezem, hogy amikor felemeltem és megpróbáltam elvenni a lánggömböt, önkéntelenül is hozzáértem az ujjaihoz, akármennyire irtóztam tőle. Mintha láztól égett volna a bőre. A lánggömb azonban hűvös volt, mint a márvány, és az érintése sem okozott sérülést. Meglepődtem, milyen nagy megkönnyebbülés árasztott el, és csak bámultam az ujjaim között tartott lángot. A Sárkány bosszús arccal méregetett. – Nos – szólalt meg végül barátságtalanul –, akkor te vagy az, gondolom. – Visszavette a gömböt a kezemből, és egy pillanatra a markába rejtette. Olyan gyorsan tűnt el, ahogy előkerült. Elfordult, és Danka felé folytatta. – Küldd fel az adóbevételt minél hamarabb! Még mindig nem értettem. Alighanem mindenki döbbenten állt, a szüleim is. Minden túl gyorsan történt, és én sem tudtam magam túltenni azon, hogy egyáltalán felkeltettem a figyelmét. Arra sem maradt idő, hogy megforduljak és elbúcsúzzak, mert a csuklómnál fogva megragadott. Csak Kasja mozdult. Láttam, hogy tiltakozva utánam akar nyúlni, ám a Sárkány türelmetlenül és sürgetően vonszolt maga után, és végül felemelt a levegőbe. Rám tört az öklendezés, ezért a szám elé kellett tennem a másik kezemet, amikor a levegő kidobott minket magából. A

mágus elengedte a karomat, mire térdre estem, és hányni kezdtem, bár még azt sem tudtam, hol vagyok. Viszolyogva motyogott valamit az orra alatt – beszennyeztem a bőrcsizmája hosszú, elegáns orrát –, és azt mondta: – Haszontalan! Hagyd abba a háborgást, leány, és takarítsd fel a mocskot! – Elsétált tőlem, csizmája sarka visszhangozva kopogott a kőlapokon. Ott álltam egy helyben reszketve, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy nem fogok többet hányni, aztán a kezemmel megtöröltem a számat, felemeltem a fejem, és körülnéztem. Kőpadlóra kerültem, de nem akármilyenre: hófehér márványpadló volt vékony, ragyogó zöld erezettel csipkézve. Egy kicsi, kerek helyiségben kötöttem ki, amelybe keskeny, résszerű ablakok engedték be a fényt, túlzottan magasról ahhoz, hogy kiláthassak rajtuk. Élesen befelé ívelt a mennyezet a fejem fölött. A torony csúcsa volt ez. Semmiféle bútor nem volt a szobában, és felmosásra alkalmas eszköz sem. Végül kénytelen voltam a ruhám aljával feltörölni, az amúgy is bekoszolódott már. Egy ideig fokozódó riadalommal ültem egy helyben, ám mivel semmi sem történt, felkeltem, és félénken végigsétáltam a folyosón. Bármelyik ajtón szívesen kimentem volna, csak azon nem, amelyiken a Sárkány távozott – ha lett volna más út. De nem volt. Ugyanakkor sejtettem, hogy ő már messzebb jár. Az ürességtől kongó folyosó ugyanolyan hideg márványpadlóját lelógó lámpások rideg fehér fénye világította meg. Nem igazi lámpások voltak, hanem derengő fényű, simára csiszolt kődarabok.

Egyetlen ajtó nyílt a folyosón, a végén pedig, egy boltív alatt lépcső vezetett lefelé. Kinyitottam az ajtót, és idegesen benéztem. Semmiképp sem akartam úgy továbbmenni, hogy fogalmam sincs, mi van odabent. Ez a bejárat viszont csak egy csupasz helyiségbe vezetett, ahol egy keskeny ágyon, egy kisasztalon és egy mosdótálon kívül nem volt semmi. Szemközt hatalmas ablak tárult a szemem elé, és rajta keresztül az ég. Odaszaladtam, és áthajoltam a párkány fölött. A Sárkány tornya a birtoka nyugati határán, magas hegyek lábánál állt. Kelet felé az egész völgy hosszát látni lehetett, a falvakat és szántásokat is, és az ablakból az Orsó teljes vonalát végig tudtam követni, ahogy ezüstös-kéken végigfutott középen, a mellette haladó poros, barna úttal párhuzamosan. Az út és a folyó együtt vezettek át a Sárkány birtokának túlsó végébe, időnként eltűntek egy erdőfoltban, majd újra kibújtak ilyen-olyan falvaknál, míg végül az út teljesen eloszlott a Rengeteg hatalmas, fekete labirintusa előtt. A folyó egyedül merészkedett be a vadon mélységeibe, és többé nem is bukkant fel. Láttam Olsankát, a toronyhoz legközelebb eső várost, ahol vasárnaponként a nagyvásárt tartották. Apám kétszer is elvitt oda magával. Távolabb Ponyec és Radomszko ölelte körbe egy-egy tó partját, és az én Dvernyikem is feltűnt terebélyes, zöld szérűjével. Még az ünnepre megrakott, nagy, fehér asztalokat is láttam, amelyeket a Sárkány közömbösen hagyott ott. Térdre rogytam, a párkányra támasztottam a homlokom, és sír-

tam, mint egy gyerek. Csakhogy most nem jött oda hozzám az anyám, hogy megsimogassa a fejemet. Apám nem húzott fel magához a földről, és nem nevettetett meg, hogy elapadjanak a könnyeim. Addig zokogtam, amíg kibírhatatlanul fájni kezdett a fejem, kihűlt és elgémberedett a lábam a fájdalmasan kemény padlón, patakzott az orrom, és nem volt mivel megtörölnöm. Erre a célra a szoknyám egy másik részét használtam, és közben leültem az ágyra. Megpróbáltam kitalálni, mihez kezdjek. Üres volt a szoba, de tiszta, és friss levegő töltötte meg, mintha csak most költöztek volna ki belőle. Bizonyára így is volt. Egy másik lány lakott benne tíz évig, kettesben a völgyre nyíló kilátással. Aztán hazament elbúcsúzni a családjától, és én kaptam meg a szobáját. Egy festmény lógott az ággyal szemközti falon, vaskos, aranyozott keretben. Nem értettem, miért került oda, hiszen túl nagy volt a kicsi szobába, sőt nem is volt igazán kép, csak egy széles, világos-zöld sáv, a szélein szürkésbarna, középen egy lágyan kanyargó, fényes, kékes ezüst vonallal. Keskeny ezüstszálak húzódtak a kerettől a kép közepéig. Sokáig néztem, azon töprengve, vajon az is mágikus tárgy-e. Soha nem láttam hozzá hasonlót. Az ezüstvonal mellé azonban ismerős mintázatban kis köröket is festettek, és egy idő után rájöttem, hogy a festmény a völgyet ábrázolja, szélesen kiterítve, ahogyan egy madár láthatja a magas égből. Az ezüst vonal az Orsó volt, ahogy a hegyektől a

Rengetegig kacskaringózott, a karikák pedig a falvakat jelképezték. Ragyogó színekben pompázó, fényes festékkel készítették a képet, amely itt-ott magasabbra türemkedett ki. Még hullámokat és a napfény csillogását is látni véltem a vízen. Vonzotta a tekintetem, nem is bírtam levenni róla. Ugyanakkor volt benne valami kellemetlen is. A keret dobozba zárta az élő völgyet, és ahogy néztem, én is bezárva éreztem magam. Elfordítottam az arcom. Egyre inkább azt éreztem, hogy nem maradhatok a szobában. Semmit sem reggeliztem, sőt előző nap sem vacsoráztam, mindennek hamuíze volt. Szégyenkezve vallottam be magamnak, hogy mardossa a gyomromat az éhség, hiszen az elképzelhetőnél is rosszabb fordulat történt, nem is lett volna szabad evésre gondolnom. A toronyban nem voltak szolgák, így senkitől sem várhattam ételt. Ekkor felötlött bennem egy kínzó gondolat: mi van, ha a Sárkány azt várja, hogy gondoskodjak az ő vacsorájáról? Aztán egy még rosszabb gondolat ütötte fel a fejét: mi lesz vacsora után? Kasja hitt a visszatérő lányoknak, akik azt állították, hogy a Sárkány egy ujjal sem nyúlt hozzájuk. – Már száz éve rabol el szüzeket – jelentette ki határozottan. – Legalább az

egyikük bevallotta volna ennyi idő alatt, és elterjedt volna a híre. Mégis, pár héttel korábban négyszemközt megkérdezte az anyámat, mi történik az újdonsült asszonyokkal az esküvő után. Kicsikarta belőle azt, amit a saját anyjától kellett volna hallania az esküvője előtt. Az ablakon keresztül hallottam meg a beszélgetésüket, amikor éppen hazafelé sétáltam az erdőből. Megáll-

tam az ablak mellett, és miközben hegyeztem a fülem, forró könnyek csurogtak le az arcomon. Mérges voltam, féltettem Kasját. De most én néztem szembe azzal a sorssal – és én nem voltam bátor, nem tartottam magam képesnek arra, hogy mélyeket lélegezzek, nehogy görcsösen bezáruljak, ahogy anyám tanácsolta Kasjának, hogy ne fájjon annyira. Egy szörnyűséges pillanatra elképzeltem, ahogy a Sárkány arca közel hajol az enyémhez, még közelebb, mint a kiválasztáskor; szeme hideg, fekete kőhöz hasonlóan fénylik, és vaskeménységű ujjai furcsán felmelegszenek. Elképzeltem, ahogy lehúzza a ruhát a bőrömről, és közben megjelenik az arcán az a lenéző, elégedett vigyor. Mi van, ha az egész teste úgy lángol, mint az ujja, ha parázsként fogja égetni a bőrömet, minden tagomat, miközben rám fekszik, és… Leráztam magamról a gyötrelmes gondolatokat, és felálltam az ágyról. Visszanéztem, majd körbe a szűkös, zárt szobában, ahol még elbújni sem lehetett, és végül kisiettem a folyosóra. A végében kezdődő csigalépcső olyan szoros spirálba rendeződött, hogy nem lehetett látni, hová és meddig vezet. Akármilyen butaság egy lépcsőtől félni, én meg voltam rémülve. Majdnem visszamentem a szobámba. Végül egyik kezemet a falon tartva, lassan leereszkedtem a lépcsőn. Minden fokon megálltam, és füleltem, mielőtt tovább-indultam volna. Miután egy darabig így óvakodtam lefelé, és nem ugrott rám senki, lassan kezdtem végtelenül ostobának érezni magam, és megszaporáztam a lépteimet. Csakhogy ezután újabb fordulók

következtek, semmi pihenő, így megint megijedtem. Ezúttal attól, hogy egy mágikus lépcsőre tévedtem, ahol a végtelenségig fogok járni. A lépteim egyre jobban felgyorsultak, majd három lépcsőfoknyi sodródás után egy pihenőre érkeztem – ahol egyenesen a Sárkánynak rohantam neki. Vékony voltam ugyan, de az apám a falu legmagasabb embere volt, és én felértem a válláig. A Sárkány pedig nem volt hórihorgas. Kis híján együtt bukdácsoltunk le a lépcsőn. Azon kaptam magam, hogy ránehezedek, a köpenyébe kapaszkodom, és riadt arcába nézek. Kis ideig annyira meg volt lepődve, hogy gondolkodni sem tudott, és úgy festett, mint egy hétköznapi ember, akire ráugrott valaki. Az esetlen pillanatban ellágyultak a vonásai, kinyílt a szája, és elkerekedett a szeme. Magam is annyira megdöbbentem, hogy mozdulni sem bírtam, csak meredtem rá tehetetlenül. Ő közben összeszedte magát. Harag torzította el a vonásait, miközben lehámozott magáról, és talpra állított. Ekkor jöttem rá, mit tettem, és a kétségbeesésemnek utat engedve kifakadtam: – A konyhát keresem. – Valóban? – kérdezte nyájas hangon. Már semmi lágyság nem volt az arcában, kemény volt és indulatos. Nem akarta elengedni a karomat. Fájdalmasan megszorított, maga felé rántott, és fölém hajolt. Alighanem szeretett volna fölém magasodni, és feldühítette, hogy képtelen rá. Ha lett volna időm gondolkodni, összehúztam volna magam, de túlzottan fáradt és riadt voltam. Ezért az arca ott volt közvetlenül az enyém előtt, lehelete az ajkaimat érte, és inkább csak éreztem, semmint hallottam, ahogy

hidegen, ádázul ezt suttogja: – Inkább majd odavezetlek. – Én… egyedül is… – dadogtam remegve, és próbáltam elhúzódni tőle. Elfordult, és elkezdett húzni maga után lefelé a lépcsőn, körbe, körbe és körbe. Öt kört is megtettünk, mire elértünk egy másik fordulóhoz. Újabb három kör után halványultak a fények, és végül kijutottunk a torony legalsó szintjére, egyetlen hatalmas, csupasz falú, sziklából faragott kazamatába, ahol egy lefelé fordított szájhoz hasonló tűzhely fogadott, tele kénkövesen izzó lángokkal. Odavonszolt a tűzhelyhez, és egy vak és rémült pillanatig szentül hittem, hogy bele akar hajítani a tűzbe. Nagyon erős volt, sokkal erősebb, mint ahogy elsőre látszott, a lépcsőn is könnyedén húzott maga után lefelé. Csakhogy én nem engedtem a tűzbe vetni magamat. Nem voltam afféle kényes kisasszony, egész életemben fák között szaladgáltam, ágakra másztam, tüskés bokrokon verekedtem át magam, és a pániktól csak még erősebbé váltam. A tűzhely közelébe érve felsikoltottam, majd küszködve, karmolva birkóztam a varázslóval, amíg le nem tepertem a földre. Én is a padlóra kerültem. Bevertük a fejünket a kőlapokba, összegabalyodtak a tagjaink, és pár pillanatig mozdulni sem tudtunk a kábaságtól. A lángok recsegve-ropogva ugráltak mellettünk. Ahogy alábbhagyott bennem a kétségbeesés, észrevettem, hogy a tűzhely melletti falból kicsi vasajtók nyílnak, előttük keresztben sütőnyárs van, fölöttük pedig egy nagy, széles polc, rajta mindenféle főzőedényekkel. Ez csak a konyha volt.

Egy idő után, szinte csodálkozó hangon így szólt: – Megháborodtál? – Azt hittem, bele fogsz dobni a tűzbe – mondtam, még mindig szédelegve, aztán elfogott a nevetés. Nem igazi nevetés volt – valamiféle hisztéria tört ki rajtam, kimerültem, eltikkadtam az éhségtől, a bokám és a térdem megsebesült attól, ahogy levonszolt a csigalépcsőn, és úgy fájt a fejem, mintha megrepedt volna a koponyám. Mégis, képtelen voltam abbahagyni. Ő viszont nem tudta ezt. Csak annyit észlelt, hogy az újonnan kiválasztott, tyúkeszű falusi lány kineveti őt, a Sárkányt, a birodalom legnagyobb mágusát, urát és parancsolóját. Nem hiszem, hogy bárki nevetni mert volna rajta az elmúlt száz évben. Feltápászkodott a földről, elrúgta a lábát az enyémtől, és talpra szökkenve, macska módra felbőszülve lenézett rám. Én egyre csak kacagtam, mire hirtelen elfordult, és otthagyott a földön, mintha fogalma sem volna, mit kezdjen velem. Miután elment, abbahagytam a nevetést, és valahogy kevésbé éreztem magam üresnek és riadtnak. Végtére is nem dobott tűzre, sőt meg sem ütött. Felkeltem a padlóról, és körülnéztem. Olyan fény áradt a tűzhelyből, hogy alig láttam valamit, főleg mivel más fényforrás nem volt a helyiségben. Hátat fordítottam a lángoknak, mire feltárultak a nagy terem részletei. Boltozatokkal és alacsonyabb válaszfalakkal volt kisebb fülkékre osztva, és benne különféle állványokon üvegpalackok fénylettek. Bizonyára bort tartott bennük. A nagybátyám egyszer hozott egy

üveggel a nagymamám házába, a téli napfordulóra. Mindenhol tárolt valamit: szalmába burkolt almát hordókban, burgonyát, répát és paszternákot zsákokban, összefonva felakasztott hagymát a falon. A helyiség közepén egy felállított könyvet találtam az asztalon, mellette kialudt gyertyát, tintatartót és pennát. A könyvben a teljes raktárkészlet nyilvántartását megtaláltam, határozott kézírással jegyezték fel. Az első oldal aljára olyan apró betűkkel róttak fel valamit, hogy még egy gyertya meggyújtása után is nehezen tudtam elolvasni:

„Reggeli nyolckor, ebéd egykor, vacsora hétkor. Az ételt otthagyni a könyvtárban, öt perccel korábban, így a nap folyamán egyszer sem kell vele találkozni – nem volt szükséges megneveznie, kire céloz. Bátorság!” Felbecsülhetetlen értékű tanács, és az utolsó mondat olyan volt, mintha egy barát ütögette volna meg a hátamat. Miután magamhoz öleltem a könyvet, lassan enyhülni kezdett a magányom. Úgy láttam, délutánra fordult az idő, és a Sárkány nem evett a falunkban, ezért nekiláttam a vacsorakészítésnek. Nem jeleskedtem a főzésben, de anyám addig tartott maga mellett a konyhában, amíg össze nem tudtam állítani egy tisztességes ételt, és mivel rendszeresen én gyűjtögettem a családi éléskamrába, meg tudtam különböztetni a frisset a rothadttól, és tudtam, mikor érik egy gyümölcs édessé. Soha nem dolgoztam még ekkora készletből. A fiókok túlcsordultak a fűszerektől, amelyek együtt úgy illatoztak, mint a téli napfordulóra készült torta. Az egyik hordó csordultig tele volt friss, puha, szürke sóval.

A helyiség végében volt egy különösen hideg terület, ahol felakasztott húsokat találtam: egy egész szarvas húsát és két nagy nyulat, egy szalmával teli dobozban pedig tojásokat fedeztem fel. A tűzhelyen egy frissen sült kenyér hevert, konyharuhába csavarva, mellé pedig egy egész lábos nyúlból, hajdinából és apró szemű borsóból álló egytálételt készítettek elő. Megkóstoltam. Egészen ünnepi íze volt, sós és enyhén édes, szinte elolvadt a számban. Ezt az ajándékot is a könyvben üzenő névtelennek tulajdonítottam. Fogalmam sem volt róla, hogyan kell ilyesféle pompás ételeket készíteni, és elcsüggedtem, amikor belegondoltam, hogy a Sárkány ezt várja el tőlem. Annak azonban nagyon örültem, hogy otthagyták nekem. Felraktam a lábost a tűzhely fölötti polcra melegedni – közben leöntöttem egy kicsit a ruhámat is –, és feltettem főni két tojást is egy kisebb edényben. Találtam egy tálcát, egy mély tálat, egy tányért és egy kanalat. Amikor elkészült a nyúlhús, kiszedtem a tálcára, és kenyeret szeltem hozzá. Fel kellett szeletelnem, mert amíg a hús melegedett, nem bírtam az éhségemmel, így letéptem és elcsócsálgattam a kenyér egyik csücskét. Előkerestem egy kis vajat, majd almát is sütöttem fűszerekkel; ezt anyámtól tanultam a téli vasárnapi vacsorák alkalmával. Olyan sok sütő volt, hogy minden egyszerre készült el. Még a büszkeség is elöntött egy kicsit, amikor teleraktam a tálcát: olyan volt, mint egy ünnepi ételsor, bár szokatlan, és csupán egy embernek elegendő. Óvatosan elindultam vele felfelé a lépcsőn, de hirtelen

eszembe jutott, hogy nem tudom, merre van a könyvtár. Jobban belegondolva kikövetkeztethettem volna, hogy az emeleten van, ám erre csak azután jöttem rá, hogy többször körbevittem a tálcát egy hatalmas, kör alapú teremben, ahol nehéz függönyök takarták az ablakokat, és egy masszív, trónszerű szék magasodott az egyik falnál. A túloldalon volt egy másik ajtó, de amikor kinyitottam, csak egy előcsarnokot találtam mögötte, valamint a torony hatalmas ajtaját – háromszor akkora volt, mint én, vastag fáját vas pántolta. Megfordultam, és visszamentem a folyosón át a lépcsőig, onnan fel az egyik fordulóig, ahol ismét feltűnt a márványpadló, de valami puha, bolyhos anyag lepte. Először láttam szőnyeget életemben. Ez nyelte el a Sárkány lépteit. Idegesen lopakodtam végig a folyosón, majd bekukkantottam az első ajtón. Sietve kihátráltam: a termet hosszú asztalok töltötték meg, körülöttük különös üvegek és bugyborékoló főzetek, mindenféle természetellenes színű szikrákat hányva, amelyek nem tűzhelyből származtak. Egyetlen pillanatot sem akartam odabent eltölteni. Így is sikerült beakasztanom és eltépnem a ruhámat az ajtónál. A folyosó végén lévő ajtó egy könyvekkel teli helyiségbe nyílt. Fapolcok töltötték meg a falakat a padlótól a mennyezetig, zsúfolásig telepakolva kötetekkel. Sűrű porszag csapta meg az orromat, mivel csak néhány keskeny ablaknyílás engedett be fényt. Annyira örültem a könyvtárnak, hogy egy darabig észre sem vettem az ott lévő Sárkányt. Súlyos székben ült, kiterített könyv hevert előtte egy kisasztalon. A hatalmas könyv lapjai

alkar hosszúságúak voltak, és felfordított borítójáról jókora aranylakat függött. Megdermedtem a látványtól, és úgy éreztem, hogy a könyvbe író titokzatos személy elárult. Valamiért azt feltételeztem, hogy a Sárkánnyal kényelmesen kerülgetjük majd egymást, és észrevétlenül lerakhatom a vacsoráját. Fel sem emelte a fejét, hogy rám nézzen, én viszont ahelyett, hogy odaosontam volna a tálcával a terem közepén lévő asztalhoz, hogy pillanatok alatt eliszkoljak a helyiségből, a küszöbön állva megszólítottam. – Hoztam… hoztam vacsorát. – Addig nem akartam távozni, amíg el nem küld. – Tényleg? – kérdezte maró hangon. – És egy gödörbe sem estél bele útközben? Egészen elképesztő! – Csak ekkor nézett fel rám, és összevonta a szemöldökét. – Vagy mégis beleestél? Lenéztem a ruhámra. Az egyik folt még a hányás után maradt – próbáltam letisztítani a konyhában, de nem igazán sikerült –, a másik az orrom kifújásától. A ragu is rácsöppent pár helyen, és a mosogatódézsánál is lelocsoltam magam, amikor az edényeket törölgettem. A ruha szegélyén még rajta voltak a reggeli sárfoltok, és csak ekkor vettem észre, hogy pár helyen ki is lyukadt. Anyám kora reggel befonta, feltekerte és összetűzte a hajamat, de a frizura javarészt szétcsúszott, és az egyik gubancos hajcsomó félig a nyakamra lógott. Nem vettem észre. Számomra nem volt ebben semmi szokatlan, leszámítva azt, hogy reggel ünnepi ruhát öltöttem. – Én csak… főztem és mosogattam… – mentegetőztem.

– Nálad semmi sem koszosabb ebben a toronyban! – jelentette ki a Sárkány. Igaza volt, mégis gorombán hangzott. Elvörösödtem, és lehajtott fejjel odamentem az asztalhoz. Leraktam mindent, és végignéztem az ételeken. Összeugrott a gyomrom, amikor észrevettem, hogy mialatt a folyosókon tébláboltam, kihűltek a fogások, kivéve a vajat, amely megpuhult, majd szétolvadt a tálkán. Még a csodálatos sült almám is megkeményedett. Viszolyogva néztem az ételeket, és próbáltam döntésre jutni: visszavigyem a tálcát? Vagy nem zavarja? Megfordultam, és majdnem felkiáltottam az ijedtségtől: a Sárkány közvetlenül a hátam mögött állt, és az ételeket nézte. – Már értem, miért féltél attól, hogy megsütlek – közölte, és odahajolt az asztalhoz. Felemelt egy kanállal a raguból, megtörve a dermedő zsírréteget a tetején, aztán visszarakta az egészet. – Ennél még te is jobb vacsora lettél volna. – Nem vagyok a főzés mestere, de… – Már éppen elmagyaráztam volna, hogy nem is vagyok annyira tehetségtelen szakácsnő, csak nem ismertem még ki magam a toronyban, ám a mágus egy horkantással félbeszakított. – Jó vagy te egyáltalán valamiben? – kérdezte gúnyosan. Ha szolgálatra nevelnek, ha egyszer is belegondolok, hogy kiválaszthatnak, és felkészültem volna rá, ha kicsit kevésbé vagyok fáradt és nyomorult, ha nem bízom el annyira magam a konyhában, ha nem korhol annyit a szakadt kinézetem miatt, ahogy korábban a falum lakói is, csak éppen dorgáló szeretet helyett viszolygó rosszindulattal a hangjában… ha bármelyik

másként történik, ha nem futok bele a lépcsőn, ha nem derül ki, hogy nem áll szándékában tűzre vetni… akkor egyszerűen csak elpirultam volna, és kimenekülök. Így viszont zaklatottan vágtam le az asztalra a tálcát, és felkiáltottam: – Akkor miért hoztál el? Miért nem Kasját választottad? Alighogy kimondtam, azonnal befogtam a számat, elszégyelltem magam, és elszörnyedtem. Már éppen azon voltam, hogy mindent visszaszívok, bocsánatot kérek, és bevallom, hogy nem gondoltam komolyan, nem kellett volna Kasját választania helyettem, inkább megyek, és hozok egy másik tálca ételt, ám ő türelmetlenül közbevágott: – Kit? Megrökönyödve néztem rá. – Kasját. – Úgy nézett rám, mintha megint újabb jelét adtam volna az ostobaságomnak, én pedig zavaromban elfelejtettem, milyen nemes szándék vezérelt. – Őt akartad elhozni. Okos… bátor… kitűnő szakácsnő, és… Minden pillanattal egyre bosszúsabb lett. – Igen – szólt közbe. – Emlékszem arra a lányra: nem volt lóarcú, nem volt slampos, és gondolom, ő nem is óbégatna itt most velem. Elég legyen! Ti, falusi lányok, mind fárasztóak vagytok az elején, ki jobban, ki kevésbé, de te mesteri szintre emeled az ügyetlenséget! – Akkor ne tarts itt! – förmedtem rá mérgesen és sértetten. A

lóarcú jelző különösen sértett. – Legnagyobb sajnálatomra – folytatta –, kénytelen vagyok. A csuklómnál fogva megpördített. Szorosan a hátam mögött állt, és kinyújtotta a karomat a tálca fölé. – Lirintalem! – mondta.

Az idegen szó lefolyt a szájából, és élesen csengett a fülemben. – Mondd velem együtt! – Micsoda? – kérdeztem, hiszen először hallottam ezt a szót. A varázsló azonban még közelebb húzódott, a fülemhez tette a száját, és hátborzongatóan azt mondta: – Mondd ki! Egész testem remegett, és mivel mindenképpen meg akartam szabadulni tőle, vele együtt mondtam: – Lirintalem! – A Sárkány továbbra is az étel fölött tartotta a kezem. Remegni kezdett a levegő a vacsora fölött. Borzalmas volt, mintha az egész világ egy tó volna, amelybe kavicsokat dobálhat. Mire kisimultak a levegő hullámai, átalakult az összes fogás. A főtt tojások helyét egy sült csirke vette át, a nyúlragu helyét egy nagy tál főtt, zsenge tavaszi bab, bár hét hónap telt el a szezonja óta, a sült alma helyén pedig egy papírvékony almaszeletekkel teli tortácska díszlett, tetején kövér mazsolákkal és mézbevonattal. Elengedett. A támasza híján megtántorodtam, belekapaszkodtam az asztal szélébe, és kiszorult minden levegő a tüdőmből, mintha valaki a mellkasomra ült volna. Kifacsart citromnak éreztem magam. Csillagok villantak fel a látóterem szélén, és én félájultan előrehajoltam. Mintha csak messziről láttam volna, ahogy a meglepődés és a bosszús mogorvaság különös egyvelegével arcán a tálcát nézi. – Mit tettél velem? – suttogtam, amikor ismét levegőhöz jutottam. – Hagyd abba a nyafogást! – vágta rá elutasítóan. – Primitív kis

boszorkányság. – A meglepettség, ami korábban kiült az arcára, mostanra teljesen eltűnt, és miközben leült az asztalhoz vacsorázni, az ajtó felé intett a kezével. – Jól van, távozz! Már látom, hogy mérhetetlen sok időmet fogod elfecsérelni, de mára legyen elég. Ennek a parancsnak legalább szívesen engedelmeskedtem. Nem is próbáltam felvenni a tálcát, hanem lassan kiosontam a könyvtárból, és karommal átfogtam a felsőtestemet. Még mindig tántorogtam a gyengeségtől. Legalább fél órámba telt felcammogni a lépcsőn a torony tetejére, aztán egyenesen a szobámba mentem, és becsuktam az ajtót. Odahúztam az ajtó elé a fésülködőasztalt, és leroskadtam az ágyra. Lehet, hogy a Sárkány megfordult az ajtó előtt, amíg aludtam, de én egy árva hangot sem hallottam.

2. FEJEZET

N

égy napig nem láttam a Sárkányt. Reggeltől estig a konyhában tartózkodtam. Találtam néhány szakácskönyvet, és egymás után, lázasan kipró-

báltam minden receptet, azzal a be nem vallott céllal, hogy én legyek a valaha volt legkiválóbb szakácsnő. Annyi élelem volt felhalmozva a kamrában, hogy a pazarlás miatt sem kellett aggódnom. Ha valami rosszul sikerült, én ettem meg. A tanácsot követve pontosan öt perccel étkezés előtt vittem fel az ételt a könyvtárba, lefedtem a tányérokat, és sietve távoztam. Amikor újra felmentem, a Sárkánynak már hűlt helyét találtam, ezért én is elégedett voltam, és tőle sem hallottam panaszt. Néhány házi szövésű ruhára bukkantam a szobámban lévő ládában, amelyek többé-kevésbé illettek is rám – ugyan csak térdig értek, és a derekamnál is össze kellett kötnöm őket, de így is takarosabban néztem ki, mint addig bármikor.

Nem a kedvében akartam járni, hanem el akartam kerülni, hogy újra megtegye velem azt, amit tett, akármilyen varázslatban is volt részem. Éjszakánként négyszer riadtam fel rémálmokból, mert az ajkaimon éreztem a lirintalem szót, amelynek íze kezdett egyre ismerősebbnek rémleni. A tenyere nyoma is égette még a karomat. Ha nem dolgoztam, eluralkodott rajtam a félelem, de még az is jobb volt a magánynál és a mélyebben rejlő rettegésnél, amikor a legrosszabbak jutottak eszembe: hogy tíz évig nem fogom látni a szüleimet, hogy soha nem élhetek többé az otthonomban, soha nem szaladgálhatok szabadon az erdőkben, és hogy a Sárkány lányain eluralkodó, furcsa alkímia hamarosan engem is megérint, és átváltoztat egy egészen más, felismerhetetlen emberré. Addig, amíg a sütők ajtaja előtt szeleteltem és izzadtam, legalább nem ilyen gyötrő gondolatok foglalkoztattak. Pár nap elteltével, amikor rájöttem, hogy nem fog lejönni utánam a konyhába, és nem használja többé rajtam az ételmágiát, felhagytam a lázas főzőcskézéssel. Csakhogy ekkor rádöbbentem: semmi mással nem foglalhatom el magam, hiába keresek magamnak munkát. Akármilyen hatalmas volt a torony, nem kellett benne takarítani: nem gyűlt össze por az ablakpárkányok sarkaiban, még az apró, faragott levéldíszeken és aranyozott kereteken sem. Még mindig nem tetszett a szobámban lógó térképfestmény. Minden éjjel valami gurgulázáshoz hasonló hangot hallottam abból az irányból, mintha víz folyt volna egy csatornában, és a

kép egész nap úgy pöffeszkedett a falon, mintha mindenáron magára akarná vonni a figyelmemet. Végül haragosan ránéztem, és levonultam a torony aljára. Kiürítettem egy fehérrépával teli zsákot, széttéptem a varrásnál, és ezzel a vászonnal takartam el fent a képet. Rögtön jobb érzés volt a szobámban lenni, miután eltűnt a hivalkodó, arany-ezüst fény. Aznap egész délelőtt az ablakpárkányon könyököltem, és a völgyet néztem. Magányosnak éreztem magam, és elöntött a honvágy. Közönséges munkanap volt, ezért a férfiak arattak, az asszonyok pedig a folyónál mostak. Még a Rengeteg látványa is valahogy vigasztalóan hatott rám, hatalmas, vad, áthatolhatatlan sötétjével: a változatlan állandóság. Radomszko terjedelmes nyája a völgy északi végében álló hegyek lábánál legelészett – úgy festettek, mint egy gomolygó, fehér felhő. Egy darabig figyeltem lődörgésüket, sírtam egy kicsit, de a bánat is elfogyott belőlem. Vacsoraidőben már rettentően unatkoztam. A családom sem szegény, sem gazdag nem volt. Hét könyvet őriztünk a házunkban. Csak négyet olvastam el, mivel jóformán minden nap a szabad ég alatt kószáltam, még télen és esőben is. Nem maradt más választásom, mint aznap délután, az ebéd felvitelekor átnézni néhány polcot a könyvtárban. Úgy gondoltam, nem származhat bajom abból, ha elviszek egy könyvet. Bizonyára a többi lány is elvett egyet-egyet, hiszen köztudott volt, hogy rendkívül művelten és olvasottan kerültek ki a tízéves szolgálatból. Ezért bátran odamentem egy polchoz, és leemeltem azt a

könyvet, amely szinte kiáltott azért, hogy észrevegyem. Csodálatos, sötét búzaszínű bőrkötésbe burkolták, így ígéretesen és hívogatóan sugárzott a gyertyafényben. Miután azonban kézbe vettem, elbizonytalanodtam. Nagyobb és nehezebb volt, mint a családom birtokában lévő bármelyik könyv, és káprázatos arany festés ékesítette a borítóját. Viszont nem zárták le lakattal, ezért felvittem a szobámba. Bűntudat mardosott, de próbáltam meggyőzni magam arról, hogy semmi alapja nincs. Amikor kinyitottam, még ostobábbnak éreztem magam, mert semmit sem értettem belőle. A hagyományos értelemben megértettem, hiszen ismertem a benne lévő szavakat és a jelentésüket – mindent értettem belőle, és az első három oldal szövege össze is állt a fejemben, mégis abbahagytam, mert valahogy mégsem tudtam felfogni, miről olvastam. Képtelen lettem volna bárkinek is elmagyarázni. Megint kinyitottam, és tovább olvastam a könyvet. Újfent azt éreztem, hogy mindent értek belőle, tökéletesen összeáll a mondanivaló – egészen tökéletesnek tűnik, sőt maga az igazság, olyasvalami, amit mindig is tudtam, csak nem fogalmaztam meg soha, bár az is lehet, hogy azokat a dolgokat magyarázta meg, amelyeket addig nem mértem fel ésszel. Elégedetten bólogattam, gördülékenyen folytattam az olvasást, és mire az ötödik oldalig jutottam, újra meg kellett állapítanom, hogy senkinek sem tudnám elmesélni, mi szerepelt az első oldalon, vagy éppen az előzőn. Mérgesen néztem le a könyvre, aztán újra kinyitottam az első

oldalon, és hangosan, szavanként újra olvasni kezdtem. A számon kiröppenő szavak csodálatos madárdalt idéztek, majd cukrozott gyümölcsként olvadtak el. Az eszemmel még mindig nem tudtam követni a szöveget, mégis tovább olvastam ábrándosan, amíg ki nem vágódott az ajtó. Ekkortájt már nem torlaszoltam el bútorokkal a bejáratot. Az ágyamon ültem, amelyet az ablak alá toltam, hogy legyen elég fény, a Sárkány pedig pont átellenben állt, az ajtókeretben. Megdermedtem a döbbenettől, és tátott szájjal félbehagytam az olvasást. A varázsló tajtékzott a dühtől, fenyegetően villogott a szeme, miközben felemelte a kezét, és azt mennydörögte: –

Tualidetal! A könyv szinte kiugrott a kezemből, hogy átrepüljön a mágushoz. Valami érthetetlen ösztöntől hajtva utánakaptam a levegőben. A könyv megrándult, próbált kiszabadulni a szorításomból, ám én merő makacsságból visszahúztam az ölembe. A Sárkány megrökönyödve nézett rám, és még jobban felbőszült. Átviharzott a szobán, én pedig késve próbáltam felállni és elmenekülni előle. Nem volt hová bújnom. Egy pillanat alatt letepert, és nekifeszített a párnáknak. – Szóval – mondta behízelgő hangon, és kezével a kulcscsontomat nyomva szinte hozzászögezett az ágyhoz. Úgy éreztem, mintha a szívem előre-hátra ugrálna a bordáim és a gerincem között, és minden dobbanásba beleremegtem. Egyik kezével kitépte a könyvet a szorításomból – legalább annyi eszem volt, hogy ne markoljam tovább olyan erősen –, és könnyedén elha-

jította, hogy a kisasztalra essen. – Agnyeska, ugye? Agnyeska Dvernyikből. Ragaszkodott a válaszhoz. – Igen – suttogtam. – Agnyeska – morogta, és közelebb hajolt. Rájöttem, hogy meg akar csókolni. Meg voltam rémülve, de félig-meddig vágytam rá, hogy megtegye, hogy túlessünk rajta, és ne féljek tőle többé annyira. Mégsem csókolt meg, csak még közelebb hajolt, szinte láttam a szemem tükörképét az ő szemében. – Áruld el, drága Agnyeska, honnan jöttél valójában? A Sólyom küldött? Vagy maga a király? Levettem riadt tekintetemet a szájáról, és belefúrtam a szemébe. – Hogy… micsoda? – Ki fogom deríteni – közölte. – Akármilyen erős a mestered varázslata, lesznek benne rések. A… családod… – Megvetően köpte a szót. – …talán azt hiszi, megőrzött az emlékezetében, de náluk sincs meg minden a gyerekkorodból. Egy pár kesztyű, egy viseltes sapka, néhány törött játék… nem fogok ilyesmit találni a házatokban, ugye? – Eltörtek a játékaim – feleltem erélytelenül, elcsípve az egyetlen érthető dolgot a szóáradatból. – Igen… az összes. És minden ruhám szakadt, tele van velük a rongyos zsák… Még erősebben az ágyhoz szorított, és közelebb hajolt. – Ne merészelj hazudni nekem! – sziszegte. – Kitépem az igazságot a torkodból… A nyakamra tette a kezét, lábát pedig az enyéim közé fúrta. Rémülten nyeltem egyet, ráfeszítettem a tenyerem a mellkasára,

és minden erőmmel eltoltam magam az ágytól, hogy mindketten leessünk róla. Keményen puffantunk a padlón, a Sárkány alám került, én pedig rémült nyúl módjára felpattantam, és az ajtó felé szaladtam. Lerohantam a csigalépcsőn. Nem mértem fel ésszel, hogy nincs hová menekülni: a bejárati ajtót bezárva tartotta, másfelé pedig nem szaladhattam. Mégis rohantam lefelé, két fordulót is megtettem bukdácsolva, aztán amikor meghallottam lépteinek hangját, bevetettem magam a homályos laboratóriumba, a sziszegő pára- és füstfelhők közé. Kétségbeesetten másztam négykézláb az asztalok alatt, amíg el nem értem egy sötét sarokba egy magas szekrény mögött, ahová bekucorodhattam. Becsuktam az ajtót magam mögött, de ettől ő még pontosan tudta, hová bújtam. Benyitott és körülnézett, én pedig láttam az asztal széle fölött, hogyan fúródik át rideg és mérges tekintete két csőrös lombik között, hogyan festi zöldre az arcát a mágikus tűz. Egyenletes, magabiztos léptekkel kerülte meg az asztalt, és amikor elindult felém, kapkodva a másik irányba másztam tovább, az ajtó felé. Eszembe jutott, hogy talán bezárhatnám valahogy. Közben viszont beleütköztem egy polcba, és az egyik bedugaszolt üveg a hátamra esett. Legurult rólam, és összetört a padlón a lábamnál. Szürke füst gomolygott körülöttem, behatolt az orromba és a számba, fojtogatott és fullasztott. Csípte a szememet, de nem tudtam pislogni, nem tudtam felnyúlni, hogy megdörzsöljem, mert nem mozdult a karom. A köhögés bennragadt a torkomban,

majd elhalt, és lassan az egész, földön guggoló testem megdermedt. De már nem féltem, sőt pár pillanat múlva a kényelmetlen érzés is elmúlt. Egyszerre lettem végtelenül nehéz és súlytalan, eltávolodott. Tompán, messziről hallottam a Sárkány lépteit, ahogy odajött hozzám és megállt mellettem, de hidegen hagyott, hogy mit akar tenni. Zord türelmetlenséggel magasodott fölém és nézett le rám. Meg sem próbáltam kitalálni, mire készül; sem gondolkodni, sem álmélkodni nem tudtam. A világ roppant szürke és mozdulatlan lett. – Nem – bökte ki pár perc múlva – …nem, te nem lehetsz kém. Elfordult, és egy időre otthagyott. Fogalmam sem volt, menynyi ideig maradtam egyedül, lehetett egy óra, egy hét vagy akár egy év is, bár később kiderült, hogy mindössze fél nap volt. Végül visszatért, elégedetlenség bujkált a szája sarkában. Valami furcsa, alaktalan dolgot emelt fel, amely egykor egy gyapjúból kötött, szalmával bélelt játék malac lehetett, még azelőtt, hogy az életem első hét évében mindenhová magammal húztam a sűrűben. – Szóval nem kém vagy, csak félkegyelmű. Ekkor a fejemre rakta a kezét, és azt mondta: – Tezavon tahoz,

tezavon tahoz kivi, kanzon lihus. Nem is annyira szavalt, mint inkább dallamosan kántált. Visszatértek a színek a világba, visszatért az idő és a lélegzet, kiszabadult a fejem, én pedig visszarettentem a kezétől. A testem sziklamerevsége lassan oldódott. Ellazult a karom, és kapkodva

kerestem valami fogódzót, mialatt a lábaim még mindig kőszoborként tapasztottak a földhöz. Elkapta a csuklómat, és amikor minden tagom újra elevenné vált, a karomnál fogva tartott, és nem engedett sehová. De már nem is próbáltam megszökni. Zabolátlanná vált gondolataim tucatnyi irányba repültek szét, mintha megpróbálnák behozni a kiesett időt, ugyanakkor volt egy olyan érzésem, hogy ha valami szörnyűséget készülne elkövetni ellenem, meghagyott volna kőszobornak. Kémkedéssel legalább már nem vádolt. Nem értettem, miért hiszi, hogy bárki kémkedni akar utána, főleg a király – elvégre a király mágusa volt, nem igaz? – És most szépen elárulod nekem, miben mesterkedtél – közölte a varázsló. Hideg tekintete gyanakodva villogott. – Én csak olvasni szerettem volna – védekeztem. – Nem tudtam… nem tudtam, hogy nem szabad… – És történetesen pont Ludz Hívóigéjét vetted le a polcról könnyed olvasmánynak – gúnyolódott rajtam. – Egészen véletlenül… – Rémült, értetlen tekintetem meggyőzhette, mert félbehagyta a mondatot, és leplezetlen bosszúsággal méricskélt. – Micsoda páratlan tehetséged van a bajkeveréshez! Lejjebb vándorolt a tekintete, én pedig követtem a pillantását a lábunknál összegyűlt üvegszilánkokhoz. Sziszegve kifújta a levegőt a fogai között, majd hirtelen így szólt: – Takarítsd fel, aztán gyere a könyvtárba! És ne nyúlj semmi máshoz! Peckesen elsétált, és magamra hagyott, hadd keressek rongyokat a konyhában, meg egy vödröt, amelybe a szilánkokat

gyűjthetem. Fel is mostam a padlót, bár nem láttam, hogy bármi kifolyt volna. A varázslat szinte elpárolgott, mint égetett szesz a puding tetejéről. Időnként megálltam, és a kezemet a ronggyal együtt felemeltem a padlóról, hogy megnézzem, nem kezd-e visszamászni a kőkemény ridegség az ujjaimon keresztül. Azon tűnődtem, miért őriz egy ilyen varázsszert a polcon, és vajon használta-e már valaki ellen – aki azóta szoborként áll valahol, mereven néz előre, és örvénylik körülötte az idő. Megborzongtam. Nagyon vigyáztam, hogy semmi máshoz ne érjek hozzá a helyiségben. Amikor végre összeszedtem magam, és visszamentem a könyvtárba, a korábban levett könyv már újra a polcon volt. A Sárkány fel-alá járkált, a saját könyve félredobva, elfeledve hevert a kisasztalon, és amikor beléptem, újfent dühösen mért végig. Lenéztem a ruhámra: a szoknya sávokban átnedvesedett a felmosástól, és amúgy is nagyon rövid volt, épphogy csak takarta a térdemet. Az ingruhám ujja még rosszabb állapotba került: véletlenül tojást fröcsköltem rá a reggeli készítése közben, és a könyökénél is megperzseltem, amikor levettem a kenyeret a rácsról, hogy ne égjen meg. – Akkor hát ezzel fogjuk kezdeni – közölte a Sárkány. – Hogy ne sérts vérig minden alkalommal a megjelenéseddel. Becsuktam a számat, mert nem akartam szabadkozni. Ha ismét bocsánatot kérek a koszosságom miatt, egész életemben ezt fogom csinálni. Elég volt néhány nap a toronyban ahhoz, hogy

felfogjam, mennyire rajong a szépségért. A könyvgyűjteményében sem volt két egyforma kötet: minden bőrkötés más színárnyalatban pompázott, aranycsatok és forgópántok csillogtak rajtuk, és apró drágakövek díszítették őket. Minden gyönyörű volt, amin csak elidőzhetett az ember tekintete, legyen az egy kicsi, fúvott üvegpohár a könyvtár ablakpárkányán, vagy a szobámban lévő festmény, és minden tárgy olyan helyre került, ahol semmi sem vonta el róla a figyelmet. Én voltam az égbekiáltó folt a nagy tökéletességen. De nem érdekelt. Nem éreztem úgy, hogy tartozom neki valamiféle szépséggel. Türelmetlenül odaintett magához, mire óvatosan közelebb léptem. Megfogta a kezemet, és keresztbe rakta a mellem előtt – ujjaim az ellenkező oldali vállamat érték. – Most mondd: vanasztalem! Néma lázadással néztem vissza rá. Ez a szó is úgy csengett a fülemben, mint az előző varázsige. Éreztem, hogy ki akar törni a számból, és el akarja szívni az erőmet. Amikor megragadta a vállamat, ujjai fájdalmasan belemartak a bőrömbe. Az ingruhámon keresztül éreztem forróságukat. – Lehet, hogy az ügyetlenséget el kell tűrnöm, de a gerinctelenséget nem fogom – jelentette ki. – Mondd ki! Felidéztem, milyen volt kővé válni. Mit tehetne még velem? Remegve, nagyon halkan mondtam ki, mintha a suttogással valahogy elháríthatnám az erejét. – Vanasztalem. Felduzzadt az erő a testemben, és szökőkútként áradt ki a számból, ahol pedig elhagyta a testemet, valami remegés kez-

dődött, és örvényszerűen gomolyogni kezdett körülöttem. Lerogytam a padlóra, és levegőért kapkodtam a különös, hatalmas, zizegő zöld és rozsdavörös selyemszoknyák tömkelegében. A derekam körül kavarogtak, a lábamra tapadtak, és lefelé húztak. A fejem íves fejdísz súlya alatt horgadt előre, és arany virágokkal telehintett csipkefátyol telepedett a hátamra. Eltompultan néztem a Sárkány csizmáját, a fémmel kivert bőr lábbelit: azon is egymást érték a kacskaringós fémfolyondárok. – Hogy odavagy, pedig ez csak egy kurta ige! – jegyezte meg, mintha felingerelte volna a saját varázslata. – Most már legalább a külsőd elfogadható. Meglátjuk, ezek után képes vagy-e vigyázni magadra valamelyest. Holnap majd egy másikat próbálunk. A csizmák megfordultak és elvonultak. A Sárkány leült a székébe, és feltehetőleg olvasásba merült. Nem tudtam biztosan. Kis idő elteltével négykézláb másztam ki a könyvtárból a gyönyörű ruhámban, és fel sem emeltem a fejem. A következő hetek összemosódtak. Mindennap virradat előtt keltem, megvártam az ágyban, hogy kivilágosodjon, és azon törtem a fejem, hogyan szökhetnék meg. Minden reggel kudarcot vallottam, ezért bevittem a reggelit a könyvtárba, a Sárkány pedig újabb varázslatot bocsátott rám. Ha nem tudtam eléggé vigyázni a megjelenésemre – és általában így történt –, először a

vanasztalemet használta rajtam, aztán egy másik igét. Egymás után tűntek el a házilag szőtt ruháim, és a kényelmetlen, elegáns ruhák kisebb hegyekbe gyűltek a szobámban. Olyan súlyosak

voltak a brokáttól és a hímzéstől, hogy jóformán maguktól is megálltak, ha nem viseltem őket. Alig bírtam kibújni a sok szoknyából lefekvéskor, az alattuk lévő halcsontos fűző pedig kiszorította belőlem a szuszt. Nem tudtam szabadulni a kínzó ködtől. Reggelenként összetörten másztam vissza a szobámba. A Sárkány feltehetőleg készített magának vacsorát, mert én nem csináltam semmit. Reggeltől estig az ágyamon hevertem, rendszerint csak akkortájt tudtam visszamenni a konyhába, hogy összeüssek valami egyszerű ételt, de inkább a saját éhségem vezérelt, mint az ő szükségletei. A legrosszabb az érthetetlenség volt: miért használt fel engem ilyen módon? Esténként, mielőtt álomba merültem volna, elképzeltem a mesékből ismert legrosszabb fordulatokat, például ahogy a vámpírok és incubusok kiszívják a lányok életerejét, és rémületemben mindannyiszor megesküdtem rá, hogy reggel megszököm a toronyból. Ez persze sohasem sikerült. Csak az adott némi megnyugvást, hogy tudtam, nem én vagyok az első. Azt hajtogattam magamban, hogy az összes többi lánnyal is megtette ugyanezt, mégis túlélték. Ez sem volt túl vigasztaló gondolat, hiszen a tíz év egy örökkévalóságnak tűnt. Én azonban bármilyen gondolatba belekapaszkodtam, amely enyhíthette a szenvedésemet. A varázsló sem segített. Bosszankodva fogadott, valahányszor beléptem a könyvtárba, még azokon a napokon is, amikor sikerült megóvnom magamat és a ruhámat. Mintha azért érkeztem

volna, hogy zavarjam és félbeszakítsam a munkáját – holott ő kínzott és használt engem. Valahányszor befejezte a varázslatot, és lerogytam a padlóra, homlokráncolva pillantott le rám, és haszontalannak nevezett. Egyik nap megpróbáltam távol maradni tőle. Arra gondoltam, hogy ha korán otthagyom neki az ételt, talán egész napra megfeledkezik rólam. Pirkadatkor felszolgáltam a reggelijét, majd sietve elbújtam a konyha egyik zugába. Pontban hétkor egy füstpamacsszerű jelenség gomolygott le a csigalépcsőn, olyasféle, amilyeneket néha az Orsó fölött is láttam a Rengeteg felé lebegni. Közelről nézve egy torz szappanbuborékra hasonlított, amely fodrozódva változtatta az alakját, és jóformán láthatatlan volt, amíg valami fény meg nem csillant irizáló felszínén. A pamacs bement a sarkokba, majd előbukkant, és amikor megtalált, makacsul lebegett a térdem fölött. Összekucorodva néztem fel rá, és a saját arcom kísértetszerű körvonalait vettem észre benne. Lassan kihámoztam magam a kuporgásból, és követtem a pamacsot a könyvtárba, ahol a Sárkány félrerakta a könyvét, és dühösen rám nézett. – Bármennyire is szeretném elkerülni, hogy a legkisebb varázslat hatására is kimerült angolnaként vergődj a tornyomban – kezdte –, azt már megtapasztalhattuk, mi történik, ha rád bízok mindent. Mutasd, ma mennyire vagy lompos! Aznap nagy kínnal próbáltam tisztán tartani a ruhámat, hogy legalább az első varázslatot elkerülhessem. Csupán a reggeli készítése közben fröccsent rám egy-két folt és nyomódott rám egy

zsíros csík. A szennyeződéseknél próbáltam összefogni a ruhámat. A Sárkány még a szokásosnál is töményebb undorral nézett rám, és a tekintetét követve észrevettem, hogy a konyha elrejtett zugaiban bujkálva sikerült összeszednem egy nagy pókhálót – valószínűleg az egyetlen pókhálót az egész toronyban –, amely úgy lógott a szoknyám hátuljáról, akár egy vékony, szakadt fátyol. – Vanasztalem – ismételtem a varázslóval együtt, és tompa belenyugvással figyeltem, ahogy egy túláradóan gyönyörűséges, narancs-színű és sárga selymekből készült ruha suhant fel a padlóról a testem köré, akár az őszi sétányon végigkavargó levelek. Zihálva tántorodtam meg, a varázsló pedig visszaült a helyére. – Nos akkor… – folytatta. Tornyot épített könyvekből az asztalra, és a karja lendítésével felborította őket. – Rakd rendbe így: darendetal. Az asztal felé intett. – Darendetal – motyogtam együtt vele, a varázsige szinte fojtogatott. Megremegtek a széthullott könyvek, majd egymás után felemelkedtek, és a helyükre pördültek, mint holmi túlvilági, drágakövekkel kirakott madarak, vörös, sárga, kék és barna köntösben. Ezúttal nem rogytam össze, csak mindkét kezemmel az asztalba kapaszkodtam, és ránehezedtem. A Sárkány homlokát ráncolva nézte a könyvek tornyát. – Miféle sületlenség ez? – förmedt rám. – Ebben nincs semmi rend… nézd! Ránéztem a könyvekre. Takarosan egymásra rendeződtek, és

a hasonló színek kerültek egymás mellé. – Színek? – kérdezte emelt hangon. – Színek szerint? Te… – Olyan mérges volt rám, mintha én tehettem volna róla. Lehet, hogy valami törés keletkezett a mágiájában, amikor elszívta az erőmet a varázslathoz? – Tudod mit? Azonnal hordd el magad! – vicsorgott rám, én pedig titkon örömmel teljesítettem a parancsot: boldog voltam, hogy valamiképpen sikerült belerondítanom a varázslatába. Félúton meg kellett állnom a lépcsőn, hogy kifújjam magam, és hirtelen ráébredtem, hogy nem is mászom. Ezúttal is fáradt voltam, de nem telepedett rám semmiféle köd. További pihenők nélkül sikerült feljutnom a toronyszobába, és bár azonnal lerogytam az ágyra, majd a fél napot átaludtam, nem éreztem magam többé üres toknak. A következő hetekben egyre ritkábban tapasztaltam meg a ködöt, mintha a gyakorlástól megerősödtem volna, és könynyebben elviseltem a Sárkány varázslatait. Egyre kevésbé ijedtem meg a vele való találkozástól, még ha nem is örültem neki; egyszerűen egy fárasztó rituálé lett belőle, mint amikor edényeket kell sikálni hideg vízben. Javult az alvásom, és lassan a kedélyem is. Minden nappal egyre jobban éreztem magam, és egyre dühösebb is lettem. Egyedül nem tudtam felvenni a nevetséges báli ruhákat, akárhogy próbáltam. Nem értem el a hátsó gombokat és fűzőket. A levetkőzésnél is gyakran eltéptem néhány cérnát, és összegyűrtem a szoknyákat. Ezért inkább minden este odadobtam

őket a ruharakás tetejére, és inkább felvettem egyet az egyszerűek közül. Próbáltam megőrizni a tisztaságukat és az épségüket. Pár naponta azonban a Sárkány megelégelte a hanyagságomat, és erőszakkal átöltöztetett. Egy nap az utolsó házi szövésű ruhát is kivettem a ládából. Úgy tartottam a kezemben a közönséges, festetlen gyapjúdarabot, mintha egy kötél volna, amelybe kapaszkodhatok, aztán a dacnak engedve az ágyamon hagytam, és belepréseltem magam egy zöld-rozsdabarna ruhába. Mivel nem tudtam begombolni hátul, inkább levettem a hosszú fátylat a fejdíszről, kétszer körbetekertem a derekamon, és csomót kötöttem rá. Éppen csak arra volt jó, hogy ne csússzon le rólam. Levonultam a konyhába. Ezúttal nem is próbáltam megóvni magam a szennyeződésektől. Sértett makrancossággal vittem fel a tálcát a könyvtárba, a ruhámon tojás-, szalonnazsírés teafoltok éktelenkedtek, a hajam gubancos volt, mint valami tébolyult nemesasszonynak, aki egy bálról szökött ki a vadonba. Így persze nem húzhattam sokáig. Amint dúlva-fúlva kimondtam vele együtt a vanasztalem szót, megragadott a mágiája, lerázta rólam a foltokat, visszaszorított a fűzőkbe, visszatekerte a hajamat a fejem tetejére, és megint olyanná változtatott, mint egy baba, amellyel kis hercegnők szoktak játszani. Mégis boldogabb voltam ezen a reggelen, mint hetek óta bármikor, és innentől fogva lázadni kezdtem. Azt akartam, hogy keserű csalódottság öntse el, valahányszor rám néz, és minden hitetlen és bosszús pillantása jutalom volt számomra. – Hogy

tudsz így bánni magaddal? – kérdezte szinte ámulva azon a napon, amikor fejemen egy nagy adag rizspudinggal sétáltam be hozzá. Véletlenül levertem a könyökömmel egy kanalat, és a rizspuding a levegőbe repült. Vörös lekvár folyt végig a gyönyörű, krémszínű selyemruhámon. Az utolsó házilag szőtt ruhát a ládában tartottam. Minden nap, miután befejeztem a szolgálatot, felmentem a szobámba, kihámoztam magam a báli ruhából, kiszedtem a hajamból a hálókat és a fejdíszeket, a földre szórtam az ékköves hajtűket, azután felvettem a puha, kopott letniket és a házi szövésű köpenyt, amelyet kézzel mostam. Ezután visszamentem a konyhába, sütöttem magamnak kenyeret, és mialatt sült, a meleg tűzhely mellett pihentem, mit sem törődve a ruhámra tapadó hamu- és lisztfoltokkal. Ahogy visszanyertem az erőmet, hogy újra elfogott az unalom. Ezúttal meg sem fordult a fejemben, hogy könyvet csenjek a könyvtárból, hanem kerestem egy tűt, és varrni kezdtem, bármennyire is utáltam. Amíg minden reggel kiszipolyozott a varázsló, hogy újabb ruhákat teremtsen elő, akár szét is téphettem őket, hogy valami hasznosabb dolgot készítsek belőlük: lepedőket, vagy akár zsebkendőket. A varrókészlet sokáig érintetlenül hevert a láda alján a szobámban. A saját ruháimon kívül semmit sem kellett megjavítani a kastélyban, és egészen eddig a pontig előszeretettel hagytam őket tépetten. Amikor viszont kinyitottam a dobozt, csak egy papírdarabot találtam benne, rajta széndarabbal rótt írást.

Ugyanaz a jóakaró hagyta nekem, aki a konyhában lévő könyvbe is tanácsokat írt.

Félsz? Ne tedd! Nem fog hozzád nyúlni. Csak azt akarja, hogy tetszetős legyél. Neki nem fog eszébe jutni, hogy bármit is adjon neked, de te magadhoz vehetsz egy szép ruhát az egyik vendégszobából, és átalakíthatod. Ha magához hívat, énekelj neki, vagy mesélj egy történetet. Szereti a társaságot, de csak bizonyos mértékig. Vidd be neki az ételt, egyébiránt kerüld. Így semmi többet nem fog várni tőled. Mennyi szenvedéstől megkíméltem volna magam, ha már az első napon kinyitom a varródobozt, és megtalálom benne a levelet! Ott álltam a papírral a kezemben, és remegve idéztem fel, hogyan támasztotta alá a mágia mély hangjával a dadogásomat, hogyan húzta ki belőlem az igéket és az erőt, és hogyan burkolt selyembe és bársonyba. Tévedtem. Ilyet még soha egyetlen nőért sem tett.

3. FEJEZET

E

gész éjjel álmatlanul hánykolódtam az ágyamban, és megint elkeseredtem. Pusztán attól nem lett egyszerűbb kijutni a toronyból, hogy egyre jobban

akartam. Másnap reggel lementem a nagykapuhoz, és végre megpróbáltam megemelni a hatalmas keresztpántot, akármilyen hamvába holt ötletnek tűnt. Persze hajszálnyit sem emelkedett fel. Odalent a kamrában magamhoz vettem egy hosszú nyelű lábast, és emelőként használva felfeszítettem a szemétgödröt eltakaró nagy fedelet. Lenéztem. Tűz égett a legmélyén; arra sem menekülhettem. Nehézkesen visszatoltam a fedelet a helyére, aztán végigtapogattam a falakat a tenyeremmel, és benyúltam minden sötét sarokba, valamilyen nyílást vagy kijáratot keresve. De ha volt is ilyen, nem bukkantam rá. Aztán a reggel fényei lecsurogtak a lépcsőn a hátam mögött. Lehetett akármilyen

arany fény, elhúztam a számat. El kellett készítenem a reggelit és felvinnem a tálcát a végzetemnek. Ahogy kiraktam az ételeket, a tojással teli tányért, a pirítóst, a befőtteket, újra és újra körbenéztem a helyiségben, és többször is megakadt a szemem a hosszú, acélosan fénylő henteskésen, amelynek markolata felém nyújtózott a késtartóból. Hús szeletelésére használtam, tudtam, milyen fürge. A szüleim minden évben felneveltek egy malacot. Segítettem a vágásnál és darabolásnál, tartottam a vödröt a disznó vérének, ám egy ember leszúrása egészen más lett volna, szinte elképzelhetetlen. Ezért inkább el sem képzeltem. Csak leraktam a kést a tálcára, és felmentem a lépcsőn. Amikor a könyvtárba értem, a Sárkány az ablakkal szemben állt, és a válla egészen megfeszült a haragtól. Olajozott mozdulatokkal raktam ki az ételeket az asztalra, egyiket a másik után, míg végül semmi sem maradt nálam, csak a tálca és a kés. A ruhámat zabkása és tojás szennyezte be. Tudtam, mit fog mondani a következő pillanatban. – Fejezd be – szólalt meg –, és menj fel! – Tessék? – kérdeztem értetlenül. A kés még a szalvéta alatt lapult, és csak körülötte forogtak a gondolataim. Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, hogy haladékot kaptam. – Hirtelen meg is süketültél? – csattant fel. – Hagyd azokat a tányérokat, és hordd el magad! Maradj a szobádban, amíg nem hívlak. Foltos és gyűrött volt a ruhám, csupa gubancos szalag, ám a

varázsló pillantásra sem méltatott. Felkaptam a tálcát, és kirohantam a helyiségből. Nem kellett több biztatás. Szaladtam felfelé a lépcsőn, és úgy éreztem, mintha repülnék, a sarkamat lehúzó szörnyű súlytól megszabadulva. Bementem a szobámba, becsuktam az ajtót, és letéptem magamról a finom selymet, hogy felöltsem helyette az egyszerű, szövött ruhát. Lerogytam az ágyra, és olyan megkönnyebbüléssel öleltem át magam, mint egy korbácsolástól megmenekült gyerek. Aztán észrevettem a padlóra dobott tálcát, és a rajta villogó kést. Miféle őrültség szállt meg, hogy egyáltalán eszembe jutott ilyesmi? Ő volt az uram és parancsolóm. Ha valami szörnyű véletlen folytán mégis sikerült volna megölnöm, bizonyára halálra ítélnének érte, és nem kizárt, hogy a szüleimet is. A gyilkosság semmitől sem ment meg. Akkor akár ki is ugorhatok az ablakon. Szánalmas lelkiállapotban oda is fordultam az ablakhoz, de ekkor észrevettem, mit nézett a Sárkány olyan felháborodottan. Az út felől jókora porfelhő közeledett a torony felé. Nem egyszerű kordé volt, hanem előkelő hintó, mintha egy ház gördült volna a kerekeken, jó pár csatakos ló után kötve, és két lovas is haladt a kocsis előtt. Mindnyájan szürkébe és világoszöldbe öltöztek. Még több, hasonlóan öltözött lovas követte őket. A hintó a kapu előtt állt meg. Zöld címer tűnt fel a tetején, sokfejű szörnyet ábrázolt. A csatlósok és az őrök leszálltak lovaikról, és kötelességtudóan végezték feladataikat. Jókora sürgés-forgás támadt. Csak akkor rebbentek szét, amikor a kapu hatalmas szárnyai kinyíltak – azok a szárnyak, amelyeket én

megmozdítani sem tudtam. A nyakamat nyújtogatva próbáltam lenézni a kapura, és a Sárkányt láttam kilépni a küszöbre, egymagában. A hintó belsejéből egy férfi lépett ki meggörnyedve: magas volt, széles vállú, s hosszú, üde zöld köpenyt viselt. Átugrotta a lába elé készített lépcsőt, egyik kezével átvette a kardot, amelyet egyik szolgája fektetett a tenyerére, sietve a kapuhoz sétált az emberei között, és közben habozás nélkül felcsatolta övére a fegyvert. – A hintót még a kiméránál is jobban utálom – mondta a Sárkánynak, és olyan tisztán beszélt, hogy még én is jól hallottam minden szavát az ablakból, mert jócskán túlharsogta a lovak prüszkölését és patadobogását. – Egy egész hétig bezárva ebbe a dobozba! Miért nem tudsz egyszer feljönni a palotába? – Kérem, bocsásson meg, felség – felelte a Sárkány ridegen. – Nagyon lefoglalnak a teendőim. Annyira kihajoltam fülelés közben, hogy egy véletlen rossz mozdulat folytán könnyedén kieshettem volna. Megfeledkeztem minden nyűgömről és félelmemről. Polnia királyának két fia volt, akik közül Zigmund koronaherceget tartották a megbízhatóan éles eszű trónörökösnek. Kitűnő nevelést kapott, és valamelyik északi birodalom hercegnőjét vette feleségül, amivel egy csapásra szövetségest és kikötőt is szerzett a királyságnak. Azóta már az örökösödést is biztosították egy fiúgyermekkel, és a biztonság kedvéért egy lánnyal is. Állítólag helytartóként is elsőrangú munkát végzett, így mindenki nyugodt lehetett a trón

jövőjét illetően. Zigmund nem zavart túl sok vizet. A hintón érkező Marek herceg már sokkal jobban érdekelte az embereket. Legalább egy tucat történetet hallottam arról, hogyan ölte meg a vandaluszi hüdrát. A históriák különböztek, de mindről azt állították, hogy a legkisebb részletekig igaz. Ezenkívül végzett legalább három, négy vagy kilenc óriással a legutóbbi, Roszia elleni háborúban. Egyszer kivágtatott, hogy lekaszaboljon egy valódi sárkányt, de később kiderült, hogy unatkozó parasztok egy csoportja találta ki a mesét a sárkánytámadásról. Elrejtették valahová a birkákat, így próbáltak kibújni az adófizetési kötelezettség alól. A herceg még csak nem is végeztette ki őket, inkább megbüntette a földesurat, amiért túl magas adókat szabott ki. A herceg a varázslóval együtt bement a toronyba, a kapu pedig bezárult mögöttük. A kísérők letáboroztak a bejárat előtti mezőn. Visszafordultam a szobámba, és csak róttam a köröket. Végül kimentem, és leosontam a lépcsőn, hátha elcsípek valamit a beszélgetésükből. A könyvtárból érkeztek a hangok. Csak minden ötödik szót hallottam, de hamar kiderült számomra, hogy a Roszia elleni háborúkról és a Rengetegről folyik a tanácskozás. Nem próbáltam minden erőmmel hallgatózni, mivel nem is nagyon érdekelt, mit mondanak. Sokkal izgalmasabbnak tartottam a menekülésre nyíló váratlan alkalmat. Akármit is tett velem a Sárkány – amivel elszívta az életerőmet –, azzal kétségkívül ellenszegült a király törvényeinek. Azt parancsolta, hogy

húzódjak meg, maradjak távol; de mi van, ha nemcsak a zilált megjelenésem miatt mondta ezt, amelyet egy varázsigével könnyen rendezni lehetett, hanem azért is, mert nem akarta, hogy a herceg leleplezze sötét üzelmeit? Mi volna, ha a herceg lába elé vetném magam, ő elvinne innen, és… – Elég legyen! – harsant Marek herceg hangja, kettévágva gondolataim folyamát. A korábbiaknál élesebben hallatszott a mondat, talán időközben közelebb jött az ajtóhoz. Fortyogott benne az indulat. – Te, az apám és Zigmund csak birkamódra bégettek… nem, elég volt! Én nem fogom annyiban hagyni. Gyorsan feliramodtam a lépcsőn, olyan nesztelenül surranva mezítláb, amennyire csak tudtam. A vendégszobák a harmadik szinten voltak, a könyvtár és az én szobám szintje között. Leültem a lépcső tetején, és addig hallgattam a csizmáik dobogását, amíg el nem halt. Nem voltam biztos benne, hogy van bátorságom nyíltan szembeszállni a Sárkánnyal. Ha rajtakap, hogy a herceg szobájának ajtaján kopogtatok, biztosan szörnyű büntetés vár rám. De már így is szörnyű volt a sorsom mellette. Biztos voltam benne, hogy Kasja kihasználná az alkalmat. Ha itt volna, odamenne a szobához, kinyitná az ajtót, letérdelne a herceg elé, és könyörögne, hogy szabadítsa ki a toronyból, méghozzá nem úgy, mint egy bőgő kisgyerek, hanem mint a mesék kecses hősnői. Visszamentem a szobámba, és gyakoroltam a jelenetet. Halkan mormoltam a szavakat, egészen napnyugtáig. Amikor már sötét volt és későre járt, dübörgő szívvel lopóztam lefelé. Még

mindig féltem. Először leosontam a könyvtárhoz, és megnéztem, ég-e valami fény ott, esetleg a laboratóriumban. A Sárkány nem volt ébren. A harmadik szinten halvány derengés szűrődött ki az első vendégszoba alól, a Sárkány szobája felől azonban nem látszott semmi. Az ajtó beleveszett a folyosó végében uralkodó homályba. Mégis sokáig haboztam a pihenőn állva – aztán inkább a konyhába siettem le. Bebeszéltem magamnak, hogy éhes vagyok. Ettem pár falat kenyeret és sajtot, hogy megerősítsem magam, és közben remegve álltam a tűz előtt. Végül felsurrantam a lépcsőn – egészen a tetejéig, a szobámba. Nem tudtam elképzelni, hogy a herceg szobája előtt térdelek, és méltóságteljesen esdeklek. Nem Kasja voltam, nem volt bennem semmi magasztos. Biztosan sírva fakadnék, és holdkórosnak tűnnék, a herceg pedig kidobna, vagy ami még rosszabb, szólna a Sárkánynak, hogy büntessen meg annak rendje és módja szerint. Miért hinne nekem? Egy parasztlánynak házi szövésű ruhában, a varázsló tornyának alantas szolgálójának, aki éjnek évadján azzal a képtelen históriával kelti fel, hogy a nagy mágus vég nélkül kínozza? Csüggedten mentem vissza a szobámba, de azonmód megtorpantam. Marek herceg a helyiség közepén állt, és a völgyről készült festményt tanulmányozta. Leszedte róla a zsákvásznat, amellyel beborítottam. Megfordult, és bizonytalanul nézett rám. – Uram… felség! – nyögtem ki félszívvel. Annyira halkan mondhattam, hogy alighanem semmit sem hallott belőle, csak

valami elmosódott motyogást. Nem sokat törődött vele. – Nos, ezúttal nem a szokásos kirívó szépséget választotta. – Két lépéssel átszelte a szobát. A jelenlétében még kisebbnek látszott a helyiség. Ujjait az állam alá tette, és arcomat hol az egyik, hol a másik oldalra fordítva alaposan szemrevételezett. Meghökkenve néztem fel rá. Furcsa, szinte letaglózó volt ilyen közel lenni hozzá. Magasabb volt nálam, széles és erős, hiszen jóformán a páncéljában élt. Megnyerő volt az arca, akárcsak egy királyi képmásé, simára borotválta az állát, és frissen mosakodott. Aranyszőke haja a nyakánál besötétült és begöndörödött a víztől. – De talán van valami különleges képességed, ami kárpótolja ezért a hiányosságért, ugye, szívecském? Eszerint szokott válogatni, nem igaz? Nem hangzott kegyetlenül, amit mondott, csak incselkedett velem, és cinkos mosoly ült ki az arcára. Nem is sértődtem meg, csak megszédültem a rám irányuló figyelmétől, mintha kérés nélkül máris megmentett volna. Aztán elnevette magát, megcsókolt, és határozottan a szoknyám után nyúlt. Megrándultam, mint egy hal, amely ki próbál ugrani a hálóból, és küzdeni kezdtem ellene. Mint amikor a torony kapuját feszegettem, most is kudarcra voltam ítélve. A herceg szinte észre sem vette a küszködésemet. Megint felnevetett, és megcsókolta a nyakamat. – Ne aggódj, nem tilthatja meg – mondta, mintha ez volna az ellenkezésem oka. – Mégiscsak az apám alattvalója, akármilyen nagy uraságként tetszeleg is itt a hátországban.

Nem lelhette sok örömét a leigázásomban. Még mindig néma voltam a döbbenettől, és a zavarodottságtól egyre gyengébben küzdöttem ellene. Ő nem tehet ilyet, gondoltam magamban, Marek herceg, a hős, nem érezhet gerjedelmet egy közönséges parasztlány iránt. Nem sikoltoztam, nem könyörögtem, és biztos voltam benne, hogy semmiféle ellenkezésre nem számít. Feltételeztem, hogy a nemesi házak szemérmetlen és nagyravágyó mosogatólányai önként is szívesen bemásznak az ágyába, ezért keresnie sem kell hálótársat magának. Ami azt illeti, magam is hajlandó lettem volna rá, ha nyíltan megkér, és elég időt ad hozzá, hogy túllendüljek a meglepettségemen, és válaszolhassak. Inkább az ösztöneim bírtak tiltakozásra, mint az ellenérzéseim. De a herceg sokkal erősebb volt nálam. Csak ekkor kezdtem igazán félni, és már semmi mást nem akartam, csak kiszabadulni. Eltoltam magamtól a kezét, és fulladozva könyörgőre fogtam: – Herceg, én nem… kérlek, várj! – Nem számított ellenállásra, de nem különösebben hatotta meg, amikor észrevette. Csak türelmetlenné vált. – Jól van, jól van, semmi gond – mondta, mintha egy megbokrosodott ló lennék, akit be akar fogni és le akar nyugtatni. Lenyomta a karjaimat két oldalra. Egyszerű ruhámat masnira kötött, széles selyemöv szorította össze a derekán. Már ki is bontotta, és nekilátott felhúzogatni a szoknyáimat. Próbáltam visszanyomni a szoknyákat, és ellökni magamtól a herceget, de nem is reménykedhettem szabadulásban. Könnyedén lefogott. Amikor a saját övéhez nyúlt, kétségbeesésemben

gondolkodás nélkül nyögtem ki: – Vanasztalem. Remegve hullámzott ki belőlem az erő. Kéregként összevarrt gyöngyök és bálnaszilák zárultak össze a tenyere alatt. Elkapta rólam a kezét, és amikor bársonyszoknyák egész függönye omlott le közöttünk, hátralépett. Miközben ő döbbenten meredt rám, én remegve támaszkodtam a falnak, és levegő után kapkodtam. Ezek után egészen másként szólt hozzám, számomra érthetetlen töltettel a hangjában: – Boszorkány vagy! Gyanakvó állatként, kavargó fejjel hátráltam el tőle. Nem kaptam rendesen levegőt. A ruha megmentett, ám a merevítők úgy szorítottak, és a szoknyák olyan súllyal húztak le, mintha többé nem is akarnának lejönni rólam. A herceg ezúttal lassabban közeledett felém, és kitárt karral így szólt: – Hallgass ide… – Nekem azonban nem állt szándékomban rá hallgatni. Felkaptam a fésülködőasztalomon heverő reggelistálcát, és vadul a fejéhez vágtam. A széle hangosan nekicsattant a koponyájának, mire oldalra tántorodott. Két kézzel megragadtam a tálcát, és vakon, elkeseredve újra meg újra lesújtottam vele. Még mindig a tálcával hadonásztam, amikor kitárult az ajtó, és belépett a Sárkány. Káprázatos, hosszú köpenyt viselt hálóinge fölött. Felbőszülten nézett befelé. Tett egy lépést a szobában, majd a szemét meresztve megállt. Én is megálltam, zihálva, még mindig a fejem fölé emelt tálcával. A herceg térdre rogyott előttem. Kusza csíkokban folyt a vér az arcán, homlokát vörös sebhelyek csúfították el. Becsukódott a szeme. Eszméletlenül,

nagyot puffanva bukott a padlóra előttem. A Sárkány az első döbbenetén túljutva rám nézett, és azt kérdezte: – Mit műveltél már megint, te tyúkeszű?

Ketten együtt felhúztuk a herceget a keskeny ágyra. Az arca már elkékült a sok véraláfutástól. A padlón heverő tálca több helyen is behorpadt a feje keménységétől. – Lenyűgöző – szűrte a varázsló a foga között, és szemügyre vette az ájult férfit. A herceg szeme furcsán, tompa fénnyel meredt előre, amikor felhúzta a szemhéját, a végtagjai pedig bénán hullottak az ágyra, majd ernyedten ingázva lógtak lefelé. Csak álltam és néztem, pihegve próbáltam levegőt kapni a fűzőben. Kétségbeesett dühöm átadta a helyét a csupasz rémületnek. Akármilyen furcsa volt, nem is annyira attól féltem, ami velem történhet ezek után, hanem a herceg életéért aggódtam. A fejemben még mindig a legendák káprázatos hőse volt, de ez a kép összekeveredett az imént engem tapogató szörnyeteggel. – Nem… ugye nem…? – Ha nem akarsz embert ölni, ne vágd fejbe sokszor egymás után egy nehéz tárggyal! – csattant fel a Sárkány. – Menj le a laborba, és hozd fel a sárga elixírt a hátsó polcról. Áttetsző üvegben van. Nem a vöröset, nem a lilát! És ha lehetséges, ne törd össze a lépcsőn felfelé jövet, hacsak nem akarod meggyőzni a királyt arról, hogy az erényed többet ér a fia életénél!

A mágus a herceg fejére tette a kezét, és halkan énekelni kezdett. A szavak végigborzongatták a gerincemet. Megragadtam a szoknyáimat, és leszaladtam a lépcsőn. Pár pillanat alatt felvittem az elixírt. Most még jobban ziháltam a sietségtől és a merevítők szorításától. Amikor visszaértem, a Sárkány még mindig dolgozott. Nem hagyta félbe a varázsigét, csak türelmetlenül felém nyújtotta a kezét, és hevesen integetett. A kezébe nyomtam a flaskát. Ujjaival kipiszkálta az üvegből a dugót, és egy korty italt csurgatott a herceg szájába. Borzalmas, rothadó halszag lepte el a szobát. Fulladozni kezdtem a hányingertől. A Sárkány rám se nézett, csak visszalökte a kezembe az üveget és a dugót. Visszafojtott lélegzettel csuktam be. Két kézzel próbálta csukva tartani a herceg száját. Marek még öntudatlanul és sebesülten is összerándult, és köpni próbált. Az elixír mintha világított volna a szájában, a fényességtől szinte az állkapocscsontja és a fogai is jól látszottak, mintha egy derengő koponya lett volna a feje helyén. A hányingert visszafojtva sikerült bedugaszolnom az üveget, aztán odaugrottam segíteni a mágusnak. Befogtam a herceg orrát, mire a következő pillanatban lenyelte a folyadékot. A vakító fény lecsurgott a nyelőcsövén át a hasába. Végig lehetett követni a folyadék útját a herceg testében, még az öltözéke alatt is, de egyre halványabban, ahogy továbbszivárgott a karjaiba és lábaiba, míg végül teljesen kihunyt a fénye. A Sárkány elengedte a herceg fejét, és befejezte a varázsigét. Behunyt szemmel roskadt le a fal tövébe. Soha nem láttam még

ilyen kimerültnek. Idegesen, imbolyogva álltam az ágy mellett, mindkettőjük fölött, és végül kifakadtam: – Meg fog…? – Nem, de nem rajtad múlt! – vágta rá a Sárkány, és ennyi elég is volt nekem: lerogytam a földre a hatalmas, krémszínű bársonyruhámban, az ágyra támasztottam a fejem, és eltakartam a ruhaujj arannyal hímzett csipkerészével. – Ugye, nem akarsz bőgni? – kérdezte a Sárkány a fejem fölött. – Mégis mit gondoltál? Miért vetted fel ezt a nevetséges ruhát, ha nem akartad elcsábítani? – Fel kellett vennem, mert a másikat letépte rólam! – kiáltottam felszegett fejjel. Nem sírtam; könnyem már nem maradt, csak az indulat. – Én nem akartam ezt a… Elhallgattam. Felbőszülten bámultam a markomban szorongatott selymet. A Sárkány a közelemben sem volt, nem varázsolt, nem bocsátott igét senkire. – Mit tettél velem? – kérdeztem suttogva. – Azt mondta… boszorkánynak nevezett! Boszorkánnyá változtattál! A varázsló felhorkantott. – Ha boszorkányokat tudnék csinálni, biztosan nem szélütött parasztlányokat választanék ki hozzá. Semmi mást nem tettem veled, csak megpróbáltam beleverni néhány varázsigét a szinte lehetetlenül kemény fejedbe! – A fáradtságtól sziszegve megkapaszkodott az ágyban, és felállt. Úgy küszködött, ahogy én küszködtem a szoros ruhákkal az első szörnyű hetekben, amíg ő… Amíg ő varázsolni tanított. Még mindig a térdemen kuporogva felnéztem rá. Meg voltam rökönyödve, sehogy sem akar-

tam elhinni, ami történt. – De akkor miért tanítasz engem? – Szívesebben hagytalak volna ott megpenészedni abban a fillérnyi kis faluban, de sajnos fájdalmasan korlátozottak a lehetőségeim. – Értetlen arcomat látva összevonta a szemöldökét. – Akikben megvan a képesség, azokat tanítani kell. Így rendelkezik a király törvénye. Akárhogy is van, bolond lettem volna otthagyni téged érett szilvaként, amíg elő nem jön valami a Rengetegből, hogy felfaljon, és valami kimondhatatlan szörnyűséggé váljon. Meghátráltam a letaglózó elképzeléstől, a varázsló viszont a herceg felé fordította felbőszült tekintetét. Az ájult Marek halkan nyöszörgött, és felriadt álmából. Lassan magához tért, és kábán felemelte a kezét, hogy megdörgölje az arcát. Talpra kecmeregtem, és rémülten hátráltam el az ágytól, közelebb húzódtam a Sárkányhoz. – Jól van – szólalt meg. – Kalikual. Jobb, mint leütni a szeretőket. Várakozón nézett rám. Belenéztem a szemébe, majd a lassan magához térő hercegre tekintettem, és vissza a varázslóra. – Ha nem volnék boszorkány – nyögtem ki – …ha nem lennék boszorkány, megengednéd... hogy hazamenjek? Nem tudnál közönséges parasztlánnyá változtatni? A Sárkány hallgatott. Addigra már hozzászoktam ellentmondásos arcának látványához, ahhoz, hogy egyszerre fiatal és idős. Magas kora ellenére alig látszott néhány barázda a szeme körül, és a homlokán is egyetlenegy ránc mutatkozott a két

szemöldöke között. Száját éles kontúrok rajzolták körbe, de semmi más nem utalt rá, mennyit élt már. Fiatalemberként mozgott, és míg mások idősödvén egyre puhányabbak és lágyszívűbbek lettek, ő pont az ellenkezőjére változott. Most viszont pár pillanatig nagyon öregnek látszott, és nagyon idegennek. – Nem – válaszolt, és elhittem neki. Megrázta magát, és az ágy felé mutatott. A herceg időközben a könyökére támaszkodott, és szaporán pislogva nézett ránk. Még mindig kába volt, nem emlékezett semmire, de ahogy egymás szemébe néztünk, lassan felismerés gyúlt benne, és emlékezni kezdett. – Kalikual – suttogtam. Kisuhant belőlem az erő. Marek herceg visszaereszkedett a párnára, behunyta a szemét, és elaludt. A falhoz lépkedtem, és leroskadtam a padlóra. A húsvágó kés még mindig ott hevert a padlón, ahol hagytam. Felvettem, és végre használtam valamire: átvágtam a ruhát és a merevítőt. Szétnyílt az oldala, de legalább levegőhöz jutottam. Nekidőltem a falnak, és egy időre becsuktam a szemem. Aztán felnéztem a Sárkányra. Kimerültségemet látva türelmetlenül fordult el, és bosszúsan bámult le a hercegre. – Nem fogják keresni reggel az emberei? – kérdeztem. – Azt képzelted, hogy örök időkre bezárva tarthatom az alvó Marek herceget a tornyomban? – vetette hátra a varázsló a válla fölött.

– De ha felébred… – Kis szünet után kérdéssel folytattam. – Nem tudnád… nem lehet valahogy elfeledtetni vele ezt az egészet? – Dehogynem! Semmi szokatlant nem fog tapasztalni, ha magához tér, csak hasogató fejfájást, és azt, hogy kihagy az emlékezete. – És mi volna, ha… – Megint feltápászkodtam, a kést szorongatva a kezemben. – …mi volna, ha valami másra emlékezne? Mondjuk éppen lefeküdni készült a saját szobájában… – Próbálj már meg gondolkodni! – fortyant fel a Sárkány. – Azt mondtad, nem akartad elcsábítani, hanem magától jött fel ide. Vajon mikor tervezte ezt el? Csak ma este, miközben az ágyában feküdt? Vagy már útközben eldöntötte… egy meleg ágy, ölelő karok… bár ahogy bebizonyítottad, a tiéd inkább gyilkos – tette hozzá, amikor éppen tiltakoztam volna. – Ki tudja, lehet, hogy már indulás előtt elhatározta magát… Afféle sértésnek szánta. Eszembe jutott a herceg egyik mondata: „Ezúttal nem a szokásos kirívó szépséget választotta.” Mintha már korábban megfordult volna a fejében, sőt ki is tervelte volna. – Téged akart megsérteni? – kérdeztem. – Azt feltételezi, hogy ágyasnak hozom ide a lányokat – közölte a Sárkány. – Sok udvaronc ezt gondolja, és ők alighanem ezt is tennék a helyemben. Bizonyára fel akart szarvazni, vagy valami ilyesmi. Örömmel híresztelte volna a palotában, gondolom. Ez a semmirekellő főurak egyik kedvenc szórakozása.

Megvetően beszélt, de már akkor is ingerült volt, amikor berontott a szobába. – Miért akarna megsérteni téged? – kérdeztem félénken. – Nem azért jött, hogy… valamilyen varázslatra kérjen fel? – Nem, azért jött, hogy élvezze a Rengetegre nyíló kilátást! – köpte a Sárkány. – Hát persze hogy varázslatot akar kérni, én meg emlékeztettem a saját feladatára: szimatoljon ellenséges lovagok után, és ne ártsa bele magát olyan dolgokba, amelyeket nem ér fel ésszel. – A varázsló horkantott. – Már kezdett hinni a saját trubadúrjainak: vissza akarta hozni a királynét. – De a királyné halott! – vetettem ellen zavartan. Ezért robbant ki a háború. Roszia koronahercege, Vaszili, egy küldöttséggel Polniába érkezett, csaknem húsz évvel ezelőtt. Beleszeretett Hanna királynéba, és együtt szöktek el. Amikor a király katonái kis híján utolérték őket, bemenekültek a Rengetegbe. Így végződött a történet, aki ugyanis a Rengetegbe bemerészkedett, az soha nem tért vissza, legalábbis nem épségben, és nem a régi önmagaként. Néha vakon és visítva, néha nyakatekerten és torzan, felismerhetetlenül jöttek elő, és még rosszabb volt, ha a saját arcukkal, de mögötte gyilkos szándékkal tértek vissza, és valami végleg eltört bennük. A királyné és Vaszili herceg egyáltalán nem kerültek elő. Polnia királya Roszia örökösét vádolta emberrablással, Roszia királya pedig Polniát hibáztatta az örökös halála miatt. Azóta egymást követték a háborúk, amelyeket csak elvétve szakított meg egy-egy fegyverszünet és néhány tiszavirág-életű béke-

szerződés. Idelent a völgyben csak csóváltuk a fejünket a történet hallatán. Az emberek nagy része egyetértett abban, hogy a Rengeteg tehet mindenről. Miért szökött volna el a királyné, két kicsi gyerekét hátrahagyva? Miért indított volna háborút a saját férje ellen? Legendás volt a szerelmük az uralkodóval; legalább tucatnyi dal örökítette meg a menyegzőjüket. Én is hallottam az egyiket anyámtól, annyit, amennyire emlékezett belőle. Most már természetesen egyetlen vándor igric sem merte ezeket dalolni. Csakis a Rengeteg lehetett mögötte. Talán valaki megmérgezte őket olyan vízzel, amelyet az erdőszéli folyóból mertek. Lehet, hogy egy udvaronc, aki Rosziába tartott a hegyi hágón át, a határon álló, sötét fák alatt töltötte az éjszakát, és valami idegen erővel a lelkében tért vissza a palotába. Tudtuk, hogy a Rengeteg a felelős, de ez nem sokat számított. Hanna királynénak nyoma veszett, és Roszia hercegével tűnt el, ezért háborúba sodródtunk, és a Rengeteg a halálukból és minden őket követő halálból táplálkozva minden évvel egyre nagyobb területet foglalt el mindkét királyságból. – Nem – szólalt meg a Sárkány. – A királyné nem halt meg. A Rengetegben van. Döbbenten néztem rá. Tárgyilagosan beszélt, magabiztosan, akármilyen lehetetlen és hátborzongató volt, amit mondott. Eléggé megrémültem ahhoz, hogy elhiggyem: húsz évre csapdába esni a Rengetegben, végtelen fogságban – ez tökéletesen a

Rengetegre vallott. A Sárkány vállat vont, és a herceg felé intett a kezével. – Nem lehet onnan kihozni a királynét, és ha mégis bemerészkedik, valami hatalmas veszedelmet fog ránk zúdítani. De nem hallgat az okos szóra. – A varázsló felhorkantott. – Azt hiszi, amiért megölt egy egynapos hüdrát, máris hős lett. Egyetlen dalból sem derült ki, hogy a vandaluszi egy egynapos hüdra volt. Így már sokkal kevésbé nyűgözött le a történet. – Mindenesetre sértettnek érzi magát – folytatta a varázsló. – A főurak és hercegek gyakran megvetik a mágiát, főleg azért, mert nagyon nagy szükségük volna rá. Igen, nagyon is valószínű, hogy egy ilyen szánalmas kis bosszút eszelt ki ellenem. Ezt könnyen el tudtam hinni, és meg is értettem, mire céloz a Sárkány. Ha a herceg a Sárkány szolgálójának társaságát akarta volna élvezni, akárki legyen a lány ezúttal – megbotránkozva képzeltem Kasját a helyemre, hiszen őt a mágia sem mentette volna ki a helyzetből –, akkor nem feküdt volna le egyszerűen aludni az ágyába. Egy ilyen emléket nem könnyen fogadott volna el, mintha egy kirakós hibás darabja lett volna. – Ugyanakkor – folytatta a varázsló kissé leereszkedő hangnemben, mintha kölyökkutya volnék, amely végre megállta, hogy szétrágjon egy cipőt – nem teljesen hasznavehetetlen ötlet. Bizonyára képes vagyok arra, hogy a másik irányba változtassam meg az emlékeit. Felemelte az egyik kezét, én pedig értetlenül faggatózni kezdtem.

– A másik irányba? – Olyan emléket ültetek a fejébe, amely szerint élvezte a társaságodat. Az ilyen helyzetben elvárható lelkesedést mutattad, és mindketten elégedetten állapítottátok meg, hogy sikerült felszarvaznotok. Ezt bizonyára sokkal könnyebb lesz megemésztenie. – Tessék? Belenyúlsz a fejébe, és… nem! Mit fog hinni… – Azt akarod mondani, hogy érdekel, mit gondol rólad? – csattant fel a Sárkány, és felvonta az egyik szemöldökét. – Ha azt hiszi, hogy lefeküdtem vele, mi akadályozná meg abban, hogy… újra akarja? A Sárkány legyintett. – Majd valamivel kellemetlenné teszem az emléket… egy szúrós könyök, egy fülsértő kacagás, egy sietős befejezés. Vagy van jobb ötleted? – kérdezte élesen. – Jobban szeretnéd, ha azzal az emlékkel térne magához, hogy megpróbáltál végezni vele? Így másnap reggel azt a cudar élményt kellett átélnem, hogy Marek herceg megáll a torony kapuja előtt, felnéz a szobám ablakára, és vidáman feldob nekem egy csókot. Csak azért néztem le, hogy meggyőződjek a távozásáról. Minden önfegyelmemre szükségem volt, hogy ne dobjak le valamit a fejére, és nem a nagyrabecsülésem zálogára gondolok. A Sárkány jól tette, hogy óvatosan járt el: a herceg még a fejébe írt kellemes emlékkel együtt is megállt a hintó lépcsőjén, és homlokát összeráncolva visszanézett rám, mintha nyugtalanítaná egy gondolat. Végül beült a hintóba, és elvitette magát. Az

ablaknál állva figyeltem, ahogy a menet után támadt porfelhő lassan elenyészik az útról, aztán végleg és teljesen felszívódik a hegyek mögött. Csak ekkor léptem hátrébb, mert végre biztonságban éreztem magam – akármilyen különös tapasztalat is volt ez egy elvarázsolt toronyban egy sötét mágussal, és a bőröm alatt bizsergő, érthetetlen igézetekkel. Felvettem a rozsdabarna-zöld ruhát, és lassan lesétáltam a lépcsőn a könyvtárba. A Sárkány időközben visszaült a székére, az ölébe rakott egy könyvet, és felém fordult. – Remek – szólalt meg, szokás szerint fanyar hangon. – Akkor ma megpróbálunk… – Várj! – vágtam közbe, mire elhallgatott. – Elárulnád, hogy lehet ebből valami hordhatót csinálni? – Ha mostanáig nem sajátítottad el a vanasztalemet, akkor nem segíthetek rajtad. Sőt, lassan kezdem azt hinni, hogy elmebéli fogyatékosságaid vannak. – Nem! Csak nem akarom… azt az igét – ellenkeztem, igyekezve kerülni a szó kimondását. – Ezekben a ruhákban nem tudok mozogni, nem tudom magam befűzni, nem tudok takarítani… – Miért nem használod a takarító igéket? – kérdezte. – Legalább ötöt megtanítottam már. Úgy látszik, sikeresen próbáltam elfelejteni őket. – A súrolás kevésbé fáraszt el! – Igen. Látom, hamarosan az eget is sikerül majd beszenynyezned – közölte a Sárkány bosszúsan, de nem sértett meg vele. Számomra a legkisebb varázslat is iszonyú élmény volt, semmi

kedvem nem volt nagy hatalmú boszorkánnyá válni. – Milyen különös teremtmény vagy te! Azt hittem, minden parasztlány hercegekről és szép ruhákról álmodozik. Akkor próbáld meg visszafogni. – Mit? – kérdeztem. – Hagyd el a szó egy részét. Motyogd, harapd el, vagy ilyesmi… – Csak úgy… bármelyik részét? – Kétkedve próbáltam ki: –

Vanalem? A rövidebb szót kellemesebb volt kimondani. Valahogy jobb íze lett tőle a számnak, de lehet, hogy az egészet csak bebeszéltem magamnak. A ruha megremegett, a szoknyák leeresztettek, és végül csak egy festetlen vászonletnik maradt rajtam, fölötte pedig egy egyszerű, barna ruha és zöld színű öv. Hálásan szívtam be a levegőt: immár nem húzott le semmiféle roppant súly válltól bokáig, nem szorongatott fűző, nem kellett vég nélkül kínlódnom. Az öltözék egyszerű volt, kényelmes és könnyen kezelhető. Még a varázserő sem folyt ki belőlem olyan letaglózóan, mint korábban. Egyáltalán nem fáradtam el. – Ha sikerült elrendezned a ruházatodat… – szólalt meg újra a Sárkány gúnytól csöpögő hangon. Feltartotta az egyik kezét, és magához hívott egy könyvet a polcról, amely lebegve indult meg felé a levegőben – …kezdhetnénk a szótagrendezéssel.

4. FEJEZET

A

kármennyire is utáltam a mágiát, örültem, hogy enyhült a félelmem. A Sárkány ugyanakkor vajmi kevés örömöt lelhetett a tanításomban: ha nem fe-

lejtettem el a varázsigéket, akkor rosszul mondtam ki őket. Hadartam, motyogtam vagy felcseréltem a szótagokat. Így fordulhatott elő, hogy amikor egy ige segítségével tucatnyi hozzávalót készítettem elő egy pitéhez – miközben a Sárkány azt morogta az orra alatt, hogy varázsitalok készítésére biztosan nem fog megtanítani –, olyan tömbbe sikerült őket összetapasztanom, hogy még a saját vacsorámhoz sem használhattam fel. Máskor a könyvtárban kellett volna tüzet gyújtanom egy varázsigével, hogy dolgozni tudjunk, mindhiába – ugyanakkor hirtelen valami távoli, vészjósló recsegést hallottunk, és hamarosan felfedeztük, hogy a fölöttünk lévő vendégszobában ég a baldachin a kandallóból kipattant, zöldes lángoktól.

Tíz percig magából kikelve ordított velem, aztán amíg nagy nehezen eloltotta az ádáz mágikus tüzet, többször is megjegyezte, hogy közönséges disznópásztorok birkaeszű fattya vagyok – amikor meg tiltakozva kijelentettem, hogy az apám favágó, azt vicsorogta, hogy fejszelóbáló tahók vagyunk. A félelmem viszont végleg elpárolgott. A Sárkány is belefáradt a fröcsögésbe, és elküldött. Nem bántam, hogy így kikelt magából, mert már tudtam, hogy csak ugat, de nem harap. Szinte már sajnáltam, hogy nem vagyok tehetségesebb, mert tudtam, hogy csak a szépség és tökéletesség iránti elkötelezettsége miatt dühöng annyira. Nem akart tanítványt, de ha már a nyakába varrtak, elsőrangú és furfangos boszorkányt akart belőlem faragni. Láttam, mennyire szereti a mesterségét: a varázslatok fényében csillogó szemmel, a bűvölettől szinte megszépült arccal mutatta be nekem a komolyabb mágikus trükköket, amelyekben dalszerűen kellett összefonni a mozdulatokat és a szavakat. Imádta a mágiáját, és szerette volna ezt a rajongást rám is átragasztani. Én viszont megelégedtem azzal, hogy elsajátítottam néhány varázsigét, végighallgattam a legszükségesebb előadásokat, majd vidáman lesétáltam a pincébe hagymát szeletelni. Érthető módon végtelenül idegesítettem. Tudtam, hogy ostobán viselkedem, de nem voltam hozzászokva, hogy fontos személyként tekintsek magamra. Mindig több mogyorót, gombát és bogyót tudtam összegyűjteni másoknál, akár egy olyan területen is, amelyet fél tucatszor átfésültek már. Ősszel későn nyíló gyógy-

növényeket találtam, tavasszal korai szilvát. Anyám mindig azt hangoztatta, hogy mindabban kitűnő vagyok, amitől fülig koszos lehetek. Ha ásnom kellett valamiért, tövises bokrokon átverekedni magam, vagy fára mászni, akkor is teli kosárral érkeztem vissza, ő pedig a megvesztegetettek belenyugvó sóhajával fogadott, és nem tett megjegyzéseket a ruhámra. De ennél többre nem futotta tőlem, legalábbis korábban így gondoltam. Semmi említésre méltó képességem nem volt, legfeljebb a családom számára. Még most sem fogtam fel ésszel, mit jelent a mágia azon túl, hogy nevetséges ruhákat idézek magamra, és hamarabb túljutok azokon az apró-cseprő feladatokon, amelyeket kézzel is elvégezhettem volna. Nem bántam a lassú haladásomat, és azt sem, hogy ezzel felbőszítem a Sárkányt. Időnként még elégedettséget is képes voltam érezni, amíg el nem érkezett a téli napforduló ideje. Akkor viszont az ablakon kinézve észrevettem a falvak főterén meggyújtott gyertyafákat, amelyek apró jelzőtüzekként pettyezték a völgyet egészen a Rengeteg határáig. Otthon anyám éppen a nagy sonkát önthette le zsírral, hogy aztán belekeverje a lecsurgó szaftot az alatta lévő tepsiben a krumpliba. Apám a fivéreimmel fát szállít a házakhoz nagy kupacokban, tetejükön frissen vágott fenyőággal. Már biztosan kivágták a falunk gyertyafáját is – bizonyára egy tekintélyesen magas, egyenes, sűrű ágú példányt. Vensza a szomszédban gesztenyét, aszalt szilvát és sárgarépát főz a sovány marhaszelethez, amit később át is visz hozzánk,

Kasja pedig… Természetesen Kasja is otthon van, és éppen a szenkács süteményt forgatja a nyárson a tűz fölött, újabb és újabb adag tésztarétegeket csurgatva rá, hogy mindinkább egy tüskés fenyőfára hasonlítson. Tizenkét éves korunkban tanulta meg a sütemény készítésének módját. Vensza eladta egy szmolniki asszonynak az esküvői csipkefátylát, amely kétszer olyan hosszú volt, mint ő maga, és cserébe az asszony megtanította Kasjának a receptet. Így akarta közelebb juttatni lányát ahhoz, hogy valamikor egy főúr szolgálója lehessen. Próbáltam örülni az ő sorsának, de többnyire inkább magamat sajnáltam. Nehéz volt kibírni a hideg, zárt toronyszoba magányát. A Sárkány nem tartotta az ünnepet, sőt úgy vettem észre, a napok is egybefolynak a számára. Szokás szerint lementem a könyvtárba egy újabb varázsigét gyakorolni, mire ő egy darabig ordibált velem, és végül kiküldött onnan. Hogy enyhítsem a magányomat, lementem a konyhába, és összeütöttem magamnak egy kisebb lakomát. Főztem sonkát, hajdinakását és almát, ám mire egy tálcára raktam ezeket, olyan jellegtelennek és üresnek találtam az egészet, és annyira sóvárogtam a hamisítatlan ünnepi hangulatra, hogy magamtól használtam a lirintalemet. Sziporkázni kezdett a levegő, és hamarosan egy egész sült malacot találtam magam előtt – forró volt, rózsaszín és szaftos. Mellette volt a kedvenc búzakásám is jó nagy kanál olvasztott vajjal és pirított morzsával a tetején, egy nagy kupac zsenge zöldborsó, amit a falumban egészen tavaszig senki sem fog enni, és egy tégelach sütemény, amelyet korábban

csak egyszer kóstoltam, az elöljáró-asszony asztalánál, abban az évben, amikor az én családomat látta vendégül aratás idején. A cukrozott gyümölcsök színes ékkövekként csücsültek rajta, a tésztacsigák tökéletes aranybarnára sültek, kicsi, világos mogyorók bújtak meg benne, és az egészet fényes, mézes szirup borította. Mégsem volt olyan, mint egy téli napfordulós vacsora. Nem mardosott jóleső éhség az egész napos főzés és takarítás után. Nem hallottam az asztal köré zsúfolódott tömeg izgatott moraját, a nevetést és a tányércsörömpölést. Amikor lenéztem a kis ünnepi lakomámra, csak még magányosabbnak éreztem magam. Eszembe jutott anyám, akinek még az én két ügyetlen kezemet is nélkülöznie kell a nagy sütés-főzés közepette. Mire letettem a fejem a párnámra, már égett a szemem a sírástól, a tálcám pedig érintetlenül hevert az asztalon. Két nappal később is nyomott volt a kedvem, sőt egészen gyászos lett a hangulatom. Ekkor érkezett a lovas. Sietős patakopogás és a kapu döngése hívta fel rá a figyelmet. A Sárkány lerakta a könyvet, amelyből éppen tanítani próbált, és lesietett a lépcsőn. A nyomába szegődtem. A kapu magától kinyílt előtte, mire a hírvivő majdnem beesett. A Sárga-mocsár színét és jellegzetes, sötétsárga köpenyét viselte, arcát verejtékcsíkok lepték. Nyeldekelve, sápadtan letérdelt, de nem várta meg, amíg a Sárkány engedélyt ad a beszédre. – A báró úr kéri, hogy azonnal gyere! – zihálta. – Egy kiméra támadott ránk a hágón keresztül…

– Micsoda? – csattant fel a varázsló élesen. – Ilyenkor? Milyen teremtményről van szó pontosan? Nem lehet, hogy valaki kimérának hitt egy sárkánykígyót, és ezt a rémhírt terjesztette el? A hírvivő feje úgy ingott előre-hátra, mintha egy zsinóron függő súly volna. – Kígyófarok, denevérszárny, kecskefej… a saját szememmel láttam, Sárkány nagyúr, ezért küldött hozzád engem a báró… A varázsló idegesen sziszegett az orra alatt, mintha azon háborodott volna fel, hogy egy kiméra a megszokott időszakon kívül merészeli zavarni. Ami engem illet, sehogy sem fért a fejembe, hogy lehet egyáltalán egy kimérának megszokott időszaka, elvégre mágikus teremtmény volt, bármit megtehetett. – Csak óvatosan azzal a két balkezeddel! – szólt rám a Sárkány, miközben a nyomában visszaügettem a könyvtárba. Kinyitott egy ládát, és megmondta, milyen üvegcséket vigyek oda neki. Kelletlenül és óvatosan teljesítettem az utasításait. – A kimérákat az elfajzott mágia hozza létre, de ettől még élőlénynek kell tekinteni őket, önálló természettel. Javarészt kígyók ivadékának számítanak, hiszen tojásból kelnek ki. Hidegvérűek. Egész télen egy helyen fekszenek, és amennyire lehet, sütkéreznek. Nyáron kirepülnek. – Akkor ez miért jött most? – kérdeztem, próbálva követni a gondolatmenetét. – Több mint valószínű, hogy nem jött, az a szájtáti bugris csak egy kósza árnytól ijedt meg – mondta a Sárkány, bár az én szememben a hírvivő sem szájtátinak, sem gyávának nem látszott,

és valamiért az volt az érzésem, hogy a varázsló sincs meggyőződve a saját igazáról. – Nem, ne a vöröset, te oktondi nőszemély, az a tűzszív! A kiméra, ha tehetné, hordószám nyakalná, és valódi sárkánnyá változna tőle. A vöröseslila kell, kettővel arrébb! – Én egyformának láttam a két fiolát, de gyorsan kicseréltem őket, és átadtam a varázslónak, amit kért. – Jól van – mondta végül, bezárva a ládát. – Egyik könyvbe se olvass bele! Sőt, semmihez se nyúlj ebben a szobában! Ha lehet, semelyik szobában se érints meg semmit, és próbáld meg visszafogni magad, nehogy egy szemétdombba térjek vissza! Ekkor döbbentem rá, hogy magamra akar hagyni. Ijedten néztem rá. – Mihez kezdjek itt egyedül? Nem mehetnék… nem mehetnék én is? Mikor jössz vissza? – Egy hét múlva, egy hónap múlva, vagy soha. Előfordulhat, hogy letérítenek az utamról, vagy félresikerül a próbálkozásom, és széttép a kiméra… – dühöngött. – Vagyis a válasz: nem. Nem jöhetsz velem. Sőt, ha egy mód van rá, semmit se tegyél! Azzal kiviharzott a laborból. Átrohantam a könyvtárba, és kinéztem az ablakon. Becsapódott mögötte az ajtó, lesietett a lépcsőn. A hírvivő talpra ugrott. – Elviszem a lovadat – közölte a Sárkány. – Gyere utánam Olsankába, majd otthagyom neked, és szerzek egy másikat! – Fellendült a nyeregbe, és fennhéjázón intett a kezével. Motyogott valamit az orra alatt, mire hirtelen egy kis tűzgolyó lobbant fel előtte a hóval fedett úton, majd gurulni kezdett, és ösvényt olvasztott neki a hótakaróban. Azonnal ügetésre fogta a lovat, akárhogy prüszkölt az állat hát-

racsapott füllel. Feltételeztem, hogy a varázsige, amellyel máskor egy szempillantás alatt Dvernyikben, majd újra a tornyában termett, ilyen nagy távolság esetén nem működött, vagy csak a saját földjein használhatta. A könyvtár ablakából figyeltem, míg el nem tűnt a láthatáron. Nem mintha valaha is kellemes társaság lett volna számomra, de bántóan üressé vált a torony nélküle. Próbáltam egyfajta pihenésként felfogni a távollétét, ám ehhez nem voltam elég fáradt. Kapkodva, ötletszerűen dolgoztam egy kicsit a foltvarrásos takarómon, aztán inkább csak ültem az ablak mellett, és a völgyet néztem: a mezőket, a falvakat és a szeretett kis erdőfoltjaimat. Lestem, ahogy a marhák és a birkák a vízhez mennek, ahogy a szánok az utakat szelik, és időnként egy-egy magányos lovas üget tova. Aztán mialatt a kavargó hóesést figyeltem, az ablakkeretnek támaszkodva elaludtam. Jóval később riadtan ébredtem fel a sötétben, és láttam, hogy jelzőtüzek égnek a völgy szinte teljes hosszában. Az álomtól összezavarodva néztem a lángokat. Pár pillanatig azt hittem, ismét meggyújtották a gyertyafákat. Egész életem során mindössze háromszor láttam olyat, hogy Dvernyikben jelzőtüzet gyújtottak: egyszer a Zöld Nyár alkalmával; egyszer kilencéves koromban, amikor hólidércek jöttek ki a Rengetegből; és egyszer tizennégy éves koromban, amikor a folyondár kiszabadult a Rengetegből, és egyetlen éjszaka alatt négy házat kebelezett be a falu szélén. Mindhárom alkalommal eljött hozzánk a Sárkány: visszaverte a Rengeteg támadását, majd hazatért

a tornyába. Kezdett eluralkodni rajtam a kétségbeesés, amikor megszámoltam a tüzeket, és megpróbáltam kideríteni, honnan indult az üzenet. Kilenc égett sorban egymás után, az Orsó vonalát követve. Dvernyikben gyújtották a kilencediket. Vagyis az én falumból indult a hívás a többi településhez. Ott álltam a tüzeket nézve, és rádöbbentem, hogy a Sárkány elment. Már fent járhat a hágón, éppen átkel a Sárga-mocsárhoz. Ő nem látja a jelzőtüzeket, és még ha meg is kapná valahogy az üzenetet, először a kimérát kell visszavernie. Azt mondta, egy hétbe is beletelhet, és senki más nem segíthetett… Ekkor ébredtem rá, milyen ostoba voltam. Soha nem gondoltam hasznos eszközként a mágiára, a saját varázserőmre, amíg a lépcső tetején állva rá nem döbbentem, hogy nincs más rajtam kívül. Rá kellett jönnöm, hogy akármilyen mágikus erő is rejlik bennem, akármilyen gyenge és csiszolatlan, sokkal több, mint amennyi bárkinek van a falumban. Segítségre volt szükségük, és én voltam az egyetlen, aki segíthetett. Pár dermedt pillanat után megfordultam, és lerohantam a lépcsőn a laboratóriumba. A torkomban félelem gombócával nyúltam a szürke üvegcséért, amelynek tartalma korábban kővé változtatott. Magamhoz vettem a tűzszív főzetet is, meg az elixírt, amellyel a Sárkány megmentette a herceg életét, és egy zöld folyadékot, amellyel a varázsló szerint növényeket lehetett növeszteni. Fogalmam sem volt, mi hasznom lesz belőlük, de azt legalább tudtam, mi a hatásuk. A többinek a nevét sem tudtam,

és nem is mertem hozzájuk nyúlni. Felvittem a főzeteket a szobámba, és nekiláttam könyörtelenül szétszaggatni a ruháimat. A selyemcsíkokból kötelet fontam. Amikor – reményeim szerint – elég hosszú volt már, leengedtem az ablakból, és utánahajoltam. Sötét volt az éjszaka, és semmilyen fény nem mutatta odalent, hogy a kötél leért-e a földre. Nekem azonban nem maradt más választásom, mint kipróbálni és ellenőrizni. Korábban selyemiszákokat is varrtam ruhákból, amikor kínomban feladatokat kerestem magamnak a toronyban, és most kapóra jött, hogy berakhatom a varázsfiolákat egy anyagfoszlányokkal jól kibélelt erszénybe. A vállamra akasztottam a tarisznyát. Próbáltam nem belegondolni, mit csinálok, de egyre nagyobb gombócot éreztem a torkomban. Két kézzel megragadtam a selyemkötelet, és átmásztam a párkányon. Régen sokszor másztam meg öreg fákat. Imádtam a hatalmas tölgyeket, és könnyedén lendítettem fel magam rájuk az ágakra akasztott, elnyűtt kötéldarabokon. Ez azonban egész más helyzet volt. A torony természetellenesen sima kövekből épült, alig tűntek fel a falán hézagok, mert a habarcs teljesen kitöltötte a réseket, és a rengeteg eltelt idő sem nyűtte el. Lerúgtam a cipőmet, és hagytam leesni, ám csupasz lábbal sem találtam támaszt. Az egész súlyom a selyemkötélre nehezedett, a kezem nyirkos lett az izzadságtól, és sajgott a vállam. Hol csúsztam, hol óvatosan ereszkedtem, és időnként riadtan kapaszkodva meg-megálltam hallgatni, hogy lötyögnek a vállamra vetett,

idomtalan zsákban a mágikus folyadékok. Aztán tovább ereszkedtem, hiszen nem tehettem mást. Aligha mászhattam volna már vissza. Lassan olyan gondolatok környékeztek meg, hogy el kellene engedni a kötelet, és ebből rájöttem, hogy vészesen fogyatkozik az erőm. Félig-meddig már meg is győztem magam arról, hogy könnyebb volna leesni, amikor váratlanul fájdalmasan megrándult a lábam, és rájöttem, hogy a földre érkeztem. A torony tövében felgyülemlett, alkarnyi vastag, puha hótakarón áthatolva kemény talajt ért a lábam. Kiástam a hóból a cipőmet, és végigrohantam Olsanka felé az ösvényen, amelyet a Sárkány megtisztított. Amikor beértem az első településre, fogalmuk sem volt, mihez kezdjenek velem. Tántorogva, izzadságtól nyirkosan, ugyanakkor szinte jéggé fagyva léptem be a fogadóba, a hajam a fejemre tapadt, és az arcomba hulló tincseket, amelyeket elkerült a lélegzetem párája, dér lepte be. A jelenlévők között nem láttam ismerőst. A polgármestert ugyan felismertem, de vele sem váltottam soha egy szót sem. Valami széllelbélelt, bolond nőnek hihettek volna, ha nincs köztük Borisz. Az ő lányát, Martát is felkínálták idén a Sárkánynak. Borisz is ott volt a kiválasztáson. – Ez a Sárkány szolgálója. Andzsej lánya. Korábban egyetlen lány sem hagyta el a tornyot a tízéves szolgálat befejezése előtt. Akármilyen kétségbeesett állapotban gyújtották a jelzőtüzet, valamiért az volt az érzésem, hogy még a Rengetegből rájuk rontó veszedelmet is szívesebben fogadnák, mint az én társaságomat, elvégre én csak bajt hozhattam a fe-

jükre, és arról sem voltak meggyőződve, hogy segíteni tudok rajtuk. Elmondtam nekik, hogy a Sárkány a Sárga-mocsárhoz ment, és muszáj azonnal eljutnom Dvernyikbe. Bár borúsan fogadták, elhitték a mágusról szóló hírt, ám a legkevésbé sem hajlottak arra, hogy elvigyenek, akármennyit hadartam is nekik a varázsleckékről. – Gyere hozzánk éjszakára, a feleségem majd gondjaiba vesz! – javasolta a polgármester, és elfordult tőlem. – Danyusek, indulj Dvernyikbe! Biztasd őket, hogy érdemes kitartani, akármi is történjék, és derítsd ki, hogyan segíthetünk rajtuk. A hegyekbe is felküldünk egy embert… – Én nem éjszakázom a házadban! – csattantam fel. – Ha nem visztek el, akkor gyalog indulok útnak. Amint látom, így is gyorsabban odaérek, mint bármi más segítség. – Elég legyen! – szólt rám a polgármester. – Ide figyelj, balga leányzó… Természetesen féltek. Azt hitték, megszöktem a toronyból, és egyszerűen csak haza akarok jutni. Nem akarták meghallani a könyörgésemet, és segíteni sem állt szándékukban. Annál is inkább, mert valószínűleg szégyellték magukat, amiért lányokat adnak a Sárkánynak. Tudták, hogy nem becsületes dolog, mégis megtették, mert nem volt más választásuk, és úgy érezték, ez sem elég indok fellázadni a varázsló ellen. Nagy levegőt vettem, és a vanasztalemet alkalmaztam. A Sárkány bizonyára elégedett lett volna velem, hiszen a frissen

fent pengék élességével suhantak ki a szótagok a számon. Az emberek elhátráltak tőlem, ahogy a forgószélszerű mágia a kandallóban lobogó tűznél is fényesebben megtöltötte a teret. Mire kitisztult a levegő, pár centivel magasabb és jóval előkelőbb lettem, és úgy álltam ott a fogadóban, magas sarkú udvari csizmámban, mint egy gyászba öltözött királyné. Fekete bársonyból készült, fekete csipkeszegélyű, apró, fekete gyöngyökkel kivarrt letnik került rám, amely éles kontrasztot alkotott hófehér bőrömmel, amely immár fél éve nem látott napsütést. A ruha hosszú, fekete ujjait arany karperecek tartották a helyén. Egy még fényűzőbb, arany-vörös selyemköpeny terült rá, amelyet fekete szőrme zárt le a nyakamnál és aranycsat fogott össze a derekamnál. Hajamat aranyzsinórból és kicsi, kemény ékkövekből álló háló rendezte kontyba. – Nem vagyok balga, és nem hazudok! – kértem ki magamnak. – És ha jót nem is tehetek, legalább valamit megpróbálhatok tenni. Hozzatok egy kocsit!

5. FEJEZET

A

z én malmomra hajtotta a vizet, hogy egyikük sem tudta megkülönböztetni az egyszerű boszorkányos csínyeket a komoly mágiától, hiszen alig találkoztak

korábban varázslattal. Nem is próbáltam felvilágosítani őket. Négy lovat kötöttek a legkönnyebb szán elé, amit találtak, és hamarosan már a folyó melletti, keményre fagyott úton suhantunk. Furcsán éreztem magam a nevetséges ruhában, de legalább melegített. Egy-kettőre megtettük az utat, de nem utaztam elég kényelmetlenül ahhoz, hogy ne a rossz esélyeimen rágódjak – azon, hogy valószínűleg meghalok, és még csak hasznot sem fog hajtani a halálom. Borisz felajánlotta, hogy hajtja a szánt. Bűntudatát magyarázat nélkül is azonnal átéreztem. Engem vitt el a Sárkány – nem az ő lányát. Az ő lánya otthon maradt, biztonságban, feltehetőleg valaki udvarolt is neki, sőt talán már el is jegyezték. Engem pedig

alig négy hónapja vittek el, és máris felismerhetetlenné váltam. – Tudod, mi történt Dvernyikben? – kérdeztem a szán végéből, a takarók közé bújva. – Nem, eddig semmi hír – szólt hátra. – Nemrég gyújtották meg a jelzőtüzet. A lovas már az úton van, ezért ha… – Elhallgatott. Azt akarta mondani, hogy ha egyáltalán maradt túlélő a faluban. – Félúton biztosan találkozunk vele – zárta le témát váltva. Nyáron, az apám nehéz lovaival és ormótlan szekerével hoszszú volt az út Dvernyikből Olsankába, és félúton pihenőt is kellett tartani. Most, tél közepén azonban lefagyott az út, csaknem térdig érő, jégkérges hó borította, az idő tiszta volt, és a lovakat is ellátták kemény téli patkóval. Így egész éjjel az úton suhantunk, csak virradat előtt pár órával álltunk meg Vjosznában lovakat váltani, de nem pihentünk, sőt le sem szálltunk a szánról. A falu lakói nem faggatóztak. Borisz csak ennyit mondott: – Dvernyikbe igyekszünk. – A vjosznai-ak érdeklődve és furcsállva méregettek, de nem faggatóztak, és nem is ismertek fel. Befogták az új lovakat, a lovász felesége friss húsos batyut és forralt bort hozott nekünk. Dideregve fogta össze magán vastag szőrmekabátját. – Nem akarod megmelegíteni a kezed, hölgyem? – kérdezte. – Köszönöm – feleltem, azzal a kényelmetlen érzéssel küszködve, hogy betolakodó és tolvaj vagyok egyszerre. Ettől függetlenül tíz harapással eltüntettem egy húsos batyut, és a bor nagy részét is megittam, főleg azért, hogy ne sértsem meg vele a

házaspárt. Szédült és kába lettem a bortól, a világ szétomlott, felmelegedett és kellemesebbé vált. Az aggodalmaim elengedése azt jelentette, hogy túl sokat ittam, mégis hálás voltam. Borisz az új lovakkal jóval gyorsabban tudott haladni. Egyórányi suhanás után, amikor a felkelő nap már megvilágította előttünk a láthatárt, egy gyalogosan baktató emberre lettünk figyelmesek. Közelebb érve észrevettük, hogy nem is férfi. Kasja volt az fiúruhában és vaskos csizmában. Egyenesen felénk tartott, hiszen rajtunk kívül senki sem igyekezett Dvernyik felé. Belekapaszkodott a szán szélébe, és zihálva pukedlizett egyet, aztán gyorsan beszélni kezdett: – A marhák között van… elkapta az összes marhát, és ha beleharapnak egy emberbe, ő is elveszett. Bezártuk az állatokat a karámba, még őrizzük őket, de lassan fogyatkoznak az emberek… – Ekkor kibújtam a takarók alól, és kinyújtottam felé a karomat. – Kasja! – szólaltam meg elcsukló hangon, mire ő félbehagyta a mondatot. Döbbent csendben néztük egymást, aztán folytattam: – Gyorsan, siess, szállj be! Majd mesélek útközben. Felmászott a szánra, és beült mellém a plédek alá. Furcsa párosnak tűnhettünk egymás mellett: ő a házi szövésű, koszos, kondásokhoz illő fiúruhájában, a sapkája alá betűrt hosszú hajával, vaskos, báránybőr kabátjában, én pedig az előkelő nemesi ruhámban. Mintha egy tündér-keresztanya ereszkedett volna le a tűzhelyet takarító Másához. Mégis egymás kezét szorongattuk, és ahogy a szán továbbsuhant az úton, őszinte kifakadásokban

meséltem neki a toronyban töltött hónapjaimról, az elkeseredett konyhai próbálkozásaimról, a hosszú hetekig tartó rendszeres ájulásaimról, amikor a Sárkány először varázslatra kényszerített, illetve az azóta kezdődött valódi tanulásról. Kasja nem engedte el a kezem, és amikor végül óvatosan bevallottam neki, hogy már tudok varázsolni, megdöbbentett a válaszával: – Tudhattam volna. – Csodálkozó arcomat látva folytatta. – Veled mindig furcsa dolgok történtek. Bementél a sűrűbe, és olyan gyümölcsökkel tértél vissza, amelyek akkortájt nem is termettek, és soha nem látott virágokat hoztál. Kiskorunkban mindig fenyőfáktól hallott történeteket meséltél, aztán egy nap a fivéred hazugsággal vádolt, ezért abbahagytad. A ruhádat is mindig tönkretetted… magadtól soha nem tudtad volna így bekoszolni és elszakítani, akárhogy próbálod. Én tudtam, hogy nem te tehetsz róla. Egyszer láttam, hogy egy faág lenyúlt hozzád, és elszakította a szoknyádat. Tényleg, megnyúlt, és odahajolt… Tiltakozva jajdultam fel, és elhúzódtam Kasjától, mire ő félbehagyta a mondatot. Nem akartam hallani, hogy a mágia egész életemben elkísért, el sem tudtam volna szökni előle. – Nem volt jó semmire, csak arra, hogy mindig szakadtan és koszosan járjak – próbáltam könnyedén válaszolni. – Egyébként csak azért jöttem én, mert ő elment. Mondd el, mi történt! Kasja elmesélte, hogy a marhák egyik napról a másikra megbetegedtek. Az elsőkön harapásnyomokat találtak, mintha valami furcsa, óriás farkas mélyesztette volna beléjük a fogát, jól-

lehet, egész télen senki sem látott farkast a környéken. – Jerzsi marhái estek áldozatul. De nem végzett velük azonnal – mondta Kasja komoran. Bólintottam. Jerzsinek több esze is lehetett volna. Amint észrevette a farkasharapásokat és azt, hogy a sérült marhák a többi állat között maradtak, ki kellett volna szakítania a gulyából a jószágokat, és ott helyben le kellett volna vágnia őket. Közönséges farkas nem tett volna ilyesmit. De… Jerzsi szegény volt. Nem voltak földjei, nem volt mivel kereskednie, a marháin kívül nem volt semmije. A felesége többször is eljött hozzánk lisztet koldulni, és valahányszor bőséges terméssel tértem haza az erdőből, anyám elküldött hozzájuk egy kosár gyümölccsel. Jerzsi évekig küzdött, hogy összegyűjtsön egy harmadik tehénre valót, amellyel kitörhetett a nyomorból, és ez csak két éve sikerült neki. Az idei aratáson a felesége, Krisztina egy új, csipkeszegélyes, vörös kendővel jelent meg, a férje pedig vörös mellényben, és mindketten roppant büszkén feszítettek. Négy gyereküket vesztették el, még mielőtt nevet adhattak volna nekik, és Krisztina most várta az ötödiket. Ezért aztán Jerzsi nem ölte le időben a megsebzett tehenet. – Megharapták az egyiket, aztán a kórság átragadt a többi állatra – mondta Kasja. – Veszélyesen elvadultak, a közelükbe sem szabad menni, Nyeska. Mit tudnál tenni? A Sárkány biztosan ismert olyan varázslatot, amellyel kiűzhette volna a betegséget a fertőzött marhákból, de én nem. – El kell őket égetnünk – közöltem. – Remélem, talpra tud majd állni

nélkülük, mert mást nem tehetünk. – Megkönnyebbültem, hogy őszintén bevallhatom az igazságot, akármennyire szörnyű is volt. Legalább nem tűzokádó szörnyekkel vagy halálos járványnyal kellett szembenéznünk, és valamit az én varázseszközeimmel is tehettem. Elővettem a tűzszív főzetet, és megmutattam Kasjának. Senki sem hadakozott az ötletem ellen, amikor Dvernyikbe értünk. Amikor leszálltam a szánról, az elöljáró asszonyunk, Danka éppen úgy megdöbbent, mint Kasja vagy az olsankai férfiak, de sokkal nagyobb gondja is volt ennél. Az egészséges férfiak és az erősebb nők azon dolgoztak felváltva, hogy a sebesült, elgyötört állatokat a karámban tartsák. Vasvillákkal és fáklyákkal hadakoztak. Néha elcsúsztak a jégen, kezük érzéketlenné dermedt a hidegtől. A falu többi lakója őket istápolta, nehogy megfagyjanak vagy éhen haljanak. Az volt a tét, hogy ki bírja tovább erővel: a marhák vagy a falu. Az emberek álltak vesztésre. Már megpróbálták elégetni a megtámadott állatokat, de túl hideg volt a tűzgyújtáshoz. Nem kapott elég gyorsan lángra a fa, a marhák hamarabb szétdúlták a máglyarakást. Amikor beavattam Dankát a tervembe, mindenkit, aki még nem a karámot védte, hazaküldött jégcsákányért és ásóért, hogy tűzgátat alkossanak. Aztán odafordult hozzám. – Apádnak és a fivéreidnek még több tűzifát kell hozniuk – közölte nyersen. – Otthon vannak. Egész éjszaka dolgoztak. Elküldhetnélek téged, hogy hívd ide őket, de azzal mindnyájatoknak csak fájdalmat okoznék, hiszen

nemsokára vissza kell menned a toronyba. El akarsz menni hozzájuk? Nagyot nyeltem. Igaza volt, mégsem mondhattam mást, mint igent. Kasja mindvégig a kezemet szorongatta, amíg átszaladtunk a falun a házunkig. – Bemész előttem figyelmeztetni őket? – kérdeztem tőle a ház előtt. Anyám már sírt, amikor beléptem az ajtón. A ruhámat észre sem vette, csak engem, és miután a földre rogyva összeölelkeztünk, a hátsó szobából belépő férfi családtagok mindössze egy kupac bársonyt láthattak belőlünk. Alvásból riadtak fel, és öszszezavarodva néztek minket. Együtt sírtunk akkor is, amikor közösen megállapítottuk, hogy nincs időnk sírni, és a következő percekben a könnyeimmel küszködve apámat is beavattam a terveimbe. Ezután a család férfi tagjai kirohantak felszerszámozni a lovakat, amelyek szerencsére épségben vártak a ház melletti istállóban. Az utolsó pillanatokat kihasználva leültem anyámmal a konyhaasztalhoz. Többször is megsimította az arcomat, és patakokban folyt a könnye. – Nem bántott, mamusa – vigasztaltam, de Marek hercegről nem tettem említést. – Nincs vele semmi baj. – Nem válaszolt, csak a hajamat cirógatta. Apám bedugta a fejét az ajtónyíláson. – Elkészültünk. Indulnom kellett. Anyám utánam szólt: – Várj még egy percet! – Eltűnt a hálószobában. Egy előkészített csomaggal jött elő, amelybe a ruháimat és egyéb holmimat

csavarta. – Úgy gondoltam, majd valaki elszállítja neked Olsankából a toronyba… tavasszal, amikor ajándékokat visznek neki az ünnepről. – Megint megcsókolt, magához ölelt, majd elengedett. Tényleg jobban fájt így. Sokkal jobban. Apám az összes háznál megállt, a fivéreim pedig leugrottak a szekérről, és minden fáskamrából kihordták az utolsó gyújtóst is, amelyeket korábban kiszállítottak. Óriási nyalábokat hánytak fel a hosszú póznákkal körberakott kocsira. Amikor már nem fért fel több, kihajtottak a karámhoz, és végre én is megpillantottam a pórul járt jószágokat. Egyáltalán nem hasonlítottak tehenekre, a testük feldagadt és eltorzult, a szarvuk hatalmasra nőtt, nehéz és göcsörtös lett. Itt-ott mélyre fúródott nyilak és dárdák álltak ki a testükből, amelyek förtelmes tüskékként csúfították tovább őket. A Rengeteg szörnyei által megrontott állatokat gyakran nem lehetett elpusztítani, legfeljebb tűzzel vagy lefejezéssel; az újabb sebek pedig csak felbőszítették őket. Egyik-másiknak a mellső lába és a szügye is megfeketedett, amikor eltiporták a korábban gyújtott tüzeket. Neki-nekirohantak a karám súlyos fakerítésének, oldalra lengették természetellenes szarvaikat, és mély hangon, de félelmetesen hétköznapi tehénbőgéssel üvöltöttek. Egy maroknyi csapat ügyelt rá, hogy ne törjék át a kerítést, vasvilláik, dárdáik és kihegyezett karóik valóságos tüskeerdőt alkottak a kitörésért küszködő állatok körül. Az asszonyok egy része már a földet készítette elő. A karámok körül nagyrészt kopár volt a talaj, de némi száraz, gubancos füvet

el kellett gereblyézni. Danka felügyelte a munkát. Odaintette magához az apámat. A lovaink egyre idegesebben fújtattak, ahogy közelebb értünk a karámhoz; megérezték a levegőben a romlás szagát. – Jól van. Délig el is készülhetünk – mondta Danka. – Fát és szalmát dobunk közéjük, aztán a főzettel meggyújtjuk a fáklyákat, és mindet odahajítjuk. Ne használd el az összes folyadékot, hátha újra neki kell veselkednünk! – tette hozzá. Bólintottam. Még több segítség érkezett, ahogy a maradék lakosság pár órányi alvás után magához tért, és eljött részt venni az utolsó nagy próbálkozásban. Tudtuk, hogy a marhák megpróbálnak majd elszökni a lángok elől, ezért mindenki, aki csak egy botot is képes volt megemelni, beállt a sorba, hogy visszatartsa őket. Mások szalmabálákat hajigáltak a karámba, és széttépték rajtuk a kötelet, hogy földet érve széthulljanak. A fivéreim a tűzifát is elkezdték átdobálni. Idegesen álltam Danka mellett, fogtam a fiolát a kezemben, és éreztem, ahogy a benne lévő mágia felforrósodva kavarogni kezd az ujjaim között. Lüktetett, mintha tudná, hogy hamarosan el kell végeznie a feladatát. Végül Danka úgy döntött, hogy felkészültünk, és odatartotta nekem az első köteget, hogy gyújtsam meg. Hosszú, száraz ág volt, közepén kettéhasítva. A résbe gallyakat és szalmát tömtek, és körbekötözték. A tűzszív már akkor felkavarodott, és a pecsét feltörésekor szinte ki akart robbanni az üvegből. Erőnek erejével kellett visszaszorítanom a dugóját. Amikor komoran visszasüllyedt a

helyére, kipattintottam a dugót, és egy cseppet – egy alig észrevehető, apró cseppet – rácsöppentettem az összekötözött, kitömött tuskóra. Olyan gyorsan csaptak fel a lángok, hogy Dankának alig maradt ideje átdobni a kerítés fölött. Azonnal egy hókupacba dugta a kezét, és összerándult az arca. Egyetlen pillanat alatt vörös és hólyagos lett a keze a tűztől. Nagy nehezen viszszatuszkoltam a dugót az üvegbe, és mire felnéztem, a fél karámot elborította a tűz, a marhák pedig dühödten bőgtek. Mindnyájan hátrahőköltünk a varázslat hihetetlen erejétől, hiába hallottunk róla olyan sokat a mesékből. A tűzszív számtalan balladában szerepelt, főleg háborúkkal és ostromokkal kapcsolatban, és azt is tudták róla, hogy fél tonna arany árából lehetett elkészíteni egyetlen fiolányi folyadékot, mi több, kizárólag a legkiválóbb képességű mágus főzhette meg, tiszta kőkondérban. Vigyáztam, nehogy eláruljam, hogy nincs engedélyem főzeteket elhozni a toronyból. Ha a Sárkány ki akarja tölteni valakin a dühét, az az ember legyek egyedül én. De más volt történeteket hallgatni róla, és egészen más volt a saját szemünkkel látni a tűzszívet. Felkészületlenül ért minket a látvány, ahogy a megrontott marhák őrjöngésbe kezdenek a tűztől. Tízen összeverődtek, és lecsaptak a hátsó falra, mit sem törődve a befelé meredő karókkal és nyársakkal. Mindenki félt a szarvaktól, és attól, hogy megharapja egy megvadult állat, vagy akár csak hozzáér. A Rengeteg gonoszsága könnyen terjedt. A maroknyi védő hátrálni kényszerült, Danka dühösen kiáltozott, miközben a kerítés kifelé dőlt.

A Sárkány végtelen szorgalommal és komor eltökéltséggel tanította meg nekem a javításra, visszaállításra és foltozásra szolgáló igéket, bár egyiket sem sajátítottam el megfelelően. A rémület viszont vakmerővé tett: felmásztam apám üres szánjára, rámutattam a kerítésre, és így szóltam: – Paran kivitas farantem,

paran paran kivitam! – Azonnal észrevettem, hogy valahol kihagytam egy szótagot, de közel jártam a jó megoldáshoz, mert a legnagyobb, széttörni készülő deszka visszaugrott a helyére, és váratlanul új gallyak sarjadtak belőle, új levelekkel. A régi vas keresztpántok is kiegyenesedtek. A kerítésnél egyedül maradó Öreg Hanka még mindig a gereblyéjét szorongatta, bár annak teteje törötten fityegve beszorult az egyik ökör szarvai közé – később azt mondta, hogy egy ilyen savanyú asszony még a halálnak sem kell, elhárítva a bátorságáért kapott dicséreteket –, de a zömök bot hirtelen hosszú, hegyes, fényes acélrúddá nyurgult. Felkapta, és egyenesen a kerítésre rontó, bőgő tehén szájába szúrta. A lándzsa egyre mélyebbre hatolt, és végül a tehén koponyájának hátsó felén bukkant ki. A hatalmas szörnyállat rázuhant a kerítésre, majd ernyedten omlott a földre, és ezzel visszatartotta a többi marhát a rohamozástól. Túljutottunk a csata leghevesebb szakaszán. Minden más szakaszon sikerült pár perccel hosszabb ideig visszatartanunk az állatokat, így könnyebbé vált a dolgunk: addigra mindannyian lángra kaptak, és förtelmes, gyomorforgató bűz kerekedett. A rémülettől elvesztették ravaszságukat, és visszaváltoztak kö-

zönséges állatokká. Hasztalanul feszültek neki a kerítésnek és egymásnak, és a tűz lassacskán végzett velük. Még kétszer használtam a helyreállító varázsigét, aztán kimerülten nekidőltem Kasjának, aki időközben felmászott a szekérre, hogy támaszt nyújtson nekem. A nagyobb gyerekek kifulladva szaladgáltak: félig elolvadt havat hoztak vödrökben, hogy kioltsák a talajon maradt parazsat. Az utolsóként küzdő férfiak és nők elcsigázottan dolgoztak karóikkal, kivörösödött és izzadt arccal, a hideg levegőben megdermedt háttal, ám végül együttes erővel sikerült a kerítés mögé szorítaniuk az állatokat, így sem a tűz, sem a mágikus ragály nem ért el senkit. Aztán az utolsó tehén is összerogyott. Füst sziszegett és zsír pattogott a tűz belsejében. Fáradtan, laza körben ültünk le a karám körül, próbáltuk kerülni a füstöt, és néztük, ahogy a tűzszív lecsillapodik, kialszanak a lángjai, és minden porrá enyészik. Sokan köhögtek. Senki sem szólalt meg, senki sem ujjongott. Nem volt okunk ünnepelni. Örültünk, hogy a legnagyobb veszélyt sikerült elhárítani, de tudtuk, hogy felfoghatatlan az ár, amit fizetnünk kell érte. Nem Jerzsi volt az egyetlen, akit nyomorba taszított a tűz. – Jerzsi él még? – kérdeztem Kasjától halkan. Kis habozás után bólintott. – Úgy hallottam, borzalmas állapotban van. A Rengetegből eredő betegségek egy részét meg lehetett gyógyítani, hiszen a Sárkány már sokakat helyrehozott. Két éve a keleti szél elkapta Trinát a folyó partján, mosás közben. A lány

betegen, botorkálva tért vissza, a kosárban összegyűjtött ruhaneműt pedig ezüstös szürke virágporréteg lepte. Anyja megállította az ajtóban, tűzre dobta a ruhákat, visszavitte Trinát a folyóhoz, és többször is a vízbe nyomta a fejét, mialatt Danka azon nyomban lovast küldött Olsankába. A Sárkány estére érkezett meg. Emlékszem, átmentem Kasjáékhoz, és együtt leskelődtünk a hátsó udvarukból. A varázslót nem láttuk, csak a Trináék házának emeleti ablakából kiszűrődő, hideg, kék fényt. Reggel Trina nagynénje azt mondta nekem a kútnál, hogy rendbe fog jönni, és két nappal később valóban visszakaptuk a régi Trinát, csak kicsit nyúzott volt, mintha egy súlyosabb megfázás után lábadozna. Örömmel újságolta, hogy az apja kutat ásatott a házuk mellett, így soha többé nem kell lemennie a folyóra mosni. Az csak egy kis alattomos szélfúvás volt, egy virágporfelhő. Ez viszont… a legszörnyűbb támadás volt, amelynek valaha szemtanúja voltam. A sok beteg marha és a rettenetes, villámgyorsan terjedő kórság; mindez arra utalt, hogy hatalmas erő támadt ránk. Danka meghallotta, hogy Jerzsiről beszélgetünk. Odajött a szekérhez, és belenézett a szemembe. – Érte tehetsz valamit? – kérdezte kertelés nélkül. Tudtam, hogy mi rejlik a kérdés mögött. Lassú, iszonytató halál fog végezni vele, ha nem tisztítjuk meg a kórságtól. A Rengeteg rontása felemészti, belülről pusztítja el az embert, mint a rothadás a kidőlt fát, és valami mérgezett ocsmányságot hagy

maga után, amit semmi más nem vezérel, mint az akarat, hogy a mérgét tovább terjessze. Ha azt felelném, hogy nem tehetek érte semmit, ha bevallanám, hogy eszköztelen vagyok, ha elárulnám, hogy nem tudok semmit, ha bevallanám, hogy kimerültem – miközben Jerzsi ilyen szörnyű állapotban van, és a Sárkány még legalább egy hétig nem jön vissza –, Danka haladéktalanul kiadná a parancsot. Embereket küldene Jerzsi házához, akik elvinnék Krisztinát a falu másik végébe, majd visszamennének, és egy súlyos halotti lepelben kihoznák a holttestet. Rádobnák a máglyára, az égő tehenek mellé. – Megpróbálhatok pár dolgot – nyögtem ki. Danka bólintott. Lassan, gémberedetten lemásztam a szekérről. – Veled megyek! – ajánlkozott Kasja, és támogatóan belém karolt. Mindig megérezte, ha segítségre volt szükségem, kérnem sem kellett. Lassan sétáltunk el Jerzsi házáig. Jerzsi háza a falu szélén volt, ő lakott a legtávolabb a karámtól, de közel a Rengeteghez, amely már a hátsó kertjét fenyegette. Szokatlanul kihalt volt az utca a délutánnak ebben a szakában, mivel mindenki a karámnál maradt. Az éjszaka lehullott hó ropogott a lábunk alatt. Hosszú ruhámban ügyetlenül kerülgettem az utcasarkokon feltornyosult havat, de nem akartam arra pazarolni az erőmet, hogy kényelmesebb ruhát öltsek. A házhoz közelebb érve meghallottuk a hangját: acsargó, gurgulázó nyöszörgést, amely egy percre sem maradt abba, és egyre harsányabbá vált, ahogy közeledtünk. Nehezemre esett bekopogni az

ajtón. Kicsi ház volt, mégis sokáig kellett várni. Végül Krisztina résnyire nyitotta az ajtót, és kikukucskált. Csak nézett, de nem ismert fel. Ő is csupán árnyéka volt önmagának: sötétlila karikák övezték a szemét, a hasa hatalmasra nőtt a terhessége utolsó időszakára. Kasjára nézett, aki így szólt: – Agnyeska eljött a toronyból segíteni. – Visszanézett rám. Krisztina egy hosszúra nyúlt perc után rekedten válaszolt: – Gyertek be. A bejárat közelében, a tűzhely mellett álló hintaszékből állt fel ajtót nyitni. Rájöttem, hogy ott várakozott azokra a férfiakra, akik elviszik Jerzsit. Mindössze két szoba volt a házban, egy függöny választotta el őket. Krisztina visszament a hintaszékhez, és leült. Nem kötött, nem varrt, nem kínált minket teával sem, csak a tüzet nézve ringatta magát. Odabent, a házban még hangosabb volt a nyöszörgés. Megszorítottam Kasja kezét, és együtt mentünk oda a függönyhöz. Kasja kinyújtotta a kezét, és elhúzta. Jerzsi az ágyban feküdt. Az ormótlan fekvőhely egymáshoz erősített farönkökből készült, de most praktikusnak bizonyult, mert Jerzsi kezét és lábát az ágy sarkához tudták kötni, és derekát is hozzákötözték a kerethez. A lábujja hegye már megfeketedett, levedlette a körmeit, és nyílt sebek tátongtak rajta mindenütt, ahol a kötél a testét dörzsölte. Mégis újra meg újra megfeszítette magát és nyöszörgött. Nyelve megduzzadt, elsötétült, és szinte kitöltötte a száját. Amikor beléptünk, az egész teste megdermedt. Felemelte a fejét, és egyenesen a szemembe

nézett. Véres fogakkal, megsárgult szemmel meredt rám. Nevetni kezdett. – Nézzenek oda! Nézzenek oda, a kis boszorkány! – Hátborzongatóan éneklő hangja hol magasan, hol mélyen harsant. Nagy erővel nekifeszült a köteleknek, így ágyastul egy arasznyival közelebb ugrott az ajtóhoz. Tovább vigyorgott rám. – Gyere közelebb! Gyere, gyere, gyere! – énekelte. – Kis Agnyeska, gyere, gyere, gyere! – Olyan volt, mint egy rémálomban hallott gyerekdal. Az ágy minden ugrással egyre közelebb ért hozzánk. Remegő kézzel nyitottam ki a főzetekkel teli erszényemet, és igyekeztem kerülni Jerzsit a szememmel. Még soha nem kerültem ilyen közel egy Erdő által megrontott emberhez. Kasja a vállamon tartotta a kezét, egyenesen és nyugodtan állt. Ha nincs ott, alighanem elfutok. Nem jutott eszembe az a varázsige, amit a Sárkány a sérült hercegen használt, de megtanított egy másikat, amellyel a főzés közben szerzett kisebb vágásokat és égéseket lehetett begyógyítani. Úgy véltem, nem árthatok vele. Halkan énekelni kezdtem, miközben egy nagy kanálba öntöttem egy kortyot az elixírből. Elfintorodtam a belőle áradó, rothadt halszagtól. Aztán Kasjával közelebb merészkedtünk Jerzsihez. Felém kapott a fogával, és megpróbálta felemelni véresre mart karjait, hogy belém karmoljon. Tétováztam. Féltem, hogy belém harap, ha közelebb merészkedek. – Várj! – szólalt meg Kasja. Átment a másik szobába, és magával hozta a piszkavasat, meg egy vastag bőrkesztyűt, ame-

lyekkel a szenet szokták forgatni. Krisztina tompa, közömbös arccal nézte, ahogy bemegy és kijön. Ráfektettük a piszkavasat Jerzsi nyakára, és két oldalról lenyomtuk az ágyra. A vakmerő Kasja felvette a kesztyűt, és felülről odanyúlt az orrához, hogy befogja. Akárhogy rángatta Jerzsi a fejét előre-hátra, Kasja addig szorította, amíg végül kénytelen volt kinyitni a száját, hogy levegőt kapjon. A szájába öntöttem az elixírt a kanálból, és éppen időben ugrottam hátra. Felrántotta az állát, és a fogával elkapta a ruhám bársony ujjáról lelógó csipkét. Kiszakítottam magam, és elhátráltam onnan, de mindvégig ugyanazt a varázsdalt dúdoltam reszketeg hangon. Kasja elengedte Jerzsit, és átjött az én oldalamra. Nem izzott olyan fényesen a folyadék, ahogy az emlékezetemben, de legalább Jerzsi szörnyű kántálása abbamaradt. Láttam, ahogy a derengő elixír lecsurog a torkán. Visszahanyatlott az ágyra, és görcsösen, mély, tiltakozó hörgésekkel rángatózott jobbra-balra. Folytattam a dalolást. Könny csordult a szememből, rettentően elfáradtam. Megint olyan nehéz volt varázsolni, mint a Sárkány tornyában töltött első napokban – sőt, még nehezebb, de tovább énekeltem, mert nem bírtam leállni, amíg az iszonyat el nem tűnik a szemem elől. Krisztina, aki hallotta a varázsigét a másik szobából, lassan felállt a hintaszékből, és odajött az ajtóhoz. Szörnyű remény csillant meg a szemében. Az elixír zsarátnokként izzott fel Jerzsi gyomrában, a fénye kisugárzott, és néhány véres sebhely összezárult a mellkasán és a csuklóján. De ahogy tovább énekeltem,

sötétzöld gomolyagok homályosították el az elixír derengését, akár a felhőfoszlányok a sugárzó teliholdat. Egyre több és több gomolyag vette körbe a fényforrást, és egyre sűrűsödtek, mígnem végül kialudt a láng. Jerzsi lassan abbahagyta a vergődést, teste elernyedt az ágyon. Dalom elhalt, némaság telepedett a szobára. Közelebb araszoltam, még mindig reménykedve, és akkor… Jerzsi felemelte a fejét, őrült sárga szeme kidülledt, és újra utánam kapott a fogával. – Próbáld újra, kis Agnyeska! – mondta, és kutya módra csattogtatta a fogsorát. – Gyere, és próbáld újra! Gyere ide, gyere ide! Krisztina hangosan felnyögött, és a küszöbre rogyott. Az én szememet is könnyek mardosták. Hányingerem volt, kiüresedtem a vereség érzésétől. Jerzsi visszataszítóan röhögött, és megint közelebb rángatta hozzánk az ágyat. A súlyos lábak nagyot dobbantak a fapadlón. Semmi sem változott. A Rengeteg győzött. Túl erős volt, túlságosan előrehaladt a rontás. – Nyeska! – szólalt meg Kasja halkan. Szomorú kérdés bujkált a hangjában. Megtöröltem az orromat a kézfejemmel, aztán komoran belenyúltam az erszénybe. – Vidd ki Krisztinát a házból! – kértem, és megvártam, amíg felsegíti a földről a halkan jajgató asszonyt, majd kikíséri az ajtón. Kasja még egyszer rám nézett aggódva. Megpróbáltam halványan rámosolyogni, de alig akart mozdulni a szám. Mielőtt közelebb léptem volna az ágyhoz, levettem a legfelső bársonyszoknyámat, és körbetekertem vele a fejemet. Három-

szor vagy négyszer takartam be vele az arcomat, kis híján megfulladtam. Aztán nagy levegőt vettem, és visszatartottam, amíg feltörtem a pecsétet az üvegcsén, amelyben szürkén örvénylett a folyadék. Beleöntöttem egy kicsit a kővé változtató főzetből Jerzsi vigyorgó-vicsorgó arcába. Visszaraktam a dugót, és amilyen gyorsan tudtam, hátraugrottam. Közben Jerzsi már levegőt vett, és a füst befelé áramlott az orrlyukán és a száján. Ámulat áradt szét az arcán, aztán szürkülni és keményedni kezdett a bőre. Megnémult, a szája és a szeme tátva szilárdult meg, majd fokozatosan megdermedt a teste is, és a kezét sem bírta mozdítani. Halványult a rontás szaga. A megkönnyebbüléstől és a rémülettől remegve néztem, ahogy hatalmas hullámként beborítja a kőréteg, és megkeményedik az egész teste. Mintha egy őrült által faragott szobor lett volna az ágyhoz kötözve, amelynek arca emberfeletti dühöt ábrázol. Megbizonyosodtam róla, hogy az üvegcse jól le van zárva, és miután elraktam a tarisznyámba, kimentem és kinyitottam az ajtót. Kasja és Krisztina az udvaron ácsorogtak a bokáig érő hóban. Krisztina arca nedves volt és reményvesztett. Visszahívtam őket a házba. Az asszony odament az ajtóhoz, és ránézett az ágyban heverő, élettelen szoborra. – Nem érez fájdalmat – mondtam. – Nem érzékeli az idő múlását sem. Ha így marad, és a Sárkány tudja, hogy kell elűzni belőle a rontást… – Elcsuklott a hangom. Krisztina kókadt végtagokkal ült le a székre, mintha már nem bírná tartani a testsú-

lyát, és lehorgasztotta a fejét. Magam sem tudtam, jót tettem-e vele, vagy csak magamat kíméltem meg a fájdalomtól. Még soha nem hallottam, hogy bárki, akit ennyire megrontott volna a Rengeteg, mint Jerzsit, felépült volna. – Nem tudom, hogy lehetne megmenteni – vallottam be halkan. – De… de talán a Sárkány tudni fogja, ha visszatér. Úgy gondoltam, megér egy próbát. Legalább csend lett a házban, abbamaradt az üvöltés, és elillant a rontás bűze. Krisztina tekintetéből is eltűnt a hátborzongató távolságtartás. Mintha nem bírná elviselni a saját gondolatait, a hasára tette a kezét, és csak azt figyelte. Olyan közel volt már a szülés ideje, hogy a ruhán keresztül is látni véltem a baba mozgását. Az asszony felnézett rám, és megkérdezte: – A tehenek? – Elégtek – feleltem. – Mindegyik. – Krisztina lehajtotta a fejét. Nem maradt férje, sem jószága, csak a gyermek a hasában. Persze Danka segíteni fog neki mindenben, de egyre biztosabban tudtuk, hogy minden falusira nehéz év vár. Hirtelen kibukott belőlem: – Nem tudnál egy másik ruhát adni nekem ezért cserébe? – Krisztina nagy szemmel nézett rám. – Ebben már egy lépést sem tudok tenni. – Kétkedve előhalászott egy régi, foltozott, házi szövésű ruhát, meg egy durva gyapjúköpenyt. Szívesen otthagytam a hatalmas bársony, selyem és csipke ruhakölteményt egy kupacban, az asztal mellett. Biztosan megérte legalább egy tehén árát, és a tejnek egy darabig nagy értéke lesz a faluban.

Már sötétedett, amikor Kasjával elhagytuk a házat. Még mindig égett a máglya a karámnál, narancssárga fénye a falu másik végéig ellátszott. A házak még mindig elhagyatva sorakoztak. Akárcsak a vékony vászonruhán áthatoló hideg, a fáradtság is a csontomig átjárt. Makacsul baktattam Kasja mögött, aki ösvényt taposott nekem a hóban, és időnként visszafordult, hogy megfogja a kezem, vagy megtámasszon. Egyetlen derűs gondolat melengetett belülről: a toronyba nem tudok visszamenni. Hazamegyek anyámhoz, és ott maradok, amíg el nem jön értem a Sárkány. Ennél jobb helyet keresve sem találhattam volna. – Legalább egy hétig távol lesz – mondtam Kasjának. – Az is lehet, hogy megunja az egészet, és elenged. – Ezt még magamban sem lett volna szabad kimondanom. – Senkinek se áruld el! – tettem hozzá sietve, mire Kasja megállt, megfordult, átkarolt, és szorosan magához ölelt. – Én felkészültem rá – felelte. – Oly sok évig… készültem, gyűjtöttem a bátorságot. Mégsem tudtam elviselni, hogy téged vitt el. Úgy éreztem, semmi értelme nem volt az egésznek, és minden ugyanúgy folytatódott, mintha te sohasem léteztél volna… – Elhallgatott. Ott álltunk egymással szemben, kézen fogva, sírva és mosolyogva. Aztán megváltozott az arca. Megrántotta a karomat, és a háta mögé lendített. Megfordultam. Lassan jöttek ki a Rengetegből, kiszámított léptekkel, széles terpeszben, talpuk alatt nem roppant meg a hó jégpáncélja. A falu körüli sűrűkben vadászó farkasok gyorsak, ruganyosak és szürkék voltak. Néha elkaptak egy-egy sérült bárányt, de a va-

dászaink elől elmenekültek. Ezek viszont nem a mi farkasaink voltak. Hátuk, amelyet sűrű, fehér szőr borított, a derekamig ért, és rózsaszín nyelv lógott ki hatalmas, összetorlódott fogaik közül. Ránk néztek – rám néztek – halványsárga szemükkel. Felrémlett, hogy Kasja szerint az első tehenet egy farkas harapta meg. A legelöl haladó farkas kisebb volt a többinél. Beleszagolt a levegőbe, aztán oldalra billentette a fejét, de nem vette le rólam a szemét. Még két farkas jött elő a fák közül. Úgy oszlott szét a falka, mintha jelet adott volna nekik, és két oldalról közeledtek, hogy csapdába ejtsenek. Vadásztak – rám vadásztak. – Kasja! – nyögtem ki. – Kasja, menj! Fuss! Gyerünk! – Ki-kihagyott a szívverésem. Kirángattam a karom Kasja szorításából, és belenyúltam a tarisznyámba. – Kasja, menj! – kiáltottam, majd kihúztam a dugót, és a falka felé lendítettem az üveg tartalmát, épp abban a pillanatban, amikor a vezérük elrugaszkodott. A szürke pára felemelkedett, körbevette a vezérfarkast, és egy jókora farkasszobor zuhant a lábamhoz. Az állkapcsa még megdermedés közben is a bokámat próbálta átharapni. Egy másik farkas is beleszaladt a köd szélébe, ám az ő testén lassabban terjedt szét a kőhullám, és mellső lábával még belevájt a hóba, hogy elmeneküljön. Kasja nem szaladt el. Megfogta a karomat, és húzni kezdett a legközelebbi ház felé. Eva háza volt az. A farkasok rettentő hangon tiltakozva felüvöltöttek, és óvatosan megszimatolták a

két szobrot. Aztán az egyik felvonított, mire a többiek odarohantak hozzá. Megfordultak, és együtt iramodtak felénk. Kasja berángatott Eva kertjének kapuján, és becsukta maga mögött. A farkasok fürgén szökkenő őzekként ugrották át a kerítést. Nem mertem tűzszívet dobni rájuk védelem nélkül, főleg azok után, aminek aznap szemtanúja voltam: felégette volna az egész falut, talán az egész völgyet is, de mi ketten biztosan meghaltunk volna. Inkább a zöld fiolát vettem elő, és reméltem, hogy legalább addig elterelhetem a figyelmüket, amíg beérünk a házba. – Füvet növeszt – felelte a Sárkány vonakodva, amikor rákérdeztem, hogy mi az. Meleg, egészséges színe simogatta a szememet, annyira különbözött a laboratóriumában összegyűjtött temérdek, jéghideg bűbájtól. – De aránytalanul sok gazt is létrehoz. Csak egy teljes egészében felégetett mezőnél lehet hasznos. – Azért hoztam magammal, hogy megújíthassam a legelőnket, ha a tűzszívvel fel kell égetnem. Remegő ujjakkal feszítettem fel a dugót, mire egy kis folyadék rácsurgott az ujjaimra. Csodálatos illat csapta meg az orromat: üdítő, tiszta és friss, kellemesen ragadós, mint a letaposott fű vagy a létől duzzadó tavaszi levelek. A tenyerembe öntöttem egy kicsit, és körbehintettem a hóval borított kerten. A farkasok már támadásba lendültek. Élénkzöld, támadó kígyókra emlékeztető kúszónövények szökkentek szárba a halott zöldségágyásokból, és rávetették magukat a farkasokra. Vaskos indáikkal körbefonták a lábukat, és a földre rántották őket alig egy ugrásnyira tőlünk. Úgy sarjadtak körülöttünk a növények,

mintha egy évet sűrítettek volna be egyetlen percbe; bab, komló és tök burjánzott szét a földön, és lehetetlenül nagyra duzzadt. Hiába harapdálták és tépkedték a farkasok a hajtásokat, a növények elállták az útjukat, egyre nagyobbak lettek, és kés nagyságú töviseket növesztettek. Az egyik farkast összepréselte egy fatörzs vastagságú, összetekeredett folyondár, egy másikra hatalmas tök zuhant, és mielőtt szétloccsant volna a földön, agyoncsapta. Tátott szájjal bámészkodtam, Kasja viszont megragadott, ezért megfordultam, és tovább botladoztam vele. A bejárati ajtó nem akart kinyílni, akárhogy feszegettük. A kicsi, üres istálló felé indultunk, amely valójában csak a disznók lakóhelyeként szolgált, és bezárkóztunk. Nem láttunk vasvillát sehol; mindegyiket átvitték a karámhoz. Egyedül egy faaprításra szolgáló, kicsi fejszét tudtunk fegyverként magunkhoz venni. Kétségbeesetten markoltam meg, miközben Kasja nekifeszült az ajtónak. A megmaradt farkasok átverekedték magukat a burjánzó kerten, és újra támadtak. Két lábra ágaskodva estek neki az ajtónak, csapkodták és kaparászták, aztán hirtelen baljós csend lett. Hallottuk a mozgásuk neszeit, majd az egyikük felbukkant az istálló túloldalán, egy kicsi, magas ablakban. Rémülten fordultunk meg, és láttuk, hogy hárman már be is jöttek, egymás után ugrottak be a nyíláson. A többi az ajtónál maradt és üvöltött nekik. Kiüresedtem. Próbáltam felidézni egy varázsigét, bármilyen bűbájt, amit a Sárkánytól tanultam, aminek hasznát vehetném. Talán a főzet frissített fel engem is, akárcsak a kertet, de lehet,

hogy a kétségbeesés tette: egyszeriben már nem éreztem magam ájulásig gyengének, és már el tudtam képzelni, hogy újra varázsolok, csak épp nem jutott eszembe egyetlen hasznavehető ige sem. Felmerült bennem, hogy talán a vanasztalemmel sikerülhet páncélt keríteni magunkra, de véletlenül összekevertem egy konyhai kések élezésére használt igével, és azt mondtam: –

Rautalem? – épp, amikor megragadtam egy régi, kopott bádoglavórt. Fogalmam sem volt, mivé fog alakulni, de bizakodtam. A mágia talán védeni próbált engem, esetleg saját magát, mert a lavór szétterült, és egy hatalmas, nehéz acélpajzzsá változott. Kasjával leguggoltunk mögötte a sarokban, amikor a farkasok ránk támadtak. Kasja kikapta a kezemből a fejszét, és rá-rácsapott az állatok mancsára, ahogy megjelentek a pajzs szélén, hogy megpróbálják letépni rólunk. Mindketten kétségbeesetten, az életünket féltve kapaszkodtunk a pajzs fogójába, majd legnagyobb rémületemre az egyik farkas odacammogott az istálló ajtajához, és az orrával fellökte a reteszt, hogy kinyissa. Egy farkas! A többi állat is beözönlött, és elindultak felénk. Sehová nem futhattunk, és a tarisznyámban sem maradt több praktika. Kasjával a pajzsot szorongatva kapaszkodtunk egymásba, de ekkor az istálló egész hátsó fala eltűnt a hátunk mögül. Hátraestünk a hóba, a Sárkány lába elé. A farkasok falkája üvöltve, egy állatként ugrott rá, mire a mágus felemelte az egyik kezét, és egy szuszra elénekelt egy lehetetlenül hosszú igét. A farkasok egyszerre csak összeroppantak a levegőben, förtelmes hanggal,

mintha gallyak törtek volna szét bennük. Élettelenül hullottak egymásra a hóban. Kasjával még mindig egymást szorongattuk, miközben a farkasok tetemei egymás után puffantak le a földre. Felnéztünk a varázslóra, aki mereven és ingerülten nézett vissza rám. Ingerülten szűrte a fogai közül: – Minden idióta esztelenség közül, amit tettél, te mérhetetlenül agyalágyult, holdkóros… – Vigyázz! – kiáltott fel Kasja, de már későn. Az utolsó, bicegő farkas, amelynek bundája narancssárgára színeződött a sütőtöktől, átugrott a kertet övező falon, és bár a Sárkány úgy fordult meg, hogy közben már duruzsolta a következő igéjét, a szörnyeteg haláltusájában belemélyesztette a karmát a karjába. Három élénk vércsepp festette karmazsinvörösre a havat a varázsló lába előtt. Térdre rogyott, és a könyökénél megmarkolta sérült karját. Mellényének fekete gyapjúanyaga kihasadt, hatalmas lyuk tátongott rajta. Bőrén már gomolyogni kezdett a rontás zöldje. A beteges szín ott akadt meg, ahol a kezével a karját szorította. Halvány fény derengett fel az ujjai között, ám az alkarjain lévő vénák már megduzzadtak. Gyorsan megkerestem az elixírt a tarisznyában. – Öntsd rá! – mondta összeszorított fogakkal, amikor a szájához emeltem. A karjára csurgattam a folyadékot. Mindnyájan visszatartottuk a levegőt, de a fekete folt nem tágított, csak lassult a terjedése. – A toronyba! – Izzadság jelent meg a homlokán. Úgy megdermedt az állkapcsa, hogy beszélni is alig tudott. –

Figyelj ide! Zokinen valiszu, akenezs hiniszu, kozsonen valiszu. Elkerekedett a szemem. Nem hittem el, hogy rám bízza a feladatot. Nekem kell visszajuttatni magunkat a toronyba? Többet viszont nem szólt. Nyilvánvaló, hogy minden erejét felemésztette a rontás visszaszorítása, és túl későn jutott eszembe, amit mondott: ha egyszer engem kap el a Rengeteg, olyan felkészületlenül és haszontalanul, amilyen most vagyok, valami elképesztő szörnyűséggé fog változtatni. Ha ez igaz, akkor belőle, a birodalom legnagyobb mágusából vajon mi lesz? Kasja felé fordultam, előszedtem a tűzszív főzetet, és a kezébe nyomtam. – Mondd meg Dankának, hogy el kell küldenie valakit a toronyhoz! – mondtam színtelen, kétségbeesett hangon. – Ha nem jövünk ki mindketten, és nem mondjuk azt, hogy minden rendben van, ha bármi kétség marad… égessétek porig az egész tornyot! Mélységes aggodalom sütött a szeméből, de bólintott. A Sárkányhoz fordultam, majd letérdeltem mellé. – Jó – hagyta jóvá ötletemet a mágus, és futólag Kasjára pillantott. Ekkor rádöbbentem, hogy nem véletlenül támadtak olyan szörnyűséges sejtelmeim. Megfogtam a karját, behunytam a szemem, és a toronyszobára gondoltam. Elmondtam a varázsigét.

6. FEJEZET

V

égigtámogattam a folyosón a botladozó Sárkányt a hálószobámig, amelynek ablakából még lógott lefelé a selyemruhákból font kötél. Nem is reményked-

hettem abban, hogy sikerül lesegítenem a saját szobájába; holt súlyként terült el az ágyon. Még mindig a karját szorongatta, próbálta valahogy visszatartani a rontást, ám a keze körül derengő fény egyre gyengült. Eligazítottam alatta a párnákat, és idegesen hajoltam fölé egy darabig, azt várva, hogy talán megszólal, megmondja, mit tegyek, ám ő néma maradt. Világtalan szemével a plafont nézte. Az apró sérülés életveszélyes pókcsípésként dagadt fel. Szaporán zihált, és keze szorítása alatt hátborzongatóan zölddé változott a teljes alkarja – ugyanolyan színűvé, mint Jerzsi bőre. A körmei is elkezdtek megfeketedni. A fokokon megcsúszva siettem le a lépcsőn a könyvtárba, véresre súroltam a lábszáramat. Meg sem éreztem. A könyvek

takaros sorokban vártak, mint mindig, zaklatottságom nem dúlta fel békességüket. Némelyiket mostanra már sikerült megismernem, de akár régi ellenségeimnek is hívhattam volna őket, hiszen a bennük lévő igéket sehogy sem sikerült helyesen kimondanom, sőt pergamenoldalaik is kellemetlenül bizseregtek az ujjaim alatt. Ennek ellenére felmásztam a létrán, és kapkodva leszedtem őket, egyiket a másik után nyitottam ki, átfutottam a tartalomjegyzéküket, de nem jutottam semmire. Bizonyára sok varázslathoz hasznos lehet a mirtusz esszenciáját desztillálni, de én ebben a szorult helyzetben semmit sem tudtam kezdeni vele. Bosszúsan dobtam el azt a könyvet is, amelyik a varázsfőzetek fioláit lezáró dugók készítésének hatféle módját ecsetelte. Ugyanakkor a sikertelenségem éppen eléggé elcsüggesztett ahhoz, hogy kicsit tisztább fejjel gondolkozzak. Ráébredtem, milyen hiú remény azokban a találomra felütött könyvekben keresni a szörnyű állapot megoldását, amelyekből eddigi mágiaismeretemet tanultam. Ahogy maga a Sárkány is többször elmondta, ezekben csak apró boszorkányságok és hétköznapi trükkök szerepeltek, csupa olyasmi, amit egy tyúkeszű mágustanonc is pár pillanat alatt elsajátíthat. Bizonytalanul fürkésztem végig az alsó polcokat, ahol a saját magának kiválogatott köteteket tartotta, és ahonnan szigorúan kitiltott. Egyik-másik könyvet vadonatúj bőrkötés fedte, arany rátétekkel, de bőven akadtak régiek is, amelyek kis híján szétestek. Némelyik olyan magas volt, mint a karom hossza, mások könnyen elfértek volna a markomban is. Végigfuttattam rajtuk a kezem, és valami ösz-

töntől vezérelve kihúztam egy kisebbet, amelybe a Sárkány rengeteg kisebb cetlit dugdosott. Puhára koptatott borítója volt, közepén egyszerű, préselt betűk. A könyv apró, nyakatekert írással írt napló volt, tele rövidítésekkel, amelyekből eleinte egy szót sem értettem. A jegyzeteket a Sárkány írta, majdnem minden oldalra jutott legalább egy: lejegyezte, hányféleképpen lehet a varázsigéket elmondani, és leírta azt is, melyik milyen célt szolgál. Ez legalább reménykeltőbbnek látszott, mintha a papírokon keresztül valahogy mégis beszélt volna hozzám. Legalább egy tucatnyi gyógyító és sebtisztító bűbájt találtam – jóllehet, többnyire betegségek és üszkösödés ellenszereit. Egyik sem szólt sötét mágiából eredő rontásról, mégis úgy gondoltam, érdemes velük tennem egy próbát. Átolvastam egy varázslat leírását, amely szerint egy késsel fel kell metszeni a mérgezett sebet, rozmaringot és citromhéjat kell rátenni, aztán lezárni valahogy, amit az író így fejezett ki: lélegzettel beborítani. A Sárkány négy zsúfolt oldalt írt tele erről a témáról, és legalább öt tucat változatát jegyezte le magának – ennyi vagy annyi rozmaring, szárítva vagy frissen; ennyi és annyi citrom, belső héjjal vagy attól megtisztítva; acél- vagy vaskéssel, ilyen varázsigével vagy olyannal. Azt nem írta le, melyik próbálkozása sikerült jobban és melyik rosszabbul, ám ha ilyen sokat foglalkozott a témával, bizonyára talált jó megoldásokat. Nekem csak arra volt szükségem, hogy eléggé megerősödjön a beszédhez, hogy legalább pár szót ki

tudjon ejteni, némi útbaigazítást adni. Lerohantam a konyhába, és találtam egy nagy csokor, felakasztva száradó rozmaringot, meg egy citromot. Magamhoz vettem egy tiszta hámozókést, néhány tiszta konyharuhát, és vizet forraltam egy fazékban. Aztán megtorpantam. A húsvágó tőkén heverő, nagy csontvágó bárdra pillantottam. Ha nem volna más választásom, ha nem tudnám visszaadni az erejét a beszédhez, talán nem maradna más választásom, mint levágni a karját. Nem tudtam, volna-e hozzá elég bátorságom. De láttam az ágyán fekvő, rémisztően vihogó Jerzsit, aki pont az ellentéte volt annak a régi csendes, szomorkás férfinak, aki mindig biccentéssel üdvözölt az úton, és láttam Krisztina halálra vált, beesett arcát is. Nagyot nyeltem, és felkaptam a bárdot. Mindkét kést megélesítettem, és eltökélten csak az előttem álló feladatra figyelve felvittem mindent az emeletre. Az ablak és az ajtó is tárva-nyitva állt, ám a rontás förtelmes szaga így is elkezdte betölteni a kicsiny helyiséget. A félelemtől felkavarodott a gyomrom. Nem voltam biztos benne, hogy el bírnám viselni a megrontott Sárkány látványát, a rothadásnak indult, éles vonásokat, és ahogy csípős megjegyzései helyett üvöltés és vicsorgás árad a szájából. Egyre felszínesebben lélegzett, félig lecsukódott a szeme. Szörnyen elsápadt. A karja alá dugtam a konyharuhákat, és rákötöttem néhány zsineggel. Széles csíkokat vágtam a citrom héjából, letéptem néhány rozmaringhajtást, egyben összezúztam őket, majd beledobtam a forró vízbe. Az erős, édeskés illat csakhamar kiűzte a bűzt a szobából. Aztán

beharaptam a számat, és erőt véve magamon felvágtam a megdagadt sebet a hámozókéssel. Kátrányszerű, zöld váladék fröcskölt ki belőle. Addig öntöttem bele a forró vizet a nyílt sebbe, amíg tiszta nem lett, aztán több maroknyi forrázott levelet és héjat pakoltam rá. A Sárkány jegyzeteiből nem derült ki, mit jelent pontosan lehelettel beborítani a sebet, ezért odahajoltam, és ráleheltem a varázsigék szavait. Elcsukló hangon próbáltam egyiket a másik után. Valahogy egyiket sem éreztem helyénvalónak a számban, a szavak furcsák voltak és kemények, ráadásul nem történt semmi. Elgyötörten néztem vissza a kacskaringós kézírásra, és elolvastam belőle egy sort: „a kaj és a tihasz, a megfelelőnek érzett dal-

lamban, különösen jó eredményt hoz”. A Sárkány összes varázsigéjében benne voltak ezeknek a szótagoknak a változatai, de mindig más szótagokkal összekapcsolódva, hosszú, kifinomult szólamokban, melyekbe belebicsaklott a nyelvem. Megint közelebb hajoltam a sebhez, és többször is elénekeltem: Tihasz, tihasz, kaj tihasz, kaj tihasz. Azon kaptam magam, hogy egy születésnapi dal dallamát énekelem, amellyel újabb száz évet szoktak kívánni az ünnepeltnek. Nevetségesnek tűnt, mégis könnyedén jött a ritmus, a dallam pedig ismerős volt és megnyugtató. Egy idő után már nem is kellett figyelnem a szavakra, mert maguktól tolultak a számba, és kicsordultak, akár a víz egy korsóból. Megfeledkeztem Jerzsi tébolyult röhögéséről és a gonosz, zöld felhőről, amely kioltotta benne a fényt. Csak könnyedén együtt szárnyaltam a dallammal,

és felderengtek előttem az ünnepi asztal körül összegyűlt, nevető arcok emlékképei. Végül beindult a varázslat, de egészen máshogy, mint a Sárkány által tanított, belőlem erőszakosan kiszakadó bűvöletek. Inkább úgy éreztem, hogy a kántálás folyamként hordja magával a mágiát, én pedig ott állok a víz szélén egy soha ki nem ürülő kancsóval, és vékony, ezüst sugarat csorgatok a tovabukdácsoló hullámok közé. A kezem alatt egyre erősebben érződött a rozmaring és a citrom édes illata, és legyűrte a rontás bűzét. Egyre több és több váladék ömlött ki a sebből, végül már szinte aggódni kezdtem, amíg észre nem vettem, hogy a Sárkány karja egyre jobban néz ki. Kifakult a rettentő, zöld árnyalat, és visszahúzódtak a megsötétült, megdagadt vénák. Kezdtem kifulladni, ugyanakkor egy olyan sejtelem is kerülgetett, hogy lassan a végére érek, és befejezem a feladatot. Egy magasabb és egy mélyebb hanggal egyszerűen abbahagytam a kántálást, a végén amúgy is mindössze halkan dudorásztam. A derengés egyre erősebb és világosabb lett azon a helyen, ahol a mágus a karját szorongatta, és hirtelen vékony fénysávok terjedtek szét a tenyere alól, folytak le a vénáin, és ágakhoz, galylyakhoz hasonlóan terjedtek szét. Eltűnt a rothadás: egészségesnek látszott a karja, a bőre pedig visszanyerte eredeti – bár kétségtelenül egészségtelen, napot nem látott – sápadtságát. Visszafojtott lélegzettel figyeltem, és alig mertem reménykedni, amíg meg nem mozdult a teste. Vett egy hosszabb, mélyebb lélegzetet, és a mennyezetre nézve pislogott néhányat.

Tekintetébe egyre több tudatosság költözött, és ujjaival lassan, egymás után elengedte erősen szorongatott karját. Zokogni tudtam volna a megkönnyebbüléstől. Hitetlenkedve és reménykedve néztem az arcát, halvány mosolyra húzódott a szám, de amikor rám nézett, megdöbbent haragon kívül semmi mást nem láttam rajta. Nagy nehezen feltámaszkodott a párnán. Lesöpörte karjáról a rozmaringot és a citromhéjat, és miután felmarkolt belőle egy adagot, megütközve méregette. Azután előrehajolt az ágyban, és felkapta a naplót a lábára terített takaróról. Azért tettem oda, hogy varázslás közben olvashassam. Rámeredt a varázsigére, megfordította a könyvet, hogy ellenőrizze a címet a gerincén, mintha nem akarna hinni a saját szemének, aztán felfortyant. – Te lehetetlen, átkozott, két lábon járó ellentmondás! Mi a fenét műveltél már megint? Kissé feldühödve ültem rá a sarkamra. Ezt kapom, miután megmentettem az életét, és megóvtam őt, sőt az egész királyságot is attól, amivé a Rengeteg változtatta volna? – Mit kellett volna tennem? – rivalltam rá. – És honnan kellett volna tudnom? Egyébként is, a lényeg az, hogy működött, nem? Ettől valamiért csak még jobban felpaprikázódott, egészen összezavarodott a dühtől. Feltápászkodott az ágyról, és a szoba másik végébe dobta a könyvet. Szanaszét szóródtak belőle a jegyzetlapok. Egy szót sem szólt többet, csak kiviharzott a folyosóra. – Inkább megköszönhetnéd! – kiáltottam utána felindultan.

Csak akkor jutott eszembe, hogy azért sérült meg, mert ő mentette meg az én életemet, amikor már elhaltak a léptei a távolban. Valószínűleg felfoghatatlan veszélynek tette ki magát, amikor a segítségemre sietett. Ettől persze csak még mogorvább lettem. Attól pedig különösen, hogy ki kell takarítanom a szegényes kis szobámat és át kellett húznom az ágyamat. A foltok nem akartak eltűnni, minden büdös volt, de legalább a rontás borzalmas, ártalmas szaga elillant. Végül úgy döntöttem, hogy a takarításhoz is mágiát fogok használni. A Sárkánytól tanult egyik varázsigét kezdtem alkalmazni, aztán inkább átsétáltam a szobán, és felvettem a naplót a sarokból. Hálás voltam a könyvecskének és a múltbeli varázslónak vagy boszorkánynak is, aki teleírta, még ha a Sárkány nem is volt hálás nekem. Megörültem, amikor a napló eleje felé rábukkantam egy bűbájra, amellyel fel lehetett frissíteni egy szobát: Tista, emelkedő és ereszkedő dallammal, meg-

mutatja az utat. Dúdolni kezdtem, félig-meddig magamban, miközben egymásra hánytam a nedves, foltos vásznakat. Kihűlt és csípőssé vált körülöttem a levegő, mégsem volt kellemetlen. Mire befejeztem, az ágynemű tisztán és fehéren virított, mintha frissen mosták volna, és a matrac is a friss nyári széna illatát árasztotta. Ismét beágyaztam, aztán leroskadtam a takaróra, meglepődve azon, hogy a kétségbeesés utolsó foszlányaival együtt az erőm is teljesen kiszivárgott belőlem. Elterültem az ágyon, és alig húztam magamra a takarót, már aludtam is.

Lassan, békésen, derűsen tértem magamhoz, amikor a nap már besütött az ágyra, és csak apránként ébredtem rá, hogy a Sárkány is jelen van a szobában. Az ablaknál ült a kis olvasószékben, és komoran nézett rám. Felültem, megdörzsöltem a szemem, és visszanéztem rá. Felemelte a kezében tartott kis könyvet. – Miért éppen ezt választottad? – kérdezte. – Mert tele volt jegyzetekkel. Úgy gondoltam, fontos könyv. – Hát nem fontos! – vágta rá a mágus, de a haragja ellenére nem hittem neki. – Haszontalan… mindig haszontalan volt, a megírása óta eltelt ötszáz évben mindvégig, és egy évszázadnyi tanulmányozás sem igazolta hasznos mivoltát! – Nos, tegnap mégsem volt haszontalan – ellenkeztem, és karba fontam a kezem. – Honnan tudtad, mennyi rozmaringot kell szedni? – kérdezte. – És hogy mennyi citromot? – A legkülönfélébb mennyiségek szerepelnek a táblázatokban – világosítottam fel. – Nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. – A táblázatok a hibákat tartalmazzák, te elfuserált félkegyelmű! – kiáltotta. – Egyiknek sem volt szemernyi hatása sem… sem részleteiben, sem együttesen, semmiféle inkantációval kombinálva… Mit tettél? Rámeredtem. – Annyit vettem magamhoz, amennyinek már

kellemes volt az illata, és leforráztam, hogy erősebb legyen. Az adott oldalon szereplő igével használtam. – De itt nincsen ige! – förmedt rám a Sárkány. – Két nyavalyás, erőtlen kis szótag… – Amikor hangosan elénekeltem, áradni kezdett az ereje – vágtam közbe. – A „Sok-sok évet” dallamát választottam – tettem hozzá, mire még jobban elvörösödött és felháborodott. A következő egy órában mindvégig arról faggatott, miként használtam a varázsigét, és hallván, hogy alig tudok válaszolni a kérdéseire, egyre zaklatottabb lett. Tudni akarta, pontosan milyen szótagokat mondtam, hányszor ismételtem őket, milyen közel hajoltam a karjához, hány rozmaringágacskát zúztam öszsze, és hány citromhéjdarabot raktam hozzá. Tőlem telhetően válaszoltam a kérdésekre, de mindvégig tudtam, hogy semmi értelme. Miközben a Sárkány lázasan jegyzetelt, egyszer csak kifakadtam: – De mindez semmit sem számít! – Felemelte a fejét, hogy vészjóslóan rám nézzen, mire én kissé kuszán, de nagy meggyőződéssel folytattam: – Egyszerűen… így működött! Nemcsak egyféleképpen működhet. – A jegyzetei felé intettem. – Ott próbálsz meg utat találni, ahol nincs. Olyan, mint… a sűrűben gyűjtögetni – vetettem fel hirtelen. – Az embernek át kell verekednie magát a bozóton és a fák között, és minden alkalommal másfelé kell indulnia. Diadalmasan fejeztem be, és örültem, hogy találtam egy kielégítően világosnak tűnő magyarázatot. Ő viszont lecsapta a tollát, és haragosan hátradőlt a székében. – Ez ostobaság! – kö-

zölte panaszos hangon, és szinte csalódottan nézett le a karjára; mintha még a rontást is szívesebben viselte volna el, mint azt, hogy nekem van igazam. Mivel nem szóltam többet, mérgesen rám nézett, de addigra már én is kezdtem elveszíteni a türelmemet. Szomjas és farkaséhes voltam, még mindig Krisztina házi szövésű, rongyos ruháját viseltem, amely csak úgy lógott a vállamról, de a legkevésbé sem melegített. Felálltam, és az arckifejezésével mit sem törődve kijelentettem: – Lemegyek a konyhába. – Jól van – csattant fel, majd lerohant a könyvtárba. A megválaszolatlan kérdés azonban nem sokáig hagyta nyugodni. Mielőtt a tyúkhúslevesem megfőtt volna, megjelent a konyhaasztalnál, kezében egy nagy, előkelő, halványkék bőrkötésű, ezüstpántokkal díszített könyvvel. Lerakta a húsvágó tőke melletti asztalra, és zord hangon megszólalt: – Hát persze. Van egy ösztönös gyógyítói képességed, és ennek segítségével jöttél rá a megfelelő varázsigére… bár a pontos részleteket nem tudod felidézni. Ez megmagyarázná az általános ügyetlenségedet. A gyógyítás a mágikus művészetek egyik legsajátosabb ága. Számításaim szerint egyre jobban fogsz teljesíteni, ahogy haladunk, főleg miután rátérünk a gyógyító tanulmányokra. Grosno kisebb igéivel fogjuk kezdeni. – Rátette a kezét a kötetre. – De csak ebéd után – közöltem, és tovább szeleteltem a répát. Motyogott valamit az orra alatt makacs idiótákról, de nem törődtem vele. Alapvetően mégis elégedett volt, le is ült az asz-

talhoz, amikor elkészült a leves. Egy vastag szelet parasztkenyeret is odakészítettem neki. Rájöttem, hogy legfeljebb kétnapos lehet, hiszen csak egy éjjelt és egy nappalt töltöttem a tornyon kívül – bár ezer évnek tűnt számomra. – Mi lett a kimérával? – puhatolóztam evés közben. – Vlagyimirnak szerencsére megvan a magához való esze – válaszolt a Sárkány, és egy odavarázsolt szalvétával megtörölte a száját. Beletelt némi időbe, mire rájöttem, hogy a báróról beszél. – Miután elküldte a hírvivőjét, kikötözött borjakkal a határhoz csalta a teremtményt, majd a pikásaival az ellenkező irányból zaklatta. Tíz borjút elvesztett, de végül sikerült a hágótól alig egyórányi lovaglásra űznie. Gyorsan végeztem vele. Kicsi volt, alig nagyobb egy pónilónál. Furcsán komor hangon mesélte el a történetet. – Ez jó fejlemény, nem? – kérdeztem. Ingerülten nézett rám. – Csapda volt! – közölte szinte köpve, mintha ezt minden értelmes embernek magától át kellene látnia. – Távol akartak tartani a völgytől, amíg a rontás elárasztja Dvernyiket, hogy túl későn érjek vissza. – Lenézett a karjára, és közben hol kinyitotta, hol összezárta az öklét. Zöld, aranyszegélyes ujjú gyapjúingre cserélte ruházatát. Eltakarta az egész karját, ezért nem tudtam, maradt-e heg alatta. – Ezek szerint… – nyögtem ki bátortalanul – …jól tettem, hogy kimentem? Olyan keserű lett az arca, mint a hőségben kinn felejtett tej. – Ha lehet jónak nevezni azt, hogy ötven év munkáját öntötted ki

a legértékesebb főzeteimből kevesebb mint egy nap alatt… Nem jutott eszedbe, hogy ha így lehetne fecsérelni, akkor már minden falu vezetőjének adtam volna fél tucat flaskával, és soha nem fáradtam volna le a völgybe? – Az emberek életénél nem érhetnek többet – vágtam vissza. – Az az élet, amely éppen előtted hever, nem ér meg százat máshol, három hónap múlva – közölte. – Ide figyelj, te együgyű: éppen finomítás alatt áll egy üveg tűzszívem. Hat éve kezdtem el, amikor a király össze tudta szedni rá az aranyat, és négy év múlva lesz kész. Ha addig elpazaroljuk az egész készletet, gondolod, hogy Roszia nagylelkűen visszafogja magát, és nem gyújtja fel a mezeinket, tudatában annak, hogy éhezve békéért könyörgünk majd, mielőtt viszonozhatnánk a szívességet? Hasonló árat fizethetünk a többi kiöntött fioláért is. Annál is inkább, mivel Rosziában három mágus is él, akik mind a varázsfőzetek mesterei, szemben a mi kettőnkkel. – De nem állunk velük háborúban! – tiltakoztam. – Tavasszal már abban leszünk, ha a fülükbe jut egy dal tűzszívről, esetleg sziklabőrről vagy burjánzásról, és abból azt gondolják, hogy előnybe kerülhetnek. – Szünetet tartott, aztán lesújtva hozzátette: – Vagy ha hallják majd a nagy erejű gyógyítóról szóló éneket, aki elűzi a rontást, és azt hiszik, hogy a képzésed végeztével hamarosan a mi javunkra billenhet a mérleg. Nagyot nyeltem, és lenéztem a levessel teli tányéromra. Felfoghatatlan volt, amiről beszélt: hogy Roszia miattam indíthat

majd háborút, a múltbeli tetteim vagy a vélt jövőbeli cselekedeteim miatt. De megint felidéződött bennem a félelem, amit a jelzőtüzek meggyújtásakor éreztem, abban a tudatban, hogy a Sárkány elment a határhoz, és én alig tehetek valamit a szeretteimért. Még mindig nem bántam meg teljesen, hogy elvittem a főzeteket, ugyanakkor nem hazudhattam tovább magamnak, hogy mit sem számít, megtanulok-e akár egy varázsigét is. – Gondolod, hogy tudok segíteni Jerzsin, miután kiképeztél? – kérdeztem. – Egy olyan emberen, akin teljesen eluralkodott a rontás? – A Sárkány dühödten nézett rám. Aztán morogva, de beismerően hozzátette: – Végül is rajtam is segítettél valahogy. Felemeltem a tányért, és megittam a leves maradékát. Aztán félretettem az edényt, és ránéztem a mágusra az ütött-kopott, karcolt asztal fölött. – Jól van – feleltem komoran. – Akkor vágjunk bele!

Sajnos hiába akar valaki megtanulni varázsolni, ettől még nyújthat gyenge teljesítményt. Grosno apró bűbájaiba rendre beletört a fogam, és Metrodora igézeteivel is sorra kudarcot vallottam. Még három napig hagytam, hogy a Sárkány gyógyító varázslatokat próbáljon a fejembe verni, melyek mind hallatlanul esetlennek és hibásnak érződtek, aztán a rákövetkező reggelen levonultam a könyvtárba a kicsi, kopott naplóval, és le-

raktam elé az asztalra. Mérgesen nézett rám. – Miért nem ebből tanítasz? – kérdeztem. – Mert ebből nem lehet tanulni! – csattant fel. – Alig tudtam varázsigékké formálni a benne lévő legegyszerűbb fogásokat, a bonyolultabbakat meg végképp nem. Akármilyen hírhedt is volt ő, a gyakorlatban semmit sem ér a tudása. – Ki volt hírhedt? – kérdeztem, és lepillantottam a naplóra. – Ki írta ezt? A Sárkány megint összevonta a szemöldökét. – Jaga. – Pár pillanatig dermedten, elhűlve ácsorogtam. A réges-rég meghalt, öreg Jagának kevés ének őrizte meg az emlékét, és a bárdok is többnyire óvatosan vették szájukra a nevét, legfeljebb egy-egy nyári napon, déltájban. Már ötszáz éve eltemették, negyven évvel ezelőtt mégis megjelent Rosziában, a csecsemő herceg keresztelőjén. Varanggyá változtatta az őt megállítani készülő hat őrt, álomba parancsolt két másik mágust, aztán odament a kisbabához, és homlokát ráncolva lenézett rá. Aztán kiegyenesedett, és bosszúsan így szólt: – Kifutottam az időből! – Végül eltűnt egy nagy füstfelhő közepében. Egyszóval az a tény, hogy meghalt, nem akadályozta volna meg abban, hogy hirtelen felbukkanjon, és visszakövetelje a varázskönyvét. A Sárkány az ábrázatomat látva csak még boszszúsabb lett. – Ne nézz úgy, mint egy búskomor hatéves! A néphiedelemmel ellentétben Jaga halott, és akárhogy kalandozott előtte időben és térben, biztosíthatlak felőle, hogy fontosabb célokat űzött, mint hogy a róla szóló pletykákat gyűjtögesse.

Ami azt a könyvet illeti, a megszerzése aránytalanul nagy öszszegbe és fáradságba került, és eleinte büszke voltam magamra, hogy sikerült, később viszont rájöttem: veszettül dühítő a befejezetlensége. Jaga nyilvánvalóan csak az emlékezete felfrissítésére használta, a varázslatok gyakorlati lépéseit nem tartalmazza. – Az a négy, amelyeket kipróbáltam, elég jól működött – mondtam, mire nagy szemeket meresztett rám. Egészen addig nem hitt nekem, amíg be nem mutattam fél tucat trükköt Jaga varázslatai közül. Hasonlóak voltak mind: néhány szó, pár mozdulat, egy-két növény vagy egyéb kellék. Egyik hozzávalónak sem volt különösebb jelentősége, és a sorrendeket sem tartottam be. Értettem, miért mondja a Sárkány a boszorkány varázslatairól, hogy nem lehet megtanítani őket. A bemutatásuk közben bennem sem tudatosult, mit teszek, és megmagyarázni sem tudtam volna, melyik lépés mire szolgál, csak abban voltam biztos, hogy kimondhatatlan megkönnyebbülést jelentenek a Sárkány által tanított, merev, túlszabályozott varázslatok után. Jól választottam hasonlatot: valóban olyan volt, mintha egy idegen vadonban törtem volna utat magamnak, és Jaga jegyzetei és igéi kiáltásoknak tűntek, egy másik gyűjtögetőtől, aki már feltérképezte előttem az utat. Mintha azt rikkantotta volna hátra: Lent, az északi lejtőn áfonya érik! Vagy: Ehető

gombák vannak odaát a nyírfák alatt! Vagy: Nyílik egy csapás a tüskés földiszeder között! Nem foglalkozott vele, hogyan jutok el az áfonyákhoz, csak a megfelelő irányba mutatott, és engedte, hogy a magam feje után találjak oda, a saját lábammal tapoga-

tózva. A Sárkány olyan viszolygással nézte a varázslatokat, hogy szinte már megsajnáltam. Amikor az utolsó varázsigét daloltam, megállt mellettem, és lejegyzetelt minden apró részletet, még a tüsszögésemet is, amikor véletlenül belélegeztem a fahéjat. Miután végeztem, megpróbált utánozni. Különös volt látni a nagy mágust, mintha valami lelassító, de hízelgő tükör közvetítette volna: mindent pontosan úgy csinált, mint én, de sokkal elegánsabban, tökéletességre törekedve, az összes általam elharapott szótagot kiejtve. Még alig tartott a felénél, amikor már egyértelműen látszott, hogy nem fog sikerrel járni. Mozdultam volna, hogy félbeszakítsam, de ő dühösen rám nézett, ezért visszahúzódtam, és hagytam, hogy belegabalyodjon a sűrű bozótba – ahogy én láttam a varázslatot. Amikor pedig végzett, és látta, hogy semmi sem történt, így szóltam: – Ott nem kellett volna azt mondanod, hogy miko. – De te is azt mondtad! – fortyant fel. Tehetetlenül vontam meg a vállam. El tudtam képzelni, hogy ilyet mondtam, bár valójában nem emlékeztem rá. Nem is lehetett nagy jelentősége. – Amikor én mondtam, akkor úgy érződött helyesnek – közöltem. – Amikor viszont te mondtad… olyan volt, mintha egy meglévő csapást követnél, csak keresztben rádőlt volna egy fa… vagy felütötte volna a fejét valami sövény, de te mindenáron tovább akartál volna menni, ahelyett hogy megkerülted volna… – Nincs itt semmiféle sövény! – tajtékzott a Sárkány.

– Szerintem az egész abból ered – folytattam tűnődve, csak úgy magam elé –, hogy túl sok időt töltöttél idebent, és elfelejtetted, hogy az élő dolgok nem maradnak mindig ott, ahová az ember rakta őket. A dühtől megdermedve parancsolt ki a szobából.

Javára legyen mondva, a hét további részét bezárkózva töltötte, és magához vett egy csomó poros, régi, de használatlan varázskönyvet a polcairól. Olyan kusza igékkel voltak teletűzdelve, mint amilyenek Jaga naplójában is szerepeltek. Az én kezemben mindegyik megszelídült. A Sárkány végigböngészte az összes kötetet, más könyvekből egészítette ki az utalásokat, aztán felfrissített tudásával kialakított számomra egy tanrendet. Figyelmeztetett a magasabb rendű mágia veszélyeire, például arra, hogy félúton kicsúszhat az ember kezéből az ige, és vadul tombolni kezdhet. Vagy az ember eltévedhet a mágiában, akár holdkórosként egy lidércnyomásban, és szomjan hal a teste. Olyan is előfordulhat, hogy egy erőmet meghaladó bűbájba kezdek, és az több erőt szív ki belőlem, mint amennyivel bírok. Bár a Sárkány még mindig nem értette, hogyan működhettek az általam bevetett varázslatok, kíméletlenül kritizálta az eredményeimet, és követelte, hogy mondjam el előre, mi fog történni, amikor pedig nem tudtam megjósolni a következményt, addig ismételtette velem az adott varázsigét, amíg pontosan meg

nem jósoltam, mi lesz a végkimenetel. Röviden, megpróbált a legjobb tudásával tanítani és vezetni az új erdőben való bukdácsolásom során, jóllehet, ez számára is ismeretlen terep volt. Ugyanakkor még mindig rosszallóan nézte a sikereimet, nem féltékenységből, hanem elvből: az a tény, hogy hebehurgya varázslataim működnek, az ő fejében a világ megszokott rendjét zilálta szét. Hasonlóképp húzta a száját a sikereim láttán, mint amikor valami szarvashibát követtem el. Egy hónapja tanított az új módszerrel, amikor egyszer csak elegem lett abból, hogy bosszúsan figyeli, miként próbálok egy virágot megidézni a semmiből. – Nem értem! – mondtam, pontosabban nyöszörögtem, mert nem akartam bevallani, mennyire kínlódom az igével. Az első három próbálkozásból csak valami rongydarabokból varrt virág született meg. Végül sikerült egy vadrózsához hasonló virágot előállítanom, amely elég meggyőző volt, legalábbis amíg meg nem próbáltam megszagolni. – Sokkal egyszerűbb kinöveszteni egy rózsát, miért kell ilyesmivel vesződni? – Lépték kérdése az egész – közölte a Sárkány. – Biztosíthatlak róla, hogy sokkal könnyebb egy jelenéshadsereget megteremteni, mint egy valódi hadsereget. Hát ez meg hogyan működik? – fakadt ki, ahogy időnként tette, amikor kihozta a sodrából a mágiám szemlátomást szörnyű mivolta. – Nem is tartod fenn az igét… nincs szó, nincs mozdulat… – De mágiát viszek bele. Nagyon sok mágiát – fűztem hozzá elkeseredve.

Az első néhány ige nem rángatta ki belőlem az erőt, nem hasonlított foghúzáshoz, ezért megkönnyebbültem, és azt hittem, túl vagyok a nehezén. Most, hogy megértettem, hogyan

kellene működnie a mágiának – akármit is vallott a Sárkány ebben a kérdésben –, a hátralévő tanulmányokat is könnyebbnek képzeltem. Ebben hamarosan csalódnom kellett. Az első önálló varázslataimat a kétségbeesés és a rémület ereje szította, a rákövetkező próbálkozások viszont éppúgy balul sikerültek, mint az első igék, amelyeket a mágus könyörtelen pontossággal a fejembe vert. Mivel azokat már könnyedén és sikeresen alkalmaztam – hiszen ezt várta el tőlem –, a varázsló egy idő után igazi mágiára is rákényszerített, és így a tanulás újfent – ha nem is kibírhatatlanná, de – rendkívül nehézzé vált. – Hogyan adod bele a varázserőt? – kérdezte fogcsikorgatva. – Rábukkantam egy ösvényre! – feleltem. – Egyszerűen csak rajta maradok. Nem… nem érzed? – kérdeztem hirtelen, majd markomba fogtam a virágot, és átadtam neki. Összevonta a szemöldökét, beburkolta a virágot a kezével, és így szólt: – Vadija rusa ilikad tuhi. Egy második jelenés telepedett az enyémre, és két virág keletkezett ugyanott. A Sárkányéban három gyűrűbe rendeződtek a tökéletes szirmok, és finom illat áradt belőle. – Próbáld meg utánozni! – mondta szórakozottan, és enyhén megmozgatta az ujjait. Akadozva vittük egyre közelebb egymáshoz a rózsáinkat, és a végén már nem is tudtuk megkülönböztetni őket egymástól. Végül a mágus így szólt: – Ó! – Hirtelen

láthatóvá vált a szemem előtt az ő mágiája: olyan volt, mint egy óraszerkezet az asztal közepén, tele csupa mozgó, fényes résszel. Kósza ösztöntől vezérelve megpróbáltam egy vonalba hozni a kettőnk mágiáját. A Sárkányét úgy képzeltem el, mint egy vízimalom kerekét, az enyém pedig a körülötte suhogó patak volt, amely forgatta. – Mit csi… – kérdezte volna, ám a két rózsa váratlanul eggyé olvadt, és nőni kezdett. Nemcsak a rózsa kezdett növekedni, hanem folyondárok is kúszásnak indultak minden irányban felfelé a könyvespolcokon. Körbefonták az ősrégi könyveket, majd kinyúltak az ablakon. Az ajtó boltívét tartó magas, karcsú oszlopok elvesztek a hirtelen nőtt nyírfák között, amelyek szétterítették hosszú ujjú ágaikat. Moha és ibolya tört át a padlón keresztül, és csipkézett levelű páfrányok bomlottak ki. Mindenütt virágok pompáztak; soha nem látott szirmok lógtak és meredeztek körülöttünk, káprázatos színekben, megsűrűsödött a levegő az illatuktól, meg az öszszetömörödött avar és a szúrós szagú gyógynövények párájától. Csodálkozva néztem körül. A mágia még mindig könnyedén áramlott belőlem. – Erre gondoltál? – kérdeztem. Semmivel sem volt nehezebb erdőt varázsolni, mint egyetlen szál virágot. A Sárkány viszont ugyanolyan döbbenten nézte a burjánzást, mint én. Megrökönyödve nézett rám, és most először elbizonytalanodott, mintha váratlanul elbotlott volna valamiben. Hosszú, keskeny kezével körbefogta az enyémet, és együtt tartottuk a rózsát. A mágia bennem és rajtam keresztül zengett. Éreztem a mágus

hatalmának mormolását, ahogy dúdolja a varázslatom dallamát. Hirtelen nagyon melegem lett, és furcsa szemérmesség vett erőt rajtam. Kihúztam a kezem a markából.

7. FEJEZET

M

ásnap ostoba módon kerültem a varázslót. Csak később jutott eszembe, hogy ha sikerült elkerülnöm, akkor a Sárkány is került engem, hiszen

korábban egyetlen tanórát sem akart kihagyni. Nem tépelődtem rajta, miért történik így. Próbáltam úgy tenni, mintha mindez mit sem jelentene, csak mindketten szerettünk volna tartani egy kis szünetet a kiképzésben. Egy álmatlan éjszakát követően azonban vörös szemmel, idegesen lementem a könyvtárba. A Sárkány rám sem nézett, amikor beléptem, csak kurtán ennyit szólt: – Kezdd a fulmkeával, a negyvenharmadik oldalon! – Teljesen új varázslat volt. Lehajtott fejjel bújta a saját könyvét. Örömmel vetettem bele magam a biztonságot adó munkába. Négy napot szinte teljes némaságban töltöttünk el, de akár egy hónapig is kibírtuk volna úgy, hogy pár szónál többet nem váltunk egymással, csak a saját fejünket követjük. Ám a negyedik

nap reggelén egy szán jelent meg a torony előtt, és amikor kinéztem, Boriszt pillantottam meg a bakon. Kasja anyját, Venszát hozta magával, aki a szán hátsó részében kuporgott, és felnézett rám kendőbe burkolt, sápadt, kerek arcával. A jelzőtüzek éjjele óta senkivel sem találkoztam Dvernyikből. Danka elküldte a tűzszívet Olsankába, a völgy falvaiból összegyűlt, komor kísérettel, akik az üzenetet vitték. Négy nappal azután, hogy a toronyhoz ugrottam a Sárkánnyal, temérdek bátor földműves és kézműves jelent meg a kapu előtt. Bátorságra vallott, hogy eljöttek szembeszállni a szörnyűséggel, amilyenhez foghatót még egyikünk sem látott, és nehezen akarták elhinni, hogy a mágus meggyógyult. Olsanka polgármestere még azt is követelte a Sárkánytól, hogy mutassa meg a sebet a városi orvosnak. A mágus dohogva egyezett bele, majd felgyűrte az ingujját, és megmutatta a sérülésből maradt halvány, fehér forradást. Megkérte a férfit, hogy vegyen tőle vért, amely élénkvörösen serkent ki az ujja begyéből. Egy hosszú, bíbor köpenyt viselő, idős papot is hívtak, hogy mondjon rá áldást, de erre már a Sárkány méregbe gurult. – Ugyan mire jó ez a téboly? – kérdezte a paptól, akit a jelek szerint ismert valamelyest. – Már vagy tucatszor hagytam, hogy a megrontott lelkeket megáldhasd. Valamelyikükből talán lila rózsa sarjadt? Vagy azt vallották, hogy megmenekültek és megtisztultak? Szerinted mit segíthet rajtam egy áldás, ha valóban rontás áldozata lettem? – Ezek szerint jól vagy – állapította meg a pap szárazon, és

ekkor végre megengedték maguknak, hogy higgyenek. A polgármester megkönnyebbülve adta át a tűzszívet. Az apámat és a fivéreimet természetesen nem engedték a toronyhoz, ahogy a falum egyetlen más lakóját sem, akik gyászoltak volna, ha benn kell égnem a felgyújtott épületben. Akik viszont eljöttek, végignéztek rajtam, ahogy a Sárkány mellett álltam. Nem tudtam volna megfogalmazni, mit láttam az arcukon. Ismét a közönséges, kényelmes szoknyáimat viseltem, ők mégis alaposan szemügyre vettek, nem ellenségesen, de nem is úgy, ahogy egy dvernyiki favágó lányára szoktak tekinteni. Úgy néztek rám, ahogy én néztem első ízben Marek hercegre. Mintha egy testet öltött mesehős lovagolt volna el mellettük, akit megbámultak ugyan, de nem volt része az életüknek. Öszszepréselt a tekintetük súlya. Örömmel bújtam vissza a toronyba. Ezen a napon visszavittem Jaga könyvét a könyvtárba, és követeltem, hogy a Sárkány fejezze be a színlelést. Ne kezeljen többé gyógyításra született csodabogárként, hanem engedje, hogy megtaláljam a nekem való varázslatokat. Nem próbáltam levelet írni, bár a mágus kétségkívül megengedte volna, hogy elküldjem. Mit üzenhettem volna? Hazamentem, meg is mentettem a falumat, de már nem tartoztam oda. Már éppúgy nem tudtam elképzelni, hogy a barátaimmal a falu főterén táncolok, ahogy hat hónappal korábban fel sem merült volna bennem, hogy bevonuljak a Sárkány könyvtárába, és leüljek az asztalához. Amikor azonban megláttam Vensza arcát a könyvtár ablaká-

ból, egészen más gondolatok merültek fel bennem. Otthagytam a félkész munkát a levegőben, hiába tiltotta ezt annyira a mágus, és lerohantam a lépcsőn. Utánam kiáltott, de nem jutott el a hangja a fülemig. Tudtam, hogy ha Kasja is el tudott volna jönni, nem Vensza érkezne helyette. Az utolsó lépcsőfokokat átugorva érkeztem a nagy előcsarnokba, és egy pillanatra megálltam a kapu előtt. – Irronar, irronar! – kiáltottam. Ezt az igét korábban csak összegubancolódott fonalcsomók kioldására használtam, és most is csak elhadartam, de annyi varázserőt küldtem bele, mintha egy fejszével akartam volna utat vágni magamnak a bozótban ahelyett, hogy ráérősen megkerestem volna a rejtett csapásokat. Az ajtószárnyak szinte riadtan rezzentek meg és tárultak fel. Jóformán kizuhantam közöttük, és hirtelen elgyengült a térdem – ahogy a Sárkány jó előre nagy örömmel és maró gúnnyal felvilágosított, az erősebb varázslatok nem véletlenül bonyolultabbak és megerőltetőbbek is –, de feltápászkodtam, és elkaptam Vensza kopogtatásra készülő kezét. Arcán közelről szemlélve elgyötörtség és sírás nyomai látszódtak. Haja szinte szabadon lógott a hátán, felhőkben bomlott ki a hosszú, vaskos fonatból, ruhája pedig szakadt volt és koszos. Mindössze egy hálóinget és azon egy köpenyt viselt. – Nyeska! – szólalt meg, és roppant erővel szorította a kezemet. Ujjaim szinte érzéketlenné váltak a szorításától, a körmei belém vájtak. – Nyeska, muszáj volt eljönnöm! – Beszélj!

– Elvitték ma reggel, amikor vízért ment – mondta Vensza. – Hárman voltak. Három kóbor. – Elcsuklott a hangja. Ha csak egy kóbor is előjött a Rengetegből, az már rossz tavasznak számított, mert úgy szedték össze az embereket az erdőben, mint a gyümölcsöt. Egyszer láttam egyet messziről a fák között. Olyan volt, mint a gallyakhoz idomuló rovarok, amelyek belevegyültek az aljnövényzetbe, de tagjai eltorzultak és természetellenes szögben kapcsolódtak a testéhez. Mozdulatai láttán elborzadtam, és felkavarodott a gyomrom. Ágszerű, hosszú, vékony tagjaikkal tapostak maguknak utat az erdőn keresztül. Az ösvényeket, a vízparti helyeket és a tisztásokat keresték, és csendben várakoztak. Ha valaki egy karnyújtásnyira megközelítette őket, az már elveszett, hacsak nem termett ott azonnal egy nagy csapat férfi fejszékkel és fáklyákkal. Tizenhét éves koromban egy kóbort fél mérföldre Zatocsek mellett kaptak el, a völgyben utolsóként, a Rengeteghez legközelebb eső falunál. A szörny egy gyereket vitt el, egy kisfiút, aki egy vödör vizet akart vinni az anyjának a mosáshoz. Az anyja a saját szemével látta a támadást, és hallotta a gyerek sikoltozását is. Akkor elég sok nő tartózkodott a közelben ahhoz, hogy riadót fújjanak és lelassítsák a szörny haladását. Végül tűzzel tartóztatták fel, de további egy napot vett igénybe, hogy a fejszékkel feldarabolják. A kóbor eltörte a kisfiú karját és lábát, ahol megmarkolta, és addig el sem engedte, amíg ketté nem hasították torz törzsét és le nem vágták a végtagjait. Még akkor is három erős férfinak kellett letördelnie az ujjait a

fiú testéről, és a gyerek testét tölgyfakéreghez hasonló sebhelymintázat borította. Azok, akiket a kóborok bevittek a Rengetegbe, sokkal szerencsétlenebbül jártak. Nem tudtuk, mi lett a sorsuk, de időnként újra felbukkantak, a lehető legborzalmasabb módon eltorzulva. Mosolyogtak, vidámak voltak, és látszólag sértetlenek. Azok szemében, akik nem ismerték őket közelről, akár még a régi önmaguknak is tűnhettek, és akár fél napig is beszélgethetett velük úgy az ember, hogy nem támadt semmiféle baljós sejtelme – amíg rá nem tört egy iszonyú késztetés, hogy megragadjon egy kést, és levágja a saját kezét, kivájja a saját szemét vagy nyelvét, miközben a visszatért rendületlenül, borzalmas mosollyal beszélt tovább. Aztán a kóbor áldozata megfogta a kést, és miközben a másik odakint fuldoklott némán és vakon, beosont a házába, a gyerekeihez. Ha a kóborok a szeretteink közül kaptak el valakit, legfeljebb a halálában bízhattunk, de ez sokszor csak hiú ábránd maradt. Soha nem tudhattunk biztosat, hacsak elő nem kerültek megmutatni, hogy élnek. Akkor azonban le kellett őket vadászni. – Kasját? Az nem lehet! Őt nem! Vensza lehajtotta a fejét. Könnyei belefolytak a kezembe, amelyet még mindig vasbilincsként tartott fogva. – Kérlek, Nyeska! Kérlek! – Rekedten, csüggedten beszélt. Tudtam, hogy a Sárkánytól soha nem kérne segítséget, annál több esze volt. De hozzám eljött. Képtelen volt abbahagyni a sírást. Bevittem az előcsarnokba, a

Sárkány pedig türelmetlenül odalépdelt hozzánk, és egy adag orvosságot nyújtott az asszony felé. Vensza elhúzódott a varázslótól, és eltakarta az arcát. Végül én itattam meg vele a folyadékot. Alighogy megitta, jócskán megnyugodott, és az arca is kisimult. Hagyta, hogy felvigyem az emeleti szobámba, és némán lefeküdt az ágyra, bár a szemét nyitva tartotta. A Sárkány a küszöbön állva figyelt minket. Felemeltem a zárható kis medált Vensza nyakából. – Nála van Kasja egy hajtincse. – Emlékeztem, hogy a kiválasztás előtti estén vágta le, mert azt hitte, semmi emléke nem fog maradni a lányáról. – Ha a

lojtalalt használnám… A mágus a fejét rázta. – Mit gondolsz, mit találnál egy vigyorgó holttesten kívül? Az a lány elveszett. – Állával Vensza felé intett, aki közben behunyta a szemét. – Aludjon egyet, kicsit megnyugszik. Mondd meg a szán hajtójának, hogy jöjjön vissza reggel, és vigye haza! Elfordult és elment. Az volt a legszörnyűbb, amilyen tárgyilagos hangon beszélt. Nem förmedt rám, nem nevezett őrültnek, nem mondta azt, hogy egy falusi lány élete nem éri meg a kockázatot, hogy a Rengeteg a saját seregébe olvasszon engem. Nem mondta, hogy balga módon megrészegültem a sikertől, amiért képes voltam a varázsfőzeteit szétlocsolni, virágokat szedni a levegőből, és most abba a hitbe ringatom magam, hogy visszahozhatok valakit, akit az Erdő elragadott. A lány elveszett. A maga kifürkészhetetlen módján mintha sajnálkozott is volna.

Leültem Vensza mellé, aki egészen megmerevedett a hidegtől, és az ölembe húztam vörös, bőrkeményedéses kezét. Sötétedett odakint. Ha Kasja még életben volt, valahol a Rengetegben bóklászhatott, és nézte a naplementét, a levelek között halódó fényt. Mennyi idő alatt lehet egy embert belülről üressé tenni? Belegondoltam, hogy Kasja a kóborok karmai közé került, a szörnyek hosszú karja és lába a teste köré fonódott, és mindvégig tisztában van vele, mi történik, mi fog történni… Magára hagytam az alvó Venszát, és lementem a könyvtárba. Ott volt a Sárkány is, éppen az egyik vaskos leltárt nézte át, amelybe a számvetését jegyezte le. Megálltam az ajtóban, és a hátát néztem. – Tudom, hogy közel állt hozzád – szólalt meg, de nem fordult hátra. – A hamis remények táplálása viszont csak kárt okoz. Nem válaszoltam. Jaga varázskönyve ott hevert kinyitva az asztalon, kicsi volt és foszlott. Ezen a héten csak a földdel kapcsolatos igéket gyakoroltam: fulmkea, fulmedes, fulmista, kemény, szilárd szavakat – a varázslatok közül azokat, amelyek a legtávolabb estek az illúziók levegő és tűz lényétől. Felkaptam a könyvet, a Sárkány háta mögött a zsebembe csúsztattam, majd megfordultam, és némán lesétáltam a lépcsőn. Borisz még mindig odakint várt, arca megnyúlt, mogorva lett. Amikor kiléptem a toronyból, felnézett pokróccal letakart lovai mögül. – Elvinnél a Rengeteghez? – kérdeztem. Bólintott. Felmásztam a szánra, és miközben ő felkészítette a

lovakat, magamra húztam a takarókat. Felszállt a bakra, az állatokhoz beszélve, aztán megrángatta a gyeplőt, és a szán nagy ugrással elindult a havon.

Magasról sütött azon az éjjelen a gyönyörű, kerek hold, és kék fényt vetett a hótakaróra. Miközben a szánnal siklottunk az úton, kinyitottam Jaga könyvét, és találtam egy igét a léptek meggyorsítására. Halkan dúdolni kezdtem a lovaknak, amelyek hátracsapott füllel hallgatták. A szán körül süvítő szél egyre tompább és sűrűbb lett, nekifeszült az arcomnak, elhomályosította a látásomat. A befagyott Orsó sápadt ezüst útként futott mellettünk, előttünk pedig, keleten jókora árnyék duzzadt egyre nagyobbra, mígnem a lovak nyugtalanul lelassítottak és megálltak. Senki sem szólt rájuk, a gyeplő sem mozdult. Az egész világ megtorpant. Egy alacsony, bozontos fenyőligetben álltunk meg. Előttünk széles területen hótakaró terült el, azon túl pedig elkezdődött a Rengeteg. Évente egyszer, amikor felengedett a talaj, a Sárkány minden tizenöt évnél idősebb, egyedülálló férfit elvitt a Rengeteg peremére. Feketére és kopárra égetett egy földsávot a legkülső fák körül, a férfiak pedig mögötte gyalogoltak, és sóval hintették be a földet, hogy semmi se tudjon megnőni vagy gyökeret ereszteni benne. Minden faluból látni lehetett a felfelé gomolygó füstkígyókat. A távolabbi füstoszlopok azt jelezték, hogy a Rengeteg

túlsó felén, Rosziában is égetik a talajt. A lángok azonban kialudtak, amikor elérték a fák sötét árnyékát. Lekászálódtam a szánról. Borisz feszült és rettegő arccal nézett rám. – Várok – mondta saját érzéseivel dacolva, de tudtam, hogy nem lesz képes rá. Meddig akar várni? Mire? Itt akar maradni a Rengeteg határán? Apámra gondoltam. Ha fordított helyzetben lennénk, ő is várna Martára. Megráztam a fejem. Ha ki tudom hozni Kasját, talán el tudom juttatni a toronyba. Bíztam benne, hogy a Sárkány nem zár ki minket valamilyen varázsigével. – Menj haza! – szóltam neki végül, aztán váratlan késztetéstől vezérelve megkérdeztem: – Marta jól van? Borisz alig észrevehetően bólintott. – Férjhez ment – felelte, majd némi habozás után hozzátette: – Gyermekük is lesz. Eszembe jutott Marta a kiválasztásnál, öt hónappal korábban: vörös ruhája, csodálatos fekete hajfonatai, keskeny, sápadt, ijedt arca. Korábban soha nem tudtam volna elképzelni, hogy valaha egymás mellett fogunk állni: Marta, Kasja és én. Durván és fájdalmasan akadt el a lélegzetem, amikor elképzeltem, hogy otthon ül a tűzhely mellett, már fiatalon matróna lett belőle, és már a gyermekágyra készül. – Örülök – mondtam nehézkesen, minden erőmmel hadakozva az ellen, hogy a szám összepréselődjön az irigységtől. Nem mintha vágytam volna férjre és gyerekre, egyáltalán nem, illetve csak úgy, ahogy a százéves kort is meg akartam érni – majd va-

lamikor a távoli jövőben, a részletek ismerete nélkül. Ugyanakkor pont ezek a részletek jelentették az életet: Marta élt, én pedig nem. Még ha ki is jutok valaha élve a Rengetegből, soha nem birtokolhatom azt, ami neki van. Kasja pedig… ő lehet, hogy már nem is él. Mégsem akartam úgy belépni a veszélyes területre, hogy bárkire is neheztelek. Nagy levegőt vettem, és azt mondtam: – Könnyű szülést kívánok neki, és egészséges gyereket. – Komolyan is gondoltam: a szülés is félelmetes, jóllehet, az legalább ismerős félelem. – Köszönöm – tettem hozzá Borisznak, és elfordultam, hogy átvágjak a kopár földön a vaskos, sötét fatörzsek közé. Megcsördültek a lószerszámok a hátam mögött, ahogy Borisz megfordult a szánnal, és sietve távozott. A tompa hangok hamarosan elhaltak. Nem néztem körül, csak rakosgattam egyik lábam a másik után, míg végül megálltam az első ágak alatt. Szitált egy kicsit a hó, nesztelenül és puhán. Vensza medálja hidegen feküdt a markomban, miközben kinyitottam. Jagának fél tucat különböző varázsigéje volt dolgok megtalálására, rövidek és könnyűek; a jelek szerint maga is gyakran elveszített tárgyakat. – Lojtalal – leheltem halkan Kasja kicsi, összetekert hajfonatára. A varázsige mellett ez szerepelt kézírással: „arra jó,

hogy az egészet megtaláljuk egy részlet birtokában”. Kicsi, halvány felhő gomolyodott ki az orromból és számból, és távolabb illant, mutatva a Rengetegbe vezető utat. Két fatörzs között beléptem, és követtem a párafelhőt a sűrűbe.

Azt hittem, jobban fogok félni odabent, de elsőre nem különbözött semelyik másik vénséges erdőtől. A fák hatalmas oszlopokhoz hasonlítottak egy sötét, végtelen csarnokban, jó meszszire egymástól, kanyargós, göcsörtös gyökereiket sötétzöld moha lepte, és parányi, tollszerű páfrányok kunkorodtak össze éjszakára. Magas, fakó gombák tömörültek egybe, akár a masírozó játék katonák. A hó nem jutott be a fák alá, még most, a tél közepén sem. Vékony jégkéreg borította a leveleket és a vékony gallyakat. Valahonnan a távolból bagoly huhogása hallatszott, miközben óvatosan utat törtem magamnak a fák között. A hold még mindig a fejem fölött ragyogott, tiszta, fehér fénye áthasított a csupasz ágak között. A saját, halovány lélegzetem felhőjét követtem, és azt képzeltem, hogy parányi egér vagyok, amely a baglyok elől bujkál, és közben egy gabonaszemet vagy rejtett diót keres. Amikor a sűrűkben gyűjtögettem, gyakran elábrándoztam, beleveszve a fák hűvös árnyába, a madarak és a békák énekébe, a sziklákon csörgedező patak csobogásába. Most is hasonlóképpen próbáltam elveszni, az erdő apró és jelentéktelen részévé válni. De valami figyelt. Minden lépésnél, amellyel beljebb jutottam a vadonba, egyre erősebben éreztem; nehéz súlyként telepedett a vállamra, akár egy vasjárom. Amikor beléptem, félig-meddig arra számítottam, hogy hullák fognak lógni minden ágról, és farkasok vetődnek majd rám az árnyak közül. Rövidesen még

azért is könyörögtem volna. Itt valami még rosszabb várt rám. Az a dolog, amely Jerzsi szeméből nézett vissza rám, eleven volt, és én mintha csapdába estem volna egy levegőtlen helyiségben vele együtt. Egy dallam töltötte be a Rengeteget, valami vad dal, őrületről, szétszakadásról és haragról. Tovább osontam, és behúzott vállal próbáltam a lehető legkisebbre összetöpörödni. Aztán egy kis pataknál kötöttem ki – éppen csak csermely volt, mindkét partján vastag jégréteggel, köztük fekete vízzel, amelyen erőtlenül csillant meg a lombokon áttörő holdfény. Egy kóbort pillantottam meg a túlparton. Furcsa, keskeny botfejével a patakhoz hajolt inni, szája hosszúkásan tátongó odúra emlékeztetett. Felemelte a fejét, és rám nézett, szájából csöpögött a víz. Szeme olyan volt, akár a fatörzsek görcsei, sötét, kerek lyukak, kis állatok tanyája. Zöld gyapjú anyagfoszlány lógott az egyik lábáról, megakadva az egyik kiugró ízületén. A keskeny, sebes sodrású patak fölött egymásra néztünk. – Fulmedes – szólaltam meg reszkető hangon, mire a kóbor lába alatt megnyílt a talaj, és elnyelte a hátsó lábát. Hosszú, botszerű végtagjaival kapaszkodni próbált a patak partjába, némán hányta-vetette magát, vízsugarakat köpködött, ám a talaj összezárult a teste középső része körül is, és képtelen volt kiszabadulni. Én azonban átfogtam magam a karommal, és lenyeltem egy fájdalmas kiáltást. Úgy éreztem magam, mintha valaki egy nagy husánggal a vállamra csapott volna: a Rengeteg megérezte a ténykedésemet. Biztos voltam benne. Most már rám vadászott.

Én mentem be megkeresni valamit, de ő fog megtalálni. Erőt kellett vennem magamon ahhoz, hogy továbbmenjek. Átugrottam a csermely fölött, és a halvány leheletfelhő után eredtem, amely még mindig előrébb mutatta az utat. A kóbor megpróbált elkapni hosszú, repedezett fára emlékeztető ujjaival, amikor megkerültem, de elfutottam előle. Egy vastagabb fákból álló gyűrűhöz érkeztem, majd egy kisebb fa körül széles, hótakaróval borított tisztásra leltem. Egy kidőlt fa nyúlt végig a tisztáson, valóságos óriás, hiszen a törzse fekve is magasabb volt nálam. Zuhantában hozta létre a tisztást, amelynek közepén új fa szökkent szárba, hogy elfoglalja elődje helyét. De nem ugyanolyan fa volt. Az összes többi fát, amit eddig láttam a Rengetegben, foltos kérgük és ágaik természetellenes kanyarulatai ellenére felismertem. Zömmel tölgyek, fekete nyírfák és magas fenyők voltak. Ám ehhez hasonlót még nem láttam. Nem tudtam volna átfogni a karommal, bár a faóriás nem dőlhetett ki olyan régen. Sima, szürke kéreg fedte a furcsán rücskös törzset, és a hosszú ágak szabályos körökben nőttek rajta, a törzs magasabb részétől fölfelé, akár egy vörösfenyőnél. Ágai nem csupaszodtak le télire, hanem maradt rajtuk egy halom száraz, ezüstös levél, amelyek zörögtek a szélben – a hang azonban mintha máshonnan szólt volna, mintha láthatatlan emberek mormogtak volna épp csak kívül a látóteremen. A leheletem párája felszívódott a levegőben. A mély hóra lenézve észrevettem a kóborok lábnyomait, lyukakat és vonalakat,

ahogy lelógó hasuk végigszántott a hótakarón, egészen a fáig. Óvatosan közelebb léptem a törzshöz, majd még egyet léptem, és megálltam. Kasja oda volt béklyózva a fához. Háta a törzsnek támaszkodott, karjával mintha hátrafelé ölelte volna. Eleinte nem is vettem észre, mert a kéreg elkezdett ránőni. Az arcát kissé felemelte, és a rátelepedő burok alatt nyitott szája is látszott – rémülten sikoltozhatott, miközben a háncs benőtte. Fojtott és tehetetlen kiáltás szakadt ki belőlem, előretántorodtam, és kinyújtottam a karom, hogy megérintsem. Az ujjaim alatt már megkeményedett a kéreg, sima volt, szürke és kemény, mintha egészben nyelte volna el a fatörzs, és a saját részévé tette volna Kasját, a Rengeteg részévé. Nem találtam fogást a kérgen, hiába próbáltam hevesen kaparászni és leszaggatni. Végül mégis sikerült egy kis darabot lehántanom az arcánál, és alatta megéreztem saját bőre puhaságát, melegségét, elevenségét. A kéreg viszont sebesen visszanőtt, ezért vissza kellett húznom a kezemet, nehogy engem is magába szippantson. Számra tapasztottam a kezem, és kezdett rajtam úrrá lenni a kétségbeesés. Még annyira keveset tudtam: egyetlen varázsige sem jutott eszembe, semmivel sem tudtam kiszabadítani Kasját, semmivel sem tudtam fejszét vagy kést idézni a kezembe, még ha maradt volna is időm kifaragni a törzsből. A Rengeteg tudta, hogy ott vagyok. Éreztem, ahogy teremtményei felém tartanak, puhán lopakodó lábak osonnak keresztül az erdőn, kóborok, farkasok, és még sokkal rosszabbak. Hirtelen eltöltött a bizonyosság, hogy egyes lények soha nem hagyják el a

Rengeteget, olyan borzalmas teremtmények, amelyeket emberi szem még nem látott. És közeledtek.

„Mezítláb a talajon, fulmia, tízszer meggyőződéssel, megrázza a földet a gyökerekig, ha van hozzá elég erőd.” Ezt olvastam Jaga könyvében, és a Sárkány is elég erőteljes igének tarthatta, mert nem engedte a torony közelében kipróbálni. A meggyőződéssel kapcsolatban kételkedtem leginkább; nem hittem benne, hogy jogom van a gyökerekig megrengetni a földet. Most azonban gyorsan a földre rogytam, és elkezdtem a kezemmel félresöpörni a havat, a lehullott leveleket, a rothadást és a mohát, amíg el nem értem a keményre fagyott talajhoz. Kifeszegettem belőle egy nagy követ, és egymás után sokszor lecsaptam a talajra, fellazítva a földrétegeket, közben időnként rá is leheltem, hogy puhább legyen. A hó megolvadt dühödt ökölcsapásaim alatt, és nagy igyekezetem közepette a szememből lecsöppenő, forró könynyeimet is beledöngöltem a földbe. Kasja felszegett fejjel magasodott fölém, szája hangtalan sikolyra nyílt, mint egy templombéli szobornak. – Fulmia – mondtam mélyen a talajba fúrt ujjakkal, és öszszemorzsoltam a kemény rögöket a kezemmel. – Fulmia, fulmia – kántáltam újra meg újra. Törött körmeim vérezni kezdtek, és egyre nyugtalanabbul éreztem, hogy a talaj hall engem. Itt még a föld is meg volt rontva, meg volt mérgezve, de én ráköptem, és tovább kiáltoztam: – Fulmia! – Elképzeltem, ahogy a mágia vízként csurog a talajba, repedéseket és gyenge pontokat keres, szétterjed a kezem, a hideg, nyirkos térdem alatt, és a föld végül

megremegett és kifordult magából. Tompa rezgés kelt azokon a pontokon, ahol az ujjaim a földbe hatoltak, és követte a mozdulataimat, miközben a fa gyökerei után kutattam. A fagyott talaj kisebb göröngyökre tört a gyökerek körül, és a remegés hullámokban terjedt tovább. Fejem fölött vadul kaszálni kezdtek az ágak, a levelek susogása halk morajlássá változott. Térden állva felegyenesedtem. – Engedd el! – kiáltottam a fára, és sáros öklömmel verni kezdtem a törzsét. – Engedd ki, vagy lesújtok rád! Fulmia! – Dühödten ordítottam, és újra a földre vetettem magam. Ahol az öklöm lecsapott, a talaj felemelkedett és megduzzadt, akár egy esőtől megáradt folyó. Zubogott kifelé belőlem a mágia, minden intelmet elfelejtettem és semmibe vettem, amit valaha a Sárkánytól hallottam. Az utolsó erőmet is bevetettem volna, akár meg is haltam volna azért, hogy elpusztítsam azt a fát. Nem tudtam elképzelni, hogy csak úgy hátrahagyjam, és tovább éljek, olyan világ nem létezhetett, ahol Kasja élete és szíve egy ilyen szörnyeteget táplál. Inkább odavesztem volna én is, porrá őrlődtem volna a saját földrengésemben, és magammal vittem volna a fát is. Tovább szaggattam a talajt a kezemmel, egy nagy gödröt akartam létrehozni, amely elnyel mindnyájunkat. Aztán a fa kérge olyan hanggal, mint tavasszal az első jégrianás, Kasja testének hosszában felhasadt. Azonnal felugrottam a földről, beledugtam az ujjaim a hézagba, szélesre feszítettem a peremét, és benyúltam Kasjáért. Elkaptam a csuklóját, majd ernyedt és súlyos karját is, és húzni kezdtem. Kiesett a förtelmes,

sötét odúból, és rongybabaként csuklott kétrét. Hátrálva kivonszoltam tetemszerűen nehéz testét a hóra, és mindkét kezemmel átfogtam a csuklóit. Halszerűen sápadt volt az arca, és beteges, mintha minden valaha látott napsütést kiszívtak volna belőle. Valamilyen nedv csurgott végig a testén vékony, zöld patakokban, a tavaszi eső illatát árasztotta, de Kasja nem mozdult. Térdre estem mellette. – Kasja! – zokogtam. – Kasja! A fakéreg óriás hegként zárult össze az odú fölött, amelybe áldozatát zárta. Nedves, koszos kezemmel megfogtam Kasja kezét, és az arcomhoz, majd a számhoz nyomtam. Hideg volt, de nem annyira, mint a sajátom. Még volt benne némi élet. Lehajoltam, és a vállamra emeltem a testét.

8. FEJEZET

H

ajnalban tántorogtam ki a Rengetegből, Kasját köteg rőzseként vittem a vállamon. A vadon elhúzódott előlem, mintha attól félne, hogy ismét

roppant erejű varázslatokhoz folyamodom. Mély harangzúgásként csengett a fulmia a fejemben, minden lépésnél megdöndült, ahogy Kasja súlya az enyémhez adódott. Sápadt karját és lábát szorongató kezemet még mindig kosz lepte. Végül kibotorkáltam a fák közül az erdő pereménél kezdődő, mély hóba, és öszszerogytam. Kimásztam Kasja teste alól, és megfordítottam. Nem nyitotta ki a szemét. Haja ragacsosan tapadt az arcára, ahol a fa nedvei beszennyezték. Feljebb húztam a fejét, és a vállamnak támasztottam. Behunyt szemmel mondtam el az igét. A Sárkány a magasan lévő toronyszobában várt minket. Olyan kemény és komor volt az arca, amilyennek még sosem láttam. Az államat megragadva felemelte a fejemet. Kimerülten és ki-

üresedve néztem vissza rá, ahogy az arcomat tanulmányozta és a tekintetemet kereste. Valami szíverősítővel teli üveget fogott, és miután hosszasan végigfürkészte a vonásaimat, kirángatta a dugót, és felém tolta az üveget. – Idd meg! Az egészet. Odament a földön mozdulatlanul fekvő Kasjához, és széttárta fölötte a kezét. Tiltakozva jajdultam fel, és nyújtottam volna arra a karom, ám ő dühösen rám nézett. – Hajtsd fel! Ha nem akarod, hogy itt helyben elhamvasszam, és veled folytassam! – Megvárta, amíg elkezdem kortyolni az italt, majd gyorsan elmormolt egy igét, és valami pornak látszó dolgot morzsolt Kasja testére. Fényes, kalitkaszerű, arany-borostyánszín háló terült szét fölötte. A mágus megint odafordult hozzám, és nézte, ahogy iszom. Első kóstolásra kimondhatatlanul ízlett a folyadék: mintha valami toroknyugtató, meleg, mézes-citromos italt nyeltem volna le. Ám ahogy tovább kortyoltam, a gyomrom lassan kavarogni kezdett a tömény édességtől. A felénél abba kellett hagynom. – Nem megy – nyögtem ki fojtottan. – Az egészet! – figyelmeztetett a Sárkány. – Sőt, egy másik üveggel is, ha úgy látom jónak. Igyál! – Legyűrtem egy újabb kortyot, majd még egyet, aztán még egyet, és végül kiürítettem az egész üveget. Ekkor elkapta a csuklómat, és így szólt: –

Ulozistusz szovjenta, megyot kozsor, ulozistusz megyot. – Felsikoltottam. Olyan érzés volt, mintha tüzet gyújtott volna bennem. Láttam, ahogy fény világítja át a bőrömet belülről, izzó lámpássá vált a testem, és amikor felemeltem a kezem, legna-

gyobb rémületemre árnyakat láttam mozogni magamban. A lázas fájdalomról megfeledkezve kaptam fel a ruhám alját, és a fejemen keresztül lehúztam. A Sárkány is letérdelt a padlóra mellettem. Napként ragyogtam, és a vékony árnyak úgy suhantak a bőröm alatt, mint halak a téli jégpáncél alatt. – Vedd ki őket! – szólaltam meg. Most, hogy láttam az árnyakat, egyszeriben már érezni is véltem őket a testemben, váladékszerű csíkot hagytak maguk után. Ostoba módon azt hittem, hogy sikerült épségben kikerülnöm a Rengetegből, hiszen nem karcolt meg semmi, nem vágtam meg magam, és nem is haraptak meg. Biztos voltam benne, hogy a Sárkány felesleges óvintézkedéseket tesz. Most viszont megértettem: már a Rengeteg levegőjével együtt belélegeztem a rontást, a faágak sűrűjében, és nem vettem észre, hogy az árnyak belém másztak, hiszen aprók és szinte láthatatlanok voltak. – Vedd ki őket… – Igen, azt próbálom – vágott közbe, és megint megragadta a csuklómat. Behunyta a szemét, és újra beszélni kezdett. A mély kántálás hosszasan folytatódott, és táplálta a tüzet. Ránéztem az ablakra, a befelé ömlő napfényre, és próbáltam tovább lélegezni, mialatt a testem égett. Patakokban folyt a könnyem, tűzforrón marta a bőrömet. Most az egyszer hűvösnek éreztem a Sárkány érintését a karomon. Összezsugorodtak az árnyak a bőröm alatt, széleik úgy mállottak szét a fénytől, mint a víztől elmálló homokpad. Búvóhelyet keresve ide-oda siklottak, ám a varázsló sehol sem engedte gyengülni a ragyogást. Láttam a csontjaim és szerveim derengő

formáját a bőröm alatt, köztük a mellkasomban dobogó szívet is. Lelassult a mozgása, minden pumpálás nehézkesebbé vált. Gyengén, de felfogtam, hogy a mágus igyekszik gyorsabban kiűzni belőlem a rontást, mint ahogy a testem felmondaná a szolgálatot. Összecsuklottam a kezei között. Hirtelen megrángatott, mire kinyitottam a szemem, és észrevettem, hogy haragosan néz rám. Egy pillanatra sem szakította meg a varázslatot, de nem is kellett megszólalnia, mert a tekintetéből kiolvastam, mit mondana: Ne merészeld vesztegetni az időmet, te agyalágyult! Beharaptam az ajkam, és próbáltam kitartani. Az utolsó árnyhalak is kígyózó fonallá enyésztek, majd eltűntek. Úgy elvékonyodtak, hogy nem láttuk többé őket. A Sárkány lelassította énekét, aztán elhallgatott. A tűz ereje is csillapodott, amitől kimondhatatlanul megkönnyebbültem. A varázsló mogorván förmedt rám: – Elég? Szólásra nyitottam a számat, hogy igennel válaszoljak, vagy azt mondjam: kérlek. – Nem – suttogtam végül. Iszonyú félelem vett rajtam erőt. Még mindig magamban éreztem az árnyak halvány, higanyszerű nyomát. Ha most abbahagyjuk, valahol a mélyben összetekerednek, és elrejtőznek az ereimben és a zsigereimben. Gyökeret eresztenek, majd nőni kezdenek, és egyre csak növekednek, mígnem végül kiszorítják belőlem az életerőt. A mágus bólintott. Feltartotta a kezét, és mormogott valamit, mire egy újabb flaska jelent meg. Megborzongtam. Segítenie kellett belecsurgatni egy kortyot a számba, mert egyedül nem

bírtam. Nagy nehezen lenyeltem, ő pedig újra énekelni kezdett. Ismét feléledt bennem a tűz, végtelenül, vakítóan, égetően. Három újabb korty után, amelyek egyre hevesebbre szították bennem a lángokat, szinte teljesen megbizonyosodtam. Még egyet magamba erőltettem, csak hogy biztosra menjek, aztán végül szinte sírva kértem: – Elég! Elég volt! – Meglepődtem, amikor a Sárkány még egy kortyot lekényszerített a torkomon. Ki akartam köpni, de ő befedte a kezével az orromat és a számat, és egy másik énekbe kezdett, amely nem égetett, hanem bezárta a tüdőmet. Öt szörnyűséges szívdobbanásig egyáltalán nem kaptam levegőt, úgy kapaszkodtam a mágusba, hogy a körmeimet is belevájtam, és szinte megfulladtam. Rosszabb volt minden addigi szenvedésnél. Csak meredtem rá, láttam, hogy nyughatatlanul kutató, sötét szemével metszőn néz engem. Zord tekintete lassan felemésztette az egész világot; halványult a látásom, gyengült a kezem szorítása. Végül abbahagyta, és akkor ismét kinyílt a tüdőm, és kitágult, mint egy fújtató, amikor éppen magába szívja a levegőt. Dühödt, értelmetlen kiáltás szakadt ki belőlem, és akkorát löktem a Sárkányon, hogy hanyatt vágódott a padlón. Miközben felkönyökölt, sikerült megakadályoznia, hogy a varázsital kiloccsanjon az üvegből. Egyformán dühödten meredtünk egymásra. – Minden ostobaság közül, amit az idekerülésed óta elkövettél… – vicsorogta. – Elmondhattad volna előre! – kiáltottam vissza. Átfogtam magam a karommal, mert még mindig remegtem a rémülettől. –

Kibírtam a többit is, ezzel is megbirkóztam volna… – Ha szétárad benned a rontás, akkor nem – vágott közbe fakó hangon. – Ha mélyen beléd ivódik, és én elmondom, megpróbáltad volna elkerülni. – Abból legalább rájöttél volna! – vágtam vissza, mire vékony vonallá szorította össze a száját. Különös merevséggel fordult el tőlem. – Igen – felelte kurtán. – Rájöttem volna. Akkor pedig… meg kellett volna ölnie. Hiába könyörögtem volna az életemért, hiába tagadtam volna a létezésüket, talán magam előtt is, nem lett volna más választása, mint végezni velem. Elhallgattam, és lassú, kimért, mély lélegzetvételekkel megpróbáltam lenyugodni. – Most már… tiszta vagyok? – kérdeztem végül, előre félve a választól. – Igen – mondta. – Az utolsó ige elől egyetlen rontásárny sem bújhatott el. Ha később végezzük el, te is belehaltál volna. Az árnyak kiszívták volna a levegőt a véredből, hogy életben maradjanak. Elernyedő tagokkal összeroskadtam, és eltakartam az arcom. A Sárkány lábra állt, és bedugaszolta az üveget. – Vanasztalem – mormogta. Intett a kezével, aztán átlépett fölöttem. Egy takarosan összehajtott köpenyt nyújtott felém – nehéz, selyemmel szegett, bársony ruhadarab volt, sötétzöld színű, arannyal hímzett. Értetlenül néztem rá, majd felpillantottam a mágusra, és csak amikor idegesen és mereven elfordította a fejét, akkor döbbentem rá, hogy a bőröm alatti utolsó zsarátnokok kihu-

nyásával ismét feltűnt a meztelenségem. Ekkor feltápászkodtam a földről, magamhoz szorítottam a köpenyt, és hirtelen elfeledkeztem mindenről. – Kasja! – kiáltottam fel sürgetőn, és arra fordultam, ahol Kasja hevert a kalitkában. A Sárkány nem szólt semmit. Kétségbeesve néztem vissza rá. – Menj, öltözz fel! – szólt rám. – Nincs több sürgős dolgunk. Amint beléptem a toronyba, azonnal megragadott engem, egyetlen pillanatot sem vesztegetett. – Biztos van rá valamilyen mód – nyögtem ki. – Muszáj lennie megoldásnak. Csak nemrég vitték el… nem lehetett sokáig a fában. – Micsoda? – csattant fel élesen. A homlokát ráncolva hallgatta végig a sok szörnyűséget, amit a tisztáson és a fa mellett átéltem. Megpróbáltam elmesélni, milyen rettentő súlya volt az engem figyelő Erdőnek, milyen érzés volt sejteni, hogy vadásznak rám. Végül mégsem sikerült szavakba öntenem. Nem találtam elég erős kifejezéseket. A Sárkány arca azonban egyre jobban elsötétült, ezért miután elmondtam, hogyan rohantam ki a tiszta hóra, gyorsan le is zártam a történetet. – Hallatlanul szerencsés voltál! – mondta végül. – És hallatlanul bolond, bár a te esetedben a két dolog alighanem egy és ugyanaz. Ilyen mélyre még senki sem merészkedett a Rengetegbe, legalábbis nem került elő épségben, azóta, hogy… – Szünetet tartott, én viszont a név kimondása nélkül is ráéreztem, kire gondol: Jagára. Ő bement a Rengetegbe, és ki is jött belőle.

Látta, hogy összeállt bennem a kép, és dühödten vonta össze a szemöldökét. – Abban az időben – folytatta jeges hangon –, ő már százéves is elmúlt, és annyira csordultig volt mágiával, hogy fekete bolondgombák termettek a lába nyomában. De annyira még ő sem volt elvetemült, hogy varázsolni kezdjen a vadon közepén, habár gyanítom, hogy ebben az esetben éppen ez mentette meg az életedet. – Megrázta a fejét. – A falhoz kellett volna láncolnom téged, még akkor, amikor az a parasztasszony idejött a válladon sírni. – Vensza – helyesbítettem, és tompa, kimerült elmém belekapaszkodott a névbe. – El kell mondanom Venszának. – A folyosó felé tekintettem, ám a Sárkány közbevágott. – Mit akarsz neki elmondani? – Hogy Kasja él. Hogy kikerült a Rengetegből… – És hogy meg kell halnia? – kérdezte könyörtelenül. Ösztönösen Kasja irányába hátráltam, közéjük álltam, és felemeltem a kezem. Ezzel biztosan nem menthettem meg a mágustól, bár a Sárkány is csak a fejét csóválta. – Ne kukorékolj itt az arcomba, mint egy kakas! – förmedt rám, inkább fáradtan, mint bosszúsan. Összerándult a gyomrom az elkeseredéstől. – Semmi szükség rá, hogy bebizonyítsd, mennyi őrültségre vagy képes érte. Ameddig fogva tartjuk, addig talán életben maradhat. De végül te is könyörületességnek fogod látni a halált.

Elmondtam Venszának, amikor kicsivel később felébredt. Tágra nyílt szemmel szorongatta a kezemet. – Megnézhetem? – kérdezte. A Sárkány egyértelműen megtiltotta, hogy találkozzanak. – Nem! – mondta, amikor rákérdeztem. – Magadat csak kínozd, amennyire jólesik, de ennél tovább nem megyünk. Ne tégy hamis ígéreteket annak az asszonynak, és ne engedd a lány közelébe! Ha elfogadod a tanácsomat, azt mondod neki, hogy a lánya meghalt, és hagyod, hogy tovább élje az életét. Én azonban erőt vettem magamon, és elárultam Venszának az igazat. Úgy véltem, jobb lesz, ha tud róla, hogy Kasja kijutott a Rengetegből, és véget érhet a szenvedése, még ha gyógyír nincs is a bajára. Nem tudtam, mennyire járok tévúton. Vensza jajgatott, sírt és könyörgött. Ha lehetett volna, a tiltással dacolva megmutattam volna neki Kasját. A Sárkány azonban nem bízott bennem: levitte őt a pincébe, és egy cellába zárta valahol mélyen a torony alatt. Azt mondta, nem mutatja meg addig a hozzá vezető utat, amíg el nem sajátítok egy védelmező igét, valamit, amivel megóvhatom magam a Rengeteg rontásától. Így Venszának sem mondhattam mást, mint hogy nem találkozhatnak. A szívemre tett kézzel megesketett, hogy valóban így van, és csak sokadszorra hitte el. – Nem tudom, hova zárta! – bukott ki belőlem végül. – Nem

tudom! Abbahagyta a rimánkodást, és zihálva, a kezemet szorongatva

a szemembe nézett. – Gonosz vagy és irigy… mindig is utáltad őt. Mindig! Azt akartad, hogy elvigyék! Galindával együtt tudtátok, hogy őt fogja elvinni a Sárkány… tudtátok és örültetek, most pedig azért gyűlölöd, mert téged hozott el helyette… Görcsösen rángatott, és pár pillanatig le sem tudtam állítani. Iszonyatos volt ilyeneket hallani az ő szájából, mintha méreg folyna egy tisztának hitt forrásból. Rettentő fáradt voltam a tisztítótűz miatt és a sok elvesztegetett varázserőtől, amivel Kasját kimentettem a Rengetegből. Aztán sikerült kiszabadítanom magam a szorításából, és kiszaladtam a szobából. Nem bírtam tovább. Odakint a folyosón nekidőltem a falnak, és elgyengülve sírva fakadtam, még az arcomat sem bírtam megtörölni. Vensza pár perc múlva zokogva utánam osont. – Bocsáss meg! – kérte. – Nyeska, bocsáss meg! Nem gondoltam komolyan. Nem úgy értettem. Tudtam, hogy nem gondolta komolyan, ugyanakkor részben igaz is volt, a maga nyakatekert módján. Felszínre hozta a saját eltemetett bűntudatomat, a kiáltásomat: Miért nem Kasját hoz-

tad magaddal? Anyámmal sok-sok évig éltünk abban a boldog tudatban, hogy a Sárkány valaki mást fog elvinni, és a fordulat után valóban végtelenül nyomorultnak éreztem magam, még ha a Kasja iránti szeretetem nem is lankadt egy percre sem. Nem sajnálkoztam, amikor a Sárkány hazaküldte Venszát. Nem is akadékoskodtam, amiért nem tanította meg még aznap az oltalmazó igét. – Ne akarj nagyobb bolond lenni annál, mint

amivel még elbírsz! – csattant fel. – Pihenned kell, de ha nem teszed, legalább engem hagyj pihenni, mert kétségkívül gyötrelmes lesz belekalapálnom a fejedbe a legszükségesebb védelmező igéket. Nem sietünk. Semmi sem fog változni. – De ha Kasját is ugyanúgy megszállták, mint engem… – vetettem ellen, aztán félbehagytam a mondatot. A Sárkány a fejét rázta. – Néhány árny besurrant a fogad között. Azonnal megtisztítottalak, ezért nem vehettek teljesen birtokba. Ez más. Nem olyan, mint az a harmadrangú fertőzés, ami azt a szerencsétlen marhapásztort megtámadta, akit értelmetlenül kővé változtattál. Nem fogod fel, hogy a fa, amelyet láttál, a Rengeteg egyik szívfája volt? Ahol gyökeret vernek, ott még jobban szétterül a Rengeteg határa, a kóborok pedig ezeknek a fáknak a gyümölcseit eszik. Ennél jobban ez a lány nem is kerülhetett volna a Rengeteg hatalmába. Feküdj le! Neki nem számít pár óra, téged viszont az alvás visszatarthat attól, hogy valami újabb ökörséget kövess el. Vonakodva be kellett ismernem, hogy tényleg túl fáradt vagyok, bár éreztem a késztetést a vitára. Eltettem későbbre. Viszont ha már az elején is a Sárkányra és az ő intelmeire hallgattam volna, Kasja még mindig a szívfában raboskodna, elemésztené és szétbomlasztaná a rontás. Ha mindent kérdés nélkül elfogadtam volna, amit a mágus a varázslatokról tanított, végkimerülésig kántálhattam volna az énekeket. Ő maga mondta, hogy még senki sem került ki élve egy szívfából, senki sem ke-

veredett ki épségben a Rengetegből – csakhogy Jagának sikerült, és most nekem is. Ő is tévedhet. Kasjával kapcsolatban is tévedett. Már virradat előtt fent voltam. Jaga könyvében találtam egy igét, amellyel ki lehetett szagolni a rothadást. Egyszerű mondat volt: Ajs, ajs, ajsimad. A konyhában próbáltam ki, és felfedeztem egy pontot, ahol penész virágzott egy hordó alsó felén, találtam rothadó habarcsot a falban, néhány ütődött almát és egy erjedésnek indult káposztát, amely valahogy begurult a bortároló rekesz alá. Amikor végre megvilágította a napfény a lépcsőt, felmentem a könyvtárba, és addig vertem le a könyveket a polcokról hangosan, amíg meg nem jelent a Sárkány fáradt szemmel, ingerülten. Nem szidott le, csak összevonta a szemöldökét, aztán egy szó nélkül elfordult. Az is jobb lett volna, ha ordítozik. Ő azonban elővett egy kis aranykulcsot, és kinyitotta a helyiség túlsó végében lévő, fekete fából készült szekrényt. Belenéztem: dupla, vékony üveglapokat halmozott fel benne fapeckekre akasztva, és pergamendarabokat rakott be a rétegek közé préselődni. Kivett egyet, és odahozta hozzám. – Inkább csak érdekességképpen tartottam meg – közölte. – De ez felel meg neked a legjobban. Az üveglapokkal együtt az asztalra rakta. Kusza kézírással terebélyes szöveget írtak a lapra, némelyik betű szinte olvashatatlan volt. Egy-két rajz is szerepelt rajta, például egy fenyőág, amelyről füst kígyózott fel egy ember orrlyukába. Tucatnyi változatot lejegyeztek, többek között ezeket: szuoltal videl,

szuoljata akorata, videlaren, akordel, esztepum. – Melyiket használjam? – kérdeztem. – Tessék? – Mérgesen felszívta magát, amikor elmagyaráztam neki, hogy különböző igékről van szó, nem egyetlen hosszú inkantációról. A jelek szerint erre ő még nem jött rá. – Fogalmam sincs. Válassz egyet, és próbáld ki! Akaratlanul is titkos és szenvedélyes öröm árasztott el. Ez is azt bizonyította, hogy a mágus tudásának is megvannak a határai. Bementem a laboratóriumba fenyőágakért, raktam belőlük egy zilált kis máglyát a könyvtár asztalán álló üvegtálba, aztán kíváncsian fölé hajoltam, és megpróbáltam. – Szuoltal – próbáltam ráérezni az ige formájára a számban, de azonnal feltűnt, hogy valami nincs rendjén, mintha féloldalasan billegett volna. – Valloditazs alojto, kesz vallofozs – szólalt meg a Sárkány. A kemény, keserű hangok úgy akadtak belém, mint a halászok horgai. A mágus sietve begörbítette egyik ujját, én pedig azt vettem észre, hogy a két kezem felemelkedik az asztalról, és háromszor tapsol. Olyan volt, mintha nem tudnám irányítani a testemet, és összerándulva ébrednék egy rémálomból, ahol vég nélkül zuhantam. Szándékosságot éreztem a mozdulat mögött, láthatatlan zsinórokon függtek a karjaim. Valaki mozgatott, és nem én voltam az. Már majdnem rátámadtam a Sárkányra egy varázsigével, amikor újra begörbítette az ujját, a kampó elengedett, és a karom is megszabadult a láthatatlan zsinegektől. Felegyenesedtem, félúton közte és a szoba túlsó vége között, és zihálva próbáltam visszatartani az indulataimat. Hiába néztem

rá dühödten, nem kért bocsánatot. – Ha a Rengeteg tesz ilyet, nem fogod érezni a kampót – jegyezte meg. – Próbáld újra! Egy órámba telt összeállítani egy varázsigét. Egyik sem siklott megfelelően a nyelvemen, egészen máshogy alakultak, mint papíron. Mindegyiket ki kellett próbálnom a számban, ide-oda görgetve őket, mígnem végül rájöttem, hogy egyes betűk nem pont azt a hangot jelölik, amire gondoltam. Addig kóstolgattam őket, amíg rá nem éreztem egy helyes szótagra, majd a következőre, és apránként összeraktam őket. Órákig gyakoroltatta velem az igét. Beszívtam a fenyő illatát, és kileheltem a szavakat, miközben a Sárkány egyik kellemetlen varázsigével a másik után támadta az elmémet. Végül délben megengedte, hogy egy kis szünetet tartsak. Leroskadtam egy székbe, kimerülten és tüskésen, akár egy sündisznó. A védelmező igék falat képeztek körülöttem, mégis időnként úgy éreztem, mintha hegyes botokkal szurkálnának. Lenéztem az ősöreg pergamenpapírra, amelyet a Sárkány olyan gondosan őrzött az üveglapok között, a furcsa alakú betűkre, és eltűnődtem rajta, milyen régi lehet. – Nagyon régi – szólalt meg a mágus. – Polniánál is öregebb, sőt, talán még a Rengetegnél is. Nagy szemeket meresztettem rá. Addig fel sem merült bennem, hogy a Rengeteg nem volt mindig itt, nem volt mindig az, ami. A Sárkány vállat vont. – Jelenlegi tudásunk szerint mindig itt volt. Polniánál és Rosziánál mindenképp idősebb: már a völgy-

ben volt, mielőtt bárki is letelepedett volna itt. – Megütögette az üveget, amely mögé a pergament rejtette. – Ők voltak az első emberek a világnak eme részén, valószínűleg ezer évvel ezelőtt. Az ő máguskirályaik hozták magukkal a mágia nyelvét nyugatra a Roszia túlsó végében lévő pusztaságról, amikor kiválasztották maguknak ezt a völgyet. Aztán a Rengeteg terjeszkedni kezdett feléjük, ledöntötte váraikat és elpusztította terményeiket. Kevés maradt meg a munkájukból. – De ha a Rengeteg nem volt itt, amikor ezek az első telepesek megérkeztek, akkor hogy került ide? – kérdeztem. A Sárkány megvonta a vállát. – Ha a fővárosba mész, bármelyik trubadúr szívesen eldalolja neked, hogyan lett ilyen hatalmas a Rengeteg. Közöttük felettébb népszerű ez a téma, főleg olyan közönség előtt, amely még náluk is kevesebbet tud a régiekről. Jókora teret biztosít ez a saját találékonyságuknak. Akár még az is előfordulhat, hogy valamelyikük rátapint az igazságra. Gyújtsd meg a tüzet, és kezdjük elölről! Csak késő este, a szürkület beállta után jutottunk el odáig, hogy elégedett lett a munkámmal. Ágyba akart küldeni, de én hallani sem akartam róla. Vensza keserű szavai még mindig ott mardostak és gondolataim között kaparásztak, és az is felmerült bennem, hogy a mágus szándékosan akar kifárasztani, hogy elodázza az időt másnapig. Találkozni akartam Kasjával, tudni akartam, mivel állok szemben, miféle a rontás, amivel meg kell birkóznom. – Nem – ellenkeztem. – Nem. Azt mondtad, hogy ha majd meg tudom védeni magam, találkozhatok vele.

A Sárkány megadóan fölemelte a kezét. – Jól van. Kövess! A lépcső aljához vezetett, onnan pedig a konyha mögé. Eszembe jutott, milyen elszántan tapogattam azokat a falakat, amikor azt hittem, hogy az életerőmet akarja elszívni. Végigfuttattam a kezem minden kőfelületen, beledugtam az ujjam minden résbe, megrángattam minden omladozó téglát, hátha menekülőutat találok. A Sárkány viszont a fal egyik sima részéhez vezetett, egy fehér márványfelülethez, amelyet sehol sem tört meg habarcs. Egyik kezével gyengén megérintette, majd begörbítette az ujjait, mintha hajlott póklábak lettek volna. Halványan megcsapott a mágiája borzongató szele. A márványtömb hátrébb húzódott, és feltűnt egy ugyanolyan világos, enyhén derengő márványból faragott lépcső. Meredeken vezetett lefelé. Követtem a varázslót. Ez a terület teljesen eltért a torony többi részétől: régebbi volt, és egészen meglepő. A lépcsőfokok mindkét végükön éles szögben meredtek felfelé, középen azonban elmállottak, szinte megpuhultak, és mindkét oldalon valamiféle szöveg betűi sorakoztak a fal tövében, teljesen ismeretlen nyelven, amelyet sem nálunk, sem Rosziában nem beszéltek. Azokra a betűkre hasonlítottak, amelyekkel a védelmező igét írták a pergamenre. Miközben lefelé gyalogoltunk, egyre jobban nyomasztott a körülöttünk lévő márványtömbök és a mélységes csend súlya. Úgy éreztem magam, mint egy kriptában. – Mert ez egy kripta – szólalt meg a Sárkány. Leértünk a lépcső aljára, és egy kicsi, kerek helyiségbe jutottunk. Úgy tűnt,

megsűrűsödött a levegő. Az írás követte a lépcső egyik falát, aztán körbefutott a kamrán, magas félkört írt le egy boltív fölött, és végül visszatért a lépcső másik oldalára. A boltív alatt egy világosabb kőfelület is feltűnt a padló közelében. Mintha egy befalazott nyílás lett volna ott, amelyen egy felnőtt ember is átférhetett négykézláb. – Még… még most is nyugszik itt valaki? – kérdeztem félénken. Alig jött ki hang a torkomon. – Igen – felelte a Sárkány. – De alighanem a királyok sem bánják, hogy más is be van ide zárva, hiszen már halottak. Most figyelj rám! – Felém fordult. – Nem tanítom meg neked azt az igét, amellyel át lehet kelni a falon. Ha látni akarod őt, én viszlek át magammal. Ha megpróbálod megérinteni, vagy ha engeded, hogy karnyújtásnyira megközelítsen, azonnal kihozlak. Most vedd magadra a védelmet, ha mindenképp ragaszkodsz a találkozáshoz! Meggyújtottam a padlóra halmozott fenyőtűket, és énekelni kezdtem. Arcommal belehajoltam a füstbe, aztán megfogtam a mágus kezét, és hagytam, hogy áthúzzon a falon. A varázsló szavai annyira megrémítettek, hogy már a legroszszabbtól tartottam: előfordulhat, hogy Kasja ugyanolyan megszállott és űzött lesz, mint Jerzsi volt, hogy habzik majd a szája, és a saját bőrét fogja tépkedni. Azt hittem, Kasja is tele lesz tekergő árnyhalakkal, amelyek mindent felfalnak a testéből és a lelkéből. Mindenre felkészültem, próbáltam megerősíteni magam. Ám miután keresztülléptünk a falon, csak annyit láttam,

hogy Kasja összekuporodva ül a sarokban egy vékony szalmazsákon, és karjával átfogja a térdét. Egy étellel teli tányér és némi víz állt mellette a padlón. Evett és ivott, megmosta az arcát és befonta a haját. Fáradtnak és riadtnak tűnt, de olyannak láttam, amilyen régen volt. Feltápászkodott a földről, odajött hozzám, és felém nyújtotta a karját. – Nyeska! Nyeska! Megtaláltál engem! – Állj meg ott! – förmedt rá a Sárkány. – Valur polzsisz – tette hozzá, mire váratlanul egy vonalban tűz ütött ki közöttünk a földön. Ekkor döbbentem rá, hogy én is önkéntelenül Kasja felé nyúltam. Leengedtem a karomat az oldalamhoz, és ökölbe szorítottam a kezem. Kasja is hátrébb lépett, nehogy a lángokhoz érjen. Engedelmesen biccentett a varázslónak. Tehetetlenül néztem rá, és hívatlan remény ébredt bennem. – Nem… – kérdeztem volna, de a hang elakadt a torkomban. – Nem tudom – felelte Kasja remegő hangon. – Nem emlékszem. Semmire sem emlékszem az után, hogy elvittek a Rengetegbe. Behurcoltak a fák közé, és… és… – Tátott szájjal elhallgatott. Rémület tükröződött a szemében, ugyanaz a rémület, amit én is éreztem, amikor megtaláltam a fában, a kéreg alá temetve. Megint le kellett fognom a kezem. Úgy éreztem, mintha viszszatértem volna a Rengetegbe, és magam előtt láttam vak szemét, fulladt arcát, könyörgő kezét. – Ne beszélj róla – kértem nehézkesen és nyomorultan. Hir-

telen elöntött a harag a Sárkány iránt, aki ilyen sokáig távol tartott minket egymástól. Tervek körvonalazódtak a fejemben: Jaga egyik varázsigéje segítségével megtalálom, hol vert gyökeret benne a rontás, majd megkérem a Sárkányt, hogy mutassa meg a tisztítóigéket, amelyeket rajtam is alkalmazott. Átnézem Jaga könyvét, és hasonlókat keresek benne, aztán kiűzöm Kasjából a gonosz átkot. – Még ne gondolj rá, csak mondd el, hogy érzed magad! Émelyegsz… vagy fázol…? Körülnéztem a kamrában. Itt is ugyanabból a csiszolt, csontfehér márványból készültek a falak, és a helyiség végében, egy mély fülkében nehéz kőláda hevert, egy felnőtt férfinál is magasabb, minden oldalán a tövétől a csúcsáig a korábban látott betűkkel és ábrákkal faragták tele. Főleg magas, virágzó fákat és összekapaszkodó folyondárokat láttam rajta. Tetején kék láng égett, és mögötte egy vékony résen át levegő áramlott be a falon keresztül. Gyönyörű volt a kripta, de rettentő hideg. Nem élőlénynek való hely. – Nem tarthatjuk itt – mondtam mérgesen a Sárkánynak, ám ő csak a fejét rázta. – Napfényre és friss levegőre van szüksége… inkább zárjuk be az én szobámba… – Itt is jobb, mint a Rengetegben! – vágott közbe Kasja. – Nyeska, mondd, kérlek, hogy van az anyám! Követni akarta a kóborokat… attól féltem, hogy őt is elragadták. – Igen – feleltem. Megtöröltem az arcomat, és vettem egy nagy levegőt. – Semmi baja. Aggódik miattad… nagyon aggódik. Megmondom neki, hogy minden rendben…

– Nem írhatnék neki egy levelet? – kérdezte Kasja. – Nem – zárta rövidre a Sárkány. Megpördültem és ránéztem. – Miért ne kaphatna ceruzát és papírt? – kérdeztem haragosan. – Akkora nagy kérés ez? A Sárkány semmitmondó arccal nézett rám. – Nem lehetsz ennyire tyúkeszű. Azt hiszed, miután egy éjszakát és egy nappalt eltöltött egy szívfában, csak úgy kijön sértetlenül, és kedélyesen cseverészik veled? Elhallgattam, és újra erőt vett rajtam a félelem. Jaga rothadáskereső varázsigéje birizgálta az ajkaimat. Mégsem tudtam kimondani, mert biztosan éreztem, hogy az igazi Kasjával állok szemben. Az én Kasjámmal, akit mindenki másnál jobban ismertem a világon. Ránéztem, és ő is visszanézett rám. Bánatos volt, riadt, de nem sírt és nem bújt el. Ő volt az. – Berakták egy fába – mondtam. – Odavitték, de sikerült kimentenem, mielőtt… – Nem! – szólt közbe a Sárkány tompa hangon. Haragosan néztem rá, aztán visszafordultam Kasja felé. Ő továbbra is mosolygott, küszködő, de bátor mosollyal. – Semmi baj, Nyeska. Az a lényeg, hogy a mama jól van. Velem… – Nagyot nyelt. – Velem mi lesz? Nem tudtam, mit válaszolhatnék. – Megtalálom a módját, hogy megtisztítsalak – mondtam kissé kétségbeesve, és kerültem a Sárkány tekintetét. – Keresek egy oltalmazó varázsigét… – Üres szavak siklottak ki a számon. El sem tudtam képzelni, hogyan fogom bebizonyítani a mágusnak, hogy a régi Kasjával ál-

lunk szemben. Egyértelműen kimutatta, hogy nem akar meggyőződni róla. Ha pedig nem tudom jobb belátásra bírni, örök életére a rejtett pincébe száműzi Kasját, valami réges-régi király kriptájába, a leggyengébb napsugártól is megfosztva. Soha többé nem láthat senkit a szerettei közül, soha többé nem élhet. A mágus legalább akkora veszélyt jelentett Kasjára, mint a Rengeteg. Egyáltalán nem akarta, hogy megmentsem. Tömény keserűség öntött el, amikor rájöttem, hogy annak idején ő is el akarta rabolni Kasját, ugyanúgy, mint a Rengeteg, és a maga módján ő is fel akarta falni. Nem érdekelte, hogy gyökerestül kiszakította volna a környezetéből, bezárta volna a toronyba, csak annyit akart, hogy őt szolgálja. Miért érdekelné most a sorsa, miért kockáztatná meg, hogy kiengedje? Pár lépéssel a hátam mögött állt, távolabb a tűztől és Kasjától. Zárkózott volt az arckifejezése, semmiről sem árulkodott, ajkai is vékony vonallá préselődtek. Elfordultam, és én is megpróbáltam kisimítani vonásaimat és elrejteni a gondolataimat. Ha találnék egy igét, amellyel átmehetek a falon, már csak azt kellene megoldanom, hogy ne figyeljen oda annyira. Megpróbálhatnám valahogy álomba szenderíteni, vagy belecsempészhetnék valamit az esti italába: Az ürömöt elegyítsd a tiszafa bogyójával, főzz

belőle masszát, csöppents bele három vércseppet, mondj el egy varázsigét, és egy íztelen, gyorsan ható mérget nyersz… Hirtelen újra az orromba hatolt az égő fenyőtűk szaga, és a gondolat hirtelen valahogy kegyetlenné vált, valami hamisság türemkedett ki belőle. Megdöbbenve hessegettem el magamtól,

és remegve hátrébb léptem a tűzvonaltól. A túloldalon álló Kasja válaszra várt. Eltökélt volt az arca, a tekintete tiszta, bizalommal, szeretettel és hálával teli – ugyanakkor vegyült bele valamennyi félelem és aggodalom is, de ezek egytől egyig megszokott emberi érzéseknek tűntek. A szemébe néztem, és ő aggodalmasan viszszanézett rám. Még mindig a régi önmagának láttam. Megszólalni viszont nem tudtam. A fenyő égett szaga betöltötte a számat, a füst csípte a szememet. – Nyeska? – kérdezte Kasja egyre növekvő félelemmel reszkető hangjában. Még mindig nem válaszoltam. Tovább nézett a tűzfalon át, és az imbolygó füst fölött eleinte mosolyt láttam az arcán, aztán lekonyult a szája, és onnantól hol ilyen, hol olyan alakot öltött – mintha különféle arckifejezéseket próbálgatna. Hátrébb léptem, és erre még rosszabb lett a helyzet. Oldalra billentette a fejét, tekintete rögzült az arcomon, és egy kicsit kitágult a szeme. Megmozdult, a másik lábára helyezte a testsúlyát. – Nyeska! – szólalt meg ismét, ám ezúttal nem volt félelem a hangjában, csak magabiztosság és melegség. – Minden rendben van. Tudom, hogy segítesz rajtam. A Sárkány némán állt mellettem. Nagy levegőt vettem. Még mindig nem szóltam semmit. Összeszorult a torkom. Csak suttognom sikerült: – Ajsimad. Szúrós, kesernyés szag gomolygott körülöttünk a levegőben. – Kérlek! – folytatta Kasja. Egyszeriben kitört belőle a zokogás, mintha egy színész volna, aki a darab egyik jelenetéről hir-

telen a másikra vált. Felém nyújtotta a kezét, kicsit közelebb jött a tűzhöz, és a testével is közelebb hajolt. Túl közel jött. Egyre erősebb lett a szag: mintha egy nedvekkel csordultig telt, zöld liget égett volna. – Nyeska! – Állj! – kiáltottam. – Hagyd abba! Abbahagyta. Pár pillanatig még egy helyben állt, aztán engedte leesni a karját a teste mellé, és üres lett az arckifejezése. Rothadó fák szaga töltötte be az egész helyiséget. A Sárkány felemelte az egyik kezét. – Kulkiasz, vizskiasz,

hajsimad – mondta, mire fény gyúlt a tenyerében, és bevilágított Kasja bőre alá. Ahol a fénypászmák érték, vastag zöld árnyakat láttam, temérdek nyüzsgő foltot, mint több réteg avart egymás alatt. Valami más nézett rám a szeméből, valami, aminek merev, idegen és nem emberi ábrázata volt. Felismertem: ugyanaz a dolog volt, amelyet a Rengetegben is éreztem, amely meg akart találni. Kasjának nyoma sem maradt a testben.

9. FEJEZET

F

élig-meddig rátámaszkodtam a mágusra, amikor kihúzott a falon át a kripta előterébe. Miután átértünk, lerogytam a földre a fenyőtűkből rakott kis

máglya mellé, és kiüresedett tekintettel bámultam. Szinte gyűlöltem azért, hogy ellopott tőlem egy szép hazugságot. Sírni sem tudtam. Még az is jobb lett volna, ha Kasja meghal. A Sárkány odalépett hozzám. – Van rá mód – szólaltam meg, és felnéztem rá. – Van rá mód, hogy kiszedjük belőle. – Gyerekes sírással beszéltem, már-már rimánkodva. A mágus nem felelt. – Az az ige, amit rajtam használtál… – Nem – vágott közbe. – Erre nem. Rajtad is alig tudtam elvégezni a tisztító mágiát. Figyelmeztettelek. Megpróbált rávenni, hogy kárt tégy magadban? Rettentő borzongás futott végig rajtam, amikor felidéztem,

milyen hamuíze volt a fejemen átfutó szörnyű gondolatnak: Az

ürömöt elegyítsd a tiszafa bogyójával, gyorsan ható mérget nyersz. – Benned – mondtam. A Sárkány bólintott. – Ez kedvére való volna: rávesz, hogy végezz velem, aztán valahogy visszacsalogat téged a Rengetegbe. – Mi ez? – kérdeztem. – Mi ez a… dolog Kasjában? Úgy hívjuk, hogy a Rengeteg, de azok a fák… – Hirtelen megbizonyosodtam. – …azokat a fákat is eluralta a rontás, ahogy Kasját. Az a valami bennük lakik, nem maguk a fák gonoszak. – Nem tudjuk – vette át a szót a varázsló. – Hamarabb itt volt, mint mi. Talán még őelőttük is – tette hozzá, és a falon kígyózó, idegen írásra mutatott. – Ők ébresztették fel a Rengeteget, vagy ők alkották meg, és egy darabig küzdöttek ellene, amíg el nem pusztította őket. Csak ez a kripta őrizte az emléküket. Azelőtt is állt itt egy torony, ám abból kevés maradt meg, a telepeseket csak a földön szétszóródott téglák fogadták, amikor megalapították Polniát a völgyben, és újraélesztették a Rengeteget. Elhallgatott. Összegörnyedve kuporogtam a földön, a térdemet átölelve. Folyamatosan borzongtam. Végül a mágus újra megszólalt, szavai súlyosan koppantak: – Felkészültél végre? Megengeded, hogy véget vessek ennek? Valószínű, hogy semmi sem maradt a barátnődből, amit meg lehetne menteni. Igennel akartam válaszolni. Azt akartam, hogy eltűnjön az a dolog, hogy a mágus megsemmisítse azt, ami Kasja vonásait öltötte magára, ami nemcsak a kezét használta fel, hanem a szívét is elorozta, és az elméjét is, hogy általuk elpusztítsa a szeretteit.

Már az sem érdekelt, hogy Kasjából maradt-e valami. Ha maradt, nem tudtam nagyobb szenvedést elképzelni annál, mint hogy csapdába esett a saját testében, és bábként rángatta a förtelmes erő. Hiába győzködtem magam, nem tudtam kételkedni a Sárkány szavaiban, amikor kijelentette, hogy Kasjának vége, és semmilyen általa ismert mágiával nem lehet visszahozni. De korábban őt is megmentettem egy kilátástalannak tűnő helyzetből. És még mindig olyan keveset tudtam, egyik képtelenségből a másikba sodródtam. Belegondolni is borzalmas volt, hogy egy hónap, vagy egy év elteltével rábukkanok egy igére egy könyvben, amellyel talán sikerült volna visszahoznunk Kasját, és elemészt a gyász. – Még nem – suttogtam. – Még nem. Lehet, hogy korábban közönyös tanítvány voltam, de ez mostanra megváltozott. Félelmetesen elszánt lettem. Belevetettem magam az olvasásba, és amikor nem vette észre, olyan köteteket választottam, amelyeket a mágus soha nem emelt volna le nekem a polcról. Mindenbe belenéztem, amit csak találtam. Kipróbáltam egy-egy varázslatot, majd félúton abbahagytam őket, és mással folytattam. Úgy ugrottam fejest a mágikus trükkökbe, hogy magam sem tudtam, van-e hozzájuk elég erőm. Szabadon futkároztam a mágia erdejében, félrelöktem az útba hajló tüskés vadszedret, nem törődtem a karcolásokkal és a sárral, és nem is figyeltem, merre haladok. Néhány naponta találtam valamit, ami kecsegtetett némi elenyésző reménnyel, ezért meggyőztem magam, hogy érdemes

kipróbálni. Kérésemre a Sárkány levitt Kasjához, hogy tegyek egy próbát, többször is, mint ahányszor valóban találtam valami kipróbálásra érdemeset. A mágus azt is megengedte, hogy szétszedjem a könyvtárát, és akkor sem szólt semmit, amikor olajakat és porokat szórtam szét az asztalán. Nem erősködött, hogy engedjem el végre Kasját. Elvetemülten gyűlöltem őt és a hallgatagságát: tudtam, hogy azért ilyen engedékeny, mert előbb-utóbb úgyis belátom, semmit sem tehetünk. A dolog viszont, amely Kasja testét eluralta, nem színlelt tovább. Madárszerűen éber és csillogó szemmel figyelt, és időnként el is mosolyodott, amikor félresikerült egy varázslatom. Rémisztő mosoly volt. – Nyeska, Agnyeska! – énekelte lágyan, újra meg újra, amikor egy újabb inkantációval kísérleteztem, ezért nehezen tudtam a varázsszavakra összpontosítani. Mindannyiszor megsebzetten és émelyegve jöttem ki a kriptából, és miközben lassan felgyalogoltam a lépcsőn, záporoztak a könynyeim a fokokra. Addigra már kitavaszodott a völgyben. Ha kinéztem az ablakomon – amit ezekben a napokban igen ritkán tettem meg –, minden nappal egyre több olvadt fehér jégtáblát láttam az Orsó vizén bukdácsolni, és az alföld felől kizöldelltek a széles hátú legelők, amelyek minden irányban visszatolták a hótakaró vonalát a hegyek felé. Az eső ezüstfüggönyök formájában söpört végig a völgyön, én azonban olyan tikkadtnak éreztem magam a toronyban, mint a kopár föld. Végignéztem Jaga könyvének összes oldalát, és temérdek más kötetet is, amelyekhez kóbor

varázslataim odaszólítottak, és azokat is elolvastam, amelyeket a Sárkány ajánlott. Találtam gyógyításra, tisztításra, megújításra és életre hívásra szolgáló igéket, de egyik sem hordozott szemernyi ígéretet sem. A vetés kezdete előtt megtartották a tavaszünnepet a völgyben, és nagy máglyát raktak Olsankában, jó száraz tűzifából, amelynek lángja olyan magasra csapott, hogy még a toronyból is láthattuk. Egyedül voltam a könyvtárban, amikor meghallottam egy széllel sodródó dallamot, és kinéztem az ablakon. Olyan volt, mintha az egész völgy ünnepi lázban égett volna, korai hajtások ütötték fel fejüket a mezőkön, a fák sűrű csoportjai pedig halvány, ködös zöld árnyalatot öltöttek a falvak körül. Kasja odalent a mélyben, a hideg kőlépcső alatt kuporgott a kriptában. Elfordultam az ablaktól, karba font kézzel az asztalra borultam, és zokogni kezdtem. Amikor maszatos, könnyáztatta arccal ismét felemeltem a fejem, a Sárkányt pillantottam meg az asztal mellett ülve. Kifejezéstelen arccal nézett ki az ablakon. Kezét összefont ujjakkal az ölébe ejtette, mintha erővel kellene visszatartania magát attól, hogy felém nyúljon és megérintsen. Egy kendőt rakott elém az asztalra. Felvettem, megtöröltem az arcom, és kifújtam az orrom. – Egyszer megpróbáltam – szólalt meg –, fiatalkoromban. Akkoriban a fővárosban éltem. Volt egy nő… – Kicsit megrándult a szája, mintha önmagát gúnyolná. – Természetesen ő volt az udvar első számú szépsége. Gondolom, ma már senkinek sem árthatok vele, ha elárulom a nevét, hiszen negyven éve halott:

Ludmila grófnő. Majdnem eltátottam a számat. Nem is tudom, mi zavart össze jobban. A Sárkány ült mellettem: ő, aki mindig a toronyban lakott, és mindig is ott fog lakni, aki ugyanúgy hozzátartozott a vidékhez, mint a nyugati hegyek. Az a lehetőség, hogy valaha is máshol élt és fiatal volt, szinte elképzelhetetlennek tűnt. De legalább ennyire megdöbbentett a hír, hogy valamikor szerelmes volt egy nőbe, aki már negyven éve halott. Ismerőssé lett arca most hirtelen teljesen idegenné és döbbenetessé változott. Korát továbbra is csak a nehezen észrevehető, vékony barázdák jelezték a szeme és a szája körül. Minden másban fiatal férfinak látszott: arcéle még mindig határozott volt, sötét hajába nem vegyültek ősz szálak, arcbőre világos és sima maradt, keze hosszú és kecses. Megpróbáltam felidézni magam előtt mint udvari varázslót – nem lett volna nehéz elképzelni, ahogy előkelő ruhában csapja a szelet egy nemes kisasszonynak –, ám a fantáziám csődöt mondott. Az én szememben csak könyvek és lombikok illettek a Sárkányhoz, valamint a könyvtár és a laboratórium. – Őt is… megérintette a rontás? – kérdeztem tehetetlenül. – Dehogy, őt nem. A férjét. – Szünetet tartott, és nem is voltam biztos benne, hogy folytatni fogja. Soha nem árult el magáról semmit, az udvart is csak pocskondiázva emlegette. Pár pillanattal később azonban tovább mesélt, és én lenyűgözve hallgattam. – A gróf Rosziába ment egy szerződésről tárgyalni, a hegyi hágón keresztül. Elfogadhatatlan feltételekkel tért vissza, és a rontás is belefészkelt útközben. Ludmila palotájában lakott

egy látó asszony, a gyerekkori dajkája, aki idejében figyelmeztette. A grófot bezárták a pincébe, sóval barikádozták el az ajtót, és mindenkinek azt mondták, hogy ágynak esett. – Senki sem ostorozta a gyönyörű fiatal nőt a botrányos viselkedése miatt, legkevésbé én, amikor bezárt, betegeskedő férjével mit sem törődve, kivetette rám a hálóját. Akkoriban még elég fiatal és tudatlan voltam ahhoz, hogy elhiggyem: én és a mágiám inkább rajongást ébresztünk az asszonyban, nem viszolygást. Ő pedig elég okos és elszánt volt ahhoz, hogy hasznot húzzon a hiúságomból. Előbb gondosan az ujja köré csavart, aztán azt kérte, hogy mentsem meg a férjét. – Jó ismerője volt az emberi természetnek – tette hozzá szárazon. – Azt mondta, nem hagyhatja el a férjét ilyen állapotban. Bevallotta, hogy értem hajlandó lett volna lemondani udvari pozíciójáról, címéről és jó hírnevéről is, ám amíg a férje a rontás hatása alatt áll, a tisztesség hozzá köti. Csak akkor szökik meg velem, ha megszabadítom a férjét a gonosz varázslattól. Az önzésemre és a büszkeségemre próbált hatni. Én pedig szívesen tekintettem úgy magamra, mint a kiváló hősre, aki megmenti a szerelme férjét. Aztán… levezetett hozzá a pincébe. Elhallgatott. Alig mertem levegőt venni, úgy ültem, mint a bagoly tekintete elől bujkáló kisegér a fa alatt, és reméltem, hogy folytatja. Befelé figyelt, egészen zord lett az arca, és hirtelen felismerésem támadt: eszembe jutott a félelmetesen röhögő Jerzsi a betegágyán, meg a pincében raboskodó Kasja, a rettentő fénnyel a szemében, és tudtam, hogy ugyanez a kifejezés ült ki

az én arcomra is. – Fél évig próbálkoztam – jelentette ki végül. – Akkor már Polnia legnagyobb mágusának tartottak, és én is hittem benne, hogy semmi sem állhat az utamba. Átkutattam a király és az egyetem könyvtárát, és főztem számos varázsitalt. – Az asztal felé intett, ahol Jaga könyve is hevert becsukva. – Akkor vettem azt a kötetet is, és sok még botorabb döntést is meghoztam. Semmi sem használt. Megint megrándult a szája. – Aztán idejöttem. – Egyik ujjával körbemutatott a tornyon. – Abban az időben egy boszorkány őrizte itt a Rengeteget, Hollónak hívták. Bíztam benne, hogy ő tudja a választ. Hajlott korba lépett már, de az udvar mágusai felkeresni sem akarták. Senki sem akart idejönni a toronyba, hogy átvegye a helyét, ha meghal. Én nem tartottam ettől az eshetőségtől: túl erős voltam még ahhoz, hogy elküldjenek az udvarból. – De… – Magam is meglepődtem, hogy meg mertem szólalni, ezért inkább beharaptam a számat. Most nézett rám először, és gúnyosan felvonta az egyik szemöldökét. – Végül mégis ide küldtek – vetettem fel tétován. – Nem. Én döntöttem úgy, hogy itt maradok. A király akkoriban nem igazán örült ennek. Jobban szerette volna, ha szem előtt maradok, és az utódjai is sokszor hívtak vissza az udvarba. A boszorkány azonban… meggyőzött. – Ismét elfordította a tekintetét, kinézett az ablakon, és pillantása végigsuhant a völgy fölött, egészen a Rengetegig. – Hallottál már Poroszna falujáról?

Halványan ismerősnek tűnt. – A dvernyiki pék… – böktem ki végül. – Az ő nagymamája Porosznából származott. Készített egy különleges fánkot… – Igen, igen – vágott közbe türelmetlenül. – És van fogalmad róla, hol van? Tipródva kerestem a választ. – Valahol a Sárga-mocsárban? – kérdeztem. – Nem. Öt mérfölddel Zatocsek után következik az út mentén. Zatocsek alig két mérföldre volt a Rengeteget övező kopár földterülettől. Az volt az utolsó település a völgyben, az utolsó bástya a Rengeteg előtt; egész életemben így ismertük. – A Rengeteg… elfoglalta? – suttogtam. – Igen – válaszolta a Sárkány. Felállt, és odament a nagy leltárkönyvhöz, amelybe korábban írni láttam – azon a napon, amikor Vensza eljött a hírrel, hogy Kasját elrabolták. Odahozta az asztalhoz, és kinyitotta. Minden oldalt szabályos vonalak, sorok és oszlopok töltöttek meg, gondosan vezetett, terjedelmes jegyzék. Könyvelési tételek helyett azonban minden sorban egy város neve szerepelt, mellette a lakosság lélekszáma, személynevek és számok; ennyit rontottak meg, annyit vittek el, ennyit sikerült meggyógyítani, annyit kellett megölni. A bejegyzések sűrűn megtöltötték a lapokat. Odanyúltam, és óvatosan visszafelé kezdtem lapozni. Nem sárgult meg a pergamen, és a tinta is sötét volt még: alig észrevehető, halvány megtartóvarázslat burkolta be a könyvet. Az eleje felé egyre ritkábbak lettek a

bejegyzések, és egyre kisebbek a számok. Csak a közelmúltban lett több a csapás és az áldozat. – A Holló halálának éjszakáján nyelte el a Rengeteg Porosznát – mesélte a Sárkány. Megfogta a könyvet, és több száz oldallal visszahajtotta, egy olyan szakaszra, ahol valaki kevésbé szabályos írással kezelte a nyilvántartást. Minden esetet rövid történetként írt le, és jól láthatóan reszketeg kézzel rótta nagy betűit.

Ma egy lovas érkezett Porosznából: valamilyen láz tört ki a faluban, heten megbetegedtek. Nem állt meg egyetlen városban sem. Ő is elkapta. Egy kis barkócaberkenye-főzet csillapította a lázát, majd Agáta Hetedik Inkantációja hatékonyan távolította el a betegség gyökerét. Tíz gramm ezüst értékű sáfrányt igényelt a varázsige, és huszonkettőbe került a barkócaberkenye. Ez volt az utolsó bejegyzés a leltár előző tulajdonosától. – Akkor már visszaindultam a palotába – folytatta a Sárkány. – A Holló elmondta, hogy a Rengeteg egyre növekszik… sőt, megkért, hogy maradjak itt. Felháborodva utasítottam vissza. Rangon alulinak éreztem. A boszorkány azt mondta, semmit sem tehetek a grófért, én viszont zokon vettem ezt. Közöltem vele, hogy mindenképpen találok neki gyógyírt. Bármit is művelt a Rengeteg mágiája, visszafordítom. Azt mondtam magamnak, hogy ő csak egy elgyengült, eszement hárpia, és pont az ő gyengesége miatt tudott ekkorára terjeszkedni a Rengeteg.

Átfogtam magam a karommal, mialatt hallgattam, és csak bámultam a szörnyű leltárkönyvet, a boszorkány utolsó bejegyzése alatti nagy szünetet. Szerettem volna, ha abbahagyja a mesélést. Nem akartam többet hallani. A bizalmába fogadott, bevallotta a saját hibáit, de én csak egy síró-vinnyogó belső hangot hallottam: Kasja! Kasja! – Utólag annyit derítettem ki… az alapján, amit a hírvivő mondott, aki utolért az úton… hogy a Holló Porosznába ment, magával vitte a tartalékait, és a végkimerülésig gyógyította a betegeket. A Rengeteg ekkor persze lecsapott rá. Sikerült néhány gyereket a szomszédos városba menekítenie… nyilván azok között volt a ti péketek nagymamája is. Azt híresztelték, hogy hét kóbor közeledik, és mindegyik hoz egy szívfacsemetét. – Amikor fél nap múlva visszajöttem, még be tudtam hatolni a fák közé. Egy szívfát döftek a boszorkány testébe. Még élt, ha lehet azt életnek nevezni. Megszabadítottam a szenvedéstől, de utána nekem is menekülnöm kellett. A falu eltűnt, és a Rengeteg kiterjesztette a határát. – Ez volt az utolsó nagy betörés – foglalta össze. – Úgy állítottam meg a Rengeteg térhódítását, hogy elfoglaltam a boszorkány helyét, és azóta is végzem a küldetést… hellyel-közzel. De örökösen próbálkozik. – És ha nem jöttél volna vissza? – kérdeztem. – Én vagyok az egyetlen mágus Polniában, aki vissza tudja tartani. – A Sárkány hangjában nem volt gőg, mindössze egy tényt szögezett le. – Pár évente próbára teszi az erőmet, és év-

tizedenként egyszer komolyabb támadást is intéz. Ilyen volt ez a legutóbbi behatolás a falvatokba. Dvernyiknél már csak egy település van közelebb a Rengeteghez. Ha ott sikerült volna megölnie és megrontania engem és elültetni egy szívfát, egy új mágus érkezéséig a Rengeteg már bekebelezte volna Dvernyiket és Zatocseket is, és eljutott volna a Sárga-mocsárhoz vezető keleti hágó küszöbére, és ha lehetősége nyílik rá, még tovább is terjeszkedett volna. Ha hagytam volna, hogy egy gyengébb mágust küldjenek ide a Holló halála után, mostanra semmi sem maradt volna a völgyből. – Ez történik a rosziai oldalon. Négy falut vesztettek el az elmúlt évtizedben, és kettőt azelőtt. A következő évtizedben a Rengeteg elérheti a déli átjárót Kjeva tartományba, és akkor… – Vállat vont. – Akkor, gondolom, kiderül, képes-e beborítani egy hegyi hágót. Csendben ültünk. Miközben beszélt, magam előtt láttam a Rengeteget, ahogy lassan, de kérlelhetetlenül átveszi az uralmat az otthonom, az egész völgy és az egész világ fölött. Elképzeltem, ahogy az ostromlott torony ablakaiból sötét fák végtelen rengetegére nyílik kilátás, és míg gyűlölettel suttogó óceán hullámzik minden irányban a szél ritmusára, semmiféle élő dolog nem látszik sehol. A Rengeteg minden élőlényt megfojt, és lehúzza őket a gyökerei alá. Ahogy Porosznával tette. Ahogy Kasjával tette. Könnyek csorogtak végig az arcomon lassan, nem vad patakokban. Már a síráshoz is túl lehangolt voltam. Egyre halványult

odakint a fény, és még nem égtek a boszorkánylámpások. A Sárkány arcán látszott, hogy máshol járnak a gondolatai, és a beálló szürkületben lehetetlen volt a szemében olvasni. – Mi történt velük? – próbáltam megtölteni a csendet és az ürességet. – Mi történt vele? A mágus megrezzent. – Kivel? – kérdezte merengéséből magához térve. – Ó, Ludmilával? – Szünetet tartott. – Amikor utoljára visszatértem az udvarba, megmondtam neki, hogy semmit sem tehetünk a férjéért. Két másik mágust is magammal vittem a palotából, hogy tanúsítsák: a gróf menthetetlen. Azon is megrökönyödtek, hogy ilyen sokáig hagytam őt betegen élni. Engedtem, hogy az egyikük végezzen vele. – Megvonta a vállát. – Persze megpróbáltak nagy feneket keríteni az ügynek… ez már csak így megy a rivalizáló varázslók között. Felterjesztették a királynak, hogy küldjön ide engem büntetésből, mivel elhallgattam előlük a rontást. Biztosan azt hitték, hogy a király elutasítja ezt a büntetést, és megelégszik valami enyhébbel, mondjuk, rácsapnak a csuklómra, vagy ilyesmi. Gondolom, mennyire lehervadt az arcukról a mosoly, amikor kijelentettem, hogy magamtól jövök ide, akárki akármit mondjon is. – Ludmilát pedig… nem láttam többé. Kis híján kikaparta a szemem, amikor megmondtam neki, hogy végeznünk kell a férjével, és a megjegyzései hallatán minden illúzióm szertefoszlott az irántam táplált érzéseivel kapcsolatban – tette hozzá szárazon. – A birtokot azonban megörökölte, és pár évvel később hozzáment egy alacsonyabb rangú herceghez. Három fiút és egy

lányt szült neki, és hetvenhat éves koráig az udvar egyik legrangosabb matrónájaként élt. Felteszem, a palota bárdjai engem festettek le főgonoszként a dalaikban, őt pedig a nemes és hűséges feleségként, aki mindenáron meg akarta menteni a férjét. Ebben tulajdonképpen nem is tévednek. Ekkor döbbentem rá, hogy én ismerem ezt a történetet. Dal formájában hallottam már. Ludmila és a Varázsló – csakhogy abban a balladában a bátor grófné öreg parasztasszonynak álcázta magát, főzött és takarított a Varázslóra, aki ellopta a férje szívét, de végül egy ládából a mágus házában előkerült a szív, amelyet aztán ellopott, és ezzel megmentette az urát. Forró könnyek égtek a szememben. A dalokból azt tanultuk, hogy minden elvarázsolt és elátkozott személyt meg lehet menteni. Erre valók a hősök. Soha nem hallottunk csúnya jelenetekről, amikor a grófné egy sötét pincében sírt vagy jajgatva tiltakozott, mert három mágus végzett a gróffal, aztán udvari intrikákban használta fel a történteket. – Készen állsz rá, hogy elengedd? – kérdezte a Sárkány. Nem álltam rá készen, és mégis. Nem bírtam többé lemenni a lépcsőn ahhoz a valamihez, ami Kasja arcvonásait viseli magán. Nem mentettem meg. A barátnőm még mindig a Rengetegben raboskodott, teljesen bekebelezve. A fulmia azonban a hasamban várakozott reszketve, és attól féltem, hogy ha igent mondok a mágusnak – ha ott maradok, a karomra borulok, és intek, hogy menjen, aztán értesítsen, ha sikerült végeznie vele –, üvöltve kitör belőlem, és leomlasztja az egész tornyot.

Megint kétségbeesve keresgéltem a polcokon. A könyvek végeláthatatlan sorai a sok gerinccel és borítóval úgy festettek, mint egy citadella falai. Mi van, ha az egyik kötetben ott rejlik a titok, a trükk, amellyel ki lehet szabadítani Kasját? Felálltam, odasétáltam a polcokhoz, és vak kezemmel végigsimítottam értelmetlen címeiket. Újfent Ludz Hívóigéjén akadt meg a pillantásom, egy gyönyörű, bőrborításos köteten, amelyet valamikor régen kicsentem a könyvtárból, jócskán feldühítve a varázslót. Akkor még semmit sem tudtam a mágiáról, sejtelmem sem volt róla, milyen sokra – és milyen kevésre – vagyok képes. Rátettem a kezem, és hirtelen kibukott egy kérdés a számon: – Mit lehet vele megidézni? Egy démont? – Ne légy nevetséges! – förmedt rám a Sárkány türelmetlenül. – A szellemidézés közönséges sarlatánság. Mi sem könnyebb, mint azt állítani, hogy megidéztél valamit, ami láthatatlan és testetlen? A Hívóige ennél sokkal magasabb rendű tudást rejt. Valójában… – elhallgatott, és meglepődve vettem észre, hogy szavak után kutat – …az igazat idézi meg – fejezte be végül, enyhén megrántva a vállát, mintha elégtelennek és rossznak találná a szót, mégsem jutna jobb az eszébe. Nem értettem, hogyan tudná valaki megidézni az igazságot, hacsak nem arra célzott, hogy egy hazugság mögé akarunk belátni. – De akkor miért haragudtál rám, amikor olvasni kezdtem? – firtattam. Bosszúsan nézett rám. – Ennyire lényegtelennek tartod ezt? Felmerült bennem, hogy talán valamelyik udvari mágus bízott

meg ezzel a lehetetlen küldetéssel, hátha, amikor kimerülsz és a varázslat önmagába roskad, lerobbantod a tetőt a toronyról. Így sikerült volna elérniük, hogy egy ügyefogyott félnótásnak tartsanak, akire egy tanoncot sem lehet rábízni. – De abba belehaltam volna! Gondolod, hogy az udvarból valaki… – Feláldozta volna egy mákszemnyi varázserővel bíró parasztlány életét, hogy legyőzzön engem, és kénytelen legyek megalázkodva visszatérni az udvarba? – kérdezte a Sárkány. – Hát hogyne. A palota legtöbb lakója alig egy fokkal tartja többre a parasztokat a teheneknél, de a kedvenc lovaiknak semmiképpen sem érhetnek a nyomába. Szíves-örömest küldenek titeket ezrével a Roszia elleni háborúba, a legkisebb határincidens miatt is. Erre sem rebbent volna a szemük sem. – Egy intéssel nyugtázta a gondolat kegyetlenségét. – Mindenesetre nem számítottam arra, hogy bármi is sikerülhet neked. Ránéztem a polcon álló könyvre, amelyen a kezem pihent. Emlékeztem rá, milyen volt olvasni, milyen elégedettség töltött el közben, és hirtelen ösztöntől vezérelve lekaptam a polcról. Magamhoz szorítottam, és odafordultam a mágushoz. Óvakodva méricskélt. – Segíthet Kasján? – kérdeztem. Láttam, hogy tiltakozásra nyitja a száját, mégsem mondott semmit. Ránézett a könyvre, összeráncolta a homlokát, és végül megtörte a csendet. – Kétlem. De a Hívóige különös könyv. – Ártani nem árthat – jegyeztem meg, mire a Sárkány inge-

rülten meredt rám. – Már hogy ne árthatna? Nem hallottad, amit az előbb mondtam? Az egész könyvet fel kell olvasni az elejétől a végéig, hogy összeálljon a varázsige, és ha nincs hozzá elég erőd, a varázslat egész építménye összeomlik, és annak katasztrofális következményei vannak. Csak egyszer láttam a gyakorlatban, három boszorkány próbálta ki. A legidősebb tanította a középsőt, a középső a legfiatalabbat. Egymás kezébe adták a könyvet, úgy olvasták fel. Majdnem belehaltak, és őket aztán nem lehetett gyengének nevezni. Lenéztem a nehéz, aranyfényű könyvre. Nem kételkedtem a Sárkány szavaiban. Ugyanakkor felidéződött bennem, mennyire élveztem a varázslat ízét a nyelvemen, mennyire csábított a folytatásra. Nagy levegőt vettem, és megkérdeztem: – Elmondjuk együtt?

10. FEJEZET

E

lőször láncra kötöttük. A Sárkány nehéz vasbilincseket vitt a pincébe, és egy varázslattal mélyen belefúrta őket a kamra kőfalába, mialatt Kasja –

vagyis a Kasja testében élő valami – tisztes távolságból, pislogás nélkül lesett minket. Tűzgyűrűt tartottam fenn körülötte, és miközben a mágus megtette az előkészületeket, odairányítottam Kasja testét a falhoz, és egy újabb igével belekényszerítettem a karját a fémpántokba. Ellenállt, de nem félelemből, inkább azért, hogy nehézséget okozzon nekünk. Semmitmondó, sőt nem is emberi volt az arckifejezése, és le sem vette a szemét az arcomról. Jócskán lesoványodott. A benne lévő dolog alig vett magához élelmet, éppen csak annyit, hogy életben tartsa a testet, de ahhoz nem eleget, hogy ne vegyem észre, miként enyészik el, hogy válik csenevésszé a teste, hogy horpad be az arca. A Sárkány odavarázsolt egy keskeny faállványt, és rárakta a

Hívóigét. Rám nézett. – Készen állsz? – kérdezte mereven és hivatalosan. Előkelő selyem-, bőr- és bársonyruhát viselt, végtelenül egymásra rakódó rétegekben, és kesztyűbe bújtatta kezét, mintha fel akarta volna vértezni magát olyasmi ellen, ami a legutóbbi közös varázslásunk alkalmával történt. Egy évszázadnak tűnt az azóta eltelt idő, távol került az igézet, akár a hold. Én alig foglalkoztam a megjelenésemmel, házi szövésű ruhát öltöttem magamra, és a hajamat nyegle kontyba kötöttem, nehogy a szemembe hulljon. Odanyúltam a könyvhöz, felütöttem a borítóját, aztán hangosan olvasni kezdtem. A varázsige ezúttal is rögtön magával ragadott, és már elég jól ismertem a mágiát ahhoz, hogy érezzem, amint kihúzza belőlem az erőt. A Hívóige azonban nem akart nagy darabokat kihasítani belőlem; úgy tápláltam, mint bármely másik igémet, egyenletesen áramló mágikus erővel, nem óriás hullámokban, és ő ezt meg is engedte nekem. Már nem éreztem olyan felfoghatatlannak a szöveget. Bár még mindig nem tudtam követni a történetet, és nem maradt meg a fejemben egyetlen mondat sem, kezdtem úgy érezni, hogy nincs is rá szükség. Ha felfogom az értelmét, biztosan elrontok egy-két szót – az olyan lett volna, mint újra hallani gyerekkorom egyik kedvenc, félig-meddig elfelejtett meséjét, mely csalódást okoz, vagy legalábbis másmilyen, mint ahogy emlékeztem rá. Pont így tette magát tökéletessé a Hívóige, azzal, hogy a ködös és szerető emlékek arany izzásában élt. Hagytam magamon keresztüláramlani, aztán az oldal alján megálltam, és átengedtem a Sárkánynak. Amikor nem tudott sehogyan sem

lebeszélni a próbálkozásról, ragaszkodott hozzá, hogy két oldalt olvasson, míg én csak egyet. Ő kicsit másként ejtette ki a szavakat, mint én, ropogósabban, kevésbé sodró ritmussal, és eleinte nem is tartottam megfelelőnek. Amennyire meg tudtam állapítani, a mágia fennakadás nélkül, folyamatosan épült fel, és mire a Sárkány az első két oldala végére ért, az ő felolvasását is helyénvalónak éreztem – mintha egy tehetséges mesemondó a szokottól eltérően regélte volna el a kedvenc történetemet, mégis sikerült volna legyűrnie az ösztönös ellenérzéseimet a változtatások iránt. Amikor viszont fel kellett vennem a fonalat, küszködtem a folytatással, és sokkal nagyobb erőfeszítést jelentett, mint az első oldal. Próbáltuk együtt mondani a történetet, de más irányba húztuk. Rádöbbentem, hogy nem lesz elegendő forrás a közöttünk lévő tanító-tanítvány viszony. Az a három boszorkány sokkal jobban hasonlított egymásra, mágiájukat és módszereiket tekintve is, mint ő és én. Ennek ellenére tovább olvastam, és sikerült eljutnom az oldal aljára. Mire végeztem vele, ismét simán áradt a történet – de csak azért, mert időközben a sajátommá vált, és amikor a Sárkány átvette a szót, még nagyobbnak éreztem a döccenést. Kiszáradt a szám, nyeltem egyet, és felnéztem az emelvényről. Kasja még mindig engem lesett a falhoz láncolva, és förtelmes mosolya arról árulkodott, hogy örül az aggodalmamnak. Hozzám hasonlóan ő is érezte, hogy nem elég jó a varázslat, nem fogjuk tudni felépíteni. Ránéztem a komor arccal olvasó Sárkányra, aki me-

reven a papírt figyelte, és erősen összevonta a szemöldökét. Előre figyelmeztetett, hogy ha nem lát esélyt a sikerre, le fogja állítani a varázslatot, mielőtt túlzottan belemélyednénk, és a lehető legbiztonságosabban megpróbálja lebontani az építményt, és megfékezi az általa okozott rombolást. Csak akkor egyezett bele a javaslatomba, amikor kijelentettem, hogy bízom a döntésében, felhagyok az olvasással és félreállok az útjából, ha szükségesnek érzi a visszavonást. Ám a varázslat már erősödött, hatalma lett. Már az is kimerített minket, hogy folytassuk. Könnyen el tudtam képzelni, hogy biztonságosan már nem is lehet leállítani. Ránéztem Kasja arcára, és emlékeztettem magam arra, hogy a Rengetegben ólálkodó jelenség, akármi is volt, ott bujkált benne is, ugyanaz a jelenség. Ha pedig a Rengeteg ott van Kasjában, és megsejti, miben mesterkedünk, meg azt is, hogy a Sárkány nemrég megsérült, és ezzel együtt ereje egy részét is elvesztette, kétségkívül újra lecsap majd. Megint megtámadja Dvernyiket, vagy talán csak Zatocseket, ha beéri egy kisebb zsákmánnyal. Annyira kétségbeesetten akartam megmenteni Kasját, a mágus pedig annyira átérezte a gyászomat, hogy akaratlanul is hatalmat adtunk a Rengetegnek. Valami elfoglaltságot kerestem, bármit, aztán elegem lett a tétovázásból, és remegő kezemet rátettem a Sárkány kezére, amellyel a könyv lapját fogta le. Felém lövellt a tekintete, én viszont nagy levegőt vettem, és vele együtt kezdtem olvasni. Nem hagyta abba, csak dühödten meredt rám – Mégis mi a

fenét csinálsz? –, ám pár sorral később már ő is megértette, mi a célom. Eleinte borzalmasan hangzott a kettőnk hangja együtt, sem a hangszínünk, sem a hangmagasságunk nem illett egymáshoz, és az építmény úgy ingott meg, mint egy kisgyerek által épített kavicstorony. Aztán már nem próbáltam hozzá hasonlóan olvasni, inkább vele együtt, és hagytam, hogy az ösztöneim vezéreljenek. Azon kaptam magam, hogy engedem neki felolvasni a szavakat, én pedig dalt formálok belőlük, és némelyik szót vagy sort kétszer-háromszor is elismétlem, néha csak dúdolva, időnként a lábammal taktust is verve hozzá. A Sárkány eleinte ellenállt, hiszen ragaszkodott volna a saját mágiája tiszta és kimért precizitásához, az én varázserőm azonban hívást intézett felé, és apránként sikerült ráéreznie, hogyan kell lankadatlan éllel, de az én ritmusom szerint olvasni. A rögtönzéseim is teret kaptak. Együtt lapoztunk, nem tartottunk szünetet, és egyszer csak a következő oldal közepén az egyik sor valódi muzsikaként libbent ki belőlünk. Ő pattogósan mondta, én dallamként énekeltem, hol magasan, hol mélyen. Hirtelen döbbenetesen könnyűvé vált az egész. Nem… nem könnyűvé, nem ez a megfelelő szó. A mágus keze szorosan az enyémre simult, ujjaink összekulcsolódtak, ahogy a varázserőnk is. Dalolva áramlott ki belőlünk a mágia, erőfeszítés nélkül, akár a hegyoldalon lezubogó patak. Most már nehezebb lett volna megállni, mint folytatni. Egyszeriben megértettem, miért nem találta addig a megfelelő szavakat, és miért nem tudta megmondani, hogy ez a varázslat

segíthet-e Kasján. A Hívóige nem szólított semmiféle szörnyet vagy tárgyat, nem duzzasztott fel semmilyen erőhullámot, nem ütött ki tűz, nem csapott be villám. Csak annyit tett, hogy tiszta, hűvös fénnyel borította be a helyiséget, nem is annyira erőssel, hogy vakítsa a szemünket. Ám ebben a fényben minden másnak látszódott, és más is lett. A kőfalak lassan áttetszővé váltak, fehér erek kanyarogtak bennük folyókként, és amikor végignéztem rajtuk, egy történetet meséltek: egy különös, mély, végtelen történetet, amelyet emberi fül még nem hallott, olyan lassan és olyan messziről, hogy kezdtem úgy érezni magam, mintha megint kővé válnék. A kőkehelyben táncoló kék láng is olyan volt, mintha végtelen álomba merült volna, egy önmagába visszatérő dalba. Az imbolygását figyelve egy távoli, réges-rég leomlott templomot láttam, ahonnan a tűz származott. Ugyanakkor hirtelen felismertem, hol állt a templom, és ráébredtem, hogyan idézhetek elő magam is ilyen lángot, amely bőven túl fog élni engem. A kripta faragott falai életre keltek, az ódon betűk felderengtek. Úgy éreztem, hogy ha elég sokáig nézem őket, akár el is tudom majd olvasni a szöveget. Megcsörrentek a láncok. Kasja most már ki akart szabadulni, feldühödött, és a falnak súrlódó fémbilincsek förtelmes hangot adtak volna, ha a varázsige nem nyomja el a csikorgást. De távoli, halk zörgéssé tompult, és nem terelte el a figyelmünket a mágiáról. Még nem mertem ránézni Kasjára. Ha ránézek, tudni fogom. Tudni fogom, maradt-e valami Kasjából, vagy örökre elveszett. Félve a könyv oldalaira sandítottam, és közben tovább

kántáltunk. A Sárkány minden lapot félig felemelt, aztán én fogtam meg, és lesimítottam a másik oldalon. Egyre vastagabbá vált a kezem alatt a lapok kötege, de a varázslat még mindig ömlött belőlünk, és végül összeszoruló szívvel felemeltem a fejem, és ránéztem Kasjára. A Rengeteg nézett vissza rám Kasja arcából, zörgő levelek feneketlen mélysége, suttogó gyűlölet, sóvárgás és harag. A Sárkány azonban leállt. Megszorítottam a kezét. Kasja is ott volt. Jelen volt Kasja is! Láttam őt elveszve bolyongani a sötét vadonban, kezével tapogatta ki az utat, és vakon meredt maga elé, miközben próbált elhajolni az arcába csapódó ágak útjából, és menekült a tüskék elől, amelyek vért kortyoltak a karján éktelenkedő sebekből. Nem is tudta, hogy kikerült a Rengetegből. Még mindig csapdában vergődött, a Rengeteg pedig apránként felfalta, a szenvedéséből táplálkozott. Elengedtem a mágust, és közelebb léptem Kasjához. A varázslat nem maradt abba: a Sárkány tovább olvasott, és én is tovább erősítettem az igét az énekemmel. – Kasja! – szólítottam meg, és felemeltem a kezem az arca előtt. Szinte kibírhatatlan, vakító, éles, rettentő fehér fénnyel gyűlt össze tenyeremben a bűbáj fénye. Saját tükörképemet láttam tágra nyílt, üveges szemében, és a saját titkolt irigységemet – azt, hogy mennyire szerettem volna olyan lenni, mint ő, bár az árát nem akartam megfizetni. Könnyek gyűltek a szemembe. Olyan volt, mintha újra Vensza szapult volna, vég nélkül, és ezúttal nem menekülhettem előle. Felidéződött az összes alka-

lom, amikor semminek éreztem magam Kasja mellett, amikor én voltam a jelentéktelen lány, akit semmilyen nemes úr nem választana, és amikor zilált, szutykos szalmakazalnak látszottam mellette. Eszembe jutott, hányszor kivételeztek vele, hányszor ültették kitüntetett helyre, hányszor irányult rá a figyelem, mennyi ajándékkal halmozták el – mindenki igyekezett elborítani a szeretetével, amíg még lehetett. Volt idő, amikor én akartam a kiválasztott lenni, az a lány, akiről mindenki tudja, hogy különleges a sorsa. Soha nem ragadtam benne sokáig ebben az érzésben, de most ez is gyávaságnak tűnt. Ábrándképeimben különleges voltam, és titokban furdalt az irigység, pedig vele ellentétben én megtehettem, hogy ha úgy hozza a kedvem, ellökjem magamtól az álmokat. Nem adhattam fel, mert a fény egyre közelebb jutott hozzá. Kasja felém fordult. A Rengetegben bolyongva felém fordult, és tekintetéből mélységes harag sütött rám, évek alatt felgyülemlett harag. Egész életében úgy tudta, hogy őt fogják elvinni, akár akarja, akár nem. Ezernyi hosszú éjszaka rettegése nézett vissza rám, amikor egyedül feküdt a sötétben, és azon töprengett, mi lesz vele, elképzelte az irtózatos mágus kezét a testén, leheletét az arcán. Hallottam, ahogy a Sárkány a hátam mögött élesen beszívja a levegőt. Belebicsaklott a nyelve a szövegbe, és félbehagyta az olvasást. A kezemben összegyűlt fény villódzni kezdett. Kétségbeesve néztem hátra, de a Sárkány szigorúan fegyelmezett hangon, mereven a könyvet bámulva máris folytatta a

varázslatot. A fény teljesen átvilágította a testét, mintha átlátszóvá vált volna, akár az üveg, mintha megtisztult volna a gondolatoktól és az érzésektől, hogy folytatni tudja a varázslást. Mennyire szerettem volna követni a példáját! De nem tartottam magam képesnek rá. Vissza kellett fordulnom Kasjához, kusza gondolataimmal és titkos kívánságaimmal, és hagynom kellett, hogy lássa őket, hogy lásson engem teljes valómban, mint egy sápadt, tekergőző gilisztát, amely egy felfordított farönk alól került a napvilágra. Nekem is meg kellett látnom őt, csupaszon, és ez még jobban fájt – mert ő is gyűlölt engem. Gyűlölt azért, mert biztonságban voltam, mert szerettek. Anyám nem küldött fel túl magas fákra, nem kényszerített arra, hogy naponta három órát gyalogoljak oda-vissza a szomszéd város forró, ragadós pékségébe, és megtanuljam, hogyan kell egy főúrra főzni. Anyám nem fordított nekem hátat, ha sírtam, és nem mondta, hogy bátornak kell lennem. Anyám nem húzta végig háromszázszor a fésűt a hajamon minden este, hogy szép maradjak, bevallottan azért, hogy elvigyenek. Mintha azért szült volna lányt, hogy elküldje a városba meggazdagodni, és várja a testvéreinek hazaküldött pénzt – a testvéreknek, akiket viszont elhalmoz a szeretetével. Bele sem gondoltam, milyen lehetett ez a romlott tejként erjedő, titkos keserűség. Aztán… aztán még jobban meggyűlölt azért, hogy a Sárkány engem választott helyette. Végül mégsem ő lett a kiválasztott. Láttam, ahogy egymagában ücsörgött az ünnepségen, mint aki csak az égből pottyant oda, és mindenki róla suttogott. Addig el

sem tudta képzelni, hogy ott maradhat a faluban, egy olyan házban, amely nem tervezte visszafogadni. Eltökélte, hogy megfizeti az árat, bátor lesz, ám ezután már nem volt miért bátornak lennie, nem várt rá megjósolhatatlan és csillogó jövő. Az idősebb fiúk a faluból furcsa, elégedett mosollyal vizslatták. Hatan beszéltek is vele az ünnepség során: olyan fiúk, akik korábban szóba sem álltak vele, csak távolról szemlélték, mintha nem merték volna megérinteni, most odaléptek hozzá, és régi barátként üdvözölték – mintha nem lett volna más célja, mint ott ülni és várni, hogy valaki más kiválasztja. Én azonban kisvártatva selyemben és bársonyban tértem vissza, hajamat drágakövekkel díszített háló fogta össze, kezem csordultig telt mágiával, amit kedvem szerint irányíthattam, ő pedig azt gondolta:

Nekem kellett volna mennem, nekem kellett volna ilyenné válnom. Tolvajként tekintett rám, elloptam tőle valamit. Szinte elviselhetetlen volt az igazság, és láttam is, hogy viszszariad tőle, de valahogy meg kellett birkóznunk vele. – Kasja! – szólítottam meg elcsukló hangon, és próbáltam egy helyben tartani a lángot, hogy lásson engem. Megállt, és egy darabig tétovázott, aztán felém nyújtotta a kezét, és bukdácsolva elindult. A Rengeteg nem akarta engedni, ágak állták útját, folyondárok tekeredtek a lába köré, és én semmit sem tehettem érte. Csak álltam egy helyben, tartottam a fényt, és néztem, ahogy újra meg újra elbotlik, feltápászkodik, és egyre rémültebb arccal újra elesik. – Kasja! – kiáltottam újra. Most már négykézláb kúszott felém,

nem adta fel, álla elszántan megfeszült, holott véres csíkot húzott maga után az avarban és a sötét mohaszőnyegen. Bár a gyökerekbe kapaszkodva egyre csak húzta előre magát, és dacolt a nekicsapódó ágakkal, még mindig nagyon messze volt tőlem. Ekkor ránéztem a testére, a Rengeteg által elbitorolt arcára. Rám mosolygott. Nem szabadulhatott ki. A Rengeteg szándékosan engedte próbálkozni, hiszen az ő bátorságából és az én reményemből is táplálkozott. Bármelyik pillanatban visszarángathatta. Bizonyára közel akarta engedni, olyan közel, hogy láthasson, talán meg is érezze a saját testét, az arcát érintő levegőt, aztán a kúszónövények elkapták és visszatoloncolták volna, lehulló levelek örvénye zúdult volna rá, és ismét bezárult volna körülötte a Rengeteg. Tiltakozva felnyögtem, és majdnem elveszítettem a varázsige fonalát, ám a Sárkány hirtelen különös és távoli hangon megszólalt: – Agnyeska, a tisztítás! Ulozistusz. Próbáld meg. Ezt befejezem egyedül. Óvatosan kihúztam a varázserőmet a Hívóigéből, nagyon apránként és körültekintően, mintha egy üveget próbálnék felállítani úgy, hogy semmi ne csurogjon végig a nyakán. A fény megmaradt, én pedig ezt suttogtam: – Ulozistusz. – A Sárkány egyik varázsigéje volt, az a fajta, ami nehezen jött a nyelvemre, a többi szavára nem is emlékeztem. Ezt az egy szót ízlelgettem, puhatolózva formálgattam, és emlékeztem a vele járó érzésre: az ereimben égő tűzre, a nyelvemre folyó főzet rettentő édességére. – Ulozistusz – ismételtem, és lassan húztam elő magamból az

erőt. – Ulozistusz. – Minden szótag úgy villant fel, mint a taplóra eső szikra, és lángként szállt tovább a mágia. Vékony füstkígyót pillantottam meg a Rengetegben, a Kasja lába körül elterülő aljnövényzetből szállt fel. Az egyik füstoszlopnak, majd az előtte megjelenő másiknak azt suttogtam: – Ulozistusz –, és amikor egy harmadik füstkígyót is megszólítottam, Kasja tapogatózó karja közelében egy aprócska, küszködő lángocska ütötte fel a fejét. – Ulozistusz. – Újabb adag varázserővel tápláltam, mintha egy köteg aprófát hajítottam volna egy elhagyott kandallóban gyújtott, friss tűzre. A láng megerősödött, és ahol a folyondárokat érte, visszahúzódásra késztetett minden növényt. – Ulozistusz,

ulozistusz – kántáltam, tovább táplálva, egyre magasabbra szítva a tüzet. Ahogy a lángok felcsaptak, kikaptam belőlük egy-egy égő gallyat, és szétdobáltam a Rengetegben. Kasja felállt, és kiszabadította a karját a füstölő folyondárok közül. A bőre kipirult a perzselő forróságtól. Megint gyorsabban tudott mozogni, így elindult felém a füstön keresztül, a ropogó avaron át, feltornyosuló fák között szaladva, és félrehajolt a lezuhanó, izzó ágak elől. Égett a haja és a szakadt ruhája, könnyek csurogtak le az arcán, és a bőre egyre vörösebb és hólyagosabb lett. Teste a falhoz bilincselve rángatózott előttem, dühödten sikított és vonaglott, én viszont sírva kiabáltam tovább: – Ulozistusz! – Egyre terjedt a tűz, és rájöttem, hogy a tisztítóvarázslattal, amellyel a Sárkány engem is megölhetett volna, én is végezhetek Kasjával, az én kezemtől hamvadhat el. Hálás voltam magamnak azért, hogy hosszú, szörnyűséges

hónapokon át próbáltam találni valamilyen, bármilyen megoldást. Hálás voltam a kudarcokért, a kriptában töltött minden egyes percért, amikor a Rengeteg a szemembe nevetett. Ebből merítettem az erőt a varázslat folytatásához. A Sárkány hangja egyenletesen zengett a hátam mögül, olyan volt, mint a horgony, és tudtam, hogy végig fogja mondani az egész Hívóigét. Kasja egyre közelebb jött, miközben égett körülötte a Rengeteg. Most már alig láttam valamit a fákból – Kasja olyan közel ért, hogy már a saját szemén keresztül nézett engem, és haragvó, ropogó lángok nyaldosták a bőrét. Teste őrjöngve feszült neki a kőfalnak. Megmerevedtek és széttárultak az ujjai, és az erek hirtelen sugárzó zölddé váltak a karjában. Növényi nedvek csurrantak ki a szeméből és az orrából, aztán könnyként végigpatakzottak a bőrén. Friss, üde illatnak kellett volna lennie, de valamiért rettentően romlottnak érződött. Néma, kerek sikolyra nyitotta száját, apró, fehér gyökerek szökkentek elő a körmei alól, mintha egy éjszaka alatt egy egész tölgyfa sarjadt volna ki a testében. Hirtelen elképesztő iramban fonták körbe a gyökerek a fémbilincseket, és közben szürke fává szilárdultak, aztán olyan hanggal, mint a nyár közepén megroppanó jég, eltörtek a láncok. Nem tettem semmit. Nem maradt rá időm, mert a szemem képtelen volt követni a változást. Egyik pillanatban Kasja még meg volt kötve, a következőben pedig már felém ugrott. Lehetetlenül erős volt, azonnal letaszított a földre. Elkaptam a vállát, és sikoltva tartottam el magamtól. A növényi folyadék tovább

csurgott a szeméből, beszennyezte a ruháját, és záporként kezdett hullani rám is. Ráömlött a bőrömre, és egyre nagyobb gyöngyökbe gyűlve indított támadást a védőigém ellen. Ajkait vicsorogva felhúzta. Izzó vasként kulcsolódott a keze a nyakam köré, és a fojtogató gyökerek rám is átkúsztak. A Sárkány egyre gyorsabban kántált, végigfutott az utolsó szavakon, és sietve próbált elérni a Hívóige végére. – Ulozistusz! – nyögtem ki ismét, és közben felnéztem a Rengetegre és Kasja arcára, amely félig a dühtől, félig a fájdalomtól torzult el. Szorítása egyre erősödött a nyakamon. Lenézett rám. A Hívóige fénye erősödött, betöltötte a kripta összes szegletét, kikerülhetetlenné vált. Nyíltan meredtünk egymásra, kimutattuk minden titkos, nyomorult kis gyűlöletünket és féltékenységünket. Kasja arcán összekeveredtek a nedvek a könynyekkel. Én is sírtam, még akkor is könnyek peregtek le az orcámon, amikor megpróbálta kiszorítani belőlem az utolsó szuszt, és sötétülni kezdett előttem a világ. – Nyeska! – szólalt meg aztán a saját hangján, amely remegett az elszántságtól. Egymás után vette le ujjait a nyakamról, jókora erőfeszítéssel. Kitisztult a látásom, és amikor belenéztem az arcába, láttam, hogy lehullik róla a szégyen. Vad szeretettel és bátorsággal telve tekintett rám. Megint felzokogtam. Elapadt a zöld folyadék, és a tűz elkezdte felemészteni Kasját. A vékony kis gyökerek elfonnyadtak, majd porrá enyésztek. Egy újabb tisztítóvarázslat megölte volna. Tudtam – láttam. Kasja rám mosolygott, mert nem tudott be-

szélni, és lassan bólintott. Úgy éreztem, ezúttal a saját arcom torzul csúf és nyomorúságos grimaszba, ezért még egyszer kinyögtem: – Ulozistusz. Felnéztem Kasja arcába. Mindenképp még egyszer utoljára látni akartam, de ismét a Rengeteg tekintett vissza rám. Fekete düh, tömény füst, lángoló lombok, és olyan mélyre hatoló gyökerek, amelyeket képtelenség kifordítani a földből. Kasja még mindig távol tartotta a kezét a nyakamtól. Aztán egyszer csak eltűnt a Rengeteg. Kasja rám hanyatlott. Felsikoltottam az örömtől, és átkaroltam a testét, ő pedig remegve, zokogva ölelt át. Még mindig láz emésztette a testét, a padlóra hányt, és erőtlenül sírt. A keze fájdalmat okozott; forró volt és kemény, és túl szorosan fogott, szinte összeroppantotta a bordáimat. De ő volt az. Öblös puffanás hallatszott: a Sárkány összecsukta a könyvet. A sugárzó fény betöltötte az egész helyiséget, a Rengeteg sehová sem bújhatott. Kasja volt ott, csak Kasja. Győztünk.

11. FEJEZET

A

Sárkány furcsamód hallgatag volt, és a rákövetkező órákban is szokatlanul viselkedett, miután lassan és nehézkesen felcipeltük Kasját a csigalépcsőn. Kasja

szinte egyáltalán nem tért magához, csak egyszer-kétszer rezdült meg, ilyenkor a levegőbe kapott, aztán újra elájult. Ernyedt teste természetellenesen súlyosnak tűnt, mintha tömör tölgyfából volna, mintha a Rengeteg valamiképpen átalakította volna. – Eltűnt? – kérdeztem kétségbeesve a Sárkányt. – Eltűnt? – Igen – vágta rá a mágus kurtán. Még neki is hatalmas erőfeszítésébe tellett felhúznia Kasját a lépcsőfokokon, minden lépésért megküzdött. Úgy éreztük, mintha egy kidőlt fát vonszolnánk felfelé a kanyargós lépcsőn, és mindketten a végsőkig kimerültünk. – A Hívóige megmutatta volna nekünk, ha maradt. – Nem szólt többet, amíg fel nem vittük Kasját a vendégszobába, akkor viszont megállt az ágy mellett, és lenézett a lányra. Ösz-

szevonta a szemöldökét, majd megfordult és kiment. Nem maradt erőm a viselkedésén töprengeni. Kasja egy hónapig feküdt lázas betegen. Amikor félig-meddig magához tért, akkor is bele volt veszve a rémálmaiba, amelyek még mindig visszahúzták a Rengetegbe. A Sárkányt is képes volt a szoba másik végébe taszítani magától. Eleinte kötelekkel, majd láncokkal kellett hozzákötnünk a robusztus oszlopos ágyhoz. Én az ágy tövében, egy szőnyegen aludtam, és valahányszor felkiáltott, felugrottam és vizet adtam neki, majd megpróbáltam néhány morzsányi ételt is a szájába erőltetni. Az első néhány alkalommal még pár falat kenyeret is alig bírt lenyelni. Egybemosódtak a nappalok és az éjjelek, csak Kasja felriadásai osztották őket szakaszokra. Az elején óránként ébredt, és tíz percig tartott lecsillapítanom, ezért jóformán egyáltalán nem aludtam, és egész nap szédelegve botladoztam. Csak egy hét elteltével érlelődött meg bennem a bizonyosság, hogy életben fog maradni, és ekkor mertem pár percet lopni a magam számára, hogy írjak egy rövid üzenetet Venszának, amelyben értesítem, hogy Kasja kiszabadult, és javul az állapota. – Nem kotyogja el senkinek? – kérdezte a Sárkány mogorván, amikor megkértem, hogy küldje el a levelet. Olyan fáradt voltam, hogy nem kérdeztem vissza, miért olyan fontos ez, csak szétnyitottam a levelet, és hozzáfirkáltam még egy sort: Még ne

mondd el senkinek! Aztán átadtam a mágusnak. Rá kellett volna kérdeznem, neki pedig több óvatosságra kellett volna intenie engem. De mindketten úgy ki voltunk facsar-

va, mint a felmosórongy. Nem tudtam, mivel foglalja el magát, csak a lámpás fényét láttam a könyvtárból kiszűrődni éjszakánként, amikor leosontam a konyhába egy újabb tányér erőlevesért, majd visszalopakodtam a szobába. Szétnyitott könyveket halmozott egymásra az asztalán, ábrák és jegyzetek tömkelegével. Egyik délután valami kósza füstszagot követve betértem a laborba, és rajtakaptam, hogy elaludt. Az égő gyertya fölé helyezett lombik alja már kiszáradt és megfeketedett. Amikor beléptem, felriadt és felugrott, leverte a gyertyát és az üveget is, és a rá egyáltalán nem jellemző ügyetlenséggel lángba borította az asztalt. Négykézláb kúszva-mászva próbáltuk eloltani a lángokat, és észrevettem, hogy a mágus válla közben úgy megfeszült, mint egy sértett önérzetű macskának. Három hét múlva Kasja négy óra alvás után egyszer csak magához tért, felém fordította a fejét, és megszólalt: – Nyeska! – Elcsigázott hangja kétségtelenül a sajátja volt, és tiszta, sötétbarna szeme melegen nézett rám. Megfogtam az arcát, könnyes szemmel elmosolyodtam, ő pedig nagy nehezen megfogta karomszerűre fogyott kezével az enyémet, és visszamosolygott. Onnantól fogva felgyorsult a felépülése. Idegenszerű, új ereje kétbalkezessé tette: amikor először felállt, elbotlott a bútorokban, és amikor először próbált lejutni a konyhába, levesfőzés közben hallottam a konyhából, ahogy legurul a lépcsőn. Elfordultam a tűztől, és riadtan a nevét kiáltozva kirohantam a lépcsőhöz. Ott találtam az aljában sértetlenül, egy karcolás nélkül. Csak a földről tudott nehezen feltápászkodni.

Kivittem a nagy előcsarnokba, hogy újra megtanítsam járni, és ahogy körbe-körbe sétáltunk, segítettem megtartani az egyensúlyát. Sokszor esett el, és ilyenkor többnyire engem is magával rántott, véletlenül. A Sárkány az egyik ilyen alkalommal éppen lefelé sétált a lépcsőn, hogy felhozzon valamit a pincéből, de megállt, és a boltíves bejáratból nézte, hogyan botorkálunk együtt előre. Rideg és kifürkészhetetlen volt az arckifejezése. Miután felkísértem Kasját a szobájába, aki óvatosan visszabújt az ágyba, és ismét elaludt, lesétáltam a könyvtárba a Sárkányhoz. – Mi baja van? – kérdeztem. – Semmi – közölte a mágus színtelen hangon. – Amennyire meg tudom állapítani, eltűnt belőle a rontás. – Nem sok öröm csengett ki a hangjából. Nem értettem, miért olyan mogorva, csak arra tudtam gondolni, hogy nem örül a váratlan társaságnak a toronyban. – Már sokkal jobban van – vigasztaltam. – Nem fog sokáig tartani. Éles bosszúsággal nézett rám. – Nem sokáig? Mit akarsz tenni vele? Kinyitottam a számat, aztán inkább becsuktam. – Majd… – Hazaküldöd? – kérdezte a Sárkány. – Menjen hozzá egy földműveshez? Már ha találsz valakit, aki nem bánja, hogy a felesége fából van. – Hús-vér ember, nem fából van! – tiltakoztam, de közben már kezdtem ráébredni, gyorsabban is, mint szerettem volna, hogy a mágusnak igaza van. Kasját ugyanúgy nem látják szívesen

a falunkban ezek után, mint engem. Lassan leroskadtam egy székre, és tenyeremet az asztallapra tapasztottam. – Majd… magához veszi a hozományát – mondtam érvek után kutatva. – Aztán elmegy… a városba, az Egyetemre, mint a többi nő… Már közbe akart vágni, de megakadt, és értetlenül megkérdezte: – Micsoda? – A többi kiválasztott nő, akiket magaddal hoztál – feleltem a lehető legtermészetesebb hangon. Közben végig Kasja miatt aggódtam: fogalmam sem volt, mihez fog kezdeni a városban, hiszen nem boszorkány. Ha az lett volna, azt legalább megértették volna az emberek. Ő egyszerűen csak megváltozott, szörnyű módon, ezt nem tagadhatta volna le. A mágus megzavarta a gondolataimat. – Árulj el nekem valamit! – Mart a hangja, mint a sav, én pedig ijedten néztem fel rá. – Ti tényleg mind azt gondoljátok, hogy erőszakoskodom a lányokkal? Tátott szájjal néztem rá, ő viszont dühödten viszonozta a pillantásomat, és az arca egészen megkeményedett a sértettségtől. – Igen – válaszoltam, eleinte meghökkenve. – Hát persze! Mi mást gondolnánk? Ha nem akarsz erőszakoskodni velük, miért nem… miért nem fogadsz magadnak egy szolgálót? – Miközben ezt az érvet felvetettem, az járt a fejemben, hogy az elődömnek, aki a levelet hagyta nekem, igaza volt: a Sárkány csak egy kis emberi társaságra vágyott, egy nyúlfarknyira, és a saját szabályai szerint, valakire, aki nem hagyhatja csak úgy el bármikor. – A szolgálók nem váltották be a hozzájuk fűzött reményei-

met – felelte bosszúsan és köntörfalazva. Nem árulta el a valódi indokot. Türelmetlenül intett a kezével, és nem nézett rám. Ha látja az arcomat, talán nem is beszélt volna tovább. – Nem hozok magammal nyafogó kislányokat, akik csak feleségül akarnak menni a falusi szeretőjükhöz, sem olyanokat, akik ódzkodnak tőlem… Felálltam, mire a szék hangos nyikorgással hátrébb tolódott. Heves düh torlódott fel bennem, lomhán, késve, de egyre erősebben fortyogva. – Szóval mégis a Kasjához hasonlókat szereted – fakadtam ki. – Azokat, akik elég bátran viselik a sorsukat, akik nem nehezítik meg sírás-rívással a családjuk életét, és azt hiszed, hogy ettől máris helyénvaló az egész? Nincs liliomtiprás, csak bezárod őket tíz évre, és még fel vagy háborodva, amiért roszszabbnak gondolunk annál, mint amilyen valójában vagy? A szemembe nézett, én pedig zihálva álltam a tekintetét. Sejtelmem sem volt, hogy ezek a szavak kimondásra várnak bennem, sőt azt sem tudtam, hogy ilyen érzéseket táplálok. Korábban eszembe sem jutott volna így beszélni az urammal és parancsolómmal, a Sárkánnyal. Utáltam őt, de soha nem tettem volna neki szemrehányást, ahogy egy villámot sem vontam volna felelősségre azért, mert belecsapott a házunkba. Ő nem

személy volt, hanem egy úr, egy mágus, egy teljesen más síkról származó, különös teremtmény, éppoly elérhetetlen, mint a viharok vagy a járványok. Csakhogy időközben lelépett arról a földöntúli síkról, és valódi emberséget mutatott irányomban. Hagyta, hogy összeve-

gyüljön kettőnk varázsereje, lélegzetelállító közelségbe engedett magához, csak azért, hogy megmenthessük Kasját. Bizonyára szebben is kifejezhettem volna a hálámat, mint hogy kiabálni kezdtem vele, mégis többet jelentett ez a köszönetnél: azt akartam, hogy ember legyen. – Ez nem helyes! Ez így nem helyes! – kiáltottam. Ő is felállt, és pár pillanatig farkasszemet néztünk egymással az asztal fölött, mindketten haragosan, és talán egyformán döbbenten. Aztán elfordult és arrébb sétált. Élénkvörös sávok jelentek meg az arcán az indulattól, és erősen megmarkolta az ablakpárkányt, ahogy kitekintett a toronyból. Elhagytam a szobát, és felrohantam a lépcsőn.

A nap hátralévő részét Kasja betegágyánál töltöttem, néztem, ahogy alszik. Az ágy szélén ültem, és kezeim közé fogtam vékony kezét. Meleg és eleven volt a teste, mégis megértettem, miről beszélt a Sárkány: Kasja puha bőre alatt több kemény és rugalmatlan réteg feszült, nem kőszerű, inkább olyan, mint a simára csiszolt borostyán. Kemény, de kecsesen hajló, lágy vonalú, legömbölyített. A gyertya mély aranyfényében fénylő hajtincsei összetekeredtek, mint a fagöcsörtök. Faragott szoborra emlékeztetett. Szerettem volna meggyőzni magamat, hogy nem is változott meg nagyon, de tudtam, hogy ez önbecsapás. Elfogult volt a szemem is: akárhogy is néztem, csak Kasját láttam. Aki

nem ismerte őt, azonnal észrevett volna rajta valami furcsaságot. Mindig szép volt, de az utóbbi napokban természetfölöttien gyönyörű lett, magasztosan ragyogó. Felébredt, és rám nézett. – Mi az? – Semmi – feleltem. – Éhes vagy? Nem tudtam, mit tehetnék érte. Azon tanakodtam, meg fogja-e engedni neki a Sárkány, hogy ott maradjon a toronyban. Lakhatnánk együtt az én szobámban. Talán a mágus örülne egy új szolgának, aki soha nem szökik el, hiszen a Sárkány sem szívesen tanított volna be egy új embert. Keserű gondolat volt, de ennél jobb nem jutott az eszembe. Ha egy idegen érkezett volna a falunkba ilyen külsővel, amilyenné Kasja vált, biztosan megrontottnak hittük volna, a Rengeteg egy újabb szörnyetegének. Másnap úgy határoztam, hogy megkérem a Sárkányt: engedje meg, hogy Kasja a történtek ellenére velünk maradjon. Visszamentem a könyvtárba. A mágus az ablaknál állt, és tenyerén az egyik gomolyagteremtményét tartotta. Megtorpantam. A fénypamacs lágyan hullámzó felülete tükröződött, mint egy mozdulatlan kis medence felszíne, és amikor óvatosan oldalazva megkerültem a mágust, nem a szoba tükörképét láttam rajta, hanem fák végtelen mély, sötéten mozgó tömegét. A tükörkép fokozatosan átalakult, miközben figyeltük – gyanítottam, hogy azt mutatja, merre jár a gomolyag a Rengetegben. Amikor egy árny siklott át a képen, elakadt a lélegzetem: egy kóborhoz hasonló dolog haladt el, de kisebb volt annál, és botszerű lábak helyett széles, ezüstös szürke végtagjai voltak, levélszerű erezettel.

Megállt, és furcsa, arc nélküli fejét a pamacs felé fordította. Mellső lábaival egy halom kitépett facsemetét és tövet fogott, maga mögött húzta a belőlük lelógó gyökereket. Olyan volt, mint egy gyomláló kertész. Ide-oda forgatta a fejét, aztán folytatta útját a fák felé, és eltűnt a vadonban. – Semmi – morogta a Sárkány. – Semmi erőgyűjtés, semmi előkészület… – Megrázta a fejét. – Menj hátrébb! – szólt hátra nekem. Kikergette a gomolyagot az ablakon kívülre, aztán levett a falról egy tárgyat, amit varázspálcának néztem, meggyújtotta a végét a kandallóban, és a lángokat a pamacs közepébe döfte. A lebegő fénygömb egy szikrázó, kék robbanással megsemmisült, csak valami enyhe, édeskés illat áramlott be az ablakon; a rontás szagára hasonlított. – Nem látják? – kérdeztem lenyűgözve. – Időnként előfordul, hogy egyik-másik nem tér vissza. Gondolom, elkapják őket. De ha hozzáérnek, az őrszem egyszerűen szétpukkad. – Szórakozottan beszélt, másfelé figyelt, csak a homloka maradt összeráncolva. – Nem értem. Mire számítottál? Nem jó hír, hogy a Rengeteg nem készül támadásra? – Mondd csak, hitted volna, hogy túléli? Nem hittem benne, természetesen. Csodának tűnt, és annyira elbűvölt a siker, hogy nem is gondoltam bele. Nem mertem foglalkozni a kérdéssel. – Elengedte? – kérdeztem suttogva. – Nem egészen. Nem volt képes megtartani. A Hívóige és a

tisztítás kiűzte a lányból. De biztos vagyok benne, hogy ki tudott volna tartani ellenünk addig, amíg Kasja meg nem hal. A Rengeteg ilyen esetekben nem szokott nagylelkű lenni. – Furcsán ismerős ritmusban dobolt ujjaival az ablakpárkányon. Egyszerre döbbentünk rá, hogy a Hívóige kántálásának ütemét idézi fel. Erre rögtön megdermedtek az ujjai. – Helyrejött? – kérdezte ridegen. – Jobban van. Ma reggel felsétált a lépcsőn. A szobámban fektettem le… A Sárkány elutasítóan intett a kezével. – Azt hittem, a gyógyulása csak egy elterelő hadművelet. Ha már jól van… – Megrázta a fejét. Pár pillanat múlva hátraejtette és megfeszítette a vállát. Keze lehullott a párkányról. Felém fordult. – Akármi is a Rengeteg szándéka, sok időt vesztegettünk el – közölte komoran. – Hozd a könyveidet! Újra kell kezdenünk a tanulást. Nagy szemeket meresztettem. – Ne bámulj így rám! Nem fogod fel, mit tettünk? – Az ablak felé mutatott. – Több őrszemet is kiküldtem. Az egyikük talált rá a szívfára, amely foglyul ejtette a lányt. Figyelemre méltó példány volt… – tette hozzá szárazon. – …ugyanis elpusztult. Amikor kiűzted a rontást a lány testéből, elégett a fa is. Még ekkor sem értettem meg, miért ilyen gondterhelt emiatt, és még jobban elbizonytalanítottak a további mondatai: – A kóborok már elhordták onnan, és a helyére ültettek egy csemetét, de ha most nem tavasz volna, hanem tél, ha a tisztás köze-

lebb volna a Rengeteg széléhez… ha fel lennénk készülve, hogy egy csapat fejszés emberrel kimenjünk oda, megtisztíthatnánk és felégethetnénk a Rengeteget egészen addig a tisztásig. – Lehetséges, hogy… – Elcsuklott a hangom, és még arra is képtelen voltam, hogy megfogalmazzam a kérdést. – …megint sikerüljön? – kérdezte a mágus. – Persze. De ez azt jelenti, hogy a Rengetegnek is lépnie kell. Hamarosan. Kezdtem érteni, miért akar annyira sietni. Hirtelen felfogtam, hogy ugyanattól fél, mint Roszia esetében: a Rengeteggel is hadban álltunk, és az ellenségünk most megtudta, hogy új fegyver birtokába jutottunk, amelyet rövidesen be is vethetünk ellene. A Sárkány arra számított, hogy a Rengeteg nemcsak bosszúból, hanem önvédelemből is vissza fog vágni. – Nagyon sok dolgunk van, és csak ezek elvégzése után reménykedhetünk abban, hogy újra elérhetjük ezt a hatást. – A mágus rámutatott a jegyzetlapokkal telehalmozott asztalra. Alaposabban is szemügyre vettem a pergameneket, és most először rájöttem, hogy a varázsigéről szólnak – a mi közös varázslatunkról. Az egyik ábrán hevenyészett alakokként rajzolta meg magát és engem, tisztes távolságban egymástól, Kasját pedig velünk szemközt ábrázolta egy körrel, CSATORNA felirattal, és egy gondosan megrajzolt szívfával kötötte össze. A vonalra koppintott. – A csatorna jelenti a legnagyobb kihívást. Nem áll majd minden alkalommal rendelkezésünkre egy szívfából kiragadott ember. De valószínűleg egy elfogott kóbor is megteszi, vagy egy

kevésbé megrontott áldozat… – Jerzsi! – vágtam közbe hirtelen. – Megpróbálhatnánk Jerzsivel? A Sárkány elhallgatott, és idegesen összeszorította a száját. – Elképzelhető. Először azonban elveket kell lefektetnünk a varázsige alkalmazásához – tette hozzá. – Külön kell begyakorolnod minden egyes szakaszt. Ha jól sejtem, ez az ötödik rendbeli varázslatokhoz tartozik. Ez esetben a Hívóige nyújtja majd a keretet, maga a rontás lesz a csatorna, a tisztítóige pedig az impulzust adja… semmire sem emlékszel abból, amit tanítottam? – fortyant fel, amikor látta, hogy tanácstalanul harapdálom a számat. Igaz, ami igaz, nem sokra emlékeztem a varázslatok rendjéről tartott, rám erőltetett előadásaiból, amelyek többnyire azt magyarázták, miért nehezebbek egyes igék másoknál. Abból, amennyit megértettem belőlük, egyetlen tanulságot tudtam leszűrni: ha két ige összerakásával egy harmadikat hozunk létre, az eredmény általában nehezebb lesz, mintha a két eredeti igét külön alkalmaztuk volna. Ezen túl viszont semmi hasznát nem láttam az ilyen szabályoknak. Ha három igét raktunk össze, az eredménynek nehezebbnek kellett volna lennie az eredeti igéknél, ám amikor kipróbáltam, nem küzdöttem vele jobban, mint bármelyik két összerakott igével – minden azon múlott, hogy mit akartunk tenni és milyen sorrendben. Ráadásul arra, ami a pincében történt, a Sárkány szabályai sem tudtak magyarázatot adni.

Nem akartam beszélni róla, és tudtam, hogy ő is szándékosan kerüli a témát. De egyre csak Kasja járt a fejemben, ahogy az ellene szegülő Erdővel dacolva megpróbál kimenekülni, és a Rengeteg szélén elterülő Zatocsek, amelyet a következő támadáskor akár el is nyelhet a vadon. – Te is jól tudod, hogy mindez nem számít. Ökölbe szorult a keze a papírok fölött, néhányat össze is gyűrt, és egy pillanatig biztos voltam benne, hogy kiabálni fog velem. Ám ő csak bámulta a jegyzeteket, és nem szólt semmit. Kis idő elteltével elmentem a saját varázskönyvemért, és kikerestem azt az igét, amelyet együtt mondtunk el télen, hónapokkal korábban. Kasja előtt. Félretoltam a papírokat az asztalon, hogy némi helyet teremtsek magunknak, és letettem magam elé a könyvet. A mágus kisvártatva odament a polcokhoz, és levett egy másik kötetet, egy keskeny, fekete könyvet, amelynek borítója halványan csillogni kezdett az érintése nyomán. Egy kétoldalas igénél nyitotta ki, amelyet határozott betűkkel rótt papírra, és egyetlen ábrát rajzolt hozzá, egy virágot, amelynek minden részét öszszekötötte valamelyik szótaggal. – Rendben van. Kezdjük – mondta végül, és az asztal fölött felém nyújtotta a kezét. Ezúttal nehezebb volt megfogni, tudatosan meghozni a döntést anélkül, hogy a kétségbeesés rákényszerített volna. Semmi sem terelte el a figyelmemet az erős szorításáról, a kezem köré kulcsolódó, kecsesen hosszú ujjairól, a csuklómhoz simuló, meleg, megkeményedett ujjbegyeiről. Éreztem a pulzusát és a bőre

forróságát. Lángoló arccal lenéztem a saját könyvemre, és megpróbáltam valami értelmet kicsikarni a betűkből, a Sárkány viszont közben kimért hangon mondani kezdte a saját varázsigéjét. A káprázat máris alakot öltött: egy újabb, tökéletesen megformált virág jelent meg a levegőben. Illatos volt, és gyönyörű, teljesen átlátszatlan, tövénél temérdek tüske meredezett. Suttogni kezdtem. Kétségbeesve küzdöttem a gondolatok ellen, nem akartam a bőrömön érezni a mágiáját. Semmi sem történt. Egy szót sem szólt hozzám: eltökélten nézett egy pontot a fejem fölött. Megálltam, és alig észrevehetően megráztam magam. Aztán behunytam a szemem, és kitapogattam a varázslata formáját. Ugyanolyan tüskés volt, mint a megjelenített kép, szúrós, ingerlékeny és tartózkodó. Halkan mormogni kezdtem a saját varázsigémet, de azon kaptam magam, hogy nem rózsára akarok gondolni, hanem vízre és szomjas földre. Az ő varázslata alá akartam helyezkedni, nem fölé. Hallottam, hogy vesz egy nagy levegőt, és igézete szögletes építménye vonakodva beengedi az enyémet. A közöttünk lebegő rózsa hosszú gyökereket eresztett, benőtte az asztalt, és új hajtásokat hozott. Más volt, mint az első alkalommal, amikor együtt varázsoltunk. Nem született körülöttünk őserdő, mert a Sárkány hozzám hasonlóan visszafogta a mágiáját – mindketten vékony csermelyként folyattuk magunkból az erőt. A rózsabokor azonban újfajta szilárdságra tett szert. Már nem lehetett róla megállapítani, hogy jelenés-e vagy valóság, hosszú, kötélszerű gyökerei összetekeredtek, hajtásaival az asztal repedéseibe kapaszkodott,

és körbefonta a lábait. A virágok nem egyszerűen rózsákról alkotott képek voltak, hanem egy valódi erdő valódi rózsái. Nagy részük nem nyílt ki, sokuk már el is hervadt, a szirmok pedig megbarnult szegéllyel szétszóródtak. Tömény, túláradóan édes illat töltötte meg a levegőt, és miközben fenntartottuk a rózsabokrot, egy méh szállt be az ablakon keresztül, letelepedett egy virágra, és elszántan döfködni kezdte szívókájával. Látván, hogy nem tud belőle nektárt kinyerni, egy másikkal próbálkozott, aztán egy harmadikkal, kicsi lábaival kaparászott a szirmokon, amelyek pont úgy hajlottak meg alatta, mintha valóban éreznék a rovar súlyát. – Innen aztán nem kapsz semmit – mondtam a méhecskének, és ráfújtam, de ő nem hagyta abba a próbálkozást. A Sárkány már nem nézte a pontot a fejem fölött, a mágia iránti szenvedélye legyűrte minden tartózkodását. Ugyanazzal a vad, eltökélt nézéssel figyelte összefonódott varázslatunkat, mint amilyennel a legbonyolultabb kísérleteit szokta. A mágia fénye sugárzóvá tette az arcát és a szemét; mohón próbálta megérteni. – Egyedül is tudod tartani? – kérdezte. – Azt hiszem – feleltem, mire ő lassan levette a kezét az enyémről, és hagyta, hogy egyedül őrizzem meg a vadul burjánzó rózsabokrot. Az ő igéjének merev keménysége nélkül a jelenés össze akart rogyni, mint egy támasztékát vesztett kúszónövény, de hamar kiderült, hogy egyedül is megbirkózom vele. Csak a csücskét csíptem el a mágiájának, de ez megtette

csontváznak, és több erőt vittem bele a saját varázslatomból, hogy kitöltsem az űrt. Lapozott néhányat a saját könyvében, aztán eljutott egy másik igéhez, amellyel rovarok illúzióját lehetett megteremteni. Ezt is olyan precízen írta le és rajzolta körbe, mint a rózsamágiát. Gyorsan beszélni kezdett, a szavak csak úgy peregtek le a nyelvéről. Fél tucat méhet hozott létre, amelyeket szabadjára engedett a bokor fölött, és ezzel alaposan összezavarta az ablakon át érkezett valódi rovart. Miután megidézett egy méhet, átlökte hozzám, nekem pedig sikerült mindegyiket egymás után beleszőni a bokor káprázatába. – A következő célom az, hogy ezeket valahogy összekössem a figyelővarázslattal. Azzal, ami az őrszemeket mozgatja – magyarázta. A mágia fenntartására figyelve bólintottam. Mi más mozoghat olyan észrevehetetlenül a Rengetegben, mint egy méhecske? A Sárkány a könyv vége felé lapozott, ahol saját kézírásával bejegyzett igék sorakoztak. Amikor viszont új varázslatba kezdett, hirtelen túl nehéznek éreztem a méheket, és rám is irdatlan súly telepedett. Küszködve tartottam fenn a káprázatot, de közben túl gyorsan áramlott ki belőlem az erő, képtelen voltam megfelelően pótolni, és végül hangtalanul felnyögtem. A Sárkány felnézett az új varázslatból, és felém nyújtotta a kezét. Óvatlanul nyúltam utána, a kezemmel és a mágiámmal is, de már érkezett felőle a saját varázsereje. Élesen felszisszent, egymásba gabalyodtak az igéink, és áradt beléjük mindkettőnk ere-

je. A rózsabokor újra nőni kezdett, gyökerei lekúsztak az asztalról, folyondárjai kimásztak az ablakon. Méhek egész raja szálldosott a virágok fölött, furcsán csillogó szemmel, és egyre távolabb repültek tőlünk. Ha elkaptam volna az egyiküket, hogy közelebbről is megszemléljem, az összes megérintett rózsa tükörképét láttam volna a szemében. Az én fejemben azonban nem maradt hely méheknek, rózsáknak vagy kémkedésnek: csak a mágiával foglalkoztam, a nyers özönnel, és csak a Sárkány volt a horgonyom, ám ő is velem együtt bukdácsolt a vad hullámokon. Átéreztem döbbent riadalmát. Ösztönösen rángattam magammal oda, ahol gyengült a varázserőm, mintha tényleg egy áradó folyóba kerültem volna, és kétségbeesve kerestem volna a partot. Együtt sikerült kievickélnünk belőle. A bokor apránként egyetlen virággá zsugorodott össze, a látomásméhek belemásztak a bezáródó virágokba, vagy egyszerűen felszívódtak a levegőben. Végül az utolsó rózsa is összecsukta szirmait, és elillant. Mindketten a földre roskadtunk. Még mindig össze volt kulcsolódva a kezünk. Fogalmam sem volt, mi történt: sokszor elmagyarázta a Sárkány, milyen veszélyekkel járhat, ha nincs elég erőm egy varázslathoz, de azt soha nem mondta, mi történhet, ha túl sok van. Amikor odafordultam hozzá választ követelni, láttam, hogy nekitámasztja a fejét a polcoknak, és riadt szemmel néz maga elé. Rájöttem, hogy hozzám hasonlóan ő sem tudja felfogni, ami történt. – Hát – szólaltam meg egy idő után, mintha valami jelenték-

telen dologról volna szó –, azt hiszem, végeredményben sikerült. – Amikor rám nézett, felháborodást láttam a szemében, és tehetetlenül, ösztönösen felnevettem, egyet-kettőt még horkantottam is. Kótyagos lettem a mágiától és az ijedtségtől. – Te elviselhetetlen bolond! – vicsorogta a Sárkány, aztán hirtelen két keze közé fogta az arcomat, és megcsókolt. Viszonoztam a csókot, és bele sem gondoltam, mi történik velem.

Nevetésem

átfolyt

a

Sárkány

szájába,

és

meg-megakasztotta a csókot. Még mindig össze voltam kötve vele, varázserőnk hatalmas, gubancos csomókban egyesült. Semmivel sem tudtam összehasonlítani ezt a fajta meghittséget. Szemérmesen lángolt az arcom, de megpróbáltam úgy gondolni az egészre, mintha egy idegen véletlenül meglátott volna ruha nélkül. Ugyanakkor nem kötöttem össze a nemiséggel – a nemi érintkezésről csak annyit tudtam, amennyit a költők megénekeltek, amennyit anyám gyakorlati tanácsaiból leszűrtem, és amennyit abban a pár szörnyűséges percben megtapasztaltam, amit Marek herceggel töltöttem a toronyban, olyan kiszolgáltatottan, mint egy élettelen rongybábu. Most viszont a hátára döntöttem a Sárkányt, és belekapaszkodtam a vállába. Átfordulás közben valahogy a lábaim közé került a combja a szoknyáim alatt, és váratlanul döbbenetes felismerés született bennem. A mágus mély hangon felnyögött, kezével végigsimított a hajamon, és kibontotta a vállamra ereszkedett, laza kontyot. Félig megrökönyödve, félig elragadtatva továbbra is kapaszkodtam belé a kezemmel és a mágiám-

mal. Vékony testének keménysége, a gondosan összeválogatott bársony-, selyem- és bőrrétegek gyűrődése a kezem alatt egyszeriben új értelmet nyertek. Az ölébe ültem, szétterpesztett lábbal, és közvetlen közelről éreztem a teste forróságát. Kezei szinte fájdalmasan erősen markolták meg a combomat a ruhán keresztül. Lehajoltam hozzá, és megint megcsókoltam. Úgy éreztem, valami csodálatos helyre kerültem, amely tele van egyszerű, természetes vágyakozással. Az én mágiám és az övé eggyé váltak. Keze lecsúszott a lábamon, majd fel a szoknyám alatt, és fürge, ügyes hüvelykujjával megcirógatott a combjaim között. Riadtan fújtató hang szakadt ki belőlem, mintha hirtelen fagyos hideg csapott volna meg. Akaratlanul is mágikus csillogás pergett le a kezemről a mágus testére, mint a napfény a hömpölygő hullámokon, és ettől egy-kettőre szétnyíltak a sima csatok a zekéje elején, és lassan kioldódtak az alatta lévő ing zsinórjai is. Egészen addig fel sem fogtam, hogy mit csinálok, amíg meg nem pillantottam a kezem meztelen mellkasán. Vagyis inkább nem hagytam, hogy a gondolataim előrébb szaladjanak, mint amit éppen akartam, és nem engedtem őket szavakká formálódni. Ám miután ilyen döbbenetesen lecsupaszodva hevert alattam, nem halogathattam tovább a felismerést. Még a nadrágja zsinórjai is kilazultak a combom alatt. Csak félre kellett volna tolnia a szoknyáimat, és… Lángolt az arcom, kétségbeesett vágy fűtött. Akartam őt, ugyanakkor fel akartam kelni és elfutni, de mindenekelőtt arra

vágytam, hogy kiderüljön, melyiket akarom jobban. Megdermedtem, és tágra nyílt szemmel a szemébe néztem, olyan csupaszon, ahogy még sosem láttam, kipirult arccal, kócos hajjal, nyitottan lógó ruhákkal, egyszerre döbbenten és feldühödve. Aztán motyogott valamit az orra alatt: – Mit művelek? – Lesöpörte magáról a kezemet, és mindkettőnket felhúzott a földről. Hátratántorodtam, és megkapaszkodtam az asztalban. Egyszerre hasított belém a megkönnyebbülés és a sajnálkozás. Miközben elfordult tőlem, összehúzta a zsinórokat a ruháján, és a háta mereven egyenes vonalba rendeződött. Varázserőm szanaszét bomlott szálai fokozatosan visszahúzódtak a bőröm alá, és a varázslóé is visszatért hozzá. Forró arcomra szorítottam a kezem. – Nem akartam… – fakadtam ki, de elhallgattam. Fogalmam sem volt, mit akarok mondani. – Igen, ez egészen nyilvánvaló – förmedt rám a válla fölött. A zekéje csatjait próbálta összekötni nyitott inge fölött. – Menj el! Kimenekültem. Amikor felértem a szobámba, Kasját az ágyon ülve találtam. A kosaramban kotorászott komoran és elszántan, ahol a javításhoz és varráshoz szükséges eszközöket tartottam. Törött tűket fedeztem fel az asztalon, de nagy nehézségek árán sikerült néhány ormótlan nagy öltést ejtenie egy maradék rongydarabon. Lépteim hallatán felnézett. Az arcom vörös volt, a ruházatom rendezetlen, és úgy kapkodtam a levegőt, mintha egy futóversenyről estem volna be. – Nyeska! – szólalt meg, és miközben felállt az ágyról, leejtette

a varrást. Közelebb lépett, felém nyújtotta a kezét, aztán megtorpant. Már megtanulta, hogy félnie kell a saját erejétől. – Bántott?… Ugye nem?... – Nem! – vágtam közbe gyorsan, bár magam sem tudtam, örülök-e ennek, vagy sajnálom. Már csak a saját varázserőmet éreztem magamban. Csüggedten huppantam le az ágyra.

12. FEJEZET

N

em volt időm a történteken rágódni. Még azon az éjjelen, nem sokkal éjfél után arra ébredtem, hogy Kasja nagy rándulással felül mellettem az

ágyon, és kis híján leestem a földre. A Sárkány az ajtóban állt, merev és kifürkészhetetlen arccal, kezében varázsfénnyel, a hálóöltözékében és a köpenyében. – Katonák jönnek az úton – jelentette be. – Öltözzetek fel! – Azzal megfordult és elment. Mindketten magunkra kaptuk ruháinkat, és lerohantunk a lépcsőn a nagy előcsarnokba. A Sárkány is már felöltözve állt az ablaknál. Lovasokat pillantottam meg a távolban, egy jókora csoportot. Hosszú póznákon lámpásokat hoztak magukkal, kettőt elöl, egyet a menet végén, és a fény megcsillant a lószerszámokon és a páncélokon. A két elöl haladó csatlós egymáshoz kötözött váltólovakat húzott magával. A menet élén két zászló is

lógott, amelyeket kis fehér varázsgömbök világítottak meg: háromfejű, zöld, sárkányszerű lények voltak rajtuk, fehér háttér előtt – Marek herceg címere, mögötte pedig egy széttárt karmú, vörös sólyom. – Miért jönnek ide? – suttogtam, bár abból a távolságból amúgy sem hallhatták volna. A mágus nem válaszolt azonnal, csak később szólalt meg: – Érte. Kasjára nézett. Riadtan markoltam meg Kasja kezét a sötétben. – Miért? – Mert megérintett a rontás – felelte Kasja. A Sárkány alig észrevehetően bólintott. Azért jöttek, hogy megöljék Kasját. Túl későn jutott eszembe a levél, amit írtam: nem jött rá válasz, és még azt is elfelejtettem, hogy elküldtem. Később tudtam meg, hogy Vensza hazament, és nem sokkal a torony elhagyását követően valamiféle beteges kábulatba esett. Egy másik asszony, aki ápolta, megtalálta nála a levelet, és feltehetően merő gondosságból elterjesztette a pletykát, hogy kihoztunk valakit a Rengetegből. A Sárga-mocsárba is eljutott a hír, aztán a bárdok által a fővárosba is, és íme, a nyakunkra hozta Marek herceget. – El fogják hinni neked, hogy Kasjából eltűnt a rontás? – kérdeztem. – El kell hinniük… – Jusson eszedbe – válaszolt a Sárkány fanyar hangon –, hogy ilyen téren sajnálatos módon elég kétes a hírem. – Kinézett az ablakon. – Kétlem, hogy a Sólyom ekkora utat tett meg csak azért, hogy egyetértéséről biztosítson.

Kasja felé fordultam, akinek arca nyugodt volt és természetellenesen mozdulatlan. Nagy levegőt vettem, és megfogtam a kezét. – Nem engedem – erősködtem. – Nem hagyom. A Sárkány türelmetlenül felhorkantott. – Mit csinálsz? Felgyújtod őket? A király katonáit? És utána? A hegyekbe menekültök, és számkivetettként tengődtök tovább? – Ha muszáj! – vágtam rá, de Kasja erősen megszorította a kezem és megrázta a fejét. – Nem teheted. Nem tehetsz ilyet, Nyeska. Mindenkinek szüksége van rád. Nemcsak nekem. – Akkor egyedül mész a hegyekbe – ellenkeztem. Úgy éreztem magam, mint egy karámba zárt állat, aki a hentesbárd csikorgását hallja a köszörűkövön. – Vagy elviszlek és visszajövök… – Olyan közel jártak már a lovak, hogy patáik kopogása lassan a saját hangomat is túlharsogta. Kifutottunk az időből. A toronyban maradtunk. Megfogtam Kasja kezét, és bebújtunk a Sárkány csarnokának egyik boltozatos falmélyedésébe. A székén helyet foglaló mágus szobormerev arca fémszerű keménységgel csillogott. Várakoztunk. A hintó megállt a kapu előtt, a lovak trappoltak és fújtattak, és a vastag kapun keresztül férfiak hangja szűrődött be letompítva. Egy darabig nem történt semmi, a várt kopogás elmaradt, viszont egy idő után titkos, puhatolózó mágiát éreztem meg felkúszni a kapu külső oldalára, mely megpróbálta megragadni és kinyitni. Többször nekifeszült a Sárkány mágiájának, amely zárva tartotta a kaput, aztán egyszer csak hatalmas csattanást hallottunk: va-

lamilyen nagy erejű varázslat próbálta áttörni a védelmet. A Sárkány szeme és szája összeszűkült, a kapun halvány, villámszerű, kék fény cikázott át, de ennyi volt az egész. Végül bekopogtak. Egy vértbe bújtatott kéz csattant a kapun. A Sárkány begörbítette az egyik ujját, mire befelé lendültek a kapu szárnyai. Marek herceg állt a küszöbön, mellette egy másik ember, aki bár termetét tekintve feleolyan széles volt, megjelenése mégis ugyanúgy tiszteletet parancsolt, mint a hercegé. Hosszú, fehér köpenyt viselt, amelynek fekete mintája madárszárnyakat idézett, haja pedig olyan színű volt, mint a tisztított gyapjú, csak fekete tövekkel, mintha egy fekete birka szőre fehéredett volna ki. A köpeny hátrahúzódott az egyik válláról, és feltűnt az alatta lévő, ezüst-fekete öltözék. Gondosan ügyelt az arckifejezésére – akár azt is írhatták volna alá: a mélabús aggo-

dalom. Úgy néztek ki ketten, mint a Nap és a Hold képmása, a hátuk mögül beszűrődő fénnyel keretezve. Aztán Marek herceg belépett a toronyba, és lehúzta páncélkesztyűjét. – Hát akkor… Tudod jól, miért jöttünk. Látni akarjuk a lányt. A Sárkány nem szólt semmit, csak Kasja felé intett a kezével, a boltíves fülke irányába, ahol a félárnyékban megbújtunk. Marek felénk fordult, tekintete azonnal Kasjára tapadt, és töprengve hunyorogni kezdett. Dühödten néztem rá, bár ő ebből vajmi keveset érzékelt, mivel engem egy pillantásra sem méltatott. – Szarkan, mit tettél? – kérdezte a Sólyom, és közelebb lépett a torony mágusának székéhez. Csengő, tiszta, magas férfihangon beszélt, mint egy avatott színész, és vádaskodó sajnálattal töl-

tötte meg az egész csarnok levegőjét. – A maradék eszed is elvesztetted, amióta itt rejtőzködsz a világ végén… A Sárkány még mindig a székén ült, és az öklére támasztotta a fejét. – Mondd csak, Szolja – szólalt meg –, felmerült már benned, mit találtál volna itt a csarnokban, ha tényleg szabadjára engedtem volna egy megrontott lányt? A Sólyom megtorpant, a Sárkány pedig kimérten felállt a székéről. A terem váratlanul és félelmetesen gyorsan elsötétült körülötte, árnyak kúsztak fel a magas gyertyákra, és elnyelték a mágikus fényeket. Lesétált az emelvényről, minden lépése úgy döngött, mint valami hatalmas, mély harang, amíg le nem ért az aljára. Marek herceg és a Sólyom önkéntelenül is hátrálni kezdtek. A herceg megfogta a kardja markolatát. – Ha leigázott volna a Rengeteg – folytatta a Sárkány –, mihez kezdenétek velem itt, a saját tornyomban? A Sólyom már összetette a kezeit, egymáshoz illesztette hüvelyk- és mutatóujjait, és mormogni kezdett az orra alatt. Éreztem, ahogy a kusza hangokból mágia épül fel, és láttam, hogy az ujjai között fokozatosan vékony, csillámló fényvonalak kezdenek cikázni. Egyre gyorsabban suhantak ide-oda, mígnem teljesen kitöltötték a háromszög alakzatot, és mintha ez lett volna a gyújtószikra: egyszer csak fehér fénykör lobbant fel a mágus teste körül, koszorúként vonva körbe azt. Ezután széttárta a kezeit, sistergett és ropogott a tűz az ujjai között, és a szikrák esőként záporoztak a padlóra, mintha hajításhoz készülődne. A varázslat ugyanazt a mohó érzést keltette, mint a fiolában tom-

boló tűzszív, a levegőt is el akarta szívni előlünk. – Triozna gresnyi – szólalt meg a Sárkány. A szavak pengeként hasítottak a levegőbe, és a fények a szétolvadó gyertyák lángjaival együtt kialudtak. Hideg, éles szél süvített körbe a teremben, libabőrös lettem tőle, aztán elillant. Megtorpanva nézték a mágust. A Sárkány szélesre tárta a karját, és vállat vont. – Szerencsére – mondta a megszokott, metsző hangján – közel sem voltam annyira ostoba, amilyennek képzeltek. Szerencsétekre. – Elfordult, és visszament a székéhez. Az árnyak is vele együtt húzódtak vissza a terem végébe. Újra megerősödött a fény. Tisztán láttam a Sólyom arcát: nem tükröződött rajta különösebb hála. Kemény volt, mint a jég, és a szája is egyenes vonallá keskenyedett. Biztosra vettem, hogy elege van a Polnia második mágusa szerepkörből. Hallottam róla ezt-azt – gyakran merült fel a neve a Rosziával vívott háborúról szóló dalokban –, bár a mi völgyünkben természetesen ritkán daloltak a bárdok másik varázslóról. Mi a Sárkányról akartunk hallani, a mi mágusunkról, a sajátunkról, és büszke elégedettséggel nyugtáztuk minden egyes alkalommal, hogy ő a nemzet leghatalmasabb varázshasználója. Eddig azonban nem gondoltam bele igazán, mit jelent ez, és időközben a félelmeim is megszűntek, hiszen sok időt töltöttem a közvetlen közelében. Erőteljes emlékeztető volt, ahogy a szemünk láttára hamvasztotta el a Sólyom varázslatát – eszünkbe juttatta, hogy ő az egyik legnagyobb erő a világon, akitől királyok és mágusok is megrettennek.

Úgy láttam, a Sólyomhoz hasonlóan Marek herceg sem örül ennek az emlékeztetőnek. A kardja markolatát tapogatta, vonásai egészen megkeményedtek. Újból ránézett Kasjára. Összerezzentem, és megpróbáltam elkapni a karját, de már hiába: Kasja otthagyott, kilépett a fülkéből, és odasétált a herceghez. Lenyeltem a figyelmeztetést, amit utána akartam sziszegni, ám ő már pukedlivel üdvözölte a herceget, és meghajtotta előtte aranyszőke üstökét. Aztán kiegyenesedett, és Marek szemébe nézett, pontosan úgy, ahogy én is akartam hónapokkal korábban, őt utánozva. Kasja azonban nem dadogott. – Uram! – szólalt meg. – Tudom, hogy kétségeid vannak velem kapcsolatban. Tudom, hogy furcsán nézek ki. De ez az igazság. Kiszabadultam. Varázsigék cikáztak a fejemben, a kétségbeesés litániája. Ha kardot ránt Kasja ellen… ha a Sólyom megpróbálja elpusztítani… Marek herceg Kasja szemébe nézett. Ábrázata jeges volt, elutasító és elszánt. – Te voltál bent a Rengetegben? – kérdezte. Kasja bólintott. – A kóborok vittek el. – Gyere, nézd meg! – szólt hátra a herceg a Sólyomnak. – Felség! – szólalt meg a varázsló a herceg mellé lépve. – Mindenki számára nyilvánvaló… – Elég! – fojtotta bele a szót a herceg pengeéles hangon. – Én sem kedvelem nálad jobban a mágust, de nem politikai céllal hoztalak ide. Nézd meg alaposan! Benne van a rontás?

A Sólyom tétovázott, és megrökönyödve ráncolta össze a homlokát. – Ha valakit egy éjszakára foglyul ejt a Rengeteg, óhatatlanul… – Benne van a rontás? – ismételte a herceg, minden egyes szava élesen és keményen csattant. A Sólyom lassan Kasja felé fordult, és szemügyre vette. Most először valóban neki szentelte a figyelmét, és homlokát lassan zavarodottság felhőzte. A Sárkányra pillantottam. Alig mertem remélni, mégis reménykedtem. Ha odafigyelnének arra, amit mond… A mágus azonban nem nézett vissza rám, és Kasját is kerülte a tekintetével. Csak a herceget leste, és az arca zord volt, akár a kőszikla.

A Sólyom azonnal vizsgálni kezdte Kasját. Különféle főzeteket és könyveket kért a Sárkány laborjából és könyvtárából, amelyeket nekem kellett sietve, ellenkezés nélkül lehozni a mágus utasítására. Rám szólt, hogy utána vonuljak vissza a konyhába. Eleinte azt hittem, meg akar kímélni a vizsgálódás kellemetlen látványától, főleg mivel egyik-másik olyan félelmetes volt, mint a fullasztó tisztítóige, amelyet rajtam alkalmazott, miután visszatértem a Rengetegből. Még a konyhából is hallottam a Sólyom kántálását és a varázslatai természetfeletti recsegését. Úgy visszhangzott a csontjaimban, mint egy messze dübörgő dob.

A harmadik reggelen azonban megpillantottam magam az egyik nagy rézkanna fényes oldalán, és rájöttem, milyen ziláltan és rendetlenül járok-kelek. Eszembe sem jutott tiszta ruhát varázsolni magamra, csak az emeletről leszűrődő robajokon és Kasján járt az eszem. Nem is vettem észre, hogy tele lettem koszcsíkokkal, foltokkal, könnyekkel, és nem is érdekelt. Mi több, a Sárkány sem tette szóvá. Többször is lejött a konyhába, és kiadta az utasítást, hogy mit vigyek fel neki. Ránéztem a tükörképemre, és amikor legközelebb lejött hozzám, kifakadtam: – Távol akarsz tartani a csarnoktól? A legalsó lépcsőfokon megállt, és így szólt: – Hát persze hogy távol akarlak tartani, te ütődött! – De a herceg nem emlékszik rám! – ellenkeztem. Aggodalmas kérdés csengett a hangomban. – Erre inkább egy fél esélyt se adjunk. Túl nagy a jelentősége számára. Maradj távol tőle, viselkedj közönséges szolgálólányként, és ne használj mágiát Szolja közelében! – Kasja jól van? – A körülményekhez képest igen. Emiatt aztán végképp ne aggódj: a történtek után sokkal nehezebb ártani neki, mint egy hétköznapi embernek, Szoljának pedig megvan a magához való esze. Azt is pontosan tudja, mit akar a herceg, és mindent megtesz, hogy a kedvében járjon. Menj, hozz három üveg fenyőtejet! Elképzelni sem tudtam, mit akar a herceg, de abba sem akartam belegondolni, hogy esetleg megkaphatja. Felmentem a laboratóriumba a fenyőtejért. A Sárkány fenyőtüskékből főzte a

folyadékot, amely a varázslata hatására tejes állagúvá és szagtalanná vált. Egyszer megpróbálta megtanítani nekem a készítését, de csak egy büdös, fenyőlevelekkel teli főzetet sikerült belőle kotyvasztanom. Arra szolgált, hogy megtartsa a mágiát a testben, ezért

minden

gyógyító

főzetbe

belekeverte,

még

a

sziklabőritalba is. Levittem a palackokat a nagy csarnokba. Kasja a terem közepén állt, körülötte kettős gyűrű alakban sóval összemorzsolt gyógynövényeket szórtak szét. Nehéz fémpántot raktak a nyakára, amilyennel az ökröket szokták igába fogni, ám a fekete vas foltos felületén ezüstös varázsbetűk fénylettek, és a gyűrűt láncok kötötték össze a csuklójára rakott bilincsekkel. Még egy széket sem adtak neki, ezért a béklyó súlyától már össze kellett volna görnyednie, ám ő egyenesen állt és könnyedén viselte. Halványan elmosolyodott, amikor beléptem az ajtón, mintha azt üzenné: Jól vagyok. A Sólyom sokkal fáradtabbnak látszott nála, Marek herceg pedig az arcát dörzsölgette és hatalmasat ásított – jóllehet, ő semmit sem tett, csak egy székből figyelte, ami történik. – Oda! – szólalt meg a Sólyom, és kezével egy telepakolt asztal felé intett, ám ennél több figyelmet nem szentelt nekem. A Sárkány az emelvényre helyezett széken ült, és habozásomat látva szúrós tekintettel nézett rám. Duzzogva raktam le a palackokat az asztalra, de ott maradtam a teremben. Az ajtóba visszavonulva lestem, mi történik. A Sólyom háromféle tisztítóigét idézett az üvegekbe. Volt valami keresetlenség a ténykedésében: amíg a Sárkány a végte-

lenségig szerette bonyolítani a varázslatait, a Sólyom egyenes vonalakba rendezte azokat. A hatás azonban az ő mágiájánál is hasonló volt. Úgy éreztem, egyszerűen csak kiválaszt egy másik utat a sok felkínálkozó közül, és nem a fák között bolyong csapongva, mint én. Egy vasfogóval átnyújtotta az üvegeket a dupla védőgyűrűn Kasjának. Úgy láttam, ahogy telik az idő, inkább fokozódik, mint csökken a gyanakvása és az óvatossága. Minden főzet megivása után fény derengett fel Kasja bőre alatt, és ott is maradt jó ideig. Mire mindhárom palack kiürült, Kasja már az egész termet beragyogta. Nem találtak benne árnyat, a rontásnak egyetlen apró, pehelykönnyű nyoma sem maradt a testében. A herceg görnyedten kuporgott a székén, könyökénél jókora boros kupa állt, és bár gondtalannak és ellazultnak látszott, azt is észrevettem, hogy a borból alig fogyott. Le sem vette a szemét Kasjáról. Viszketett a kezem, annyira szerettem volna varázsolni valamit. Vagy szívesen pofon csaptam volna, csak hogy ne bámulja tovább. A Sólyom is sokáig vizslatta, aztán elővett egy szemfedőt a zekéje zsebéből, és a fejére kötötte. A fekete bársonyból készült, ezüst betűkkel díszített anyagdarab eltakarta a szemét és a homlokát is. Miközben felkötötte, mormogott valamit: a betűk felragyogtak, majd egy nyílás jelent meg a homloka közepén. Egy szem nézett ki rajta, nagy, különös formájú, majdnem kerek. A hatalmas pupilla körüli gyűrű olyan sötét volt, hogy az egész szemet feketének néztem, csak itt-ott bukkant fel benne ezüstszínű ér. A Sólyom odalépett a körhöz, és a mágikus szemmel is

megnézte Kasját. Fel-le méregette, aztán három kört tett körülötte. Végül hátralépett. Becsukódott a szem, eltűnt a nyílás, a mágus pedig remegő kézzel felnyúlt, és babrálni kezdett a szemfedő csomójával. Sikerült levennie. Döbbenten bámultam a homlokát. Nyoma sem volt rajta egy harmadik szemnek, sem egyéb jelnek. A saját szeme véreres volt a megerőltetéstől. Leroskadt a székére. – Nos? – kérdezte a herceg éles hangon. A Sólyom egy darabig nem szólt semmit. – Rontásnak semmi jelét nem látom – állapította meg végül kelletlenül. – Nem esküszöm meg, hogy nincs benne… A herceg már nem figyelt rá. Felállt, és magához vett egy nehéz kulcsot az asztalról. Átvonult a helyiségen. A Kasja testéből áradó fény egyre gyengült, de még nem aludt ki. A herceg félresodorta a földre szórt szárított növényeket a csizmájával, aztán átlépett fölöttük, hogy eloldja a súlyos fémkarikát és a bilincseket. Leemelte őket Kasjáról és letette a földre, aztán kinyújtotta a kezét, olyan udvariasan, mintha egy előkelő hölggyel állna szemben, és a szemével szinte felfalta közben. Kasja habozott. Tudtam, miért aggódik: előfordulhat, hogy véletlenül eltöri a herceg kezét, bár ami engem illet, még reménykedtem is ebben. Óvatosan ráfektette a kezét a herceg tenyerére. A herceg megszorította Kasja ujjait, megfordult, és kivezette a körből, a Sárkány emelvényének lépcsőjéhez. – Most elmondod nekünk, hogyan sikerült ezt véghezvinned,

Sárkány – mondta lágy hangon, és közben felemelve megrázta Kasja kezét. – Aztán bemegyünk a Rengetegbe, a Sólyom és én, ha te túl gyáva vagy, hogy velünk tarts, és kihozzuk onnan az

anyámat.

13. FEJEZET

N

em adok neked kardot, hogy beledőlhess – mondta a Sárkány. – Ha mindenképp ez a célod, kevesebb kárt okozol másoknak, ha a sajátodat

használod. Marek herceg válla megfeszült, és a nyakizmai is szemmel láthatóan görcsbe rándultak. Elengedte Kasja kezét, és fellépett az emelvényre. A Sárkány arca hűvös és kérlelhetetlen maradt. Úgy láttam, a herceg szívesen megütötte volna, ám a Sólyom hirtelen felállt a székéből. – Már megbocsáss, felség, de erre semmi szükség. Talán emlékszel a Kjevában bevetett varázslatomra, amikor elfoglaltuk Nicskov kapitány táborát… ez itt is be fog válni. Megmutatja, milyen természetű mágiát alkalmaztak. – Összeszorított szájjal mosolygott a Sárkányra. – Alighanem Szarkan is beismeri, hogy

előlem még ő sem rejthet el semmit.

A Sárkány nem vitatkozott, de felfortyant: – Az viszont tagadhatatlan, hogy ha belemész ebbe az őrültségbe, még hóbortosabb bolond vagy, mint amilyennek hittelek! – Nem nevezném hóbortnak azt, hogy minden tőlem telhetőt megteszek a királyné kiszabadításáért – közölte a Sólyom. – Eddig mindnyájan meghajoltunk a bölcsességed előtt, Szarkan: nyilvánvalóan nem volt értelme megkockáztatni a királyné kiszabadítását, hiszen úgyis csak a halál várt volna rá. De most megváltozott a helyzet. – Kasjára mutatott. – Egyértelmű bizonyítékunk van arra, hogy másképp is történhet. Miért titkoltad idáig? Volt képe ezt mondani, jóllehet azért jött a toronyhoz, hogy kijelentse: nincs más lehetőség, mint kivégezni Kasját, és elítélni a Sárkányt a felelőtlenségéért! Tátott szájjal néztem, ám a Sólyom a jelek szerint nem észlelte a saját álláspontjának gyökeres átalakulását. – Ha van még remény a királyné előkerítésére, árulás volna nem megpróbálni – tette hozzá a fehér ruhás mágus. – Ami egyszer sikerült, sikerülhet még egyszer. A Sárkány felhorkantott. – Neked? Még én is sejtettem, hogy nem pont így kellett volna bizonytalanságot ébreszteni a Sólyomban. Megkeményedő vonásokkal, hunyorítva fordult a herceg felé. – Én most visszavonulok, Marek herceg. Össze kell szednem az erőmet, hogy reggel megfelelően be tudjam mutatni a varázslatot. Marek herceg egy intéssel elbocsátotta. Rémülten vettem

észre, hogy amíg én a két mágus viaskodását néztem, Marek végig Kasjához beszélt, és a kezeit markolászta. Kasja arca még mindig természetellenesen kifejezéstelen volt, de mostanra elég jól kiismertem ahhoz, hogy felfedezzem benne az aggodalmat. Már éppen a megmentésére siettem volna, amikor a herceg elengedte a kezét, majd elhagyta a termet. Kapkodó, széles léptekkel távozott, csizmája sarka élesen csattant minden egyes lépcsőfokon. Kasja odajött hozzám, én pedig megfogtam a kezét. A Sárkány ingerülten nézett a lépcső felé, és ujjával türelmetlenül dobolt a széke karfáján. – Meg tudja tenni? – kérdeztem. – Kideríti, hogy hoztuk össze a varázslatot? Egy darabig csak az ujjai dobolása hallatszott. – Ahhoz meg kell találnia a kriptát – felelte végül. Kis idő után vonakodva hozzátette: – Ami nem kizárt, mivel igen tehetséges látómágiában. De utána le is kell jutnia oda. Azt hiszem, ez jó pár hétbe bele fog telni. Ez idő alatt üzenhetek a királynak, és reményeim szerint elejét vehetem ennek a szamárságnak. Egy intéssel elbocsátott, én pedig örömmel mentem, és Kasját is magammal rángattam felfelé a lépcsőn. Óvakodva figyeltem minden egyes fordulót. A második pihenőnél kidugtam a fejem a folyosóra, és csak akkor húztam tovább Kasját, amikor meggyőződtem róla, hogy sem a herceg, sem a Sólyom nincs a közelben. Miután felértünk a szobámba, megkértem, hogy várjon kint. Feltéptem az ajtót, és körbenéztem: üres volt. Beengedtem Kasját, becsuktam és bereteszeltem az ajtót mögöttünk, majd egy

széket is ékeltem a kilincs alá. Szívesen bezártam volna mágiával is, de a Sárkány óva intett a varázslástól, és bár minden erőmmel el akartam kerülni a Marek herceggel való találkozást, azt még kevésbé szerettem volna, ha visszaemlékszik rá, mi történt a legutóbbi látogatásakor. Nem tudtam, észrevenné-e a Sólyom, ha egy aprócska igével bezárnám a szobám ajtaját, de emlékeztettem magam, hogy az ő mágiáját még a konyhából is éreztem, ezért inkább nem kockáztattam. Kasja felé fordultam. Az ágy szélén ült egyenes háttal – most már mindig szálegyenes volt a tartása –, de két tenyerét összeszorította az ölében, és a fejét is lehajtotta. – Mit mondott neked? – kérdeztem, és megborzongtam a zsigereim mélyén feldagadó haragtól. Kasja megrázta a fejét. – Segítséget kért tőlem. Azt mondta, holnap megint beszélünk. – Felemelte a fejét, és rám nézett. – Nyeska, megmentetted az életemet… Meg tudnád menteni Hanna királynét is? Egy pillanatig úgy éreztem, visszatértem a Rengetegbe, mélyen az ágak szövevényébe, ahol a gyűlölet rám nehezedett, és minden egyes lélegzetvétellel árnyak kúsztak belém. Összeszorult a torkom a félelemtől. Aztán eszembe jutott a fulmia is, mély mennydörgésként morgott a hasamban, és felvillant előttem Kasja rémülete, egy újabb magasba szökkenő fa, a kéreg alá szorult arc, a húszévnyi burjánzástól elmosva, lassan szétmállva, akár egy folyóvíz mélyére süllyedt szoboré… A Sárkány a könyvtárban körmölt valamit borús hangulatban, és még jobban felpaprikázódott, amikor bementem, és feltettem

ugyanezt a kérdést. – Te is épp elég balga vagy, ne vedd át mások sületlenségét is! – korholt. – Még mindig nem ismered fel a csapdákat? Ez az egész a Rengeteg műve. – Gondolod, hogy a Rengeteg… megkaparintotta Marek herceget? – kérdeztem, nem találva más magyarázatot. Csak emiatt fordulhat elő, hogy… – Nem, még nem. De hamarosan át fogja magát adni neki, és ráadásnak a varázslót is. Nem rossz csere ez a Rengetegnek, hiszen csak egy parasztlányt adott értük. Micsoda nyereség volna neki, ha még te is velük tartanál! A Rengeteg szívfákat fog ültetni beléd, és Szoljába is, aztán egy hét alatt elnyeli az egész völgyet. Ezért engedte el Kasját. Bennem azonban élénken élt az ellenállás emléke. – Nem engedte el! – tiltakoztam. – Nem engedte, hogy elvegyem tőle… – Bizonyos fokig. A Rengeteg számos eszközt bevethetett volna, hogy megőrizze a szívfáját, ahogy egy hadvezér is mindent megtesz egy erőd megtartásáért. De miután a fa elveszett… márpedig nem sok esélye volt életben maradni, a lány sorsától függetlenül… nincs más választása, mint valahogy előnyre váltani a veszteséget. Csűrtük-csavartuk a témát. Nem mintha nem adtam volna neki igazat. Nagyon is képesnek tartottam a Rengeteget egy ilyen alattomos lépésre, a szeretet fegyverré változtatására. Ettől függetlenül nem zártam ki, hogy érdemes megpróbálkoznunk a királyné kiszabadításával, hiszen ezzel véget vethetünk a

Rosziával folytatott háborúnak, megerősíthetjük mindkét nemzetet, és ha közben még egy szívfát elpusztítunk, azzal hosszú időre visszaszoríthatjuk a félelmetes vadont. – Igen. Ha pedig egy tucatnyi angyal szállna le az égből, és lángoló kardjukkal lekaszálnák az egész Erdőt, végképp megoldódna a helyzet – gúnyolódott a mágus. Idegesen fújtam egyet, majd odamentem a leltárkönyvhöz. Nagy durranással leraktam közénk az asztalra, kinyitottam az utolsó oldalakon, amelyeket teleírt zsúfolt, apró betűivel, és rátettem a kezem. – De közben nyerésre áll, nem igaz? Akármivel is próbálkozol ellene. – A hideg csönd éppen elég válasz volt. – Nem várhatunk. Nem tarthatjuk ezt a titkot a toronyba bezárva, és nem várhatunk arra, hogy tökéletesen felkészüljünk. Ha a Rengeteg le akar csapni, vissza kell vernünk, méghozzá gyorsan. – Jelentős különbség van a tökéletesség keresése és a helyrehozhatatlan kapkodás között – jegyezte meg a Sárkány. – Az igazság az, hogy túl sok tiltott balladát hallgattál végig a szomorú, elveszett királynéról és a gyászban vergődő királyról, és most azt hiszed, belecsöppentél az egyik balladába, amelynek akár a hősévé is válhatsz! Szerinted mi maradt belőle, miután húsz éve rágcsálja egy szívfa? – Huszonegy éve – vágtam vissza. – És hogy maradt-e még annyi a tudatából, hogy végigélje, ahogy a gyerekét is bekebelezi egy szívfa? – kérdezte kíméletlenül, és a szörnyű eshetőség belém fojtotta a szót. – Ez az én gondom, nem a tiétek – szólt közbe Marek herceg.

Mindketten megpördültünk az asztal mellett állva. A herceg hálóruhában, mezítláb jelent meg az ajtóban. Nem hallottuk, ahogy bejött. Rám nézett, és láttam, ahogy összeomlanak a hamis emlékei. Most már tudta, ki vagyok, és hirtelen én is visszaemlékeztem, hogyan változott meg az arca, amikor varázsolni kezdtem előtte, ő pedig azt hörögte: – Boszorkány vagy! – Mindvégig keresett valakit, aki segíthet neki. – Te voltál, igaz? – kérdezte villogó szemmel. – Tudhattam volna, hogy ez az aszott vén kígyó a fejét se dugta volna ki a toronyból, még egy olyan szép lány miatt sem. Te szabadítottad ki! – Mi ketten… – hebegtem, ám hiába pillantottam a Sárkányra, Marek horkantva közbevágott. Bejött a könyvtárba, és odasétált hozzám. Láttam a halvány sebhelyet a homloka tetején, a haja vonalánál, ahová a tálcával csaptam, amikor leütöttem. Tigrisként lapult meg a mágia a hasamban, készen rá, hogy üvöltve előugorjon. A mellkasomat viszont még mindig megmagyarázhatatlan félelem szorongatta. A lélegzetem is elakadt, amikor a közelembe ért. Ha még közelebb jön, vagy hozzám ér, biztosan felsikoltok – talán Jaga valamelyik csúfabb átkát szórtam volna rá, hiszen tucatnyi is kavargott izzó szentjánosbogárként a fejemben, és alig várták, hogy a nyelvemre ugorjanak. Marek herceg azonban megállt egy karnyújtásnyira tőlem, és közelebb hajolt. – A lány halálra van ítélve – jelentette ki. – A király nem nézi

jó szemmel azokat a mágusokat, akik azzal kérkednek, hogy elűzték a rontást. Túl sokan kerülnek elő kis idő elteltével maguk is megrontva. A törvény szerint mindenkit ki kell végezni, akit megérintett a rontás, és a Sólyom nem fog a lány oldalán tanúskodni. Tisztában voltam vele, hogy elárultam magam, de önkéntelenül is összerezzentem. – Segíts megmenteni a királynét – folytatta Marek lágy, érzékeny hangon –, és alkut köthetsz a királlyal a lány életéért. Ha visszakapja a feleségét, életben kell hagynia a lányt. Tökéletesen átláttam, hogy nem megvesztegetni próbál, hanem fenyegetőzik. Azt akarta mondani, hogy ha nemet mondok, kivégezteti Kasját. Most még jobban utáltam, mégsem tudtam szívem mélyéből gyűlölni. Három rettenetes hónapot töltöttem el ugyanezzel a belülről emésztő kétségbeeséssel, ő viszont gyerekkora óta így élt, elszakadva az anyjától, akiről azt mondták, hogy megszökött, soha nem találkozhat vele többé, sőt a halálnál sokkal rosszabb sors várt rá. Nem sajnáltam, de megértettem őt. – Ha pedig az egész világot sikerül kifordítani a sarkaiból, a napnak sem lesz más választása, mint nyugaton felkelni – csattant fel a Sárkány. – Semmi mást nem érnél el, csak otthagynád a fogad, és az övét is! A herceg szembefordult a mágussal, és öklével a kettőjük között álló asztalra csapott. A gyertyatartók csörömpöltek, a könyvek puffantak. – Inkább kiszabadítasz egy mihaszna parasztot, Polnia ki-

rálynéját meg hagyod megrohadni? – vicsorogta Marek, és a nyájas máz lepattogzott az arcáról. Elhallgatott, vett egy nagy levegőt, és erőltetett, rángatózó mosolyra húzta a száját. – Túl messzire mész, Sárkány. A bátyám sem fog hallgatni ezek után a duruzsolásodra. Évekig elhittünk neked mindent, amit a Rengetegről mondtál… – Ha nem hiszel nekem, fogd az embereidet, és menj be magad! – sziszegte a Sárkány. – Tekintsd meg a saját szemeddel. – Meg is teszem! – vágott vissza Marek herceg. – És magammal viszem ezt a boszorkányt is, a szépséges parasztlánykáddal együtt! – Senkit nem viszel magaddal, aki nem akar menni. Gyerekkorod óta valami legenda hősének képzeled magad… – Még mindig jobb, mint bevallani, hogy gyáva féreg vagyok! – fortyant fel a herceg a fogait kivillantva. Az erőszakosság szinte alakot öltött a herceg és a mágus között a szobában, ám mielőtt a Sárkány megszólalt volna, sietve megelőztem: – Mi lenne, ha előbb meggyengítenénk a Rengeteget, és úgy mennénk be? Levették egymásról merev tekintetüket, és elhűlve rám emelték.

Krisztina elgyötört arca megnyúlt a döbbenettől, amikor a hátam mögött megpillantotta a férfiakból és varázslókból álló

csapatot, csillogó vértben, toporzékoló lovakon. – Jerzsi miatt jöttünk – mondtam neki halkan. Krisztina jóformán rám sem nézett, csak görcsösen biccentett, és behátrált a házba, hogy beengedjen. A hintaszéken ott hevert a kötése, amelyen éppen dolgozott, a kisbaba pedig egy bölcsőben aludt a tűzhelynél. Nagy, egészséges, vörös arcú gyerek volt, egyik kezében göcsörtös, fából faragott csörgőt fogott. Odamentem megnézni. Kasja is bejött az ajtón, és a bölcső felé tekintett. Majdnem odahívtam magamhoz, ám ő elfordította a fejét, távol tartotta az arcát a tűz fényétől, és nem szólt egy szót sem. Nem akartuk, hogy Krisztinának újabb oka legyen félni. Együtt húzódtunk be a sarokba, és miközben hátrafordultam a házba belépő Sárkány felé, a ház asszonya suttogva elárulta, hogy a kisbabát Anatolnak hívják. Elcsuklott a hangja, amikor meglátta a küszöb fölött átlépő Marek herceget, és nyomában a makulátlanul tiszta, ragyogó fehérbe öltözött Sólymot. Rá sem hederítettek a csecsemőre vagy Krisztinára. – Hol a megrontott ember? – kérdezte a herceg. Krisztina a fülembe suttogott. – A csűrben van. Beraktuk a… úgy gondoltam, szükségünk lesz a szobára, nem akartuk… nem akartam rosszat… Nem kellett megmagyaráznia, miért nem akart egy elgyötört, kővé dermedt arcot nézni mindennap, minden éjjel az otthonában. – Semmi baj – nyugtattam. – Krisztina, lehet, hogy szükségünk van Jerzsire… megpróbáljuk, talán nem fog sikerülni… talán igen. De lehet, hogy belehal.

Az asszony a bölcső szélét markolászta, és csak némán bólintott. Jerzsi az ő számára egy ideje halott lehetett: mintha egy vesztes csatába indult volna, és a felesége csak arra várna, hogy megerősítsék a halálhírét. Kimentünk a házból. Hét kismalac turkált egy újonnan épült ól mellett a ház oldalánál, és a lovainkat megpillantva nagyhasú anyjukkal együtt folytatták a közönyös szimatolást. A Rengeteg ellen emelt, világosbarna kerítés érintetlenül állt a helyén. Megkerültük a lovainkkal, és libasorban végigmentünk egy gazzal benőtt, keskeny csapáson a fák között, egészen a szürke csűrig. Ezt az építményt is ellepte a magas fű, telis-tele mohó suhángokkal, a zsúpfedél tépett hézagaiba madarak raktak fészket, az ajtón keresztben fekvő retesz pántjait pedig félig elmarta a rozsda. A csűr mintha évek óta üresen állt volna. – Nyisd ki, Mihal! – parancsolta az őrök vezére, mire egy katona lecsúszott a nyeregből, és előregyalogolt a magas fűben. Fiatal férfi volt, és a többiekhez hasonlóan hosszúra növesztette barna, egyenes haját, akárcsak bajszát és befont szakállát. Úgy festett, mint a Sárkány régi történelemkönyveinek vitézei, Polnia megalapításának idejéből. Erős volt, akár egy fiatal tölgyfa, még a többi katonához képest is magas és széles vállú. Fél kézzel félretolta a reteszt, és könnyed lökéssel kinyitotta mindkét ajtószárnyat. A délutáni napfény elárasztotta a csűr belső terét. Ezután azonban hátrahőkölt, csak egy fojtott nyögés hagyta el a torkát. A kardja markolata felé kapott, és a heves hátrálás kö-

zepette kis híján elbotlott a saját lábában. Jerzsit a hátsó falhoz támasztották, és a beáradó fény éppen kővé dermedt arcának torz vicsorgását világította meg. A szobor egyenesen ránk meredt. – Micsoda förtelmes grimasz! – jegyezte meg Marek herceg fesztelen hangon. – Idáig rendben volnánk. Janusz! – szólt oda testőrei vezérének, miközben leszállt a nyeregből. – Vidd ki az embereidet és a lovakat a szérűre, és szerezz valami fedelet a fejük fölé! Gondolom, az állatok nehezen fogják viselni a sok varázslatot és nyöszörgést. – Igenis, felség – felelte Janusz, és a fejével intett a helyettesének. A katonák ugyanolyan felszabadultan hagyták el a csűrt, mint a lovak. A mi hátasainkat is elvitték, és többségük hátra sem nézett, csak egy-két katona sandított vissza a romos építményre. Láttam, hogy Mihal vissza-visszapillant, és arcából eltűnik a vörösség. Vajmi keveset tudtak a Rengetegről. Nem a völgyből származtak – a Sárkánynak nem kellett sereget toboroznia a király számára –, sőt még csak nem is a közelben születtek. Pajzsaikon nyeregben ülő lovag ékeskedett, és ebből arra következtettem, hogy a Tarakaj környéki északi provinciákból származhattak, ahonnan Hanna királyné is jött. A mágiáról annyit tudtak, hogy a csatákban néha villámok csapódnak be, amelyek tisztán végeznek egy maroknyi emberrel. Fogalmuk sem volt, hová küldik őket.

– Várj! – szólalt meg a Sárkány, mielőtt Janusz megfordult volna a lovával, hogy kövesse a többieket. – Ha már ott vagy, vegyél két zsák sót, és adagold kisebb erszényekbe. Legyen mindenkinél egy! Aztán keress kendőket, amikkel eltakarhatják a szájukat és az orrukat, és vedd meg az összes használható fejszét! – A herceg felé fordult. – Nem lesz sok időnk. Ha egyáltalán működik a varázslat, akkor is csupán egy röpke lehetőséget nyerünk: a Rengeteg egy, de legfeljebb két nap alatt magához fog térni a támadás után. Marek herceg biccentett Janusz felé, megerősítve a parancsokat. – Arról is gondoskodj, hogy mindenki pihenjen egy kicsit. Amint itt végeztünk, indulunk a Rengetegbe. – És imádkozzunk, hogy a királyné ne legyen a mélyén – tette hozzá a Sárkány színtelen hangon. Janusz ránézett a mágusra, aztán vissza a hercegre, Marek viszont csak rácsapott Janusz lovának horpaszára, és elfordulva jelezte, hogy távozhat. Janusz követte a többi katonát, végig a keskeny ösvényen, amíg el nem tűnt a szemünk elől. Mindössze öten maradtunk a csűrben. Porszemek táncoltak a beáramló fényben, a széna melegen és édesen illatozott, de kipárolgott alóla a rothadó levelek enyhe, émelyítő szaga. Az egyik oldalfalon szabálytalan lyukat fedeztem fel: ott jöttek át a farkasok, akik nem megenni akarták a teheneket, hanem megvadítani és megrontani. Átfogtam magam a karommal. Rohamosan telt az idő. Virradatkor indultunk el Dvernyik felé, és csak egy rövid pihenőt engedélyeztünk a lovaknak. Szél motoszkált ki-be

az ajtókon, és hidegen cirógatta a nyakamat. Jerzsi arcát és kidülledt kőszemét narancssárgára festette a napfény. Felidéztem, milyen hideg, dermedt érzés volt kőnek lenni, és azon tanakodtam, vajon Jerzsi is lát-e minket sziklaszemén keresztül, vagy a Rengeteg időközben teljes sötétségbe zárta. A Sárkány ránézett a Sólyomra, és gúnyosan Jerzsi felé intett. – Szeretnél segíteni? A fehér köpenyes mágus erőltetetten elmosolyodott és meghajolt, aztán felemelt kézzel odasétált a szoborhoz. Csilingelő hangon, gyönyörű kiejtéssel gördült le a nyelvéről a kőmágiát feloldó ige, és Jerzsi ujjbegyei hamarosan rángatózva begörbültek, ahogy kimorzsolódott belőlük a sziklaanyag. Karomszerű keze széttárva meredezett a teste mellett, és a bilincseihez erősített láncok még mindig a falhoz szögezték. Amikor mozogni kezdett, a fém láncszemek összesúrlódtak. A Sólyom rezzenéstelen mosollyal hátrébb lépett Jerzsitől, és pillantása ide-oda siklott a megelevenedő szobron. Amikor Jerzsi szája kiszabadult a dermedtségből, erőtlen nevetés hagyta el, majd a tüdeje is felengedett, és ahogy Jerzsi nevetése fokozatosan éles sikollyá fokozódott, a Sólyom arcáról lehervadt a mosoly. Kasja botladozva közelebb húzódott hozzám, én pedig megfogtam a kezét. Ő is szoborként állt mellettem, és az emlékek hatására megdermedt. Jerzsi üvöltött, nevetett és vonított, képtelen volt abbahagyni, mintha minden hangot ki akarna magából adni, amelyet a kővarázslat bezárt a testébe. Kifulladásig üvöltött, aztán felemelte a fejét, és megfeketedett, rothadó fogaival

ránk vicsorgott. Bőrén zöld foltok ütköztek ki. Marek herceg rámeredt, a kardja markolatát szorongatta, a Sólyom pedig közben odahátrált mellé. – Üdv, hercegecske! – dúdolta Jerzsi. – Hiányzik a mamád? Szeretnéd hallani az ő sikolyát is? Marek! – Jerzsi váratlanul egy asszony hangján sikoltott, magas és kétségbeesett hangon. –

Marecsek, ments meg! A herceg egész testében megremegett, mint akit gyomorszájon vágtak, és önkéntelenül is kihúzta egyarasznyira a kardját a hüvelyéből. – Elég legyen! – vicsorogta. – Hallgattassátok el! A Sólyom felemelte az egyik kezét, és azt mondta: – Elrekagyut! – Még mindig tágra volt nyílva a szeme a döbbenettől. Jerzsi habzó száját elhagyta még néhány hörgés és sikoly, mintha bezárták volna egy szobába, amelynek vastag falán még átszűrődött néhány kiáltás: Marecsek! Marecsek! A Sólyom hirtelen elénk perdült. – Nem gondolhatod komolyan, hogy meg lehet tisztítani ezt a… – Vagy úgy, szóval most neked szállt inadba a bátorságod! – állapította meg a Sárkány hidegen és élesen. – Nézz rá! – A fehér ruhás mágus visszafordult. – Lellejaszt palezs! – Karját úgy lendítette fel, majd le, mintha egy üveglapról törölné le a párát. Hátrahőköltem, Kasja fájdalmasan megszorította a kezemet, és iszonyodva figyeltük, ahogy Jerzsi bőre olyan áttetszővé vált, mint egy vékony hagymahéj, alatta pedig fekete árnytömegek tekeregtek és gabalyodtak egymásba. Hasonlítottak azokra, amelyeket az én bőröm alatt találtunk, de annyira

meghíztak, hogy szinte mindent felfaltak benne, még az arcában is ott kígyóztak. Sárgára színeződött szemével alig tudott kisandítani a torzan kavargó fekete felhők közül. – Mégis fel voltál rá készülve, hogy frissen és vidáman belovagolj a Rengetegbe – folytatta a Sárkány. A herceg felé fordult, aki fémesen szürke arccal Jerzsit nézte. Szája keskeny, vértelen vonallá változott. – Figyelj rám! Ez? – kérdezte a mágus, és Jerzsire mutatott. – Ez még semmi. Ez egy harmadfokú rontás, a kővarázslatnak köszönhetően alig háromnapos. Ha csak negyedfokú volna, akkor egy hétköznapi tisztítóigével már kipurgáltam volna. A királyné viszont húsz éve raboskodik egy szívfában. Ha megtaláljuk, ha ki tudjuk hozni, ha meg tudjuk tisztítani, amelyek közül egyik sem biztos, távolról sem… még mindig ott lesz benne a húszévnyi szörnyűséges gyötrelem emléke. Nem fog magához ölelni. Meg sem fog ismerni. – Az igaz, hogy most esélyünk nyílik megtámadni a Rengeteget – ismerte el gyorsan. – De még ha sikerül is megtisztítanunk ezt az embert, és közben elpusztítanunk egy másik szívfát, nem kellene a feltáruló ösvényen mindent kockára téve azonnal a Rengeteg mélyébe rontanunk. A legközelebbi határnál kell kezdenünk, egy új ösvényt kell kialakítanunk a vadonban, amilyen mélyre reggeltől estig el tudunk jutni, aztán amikor elindulunk kifelé, otthagyjuk a tűzszívet magunk mögött. Így viszszaszereznénk húsz mérföldet a völgyből, és három nemzedékre meggyengíthetjük a Rengeteget. – És ha az anyám is bennég? – kérdezte Marek herceg, és

szembefordult a mágussal. A Sárkány Jerzsi felé intett a fejével. – Te inkább így szeretnél élni? – És ha nem ég el? – tiltakozott Marek. – Nem lehet. – Úgy szívta be a levegőt, mintha fémpánt szorítaná össze a tüdejét. – Nem! A Sárkány összeszorította a száját. – Ha meg tudnánk gyengíteni a Rengeteget, több esélyünk lenne… – Nem! – ismételte a herceg, és egy intéssel belefojtotta a szót a mágusba. – Kihozzuk az anyámat, és közben amennyire lehet, letaroljuk a Rengeteget. Azután, Sárkány, ha már megtisztítottad és elégetted az őt fogva tartó szívfát, esküszöm, hogy átadok neked minden embert és fejszét, amelyeket csak apám nélkülözni tud, és nemcsak húszmérföldnyi területen égetjük fel a Rengeteget, hanem egészen Rosziáig kiirtjuk, hogy örökre megszabaduljunk tőle. Mialatt beszélt, egyre jobban kihúzta magát, és megvetette a lábát. Beharaptam a számat. Egyáltalán nem bíztam Marek hercegben, de volt egy olyan érzésem, hogy joga van megtenni, amit akar. Már az is nagy győzelem volna, ha húsz mérföldön kiirtanánk a Rengeteget, de az csak átmeneti diadal. Én az egészet fel akartam égetni. Persze mindig is utáltam a Rengeteget, ám korábban csak távolról. Olyan volt, mint a jégeső aratás előtt vagy sáskahad a mezőkön, vagyis ezeknél borzalmasabb, inkább rémálomhoz hasonló, mégis a természetének megfelelően viselkedett. Mos-

tanra azonban egészen átalakult, élőlénnyé változott, amely szándékosan vetette be teljes erejét és gonoszságát ellenem és a szeretteim ellen. Árnyékba borította a szülőfalumat, és készen állt rá, hogy teljesen bekebelezze, akárcsak Porosznát. A Sárkány vádjaival ellentétben nem álmodoztam arról, hogy nagy hősnővé válok, mégis szívesen belovagoltam volna fejszével és tűzzel a Rengetegbe. Ki akartam szabadítani a királynét a fogságából, seregeket akartam állítani mindkét határára, és a földdel tenni egyenlővé. A Sárkány pár pillanat múlva némán megcsóválta a fejét. Nem vitatkozott tovább. Inkább a Sólyom tiltakozott – ő kevésbé volt biztos a dolgában, mint Marek herceg. Nem tudta levenni a szemét Jerzsiről, fehér köpenyének egyik csücskét a szája és az orra elé emelte, mintha többet sejtene nálunk, és attól tartana, hogy belélegez valami betegséget. – Remélem, megbocsátod a kétkedésemet, felség. Meglehet, hogy siralmasan tapasztalatlan vagyok ilyen kérdésekben – mondta, és még a köpenye anyagán keresztül is jól hallható volt a hangjában uralkodó feszültség és gúny. – Én ezt egy kivételesen súlyos rontásnak nevezném. Még az sem volna biztonságos, ha lefejeznénk, mielőtt elégetjük. Talán előbb meg kellene győződnünk róla, hogy ezt a férfit ki tudjuk szabadítani, mielőtt nagyobb szabású tervek megvalósításához látunk hozzá. – De megegyeztünk! – tiltakozott Marek herceg, és szembefordult a mágussal. – Azt hagytam jóvá, hogy érdemes a kockázatot vállalni,

amennyiben Szarkan tényleg talált egy módot a rontás elűzésére. De ez… – Ismét Jerzsire nézett. – Csak akkor vállalom, ha ezt sikerül megoldani, és akkor is kétszer ellenőrzök mindent. Ki tudja, lehet, hogy a lány nem is volt rontás alatt, csak Szarkan terjesztette el ezt a pletykát, hogy tovább fényezze a hírnevét. A Sárkány megvetően horkantott, a felvetésekre viszont nem válaszolt. Elfordult, és kihúzott egy maroknyi szalmát az egyik régi, szétomlott bálából, és miközben ujjaival gyorsan összemorzsolta őket, egy varázsigét duruzsolt. Marek herceg megragadta a Sólyom karját, és dühödten suttogva félrevonta. Jerzsi még mindig magában énekelt a tompító varázslat hatása alatt, és közben ringatózni kezdett a falra erősített láncokon. Egyszer csak előrelendült, és a lehető legtávolabbra kitárta a karjait. Bár a láncok visszafogták, minden erejét összeszedve nekifeszült, és újra és újra megpróbálta rájuk vetni magát. Nyakát nyújtogatva a levegőbe harapott. Nyelve kilógott a szájából, förtelmesen megdagadt és feketére színeződött, mintha egy meztelen csiga költözött volna a helyére. Ide-oda mozgatta a nyelvét, és közben a szemét forgatta felénk. A Sárkány nem törődött vele. A kezében tartott szalmaköteg megvastagodott és megnőtt. Kicsi, ingatag lábú asztalka lett belőle, éppen csak olyan széles, mint egy alkar hossza. Ezután elővette a magával hozott bőrerszényt, és kinyitotta. Óvatosan előszedte a Hívóigét, amelynek arannyal díszített betűi megcsillantak a lemenő nap fényében. Letette a kisasztalra. – Jól van – szólalt meg végül, és hozzám fordult. – Kezdjük el!

Egészen addig, amíg a herceg és a Sólyom felém nem fordult, fel sem fogtam, hogy a szemük láttára kell majd megfognom a Sárkány kezét, és előttük kell majd egybeolvasztanom a saját mágiámat az övével. A gyomrom kicsire húzódott, akár egy aszalt szilva. Ránéztem a Sárkányra, ám ő csak dölyfösen meredt maga elé, mintha nem igazán érintené meg, ami körülötte történik. Vonakodva odamentem hozzá. A Sólyom végigkísért a tekintetével, amelyben valamennyi mágiát is éreztem. Áthatóan nézett, akár egy ragadozó. Borzalmas érzés volt a figyelmük kereszttüzében lenni, és csak rontott a helyzeten, hogy Kasja is jelen volt, hiszen ő jól ismert. Nem sokat meséltem neki arról az éjszakáról, az utolsó alkalomról, amikor a Sárkánnyal megpróbáltunk együtt dolgozni. Nem is tudtam volna szavakba önteni, sőt gondolni sem akartam rá. Ugyanakkor nem utasíthattam vissza a parancsot, főleg nem így, hogy Jerzsi úgy himbálózott a láncain, mint a régi játékom, amelyet apám faragott nekem – egy mókás pálcikaemberke, amely két bot között ugrált és bukfencezett. Nagyot nyeltem, és a Hívóige borítójára tettem a kezem. Kinyitottam a könyvet, aztán a Sárkánnyal együtt olvasni kezdtünk. Feszülten és esetlenül álltunk egymás mellett, ám a varázserőink úgy fonódtak össze, mintha már nélkülünk is tudnák a dolgukat. Ellazult a vállam, felemelkedett a fejem, és hálásan, mélyen beszívtam a levegőt. Hagytam, hogy magával sodorjon,

és az sem zavart volna, ha közben az egész világ minket néz. A

Hívóige folyóként áramlott körülöttünk, a Sárkány kántálása fodrozódott, én pedig apró zuhatagokat és ugráló halakat adtam hozzá. A fény úgy ragyogott fel körülöttünk, mint egy túl korai pirkadat. Jerzsi szeméből a Rengeteg meredt ránk, és hangtalan gyűlölettel vicsorgott. – Ez működik? – kérdezte Marek herceg a Sólyomtól a hátunk mögött. Nem hallottam a mágus válaszát. Jerzsi éppen úgy el volt veszve a Rengetegben, mint Kasja, de ő már feladta: egy fatörzsnek támaszkodva ült, kinyújtóztatta maga előtt vérző lábát, elernyedt az állkapcsa, és üres tekintettel bámulta az ölébe ejtett kezét. Meg sem mozdult, amikor megszólítottam. – Jerzsi! – A kiáltásra lassan, semmitmondó tekintettel rám nézett, majd újból lehorgasztotta a fejét. – Értem… tehát van csatorna – állapította meg a Sólyom. Ránéztem, és észrevettem, hogy időközben feltette a szemfedőjét. A furcsa sólyomszemmel nézett a homlokán át, fekete pupillája hatalmasra tágult. – Így terjeszkedik kifelé a rontás a Rengetegből! Szarkan, ha most beleküldöm a tisztítóigét a közepébe… – Nem! – tiltakoztam sietve. – Akkor Jerzsi meghal! A fehér köpenyes mágus elutasítóan nézett rám. Nyilvánvalóan nem érdekelte, hogy Jerzsi életben marad-e. Kasja viszont megfordult, és kirohant a csűrből, majd végigszaladt az ösvényen, hogy pár perc múlva Krisztinával és a karjában tartott

gyerekkel térjen vissza. Krisztina megrémült a mágia láttán, elborzadva figyelte Jerzsi testének vonaglását, ám Kasja gyorsan és suttogva elmagyarázta neki a helyzetet. Az asszony még szorosabban fogta a gyerekét, és lassan közelebb lépett, aztán még közelebb, míg végül szembe tudott nézni Jerzsivel. Teljesen megváltozott az arckifejezése. – Jerzsi! – kiáltotta. – Jerzsi! – Széttárta a karját a férfi felé. Kasja lefogta, hogy ne érintse meg a férfi arcát, ám én láttam, hogy a Rengetegben Jerzsi ismét felemeli a fejét, és lassan lábra áll. A Hívóige fénye vele sem volt könyörületesebb. Ezúttal távolabbról éreztem, nem érintett meg közvetlenül, ahogy Kasja esetében, de Jerzsi egész lelke lecsupaszodott előttünk, csordultig telve haraggal. Feltűntek az eltemetett gyerekek sírjai, Krisztina némán szenvedő arca, a hasát mardosó éhség, a keserű neheztelés a házuk mellé rakott kosarak miatt, amelyeket az adakozók hagytak ott, és amelyeket próbált nem észrevenni, hiszen arra emlékeztették, hogy a felesége a többi falulakótól kéregetett. Éreztük nyers kétségbeesését a megrontott tehenek miatt, a nyomorból való kikerülés utolsó reménysugarának elhamvadását. Félig-meddig akarta is, hogy a szörnyek végezzenek vele. Krisztina arca a saját felkorbácsolódott kétségbeesését és tehetetlen, sötét gondolatait tükrözte. Az anyja figyelmeztette, hogy ne menjen hozzá szegény emberhez; a Radomszkóban élő nővérének már négy gyereke volt, és a férje gyapjúszövésből

tartotta fenn a családját. A nővére gyerekei életben maradtak, soha nem fáztak és nem éheztek. Jerzsi szája remegve húzódott szélesre a szégyentől, és a fogát csikorgatta. Krisztina viszont felzokogott, és ismét széttárta karját a férje felé, ám ekkor a kisbaba felébredt és felkiáltott. Fülsértő hangnak tűnt, ugyanakkor a megrontott Jerzsiével öszszehasonlítva csodálatosnak is: hétköznapi, egyszerű, nyers követelés volt. Jerzsi tett egy lépést felénk. Ekkor váratlanul könnyebbé vált minden. A Sárkány igazat beszélt: ez a rontás nem volt olyan erős, mint amelyik Kasjába költözött, akármennyire förtelmesnek nézett ki. Miután Jerzsi megmozdult, egyre gyorsabban tudott felénk haladni, és bár őt is megpróbálták lelassítani az ágak, vékony, ostorszerű hajtások voltak csupán. Jerzsi az arca elé tette a kezét, és a sűrűn keresztültörve futásnak eredt. – Vedd át a varázslatot! – szólt rám a Sárkány, amikor a Hí-

vóige vége felé jártunk. Összeszorított fogakkal tartottam fenn a folyót, a mágus pedig kihúzta belőle a saját varázserejét. – Most – fordult a Sólyom felé –, amikor kijön… – Mialatt Jerzsi arca megtelt a saját vonásaival, a két mágus egymás mellett állva felemelte a kezét, és egyszerre mondta ki: – Ulozistusz szovjenta! Jerzsi üvöltve menekült a tisztítótűz elől, de végül sikerült kiugrania a vadonból. Néhány szurokcsepp gördült ki a szemén és az orrán, majd füstölve a földre hullottak. A következő pillanatban a férfi teste már ernyedten lógott a láncokon.

Kasja lábával földet rúgott a cseppekre, a Sárkány pedig előrelépett, és az állánál fogva felemelte Jerzsi fejét. Addig tartotta, amíg fel nem olvastam a Hívóige utolsó sorait. – Nézd meg most! – mondta a Sárkány a Sólyomnak. A fehér ruhás mágus a keze közé fogta Jerzsi arcát, és megszólalt. A varázslat nyílként szökkent ki belőle a Hívóige egy utolsó szörnyű felvillanásában. A láncok között a falon, Jerzsi feje fölött egy ablak nyílt meg, és egy pillanatra mindnyájan megláthattuk a magas, öreg szívfát, amely kétszer olyan nagy volt, mint Kasja börtöne. Vadul csapkodott ágaival a recsegő-ropogó lángtengerben.

14. FEJEZET

A

katonák jóízűen nevetgéltek, amikor másnap a virradat előtti utolsó csendes órában elhagytuk Dvernyiket. Alaposan felfegyverkeztek, káprázato-

san néztek ki fényes láncingjeikben, lengedező tollú sisakjaikban, hosszú, zöld köpenyükben, a nyergeikre akasztott, festett pajzsokkal. Ők is tisztában voltak vele, milyen tiszteletet parancsoló a megjelenésük, mert büszkén léptették végig lovaikat a sötét dűlőutakon, még a hátasaik is felfelé feszítették a nyakukat. Harminc kendőt persze nem kaptak könnyen egy kis faluban, ezért a többségük kicsi, szúrós, téli gyapjúkendőket tekert hevenyészve a nyaka és az arca köré, ahogy a Sárkány parancsolta. Időnként megtört a higgadt és tökéletes póz, és lopva be-benyúltak a kendő alá megvakarni magukat. Egész életemben lovagoltam apám nagytermetű, lassú málhás lovain, akik legfeljebb azon lepődtek meg, ha fejen álltam széles

hátukon, és nem voltak hajlandók ügetni, még kevésbé könynyedén vágtázni. Marek herceg viszont olyan lovakra ültetett minket, amelyeket a lovagjai hoztak magukkal tartalékba, és úgy éreztem, ezek nem is ugyanabba a fajba tartoznak, mint apám lovai. Ha véletlenül rossz irányba rántottam meg a gyeplőt, a lovam felágaskodott a hátsó lábaira, és kapálni kezdett a patáival, alig bírtam megkapaszkodni a sörényében. Egy idő után, ugyanolyan érthetetlen módon letette mellső lábait, és rendkívül elégedetten lépkedett tovább. Legalábbis amíg el nem hagytuk Zatocseket. Nem lehetett meghatározni, hol ért véget a völgyet átszelő út. Feltételeztem, hogy egykor jóval hosszabban folytatódott – talán Porosznába, vagy más, régebben elnyelt és beljebb eső falvakba. Ám mielőtt a zatocseki vízimalom kerekének nyikorgása elhalt volna mögöttünk a hídon túl, a fű és a gyomok mind jobban beszűkítették az utat, és egy mérfölddel arrébb már nem is lehetett látni. A katonák még mindig nevetgéltek és énekeltek, de a lovak talán bölcsebbek voltak az embereknél. Lelassították a lépteiket anélkül, hogy a lovasaik jelt adtak volna. Idegesen prüszkölve rángatták a fejüket, előre és hátra forgatták a fülüket, és a bőrük alatti izmok idegesen remegtek, mintha legyek csiklandoznák őket. De rovarok nem voltak sehol. Sötét fák fala várta érkezésünket. – Álljunk meg itt! – mondta a Sárkány, és az állatok mintha értették volna, örömmel torpantak meg szinte azonnal. – Igyatok vizet, és egyetek is valamit, ha akartok! Ha betérünk a fák közé,

már semmi sem kerülhet a szátokba. – Leszállt a lova nyergéből. Óvatosan én is lecsúsztam a lovamról. – Majd én ellátom – ajánlotta az egyik katona, egy barátságos, kerek képű, szőke fiú, akinek kétszer is eltörhetett már az orra. Vidáman és avatottan csettintett nyelvével a hátasomnak. Az összes harcos levitte a lovát a folyóhoz inni, majd körbeadták maguk között a vekniket és a szesszel teli butykosokat. A Sárkány odaintett magához. – Öltsd magadra a védővarázslatot, minél több rétegben! Aztán próbáld meg a katonákra is rátenni. Én is idézek rád egyet. – Az majd megóv minket az árnyaktól? – kérdeztem kétkedve. – Még bent a Rengetegben is? – Nem. De lelassítja őket. Van egy pajta Zatocsek mellett, teleraktam tisztító varázslatokkal, arra az esetre, ha be kellene menni a Rengetegbe. Amint kiértünk, odamegyünk, és bőven beveszünk belőle. Tízszeresen alkalmazzuk, akármennyire meg vagy bizonyosodva a tisztaságod felől. Ránéztem a fiatal katonák csapatára, akik beszélgetve és nevetve majszolták a kenyeret. – Van ott elég mindnyájuk számára? A mágus ridegen végignézett a harcosokon, mintha kaszával suhintott volna végig rajtuk. – Csak azoknak, akik túlélik. Megborzongtam. – Látom, még mindig nem tartod jó ötletnek ezt az utat. Jerzsi kiszabadítása után sem. – Vékony füstkígyó emelkedett ki a Rengetegből, ahol elégett a szívfa. Azt láttuk előző este a csűrből.

– Gyalázatos ötlet – jelentette ki a mágus. – Ennél már csak az volna rosszabb, ha engedném, hogy Marek herceg vezessen be téged, és Szolja is bemenjen nélkülem. Így legalább tudom, mire számíthatok. Gyere, nem maradt sok időnk! Kasja szótlanul gyűjtötte velem a tűleveleket a varázsigéhez. A Sólyom közben bonyolult védőpajzsot idézett Marek herceg köré. Mintha csillogó téglákból épített volna falat neki, és amikor a fejénél is magasabbra ért, az egész gyűrű egyetlen fényburokká olvadt össze, és ráborult a hercegre. Ha a szemem sarkából sandítottam Marekre, továbbra is láttam a halvány csillogást a bőrén. A fehér köpenyes mágus saját magára is hasonlót idézett. Észrevettem, hogy a katonák egyike sem kapott hasonló védőpajzsot. Letérdeltem, és tűzrakást készítettem fenyőtűkből és ágakból. Amikor a füst már fojtón és torokkaparón betöltötte az egész tisztást, felnéztem a Sárkányra. – Elmondod a tiédet? – kérdeztem. A vállamra nehezedő védőige olyan volt, mintha egy súlyos kabátot vettem volna magamra egy tűzhely előtt. Kényelmetlen volt, viszkettem tőle, és egyfolytában eszembe idézte, miért is van rá szükség. A mágus énekével együtt hümmögtem a saját védővarázslatomat, és azt képzeltem, hogy a télbe készülök nehéz bundában, egyujjas kesztyűben, gyapjúsálban, begombolt fülvédős sapkában, kötött nadrággal a csizmám fölött, és sok réteg köpennyel. Mindent alaposan összekötöttem és begyűrtem, egyetlen apró rést sem hagytam a maró levegőnek.

– Mindenki tegye fel a sálat! – kiáltottam, és közben le sem vettem a szemem a füstölő kis máglyáról. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy felnőtt férfiakhoz, katonákhoz beszélek. Még furcsább volt, hogy azonnal követték az utasításomat. Körbetereltem a füstöt magam körül, hagytam, hogy kendőik magukba szívják, és ezzel védelmet nyerjenek. Végül az utolsó fenyőtűk is elhamvadtak. Kialudt a tűz. Kissé ingatagon álltam lábra, köhögtem a füsttől, és meg kellett dörzsölnöm könnyező szememet. Amikor újra tisztán láttam, öszszerezzentem: a Sólyom engem nézett mohón és elszántan, közben pedig ő is felhúzta a köpenyét a szájára és az orrára. Sietve elfordultam, majd lementem a folyóhoz inni és lemosni az arcomról és a kezemről a kormot. Nem volt kellemes érzés, ahogy a fehér köpenyes mágus át akarta fúrni tekintetével a bőrömet. Kasjával ketten megettünk egy darab kenyeret. Pici koromtól ismertem a dvernyiki pék kenyerét, a kemény kérget, a szürkésbarna, kicsit fanyar belet, az otthoni reggelek ízét. A katonák elrakták a flaskáikat, lesöpörték magukról a morzsát, és felszálltak a lovaikra. A nap kisütött a fák fölött. – Jól van, Sólyom – szólalt meg Marek herceg, amikor már mindenki a nyeregben ült. Lehúzta a védőkesztyűjét. A legkisebb ujjának első percén kicsi gyűrűt viselt, vékony arany ékszert apró, kék kövekkel kirakva. Női gyűrű volt. – Mutasd az utat! – Tedd rá a hüvelykujjad! – parancsolta a Sólyom, és a saját

nyergéből áthajolva egy kövekkel kirakott tűvel megszúrta Marek ujját. Kövér vércsepp hullott a gyűrűre, és vörösre festette az aranyat. A mágus közben egy keresőigét mormolt. A kék kövek sötétülni kezdtek. Lilás fény vonta be Marek kezét, amely még akkor is körülötte maradt, amikor visszavette a páncélkesztyűt. Felemelte maga elé az öklét, és hol jobbra, hol balra mozgatta. Amikor a Rengeteg felé tartotta, még erősebben felragyogott a fény. A herceg elindult, és bevezetett minket a Rengetegbe. Lovaink egyenként lépték át a hamusávot, majd besétáltak a sötét fák közé. A vadon egész máshogy festett tavasszal, mint télen. Volt benne valami sürgetés és éberség. Alig érték a bőrömet az első ágak árnyékai, amikor már beleborzongtam a számtalan vizslató tekintetbe. A lovak patái tompán puffantak a talajon, mohát és egyéb növényeket forgattak ki a harasztból. Megpróbáltuk megkerülni a tövises bozótokat, amelyek hosszú, szúrós ágaikkal utánunk akartak kapni. Sötét madarak röppentek némán és szinte láthatatlanul egyik fától a másikig, mintha ők diktálnák az iramot. Hirtelen ráébredtem, hogy ha tavasszal jöttem volna Kasjáért egyedül, csak véres küzdelmek árán jutottam volna el hozzá. Ezen a napon azonban harmincan is elkísértek, fegyveres katonák. Nehéz kardokat és fáklyákat hoztak magukkal, valamint egy-egy kis zsák sót, ahogy a Sárkány parancsolta. Az elöl haladók fegyvereikkel a csalitost csapkodták, hogy a többiek szélesebb ösvényen vonulhassanak. A kétoldalt haladó katonák

felgyújtották a tövises bozótot, és sóval szórták be az ösvény széleit mögöttünk, hogy majd visszamehessünk ugyanazon az úton. Nevetést viszont már nem hallottam. Némán poroszkáltunk előre, csak a lószerszámok csilingelése hallatszott, meg a paták tompa dübörgése a kopár ösvényen. Csak elvétve morgott valaki egy-egy mondatot, és a lovak sem nyihogtak többet. Tágra nyílt, fehér keretes szemmel bámulták a környező fákat. Mindnyájan úgy éreztük, hogy vadásznak ránk. Kasja mellettem lovagolt, arcát igyekezett a ló sörényébe rejteni. Felé nyújtottam a kezem, és elkaptam az ujjait. – Mi az? – kérdeztem halkan. Felemelte tekintetét az ösvényről, és egy fára mutatott a távolban, egy öreg, elüszkösödött tölgyfára, amelyet évekkel korábban egy villám égetett fel. A halott ágairól lógó mohával úgy festett, mint egy görnyedt öregasszony, aki a szoknyáját felkapva meghajtja magát egy uraság előtt. – Emlékszem arra a fára – felelte Kasja. Leengedte a kezét, és a lova fülei között egyenesen a fát nézte. – A vörös sziklára is, amely mellett elmentünk, meg a tüskés szürke bokrokra… mindegyikre. Mintha el sem mentem volna. – Ő is suttogott. – Mintha nem szabadultam volna ki. Azt sem tudom, hogy te igazi vagy-e, Nyeska. Mi van, ha ez is csak egy álom? Tehetetlenül megszorítottam a kezét. Fogalmam sem volt, hogy vigasztalhatnám meg. – Van itt valami a közelben – folytatta Kasja. – Ott elöl.

A kapitány meghallotta, amit mondott, és odafordult. – Valami veszélyes? – Valami halott – helyesbített Kasja, és lenézett a nyeregre, a gyeplőt markoló kezére. Egyre erősödött körülöttünk a fény, és az ösvény is kiszélesedett a lovaink lába alatt. Kongva kopogtak a paták. Amikor lenéztem a földre, törött macskaköveket vettem észre, félig a mohaszőnyeg alá temetve. Újra felkaptam a fejem, és összerezzentem: a távolból, a fák sűrűje közül kísérteties, szürke arc nézett vissza rám, széles, szögletes szája fölött hatalmas szemüregekkel. Egy kiégett szénapajta. – Térjünk le az útról! – szólt ránk élesen a Sárkány. – Kerüljük meg! Északra vagy délre, mindegy. Csak a tisztásra ne menjetek ki, és ne álljatok meg! – Mi ez a hely? – kérdezte Marek. – Poroszna. Vagyis ami maradt belőle. Elfordítottuk lovainkat, és észak felé indultunk tovább. Átverekedtük magunkat a tövises bozóton, a kicsi, ínséges kalyibák maradványai között, amelyeknek gerendái alig bírták tartani a romokat, zsúpfedelük pedig régen beomlott. Próbáltam kerülni a tekintetemmel a földet. Sűrűn belepte a lágy moha és fű, és nyurga fiatal fák nyújtóztak a magasba napfényért – lombjuk már szétterült a fejünk fölött, és izgő-mozgó foltokra szabdalták a napfényt. A moha alól azonban félig eltemetett alakok látszottak ki, itt-ott csontvázkezek törtek fel a rögök között, és fehér ujjbegyek bukkantak elő a puha, zöld szőnyegből hidegen

csillogva. Ha a kunyhók fölött arrafelé néztem, ahol egykor a falu főtere állhatott, egy hatalmasra terjeszkedő, ezüst kupolát láttam, és a szívfa lombjának távoli, tompa suttogását is hallani véltem. – Nem állhatnánk meg felégetni? – kérdeztem suttogva a Sárkánytól, a lehető leghalkabban. – Hát persze – felelte. – Ha bevetjük a tűzszívet is, és azonnal elmenekülünk arra, amerről jöttünk. Ezt kéne tennünk. Meg sem próbált halkan beszélni. Marek herceg viszont nem fordult hátra, csak néhány katona nézett ránk értetlenül. A lovak remegve nyújtogatták a nyakukat, és szívesen gyorsítottak lépteiken, hogy mihamarább magunk mögött hagyjuk a holt települést. Kicsivel később megálltunk pihenni. A lovak a félelemtől legalább annyira kifáradtak, mint a megerőltetéstől. Valamiféle mocsárhoz érkeztünk, körülötte kiszélesedett az ösvény. Egy tavaszi patak torkollott oda, amely a hóolvadás elapadása után lassacskán kiszáradt. Mindössze egy apró csermely maradt belőle, amely bugyborékolva egy sziklamederben összegyűlt, széles, tiszta tavacskába érkezett. – Ihatnak belőle a lovak? – kérdezte Marek herceg. A Sárkány vállat vont. – Akár ihatnak is. Nem sokkal roszszabb, mint megállni a fák alatt. Ha visszaértünk, úgyis le kell őket vágni. Közben Janusz is leszállt a lováról, és egyik kezét még a jószág orrán tartotta, hogy megnyugtassa. Most felkapta a fejét. – Ezek

gyakorlott harci mének! Annyit érnek ezüstben, amennyi a súlyuk! – A tisztítófőzet pedig aranyban ér annyit, amennyi a súlyuk! – vitatkozott a Sárkány. – Ha gyengéd érzelmeket tápláltok irántuk, nem lett volna szabad behoznotok őket a Rengetegbe. De ne aggódjatok. A kérdés jó eséllyel fel sem fog merülni. Marek herceg lesújtóan nézett a mágusra, de nem akadékoskodott. Inkább félrevonta Januszt, és megpróbált erőt önteni belé. Kasja

ezalatt

a

tisztás

szélére

sétált,

ahol

néhány

szarvasnyomot fedezett fel. A kis tavat kerülte a tekintetével. Azon töprengtem, vajon ezt a helyet is látta-e, amikor hosszú fogsága alatt ide-oda kószált. Benézett a sötét fák sűrűjébe. A Sárkány elsétált mellette, ránézett, és mondott valamit. Láttam, hogy Kasja feje a mágus felé fordul. – Tisztában vagy vele, mivel tartozik neked? – kérdezte a Sólyom váratlanul a hátam mögül. Riadtan fordultam meg. A lovam közben mohón ivott a vízből. Megfogtam a gyeplőt, és egy kicsit közelebb húzódtam az állat meleg oldalához. Nem feleltem semmit. A Sólyom felvonta egyik fekete, éles vonalú szemöldökét. – Nem sok mágus él a birodalomban. Képességed a törvény értelmében kiemel téged a hűbérességből. Az udvarban is helyet kapnál, kiérdemelted a király pártfogását. Nem lett volna szabad a völgyben tartania és szolgamunkát végeztetnie veled. – A ruhámra mutatott. Úgy öltöztem fel, mintha gyűjtögetni indultam

volna a vadonba, magas sártaposó csizmát húztam, zsákvászonból varrt, laza nadrágot öltöttem, és az egészre egy barna zubbonyt húztam. Rajta még mindig a fehér köpenye volt, jóllehet, a Rengeteg gonosz ereje elkezdte legyűrni a védelmezőigét, amellyel más sűrűkben tisztán és rendezetten tarthatta volna a ruházatát – a széleken már foszlásnak indult az anyag. Félreértette kétkedő tekintetemet. – Gondolom, az apád földműves. – Favágó. Legyintett, mintha a kettő ugyanaz volna. – Ezek szerint semmit sem tudsz a királyi udvarról. Amikor az én képességeimet felfedezték, a király lovaggá ütötte az apámat, a képzésem befejezése után pedig bárói címet kapott. Veled sem bánna szűkmarkúan. – A mágus közelebb hajolt hozzám, én pedig nekifeszültem a lovam oldalának. Az állat buborékokat prüszkölt a vízbe. – Akármit is hallottál itt, ezen az eldugott helyen, Szarkan nem az egyetlen kiváló mágus Polniában. Biztosíthatlak róla, hogy nem kell elkötelezned magad mellette, csak azért, mert olyan… érdekes feladatokat talált neked. Sok más varázsló közül választhatnál, ha szövetségest keresel. – Kinyújtotta felém a kezét, és a tenyeréből egy vékony, spirál alakú láng szökkent fel. Motyogott valamit. – Nem szeretnéd kipróbálni? – Veled? – kérdeztem vissza kissé bárdolatlanul. A Sólyom szeme összeszűkült. Én viszont nem szégyelltem el magam. – Azok után, amiket Kasjával műveltél? Második köpenyként borította be a sértett meglepettség. –

Szívességet tettem neki, és neked is. Azt hiszed, bárki elhitte volna Szarkannak, hogy meggyógyította? A pártfogódat a jobb szándékúak hóbortos különcnek nevezik, hiszen elásta magát a világ végén, és csak akkor megy fel az udvarba, ha hívják, akkor is borús arccal fenyegetőzik, hogy ilyen meg olyan csapások várnak a birodalomra, amelyek persze sohasem jönnek el. Egyetlen barátja sincs a palotában, és csak azok a károgók állnak mellette, akik a lány halálát követelték. Ha Marek herceg nem avatkozik közbe, a király egy hóhért küldött volna helyettünk, és a fővárosba hívatta volna Szarkant, hogy feleljen a bűnéért… vagyis azért, hogy ilyen hosszú ideig életben hagyott egy Erdőből kihozott lányt. Gyanítottam, hogy ő lett volna a hóhér, ám őt egy ilyen aprócska mellékkörülmény szemlátomást nem akadályozta meg abban, hogy szívességnek állítsa be, amit tett. Fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék pökhendi felvetéseire, egy artikulálatlan sziszegésnél többre nem is telt volna tőlem. Ám a mágus nem ment el odáig. Lágy hangon folytatta, amellyel ugyanakkor érzékeltette, mennyire sületlennek tart. – Gondolkodj el egy kicsit azon, amit mondtam. Nem hibáztatlak az indulataidért, de ettől még ne utasítsd vissza a jó tanácsot. – Udvariasan meghajolt. Peckesen távozott, Kasja pedig átvette a helyét. A katonák lassan felszálltak lovaikra. Kasja józan ábrázattal dörzsölgette a karját. Időközben a Sárkány is felült a lovára. Ránéztem a mágusra, és azon tanakodtam, mit mondhatott a barátnőmnek.

– Jól vagy? – kérdeztem. – Azt mondta, már nem kell tartanom a fertőzéstől – felelte Kasja. Enyhén megrándult a szája, bár ez a mosolynak éppen csak árnyéka volt. – Azt mondta, hogy ha félek a Rengetegtől, az az érintetlenség jele. – Váratlanul hozzátette: – Azt is mondta, hogy sajnálja a riadalmat, amit okozott… mármint, amikor még arra készültem, hogy engem választ. Soha többé nem fog elvinni senkit. Én vágtam korábban a fejéhez, hogy nem volna szabad lányokat rabolnia, de nem hittem volna, hogy ilyen mélyen érinti. Nagy szemeket meresztettem Kasjára, ám csodálkozni nem maradt időm. Janusz felszállt a nyeregbe, végignézett a katonákon, és váratlanul megszólalt: – Hol van Mihal? Megszámoltuk az embereket és a lovakat, majd hangosan kiáltozni kezdtünk minden irányba. Nem érkezett válasz, és nem láttunk törött ágakat, sem széttiport leveleket, amelyek az eltűnt katona hollétére utaltak volna. Alig pár pillanattal korábban még láttam, ahogy a lovával együtt várakozik a víznél. Ha elkapta a Rengeteg, akkor nagyon halkan tette. – Elég! – kiáltotta a Sárkány. – Eltűnt. Janusz tiltakozva fordult a herceghez. Pár néma pillanat után Marek csak ennyit mondott: – Továbbmegyünk. Kettesével haladjatok egymás mellett, és figyeljetek mindenkit! Janusz kemény és szomorú képpel tekerte maga köré a sálat, mégis odaintett a fejével az elöl haladó két katonának, és a kö-

vetkező pillanatban tovább is indultunk az ösvényen. Belovagoltunk a Rengetegbe. A vaskos ágak alatt nehéz volt megállapítani, mennyi lehet az idő, és mióta poroszkálunk a fák között. Természetellenes csönd honolt a sűrűben, nem zümmögtek rovarok, nem roppantak gallyak nyulak lába alatt. Még a saját lovaink is alig neszeztek, hiszen patáik kemény talaj helyett puha mohán és nedves hajtásokon tapodtak. Az út mindinkább felszívódott a semmiben. A menetet vezető katonáknak utat kellett vágniuk a bozótban, hogy továbbmehessünk. Hamarosan megint halk vízcsobogás szüremlett át a fák között. Újból kiszélesedett az ösvény. Megálltunk. Felálltam a kengyelben, és az előttem lovagoló katona válla fölött előrenézve hézagot fedeztem fel a fák között. Visszajutottunk az Orsó partjára. Alig egy karhosszal a víz fölött bukkantunk ki a sűrűből, egy puha, meredek partszakaszon. Fák és bokrok csüngtek a víz fölé, fűzfák lógatták hosszú, gubancos ágaikat a partnál összetömörülő nádasba, a sárból kikandikáló világos fagyökerek között. Az Orsó olyan széles volt, hogy az összefonódó lombozat közt betört a napfény. A sugarak a víz felszínén csillogtak, nem hatoltak le a mélybe, és az irányukból megállapíthattuk, hogy a nappal nagy része már eltelt. Sokáig ültünk a nyeregben némán. Volt valami nagyon nem helyénvaló abban, ahogy újra találkoztunk a folyóval, ahogy az utunkat keresztezte. Keletnek tartottunk, vagyis a víznek az út mellett kellett volna áramlania.

Amikor Marek herceg felemelte öklét a víz felé, felragyogott a lila fény, és a túlpartra hívott minket. A hullámok azonban sebesen hömpölyögtek, és elképzelésünk sem volt, milyen mély lehet a folyó. Janusz letépett egy gallyat és beledobta a vízbe: szinte azonnal eltűnt a szemünk elől, elnyelte egy kicsi, fényes örvény. – Keresünk egy gázlót – jelentette ki Marek herceg. Elfordultunk, és libasorban elindultunk a folyóparton. Az elöl haladó katonák továbbra is félrecsapkodták az utunkból a növényeket, hogy a lovak megvethessék a lábukat a meredek parton. Egyetlen csapást sem láttunk, ahol állatok mentek volna le a vízhez inni, az Orsó pedig csak zubogott tovább mellettünk, sehol sem keskenyedett el. Másmilyen volt itt a folyó, mint a völgyben, sebesen és némán hömpölygött a fák alatt, és éppúgy árnyékba borult a Rengetegtől, mint mi. Tudtam, hogy a vadon túloldalán, Rosziában már nem bukkan fel, hanem valahol a legsűrűbb részen egyszerűen eltűnik, elnyeli a legsötétebb sűrű. Ez itt szinte lehetetlennek látszott, annyira széles és erős sodrású volt. Valahol mögöttem sóhajtott az egyik katona – a megkönynyebbülés hangja volt, mintha egy nagy súlytól szabadult volna meg. Kifejezetten hangosnak tűnt a Rengeteg csöndjében. Hátranéztem. Lecsúszott a sál az arcáról. A törött orrú, nyájas, szőke katona volt, aki a vízhez vezette a lovamat. Kivont tőre élesen és ezüstösen csillant meg, miközben elkapta az előtte haladó katonát, és egyetlen mély vágással elmetszette a torkát.

Az áldozat hangtalanul halt meg. Vére a lova nyakára és a levéltakaróra ömlött. Az állat megvadulva ágaskodott és nyerített fel, és miközben lovasa a földre hullott, berohant a bozótba, és eltűnt. A tőrt markolászó katona még mindig mosolygott. Levetette magát a nyeregből, aztán beleugrott a folyóba. Mindnyájan megdöbbentünk a váratlan fordulattól. Az elöl haladó Marek herceg felkiáltott, leugrott a lováról, és lecsúszott a sárban a víz széléhez. A karját nyújtva megpróbálta elkapni a katona kezét, de a szőke férfi nem nyúlt felé. Úgy sodródott el a herceg mellett a hátán, mint a hordalékfa, a köpenye és a kendője mögötte lebegett a habokon. A lábát már lefelé húzta a folyó, mivel a csizmája megtelt vízzel, aztán a teste többi része is süllyedni kezdett. Még egyszer utoljára felvillant sápadt, kerek arca, ahogy a nap felé nézett, aztán összezárultak fölötte a hullámok, eltűnt törött orra, és utoljára a zöld köpeny is fordult egyet a vízen. Aztán mindenestül felszívódott a sötétben. Marek herceg felegyenesedett. Végignézte, ahogy a katona elsüllyed, és közben egy facsemete keskeny törzsébe kapaszkodott, hogy ne csússzon bele a vízbe. Végül megfordult, és felmászott a meredélyen. Közben Janusz is leszállt a lováról, és elkapta Marek gyeplőjét. Lenyújtotta kezét a partra, hogy felsegítse urát. Egy másik katonának közben a gyeplőnél fogva sikerült visszahoznia a halott harcos lovát. Az állat reszketett, orrcimpái hevesen rázkódtak, de nem akart újra elszökni. Minden újra mozdulatlan és néma lett. A folyó továbbhömpölygött, az ágak a fejünk fölött meredeztek, a napfény visszaverődött a

vízről. Az eltűnt ló sem nyihogott a távolban. Mintha semmi sem történt volna. A Sárkány végigvezette lovát a katonák mellett, majd lenézett a hercegre. – Estig mindegyikükre ez a sors vár – közölte fakó hangon. – Talán rád is. Marek felnézett a mágusra, és most először őszintének és sebezhetőnek láttam az arcát. Mintha végre megértett volna valamit. A Sólyom rezzenéstelenül végigpillantott a katonák során, és próbált kifürkészni valamit, amit emberi szem nem láthatott. Marek ránézett. A Sólyom visszanézett, és alig észrevehetően biccentett. A Sárkány igazat beszélt. A herceg felhúzta magát a nyeregbe. Parancsot adott az előtte sorakozó katonáknak. – Vágjatok nekünk egy tisztást! A harcosok nyesni kezdték körülöttünk a bozótot, majd a többiek is csatlakoztak hozzájuk. A levágott növények helyét felégették és beszórták sóval. Végül elég helyünk lett, hogy mindnyájan elférjünk. A lovak örömmel dugták össze a fejüket, és megpróbáltak egészen közel húzódni egymáshoz. – Rendben van – szólt Marek a katonákhoz, akik merev tekintettel nézték. – Mindnyájan tudjátok, miért jöttünk ide. Mindenkit én magam választottam ki. Északi katonák vagytok, a legjobb harcosaim. Követtetek a rosziai mágia birodalmába, és falként védtetek a lovasságuk támadásaival szemben. Mindanynyian magatokon viselitek az ütközetek nyomát. Mindenkitől megkérdeztem indulás előtt, velem tart-e erre a sötétbe borult

helyre, és kivétel nélkül mindenki igent mondott. – Sajnos most nem tudom megígérni, hogy mindenkit élve kiviszünk innen. Arra viszont megesküszöm, hogy mindenki, aki eljött ide velem, megkap minden tisztességet, amit csak meg tudok adni neki, és mindnyájan részesültök a földesúri címből. Itt és most, ahogy képesek vagyunk rá, átgázolunk a folyón, és együtt folytatjuk utunkat: talán a halálba, talán egy még rosszabb helyre, de férfiként, és nem gyáva patkányként. Ekkor már a katonák is rájöttek, hogy Mareknek fogalma sem volt, minek teszi ki őket, és nem volt felkészülve a Rengeteg árnyaira. Ugyanakkor azt is láttam, hogy a szavai elűzik a felhőket az arcokról, valami világosság árasztotta el őket, és nagy levegőt vettek. Egyikük sem mondta azt, hogy vissza akar fordulni. A herceg elővette a vadászkürtjét a nyeregtáskájából. Hosszú, fényesre csiszolt, görbe bronzhangszer volt. A szájához emelte, és minden erejét összeszedve belefújt. Kérlelhetetlen hadba hívás volt, amely akaratom ellenére is megriasztott. Éles volt és fülsértő. A lovak topogtak a lábukkal, előre-hátra csavarták a fülüket, a katonák pedig előkapták kardjukat és a kürttel együtt üvöltöttek. Marek megfordította a lovát, és egyetlen gyors, egyenes vágtában levezetett minket a parton, bele a hideg, sötét vízbe. Az összes lovas követte. Dermesztően hideg hullámok érték a lábamat, amikor belemerültem. Habokat vetett a lovam széles szügye körül. Folytattuk az utunkat. A víz felkúszott a térdemre, majd a combomra. Az állat magasra szegte a fejét, és csak az orra remegett, ahogy a

lába a folyómedret taposta. Rendíthetetlenül gázolt előre, és próbálta megtartani egyensúlyát a hullámok között. Valahol a hátam mögött az egyik ló elvétett egy lépést, és elsodorták a hullámok. Felborult, és nekicsapódott egy másik katona lovának. A folyó azonnal magához ragadta, és egészben elnyelte őket. Nem álltunk meg, képtelenség volt megállni. Valami varázsige után kutattam a fejemben, de semmi sem jutott eszembe. Csak a víz zubogását hallottam, aztán a lovasok végleg eltűntek. Marek herceg ismét megfújta harci kürtjét. Már a túlsó parton kapaszkodott felfelé a lovával, és elszántan folytatta útját a fák közé. Egyenként csatlakoztunk hozzá, csuromvizesen, és egy pillanatra sem álltunk meg. Utat törtünk magunknak a bozótban, és egyre csak a Marek herceg kezét övező lila fényt meg a kürt hívó hangját követtük. A faágak korbácsként vágtak végig rajtunk. A folyónak ezen a partján ritkásabb volt az aljnövényzet, és távolabb álltak egymástól az öles törzsű fák. Már nem libasorban haladtunk: láttam, hogy több ló is utoléri az enyémet, és legalább annyira menekültünk valami elől, mint igyekeztünk valami felé. Már nem próbáltam a kantárral irányítani a hátasomat, csak belekapaszkodtam a sörényébe, és amikor egy-egy ág rám akart csapni, a nyakához simultam. Időnként Kasját is megpillantottam a közelben, és elöl fel-felvillant a Sólyom fehér köpenye is. A kanca remegve zihált alattam, és éreztem, hogy nem fog már sokáig kitartani. A legerősebb, edzett harci lovak is össze-

rogytak egy ilyen jéghideg folyón való átkelés után. – Nen

elsajon – suttogtam a fülébe. – Nen elsajon. – Némi erőt és melegséget adtam neki. Hálásan kinyújtóztatta a nyakát, és megrázta szépséges fejét. Behunytam a szemem, és megpróbáltam mindegyik állatra kiterjeszteni a varázslatot. – Nen elsajon. – Lendületesen Kasja lova felé nyújtottam a kezem, mintha egy kötelet dobtam volna neki. Éreztem, ahogy a ló elkapja a képzeletbeli kötelet, és miután többet is elhajítottam magam körül, a lovak közelebb húzódtak hozzám, és felszabadultabban folytatták útjukat. A Sárkány hátrapillantott rám, de megszakítás nélkül folytattuk utunkat a harsogó kürt nyomában, és végül megláttam valamit mozogni a fák között. Kóborok tűntek fel, sok-sok kóbor – sebesen iramodtak felénk, egyszerre mozogtak botszerű lábaik. Egyikük kinyújtotta hosszú karját, és lerántott egy katonát a nyeregből, aztán elmaradoztak mögöttünk, mintha nem számítottak volna nyaktörő sebességünkre. Fenyőfák között robogva jutottunk ki egy hatalmas tisztásra, és miközben lovaink átugrottak egy jókora bozót fölött, óriási szívfa tűnt fel előttünk. Szélesebb volt a törzse, mint egy ló oldalról, irdatlan nagy lombkoronájának végét látni sem lehetett. Világos, ezüstös-zöld levelek burkolták be ágait, apró, arany gyümölcsei förtelmes szagot árasztottak. A kéreg alól egy emberi arc nézett ránk, bár a ránőtt rétegektől már teljesen simává vált a felülete. A melle előtt keresztbe volt rakva a karja, akár egy holttestnek. Két vaskos gyökér ágazott ketté a lábánál, és az általuk közrezárt

üregben egy csontváz hevert, amelyet szinte teljesen beborított a moha és az avar. Egy vékonyabb gyökér tört át az egyik üres szemgödrén, a bordák és rozsdás láncingdarabok között pedig fű sarjadt. Egy pajzs maradványát is felfedeztük a csontvázon keresztben: már alig látszott rajta a fekete, kétfejű sas, Roszia királyi címere. A szívfa legközelebb nyúló ágai előtt állítottuk meg prüszkölő, ziháló lovainkat. Furcsa csattanást hallottam a hátam mögül, mintha egy sütő ajtaja zárult volna be, és ebben a pillanatban hatalmas súly zuhant rám a semmiből. Kiütött a nyeregből. Fájdalmakkal küzdve értem földet, alig maradt levegő a tüdőmben, a könyököm felhorzsolódott, és a lábam is tele lett sebekkel. Hátrafordultam. Kasja ült rajtam. Ő taszított le a nyeregből. Felnéztem a válla fölött, és megpillantottam a saját lovamat fej nélkül. Valami hatalmas, imádkozó sáskához hasonló szörnyeteg tartotta fogva mellső lábaival. A sáska jóformán eggyé olvadt a szívfával: keskeny aranyszemei ugyanolyanok voltak, mint a fa gyümölcsei, teste pedig pont olyan fémes zöld, mint a fa lombja. A törzsből előrelendülve leharapta a lovam fejét. Mögöttünk egy katona is fej nélkül zuhant a földre, és egy harmadik is felsikoltott – neki a lábát tépte ki egy óriás sáskaszerű lény. A szörnyek tucatjával másztak elő a fából.

15. FEJEZET

A

z ezüst imádkozó sáska ledobta a lovamat a földre, majd kiköpte a fejét. Kasja feltápászkodott a talajról, és magával húzott. Pár pillanatra mindnyájan meg-

dermedtünk a rémülettől, aztán Marek herceg érthetetlen kiáltást hallatott, és az ezüst óriás sáska fejéhez vágta a harci kürtöt. Kivonta a kardját. – Sorakozzatok fel! Védjétek a mágusokat! – üvöltötte, aztán előreszökkent a lovával, hogy a felénk nyújtózó szörnyeteg ne tudjon elkapni minket. Kardjával végigszántott az óriás sáska páncélján, és levágott róla egy hosszú, áttetsző csíkot, mintha répát hámozna. A csatalovak bebizonyították, hogy tényleg megérik a súlyukat ezüstben: már nem voltak kétségbeesve, ahogy a közönséges hátasok lettek volna, hanem két lábra ágaskodtak, és hátborzongatóan rúgkapáltak. A sáskák páncélja üregesen kongott a

patáik alatt. A katonák lazán körbevettek engem és Kasját, a Sárkány és a Sólyom pedig két oldalról álltak őrt lovaikkal. Az összes harcos a foga közé vette a gyeplőt, a csapat fele már előhúzta a kardját, és tüskés védőfalat alkotott körülöttünk, míg mások előbb a pajzsukat erősítették a karjukra. Az óriás sáskaszerű lények egymás után váltak ki a fákból, és bekerítettek minket. Még mindig nehéz volt kivenni a tagjaikat a napfénnyel pettyezett tisztáson, de már nem voltak láthatatlanok. Nem lassan és mereven mozogtak, mint a kóborok, hanem könnyedén szökelltek előre négy lábon, és remegő mellső végtagjaik állkapocshoz hasonlóan csattogtak. – Szjuta lyekiny, szjuta lang! – kiáltotta a Sólyom, és előhívta a vakító fehér tüzet, amelyet a toronyban is használt. Ostorhoz hasonlóan csapta rá a legközelebbi sáska mellső lábára, mielőtt az felágaskodva elkapott volna még egy katonát. A láng körbefonta a szörny lábát, mire a mágus megrántotta a fénycsóvát, mintha egy makacskodó borjúval hadakozna, és előrerántotta a sáskát. Ropogás hallatszott és az égő olaj keserű szaga csapta meg orrunkat, és amikor a tűz belemart a teremtmény páncéljába, vékony, fehér füstkígyók szisszentek az ég felé. A sáska egyensúlyát vesztve csattogtatta szörnyű állkapcsait a levegőben. A Sólyom a fényostorral behúzta a szörny fejét a katonák körébe, az egyik harcos pedig le is vágta. Nem voltam bizakodó, hiszen a völgyben a hétköznapi fejszéink, kardjaink és kaszáink alig karcolták meg a kóborok bőrét. Ez a kard azonban valamiért mélyre hasított. Kitindarabok

szálltak a levegőben, és a túloldalon álló katona a nyak és a fej közötti ízületbe döfte a fegyverét. Ezután egész súlyával nekifeszült a markolatnak, és végigszúrta a kardot, ameddig lehetett. A sáska páncélja hangos reccsenéssel hasadt szét, mint egy széttépett rák, a feje lekonyult, és elernyedtek a végtagjai. A szörny testéből feltörő váladék gőzölögve végigfolyt a kardon, és egy pillanatra betűket láttam arany fénnyel keresztülderengeni a párafelhőn, mielőtt visszabújtak volna a pengébe. Ám a sáska haldoklása közben is előrelendült, átvetette magát a védőgyűrűn, és majdnem feldöntötte a Sólyom lovát. A megnyílt résbe rögtön egy másik sáska ugrott, és a mágus után nyúlt. A Sólyom megmarkolta a gyeplőt, irányítása alá vonta a felágaskodva hátráló állatot, aztán hátralendítette a tűzostort, és belevágta a második sáska képébe. Kasjával a földön kuporogva alig láttunk ennél többet a küzdelemből. Hallottam, ahogy Marek herceg és Janusz bátorítóan kiáltoznak a katonáknak, és jól hallatszott a kitinpáncélokat érő fém harsány csikorgása is. A szívfa körül teljesen eluralkodott a zűrzavar és a zaj, olyan hirtelen, hogy a lélegzetem is elakadt, gondolkodni pedig végképp nem tudtam. A Sárkány felé kaptam a tekintetem. Rémült lovával hadakozott. Láttam, hogy vicsorogva morog valamit az orra alatt, és egy rúgással kiszabadítja lábát a kengyelből. Odadobta a gyeplőt az egyik katonának, akinek lova szügyén borzalmas seb tátongott. Lecsúszott a nyeregből mellénk, a földre. – Mit tegyek? – kérdeztem. Tanácstalanul kutakodtam a fe-

jemben valami varázsige után. – Murzsetor…? – Nem! – rivallt rám a Sárkány a nagy hangzavaron keresztül, és a karomat megragadva megfordított. Szembenéztünk a szívfával. – A királyné miatt jöttünk ide. Ha egy haszontalan csatára fecséreljük el az erőnket, akkor a semmiért küzdöttünk idáig. Eddig távol tartottuk magunkat a fától, ám a sáskák apránként egyre közelebb kényszerítettek minket hozzá, mindnyájan az ágai alá szorultunk. A gyümölcsök szaga forrón marta az orromat. Visszataszítóan nagy és otromba törzzsel kerültünk szembe. Soha nem láttam még ekkora fát, még a legsűrűbb, legősibb sűrűkben sem, és volt valami groteszk a látványban, mintha egy vértől hatalmasra dagadt kullancs állt volna előttünk. Ezúttal egy puszta fenyegetés nem lett volna elég, még ha össze is tudtam volna szedni a haragomat a fulmiához: a Rengeteg nem fogja átadni a királynét, még akkor sem, ha ezzel egy hatalmas szívfát menthetne meg, főleg miután ráébredt, hogy az áldozat megtisztítása után a fát is meg tudjuk semmisíteni. El sem tudtam képzelni, hogyan árthatnánk a fának, hiszen sima törzse kemény fémhez hasonlóan fénylett. A Sárkány hunyorogva nézte, és orra alatt motyogva mozgatta az ujjait, ám mielőtt a cikázó lánghullám elérte volna a törzset, az ösztöneim megsúgták, hogy nem jut vele semmire, és akármilyen mágia erősítette meg a katonák fegyverét, alig hittem, hogy bármi kárt tehetnének a törzsben. A Sárkány tovább próbálkozott: különféle igékkel próbálta megtörni és kinyitni, hideget és villámot idézett, a legdühödtebb

hadakozás közepette is fegyelmezetten és átgondoltan. Valami gyengeséget keresett, egy rést a pajzson. A fa azonban ellenállt mindennek, és a gyümölcsei is egyre erősebb szagot árasztottak. Két újabb sáskát sikerült megölni, de négy katona esett el közben. Kasja fojtottan felsikoltott, amikor valami nagy puffanással a lábamnak gurult – odanéztem, és Janusz fejét pillantottam meg. Tiszta kék szeme még mindig elszántan meredt előre. Rémülten rándultam arrébb, térdre rogytam, és pár pillanatra elhatalmasodott rajtam a rosszullét. A fűre hánytam. – Ne most! – kiáltott rám a Sárkány, mintha befolyásolni tudtam volna az ösztöneimet. Soha nem láttam korábban csatát, soha nem voltam szemtanúja annak, hogy halomra kaszabolnak embereket. Úgy vágták le őket, mint a marhákat. Négykézlábra támaszkodva zokogtam, könnyeim a földre hulltak, aztán kinyújtottam a kezem, belekapaszkodtam a legszélesebb gyökerekbe, és kinyögtem: – Kiszara, kiszara, vizs! A gyökerek megrándultak. – Kiszara! – ismételtem újra meg újra, mire lassan vízcseppek gyűltek össze a gyökerek felszínén. A belsejükből serkentek kifelé, és egymás után legurultak az egyre növekvő tócsákba. A nedvesség egyre terjedt, jókora kört töltött be a kezeim között. A levegőben maradt vékony gyökérdarabkák összezsugorodtak. – Tulejon vizs – suttogtam csalogató hangon. – Kiszara. – A gyökerek tekeregni és forogni kezdtek a földben, mintha kövér férgek volnának, amelyeknek testnedvei kifelé szivárognak, és a víz egyre csak csurgott a tó-

csába. Belemélyedt a kezem a sárba, amely egyre terjedt, és lecsúszott a vaskos gyökerekről, felfedve azokat a szemünk előtt. A Sárkány letérdelt mellém. Egy bűbájéneket idézett fel, amely valahonnan halványan ismerős volt nekem is. Régen hallottam, a Zöld Év utáni tavaszon, amikor eljött a falunkba meggyógyítani a földeket. Úgy öntözte meg a szántást, hogy csatornákat varázsolt a földbe, amelyek az Orsóból a felégetett, kopár földre vitték a vizet. Ezúttal azonban a keskeny csatornák a szívfától vitték el a nedveket, és ahogy a kántálásommal kivontam a folyadékot a gyökerekből, a járatokban egyre több víz zúdult kifelé, végül a fa töve körül kitikkadt a talaj. Porrá és homokká repedezett a kiszáradt sár. Aztán Kasja felrántott minket a földről a karunknál fogva, és előrelendített. A korábban látott kóborok utolértek bennünket, és jókora rajban törtek a tisztásra, mintha addig lesben álltak volna. Az ezüst sáskaszörny elvesztette egyik végtagját, mégis tovább támadt, jobbra-balra cikázott, és valahányszor némi nyílást észlelt, előredöfött tüskés karjaival. A lovak, amelyekért Janusz annyira aggódott, mostanra élettelenül hevertek a földön, vagy elmenekültek. Marek herceg gyalogosan harcolt, tizenhat emberével vállvetve, akik próbáltak falat emelni körénk pajzsaikból. A Sólyom még mindig tűzostorát suhogtatta a hátuk mögül, de az ellenség fokozódó túlerőben szorított minket a fához. A szívfa levelei egyre hangosabban zörögtek a szélben, szörnyűséges suttogást hallattak, és vészesen megközelítettük a fa tövét. Nagy levegőt vettem, és majdnem megint elhánytam

magam a gyümölcsök rettentően édes bűzétől. Az egyik kóbor megpróbált a sor oldalához férkőzni, és a nyakát nyújtogatva fürkészett minket a katonák mögött. Kasja felkapott egy kardot a földről, amely az egyik harcos kezéből hullott ki, és széles ívben meglendítette. A penge eltalálta a kóbor oldalát, és széttörő gallyhoz hasonló reccsenéssel belehasított. A kóbor összerogyott, maradványai görcsösen rángatóztak. A Sárkány köhögni kezdett mellettem a gyümölcs átható szagától. Ennek ellenére újra énekelni kezdtünk, és kétségbeesve vontuk ki a vizet a gyökerekből. A fa közvetlen közelében lévő, vaskosabb gyökerek eleinte ellenálltak, de együttes erővel sikerült kiszívnunk belőlük a nedveket, és lassan a talaj is kiszáradt és szétmorzsolódott a fa körül. Megremegtek az ágak, és gömbölyű, zöldes cseppekben hamarosan a törzsön is folyni kezdett lefelé a víz. Fonnyadt levelek záporoztak ránk, ám ekkor rettentő sikolyt hallottam: az ezüst sáska újabb katonát markolt fel a sorból, és ezúttal nem végzett vele. Leharapta a kardot fogó kezét, majd hozzávágta a kóborokhoz. A lépkedők felnyúltak a lombhoz, gyümölcsöket szedtek le, és beletömték a katona szájába. A harcos fulladozva üvöltött, de addig gyömöszölték a szájába, amíg kénytelen volt lenyelni a terméseket. A gyümölcs leve patakokban folyt az arcán. Megfeszült és vonaglani kezdett a teste. Fejjel lefelé lógatták a föld fölött. Ezután a sáska a mellső lába éles karmával beleszúrt a nyakába, és vérzivatarral öntözte meg a kiszáradt gyökereket.

A fa sóhajtva megremegett, amikor a vékony vörös patakok a gyökerekre csurogtak és beleolvadtak az ezüstös kéregbe. Rémülten zokogtam, és tehetetlenül figyeltem, ahogy az élet elszivárog a katona arcából. Egy tőr mélyedt a mellkasába, pontosan a szívébe. Marek herceg hajította oda. A munkánk eredményét azonban már nagyrészt megsemmisítették. A kóborok körbekerítettek, és látszólag kiéhezve várakoztak. A katonák közelebb húzódtak egymáshoz, és levegő után kapkodtak. A Sárkány halkan átkozódott. Hátrafordult, és egy újabb varázslatot vetett be a fa ellen, amelyet már korábban láttam tőle, amikor egy főzetet hozott létre, közben megérintette a lábunk alatt lévő száraz homokot. Köteleket és fényes üvegmotringot húzott elő belőle. Nagy halmokban dobta a forró szálakat a kifordult gyökerekre és a lehullott levelekre. Kis tüzek éledtek körülöttünk, és füstködbe burkoltak mindnyájunkat. Kábán remegtem a szörnyűségek és a vér látványától. Kasja a háta mögé rejtett, a kardot szorongatta, és bár az ő arcán is könnyek gördültek lefelé, minden erejével védeni próbált. – Vigyázz! – kiáltotta, és amikor megpördültem, egy jókora ágat láttam a Sárkány feje fölött leválni a fáról. Rázuhant a mágus vállára, és letaszította a földre. Ösztönösen megkapaszkodott a törzsben, és elejtette a kezében tartott üvegkötelet. Megpróbált elhúzódni a fától, ám a növény már elkapta, és kéreg futott fel a kezére. – Ne! – rikoltottam, és a varázsló felé nyújtottam a kezem. Az egyik kezét sikerült kiszabadítania a másik árán, amelyet

máris könyékig elborította az ezüst kéreg, és közben a talajból újabb gyökerek pattantak fel, hogy a lába köré tekeredjenek, és közelebb húzzák magukhoz. Szaggatni kezdték a ruháját. A mágus megfogta a derekán lógó erszényt, kioldotta a szíját, és a kezembe nyomott valamit. Tűzvörös színnel világító, bugyborékoló főzet volt. A tűzszív, alig egyujjnyi. A Sárkány megrázta a karomat. – Most, te féleszű! Ha engem elkap, mindenkinek vége! Gyújtsd fel, és fuss! Felnéztem a fioláról a mágus szemébe. Rájöttem, hogy velem akarja elégettetni a fát, azt akarja, hogy lángra gyújtsam – vele együtt. – Azt hiszed, inkább akarok így élni? – kérdezte megfeszített hangon, mintha valami múltbéli szörnyűség idéződött volna fel benne. A kéreg már elnyelte az egyik lábát, és csaknem a válláig felkúszott. Kasja sápadtan, halálra váltan állt mellettem, és azt mondta: – Nyeska, az rosszabb, mint a halál. Rosszabb. A vörös fénnyel izzó fiolát markolászva felálltam, aztán átfogtam a mágus vállát, és azt súgtam neki: – Ulozistusz. A tisztítóige. Mondd velem! Tágra nyílt szemmel meredt rám. Aztán kicsit megrándult a teste, bólintani próbált. – Add neki a fiolát! – szűrte ki összeszorított fogai közül. Átadtam az üvegcsét Kasjának, megfogtam a Sárkány kezét, és együtt mondtuk el a varázsigét. – Ulozistusz, ulozistusz – suttogtam folyamatos dobpergésként, és a varázsló csatlakozott hozzám. Elszavaltuk és elénekeltük az egész dalt. Áramlani

azonban nem engedtem a tisztítómágiát: visszatartottam. Képzeletben egy gátat építettem az ereje elé, és hagytam, hogy közös varázslatunk megtöltsön bennem egy hatalmas tavat, egyre magasabbra és magasabbra. Betöltött a bűbáj forrósága, és az éles fénnyel együtt lassan már elviselhetetlennek éreztem. Nem kaptam levegőt, a tüdőm belülről nekifeszült a bordáimnak, és a szívem is csak küszködve vert. Semmit sem láttam: a csata valahol a hátam mögött zajlott, távoli csattanások szűrődtek el hozzám, a kóborok túlvilági ropogása, kardok öblös csörömpölése. Mégis valahogy egyre közelebb és közelebb ért. Éreztem, ahogy Kasja háta az enyémnek feszül, és még utoljára pajzsként próbál védeni. A tűzszív vidáman és éhesen dalolt a kezében tartott fiolában, abban bízott, hogy kiengedik, és mindnyájunkat felfalhat. Szinte megnyugtatott a gondolat. Addig tartottam vissza a varázslatot, amíg tudtam, aztán amikor a Sárkány hangja elcsuklott, újra kinyitottam a szemem. A kéreg már a nyakát és az egyik orcáját is belepte. Rákúszott a szájára, és a szeme felé közelített. Amikor megszorította a kezem, elengedtem a mágiát a félig kialakított csatornán keresztül a mohó fába. A mágus minden ízében megfeszült, szeme elkerekedett és vakon meredt előre. Némán kínlódva szorongatta a kezemet. Aztán egyszer csak elszáradt a kéreg a szája fölött, és lehullott róla, mint valami hatalmas, vedlő kígyó bőre, és üvöltés tört fel a torkából. Mindkét kezemmel megfogtam a kezét, és a számat

harapdálva küzdöttem a fájdalommal, amit könyörtelen szorítása okozott. A fa elfeketedett, elszenesedett és széthullott körülötte, a lombkorona pedig lángolni kezdett. Maró parázs hullott le ránk, és orrunkat megtöltötte a perzselődő, szottyadó gyümölcs förtelmes bűze. A gyümölcs leve végigfolyt az ágakon, a fa zöld nedvei pedig lávaszerűen fröccsentek elő a törzsből és a kéreg alól. A gyökerek olyan hamar lángra kaptak, mint a kiszárított tűzifa. Szinte teljesen kiszívtuk belőlük a nedvességet. A meglazult kéreg hatalmas darabokban foszlott le a törzsről. Kasja megragadta a Sárkány karját, és nagy erővel húzta el felhólyagosodott, sebes testét a fától. Segítettem neki távolabb vinni a füstön keresztül. Halványan láttam a szemem sarkából, ahogy elkapja a fa egyik félig levált kéregdarabját, és lerángatja, majd a kardjával próbál minél több darabot lefeszegetni. Lefektettem a Sárkányt a földre, és botladozva siettem a segítségére. Olyan forró volt a fa, hogy alig tudtunk hozzáérni, én mégis rátettem a kezem, és némi tapogatózás után felnyögtem: – Ilmejon! Gyere ki, gyere ki! – Mintha Jaga hívott volna ki egy nyulat az üregéből vacsorázni. Kasja ismét nekifeszült a törzsnek, mire a kéreg jókora darabon szétreccsent, és feltárult egy asszony arcának részlete. Merev arc volt, tágra nyílt, kék szemmel. Kasja benyúlt a hézag szélén, és tovább hámozta a fát. A királyné egyszer csak kizuhant a növény belsejéből. Az egész teste kibukott az üregből, végtagjai ernyedten lógtak. Háta mögött ott maradt a teste formája a fa közepében. Kiszáradt ruhájának foszlányai lehullottak a bőréről,

és miközben átbukott a résen, a levált ruhadarabok tüzet is fogtak. Aztán egyszer csak ott maradt lógva, félig kint, félig bent, mert aranyszínű hajának hálója fogva tartotta. Lehetetlenül hosszúra nőtt, és teljesen beszőtte körülötte a fa belsejét. Kasja suhintott egyet a kardjával a füstfelhőn keresztül, átvágta a haját, erre a királyné kibukott a törzsből, és a karjainkba zuhant. Olyan nehéz és renyhe volt a teste, mint egy kivágott fa. Füst és tűz vett körül bennünket minden irányból, fejünk fölött nyöszörögtek és csapkodtak az ágak: a szívfa tűzoszloppá változott. A tűzszív olyan vadul morajlott az üvegcsében, hogy szinte a fülemmel is hallani véltem. Ki akart törni, hogy teljessé tegye a pusztítást. Előretántorodtunk. Kasja maga után vont hármunkat: engem, Hanna királynét és a Sárkányt. Kibukdácsoltunk az ágak alól a tisztásra. A katonák mind odavesztek, csak a Sólyom és Marek herceg maradt életben; hátukat egymásnak vetve küzdöttek tovább. Marek kardja ugyanazzal a fehér fénnyel izzott, amilyen a Sólyom kezében is égett. Az utolsó négy kóbor egészen közel nyomakodott, aztán hirtelen lecsaptak. A Sólyom visszaverte őket a lángostorral, Marek pedig kiválasztotta egyiküket, és a vakító fényességet kihasználva nekiugrott. Egyik páncélkesztyűs kezével elkapta a nyakát, csizmás lábával átfogta a testét, és egyik lábát a mellső végtagja alá akasztotta. Mélyen beledöfte a kardját a kóbor nyaka és feje közötti ízületbe, és csavart egyet rajta, mintha csak egy kisebb gallyat tört volna le egy nagy ágról, mire a kóbor hosszú, keskeny feje elrepedt, majd széttört.

Marek herceg ledobta a rángatózó szörnyet, majd mielőtt a többi kóbor becserkészhette volna, átugrott a halódó tűzgyűrű fölött. Négy másik kóbor hevert a talajon ugyanolyan kitört nyakkal és elrepedt fejjel. Ezek szerint kitalált egy módszert, amellyel gyorsan végezhetett velük. A csata vége felé azonban fáradni és tántorogni kezdett, és majdnem elkapták a Rengeteg harcosai. Félredobta a sisakját. Lehajtotta a fejét, és lovagi köntöse ujjával zihálva törölte meg izzadt homlokát. A Sólyom is elcsigázottan görnyedt meg mellette. Bár egyfolytában mozgott a szája, a kezében égő ezüst tűz fénye rohamosan gyengült. Fehér köpenyét a földre vetette, füstölve hullottak rá a levelek. A három megmaradt kóbor hátrálni kezdett, hogy újra támadjon. A Sólyom összeszedte magát. – Nyeska! – szólalt meg Kasja, és megrángatta a vállamat, hogy ne csak nézzek magam elé. Számat kinyitva előrelódultam. Csupán egy füsttől rekedt, állatias hörgés tört fel a torkomból. Levegő után kapkodtam, és csak egy szót sikerült kinyögnöm: – Fulmedes. – Talán nem is ez a szó volt, csak ennek halovány visszhangja, hogy valami formát kapjon a varázslat. Közben előrebuktam, és a kezemmel támaszkodtam meg a földön. A talaj megrepedt alattam, és a hézag egykettőre továbbterjedt a kóborok lábához. A szakadék kiszélesedett, és a Rengeteg szörnyei beleestek. A Sólyom tüzet dobott a hasadékba, amely recsegve zárta őket lángoló sírjába. Marek megfordult, és hirtelen odafutott hozzám. Felállni készültem, ám ő sarkával fékezett a talajon, aztán kirúgta alólam a

lábamat. Az óriás, ezüst sáska előtört a szívfa izzó füstködéből. Szárnyai recsegve-ropogva lángoltak, a bosszú utolsó lehetőségét kereste. Felnéztem aranyszínű, nem emberi szemébe, és láttam, ahogy félelmetes karmait újabb támadásra emeli. Marek elterült a földön a szörny hasa alatt, úgy állította a kardját, hogy hegye a sáska páncéljának egyik hézaga felé meredjen, majd kirúgta három megmaradt lába közül az egyiket, így a teremtmény egykettőre összecsuklott, és felnyársalta magát. Vadul rángatózva próbált felegyenesedni. A herceg letaszította a kardjáról, és egy utolsó nagy rúgással belökte a szívfát emésztő tűzbe. A sáska nem mozdult többé. Marek odafordult hozzám, és talpra rántott. Remegett a lábam, sőt az egész testem. Nem tudtam egyenesen tartani magam. Mindig kétkedtem a háborúról szóló történetekben, a csatákat elregélő énekekben. Ha a faluban lakó fiúk összeverekedtek a főtéren, csak annyi történt, hogy besározódott a ruhájuk, vérzett az orruk, és ragacsosak voltak a váladéktól és a könnyektől – nem volt bennük semmi hősies vagy diadalmas, és elképzelni sem tudtam, hogy ha igazi fegyverekkel vívják a csatát, utolsó vérig, az mitől lenne felemelőbb. De ezt az iszonyatot fel sem tudtam mérni ésszel. A Sólyom odabotorkált egy férfihoz, aki összegömbölyödve feküdt a földön. Vitt magával valami elixírt az övére kötözve, adott belőle egy kortyot a katonának, és felsegítette. Együtt mentek oda egy harmadikhoz, akinek csak az egyik karja volt meg. Tűzzel fertőtlenítette magának a csonkot, és kábán maga

elé meredve feküdt a talajon. Harmincból két ember maradt életben. Marek hercegen nem láttam megrázkódtatás nyomait. Szórakozottan újra megtörölte a homlokát, és még több kormot kent szét az arcán. Lassan lecsillapodott a légzése, mellkasa könnyedén emelkedett és süllyedt – nem zihált olyan görcsösen, mint én –, miközben magával húzott a tisztás szélén álló fák hűvös árnyékába, távolabb a lángoktól. Nem szólt hozzám. Azt sem tudom, felismert-e, mert szeme félig elrévedt. Kasja is odasétált hozzánk, a Sárkányt a vállára vetve. Felfoghatatlan erővel emelte a férfi testét. Marek még pislogott néhányszor, amíg a Sólyom odahozta hozzánk a két megmaradt katonát, aztán valahogy eljutott a tudatáig a máglyává változott fa és az elszenesedett, lehulló ágak látványa. Éktelen fájdalmat okozott a karomat szorongató kezével, mert a páncélkesztyű pereme belemélyedt a bőrömbe, hiába próbáltam kifeszíteni. Odafordult hozzám, megrázott, dühödten és rémülten kidülledő szemmel. – Mit tettél? – vicsorogta a füsttől rekedt hangon, aztán elnémult és megdermedt. A királyné ott állt előttünk mozdulatlanul. Arany fényt sugárzott rá a lángoló szívfa. Szoborként maradt azon a helyen, ahová Kasja állította, karja ernyedten lógott kétoldalt. Levágott haja olyan volt, mint Mareké, vékony és selymes, mint valami felhő. A herceg nézte, és úgy kinyílt az arca, mint egy éhes madár csőre. Elengedett, és kinyújtotta a kezét. – Ne érj hozzá! – förmedt rá a Sólyom élesen, és az ő hangja is

karcos volt a füsttől. – Add a láncokat! Marek megtorpant, de nem vette le a szemét az anyjáról. Egy pillanatig azt hittem, nem fog engedelmeskedni a mágusnak, aztán megfordult, és átbotorkált a csatatér romjain a lova teteméhez. A láncok, amelyekkel a Sólyom megkötözte Kasját, amikor megvizsgálta, még mindig ott voltak gyolcsba tekerve a nyerge hátulján. Marek lehúzta, és odahozta nekünk. A Sólyom a gyolccsal együtt elvette tőle a fémgallért és a bilincseket, és olyan óvatosan, mintha egy veszett kutyát akarna megkörnyékezni, odasétált a királynéhoz. Az asszony arca nem rezzent, nem pislogott. Mintha nem is látta volna a mágust. A Sólyom ennek ellenére elbizonytalanodott, és inkább ismét elmondta a védőigét. Fürge mozdulatokkal felrakta a fémgyűrűt a királyné nyakára, aztán elhátrált tőle. Az asszony még mindig mozdulatlanul állt egy helyben. A mágus ismét kinyújtotta a kezét, és a gyolcs segítségével ráerősítette a bilincseket a csuklóira, egyiket a másik után. Végezetül ráterítette a gyolcsot a királyné vállára. Hangos, borzalmas reccsenés hallatszott a hátunk mögül. Mindnyájan riadt nyulak módjára ugrottunk meg. A szívfa törzse kettéhasadt, és az egyik fele eldőlt. Nagy robajlással zuhant a földre, és összezúzta a több száz éves tölgyfákat a tisztás szélén. A törzs másik fele váratlanul teljesen lángra lobbant, és felemésztette a harsogó tűz. Ágai még egyszer utoljára megvonaglottak, aztán megdermedtek. A királyné teste görcsös, feszült mozdulattal kelt életre. A

láncok a mozgástól csörömpöltek és összehorzsolódtak, csikorgott a fém, ahogy eltántorodott tőlünk, és maga elé emelte a kezét. A gyolcs lecsúszott a válláról, de nem vette észre. A saját arcát tapogatta görbe, hosszúra nőtt körmeivel, megkarmolta magát, és közben hosszan, értelmetlenül nyöszörgött. Marek odaugrott hozzá, és a csuklóját szorító bilincsnél fogva elkapta. A királyné rángatózó mozdulatokkal taszította el magától; hatalmas, természetellenes erő mozgatta. Aztán megdermedt, és ránézett a hercegre. Marek hátrébb lépett, de visszanyerte az egyensúlyát, és kiegyenesedett. Bár öltözékét vér, korom és izzadság szennyezte, még mindig harcos hercegnek látszott, zöld címere változatlanul pompázott a mellvértjén, a hüdra feje fölött lebegő koronával. A királyné ránézett a címerre, majd a herceg arcára. Nem beszélt, ám a tekintete mélyen belefúródott a herceg szemébe. Marek gyorsan beszívta a levegőt, és rekedten így szólt: – Anyám!

16. FEJEZET

A

z asszony nem válaszolt. Marek ökölbe szorította a kezét, és a királyné arcát bámulva várakozott. Az anyja azonban ezután sem szólt egy szót sem.

Némán, lesújtva álltunk a szívfa füstjében, a parázsló emberi holttestek és a szörnyek tetemei között. Végül a Sólyom összeszedte magát, és előrébb bicegett. A királyné arca felé nyújtotta a karját, egy darabig habozott, ám mivel az asszony meg sem rezzent, az arcára tette a kezét, és maga felé fordította. Belenézett a szemébe, pupillái kitágultak és összeszűkültek, alakjukat változtatták, íriszének színe zöldről sárgára, majd feketére változott. Rekedt hangon szólalt meg: – Nincs benne semmi. Rontásnak nyomát sem látom. – Azzal leengedte a kezét. De másnak sem láttuk nyomát. A királyné nem nézett ránk, vagy ha mégis, az még rosszabb volt, mert tágra nyílt szemével csak nézett, de nem látott minket. Marek még mindig zihálva

állt egy helyben, le sem tudta venni a szemét az anyjáról. – Anyám! Anyám, én vagyok! – próbálkozott. – Azért jöttem, hogy hazavigyelek. A királyné arca nem változott. Már az első megrázkódtatás foszlányai is elszivárogtak belőle. Csak meredt maga elé semmitmondó, üres tekintettel. – Ha kijutunk a Rengetegből… – szólaltam meg, de elcsuklott a hangom. Furcsán éreztem magam, a rosszullét kerülgetett. Ki lehet valaha is jutni a Rengetegből, ha valaki húsz éven keresztül benne volt? Marek azonban elcsípte a gondolat fonalát. – Merre? – kérdezte követelőzve, és visszacsúsztatta a kardját a hüvelyébe. Letöröltem a hamut az arcomról a ruhám ujjával. Lenéztem a kézfejem felhólyagosodott, szétrepedezett, véres bőrére. Hogy az egészet megtaláljuk a részlet birtokában… – Lojtalal – suttogtam a véremnek. – Vigyél haza!

Legjobb tudásom szerint kivezettem őket a Rengetegből. El sem tudtam képzelni, mit tehetnénk, ha egy újabb kóbor állná utunkat, vagy ami még rosszabb, egy újabb sáska. Csak árnyéka voltunk már annak a fényes társaságnak, amelyik reggel belovagolt a Rengetegbe. Gyűjtögető csapatnak képzeltem magunkat, akik még az este beállta előtt megpróbálnak hazajutni a vadonon keresztül, és vigyáznak, nehogy akár egy madarat is

felébresszenek. Óvatosan tapogattam ki az utat a fák között. Nem is reménykedtem abban, hogy valamiféle ösvényre bukkanunk, ezért inkább őzcsapásokon és a bozót ritkásabb részein haladtunk. Fél órával napnyugta előtt jutottunk ki a Rengetegből. A varázslatom csillogó fényét követve botladoztam ki a lehajló ágak közül. Csak az járt a fejemben, hogy haza, haza, mint valami végtelen altatódal. A derengő vonal nyugatnak és délnek tartott, Dvernyik felé. A lábam ösztönösen követte az útvonalat, átvágtam a felégetett tisztáson, és meg sem álltam a magas fűvel borított mezőig, amely olyan sűrű volt, hogy szinte megtartott. Amikor lassan felemeltem a fejem, a fűtenger túloldalán falszerűen feltörekvő, ködös, barna erdős hegyoldalakat pillantottam meg, amelyekre fényleplet terített a lenyugvó nap. Az északi hegyek. A Rosziából átvezető hegyi hágó közelében jutottunk ki a Rengetegből. Ez érthető is volt annak fényében, hogy a királyné és Vaszili herceg Roszia felé menekültek, amikor a Rengeteg teremtményei elkapták és a vadonba hurcolták őket. Ez viszont azt is jelentette, hogy sok-sok mérföldnyire kerültünk Zatocsektől. Marek herceg fejét leszegve, megereszkedett vállal lépett ki a Rengetegből a hátam mögött, mintha valami roppant súlyt vonszolt volna maga után. A két katona szakadtan, kókadtan követte. Levették a láncingjeiket és elhagyták valahol a Rengetegben, akárcsak a fegyvertartó öveiket. Csak a herceg viselte még a páncélját és a fegyverzetét, a kardja is a kezében volt,

amikor viszont odaért a fűtengerhez, térdre rogyott, és egy darabig meg sem mozdult. A katonái utolérték, és leroskadtak a két oldalára, majd hasra feküdtek, mintha a herceg addig kötélen húzta volna őket maga után. Kasja lesegítette mellém a Sárkányt a földre, és a lábával körben letiporta a füvet, hogy elférjen. A mágus tagjai ernyedten lógtak, szeme csukva volt. Testének jobb oldala megégett és felhólyagosodott, vörös sebek éktelenkedtek rajta, öltözékének nagy része leszakadt vagy leégett róla. Soha nem láttam még ilyen szörnyű égési sérüléseket. A Sólyom is letelepedett a földre a mágus másik oldalán. Egyik kezével a királyné nyakpántjára erősített láncot fogta. Amikor megrántotta, az asszony megállt a Rengeteg előtt felégetett, kopár földsávon. Ugyanaz az emberfeletti merevség uralta az arcát, mint Kasjáét, amikor megtaláltuk, vagy még annál is rosszabb, mert senki sem nézett ránk a szeméből. Mintha egy marionettbábu követett volna minket. Amikor megrántottuk a láncot, mereven lengő mozdulatokkal lépdelt utánunk, mintha nem tudná, hogy kell használni a karjait és a lábait, vagy mintha nem hajlanának eléggé. – Távolabb kell mennünk a Rengetegtől – szólalt meg Kasja. Senki sem felelt neki, és nem is mozdultunk. Számomra is úgy tűnt, mintha irdatlan messzeségből szólt volna hozzám. Óvatosan megfogta a vállamat, és megrázott. – Nyeska! – szólított meg. Nem válaszoltam. Rohamosan sötétedett, leszállt a szürkület, és a rajokban támadó, mohó tavaszi szúnyogok a fülünkbe züm-

mögtek. Még ahhoz sem volt erőm, hogy felemeljem a karomat, és leüssem a karomon ülő, hatalmas példányt. Kasja felegyenesedett, és bizonytalanul nézett végig rajtunk. Alighanem vonakodott minket roskatag állapotunkban egyedül hagyni a mezőn, de nem maradt más választása. Beharapta a száját, aztán letérdelt elém, és belenézett a szemembe. – Elmegyek Kamikba – mondta. – Úgy emlékszem, közelebb van, mint Zatocsek. Végig futni fogok. Tarts ki, Nyeska, amint találok valakit, visszajövök! Csak bámultam az arcát. Habozott egy kicsit, majd belenyúlt a szoknyám zsebébe, és elővette Jaga könyvét. A kezembe nyomta. Átkulcsoltam az ujjaimmal, de többet ezután sem tudtam mozdulni. Kasja elfordult, és belevetette magát a fűbe. Kaszáló mozdulatokkal tört magának utat, és követte az utolsó fénysugarakat nyugat felé. Lekuporodtam a fűbe, mint egy mezei egér, és semmire sem gondoltam. Kasja lépteinek nesze lassan elhalt a távolban. Jaga könyvének öltéseit simogattam az ujjammal, a bőrkötés apró redőit birizgáltam, és csapongó gondolatokkal meredtem magam elé. A Sárkány mozdulatlanul feküdt mellettem. Egyre súlyosbodtak a sérülései, mindenütt hatalmas, áttetsző hólyagok türemkedtek ki a bőréből. Lassan kinyitottam a könyvet, és lapozgatni kezdtem. Az egyik egyszerű, szűkszavú gyógyító igénél ezt a sort fedeztem fel: Jó égésre, és még hatásosabb reggeli

pókhálóval és egy kis tejjel. Sem pókháló, sem tej nem volt a kezem ügyében, de miután

pár tunya gondolat átcammogott a fejemen, megfogtam néhány kettétört fűszálat, és kinyomtam belőle némi nedvet az ujjamra. Közben ezt hümmögtem: – Irucs, irucs. – A dallam fel-le ívelt, mintha altatódalt énekelnék egy gyermeknek. Az ujjam begyével óvatosan megérintettem a legcsúnyább hólyagokat a Sárkány testén. A hólyagok egymás után megrezzentek, lassan összezsugorodtak, és apránként eltűnt a lángvörös árnyalat a bőréről. A varázslástól nem éreztem sokkal jobban magam, de mintha megtisztultam volna, mintha egy sebet öblítettem volna ki vízzel. Rendületlenül énekeltem tovább. – Ne zsongjál már összevissza! – rivallt rám a Sólyom, és sziszegve emelte fel a fejét. Kinyújtottam a karom, és elkaptam a csuklóját. – Grosno igéje égési sérülésekre – szóltam rá. Akkor tanította meg nekem a Sárkány ezt a varázslatot, amikor még biztosra vette, hogy gyógyító lesz belőlem. A Sólyom hallgatott egy darabig, aztán rekedten ő is belekezdett egy varázsigébe: – Ojigye virju. Én is tovább hümmögtem a saját varázslatomat. – Irucs, irucs. – Közben megpróbáltam a Sólyom bűbáját is kitapogatni. Törékenynek éreztem, akár egy szalmából készült kerék küllőit. Belefűztem a saját mágiámat, mire a Sólyom abbahagyta. Ennek ellenére sikerült elég sokáig fenntartanom a varázslatot ahhoz, hogy rákényszerítsem a folytatásra. Nem is hasonlított a Sárkánnyal közösen bemutatott varázslataimhoz. Olyan volt, mintha egy öreg, makacsul ellenkező

öszvért próbáltam volna igába fogni, amely nekem is ellenszenves volt, sőt alig várta, hogy megharaphasson. Távol kellett tartanom magam tőle, mialatt folytattam az igét. Amikor azonban a Sólyom is felvette a közös varázslat fonalát, egyre erősebben láttuk a hatást. A Sárkány égett bőre lassan megújult, csak egyetlen félelmetes, kanyargós vonalú sebhely maradt a karja és az oldala közepén, ahol korábban a legcsúnyább hólyagok sorakoztak. Egyre erősebben hallottam a Sólyom hangját magam mellett, és lassan a fejem is kitisztult. Áramlott rajtunk keresztül a varázslat, új erővel duzzadt fel, a Sólyom pedig értetlenül pislogva rázta a fejét. Kicsavarta a kezét a szorításomból, és most ő kapta el az én csuklómat. Nem is annyira értem, mint inkább a mágiámért nyúlt. Ösztönösen kirántottam a kezemet a kezéből, és ezzel a varázslat fonalát is elvesztettük. A Sárkány azonban már a hasára fordult, megtámaszkodott a kezén, levegőért kapkodott és öklendezett. Rengeteg nyirkos, fekete korom hagyta el a tüdejét. Amikor a görcsös rohamok alábbhagytak, kimerülten ült fel a sarkára, megtörölte a száját, és felnézett. A királyné még mindig a közeli felperzselt földsávon állt, mint egy világító oszlop a sötétben. A Sárkány a szeméhez nyomta a keze tövét. – A létező legelvetemültebb, legostobább küldetés – motyogta olyan rekedten, hogy alig hallottam, aztán leengedte a kezét. A karom után nyúlt, én pedig segítettem lábra állni. Egyedül álltunk az egyre hűvösebb fűben. – Vissza kell térnünk Zatocsekbe – folytatta

sürgetőn. – Az otthagyott tartalékainkért. Fáradtan néztem rá. Ahogy a mágia lecsillapodott, az erőm nagy része is kiszállt belőlem. A Sólyom is újra összerogyott. A katonák remegni és rángatózni kezdtek, és úgy meredt ki a szemük, mintha számunkra láthatatlan dolgok jelennének meg előttük. Még Marek herceg is mozdulatlanná vált, és sziklatömbként kuporgott közöttük. – Kasja már elment segítségért – mondtam. A Sárkány végignézett a hercegen, a katonákon és a királynén, majd rám emelte a tekintetét, és végül a Sólyomra, vagyis inkább arra, ami maradt belőlünk. Megdörgölte az arcát. – Jól van. Segíts a hátukra fektetni őket. Mindjárt felkel a hold. Nagy nehezen lefektettük Marek herceget és a katonákat a fűbe. Tekintetüket szinte vakon az égre szegezték. Mire sikerült elcsigázva letaposnunk körülöttük a füvet, a hold már az arcukba sütött. A Sárkány maga és a Sólyom közé helyezett el engem. Annyi erőnk nem maradt, hogy egy teljes tisztítást elvégezzünk; a két mágus mindössze a védőigét mondta el párszor, amit a Sólyom reggel is használt, és én is eldúdoltam a saját oltalmazó igémet. Puhasz, puhasz, kaj puhasz. Mintha némi szín költözött volna vissza az arcukba. Kasja alig egy óra múlva vissza is tért, egy favágó szekerét vezette zord ábrázattal. – Elnézést, hogy ilyen sokáig tartott – mondta kurtán. Nem firtattam, hogyan szerezte a kocsit. Tudtam, hogy mire gondolnának az emberek, látván, hogy a Rengeteg felől jött, és a haja

szála sem görbült. Próbáltunk segíteni neki, de többnyire egyedül kellett elvégeznie a munkát. Felemelte Marek herceget és a két katonát a kocsira, aztán nekünk is segített felszállni. A szekér végében ültünk le, szabadon lógott a lábunk. Ezután Kasja odasétált a királynéhoz, és megállt előtte, hogy eltakarja előle a Rengeteg fáit. Ugyanolyan semmitmondóan nézett rá, mint a vadonra. – Már nem vagy benne – mondta az asszonynak. – Szabad vagy. Szabadok vagyunk. A királyné neki sem válaszolt.

Egy hetet töltöttünk Zatocsekben, ahol egy csűrt rendeztek be számunkra priccsekkel a település szélén. Semmire sem emlékeztem a megérkezésünkből, mert elaludtam a szekéren, és három nappal később ébredtem fel a széna meleg szagára és arra, hogy Kasja egy nedves ronggyal törölgeti az arcomat. A Sárkány förtelmes tisztító elixírjének mézédes íze töltötte meg a számat. Amikor a délelőtt folyamán eléggé megerősödtem ahhoz, hogy feltápászkodjak a fekvőhelyemről, a mágus újabb tisztító varázslatot végzett el rajtam, és felszólított, hogy én is tisztítsam meg őt. – A királyné? – kérdeztem, amikor leültünk kint egy padon a varázslatok után, ernyedt tagokkal, mint a rongybabák. Előremutatott az állával, mire megpillantottam az asszonyt a

rét túlsó határában, az árnyékban. Egy fatuskón ült egy fűzfa alatt. Még mindig a nyakán volt a megbűvölt pánt, de valaki időközben fehér ruhába öltöztette. Az öltözéken egyetlen folt vagy szakadás sem látszott, még a szegélye is tiszta maradt, mintha egyujjnyira sem mozdult volna el a helyéről az eltelt napokban. Gyönyörű arca olyan üres volt, mint egy könyv, amelybe nem írtak semmit. – Hát kiszabadult – szögezte le a Sárkány. – Megérte ez harminc ember életét? Dühödten beszélt, én pedig átfogtam magam a karommal. Nem voltam hajlandó visszagondolni a rémálomszerű csatára és a vérengzésre. – A két katona? – suttogtam. – Élnek – felelte. – Akárcsak a mi kiváló hercegünk. Nagyobb szerencséje van, mint amit megérdemel. A Rengeteg szorítása nem volt elég erős rajtuk. – A mágus feltápászkodott a padról. – Gyere! Fokozatosan tisztítom meg őket. Itt az ideje egy újabb körnek. Két nappal később Marek herceg ismét a régi önmaga volt, és mozgásának fürgeségét látva még tompábbnak éreztem magam, ugyanakkor irigység is eltöltött: reggel felkelt az ágyból, délben egy egész sült csirkét bekebelezett, a kettő között pedig testgyakorlást végzett. Én alig bírtam pár falat kenyeret lenyomni a torkomon. Figyeltem, ahogy sokszor egymás után felhúzódzkodik egy faágon, és még inkább agyonmosott és kifacsart rongynak éreztem magam. Közben a két katona, Tomas és Oleg is felébredt. Addigra már megtanultam a nevüket, és szégyelltem,

hogy a Rengetegben elesett harcosok nevét nem ismerem. Marek étellel kínálta a királynét. Az asszony azonban csak meredten nézte a tányért, és nem is rágta meg a falatot, amit a herceg a szájába rakott. Marek ezután zabkásával próbálkozott – a királyné nem utasította vissza, de nem is segített neki. Úgy kellett beleügyeskedni a kanalat a szájába, mint egy enni tanuló kisbabának. A herceg komoran próbálkozott még egy órán keresztül, ám látva, hogy alig sikerült hat falatot legyűrnie az anyja torkán, felállt, és ingerülten hozzávágta a tányért és a kanalat egy nagy kőhöz. Szétfröccsent a kása, és szanaszét hullottak a tányérdarabok. Marek elviharzott, de a királynénak erre sem rebbent a szeme. Siralmas lelkiállapotban figyeltem őket a csűr ajtajából. Nem bántam, hogy kiszabadítottuk a királynét – legalább nem gyötörte tovább a Rengeteg, nem falta fel apró foszlányonként. Mégis úgy éreztem, hogy ez a rettenetes, félig élő állapot a halálnál is rosszabb. Nem volt beteg vagy kótyagos, mint Kasja a megtisztítást követő első napokban. Annyi emberszerűt sem láttam benne, hogy érezni vagy gondolkodni tudjon. Másnap reggel, miközben egy vödör forrásvízzel a csűr felé igyekeztem, Marek herceg hirtelen a hátam mögé lépett, és elkapta a karomat. Riadtan ugrottam meg, és mindkettőnket leöntöttem vízzel, ahogy a szorításából próbáltam kiszabadulni. Sem a vízre, sem a tiltakozásomra nem hederített, csak rám förmedt: – Elég legyen ebből! Katonák, fel fognak épülni! Már jól lennének, ha a Sárkány nem öntene beléjük ennyi mérget. Miért

nem az ő érdekében munkálkodtok? – Szerinted mit kellene érte tennünk? – kérdezte a csűrből váratlanul kilépő Sárkány. Marek megpördült. – Meg kell gyógyulnia! Neki még egy adagot sem adtál, pedig rengeteg üveg van még… – Ha volna belőle mit kitisztítani, már megtettem volna – közölte a mágus. – A hiányt azonban nem lehet gyógyítani. Hatalmas szerencse, hogy nem égett el a szívfával együtt… már ha ez szerencse, és nem kár. – Az a kár, hogy te nem maradtál ott a tűzben, ha nem tudsz jobb tanácsot adni! – förmedt rá Marek. A Sárkány csillogó szeméből úgy láttam, hogy tucatnyi csípős választ tudna adni erre, ám inkább összeszorította a száját, és nem szólt semmit. Marek a fogát csikorgatta, és szinte pattanásig feszültnek éreztem, ahogy a kezemet szorongatta. Most rémült ló módjára reszketett, akármilyen sziklaszilárdan szállt szembe a halálos veszéllyel az átkos tisztáson. – Nem maradt benne rontás – magyarázta a Sárkány. – Ami a többit illeti, csak az idő és a gyógyulás segíthet. Amint megtisztítottam a katonáidat, és biztonságosan visszamehetnek az emberek közé, visszavisszük a királynét a toronyba. Ott meglátom, mit tehetek még érte. Addig is ülj le mellé, és beszélj neki ismerős dolgokról. – Beszéljek? – csattant fel Marek. Kilökte a kezemet a markából, és arrébb lépett. Még több víz zúdult a vödörből a lábamra.

A mágus elvette tőlem a vödröt, én pedig követtem a csűr belsejébe. – Nem tehetünk valamit a királynéért? – kérdeztem. – Mit lehet kezdeni egy üres palatáblával? Adni kell neki egy kis időt, és akkor talán ír rá magától valami újat. De hogy viszszahozzuk azt, aki volt… – Megrázta a fejét. Marek a nap hátralévő részében az anyja mellett ült. Időnként, amikor kimentem a csűrből, megláttam kemény, elkeseredett arcát. A jelek szerint lassan kezdte elfogadni, hogy semmiféle csodálatos gyógyír nincs az anyja bajára. Aznap este egyszer csak felkelt, és elsétált Zatocsekbe, a falu vezetőjével beszélni. Másnap, amikor Tomas és Oleg elég erősek voltak ahhoz, hogy a saját lábukon elmenjenek a kúthoz és vissza, a herceg keményen megragadta a vállukat, és azt mondta: – Holnap reggel tüzet gyújtunk a többiekért a falu főterén.

Férfiak érkeztek Zatocsekbe, lovakat hoztak. Távol tartották magukat tőlünk, és meg is értettem őket. A Sárkány üzent nekik, hogy kijövünk a Rengetegből, és megmondta, hová szállásoljanak el minket, egyúttal azt is elmagyarázta, milyen jelei vannak a rontásnak. Én azonban így sem lettem volna meglepve, ha fáklyákkal jönnek, és ránk gyújtják a csűrt. Persze ha a Rengeteg igazán megrontott volna minket, nem ültünk volna egy héten keresztül némán és kimerülten a roskatag épületben. Maga Marek herceg segítette fel Tomast és Oleget a nyeregbe,

mielőtt felemelte volna a királynét a saját lovára, egy tízéves, nyugodt, barna kancára. Az asszony mereven és rugalmatlanul ült a nyeregben, a hercegnek egyenként kellett a kengyelbe igazítania a lábait. Ezután Marek megállt, és lentről szemügyre vette az anyját. Az asszony bilincsekbe zárt kezében ernyedten lógott a gyeplő. – Anyám! – próbálkozott a herceg lankadatlanul, ám a királyné rá sem nézett. Marek állkapcsa megfeszült. Magához vett egy kötelet, összekötötte az anyja lovát a sajátjával, aztán vezetni kezdte. Mi is követtük a falu főterére, ahol kiszárított fahasábokból hatalmas máglyát építettek. A tűzrakás túloldalán felsorakozott a falu összes lakója, legékesebb ünnepi ruhájukban. Fáklyákat tartottak a kezükben. Senkit sem ismertem Zatocsekből, bár időnként a mi falunkban is felbukkantak a tavaszi vásáron. Néhány arc halványan ismerős volt a tömegből, mintha kísértetek pislogtak volna át a halványszürke füstfelhőn, én pedig a herceg és a mágusok társaságában néztem farkasszemet velük. Marek magához vett egy fáklyát. Karját a magasba emelve elsorolta az odaveszett vitézek nevét, egyiket a másik után, utolsóként Januszét. Ezután intett Tomasnak és Olegnek, majd mindhárman előreléptek, és beledugták fáklyáikat a farakásba. A füst egy-kettőre csípni kezdte a szememet és mardosta alig begyógyult torkomat is, a hőség pedig félelmet keltett bennem. A Sárkány mogorván nézte a terjedő lángokat, aztán elfordult. Tudtam, hogy az ő szemében semmit sem jelent a végtisztesség, amit a herceg a katonáknak ad, hiszen ő vezette őket a halálba.

Én azonban megrendültem a nevük hallatán. Sokáig égett a máglya. A falusiak ételt és sört hoztak, és mindent felkínáltak nekünk, amijük csak volt. Kasjával behúzódtunk egy sarokba, és vedeltük a sört, hogy leöblítsük vele a borzalmakat, a füst és a tisztító elixír ízét, és végül csak ültünk egymásnak dőlve, halkan sírdogálva. Én kapaszkodtam Kasja karjába, mert ő nem mert erősebben megszorítani. Az ital hatására egyszerre lettem gondtalan és tompa, emellett fájni kezdett a fejem. Szipogva töröltem meg az arcomat a ruhám ujjával. A tér túloldalán Marek herceg a falu elöljárójával és egy fiatal, tágra nyílt szemű fuvarossal beszélgetett. Szép, frissen festett, zöld szekér mellett álltak, négy befogott lóval együtt, amelyeknek sörényét és farkát hasonló zöld szalaggal fonták be. A királyné már a szekér tetején ült a szalmán, vállán gyapjúköpennyel. A varázsbilincs aranyszínű láncai megcsillantak a napfényben, és amikor megmozdult, szemkápráztatóan szikráztak. Pislogtam néhányat a vakító fénytől, és mire felfogtam, mit nézek, a Sárkány már elindult feléjük a téren keresztül, és követelőzve megszólalt. – Mit csinálsz? – Talpra kecmeregtem, és én is odamentem hozzájuk. Marek herceg felénk fordult, amikor odaértem hozzájuk. – Felkészülünk rá, hogy hazavigyük a királynét – jelentette ki kedélyesen. – Ez valami tréfa? Gyógyulnia kell… – Amit a fővárosban is éppen olyan jól megtehet, mint itt –

ellenkezett Marek herceg. – Nem egyeztem bele, hogy bezárd egy toronyba az anyámat, amíg kedved nem támad kiengedni, Sárkány. Ne hidd, hogy elfelejtettem, milyen húzódozva kísértél be minket a Rengetegbe! – Te viszont a jelek szerint sok minden egyébről megfeledkeztél – sziszegte a mágus. – Például arról, hogy Rosziáig felégeted a Rengeteget, ha sikerrel járunk. – Semmiről sem feledkeztem meg. Jelenleg nincs hozzá elég emberem. Ha visszamegyek a palotába, erre a célra is küldethetek embereket a királlyal. – Az udvarban csak annyit tehetsz, hogy fel-alá parádézol ezzel az üres bábuval, és a hős szerepében tetszelegsz. Hívass embereket most! Nem indulhatunk el innen csak úgy! Gondolod, hogy a Rengeteg nem fog válaszolni arra, amit tettünk, ha csak úgy ellovagolunk, és védtelenül hagyjuk a völgyet? Marek tovább vigyorgott, de remegett az ajka, és hol megszorította, hol elengedte a kardja markolatát. A Sólyom kettőjük közé lopakodott, rátette a kezét a herceg karjára, és megszólalt: – Felség, bár Szarkan hangneme megkérdőjelezhető, lényegében igazat beszél. Egy pillanatra azt hittem, végre felfogta; talán a Sólyom is megtapasztalt már annyit a Rengeteg aljasságából, hogy felismerje a fenyegetést. Meglepődve és reménykedve néztem a Sárkányra, de az ő vonásait inkább megkeményedni láttam. A fehér ruhás mágus méltóságteljesen felszegte a fejét, amikor szembefordult vele. – Szerintem Szarkan is egyetért azzal, hogy

akármilyen varázstehetségei vannak, a Fűzfa a gyógyítás terén messze felülmúlja, és ha bárki segíthet a királynén, akkor ő az. Szarkan eskü alatt fogadta, hogy megóvja a birodalmat a Rengetegtől. Nem hagyhatja el a völgyet. – Jól van – szűrte Marek herceg összeszorított fogai közül. Begyakorolt válasznak hangzott. Egyre növekvő indulattal döbbentem rá, hogy már le is rendezték maguk között a következő lépéseket. Aztán a Sólyom váratlanul folytatta: – Neked pedig azt kell felfognod, Szarkan, hogy Marek herceg nem hagyhatja itt veled Hanna királynét és a parasztlányt. – A mellettem álló Kasjára mutatott. – Természetesen most azonnal a fővárosba kell vinni őket, ahol bíróság elé állítjuk őket, és kiderül, maradt-e bennük rontás.

– Cselesen tárgyalnak – mondta később a Sárkány. – Ráadásul hatásosan is. A Sólyomnak igaza van, nincs jogom elhagyni a völgyet a király jóváhagyása nélkül, és a törvény úgy rendelkezik, hogy mindkét áldozatnak bíróság elé kell állnia. – De nem azonnal, ebben a percben! – A királynéra néztem, aki közömbösen és némán ült a szekéren, miközben a falusiak ennivalót és takarókat halmoztak fel körülötte, olyan sokat, hogy ha háromszor tettük volna meg az utat a fővárosba és vissza megállás nélkül, akkor sem tudtuk volna mindet felhasználni. –

Mi volna, ha egyszerűen visszavinnénk a toronyba most… őt és Kasját? A király biztosan megértené… A Sárkány horkantott. – A király értelmes ember. Ő nem bánná, ha feltűnés nélkül elvinnénk a királynét lábadozni, mielőtt bárki meglátná vagy híre menne, hogy megmentettük. De így? – A falu lakóira mutatott. Az emberek tisztes és biztonságos távolságból vették körbe a szekeret, a királynét bámulták, és suttogva elevenítették fel szökésének történetét. – Nem. Kérdőre vonna amiatt, hogy tanúk előtt nyíltan szembeszegültem a birodalom törvényével. – A szemembe nézett, mielőtt folytatta: – És én sem mehetek el. A király talán még megengedné, de a Rengeteg nem. Elcsüggedve néztem vissza rá. – Nem hagyhatom, hogy elvigyék Kasját! – mondtam esdeklő hangon. Tisztában voltam vele, hogy Zatocsekben a helyem, ott van rám szükség, ám a tudat, hogy a fővárosba hurcolhatják Kasját, bíróság elé kerül, és a törvény értelmében akár halálra is ítélhetik… Ráadásul egyáltalán nem bíztam Marek hercegben, mert tudtam, hogy mindig a saját érdekében cselekszik. – Nyilvánvaló – felelte a Sárkány. – De az is nyilvánvaló, hogy katonák nélkül nem nézhetünk újra szembe a Rengeteggel, és sok harcosra lesz szükségünk. Harcosokat kell szerezned a királytól. Akármit is mond Marek, neki csak a királynén jár az esze, Szolja pedig nem aljas ugyan, de jobban szeret akadékoskodni, mint ahogy a mi érdekeink megkívánják. Végül egy kérdéssel válaszoltam: – Szolja? – Különös érzés

volt kiejteni a nevet, úgy mozgott, mint egy madár magasan köröző árnyéka, és miközben kimondtam, egy nagy szem átható pillantását éreztem magamon. – Sólymot jelent bűbájnyelven. Rád is raknak majd ilyen nevet, mielőtt felvesznek a varázslók listájára. Ne hagyd, hogy ez csak a tárgyalás után történjen meg, mert akkor nem lesz jogod tanúskodni! Ide hallgass: amit itt tettél, abban hatalom van, egyedi és különleges hatalom. Ne hagyd, hogy Szolja a saját dicsőségének állítsa be, és ne szégyelld használni! Fogalmam sem volt, hogy lehetne végrehajtani az utasításait, legfőképp rávenni a királyt, hogy adjon nekünk katonákat. Marek azonban már odakiáltott Tomasnak és Olegnek, hogy szálljanak fel a lovaikra. A Sárkánynak nem kellett tovább bizonygatnia, hogy egyedül kell boldogulnom. Nagyot nyeltem, és bólintottam. – Köszönöm, Szarkan – búcsúztam. Olyan íze volt a bűbájnevének, mint a tűznek és a szárnyaknak, a tekergő füstnek, a kifinomultságnak, az erőnek és az egymáshoz dörzsölődő pikkelyeknek. Végigmért, és mereven ennyit mondott rá: – Ne pottyanj bele egyetlen forró lábosba sem, és akármilyen nehezedre is esik, próbálj meg tűrhető kinézettel megjelenni!

17. FEJEZET

N

em igazán sikerült megfogadnom a tanácsát. Egyheti és egynapi lovaglásra jártunk a fővárostól, és a lovam egész úton a fejét rángatta:

három lépés után mindig ideges rángással esett neki a zablának, előrehúzva engem és a gyeplőt is. Végül már kőkeményre feszült a nyakam és a vállam. Időnként lemaradtam, és a kis karaván végére mentem, a nagy vaspántos szekérkerekek nyomán felkavarodó, finom porfelhőbe. A lovamat rendszeres tüsszentések zökkentették ki a peckes ügetésből. Mielőtt Olsankába értünk volna, már halványszürke porréteg borította a ruhámat, és koszcsíkokat rajzolt a körmöm alá az izzadság. A Sárkány az utolsó együtt töltött perceinkben írt egy levelet a királynak, és rám bízta. Néhány kusza sor volt az egész, olcsó papíron, a falusiaktól kölcsönkért híg tintával. Leírta, hogy boszorkány vagyok, és katonákat kért tőle. Amikor összehajtotta,

megvágta a hüvelykujját, a papír szélére kente a vért, és arra a maszatos felületre firkálta fel a nevét, erőteljes fekete, bár a szélein füstölgő betűkkel: Szarkan. Elővettem a szoknyám zsebéből, és miközben ujjaimmal a betűket simogattam, egészen közelről éreztem a füstszagot és hallottam a csapkodó szárnyak suttogását. Megnyugtató és felzaklató is volt egyszerre, hiszen minden nappal mérföldekkel távolodtam el attól a helytől, ahol lennem kellett volna, hogy visszatartsam a Rengeteget. – Miért akarod magaddal vinni Kasját? – kérdeztem még egyszer utoljára Marektől, amikor az első éjszakán letáboroztunk a hegyek lábánál, az Orsóba siető patak egyik sekély gázlója közelében. Dél felé a nap utolsó sugarainak fényében feltűnt a Sárkány narancssárgán izzó tornya. – Vidd el a királynét, ha ragaszkodsz hozzá, de minket engedj vissza! Láttad a Rengeteget, láttad, mi az… – Apám azért küldött ide, hogy elrendezzem Szarkan ügyét a megrontott parasztlánnyal – szögezte le a herceg, miközben alaposan megmosta fejét és nyakát a patak vizében. – Őt várja, vagy a fejét. Szerinted melyiket vigyem el neki? – De mindent meg fog érteni Kasjával kapcsolatban, ha meglátja a királynét – ellenkeztem. Marek lerázta magáról a vizet, és felemelte a fejét. A királyné még mindig mozdulatlanul, kifejezéstelenül ült a szekéren az egyre sűrűsödő szürkületben, és maga elé meredt. Kasja mellette foglalt helyet. Mindketten megváltoztak: furcsák és idegenek lettek, egyenes háttal és a fáradtság legkisebb jele nélkül vára-

koztak az egész napos út után. Csiszolt fafelülethez hasonlóan fénylett a testük. Ahogy azonban Kasja visszafordult Olsanka és a völgy felé, némi aggodalmat és riadalmat fedeztem fel a szemében. Együtt néztük őket, aztán a herceg felállt. – A királyné sorsa az övéhez van kötve – közölte színtelen hangon, majd elvonult. Bosszúsan csaptam rá a vízre, aztán a tenyerembe mertem belőle egy kicsit, és megmostam az arcom. Kosztól fekete kis csermelyek csordogáltak ki az ujjaim között. – Milyen szörnyű lehet neked! – szólalt meg a hátam mögött váratlanul felbukkanó Sólyom, mire prüszkölve emeltem ki az arcom a markomban tartott vízből. – Hercegi kísérettel vonulsz be Kraliába, ahol boszorkánynak és hősnőnek neveznek! Micsoda borzalom! Letöröltem az arcomat a szoknyámmal. – Azt sem tudom, mi szükség van ott rám! Sok varázsló él a palotában. Ők is meg tudják állapítani, hogy a királynéban nincs rontás. Szolja fejcsóválásán látszott, hogy szánalmas, értetlen parasztlánynak tart. – Tényleg azt hiszed, ennyi az egész? A törvény egyértelműen és megfellebbezhetetlenül kimondja: akit rontás ért, annak tűz által kell vesznie. – De a király kegyelmet fog adni neki – mondtam, bár inkább kérdésnek hangzott. Szolja töprengve nézett a királyné felé, aki mostanra szinte láthatatlanná vált, csupán egy árnyék volt az árnyak között. Nem válaszolt. Visszafordult hozzám. – Aludj jól, Agnyeska! Hosszú

út vár még ránk. – Azzal visszatért Marek herceghez a tűzrakás mellé. Ám innentől fogva nem tudtam rendesen aludni, sem ezen az éjszakán, sem a következőkön. A hírünk megelőzött minket. Amikor átkeltünk egy-egy falun vagy városon, az emberek félbehagyták a munkát, és bámész tekintettel felsorakoztak az út szélén, de nem mertek közelebb jönni, és a gyerekeiket is visszatartották. Az utolsó napon pedig egész tömeg várt minket a király nagyvárosa előtti utolsó útelágazásnál. Addigra már összemosódtak a fejemben az órák és a napok. Sajgott a karom, a hátam és a lábam is. A legkínzóbb fájdalmat a fejemben éreztem, mintha egy részem még hozzá lett volna kötve a völgyhöz, és a felismerhetetlenségig elvékonyodtam volna. Hiába próbáltam azonosulni az új önmagammal, hiszen távol kerültem az általam ismert világtól. A háttérből eltünedeztek az állandóság érzetét biztosító, ismerős hegyek. Természetesen tudtam, hogy vannak olyan részei az országnak, ahol nincsenek hegyek, mégis vártam, hogy a holddal együtt felbukkannak valahol a távolban. De valahányszor hátranéztem, egyre kisebbnek láttam őket, míg végül az utolsó dombvidék is mögöttünk maradt. Minden irányban gabonával sűrűn bevetett, széles síkságok terültek el, megszakítás nélkül, és valahogy furcsa alakot öltött az egész világ. Itt erdők és ligetek sem voltak. Felkapaszkodtunk az utolsó dombra, és a csúcsra érve feltárult előttünk a főváros, Kralia hatalmas tömege: sárga falú házak

narancsos-barna tetőkkel, amelyek vadvirágként burjánzottak a széles Vandalusz folyó két partján, középen, a város szívében magasodó sziklatömbön pedig a Zamek Orla, a királyok vörös téglás palotája tűnt fel. Hozzá fogható, hatalmas épületet korábban elképzelni sem tudtam. A Sárkány tornya a palota legkisebb tornyánál is kisebb volt, és azokból is legalább egytucatnyi meredezett az ég felé. A Sólyom megfordult, hogy rám nézzen. Valószínűleg arra volt kíváncsi, hogyan fogadom a látványt, ám a palota olyan hatalmas és idegenszerű volt, hogy még a számat sem tátottam el. Úgy éreztem magam, mintha egy könyv illusztrációját nézném, nem a valóságot, és annyira kimerültem, hogy a testemen kívül mást nem is nagyon érzékeltem. Folyamatosan lüktetett a combom, remegett a karom, és vastag, zsíros koszréteg zsibbasztotta el a bőrömet. A domb alján egy csapat katona várt minket az útkereszteződésnél. Jókora emelvényt őriztek, amelynek tetején hat pap és szerzetes várakozott, a középen álló férfi köré rendeződve, aki lenyűgöző papi ruházatot, arannyal hímzett, sötétbíbor palástot viselt. Hosszú, komoly arcát még hosszabbnak tüntette fel magas, kétcsúcsú süvege. Marek megállította a lovát, és a csoportosulást szemlélte. Ezalatt volt időm vánszorgó lovamat odairányítani hozzá és a Sólyomhoz. – Apám már elő is rángatta ezt a sótlan vénembert – morogta a herceg. – Ő fogja rárakni az ereklyéket. Számítasz valami bonyodalomra?

– Nem igazán – felelte a mágus. – A mi drága érsekünk valóban sótlan és fárasztó, de a makacssága most a mi ügyünket szolgálja. Nem enged másokat vizsgálódni, esetleg hamis ereklyékkel, hanem a saját kezébe veszi az ügyet. Márpedig az igazi relikviák semmi olyat nem fognak mutatni, ami nincs a királynéban. Annyira felháborított a kegyeletsértő hangnem – sótlan vénembernek nevezni az érseket –, hogy nem is jutott eszembe magyarázatot kérni: miért akarna bárki rontást kimutatni, ha a királynéban nyoma sincs annak? Marek máris megsarkantyúzta a lovát. A szekér is lezötyögött a dombról a nyomában, és láttam, hogy a bámészkodók – akármilyen mohó és kíváncsi tekintettel néztek – nagy hullámként húzódnak távolabb tőlünk minden irányban, nehogy a kerekek alá kerüljenek. Sokuk nyakában láttam védelmező amuletteket, és amikor elhaladtunk mellettük, néhányan keresztet vetettek. A királyné semerre nem nézett, nem is fészkelődött a helyén, csak előre-hátra ingott a szekér imbolygásának ütemére. Kasja közelebb húzódott hozzá, és riadtan rám nézett, amit hasonló riadalommal viszonoztam. Soha életünkben nem láttunk ennyi embert egy helyen. A tömeg néhol olyan közel nyomakodott, hogy hozzáértek a lábamhoz, még a lovam irdatlan patkóitól sem féltek. A katonák átengedtek minket, hogy megközelíthessük az emelvényt, aztán körbeállták, és felénk emelték dárdáikat. Megrémültem, amikor észrevettem az emelvény közepén álló,

magas, vaskos cölöpöt, alatta szalmából és gyúlékony fadarabokból emelt máglyával. Felemeltem a kezem, és megrángattam a Sólyom kabátujját. – Ne nézz már úgy, mint egy rémült nyúl, húzd ki magad, és

mosolyogj! – sziszegett. – Az volna most a legrosszabb, ha valami baljós dolgot észlelnének a viselkedésünkben. Marek úgy vonult tovább, mintha nem meredeznének félelmetes acélhegyek egy karnyújtásnyira tőlünk. Amikor leszállt a lováról, meglibbentette a köpenyét, amelyet az egyik városban vásárolt utunk során, majd odament a szekérhez, hogy leemelje a királynét. Kasja segített neki a szekérről, aztán Marek türelmetlen intésére ő is leszállt. Korábban soha nem tapasztaltam ilyet, de a hatalmas sokaságnak olyan szüntelenül morajló hangja volt, akár egy folyónak: hol hangosabb, hol halkabb lett, de soha nem vált szét különálló hangokra. Ekkor azonban teljes csönd állt be. Marek felvezette az emelvényre a királynét, akinek nyakában még mindig ott volt az aranypánt. Megállította a magas süveget viselő pap előtt. – Méltóságos érsek úr! – szólalt meg a herceg tisztán csengő, éles hangon. – Nagy veszéllyel dacolva társaimmal együtt kiszabadítottuk Polnia királynéját a gonosz Erdő markából. Ezennel a te felügyeletedre bízom, vizsgáld meg alaposan, bizonyítsd be ereklyéiddel és hatalmad erejével, tiszta-e, avagy rontás érte, maradt-e benne nyoma a Rengeteg átkának, amely esetleg továbbterjedhet, és más ártatlan lelkekre is veszélyt jelenthet.

Természetesen tudtuk, hogy az érsek pontosan ezért van jelen, és aligha örült neki, hogy Marek ezt a saját elképzeléseként állítja be. Vonallá keskenyedett a szája. – Biztos lehetsz benne, hogy így teszek, felség – válaszolta ridegen, majd elfordult és intett. Az egyik szerzetes odalépett hozzá. Alacsony, ideges képű ember volt, egyszerű, barna vászoncsuhában, feje búbján kerek sapkaként lenyírt, barna hajjal. Jókora, aranykeretes szemüvege mögött szaporán pislogott kigúvadt szemével. Hosszú faládikát tartott a kezében, amelyet fel is nyitott. Az érsek belenyúlt, és két kézzel kivett egy halászhálóhoz hasonló, fényes, arany-ezüst hálót. A tömeg helyeslően morajlott, mint a tavaszi levelek között motozó szél. Az érsek felemelte a hálót, majd hosszú, zengzetes imába kezdett. Ezután visszafordult, és egy dobással ráterítette a hálót a királynéra. A fényes anyag lágyan telepedett az asszony fejére, összegöngyölt szélei leomlottak, majd egészen a lábáig beborították. Aztán legnagyobb meglepetésemre előrelépett a szerzetes, rátette a kezét a hálóra, és így szólt: – Jilasztusz koszmet,

jilasztusz koszmet vestuo palta. – Hosszasan folytatta az igét, amelynek szavai beleszövődtek a hálóba, és megvilágították azt. A fény minden irányból betöltötte a királyné testét, aki lángként világított, felemelt fejjel ragyogott az emelvényen. Egészen máshogy derengett, mintha a Hívóigét bocsátottuk volna rá. Annak ragyogása hideg, tiszta, kemény és fájdalmas volt. Ez azonban olyan volt, mint amikor az ember a téli napforduló idején hazaérkezik, és az ablakból hívogató lámpás fénye

üdvözli. Szeretettel és melegséggel teli fénynek láttam. Sóhaj hullámzott végig a sokaságon. Még a papok is hátrébb léptek egy pillanatra, hogy a sugárzó királynéban gyönyörködjenek. A szerzetes a hálón tartotta a kezét, és belecsorgatta a mágiát. Addig noszogattam a lovamat, míg vonakodva közelebb nem húzódott a Sólyom lovához. Odahajoltam a nyergemből, hogy a fülébe suttogjak: – Ő kicsoda? – A mi gyengéd Baglyunkra gondolsz? – kérdezte. – Ő Ballo atya. Az érsek kedvence, gondolhatod. Ritka a jámbor és engedelmes varázsló. – Megvetően beszélt róla, de én nem láttam olyan erélytelennek a szerzetest. Inkább aggodalom és elégedetlenség látszott rajta. – És a háló? – faggatóztam. – Biztos hallottál már Szent Jadviga kendőjéről – felelte a Sólyom döbbenetes fesztelenséggel. Polnia legszentebb ereklyéje volt a szemünk előtt. Úgy hallottam, csak a királyok koronázásakor hozták elő, hogy bebizonyítsák: nem állnak a gonosz hatalma alatt. A tömeg most már lökdösni kezdte a katonákat, hogy közelebb férkőzzön az emelvényhez, és még a harcosok is megbabonázva bámulták a királynét. Dárdáikat egyre magasabbra emelve hagyták magukat közelebb taszigálni. A papok a királyné minden porcikáját megvizsgálták, lehajoltak a lábujjaihoz, felemelték a karját, hogy megszemlélhessék az ujjait, aztán a haját is. De csak a ragyogását láttuk; nem volt benne semmi árnyék. A papok felsorakoztak egymás mellé, és a fejüket rázták az érsek

felé. Még az ő zord arca is megenyhült a káprázatos fény láttán. Amikor véget ért a vizsgálat, Ballo atya óvatosan levette a hálót a királynéról. A papok további relikviákat hoztak elő, amelyeket most már magam is felismertem: Szent Kazimir páncéljának egyik lemezdarabja, amelyet átszúrt az általa leölt kraliai sárkány foga, Szent Firan tűzben megfeketedett alkarcsontja egy arany és üveg ládikában, és az aranyserleg, amelyet Szent Jacek mentett ki a kápolnából. Marek egymás után minden ereklyére rátette a királyné kezét, a püspök pedig mellettük imádkozott. Kasját is alávetették a próbáknak, de ezt a vizsgálatot nem övezte akkora érdeklődés. A királyné vizsgálata alatt mindenki hallgatott, ám amikor Kasja került közszemlére, hangosan beszélgettek. Ilyen fegyelmezetlen sokaságot még soha nem láttam, holott ott voltak előttük a szent ereklyék és maga az érsek is. – Nem is lehetett mást várni a kraliai csőcseléktől – jegyezte meg Szolja megrökönyödött arckifejezésemet látva. Cipóárusok kínálgatták portékáikat az embereknek, és a lovam hátáról egy bódét is felfedeztem, amelyet élelmes sörkereskedők állítottak fel az út mellett. Olyan érzésem támadt, mintha egy ünnepen vagy egy karneválon lennék. Végezetül a papok bort töltöttek Szent Jacek aranyserlegébe, és Ballo atya mormogott fölötte valamit. Halvány füstgomolyag pöffent ki a borból, aztán felszívódott. Amikor a királyné ajkához emelték a serleget, kiitta belőle az összes folyadékot, és nem rogyott össze görcsökben fetrengve.

Meg sem rezzent az arca, bár ez nem is számított. A tömegből valaki felemelte sörrel teli kupáját, és elkiáltotta magát: – Áldott legyen az isten! Megmenekült a királyné! – Erre a többiek is vadul ujjongani kezdtek, és közelebb húzódtak hozzánk. Megfeledkeztek minden félelmükről, és olyan vadul kurjongattak, hogy alig hallottam valamit az érsek szavaiból, aki kelletlenül engedélyt adott Mareknek, hogy bevigye a királynét a városba. A tömeg elragadtatása szinte rosszabb volt, mint a katonák dárdáinak hegye. Mareknek félre kellett löknie az embereket az útból, hogy visszajuthasson az emelvénytől a szekérig, majd felsegítse a királynét és Kasját annak tetejére. Otthagyta a saját lovát, felugrott a szekérre, és kezébe vette a gyeplőt. Gondolkodás nélkül az emberek felé csapott a fuvaros ostorával, hogy utat csináljon magának, Szoljával pedig egészen közel vittük lovainkat a szekér hátuljához, mert mögöttünk ismét összezárult a tömeg. A sokaság mindvégig velünk maradt a város felé vezető öt mérföldes úton, futottak utánunk és mellettünk is, és ha valaki nem bírta velünk tartani a lépést, nyomban mások ugrottak a helyére. Mire elértük a Vandaluszon átívelő hidat, felnőtt férfiak és nők hagyták ott munkájukat, hogy minket kövessenek, és amikor odaértünk a kastély külső kapujához, alig bírtunk előrehaladni a vadul éljenző tömegben, amely minden irányból szorosan körülvette a szekeret. Tízezer hangú élőlényként mozgott, de minden hangja örömittas volt. Jóval előttünk elért a palotába a hír: a királyné megmenekült, és nem érte rontás.

Marek hercegnek végre sikerült kiszabadítania az anyját. Egy hősi ballada szereplőjének éreztem magam, még úgy is, hogy a királyné aranyszőke üstöke előre-hátra ingott a ringatózó szekéren, és egyáltalán nem próbálta meg tartani magát, sőt még úgy is, hogy tudtam, milyen csekély győzelmet arattunk, és milyen sokan adták érte az életüket. Gyerekek is futottak a lovam mellett, és kacagva néztek fel rám – feltehetően nem azért, mert annyira tetszettem nekik a koszos bőrömmel, a kócos hajammal és a szakadt ruhámmal –, de még ez sem zavart. Én is nevetve néztem le rájuk, és egy időre megfeledkeztem a karom merevségéről és a lábam gémberedettségéről is. Marek ünnepélyes arccal vezette a menetet. Úgy éreztem, ő is egy hősi ének szereplőjének képzeli magát. Ezekben a pillanatokban senkinek sem jutottak eszébe a katonák, akik nem tértek vissza. Oleg karcsonkja szorosan be volt bugyolálva, a másik karjával azonban lelkesen integetett a tömegnek, és minden közelben lévő lánynak csókot dobott. A sokaság azután sem tágított, hogy áthaladtunk a kapun. A király katonái előjöttek laktanyáikból, és taps gyanánt kardjukkal csapkodták pajzsaikat, a házaikból előlépő nemesek pedig virágokkal hintették be előttünk az utat. Csak a királyné nem vett ebből észre semmit. Bár levették róla a nyakpántot és a láncokat, továbbra is ugyanolyan mereven ült a helyén, akár egy faragott szobor. Végül libasorba kellett rendeződnünk, hogy az utolsó kapun át bejuthassunk a palota belső udvarára. Szédítően nagy volt az

épület, három szinten is boltívsorok magasodtak körülöttünk, és temérdek mosolygó arc tekintett le a balkonokról. Kábán néztem fel rájuk, és a káprázatosan színpompás, hímzett zászlókra, oszlopokra és tornyokra. Az udvar egyik oldalán lévő lépcső tetején maga a király állt. Kék palástot viselt, amelyet a nyakánál egy hatalmas, aranyfoglalatú, gyöngyökkel körberakott, vörös drágakő fogott össze. Még mindig beszűrődött a tompa ujjongás a falakon át. Bent viszont csend telepedett az udvarra, mintha egy színdarab kezdetét vártuk volna. Marek herceg leemelte az anyját a szekérről. Továbbvezette és felsegítette a lépcsőn. Miközben az udvaroncok dagályként torlódtak fel körülötte, odavitte a királynét az uralkodó elé. Azon kaptam magam, hogy a lélegzetemet is viszszafojtom. – Felség – szólalt meg Marek –, visszahoztam neked a királynédat. A herceg a ragyogó napfényben úgy festett, mint egy szent harcos a páncéljában, zöld köpenyben és fehér lovagi köntösben. A magas, merev tartású királyné egyszerű, fehér ingruhában állt mellette, levágott haja arany felhőként koronázta fejét, megváltozott bőre pedig halványan csillogott. A király homlokát összeráncolva nézett le rájuk. Inkább félelem tükröződött az arcán, mintsem öröm. Mindnyájan némán várakoztunk. Végül levegőt vett, hogy megszólaljon, ám ebben a pillanatban a királyné is megmoccant. Lassan felemelte az arcát, és belenézett a férje szemébe. A király viszonozta a pillantást. Az

asszony pislogott egyet, aztán sóhajtott, és tartás nélküli zsákként összerogyott. Marek hercegnek el kellett kapnia a karjánál fogva, nehogy hátrafelé leessen a lépcsőről. Az uralkodó kifújta a levegőt, és kissé leengedte a vállát, mintha egy zsinórról vágták volna le. Hangja bezengte az egész udvart. – Vigyétek a szürke lakosztályba, és hívassátok a Füzet! – A szolgálók már siettek is befelé a kastélyba. Óriás hullámként sodorták be magukkal a királynét a kapun.

Ezzel véget is ért a színdarab. A belső udvaron pont olyan hangos lett a moraj, mint a külsőn, mindenki beszélt mindenkihez, akárcsak a kinti tömegben, az udvar körüli épületek mindhárom emeletén. Úgy ömlött ki belőlem az éber, mámoros érzés, mintha egy dugó nélküli üveg lettem volna, amely felborult. Eszembe jutott, hogy nem ünnepelni jöttem a palotába. Kasja fehér rabruhában ült a szekéren, és az ítéletére várt, Szarkan száz mérfölddel arrébb próbálta visszatartani a Rengeteget Zatocseknél nélkülem, és fogalmam sem volt, hogyan fogom orvosolni a helyzetet. Kiráztam a lábamat a kengyelből, az egyiket átemeltem a nyereg fölött, és esetlenül lecsúsztam a földre. Ahogy talpra álltam, megroggyant a térdem. Egy istállófiú jött a lovamért. Kicsit vonakodva engedtem, hogy elvigye: bár nem tartozott a legkezesebb lovak közé, mégis egy ismerős zátony volt az idegenség

tengerében. Marek és a Sólyom a királlyal együtt visszavonultak a palotába. Tomast és Oleget már elvesztettem szem elől, mert belevegyültek az egyenruhások tömegébe. Kasja elkezdett lemászni a szekér hátuljáról. Őrök egy kisebb csoportja várt rá. Átvágtam a szolgálókból és udvaroncokból álló sokaságon, majd Kasja és közéjük ékeltem magamat. – Mit akartok vele tenni? – kérdeztem követelőző, aggodalomtól éles hangon. Furcsán festhettem a szemükben poros, rongyos parasztruhámban, mintha egy veréb acsargott volna vadászó kandúrok csapatára. Nem láthatták a hasamban forrongó mágiát, amely készen állt üvöltve kitörni onnan. Azonban akármilyen jelentéktelennek néztem ki, nekem is részem volt a győzelemben, a királyné kiszabadításában, és egyébként sem lehettek hajlamosak az erőszakosságra. Az őrök vezérének, aki végül nyájasan megszólított, olyan hatalmas bajsza volt, amelyhez hasonlót még sohasem láttam. A végeit viasszal pödörte be. – Te vagy a cselédje? Ne aggódj, a királynéhoz visszük, a Szürke Toronyba, és mindkettőjükre a Fűz fog vigyázni. Mindent helyesen, a törvény szellemében fogunk tenni. Ettől nem nyugodtam meg, hiszen a törvény értelmében Kasját és a királynét is azonnali halálra kellett volna ítélni. Kasja suttogása ütötte meg a fülemet. – Minden rendben van, Nyeska. – Nem volt rendben semmi, de bele kellett törődnünk a helyzetbe. Az őrök maguk közé vették, négyen haladtak előtte, négyen utána, majd bevonultak vele a palotába.

Tétován egy helyben maradtam, aztán rájöttem, hogy ha eltűnnek a szemem elől, soha nem fogom egyedül megtalálni Kasját a hatalmas épületben. Hirtelen mégis a nyomukba szegődtem. – Állj csak meg! – szólt rám egy őr, amikor be akartam menni a kapun, de én egy varázsigével válaszoltam: – Param param. – Úgy dúdoltam, mint az elkaphatatlan, szemtelen kis légyről szóló könnyed dalocskát, mire ő pislogott néhányat, én pedig észrevétlenül megkerültem. A menet után kullogtam, mintha csak egy ruháról lefeslett cérnaszál lennék, és dúdolva bűvöltem meg az őröket, hogy egészen eltörpüljek a szemükben. Nem volt nehéz, hiszen amúgy is teljesen jelentéktelennek éreztem magam. A folyosónak nem akart vége szakadni. Mindenütt nehéz, vaspántos faajtók sorakoztak. Hatalmas, falikárpitokkal díszített, faragott bútorokkal teli termekből surrantak ki a szolgák és az udvaroncok, ahol a kőkandallók nagyobbak voltak, mint az otthonom bejárata. A mennyezetről lelógó csillárok mágiától szikráztak, és a magas, fehér gyertyák a végtelenségig égtek elolvadás nélkül. Aztán a folyosó véget ért egy kisebb vasajtónál, amelyet újabb őrök vigyáztak. Biccentettek Kasja kísérői felé, majd egy keskeny csigalépcsőhöz engedték a menetet, és a nyomukban engem is. Átsiklott rajtam a tekintetük. Egyre csak róttuk a lépcsőfokokat, és mivel fáradtan minden lépést nagy küzdelmek árán tettem meg, megkönnyebbülve értem fel egy kis kerek pihenőre. Homályos és füstös volt a helyiség, sehol nem tűnt fel

ablak, csak egy közönséges olajlámpás világított az egyik falfülkében. A derengésben egy újabb fakószürke fémajtó jelent meg, éhes manófejet mintázó, nagy, kerek kopogtatóval, amely jókora gyűrűt tartott a szájában. Különös hideg áradt az ajtó felől, meg-megsuhintotta a bőrömet, még úgy is, hogy a sarokba szorultam a magas őrök háta mögött. Az őrök vezetője bekopogott, mire befelé kinyílt az ajtó. – Elhoztuk a lányt is, nagyságos asszonyom – jelentette be. – Jól van – felelte egy metsző női hang. Az őrök csoportja kettévált, és átengedték Kasját. Egy magas, karcsú nő állt az ajtóban, kontyba feltekert sárga hajfonatokkal és egy arany fejdísszel üstökén, kék selyemruhában, amelyet a nyakánál és a derekánál apró drágakövek díszítettek. Háta mögött hosszú uszály söpörte a padlót. A ruha ujja már praktikusabb volt, a könyökétől a csuklójáig testhez álló csipke borította. A nő oldalra húzódott, és hosszú kezével türelmetlenül, kétszer egymás után intett Kasjának. Bepillanthattam a háta mögött feltáruló hatalmas terembe, amely tele volt szőnyegekkel és kényelmes bútorokkal. A királyné egy egyenes támlájú széken ült merev tartásban, és közönyös ábrázattal bámult kifelé az ablakon a csillogó vizű Vandaluszra. – Ez micsoda? – kérdezte az asszony rám nézve. Az őrök megfordultak, és amikor megláttak, elkerekedett a szemük. Megdermedtem. – Én… – Az őrök vezetője dadogni kezdett, arca elvörösödött, és mérgesen a menetet záró utolsó két őrre villant a tekintete.

Nem sok jót ígért nekik amiatt, hogy beengedtek a palotába. – Ő… – Agnyeska vagyok – vágtam közbe. – Kasjával és a királynéval érkeztem. Az asszony hitetlenkedve nézett rám, és bizonyára azonnal észrevett rajtam minden elszakadt cérnát, sárfoltot, még a szoknyám hátsó felén lévőket is. Megdöbbentette, hogy ilyen vakmerően válaszoltam a kérdésére. Az őr felé fordult. – Lehet, hogy ő is rontás alatt áll? – Nem, asszonyom, tudtommal nem. – Akkor miért hoztátok ide? Épp elég dolgom van. – Előkelő uszályát maga után húzva visszavonult a szobába, az ajtó pedig becsukódott mögötte. Megint hideg hullám csapta meg az arcomat, és újra szembekerültem a mohó manófejjel, amely felfalta a leplezőigém utolsó foszlányait is. Rájöttem, hogy a kopogtató magába szippantotta a mágiát: ezért hozták ide a megrontott foglyokat. – Hogy jutottál be ide? – förmedt rám az őrök vezetője gyanakodva, és mindnyájan fölém magasodtak. Szerettem volna ismét elbújni, de az éhes manószáj alig várta, hogy felfalja a varázslatomat. – Boszorkány vagyok – mondtam. Még bizalmatlanabbul fürkésztek. Elővettem a szoknyám zsebében őrzött levelet. A papír kissé bekoszolódott az út során, de a ráégetett betűk még mindig enyhén füstöltek. – A Sárkány egy levelet küldött általam a királynak.

18. FEJEZET

E

gy kicsi, használaton kívüli kamrába vezettek le a lépcsőn, mert hirtelenjében nem tudtak nekem jobb helyet találni. A parancsnok otthagyta az őröket az

ajtó előtt, és a levéllel a kezében elment, hogy kiderítse, mi a teendő velem. Rogyadozott a lábam, de semmire sem tudtam leülni, csak néhány ijesztő külsejű szék állt a fal mentén – finom, cizellált, törékenynek látszó, fehérre festett, itt-ott aranyozott, vörös bársonypárnákkal takart bútordarabok. Akár trónnak is gondoltam volna őket, ha nem lett volna belőlük négy. Inkább egy időre a falnak támaszkodtam, aztán megkíséreltem leülni a kandallóra, amelyben már rég nem gyújtottak tüzet. A hamu halott volt, a kő hideg. Visszamentem a falhoz. Újra vissza a kandallóhoz. Végül úgy döntöttem, hogy a székeket alighanem azért rakták a szobába, hogy valaki leüljön rájuk, és óvatosan helyet foglaltam az egyik díszes bútordarab szélén,

erősen magamhoz szorítva a szoknyámat. Amint letelepedtem, ki is nyílt az ajtó, és bejött egy szolga, egy Dankával egykorú, keményített, fekete ruhát viselő asszony. Száját rosszallóan préselte össze. Bűnbánó arccal pattantam fel a székről. Négy hosszú, fényes, vörös cérna követte a mozdulataimat, ahogy a szoknyámba ragadt bojtorjánba akadtak, a ruhám ujjáról pedig egy székről lepattant, hosszú, éles festékdarab tapadt. Az asszony szája még jobban lebiggyedt, de mereven csak annyit mondott: – Erre, kérlek. Kivezetett az őrök között, akik szemlátomást örültek, hogy végre megszabadulnak tőlem. Egy másik lépcsőn mentünk fel – már legalább fél tucat lépcső akadt az utamba, amióta betettem a lábam a palotába –, majd egy kicsi, sötét, cellaszerű szobába érkeztünk a kastély második szintjén. A keskeny ablakon át a katedrális kőfalát lehetett látni: pont egy széles szájú, éhes szörnyet formáló vízköpő nézett szembe velem róla. Mielőtt megkérdezhettem volna, milyen sors vár rám, az asszony el is hagyta a helyiséget. Leültem a szobában lévő priccsre. Elnyomhatott az álom, mert legközelebb azt észleltem, hogy fekszem, de nem emlékeztem, hogy ledőltem a fekhelyre. Még mindig elgémberedve és fájdalmakkal küzdve tápászkodtam fel, de továbbra is tudatában voltam annak, hogy nincs vesztegetni való időm, és fogalmam sincs, mit tegyek. Elképzelni sem tudtam, hogy kelthetném fel bárkinek az érdeklődését, hacsak ki nem megyek az udvarra, és mágikus tűzgolyókat nem kezdek a falhoz vágni. Bár

kétségeim voltak, hogy azután a király hajlandó lenne szót adni nekem Kasja tárgyalásán. Megbántam, hogy kiadtam a kezemből a Sárkány levelét, hiszen az volt az egyetlen eszközöm és talizmánom. Honnan tudhatnám, hogy eljutott-e az uralkodóhoz? Elhatároztam, hogy megkeresem. Felidéztem magam előtt a kapitány arcát, vagy legalábbis a bajszát. Valószínűleg egész Kraliában nincs senkinek hasonló. Felálltam, határozottan kinyitottam az ajtót, kivonultam a folyosóra, és kis híján belerohantam a Sólyomba. Éppen akkor emelte a kezét az ajtóretesz fölé. Fürgén ellépett az utamból, amivel mindkettőnket megvédett, és halványan, nyájasan rám mosolygott. Még mindig nem sikerült elnyernie a bizalmamat. – Remélem, kipihented magad – jegyezte meg, és a karját nyújtotta. Nem fogadtam el. – Mit akarsz? Elfordult, és a folyosó felé intett karjával, mintha az előbb is ezt szerette volna tenni. – Azért jöttem, hogy a Csarovnyikovba vezesselek téged. A király megparancsolta, hogy a beiktatás előtt vizsgáljanak meg alaposan. Annyira megkönnyebbültem, hogy nem is akartam hinni neki. Rásandítottam a szemem sarkából, félig-meddig arra számítva, hogy becsap. A mágus azonban továbbra is széttárt karral, mosolyogva várt. – Induljunk. Vagy talán először átöltöznél? Már majdnem elmondtam neki, mit csináljon a kéretlen tanácsaival, de ekkor végignéztem magamon. Csupa sár és por

voltam, a ruhám gyűrődéseit megszínezte az izzadság. A házi szövésű szoknya, amelynek alja a térdemet verdeste és a fakó, barna ingruha már akkor rettentő zilált volt, amikor lekönyörögtem egy zatocseki lányról. Még csak szolgálónak sem nézhettek a palotában, mert ők is szebben öltöztek nálam. Szolja időközben lecserélte fekete úti öltözékét egy hosszú, fekete selyemköpenyre és egy hosszú, ujjatlan, zölddel és ezüsttel hímzett kabátra, amelynek hátuljára kecsesen omlott le fehér haja. Messziről észre lehetett venni, hogy varázsló. Viszont ha rólam nem látszik messziről, hogy varázsló vagyok, nem engednek majd tanúskodni. – Próbálj meg tűrhető kinézettel megjelenni! – figyelmeztetett Szarkan. A vanasztalem úgy öltöztetett fel, ahogy komor duruzsolásom sugallta: merev, kényelmetlen, drága, vörös selyemruhát bocsátott rám, amelynek végtelen sok fodrát lángoló narancsszínű szalagok szegélyezték. Szükségem lett volna némi támaszra, hogy a terjedelmes szoknyákkal le tudjak menni a lépcsőn, hiszen a lábamat sem láttam, de továbbra sem voltam hajlandó elfogadni Szolja segítségét, inkább egyedül vonultam le a csigalépcsőn. Lassan, óvatosan tapogattam ki minden egyes lépcsőfok szélét keskeny orrú cipőmmel. A mágus összekulcsolta a kezét a háta mögött, és kimérten vonult előttem. – Ezek a vizsgálatok időnként igen nagy kihívást jelentenek. Gondolom, Szarkan felkészített rá – jegyezte meg fanyarul. Visszafogott kíváncsisággal nézett rám. Nem feleltem, de önkéntelenül is beharaptam az alsó ajkamat. – Nos, ha mégis

nehéznek találnád a feladatokat, tarthatunk egy… afféle közös bemutatót a vizsgálóknak. Az már bizonyosan meggyőzné őket. Dühösen néztem rá, de most sem válaszoltam. Biztos voltam benne, hogy akármit is teszünk együtt, neki fogják tulajdonítani a sikert. Szolja nem erősködött tovább, úgy mosolygott, mintha nem észlelte volna a ridegséget az arckifejezésemben. Olyan volt, mint magasban köröző madár, aki csak a megfelelő pillanatra vár, hogy lecsapjon. Bevitt egy boltíves kapun, amely mellett két fiatal, magas őr állt. A katonák érdeklődve méricskéltek. Végül megérkeztünk a Csarovnyikovba, a Mágusok Termébe. A hatalmas csarnokba érve ösztönösen lelassítottam a lépteimet. A plafon mintha a mennyekre nyílt volna: a kék alapra festett felhők között angyalok és szentek nyújtóztak. Gigantikus ablakok engedték be a délutáni napfényt. Megbabonázott bámészkodásom közepette majdnem nekimentem egy asztalnak, ám az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnom a sarkában és félig vakon tapogatózva megkerülnöm. A falakat könyvek tömkelege takarta el, és teljes hosszukban keskeny balkon futott végig, amely fölött újabb zsúfolt könyvespolcok kezdődtek. Kicsi kerekeken guruló létrák lógtak le a mennyezetről. A helyiség közepén jókora, súlyos, tömör tölgyből faragott, márványlapos munkaasztalok húzódtak. – Ez az egy helyben toporgás csak arra jó, hogy elodázzuk azt, aminek mindenképp meg kell történnie – szólalt meg egy nő valahol a látóteremen kívül. Mély hangja volt, kellemes és me-

leg, ugyanakkor valami dühös él is vegyült bele. – Ne mekegj itt megint a relikviákról, Ballo! Bármelyik varázsigét le lehet győzni… igen, még az áldott Szent Jadviga kendőjének erejét is, és ne vágj olyan képet, mintha szentségtörést követnék el. Szolja megrészegült a politikától, máskülönben nem ment volna bele egy ilyen kísérletbe. – Ugyan már, Alosa! A siker minden kockázatot feledtet – jegyezte meg a Sólyom nyájasan, miközben egy sarkon befordulva szembetaláltuk magunkat három varázslóval. Egy nagy, kerek asztal körül ültek egy boltíves fülkében, amelynek falán egy széles ablak engedte be a délutáni verőfényt. A palota folyosójának félhomálya után hunyorognom kellett a ragyogásban. Az Alosának nevezett asszony még nálam is magasabb volt, ébenfa színű bőrrel áldotta meg az ég, és olyan széles vállal, amilyen az apámé volt. Fekete haját szoros fonatba rendezte a fején. Férfiruhát viselt: vörös gyapjúnadrágját betűrte magas bőrcsizmájába, és bőrkabátot kanyarított fölé. A csizma és a kabát is mestermunka volt, mindkettőt finom és bonyolult, arany és ezüst dombornyomásos minta ékesítette, és bár némileg viseltesnek látszottak, irigykedtem miattuk, és nevetségesnek éreztem magam a saját ruhámban. – Siker? – ismételte a nő. – Sikernek nevezed azt, hogy egy üres héjat hozol vissza az udvarba, csak hogy elégethessük a máglyán? Ökölbe szorult a kezem. A Sólyom azonban csak elmosolyodott, és annyit felelt: – Ezt a vitát egyelőre halasszuk el. Végtére

is nem azért jöttünk, hogy a királyné fölött ítélkezzünk. Drágám, hadd mutassam be neked Alosát, a mi Kardunkat! A varázslónő komolyan és bizalmatlanul nézett rám. A másik két mágus férfi volt, egyikük az a Ballo atya, aki megvizsgálta a királynét. Egyetlen barázda sem redőzte az arcát, és a haja is tömött barna volt, valahogy mégis idősnek látszott. Kerek arca volt, és az orra is gömbölyű, amelyen okuláréja csücsült. Kétkedve nézett rám: – Ő volna a tanítvány? A másik férfi pont az ellenkezője volt az atyának, magas és vékony, előkelő, arannyal gazdagon hímzett, borvörös mellényben, unott ábrázattal. Keskeny, fekete szakállának végét gondosan hegyesre pödörte. Elnyúlt az egyik székben, lábát az asztalra tette. Egy halom zömök aranyrúd hevert mellette az asztalon, valamint egy apró, csillogó, vörös drágakövekkel teletömött, kis fekete bársonytáska. Két rudat tartott a kezében, mágia duruzsolt körülötte, ajka alig észrevehetően mozgott. Összeillesztette két aranydarab végét, és figyelte, ahogy lassan pánttá vékonyodva egybeolvadnak. – Ő pedig Ragosztok, a Kitűnő. Ragosztok nem szólt egy szót sem, sőt fel sem emelte a fejét, csak egy röpke pillantással végigmért tetőtől talpig, aztán láthatólag úgy döntött, hogy egyszer és mindenkorra jelentéktelennek könyvel el. Én azonban még az ő közönyét is elviselhetőbbnek tartottam Alosa gyanakvó szájtartásánál. – Pontosan hol talált rád Szarkan? – kérdezte. Arra következtettem, hogy már hallottak a megmenekülé-

sünkről, legalábbis a történet valamelyik változatát, de Marek herceg és a Sólyom csak a kedvükre való részleteket akarták közzétenni, így a teljes igazságot nem tudhatta senki. Esetlenül elmagyaráztam, hogyan találkoztam Szarkannal, miközben mindvégig magamon éreztem a Sólyom éberen vizslató tekintetét. Dvernyiket és a családomat lehetőség szerint nem is akartam említeni, hiszen Kasját már így is fegyverként használta ellenem. Kölcsönvettem Kasja titkos félelmeit, és burkoltan arra célozgattam, hogy a családom eleve a Sárkánynak szánt engem. Akármilyen megvetést ébresztettem ezzel bennük, elmondtam, hogy az apám favágó, bár neveket szándékosan nem említettem, Danka helyett azt mondtam, hogy a falu elöljáró asszonya, Jerzsi helyett pedig azt, hogy egy marhapásztor. Próbáltam érzékeltetni velük, hogy Kasja nemcsak a legjobb, hanem az egyetlen barátom, mielőtt belebonyolódtam volna a vadonból való szökésünk történetébe. – Gondolom, elég volt szépen kérni, és a Rengeteg visszaadta nektek – epéskedett Ragosztok fel sem nézve a munkájából. Egymás után nyomogatta bele az apró, vörös drágaköveket az aranyrúdba a hüvelykujjával. – A Sárkány… Szarkan… – hálásan fogadtam a felemelő érzést, amely a második név erélyes kimondásakor úrrá lett rajtam – …úgy gondolta, hogy a Rengeteg azért adta vissza nekem Kasját, hogy csapdát állítson. – Ezek szerint mégsem ment el teljesen az esze – állapította

meg Alosa. – Miért nem végezte ki azonnal? Ő is ismeri a törvényeket, mint mindenki. – Engedte… engedett próbálkozni – magyaráztam. – Engedte, hogy megpróbáljam megtisztítani. Aztán sikerült is… – Vagy legalábbis így képzeled – helyesbített a varázslónő, és a fejét ingatta. – Így vezet a szánalom egyenesen a katasztrófához. Nos, meglepve hallok ilyesmit Szarkanról, de nála különb emberek is elvesztették már a józan eszüket egy feleannyi idős lány miatt, mint ők voltak. Erre nem tudtam mit felelni. Szívesen tiltakoztam volna, elmondtam volna, hogy nem úgy van, nem erről van szó, de nem jött ki hang a torkomon. – Gondolod, hogy én is belebolondultam? – vetette közbe hirtelen a Sólyom jót derülve. – Marek hercegről is ezt feltételezed? Az asszony elmarasztalóan nézett a mágusra. – Amikor Marek nyolcéves volt, egy egész hónapig sírt azért, hogy az apja küldjön katonákat és mágusokat a Rengetegbe, és hozza vissza az anyját. De már nem gyerek. Használnia kellett volna az eszét, ahogy neked is. Hány emberünk életébe került a ti kis hadjáratotok? Harminc veteránt vittetek magatokkal, egytől egyig kitűnő lovas katonákat, akik mindannyian az én kohómból származó kardot forgattak… – És visszahoztuk a királynédat – szólt közbe a Sólyom, váratlanul támadt éllel a hangjában. – Ha jelent ez neked bármit is. Ragosztok hangosan és nyomatékosan sóhajtott, de nem né-

zett fel az aranykarikáról. – Mit számít ez jelen helyzetben? A király azt akarja, hogy állítsuk próba elé a lányt, akkor vizsgáljuk meg végre, és zárjuk le ezt az ügyet. – Hallani lehetett a hangján, hogy rövid és drasztikus eljárásra számít. Ballo atya megköszörülte a torkát. Megfogott egy tollat, belemártotta a tintába, és apró szemüvegén keresztül rám nézve közelebb hajolt. – Kissé túl fiatalnak látszol egy ilyen vizsgálathoz. Mondd csak, kedves, mióta tanulsz a mestered szárnyai alatt? – Az aratás óta – feleltem, mire hitetlenkedő pillantások meredtek rám.

Szarkan nem említette, hogy a mágusoknak általában hét évig kellett tanulniuk, hogy kérvényezhessék a listára való felvételüket. Miután három órán keresztül ügyetlenkedtem a számomra kiszabott varázsigékkel, és teljesen kimerültem, még Ballo atya is kénytelen volt elismerni, hogy Szarkan alighanem belém habarodott, vagy szórakozik velük, ezért küldött fel engem a palotába. A Sólyom nem segített. Félrehúzódva, halovány érdeklődéssel leste a tanácskozásukat, és amikor megkérdezték tőle, milyen varázslatot látott már tőlem, csak annyit mondott: – Nem hiszem, hogy megfelelően tudnám igazolni… mindig nehéz szétválasztani a mester és a tanítvány tevékenységét, és Szarkan

természetesen állandóan mellette volt. Jobb volna, ha magatok ítélkeznétek. – Ezután rám villantotta tekintetét sűrű szempillája alól, mintha emlékeztetni akart volna arra, amit a folyosón mondott. Összeszorítottam a fogamat, és újra Ballo atya együttérzésére próbáltam hatni. Egyedül őt tartottam engedékenynek hármuk közül, de láttam, hogy benne is gyűlik a bosszúság. – Már mondtam, uram, hogy az ilyen igékben nem teljesítek jól. – Ezek nem akármilyen igék! – csattant fel feszült arccal. – Már minden feladatban próbára tettünk téged a gyógyító mágiától a bűvírásig, minden elem és minden affinitás terén. Nem létezik olyan kategória, amely az összes fajta igét magába foglalná. – De ezekhez a ti mágiátok kell. Nem… Jagáé – böktem ki, és örültem, hogy végre olyan példát hozhatok, amelyet mindnyájan ismernek. Ballo atya még erősebben kételkedve nézett rám. – Jaga? Mi a fenét tanított neked Szarkan? Jaga csak a népmesékben létezik. – Elkerekedett a szemem. – A tetteit néhány igazi varázslótól kölcsönözték, hozzátettek mindenféle eszement saját ötletet, és az idők során a túlzások révén mitikus alakká emelték. Tehetetlenül, tátott szájjal meredtem rá. Eddig egyedül ő bánt velem udvariasan, és most a szemembe mondta, hogy Jaga nem létező varázsló. – Kijelenthetjük, hogy csak az időnket vesztegetjük – közölte

Ragosztok. Úgy éreztem, neki van a legkevésbé oka emiatt panaszkodni, hiszen egyszer sem hagyta abba a köves arany ékszer készítését. Immár egy magas, kerek fejdíszt tartott a kezében, amelynek elején jókora üreg várt egy nagyobb drágakőre. A belezárt mágia halkan morajlott. – Néhány boszorkányos csíny nem elég ahhoz, hogy felkerüljön a listára, és nem is lesz elég soha. Alosa már az elején helytállóan megállapította, mi történt Szarkannal. – Végignézett rajtam. – Ez sem mentség, de hát van, akinek nincs ízlése. Megalázott és mérges voltam, sőt még a dühömnél is erősebb volt a félelmem. Még azt is el tudtam képzelni, hogy másnap lesz a tárgyalás. A fűzőm hatalmas bálnacsont merevítőivel dacolva vettem egy nagy levegőt, hátratoltam a székemet és felálltam. Szoknyáim takarásában felemeltem a lábam, és nagyot toppantottam a padlón. – Fulmia. – A cipősarok fülsértően csikorgott a márványfelületen, a dörrenés végighullámzott rajtam, aztán egy mágikus hullámmal elhagyta a testemet. Úgy rezdült meg körülöttünk a palota, mint egy alvó óriás, a remegéstől a fejünk fölött lógó csillár kristályai halkan egymásnak csendültek, és néhány könyv is leesett a polcokról. Ragosztok megrándulva talpra állt, a széke felborult, a köves arany fejpánt pedig csörömpölve az asztalra hullott a kezéből. Ballo atya riadtan és szaporán pislogva nézett végig a helyiségen, aztán megrökönyödve rám pillantott, mintha valami más magyarázatot keresett volna a történtekre. Zihálva ökölbe szorítottam a kezem, és a testem még mindig csengett-bongott. – Ez

elég komoly mágia ahhoz, hogy felvegyetek a listára? Vagy többet akartok látni? Mindnyájan rám szegezték a pillantásukat, és a beálló csendben kiáltásokat és futó léptek zaját hallottam a palota udvaráról. Az őrök kardjuk markolatára tett kézzel lestek be a terembe. Ekkor tudatosult bennem, hogy a király kastélyát remegtettem meg, a király városában, és közben az ország legnagyobb mágusaival kiabáltam.

Végül felvettek a listára. Az uralkodó magyarázatot követelt a földrengésre, és azt mondták neki, hogy az én hibámból történt. Ezek után viszont aligha állíthatták, hogy szerény képességű kis boszorkány vagyok. Ugyanakkor továbbra sem örültek nekem. A jelek szerint Ragosztok komolyan megharagudott rám, bár én túlzottnak éreztem a sértettségét – elvégre ő bántott meg engem. Alosa ezek után még több gyanakvást táplált irányomban, mintha valami ördögi okból rejtegettem volna előle a varázserőmet, Ballo atya pedig azért nem vett fel szívesen a listára, mert nem volt tapasztalata az én mágiámmal. Nem gorombáskodott, de mohón követelt magyarázatot, akárcsak annak idején Szarkan – viszont vele ellentétben egyáltalán nem volt rugalmas. Ha Ballo valamit nem talált egyetlen könyvben sem, akkor az a valami nem létezett, amire pedig három könyvben is rábukkant, az maga volt a leplezetlen igazság. A Sólyom továbbra is azzal az

idegesítő, titkon ujjongó mosollyal az arcán nézett rám, pedig jól meglettem volna enélkül is. Másnap reggel ugyanabban a könyvtárban kellett velük találkoznom, a névadási ceremónián. Négyük gyűrűjében még magányosabbnak éreztem magam, mint a Sárkány tornyában az első napokon. Az egyedüllétnél viszont még rosszabb volt a tudat, hogy egyikük sem szível, sőt semmi jót nem kívánnak nekem. Megkönnyebbültek volna, ha agyoncsap egy villám, legalábbis biztosan nem búslakodtak volna utánam. Én viszont eltökéltem, hogy nem törődöm velük. Csak azzal foglalkoztam, hogy felszólalhassak Kasja védelmében a tárgyaláson. Mostanra megbizonyosodtam róla, hogy senki mást nem érdekel Kasja az udvarban. Ő nem számított. Maga a névadási ünnepség inkább egy újabb vizsga volt, semmint ceremónia. Egy munkaasztalhoz állítottak, ráraktak egy vízzel teli tálat, három tálkában vörös, sárga és kék port, egy gyertyát, valamint egy arany betűkkel vésett vascsengőt. Ballo atya letette elém a pergamenre írt megnevezőigét: kilenc hosszú, nyakatekert szóból állt, részletes magyarázójegyzetekkel, amelyek a szótagok kiejtését és a szavak hangsúlyozását taglalták. Először magamban motyogtam el az igét, hogy ráérezzek a fontos szótagokra, ám azok csak zsibbadtan ültek a nyelvemen. Egyszerűen nem akart összeállni a mondat. – Nos? – sürgetett Ragosztok türelmetlenül. Küszködve, görcsös nyelvvel próbáltam összerakni az inkantációt, majd port öntöttem a vízbe, ide-oda egy csipetnyit.

Az igében rejlő mágia lassan, vonakodva bontakozott ki. Barnás egyveleget kevertem a tálban, és mindhárom porból sikerült a ruhámra is szórnom. Végül lemondtam arról, hogy bármit is tökéletesítsek. Meggyújtottam a port, hunyorogva átnéztem a füstfelhőn, és a csengő után tapogatóztam. Aztán szabadjára eresztettem a mágiát, és megkondult a csengő a kezemben: szokatlanul hosszan, mélyen csendült, a katedrális robusztus harangjának zúgására emlékeztetett, amely minden hajnalban bezengte a várost. Betöltötte a termet. A fém rezgett az ujjaim alatt, miközben letettem a csengőt, és várakozón körülnéztem. A név azonban nem íródott fel a pergamenre, és máshol sem jelentek meg lángoló betűk. Megint bosszúságot láttam a mágusok arcán tükröződni, bár ezúttal nem rám haragudtak. Ballo atya ingerülten fordult Alosához. – Ez valami tréfa akar lenni? A varázslónő a homlokát ráncolta. Megfogta a csengőt, felemelte és megfordította. Hiányzott belőle a nyelv. Mind a hárman belenéztek, én pedig őrájuk meresztettem a szemem. – Honnan fog előjönni a nevem? – kérdeztem. – A csengőnek kellett volna elzúgnia – válaszolt Alosa, és letette a kis harangot. Ezúttal halkan csendült egyet, hangja épp csak halvány visszhangja volt az előző zúgásnak. A mágusnő értetlenül vizslatta. Ezek után egyikük sem tudta, mihez kezdjen velem. Miután egy darabig némán álltak, Ballo atya pedig a szabálytalanságok miatt mérgelődött, a Sólyom – aki a jelek szerint még mindig

szórakoztatónak talált mindent velem kapcsolatban – könnyed hangon megszólalt: – Talán az új boszorkányunknak magának kell nevet választania. – Szerintem pedig úgy helyes, ha mi választunk neki – ellenkezett Ragosztok. Több eszem volt annál, mint hogy engedjek neki nevet választani, mert a végén még rajtam ragad a Malacka vagy a Föl-

digiliszta. Ugyanakkor volt valami nagyon visszás az egész helyzetben. Eddig sodródtam az egész esemény kifinomult szertartásrendjével, ám hirtelen belém hasított a felismerés, hogy nem akarom lecserélni a nevem, főleg nem valami varázslattal terhes névre, ugyanúgy, ahogy nem akartam abban a pompázatos, uszályos ruhában járni-kelni, amely csak arra volt jó, hogy felsöpörjem vele a folyosókat. Nagy levegőt vettem, és így szóltam: – Semmi baj nincs a jelenlegi nevemmel. Így hát a dvernyiki Agnyeskaként mutattak be az udvarban. A beiktatás elérkezésekor már bántam, hogy visszautasítottam az új nevet. Ragosztok – bizonyára rosszindulatból – azt mondta, hogy jelentéktelen kis ceremónia lesz, és a királynak sem lesz ideje azzal vesződni, hogy a megszokott időszakon kívül iktasson be egy varázslót. A jelek szerint a mágusokat rendszerint tavasszal vagy ősszel vették fel a listára, ugyanakkor, amikor a lovaggá ütések is történtek. Ha hinni lehetett neki, még hálás is lehettem volna azért, hogy a hatalmas trónterem végében állhattam, ahol hosszú, vörös szőnyeg húzódott végig előttem, akár egy szörnyeteg kinyújtott nyelve. Kétoldalt sűrű tömegben so-

rakozott fel az udvar nemessége, öltözékük csillogott-villogott. Mindnyájan engem néztek, és bő ruhaujjaik mögé bújva sutyorogtak egymással. Úgy éreztem, mintha nem is én magam lennék jelen. Jobban esett volna egy másik név mögé rejtőzni, egy álca mögé, amely illik esetlen, széles szoknyájú ruhámhoz. Összeszorítottam a fogam, és végigmentem a végtelennek tűnő termen, aztán odaértem az emelvényhez, és letérdeltem a király lába elé. Még mindig fáradtnak láttam, akárcsak az első találkozásunkkor az udvaron. Sötétarany koronáját viselte a homlokán, amely ugyan nehéz lehetett, mégsem adott magyarázatot a kimerültségére. Őszes barna szakálla alatt olyan megviselt és ráncos volt az arca, mint Krisztináé, vagy bárki másé, akinek folyamatosan aggódnia kellett a holnap miatt. Kezével átfogta a kezemet, én pedig cérnavékony hangon mondtam el a hűbéreskü szavait, néha a nyelvem is megbicsaklott. Hosszú tapasztalatának könnyedségével válaszolt, majd visszahúzta a kezét, és bólintott, hogy távozhatok. A trón egyik oldaláról egy apród integetett felém, és az utolsó pillanatban döbbentem rá, hogy ha elmegyek, talán már nem lesz több alkalmam bármit is kérni a királytól. – Felség, kérlek, hallgass meg! – Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a trón közelében állók méltatlankodó és felháborodott tekintetét. – Nem tudom, olvastad-e Szarkan levelét… Az egyik magas, erős katona, aki az emelvény mellett őrködött, szinte azonnal elkapta a karomat, és miután merev mo-

sollyal meghajolt a király előtt, megpróbált elrángatni onnan. Én viszont megvetettem a lábam, elmotyogtam Jaga egyik földvarázslatának töredékét, és ügyet sem vetettem az őrre. – Most végre alkalmunk adódik legyőzni a Rengeteget – mondtam. – De Szarkannak nincsenek katonái, és… rögtön megyek! – rivalltam a katonára, aki immár mindkét karomat lefogta, és megpróbált lelökni az emelvényről. – Mondanom kell valamit… – Jól van, Bartos, azért nem kell összetörni! – parancsolt a király az őrre. – Az új boszorkányunk is kaphat egy percet. – Most először valóban figyelt rám, bár a hangját hallva úgy éreztem, továbbra sem vesz komolyan. – Elolvastuk a levelet. Jó lett volna, ha bővebben ír a helyzetről. Elsősorban rólad. – Beharaptam a számat. – Mit szeretnél kérni a királyodtól? Annyira remegtek az ajkaim, hogy alig bírtam megszólalni.

Engedd el Kasját! Ezt akartam kiáltani, de nem tudtam. Képtelen voltam rá. Önzőség lett volna, hiszen csak a szívem megnyugtatásáért tettem volna, nem Polnia érdekében. Nem kérhettem ilyet attól az uralkodótól, aki a saját feleségét sem kímélte meg a tárgyalástól. A pillantásom levándorolt az arcáról aranyozott csizmája hegyére, amely éppen csak kikunkorodott palástja szőrmeszegélye alól. – Katonákat a Rengeteg ellen – suttogtam végül. – Amennyit csak adni tudsz, felség. – Nem igazán mondhatunk le harcosokról – felelte. Újra nagy levegőt vettem volna, ám ő gyorsan felemelte a kezét. – De azért

megnézzük, mit tehetünk. Szpitko fejedelem megvizsgálja a kérdést. Talán el tudunk küldeni egy csapatot. – A trón egyik oldalán álló előkelő úr engedelmesen bólintott. Miközben eloldalogtam az emelvényről, szinte elárasztott a megkönnyebbülés. Az őr bizalmatlanul méregetett, amikor elmentem mellette. Az emelvény mögötti ajtón léptem ki a teremből, és egy kisebb előtérbe kerültem, ahol egy királyi titkár, egy zord képű, idősebb úr elítélő pillantással végignézett rajtam, és hivatalos hanghordozással megkért, hogy betűzzem le a nevem. Alighanem hallott valamit az odakint lezajlott párbeszédből. Egy hatalmas, bőrkötésű könyvbe írta bele a nevem, az egyik lap tetejére. Végig nagyon ügyeltem, nehogy hibát ejtsen, és közben annyira hálás és vidám voltam, hogy nem foglalkoztam a helytelenítésével. Bebizonyosodott, hogy lehet beszélni a királlyal. Joggal remélhettem, hogy Kasját is felmenti a tárgyaláson. Elképzeltem, ahogy elindulunk lóháton a katonákkal, csatlakozunk Szarkanhoz Zatocsekben, és együtt támadunk rá a Rengetegre. – Mikor kezdődik a tárgyalás? – kérdeztem a titkártól, miután leírta a nevemet. Hitetlenkedve emelte fel tekintetét a levélről, amelyet időközben olvasni kezdett. – Azt én nem tudhatom – mondta, majd lassan a helyiségből kivezető ajtó felé pillantott. A tekintete hegyes vasvillaként fúródott az ajtóba. – Mégis van valami sejtésed… már nincs hátra sok idő, igaz? –

próbálkoztam. A titkár ismét a levelet olvasta. Ezúttal még lassabban emelte fel a fejét, mintha nem tudná elhinni, hogy még mindig odabent vagyok. – Akkor kezdődik – felelte végül rettentő pontos artikulálással –, amikor a király elrendeli.

19. FEJEZET

H

árom nappal később még mindig nem kezdődött el a tárgyalás. Lassacskán mindenkit meggyűlöltem magam körül.

Szarkan azt mondta, hogy a palotában hatalomra lehet szert tenni, és biztosra vettem, hogy ha valaki kiismeri magát az udvarban, akkor tényleg képes lehet rá. Annak is volt valamiféle varázsereje, amikor beleírták a nevemet a király könyvébe. Miután a titkárral beszéltem, visszamentem a szobámba, és azon tanakodtam, mihez kezdjek. Fél óráig ültem az ágyamon tanácstalanul, aztán kénytelen voltam felállni, mert a szobalányok már ötödször kopogtattak. Különféle névkártyákat és vacsorákra, fogadásokra szóló meghívókat hoztak. Először tévedésnek hittem, de a sokadik eset már gyanút keltett bennem. Fogalmam sem volt, mit tegyek a meghívókkal, vagy miért kaptam őket. – Látom, máris kapkodnak utánad – jegyezte meg Szolja, aki

egyszer csak kilépett az árnyékból és besurrant az ajtómon, mielőtt becsukhattam volna az utolsó, névkártyát kézbesítő szobalány után. – Ezt elvárják tőlünk? – kérdeztem tartózkodva. Felmerült bennem, hogy a királyi varázslók élete talán csak reprezentációból áll. – Szükségük van egyáltalán ezeknek az embereknek a mágiára? – Még arra is sor kerülhet. Egyelőre mindenki arra a kiváltságra áhítozik, hogy elsőként mutathassa be a valaha beiktatott legfiatalabb királyi boszorkányt. Már több tucat pletyka kering arról, mi lesz a feladatod. – Elvette tőlem, végignézte, majd visszaadta a kártyákat. – Boguszlava grófné messze a leghasznosabb mind közül. A gróf a király füle, az ő véleményét egészen biztosan meg fogja kérdezni a királynéval kapcsolatban. Elviszlek az estélyére. – Nem megyek! – tiltakoztam. – Miért akarnák, hogy meglátogassam őket? Nem is ismernek! – Eleget tudnak rólad – felelte Szolja türelmesen. – Tudják, hogy boszorkány vagy. Kedvesem, bölcsebb volna, ha elfogadnál kísérődnek az első megjelenésedre. Az udvarban elég… nehéz eligazodni, ha az ember még nem ismeri ki magát. Te is tudod, hogy mi ketten ugyanazt akarjuk: hogy a királynét és Kasját felmentsék. – Te egy kenyérhéjat sem adnál azért, hogy megmentsd Kasját. Különben sem tetszik, ahogy a céljaid érdekében mindenen átcsörtetsz.

Nem hagyta, hogy tovább pocskondiázzam a viselkedését, inkább csak udvariasan hajlongva visszahátrált a szoba egyik árnyékos sarkába. – Remélem, idővel megváltozik a rólam alkotott véleményed. – Egyre távolabbról hallatszott a hangja, ahogy lassan felszívódott a sötétben. – Tartsd észben, hogy szívesen lennék a barátod, ha véletlenül a tengeren találod magad. – Utánadobtam a Boguszlava grófnétól kapott kártyámat, amely azonban csak az üres padlóra vitorlázott le a sarokban. Egyáltalán nem bíztam benne, ugyanakkor sejtettem, hogy van igazság abban, amit mond. Lassan kezdtem felfogni, milyen keveset tudok az udvari életről. Ha elfogadtam volna Szolja érvelését, készséggel elhittem volna neki, hogy ha felbukkanok egy általam ismeretlen asszony fogadásán, örülni fog nekem, és lelkesedni fog a férje előtt is, aki utána… lebeszéli a királyt arról, hogy kivégezze a feleségét? És az uralkodó hallgatni fog rá? Én mindezt képtelen voltam felfogni, ahogy azt is, miért kapok idegenektől meghívókat pusztán azért, mert egy férfi beleírta a nevemet egy nagy könyvbe. A meghívók azonban ott voltak előttem, így nyilvánvalóan én maradtam le valamiről útközben. Szerettem volna beszélni Szarkannal: részben azért, hogy tanácsot kérjek, részben azért, hogy panaszkodjak. Még Jaga könyvét is kinyitottam, hátha találok benne egy igét, amelynek segítségével kapcsolatba léphetek vele, de egyiket sem találtam reménykeltőnek. Egy kialmasz nevű ige volt a legbiztatóbb, amely mellé ezt firkálták: a legközelebbi faluban is hallhatóan. Egyfelől kételkedtem benne, hogy bárki jó szemmel nézné, ha

olyan hangosan ordítanék a palotában, hogy egy hét járóföldre is hallanák az ország másik végében, másfelől pedig sejtettem, hogy a hegyek úgysem engednék át a hangot, hiába süketül meg mindenki Kraliában. Végül kiválasztottam az időben legközelebb eső vacsorát, és elmentem. Amúgy is éhes voltam. Az utolsó kenyérdarab, amelyet a szoknyám zsebében őriztem, olyan állott volt már, hogy még mágiával sem lehetett ehetővé tenni, és meg sem töltötte volna a gyomromat. Biztos volt valahol konyha a palotában, ám a szolgák rossz szemmel nézték, ha túl messzire és rossz irányba mentem egy folyosón. Nem is akartam elképzelni, hogy néznének rám, ha megrohamoznám a konyhát. Arra sem tudtam rávenni magam, hogy egyszerűen megállítsak egy szolgálót, egy hozzám hasonló lányt, és megkérjem, hogy hozzon nekem ételt – nem voltam képes átvenni az úrhölgy szerepét, beöltözött parasztlánynak éreztem magam. Több lépcsőn és folyosón is végigszaladtam, mire végre kijutottam az udvarra. Ott nekigyürkőztem, és a meghívót lobogtatva odamentem az egyik ajtónálló őrhöz útbaigazítást kérni. Ugyanolyan értetlenül nézett rám, mint a szolgálók, aztán elolvasta a címet, és így szólt: – Menj végig ezen az úton, és ha megkerülöd a katedrálist, már látni is fogod. Hozassak egy széket… nagyságos asszony…? – A megszólítást bizonytalanul tette hozzá. – Nem – vágtam rá. Összezavart a kérdés, de inkább siettem tovább.

Nem kellett sokat gyalogolnom. A nemesek házai mind a citadella külső falának belső oldalán sorakoztak, legalábbis az előkelőbbek. Amikor megközelítettem a sárga ház bejáratát, az őrök nagy szemeket meresztettek rám, de végül kinyitották nekem a kaput. Megtorpantam a küszöbön. Most rajtam volt az ámuldozás sora. Többször is elhaladt mellettem egy-egy pár szolga, akik különös, magas ládákat cipeltek az udvaron és környékén. Fogalmam sem volt, mit visznek. Egyszer azonban pont a hátam mögött állt meg egy ilyen menet, és amikor egy inas kinyitotta az ajtót, egy szék tűnt fel a ládában. Egy fiatal hölgy szállt ki belőle. Az inas a kezét nyújtotta neki, hogy lesegítse a ház lépcsőjére, aztán visszament a ládához. A lány megállt az alsó lépcsőfokon, és felnézett rám. Kétkedve kérdeztem tőle: – Segítsek? – Nem láttam, hogy sérült volna a lába, de nem tudhattam, mi van a szoknyája alatt, márpedig valaminek lennie kellett, máskülönben nem ládában cipelték volna. Az előkelő hölgy értetlenül bámult rám. Közben két másik ládát is letettek mögötte, amelyekből újabb vendégek szálltak ki. A jelek szerint egyszerűen így közlekedtek. – Sétálni nem szoktatok? – kérdeztem megrökönyödve. – Te hogy tartod tisztán a ruhád a sárban? – értetlenkedett az elsőnek érkezett lány. Mindketten lenéztünk az öltözékünkre. Az enyémet – ezúttal egy szekérkeréknyi szélességű, lila bársonyból és ezüst csipkéből készült szoknyát – körben ötujjnyi magasan borította a sár.

– Sehogy – válaszoltam. Így ismerkedtem meg a lidzvari Alicija úrnővel. Alighogy beléptünk a házba, maga a vendéglátónk toppant elénk. Szinte a semmiből tűnt fel az előcsarnokban, és miután felületesen üdvözölte Aliciját, elkapta a karomat, és csókot nyomott mindkét orcámra. – Drága Agnyeska úrnő, micsoda megtiszteltetés, hogy eljöttél, és milyen elbűvölő a ruhád! Biztos rengetegen fogják utánozni a stílusodat. – Csüggedten figyeltem lelkes arcát. Teljesen kiment a fejemből a neve. Igyekeztem valami udvarias mondattal kifejezni hálámat, amiért meghívott, de ő még szorosabban belém karolt, és illatfelhőben úszva átkísért a szalonba, ahol a vendégek gyülekeztek. Mindenkihez odavitt bemutatni, én pedig közben egyre jobban gyűlöltem magamban Szolját azért, mert igaza volt. Az öszszes vendég nagy örömmel ismerkedett meg velem, és aggályosan próbált udvarias lenni – legalábbis eleinte. Nem kérték, hogy mutassak be valami varázslatot. Csak a királyné kiszabadításáról akartak hallani. Neveltetésük nem engedte, hogy nyíltan kérdezzenek, de mindegyikük próbált valami pletykával nyitni: – Azt hallottam, hogy egy kiméra őrizte… – Várakozva hagyták félbe a mondatot, hátha befejezem helyettük. Bármit mondhattam volna. Valami ügyes taktikával elháríthattam volna a kérdéseket, vagy akármennyi csodáról beszámolhattam volna: éppen azt várták, hogy lenyűgözzem őket, hogy belehelyezkedjek a hősnő szerepébe. Én viszont nem szívesen idéztem fel a borzalmas öldöklést, a földet sárrá változtató

vérfolyamokat. Kissé ügyetlenül meghátráltam, majd csak anynyit válaszoltam: – Nem. – Később már nem is mondtam semmit, csak hagytam, hogy egyik beszélgetés a másik után fulladjon kínos hallgatásba. A csalódott házigazda végül magamra hagyott egy fa mellett az egyik sarokban – egy narancsfát tartottak cserépben bent a házban –, és visszament lecsillapítani vendégeinek zaklatott kedélyeit. Ekkor vált egyértelművé számomra, hogy még ha tehettem is volna bármit Kasja érdekében ezen a fogadáson, pont az ellenkezőjét sikerült elérnem. Végtelenül lehangolódva azon tanakodtam, hogy fojtsam-e el ellenérzéseimet, és keressem-e meg Szolját, amikor Alicija úrnő jelent meg a könyökömnél. – Nem is tudtam, hogy te vagy az új boszorkány! – Belém karolt, és cinkos suttogással közelebb hajolt. – Most már értem, miért nincs szükséged gyaloghintóra. Mondd csak, denevérként szoktál közlekedni, mint Baba Jaga? Örültem, hogy Jagára terelődött a szó, mert a Rengetegen kívül bármiről szívesen beszéltem, és azt is szívesen fogadtam, hogy nem Szoljával kell megvitatnom a következő lépést. Mire a vacsora véget ért, már meg is állapodtam Alicija úrnővel abban, hogy legközelebb egy reggelire megyünk el együtt, aztán egy kártyapartira, másnap pedig egy újabb vacsorára. A következő két napot szinte végig az ő társaságában töltöttem. Nem éreztem a barátomnak. Nem voltam barátkozó kedvemben. Valahányszor egy fogadásra igyekeztem a palota területén, el kellett mennem a királyi őrség laktanyája előtt,

amelynek udvarán ott állt a fenyegető, feketére üszkösödött vastömb. Ott fejezték le a hóhérok a rontás alatt állókat, és ott égették el a testüket. Alosa kohója is a barakk közelében volt, és többnyire tűz is égett benne; körvonalait narancssárga szikrák zuhataga vette körül, kalapácsa árnyakból készült. – Az egyetlen könyörület, amelyre a megrontottak számíthatnak, egy alaposan megélezett penge – mondta a főboszorkány, amikor megpróbáltam meggyőzni róla, hogy legalább egyszer látogassa meg velem Kasját. Mialatt zsúfolt termekben kaviárt ettem héj nélküli kenyérrel, cukorral édesített teát ittam és számomra ismeretlen emberekkel beszélgettem, egyfolytában a hóhér pallosát köszörülő Alosa járt a fejemben. Ugyanakkor kedvesnek tartottam Alicija úrnőt, és örültem, hogy egyszerű parasztlány létemre a szárnyai alá vett. Mindössze egy-két évvel volt idősebb nálam, de már hozzáment egy gazdag, idős báróhoz, aki többnyire kártyázással múlatta az időt. Alicija mindenkit ismert. Hálás voltam neki, és hálás is akartam lenni, és gyötört a bűntudat, amiért nem tudok igazán jó társasága lenni, vagy nem ismerem jobban az udvari modort. Fogalmam sem volt, mit válaszoljak, amikor hangosan és elragadtatva dicsérte a ruhám gazdag csipkedíszítését, és nagyon röstelltem magam, amikor eltévesztettem az udvari tánc lépéseit – pedig újdonsült pártfogóm nagy nehezen rábeszélt egy pápaszemes fiatal nemest, hogy kérjen fel. Alighanem az ifjú lábujjai bánták legjobban, hogy beadta a derekát, bár a sokaság jól szórakozott. Csak a harmadik napon vettem észre, hogy gúnyolódik raj-

tam. Úgy terveztük, hogy délután egy zenés fogadáson találkozunk, egy báróné házában. Minden fogadás zenés volt, ezért nem értettem, miért nevezik pont ezt zenés fogadásnak. Amikor rákérdeztem, Alicija csak kacagott. Ennek ellenére illendő módon elfogadtam az invitálását ebéd után egy másik terembe. Alig bírtam összefogni a ruhám ezüst zúzmarára emlékeztető uszályát, mert tartanom kellett a hozzá illő magas, görbe, nehéz fejdíszt is, amely folyton előre-hátra billent, és sehogy sem akart a helyén maradni. Amikor átléptem a küszöb fölött, megpróbáltam ismét összefogni az uszályt, de közben elbotlottam, és a fejdísz hátracsúszott a fülemre. Alicija észrevett, és jókora feltűnést keltve odavonult hozzám, hogy megfogja a kezem. – Drágám! – zihálta fellelkesülve. – Milyen csodálatosan ere-

deti dőlésszög! Ilyet még nem is láttam! – Te… te szándékosan vagy utálatos velem? – fortyantam fel. Amint ez a lehetőség felmerült bennem, hirtelen összeálltak a fejemben a furcsa mondatai, és valami érthetetlen rosszindulattal telítődtek. Először el sem akartam hinni. Nem értettem, miért tenne ilyet. Senki sem kényszerítette rá, hogy beszélgessen velem, vagy társaságot biztosítson nekem. Nem tudtam felfogni, miért fáradozik valaki ennyit azért, hogy végül megalázhasson. Ezután viszont nem maradt kétségem: tágra nyílt szemmel, meglepett arccal nézett rám, és ezzel elismerte, hogy pontosan ez volt a szándéka. Gonoszkodni akart. – Ugyan már, Nyeska! – kezdte olyan hangon, mintha most már bolondnak is tartana.

Kirántottam a kezem a szorításából, és a szemébe néztem. – Inkább Agnyeska! – rivalltam rá zaklatottan és élesen. – És mivel annyira tetszik a ruhám, katboru. – Erre az ő fejdísze is hátracsúszott, és magával sodorta a feje két oldalán lévő, csinos kis göndör hajfürtöket, amelyek a jelek szerint műhajból voltak. Felsikoltott, megmarkolta a fürtöket, és kirohant a teremből. Mégsem ez volt a legrosszabb, hanem a kuncogás, amely körbefutott a helyiségen, főleg olyan férfiak irányából, akikkel korábban együtt táncolt, és olyan nőktől, akik a kebelbarátnőinek vallották magukat. Lekaptam a saját fejdíszemet is, és odamentem a fenséges ínyencfalatokkal telerakott asztalokhoz, ahol elbújhattam a hatalmas szőlős tálcák mögött. Egy fiatalember azonban így is odasompolygott hozzám, díszes kabátban, amelyet egy asszony legalább egy évig hímezhetett, és szinte ujjongva súgta oda nekem, hogy Alicija ezek után egy évig kerülni fogja a nyilvánosságot – mintha ezzel nekem is örömöt okozna. Sikerült kimenekülnöm előle az egyik, szolgálók által használt folyosóra, aztán kétségbeesésemben előkaptam Jaga könyvét a zsebemből, és kerestem benne egy gyors távozás varázsigét, hogy átmehessek a ház falán, és se a terembe, se a bejárati ajtóhoz ne kelljen visszatérnem. Nem bírtam volna még egy méregtől csöpögő gratulációt végighallgatni. Úgy bukkantam elő a sárga téglás falból, mintha egy börtönből szabadultam volna ki. Egy kicsi, oroszlánszájas szökőkút csobogott a tér közepén, medencéjében csillogva gyűlt össze a délutáni napfény, és a tetején csoportosuló, faragott madarak

halkan csicseregtek. Első pillantásra megállapítottam, hogy Ragosztok alkotása. Szolja a szökőkút peremén ült, és a víz tetején táncoló fények közé dugta az ujjait. – Örömmel látom, hogy sikerült kimenekülnöd onnan – szólalt meg. – Annak ellenére, hogy olyan megtörhetetlen elszántsággal sétáltál be. – Nem is járt a házban, mégis pontosan tudta, hogyan szégyenítettem meg odabent Aliciját, és hogyan szégyenültem meg én is. Akármilyen gyászos képet vágott, tudtam, hogy örül a kellemetlen perceknek. Mindvégig hálás voltam, amiért Alicija nem kényszerített mágia-bemutatóra, és nem faggatott a titkaimról, de egyszer sem merült fel bennem, hogy valami mást akar. Még ha meg is fordul a fejemben, akkor sem tudtam volna elképzelni, hogy csak meg akar szégyeníteni. Dvernyikben senki sem gonoszkodott a másikkal merő aljasságból. Persze időnként összevesztünk, nem szeretett mindenki mindenkit, sőt néha verekedés is előfordult, ha valaki túlzottan felbőszült. Ám ha elérkezett az aratás ideje, a szomszédok segítettek gyűjteni és csépelni, amikor pedig ránk borult a Rengeteg árnyéka, senki sem akarta még sötétebbé tenni. Egy boszorkánnyal pedig végképp nem mert volna senki ujjat húzni. – Az ember azt hinné, egy nemes hölgynek több esze van ennél – közöltem. Szolja vállat vont. – Talán nem tart boszorkánynak. Tiltakozásra nyitottam a szám, és már épp elmondtam volna, hogy Alicija látott varázsolni, amikor rájöttem, hogy a mágusnak

igaza van. Nem úgy varázsoltam, mint Ragosztok, aki villámcsapásként tört be a termekbe, csillogó ezüst szikráktól és szanaszét szálló, rikoltozó madaraktól övezve, és nem is úgy, mint Szolja, aki elegáns palástban siklott ki az árnyak közül és siklott vissza közéjük, tágra nyílt szemmel, metsző tekintettel, amellyel jóformán mindent látott, ami a palota épületegyüttesében történt. Én a saját szobámban öltöttem fel báli ruháimat, makacsul gyalog mentem a fogadásokra, szoros fűzőben, amely önmagában is kifullasztott, anélkül hogy megerőltető varázslatokat mutattam volna be. – Mégis mit gondolt, hogy kerültem a listára? – kérdeztem felháborodva. – Feltételezem, ő is azt hitte, amit a többi mágus hitt eleinte. – Mit? Hogy azért iktattak be, mert Szarkan szerelmes belém? – kérdeztem csúfolódva. – Vagy inkább Marek – tette hozzá Szolja komolyan, mire viszolygás ült ki az arcomra. – Ugyan már, Agnyeska, azt hittem, mostanra már te is átlátod az itteni dolgokat. – Nem akarok itt semmit átlátni! Azok az emberek odabent örömmel fogadták, hogy Alicija megaláz engem, és még jobban örültek annak, hogy végül móresre tanítottam. – Hát persze. Szórakoztatta őket, hogy csak azért játszottad a falusi bugrist, hogy aztán agyafúrt módon kigúnyold az első horogra akadó embert. Így tevékeny szereplője vagy a játéknak. – De én nem csaptam be! – Szívesen hozzátettem volna, hogy senki sem gondolna ilyet, épeszű ember legalábbis biztosan nem,

de motoszkált bennem egy olyan kellemetlen, ragacsos érzés, hogy a bent lévő emberek egy része tényleg ezt gondolta. – Nem, nem is feltételeztem – felelte Szolja megfontoltan. – De még jól jöhet neked, ha ilyennek látnak. Amúgy is ezt fogják hinni, ha tótágast állsz, akkor is. – Felállt a szökőkút pereméről. – De még nem reménytelen a helyzet. A mai vacsorán sokkal barátságosabb emberekkel is megismerkedhetsz. Most sem fogadsz el kísérődnek? Válaszként megfordultam cipőm hegyes sarkán, és faképnél hagytam, hogy még gúnyosan szuszogó nevetgélését se halljam. Magam után vonszoltam az ostoba uszályt. Háborgó viharfelhőként toppantam ki a rendezett belső udvarról a kastély külső, zöld udvarának nyüzsgésébe. Szalmabálák és hordók sorakoztak a főút mellett a külső kaputól egészen a belső kapuig, és várták, hogy ide vagy oda rakodják őket. Megint az a szörnyű bizonyosság kerülgetett, hogy Szoljának ebben is igaza van. Ez azt is jelentette, hogy ha egy udvaronc ezek után szóba áll velem, csakis azért teszi, mert tetszik neki ez a fajta gonosz játék. Tartottam tőle, hogy a rendes, tisztességes emberek kerülni fognak. Csakhogy senki sem elegyedett szóba velem, és nem is kért tanácsot. Sem szolgálók, sem katonák nem keresték a társaságomat, ahogy a buzgó hivatalnokok sem. Valahányszor elsétált mellettem valaki, kétkedő kifejezést láttam az arcán, mivel senki sem tudta mire vélni a látványt, ahogy előkelő szaténban és finom csipkében, fűvel és homokkal szennyezett uszállyal ücsö-

rögtem egy szalmabálán. Olyan lehettem, mint egy kis falevél, amely egy pedánsan rendezett kertbe hullott. Nem illettem a környezetbe. Ami még rosszabb, hasznomat sem vehették – sem Kasja, sem Szarkan, és senki más sem az otthoniak közül. Készen álltam tanúskodni, de nem volt tárgyalás, katonákért rimánkodtam, de egyetlenegy sem indult el hazafelé. Több fogadáson vettem részt három nap alatt, mint előtte egész életemben, és semmi más eredményt nem tudtam felmutatni, csak azt, hogy nagy közönség előtt tönkretettem egy tyúkeszű leányt, akinek amúgy sem voltak barátai. Csalódott dühömben a vanasztalemet hívtam segítségül, igaz, csak motyogva, és két szekér elhaladása között gyorsan átvedlettem egy favágó lányának ruhájába. Egyszerű házi szőttes volt, a szoknyarésze éppen csak annyira hosszú, hogy kényelmesen elférjen alatta a csizmám, a kötényén két nagy zseb tátongott. Azonnal könnyebben vettem a levegőt, és hirtelenjében szinte láthatatlannak éreztem magam. Innentől kezdve nem érdekeltem senkit. Nem akarták tudni, ki vagyok, és mit keresek a palotában. A láthatatlanságnak ugyanakkor megvoltak a veszélyei is. Ahogy ott álltam az út szélén és nagyokat kortyoltam a friss levegőből, egy hatalmas, kidagadó oldalú hintó bukkant fel, az oldalán szinte lelógó szolgákkal. Közvetlenül mellettem zörgött tova, és kis híján feldöntött. Félre kellett ugranom egy pocsolyába. A csizmám belecsobbant, és sár lepte be az egész szok-

nyámat. Ez sem érdekelt. Egy hete most először éreztem, hogy önmagam vagyok, és végre a földön állok a csiszolt márványpadló helyett. Újra felsétáltam a dombra a szekérúton, szabadon ringatózva lépkedtem könnyű ruhámban, és feltűnés nélkül visszajutottam a belső udvarra. A jókora hintó egy fehér kabátos követet rakott le az udvaron, mellkasán a rangját jelző, ragyogó vörös selyemszalaggal. Maga a koronaherceg fáradt ki az üdvözlésére egy sereg udvaronccal, valamint a díszőrséggel együtt, amely Polnia zászlóját és egy sárga-vörös zászlót hozott elő – utóbbin egy ökör volt, és még soha nem láttam korábban. Bizonyára az udvari díszvacsorára érkezett. Mi is oda készültünk Alicijával ezen az estén. Az őrök fél szemmel a ceremóniát lesték, és miután elsuttogtam, hogy nem vagyok figyelemre méltó, átsiklott rajtam a tekintetük, hiszen amúgy sem szívesen legeltették volna rajtam. Mint kiderült, mégis volt valami haszna annak, hogy naponta háromszor hagytam el kényelmetlen szobámat valamilyen rendezvény kedvéért: kezdtem kiismerni magam a kastélyban. Sok szolgáló járt-kelt a folyosókon, de annyi finom kelmét és ezüstöt vittek a díszvacsorára, hogy semmi másra nem tudtak figyelni. Egy maszatos, sárfoltos mosogatólány amúgy sem keltett volna feltűnést. Fürge angolnaként surrantam el közöttük, és meg sem álltam a Szürke Torony hosszú, sötét folyosójáig. A torony tövében álló őrök unottan ásítoztak a késői órán. – Nem ez a lépcső vezet a konyhába, kislány! – szólt rám az egyikük szívélyesen. – Menj vissza a folyosón!

Elraktároztam ezt az információt későbbre, és tőlem telhetően megpróbáltam ugyanúgy bámulni őket, ahogy engem bámultak az utóbbi három napban, mintha megdöbbentett volna a tudatlanságuk. – Nem tudjátok, ki vagyok? – kérdeztem. – Az új boszorkány vagyok, Agnyeska. Kasját szeretném látni. – Pontosabban Kasját és a királynét. Nem értettem, miért halogatják ilyen sokáig a tárgyalást, legfeljebb azt tudtam elképzelni, hogy a király szeretne időt adni a királynőnek a felépülésre. Az őrök tétován pillantottak egymásra. Mielőtt azonban eldönthették volna, mihez kezdjenek velem, suttogni kezdtem magamban: – Alamak, alamak. – Azzal átsétáltam a zárt kapun kettőjük között. Nem voltak nemesek, ezért bizonyára nem éreztek késztetést rá, hogy egy boszorkánnyal húzzanak ujjat. Nem is jöttek utánam. Addig sétáltam felfelé a magas csigalépcsőn, amíg el nem jutottam egy fordulóig, ahol az ádáz, éhes manót ábrázoló kopogtató várt rám. Amikor megfogtam a kerek fogantyút, úgy éreztem, mintha egy nagy oroszlán nyalogatná a kezemet, és azon tanakodna, jó ízű vagyok-e. A lehető legóvatosabban fogtam meg, és bekopogtattam. Több érvet is felsorakoztattam a fejemben a Fűz számára, de mindegyik mögött egyszerű eltökéltség húzódott. Készen álltam, hogy szükség esetén átgázoljak rajta, főleg mivel gyanítottam, hogy nem fog olyan mélyre süllyedni, hogy velem birkózzon. A boszorkány azonban nem nyitotta ki az ajtót, és amikor rátapasztottam a fülem, kiáltozást véltem hallani odabentről. Riad-

tan léptem hátrébb, és megpróbáltam kitalálni, mit tegyek. Képesek az őrök betörni az ajtót, ha értük kiáltok? Nem hittem benne. A vasból készült ajtót vaspántok tartották, és még kulcslyuk sem tűnt fel rajta sehol. Ránéztem a vigyorgó manóra. Üres szájából mohóság áradt. Mi volna, ha megtölteném? Egy egyszerű igét választottam, egy kis fényt. A manó azonnal elkezdte magába szívni a mágiát, és én addig tápláltam az erőmmel, amíg meg nem jelent egy kis imbolygó gyertyalángnyi fény a kezemben. A manó éhsége roppant erővel vonzotta a mágiát, szinte mindet elszívta, ám egy keskeny kis ezüst patakot sikerült előle megmentenem: hagytam, hogy egy kis tócsába gyűljön mellettem, aztán kiszűrtem a fogaim között: – Alamak. – Végül egy kétségbeesett ugrással átléptem az ajtón. A maradék erőmet is elvette. Begurultam a túloldalon lévő szobába, majd kiszipolyozva elnyúltam a padlón. Fürge léptek közeledtek, és hirtelen Kasja termett mellettem. – Nyeska, jól vagy? A kiabálás a szomszéd szobából szűrődött át. Marek herceg a helyiség közepén állt ökölbe szorított kézzel, és a Fűzzel ordítozott, aki olyan mereven állt, mint egy nádszál, és egészen elfehéredett a dühtől. Egyikük sem szentelt különösebb figyelmet annak, hogy átestem az ajtón, túlzottan lefoglalta őket a veszekedés. – Nézz rá! – kiáltotta Marek, és a királynéra mutatott. Az aszszony ugyanannál az ablaknál ült, mint korábban, közömbös arccal, mozdulatlanul. Lehet, hogy hallotta az üvöltözést, de meg

sem rezdült. – Három napja egy szót sem ejtett ki a száján, és te nevezed magadat gyógyítónak? Mi hasznod volt egyáltalán? – A jelek szerint semmi – ismerte el a Fűz fagyosan. – Mindent megtettem, amit megtehettem, méghozzá nem is akárhogy. – Ekkor végre észrevett engem is. Felém fordult, és dölyfösen lenézett rám. – Ha jól tudom, ő a királyság nagy csodatévője. Talán tudnád annyi időre nélkülözni az ágyadból, hogy bebizonyítsa, mennyivel jobb nálam. Addig is gondoskodj róla te! Nem vagyok hajlandó itt állni és a pocskondiázásodat hallgatni. A boszorkány elvonult mellettem, és oldalra emelte a szoknyáit, nehogy véletlenül hozzám érjenek – mintha nem akarta volna beszennyezni magát velem. Keze intésére felemelkedett az ajtón a retesz. Kisurrant a helyiségből, a súlyos vasajtó pedig nagy dörrenéssel becsapódott mögötte. Úgy súrlódott végig a kőfelületen csikorogva, mint egy fejsze pengéje. Marek még mindig feldúltan fordult oda hozzám. – És te? Te, az első számú és legfontosabb tanú úgy bolyongsz a palotában, mint valami bolond mosogatólány! Azt hiszed, bárki is hinni fog neked ezután? Három napja vetettelek fel a listára… – Te vetettél fel? – kérdeztem vissza dühösen, és közben Kasja segítségével dülöngélve talpra álltam. – …te pedig azzal hálálod meg, hogy az egész udvar szemében tökkelütött baromnak tünteted fel magad! Most meg ez? Hol van Szolja? Neki kellett volna megmutatni, hogyan folytasd. – Nem akarom folytatni! – ellenkeztem. – Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam ezek az emberek. Nem számít, mit gon-

dolnak! – Már hogyne számítana? – Megragadta a karomat, és kirángatott Kasja kezei közül. Botladozva követtem, és közben megpróbáltam összeszedni az erőmet egy varázsigéhez, hogy ellökhessem. A herceg közben az ablakpárkányhoz húzott, és lemutatott a palota udvarára. Tétovázva, zavarodottan néztem le. Nem láttam, hogy bármi riasztó dolog történt volna odalent. A vörös selyemszalagos követ éppen bevonult az egyik kapun Zigmund koronaherceg társaságában. – Az a férfi a fivérem mellett Mondria követe – magyarázta Marek halkan, de fortyogva. – A királynőjük férje az előző télen halt meg. A hercegnő hat hónap múlva felhagy a gyászolással. Most már felfogod? – Nem – feleltem tanácstalanul. – Ő akar Polnia királynéja lenni! – ordította Marek. – De a királyné él! – vetette ellen Kasja, és ekkor mindnyájan megértettük. Elhűlve, rémülten meredtem a hercegre. – De a király… – fakadtam ki. – Ő szerette… – Elhallgattam. – Azért halogatja a tárgyalást, hogy valahogy időt nyerjen. Most már érted? Ha elhalványulnak az emlékek, a nemesség figyelme másfelé fog terelődni, és akkor észrevétlenül kivégeztetheti. Most már hajlandó vagy segíteni, vagy tovább kóvályogsz a kastélyban, amíg el nem ered a hó és fel nem lobbannak a máglya lángjai? A te drága barátnőd máglyájáé… amikor már olyan hideg lesz, hogy az emberek az orrukat sem dugják ki a

palotából, hogy végignézzék. Megmarkoltam Kasja merev kezét, mintha ezzel megóvhatnám. Túlzottan kegyetlen és értelmetlen volt ez a végzet ahhoz, hogy el tudjam képzelni… Kiszabadítottuk Hanna királynét, kihoztuk a Rengetegből, és mindezt csak azért, hogy a király lefejeztethesse, és nőül vehessen valaki mást. Csak hogy egy fejedelemséget Polniához csatolhasson, egy újabb ékkövet rakhasson a koronájára. – De szerette a feleségét! – tiltakoztam bambán, bár magam is éreztem, milyen hiábavaló. Az elvesztett, imádott királynéról szóló történet jelentett nekem valamit, Marek története viszont érthetetlen és felfoghatatlan volt. – És szerinted emiatt megbocsátja neki, hogy lóvá tette az egész világ előtt? – kérdezte a herceg. – A gyönyörű feleségének, aki megszökött egy rosziai fiúval, mert az szerelmes dalokat játszott neki a kertben? Ezt híresztelték, amíg elég nagy nem lettem hozzá, hogy megöljem a pletykafészkeket. Gyerekkoromban még a nevét sem volt szabad említeni a király előtt! Letekintett a székében ülő Hanna királynéra, aki olyan semmitmondó arccal nézett kifelé, mint egy üres papír, amely arra vár, hogy írjanak rá. A herceg arcában az egykori kisfiút láttam, aki anyja elhagyott kertjében bujkál a gyilkos nyelvű udvaroncok elől – akik gúnyosan mosolyognak és sugdolóznak az anyjáról, fejüket ingatva sajnálatot színlelnek, és fennen hangoztatják, hogy ők előre sejtették, mi fog történni. – És azt hiszed, hogy megmenthetjük a királynét és Kasját, ha

úgy táncolunk, ahogy ők fütyülnek? – kérdeztem. Felemelte pillantását a királynéról, és rám nézett. Most először éreztem úgy, hogy tényleg figyel rám. Három nagy levegőt vett. – Nem – adott végül hangot egyetértésének. – A többiek csak keselyűk, a király az oroszlán. A többiek csak a fejüket fogják ingatni, készséggel elismerik, hogy a királyné szégyent hozott a birodalomra, majd felszedegetik a nekik dobott csontokat. Rá tudod kényszeríteni az apámat, hogy bocsásson meg az anyámnak? – kérdezte követelőző hangon, mintha valami apróságot kérne. Holott valójában azt akarta, hogy magát a királyt bűvöljem meg, azaz – a fenyegető Erdőhöz hasonlóan – fosszak meg valakit a saját akaratától. – Nem! – tiltakoztam elborzadva. Kasjára néztem. A királyné széke mellett állt, egyik kezét a háttámlán pihentette. Egyenesen, aranylóan sugározva, határozottan állt, aztán felém nézve megrázta a fejét. Soha nem kérne ilyet tőlem. Ahogy azt sem kérné, hogy szökjek meg vele, hogy hagyjuk ott népünket a Rengetegnek kiszolgáltatva. Akkor sem kérne ilyet, ha a király kivégezteti, csak azért, hogy a királynét is megölethesse. Nagyot nyeltem. – Nem – ismételtem. – Nem fogok ilyet tenni. – Akkor mit fogsz tenni? – Marek ismét dühödten vicsorgott, ám ahelyett, hogy megvárta volna a válaszomat, kivonult a teremből. Nem is bántam. Nem tudtam mit mondani.

20. FEJEZET

A

Csarovnyikov őrei az öltözetem ellenére is megismertek. Kinyitották nekem a súlyos faajtót, aztán becsukták mögöttem. Hátammal az ajtószárnyaknak

támaszkodva néztem fel az aranyozott, angyalokkal díszített mennyezetre, majd végigfuttattam a tekintetem az egyik fal mentén húzódó, irdatlan könyvszekrényen, aztán vissza a másik oldalon, a boltíves fülkéken keresztül. Több ember is dolgozott az asztaloknál itt-ott, köpenyt viselő fiatal férfiak és nők, lombikok vagy könyvek fölé hajolva. Rám sem hederítettek, túlzottan elfoglaltak voltak. A Csarovnyikov nem látszott túlzottan vendégmarasztaló helynek, mert hidegebb volt benne, mint a Sárkány könyvtárában, és valamiért személytelennek is éreztem az egészet. De legalább értettem. Arról még nem volt elképzelésem, hogyan fogom megmenteni Kasját, de sejtettem, hogy a könyvek között

több esélyem van megtalálni a megoldást, mint egy bálteremben. Megfogtam a legközelebbi létrát, és nagy nyikorgás közepette a legelső polc elejére húztam. Ezután feltűztem a szoknyáimat, és felmásztam a tetejére, ahol nyomban kotorászni kezdtem. Ismerős volt ez a fajta kutatómunka. A sűrűbe sem kifejezett céllal mentem gyűjtögetni, hanem megnéztem, mit találok, és abból ötleteim támadtak; ha például gombára bukkantam, akkor másnap gombalevest ettünk, ha pedig lapos kövekre, akkor fel lehetett tölteni a kátyút az úton a házunk közelében. Biztos voltam benne, hogy legalább néhány könyv ugyanúgy meg fog szólítani, ahogy Jaga könyve tette, sőt talán egyéb írásokat is találhatok tőle valahol elrejtve a csillogó-villogó, aranyfeliratos könyvek között. Olyan gyorsan dolgoztam, ahogy csak tudtam. A legporosabb, legritkábban használt könyveket kerestem. Végigfuttattam rajtuk a kezem, és elolvastam a címeiket. Mégis nagyon lassan haladtam, és egyre gyűlt bennem a csalódottság. Miután a menynyezettől a padlóig végigböngésztem tizenkét széles, harmincpolcos szekrényt, kételkedni kezdtem abban, hogy bármi hasznosat találok. Valami száraz, merev érzést keltettek a könyvek a tenyerem alatt, és nem sok kedvem maradt tovább kutakodni. Közben be is esteledett. A tanulók hazamentek, a mágikus fények pedig izzó parázzsá szelídültek a könyvtár falain, mintha nyugovóra tértek volna. Csak az én polcomon világított tovább szentjánosbogárként egy lámpás. Sajgott a hátam és a bokám. Elfordult testtel, a létra oldalába akasztott lábbal nyújtózkodtam,

hogy elérjem a legtávolabbi könyveket is. Alig jutottam tovább a terem negyedénél és csak az egyik oldalán, pedig a lehető leggyorsabban és legfelületesebben néztem át a köteteket, és tizedüket sem böngésztem át alaposan. El tudtam képzelni, milyen jelzőkkel illetne Szarkan. – Mit keresel? Majdnem leestem a létráról Ballo atya fejére, de még időben elkaptam a létra egyik korlátját. A bokámat azért alaposan bevertem az egyik illesztésbe. Mint kiderült, az egyik könyvszekrény a szoba magasságának feléig egy rejtekajtó volt, amely most kinyílt – a szerzetes csakis onnan kerülhetett elő. Négy vaskos könyvet hozott a kezében, valószínűleg vissza akarta őket tenni a polcokra. Értetlenül nézett fel rám a földről. Belül még mindig a meglepettségtől remegve, gondolkodás nélkül szólaltam meg. – Szarkant keresem. Ballo közömbös arccal nézett végig a polcokon. Azon tűnődött, vajon tényleg a Sárkányt akartam-e megtalálni valamelyik könyv lapjai közé préselődve. Bennem is csak akkor tudatosult, hogy tényleg Szarkant keresem, amikor kimondtam. Őt akarom. Szerettem volna, ha felnéz a könyvhalmokból, és rám förmed, amiért akkora káoszt kavartam. Tudni akartam, mivel foglalatoskodik, és visszatámadt-e a Rengeteg. Tőle akartam megkérdezni, hogyan vegyem rá a királyt, hogy engedje el Kasját. – Beszélni akarok vele – mondtam végül. – Látni akarom. – Jaga könyvében nem találtam ehhez használható igét, és Szarkan sem mutatott hasonlót. – Atyám, milyen varázsigét használnál,

ha a birodalom egy távoli részében élő emberrel akarnál beszélni? – kérdeztem, ám Ballo atya már ingatta is a fejét. – A távbeszélés csak a mesékben létezik, akármennyire is búslakodnak emiatt a bárdok – mondta kioktató hangon. – Velencében felfedeztek egy módszert, hogyan szőhetnek beszélővarázst két tükör közé, amelyeket egyszerre, ugyanazzal a higannyal foncsoroztak. A királynak is van egy ilyen tükre, a párja a sereg parancsnokánál van a csatamezőn. Ám ezek is csak egymással teremthetnek kapcsolatot. A király nagyapja vette őket öt üveg tűzszívfőzetért – tette hozzá, és a magas ár hallatán felvinnyogtam. Ennyiért már királyságot lehet venni. – A mágia felerősítheti az érzékszerveket, élesítheti a látást és a hallást, hangosabbá teheti a hangot, vagy be is zárhatja azt egy dióba, hogy később felszabadítható legyen. Arra viszont nem képes, hogy egy pillanat alatt elrepítse az arcunkat a királyság másik végébe, vagy hozzánk repítse valaki másnak a hangját. Elégedetlenül néztem rá, bár lassan összeállt bennem a sanyarú igazság: hogy miért küldött Szarkan mindig mindenhova hírvivőket, és miért írt leveleket varázslás helyett. Ugyanúgy érthetővé vált az is, hogy miért használta a transzportálóigéket pusztán a völgyben, a saját területén való közlekedésre, és nem ugrott el a fővárosba és vissza. – Van itt valahol olyan varázskönyv, mint Jagáé, amelybe esetleg belenézhetnék? – kérdeztem, tudván, hogy Balló menynyire hiteltelennek tartja a legendás figurát. – Gyermekem, ez a könyvtár a Polniai mágia tudományának

szíve és középpontja. Itt nem valami szeszélyes gyűjtő hányja a polcokra a köteteket, és nem is egy körmönfont kereskedő. Nem azért vannak itt, mert sokba kerültek, és nem is azért, mert a nemeseknek tetsző módon aranyozták őket. Minden egyes kötetet legalább két, a korona szolgálatában álló mágus nézett át; értéküket bizonyítani kellett, és legalább három működő varázslatot kellett felmutatniuk, sőt még ezeknek is elég nagy hatalmúnak kellett bizonyulniuk ahhoz, hogy ide kerülhessenek. Jómagam is majdnem az egész életemet azzal töltöttem, hogy kiválogattam az értéktelenebb alkotásokat, a korábbi idők furcsaságait és tréfáit. Ilyesmit ma már nem találhatsz itt! Elkerekedett szemmel néztem le rá: az egész életét! Ezek szerint, ha volna valami hasznavehető a gyűjteményben, már biztosan lecsapott volna rá. Megfogtam a létra széleit, és lecsúsztam a földre. Rosszallóan, szinte megbántva nézett rám: szerintem akkor is így nézett volna, ha valaki fára mászik előtte. – Elégetted a többit? – kérdeztem reményvesztetten. Hátrahőkölt, mintha azt javasoltam volna, hogy gyújtsa fel magát. – Egy könyvnek nem kell mágikusnak lennie ahhoz, hogy értéket képviseljen. Sőt, én azt akartam, hogy szállítsák el őket az egyetemi gyűjteménybe tüzetesebb átvizsgálásra, de Alosa ragaszkodott hozzá, hogy itt tartsuk őket, lakat alatt. Nem vitatom, hogy ésszerű elővigyázatosságból tette ezt, hiszen az ilyen alantas könyvek az alsóbb néprétegek legrosszabb elemei számára vonzók lehetnek, néha a mágikus adottság úgy felgyűlik valakiben, hogy egy közönséges utcai gyógyszerész is veszé-

lyessé válik, ha nem a megfelelő könyv akad a kezébe. Mindenesetre úgy gondolom, hogy az Egyetem magasan képzett, kiváló levéltárosainak kellene őrizniük azokat a köteteket, helyénvaló utasítások alapján, szigorúan szabályozott kutatómunkával… – Hol vannak? – vágtam közbe.

Az aprócska szoba, ahová bevezetett, zsúfolásig tele volt régi, foszladozott szélű könyvekkel, és levegő még egy lőrésen át sem szivárgott be. Résnyire nyitva kellett hagynom az ajtót. Szívesebben válogattam a kusza könyvkupacok között, ahol nem kellett azért aggódnom, hogy minden kötetet a megfelelő helyre tegyek vissza. Ennek ellenére be kellett látnom, hogy nem veszem sokkal több hasznukat, mint a gondosan tárolt irományoknak. A mágiatörténeti munkákat szinte azonnal félretoltam, ahogy a vontatott részletességgel leírt bűbájok gyűjteményeit is – amelyeknek többsége kétszer olyan hosszú ideig tartott és ötször akkora felfordulással járt, mintha valaki a saját kezével végezte volna el a feladatokat –, és azokat is, amelyek bár kifogástalan mágiatankönyveknek látszottak, valamiért mégsem feleltek meg Ballo atya szigorú követelményeinek. Ugyanakkor furcsaságok is akadtak a kezembe bőven. Az egyik különös kötet pont úgy nézett ki, mint egy varázsló kézikönyve, telis-tele rejtélyes szavakkal, képekkel és ábrákkal, olyanokkal, amilyeneket a Sárkány könyveiben láttam, és rá-

adásként értelmetlennek látszó jegyzetekkel a papírok szélén. Miután tíz hosszú percig ültem fölötte töprengve, rádöbbentem, hogy őrültség az egész. Szó szerint egy őrült írta, aki mágusnak képzelte magát, az akart lenni: nem is igazi igéket gyűjtött össze, csak kitalálta őket. Volt ebben valami reménytelenül szomorú. Egy sötét sarokba tettem. Végül egy kicsi, vékony, fekete könyvecske került a kezembe. Kívülről inkább úgy festett, mint az anyám szakácskönyve, amelybe az ünnepi ételek receptjeit írta le; melegnek és barátságosnak éreztem. Olcsó, megsárgult, foszladozó papírból készült, de rövid és kényelmes igéket tartalmazott, takaros kézírással. Miközben átlapoztam, önkéntelenül is elmosolyodtam. Aztán megnéztem a borító belső oldalát, ahová ugyanazzal a rendezett kézírással ezt írták: Maria Olsankina, 1267. Ott ültem és néztem, egyszerre meglepődve és egyáltalán nem meglepetten. Az említett boszorkány több mint háromszáz évvel korábban élt a völgyünkben, nem sokkal a települések megalapítása után. Olsanka nagy kőtemplomának, a völgy legrégebbi építményének hatalmas sarokkövére az 1214-es évszámot vésték. Hirtelen azon kezdtem tűnődni, hol született Baba Jaga. Rosziában élt, de vajon a völgynek a Rengeteg túloldalára eső részén lakott, mielőtt a másik irányból rátelepedett volna Polnia? Tudtam, hogy ettől nem jutok előrébb. A kis könyv melegen, szívélyesen ült a kezemben, de kedvessége egy olyan barátéra hasonlított, aki mellettünk melegszik a tűznél, de nem tudja

megváltoztatni a rosszat. Léteztek kisvárosi boszorkányok, akik meg tudtak gyógyítani néhány betegséget, és megóvták a termést a kártevőktől – Maria alighanem ezek egyike lehetett. Egy pillanatra megjelent a lelki szemeim előtt, megtermett, vidám aszszonyként, vörös kötényben, ahogy a háza előtti udvart sepregeti, gyerekekkel és baromfival a lába körül. Időnként beszalad a házba, hogy megkeverje a köhögés elleni főzetet egy szorongó fiatal apának, akit beteg kisgyerek vár otthon, aztán bögrébe tölti, és korholja az apát, amiért kalap nélkül szaladt át a városon. Volt benne valami gyengédség, mágiája inkább tavacska volt, nem mosta el zubogó patakként az élete többi területét. Sóhajtottam, és zsebre dugtam a kis könyvet. Nem akartam otthagyni, hogy eldobják vagy feledésbe merüljön. Még két hasonló kötetet találtam a több ezer egymásra hányt írás között, és átlapoztam őket. Találtam pár hasznos varázsigét, és némi jó tanácsot. Nem voltak bennük helységnevek, de valamiért éreztem, hogy a völgyemből származnak. Az egyiket egy földműves írta, aki valahogy rájött, miként lehet felhőket öszszezsúfolni és esőt előidézni. Az egyik oldalra lerajzolta a felhők alatti földeket, fogsorhoz hasonló, ismerős szürke hegyekkel a háttérben. A varázsige alatt találtam egy figyelmeztetést: Óvatosan, ha már szürke a felhőzet! Ha túl sokat hívunk, mennydörgés lehet a vége. Megérintettem a rövid, egyszerű igét az ujjammal – kalmoz –, és tudtam, hogy mennydörgést és villámokat is hívhatok vele az égből. Megborzongtam, és félretoltam a könyvet. El tudtam

képzelni, milyen szívesen segítene nekem Szolja egy ilyen varázslat bemutatásában. Sehol sem találtam olyasmit, amit kerestem. Megtisztítottam egy kis területet a lábam körül a padlón, és tovább folytattam a kutatást. Miközben az egyik könyv fölé görnyedtem, a másik kezemmel már a következő után tapogatóztam a rakásban. Oda sem néztem, csak az ujjaim hegyével kaptam el egy dombornyomású bőrborító cakkos szélét – aztán hirtelen visszahúztam a kezem, és undorodva megráztam. Egyszer gyerekkoromban, amikor az erdőben gyűjtögettem télen, alig tizenkét évesen, egy furcsa, nagy, fehér, tömlőszerű gubót találtam egy fánál, eltemetve az avar alá, a gyökerek közé. Párszor megpiszkáltam egy bottal, aztán odaszaladtam az apámhoz, aki éppen fát vágott, és odavezettem, hogy megmutassam neki is. Kivágta a közel eső fákat, hogy a tűz ne tudjon továbbterjedni, aztán felgyújtotta a gubót az egész fával együtt. Amikor botjainkkal átkutattuk a hamut, egy furcsa, torz lény görbe csontvázát találtuk meg benne, de semmilyen állat csontjaihoz nem tudtuk hasonlítani. – Tartsd magad távol ettől a tisztástól, Nyeska! Érted? – kérdezte apám. – Most már semmi baj – mondtam neki. Ez mélyen megmaradt bennem. Valamiért éreztem, hogy a torz erő eltűnt. – Mindegy – vitatkozott apám, és nem beszéltünk erről többet. Anyámnak sem árultuk el soha. Nem akartunk belegondolni, mit jelenthet, hogy a gonosz mágia az ártalmatlannak tartott ligetekben is felütötte a fejét.

Ahogy ott kutattam, egyre élesebben támadt fel bennem az emlék: a rothadó levelek gyenge, nyirkos szaga, a leheletem fehér, hideg felhője a levegőben, az ágak szélén és a kérgen megülő zúzmara, a facsoport súlyos csendje. Valami mást kerestem aznap reggel, és egy ismeretlen, kényelmetlen érzés vonzott arra a tisztásra. Ugyanígy éreztem magam ott a könyvtár mellett is, pedig a Csarovnyikovban, a királyi palota szívében voltam. Miként lehetséges, hogy itt is jelen van a Rengeteg? A szoknyámba töröltem az ujjam, összeszedtem a bátorságomat, és kihúztam a könyvet a halomból. A borítót nagy műgonddal, kézzel festették és formázták, egy felágaskodott ásógyíkot alkottak a recés bőrből, minden kígyópikkelyt csillogó kék festékkel kentek le, a szemet vörös drágakövekből rakták ki, körülötte pedig egy zöld erdőt jelenítettek meg, amelynek lombozatában gyümölcsökként lógtak a cím aranybetűi:

Bestiarium. Mutató- és hüvelykujjam közé csippentve forgattam a lapokat, és csak a legalsó sarkukat mertem megfogni. Élőlények, szörnyek és kimérák szokatlan gyűjteménye volt. Egyik-másik nem is létezett a valóságban soha. Lassan lapoztam néhányat, éppen csak rápillantottam a szavakra és a képekre, és közben lett egy olyan furcsa, kaparászó megérzésem, hogy amíg a könyvet tanulmányozom, azok a lények élnek. Hittem bennük, és ha elég sokáig hiszek bennük… Hirtelen összecsaptam a könyvet, letettem a földre, és görnyedten elhátráltam tőle. A forró, levegőtlen helyiség még fullasztóbbá vált, olyan sűrű lett minden,

mint a tikkasztó nyári napokon, amikor a mozdulatlan lombok izzó súlya alatt megreked a meleg, és a legkisebb szellő sem hatol át a levelek között. Beledörzsöltem a kezem a szoknyámba, hogy megszabaduljak a zsíros érzéstől, amit a lapok érintése okozott, és gyanakodva figyeltem a könyvet. Az ösztöneim azt súgták, hogy ha elfordulok, átváltozik valami torz teremtménnyé, és sziszegve, karmolva az arcomnak ugrik. Valamiért akaratlanul is egy tűzvarázslatot választottam, ám amikor kinyitottam a számat, rájöttem, mekkora ostobaság volna ez egy régi, poros könyvekkel teli szobában, ahol olyan száraz a levegő, hogy a belélegzéskor por ízét érzem a számban, a falon túl pedig egy hatalmas könyvtár terül el. Arról viszont meg voltam győződve, hogy egy pillanatig sem biztonságos otthagyni a könyvet, és el sem tudtam képzelni, hogy ismét hozzáérjek. Kitárult az ajtó. – Megértem az aggályaidat, Alosa – mondta Ballo atya durcásan –, de nem látom be, milyen kárunk származhat abból, ha… – Állj! – kiáltottam rájuk. Alosa és a pap megtorpantak a keskeny ajtórésben, és döbbenten néztek rám. Bizarrul festhettem, mert úgy álltam, mint egy oroszlánszelídítő egy különösen veszélyes fenevad előtt, holott csak egy magányos könyv hevert némán előttem a padlón. Ballo megrökönyödve nézte az arcomat, aztán lepillantott a könyvre. – Mi a fene… Alosa azonban már mozdult. Óvatosan félretolta a papot az

útból, és egy hosszú tőrt húzott ki az övéből. Leguggolt, és amennyire csak tudta, előrenyújtotta a karját, aztán a tőr hegyével megpiszkálta a könyvet. A penge széle ezüstösen felizzott, és ahol hozzáért a könyvhöz, a fény átvilágította a rontás zöldes felhőjét. Visszahúzta a fegyvert. – Hogy találtál rá erre? – Itt volt ebben a halomban – feleltem. – Megpróbált elkapni. Olyan… olyan érzés volt, mint a Rengeteggel találkozni. – De hogy maradhatott… – Ballo kérdése félbeszakadt, mert a boszorkány kirohant az ajtón. Pár pillanattal később súlyos fém páncélkesztyűben visszajött. Két ujjával felcsippentette a könyvet, és intett a fejével. Követtük a könyvtárterembe, ahol az elhaladásunk vonalán egymás után gyúltak fel a mágikus fények. Az egyik nagy kőasztalról lesodorta a könyveket, és arra rakta a kis fekete kötetet. – Miért nem vetted észre ezt a förmedvényt? – rivallt rá a boszorkány Ballóra, aki riadtan és homlokát ráncolva leste a könyvet a nő válla fölött. – Azt hiszem, bele sem néztem – vallotta be védekező hangon. – Nem kellett. Egy pillantással felmértem, hogy nem komoly mágikus szöveg, és nyilvánvalóan nem volt helye a mi könyvtárunkban. Emlékszem, hogy jól le is szidtam miatta szegény Georgot, mert ő meg akarta tartani, habár mindketten láttuk, hogy semmiféle bűbájt nem hordoz. – Georg? – kérdezte Alosa komoran. – Ez közvetlenül az eltűnése előtt történt? Ballo hallgatott. Aztán bólintott.

– Ha hagytam volna… – szóltam közbe –, ilyen teremtményeket kreálna? – Első körben belőled – vágta rá a boszorkány félelemkeltő hangon. – Öt évvel ezelőtt eltűnt egy tanítványunk, ugyanazon a napon, amikor a palota kanálisából előmászó hüdra rátámadt az itt lakókra. Azt hittük, a szörny falta fel. Talán jobb volna, ha szegény Georg fejét levennénk a díszterem faláról. – De hogy került ez be ide? – kérdeztem, és szörnyülködve lenéztem a halvány- és sötétzöld levelekkel teli borítóra, meg a parázslón vörös szemű, kétfejű kígyóra. – Ó… – Ballo atya habozott, aztán végigsétált a teremben addig a polcig, ahol a jegyzőkönyveket őrizték. Akkora kötetek voltak, hogy a szerzetes derekáig értek. Valami rövid, poros kis varázsigét motyogott az orra alatt, miközben végighúzta rajtuk ujjait, és hamarosan az egyik távolabbi könyvnek világítani kezdett az egyik lapja. Nyögve emelte fel a nehéz könyvet, és odahozta az asztalhoz. Oda sem figyelve támasztotta meg alulról, felnyitotta az izzó lapnál, és megtalálta a fénylő sort. – Bestiárium, díszes, ismeretlen származású – olvasta. – Roszia… királyi udvarának ajándéka. – Elcsuklott a hangja. A dátumot figyelte, megtapogatta tintafoltos mutatóujjával. – Húsz éve került ide, tucatnyi más könyvvel együtt. Vaszili herceg és küldöttsége hozhatta magával. A gonoszságot sugárzó, faragott könyv az asztal közepén szunnyadt. Némán álltuk körbe. Húsz évvel ezelőtt a rosziai Vaszili herceg belovagolt Kraliába, és három héttel később

Hanna királyné társaságában hagyta el az éjszaka közepén. Roszia felé menekültek. Túl közel merészkedtek a Rengeteg széléhez, mert le akarták rázni követőiket. Ez volt a legenda. De lehet, hogy már korábban a foglyai lettek. Talán egy szegény írnok vagy egy vándor könyvkereskedő túl közel került a Rengeteg határához, és a vaskos ágak takarásában papírt döngölt a lehullott levelekből, tölgygubacsokból és vízből tintát főzött, majd leírta a rontással teli szavakat, hogy olyan csapdát készítsen, amely a király kastélyába is képes behatolni. – El tudjuk itt égetni? – kérdeztem. – Micsoda? – kapta fel a fejét tiltakozva Ballo, mintha dróton rángatták volna. Feltehetően ösztönösen irtózott tőle, hogy bármilyen könyvet is elégessenek, amivel egyet tudtam érteni, csak éppen nem ennél a könyvnél. – Ballo! – szólt rá Alosa, és láttam az arcán, hogy ugyanazt érzi, amit én. – Megpróbálom megtisztítani, úgy biztonságos lesz megvizsgálni – mondta a pap. – Ha ez nem sikerül, akkor természetesen drasztikusabb megoldásokhoz kell folyamodnunk. – Ilyesmit nem szabad megtartani, akár megtisztítod, akár nem – ellenkezett a boszorkány. – A kohóba kell vinnünk. Fehér tüzet rakok, és rázárjuk az ajtót, amíg porrá nem enyészik. – Nem égethetjük el csak úgy! – makacskodott Ballo. – Bizonyíték lehet a királyné ügyében, ezért a királynak is tudnia kell róla. Késve jöttem rá, hogy a királyné rontottságát akarják bizo-

nyítani vele. Ha hozzáért a könyvhöz, ha a könyv vezette be a Rengetegbe, már azelőtt meg volt rontva, hogy az ágak alá keveredett volna. Ha bemutatják a tárgyaláson… elkeseredve néztem Alosára és Ballóra. Nem azért jöttek, hogy segítsenek. Azért jöttek, hogy akadályozzanak a gyűjtőmunkámban. Alosa sóhajtott. – Nem vagyok az ellenséged, bármennyire is úgy látod. – Azt akarod, hogy kivégezzék őket! – fortyantam fel. – A királynét és Kasját… – Én semmi mást nem akarok, mint hogy a királyság biztonságban legyen – tiltakozott Alosa. – Ti ketten Marekkel csak a saját fájdalmatokkal foglalkoztok. Túl fiatal vagy még ekkora hatalomhoz, ez itt a fő gond. Még nem kellett elengedned senkit. Ha majd egy egész évszázad elmúlásának szemtanúja voltál, már több józan eszed lesz. Már tiltakoztam volna a vádjai ellen, amikor hirtelen belém fagyott a szó. Rémülten néztem a boszorkányra. Lehet, hogy ostoba voltam, de addig a pillanatig tényleg nem jutott eszembe, hogy én is úgy fogok élni, mint Szarkan és ő, száz évig, talán kétszázig… Meghalnak egyáltalán a boszorkányok? Nem fogok megöregedni, csak élek tovább, változatlanul, miközben mindenki más elfonnyad körülöttem, majd elhullik, akár egy felfelé törekvő folyondár külső, elszáradó és leeső hajtásai. – Nem akarok több józan észt! – fakadtam ki hangosan a terem döbbent csendjében. – Ha a józan ész azt jelenti, hogy többé senkit sem fogok szeretni. Az embereken kívül mihez van ér-

telme ragaszkodni? – Váratlanul eszembe jutott, hogy talán szétoszthatnám a végtelenné vált életemet: adhatnék egy kicsit a családomnak és Kasjának, ha át tudják venni, ha át akarják venni… de ki akarna ilyesmit, ha az az ára, hogy kiesik a világból, kiszakad az életből? – Gyermekem, úgy látom, nagyon kimerültél – mondta Ballo gyengéden, és keze felemelésével megpróbált megnyugtatni. Ránéztem az arcára, a szeme sarkában húzódó, halvány, finom vonalakra, és láttam rajta, milyen rengeteg napot töltött el a poros könyvekkel, amelyeken kívül semmi mást nem szeretett. Alosa pedig olyan könnyedén beszélt az emberek elhamvasztásáról, mint a könyvek elégetéséről. Eszembe jutott a tornyába zárkózó Szarkan, aki lányokat választ ki a völgyből, az első időkben tanúsított ridegsége, mintha már nem is emlékezett volna arra, hogyan gondolkodik és érez egy hétköznapi ember. – A nemzet is emberekből áll – jegyezte meg Alosa. – Sokkal több emberből, mint az a néhány, aki a legközelebb áll a szívedhez. A Rengeteg mindnyájukat fenyegeti. – Egész életemben hét mérföldre éltem a Rengetegtől – válaszoltam. – Nem kell bemutatnod nekem. Ha nem érdekelne a Rengeteg fenyegetése, már rég megszöktem volna innen Kasjával, és nem hagytam volna őt itt nektek, hogy gyalogként tologassátok ide-oda a sakktáblán… mintha semmit sem számítana az élete! Ballo riadtan mormogott magában, de Alosa csak összevonta a szemöldökét. – Mégis azt mondod, hogy életben kell hagyni a

megrontottakat. Mint egy sültbolond! A Rengeteg nemcsak egy gonosz beékelt terület a birodalomban, amelyik meglapulva várja a betévedő félnótásokat. Ha kihozol onnan valakit, az nem azt jelenti, hogy véget vetettél a fenyegetettségnek! Nem mi vagyunk az első nemzet, amely szembeszáll a hatalmával. – A torony népére célzol, ugye? – kérdeztem lassan, és eszembe jutott az eltemetett király. – Ezek szerint láttad a kriptát? – rökönyödött meg Alosa. – Találkoztál az elveszett mágiával, amely létrehozta a tornyot? Már ez is elegendő ok volna arra, hogy óvatosabb legyél! Azok az emberek nem voltak gyengék vagy felkészületlenek. A Rengeteg mégis ledöntötte a tornyukat, farkasok és kóborok vadásztak rájuk, a fák pedig megfojtották az egész völgyet. Egy-két gyengébb mágusuk északra menekült, és magukkal vittek néhány könyvet és történetet. A többiek? – Kezével a könyv felé intett. – Rémálmokká változtak, a saját fajtájukra rontó fenevadakká. Ennyit hagyott a Rengeteg abból a népből. Förtelmesebb dolgok vannak ott, mint a szörnyek: valami, ami szörnyeket teremt. – Én ezt jobban tudom nálatok! – hördültem fel. Még mindig viszketett a kezem, a könyv pedig alattomosan hevert az asztalon. Nem tudtam elhessegetni az emlékképeket, ahogy Kasja és Jerzsi arcából rám néz az irdatlan szörnyhatalom, és az érzést, ahogy a súlyos ágak alatt vadásznak rám. – Valóban? – kérdezte a boszorkány. – Mondd csak, ha azt parancsolnám, hogy forgasd ki az emberek gyökereit a völgyből, költöztesd őket máshová az országban, és hagyd ott a völgyet a

Rengetegnek, vagyis egyszerűen hagyd magára az üres területet… meg tudnád tenni? – Tágra nyílt szemmel meredtem Alosára. – S ha már itt tartunk, eddig miért nem tetted meg? Miért éltél továbbra is ott, az árnyékban? Polnia más részeit nem szorongatja a gonosz. Válasz után kutakodtam magamban, de nem tudtam megfogalmazni. Egyszerűen túl idegen volt számomra az elképzelés. Kasja el tudta képzelni, hogy elköltözik, mivel muszáj volt neki; én viszont soha. Szerettem Dvernyiket, a szelíd fák sűrűjét a házunk körül, a nap alatt fényesen zúgó Orsót. Szerettem, ahogy a környező hegyek oltalmazó falként fogják körbe a völgyet. Valami mélységes béke honolt a falunkban, a völgyünkben, és nemcsak azért, mert a Sárkány könnyed kézzel fogta a gyeplőt. Az volt az otthonom. – Hát persze, az otthon, ahol bármikor kimászhat valami torz lény a Rengetegből éjszaka, és elrabolhatja a gyerekeidet – gúnyolódott Alosa. – Mielőtt a Rengeteg erőre kapott volna, a völgy már tele volt rontással. A Sárga-mocsárban ősi történetek keringenek a hegyi hágók túloldalán bóklászó kóborokról, még abból az időből, amikor eszünkbe sem jutott átkelni a hegyeken és letelepedni a völgyben. – Vagyis azt gondolod, hogy mi mind magunkban hordozzuk a rontást? – kérdeztem elhűlve. Lehet, hogy fel is gyújtaná az egész völgyet, az összes lakójával együtt, ha szabad kezet kapna. – Nem hordozzátok – helyesbített. – De csábít titeket. Mondd csak, merre halad a folyó?

– Az Orsó? – Igen. A folyók a tengerbe szoktak torkollni, vagy egy tóba, esetleg egy mocsárba, nem erdőbe. De az a folyó hova megy? Minden évben több ezer hegy hótakarója táplálja a vizét. Nem bukik le egyszerűen a föld alá. Gondolkodj! – utasított élesebb hangon. – Ne csak várakozz bambán! A völgyetek mélyén valamilyen erő lakozik, egy halandókon messze túlmutató, ismeretlen erő, amely magába szippantja az ott lakókat, növényeket ültet beléjük… és nemcsak emberekbe. Akármi is bocsátja ki a rontást a Rengetegben, már beköltözött a völgybe, és úgy iszik a mágikus hatalomból, mint egy kehelyből. Elpusztította a torony népét, aztán ezer évig szunnyadt, mert senki sem volt olyan vakmerő, hogy felpiszkálja. Ekkor jöttünk mi a hadseregünkkel, a fejszéinkkel és a mágiánkkal, és azt hisszük, hogy ezúttal legyőzhetjük. Alosa a fejét csóválta. – Már az is elég nagy baj, hogy letelepedtünk a völgyben, de a legnagyobb hiba az volt, hogy makacsul építkeztünk és terjeszkedtünk, kivágtuk a fákat, és sikerült újra felébresztenünk a Rengeteget. Ki tudja, mi lesz ennek a vége? Örültem, amikor Szarkan odaköltözött, hogy visszaszorítsa, ám most ő is holdkóros módjára viselkedik. – Szarkan nem holdkóros – csattantam fel. – És én sem vagyok az! – Mérges voltam, de a félelmem még a haragomat is túlszárnyalta. Túlzottan igaznak hatott az, amit a boszorkány mondott. Farkaséhségként hasított belém a honvágy, és valami nagy üresség kongott bennem. Mindennap hiányzott a völgy,

amióta elhagytuk és átkeltünk a hegyeken. Gyökerek… igen. Gyökerek voltak a szívemben, olyan mélyen, amilyen mélyre csak a rontás eljuthat. Maria Olsankina jutott eszembe, aztán Jaga, a nővéreim ebben a furcsa mágiában, akiket senki sem értett meg, és hirtelen megvilágosodott előttem, miért vitte el a Sárkány a lányokat a völgyből. Megértettem, miért vitte őket magával, és miért költöztek el a lányok a tíz év leteltével. Mi a völgyhöz tartoztunk. Ott születtünk, családjaink túl mélyen bele voltak ágyazódva ahhoz, hogy elhagyják azt a helyet, még akkor is, ha tudták, hogy a lányaikat talán el fogják vinni. A völgyben nőttünk fel, és ugyanazt az erőt ittuk magunkba, amely a Rengeteget is táplálta. Egyszeriben visszaemlékeztem a festményre, a különös képre a szobám falán, amelyen ezüstösen csillogott az Orsó és annak temérdek mellékfolyója, és eszembe jutott az érthetetlen vonzerő, amely rákényszerített, hogy ösztönösen letakarjam. Csatornák voltunk. A Sárkány arra használt minket, hogy hozzáférjen a völgy erejéhez, és addig tartotta a lányokat a toronyban, amíg el nem sorvadt az összes gyökerük és be nem zárultak a csatornáik. Utána pedig a lány nem érezte többé a köteléket. Elhagyhatta a völgyet, és mindnyájan el is hagyták. Olyan messzire menekültek a Rengetegtől, amilyen messze minden épeszű embernek kellett volna. Most még inkább beszélni akartam Szarkannal, ordítozni, szembeállni vele, és alaposan megrázni a vállánál fogva. Helyette Alosával ordítoztam. – Lehet, hogy nem kellett volna ott letelepednünk, de most már túl késő! A Rengeteg nem fog minket

elengedni, még ha el is vágyódnánk onnan. Nem űz el minket, inkább apránként felfal. Mindent fel akar falni, hogy senki ne kerülhessen ki belőle többé. Meg kell állítanunk, ahelyett hogy elszöknénk előle! – A Rengeteget nem lehet a puszta akaratunkkal legyőzni! – ellenkezett Alosa. – De ettől még meg kell próbálnunk, ha alkalmunk adódik! Már három szívfát elpusztítottunk a Hívóigével és a tisztító bűbájjal, és sokkal többet is kiirthatunk. Ha a király több katonát adna nekünk, Szarkannal elkezdhetnénk felégetni az egészet… – Miről beszélsz, gyermekem? – vágott közbe Ballo elképedten. – Ludz Hívóigéjéről? Azt az igét ötven éve senki sem használta… – Jól van – szakította félbe Alosa, aki tűnődve figyelt sötét szemöldöke alól. – Most mondd el részletesen, hogyan pusztítottátok el azokat a fákat, az első lépéstől kezdve! Nem lett volna szabad Szolja beszámolójára támaszkodnunk. Vonakodva elmeséltem nekik, hogyan próbáltam először alkalmazni a Hívóigét, hogyan nyúlt ki a káprázatos fény belőlem Kasja irányába, hogyan csapkodott utána a Rengeteg, hogyan próbálta visszatartani, és elmondtam, milyen rémisztő volt, amikor Kasja ujjai a nyakam köré kulcsolódtak, és tudatosult bennem, hogy meg kell ölnöm, ha meg akarom menteni. Jerzsi történetét is elmeséltem nekik, a furcsa belső Erdőt, amelyet a

Hívóige megmutatott nekünk, és amelyben mindketten bolyongtak.

Ballo csüggedten nézett rám a beszámolóm alatt, és hol ellenállást tükrözött az arca, hol azt láttam rajta, hogy vonakodva elhiszi, amit mondok. Néha erélytelenül közbeszólt: – Nem is hallottam még ilyet… a Hívóigét soha nem használták arra, hogy… – Ám Alosa türelmetlen intése minduntalan belefojtotta a szót. – Nos… – vette át a szót a boszorkány, amikor befejeztem. – Annyi bizonyos, hogy valamit tettetek Szarkannal. Valamennyi eszetek csak van. – Még mindig a tőrét szorongatta, és a penge hegyével a kőasztal peremét ütögette: kip, kip, kopp, a hang egy csengettyűt idézett. – Ez viszont még nem jelenti azt, hogy érdemes volt megmenteni a királynét. Húsz évig kódorgott abban az árnyékvilágban. Te láttad, mi volt ott. Mire számítottál, mi maradt belőle? – Én nem számítottam semmire. Szarkan sem. De muszáj volt… – Mert Marek azt mondta, hogy egyébként halál fiai vagytok – fejezte be helyettem a mondatot Alosa. – Ott gebedjen meg, ahol van! Nem éreztem úgy, hogy bármivel is tartozom Mareknek, csak kifakadt belőlem egy őszinte válasz. – Ha az én anyámról lett volna szó… én is mindent megpróbáltam volna. – Aki ilyet csinál, nem hercegként, hanem gyerekként viselkedik – közölte Alosa. – Ő is, és Szolja is. – Ballo atya felé fordult. – Óvatosabbnak kellett volna lennünk, amikor felajánlották, hogy elhoznak egy lányt, akit Szarkan kimentett a Rengetegből.

– Komor arccal visszafordult hozzám. – Engem túlzottan lefoglaltak az aggályaim. Biztos voltam benne, hogy Szarkan a Rengeteg karmai közé került. Csak azt akartam, hogy mihamarább végezzünk a lánnyal, és Szarkan is idekerüljön alapos vizsgálatra. Még mindig úgy hiszem, hogy mindnyájunk számára ez lenne az üdvözítő út. – Kasja nem áll rontás alatt! – tiltakoztam. – És a királyné sem! – Ettől még bármikor a Rengeteg szolgálatába állhatnak. – Nem ítélhetitek halálra őket csak azért, mert esetleg történhet valami szörnyűség, nem is a saját hibájukból! – Egyet kell vele értenem, Alosa – szólt közbe Ballo. – Ha a relikviák bizonyították a tisztaságukat… – Már hogyne ítélhetnénk őket halálra, ha ezzel megelőzhetjük, hogy a Rengeteg lerohanja a királyságot? – emelte fel a hangját Alosa könyörtelenül. – Ez nem azt jelenti, hogy szívesen teszem, és még kevésbé szeretnélek téged arra buzdítani, hogy valami őrültséget kövess el! Kezdem érteni, miért akart annyira a kedvedben járni Szarkan. Ismét megütögette az asztalt a tőr hegyével, aztán valami egészen váratlan dolgot mondott. – Gidna. Szaporán pislogva néztem rá. Ismertem Gidnát, legalábbis már hallottam róla: egy hatalmas kikötőváros volt az óceán partján, a messzi északon, ahonnan a bálnazsír és a zöld gyapjúanyag érkezett. Onnan származott a koronaherceg felesége is. – Elég messze van a Rengetegtől, és az óceánt nem érintheti a rontás – folytatta Alosa. – Ha a király mindkettőjüket odakül-

dené… az talán elegendő volna. A bárónak van egy boszorkánya, a Fehér Pacsirta. Az ő felügyeletére kell bízni őket, és tíz évre bezárni mindkettőjüket… és ha ez idő alatt sikerül felégetnünk az egész átkozott Erdőt… akkor talán én is felhagyok a sok aggodalmaskodással. Ballo már bólogatott. De… tíz év! Legszívesebben ordítva tiltakoztam volna. Már az is túl sok volt, hogy Kasját újból el akarják szakítani tőlem. Csak egy érzéketlen, százéves varázsló dobálózhatott így tíz évvel. Mégis tétováztam. Alosa sem volt bolond, és megértettem, hogy alapos oka van vigyázni velük. Ránéztem az asztalon heverő, rontással teli bestiáriumra. A Rengeteg egyik kelepcét állította nekünk a másik után, fáradhatatlanul. Egy kimérát küldött a Sárga-mocsárba, és fehér farkasokkal akarta elkapni a Sárkányt Dvernyikben. Elvitte Kasját, hogy engem is magába csalogasson. Amikor pedig megtaláltam a módját, hogy kiszabadítsam a barátnőmet, a Rengeteg még mindig megpróbálta felhasználni őt ellenem és a Sárkány ellen. A kudarccal szembesülve életben hagyta Kasját, de csak azért, hogy újból a karmai közé vonzzon. Eddig azt a csapdát is elkerültük, ám senki sem tudta megjósolni, mi lesz, ha újabbakkal szembesülünk, és a Rengeteg minden győzelmünket vereséggé változtatja majd. Elképzelni sem tudtam, mit tegyek. Ha beleegyezem, ha elfogadom Alosa javaslatát, akkor sem biztos, hogy a király támogatja az ötletet. Ha írok Szarkannak, és ő helyesli a tervet? Beharaptam a számat, a boszorkány pedig felvonta a szemöldökét,

és hűvösen várta a válaszomat. Aztán elfordult, mert a Csarovnyikov ajtaja feltárult. A Sólyom jelent meg az ajtószárnyak között, hófehér palástja visszaverte a fényt, és jóformán világított a sötét háttér előtt. Hunyorogva nézett végig hármunkon, aztán mesterkélten elmosolyodott. – Látom, roppant sok dolgotok van – szólalt meg könnyed hangon. – De közben fejlemények történtek. Javaslom, hogy fáradjatok a tárgyalóterembe, mert kezdünk!

21. FEJEZET

A

Csarovnyikov csendes menedékén kívül éktelen tömeg zsibongása töltötte be a folyosókat. A zene abbamaradt, ám a megemelt hangok hullámokként

erősödtek és gyengültek a távolban, aztán egyre hangosabban, ahogy a Sólyom elvezetett minket a királyi bálterembe. Az inasok sietve nyitották ki az ajtót, levonultunk a hatalmas tánctérre vezető lépcsőn. A fehér köpenyes küldött a trón mellett ült egy széken, egy magas emelvény tetején. Zigmund herceg az uralkodó másik oldalán foglalt helyet a feleségével. A király a trónszék oroszlánmancs karfáit szorongatta, arca foltos lett az indulattól. Előtte, a táncparkett közepén Marek egy jókora területet előkészített, és hátrébb küldte a hatsornyi, döbbenten bámészkodó táncost. A hölgyek hatalmas, libegő szoknyájukban úgy festettek, mint a kör alakban szétszórt harangvirágok. A kör

közepén Hanna királyné állt, semleges arccal, fehér rabruhában. Kasja a karjába kapaszkodva nézett körül, és amikor meglátott engem, megkönnyebbült, bár nem juthattunk közel egymáshoz. A sokadalom felkígyózott a lépcsőkre is, sokan a magasföldszint korlátján áthajolva figyelték a jelenetet. A királyi titkár meghajolt Marek előtt, remegő hangon szólította meg, és közben szinte pajzsként tartotta maga előtt súlyos törvénykönyvét. Át tudtam érezni az aggodalmát. A herceg úgy állt alig két lépéssel előtte, mint egy hősi énekből kilépett figura: fényesre csiszolt acélpáncélban, sisakjával a hóna alatt, kezében akkora karddal, amekkorával egy ökröt is le tudott volna ölni. A bosszúálló igazság képviselőjeként magasodott a titkár előtt, áradt belőle a nyers erőszak. – Rontás… rontás esetében – dadogta a titkár – nem érvényes a harc útján rendezett tárgyalás… ezt Boguszlav törvénye egyértelműen visszavonta, egyúttal kimondta, hogy… – Elcsuklott a hangja, hátrébb lépett. Marek alig pár ujjnyival az orra előtt lendítette meg hatalmas kardját. A herceg folytatta a mozdulatsort, körbeforgott, és minden irányba meglengette a fegyvert. A tömeg lélegzetét visszafojtva hőkölt hátra a fegyvertől. – Polnia királynéjának joga van egy bajnokhoz! – kiáltotta. – Lépjen elő egy varázsló, és mutassa meg, maradt-e benne rontás! Te ott, Sólyom! – Leírt néhány kört a karddal, aztán felmutatott vele a lépcsőn. Minden tekintet ránk szegeződött. – Mondj rá egy varázsigét, most! Hadd lássa az egész udvar, maradt-e benne

szennyezettség… – Mindenki egyszerre és elragadtatottan sóhajtott fel a teremben, a főhercegektől a szolgálólányokig. Alighanem az áhítat miatt nem állította meg a király már az elején az eseményeket. A lépcsőn összesereglett tömeg kettévált, hogy utat biztosítson nekünk, a Sólyom pedig levonult. Köpenye hosszú ujjai végigsöpörték a lépcsőt. Lent a tánctéren mély meghajlással üdvözölte a királyt. Nyilvánvalóan készült erre a pillanatra: jókora, nehéz erszény függött az övén, és mire odaért a királynéhoz, az ujja begörbítésével lehúzott a mennyezetről négy mágikus lámpást. Kinyitotta az erszényt, és halkan motyogva egy adag kék homokot hintett az uralkodó feleségének feje felé. Nem hallottam az inkantációt, csak azt láttam, hogy izzó, fehér fény villámlik ki az ujjai közül, és átcikázik a lehulló kék homokon. Olvadó üveg szagát lehetett érezni, aztán füstpamacsok gomolyogtak felfelé. A homok teljesen felszívódott, mielőtt leért volna a padlóra, és a helyén furcsa módon eltorzult a levegő. Egyszeriben egy vastag üveglapon keresztül láttuk a királynét és Kasját, és mintha rengeteg tükröt helyeztek volna el körülöttük. A mágikus lámpások átvilágítottak a megtört levegőn, és a túloldalán még erősebbé vált a fényük. Feltűntek Kasja csontjai a királyné vállán pihenő karjában, és felderengett a koponyája és a fogsora is a fejében. Marek előrenyújtotta a karját, és megfogta a királyné kezét, hogy bevezesse a megtisztított körbe. A nemesek nem voltak szemtanúi annak, amikor a püspök Jadviga kendőjével vizsgálta

meg a királynét. Mohón figyelték a fehér ruhás asszonyt, akinek erei és vénái fénylő fonalakból álló, finom csipkehálózatként tűntek fel a bőre alatt, és minden tagja ragyogott. Lámpássá vált a szeme, és amikor kinyílt a szája, sugárzó ködöt lehelt magából: semmi árnyék, semmi folt, semmi sötétség. Az udvar már azelőtt morajlani kezdett, mielőtt a fény lassan kialudt volna a királyné testében. Az üvegfal csörömpölve szilánkokra tört, és amikor lezuhant a földre, újra kék füstté változott. – Vizsgáljuk tovább! – kiabálta túl Marek herceg a tömeg lármáját, és szinte sugárzott belőle az önelégültség. – Hívjatok tanúkat! Jöjjön a Fűz, az érsek… A termet ezekben a pillanatokban egyértelműen Marek uralta; még én is felfogtam, hogy ha a király elutasítja, ha elviteti, és később kivégezteti a feleségét, itt és most születik meg a pletyka arról, hogy gyilkos. Az uralkodó is érzékelte a veszélyt. Végignézett udvaroncain, aztán álla lefelé rándult, és visszaült a trónjára. Mareknek tehát még mágia nélkül is sikerült egy fontos lépésre rávennie az apját: akármi is volt az uralkodó szándéka, a tárgyalás már elkezdődött. Most láttam a királyt harmadszor. Első alkalommal sem volt kedélyes vagy szívélyes az ábrázata, túl sok redő barázdálta, szigorú szemöldökei alig távolodtak el egymástól. Ha jelzőt kellett volna rá keresnem, leginkább gondterheltnek neveztem volna. Ezúttal azonban határozottan mérgesnek látszott, hidegnek, mint a téli vihar, és még mindig ő volt, aki a végső ítéletet kimondja.

Oda akartam rohanni, félbeszakítani a tárgyalást, megmondani Mareknek, hogy vonja vissza, de már túl késő volt. A Fűz lépett elő tanúként, egyenes háttal, ezüstruhában. – Nem találtam benne rontást, de nem esküdnék meg rá, hogy hiányzik belőle – jelentette ki hűvösen, egyenesen a király szemébe nézve, mit sem törődve Marek fogcsikorgatásával és azzal, ahogy páncélkesztyűs kezével kardja markolatát szorongatta. – A királyné nem önmaga. Egyetlen szót sem szólt, és nem mutatja felismerés jeleit. Teljesen megváltozott a teste, semmi sem maradt halandó izmaiból és csontjaiból. Bár lehetséges eleven lényt megrontás nélkül kővé vagy fémmé változtatni, ezt a bizonyos átalakulást romlott fél idézte elő. – De ha az új teste valóban rontást hordoz – szólalt meg a Sólyom –, nem kellett volna észrevenned, mialatt átvilágítottam? A Fűz oda sem fordult a mágus felé, mintha nem is észlelte volna a jelenlétét. A jelek szerint a Sólyomnak még nem lett volna szabad megszólalnia. A boszorkány fejet hajtott a király előtt, az uralkodó bólintott, és egy röpke kézmozdulattal elbocsátotta. Az érsek ugyanilyen homályosan fogalmazott. Csak annyit mondott, hogy a katedrális összes szent ereklyéjével megvizsgálta a királynét, de azt nem jelentette ki, hogy hiányzik belőle a rontás. Feltételeztem, hogy tartanak a későbbi esetleges cáfolatoktól. Csak egy-két tanú szólalt fel a királyné védelmében, főleg

orvosok, akikkel Marek herceg vizsgáltatta meg az anyját. Kasjáról egyikük sem beszélt. Ő még egy mellékes gondolatot sem ért meg nekik, holott szintén az ő szavuktól függött az életben maradása. A királyné némán és tétlenül állt mellette. Mostanra minden fény eltűnt a testéből, arca jól láthatóan kiüresedett. A mellettem álló Alosára néztem, aztán az ő túloldalán álló Ballóra. Tudtam, hogy ha rájuk kerül a sor, odaállnak a király elé, és nyíltan beszélnek a könyvtár mellett talált, förtelmes bestiáriumról, elmesélik, hogyan vontunk köré sóból és vasból gyűrűt, hány rétegnyi védelmező igével kellett beburkolnunk, és hány őrnek kell felügyelnie a távollétünkben. A boszorkány azt fogja mondani, hogy nem szabad vállalni a kockázatot, mert túl nagy veszély leselkedik a birodalomra. A király pedig akár abban a pillanatban felállhat a trónról, és bejelentheti, hogy a rontás elleni törvények vitán felül állnak, ezért sajnálkozva bár, de a halálba kell küldenie a feleségét, és vele együtt Kasját is. Ahogy elnéztem, nem is láttam más lehetőséget. Meg fogja tenni. Az uralkodó hátradőlt a hatalmas, faragott székben, mintha támaszra lett volna szüksége a testsúlya megtartásához. Kezével eltakarta komor száját. Hópelyhekhez hasonlóan ülepedett le benne a döntés, és az első vékony, porszerű réteg lassan vastagodott. Egymás után szólaltak meg a tanúk, ám ő egyikükre sem figyelt. Már határozott. Zordan eltökélt arcában Kasja végzetét láttam, és kétségbeesve fordultam a Sólyom felé. Marek olyan

feszülten állt mellette, amilyen görcsös a kardot markolászó keze volt. Szolja viszonozta a pillantásomat, de csak alig észrevehetően széttárta a karját, mintha azt mondaná: én elkövettem mindent. Odahajolt a herceghez, és belesúgott valamit a fülébe. Amikor az utolsó orvos lépett elő tanúskodni, Marek megszólalt: – Hallgassuk meg a dvernyiki Agnyeskát is a királyné kiszabadításáról! Végtére is ezt akartam. Ezért jöttem a palotába, ezért harcoltam ki, hogy felvegyenek a listára. Mindenki rám nézett, még a király is rám eresztette pillantását összevont szemöldöke alól. Én viszont még mindig nem tudtam, mit mondhatnék. Számít egyáltalán bármit is a királynak, az udvaroncoknak, ha azt mondom, hogy a királyné nincs megrontva? Az meg végképp nem fogja őket érdekelni, mit mondok Kasjáról. Talán meg kellene kérnem Szolját, hogy mondjuk el együtt a

Hívóigét; lehet, hogy hajlandó volna rá. Belegondoltam, mi történne, ha így tennénk, hogyan világítaná meg a fehér fény az igazságot az egész udvar szeme láttára. A királynét azonban már megvizsgálták Jadviga kendőjével, sőt a Sólyom varázslatának fényében a palota összes lakója megnézhette. Ez az eljárás nem az igazságról szólt. A király nem az igazságot akarta. Bármit is bizonygatnék, ugyanúgy semmibe fogják venni, mint a többit. Nem tudnám meggyőzni őket. Aztán eszembe jutott, hogy adhatok nekik valami egészen mást. Azt, amit igazából akarnak. Ekkor döbbentem rá, hogy

tudom, mit akarnak. Többet akarnak tudni. Tudni akarják, milyen volt. A részesévé akarnak válni a királyné megmentésének, át akarnak alakulni egy hősi ének szereplőjévé. Ez sem az igazság, még távolról sem, de arról talán meggyőzheti őket, hogy Kasja nem érdemel halált. Behunytam a szemem, és felidéztem magamban az illúzióvarázslatot. Könnyebb egy jelenéshadsereget megteremteni – mondta egykor Szarkan, és miközben elkezdtem suttogni a szavakat, rájöttem, hogy igaza van. A gigantikus szívfát nem volt nehezebb odavarázsolni, mint egy szál virágot; hihetetlen könynyedséggel kígyózott felfelé a márványpadlóból. Kasjának elakadt a lélegzete, egy asszony felsikoltott, és valahol a teremben nagy dörrenéssel felborult egy szék. Nem figyeltem a zajokra. Hagytam, hogy a mágia dallamként csurogjon le a nyelvemről, és közben folyamatosan tápláltam a jelenést a varázserőmmel és a görcsös félelemmel, mely soha nem hagyott el teljesen. A szívfa egyre nőtt, óriás, ezüst ágai szétterjedtek a teremben, a menynyezetet pedig fokozatosan eltakarták az ezüstös, zörgő levelek. Áthatóvá vált a rothadó gyümölcs szaga. Felkavarodott a gyomrom. Aztán Janusz feje gurult át hirtelen a fűtakarón, és nekiütközött a burjánzó gyökereknek. Az udvaroncok kiáltozva hátráltak a falhoz, de közben egyre inkább elhalványultak, már-már eltűnni látszottak. A falak is felszívódtak a semmiben, átadták a helyüket a Rengetegnek, és lassan mindenhonnan az acélpengék csattogása visszhangzott. Marek egyszer csak rémülten megfordult, és felemelte a kardját:

ott termett egy ezüst imádkozó sáska, és rátámadt. Amikor karmai a herceg vállát érték, csikorogva lecsúsztak fényes páncéljáról. A herceg lába körül holttestek meredtek felfelé a fűből a semmibe. Füst tekergett a szemem előtt, és váratlanul égő ágak pattogása ütötte meg a fülemet. A törzs felé fordultam, és megpillantottam Szarkant is, akit a fa ezüstös kérge megpróbált magába zárni. –

Most, Agnyeska! – kiáltotta, és ujjai között fellobbant a tűzszív vörös lángja. Ösztönösen a mágus felé nyújtottam a kezem, élénken tombolt bennem a félelem és a kétségbeesés, és egyetlen pillanatra a mágus nem csak illúzió volt a számomra. Szarkan riadtan és dühösen nézett vissza rám, tekintete mintha azt kérdezte volna: Mit művelsz, te féleszű? Valahogy ott termett a varázslat közepén, tényleg ő volt az – aztán a tisztítótűz felágaskodott közöttünk, és eltakarta előlem. Szarkanból ismét ábrándkép lett, majd az is elhamvadt. A fa kérgére tettem a kezem, miközben az levált a törzsről és széthullott, akár egy túlérett paradicsom héja. A valóságban is ott éreztem Kasját magam mellett: lelesújtó ökle alatt szétnyílt a törzs, és nemsokára kibukott rajta a királyné. Felénk nyújtotta a kezét, segítségért tapogatózott, és az arca hirtelen megtelt élettel és rémülettel. Elkaptuk, és kihúztuk a fatörzsből. Hallottam, hogy a Sólyom egy tűzigét mormol – rájöttem, hogy valódi tüzet akar gyújtani, bár igazából nem voltunk a Rengetegben. A király kastélyában voltunk… Amint ez eszembe ötlött, a káprázat elkezdett kicsúszni a

kezeim közül, és apránként szertefoszlott. A fa elégett a levegőben; a gyökerénél fellobbanó tűz felkúszott a törzsén, majd magával vitte az Erdő többi részét is. A holttestek belesüppedtek a talajba, és még egyszer utoljára láthatóvá váltak az arcok, az összes elveszett ember arca, mielőtt összezárult fölöttük a márványpadló. Patakzó könnyekkel néztem őket. Nem is tudtam, hogy így megmaradtak az emlékezetemben, magam is csodálkoztam, hogy ennyi katonát fel tudok idézni. Végül az utolsó levélárnyékok is eltűntek, és ismét a palotában voltunk, a trón alatt, az emelvényről döbbenten néző király színe előtt. A Sólyom zihálva forgott körbe, kezében még mindig ropogott a tűz, és a leeső szikrák végigpattogtak a márványpadlón. Marek is meg-megpördült, hátha újból rátámad az ellenség, amelynek már híre-hamva nem volt. Kardjáról eltűntek a foltok, páncélja is fényes volt, kiegyenesedtek a horpadások. A királyné reszketegen állt az emelvény előtt, szeme tágra nyílt. A jelen lévő udvaroncok egészen a falig húzódtak vissza, egymáshoz tömörültek, a lehető legtávolabb tőlünk és a terem közepétől. Én remegve térdre rogytam, karommal átfogtam a hasamat, és émelygéssel küzdöttem. Nem akartam visszatérni a Rengetegbe. Elsőként Marek tért magához. Közelebb lépett a trónhoz, mellkasa zihálva hullámzott. – Innen mentettük ki őt! – kiáltott fel az apjának. – Ezt a gonoszt kellett legyőznünk, hogy kiszabadíthassuk, és ezt az árat fizettük érte! Ugyanezt a gonoszt szolgálod te is, ha… Nem fogom engedni! Esküszöm, hogy… – Elég legyen! – ordította a király. Szakálla sem rejtette el arca

sápadtságát. Marek ábrázata ellenben vörös volt és izgatott, tekintete izzott az erőszakosságtól és a harci láztól. Még mindig a kardját markolta, miközben közelebb lépett a trónhoz. Az uralkodó szeme elkerekedett. Orcái kipirultak a dühtől, miközben intett az őreinek, akik közül hatan azonnal ott termettek az emelvény körül. Hanna királyné váratlanul felkiáltott: – Ne! Marek megpördült és ránézett. Az asszony ügyetlenül, görcsösen közelebb lépett hozzá, és úgy húzta a lábát, mintha a legkisebb mozdulat is hatalmas erőfeszítésébe telne. A herceg döbbenten figyelte. A királyné még egy lépést tett előre, és elkapta Marek karját. – Ne! – ismételte. Akárhogy ellenkezett a herceg, anyja lenyomta felemelt karját. Minden erejével azon volt, hogy ellenálljon neki, ám a királyné belenézett a szemébe, és Marek arca hirtelen olyan lett, mint egy kisgyereké. – Megmentettél – folytatta az asszony. – Marecsek. Te már megmentettél engem. A herceg leengedte a karját, a királyné azonban nem eresztette, miközben lassan a király felé fordult. Az uralkodó megrökönyödve nézte a feleségét. Az asszony arca sápadt volt, de gyönyörű, aranyszőke haja glóriájával. – Meg akartam halni – magyarázta. – Annyira szerettem volna meghalni! – Megint előrébb vonszolta a lábát, majd letérdelt az emelvény széles lépcsőjére, és maga mellé húzta a fiát. Marek lehajtotta a fejét, és a földet nézte. Az asszony azonban nem sütötte le a szemét. –

Bocsáss meg neki! – kérte a királyt. – Ismerem a törvényt. Felkészültem a halálra. – A herceg ki akarta tépni a karját a szorításából, de ő nem engedte. – Polnia királynéja vagyok – jelentette ki hangosan. – Készen állok rá, hogy meghaljak az országomért. De nem árulóként! – Nem vagyok áruló, Kazimir – ismételte, és kinyújtotta a másik karját. – Elvitt. Ő vitt el! Mormogás hullámzott végig a termen, és olyan gyorsan duzzadt fel, akár egy megáradt folyó. Fáradtan felemeltem a fejem, és értetlenül körülnéztem. Amikor Alosára pillantottam, a boszorkány vonásai szigorúan megkeményedtek. A királyné hangja remegett, de így is elég erőteljes volt ahhoz, hogy túlszárnyalja a zsivajt. – Ítéljetek halálra azért, mert rontás alatt álltam! – kiáltotta. – De a magasságos isten rá a tanúm, hogy nem hagytam el az uramat és a gyermekeimet! Az áruló Vaszili hurcolt el az udvarból a katonáival együtt, bevitt a Rengetegbe, és saját kezével kötözött a fához!

22. FEJEZET

É

n figyelmeztettelek! – mondta Alosa, és fel sem nézve tovább csattogtatta a kalapácsot. A kohó sarkánál ültem a térdemet átölelve. A szikrák nem messze tőlem,

egy feketére üszkösödött foltra hullottak a földön. Nem szóltam semmit. Nem tudtam volna mit felelni, hiszen tényleg figyelmeztetett. Azzal senki sem foglalkozott, hogy Vaszili herceg is rontás alatt állhatott, ha képes volt ilyen szörnyűségre. Mindenkit hidegen hagyott, hogy a Rengetegben pusztult el, és a szívfa gyökerei magányos csontvázából táplálkoztak. Senkit sem érdekelt, hogy az egész a bestiárium hibájából történt. Vaszili herceg elrabolta a királynét, és átadta a Rengetegnek. Mindenki úgy haragudott rá, mintha csak tegnap követte volna el a bűnt, és a Rengeteg helyett Rosziát akarták megtámadni. Marekkel már megpróbáltam beszélni, de csak az időmet

vesztegettem. Alig két órával a királyné felmentése után már a laktanya udvarán gyakorlatoztatta a lovait, és ki is választotta, melyeket viszi magával a frontra. – Te velünk jössz – közölte velem, mintha kérdeztem volna, és közben le sem vette a szemét a körülötte körben járó, magas pej ló rúgkapáló lábairól. Egyik kezében kötelet, másikban hosszú ostort fogott. – Szolja azt mondja, legalább a kétszeresére növelheted a varázserejét. – Nem! – tiltakoztam. – Nem segédkezem rosziai emberek lemészárlásában! A Rengeteg ellen kell harcolnunk, nem ellenük! – Fogunk is – vetette oda Marek félvállról. – Miután elfoglaljuk a Ridva keleti partját, lejövünk délre a Jaral-hegység rosziai oldalán, és két oldalról bekerítjük a Rengeteget. Rendben, ezt visszük! – szólt oda az istállófiúnak, és átadta neki a kötelet. Gyakorlott mozdulattal a kezébe repítette az ostor röpködő végét, majd odafordult hozzám. – Figyelj, Nyeska… – Elakadt a lélegzetem. Hogy merészelt a becenevemen szólítani? Átkarolta a vállamat, és zavartalanul folytatta. – Ha a sereg egyik felét levisszük a ti völgyetekbe, ők fognak hamarabb átkelni a Ridván, és amíg hátat fordítunk nekik, kifosztják Kraliát. Feltehetőleg ezért kötöttek már régebben szövetséget a Rengeteggel. Pontosan ezt akarták elérni. A Rengetegnek nincs serege. A helyén marad, amíg el nem rendezzük az ügyeinket Rosziával. – Senki sem akar szövetséget kötni a Rengeteggel! – tiltakoztam. A herceg vállat vont. – Lehet, hogy nem kötöttek, de szán-

dékosan használták fel ellenünk. Szerinted mennyire vigasztalja anyámat az, hogy a galád Vaszili meghalt a Rengetegben, miután bedobta őt a feneketlen pokolba? Még ha meg is volt rontva már korábban, látnod kell, hogy ez nem számít. Roszia nem habozik megrohamozni a védtelenné vált területet, ha dél felé indulunk. Addig nem támadhatjuk meg a Rengeteget, amíg oldalról meg nem védjük magunkat. Ne légy ilyen szűk látókörű! Elhúzódtam a kezétől, és hátat fordítottam a leereszkedő modorának is. – Nem én vagyok szűk látókörű – háborogtam aztán Kasjának, amikor átsiettünk az udvaron, hogy megkeressük Alosát a kohónál. A boszorkány viszont csak annyit mondott komoran, mindenféle hév nélkül: – Én figyelmeztettelek. A Rengeteg hatalma nem valami vakon gyűlölködő fenevad. Gondolkozni, tervezni képes, és a saját céljaira törekszik. Belelát az emberek szívébe, hogy mérge erősebben hasson. – Levette a kardot az üllőről, és hideg vízbe süllyesztette. Jókora felhőkben pöffent fel a pára, akár valami gigantikus szörny lehelete. – Ha nem a rontás, akkor valami más dolgozik bennük. A mellettem ülő Kasja felkapta a fejét. – Szóval… bennem is valami más dolgozik? – kérdezte csüggedten. Alosa kis időre elhallgatott, és Kasját nézte. Némán, a levegőt is visszatartva vártam a választ, a boszorkány azonban csak vállat vont. – Nem elég rossz ez? Te kiszabadultál, a királyné is kiszabadult, mégis lángba borul egész Polnia és Roszia. Nagy szük-

ségünk van azokra az emberekre, akiket most a frontra küldenek. Ha nélkülözni tudtuk volna őket, már rég a csatatéren lennének. A király megfosztja a birodalmat az erejétől, és Rosziának is ezt kell majd tennie, ha fel akarja venni a harcot velünk. Szegényes és szomorú lesz az idei aratás mindkét királyságnak, akármelyik győz. – A Rengetegnek végig ez volt a célja – tette hozzá Kasja. – Az egyik célja – helyesbített Alosa. – Bizonyára szívesen felfalta volna Agnyeskát és Szarkant is, ha alkalma adódik rá, és utána egyetlen éjszaka alatt bekebelezte volna az egész völgyet. De a fa nem asszony, nem egyetlen magva van. Annyi magot szór szét, amennyit tud, és reméli, hogy egyik-másik szárba szökken. A könyv volt az egyik, a királyné a másik. Az első pillanatban el kellett volna küldeni a palotából, veled együtt. – Visszafordult a kohóhoz. – Most már késő. – És mi volna, ha visszamennénk a völgybe? – javasoltam Kasjának, és megpróbáltam elnyomni magamban a sóvárgást, amely a hazatérés lehetősége felé vonzott. Magam is szerettem volna hinni a szavaimban, amikor azt mondtam: – Itt már semmi dolgunk. Hazamegyünk, és segítünk felégetni a Rengeteget. Legalább száz embert toborozhatunk majd a völgyben… – Száz embert! – horkantott Alosa az üllő felé fordulva. – Te, Szarkan és száz ember legfeljebb egy kis kárt tudtok tenni a Rengetegben, de minden talpalatnyi területért súlyos árat fogtok fizetni. Közben az Erdő pedig mohón lesi majd, ahogy a Ridva partjain húszezer ember gyilkolja egymást.

– A Rengeteg azt úgyis eléri! – fortyantam fel. – Te nem tudnál tenni valamit? – De, most is teszek. – Alosa visszarakta a pengét a tűzbe. Amióta ott ültünk mellette és beszélgettünk vele, már negyedszerre izzította fel. Nem értettem. Soha nem láttam még korábban, hogyan készítik a kardokat, de a kovácsunkat sokszor néztem munka közben. Minden gyerek szerette figyelni a falu kovácsmesterét, ahogy kikalapálja a kaszákat, és játékból azt képzeltük, hogy kardot készít. Utána botokat szereztünk, és azokkal vívtunk csatákat játékból a kovácsműhely körül. Annyit viszont biztosan tudtam, hogy egy pengét nem kell ennyiszer újra meg újra megformálni, ám Alosa megint kivette a kardot, és visszarakta az üllőre. Ekkor döbbentem rá, hogy varázsigéket kalapál bele a pengébe. Még a szája is mozgott egy kicsit munka közben. Furcsa mágia volt, mintha soha nem ért volna véget. Alosa el-elkapta, ahogy lengett a levegőben, és hagyta egy kicsit himbálózni, mielőtt visszadugta volna a kardot a hideg vízbe. A sötét penge csöpögve emelkedett ki a vízből. Furcsa, mohó érzést sugárzott magából. Amikor belenéztem, hosszú zuhanást láttam a föld egy mélységes repedésébe, majd gurulást éles sziklákon. Nem hasonlított más varázskardokhoz, például azokhoz, amelyeket Marek katonái vittek a Rengetegbe; ez a tárgy életet akart magába szívni. – Egy évszázada formálom már ezt a kardot – mondta Alosa, és felemelte a fegyvert. Ránéztem az arcára, és örültem a lehetőségnek, hogy elszakíthatom a tekintetem a furcsa pengétől. –

Akkor kezdtem, amikor a Holló meghalt és Szarkan beköltözött a toronyba. Mostanra már kevesebb benne a vas, mint a varázslat. Még emlékszik a régi formájára, amely mindössze egy csapás erejéig tart, de ennyi elég is lesz nekünk. Visszarakta a tűzbe. Figyeltük, hogyan fürdik hosszú árnyéknyelvként a lángok között. – A Rengetegben lévő erő – szólalt meg Kasja a tüzet lesve – elpusztítható? – Ez a kard bármit elpusztít – válaszolt a boszorkány, és hittem neki. – A Rengeteget viszont rá kell vennünk, hogy fedje fel a nyakát. Ehhez pedig több katonára van szükség száznál. – Megkérhetnénk a királynét – vetette fel Kasja hirtelen. Értetlenül pislogva néztem rá. – Tudom, hogy sok nemes tett neki hűbér-esküt… egy kisebb csoport el is jött leróni tiszteletét előtte, amikor együtt voltunk bezárva, de a Fűz nem engedte be őket. Neki is lehetnek katonái, akiket oda tudna adni, ahelyett hogy Rosziába küldené őket. Ha valaki, hát a királyné biztosan szívesebben fordulna a Rengeteg ellen. Marek senkire sem hallgat, sem rám, sem a királyra, sem másra az udvarban, de az anyja talán belátóbb lesz.

Ezért Kasjával felkerekedtünk, hogy a nagy tanácsterem előtt várakozzunk. Az uralkodó felesége a haditanács ülésén vett részt. Az őrök hajlandók voltak beengedni, hiszen mostanra már

tudták, ki vagyok. A szemük sarkából idegesen és érdeklődve figyeltek, mintha attól tartanának, hogy bármikor kibuggyanhat belőlem a mágia, mint egy fertőző kelés. Én viszont nem akartam bemenni. Nem akartam belefolyni a főurak és a hadvezérek vitatkozásába, akik azt próbálták eldönteni, hogyan végezzenek tízezer emberrel, és dicsőségre áhítoztak, miközben a termény elrohadt a földeken. Nem akartam átadni magam egy újabb fegyverforgató kéznek, amely velem akar megcélozni valamit. Ezért inkább kint várakoztunk, a falnak támaszkodva, amíg a tanácskozás résztvevői – főurak és katonák – ki nem jöttek. Azt hittem, a királyné is utánuk fog jönni a szolgáival, akik segítenek neki járni. De nem utolsóként jött, hanem a többiekkel együtt, a csoport közepén, határozott léptekkel, diadémmal a fején. Ragosztok nagy műgonddal elkészített fejdíszét viselte. Az arany megcsillant a fényben, és a rubinkövek is felizzottak a királyné szőke hajkoronája fölött. Vörös selyemruhát öltött, ezért a körülötte összegyűlt udvaroncok úgy festettek, mint közönséges verebek egy kardinálispinty körül. A király hagyta el a termet utoljára, és közben Ballo atyával és két tanácsossal beszélte meg utólag támadt gondolatait. Kasja rám nézett. Át kellett volna verekednünk magunkat a tömegen, hogy eljussunk a királynéhoz. Vakmerő lépés lett volna, de bizonyára sikerül, mivel Kasja útjából mindenki félreállt. Csakhogy a királyné megint gyökeresen megváltozott. Eltűnt belőle a merevség és a hallgatagság is. Mosolyogva biccentett a körülötte lévő uraknak. Újra közéjük tartozott, a színpadon

mozgó, kecses és előkelő színészekhez. Nem mozdultam. Egyszer kinézett oldalra, majdnem ránk. Nem próbáltam elkapni a tekintetét, inkább belekaroltam Kasjába, és hátrébb húztam, a fal felé. Valami visszafogott, mint egy egeret az ösztönei az egérlyukban, amikor hallja a levegőben köröző bagoly szárnya suhogását. Az őrök felénk sandítva zárták a menetet. A folyosó jóformán kiürült. Remegtem. – Nyeska! – szólalt meg Kasja. – Mi baj van? – Tévedtem – feleltem. Nem tudtam, miben rejlik a nagy tévedésem, de éreztem, hogy hatalmas hibát követtem el. A rémisztő bizonyosság egyre mélyebbre süllyedt bennem, akár egy mély kútba dobott érme. – Nagyot tévedtem.

Kasja követett a folyosókon, a keskeny lépcsőkön, és a végén már szinte futott velem vissza a szobámig. Aggódva figyelte, ahogy erősen becsapom az ajtót, majd nekitámaszkodom, mint egy bújócskázó gyerek. – A királynéval kapcsolatos? Ránéztem a szobám közepén álló barátnőmre, és láttam, hogyan aranylik a kandalló tüzének fénye a bőrén és a haján. Egy szörnyűséges pillanatig úgy éreztem, hogy egy idegen áll velem szemben Kasja arcvonásaival. Magammal vittem a sötétség egy foszlányát a szobámba. Elfordultam, és odamentem az asztalhoz.

Őriztem néhány fenyőágat odabent, hogy szükség esetén kéznél legyen. Felmarkoltam egy adag fenyőtűt, elégettem a kandallóban, és beszívtam a csípős, kesernyés füstöt, miközben elmondtam a tisztítóigémet. Elhalványult az idegenség érzése. Kasja savanyú arccal nézett az ágyamon ülve. Elkeseredve néztem vissza rá. Biztosan észrevette a gyanakvást a szememben. – Nekem is eszembe jutott már – szólalt meg. – Nyeska, lehet, hogy… a királyné, vagy én, vagy mi mindketten tényleg… – Megremegett a hangja. – Nem! – vágtam közbe. – Nem. – Fogalmam sem volt róla, mit tegyek. Zihálva, ijedten ültem le a kandalló szélére, aztán hirtelen a tűz felé fordultam, egymás mellé raktam a két csészét formáló kezemet, és felidéztem a régi gyakorlatomat: a rózsakáprázatot. Kicsi, tekeregve burjánzó, tüskés rózsabokrot alkottam, amely komótosan kúszott fel a kandallórácsra. Ráérősen énekeltem, illatot is idéztem a virágokhoz, meg néhány zümmögő méhet. A pöndörödő szélű levelek alatt katicabogarak bújtak meg. Végül odavarázsoltam Szarkant is a bokor másik oldalára. A tenyerem alá került a keze, a hosszú, óvatos, cingár ujjak, a sima felületű, tolltól származó bőrkeményedések, a bőréből pedig forróság áradt. Testet öltött a kandalló peremén mellettem, ám egyidejűleg a könyvtárban is ott ültünk. Előre-hátra dúdolgattam a rövid illúzióigét, és állandó erővel tápláltam a mágia ezüstfonalát. Nem hasonlított az előző napi szívfafelidézésre. Néztem a mágus arcát, összeráncolt homlokát, ingerültséggel teli, sötét szemét, mégsem igazán őt láttam.

Nemcsak az illúzióra volt szükségem, nem pusztán a jelenlétére, az illatára vagy a hangjára. A trónteremben megjelenített szívfa azért volt olyan élő, mert a szívemből nőtt ki, a félelmeimből és az emlékeimből táplálkozott, a gyomromat felforgató riadalomból. Markomban tartottam a rózsát. Ránéztem a szirmok másik oldalán álló Szarkanra, tudatosítottam magamban kezemre záródó tenyerének érzését, azokat a pontokat, ahol az ujjbegyei éppen csak hozzáértek a bőrömhöz, és ahogy a kezem alsó, párnás része megpihent a kézfején. Hagytam, hogy feltörjenek belőlem az emlékek forró leheletéről, az összegyűrt selyemről és a csipkéről a testünk között, arról, ahogy az egész oldala hozzám simul. Felidéztem, mennyire haragudtam rá, mennyi mindent megtanultam tőle, mennyi mindent titkolt és rejtegetett előlem. Elengedtem a rózsát, és elkaptam a köpenye szélét, hogy megrázzam, ráordítsak, megcsókoljam… Ekkor pislogott egyet, és mélyen a szemembe nézett. Tűz égett valahol a háta mögött. Arcát zsíros korom lepte, hajába hamu tapadt, és a szeme is ki volt vörösödve. A kandalló tüze ropogott, és a fák sűrűjében tomboló lángok ropogását is hallani lehetett. – Nos? – kérdezte követelő, rekedt és bosszús hangon. Tényleg ő volt az. – Ez nem tartható sokáig, akármiben is mesterkedsz. Nem oszthatom meg a figyelmemet. Még erősebben megmarkoltam a ruhája anyagát. Éreztem, ahogy egy-két öltés elenged a varrásban, a pernye csípi a kezemet, füst hatolt az orromba és a számba.

– Mi történik? – A Rengeteg el akarja foglalni Zatocseket. Mindennap felégetjük egy darabon, de már egymérföldnyi területet veszítettünk. Vlagyimir ideküldte az összes katonáját, akiket nélkülözni tudott a Sárga-mocsárban, de nem lesznek elegen. A király nem küld embert? – Nem – feleltem. – Úgy döntött… úgy döntöttek, hogy inkább Roszia ellen indítanak háborút. A királyné azt mondta, hogy a rosziai Vaszili átadta őt a Rengetegnek. – A királyné megszólalt? – kérdezte Szarkan éles hangon, mire hatalmas dobbanásokkal éledt fel a félelem a torkomban. – De a Sólyom látóigét bocsátott rá – vetettem fel, legalább annyira vitatkozva saját magammal, mint vele. – Jadviga kendőjével is próbára tették. Nem találtak benne semmit. Nyoma sem volt benne a rontásnak, egyetlen árnyéknak sem… – A Rengeteg nemcsak rontással támad – szólt közbe Szarkan. – A közönséges kínzás is meg tud törni egy embert. Lehet, hogy önszántából engedte el a királynét, de megtörte annyira, hogy a szolgálatában maradjon, a mágusok szeme előtt viszont tisztának látszódjon. Lehet, hogy elültetett benne valamit, valami mást, esetleg a közelében. Egy gyümölcsöt, egy magot… Félbehagyta a mondatot, és elfordult. Látott valamit, amit én nem. Élesen felkiáltott: – Engedjétek el! – Elszakadt a mágikus kötelék. Leestem a kandallóról, és fájdalmasan a hátamra puffantam a padlón. A rózsabokor elhamvadt, és Szarkannal együtt semmivé enyészett.

Kasja odaszökkent mellém, hogy felsegítsen, én viszont már négykézlábra álltam. Egy gyümölcs, egy mag… Félelmet szítottak bennem a szavai. – A Bestiarium. Ballo megpróbálta megtisztítani… – Még szédelegtem, de megfordultam, és kiszaladtam a szobából. Egy elviselhetetlenül sürgető érzés hajtott. Ballo megpróbált beszélni a királynak a könyvről. Kasja mellettem szaladt, és megtámasztott az első botladozásaimnál. Akkor hallottuk meg a sikoltozást, amikor a legközelebbi, szolgáknak fenntartott lépcsőn lebukdácsoltunk. Túl késő, túl

késő, súgták a lábaim, miközben a talpam ütemesen csattogott a kövön. Nem tudtam megállapítani, honnan érkeznek a sikolyok: távolról jöttek, és furcsán visszhangoztak a kastély folyosóin. A Csarovnyikov irányába futottam. Két bámész szolgálólány egészen a falhoz lapult, és összegyűrték a kezükben tartott, összehajtogatott lepedőket. Kasjával éppen akkor fordultunk be a következő lépcsőre, amikor lentről hatalmas, fehér tűz lobbant fel, és éles szélű árnyékszilánkokat vetett a falakra. A vakító fény elhalványult, és hirtelen Szolját pillantottam meg, ahogy a lépcső tövének repül, és nagy nyekkenéssel a falhoz csapódik. Lesiettünk a fokokon, hogy közelebbről is megnézzük. A mágus végtagjai ernyedten lógtak, szeme kábultan dülledt ki, de egyetlen tagja sem mozdult. Vér csurgott az orrából, mellkasán pedig sekély vágásokat ejtettek, amelyekből szintén szivárgott a vér. A lény, amely a folyosóról a Csarovnyikov felé tartott, csaknem az egész helyiséget betöltötte a padlótól a mennyezetig.

Nem is annyira szörny volt, inkább különféle iszonytató testrészek összessége: a feje akár egy gigantikus kutyáé, homloka közepén egyetlen szemmel, és késekre emlékeztető, tűhegyes fogakkal. Hat izmos láb állt ki dagadt törzséből, amelyek karmos oroszlánlábakban végződtek, és minden alsó végtagját kígyóbőrhöz hasonló páncél fedte. Felüvöltött, és olyan gyorsan rohant felénk, hogy szinte megbénultam. Kasja elkapta a karomat, és felrángatott a lépcsőn. A szörny felugrott, fejét kapkodva, vicsorogva és üvöltve bukkant fel a lépcsőház nyílásában. Zöld hab tört fel a szájából. – Polzsit! – kiáltottam, és belerúgtam a fejébe. Visítva húzódott vissza a lépcső aljára, egészen a folyosóig, mert a fellángoló tűz lecsapott a lépcsőn és megégette a pofáját. Két nehéz nyílvessző fúródott a szörny oldalába, mire vicsorogva vonaglani kezdett. A háta mögött Marek éppen eldobott egy számszeríjat. A mellette álló, rémülten bámuló, fiatal apród lekapott egy lándzsát a falról, és azt szorongatta. Tátott szájjal meredt a szörnyre, és közben meg is feledkezett a fegyverről, amelyet a hercegnek kellett kitépnie a kezéből. – Menj, riaszd az őröket! – rivallt rá a herceg a fiúra, aki összerezzent, aztán futásnak eredt. Marek a torz lény feje felé szúrt a lándzsával. A terem ajtajának szárnyai a sarokvasaikon lógtak, a fekete-fehér padlóköveket vér szennyezte be, és már hárman hevertek holtan a közelében – széttépett ruhájú főurak. A teremben álló asztal alatt egy idős férfi fehér, rémült arca tűnt fel: a palota titkáráé. Kint a folyosón két további őr holttestét lehetett

látni, mintha a szörny a palota egyik mélyebben fekvő területéről tört volna ki, és átszakította volna az ajtókat, hogy elkapja az embereket. Vagy talán csak egy embert akart elkapni. Felhördült a lándzsa szurkálására, ám aztán elfordult Marektől, elfordította nehéz fejét, kivillantotta fogát, és Szolja felé indult. A mágus még mindig a mennyezetre szegezte kábult pillantását, és ujjaival lassan kaparászta a padlót, mintha valami fogódzót keresett volna. Mielőtt azonban a szörny rátámadhatott volna Szoljára, Kasja leugrott a lépcsőről. Az alján elbotlott és nekiütődött a falnak, ezért össze kellett szednie magát. Lerángatott egy lándzsát a falról, és beledöfte a szörny pofájába. A kutyaszörny el akarta kapni a nyelet, aztán felüvöltött: Marek közben az oldalába mélyesztette a saját lándzsáját. Csizmadobogás és kiáltozás hallatszott, őrök futottak a terembe, és a katedrális harangjai váratlanul zúgni kezdtek. Az apród riadót hirdetett. Szemtanúja voltam az eseményeknek, és később már mesélni is tudtam róla, akkor viszont egyáltalán nem éreztem valóságosnak, ami történt. Csak a szörny förtelmes, forró, bűzös leheletét éreztem felkúszni a lépcsőn, csak a vért láttam, és eszeveszetten dübörgött a szívem. Tudtam, hogy tennem kell valamit. A fenevad visítva fordult hátra Kasjához és Szoljához, én pedig felálltam a lépcsőn. A fejem fölött egyre zúgtak a harangok, és a lépcsőház magas ablaka az ég egy keskeny szeletére engedett kilátást, a felhős nyári nap ragyogó, gyöngyházszínű párájára.

Felnyújtottam a kezem az ég felé, és így kiáltottam: – Kalmoz! – A felhők összetömörültek, és sötét, szivacsszerű tömeggé alakultak odakint, és akkora zivatar támadt, hogy befröcskölt rám az eső az ablakon keresztül. Egy villám keletkezett recsegve-ropogva a felhők között, és világító, sziszegő kígyóként beszökkent az ablakon át a kezemre. A fénytől elvakulva markoltam meg. Mindent beborított a fehér sugárzás, és valami magas, vinnyogó énekhang. Alig kaptam levegőt. Ledobtam a villámot a lépcsőn, egyenesen a szörnyre. Mennydörgés remegtette meg a folyosókat, én pedig hátratántorodtam, és ráestem a lépcsőfokokra. Valami keserű, csípős szag keveredett a füstbe. Remegve feküdtem, könnyek buggyantak ki a szememből. Fájt a kezem a villám égetésétől, és úgy gomolygott körülötte a füst, mint a reggeli köd. Nem hallottam semmit. Amikor végre kitisztult a látásom, két szolgálólány rémült arca hajolt fölém, szájuk hangtalanul mozgott. A kezük beszélt helyettük, miközben gyengéden felsegítettek a földről. A lépcső alján Marek és három őr állt a szörny fejénél, és óvatosan bökdösték. Az egyszemű kutyafej füstölve, mozdulatlanul hevert a földön, és az elüszkösödött test feketesége éles kontrasztban állt a fehér falakkal körös-körül. – Döfjetek egy lándzsát a szemébe, hogy biztosra menjünk! – parancsolta Marek, mire az egyik őr beleszúrta fegyverét a nagy, kerek szembe, amelyet már fehér hályog borított. A test meg sem rezzent. Kezemmel a falon támaszkodva lebicegtem a lépcsőn, majd

reszketegen lecsúsztam az utolsó fokokon a szörny feje fölött. Kasja éppen Szolját segítette fel a földről. A mágus a keze fejével letörölte a vért az orra alól. Zihálva nézett le a teremtményre. – Ez meg mi a fene? – kérdezte Marek. Holtan a szörny még természetellenesebbnek látszott: az egymáshoz nem illő végtagok furcsa szögben lógtak a törzséről, mintha egy tébolyult varrónő különböző babák részeit öltötte volna össze. Fentről néztem le a fenevad kutyaszerű pofájára, a szétvetett, meglazult lábakra, a vaskos, kígyószerű törzsre, és hirtelen egy emlék bukkant fel bennem, egy előző nap látott kép, amelyet csak a szemem sarkából pillantottam meg, miközben próbáltam visszatartani magam az olvasástól. – Egy coglav – feleltem. Újra felálltam, de túl gyorsan, ezért gyorsan meg kellett támaszkodnom a falban. – Ez egy coglav. – Micsoda? – nézett fel rám Szolja értetlenül. – Mi az a…? – A bestiáriumból való! – folytattam. – Meg kell keresnünk Ballo atyát… – Elhallgattam, és ránéztem a szörnyre, az egyre üvegszerűbbé váló nagy szemre. Hirtelen rádöbbentem, hogy a papot nem fogjuk megtalálni. – Meg kell keresnünk a könyvet – suttogtam. Hányingerrel küszködve tántorodtam meg. Tettem néhány ügyetlen lépést, és majdnem elestem a szörny testében. Marek elkapta a karomat, és segített talpon maradnom. A lándzsáikat készenlétben tartó őrök gyűrűjében elindultunk a Csarovnyikov felé. A hatalmas fakapu szárnyai ferdén, szétforgácsolódva, vértől szennyesen lógtak a sarokvasakon. Marek rozoga létraként

támasztott neki a falnak, aztán a fejével intett az egyik őrnek. Együtt emelték meg az egyik szétzúzott kapuszárnyat, és félrerakták az útból. A könyvtár ízzé-porrá zúzódott, a lámpások eltörtek, az asztalokat felborították és szétverték, csak néhány lámpás pislákolt gyengén. A könyvespolcok rászakadtak a kötetekre, amelyeket korábban tartottak, a szekrények ki voltak zsigerelve. A terem közepén álló masszív kőasztal középen mindkét irányban szétrepedt, és beomlott. A bestiárium kinyitva hevert a poros kőhalmaz tetején, és érintetlen lapjait az egyetlen megmaradt lámpás fénye világította meg. Három összetört és eldobott test hevert az asztal körül a padlón, javarészt árnyékba veszve. Marek viszont teljesen mozdulatlanná dermedt mellettem. Megtorpant. Aztán hirtelen ordítva előrelendült. – Küldjetek a Fűzért! Küldjetek a… – A legtávolabb heverő test mellett térdre esett, és miközben a hátára fordította, újra megdermedt minden tagja. Az arcra eső fény az uralkodó vonásait világította meg. A király halott volt.

23. FEJEZET

M

indenütt emberek ordítoztak – őrök, szolgálók, miniszterek, orvosok –, és mindenki a lehető legközelebb akart férkőzni a király holttestéhez.

Marek három őrt állított az apja teste mellé, aztán eltűnt. Úgy sodródtam a falhoz, mint uszadék a megáradt folyón, és amikor egy könyvszekrénynek nyomódtam, behunytam a szemem. Kasja átverekedte magát a tömegen hozzám. – Nyeska, mit csináljak? – kérdezte, miközben segített leülni egy zsámolyra. – Menj, hívd ide Alosát! – kértem, mert azt súgták az ösztöneim, hogy szükségem van valakire, aki megmondja, mit kell tenni. Szerencsésen választottam. Ballo egyik segítője életben maradt, elmenekült, és felkapaszkodott a könyvtár hatalmas kandallójának kürtőjébe. Egy őr vette észre a karmok nyomát a tűzhelyen, meg a földön szétszóródott hamut, aztán meg is ta-

lálták a kéményben, rémülten reszketve. Lehozták, inni adtak neki, aztán a segítő felállt, rám mutatott, és azt mondta: – Ő volt az! Ő találta meg! Szédültem, émelyegtem és még mindig remegtem a mennydörgéstől. Mindenki engem bámult, és üvöltözött. Próbáltam beszélni nekik a könyvről, elmagyarázni, hogy mindvégig ott lapult a gyűjteményben, de nekik nem magyarázat kellett, hanem egy bűnbak. Fenyőtű illata hatolt az orromba. Két őr fogott meg, és biztos voltam benne, hogy gondolkodás nélkül lerángatnak a várbörtönbe, vagy valami még rosszabb sors vár rám. – Boszorkány! – kiáltotta valaki. – Ha engedjük, hogy viszszanyerje az erejét… Alosa vetett véget a zűrzavarnak. Belépett a terembe, hármat tapsolt, és összecsapódó tenyerei mindháromszor olyan hangot adtak, mintha egy hadsereg toppantott volna egyszerre. Épp csak annyi időre csendesült el a terem, hogy a boszorkány elmondhasson pár mondatot: – Tegyétek le a székre, és elég legyen az őrültségből! Inkább fogjátok el Jakubot! Ő volt az események középpontjában. Hát senkinek sem volt annyi esze, hogy rontást gyanítson benne? Fellépésének tekintélye volt, őt mindenki ismerte, főképp az őrök, akik úgy kihúzták magukat a szavára, mintha a parancsnokuk rivallt volna rájuk. Elengedtek, és a hevesen tiltakozó Jakubot fogták le helyettem, hogy odavonszolják Alosa színe elé. – De ő volt az! – ellenkezett a tanonc. – Ballo atya azt mondta, ő találta meg a könyvet…

– Hallgass! – förmedt rá a boszorkány, és előkapta tőrét. – Fogd le a csuklóját! – szólt oda az egyik őrnek, aki tenyérrel felfelé az asztalra feszítette Ballo tanítványának kezét. Alosa elmotyogott egy varázsigét, megvágta a tanonc könyökét, majd a vérző seb mellé tette a tőr pengéjét. Jakub rángatózva és nyöszörögve próbált kiszabadulni a szorításból, de az őrök erősen fogták. A sebből sűrű, fekete füst gomolygott ki, és körbelengte a világító pengét. A boszorkány lassan forgatta a tőrt, és feltekerte vele a füstkígyókat, mint orsóra a fonalat, amíg el nem fogytak. Alosa felemelte a tőrt, hunyorogva nézegette, és így szólt: –

Hulvad elolveta. – Háromszor ráfújt, mire a penge fénye egyre erősebb lett, s végül már tűzként izzott. A füst kénszagot árasztva apadt el. Mire végzett a varázslattal, a terem nagyrészt kiürült, és a bent maradtak mind visszahúzódtak a falakhoz, kivéve a sápadt, savanyú képű őröket, akiknek a tanoncot kellett lefogniuk. – Jól van, hozzatok kötszert! Ne óbégass, Jakub! Én is ott voltam, amikor megtalálta a könyvet, te szamár! Évek óta a könyvtárban lapult, alattomosan, mint a rohadt alma. Ballo meg akarta tisztítani. Utána mi történt? Jakub nem tudott felelni. Azt mondta, őt elküldték néhány eszközért. Amikor elhagyta a termet, a király még nem volt jelen, és amikor visszatért a sóval és a gyógynövényekkel, az uralkodó és az őrei feszülten álltak az emelvény mellett, Ballo pedig felolvasott. Teste elkezdett átalakulni: karmos lábak nőttek ki a köpenye alól, két másik végtag türemkedett ki az olda-

lából, kiszakították magukat a testéből, arcából hosszúkás pofa lett, és a szavak egyre csak áradtak belőle, pedig már inkább gurgulázott, mint beszélt, és összeszorult a torka… Jakub egyre magasabbra ívelő hangon mesélte el a borzalmakat, míg végül elcsuklott a szava, és elhallgatott. Remegett a keze. Alosa öntött neki még egy kis nalevkát egy pohárba. – Erősebb, mint gondoltuk. Azonnal el kell égetnünk. Nagy nehezen felálltam a zsámolyról, de a boszorkány felém fordulva megrázta a fejét. – Te kimerültél. Ülj le a kandalló mellé, és figyelj engem! Ne próbálkozz semmivel, csak ha látod, hogy fel akar emészteni. A könyv még mindig békésen hevert a padlón a kőasztal maradványai között, aranyozottan, ártatlanul. Alosa elvett egy pár páncélkesztyűt az egyik őrtől, és azzal emelte fel a földről. Odavitte a kandallóhoz, és tüzet idézett: – Polzsit, polzsit mollin,

polzsit talo. – Hosszasan folytatta az inkantációt, míg végül a kihűlt hamu olyan erővel kapott lángra, mint a fegyverkovácstűzhely az udvaron. A lángok nyaldosni kezdték és összetapasztották az íveket, de a könyv egyszer csak kitárult, és lapjait zászlóként lobogtatva csapkodott a viharos szélben. Az izzó háttér előtt megjelenő mágikus fenevadak megpróbálták magukra vonni a figyelmet. – Vissza! – kiáltott rá Alosa harsányan az üveges szemmel, megbabonázva bámuló őrökre, akik közül néhányan már közelebb akartak ugrani a kandallóhoz. A boszorkány a pengével

arcukba tükrözte a tűz fényét, mire pislogva, sápadtan és rettegve hátrálni kezdtek. Alosa megfeszítetten figyelte, ahogy eltávolodnak a kandallótól, aztán megfordult, és folytatta a tűzigét. Sokszor elismételte, és szélesre tárt karokkal igyekezett korlátok között tartani a lángokat. A könyv azonban még mindig nedves, zöld fához hasonlóan sziszegett és köpködött a tűzben, sehogy sem akart lángra kapni. Tavaszi levelek üde illata töltötte meg a termet, és láttam, ahogy Alosa nyakán kidagadnak az erek, a vonásai pedig megfeszülnek. Tekintetét a kandallópárkányra szegezte, de időnként lepillantott az izzó lapokra is. Minden ilyen alkalommal rányomta a hüvelykujját a tőre pengéjére. Vér serkent az ujjából. Visszaemelte a pillantását. Berekedt. Egy maroknyi narancsszínű szikra hullott a szőnyegre és parázslani kezdett. Miközben a zsámolyon ültem fáradtan, egy régi dal kívánkozott ki belőlem a tűzhely szikrájáról, de megpróbáltam rövidre fogni: Élt egyszer egy arany hercegnő,

akit csepűrágó szeretett; a király csodás lagzit rendelt, s a mesének vége lett. Élt egyszer vén Baba Jaga, háza vajból készült, lakában kélt számos csoda… pszt! A szikra elszenderült. A parázs elhamvadt, és magával vitte a történetet. Még egyszer végigénekeltem halkan, majd annyit mondtam: – Kikra, kikra. – Végül harmadszor is eldúdoltam. A repkedő szikrák esőcseppekhez hasonlóan hullottak a könyv lapjaira, és mindegyik fekete petytyet hagyott a papíron. Mint egy izzó zuhatag, amely összegyűlve hamukupacokat alkotott, és vékony füstfelhők formájá-

ban lehelte ki erejét. Alosa egyre lassabban varázsolt, végül abbahagyta. A tűz végre ráharapott a könyvre. A lapok széle felpöndörödött, mint a pusztulásuk előtt összekucorodó állatok, és a Rengeteg nedveinek karamellhez hasonló szaga áradt ki a kandallóból. Kasja óvatosan megfogta a kezem, és elhátráltunk a tűztől, amely lassan és vonakodva, mint a szikkadt kenyérre fanyalodó ember, felfalta a könyvet. – Hogy került a kezedbe az a bestiárium? – kérdezte az egyik miniszter, és a következő pillanatban már záporoztak rám a kérdések. – Mit keresett ott a király? A tanácsterem zsúfolásig megtelt nemesekkel, akik sehogy sem akartak kifogyni a kérdésekből – hol engem faggattak, hol Alosát, hol egymást. Félve várták a válaszokat, ám azokkal nem tudtunk szolgálni. Az egybegyűltek fele még mindig engem gyanúsított azzal, hogy csapdát állítottam a királynak, és ragaszkodtak hozzá, hogy tömlöcbe kerüljek, mások – mindennemű bizonyíték nélkül – úgy határoztak, hogy a remegő Jakub egy rosziai kém, aki a könyvtárba csalta a királyt, és rávette Ballo atyát, hogy olvasson fel a könyvből. A tanítvány tiltakozott, sőt sírva is fakadt, nekem azonban nem volt erőm megvédeni magam velük szemben. A szám akaratlanul is ásításra nyílt, amitől csak még mérgesebbek lettek. Nem akartam tiszteletlenül viselkedni, de nem tehettem róla. Alig kaptam levegőt. Nem tudtam gondolkodni. A kezem még égett a villámtól, az orromat betöltötte a füst és az égett papír

szaga. Még mindig valószerűtlennek tetszett számomra az egész. Meghalt a király, és Ballo atya is. Alig egy órája még láttam őket, ahogy élve és épségben elhagyták a háborús tanácskozás helyszínét. Élénken élt az emlékeimben a pillanat, a rövid, aggodalmas ránc Ballo atya homlokán, a király kék csizmája. Alosa elmondott egy tisztítóigét a király teste fölött a könyvtárban, aztán a papok átvitték a katedrálisba virrasztásra. Kapkodva gyolcsba tekerték, a csizmája kilógott belőle. A főurak továbbra is velem ordítoztak. Tovább rontotta a helyzetet, hogy tényleg hibásnak éreztem magam. Sejtettem, hogy valami nincs rendjén. Gyorsabban kellett volna cselekednem, már az első percben el kellett volna égetnem a könyvet. Sajgó kezemmel eltakartam az arcomat. Marek herceg azonban felállt mellettem, és olyan tekintéllyel üvöltött rá a nemesekre, amilyet csak egy véres lándzsa tudott kölcsönözni neki. Az orruk előtt csapta le a fegyvert az asztalra. – Megölte a szörnyet, mielőtt az végzett volna Szoljával és még egy tucat emberrel! Nincs időnk ilyen ostobaságokra! Három nap múlva megrohamozzuk a Ridvát! – A király parancsa nélkül nem rohamozunk meg semmit! – kiáltotta vissza merészen az egyik miniszter. Szerencséjére az asztal túloldalán állt, és Marek nem tudta elkapni, amikor áthajolt az asztal fölött, ökölbe szorult kezén páncélkesztyűvel. A jogosnak érzett dühtől szinte világított a teste. – A miniszternek igaza van – szólt közbe Alosa élesen, és ő is letette a kezét az asztalra. Marek felegyenesedett és ránézett. –

Ez nem megfelelő időpont egy háború elindítására. A főurak egy része vicsorgott és hadonászni kezdett. Mindenkit hibáztattak: Rosziát, engem, még szegény Ballo atyát is. Az asztalfőn üresen állt a trónszék. Tőle jobbra Zigmund koronaherceg foglalt helyet. Egyik kezét a másik öklére kulcsolta. Csak nézett maga elé, és nem szólalt meg, mialatt a többiek ordítoztak. A királyné a tróntól balra eső széken ült. Még mindig rajta volt Ragosztok arany fejpántja, de ruháját fényes, fekete szaténra cserélte. Tompán fogtam fel a történéseket, de azt észrevettem, hogy egy levelet olvas – a könyökénél egy üres tarisznyájú, tétova arcú hírvivő állt. Feltételeztem, hogy az imént osont be a terembe. A királyné felállt. – Uraim! – Mindenki az uralkodó özvegye felé fordult. Az asszony felemelte a levelet, egy kicsi, összehajtott papírdarabot, amelynek vörös pecsétjét már feltörte. – Egy rosziai sereget láttak a Ridva felé közeledni. Reggelre ideérnek. Senki sem szólt egy szót sem. – Félre kell tennünk a gyászt és a haragot is – folytatta a királyné. Felnéztem rá: arca egy igazi királyné képmása volt, büszke, dacos, felemelt állú. Hangja tisztán betöltötte a márványtermet. – Polnia ebben az órában nem mutathat gyengeséget. – A koronaherceg felé fordult, aki éppen úgy nézett fel rá, mint én, riadtan, ugyanakkor gyermeki nyitottsággal. Szája kicsit kinyílt, de nem jöttek ki rajta szavak. – Zigmund, mindössze négy csapat érkezik. Ha összegyűjtöd a város körül várakozó seregeket, és rögtön rájuk támadsz, hatalmas előnyre tehetünk

szert. – Nekem kellene… – szólt közbe Marek háborogva, de Hanna királyné felemelte a kezét, mire elhallgatott. – Marek herceg itt marad, és a királyi őrséggel biztosítja a fővárost. Összegyűjti a további érkező katonákat. – A királyné visszafordult az udvar képviselői felé. – A tanács fog neki útbaigazítást adni, és remélhetőleg én magam is. Felteszem, mást nemigen tehetünk. A koronaherceg felállt. – Azt tesszük, amit a királyné mond – jelentette ki. Marek arca egészen lilára vált a csalódott dühtől, aztán erőteljesen kifújta a levegőt, és csak annyit mondott fanyarul: – Jól van. Azzal látszólag el is dőlt minden. A miniszterek sietve elhagyták a termet minden irányban, és örültek, hogy helyreállt a rend. Egy percük sem volt tiltakozni, sem más megoldást javasolni, nem dacolhattak az események elsöprő erejével. Felálltam. – Ne! Várjatok! – szólaltam meg, de nem hallgatott rám senki. Utolsó varázserőmet szedtem össze, hogy hangosabban tudjak szólni, hátha visszafordíthatom őket. – Várjatok! – próbálkoztam, ám abban a pillanatban elsötétült körülöttem az egész terem.

A szobámban tértem magamhoz, egy görcsös rándulással fe-

lültem az ágyamon. Égnek álltak a szőrszálak a karomon, és égett a torkom. Kasja a lábamnál ült az ágyon, a Fűz pedig alig észrevehető rosszallással egyenesedett fel a fejem mellett. Varázsfőzettel teli fiolát fogott. Nem emlékeztem rá, hogy kerültem vissza. Zavartan kinéztem az ablakon. A nap már jóval arrébb járt. – Elájultál a tanácsteremben – magyarázta Kasja. – Nem tudtalak felkelteni. – Túlzottan kimerültél – szólalt meg a boszorkány. – Ne, nem kelhetsz fel. Maradj csak ott, ahol vagy, és legalább egy hétig ne próbálj mágiát használni! Újra fel kell tölteni a kelyhet, ez nem egy végtelen folyó. – De a királyné! – hördültem fel. – A Rengeteg… – Felőlem semmibe veheted a szavaimat, elhasználhatod az utolsó csepp erődet is, és meghalhatsz, nem fogok szólni semmit – vont vállat a Fűz. El sem tudtam képzelni, hogyan vette rá Kasja arra, hogy ápoljon engem, de a rideg pillantásból, amellyel egymásra néztek, és a merev mozdulatokból, ahogy a Fűz elhaladt Kasja mellett és kisietett az ajtón, arra következtettem, hogy nem lehetett szelíd a szóváltásuk. Rányomtam az öklömet a szememre, és visszafeküdtem a párnára. A boszorkánytól kapott főzet melegen, sugárzón örvénylett a hasamban, mintha túl sok erős paprikával fűszerezett ételt ettem volna. – Alosa tanácsolta, hogy hívjam fel hozzád a Füzet – mondta Kasja, és aggodalmasan felém hajolt. – Azt mondta, megpróbálja

maradásra bírni a koronaherceget. Összeszedtem a maradék erőmet, felkönyököltem, és megpróbáltam elkapni Kasja kezét. Gyengék voltak és sajogtak a hasizmaim. Ezekben a pillanatokban viszont nem maradhattam ágyban, még ha mágiát nem is használhattam. Valami súlyosan megülte a kastély levegőjét, valami borzalmas nyomás. A Rengeteg még mindig jelen volt. Nem adta fel a próbálkozást. – Meg kell találnunk őt.

A koronaherceg lakosztályát őrző katonák éberen figyeltek. Már majdnem utunkat állták, amikor elkiáltottam magam: – Alosa! – A boszorkány kidugta a fejét az ajtón, mondott valamit az őröknek, ők pedig beengedtek minket a terembe, ahol a kaotikus készülődés zajlott. A koronaherceg még nem öltötte fel a teljes páncélzatát, de a lábvértje és a láncinge már rajta volt. Egyik kezét a fia vállán tartotta. Felesége, Malgozsata hercegné is mellette állt, kislányukkal a karján. A kisfiúnál volt egy kard – valódi kard, éles pengével, pont akkora, hogy forgatni tudja. Alig volt hétéves. Akár pénzben is fogadtam volna rá, hogy rövid időn belül levág vele egy ujjat – a sajátját vagy valaki másét –, hiszen annyira kicsi volt, de ugyanolyan avatottan fogta, mint a katonák. A tenyerén tartva felajánlotta a fegyvert az apjának, és izgatottan felnézett rá. – Nem leszek útban! – bizonygatta. – Itt kell maradnod, hogy vigyázz Marisára – mondta az apja,

és megsimogatta a kisfiú fejét. Ezután a feleségére nézett. Nem az arcát, hanem a kezét csókolta meg. – Visszajövök, amint lehet. – Arra gondoltam, hogy elviszem a gyerekeket Gidnába, ha véget ér a temetés – vetette fel az asszony. Halványan emlékeztem rá, hogy talán abból a városból származott; a tengeri kikötőből, amely a házasság révén került Polniához. – Jót tesz majd nekik a tengeri levegő, és a szüleim sem látták Marisát a keresztelő óta. – A szavak értelméből arra következtethettem volna, hogy most merült fel benne először az ötlet, de a hanghordozása arról árulkodott, hogy régóta gyakorolta, mielőtt előadta volna. – Nem akarok Gidnába menni! – tiltakozott a kisfiú. – Papa… – Elég legyen, Sztasek! – szólt rá az apja. – Ahogy gondolod – fordult a hercegné felé, majd Alosát kereste a pillantásával. – Teszel áldást a kardomra? – Inkább nem – közölte a boszorkány komoran. – Miért egyeztél bele? Tudod, miről beszéltünk tegnap… – Tegnap még élt az apám – vágott közbe Zigmund herceg. – Ma már halott. Szerinted hogy fog alakulni a főurak szavazása a trónutódlásról, ha Mareket engedem el a rosziai csapat ellen? – Akkor küldj egy tábornokot! – csattant fel Alosa, de nem igazán ellenkezett. Láttam rajta, hogy csak azért mondja, mert szüksége van egy válaszra, amelyben hinni tud. – Mit szólnál mondjuk Golskin báróhoz? – Képtelenség! Ha nem én vezetem a sereget, Marek fogja. Akárkit is nevezek ki parancsnoknak, szerinted feltartóztathatja

Polnia újdonsült első számú hősét? Az egész országban az ő tetteiről dalolnak. – Csak egy bolond szavazná meg, hogy a trón Mareké legyen, és nem a tiéd – csóválta a fejét Alosa. – Az emberek bolondok. Add azt az áldást, és tartsd rajta a szemed a gyerekeimen! Ott maradtunk, és figyeltük, ahogy távozik a lován. A két kisgyerek zsámolyokra térdelt, úgy leste az ablakpárkány fölött az apját. Anyjuk a hátuk mögött állt, kezeit a gyerekek aranyszínű és sötét haján pihentette. A koronaherceg egy kisebb csapat őrrel lovagolt ki, a kíséretével, és a sasmadarat ábrázoló, vörös-fehér lobogó integetett helyette. Alosa némán nézett utána a másik ablakból, egészen addig, amíg el nem hagyták a külső udvart. Aztán odafordult hozzám, és komoran így szólt: – Mindig meg kell fizetni az árat. – Igen – feleltem halkan, fáradtan. Biztos voltam benne, hogy van még mit fizetni.

24. FEJEZET

N

em igazán tudtam mást tenni, csak aludni. Alosa azt mondta, feküdjek le ott a teremben, akármilyen gyanakodva néz rám a hercegné, engem

pedig azonnal elnyomott az álom a kandalló elé leterített, puha gyapjúszőnyegen. Különös minta díszítette: mintha hatalmas eső- vagy könnycseppek táncoltak volna rajta. A kőpadló alatta kemény volt, de elcsigázottságomban alig éreztem. Végigaludtam az estét és az éjszakát, aztán végül kora reggel tértem magamhoz, még mindig fáradtan, de legalább már kevésbé tompa fejjel. Villámtól megperzselt tenyerem érintésre ismét hűvösnek érződött. Maradék mágiám olyan volt, mint egy kőágyon lassan bukdácsoló patak. Kasja is szőnyegen aludt az ágy lábánál, és a baldachinon keresztül láttam a hercegnét is, aki maga mellett tartotta gyerekeit. Az ajtó mellett kétoldalt őrök szenderegtek.

Alosa egy széken ült a kandalló mellett, ölében a mohó karddal, amelyet ujjával élesített. Éreztem a varázsereje suttogását, ahogy hüvelykujja begyét végigfuttatta a penge szélén. Vékony vércsík jelent meg sötét bőrén, jóllehet valójában nem is ért hozzá az acélhoz, és a vércseppek halvány, vörös ködként ivódtak bele a fémbe. Úgy fordította a székét, hogy rálásson az ajtókra és az ablakokra is, és valami azt súgta, hogy egész éjjel őrködött. – Mitől félsz? – kérdeztem halkan. – Mindentől – felelte. – Bármitől. A palotában bujkáló rontástól… A király halott, Ballo halott, és a koronaherceget odacsalták egy csatatérre, ahol bármi megtörténhet. Most már késő óvatosnak lenni. Néhány napi kialvatlanság nem fog megártani. Jobban érzed magad? – Bólintottam. – Remek. Figyelj rám: gyökerestől el kell távolítanunk a rontást a palotából, méghozzá gyorsan. Nem hinném, hogy a könyv elpusztításával eltűnt volna az egész. Felültem és átkaroltam a térdemet. – Szarkan azt mondta, esetleg a királynéból ered. Lehet, hogy… nem rontás alatt áll, hanem kínzással vették rá, hogy segítsen a Rengetegnek. – Eltűnődtem a mágus szavain. Ha a királyné felszedett egy kicsi, aranyszínű gyümölcsöt a Rengeteg talajáról, és valahogy sikerült kicsempésznie onnan, hogy aztán valahol a palota egyik sötét szegletében elrejtse, a magból időközben vékony, ezüstszínű hajtás sarjadhatott, és villámgyorsan szétszórhatta az ártó mágiát az épületben. Nehéz volt elképzelnem, hogy a királynéból any-

nyira kiveszett minden emberi, hogy képes volna magával hozni a Rengeteg egy darabkáját, a saját családja és birodalma ellen. – Nem kellett sokat kínozni őt ahhoz, hogy holtan akarja látni a férjét, hiszen húsz évre magára hagyta a Rengetegben – érvelt Alosa. – Talán az idősebb fiára is így tekint – tette hozzá, mire összerándultam a viszolygástól. – Észrevettem, hogy Mareket nem akarta a frontra küldeni. Annyit bizonyosan kijelenthetünk, hogy a királyné körül forognak az események. Nem tudnád bevetni vele szemben azt a bizonyos Hívóigét? Hallgattam. Eszembe jutott a trónterem, ahol én is késztetést éreztem az ige alkalmazására, de aztán inkább egy illúziót varázsoltam az udvar elé, egy színpadias jelenetet, amellyel bűnbocsánatot csikarhattam ki Kasjának. Lehet, hogy nagy hibát követtem el. – Nem hinném, hogy egyedül menni fog – jegyeztem meg. Volt egy olyan érzésem, hogy a Hívóige nem egyszemélyes varázslat. Az igazság semmit sem jelent, ha nincs kivel megosztani, az ember egész életében szünet nélkül kiabálhat az ég felé, semmi haszna nincs, ha senki sem jön oda meghallgatni. Alosa a fejét ingatta. – Én nem segíthetek. Nem hagyhatom felügyelet nélkül a hercegnét és a hercegi utódokat, amíg épségben el nem jutnak Gidnába. – Talán megkérhetnénk Szolját – javasoltam vonakodva. Semmi kedvem nem volt vele varázsolni, és újabb alkalmat adni neki arra, hogy belekapaszkodhasson az én mágiámba, de el tudtam képzelni, hogy éleslátása jócskán felerősítené az igét.

– Szolja – ismételte a nevet a boszorkány rosszallóan. – Felelőtlenül viselkedett, de nem bolond. Tehetnél vele egy próbát. Ha nem sikerül, menj Ragosztokhoz! Ő gyengébb Szoljánál, de talán alkalmas rá. – Hajlandó lesz segíteni? – kérdeztem kétkedve, és a királyné fején aranyló fejpántra gondoltam. Ragosztok sem kedvelt különösebben. – Ha én kérem, igen – közölte Alosa. – Ő az ükunokám. Ha ellenkezik, mondd meg neki, hogy beszélni akarok vele. Igen, tudom, hogy tűrhetetlenül viselkedik – tette hozzá gyorsan, félreértve az arcomra kiülő ámulatot. Sóhajtott. – A családom egyetlen tagja, aki valamennyire konyít a mágiához. Legalábbis Polniában. – Megrázta a fejét. – A kedvenc lányunokám gyerekeiben és unokáiban is felbukkant a képesség, de ő hozzáment egy velencei férfihoz, és délre költözött vele. Legalább egy hónapba telne idehozni őket. – Más családtagjaid is maradtak rajtuk kívül? – érdeklődtem félénken. – Ó hogyne… ha jól tudom, hatvanhét ükunokám van – válaszolta némi töprengés után. – Mostanra valószínűleg több is. Apránként mindegyikük elszállingózik tőlem. Csak néhányan írnak nekem rendszeresen a téli napforduló idején. Legtöbbjük nem emlékszik rá, hogy tőlem származik, vagy talán soha nem is tudta. A bőrük színében egy kis tea keveredik tejjel, de legalább nem égnek le a napon. A férjem egyébiránt már száznegyven éve halott. – Könnyed hangon tette hozzá, mintha mellékes volna.

Feltehetőleg nem is volt neki fontos. – Ennyi? – kérdeztem, szinte elkeseredve. Ükunokák, akiknek a fele már elveszett, a többiek pedig úgy eltávolodtak tőle, hogy Ragosztok is csak sóhajt és enyhe bosszúságot vált ki belőle. Úgy éreztem, ez a család nem elég ahhoz, hogy erős gyökerekkel tartsa a világban a boszorkányt. – Eleve nem voltak rokonaim. Anyám Namibból érkezett rabszolgaként, de a születésemkor meghalt, így ennél többet nem is tudok róla. Egy báró vásárolta meg délen egy mondriai kereskedőtől, hogy a felesége tekintélyét növelje. Már a varázserőm megmutatkozása előtt kedvesen bántak velem, de csak úgy, mint a gazdák, nem mint családtagok. – Megvonta a vállát. – Időnként választottam egy szeretőt, többnyire katonákat. De a kor előrehaladtával ők is olyanná válnak, mint a virágok: az ember már akkor tudja, hogy el fognak hervadni, amikor belerakja őket a vázába. – Akkor miért vagy itt egyáltalán? – fakadtam ki. – Miért érdekel téged Polnia sorsa… vagy bármi más? – Mert még nem haltam meg – vágta rá csípősen. – Mindig kényes voltam a munkám minőségére. Polniát jó királyok kormányozták. Jól szolgálták népüket, könyvtárakat és utakat építtettek, létrehozták az Egyetemet, és sikerrel szálltak harcba ellenségeikkel is, ezzel megakadályozták, hogy egy másik nép lerohanja őket, és leromboljon mindent. Értékes eszközöknek bizonyultak. Ha gonosszá vagy ügyetlenné válnának, elhagynám ezt a helyet. Ha a forrófejű Marek kerülne trónra, és tucatnyi

háborút vívna pusztán a dicsőségért, egyetlen katona kezébe sem adnék varázskardot. De Zigmund… ő értelmes ember, és jól bánik a feleségével. Neki örömmel segítek megtartani a falakat. Látta az arcomra kiülő keserűséget, és karcos kedvességgel hozzátette: – Meg fogsz tanulni kevésbé érezni, gyermekem. Vagy más dolgok nőnek majd a szívedhez. Mint szegény Ballónak. – Valami avult, sóvárgó sajnálattal a hangjában beszélt, amely nem volt elég erős ahhoz, hogy gyásznak lehessen nevezni. – Negyven évig körmölte a kéziratokat egy kolostorban, mire észrevették, hogy nem öregszik. Azt hiszem, soha nem fogta fel teljesen, hogy mágikus képességekkel rendelkezik. Folytatta a fegyver élesítését, én pedig kisétáltam a szobából, sajgó tagokkal és még csüggedtebben, mint amilyen a beszélgetésünk előtt voltam. Az járt a fejemben, hogy a testvéreim is meg fognak öregedni, és eszembe jutott a kis Danyusek, az unokaöcsém, ahogy komoly arccal odahozza nekem a labdáját – elképzeltem, ahogy ráncos lesz az arca, és az évek előrehaladásával egyre fáradtabbá, megviseltebbé és elcsigázottabbá válik. Mindenkit a föld alá temetnek, akit ismerek, és már csak a gyerekeik gyerekeit szerethetem. De még ez is jobb volt annál, mint hogy ne legyenek szeretteim. Inkább azok a jövőbeli gyerekek szaladgáljanak a fák között, csak épségben és biztonságban legyenek. Ha van varázserőm, akkor azt azért kaptam, hogy megvédjem őket. A családomat, Kasját, az ágyban durmoló két kis hercegi utódot, és mindenki mást, aki a Rengeteg árnyékában élt.

Ezt mondogattam magamban, és próbáltam elhinni, hogy elég lesz, mégis hideg és keserű érzések kavarogtak bennem, ahogy egyedül róttam a sötét folyosókat. Néhány alacsonyabb rangú szolgálólány éppen hozzálátott napi feladataihoz, hangtalanul surrantak ki-be a nemesek ajtóin, hogy felszítsák a tüzet, ahogy az előző napon is tették. Az élet a király halála után is folytatódott.

– Nem kell rátenned a tűzre, Lizbeta, csak hozz egy kis forró teát és reggelit. Jól van – utasította Szolja a szolgálólányt, amikor kinyitottam az ajtót. Már magasra szökkentek a lángok a nagy kőkandallóban, és élénken harapdálták a vaskos fahasábokat. Nem valami lidérces kis cellában szállásolták el, hanem egy kétszobás lakosztályban, amelynek mindkét helyisége legalább háromszor akkora volt, mint az én zsúfolt kis szobám. A kőpadlóra több réteg fehér, puha és vastag szőnyeget terítettek le, amelyeket Szolja bizonyára mágiával tartott olyan tisztán. A belső szoba nyitott ajtaján keresztül egy hatalmas, baldachinos ágyra nyílt rálátás, de azon igen gyűrött és rendezetlen volt az ágynemű. Az ágy lábánál lévő széles deszkán sólyom tárta szét a szárnyát, szeme egyetlen nagy, simára csiszolt aranyszínű drágakőből készült, közepén hosszúkás pupilla feketéllett. A helyiség közepét egy kerek asztal foglalta el, amelynél Marek ült Szoljával. A herceg durcásan terpeszkedett a székén,

lábát feltette az asztalra. Hálóinget, szőrmeszegélyes köntöst és házi bocskort viselt. Az asztalon, egy ezüstállványon magas, kar hosszúságú, ovális tükröt pillantottam meg. Beletelt pár pillanatba, mire rájöttem, hogy a tükör nem az ágy függönyeit mutatja, sőt mást sem tükröz vissza a szobából, hanem egészen mást közvetít. Földöntúli ablakként egy sátor belsejét mutatta, amelynek közepén ingadozó cölöp tartotta a vásznakat, és keskeny, háromszög alakú bejáratán át zöld mező tűnt fel. Szolja megfeszítetten nézte a tükörképet, kezével a rámát fogta, és pupillái akkorára nőttek, hogy az egész szeme feketének látszott; mindent magába szippantott. Marek a mágus arcát figyelte. Egyikük sem vett észre, amíg oda nem értem melléjük, de a herceg még akkor is alig pillantott rám. – Hol jártál? – kérdezte, és válaszomat meg sem várva folytatta: – Ne tűnj el. Csengőt kéne kötnöm rád. A jelek szerint egy rosziai kém bujkál a palotában, máskülönben nem derült volna ki, hogy a Ridvához akarunk menni… vagy talán féltucatnyian is vannak. Mostantól fogva maradj a közelemben. – Aludtam – szólaltam meg csípősen, aztán rájöttem, hogy előző nap a herceg elvesztette az apját, és sajnálat ébredt bennem. Rajta viszont vajmi kevés jelét láttam gyásznak. Feltételeztem, hogy a királysággal és hercegséggel járó formalitás eltávolította egymástól apát és fiát, és a fiatalabb fiú soha nem bocsátotta meg az uralkodónak, hogy kiszolgáltatta a királynét a Rengetegnek. Ettől függetlenül arra számítottam, hogy legalább egy kicsit vörös lesz a szeme, ha nem is az érzelmektől, legalább

a belső zűrzavartól. – Hát igen, az alváson kívül nem sok egyebet tehetünk – epéskedett Marek, és újra a tükörbe nézett. – Hol a fenében vannak? – Már kint a mezőn – felelte Szolja, de tekintete elárulta, hogy gondolatai máshol járnak. – Ahol nekem kellene lennem, ha Zigmund nem volna olyan talpnyaló politikus. – Úgy érted, ha Zigmund szájtáti idióta volna, ami nem jellemző rá – helyesbített Szolja. – Nem adhatja át neked most a diadalt, hiszen ennyi erővel a koronát is rögtön átnyújthatná. Biztos lehetsz benne, hogy tisztában van vele: ötven szavazónk van a főurak között. – És akkor? Ha nem tudja maga mellett tartani a nemeseket, nem is érdemli meg a rangját – csattant fel Marek, majd karba fonta a kezét a mellkasa előtt. – Bárcsak ott lennék… Vágyakozva nézett a tükörre, amely nem sokat segített nekik a vetített képpel. Egyre jobban a fejembe szállt a vér. Szóval nem volt alaptalan Zigmund félelme attól, hogy a főurak Marekre ruházzák a trónt, hiszen a fiatalabb herceg valóban igényt tartott rá. Egyszeriben megértettem, miért nézett rám a koronahercegné olyan gyanakvással a szeme sarkából. Marek szövetségesének hitt. Lenyeltem az első tíz, nyelvemre kívánkozó, epés megjegyzést, és csak annyit vetettem oda Szoljának: – A segítségedre van szükségem. Ekkor végre rám szegeződött az a koromfekete pillantás, sőt a

mágus még a szemöldökét is felvonta. – Szívesen segítek neked, kedvesem, sőt örülök a felkérésnek. – Szeretném, ha elmondanál velem egy varázsigét. A Hívóigét kell alkalmaznunk a királynén. A mágus erre megdermedt, és szája sarkából lekonyult a mosoly. Marek felém fordult, és majdnem átdöfött a tekintetével. – Mit vettél a fejedbe? – Itt valami nincs rendjén! – válaszoltam. – Ne tégy úgy, mintha nem láttad volna: amióta visszatértünk a Rengetegből, egyik katasztrófa követi a másikat. A király, Ballo atya, a Roszia elleni háború… ez mind a Rengeteg haditerve volt. A Hívóige megmutathatja… – Mit? – szakított félbe Marek, és felállt. – Szerinted mit fog megmutatni? Fölém magasodott. Nem roggyant meg a térdem, és az államat is felszegtem. – Az igazságot! Még nincs három napja, hogy kiengedtük a királynét a toronyból, és a király halott, szörnyek garázdálkodnak a palotában, és Polnia háborút kezdett. Valami elkerülte a figyelmünket. – Szolja felé fordultam. – Segítesz? A mágus tekintete megállapodott félúton a levegőben Marek és köztem. Latolgatás látszott az arcán. Aztán békéltető hangon szólalt meg: – A királynét felmentették, Agnyeska, nem bocsáthatunk rá bűbájt alapos indok nélkül, vagy azért, mert te megijedtél. – De neked is be kell látnod, hogy valami baj van! – fakadtam ki dühösen.

– Baj volt – helyesbített Szolja leereszkedően és önelégülten. Legszívesebben megrángattam volna. Bántam, hogy nem barátkoztam vele, amikor ajánlotta, de már késő volt. Nem hatott rá a vonzerőm, hiszen mostanra tökéletesen tisztában volt vele, hogy nem osztoznék vele rendszeresen a mágián, még ha most hajlandó is lennék elviselni. – Nagy baj volt. De megsemmisítettük a rontás alatt álló könyvet, amit találtál. Nincs már szükség sötét erők keresésére, hiszen már megvan. – Polnia most nagyon rosszul járna, ha újabb sötét pletykák kelnének szárnyra – tette hozzá Marek higgadtabban. Ahogy Szolja érvelését hallgatta, lassan elernyedt a válla, és fenntartás nélkül elfogadta a mágus mérgezően kényelmes állásfoglalását. Visszasüppedt a székébe, és felrakta a lábát az asztalra. – Szóljanak a pletykák akár anyámról, akár rólad. Minden főúr hivatalos lesz a temetésre, és ha mindnyájan ott vannak, be is jelentem az eljegyzésünket. – Tessék? – Úgy mondta, mintha csak valami kevéssé érdekfeszítő hírt osztott volna meg velem, aminek alig van köze hozzám. – Megérdemled, megölted a szörnyet. A köznép imádja a hősöket. Nem kell semmi nagy felhajtás! – Egy pillantásra sem méltatott. – Polnia veszélyben van, mellettem kell maradnod. Csak álltam az asztalnál, és megszólalni sem tudtam az indulattól. A két férfi már nem figyelt rám. A tükör azt mutatta, hogy valaki bedugja a fejét a sátorba. Egy gazdagon díszített egyenruhát viselő, idős férfi tántorgott be, majd leroskadt egy székre.

Arcát a kor különböző jelei húzták lefelé: megereszkedett orca, lekonyuló bajusz, táskák a szeme alatt, redők a szája sarkában. A bőrére rakódott porrétegbe csíkokat húzott a legördülő verejték. – Szavjenya! – szólalt meg Marek, és hirtelen feltüzelve hajolt közelebb a tükörhöz. – Mi történik? A rosziaiaknak volt idejük megerősíteni a pozíciójukat? – Nem – felelte az öreg tábornok, és fáradt kezével megtörölte a homlokát. – Nem valamelyik átkelőnél várakoztak. A Hosszú Hídon állítottak csapdát. – Ostobaság! – fortyant fel Marek. – Erősítés nélkül pár napnál tovább nem fogják tartani. Éjszaka újabb kétezer katona érkezett meg, ha azonnal elindulnék velük… – Hajnalban lerohantuk őket – vágott közbe Szavjenya. – Mind meghaltak. Mind a hatezren. Mareknek elakadt a szava; erre nem számított. Egymás szemébe néztek Szoljával, és homlokukat enyhén összeráncolták, mintha nem tetszene nekik, amit hallottak. – Hány embert vesztettetek? – kérdezte a herceg. – Négyezret. És rengeteg lovat. Lerohantuk őket – ismételte Szavjenya, de elcsuklott a hangja, és egyre jobban belesüppedt a székbe. Nemcsak a verejtéktől volt csíkos az arca. – Marek, bocsáss meg… Marek… a fivéred halott. Megölték, amikor először kitörtek a leshelyről. Amikor át akarta vizsgálni a folyót. Elhátráltam az asztaltól, mintha így elmenekülhetnék a szavak elől. Eszembe jutott a kisfiú az emeleten, ahogy a kardját fogta – Nem leszek útban! –, ahogy az arcát emelte. Éles késként

vágott belém az emlék. Marek elnémult. Az arcán csak döbbenet jelei látszódtak. Szolja még egy darabig beszélgetett a tábornokkal, de én nem bírtam odafigyelni. Végül a mágus magához vett egy súlyos kelmét, és betakarta vele a tükröt. Odafordult a herceghez. A megrökönyödés lassan leolvadt Marek arcáról. – Istenem… – nyögte ki pár pillanat múlva. – Inkább ne győzzünk, ha csak így lehet. – Szolja viszont csak előrébb billentette a fejét, és felvillant a szeme. – De ebben már nincs választásunk. – Nincs – helyeselt a mágus halkan. – Az viszont kapóra jön, hogy a főurak útban vannak a palota felé. Azonnal meg is tarthatjuk a megerősítő szavazást. Sós ízt éreztem a számban. Észre sem vettem, hogy sírok. Még jobban elhátráltam az asztaltól. A kezem hozzáért a kilincshez, a faragott héjafej élesen vájt a tenyerembe. Elfordítottam, kisurrantam az ajtón, és halkan becsuktam magam után. Egy darabig remegve álltam a folyosón. Alosának igaza volt. Egyik csapda követte a másikat, eltemetett titkok kerültek elő a vaskos avarréteg alól, szárba szökkentek, és vadhajtások sarjadtak ki a földből. Egyik csapda jött a másik után. Hirtelen azon kaptam magam, hogy futok. A csizmám csattogott a köveken, riadt szolgálókat hagytam magam mögött, meg az ablakokon élesen bevilágító fény pászmáit. Mire a koronaherceg lakosztályába vezető folyosó utolsó kanyarjában befordultam, már ki voltam fulladva. A zárt ajtókat nem őrizték ka-

tonák. Az ajtószárnyak alatt híg, szürke köd szivárgott ki a folyosóra. A kilincs szinte égette a kezemet, amikor benyitottam. A baldachin kapott lángra, és megperzselődött a szőnyeg is. Az őrök holtan hevertek a padlón. Tíz férfi vette körül Alosát. A boszorkány teste szörnyen megégett, páncélja félig belesült a bőrébe, de valahonnan még mindig merített erőt a küzdelemhez. A hercegné holtan hevert a háta mögött, teste eltorlaszolta a szekrényajtót. Kasja a holttest mellett állt, ruháját sok helyen felhasították, de bőre érintetlen volt. Egy kicsorbult kardot fogott, és vadul suhogtatta a két férfi felé, akik át akartak jutni rajta. A többit Alosa tartotta vissza két hosszú késsel, amelyek vadul énekeltek a levegőben, és szikrákat hánytak. Felkoncolta a katonákat, akik elcsúsztak a padlót borító vérben, de nem estek el. Rosziai egyenruhát viseltek, de szemük vak volt, tompa és zöld. Olyan szagot éreztem, mint amikor egy nyirkos nyírfaág kettétörik. Sikoltani, sírni akartam. El akartam húzni magam előtt a kezem, hogy eltöröljem vele a világot. – Hulvad! – fakadtam ki, és a kezemmel már nyomtam, löktem ki magamból a mágiát. –

Hulvad. – Eszembe jutott, hogyan húzta ki Alosa Ballo tanítványából a rontás vékony felhőjét. Fekete füst kezdett gomolyogni a rosziai katonák testéből is, minden vágásból és sebből. A füst kiáradt a nyitott ablakon a verőfénybe, és csakhamar ismét férfiak lettek, ám túlzottan sérültek ahhoz, hogy életben maradjanak. Egymás után rogytak a földre.

Miután a támadók összeestek, Alosa megfordult, és tőreit a Kasjára támadó katonák felé dobta. A pengék mélyen belefúródtak a hátukba, és körülöttük még több fekete füst gomolygott elő. Egymás után hullottak el. Amikor már minden betolakodó meghalt, szokatlan, idegen csend telepedett a szobára. Csak a szekrényajtó sarokvasa nyikorgott. Összerezzentem. Az ajtó résnyire nyílt, Kasja pedig sietve odapenderült. Sztasek akart kilesni a külső szobába rémült arccal, kezében a kis kardot szorongatva. – Ne nézzetek oda! – szólt rá Kasja, és magához ölelte mindkét gyereket. – Mama! – jajdult fel a kislány. – Csend legyen! – parancsolta a bátyja remegő hangon. Mindkét kezemmel eltakartam a számat, és visszafojtottam a zokogást. Alosa szaggatottan vette a levegőt, szájából vér szivárgott. Leroskadt az ágyra. Közelebb bukdácsoltam hozzá, de ő intett, hogy maradjak a helyemen. – Hatol – nyögte, és előhúzta a gyilkos kardot a levegőből. Átnyújtotta nekem. – Akármi is van a Rengetegben… – folytatta rekedt, lángmarta suttogással – …keresd meg, és végezz vele! Mielőtt túl késő lesz… Elvettem a kardot, és esetlenül megfogtam. Miközben a boszorkány átadta nekem, teste lecsúszott az ágyról a földre. Letérdeltem hozzá. – Ide kell hívnunk a Füzet – mondtam. Alosa a fejét ingatta. – Menj! Vidd ki innen a gyerekeket! A palota nem biztonságos. Menj! – Nekidőlt az ágynak, és behunyta a szemét. Alig mozgott a mellkasa.

Remegve felálltam. Tudtam, hogy igaza van. Éreztem. A király, a koronaherceg, most pedig a hercegné… A Rengeteg mindenkit meg akart ölni, Alosa jó királyait, aztán le akarta mészárolni Polnia varázslóit is. Ránéztem a rosziai egyenruhát viselő katonákra. Marek megint Rosziát fogja hibáztatni, ahogy azt a Rengeteg eltervezte. Fejére teszi a koronát, keletre vonul a seregével, és miután a lehető legtöbb rosziait lemészárolták, a Rengeteg vele is végez, az ország pedig szétszakad, és megtörik a dinasztia. Visszakerültem a Rengetegbe, a vaskos ágak alá, és újra magamon éreztem a hideg, gyűlölettel teli jelenlét figyelmét. A szobát megülő átmeneti csend csupán lélegzetvételnyi szünet volt. Sem a kőépület, sem a napsütés nem jelentett semmit. A Rengeteg szemmel tartott minket. A Rengeteg ott volt.

25. FEJEZET

A

halott őrökről leszedett, szakadt köpenyekbe burkolózva eredtünk futásnak, ruháink szegélye vércsíkot húzott mögöttünk a földön. Visszadugtam

Alosa kardját oda, ahol ő is tartotta: a hatol egy rést nyitott a levegőben, a fegyver furcsa rejtekhelyét. Kasja vitte a kislányt, én meg Sztasek kezét fogtam. Lementünk egy torony lépcsőjén, és elhagytunk egy folyosót, ahonnan két férfi méregetett minket gyanakodva és zavarodottan. Még egy fordulón átsiettünk, és végül a konyhába vezető, keskeny folyosón kötöttünk ki, ahol erre-arra sürögtek a szolgálók. Sztasek megpróbálta kitépni a kezét a markomból. – Az apukámat akarom! – nyöszörögte remegő hangon. – Marek bácsit akarom! Hova megyünk? Fogalmam sem volt róla. Csak menekültem, a palotából való kiszabadulás lebegett a szemem előtt. Túl sok magot hintett el a palotában a Rengeteg, amelyek eddig csendben hevertek az

ugaron, ám most hirtelen mindegyik gyümölcsöt hozott. Nem létezett biztonságos hely a világon, ha a rontás már a király udvarába is behatolt, sőt akár az északi parton lévő Gidnába is. Az

óceánt nem érheti a rontás – mondta Alosa. De fák Gidnában is nőttek, és a Rengeteg egészen a tengerpartig űzhette a gyerekeket. – A toronyba – feleltem. Nem is akartam ezt mondani, csak úgy kifakadt belőlem, mint a sírás Sztasekből. Szarkan könyvtárának csendjét akartam, a laboratórium enyhe, kénes-fűszeres szagát, a szűkös, keskeny folyosókat, a tiszta vonalakat és az ürességet. A torony magasan és magányosan állt a hegyek előtt. A Rengeteg ott nem tudta megvetni a lábát. – A Sárkány tornyába megyünk. Egyik-másik szolga lelassított, és ránk nézett. Lépteket hallottunk a lépcső felől, és valaki katonás hangon utánunk kiáltott: – Hé, ti! – Kapaszkodj meg bennem! – szóltam Kasjának. Ráraktam a kezem a kastély falára, és addig suttogtam, amíg át nem jutottunk rajta. A konyhakertbe érkeztünk, egy kertész mellé, aki tágra nyílt szemmel állt fel a földről, ahol addig térdelt. Babkarók sorai között futottam, Sztasek pedig riadtan szaladt mellettem. Átragadt rá a félelmünk. Kasja mögöttem haladt. Elértünk a téglából készült külső falhoz, amelyen szintén mágia segítségével hatoltunk át. Megkondultak a palota vészharangjai a hátunk mögött, miközben a földön csúszva ereszkedtünk le a meredek lejtőn a mélyben zúgó Vandaluszhoz.

A palotadomb körül mély és sebes volt a folyó, amely kelet felé hagyta el a fővárost. Egy ragadozó madár vijjogott magasan a fejünk fölött – vajon Szolja figyelt minket a szemén keresztül? Kitéptem egy csomó gazt a folyóparton, de nem mondtam hozzá varázsigét: hirtelenjében mindegyiket elfelejtettem. Ehelyett kihúztam egy fonalat a köpenyemből, és mindkét végén megkötöttem a gazcsomót. Ledobtam a köteget a parton, hogy a vízbe érjen, és utána bocsátottam a varázserőmet. Hosszú, könnyű csónakká változott, amelybe egykettőre beszálltunk, annak ellenére, hogy a folyó erős hullámzással ragadta el a parttól, és kis híján nekicsapta a szikláknak. Kiáltások harsantak a hátunk mögött, őrök bukkantak fel a kastély külső falain odafent. – Lefelé! – rikoltotta Kasja, és lenyomta a gyerekeket a csónak aljába, majd a saját testével takarta el őket. A katonák nyilakkal vettek célba minket. Az egyik átszakította Kasja köpenyét és eltalálta a hátát. Egy másik mellettem fúródott bele reszketve a csónak oldalába. Letéptem a tollakat a nyílvessző végéről, és feldobtam őket a levegőbe. Visszaemlékeztek rá, mik voltak egykor, és egy jókora madárraj lett belőlük, amely visítva körözött fölöttünk, és egy darabig eltakart minket az üldözők szeme elől. Megkapaszkodtam a csónak szélében, és segítségül hívtam Jaga gyorsító varázslatát. Előrelendültünk a folyón. Egyetlen suhanással magunk mögött hagytuk a palotát és a várost, amely elmosódott a távolban, akár egy eldobott gyerekjáték. A harmadik nagy suhanás az üres

partra sodort minket. A gyomokból készült csónak széthullott körülöttünk, és mindnyájan elsüllyedtünk. Majdnem elnyelt a víz. Az öltözékem súlya hátrafelé húzott, a koszos, homályos vízbe, fölöttem csak ködösen látszódott fény. Kasja szoknyája fekete felhőként gomolygott mellettem. Nagy csapkodásokkal a felszínre emelkedtem, vakon tapogatóztam, majd egy kis kéz érintett meg. Sztasek húzni kezdte, és egy fa gyökerére rakta a kezemet. Köhögve kievickéltem a vízből, és sikerült megvetnem a lábam a parton. – Nyeska! – kiáltott Kasja, karjában a kis Marisával. Felhúzódzkodtunk a sáros partra. Kasja lába minden lépésnél egyre jobban belemélyedt a talajba, és a hatalmas gödrök hamar megteltek vízzel. Letérdeltem az iszapos fűre. Irdatlan remegés járt át, mert a mágia szinte irányíthatatlanul ki akart robbanni belőlem. Túl gyorsan haladtunk. A szívem még hevesen kalapált, gondolatban még mindig nyilak záporoztak rám, rémülten menekültem, és még nem érkeztem meg a békés folyópartra, az általunk keltett hullámokkal dacoló vízi rovarok közé, saras szoknyában. A kastélyban töltött idő alatt túlzottan hozzászoktam az emberekhez és a falakhoz. Nem is éreztem valódinak a folyópartot. Sztasek komoly, átszellemült arccal rogyott le mellettem a földre, Marisa pedig odamászott és odabújt hozzá. A bátyja átkarolta. Kasja is leült melléjük. Én is szívesen letelepedtem volna, és egy hétig fel sem ébredtem volna. De Marek pontosan tudta, merre mentünk. Szolja végig fogja küldeni madarát a folyó

fölött. Nem volt időnk pihenni. Két ökröt formáztam a folyópart sarából, életet leheltem beléjük, aztán gallyakból szekeret építettem. Azzal zötykölődtünk tovább az úton, de még alig egy órája utaztunk, amikor Kasja hátranézett, és a nevemet kiáltotta: – Nyeska! – Az út közelében álló facsoporthoz vezettem az ökröket. Mögöttük kisebb porfelhő keletkezett. Szorosabbra fogtam a gyeplőt, mert az ökrök egyre idegesebben rugdosták a földet a ligetben. A lélegzetünket is visszafojtottuk. A felhő természetellenes gyorsasággal nőtt. Egyre közelebb és közelebb ért, aztán egy kisebb csapat vörös köpenyes katona suhant el mellettünk számszeríjakkal és kivont kardokkal. Mágikus szikrák pattantak a lovak patái körül, az acél harangokhoz hasonlóan kongott a keményre döngölt úton. Alosa varázslata lehetett, amelyet a Rengeteg most már a saját szolgálatába állított. Megvártam, amíg a felhő látótávolságon kívül kerül, és csak utána vezettem vissza a szekeret az útra. Mire beértünk az első városba, több helyen is viszontláthattuk magunkat: mindkettőnk arcát lerajzolták elnagyoltan egy hosszú pergamenre, amelyet a templom mellett szögeztek ki egy fára. Korábban bele sem gondoltam, milyen érzés hajtóvadászat célpontjának lenni. Vártam, hogy végre láthassam a várost, megállhassak és élelmet vehessek, hiszen az éhség már mardosta a gyomrunkat. Ehelyett a fejünkre kellett húznunk a köpenyünket, és tovább kellett hajtanunk anélkül, hogy bárkivel szót váltottunk volna. Egész úton vadul rángattam a gyeplőt, de szerencsénk volt. Vásárt rendeztek, és mivel nagy volt a település,

és közel feküdt a fővároshoz, elég sok idegen járt-kelt körülöttünk ahhoz, hogy ne keltsünk feltűnést. Senki sem követelte, hogy mutassuk meg az arcunkat. Amint az utolsó házak mellett elhaladtunk, megrángattam a gyeplőt, sietősebbre fogtam az ökrök lépteit, és addig nem is lassítottam, amíg a falu maradéktalanul el nem tűnt a távolban. Még kétszer kellett lehúzódnunk az útról egy-egy lovascsapat elől. Aztán még egyszer félreálltunk késő este, amikor egy másik király vörös köpenyes hírvivője jött szembe velünk. Kralia felé vágtatott, és lova patái nyomán fel-felvillantak a mágikus szikrák a szürkületben. Nem vett észre minket, túlzottan lefoglalta a száguldás, belevegyültünk a sövény árnyékába. Rejtőzködés közben valami sötét és szögletes formát vettem észre a hátunk mögött: a fák sűrűjében megbúvó, elhagyott kunyhó nyitott ajtaja volt. Amíg Kasja az ökrökre felügyelt, én átfésültem a burjánzó kertet. Találtam néhány késői epret, pár régi retket, hagymát és babot. Az élelem többségét a gyerekeknek adtuk, akik nem sokkal később el is aludtak a szekéren. Visszatértünk az útra. Örültem, hogy az ökröknek sem enniük, sem pihenniük nem kell, hiszen földből gyúrtam őket. Egész éjjel fáradhatatlanul húzták a kocsit. Kasja előreült mellém a bakra. Rövidesen kigyúltak a csillagok a széles, sötét, minden élőlénytől végtelenül távol feszülő égen. Hideg, mozdulatlan és túl csendes volt a levegő, a kocsi nem nyikorgott, az ökrök nem horkantottak, nem prüszköltek. – Nem is próbáltál meg üzenni az apjuknak – jegyezte meg Kasja

halkan. Előre, a sötét út vonalára szögeztem a pillantásom. – Ő is meghalt. A rosziaiak rajtuk ütöttek. Kasja óvatosan megfogta a kezemet, és az út java részében el sem engedte. Kis idő múltán megszólalt: – A hercegné mellettem halt meg. A szekrénybe dugta a gyerekeket, aztán megállt az ajtaja előtt. Többször is megszúrták, ő viszont minden erejével az ajtót próbálta takarni előlük. – Megremegett a hangja. – Nyeska, tudnál nekem csinálni egy kardot? Nem akartam. Persze ajánlatos lett volna őt is fegyverrel ellátni, hiszen bármikor elkaphattak minket. Nem féltettem: Kasja nagy biztonsággal harcolt, mivel a pengék kicsorbultak a bőrén, és a nyilak meg sem karcolták. Egy karddal a kezében viszont nagyon veszélyessé válhatott. Nem volt szüksége pajzsra, páncélra, de megfontoltságra sem. Úgy kaszálta volna le a katonákat, mint a zabot a mezőn, egyenletesen, ütemesen. Eszembe jutott Alosa kardja, a belőle sugárzó, gyilkos mohóság. Láthatatlan rejtekhelyén pihent, mégis a hátamon éreztem a súlyát. Kasja pont olyan volna, mint az a kard, csillapíthatatlan, de nem csupán egy célra alkalmas. Nem akartam, hogy ilyen feladatokat kelljen elvégeznie. Nem akartam, hogy szüksége legyen kardra. Hasztalanul tipródtam ilyen dolgokon. Elővettem a bicskámat, és ő is átadta nekem az övét. Leszaggattam a csatokat az övekről és a bocskorokról, levettem a tűket a köpenyeinkről, majd egy gallyat is leszakítottam az egyik fáról. Mindent egybegyűjtöttem a szoknyámon, az ölemben. Kasja vezette a sze-

keret, én pedig megparancsoltam a tárgyaknak, hogy váljanak eggyé, egyenessé, élessé és erőssé. A hét lovagról dúdoltam nekik egy éneket, ők pedig hallgatták, és lassan egy hosszú, görbe pengévé olvadtak össze, amely egyik oldalán borotvaéles volt. Inkább konyhai késre hasonlított, mint kardra. Fényes acélszegecsek tartották rajta a famarkolatot. Kasja felvette, és az egyensúlyát próbálgatta. Aztán bólintott, és berakta az ülés alá.

Már három napja róttuk az utat, amikor a megnyugtatóan otthonos hegyek látványa reggelre elfoglalta az egész láthatárt. Az ökrök bírták a rohamtempót, de időnként továbbra is el kellett bújnunk sövények, dombocskák és elhagyatott kunyhók mögé, valahányszor lovasok közeledtek feltartóztathatatlan özönnel. Eleinte örültem, hogy mindnyájuk elől sikerült elbújnunk, túlzottan tombolt bennem a félelmem és a megkönynyebbülés, így nem is gondoltam mélyebben bele a helyzetbe. Ám egyszer, amikor egy sövény mögé bújva lestük az újabb porfelhő szétszéledését a horizonton, Kasja megszólalt: – Csak jönnek és jönnek. – Hideg, kemény csomó keletkezett a hasamban, amikor ráébredtem, hogy túl sokan vannak, biztos, hogy nem utánunk küldték az összes katonát. Valami komolyabb művelet zajlott. Ha Marek lezáratta a hegyi hágókat, ha az emberei blokád alá vonták a tornyot, ha magát Szarkant akarták elfogni, ha megle-

petésszerűen akartak rátámadni, amíg Zatocsektől próbálja távol tartani a Rengeteget… Nem volt más választásunk, mint folytatni az utat, ám a hegyek már nem nyújtottak annyira vigasztaló látványt. Fogalmunk sem volt, mi vár ránk a hegység túloldalán. Kasja egész nap a szekér hátulján utazott a gyerekekkel, és mindvégig a kardján tartotta a kezét a köpenye alatt. Az út lassan emelkedni kezdett a hegyek lábánál. A nap magasra hágott, és meleg aranyfénnyel hintette be Kasja kőszerű vonásait. Távolinak és idegenszerűnek láttam az arcát, és emberfeletti rezzenéstelenséggel nézett maga elé. Felértünk az egyik domb tetejére, és megtaláltuk a Sárga-mocsár utolsó útkereszteződését, mellette egy kúttal és itatóvályúval. Az út üres volt, de mindkét irányban alaposan ledöngölték a lovak és az emberek lábai. Nem tudtam megállapítani, mennyire megszokott az ilyen sűrű jövés-menés errefelé. Kasja többvödörnyi vizet húzott fel a kútból, hogy ihassunk és megmosakodhassunk. A vízzel sárgömböket gyúrtam, hogy kiigazítsam itt-ott az ökröket, amelyek több helyütt megrepedeztek az egész napos vonulás során. Sztasek némán hordta nekem a kitépkedett sáros füvet. Amilyen finoman lehetett, tudattuk a gyerekekkel, mi történt az apjukkal. Marisa nem igazán értette, csak a félelme nőtt. Néhányszor már megkérdezte, hol van az anyja. Egyfolytában Kasja szoknyájába kapaszkodott, mint egy kisbaba, és egy pillanatra sem távolodott el tőle. Sztasek túlzottan is jól felfogta a helyze-

tet. Szótlanul fogadta a hírt, és később is csak ennyit mondott: – Marek bácsi meg akart ölni minket? Nem vagyok már gyerek – tette hozzá, mintha magamtól nem jöttem volna rá, mennyire éretten viszonyul a tényekhez. – Nem – préseltem ki magamból összeszorult torokkal. – Csak utat enged az Erdő befolyásának. Nem tudtam, hisz-e nekem. A kisfiú mindvégig hallgatag volt. Türelmesen viselkedett Marisával is, aki valósággal csüngött rajta, és ott segített, ahol tudott. De alig beszélt. – Agnyeska! – hívta fel magára a figyelmemet, amikor befejeztem a második ökör hátsó lábának tapasztását, és felálltam, hogy lemossam a sarat a kezemről. Megfordultam, és arra néztem, amerre a kis herceg. Hosszú-hosszú mérföldekre nyúlt el mögöttünk az út. Nyugatra sűrű porfelhő takarta az utat, és miközben néztük, egyre közelebb ért hozzánk. Kasja felkapta Marisát. Beárnyékoltam a szemem, és hunyorogva néztem a messzeségbe az erős fényben. Hatalmas sereg, több ezer katona közeledett. Hosszú lándzsák csillogtak a menet élén, lovasok haladtak kétoldalt, és egyikük jókora, fehér-vörös zászlót vitt. Egy pejlovat láttam elöl, hátán egy ezüstös páncélt viselő katonával, mellette pedig egy szürke lovat fehér köpenyes lovassal… A világ hirtelen kifordult a sarkaiból, összeszűkült, és nyílsebesen rám rontott. Szolja arca élénken kiviláglott a közelgő seregből. Pontosan engem nézett. Olyan erősen rántottam félre a fejemet, hogy majdnem elestem. – Nyeska? – szólított meg Kasja.

– Gyorsan! – ziháltam, és felkászálódtam a szekérre. Sztaseket is feltuszkoltam a kocsi hátuljára. – Meglátott. Mélyebbre mentünk a hegyek közé. Azt latolgattam, milyen messze járhat tőlünk a sereg. Ostorral is odacsaptam volna az ökrök közé, ha azzal elérek valamit, de már így is a lehető leggyorsabban futottak. A keskeny, kanyargós útból nagy kövek álltak ki, így gyorsan repedezett és morzsálódott a lábuk. Már nem tudtam volna sarat szerezni a megfoltozásukhoz, még ha rá is veszem magam, hogy megállítsam a szekeret. Nem mertem a gyorsító igét alkalmazni, hiszen nem láttam túl a következő kanyaron sem. Mi van, ha ott is katonák várnak ránk, és egyenesen az ő karjaikba hajtom a szekeret, vagy ami még rosszabb, egy szakadék fölé irányítom? A bal oldalon haladó ökör hirtelen felbukott, és a lába egy sziklának csapódva porrá zúzódott. A másik állat egy darabig még húzott bennünket, aztán két lépés között egyszerűen öszszeomlott. A szekér hirtelen egyensúlyát vesztve előrebillent, és mindnyájan gallyak és száraz fű kupacaira csúsztunk az ülésekről. Addigra már a hegyek labirintusában jártunk, ahol összefonnyadtak és elsatnyultak a fák, és az ide-oda tekergő út mindkét oldalán sziklasüvegek magasodtak az ég felé. Hátrafelé sem lehetett olyan messzire ellátni, hogy megbecsülhessük, milyen messze jár tőlünk az ellenség. Általában egy nap alatt át lehetett kelni a hágón. Kasja felkapta Marisát, és Sztasek is felpattant a földről. Makacsul vonult mellettem, nem panaszkodott

sem a sietség, sem a fáradt lába, sem a torkunkba hatoló, csípős, ritkás levegő miatt. Egy kiugró sziklánál álltunk meg kifújni magunkat, ahol vékony kis nyári patak csordogált. Vizet vettünk a markunkba, és amikor felegyenesedtem, rekedt sikoltás harsant a fejem mellett. Összerezzentem. Fényes szárnyú, fekete varjú ült egy ágon a közelünkben, egy kövek között egyensúlyozó, csenevész fa ágán. Ismét harsányan károgott egyet. A madár továbbkísért bennünket menekülés közben, ágakról kövekre, kövekről sziklákra szökkent. Megdobtam egy kaviccsal, hátha elrepül, ám a madár csak még egyet ugrott, és metsző, diadalmas hangon károgott. Még két hasonló madár bukkant fel valamivel távolabb. Az ösvény a meredélyen keresztben kígyózott, mindkét oldalán zöld fűtakaróval. Tovább futottunk. Az út éles szögben elkanyarodott, ahogy ereszkedni kezdett az egyik hegyről, és jobb oldalt lélegzetelállító szakadék tűnt fel. Lehet, hogy már elhagytuk a csúcsot. Csak a futás járt a fejemben, így nem tudtam kellően figyelemmel követni az útvonalat. Jóformán a karjánál fogva rángattam Sztaseket magam után. Valahol a hátunk mögött felnyerített egy ló. Mintha túl gyorsan vágtatott és megbotlott volna a csúszós hegyi hágóban. A varjak felröppentek a levegőbe, és a fejünk fölött köröztek, hogy lássák, mi történt. Egyetlenegy maradt, aki korábban sem tágított tőlünk, és úgy ugrált tovább mellettünk, hogy közben le sem vette rólunk a szemét. Nagyon megritkult a levegő, alig győztük kapkodni futás

közben. Leereszkedett a nap. – Állj! – kiáltotta valaki a hátunk mögött. Egy nyíl követte a hangot, és a következő pillanatban egy sziklának csapódott a fejünk fölött. Kasja megállt, és amikor utolértem, átadta nekem Marisát, és mögöttünk szaladt tovább. Sztasek rémülten nézett hátra rám. – Fuss! – szóltam rá. – Fuss, amíg meg nem látod a tornyot! – A kisfiú továbbrohant, majd eltűnt egy kanyarban egy nagy sziklatömb mögött. Magamhoz szorítottam Marisát, akinek karjai a nyakam köré kulcsolódtak, lábával pedig a derekamat fogta át. Igyekeztem lépést tartani Sztasekkel. A lovak már olyan közel jártak, hogy hallottuk a patáik alól kiguruló kavicsok hangját. – Látom! – kiáltott fel Sztasek elöl. – Kapaszkodj erősen! – utasítottam a kislányt, és a lehető leggyorsabban követtem Sztaseket. Marisa teste időnként erősen nekem lökődött, de az arcát a vállamba temette, és nem szólt egy szót sem. A kisfiú idegesen fordult meg, amikor én is megkerültem a sziklát. Egy kiugró peremen állt a hegy oldalában, amely olyan széles volt, mint egy rét. Kiszaladt az erő a lábamból, összerogytam, és éppen csak addig bírtam a térdemen megmaradni, amíg letettem Marisát a földre, mert kis híján ráestem. A déli lejtőkre érkeztünk. Alattunk egészen Olsankáig kanyargott ide-oda az ösvény a hegyoldalon. A városon túl pedig, a nyugati hegyek előtt a Sárkány tornya villogott a napsütésben, bár még mindig kicsinek tűnt a meszszeségben. Katonák gyűrűje vette körül, sárga köpenyes harco-

sok sorai. Kétségbeesetten lestem: vajon bejutottak már? A nagykapu még zárva volt, és az ablakokból sem gomolygott füst kifelé. Nem akartam elhinni, hogy elesett a torony. Szarkan nevét akartam kiáltani, át akartam repülni a hegy és a torony közötti távolságon. Feltápászkodtam a földről. Kasja megállt mögöttünk a keskeny ösvényen. Amikor az első lovak megkerülték a nagy sziklát, kivonta a tőlem kapott kardot. Marek vezette a csapatot. Sarkantyújáról vér fröcsögött szét, és vicsorogva hadonászott a fegyverével. Pej lova felágaskodott, de Kasja nem mozdult. Haja szabadon hullámzott a szélben. Széles terpeszben megvetette lábát a hegyi ösvényen, és egyenesen maga elé tartotta a kardot, ezért Mareknek félre kellett rántania lovát, nehogy egyenesen beleszaladjon a pengébe. Meghúzta a kantárszárat, és miközben elfordította hátasát az úton, lecsapott a kardjával. Kasja elhárította az ütést a saját fegyverével, és színtiszta, bestiális erővel lendítette félre a támadót. Sikerült kilöknie a kardot Marek kezéből. A fegyver az ösvény szélére penderült, és le is gurult, kavicsok és porfelhő közé vegyülve zuhant le a hegyről. – Dárdát! – kiáltotta a herceg, mire az egyik katona odadobta neki a fegyvert. Könnyedén kapta el, pedig közben tovább fordult a lovával. Hosszan, alacsonyan döfött le a dárdával, és majdnem eltalálta Kasja derekát. Kasjának hátra kellett ugrania. Ha a hercegnek sikerült volna letaszítania az útról, nem számított volna többé az erőfölénye. Kasja el akarta kapni a dárda végét, ám Marek túl hirtelen húzta vissza. Ekkor azonnal előre-

ösztökélte lovát, majd felhúzta a hátsó két lábára, hogy óriás varjúhoz hasonlóan lépkedjen előre, és kapálózó mellső patáival szétzúzza Kasja fejét. Azt akarta, hogy hátráljon előtte, és amikor elérnek az út kiszélesedéséhez, ráküldhesse a katonákat. Akkor Kasja két oldalán megrohamozhattak volna engem és a gyerekeket is. A Sárkány varázsigéjét próbáltam felidézni, azt, amelyikkel térben lehetett ugrani. Valiszu és zokinezs… ám még össze sem fűztem a szavakat, amikor már tudtam, hogy nem fog működni. A hegyen voltunk, nem a völgyben, az út még nem nyílt meg előttünk. Szédültem a híg levegőtől és az elkeseredéstől. Sztasek felkapta Marisát, és erősen magához szorította. Behunytam a szemem, és elmondtam az illúzióigét: felidéztem Szarkan könyvtárát. A körülöttünk lévő sziklákon könyvespolcok jelentek meg, aranybetűk csillantak a kötetek gerincén, és bőr szaga csapta meg az orromat. Láttam a madarat a rugós szerkezettel a kalitkájában, és láttam az ablakon át feltáruló kilátást a völgyre és a kanyargó folyóra. Még magunkat is beleképzeltem a káprázatba: apró, izgő-mozgó hangyáknak látszottunk a hegyoldalon. Húsz katona sorakozott fel a hegyi úton Marek mögött, felkészülve arra, hogy ha kiér az út kiszélesedő részére, mindnyájan lerohanhatnak minket. Tudtam, hogy a Sárkány nincs a toronyban, hiszen keleten volt, Zatocsekben, ahonnan vékony füstoszlop kígyózott felfelé a Rengetegből. Én mégis a könyvtárba képzeltem, az asztal

mellé, és arcának éles szögeit soha el nem olvadó gyertyák fénye világította meg. A megszokott bosszús, összezavart arcával nézett rám: Most meg mit művelsz? – Segíts! – kértem, és meglöktem Sztaseket. A Sárkány ösztönösen kitárta a karját, a gyerekek pedig egyszerre estek az ölébe. Sztasek felsikoltott, és láttam, hogy tágra nyílt szemmel bámul fel a mágusra. Szarkan lenézett rá. Visszafordultam, félig a könyvtárban voltam, félig a hegyen. – Kasja! – kiáltottam. – Menj! – kiáltotta vissza. Az egyik katona, aki Marek mögött állt, meglátott engem és a könyvtárat is. Előkapta az íját, és nyilat feszített rá. Kasja elhajolt a dárda elől, nekirohant Marek lovának, és kezeit a szügyére téve félretaszította az útból. Az állat nyerítve ágaskodott fel, és mellső lábaival Kasja felé kapált. Marek megrúgta Kasját, eltalálta az állát, és közben ledöfte a dárdáját kettőjük közé. A fegyver Kasja bokájának közelében fúródott a földbe. A herceg most már két kézzel fogta, elengedte a gyeplőt, a ló mégis engedelmeskedett az akaratának. Az állat megfordult, Marek viszont a törzsét elcsavarva továbbra is fogta a dárdát, és sikerült felborítania Kasját. A ló hátsó fele is nekicsapódott Kasjának, és az ösvény peremére lökte. Marek gyorsan és maszszívan megemelkedett a nyeregben. Kasja elesett. Sikoltani sem maradt ideje, csak nyögött egyet és eltűnt. Miközben megpróbált megkapaszkodni, kitépett egy-egy maroknyi füvet. – Kasja! – sikoltottam. Marek felém fordult. Az íjász elengedte

a nyilat, a húr hevesen rezgett. Két kéz ragadta meg a vállam, ismerős, mégis váratlan erővel, és hátrafelé húzott. A könyvtár falai elsuhantak mellettem, és összezárultak előttem, mielőtt a nyílt áthatolhatott volna közöttük. A szél süvítése, a maróan hideg levegő elpárolgott a bőrömről. Döbbenten hátrafordultam. Szarkan ott állt mögöttem. Ő húzott át magához. Még mindig a vállamon tartotta a kezét. Hátammal a mellkasának feszültem. Rémület és ezernyi kérdés tombolt bennem, ő viszont leengedte a kezét, és hátrább lépett. Észrevettem, hogy nem vagyunk egyedül. Egy asztal állt előttünk, rajta a völgy térképe, túloldalán pedig egy nagytermetű, széles vállú férfi, hosszú szakállal, páncélingben, sárga katonai köpenyben. Megrökönyödve nézett rám, akárcsak a háta mögött álló négy katona, egytől egyig a kardjuk markolatára kulcsolódó kézzel. – Kasja! – jajdult fel Marisa Sztasek karjai között, és megpróbált kiszabadulni a szorításából. – Kasját akarom! Én is Kasját akartam. Még mindig remegtem, mert élénken élt bennem a hegyről leguruló teste látványa. Vajon mekkorát zuhant, mennyire törte össze magát? Odarohantam az ablakhoz. Messzire kerültünk a hegytől, de még láttam egy vékony porfelhőt ott, ahol Kasja lezuhant – mintha egy vonallal kötötték volna össze az eget a hegyoldallal. Barna köpenyében és az ösvényen szétomló szőke hajával apró, jelentéktelen kupacnak látszott. Százlábnyival lejjebb ért földet az ösvényen, ahol ismét arra kanyarodott. Megpróbáltam összeszedni magam és a má-

giámat. Remegett a lábam a kimerültségtől. – Nem – szólalt meg Szarkan, és odalépett mellém. – Hagyd abba! Nem tudom, hogy sikerült ezt véghezvinned, de aligha valami dicséretes módon, viszont az biztos, hogy túl pazarlóan használtad a varázserődet az elmúlt egy órában. – Kimutatott az ablakon Kasja testének mozdulatlan tömbjére, és hunyorogva nézte. – Tualidetal – mondta, majd ökölbe szorította a kezét, sietve visszarántotta, és a padló egyik üres részére irányította az ujját. Kasja bukdácsolva esett át a levegőn, és miközben odagurult, ahová Szarkan mutatott, barna földcsíkot húzott maga után. Pár bukfenc után Kasja sietve talpra állt, és éppen csak megtántorodott egy kicsit. Véres horzsolások borították a karját, de sikerült megőriznie a fegyverét. Ránézett az asztal túloldalán álló katonákra, és a vállánál fogva magához húzta Sztaseket. A háta mögé vonta a gyerekeket, és korlátként tartotta maga előtt a kardot. – Csitt, Marisa! – szólalt meg, és futólag megérintette Marisa arcát, hogy csendben maradjon. A kislány felé nyújtotta a kezét. A tagbaszakadt ember addig csak némán figyelt, ám ekkor hirtelen megszólalt: – Az ég szerelmére, Szarkan, ez az ifjú herceg! – Igen, alighanem – bólintott a mágus kissé lemondóan. Ránéztem, és hagytam kiülni arcomra a hitetlenséget. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy ott van. Soványabb volt, mint amikor utoljára láttam, és csaknem olyan zilált, mint én. Koromcsíkok

csúfították el az arcát és a nyakát, és mindenütt vékony, szürke porréteg borította a bőrét. Meglazult az inggallérja, és a nyakánál sötét csík választotta el a koszos bőrt a ruha alatti tisztától. Egy durva, elöl nyitott, hosszú bőrkabátot viselt. A kabát ujja és alsó szegélye is feketére perzselődött, és teljes hosszában égésnyomok tarkították. Úgy nézett ki, mintha egyenesen a lángoló Erdőből érkezett volna. Még az is eszembe jutott, hogy esetleg én hívtam ki onnan a varázsigémmel. Sztasek kitekintett Kasja mögül, és megkérdezte: – Vlagyimir báró? – Kicsit feljebb emelte Marisát, majd Szarkanra nézett. – Te meg a Sárkány vagy? – Gyermekien magas, remegő hangja kétségekkel telt meg, mintha attól félne, hogy senki sem nézi hercegnek. – Agnyeska idehozott minket, hogy biztonságban legyünk – tette hozzá még bizonytalanabbul. – Persze – bólogatott Szarkan. Kinézett az ablakon. Marek a csapatával együtt elhagyta a hegyi ösvényeket, és lassan kijöttek a hágó területéről. A lábuk nyomán felszabaduló porfelhő aranysárgára színeződött a lemenő nap fényében, és ködként ereszkedett le Olsankára. A Sárkány odafordult hozzám. – Nos… – szólalt meg fanyar hangon – …vitathatatlan, hogy jó sok embert hoztál magaddal.

26. FEJEZET

Ú

gy tűnik, Dél-Polnia összes katonáját behívta – mondta a Sárga-mocsár bárója, miközben Marek seregét fürkészte. Tagbaszakadt, kellemesen hordóhasú

férfi volt, aki olyan könnyedséggel viselte páncélját, mint egy ágyékkötőt. Akár a falunk fogadójának törzsközönségében is gond nélkül elvegyülhetett volna. Éppen megkapta a király temetésére szóló meghívást, amikor Marek varázsszéllel száguldó hírvivője megérkezett hozzá, és elmondta, hogy a koronaherceg is halott, egyszersmind utasította rá, hogy keljen át a hegyeken, fogja el a rontás alatt álló, áruló Szarkant, és állítson csapdát nekem és a gyerekeknek. A báró bólintott, összehívta a katonáit, és megvárta, amíg a hírvivő elmegy. Ekkor átvonult a hágón, és Szarkanhoz sietett, hogy elmondja neki: valami gonosz erő munkálkodik a fővárosban. Együtt tértek vissza a toronyba, amely körül a báró katonái

táboroztak. Kapkodva igyekeztek valamiféle erődítményt vonni az épület köré. – De ezzel a rohammal szemben legfeljebb egy napig tarthatunk ki – jegyezte meg a báró, és a hüvelykujjával kimutatott az ablakon a hegyoldalon leözönlő seregre. – Jó volna, ha villámgyorsan kitalálnál valamit. Megkértem a feleségemet, hogy írjon egy levelet Mareknek, és tudassa benne, hogy megbolondultam, és megrontott a Rengeteg. Remélem, így nem fejezik le szerencsétlent a gyerekeimmel együtt. Bízom benne, hogy az én fejem is a nyakamon marad. – Be tudják törni a kaput? – kérdeztem. – Ha elég kitartóan próbálják – felelte Szarkan. – Akár a falakat is, ami azt illeti. – Ő is a hegy felé mutatott, amelynek oldalán most fából készült kordékat gurítottak le, rajtuk hosszú, vas ágyúcsövekkel. – A mágia sem óvhat meg örökké az ágyútűztől. Elfordult az ablaktól. – Lényegében már vesztettünk – mondta kertelés nélkül. – Minden egyes megölt ember, minden elvesztegetett varázslat és főzet a Rengeteg érdekeit szolgálja. A gyerekeket az anyjuk családjához kellene vinni, és új védvonalat kellene kialakítani északon, Gidna körül… Csupa olyasmit mondott, amit már tudtam, sőt már azelőtt sejtettem, hogy riadt madárként visszamenekültem égő fészkembe. – Nem – vágtam rá. – Ide figyelj! Tudom, hogy a szíved ebben a völgyben van. Tudom, hogy képtelen vagy elengedni… – Mert hozzá vagyok kötve? – vágtam közbe élesen. – Mint a

többi kiválasztott lány? – Amikor beestem a könyvtárába, egy hadsereg lihegett a sarkamban, és odabent is vagy hatan álltak körülöttünk, ezért nem volt alkalmunk beszélgetni, ám a sértettség még mindig ott munkált bennem. Egyedül akartam maradni vele, vadul meg akartam rázni a vállánál fogva, amíg meg nem kapom a válaszokat, sőt a nyomaték kedvéért még tovább is. Elhallgatott, én meg kénytelen voltam visszafojtani fortyogó dühömet. Tudtam, hogy ennek még nem érkezett el az ideje. – Nem ezért – váltottam hirtelen témát. – A Rengeteg a király kraliai palotájába is eljutott, pedig az egyheti utazásra van innen. Létezik egyáltalán olyan hely, ahová a Rengeteg nem érhet el? Itt legalább van némi esélyünk a győzelemre. De ha elfutunk, ha hagyjuk, hogy a Rengeteg az egész völgyet visszafoglalja, soha többé nem tudunk majd akkora sereget verbuválni, amellyel eljuthatnánk a szívéig. – Sajnos a sereg jelenleg is rossz irányban támad – közölte Szarkan maró gúnnyal. – Akkor rá kell vennünk Mareket, hogy fordítsa meg.

Kasjával levittük a gyerekeket a pincébe, a legbiztonságosabb helyre, aztán szalmából és a polcokról levett tartalék pokrócokból ágyat készítettünk nekik. A konyhai készleteket nem érintette meg az idő, és még a mardosó aggodalom sem tudta elfojtani éhségünket az egész napos rohanás után. Kihoztam egy

egész nyulat a hidegkamrából, majd némi sárgarépával és szárított hajdinával együtt feltettem főni egy lábosban. Ráhintettem a

lirintalemet, hogy élvezhetőbbé tegyem. Tányérokkal sem bajlódtunk, kiettük együtt az edényből, aztán a gyerekeket szinte azonmód elnyomta az álom. Összeölelkezve aludtak el. – Majd itt maradok velük – ajánlotta Kasja, és lekuporodott a fekhely mellé. Kardját kivonva maga mellé rakta, kezét pedig az alvó Marisa fejére tette. Lisztből és sóból egyszerű tésztát gyúrtam egy nagy tálban, aztán felvittem a könyvtárba. Odakint a mezőn a katonák felállították Marek sátrát, egy fehér pavilont, amely előtt két magas cölöpöt szúrtak a földbe, és egy-egy mágikus lámpást lógattak fel rájuk. A kékes fény földöntúli derengésbe vonta a fehér sátrat, mintha az égből ereszkedett volna le – bizonyára ezt a hatást is akarták vele elérni. A legmagasabb pontján a király zászlója lobogott a szélben: a vörös sas csőre nyitva volt, karmai kimeredtek, fején koronát viselt. A nap lefelé araszolt. A nyugati hegyek hosszú árnyéka lassan beborította a völgyet. Egy herold lépett ki a sátorból, és odament a lámpásokhoz. Feltűnő és előkelő látványt nyújtott fehér egyenruhájában, nyaka körül súlyos aranylánccal. Azt is Ragosztok készíthette. Az ékszer úgy felerősítette a hírnök hangját, hogy szinte harsonákhoz hasonlóan remegtette meg a torony falait. Felrótta nekünk az összes bűnünket: megrontottság, vesztegetés, árulás, a király meggyilkolása, Malgozsata hercegné meggyilkolása, Ballo atya megölése, az áruló Alosával való szövetkezés, Kazimir

Sztanyiszlav Algirdon herceg és Regelina Maria Algirdon hercegnő elrablása – később döbbentem rá, hogy Sztasekről és Marisáról beszél –, Polnia ellenségeivel való társulás, és még számtalan egyéb bűn. Örültem, hogy árulónak bélyegezték Alosát: ez talán azt jelentette, hogy még életben van. A bűnlajstrom ismertetése után követelték, hogy nyújtsuk át a gyerekeket és haladéktalanul adjuk meg magunkat. A herold elhallgatott, kifújta magát, és ivott egy kis vizet. Ezután elölről kezdte az egész hajmeresztő litániát. A báró emberei nyugtalanul jártak-keltek a torony körül felállított táborhelyükön, és néha felsandítottak az ablakunkra. – Igen, úgy látom, gyerekjáték lesz Mareket meggyőzni – epéskedett Szarkan, amikor bejött a szobába. Vékony olajcsíkok csillogtak a nyakán, a kézfején és a homlokán: altató és felejtést segítő főzeteket készített. – Azzal meg mit akarsz kezdeni? Kétlem, hogy elfogadna tőlünk egy mágikus főzettel átitatott karéj kenyeret. Kiborítottam a tésztát a hosszúkás asztal sima márványlapjára. Felidéztem magamban a tapasztott ökröket: a végén szétmorzsolódtak, de persze azok csak sárból készültek. – Tudsz adni egy kis homokot? – kérdeztem. – Meg pár kicsi vasdarabot. Mialatt a herold tovább zsolozsmázott odakint, belegyúrtam a fémforgácsot és a homokot a tésztába. Szarkan leült velem szemben, és pennájával egy hosszú varázsigét kezdett körmölni, amelyet a könyveiből keresett ki az illúzió és a kiábrándulás együttes eléréséhez. Közben a köztünk lévő homokórában per-

gette a homokot, hogy nyomon tudja követni, mennyi ideje főnek a varázsitalok. A báró néhány zsémbes katonája bent várakozott a terem egyik sarkában, és nyugtalanul álltak egyik lábukról a másikra. Szarkan pontosan akkor rakta le a pennát, amikor az utolsó homokszemek is lefolytak. – Rendben, gyertek velem! – szólt a katonáknak, és átvitte őket a laboratóriumba, ahol megkapták a flaskákat. Nyomban le is vitték őket a parancsnokuknak. Dagasztás közben azokat a dalokat dünnyögtem, amelyeket anyám énekelt sütögetés közben, és egyenletes ütemben hajtogattam a tésztát. Eszembe jutott Alosa, ahogy fáradhatatlanul formázta ugyanazt a pengét, és minden alkalommal egyre több és több mágiát táplált bele. Amikor már ruganyos és sima volt a tészta, letörtem belőle egy darabot, tenyeremmel tornyot hengergettem belőle, majd leraktam középre. Nem messze tőle, az egyik oldalon megformáztam a hegyeket is. A mágus visszajött a terembe, és homlokráncolva figyelte ténykedésemet. – Elbűvölő modell. A gyerekek biztos jó játéknak tartanák. – Inkább gyere, és segíts! – A puha tésztából falat emeltem a torony köré, és földvarázslatot mormoltam hozzá: fulmedes,

fulmista. Hol ilyen, hol olyan sorrendben, egyenletesen. Ezután egy második, sőt egy harmadik falat is készítettem, és egy pillanatra sem hagytam abba a dúdolást. Csikorgó hang szűrődött be az ablakon, mint amikor fák hajladoznak a viharos szélben, és gyengén megremegett a padló a lábunk alatt. Feléledt a talaj és a

kőzet. Szarkan még mindig a homlokát ráncolta, úgy figyelt. A tarkómon éreztem tekintete súlyát. Ott gomolygott bennem az utolsó közös munkánk emléke, amely pont ehhez a könyvtárhoz kötött, és amelynek során egy rózsabokor dühödt, tüskés hajtásaival szőttük be az egész helyiséget. Akartam is a segítségét, meg nem is. Legszívesebben haragudtam volna még rá, de még jobban szerettem volna összekapcsolódni vele; meg akartam érinteni, azt akartam, hogy mágiája fényesen és élesen belemarjon az enyémbe. Nem emeltem fel a fejem, igyekeztem viszszamélyedni a munkámba. Szarkan megfordult, és odament az egyik szekrényhez. Egy különféle méretű kődarabokkal teli, kis fiókkal tért vissza – látszólag ugyanabból a szürke gránitból hozott, amelyből a torony is épült. Kivette a köveket, és hosszú ujjaival lassan belenyomta őket a tésztából formált torony falába. Közben egy javítóigét mormogott, amelyet repedések betapasztására és rések összeforrasztására szokott használni. Mágiája áramolva, élénken felragyogott az anyagban, ahol az enyémnek súrlódott. Kővel erősítette meg a varázslatomat, mélyebbre fektette az alapjait, engem pedig az igével együtt magasabbra emelt: mintha lépcsőket rakott volna alám, hogy a tiszta levegőbe emelhessem fel a falakat. Bevontam a mágiáját az igébe, visszafelé simítottam a falakat, és a varázslata dallamát hallva is folytattam a dúdolást. Rásandítottam. Még mindig a homlokát ráncolva nézett le a tésztára,

ugyanakkor a bonyolult bűbájt övező, magasból eredő, túlvilági fényben egészen kipirult az arca. Egyszerre volt izgatott és mérges, de mindkettőt palástolni próbálta. Odakint lenyugodott a nap. Úgy gyulladt fel a beáramló, halvány, lilás-kék fény a tésztán, mint amikor meggyújtják a serpenyőben sülő ételre öntött tömény szeszt. Alig láttam valamit a helyiséget belepő szürkületben. Aztán a varázslat száraz gyújtósként lángra lobbant. Erős lökést éreztünk, elárasztott minket a mágia, ám ezúttal Szarkan készen állt a gátszakításra. A feltorlódást észlelve hirtelen elhátrált tőlem. Először ösztönösen a karja után nyúltam, aztán én is visszahúztam a kezem. Inkább elhúzódtunk egymástól, és maradtunk a saját testünkben, ahelyett hogy elborítottuk volna egymást a mágiánkkal. Reccsenő hang szűrődött be az ablakon, mint a téli jég rianása, és kiáltozás követte. Lángoló arccal futottam az ablakhoz. A Marek sátra előtt lógó, mágikus lámpások fel-le imbolyogtak, mintha egy viharban ringó csónakba kerültek volna. A föld vadul tajtékzott, akár a víz. A báró emberei sietve a falhoz hátráltak. A gyenge rőzsehalmokból épített kerítés apró darabokra hullott. A varázslat fényében megpillantottam a sátrából előbújó Mareket, akinek káprázatosan ragyogott a haja, a vértje és a kezében szorongatott aranylánc is – ugyanaz a lánc, amelyet a heroldja is viselt. Jókora csoport özönlött ki a háta mögül, katonák és szolgák próbáltak menekülni az összedőlő pavilonból. – Oltsátok el a fáklyákat és a tüzeket! – ordította Marek ter-

mészetellenesen harsány hangon. A föld minden irányban siránkozva nyögött és morajlott. Szolja is kijött a sátorból a többiekkel együtt. Kirántotta az egyik mágikus lámpást a földből, felemelte és egy határozott varázsigével megerősítette a fényét. Felduzzadt a talaj a torony és a tábor között, és úgy tört egyre magasabbra, mint egy téli álmából ébredő, nyújtózkodó vadállat. Apránként három fal alakult ki a kőből és a földből, a frissen kifejtett, fehérrel erezett szikladarabok éles peremet alkottak. Marek kénytelen volt megparancsolni az embereinek, hogy húzzák vissza gyorsan az ágyúcsöveket, mivel a háborgó föld lassan kicsúszott a lábuk alól. Aztán egy nagy sóhajjal lecsillapodott a mozgás. Néhány utolsó remegés hagyta el apró hullámként a tornyot, aztán elhaltak azok is. A falakról göröngyök és kavicsok peregtek le. Marek arcát zavarodottnak és ingerültnek láttam a mágikus fényben. Egy pillanatra felnézett rám, én pedig visszanéztem rá. Aztán Szarkan elhúzott az ablaktól. – Marek nem fog hamarabb hallgatni rád, ha felbőszíted! – érvelt, amikor szembefordultam vele. A dühöm eltompította a bennem lévő gátlásokat. Nagyon közel álltunk egymáshoz. Ugyanabban a pillanatban észleltük ezt. Hirtelen elengedett, és hátralépett. Oldalra fordult, és a kezével letörölt egy izzadtságcsíkot a halántékáról. – Menjünk le, és mondjuk el Vlagyimirnak, hogy ne aggódjon, nem fogjuk belevetni a katonáival együtt a föld gyomrába. – Örültem volna, ha előre figyelmeztettek! – dohogott a báró,

amikor kiértünk a toronyból. – De nem akarok panaszkodni. Majd drágán megfizettetjük vele a falakat… Bár előbb ki kellene valahogy jutnunk. A kövek elszakították a köteleinket. Szükség van egy átjáróra. Azt akarta, hogy készítsünk alagutat a falakba a két ellentétes oldalon, hogy Mareknek végig kelljen verekednie magát az egész fal hosszán, amikor majd el akar jutni az elsőtől a második bejáratig. Szarkannal az északi részhez vonultunk. A katonák felfelé meredező dárdákkal tűzdelték tele a falat a fáklyák fényében, aztán köpenyeket vetettek a nyelükre sátor gyanánt. Néhányan leültek a tábortüzeknél, és forró vízbe áztatták a magukkal hozott, szárított húst, vagy megkavarták a leves sűrítéséhez használt kását. Látván, hogy közeledünk, kérés nélkül, maguktól és kissé félve húzódtak el az utunkból. Szarkan úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre ebből, de engem gyötört a sajnálkozás, meg az érzés, hogy valami nagyon-nagyon nincs rendjén. Az egyik katona, egy velem egykorú fiú, dárdahegyeket köszörült szorgalmasan és avatottan egy kővel. Mindegyiket hatszor csiszolta meg, és mire a társai újabbakért jöttek vissza, mindig készen is lett. Bizonyára az élete nagy részét ennek a mesterségnek szentelte, másképp nem tudott volna ilyen gyorsan és kiszámítottan dolgozni. Sem gondterheltnek, sem szomorúnak nem láttam az arcát. Önszántából ment katonának. Költöttem a személye köré egy történetet a fejemben. Szegény özvegy édesanyjának még három lánygyermeket kellett etetnie. Időnként rámosolygott az egyik szomszéd lány, aki minden

reggel kihajtotta az apja nyáját a legelőre. A besorozásnál kapott pénzt az anyjának adta, aztán elindult megkeresni a szerencséjét. Keményen dolgozott, tiszthelyettes akart lenni, azután pedig őrmester. Remélte, hogy ezután hazatérhet szemrevaló egyenruhájában, ezüstöt szórhat az anyja markába, és megkérheti a mosolygós lány kezét. A másik eshetőség az, hogy elveszíti az egyik lábát, és bánatos, megkeseredett emberként tér vissza, otthon pedig azzal kell szembesülnie, hogy a lány hozzáment egy földműveshez. Az sem kizárt, hogy inni kezd, mert el akarja felejteni, hogy embereket ölt a vagyonáért. Ezt a történetet is könnyen el lehetett képzelni. Mindenki mást rejtegetett. Apjukat, anyjukat, testvéreiket vagy szeretőiket hagyták otthon. Nem voltak egyedül a világon, nemcsak saját maguknak számított az életük. Nagyon helytelennek tűnt úgy használni őket, mint érméket egy erszényből. Legszívesebben odamentem volna beszélgetni a fiúhoz, meg akartam kérdezni a nevét, meg akartam ismerni a történetét. De becstelenség lett volna, engesztelő ajándék az én felzaklatott lelkemnek. Éreztem, hogy a katonák tökéletesen átlátják a helyzetet, tudják, hogy summaként kezelik őket – eldöntik, mennyit érdemes elkölteni belőlük, mennyi volna pazarlás; mintha nem is élő emberekről volna szó. Szarkan felhorkantott. – Mi a jó abban, ha körbejársz, és mindenkit kérdésekkel nyaggatsz? Mihez kezdesz azzal, hogy egyikük Debnából származik, a másiknak szabómester az apja, a harmadiknak három gyereke van otthon? Többet segítünk rajtuk

a falakkal, hiszen így nem mészárolják le őket reggelre Marek katonái. – Az volna a legjobb, ha Marek nem is akarná megölni őket – ellenkeztem, mert egyre türelmetlenebbé tett az értetlensége. Csak úgy kényszeríthetjük rá Mareket az alkura, ha olyan erőssé tesszük a falakat, hogy ne érje meg neki lerombolni. Ám ettől még ugyanúgy haragudtam rá, a báróra, Szarkanra és saját magamra is. – A te családodból megmaradt valaki? – böktem ki hirtelen. – Nem tudom. Hároméves koldusgyerek voltam, amikor felgyújtottam Varsát, hogy ne fagyjak meg az utcán a téli éjszakában. Nem vesződtek a családtagjaim felkutatásával, azonnal a fővárosba hurcoltak. – Közömbösen beszélt, mintha nem bánná a történteket, azt, hogy eloldozták a világ többi részétől. – Ne vágj ilyen gyászos képet! Azóta százötven év telt el, öt király búcsúzott el ettől az árnyékvilágtól… azaz most már hat – helyesbített. – Gyere, keressünk egy rést, amit megnyithatunk! Addigra vaksötét lett, és csak a kezünkkel tapogatózva találhattunk rést. Rátettem a tenyerem a falra, és szinte azonnal hátrébb szökkentem. Furcsán dörmögött a kő az ujjaim alatt, egy egész kórusát éreztem a mély hangoknak. Közelebb hajoltam. Nemcsak csupasz köveket és földet forgattunk ki a helyéből, hanem faragott kődarabokat is, amelyek törötten, élesen meredeztek kifelé – a rég leomlott torony maradványait. Itt-ott ősi szavak voltak rájuk vésve, halványan, félig már lekopva, inkább csak érezni lehetett őket, semmint látni. Levettem a kezem a

falról, és összedörzsöltem. Poros, száraz lett a bőröm. – Írmagjuk sincs már – szólalt meg Szarkan, ám a visszhangok nem csitultak. Azt az utolsó tornyot a Rengeteg döntötte le, a Rengeteg falta fel és szórta szét azokat az embereket. Lehet, hogy az ő végzetük is hasonlóan alakult: talán fegyverré váltak, egymás ellen fordultak, végül az utolsók egymás életét is kioltották, és a Rengeteg némán magába fonta a testüket. Visszaraktam a kezem a kőre. Szarkan talált egy keskeny hézagot benne, amelybe az ujjunkat is alig tudtuk bedugni. Megfogtuk, és húzni kezdtük két irányba. – Fulmedes – mondtam, miközben a mágus egy szétnyitó igét mormolt, és a rés olyan hanggal tágult ki, mint a padlón eltörő tányérok. Kavicsok omlottak ki a hézagból. A katonák odajöttek hozzánk, és sisakjukkal meg páncélkesztyűs kezükkel vájták ki a kilazult köveket, miközben Szarkannal még szélesebbre tártuk a hasadékot. Akkor hagytuk abba, amikor a hézag már elég széles volt ahhoz, hogy egy páncélos katona meggörnyedve átférjen rajta. A halvány, ezüstös-kék fényben itt-ott betűk világlottak fel. Megpróbáltam a lehető legfürgébben ásni az egérlyukat, és kerülni őket a tekintetemmel. A katonák elkezdték ásni az árkot a hátunk mögött, mi pedig átsétáltunk a fal déli szakaszához, hogy megnyissuk a másik kaput. Mire elkészült a második alagút, Marek katonái nekiestek a külső falnak, bár még csak félszívvel. Lámpaolajba áztatott, meggyújtott rongyokat hajigáltak át fölötte, és tüskékkel tele-

tűzdelt, apró, hegyes vasdarabokat. Ennek azonban még örültek is a báró katonái. Már nem néztek úgy Szarkanra és rám, mint mérgeskígyókra, hanem higgadtabban közvetítették az utasításokat, folytatták az ostromra való felkészülést, a számtalanszor begyakorolt feladatsort. Nem illettünk közéjük, csak útban voltunk nekik. Végül is nem elegyedtem szóba egyikükkel sem, csak némán követtem a Sárkányt a toronyba.

A mágus becsukta mögöttünk az ajtót, a retesz pedig akkora dörrenéssel zuhant a helyére, hogy mindenütt visszhangozták a márványfelületek. A kapunál és az előcsarnokban nem változott semmi: ugyanazok a barátságtalan fapadok sorakoztak a fal mentén, és ugyanazok a komor lámpások lógtak. Minden olyan merev és hivatalos volt, mint az első napon, amikor a tálcával kezemben, riadtan és magányosan betoppantam. Még a báró is szívesebben aludt odakint az embereivel a langyos éjjeli levegőn. A nyíl vékonyságú ablakokon keresztül hallottam a beszélgetésük hangját, de csak halkan, mintha nagyon messze lettek volna tőlünk. A katonák egy csoportja énekelt, valószínűleg valami trágár nótát, de jó volt a ritmusa a munkához. Nem értettem a szöveget. – Legalább lesz egy kis nyugtunk – szólalt meg a mágus, és elfordult az ajtótól. Kezével megtörölte a homlokát, így egy

tiszta sávot húzott a bőrét belepő, vékony, szürke kőporrétegbe. A kezén a lámpásokban használt, színjátszó olaj keveredett össze valami zöld porral. Undorodó fintorral nézett le inge koszos, kibomlott ujjára. Egy pillanatra mintha csak ketten maradtunk volna a toronyban, mintha eltűnt volna az odakint várakozó sereg, mintha nem rejtőztek volna gyerekek a pincében, mintha nem vetődött volna a Rengeteg árnyéka a kapura. Már el is felejtettem, hogy haragudni akartam rá. Legszívesebben a mellkasához nyomtam volna az arcomat, hogy belélegezhessem őt – a füstöt, a hamut és az izzadságot egyszerre. Behunyt szemmel akartam érezni, ahogy átfog a karjával, a saját kezemmel akartam ledörzsölni a port a bőréről. – Szarkan – nyögtem ki. – Napkeltekor valószínűleg azonnal támadnak – vágott közbe gyorsan, mielőtt bármi mást mondhattam volna. Olyan zárt volt az arca, mint a kapu. Távolabb lépett tőlem, és a lépcső felé intett. – Az alvásnál jobb időtöltést most aligha találsz.

27. FEJEZET

E

zt az értelmes tanácsot! Megemészthetetlen gombócként ülte meg a gyomromat. Miközben lementem a pincébe, hogy Kasja és a gyerekek mellé ku-

porodva nyugovóra térjek, egyfolytában emiatt bosszankodtam. Hallottam a többiek halk szuszogását a hátam mögül, amely megnyugtató is lehetett volna, de inkább felbolygatott: Ők al-

szanak, te meg nem tudsz! A pince hideg padlója sem tudta lehűteni felhevült testemet. Minden porcikám őrizte a végtelen nap perceit: a reggeli ébredésemet a hegyek túloldalán, a paták egyre hangosabb döngését a hátam mögött, kétségbeesett és fájdalmas zihálásomat, a bordáim sajgását, ahogy Marisával a karomban futottam. Tele voltam véraláfutással, mert a sarka minduntalan az oldalamnak csapódott. Elcsigázottnak kellett volna lennem. A hasamban viszont ott vibrált a mágia éberen buzogva, semerre sem tudott

elszivárogni, mintha egy túlérett paradicsom lettem volna, amely megkönnyebbülésre áhítozva le akarta volna vedleni a héját. A kapukon kívül pedig egy hadsereg várakozott. Nem tartottam valószínűnek, hogy Szolja védelmező és alvást segítő varázslatokkal tölti az estét. Inkább fehér tüzet csihol, és megmondja Mareknek, merre célozzon az ágyúval, hogy a lehető legtöbb áldozatot szedje. Háborús varázsló volt, több tucat csatát megjárt már, Marek pedig Polnia összes katonáját felsorakoztatta a háta mögé, egy hatezer fős sereget a mi hatszáz harcosunk ellenében. Ha nem állítjuk meg őket, ha Marek áttöri a mágiával épített falakat és bedönti a kaput, végeznek velünk, és elrabolják a gyerekeket… Ledobtam magamról a takarót, és felkeltem. Kasja szeme egy pillanatra kinyílt, de szinte azonnal le is csukódott. Odalopóztam a tűzhelyhez, és a hamu mellett dideregtem. Összevissza cikáztak a gondolataim arról, hogy milyen könnyen veszíthetünk, milyen sötéten és iszonytatóan burkolja majd be a Rengeteg telhetetlen, zöld hulláma a völgyet. Hiába próbáltam elhessegetni, állandóan a szemem elé furakodott egy kép: egy szívfa nő ki a földből Dvernyik főterén, és szörnyű tömege azonnal burjánzásnak indul, mint az a rettentő fa Porosznában, a Rengeteg határán túl, és mindenki, akit szerettem, odavész az irdatlan erejű gyökerek szorításában. Felálltam, és elmenekültem a saját képzeteim elől. Felszaladtam az előcsarnokba. A nyíl formájú résablakok kirekesztették a fényt, és énekfoszlányok sem szűrődtek be. A katonák is aludtak.

Tovább siettem felfelé, elhagytam a labort és a könyvtárat, amelyeknek ajtaja mögött még mindig zöld, lila és kék fények pislákoltak. Üresen kongtak a helyiségek; senki sem kiáltott rám, senki sem förmedt rám azzal, hogy bolond vagyok. Még tovább róttam a lépcsőfokokat, majd a következő szinten, egy hosszú szőnyeg rojtos szélénél megálltam. A folyosó átellenes végén lévő ajtó alól halvány fény szüremkedett ki. Szarkan hálószobája volt az, amelyhez még soha nem merészkedtem közel. Valamikor régen egy emberevő óriás barlangjának tartottam. A vaskos, sötét szőnyegbe aranysárga fonallal szőtték bele a mintát, egyetlen hosszú vonalban, amely egy gyík farkához hasonló, szoros spirálban kezdődött. Az aranycsík egyre vastagodott, ahogy kibomlott a spirálból, majd ösvényként kanyargott ide-oda a szőnyeg két széle között, egészen a folyosó árnyékba vesző túlsó végéig. Belesüppedt a lábam a puha gyapjúba. Követtem a vastagodó aranyvonalat, amely egyre több csillogó pikkellyel telt meg. Elsétáltam a vendégszobák egymással szemben nyíló ajtajai között, és mögöttük még inkább elsötétült körülöttem a folyosó. Valamiféle erővel dacolva folytattam az utamat, mintha erős szél fújt volna velem szemben. Egyre tisztábban kivehető formákat öltöttek a szőnyeg díszítései. Egy hatalmas, elefántcsontszín karmokban végződő végtagra léptem, aztán terebélyes, sötétbarna erezetű, fakóarany szárnyakra. Hidegebbre fordult a szél. Eltűntek a falak, beleolvadtak a sötétségbe. A szőnyeg kiszélesedett, míg végül elfoglalta az egész

folyosót, és még annak határain is átnyúlt. Már nem gyapjúnak éreztem. Meleg, mozgó pikkelyeken álltam, amelyek bőrszerűen puhává változva emelkedtek és süllyedtek a lábam alatt. Szuszogó légzés visszhangzott erősen a különös barlang láthatatlan falai között. A szívem legszívesebben dübörgött volna a félelemtől. A lábam megfordult és elrohant volna. Én viszont csak becsuktam a szemem. Most már nagyjából kiismertem magam a toronyban, és tudtam, milyen hosszúnak kellene lennie a folyosónak. Léptem még hármat a pikkelyes háton, aztán elfordultam és kinyújtottam a karom, mert tudtam, hogy ott kell lennie az ajtónak. Ujjaim rá is bukkantak a kilincsre, amely melegen simult a bőrömhöz. Amikor kinyitottam a szemem, ismét a folyosón találtam magam, egy ajtó előtt. Pár lépéssel arrébb véget ért a járat és a szőnyeg is. Az arany minta visszatért önmagába, és az ezüst fogsor fölött villogó zöld sárkányszem nézett fel rám, azokra a betolakodókra várva, akik nem tudják, hol kell befordulni. Kinyitottam az ajtót. Némán lendült befelé. Szerény méretű szobába jutottam. Kicsi, keskeny ágy állt odabent, fölötte baldachin és vörös bársonyfüggönyök. A kandalló előtt fényűzően faragott szék árválkodott, a kisasztalon pedig egy könyv és egy félig teli boros pohár. A tűzből már csak zsarátnok maradt, már a lámpások sem égtek. Odamentem az ágyhoz, és félrehúztam a függönyt. Szarkan az ágyon elnyúlva aludt, még mindig a nappali térdnadrágjában és laza ingében. Csak a kabátját vetette le. Csak álltam az ágy mellett, és fogtam a függönyt. Egy darabig

félig öntudatlanul pislogott rám, és riadalma erősebb volt a felháborodásánál, mintha álmaiban sem tudta volna elképzelni, hogy bárki is képes legyen a saját szobájában rátörni. Olyan zavartan nézett rám, hogy nem volt szívem kiabálni vele. – Hogy jutottál… – kezdte, miközben feltámaszkodott a könyökére. Lassan erőre kapott a felháborodása. Én viszont viszszanyomtam az ágyra, és megcsókoltam. Meglepetten nyögött bele a számba, elkapta a karomat, és eltartott magától. – Ide figyelj, te lehetetlen teremtés! Több mint száz évvel vagyok idősebb nálad… – Ó hallgass már! – szóltam közbe, mert nem voltam kíváncsi a további kifogásaira. Az ágy keskenyebbik végéről felmásztam, és a mágusra vetettem magam. A vastag, tollbélésű ágynemű besüppedve adta meg magát. Dühösen néztem Szarkanra. –

Akarod, hogy elmenjek? Még szorosabban markolta meg a karomat. Kerülte a tekintetemet, és egy darabig meg sem szólalt. Aztán élesen bökte ki: – Nem. Hirtelen magához húzott, és ajkaimra tapasztotta édes, lázasan forró száját. Az egész világ csodálatos módon elmosódott körülöttünk. Már nem kellett gondolkodnom. A fejemben lévő szívfa pattogó lángokkal lobbant fel, majd elhamvadt. Csak azt éreztem, ahogy a keze forrón végigsimít a karomon, és újra meg újra beleremegek. Elkapta a derekamat, és felhúzta laza, leesni készülő blúzomat. Kibújtam belőle, a hajam a vállamra omlott, ő

pedig halk, mély nyögésekkel temette bele arcát a gubancos hajzuhatagba. Azon keresztül csókolta a nyakamat, a vállamat és a mellemet. Kifulladva és örömmel csimpaszkodtam belé, az ártatlanok egyszerű félelmétől remegve. El sem tudtam képzelni, hogy képes ennyire átadni magát. Nyelve a mellbimbómra siklott, amit a szájába vont. Összerándulva kapaszkodtam a hajába, váratlan fájdalmat okozva neki. Elhúzódott tőlem, és a levegő hirtelen hidegen csípte a bőrömet. – Agnyeska – szólalt meg mélyen és halkan, szinte kétségbeesve, mintha még mindig kiabálni akart volna velem, de már képtelen lett volna rá. A hátamra fordított az ágyon, és benyomott a párnák közé. Mindkét kezemmel megragadtam az ingét, és eszeveszetten rángatni kezdtem. Felült, és lehúzta magáról a fején keresztül. Hátrafeszítettem a fejem, és a baldachinra szegeztem a pillantásom, amíg felgyűrte az összes szoknyámat. Kétségbeesett mohóság lett úrrá rajtam, sürgettem volna a kezeit. Sokáig próbáltam elfelejteni azt a sokkoló, tökéletes pillanatot, amikor hüvelykujja a lábaim közé csúszott, és sokáig ott is maradt – de az emléket nem lehetett elhessegetni. Megsimított a kézfeje csontjaival, mire ismét végigfutott rajtam a kéjes borzongás. Az egész testem remegett, miközben ösztönösen összekulcsoltam a kezét a combjaimmal. Siettetni akartam, aztán lelassítani, majd mind a kettőt egyszerre. A függöny ismét összezárult. Fölém emelkedett, szeme éppen

csak egyet villant a baldachin zárt sötétjében, és bősz elszántsággal nézett le rám. Szerettem volna, ha újra finoman cirógatni kezd a hüvelykujjával. Ám ő csak egyszer simított meg határozottan. Nyögéshez vagy morgáshoz hasonló hang szakadt fel a torkomból, Szarkan pedig lehajolt, és úgy csókolt meg, mintha el akarta volna nyelni a sóhajt, a saját szájában foglyul ejteni. Újra mozgatni kezdte az ujjait az ölemnél, mire elakadt a hangom. Megfogta és szétfeszítette a combomat, majd a csípője köré emelte, miközben töretlenül mohón leste az arcomat. –

Igen – nyögtem ki éhesen, és próbáltam együtt mozdulni vele, ő viszont továbbra is az ujjaival becézett. – Szarkan! – Nem túl nagy kérés, hogy várj türelemmel, ugye? – kérdezte, és fekete szeme csillogott. Dühösen néztem rá, ám ő tovább cirógatott, majd lágyan belém csúsztatta az ujjait. Másik kezét végighúzta a combjaim belső felületén, lefelé és felfelé, fent minden alkalommal körözve egy kicsit. Olyan kérdést tett fel nekem, amelyre nem tudtam a választ; aztán egyszer csak belém hasított. Hirtelen összerándultam, elakadt a lélegzetem, megfeszült a testem, és nedvesség borított el. Remegve omlottam vissza a párnákra. Felemeltem a kezemet kócos hajam zuhatagába, és rátapasztottam nyirkos homlokomra. Ziháltam. – Ó… – nyögtem. – Jaj… – Tessék – szólalt meg Szarkan önelégülten, mire félig magamon kívül felültem, és hátralöktem az ágyban, a másik irányba. Elkaptam a nadrágját a derekánál – még mindig rajta volt az

átkozott ruhadarab –, és annyit feleltem: – Hulvad. – A nadrág megrándult, és szétolvadt a levegőben. Utánadobtam a szoknyáimat. A mágus ott hevert alattam hosszú, vékony testével, és hirtelen összeszűkült a szeme. Elkapta a csípőmet. Lehervadt arcáról az önelégült vigyor. Fölé kerekedtem. – Szarkan – szólítottam meg, és egy darabig csak őriztem a számban a neve után maradt füstöt és mennydörgést. Aztán rácsúsztam a csípőjére. Összeszorította a szemét, mintha fájdalmat érezne. Mámorítóan nehéznek tűnt a testem, folytatódott a kéj, és fullasztó gyötrelemmé válva, egyre szélesebb hullámokban borított el. Élvezettel tartottam a testemben. A mágus elnyújtva, szaggatottan vette a levegőt. Hüvelykujjai a combomba mélyedtek. Megfogtam a vállát, és ringatózni kezdtem rajta. – Szarkan – ismételtem. Ide-oda gurítottam nevét a nyelvemen, felfedeztem elnyúlt, sötét zugait, rejtőzködő részeit, ő pedig tehetetlenül nyögött, és időnként megfeszítette az ölét. Átkulcsoltam csípőjét a lábaimmal, teljesen hozzátapadtam, ő pedig szorosan átfogott a karjaival, majd magára húzott, és lassan a hátamra fordított.

Az oldalához kucorodtam a keskeny ágyon, és megpróbáltam rendesen venni a levegőt. Szarkan keze a hajamba fonódott, és furcsán ámulva nézte a baldachint, mintha elképzelni sem tudná, hogyan eshetett meg, ami történt. Alvás bénította meg a

végtagjaimat, talán egy csörlővel sem lehetett volna megemelni őket. Rátettem a fejem a mellkasára, és végül megkérdeztem: – Miért hoztad ide a lányokat? Szórakozottan mozgatta az ujjait a hajamban, megpróbálta kibogozni belőle a csomókat. A kérdésre megdermedt. Pár pillanat múlva nagyot sóhajtott. – Kötődtetek a völgyhöz, mindnyájan. Itt születtetek, itt nőttetek fel. Fogva tart titeket. Ez is egy csatorna a Rengeteghez, amellyel ki lehet szipolyozni az erejét. Felemelte a kezét, és laposan elnyújtotta fölöttünk a levegőben. Finom, ezüstös csipkézet jelent meg a tenyere nyomában: a szobámban lévő festmény vázlatos mása, a völgyet behálózó mágikus vonalak térképe. Ezek az Orsó hosszú, fényes folyamát és a hegyekből lezubogó, számtalan mellékágat jelenítették meg, míg Olsankát és a többi települést káprázatos csillagok. Nem lepődtem meg a vonalak látványán, mert úgy éreztem, mintha mindig is ott lettek volna, a felszín alatt. A mély kútból visszhangzó csobbanás, amikor a vödröt leeresztettük Dvernyik főterén, az Orsó sebes csörgedezése nyáron – mind telve volt mágiával, felhozható és felszívható hatalommal. Szarkan ezért létesítette az öntözőárkokat, hogy minél többet elszállítson belőle, mielőtt a Rengeteg magának követelné. – De miért kellettek ehhez lányok? – kérdeztem még mindig tanácstalanul. – Nem lett volna egyszerűbb… – Úgy mozdítottam a kezem, mintha kimernék egy marokkal a vízből. – Akkor engem is magához kötött volna a völgy – mondta

megdöbbentő természetességgel. Mozdulatlanná dermedtem mellette, és éreztem, ahogy egyre nő bennem az értetlenség. – Ne ijedj meg – tette hozzá fanyarul, alighanem félreértve az érzéseimet. – Ha túléljük ezt a napot, megtaláljuk a módját, hogy kiszabadítsunk belőle. Áthúzta a tenyerét az ezüstvonalak fölött, és eltüntette őket. Nem beszéltünk többet. Nem tudtam, mit mondhatnék. Egy idő után egyenletesebb lett a légzése az arcom mellett. A mélysötét, nehéz bársonyfüggönyök bezárultak körülöttünk, mintha egy befalazott szívben kuporodtunk volna össze. Már nem szorongatott olyan keményen a félelem, inkább csak sajgott bennem valami. Könnyek marták a szememet forrón és élesen, mintha egy szilánkot akartak volna kimosni belőle, de nem lett volna elég nedvesség hozzá. Szinte már megbántam, hogy feljöttem az emeletre. Addig bele sem gondoltam, hogy lesz utána is – hogy mi lesz azután, hogy megállítjuk a Rengeteget, hogy túléljük. Nevetségesnek tűnt azon töprengeni, mi történhet egy ilyen lehetetlen fordulat után. Rádöbbentem, hogy akaratlanul is a toronyban képzeltem el az életemet utána, a kis szobámban odafent, a laboratóriumban és a könyvtárban kutatva, Szarkant gyötörve rendetlen kísértetként, aki mindig rossz helyen hagyja a könyveit, nyitva felejti az ajtókat, és lecsábítja a tavaszi ünnepségekre, ahol talán még a táncra is ráveszi. Nem fogalmaztam meg, mégis valahogy bizonyossággá érett bennem, hogy az anyám házába nem térhetek vissza. Ugya-

nakkor azt is tudtam, hogy nem fogom egy lábakon járó kunyhóban róni az utakat az életem hátralévő részében, mint Baba Jaga, és nem költözöm fel a királyi palotába sem. Kasja mindig szabadságról álmodozott, ő azt akarta, hogy megnyíljon számára az egész világ. Én nem. Ennek ellenére nem voltam otthon a toronyban sem. Szarkan bezárkózott a magas épületbe, odahozta magának a lányokat, és a mi kötődésünket használta fel, hogy neki magának ne kelljen kötődnie. Megvolt az oka, hogy miért nem jött le szinte soha a völgybe. Nem kellett megmagyaráznia, hogy azért nem vesz részt az olsankai mulatságokon, mert a tánchoz gyökeret kellene vernie a városban, és ettől ódzkodott. Már egy évszázada élt az ősi mágiával átitatott torony kőfalai mögött, és tartotta a távolságot. Lehet, hogy engedne beköltözni, de gondosan bezárná mögöttem a kaput. Egyszer már megtette. Egy selyemruhákból font kötél és némi mágia segítségével másztam le az ablakból. Őt viszont nem vehettem rá, hogy másszon ki az ablakon, ha egyszer nem akart. Felültem és távolabb húzódtam tőle. Lecsúszott a keze a hajamról. Félrehúztam a fullasztó függönyöket, felkeltem az ágyról, és magam köré tekertem az egyik takarót. Az ablakhoz léptem, egy lökéssel kitártam a zsalugátert, majd kidugtam a fejem és a vállam a friss éjszakai levegőbe, hogy érezzem a szelet az arcomon. Nem jött. Mozdulatlan volt a levegő a torony körül. Teljesen mozdulatlan. Kezemmel megmarkoltam az ablakpárkányt, és dermedten

figyeltem. Az éjszaka közepén jártunk, koromsötét volt, a főzéshez rakott tüzek többségét eloltották, semmi sem pislogott fel rám az udvarból. A mágiával épített falak irányában hegyeztem a fülem, hátha meghallom az ősi kövek suttogását, de hirtelen zaklatott morajlást észleltem. Visszasiettem az ágyhoz, és felráztam Szarkant álmából. – Valami baj van! Kapkodva felvettük a ruháinkat. A vanasztalem segített felpörgetni rám a szoknyákat, és új felsőrészt varázsolni elő a semmiből. Szarkan egy szappanbuborékot jelenített meg a kezei között, egy kisebb őrszemet, és egy üzenetet bízott rá. – Vlad, ébreszd fel az embereidet azonnal! Valamiben sántikálnak az éj leple alatt. – Egy fújással kibocsátotta az ablakon, mi pedig kirohantunk az ajtón. Mire a könyvtárba értünk, fáklyákat és lámpásokat gyújtottak odalent az árkokban. Marek táborában csak az őrök fényei világítottak. A pavilonban egyetlen lámpás égett. – Igen. Készülnek valamire – állapította meg Szarkan. Az asztal felé fordult, ahol védelmező igékkel teli könyveket terített szét. Én továbbra is az ablakon lestem kifelé, és a homlokomat ráncoltam. Éreztem lentről a varázserő tömegét, éreztem Szolja mágiájának ízét, de volt ott valami más is, valami kavargott a mélyben. Még mindig nem láttam semmit. Csak pár őr rótta köreit a tábor körül. Marek sátrában egy alak suhant el a lámpás előtt, és jókora árnyékot vetett a vászonfalra. Egy nő arcéle volt, haját magasra tornyozta, fejpántjából éles tüskék álltak ki. Zihálva hátrahő-

költem az ablakból, mintha meglátott volna. Szarkan meglepődve nézett rám. – Itt van – nyögtem ki. – A királyné itt van. Nem volt időnk belegondolni, hogy ez mit jelent. Marek ágyúja hatalmas lángokat hányva dübörgött fel, és rettenetes hanggal szanaszét robbantotta a földet a külső falon, ahová becsapódott. Szolja üvöltését hallottam. Marek táborában parázsló széndarabokat dobtak a szénából és gyújtósból készült, szabályos sorba rendezett kupacokra. Tűz lobbant fel. A lángokból csakhamar egy egész tűzfal lett, és farkasszemet nézett a mi kőfalunkkal. Szolja a lángfal mögött állt, széttárta a karját, és fehér köpenye narancs-vörös foltosra színeződött, ahogy a tüzet táplálta. Megfeszült az arca, mint aki nehéz súlyt emel. A tűz morajlásától nem hallottam a szavait, de biztos voltam benne, hogy varázsol. – Próbálj meg valamit kezdeni azzal a tűzzel! – szólt rám Szarkan, miután lepillantott az ablakból. Visszapenderült az asztal mellé, és kivett egy tekercset az előző nap odakészített tucatnyi közül. Az ágyú-tűz ellen akart valamit bevetni. – De mit… – kezdtem, ám a varázsló már olvasott. A hosszú, kusza szótagok zenévé olvadtak, és rájöttem, hogy nincs időm faggatózni. Odakint Szolja behajlította a térdét, és még feljebb emelte a karját, mintha egy óriási labdát készülne eldobni. Az egész tűzfal felemelkedett a levegőbe, átívelt a kőfal fölött, majd belezúdult az árokba, ahol a báró katonái kushadtak. Sikolyaik és üvöltéseik túlharsogták a tűz ropogását, és egy

pillanatra megdermedtem. Az ég szélesen és kristálytisztán terült szét fölöttünk, mindenhol csillagok borították, és sehol sem tűnt fel felhő, amelyből esőt facsarhattam volna. A sarokban álló vizeskorsóért rohantam. Kétségbeesésemben összeállt egy terv a fejemben: ha egy felhőből vihart tudok csiholni, akkor egy vízcseppből képes vagyok felhőt készíteni. Egy kis vizet öntöttem a markomba, és elsuttogtam az esőidéző igét. Elmondtam a cseppeknek, hogy esővé válhatnak, vagy akár viharrá, sőt roppant özönvízzé. A kis tócsa higanyként csillogott a markomban. Kiöntöttem az ablakon, és tényleg eső lett belőle: egy csuklásnyi mennydörgés és egy suhintásnyi eső, amely rázuhogott az árokra, és egyetlenegy helyen eloltotta a tüzet. Az ágyú folyamatosan dörgött. Szarkan most már mögöttem állt, egy pajzsot tartott fenn a támadókkal szemben, de valahányszor becsapódott egy golyó, ő is hátratántorodott. A narancssárga fény megvilágította alulról az arcát és megcsillant összeszorított fogain, amikor felnyögött az ütésektől. Szerettem volna beszélni vele két ágyúlövés között, megkérdezni, hogy sikeresen védekezünk-e – mert ezt képtelen voltam megállapítani, hogy mi állunk-e jobban, vagy az ellenség. Az árokban azonban még mindig lobogott a tűz. Dobáltam rá az esőt, de nehéz volt egy maroknyi vízből záport varázsolni, és az idő múlásával egyre nehezebb. Kiszáradt és sivár lett körülöttem a levegő, jégkéreg borította be a hajamat és a bőrömet, mintha az összes nedvességet kiszívtam volna a környezetemből.

A zuhatag azonban továbbra is csak a tűzfal egy-egy részét oltotta el. A báró emberei megpróbáltak segíteni: vízbe mártott köpenyeket hajigáltak a lángokra, majd elszaladtak. Ezután egyszerre két ágyú vette tűz alá a tábort. A másik kéken és zölden izzó, üstököshöz hasonló golyókat lőtt ki. Szarkan keményen nekicsapódott az asztalnak, amelynek sarka az oldalába fúródott. Köhögve tántorodott meg, varázslata megtört. A két ágyúgolyó áttörte a pajzsát, és szinte lelassulva fúródott bele a falba, mint a kés, amely éretlen gyümölcsbe vájódik. Jóformán megolvadt körülöttük a kő, vörösen izzott fel a lyukak pereme. A golyók eltűntek a falban, majd két tompa dörrenéssel felrobbantak. Hatalmas kupac föld oszlott szét a levegőben, és a kőszilánkok olyan erővel törtek ki a védvonalból, hogy a torony falán is hallottam a kopogásukat. Középen összeomlott a fal. Marek felemelte a dárdáját, és elkiáltotta magát: – Előre! Nem értettem, miért engedelmeskednek neki. A szabálytalan alakú hézag belsejében még mindig sziszegve ugráltak a lángok, és akárhogy igyekeztem oltani a tüzet, még mindig sok katona lelte kínhalálát az árokban. A katonák mégis követték a parancsot: a derekuknál előremeredő lándzsákkal rohantak bele az árok lángoló káoszába. Szarkan feltápászkodott az asztalról, visszajött az ablakhoz, és letörölte az orrából és szájából patakzó vért. – Úgy döntött, hogy nem számít az emberveszteség – állapította meg komoran. – Egy ilyen ágyúgolyót tíz évig tart elkészíteni. Polniában alig tíz ilyen van.

– Több víz kell! – vágtam közbe, majd elkaptam a kezét, és magammal húztam a varázslatba. Éreztem, hogy tiltakozni akar, hiszen egészen más varázslatokra készült. De némi bosszús morgás után egy egyszerű bűbájjal csatlakozott hozzám. Az első időkben nekem is meg akarta tanítani. Egy poharat kellett megtölteni vízzel az alattunk lévő kútból. Rettentő mérges volt, amikor az egészet kiöntöttem az asztalára, vagy amikor éppen csak pár cseppet sikerült felcsalnom a mélyből. Most, hogy ő adta elő a varázslatot, a víz finoman fodrozódva töltötte fel a korsót a pereméig, én pedig a korsónak és a mélyben ásott kútnak, a hatalmas, sötétben alvó víztömegnek énekeltem az esőigét, aztán kidobtam a kancsót az ablakon. Pár pillanatig nem láttam semmit. A felüvöltő szél belefújta az esőt az arcomba és a szemembe. A téli zivatar hidege szinte pofon csapott. A kezemmel töröltem meg az arcom. Odalent az árokban szinte teljesen elaludtak a lángok, csak parányi zugokban maradtak meg pislákolva. Mindkét oldalon megcsúsztak a katonák a sárban, elvesztették egyensúlyukat a hirtelen alattuk termő mocsárban. A falban ütött lyukon keresztül is ömlött ki a sár, és miután kialudt a tűz, a báró emberei dárdáikkal megrohamozták a hézagot, hogy visszarettentsék a behatolókat. Megkönnyebbülten hanyatlottam az ablakpárkányra. Eloltottuk Szolja tüzét és visszavertük Marek ostromát. Már elhasználta a varázsereje nagy részét, bizonyára többet, mint amennyit erre a célra szánhatott, így biztosan vissza fog vonulni hamarosan… – Vigyázz! – szólt rám Szarkan.

Szolja újabb varázslathoz készülődött. Felemelte a kezét, és szemével is arra nézett, amerre mutatott. Ujjai körül ezüstvonalak képződtek a levegőben, amelyek nyomban háromfelé oszlottak. Felíveltek, majd lebuktak a védőfal túloldalán. Mindegyik más és más célpontot talált el: egy férfi szemét, egy hézagot a páncélban a nyaknál, egy kardforgató kar könyökét, egy halálos pontot valakinek a szíve fölött. A vonalak, amennyire meg tudtam állapítani, nem tettek semmit. Csak függtek a levegőben, éppen csak derengtek a sötétben. Ezután viszont többtucatnyi nyílvessző suhanását lehetett hallani. Marek háromsornyi íjászt állított fel a gyalogosai mögött. A nyilak az ezüstvonalakhoz tapadtak, és követték tekergésüket. Felemeltem a kezem, de hasztalanul tiltakoztam. A nyilak csak szálltak és szálltak. Egyszerre harminc katona esett el az átjáró védői közül, jóformán egyetlen lökéstől. Marek harcosai megint beáramlottak a lyukon, majd kiözönlöttek az árokba, sarkukban egy egész sereggel. Elkezdték visszaszorítani a báró embereit a hátsó falhoz. Minden lépésnyi előrehaladásért keményen meg kellett küzdeniük. A báró katonái lándzsákból álló, tüskés védvonalat alkottak a betolakodók ellen, és Marek emberei az előrenyomulással a felnyársalódást kockáztatták. Szolja azonban újabb nyílvesszőzáport küldött át a fal fölött a védők irányába. Szarkan elfordult. Matatni kezdett a papírjai között, egy igét keresett, amellyel visszaverhetné az új támadást, de tudtam, hogy nem

fogja időben megtalálni. Kinyújtottam a kezem, ám ezúttal azt az igét próbáltam bevetni, amellyel a Sárkány behozta Kasját a hegyoldalról. – Tual,

tual, tual – hívtam magamhoz a zsinórokat, amelyek pengve akadtak az ujjaimba. Kihajoltam, és a fal teteje felé dobtam őket. A nyilak követték őket, nekicsapódtak a kőfelületnek, és nagy kopogással egy rakásba hullottak. Egy pillanatig azt hittem, hogy az ezüstfénynek csak a maradványa csillan vissza a kezemről és az arcomról. Aztán Szarkan figyelmeztetőn rám kiáltott. Tucatnyi új ezüstfonal hasított be az ablakon – egyenesen felém, a nyakam, a mellem és a szemem irányába. Csak egy szívdobbanásnyi időm maradt elkapni a végüket, és vakon eltaszítani őket magamtól. A következő pillanatban nyilak suhantak be az ablakon, és eltalálták azokat a tárgyakat, amelyekre a fonalakat dobtam: az egyik könyvszekrényt, a padló egy szeletét, valamint a széket. Az utóbbiba mélyre fúródtak a nyílvesszők, tollas végük eszelősen remegett. Elkerekedett szemmel néztem őket, döbbenetem először az ijedtségemnél is erősebb volt. Fel sem fogtam, hogy kis híján átlyuggatott tizenkét nyíl. Odakint megint megdörrent az egyik ágyú. Lassan kezdtem hozzászokni a hangzavarhoz, így csak egy kicsit húztam magam össze, és ki sem néztem az ablakon, még mindig azon ámultam, mennyire közel csapódtak be a nyilak. Szarkan azonban hirtelen feldöntötte az asztalt. Szanaszét szálltak róla a papírok, ahogy a padlóra zuhant, és a székek is megremegtek. Behúzott a rögtönzött pajzs mögé. Az ágyúgolyó ma-

gasan fütyülő hangja egyre közelebb és közelebb ért. Volt időnk átgondolni, mi történhet, de arra alig, hogy tegyünk is valamit. Szarkan karja alá guggoltam, és meredten figyeltem az asztallap alját, amelynek hajszálvékony repedései között gyér fény szivárgott át. Ekkor az ágyúgolyó berontott az ablaknyíláson, összetörte a párkányt és az üvegtáblákat. Addig gurult a golyó, amíg a kőfal meg nem állította, ott aztán szétrobbant, és alattomosan kígyózó, szürke füstöt eregetett. Szarkan befogta az orrát és a száját. Visszafojtottam a lélegzetem. Felismertem a kővé változtató varázslatot. A szürke köd felénk gomolygott, Szarkan pedig fellendítette a kezét a menynyezet felé, ahonnan egy őrszem gömb ereszkedett le a tenyerére. Felnyitotta a héját, vágott bele egy lyukat, és egy újabb néma, ellentmondást nem tűrő mozdulattal beleirányította a füstöt a gömbbe. Lassú felhőként gomolyogva szívódott fel benne. Mire végzett, szinte már szétrobbant a tüdőm. A szétrobbantott ablaknyíláson keresztül hangosan süvített a szél, a könyvek szétszóródva hevertek, szakadt lapjaik csattogtak a légmozgásban. Odatoltuk az asztalt az újonnan támadt hézaghoz, nehogy kizuhanjunk rajta. Szarkan egy kendővel felvette a forró ágyúgolyó egy töredékét, majd odavitte az őrszemhez, mintha szagmintát adna egy kopónak. – Menya kajzsa sztonnan olit – mondta a gömbnek, aztán egy lökéssel kiengedte az éjszakába. Lebegve távolodni kezdett, és szürkesége füstfoszlányként vegyült az égboltba.

Mindez alig pár percig tartott – éppen addig, ameddig vissza tudtam fojtani a légzésemet. Ezalatt azonban újabb ellenséges katonák özönlöttek be az árokba, és visszaszorították a báró harcosait az első alagút felé. Szolja megint nyílzáport irányított a védőkre, és ezzel nagyobb utat nyitott a seregének. Marek lovas katonáival hátulról ösztökélte előrehaladásra a gyalogosokat. Láttam, hogy korbácsot és lándzsát használnak a saját embereik ellen, hogy áthajtsák őket a résen. Az első sorban haladókat hajmeresztő módon lökték neki a védők lándzsahegyeinek. Társaik mögöttük nyomultak előre, és a báró emberei fokozatosan kénytelenek voltak utat engedni, mintha egy dugót nyomtak volna ki egy palackból. Az árok már tele volt holttestekkel – felmérhetetlenül sok halmozódott egymásra. Marek harcosai még attól sem riadtak vissza, hogy a holttestek kupacainak tetejéről lőjék ki nyilaikat a báró embereire, mintha egyáltalán nem érdekelné őket, hogy a saját halott bajtársaikat tapossák. A báró katonái a második árokból elkezdték átdobálni Szarkan varázsfőzeteit a fal fölött. Az üvegcsék kék robbanásokkal értek földet, felhők pöffentek fel a katonák között, és a ködbe keveredett harcosok térdre rogytak vagy arccal a földre zuhantak. Kába lett az arcuk, egy pillanat alatt elnyomta őket az álom. Sok katona érkezett azonban a helyükre, átmásztak rajtuk, és hangyasereghez hasonlóan csak nyomultak egyre beljebb és beljebb. Eszelős rémület lett úrrá rajtam. Az egész teljesen valósze-

rűtlennek látszott. – Rosszul mértük fel a helyzetet – mondta Szarkan. – Hogy képes erre? – kérdeztem remegő hangon. A jelek szerint Marek annyira elszánt volt, hogy nem érdekelte, hány falat emeltünk és milyen vastagságban. Bármilyen árat hajlandó volt megfizetni azért, hogy átjusson, a harcosok pedig az életük árán is teljesítették a parancsot. – Biztosan rontás alatt áll… – Semmi más magyarázatot nem tudtam elképzelni arra, hogy ilyen mértékben pazarolja az emberei életét, mint a vizet. – Nem – csóválta a fejét Szarkan. – Marek nem a tornyot akarja elfoglalni. Neki a trón kell. Ha ezt a csatát elveszíti, a főurak gyengének fogják tartani. Sarokba van szorítva. Felfogtam, pedig nem akartam. Marek tényleg mindent hajlandó volt feláldozni. Nem létezett túl nagy ár. A bevetett embertömeg és a sok varázslat csak ront a helyzeten, hiszen veszteségként kellett elkönyvelnie őket. Nem lehetett csak úgy egyszerűen eltántorítani. Nekünk is mindent fel kellett áldoznunk, mert legalább tízszeres túlerőben volt. Az ágyú ismét dörrent egyet, mintha szörnyű felismerésünket akarná hangsúlyosabbá tenni, aztán hirtelen dermedt csönd telepedett a csatatérre. Szarkan lebegő őrszeme lezuhant, és kővarázslattal borította be az ágyú körül sürgölődő katonákat. Azonnal szoborrá merevedtek. Az egyikük a bal oldali ágyú mellett állt, és éppen egy rudat döfött a csőbe, mások a köteleket markolva, görnyedten kövültek meg, miközben próbálták viszszavonszolni a jobb oldali ágyút a helyére. Voltak olyanok is,

akiket a végzet ágyúgolyóval vagy zsákokkal a kezükben talált meg. Mintha egy csata szobor emlékművét láttam volna odalent. Marek rárivallt néhány katonára, hogy szedjék le a kőszobrokat az ágyúkról. Rángatni és lökdösni kezdték a kővé dermedt embereket, majd a sárba borították őket. Összerándultam, amikor megláttam, hogy valaki letöri a szobrok ujjait, hogy kiszabadítsa a köteleket. Legszívesebben leordítottam volna, hogy a megdermedt férfiak még életben vannak. Ugyanakkor nem hittem, hogy Mareket ez különösebben meghatná. A szobrok nehezek voltak, a munka lassan haladt, így egy ideig nem kellett ágyúlövéstől tartanunk. Összeszedtem magam, és odafordultam Szarkanhoz. – Ha felajánlanánk, hogy megadjuk magunkat, beleegyezne? – Bizonyára – felelte a mágus. – Minket azonnal kivégeztetne, a gyerekeket pedig inkább fejezd le te, mint hogy átadd neki. – Ezután a nyílvesszők elhárításán kezdett dolgozni: miközben az ujjával kifelé mutatott, egy eltérítő igét mondott el, és a következő pillanatban ezüstszálak vezették a nyilakat a külső falhoz. Megrázta a kezét és a csuklóját, majd lenézett. – Reggel… – mondta végül. – Ha kész is feláldozni az egész seregét, senki sem harcolhat örökké, pihenés, evés és ivás nélkül. Ha reggelig vissza tudjuk tartani őket, muszáj lesz visszavonulót fújnia. Akkor talán hajlandók lesznek egyezkedni. Reggel eldől minden. Úgy tűnt, az még nagyon messze van.

A csata lendülete egy időre alábbhagyott. A báró emberei visszavonultak a második árokba, az átjáró pedig úgy megtelt holttestekkel, hogy Marek katonái nem tudtak áthatolni. A herceg fel-alá járkált lován a falon kívül, és a dühtől és türelmetlenségtől szinte sisteregve figyelte, mikor készülnek fel harcosai egy újabb ágyúlövésre. A közelében álló Szolja egyenletes ütemben irányította a nyilakat a második árokba. Neki könnyebb volt elhajítani a nyilakat, mint nekünk elhárítani őket. Alosa készítette a nyílhegyeket. Mindenáron utat akartak találni maguknak egy testbe, a mágus pusztán megmutatta nekik, merre menjenek. Mi megpróbáltuk eltéríteni őket szándékuktól, de ehhez nemcsak Szolja, hanem Alosa varázsereje ellen is küzdenünk kellett: a boszorkány akarata és a kalapácsütések ellen, amelyekkel mágiát és elszántságot ütött a vasba, sőt még a nyilak természetes röppályája ellen is. Állandó, megterhelő munkát jelentett az eltérítésük, és közben Szolja egyfolytában küldte őket a levegőn keresztül karja széles lengetésével, mintha magokat vetne el. Szarkannal felváltva varázsoltunk, hiszen egyszerre csak egy repülő nyílvesszőt tudtunk félrehajítani, és minden alkalommal hatalmas erőfeszítésünkbe került. Más varázslatokra sem időnk, sem erőnk nem maradt. Kialakult egy természetes ritmus a munkában. A nyilak eltérítése olyan volt, mint egy nehéz halászhálót kihúzni a vízből, majd inni egy korty vizet, és pihenni, amíg a másik is húz rajta egy kicsit. Hol Szarkan ment az ablakhoz, hol én. Ám Szolja

időnként megtörte a ritmust. Mindig a lehető legrosszabb időtartamot választotta két roham között, olyan rövid időt, amely alatt éppen csak leültünk, de már kelhettünk is fel, aztán tartott egy hosszabb szünetet, vagy éppen felénk irányította a nyilakat, esetleg két sorozatot engedett ki rögtön egymás után. – Biztosan el fognak fogyni a nyilaik – mondtam, és kitikkadva, sajgó tagokkal nekidőltem a falnak. Fiatal fiúk keresték a kilőtt nyilakat az íjászoknak, kihúzták őket a holttestekből, felvették őket a fal tövéből, és visszavitték, hogy újból ki lehessen őket lőni. – Bizonyára – vágta rá Szarkan kicsit távolságtartóan. A kiapadhatatlan, ellenséges mágia őt is kiszipolyozta. – De nem céloz messzire velük. Így elég maradhat nekik reggelig. A következő eltérítő hadművelet után Szarkan egy kis időre kiment a szobából, majd egy pecséttel és dugóval lezárt üveggel tért vissza a laborból. Szirupba áztatott meggy volt benne. A könyvtár egyik hátsó sarkában nagy ezüstszamovárt tartott, amely soha nem fogyott ki a teából. Az ágyúgolyó rohamát is kibírta, pedig az üvegpohár leborult mellőle, és összetört. A mágus két mérőedénybe töltött a teából, és nekem is adott az édes meggybefőttből. A borvörös meggy a Vjoszna melletti gyümölcsösből származott, amely félúton terült el a torony és a völgy között. Cukorban és szeszben tették el. Két púpozott kanálnyit raktam belőle a teámba, és mohón lenyalogattam a kanalat. Otthoníze volt, a völgy lassú mágiája pihent benne. Magának csak hármat

vett ki, körültekintően és kimérten, és még a szirupot is visszaöntötte a kanálról az üvegbe, mintha még most is az volna a legnagyobb gondja, hogyan spóroljon vele. Elfordítottam a tekintetem, és hálásan szürcsöltem a teámat, közben a kezemet melengettem a pohár oldalán. Meleg volt az éjszaka, mégis átfagytam. – Feküdj le, és aludj egy kicsit – javasolta Szarkan. – Napkelte előtt még megpróbálkozik egy utolsó támadással, az biztos. – Közben az ágyú újabb ostromot intézett a fal felé, ám ezúttal nem okozott nagy kárt. Csak arra tudtam gondolni, hogy a megkövült katonák voltak az ágyúzás igazi mesterei, a többiek alig konyítottak hozzá. A golyók egy része túl közelre repült, és Marek saját katonái között ért földet, mások túl messzire szálltak, még a tornyon is túlra. A falak tartották magukat. A báró emberei karókkal és lándzsákkal tömték tele a második árkot, majd beborították a pokrócaikkal és a sátraikkal, és elbújtak a nyilak elől. Lomhának, fáradtnak és tompának éreztem magam, mint egy kés, amellyel fát vágtak. Keresztben összehajtottam a szőnyeget, hogy matracot készítsek magamnak, és leírhatatlan megkönynyebbüléssel feküdtem le. De nem tudtam elaludni. A nyilakat kísérő ezüstfények hosszú, szaggatott időközönként megvilágították az ablakkeretet. Szarkan mormogása, ahogy a varázslatával elkanyarította őket röptükben, egészen távolinak tetszett. A mágus arca árnyékba veszett, csak az arcéle rajzolódott ki markánsan a fal előtt. A padló enyhén remegett a lent zajló csatától,

mintha egy óriás közeledett volna döngő léptekkel a messzeségből. Behunytam a szemem, és megpróbáltam a légzésemre figyelni. Talán egy pillanatra el is aludtam, de egy hirtelen rándulással felültem a szőnyegen, mert azt álmodtam, hogy zuhanok. Szarkan a törött ablakot nézte. Abbamaradt a nyílzápor. Felkeltem a földről, és odamentem hozzá. Lovagok és szolgák nyüzsögtek felbolydult méhkasként Marek pavilonja körül. A sátorból előjött a királyné. Páncélt viselt, egyszerű fehér ingruhájára láncinget öltött, egyik kezében kardot fogott. Marek odasietett hozzá, meghajolt előtte, és mondott neki valamit. Az asszony tiszta, acélkeménységű arccal nézett vissza rá. – A Rengetegnek fogják adni a gyerekeket, ahogy Vaszili vitt be engem! – kiáltotta olyan éles hangon, hogy mi is hallottuk. – Először engem vágjanak ketté keresztben! Marek habozott, aztán leugrott lováról, és a pajzsát kérte. Kivonta a kardját. A többi lovag is leszállt a nyeregből, és Szolja is ott termett mellette. Tanácstalanul néztem Szarkanra. Kavargott bennem egy olyan érzés, hogy Marek halált érdemel, hiszen annyi emberét áldozta fel ebben az értelmetlen csatában, de lehet, hogy őszintén hitt a céljában, hogy tényleg azt gondolta, valami szörnyűséget akarunk elkövetni a gyerekek ellen… – Hogy hiheti ezt? – kérdeztem. – Hogy hiheti el a sok véletlen egybeesést? – tette hozzá Szarkan, aki már a könyvszekrénynél járt. – Most épp ez a hazugság szolgálja a kívánságait. – Két kézzel emelt le egy tíz-

arasznyi vastagságú könyvet az egyik polcról. Odanyúltam, hogy segítsek neki, de aztán önkéntelenül is elrántottam onnan a kezem. Valami megfeketedett bőrbe kötötték, amelyet borzalmas volt érinteni, és ledörzsölhetetlen ragacs tapadt róla a kezemre. – Igen, tudom – mondta a mágus, miközben odavonszolta az olvasószékéhez. – Nekromanta szöveg. Undorító. De inkább használok fel holtakat, mint hogy még több élőt feláldozzak. Ovális, régimódi írással örökítették meg a kiválasztott varázsigét. Próbáltam segíteni Szarkannak az olvasásban, de képtelen voltam rá. Már az első szavaktól visszariadtam. Az ige a halálban gyökerezett, és elejétől a végéig a halálról szólt. Rá sem bírtam nézni. Szarkan bosszúsan ráncolta a homlokát irtózásom láttán. – Ilyen kényes vagy? – rivallt rám. – Nem, nem hinném. Akkor mi az ördög bajod van? Mindegy, menj, és próbáld meg lelassítani őket! Örültem, hogy távol kerülhetek attól a könyvtől, ezért szinte odapenderültem az ablakhoz. Kőszilánkokat és egyéb törmelékeket szedtem össze a padlóról, és azokkal is kipróbáltam az esőigét, amit korábban a vizeskancsóval. Por- és kavicszuhatag omlott Marek katonáira. Fedezéket kerestek, kezükkel a fejüket védték, ám a királyné meg sem torpant. Átvonult a falba ütött lyukon, átgázolt a holttesteken, palástja szegélye csupa vér lett. Marek és a lovagjai előtte rohamoztak, pajzsukat a fejük fölé tartották. Most már nehezebb kövekkel dobáltam meg őket, sziklákká terebélyesedő kavicsokkal, de annak ellenére, hogy néhányan térdre rogytak, a többség sértetlen maradt a pajzsa

alatt. Beértek az átjáróba, és elkezdték félrehányni az útból a tetemeket. A báró emberei lándzsákkal döfködték őket. Marek lovagjai a pajzsaikkal és a páncéljukkal hárították a szúrásokat. Hatan viszont leestek a lovaikról, és fényes vértjük alatt mozdulatlanná ernyedt a testük. A többiek azonban továbbhaladtak, és nyílást hoztak létre a királynénak, aki belépett a fal mögötti területre. Nem láttam az alagútban zajló csatát, de gyorsan véget ért. Vér patakzott ki a nyílásból, a fáklyák fényében egészen feketén, aztán előkerült a királyné. Eldobta a kezében tartott férfifejet, amelyet egyetlen vágással választott le a testről. A védők rémülten hátráltak előle. Marek és a lovagjai szétszéledtek, csapkodtak és öldököltek, a gyalogosok pedig megrohanták az árkot a hátuk mögött. Szolja fehér, recsegő-ropogó áramlatokban ontotta ki magából a mágiát. A báró emberei gyorsan félrehanyatlottak az útból, és szinte a saját lábukban felbukva igyekeztek eltávolodni a királynétól. Elképzeltem Kasját a mágikus karddal; biztosan őt is hasonló félelem övezte volna. A királyné ismét felemelte fegyverét, könyörtelen erővel döfött és suhintott, ám őt egyetlen kard sem tudta megsebezni. Marek parancsokat osztogatott. A második fal mögött megbújó védők felmásztak a fal tetejére, és föntről próbálták eltalálni a királynét. A nyilak azonban nem hasították fel a bőrét. Megfordultam, és kihúztam a könyvszekrényből a belefúródott fekete nyilat – azok egyikét, amelyeket Szolja ellenem irá-

nyított, és amelyek Alosa kohójából származtak. Odavittem az ablakhoz, majd megálltam. Remegett a kezem. Nem láttam más megoldást. Senki sem állíthatja meg a királynét. De… ha megölöm őt, Marek soha nem fog meghallgatni minket, így akár vele is végezhetnék. Ha megölöm őt… idegenszerű, émelyítő gondolat volt… Kicsinek és távolinak látszott a torony magasából. Mintha nem is ember lett volna, csak egy baba, ahogy felemelte és leengedte a karját. – Várj! – szólalt meg Szarkan. Kicsit megkönnyebbülve hátráltam el az ablaktól, bár csak befogott füllel tudtam elviselni, ahogy elmondja a borzongató halottvarázslatot. Szél kerekedett az ablakban, nyirkos, zsíros tenyérként simította meg a bőrömet, rothadás bűze és fémes szag csapta meg az orromat. Tovább fújt a szél, egyenletesen és hajmeresztően, aztán odalent az árokban megmozdultak a holttestek, és lassan felkeltek. A földön hagyták a kardjukat. Nem volt szükségük fegyverre. Nem próbálták bántani a katonákat, egyszerűen csak feléjük nyújtották üres kezüket, megragadták őket, ketten-hárman bekerítve egy embert. Már sokkal több halott volt az árkokban, mint élő ember, a hullák pedig a Sárkány varázslatának engedelmeskedtek. Marek katonái lázasan csapkodták és vagdosták őket, ám a holtak nem véreztek. Petyhüdt arcuk semmilyen érzést nem tükrözött. Néhányan végigmentek az árokban, hogy elkapják a lovagokat, megmarkolják a királyné karját és lábát, és visszatartsák. Az asszony azonban könnyedén lerázta őket magáról, és a lovagok is

kettéhasították őket széles kardjaikkal. A védők ugyanúgy elszörnyedtek a varázslattól, mint a támadók, és igyekeztek a lehető legtávolabb kerülni a holtaktól és a rendíthetetlen királynétól is. Az asszony továbbvonult. A holtak visszatartották Marek seregének többi részét, a báró emberei pedig lekaszabolták körülötte a lovagokat, ám a királynét nem lehetett megállítani. Már semmi sem volt fehér rajta. Sarkától a térdéig vér borította, láncinge vörösre színeződött. A karja és a keze is vérszínű volt, arca csupa vörös folt. Lenéztem a nyílra, és megérintettem Alosa mágiáját – éreztem, mennyire szeretne repülni a nyíl, egy meleg testet keresni, amelybe belefúródhat. Kis bemetszést vettem észre a nyílhegyen. Az ujjaimmal simítottam ki, és próbáltam úgy lelapítani az acélt, ahogy Alosát láttam dolgozni a kohónál. Miközben még több varázserőt tápláltam bele, éreztem, ahogy súlyosabbá válik, megtelik halállal. – A combjába – mondtam neki, bár még mindig viszolyogtam a gyilkosságtól. Talán csak arra lesz elég, hogy megállítsuk. Rámutattam a királynéra, és elhajítottam a nyilat. A nyílvessző lebukott az ablakból, és boldogan fütyülve repült a célponthoz. A tetejénél találta el a királyné combját, és átszakította a láncinget. Ott megragadt, félig kilógva a sodrony láncszemei közül. Nem serkent vér. A királyné kihúzta és eldobta a nyilat. Egy pillanatra felnézett az ablakra. Hátratántorodtam. Folytatta a mészárlást. Úgy fájt az arcom, mintha eltalált volna. Hirtelen ismerőssé

vált az éles, üresen kongó fájdalom az orrnyergemnél. – A Rengeteg – mondtam hangosan. – Mi? – kapta fel a fejét Szarkan. – A Rengeteg. Ott van benne. – Akármilyen igét vetünk be ellene, akárhogy próbáljuk megtisztítani, akármilyen szent ereklyével vizsgáljuk, egyik sem számít. Egyszeriben minden kétségem elmúlt. A Rengeteg nézett fel rám az imént. A Rengeteg megtanult rejtőzködni. A mágus felé fordultam. – A Hívóige! Szarkan, meg kell mutatnunk nekik! Mareknek, Szoljának és a katonáiknak. Ha látják, hogy magáévá tette a Rengeteg… – Gondolod, hogy elhiszik? – kérdezte. Egy pillanattal később azonban kinézett az ablakon, és így folytatta: – Legyen. A falakat már úgyis elveszítettük. Behozzuk a túlélőket a toronyba. És reméljük, hogy kitart a kapu addig, amíg elmondjuk az igét.

28. FEJEZET

L

erohantunk az előcsarnokba, és kinyitottuk a nagykaput. A báró emberei azonnal bemenekültek, bár fájóan kevés maradt belőlük. Talán százan le-

hettek. Betömörültek a csarnokba, majd a lépcsőn keresztül leszaladtak a pincébe. Koszosak és kimerültek voltak, arcukon az egymást tetéző szörnyűségek tükröződtek. Örömmel jöttek be a toronyba, de távol tartották magukat Szarkantól és tőlem. Még a báró is sandán nézett ránk. – Azt nem ők csinálták – mondta, miközben közelebb lépett Szarkanhoz, emberei pedig mindkét oldalról messzire kikerülték. – A holtakat. – Nem, de ha szerettél volna inkább újabb élőket feláldozni, csak egy szavadba kerül, és legközelebb figyelembe veszem a személyes érzékenységedet is. – Szarkan feszült volt, és én is kiégettnek éreztem magam. Azon tanakodtam, mennyi idő lehet

hátra reggelig, de nem akartam megkérdezni. – Hadd pihenjenek, amennyit lehet, és osszátok szét a tartalékokat, amit találtok. Kasja nemsokára felszaladt a lépcsőn, és utat tört magának a leáramló katonák között. A báró a sebesülteket és a legkimerültebbeket leküldte a pincébe, csak a legkitartóbbak maradtak vele. – Csapra verik a boros- és söröshordókat – súgta Kasja. – Nem hinném, hogy a gyerekek így biztonságban vannak. Mi történik itt, Nyeska? Szarkan fellépett az emelvényre. Magas trónszékének karfáin nyitotta szét a Hívóigét. Káromkodott egyet az orra alatt. – Most erre van a legkevésbé szükségünk. Menj le, és változtasd az egészet almaborrá! – utasított. Lefutottam a pincébe Kasjával. A katonák a markukból és a sisakjukból vedeltek, vagy lyukakat ütöttek a hordók oldalán, és alátették a fejüket, egyesek pedig üres palackokba fogták fel az italt. Néhányan már össze is marakodtak. Biztonságosabbnak érezték a bor mellett viaskodni, mint a vérfürdő közepén. Kasja félretolta őket az utamból, és amikor észrevették, hogy én is ott vagyok, nem támadtak rá. Odamentem a legnagyobb hordóhoz, és rátettem a kezem. – Lirintalem. – Egy tikkadt kis mágiahullámot küldtem bele, majd szinte összerogytam, amikor elhagyta a testemet, és belevándorolt az üvegekbe és hordókba. A katonák tovább tülekedtek, hogy italhoz jussanak. Eltartott egy darabig, mire rájöttek, hogy részegségük nem mélyül tovább.

Kasja óvatosan megérintette a vállamat. Odafordultam hozzá, és egy ideig szorosan öleltem, mintha meríthettem volna az erejéből. – Vissza kell mennem – intettem felfelé a fejemmel. – Vigyázz a gyerekekre! – Nincs szükséged rám? – kérdezte halkan. – Vigyázz a gyerekekre! – ismételtem. – Ha muszáj… – Elkaptam a karját, és odavittem a pince túlsó végébe. Sztasek és Marisa ott ültek éberen, a katonákat lesték félve, a kislány a szemét dörgölte. Ráraktam a kezem a falra, és megkerestem az átjáró széleit. Aztán Kasja kezét is a repedésre tettem, megmutattam neki, hol az ajtó, majd egy mágiából szőtt, vékony vonalat húztam köré kilincs gyanánt. – Lökd be ezt az ajtót, vidd be őket, és csukd be magad után! – Ekkor a levegőbe emeltem a kezem, és azt mondtam: – Hatol. – Kivontam a levegőből Alosa kardját, és átnyújtottam Kasjának. – Ezt is tartsd magadnál. Bólintott, és a vállára vetette a kardot. Még egy utolsó csókot nyomtam az arcára, aztán felszaladtam a csarnokba.

A báró emberei időközben mind bejöttek. Legalább annyi hasznunk volt a falakból, hogy Marek ágyúit nem lehetett közvetlenül a kapu ellen irányítani. A báró katonái közül néhányan felmásztak a keskeny ablakokba a bejárat két oldalán, és onnan célozták meg nyílvesszőikkel az ellenséges harcosokat. Súlyos dörrenések rázták meg a kaput, egyszer mágia éles fénye is vil-

lant, kiáltások és egyéb zajok érkeztek kintről. – Fel akarják gyújtani a kaput! – kiáltotta egy katona az ablakból, amikor visszaértem a csarnokba. – Csak tegyék! – válaszolta Szarkan, és fel sem nézett. Csatlakoztam hozzá az emelvényen. Egyszerű, kétszemélyes paddá alakította a pompás trónszéket, és a két ülést egy asztallapszerű állvánnyal választotta el. Azon hevert a Hívóige vastag kötete, ott várakozott ismerősen, mégis idegenszerűen. Lassan leereszkedtem a székre, és a könyv borítójára tettem a kezem, az aranyszínben kacskaringózó betűkre, amelyek alatt valami távoli méhzümmögéshez hasonló hang morajlott. A törődöttségtől már az ujjaim is elzsibbadtak. Felnyitottuk a borítót, és olvasni kezdtünk. Szarkan hangja tisztán és egyenletesen csengett, akár egy masírozó sereg, és lassan az én fejemből is eloszlott a köd. Vele dúdoltam, énekeltem és mormoltam ugyanazt a szöveget. A katonák elnémultak, és behúzódtak a sarokba, a fal tövébe. Úgy hallgattak, ahogy egy fogadóban szokták késő éjjel a vándorénekesek szomorú dalát. Zavart arccal próbálták követni a történetet, megpróbálták megjegyezni, és közben alig észlelték, hogy a varázslat magával vonja őket. Engem is magával sodort, és örömmel vesztem el az áradatában. Nem illantak el a nap szörnyű emlékei, de a Hívóige hatására csak a történet egyik részévé váltak, nem a középpontjává. Egyre több mágikus erő halmozódott fel, és éberen, tisztán áramlott. Újabb toronyként emelkedett fel. Tudtuk, hogy ha

készen állunk rá, ki kell nyitnunk a kaput, és ki kell bocsátanunk az ellenállhatatlan fényt az udvarra. Az ablakokon kívül lassan felderengett az ég: felkelt a nap. Nyikorogtak a sarokvasak. Valami beszivárgott az ajtószárnyak alatt és fölött, és a közöttük lévő, alig észlelhető résen. A bejárat mellett álló katonák figyelmeztető kiáltást hallattak. Az összes apró hézagon és lyukon vékony, tekergőző árnyak tekeregtek befelé vízisiklók sebességével. Folyondárok és gyökerek izgő-mozgó nyúlványai voltak, amelyek minden kő- és fafelületet porrá zúztak, amivel csak érintkeztek. Úgy terjeszkedtek a deszkákon, mint a zúzmara az üvegtáblán, markolászva, szorongatva, és közben ismerős, túlontúl édes szagot bocsátottak ki magukból. A Rengeteg hatolt be. Nem leplezte tovább magát, mintha tisztában lett volna azzal, mire készülünk, hogy a csalást akarjuk leleplezni. A Sárga-mocsár katonái kardjukkal vagy késükkel csapkodni kezdték a folyondárokat, de látszott rajtuk a félelem, hiszen ők is eleget tudtak a Rengetegről ahhoz, hogy felismerjék. Még több növény kúszott be, miután az első nyúlványok kiszélesítették számukra a repedéseket és lyukakat. Odakint ismét nekilendült Marek faltörő kosa, és a kapu az aljától a tetejéig megremegett. A kúszó hajtások körbefonták a sarokvasakat és a reteszt, majd szaggatni kezdték őket. A rozsda narancsvörös foltként terjedt az ajtón, olyan rohamosan, mint egy vértócsa. Több évszázad burjánzása zsúfolódott bele néhány percbe. A nyúlványok benyomultak a rozsdától szétszaggatott részekbe,

beburkolták a csapszegeket, és vadul tépázni kezdték őket előre-hátra. Hangosan csörömpöltek a reteszeket tartó fémpántok. Szarkannal nem hagyhattuk abba a varázslást. Tovább olvastunk, nyelvünk néha megbotlott a nagy sietségben, de a Hívóige megkövetelte a saját ütemét. Sem lassan, sem gyorsan nem mesélhettük el a történetet. Az erőtorony imbolygott, és csak nagy nehézségek árán tudtuk megtartani a szöveg fonalát. A Hívóige fogságban tartott minket. Éles reccsenés hallatszott, majd egy nagyobb darab tört ki a jobb oldali ajtószárny aljából, szilánkokat szórva szanaszéjjel. Új folyondárok másztak be, ezúttal vastagabbak és talán hosszabbak is. Némelyik elkapta a katonák karját, elragadta tőlük a kardot, és félretaszította a testüket. Mások megtalálták a nehéz reteszt, körbefonták, és lassan araszolva addig tolták, amíg ki nem szabadult az első fémpántból. A faltörő kos ismét nekiesett a kapunak, mire az ajtószárnyak berobbantak, és szétlökték a katonákat az útból. Marek még mindig lóháton tűnt fel a faltörő kos túloldalán, és a kengyelben állva fújta a harci kürtjét. Arca egészen felvillanyozódott a vérszomjtól és a haragtól, meg sem nézte, miért nyílt ki olyan hirtelen a kapu. A folyondárok a kapu előtti lépcsők mellett törtek fel a földből, vaskos gyökerek bújtak meg sötét fészkekként a sarkokban és a törött lépcsőfokok között, amelyeket alig lehetett látni a szürkületben. Marek egy pillantásra sem méltatta az elátkozott kúszónövényeket, csak felügetett a lépcsőn, és becsörtetett az előcsarnokba, lovagjaival a háta

mögött. Véreső hullott, ahogy kardjaikkal a bent lévőket kaszabolták, a báró emberei pedig lándzsáikkal döfködték őket. A lovak rémült nyerítéssel csuklottak össze, és rúgkapálva lehelték ki párájukat, miközben a katonák is egymás után haltak meg körülöttük. Könnyek potyogtak a szememből a könyvre, miközben olvastam. De nem hagyhattam abba. Egyszer csak valami megütött, úgy, hogy a lélegzetem is elakadt tőle. Lecsúszott a nyelvemről az ige. Először teljes csend borult rám, aztán egy minden más hangot túlszárnyaló, öblös üvöltés harsant a csarnokban, bár Szarkant és engem nem érintett meg. Mintha egy irdatlan vihar közepébe kerültünk volna egy széles mezőn, ahonnan minden irányban láttuk a szürke özönvizet, és bár nem ránk zúdult, tudtuk, hogy bármelyik pillanatban… Repedések jelentek meg, és ahogy tőlünk kiindulva szétterjedtek a csarnokban, egyre szélesebbre nyíltak, beszőtték a könyvet, a széket, az emelvényt, a padlót és a falakat is. Nem olyan hézagok voltak, mint a fa- és kőfelületek hasadékai – ezúttal az egész világ repedt szét. Nem volt más mögötte, csak lapos, sötét űr, a semmi. A Hívóige csodálatos arany kötete öszszegyűrődött és úgy süllyedt el, mint egy mély vízbe dobott kő. Szarkan megfogta a karomat, felrántott a székből, és levonszolt az emelvényről maga után. A szék, majd az egész emelvény beleomlott és belezuhant a feketeségbe. Szarkan folytatta a varázslatot, vagy inkább próbálta a helyén tartani: az utolsó sort ismételte újra meg újra. Igyekeztem én is

így tenni, halkan dúdolva, de egyre fogyott a levegőm. Lüktetést éreztem a vállamban, ám amikor lenéztem rá, semmi különöset nem láttam. Aztán lassan még lejjebb ereszkedett a pillantásom. Egy nyíl vége állt ki a testemből, nem sokkal a mellem alatt. Zavartan néztem a tollakat. Nem éreztem semmit. A gyönyörű, magas, színes mozaikablakok tompa reccsenéssel hasadtak szét a szakadék nyomán, a szilánkok pedig kiömlöttek az udvarra. A katonák ordítva estek bele a feltáruló űrbe, és felszívódtak a néma semmiben. A kőfalak és a kőpadló is több helyen eltűnt a szemünk elől. Felhördültek a torony falai. Szarkan küszködve őrizte a varázsige utolsó fonalát, mintha egy megvadult lovat próbálna féken tartani. Mágiával próbáltam segíteni, hogy ne fogyjon el az ereje. Ő cserébe az én súlyomat tartotta, erős vaspántként fogott át karjával. Meg-megbotlott a lábam, szinte vonszoltam magam. Most már éreztem a mellkasomba maró fájdalmat, éles, sokkoló érzés volt, mintha felébredt volna a testem, és észrevette volna, hogy valami nagyon nincs rendjén. Minden lélegzetvétellel sikoly akart kiszakadni belőlem, de nem tudtam elég levegőt venni hozzá. Itt-ott még mindig harcoltak a katonák, mások menekülni próbáltak a toronyból, hátha elszökhetnek a szétmorzsolódó világból. Megpillantottam Mareket is, aki elpusztult lova nyergéből próbált szabadulni, majd átugrott egy felé száguldó hasadék fölött. Aztán a királyné is megjelent a darabokra zúzott kapuban, háta mögött szétáradt a reggel fénye, és egy pillanatig úgy láttam, mintha nem is egy nő, hanem egy fa jelent volna meg a

bejáratban. Egy ezüstös kérgű fát láttam, amely a padlótól a mennyezetig terjedt. Szarkan visszahúzott a lépcsőre, és levezetett a pincébe. Megremegett a torony, ormótlan kövek hullottak a hátunk mögött lévő fokokra. Szarkan minden lépésnél elmondta a varázsige utolsó sorait, és nem engedte a varázslat további részeit kitörni. Már nem tudtam segíteni neki.

Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, Kasja térdelt mellettem, és aggódva nézett rám. A levegő tele volt porral, ám a falak rengése végre abbamaradt. A pince falának dőlve ültem, és nem emlékeztem rá, hogyan jutottam le a lépcsőn. A báró a közelemben osztogatta parancsait a megmaradt katonáinak, akik különféle állványokkal, hordókkal és vasedények halmaival próbálták elbarikádozni a lépcső alját, majd kőtörmelékkel töltötték meg a hordók és edények belsejét. Napfényt láttam leszűrődni fentről, a lépcső fordulója felől. Szarkan ott volt mellettem, és rekedten ismételte ugyanazt a sort, a varázsige legvégét. Egy fémből készült, lezárt szekrény mellé ültetett, amelynek fogantyúit feketére égette a tűz. Intett Kasjának, hogy lépjen oda a zárhoz. Kasja rátette a kezét a fogantyúra. Láng csapott ki a zárból, körbenyalta a kezét, ám Kasja fogcsikorgatva mégis feltörte. Kis fiolák sorakoztak egy állványon odabent, bennük halványan derengő gyógyfőzetek. Szarkan kivett egyet, és rám

mutatott. Kasja ránézett a mágusra, aztán a mellem alól kiálló nyílvesszőre. – Húzzam ki? – kérdezte. A varázsló egy taszító mozdulatot mutatott, mire Kasja nagyot nyelt és bólintott. Viszszatérdelt mellém, és azt mondta: – Nyeska, tarts ki! Két keze közé fogta a nyílvesszőt, és letörte a bordáim közül kiálló tollas végét. A nyílhegy megrázkódott a testemben. Csak tátogtam a néma gyötrelemtől, levegőt sem tudtam venni. Kasja sietve lekapta a legélesebb szilánkokat, kisimította a nyílvesszőt, majd az oldalamra fektetett, a fal mellé, és egyetlen borzalmas nyomással továbblökte a testemben a nyilat. Elkapta a hátamon kijövő hegyet, és kihúzta belőlem az egészet. Felhördültem. Elöl és hátul is vér ömlött ki a mellkasomból. Szarkan kinyitotta az üvegcsét. A markába öntött folyadékkal bedörzsölte a bőrömet, az egész nyílt sebet. Iszonyúan égetett. Egyik gyenge kezemmel megpróbáltam eltolni magamtól, de ő nem figyelt rám, csak felhúzta a ruhámat, hogy még többet kenhessen rám a folyadékból. Kasja előredöntött, és a hátamon lévő sebbe is önteni kezdték a varázsfőzetet. Ekkor felsikoltottam, mert végre felszabadult a hangom. Kasja egy rongydarabot dugott a számba, amelybe borzongva haraptam bele. A fájdalom nem enyhült, inkább fokozódott. El akartam húzódni tőlük, egészen a falhoz nyomtam a testem, a hideg, kemény kőfelülethez, mintha összeolvadhatnék vele, és így érzéketlenné válhatnék. Vinnyogva vájtam bele az ujjam a kövek közötti habarcsba. Kasja a vállamat fogta – aztán hirtelen elmúlt a legrosszabb része. A vér folyása lelassult, majd elállt. Újra lát-

tam és hallottam. Hallottam a lépcsőn zajló küzdelmet, a pengék egymásnak csattanását, a kőfalakon csikorgó fémet, és időnként valami csilingelést is. Vér szivárgott keresztül a barikádon. Szarkan is a falnak támaszkodott mellettem, a szája még mindig mozgott, de hang már nem jött ki rajta. Szorosan becsukta a szemét a kimerültségtől. A Hívóige olyan volt, mint egy homokvár, amelynek egyik oldalát elmosta a víz, és a maradéka is szétcsúszni készül – a puszta erejével tartotta fenn. Azon tűnődtem, hogy ha a többi is leomlik, akkor az egész torony bele fog-e zuhanni a semmibe, elnyel-e minket és egy hatalmas, fekete lyukat hagy-e a világon, amely aztán bezárul. Lehet, hogy az egész hegyoldal leomlik majd, és feltölti a torony helyén maradt irdatlan üreget, aztán olyan lesz, mintha soha nem is léteztünk volna. A mágus kinyitotta a szemét, és rám nézett. Kezével nekem, Kasjának és a mögötte kuporgó gyerekeknek intett, akik riadtan pislogtak felénk egy hordó fölött. Sürgetett minket: Menjetek! Azt akarta, hogy mindnyájukat magamhoz vegyem, és valami rejtekhelyre surranjak velük. Tétováztam, ő pedig haragtól villogó szemmel nézett a szemembe. Egy nagy ívű kézmozdulattal az üres padlóra mutatott. Eltűnt a könyv. Eltűnt a Hívóige. Nem tudtuk befejezni a varázslatot, lassan kifogyott az erőből… Nagy levegőt vettem, és összekulcsoltam az ujjaimat az övéivel, majd folytattam a kántálást. Ellenállt. Először csak halkan énekeltem, apró zihálások formájában, puhatolózva. Már nem volt térképünk, nem emlékeztem a szavakra, de nem először

mondtuk el. Arra világosan emlékeztem, merre haladtunk vele, mit akartunk felépíteni. Feltúrtam a homokot egy nagy kupacban a fal mellé, és árkot ástam a közelgő hullámoknak. Hosszú és széles árok keletkezett. Tovább dúdoltam a történet foszlányait, dalocskákat. Képzeletemben megint egy homokvárat akartam felépíteni. Szarkan döbbenten és habozva nézte, nem tudta eldönteni, segítsen-e. Belekezdtem egy hosszabb énekbe, és egy rakás nedves kavicsként adtam a kezébe a dallamot. Apránként elkezdte visszacsorgatni, lassan, pontosan és egyenletesen, és lerakta a kavicsokat a nedves homokfal tövébe, így próbálta megerősíteni a homokvárat. Egyre erősödött a varázslat, és egyre szilárdabb is lett. Sikerült megállítanunk a csúszását. Folytattam a homokgyűjtést, ide-oda nyúlkáltam érte, új forrásokat kerestem és mutattam a mágusnak. Még több homokot halmoztam egymásra, és hagytam, hogy lesimítsa a falakat. Együtt kaptunk fel egy leveles ágat, és zászló gyanánt a homokvár tetejére tűztük. Még mindig éreztem egy gyűrődő csomót a mellkasomban, és mély, feszítő fájdalmat ott, ahol a gyógyfőzet végezte a dolgát, de a mágia akadálytalanul áramlott bennem, éberen és fürgén, szinte túlcsordulva. A katonák kiáltozni kezdtek, és végül a báró emberei átmásztak a barikádon a túloldalról, többnyire kard nélkül menekülve. Továbbra is áradt a fény a lépcsőről a pincébe, és sikolyok harsantak az útjában. Akik már átjutottak, a kezüket nyújtották a menekülők felé. Nem maradtak sokan. Az áramlatnak vége szakadt, és a harcosok botokat és nagy fémüstöket hal-

moztak a barikád tetejére, hogy visszatartsák a támadókat, amennyire tudják. Marek hangja szűrődött át a túloldalról, és a hézagokon keresztül megpillantottam a királyné aranyszőke üstökét is. A báró katonái lándzsáikkal szurkálták, de mindenfajta fegyver hegye kicsorbult a bőrén. Lassan szétesett az úttorlasz. Még mindig nem hagyhattuk abba a varázslatot. Kasja felállt, és nekifeszült a kripta rejtekajtajának, hogy kinyissa. – Lefelé, gyorsan! – szólt rá a gyerekekre. Leszaladtak a lépcsőn. Kasja elkapta a karomat, és magával húzott, Szarkan is feltápászkodott a földről. Kasja mindnyájunkat átlökött az ajtón, felvette a kardját a padlóról, és újabb fiolát szedett elő a szekrényből. – Erre! – kiáltott a katonáknak, mire ők is lerohantak a kripta lépcsőjén. Velünk jött a Hívóige is. Körbe-körbe haladtam a csigalépcsőn, nyomomban a mágussal és a közöttünk daloló mágiával. Valami csikorgó hangot hallottam fentről, mire elsötétült a lépcső. Az egyik katona becsukta odafent az ajtót. A járat két oldalán halványan világítottak és halkan mormogtak az ősi betűk. Azon kaptam magam, hogy egy kicsit más irányba áramoltatom a varázslatot: nekicsúsztattam az erőt az ősi mágiának. Lassan, fokozatosan átalakult a belső toronyról alkotott képem: szélesebbé vált, teraszok és ablakok keletkeztek rajta, arany kupola került a tetejére, halványfehér kőfalai lettek, és olyan ezüstbetűk jelentek meg rajta, amilyeneket a kripta falaiba is véstek. Szarkan varázslása lelassult. Ő is meglátta a régi, elveszett tor-

nyot. Egyre erősödött körülöttünk a fény. Leértünk a lépcső alján lévő kerek helyiségbe. Kevés volt a levegő ennyi embernek. Kasja felkapta az egyik ódon vas gyertyatartót, és annak lábával törte át a kripta falát. Beomlottak a téglák a terembe, és hűvös levegő áramlott ki a lyukon. Kasja félretolta az útból a gyerekeket, és rájuk szólt, hogy bújjanak a régi királyi koporsó mögé. Magasan a fejünk fölött szétrobbant a kőfal. A királyné utánunk vezette Mareket és embereit. Katonák zsúfolódtak be a kamrába, és riadt arccal lapultak a falhoz. Még mindig lógott róluk sárga köpenyük maradványa, amiből arra következtettem, hogy a mi oldalunkon állnak, bár az arcukról nem ismertem fel őket. A bárót sehol nem láttam. Kardcsörgés hallatszott a távolból: a lépcső tetején ragadt sárga köpenyes katonák még mindig megpróbálták visszatartani a támadókat. Rohamosan épült fel az új életre kelt Hívóige. Marek leszúrta az utolsó embert is a lépcsőn, majd lerúgta a testet a lépcsőn a kriptáig. A sárga köpenyes katonák szinte örömmel ugrottak a herceg útjába; ezzel az ellenséggel legalább tudtak valamit kezdeni, volt esélyük legyőzni. Ám Marek az első csapást elhárította a pajzsával, alábújt, és a kardjával előredöfve felnyársalta a katonát. Aztán megpördült, és levágta a másik oldalán álló férfi fejét. Megint fordult egyet, és leütött egy harcost a kardja markolatával, végül előrelendülve egyenesen szemen szúrta a negyedik védőt. Kasja tiltakozva felsikoltott, és közelebb lépett hozzám. Feljebb emelte a kardját. Még el sem

hallgatott, amikor már az összes sárga köpenyes katona holtan hevert a kamrában. Ekkor befejeztük a Hívóigét. Elénekeltem az utolsó három szót, Szarkan elismételte, és még egyszer utoljára együtt is eldaloltuk. Vakító fény árasztotta el a kriptát, úgy tetszett, mintha a márványfalakból áradna. Marek előrébb lépett a megtisztított területre, és mögötte leérkezett a királyné is. Kardja vértől csöpögve lógott a kezében. Mozdulatlannak, nyugodtnak, sőt békésnek látszott az arca. Rávetült a fény, és áthatolt a testén. Folyamatosan áramlott egyre mélyebbre és mélyebbre. Nem láttuk benne a rontás jelét. Marek is tiszta volt és a mögötte érkező Szolja is. A királynét átvilágító fény rájuk is átsugárzott, és semmiféle árnyat nem mutatott a testükben. Csak önzéstől és gőgtől szikráztak, akár a tüskés citadellafalak. A királynéból viszont ezek is hiányoztak. Zihálva, megrökönyödve figyeltem. Semmi rontás. Egyáltalán semmi. A Hívóige fénye akadálytalanul hatolt át rajta. Mintha kirohadt volna belőle a belseje, teste csupán egy kéreggel körülvett üresség volt. Nem volt benne mit megérintenie a rontásnak. Lassan ráébredtem, hogy amikor Hanna királynét megmentettük, a Rengeteg azt adta át nekünk, amiért mentünk. Az asszonyból azonban csak egy üres héj maradt, a szívfa magvának egy töredéke. Egy üres báb várta a tárgyalás végét, egy üres báb győzött meg minket arról, hogy semmi veszedelem nem leselkedik ránk, és a Rengeteg egy idő után kinyújtotta karmait, hogy elkapja a bábot mozgató zsinórokat.

Tovább áradt a fény a testébe, és lassan egyre többet fedeztem fel benne a Rengetegből. Ránéztem a fejére, melyet felhőként vett körül a haj, és ismét egy fát láttam női arc helyett. A Rengeteg volt ott, és semmi más. Aranyszínű haja sápadt levélerezet volt, végtagjai ágak, lábujjai pedig hosszú gyökerekként terjedtek szét a padlón, de valójában a föld mélyéből táplálkoztak. A hátunk mögött lévő falat nézte, a szaggatott szélű nyílást, amely a kerek alapú teremből a kék fénnyel megvilágított kriptába vezetett át, és most először megváltozott az arca. Enyhe változás volt, mint amikor egy vékony fűzfaág meghajlik a lombokat cibáló viharban. A Rengeteg serkentő hatalma… akármi is volt az, nem először járt a kriptában. Hanna királyné tejfehér ábrázata lassan elmosódott a Hívóige fényében, mint a vízben feloldódó festék. Egy másik királyné bújt meg alatta, barna, zöld és aranyszínű, bőre foltos, mint az égerfa, haja sötétzöld, már-már fekete, benne vörös, arany és őszi barna csíkokkal. Valaki rengeteg arany hajszálat tépett ki a hajából, és fehér szalagok segítségével koszorúszerű fejpántot készített belőlük. Fehér ruhát viselt, amely sehogy sem illett a testére – felvette, de nem jelentett számára semmit. Láttam, hogy az eltemetett király lassan alakot ölt közöttünk a levegőben. Hat férfi hozta oda fehér lepelbe burkolva. Merev volt az arca, szemén tejfehér hályog. Bevitték a kriptába, lassan belerakták az egyik kőkoporsóba, és betakarták a lepellel. A Hívóige fényében felderengő másik királyné követte a férfiakat a kriptába, majd a koporsó fölé hajolt. Nem látszott bánat

az arcán, talán csak döbbenet és zavarodottság, mintha nem értette volna, mi történik. Megérintette a király arcát, majd hoszszú, göcsörtös, gallyszerű ujjaival hozzáért a szemhéjához is. Az uralkodó nem mozdult. A királyné megriadva húzta vissza a kezét, és elhátrált onnan. A férfiak rátették a fedelet a kőkoporsóra, amelyet beborítottak a kék lángok. Az asszony még mindig meghökkenve nézte őket. Az egyik férfi kísérteties hangon, valamilyen idegen nyelven beszélni kezdett a királynéhoz, talán azt mondta neki, hogy addig maradhat, ameddig csak akar, majd mélyen meghajolt, és a nyíláson keresztül kiment. Egyedül hagyták. Volt valami a férfi arcában, amit ennyi idő távlatából is megmutatott a Hívóige fénye, valami elképesztő, hideg keménység és elszántság. A Rengeteg-királynő viszont nem vette ezt észre. Visszament a kőkoporsóhoz, és széttárt ujjakkal fölé emelte a kezét, ugyan-olyan értetlenül, mint a velünk menekülő Marisa. Nem tudta felfogni a halált. Nézte, ahogy a kék láng ide-oda ugrál, és sebzett, viszolygó arccal körbefordult a csupasz kamrában. Ekkor megállt, majd újra körbefordult. Téglák magasodtak egymásra apránként a kamra falán ütött lyuknál. Be akarták falazni a kriptába. Egy darabig csak nézte a szaporodó téglákat, majd odarohant, és letérdelt a megmaradt nyílás elé. A férfiak kintről egyre jobban befedték a hézagot, nagyon gyorsan dolgoztak. A zord tekintetű férfi varázsigét mormogott közben, ezüstös kék fény szikrázott a keze körül, majd a téglákra vetődött és összetapasz-

totta őket. A királyné tiltakozva dugta át a kezét az egyik hézagon. A mágus nem válaszolt, nem is nézett rá. Egyikük sem méltatta egy pillantásra sem. Az utolsó téglával befejezték a falat, és visszanyomták a királyné kezét a kamrába. Az özvegy felkelt a földről. Egyedül maradt a kriptában. Meg volt döbbenve, fel volt dühödve és össze volt zavarodva, de még nem félt. Felemelte az egyik kezét. Tenni akart valamit. A háta mögött tovább táncolt a kék láng a kőkoporsón, amelynek az oldalán a vésett betűk felderengtek a fényben, és befejezték a lépcsőtől induló, hosszú mondatot. A királyné körbefordult, és én vele együtt olvastam az érthetővé vált szöveget: MARADJ ÖRÖK, PIHENJ ÖRÖKKÉ, SOSE MOZDULJ, SOSE TÁVOZZ. Nem gyászvers volt ez. Nem kriptába zárták, hanem tömlöcbe. A

neki fenntartott tömlöcbe. Megfordult és csapkodni kezdte a falat, ám hasztalanul lökdöste és taszigálta, hiába vájta ujjait a mélyedésekbe. Egyre erősödött benne a félelem. A kő hidegen és mereven zárta magába. A kamrát a hegyek tövében vájták ki a sziklából. Nem juthatott ki. Nem tudott… A Rengeteg-királynő hirtelen elhessegette az emlékeket. A Hívóige sugárzó fénye egyszeriben megtört, és szertefutott a kripta kövein. Szarkan hátratántorodott, én pedig majdnem nekiestem a falnak. Visszatértünk a kerek helyiségbe, de a királyné félelme még mindig úgy remegtette belülről a bordáimat, mintha egy madár repült volna neki a falnak. A napfénytől, a víztől és a levegőtől elzárva. Mégsem halt meg. Nem tudott meghalni.

Ott állt közöttünk, félig Hanna királyné arca mögé rejtve, de már nem az emlékképben látott királyné volt. Valahogy mégis megszökött. Visszanyerte a szabadságát, aztán… végzett velük? Megölte őket, és nemcsak őket, hanem a szeretőiket, a gyerekeiket, és mindenki mást is. Elpusztított mindent és mindenkit, és többszörösen olyan kegyetlen lett, amilyenek ők voltak. Megteremtette a Rengeteget. Halkan sziszegett a sötétben, nem kígyószerűen, hanem úgy, ahogy a levelek zörögnek a fán, a faágak dörzsölődnek össze a szélben, és ahogy előrelépett, folyondárok kúsztak lefelé a lépcsőn a háta mögött. Elkapták a megmaradt katonák bokáját, csuklóját és nyakát, nekicsapták őket a falnak és a plafonnak, hogy ne legyenek a királyné útjában. Szarkannal még mindig próbáltunk lábra állni. Kasja pajzsként vetette magát elénk, szétvágta körülöttünk a kúszónövényeket, nehogy elkapjanak, de egyik-másik besiklott mellette a kriptába. A gyerekek körül csapkodtak, aztán elkapták és elkezdték kifelé húzni őket. Marisa sikoltozott, Sztasek pedig tehetetlenül vagdosta a futó hajtásokat, de csak addig, amíg el nem kapták az ő karját is. Kasja otthagyott minket, és a gyerekek felé indult. Kétségbeesés ült ki az arcára, mert tudta, hogy mindnyájunkat nem lesz képes megvédeni. Ekkor Marek a sor elejére ugrott. Villogó pengéjű kardjával félrecsapta az útból a folyondárokat, majd a királyné és a gyerekek közé vetette magát. Pajzsos karjával visszalökte a kis herceget és hercegnőt a kriptába. Megállt a királynéval szemben. Az

asszony megtorpant. – Anyám! – szólalt meg a herceg éles hangon. Eldobta a kardját, és megragadta az asszony csuklóit. Lenézett az anyja arcába, ő pedig lassan felemelte rá a tekintetét. – Anyám, szabadítsd ki magad a fogságából. Marek vagyok… Marecsek. Gyere vissza hozzám! A falnak támaszkodva felálltam. A hercegből szinte sütött az eltökéltség és a sóvárgás. Vér és füst szennyezte be a páncélját, arcán mély, élénkvörös sebhely húzódott végig, egy darabig mégis úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, vagy talán egy tiszta lelkű, áhítatos szent. A királyné ránézett, a mellkasára tette a kezét, és megölte. Ujjai tüskés gallyakká és kúszó hajtásokká változtak, áttörtek a páncélon, majd a herceg testében ökölbe szorultak. Ha bármi is maradt Hanna királynéból, bármilyen morzsányi akaraterő, talán ekkor tudta bevetni a fia érdekében: a herceg egy szempillantás alatt meghalt, fel sem fogta, hogy veszített. Nem változott az arca. A teste könnyedén lecsúszott a királyné kezéről, alig látszott rajta változás, csak a mellvérten tátongó lyuk tanúskodott róla, hogyan ölték meg. A hátára zuhant, vértje csörömpölt a köveken. Tekintete még mindig tiszta volt és szilárd. Biztos volt benne, hogy meghallják, hogy ő fog felülkerekedni. Valódi királynak látszott. Önhittsége ragadós volt, mert mi is bíztunk benne, hogy ő kerekedik felül, aztán végül összetörten figyeltük élettelen testét. Szolja remegve, lesújtva szívta be a levegőt. Ekkor Kasja felkapta és meglengette a kardját. A királyné a saját fegyverével

hárította a csapást. Ott álltak egymásnak feszülve, az összetapadó pengékről csillogó szikrák pattogtak le. Aztán a királyné előrébb hajolt, és lassan a földre kényszerítette Kasját. Szarkan megint beszélt, forróság és tűz fakadt a nyelvéről, és a királyné lába körül sárga-vörös, perzselő lángok csaptak elő a padlóból. Ahol Kasja bőrét érték, feketére perzselték, és mindkét kardot elemésztették. Kasjának félre kellett gördülnie az útból. A királyné ezüst láncinge megolvadt, és fényes fémfolyóként csurgott le a testéről, aztán pocsolyába gyűlt a földön. Szinte azonnal elüszkösödött rajta egy külső réteg. Az asszony ingruhája forrón füstölő lángokkal semmisült meg. A testét azonban nem érte a tűz, sápadt végtagjai egyenesek és sértetlenek maradtak. Most már Szolja is ellene küldte fehér fénykorbácsait, és a lángok kéken szikráztak fel, ahol az ő varázslata találkozott a Sárkányéval. Az egymást erősítő kék és sárgásvörös tűz ide-oda kanyargott az asszony testében, megpróbált valami gyenge pontot keresni, és még mélyebbre hatolni. Megfogtam Szarkan kezét. Mágiával és erővel tápláltam, hogy tovább csapkodhassa a királyné hátát lángjaival. Tüze porhanyósra sütötte a folyondárokat. Az életben maradt katonák, akiket a Rengeteg-teremtmény nem fojtott meg, félrevonszolták magukat az útból, vissza a lépcsőre – a menekülő útvonal felé. Egymás után jutottak eszembe a varázslatok, mindegyiket elmondtam, bár már az elején tudtam, hogy nem lesz hatásuk. A tűz nem fog végezni vele, és penge sem vájhat bele, akármennyit csapkodunk körülötte. Felmerült bennem, hogy nem kellett

volna-e hagynunk kudarcba fulladni a Hívóigét, az a förtelmes, hatalmas űr talán őt is bekebelezte volna. De nem hittem, hogy ártott volna neki. Túlzottan nagy hatalommal bírt. Bármilyen rést ki tudott volna tölteni a világban, mégis csak több maradt volna belőle. Ő volt a Rengeteg, vagy a Rengeteg volt ő. Túl mélyre nyúltak a gyökerei. Szarkan légzése elnyújtott lett, alig tudta beszívni a levegőt. Szolja elcsigázottan leroskadt a lépcsőre, lassan elapadt a fehér tűz a kezéből. Még több erőt adtam Szarkannak, de tudtam, hogy már nem tart ki sokáig. A királyné felénk fordult. Nem mosolygott. Nem volt győzelmi mámor az arcán, csak feneketlen harag és a diadal tudata. Kasja talpra állt mögötte, és a háta mögül elővette Alosa kardját. Lecsapott. A penge a királyné nyakába mélyedt, majd félúton megrekedt. Üresen visszhangzó döngés hallatszott, kis csontok pattogtak a fülemben, végül az egész kamra elsötétült. A királyné arca megmerevedett. A kard inni kezdett – csak ivott, ivott és ivott, csillapíthatatlan szomjúsággal, kielégíthetetlenül. Egyre erősödött a dübörgés és a csattogás. Olyan volt, mintha két végtelen hatalom küzdött volna egymással, egy feneketlen szakadék és egy robajló folyó. Mindnyájan mozdulatlanul és reménykedve néztük. A királyné ábrázata nem változott. Ahol a kard a nyakába fúródott, valami fényes, fekete réteg képződött rajta, és megpróbálta ellepni a testét. Mintha egy nagy tintafolt gomolygott volna egyre szélesebben

egy pohár vízben. Lassan felemelte a kezét, és ujjaival megérintette a sebesülés helyét. A fényes fekete réteg az ujjbegyeire is rárakódott. Lenézett rá. Aztán felemelte a fejét, és váratlanul megvetés ült ki az arcára, sőt még talán a fejét is megcsóválta egy kicsit – talán azt akarta mondani, hogy ostobán viselkedtünk. Ezután egyszer csak térdre rogyott, megrándult a feje, a teste és az összes végtagja. A marionettbábu zsinórjait elengedte a bábművész. Ebben a pillanatban Szarkan lángjai bele tudtak kapni Hanna királyné testébe. Rövid, aranyszőke haja füstfelhővé változott, bőre elfeketült és levált. Halvány fénysugarak villantak ki alóla. Egy pillanatig azt hittem, hogy a kardnak végre sikerült megtörnie a Rengeteg-királynő halhatatlanságát. Bőre repedésein keresztül azonban csakhamar halványfehér füst gomolygott elő, sűrű pamacsokba rendeződött, majd elsuhant mellettünk – ki akart szökni, ahogy egykoron a Rengeteg-királynő szökött ki a tömlöcből. Alosa kardja megpróbált még többet kortyolni belőle, elkapni a füst összes nyúlványát, de túl gyorsan terjedt arrébb, és még a mohó kard sem tudta utolérni. Szolja eltakarta a fejét, miközben a füstkígyók felsuhantak fölötte a lépcsőn. Egy részét a felkavarodó levegő sodorta kifelé, más nyúlványai berepültek a kriptába, és kimenekültek a plafon egyik hajszálvékony nyílásán, amit addig észre sem vettünk. Kasja a gyerekekre vetette magát. Szarkannal a falhoz lapultunk, és befogtuk a szánkat. A Rengeteg-királyné esszenciája rátelepedett a bőrünkre, a rontás visszataszító, zsíros rétegeivel lepett

be minket, és megint megcsapta az orromat a régi avar és penész meleg szaga. Aztán teljesen eltűnt. A királynőnek is nyoma veszett. Hanna királyné teste, amelyet immár nem mozgatott idegen hatalom, azonnal összerogyott, és elhamvadt tuskóként hullott szét. Alosa kardja csörömpölve hullott a földre. Egyedül maradtunk, csak szaggatott, elgyötört légzésünk nesze hallatszott. Minden életben maradt katona elmenekült, a holtakat elemésztették a folyondárok és a lángok, csak füstszínű kísértetek maradtak a fehér márványfalakon. Kasja lassan felült, a gyerekek pedig sietve köré gyűltek. Én térdre rogyva reszkettem az iszonyodástól és a kétségbeeséstől. Marek tenyere kinyitva hevert mellettem. Szeme vakon meredt felfelé, ahogy ott feküdt a kamra közepén, bekormozódott kövek és olvadt acél rengetegében. A sötét penge lassan felszívódott a levegőben. Pár pillanat múlva az üres markolaton kívül semmi sem maradt belőle. Alosa kardja odaveszett. A Rengeteg-királynő pedig túlélte.

29. FEJEZET

K

ivittük a gyerekeket a toronyból a reggeli napfényre, amely lehetetlen ragyogással áradt a hatezer néma holttest tömegére. Legyek gyűltek össze

fölöttük jókora rajokban, és többseregnyi varjú is érkezett. Amikor kibukkantunk a kapun, felröppentek a földről, és letelepedtek a falakra, hogy megvárják, amíg elvonulunk. A bárót a pincében hagytuk, élettelen teste a tűzhely mellé hanyatlott, szeme kifejezéstelenül kitágult, és tócsába gyűlt alatta a vér. Kasja talált egy altatófőzettel teli, érintetlen flaskát a mellette heverő, halott katona markában. Kinyitotta, és adott egy-egy kortyot a gyerekeknek, még mielőtt felvittük volna őket a lépcsőn. Már így is túl sokat láttak. Sztasek ernyedten lógott Kasja vállán, a durmoló Marisát pedig Szarkan vitte az ölében. Én mögöttük botladoztam felfelé. Túlzottan kiüresedtem ahhoz, hogy felkavarjon a látvány, és a

könnyeim is elapadtak. Még mindig csak felszínesen és fájdalmak közepette tudtam levegőt venni. Szolja mellettem gyalogolt, és időnként a kezét nyújtotta, amikor különösen nagy halomba gyűltek a tetemek, és át kellett másznunk rajtuk. Nem ejtettük foglyul, egyszerűen csak követett minket kifelé, zavart arccal haladt mellettünk, mint aki tudja, hogy nem álmodik, mégsem akarja elfogadni, hogy ébren van. Odalent a pincében átadta Szarkannak a köpenyéből megmaradt darabot, hogy abba burkolja bele a kis hercegnőt. A torony még mindig állt, bár elég ingatagon. Az előcsarnok padlója törött kövek labirintusává vált, a pusztítást okozó gyökerek és elszáradt folyondárok azonban nem mozdultak többé: ugyanúgy szénné égtek, mint a királyné teste odalent. Az oszlopok egy része teljesen összeomlott. A mennyezeten jókora lyuk tátongott, és a könyvtárból belezuhant szék megakadt a két szint között. Amikor a tömbökön és az omladékon áthaladva elsétáltunk alatta, Szarkan döbbenten nézett fel. Végig kellett mennünk a falak mentén, amelyekkel Marek seregét próbáltuk kívül tartani. Az ősi kövek szomorúan suttogtak, miközben átbújtunk a réseken. Egyetlen élő emberrel sem találkoztunk, amíg ki nem értünk az ellenség elhagyott táboráig. Ott legalább lézengett még néhány katona. A tartalékok között válogattak. Néhányan éppen a pavilonból szaladtak ki, és ezüstkelyhekkel a kezükben elrohantak előlünk. Akár fizettem volna egy tucat ezüstkehellyel, csak emberi hangot halljak, hogy meggyőződjek róla: nem halt meg mindenki. Csakhogy a túlélők

elmenekültek, vagy elbújtak előlünk a sátrak vagy a felszereléshalmok mögé, és mindössze leskelődni mertek. Dermedten álltunk a néma rét közepén, aztán hirtelen kiszakadt belőlem egy mondat: – Az ágyúsok! A katonák kőcsoportja még mindig ott volt a helyén, félrelökve. Merev szemük a torony felé nézett. Többségük egyben volt, nem tört le egy része sem. Némán álltuk körül őket. Egyikünknek sem maradt elég ereje ahhoz, hogy visszafordítsa a varázslatot. Végül kinyújtottam a kezem Szarkan felé. Átrakta Marisát a másik karjára, és engedte, hogy megfogjam a kezét. Együttes erővel sikerült annyi mágiát összeömlesztenünk, hogy hatástalanítsuk a kővarázslatot. A katonák vonagló, rángatózó testtel éledtek fel kőszobor állapotukból, és remegve tértek vissza a légzéshez, az áramló időbe. Néhányuk elvesztette az ujjait, vagy tátongó sebektől szenvedett, mert kővé válva lepattant belőlük egy-egy rész, de harcedzett katonák voltak, akik az ágyúkhoz is éppúgy hozzá voltak szokva, mint a varázslathoz. Elhűlve araszoltak távolabb tőlünk, aztán Szoljára pillantottak. Őt legalább felismerték. – Mi a parancs, uram? – kérdezte az egyik bizonytalanul. A mágus semmitmondóan nézett rájuk, aztán éppoly bizonytalanul ránk is. Együtt vonultunk be Olsankába. Az út még mindig poros volt a tegnapi menetelés után. Tegnap. Megpróbáltam kiverni a fejemből, hogy az előző napon hatezer ember rohamozott ezen az úton, és mostanra mind odavesztek. Holtan hevertek az árkok-

ban, a csarnokban, a pincében, a lefelé vezető hosszú csigalépcsőn. Az arcukat véltem viszontlátni a porban gyaloglás közben. Olsankában valaki észrevette, hogy közeledünk, és Borisz elénk jött egy szekérrel, hogy a hátralévő úton kevésbé fáradjunk el. Úgy imbolyogtunk a szekér hátuljában, mint gabonával teli zsákok. A kerekek nyikorgására minden háborús ballada felidéződött bennem, amit valaha hallottam, és a lovak patájának kopogása szolgáltatta hozzá a ritmust. Bizonyára minden történet ugyanúgy ért véget: az utolsó kimerült harcos hazafelé baktat a halált lélegző mezőről, de ezt a részt már senki sem énekelte el. Borisz felesége, Natalja Marta régi szobájában vetett nekem ágyat, egy verőfényes kis hálószobában, ahol egy kopott rongybaba ült egy polcon, és az ágyat kicsi, kinőtt, foltvarrásos takaró fedte. Martának időközben saját háza lett, egykori otthonában azonban még mindig minden az ő személye köré rendeződött. A meleg, otthonos hely készen állt a fogadásomra, és Natalja úgy rakta a homlokomra a kezét, mint az anyám. Közben azt duruzsolta: aludj, aludj. Kívül rekedtek a szörnyek. Behunytam a szemem, és eljátszottam, hogy hiszek neki. Este ébredtem fel legközelebb. Langymeleg nyári este volt, tintakékre színeződött a fakó szürkület. Sürgölődés ismerős hangjai szűrődtek be a ház többi részéből, valaki vacsorát főzött, mások lassan megérkeztek a munkából. Az ablak mellé ültem, és sokáig nem mozdultam. Jóval gazdagabbak voltak az én családomnál, hiszen a háznak volt felső szintje is, ahol a hálószobák

kaptak helyet. Marisa a nagy kertben kergetőzött egy kutyával és négy másik gyerekkel, akik többnyire idősebbek voltak nála. Friss kartonruhát viselt, amelyet már fűfoltokkal koszolt be, és a hajfürtjei is kicsúsztak a takaros fonatokból. Sztasek az ajtónál kuporogva nézte őket, pedig az egyik gyerkőc éppen vele egykorú fiú volt. Még egyszerű ruhákban sem látszott hétköznapi gyereknek, hiszen nagyon egyenesen tartotta magát, és az arca is olyan ünnepélyes volt, akár egy templom. – Vissza kell vinnünk őket Kraliába – mondta Szolja. Némi pihenés után visszanyerte felháborító magabiztosságát, és úgy ült le közénk, mintha soha nem is tartozott volna az ellenséges táborhoz. Besötétedett, a gyerekeket lefektettük. Hideg szilvapálinkát kaptunk a poharunkba, miközben kint ültünk a kertben, és úgy éreztem, mi is gyerekek vagyunk, akik felnőttnek tettetik magukat. Visszaemlékeztem az otthoni vendégségekre, amikor a felnőttek a kertben, a liget szomszédságában ültek le, egyesek székekre, mások a hintaágyra, és a termésről meg a családról beszélgettek, a gyerekeket pedig szabadjára engedték, hogy bogyókat és gesztenyét keressenek, vagy egyszerűen csak fogócskázzanak. Felidéztem, amikor a legidősebb bátyám feleségül vette Malgosiát, és onnantól fogva ők ketten nem a gyerekekkel futkároztak és játszottak, hanem a felnőttek körében ültek. Komoran ünnepélyes alkímia volt ez, és azt hittem, engem soha nem fog megérinteni. Ezúttal is valószerűtlennek éreztem a jelenetet,

és még lehetetlenebbnek azt, hogy trónokról és gyilkosságokról társalogjak szigorú arccal – méghozzá nem balladákról, hanem a valóságról. Még ennél is furcsább érzés volt hallgatni a többiek veszekedését. – Sztasek herceget azonnal meg kell koronázni, és ki kell mellé jelölni egy régenst – folytatta Szolja. – Például Gidna és Varsa főhercegét… – A gyerekek nem mennek sehová, csak a nagyszüleikhez! – vágott közbe Kasja. – Akkor is, ha a hátamon kell őket elvinnem. – Drága leányom, azt hiszem, nem érted… – ellenkezett a mágus. – Nem vagyok a drága leányod! – csattant fel Kasja, és hangjának élessége belefojtotta a szót Szoljába. – Ha Sztasek most a király, ám legyen. Ez esetben a király kért meg engem, hogy juttassam el őket Marisával épségben az anyjuk családjához. Oda fognak kerülni. – A főváros túl közel van – szólt közbe Szarkan, és türelmetlenül és elutasítóan csettintett az ujjaival. – Megértem, hogy Varsa főhercege nem akarja Gidnába engedni a királyt – tette hozzá ingerlékenyen, amikor Szolja levegőt vett, hogy hangot adjon ellenérzéseinek –, de nem érdekel. Kralia eddig sem volt biztonságos, mostantól pedig még kevésbé az. – Sehol sincsenek biztonságban – szóltam közbe értetlenül. – Hosszabb ideig semmiképpen. – Úgy éreztem, azon vitatkoznak, hogy egy folyónak melyik partján építsenek házat, közben pedig

figyelmen kívül hagyják, meddig ér a tavaszi árvíz szintje a közeli fákon, pedig sokkal magasabban van, mint ahol bármilyen ház ajtaja lehetne. Szarkan egy idő után visszavette a szót. – Gidna az óceán partján fekszik. Az északi kastélyok pont megfelelő helyen vannak ahhoz, hogy jelentős védvonalat biztosítsanak… – A Rengeteg mindenképp jönni fog! – vágtam közbe. Tudtam. Láttam a Rengeteg-királynő arcában, éreztem, ahogy csillapíthatatlan dühe a bőrömet ostromolja. Szarkan az elmúlt években úgy tartotta vissza a Rengeteget, mint kőgát a felduzzadt vizet, ám ezzel csak ezernyi rejtett patakba, forrásba és kútba terelte az erejét, szanaszét szórta hatalmát a völgyben. Csakhogy semmilyen gát nem tarthat örökké. Holnap, a következő héten vagy a következő évben a Rengeteg át fog törni rajta, visszafoglalja a forrásokat és patakokat, és felkúszik a hegyek oldalán is. Újonnan szerzett erejével akkora lendületre tehet szert, hogy a hágón is átnyúlik. Semmilyen erő nem szállhat vele szembe. Polnia serege odalett, Roszia serege súlyos veszteségeket szenvedett – a Rengeteg ereje viszont nemcsak egy vagy két, hanem tucatnyi vereséget is elbírt, bárhol gyökeret tudott verni, bárhol el tudta szórni magvait, és ezen a helyzeten az sem változtatott volna jelentősen, ha valaki egy ideig visszaszorítja egyik vagy másik hegyi hágó mögé. Folyamatosan közeledni fog. Esetleg visszatarthatjuk addig, amíg Marisa és Sztasek felnőnek, megöregszenek vagy meghalnak, de mi lesz Borisz és Natalja unokáival, akik velük

fogócskáztak a kertben? Vagy a saját utódaikkal, akik az egyre hosszabbra nyúló árnyékok között fognak felnőni? – Nem tudjuk feltartóztatni a Rengeteget, hiszen Polnia lángokban áll a hátunk mögött! – Szarkan hasonló gondolatokat forgatott a fejében, mint én. – A rosziaiak át fognak kelni a Ridván, hogy bosszút álljanak, amint értesülnek Marek haláláról… – Sehogy sem lehet feltartóztatni – vágtam közbe. – Ők is megpróbálták… te is megpróbáltad. A gyökerénél kell lecsapnunk rá. Magát a királynőt kell megállítanunk. A mágus dühösen nézett rám. – Igen, pompás ötlet. Ha Alosa kardja sem tudott végezni vele, akkor semmi nem lesz rá képes. Mit javasolsz, mit tegyünk? Belenéztem a szemébe, és ugyanazt a görcsös félelmet láttam benne tükröződni, amely az én hasamban is ott feszült. Lecsillapodtak háborgó vonásai. Már nem dühösen nézett rám. Hátrébb dőlt a székében, és nem eresztette a pillantásomat. Szolja értetlenül nézett minket, Kasja pedig egyre fokozódó aggodalommal. Mégsem mondhattam mást. – Nem tudom – feleltem remegő hangon. – De tenni fogok valamit. Bejössz velem a Rengetegbe?

Kasja tétován és szomorúan állt meg mellettem az Olsanka utáni útkereszteződésnél. Az eget még mindig a hajnal rózsa-

színes-szürke homálya borította be. – Nyeska, ha szeretnéd, segíthetek… – mondta halkan, de én csak megráztam a fejem. Csókot nyomtam az arcára, ő pedig óvatosan átkarolt, és apránként szorosabbra fogta az ölelést, mígnem végül tényleg egymáshoz préselődtünk. Behunyt szemmel szorítottam magamhoz, és egy pillanatra megint gyerekek lettünk, kislányok, egy távolról fölénk nyúló árnyék alatt, mégis boldogan. Aztán a nap behintette sugaraival az utat, és minket is megérintett. Elengedtük egymást, és hátrébb léptünk. Kasja aranyszínű volt és komor, már-már túl szép ahhoz, hogy ember legyen, az én kezem pedig tele volt mágiával. Kis időre a tenyerem közé vettem az arcát, összedugtuk a homlokunkat, aztán Kasja elfordult. Sztasek és Marisa a szekéren ülve, nyugtalanul figyelték Kasját, Szoljával az oldalukon. Egy katona hajtotta a kocsit. Újabb harcosok szivárogtak vissza a városba, akik korábban elmenekültek a küzdelemből és a torony környékéről, még a csata végkifejlete előtt. Mocsári katonák éppúgy voltak közöttük, mint Marek emberei. Mind odajöttek a szekér köré kíséretnek. Már nem voltak ellenségek, sőt talán eleinte sem voltak azok. Marek katonái is abban a hitben éltek, hogy a hercegi gyerekek megmentésére indultak. A Rengeteg-királynő rakosgatta őket a sakktábla egyik vagy másik felére, míg ő maga csak a tábla széléről ülve akarta szemlélni a csatát. A szekérre a városiaktól kapott élelmet és felszerelést is felhalmozták, olyan termékeket, amelyeket később a Szarkannak

fizetett adóba akartak beleadni. A mágus arannyal fizetett Borisznak a lovakért és a szekérért. – Mások is fizetni fognak azért, hogy elvidd őket – mondta, miközben átadta az erszényt. – Költöztesd el a családodat is. Lesz annyi pénzed, hogy új életet kezdj ott. Borisz a feleségére nézett. Natalja alig észlelhetően megrázta a fejét. A polgármester visszafordult, és azt mondta: – Itt maradunk. Szarkan az orra alatt motyogva fordult el tőle. Feldúlta a völgyben lakó emberek megmagyarázhatatlan kötődése. De én megértően néztem Boriszra. A völgy – az otthon – halk dúdolása ott rezgett a lábam alatt. Szándékosan cipő nélkül jöttem ki a házból, hogy belemélyeszthessem a lábujjaimat a puha fűbe, a talajba, és magamba szívhassam erejét. Tudtam, miért nem költözik el, és miért nem mennének el soha a szüleim sem, ha hazatérnék Dvernyikbe, és erre kérném őket. – Köszönöm – szólaltam meg végül. A szekér nyikorogva elindult. A katonák mögötte haladtak két sorban. Kasja visszanézett rám a kocsi hátuljából, miközben átölelte a gyerekeket. A menet mögött felkavarodó por sárszínű felhőt alkotott mögöttük, így ahogy távolodtak, egyre kevésbé láttam az arcukat. Szarkan felé fordultam. Kemény, komoly arccal nézett rám. – Nos? – kérdezte. Borisz terebélyes házától elsétáltunk a malom hatalmas kerekéhez, amelyet a szüntelenül áramló folyó forgatott állandó suhogással és kattogással. Lábunk alatt mindinkább laza kavics-

takaró váltotta fel a talajt, aztán becsúszott a tiszta, tajtéktól habzó víz alá. Néhány csónak várakozott a parthoz kikötve. Elkötöttük a legkisebbet, és vízre toltuk. Felkaptam a szoknyáimat, Szarkan pedig a csónakba dobta a csizmáját. Nem túl előkelő módon szálltunk be, de legalább nem lettünk csuromvizesek. A mágus megragadta az evezőket. Leült a csónakban, háttal a Rengetegnek, és így szólt: – Énekeld nekem az ütemet! – Jaga gyorsító énekét daloltam halkan, miközben Szarkan az evezőket húzta, és a partok elmosódva tovasuhantak körülöttünk.

Az Orsó tisztán és egyenesen futott az égetően forró napfényben. A napsugarak visszacsillantak a víz felszínéről. Sebesen siklottunk rajta, és majdnem egy kilométert megtettünk egyetlen evezőhúzással. Ponyecnél láttam, ahogy az asszonyok a mosást végzik a folyóparton, és döbbenten figyelik a kolibrihez hasonlóan szárnyaló csónakot, aztán Vijoszna cseresznyefái alatt is elhaladtunk. Éppen csak formát öltöttek rajtuk az apró gyümölcsök, a hullámokon még ott fodrozódtak a lehullott virágszirmok. Bár Dvernyikből semmit sem láttam, pontosan tudtam, mikor haladunk el mellette. Felismertem a folyó nagy kanyarját alig egy kilométerre a falutól, és amikor visszanéztem, a fényes bronzkakast is megpillantottam a templomtorony csúcsán. A szél a hátam felől fújt, segített minket a haladásban.

Tovább dúdolgattam, míg fel nem tűnt a távolban a fák sötét fala. Szarkan lerakta az evezőket a csónak aljára. Megfordult, és komor arccal lenézett a fák előtt húzódó talajra. Rájöttem, hogy nincs felégetett sáv a Rengeteg előtt, csak sűrű, zöld fű. – Másfél kilométer szélességben felégettük a határánál! – mondta a mágus. Délre nézett, a hegyek felé, mintha azt latolgatná, mekkora távolságra terjeszkedett a Rengeteg. Nem hittem, hogy ez már bármit is számíthat. Akármennyit is terjeszkedett, mindenképpen túl sok volt, ugyanakkor lehetett volna több is. Vagy megtaláljuk a módját, hogy megállítsuk, vagy nem. Az Orsó tovább sodort minket. Előttünk, a távolban, vékony, sötét fák nyújtották fölfelé hosszú karjukat, még a folyóparton is összekulcsolták lombjaikat, mintha ott is falat akarnának alkotni. Szarkan visszafordult hozzám, és mi is összefűztük ujjainkat. Egy eltérítő vagy láthatatlanná tevő igét mormolt, amit átvettem én is, és a csónakunknak dúdoltam – mondtam neki, hogy váljon egy üres csónakká, amely elsodródott valahonnan, szakadt és szétfoszlott kötéllel, a kövek fölött lágyan ringatózva. Megpróbáltunk jelentéktelenné, szinte észrevehetetlenné válni. A nap közben magasra hágott az égen, és fényszalagot fektetett a folyóra, a fák árnyékai közé. Az egyik evezőt kormánylapát gyanánt magunk mögé helyeztem, és úgy igazgattam, hogy mindig a fényes úton maradjunk. Aztán a part sűrűbbé vált, és egyre jobban beszőtték a növények, főleg a bokrok, amelyeken vörös bogyók tűntek fel és sárkányfogakra emlékeztető, halványfehér, gyilkosan hegyes

tüskék. A fák is megvastagodtak, eltorzultak és mindinkább óriássá váltak. Sok helyütt a folyó fölé hajoltak, vékony, ostorszerű gallyakat növesztettek a víz irányába, és egyre nagyobb területet foglaltak el a fejünk fölött az égből. Mintha fa módra acsarogtak volna. Egyre kisebbé és keskenyebbé vált a biztonságos ösvény a vízen, amelynek immár hangja sem volt, mintha el akarna bújni. A csónak közepére húzódtunk. Egy pillangó árult el minket, egy apró, fekete-sárga állat, amely véletlenül repülhetett a Rengeteg kelepcéjébe. Fáradtan telepedett le a csónak orrába, de pár pillanat múlva egy fekete késhez hasonló madár suhant ki a fák közül, és elkapta. Leült a csónak orrába, csőréből kilógtak a pillangó gyűrött szárnyai, és három gyors csattintással el is nyelte. Közben fekete gyöngyként meredt ránk a tekintete. Szarkan megpróbálta elkapni, ám a madár gyorsan visszarepült a fák közé. Hideg szél süvített végig a folyón, szinte rácsapott a hátunkra. Valami nyögést hallottunk a partok felől. Egy masszív, vénséges fa görnyedt mélyen a víz fölé, aztán jókora robajjal belezuhant mögöttünk a folyóba. A hullámok feldagadtak a csónak alatt. Kicsúszott a kezemből az evező. Belekapaszkodtunk a csónak oldalába, miközben a víz felszínén kavarogtunk, és hajófarral előre bukdácsoltunk tovább. Hol ide, hol oda billent a csónak, és az oldalt beáramló víz jéghidegen loccsant a lábamra. Erre-arra hányódtunk a tajtékokon, és az egyik forgásnál észrevettem, hogy a folyóba zuhant fán egy kóbor jelenik meg csattogva. Felénk fordította botfejét.

– Rendkan szelkoz! – kiáltotta Szarkan, mire előre fordult a csónakunk. A kóborra mutattam, de tudtam, hogy már késő. – Polzsit! – tettem hozzá. A kóbor göröngyös gallyra emlékeztető hátán narancsvörös láng lobbant fel. Mégis elfordult, és négy lábán beiszkolt a Rengetegbe. Füstöt és izzó narancssárga sávot húzott maga után. Meglátott minket. A Rengeteg tekintete kalapácsütésként sújtott le ránk. Dermedten zuhantam hátra a csónak végébe, és a víz fagyosan áztatta át a ruhámat. A fák felénk nyúltak, a víz fölé nyújtóztak tövises ágaikkal. Levéltömeg hullott ránk, és összegyűlt a csónak nyomában. Miután magunk mögött hagytunk egy kanyart, fél tucat kóbor tűnt fel előttünk, élükön egy sötétzöld imádkozó sáskával. Eleven duzzasztógátként gázoltak be a vízbe. Felgyorsult a folyó sodrása, mintha az Orsó át akart volna csempészni minket a szörnyek előtt, de túl sokan voltak, és egyre csak sereglettek ki a fák közül. Szarkan felállt a csónakban, és vett egy nagy levegőt egy újabb varázslathoz. Még arra is felkészült, hogy tűzzel vagy villámmal sújtson le rájuk. Felnyújtóztam, hogy elkapjam a karját, magamhoz húzzam a csónak végébe, majd onnan átbucskázva egyenesen a vízbe. Éreztem, ahogy feldúltan csapkodva ellenkezni próbál, de végül mindketten mélyen elmerültünk az áramlatok alá, és egy gallyként bukkantunk fel, egyetlen levéllel. Halványzölden és barnán vegyültünk a fákról lehullott ágak és levelek közé. Illúzió volt és mégsem; teljes szívemmel tartottam a káprázatot, mert semmi mást nem akartam, csak kicsi, barna levéllé válni, az akartam

maradni. Belekeveredtünk a folyó egyik keskeny, fürge áramlatába, amely, mintha csak erre várt volna, gyorsan továbbsodort minket a szörnyek előtt. A kóborok elkapták a csónakunkat, az imádkozó sáska pedig szanaszét törte karmos mellső lábával. Bedugta a fejét a törött deszkák közé, hogy megnézze, ott vagyunk-e. Ezután ismét körbenézett csillogó, csiszolt kőre emlékezető szemével, hátha megtalál minket valahol a közelben. Ekkorra viszont már elsuhantunk a lábuk előtt, és a folyó rövid időre ismét lehúzott minket egy örvénnyel a homályos, zöld némaságba, messzebb a Rengeteg tekintetétől. Csak jóval távolabb engedett fel minket a felszínre, egy olyan ponton, ahová négyszög alakban sütött be a nap. Hatalmas levélkupacot is felkavart velünk együtt. Visszafelé tekintve láttuk a kóborokat és az imádkozó sáskát a folyóban gázolni, lábukkal a hullámok között csapkodni. Némán hánykolódtunk tovább a sebes folyóvízen.

Sokáig rejtőzködtünk ágként és levélként a sötétben. A folyó mindinkább zsugorodni kezdett körülöttünk, a fák viszont olyan magassá és félelmetessé váltak, hogy koronájuk végül valóságos kupolaként fonódott össze a fejünk fölött, és egyetlen napsugarat sem engedett át, legfeljebb némi szűrt derengést. Fény híján az aljnövényzet is mind jobban eltünedezett. Keskeny levelű páfrányok és vörös sipkás gombák gyűltek fel a partokon, fullasz-

tóan szürke vízinövényekkel és a fekete sárból kiálló, göcsörtös gyökerek rengetegével együtt, amelyek felszívták a folyó vizét. A sötét fatörzsek viszont mind távolabb kerültek egymástól. Kóborok és imádkozó sáskák jöttek a keresésünkre a folyóhoz, és másfajta, idegen lények is. Volt köztük egy póniló méretű, horkantva szimatoló vaddisznó is, irdatlan, súlyos szőrrel a vállán, parázsló széndarabokra emlékeztető szemmel, és a felső állkapcsa fölé ívelő éles agyarakkal. Közelebb jött hozzánk, mint a többi, szagolgatta a partot, átcsörtetett a sáron, és bele-beletúrt a vizes avarba, közel ahhoz a helyhez, ahol mi suhantunk tovább lopva. Egy levél és egy ág vagyunk – énekeltem hangtalanul –,

levél és ág, semmi több. Miközben tovább hömpölygött velünk a folyó, láttam, hogy a vadkan megrázza a fejét, elégedetlenül prüszköl egyet, majd visszamegy a fák közé. Az volt az utolsó fenevad, amit láttunk. A Rengeteg figyelme elterelődött rólunk, és ezzel iszonyú, tomboló haragja is enyhült. Továbbra is keresett minket, de már nem tudta, merre. Továbbsodródva csillapodott a feszültség. Egyre halkabb lett a madarak és rovarok károgása és zizegése. Csupán az Orsó magányos zubogását lehetett hallani, miközben a folyó újból kiszélesedett egy kicsit, és felgyorsulva átbukott egy csiszolt kövekkel teli, sekélyebb szakaszon. Szarkan hirtelen megmozdult, teleszívta levegővel emberi tüdejét, és csapkodva kirángatott a vízből. Alig harminc méterre tőlünk a folyó átbukott egy nagy sziklaperemen, és be kellett látnom, hogy akármilyen jó volna, igazából nem voltunk levél és ág.

A folyó megpróbált a szakadék felé csábítani minket. A sziklák olyan csúszósak voltak, mint a nedves jég. Lehorzsolták a bőrt a bokámról, a könyökömről és a térdemről, és háromszor is elestünk. Már karnyújtásnyira megközelítettük a zuhatagot, amikor végre sikerült partra kapaszkodnunk. Vizes testünk remegett. Néma, sötét fák vettek körül minket, de nem figyeltek. Hórihorgas törzsük a talajról nézve sima, hosszú toronynak látszott. Szívük már évszázadok óta nőhetett, ezért olyan jelentéktelennek láthattak minket, mint a gyökereik között motozó, parányi mókusokat. A vízesés aljáról felkavarodó óriás párafelhő eltakarta a sziklaperemet, és mindent, ami rajta kívül terült el. Szarkan rám nézett. Most mi legyen? Körültekintően tapogatózva lépkedtem beljebb a ködbe. A talaj nyirkosan és dúsan lélegzett a lábam alatt, a folyó párája rátapadt a bőrömre. Szarkan a vállamon tartotta a kezét. A lábam és a kezem is kapaszkodókra lelt, így lassan elindultunk lefelé a kiszögellésekkel teli sziklafalon. Egyszer csak kicsúszott alólam a lábam, és a fenekemre ültem. Szarkan is megcsúszott, és a hegy maradék szakaszán együtt csúsztunk végig. Sikerült a hátsó felünkön maradnunk, nem bukfenceztünk végig a hegyoldalon. A fal alján végül egy fatörzs állított meg minket, amely ingatagon hajolt a vízesés tövében kavargó víz fölé. Gyökereivel egy irdatlan nagy sziklát fogott át, hogy ne boruljon bele. Kifulladva, döbbenten feküdtünk le a földre, és az eget bámultuk. A szürke sziklafal nagy orrú és bozontos szemöldökű, mogorva öregemberként nézett le ránk. Zúzódásokkal és karco-

lásokkal voltam tele, mégis mérhetetlenül megkönnyebbültem: mintha egy kis időre belebújhattam volna egy biztonságos zsebbe. Ide nem ért el a Rengeteg haragja. A köd nagy, kavargó gomolyokban szállt fel a vízről. Azon keresztül néztem az ezüst ágakon lágyan ringatózó, halványsárga leveleket, és mérhetetlenül örültem a pihenésnek. Szarkan viszont elnyomott egy káromkodást, felugrott a földről, és megragadta a karomat. A tiltakozásommal dacolva húzott magával vissza bokáig a vízbe. Ott aztán, félig az ágak takarásában megálltunk, és kémlelni kezdtünk visszafelé a párafelhőn keresztül. Az imént egy ősi, göcsörtös szívfa tövében feküdtünk le a partra. A folyó keskeny medrében még távolabb menekültünk tőle. Itt már csupán gyengécske folyam volt az Orsó, épp csak akkora, hogy vizet fröcskölve egymás mellett futhattunk benne, a szürke és borostyánszín homokmederrel a lábunk alatt. Megritkult a köd, az utolsó páratakaró is szertefoszlott körülöttünk, és végül egy nagy széllökés a maradványait is szétfújta. Megrökönyödve álltunk. Egy széles, nagy ligetbe kerültünk, ahol hadseregként álltak körülöttünk a szívfák.

30. FEJEZET

S

zorosan fogtuk egymás kezét, és levegőt venni is alig mertünk, mintha sóbálvánnyá dermedve megakadályozhattuk volna, hogy a fák észreve-

gyenek. Az Orsó kis patakként csobogott tovább a fák között. Olyan tiszta volt, hogy láttam a fekete, ezüstszürke és barna homokszemeket a meder alján, meg a közéjük vegyült kvarckristályokat és borostyánköveket. Megint kisütött a nap. Ezek a szívfák nem olyan irdatlan, néma tornyok voltak, mint amilyeneket a hegy tetején láttunk. Ezek itt szintén hatalmasra nőttek, de inkább csak úgy, mint a nagy tölgyfák. Főként széltükben terebélyesedtek, és összekuszálódott ágaik között sápadtfehér virágok nyíltak. Száraz, aranysárga levelek szőnyege borította a földet körülöttük, az előző ősz avarja, és halványan, de nem kellemetlenül a régen lehullott gyümölcsök szagát is érezni lehetett. Nagyon szerettem volna végre ellazítani a vál-

lamat a sok görcsölés után. Végtelen madárdalnak és termést gyűjtögető kisállatok neszezésének kellett volna megtöltenie a ligetet, de csak valami furcsa, mélységes csend és mozdulatlanság honolt mindenütt. A folyó tovább locsogott, ám semmi más nem mozdult, semmi sem volt eleven. Még a szívfák sem rezdültek. A szellő kicsit megborzolta néha az ágakat, de ilyenkor is csak röviden suttogtak a levelek, aztán elhallgattak. A víz a bokámnál suhant tova, a nap pedig keresztülsütött a lombokon. Végül előreléptem. Semmi sem ugrott rám a fák közül, egyetlen madár sem vijjogott riadtan. Még egy lépést tettem, majd még egyet. Langyos volt a víz, és a napsütés is elég meleg volt ahhoz, hogy a ruhám lassan elkezdjen száradni. Tovább sétáltunk a csendben. Az Orsó enyhén kanyarogva vezetett minket a fák között, aztán végül egy kicsi, dermedt tavacskába torkollott. A kis tó túlsó partján állt az utolsó szívfa, amely széltében és magasságában is messze túlszárnyalta a többit. Előtte zöld földhalom magasodott, rajta lehullott, fehér virágok. A Rengeteg-királynő teste hevert a kis domb tetején. Felismertem a fehér gyászruhát, amelyet a toronyban is viselt. Még mindig az volt rajta, vagy legalábbis ami megmaradt belőle. A hosszú, egyenes szoknya elrongyolódott, kétoldalt felhasadt, ujjai javarészt szétrohadtak. A csuklóján viselt gyöngyös karkötőre megbarnult vérfoltok tapadtak. Zöldesfekete haja leomlott a földkupac oldalán, és összegabalyodott a fa gyökerével; a gyökerek pedig

felkúsztak a halomra, és hosszú, barna ujjaikkal óvatosan körbefonták a királynő testét. Átkulcsolták a bokáját, a combját, a vállát és a nyakát, bemélyedtek a hajfürtjei közé. Szeme csukva volt, mintha álmodna. Ha nálunk van Alosa kardja, azonnal leszúrhattuk volna, átdöfhettük volna a szívét, és hozzászegezhettük volna a földhöz. Azzal talán egy csapásra véget vethettünk volna neki, ott, az ereje forrásánál, a kiszolgáltatott testénél. De nem hoztuk magunkkal a kardot. Szarkan elővette az utolsó tűzszíves fiolát. A folyadék vörös-arany mohósága türelmetlenül tombolt az üvegcsében. Lenéztem rá, és nem szóltam egy szót sem. Azért jöttünk el a Rengeteg mélyére, hogy véget vessünk neki. Azért jöttünk, hogy felégessük a vadont, és ez volt a Rengeteg szíve. Ő volt a szíve. De amikor elképzeltem, hogy ráöntjük a tűzszívet a testére, és nézzük kíntól verdeső végtagjait… Szarkan rám nézett, és azt mondta: – Menj vissza a vízeséshez! – Meg akart kímélni. Én viszont a fejemet ingattam. Nem mintha féltem volna végezni vele. A Rengeteg-királynő halált és szenvedést érdemelt, hiszen ő maga is halált és szenvedést vetett és aratott, és egyre csak többet követelt. Kasja hangtalan sikolya a szívfa kérge alatt, Marek sugárzó arca, amikor a saját anyja végzett vele… Az anyám rémült ábrázata, amikor teleszedtem a kötényemet szederrel, ő pedig rájött, hogy a Rengeteg a kisgyerekeket sem kíméli. Poroszna üres, kizsigerelt falai, a falu közepén terpeszkedő

szívfával, az eltorzult Ballo atya, aki szörnyetegként mészárolta maga körül az embereket. Marisa vékony kis hangja – Mama! –, ahogy az anyja leszúrt holtteste fölé hajol. Gyűlöltem. El akartam égetni, ahogy a sok megrontott embert is elégették, mert ő megkaparintotta őket. De éreztem, hogy a mohó könyörtelenség egy újabb rossz válasz. A torony népe befalazta a kriptába, ő pedig lesújtott rájuk. Létrehozta a Rengeteget, hogy bekebelezzen minket, mi pedig most a tűzszívnek adnánk, és beszennyeznénk hamuval a kristálytiszta vizet. Egyik sem tűnt helyes lépésnek. Ugyanakkor nem láttam más megoldást. Szarkannal átgázoltunk a tavon. A legmélyebb részén is csak térdig ért a víz. Kicsi, sima, kerek köveken tapostunk. Közelről még furcsábbnak láttuk a Rengeteg-királynőt, mintha már semmi élet nem volna benne. A szája nyitva volt ugyan, de a mellkasa nem mozdult. Mintha fából faragták volna ki. Bőre halványan csíkos volt, mint egy hosszában elvágott, csiszolt fafelület, világos és sötét hullámok váltakoztak rajta. Szarkan kinyitotta a fiolát, és egy gyors mozdulattal beleöntötte a folyadékot a királynő nyitott szájába. A maradékot a testén hintette szét. A királynő szeme hirtelen kinyílt. Lángra kapott a ruhája, a szívfa gyökérzete, a haja, és miközben Szarkan távolabb rángatott tőle, a tűz jókora vörös felhőt alkotott a teste körül. A királynő rekedten, dühödten üvöltött fel. Füst és láng tört fel a szájából, és a bőrén keresztül is narancssárga robbanásokat le-

hetett látni, mintha csillagok gyúltak volna ki alatta, hol az egyik, hol a másik testrészében. Görcsösen vonaglani kezdett a gyökerek alatt, és a zöld fű rohamosan feketedett meg körülötte. Füstfelhők tekeregtek a földhalom és a királynő teste fölött. Úgy láttam a testében a tüdejét, a szívét, a máját, mint árnyakat egy égő házban. A fa hosszú gyökerei felpöndörödtek, elhajoltak tőle, ő pedig kirobbant a földből. Szembefordult velünk, mint egy lángoló fatuskó, amely túl sokáig égett: a bőre elszenesedett, hézagjaiból narancssárga lángok csaptak ki recsegve-ropogva, és világos hamut sodort le a bőréről a szél. Hajából lángkoszorú lett. Megint sikoltott, torkában is vörös izzás tűnt elő, nyelve fekete széndarab, és egyre csak égett tovább. Helyenként kiugrott belőle egy-egy láng, de hamar bezárta a réseket az új, kéregszerű bőr, és hiába perzselte meg a végtelen forróság a bőrét újra meg újra, ismét meggyógyult. A tó felé tántorgott. Rémülten néztem, és közben eszembe jutott a Hívóige közben látott kép, a királynő zavart elképedése, és az iszonyat, amikor ráébredt, hogy befalazták a kriptába. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy ha nem öli meg valaki, halhatatlan marad. Nem tudta, hogyan kell meghalni. Szarkan felvett egy maroknyi sódert a patak medréből, és rádobta a királynőre. Közben elmondott egy erősítő varázslatot, mire a homokszemek és a kavicsok megnőttek, és sziklává változtak a levegőben. Amikor belecsapódtak a testébe, szikrák repültek szerteszét, mint amikor piszkavassal döfködik meg a tüzet, ám még ekkor sem omlott össze hamukupaccá. Tovább

égett, nem enyészett el. Egyre közelebb ért hozzánk. Térdre esett a tóban, és kezével megtámasztotta magát, mire sistergő felhők pöffentek fel a vízről. A patak egyszer csak gyorsabban kezdett átzubogni a sziklák fölött, mintha sürgősen táplálnia kellett volna a tó vizét. Még a tisztán fodrozódó vízen keresztül is látni lehetett a királynő testének izzását. A tűzszív a legmélyében ragyogott, nem lehetett eloltani. Két markába merítette, úgy vette a szájához a vizet, amely azonban már fekete bőréhez érve elpárolgott. Ekkor felkapta az egyik sziklát, amelyet a mágus vágott hozzá, és valami furcsa, görcsös rángatózással kivájta a belsejét, hogy kelyhet készítsen magának. – Mondjuk együtt! – kiáltotta Szarkan. – Tartsuk benne a tüzet! – Elborzadtam. Megbabonázott az elevenen égő királynő látványa. Megfogtam a mágus kezét. – Polzsit mollin, polzsit talo – kántálta, én pedig a ropogó tűzhelyről énekeltem, arról, hogy lágyan megfújják a tüzet. Kígyózó folyondárok törtek fel a patak medréből, és körbefonták a lábunkat. Sikerült kihúznom csupasz lábamat a szorításukból, de elkapták Szarkan csizmájának fűzőjét, a mágus pedig a vízbe esett. Erre újabb indák vetették rá magukat a karjára, és a nyaka felé tekeregtek. Belenyúltam a vízbe, megragadtam őket, és azt mondtam: – Arakra! – Zöld izzás futott végig szikrázva a folyondárokon, amelyek így leváltak a mágus testéről. Megcsípte az ujjaimat is. Szarkan elhadart egy varázsigét, és kitépte magát az indák szorításából. Elakadt csizmáját bent hagyta

a vízben, így mezítláb másztunk ki a partra. Feléledtek körülöttünk a szívfák: kétségbeesetten remegtek, és reszelős suttogással hullámzott a lombjuk. A Rengeteg-királynő elfordult tőlünk. Még mindig ivott a kőkehelyből, és azzal öntötte a vizet a legnagyobb szívfa égő gyökereire is. Az Orsó vize apránként enyhítette a királynő testében lobogó tüzet, a tóba mélyedő lába pedig, bár fekete kokszra hasonlított, már nem lángolt. – A fa! – szólalt meg Szarkan rekedten, és feljebb húzta magát a parton. Mély, vörös sebhelyek tátongtak a nyakán, mintha egy tüskés nyakpántot vettek volna le róla. – A fát akarja védeni. Felnéztem a partról. Késő délután volt, a levegő megtelt nedvességgel. – Kalmoz – kiáltottam, és az ég felé fordítottam arcomat. Felhők jelentek meg, és gyorsan egymásra tornyosultak. – Kalmoz. – Eleredt az eső, cseppek pattantak a tó felszínén, Szarkan pedig élesen felkiáltott: – Nem eloltani akarjuk! – Kalmoz! – vágtam közbe hangosabban, aztán felemeltem a kezem, és lehúztam egy villámot a felhőkből. Ezúttal tudtam, mi fog történni, mégsem voltam felkészülve rá – erre nem lehetett felkészülni. A villám fényében megint eltűnt a világ, és egy pillanatra mindent eluralt a fehér, néma csend. Aztán ismét kitágult a tér, mennydörgés remegtette meg a masszív szívfát, és a villám hangos reccsenéssel belehasított a közepébe. A csapás ereje hátrébb taszított, megpördültem. Kábultan

visszaestem a patakba, arcom a mederben lévő kavicsoknak és fűnek csapódott, és aranylombú ágak csapkodtak fölöttem. Szédültem, eltompultam és kiüresedtem. Földöntúli csend borult a világra, de még a vattaszerű tompaságon keresztül is hallottam az egyre hangosabb, rémült és dühödt sikolyt. Remegő karral feltámaszkodtam, hogy kidugjam a fejem a vízből. A szívfa lángolt, égett az egész lombja, megfeketedett a törzse. A villám egy alacsonyabban fekvő, vaskos ágba csapott bele, és jóformán a fa negyedét leszakította. A Rengeteg-királynő sikoltozott. Valamilyen vak ösztöntől vezérelve a fára tette a kezét, és megpróbálta visszanyomni a leszakadt ágat, holott még ő is égett. Ahol a kéreghez ért, ott felcsaptak a lángok. Elrántotta a kezét. Futó borostyán hajtásai törtek fel a talajból, felkúsztak a szívfa törzsén, és igyekeztek egyben tartani. A királynő felém fordult, és elindult felém a tavon átgázolva. Vonásai még jobban eltorzultak a dühtől. Próbáltam gyorsan, reszketve négykézlábra állni, és tudtam, hogy kudarcot vallottunk. A királynő halandó teste nem sérült, csak a fa. Azt is látnunk kellett, hogy nem a fa táplálja élettel az uralkodónőt. A villám visszalökte Szarkant a fák közé. Igyekezett még távolabb kerülni a ligettől, ahol saját ruhája is megperzselődött és megfeketedett a füsttől. A patakra mutatott. – Kerdul foringan – mondta, és hangja a lódarázs érdes zümmögésére hasonlított, igaz, alig hallottam belőle valamit. A víz megremegett. – Tual,

kerdul… – A folyópart elmállott, és a víz lassan, bizonytalanul új

mederbe fordult: eltávolodott a tótól és az égő szívfától. A tóban maradt nedvesség forró párafelhőkben hagyta el a medret. A Rengeteg-királynő a mágus felé fordult. Kitárta a kezét, mire újabb növények szökkentek szárba a vízből. Megmarkolta a folyondárok csúcsát, meghúzta őket, majd rádobta Szarkanra. Az indák rohamosan nőttek a levegőben, és mire a mágushoz értek, már többször olyan vastagok voltak. Átfonták a lábát és a karját, és lerántották a földre. Megpróbáltam feltápászkodni. Égett a kezem, az orrom tele volt füsttel. De a királynő túl gyorsan közeledett felém, eleven széndarabként izzó teste körül füst és pára vastagon összetekeredett kígyóival. Megfogott, mire felsikoltottam. Éreztem megperzselődő bőröm szagát, és ahol a karomra szorította az ujjait, fekete foltok jelentek meg. Ledöntött a lábamról. A fájdalomtól nem láttam semmit, és gondolkodni sem tudtam. Ingruhám megpörkölődött, szélei szétmállottak és lehullottak, a királynő ujjai billoghoz hasonlóan égettek. Kályhaforró volt, és hullámokban fodrozódott körülötte a levegő. Elfordítottam az arcom, hogy lélegzethez jussak. Átvonszolt a tavon, majd felvitt a megfeketedett földkupachoz, amelyen korábban feküdt, a széthasadt fa irányába. Addigra felfogtam, mit akar velem tenni, és a fájdalmat legyűrve sikoltozni kezdtem, és felvettem vele a harcot. A szorítása ellen azonban nem tudtam védekezni. Amikor mezítláb rugdostam, a talpam is megégett. Vakon tapogatóztam valamiféle mágia után, és egy fél varázsigét sikerült is elordítanom, de közben a királynő úgy megrázott, hogy összekoccantak a fogaim.

Lángoló zsarátnokként vett körbe, tüzet lehelt minden irányba. Ezután inkább már meg akartam fogni, oda akartam húzni magam hozzá. Szívesebben égtem volna halálra, mint hogy tovább szenvedjek. Nem voltam kíváncsi rá, milyen rontást fog belém ültetni, és mihez kezd az erőmmel, ha sikerül beledugnia a hatalmas szívfába, itt, a Rengeteg közepén. A királynő karja azonban mereven tartott. A ropogó ágak és a hamufelhő között áthatolva belökött a fa mélyedésébe, oda, ahol a villám leszakította a legvastagabb ágát. A folyondárok összeszorultak körülöttem. A szívfa kérge koporsófedélként zárult be fölöttem.

31. FEJEZET

H

ideg, zöld, ragacsos növényi váladék folyt a testemre, átáztatta a hajamat és a bőrömet. Vadul lökdöstem a kérget alulról, aztán fulladozva elda-

dogtam egy erősítő igét, mire repedni kezdett. Ádázul kapirgáltam, hogy ujjaim begyét beleakaszthassam a kéreg szélébe, és csupasz lábamat is a hézagba dugtam. Végül minden erőmet összeszedve kihúztam magam a szívfából a ligetbe, nem törődve azzal, hogy szúrós szálkák fúródtak a körmeim alá. A rémülettől szinte vakon menekültem, szaladtam, igyekeztem távolabb lökni magam a fától. Végül beleestem a hideg vízbe, és kapálózva, nagy nehezen partra evickéltem. Ekkor jöttem rá, hogy minden megváltozott. A tűznek és a harcnak nyomát sem láttam. Eltűnt Szarkan, és eltűnt a Rengeteg-királynő is. Még a hatalmas szívfának is hűlt helye volt, akárcsak a többinek. A liget legalább a felére ritkult

meg. A halk neszekkel fodrozódó tavacska partján álltam, egy minden jel szerint idegen világban. Verőfényes reggel volt, nem bágyadt délután. Madarak cikáztak az ágak között csacsogva, és békák kuruttyoltak a kis tó körül. Azonnal megértettem, hogy csapdába estem, mégsem éreztem úgy, hogy a Rengetegben lennék. Nem az a borzalmas árnyékvilág volt, amelyben Kasját láttam kódorogni, ahol Jerzsi hevert egy fa tövéhez roskadva. Nem is hasonlított a természetellenes csöndtől sűrű, igazi ligetre. A hullámok gyengéden nyaldosták a lábamat. Megfordultam, és fröcskölve visszaszaladtam a patakmedren át az Orsóhoz. Habár Szarkan nem mondhatja el egyedül a Hívóigét, az Orsón át jutottunk be – talán az vezet majd kifelé is. Itt még a folyó is másmilyen volt. Lassan, fokozatosan kiszélesedett, és mélyülni kezdett, de nem üdvözöltek felszálló párafelhők, és nem hallottam a vízesés robaját. Végül megálltam egy ismerősnek látszó kanyarnál, és lenéztem a parton álló facsemetére. Egy vékony kis szívfacsemete volt, talán tízéves, éppen csak rányújtóztatta ágait a hatalmas, szürke öregembersziklára, amelyet a zuhatag alján láttunk. Ez volt az első szívfa, amelyik alatt földet értünk, amikor tébolyult módra lecsúsztunk a sziklafalon, félig beleveszve a vízesés alatt feltornyosult ködbe. Ám zuhatagot sehol sem láttam, sem sziklameredélyt. Az ősrégi fa kicsi volt és fiatal. Egy másik szívfa is állt a folyó másik partján, pont szemben vele. A két őrszem között lassan kiszélesedett az Orsó, és továbbcsobogott a sötét és mély messzeségbe.

Távolabb nem láttam szívfákat, csak közönséges tölgyeket és magas fenyőket. Ekkor döbbentem rá, hogy nem vagyok egyedül. Egy nő állt a túlsó parton, az öregebb szívfa alatt. Pár pillanatig azt hittem, ő a Rengeteg-királynő. Annyira hasonlított rá, hogy akár rokonok is lehettek volna. Hasonló, égerfakéregre emlékeztető bőre volt, ugyanolyan gubancos haja, de hosszúkásabb volt az arca, a szeme pedig zöld. Ahol a Rengeteg-királynő arany és rozsdabarna volt, ott a zöld szemű királynő egyszerű barna és ezüstszürke. Tekintete a folyóra tapadt, ahogy az enyém is, és mielőtt bármit szólhattam volna, messzi nyikorgást sodort felénk a szél a víz fölött. Egy csónak sodródott közénk lágyan: mesterien kifaragott, csodálatos csónak, amelyben a Rengeteg-királynő állt. Engem nem vett észre. Mosolyogva állt a hajóorrban, virágok díszítették a haját, mellette pedig egy férfit pillantottam meg. Eltartott egy ideig, mire felismertem az arcát. Korábban csak a holttestét láttam: ő volt a torony királya. Sokkal fiatalabbnak és magasabbnak látszott, arca még sima és ruganyos volt. A Rengeteg-királynő azonban ugyanúgy festett, mint a kriptában, amikor befalazták. Egy feszült arcú, fiatal férfi ült mögöttük, szinte még fiú, mégis láttam benne azt, akivé vált: a zord, rideg arcú férfit a torony kriptájából. Még többen voltak velük a torony népéből, ők hajtották a csónakot evezőikkel. Ezüstvértjükben óvakodva nézték a környező fákat, miközben bele-belemerítették az evezőket a vízbe.

További csónakok érkeztek mögöttük, többtucatnyi, ám ezek furcsa, szedett-vedett alkalmatosságok voltak, inkább hatalmasra nőtt levelek, semmint valódi csónakok. A bennük utazó emberekhez hasonlókat még soha nem láttam, mindnyájan fákra hasonlítottak, mint maga a Rengeteg-királynő is. Sötét dió- és élénk cseresznyefa, halvány kőris és meleg bükk. Gyerekek is vegyültek közéjük, de idős ember egy sem tűnt fel. A faragott csónak finoman a partnak ütődött, és a király segített kiszállni a Rengeteg-királynőnek. Az asszony mosolyogva sétált oda a faasszonyhoz, és felé nyújtotta a kezét. – Linaja! – szólította meg. A szó egyszerre volt mágikus és hétköznapi számomra, név is volt, meg nem is, egyszerre jelentett húgot, barátot és útitársat. Furcsán visszhangzott ide-oda a fák között. A levelek mintha visszasuttogták volna, a patak is magával sodorta, és beleíródni látszott az egész környezetbe. A Rengeteg-királynő ezt látszólag nem vette észre. Megcsókolta húga mindkét orcáját, aztán megfogta a király kezét, és átvezette a fák között a liget felé. A toronyból érkezett férfiak kikötötték csónakjaikat, és követték őket. Linaja némán várakozott tovább a parton, és figyelte, ahogy a kíséret tagjai is kiszállnak a csónakokból, egyik a másik után. Megérintett minden megüresedő csónakot, amelyek valódi falevelekké zsugorodtak a vízen, és a partra sodródtak, ahol már egy nagy kupac levél gyülemlett fel egy mélyedésben. A folyó hamarosan elnéptelenedett. Az utolsó faemberek is megindultak a liget felé. Ekkor Linaja rám nézett, és halk, mégis zengő han-

gon szólalt meg, mintha egy üreges fatuskón dobolna. – Gyere! Döbbenten néztem rá. Ő viszont csak elfordult, és a patakon átgázolva otthagyott. Pár pillanat múlva a nyomába szegődtem. Féltem, de valamiért ösztönösen nem tőle. Minden lépésnél belecsobbant a lábam a vízbe. Az övé nem. Az ő bőre valahogy felszívta a vizet. Különös módon áramlott körülöttünk az idő. Mire a ligetbe értünk, a menyegző már véget ért. A Rengeteg-királynő és férje egymás kezét fogva álltak a földkupac tetején, karjukon virágkoszorú függött. Az erdei nép köréjük gyűlt, szétszóródott a fák között, és némán figyelte őket. Nagy csendesség ült meg mindent, mély, emberfölötti némaság. A toronyból érkezett, maroknyi csapat gyanakodva méregette a másik nép képviselőit, és a szívfák sustorgására minduntalan összerezzentek. A fiatal, zord arcú fiú a bucka egyik oldalán állt, és viszolyogva nézte a Rengeteg-királynő furcsa, hosszú, göcsörtös ujjait, amelyekkel átfogta a király kezét. Linaja közelebb ment, és csatlakozott hozzájuk. Nedves volt a szeme, úgy csillogott, mint az eső áztatta, zöld levelek. A Rengeteg-királynő mosolyogva odafordult hozzá, és kinyújtotta a kezét. – Ne sírj! – kérte olyan kacagással hangjában, mint a patak csobogása. – Nem megyek messzire. A torony a völgy túlsó végében van. A húga nem válaszolt. Megcsókolta testvére arcát, és elengedte a kezét. A király és a Rengeteg-királynő együtt hagyták el a ligetet, a

torony népének kíséretében. A többiek némán eloldalogtak a fák között. Linaja halkan sóhajtott, mint amikor lagymatag szél fúj át az ágak résein. Ismét egyedül maradtunk, ott álltunk ketten a földkupac tetején. Újból odafordult hozzám. – Népünk sokáig önmagában élt itt – kezdte, én pedig eltűnődtem azon, hogy mit jelenthet a „sokáig” egy fának. Ezer év? Kétezer? Tízezer? Generációk végtelen sora, és minden nemzedékkel egyre mélyebbre hatoló gyökerek. – Elkezdtük elfelejteni, hogy kell embernek lenni. Apránként egyre fogyatkozott a sorunk. – Amikor a máguskirály megérkezett ide az embereivel, a nővérem beengedte őket a völgybe. Remélte, hogy megtanítanak minket emlékezni. Azt hitte, megújulhatunk, és mi is taníthatjuk őket… életet adhatunk egymásnak. De ők féltek tőlünk. Élni akartak, erősebbé válni, de változni nem voltak hajlandók ennek érdekében. Rossz dolgokat sajátítottak el. – Miközben beszélt, évek suhantak el körülöttünk, elmosódva, mint az eső, szürkén, puhán, egymásra telepedve. Aztán megint nyár lett, egy jóval későbbi nyár, és a Rengeteg népe visszajött a ligetbe. Sokan lassan, fáradtan mozogtak. Mások megsebesültek: megfeketült karjukat fogták, az egyik férfi fél lábon bicegett, sebesült lába ügyetlenül kettéhasított fatuskóra hasonlított. Két másik segített neki járni. A tuskó végén mintha elkezdett volna visszanőni a lábfeje. Néhányan a gyerekeiket hozták magukkal, egy asszony pedig kisbabát hordott a karján. A távolban, nyugat felé vékony, fekete füstoszlop gomolygott az ég felé.

Miközben a liget felé közeledtek, gyümölcsöket gyűjtöttek a szívfákról, lehullott kéregdarabokból és levelekből kelyheket készítettek, ahogy Kasjával tettük gyerekkorunkban, amikor teadélutánokat rendeztünk a sűrűben. Ezután mertek maguknak a tavacska tiszta vizéből, és szétszóródtak a fák között, egyesével, kettesével, vagy kicsit nagyobb csoportokban. Csak álltam egy helyben, és néztem őket, a szemem megtelt könnyel, magam sem tudtam, miért. Néhányan megálltak tisztásokon, ahová besütött a nap. Ettek a gyümölcsből és ittak a vízből. Az anya megrágott egy darab gyümölcsöt és belerakta a kisbaba szájába, majd megitatta egy falevélből. Átalakultak. Megnőtt a lábuk, hosszúra nyúltak a lábujjaik, belevájtak a földbe. Megnyúlt a testük, karjukat a nap felé emelték. Szétmálló ruhájukból száraz, barna levelek lettek. A gyerekek változtak át a leggyorsabban: egyik pillanatról a másikra váltak hatalmas, gyönyörű, szürke oszlopokká, kirobbantak belőlük az ágak, és fehér virágokkal teltek meg. Ezüst levelek bomlottak ki mindenhol, mintha a beléjük költöző élet egyetlen nagy nyögésként robbant volna hatalmas lombozattá. Linaja otthagyta a földkupacot, és kisétált közéjük. Népe néhány tagja, főleg a sebesültek és az idősek küszködtek, nem tudtak teljesen átalakulni. A kisbaba is megváltozott, egy virágokkal koronázott, csodálatosan fényes kis fa lett belőle. Anyja viszont görnyedten, remegve térdelt le a fatörzshöz, rátette a kezét, a kezében fogott kehelyből kiömlött a víz, arca vak gyötrelemről árulkodott. Linaja óvatosan megérintette a vállát. Fel-

segítette a földről az anyát, és kicsit arrébb húzta a kisgyerek fájától. Simogatta a haját, gyümölcsöt adott neki, megitatta a saját kelyhéből, és mély, különös hangon énekelt neki. Az anya lehajtott fejjel állt mellette, a földre hullottak a könnyei, aztán egyszer csak felemelte a fejét a napfény felé, fa lett belőle, és burjánzani kezdett. Linaja segített az utolsó csapdába esetteknek, a saját kelyhéből itatta őket, és újabb gyümölcsöket emelt a szájukhoz. A kérgüket simogatta, és mágiát énekelt beléjük, amíg át nem alakultak. Egyesekből kicsi, rücskös fa lett, mások vékony csemetékké töpörödtek össze. A liget tele lett szívfákkal. Csak Linaja maradt meg. Visszajött a tóhoz. – Miért? – kérdeztem tőle félszegen. Tudnom kellett, de úgy éreztem, nem akarom hallani a választ, nem akarom tudni, mi alakította át őket így. Linaja a folyó távolabbi részére mutatott. – Jönnek – búgta mély hangján. – Nézd! – Én is végignéztem a folyón. Az ég tükörképe helyett férfiakat láttam faragott csónakokban, lámpásokat, égő fáklyákat és irdatlan fejszéket hoztak magukkal. Az első csónak elején zászló lengedezett, a hajóorrban pedig a menyegzőn látott fiatalember állt, aki közben idősebb és még keményebb arcú lett. Rájöttem, hogy ő falazta be a Rengeteg-királynőt. Most már ő viselte fején a koronát. – Jönnek – folytatta Linaja. – Elárulták a nővéremet, és bezárták valahová, ahol nem növekedhetett tovább. Értünk is eljöttek.

– Nem tudtok harcolni ellenük? – kérdeztem. Éreztem, ahogy a mágia lénye mélyén gubbaszt, nem patakként, hanem kútként, amelynek vize egyre lejjebb apad. – Nem futhattok el…? – Nem – válaszolta. Elhallgattam. Olyan mély volt a tekintete, mint a Rengeteg, zöld és végtelen. Minél tovább néztem, annál kevésbé láttam nőnek. Csak az egyik felét láttam: a koronát növesztő törzset, a szélesre nyúló ágakat, a leveleket, a virágokat és a gyümölcsöket, és mélyen alul a hosszú és vadul burjánzó gyökerek gigantikus hálózatát, amelyek a völgy alapjait is keresztülszőtték. Nekem is volt gyökerem, de másmilyen. Engem óvatosan ki lehetett ásni a földből, én meg tudtam rázni magam, engem át lehetett ültetni a király kastélyába vagy egy márványtoronyba – talán nem lettem volna boldog, de túléltem volna. Őt azonban nem lehetett kiásni a földből. – Rossz dolgokat tanultak meg – magyarázta Linaja. – De ha itt maradunk, ha harcolunk, mi is a rossz dolgokra fogunk emlékezni. Aztán… – Elhallgatott. – Úgy döntöttünk, hogy inkább nem fogunk emlékezni. Lehajolt, és újra teletöltötte a kelyhét. – Várj! – kiáltottam rá. Elkaptam a karját, mielőtt ivott volna a vízből, mielőtt magamra hagyhatott volna. – Tudsz nekem segíteni? – Segíthetek átalakulni – felelte. – Elég mélyre nyúlsz ahhoz, hogy velem tarts. Együtt növekedhetsz velem, és így békében fogsz élni. – Nem tudok.

– Ha nem jössz velem, egyedül maradsz. A bánatod és a félelmed meg fogja mérgezni a gyökereidet. Némán, rettegve álltam mellette. Lassan kezdtem felfogni, amit mond. Innen származott a rontás. A Rengeteg népe szándékosan változott meg. Még mindig éltek, hosszú, mély álmokat láttak, de inkább faként léteztek, mint emberként. Nem voltak ébren, nem voltak csapdába esett élők, nem kéreg mögé zárt emberekként folytatták létezésüket, akik örökké a szabadulás után vágyakoznak. De ha én nem alakulok át, ha ember maradok, és ott ragadok a tisztáson egyedül, a nyomorúságom lassan megbetegíti az ő szívfáját is, ahogy a ligeten kívüli, hatalmas fákat is, bár az erőm életben fogja tartani. – Nem tudnál elengedni? – kérdeztem elkeseredve. – A te fádba rakott bele… Linaja arca elsötétült a bánattól. Ekkor megértettem, hogy csak így tud segíteni. Eltűnt. Ami élő megmaradt belőle a fában, az mély volt, különös és lassú. A fa megtalálta ezeket az emlékeket, ezeket a pillanatokat, hogy megmutassa a kivezető utat – az ő kivezető útját –, ám ennél többet nem tehetett. Nem tudta másképp megmenteni magát és a népét. Nagyot nyeltem, és hátraléptem. Lecsúszott a kezem a karjáról. Még egy darabig nézett, aztán inni kezdett. Ott, a tó partján állva eresztett gyökeret, sötét hajtásai kibogozódtak, ezüst ágai szétterjedtek, egyre feljebb és feljebb törekedtek, olyan magasra, amilyen mély volt a benne lévő kút. Megnyúlt, és egyre csak

nőtt, a virágok fehér kötelekként futották körbe a lombját, törzse enyhén ráncolódott a hamuszín-ezüst kéreg alatt. Ismét egyedül maradtam a ligetben. Most azonban már a madarak sem énekeltek. A fák között néhány őzet pillantottam meg, de megrémülve fordultak el, és csak fehér farkuk villant fel időnként menekülés közben. Száraz, barna levelek libegtek le a földre, a talajon pedig elmorzsolódtak a beléjük harapó fagytól. Lebukni készült a nap. Átfogtam magam a karommal, fáztam és féltem, a lehelet fehér felhőkben pöffent ki belőlem, csupasz lábam ösztönösen fel-felemelkedett a jéghideg földről. A Rengeteg lassan bezárult körülöttem. Nem volt merre menekülni. Mégis valami fény gyúlt bennem, éles, ragyogó, ismerős – a

Hívóige fénye. Hirtelen támadt reménnyel fordultam a liget felé, amelyet most hó lepett be. Megint továbblendült az idő. Csupaszon, dermedten álltak a néma fák. A Hívóige fénye vékony holdsugár formájában hatolt a lombok közé. A tó olvadt ezüstként csillogott, és valaki kilépett belőle. A Rengeteg-királynő volt az. Kilépett a hóval lepett partra, nyomában egy fekete sávon láthatóvá vált a csupasz föld. Átázott, fehér gyászruhájában összerogyott a parton, aztán az oldalára fordulva összekuporodott, és levegőhöz próbált jutni, aztán hirtelen kinyitotta a szemét. Lassan feltámaszkodott remegő karjára, körülnézett a ligetben, végigpillantott az újonnan felnőtt szívfákon, és szeme egészen elkerekedett az iszonyattól. Nagy nehezen lábra állt. Sáros ruhája szinte ráfagyott a testére. Megállt a földkupac tetején, tovább nézte a ligetet, majd fel-

emelte a fejét, és feltekintett a mellette égbe szökő, hatalmas szívfára. Bizonytalanul közelebb lépett hozzá a hófödte földhalmon keresztül, majd rátette a kezét a széles, ezüst törzsre. Egy darabig ott állt mellette reszketve. Aztán nekidőlt, és lassan rászorította az arcát a kéregre. Nem sírt. Nyitott és üres volt a szeme, nem látott semmit. Nem tudtam, hogyan sikerült Szarkannak egyedül elmondania a Hívóigét, vagy mi zajlik a szemem előtt, csak feszülten várakoztam, hátha a látomás megmutatja a kivezető utat. Tovább hullott ránk a hó, csillogott az éles fényben. Az én bőrömet nem érintette, de belepte a sávot, amelyet a tóból kilépő királynő hagyott maga után, és újra fehér lett minden. A Rengeteg-királynő nem mozdult. A szívfa lágyan megrezegtette leveleit, és egyik alacsonyan lévő ágát a királynő felé hajtotta. Egy virág bontotta szirmait az ágon, a tél hidegével dacolva. Kibomlott, aztán lehullatta szirmait, és végül egy kicsi, zöld gyümölcsöt érlelt magából. A termés lassan arannyá érett. A gyümölcs hívogatóan lejjebb ereszkedett a szárán a faasszonyhoz. A Rengeteg-királynő elvette a gyümölcsöt, és két tenyere közé fogta. Közben a liget néma csöndjét kemény, ismerős döngések rázták fel a folyó távolabbi szakasza felől. Egy fejsze esett neki egy fának. A Rengeteg-királynő megdermedt, holott ajka már hozzáért a gyümölcshöz. Mindketten mereven álltunk és füleltünk. Újabb

döndülés. A királynő leengedte a kezét. A gyümölcs a földre pottyant, eltűnt a hóban. A faasszony felkapta ruhájának foszladozott szegélyét a földről, és a földhalmon át visszarohant a folyóba. Utánaszaladtam, a szívem a fejszecsapások ütemére dobogott. A liget végéig rohantunk a vízben, ahol a vékony kis facsemete időközben vaskos, nagy koronájú faóriássá érett. Egy dúsan faragott csónak volt kikötve a parton, és két férfi igyekezett fejszével kivágni a fát. Jó hangulatban dolgoztak, felváltva csaptak le súlyos szerszámaikkal, minden vágással egyre mélyebbre hasítva. Ezüstös szürke forgácsok repültek szét a levegőben. A Rengeteg-királynő rémülten felsikoltott, vérfagyasztó hangja ide-oda lengett a sűrűben. A favágók abbahagyták a csapdosást, és miközben döbbenten körbenéztek, egyikük idegesen markolászta a fejszéjét. A következő pillanatban a királynő rájuk támadt. A nyakuknál fogva kapta el őket hosszú ujjaival, és elhajította őket a fától, bele a folyóba, ahol köhögve, csapkodva fulladoztak. A királynő térdre rogyott a lekókadó fa mellett. Kezét a hasadékra tapasztotta, amelyből szivárogtak a nedvek, mintha ezzel össze tudná zárni. A fa azonban túl nagy sérülést szerzett, nem menthette meg. Már mélyen a folyó fölé dőlt. Egy óra vagy egy nap volt hátra addig, hogy végleg belecsobbanjon. A királynő felállt. Még mindig remegett, de nem a hidegtől, hanem a haragtól, és a talaj vele együtt remegett. Lába előtt egy hasadék jelent meg, majd rohamosan kiszélesedett, és végigfutott a liget mindkét oldalán. Átlépett a táguló szakadék fölött, én

pedig még épp idejében követtem. A csónak belezuhant a tátongó mélységbe, és ahogy a folyó belebukdácsolt a szakadékba, a liget leszakadt a sebesen kialakuló vízesés sziklaperemén a mindent eltakaró párafelhőkbe. Az egyik favágó belecsúszott a vízbe, és üvöltve átsodródott a perem fölött, mire a másik is felkiáltott, és utánanyújtotta a kezét – de már késő volt. A facsemete a ligettel együtt süllyedt el, a törött szívfa viszont velünk együtt emelkedett felfelé. A másik favágó nagy nehezen megkapaszkodott a parton, ujjait a remegő földbe vájta. Amikor a Rengeteg-királynő megközelítette, belecsapta a fejszét, ám a szerszám megbicsaklott a bőrén, lepattant róla és kiesett a favágó kezéből. A királynő nem törődött vele. Üres, elveszett volt az arca. Megragadta a férfit, és odavitte a sebesült szívfához. A favágó hasztalan küzdött ellene, belenyomta a törzsbe, és hirtelen új hajtások törtek fel a földből, hogy a helyén tartsák. A férfi teste megfeszült, arcára kiült az iszonyat. A Rengeteg-királynő hátrébb lépett. A növények a szívfa szaggatott szélű hasadékához kötötték a favágó lábfejét és bokáját, és a végtagjai máris átalakulásnak indultak – belegyökerezett a törzsbe, szétnyílt a bocskora, majd leszakadt számtalan kis gyökérre osztódó lábujjairól. Csapkodó karja megdermedt, ujjai összeolvadtak. Tágra nyílt, megrökönyödött szeme ezüst kéreg alatt tűnt el. Szánalommal telve, iszonyodva rohantam oda hozzá. Nem tudtam megfogni a kérget, a mágia pedig ezen a helyen nem válaszolt nekem. Mégsem bírtam tétlenül nézni. Egyszer csak sikerült előrehajolnia. – Agnyeska! – suttogta

Szarkan hangján, majd eltűnt. Felszívódott az arca a fatörzs nagy, sötét üregében. Elkaptam a rés széleit, és sikerült bepréselnem magam a sötét odúba. Szorosan közrefogtak a gyökerek, a frissen kiforgatott föld nyirkos szaga szinte fojtogatott, és tűz és füst szaga is megcsapta az orromat. Ki akartam szabadulni, nem bírtam elviselni, hogy a fában ragadjak. De tudtam, hogy nem szabad visszamennem. Ott voltam bent a fában. Előrefelé taszítottam, löktem a törzset, minden ösztönömmel és rémületemmel szembeszegülve. Kényszerítettem magam, hogy kinyúljak, és megtapogassam magam körül az elátkozott, megperzselt fát, szálkák fúródtak a bőrömbe, ragacsos nedvek csurogtak a szemembe és az orromba, és nem kaptam levegőt. Megtelt az orrlyukam a fa illatával, a rothadás szagával és a füsttel. – Alamak – suttogtam rekedten. Ez a varázsige a falakon való áthaladásra szolgált. Ismét megpróbáltam átnyomni magam a fa elüszkösödött részein, és kibukkantam a füstben fulladozó ligetbe.

A földkupacra érkeztem, ruhámat zöld nedvek áztatták át, hátam mögött a kettéhasadt fa állt. A Hívóige fénye még ott ragyogott a tó fölött, a vízből maradt utolsó pocsolyák pedig úgy tükrözték vissza, mint a horizont fölött felbukkanó telihold. Sugárzott, alig tudtam ránézni. Szarkan a tó túlsó partján térdelt. Nedves volt a keze, víz csöpögött az ujjairól, de minden más

testrészét vastagon borította a korom, a kosz és a füst. A szájához emelte a markát. Az Orsóból itta a vizet és az erőt, így próbált elég hatalmat nyerni ahhoz, hogy egyedül is elmondhassa a

Hívóigét. A Rengeteg-királynő viszont közben a háta mögé állt, hosszú ujjaival átfogta a nyakát, és fojtogatni kezdte. A partról ezüst kéreg kúszott felfelé Szarkan térdén és lábán, miközben igyekezett lefejteni magáról a gyilkos ujjakat. A királynő elengedte, és megpördült. Tiltakozva kiáltott fel, amikor észrevette, hogy kijutottam a fából. De már késő volt. A szívfa nagy, törött ága hosszú nyögéssel leszakadt a törzsről, és dörrenve a földre zuhant. Hatalmas, tátongó gödröt hozott létre a földben. Leléptem a földhalomról, és a nedves köveken néztem szembe a királynővel, aki ingerülten lépkedett felém. – Agnyeska! – kiáltott fel Szarkan rekedten, felém nyújtotta a karját, és félig a földbe gyökerezve megpróbált felállni. A Rengeteg-királynő már majdnem odaért hozzám, amikor hirtelen lelassult és megállt. A Hívóige fénye hátulról világította meg. Láthatóvá vált a testében bujkáló, szörnyű rontás, a hosszú kétségbeesés keserű felhője. De a fény rám is vetődött, és engem is átvilágított, és rájöttem, hogy valaki mást lát az arcomban, valaki más néz vissza rá. Láttam benne, hogy jött ki a ligetből, hogyan vadászta le a torony népét, varázslókat, földműveseket és favágókat. Láttam, hogyan ültette el sorban a rontással teli szívfákat saját szenvedésének gyökereibe, hogyan táplálta tovább a kínt. A saját ré-

mületembe Linaja nővére iránti együttérzése is belevegyült – egy mélységes mélyről fakadó szánalom, bánat és megbánás. A Rengeteg-királynő is észrevette, ezért állt meg előttem remegve. – Feltartóztattam őket – mondta, olyan hangon, ahogy egy faág súrlódik az ablaktáblának éjszaka, amikor az ember azt képzeli, hogy valami szörnyeteg kaparászik odakint, és be akar hatolni a házba. – Muszáj volt megállítani őket. Nem hozzám beszélt. Tekintete a hátam mögé révedt, mélyen a húga tekintetébe. – Felégették a fákat – folytatta, egy réges-rég elvesztett személy megértésére áhítozva. – Kivágták őket. Ezután is ki fogják vágni. Jönnek és mennek, mint az évszakok, mint a tél, amely nem gondol a tavasszal. A húgának már nem volt hangja, amellyel válaszolhatott volna, de a növényi nedvek belepték a bőrömet, és hosszú gyökereit is a lábam alatt éreztem. – El kellett mennünk – feleltem lágy hangon, mindkettőnk nevében. – Nem maradhattunk itt örökké. A Rengeteg-királynő ekkor végre rám nézett, és nem rajtam keresztül. – Én nem tudtam elmenni. – Éreztem, hogy megpróbálta. Megölte a torony urát és annak katonáit, új fákkal ültette tele a mezőket, aztán véres kézzel visszajött a ligetbe, hogy végre az övéi között pihenjen meg. De nem volt képes gyökeret verni. Rossz dolgokra emlékezett, és túl sokat felejtett. Emlékezett rá, hogyan kell gyilkolni és gyűlölni, de elfelejtette, hogyan kell nőni. Végül csak annyit tehetett, hogy lefeküdt a húga mellé. Nem álmodott, és nem halt meg.

Kinyújtottam a kezem, és a széthasadt fa mélyre hajoló ágáról leszakítottam a rajta árválkodó, ragyogó, aranyfényű gyümölcsöt. A királynő felé nyújtottam. – Segítek neked. Ha meg akarod menteni, megpróbálhatod. Felnézett a szétzúzott, haldokló fára. Sárkönnyek csurogtak a szeméből, széles, barna csermelyek gördültek végig az orcáján, ahol kosz, hamu és víz vegyült össze egymással. A királynő lassan felemelte a kezét, hogy elvegye tőlem a termést, hosszú, göcsörtös, elágazó ujjaival óvatosan átfogta. Összeértek az ujjaink, és egymásra néztünk. Egy pillanatig úgy láthatott a közöttünk kavargó füstön keresztül, mintha a lánya lettem volna, akinek születésében reménykedett, a kapocs a Rengeteg és a torony népe között, ő lehetett volna a tanárom és a vezetőm, amilyen Jaga is volt. Nem kellett volna ellenségekké válnunk. Lehajoltam, és egy összepöndörödött levélben kimertem a tó medrében maradt utolsó adag tiszta vizet. Együtt léptünk fel a földrakásra. A szájához emelte a gyümölcsöt és beleharapott. A gyümölcslé halvány aranyszínű patakokban csurgott le az állán. Behunyta a szemét, és csak állt egy helyben. Rátettem a kezem a vállára, és éreztem, ahogy a gyűlölet és a fájdalom elvetemült folyondárként fojtogatja belülről. Másik kezemet a szívfára raktam, és belenyúltam a benne lévő, rezzenéstelenül nyugodt, mély kútba. Nem változtatta meg a villámcsapás, ugyanolyan békés marad, még akkor is, amikor majd az egész fa összeroppan, és az évek belemorzsolják a talajba. A Rengeteg-királynő nekidőlt a fában tátongó sebnek, és át-

ölelte a megfeketedett törzset. Megitattam vele az utolsó vízcseppeket is, belecsurgattam őket a szájába, aztán megérintettem a bőrét, és csak annyit mondtam egyszerűen: – Vanalem. Elkezdett átalakulni. Fehér ruhájának utolsó foszlányai is elillantak, égett bőrének fekete kérge jókora darabokban hullott alá, és friss széles, ezüst szoknyaként új kéreg tekeredett fel a talajból és fonódott a teste köré, majd hozzátapadt a régi fa törött törzséhez, és egybeolvadt vele. Még egyszer utoljára kinyitotta a szemét, és megkönnyebbülve rám nézett, aztán eltűnt, növekedni kezdett, és lábából új gyökerek sarjadtak lefelé, a föld mélyébe. Elhátráltam a fától, és amikor a gyökerek belevájódtak a talajba, megfordultam, és a tavacska helyén maradt ingoványon keresztül Szarkanhoz futottam. A bőrére kúszó kéreg megállt. Együttes erővel hántottuk le róla, és apránként haladva kiszabadítottuk belőle a lábát. Felhúztam a fatuskóról, aztán leroskadtunk egymás mellé a patak partján. Túlzottan kimerültem ahhoz, hogy bármire is gondoljak. A mágus mogorván és szinte sértődötten nézte a kezét. Aztán hirtelen megrándult a teste, a patak fölé hajolt, és ásni kezdett a sáros, puha földben. Egy darabig értetlenül bámultam, aztán rájöttem, hogy a patak folyását akarja helyreállítani. Felálltam, és odamentem segíteni. Amint elkezdtük, azonnal megéreztem azt, amit ő sehogy sem akart érezni: ez volt a jó és helyes dolog. A folyó erre akart haladni, táplálni akarta a tavat. Elég volt néhány maroknyi sarat kiszedni a mederből, hogy a

folyóvíz átcsurogjon az ujjainkon, és folytassa helyettünk a munkát. Újra emelkedni kezdett a kis tó vízszintje. Fáradtan visszaültünk a partra. A mágus megpróbálta lemosni a kezét és az ujjait, majd beletörölte szakadt ingének sarkába, a fűbe, a nadrágjába – ezzel még jobban összekent mindent sárral. Fekete félkörök húzódtak mélyen a körme alatt. Végül elkeseredetten sóhajtott, és az ölébe engedte a kezét. Túlzottan elcsigázott volt a varázsláshoz. Az oldalának támaszkodtam, és furcsa módon még a boszszankodását is megnyugtatónak találtam. Kisvártatva vonakodva átkarolta a vállamat. A ligetre időközben újból rátelepedett a mélységes csönd, mintha a tűz és a tombolás, amelyet magunkkal hoztunk, éppen csak egy pillanatra zavarta volna meg az ősi nyugalmat. A hamu a tó aljára ülepedett, és betemette a víz. A fák ráhullatták megpörkölődött leveleiket a hullámokra, és moha lepte el a sivárra égett talajt, amíg új fűszálak nem serkentek rajtuk. A tavacska túlsó partján egy új szívfa nyúlt ki a földből, összeölelkezett a régivel, megerősítette és betapasztotta a rajta lévő hatalmas törést. Csillagokhoz hasonló, apró, fehér virágokat hoztak.

32. FEJEZET

K

ábán és agyonhajszoltan aludtam el a ligetben. Észre sem vettem, hogy Szarkan felemelt és viszszavitt a toronyba, épp csak annyi időre tértem

magamhoz, hogy motyogva elpanaszoljam neki, mennyire begörcsölt a gyomrom az átugró varázslat közben, de szinte rögvest visszasüppedtem az álomba. Miután felébredtem a szűkös kis szobámban, a szűkös kis ágyamban, lerúgtam magamról a körém csavart takarót, és úgy ugrottam fel, hogy eszembe sem jutott felöltözni. A völgyet ábrázoló festmény keresztbe volt hasítva, mert belefúródott egy éles szélű kődarab. A vászon csíkokban lógott, és a képből elszivárgott a mágia is. Kimentem a folyosóra, átbukdácsoltam a kőtörmeléken és az ágyúgolyókon, és néha megdörgöltem csipás szememet. A lépcső aljára érve rátaláltam az éppen csomagoló Szarkanra.

– Valakinek ki kell űznie a rontást a fővárosból, mielőtt továbbterjed – magyarázta. – Alosa még sokára fog meggyógyulni, az udvarnak pedig nyár végén vissza kell költöznie délre. A lovaglóöltözékét viselte, és vörösre festett, ezüsttel kivert bőrcsizmát. Rajtam még mindig fekete korom- és sárfoltok éktelenkedtek, és olyan megviseltnek tűnhettem, mint egy sötét kísértet, csak épp annál sokkal mocskosabb voltam. Pillantása kerülte az arcomat, inkább azzal foglalkozott, hogy gondosan a kibélelt ládába rakja az üvegeit és fioláit. Egy könyvekkel teli zsák várakozott a közöttünk álló laboratóriumi asztalon. A padló teljesen elferdült a lábunk alatt. Itt-ott jókora lyukak tátongtak a falban, ahol az ágyúgolyók becsapódtak, vagy ahol kövek mozdultak ki a helyükről, és a meleg nyári szél vidáman fütyült be a repedéseken, fel-felkapva a padlóra hullott papírt és port. Vörös és kék foltok maszatolódtak el a kőpadlón. – Átmenetileg megtámasztottam a tornyot – folytatta a mágus, miközben belerakott a ládába egy lila füstöt tartalmazó, alaposan bedugaszolt fiolát. – Magammal viszem a tűzszívet. Közben te elkezdhetnéd rendbe rakni a… – Nem maradok itt – vágtam közbe. – Visszamegyek a Rengetegbe. – Ne légy nevetséges! Azt hiszed, a boszorkány halála után a varázslata is elenyészik, vagy az érzelmei megváltozásával tüstént minden helyreáll? A Rengeteg még mindig tele van szörnyekkel és rontással, és ez még nagyon sokáig így lesz. Ebben igaza volt, ugyanakkor tudtam azt is, hogy a Renge-

teg-királynő nem halt meg, csak álmodik. De Szarkan nem a rontás vagy a birodalom miatt ment el. Megrogyott a tornya, ivott az Orsó vizéből, és megfogta a kezemet. Ezért amilyen gyorsan csak tud, elmenekül, és új kőfalakat keres magának rejtekhely gyanánt. Ezúttal tényleg nem fog kimozdulni a zugából tíz évig, amíg el nem sorvadnak csökevényes kis gyökerei, és már a hiányukat sem érzi. – Azok akkor sem fognak eltűnni a Rengetegből, ha én itt ülök ezen a kőrakáson – közöltem, majd elfordultam, és otthagytam az üvegeivel és a könyveivel.

A Rengeteg szinte lángolt a vörösbe, aranyba és narancsszínbe öltözött lomboktól a fejem fölött, ám néhol egy-egy kósza, megzavarodott, fehér, tavaszi virág is kidugta a fejét a talajtakarón keresztül. Az utolsó nyári kánikula csapott le a tájra ezen a héten, pont az aratás idején. A cséplők tikkasztó napsütésben dolgoztak a mezőn, de a sűrű lombozat alatt, a szűrt fényben, a csörgedező Orsó partján kissé lehűlt a levegő. Mezítláb sétáltam a ropogó avaron aranyfényű gyümölcsökkel teli kosarammal, majd megálltam a folyó egyik kanyarulatánál. Egy kóbor kushadt a parton, botfejével a víz fölé hajolva ivott. Amikor megpillantott, mozdulatlanná dermedt, ám nem szaladt el. Odanyújtottam neki az egyik gyümölcsöt a kosaramból. Merev lábain óvatosan araszolt közelebb hozzám. Tőlem kar-

nyújtásnyira állt meg. Nem mozdult. Végül kinyújtotta a két mellső lábát, elvette a gyümölcsöt, és megette. Közben körbe-körbe forgatta a mancsában, és lemajszolta a magról a gyümölcshúst. Ezután rám nézett, és óvatosan tett néhány lépést a Rengeteg felé. Bólintottam. Sokáig vezetett a vadonban, a fák sűrűjében. Aztán egyszer csak félretolt egy halom lelógó folyondárt, és felfedett egy meredek sziklafalat, rajta egy keskeny hézaggal, amelyből sűrű, édes rothadásszag áradt kifelé. Mindketten átkúsztunk egy fedett, keskeny, vályúszerű völgybe. Egyik végében egy öreg, kacskaringós szívfa állt, rontástól szürke, természetellenesen feldagadt törzzsel. Ágai a völgy fűtakarója fölé görnyedtek, és úgy lehúzták a rajta lévő gyümölcsök, hogy az aljuk már a talajt súrolta. A kóbor idegesen félreállt. Valahonnan megtudták, hogy lehetőségeim szerint meg fogom tisztítani a beteg szívfákat, és néhányan még segítettek is. Egyfajta kertészösztönt vettem észre bennük, miután megszabadultak a Rengeteg-királynő tomboló haragjától, vagy talán egyszerűen csak jobban ízlett nekik a meg nem rontott gyümölcs. Még mindig sok rémálomszerű jelenség maradt a Rengetegben, amelyek túl sok haragot őriztek magukban. Az ilyenek zömmel kerültek engem, de néha elém került egy nyúl vagy egy mókus széttépett vagy megrontott teteme, és amennyire meg tudtam róluk állapítani, csak a kegyetlenkedés kedvéért végeztek velük. Alkalmasint pedig egy-egy segítőkész kóbor is eltűnt,

és úgy tért vissza, hogy eltört valamelyik végtagja, sántított, letépte egy részét egy nagy imádkozó sáska, vagy karmok mély nyoma vérzett az oldalában. Egyszer a Rengeteg egyik sötétebb részében beleestem egy csapdába. A gödröt agyafúrt módon avarral és mohával takarták be, hogy ne lehessen észrevenni a talajon, az aljába pedig törött botokat szúrtak be, amelyeket valami förtelmes, fényes nyálka vett körbe. Ráragadt a bőrömre, és veszettül csípte, amíg le nem mostam a liget kis tavában. Az egyik lábamról sehogy sem akart eltűnni egy heg, ahol megvágott az egyik bot a gödörben. Lehet, hogy csak egy állatnak készítették a csapdát, de valami azt súgta, hogy mégsem. Úgy éreztem, engem akartak elkapni. Ez azonban nem tarthatott vissza a küldetésemtől. Lehajoltam a roskadozó ágak alá, és odavittem a korsómat a szívfa törzséhez. Ráöntöttem egy pohárnyi Orsó-vizet a gyökerére, bár már az elején is tudtam, hogy kevés remény van a megmentésére. Túl sok lélek ragadt benne, mindenféle irányba elhajlították a növényt, és túl régóta raboskodtak a belsejében. Nem maradt belőlük annyi, amit érdemes lett volna kihozni, és azt sem tudtam elképzelni, hogy lecsillapítsam őket, vagy legalább valami békés álmot idézzek rájuk. Sokáig álltam a fa mellett, kezemmel a törzsön, és próbáltam elérni őket, de hiába találtam benne lelkeket, olyan rég elvesztek, hogy már a nevükre sem emlékeztek. Nem bolyongtak árnyas, homályos helyeken üres tekintettel, kimerülten. Arcuk félig-meddig már el is veszítette a formáját. Végül el kellett en-

gednem őket, és ott kellett hagynom a fát. Borzongtam, teljesen áthűltem, bár a forró napsugarak keresztülhatoltak a levelek között. Nyomorúság tapadt rá a bőrömre, és belém akart mászni. Kihátráltam a fa nehéz ágai alól, és leültem egy helyen, ahová odasütött a nap, a völgy túlsó végében. Ittam a korsómból, és a homlokomhoz nyomtam az edény nedvesen gyöngyöző oldalát. Két újabb kóbor mászott át a repedésen az első mellé: sorban leültek, és hosszú fejüket a kosaram felé fordították. Mindnyájukat megetettem egy-egy tiszta gyümölccsel, amikor pedig újra munkához láttam, már ők is segítettek nekem. Együtt hordtuk a száraz gyújtóst a fa tövéhez, majd egy széles árkot ástunk körben a fa körül, a legtávolabbra nyúló ágakon is túl. Miután elkészültünk, felálltam, és kinyújtóztattam fájó derekamat, aztán összedörzsöltem egy kis földet a tenyeremmel. Visszamentem a szívfához, az oldalára tettem a kezem, de ezúttal nem próbáltam meg beszélni a csapdába esett lelkekkel. – Kisara – mondtam, és kivontam a növényből a nedvességet. Először kövér vízcseppek jelentek meg a kérgen, amelyek aztán lassú patakokban lecsurogtak a gyökérhez, és azon keresztül a földbe. Tovább araszolt a nap a fejünk fölött, és még erősebben sütött le a levelekre, miközben azok összepöndörödtek és kiszáradtak. Mire végeztem a varázslattal, a fa lassan összezsugorodott. Homlokomat ragadós izzadság és növényi nedv borította. Puha és nyirkos lett a lábam alatt a föld, a fa pedig csontfehérré vált. Az ágai szárazon zörögtek, mint a nád. Összetöppedtek a gyümölcsök az ágakon.

Távolabb álltam, és egyetlen szóval meggyújtottam a tüzet. Aztán leroskadtam a földre, beletöröltem a kezem a fűbe, és felhúztam a térdem a mellemhez. A kóborok is behajlították a lábukat, és letelepedtek mellém. A fa nem csapkodott és nem sivalkodott, pár pillanat alatt már félig le is égett. A lángok gyorsan terjedtek, és nem sok füstöt eregettek. Pernye hullott a nyirkos talajra, és hópelyhekhez hasonlóan olvadt bele. A csupasz alkaromra is esett valamennyi, de nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy megégessenek, éppen csak egy-két apró szikra. Nem húzódtam arrébb. Csak mi gyászoltuk meg a fát és a benne maradt álmodókat: én és a kóborok. Miközben a máglya égett, elnyomott az álom, annyira kimerített a munka. Mire reggel felébredtem, a fából csak egy fekete tuskó maradt, amely érintésre hamuvá pergett szét. A kóborok rengeteg ujjukkal szétterítették a hamut a tisztáson, és csak egy apró kupacot hagytak ott, ahol korábban a fa állt. Oda ültettem el egy gyümölcsöt a kosaramból. Volt nálam egy növekedést serkentő folyadék, amelyet a folyó vizéből és szívfák magvaiból főztem. Hintettem néhány cseppet a hamukupacra, és biztató dalt énekeltem a gyümölcsnek, míg végül egy ezüst magonc dugta ki belőle a fejét, és addig nőtt, amekkora háromévesen lett volna. Az új fának nem volt saját álma, de továbbvitte azt a csendes álmot, amelyet a ligetben álló fa álmodott, amelyről a gyümölcsöt leszakítottam. Nem lidércnyomások gyötörték. Ha termést hoz, a kóborok tudnak majd belőle enni. Hagytam, hogy gondozzák a csemetét, és közben hosszú

ágakból árnyékolót készítettem neki, hogy megkíméljem zsenge leveleit a forró napsugaraktól. Aztán a sziklahasadékon keresztül visszatértem a Rengetegbe. A talajt érett mogyorók és szövevényes szederhajtások borították, de semmit sem gyűjtöttem séta közben. Hosszú időbe fog telni, mire bármi is ehető lesz a liget gyümölcsein kívül. Túl sok szomorúság gyűlt össze az ágak alatt, túl sok megkínzott szívfa horgonyzott még a vadonban. Kihoztam egy maroknyi embert egy szívfából Zatocsekben, és megmentettem néhány embert a rosziai oldalon is. Ám őket nem olyan régen rabolta el a Rengeteg. A szívfák mindent bekebeleztek: a testet, a lelket és az álmokat is. Rájöttem, hogy Marek hiú reményeket táplált, amikor ki akarta szabadítani az anyját, mert ha valaki egy-két hétnél tovább raboskodott egy szívfában, már túlzottan a növény részévé vált, hogysem ki lehetett volna szakítani onnan. A régebbi raboknak csak könnyíthettem a sorsán, segíthettem nekik egy hosszú, mélyebb álomba merülni. Egy részük a Rengeteg-királynő eltűnése után magától is megtalálta az utat az álmokhoz, hiszen vele együtt a sötéten éltető indulat is elillant. Azonban ettől még több száz szívfa maradt a Rengetegben, egy részük a vadon legsötétebb, legrejtettebb részein. Nem tudtam kíméletesebb megoldást kitalálni a megszabadításukra, csak azt, hogy kivontam belőlük a nedvességet, és felégettem őket. Még mindig minden alkalommal úgy éreztem, mintha embereket ölnék meg, holott tisztában voltam vele, hogy a kelepcében való epekedésnél még a halál is jobb. Sokáig velem maradt a szürke

búskomorság. Egy reggelen halk kolompolás hangja rántott ki a bágyadt ködből, és amikor félrehajtottam a legközelebbi bokor ágait, egy sárga tehenet pillantottam meg. Mélán rágta a füvet. Rájöttem, hogy a rosziai határ közelében járok. – Inkább menj haza! – mondtam az állatnak. – Tudom, hogy hőség van, de itt könnyen megehetsz olyasmit, amit nem kellene. – Valahonnan távolról egy kislány szólongatta az állatot, és nemsokára át is jött a bokrok között, de azonnal megtorpant, amikor meglátott. Nagyjából kilencéves lehetett. – Gyakran szökik be a Rengetegbe? – kérdeztem kissé törve a rosziai nyelvet. – Túl kicsi a legelőnk – válaszolt a lány, és rám szegezte tiszta kék szemét. – De mindig megtalálom. Belenéztem a szemébe, és tudtam, hogy igazat mond, ugyanakkor fénylett benne valami kis ezüstfonál, egy gyenge kis mágiafolyam a bőre alatt. – Ne engedd be túl messzire! – figyelmeztettem. – És ha nagyobb leszel, keress meg engem. A Rengeteg túloldalán lakom. – Te vagy Baba Jaga? – csillant fel a szeme. – Nem. De mondhatjuk úgy, hogy a barátja vagyok. Addigra eléggé magamhoz tértem, hogy megállapíthassam, hol vagyok. Azonnal visszafordultam nyugat felé. A rosziaiak katonákkal őriztették a határt, én pedig nem akartam kalamajkát. Még mindig rosszul viselték, amikor időnként felbukkantam az ő oldalukon, pedig már jó néhány eltűnt falulakót vissza-

küldtem a Rengetegből. Nem is hibáztattam őket ezért. A Polniából átszivárgó dalok ijesztően másmilyennek ábrázoltak engem, mint amilyen voltam, és gyanítottam, hogy a legrémisztőbb történetek el sem jutnak a völgy számomra otthonos részébe. Úgy hallottam, pár héttel korábban egy férfit kifütyültek egy olsankai fogadóban, mert a dalban, amelyet előadott, farkasasszony voltam, aki felfalta a királyt. Ettől függetlenül könnyebbé váltak a lépteim. A kislánnyal és a tehénnel való találkozás levette a nagy szürke súlyt a vállamról. Jaga sétálóénekét kezdtem dúdolgatni, és szapora léptekkel hazafelé indultam. Megéheztem, ezért útközben megettem egy gyümölcsöt a kosaramból. Éreztem benne a Rengeteg ízét, az Orsó mágiáját, amely átitatta a gyökereket, az ágakat és a terméseket, és amely a napfénnyel szövetkezve édes levet alkotott. Egy meghívás is rejlett benne, és egy nap talán hajlandó is leszek elfogadni; azon a napon, amikor már túl fáradt leszek, és felkészülök rá, hogy álmodni kezdjem saját hosszú álmomat. Egyelőre azonban csak egy ajtó lebegett a szemem előtt a messzi hegy tetején, egy távolról integető barát, és a liget mélységes békéje kísérte. Kasja levelet írt Gidnából: a gyerekek a lehető legjobban viselték a történteket. Sztasek még mindig hallgatag volt, de bátran kiállt a főurak elé, amikor összehívták őket választani, és annyira meggyőzte őket, hogy nyomban megkoronázták, a nagyapját pedig régensnek nevezték ki. Beleegyezett, hogy a varsai főherceg lánya legyen a menyasszonya, egy kilencéves

lány, aki azzal nyűgözte le, hogy képes volt átköpni egy virágágyás fölött a kertben. Kételkedtem benne, hogy ez a hősies cselekedet elég szilárd alap volna egy házassághoz, de be kellett látnom, hogy az sem lenne sokkal szebb vagy jobb indok, hogy máskülönben az apja lázadást szítana az alattvalók között. Sztasek megkoronázását lovagi tornával ünnepelték, és a trónörökös – nagyanyja rosszallása ellenére – Kasját kérte fel saját bajnokának. A lovagi torna felénél már mindenki tudta, hogy elsőrangú választás volt, mivel Roszia is küldött egy csapat lovagot, és miután Kasja mindnyájukat kiütötte a nyeregből, százszor is meggondolják majd, hogy megtámadjanak-e minket a határnál, a Ridva melletti csata megbosszulása végett. Elég katona menekült meg a torony ostromából, hogy mindenki értesüljön

a

határ

túloldalán

a

sérthetetlen,

aranyhajú

harcoskirálynőről, aki megállíthatatlanul irtotta az ellenséget. Mindenki azt hitte, hogy Kasja volt az. Így Roszia kénytelen volt elfogadni Sztasek ajánlatát a fegyverszünet megújítására, és a nyár egyfajta törékeny békességben telt el, lehetőséget adva a talpra állásra mindkét oldalon. Az ifjú uralkodó arra is felhasználta Kasja győzelmét, hogy kinevezze a testőrsége parancsnokává. Kasjának meg kellett tanulnia helyesen forgatni a kardot, nehogy gyakorlatozás közben véletlenül felökleljen vagy ledöfjön más lovagokat. Két nemes és egy főúr kérte meg a kezét, sőt, azt is megírta, hogy harmadikként Szolja is beállt a sorba.

Nem hiszed el, mi? Megmondtam neki, hogy szerintem elment az esze, de ő csak annyit felelt, hogy nem adja fel a reményt. Alosa tíz percig abba sem tudta hagyni a nevetést, amikor elmeséltem neki, csak a köhögés fojtotta belé a szót. Szerinte a mágus tudta, hogy ki fogom kosarazni, ezért tette fel a kérdést. Csak bizonygatni akarja az udvarnak, hogy immár Sztasekhez hűséges. Azt feleltem, hogy én aztán nem fogok sehol a kérőimmel büszkélkedni, erre a boszorkány felvilágosított, hogy csak figyeljek, a mágus maga fogja terjeszteni a hírt. Igaz, ami igaz, a következő héten hat ember is megkérdezett erről. Már majdnem felkerestem, hogy igent mondjak, csak azért, hogy feszengeni lássam. De tartottam tőle, hogy csak azért is ragaszkodni fog a lánykéréshez, ki tudja, milyen okból kifolyólag, és megtalálja a módját, hogy én se vonhassam vissza. Alosa minden nappal egyre jobban van, és lassan a gyerekek is kiheverik a történteket. Együtt mennek le a tengerhez fürdeni minden reggel. Én is velük tartok, leülök a parton, de már nem tudok úszni. Ha bemegyek, azonnal lesüllyedek a víz fenekére, és valamiért kellemetlen érzés a bőrömre tapadó só is, bár csak a lábfejemet dugom bele. Kérlek, küldj nekem még egy korsó folyóvizet! Itt mindig egy kicsit szomjasnak érzem magam, és a gyerekeknek is jólesik. Ha adok nekik egy kortyot belőle elalvás előtt, másnap nem panaszkodnak, hogy rémálmukban visszatértek a toronyba. Ezen a télen személyesen is meglátogatlak, ha úgy gondolod, hogy már biztonságos a gyerekek számára. Azt hittem, soha nem

akarnak visszamenni a völgybe, de Marisa azt kérdezte, hogy játszhat-e még egyszer Natalja házában. Hiányzol. Egy utolsó, kusza hármasugrással az Orsónál termettem, majd a tisztáson, ahol a régi, álmos tölgyfából kifaragott kunyhóm állt. A bejárat egyik oldalán a tölgyfa gyökereiből alkotott, nagy üreget fűvel fedtem be. Ebben tartottam a gyümölcsöt az arra járó kóboroknak. Amíg távol voltam, üresebb lett, de a bejárat másik oldalán lévő tűzifaládát feltöltötték nekem. Beleöntöttem a maradék gyümölcsöt a kosaramból az üregbe, és kis időre bementem a házba. Nem kellett takarítanom odabent: puha moha alkotta a szőnyeget, a fűtakaró a segítségem nélkül is visszaomlott az ágyamra, miután reggelenként kikeltem belőle. Nekem viszont nagy szükségem lett volna mosdásra és csinosításra, de túl sok időm elment azzal, hogy szürkén és fáradtan kóboroltam a Rengetegben. A nap már túlhaladt a delelőjén, én pedig nem akartam elkésni. Csak felkaptam a Kasjának írt válaszomat, meg a dugóval lezárt korsót, amelybe a folyó vizét töltöttem, majd mindkettőt beleraktam a kosárba, amelyet Dankának akartam adni kézbesítésre. Ezután kimentem a folyópartra, és három nagy lépéssel végre kiértem a Rengetegből nyugaton. A zatocseki hídnál keltem át az Orsó fölött, egy magas, fiatal szívfa árnyékában. A Rengeteg-királynő utoljára még szétszórt néhány magot dühében, amikor Szarkannal a keresésére indultunk a folyón, és

mire sikerült megállítanunk, a fák már félig ellepték Zatocseket. Az úton, amelyen elhagytam a tornyot, a faluból menekülő emberekkel találkoztam. A hátralévő szakaszt már futva tettem meg, és rábukkantam a maroknyi kétségbeesett védőre, akik egy újonnan elültetett szívfát próbáltak kivágni. Azért maradtak a faluban, hogy a családjuknak legyen ideje elmenekülni, de közben tudták, hogy jó eséllyel megkaparintja őket a Rengeteg, megérinti őket a rontás. Tágra nyílt szemmel, rémülten hajtották végre vakmerő tervüket. Aligha hallgattak volna rám, ha nem lógott volna rólam cafatokban a ruha, nem lett volna olyan gubancos a hajam, nem lepi annyi korom a bőrömet, és nem mezítláb gyalogolok feléjük. Így viszont nem is kételkedtek abban, hogy boszorkány vagyok. Ám még ezután sem tudták eldönteni, hihetnek-e nekem, amikor elmondtam, hogy legyőztük a Rengeteget, végleg vereséget szenvedett. Addig senki sem tudta elképzelni, hogy ez lehetséges. Ugyanakkor ők is látták a Rengeteg felé menekülő imádkozó sáskákat és kóborokat, és addigra nagyon kimerültek ők is. Végül hátraléptek, és hagytak dolgozni. A fa még egynapos sem volt. A kóborok hozzákötözték a falu elöljáróját és annak három fiát, hogy gyorsabban fejlődjön. A fivéreket sikerült kiszabadítanom, ám az apjuk ellenállt. Már egy éve izzott a hasa mélyében a fájdalom hatalmas széndarabként. – Én segíthetek rajtad! – ajánlottam neki, de az öregember megrázta a fejét, és látszott a szemén, hogy félig már álmodik. Ajka mosolyra húzódott. Csontjainak kemény gumói és a kéreg

alá szorult teste szétmállottak a kezem alatt. A göcsörtös szívfa felsóhajtott, majd kiegyenesedett. Azonnal lehullatta mérgező virágait, és ágain új virágok kezdtek bimbózni. Egy darabig mindnyájan némán álltunk az ezüst ágak alatt, magunkba szívtuk az enyhe illatot, amely nem is hasonlított a rontás alatt álló virágok rothadt édességéhez. Aztán a falu védői ráébredtek, mi történik, és idegesen toporogva elhátráltak a fától. Ugyanolyan ijedten fogadták a szívfa megbékélését, ahogy Szarkan és én a ligetben. Egyikünk sem tudta elképzelni, hogy valami, ami a Rengetegből származik, ne legyen gonosz és gyűlölettel teli. Az elöljáró fiai tehetetlenül néztek rám. – Nem tudnád kihozni őt? – kérdezte a legidősebb. Azt válaszoltam, hogy nincs miből kihozni őt, mert eggyé vált a fával. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy meggyőzően el tudjam nekik magyarázni, de ez alighanem olyan dolog volt, amit az emberek nem érthettek meg, még a völgy lakói sem. A három fiú döbbenten és némán állt egymás mellett, és nem tudták eldönteni, gyászolják-e apjukat. – Nagyon hiányzott neki az anyánk – mondta végül a legidősebb, mire a másik kettő bólintott. A falulakók nem fogadták lelkesen, hogy egy szívfa növekszik a hídjukon, de bíztak bennem annyira, hogy a helyén hagyják. Alaposan megnőtt azóta. Gyökerei már átfogták a tuskókat, amelyekből a híd készült, és arra készültek, hogy az egészet elfoglalják. Lombozata tele volt gyümölccsel, madárral és mókussal. Kevesen vállalkoztak rá, hogy megkóstolják egy szívfa termését, az állatok viszont bíztak a szaglásukban. Én is bíztam az

enyémben. Szedtem még egy tucatot a kosaramba, és továbbindultam. Énekelve bandukoltam végig a Dvernyikbe vezető úton. A kis Anton kint volt a legelőn a családja nyájával, és lustán heverészett a fűben. Amikor közel értem hozzá, kapkodva és idegesen felugrott, pedig addigra már majdnem mindenki hozzászokott, hogy néha váratlanul felbukkanok itt-ott. Az első este még nagyon féltem hazamenni a Rengetegben történtek után, de túlzottan kimerített a borzalmas nap, fáradt, magányos, mérges és szomorú is voltam egyszerre, és összekeveredett bennem a Rengeteg-királynő szenvedése a sajátommal. Miután végre-valahára egész Zatocseket megtisztítottam, jóformán gondolkodás nélkül hagytam, hogy a lábam hazavigyen. Amikor megjelentem a küszöbön, anyám rám nézett, és egy szó nélkül ágyba fektetett. Leült mellém, a hajamat simogatta, és énekelt nekem, amíg el nem aludtam. Mindenki idegesen méricskélt, amikor másnap kimentem a legelőre, hogy beszéljek Dankával, meséljek neki egy kicsit a történtekről, és megnézzem Venszát, Jerzsit és Krisztinát. Én viszont nagyon fáradt voltam, semmi kedvem nem volt tapintatoskodni, ezért figyelmen kívül hagytam az ideges feszengést. Aztán egy idő múlva, amikor látták, hogy nem gyújtok fel semmit, és nem változom fenevaddá, oldódott a feszültség. Megtanultam, hogy hagynom kell, hadd szokjanak meg az emberek. Később pedig eldöntöttem, hogy rendszeresen meglátogatom a falvakat, minden szombaton másikat.

Szarkan nem tért vissza. Nem is tudtam, visszajön-e valaha. Negyed- vagy ötödkézből hallottam, hogy még mindig a fővárosban van, a palotát próbálja helyreállítani, de nem írt levelet. A vitás kérdéseink megoldásához soha nem volt szükségünk földesúrra, elég volt nekünk a saját falunk vezetője vagy vezetőnője, a Rengeteg pedig már nem jelentett olyan fenyegetést, mint korábban, mégis szüksége lehetett a településeknek egy mágusra, ha valaki hajlandó volt betölteni ezt a tisztséget. Ezért látogattam el minden faluba, bűbájt bocsátottam a jelzőtüzekre, így gondoskodtam róla, hogy ha legközelebb meggyújtják, az én kunyhómban is felgyulladjon egy gyertya, és megtudjam, hol van rám szükség. Ezen a napon azonban nem dolgozni mentem Dvernyikbe. Integettem Antonnak, és bevonultam a faluba. A roskadásig megrakott szüreti asztalok odakint várakoztak már a mezőn, rajtuk a fehér abroszok, és előkészítették közöttük a szögletes táncteret is. Anyám is ott volt Vensza két legidősebb lányával, és a főtt gombával teli tálakat rakosgatták az asztalokra. Odaszaladtam és csókot nyomtam anyám orcájára, ő pedig megfogta az arcomat, hátrasimította a hajamat, és minden vonásával mosolygott. – Nézzenek oda! – mondta, és egy hosszú, ezüst galylyacskát vett ki a hajamból, meg néhány száraz, barna levelet. – Kész erdei tündér vagy! Szívem szerint rád parancsolnék, hogy mosakodj meg, és ülj le a sarokba. – Csupasz lábam térdig poros volt. Anyám azonban elnevette magát, és apám is derűsen hajtott be a mezőre a szekérrel, amelyen az esti tábortűzhöz gyűjtött fát

hozta. – Lakoma előtt majd tisztálkodom – ajánlottam, majd elloptam egy gombát, és odamentem Venszához, hogy leüljek vele a háza elé. Jobban volt, de zömmel még mindig tétlenül, az ablak melletti székben töltötte az idejét, csak néha varrogatott egy kicsit. Kasja neki is írt egy levelet, igaz, kissé merev és mesterkélt volt. Én olvastam fel neki, és ahol szükség volt rá, puhítottam rajta egy kicsit. Az anyja némán hallgatta. Alighanem titkos bűntudatot táplált magában, amely rímelt Kasja titkos neheztelésére – elvégre hiába készítette fel egész életében egy kegyetlen sorsra. Hosszú ideig tart majd meggyógyulnia ebből, ha egyáltalán sikerül. Hagyta, hogy meggyőzzem, érdemes kimennie a mezőre, és örömmel láttam, amikor a többi lányával együtt helyet foglalt az asztalnál. Ebben az évben nem állítottak sátrat. Csak egy kis falusi ünnepséget tartottunk. A nagy ünnepre Olsankában készülődtek, mint a választás nélküli években szokás volt, és így lesz most már a jövőben is. Nagyon kimelegedtünk, ahogy a tűző napon ebédeltünk az asztalnál, szokatlan volt ez a forróság szüret idején, de lassan csillapodott a napsütés ereje. Engem nem zavart. Befaltam egy nagy tányér zureket, tetején jókora főtttojás-szeletekkel, majd töltött káposztát is ettem kolbásszal, végül meggyel töltött blinivel zártam a lakomát. Aztán csak ültünk a verőfényben, és nyögve állapítottuk meg, hogy nagyon jó volt a vacsora, és hogy túl sokat ettünk. A gyerekek vadul kergetőztek a mezőn, majd lassan, egyenként leheveredtek a fák alá, és elszundítottak.

Ludek kihozta a sukáját, a térdére fektette, és játszani kezdett a húrokon, eleinte nagyon halkan. Miután a többi gyerek is álomba merült, egyre több hangszert hoztak elő, és sokan muzsikáltak együtt. A hallgatóság tapsolt és énekelt hozzá, amikor magával ragadta őket a hangulat, aztán csapra vertük a söröshordókat, és körbejárt a Danka pincéjéből felhozott hideg vodka is. Kasja fivéreivel és a sajátjaimmal is táncoltam, aztán sok más, alig ismert fiúval is. Addig valószínűleg a mező szélén álltak, és egymást heccelték azzal, ki mer felkérni, de ezzel sem törődtem. Kicsit idegesek voltak, talán attól féltek, hogy tüzet ültetek el a szívükben, ahogyan én is ideges voltam hajdanán, amikor hajnalonként belopakodtam az öreg Hanka kertjébe, és leloptam a legszebb, legfinomabb piros almákat a fájáról. Mindnyájan együtt voltunk, túláradó boldogságban, és még a folyó énekét is meghallottam, amely a föld mélyén hömpölygött a lábunk alatt, mégis észrevétlenül irányította tánclépéseinket. Kifulladva roskadtam le anyám széke előtt, a hajam a vállamra omlott. Anyám sóhajtott, az ölébe vette a fürtjeimet, és nekilátott újból befonni őket. A lábánál volt a kosaram. Kivettem belőle egy erdei gyümölcsöt, és beleharaptam. Arany volt, szinte kirobbant belőle a lé. Éppen az ujjaimat nyalogattam, tekintetemmel a tábortűz lángjaiba veszve, amikor Danka váratlanul felpattant a közelben lévő padról. Letette a poharát, és hangosan szólalt meg, hogy mindenkinek felkeltse a figyelmét: – Uram! Szarkan állt a tánctér szélén. Egyik kezével a legközelebbi

asztalra támaszkodott. A tűz fénye megcsillant ezüstgyűrűin, előkelő ezüstgombjain és kék kabátja kanyargós ezüsthímzésein. Hímzett sárkányfej pihent a gallérjánál, az állat teste a kabát elülső szélén futott lefelé kétoldalt, a farka pedig a hátsó részén kanyargott fel a nyakáig. Ingének csipkés kézelője kilógott a mandzsetta alól, csizmáját pedig úgy kifényesítették, hogy viszszatükröződtek rajta a lángok. Előkelőbbnek nézett ki, mint a király báltermében. Egészen felfoghatatlan látványt nyújtott a mezőn. Mindenki egyformán döbbenten nézte, még én is. Összeszorította az ajkait. Ezt a gesztust valamikor régen elégedetlenségnek értelmeztem volna, de most mindössze tüskés sértettségnek. Feltápászkodtam a földről, és odamentem hozzá. Lenyaltam a maradék gyümölcslevet a hüvelykujjamról. Ránézett a fedetlen kosárra a hátam mögött, látta, mit eszem, és elkerekedett a szeme. – Ez visszataszító! – Dehogyis, csodálatos! Minden gyümölcs megérett. – Annál nagyobb a veszélye, hogy te is fává változol. – Még nem akarok fa lenni. – Szinte bugyborékolt bennem az öröm, mint egy kacagva habzó patak. Visszajött. – Mikor érkeztél? – Ma délután – felelte mereven. – Az adót jöttem begyűjteni. – Hát persze – vágtam rá. Biztos voltam benne, hogy már Olsankát is megjárta a terményekért, csak hogy fenntartsa a látszatot. Én viszont nem bírtam vele együtt színlelni, még annyi ideig sem, hogy hozzászokhasson a helyzethez. A szám széle

akaratomon kívül is felkunkorodott. Elvörösödött, és elfordította az arcát. Ezzel sem tudta másfelé fordítani a dvernyikiek csillapíthatatlanul kíváncsi és mohó tekintetét. A sok sör és tánc után senkiben nem maradt elég jó modor. A mágus újra felém fordította az arcát, és bosszúsan nézte mosolygó számat. – Gyere, ismerkedj meg az édesanyámmal! – kértem. Előrelendítettem a karom, és megfogtam a kezét.