Molnár Gábor A fehér arany vadonában

Ódákat és himnuszokat zeng nekem önmagáról a természet csendje... Nem a fülemmel, a szívemmel hallom...” vallja ebben a könyvében Molnár Gábor, a brazíliai őserdő szerelmese. Leírja találkozásait az Amazonas menti vadonnal; kajmánokkal, jaguárokkal, óriáskígyókkal — és különös erdőjáró emberekkel. vakmerőkkel és félszegekkel, félelmetesekkel és félénkekkel... — magunk is ott élünk a szerzővel a Tapajos mentén, s naplója nyomán mi is átéljük izgalmas kalandjait Fordlandiában, a nagy autógyár brazíliai kaucsukültetvényén.

MOLNÁR GÁBOR

A FEHÉR ARANY VADONÁBAN ÚTIKALANDOK 32 Szerkeszti: Kőszegi Imre

TÁNCSICS KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1961

A borító és a szövegközi rajzok VARGA GYŐZŐ munkái © Molnár Gábor, Budapest, 1961 A kiadásért felel Kádár István, a Táncsics Könyvkiadó Igazgatója. Felelős szerkesztő: Mészáros Andrásné. Műszaki vezető: Faragó Imre. 32 200 példány, 11,2 (A/5) ív + 12 oldal melléklet. MSZ 5601-59. Budapest, 1961

Tartalom Őserdőben. Három forróövi történet Éjszaka a mocsárban. Tragikomédia a páncélos-harcsával Hétköznapok a fazendán. Óriásteknősök. Az én angol vendégem.. A vidám kaboklo. Körvadászat Jose Souza lábanyoma. A 3895-ös. Kirándulás az őserdőbe. A mamao-gyümölcs és a kis bőgőmajom.. Manuel — a hevea. A jaguár. A kis Jose története. Az égett porban, egymás mellett

ŐSERDŐBEN Magányos észak-brazíliai pálmaviskóm sötétjében olajmécs világít. Mint óriás sátor borul rám a csillagos, forróövi égbolt. A minden erőt felemésztő nappali vadászatok után szeretem ezeket a magányos, csendes, éjszakába nyúló estéket. Ilyenkor naplóm mellett csak gondolataim vannak. Odakinn csendesen vonul a roppant folyam, a Tapajos az Amazonas felé. Pálmaviskóm mögött a vízpartig tartó ősvadon sűrűje magasodik. Tömérdek életet rejt a fekete éjszakában a fekete víz és a „fehér aranyat”, a nyersgumit egykor oly bőven ontó ősvadon. Csak be kell hatolnom itt az iszalagos sűrűbe, hogy tobzódjam benne vadászkedvem szerint. Vadászni, bogarászni mindig érdemes, gazdag zsákmányt ad a vadon, de nyersgumit már egyetlen kabokló, erdőlakó sem gyújt. Értéktelenné vált az ősvadon valaha kincset érő nyersgumija, mert egy kilogrammért mindössze fel milreist adnak. A világgazdasági válságnak az ősvadonra is lesújtó taglója földre terítette Brazília fejedelmét: a nyersgumit, és vele az ősvadon gumigyűjtő kaboklóját. „Fehér arany” — nyersgumi. Ízlelgetem a szót az olaj-mécs naplómra vetett világosságában. Varázsereje volt a „borraciza” (nyersgumi) szónak a közel Európa-nagyságú Brazíliai Egyesült Államokban addig, amíg, nos amíg be nem következett az 1930-as esztendő világgazdasági válsága. Borracha volt addig a múlt, a jelen és a jövendő a forróövi Brazíliában, megelőzve vadbőrt, paradiót és minden más erdei terméket. Borracho felírás díszlett a brazil posta bélyegzőin, rikoltott az újságok címeiben, hangzott az emberek szavában, amíg a nyersgumi érték volt. A különös illatú, az urukuri pálma magjának tüzén feketére füstölt nyersgumitömbök emlékét magammal hoztam Manáusból a Tapajosra. Onnan, Manáusból ezer—, tízezerszámra indultak a nyers-gumival telt ládák a földkerekség nyersgumit igénylő ipartelepeire. Piramis nagyságú ládagulákat láttam Manáusban, napon vetemedett deszkahegyeket. A ládák anyaga, a különféle értékes trópusi, brazíliai fa most alkalmasint többet ér, mint a benne szállított nyersgumi. Krőzusi gazdagságúak a brazíliai ősvadonok nemesfákban, hiszen ennek a csodálatosan gazdag országnak közel ötmillió négyzetkilométer az erdőterülete. A környező tapajosi ősvadon kaboklói barátaim. Barátaim ezek a derék, minden forróövi viszontagságot eltűrő emberek. Velük, köztük élek. Ismerem sóhajtásaikat, vágyakozásaikat. Éppen olyan sűrű nyomorúság saját életem, mint az övék. Összehoz bennünket a közös, kemény nélkülözés. a legnagyobb összetartó erő. Európai szemmel jóval többet látok, mint amennyit erdei társaim, a kaboklók a tízöles ősvadon tövéből láthatnak. Utaztam nagy pénzekben pókerezők között az Amazonason és mellékfolyamain, s szinte ugyanazt láttam azokon a hajókon, mint odahaza, a „tejjelmézzel folyó magyar Kánaán”-ban, a budapesti Pannóniában kis borfiú koromban. Vagy később, magyar nagybirtokosok urasági kastélyaiban, ahol gazdasági gyakornok-ként szereztem nem könnyű tapasztalatokat. Az a világ meg ez jó alkalom tapasztalatszerzésre. Bár egyik másik tapasztalatomat szívesen nélkülözném. A Rio Negro meg az Amazonas menti ősvadonból, Manáusból idáig vadászva és gyűjtve jártam be a Tapajos, a Cupari alsó, torkolati tájait, nem hagyva ki a kis Parana Tapajosba ömlésének vidékét sem. Naponta ismerkedem az ősvadonnal, amelynek — ki tudja, mennyi időre — vendége vagyok. Hazafelé tekintő kedvetlenségem fokozódik, amikor a hómani múzeumpolitikára gondolok. Nem hiszem, hogy az itteni, Tapajos-táji vadon sűrűbb dzsungel annál, mint ami odahaza Hóman Bálint segítségével égig érővé nő s terebélyesedik. Hogyan is kerültem ide, a braziljai forróövre? — nézek vissza emlékeimbe. Sarat-tipró gyakornok voltam a Festetich hitbizomány feketepusztai nagybérlőjénél, ahol havi negyven pengővel díjazott állásom szilárdsága egyenlő volt a szappanbuborékéval. Szűk, fehérre meszelt gyakornoki szobám világa volt egyedüli vigasztalóm. De ez is csak akkor, ha könyveimet

szedhettem elő. Ilyenkor megfeledkeztem a sok „feketéről” Feketepusztán. Életem száz nagy baj meg kevés, kicsi öröm közt telt, mikor egy havas, jégcsapos, januári vasárnap délelőttön az uradalmi számvevő újságjában megláttam a rövid hírt: „Rovargyűjtő expedíció indul Észak-Brazíliába.” Ez a kis cikk eldöntötte életutamat. Azonnal összeköttetést kerestem az expedíció szervezőivel. Három hónappal később, amikor a világgazdasági válság már feje tetejére állította földrészek és országok kapcsolatait, mint a Magyar Nemzeti Múzeum által támogatott expedíció tagja, elindultam két társammal, Horváth Elemérrel és Pusztai Lajossal a brazíliai forróöv félelmetesen csodálatos vadonaiba. Utunkat a Magyar Nemzeti Múzeum teljes erkölcsi támogatásban részesítette, mivel igényt tartott a gyűjtendő anyagra. A filmszerűen pergő sok úti-élmény, a csodálatos tenger felejthetetlen benyomásokat hozott. A harmadosztályú turistakajüt luxusnak számított. A tengeren sűrűsödtek, gyűltek tapasztalataim. Úticélunk Észak-Brazília középső része volt. Brazíliába érkezésünk után tíz napot töltöttünk a menetrendszerű hajóra várva a nagy cukorkikötőben, Recifében. Végre megjött délről hajónk, a „Rodrigues Alves”. Éjfélkor indul tovább! — közölték velünk az utazási irodában. Délután hat órakor szálltunk fel a „Rodrigues Alves”-ra. A vámhivatalt, az Alfandegát, ahol érkezésünkkor el kellett helyeznünk fegyvereinket és a lőszert, öt órakor bezárták. A felszerelést reggel hat óra előtt nem kaphattuk meg. Nehéz helyzetbe kerültünk. Választhattunk, otthagyjuk-e a recifei vámhivatalban felszerelésünket, amelyet ki tudja, mikor küldenek utánunk, vagy maradunk, megvárjuk a következő hajót, de ez esetben elveszítjük hajójegyeinket, mert a „Rodrigues Alves” éjfélkor indul. Végül úgy határoztunk, hogy Horváth és Pusztai maradnak, én pedig az éjfélkor induló hajóval Manáusba utazom. Horváth és Pusztai a fegyverekkel, a lőszerrel, a felszereléssel a legközelebbi hajón jönnek utánam. A tenger után az Amazonas tölcsértorkolatának ősvadonnal borított szigetvilága megannyi új élményt hozott. Ma is jólesik erre az útra emlékeznem. Manáus. Amazonas állam ötvenezer lakosú fővárosa az ősvadon smaragdzöld keretében. Másfélezer kilométernyire fekszik a tengertől, egyetlen kilométer vasútvonal nélkül. Csak szerény villamosközlekedése van. Úthálózata mindössze a várost öleli. Kereskedelme és minden forgalma az Amazonas és a Rio Negro víziútján zajlik. Az ősvadon Manáusban — szinte minden átmenet nélkül — a város szélső házainál kezdődik. Manáusba érkezve, igyekeztem mindent megszervezni, bár amikor a „Rodrigues Alves”-ről az egyenlítői nap melegétől valósággal izzó kikötőhídi a léptem, zsebemben mindössze százhatvan milreis volt. Alig tizenkét dollárnak megfelelő összeg. Fegyverzetül abban az időben mindössze zsebkésem szolgált. Bogárfogó felszerelésem azonban teljes volt. Magamat nem kímélve dolgoztam a várost környező ősvadonban, a Rio Negro túlsó partján. Nappal és éjjel, hétköznap és ünnepnapon, minden időt és lehetőséget kihasználva. Hogyne dolgoztam volna, hiszen a Magyar Nemzeti Múzeumnak szántam szaporodó gyűjtésemet. Bőséges volt a bogárés lepkezsákmány. Teli bádogdobozaimat sűrűn indítottam útnak Budapestre, remélve onnan a mielőbbi pénzátutalást. A Magyar Nemzeti Múzeum hallgatott. Hallgattak társaim is. Manáusban akkoriban a reményen kívül már csak a kéklő égbolt volt az enyém. A FelsőAmazonasról visszatérő magyar vadász és gyűjtő, Lakó Károly és Manáusban élő magyar menyasszonya, Weisz Márta segítették munkámat kitűnő felszereléssel. Végre megérkezett Horváth Elemér és Pusztai Lajos levele. „Belemben súlyosan megbetegedtünk — írták. — Feladtuk az expedíció tervét. A puskákat, a lőszert és a felszerelést értékesítettük. hogy

hazautazhassunk. Mire ezt a levelet kézhez veszed, mi már a tengeren vagyunk.” Ez a levél bizony felért a mennydörgéssel. Csak néhány milreis volt zsebemben, amelyet postai költségekre tettem félre. Azután megjött hazulról a nagyon tekintélyes, múzeumi levél a manáusi főposta poste-restante osztályára. Felső bal sarkán ott díszlett: MAGYAR NEMZETI MÚZEUM, BUDAPEST. Megilletődve olvastam. Manáusban talán soha nem bontottak még levelet nagyobb reménységgel, mint én ezt a gyanúsan nagy borítékot. Estem is akkorát, hogy csak Hóman Bálint elegáns aláírásának kacskaringóiban tudtam nagy üggyel-bajjal megkapaszkodni. A borítékban igen szép díszoklevél volt, amelyen megköszönték ajándékba küldött, tehát ajándékképpen átvett gyűjtésemet, munkám pénzbeli honorálásáról szó sem esett. Amikor szinte gondolatok nélkül kifelé indultam a főposta, a Correio Geral hűvösnek tűnő épületéből, markomba gyűrtem a nagyon finom papirosból készült díszoklevelet. Forró dél volt. A kikötőbe mentem. Megálltam egy vasbaknál, belehajítottam a Rio Negro tintafekete vizébe a papírgalacsint, s utána rúgtam a borítékot. Ekkor levált végsőkig elkopott cipőtalpam. Rozsdás, görbe szeg hevert a nap sugaraitól forró vaslemezeken. Mellette eldobott villanydrótdarab. Leültem a vasbakon, levettem cipőmet. A szeggel fúrt lyukakon, a vékony villanydróttal odaöltögettem a rámához a talpat Felhúztam megdrótozott cipőmet. Kemény tapasztalatok után álltam talpra s érkeztem ide a tapajosi ősvadonba. Azóta itt vadászom, gyűjtök, s értékesítem a gyűjtést. Bogarakat, lepkéket most is küldök a Magyar Nemzeti Múzeumnak, hiszen legkevésbé sem azonosítom vele Hóman Bálintot. Az értékesítési nehézségek miatt itt sem fenékig tejfel az élet. Ezt tudom. De mióta Manáusból idejöttem, legalább a magam ura vagyok. Tapajos-parti pálmakunyhómtól nem messze dolgozik az amerikai dollár, építi az ősvadonban a maga „várát”, az egymillió kettőszázezer hektárra tervezett Ford kaucsukültetvényt. Ford nem törődik a gumiválsággal. Beállok hozzá én is építeni, mert nagy úr a szegénység. Alkura kényszerít. Egy időre el kell vállalnom a felkínált chefe de fazenda, fazenda-főnöki állást, hogy a havi hatszáz milreisre rugó, itt igen tekintélyes fizetésből később megvalósítsam az Uatoma folyó felső tájára, a forrásvidékre tervezett vadász- és gyűjtőexpedíciómat Az összegyűjtött fazenda-főnöki fizetések jelentik nekem a pallót, mely az ősvadonba vezet. Nem mondok le céljaimról. Példák vannak előttem, amelyeknél nem akarok alábbvaló lenni. Jólétben, gondtalan körülmények között talán nem is volna jó magyarnak tudományos munkát végezni. Kell ehhez a mi nációnknál a nélkülözés. Olyan, messze világba vetődött, magyar kutatóról, gyűjtőről különben sem hallottam, aki valaha is nyugodt körülmények között dolgozott volna. Ilyesmi ismeretlen a magyar tudomány történetében. Keserű gondolatok ezek. Fazenda-főnöki jövedelmem elegendő lesz ahhoz, hogy rövid idő után kilépve a Companhia Ford Industrial do Brasil, röviden a C. F. I. B. szolgálatából, útnak induljak az északbrazíliai, az Amazonastól északra elterülő ősvadonokba. Ültetvény! — gondolok a C. F. L B.-re. Sokat takar ez a fogalom. Régit, másutt még régebbit, itt meg egészen újat. Emlékképeket szabadít fel régi olvasmányaimból az „ültetvény” szó. Rabszolgák kínlódó sorát, keserves sorát idézi, korbácsos hajcsárokat, nyakuknál összeláncolt, hajófenékbe zárt négereket, felégetett afrikai falvakat, és a mai, forróövi bungalow-remekeket, ahol rádió szól, jég csillog a kitűnő italokkal telt poharakban. Elgondolkozva nézek ki a Tapajosra. A Companhia Ford Industrial do Brasilra gondolok. Igazi gazdáit sohasem látni, csak dolgozó embereit. Ez az itteni Óriás-ültetvény a modem kor teremtménye. Forróöv, egyenlítői táj, de sokféle színű aranyat adsz is te! Barnás-sárga aranyrögöket, földből buggyanó, fekete olajat, az ősvadon kaucsukfáiból cseppenként csurranó, fehér tejet. Békességes, rejtve forrongó itt az élet, mert az igények mélyre szállítottak. A kaboklóknak egyetlen követelésük az élettől a mostani világgazdasági válságban az, hogy ne éhezzenek. Másra, többre nem is gondolnak.

Derék emberek ezek az őserdőben élő, dolgozó brazilok, barátaim. A Vezúv is szép és csendes a kéklő égbolt alatt, de megváltozik, amikor haragosan felmorajlik s kitör a mélyből érkező nyomás ereje. Ilyen természetűek az én itteni barátaim is. Megannyi tapajosi ember-vezúv. Mosolygók és csendesek, míg kék felettük az ég. Csodálom a szomszédságomban létesült 17°rd-ültetvény nagyvonalúságát. Magam is vonzási körébe kerültem pénzügyi helyzetem következtében, ha lehet még pénzügyi helyzetnek nevezni azt a fél marék milreist, amelyet pillanatnyilag magaménak mondhatok. Átfogom képzeletemben a múltat és a jelent legszemélyesebb mindennapjaimat. Nézem az átalakuló tájat, a mérhetetlennek tetsző gazdasági erőket, amelyek létrehozták és létrehozzák az itteni változást. Némi szívfájdalommal nézem. Olyan itt a kiirtott őserdő vöröses-barnás hege, mintha a tüzes napból csurrant volna le rá egy mindent elhamvasztó, mély sebet ejtő, óriás-csepp. A táj romjain lassankint kialakul az észak-amerikai Detroitban, íróasztalnál teremtett, tényekkel nem számoló elképzelés. Gőzturbina, áramfejlesztő generátor dolgozik a főültetvényen. Termeli a gyárnak is beillő ültetvényközpont áramszükségletét. Fűrésztelepek fűrészsorai sikoltanak, dohognak. Víztorony épül. Mindenfelé modem gépóriások. Fordlandiában, a régi Boa Vista középpontjában, nagy fahíd a kikötő. Széles, hatalmas alkotmány. Évszázadokig is kitart, annyi vastag, vén és vizet álló fatörzset vertek le cölöpverővel a Tapajos medrébe. Tíz centiméter vastag deszkákból készült a pallózat. A kikötőhídtól a főúton befelé haladva, jobbról hatalmas garázs épült. Itt őrzik, javítják, tisztogatják a féltonnás billenő-platós Ford teherkocsikat, a nagy traktorokat s a kis, körmös, vontató Fordsonokat. Feljebb a gépház és a kazánház felett a fűrésztelep fűrészsorai. Az áramfejlesztő generátor a Tapajosra néz hatalmas, tíz méter magas és ugyanolyan széles ablakszemével. Mögötte óriás víztorony, amelybe majd a Tapajosból nyomják a vizet. Nemsokára elkészül. Elöl, a főúttól balra, a folyam közelében állnak az irodaházak. Odább a deszka- és gerendaszárító zömök épülete. Széles nyomtávú, nagy rakterületű kocsikon tolják bele az építkezéshez szükséges, kiszárítandó faanyagot. Beljebb a fatelep következik. Deszka- és farakások, házszerű tömbökben. Kellenek a folytonos, egyre tartó építkezésekhez. Még beljebb ócskavastömeg. Mindaz, ami már nem kell, elhasználódott, itt talál helyet. Halászhálóim ólom-nehezékei is innen kerülnek ki. Szigonyhegynek alkalmas acéldarabok úgyszintén. Ugyancsak a főúttól jobbra hatalmas műhely, benne gépek sora. Vasúti sínek csatlakoznak az emeletes fűrésztelep roppant vályújához, amelyben tüskés, felfelé futó szerkezet viszi a magasba, a fűrészek elé a beledöntött fatörzseket. A rönköket vasúti teherkocsikról vagy traktorvontatású, kerekes alkotmányokról gördítik a vályúba. Vasútja is épül Fordlandiának. Érdekes, állódugattyús gőzmozdony pöfékel itt. A kocsipark mindössze öt. szélesplatójú vagonból áll. De ennyi itt most nagyon is elég. Az egész ültetvény-központban sehol egyetlen zöld fa. Egyetlen egyet sem hagytak meg a terület irtásakor. Vandál munka volt. Odafenn, öt magas dombon épült a kórház. Tőle balra, jóval hátrább, ugyancsak kopasz, letarolt, felégetett dombon a rádióállomás kis, fehér deszkaépülete. Antennatornyai magas faoszlopok. Lenn a vízparton, lefelé a fazenda irányába, munkás-házak szinte „egyenruhába” öltöztetett, egyforma sorai. A domboldalon épültek. abból a faanyagból. amelyet a fűrésztelep termelt. Padlózata mindegyiknek beton. Ez itt nagyon bevált. A házsorok végén labdarúgó-pálya határolja Fordlandiát. Itt meredek, bokros, mély völgy kezdődik. Ha taccsra megy a labda, negyed órát áll a játék, míg a labdát megkeresik, felhozzák a meredek hegyoldal sűrűjéből. Ilyenkor legalább szusszanthatnak egyet

meccs közben. Ha valaki elfárad, egyszerűen lerúgja a labdát a völgybe. Kedélyes a dolog, és mindenre van idő. Temetője is van Fordlandiának. Hetenként néhány sírral gyarapodik. Baleset is előfordul, de a fő halálozási ok: a kaboklók maláriája. Kiskoruk óta gyötri őket, legyengülnek, ezért sokkal veszedelmesebb náluk egy-egy erős lázroham, mint az európaiaknál. Másféle baj is akad. Tüdővésztől a későn orvoshoz került kígyómarásos esetig minden. A két amerikai orvos, a két dr. Moore mindent megtesz, vállalja a szinte emberfeletti munkát, de a halál ellen nekik sincs orvosságuk. A kórház különben szép, földszintes épület. Modern és szellős. Kitűnően ellátott. Az amerikaiak lakóházai elkülönített csoportban állnak a fűrésztelep és a Pao-d'agua falu közti területen. Itt kap majd helyet az én második munkaterületem, a most alakuló kertészet. Egyelőre még csak tucatnyi munkás dolgozik ott. Tőlük tudom, hogy nagyszerű magvak érkeznek, a szépvirágú zinától a legkülönlegesebb amerikai virágmagvakig. Jose, egy igen csúnya, vöröses bőrű mulatt marad a kertészet dolgainak irányítója. Úgy néz minden amerikai nőre, mintha meztelenre akarná vetkőztetni dülledt szeme pillantásával. Nem szeretem ezt az állítólag Peruból ideszármazott munkavezetőt. Banán- és kókuszligetek telepítését tervezem. És gyapotcserjéket szándékozom ültetvényezni. Ez itt igen könnyű, mert magról vetve is gyorsan növekszik minden. Beljebb, mindenfelé összefüggő, óriás irtás. Országút vezet völgyeken, hegyhátakon, domboldalakon át a fazendára, ahol dolgozni fogok. A C. F. I. B. szolgálatában, ültetvényeken, irtásokon, a központban ez idő szerint összesen közel négyezer ember dolgozik. Á tervek szerint, ha majd teljes termőre fordul az óriás gumiültetvény, évente sok ezer tonna, tömbökbe formált, feketére füstölt nyersgumit kell adnia a Ford-társaságnak. Minden rendelkezésre áll az óriás vállalkozás megvalósításához, csak éppen az marad majd el, amit a hatalmas erőfeszítéstől várnak: a nyersgumi. Ilyen előkészületek, beruházások után, amelyeket mindenfelé látok, ugyan melyik észak-amerikai vezető vállalja vajon a néhol már most mutatkozó bajokért a felelősséget? Közben egyre növekszik a ledöntött, felégetett őserdő területe. Ebbe nincs beleszólásom. Csak éppen — hogy enyhe szóval éljek — a kritika lángol bennem. A kultúra is megérkezett. Fordék idetelepítették a kaboklók számára a mozit. A C. F. I. B. az ültetvénnyel egy időben létesülő bordélyoktól, pálmaviskós örömházaktól akarja vele távol tartani a kaboklókat. Szombat és vasárnap esténként afféle „kert-mozi” van a csillagdíszes, esti égbolt alatt, a főültetvény irodaháza előtt. Múlt szombaton magam is megnéztem. Tömött sorokban érkeztek Fordlandiába a mozit még sohasem látott, erdei legények. A hatás óriási volt. Százával jöttek a tömött-bajuszú, barna kaboklók, szőrtelen ifjak meg vén feketék. Sorba leültek a sötét estében, a folyóra néző domboldalon, mialatt a vöröshajú, német Max felszerelte az irodaépület külső, fedett deszkafolyosóján a vetítőgépet. Az irodaépület dombjának alján állt a nagy fakeretre feszített mozivászon. Érdekes volt nézni az érkező kaboklókat. akik két csoportra váltak. Az addig megtartott előadások már kialakították az elhelyezkedés rendjét. Sok a néző, de kevés a férőhely a vetítővászon előtt az irodaépületig, ahol a lejtős, kavicsos földre ülnek az érkezők. Itt tehát csak ·azok helyezkednek el, akik tudnak olvasni — portugál feliratos filmeket vetítenek. Aki nem tud olvasni — és ez a nagy tömeg — a vászon mögött telepedik le, mivel onnan éppen olyan jól láthatja a képe, mint elölről. Hogy a betűk visszájukról látszanak, senkit sem zavar. Ez a „nézőtér” igen nagy, egészen a garázsig, a kikötőhídig terjed. Csak az a fontos. hogy jó szeme legyen a kaboklónak, aki később érkezik. Elnéztem az embereket s a film hatását rajtuk. Többnyire vidám filmeket vetítenek. A vidám, harsogva nevető kaboklók azzal is tetézték jókedvüket. hogy miközben a film pergett, cigarettavégeiket előre pöccintették a lentebb ülők hajába. nyakába. Örömrivalgás és a zajban

elvesző káromkodás nyugtázott minden, sikeresen nyakba, inggallérba találó, parázsló cigarettavéget. Pergett a film — zene soha nincs — harsogott a tömeg, s a korlátnál fent, a mozigép mellett, a kapatazok, a munkavezetők álltak. Hirtelen elszakadt a film. Moraj. Káromkodás. Max, a vöröshajú, német mozigépész, máskülönben alkalmazott fényképész Fordéknál, boszorkányos gyorsasággal ragasztott. fűzött, indított, s máris végighullámzott a nevetés a sötétségbe rejtőző tömegen. Újra szakadás. Dühös moraj. Max dolgozik, ragaszt. A vásznon Charlie Chaplin ügyetlenkedik. Nevetés, rivalgás. Nem sokáig, mert újra elszakad a film. Káromkodás. Amint a mozigépnél kigyúló világosság felé néztem, láttam, hogy dühös kaboklók rohannak rövid késeikkel Max felé. Max nem vette tréfára a dolgot, pillanat alatt eltűnt a vetítőgép mellől. Az előadás abbamaradt. Maxot nem hogy visszacsalogatni, de megtalálni sem lehetett aznap este. Egyetlen nőt sem láttam a félbeszakadt filmvetítésen. „Azok” a nők, akik a rosszhírű pálmaviskókban tanyáznak, nem tehetik be lábukat a főültetvényre. A kevésszámú feleség meg lány, akik férjükkel, szüleikkel itt élnek, a sok férfi miatt nem jönnek. Az ültetvényen dolgozó kaboklók, munkások csaknem mind családnélküliek. Mielőtt azon az estén csónakba szálltam, hogy visszainduljak ide, szállásomra, az elárvult mozigép körül összegyűjtöttem a villanyfényre érkező szép éjjeli lepkéket, bogarakat. Megannyi rovar—, lepkecsapda Fordlandiában minden, falra szerelt, nagy fényerejű lámpa. Ilyen helyekre sűrűn érkezik a berregő bogár, a vaskos torú, potrohú szép éjjeli lepke. Ezért megyek szívesen este, éjszaka Fordlandiába. Odafenn a dombon a kórház távoli ablakai világítanak ilyenkor. Apró fénykockák az éjszakában. A fűrésztelep gépei, fűrészei, láncai csendesek. A nyitott elejű kazánház hatalmas gépei előtt ölfarakások. Errefelé fával fűtenek. Lokomotívot. gőzhajót, kazánt, mindent. Gazdag fában ez a pompás, nagyszerű ország, pazarolják is istenesen. A ledöntött őserdő kiszáradt fatömegét — hogy megszabadítsák tőle az ültetvényezésre szánt talajt — szélirányban felgyújtják. Ilyenkor kilométer hosszan himlőhelyes a Tapajos vize a félig égett, a hőségtől magasba hajtott és újra lehulló falevelektől. Láttam a ledöntött, meggyújtott, de el nem égett, félig elszenesedett faóriások roppant hekatombáit. Mennyi pénzbe kerül majd, mire felvágják, máglyákba rakják, s úgy égetik el a tömérdek fát. Más mód nincs a roppant tömegű fa eltakarítására. Olyankor történik ilyesmi, mikor kiég az óriás törzsek, ágak közül az aprófa, a vékony gally- és liántömeg, az elszáradt levélzet. Hirtelen jött felhőszakadás is kiolthatja az ilyen erdőtüzet. A mindenfelől toborzott kaboklók, akik itt rendszeresen keresnek, mágnesként vonzzák mindenfelől a könnyűvérű nőket, szerencsejátékosokat. Négy helyen is „virágzik” a Tapajos-tájon mindaz az alantasság, kíméletlenség és nyomorúság, ami csak kikötői bordélyokban megterem. Ezek a hirtelen nőtt pálmaviskó sorok úgy tapadnak az ültetvény határaira és a folyó partjára, mint roppant bögölyök. Lent, a Ford-ültetvény alsó, északi határán — viskómon túl — Tabokalban, a régi-régi, elhagyott kakaóültetvény kőházában most is garázdálkodik egy fészekalja nő és szerencsejátékos. Az ültetvény felső, déli határán — Pao-d'agua faluban — ugyancsak gyülekeznek a hozzájuk hasonlók. A kettő között. a Tapajos-menti Ford-területen, a Prinha nevű, pálmaviskókból álló kabokla-kereskedő településen titokban dolgozik több „cég”. Közel a főültetvény kikötőjéhez még egy, de az előbbin túl jóval kisebb pálmakunyhó-csoport áll. Itt is titokban megy minden. A két amerikai orvos tűzzel-vassal igyekszik irtani ezeket a betegségfészkeket. Tabokalt már többször kifüstölték, de mindig akadtak semmivel sem törődő, új lakói a régi háznak. Bútor itt nem kell. Elég néhány rozsdás, időtlen idők óta szolgáló vaskampó a penészes falban, a függőágyaknak. Néhány fazék, kevés evőeszköz kell még, és máris kész a teljesen berendezett „öröm”-tanya. Rendőrsége nincs Fordlandiának. Csak néhány

fegyvertelen „rendfenntartó”. Így a többféle jó mellett, mint amilyen a kórház, a gyógyszerellátás, a posta s a nyolc órás munkaidő, rendezni való is akad. Külön társadalom: az ősvadon keretezte ültetvény munkásai, az ideszakadt emberek. Itt mindenki: Senhor! Ez a titulus illeti meg a legföldhözragadtabb kaboklót is. Kialakultak azonban a munkabeosztásnak megfelelő osztályok. Ebben a társadalomban legfelül állnak maguk teremtette, kasztszerű elkülönülésben az amerikaiak. Az amerikai „felsőbbrendűséget” nem kutyabőrök, címerek, századokra visszavezetett családfák jelzik, hanem mosógépek, hűtőszekrények, s általában minden földi jó, amit magas fizetésükből megvásárolhatnak. Az amerikai Ford-emberek jövedelme toronymagasságba emelkedik más, közönséges halandók fizetése fölé. Az amerikai mérnökök, családok bungalow-szerű házaiban elektromos konyhagépek, konzervkülönlegességek. A C. F. I. B. igyekszik elviselhetővé tenni számukra a növényzetétől megfosztott földből kisugárzó forróságot. A növényzet teljes kiirtásával megsemmisítették a vonzó városkép kialakításának nagyszerű lehetőségeit. Ha parkszerűen meghagyják a faóriásokat. a gyönyörű, bóbitás óriás-pálmákat, és csak az aljnövényzetet irtják ki, árnyékos, ligetes, szép Fordlandiát építhettek volna. De az ideöntött dollármilliók tulajdonosai ilyesmivel nem törődnek. A kiégett, vörösszínű földre majd csak azok a kis cserjék vetnek árnyékot, amelyeknek magjait észak-amerikai magkereskedésekből rendeli a C. F. I. B. Kókuszdiókat hoztak. Lerakták az egészet a kikötőben az út mellé és ottfelejtették. Az egymásra hányt kókuszdiók sorra legyökereztek, s olyan sűrűn hajtanak, hogy nem lehet közéjük lépni. A letarolt, kiégett, forró táj és a rossz helyen, fölöslegesen kihajtott kókuszdiók előrevetik a később elkerülhetetlenül bekövetkező, nagyobb bajok árnyékát. Mert akárcsak a matematikában, itt sem lehet mellőzni a szabályokat. A középső társadalmi réteg Fordlandiában a munkavezetők és egyéb chef-ek, főnökök rendje. Közéjük tartozom majd magam is, ha a C. F. I. B. szolgálatába lépek. Én is deszkaházban lakom, és asztalomon abrosz lesz. Szakács főz, fiú szolgál ki. A harmadik rend a kaboklóké. Százados, ősi szabályok szerint telepednek le az irtások munkahelyein. Életmódjukban itt az a nagy változás, hogy tizenöt naponként megkapják az ismert Ford emblémával ékesített borítékban fizetésüket. Erdei tanyájuk ma is az évszázadok óta szokásos, maguk építette, oldalt nyitott pálmabarakk. A tető alá kötik, szúnyogháló nélkül, függőágyaikat. Ételüket szintén szakács főzi, de „ebédlőjük” a hamuval borított, kiégett irtás. Ivóvizüket nem filtróból. vízszűrő agyagedényből kapják, hanem a szállás mellett elcsobogó patakból merítik. Erdei elzártságomban most ugyanezt a természetes, az ősvadon parancsai szerinti életet élem. Érdekes dolog Fordék nyersgumi-igénye. A föld forróövi tájain azóta már mindenütt meghonosodott nyersgumit termő heveafa magvát nem túlságosan egyenes körülmények között vitték ki a múlt század vége felé Brazíliából. Más nemzetek közt az angolok is nagyon megáhították gazdasági jelentősége miatt. Az annyira áhított hevea-magvak barnás-pettyesek, hosszúkás alakúak és három centiméteresek. A tok, amelyben hármasával helyezkednek el, akkora, mint egy kajmán-tojás vagy — hogy hazai mértékkel mérjek — mint egy lúdtojás. A kaucsukfa virága sárga, bőven megrakodik vele minden faóriás. Ezek némelyike eléri a tizennyolc méteres magasságot is. A toktermés, amikor beérik, puskalövéshez hasonló csattanással meghasad, és szerteszórja a magvakat. Az így „kilőtt” magvak harminc méterre is elrepülnek. A fa tejét, csapolt „termését” sok-sok évszázaddal ezelőtt is „ipari” célokra használták a Peru és más forróövi tájak területén lakó ősnépek. Az inkák, Peru őslakói jól ismerték már a kaucsuk feldolgozásának titkát, s féltékenyen őrizték a spanyol hódítók elől. A titok ma már világszerte közismert, s mindössze annyi, hogy a hevítéssel feloldott nyersgumiba ként kevernek. Véletlenül fedezte fel ezt közel kilencven esztendeje egy feltaláló. Ezzel megteremtette a mai gumi-ipar alapját. ősi, balzsamozott múmiák mellett

gumitárgyakat, gumicipőket, gumizott szöveteket, gumiból készült italtartókat, évezredes gyermeksírokban gumijátékokat, labdákat találtak. A gumicipők akkor is olyanok voltak, mint amilyeneket jómagam ma is viselek. Ősi sírleletek bizonyítják, hogy a gumi tökéletesen állja az idő minden más anyagot elpusztító hatását. Mostani gumicipőm készítésekor nem hevítették, nem dolgozták ki a gumit, kén sincs benne, mint ahogy nincs a többi, ugyancsak őserdőben készült dohánytartóban, oldalzsákban sem. Ezeket frissen csapolt tejből öntik a formákra, amelyeken megszilárdul a gumi-anyag. Vízhatlan, kaucsuktejjel bevont vászonzsákjaim ma is fontos felszerelési tárgyaim. Elődeik már az ősi inkáknál is használatban voltak. Az őserdeiben ma is az ilyen zsák a nedvesség ellen való védekezés egyetlen módja. Kolumbus Kristóf második amerikai útjáról hozta magával Spanyolországba a kaucsukot. Kortársai azonban még nem látták benne azt, amit annyira kerestek: az aranyat. Ezért nem is törődtek vele. Így aztán elsikkadt a sok másféle érdekesség között. Pedig mint később kiderült, több arany rejtőzött a rugalmas gumiban, mint amennyit Kolumbus és később a többi spanyol meg portugál hódító valaha is látott. A XVI. században Juan de Torquemada spanyol tudós elbeszélte, hogy a mexikói indiánok ruháikat kaucsuktejjel itatják át, és ezzel vízhatlanítják. Sokféle gumitárgyat hozott magával útjáról Spanyolországba. 1735. május 16-án a Francia Akadémia egyik, föld-méréssel foglalkozó expedíciója eljutott Equador partjaihoz. Az expedíció egyik fiatal tagja, Charles Marie de la Condamine, előbb szállt partra, mint a többiek, az indiánok segítségével eljutott Quitóba. és ott találkozott társaival. Charles Marie de la Condamine ezen az úton látott először olyan fáklyákat, melyeket az indiánok a kaucsukfa fehéren csurgó tejéből készítettek. Ezeket a fáklyákat az expedíció tagjai később éveken át használták. A banán-levelekbe csavart fáklyák hatvan centiméter hosszúak és öt centiméter vastagok voltak. Egyegy fáklya két éjszaka világított. Az expedíciónak a gumiról nyilvánosságra hozott közlései nagy érdeklődést keltettek, de a kaucsuk feldolgozásának módja még sokáig titok maradt. Harminc év múlva felfedezték, hogy ezzel az anyaggal radírozni lehet, de számottevő nyersanyaggá. csak akkor lépett elő a hevea terméke, amikor 1839-ben Goodyear kitalálta a vulkanizálási eljárást. Hamarosan kevésnek bizonyult a brazíliai erdők termése, és a kapitalista nagyhatalmak függetleníteni akarták szükségletük biztosítását a brazil kormánytól. Így érkezett el az 1872-és esztendő, amikor az akkori brazíliai angol konzul bizalmas megbízást kapott: szállítson Angliába minél nagyobb mennyiségű heveamagvat, hogy forróövi angol gyarmatokon is meghonosíthassák. A brazíliai hatóságok kereken megtagadták a kiviteli engedélyt. Az angol konzul azonban nem nyugodott bele a kudarcba, és a következő esztendőben, 1873-ban sikerült több ezer kaucsukmagvat Angliába csempésznie. Ez a vállalkozás azonban nem járt sikerrel, mert mindössze hat mag csirázott ki, fejlődött fácskává. de ez a hat fa is hamarosan elpusztult. 1876-ban egy Parában élő fiatal angol, Henry Wickham, óriási lehetőséget látva a gumitermelésnek angol gyarmatokon való meghonosításában, elhatározta, hogy bárhogyan is, de kaucsukmagvakat szerez. Az idő elérkezettnek látszott, amikor az angolok megindították a Liverpool-Para között közlekedő első hajójáratot. A brazilok túláradó barátsággal fogadták a fényűzően berendezett angol hajót, nem sejtették, hogy amikor visszatér Angliába. magával viszi a gumi terén való egyeduralmukat is. Henry Wickham gyorsan cselekedett. Míg az angol hajó felhajózott az Amazonason, azalatt ő a Tapajos mentén elterülő őserdőkben kaucsukmagvakat gyűjtött. Híres volt már abban az időben is a tapajosi kaucsuk. A brazilok, mivel Wickham jól fizetett, igen hamar összegyűjtötték a friss, csíraképes heveamagvakat. Sok ezer magot gyűjtött össze s rakott be Henry Wickham az angol hajó, az „Amazonas” raktárába. Ott már tömérdek gyökeres orchidea volt, amelyet a forróövi virágokat igen kedvelő angol királynő

számára gyűjtöttek. A brazíliaiak a királynő iránti udvariasságbál nem ellenőrizték ezt a szállítmányt, s a hajó a királynő orchideáival, és köztük Henry Wickham kaucsukmagos kosaraival elindult Liverpool felé. A sok kosárnyi magból háromezer kelt ki, fejlődött csemetévé. Ezek Ceylon szigetére kerültek. Ott kitűnő talajra, éghajlatra találtak és meghonosodtak. Ezeknek a fáknak utódai az angol gyarmatbirodalom szerte ültetett heveafák. Az angolok hamarosan a földkerekség kaucsukültetvényeinek nyolcvan százalékát tartották ellenőrzésük alatt. 1899-ben — huszonhárom esztendővel azután, hogy a gumifa magvait kicsempészték Brazíliából — a Ceylonba került, tapajosi eredetű fák már négyezer kilogramm nyersgumit adtak. 1900-ban ugyanennyit. Ebben az esztendőben ötvenegy ezer tonna vadon termett nyersgumi került piacra Brazíliában. 1907-ben a heveaültetvények már ezer tonna nyersanyagot szolgáltattak. Ezt az eredményt megvető mosollyal fogadták a vadon termő gumira büszke brazíliaiak. De ezután már ugrásszerűen növekedett a termesztett, ültetvényeken csapolt nyersgumi mennyisége. Az Amerikaiak hamarosan megirigyelték az angolok jövedelmét, s nekiláttak, hogy utolérjék versenytársukat, mivel fejlődő iparuk — különösen a gépkocsi ipar -gumiszükséglete ezt parancsolta. Eközben több gumiválság következett a világháború előtt és után — mint a mostani is —, amikor a nyersgumi ára mélypontra zuhant. Ez kapóra jött az amerikaiaknak, akik, hogy lenyomhassák a gumiárakat — óriási mennyiségű gumit igényel iparuk —, maguk is telepíteni kezdtek. Ezért Fordék Para államtól hatalmas területű őserdő kiirtására, gumiültetvény létesítésére szereztek koncessziót. Ennek a tervnek szolgálatába lépek most magam is. Egy időre itthagyom ezt a kis pálmaviskót. Összeszedem sárból vert, pálmatetős kunyhómban holmimat. Csomagolok. Ez a kifejezés persze meglehetősen nagyképű, mert mindaz, amit személyes tulajdonomnak mondhatok, lazán elfér két megkopott bőröndömben. De amivel az őserdő eddig itt, a Tapajos-tájon megajándékozott, tekintélyes szerzemény. Mérges- és nem mérges kígyók, vadbőrök, néhány kisebb emlősállat és tömérdek bogár, lepke, óriáspók. Karbidlámpát nemrég szereztem. Későbbi vadonbeli utazásokra gondolva, felszerelésemhez raktam. Két 44-és Winchester és egy 16-os duplacsövű a fegyvertáram. A lőszerrel persze takarékoskodom. Ilyenformán alakult ki az a furcsa helyzet, hogy kétszer is meggondolom, mielőtt rálövök valamire erdei barangolásaim, vadászataim során. Különben a kaboklók is csak öt-hat töltényt visznek magukkal őserdei vadászataikra. Úgy válogatnak a célban, mire lőjenek, mire ne, mint a közmondásban szereplő hazai Marci a vadkörtében. Magam is átvettem ezt a mindenképpen dicsérendő szokást, mert számolni is tudni kell vadászat közben. Elvégre olyan vadbőrért, amelyért csak fél milreist ad a beváltó folyami kereskedő, nem lehet fél milreis értékű töltényt ellőni. S ráadásul azt a kockázatot is vállalni, hogy elmegy a vad, s akkor még a töltény ára sem térül meg. Nekem az erdei állatok húsa is többnyire érték, de ebben a kaboklók nemigen osztoznak velem. Mikor idejöttem, ezt a pálmaviskót úgy találtam itt, roskadtan, elmúlásra ítélve, ahogy előző lakói, a réges-régi kaucsukgyűjtők egykor itthagyták. Foglalás jogán vettem birtokba, hoztam rendbe; kifoltoztam korhadt pálmatetőzetét, felhasználva ehhez a hazai szalma- és nád fedeles birkahodályokon szerzett, idevágó tudományomat. Kedves tanyámmá vált a viskó. Ismernek a tapajosi vadonok s a mellékpatakok vadonjainak kaboklói. Kitűnő erdőjárók, vadászok; s a „fehér kabokló” — ez én vagyok — illeszkedik világukba. Sok olyan kabokló is felkeres, aki már a C. F. I. B. favágója. Tudják valamennyien. hogy a fazendán nemsokára főnöki stallumba lépek. Szeretnének átjönni a fazendára. Különösen két legény sündörög igen sokat körülöttem. Régebbről ismerem őket az Amazonas egyik ingoványos, vízivadban gazdag területéről. Abilio és Jose a nevük. Jórészt ismerem a rám váró feladatokat. Narancs—, mandarin—, citromfa-ültetvényezés, továbbá

banán- és cukornád-telepítés. Kókuszligetek ültetése. És természetesen konyhakert létesítése, illetve bővítése, a főültetvénynek meg a többi erdőirtó munkahelynek főzelékfélével való ellátására. Gondoskodnom kell vágómarha és sertés szállításáról is, mert a fazendán vágóhíd is van. Ezenkívül az irtások burjánzó növényzetének vágása és kultúrnövényekkel, gyapotcserjékkel, ricinusbokrokkal való betelepítésük is feladatom. Egy szuszra elég is ennyi. Csendes körülöttem az éjszaka. Néhány szúnyog zizzen. Apró lepkék, bogarak jönnek a mécsvilágra. Csak a sohasem pihenő, kiirthatatlan patkányok zörögnek felettem a pálmatetőben, a vert agyagfalban. Gondolom, a patkányok kijárnak az őserdőbe, hogy úgy-ahogy megéljenek. Ez közvetve igen hasznos nekem, mert így elég sok kunyhóm körül a rájuk leső kisebb-nagyobb. mérges- meg nem mérges kígyó. Az utóbbiak között erdei óriáskígyók, boa constrictorok is akadnak. Kajmán is nyüzsög számtalan a Tapajosban, a környező mocsárban, árterületen, de nem tudom, elég nagy falat-e nekik a vízpartra merészkedő patkány? Kunyhómnál kis őserdei mocsárbeszögellés van, amely kis kajmánfélék tanyája. A Ford-fazenda szomszédságában több ilyent is láttam. Innen vagy tizenöt kilométerre felfelé a Tapajoson, Pao-d'agua falu aljában mély, ősvadon szegte völgyben, több kilométer hosszan nyúlik be a vadonba a mocsaras terület. Kajmánparadicsom az a vidék, mint minden ilyesféle, vízinövényzettel borított, állóvíznek számító, erdei betorkollás. Vad világ övezi, amely a Ford irtástól egy lépésnyire befelé már ugyanolyan, mint ezer évvel azelőtt volt. Őserdő, amely örökké újul, de nem pusztul. Akkor sem, ha fejszével, tűzzel irtják. Ma délelőtt a parti őserdőben vadásztam, s a lombozat között kipillantva láttam, hogy a ritka vendég, a „Zeantunes” nevű folyami gőzhajó — amelyen annak idején magam is utaztam — eldohogott Boa-Vista, újabb nevén Fordlandia, a főültetvény irányába. Ez a hajó az összekötő az Amazonas-deltával, Belémmel, Para állam fővárosával. Havonkint elhalad tanyám előtt a „MadeiraMamore” és a „Tuchaua”. A „St. Elias” már nem jön, mert elsüllyedt a Felső-Amazonason. Valami víz alatti fatörzzsel ütközött össze. Két gőzbárkás, lanchás is jár errefelé, hajózó kereskedők. De velük aztán be is fejezhetem a tapajosi „közlekedés” ismertetését. üt, országút, egyetlen méternyi sincs errefelé. Vasút pedig, ha szabad így mondanom, itt a jövő század álma. A dollárral ugyan behatolt ide egy „adag” civilizáció, de Brazília-szerte eközben — a hírek szerint — egyre kevesebb és kevesebb a munkaalkalom. Alacsony a borracha, a nyersgumi ára, pokolian alacsony, egy lépést sem érdemes tenni érte az ősvadonban! — mondják a mindenfelől ideérkező kaboklók. Jönnek irtani azt, ami eddig éltette őket: az őserdőt. A malária s általában a trópusi betegségek elleni küzdelemre nem sajnálja a pénzt a C. F. I. B. itteni vezetője, Mr. Kennedy, aki itt a fő-fő hatalom. Ő az, aki fizet, tehát ő a legtiszteltebb amerikano a kaboklók előtt. Mert akadnak, akiket nem tisztelnek az erdei legények. Különösképpen azokat az amerikanókat nem, akik nekiindultak, és egyszer, egyetlenegyszer behatoltak „vadászni” az őserdőbe. Másnap. harmadnap úgy kellett kikeresni őket az erdőből, mint tűt a szalmakazalból. Zsákmányt persze nem ejtett egyik sem, az sem, aki már az első nap magától visszatalált. Így az észak-amerikai Ford-emberek az első vadászkirándulás után valamennyien és csodálatos egyöntetűséggel mindig lemondtak a vadászatról. Néhányan hozzám járnak ámulni. Mondja is egyik-másik új barátom, most már kollégám: sohasem hitte volna, hogy ilyen szépek, színesek, cifra mintájúak a mérges- és óriáskígyók, bogarak, lepkék, óriáspókok. Harmatos reggeleken persze elsősorban tudni kell nesztelenül előrehatolni az ősvadonban, azután tájékozódni, s csak legvégül lőni, ha már a vadász elérte a sűrűben a közvetlen előtte neszelő, felugró állatot. Mert indián módra kell vadászni, cserkészve, minél jobban megközelíteni a vadat. Tapasztalatom szerint minden amerikai vadász előrehaladtában olyan harsogva tépi az őserdő lombját, liánját — különösen, ha szúrós növényzetbe

keveredve türelmét veszti —, hogy dobot verve sem csaphatna nagyobb lármát. Az ilyen vadász legfeljebb szúnyogokat lát, s amikor végre kikerül az előtte élettelennek tetsző őserdő „malomkövei” közül, felhangzik szent esküvése: Soha többé! A C. F. I. B. fazendán eddig az apró termetű némettel, Henry Goemannal barátkoztam össze leginkább. ß a baromfitelep és az egyetlen keltetőgép gondozója. Siegfried Nauck, a másik német, kövér és jóindulatú. Jár, mér és felmér. Gyakran meséli háborús élményeit, hogyan lőtte szét ütegével a legelső támadó francia tankokat. Fényképeket is mutat. Századosi egyenruhát visel, tiszti társaságban. Jóval fiatalabb, mint Goemann. Mindig jókedvű. Nem hiányzik neki a tiszti egyenruha. Körülbelül negyven esztendős. Ryke, a távozó fazenda-főnök, öreg amerikai. Kennedy kikötött egyszer motorcsónakjával viskómnál. Akkor még nem ismert. Röviddel azelőtt érkezett. Mivel éppen szigonykovácsolás közben talált, mindenáron kovácsnak akart alkalmazni a C. F. I. B. ültetvényre. Mosolyogva emlegeti most is ezt az első találkozást, ha eljön hozzám. A kovácsmesterséget én igen kezdetleges módon űztem. Üllőnek egy, itt, a kunyhóm melletti avarban talált, öreg és rozsdás vasdarab szolgált. Kalapácsom is csak afféle, szegek beverésére alkalmas, avult szerszám volt, de a lendület, amellyel a faszénparázsban hevített, szikrázó vasat szigonyheggyé kovácsoltam, igencsak hozzáértésre vallott. Kennedy nézte, nézte a szigonyheggyé alakuló, izzó vasat, s fogalma sem lehetett arról, hogy ezt a tudományt a világháború utáni Magyar Gyermekvédő Ligának köszönhetem. A Liga apám halála után, 1921-ben egyik nyomorúságból a másikba telepített. Monsieur Leon Bandelier courtfaivre-i kovácsmesternél helyezett el, aki üdültetés címén — igen rossz bőrben voltam — kovácsinas minőségben foglalkoztatott. Hogy jól megedződjem, hajnalban kellett kelnem, s ilyenkor mindjárt kitrágyázhattam a lovak, csikók, tehenek alól. Az álla-tok itatása, még hársfateából álló reggelim előtt, ugyan-csak az én feladatom volt. Az edzéshez tartozott a hideg, svájci télben soha be nem fűtött padlásszobám is. A „fűtést” legfeljebb a konyhai tűzhely sütőjében felhevített tégla szolgáltatta, amelyet lefekvéskor jégkoporsónál is hidegebb ágyamba dugtam. Amikor hajnalra a tégla kihűlt, és én megmelegedtem, akkorra a dolgom is kezdődött elölről. Tizenkettedik esztendőmet töltöttem be abban az évben, és hát „ridegtartásban” nőtt, tősgyökeres pesti, a Városliget tájékáról származó gyerek voltam. Viszontagságaim közben úgy meglegényesedtem, hogy néha bizony égnek állítottam Bandelier mester haját. Vad vágta a kútra robogó csi 34-35. oldal hiányzik vel. Olvasom az én derék William Bern barátom levelét. Angolos a keresztneve, de azért ráhallgat, ha találkozunk — a jó magyar Vilmos névre is, mert William Bern magyar. Tehetséges, töprengő, fél vállával akár az egész világnak nekifeszülő ember Vilmos, s az, hogy nem tudja egymaga odább taszítani az egész mindenséget, igazán nem az ő hibája. „Kedves Gabriel!” — olvasom. „Arra kérlek, küldj nekem annyi kajmánbőrt, főként fekete kajmánt, amennyit csak küldhetsz. Bőrcserző kísérleteimhez kellene, mert itt, Belémben ez idő szerint nehezen lehet kajmánbőrt szerezni. Alacsony az árfolyam, s a kaboklók nem vadásznak rájuk.” Erről szól William Bern levele még vagy harminc centi hosszan. Elmosolyodom. Derék fiú Vilmos. Jó pajtásom. Megteszem, amire kér. A kajmánokra különben is haragszom. Alattomos jószágok, sötétben támadnak, nappal gyávák, félnek az embertől. Meglesz hamarosan az a pár tucat fekete kajmán bőr. Egyébként William Bernnek már cégjelzéses borítékja is van: William Bern. Primeiro Cortume Nacional de Pelles de Jacare. Rua de St. Antonio 9. Belem, Est. do Para. Brasil. Magyarul: Első Nemzeti Kajmánbőr-cserző. Tisztelet, becsület Vilmos barátomnak. Bizonyos, hogy számtalan rabló kajmán vallja majd kárát Bern Vilmos cégjelzésének, ha egyelőre' nem kapható

is kajmánbőr Belémben. Mária, William menyasszonya kedves, nagyon szép szemű leány. Szebbet nem is láttam egész Belémben. Apja, Mike John Aboud, társa Vilmosnak, aki szívesen adja leányát a talpraesett magyar fiúhoz. De hát ehhez a házassághoz elsősorban kajmánbőr szükséges, amelyet nekem kell szállítanom. Előttem a széles Tapajos. Partjait őserdő, mocsár, sás szegélyezi, tömérdek a vízicsibe és a vízityúk. Benne pedig rengeteg hal, no és kajmán, amelyet elég nehéz onnan kipiszkálni, mert ha lelövi is az ember, s rááldozza a kajmánbőr beváltási árával egyenlő fél milreis értékű töltényt, a lelőtt kajmán többnyire elmerül. Lemenni érte? Nem, azt azért mégsem. Fél méteres, méteres vízből még kihozom, de mélyebbről már nem lehet előkeríteni. Két nap múltán a döglött kajmánt fel-dobja ugyan a mocsár vize, de akkor már olyan büdös, hogy hozzányúlni sem lehet. Derék magyar pajtásomon feltétlenül segítek mégis. Csak éppen a módját kell meglelnem. Még mindig kezemben tartogatom a levélnyitó halszálkát! Megvan! Szálka a fahegyű nyílvesszőn, és kész a horog. Mi más ez, ha nem világrengető ötlet. Horoggal kell fognom kajmánt. Hogy rácsap, az bizonyos. Mi legyen a csali? Megvan. Pato, vadkacsa. Elég sok úszkál erre-felé, s mert a kaboklók nemigen pazarolják rájuk a lőszert, eléggé óvatlanok. Pedig jó a húsuk. De hát a kaboklónak a bőséges halzsákmány is megteszi, s azt ingyen adja a Tapajos. Halat különben itt nemcsak horoggal, hanem íjjal, nyílvesszővel, szigonnyal is könnyűszerrel ejthet, aki érti a módját. Itt, a mocsarakban. a meleg, napsütötte, nyugalmas vízben a felszínig jönnek a halak, néha húszkilósak is. Az íjászhalász a csónak elejébe áll, s a kétméteres, zsineghúros íjat taszítórúdnak is használva íjjal. nyílvesszővel könnyen zsákmányhoz jut. Csak vigyázni kell, nehogy a víz fénytörése becsapja a célzásnál. Engem ez már nem zavar. s rendszerint bőséges halzsákmányt ejtek. A szép haltesten ugyan ronda sebet tép a százhúsz centimé-teres nyílvessző halszálkás hegye, horga. De ez sem-mit sem von le a bográcsban fővő vagy a sózott, szárított. zsákba rakott hal értékéből. Éjszaka is elejthetnék kajmánt. De ehhez segítségre van szükség, és az éjszakai vadászathoz nehéz társakat találni. Goemannt nem engedi a felesége, de ha engedné, sem jönne. Pillanatnyilag nincs a láthatáron senki, aki velem tartana. Egymagamban meg nem vagyok elegendő az éjjeli kajmánvadászathoz. A paradicsomi békesség, amelyben élek, ilyesformán nem mindig jó. A legelső emberi település a fazendán túl: Prainha. Néhány tucat pálmaviskó mindössze. A túlpartra pedig egy óra az út. Odaát él egy portugál ültetvényes-féle, népes, nyomorgó családjával. de mivel csak lányai vannak, s én nem vőlegényjelöltként megyek segítséget kérni, nem számíthatok rájuk. Bern Vilmos mégsem kívánhatja, hogy az ő boldogsága érdekében én is odaépítsem a portugál szellős pálmakunyhója mellé a magamét. Szerencsére, akad más megoldás. Az iménti ötlet, a horog. Csakhogy akkora horog, mint amekkora nekem kell, itt nem található. Ilyen, cápafogáshoz is jó horog legközelebb innen ezer kilométernyire, Belémben kapható. Pillantásom köpüs szigonyaim fekete nyelű kötegére esik. Ott állnak a sarokban, kétméteres mindegyik szigony nyele, alul tompa hegyben végződik, amelybe pontosan beleillik a szigony köpüje, mint ásóba a nyél. De ezt nem kell beleerősíteni, elég éppen csak beleállítani. A szigonyköpüre kötött zsineg feszesen hurkolódik a nyélre, s így megtartja a szigony-nyélen a szakállas szigonyt, amelyet a nyél súlya célba találáskor úgy belever az állatba, hogy csak késsel lehet kivágni belőle. A nyél dobás után leválik a köpüről, s fenn úszik a vízen, az eltalált állat pedig a szigonyhegyre kötött zsinegnél fogva úgy vezethető, mint a kezes bárány. Pedig néha háromméteres kajmán az ilyen „bárányka”. Odakinn az eresz alatt felszítom a tüzet. Négy hosszú szigonyhegyet — miután levágtam róluk a zsineget — parázsba dugok. Rostélyom ósdi, az elsők közül való varrógép vaslába. Ez a cirádás öntöttvas darab nagyon megfelel arra, amire most majd használom. Az áttüzesedett szigonyt az egyik ilyen cirádába dugva harapófogómmal szép horogformára görbítem. Kész! — nézem az első, még

tüzes „kajmán-horgot”. Eléggé kicsi, szakállas félköre alig hatcentis. De ha egy csali-vadkacsában kettőt helyezek el belőlük, csak meglesz az eredmény. Sisteregnek a tüzes, meghajlított szigonyhegyek a vödör vízben, amelybe — hogy újra eddzem — belehajítom őket. Duplacsövűt viszek magammal a csaliszerzésre. S mellé még a szükségeseket. Vízre tolom a csónakot. Forró a fája, meleg a loccsanó víz a fenékdeszkák alatt. Háncskalapom. foltozott rövidnadrágom minden „ruházatom”. Evezőt fogok. A sugárzó napfény mintha aranylapokkal hintené be a szellőtől fodrozódott, széles Tapajost. Szép látvány. Felfelé evezek az őserdős part mentén. Itt legkevésbé erős a sodrás. Mocsár, sás balról. Vízen úszó lápi növényzet. Előttem száraz fa, kinyúló ággal. Rajta három sötét pont. Vadkacsák. Nem koppantom, óvatosan húzom az evezőt. Elhúzok a felém figyelő. vagy tíz méter magasan ülő. tarka tollú madarak mellett. Mikor megint őserdő következik, puskára cserélem az evezőt. Eleresztem a csónakot. hadd csurogjon lefelé. A duplacsövűt, felhúzott kakasaival. lövésre fogom. Most! Kibukkanok az erdőfal mögül. Két dörrenés vág bele a folyamot megülő csendbe. Mindhárom vadkacsa — egyik siklózva — belecsobban a mocsár vizébe. Kinyitom a puska závárját, új töltényeket nyomok a kidobott hüvelyek helyébe, majd mellém, a csónak fenekébe fektetem a duplacsövűt. Odaevezek, kifogom a kacsákat. Behajítom őket az első ülés alá. Két-két „horog” kerül egy-egy kacsába, mert három már elsüllyesztené a csalit. Minden „horog” fél méteres zsineget kap. s az egész közös szálban folytatódik. A kacsától egy méterre, száraz ágdarabot kötök a zsinegre, úszónak. Kész a „kajmánhorog”. A harmadik vadkacsa jó lesz vacsorára. Éjszaka többször bevilágítottam már ezt a mocsarat, s tudom, sok a vízi dúvad. Mert a kajmán az. Veszedelmes és kíméletlen éjszakai ragadozó, amely nem ismer kíméletet, ha zsákmány kínálkozik. Ember, gyerek, erdei vad, neki egyre megy. Csak a hús, a zsákmány a fontos, amelyet ha elér, magával ragad víz alatti rejtekébe; elsüllyedt fatörzsek alá cipeli, megvárja, amíg ott megpuhul, és rájárhat. Ilyesformán nincs nagy szimpátia az ember és a kajmán között. Szerencse, hogy az a fekete gyerek már ma meghozta a levelet, pedig csak tegnap ment erre a „Zeantunes”. Kár, hogy nem volt több postám — elégedetlenkedem. Pedig ez az egy levél, Vilmos barátom levele is elűzi forróövi lustaságomat. A két kacsa tolla-bőre alatt láthatatlanul mered kétfelé. a két horgas, veszedelmes „szerszám”. Szigonykorukban sohasem néztem volna ki belőlük ilyesféle horog lehetőségét. Egymástól tíz lépésre, csónakomból vízbe teszem a vadkacsákat. Itt vízinövénytől mentes a mocsárfelszín. A két zsineget — óvatosan evezve — kivezetem a sűrűvel borított, leshelynek kitűnő partra. Csónakomat a parti sűrű alá húzom. Az erős szigonyzsinegeket két fatörzs tövéhez kötöm. Telnek az órák. Csak a szúnyogokat kell állnom, mert azok aztán jönnek, csapatostul. Csapkodok, viszketek, s az alkonyi fénnyel érkező szúnyogok lassankint felbőszítenek. Már-már ott tartok, hogy itthagyom a csalikat, s menekülök a szúnyogok elől, vissza a szállásomra, a két vadkacsa meg a négy görbe szigony fogjon egymagában, amit akar. Dühösen figyelek, már nem a csali-kacsákra, hanem arra, hogy mikor száll rám a körülöttem dongó ezeregy szúnyog közül egy, amelyet egyetlen ütéssel elintézhetek. Hirtelen olyat rándul mellettem a horog fonott, vizes zsinege, mintha négy ember rántotta volna meg egyszerre. Elkapom, s szúnyogról, száz viszkető hólyagról megfeledkezve, bevágok. Máris érzem, valami nagy, súlyos jószág „ül” a zsineg végén. Kipillantok a lombrésen. Alkonyi szürkeség terül a vízre, amelyen csak az egyik, szárnyát szétterjesztő kacsa hintázik. Húzom a zsineget, s az, ami a végén van, nagyon engedelmesen jön. Méterről méterre vonom a zsineget, s vizes karikákban rakom le. A másik, harmincméteres zsineg

is hatalmasat rándul, de amikor elkapom, érzem, üresen jön. Semmi sincs rajta. Kiszakadt a kacsa a kajmán fűrészfogai közül. A horgas szigonyvég megakad valamiben a víz fenekén. Nem jön tovább. A másik, amelyen van valami, puhán, majdnem rugalmasan engedelmeskedik. Eleresztem a második, megakadt horgú zsineget. Majd csónakkal kiemelem, nyilván fatörzsbe, uszadékfába akadhatott. Ötméternyi zsineg lehet még a vízben, amikor végre meglátom a lombok előtt, csónakom végénél a kajmánt. Ekkora állatot keveset láttam. Szájából, a félelmes „csőrt” szorosra záró állkapcsok közül tollak állnak ki meg a zsineg. Lebukik, hogy azután csónakomtól két méterre megint felbukkanjon. Nézzük egymást. Legalább háromméteres példány. Ezt mélységes szomorúsággal veszem tudomásul. Vilmosnak nem ekkora, hanem csak méteres, legfeljebb másfél méteres példányok kellenek. Ilyen vastag bőr, mint ezé, legfeljebb pajzsnak lenne alkalmas, de semmi esetre sem arra, hogy kecses női topánkák, kézitáskák készüljenek belőle. Most csak az a kérdés, miként szerzem vissza horogszigonyaimat, mert ezeket nem adom. Kettő is bennakadt a kajmán szájában, s hogy igen alaposan, arra bizonyíték engedelmessége. Soha cérnalábú ölebet nem vezettek könnyebben pórázon, mint én ezt a mázsás, sok pusztításáért, ki tudja, miféle gazságokért felelős kajmánt. Ágcsonkra hurkolom a meghúzott zsineget, nehogy visszahúzza a kajmán, s valami uszadékfa köré csavarodjon a zsineg, mert akkor vége horgaimnak. Felém mered a vízből a kajmán két sárga, érdekes pupillája. Vadság ül bögre nagyságú szemében. Nem hiszem, hogy eleresztene, ha csőrös szájába kaphatna. Mint ahogy én sem engedem el. A duplacsövűt veszem kézbe. Két méterről, a vízre hajló lombok alól mered rám a kajmán. Roppant törzse víz alatt. Szájából még mindig kiáll a toll s a zsineg. Pontosan lövök oda, ahová kell. Szeme közé megy a dörrenve küldött só-réttöltés. Az óriás-kajmán nem vág fel, csak fúj, majd rándulva elmerül. A víz felszínén, a lombok közt szürkés lőporfüst terjeng. A kajmánt zsinegénél fogva parthoz vonszolom. Jól beállt a „horog”, ha ezt a nagy, holt súlyt is kibírja. Nagykarmú lábánál fogva vonszolom ki a vízből a mázsás kajmándögöt. Szétfeszített, ágdarabbal kitámasztott szájából kivágom a szigonyhorgot. Lenőtt nyelvébe, majdnem állcsontja alá vágott az egyik. Ez sohasem szakadt volna ki. A másik szigonyhorog szabadon áll, félig kiszakadva a kacsából. A lelőtt kajmánt otthagyom a parton a sűrűben. Majd üzenek reggel odaátra, az öreg portugálnak, jöjjön át, vágja ki a jacare assu, a fekete kajmán farka tövéből a hájat, mert az a kaboklók szerint igen jó orvosság reumára.

HÁROM FORRÓÖVI TÖRTÉNET Viskóm felé evezek, s már nem bosszankodom túlságosan a balsikerű kajmán-horgászaton. Erdei embernek igencsak nagy kényelem az ilyen galambepe. mint az enyém. A kirándulás minden „eredménye” vagy száz szúnyogcsípés a testemen. Ez már inkább bosszant, de ez is csak olyan csendes indulat. A valóságban persze nemigen lehet galambepe az, amelyet annak vélek maláriától megviselt májamon. Forróövi betegségek ólálkodnak minden itt tanyázó ember körül. Pusztán szerencse dolga, ki, mikor, milyen betegséget szed össze. Terjesztőik többnyire szúnyogok, kullancsok meg más rovarparaziták. Balról vérvörös a víz a búcsúzó, tüzes korong sugárzásában. Áldozóban a nap a távoli, túlsó parti. Urukurituba falu mögött. Lassan sötétedik. Koromszínre vált a vulkanikus eredetű, dimbes-dombos, ősvadonnal borított táj. Evezőt húzó jobb kezem mutatóujján furcsa viszketést érzek. Mintha száz szúnyog szállt volna rá egyszerre. Amikor abbahagyom az evezést s megvakarom, mert átkozottul viszket, látom, a középső ujjíz tele van sűrűn egymás mellett sorakozó. apró hólyagocskákkal. Belső meleg fut át rajtam_ Csak az imént gondoltam a forróövi betegségekre. A víz most már evező nélkül visz erdőalji kunyhóm, szállásom irányába. Nem jó dolog itt az ilyen tünet. Körmömmel megnyomom a nyű módjára szaporodó, parányi hólyagocskákat. Pattogva szakadnak ki, víz szivárog belőlük. Ilyesféle bajt még nem láttam kaboklókon. Nem hiszem, hogy most ugyanaz a nap melegíti hátamat, mint amelyet reggel láttam. Homlokom verejtékes. A malária csak afféle gyerekjáték lehet az ilyen tünettel jelentkező betegség mellett. Az elefántbetegségtől a lepráig mindenféle baj meglepheti errefelé az embert. Nemcsak gyűjtés, vadászat, szép és kevésbé szép őserdő, hanem egyéb is van itt. Határozottan rosszul érzem magam. Körmömmel sorra pattintgatom fel a sűrűn elhelyezkedő, vízzel teli hólyagocskákat. Már vagy egy négyzetcentiméteren bánok el így az orvul támadó, veszedelmes ellenséggel. Mutatóujjam sajog a cseppet sem kíméletes munkától. Mintha megnyúztam volna körmömmel ujjam középső ízét. Felveszem az evezőt a csónakfenékből. Húzok hazafelé. Nem akarok mutatóujjam középső ízére gondolni, de folytonosan rágondolok. Minden eddigi baj jelentéktelenné válik. Az egész világ nyomorúsága odatelepszik a szétnyomott hólyagocskák sajduló, égő területére. Nem szeretem a bizonytalanságot, az ilyesmi itt a legszörnyűbb gyötrődés. Nem tudom, miféle baj, mivé fejlődik? De az, hogy viszketése ezer tűzhangya marásával felér, határozottan kellemetlen. Partra fut csónakom. Súrlódik alatta a homok. Holmimat, tizenhatosomat felszedve, partra lépek. Bokáig süppedek a puha, meleg homokba. Apad a Tapajos. Decemberig apadnak errefelé a vizek. De ki törődik most apadással, amikor egyetlen ujjízben tüzet-lángot vető pokol lobog. Azért fél kézzel is kihúzom a homokra a csónakot, nehogy elsodorja a víz. Kigázolok a part homokjából. Tucatnyi szúnyog röpdös körülöttem. de ki törődik most ilyesmivel? Loccsan a víz, kajmán vág ki a sűrűsödő sötétben, húsz lépésre a parttól. Már kiflit formálva, farkával vadul ver be valamit tátott szájába, ezzel az ütéssel már félig agyoncsapva a szerencsétlen vízi állatot. Együtt merülnek el, összecsap felettük a víz. Mintha parazsat tettem volna ujjamra, úgy érzem. S ezt a parazsat nem lehet se leverni, se eltaposni. Lobog ujjamban a fájdalom, amikor viskómban sarokba hajítom a görbe szigonyhorgokat, iszákomat, s a kígyókkal teli ketrecnek támasztom duplacsövűmet. Megpillantom sötétedő kunyhómban a polcon álló jódtinktúrás üveget. Sebre nem jó a jód, de ujjam csak nyers hús, nem vérző seb. Rádöntök a hólyagocskák vizenyős területére vagy gyűszűnyi, csaknem feketére oldott, erős tinktúrát. Az égő fájdalom meghatványozódik. Ujjam elbarnul. Amikor megszikkad az első réteg

jód, másodikat öntök rá. Majd harmadikat, negyediket. A jódtól barnás-fekete az ujjam. A jódos üveg félig üres. Ujjaim, mindkét kezem, tenyerem tele jódfoltokkal. A jód egyetlen fertőtlenítőszerem. Még Párizsban vettem vagy ötven gramm jódkristályt. Orvosságkészletem különben sem valami bőséges: kinin, fejfájás elleni aszpirin, keserűsó. Kígyómarás elleni szérumom egyetlen fiola sincs. De hiába is volna, mert a hozzávaló injekciós fecskendő is hiányzik. Pedig errefelé igencsak gyakori veszedelem a kígyó. Ellenszere mindössze puszta óvatosságom. Ilyenkor derül ki. hogy micsoda pompás dolog, talán még szemfedőnek is alkalmas az a kéttenyérnyi köszönőlevél, amelyet gyűjtéseimért pénz helyett Hóman Bálint Budapestről küldeni szíveskedett. Kár volt eldobni. Odakinn, kunyhóm előtt, a néhai varrógép rostélyként szolgáló vaslába alatt tűz parázslik. Állandó tűz ez, amelyet a folyton rakosgatott fahasábok táplálnak. Takarékoskodnom kell a gyufával is. Erős fúvással lobbantom lángra a tüzet, rakom rá a tördelt, száraz rőzsét. Most már meggyújthatom a délelőtt jó előre elkészített karbidlámpát. Nincs már olajam, amelyet a mécsbe önthetnék. Fehér karbidfény önti el a kunyhót. Nézem feketült ujjamat. Ahol a sok hólyagocska volt, most a jodtinktúrától pörkös. Mindent elégetett a jód. Viszket kegyetlenül. Nem lehet megérinteni, mert majd lobot vet, olyan érzékeny. Tüzes kín szaladgál bennem. Ha madárpók vagy skorpió marta volna meg, ujjam akkor sem lehetne érzékenyebb. Feketekávét főzök. A kormos, vízzel telt edénybe belelógatom a kávéval töltött, megbarnult vászonzsákot. Így fő majd ki belőle a hatóanyag. Sűrű, inkább „étel” mint ital az így készült feketekávé. Nagy bögre kávét iszom, majd megint bejódozom ujjamat. Már nem fáj. De ahelyett, hogy megnyugodnék, esetek jutnak eszembe, amelyek nemigen javítják közérzetemet. Nem félek a forróöv mindenütt leselkedő veszélyeitől. ezek velejárói foglalkozásomnak. de ennyire alkalmatlan nyavalyában kimúlni, vagy beszerezni valami lassan pusztító, belülről rágó férgességet, túlságosan kíméletlennek tűnik. Függőágyamra pillantok, amely összecsavarva függ a falon, ládaasztalom felett. Alatta a múlt éjszaka abbahagyott naplóm meg fekete töltőtollam. Próbálgatom, tudom-e fogni? Kitűnően megy, csak éppen a bőrfelszín érzéketlen a jódtól mutatóujjamon. Aludni amúgy sem tudok. Hangulatom most éppen megfelelő, hogy felvázoljam egypár novellatervemet. Különösen három kísért, rémít, mintha magam is átéltem volna a kaboklóktól hallott, hézagos történeteket. A rég halott szereplők megjelennek az éjszakában, s most már ők mesélnek. Karbidfény világít naplómra, székem üres kígyóketrec, összehajtott zsák rajta a párna. Kezemben a töltőtoll szinte magától fut a papikon. Az első történet egy forróövi kórház betegszobájában kezdődik. * — Négykeresztes vagy! — olvasta a megkéselt csempész, Maurice a szőke német Heinrich kórlapját, majd hanyatt dőlt ágyán, és félig lehunyva szemét részvétlenül nézte társát. — Négykeresztes a fejed! — mérgelődött Heinrich. Pizsamában ült ágyán és dühösen tépte ki kórházi lapját ágyszomszédja kezéből. — Itt csak három kereszt van. Hol a negyedik?

— Azt majd odakinn kapod meg, a temetőben — intett lustán Maurice a trópusi kórház falain túlra. Heinrich akaratlanul követte a francia lusta mozdulatának irányát, de csak az L alakban épített kórház túlsó falának támasztott, aznapra előkészített, könnyű. gyalult deszkakoporsókat látta. Elfordult a szúnyoghálós ablaktól. Nem akarta látni azokat a vékony deszkákból összetákolt koporsókat, és nem akart gondolni az itteni temetőkre sem. Ezekben az európaiaknak nagyon furcsa temetőkben nem ássák el a földbe, hanem szűk, alig másfél méter magas, koporsóhossznyi téglaházikókba falazzák be a halottakat. Éjszakánként a befalazott koporsókhoz felásnak a föld alól az övesállatok, a tatuk, éles fogaikkal szétrágják a koporsót, és — már nemegyszer mesélték — felfalják a halottakat. Heinrich megborzongott. Maurice ajka körül cinikus mosoly bujkált. Félig lehunyt szemhéja alól még mindig figyelte szomszédját. Heinrich mellett, a másik oldalon kígyómarásos néger nyálzott, nyögött. — Vizet! — hörögte. Senki sem adott neki. Tilos volt. A szérumot már belényomták, de eléggé későn, csaknem öt órával a marás után. A buta ráadásul még azt sem tudta megmondani, miféle mérgeskígyó marta meg. Heinrich rosszkedvűen tűzte vissza ágya fejéhez a minden nyavalyáról könyörtelenül árulkodó lázlapot. A néger ágya fejénél is ott volt a kórlap, rajta a láz fel-le futkározó görbéje alatt a három kereszt. Neki könnyű — gondolta Heinrich —, alighanem már ezekkel a keresztekkel született, a vérbaj nem sok kárt tehet benne. De ő? Nem is olyan régen még tiszta vérrel hajózott át Hamburgból Santosba. Aztán a malária nemsokára idekényszerítette, a kórházba. S itt kiderült minden... Most 39,2 fok a láza. Estére felmegy negyven fokra; reggelre verejtéktől csapzott lesz pizsamája, s mozdulni sem bír a kimerültségtől. Két napja, mióta behozták a kórházba, a maláriától nem érzi a sűrű, erős kávé ízét, utálja az ivóvizet. Hiába hoznának akármit, nem bír enni. Szeme fehérje sárga, mint a citrom. Úgy lesoványodott, mintha kinyúzták volna bőre alól a húsát. Maurice-nak könnyű, ő már gyógyultnak számít. Behegedt bordái között az araszos borotvavágás, amelyet egyetlen, nem éppen baráti öleléssel, verekedés közben vágtak rajta a kikötőben.

— Mit gondolsz, felboncolják majd a feketét? — pillantott a négerre Maurice. Almos szemhéja érdeklődőn felhúzódott. — Rendkívül kedvesek a kérdéseid — ásított Heinrich s végigdőlt ágyán. — Jól fog esni neki, ha meghallja tapintatos érdeklődésedet. Fehérruhás ápoló jött, lázmérőket osztott szét a kórterem betegei között. Mozgás támadt. A magatehetetlen négernek az ápoló nyomta hóna alá a lázmérőt. A beteg üveges szeme kétségbeesetten meredt az ápoló arcába. — Vizet! — nyögte. — Nem szabad! — rázta fejét az ápoló. — Lopez doktor megtiltotta. Csak akkor gyógyulsz meg, ha nem iszol. — A néger gyapjas feje oldalt fordult a párnán. Nem akarta látni az ápolót. Elkínzottan nézte Heinricht, Maurice-t, akiknek éjjeliszekrényén vizespalack, pohár állt. Szinte megbabonázottan meredt a teli vizesüvegre. Neki egyetlen kortyot sem adnak. Mindenki olyan itt, mint az a mérgeskígyó, amelyik kicsapott a cukornádköteg alól, és belemart kezefejébe. Kétségbeesésében akkor ordítva verte magát a földhöz. Az emlék eltűnt, a néger agyában minden összekavarodott. Vér buggyant ki szeme sarkából, körmei alól.

Tapajos-parti magányos pálmakunyhóm...

A vadon világa ugyanolyan, mint ezer évvel ezelőtt volt... Maurice intett Heinrichnek: — Nézd, ez is a kígyóméreg hatása. Ez után következik a vakság. Ismerem a tüneteket. Éjszaka már boncolhatja is a fickót Lopez doktor. Kár — nevetett. s kivillantak farkasfogai —, hogy éjszaka nincs szolgálat a hullaházban. A doktor kénytelen lesz maga szétvágni a fickót, mert reggel temetni kell. Itt nagyon gyorsan romlanak a tisztelt hullák. — Fogd be a szád — mordult rá dühösen Heinrich. A néger izzadt, gyapjas hajából barna kullancs mászott ki. Nem érezte jól magát a verejtékes hajban, ahová nemrég jutott az őserdő növényzetéből. A barna kullancs a párnáról felmászott a lázlapra, és onnan a falra. A sarok felé tartott, oda, ahol Maurice kinyújtott keze a falhoz ért. A kullancs akkor érte el a kéz ujjait, amikor az ápoló bejött a kórterembe, hogy összeszedje a hőmérőket. Maurice is kivette hóna alól a lázmérőt. Megnézte. — Minden rendben! — csettintett. — Reggel kiszedhetik a varratokat, aztán... Heinrich irigyen fejezte be. — Aztán megint átveszed a csempészek irányítását. Maurice nem válaszolt. Odanyúlt jobb hónaljához, megvakarta. A barna kullancs akkor fúrta be magát bőrébe. Az ápoló odaért hozzá, elvette a lázmérőt. — Harminchat öt. Holnap délelőtt mehet! Lopez doktor az előbb mondta a vizsgálóban.

Meggyógyult, Maurice, pedig a vágás, amivel behozták, még a santosi kikötő mértékével mérve se volt mindennapi. — Ebcsont beforr! — nevetett savanyúan Maurice. — De nézze azt a feketét. Már vérzik. Az ápoló kisietett Lopez doktorért. Reggel újra megmérték Maurice lázát. A csempész nyugtalanul dobálta magát, és szeme, mint előző este a négeré, üvegesen csillogott. — Ez nem malária! — mondta Lopez doktor az ápolónak. — Valami más, ismeretlen eset. Heinrich a szomszéd ágyon némi kárörömmel hallgatta. A néger még az éjjel átesett a krízisen. Az ápoló odament hozzá és megitatta. Már szabad volt innia. Maurice abban a percben halt meg, amikor a kórterembe behozták a reggelit. Lopez doktor a telefonhoz ment. — Halló — szólt a kagylóba —, Alberto bejött már? Igen? Akkor szóljon neki, érdekes esetünk volt, hagyjon abba mindent. Mindjárt leviszik a hullát. Én is megyek. — Letette a hallgatót. Heinrich ráhúzta a lepedőt Maurice nyitott szemű, merev, szederjes arcára. Fél órával azután, hogy Lopez doktor megállapította a halált, a boncmester az alagsori hullaházban hozzáfogott munkájához. A jóllakott kullancs kigurult Maurice hajából a márványlapra. Lopez doktor akkor látta meg, amikor a boncmester letette mellé, a márványlapra a lefűrészelt koponyatetőt. A mikroszkópos vizsgálat kimutatta, hogy a kullancs Maurice-nál sokkal erősebb ellenfelet is legyőzött volna... * A karbidláng kiveti fényét a kunyhóból, a fekete éjszakába. Kipillantok a sötét Tapajosra. Hogyan is volt Jones és Jose, a két fekete lelkű kabokló vad históriája? * Párázó meleg terpeszkedett az ősvadon vízparti irtásán. Jones kétségbeesetten ült egy ledőlt fatörzsen. és lecsavarta jobb kezéről a piszkos kötést. Egyik ujja hiányzott. Tegnap alkonyat óta talán századszor szedte le az ujjcsonkból szivárgó, sárga nedvességtől zörgősre vált rongyot. Nézte kezét, az ujjcsonk duzzadt tövét. Megborzongott. Jose, a társa odabenn nyögött a vén, félig összedőlt pálmakunyhóban. Lázas féleszméletlenségben, órák óta vízért könyörgött. Jones már meg sem hallotta. A mutatóujja helyén támadt seb, amelyből nem jött vér, eltompította érzékeit, csak bámult maga elé. Nem látta a zöldellő őserdőt, az irtás aljában hömpölygő, sárga Amazonast, a parthoz kötött és nyersgumival, vadbőrrel megrakott. súlyos csónakot, amelyen félrecsúsztak a pálmalevelekből font takarók. Jones csak ült a korhadó. málladozó fatörzsön, és nézte mutatóujja csonkját, a keményre száradt, piszkos kötést. Valahányszor kibontotta, reszketve remélte, csak rossz álorr, gyötri, s felébred. Leesett ujja ott hevert a lázban gyötrődő Jose függőágya mellett a pálmakorhadékban. Jones már régen észrevette a fekélyeket, de mert nem fájtak, nem törődött velük. Nem törődött a fekete arcán keletkező, pirosas, duzzadt peremű sebekkel sem. Most kába. révalt pillantással, amelyben még felvillant a régi láng egy parányi szikrája. lassan a kunyhó felé fordult. Onnan már nem is rimánkodás, hanem gyilkos düh vágott felé, a függőágyban didergő. lázban vacogó Jose cserepes ajka közül. Jones nem érzett részvétet Jose iránt, be sem ment hozzá tegnap alkonyat óta. Akkor történt... mint egy túlérett gyümölcs, egyszerre csak leesett jobb kezének mutatóujja. Jose különben is már hónapok óta elhúzódott tőle. Külön főzött. evett, ott kuporgott a csónak másik végében. Alig szólt hozzá, csak nézte át egyre riadtabban. Nézte, egészen tegnap délutánig, ameddig le nem verte a láz, akkor kikötött ennél a pusztuló, őserdei kunyhónál.

Jose két napja csak vizet iszik, nyög, hideg rázza. Alig bírt bevánszorogni a kunyhóba. Függőágyát is ő, Jones hurkolta a tartóoszlopokra, amelyekbe hosszú járatokat, mély odukat fúrtak a hangyák. Egyikük sem evett tegnap dél óta. Igaz, Jose már azelőtt sem, napok óta. Megállt benne minden. Jones nem ment be a kunyhóba. Nem akarta látni ujját, amely ott hevert a tetőből hullt pálmakorhadékban, s ezernyi fekete hangya nyüzsgött rajta. Vörösfoltos, fekélyes arcán kegyetlen vonások jelentek meg. A falvakban, erdei tanyákon féltek tőle, és féltek Josétól is. A másokban megbújt félelem hozta össze őket. Más erdei vadászok, kaucsukgyűjtők népes csapatokba verődtek, így védekeztek a Felső-Amazonas néhol még vad indiánjai, az ősvadon száz felől fenyegető támadásai ellen. Őket senki sem hívta ilyen csapatba. Pedro Durónál Jonest meg Josét látták utoljára Joellal meg Torquatóval, a két kaboklóval, akik felszerelésükkel, összegyűjtött nyersgumijukkal együtt eltűntek. Fél éves ügy ez. A többi még régebbi. Jones erőlködött, hogy emlékezzék azokra is, de tompult agya nem működött. — Vizet, hozz vizet — nyöszörgött Jose a kunyhóban. De Jones semmit sem hallott, csak ült a korhadó fatörzsön, amelyre lerogyott, és bámulta ujjcsonkját. Mintha roppant pók fonná hálójába, lenyűgözte a zsibbadtság. Jose kínlódva próbált félkönyökre támaszkodni a piszkos függőágyban. Végre sikerült. Kinézett Jonesra. Ajka kicserepesedett, nyelve száraz, mint a tapló, megduzzadt, alig fért fogai közé. Jones még mindig ugyanúgy ült a fatörzsön, mint előző alkonyatkor. Nem mozdult. — Szomjan veszít! — hörögte Jose. Tágult szemmel nézte a távoli Amazonast, a hatalmas vizet, amelyből neki egy tökhéjra való sem jut. — Jones! — vinnyogta. — Átkozott erdei ördög! Rázta a láz. Beesett szeme gyűlölködve meredt Jonesra. Visszahanyatlott a mocskos függőágyba. Karja lecsúszott, sovány ujjai a szemetes földet érintették. Forróság ülte meg a kunyhót. Jose úgy érezte, megfojtja a meleg. Szíve eszeveszetten lüktetett, gyomra, hasa majd kiszakadt. Alkonyat óta rimánkodik Jonesnak, könyörög vízért, de meg sem mozdul az átkozott. Csak ül és néz, bámulja ujjának csonkját. Néha még mintha vigyorogna is. Persze, lesi az ő halálát, hogy minden, a csónak, a nyersgumi. a vadbőr övé legyen. Jose dühe úrrá lett a gyötrelmeken. Ujjai keresőn tapogattak a szemétben. Már nem érezte a kezére futó hangyákat. Csak a hűvös acélt, a puskacsövet tapintotta. Megmarkolta, felhúzta magához Winchesterét. Aztán lepillantott, és meglátta a hangyáktól ellepett rothadó ujjat. Újra kinézett Jonesra. Dühe fellángolt. Ujjai már nem engedték el a Winchestert. Megöli Jonest, az átkozott feketét. Rothadjon el, ne csak az ujja, hanem ő maga is. Mennyi ideje járnak is együtt? Talán két éve. Addig csak az ősvadon kósza híreiből ismerték egymást, Jones volt az, aki megkereste őt. Csónakja árát — mert ezután már csak egyre volt szükségük — aznap éjjel elitták. Maradék pénzét kockán nyerte el Jones. Hamis volt a kocka — villan benne az elkésett felismerés. Az ő csónakját adták el mert Jonesé volt a jobb. És most mindazt, ami a csónakban van, magának akarja az átkozott! De nem kapja meg!

— Joel, Torquato! — hörgött Jose. — Megöltük őket és most visszajöttek! Vigyázz, Torquato, mert ha Jones fején átmegy a golyó, megint téged talál. Jonest kellet volna megölni már akkor is, nem téged! — De most itt van, talán tíz lépésre, Jones fekete, duzzadt, piros foltos arca. A golyó őt is megöli, mint akárki mást. Jose remegő, száraz ujjai görcsösen szorították a puskát. Iszonyú erőfeszítésébe került a célzás. Joel meg Torquato eltűntek. A láz felhője gomolygott Jose szeme előtt. De azért látott mindent. Utolsó ép gondolatának végső erejével meghúzta a ravaszt: A dörrenés szinte belevágott Jones dobhártyájába. Winchester golyója leveleket tépett le mellette. Fel se állt. Minek? A lövés után hallotta, ahogy a puska koppanva a földre esett. Jose nem tud még egyszer rálőni Nem nézett oda, mégis tudta, a Winchester most ott fekszik az ő leesett ujja mellett, amelyet a hangyák rágnak, hordanak el apró darabokban. Kezére nézett. Középső ujja is dudoros, fehéres, pörkös. Annak is vége nemsokára. A kunyhóból zihálás, hörgő nyögés hallatszott. — Vizet! Jones töprengett, adjon-e? De a kétségbeesés bénultsága ismét leláncolta. Egy harapás dohány kellene gondolta. Lebotorkált a rövid kötélre kötött. mélyre merülő, nehéz csónakhoz. Ott. a csónak végében, az ülés alatt van a csavart kötéldohány. Visszanézett a kunyhóra. Szellő sem rebbent. Mintha ólomból volna, súlyosan nehezedett tüdejére a forró levegő. Felhők gomolyogtak, zivatar készült. Jones bal kezével benyúlt a csónakba az ülés alá, és a következő pillanatban felordított fájdalmában. — Disznó! — Nézte öklét. Keze fején két vércsepp dudorodott az ülés alatt megbújt óriáspók marása helyén. Jones arca eltorzult a fájdalomtól. Vastag bőrű, meztelen talpa nehézkesen taposta az avart. Visszavánszorgott a ledőlt, málló kérgű fatörzshöz.

A vér már megfeketedett a seben. Letörölte. Agyára kábulat borult. Egyre égőbben fájt a marás helye. Tüzes kín futott végig karjában. A vonuló felhőgomolyok eltakarták a napot. Kövér esőcsepp hullott Jones forró bőrére. Nehezen eszmélt. Bal karjában a pokol minden kínja lüktetett. Mire feltérdelt, mennydörgésszerű robajjal zuhogott az ősvadonra. a folyamra a felhőszakadás. Térdén kúszva, sarat markolva. csuromvizesen mászott a kunyhó felé. A kunyhó előtt agyonázva lerogyott. Meglátta az ezernyi hangya feketedő vonalát. amely leesett ujjához vezetett. Odabent mozdulatlanul. súlyosan lógott a függőágy. — Jose! — nyögött Jones. Jose már nem nyálzott. Nyelve püffedten, kéken dagadt ki fogai közül. — Vége! — mormogta Jones, a leprás. — A sárgaláz... — aztán már semmire sem gondolt többé. Mintha csak pihenőre térne, elnyúlt a sárban. A szőrös, fekete. tojásnyi potrohú pók-óriás lomhán mászott át a beszivárgó eső elől a másik csónakülés alá. * Felettem a viskó korhadó pálmatetőzetében bált rendeznek a patkányok. Fáradt vagyok, de nyugtalan, papírra kívánkozik még a harmadik történet is. A gonoszság története. * Parányi, fehér fogkrém-kígyó mászott ki a tubusból az új fogkefére. Hans Klaus, a fiatal német tudós élvezettel nézte. Szőrét hullató, régi, megpuhult fogkeféje két eldobott, üres konzervdoboz között hevert a kis irtáson. Klaus még az este hajította oda. amikor éjszakai szálláshelyét készítette. Új fogkeféjét az imént szedte ki vászonzsákjából. Már megborotválkozott. ujjaival végigsimította barna, napégette arcát. Félcombig vízben állt csónakja mellett, amelyet harmattól nedves kötél hurkolt egy parti pálmatörzshöz. Klaus akárhol járt, gyűjtött, tanyázott az ősvadonban, minden nap borotválkozott. A fogmosás szertartását, akármilyen fáradt volt is, minden reggel és este megismételte. A Rio-Negro fekete vizén néhány foltocska úszkált ott, ahová Klaus a habzó fogkrémet kiköpte. Kiöblítette száját. Széles ívben loccsantotta ki a tökhéjból a maradék vizet. A fogkefét, amely fogínyétől kissé véres lett, belemosta a gyöngyözve elfutó vízbe.... Pompás dolog” — gondolta, miközben eltette a fogkefét —... ez az óriás fürdőkád. Kicsit veszélyes ugyan. de hát világos nappal csak nem esznek meg a kajmánok”. Hans Klaus harminchat esztendős volt. már elismert tudós, aki a bogarak, lepkék világa mellett szívesen tanulmányozta a csúszómászókat is. Az ősvadon úgy tárta fel előtte lombok alá és vizek mélyére rejtett titkait, mintha maga is segíteni akarná. A kutató testestüll-lelkestül tudományának, az ősvadon csodálatos állatvilágának élt. Fokozódott a forróság. Mielőtt partra gázolt, gondosan kitisztította körmeit, ujjaival hátrafésülte szőke, hullámos haját. és ismét megmosdott a hűs, áttetsző vízben. Vízgyöngyök peregtek végig naptól sötétbarna bőrén, ahogy tenyerével vállára, mellére szórta a vizet. A nap sugarai elérték a csónakot, de még árnyékban hagyták a partot és az őserdő magasba nyúló növényfalát. amelynek frissen vágott kis irtásán Klaus felütötte szállását. Függőágya két pálmatörzs között himbálózott, körülötte még az este csapkodta le fejszével az árnyékban tenyésző, szürke levelű alj-növényzetet. Vízhatlan ruhászsákja, gyűjtőeszközei, Remington puskája a jobboldali pálma tövében hevert. Csónakjából még csak partra sem rakta a mérgeskígyók számára magával hozott, sűrűn rácsozott ketreceit. Este nem volt ideje pálmatetőt húzni holmija, függőágya fölé, s így csak a szúnyogháló fogta fel a lehulló, éjjeli harmatot. Felnézett a kéklő égboltra. Nem lesz eső — állapította meg.

A parton szárazra törülközött. A nap állásán látta: hét óra lehet. Agyonvágott vállán két szúnyogot. Későn. Már érezte is bőrén a viszkető. növekedő duzzanatot. Egy pillanatig arra gondolt. jó volna még lustán, élvezettel visszaheveredni a függőágyba. Valahogy ügy, olyan gondtalanul. mint az ősvadon barna- meg fekete-bőrű kaboklói. De német alapossága nem engedett meg semmi ilyesmit. Nem sújtotta le a negyven Celsius fok feletti meleg taglóin sem. A csónakpadon felejtette a pohárként szolgáló tökhéjat, az új fogkefét, a fogkrémes tubust. Visszalépett értük a vízbe a csónakhoz. Mire a függőágynál mindent belerakott zsákjába, a forróság már újra megszárította bőrét. Gyorsan szikkasztatta a meleg az éjjel hullott bő harmatot az avarról. a növényzetről is. Klaus szerette az életet. Ha valamelyik faluban megringatta előtte csípőiét egy fekete, félfekete vagy barna leány, vére felizzott. De mindenekelőtt az ősvadoné volt. Élesen látó, kapcsolatokat, összefüggéseket kereső, fiatal tudós. Ahogy körülnézett a kis irtáson, tudta, egész szívével szereti a kemény, kíméletlen. egyenlítői ősvadont. Tudása, izmainak ereje pán élként védte. Nem félt semmitől és senkitől. De bátorságában is óvatos maradt. Soha nem volt oktalanul vakmerő. Tudásával párosult józansága avatta igazi kutatóvá. A meztelenség csak indiánnak való! — gondolta, amikor előhúzta ruhászsákját. Inget, hosszú nadrágot, térdharisnyát és bakancsot húzott. Bakancsát már hintázó függőágyán ülve fűzte. Felállt és becsatolta barna színű, erdei növények foltjaitól tarka nadrágja szíját. Szeretett hosszú vászonnadrágot viselni. Az őserdő indái, ágai, tüskéi nem vérezték, horzsolták fel térdét, bokáját Gyűjtő útjain, vadászat közben legszívesebben — akár csak hamburgi diák korában — gumitalpú tornacipő viselt. Bosszankodott, amiért a nagy melegben hamar felszárad az avar, zörgős lesz a száraz gally, az erdei, törmelék. Friss vadhúsra semmi remény. Pedig nem szerette a konzervet. Ha tehette, gyűjtőútjain mindig friss húson élt. Jó ötven kilométerre evezett víz ellenében Manáustól idáig. Mi az ördög volt az, ami este itt megállított, éjszakázásra bírt? — töprengett. Valószínűleg az a kicsi, keskeny rés, amely hívogatón nyílott a sűrű. parti növényzet között. Itt nem került annyi fáradságába irtást vágni a sűrűben, mint másutt. De, ahogy befelé pillantott, a függőágy mögött sűrűsödő zöldbe. úgy látta, mintha az, indák, levelek aljában törtebb volna az avar, mint idekint. Csaknem olyan, mintha ösvényt tapostak volna benne. Ott pedig — meglepődött — egy inda friss sebhelye, levágott vége fehérlik felé. Bizonyosan tudta, nem ő vágta el, nem is járt arrafelé. Azután a sűrű. zöld meg szürke levelek, liánok között meglátta a lombozattól félig eltakart kaboklót. A félmeztelen, sebhelyes arcú, izmos ember őt bámulta. Sűrűn göndörödő, gyapjas haja, néger vérre vallott. Rövid, agyonfoltozott nadrágot viselt. Mezítláb állt a korhadó avarban. Bal keze bekötve, jobbjában — azzal csaphatta le imént az útjába került indát — bozótvágókést szorongatott. Sötéten, bizalmatlanul nézett. Vajon mit akarhat ez a szótlan, rosszarcú kabokló? Mintha maga a halál állna ott kaboklóbőrben. Klaus megpróbálta lerázni magáról a hirtelen rátört rossz érzést. Nézte az erdei embert, az meg nézte őt. A kabokló lárvaszerű arca mosolyra torzult. — Bom dias, Senhor! — Jó napot, köszönt. — Bom dias! — Klaus a félmeztelen. rongyos kabokló kezére nézett. — Megsebesült? Segíthetek valamit? — Nem. Köszönöm. Már régi... gyógyul. — A kabokló lecsapkodott még néhány indát, gallyat, s közelebb gázolt a szürke harasztban. Kardnak is beillő kését az avar borította humuszba szúrta. — Honnan, Senhor? — Manáusból. Bogarakat, lepkéket, kígyókat gyűjtök. — Azt lehet itt, Senhor. Sok van belőlük. Én is mutathatnék egypárat, csak úgy, mulatságból

szedtem össze őket. Nincs messze a kunyhóm, nem akarja megnézni? Amikor Klaus elindult a kabokló után. nem vette magához Remingtonját. Az ilyesmi ellenséges, udvariatlan gesztusnak számít. A folyók, patakok mentén épült, idegen, őserdei kunyhókhoz fegyver nélkül illik ellátogatni annak, aki kiköt a közeli irtásokon. Nehezen követte a sűrűben a gyorsan haladó, vissza sem pillantó kaboklót. Az egyre gyorsabban ment, mintha eloldott volna magában valami belső féket, amely az előbb lefogta. Rég kidőlt, óriás fatörzs szakította erdei tisztásra léptek. Pálmalevelekből rakott, primitív, féltetős viskó állt a kiszáradt, összetört fatörzs szomszédságában. A kabokló visszafordult, látni akarta, követi-e az idegen? Közben elszarusodott talpával majdnem belelépett a kunyhó előtt pislákoló tűz zsarátnokába. A parázson, kormos bádogedényben feketekávé forrt. Akkor tehette oda a kabokló, amikor kiment a vízpartra. Szutykos függőágy himbálózott, néhány szokásos szerszám, íj, szigony hevert a pálmatető alatt. Mandioka-liszttel tele kosár lógott dróton a fedél alól, mellette egy köteg szárított hal és egy félig üres zsák függött. A mindent meglelő és elpusztító hangyák ellen kellett így védekezni. — Mit csinál itt egyedül? — kérdezte Klaus. hogy megtörje a csendet. — Nincs túlságosan messze Manáus? A város környéken sokkal könnyebben élhetne. Az ember vállat vont. — Ki itt, ki ott szeret, Senhor. Nem vagyunk egyformák. Üljön le nálam. Klaus leült. Figyelte a kaboklót. Ez az ember fél, ez nyilvánvaló, ezért rejtőzködik. De mitől fél? Ki, mi elől menekül vajon ez a vad képű. alattomos pillantású kabokló? Gyilkolt volna? Lehet. De ez a hatóságok dolga. Ő nem gonosztevőket, hanem lepkéket, kígyókat keres. Körülnézett. Nézte a vad. természet rendezte hátteret, amelyet kidőlt fatörzs szelt ketté. Csak a hátát látta a guggoló kaboklónak, aki a parázsló tüzet szította, s addig maga elé húzta a feketekávés edényt. Jólesett a hűs, erdei árnyék. Klaus nézte az embert. a jól-rosszul összetákolt kunyhót. Elképzelte, milyen érdekes lehetne ez a kén egy festő vásznán. A kabokló ép jobbjával két tökhéjedényt húzott maga elé. Klaus nem láthatta bekötözött bal kezét, és azt sem látta. csak hallotta, amint a tökhéjakba csurgott a feketekávé. A kabokló felállt, bement a tető alá_ Rozsdás bádogdobozban cukrot hozott. Aztán fölemelte a földről a forró feketekávéval teli tökhéjat, és odakínálta Klaus-nak. A német elvette. Kellemes ilyenkor a kávé. Cukrot csak egyetlen kanállal tett bele. Nem akarta fogyasztani a szegényes készletet. A kabokló is cukrot kapart a maga félliternyi kávéjába, azután bement vele a pálmatető alá. Amíg a kávét kortyolták. nézték egymást. A kávé a barátság itala, de a kabokló némasága csaknem ijesztő volt. Szeme résnyire nyitott, vadul villogó. Arca torz, ijesztő. Nem, ez a kifejezés nem a barátságé — gondolta Klaus —, ez a gyűlöleté. Kiitta maradék kávéját. A mereven figyelő, vad arcon torz, győzelmes mosoly váltotta fel a gyűlölködő kifejezést. Klaus megborzongott. Ez az ember kávéval kínálja, s közben úgy nézi, mint a csörgőkígyó a zsákmányát. — Köszönöm! — Klaus az üres tökhéjjal a tűzhöz lépett. — Hol van, amit mutatni akart nekem? A kabokló, mint a megriasztott állat. mozdult, szeme félelemmel villant. Mielőtt még Klaus letehette volna az üres tökhéjat a kormos kávésedény mellé, a kabokló villámgyorsan felugrott. és eltűnt a viskó mögött kezdődő folyondáros, csüngőlombú sűrűben. — Halló! Mi az? Ne féljen! Jöjjön vissza! — de a kabokló nem válaszolt. Eltűnt. Klaus körülpillantott. Haragudott önmagára. Minek jött ide? Mit akarhatott ez az ember? Nemrég vehette be magát ide, a vadonba. Valószínűleg csak vízért jár ki a Rio-Negróra. De akkor hol a csónakja? Mert csónak nélkül nem jöhetett ide. Talán elrejtette. A parti sűrű mindenütt mélyen behajlik a víz fölé, nemcsak csónakot, akár egy gőzbárkát is el lehetne rejteni alatta.

Még érezte a kávé friss zamatát, finom aromáját, de a forró kávétól újra megfájdult az ínye. Ezt csak most vette észre. Nyelvével a szivárgó, sós vért ízlelte. Persze, az új fogkefe. Még éles és kemény, ő meg úgy dörzsölte vele a fogát, mint a régi, megpuhult kefével. Elindult vissza, szállására. Nem akart a kaboklóra gondolni, de nem bírt szabadulni a kellemetlen emléktől. Próbálta menteni a sebhelyes képű kaboklót. Hiszen kávéval kínálta. Sokat is adott a nagyon kevésből. Mégsem kellett volna elfogadni azt a kávét. Megrázkódott. Émelygett az undortól. Kiköpött. Nyála véres volt. Egyre gyorsabban gázolta az avart, a harasztot. mintha üldözte volna valami a folyam felé. Percek múltán világosodott a sűrű. Kiérkezett az irtásra, ahol alig egy órája meglátta a félmeztelen, forradásos arcú, bugyolált kezű kaboklót. Zsákjából kivette kézi tükrét, és megnézte fájó ínyét. Még akkor is szivárgott a vér fogai tövéből. Nem akart a bekötött kezű kaboklóra gondolni. De a bekötözött kéz emléke üldözte, míg lefelé evezett a folyón. Aggodalom szállta meg. Iszonyú, riasztó álmok gyötörték. Nem tudott tovább gyűjteni. Visszatért Manáusba. Az első pirosas folt fél esztendővel később jelent meg Klaus arcának bal oldalán. Dolgozószobája tükrében látta meg. Nem csodálkozott. Várta is talán. Ez az első, utána jön majd a többi piros folt. A többi? Nem! Tudta: az őserdőbe menekült bélpoklos kaboklo, miközben a barátság italával kínálta, valójában halálra ítélte őt. Tagjai mintha kihűltek volna, agya gondolattalanul kongott. Levette a megtöltött Remingtont a fali fegyvertartóból. Felhúzta a kakast. *

Hans Klaus — csak nevét változtattam meg — tragédiája valóban megtörtént. Erre vonatkozó feljegyzéseit egyéb írásai között találták meg. Én még Manáusban hallottam történetét H. C. Boy német rovarkutatótól, aki 1935-ben a Rio-Negrón ugyancsak leprában pusztult el. Írás közben többször megnéztem jobb kezem mutatóujját, a jód sötétbarna foltjait. Az agyonmaratott. ismeretlen fertőzés alighanem a múlté. Megszűnt a fájdalom. Másutt nem fedezek fel magamon hasonló hólyagocskákat. Most, hogy megírtam történetüket, nem kísértenek többé a vadon szerencsétlen áldozatai sem. Fülledt az éjszaka. Cigarrók, zöld tücsökfélék muzsikálnak körülöttem az őserdőben. A fülledt, trópusi éjszaka, az ősvadon zsongító neszei lassan elkábítanak. Íródeákja vagyok saját erdei életem körbe futó. a kört minden nap újra záró élmény- és tapasztalat-sorának. Afféle „vödör” nekem naplóm. Beleönthetek mindent, jót és rosszat egyaránt. És mindig kimeríthetem belőle, amire emlékezni szeretnék a visszahozhatatlan tegnapból. Most pihenni tér a tegnap. Nyugodalmas jó éjszakát! Mennyit aludtam? Néhány óra hosszat? Nem tudom, pillanat alatt éber vagyok, amikor viskóm előtt először csattan a taps. Kerítés, csengő, kolomp nincs errefelé. A jó szándékú látogató, nehogy a házigazda első meglepetésében puskával fogadja, udvariasan tapsol egy sort, ezzel jelzi érkezését. Függőágyamból kilátok a Tapajosra, a magas küszöb fölött. Odakint a túlparti vén portugál várakozik, és szorgalmasan veregeti össze szikkadt tenyerét. Miféle gondolattávíró morzejelei hívhatták ide? Kimászom függőágyamból, belebujtatom lábamat óriás papucsaimba. Átlépek a Winchesteren s gyűrött pizsamában barátságosan intek látogatómnak. — Vem-ca, Senhor! — Jöjjön, uram! A vénség ráncos képe felragyog, amint meglát. Máris átlépi a neki térdmagasság fölé érő küszöböt. Kezében papírdoboz, amelyet át- meg átkötözött saját termésű curua-rostból sodort zsineggel. Kezet rázunk, utána nagyon udvariasan megveregetjük egymás lapockáját, ezzel jelezve a kölcsönös jóindulatot. Vendégem ezután kibont dobozát. Óvatosan belepislog, de nem nyúl bele, csalj odatartja elém. — Viu, Senhor? — Látja, uram? Látom hát... az óriási lyukat a doboz fenekén. A méregbe jött portugál súlyos, a szenteket emlegető, de egyáltalán nem vallásos jellegű szóáradatából megtudom, hogy azon a lyukon át olyan, de olyan óriás-szarvasbogár távozott, amilyet sem ő, sem én, sem pedig senki más Brazíliában még nem látott. — Mikor bekötöztem a dobozt, még zörgött! — kesereg a vénség. Látszik, szívből sajnálja a fél milreist, amelyet a szarvasbogárért remélt. — Jöjjön, evezzünk át hozzám, Senhor. Fogunk odaát tízet is, akkorákat, mint a fél karom. — Mutatja is sovány, inas karján, mekkorákat. — Nem. Köszönöm. Ma nem érek rá. Délután se, és este se, mert kis kajmánokra vadászom. Legalább két tucatot kell küldenem Belémbe, mielőtt átköltözöm a Ford-fazendára. — Kár! — bámulja búsan viskóm talaját a portugál. — Pedig szívesen látnánk magát valamennyien. Éppen emiatt nem megyek. — Senhor! — fordulok látogatómhoz. — Úgy tudom, gyakran kínozza a reuma. Tegnap délután lelőttem egy fekete kajmánt; ha nem sajnálja a fáradságot, evezzen el, és vágja ki a dög farka tövéből a hájat. A legjobb orvosság reuma ellen. — Pompás! — csillan soványka vendégem szeme. — Máris indulok. Amíg lekísérem csónakjához, elmagyarázom, hol leli meg a kajmánt. Nézem, mint tolja vízre csónakját s tűnik el ár ellenében szapora evezéssel a lombfal mögött. Partra húzott csónakom

lábdeszkáján ekkor meglátom a portugál papírdobozából megszökött szarvasbogarat. Pompás példány, valóban, bár némi túlzás azt állítani, hogy ez Észak-Brazília legeslegnagyobb szarvasbogara. Két ujjam közé fogom széles hátán kicsit szétcsúszott, barna szárnyait, és felviszem preparálódobozomhoz. A jó tizenkét centiméteres bogár kapálózik, szabadulni igyekszik. Bizonyosan kirágta a doboz fenekét. s amikor a portugál rátette a dobozt az evezőpadra, hogy partra húzza saját csónakját, kimászott börtönéből. A fél milreist megkapja az öreg, amikor visszajön. Ennyit megér a szép bogár. De a túlsó partra nem megyek.

A „fehér kaboklo”, — ez én vagyok A zsákmány ezúttal egy pápaszemes kajmán

Óriás anakonda Mikor elkészülök a nagy fedelesszárnyú preparálásával, rendbehozom az eresz alját, a viskót. Sok munkám nincs, de eléggé sok időt elvesz, míg a mérgeskígyós ketreceket lehordom a Tapajoshoz, és megfürdetem őket. Alig végzek, amikor befordul a portugál csónakja kis kikötőmbe. — Megvan a kajmánháj, Senhor! — gázol felfelé a homokban vén portugálom, és lóbálja felém papírdobozát. A doboz feneke domborúan hajlik a súly alatt, látszik, alaposan megrakta. — Nem hordták el a kajmánt a dögkeselyűk? — Nem, a legjobbkor érkeztem. Még éppen csak megkezdték. — Akkor jó! De ide nézzen, Senhor — hívom a viskóba —, megfogtam a szökevényt. Csónakomba esett, amikor rátette az evezőpadra a dobozt. — Nagyszerű, Senhor! — örvend a vénség. Ravaszkás mosollyal teszi el a fél milreist. A kajmánhájról nem esik szó. Elvégre elevezett érte, és különben is nekem mindegy lehet, hogy az övé vagy a keselyűké lesz-e a zsákmány. Vendégem elevez. Visszamegyek kunyhómba, ahol a kígyóketrecekről csepegő víz kis tócsákba gyűlik a döngölt agyag gödreiben. Nincs kedvem vadászni. A nyugtalan éjszaka most megbosszulja magát. De errefelé minden perc tele van eseménnyel, csak figyelni kell. Szemnek, fülnek át kell fognia a vadász körüli területet, amit nem lát, azt zajai árulják el. Most hát csak figyelek. Bőgőmajmok csordája harsog felettem. Afféle lézengő „dalnokai” ezek az ősvadonnak. A kaboklók guaribának nevezik őket. Legtöbbjük fekete szőrű, de akad köztük barna, sőt vörös is. Vörös „csuhába” különben a vénség öltözteti a hímeket, üvöltenek, gondtalanul dalolnak reggel és délelőtt, alkonyatkor és este, amikor a lombkupola legmagasabb pontjára telepedve a kelő vagy búcsúzó napot köszöntik. Fogságban szomorúak. Igaz, mitől is volnának vígak, amikor a derekukra kötött madzag, az eléjük vetett banán, fél narancs az ember hatalmát bizonyítja, az emberét, aki megfosztotta őket szabadságuktól. Nem tartok sem majmot, sem papagájt. Még az ajándékba hozott legszebb arara-papagájt sem fogadom el. Sok baj van velük. Inkább csak az asszonynép meg a játékos kabokló-kisgyerek szórakozása az ilyen jószág. Én nem tölthetem a vadászatra, gyűjtésre alkalmas, drága időt a fogoly állatkákkal bíbelődve. Talán túlságosan is rideg vagyok önmagamhoz, de az ősvadon és a víz, köt jó barátom, bőségesen kárpótol mindenért. Csak

afféle „megálló” életemben a C. F. I. B. pihenő, ahonnan, amikor elég erőt gyűjtöttem, tovább indulok célom felé. Erről nem mondok le. Hív az Uatoma folyó ősvadona.

ÉJSZAKA A MOCSÁRBAN Konzerv-vaj sistereg a zsarátnok felett, a rostélyra helyezett lábasomban. Tucatnyi, tündöklően kék inamba—, vadtyúk-tojás hever a tűz mellett. Nem messze innen leltem a tojásokat, egy kidőlt fatörzs alatt. Rőzsét akartam szedni, hogy halat süssek. Közben inambu-kakast riasztottam fészkéről, tojásairól. Bizony, inambu-kakast, mert ebben az erdei madár-családban az a ,,szokás”, hogy a tyúk csak tojja, de a kakas költi ki a kis inambu-csirkéket. Ez esetben ez a dicséretes kakasszándék nem valósult meg. A tojások még melegek a madár tollától, testének melegétől. És — ez a legnagyobb csoda — nem fiasak. Alighogy rájuk ülhetett a kakas. Hat tojást ütök fel, tökhéjba csurgatva. Só is kerül bele. Éppen felverem, amikor túlfelől, a viskó Tapajos felőli oldaláról taps hangzik. — Lehet! — kiáltok. Viskóm sarkánál Jose, kaboklo barátom kissé vad ábrázata jelenik meg. Persze, szombat délután van. Üdvözöljük egymást. Elmosolyodik, amikor meglátja a szép tojásokat. Beleöntöm a sistergő vajba a felvert tojást, azután illendően, mint errefelé szokás, megkérdezem: — Servi, Senhor? — Szolgálhatok, uram? — Nao, Senhor! — Nem, uram! Rázza fejét Jose, mert az itteni udvariasság ezt így követeli. Csakhogy én magyar vagyok, és nem udvarias brazil, aki miután ilyenképpen eleget tett az illendőségnek, nyugodtan megebédel látogatója szeme láttára. Jose tiltakozása ellenére másik lábasba újabb darab vajat teszek a konzervdobozból, s a lábast a tűzre állítom. De a hat tojás felverését már rábízom, süsse meg magának ebédjét. Meg is magyarázom neki, hogy nálunk Magyarországon vagy kínálnak, vagy nem. Ha ott visszautasítják a kínálást, az éppen olyan udvariatlanság, mint itt az, ha elfogadják. — Azt gondolom, Senhor — lök Jose három perccel később kapunyílásnyira tátott szájába egy hatalmas marék farinhát, mandióka-morzsát a rántotta mögé —, hogy mégiscsak jobb a ti szokásotok. Magam is így gondolom. — Jose! — fordulok ebéd után a barnabőrű legényhez, aki ez idő szerint mészáros a fazendán. — Elkísérnél este, sötétedés után kajmánvadászatra? — Sötétedés után? — Igen! Vagy másfél-két tucat kisebb kajmánt szeretnék lőni. — Sötétben? — Koromsötétben. Velem jössz? — Igen! Jose, a vad fickó képéről lerí a kíváncsiság. Ilyesmit nemcsak hogy ő, de még nagyapja se pipált. Jó ideig tűnődve néz maga elé. Üldögél az esti kajmánvadászatot várva, minden kabokló-vendégem kedvelt helyén, a magas küszöbön. Én közben bogarakat, lepkéket rakok áttetsző papírzsákokba, ráírom a keltezést, lelőhelyet. Jose néma bizalma jólesik. Igaz, talán kíváncsiságának és közismert bátorságának is része van abban, hogy kérdezés nélkül csatlakozik a merőben újszerű, számára ismeretlen vadászathoz. Nézem a legényt. Bőre sötétbarna, válla széles, izmos, haja dús, éppencsak annyira nyírott, amennyire a legrátermettebb kaboklo időnként baráti szívességből megszabadítja tőle. A kajmánvadászat errefelé nem különleges dolog, csaknem olyannak számít, mint odahaza, Magyarországon télidőben nyulat, vadlibát lőni. Szinte kényszerít ez a vízi duvad, ha meglátom a Tapajosban vagy a környező, kisebb ingoványokban, amint dülledt szemmel a partot figyeli, hogy — lőszertakarékosság ide vagy oda — rápuskázzak.

Jose is, mint minden kaboklo kérlelhetetlenül gyűlöli őket. Ősi, természetes védekezési ösztönből fakad ez a gyűlölet, mert a kajmánféle nem tiszteli, csak óvatosan kerüli az embert. De ha módja van rá, lecsap. Nem egy tragikus végű kajmánhistóriát hallottam, mióta a vadont járom. Ezek éppenséggel nem növelik a kajmánok iránti jóindulatomat. A vad és éhes kajmán, folytonosan zsákmányt remélve, egyre a part közelében ólálkodik. Ma persze már nem teszem meg azt, amit eleinte, ideérkezésem után tettem. Akkor még a Tapajos közepén úszó kajmánt is elejtettem. A parttól száz-százötven méter távolságban úszó kajmánnak csak szeme, háta és farka tövének hármas kúpja látszik ki a vízből. Ha az ilyen kajmán zsákmányt remél vagy veszélyt sejt, csak két óriási, dülledt szeme áll ki a vízből. A kajmán természetrajzához tartozik, hogy állja a szeme, feje mellett vízbe csapó puskagolyót. Nem riad meg tőle. Éppen ennek köszönhetem a puskázási tudományom iránti tiszteletet s a kaboklók barátságát már a fazendán is. Nemrég történt az eset. Jose meg a többiek: Abilio, Joel és Miguelzinho egymás kezéből kapkodták ki a Winchestert, hogy rálődözzenek a fazenda előtt elúszó kajmánóriásra. Miguelzinho kezéből én vettem ki a Winchestert. A dülledt szemű, partra figyelő kajmán vagy százhúsz méterre a parttól akkor már elúszóban volt. Százéves tapasztalata szerint az ember ilyen távolságból már nem jelenthetett veszélyt. Dörrent a Winchester. A kajmán óriási loccsanással ötször is megpöndörödött a vízben, aztán elmerült. A kaboklók persze nem tudhatták, hogy odahaza ötven méterről biztosan lőttem golyóval a húszfillérest vagy a lengő cérnára kötött diót. A kajmán szeme jóval nagyobb a húszfilléresnél, diónál. — Azt is! — mutatott Miguelzinho egy másik, a folyamra boruló erdő aljában úszó kajmánra. Vöröses volt a víz, áldozóban a nap. A vérszínre festett vízben alig látszott a kajmán szeme. Olyasféle volt csak, mint a céllövöldében a forgókorong. Pillanatnyi célzás után eldörrent a 44-es. Óriási loccsanás, a kajmán elmerült. — Senhor Gabriel! — nézett rám Miguelzinho. — Ez nem lehet véletlen. Tennél még egy próbát, Senhor? Nézd azt a vén bikát, reggel úgyis levágjuk, azt ott, amelyiknek a szarva hegyén ólomgomb van — mutatott a karám irányába. — lődd le a bal szarva hegyéről a gombot. A karám vagy hatvan lépésre volt tőlünk. Új töltényt ismételtem a csőbe. Ezzel feltettem céllövési tudományom becsületét a vén bika szarván ékeskedő, húszfilléres átmérőjű ólomgombra. Mindenképpen nehéz feladat. Háttérben a vízig nyúló ősvadon nem emelte ki a célt. A szarvhegy, rajta a parányinak tűnő gomb a Winchester elé került. Mögöttem csendben figyeltek a kaboklók. Bumm! A bika megrázta fejét, leszegte szarvát, amelynek végéről eltűnt a gomb. Lapockaveregetés következett. Megkaptam a láthatatlan tapajosi „becsületrend”-et. Befogadtak maguk közé a kaboklók. Jose nézi az alkonyatban vörösre változó. szellő fodrozta vizet, amely úgy csillog a búcsúzó sugárözönben, mintha izzó. folyékony arannyal öntötték volna végig. A zacskóba rakott bogarakat becsomagolom a Falmeira kekszgyár üres bádogdobozába. Elhasadt ingemből négyszögletes darabot tépek, ebbe varrom be a dobozt. Tintaceruzával írom rá a címet: Museu National de Hungria, Budapest — majd a közelebbi cím következik. Nem Hóman Bálintnak, hanem az igazi Magyar Nemzeti Múzeumnak küldöm ezt a csomagot. Jose érdeklődéssel nézi munkámat. hogyan kezelem bal kézzel a tűt, cérnát. Bal vállról lövök is. Egyedül képviselem a Tapajoson a balkezesek táborát. Jose mindig megcsodál érte. A sarokban álló szigonyokhoz lépek. Tőlük balra két kígyóketrec, előttük áll meg Jose. amikor mellém lép. Nézi a kígyókat. Korallkígyók vannak többségben. de akad a ládában tiszta zöld meg zöld-arany foltos is. Hátul élénkvörös-kígyó tekeredik rétesbe. A szomszéd ketrecben hamuszínű lándzsakígyó. Veszedelmes mérgeskígyó. Mögötte két, ragyogó színű, vörös zsiboj tekeredik. Nem mérgesek_ Szépek. Túlfelől, a másik fal tövén is állnak kígyóketrecek. Mérges- és óriáskígyók

„laknak” bennük. Az óriáskígyók vénségének fokát nemcsak hosszúságuk, sokkal inkább fejlettségük, vastagságuk mutatja. — Szigony is kell estére, Senhor? — pillant rám Jose. — Kell! — Mit viszünk még? — Egy jó darab acéldrót kellene, amiből nyeles dróthurkot készítenénk. Nekem csak puha vasdrótom van. — Várjon csak. Senhor! — Jose átlép a magas küszöbön. letalpal csónakjához. — Ez jó lesz? — jelenik meg fél perccel később. Kezében hosszú drótkötél fonatot lenget. — Pompás! — veszem át Jose másfél méteres acéldrótfonatát, amely nyilvánvalóan a Fordültetvény ócskavasraktárából származik. A Tapajoson másfelé nemigen található ilyen holmi. A drótfonatot közös erővel szétbontjuk. s kiderül, hogy hat szál. kitűnő tulajdonságokkal rendelkező. igazi acéldrótból készült. Rugós, ellenálló. Amikor megpróbálok kis „fület” kötni a végére. nem megy. Éppencsak visszahajlik, de rácsavarni saját szárára nem lehet. Vékony vasdróttal csavarom körül. hogy tartson a fül. Áthúzom rajta az acéldrót másik végét. Méteres nyelet keresek szerszámaim között. A fanyél végére szegezem u-szegekkel a kör alakúra hajlított acéldrótot. Most már pompás, nyeles acélhurkom van, átmérője közel fél méter. — Ez mire való? — bök Jose a sötétedő kunyhóban az elkészült acélhurokra. — Befogjuk vele a lelőtt kajmánt. — Kajmánt? — Jose nagyot nyel. Ilyet még nem látott. A meggyújtott karbidlámpa fényénél két szigonyt választok ki a dróthurok mellé. Winchesterembe tizenkét töltényt nyomok. Nadrágzsebemet is megtömöm egyetlen töltényes dobozomból. Alig marad benne néhány, amikor visszateszem a polcra. — Hozzam én is a Winchesteremet? — néz rám Jose. — Nem fontos, itt maradhat. Jose megy, felhozza a csónakból puskáját, amelyet a társaságtól kapott használatra. Jose mint mészáros a fazenda körül az ősvadont is járja, lelövi az elbitangolt, karámból kitört, elvadult szarvasmarhákat. Az elsők akkor vették be magukat az őserdőbe, amikor megalakult a fazenda, s a kiirtott ősvadon területére kiengedték az első hajóval érkezett szarvasmarha-szállítmányt. Azt hitték, karám nélkül is együtt marad a csorda. Nem így történt. Mind a négyszáz állat bevette magát az ősvadonba, s úgy kellett vadászni rájuk, mint a vadállatokra. Most persze már nincs sok belőlük, mert a táplálékhiány, a mérges növények s a zsákmányra idecsődült jaguárok elbántak velük. De karámból kitört szarvasmarha, disznó azért ma is akad, különösen az utóbbi vadul el gyorsan, s úgy kell vadászni rá, mint vad rokonára. — Két csónakkal megyünk? — hangzik Jose újabb kérdése. — Nem, csak az enyémmel. — Jó, Senhor. Felszítom a tüzet. Vacsorázunk. Odakinn sűrűsödik a sötét, és Jose nem kérdez többet. Vár. De hogy mekkora érdeklődéssel, mutatja szemének villantsa. Kávét is főzünk. Jó ilyenkor a nagy bögre, erős feketekávé. — Mehetünk! — szólok, amikor már teljes hangerővel zeng a sötétben a tücskök koncertje. Susog a kunyhót körülálló fekete ősvadon. Csak a csillagok fénye vibrál, rezeg a forróövi estében. Leveszem a polcról a nyeles Winchester-elemlámpát. — Az meg minek kell? — kérdi Jose. De mindjárt elneveti magát, mert ugyan mi másra kellene este az ilyen batériás lámpa, ha nem arra, hogy világítsanak vele. Jose nincs hozzászokva az éjszakai kivilágításhoz. Fogai nedvesen csillognak barna arcában. Szeme érdeklődőn, várakozón csillog.

Sovány, izmos teste szinte megfeszül, mint valami pompás ragadozóé, mert Jose most már az, ragadozó. A sötétség feloldotta gúzsba kötött vadságát. Minden ízében ott remeg az ölés, a zsákmányszerzés vágya. Éppen olyan félelmes ellenség lehet, mint amilyen megbízható barát. Elzárom a vizet a karbidlámpán. Lángja csak akkora, mint egy gyufáé. Mire megjövünk, csak a vizet kell majd ráereszteni, hogy megint teljes fénnyel világítson. Az éjszakai vadászat alapelve már rég ismert, de kajmánra még sohasem alkalmazták. Éri most kipróbálom. Azok a tapasztalatok, amelyekre eddig szert tettem, eredményes vadászatot ígérnek. Megkeressük csónakomat a koromsötét éjszakában, mert a sötétség már éjszakai, bár alig múlt kilenc óra. A ragyogó égi ékszerek, a sziporkázó csillagok ránkhintik fényüket, s mi hallgatva toljuk rá a vadász-szerszámainkkal rakott csónakot a Tapajos némán elfolyó vizére. Szellő sem rebben, a tücskök azonban javában tercelnek egymásnak, s a prím magasan szárnyal. Él körülöttünk az éjszaka, az ősvadon, a víz. — Jose! — fordulok hátra, a csónak végében evezéshez készülődő legényhez. — Lassan evezz, s ha parazsat látsz a vízen, hangtalanul közelítsd meg. — Miféle parazsat? — néz rám Jose. Érzik a hangján, hogy a vízi parázs említése kikezdi türelmét. — Nem kísértetet, ne félj — nevetek. — A villanylámpa fényében a kajmán szeme olyan, mint a parázs. És az ilyen, fénnyel célbavett kajmán nem megy el, addig néz, bámul a fénybe, amíg odaevezel. — Megvár? — Meg bizony. Akár húsz centiméterről is lelőheted, olyan közel evezhetsz hozzá. — Hát ezekre a kajmánokra kíváncsi vagyok — húzza meg evezőjét a vízben Jose. Hangtalanul siklunk. Magam a csónak orrában evezek. Átvágunk a Tapajoson a túlparti ingovány irányába. Megkerüljük az utunkat álló, őserdővel benőtt szigetet, amely viskómmal éppen szemben emelkedik ki a folyóból. Koppannak evezőink. Sodródik alattunk a víz. Amikor felfelé nézünk Prainha felé, semmit sem látunk. Fekete a fazenda tája is, pedig innen már látni kellene fényeit. Igaz, ilyenkor már mindenki függőágyába tért. Holnap pedig, amikor majd az esti, éjszakai puskadörrenések okát találgatják, nem is gondolnak arra, hogy Jose meg én kajmánokra vadásztunk. Josénak is ilyesféle gondolatai lehetnek, mert halkan megszólít: — Senhor! — Tessék? — fordulok hátra. — Lesz min gondolkozni az éjszaka a vén portugálnak és senhor Goemannak, ha meghallják a lövöldözést. Az ám. Ők ideát laknak. Igaz, valamivel lejjebb, de a távoli puskalövések nem hatnak majd nyugtatóan idegeikre. Innen, a sásos mocsarakból viszik a fazenda szarvas-marhaállománya számára a füvet helyettesítő sást. Ezen tengődnek a vágásra szánt állatok. Mert másféle fű — hacsak a szigetek ősvadonaiban tenyésző, veszedelmes sebeket hasító kardfüvet nem számítjuk — nincs errefelé. Miguelzinho is ilyen sást szállító csónakos csoport tagja. A fekete erdőfal aljában evezünk. Pár percre lehet már csak a szigeten túli sásos beszögellés, a kiszemelt éjjeli vadászterület. Jose szinte izzik a kíváncsiságtól. Már érti. mire jó a vízre vetített sugárkéve. Csak a gyakorlati próba hiányzik. Benn evezünk a kis ingovány sodrásmentes, szélesen terülő, sötét vizén. Némaság ül a vízen, az enyhe csillagfényben fekete falnak tűnő őserdőn. Az erdő, a víz él. Száz felől les százféle emlős, riadó vagy zsákmányra éhes dúvad, hal, teknős a sötétben mozgó valamire, csónakunkra. Néha loccsanások hangzanak. Halak vetődnek ki a víz feketeségéből. Ilyen hát

a forróövi éjszaka a belső-brazíliai őserdő ingoványában. Ilyesfélét képzeltem el odahaza. Most itt vagyok. Csónakban, Winchesterrel, szerszámokkal felszerelve. Mögöttem igazi brazil vadász ül, mártogatja vízbe evezőjét, amelynek zaját nem hallom. Januárban odahaza még hó csikorgott csizmám alatt a feketepusztai éjszakában. Most meg forróövi éjszaka ölel körül. Kezem fejével törlöm verejtékemet. Alig pár hónap a távolság időben. És vadlibagágogás helyett kajmánok mély, torokhangú nyögését hallgatom. Megkeresem a csónak ülése alatt a Winchester-lámpát. Háromelemes, jó fényerejű. Harminc méterre is kiveti sugárkévéjét. Gyermekkoromban, amerikai detektív-filmekben láttam először ilyen lámpát. Felnyomom a gombot, és a koromszín éjszakát ketté hasítja a bele vágódó, éles fénysugár. öt, tíz, vízben izzó „parázson” fut át a fénypászta. Egyiken, a legközelebbin, megáll. — Lődd le! — súgom hátra Josénak. — Itt a puska az ülés mellett. Evezz közelebb hozzá. Én addig fogom a fénnyel. — Több szó nem hangzik. Fél méterre a csónaktó] bámul a sugárzásba a fekete vízből a kajmán. Mereven. Igézetten. Rücskös. lemezes, „csőrös” feje, kidülledt szeme a vadság megtestesítője. Kétméteres példány. Jose már letette az evezőt, nyúl a Winchesterért. A kajmán megbabonázottan bámulja a fényt, a sugárzó csodát, amelyet először nyitott meg előtte emberkéz. De többször nem is láthatja. Jose kezében, húsz centiméternyire a kajmán szemétől, eldördül a Winchester. A széles vízen messzire elfut. sokáig rezeg a hang. A kajmán buborékoló fúvással elmerül, átcsap rajta a hullámzó víz. Máris alája vág, körülfogja az acéldróthurok. Nem engedi elmerülni. A nyélen érzem a holt súlyt. — Kifelé! — szólok Josénak. Nehezül az iszapos folyófenéken vonszolt kajmándög, amikor az erdőaljba érünk. Kikötünk. Ismerem a helyet, és Jose is jól ismeri. Sáros zátony ez, amely ilyenkor, apadás idején kiemelkedik a vízből. Csikordul a csóvakelő, amint partot érünk. A zsákmányt Jose segítségével húzom ki a szikkadt, kajmán-nyomokkal borított zátonyra. — Kicsit nagy lesz William Bernnek! — vakarom meg tarkómat, amikor megvilágítom a lelőtt állatot. — És nem is fekete-kajmán, hanem pápaszemes. Elnéztem. — Hát csak fekete kajmán kell? — Csak az! — Nem baj! — mosolyodik el Jose. — Mire megvirrad, abból is meglesz a két tucat. — Nevetéséből hallom, élvezi az újat, a szokatlant. — Igen, ha a lámpa kitart addig — nézem a lelőtt kajmánon pihenő fénykévét. A lámpa kitartott, Joséval éjjel háromra megszereztük az egy híján húsz, növendék fekete-kajmánt. Vasárnap reggel van, négy órától hétig aludtunk, most itt állunk viskóm előtt a kikötőben, az elejtett és halomba hányt fekete-kajmánok fölött. Az elsőnek hurokra került pápaszemes-kajmánt odaát hagytuk a zátonyon a dögkeselyűknek. Nem érdemes vesződni elszarusodott páncéljának, bőrének lenyúzásával. Jose ragyog. Csatakosak vagyunk, fáradtak, de az éjjeli kajmánvadászat emlékezetes élmény marad mindkettőnknek. A munka neheze, a kajmánbőrök lehúzása azonban csak most következik. — William Bern elégedett lehet majd a tapajosi kajmánbőrökkel — fordulok Joséhoz. — Odabenn az erdőárnyékban nyúzzuk meg őket — mutatok a legyektől meg száz más rovartól körüldöngött kajmánhalomtól tíz lépésre kezdődő, félhomályos sűrűre. — Az jó lesz — Jose máris kihúz egy méteres kajmánt, melynek fekete bőrét vékonyka, fehér harántcsíkok tarkázzák. Viszi befelé, ledobja a reggeli, bőséges harmattól még nedves avarra. Minden kajmánnak, kivétel nélkül, fejét érte a Winchester ólma. Alig néhánynak vágott ki a golyó alul, állkapcsa, nyaka alsó részén. A többségben bennemaradt, mert rézsút érte őket a lövés. Valamerre

elkalandozott bennük az ellapult dumdum lövedék. A Winchester golyójának nincs acélköpenye, s az eleje laposra vágott. Döglegyek zümmögnek körülöttem, amikor Jose példáját követve magam is befelé cipelem, dobálom a fekete páncélt viselő, nemrég még veszedelmes, „megszelídült” kajmánokat. Jose letérdel egy mellé, hanyatt fordítja, s végigvágja az állat hasán a kemény haspáncélt. Erős mozdulat, éles penge kell ehhez, mert másként megreked a kés a bőrben. Hogyan akarja ezt kidolgozni, megpuhítani Bern Vilmos, nem tudom. De minden tiszteletem az övé, ha megcselekszi. Magam is hanyatt fordítok egy másfél méteres példányt. Majd mielőtt hozzálátnék nyúzásához, behozok az árnyékba egy homokkődarabot. Az lesz a köszörűkő. Leteszem kettőnk közé. Ezt nem nélkülözhetjük, mert az elszarusodott kajmánbőr hamar kihordja a kés élét. Még egyszer visszamegyek, kiveszem a csónakfenékből a vízmerő tökhéjat. Telemerítem a Tapajosból. Odaviszem a fenőkő mellé. Jose már ott térdel a homokkőnél. Élesíti kését. Csak borotvaéles késsel szeret dolgozni. Magam is megfenem rövidnyelű késem. Szeretem ezt a szerszámot, igen alkalmas mindenfajta, hozzáillő műveletre. A bőréből kifejtett fekete-kajmán húsa szürke és feketével sűrűn szálazott. Nem olyan „gusztusos”, mint a pápaszemes-kajmáné. A pápaszemes „rokon” fehér farkahúsa a kaboklók kedvelt csemegéje. Amint kifelé vetkőztetem kajmánomat hasa, farka páncéljából, nemigen támadna rá étvágyam, akkor sem, ha pápaszemes-kajmán volna. Rücskös feje, fehér fogakkal sűrűn rakott állkapcsa — az alsó fogak a felső, a felső fogak pontosan az alsó fogsor vájataiba illenek — sehogy sem nyeri meg tetszésemet. Előbb nyakán, feje mögött vágom el rücskös. páncélos bőrét, azután hozzáfogok hátpáncélja lefejtéséhez. Nem gyors munka, egy kajmáni megnyúzása legalább húsz percig tart. Persze, csak nekem. mert Jose már a harmadikat rántja maga elé, amikor én az elsővel végzek. Ahogy nézem. délelőtt tíz óra elrítt nem végzünk. Csatakos. a vizes kajmánok szagát őrző ruhánkba visszaöltözve dolgozunk. Jose a tizedik lenyúzott, szürke húsú kajmándögöt dobja a halomba, amelynek növeléséhez én még csak a harmadikkal járulok hozzá. Ekkor befordul egy csónak szállásom nyolc lépés széles, lombokkal csaknem teljesen beborított kikötőjébe. — Hahó! — kiáltja, evezőjét magasba emelve Olaf, norvég mérnök barátom, s még egyet belehúz evezőjével a vízbe, hogy partra futtassa csónakját. — Szervusztok! — kiált most már a partról. Leteszem késem, nadrágomba törülöm kezem, s elébe megyek. — Mi az ördögöt csináltok itt? — érdeklődik, miközben Joséval is kezet szorít. — Kajmánokat lőttünk az éjjel, most lenyúzzuk a bőrüket, mielőtt még belebüdösödnek. — Ti lövöldöztetek egész éjszaka? — Persze! De meg is van az eredménye. — Azt látom. Most még csak azt mondd meg, mit csináltok a nyersbőrrel, mert tudtommal félmarék töltény árát kapod meg az egészért. — Egy barátomnak, William Bernnek küldöm Be-lémbe. Valami cserzési kísérlethez kérte. — Az más. — Nagyon tárgyilagos barátom most már a szorgalmasan és ügyesen dolgozó Josét nézi. — Hogy van a vállad? — érdeklődöm. — Amint látom, rendbejöttéi. Ha az a mázsás ág egy kicsivel odább törik le és a fejedre zuhan, most nemigen nézegetnéd a kajmánokat. — Nem volt gyerekjáték. — Olaf kedve elborul. — Együtt vadásztunk a Tapajoson, amikor a baleset történt — magyarázom Josénak. — Azonnal vissza kellett fordulnunk.

Jose bólint. Hallott az esetről. — Mikor jöttél ki a kórházból? — Három napja. Moore doktor azt mondta, pokoli szerencsém volt, hogy csak a vállamat meg a karomat törte össze az ág, és nem a gerincemet. Olaf sápadt. Szeme körül a betegség árnyéka. Korombeli fiatalember, huszonhárom esztendős. Vidám jóbarát. De az út, amikor csónakon, sebesülten szállítottam a C. F. I. B. ültetvényre, Moore doktor kórházába, nem tartozik legvidámabb emlékeim közé. — Hallom, holnap „bevonulsz” a fazendára — mondja örvendezve. — Ryke, az amerikai főnök holnap indul a „Zeantunes”-szal Santarembe. Reggeliztetek? — vált át hirtelen Olaf, mert észreveszi, hogy a költözés gondolata nem tölt el kitörő örömmel. Persze, tudom, nincs másként. De mire való arról beszélni a haldoklónak, milyen szép a koporsó, amely a szomszéd szobában várja. Mert a szabad erdei vadászélettől való búcsú most ilyesféle hangulatot okoz. — Nem, még nem reggeliztünk — felelem. — Akkor főzz kávét, hoztam konzervsonkát, banánlekvárt és friss konzerv-vajat — jelenti Olaf. Jose barna arca felderül. Éhes lehet, különben is nagyétkű. Hát még ha fogára való akad. Olaf felsorolása alighanem jót tett az étvágyának. Mindegy, előbb már végzünk a nyúzással. Jose csónakba rakja a lemeztelenített, apró kajmánokat, és mélyen beevez velük a Tapajos sodrába. Ott belecsobbantja őket a vízbe. Alkalmasint nagy örömet szerzett velük néhány húsfaló vörös-piranha halrajnak. Fekete-piranha nincs errefelé a Tapajosban. Az a veszedelmesebb fajta. A visszaérkező Joséval együtt megfürdöm a csónak mellett. Olaf addig odafenn, viskóm hátsó eresze alatt felszítja a tüzet. Josénak kölcsönadom egyik nadrágomat, amíg saját, kimosott inge, nadrágja megszárad. A magam vizes ruháit is odaterítem száradni José holmija mellé a csónakpadra. — Na most aztán „terülj asztalkám”. Olyan éhes vagyok, hogy akár teknőstojáson is meglennék — jön elém Olaf, amikor derékig meztelenül, mezítláb az eresz alá érek. — Hoztam egypár frissen sült zsemlyét is a „Zeantunes”-ről. — Olaf a végére tartogatta a legnagyobb örömhírt. Nem is tudom, mikor haraptam utoljára igazi kenyérbe. Joséra a közlés nincs hatással. O inkább a kenyérpótló mandióka-morzsát, a farinha d'aguát őrli fogai közt. Ebben is igazi, hamisítatlan kaboklo. — Kár, hogy Joséval tegnap megettük az összes inambutojást — pillantok Olafra. — Tudod, hogy jobb, mint a teknőstojás? Most akár ham and eggset is süthetnénk. — Sose sajnáld — harap Olaf hatalmasat a vajjal megkent fél zsemlébe. — Nem rajongok túlságosan az ilyen erdei tojásokért. Jose kora délután elevez Olaffal. Amikor Olaf csónakját vontatókötélre fogva elindulnak, a kajmánbőrök már ágakra feszítve szikkadnak az erdőárnyékban. Nem sóztam be őket. Így kérte William. Estére megszáradnak, akkor valamennyit behordom az eresz alá. Reggel pedig, amikor értem jön a motoros, elviszem a „Zeantunes”-re a tizenkilenc darab, zsákba varrt kajmánbőrt. A ma délután a levélírásé. A levelekkel és a kajmánbőrökkel együtt a tegnap becsomagolt bogárküldeményt is elviszi a „Zeantunes”. Jose különben azt kérte: ha elköltözöm, hadd lakjék itt Abilióval. Innen járnak majd csónakon a fazendára. Most látom csak, mennyire gyökeret vertem itt a vadonban. De hiába, nagy úr a pénz, elkerget innen.

TRAGIKOMÉDIA A PÁNCÉLOS-HARCSÁVAL Első estém a fazendán. Az elköltözés mindig búcsú is életünk egy darabjától. Nem zörögnek többé felettem a tetőzetben és nem szórják fejemre a pálmalevél-törmeléket a patkányok, mert új állásomban a fazendai „kultúra” minden áldását élvezem. Ehhez a kultúrához tartozik a padlós szoba, a fekete hullámbádog-tető, a faházikó gerendáiba csavarozott függőágytartó kampó és egy petróleumgáz-lámpa. Goemann is itt lakik egy másik, ugyanilyen szobában, ha itt marad éjszakára, de ebbe csak ritkán egyezik bele félfekete felesége. Ma este is elevezett Joséval és Abilióval meg a túlparton tanyázó fazendai kaboklókkal. Néhány holmimat régi szállásomon hagytam. Abilio és Jose majd ügyel rájuk. Nem hoztam magammal például minden teli ketrecet sem. Onnan szállítom majd el őket a kunyhóból, ha megjön a Tapajoson hajózó gőzbárkás kereskedő. Csend borul a fazendára. Házam mögött három hosszú pálmabarakk húzódik. Fedelük alatt él, pihen az a négyszáz erdei ember, akit a nélkülözés hajtott ki az őserdőből. Sokan népes családot hagytak otthon, ha ugyan egyáltalán otthonnak nevezhetők a düledező, erdei kunyhók. Egy-egy munkáscsapat huszonöt főből áll Fordéknál. Az előmunkások a legrátermettebb kaboklók, akik mindenben kiválnak társaik közül. Ők tartoznak felelősséggel nekem, én pedig a C. F. I. B. főnökeinek. A vezérkar: Kennedy és C. Pringle. Pringle a közvetlen felettesem. A fazenda központja különben nem sok épületből áll. Szerszámraktár, konyhai anyagtároló, konyha, az én szállásom, továbbá a fürdő, melyben vagy tíz zuhanyrózsa büszkélkedik. Ide tartozik a már említett három pálmabarakk — vagy negyven méter hosszú mindegyik — és a csónakkikötőnél, a karámok mellett a pálmatetős, betonaljazatú vágóhíd. Ennyi az egész. Délelőtt orvosi vizsgálaton voltam a kórházban. Minden rendben van. Maláriám tökéletes tapajosi malária. Ezt tudja Moore doktor is. De hát ez a legkevesebb. Körülöttem annyi a „kereszt” a kaboklók vizsgálati leletein, mint égen a csillag. Sok kaboklo vérbaja nem is betegség már, hanem állapot, így jöttek a világra. Mindenkitől, aki maláriával kórházba kerül, vért vesznek. De salvarsan-kezelésre nem kerül sor. Túl gyorsan jönnek-mennek itt a kaboklók. Ez lehetetlenné teszi a hosszas kúrát. Meg aztán ki győzné salvarsannal? Azt a kaboklót, akinek valamiféle bőrbaja van — elég sok ilyen akad —, nem alkalmazza a C. F. I. B. Itt csak teljesen egészségesek dolgozhatnak. A lues azonban nem akadály. A trahoma már kizáró ok. Munkanaponként huszonnégy milreis a fizetésem, amelyből ellátásomra — ennyit fizetnek a kaboklók is — naponta három és fél milreist vonnak le. Nem nagyon igazságos a dolog, mert az én ellátásom sokkal jobb, mint a kaboklóké. Ráadásul a feketebőrű szakács jóvoltából abrosz is van kecskelábú asztalomon. Az orvosi vizsgálat idejét leszámítva az egész napot fazendai teendőim átvételével töltöttem. Goemann, bár ő a baromfitelep és a csirkekeltető vezetője, Nauckkal meg a raktárossal és a szakáccsal együtt egész nap segített nekem az átvételnél. Pringle csak délután látogatott meg rövid időre. Két hátasló van a fazendán. Erős, fiatal lovak. A pejcsődör vad „fickó”, még a maga nemében is. Leila, a fehér kanca kis termetű, szeszélyes, mint egy primadonna. A pej-csődőrt választom magamnak állandó hátaslónak. Amikor elfogom, hogy megnyergeljem, sárga fogaival úgy kapdos felém, mintha elevenen akarna szétszedni. Két igen becsületes pofont kap, amikor álla alatt összefogom zablába fűzött kantárát. Mindjárt ezután több marék cukorral vendégelem meg. Sikerül is úgy összenyálaznia bársonyos nyelvével, hogy könyökig mosakodnom kell. Ilyen módon barátkozunk.

Goemann nem ül lóra. Nauck sem. Egymagamban lovagolok ki a délutáni forróságban, miután Pringle elpöfögött féltonnás Ford teherautóján. amelyet „személykocsi”-nak használ. Egyetlen személyautót sem hoztak még a Ford-ültetvényre. A kabokló-csapatok nagy területen, elszórtan dolgoznak. A legtávolabbi irtástól egészen a konyhakertészetig és a leendő banánültetvény helyén, mindenütt mozgást látni. Mozgást igen, de haladást nem. Azok a munkáscsapatok, amelyek az irtásokon újra előtörő zöld növényzetet vagdalják. a lassított filmfelvételek tempójában dolgoznak. A meleg negyven Celsius fok árnyékban. Ők meg a tűző napon, legalább ötvenfokos melegben „dolgoznak” mindössze széles karimájú háncskalapjaik árnyékában. A csapatvezető capatáz barátságosan integet, amikor meglát a méter magasan burjánzó bozótban. „Látod, Senhor, dolgozunk!” — jelzi ez az intés. Elmosolyodom. Egy fazenda-munkás napi fizetése nyolcórai munkáért kilenc milreis. Ebből vonják le a három és fél milreist a napi ellátásra. A többit kéthetenként kapja meg. Akárcsak én. — Krómnikkelből készült, kitűzhető számot visel ruháján minden Ford-alkalmazott. Ryke is viselte, Nauck is hordja, Goemann úgyszintén. Én zsebembe tettem. Azóta sem volt a kezemben, hogy a szükséges formaságok, az orvosi vizsgálat után ideadták. A munka reggel fél hétkor kezdődik és tart tizenegyig. A déli pihenő két és fél óra. Fél kettőkor kezdik újra a munkát, és dolgoznak ötig. Munkakezdetkor és befejezéskor bélyegezni kell a munkalapot az ellenőrző-órán. Aki a fazendától távoli munkahelyen dolgozik, élelmiszercsomagot kap. Egy doboz olajoshalat, banánlekvárt, két kis cipót. A karámokban sok a vágómarha, hajón szállítják az utánpótlást. Naponta hatot vágnak le. Disznót csak szombatra, vasárnapra. A disznóólak a Tapajos partján húzódnak, a sekély vízben drótfonatú kerítés zárja el az utat a folyó felé. Ez nagyon hasznos, mert a disznók így nem szökhetnek ki, a kajmánok meg nem juthatnak be. A marhavágás minden nap fél kettőkor kezdődik, háromra véget ér. A nagy motoros — amely ideszállított — ilyenkor már viszi is a főültetvényre a fél tucat, felnégyelt marhát. Egy Josef nevű elzászi is dolgozik a konyhakertészetben. Alaposan megviselte a forróöv. Nemrég került ide. Ütődött fickó. Állandóan piszkos, fehér trópusi sisakot visel. Szenvedélyesen intézkedik. Amikor odalovagolok, nagy munkában van csapatával. A féregirtáshoz beszerzett fly-tox pumpákkal szorgalmasan permetezik a karókra futtatott babot. A zöld babhüvelyeken, a levélzeten nyüzsög a levéltetű, a levéltetveken pedig nyüzsögnek a vörös tűzhangyák. Az Amerikából szállított rossz illatú, olajos permetezőszerrel irtja és irtatja Josef a kártevőket. Nem törődik azzal, hogy két milreis értékű zöldbabra akár kétszáz milreis ára rovarirtót is rápermetez. Közben persze tönkremegy a bab is, azután valószínűleg Ford következne, ha sok ilyen embere volna. Különben Josef volt az, aki nemrég felrobbantotta a konyhakertben az árnyékszéket. Csodálatos história. Kizárólag pokoli szerencséjének köszönheti, hogy nem keveredett maga is apró darabokban abba, amit szétrobbantott. Úgy történt a dolog, hogy a hangyairtásra használt, nagy kanna szénkéneg ott állt a fabódé mögött, az árnyékban. Josef letette mellé égő cigarettáját, és megtöltött egy szűk nyakú bádogtartályt, majd másikért ment, hogy azt is megtöltse. A szétlocsolt, elfolyó szénkéneg eközben elérte az égő cigarettát, s tüzet hányva robbant. Magával vitte a kannát meg a fabódét is. Josef, azt hiszem sürgősen átkerül a főültetvényre. Pringle remélhetőleg talál neki munkát. — Az ott mi? — kérdezem, amikor határozott közbelépésemre a kaboklók nagy nehezen leteszik a fly-tox pumpákat. — Az? — néz Josef, mintha először látná az óriásokra méretezett, koporsó formájú deszkakereteket. — A konyhakert ágyásainak fa-sablonja. — Kiderül, hogy a derék, ütődött Josef nem

úgy csináltat ágyásokat a konyhakertészetben, hogy megásatja a jó, porhanyós talajt, hanem a felásatlan földre teszik a „sablont”, és földet hordanak bele. Ezzel a módszerrel sikerült is elérnie, hogy a konyhakert olyan, mintha óriások temetője volna, ahol a sírokon paradicsom, karós-bab, kelkáposzta díszeleg. Elbúcsúzom a trópusi sisakos, ötletes Joseftől, aki nagyon merev irányomban, mert nem lelkesedem eléggé a fly-toxos növényvédelemért. Joseffel nem itt találkoztam először. Akkoriban, amikor letelepedtem őserdei viskómban, megtudtam, hogy távolabb. fenn a Tapajoson három, erdei gyűjtéssel, de főként cukornádpálinka ivással foglalkozó extrangeiro, külföldi él. Amúgy is terveztem egy hosszabb vadászkirándulást a jórészt ismeretlen, tapajosi vadonba, fel, egészen a forrásvidékig, ahol ma is alig ismert, szinte a kőkorban élő indiántörzsek tanyáznak, és ahol talán ősi, történelemelőtti. rég elpusztult civilizáció nyomaira bukkanhatok. Elhatároztam hát, hogy útnak indulok, és közben meglátogatom a három európai erdőlakót. A látogatás nem mindennapi élményeit rég betelt naplóm lapjai őrzik. Nem vagyok rest, előkeresem a régi feljegyzéseket. Amíg olvasom, magam is újra élem a különös kirándulást. * Csónakom eleje partnak ütődik. Mély a Tapajos vize, nem lehet a csónak mellé lépve kigázolni. Átlépek gumizsákomon, összetekert függőágyamon, a gyűjtőfelszerelésen. Partra ugrom. Az egész napi kemény evezés, csónakban ülés után úgy meglódulok a szárazon. mintha mozogna alattam a nedves agyag. Tapsolok. Mezítlábas, vörösesszőke, rendkívül sovány férfi lép ki a kunyhóból, a megviselt eresz alól. Mögötte széles arccsontú indián kíváncsiskodik. — Guten Tag! — kiáltok. A sovány, torzonborz, szakállas ember visszaköszön. Kezet rázunk. Megmondom a nevem. — Josef Duval! — mutatkozik be. Két másik, hasonlóan rongyos ember is kikecmereg az alacsony és nagyon rozoga kunyhóból. — Ericson svéd és Larsen norvég barátom! — mutatja be Josef a férfiakat. Bemutatkozom. Kezet szorítunk. — Mi járatban van errefelé? — fordul felém érdeklődőn Ericson. Az öles termetű Larsen kíváncsian mustrál. Sült hal illata leng a kunyhó körül. A két északi a hátsó eresz alatt alighanem halsütéssel foglalkozott. — Fles! — szólítja a rongyos ingű, mezítlábas Ericson az indiánt. — Tisztíts meg még egypár halat. — Igen! — feleli a barnabőrű, ágyékkötős indián. Megkerüli a kunyhót és eltűnik a hátsó eresz alatt. Különben minden erdei kunyhót így építenek errefelé. Az enyém is ilyen. Századok alatt alakult ki ez az építési „stílus”. Az is lehet, hogy az őslakó indiánoktól vették át. Letelepedünk a fekete ébenfából ácsolt, időtől megviselt padokra. Az asztal is nehéz, sziklakemény ébenfa. Nem sajnálta a munkát az, aki valamikor kifaragta. A század elején a húszas évekig, amikor még magasak voltak a gumiárak, megengedhettek maguknak ilyesféle „luxust” az itteniek. — Hozza fel a holmiját a házba — tiszteli meg rozzant viskóját a keszeg, dülledt szemű Josef. — Maradjon itt éjszakára. Mindjárt kész a vacsora.

— Várjon, segítünk! — pillant Larsenre Ericson. „Első kézből” akarják tudni, milyen a felszerelésem. Felvisszük kevés holmimat a kunyhóba, a kígyóketrecek odalenn maradnak. — Mondja — kérdi Josef —, mi az ördögnek kell magának mérgeskígyó? Van széruma? — Nincs! — felelem az igazsághoz híven, — A szentjét — nevet Ericson. — Maga se sokra becsüli az életét. — Dehogyisnem. Ez a bot azonban minden szérumnál biztonságosabb! — mutatom a szigonyaim mellé támasztott, zsineges kígyófogó botot. — Ügyes dolog — nézegeti a szerszámot a három ember, akinek ruházata összesen nem ér két milreist. — Adja nekem — pillant rám szeme sarkából Ericson, — Tessék! — Újat faragni nem nagy mesterség. U-szegem, zsinórom van bőven, más meg nem kell hozzá. Ericson mindjárt ki is húzza az U-szegek alatt levő zsineghurkot. Kipróbálja, hogyan működik. — Kitűnő! Köszönöm! — s már viszi is be a kunyhóba. A sülő hal illata egyre erőteljesebb. A szag elárulja, hogy ökörhal zsírját használják. Sötétedik. Más emberek a viskó lakói, mint a kaboklók, Nem tudok felmelegedni köztük. Lassankint megtudom. hogy évek óta élnek a vadonban, bebarangolták egész Dél—, Közép- és Észak-Brazíliát, Mindenütt maradhatott mögöttük valami, amiről nem szívesen beszélnek, mert amikor megkérdezem, milyen falvakban, városokban jártak, csak általánosságokat közölnek. Mintha összebeszéltek volna. Fles — ők nevezték el így — nemrégiben szegődött hozzájuk, a felső Tarajosról való, Most afféle félig szolga. félig vendég, Fles engedelmes. de szeme, mikor vendéglátói nem néznek rá, sötéten villan. Rosszabbul sohasem éreztem még magam, mint ebben a cukornád-pálinka szagú kunyhóhun. Kár volt idehinni. Mondatok, kérdések maradnak félbe, csak a pálinkáspoharak ürülnek ki mindig és gyors egymásutánban az utolsó cseppig. Josef a sűrűsödő sötétben lobogó lánggal égő ágdarabot hoz a hátsó eresz alatti tűztől. A padra állva meggyújtja az eresz alatt függő, rozsdás petróleumlámpát. A kormos üvegen át sárga fény önti el az eresz alját. Az addig gyéren jelentkező szúnyogok most rajokban jönnek a hívogató fényre, Fles hozza a tálra rakott, jó illatú halakat, Szépek, ropogósra. sültek. A tökhéjba öntött mandiókamorzsa sem hiányzik mellőle, De nem hiányzik a pálinkás korsó sem, Csak víz nincs az asztalon, — Víz nincs? — kérdezem. — De van, odalenn! — nevet félrészegen Josef, és a sötétben hömpölygő Tapajosra mutat. — Abból ihat! Itt csak pálinkával szolgálhatunk. Iszik?

— Kérek. Néhány pohár méregerős cukornád-pálinka igencsak megmelegít az amúgy is meleg estében. Fles is előjön a hátsó eresz alól, Mellénk ül, jócskán iszik. Ez lehet a vonzerő, amely itt tartja. A magam részéről alaposan megbántam látogatásomat. Mást vártam. Nem ver le a sűrű poharazás. Odahaza is van kisüsti, az sem bírt el velem soha, Pedig azt magyar barackból, szilvából főzik, nem, mint itt, cukornádból. Ahogy fogy a pálinka, bízik becsületem, bár vendéglátóim mindegyike jóval túl lehet a negyvenen. Sűrűn tölt Ericson. — Ha én — nyögi búsan Larsen — beállok cet-szigonyosnak, hering- vagy szardíniahalásznak, az rendben van, de — részegen bámul ki a sötétbe — az már mégiscsak sok, hogy egy norvég lepke- és bogárvadász legyen. Ez nem északinak való foglalkozás. — Igazad van. pajtás! — bólint rá a velem szemben ülő, ugyancsak elbúsult Ericson. — El se hinném, ha én magam, a másik északi, történetesen nem éppen kígyókat szednék össze ebben a forró, pokoli vadonban. — Teletöltötte a poharakat. csak azután folytatta. Tíztizenöt év alatt nemcsak váltólázat, krónikus májbajt, bőr- meg bélférget, hanem mindezek mellé még szépen fejlett szenilitást is összeszed itt az ember. No, de egészségünkre! — Iszunk. — Hát igen, a szenilitás egy idő után velejárója a forróövi életnek — veszi át a szót Larsen, Üres a korsó, nem akar több pálinka csurranni belőle. Larsen visszaállítja az agyagedényt a fekete ébendeszkára; töprengve néz fel, a rozzant pálmaviskó megfeketedett teteiére, mintha onnan akarná levarázsolni a másik, tele butykost. De odafenn csak a viharvert, éppen hogy világító petróleumlámpa függ rozsdás drótján. Üvege kormos, akárcsak az asztalnál ülő Josef félarca; akkor kente össze a jámbor, amikor lámpagyújtáskor — tisztítás címén — egy piszkos ronggyal elmázolta az üvegre tapadt kormot. Josef mellettem ül, kényelmetlenül fészkelődik. Nagyon sovány és ráncos. Arca, szeme fehérje sárga. — Mi az, megint az aranyereddel bajlódsz? — kérdi Ericson, — Tudja-e — nevet rám részegen —, hogy Josef a legnagyobb zsugori az egész Tapajos mentén? Még a nadrágjában is aranyat tartogat. — Disznó! — néz mérgesen farkasszemet a svéddel a pálinkától nekibőszült Josef. — Te is a legjobb úton vagy ehhez a nyavalyához. Hiába vigyorogtok, vennétek még ti is kamillateát, megjósolom. — Maga persze nem tudja, mi történt — fordul hozzám vidáman Larsen, és máris meséli az esetet. — A gőzbárkás kereskedő, amikor legutóbb erre hajózott, rásózott Josefre egy zsák régi, kicsit már penészes, de kétségtelenül európai eredetű kamillavirágot. Josef odaadta érte cserébe Ericson féltve őrzött kígyóit és kígyóbőreit. Aztán megfőzte a teát a kereskedő receptje szerint. és úgy, ahogy volt, szűretlenül beleöntötte abba az üstbe — a sarokban leborított, kormos fenekű üstre mutat. Amikor a lé valamennyire kihűlt, kihúzta az üstöt a kunyhó elé, és ülőfürdőt vett benne. Én éppen akkor érkeztem haza, mikor Josef kiszállt a húsz liter kamillateából, és ott állt ösztövéren, pucéron. derékig kamilla virágokkal borítva, mert az elázott virágok körös-körül rátapadak. Képzelheti, micsoda látvány volt! Fles röhögött és fél óra hosszat szedegette le Josefről a főtt kamillavirágokat. Elnevetem magam. — Csak azt mondanád meg, vén majom — mérgelődik Josef —, ugyan min szűrtem volna meg azt a kamillateát? Ha lett volna min megszűrni, akkor nem röhögnél ezen már egy hónapja. — Lenyúl az asztal alá és szűknyakú. lepecsételt agyagkorsót emel az asztalra. Késével lefeszegeti a fekete erdei gyantát, majd kihúzza a dugót. Tenyerével elsöpri az asztalról a gyantatörmeléket. Csak ezután tölt. Remegő kezéből a pohár mellé loccsan a pálinka. — Kedves egészségünkre! — emeli poharát. — Az bizony elkelne! — feleli Ericson. Fenékig ürítik poharaikat.

— Különben komisz ünneprontó vagy! — pislog részegen Larsenre Josef, s mérgesen a sarokba gurítja, a leborított üst mellé az imént kiürült agyagkorsót. Meg kell igazítanom a lámpát, már megint füstöl — néz fel ültéből Ericson, Feláll a padra. hogy elérje a lámpa csavarját. Igazít rajta, Valamivel erősebb fény sugárzik át a kormos, fekete üvegen. — Éhes vagyok — mondja ásítva Larsen, — Fles hozott délután egypár páncélos-harcsát. Vízben vannak, még élnek. — Ericson közben lemászott a padról. — Ha éhes vagy, bedughatjuk őket a parázsba, hamar megsülnek. — Más nincs? — húzza el száját Larsen. — Nincs! A többi hal elfogyott — feleli Josef, — Fukar disznó vagy. mint mindig! Soha nincs itthon semmiféle konzerv — dörmög Larsen. — Nem szeretem ezeket a szőröstül-bőröstül elevenen parázsba dugott, páncélos-halakat, Az se nagyon gusztusos, hogy úgy kell letördelni róluk a megsült páncéljukat, mint a főtt tojás héját, és a húsuk is szürkés, — Pedig nincs más! — ingatja sárga fejét Josef. — Akkor hát jöjjenek Fles páncélos-halai! — Larsen újra fenékig üríti az előbb színültig töltött poharat. A páncélos-hal is jobb, mint a semmi, — Fles! — kiabál és tapsol Josef. — Dugd parázsba azokat a halakat, amiket délután hoztál! De siess, éhesek vagyunk, — Honnan, milyen törzsből való Fles? — érdeklődöm. — Valahonnan a Tapajos forrásvidékéről jött — feleli Larsen, Az őserdő felőli hátsó eresz alól idehallatszik. ahogyan Fles erőteljes fúvásokkal éleszti a tüzet. Megered az eső, előbb csendesen. majd sűrűn kopog a rozzant kunyhótetőn, a környező őserdő lombján. Kövér vízcsepp hull az asztalra. Szertefröccsen. — Elkorhadt a tetőd. Josef, beesik az eső — pillant fel részeg aggodalmaskodással Ericson. Megtörli pálinkától könnybelábadt szemét, — Majd megcsinálod, ha nagyon ázol — mutogatja sárga fogait Josef. Poharam teletöltve áll előttem. Hallgatom az eső suhogását, amint veri a tetőt. Az asztal ébenfalapján mind gyakrabban fröccsennek a korhadt pálmatetőn átszivárgó cseppek, Töprengve nézem a fekete asztalon guruló, fröccsenő vizet. — Nem maradt odakinn semmi, nem tettetek ki száradni vadbőrt vagy kígyóbőrt? — pillant társaira bizonytalanul Josef. — Nem. Mit gondolsz, mi is hülyék vagyunk? — mérgelődik Ericson. — Hülye! — ásít Josef. — Egészségünkre! — igyekszik feloldani a beállt feszültséget Larsen, Felemeli poharát. Iszunk, — Szabad, Senhor? Josef hátrafordul. Mindannyian a pirosra sült halakkal tornyozott, csorba cseréptálra pillantunk, amelyet Fles hoz a hátsó eresz alól. Az indián bal kezével félretolja a poharakat, az agyagkorsót, Elénk teszi a sült kukoricacsőre emlékeztető halakat. A piros páncélos-halakat helyenkint tüzes, alig szürkülő hamu borítja. Forróságuk arcomba csap. Ericson hirtelen feláll s izgatottan hajol a tűzforró halak fölé, — Tudjátok-e, hogy ezekért a halakért Londonban vagy New-Yorkban vagyonokat fizetnének? Fogadjunk, hogy sose láttak még ilyen halakat, mint ezek a páncélos-harcsák — magyarázza. — Én se láttam még soha ilyet, pedig jól ismerem a halakat — erősíti Larsen is, miközben elkapja megégett ujjait a tüzes halpáncélról, — Fles! — kiált ki Josef az indiánnak, aki már visszament a hátsó, csak a parázsló tűz fényével

világított eresz alá. — Hol fogtad ezeket a halakat? Az indián visszajön, kibukkan a sötétből a sárga petróleumfénybe. — Ott, arrafelé, az erdei mocsárban sok van belőle — néz értetlenül Josefre, nem tudja, miért, kiabálnak rá. — Mehetsz! Majd holnap mi is megnézzük veled együtt azt a helyet. Fles tántorgó lépésekkel eltűnik a kunyhó sarka mögött, — Mind ilyenek, ostobák ezek a vadak — szól Ericson, s odaveri az asztal széléhez az egyik, „vagyont érő”, forró halat, hogy megtörje páncélját. — Nekik minden csak „itt” vagy „ott”. Ha meg azt kérdezem valamiről, mennyi, csak négyig tud számolni. Ha több, akkor feltartja mind a két kezét, mutatja a tíz ujját, kimereszti szemét, és azt mondja: sok. Josef újra megvizsgálja a vizes asztalon a sárga petróleumfényben Fles páncélos-halait. Féltékenyen figyeli, mint nézem én is tányéromon a zömök páncélos-harcsákat. — Akármi legyek — állapítja meg most már ő is —, ha láttam valaha is ilyen halakat. — Megörökíti majd nevünket a tudomány — nevet Larsen. — Majd kitalálnak neki valami jól hangzó latin nevet. — Hozhatod a többi halat is! — kiált ki Flesnek Josef. Fles indián közömbösséggel hozza az elevenen parázsba dugott, barnapirosra sült halakat, Kupacban áll az ébenfa asztalon a szálka és a halpáncél törmelék, A szürkésfehér gerincrészek végén a sült, meredt szemű halfejek, mint szomorú tanúk bámulnak a vizes, pálinkafoltos asztalon. — Most a legalacsonyabbak a vizek, meg az idő is alkalmas a halászatra. Fles holnap pontosan megmutatja, honnan hozta ezeket a páncélos, nyilván fenéklakó halakat — pillant körül Josef. — Egyikünk csónakját majd átalakítjuk haltartóvá — ábrándozik Ericson —, és abban szállítjuk az újfajta halakat Santarembe. És onnan, természetesen fontért meg dollárért, közös alapon szállítjuk tovább például a New-York-i nagy akváriumba. — Az új halakra és a szerencsénkre! — koccintja poharát a többiéhez Larsen. — Nem vitás, hogy a földkerekség nagyvárosai nem egy, nem tíz. hanem száz tucatjával rendelik majd az akváriumok számára ezeket a kedves páncélos-harcsákat. — Kártyázunk? — vág közbe Josef. Larsen ravaszul pislog a füstös petróleumlámpa fényébe, — Igen, pénz híján vadbőrbe, bogárba meg orchideába — magyarázza nekem. Úgy látszik, ebben a viskóban minden nádpálinkás ünnepségnek ez a fénypontja, s ilyenkor nem titkolt igyekezettel arra törekszenek, hogy minél nagyobb mennyiségben elnyerjék egymás vadbőr—, pillangó- meg orchideazsákmányát. Josef kihúzza az asztal alatti rekeszből a piszkos kártyacsomagot. Oszt. Én nem kérek lapot. Kimegyek a hátsó eresz alá, Fles a tűz világította eresz alatt fekszik rostokból fűzött indián függőágyában. A parázs kihunyóban pislog a méter magas agyagtalapzaton, Az indián fejszéje, kése, fonott oldalkosara, amelyben nyílhegyeit, horgait tartja, a sarokban hever. — A ráncos sovány fehérember — szólít meg reménykedve az indián — a sok finom halért, amit a mocsárban mutatok, talán nekem adja majd a háromágú, tarka tollas horgot, már olyan régen kérem. Nem tudom, mit válaszoljak. Nem ígérhetek Josef nevében. Eláll az eső. Körülsétálom a viskót. Kintről látom, amint Ericson mérgesen odavágja az asztalra a kártyát. Ezzel fel is bomlik a parti. Nem túlságosan nagy az egyetértés. Josef elrakja a kártyát. azután a szétszórt halfejek, szálkák, poharak között felmászik az asztalra. Majdnem leesik, amikor eloltja a lámpát. — Takarékoskodni kell a petróleummal — motyogja felém, amikor a sötétből belépek az eresz alá,

Nagy nehezen felkötik függőágyaikat és végre elcsendesednek. A Tapajosra néző eresz alatt szerelem fel függőágyamat, szúnyoghálómat. Egész nap eveztem. A szokatlanul sok nádpálinka is elnyom. Most még idegenebbnek érzek itt mindent, mint amikor érkeztem. Vendéglátóim részegen hortyognak, Rongyosságuk, gondozatlanságuk visszataszító. Nyomorultabbak, mint a legszegényebb kaboklók. Reggeledik. Jó ideje ébren vagyok, Lemegyek a vízpartra, a csónakhoz fürödni. Gyűrt pizsamám majdnem elegánsnak hat ebben a környezetben. Kunyhójukból kitámolygó, ásító vendéglátóim utánam néznek, Ha volt valaha nyomortanya az őserdőben, akkor ez igazán az. Amikor megmosakodva, felöltözve visszamegyek, Fles már kávét főz. Josef mandiokát adagol egy kosárból tökhéjakba. Miből él vajon ez a három beteg európai? Dolgozni egyik sem szeret, keveset gyűjtenek, még kevesebbet vadásznak, Most tele vannak reménységgel, s újra odaülnek pálinkát inni a Tapajosra néző ereszalj padjára. Hallgatom beszédjüket, izgatott tanácskozásukat az új hal-fajtáról, a páncélos-halakról. — Ez a barna tökfej még szerencsét hoz nekünk — morfondíroz Ericson, — Valósággal istenáldás nekünk ez az indián. — Ericson szemlátomást jókedvű. Még a feje sem fáj az éjszaka megivott tömérdek pálinkától. — Mikor állt el az eső, Ericson? — néz álmosan a Tapajos széles, hömpölygő vizére Josef, — Esett egész éjszaka, még hajnalban is — feleli a svéd. — Most aztán persze — morogja komoran — csepeg és csurog körülöttünk az egész vadon, az egész keserves világmindenség. — Oda se neki! — ásít Larsen. Unottan gyűri be zsákjába törülközőként meg takaróul is szolgáló, piszkos lepedőjét. Kéjesen nyújtóztatja az éjszakai ivászattól zsibbadt, ernyedt izmait. Josef fürödni készül és úgy járkál körülöttünk meztelenül, míg összeszedi szappanát, törülközőjét, mint valami megelevenedett múmia. Ericson, aki pedig már megszokhatta volna ezt a látványt, kiköp. — Te Josef! — mondja —, ha nem pislognál, hát milliomosjelölt létedre, olyan volnál, mint sajátmagad egyhetes hullája. — Jól mondod! — gusztálja végig az elzászit Larsen is. — Igazad van, Ericson. Ha netán volna valamid, amit teljes feloszlásod előtt ránkhagyhatnál, megköszönnénk — nevet saját szellemességén. Fles is előjön a hátsó eresz alól, megnézni, mi az a nagy vigasság. — Menjetek a fenébe az ócska vicceitekkel! — mérgelődik Josef. — Legszívesebben megnyúznátok és mindenestül megzabálnátok, ha valami hasznotok volna belőle. — Azt már nem! — tiltakozik Ericson. — Nem ígérhetsz annyit, amennyiért erre vállalkoznék. — Hunyorítva nézi végig a keszeg Josefet. Josef mérgesen hátat fordít. Haragszik. Ilyenkor, már az este is megfigyeltem, mindig gyorsan tesz-vesz. Csaknem futva indul le a Tapajosra. Ericson és Larsen összeszedik a kunyhóban meg az eresz alatt a páncélos-harcsa fogáshoz szükséges felszerelést. Fles is indul, Kimeri a parton Ericson meg saját, indián kéregcsónakjából a vizet. Az itt maradó csónakot is biztonságba helyezi. Bevontatja a vízre hajló lombok alá. Elbúcsúzom új ismerőseimtől, Magam is indulok. Vendéglátóim szemlátomást örülnek távozásomnak. Ők lefelé, én felfelé evezek a Tapajoson, Akárhol szívesebben töltöm a következő éjszakát, mint ebben a pálinkától bűzlő viskóban. Pillanatra abbahagyom az evezést, visszanézek a gyorsan távolodó két csónakra. Elöl Fles hajt. Mögötte a három nyomorult európai, Nem számítottam hosszú vendégeskedésre Joseféknél, de ilyen rövidre sem, mint amilyenre sikerült. Voltaképpen örülök, hogy a jóízű páncélos-harcsa elcsábította mellőlem új ismerőseimet. Sajnálom is őket. Nagyon mélyre süllyedtek. A partmenti őserdő eltakarja a düledező viskót és a kikötőt. A két csónak is már csak apró pontnak látszik a távolban. Nem lehet megkülönböztetni a bennülőket.

Nem sokkal később kikötőhelyet keresek a sűrű növényzettel borított parton, amelynek lombozatából hatalmas miriti, urukuri és akai pálmaóriások bókolnak a vízre, széles, öles levéllegyezőikkel. Olyan a partrész, mintha emberkéz ültette volna ide ezeket a különféle fajtájú pálmákat. De csak a természet játszik. Súrlódva ér partot csónakom, Partra gázolva, felkapaszkodom a gyökerek közt, bozótkéssel irtom ki tanyahelyem aljnövényzetét, máris felkötöm két pálmatörzs közé függőágyamat, s ráhúzom a szúnyoghálót. Ezzel is kevesebb bajom lesz este, ha netán sötétedés után vetődöm vissza a gyűjtésből. Amint körülpillantok, nyomban tudom, hogy egész délután, késő estig bogarászni fogok, lepkét, pókféléket gyűjtök. Ritkás, néhol nagyon is átengedi a napsugarat az avarra boruló növényzet. A partrész valóságos bogár-és lepkegyűjtő paradicsomnak tűnik. Magány, csend. Csak a folyam csobog alig hallható, finom hangokkal a part mentén. Bőgőmajmok neszeznek valahol a sűrűben. Az avart ropogtató, száraz ágakat tördelő lépéseim riasztották beljebb őket. Túlságosan száraz már az avar. Ilyenkor annyi remény sincs puskás zsákmányejtésre, mint verébfogásra dobszóval, Szeretem az ilyen ritkás erdőrészeket, amelyek a bakonyi erdők, az otthoni bükkösök világát idézik. Ott is így, ilyen ritkásan szőtte be fényeivel a nap a bükkös avarját, amikor májusban, júniusban gombázni indultam. Errefelé nincs ehető gomba. Apró taplófélék, gombásodások előfordulnak ugyan erdei fatetemeken, de ezeket pillantásra sem méltatom, Erdei teknős mászik el előttem, viszi az irháját, ha ugyan annak lehet nevezni teknőjét. Nem megyek utána, mert urukuri pálma alól mászott elő. Ennek a Pálmának földre hulló gyümölcsét nagyon szereti az erdei teknős, de húsa élvezhetetlenül keserű lesz tőle. Szúnyog nem döng körülöttem. Ilyenkor, dél tájban mindig elülnek, Nem vagyok éhes. inkább csak szomjúságot érzek. A csónak mellé ereszkedve, két tökhéjnyi vízzel oltom szomjamat. Ciánkális üveg, lepkeháló, iszák és bozótkés a felszerelésem. Puska most nem kell, Pókhálók szövik be az aljnövényzetet. Legsűrűbben térdmagasságban, Gazdag a zsákmány. Mellbe vág a ciánkáli kesernyés, tömény szaga, amint ki-kinyitom a rovarok előtt az üveget, Mindig sietve nyomom vissza a vastag parafadugót. Micsoda bogár—, rovargyűjtő lehetőségek vannak ebben a pompázó, üdén zöldellő őserdőben, Kimeríthetetlenül gazdag zsákmányt kínál nemcsak az erdő, hanem a mocsár és a víz is. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen gazdag ez a kedves, néha keserves, vad és szép világ. Lépésről lépésre nézem, forgatom az avart, a kidőlt törzsekről málladozó kérget, a leszakadt, korhadt ágdarabok alját. Meleg van, tűz a forróövi napsugár. Ropog lépéseim alatt az avar. Telik a bogárgyűjtő üveg. Alkonyodik, mire visszakerülök szállásomra, Teljesen megtelt a bogárgyűjtő üveg, és tele lepkedoboz szorul iszákomban. Banánlekvárt vacsorázom keksszel. Sűrű feketekávét főzök hozzá. Rám ereszkedik az este, a sötétség birtokába veszi az őserdőt. Csak a parázs izzik két lépésre szúnyoghálós függőágyamtól. Múlt éjszaka nem volt ilyen jó, kényelmes helyem. Álmot várva hallgatom a szúnyogháló külső falán muzsikáló, a zsarátnok füstje ellenére is idemerészkedő szúnyogokat. A Tapajos halkan neszez, apró zajokkal örvénylik csónakomnál a part aljában, Bajnélküli jó éjszakát! Napkelte. Nem maradok itt tovább. Emlős-zsákmányra amúgy sincs kilátás. Inkább lejjebb, a három európai kunyhóján túl behatolok abba a mocsárrészbe, amelyről már többször beszéltek a kaboklók, ott akad talán másféle zsákmány is, nemcsak bogár meg lepke. Felhörpintem az este főzött feketekávé maradékát. Keksszel fejezem be a reggelit. Nem tudom, visszatérek-e ide még egyszer. Nézem a partot, amikor evezővel eltaszítom tőle csónakomat. Göröngyök hullnak sűrű csobbanással a tisztán örvénylő vízbe. Már nem látom, amint felkavarják, zavarossá teszik a vizet, mert kikerülök a zörgő, súrlódó, vízre boruló gallyak

tömegéből. Szabad, napfényes vízen úszik lefelé csónakom. Odaátról, a túlpartról, csak most emelkedik az ősvadon fölé a kelő napkorong ujjnyi, tüzes csíkja. Hat óra. Friss evezéssel hajtok lefelé, élvezem a gyorsaságot, figyelem a körülöttem itt-ott életjelt adó állatvilágot. Gyöngyözve örvénylik evezőm nyomán a víz. Töretlen boldogságérzet önt el. Csak reggel, kipihenten érzi ezt az erdei ember. Akkor éreztem hasonlót, amikor diákkoromban az első tavaszi kiránduláson először éreztem az erdő illatát, frissességét, harmatos jelenlétét. Sietve evezek el a három európai viskója mellett. Semmi és senki nem mozdul az erdőaljban, Nincsenek még — ha szabad így mondanom — odahaza. Vajon merre kószálnak, hol hajszolják szerencséjüket? Messze előttem gőzlancha fehérlő pontja, Dohogását nem hallom. Csak apró füstje bodorodik, A két, nagy ritkán erre járó kereskedőhajó közül ez alighanem a „Luiz Bastos”. Mindkét gőzbárkás igyekszik ügyesen kereskedni, de Fordék tőszomszédságában nem sokra mennek. Feljebb a Tapajoson jobbak lehetőségeik, mert Itaituba falu tája még mentes a Ford konkurrenciától. Látom, csónak válik el a horgonyzó bárkától, és eltűnik az erdőaljban. A hajóról eveztek volna partra? Itt? De máris dohog, halad tovább a páros hajó, A gőzhajó oldalához kötött bárka, mely az árut szállítja, mint roppant vízibogár mászik a Tapajoson, Zöld „alagút” alig észrevehető bejáratára akadok. Igen, ez a mocsárba vezető út kapuja. Szeretem az ilyen erdei vízereket, patakokat, különösen reggel, mert mindig zsákmányt kínálnak. Erőteljes húzással fordítom be az „alagútba” csónakomat. Csapódik a lomb, az inda, s a fehérlő, friss vágásokról látom, nemrég nyitott itt valaki utat előttem. Barnult hegű indacsonkokat is látok. Ezek több naposak. Hajtok befelé, de nehezen haladok a szűkmederben. Erős a sodrás. Egy kanyar után egyszer csak megpillantom magam előtt a „Louis Bastos”-tól elvált csónakot. Megismerem, ilyen volt a formája. Az ám, hiszen ez Fles, Josefék indiánja. Éppen eltűnik csónakjával az ismét szélesre táruló vízen, a mélyen behajló lombok mögött. Vajon megtalálták-e a szerencsét hozópáncélos-törpeharcsákat?? Nincs más út, magam is Fles után fordulok, amikor kiérek a növényzet szűk alagútjából. A napfényes, széles vízen valami egészen furcsa alkotmány közeledik. Nem messze tőlem, három vastag fatörzsből összetákolt tutaj úszik a vízen. Rajta áll Josef és fenyegetően rázza öklét Fles felé, akinek csónakja most már egy másik csónakot is vontat: az európaiakét. A homokos, cserjés parton Ericson és Larsen állnak, ugyancsak dühösen integetve Fles felé. Fles nyugodt mozdulatokkal evez oda hozzájuk, a nyilván csak percekkel azelőtt vontatóra vett csónakkal. — Hahó, Senhores! — kiabál, s odahúz a két csónakkal a fatörzstutajhoz. Megfogózik egy frisszöld sáskötélben. — Halló, Senhor Gabriel! — üdvözöl mérsékelt lelkesedéssel Josef, amikor észrevesz az indián mögött. — Hogy kerül ide? — dörren a partról is egy pálinka-ízű basszus. — Vízivadakra akarok vadászni. Beeveztem ide. A laguna torkolatban pillantottam meg Flest. Most meg magukra is ráakadtam. — Partra futtatom csónakom. Kilépek a meleg homokba Larsen és Ericson mellé. Josef még mindig komoran áll a tutajon. Komor Larsen is. Egyetlen szót sem szól. — Hol járt Fles? — pillantok az indiánra. — Ne is kérdezze! — int dühösen Ericson. — Éppen azt szeretnénk tudni mi is, — Hiszen tegnap reggel együtt indultak el! — csodálkozom. — Az tegnap volt, azóta sok minden történt, Ez a gazember Fles — tör ki belőle — jól elbánt velünk. — De hát mit csinált? — Mit? Ide figyeljen, elmondom. Aztán ítélje meg maga, igazunk van-e, ha félig agyonverjük. Tegnap délelőtt Fles vezetésével becsónakáztunk ide — kezdi a svéd, — Fles ugyanitt fordult ki

velünk is a lagúnából. Megérkeztünk. előttünk a víztükör, körülöttünk csak úgy nyüzsögtek az állatok, Egy legalább nyolc méteres apakonda közvetlen előttünk, onnan, arról a száraz fatörzsről csobbant bele a vízbe. Egész kajmáncsordák pihentek a parti homokon, De sok volt belőlük a vízben is. Csak szemük. hátuk, meg farkuk kúpja állt ki a vízből, ahogy figyeltek bennünket. Felettünk madarak sivítoztak. Nem volt valami barátságos a környezet, Látja ott messze benn a nádasban, azt a szigetet? Amelyiknek a végében az a magas, kiszáradt fatörzs áll, Ez az egyetlen nagy fa az egész szigeten. Fles oda irányított bennünket, és miután figyelmeztetett, hogy sok a mérgeskígyó, kikötöttünk. Fles szaporán pislog, mintha bizonyítani akarná, hogy: igen, így volt. de nem szól egy szót sem. Ericson most már kissé megnyugodva folytatja: — Fles ugrott partra elsőnek. Utána én, mögöttem Josef. legvégül Larsen. Az indián előresietett, mi mentünk utána. A csalitos. bokros sziget közepén egy csillogó, sekély vizű tónál végre megállt, de mindjárt alkudozni kezdett, Kijelentette, hogy csak akkor mutatja meg, hol tanyáznak a páncélos-halak, ha Josef neki adja a háromágú. színestollú horgát. — Hogyne, a legszebb villantómat akarta — mérgelődik még mindig az időközben ugyancsak partot ért Josef. — Majd adok én neked horgot, átkozott indián! — Hallgass — mordul Josefre Ericson —, így sose jutok a végére! Hol is hagytam abba? Igen. Larsen akkor megfenyegette Flest, hogy bedobja a kajmánok közé, ha nem mutatja meg, hol vannak a halak. Ez a nyomorult erre behátrált az ingoványos, jó féllábszárig érő vízbe, mintha a halakat mutatná. amikor pedig látta. hogy mi a vizet nézzük, és nem figyelünk rá, egyszerre csak eltűnt. — Még horgot akar a bitang — mérgelődik még mindig Josef. Fles sötéten néz körül. mintha megint szökni akarna. — Én hirtelen fölpillantottam — folytatja Ericson —, és még láttam, amikor hátat fordított, és eltűnt a sűrű cserjék között, Josef is észrevette, utána ordított, De Fles vissza se fordult Akkor még nem is gyanítottuk, mire készül; gondoltuk, megijedt Larsen fenyegetésétől és most majd sztrájkol egy ideig. Hozzáfogtunk, hogy megkeressük a páncélos-harcsákat. Lenyúlkáltunk, bele az iszapba. Larsen egy perc alatt pusztakézzel két páncélos-harcsát fogott, igaz, térdig süppedt az iszapba. Mi is kifogtunk jó párat. A zsákmányt a nádasba, egy araszos kis tocsogóba hordtuk, Kora délutánig dolgoztunk megállás nélkül. Akkor megelégeltük, Elhatároztuk, hogy az indián csónakja lesz a haltartó, abba fér a legtöbb. De se az indián csónakja. se a saját csónakunk nem volt ott, ahol délben hagytuk, — Átkozott Fles! — tör ki Josefből a még mindig benne feszülő düh. — Megszökött és elvitte a mi csónakunkat is. Ericson megint leinti. — Eleinte még azt hittük. talán csak á sziget túlsó oldalára ment, A szigetről semerre se volt szabadulás, Berekedtünk az ordítozástól, mire nagy nehezen megkerültük a szigetet. Még reméltük, hogy megleljük valahol. De hiába, Szidtuk magunkat, hogy a halászat közben elfelejtkeztünk Flesről. Szédelegve keringtünk összevissza a sziget partján. Puskáinkból lövöldöztünk. Hiába. Alkonyatkor arról is meggyőződtünk, hogy még átlábolni se lehet az ingoványon, hogy aztán a parton valahogy elvergődjünk gyalog a házunkhoz. A mocsárban egymás hegyén-hátán nyüzsögtek a kajmánok! Csak néztük a sötétedő vizet, Gyufánk se volt, hogy tüzet gyújthattunk volna. Minden holmink a csónakban maradt. — Akkor se gyújthattunk volna tüzet, ha lett volna gyufánk — veszi át a szót Larsen. — Mert a szigeten csak vizes, zöld cserje, korhadt sás meg inda és csatakos avar volt. Én körülnéztem, és hajszál híján megmart egy zöld szurukuku. — Larsen belesápad a borzalmas élménynek még emlékére is. — Már felém csapott, de eltévesztette. Akkor vágtuk ketté bozótvágó késsel, amikor éppen új

csapásra készült, és visszatekeredett az ágra. Ha megmar, menthetetlenül végem — Larsen kimerülten elhallgat. — Mikor besötétedett — folytatja ismét Ericson —, megeredt az eső. Larsen félholtan feküdt a homokon. és tűrte, hogy verje a zuhogás. Én mellette ültem. Rázott a düh. Ha Fles akkor a kezembe kerül, széttépem. Josef is mellénk ült a homokra, és magában szitkozódott. A szúnyogok rajokban jöttek. Nem tudom, hány millió szúnyog rajzott, repült körülöttük éktelen muzsikálással. Szemünkbe, szánkba repültek, arcunk. kezünk, lábunk viszketett, égett. Lehetetlen volt védekezni ellenük, hiszen tudja maga is, milyen az? — Tudom — igyekszem részvétet mutatni. — Szünet nélkül káromkodtunk és csapkodtuk magunkat. Még mielőtt teljesen besötétedett volna. Larsen egyszer csak észrevett odább a parton egy kiszáradt fatörzset. Megállapodtunk. hogy ledöntjük. és valami tutajfélét készítünk belőle. Larsen fél doboz gyufát is talált a zsebében, a száraz ágakból végre tüzet rakhattunk. Elindultunk a füves, posványos. tocsogós talajon, a kiszáradt törzs felé. Mikor odaértünk, láttuk. hogy olyan vastag, mint egy hajókémény; fejszénk meg nem volt. — Én vágtam bele elsőnek, a bozótvágó késemmel -büszkélkedik Josef —, aztán fogott hozzá Ericson és Larsen is. — Mást nem tehettünk — magyarázza Ericson, mikor látja, hogy fejemet csóválom. — Körülálltuk, csapkodtuk a kiszáradt törzset, de csak szilánkok, apró forgácsok pattantak szét róla. Kétségbeejtően kicsi szilánkok és forgácsok. Hiába, tudtuk, hogy másként, mint tutajon, nem szabadulhatunk erről a pokolbeli szigetről, a kajmánok közül. Közben tüzet is gyújtottunk, és a szúnyogok támadása végrealábbhagyott. Úgy dolgoztunk, vágtunk, mint még soha. A kétségbeesés megötszörözte erőnket. Éjfél lehetett, amikor a belül üreges fatörzs megreccsent, majd recsegve, ropogva kidőlt. Addigra már ahhoz is fáradtak voltunk, hogy átkozzuk Flest. Larsen és Josef összeszedték a földön fekvő fatörzs forgácsait, összetöredezett ágait és a tűzre dobták. A legnagyobb munkában se feledkeztünk meg róla, úgy tápláltuk, élesztettük, olyan féltő gonddal őriztük azt a tüzet, amely megmentett a szúnyograjzástól, mintha Prometheus módjára most loptuk volna le az égből. Már valóságos máglya lángolt mellettünk, de még mindig dobáltuk bele az ágcsonkokat, töredezett fadarabokat. A füst úgy terült szét a szigeten, mint egy óriási szúnyogháló. Ha hiszi, ha nem: élveztük a sűrű füstöt. Még Josef és Larsen is csak akkor kezdtek újra káromkodni, amikor már szemüket marta a sűrű füst. — Majdnem megfulladtam — panaszolja Josef. — Nagy keservesen nekifogtunk — folytatja zavartalanul Ericson —, hogy három darabra vágjuk a tizenkétméteres törzset. Összetartó kötelet a partot borító. öles sásból akartunk csavarni. Éjjel két órakor újra eleredi az eső. Lemosott rólunk füstöt. verejtéket, piszkot, csuromvizessé áztatta mindenrongyunkat. Még Szerencse hogy mezítláb voltunk, legalább a bakancsainkban nem tett kárt — nevet akasztófahumorral Ericson. — A tüzet a nagy zuhogásban nem tudtuk megőrizni. Előbb csak sercegve lökte a gőzt, azután mind kisebbre zsugorodott és végül kihunyt. Mire megvirradt, teljesen kimerültünk. Azért megint csak nekiálltunk, Alig bírtuk emelni a karunkat, de azért nagy keservesen gördítettük a víz felé a vastag fatörzsdarabokat, Nem akartunk még egy napot és még egy éjszakát itt tölteni, ebben a veszedelmes mocsárban. A menekülésnek pedig csak ez az egyetlen lehetősége volt: a fatörzsből összeállított tutaj. Eléggé alkalmatlan „alkalmatosság”, amint látja. Pokoli szerencse volt, hogy a fa nem ében vagy valami más, a víznél nehezebb fajsúlyú fafajta volt, mert akkor úgy elmerült volna, mint a vasdarab, Mire egészen kivilágosodott, elállt az eső is. A három, egyenkint négyméteres törzsdarab végre ott ringott egymás mellett a vízen. Félkörben, tisztes távolban dülledt kajmánszemek álltak ki a vízből, higgye el, néztek bennünket. Az éjjel a zaj miatt nem mertek partra mászni, de reggel megátalkodottan lesték, hátha mégis lesz valami az éjjel elmaradt torból. Amikor egyenkint

nekihasaltunk a sáros, zavaros mocsárvíznek, hogy legalább igyunk, mert más innivalónk nem volt, a félkörben leső kajmánok úgy nyomultak közelebb a parthoz, mintha rugó húzta volna őket. Már nem is törődtünk velük, Sásfonadékkal összekötöztük a törzseket. Ez se ment könnyen, mert fájt a tenyerünk. bozótvágó késeink meg kicsorbultak az éjszaka, De a neheze még csak akkor kezdődött, amikor vízen voltunk. Erőnk megfeszítésével dolgoztunk, de a három súlyos fahenger alig akart előremozdulni. A taszítórúdnak használt ágak belefúródtak a mocsárfenékbe, néha majd átzuhantunk rajtuk, amikor megakadtak. Josef egyszer olyat taszított rúdfával az iszapos fenékbe, hogy a rúd kettétört, és ő beleesett a vízbe. A nagyobb kajmánok abban a pillanatban alábuktak, ha villámgyorsan ki nem húzzuk, ez a szerencsétlen sose mászik ki onnan. Rettenetes küzdelem után végre megfeneklettünk itt a homokos partnál. Kiláboltam. Magammal hoztam Josef puskáját, bozótvágó kését. Larsen utánam jött. Josef is éppen ki akart lépni, amikor meglátta Flest a csónakunkkal, nyomában pedig a maga csónakját, senhor Gabriel, Ez történt tegnap reggel óta, amióta, elváltunk. Én torkig vagyok az egésszel, mindörökre el ment a kedvem mindenféle braziljai mocsártól és őserdőtől. Mihelyt összejön a pénzünk, Larsennel visszahajózunk É szak-Európába. Josef itt marad — int megvetően a félmeztelen emberre. — Ha úgyis elmentek, Senhor Ericson, akkor nekem adjátok a hármas. színestollú horgot, Senhor? — kérdezte nyugodtan Fles, mintha mi sem történt volna., Mellette a csónakban régimódi, elöltöltő sörétes puska hevert. — Megkapod — nyel nagyot Josef. — Hoztam is nektek valamit — közli még az indián. — Találkoztam a gőzbárkással a Tapajoson, tőle kaptam. — Kicsit szakadt képesújságot nyújt három társa felé, — Van benne olyan hal is, mint amilyet én hoztam innen a mocsárból, itt a képe. — A keservét! — Josef kimeredő szemmel bámulj a képet, aztán odanyújtotta a másik kettőnek. — Megnézhetitek magatok is a páncélos-csodahalainkat. Itt, vannak a képesújságban, gyönyörködhetünk bennük — nyögi elkeseredetten. Valamennyien megnézzük az amerikai képeslapot, és benne a rég felfedezett törpeharcsák fényképeit. — Ajánlanám — fordul Ericson Josefhez —, hogy most mindjárt add oda Flesnek a háromágú tollas villantót, — Tessék! — Josef kiveszi szakadt inge zsebéből a féltett, fémdobozban őrzött villantós horgot, és nagyon kevés szívélyességgel átnyújtja Flesnek.” * Becsukom, elteszem a betelt naplót. Azóta fordult a világ, s a szesztől végképp tönkretett Josef Duval most itt van velem együtt a Fordfazendán. Vajon mi lehet Flessel? Ő már megtanulta Ericsonéktól a tételt: valamit valamiért. S amikor nem kapta meg, ami meggyőződése szerint megillette, fizetett a maga módján. Vajon hol és hogyan él most? Ericson és Larsen azóta eladták minden ingóságukat, és elhajóztak a Tapajosról. Viskójuk lakatlanul omladozik. A vadon, a forróöv legyőzte őket.

HÉTKÖZNAPOK A FAZENDÁN Verejtéktől csapzott lovam szügye, nyaka, amikor egy hatalmas castanha- (paradió-) törzsnél leszállok a nyeregből. Mélyet lélegzem és körülnézek az egykori ősvadon vörösre égett földjén, elszenesedett fatörzs-csonkjain. Széles ezüstcsíkként húzódik odalent a folyam. Távolabb, jobbról és balról, mögöttem és előttem, a folyam közepéből kiemelkedő szigeten, és azon túl, a túlsó parton mindenütt őserdő, Vad, végeláthatatlan őserdő. Gyönyörű látvány a meredek hegyvonulatoktól övezett táj, az őserdő „tengere”. Forrón tűz a nap. Szinte izzik a növénytakaróját vesztett, vörös talaj, a meredek hegyoldal, amelyen tömérdek, méter magas, feketére égett facsonk meredezik, le egészen a Tapajosig. Kéken tündöklik a forróövi égbolt, felhő nem állja útját a nap égető sugárzásának. Én, aki nemrég kerültem ide, nem tudok napirendre térni az emberkéz okozta, szörnyű pusztítás fölött. Itt, körülöttem kivágták, lángra gyújtották, hamuvá égették az őserdőt, amely ugyanolyan volt egykor, mint a többi, távolabb zöldellő sok százezer négyzetkilométer, Most tátongó sebhelye, üszkös roncsa a természetnek. Kaucsukültetvény lesz a helyén. A nyersgumi, a borracha, amely azelőtt éltetője volt ennek a vidéknek, most pusztulását okozza. A Companhia Ford Industrial do Brasil évi ötszázezer tonna nyersgumit remél az egyelőre még irtás alatt levő és majd csak ezután ültetvényezendő területről, Tíz naponként változatlanul ugyanazt olvasom a Be-lémből érkező újságban: Borracha: 0,5 milreis. Ez a nyersgumi árak mélypontra zuhanását jelzi. Ilyen alapos és teljes csődöt Brazília rongyos, maláriás kaboklói még nem értek meg, Egy USA dollár tizennégy milreist ér. Ennyit huszonnyolc kilogramm nyersgumiért kaphat a kabokló, Ez körülbelül megfelel egy vadon termő heveafa egy évi, teljes. csapolt „termésének”. Hogy micsoda erőfeszítés a forró, sűrű őserdőben dolgozni, apró bádogcsészékbe felfogni a fák sebzett héja alól cseppekben szivárgó nyersgumit, csak az tudja, aki maga is őserdőben él, dolgozik. Huszonnyolc kilogramm nyersgumi áráért azután vehet a kabokló huszonnyolc Winchester puskatöltényt. Hat kiló, darált pörköltkávé vagy egy meglehetősen gyenge minőségű férfiing ugyanennyibe kerül. Vagy — s ezzel elég is a felsorolásból — hat doboz cukrozott, sűrített tejkonzervnek is ennyi az ára. Egy közönséges függőágy harmincnyolc milreis. Az én fizetésemből havonta tizenkét métermázsa nyersgumira telnék. És Fordék mégis megtalálják a számításukat. Megpillantok valamit. A félig elszenesedett fatörzs mellett fehér kígyócsontváz hever, amely nem égett porrá a levágott és felgyújtott őserdő lángjában, Miféle kígyó lehetett vajon. amely összetekeredve itt pusztult a tíz öl magas lángokkal lobogó tűzben? Néhol még állnak az irtáson a para-diófák égettlombú törzsei. Kormos, égett fatövek közt ágálnak a félig pusztult törzsek. Ezeket mielőbb le kell döntetnem. Lovam, az apró termetű pejcsődör engedelmesen áll mellettem. Láthatóan összebarátkozott velem. Ügy jön utánam, mint akármelyik hazai puli a gazdája után, Ez a derék csődör sohasem kapott még marékszámra cukrot, hogy a sót ne is említsem. Én kóstoltattam meg vele, én vesztegettem meg ezekkel a földi gyönyörűségekkel. Nem is maradna el mellőlem a fél világért sem. Ragaszkodása persze érdek, de az a ló „vesse rá az első követ”, amelyik másként cselekedne. A paradió-törzsekre apró, számokkal ellátott bádogtáblákat szegeztek, Furcsa látni, hogy megszámozták itt a „halottakat”, mert ezek a fatörzsek, Para állam paradiót termő, védett törzsei — halottak. Rostos, puha kérgű pálmaóriások tönkjei mellől mélységes szánalommal nézem a megégett óriásokat. akárcsak a tűzben pusztult kígyó csontvázát, s odább egy lajhár elszenesedett csontjait. Egymillió kétszázezer hektár őserdőre vár az ittenihez hasonló pusztulás. Lenn a folyam mentén hat kilométer hosszú és háromszáz méter széles, partvédő erdősávot megkíméltek a fejszék. A meghagyott

őserdő olyan sűrű, hogy oda ember alig teheti be lábát. Az őserdő-sávval a partot, a mocsaras, ingoványos beszögelléseket védik. Egyúttal olyan kitűnő tenyész- és vadászterületet teremtettek a Tapajos kajmánjainak, kétéltű állatainak, vízi-disznóinak, a capivaráknak, s számtalan más vízi meg erdei lénynek, hogy amikor nagy nehezen behatolok a parti sűrűbe, csak nézek, miféle csodavilágba csöppentem? Számtalan madár, bogár, rovar, s annyi lepke, hogy alig győzöm szedegetni a cserjékről, ahová kiülnek napozni. Amulnak is a feketebőrű, fél-fekete, barna meg sárga színű munkások, akikkel dolgozom, hogy én, a fazendafőnök akárhányszor lóról szállok egy csúf óriáspókért, bogárért. De ha este közéjük ülök a pálmabarakkban, hogy a petróleumlámpa fénye mellett, szerény portugál tudásomat összeszedve meghallgassam történeteiket, már „erdei embernek” számítok, Nem szeretem az erdőirtást. Ez az ellenszenv gyerekkori, bakonyi eredetű, még akkorról származik, amikor kedves, legrejtettebb gombázó és eprésző helyeimet, a következő nyáron, mint letarolt, kopár, meggyötört területeket láttam viszont. Érzik ezt cselekedeteimben, szavaimban kaboklóim is, amikor az ő kedves őserdejüket irtjuk milreisekre váltott amerikai dollárokért. Ez a tapajosi őserdő senhor Monteiróé volt. Harmincezer milreisért adta el Fordéknak. Ráadásul állást is vállalt a C. F. I. B.-nél. Pedig jobban tette volna, ha elmegy. Mert akkor most nem siratná itt a földkerekség egyik legrosszabb üzletét, amelyet ő kötött a C. F. I. B.vel. Amikor őserdei birtokáért megkapta a harmincezret, nagyszerűnek gondolta a szerződést. Azt hitte. majd a markába nevet Fordék háta mögött. Nem így történt. Modern változatban ismétlődött meg a bibliai „egy tál lencse” esete. Azóta nem nevet Monteiro. Korábban keljen fel még az őserdőben is az, aki azt hiszi, túljárhat Fordék eszén. A C. F. I. B. tervei szerint tizenkét esztendő múlva, 1942-ben csapolhatók lesznek az 1927-ben elsőnek elültetett kaucsukfák. Számuk sok ezer darabra tehető, 1942-től évente fokozatosan növekszik majd a nyersgumi-termés a földkerekség egytagban leghatalmasabbra tervezett gumiültetvényén. Egészen addig, amíg eléri az évi ötmillió métermázsát. Fordék úgy tervezik, hogy saját mammutültetvényükről kapják majd autógyártásuk teljes nyersgumi-szükségletét. Papíron jó is a számítás, de... Van itt egy „de”, amely kimaradt a számításból. Csak meg kell nézni az agyonégett, vörös földet, a kiirtott hegyoldalakat, amelyeket megmászni is alig lehet, Mindenütt ilyen itt a táj. Vulkanikus alakulású. Nem hiszem, hogy tévednék, amikor kételkedem a számítások helyességében, Nem hiszem, hogy ezzel az itt alkalmazott ültetvényezési módszerrel valaha is elérhető az évi ötszázezer tonna nyersgumi. Elléptetek kantáron fogott lovammal a facsonk mellől. Felnézek a közeli, hatalmas, magányossá vált paradió-fa óriásra. Alsó ágai megpörkölődtek, kiszáradtak, csak teteje zöldell, Áll a tűző napsütésben, és várja több száz esztendős élete befejezését. Mert ezt az óriástörzset is, mint a-többit, ki kell dönteni. Ezen a helyen narancs—, mandarin—, citromültetvény-t létesít a C, F. I, B. Ha meghagynánk a paradió-fát s csak teljes pusztulása után döntenénk ki, óriási területen törné össze a gyorsan fejlődő, forróövi gyümölcsfákat. Ezt mindenképpen meg kell akadályozni, s ezért odalent is, meg itt körülöttem is kidöntjük a vagy tucatnyi, megcsúfolt erdei óriást. Nem kis munka. Szerencsére van robbantóanyagunk. Azzal robbantjuk majd a gyümölcsültetvényhez szükséges gödröket, s ugyanilyen módon döntjük ki, kétoldalról leásva, a paradió-törzseket is. Kétoldalt ötven-ötven rúd elbánik akármekkora, félhalott fatörzzsel. Nyeregbe szállok. Ropog alattam a bőrnyereg. A karikába szedett lasszó, amely nálam csak a pányvázókötél szerepét tölti be, meglódul térdemnél, amikor a pej vágtába csap. Dobog a ló alatt a vörösre égett föld. Felfelé tartunk, közeledik a meghagyott ősvadon szegélye. Lovam izzad, nyaka vizes, de lassuló ügetéssel, jókedvűen igyekszik felfelé az enyhe lejtőn. Felülről nézve még szebb, szélesebb távlatú az őserdős táj. Az erdő napsütötte szélén leszállok lovamról. Az irtás itt olyan egyenes, hogy zsinórral sem húzhatták volna különben. Az óriási tűztől

még itt is megpörkölődött a lombozat széle. De azért itt már dús a lomb, s a napfény, a párás levegő hatására új fejlődésnek indult az eddig sötétben élt, napfényt sohasem látott növényzet. Szeretem az erdőt, a vadont, amely itt végre töretlennek látszik. Érdekes vadállománya is. Csak a nagy ragadozók és a nagy növényevők költöztek belőle távolabbra. A jaguár és a tapír nem bírja elviselni a C. F. I. S. közelségét. Az erdei „apróságok” azonban, a törpeszarvas, az apró rágcsálók, a vadtyúkok, teknősbékák és a bőgőmajmok egyáltalán nem szándékoznak elköltözni innen. A majomcsürhék éppenséggel nem riadnak meg az ember közelségétől. Most is valóságos hangversenyt rögtönöznek az irtás menti erdőben. Hangjukból ítélve, legfeljebb ötven lépésre lehetnek tőlem, fülelő lovamtól, de nem látjuk egymást. A csapat teljes biztonságban hiszi magát, s óbégatva, le-fel skálázva „énekel”. Lovam nem vadul meg hangjuktól, mert megszokta, naponta hallja koncertjüket. Körben, mindenfelől, reggel és este, napközben, tíz-húsz csorda is zeng, harsog a vadonban. Néha még késő este is rázendítenek, de ez már ritkábban fordul elő. Valamelyik vén hím nem tud aludni, és unalmában csordáját sem hagyja.

Brazíliai óriáskígyó Az amerikai dollár építi az ősvadonban a maga várát...

Fordlandia a kikötő felöl

A munkásházak „egyenruhába” öltöztetett, egyforma sorai — Jó napot, Senhor! — köszön rám valaki az ősvadon sűrűjéből. Odapillantok. Ő az, Abelardo Carneiro. Ki más lehetne? Az én fő-fő, mondhatnám „udvari” szállítóm. Bogarakat, madárpókot, mérgeskígyót gyűjt nekem. — Jó napot, Senhor Abelardo! — köszönök vissza, mert itt mindenki Senhor, nagy S-szel. Nagy az egymás iránti tisztelet, az udvariasság, Abelardo Carneirónak persze egészen más dolga volna a napi kilenc milreis bérért, de ő nem sokat ad árnyalatnyi finomságokra a munka meghatározását illetően. Hiszen végeredményben most is „dolgozik”. Bogarakat gyűjt. Mint hamarosan kiderül: nekem. — Senhor — fordul hozzám —, szóltam a capataznak, hogy kicsit bejövök az erdőbe, megnézem, mi újság errefelé. Elengedett. Persze, hogy elengedte. Perez, a csapatvezető, sovány portugál, Abelardo Carneirónak pedig olyan a külseje, hogy nyugodtan megmintázhatnák róla az ördögöt. Belső jellemzéséhez, adatok híján egyelőre nem foghatok. Mindenesetre a hátán egész hátszélességben végighúzódó, vastag forradás, s mellette a kapcsok hege, békésnek nem mondható természetre vall, De mi jól megvagyunk egymással,

Abelardót határozottan kedvelem, valahol találkoznak „lelki” adottságaink, Ezt pedig megérzi az ember, Bár remélem, bennem nem bújnak meg olyan ösztönök, amelyek miatt Perez sohasem tagadja meg Abelardo kérését, mindig elengedi, ahányszor csak menni akar. Gyilkosan tud nézni ez az Abelardo, aki egyébként nagyszerű halász, vadász, kaucsukgyűjtő és — bár tudom, undorral csinálja — bogarat is gyűjt. Mert bogarászni az ősvadonban mégiscsak sokkal inkább „úri munka”, mint a tűző napon, forróövi kánikulában kapálni. — Hagyja abba, Senhor Abelardo ezt a bogárgyűjtést — ajánlom, miközben átveszem a markomba nyomott, bogárral teli gyufásdobozt. — Menjen át inkább a főültetvényre, s kérje meg a raktárost, indítsa el reggel a fazendára a motorcsónakot a megrendelt szerszámokkal. — Megyek! — örvend Abelardo. Megtörli kezét nadrágjába, s indul lefelé, át az irtáson, hegynek fel, völgynek le, „toronyiránt”, Boa-Vistára. Így legalább idejében megkapja üzenetemet a főraktáros, gondolom, s a három gyufásdobozt, amelyben hangosan kaparnak a bogarak, zsebembe teszem. Majd odalenn kiürítem mind a hármat bele a ciánkális üvegbe. Ez a mefisztó képű Abelardo sem hitte volna, hogy lesz idő, amikor nem jaguárra, óriás arakondára, tapírra vadászik majd az őserdőben, hanem bogarakat gyűjt gyufaskatulyába, Poroszkálok vissza lovamon a fazendára, a Tapajos felé. Alig fél éve még márciusi jég ropogott csizmám alatt Feketepusztán, most pedig vörösre égett, őserdei irtás kopár szürkeségű, hamus világát járom Brazíliában, Ennek is legvadabb, északi részén. A csődör hegyezi fülét, tekinget jobbra-balra, mint valami vénember, pedig alig öt esztendős. Lómértékkel mérve tömérdek tapasztalata lehet, Igen, a dögkeselyűket figyeli odalenn, a meredély aljában. Hol előre veti, hol hátra sunyja fülét. Ez „lónyelven” érdeklődést, illetve rúgós támadókedvet jelent. A ló füle — annak, aki ismeri lovát — kész „szeizmográf”, jelzi az állat hangulatának legkisebb rezdülését is. Lovam néhányszor úgy végigvág farkával magasszárú bakancsomon, hogy csak úgy csattan. Egyre sűrűbben csapkod, hátrahúzott füle, mérges nyihogása, kapkodása felkelti figyelmemet, Hátra-hátra fordul. Leszállok, s a kantárt kézbe véve, hasa alá, hátsó combjai közé nézek. Bőrébe akaszkodva öt akkora bögöly lóg róla, mint egy-egy galambtojás. Valamennyi jól teleszívta magát vérrel. Szegény pára, most is kapdos, rúg, széles, sárga fogaival harapná vad támadóit, ha elérné őket. De a bögölynek is van „esze”. Olyan helyre telepszik, ahová lófarok csapása, lófogak harapása nem ér. De elérek én. Egy perc alatt mind az öt bögöly kéregdarabba! Szétnyomva lehull a talajt borító vékony, szürke hamurétegbe. Ez a hamu itt maradt az elpusztított ősvadonból, de ez sem sokáig marad már, mert a legközelebbi esőzés lemossa, lehordja — a humuszos talaj nagy részével együtt — a Tapajosba. Lovam elégedett, vidáman veti fejét, rágja zabláját, s amikor felszállok, mintha a nyereg is vidámabban nyikorogna alattam. Odalenn kaffogva verekednek a dögkeselyűk, huzakodnak valami zsákmányon. Igen, egy tehén tetemén. Éhen pusztult szegény, vagy mérges levelektől döglött meg. Most temetik a keselyűk. Abelardónak holnaptól kezdve elvadult tehenekre kell vadásznia, gondolom. Ez lesz a munkája. Ő is örül majd, és legalább marhahúst is kap a fazenda konyhája. A kis vágóhíd három kaboklómészárosa, valósággal művésze „szakmájá”-nak, bár sohasem tanulta egyikük sem. Josso például — órával ellenőriztem — huszonöt perc alatt levágott, megnyúzott, kizsigerelt, négyfelé vágott és kampóra akasztott egy tehenet, Még a lenyúzott bőrt is besózta, összehajtotta közben, Megcsinálta virtusból, mert kíváncsi voltam, milyen gyorsan végzi el ezt a munkát. Sohasem hittem volna. hogy ennyi idő alatt el lehet készülni vele, ha nem magam nézem végig. Megérkeztem. Lenyergelek, Fészerbe viszem a nyerget, lovamat pedig eleresztem. Az okos állat visszatekint, mintha hívna, azután nekiindul a Tapajosnak, Megy fürödni. Nézem az árnyékos eresz alól, ahogy meghempereg a partmenti, méteres vízben. Látszik, nagyon élvezi a dolgot. Mindjárt

magam is utána megyek. Kiürítem szobámban a gyufásdobozokat, bele a ciánkális üvegbe. Eszembe jut, valami jóféle hal kellene vacsorára. Szólok is majd a szakácsnak. Kipillantok. Vidám, legfeljebb harminc esztendős kabokló baktat fütyürészve a Tapajos felé, vállán törülköző. Vége a munkaidőnek. Már többször figyeltem ezt a mindig jókedvű, barna bőrű kaboklót. Miért ilyen vidám? Valósággal ragyog valami felszabadult örömtől az egész ember. Ez eléggé feltűnő, mert a kaboklók általában nem ilyenek. Majd megkérdezem a csoportvezetőt, mitől ilyen jókedvű állandóan ez az ember, Most mindenesetre előkerítem még Abiliót vagy Josét a vacsorára való hal miatt, mielőtt eleveznek „haza”, az én régi viskómba, — Abilio! — szólítom nem sokkal később az alacsony, barna legényt, amikor a széles ívben kivetett dobóháló nagyot csobbanva eltűnik az alkonyi fényben csillogó, mély vízben. — Tessék, Senhor? — pillant vissza válla felett a csóvakelőből, miközben már húzza is vissza kötelénél fogva a dobóhálót. — Eljönnél velem két napra a túlparti vadonba? Hol-. nap reggel indulnánk. — De még mennyire, Senhor! — neveti el magát Abilio, és egy utolsó húzással beemeli a csónakba az összezárult, ólomnehezékes hálót. Nagy, ezüstös halak verdesnek a csepegő hálóban, köztük néhány vörös-piranha. Abilio megemeli a háló egyik szélét, és belerázza zsákmányát a többi mellé a csónakfenékbe. A Ford-fazenda vágóhídja körül, a csónakkikötő előtt ilyenkor nyüzsögnek a halak. Ez azonban nekem már nem újság; odaát, a túlparti ősvadonban bizonyosan akad olyasmi is, ami ennél sokkal érdekesebb. Abilio, a favágó, lassanként afféle „személyem körüli miniszter” lesz az ültetvényen, jó halász-vadász, mindig szívesen tart velem. — Nem kell több hal. Evezzünk partra — evezőmet vízbe merítem a csónakvégben. Halászat közben pontosan megterveztem a hétvégi vadászprogramot is.

ÓRIÁSTEKNŐSÖK. AZ ÉN ANGOL VENDÉGEM Fülledt szombat délelőtt, kéken ragyog a forróságot sugárzó égbolt a vízre, az őserdőre. Friss irtáson állok a vadonban, s nézem az óriásteknőst, amely fejét magasra tartva „elvitorlázik” előttem a patak vizében. Királyi példány a tartarugák, óriásteknősök közt. Lehet vagy hatvan kilós. Amikor a csónakhoz lépek, a teknősóriás lehúzza fejét, eltűnik a vízben. — Mit szólsz hozzá? — fordulok a mögöttem figyelő Abilióhoz. — Szép példány volt — mondja a legény. — Kár, hogy elment, — Én is sajnálom. Friss pálmatető zöldell már mögöttünk az apró irtáson, „berendezkedtünk” éjszakára is, — Nem gondoltam — fordulok Abilióhoz —, hogy itt ilyen szép óriásteknősök élnek. — Én sem, Senhor! — Mélységes gond tükröződik Abilio cseppet sem szép, sötétbarna arcán, amelynek színét és vonásait részben afrikai néger őseitől, részben pedig portugál, spanyol, meg ki tudná megmondani, miféle nemzetbeli ük—, és szépapjától örökölte. Vadásznak, erdei kaboklónak azonban kitűnő Abilio. S a szépség fogalma itt egészen más, mint Európában, — Foghatnánk egy ilyen teknőst — fordulok Abilióhoz. — Az bizony jó volna, jó a húsa — viszi gyakorlati térre Abilio merőben más indítékú javaslatomat, — Csak nem vágnád le, ha elfognánk? — korholom kísérőmet, aki régebbi, pompás teknőslakomákra emlékezve, önfeledten megnyalja vastag ajkát. — Hát mit kezdjek vele? — Abilio ártatlanságában csaknem olyannak tűnik most, mint Robinson Péntekje. Az ám, Robinson! Elmosolyodom a gondolatra. Ebben a pillanatban mi sem vagyunk különb helyzetben, mint ő volt annak idején, mert ha sokféle holmink, eszközünk van is, a teknőshorog bizony hiányzik, s valahogy úgy kell segítenünk magunkon, mintha Robinsonék volnánk egy puszta szigeten. — Arra feljebb bizonyosan homoksziget vagy homokos partrész van, ahová a teknősök a tojást rakják! — pillantok Abilióra. — Az lehet, Senhor. De ha odamegyünk — Abilio nagy sajnálkozással nézi a zöld, éppencsak elkészült pálmaereszt —, akkor már nem jövünk vissza éjszakára. — Nem, nem jövünk vissza. — Errefelé még nem eveztem — pillant körül Abilio. — Igaz, nemrégen csónakázom a Tapajoson. Fél napja csak, hogy a Tapajosról bekanyarodtunk erre a patakra — az őserdőben ezek helyettesítik az ösvényeket —, de a távolság, amely a gőzhajók járta folyamtól elválaszt, akár évszázadokban is mérhető. Abilio kihozza az eresz alól nyersgumival futtatott, amerikai liszteszsákiét, amelyben holmiját tartja. Az én gumizott zsákom előkelőbb. mert virágmintás anyagból készítette valaha egy fejlett szépérzékkel rendelkező, erdei kaboklo. Kicsit már megrepedezett rajta a gumiréteg, de azért vízhatlan a zsák, Visszakerül a csónakba a kormos bogrács, a karbidlámpa. puskáink és a fejsze. A szigony a karikába szedett kötéllel a két csónakülés közé kerül. Két ketrecemet. zsineges kígyófogó botomat ki sem raktam még a széles kaboklo-csónakból. — Várj csak, Abilio! — fogom a fejszét, s partra lépek. Odább zömök pálma áll, Ennek a pálmának vöröses, puha bele kitűnő teknőscsali, nem tudom, színe vagy íze miatt kedvelik-e a tartarugák. Nem lehetetlen, hogy színe csábítja a teknősöket, hiszen emlékszem, odahaza horogra tűzött, vörös posztódarab csalival számtalan sok békát fogtam. Az óvatlan magyar béka úgy veti magát a horog csali-pirosára, mint — bocsánat a hasonlatért — a legmohóbb idevalósi jaguár, eleven zsákmányára.

Szakálltalan teknőshorgom nincs. Nem tudom, miért éppen szakáll nélküli horoggal fogják a teknősbékát, de ez a szokás, s nyilván oka van. Az elfogott óriásteknőst nem mindig vágják le azonnal, a kaboklók elviszik kunyhóikhoz, s ott bezárva tartják. amíg eljön a lakoma ideje. Ha szakállas horoggal fognák, az talán úgy kitépné az állat száját. hogy nem bírna enni a fogságban, s hamar elpusztulna. A horogra akadt teknős különben is jön. mint a kezes bárány, cseppet sem ellenkezik, Ezért is fölösleges a szakállas horog. Végzek a pálmadöntéssel. Félkarnyi hosszú, puha belet vágok ki törzséből, Abilio csak nézi, honnan ismerem ezt az erdei kaboklo-fogást. De hát a Tapajoson nem Abilio az egyetlen barátom. A kaboklók közt töltött idő sok mindenre megtanított. Szerszámos dobozomban, a szakállas horgok között többféle tűt őrzök, van tíz centis zsákvarró-tűm is. Kicsit rozsdás. Nemrégiben köpüs szigonyhegyeket alakítottam át kovácstudományom segítségével kajmánhoroggá; mi lenne, ha most kipróbálnám tudományomat a zsákvarró-tűn is? Kitűnő szakálltalan horog lehetne belőle, — Várj csak! — szólok Abiliónak, amikor el akarja oldani a csónak kötelét, — Mindjárt lesz horgunk is. Hamuba roskadt tűz pislákol a pálmaeresz alatt, Halat akartunk sütni rajta. de nem került rá sor. Lehasított pálmakéregbe verem a vastag tű füles végét. s hegyét csaknem végig parázsba dugom, Fogóm nincs, a nedves, éghetetlen pálmahasíték helyettesíti. A tű átizzik. Abilio érdeklődéssel nézi a csónakból, hogyan teszem tönkre a drága tűt, amelyet most Winchesterem csövébe dugva horogformára görbítek. — Kész a teknőshorog — mutatom meg Abiliónak, azután a patakba mártom az aprót szisszenő néhai zsákvarrótat, azaz most már szakáll nélküli teknőshorgot. Fokába nagyszerűen belefűzhető a horogzsineg. Pálmabél-csali van már, csak a minél nagyobb óriásteknős hiányzik! Nagy iramban hajtunk. Mögöttünk marad a zöld, gondosan elkészített pálmatető, amely alatt jól alhattunk volna két éjszaka, ha nem „szól közbe” az óriásteknős. Jobbról-balról tíz ölre magasodik a lombfal, amelynek aljában serényen evezünk. A patak zavaros vize apró örvényeket kavarva szalad „öreganyja”, a Tapajos karjába, Csodálatosan szép az ilyen víziút. Él a víz, az őserdő. S a némaság, amely mégis mindezt övezi, lenyűgöző. Él, mesél a csend. Abilio, miközben serényen mártogatja sütőlapát alakú evezőjét, úgy figyel mindenfelé, mint maca a zsákmányleső ősember. Mozdulataiból, cselekedeteiből száz fogást lesek el. — Senhor! — pillant vissza kétórai evezés után Abilio, — Igazad volt. Ott a teknőstanya! — Előttünk vagy ötvenméternyire szétterül, kiszélesedik a patak, napfény sugárzik a világos homokkal borított, cserjés félszigetre. Feljebb hasonló, de teljes sziget, Az óriásteknősök mindig ilyen helyeken rakják le tojásaikat. A tojók többnyire éjszaka másznak M a partra, Hátsó lábaikkal kiássák a homokot, azután a gödörbe rakják, potyogtatják tojásaikat. Utána gondosan elegyengetik fölötte a talajt. A hímek sohasem jönnek ki a szárazra. Egész életüket vízben töltik, — A homok-félszigetre! — szólok halkan Abiliónak. A csónak irányt vált, súrlódva ér partot. A homokban nincs ember-nyom. Hiába hömpölyög alig harminc kilométernyire a Tapajos, itt a XVI. század ősvadona él, az a világ, ahová valamikor a portugál felfedezők érkeztek, Aranyszín kolibri berren tova felettünk, pillanatra megállapodik egy orchidea csüngő kelyhű virágai előtt. De csak a levegőben „áll”, nem száll rá a virágra, azután megriadva eltűnik a levelek között. Tollai szinte szikráznak a napfényben. A homokban tengődő cserjék, alig embermagasságúak. A homokon tömérdek teknős-nyom, Jellegzetes kerek lyukak. Ágat vágok. Mélyen leszúrom a homokba. Már az első próbálkozás sikerrel jár, Sárgás, maszatos ragacs tapad az ágra, amikor kihúzom. Teknősbéka „fészket” szúrtam át. Itt, a

meleg homokban kellene kikelniük a tojásoknak. Abilióval szórni kezdjük kifelé a sárga, pergő homokot. — Itt van! — kiált diadalmasan a legény, és pingpong labda nagyságú, puha, szabályosan gömbölyű teknőstojást emel ki a gödörből. Alatta, körülötte még vagy hatvan hever. Valamennyit kiszedjük. Abilio nagyokat nyel. A teknőstojás sárgája, mandioka morzsával keverve a kaboklók kedvenc csemegéje. A tojás fehérje azonban hasznavehetetlen. Halomba gyűlik a sok gömbölyű teknőstojás. Abilio óvatosan kosárba szedi, fürgén gyűjti a zsákmányt, végre elemében van. Tábort verünk. Csónakunkat kiürítjük. A teknős-„horogra” pálmacsalit tűzök. Araszos faúszó tartja a rövid eresztékű horgot, nehogy a zsineg alámerüljön. Nézem, amint elúszik előttem. Lejjebb a parthoz sodródik. Kihúzom, újra felviszem, vízbe vetem, s visszajövök vele. Türelemjáték. — Most! — A hűségesen mellettem lépkedő Abilio szeme nagyot villan. A „horog” faúszója alábukik. Mintha csak hal rántaná le, Bevágok, s máris feljön az „úszó”. A horgon engedelmesen jön kifelé a félmázsás óriásteknős. Abilio büszke: — Megvan az első, Senhor! Kihúzzuk a partra, Szép nagy példány. Hamarosan követi a második, Sötétedik. Éjszakára nincs pálmaereszünk. Talán nem lesz eső. A zsákmány nagyszerű. Sohasem láttam még ilyen nagy, édesvízi teknősöket. Abilio vidám. Kivágott fiatal törzsekből dorongokat ver le a belső erdőaljban, Folyondárral keresztrudakat kötöz rájuk, Ide, ebbe a kis ,,karám”-ba kerülnek a félmázsás, riadt teknősök, miután szájukból óvatosan kiemeltük a horgot. Mégiscsak okos dolog a szakállnélküli horog. Ennek nyoma pár nap alatt begyógyul, s a teknős valamelyik állatkertben élheti tovább remélhetőleg igen hosszú életét. Mert ezeket a szép teknősöket ilyen célra szánom. Abilio étvágyát alighanem sikerül legyőznöm. Éjszaka borul a holdsütötte tájra, Az őserdő fekete. néma. A széles patak vize is feketén siklik. A vízparton. mintha mozogna valami, Fekete foltok jelennek meg a holdfényben fehéren világító homokon. Abilióval együtt figyelünk. Óriásteknősök, Tojók, kijöttek, hogy lerakják tojásaikat. Nekirugaszkodunk, odarohanunk és sorra felborítjuk a kétségbeesetten menekülő teknősöket. Ég felé kapálóznak tömzsi, tuskó lábaik. — No látod, Senhor, mégiscsak kár volt elrontani azt a jó zsákvarrótűt — szól felém a sötétből, komoly nehezteléssel hangjában Abilio —, több is itt a teknős, mint kellene. Úgy látszik, igaza van. A karám megtelik. Nyolc teknős szorong benne, egymás hegyén-hátán. A két, horoggal fogottat Abilio segítségével kiemelem, Elengedjük őket. Elég nehéz lesz csónakon elszállítani azt a hatot, amelyet éjszaka fogtunk. Legalább három mázsát nyomnak. A két sebesült teknős ügyetlenül csobban bele a patakba. Sebaj, majd rendbejönnek hamarosan, Szép az éjszaka, mély csend borul a kis szigetre, az ősvadonra. Nem gyújtunk tüzet. Fákra kötött függőágyainkban heverünk, még a szúnyoghálót sem húzzuk fel, Reggel indulunk vissza a Tapajosra. Nincs több helyünk a csónakban, hiába ejtenénk másféle zsákmányt. Vasárnap reggel. A távolban kitárul előttünk a Tapajos napfényes tükre. A patak a kétoldalt magasodó erdőfal között olyan, mintha egy mély szakadék fenekén eveznénk. Csónakunk mélyre merül a teknősök súlya alatt. Abilio ragyogó képe a tapajosi torkolat láttán még szélesebbre terül. Csak hétfőn reggelre szándékoztunk visszatérni, s most, alig egy napos vadászat után — ha ugyan annak lehet nevezni ezt a teknősfogást — kora reggel, gazdag zsákmánnyal már a széles folyamon vagyunk. A dolog nehezebbje, a teknősök elhelyezése csak most következik.

— Odanézz, Senhor! — integet hirtelen Abilio, — Jön a „Luiz Bastos”! Tényleg. A széles, távolabb még jobban szélesedő vízen szorgalmasan dobog felfelé a fehér gőzlancha, s mellette az oldalához kötött kereskedőhajó. — Ügy látszik — állapítom meg —, velünk vannak a szentek, mert úgy jön a „Luiz Bastos”, mintha csak megrendeltük volna, — Talán elvontat bennünket a fazendáig? — reménykedik Abilio, — Bizonyosan! — Jól ismerem a kereskedő-lancha tulajdonosát. aki kormányos is egy személyben, — Hahó! — kiáltok a lanchásnak. Az egykéményes gőzbárka korlátján vöröshajú, idegen fiatalember könyököl, — Húzzon már erre és lassítson! — A könyöklő idegen úgy látszik. nem ért portugálul, mert csak fejét fordítja felém érdeklődése jeléül. A lancha azonban lelassít mellettünk, s most már hallom a tulajdonos jól ismert hangját — Kössenek rá. Mehetünk? — Igen! — Dohogva vág neki a lancha az erős sodrásnak, amely már visszafelé vitt bennünket. Átlépek az alacsony korláton a tulajdonoshoz és a vöröshajúhoz. — How do you do? — szólít meg barátságosan az idegen. Ezek szerint: angol. Mire a fazendához érünk, a lancha-tulajdonossal létrejön az üzlet. A lanchás megveszi a teknősóriásokat, darabját hatvan milreisért. Harold Boyd pedig. aki Angliából jött forróövi Brazíliát nézni, estig, a lancha visszatértéig vendégem. Akkor indul vissza ő is Santarembe. Harold Boyd módfelett örül a fazendabeli vendégségnek. Megnézi a Ford-ültetvényt nemcsak kívülről, a folyam felől, hanem „belülről” is, Amikor partra evezünk, a kikötőben csoportosuló kaboklók sorra megbámulják a teknősóriásokat. Harold Boyd vörös haja nemkülönben csodálkozás tárgya. A feltűnően vidám kabokló is a parton álldogál, nézi a teknősöket. Ő is segít behordani őket Goemann birodalmának egyik, magas drótkerítéssel körülvett baromfi-kifutójába, Ott maradnak estig, míg értük jön a „Luiz Bastos”. Este okvetlen megkérdezem Perezt, ki ez a napsugaras kedélyű kabokló. Tíz óra. Túl vagyunk a bőséges, zabkásás reggelin, amelyet a fazenda fekete szakácsa tálalt, A vasárnapi munkaszünet jóleső semmittevésében csoportosuló kaboklók közt megjelenik Abilio és Jose, az előbbi a megnyergelt csődört, az utóbbi az ugyancsak nyerges Lelkit vezeti kantárszáron, Vendégem bemegy szobámba, magával hozott málhájából lovagláshoz öltözik. Elegánsan jön ki, úgy ahogyan a legjobb londoni társaságban szokásos, Határozottan restelkedem igencsak viseltes, a fazendán megszokott lovaglóöltözékem miatt. Csizma híján — ki az ördög hord itt csizmát, ebben a melegben — hazulról hozott bricseszemhez lábszárvédőt és erős bakancsot viselek, Harold fején nagyszerű trópusi parafa-sisak van, de ilyet itt a kicsit ütődött Josef Duval kivételével senki sem visel. Talán éppen azért nem, mert Josef hordja. A fazendán és általában mindenütt a széles Tapajos mentén, mindenki háncskalapot visel. Ki jobb, ki rosszabb kivitelben, Én a fél milreises, legolcsóbb gyártmányhoz ragaszkodom. Ilyet viselnek kaboklóim is, Könnyű, szellős, tökéletes holmi. S ha az idők folyamán kirojtosodik, nyugodtan eldobhatom. Jose Harold Boyd kezébe adja Leila kantárszárát. Magam is lóra szállok. A csődör idegesen horkant, kapál, indulni szeretne, Alig bírom fékezni, Leila sokkal nyugodtabb, igazi „ló-hölgy”. A kaboklók csoportja szétválik. s mi elegáns lépésben elindulunk, hogy belovagoljuk a belső irtásokat, őserdőszelvényeket, a vöröslő, kiégett föld és a hamu birodalmát. Déli egy óra, Sokféle lovast láttam már életemben, de olyat, mint Harold, még soha. Szitkok közepette fogja lovát rövidvágtára, s az angol átkozódások csak úgy záporoznak Leila fejére. A kanca hátrasunyja fülét, s ebből látom, amint mellette vágtatok, hogy baj van. A rövidvágtát már nem is annyira Harold, sokkal inkább a Tapajos hűvös vize irányítja, amely ott csillámlik előttünk a tűző,

forróövi napsütésben. A kanca úgy elnyúlik Harold alatt, mintha izzadt hasával a földet akarná érinteni. — Fogja meg ezt a bestiát — ordítja Harold, de Leila úgy elhúz mellőlem, mintha parittyából lőtték volna ki. Lehet, hogy megértette volna a sértést? Az én megszelídített, magyar szóra hallgató lovam előtt vörös porfelhő kavarog. Leila végigvágtat lovasával a fazendán, a félreugró kaboklók között, a vágóhídnál felrebbenti a marhabeleket cibáló dögkeselyűket, s már csak annyit látok, hogy loccsanva, mint a szökőkút felcsap a Tapajos vize, a következő pillanatban Leila — a bestia — meghemperedik Harolddal együtt a hűs, mellig érő vízben. Mikor a parton megállítom csődörömet, két fejet látok kiemelkedni a vízből: Leila csaknem vigyorgó, elégedett lóképét és Harold csapzott fejét, melyen még mindig ott ül az álla alá szíjazott, félrecsúszott, vizes, csepegő parafasisak. Harold képe korántsem olyan elégedett, mint Leiláé. Lovacskámat erős sarkantyúval „kiigazítom” a vízből ahová már belépett, mert láthatóan az a szándéka, hogy mint szerelme Haroldot, ő meg engem fürdessen meg a Tapajosban. Boldog kaboklók állnak a parton, és röhögésük úgy hangzik, mint a jól vezényelt karének. Harold mellig vízben állva, azon igyekszik, hogy a csepegő kantárral kirángassa a vízből — mint mondja — „a lovak e legutolsó utcalányát”. Leila most már nem sokat törődik a sértésekkel. Nyergestül, lasszóstul, Winchester puskástul benn hever a vízben, s élvezi a dolgot, Ki veheti rossznéven az ilyen fürdést attól a lótól, amelyiknek hetekig nem ül a hátára senki, aztán jön egy idegen — ráadásul vasárnap és árnyékban 42 Celsius fokos melegben — és rövidvágtára fogja. A röhögő kaboklók kara elhallgat, Harold kavargó örvényeket hagyva maga után, kigázol a Tapajosból. Leila jólesőn meghemperedik néhányszor, iszik, majd a hozzá gázoló két fekete kaboklo markának engedelmeskedve, kibaktat a vízből. Harold egy csónak végében két kaboklo segítségével húzza le vízzel teli csizmáját, Ingét, nadrágját lecsatolt, vizes kalapja mellé teszi a forró csónakülésre. Leszállok csődörömről, nyakába vetem a kantárt, s egy marék cukrot tartok eléje, Cukor mindig van nálam a nyeregtáskában. Lovacskámat ez a csemege tanította meg „magyarul”. Ha a furcsa, idegen hangzású szavakat hallja, otthagy csapot-papot, és jön hozzám, A vizes nyerget, puskát, lasszót árnyékba rakjuk, a napon csak Harold ruhája marad, míg megszárad. A két ló- békésen ropogtatja a karámban a zöld, kemény szálú sást, s meg-megrázza nyakán, hasa alján a bőrt, ezzel riogatva a bögölyöket. legyeket. Harold szeme mérgesen villan, valahányszor Leilára néz, Dög! És még mindig kipattan belőle időnkint egy-egy Leilának címzett „gaddem”. Különben is ez a szavajárása. Haroldnak minden „gaddem”. A meleg, Leila, a Tapajos, a sűrű, iszalagos őserdő. Egyelőre alsónadrágban sétál a tűző napon, kezében Winchestere és fél marék töltény. Sorra üríti ki a tárból az elázottakat, amelyek mint döglött, sárga cserebogarak nehézkesen lehullanak, Amikor már üresen csattan a puskazávár, a tárba nyomkodja töltényeimet. Legalább ennyivel kárpótolom Haroldot, aki most „ismerkedik” a forróövvel. Leila eddig tőle telhetően támogatta ezt az igyekezetet. Harold célba vesz a Winchesterrel egy dögkeselyűt, Fehérhajú kaboklo fogja le kezét, s erővel a föld felé nyomja a puskacsövet. — Nem szabad! — mondja. — Urubut lőni szerencsétlenséget hoz. Harold letesz szándékáról, a fekete tollú, lúd nagyságú, kopasz nyakú, nagyon szelíd dögkeselyű megmenekül. Én már lőttem dögkeselyűt múzeumi célra, kitömésre, Sohasem felejtem el a kaboklók riadalmát, amikor a nagy, fekete madár leesett a földre. Persze az a hit, hogy a megölt dögkeselyű szerencsétlenséget hoz, onnan is eredhet, hogy az urubu mint dögtakarító Brazília-szerte megbecsülésnek örvend, Ezért is nevezte el a kaboklo-humor a gyászos tollazatú, közönyös madarakat a „kormányzó tyúkjai”-nak, Elmondom ezt Haroldnak, aki — végre — elneveti magát. — Nagyon jó! — mondja. — A „kormányzó tyúkjai...” — Harsogva nevet, Nézi a reggel levágott marhák belein verekedő, kaffogó keselyűket, Orrfacsaró illatot sodor felénk a forduló szellő. — Ez

meg mi? — kérdezi orrát befogva vendégem. — A levágott marhák hasznavehetetlen részeit elhamvasztják. A kemencéből jön ez a szag. Harold megnyugszik, mert most már tudja, mi az, amiért be kell fognia orrát. De megint fordul a szellő, a füst másfelé száll és magával sodorja az égett csontok bűzét, Nők nincsenek a fazendán. Afféle férfitábor ez. Négyszáz fekete, félbarna és barna erdei ember gyülekezete, s a négyszáznak néhány barna- meg fehérbőrű parancsol. Haroldnak mindez új, kíváncsian nézelődik. Megnézi a fekete hullámbádogból épült konyhát és „éttermet”. Megbámulja a két épület mögött a pálmalevél tetejű, oldalfal nélküli barakkok sorát. Az én szállásom is modernnek számít, mert teteje annak is hullámbádog, olyan, mint a konyháé. Megcsodálja a nemrég elkészült „víztornyot”, a dombon elhelyezett, óriási fakádat, amely a zuhanyozó vizét szolgáltatja. Megmagyarázom, miért üres a zuhanyozó. Az innen harminc méterre folyó, homokos Tapajosban nappal veszélytelen a fürdés. Másfelé sok a kajmán, de itt túl sok az ember, a kajmánok kerülik ezt a helyet. Az amerikaiak mindenesetre a vad kajmánokra való tekintettel építették meg a zuhanyozót. De hát — jómagamat is beleértve — eddig még senki sem forgatta meg a csillogó csapokat a zuhanyrózsás, betonpadlós helyiségben. Talán majd az esős évszakban, vagy ha akad valaki, aki mindenáron sötétben akar fürödni. Mert sötétben nem tanácsos lemenni a Tapajosra, ezt minden kaboklo tudja, ez is az őserdő egyszeregyéhez tartozik. A fekete bőrű, fehér kötényes szakács mosolygós képpel lépked felénk, csattognak papucsai. — Friss halat kérnek ebédre a senhorok? — Nyilván előre tudja a választ, mert máris letesz elénk egy-egy darab nyers marhahúst. — Köszönöm! — mondom. Harold értetlenül nézi a húsdarabot. — Ebből lesz a hal? — kérdi gyanakodva. — Nem, de aki ebédre friss halat akar, annak magának kell kifognia. A szakácsnak nincs ideje ilyesmire. Csak a csalihúst hozza. — Ahá! — mosolyodik el Harold. — Akkor majd estefelé ebédelünk. — Dehogy ebédelünk este, gyere csak, pajtás! — A szobám sarkában elhelyezett sokféle rekvizitum, kígyófogó-bot, szigony, halász-íj és halász-nyílvessző közül kiválogatok két, másfél méteres horgászvesszőt, zsineggel, horoggal. — Ennyi az egész horgászfelszerelés? — kedvetlenedik el Harold. — Ennyi, de nem is kell több. Levonulok Harolddal a csónakkikötő arasznyi széles deszkapallójára, amely vagy tíz méterre nyúlik be a Tapajosba. — Mindjárt meglátod — biztatom Haroldot —, hogyan működik itt a nyershús és a rövidzsinegű horog. Apró, nyers húsdarabot tűzök a másfél méteres zsineg végén fityegő acélhorogra, s beleengedem a vízbe. — Csak nem fekete-piranha? — csillan meg barátom szeme. — És én az imént megfürödtem itt, méghozzá lovastul. Hogy lehet, hogy nem estek nekem?

Abilio és egy „engedelmes” óriásteknős

Magányos faóriás a tűző napsütésben... — Amire te gondolsz, az a hústépő-piranha, Brazíliában úgy hívják: piranha preto, de az nem él errefelé — nyugtatom meg, mert látom, még a gondolatra is megborzong. — Itt csak vörös-piranha, piranha vermelho van. A húsa ugyanolyan, mint a fekete-piranháé, a nyers húst is ugyanúgy szereti, de nem nő meg akkorára. -A vízbe eresztett zsineg máris megmozdul, valami viszi a csalit, és húzza lefelé a vesszőt. Bevágok, s a levegőben, mint egy vörös tárcsa, körbelódul a zsinegen az első piros hal. — Pompás! — Harold kedvet kapott, ő is beleereszti horgát a vízbe. Csaknem azonnal kap a vörös-piranha, amely itt, a vágóhíd kanálisa, vércsatornája szomszédságában olyan tömegben él, hogy a- csónakkikötő tája akár óriás haltartónak is beillik. Harold lelkesedése sűrű „gaddem”-ekbe fúl, amikor a zsákmányt le akarja szedni a horogról. A piros halat úgy veri oda a keskeny pallóhoz, hogy maga is loccsanva fordul be utána a Tapajosba. Nem mély a víz, csak hasig érő. Amikor Harold visszamászik a pallóra, a mindenütt jelenlevő kaboklo-„közönség” egyik tagja barátságosan megkérdi: — Senhor, szereti a mi kedves Tapajosunkat, hogy már másodszor fürdik meg benne? — Szereti a nagymamád keserves térde kalácsa! — kezdi Harold, s aztán olyan hosszú monológ következik, hogy míg végére ér, én hat vörös-piranhát fogok. — Megszúrt az a dög — tartja elém tenyerét Harold, egy pillanatra megszakítva monológját. Igaz, nem mondtam Haroldnak, hogy a hal uszonyvégei tüskések. A baj nem nagy, inkább a meglepetés ereje fordította bele barátomat a Tapajosba. Harold hamarosan megtanulja a „fogásokat”, s most már

örömmel vesz részt az eredményes munkában, mert horgászásnak a legjobb akarattal sem nevezhetem ezt a halirtást. Egy kaboklo háncskalapjába szedi a partra dobált vörös halakat, amelyek legnagyobbika sem nyom többet húsz dekánál. Befut velük a konyhába. Harold még mindig tenyerét nézegeti, de már vidám, elégedett. Hamar vigasztalódik. Pompás az előételnek felszolgált, ropogósra sütött vörös-piranha, s utána a hirtelensült vesepecsenye, amelyet erős mustárral és ecetes cseresznyepaprikával eszünk. De az ebéd ezzel még nem ért véget. A pompás illatú, fahéjas cukorban megmártott, sült banánnal együtt még egy sültet is az asztalra tesz Pedro, a szakács, aki szereti azonmód begyűjteni a főztjéért járó dicséretet. Ennek a szokásnak egyedüli hátránya, hogy amíg ott van, lehetetlen enni, mert folytonosan dicsérni kell. Különben megsértődik a derék, kövér Pedro. Miután szakács papucsaiban végre elcsattog, Harold hatalmas szeletet kanyarít és kap be a puha, rendkívül ízletes, fehér húsból. Magam is vágok még egy szeletet, s akkor valami feltűnik Haroldnak. — Az ott mi? — mutat villájával a fehér halhúsból kiálló, hatalmas csontra. — Csigolya! — mondom. — Miféle csigolya? — Hát a pápaszemes-kajmán farkcsigolyája. — Hm! — krákog Harold, s elborultan nézi az inkognitóját levetett különlegesség maradékát. — Ott úszik a következő fogás — mutatok mosolyogva a Tapajos vizére, ahol szerte, háta és farka hármas kúpját mutatva, vagy kétméteres pápápaszemes-kajmánszik el. Harold nem felel, csak odahúzza maga elé a cukros, fahéjas banánnal teli tálat. Búfelejtőnek. Kifeszítem tartalék függőágyamat, s ebéd után békésen ringatózunk szobámban. Kell az ilyen kis szieszta, s a lustaság amúgy is ráviszi az embert. — Pajtás! — szól Harold. — Nem mennénk be egy kicsit az őserdőbe? Csak itt, a fazenda körül. Annyit beszéltél róla, de én, mióta idejöttem csak a tűző napon mászkáltam, fürödtem meg port szagoltam. — Ha akarsz, mehetünk. — Máris felkelek függőágyamból. Harold magasszárú, fűzős cipője még nedves a legutóbbi fürdéstől, de ruhája már megszáradt. Negyed óra múltán összeborul felettünk az ősvadon tíz öl magas lombboltozata. Kezünkben Winchesterrel réges-régi kaucsukgyűjtő-ösvényen haladunk befelé. Rücskös törzsű, palack formájúra megvastagodott heveák mellett haladunk el. Harold itt látott életében először igazi, vadon nőtt kaucsukfát, Brazília egykori féltett kincsét, „fehér aranyat tejelő zöld tehenet”. Késemmel megvágom az egyik, méteres átmérőjű, vén törzset. A vágás aljában nyomban megjelenik a fehér gumitej cseppje. Harold felfogja ujjával. Elkeni, megszagolja. Úgy látszik, nem tudja, hogy a gumi jellegzetes szagát csak később, a füstöléskor kapja. Vagy három méter magasságig tele van a fatörzs heges forradásokkal, ezektől lesz palack formájú a fa. Roppant, egész őserdő-részeket beárnyékoló, paradiót termő faóriások alatt megyünk el, alattuk tele az avar elszórt, kettévágott héjakkal. Sok köztük az újabb dió is. Kétökölnyiek. Harold felvesz egyet. Füléhez tartja, megrázza. Zörgő hangot ad. Tavalyi dió. Elveszem Haroldtól. Kihúzom tokjából nagy bozótvágó-késemet, s a diót tenyeremben forgatva, felvágom. Mikor kétfelé esik, mandulaszerű, kemény tokok kerülnek ki belőle. Ezeket mohos kövön töröm fel. — Egyél! — kínálom Haroldot. Magam is elrágcsálok néhányat a kitűnő erdei csemegéből. Bőgőmajmok vitatkoznak felettünk a faóriások lombsátorában. Ők is szeretik a finom dióbelet, s ledobálják a héját. Elöl haladok az ösvényen. Léptem halk, mint az osonó erdei állaté. Harold fújtatva törtet mögöttem.

— Te Harold! — fordulok vissza. — Csendesebben. A vadon állatvilága csendhez, legfeljebb a saját hangjaihoz szokott, s ha lármát csapunk, egy fia zsákmányt se ejtünk. Harold csendesebben gázol mögöttem, de ketten együtt mégis akkora zajt csapunk, hogy vadászatra semmi remény. Harold kifulladva jön mögöttem s kissé idegesen markolja a nagyöblű, 44-és Winchestert. Nem szeretném, ha a szűk, kanyargó, indákkal beszőtt ösvényen véletlenül belém eresztene egy töltényt. Inkább magam elé engedem. Harold egyszeriben óvatosabbá válik, érzi, most ő a vadász, aki előtt kitárja titkát és gazdagságát az ősvadon. Eddig én mentem elöl, ha akadt volna is zsákmány, neki legfeljebb a „kibic” szerepe jut. Most egészen más minden. Előtte a bozótos, indás, sűrű vadon, amelybe még belátni is csak egy-két lépésre lehet. A kanyargó ösvényen tíz-tizenkét lépésnél sehol sem nagyobb a távolság, amennyiről a felbukkanó zsákmányra lőni lehet. Hirtelen nagyot reccsen a sűrű, megmozdul a lecsüngő indafonat, s Harold Winchestere eldördül. Lőporfüst teríti be a kis ösvényt, vergődés, zaj robajlik, s Harold ott áll egy — erdőbe szabadult tehén fölött. A tehén egyszer-kétszer még megcsapdossa farkával a szürkészöld páfrányféléket, azután nem mozdul többet. Csak a „gaddem”-ek hangzanak sűrűn, mint az ősvadont verő eső kopogása. — Nem baj! — vigasztalom a megrökönyödött vadászt. — Legalább lesz estére friss vesepecsenye a kaboklóknak is, meg nekünk is. — Ilyen szégyen! — restelkedik Harold. — Ha a kaboklók megtudják, megint kinevetnek. — Dehogy! — nyugtatom meg. — Az ilyen szökött, elbitangolt, elvadult marhákat éppen olyan nehéz elejteni, mint az igazi vadállatokat. A kaboklók ugyanígy vadásznak rájuk. — Igazán? — Harold szemlátomást megbékül, s úgy lép az elejtett, csupa-csont tehénhez, mintha legalábbis egy félelmes, fekete jaguár heverne ott. Nem „vadászunk” tovább. Indulunk vissza. Sötétedésig éppen elég az idő, hogy két kaboklót visszaküldjek a tehén húsosabb részeiért. Amit nem érdemes elhozni, az ott marad, elhordják az ősvadon dúvadjai s a rovarok. Kibaktatunk az ősvadonból, átbújunk a szögesdrót kerítésen, amely körülfogja az irtást. Néhány kaboklo jön szembe velünk, hallották a lövést, kíváncsiskodnak. Máris mehetnek a húsért. Harold elégedett is, nem is. Tulajdonképpen zavarban van, mert tehenet lőni azért mégsem olyan dicsőség, mint igazi erdei vadat. Mindketten fáradtak vagyunk, izzadtak, mikor a fazendára érünk. Az erdei szemét, amely a magasból, indákról, levélzetről ránk hullott, nem teszi ünnepibbé megjelenésünket. Harold harmadszor fürdik meg ezen a napon, de ezúttal önszántából. Mikor a homokos parton megtörülközünk, frissnek, szinte kipihentnek érezzük magunkat. A Tapajos vize lemosta a fáradtságot. A konyha felől füstöt ver le az alkonyi szellő. Felpillantok az égboltra, mélyre szállt, gomolygó esőfelhők vonulnak rajta. — Eső lesz! — mondom. Kaboklók igyekeznek a konyha felé, marhacombokat cipelnek. — Meghozták a húst! — örvendezik Harold. — Látom. Perez! — szólok a közelben öltözködő munkavezetőhöz. Írd fel a számukat azoknak, akik a húst hozzák. Elszámoljuk majd az órabérükbe. Este bemennék hozzád a barakkba, szeretnék kérdezni valamit az egyik kaboklóról. — Jó, Senhor. Csillagfényes este borul a Tapajos-tájra, a vízre, az ősvadonra. A bőgőmajmok csordái skáláznak, le-felviszik ugató hangjukat. Néha olyan a hangzavar, mintha óriási békák brekegnének a sötét

lombsátorban. n. a vadon. Tehén bőg. a víz felől evezőcsapások zaját hallom. Csónak távolodik. Paod'agua messze van, de a nők, a megfizethető nők nem lehetnek olyan messze, hogy a kaboklók, akiknek zsebében ilyenkor ott csörögnek az ezüst kétmilreisesek, vízre ne szállnának érettük. Harold vacsora után összecsomagol. Nem könnyű feladat, mert még mindig vizes csizmája, napon száradt, gyűrött ruhái több helyet foglalnak el, mint amikor megérkezett velük. Végre mindent málhájába gyömöszöl. Parafasisakja, Winchestere fekszik még asztalomon. A petróleumlámpa fénye jókedvű fiatalemberre világít, akinek kék szeméből, mosolyából látom, szívesen maradna még. Igen, ez a forróöv varázsa — ismerem én is. Akit megfogott, sohasem szabadulhat tőle többé. Akad persze, aki zsák aranyért sem vállalná az itteni életet. Az ilyeneknek elég az őserdőből annyi, amennyit a nagy gőzhajók fedélzetéről látnak. De Haroldot nem ilyen fából faragták. Élesszemű, jó megfigyelő. Látom, töpreng valamin. — Te, Gabriel! — mondja hirtelen. — Igazad van. Ezen az itteni irtáson, ami szó szerint csak irtás és semmi más, soha gazdaságos ültetvény nem fejlődhet ki. A kiégett föld, a tűzben elpusztult mikroflora nem pótolható. De hát ezen már nem segíthetünk. — Kipillant az ajtón. — Ideje volna kivinni a holmimat a Tapajos-partra. Mindjárt itt lesz a „Luiz Bastos”. — Menjünk! Abilio és Jose, a két, mindenütt jelenlevő „szolgálattevő kamarás” kiviszi a csónakokhoz Harold Boyd málháját. Leülünk a kikötőben egy gerendára. Harold cigarettára gyújt. A gyufa lángja pillanatra megvilágítja arcát, szegletes, hosszúkás, igazi angol fejét. Elgondolkozva cigarettázik. Málhái, Winchestere mellett szépen sorban, hanyatt döntve hevernek a baromfiketrecekből kicipelt óriásteknősök. Várjuk a „Luiz Bastos”-t. Messziről dohogás hangzik, előbb alig hallhatóan, aztán egyre erősödik. A gőzlancha, megismerem a hangját. A sötét folyamon, a még sötétebb part közelében megjelenik a gőzbárka lámpája. A hajó hosszút füttyent, jelzi érkezését. — Isten veled, Gabriel! — szedelőzködik az angol. — Köszönöm a vendéglátást; remélem, találkozunk még! — Jó utat! — szorítok kezet vöröshajú barátommal. Abilio és Jose csónakon viszik a teknősöket a gőzlanchára. Haroldot magam viszem oda. A csónakban állva, a lancha korlátjába kapaszkodva, petróleumlámpa fénye mellett veszem át az óriásteknősök árát. Háromszázhatvan milreist kaptam értük. Sajnos, nem kell több óriásteknős, pedig kedvem volna több vadásszal és csónakkal elmenni újra a teknőstanyára. Harolddal még egyszer kezet szorítok a korlát fölött. A kormányos-tulajdonos is elköszön, majd meghúzza a gőzsíp zsinegét. Fütty. Dobognak a gépek, a hajó távolodik. A sötétben partnak fordítom csónakomat. Abilio és Jose mellettem eveznek. Még kiszállnak holmijukért, aztán elindulnak az éjszakában az én régi viskómhoz. Minden csendes körülöttünk. A kaboklók barakkjaikba tértek. Apró fények pislákolnak, többnyire olajmécsek, néhol petróleumlámpa. Kikötöm a csónakot cövekjéhez, s indulok Perezhez. Abilio és Jose csónakja eltűnik a sötétben. A „Luiz Bastos” már messze dobog.

A VIDÁM KABOKLO — Merre vagy, Perez? — szólok be a félsötét barakkba, az összevissza kötözött függőágyakban heverő vagy holmijukat rendezgető kaboklók közé. — Itt vagyok, Senhor! Vártalak! — bújik ki a függőágyak kötelei alatt a munkavezető. Leülünk egy-egy ládára a pislogó olajmécs mellett. — Mondd csak, Perez — kezdem —, ki az a mindig vidám kaboklo, az aki folyton fütyürészik? Ha jól tudom, Jose Pimentao a neve. — Az, Senhor? — mosolyodik el Perez. — Ha van időd, elmondhatom a történetét. Jártál már Rio de Janeiróban? No hát, ott kezdődik a história... Elmesélte. Olyan elevenen, színesen, hogy nem is kell nagy fantázia hozzá, míg baktatok a sötétben saját „házam” felé, agyamban máris kikerekedik a történet. Nem tudok elaludni, míg le nem írom. * A kékblúzos, szélesnadrágos matróz megállt az utcasarkon. Verejték gyöngyözött homlokán, nyakán, vissza-visszanézett, nem üldözik-e. Nem jött utána senki. Mintegy búcsúzóul megnézte az utcatáblát. Rua Favela Varela — olvasta a riói négernegyed esőverte, kopott utcatábláján. — Nahát! — morogta Antonio Pedreira, a matróz. Akkor lássalak megint, te utca, amikor a hátam közepét. — Újból nekilódult. Nyaka, gallérja már csuromvizes volt, inge is átizzadt hátán, és sötét foltok ütköztek ki blúzán. De nem érzett fáradtságot. Felengedett mellében a nyomás, olyasmit érzett, mint a mélyvizi búvár, amikor felszáll a tengerfenékről. Tagbaszakadt, kemény fickó volt, tüdeje akár a bálnáé, bírta a futást. S most különben is könnyűnek, felszabadultnak érezte magát, mint aki halálos veszedelemből szabadult. Talán akkor volt ilyen vidám, amikor hosszújáratú matróz korában egy-egy kikötőben partra szállhatott. A tigriscápa, amelyik a dakari vizeken egy hónappal azelőtt megtámadta a búvárt, kedves, szelíd jószágnak tűnt most Senhorita Leona Montebellóhoz képest. Antonio megint gyorsabban szedte lábát. Az avenida Rio Branco sarkán pillanatra megállt. Még egyszer visszanézett, azután boldogan, felszabadultan szippantott egyet a forró, benzinszagú levegőből, és belesodródott a tömegbe. Hátulról egy kéz nehezedett vállára. Mint a sült-kukac, merevedett meg Antonio Pedreira. Mikor végre megfordult, nagy megkönnyebbülésére nem Leonát, hanem Leona bátyjának mosolygós képét látta. — Mi történt? — kérdezte részvéttel Tonio. — Olyan iramban érkeztél ide a sarokra, hogy azt hittem szökőár elől menekülsz. — Hát majdnem eltaláltad. A húgocskád elől menekülök. Tonio szeme elsötétült. — Akkor már mindent értek. — Kicsit ingerlékeny volt ma a kedves Leona. — Antonio Pedreira nyakát és homlokát törölgette csuromvizes kendőjével. — Szegény fiú! — veregette meg részvevően barátja vállát Tonio. — Ismerem az én kedves, dundi húgocskámat. Beppo öcsém előle szökött meg, inkább hordárnak ment Santarembe, mert az jó háromezer kilométerre van innen. Apánk meg Argentínába menekült, ott dolgozik egy konzervgyárban. Én is elszegődtem egy révhajóra, ott is lakom, csak hogy ne kelljen hazamennem. Volt egyszer Leonának egy udvarlója, valami könyvtáros, az mesélte, hogy egy Szókratész nevű görög bölcsnek volt ilyen égetni való, házsártos felesége, mint amilyen Leona. Nem emlékszem már, mit mondott, hogy hívták azt az asszonyt, de azt állította, hogy annak a vándorló lelke testesült meg újra Leonában. — Én nemigen hallottam még ilyesmiről, de amennyire a húgodat ismerem, lehet, hogy nem is olyan nagy marhaság, amit a könyvtáros mondott — vélte Antonio.

— Én is azt hiszem, lehet valami a dologban. — Tonio levette sapkáját és megvakarta feje búbját. — De Leona leöntötte egy vödör szeméttel a könyvtárost, amikor megtudta, mit mondott róla. — Tudod, hogy el akartam venni a húgodat? — kérdezte Antonio. — Szegény barátom. De remélem, most már lemondtál róla!? — Le én! — hangzott a válasz, mint egy vidám, duhaj kurjantás. — Csak a mamát sajnálom — komorult el Tonio. — Sokért nem adnám, ha valaki bekötné már végre Leona fejét. Huszonöt éve, mióta az a lány a világon van, szegény mamának nem volt még egy perc nyugtéj. Antonio részvevően bólintott, s a két barát most már együtt sodródott tovább az avenidán hullámzó tömeg forgatagában. Az ablakzsalu résein kikandikált az utcára a kövérkés Leona. — Nem látom, mama, sehol sem látom! — siránkozott panaszosan. — Nem is jön az vissza többé, kislányom! — sóhajtott Senhora Montebello. — Hát ha nem jön, ott marad! — csattant fel mérgesen Leona. — Ha visszajön, újra hozzávágom a varrógépfiókot. Buta tengeriborjú! — kiabált most már vérvörösen. — Elég volt belőle, és elég volt Rióból is. — Mérgében belerúgott a földön heverő gombosdobozába. A doboz szilánkokra tört, s a szerterepülő százféle gomb, mint színes jégeső, kopogott falon, szekrényen, varrógépen. — Jaj! Mit csináltál megint, kislányom? — Mit? Ezt! — Leona taposni kezdte a doboz roncsait, és az időközben földet ért gombokat. Az ajtó halkan becsukódott. Montebello mama sürgősen kívül került a varroda ajtaján. Ismerte leánykáját, tudta. most a műhely felszerelésének többi, aránylag még épségben maradt darabja következik. Micsoda istencsapása! Egy órával később nagy óvatosan mégis benyitott Leonához. Leona a padlón ült, morcosan, és kövér ujjaival a piros, zöld, sárga gombokat szedegette össze. — Lecsillapodtál, kislányom? — Miért kellett volna lecsillapodnom? — pillantott fel szép kék szemével Leona. Mint a láncra kötött, fogoly jaguárt vagy pumát szokás, úgy kerülte meg a mama földön ülő leányát. Egy üveggomb megreccsent cipője alatt, s Leona abban a pillanatban, mint egy gömbölyű gumilabda, felpattant a földről. Arca megint lila volt a méregtől. — Nem tud vigyázni, mama? Eltörte a legszebb, zöld gombomat. Jaj, de idegesít. Menjen már, menjen ki! Egy percig sem maradok tovább Rióban. Megölnek itt, elpusztítanak. Milyen jó lenne, ha Beppo öcsémmel élhetnék a csendes, szelíd Santaremben. Minden levelében arról ír, milyen paradicsomi béke és boldogság van ott. Miért ne mehetnék oda én is, hogy egy kicsit megnyugodjak végre. — Kislányom, utazz oda, ha kedved tartja, Rióban úgyse sok hölgy varrat nálad; kicsit elszoktak innen az utóbbi időben. Ha nincs pénzed, én megfizetem az útiköltségedet is. Hajóval két hét alatt odaérsz. — Csúfolódik? — Leona idegesen kettétört egy vállfát. — Mert ha igen, bizony isten, megkeserüli.

— Dehogyis csúfolódok, édes lányom. Mindent fizetek! Santarem tulajdonképpen itt van a szomszédban. — Persze, csak azért ad pénzt és azért beszél rá, hogy szabaduljon tőlem. Hát nem megyek! Jó nekem Rióban is. — Hogy mondhatsz ilyet, édes lányom! — ijedt meg Montebello mama. — Dehogyis akarok szabadulni tőled. Csak azt szeretném, ha az új környezet, az Amazonas nyugalmas vidéke, a csendes Santarem, Beppo öcséd társasága megnyugtatna kicsit; talán a munkakedved is visszatérne. Hiszen olyan ügyes vagy, mint akármelyik párizsi szabónő. A ruháid megbolondítanák a santaremi hölgyeket. — Komolyan mondja? — s a fürtöshajú, kékszemű Leona már mosolygott. Csaknem szelíden kérdezte: — Mikor indul hajó Santarembe? — Mindjárt megnézem, hozom az újságot — s a mama fürgén kiment. A földszintes Montebello-ház nyitott ablakán titokban belestek a szomszédok. De mindjárt elkotródtak, mikor Leona kövérkés fara, széles háta megmozdult, s a leányzó teljes terjedelmével az ablak felé fordult. A szemközti házat nézte. Nem látott senkit, pedig mintha suttogást hallott volna az előbb. Leona széket húzott az ablakhoz. Kikönyökölt. A környék elnéptelenedett. Nem, nem marad Rióban — határozott —, nem akar találkozni többé azzal a tengeriborjúval. Háta mögött nyílt az ajtó. — Tessék, Leona. Itt a hajómenetrend az újságban. Leona nézte Santaremet, a nagyon öreg Amazonas-járó fedélzetéről, nézegette a balpart rövid fahídját, a kikötőt. Santarem ott terült el előtte, laposan, egyhangúan, a tájképnek — az Amazonas és a

Tapajos találkozásának — egyetlen dísze a zömök Várhegy volt, oldalán zöld lombokkal, tetején az ódon falakkal. Utasok lármáztak a fedélzeten, készülődtek a kiszállásra. Leona széles, telt keblét valami mély, nagyszerű érzés feszítette. Sokat várt Santaremtől. Ezen a vidéken szőke fürtjei, kék szeme, a kevés mozgástól mostanában még jobban megtelt idomai élénk csodálatot keltettek már a hajón is. Különösen azok a férfiak nézegették érdeklődéssel, akik szemlátomást szerették a dús idomokat. De ilyenek — mint Leona megállapította —, sajnos, kevesen voltak a hajón. A többség csak bosszantóan megbámulta és körülkerülte. Leonát egyébként tengeri és amazonasi hajóútja folyamán sűrűn kitörő, elégedetlenkedő felcsattanásai jellemezték. A hajó pincérei, a matrózok, sőt a kapitány meg a kormányos is széles ívben kerülték, jóformán azóta, hogy a fedélzetre lépett. A meleg, szűk kajüt sem javította Senhorita Leona Montebello kifogástalannak egyáltalán nem nevezhető hangulatát. A pincérek megkönnyebbülten nézték a Senhorita gömbölyded alakja mellett sorakozó bőröndöket. Lent a konyhában a fekete képű szakács is boldog volt. Mert Senhorita Leona Montebello unalmában mindenkibe és mindenbe belekötött, aki vagy ami szeme elé került. Márpedig ilyen régi, kétemeletes gőzhajón nemigen akad olyasmi, ami ne kerülne egy szenvedélyes természetű, vitatkozó kedvű hölgy szeme elé. Most végre elégedett volt. Rio de Janeiro olyan távolinak tűnt, mintha a Hold túlsó felén lett volna. Santarem. Homokos part, meredek, zöldellő Várhegy. Tövében földszintes házak sorai. Ott szemben pedig egy kis, emeletes hotel. A kikötő fahídján emberek csoportosulnak. A hajó odasimult a kis hídhoz, kötelet vetettek a bakokra. Még egy döccenés, és kikötöttek. Csupa mély és csupa jó érzés hevítette Leonát. Álmainak és reményeinek városa végre itt terült el előtte. Kiáltások, vidám nevetés, füttyök keveredtek a zsongásba, s néhány utas meg sem várta, hogy kinyissák a korlátot, máris átugrott a hídra, hogy minél előbb megölelhesse a rá várakozókat. Leonát senki sem várta. Állt a korlátnál és szája szélét harapdálta. Igaz, nem írta meg, hogy jön. Meglepetésnek szánta érkezését. De Beppo azért itt lehetne. Nem mindennap érkezik meg a n vére, Senhorita Leona Montebello. A hölgyet méreg emésztette. De ni csak! Ott hátul — több hordár, hordárkocsi mögött —, az ott Beppo. Parancsokat osztogat, rendelkezik. — Álljon meg! — Leona megragadta egy mellette elfutó, santaremi hordár karját. — Ki az ott, az a fehérruhás, sárgacipős, szalmakalapos férfi? — Az? — nézett a híd végébe az izzadt ember. — Beppo Montebello. Szállító. Én is az ő embere vagyok. A hölgynek is hordárra van szüksége? — Köszönöm — Leona elengedte a hordár karját. Az ember szaporán elfutott. Na megállj, Beppo! Leona megnyalta szája szélét. Nekünk azt írtad, hogy kuli, hordár vagy. A hölgy bal alsó karjára húzta kézitáskája szíját, jobbját csípőre tette. Megvárta, míg mindenki kiszáll. Beppo odalent intézkedett. Gyorsan, határozottan, ügyesen. A poggyásszal teli targoncák parancsára egymás után eldöcögtek. Beppo ragyogó képpel, vidáman átverekedte magát az embergyűrűn, és a hajóra lépett. Izzadt volt, mint mindenki. A nap hevesen tüzelt, bőkezűen zúdította a városra minden melegét. Beppo Montebello — mint aki árnyékból hirtelen napfényre lép s nem lát jól — megmerevedett, összehúzta szemét, azután közelebb ment. Nem tévedett. — Szentséges atyaúristen! — zihálta. — Leona, teljes terjedelmében. — Szép, hogy megismersz. Piszok csirkefogó vagy, Beppo. Így mászkálnak itt a hordárok? Szalmakalapban, hófehér ruhában, aranylánccal és arany karórával? Sárga cipőben? Beppo, te hazudtál. Neked nagyon is jól megy. A leveleid meg könnyben áztak. Eljöttem, hogy segítsek rajtad, és most itt ál] előttem — vádlón rámutatott bátyjára kövér mutatóujjával — Santarem legújabb aranyifja. — Ez azért túlzás! — nyögött a fiatalember. Bronzbarna arcán kétségbeesés tükröződött, s ez csak fokozta a melegtől amúgy is felhevült Leona mérgét.

— Még tagadni mered? — Kövér karja előrelendült. — Azok a hordárok ott mind a te embereid. Jó volna, ha kettőt iderendelnél nekem. — Azonnal intézkedem! — s Beppo a korláton át a fahídra ugrott. Eltűnt a tömegben. Meg se kérdeztem, hol lakik — töprengett Leona. Nem baj, a hordárok tudják. Két fiatal, mezítlábas, kékinges fiú jött a fedélzetre. — Senhorita Montebello? — léptek hozzá. — Igen. Az egyik megmarkolta a két bőröndöt, a másik hátára vette a varrógépet, s máris eliramodtak a pallón át a hídra. Leona utánuk vetette magát. — Megálljatok csak! — lihegte. — Hová mentek? — Oda! — intett a fiú a hotelre. — Senhor Montebello parancsolta. — Nem, kisfiam! — A „kisfiam” úgy szisszent a hölgy gyöngyfogai közül, hogy a fiú megtorpant és megállt, mint a cövek. — Hová parancsolja? — pillantott tanácstalanul a senhoritára. — Haza, kisfiam, haza. Senhor Montebellóhoz. A legrövidebb úton és szó nélkül. — Senhor Montebello mást parancsolt. — Az lehet. De én ezt parancsolom! Érted, kisfiam? — Értem! — S a fiú riadtan pillantott a hölgyre, aki úgy lóbálta nehéz retiküljét, mintha mindjárt az hátához akarná verni. Szerencsére, idejében indult. Széles út nyílt előttük a hídon, és Senhorita Montebello a fiúk után tipegett. Rövid, vaskos lába meglepően győzte az iramot. Hamarosan eltűntek a tömegben. — Hála neked, úristen! A kegyért, hogy ezt a nőt csak egy példányban küldted a földre! — A hajókonyha ablakán kipillantó fekete szakács megtörölte arcát. Hálafohászához a hajó más részein, számosan csatlakoztak. A kis karaván kiért a városból. — Ez itt Senhor Montebello háza! — Vigyétek be a bőröndöket és a varrógépet! — parancsolta Leona. Körülnézett a pálmaházakból, kisebb-nagyobb viskókból álló, banáncserjéktől és hatalmas lombú mangófáktól zöldellő utcasoron. Dél volt, a város is, az utcasor is, ebéd utáni álmát aludta. A fiúk becipelték a poggyászt, Leona követte őket. Átmentek az alacsony kerítés mögötti virágos előkerten, felmásztak három magas lépcsőn, és beléptek a házba. Hűvös félhomály volt odabenn, az erős napfény után Leona alig látott valamit. Beviharzott a tágas ebédlőbe, és majdnem fellökött egy nagyon csinos leányt, aki — Leona mindjárt látta — mindössze egy szál tarka pongyolát viselt. — Mi tetszik, Senhorita? Ez itt Senhor Beppo Montebello háza. Ő nem vár senkit. — Tudom! De azért én mégis itt vagyok, és itt is maradok. Én, kedvesem — és megnyomta a „kedvesem” szót —, Senhor Beppo Montebello nővére vagyok. Ezután itt lakom majd ebben a házban. Tegyétek le a bőröndöket, kisfiúk, meg a varrógépet oda, a sarokba. Majd később elhelyezek mindent. Köszönöm. Most mehettek. — A fiúk kisurrantak, látszott rajtuk, örülnek, hogy mehetnek. Összenéztek az ajtóban. Ismerték és sajnálták a lányt, Palmirát, akit Senhor Montebello egy manáusi pensăoból hozott házába, s akivel már vagy két hónapja nagyon vidáman éltek. A lány főzött és mosott, emellett szerelmi téren sem volt kicsinyes, hiszen Manáusban — mielőtt Beppót megismerte — már szerzett egynémely tapasztalatot. — Maga kicsoda, kedvesem? És honnan jött? — Leona azonnal felmérte a helyzetet. A lány túlságosan csinos volt, telt keble, finom mosolya, hosszú pillákkal árnyékolt szeme sokkal többet

elárult a kelleténél. — Rendben tartom Senhor Beppo házát. Manáusból jöttem! — felelt rövid tűnődés után a lány. — Jó, kedvesem! Akkor fogja, itt van háromszáz milreis — kivette táskájából a pénzt. — A hajó még a kikötőben áll, egy óra múlva indul tovább Manáusba. Nagyon szeretném, ha még elérné. Palmira árnyékos pillái alól jól megnézte a baba arcú, szőke fürtös, nagyon kövér és nagyon határozott fiatal hölgyet. Döntött. Elvette a pénzt. — Sajnálom, kedvesem — Palmira szava vágott, mint a borotva —, de ön terjedelmével ügy betölti ezt a házat, hogy rövidesen Senhor Montebellónak sem lesz itt helye. Leona legalább két liter levegőt szívott be, hogy kellő lendülettel válaszolhasson, de a lány kilibbent az ebédlőből. Leona undorral nézett a szomszéd szobába vezető ajtónyílás összecsapódó gyöngyfüggönyére. Leült. A hintaszék megreccsent alatta. A szobák pálmalevélből készült választófalain minden zaj áthallatszott, s a következő negyedórában Leona nyomon követhette a szemtelen kis senhorita minden apró mozdulatát. Aztán hirtelen teljes és tökéletes csend következett. A lány elment, búcsú nélkül, a hátsó kijáraton. Leona kicsit még pihent, s csak akkor állt fel, amikor teherautó állt meg a ház előtt. Beppo ugrott le a sofőr mellől. — Te itt vagy? — lepődött meg, amikor meglátta Leonát. — Palmira hol van? — Igen, én itt vagyok. Palmirának pedig, ha így hívják a kisasszonyt, javasoltam, hogy utazzék vissza Manáusba. Ott kitűnően megél, mert megvannak hozzá a megfelelő adottságai. Különben ő maga is úgy találta, hogy mellettem nemigen lenne helye ebben a házban. A méreteimre célzott. — Jaj! — Beppo fejét fogta. — Mit tettél, Leona? Egész Santarem rajtam röhög. — Lerogyott egy nádfonatú székre. — Háromszáz milreist adtam a hölgyednek. Kilencszázba került az út Riótól idáig, az összesen ezerkétszáz. Jó lenne ha ezt mindjárt rendeznéd. Kell nekem a pénz az első santaremi női divatszalon megalapításához. — Micsodához? — emelte fel fejét rémülten Beppo. — Jól hallottad, de megismételhetem a kedvedért: az első santaremi női divatszalont akarom megalapítani. Varrógépem ott áll a bőröndök mellett. — Tessék! — számolta le Beppo erejét vesztve a tizenkét darab százast. — Köszönöm. Remélem, örülsz? Egymagadban amúgy is elzüllöttél volna a kecses manáusi senhorita mellett. Hallod? — s a távolból felhangzó hajókürtre figyelt. — Most indul félbarna szerelmed Manáusba! Beppo felugrott. Kirohant. A teherautóval talán még idejében kiérhet a kikötőbe. De mikor a hágcsóra lépett, órájára nézett, és már tudta, elkésett. — Gyerünk innen, akárhová! A sofőr indított. A por, mint szürke gyászfátyol, lengett a teherautó után. Leona végigjárta a szobákat, a házat. Kényelmes papucsot húzott, jól érezte magát. A legtágasabb szobában rendezkedett be. Beppo holmiját, függőágyát egy másik, kisebb szobába rakta át. Behúzta varrógépét. Kicsomagolt, üres bőröndjeit kivitte a kamrába. — Szép lesz — pillantott körül, amikor visszatért. — Majd kiteszünk egy szépen festett cégtáblát is. Leona éppen függőágyát szerelte fel a vashorogra, amikor a bejárat felől taps hallatszott. Hát ez meg ki lehet? — lepődött meg. Kiment. — Tessék. Senhor! — állt meg Leona a küszöbön, szép kék szemével a kertkapuban álló férfira pillantva. — Mit óhajt? A magas, izmos. harminc év körüli férfi felnézett rá. Naptól csokoládé színű volt a bőre.

mosolyától pedig megdobogott Leona szíve. Olyan fogai voltak, amilyeneket eddig csak riói fogkrémreklámokon látott. — Jó napot. Senhorita! Jose Pimentao vagyok. Beppót keresem. Hol van Palmira? Most ketten vannak? Leonában megfagyott a kedv, a szó. — Senhor! — szava hidegen csengett. — Beppo nincs idehaza. Az igen tisztelt senhorita pedig ma délután elhajózott Santaremből Manáusba. Érti? Elutazott. Én pedig Beppo nővére, Leona Montebello vagyok. A szépfogú férfi feljött a lépcsőn. Mosolyogva és nagyon megnyerően nézett Leonára. — Bocsánat — nevetett. — Nem is tudtam, hogy Beppónak nővére van. Ne haragudjék, Senhorita, hogy így berontottam, de ha megengedi, szeretném megvárni Beppót. Nála szoktam megszállni. ha bejövök Santarembe. Itt adom el ugyanis a vadbőrt meg a szárított halat. — Tessék. jöjjön be — mosolygott Leona. Csókolni való gödröcskék jelentek meg arcán. Jose Pimentao elragadtatva nézte. Erdei magányában, csapdái, horgai, puskái és szigonyai között csak álmában látott ilyet. — Iszik egy kávét, Senhor Jose? Hol a holmija? — A kávét elfogadom. Igazán kedves. Amit hoztam, már a kereskedőnél van. Ma már semmi dolgom. Mióta van Santaremben, Senhorita? — Ma dél óta! — mosolygott ismét Leona. Sőt nagyon kedvesen kacagott is hozzá. — Csak ma dél óta? Akkor igazán a legjobbkor jöttem. Talán még nincs senki, aki ebben a porfészekben egy kicsit felvidítaná a Senhoritát. — Még nincs! — kacarászott Leona, s valami édes borzongást érzett. — Milyen szép szőke a haja, és a szeme kék, mint a mennybolt — udvarolt Jose. Pillantása csak úgy tüzelt a hirtelen támadt lelkesedéstől. Mindig is kedvelte a telt, baba arcú nőket. Nézte Leonát, Leona meg nézte az erdőből jött embert. Kávéfőzés közben is nézték egymást. Azután is. Leonénak nagyon tetszett a férfi, sohasem találkozott még hozzá hasonlóval. Erős volt, napbarnított, karja izmos. Szeme, a szeme valósággal izzott. Amikor Leona kitöltötte a kávét, kezük összeért. Jose megfogta Leona kövérkés kacsóját. — Milyen puha és bársonyos kezecske. Boldog lehet az, aki a magáénak mondhatja. Bizonyosan van valaki Rióban, aki most ide gondol Santarembe. — Van! — bólintott Leona, és Antonio Pedreiróra gondolt. Jose megsimogatta Leona kezét. Leona nem húzta el. Jose térde hozzáért Leona térdéhez. Leona azt sem húzta el. Jose, a tapajosi vadonok és mocsarak rettenthetetlen vadásza legyőzötten hevert Leona lába előtt. Be is vallotta rögtön. — Leona! A rabszolgája vagyok! Azt teheti velem, amit akar! De mivel Leona nem tett semmit, hát ő húzta oda magához a Senhorita kedves mosolyú, kövér arcocskáját, és megcsókolta száját, amely puha volt, lágy és nagyon odaadó. — Ejha! — csattant az ajtóban. — Ez azután gyors munka. Túl gyors. És az én kedves nővérem ennyire megfeledkezett az illemről? Jose zavartan állt fel, de Leona már feltalálta magát: — Mielőtt folytatnád, közlöm veled, hogy Senhor Jose Pimentao megkérte a kezemet. Ez volt az eljegyzési csókunk. Jose majd lenyelte ádámcsutkáját ijedtében. — Az más! — vidult fel Beppo. — Keblemre, gyerekek! Hogy te mire vagy képes, Leona? — Beppo csodálattal nézte nővérét. — Jose a legmegrögzöttebb agglegénynek számított a Tapajos mentén.

Jose kabátja ujját húzgálta zavarában, hiszen egy perccel azelőtt még nem is sejtette, hogy mire a perc eltelik, vőlegény lesz. Beppo egyre jobban felvidult. Csak most kezdett derengeni előtte a Leonától való szabadulás reménye. Megfoghatatlan, csodálatos szerencse körvonalai bontakoztak ki előtte. — Hol laktok majd? — Beppo hangja rekedt volt az izgalomtól, úgy leste Leona válaszát. — Én a vadonban lakom — kapott Jose Beppo kérdésén. Hátha Leona nem akar vele menni az erdőbe, és akkor semmi sem lesz az egészből. De Leona már határozott. — Ott lakunk majd, kettesben Joséval a Tapajos partján, az ő kis házában. Úgyis meguntam már a városi életet. Olyan romantikus lesz és izgalmas, ugye, Jose, kedvesem, úgy élünk majd. mint két kolibri. Jose mosolyra igazította kénét. Kezdett beletörődni a gondolatba, hogy megházasodik. — Áldásom rátok! — kurjantott Beppo. — Megünnepeljük az eljegyzést. — Hirtelen elkomorult. — De én holnap Maná... akarom mondani Belémbe utazom. Te meg. Jose, alkalmasint visszaevezel az erdőbe. Mi lesz Leonával. amíg visszajövünk? Hiszen senkit se ismer Santaremben. Mit szólnál, Leona, és te is, Jose, ha ez után a gyors eljegyzés után ugyanilyen ütemben következnék az esküvő is? Szerintem már holnap megtarthatnánk. Én elintézem, meglesz minden: pap, templom, orgona, amit csak akartok. A jegygyűrűket is megveszem, ez lesz az én nászajándékom. — Mit szólsz hozzá, kedvesem? — Leona szerelmesen Joséra nézett. — Hát, ha Beppo mondja... Leona boldog volt, kacarászott és énekelt. Holnap Jose felesége lesz. Jose Pimentao szájharmonikán kísérte Leona énekét. Pompás duó, gondolta Beppo; mikor elindult a városba, hogy intézkedjék a holnapi esküvő miatt. Mindenekelőtt a kikötőbe ment. Megkereste az alacsony, földszintes házacskát, elolvasta a „Rádióállomás” feliratú kis táblát. Bement. Űrlapot kért. Gyors kézzel írta: „Palmira Fernando, Vapor »St. Elias«. Amazonas Nővéremet férjhez adom. Azonnal fordulj vissza. Beppo.” Késő este érkezett haza. Vidám volt és elégedett. — Minden rendben van. gyerekek! — nyitott be az ebédlőbe, ahol Leona boldogan terített. Jose rákvörösen segített neki. Nem volt valami nagy gyakorlata az ilyesmiben. Az orgona harsogott, mint vad vihar bömbölt az ifjú pár, a násznép és az összesereglett kíváncsiak feje felett. Mintha csak tudta volna, milyen vihar dúl Leona keblében. Nem volt eléggé fehér a habfehér, tündöklő menyasszonyi ruha, a mirtusz nem volt eléggé sűrű, a cipő szorított, frizurája, a leghíresebb santaremi fodrász remeke: kóctömeg, a rúzs színtelen, a púder, mint a liszt, a legszebb harisnya meg fehérnemű, ízléstelen rongy, és a túl sok csipke csak kövérít. Beppo megvett mindent, fáradhatatlanul jött-ment. Nővére riói „fénykorában” sem volt ilyen, pedig Beppo akkoriban határozta el, hogy Santarembe költözik. Jose Pimentao vadonatúj, fehér esküvői ruhájában izzadt és szédült. Csak széles, puha, kedves Leonáját látta habos tüllfelhőben. Oldalra nézett, amint ott álltak az oltár előtt, látta csillogó, arany jegygyűrűjét, aztán a pap beszélt, zúgott az orgona, és máris indultak kifelé, mint férj és feleség, mögöttük a násznép. Harsogott az orgona, és Beppo elégedetten nézett fel a kórusra. Megkérte az árát, de legalább kitesz magáért az orgonista. A templomajtóban Beppo hordárai sorakoztak. Hárman jobbról, hárman balról. Mellükön díszlett számuk, kezükben tartották sapkájukat, kivételesen még cipő is volt rajtuk. Hiába, Senhor Beppo

nővére nem esküszik mindennap. Leona izzadt, patakokban folyt róla a víz. A mirtuszkoszorú úgy állt fején, mint egy őrmesteren a jobb szemére húzott sapka. A menyasszonyi csokor díszes és olvadozó művirágait időnkint átvette bal karjára, s ilyenkor jobb karjával, keze fejével megtörölte gyöngyöző szemöldökét, homlokát. Dereka körül örvénylett a tüll, cipője sarka valósággal belefúródott az ünnepi alkalomra felterített szőnyegbe. Mögötte tolongott a násznép. A legboldogabb kétségtelenül Beppo volt, aki már alig várta, hogy viszontlássa Palmirát. Menyasszony, vőlegény és a vidám násznép egyenest a kikötőbe indult. A fahídnál, ott ahol tegnap a „St. Eliás” kikötött, most fehérre mázolt, kicsit kopott motoros várakozott. Egyetlen vén matróza fehér uniformist viselt a nászutasok tiszteletére. Jose Pimentao összes holmiját. üres zsákjait, a friss lőszert és konzerveket, Beppo ajándékait meg Leona poggyászát már berakták a motoros farába. Csak a gondosan bezsírozott varrógép maradt Beppo házában. José Pimentao csónakját, amelyen tegnap reggel Santarembe érkezett, a motoros mögé kötötték. Az ifjú pár végiglépdelt a nyikorgó hídon. Leona — mivel nem volt, aki súlyával megbirkózhatott volna — maga mászott át a motoros peremén. A motoros szemlátomást mélyebbre merült és meghintázott alatta. Jose utánalépett. Beppo és a násznép kalapját lengette, tele marokkal szórták le rájuk a konfettit. A Montebellohordárok eldurrogtatták ünnepi petárdáikat. Tökéletes volt az esküvői lárma, kiabálás, durrogás, sikoltozás. Az ünnepi kórusba szépen beleilleszkedett a Manáusból érkező hidroplán motorjának zúgó basszusa. Beppo boldogan integetett a kék benzinfüstöt eregető, csaknem pereméig merült motoros után, amely hosszú kötélen vontatta Jose Pimentao magányos és üres csónakját. Azután figyelme a menetrendszerű vízirepülő-gép felé fordult. Hiába, az üzlet üzlet, hátha valakinek hordárra van szüksége. Két férfi meg egy karcsú lány szállt be a repülőtársaság kis motorosába. Beppo szíve megdobbant, megismerte Palmirát. Lerohant a falépcsőn. Majd beleesett a vízbe, olyan lelkesedéssel segítette ki a motorosból a lányt. Alkonyi pír vonta be a széles Tapajost, amikor a motoros a partnak fordult. Az ifjú asszony durcás volt, és ezt nem is titkolta. Nem tetszett neki, hogy a rozzant motorosról rég lepattogzott a festék. Az is mérgesítette, hogy a kormányos egész úton állandóan bagózott. Leona le nem bírta venni kerek, zsírpárnákba ágyazott szemét a folytonosan mozgó állkapocsról. Egyre mérgesebben dúdolt, s állkapcsa akaratlanul is egy ütemre mozgott a díszegyenruhás matrózéval. Ráadásul bosszantották a díszegyenruha kopott aranyrojtjai is. — Senhora Pimentao! — mosolygott rá szerelmesen Jose. — Megérkeztünk. Ott az én kis házam, a kolibri-fészek — mutatott ki a partra, ahol kis. kerek irtást ölelt körül az őserdő zöld fala. Az irtás közepén csinos, gondosan épített pálmakunyhó állt. — Szomszédunk van? — Leona kissé felhúzta ajkát, ínye egy pillanatra előtűnt. Ebben a pillanatban leginkább egy mérgesen vicsorító, kövér bulldogra emlékeztetett. — Nincs! — nyugtatta meg Jose. — Ötven kilométeres körzetben senki. Azon túl van Boa Vista. Egyedül vagyunk itt, édes kis feleségem, olyan egyedül, mint ha — felintett a kerek holdra — odafenn töltenénk mézesheteinket. Leona is felnézett. Ó is elmosolyodott. Kicsit fanyarul. — Kedves vagy, Jose. Igazán ennyire örülsz, hogy csak kettesben leszünk? Nem gondolod, hogy ez már kicsit sok lesz a jóból?

— Mintha azt mondtad volna, kedves — csodálkozott Jose —, hogy meguntad már a városi életet, és hogy itt sokkal romantikusabb. — Mondtam, mondtam. Persze, hogy mondtam — pattogott Leona. — De akkor még nem tudtam, hogy fél kiló dohányt lehet elrágni. míg az ember ideér, mint ez az aranyrojtos vén szamár a motoroson. Kivel beszélgetek én itt majd? — Velem, kedvesem, a férjeddel — Jose megölelte Leona vastag derekát. Leona is elmosolyodott. De a következő pillanatban Beppo boldog képe jelent meg előtte, ahogy a konfettit szórta. Elfutotta a méreg. A gazember. Szabadulni akart. Mindenáron. Ránézett férjére. Pimentao barna bőre izzadtan fénylett, s úgy nézte otthonát, a partot, mint sivatagi vándor az oázist. Szerelmes! — gondolta Leona enyhültebben. Már csaknem megbékélt, mire a motoros gyorsan közeledett a parti homokhoz. A következő percben majd lecsúszott a padról, amikor a motoros orra nagy lendülettel belevágódott a part szélébe. Az aranyrojtos matróz hátrafordult. — Megérkeztünk! — jelentette. — Éreztem! — szikrázott Leona. — Ha majmokat szállítana, nem csodálkoznék a parthoz-állásán, de mi nem vagyunk majmok... ! — Igaza van, Senhora, itt én vagyok a majom. Nagy majom voltam, hogy elvállaltam Beppótól ezt a fuvart. Mit nézi folytonosan az állkapcsomat? Nem bírom abbahagyni azt az átkozott dohányrágást, mert maga is egyre rág — kiköpött a homokra. — Akkor ti jól elszórakoztatok! — nevetett Jose. — Te nevetsz azon, hogy engem sértegetnek? Neked az mindegy persze, te jámbor lélek! — mérgelődött Leona. — Jose Pimentao, jámbor lélek? — most már az „aranyrojtos” is nevetett. — Jose Pimentaóra mondja ezt, Senhora? A legjobb vadász és a legnagyobb verekedő az egész környéken! Hallod-e, Jose, mutatkozz majd be a feleségednek! — vidáman nézte, amint Jose partra segíti és a homokba huppantja senhoráját. A vén matróz partra dobálta a motorosból a málhát. Leona magányos oszlopként állt a szélfútta homokban cipője sarka mélyre süppedt, fején félrecsúszott a mirtuszkoszorú. Mikor minden a parton volt, Jose kezet fogott az öreggel. — Szerencsés utat! — kitolta a motorost a vízre. — Sok szerencsét neked is! — A matróz helyére ült, megnyomta az önindítót. A motor felbőgött, amikor a csónak elfordult. Jose két tele zsákkal hátán, elindult az irtáson a sárga fedelű kunyhó felé. Leona, mintha tanakodnék, vajon kövesse-e, körülnézett. Végül is kigázolt a homokból és utána indult. — Látod még a motorost, Leona? — fordult a víz felé Jose. — Szerencsére alig — mérgelődött Leona. — Ha tovább pimaszkodik az a vén majom, úgy megmártottam volna. hogy attól koldul. — Jó pofa vagy. Leona — nevetett Jose. — Jó pofa, jó pofa — csikorogta Leona, s széles mozdulattal letörülte arcáról, homlokáról a verejtéket. — Csak ezt tudod hajtogatni. Ezenkívül mi vagyok még? — Szerető hitves és gondos feleség — nevetett vidáman Jose. Lerakta a kunyhó széles eresze alá a két, nehéz, konzervekkel tele. tömött zsákot. — Ott a hátsó eresz alatt van a tűzhely, főzz egy jó erős kávét. — Főzd csak meg magad azt a kávét, kisfiam! — s Leona fáradtan lehuppant az egyik zörgő, horpadó konzerves zsákra.

Jose csodálkozva ránézett. Vállat vont. — Jó! De előbb felhordom a házba a holmit. — Elment. Leona pedig szélesen elterülve ült a zsákon. Nagyon haragudott. Hogy kire? Maga sem tudta. Csak haragudott. A harag jó, elfoglalja, élénkíti az embert. Aki haragszik. nem unatkozik. A harag úgy betöltötte Leona egész lényét, mint léggömböt a gáz, amely a magasba, minden földi dolog fölé emeli. Az ő haragja már nem is volt mindennapi harag, művészet volt. Jose Pimentao még nem tudhatta ezt. Csak Beppo tudta és Rióban azok. akik Leonát ismerték. Leona fülében még ott harsogott az orgona hangja, a petárdák durrogása. a nászmenet kurjongatása és a motoros egyhangú dübörgése. Nagyon mérges volt. Végre feltápászkodott a zsákról s körülsétálta a házat. Rövideket lépkedett. Megvetően nézte az éj sötétjébe vesző, áthatolhatatlan, zöld falat, az őserdőt, amely ezután házának „kerítése” lesz. Ajka keskeny vonallá szűkült, s a verejték apró gyöngyökben ütközött ki szőke bajuszkájának pihéin. Keze fejével, vaskos alsókarjával többször letörölte homlokát. Mikor visszaérkezett a ház elé, megállt és megnézte a hatalmas Tapajost. a kajmánoknak való. széles homoksávot. Két izmos kart érzett dereka körül. — Ki vagyok, találd ki? — hangzott Jose baritonja. — Hülye vagy, Jose Pimentao! — felelte Leona. Indulatosan lerázta magáról férje karját. — Hiszen egy lélek sincs itt kívülünk. Minek kérdezel ilyen marhaságokat? Egyébként ott, hátul a kukorica között azok a kormos, félig elégett fatörzsek meg a burjánzó gaz nemigen válik díszére ennek a viskónak. Mert azt ugye te is tudod, kisfiam, hogy ez itt — hüvelykujjával hátra bökött a házra — ez idő szerint még nem nevezhető háznak. Majd megmondom, mit kell rendbehoznod, hogy legalább valamennyire emberi környezetben éljek. És mondd csak, kisfiam. mit fogok én itt csinálni egész nap. Majd én megmondom! — mosolygott Jose, de hangjában mintha már valami kis indulatféle rezgett volna. — Nekifogsz és dolgozol. — Ne felejtsd el, Jose — sértődött meg Leona —, hogy én világéletemben Rióban éltem. — Bár ott élnél most is — mormogta Jose. — Mit mondtál? — perdült meg sarkán Leona. — Semmit! Csak a túlsó partot néztem. Figyelmeztettelek, milyen szép az a vékony, vörös csík, most búcsúzik a nap, és jön a sötétség. — Te Jose! Mi az, hogy búcsúzik a nap? És hogy jön a sötétség? Remélem, nem a házasságodra célzol. — Á, dehogy! — tiltakozott Jose. — Csak tudod, eddig mindig egyedül néztem ilyenkor a vizet, szép csendben. Ezután majd ketten nézzük, és úgy látszik, nem csendben. Mert, úgy veszem észre, te nem vagy nagyon békés természetű, szívem. — Én? Már az is baj, ha megszólalok? — Az nem baj. De az a baj, ahogyan megszólalsz. Mert például így is mondhatnád nekem kedves szavajárásodat: „kisfiam”! Lágyan, békésen, szerelmesen. Úgy, hogy még a kajmánok is mosolyogjanak a vízben. De te úgy tudod mondani ezt az egy kis szót, hogy végigfut a hideg a hátamon, amikor hallom. — Csak nem? — ámult Leona. Kék szemében veszedelmes csodálkozás csillogott, s úgy csapta össze kövér kezét, hogy csattanása puskalövésnek is beillett volna. — Mit mondasz, kisfiam? Most szépen mondtam? Jose mély lélegzetet vett. — Mondd, kedves, milyen nap van ma? — Ma? Szombat! — Azt én is tudom. De nem erre gondoltam.

— Aha! — nevetett Leona. — Te arra gondolsz, hogy ma van az esküvőnk napja? — Igen arra. És úgy veszekszünk itt a ház előtt, mint két megdühödött bőgőmajom. — Szépen udvarolsz, mondhatom! — Leona sírva fakadt. — Ne sírj, Leona! — suttogta Jose már megenyhülten. Hirtelen egészen más érzés kerítette hatalmába. — Ez a nászéjszakánk, Leona. Lemegyek még a vízre, kivetem a dobóhálót. — Megsimogatta Leona kezét. — Kifogom a vacsorára valót. Szereted a ropogósra sült, szép, piros halat? — Nagyon szeretem! — Leona letörölte könnyeit kövér arcáról. Mielőtt lement a csónakhoz, Jose felszította az eresz alatt a tüzet. Leona nézte, ahogy előkészítette az olajat, a serpenyőt. Mécs világította meg a hátsó eresz alját. Sötétedett. Az ünnepi vacsora pompásan sikerült. Békés egyetértésben ették meg a zöld banánleveleken tálalt, pirosra sült halakat. Jose sóhajtott, nézte a jóllakott, kipirult arcú Leonát. Bort is ittak. Azt is Beppo rakta a csónakba. Beppóról eszébe jutott Josénak a tegnapi este, amikor először látta meg Leonát. Szép volt, kerekded, akárcsak most. Akkor nem így képzelte el a mai estét. De most már semmi sem baj. Milyen kedves ez a mosolygó, kékszemű feleség. Szépek a fogai is. Gyönyörködve nézte a mécs világánál. Leona még evett. Nagyon szeretett enni. Szálkástul „őrölte” a szárazra, pirosra sütött halakat. — Finom volt, Jose! — Végre rámosolygott férjére. — Nagyszerű szakács vagy. — Majd megtanulod te is! — Jose felállt. Kezébe vette a mécsest. Már nem látta, hogy Leona elfintorította kövér arcocskáját. Leszállt az éjszaka. Leona kartávolságra Jose függőágyától hortyogott saját függőágyában. Olyan volt, mintha egy nagy hordó függne ott. Jose pirkadatkor felkelt. Kiment a konyhaeresz alá. Nagy bögre, hideg feketekávéval tért vissza. Kortyonkint itta meg. — Nézz körül, kedvesem! — Jose széles mozdulattal üdvözölte feleségét a friss reggelben, amikor Leona felébredt. — A part, a víz, az ősvadon, a csónak a vízen, a nap, a levegő, minden a miénk, és egyszer majd a mi kisgyerekünké. a mi gyerekeinké lesz. Leona lassan körülnézett. A vízre, a partra, a napra, a vadonra, a csónakra és a házra. Megvonta vállát. — Az éjszaka csináltam egy kis számvetést — kezdte. — Ha egy darabig még itt élünk, akkor én később nem Santaremben, hanem Belémben vagy Recifében, esetleg Rióban rendezkedhetem majd be, és nem varrodát, hanem egy kis divatáruházat nyithatok. — Ez annyit jelent — nyögte Jose —, hogy te akarod eladni a vadbőrt és a nyersgumit? — Dehogy! Ezt csak csináld te. Én majd csak a pénzt kezelem, amit hazahozol. Ehhez az asszony jobban ért. Hova mész? — pillantott fel bársonyos szelídséggel, mikor látta, hogy Jose szó nélkül felkerekedik. — Le a vízre, fürödni. — Nincs benne kajmán? — De van. — Az istenért, Jose, még megesznek! — Már tegnap megettek. — Te Jose! Ha pimaszkodsz, nemcsak a kajmánokkal, hanem velem is meggyűlik a bajod. — Dühösen befordult a házba. Jose megfürdött, aztán kilábolt a vízből a forrósodó homokra. Jólesett az úszás. Elvette a

csónakpadról nadrágját. Felhúzta. Távolból gőzbárka ütemes pöfögését hallotta. Felállt a csónakvégre, hogy jobban lásson. Nemesio, a nyersbőrbeváltó bárkája közeledett. Jose visszalépett a homokra. Eloldotta a cövekről a csónakot, erős mozdulattal vízre tolta, és egyetlen lendülettel beletérdelt. Helyére telepedett a csónakban. Lenyúlt a kerek evezőért. Mély húzással merítette vízbe. — Halló, Nemesio! — kiabált, amikor odaért a gőzbárkához. A pöfögés abbamaradt. Jose odakötötte a bárka alacsony korlátjához a csónakot, s a korláton át fellépett a parányi fedélzetre. — Halló, Jose! — mosolygott rá a kormánykerék mellől a tulajdonos. A fekete fűtő is kidugta fejét az apró kazánház nyílásán. Fényes képe felderült, mikor meglátta Jose Pimentaót. Vidáman intett, aztán megint eltűnt. Nyilván fát kellett raknia a tűzre. — Mi újság, Jose? — nyújtotta kezét Nemesio. — Hallottam, hogy megházasodtál. Sírnak a santaremi lányok! — kacsintott Joséra. — Mindenki ott sír, ahol van! — komorult el Jose. — Ez igaz! — Nemesio elkomolyodva nézte barátját. — Mi kéne? — Semmi! Csak régen láttalak. — Nem is volt az olyan nagyon régen — nevetett Nemesio. — Alig két hete. — Tudod, milyen hosszú idő két hét? Még két nap is felboríthat mindent, úgy hogy sose lehet helyrehozni többé. Mondhatom, Beppo Montebello alaposan elorgonáztatta tegnap a nótámat a santaremi templomban... — Ne mondd! — törölte meg homlokát Nemesio. — Ki hiszi el ezt Jose Pimentaóról? — Pedig mondom, sőt legszívesebben ordítanám — nyögte elkeseredetten Jose. — Hallgass, Jose! Nem kell ezt mindenkinek tudni — odapillantott a gépház felé. — Igazad van! — Jose leült egy alacsony székre a fedélzeten. — Keserves helyzet, és a szabadulásra semmi remény. — De hát csak egy napja vagy nős! — Az igaz, de te nem ismered a feleségemet. Egy nap alatt tíz évre valót veszekedett. José Pimentao napja leáldozott. — Vigyél neki valami ajándékot — tanácsolta Nemesio. — Azt szeretik az asszonyok. Nézd, itt van egy amerikai divatlap. Beletették Santaremben a postámba, vidd el. Talán túl sötéten látod a dolgot? — Nem hiszem. A divatlapot azért elviszem. Köszönöm. Mikor jössz vissza? — Három hét múlva. Felhajózom egészen Itaitubáig. — Isten veled, Nemesio! — Jose ismét átlépett a korláton, csónakjába. — Előre! — kiabált le a szócsövön Nemesin. Mikor Jose eloldotta a csónakot, már teljes sebességgel forgott a bárka csavarja. — Tessék, Leona! — lépett a kunyhóba Jose. — Ezt neked hoztam, Nemesio küldi. Ajándékba. — Ki az, és mi ez? — hangzott a lustán ringó függőágyból. — Nem ettek meg a kajmánok? — Nem. Nemesin egyébként barátom, kereskedő, gőzbárkán járja a Tapajost, és egy amerikai divatlapot küldött ajándékba. — Add ide! — nyúlt ki a kövér kar a függőágyból. Jose a rózsaszínű ujjak közé adta a lapot. Aztán szótlanul kifordult a házból. A ház mellett álló pálmaeresz alá ment, ahol vadász-és halászszerszámait tartotta. Vadcsapdákat, horogsorokat akart lerakni. Mindet felszedte, amikor a legutóbbi négy hét zsákmányával Santarembe indult. Négy napja. Mindig így kezdte a munkát, ha visszatért Santaremből. Keserűen elmosolyodott. Ezúttal nemcsak vitt zsákmányt Santarembe, hanem hozott is onnan. A

kalyibába áthallatszott a papírzörgés, amint Leona a nagy amerikai divatlapban lapozott. Minden szükségeset lehordott a csónakba. Bement a kunyhóba Winchesteréért, iszákjáért. Még akkor is hallotta a divatlap zörgését, amikor evezőjével ellökte csónakját a parttól. Dél volt, amikor Jose Újra kikötött a széles homokpadon. Minden csapdáját, horogsorát rendben lerakta. Bement a szerszámos kalyibába. Csapdákat, hurkokat kötött össze. Ezeket majd délután rakja le. Kilépett a kis viskóból az irtásra, nézte lába előtt a vöröses, kiégett, göröngyös földet. A törzsek csonkjai kormosan, feketén, szomorúan álltak ki a földből, mintha gazdájuk sötét kedvének tüskéi volnának. Jose komor volt. Jobb keze gyűrűsujjára pillantott, amelyen arany karikagyűrű díszlett. Úgy érezte, mintha nem is ujján, hanem nyakán volna a fémkarika. Azelőtt, ha csak görbén nézett rá valaki — bár ettől több kilométeres körzetben mindenki óvakodott —, már elfutotta a pulykaméreg, s habozás nélkül leszámolt a vakmerővel. Most meg a híres Jose Pimentao itt töpreng magában; ahhoz sincs bátorsága, hogy bemenjen a kunyhóba s hangosan megmondja a véleményét. Leona pillantása megfosztja minden erejétől. Hogy néz az a nő, amikor mérges! Szinte szúr a pillantása, mint a pálmatüske, és fenyegető, mint a távoli villámlás, amely vihart jelez. Szeme hideg, mint két jégdarab. Vajon vannak egyáltalán érzései, vagy csak fűrészporral van kitömve ilyen gömbölyűre? Lehet. De hát, késő bánat. Jose nadrágjába törülte kezét. Hiába, csak jó dolog az esztendős jegyesség. Minek az a fékevesztett sietség? Nem vezet az jóra sohasem. Igaz, ő volt a hibás, kompromittálta Leonát Beppo előtt. Pedig Beppo a barátja, és a barátság kötelez. Körülpillantott. Mintha menedéket, oltalmat keresne. Valósággal hívta az irtást keretező ősvadon. Oda bizonyosan nem megy utána Leona. Nagy, égett fatörzsön lépett át. Akaratlanul is egyre a nászindulót zümmögte. Mindig csak az első ütemeket. Újra és újra. Nem bír szabadulni tőle. Tegnap óta hallja, hogy bömbölve zúgja az orgona. Tramm-tramm-taram! Tramm-tramm-taram. Tram-tram-taram-tram... Igen. Ez a teljes és tökéletes vereség. Hogy nevetett mindig, mikor ilyesmiről hallott. Most aztán beleesett ő is. Milyen meghatónak találta még tegnap a templomból kijövet, meghatónak és szépnek, de amikor ma emlékezik rá, már semmi szépséget sem talál benne. Idekinn az ősvadonban a mennydörgés, a vihar, a villámok csattanása sokkal szebb. Hányszor muzsikált már neki a természet, és mindig egyedül neki muzsikált. Nem volt senki, aki belebeszéljen ebbe a szelíd, szép zenébe. Most van. ezt jelképezi az aranygyűrű. Jose lehúzta, zsebre tette. Nézte ujján a gyűrű helyén vöröslő kört. Hiába, nem szokta meg. Nem is csoda. Milyen jó így nélküle; ha akarja, azt hiheti, nem is igaz az egész, most is úgy él, mint régen, meg a Winchestert is jobban fogja így. Késének bőr tokja odaverődött combjához. A nehéz csapdák is megcsörrentek a hátán. Nadrágja kormos lett, amikor átlépett egy megszenesedett fatörzset. Nem bánta. Nem Leona fogja kimosni. Bizonyos, hogy Leona is csalódott, 6 is elhamarkodta a dolgot. És őt még az őserdő se vigasztalja. Jose alkonyatra lerakta valamennyi csapdáját. Kifelé indult. Világosodott körülötte a sűrű. Az ágak, indák között látta már a házat, sárga pálmaoldalát, lejtős, szép tetőzetét. Oldalról ért ki az irtásra. Átment a sűrű, szélben muzsikáló kukoricáson, átlépdelt a fatörzseken, majd a ház elé került. Leona ott ült az árnyékos eresz alatt és nézte a homokos partot, a csónakot, a széles folyamot. — Jó estét, Leona. Nézd, mit hoztam! — ledobta eléje az imént elejtett óriáskígyó indával összekötözött bőrét. Leona rávetette szép, kék szemének pillantását. — Hogy esszük meg, sülve vagy főzve? — Hangja jeges volt, mint szemének kékje. Jose maradék kedve is elpárolgott. — Sülve, kedvesem. Úgy jobb! — vágta oda dühösen. Bement a kunyhóba. Lerakta fegyverét, zsákját, kiment, felmarkolta kötésénél a kígyóbőrt. Kalapácsot és egy marék rozsdás szeget vitt ki az eresz alól. Az erdőárnyékban heverő fatörzshöz ment. Kibontotta a bőrt, és hosszában, színével befelé a törzsre fektette. Húzta, szegezte, feszítette.

Párhuzamosan mindkét oldalon. Mikor végzett, visszavitte a kalapácsot és a maradék szeget az eresz alá. Leona már nem volt ott. A kunyhóbél hallatszott a függőágy nyikorgása. — Vacsoráztál? — lépett be Jose. — Ugyan mit? — hangzott unottan a válasz. — Tűz nincs. friss hús sehol. Csak arra vagyok kíváncsi, megpuhul-e a kígyóbőr, mire leszeded a szegekről. — Tökéletesen, legalább olyan puha és ízletes lesz, mint a kétkilós sonkakonzerv volt, amit megettél Jose a sarokba dobott ruhadarabok alól kilátszó, fekete hangyáktól nyüzsgő, üres konzervesdobozra mutatott. — No lám, milyen jó a szemed. Talán sajnálod tőlem? Elvégre valamit csak kellett ennem. — Két kiló sonkát egyszerre? Édes Leonám, az talán mégis kicsit sok. Ha már nem főztél vacsorát, legalább egy-két falatot hagyhattál volna belőle. — Két kiló sonka nekem meg se kottyan. Nem ismered még a feleségedet. — Nem! Negyed órával később Jose a hátsó eresz alatt, a tűzhelynél találta Leonát. Szárított halszeleteket sütött. Szélesen libegő, virágos pongyolában mozgott az alkonyi fényben. Jose elkeseredetten nézte, amint álló hordóhoz hasonló alakja ide-oda döcögött a tűz körül. — Te, Jose! — szólt Leona, amikor észrevette férjét. — Döntöttem. Ez az élet itt mégse nekem való. Unatkozom. Holnap visszaköltözünk Santarembe, kisfiam! Ez a „kisfiam” — legalábbis Jose fülének — vérlázítóan szemtelenül hangzott. — Már leraktam a horogsorokat meg a csapdákat. Azokkal mi lesz? — Reggel indulsz, és valamennyit felszeded! — Tévedsz, Leona, én nem megyek Santarembe! Költözz vissza egyedül Beppóhoz, én majd minden négy hétben, amikor beviszem a zsákmányt a kereskedőnek, meglátogatlak, és akkor együtt leszünk egypár napig. Leona megfordult és úgy nézte Josét, mintha egy undorító bogarat látna. — Velem jössz Santarembe, kisfiam! Majd én gondoskodom róla, hogy Beppo bevegyen a vállalkozásába. — Nem megyek! — Nem? — Nem! Jose reggel sietve kihörpintette a maga főzte feketekávét, összeszedte szerszámait, fegyverét, és vadászni indult. Minél messzebb kívánt lenni feleségétől. Búcsúzóul intett egyet a függőágyban hintázó Leonának, de ő nem viszonozta. Percek múltán körülvette a sűrű, liánokkal átszőtt ősvadon. Alkonyatig keményen dolgozott. Mikor ismét kilépett a zöld kukoricatövek közé, az irtásra, visszahőkölt. Ledobta válláról a lőtt törpeszarvast. Ahol reggel kunyhója, pompás kis erdei háza állt, most elszenesedett oszlopcsonkok között pálmalevél szürke pernyéje borította a földet. Jose átlépett a kis szarvason s leszaladt a partra. A csónak eltűnt. Kétségbeesetten rohant vissza porig égett házának maradványaihoz. Belekotort a már kihűlt hamuba. Semmit sem talált. Egyetlen lábost, egyetlen szeget sem. Csak a tartóoszlopok vége parázslott még, apró füstcsíkokat eresztve. Az agyagból épített tűzhely, mint furcsa, magányos, törött bálvány emelkedett ki a hamuból. — Leona! — kiáltott Jose. Senki sem felelt. — Leona! — Elkáromkodta magát. Elkeseredetten, szívből. Leona megszökött. Minden ingóságot gondosan csónakba rakott, jól megpakolhatta a

csónakot, azután felgyújtotta a házat. Így akarta Santarembe kényszeríteni őt. Leült a gyorsan sötétedő parton. Gondolkozott. Sokat itt már nem segíthet. Kihúzta kését és megnyúzta a kis szarvast. Lekanyarította egyik combját. Egy tartóoszlop parazsából tüzet szított, és megsütötte a szarvascombot. Azon mód, sótlanul, minden nélkül, megette. A kormos, ízetlen „vacsora” után ott a sötétben, amelyben csak a tűzfény parazsa derengett, Jose rájött, hogy ha nem akar éhen pusztulni — mindössze öt tölténye volt Winchesterében, se gyufája, se semmiféle holmija —, mégiscsak be kell talpalnia Santarembe. Szégyenszemre, a felesége után. Méghozzá minél előbb. A legjobb, ha mindjárt napkeltekor indul. Leonát pedig agyonvágja! Ettől a gondolattól kissé megnyugodott. A tűz halvány világosságánál félrekotorta a néhai szobája helyét borító, vastag hamuréteget, hogy fekvőhelyet készítsen éjszakára. Leheveredett a puszta földre, párnának összekulcsolta feje alatt két kezét. A füstöt és a korom szagát minden erdei vadállat, vízi duvad elkerüli. Nincs mitől tartania. Eltelt az álomtalan, nehéz gondolatokkal terhes éjszaka. Jose alig várta, hogy világosodjon. Indulás előtt még bekapott néhány falatot az este megsütött szarvashús maradékából. A nyers hús megromlott az éjszaka. Azután hóna alá fogta Winchesterét és nekivágott a Tapajos mentén az őserdőnek. Santarem irányába. Tudta, hogy Leona várja őt. Csakhogy azt hiszi, Jose Pimentao éhesen és agyongyötörve, nagyon szelíden kopogtat majd be Beppo városvégi házába. A szelídítés legbiztosabb módszere mindig is az éheztetés volt. Sötétedett, amikor kétnapi erdei gyaloglás után Jose Santarembe ért. Haja, ruhája teleragadva erdei szeméttel, korhadékkal, pedig máskor mindig rendesen, tisztán járt. De hát Leona tökéletes munkát végzett a „költözködéskor”. Még egy fésűt sem hagyott Josénak. Pimentao nem ment végig a santaremi főutcán. Átvágott a külvároson. Néhány ismerőse láttán meggyorsította lépteit, nehogy találkoznia, magyarázkodnia kelljen. Koromsötét volt, amikor Beppo világos ablakú házához ért. Tapsolt egypárat a sötétben. Most hálás volt ennek a brazil szokásnak. Ha így kér bebocsátást, akkor nem kell szólnia, s Leona lesz az, aki elsőnek megszólal. Jose pokolian éhes volt. Erdei pálmagyümölcsön élt két napja, s még jószerencse, hogy a Tapajosból annyit ihatott, amennyit csak akart. Odabenn nem mozdult semmi. Jose újra tapsolt. — Ki az? — A kezében tartott lámpa fénykörében megjelent Leona és mögötte Beppo. — Én vagyok, Jose! — Megjöttél hát szófogadatlan kismadaram? — vihogott Leona. Rávilágított Joséra. — Hát lánynézőbe nemigen mehetnél ezzel a külsővel, kisfiam! — Nem is oda készültem! — Maga sem tudta. hogy történt. Egyszer csak markában tartotta Leona dús. szőke fürtjeit. Megrázta. Amúgy istenigazában. A lámpa a földre esett. A következő pillanatban rendkívül kemény rúgás érte Jose sípcsontját. Nyomban eleresztette Leona haját és leguggolt. Beppo némán tűnt el a földön heverő, még mindig világító lámpa fényköréből. — Ha még egyszer meg mered fogni a hajamat, kisfiam, megkaphatod ennek a rúgásnak a párját... Jose Pimentao még akkor este otthagyta Santaremet. Az „Aquiri” éppen munkásokat szállított ide, Boa Vistára. Jose is beállt közéjük. Azóta vidám és elégedett, nagyobb baj már sohasem érheti, mint amekkorától megszabadult. De Santarembe nem jár többé... * Megint itt virradtam meg a teleírt, fehér papírlapok, naplóm mellett. Hétfő van. Világosodik. Petróleumlámpám üvege kormos. Én magam fáradt vagyok, de elégedett. Sok minden történt az utóbbi két napon. Szombaton reggel ilyen tájban indultam Abilióval. Csak mostanra terveztem

visszatértünket. A vadászszerencse azonban jóval hamarabb visszahozott. Azóta vendégem volt, és már messze jár Harold Boyd, legújabb barátom, akit talán sohasem látok többé! Meghallgattam és megírtam Jose Pimentao históriáját. Indulok fürödni a Tapajosra, hogy lemossam magamról az álom rám nehezedő kívánságát.

KÖRVADÁSZAT Vágtában lovagolok, neki a meredeken emelkedő útnak. A gerincen lefogom a nehezen fékezhető lovat. Körbe pillantok. Szép, megszokott látvány. Lent a fazenda, a karámok, a sertésólak, a baromfitelep, a konyhakert. Balról a parti erdősáv. Innen, a gerinctől befelé, sűrű őserdő. Nagyszerű vadászterület. A levágott őserdőből kiszorult vadállatok ide vették be magukat. De akad itt elvadult szarvasmarha is. és odalent. a sertésólak mellett, a parti cserjésben elvadult házidisznók tanyáznak. Sok arrafelé a mérgeskígyó. ezért nem hajtjuk meg azt a gazos. sásos részt. Sorsukra hagyjuk őket. Lehet, hogy a disznóknak éppen az ott élő kígyók, gyíkok, apró emlősök szolgálnak eledelül. Nem tudjuk. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az évszázadok, sőt évezredek óta háziasított disznó, szarvasmarha igen rövid idő alatt elvadul és vadállat módjára menekül az ember, addigi gazdája elől. Indítok. Lovam felkapja fejét, hegyezi fülét s rövid vágtába csap. Élvezem a gyors lovaglást. Bal térdem a Winchestert, a pányvát éri. Új ősvadon-rész irtását kezdjük. Oda tartok. Kétszázötven kaboklo áll neki ma reggel a szűz ősvadon aljnövényzetének. hogy fejszével, késsel kiirtsa a faóriások alatt tenyésző buja, folyondáros bozótot, s ha azzal végzett, ledöntse a fákat. A százados törzsek a fűrésztelepre kerülnek majd, deszkák, gerendák készülnek belőlük. A mesterséges deszkaszárító már megépült a főültetvényen. Gőzfűtéssel működik. Huszonnégy óra alatt úgy kiszárítja a deszkát, mintha fél esztendeig állna a fa a szabad levegőn. Utolérem az előttem vonuló fejszés, bozótkésekkel felfegyverkezett munkáscsoportokat. Szerszámaik éle csillog a napfényben. Közel van már az irtás szélén magasodó „őserdő-fal”, amely alól patak csobog ki. Jó a vize. Ismerem. Itt az erdőaljban különösen hűvös. Mindenki iszik, lovacskám sem akar kimaradni ebből a jóból. Utána lenyergelem a pejt, és hosszú pányvára engedve kikötöm az erdőárnyékban. Behatolok a sűrűbe. Nézem a buja, sűrű, folyondáros aljnövényzetet, amely úgy takar, véd, mintha természetes „spanyolfal” volna ember és vadállat között. Ez az őserdő nagy kiszögellése az irtás menti, érintetlen erdőnek. Nézem a favágók egyenes frontvonalát, amint felsorakozik az erdőszélen, s valami eszembe jut. Két-három méterre állnak egymástól a kaboklók, s kezdik vágni, irtani maguk előtt az aljnövényzetet. Kényelmesen dolgoznak, ütemesen csapnak oda, hull a gally, a folyondár. Ha ezzel végeztek, következik a fadöntés. Az a nagyobb, keményebb munka. Magamhoz hívom a csapatvezetőket. — Mit szólnátok hozzá, ha nem így a széléről kezdve, hanem az egész erdőkiszögellést körbe fogva, kívülről befelé kezdenénk vágni? Aztán, ahogy szűkül a kör, elejtenénk vagy elfoghatnánk azokat az állatokat, amelyek itt tanyáznak. — Nagyszerű! — lelkesedik az egyik csapatvezető. Lassankint a többiek is felfogják, micsoda pompás vadászat kezdődik itt! Mindenki lelkesedik. — Akkor menjen mindenki a csapatához, és mondja meg, hogy ma nemcsak dolgozunk, hanem vadászunk is. Estére elosztjuk a zsákmányt. — Estére? — pillant rám meghökkenve egy izzadt munkavezető. — Három napra való munka van itt legalább, Senhor. — Estére készen leszünk, hidd el! Egy óra multán bezárul az őserdő-részt körbe fogó kaboklo-lánc. Tíz-tizenkét méter a távolság a kaboklók között. A csapatvezetők irányításával indul befelé a fejszés, késes ember-lánc. Vidám kurjantások hangzanak mindenfelől. Csatakiáltások. Magam is csakúgy figyelek, hajtok befelé a sűrűbe, mint akármelyik kaboklo. Ősi szenvedélye az embernek a vadászkedv, s ezek itt mind vadászok, erdőjáró kaucsukgyűjtők, akiknek életeleme az ősvadon s mindaz, amit magában rejt.

Kifelé nézek a napsütötte, fényes irtásra. Idebenn már levágott gallyon, indán, fiatal fatörzseken járunk. A magas, különböző vastagságú óriásfák, mint hatalmas templom oszlopai állnak. Érdekes látvány az ilyen kialjazott, lemeztelenített őserdő. A kaboklóknak is újdonság. Órák telnek el. Zeng, csattog az őserdő a kések, fejszék zajától, a rikoltásoktól, amelyekkel a „vadászat”, a „hajtás” sikerét igyekeznek biztosítani. Fáradtságnak nyoma sem látszik a kaboklókon, elnyomja a vadászizgalom, mert már tudják, értik, milyen hatalmas csapdát készítenek. Ahogy megyek utánuk, szedegetem rovargyűjtő üvegembe az ittott lelt nagy, élénk színű bogarakat, pókokat. Időnkint a kaboklók is hoznak egyet-egyet. Mindenki azt találgatja — velük jómagam is —, mekkora lesz a zsákmány. Egymást hajtják, senki sem akar lemaradni, „zsákot” hagyni, amelyen kimenekülhet a vad. Leteszem egy fa tövébe parafadugós rovargyűjtő üvegemet, s felveszem Winchesteremet. Körben zeng az erdő, már messze-messze — csak mint alig világító, beszüremlő fény — látszik az irtás ragyogása. Összeborul fölöttünk az ősvadon, a lombok között majmok menekülnek. Ezek szabad utat találnak majd visszafelé is, ha elérik a túlsó emberkaréjt, legfeljebb pánikjában kerül majd egyikmásik a kaboklók fogságába. Csapkodás, kiáltások, diadalmas csatazaj. Az emberek közötti távolság csökken, ahogy kisebbedik a kör. Az izgalom növekszik. A kaboklók szédítő iramban vágják a gallyakat, alacsony cserjéket, legyökezerett indákat. A csapatvezetők is beállnak embereik közé. Én is előszedem a bozótvágó kést. Semmit sem látunk az előttünk szürkéllő, feketedő fáktól, indáktól. Már hat-nyolc méternyire állunk csak egymástól a gyorsan szűkülő körben. Tizenkét órakor pihenőt tartunk. Megesszük a csomagban magunkkal hozott élelmiszert, fejenkint két-két cipót, egy doboz olajos halat és jókora darab banánlekvárt. Pihenő közben is a várható eredményről beszél mindenki. Némelyik vérmesebb kaboklo bemegy a sűrűbe terepszemlét tartani. Egyikük izgatottan jön ki. — Sok állat lehet odabenn, hallom, hogy zörögnek, mozognak. A hír olaj a tűzre, magasra lobbantja a vadászkedvet. Újra csattog a fejsze, a kés. A lánc egyre szűkül. Közelebb kerülnek egymáshoz a kaboklók. Három órakor már egymás mellett dolgoznak. Verejtékezünk A felülről hulló erdei szemét ránk tapad és tetőtől talpig beborít bennünket. Vagy hatvan méter átmérőjű lehet még a sűrű. növényi-„kör”, amelybe most már beszorul minden, amit ez az őserdőrész rejtett. Most már óvatosan vágnak, hatolnak befelé a kaboklók. Mint titkokat rejtő zsákba, figyelünk, nézünk bele a sűrűbe. Hatalmas ordítás hangzik túlfelől. Oldalról is csatakiáltás zendül. Szorul a kör. A sűrű növényzet, lomb, folyondár megtelik előttünk mindenfajta apró állattal. Kígyók igyekeznek felfelé az ágakon, lajhárok, erdei teknősbéka vagy ötven is tolakszik, mászik egymás hegyén-hátán a lombos rejtek legközepébe. Inambu-csirkék, -tyúkok, -kakasok szaladgálnak, repülnek. Aranynyúl füttyentget, rémületében nem tudva, merre törjön ki, mert mindenhonnan visszafordítják. Az avaron, a páfrányok között kígyók siklanak. A kaboklók oda-odasújtanak. Ezt nem tudom megakadályozni. Gyűlölik a mérgeskígyót, s nálam most nincs kígyófogó bot-villa. Mérgeskígyózsákmányom ma nem lesz. Sajnálom is. De amott, odabent a sűrűben sebesen kúszik egy vaskos, színes mintás boa, vagy ahogyan itt nevezik: zsiboj. — Azt a zsibojt elevenen kapjuk el! — kiabálok bele a sűrűbe. Hiába. Egy kés lesújt. s a lefejezett kígyóóriás összecsavarodik. A kaboklók kései véres munkát végeznek. Két tigrismacskát is derékon vágnak, s a sérült kis ragadozók elnyúlnak a földön. Odább párducmacska esik a bozótvágókés áldozatául. Tudtam eddig is. hogy veszedelmes fegyver kaboklo-kézben a bozótvágó kés. de mégsem

hittem volna, hogy ennyire jól, biztosan bánjanak vele. A lombok alatt különféle gyíkok vágtáznak az avaron. Némelyik kitör, két ember közt elvágtat, s nyomában egy-két aranynyúl is megugrik. Nagy bogarak, lepkék, madárpókok „sűrűjébe” kerülök. Szoros a zár, a kaboklók nem engedik ki egykönnyen a legkisebb zsákmányt sem. Rágcsálók „kerülnek hurokra”. Két törpeszarvas. Egyiket én ejtem el Winchesterrel, amikor kitör. A másikat kés vágja le. Kígyók, gyíkok és békák, köztük vagy fél tucat ökörbéka az újabb zsákmány. Akkorák, mint egy férfikalap karima nélkül. Rovargyűjtő üvegem többször is megtelik. Sorra hozzák a kaboklók zsákmányukat, s beleeresztik a literes ciánkális üvegbe. Negyedszer ürítem ki az üveget. Hatalmas leveleken kimúlt bogarak egész kupacai várnak elszállításra. A „lánc”-ból most már mind gyakrabban állnak ki kaboklók. Nincs helyük. Legfeljebb harmincnegyven ember dolgozhat. A többiek — ők a többség — most csak lesnek, éberen és ugrásra készen, mit kaphatnak el. Majomféle már nincs felettünk. Azok igazán könnyen kitörtek. Még egy kölyökmajmot sem sikerült elfogni. Felmenekültek előlünk a magasba. Izzadt arcú kaboklo lép hozzám, jobbjában kése, bal kezében farkánál fogva egy lefejezett szurukukut, néma csörgőkígyót hoz. — Felémvágott — mondja —, amikor rásújtottam. De aztán hiába kerestem, nem találtam meg a lecsapott fejét. Háncskalapjára nézek, karimájába akadva ott csüng a kígyófej. — Vedd le a kalapodat, de vigyázva — mondom az embernek. Az leveszi. Barna arca eltorzul. Nincs a csapatnál kígyómarás elleni szérum. A főültetvény kórháza, ahol ilyesmi van, lovon is jó három óra járás. Ha a szurukuku megmarja, mire odaérünk vele, alighanem kést. Letörli homlokáról verejtékét, késsel piszkálja le háncskalapjáról a mérgeskígyó fejét. Az utolsó csapások, riogások hangzanak az összeérő kaboklók kései nyomán. — Kész! — A kaboklók, csapatvezetők körém sereglenek. Ki-ki nekifog, hogy megnyúzza azt, amit elejtett. A törpeszarvasokat is nyúzzák, feldarabolják. Így egynek-egynek nem kell nagy súlyt vinnie. Kígyó- és gyíkbőröket csavarnak össze, széles falevelekbe. Majd a fazendán kiszegezik, megszárítják ezeket is. Az én bogárzsákmányom — mindenki nekem gyűjtött — óriási. Legalább hat liternyi mindenfajta bogár a szerzemény. Jókora kupacokban összeakaszkodva, megmerevedve hevernek. Bizonyos, hogy leszakad majd egypárnak csápja, lába, amikor szétszedem őket. Nyeregtáskámban zöld lepkehálót találok. Ebbe rakom bele a bogarakat, hogy legalább épségben hazaszállíthassam a zsákmányt. Fél öt. Szedelőzködünk. Kimegyünk a fatörzsek sötét lombkupolája alól. Ide, ebbe az árnyékos humuszba kellene telepíteni a kaucsukfa-csemetéket, akkor tizenöthúsz esztendő múlva valóban meghoznák a termést, amelyet Fordék várnak, az évi ötszázezer tonna nyersgumit. Napnyugtakor érkezem vissza a fazendára. Ragyog a víz, mintha arany lapokkal rakták volna ki. A kaboklók csaknem valamennyien lementek már fürödni a Tapajosra. Magam is a vízhez készülök, csak leteszem szobámban a bogarakkal tömött, zöld lepkehálót. Lovam már iszik a Tapajosból. Abilio lenyergelte. Nagyszerű a fürdő, jólesik az úszás a Tapajosban. Az, hogy naponta száz pápaszemes- meg feketekajmán is elúszik itt a part előtt, senkit sem zavar. A nagy zaj, a kiáltozás a kajmán-ördögök öreganyját is elzavarná, nemhogy ezeket a nappal gyáva, csak éjszaka támadó, elfajzott utódait. Elfogyott a törpeszarvas húsából készült vacsora. A kaboklók egyre-másra jönnek. Mindegyik hoz valamit. Kígyóbőrök, rovarok, eleven, zsinegre kötött madárpókok s száz másféle szép zsákmány gyülekezik szobámban. Akad köztük értéktelen is, de a jószándék sohasem hiányzik. A vízparton, a

csillagos estében megindul a beszélgetés. — Senhor! — mondja Perez. — Ha szereted az olyan történeteket, mint amilyent az este én mondtam, csónakázz el egyszer Senhor Nauck helyett Pao-d'aguába, amikor magért mennek. Keresd meg Domingót, a boltost, tőle meg a többi falubelitől tízannyit is hallhatsz. — Annyira szeretnek mesélni? — kérdem. — Bizony, mesélnek meg isznak. Ők tudják a legtöbb erdei históriát az egész környéken. Csend borul a csillagfényes fazendára, a vízre, s néha, amint kifigyelek az érkező hangokra, a kajmánok mély nyögését hallom a vízinövényekkel borított, közeli mocsárból.

JOSE SOUZA LÁBANYOMA — Uma esmola pelo amor de Deus, para um pobre cegiuho! — Egy kis alamizsnát, az isten szerelmére, a szegény vak embernek! Fordítom magamnak a töredezett, bizonytalanul hangzó szavakat Pao-d'agua rekkenő, reggeli hőségében. Az elfulladó, vékonyka madárcsipogáshoz hasonló hang a bolt nyitott ajtaja felől hallatszik. Arrafelé fordulok a pult mellől, amelyen Pao-d'agua legjobb, legnagyobb pohár feketekávéja párolog. Legalábbis Domingo, mielőtt kiszaladt a boltból, így ajánlotta figyelmembe a sötétszínű italt. Az ajtóból esőtől, naptól megviselt, az élet ezervasú ekéjével keresztül-kasul szántott, barázdás arc s egy világtalan szempár mered rám. A koldus ócska, lyukas szalmaháncskalapot visel, ronggyá nyűtt ing, avult, fakó nadrág minden ruházata. Nyakában aprócska háncstarisznya lóg. Könyörgőn kinyújtott, vén tenyerének bőre kéregszerű. Kiveszek zsebemből egy papírpénzt, s az öreg, vak koldus kezébe nyomom. — Deus the de o dobro men, Senhor! — Isten adja vissza neked kétszeresen, uram! Utána nézek, míg elbotoz. Fáradtan vonszolja magát a porban. Görbe fütykösével bizonytalanul tapogat. Domingo beszól a bolt hátsó ajtaján: — Ki volt itt? — Egy vak koldus! — Jose Souza? — Nem tudom, nem ismerem. — Csak ő lehetett, ő az egyetlen, aki ilyen hőségben is járkál. Ki akar használni minden napot, mielőtt elhajózik Santarembe meg az Amazonas menti falvakba. — Miféle koldus az, aki gőzbárkán utazik? — bosszankodom. — Tíz milreist adtam neki. — Ne sajnálja, Senhor. Jose Souza amúgy se tartja meg magának a pénzt. Ha kifizette az útiköltséget, a következő kikötőben szétosztja a szegények közt a maradék pénzét. Így vezekel kapzsiságáért. Sohase hallotta még a történetét, Senhor? — Nem. — Elmondom, ha érdekli — Domingo letelepszik a pult mögött. és máris mesél. — Vagy ötven esztendővel ezelőtt élt Maranhaóban egy Souza nevű szegény ültetvényes a gyerekeivel. Nehezen éltek, mert a föld, az állattartás keveset hozott. Volt ennek az embernek egy Jose nevű, éppencsak felserdült fia. Okos fiú volt. Olyan jól megtanult írni, olvasni, akárcsak egy pap. Számolni is úgy tudott, hogy az adószedő mindig üres tarsollyal ment el a kis ültetvényről, mikor ő adott számot az esztendőről. — Jose okosan segített az apjának is. Lassanként megszedték magukat. De Josénak minden kevés volt, mert a vagyonnal együtt nőtt a kapzsisága is. Sokat törte a fejét, míg végül aztán a kapzsiság ördöge egészen hatalmába kerítette és eszét vette. Megnyergelte lovát, tarisznyájába tett egy ócska, rongyos inget még nadrágot, egy kevés elemózsiát, elbúcsúzott szüleitől, testvéreitől, s útnak indult azzal, hogy meglátogatja a rokonokat. — Az útelágazásnál aztán nem a rokonok ültetvénye, hanem a város felé fordította lovát. Sokáig lovagolt az erdőben, míg csak a város széléhez nem ért. Ott fűre csapta, kipányvázta lovát, ő meg átöltözött rongyaiba. A közelben lógatta lombját egy vén gamaleira-fa. Jose odament, késével megcsapolta a törzset, s a héjából kifolyó, a gumihoz hasonló tejjel bedörzsölte mind a két szeme héját. Ennek a fanedvnek az a sajátossága, hogyha levegő éri, megszilárdul, de nem egészen, csak gyúrható lesz, mint a tészta. Jose szemehéja olyan lett tőle, mint a trachomásoké. Vágott egy fütyköst, aztán elindult a városba, tapogatózva, mint a vakok, és utcáról utcára járva koldult. — A csalás sikerült. Pár nap alatt annyi pénzt szedett össze, hogy ő maga is csodálkozott rajta.

Éjszaka mindig kiment a lovához, megnézte, megitatta, aztán egy este felült rá, és elindult haza az ültetvényre. — Otthon nem győzött mesélni a rokonok jóságáról. Előhúzta a tömött bőrzacskót is, megmutatta a pénzt, s azt mondta, kártyán nyerte. A családnak elállt szeme-szája, úgy bámultak, elhittek neki mindent. — Josét most már nem hagyta nyugodni a kapzsiság ördöge. Nemsokára megint nyeregbe szállt. De most másik, távolabbi városba ment. Ott még több pénzt szedett össze, mint első alkalommal. Nem kellett félnie, hogy felismerik, s a jószívű városiak, a környékbeli ültetvényesek, sőt a kaboklók is elhalmozták ajándékaikkal a szegény „vakot”. — Most már alig töltött otthon egypár napot, meg sem várta, hogy lova kipihenje magát, Jose újra nyeregbe szállt. — Minden úgy történt, mint eddig, mert gamaleira-fa mindenütt akad. De mikor hazafelé tartott a vadonban, hirtelen megszédült a nyeregben. Világos nappal volt, de Jose előtt elfeketedett minden. Nem tehetett mást, rábízta magát a lovára. Az okos állat haza is vitte. Apja rémülten segítette le fiát a lóról. Anyja sírt, mint a záporeső. Testvérei egy szót se tudtak szólni ijedtükben, csak mentek utána, mint a gyászmenet a koporsó után. Leültették. De Jose hiába meresztgette szemét, semmit se látott. — Akkor aztán minden kiderült. Orvosok is megvizsgálták, és megmondták, hogy a gamaleira-fa nedve maró anyagot tartalmaz, amely lassanként teljesen kiégette a fiú szemét.

Madárpók-szörnyeteg

Nem könnyű gyümölcsöt szedni az őserdőben...

— Jose azóta megöregedett, és most faluról falura, városról városra jár, vezekel kapzsiságáért. Most már igazán koldus. De amit az egyik faluban összekoldul, azt szétosztja a másikban. Csak akkor eszik, ha adnak neki. A pénzhez nem nyúl, csak az útiköltségre valót költi el belőle. Ha teheti, csónakba kéredzkedik. Úgy is hívják Jose Souzát: a Szegények Koldusa — fejezte be Domingo. Elgondolkozva iszom ki az utolsó korty, kihűlt kávét. Domingo elviszi az edényt. Az utcán a forró, napégette porban még látszanak a szerencsétlen vak ember meztelen lábának nyomai. Ha a kapzsiság mindig megbosszulná magát, vajon hányan lépegethetnének a vak koldus lába nyomába ezen a világon? Nem bántam meg, hegy hallgattam Perezre, és eljöttem Pao-d'aguába. Derék, barátságos emberek élnek itt. Falujukkal együtt megszerettem őket. Ez az érzés kölcsönös. Igaz, sohasem volt ellenségem a Tapajos mentén. Baráti érzéseimért cserébe testvéri érzést, testvéri szót kapok. Ezért nem érzem soha nehéz gondjaim egész súlyát. A gondok mindig elmúlnak, de az igazi barátság örök. Ezt már megtanultam. Most indul a gőzbárka. Az öreg, vak Souzát csónakon viszik a hajóhoz. Magam is odaevezek, banánlekvárt vásárolok a bárkán. Sietni kell, mert kevéske kis rakományát már felvette és mindjárt elpöfög az apró hajó. Domingo viskójában gumizsákomba rakom a frissen beszerzett banánlekvárt. A félkilós, kerek dobozokon a „PEIXE”, halkonzerv-márka díszeleg. Ez a jelzés csapott be kevéspénzű manáusi napjaim idején, amikor megérkeztem Brazíliába. Konzervhalat reméltem a dobozban, s helyette banánlekvárt találtam benne. Könnyű elképzelni, mekkora csalódás ért, mikor nagyon is éhesen már

„beállítottam” gyomornedveimet a kitűnő, ízes halhúsra, és helyette túlédes banánlekvárt kellett ennem. Nem kellemes az ilyen meglepetés. Késő délután a „Fő utcán” sétálgatok. Ezt az utcát csak én nevezem Fő utcának, mert egyébként nincs neve. Minek? Úgyis csak ez az egy „utca” van Pao-d'aguában. Poros, szárított halszeletek lógnak nagy kötegekben a viskók ajtófélfáiba vert, rozsdás szegeken. Vevőre várnak. Bent az apró boltocskákban másféle áruk is porosodnak, maradioka-zsákok mellett horgok, zsinegek, hálók, gyógyszerek. Ez utóbbiakat féláron adják, mert régiek. Nem ismerem a boltok gazdáit, de bizonyos, hogy a jég, azaz a kaboklók „hátán” is megélő kereskedők. — Boa tarde! — köszönök be alkonyatkor ismét Domingo szárított halszeletekkel dúsan keretezett üzletébe. — Com o vae, Senhor? — Hogy van uram, jön elém Domingo. Befelé tessékel. — Senta, Senhor! — Foglaljon helyet, uram! Bőrkötéses, vén könyv hever a pulton. — Mi ez? — kérdem és megemelem a súlyos kötetet. — Százéves öreg könyv, magának kerestem elő, Senhor. Nézze, mit találtam benne. Régi, összehajtott újságlapot nyújt át. Átfutom a sorokat. — Érdekes, ugye? — pillant rám büszkén Domingo. Elkérem a múlt század hatvanas éveiből való újságcikket. Hiteles történetről ad számot. Brehm is megemlékezik az esetről. Megpróbálom lefordítani, mert az újságot vissza kell adnom Domingónak. A gyors fordítás persze nem pontos, de mégis megőrzi az első kísérletezők egyikének tragikus történetét. * Maniaro Jose Machado valószínűleg a legelső lehetett, aki kígyómarással, kígyóméreggel gyógyítani próbált, s a kísérletet önmagán végezte el. Akkoriban még senki sem gondolt komolyan arra, hogy a kígyóméreg gyógyíthat is. De Maniaro Jose Machado megsejtett valamit. Leprás volt, és kétségbeesetten kutatta a gyógyulás lehetőségét. A brazil néphitben sok helyütt élt a gyógyító kígyóméreg legendája, de a tudomány csak sokkal később tárta fel titkát. A néphitben élt Brazília bizonyos területein az is, hogy a kígyómarás a lepra közömbösítője. Mikor, hol segített lepráson kígyómarás? Senki sem tudta. De a vadonok mélyén, pálmaviskókban mégis beszéltek róla. Talán azért, mert ez a két ellenség: a lepra és a kígyóméreg szedte a legtöbb áldozatot; egyformán erős és legyőzhetetlen volt mindkettő. Maniaro Jose Machado Rio de Janeiróban élt, és körülbelül negyven esztendős lehetett, amikor észrevette a lepra első szörnyű tüneteit arcán, testén. A riói leprakórházba került. Négy esztendeig tengődött a kórházban a halálra ítélt emberroncsok között. Ott hallott a kígyóméreg állítólagos gyógyító erejéről. Hogy milyen kígyó mérge gyógyít, azt nem tudta. Ő úgy határozott, hogy csörgőkígyóval maratja meg magát. Családja és az orvosok megkísérelték lebeszélni kétségbeesett szándékáról, de hiába. A lepra szörnyű csapásától való szabadulás vágya mindennél erősebb volt. Végül is évek multán engedtek a betegnek. Machado ez időben már közel ötven esztendős volt. Bélpoklossága igen előrehaladott. Sebes sömörök borították egész testét, alaktalanra torzult arcát. A kezek ujjain csomókká duzzadt ízületekről

a felsőbőr könnyen lehúzhatóvá vált. Tanúk, orvosok kíséretében elment Rióban egy emberhez, aki csörgőkígyót tartott fogságban. Itt hivatalos írást készítettek, melyben Machado kijelentette, hogy a kísérlet következményeiért minden felelősséget magára vállal. Az okiratot tanúkkal íratták alá. A hivatalos formaságok után Machado kinyitotta a csörgőkígyó ketrecének ajtaját, s bedugta rajta formátlan kezét. A kígyó, mintha undorodnék a szörnyű kéztől, félrehúzódott. A leprást elfutotta a düh. Megragadta az egyébként rendkívül ingerlékeny, könnyen maró csörgőkígyót. De az csak sziszegett, nyelvét öltögette a puffadt, sebes, eltorzult kézre. Machado a körben állók rémülten hátrahúzódó gyűrűjében most már semmivel sem törődve, megmarkolta és megszorította a kígyót. A csörgőkígyó végre belemart a kisujj tövébe. Machado keze rég érzéketlenné vált, nem érezte a marást. A körbenállók figyelmeztették a sebre. Machado kihúzta kezét a ketrecből. Igyekszem szó szerint idézni a cikket. „11 óra 5 perc. A marás helye kicsit megduzzad. Öt perc múltán a bélpoklos keze hűlni kezd, ezután gyorsan duzzad. Negyed órával később a kéz ijesztő méreteket ölt. 12 óra 28 perc. A duzzanat kiterjed az egész karra, fel a beteg válláig. A leprától amúgy is torzult arc időnkint görcsösen megrándul, jelezve a terjedő méreghatást. 1 óra 20 perc. Az orvosok érzékenységet és remegést észlelnek Machado egész testén. 16 perccel később a beteg öntudata elborul, az ajak nehezen mozog, aluszékonyság, légszomj jelentkezik. 2 óra 5 perc. A beteg nyelve is elnehezül. beszéde érthetetlenné válik, szorongás-érzet kínozza. Bőséges verejték lepi el leprás sebekkel borított mellét. 2 óra 35 perc. A vergődés tetőfokra hág, a beteg teste vonaglik. Alig érthetően szédülésről panaszkodik, orrvérzés indul meg. A fájdalmak oly hevesekké válnak, hogy Machado pillanatnyi szünet nélkül nyög. 3 óra 35 nerc. Machado egész teste sárgás, epeszínű. Egy leprasebből megindul a vérzés az alsókaron. A beteg még nehézség nélkül iszik egy kevés vizesbort. De rövid idővel később heves nyelési fájdalmai támadnak. Lélegzetvétele akadozik, növekvő légszomj kínozza. Karjában elviselhetetlenné válnak a fájdalmak. Ugyanott észrevehetően sötétedik a sárga bőrszín. Az érverés gyorsul, percenkint 98-ról 104-re emelkedik. Az egész test forró. Bő nyálfolyás kezdődik, legyőzhetetlen álmosság fogja el az eltorzult arcú, elviselhetetlen kínokban vergődő embert. Rövid ideig tartó eszméletlenség áll be. Utána a beteg heves fájdalmakról panaszkodik, s azt mondja, torka úgy összeszorul. hogy nem bír nyelni. Majd vizel, és ismét megered az orrvérzés. Machadóban, ebben az állapotban, a lepra és a kígyómarás ellenére végül felülkerekedik az életösztön, és beleegyezik, hogy az orvosok megkíséreljék a kígyóméreg hatásának közömbösítését. Este tíz órakor három kanál uako-főzetet adnak neki, majd egy órával később ismét négy kanál ilyen teát. Éjféltájban a beteg elalszik. De fél óra múltán rettenetes szorongásérzettel ébred. Kiabál, gyónni akar. Az éjszaka hátralevő részét nyugtalanul tölti. Délelőtt kilenc órakor mély levertség, apátia lesz úrrá Machadón. Vizelete véres, testének görcsös rángatózásai gyakoribbakká válnak. Legerősebben az alsó állkapcson, s az alsó végtagokon jelentkeznek. 10 óra 30 perc. Nem egészen huszonnégy órával a marás után beáll a halál.” A sárgult újságcikkből megtudom még. hogy halála előtt hányféle gyógyítási kísérlettel gyötörték Machadót. Egyebek közt több mint egy deciliter. kígyómarás ellen hatásosnak vélt, folyékony,

rosszízű gyíkzsírt is megitattak vele. A kísérlet nem sikerült, megalapozatlanságában, pusztán a néphitre építve nem is sikerülhetett. Machado sorsa mégis megrázó. Napokig nem szabadulok hatása alól. * Domingo boltja az én itteni „kaszinóm”. Reggel visszaviszem a kölcsönkapott, sárgult újságcikket. Meleg a bolt, valósággal áll benne a levegő, csak a legyek szálldosnak fáradhatatlanul ide-oda. Jég csak afféle álom itt, mint a brazil lottéria játékosainak az ötös találat. Domingo történetei azonban, melyeket kéretlenül is mesél, kitűnőek, megérik a velük járó kellemetlenségeket. Figyelem élénk pillantású szeme vágását, amint rávillan az üzlet előtt elhaladókra. Csaknem mindegyikről tud valamit. És máris kezdi... Ha ilyenkor kaboklo, csónakos vagy akárki falubeli lép üzletébe, nem hagyja abba mondókáját. Minek is? Nem titok itt semmi. Hiszen Pao d'agua is csak falu. Ami szó befolyik egyik végén, kimegy a másikon, nem marad meg benne. Meg aztán emberek élnek itt is, szórakozni vágyók, s mivel más lehetőségük nemigen akad, hát szóval tartják egymást. Jókedvű falu Pao d'agua. Talán éppen mert olyan nehéz itt az élet, s annyi veszedelmet rejt a vad környezet, szorgalmasan kóstolgatják az emberek mindazt, ami jó, vidám dolog akad ebben kis fészekben. Mert akad ilyen is. Nő is, meg játékbarlang is. hatfigurás állat-rulettel. Megfigyelem hogyan „kereskedik” Domingo. Cégér nincs a bolt felett. A szárított pirarukut anélkül is mindig elfogyasztja egy-egy elmenő vagy érkező, éhes erdei kaboklo-csoport. Különben majdnem minden kanható Domingónál. Puskapor, száz esztendős, rozzant, elöltöltős puskához való gyutacs és több esztendős amerikai „divatlap”. Az üzlet ajtaja mindig nyitva, kirakata nincs. Az ajtófélfákba vert szegeken különben is kint függ az árukészletnek legalább a fele. Mindenen szép vastagon tapad a partról felszálló por. „Télen”, az esős évszak idején. valószínűleg kicsit nyúlós lesz a nyáron át deszkakeményre száradt hal, Ez azonban semmit sem ront a bolt forgalmán. Domingo megmutatta nekem pontosan vezetett üzleti könyveit is. Sokan vásárolnak hitelbe, visznek ezt-azt, s fizetségül állatbőröket, nyersgumit hoznak: még óriás folyami-teknősök héja is szerepel mint fizetési eszköz, A teknőshéjak lakóit előzőleg megeszik az éhes kaboklók. Egy mosdótál nagyságú óriáshéj ára azonos egy háncskalap árával, azaz fél milreis. De a többi erdei termék ára is ilyen alacsony szinten mozog. Nem csoda, ha Domingo meg a többi kereskedő annál gazdagabb, minél többet hitelez. Ez a módszer valószínűleg csődbe vinné a legerősebb — pénzforgalomra berendezkedett — európai céget, itt azonban egészen más a helyzet. Érdemes nyomon követni a haszonképzés folyamatát, A „cég” átvesz egy csónakrakomány, akármiféle erdei. „terméket”, mondjuk száz milreisért. Ezen, amikor továbbadja, — szerény számítással is — keres hatvan milreist. A száz milreist azonban nem fizeti ki a kaboklónak, hanem ad érte száz milreis értékben árut, amelynek beszerzési ára legfeljebb hatvan milreis volt. Egy csónakrakomány áru vásárlása és eladása után tehát száz milreis haszon mutatkozik a „cég” javára. Legközelebb mér nyugodtan hitelezhet, mondjuk, száz milreis értékben a kaboklónak, ezt az összeget már amúgy is megkereste rajta. Kockázat tehát nincs. A hitellel pedig biztosítja magát, hogy a kaboklo ezután minden eladni valóját csakis őhozzá hordja. Ez a kereskedelem törvénye mindenütt az ősvadonban. Készpénzt a legritkább esetben lát a kaboklo, A kereskedelmi ügyleteket csak a kereskedő könyveli; beírja, mit adott s mit vett a kaboklo. Az ilyen könyv csak egyetlen példányban készül, s ez mindig a hitelezőnél található. Másodpéldány nincs. Minek is? Az őserdőben csak belerágnának a rovarok. Pao d'agua lakói nem sokra becsülik az erdő számomra értékes kincseit. Nekik agyonverni való

féreg a legszebb csörgőkígyó is, és undorral lepöckölik lámpájukról az odazörrenő legszebb, legritkább bogarat, nem tisztelik még a száz dollárt érő Titanus giganteust, a földkerekség leghatalmasabb óriáscincérét sem. No, de elég lesz mára, holnap is van nap.

A 3895-ÖS. KIRÁNDULÁS AZ ŐSERDŐBE Abilio és Jose velem vannak a faluban is. Meg kell szerveznem a kaucsukfa-magvak gyűjtését a környező ősvadonban, Az ültetvényre zsákszám kell a mag. Érdekes a szaporodási készsége ennek a fának. Meglehetősen nagy távolságra kipattintja, valósággal kilövi az érett magvakat, melyek így az anyafától messzebb fejlődhetnek. A Pao-d'aguát körülvevő sűrű őserdőben semmi sem látszik a Ford-ültetvény közelségéből. Ezért is vállaltam ezt a feladatot. Szenvedélyes vágy hajt, hogy ember nem járta tájakra kerüljek. Itt, a falu mögötti sűrű vadonban legalábbis ritkán jár ember, csábító lehetőségeket kínál a környék. Este két kaboklo-csoport érkezik, ók gyűjtik a magokat. Reggel indulunk. Régi kaucsukgyűjtőösvényeken haladunk majd, keressük a fákat s összeszedjük szerteröpített magvaikat. Nem lehet könnyű munka, mert Nauck igencsak húzódozott, amikor szóba került, ki vezesse a kaboklókat, Önként vállaltam. Ezért vagyok most itt, ebben a forróövi faluban, egyelőre Domingo pálmaviskó-boltjában. Az égen a Dél Keresztjének ragyogó csillagképe. Domingo kávét főz, tölt, Elém tolja a tele csészét. Ma este ez a fő foglalkozása, ilyenkor már nincs „forgalom”, ráér. Férfialak megy el a bolt előtt. A rávetődő fényben látom: európai. — Látja, Senhor? Ez Maurice Fuchs. Josef Duval földije. Ez se luxushajón jött ide. Úgy szökött meg valamelyik francia fegyenctáborból, De ezt csak suttogják, a füle hallatára senki se meri kimondani. Vad fickó. Jobban megnézném, de már eltűnt a sötétben a „lányok” viskói felé vezető úton. — Szerencséje volt, hogy eljutott idáig. Nem mindegyiknek sikerül. Nem ismeri még a 3895-ös történetét? Domingo elhallgat, biztatást vár. Nem váratom hiába. — Nem én! Ki az, és mi történt vele? Domingo újabb kávét tölt. — Igya ezt meg előbb, Senhor, nem bánja meg. No, most ide figyeljen... Nem itt történt, neki is úgy mesélte valaki, aki — ott volt, mikor a fickó csontjait kihalászták a sziklák közül. Fegyőrök jöttek utána a fegyenctelepről, azok mondták meg, ki volt amíg élt. Fényképét is mutatták. Negyven éves lehetett, sovány, gyűrött arcú. Csíkos ruháján jól olvashatóan látszott a szám: 3895. Francia-Guyanából szökött meg, egy fegyenctelepről, ott törte a követ öt éve. Életfogytiglanra ítélték, mert leszúrta a szeretőiét valamelyik francia kikötőben, és ráadásul még kasszafúrásokat is rábizonyítottak. — A fegyőrök nyomában voltak, alighogy megszökött, de nem bírták utolérni, mindig elkéstek. Azt hitte az ostoba, hogy ha a tengerpart helyett az ősvadonba veszi be magát, sose találják meg. Csakhogy a vadont ismerni kell... — Négy napig tartott, míg átvergődött a kősivatagon, ahol a telep volt, és eljutott egy kis néger faluba. Az egyik nyomorúságos viskóba befogadták. nem kérdeztek tőle semmit, megetették banánnal, ananásszal. Amikor eljött, ellopott tőlük egy kosár madiokalisztet az eresz alól. Éjszaka elkötött egy csónakot, azzal evezett fel a folyón jó háromszáz kilométert a vízesésig. Ott már igazán azt hihette, megmenekült. Csak át kellett volna jutnia a vízválasztón, azon túl már Brazília kezdődik, ott már nem keresi senki. De hát nem jutott át... Előbb a csónakot látták meg; ott hevert a vízesés aljában a parton, teljesen épen, benne egy kicsorbult bozótvágó-kés, egy régi, gumizott liszteszsákban mindenféle szerszám. egy ócska Winchester, összecsavart függőágy, a csónakkal együtt lopta azt is. Mellette hevert a ruhája. Fel akarta vontatni a csónakot a zuhatag fölé, megtalálták az útját, amit a bozótba vágott, hogy

kitapasztalja, hogyan juthat fel. Vissza is jött a csónakért. Vesződséges útja lehetett, de más választása nem volt. Arrafelé mély a meder, és mindenütt sziklák állnak ki belőle. Csak azon az egy helyen nincs szikla, ahol a jó húsz méter magasból lezúduló vízesés veri. Az esős évszakban, amikor kétszeresére is megduzzad a folyó, semmiképp se juthatott volna fel, de akkor apadt, úgyhogy ha egy kis szerencséje van, a kimosott mederben is felvonszolhatta volna a csónakot. De hát a csónakot odalent találták, és mellette a ruhákat...

A fegyőrök — meg akik odáig kísérték őket — mind tanácstalanul álltak a parton, a 3895-ösnek nyoma veszett. Ahogy ott tanakodtak, nézegettek, egyikük szórakozottan beletúrt bakancsa orrával a nedves göröngyökbe. Kifordított egy jókora darabot és rúgdosni kezdte a víz felé. A másik hirtelen elkapta, visszarántotta. Lehajolt és felvette a barnásan csillogó rögöt. Aztán újra lehajolt és belekotort a hordalékba. Pár perc alatt két marék termésaranyat szedett össze. Már senki se törődött a 3895-össel. Rájöttek, hogy a folyó aranyhordalékos. Lehet, hogy a meder fenekén méter vastagon áll a vízsodrásban teljesen megtisztított arany. Egyikük vállalkozott rá, hogy lemegy, megnézi. Már vetkőzni kezdett, amikor a másiknak eszébe jutott valami. Bedobott egy darabka vadhúst a vízbe. Abban a pillanatban fekete lett a víz. Ezer és ezer fekete-piranha rajzott a kis darabka hús körül. Most már tudták, hogy a 3895-öst hiába keresik. Egyikük nemsokára meglátta a fehérlő csontokat a fekete sziklatuskók között, valamivel lejjebb attól a helytől, ahol a csónakot és a levetett ruhákat találták. A húsát felfalták a fekete-piranhák, ezek a veszedelmes ragadozó halak, abban a pillanatban, amikor beugrott a folyóba, hogy felhozza az aranyat... * — Ej, Senhor Domingo, nem tud valami vidámabbat? Pedig úgy hallom, mulatnak a faluban! — Hát csak menjen, Senhor, mulasson maga is. Talál itt vigasságot is, szerelmet is, ha kedve és főként pénze van hozzá. De ha egy kicsit megkeveri az itteni élet alját, a kígyómérget is megleli. — Mikor kapta ezeket? — kérdem, hogy kisegítsem tragikus hangulatából. A sarokban álló indián íjra, nyílvesszőkötegre mutatok. Délután még nem voltak ott. — Azokat? — pillant oda Domingo. — Nemrég hozták. Vegye meg, Senhor. Olcsón adom. — Leteszi elém a pultra az indián fegyvereket. Kezembe veszem a tollas, másfél méteres, fahegyű,

halszálkás horgú nyílvesszőkből álló köteget. Megnézem a közel kétméteres íjat. — Mennyiért adja? — Húsz milreis az egész! — Nem köszönöm. — Húsz milreis sok pénz. Domingo csalódottan állítja vissza a sarokba az indián íjat, nyílvesszőket. — Jó éjszakát, Senhor Domingo! — Nyugodalmas jó éjszakát! — kísér az ajtóig a boltos. — Ha valamire szüksége van, csak keressen fel. Kilép velem a viskó elé. Odakint erősebben hangzik a vidám nevetés, gitárpengés. Sötét alakok jönnek-mennek, eltűnnek, amint kilépnek a fényből. Kezet szorítok Domingóval, azután magam is beleveszek a sötétségbe. Enyhe lejtésű hegyoldal irtásán épült Pao-d'agua. Odalent, a lejtő alján sötéten vonul a Tapajos. Néhány kunyhó, a partmenti viskósor felett enyhe fény dereng. Oda tartok. Vajon milyen a forróöv „éjszakai élete” közelről? Alakok surrannak el mellettem. Nem tudom, Fordfelügyelők-e vagy kaboklók, akik Ford-felügyelőt sejtenek bennem. Bűnöket, rossz szándékot is takarhat az éjszaka. Még csak zsebkésem sincs nálam. Inkább az „utca” közepén megyek. Fény vetődik ki egy pálmaviskóból. Az ajtó melletti zsámolyon nőalak ül. Elmenőben bepillantok. Benn, a petróleumfényben ragyogóra fényesített, szúnyoghálós rézágy. Ilyet se láttam még errefelé. Reklám. Ezért áll tárva-nyitva az ajtó. A nő — kövér, fekete vénség — felém vicsorít csorba fogaival, ez alighanem a mosolyt jelenti nála. Hív. Hosszút lépek, ki a derengő fényből, bele a tömör sötétségbe. Ezt azért mégsem. Álomnak is szörnyű lenne. Sok a nő a sötétben. Fiatalok, vének, szépek és csúnyák, vegyesen, már amennyire meg lehet különböztetni őket. Vad külsejű férfiak, pénztelen kaboklók lézengenek a „játékbarlangok” körül. Ezekbe a viskókba szabad a bejárás, belépődíj nincs. Bemegyek az egyikbe. Mécsvilágnál pörög az állatfigurás-rulett. Azért ilyen, mert analfabéták számára készült. Izzadságszag terjeng, dülledt szernek merednek a mécsvilágba. Pörög a rulett állatfigurákkal díszített korongja. — Nyer a nyúl! — kiabál a „krupié”. A nyúlon egyetlen tét sincs. Valamennyi tétet besöpri. Csörrennek a réz milreisek. Újra pörög a rulett korongja. — Nyer a jaguár! — Egyetlen tétre fizet, a többit megint besöpri. Nekikeseredett barna, fekete arcokra világít a dróton függő mécs. Alatta pörög a rulett. — Nyert a ló! — A következő pörgetést nem várom meg. Kinn ődöngök a sötétben. Unatkozom. Ragyognak a csillagok. Pao-d'agua éjszakája egyetlen csillag fényét sem érdemli. Indulok a felső faluvégre, az erdőárnyékba épített kunyhóba, amelyben Abilióval és Joséval berendezkedtem éjszakára. A kunyhó előző gazdája maláriát kapott és sürgősen elhajózott, majdhogy nem menekült innen, azzal a lanchával, amelyiken a vak koldus, Jose Souza utazott. A kunyhóeresz alól még egyszer lenézek a falura. Derengő fények világítanak innen-onnan. A gitárpengés, az ének halkul. Este tíz óra. Aki reggelre vissza akar érni a Ford-ültetvényre, annak indulnia kell. Pao-d'agua nem ér többet, mint amennyit a neve mond: „Vizes-fa”. Mindig érdekes élmény idegen kunyhóban felébredni, kinézni az ajtón, illetve az ajtót helyettesítő résen, mert ajtó rendszerint nincs az ilyen erdei, erdőalji szálláson. Kunyhónk a falu feletti irtáson áll, jó kétszáz lépésre a lejjebb húzódó kunyhósortól. Jól belátni innen a falu szűk, girbe-görbe utcájára. Emberek jönnek-mennek, sietnek dolgukra, odalent csónakok válnak el a kikötőt helyettesítő homokos

vízparttól, mások most érkeznek. Harmatos minden, nyoma sincs az éjszaka vadságának, a sötétben röpködő „éjjeli lepkéknek”. Mintha nem is ugyanazt a falut látnám, amelyet éjszaka csalódottan otthagytam. Pao-d'agua. Vizes-fa. Eh, a név semmit sem jelent. Lehet az is, hogy a falu egy vízbe dőlt fáról kapta nevét. Abilio és Jose már nincsenek a kunyhóban. Függőágyuk szorosan összecsavarva hever gumizsákjuk mellett. Fél hat. A nap vörösre mázolja a túloldali óriás irtás felett az eget. Odaát, szemben a faluval a beszögellő, mocsaras vízen túl kezdődik Fordék birodalma. A széles, csodálatosan szép Tapajost buja őserdővel benőtt szigetek pöttyözik. Vulkanikus a táj, őserdős emelkedések, hegyek-völgyek váltakoznak rajta. Sohasem tudok betelni ezeknek a tájaknak szépségével. Vizet odalentről kell hozni. Ez itt az egyetlen kényelmetlenség. De Abilio és Jose már gondoskodtak rólam. Két kivágott tetejű, egyenként 18 literes benzineskannát töltöttek tele. Egész Pao-d'aguában ilyen kannákat használnak vizesedénynek. Fogót is szegeznek rájuk, fából. A benzineskannák faládáit — két-két kanna van egy ládában — „ruhás” ládának, széknek használják a kaboklók. Mérgeskígyó-ketreceim is ilyen ládákból készülnek. A lefeszített tetődeszkák helyére sárgaréz szúnyogháló épen maradt darabjait szegezem. Pompás kígyóketrec az ilyen, könnyen szállítható, biztonságos, emellett a kígyó minden mozdulása jól látható. Pénzbe pedig nem kerül. Sokszor annyi üres benzineskanna gyűlik össze a főültetvényen — itt ugyanis nem szállítják hordóban a benzint —, hogy lánctalpas traktorokkal zúzatják, lapítják össze, s aztán egyéb ócskavassal, törött szerszámokkal együtt csónakon a Tapajos közepébe hordják és elsüllyesztik. A két kabokló-csapat a kunyhó körül gyülekezik. Szállásadója, ismerőse mindegyiknek akadt a faluban. de most reggel mindenki előkerül. Nagyszerű típusok akadnak köztük. A koromfekete négertől a legtisztább vérű indiánig. Az indián szélesvállú, talán húsz esztendős fiatalember. ügy „öltözik”, mint akármelyik kaboklo. Háncskalapot, inget, agyonfoltozott nadrágot visel, amelynek alját madzaggal szorosan bokájához kötötte. Nehogy felfussanak a hangyák lába szárán. Cipő nincs rajta, mint ahogyan a legtöbb kaboklo mezítláb jár. Puskája ugyancsak kevésnek van. Mindenki megkeresi gyűjtő-párját. Ebbe nem szólok bele. Az ilyen párbeállás, társválasztás fontos az ősvadonban. Háromfelé osztom a két munkáscsapatot. Egy csoport itt hatol be a falu mögött kezdődő őserdőbe, a másik csónakon evez felfelé a Tapajoson, a harmadik pedig átevez a folyón, és a túlparton kezdi meg a munkát. Magam egyelőre azzal a csoporttal maradok, amelyik az itteni vad tájon dolgozik. Szálláshelyünk a kunyhó, ahova egy ideig minden este megtérünk az aznap gyűjtött magvakkal. Ide érkeznek majd a jelentések is a távolabb dolgozó két csapat munkájáról. Odalenn, a kikötőben tucatnyi Ford-csónak. Ezeken érkeztek az este. Most két-két kaboklo evez majd minden csónakban. Összesen huszonnégyen. Tizenhatan mennek át a túloldalra. Megbeszéljük, hol vernek tanyát a Tapajos partján. Sok tízezer mag kell a kaucsukfa-iskolákhoz. Összekeresni nem csekély feladat. Hangos szóval köszönnek el a munkáscsapatok. Két csoport lefelé tart a vízhez, egy befelé indul a kunyhó mögötti ösvényen. Idekinn, a kunyhónál Abilio és Jose maradnak, ők főznek majd ennek a csoportnak. Eléggé nehéz lesz kézben tartani ezeket a szétszéledő, dolgozó csoportokat. Időnkint úgy kell keresni az embereket, mint tűt a szalmakazalban. De munka közben kinyílik előttem az őserdő. Pompás, nagyszerű világ! S ami másnak fáradság, nehéz munka, nekem gyönyörűség. Vadászhatok, járhatom a járatlan őserdőt, a forróöv csodavilágát, ez kárpótol mindenért. Szinte belépőjegyet váltok itt szerzett tapasztalataimmal az Uatoma forrásvidékének ősvadonába. A napijelentések sárga tömbje málhámban lapul. Mire elfogynak belőle a lapok, ezernyi új élménnyel gazdagodom megint. Ezek nem kerülnek a hivatalos napijelentésekbe, naplóm őrzi majd őket. Egyszer-kétszer azért el kell látogatnom közben a fazendára is. Ma például kininért megyek a

kórházba. Naponta háromszor két pilulát kap minden ember. A készlet, amellyel rendelkezem, kevés.

Az erdő jóízű ajándékai I.

Az erdő jóízű ajándékai II.

A lajhár „teljes sebességgel” menekül el. Két amerikai orvos dolgozik a főültetvény kórházában. A „kis” meg a „nagy” Moore. A kis Moore feleségét is magával hozta. Kedves, fiatal asszonyka, majdnem gyerek még, legfeljebb ha tizennyolc esztendős lehet. Az őserdőre, a kunyhóra hullott bő harmatot felszippantja a gyorsan forrósodó levegő. Tűz a nap, kéken tündöklik az égbolt, de odabent az őserdőben délelőtt tíz óráig az avar, a harmattól nedves humusz eléggé hűvösen tart ahhoz, hogy vadászni lehessen. Hiába, ma már nincs időm ilyesmire. Most alakul az új munkástanya. Emberek jönnek, felszerelést, friss húst, tele kosarakat hoznak. Aláírom az elismervényt, elmennek. Átnézem a szállítmányt. — Senhor! — szól be Abilio a viskóba. — Jön a „Christ Craft”! — Igen, már én is hallom a hatvan lóerős motoros robaját. Hatvan kilométeres sebességgel száguld Kennedy sárga motorosa a Tapajoson. Kiállok az eresz alá. Nézem, amint a széles habtajtékot túró s a Tapajos vizét erősen meghullámoztató motoros befut Pao-d'agua kikötőjébe. Elejével rácsúszik a homokra. Motorja már elhallgatott, csak a lendület viszi parthoz. Kennedyt megismerem ilyen messziről is, sovány, nyurga ember, széles karimájú kalapot hord. Övén bőr tokban hatalmas Colt lóg. Nőt segít ki a motorosból, majd az asszony után — őt is megismerem — a „kis” Moore ugrik ki a homokra. Kaboklók gyülekeznek a „Christ Craft” körül. A gépész tesz-vesz a kajüt mögött. Szép motoros ez a „sárga csoda”, mert itt az ilyesmi már csodának számít. Amikor teljes sebességgel megy a Tapajoson, hátsó fele egészen a vízfelszín alá kerül abban a vízi árokban, amelyet futásában hasít. Eleje ilyenkor

magasan kiemelkedik a vízből. Dörög, dübörög, óriási lármát csap. Nem szeretek utazni rajta. Kennedy és az orvosházaspár elé megyek, a falu utolsó kunyhójához. — Good morning! — kiáltja már messziről Kennedy is, Moore is. A fiatal asszony mosolyog. Pao-d'aguán feltűnést kelt Kennedy látogatása. Dr. Moore többször járt már itt, „szúnyogellenőrző” úton. Felesége még nem volt a faluban. Élénken figyel. látszik, érdekli a forróövi környezet. Nézi a feltűnően kifestett arcú nőket, a rosszképű férfiakat, akik nem Ford-emberek. Szerencsejátékosok, krupiék, a nők „tartozékai”. Kennedy szeme sarkából figyeli őket. — Ez a szállásuk? — néz körül Kennedy, amikor a kunyhóhoz érünk. — Ez! — Szék, asztal nincs a viskóban, benzines ládából készült, új és még üres kígyóketrecen kínálok helyet az orvos feleségének. Kennedy, mielőtt leül, belenéz a másik rézhálós oldalú ládába is. — üres! — mondja megnyugodva. — Igen, egyelőre. Kennedy már ismeri ezeket a ládákat. Éva asszony, a kis Moore doktor felesége csendesen hallgatja, míg elintézzük hivatalos dolgainkat. Bőgőmajmok hangos „csevegése” hangzik ki a sűrűből. Nem lehetnek messze. — Nézzük meg a majmokat! — kéri Éva. Férje rosszallóan rászól. De Éva óhaja ezúttal is győz. Nagy szerencse kellene hozzá, hogy a majmok ne vegyék észre közeledésünket. Mert Moore és Kennedy rendszerint tank módjára törtetnek a sűrűben. — Abilio! — szólok ki az eresz alá, amikor övemre csatolom késemet s hónom alá veszem Winchesteremet. — Mire visszajövünk, készíts erős feketekávét és süss cukros fahéjas banánt. Megnézzük a majmokat. — Sok szerencsét, Senhor! — mosolyog Abilio. — Meglesz minden. — Puskát minek hoz? — kérdi félénken Éva asszony. Kennedy is rosszallja: — Csak ide megyünk a szomszédba, az erdőszélre! — Éppen azért! — felelem. — Inkább vele, mint nélküle. Felcsattantom a závárt; megnézem, van-e benne töltény. — Hát jó, jobban tudja, mint mi — adja meg magát Kennedy. — Odanézzen, Senhora Éva! — mutatok fel a sűrű, folyondáros lombboltozatba, miután vagy tíz percig haladtunk befelé. — Ott vannak. Éva felnéz. A lombréseken, ágak közt látni a csacsogó, kiáltozó majomcsorda néhány tagját. Kennedy is, Moore doktor is felfelé pillant. — Érdekes! — súgja Kennedy. — Sohase láttam még így, ketrecen kívül majmot. Mennyivel szebbek, természetesebbek és élénkebbek így. Moore bólint. Melege van, mint mindannyiunknak, mert az őserdő fülledtsége teljes súlyával ránk nehezedik. Éva nyakán, arcán izzadságcseppek jelennek meg, s leperegnek finom bőrén. Kennedy is sűrűn törülgeti nyakát, homlokát. — Menjünk már ki ebből az átkozott, istenverte gőzfürdőből. Megfő itt az ember — máris fordul, s indul egyenest befelé. — Megálljon, Senhor Kennedy! — állítom meg. — Nem arra! Hacsak nem akar elgyalogolni a Tapajos forrásvidékére. Pao-d'agua erre van — mutatok ellenkező irányba. Kennedy káromkodva megfordul. Nagy önuralommal éppencsak annyira szidja az őserdőt, amennyire hölgytársaságban az illem engedi. Moore mosolyog, de kicsit bizonytalanul. — Menjen inkább maga elöl — enged előre Éva aszszony, amikor kifelé tartunk. Kennedy mögötte jön, leghátul az orvos. Szeretnék valami zsákmányra szert tenni, erdei ajándékot adni Senhora Moorenak. Markolom a Winchestert. Nem „toronyirányt” megyek kifelé, hanem kis kerülővel. Mögöttem

zörög, harsog a „slepp”. Ilyen lármában persze nincs remény arra, hogy valamilyen erdei állat, törpeszarvas vagy tigrismacska jöjjön közelünkbe. A majmok is rég elkotródtak másfelé, mert Kennedy nem valami halk beszédű fiú. Csak a fiatalasszony van tele izgalommal. Élvezi az őserdőt. Azt hiszi, szörnyű veszedelmek környékezik. Erről persze szó sincs. Moore érzései hasonlóak. Kennedy csak mérges. — Oda nézzen! — mutatok fel a szürkés-zöld ágakra, a legyökerezett orchidea „fészkek” közé. — Lajhár! Éva felnéz, Kennedy is, Moore is, de eleinte semmit sem vesznek észre. — Igen, ott van! — látja meg elsőnek Moore, utána felesége és végül Kennedy is. — Lője le! — biztat Kennedy. — Lajhárt? — nevetek. — Inkább lehozom. — Onnan? — ámul Éva. — Onnan! — Leteszem a Winchestert, s meghúzok egy csukló vastagságú, földbe gyökerezett folyondárt, tart-e? Tart. Akkor is tart, amikor felfelé mászom rajta. A lajhár végre észre vesz. Menekül. Lefelé nem látok, mindent eltakar a sűrű lomb és az indafüggöny. Érdekesek ilyen közelről az orchideák. Némelyiken virág is van, nagy részükön azonban csak a buja levélzet csüng. Hangok hallatszanak odalentről. Ráállok egy vastag ágra. Onnan elérem a rémült, menekülő lajhárt. Amikor nyakon fogom, észre veszem, hogy nyakába kapaszkodva kicsinye is rajta lóg. A kicsit fél kézzel szedem le anyjáról, s mint odahaza a galambfiókát, ingembe dugom. Aztán nyakonfogom, most már végérvényesen, a lajhármamát is. Fél kézzel a folyondárba kapaszkodva, inkább csak térdemmel szorítva az indát, lefelé ereszkedem. Ledobbanok az avarra. Éva izgatottan vár, Kennedy megsimogatja a rémült lajhárt. — Ez is a magáé! — nyúlok ingembe, s kiszedem a rémülten karmolászó kis lajhárkölyköt. Odaadom Évának. Alig meri megfogni, elvenni. Moore mosolyog. Kennedy a lajhár izmos, háromujjú végtagjait vizsgálja. Mindenki elégedett. Felveszem a Winchestert. Kifelé indulunk. A lajhárt én fogom nyakon, a kicsit ki nem adná többé kezéből Éva. — Hát ilyen a vadon! — pillant körül Kennedy, mikor kiérkezünk a tűző, vakító napfényre. — Eleinte „üresnek” tűnik, csak ha már valóban lát benne az ember, akkor veszi észre, hogy tele van nyüzsgő élettel. — Igen — felelem. — Az ősvadon él, csak éppen tudni kell látni, járni benne; és szeretni kell, különben nem mutatja meg, mit rejteget. Éva asszony a kis lajhárt simogatja, amelyik már újra anyjához bújik. — Hazaviszem mind a kettőt — néz rám Éva. — Nagyon szeretnék egy kis majmot is. Szerezzen nekem egyet. Alkonyodik. Újra itt vagyok Pao-d'agua felett. a kis viskóban. Megjártam délután Kennedyékkel a főültetvényt, Moore-ral a kórházi gyógyszertárt. Hoztam kinint. Kennedy „Christ Craft”-ján küldött vissza. Most mindössze egyetlen majomkölyök hiányzik ahhoz, hogy elégedett legyek. Abilio és Jose már tudják, mit kért a „kis” doktor felesége, összekötők elvitték a hírt a három csoportban dolgozó, ötven kaboklónak is. Csak kiugrasztanak valahonnan a sűrűből egy kis bőgőmajmot. Karbidfény világít a kunyhó körül. Három lámpa is ég. Nem nagy eredménnyel járt a mai maggyűjtés. Az öt pár kaboklo alig szedett öt literre valót. — Majd holnap, Senhor! — fogadkoznak —, ha beljebb megyünk.

A MAMAO-GYÜMÖLCS ÉS A KIS BŐGŐMAJOM Még mindig nincs meg a bőgőmajom. Ezen a vidéken az úgynevezett fekete-bőgőmajom, latin nevén Alouata nigra él. Kifejlett példánya 65-70 centiméter magas, karcsú, könnyedén mozog. Vadászata mégis könnyű, mert csaknem mindig csordában barangol. A kaboklók kedvelik húsát, ezért aztán ki is használják a gyakran adódó, könnyű hússzerzési lehetőséget. Láttam már fogságban is. Az észak-brazíliai ősvadonok népe különben is szívesen gyűjti kunyhói köré azokat az erdei állatokat, amelyek szelídíthetők és kielégítik egyszerű szórakozási igényeit. Legkedveltebb a díszes, széptollú papagáj, az arara. Mindjárt utána következik népszerűségben a majom. Az asszony- és gyereknépnek, de magának a családfőnek is — aki pedig naphosszat a vadont járja, kaucsukot gyűjt, vadászik — kedves szórakozása a kölyökkorában fogságba ejtett majom etetgetése, szelídítése. Az ilyen fogságban tartott bőgőmajom lassú mozgású, nem játékos, mondhatni bús képű, de könnyen az emberhez szokik. Amikor aztán már alkalmazkodik környezetéhez, mindig ügyelni kell rá, nehogy gyümölcsben, cukorban kárt tegyen. Mindig meg kell kötni, mert annyira nem ragaszkodik az emberhez, hogy — ha teheti — vissza ne meneküljön az ősvadonba. A kölyökkorában fogságba került, fekete-bőgőmajom, ha visszaszökik az őserdőbe, hamarosan elpusztul, hiszen nem volt alkalma megismerni a csordában élés követelményeit. Nem képes megszerezni táplálékát, mert az embernél küzdelem nélkül jutott hozzá mindahhoz, amire élete fenntartásához szüksége volt. No, de énnekem mégiscsak fognom kellene egyet. Eszembe jutnak a mamao-fák. Érdekes ez az igénytelen növény különben is. Nem kell sok idő a teljes kifejlődéséhez. Az első levélke kibújásától számított egy év alatt három méteresre nő meg ez a bodzaszerű, egykarú fa. Csúcsa mindig virágdíszes, ugyanakkor apró, zöld, továbbá már félig érett, végül teljesen megérett, sárgadinnye nagyságú gyümölcsök is díszítik. Elvénüléséig megszakítás nélkül termi gyümölcsét a rövid életű fa. Érdekessége még, hogy külön „apa”-növény fürtös hímvirága porozza be rovarok útján a termő-fa virágait. Ezek a nővirágok a mi harangvirágunkhoz hasonlítanak. A kaboklók szeretik az ízes gyümölcsöt, elszórják a magokat, s ezekből az elszórt magokból egymás után nőnek a mamao-fák mindenütt az irtások mentén, az őserdő szegélyén. Az ősvadon „szegélye” — egy lépésre az irtástól — voltaképpen már teljes értékű ősvadon. Gyakran járom. amikor bogár- és lepkeféléket gyűjtök. Olyan gazdag zsákmány várja ezeken a helyeken a gyűjtőt, amilyenre talán sehol a világon másutt nem akad. Különösen a nagy pókfélék jönnek ki az ilyen irtások szélére, a napra, s itt élnek földbe vájt lyukaikban, melyeknek bejáratát nappal többnyire fehér lepedékkel szövik be. Ilyen helyen fogom a nagy pókokat, mintha csak odahaza ürgét öntenék. Fél nap alatt akár száz nagy madárpók és valamivel kisebb, szőrös, fekete pók is zsákmányul esik. Előfordul, hogy tojásnyi potrohú óriáspók „ül” lesen a cserjéken, aljnövényzeten. Akad köztük teljesen fekete. láb-ízein fehér gyűrűkkel, azután hatalmas barna, tüskéstorú, -lábú óriáspók. De a mamao-fák ízes gyümölcse a majmokat is idecsábítja az ősvadon belsejéből, a húszméteres lombkupola magasságából. Beveszem magam ide, az erdőszélbe, bogarászom a napsütötte bokrokon, az egykori ősvadon aljnövényzetében. Kicsit távolabb, a vadon nőtt, gyümölccsel rakott mamao-fák alatt egyszerre csak fekete pontokat veszek észre. Vagy húszat. Bőgőmajmok. Behúzódom a sűrűbe. Most már az ősvadon lombárnyékában hatolok előre odáig, ahonnan jól kilátok a mamao-fákra. A bőgőmajmok elégedetten lakomáznak, széttúrják, marcangolják a leesett vagy méter magasról levert, érett gyümölcsöket. Nagy elfoglaltságukban észre sem vesznek. Leveszem vállamról iszákomat, puskámat, hogy semmi se akadályozzon nekirugaszkodásomban. Amikor a

sűrűből a majomcsapatnak rontok, egyszeriben szétugranak. Rémülten menekülnek, köztük egy kicsi, fekete kölyökmajom. Ezt választom ki, a többivel nem törődöm. Sikerül is beszorítanom az esetlenül ugráló kis jószágot egy félig elszenesedett, kidőlt fatörzs alá. Alányúlok és a következő pillanatban megszerzem — nem a majmot, hanem alapos harapását. A majom — mint ki dolgát jól végezte — a túloldalon kibújik. Tőle telhető nagy ugrásokkal, rémületében vinnyogva igyekszik az őserdő magas, napsütötte fái felé. Izzadva, vérző kezemet nadrágomba törölgetve, futok utána. Elébe kerülök. Sikerül visszafordítanom a kis állatot az irtásra. A félelem, a folytonos üldözés hamarosan kifárasztja, s végre, amikor már engem is kezd elfutni a düh — kezem még mindig vérzik —, ismét sikerül beszorítanom a majmot egy másik elszenesedett, ledőlt fatörzs alá. Nyakon ragadom. Megvan a kismajom, hamarabb, mint reméltem. Fél órával később Abilióval ülök a csónakban. Derekára kötött zsineggel „szállítom” a riadt, fiatal majmot Moore feleségének, Éva asszonynak. — Olyan a képe ennek a kis bőgőmajomnak, mint egy bánatos halottkémnek — mutatom be szerzeményemet Éva asszonynak a verandán. A kis állat nyomban majszolni kezdi a banánt, amelyet elébe tesznek. Ez biztató. A lajhárkölyök ugyancsak ott gubbaszt anyjához bújva a verandán. Mindkettőjüket madzagra kötötték. A lajhárok fejformája, egész alkatuk a butaság tökéletes kifejezője. Bárgyúbb állatokat — vagy lassúbbakat — sohasem láttam. — Abilio és Jose olyan szomorúan nézték, amikor levittük a „Christ Craft”-ra a kicsi meg a nagy lajhárt. Sajnálták? — kérdi Éva. — Igen — mosolyodom el. — De főként azért, mert mind a ketten haspártiak. A lajhár húsa ugyanis nagyon finom, hasonló a bárányéhoz. Szívesebben megették volna, ezért sajnálták, hogy elviszik. — Igazán? — ámul Éva asszony. — Bizony! — Sok ilyen különlegesség szerepel még az őserdei „étlapon”? — Hát bizony akad egy-kettő. A sült kajmánfarok meg a lajhárhús még nem is annyira riasztó, de Abilio finom, sült anakonda-szeleteket is emleget, amit állítólag az indiánok nagyon szeretnek. Ez már azért meggondolandó. — Én máris meggondoltam. Ez az indián csemege a mi étlapunkat nem fogja gazdagítani. — Éva asszony kicsit összerázkódik. — Hát óriásteknős tojás mandioka-morzsával keverve, megsózva? Csak fel kell szakítani a puha héjat, és a fehérjét kicsurgatni, mert az nem használható, de a sárgája nagyon jó ízű. — Akkor úgy látszik, én rossz szakácsnő vagyok, mert a múltkor megpróbáltam rántottát készíteni azokból a teknőstojásokból, amelyeket maga küldött, de csak valami sűrű, olajos massza lett belőle. Én a lágyra sütött rántottát szeretem, ebben pedig megállt a villa. — Nagyon jó, ízletes levest főzhet a nagy, színestollú arara-papagájból, de a húsát nem tanácsos feltálalni, olyan mint a kőszikla. — Biztosan volt vagy százéves, amit magával megkóstoltattak — derül Éva asszony. — A vízidisznó, a kapivara húsát is megeszik a kaboklók, amikor hozzájutnak, de én nem szeretem — oktatom tovább Évát. — Az aranynyúl húsa ellenben kitűnő, és elég sok van belőle az őserdőben. Törpeszarvas már ritkábban akad. Pedig annak nemcsak húsa, bőre is értékes. Az örvös erdeidisznó húsa is jó. Bár ha a csorda elejéről lövik ki az ebédre valót, veszedelmes is lehet. A kaboklók szerint még a jaguárt is megtámadják. — Tapír van errefelé? — Éva most már kíváncsi, miféle érdekesség akad még.

— Nem sok. Az irtások miatt lassankint már ritkaságszámba megy errefelé az ilyen nagy növényevő. Külön-. ben én akkor se lövöm le, ha csaknem elérem a puskacsővel. Akkora, mint egy bivaly, megvan vagy három mázsa, de csak egyszer-kétszer lehet enni a rengeteg húsából, mert nagyon gyorsan romlik a melegben. Bőre sem értékesíthető, úgyhogy kár a rápazarolt lőszerért. Akkor már a táblás erdeiteknős, a jabute, többet ér. Igaz, abból se mindig sikerül az ebéd, mert ha az urukuripálma lehullott gyümölcsét eszi, húsa élvezhetetlenül keserű lesz. Ez pedig csak akkor derül ki, amikor az első kanál teknőslevest megkóstolja az ember. Pokolian keserű, rosszabb, mint a tömény keserűsó. — Hát igen — sóhajt Éva asszony. — Egész tudomány az őserdő! Odahaza Amerikában úgy képzeltük el férjemmel, hogy megyünk benne, és a puskacső elé kerülő állatokat, amelyek morogva, dühödten támadnak, az életveszéllyel nem törődve, elejtjük. — Ilyen állandó életveszélyről szó sincs, higgye el. Minden állat menekül az ember elől, félnek az ismeretlen zajoktól. — James nemsokára itthon lesz, együtt ebédelhetünk — hív kedvesen a fiatalasszony. Dr. Moore kora délután lekísér a kikötőbe. A majmok sárgaláz-terjesztő vírusairól vitatkozunk, meg arról, hogy civilizált környezetben milyen hamar megkapják ezek az állatok a tüdővészt. Az „Aquiri” alkonyatkor horgonyoz le a fazenda előtt. ötven vágómarhát hozott. A teheneket szarvaik köré kötött kötéllel, gőzdaruval emelik a magasba az alsó fedélzetről, a víz fölé fordítják, aztán belecsobbantják őket a Tapajosba. Pompás mulatság ez. Utána csónakon odaeveznek mindegyikhez. és leoldják szarvaikról a kötelet. A tehenek ijedt meneküléssel kiúsznak a partra. robognak egyenest a hatalmas karámba, a többi állat közé. Ilyen módszer mellett nem csoda, hogy az első állatszállítmány elvadult, s legtöbbjének csak csontjait találták meg az őserdőben. Mikor visszafelé evezünk Abilióval a túlparti meg az innenső őserdőből — több millió hold lehet egy tagban —, felhangzik a „dal”. — Hallod, Senhor, a bőgőmajmokat? — kérdi Abilio. Tízfelől is hangzik, közelebbrőltávolabbról, a bőgőmajom-csordák vad, skálázó üvöltése.

MANUEL — A HEVEA Szerelem az, ami az őserdőhöz fűz, másként nem jellemezhetem érzéseimet. Nem tudok haragudni a vadonra, nem bírálom, nem látom hibáit. Mindent úgy fogadok, ahogy elém adja, s úgy találom tökéletesnek. Erő feszül minden szép formájában, teremtményében, színeiben. A kívülálló ezt csak csodálhatja, bírálója nem lehet. Mélységes figyelemmel fordulok az elkorhadt fa felé, melynek látványa csakúgy hatása alá von, mint minden erdei életmegnyilvánulásé. És erre az egész gyönyörűséges világra ráborul a forró, szikrázó kék vagy felhős, csillagdíszes vagy koromfekete égboltozat. Ezt a mindenkor tökéletes szép egészet látni, megérteni a legnagyobb gyönyörűség. Mindaz, amit az ember változtat rajta, csak még jobban kiemeli, ellentétével mintegy megvilágítja nagyszerűségét. Nem tudom, nem túl sok-e a dicsőítő szó, de erről a szép világról sohasem érzem soknak. Naplóm lapjai híven őrzik változó tájak, állomások szép emlékeit. Ilyen új állomás ez a kis irtás is az ősvadonban, ahol most élek, körülbelül húsz kilométerre Paod'agua viskóitól, benn, az őserdőben. Itt a frissen épített, még zöld pálmaeresz alatt vertünk tanyát. Míg a faluban laktunk, az öt kabokló-pár munkaideje nagy részét gyaloglással töltötte. Hevea-mag gyűjtésre alig jutott idő. Most áttelepítettem ide minden felszerelésünket, s megépítettük a friss irtáson a zöld pálmaereszt. Abilio és Jose velem együtt teljes megértéssel nézi az őserdő szűk, alig néhány négyzetméterre terjedő panorámáját. ügy ölel körül bennünket a sűrű, mintha a buján tenyésző, magasba iparkodó növényzet szűk „szobánk” fala volna. Csak a méter széles patak vize csobog, örvénylik szüntelen. Partjához rég elhagyott, sok helyütt csaknem teljesen eltűnt ösvény vezet, valaha itt járt kaucsukgyűjtők bozótkéseinek nyoma. Zajok, hangok verik fel az ősvadon temetői csendjét, beszéd, a gyűjtögető-munka zaja. Ma először töltöttük itt az éjszakát. Tegnap érkeztünk ide, s azonnal megépítettük az oldalfal nélküli pálmatetőzetet, mely alá bekötöttük függőágyainkat. Már akié befért. Akié nem, az kiirtott néhány négyzetméternyi aljnövényzetet, folyondárt, s oda, két fa közé kötötte függőágyat. Jose ma a gyűjtőkkel ment, csak Abilio maradt idehaza. (Érdekes, ha valahol tanyát verek, mindjárt jelentkezik az otthon fogalma.) Felszerelésünk kevés. Mindenki csak a legszükségesebbet hozta zsákjában. Só, cukor, kávé, konzerv, szárított halhús — ez minden. A gyógyszert saját zsákomban őrzöm. Gyufája minden kaboklónak van, mert kívülem mindenki dohányzik. Abilio és a többiek ügyesen csavargatják újságpapirosba a sötétbarna, csaknem fekete, vágott kötéldohányt, amelyből mindegyikük zsákjában van egy-egy darab. A hazai, gyerekkori kukoricabajuszból készült „cigaretták” örökre elvették kedvemet attól, hogy valaha is hasonló külsejű rudacskát dugjak számba. A gyerekkor emlékképei e téren is éppen úgy hatnak, mint a természet szeretetében. Ez szinte törvényszerű. Aki valaha belekóstolt akár egyikbe, akár másikba, annak vagy szenvedélyévé válik, vagy örökre elmegy a kedve tőle. Ebben a sűrűben nagy feladat megkeresni a kaucsukfákhoz vezető ösvénynyomokat. De a kaboklók szívesen vállalják, izgalmas dolog. Indulok én is, mert engem is izgat a feladat, s az örökké ismeretlen ősvadon. Nem vagyok még olyan régen ebben a zöld paradicsomban — vannak, akik zöld pokolnak nevezik —, hogy ne élvezzem még mindig vad szépségét. Nemrégiben brazil katonasapkát kaptam ajándékba. Nagyon megkedveltem, mert nem húzza le a lomb, a folyondár, és hajam nem lesz tele a lehulló. levert erdei korhadékkal, rovarhullával, szeméttel. Persze alaposan átizzadt, viharvert a sapka. de a célnak nagyszerűen megfelel. Ezt viselem most is, amikor hónom alatt Winchesterrel, vadásziszákkal oldalamon, feketére füstölt nyersgumi

vadászsarumban — Abilio öntötte remekbe — belegázolok a patak vizébe. Itt, a fél lábszárig érő vízben hatolok előre. Néhol combig merülök a kristálytiszta, hűvös vízbe. Jólesik. A hosszúnadrág e tekintetben cseppet sem zavaró. Meleg van, fülledt meleg. Nem szándékom, hogy megkeressem a gyűjtőpárokat. Most, hogy egy szálláson vagyok velük, amúgy is elvégzik dolgukat. Az őserdő sűrűje az irtástól befelé itt is ugyanolyan, mint akár a fazenda körül. Csak az állatvilág dúsabb itt, és ez érthető is. Vajon Kennedy, Éva asszony meg a kis doktor mit tennének, éreznének itt? Alkalmasint úgy beleragadnának az őserdő sűrűjébe, mint a dongó a mézbe. Mi az, ami nekem csalhatatlanul megmutatja az utat a legsűrűbb, tekervényes indák hálójával átszőtt őserdőben is? Megfigyelések, tapasztalatok, a sűrűbe betűző fények biztos iránytűim. Felhőtlen napokon a napfény betűző fénypásztái az avaron, a vetett árnyékok biztos égtáj-jelzők. Ha felhős az égbolt, és nem süt a nap, ágtörések jelzik az irányt. De mindez mit sem ér, ha hiányzik az ösztönös jó tájékozódási képesség. Gázolok befelé a patak hol sekély, hol mélyülő vizében. Gyorsan haladok előre. A sűrűben ennyi idő alatt negyedennyire sem juthatnék. Hol folyik vajon ez a patak a Tapajosba? — töprengek. Ilyen kis vízér torkolatára sehol sem emlékezem. Lehet, hogy odább valahol egy nagy patakkal egyesül. De az is lehet, hogy a partot borító vastag növénytakaró alatt csendesen, észrevétlenül simul bele nagy testvérébe, a Tapajosba. Lövésre tartott Winchesterrel haladok előre. Nézem a meredek, gyökerekkel átszőtt partoldalakat, amelyek fölött, mint összeboruló boltozat magasodik az őserdő. Várom azt a pillanatot, amikor elém vet valamit a vadászszerencse. Néhol óriás pókok ülnek a víz fölé hajló ágakon, kék lepkék váltanak ki a zöldből a víz fölé, hogy aztán játékos csapongással újra belerepüljenek az indák tömkelegébe. Nem bánom, hadd szálljanak el. Nekem amúgy is értéktelenek. Játékos csapongásukban leverik szárnyaik hímporát, eltördelik szárnyvégeiket. Ez majdnem minden, az őserdőben élő lepke sorsa, s elég sok gondot okoz a lepkevadásznak. Harminc elfogott lepkét is el kell dobni, amíg egy érintetlen, friss színezésűt besorozhatok gyűjteményembe. Sokkal könnyebb dolgom van a bogarakkal, pókokkal, egyéb rovarokkal. Ezek igen nagy százalékban hibátlan példányok. S az a bogár- és rovarvilág, amelyet eldőlt, korhadó fák kérge rejt, igazán csodálatos. A bogárvadász, a gyűjtő sohasem tudhatja, hogy amikor ledobja egy-egy kidőlt fatörzs lemállóban levő kérgét, miféle bogár-ritkaságokat, szép rovarokat talál alatta. Az ilyen „tallózás' izgalmasabb, mintha csupa nyerőszámokkal teli szerencsekereket forgatnának meg előttem. Az őserdő maga sem más, mint ilyen óriás „szerencsekerék”, mindig új és új örömöket rejteget. Egyelőre egyetlen bogarat sem szedtem még ciánkális üvegembe, egyetlen, indák alatt megbúvó, eliramló állatot sem láttam. Csak az őserdő nedves levegője nehezedik rám roppant súlyával. Gázolom a vizet. Örvénylik, surrog lábam előtt. Mind sűrűbben loccsan, amint egyre kevesebb óvatossággal lábolom. Az ilyen „járás” fárasztó. Az apró rákocskák, amelyek néhol előttem buknak be a vízbe, menekülnek a gyökerek alá, nem okoznak vadászizgalmat. Ezek a sötétbarna állatkák gyakran kimásznak az avarra zsákmányolni. Rovart, apró gyíkot, békát, ami eléjük kerül. A leégett irtásokon, azokon a részeken, ahol a tűz nem végzett teljes pusztítást, sokszor akadok kiégett páncéljukra, héjukra. Még a legmagasabb, vulkanikus gerinceken, a Tapajos szintjétől sokszor kétszáz méter magasan is rájuk akadok itt-ott. Ebből tudom, hogy ezek a rákok milyen messzire elkószálnak a patakokból. Loccsan a víz, emelem lábam, megint loccsan. A csend rám nehezedik. Él. Mintha külön életet élne, fülembe lüktet vérem zúgásában. Vízbe zuhant fatörzs állja utamat, alatta — a mélyre mosott mederben — örvénylik a víz. A következő lépésnél hasig merülök a patakba. Ki kell gázolnom a partra, hogy a rég eldőlt törzset a szárazon megkerülve, folytathassam utamat a patakban. Nyersgumi cipőm lövelli a vizet, de nem állok meg, hogy kiöntsem belőle, hiszen a törzsön túl ismét vízbe lépek. Ezért hát teljesen fölösleges munka lenne.

Ejha! — Megállok. Nézem a vízből, amint kicsit odább, egy másik törzsön túl karcsú, szépen ívelt nyakú törpeszarvas iszik. Világosbarna, szép állat. Szép maga a látvány is, de a zsákmány is, amely előttem kínálja magát. Egy napra való friss hús. Megmenekülök az átható szagú piraruku-haltól. Célzok. A lombréseken át bearanyló napsütésben nagyon is világosan látom a törpeszarvast. Egyetlen ágreccsenés, s mint a villám, vágódna be a sűrűbe. Füle tövénél, szeménél veszem célba. Ha ott sebesítem meg, nem rongálom bőrét, amely megér vagy nyolc milreist. Dörren a Winchester. De a dörejt én csak az őserdőn végighullámzó visszhangban érzékelem, a törpeszarvas pedig valószínűleg már nem hallotta. Belefordul a vízbe, s a sodrás a fatörzs alá, a mély víz irányába görgeti. Puskámat, iszákomat lecsapva, gázolok érte a vízbe. Éppen jókor. Még elkapom egyik hátsó lábát, s visszahúzom, mielőtt eltűnne a törzs alatt. Kivonszolom a partra, végighúzom az avaron a puhakérgű törzsig. Felfektetem rá a talán negyven kilós állatot. Csuromvizes, velem együtt. Engem derékig a patak vize fürdetett, deréktól felfelé pedig verejtékben fürdöm. S eddig még csak könnyű dolgom volt. De mi lesz ezután? Legalább háromnegyed órányira van innen az erdei szállás. Ekkora utat megtenni, nyakamban a nehéz törpeszarvassal, nem lesz táncmulatság. Mindegy, a zsákmány megéri a fáradságot. Most megyek tovább, előre. A törpeszarvas majd megvár, míg visszajövök. Él körülöttem a sűrű. De a lövés után jó ideig nem mozdul semmi. Reményem sem lehet, hogy hamarosan elejtsek még valamit, mert a dörrenés eléggé messzehangzó figyelmeztetés volt. Inkább bogarászom. Winchesterembe mindenesetre új töltényt ismételek. A kakas, mint ugrásra készülő, veszedelmes kis manó, hátrafelé dől. Mindig ez jut eszembe róla, ha ilyenkor ránézek. Visszaeresztem a gyúszegre. Aranylón tör be előttem az elszélesedő patakmederre, a vízre a szétváló lombozat közt tűző napsugár. Szitakötők zöld, zörgő szárnya surrog a napfényben, amint riadtan rebbennek előlem. Toruk araszos, ceruza vastagságú. Elhatározom, hogy fogok egypárat. Iszákomban van összehajtható, keretes bogárhálóm. ez most igen alkalmas ehhez a munkához. Széthúzom, botot vágok hozzá, rászorítom a nyelet fogó szárnyas-csavart. Kész. Az óriás szitakötők játszanak a napfényben, sebesen, meredek pályán repkednek. A zöld lepkeháló feléjük vág. Kettő is benn verdes a keretre csapott, zöld zsák végében. Elő a ciánkális üveggel, és máris újabb csapásra lendül a zöld háló. Hat óriás szitakötőt fogok, mire a többiek „észbe kapnak” és el tűnnek a lombok között. Ekkora szitakötőket nem láttam még Manáusban, a floresi őserdő patakjaiban sem. Pedig ott is szép példányokat fogtam. Szétszedem a lepkehálót, összehajtom, visszadugom iszákomba. A botot, amely nyélként szolgált, eldobom, elviszi a víz. Fordulok, s a szélesszájú, parafadugós üveg, benne a hat szitakötővel, ugyancsak iszákomba kerül. Gázolok vissza a fatörzshöz. Terhes, fáradságos munka vár rám, törpeszarvasomat el kell cipelni a szállásra. Igen. ott a fatörzs. De — elkáromkodom magam — a törpeszarvas nincs rajta. A törzs még nyirkos a víztől, amely rácsurgott a kéregre. De az állat nincs sehol. El nem ment, az bizonyos. Olyan lövés után, amilyet kapott, még névrokonom. Gábriel arkangyal trombitája se kelti fel. De hát mégis eltűnt. Nyoma sincs. Kedvetlenül indulok, teher nélkül, a vízzel egy irányba, de valahogyan jobban esnék, ha zsákmányom súlya nyomna. Mi vihette el? Jaguár? Puma? De ilyesminek nem találtam nyomát a pataknak egyik oldalán sem. Mintha szellemkezek emelték volna fel, hogy eltüntessék a félhomályos, lombárnyékos sűrűben. Hat szitakötő minden zsákmányom. Mérgesen taposom a vizet, amikor — már a tanya közelében — emberi alak válik ki a lombok, vízbe csüngő liánok sűrűjéből. Vállán jókora törpeszarvast cipel. Ő is a vizet tapossa. Utána igyekszem. Nehezen lépdel. gázolja a vizet, s hátán hevea-maggal teli zsák fölött az én törpeszarvasom. A keservit! — szisszentem ki fogaim közt. Így tűnt el a zsákmányom. De máris megenyhülök. Persze, ráakadt valamelyik kaboklo. Ilyen jóhúsú vadat csak nem hagyhat ott az erdőben, a fatörzsön, különösen, amikor még friss, csaknem meleg. Lehet, hogy a puskalövés csalta

oda. Mindenesetre kellemetlen félórát szerzett. Most visszaadom a kölcsönt. Én is megtréfálom a fickót. Cammogva megy előttem. Látszik, nagyon nyomja a vállát a teher. Mögéje érek. Megfogom a szarvast. Visszafelé húzom. Emberem előre feszül, valószínűleg azt hiszi, indába, ágba akadt a vállán cipelt zsákmány, de amikor csak nem bír tovább menni, visszapillant. Idegen, rémült arc néz rám. Idegen kaboklo. A szarvas csobbanva zuhan a patakba. Egyelőre nem hajolok le érte. — Disculpa, Senhor! — Bocsánat Uram!, mosolyodom el. — Ezt a törpeszarvast én lőttem! — Parancsoljon, Senhor, az öné! — nyögi még mindig holtra váltan a kaboklo. — Azt hittem, a mi emberünk. Itt van a közelben a mi Ford-szállásunk, heveamagvakat gyűjtünk — mondom, hogy megnyugtassam. — Ford-szállás? — Láthatóan megkönnyebbül. — Ha megengedi, Senhor — nyúl a vízben fekvő szarvasért —, ezt most már én vinném oda, ahová parancsolja. Száz lépést sem gázolunk a patakban, amikor balfelől meglátjuk a szállás körüli irtást s a zöld pálmatetőt. Abilio tesz-vesz körülötte. Jókora bográcsban fő ebédünk. Erdei miniszterem szájtátva bámulja az idegen kaboklót s a törpeszarvast, amelyet „vendégünk” ledob átizzadt válláról. — Sohase hittem volna, hogy idevaló vadásszal találkozom — fordulok az idegen kaboklóhoz, miközben leteszem puskámat, iszákomat, s kihúzom késem, hogy kizsigereljem, megnyúzzam a tűz mellett fekvő törpeszarvast. — Urukuritubában lakom, a túloldalon — magyarázza emberem. — Mérgeskígyókért jöttem át ide, itt a ketrecem, Senhor — mutatja a bádogládát —, de csak két szürke lándzsakígyót sikerült fognom. Aztán megláttam a lelőtt szarvast — nevet —, hát elhoztam. A lövést ugyan hallottam, de azt gondoltam, az állat maga mászott fel a fatörzsre, amikor menekülni próbált. és ott múlt ki. — Ilyen lövéssel? — mutatok neheztelőn a törpeszarvas koponyájára. — Senhor, az őserdőben sok minden megtörténhet! Hát ez igaz. De azért akkora csoda, mint amekkorát az én okos kaboklóm állít, eddig még sohasem esett meg. Abilióval és az idegen kaboklóval fürdünk a patakban. Jólesik a friss víz. Három óra után hazaszállingóznak szállásunkra a kaboklo-párok. Hozzák a heveamagvakat. Halad a gyűjtés. Vacsorára már friss hús készül. — Senhor! — fordulok az Urukuritubából való kaboklóhoz. -. Nem volna kedve beállni hozzánk, mérges kígyók helyett egy ideig inkább heveamagvat gyűjteni? — Dehogynem, Senhor! — örvend emberem. Most már nem bánja, hogy nagy keservesen idecipelte helyettem a törpeszarvast. Az új ember Joséval áll párba. Listába veszem, s ő is, mint a többi, kilenc milreist kap egy napra. — Kígyómarás elleni széruma van, Senhor? — kérdezem Manuelt, az új hevea-gyűjtőt. — Nincs, Senhor! — feleli. — Maguknak van? — Nincs! Szereznünk kellene — gondolkodom hangosan —, de sose gondolunk arra, hogy bennünket is megmarhat a kígyó. Nem is kellemes gondolat. Lehetőségeink pillanatnyilag semmivel sem jobbak, mint akár a XVI. században lettek volna. Most is csak késsel vágnánk fel a maró. helyét, kivéreztetnénk a sebet, és legfeljebb szeszt itatnánk a sebesülttel. Ez a „kúra” azután vagy segít, vagy nem. Ha átsegít is a közvetlen életveszélyen, még akkor is fennáll a megmart testrész üszkösödésének lehetősége, mert ha a sebben bármilyen csekély mennyiségű kígyóméreg marad, ez a veszedelmes állati fehérje feltétlenül üszkösödést és végeredményben mégiscsak halált okoz. A testszövetek elhalnak a marás körül, szinte

leesnek a csontról. Ezen pedig már az orvos is csak amputációval segíthet. — Senhor! — érdeklődik Manuel. — Milyenek azok a szérumok? Látott már olyat, akit megmentettek vele? — Ha idejében beadják — mondom —, biztos hatásúak a szérumok. Megállapították, hogy szérum nélkül minden negyedik kígyómarás halált okozott. A szérummal kezeltek közül száz marásból már csak négy volt halálos. Láttam valahol egy későbbi kimutatást, aszerint 2827 szérummal kezelt kígyómarásnak már csak 77 halálos áldozata volt. — Hát tudja, Senhor — vakarja meg üstökét Manuel. — Annak a hetvenhét szerencsétlennek sovány vigasz lehetett az, hogy kétezer nem tudom hányat legalább sikerült megmenteni! — Ez igaz, de mennyivel többen lettek volna ilyen szerencsétlenek, ha minden negyedik megmart ember meghal, mint azelőtt. A kétezer-nyolcszázhuszonhét ember közül hétszázhét halt volna meg, nem hetvenhét. — Ez megint csak igaz — ismeri be Manuel. Kegyetlen emlékei lehetnek a kígyómarásról, mert elkomorul és nem szól többet. Elszélednek a kaboklók. Ki erre, ki arra. Lámpa világít előttem, embereim fáradtan álldogálnak, guggolnak a tűz körül, pihennek, beszélgetnek. Naplóírás közben hallgatom a ránk boruló éjszaka halk zajait. Hangok érkeznek hozzám, ágreccsenések, röppenő madár suhanása, kontúrját csak tűnő pillanatra látni a hamvadó tűz fényében. Függőágyak kötélzete reccsen, a pataknál edény zörög. Abilio és néhány kaboklo mosogat, homokkal súrolják a főzőedényt, tányérokat. Idebenn az eresz alatt több zsák hevea-mag. A mai munka eredménye. Valahonnan bőgőmajmok „dalolása” hangzik. Mindjárt rázendít a többi csorda is. Amikor egyedül vagyok az őserdőben, majdnem templomi a csend. Most mintha a mindenhová behatoló ember semmit sem tisztelő modorát venné át, hangoskodik körülöttünk a vadon. Reggel átmegyek a patakon túlra. délután pedig indulok vissza Pao-d'aguába. Nem hanyagolhatom el fazendai dolgaimat sem. Mára befelezem a naplóírást. Felkötöm a zöld tető alá szúnyoghálómat, függőágyamat. Az őserdő annak is fárasztó, aki csak gyűjtőúton, bozótkéssel. Winchesterrel járja a sűrűt. Odakinn még most is a törpeszarvas vadászatról beszélnek az emberek. Fel-felcsattan a nevetés, fokozódik a vidámság. Manuel — látom a tűzfényben — kicsit keservesen vigad. Ma éjszakára egyik kaboklo ad neki „szállást” saját függőágyában, úgyhogy majd „lábtól-fejtől” fekszenek ketten. Jó éjszakát. De valahogy nem találom helyemet. Megtapintom csuklómon az ütőeret. Száguldva kalapál benne a vér. Két szem kinint szedek ki a literes üvegből, amelyben a gyógyszert tartom. Feloldom és egy hajtásra leiszom. Gyakorlatom van benne. Remélem, reggelre rendbejövök, túl leszek a maláriarohamon. Csak magam vagyok ébren az éjszakában. Nyikorognak körülöttem a függőágyak tartókötelei, ahogy mozdulnak, sóhajtanak az alvók. Fogak csikordulnak, néha álmában beszél valamelyik. Jó volna már aludni.

A JAGUÁR Abilio tesz-vesz az erdei szálláson, takarítja tizennégy ember rendetlenségének nyomait. Mert Manuellel együtt most már tizennégyen vagyunk. Mindenfelé különböző használati tárgyak, szerszámok, főzőedények, zsákok. függőágyak. Ott szárad a kifeszített szarvasbőr. Vízzel leöntött, forró hamu szaga terjeng. S az egész fölött, mint könnyű fátyol. lebeg a füst, amelyet a másik tűzre dobott harmatos, nedves rőzse terít a lombok közé. Mindenki behatolt már kora hajnalban az őserdőbe. Ki előre, ki hátra, ki jobbra, csak éppen balra, a patakon túlra nem ment senki. A régi gumigyűjtők útja itt, a pataknál megszakad. Nem vezet át a túlsó partra. Szállásunktól már gallyaktól. indáktól megtisztogatott, „kényelmes” ösvény vezet a faluba. De most még nem megyek be Pao-d'aguába, inkább itt maradok, vadászom. Mögöttem marad az erdei szállás. Abilio még felém int, amikor átgázolok a patakon, azután összezárul mögöttem a lomb, az indafüggöny, s felkapaszkodom a patakmeder gyökerekkel átszőtt, kimosott partján. Egyszeriben úrrá lesz rajtam az a hangulat, amely mindenkor elfog, ha magam maradok a vadonban. Körülöttem félhomályos sűrű, párás nedvesség, csend. És én tudom, a csend csak álarc, az őserdő maszkja, amely mögött több titok rejtőzködik, mint amennyit a leggazdagabb képzelet valaha is megsejthet. Ódákat és himnuszokat zeng nekem önmagáról a természet csendje. De ezeket leírni tollam nem képes, nem is fülemmel, szívemmel hallom a csodálatos ritmust. Az előrehatolás az ősvadon aljnövényzetében, kínzó, erőt rabló feladat. Ha nem volna kezemben puska, oldalamon iszák, s bensőmben az ismeretlen minél teljesebb megismerésének vágya, olyan messze kerülném ezt a pokoli növénylabirintust, amilyen messzire csak lehet. De vezet, visz befelé a Winchester, a vadász szenvedély. Nincs olyan megpróbáltatás, amely utamba állhatna. Szeretem ezt a vad, nagyon kedves, sokszor nagyon kegyetlen „szerelmest”, az őserdőt. Lírai gondolataimhoz nagyon is kemény valóság a Winchester tusa. De hát nélküle nem indulhatok el. Minden lépés a zsákmányszerzés új lehetősége felé vihet. Némán és zajtalanul mozgok. mintha csak önmagamnak árnyéka volnék. Tüskés-pókokat, bogarakat látok. Ók is némák, mint maga az őserdő. Pedig hangokkal teljes az ő életük is, csakhogy ezek a hangok nem jutnak el hozzám. Mint ahogyan ők sem érzékelik az én világomat. Egyet-egyet leszedek a levélről vagy hálója széléről, ahová zsákmánylesre telepedett. Majmokat sem hallok. Minden elbújt, mintha nem is élő valóság. hanem hatalmas körkép venne körül egy roppant méretű kiállítás előcsarnokában. Mérgeskígyó csap fel előttem s kúszik be a sűrű ágkorhadékba. Csörgőkígyó. eléggé nagy példány. Menekül. Díszes, szép jószág. Kár, hogy elment. de túlságosan azért nem bánom. Sűrű a növényzet szövedéke. Hadd menjen. Ilyen helyen, kígyófogó bot nélkül. puskatussal leszorítani, aztán közvetlenül feje mögött felmarkolni ennyire veszedelmes mérgű kígyót, nem okos dolog. Nem jó játszani a tűzzel. Meg kell itt gondolni minden lépést, ez az erdő alaptörvénye, nemcsak nézni, hanem látni is kell a szó igazi értelmében. Mennyi ideje hatolok előre? Nem tudom. De a dús harmattól nedves avar. korhadék még nem roppan gumicipőm alatt. Ez jó. Ha ropogni kezd, visszafordulok, akkor már csak bogarakat gyűjthetek, mert nagyobb állatot elejteni olyankor már lehetetlen. Csorog rólam a verejték. Tetőtől talpig beborít az erdei maszat. Ha nem volna fejemen katonasapkám, sáros ragaccsá állna össze hajam, annyi szemét permetezik a lombozatból. Rövid nadrágot viselek, atlétatrikót, meztelen vállamba bevág az iszák szíja. A szúnyogokat is jól tartom. követnek is sűrű rajokban. Milyen messze lehet mögöttem az erdei szállás? Ki tudná megmondani, amikor már kétszer is találkoztam saját útjelzésemmel, friss ágtörésekkel. Óriási köröket írtam le a sűrűben. Hogyan találok majd ki? Ez nem okoz gondot, mert itt

is, ott is betűz az ősvadon lomb-hasadékán a napfény egy-egy pásztája. Ennyi elég ahhoz. hogy amikor kell, megleljem utamat a patakhoz_ A vetett árnyék itt a legjobb iránytű. Igazi iránytűm különben sincs. Alkalomadtán azért majd szerzek egyet. Valami mozdul, ugrik előttem. Bumm! — dörren kezemben a Winchester. Indafüggöny, fatörzs, lomb akadályozza a kilátást, nem is tudom, hogyan vágott ágy, hol talált utat a Winchester ólma? Odaát, az indafüggöny mögött vergődik valami az avaron. Homlokom verejtékes. Csak most tör ki rajtam a vadászizgalom. Új töltényt ismételek a csőbe. A kilőtt hüvely elrepül valahová az aljnövényzetbe. Négy lépésről ejtettem el zsákmányomat. De még mindig nem tudom, miféle? Széthúzom magam előtt az indafüggönyt, vállammal is feszítem. A letört, szürkés páfrányokon kimúlt jaguár fekszik előttem. Nem nagy példány, talán esztendős lehet, de szívem hatalmasat dobban örömében. Jaguár. A brazíliai őserdő királya. Amikor odalépek a zsákmányhoz, vércseppjeire már hangyák gyülekeznek. Koponyáját, szemét érte a Winchester ólma. Nem sokat vergődött. Vállamon az összekötözött, indával megcsomózott jaguárbőrrel kifelé indulok. Kezemben a Winchester. Már ropog, törik lépteim alatt az avar, de ki törődik most ezzel? Jaguárzsákmány: dicsőség. Igaz, csak egy dollárt ér a bőr. Hogy hibátlan, nem sokat nyom a latban a hajózó kereskedőnél. Egyetlen milreisszel sem fizet többet érte. Nem adom el. Odaajándékozom a kis Moore doktornak. Hadd örüljön neki. Elkel majd náluk takarónak valamire. Éppen befed egy heverőt. Kivilágosodik előttem a sűrű. A patakon túl már látszik az irtás, a zöld pálmatető. Kemény, küzdelmes órák vannak mögöttem. A jaguárbőrből közben kullancsok települtek rám. Alig tudom kikaparni őket bőrömből. A sok karcolás, vágás is ég, sajog, mert az indák, ágak okozta horzsolások fájdalmas nyomai az erdőnek. Abilio lelkesen feszíti ágakra a jaguárbőrt. Megfürdöm a patakban. Délután indulok Pao-d'aguára. A törpeszarvas bőre itt marad, azt majd Abilio hozza el, de a jaguárbőrt a magam holmijával viszem. Előre örülök Moore örömének. Esti őserdő. Mélysötét. A lombok közt tűzpontok repdesnek. Világító bogarak. Mint apró lámpások, olyanok az őserdő koromsötétjében. Winchester lámpámmal világítom meg utamat, gyorsan megyek, vállamon zsákom, iszákom. s a kötegbe csavart, szikkadó jaguárbőr. Erős szaga van. Kár, hogy nem lehetek a magam ura, s nem élhetek kedvemre ebben a pompás vadonban. De majd elérkezik talán az ideje annak is. Pao-d'agua. Koromsötétben érem el az ösvénytorkolatot. Fények világítanak odalenn a hegyoldalban. Hangok hallatszanak fel az őserdő szélére, ahol, amikor kiérek, pillanatra megállok. Szép az éjszakába forduló este, a csillagsátor, amely ráborul a tájra. Szép odalenn a mély sötétben vonuló Tapajos. Messziről, mintha a víz üdvözlődala volna, két távoli fúvás hangzik. Áttöri a csendet, a távolságot az édesvízi delfinek hangja. Kedves állatok. Rendszerint párosával úsznak. Sohasem szigonyoztam még belőlük. Lefelé tartok a viskóhoz. Üres, most senki sem lakja. Függőágyamat kikötöm a belső tetőtartó dorongokra, amelyeket valaha jó erősen a földbe ástak a viskó építői. Mécsvilágnál bontom ki az olajos halat. Száradt cipóval fejelem meg vacsorámat. Vizem nincs hozzá. Csak poshadt, meleg víz van az itthagyott benzineskannákban. Ezt nem iszom meg. De mégsem teszem meg az utat a Tapajoshoz vízért. Túlságosan messze van. A poshadt víz éppencsak mosdáshoz jó. Szép az erdei élet, csodálatos és nagyszerű, de vannak azért árnyoldalai is, mint például most a szomjúság. Éjszaka borul a tájra, Pao-d'agua lassan elalszik. A kifeszített jaguárbőr szaga nem hagy aludni. Kiviszem az újra kifeszített, szép bőrt az eresz alól. Reggel csónakon megkeresem majd a másik heveamag-gyűjtő csoportot. Fáradt vagyok. Hiába, az utóbbi napok, a reggeltől estig tartó küzdelem

az őserdővel, a közbeeső rövid éjszakák, a kevés alvás, kimerítettek. De naplóm, érzéseim és élményeim „vödre” telik, már csaknem színültig tele.

A KIS JOSE TÖRTÉNETE Nagy, trópusi csillagok fénye világít be sötét kunyhómba. Megannyi fénylő óriásgyémánt, amely szikrázva villódzik az égbolt feketebársony hátteréből. Áll körülöttem a forró levegő. Álomtalanul heverek függőágyamban. Szomjas vagyok. S a tudat, hogy odalenn a kunyhóknál víz van, víz, sőt sör, meghatványozza a gyötrődést. Csak érte kellene menni. Az olajos hal és a száraz cipó, amit vacsoráztam, úgy kívánja a vizet, mint a Szahara homokja. Langyos. semmire se való a sör, amelyet odalenn mérnek, de mégiscsak sör az. Kinézek a kunyhó ajtónyílásán. bele a fekete, csak csillagoktól világított éjszakába. Hallgatom odalentről a vidám hangokat. Amikor megérkeztem, fáradtságom még elnyomta szomjúságomat. Most már kiszáradt torkom viaskodik a fáradtsággal. Győz a szomjúság. megyek a faluba. Tulajdonképpen már pihentem is egy keveset. A jaguárbőr szaga orromba csap, felém hozza a ténfergő szellő. pedig jó távolra, a külső eresz alá függesztettem. Túlról fekete falként sötétlik felém az őserdő sűrűje. Éppencsak annyit látni., amennyire a csillagmilliárd földet érő fénye derengőn megvilágítja a körvonalakat. Zöld tücskök ciripelése hangzik élesen, rövid-hosszú váltakozással. Beszélgetnek. Édesvízi delfinek fúvása hangzik fel megint hozzám. Odalenn semmivel sem törődve, hangosan kiáltozva kántálnak, zajlik az éjszakai élet, amelyet néhány tucat pálmaviskóba sűrített az éhség, a kispénzűek nyomorúsága. Olajmécsek, petróleumlámpák világánál ragadozók módjára igyekeznek elszedni egymástól azt, amijük van. Ami most odalenn él, külön világ. Napjuk az olajmécs, a petróleumlámpa sárga fénye. A nők, akik ott rajzanak, nem kifejezetten szépségkirálynők. Nagyon hálásak lehetnek a természet bölcs rendjének, amely szerint az éjszaka sötét, nagyon sötét. A szerencsejátékosok viskóit is jótékonyan takarja a feketeség. Európai nemigen vetődik ide, hacsak nem valami elzüllött, talajt vesztett fickó. Ezért néznek meg olyan nagyon. Megnéztek a múltkor is, amikor odalent jártam. Most is megnéznek majd, ha lemegyek. Mindegy. A szomjúság nagyobb hatalom minden másnál. Felhajtom szúnyoghálómat, meggyújtom az olajmécset. Öltözni kezdek. Két perc alatt elkészülök. Kirázom bakancsomat, nem fölöslegesen, mert időközben egy fekete skorpió keresett magának benne éjszakai „szállást”. Rémülten fut bele a sötétbe. Eltűnik. Megjelenésem persze nem éppen udvarképes, de itt az emberi nyomorúság e fészkében mégis feltűnően elegáns vagyok. Bakancs, lábszárvédő, derékszíj és háncskalap, mert a katonasapka még nagyobb feltűnést okozna. A háncskalap szinte egyen-kalapnak számít, mindenki ezt hordja, mert az ára fél milreis. Lefelé baktatok a koromsötétben, amelybe derengőn szüremlik a csillagfény. Odalenn a szokásos kép fogad. Néhol sötét Pao-d'agua; ahol az „élet” zajlik, világos. A kiáltások, zajok erősödnek, ahogy közeledem. Gyökerek, égett fatuskók közt vezet lefelé az ösvény. Itt is dolgoztak a fejszék, pusztított a tűz. Nem tudni, miféle meggondolás miatt hagyták abba az irtást odafenn. Odahaza is szívesen néztem az augusztusi éjszakában a hullócsillagok tűzijátékát, de ez itt más. Két érzés tusakodik bennem. Igen, odahaza szeretem a csillagdíszes eget, itt csodálom. Csodálni sok mindent lehet, szeretni igen keveset. Akárhogyan nézem is, ennek az éjszakának nemcsak a szép csillagsátor, hanem az odalenn tobzódó vadság is tartozéka. Sört iszom — határozok, amikor elérem a falu első, sötét pálmaviskóját. Mögöttem már nem is látszik az út, az őserdő, az erdőárnyékban megbújt kunyhó. Csak sejtem, merre lehet. Csónaklánc csörög a parton, csónakdeszka nyikorog. Vödör csörren, amint megmerítik. Víz. Annyira szomjas vagyok, hogy akár vizet is innék, nemcsak az áhított sört. Amit itt árulnak, manáusi gyártmány, üvegje négy milreis. Német sörfőzőmesterek remeke, mint ahogy Parába is németek a sörgyárak mesterei. Híres a német sör, akárcsak a Bayer-gyár fejfájás-csillapító pilulája. Ez utóbbinak reklámja egyébként ott díszeleg minden második kunyhó eresze alatt.

Idegen érzés telepszik mellemre, a társtalanság érzése. Sohasem éreztem még ennyire egyedülállónak magamat, mint most. Az alsó kunyhósorban van Domingo pálmaputrija, üzlete. Azt keresem. Igen, ott van. Kiszüremlik belőle a világosság. — Jó estét! — köszönök be a nyitott ajtón, a jobbról balról cégér gyanánt függő, szárított halszeletek között. — Jó estét! — derül fel Domingo kéne, s leteszi a nagy poharat, amelyet éppen törülget. — Hogy van, Senhor? — Köszönöm. Mondja, söre van? — Nekem ne volna? — szalad ezer vidám ráncba sovány arca. Örül, hogy eladhat egy, esetleg több üveg sört. Lenyúl a pult alá, kivesz egy palackkal, lefeszíti a kupakot, s máris tölti az imént kitörült pohárba a szegényesen habzó „nektárt”. Ehhez a langymeleg léhez, hogy csak valamennyire is jó íze legyen, jég kellene. De jeget itt a világ teremtése óta nem láttak. Kétszer ürül a pohár, üres az üveg. — Még eggyel, Senhor? — Kérek! — megiszom azt is. A manáusi sörgyár remeke betöltötte hivatását, amiért megalkották. — Hova készül, Senhor? Megnézi a rulettet, vagy másféle szándékai vannak? — pislog rám Domingo, amikor besepri a négy darab ezüst kétmilreisest. Ha nincs jobb dolga, maradhatna itt is, mert amióta ittjárt, hallottam egy-két esetet; bizonyosan érdekelné. — Ha históriái nem olyan langyosak, mint a söre, Senhor Domingo, akkor maradok. — Valóban nincs jobb dolgom. — Kérek még egy üveg sört! Leülök a pult elé tett székre. Domingo ismét Lenyúl a pult alá. — Még egy poharat kérek, Senhor! — Kétfelé, két pohárba töltöm a sört. — Egészségünkre! Domingo megtörli lógó bajuszát. Az ilyen kínálás itt teljesen szokatlan. Ki-ki megfizeti és megissza, amit vesz. De hogy valaki az eladóval itassa meg a sörének felét, semmivel sem magyarázható jelenség. Kifizetem az újabb üveget is. Elmúlt veszekedett szomjúságom, de kiterebélyesedett kíváncsiságom, mert mindig érdekesek ezek a forróövi történetek. — Szereti a kajmán-históriákat, Senhor? — kérdezi Domingo. — Csak módjával. Túl sok van ezekből az állatokból, és legalább ugyanannyi történet kering róluk. — Egyet azért elmondok. Hiába, a folyam mentén a kajmánok okozzák a legtöbb bajt... Engedje meg, Senhor, hogy most én kínáljam meg egy pohár sörrel. — Egészségünkre! — lehajtjuk az újabb pohár meleg sört. — Vad történet lesz, amit elmondok. Sok ember megfordul ám ebben a boltban és hordják-viszik a históriákat. Ez például az Amazonas egyik mellékfolyója mellől való. onnan hozta nemrég egy kereskedő, aki errefelé is hajózik. De elkezdem, mert — óriási ezüstórájára pillant — mindjárt tíz óra. No, hát ide figyeljen. Nyáron történt, a legforróbb, verejtékeztető melegben, amikor a brazíliai égbolton egyetlen felhőfoszlány se látszik. De tulajdonképpen már vége felé járt a nyár, s a folyómenti ingovány fenékig kiszáradt, keményre, mint a kőszikla. Ilyenkor a folyóparti falvakban, a pálmakunyhókban alig mozdul az élet a forróság miatt. Legfeljebb az ereszek alól szivárog itt-ott a füst. Az a falu, amelyikről Domingo története szál, eléggé messze esett az Amazonastól, a hajóúttól, mindenfelől vad őserdő vette körül. Lakói tulajdonképpen abból éltek, hogy a falu körüli ingoványos, füves lápon tehéncsordákat legeltettek. Az egész település alig húsz pálmakunyhóból állt, és a falu férfilakosságának száma se volt több harmincnál. Nyáridőben persze csak az asszony- és a gyereknép volt a faluban, a férfiak az őserdőben meg a lápban dolgoztak. A falu szélén, közel az őserdőhöz lakott Manuel, a vadász, feleségével és két fiával. Izmos, bátor ember volt Manuel, s a két gyerek. a tízéves ikerfiúk, Carlos és Jose, csakúgy megállták helyüket,

akár az erdőben, akár a lápban, mint az apjuk. Manuel akkor már egy hete az erdőt járta. Nyersgumit gyűjtött és vadászott közben. Ilyenkor Carlos és Jose látták el friss hallal a házat. Még napkelte előtt kimentek a falu alá a sziklákhoz, mert ott annyi a hal, hogy lehetetlen volt ki nem fogni vagy fél kosárra valót. Igaz, a kajmánok is ott tanyáztak, de Manuel nemcsak halászni, vadászni, hanem óvatosságra is tanította fiait. Egyik délután egy Abelardo nevű fiatal vadász ment Manuel kunyhójához, hogy néhány fürt banánt kérjen Maria asszonytól, Manuel feleségétől. Vadászni készült másnap a lápba. A két gyerek rimánkodni kezdett, vigye magával őket is. Addig mondták, hogy mennyire ismerik a legjobb helyeket, ahol legtöbb a kis kajmán, míg végül Abelardo megígérte, hogy együtt indulnak mindjárt napkeltekor. Alighogy Abelardo elment, megérkezett a zsákmánnyal, nyersgumival Manuel. A két gyerek nyakába ugrott. és Manuel szétosztotta az ajándékokat. Bizonyára maguknál is az a szokás, Senhor, hogy a gyerekeknek mindig hozni kell valamit. Előkerült a csónakból két barnacsuhás kölyökmajom, egy alig négyhetes jaguárkölyök, és folyondárból font ketrecben egy csaknem négyméteres erdei óriáskígyó. Odacsődült persze a falu valamennyi gyereke, ott bámultak körülöttük.

A nagy örömben csak este jutott eszükbe a másnapi kajmánvadászat. Manuel nem bánta, hadd menjenek, büszke volt fiainak ügyességére, bátorságára. Carlos és Jose napkeltekor ott volt Abelardo és vadásztársa, Miguel csónakjánál. Miután berakták az eleséget, a fegyvereket, mindannyian csónakba szálltak. A folyó túlsó partján, a cserjésben kötöttek ki, s nekiindultak az ingoványnak. Beljebb letértek a széles ösvényről, melyet a csorda taposott ki, és behatoltak az öles sásba. Carlos szaladt elöl, ő látta meg elsőnek a kajmán- fészket. A sás közül kiálló cserje árnyékában egy kis tocsogót találtak. Az ilyenek vizébe évtizedeken át belekorhad a mindig növekedő és pusztuló fű. Ezt a nedves, korhadó valamit szereti halomba kaparni a kajmántojó. Abelardo és Miguel elhatározták, hogy feltúrják a fészket és kiszedik a tojásokat a kupacból, de előbb ki akarták lőni a fészekre vigyázó kajmánt. Miguel levágta a cserje egyik hosszú ágát, levagdalta leveleit, kihegyezte, s a kétméteres ággal szurkálni kezdte a tocsogó korhadékos, vastag

iszapját. Egy helyütt nagyot rándult a kihegyezett ág, majd kicsúszott Miguel markából, nyilván megharapta valami. Megvolt hát a kajmán. A két gyerek majd kibújt a bőréből. Egymás hátáról húzták le a sűrűszemű hálót, legszívesebben elevenen ejtették volna fogságba az állatot. Miguel újra belebökött a hegyes ággal az egyelőre láthatatlan kajmánba; az újra elkapta félelmes fogazatával. Egy pillanattal később meglátták a zöldellő sás között a hatalmas, kimeredő szemű kajmánfejet. A kajmán nem tudott menekülni, fészke, tojásai miatt talán nem is akart. Mikor dühödten, fészkét féltve kicsapott a sásból, Abelardo az utolsó tizedmásodpercben rásütötte puskáját. Miguel már el se ugorhatott volna előle, ha Abelardo le nem lövi idejében a vadállatot. Csak most látták, hogy legalább háromméteres volt. Még Carlos és José is tisztelettel nézték a döglött fenevadat. Abelardo vezetésével kiszedték a széttúrt kajmánfészekből a három rétegben egymás fölé helyezett tojásokat. Ebben az esetben kárba veszett a bölcs természet minden igyekezete, hiába pazarolta a legkitűnőbb keltető, a korhadás egyenletes melegét. A kajmántojás nagy kincs, vastag, cirádásrovátkás, meszes héja szép ajándék. Csak meg kell szabadítani tartalmától. Negyed óra múltán tovább indultak, otthagyták az üres fészeknél az óriási kajmándögöt, hadd örüljenek a dögkeselyűk, úgyis ott keringtek már felettük. Carlos és José vidáman cipelték az egyik hálóban a több tucat kajmántojást. Miguel meg az élelmiszeres kosarat vitte. Tudták, hogy az erdős ingoványban költenek a kajmánok. Nemcsak egy, hanem száz kajmánfészek is rejtőzik mindenfelé a lápban, ahol csak nedves tocsogó és árnyékos cserje akad. A kajmán is tudja, hogy kell az árnyék, mert különben idő előtt kiszárad a korhadáshoz szükséges nedvesség, és kihűl a kajmánfészek. Az útjukba akadó fészkeket már nem bántották. Mihez kezdtek volna annyi kajmántojással? Úgyse lesz abból mindegyikből nagy kajmán! A kikelt kis kajmánok javarészét elpusztítják a vízimadarak, s a vén kajmán-hímek is megeszik fiaikat.

A sásban egy tóhoz érkeztek. Carlos és Jose lerakták a tojással teli hálót, s úgy, ahogy voltak, egy szál nadrágban, belegázoltak a vízbe. Kölyökkajmánt akartak fogni a víz alatt. Abelardo és Miguel bosszúsan utánuk gázoltak, nem tudhatták, nincs-e vén kajmán is a vízben, s fülüknél fogva vitték ki a két kapálózó fiút a partra. De a kis Carlos kezében már akkor ott ficánkolt egy háromaraszos kajmánkölyök. A kis kajmán hálóba került, s indultak tovább. Az öles sásban az ösvényen Abelardo ment elöl, lövésre fogott puskával, mögötte Carlos és José, Miguel zárta be a sort. Pokoli meleg volt. Ilyenkor még szúnyog sincs, az is elbújik a sás, a nád árnyékába a napsütés elől. A kis Jose hirtelen megtorpant egy cserjénél, és rémülten meredt a lombok alá. Csak szája mozgott, nem jött ki a torkán hang. Abelardo a puskacsővel felemelte az ágat, hogy megnézze, mit bámul Jose. Abban a pillanatban kivágott az árnyékból a puskacső felé egy hatalmas, tarka kígyó. Fél araszra se volt Abelardo ujjaitól. A vadász hátraugrott, s máris dörrent a duplacsövű puska. A sörétcsomó ízekre tépte a több mint kétméteres, vastag mérgeskígyó fejét. Ott hagyták a kígyódögöt a cserje alatt, indultak tovább. Egy teknő formájú mély tocsogónál elhagyták az ösvényt. Odább újabb tóra akadtak. Abelardo remélte, hogy ott veszedelem nélkül foghatnak kis kajmánokat. A vízparti sárban és a sekély vízben látták is az arasznyi állatokat. Vagy két tucat hevert ott szanaszét. De ahol ennyi az apró kajmán, ott résen van a tojó is. Egy korhadó, kidőlt fatörzs árnyékában meg is lelték. Meredten figyelte, közelítenek-e a kis kajmánokhoz. Abelardo Carlos kezébe nyomta puskáját, s intett, hogy lőjön. Carlos célzott. aztán elsütötte a puskát. A kajmán megrándult, s helyben maradt. Vége volt. Szeme közé kapta a lövést. Carlos izgatottan várta a dicséretet. Most már akadálytalanul összeszedhették, hálóba rakhatták a fiatal, éppen hogy kikelt

kajmáncsemetéket. Alkonyodott, amikor a vadásztársaság visszaindult a falu felé. A két fiú boldog volt, még a fáradtságot se érezték. Mikor a nyüzsgölődő zsákmánnyal teli hálók s a kajmántojások a csónakfenékbe kerültek, a fiúk után Abelardo és Miguel is beszálltak a csónakba. Erőteljes evezéssel vágtak neki a gyors sodrú folyónak, és nemsokára már a falu alatt eveztek. Abelardo odaadott Josénak egy köteg fenékhorgot, amelyet nemrég Manueltől kért kölcsön. Az összecsavart zsinegről jó tucatnyi, erős hármashorog csüngött lefelé araszos drótszálakon. Amikor a csónak hozzásúrlódott az egy szál pallóhoz, Jose, egyik kezében a csónak kötelével, másikban a horogköteggel, elsőnek lépett ki a pallóra. De abban a pillanatban nagyot csobbant a víz, tajtékos örvény keletkezett, egy óriási kajmán csapott fel, s karmaival, szörnyű fogazatával valósággal lekaparta a pallóról Josét. Egy másodperc alatt eltűntek mind a ketten, s csak a gyűrűző, hullámokat vető víz mutatta a szerencsétlenség helyét. Carlos rémülten meredt a vízre. Abelardo és Miguel torkából kétségbeesett ordítás tört elő, a csónak nekisodródott a pallónak és tehetetlenül imbolygott a hullámokon. Aztán egyszer csak újra felcsapott a víz, talán még hevesebben, mint az előbb, s habot, tajtékot szertefröccsentve újra kivágott a mázsás kajmán. Mellette tajtékzó örvények forgatták a kis Josét. A kajmán eleresztette, és eltűnt a sötét, talán mellig érő vízben. Abelardo, mielőtt még az ájult fiú újra elmerült volna, nem törődve a veszedelemmel, vízbe ugrott a lóduló csónakból, karjába fogta a sodródó fiút és kigázolt vele a partra. Amikor lihegve, remegve lefektette Josét a parti fövenyre, látta, hogy a fiú még mindig kezében markolja az összegabalyodott horogköteget. Miközben Miguellal együtt a gyerek összezúzott, véres combját vizsgálta, észrevette, hogy a csomóba kuszált hármas horgokra barna bőrfoszlányok és szakadt, fehéres hártyarészek akadtak. Abelardo nyomban megértette, minek köszönhető Jose csodálatos menekülése. Amikor a kajmán a vízbe rántotta a fiút, a horogköteg a kétségbeesett csapkodásban beleakadt a kajmán szemébe, s a környező, puha bőr egy részével együtt kiszakította. A megvakított kajmán kínjában eleresztette Josét s elmenekült. Eddig a történet. Vad és kegyetlen, mint az itteni élet. Ezúttal a tragédia elmaradt a kifürkészhetetlen szerencse jóvoltából, mert mindenhez szerencse kell itt is, mint a világon mindenütt. Domingo elhallgatott. Nézünk kifelé a csendesülő éjszakába, a ragyogó csillagokra, az ősvadon ránk termő, mindent beborító sötétjébe. — Jó éjszakát, Senhor Domingo! — állok fel a pult mellől. — Jó éjszakát! Kilépek a halszeletek között az éjszakába. A faluban csaknem minden sötét. Véget ért a szegények dáridója, a nyomorúság kavalkádja. Holnap este újra kezdik. Felfelé haladok az ösvényen, amelyre ezüstös fényt vet a kelő hold. Jose története foglalkoztat. Valószínű, hogy Domingo fantáziájának is része van benne, különösen ami a vadászat apró részleteit illeti. De ha nem is egészen így történt, akkor is jellemző az itteni életre, melyet csak ritkán sző át a vidámság aranyszála. Az Uatoma vad, halban, vadban gazdag világára, a vízesések tájára gondolok, ahová készülök. A sötét kunyhóban, üres ládán ülve levetem lábszárvédőmet, bakancsomat. Szellő zúgatja a koromszínű őserdőt. Százezernyi állat indul a vízbe, a sűrűbe, hogy éljen, élhessen. Zsákmányt keresnek. Közben pillanatra sincs biztonságban saját életük. Függőágyam felett fellebbentem szúnyoghálómat. Aludni kell. Holnap sok munka vár.

AZ ÉGETT PORBAN, EGYMÁS MELLETT Csónakon érkezem a Tapajos partján, közvetlenül a víz mellett létesített szállásra. Itt is patak ömlik a széles folyamba. A pálmák, roppant urukuri- és akai-óriások. zöld legyezőikkel, gazdag termésiekkel bántatlanul állnak. Függőágytartó „oszlopok”-nak hagyták meg ezeket a kaboklók, akik minden irtáson meghagynak néhány páros fát erre a célra. Mind egyformák ezek a víz-menti tanyák, parti szállások, és mégis mindegyik más. Érződik rajtuk a partra szállók egyénisége. Két kaboklo dolgozik a parton, rendbeszedik a szállást, főznek, míg a többiek javában dolgoznak odabenn az erdőben. Kikötök, partra lépek. A két ember elém jön. Barna képűek, izmosak. Jókedvűek. — Senhor! — mondja az üdvözlés után a széles vállú, idősebb kaboklo — estére befejezzük a munkát. Sok és jó havea-magot gyűjtöttünk. A fákra kötött függőágy-kötegek mellett tele zsákok állnak. Kinyitom az egyiket. Friss, jó magvak; öreg, elbarnult alig akad. A többi hat zsák tartalma is ilyen. Jó munkát végeztek a kaboklók. — Már csak két zsákkal kell — mondom, s bekötöm a tele zsákot. — Igen! Estére az is meglesz. Fél órát időzöm a kaboklóknál, azután a sűrűbe éppencsak behatolva, egy ideig követem a maggyűjtők most már szélesre vágott, befelé vezető ösvényét. Nem is ösvény ez, már valóságos erdei „országút”. Olyan, mint az a másik, amelyiken tegnap este, sötétedés után kiértem Pao-d'agua fölé. Errefelé most nincsen vad. Bemenekültek a legmélyebb ősvadonba, a túlhangos ember elől. Megfordulok. Indulok vissza. — Mi történt, Senhor? Nem keresed meg az embereket? — pillant rám a bogrács mellől a szélesvállú szakács. Piraruku halhúst darabol. — Nem, estére amúgyis végeznek. Reggel induljatok vissza a főültetvényre, a központba. A kikötői nagy raktárban, az Armazemben várják a szállítmányt. A túlpartiak se maradhatnak már túl soká. Jó munkát, emberek! — elköszönök és visszaszállok csónakomba. — Isten veled. Senhor! Lefelé viszi csónakomat az ár. A két erdei munkást már nem látom. Felfelé sokkal nehezebb volt. Akkor három óra alatt alig tettem meg hét-nyolc kilométert. Átvágok a túlsó part felé. Amikor meglátom a sásos, napégette, ősvadontól övezett partrészt, azonnal elhatározom, hogy csak holnap megyek vissza Fordlandiába. Most már szaporán evezek, gumizsákomra sűrűn csepeg a víz, amely jobbra-balra váltott evezőmről hull. Természetes kis tisztáson kötök ki a Tapajos partján. Ritka az ilyen. A sűrű sás jelzi, hogy áradás idején ez a kis terület is mederrész. Most jó kikötőhely. Zizzen a sás, amikor a csónak közéje csúszik. Evezőmmel megzörgetem a leveleket, mielőtt partra lépek. Ez jó módszer, mert ha mérgeskígyó rejtőzik a sás között, ilyenkor sietősen elmenekül. Széles kilátás nyílik a Tapajos túloldalára. Sziget sehol. Csak a túloldali erdőcsíkot látom. Méltóságosan vonul a folyam. Vize mindig szállít valamit, fatörzset, sást. Óriás ez a folyam, pedig csak mellékfolyama az Amazonasnak. Színe — ' mint az Amazonasba délről ömlő folyóké, folyamoké általában — tiszta és áttetsző. Az északról jövő folyók, folyamok vize rendszerint — mint a RioNegroé is — fekete. Jó volna látni a Tapajos vizében rejtőző élő-világnak akár csak ezredrészét is. De tekintetem csak a felszínt fogja át. Csónakomat behúzom a vízbe csüngő zöld közé. A friss meg régi kajmánnyomok sűrűn sorakoznak a szikkadt parton. Szúnyogok zizzennek körülöttem, amikor átgázolok a sáson. s máris behatolok az őserdőbe. Szorgalmasan tördelem az „útjelző” ágakat, ujjnyi fácskákat. Mindig hátrafelé hajlítva töröm őket. mert így esik kézre. Rendjük mutatja az irányt, merre van a Tapajos, Élő „fonal” ez, amely — ha elég

sűrűn törik — kivezet a legsűrűbb őserdőből is, Csak akkor történik baj, ha a jelző-törést lustaságból elhanyagolja a vadász. Velem is, mással is előfordul ilyesmi. A következmény, ha nem is mindig, de sokszor keserves. Szorgalmasan jelzek, tíz-húsz méterenként töröm a gallyat lassú előrehaladásomban, zsákmányra is figyelve. Nagyvadra itt nemigen számíthatok, Ritka errefelé, bő zsákmányt csak a rovarféle ígér. Jó ideje megtanultam, hogy bogarászni és puskával vadászni egyszerre nem lehet, De most mégis megpróbálom. Dél elmúlt. Két órája járom a sűrűt. Egyre beljebb, mélyebbre hatolok, de Winchesteremet még nem lőttem ki. Bogárzsákmányom is alig akad. Nagy kört írtam le, saját nyomomra, friss ágtöréseimre bukkanok. Az ágtörések nedvén lakmározó bogarakat összeszedem. Madzagot kötök szíj nélküli Winchesteremre. Nyakamba akasztom. Fordulok. Úton kifelé csak bogarászom. Szomjas vagyok. Csuromvíz rajtam minden, Nem számítottam ilyen hosszú útra, s nem kerestem vizet. Különben sem szokásom, mert patakra, vízérre csaknem mindig ráakadok. Most azonban nem találok patakot. Néhol, ahol beszakadt az erdő, kidőlt a vadon egy-egy óriása, megnézem árnyékomat, tartom-e az irányt — ha igen, jó, ha nem, irányt váltok. Ilyen helyektől egyébként a legnehezebb elszakadni, mert itt dőzsöl a napfényben az ősvadon bogár- és lepkevilága. Lepkeháló nélkül persze nem sok reménnyel kecsegtet a lepkefogás, de annál több a bogár-zsákmány. Világosodik előttem a sűrű. Mély a csend. Itt minden hallgat, még jómagam is. Zajtalanul hatolok előre. Tanulom, utánozom az ősvadon teremtményeinek mozgását, hogy mint a ragadozók, én is zsákmányt ejtsek. Mindegy, mit, Jaguárt, hárommázsás tapírt vagy csak centiméteres, de szokatlan formájú bogarat. A világosság betör a sűrű félhomályba. A szélen, ahová betűz a napfény_ máris bőséges bogárzsákmányra akadok, Hatalmas erdei baraták, tízcentis, két ujj széles bogáróriások napoznak itt. Érdekes bogarak ezek, könnyen riadók; ha nem elég óvatosan közelítem meg valamelyiket, szárnyra kap, s bottal üthetem nyomát. Hat szép példányt sikerül fognom. Megvárom, amíg kimúlnak a ciánkális üvegben — félig megtöltik az üveget — azután kiszedem, dobozba rakom valamennyit. Egy füst alatt elhelyezem egy szűk papírhengerben a már kimúlt, apró bogarakat, páncélos-pókokat is. Ezeket már csak Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeumban szedik majd ki, mert az ilyen teli papírhengereket mindig oda küldöm. Lepkék számára lapos bádogdobozt viszek magammal, benne még üres, háromszegletűre hajtott, átlátszó papírtasakok. Most, lepkeháló hiányában, csak részeg, óvatlan lepkéket foghatok valami ismeretlen, erjedt, szeszes erdei gyümölcsön. Sötétben világító jánosbogár-félék is sűrűn akadnak, errefelé, Belőlük azonban annyi van, hogy nem terhelem vele a bogárzsákmányt. Pókhálók szövik-fonják keresztül-kasul az ágakat. Minden pókféle más-más magasságban köti meg táplálékszerzésre alkalmas hálóját. A hálók formája is változó, Akad szabályos, olyan mint odahaza. De van sokszögű, szabálytalan, s találok óriási, szabálytalan kocka formájú, köbméteres pókhálót, amely már nem is háló, sokkal inkább tömör „vár”. Belsejében — amikor megérintem — ezer és ezer kicsi pókfi rohan a védett, átláthatatlan belső rejtekbe. Sohasem néztem még meg az ilyen pókvár belsejét. Sajnálom szétrombolni a pókremeket, pedig bizonyosan érdekes tapasztalatokra tehetnék szert a pókvár lakóinak életéről. Odakinn a napfényben egy ledőlt, holt faóriás tört ágai-bogai között új zöld sarjad. Évekkel ezelőtt történhetett, hogy a vénség kidőlt, Az óriás törzs talán már akkor is megvolt, amikor az első európai Brazília földjére lépett, A három centi vastag kéreg úgy válik le a fektében is embermagasságú törzsről, mint a papír. Az elhalt kéreg alatt az ősvadon rovar—, bogárvilága bújik, Ragadozó bogarak zsákmányra lesnek, mások védekezésül elbújnak a kéreg alá, Így van ez az egész ősvadonban, minden élőlénynek tudnia kell támadni, védekezni, megbújni és menekülni egyaránt. A holt fakéreg alatt csak

a méretek mások, az élet kezdete és vége ugyanolyan, mint a faóriások tetején. Formák, színek, félcentis és tízcentes bogarak, keménypotrohú, páncélos pókok futnak szerteszét, menekülnek, amíg lehet a parafadugós, ciánkális üveg elől. A lehántott kéreg lezuhan a törzs mellé, rá az avarra, s látom, alóla több tucat bogár, rovar fut szerte. Ezeket már nem érem el, bármilyen gyorsan dolgozom is. Gyűlik a zsákmány. Negyed, majd fél üveggel. Dobozokba rázom az összeakaszkodott, holttá merevedett bogártömeget, Micsoda szédítő lehetőség kínálkozik itt a bogárgyűjtő számára! Különösen az avar bogárvilágában. Szitálás, hálózás, modern eljárások, türelmes, szakértő munka egy életre szóló feladatot adhat. Én magam ilyesmivel nem foglalkozhatom, mert ehhez előbb meg kellene szereznem a megélhetésre valót. Nem spárgával nyakamba kötött Winchesterrel, fél liter bogártetemmel kellene akkor itt járnom. Nagyon szeretném, ha csak egyetlenegy napra idehozhatnám Hóman Bálintot vagy bármelyik minisztériumi illetékest, akinek szava dönt, hogy saját szemével lássa, mi az, amitől megfosztja nemcsak a maga jóhírét, nevét, hanem a tudományt hűséggel szolgáló kutatót is, Gondolataim megszakadnak, mert a földön fekvő, hatalmas törzs kiálló gyökérzetében hatalmas madárpókot pillantok meg, Barna, szőrös jószág, a legnagyobb fajtából. Felkapaszkodom. A szakadt gyökerek vastag tövei közül göröngyök hullanak le, bele a több méter széles gödörbe, amelyből — most látom csak — legalább négyméteres, combvastagságú erdei óriáskígyó igyekszik kifelé. A gödörben napozhatott, s a leeső, guruló göröngyök megriasztották. Sajnálkozva nézem tarkamintás, széprajzú bőrét, törzsét, amint eltűnik a burjánzó zöldben. Kár. Figyelmem visszatér a pókra, amely tárt rágókkal kapaszkodik felfelé a kettős zsinegen, s már csak centiméterekre van mutató-és hüvelykujjamtól. Úgy megrázom a zsineget, hogy a pók egyszeriben megint a madzag végén kapálózik. Letörlöm verejtékemet. Az ősvadon, a pók és az óriáskígyó, úgy látszik, néha összefog az ember ellen. Ha csak pillanatokra kihagy a figyelem, máris megtörténhet a tragédia. Némi elégtétellel szorítom bele ágdarabok segítségével a pókot a ciánkális üvegbe, amelynek széles száján éppen csak belefér az ellenkezőáldozat. Érzi a ciánkáli nekem is fejfájdító kipárolgását. Rászorítom a szélesparafadugót. A pókóriás tátog, meresztgeti rágóit, melyekkel csaknem ujjamba kapott, azután fokozatosan megcsendesedik. Kész. A zsineg két vége kilóg a parafadugó mellett. Ennél fogva emelem ki az üvegből. A barna pókszörnyeteg élettelenül csüng. Legnagyobb dobozomba kerül. Lenn a gödörben meglátok valamit. Labda formájú szőr- és csontgomolyag. Jó férfiökölnyi. A boa öklendezte ki ezt az emészthetetlen, gyomrában labdává formálódott valamit. Áthajolok a gyökerek között, nézem a szőr- és csontmaradványokat, de nem tudom megállapítani, miféle állat maradványaiból kerekedett ilyen szép, szabályos gombóccá. Mindenesetre: nem hagyom itt. Lejutok a sétánynak is beillő óriástörzsről, s most még rosszabb újra a sűrű gally- és növénytömegben bajlódni. Bakancsom tele lesz földdel, mire lejutok a gödörbe. Szakadt zsebkendőbe csavarom a még nedves szőr- és csontegyveleget. Visszakapaszkodom az ősvadon ágas-bogas szintjére. A nap leáldozóban. Alaposan eltöltöttem az időt. Igyekeznem kell kifelé. Körülnézek, nem hagyoke itt valamit. Nem. Mindent beleraktam iszákomba. Leakasztom nyakamból a még mindig ott lógó Winchestert. Felhúzom a kakast. Bogár most már nem kell. Mivel azonban gyorsan s alighanem zajosan megyek, nemigen lesz zsákmányom. Szerencsére, nem felhős az ég, s az erdőbe még bejutó napfényfoltok segítségével egy óra alatt kijuthatok a Tapajoshoz. A napfényes erdőszakadás, a bogár-paradicsom elmarad mögöttem, s a félhomályos, ilyenkor már sötétedő ősvadonban folytatom utamat. Világítanak az erdei gallyak, vékonyka fák fehér törései. Jó emlékezet is kell a hazataláláshoz. Mert befelé csak megy a dolog, de kifelé már sokkal nehezebb. Különösen, ha jó zsákmány reményében megkésik a hazafelé tartó vadász. Ropog a gally, a száraz fa bakancsom alatt, de nem törődöm vele.

Zajt, elfutó dobajt hallok. Valamilyen állat megy el a sűrűben, de nem látom, mi az? Törpeszarvas éppen úgy lehet, mint örvös-vaddisznó. Majmok skálázását hallom. Bőgőmajmok. Nem lehetnek messze. A búcsúzó napot köszöntik ezzel a hol halkuló, hol erősödő bőgéssel. Hangos szárnyberregés. Madár csap fel előttem. Szürke, mintha kendermagos volna. Vadtyúk. Nem lövök rá. Gyorsabban tűnt el a lombok között, semhogy lövésemmel elérhettem volna. Gyorsan alkonyodik. Ilyenkor mindig többet mozognak az állatok. Előóvakodnak nappali búvóhelyükről, vizet, élelmet keresnek, hogy azután ismét elvonuljanak, míg új nap nem virrad rájuk. Sűrűsödik a sötét félhomály, egybefolynak a növények, indák körvonalai. A lomb között ágakra csavarodó orchideafészkeket sem nézegetem, csak törtetek előre. Most már csaknem ösztönösen, alig figyelve a tördelt ágjelzéseket, amelyeket amúgy is nehezen látnék meg. Majd csak elérem valahol a Tapajost, onnan azután vagy balra, vagy jobbra, de valamerre meglelem a sásos tisztást. Jó volna ott lenni már. Az őserdő feketébe hajló estéje nyomasztó. Amikor megszűnik a napsütés, a sötétben minden megváltozik. Szállásomon, függőágyamban „kényelemben” volnék, ott az otthon, a nyugalom, a biztonság. Idebenn úgy érzem, mintha óriási, sötét fazékban keringenék körbe-körbe. Nem vagyok túlságosan virágos kedvemben. Már csaknem teljes a sötétség. Itt is, ott is világító bogarak zöldes fénye villan. Nagyon szépek, amikor repülve, mint apró, lobogó fáklyák elhúznak mellettem. Víz közelségét jelzi szaporodó számuk, mert vizes helyen, sásos területen gyakrabban találhatók. Balra, vízbe dőlt fatörzs mögött pillantom meg a sötétbe merült Tapajost, a csillagos eget. Megismerem a helyet. A sásos mélyedés a csónakkal még eléggé messze van innen. Legalábbis este, ilyen körülmények között. Kimerült vagyok, izzadt, s több tucatnyi karcolásból vérzek. Ilyenkor este elkerülhetetlenül belevágnak az emberbe a tüskék, az éles levelek, a letört, száraz ágvégek, amelyeket nem lehet, de nincs is ereje elkerülni annak, aki ilyenkor az erdőben jár. Az ember azt hiszi, Úgyis elhajlik, letörik a növény, de nem hajlik és nem törik, hanem véres sebet hasít. A türelmetlenség okozza ezeket a meggondolatlan mozdulatokat, a mielőbbi biztonságba jutás vágya. Végre itt a csónak. Benne a gumizsák, a pad alá dugott jaguárbőr. Koccan az evező, amint belépek a csónakba. Hónom alá veszem zsákomat. Kikászálódom a partra. Szomjas vagyok. Sokkal inkább szomjas, mint éhes. Reggel óta egyetlen korty vizet sem ittam. A verejtékezés olyan nagy vízveszteséget okozott, hogy szédülök. A gumizsák mélyéről kiszedem a nyeles, háromtelepes Winchester vadászlámpát. Most már látok. Fénypászta csúszik rá a vízre, visszaereszkedem a csónakba a tökhéjért. Szerencsére nagy a Tapajos, másként kiinnám az utolsó cseppig. Szájam széléről, mellemen, nadrágomon végigcsurog a remegő kézzel tartott edényből a víz. Három tökhéjjal is megiszom. de a negyediknek felét már visszaloccsantom a Tapajosba. Soha jobban nem ízlett víz. Visszalépek a lámpa fényébe, a partra. Fákra kötöm a függőágyat, a szúnyoghálót. A szúnyogok kellemetlenkedését csak most veszem észre. Ez ideig is voltak, de ösztönösen oda-oda ütögettem, anélkül, hogy „felfogtam” volna jelenlétüket. Most, a biztonságos szálláson már tudatosan, sőt indulatosan hadakozom ellenük. Hiába, mindjárt megváltozik az ember, ha kikerül akár a legkisebb bajból is. Nem eszem semmit. Csak még két tökhéjra való vizet iszom lefekvés előtt. A függőágy, rajta a szúnyogháló, mint barátságos kis házikó vár a sötét, parti vadonban. A vízre futtatott fénypászta a lombfal aljában kajmán-szemek parazsát villantja. Nincs sok belőlük, alig háromnégy, de ennyit sem szívesen látok igen alacsonyra kötött függőágyam közelében. Éjszaka, szállásom körül még sohasem gyűlt meg a bajom kajmánfélével. Igaz, hallottam, előfordult már, hogy bement kunyhókba, és söprűvel kellett kiverni, de nekem itt se kunyhóm, se söprűm nincs. Legfeljebb bozótvágó késemmel, esetleg Winchesteremmel késztethetném visszavonulásra. Maradjon inkább a vízben. Holnap

elköltözöm innen. Nem olyan gazdag itt állatban sem a víz, sem a partmenti ősvadon, mint amilyennek gondoltam. Túl nagy az ártér, a mocsaras lapály, ahonnan — néhány víziállat kivételével — minden más élőlény messzebbre húzódik. Ezt nem róhatom fel nekik, hiszen magam is elmegyek innen. Reggel tanyát bontok, s a mai bogár- és rovarzsákmánnyal meg a sötétben megtett, keserves út emlékével itthagyom ezt a sásos földkupacot. Csillagfény szüremlik át a szúnyoghálón, amint a sás közé, a Tapajos feketeségébe nézek. Szépek a már ismerős, forróövi csillagok, de ebben a percben csak azt kívánom, ne legyen nagyon bőséges az éjszakai és reggeli harmat. Eső meg egyáltalán ne essen, mert mindössze az ősvadon lombja a „tető” felettem. Annyira egyedül vagyok reggel, amikor átgázolok a sáson, hogy a magányosság tudatától mintha rám dőlne az egész tapajosi táj. Ember, még csak régi kunyhó sincs sehol a közelben. A széles folyam elhagyottságában olyan, mintha sohasem járta volna csónak, hajó. Nyomasztó a tegnap este, az éjszaka emléke. Akkor is így van ez, ha semmi sem történik. Ilyesféle türelmetlenség akkor lobban bennem, amikor alattomosan támad a láz, kezdődik a malária-roham. De maláriáról most szó sincs. Csónakbaszállás után a gyors haladás hamarosan jókedvre hangol majd. Felfelé semmi kincsért sem eveznék mostani kedvetlenségemben. Ha csak egy kis gőzhajócskát látnék, bizonyára feloldódnék ez a gyötrő lelkiállapot. Ezek a kis hajók amúgy is az összekötők a végtelen vadon emberlakta helyei közt, a távoli civilizáció küldöttei. A messzeségbe tűnő hajó fodros nyomát mindig elviszi a víz, füstjét a szél. Ami itt marad belőle, csak emlék, leheletnyi vágyakozás. Trópusi vadon övez. „Embertelen” őserdő. Valóban az, a sző mindkét értelmében. Előttem, a part aljában és csónakom alatt csendesen sodródik a víz. Mit rejthet a Tapajos mélye, a sok szertefolyó erdei vízág, zátonyos szigetköz? Ideje, hogy induljak. Minden holmimat odahordom a sásos, agyagos part két lépésnyi szegélyére. Itt-ott új, vizes kajmánnyomokat találok a sárban. Ezek éjszaka jártak itt, másztak ki a Tapajosból. Reggelre visszahúzódtak, eltűntek. A faóriás, amely közvetlenül a sásos földkupa és a Tapajos partjának találkozásánál magasodik, vad gyümölccsel van rakva. Akkora egy-egy, mint a sárgadinnye, de sötétbarna. Sohasem láttam még ilyet, de megismerem. Ez az az erdei fán termő „tök”, amelyből a kulhák, tökhéjedények készülnek. Akár kétezer tányér is készülhetne ennek az egy fának a terméséből, márpedig a szépen faragott és lakkozott kulhának darabja fél milreis. Santaremben láttam ilyeneket, ott faragják nagy művészettel a kulha-készítő kaboklók. Behajítom csónakomba gumizsákomat, fejszémet, lámpám is oda kerül. Winchesteremet is beállítom az első pad mellé, majd rátolom a csónakot a partról az örvénylő vízre. Beletérdelek, beszállok, leülök a csónakvégben. Kiveszem az evezőt a csónakfenékből. Mélyre merítem. Mire visszapillantok, a sás már messze elmaradt mögöttem. Gyors a sodrás. A földkupa úgy távolodik tőlem, mint magányosságom érzete. Kitárul körülöttem a szép, tapajosi táj. Ha volna tehetségem hozzá, akár rá is zendíthetnék egy diadalmas dalra. Sajnos, hangomból mindössze dúdolásra telik. Lenn, a láthatár alján az éggel ölelkezik a Tapajos, s felette, mint óriási, piros narancs — belenézni már nem lehet — nyomakodik az ég közepe felé a nap. Meleg van. Lekívánkozik rólam a reggeli hűvösségben magamra vett ing. Levetem, beledugom a tömött gumizsákba, amely a jaguárbőr mellett hever a lábdeszkákon. Bakancsom, lábszárvédőm is lekerül, miközben csónakom mellett lassan vonul az őserdő panorámája. „Üres” előttem a Tapajos. Csak vizet és őserdőt látok. Ember, hajó sehol. Aki huzamosabb ideig él itt, elszokik a megszokott méretektől. Valósággal elnyel a vadon mindent maga alá taposó hatalmassága. Valamit tennem kell. Átvágok a túlsó oldalra. Ott erősebb a sodrás. A túlsó part erdőalja alatt vágtat velem lefelé a tiszta vizű Tapajos. Zöld sásszigetek, úszó fatörzsek, sorra mögöttem maradnak. A Tapajos sebessége legalább négy kilométer óránként. Ez az

evezéssel együtt mintegy nyolc kilométeres sebességet biztosít, ami már csaknem száguldásnak számít, az erdei közlekedés cserebogár iramához képest. De ennek is, annak is, megvan a maga szépsége. A nap egyre feljebb hág az égen. Már ismerősebb a táj. Zöld szigetek szaggatják meg a széles folyamot. Dr. Moore-t és feleségét nem találom odahaza Fordlandiában. Üzenetet küldök nekik. Jöjjenek el a fazendára, a nekik szánt jaguárbőrért. Mire visszaérkezem a nagy raktárhoz, a Tapajos partjára, megszólal a gőzsíp. Tizenegy óra. Átadom a Tapajos-parti irodában a heveamag-gyűjtés jelentőlapjait. Munkámat ezzel befejeztem. Jobbra, a nagy raktár mögött a Tapajos-parton vagy háromszáz méterre innen kezdődik a pálmaviskós település. A vízparton két-három sorban állnak a pálmakunyhók. Szerencsejátékosok, és más olyan emberek élnek itt, akiket egyáltalán nem látnak szívesen Fordlandiában. Három kilométerrel lejjebb következik Prainha, az előbbihez hasonló viskóival. Még veszedelmesebb „társaság” lakja. Itt is az a világ él, amelyiket kicsiben Pao d'aguán láttam. Csakhogy ez inkább szem előtt van. Este, éjjel virágzik itt is a figurás rulett, s körülötte minden egyéb, ami hozzá tartozik. Bizalmasan közölték velem, hogy Prainhát és Pao-d'aguát tűzhalálra ítélték. Kitelepítik majd az ott lakókat, azután felgyújtják a kunyhókat. Mikor kerül rá sor, nem tudom. A közegészségügy — ezt meg a két Moore-tól hallottam — mindenesetre sürgeti. Őserdő következik megint, parti sűrű. Kajmánok. Lebuknak, amint közelükbe érek csónakommal. A mocsaras, beszögellő ingoványban tömérdek kajmán „lakik”. A „civilizációból” egy csapásra visszaérkeztem az ősvadonba. Mert a fényes, villanylámpás központi ültetvényhez képest az én fazendám bizony, ősvadonnak számít. Megérkeztem. Itt a keskeny kikötőpalló, melyet — ördög tudja, miért — nem adnék oda Fordlandia pompás kikötőhídjáért. Emberek jönnek, partra húzzák csónakomat. A csődör is meglát. Tágult orrlyukakkal bökdösi zsebemet, szagolgatja. Leila, a kanca is odaóvakodik. Mikor elfogy tenyeremből a cukor, megmosom könyökig nyálas kezemet. Akad egy kevés munkám, elintézem. A fazendán különben minden rendben van. Két óra van hátra a munka befejezéséig. Josef Duval még a kertészetben serénykedik. Pringle sehogy sem akarja magához venni. Goemann keltetőgépével bajlódik, Nauck az árnyékos viskóban, a szerszámraktár szomszédságában térképet rajzol. Bejelöl minden kormos tuskót, ami csak található a tájon. Hiába. nincs párja a német alaposságnak. Nem zavarom igen nagy figyelmet igénylő, fontos munkájában, mert minden tuskó helyének, egymástól való távolságának egyeznie kell a térkép léptékével. Nauck különben holnap elkezdi a heveamagvak iskolázását. Alkonyatig még bemegyek a banánültetvényen túl kezdődő őserdőbe. Beszólok a konyhába a szakácsnak, hátha hozok valamit. Patak örvénylik kifelé, szép erre az őserdő, ritkán járja ember. Jó volna friss húst enni vacsorára. Nem bánnám, ha csak egy aranynyúl volna is. Meredek, sűrűvel benőtt domboldal aljában hatolok be az őserdőbe. Odabenn fatörzsekből épített, új, pálmatetős szerszámraktár. Rajta lakat. Ezt már én építtettem ide egy héttel ezelőtt. Mire való napjában kétszer — reggel meg este — ide-oda szállítani a szerszámokat? S a raktár arra is jó, hogy idekinn éjszakázzam, ha megelégelem a fazendai „kultúrát''. Első kétheti fizetésem esedékes. Valamivel több, mint háromszáz milreis. Ha ugyanennyit akarnék keresni vadbőrök vagy nyersgumi eladásával, akkor huszonkét darab jaguárbőrt vagy hatszáz kilogramm nyersgumit kellene szereznem. Nagyon keveset érnek itt most az erdő „kincsei”.

Hirtelen meglátok valamit, egy akai-pálma léggyökeres, óriási kosárhoz hasonló tövénél. Olaj. A pálmatető léggyökerei közül szivárog, s eléggé széles sávban szivárványosra festi a patak vizét. Az itt még a víz felszínén úszó olaj lejjebb elkeveredik az örvényben, eltűnik a gyökerek között. Felszíni olajlelőhely? Lehet. Vizsgálom, nézem a pálmatőnél fátyolszerűen, fél arasz szélességben látható nyomokat. Majd szólok Pringle-nek vagy Kennedynek. Befelé hatolok a növényzet között. Ujjam a Winchester ravaszán. A vadászat izgalma lassan elfeledteti előbbi felfedezésemet. Nekivágok balra, befelé és felfelé a sűrűnek. Arra afféle erdei mocsár van. Sok benne a sárgafejű, vad ananász, igaz, szúnyog is akad elég. Mégis arrafelé tartok, mert ott a mocsaras erdőaljban esetleg vaddisznót is ejthetek. Nyomaik mindig felfedezhetők a félméteres tócsák sáros szélén. Megint megtorpanok. Most már másodszor kerül elém a feltörő olaj nyoma, itt is szivárványos a vízfelszín. Vagy kétaraszos, tocsogós vízen, avarral kevert kis tócsán úszik az olaj. Fordnak hatalmas szerencséje volna, ha az olajnyomok itt valóban olajterületet jeleznének. Ez ideig messze tájon egyetlen olajfúrásról sem hallottam. Éppen én hibáznék rá ilyesmire? Semmi kedvem hozzá. Iszákomban zöld lepkeháló. Széthajtom. Botot vágok nyélnek. Ráerősítem a szárnyas csavart. Kész. A tócsák felett szálldosó erdei szitakötőket sorra elkapom. Érdekesek. Mások, mint amilyeneket eddig fogtam. Feljebb, a gyökerekkel átfont sűrű aljában üreget fedezek fel. Sehol pókháló, amely jelezné, hogy az üreg lakatlan. Tehát lakott. Bizonyosan aranynyúl „lakása”. Nézem a lepkehálót. Feláldozzam azért, hogy esetleg aranynyulat fogjak vele? Mert lehet, hogy az üregéből kiugratott állat, mielőtt még nyakon ragadhatnám, éles körmeivel ronggyá tépi hálómat. Mindenesetre megpróbálom, megéri. Jegyzőkönyvemből kitépek néhány lapot, összegyűröm, hogy jobban égjen, majd meggyújtom s behajítom az üregbe. A kijáratra szorosan rászorítom a lepkehálót. Olyan az üreg, mint egy rókalyuk. Kis rókát nem egyet fogtam ilyen módon, de az nehezebb volt, mert a rókalyuknak két kijárata van. Ennek csak egy. Papírfüst szivárog ki a zöld lepkehálón, azután, mint a lecsapó istennyila, nem aranynyúl, hanem csukló vastagságú mérgeskígyó vág bele a hálóba, feltolja, megrázza keretestül. A keservit! — eleresztem a keretet, és csak a nyéllel, a mérgeskígyótól kellő távolból szorítom a lyukra a hálót. Benn a hálóban, az égő papírtól megvadítva tekeredik a kígyó, kifelé lökdösi a háló erős anyagát, belekap, most már méregfogai akadnak a hálóba, összevissza csavarja. Szurukuku, ismerem meg. Persze, ez a mérgeskígyó betelepszik más, kisebb állatok üregeibe, s kiirtja vagy kizavarja onnan az eredeti lakókat. Két-centis méregfogait mutogatja, dühe, amellyel kétségbeesésében szabadulni igyekszik, irgalmatlan. Mérge közel nyolctized köbcenti, most a hálót nedvesíti, úgy látszik. belemart. Más nem lehet a terjedő sötét folt. Lepkehálóm nem bírja már sokáig fogva tartani a dühösen tekeredő kígyót. Elereszteni semmiképpen sem szabad a hálót, mert ha kiszabadul a bestia, esetleg felémvág. Arrább mozdítom a háló acélkeretét, a széles, dudoros kígyófej abban a pillanatban felvág, megint belemar. beletép a hálóba. Most már az egész állat a háló zöld fonata alatt van. Az üreg szabadon áll, mert küzdelem közben az avarral borított, laposabb területre csúszott a hálótartó acélkeret. Lepkehálóval soha senki sem fogott még szurukukut, s nekem is eszembe juthatott volna, hogy ezekben az üregekben előszeretettel tartózkodik ez a veszedelmes mérgeskígyó is. A zöld lepkeháló szálai összekuszálódnak, kiszakadoznak, ahol belemar a szurukuku, a kígyófogak dühösen tépik a lyukacsos anyagot. Lehetetlen, hogy elevenen fogjam meg a tüskésfarkú szurukukut. Guggolva, bal kézzel szorítom le a háló nyelét, az acélkeretet, s az alatta látszó kígyófej felé fordítom az avarról jobb kezemmel felvett Winchestert. Felhúzom hüvelykujjammal a kakast. A puskát markomban fogva fél kézzel húzom el a ravaszt. Dörrenés. A tíz centiméterről bevágó nehéz lövedék, lyukat ver a hálóba, s széthordja a szurukuku koponyáját, gerinctövét, alatta még a földet is. Eleresztem a háló nyelét, leteszem a Winchestert, amellyel úgy lőttem, mint egy „nagy” revolverrel. Kiszedem

nadrágzsebemből zsebkendőmet, letörlöm a szemembe csurgó verejtéket. Ez az eset azért megviselt egy kicsit, beleizzadtam. Félredobom foltozásra ugyancsak rászoruló lepkehálómat. A mérgeskígyó teste, mint puha rongydarab fordul, amikor bakancsommal megrugdosom. Még annyi elégtételem sincs a kiállott izgalom fejében, hogy legalább elevenen fogtam volna meg az értékes csúszómászót. Megmarkolom nyakánál a kétméteres dögöt, s beleeresztem lepkehálóm zöld zsákjába. Beviszem a fazendára, ott nyúzom meg. Lefelé indulok a sűrű növényzetben, a pálmaóriások alatt elörvénylő patakhoz. Mögöttem marad az olajos víz, nem törődöm már a pálmatőből kiszivárgó olajjal sem. A zöld lepkehálóban, mint egy zsákban, viszem zsákmányomat. Alkonyi pír terül a Tapajosra. Mögöttem munkáscsapat jön az ösvényen. Megvárom őket. A kaboklók körülfognak, s némán, gyűlölködve nézik a nehéz lepkehálót. — Senhor! — szól rekedten Perez. — Az ilyenféle zsákmánytól jobb óvakodni. A szurukukunak elég egyetlen rés, hogy megmarjon, és aztán sose látod többé se az alkonyatot, se a napkeltét. Majd elmondok erről neked egy történetet... — Ne most — mondom. — Majd odalenn, fürdés, vacsora után. S az égett porban egymás mellett megyünk tovább. Vége