Mitch Albom - Hívások a Mennyből

MITCH ALBOM

Hívások a mennyből

A mű eredeti címe: The First Phone Call From Heaven Copyright © 2013 by ASOP, Inc.

Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2014 A fordítás a Harper 2013-as kiadása alapján készült Borítóterv © Zero Werbeagentur, München Fordította: Dr. Dobosi Beáta

Debbie-nek, a telefonvirtuóznak, akinek a hangja minden egyes nap hiányzik.

A regény alábbi szereplőit hívják fel a mennyországból

1. Tess Raffertyt az anyja, Ruth 2. Katherine Yellint a nővére, Diane 3. Jack Sellerst a fia, Robbie 4. Elias Rowe-t az alkalmazottja, Nick Joseph 5. Anesha Baruát a lánya 6. Eddie Doukenst a volt felesége 7. Jay Jamest a volt üzletfele

És ez még nem minden…!

Azon a héten, amikor megtörtént Amikor első ízben hívták fel a földet a mennyből, Tess Rafferty éppen egy doboz teafiltert bontott ki. Csrrr! Figyelmen kívül hagyta a csörgést, és a fóliába mélyesztette a körmét. Csrrr! A mutatóujjával feltépte a nejlont a doboz oldalán. Csrrr! Végül szétszakította a csomagolást, lehámozta, és a tenyerébe gyűrte. Tudta, hogy be fog kapcsolni az üzenetrögzítő, ha nem veszi fel a következő… Csrrr! – Halló! Késő. – A rosseb egye meg! – motyogta. Hallotta, hogy a készülék bekapcsol a konyhapulton, és lejátssza az üzenetet: „Üdv, itt Tess. Hagyd meg a

nevedet és a számodat! Amint tudlak, visszahívlak. Kösz!” Halk sípolás hallatszott. Tess sercegést hallott. És aztán: – Anya vagyok… El kell mondanom valamit. Tessnek elállt a lélegzete. A kagyló kiesett a kezéből. Az anyja négy éve halt meg. *** Csrrr! A második hívást alig lehetett hallani a rendőrőrsön folyó heves szócsatától. Egy hivatalnok megnyerte a huszonnyolcezer dolláros lottófőnyereményt, és három tiszt arról vitázott, hogy mihez kezdenének, ha ilyen mázlijuk lenne. – Az ember kifizeti a számláit… – Hát azt pont nem. – Vesz egy hajót! – Kifizeti a számláit! – Én aztán nem!

– Hajó! Csrrr! Jack Sellers, a rendőrfőnök beszéd közben hátrálni kezdett aprócska irodája felé: – Ha az ember kifizeti a számláit, az olyan, mintha egy lyukas hordóba öntene vizet – mondta. A többiek tovább vitatkoztak, miközben ő a kagylóért nyúlt. – Coldwateri rendőrség, itt Sellers. Sercegés. Aztán egy fiatal férfi hangja: – Apa? Robbie vagyok… Jack hirtelen már nem hallotta a többiek vitáját. – Ki az ördög az? – Boldog vagyok, apa. Ne aggódj miattam, jó? Jack érezte, hogy összerándul a gyomra. Arra gondolt, amikor utoljára látta a fiát, frissen borotválkozva, katonásan lenyírt hajjal, amint eltűnt a reptéri biztonsági ellenőrzés irányába, a harmadik szolgálati útjára igyekezve. Az utolsó szolgálati útjára.

– Az nem lehet – suttogta Jack. *** Csrrr! Warren tiszteletes letörölte a nyálat az álláról. Éppen a kanapéján szundikált a Remény gyümölcse baptista templomhoz tartozó irodában. Csrrr! – Jövök! Felkászálódott. A gyülekezet csengőt szereltetett az iroda ajtajára, mert a lelkésznek nyolcvankét éves korára megromlott a hallása. Csrrr! – Tiszteletes úr, Katherine Yellin vagyok. Siessen, kérem! Az ajtóhoz sántikált, és kinyitotta. – Üdv, Ka… De a nő már el is robogott mellette. A kabátja félig kigombolva, vörös haja csak úgy kibontva lobogott, ahogy sebtében eljött otthonról. Leült a kanapéra, idegesen felugrott, majd újra leereszkedett.

– Előrebocsátom, nem vagyok őrült. – Persze, hogy nem, kedves… – Diane felhívott. – Ki hívott fel? – Diane. – A néhai nővéred felhívott? – Ma reggel. Felvettem a telefont… – Megmarkolta a táskáját, és sírva fakadt. Warren azon tűnődött, ne hívjon-e segítséget. – Azt mondta, ne aggódjak – pityeregte Katherine. – Azt mondta, békében van. – Szóval álmodtad? – Nem! Nem! nővéremmel!

Nem

álmodtam.

Beszéltem

a

A nő arcán patakzottak a könnyek; gyorsabban csorogtak, mintsem hogy letörölhette volna őket. – Erről már beszéltünk, kedves… – Tudom, de… – Biztosan nagyon hiányzik…

– Igen… – És nagyon zaklatott vagy. – Nem, tiszteletes úr! Azt mondta, a mennyben van… Hát nem érti? Mosolygott, üdvözült arccal, Warren még sosem látta ilyennek. – Nincs mitől félnem többé – mondta. *** Csrrr! A biztonsági csengő felharsant, és a súlyos börtönajtó félrecsúszott a sínen. Egy magas, széles vállú, Sullivan Harding névre hallgató férfi sétált ki rajta lassan, megfontolt léptekkel, leszegett fejjel. A szíve vadul kalapált, nem a szabadulás felett érzett izgalmában, hanem az attól való félelmében, hogy valaki visszarántja. Előre. Előre. Egyre a cipője orrát bámulta. Csak akkor pillantott fel, amikor közeledő lépteket hallott a murván; könnyed, gyors lépteket. Jules. A fia.

Érezte, hogy a két kis kar átöleli a lábát; érezte, ahogy a keze a fiú göndör hajának bozontjába túr. Látta a szüleit – az anyja széldzsekiben, az apja világosbarna öltönyben –, az arcuk eltorzult, ahogy egyetlen ölelésben forrtak össze. Hűvös és szürke idő volt, az út csúszott az esőtől. Csak a felesége hiányzott a pillanatból, de a távolléte tapintható volt. Sullivan szeretett volna valami velőset mondani, azonban mindössze egyetlen elsuttogott szóra futotta az erejéből: – Menjünk! Néhány pillanattal később a kocsijuk beleveszett a távolba. Ezen a napon érkezett az első telefonhívás a mennyországból a földre. És hogy ezután mi történik, az attól függ, mennyire hiszünk benne.

Egy héttel később Hűvös eső hullt, ami nem volt szokatlan szeptemberben Coldwaterben, abban a kisvárosban,

amely az Amerikai Egyesült Államokban, a Michigantótól néhány kilométerre feküdt. A csípős idő ellenére Sullivan Harding gyalogolt. Kölcsönkérhette volna az apja autóját, de a tíz hónapos börtönbüntetés után előnyben részesítette a friss levegőt. Sísapkájában és hasítottbőr kabátjában elhaladt a középiskola mellett, amelynek húsz éve a diákja volt, a fatelep mellett, amely múlt télen bezárt, a horgászbolt mellett, amelynek kölcsönözhető evezős csónakjait nagy halomba rakták, valamint a benzinkút mellett, ahol a kutas a falnak támaszkodott, és a körmeit vizsgálgatta. Az én városom, gondolta Sullivan. Célba ért, megtörölte a lábát a nádból készült lábtörlőben, amelyen a Davidson és fiai felirat állt. Amikor észrevette az apró kamerát a szemöldökfa fölött, ösztönösen lekapta a sapkáját, hátratűrte dús, barna haját, és a lencsébe nézett. Egy perc várakozás után, mialatt senki sem nyitott ajtót, belépett. A temetkezési iroda melege csaknem fullasztó volt. A falakon sötét színű tölgyfa burkolat. Az íróasztalon, amely mellett nem állt szék, egy nyitott iktatókönyv hevert. – Parancsol? – Az irodavezető, aki magas, vékony csontú, fakó bőrű férfi volt, bozontos szemöldökkel és silány, szalmaszínű hajjal, karba tett kézzel fogadta. – Horace Belfin vagyok – mutatkozott be. – Sully Harding.

– Ó, igen. Ó, igen, gondolta Sully, én vagyok az az ember, aki nem vehetett részt a felesége temetésén, mert börtönben ült. Sully ezt csinálta mostanában: befejezte a befejezetlen mondatokat, abban a hitben, hogy a kimondatlan szavak hangosabbak, mint azok, amelyeket kimondanak. – Giselle a feleségem volt. – Őszinte részvétem. – Köszönöm. – Szép szertartás volt. Gondolom, a család mesélte. – Én vagyok a család. – Ööö… Természetesen. Csendben álltak ott. – A hamvak? – kérdezte Sully. – A kolumbáriumban. Hozom a kulcsot. Bement az irodájába. Sully felvett egy brosúrát az asztalról. A hamvasztásról szóló résznél csapta fel:

A hamvakat a tengerbe hinthetik, beletehetik egy héliummal töltött ballonba, szétszórhatják egy repülőről… Visszadobta a brosúrát az asztalra. Szétszórhatják egy repülőről… Még hogy egy repülőről… *** Húsz perccel később Sully elhagyta az épületet a felesége hamvaival, amelyek egy angyalt formázó urnában pihentek. Megpróbálta fél kézzel vinni, de ez így túl lezsernek tűnt. Próbálta a tenyerére állítani, de az meg olyan volt, mintha felajánlaná valakinek. Végül a mellkasához szorította. Majd’ egy kilométert gyalogolt így Coldwater utcáin, talpa alatt tocsogtak a pocsolyák. A posta előtt leült egy padra, és az urnát elővigyázatosan letette maga mellé. Az eső elállt. A távolban megkondultak a templom harangjai. Sully lehunyta a szemét, és elképzelte, ahogy Giselle oldalba böki; a tengerzöld szemét, az ébenfekete haját, a törékeny termetét, keskeny vállát, ahogy hozzá dől, és azt suttogja: „Védj meg!” Nem védte meg végül. Nem védte meg. És ezen már nem lehet változtatni. Az elesett ember és a

porcelánangyal sokáig ült a padon, mintha a buszra várnának. *** Tess a konyhakövön ült, és arra várt, hogy a hang újra megszólaljon. Az elmúlt két hétben a legelképesztőbb híreket kapta telefonon. Az anyja létezett valahogy, valahol. Századjára vette végig a legutóbbi beszélgetést. – Tess, ne sírj, édesem! – Ez nem lehet igaz! – Itt vagyok, épen és egészségesen. Az anyja mindig ezt mondta, amikor hazatelefonált egy útról: egy szállodából, egy fürdőhelyről, de még akkor is, amikor csak a félórányira lakó rokonait ment el meglátogatni. „Itt vagyok, épen és egészségesen.” – Ez nem lehet! – Minden lehet. Az Úrral vagyok. Csak azt akartam mondani, hogy… – Mit, anya? Mit? – A mennyről akartam mesélni.

A vonal túlsó végén csend állt be. Tess úgy meredt a kagylóra, mintha egy emberi csontot tartana a kezében. Teljességgel ésszerűtlen volt. Tudta. De egy anya hangja olyan, mint senki másé, az ember felismeri minden dúdolásban és suttogásban, minden játékos gagyogásban és sikolyban. Kétség sem fért hozzá. Az anyja volt az. Tess felhúzta a térdét. Az első hívás óta ki sem mozdult, s kizárólag kekszet, gabonapelyhet, keményre főtt tojást evett, amit a házban talált. Nem ment dolgozni, nem vásárolt, még a postát se hozta be. Végigsimított hosszú, mosatlan, szőke haján. Bezárkózott a csodával? Mit fognak mondani az emberek? Nem érdekelte. Néhány szó a mennyből minden földi szót jelentéktelenné tett. *** Jack Sellers az íróasztalánál ült a vörös téglás épületben, amely a coldwateri rendőrség főhadiszállásául szolgált. A munkatársainak úgy tűnhetett, hogy jelentéseket gépel. De ő is a csörgésre várt. Ez volt élete legbizarrabb hete. Két hívás a halott fiától. Két beszélgetés, amelyekről azt gondolta, soha többé nem lesz része bennük. Még mindig nem mondta el a volt feleségének, Doreennak, Robbie anyjának. Szegény depressziós lett, és a fiuk nevének puszta említése is felzaklatta. Mit mondhatna neki? Hogy

Robbie, aki Afganisztánban meghalt, mégis él valahol? Hogy ott van az asztalán a mennybe vezető kapu? Vagy mit? Jacknek magának sem volt halvány fogalma sem róla, hová tegye ezt az egészet. Csupán annyit tudott, hogy ahányszor csak megszólalt a telefon, úgy kapott utána, mint valami párbajhős a pisztolya után. A második hívás, az elsőhöz hasonlóan, péntek délután futott be. Hallotta a sercegést és a fesztelen hangot, amely hol erősödött, hol elhalkult. – Én vagyok az, apa. – Robbie! – Jól vagyok. Itt nincsenek rossz napok. – Hol vagy? – Tudod, hol vagyok, apa. Ez káprázatos… Aztán egy kattanás. Jack felüvöltött. – Halló! Halló! Észrevette, hogy a többi tiszt rábámul. Becsukta az ajtót. Egy perccel később újra megcsörrent a telefon.

Megnézte a hívószámkijelzőt. Pont, mint az előbb: Ismeretlen szám. – Halló! – suttogta. – Mondd meg anyának, hogy ne sírjon… Ha tudnánk, mi vár ránk, sosem aggódnánk. *** Ha egyszer az embernek van egy testvére, akkor mindig van, még akkor is, ha már nem látja, és nem érintheti meg. Katherine Yellin hanyatt feküdt az ágyon, vörös haja szétterült a párnán. Karba fonta a karját, és a rózsaszínű kinyitható telefont szorította, amelyet hajdanán Diane használt. Samsung volt, a hátulján egy magas sarkú cipőt ábrázoló csillogó matrica, amely Diane divat iránti szenvedélyére emlékeztette. „Minden képzeletünket felülmúlja, Kath.” Diane mondta ezt, amikor másodjára telefonált. Ez a hívás is pénteken futott be, ahogy az első is, és ahogy a többiek hívásai is Coldwaterben. „Minden képzeletünket felülmúlja.” Katherine leginkább a többes számú megfogalmazásnak örült. A Yellin lányok között sajátos kötelék volt, mert a kisvárosi élet szűkös lehetőségei összehozzák a gyerekeket. Diane, aki két évvel volt idősebb, mindennap elvitte Katherine-t az iskolába, kitaposta

számára az utat a Tündérek cserkészcsapatba, pont addig kellett fogszabályzót hordania, amíg Katherine is kapott egyet, és visszautasította a felkéréseket az iskolai bálokon, amíg Katherine nem talált magának táncpartnert. Mindkettejüknek hosszú lába volt, erős válla, és nyaranta másfél kilométert is leúsztak a tóban. Mindketten a helyi középiskolába jártak. Együtt sírtak, amikor a szüleik meghaltak. Amikor Diane férjhez ment, Katherine volt a nyoszolyólánya, és három júniussal később szerepet cseréltek. Mind a kettejüknek két gyermeke született, Diane-nek lányai, Katherine-nek fiai. A házaik másfél kilométerre voltak egymástól. Még a válásuk is egy éven belül történt. Csak az egészségi állapotuk különbözött. Diane-t migrén kínozta, szívritmuszavar, magas vérnyomás, és ütőértágulat végzett vele negyvenhat évesen, túlontúl fiatalon. Katherine viszont egyetlen napot sem volt beteg életében. Évekig gyötörte emiatt a bűntudat. De most végre megértette… Diane-t – a drága kis Diane-t – okkal szólította el az úr. Kiválasztotta magának, hogy megmutassa, a hívekre az örökkévalóság vár. „Minden képzeletünket felülmúlja.” Katherine elmosolyodott. A rózsaszínű kinyitható telefonon keresztül, amelyet a mellére szorított, újra megtalálta a testvérét, a testvért, akit sosem lehet elveszíteni. És erről nem hallgathat.

Harmadik hét

Újra kell kezdened, szokták mondani. De az élet nem egy egyszerű társas játék. Ha elveszítjük egy szerettünket, nem lehet simán újrakezdeni. Nélküle kell folytatnunk. Sully felesége meghalt. Előtte hosszú ideig kómában volt. A kórház szerint a nyár első, viharos napján hunyt el. Sully még börtönben volt, kilenc hét választotta el a szabadulástól. Amikor tájékoztatták, az egész teste elzsibbadt. Olyan volt, mintha a Föld pusztulásáról értesítették volna, miközben ő a Holdon van. Megállás nélkül Giselle járt a fejében, noha minden egyes gondolatra az utolsó napjuk emlékének árnya vetült, az ütközés, a tűz, és ahogy minden megváltozott egyetlen pillanat alatt. Nem számított. Belevackolta magát Giselle szomorú emlékébe, mert csak így tarthatta a közelében. Az urnát egy polcra tette a kanapé mellé, amelyen a két hónap híján hétéves Jules aludt. Sully leült, belesüppedt a székbe. Még mindig szokta a szabadságot. Azt hihetné bárki, hogy tíz hónap börtönbüntetés után az ember dagonyázik a

szabadságban. De a test és a lélek hozzászokik az ottani viszonyokhoz, és még mindig akadtak olyan pillanatok, amikor Sully a falat bámulta, pont olyan kedvtelenül, mint egy rab. Emlékeztetnie kellett magát arra, hogy felállhat, és szabadon kimehet. Fogott egy cigarettát, és körülnézett ebben az olcsó, barátságtalan lakásban, amely egy lift nélküli ház második emeletén volt. Az ablak előtt fenyők csoportja állt, egy kis vízmosás mellettük a folyó felé csordogált. Emlékezett rá, hogy gyerekkorában békákat fogtak a partján. Sully azért tért vissza Coldwaterbe, mert a tárgyalása és bebörtönzése alatt a szülei gondoskodtak Julesról, és nem akarta többször felforgatni a fia életét, hiszen már így is épp elégszer megtette. Egyébként meg hová mehetne? A munkáját és az otthonát elveszítette. A pénzéből az ügyvédek forgatták ki. Figyelte, ahogy két mókus kergetőzik a fán, és azon viccelődött magában, hogy Giselle biztos szeretné ezt a lakást, eltekintve az elhelyezkedésétől, a méretétől, a tisztasági állapotától és a málló festéktől. *** Sully gondolatait kopogás szakította félbe. Kinézett a kukucskálón. Mark Ashton állt odakint, két bevásárlószatyorral a kezében.

Mark és Sully bajtársak voltak a haditengerészetnél, mindketten vadászpilóták. Sully az elítélése óta nem látta. – Szia! – mondta Mark, amikor kinyílt az ajtó. – Szia! – válaszolta Sully. – Szép hely. Már ha terrorista az ember. – Feljöttél Detroitból? – Ja. Beengedsz? Futólag, esetlenül megölelték egymást, majd Mark követte Sullyt a nagyszobába. Meglátta Julest a kanapén, és suttogóra fogta a hangját. – Alszik? – Ja. – Hoztam neki Oreo kekszet. Minden gyerek szereti az Oreót, nem? Mark letette a szatyrokat a kicsomagolatlan dobozok közé a konyhapultra. Megpillantott egy teli hamutartót és egy csomó poharat a mosogatóban, kis poharakat, amelyekbe alkoholt tölt az ember, nem vizet. – Aha… – mondta.

Most, hogy már nem voltak a kezében a szatyrok, Marknak nem volt mivel lekötnie magát. Sullyra nézett, Sullyra, a régi pilótatársára, akinek kisfiús kinézete azt a középiskolai futballcsillagot idézte, aki egykor volt, csak vékonyabb és idősebb kiadásban, ami főleg a szemén látszott. – Ebben a városban nőttél fel? – Most már tudod, miért léptem le. – Hogy boldogulsz? – kérdezte Mark, mire Sully vállat vont. – Nézd… Borzalmas… ami Giselle-lel történt… – Ja. – Sajnálom. – Ja. – Azt hittem, legalább a temetésre kiengednek. – A haditengerészetnél a szabály az szabály. – Jó kis szolgálat volt. – Hallom hírét. – Ami a többieket illeti… – Sully felpillantott. – A pokolba vele! – mondta Mark. – Az emberek tudják.

Tudják, hogy börtönbe kerültél, gondolta Sully, befejezve a befejezetlen mondatot. De azt nem tudják, megérdemelted-e. – Meg akartalak látogatni. – Nem akartam, hogy meglátogassanak. – A fiúknak nagyon furcsa volt. – Semmi baj. – Sully… – Spongyát rá! Jó? Már elmondtam, mi történt. Milliószor. De ők valami mást hittek. Történet vége. Sully a kezére bámult, és összekoccintotta az ökleit. – És mik a terveid? – kérdezte Mark. – Mire gondolsz? – Munka? – Miért kérded? – Ismerek itt egy srácot. A főiskolai szobatársam volt. Felhívtam. Sully abbahagyta az öklei összeütögetését.

– Felhívtad, mielőtt megbeszélted volna velem? – Pénzre lesz szükséged. Tud munkát adni. – Milyen munkát? – Értékesítői munkát. – Nem vagyok eladó. – Nem nehéz. Csak annyit kell tenned, hogy felkeresed az ügyfeleket, begyűjtöd a csekkeket, és jutalékot kapsz. – Milyen üzlet ez? – Hirdetésértékesítés. Egy újságnál. Sully hunyorgott. – Most csak hülyéskedsz, ugye? A lapokra gondolt, amelyek megírták az ügyét, aztán villámgyorsan le is vonták belőle a legegyszerűbb következtetéseket, majd újra és újra kinyomtatták egymás szavait, mígnem teljesen ellehetetlenítették őt, utána pedig rátértek a soron következő sztorira. Azóta gyűlölte az újságokat. Soha többé nem fizetett újságért, és nem is fog. – Akkor itt maradhatnál – javasolta Mark.

Sully a mosogatóhoz ment. Kiöblített egy poharat. Azt kívánta, bárcsak Mark elmenne, hogy azt tölthessen a pohárba, amit akar. – Add meg a számát, majd felhívom – mondta Sully, miközben jól tudta, hogy sosem fogja. *** Tess keresztbe tett lábbal ült a puha piros párnán, és kifelé bámult a ház előtt elterülő pázsitra, amelyet hetek óta nem nyírt le. Ebben a házban nőtt fel: emlékezett rá, hogy gyerekkorában a nyári reggeleken ugyanezen a helyen kucorgott, és az anyjának, Ruthnak nyafogott, aki a kártyaasztalnál ült, és az újságját olvasgatta, ritkán pillantva fel belőle. – Unatkozom – hajtogatta Tess. – Talán menj ki egy kicsit – morogta Ruth. – Semmit sem tudok csinálni. – Akkor csináld azt a semmit ott kint. – Bárcsak lenne egy húgom! – Sajnálom, nem segíthetek. – Segíthetnél, ha férjhez mennél. – Már voltam férjnél.

– Nincs mit csinálnom. – Olvass egy könyvet! – Már minden könyvet elolvastam. – Akkor kezdd őket elölről! Ez az évődő stílus kísérte végig Tess kamaszkorát, középiskolai éveit és felnőttkorát, egészen Ruth életének utolsó esztendejéig, amikor az Alzheimer-kór megfosztotta őt a szavaktól, végül pedig a vágytól is, hogy egyáltalán beszéljen. Ruth az utolsó hónapjait dermedt csendben töltötte, félrebillentett fejjel meredt a lányára, ahogy egy gyerek bámul egy legyet. De most valahogy újra beszélhettek, mintha a halál csupán egy repülőút lenne, amelyre Ruth jegyet váltott, de utóbb kiderült, hogy lekéste a járatot. Egy órával ezelőtt Tess ismét kapott egy megmagyarázhatatlan hívást. – Én vagyok az, Tess. – Te jó ég, anya! Még mindig nem tudom elhinni! – Pedig hányszor mondtam, hogy megtalálom a módját! Tess a könnyein át mosolygott, amikor felidézte, hogy az anyja, az egészséges étkezés megszállottja azzal

viccelődött, hogy halálában is ellenőrizni fogja, Tess beveszi-e a vitaminjait. – Nagybeteg voltál, anya. – De itt nincs fájdalom. – Annyit szenvedtél… – Figyelj rám, édesem! – Itt vagyok. Figyelek. – A fájdalom, amelyet életedben elszenvedsz, nem igazán árthat neked… az igazi valódnak… Annyival ragyogóbb vagy, mint hinnéd. Tessnek áldott nyugalmat hoztak a szavak. „Annyival ragyogóbb vagy, mint hinnéd.” A kezében tartott fényképre nézett, az utolsó közös képükre, amely az anyja nyolcvanharmadik születésnapján készült. Látni lehetett rajta, mekkora árat követelt a betegség. Az arca beesett volt, a tekintete üres, a karamellszínű pulóver lógott csontvázszerű alakján. – Hogy lehetséges ez, anya? Ugye, nem telefonon beszélsz? – Nem. – De akkor hogyan?

– Történt valami, Tess. Van egy rés. – Rés? – Egyelőre. – És meddig lesz? – Hosszú szünet állt be. – Anya? Meddig tart ez még? – Nem sokáig. *** Csodák mindennap történnek szépen csendben: egy műtőben, a viharos tengeren, egy idegen hirtelen feltűnésében az országút szélén. De csak ritkán figyelünk fel rájuk. Senki sem jegyzi fel őket. Azonban olykor-olykor egy csoda az egész világon kihirdettetik. És amikor erre sor kerül, a dolgok megváltoznak. Tess Rafferty és Jack Sellers titokban tartották a telefonhívásokat, Katherine Yellin viszont nem. „Hirdesd a jó hírt az egész emberiségnek!” Ezt mondja az evangélium. Vasárnap reggel, huszonhárom nappal az első titokzatos coldwateri telefonhívás után, Warren tiszteltes a Remény gyümölcse templom gyülekezete előtt állt, és a Bibliát lapozgatta, miközben fogalma sem

volt róla, hogy megváltozik.

itt

minden

nemsokára

örökre

– Olvassuk el együtt Máté könyvének tizenegyedik fejezetéből a huszonnyolcadik verset! – mondta hunyorogva. A betűket alig látta, és a keze reszketett az öregségtől. A zsoltárra gondolt:

Vénségemig és megőszülésemig se hagyj el engem…

– Elnézést! A fejek a hang irányába fordultak. Warren átkukucskált a szemüvege fölött. Katherine állt fel az ötödik sorban. Karimás fekete kalapot és levendulaszínű ruhát viselt. A kezében egy darab papírt szorongatott. – Bocsásson meg, tiszteletes úr. Az Úr késztet rá, hogy megszólaljak. Warren nyelt egyet. Félt, hogy mi következik most.

– Kérlek, ülj le, Katherine… – De ez fontos, tiszteletes úr. – Ne most… – Tanúja voltam egy csodának. A padok között halk sóhaj futott végig. – Katherine, az Úr velünk van, de bejelenteni egy csodát… – Három hete történt. – …nagyon komoly dolog. – Felhívott telefonon… – Kénytelen vagyok ragaszkodni hozzá, hogy… – …a halott nővérem. Az emberek levegő után kapkodtak. Katherine-nek sikerült magára vonnia a figyelmüket. A templomra olyan csend borult, hogy hallani lehetett, ahogy a nő széthajtogatja a papírlapot. – Diane volt az. Sokan közületek ismerték. Két éve halt meg, de a lelke odafent van a mennyben. Ő maga mondta!

Warren iparkodott legyőzni a remegését. Elvesztette az irányítást a szószéken, ami megbocsáthatatlan. – Először pénteken beszéltünk – folytatta Katherine a felolvasást, miközben a kézfejével letörölte a könnyeit. – Délelőtt tíz óra negyvenegy perckor. A következő pénteken meg tizenegy óra tizennégykor, és múlt pénteken este hét óra után két perccel. Bemondtam a nevemet… ő meg azt felelte: „Kath, itt az idő, hogy elmondd mindenkinek. Várlak. Mindannyian várunk.” – A templom hátsó sorai felé fordult: – „Mindannyian várunk.” A gyülekezet morajlott. Warren a szószékről figyelte, ahogy mocorognak a padjaikban, mintha a szél fújná őket. Tenyerével megkopogtatta a szószéket. – Kénytelen vagyok közbeszólni. – Újabb kopogás. – Kérlek benneteket! – Kopogás, kopogás. – Minden tiszteletem a gyülekezetünk tagjáé, de nem tudhatjuk, hogy tényleg megtörtént-e… – Megtörtént, tiszteletes úr! A templom végében új hang harsant. Mély és kásás volt, s minden fej a magas, testes férfi felé fordult, aki barna dzsekit viselt, és most a padra támaszkodva felállt. Elias Rowe volt az, egy régi afroamerikai gyülekezeti tag, aki építési vállalkozást vezetett. Senki

sem emlékezett rá, hogy valaha is hallotta volna tömeg előtt beszélni, egészen mostanáig. A szeme parázslott. Amikor újra megszólalt, a hangja csaknem áhítatos volt. – Én is kaptam egy hívást – mondta.

Negyedik hét

Senki sem tudja biztosan, ki találta fel a telefont. Noha az Egyesült Államokban a szabadalom a skót születésű Alexander Graham Bellé, sokan hiszik, hogy úgy lopta egy amerikai feltalálótól, akit Elisha Graynek hívtak. Mások úgy vélekednek, hogy egy Manzetti nevű olaszt vagy egy Bourseul nevű franciát vagy egy Reis nevű németet vagy egy másik olaszt, Meuccit illeti a dicsőség. Amit azonban kevesen vitatnak, az az, hogy ezek az emberek mind a tizenkilencedik század derekán dolgoztak a hanghullámok egyik helyről a másikra történő közvetítésén. Az első telefonon folytatott beszélgetés során, amely Bell és a másik szobában tartózkodó Thomas Watson között zajlott le, elhangzott az alábbi mondat: „Gyere ide, látni akarlak!”

Az azóta lebonyolított számtalan telefonbeszélgetés során gyakran jött a szánkra ugyanez a mondat. „Gyere ide, látni akarlak!” Türelmetlen szerelmesek. Távol lévő barátok. Nagyszülők, akik az unokájukkal csevegtek. „Gyere ide, látni akarlak!” Sully is ezt mondta, amikor utoljára beszélt Giselle-lel. Hajnali hatkor felébresztette őt a Washington Szállodában egy idősebb tiszt, Blake Pearson – akinek egy F/A–18 Hornettel kellett volna visszatérnie a nyugati partra –, azzal, hogy megbetegedett. Beugrana-e helyette, kérdezte. Megállhat Ohióban, ha akar, hogy néhány órát Giselle-lel töltsön – Giselle és Jules az asszony szüleit látogatták meg –, aztán továbbmegy. Sully azonnal beleegyezett. Ezzel megtörheti a még hátralévő kéthetes szolgálatát. És a váratlan családi látogatás megéri a többórás repüléssel járó fáradságot. – Holnap jössz? – kérdezte Giselle álmosan, amikor Sully felhívta a hírrel. – Ja. Úgy négy óra múlva. – Tényleg idejössz? – Hát persze. Látni akarlak. Ha tudta volna, mi történik aznap, mindent máshogy csinált volna, sosem szállt volna fel, sosem beszélt volna Blake-kel, még csak fel sem kelt volna. Ehelyett

azonban a Giselle-lel folytatott utolsó beszélgetésük úgy ért véget, ahogy a világ első hívása: – Én is látni akarlak – mondta a nő. *** Sully ezen gondolkodott, miközben elfordította az apja kilencéves, többnyire a garázsban álló Buick Regaljában a slusszkulcsot. Ez volt az utolsó alkalom, hogy repült. Az utolsó alkalom, hogy repülőteret látott. Az utolsó alkalom, hogy hallotta a felesége hangját. „Én is látni akarlak.” Kigördült a szülei kocsifelhajtóján, és a Lake Streeten, a város fő ütőerén haladt, elment a bank, a posta, a pékség és az étterem mellett. A járdák üresek voltak. Egy boltos az üzlete ajtajában állt, a kezében seprű. Coldwaternek csak pár ezer állandó lakosa volt. A nyárra idelátogató turisták, akik a tóban horgásztak, már elmentek. A fagylaltos standján a Zárva tábla lógott. A legtöbb észak-michigani város egykettőre lehúzta a rolókat, ha jött az ősz, mintha téli álomra készülődnének. Nem a legjobb időszak a munkakereséshez, gondolta Sully. ***

Amy Penn valami nagy dologban reménykedett. Amikor a tévécsatorna megkérdezte, dolgozna-e néhány hétköznapon, azt gondolta, igen: bármi, ami kirántja a hétvégi hírek mocsarából, jó, legyen az politika, vagy talán valami még jobb, mondjuk, egy bírósági tárgyalás. Harmincegy éves volt, már nem csitri (habár a barátai azt mondták, huszonötnek is elmenne), és ahhoz, hogy jobb munkája lehessen, nagy sztorik kellettek. De hétvégente nehéz volt nagy sztorikat találni Alpena megyében, mert a hétvégéket jobbára focimeccseknek, jótékonysági eseményeknek és különféle gyümölcsfesztiváloknak tartották fenn. – Ez lehet a nagy áttörés – mondta izgatottan vőlegényének, az építész Ricknek. Ez csütörtök este történt. Azonban péntek délelőtt, miután korán kelt, felvett egy zöldessárga kosztümöt, beszárította oldalt elválasztott gesztenyebarna frufruját, feltett egy szolid sminket és egy feltűnő rúzst, egyszer csak a tévétársaság egy ablaktalan irodájában találta magát, amint egy olyan sztorit hallgat, amely mintha egyenesen a hétvégi anyagból származott volna. – Van egy nő Coldwaterben, aki azt állítja, hogy felhívta a halott nővére – mondta Phil Boyd, a csatorna hírigazgatója. – Tényleg? – kérdezte Amy. Mert mit lehet erre mondani?

A pocakos Philre nézett, akinek ápolatlan vörhenyes szakálla egy vikingre emlékeztette, és azon tűnődött, vajon komolyan gondolja-e, mármint a sztorit, bár a szakáll is hasonló kérdéseket vetett fel. – Hol van az a Coldwater? – kérdezte. – Úgy százötven kilométerre, nyugatra. – És honnan tudunk a hívásokról? – Bejelentette a templomban. – És mit szóltak az emberek? – Ezt kell kiderítened. – Vagyis készítsek interjút a nővel. Phil felvonta a szemöldökét. – Kezdetnek. – És mi van, ha simán csak bolond? – Vedd fel az interjút! Amy a körmeire nézett. Kifejezetten erre a találkozóra csinálta meg őket. – Ugye, te is tudod, hogy ez nem igaz, Phil?

– Ahogy a Loch Ness-i szörny sem. Mégis mennyi sztorit írtak már róla! – Rendben, jó… De… mi van, ha csak időpocsékolás? – Nem az – felelte Phil. Amy akkor gondolta végig, mire is célzott, amikor már kiment. Nem időpocsékolás, mert téged küldünk. Nem olyasvalakit, aki fontos. *** Amit Phil nem fedett fel, és amit Amynek eszébe se jutott megkérdezni, az az volt, hogyan szerzett tudomást a 9-es csatorna hírműsora egy ilyen távol történt eseményről. Egy levél útján, amely titokzatos körülmények között került Phil asztalára. Nem írták alá, és nem szerepelt rajta feladó. Gépelték. Dupla sorközzel. Csak ennyi állt benne: Egy nőt kiválasztottak. A mennyország ajándéka a földnek. Ez lesz a világ legnagyobb sztorija. Coldwater, Michigan. Kérdezze Isten emberét! Egy hívással meggyőződhet mindenről. Hírigazgatóként Phil már hozzászokott az eszement levelekhez. Többnyire ügyet sem vetett rájuk. De Alpena megye nem az a piac volt, ahol az ember csak úgy félresöpri a „világ legnagyobb sztoriját”, legalábbis

azt nem, amelyik feltornázza a nézettséget, amitől Phil munkája függött. Szóval kerített egy listát a coldwateri templomokról, és telefonált párat. Az első két hívással csupán a hangpostát érte el, de harmadik próbálkozásra a Remény gyümölcse baptista templom titkárnője vette fel, és Phil Boyd – „Kérdezze Isten emberét!” – a papot kérte. – Honnan tud lelkipásztor.

róla?

–

tudakolta

a

meglepett

*** Manapság bárhol utolérhetik az embert telefonon. Vonaton, autóban, a készülék ott csörög a nadrágzsebben. A városokat, falvakat, sőt még a beduinok sátrait is lefedik a hálózatok, és a világ legeldugottabb helyein élők is a fülükre szoríthatnak egy mobileszközt, és beszélhetnek rajta. De mi van, ha az ember nem akarja, hogy elérjék? Elias Rowe lemászott a létráról, és fogta a csipeszes írótábláját. A hideg idő miatt hamarosan kizárólag bent tud majd dolgozni, és ez a lakásfelújítás azon kevés munkáinak egyike, amelyekből télen is számíthat pénzre. – Hétfőn kezdhetjük is a gipszkartonozást – mondta.

A háztulajdonos, egy Josie nevű nő megrázta a fejét. – Itt lesz a család egész hétvégén. Csak hétfőn mennek el. – Akkor kedden. Hívom a gipszkartonosokat. Elias fogta a mobilját. Észrevette, hogy Josie bámulja. – Elias, tényleg fel…? Tudja. – Nem, nem tudom, Josie. Ekkor a telefon rezegni kezdett. Egymásra pillantottak. Elias elfordult, és előregörnyedt, ahogy felvette a telefont. Halkan beszélt. – Halló! Miért hívogat? Hagyja abba! Akárki is maga, ne hívjon többé! Olyan erősen nyomta meg a hívásmegszakító gombot, hogy a készülék kirepült a kezéből, és végigcsúszott a padlón. Josie a férfi hatalmas kezét nézte. Reszketett. *** Coldwater városának öt temploma volt: katolikus, metodista, baptista, presbiteriánus és egy felekezethez nem tartozó is. Warren tiszteletes életében még nem volt példa arra, hogy mind az öt pap összegyűljön.

Egészen mostanáig. Ha Katherine Yellin nem áll fel azon a vasárnap délelőttön a templomban, a Coldwaterben történtek ugyanúgy zajlottak volna, mint annyi más csoda: titokban és suttogások közepette. De miután nyilvánosságra kerül, a csoda változást hoz. Az emberek beszéltek, főleg a templomjárók. Ezért az öt pap összegyűlt Warren irodájában, és Pulte asszony, a templom titkárnője kávét töltött mindnyájuknak. Warren az arcokat tanulmányozta. Ő volt a korelnök, legalább tizenöt évvel idősebb volt a többieknél. – Meg tudná mondani, tiszteletes úr – kezdte a katolikus pap, a jellegzetes papi gallért viselő William Carroll atya –, hányan vettek részt az istentiszteleten azon a vasárnapon? – Talán százan – felelte Warren. – És hányan hallották a nő bizonyságtételét? – Mindnyájan. – És úgy tűnt, hisznek neki? – Igen. – Hajlamos hallucinációkra?

– Nem. – Szed gyógyszert? – Nem hinném. – Akkor tényleg megtörtént? Kapott telefonhívásokat? Warren a fejét rázta. – Fogalmam sincs. A metodista lelkész előrehajolt. – Ezen a héten heten is felkerestek, és mind azt kérdezték, hogy fel lehet-e venni a kapcsolatot a mennyországgal. – Az én gyülekezetem – tette hozzá a presbiteriánus lelkész – azt kérdezi, miért Warren gyülekezetében történt a dolog, miért nem a miénkben. – Ezt nálunk is felvetették. Warren körülnézett az asztal körül, és látta, hogy mindegyik pap felemelte a kezét. – És azt mondja, az egyik tévécsatorna ideküld egy embert a jövő héten? – kérdezte Carroll atya. – Igen, ezt mondták – válaszolta Warren.

– Nos… – Carroll atya összetette a két kezét. – A kérdés az, mitévők legyünk. *** Annál, hogy az ember a háta mögött hagy egy kisvárost, csak egy rémisztőbb dolog van: ha soha nem hagyja el. Ezt mondta egyszer Sully Giselle-nek, amikor azt igyekezett megmagyarázni neki, miért egy másik államban járt főiskolára. Akkoriban azt hitte, sosem fog visszatérni. De most itt volt, Coldwaterben. És péntek este, miután átvitte Julest a szüleihez, elment a Pickles nevű bárba, arra a helyre, ahová egykor a középiskolai haverjaival próbáltak belógni. Egy sarokban ült le, és whiskyt rendelt, kísérőnek meg sört, aztán még egyet és még egyet. Amikor már eleget ivott, fizetett, és kisétált az ajtón. Az elmúlt három napot munkakereséssel töltötte. De semmi. Jövő héten megpróbálja a közeli városokban. Becipzárazta a dzsekijét, sétált néhány utcányit, elment jó pár zsák száraz falevél mellett, amelyek arra vártak, hogy begyűjtsék őket. A távolban fényeket látott. Emberek hangját hallotta. Mivel még nem akart hazamenni, arrafelé sétált, amíg el nem érte az iskola amerikaifoci-pályáját. A régi csapata – a Coldwateri Sólymok – a vörös-fehér színű mezében játszott. Úgy festett, nem volt valami jó idényük. A lelátók háromnegyede üres volt, a nézőket

jobbára családtagok tették ki, a gyerekek a lépcsőkön rohangáltak, a szülők távcsővel igyekeztek megkeresni a fiukat a rakás közepén. Tizenévesen Sully is focizott. A Sólymok akkoriban sem voltak jobbak. A coldwateri kisebb volt, mint a többi környékbeli iskola, s csak nagy nehezen tudott egy csapatot kiállítani. A lelátók felé lépdelt. Felnézett az eredménykijelzőre. Negyedik negyed, a Coldwater négygólos hátrányban. A dzseki zsebébe süllyesztette a kezét, és a játékot nézte. – Harding! – kiáltotta valaki. Sully megdermedt. Az alkohol eltompította az érzékeit, megfeledkezett róla, hogy a régi iskolájában valaki felismerheti, hiába van már húsz éve annak, hogy idejárt. Megpróbálta feltűnés nélkül végigpásztázni a tömeget. Talán csak képzelte az egészet. Visszafordult a pálya felé. – Geronimo! – kiáltotta valaki más nevetve. Sully nyelt egyet. Ezúttal nem fordult meg. Talán egy percig tökéletes mozdulatlanságban állt. Aztán elsétált.

Ötödik hét Tűzoltóautó dübörgött végig a Cuthbert Roadon, a vörös fények szétfröccsentek az októberi éjszakai égen. A coldwateri önkéntesek egyes számú egysége megkezdte harcát a lángok ellen, amelyek a háromszobás, vajszínű, piros fazsalus Rafferty-ház felső szintjéről csaptak ki. Mire Jack megállt a járőrkocsival, már kézben tartották a dolgokat. Leszámítva a sikoltozó nőt. Hosszú, hullámos, szőke haja volt, citromsárga pulóvert viselt, és Jack két embere igyekezett lefogni a pázsiton. Ray és Dyson vesztésre álltak a csatában, mivel a nő cséphadaróként kapálózott. A zubogó vizet túlkiabálva ordítoztak vele: – Nem biztonságos, hölgyem! – Vissza kell mennem! – De nem mehet! Jack odalépett. A nő karcsú volt, és vonzó, a harmincas éveiben járhatott. És tombolt a dühtől. – Eresszenek! – Hölgyem, a rendőrfőnök vagyok. Mi a…?

– Kérem! – emelte felé a fejét a nő, a szeme vadul villogott. – Nincs idő! Lehet, hogy mindjárt elég! A hangja olyan éles volt, hogy még Jack is hátrahőkölt, pedig őszintén úgy gondolta, hogy már mindenféle reakciót látott tűzeseteknél: embereket, akik a nedves füvön zokogtak, vagy állati üvöltést hallattak, s a tűzoltókat átkozták, amiért a vízzel tönkretették a házukat, mintha a tűz csak úgy elaludhatna magától. – Be kell mennem, be kell mennem – kántálta a nő hisztérikusan, miközben próbált kiszabadulni Dyson szorításából. – Mi a neve, hölgyem? – kérdezte Jack. – Tess. Eresszen el! – Tess, nem ér annyit, hogy kockáztassa… – De igen! – Miért, mi van odabent? – Úgysem fogja elhinni! – Tegyen egy próbát. A nő kifújta a levegőt, és lehorgasztotta a fejét. – A telefonom – mondta ki végül. – Szükségem van rá. Csak azon tud hívni a…

Elcsuklott a hangja. Ray és Dyson összepillantott, a szemüket forgatták. Jack néma maradt. Egy pillanatig meg sem moccant. Végül odaintett a két emberének. – Majd én intézem – mondta, és a másik két rendőr örült, hogy Jackre hagyhatja az őrjöngő nőt. Amikor elmentek, Jack a nő vállára tette a kezét, és egyenesen a halványkék szemébe nézett, miközben próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy még ilyen zaklatottan is milyen szép. – Hol van az a telefon? – kérdezte. *** Jack addigra már négyszer beszélt a halott fiával. Minden hívás pénteken érkezett, a rendőrőrsön lévő irodájába; ő kétrét görnyedve szólt bele a telefonba, a kagylót görcsösen a füléhez szorítva. A döbbenetet, amit az okozott, hogy Robbie hangját hallja, felváltotta az öröm és a várakozás, s Jack minden egyes beszélgetéssel kíváncsibb lett a helyre, ahol a fia van. – Káprázatos, apa! – Hogy néz ki? – Nem látod a dolgokat… Bennük vagy.

– Ezt meg hogy érted? – Mint gyerekkoromban… Annyira király! Robbie nevetett, és Jack kis híján könnyekre fakadt. A fia nevetése. Olyan rég hallotta utoljára! – Nem értem, fiam. Mesélj még! – Szeretet, apa. Minden körülöttem… szeretet… A hívás hirtelen megszakadt – mindegyik nagyon rövid volt –, és Jack egy órán át ült az íróasztalánál, hátha újra megszólal a telefon. Aztán hazahajtott, az öröm hullámai öntötték el, amelyet kimerültség követett. Tudta, hogy meg kellene osztania Doreennal, de akár még másokkal is. Csak hát, az hogy venné ki magát? Egy kisváros rendőrfőnöke azt mondja az embereknek, hogy a túlvilággal beszélget? Mellesleg a menny megpillantása mindig együtt jár a félelemmel, hogy elveszítjük, mint amikor egy kisgyerek zár a markába egy pillangót. Jack ekkor még azt hitte, ő az egyetlen, akivel kapcsolatot létesítettek. Azonban most, ahogy a lángokban álló ház felé lépdelt, a sikoltozó nőn és a telefonjához való ragaszkodásán gondolkodott, s azon tépelődött, hogy talán nincs egyedül. ***

Öröm és bánat választja ketté a vizet… Ez a dalszöveg járt Sully fejében, ahogy buborékokat fújt a fiára a fürdőkádban. A fürdőszoba pont olyan elavult volt, mint a lakás többi része, apró kör alakú üvegmozaik csempével és avokádózöld falakkal. A tükör a földön állt, arra várva, hogy Sully feltegye. – Nem akarok hajat mosni, apa! – Miért? – Mert mindig a szemembe megy az a valami. – Előbb-utóbb úgyis meg kell mosnod. – Anyu mindig megengedte, hogy kihagyjam. – Mindig? – Néha. – Jó, ma kihagyhatod. – Ez az! Sully kipukkasztott egy buborékot. Giselle-re gondolt, ahogy a csecsemő Julest fürdette, ahogy megtörölte, és ahogy a kapucnis plüssköntösbe bugyolálta. Minden pillanatban, minden porcikájában érezte, mennyire hiányzik neki. – Apu?

– Hm? – Elköszöntél a géptől? – A géptől? – Mielőtt kiugrottál. – Nem ugrottam ki. Katapultáltam. – Mi a különbség? – Egyszerűen csak más, ennyi. Megpillantotta a képmását a tükörben: kócos haj, véreres szem, borostás áll. Egy újabb hetet töltött munkakereséssel a szomszédos városokban, Moss Hillben és Dunmore-ban. Nem kecsegtették túl sok jóval. A rossz gazdasági helyzet, mondták. És mivel a fatelep bezárt… Munkát kellett találnia. Tizenegy évig szolgált a haditengerészetnél, egy évet tartalékosként, és tíz hónapot börtönben töltött. Minden űrlapon rákérdeztek a büntetett előéletre. Arra gondolt, aki a focipályán kiabált. „Geronimo!” Talán csak képzelte az egészet. Végtére is részeg volt. – Nem hiányzik a géped, apu?

– Hm? – Nem hiányzik a géped? – A dolgok nem hiányoznak, Jules. Csak az emberek. Jules a térdére nézett, amely kiállt a vízből. – Szóval nem köszöntél el. – Nem tudtam. – Hogyhogy? – Túl gyorsan történt. Így. – Sully kivette a kezét a kádból, és csettintett egyet a szappanos ujjaival. Nézte, ahogy a buborékok ereszkednek. A férj szereti a feleségét. A fiú szereti az anyját. Öröm és bánat választja ketté a vizet… *** A kisvárosokat tábla jelzi. A szavak egyszerűek, akár a mesék címei – Isten hozta Haberville-ben!, Üdvözöljük Clawsonban! –, de ahogy az ember elhalad a táblák mellett, belekerül a mesébe, és minden, amit tesz, a történet részévé válik. Amy Penn elhajtott a Coldwater város – Alapítva 1898ban feliratú tábla mellett, és sejtelme sem volt róla, hogy az elkövetkező hetekben mennyire meg fogja

változtatni ezt a helyet. Csak annyit tudott, hogy az elvitelre vett kávéja rég elfogyott, a rádió recsegett, és már közel két órája úton volt Alpenából. Az az érzése támadt, hogy minden zsugorodik körülötte, a négy sávból egy lesz, a piros lámpákat villogó sárga jelzés váltja fel, a felüljárók hirdetőtáblái fatáblákká változnak az elhagyatott földeken. Amy azon morfondírozott, vajon miért épp egy ilyen kietlen helyen vették fel a mennyben lakozó lelkek a kapcsolatot a földdel. Aztán a kísértetházakra gondolt. Azok sem a városokban vannak, nem? Mindig valami hátborzongató magányos helyen, többnyire egy dombon. Felemelte az iPhone-ját, és csinált egy pillanatképet Coldwaterről, hogy feltérképezze, hol állítsa fel a kameráját. Volt egy alacsony téglafallal körülvett temető. Egy egygarázsos tűzoltóság. Egy könyvtár. Néhány bedeszkázott ablakú bolt a Lake Streeten, míg mások minden ésszerűség nélkül úgy döntöttek, kitartanak: piac, hobbibolt, lakatosműhely, könyvesbolt, bank, egy vidéki ház a verandáján a táblával: Ügyvéd. Többnyire lakóházak mellett vitt az útja, régi lakóházak mellett, amelyek sajátos Cape Cod vagy ranch stílusban épültek, keskeny aszfaltozott felhajtóval, apró bokrok szegélyezte úttal a bejárat felé. Katherine Yellin házát kereste, akit már felhívott telefonon (elmentette a számát), és aki elég izgatottnak tűnt, amikor megadta a címét. Guningham Road 24755. Mennyire hétköznapi cím egy csodához képest! – gondolta Amy. Persze, hol

itt csoda? Elpocsékolt idő az egész… Tedd meg, ami tőled telik. Légy profi! Befordult az utcába a kocsival, amelynek oldalán a 9-es csatorna felirat ékeskedett, és észrevételezte, hogy nem minden házon van szám. – Remek! – motyogta bosszúsan. – Hogy a csudába fogom így megtalálni? De, mint kiderült, nem volt oka aggodalomra. Amikor a házhoz ért, Katherine a verandán állt, és integetett. *** A hűség, azt mondják, többet ér, mint a hit, mert a hit az, amikor átengedjük valaki másnak a gondolkodást. Warren tiszteletes hűsége szilárd volt, viszont a hite, nos, az más tészta. Pedig a Remény gyümölcse templomot sokan látogatták, és a gyülekezetben tombolt az erő. Ahelyett, hogy a hívek leszegett fejjel imádkoztak volna munkáért, szakadatlanul megbocsátást kerestek, és jobb magaviseletet fogadtak. Katherine bejelentése a mennyei kapcsolatról nagy hatással volt rájuk. Warrent mégis gondok gyötörték. Beszélt azzal a férfival az alpenai tévétől (Milyen gyorsan terjednek a hírek!), de amikor a fickó azt kérte tőle, hogy magyarázza meg a jelenséget, adós maradt a válasszal. Miért biztosítana az Úr a gyülekezete két tagjának kapcsolatot a túlvilággal? És miért pont annak a kettőnek? És miért most?

Levette az olvasószemüvegét, megdörzsölte a halántékát, és vékony szálú, ősz hajába túrt az ujjaival. Az arca petyhüdt volt, akár egy öreg kopó pofája. Úgy tűnt, az orra és a füle egyre nagyobbra nő az évekkel. A létezésért folytatott harc napjait rég maga mögött hagyta, még a hittudományi tanulmányai idejében. Most, nyolcvankét évesen a keze már ahhoz is túlságosan remegett, hogy lapozni tudjon egy könyvben. A héten behívta Katherine-t az irodájába. Szólt neki az alpenai tévé érdeklődéséről. Óvatosságra intette. – És mi van Elias Rowe-val? – kérdezte a nő. – Nem hallottam róla az istentisztelet óta. Katherine csaknem vidámnak tűnt. – A Remény gyümölcse nem véletlenül választatott ki, tiszteletes úr. – Felállt. – És ha egy templom kiválasztatik, papjának a hálaadók élére kell állnia, ahelyett hogy visszafogja őket, nem gondolja? A tiszteletes figyelte, ahogy a nő felveszi a kesztyűjét. Az előbbi megnyilatkozása inkább hangzott fenyegetésnek, mint kérdésnek. *** Aznap este Elias megállt Frieda étterménél, az egyetlennél Coldwaterben, amely kilenc után is nyitva

tartott. Beült a sarokban álló bokszba, és rendelt egy tányér marhahúslevest. A hely csaknem üres volt. Örült neki. Nem akarta, hogy bárki kérdésekkel ostromolja. Attól a pillanattól kezdve, hogy felállt a templomban, és megtette azt az egyszerű bejelentést – „Én is kaptam egy hívást” –, menekülő embernek érezte magát. Pedig csupán annyit akart mondani, hogy Katherine nem eszelős. Hiszen őt is felhívták odaátról – már ötször –, és úgy tűnt, ezt bűn lenne elhallgatni. De nem volt elragadtatva a hívásoktól. Nem egy elhunyt szerettétől érkeztek, hanem egy korábbi elkeseredett munkásától, akit Nick Josephnek hívtak. Tetőfedőként dolgozott Eliasszal tíz éven át. Nick nem vetette meg az italt és a tivornyázást, és egyik kifogással a másik után állt elő, hogy kimagyarázza a késését meg a csapnivaló teljesítményét. Gyakran ment munkába félig részegen, mire Elias fizetség nélkül hazazavarta. Egy nap Nick teljesen nyilvánvalóan alkoholos befolyásoltság alatt érkezett munkába. Heves szóváltásba keveredett a tetőn, majd mérgében megpördült, és leesett. Eltörte a karját, és megsérült a háta. Amikor Elias értesült a dologról, inkább dühöt, mint részvétet érzett. Kiadta az utasítást, hogy teszteljék le Nick véralkoholszintjét, jóllehet a fickó vadul üvöltözött, hogy ne hívjanak senkit. Jöttek a mentők. Megcsinálták a vérvizsgálatot. Nick lebukott. Ennek eredményeképpen aztán elesett a szociális juttatásoktól.

Nick soha többé nem dolgozott. Hol kiengedték a kórházból, hol visszavitték, és persze állandó pénzzavarban volt. Egy évvel a baleset után Nicket holtan találták a pincéjében; kétségtelenül szívelégtelenség végzett vele. Ez tizennyolc hónapja történt. És most hirtelen felhívta Eliast. – Miért tetted? – kérdezte rögtön az első hívásakor. – Ki az? – kérdezett vissza Elias. – Nick. Emlékszel rám? Elias reszketve tette le a telefont. Megnézte a kijelzőt, de nem látott mást, csak azt a két szót: Ismeretlen szám. Egy héttel később újra csörgött a telefonja, az ügyfele, Josie füle hallatára. – Segítségre volt szükségem. Miért nem segítettél? Isten megbocsátott nekem. Te miért nem bocsátottál meg?

– Hagyja abba! Akárki is maga, ne hívjon többé! – ordította Elias, majd kinyomta a hívást, és elejtette a készüléket. Miért történik ez vele? Miért pont vele? És miért most? A pincérnő kihozta a levesét, és Elias lenyelt néhány kanállal belőle, erőnek erejével, mert már hetek óta nem volt étvágya. Megváltoztatja a számát. Titkosíttatja. Ha ezek a hívások tényleg Isten jelei, ő már megtette a magáét. Elismerte őket. Nem várt többet ettől a csodától.

Hatodik hét Két évvel a telefon feltalálása előtt Alexander Graham Bell beleüvöltött egy halott ember fülébe. Bell munkatársa, egy sebész eltávolította az elhunyt fülét, a dobhártyáját, valamint az ahhoz kapcsolódó apró csontocskákat, így a fiatal Bell, aki akkoriban siketeket tanított a hangzó beszédre, tanulmányozhatta, hogyan továbbítja a dobhártya a hangokat. Rögzített hozzá egy szalmaszálat, amelynek

a másik végére egy füstös üvegdarabot tett, és egy tölcsért nyomott a dobhártyára. Amikor Bell belekiabált a tölcsérbe, a dobhártya rezegni kezdett, megmozgatta a szalmaszálat, amely jeleket karcolt a füstös üveglapra. Bell eredetileg abban reménykedett, hogy a jelek segíthetnek a siket tanítványainak – közöttük a későbbi feleségének, egy Mabel Hubbard nevű fiatal nőnek – megtanulni beszélni. De ekkor észrevett valami nagyobb horderejű dolgot. Ha a hang a rezgés révén elektromos áramot tud indukálni, úgy, ahogy a szalmaszálat is megrezgette, akkor a szavak olyan messzeségbe juthatnak el, mint az áram. Csak egy mesterséges dobhártyára van szükség a másik oldalon. Egy halott koponyája adta ezt a briliáns ötletet. A halott tehát már része volt a telefonnak, két évvel azelőtt, hogy bárki is látott volna ilyet. *** Az őszi levelek korán lehullottak Észak-Michiganben, és október közepére már csupaszok voltak a fák. Ettől Coldwater utcáit kísérteties üresség árasztotta el, mintha valami hatalmas erő kiszippantott volna belőlük mindent, és csak kongó űrt hagyott volna hátra a városban. De ez nem tartott sokáig.

Néhány nappal azelőtt, hogy az egész világ értesült a coldwateri csodáról, Jack Sellers, a rendőrtiszt frissen borotválkozva, ropogós kék ingben, hátrafésült hajjal Tess Rafferty kiégett konyhájában állt. Nézte, ahogy a nő egy nagy kanál kávéport kever a csordultig töltött csészéjébe. – Koffein minden mennyiségben – mondta a nő. – Próbálok ébren maradni, hátha későn hív. Jack bólintott. Körülnézett. A tűz valamelyest megkímélte az alsó szintet, bár a füsttől a sárgásbarna falak úgy néztek ki, akár a félig megpirított kenyér. Tess imádott telefonja, a bézs színű, falra szerelhető Cortelco visszakerült a helyére: a konyhaszekrények bal oldalán lógott. – Csak ez az egy telefonja van? – Ez az anyám régi háza. Ő így szerette. – És magát is mindig pénteken hívja? Tess hallgatott egy darabig. – Ez most nem rendőrségi nyomozás, ugye? – Nem, nem. Én is pont úgy meg vagyok zavarodva, mint maga.

Jack belekortyolt a kávéjába, és igyekezett nem túl sűrűn Tessre nézni. Azért tért be – magyarázta –, hogy felmérje a tűz okozta károkat, hiszen az olyan kisvárosokban, mint Coldwater, a rendőrség és a tűzoltóság szorosan együttműködik… De mindketten tudták, hogy ez csak mellébeszélés. Végtére is kimentette a nő telefonját a lángokból. Miért tette volna, ha nem tudja, hogy van valami különös abban a készülékben? – Igen – mondta Tess. – Mindig pénteken. – És mindig itt? Sosem a munkahelyén? – Nem járok be dolgozni. Egy napközi otthont üzemeltetek. A személyzet helyettesít. Mindig kitalálok valami mentséget. Hogy őszinte legyek, a házat sem hagyom el. Talán ostobaság, de nem akarom elszalasztani a hívást. – Kérdezhetek valamit? – Tessék csak. – Mit mondott először… az anyja… Tess elmosolyodott. – Először üzenetet hagyott. Második alkalommal a mennyről akart mesélni. Harmadjára meg megkérdeztem tőle, milyen, ő meg egyre csak azt hajtogatta: gyönyörű. Azt mondta, hogy a fájdalom,

amelyet el kell szenvednünk, csak azért van, hogy értékeljük, ami ránk vár. – Elhallgatott. – Azt mondta, nem fog sokáig tartani. – Micsoda? – A kapcsolat. – Azt nem mondta, meddig? – Tess a fejét rázta. – És nem mesélt róla senkinek? – kérdezte Jack. – Nem. És maga? – Én sem. – A feleségének sem? – Elváltunk. – De hát mégiscsak ő a fia anyja! – Tudom. De mit mondhatnék neki? Tess lesütötte a szemét. A csupasz lábfejét nézte. Két hónapja nem tette rendbe a lábkörmét. – Mikor veszítette el? A fiát. – Két éve. Afganisztánban. Kijött egy épületből, amelyet átvizsgált, és egy autó felrobbant két méterre tőle.

– Ez borzalmas! – Igen, az. – De eltemették? Volt temetés? – Láttam a testet, ha erre kíváncsi. Tess arca megrándult. – Elnézést! – Jack a csészéjébe bámult. Gyerekkorában azt tanítják az embernek, hogy a mennybe fog jutni. Azt viszont sosem mondják, hogy a menny is eljöhet az emberhez. – Gondolja, hogy csak ketten vagyunk? – kérdezte Tess. Jack félrepillantott, mert feszélyezte, hogy hirtelen valamiféle kapcsolatba került ezzel a nála legalább tíz évvel fiatalabb, gyönyörű nővel, aki ráadásul azt mondta: „ketten vagyunk”. – Lehet – felelte, aztán kénytelen volt hozzátenni: – De az is lehet, hogy nem. *** Amy felhajtott az autópályára a 9-es csatorna kocsijával. A gázra lépett, és amikor az út háromsávosra szélesedett, fellélegzett. Miután három napot töltött Coldwaterben, most úgy érezte, mintha visszatérne a való világba. A kamerája a

csomagtartóban volt. Mellette ott hevertek a szalagok egy vászontáskában. Felidézte a vörös hajú, kék szemfestéket viselő, a fénykorát talán a középiskolai évek alatt megélt Katherine Yellinnel folytatott beszélgetését. A régi Fordja és a házi készítésű kávés süteménye ellenére kicsit túl féktelennek tűnt Amynek. Nem volt közöttük olyan nagy korkülönbség – Katherine a negyvenes évei közepét taposhatta, míg Amy harmincegy volt –, de kételkedett benne, hogy valaha is bármi annyira magával tudná ragadni, mint amennyire Katherine-t lenyűgözte a túlvilág. – A menny vár ránk! – mondta Katherine átszellemült mosollyal. – Hadd állítsam fel a kamerát! – A nővérem azt mondta, pazar. – Nagyszerű. – Maga hívő, Amy? – Itt most nem rólam van szó. – De az, ugye? – Igen. Persze. Az vagyok. Amy a kormányra csapott. Egy pindurka hazugság belefér. Megcsinálta az interjút. És most hazafelé tart.

Megszerkeszti, amije van, meglátja, hogy Phil egyáltalán leadja-e, aztán folytatja az álláskeresést. Fogta az iPhone-ját, és megnézte, nem kapott-e üzenetet. A tudatában Coldwater már nem volt egyéb, mint egy homályos folt a visszapillantó tükörben.

Négy nappal később

Hírek 9-es csatorna, Alpena (A coldwateri telefonpóznák képe.) Amy: Első látásra ugyanolyan, mint bármelyik kisváros, telefonpóznákkal és vezetékekkel. De Coldwater egyik lakója szerint a vezetékek nagyobb hatalomhoz jelentenek összeköttetést, mint a telefontársaság. (Katherine a képen, a kezében telefon.) Katherine: A nővérem, Diane felhívott. (Diane fényképe.)

Amy: És most jön a csavar! Diane közel két éve halt meg ütőértágulatban. Katherine Yellint múlt hónapban hívta fel először, és Katherine állítása szerint azóta minden pénteken telefonálnak. (Katherine a képen.) Katherine: Ó, igen, biztos vagyok benne, hogy ő az. Azt mondja, boldog a mennyben. Azt mondja… (A kamera ráközelít, Katherine sír.) Katherine: …vár rám, hogy mindannyian várnak ránk. Amy: Maga szerint ez csoda? Katherine: Mi más lenne? (Amy a Remény gyümölcse templom előtt.) Amy: Katherine ebben a templomban számolt be a hívásokról múlt vasárnap. Az emberek rémülettel vegyes reménykedéssel reagáltak szavaira. De természetesen vannak, akik kételkednek. (Carroll atya a képen.) Carroll atya: Nagyon óvatosnak kell lennünk, ha az örökkévalóságról beszélünk. Olyan dolgok ezek, amelyeket – kérem, bocsássa meg a megfogalmazást – jobb a felsőbb hatalmakra hagyni.

(Amy, ahogy a telefonvezetékek alatt sétál.) Amy: Egy másik helyi is azt állítja, hogy felhívták odaátról, de nem akart a kameránk elé állni. A coldwateriek azon morfondíroznak, vajon melyiküket hívják fel legközelebb a mennyből. (Amy megáll.) Amy: Amy Penn, 9-es csatorna, Hírek. Warren tiszteletes kikapcsolta a tévét. Az arca töprengőn ráncokba gyűrődött. Talán nem sokan látták az adást, mondogatta magának. Elég rövid volt. És az emberek azon nyomban el is felejtik a híreket, miután megnézték őket. Örült, hogy nem beszélt a riporterrel, hiába próbálkozott a nő olyan konokul. Türelmesen elmagyarázta neki, hogy nem egy lelkész dolga ilyen eseményekre magyarázattal szolgálni, mivel az egyháznak nincs hivatalos álláspontja a kérdésben. Örült, hogy Carroll atyára bízta az általános nyilatkozatot, amivel a többi pap is egyetértett. Warren bezárta az irodáját, és átsétált az üres templomba. Letérdelt. A térde sajgott, behunyta a szemét, és elmondott egy imát. Az ilyen pillanatokban érezte a legközelebb magához Istent. Egyedül az Úr házában. Arra gondolt, hogy a Mindenható kézben tartja a helyzetet, és hogy ezzel vége is az egésznek:

egy kifakadás a gyülekezet egy tagja részéről, egy kíváncsi tévériporter – és semmi más. Amikor kifelé tartott, levette a sálját a fogasról, és szorosan a nyakára tekerte. Már jócskán elmúlt öt óra, a telefonokat kikapcsolták. Warren úgy ment ki, hogy észre sem vette, Pulte asszony íróasztalán minden készülék villog. *** Az álomban, amelyet Sully hetente többször is látott éjszakánként, a pilótafülkében volt, a fején sisak, a plexi lehúzva, az oxigénmaszk a helyén. Borzalmas lökést érzett. A gép megingott. A műszerek nem mutattak semmit. Megrántott egy kart, és a pilótafülke teteje lerepült. Az ülése alatt egy rakéta indult be. A csontjaiba fájdalom hasított. Aztán minden elnémult. Egy kis tüzet látott, messze maga alatt, a gépe roncsait. Újabb tüzet látott. Még kisebbet. Ahogy a föld felé lebegett, suttogó hangot hallott: „Ne menj le oda! Maradj az égben! Idefent biztonságos.” Giselle hangja volt. Egy rándulással ébredt, úszott a verítékben. A szeme nyilallt. A kanapén feküdt, a lakásban, elaludt két áfonyalével kevert vodka után. Ment a tévé. Az alpenai 9-es csatorna műsora. Pislogva nézte a riportert, aki egy ismerős templom előtt állt. A Remény gyümölcse templom volt az, amelyik alig másfél kilométerre van

Sully lakásától: „A coldwateriek azon morfondíroznak, vajon melyiküket hívják fel legközelebb a mennyből.” – Ugye, csak hülyítesz? – dörmögte Sully. – Nem eszünk, apu? Sully felemelte a fejét, hogy a kanapén áthajoló Julesra nézzen. – Dehogynem, kispajtás. Csak apu elaludt. – Mindig alszol. Sully fogta a poharát, és felhörpintette a megmelegedett ital maradékát. Nyögött egyet, majd felállt. – Csinálok spagettit. Jules letépett a cipőjéről egy levált gumidarabot. Sully észrevette, hogy új cipőt kell vennie a gyereknek. – Apu? – Igen? – Mikor hív fel minket anyu? ***

Ami sok, az sok. Noha Tess e-maileket küldött a munkahelyére, amelyekben elmondta, hogy szüksége van még egy kis időre, és ne hívják, amikor a tűz híre a munkatársai fülébe jutott, ketten – Lulu és Samantha – felkeresték. Dörömböltek az ajtón. Tess kinyitotta, és a kezével leárnyékolta a szemét a nap ellen. – Te jó ég! – kapott levegő után Lulu. A barátjuk vékonyabb és sápadtabb volt, mint amikor utoljára látták. Hosszú szőke haját vaskos lófarokba fogta össze, amitől az arca még soványabbnak tűnt. – Jól vagy, Tess? – Minden rendben. – Bemehetünk? – Persze. – Hátralépett. – Elnézést. Tess barátai körülnéztek. Az alsó szint pont olyan tisztának tűnt, mint mindig, leszámítva a füst okozta foltokat, amelyek a falakat tarkították. Viszont az emelet sötét volt az égésnyomoktól. A hálószoba ajtaja elszenesedett. A lépcsőt két deszkalap zárta le. – Ezt te csináltad? – kérdezte Samantha. – Nem. Az a fickó. – Milyen fickó?

– A rendőrségtől. Samantha tekintete Tessre villant. Évek óta barátok voltak, s együtt nyitották a Ragyogó Kezdet nevű napközi otthont. Együtt ebédeltek, átvállalták egymás műszakjait, megosztották egymással az örömüket és a bánatukat. Egy fickó? Tűz? És Tess őt erről nem is értesíti? Samantha megragadta a barátnője kezét. – Hékás, én vagyok az! Mi folyik itt? *** A következő két órában Tess elmesélte a munkatársainak azt, ami néhány héttel korábban még elképzelhetetlennek tűnt. Részletesen beszámolt a hívásokról. Az anyja hangjáról. Elmagyarázta, hogy a tűz azért ütött ki, mert a pincében elromlott a kazán, mire hősugárzókat rakott mindenüvé a házba, és az egyik zárlatos lett, amikor aludt. Egyetlen szikrának köszönhetően a teljes felső szint kiégett. Elmesélte, hogyan mentette ki Jack Sellers a telefont és az üzenetrögzítőt a lángok közül. Bevallotta, mennyire rettegett tőle, hogy megint elveszíti az anyját, hogyan imádkozott, böjtölt, és hullt térdre, amikor három nappal később befutott a hívás: „Én vagyok az, Tess.” Amikor az elbeszélés végére ért, mindhárman sírtak.

– Nem tudom, mitévő legyek – suttogta Tess. – Száz százalékig biztos vagy benne? – Ő az, Lulu. Esküszöm. Samantha döbbenten csóválta a fejét. – Az egész város arról a két emberről beszél a Remény gyümölcse templom gyülekezetéből… Erre kiderül, hogy te is hívásokat kaptál! – Ácsi! – kiáltott fel Tess, és nyelt egyet. – Vannak mások is? – Benne volt a hírekben – bólintott Lulu. A három barát összenézett. – Ti is azon gondolkodtok – szólalt meg Samantha –, hogy vajon hány emberrel történt még meg? *** Két héttel a tévéműsor után Katherine Yellint a verandáról beszüremlő zaj ébresztette fel reggel hatkor. Arról az éjszakáról álmodott, amelyiken Diane meghalt. El akartak menni egy klasszikus zenei koncertre. De Katherine a nappali padlóján talált rá a nővérére, az üveg dohányzóasztal és a rojtos bőrdívány között. Hívta a 911-es segélyhívót, beleüvöltötte a címet a

kagylóba, aztán Diane-t ringatta, fogta a kihűlt kezét, amíg a mentők meg nem érkeztek. Az ütőértágulat azt jelenti, hogy az ütőér fala meggyengül, s egy repedés pillanatok alatt végezhet az emberrel. Katherine később arra gondolt, hogy ha bármi elvihette az ő szép, vicces, kedves nővérét, az az volt, hogy olyan nagy volt a szíve, hogy szétrobbant. Az álomban Diane csodával határos módon kinyitotta a szemét, és azt mondta, szeretne telefonálni: „Hol van a készülék, Kath?” És Katherine ekkor felriadt egy hangra… Mi volt az? Valami zümmögés? Felkapta a köntösét, és idegesen lement a földszintre. Elhúzta a függönyt a nappali ablakán. A melléhez kapta a kezét. A pázsiton öt ember térdepelt a reggeli fényben, nagykabátot viseltek, fogták egymás kezét, és lehunyták a szemüket. A hang, amely felébresztette Katherine-t, most tisztán hallható volt. Az emberek imájának hangja volt. *** Amy megint előkereste a legelegánsabb kosztümjét, s gondosan kifestette magát, bár nem voltak különösebb

elvárásai, amikor leült Phil Boyddal. A férfi nem sokra tartotta a tehetségét, ezt Amy jól tudta. Phil már a beszélgetés elejétől fogva más hangot ütött meg. – Mit gondolsz Coldwaterről? – Hát, kisváros. Jellegzetes kisváros. – És az emberek? – Elég kedvesek. – És milyen a kapcsolatod ezzel a… – A férfi a jegyzettömbjére lesett. – Katherine Yellinnel? – Jól kijöttünk. Mármint elmondott mindent. Hogy mi történt. Legalábbis, hogy mit hisz. – Megbízik benned? – Szerintem igen. – Elmentél hozzá? – Igen. – És csörgött a telefon, amíg ott voltál? – Nem. – De láttad a készüléket?

– Egy mobil. Rózsaszín. Mindenhová magával viszi. – És a pasas? – Nem akart beszélni. Megkérdeztem. Elmentem a munkahelyére, és… Phil felemelte a kezét, hogy jelezze: Semmi baj, megesik az ilyesmi. Amyt meglepte a megértése és az érdeklődése egy olyan téma iránt, amelyet ő maga jelentéktelennek tartott. Hát az emberek nem szüntelenül azzal jönnek, hogy jeleket kapnak odaátról? Szűz Mária arcát vélik látni a kertfalon és Jézus arcát egy muffinban. De sosem lesz semmi az egészből. – Lenne kedved visszamenni? – Coldwaterbe? – Igen. Hogy nyomon kövesd az eseményeket. Amy felvonta a szemöldökét. – Úgy érted: várjam meg, amíg egy újabb halott jelentkezik? És csináljak róla riportot, mintha ez tényleg hír lenne? Phil az asztalon dobolt az ujjával. – Hadd mutassak valamit!

Odagördült a székével a számítógépéhez, lenyomott pár gombot, aztán Amy felé fordította a képernyőt. – Láttad már, milyen interneten a sztoridról?

megjegyzéseket

írtak

az

– Még nem – mondta Amy, de az indokról hallgatott, miszerint volt egy összetűzése a vőlegényével, abban a percben, ahogy hazaért tegnap este. Már megint arról vitáztak, mennyire fontos számára a karrierje, és mennyire fontos a vőlegénye. – Vess csak egy pillantást a megjegyzésekre! – mondta Phil. Szinte mosolygott. Amy fél kézzel oldalra söpörte a frufruját, és előrehajolt. A sztori címe alatt – Coldwater lakóit felhívták a mennyből – egy sor megjegyzést látott. – Elég jó, nem? – kérdezte. – Mi a csoda… Öt, hat… Nyolc megjegyzés. Ez merőben új volt a számára, mert a sztorijait eleddig nemigen kommentelték. – Nézd meg jobban! – mondta Phil. Amy megnézte. A megjegyzések fölött látott valamit, amit idáig nem vett észre, valamit, amitől végigfutott a

hideg a hátán: nyolc a tizennégyezer-hétszázhat megjegyzésből. *** Sully krumplit kanalazott a fia tányérjára. Csütörtök este volt. Vacsora a szüleinél. Gyakran meghívták, hogy spórolhasson. Még mindig nem talált munkát. És még mindig nem pakolta ki a dobozokat. Nem tudta rávenni magát, hogy bármit is csináljon, leszámítva, hogy ivott, dohányzott, elvitte Julest az iskolába – és tépelődött. Azt kívánta, bárcsak abba tudná hagyni a rágódást. – Kérhetek még? – kérdezte Jules. – Hiszen ez rengeteg – felelte Sully. – Szedj még neki, Sully… – Anya! – Mi van? – Ne pocsékolja az ételt! Erre próbálom megtanítani. – De hát megengedhetjük magunknak. – Nem mindenki engedheti meg magának. Sully apja köhögött, ami megakasztotta a párbeszédet. Letette a villáját.

– Láttam ma az alpenai csatorna kocsiját – mondta. – A banknál parkolt. – Mindenki arról a hírről beszél – tette hozzá Sully anyja. – Hátborzongató. Hogy halottak hívogatnak élőket! – Kérlek! – motyogta Sully. – Szerinted csak kitalálták? – Szerinted nem? – Hát, nem is tudom. – Levágott egy darabot a csirkehúsból. – Myra ismeri azt a férfit a templomból. Elias Rowe-t. Ő építette a házát. – És? – Azt mondja, egyszer talált valami hibát a számlájában, és hozott neki egy csekket a különbözetről. Hogy ezt megtehesse, egész éjjel vezetett. – És ennek mi köze bármihez? – Az, hogy becsületes. Sully a krumplit piszkálta. – A kettőnek semmi köze egymáshoz.

– Szerinted, Fred? Sully apja kifújta a levegőt. – Szerintem az emberek abban hisznek, amiben hinni akarnak. Sully azon tanakodott magában, mennyiben vonatkozik ez a mondat rá. – Hát, ha az a szegény nő, aki elvesztette a testvérét, ettől jobban érzi magát, kinek árt vele? – kérdezte Sully anyja. – A nagynéném mindig a szellemekkel diskurált. – Anya! – csattant fel Sully. Jules felé biccentett, és azt súgta: – Nem lennél tekintettel rá? – Ó! – nyögte az anyja lágyan. – A fenébe is, a Biblia azt mondja, hogy az Úr lángoló csipkebokorból szólt – mondta Fred. – Ha telefonon szólna, az se lenne furcsább. – Nem ejthetnénk végre a témát? – kérdezte Sully. Némán rágtak, az ezüst evőeszközök csilingeltek. – És most már kérhetek még krumplit? – kérdezte Jules. – Előbb edd meg, ami a tányérodon van! – felelte Sully.

– De hát éhes – szólt közbe Sully anyja. – Adok neki enni, anya. – Nem úgy értettem… – Képes vagyok gondoskodni a fiamról! – Nyugi, Sully! – szólt rá az apja. A csönd mintha közéjük feküdt volna az asztalra. Végül Jules letette a villáját, és azt kérdezte: – Mit jelent az, hogy gondoskodni? Sully a tányérjába bámult. – Adni valakinek valamit. – Mama! – Igen, édesem? – Gondoskodnál nekem egy telefonról? – Miért? – Fel akarom hívni anyut a mennyben. ***

– Jössz a Picklesbe, Jack? A műszak véget ért. A fiúk sörözni indultak. Coldwaterben nem volt éjszakai rendőri ügyelet. A segélyhívásokat a 911 fogadta. – Ott találkozunk – felelte Jack. Várt, amíg elmennek. Már csak egy kollégája, Dyson volt az épületben, a mikróval felszerelt pihenőben, ahonnan pattogatott kukorica szaga érződött. Jack becsukta az irodája ajtaját. – Én vagyok az, apa… – Hol vagy, Robbie? – Tudod, hol. Ne tartsd titokban! elmondhatod mindenkinek az igazat.

Most

már

– Milyen igazat? – Hogy a vég nem a vég. Jack alig egy órája folytatta le ezt a beszélgetést. Ez volt a hatodik hívás a fiától, akit eltemetett. Mindig pénteken. Megnézte a telefonján a fogadott hívásokat. A legutóbbi, Robbie hívása ismeretlen számról érkezett. De most is – ahogy már számtalanszor – megnyomta a visszahívó gombot, és hallgatta a rövid, magas sípolásokat. Aztán semmi. Nincs kapcsolat. Nincs hangposta. Még egy üzenetrögzítő sem. Csak

csend. Megint eltűnődött rajta – a tévéből tudta, hogy rajta és Tessen kívül vannak mások is –, hogy ne indítson-e valamiféle nyomozást. De hogy nyomozzon ki valamit úgy, hogy nem vallja be, neki is része van benne? Még Doreennak sem mondta meg. Egyébként meg, ez Coldwater. Egyetlen járőrkocsijuk van, néhány számítógépük, régi vas öltözőszekrényük, és olyan költségvetésük, amely csak heti hat nap munkát tesz lehetővé. Fogta a kabátját, belebújt, és megpillantotta a képmását a bekeretezett térkép üvegében, az erős állát, amelyet a fia is örökölt tőle. Mindketten magasak voltak, nagyhangúak, és szívből kacagtak. Az én favágóim, mondogatta Doreen. Jacknek eszébe jutott az a nap, amikor Robbie felvetette, hogy beáll tengerészgyalogosnak. – Biztos vagy benne, fiam? – Te is harcoltál, apa. – De nem való mindenkinek. – Meg akarom változtatni a világot. – El tudod képzelni, hogy nem teszed meg? – Nem. – Akkor szerintem már tudod is a választ.

Doreen elsápadt. Kötötte az ebet a karóhoz, hogy Jack beszéljen Robbie fejével, tántorítsa el, ahelyett hogy ostoba módon még büszkélkedik is a fia bátorságával. Végül Robbie bevonult, Jack és Doreen pedig elvált. Négy évvel később, amikor két katona jött Coldwaterbe, hogy közölje a rossz hírt, el kellett dönteniük, melyikükkel kezdik. Először Jackhez mentek. Ezt Doreen sosem bocsátotta meg neki, mintha ez is az ő hibája lett volna, ahogy az is, hogy Robbie több mint tízezer kilométerrel arrébb meghalt. „A vég nem a vég.” Jack előredőlt, már kabátban, és még egyszer megnyomta a visszahívó gombot a telefonon. Ugyanaz a sípolás. Ugyanaz a csend. Aztán egy másik számot tárcsázott. – Halló! – hallotta Tess Rafferty hangját. – Jack Sellers vagyok. Ma is hívta? – Igen. – Beugorhatok? – Igen. A nő letette. ***

Az 1870-es évek elején Alexander Graham Bell megmutatta Mabel apjának, a jövendőbeli apósának a tervezett találmányai listáját. Gardiner G. Hubbardot sok közülük egészen lenyűgözte. De amikor Bell egy olyan vezetékről kezdett beszélni, amely továbbítja a hangot, Hubbard így gúnyolódott rajta: „Na, most butaságokat beszél!”. Szombat reggel Sully, akinek elege volt a mennyei telefonhívásokkal kapcsolatos szamárságokból, leparkolta az apja autóját a város peremén, egy lakókocsi mellett, amelyen a Rowe Építkezés felirat virított. Fontosnak érezte, hogy ennek az egész cirkusznak véget vessen, mielőtt az ügy még több kárt okozna. Már a gyász is épp elég nehéz volt. Miért kell még mindenféle légből kapott hókuszpókuszokat is megmagyaráznia a fiának? „Fel akarom hívni anyut a mennyben.” Sully dühös volt, sértődött, és már olyan hosszú ideje nem csinált mást a gyászoláson kívül, hogy ez hirtelenjében jó tervnek tűnt. Sully a lakókocsi felé lépkedett, amely egy földes telek elején állt. Két csónakot, egy markolót és egy Ford kisteherautót látott hátul. Belépett. – Hahó! Rowe úr, itt van?

Az íróasztal mögött egy erős testalkatú nő ült, a haja kendővel összekötve. Alaposan szemügyre vette Sullyt, mielőtt válaszolt. – Sajnálom, nincs. Nincs itt. – És mikor jön vissza? – Dolgozik. Egy új megbízásról van szó? – Nem igazán. Sully körülnézett. A lakókocsiban összevisszaság, tervrajzok és mindenütt.

nagy volt az iratszekrények

– Meghagyja neki a nevét és a számát? – Inkább majd visszajövök később. Visszatért a kocsijához, beszállt, és átkozódott. Amikor elindult, meghallotta, hogy beindítottak egy motort. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és a Ford kisteherautó volánjánál egy férfit látott. Végig ott lett volna? Sully megállt, kiugrott, és a kisteherautóhoz rohant, miközben addig hadonászott, amíg a jármű le nem fékezett. Az ablakhoz lépett. – Elnézést! – lihegte. – Maga Elias Rowe? – Ismerjük egymást? – kérdezte Elias.

– Az anyám ismer valakit, aki ismeri magát. Nézze! – Sully kifújta a levegőt. Hogy mondja el, amit akar? – Van egy fiam, érti? Egyedül nevelem. A feleségem meghalt. – Bocsásson meg! – szólt közbe Elias. – Mennem kell. – A fiam még nem dolgozta fel az anyja halálát. De ezek a mennyei telefonhívások… Magát is hívták… ugye? Elias a szája szélébe harapott. – Nem tudom, mi történt. – Na, látja! Erről van szó! Maga sem tudja! Maga se hiszi komolyan, hogy egy halott hívta fel! Elias a műszerfalra szegezte a tekintetét. – A fiam. Azt hiszi… – Sully szíve majd’ kiugrott. – Azt hiszi, az anyja fel fogja hívni. A maga története miatt. Elias megfeszítette az állkapcsát. – Sajnálom. Nem tudom, miben lehetnék a segítségére. – Sokat segítene… a fiamnak… ha mindenkinek elmondaná az igazat. Elias megszorította a kormányt, és annyit mondott:

– Bocsásson meg! – Közben a gázra lépett. A kisteherautó mozgásba lendült, és kifordult az útra, faképnél hagyva a döbbent Sullyt. *** Ezen az estén Elias kiment a Michigan-tó mólójához, és megvárta, hogy minden fény kihunyjon az égen. Arra a pasasra gondolt, aki délután megállította. A fiára gondolt, akiről mesélt. Nickre és Katherine-re és Warren tiszteletesre és a templomra gondolt. Végül, amikor teljes lett a sötétség, kiszállt a kisteherautójából, elsétált a móló végéig, és kivette a telefonját a zsebéből. Emlékezett rá, hogy amikor kicsi volt, az anyja az ételmaradékot egy ingyenkonyhának adta. Egyszer megkérdezte tőle, miért nem dobják csak úgy ki, mint mások. – Amit az Úr ad – felelte az anyja –, nem szabad eltékozolni. Elias a telefonjára nézett, és azt motyogta: – Bocsáss ajándékodat.

meg,

Uram,

hogy

eltékozlom

az

Aztán messzire hajította a telefont a vízbe. A készüléket elnyelte a sötétség, de Elias még hallotta a halk csobbanást, ahogy elmerült.

Egy percig csak állt ott. Aztán visszament a kisteherautóhoz. Elhatározta, hogy egy időre elmegy Coldwaterből, a munkákat a művezetőjére hagyja. Nem akarta, hogy más idegenek is odarohanjanak hozzá, és a segítségét kérjék. Megszüntette a számot, lemondta az előfizetést, és megszabadult a mobiljától. Miközben kihajtott a városból, felszabadultnak és kimerültnek érezte magát, mintha épp most csukott volna be maga mögött egy ajtót, amelyen kívül szörnyű vihar tombol.

Hetedik hét

Ahogy teltek a napok, Katherine észrevette, hogy az emberek megbámulják. A bankban. A vasárnapi istentiszteleten. Még itt, a boltban is, ahol évek óta vásárolt. Daniel, a raktárosfiú lesütötte a szemét, amikor Katherine rajtakapta, hogy nézi, és Teddy, a szakállas hentes is túl gyorsan kérdezte meg tőle, amikor elcsípte a pillantását: – Jó napot, Katherine! Hogy s mint? A sor végén két, hosszú kabátot viselő idősebb nő állt, akik a fáradságot se vették, hogy elrejtsék a kíváncsiságukat:

– Maga az, ugye? – kérdezték. Katherine bólintott, mert nem tudta, mit válaszoljon. Aztán gyorsan továbbtolta a kocsiját. – Az Isten áldja meg! – mondta az egyik nő. Katherine két érzés között vergődött: szeretett volna szerény lenni, ahogy a Biblia mondja, ám szerette volna dicsőségben hirdetni is, ami történt, ahogy a Biblia szintén mondja. Minden találkozás kész kihívás volt. Azok a szemek, amelyek rátapadtak! Sejtelme sem volt róla, hogy egyetlen tévés interjú ennyire feltűnővé teszi az embert. A pénztárnál egy kövér, kopaszodó férfi mögé állt be, aki a Detroit Lions focicsapat melegítőfelsőjét viselte. Éppen kipakolt a kosarából. Amikor Katherine-re pillantott, megváltozott az arckifejezése. – Ismerem magát – mondta. Katherine kényszeredetten mosolygott. – Egyszer el akart adni nekünk egy házat. Nekem és a nejemnek. – Tényleg? – De drágálltuk.

– Ó! – Nem tudok dolgozni. – Sajnálom. – Hát, ez van. A pénztárosnő szemügyre vette őket, mielőtt lehúzta azt a néhány árut, amelyet a férfi vásárolt: egy nagy zacskó chipset, vajat, két tonhalkonzervet és egy hatos csomag sört. – És beszélhet mással is? – kérdezte a férfi. – Tessék? – Amikor felhívják. A lelkek a mennyből. Beszélhet mással is, ha akar? – Nem értem. – Az apám… Tavaly halt meg. Csak azért kérdezem… Katherine a szája szélébe harapott. A férfi pedig lehorgasztotta a fejét. – Értem – mondta. Átadott a pénztárosnak egy köteg egydollárost, fogta a táskáját, és távozott.

Három nappal később

Hírek 9-es csatorna, Alpena (Amy a Remény gyümölcse templom előtt.) Amy: Ahogy arról korábban már beszámoltunk, minden itt kezdődött, ebben a kisvárosban, ahol egy Katherine Yellin nevű hölgy a templomban bejelentette, hogy kapott egy furcsa telefonhívást a két éve halott nővérétől, Diane-től. (Közeli kép Katherine-ről és Amyről.) Katherine: Már hatszor hívott. Amy: Miért pont péntekenként hívja? Katherine: Nem tudom. Amy: És elmondta, hogy lehetséges ez? Katherine: Nem. Csak annyit szokott mondani, hogy szeret. És a mennyről beszél.

Amy: És a mennyről mit mond? Katherine: Azt, hogy ott újra rá fogunk találni mindenkire, akit itt a földön elveszítettünk. A családunk újra együtt lesz. Mi ketten és a szüleink. (Emberek Katherine háza előtt a pázsiton.) Amy: Amióta a 9-es csatorna híreiben először beszámoltunk a furcsa hívásokról, emberek tucatjai sereglettek Coldwaterbe, hogy találkozzanak Katherine-nel. Órákig várakoznak, hogy beszélhessenek vele. (Katherine beszélget a körülötte álló emberekkel.) Idősebb nő: Hiszek benne, hogy Isten kiválasztotta. Én is elveszítettem a testvéremet. Amy: És most hasonló csodában reménykedik? Idősebb nő: Igen. (Elsírja magát.) Bármit megadnék érte, hogy újra beszélhessek a testvéremmel. (Amy a ház előtt áll.) Amy: Nem szabad elfelejtenünk, hogy ez idáig még senki sem erősítette meg a hívások tényét. De egy dolog biztos. (A tömegre mutat.) Sokan hisznek abban, hogy csodák igenis történnek. (A kamerába néz.) Amy Penn, Coldwater, 9-es csatorna, Hírek.

Warren tiszteletes a fejébe húzta a kalapját, és elindult, miközben futólag odaintett Pulte asszonynak, aki éppen telefonált. A nő leengedte a kagylót, és suttogva megkérdezte: – Mikor jön vissza? De ekkor megszólalt a másik készülék. – Remény gyümölcse… Igen… Tartaná egy kicsit? Warren a fejét rázva kilépett. A templomot évek óta soha senki nem hívta reggel. És most szegény Pulte asszony a mellékhelyiségbe is alig tudott kimenni. Az egész országból érkeztek hívások. Az emberek azt kérdezték, megtekinthetik-e a vasárnapi istentiszteleteiket az interneten. Azt kérdezték, van-e a gyülekezetnek saját imakönyve, főleg azok számára, akik hallották az áldott hangokat odaátról. Warren végigsántikált az utcán, kétrét görnyedt a süvítő őszi szélben. Három ismeretlen autót látott a temploma parkolójában; ablakaikon ismeretlen arcok bámultak ki. Coldwater nem olyan hely volt, ahol az idegeneket ne lehetett volna kiszúrni. A családok nemzedékek óta éltek itt. A házakat és az üzleteket a gyerekeikre hagyták. Warren visszagondolt azokra az időkre, amikor a gyülekezete minden tagját ismerte, és még elég jó karban volt ahhoz, hogy gyalog felkeresse őket, a verandákról pedig időnként odakiáltottak neki: „Jó

reggelt, tiszteletes!” A családiasság mindig megnyugvással töltötte el, mintha halkan, megnyugtatóan zümmögött volna körülötte valami. De újabban a zümmögés visítássá változott. Nyugtalanságot érzett, és nem csak a parkolóban álló idegen autók meg a templomában felbukkanó tévériporter miatt. Életében először Warren tiszteletes kevésbé hitt, mint a környezetében élők. *** – Foglaljon helyet, tiszteletes úr! Jeff Jacoby polgármester egy székre mutatott. Warren leült. A polgármester irodája csak kétutcányira volt a templomtól, a First National Bank mögött. Jeff volt egyúttal a bank elnöke is. – Kalandos időket élünk… Nemde, tiszteletes? – Hát… – A templomában. Két tévéadás! Mikor történt ilyen utoljára Coldwaterben? – Hm. – Ismerem Katherine-t, sok jelzáloghitelt intézett a bankban. Nagyon a szívére vette a nővére halálát. De hogy így találjanak egymásra ismét…

– Gondolja, hogy ismét egymásra találtak? Jeff kuncogott. – De hát maga a szakértő! – Warren a polgármester arcát tanulmányozta, a busa szemöldökét, a krumpliorrát, a hirtelen felvillanó mosolyát, amely felfedte lepedékes fogait. – Figyeljen, tiszteletes, sok hívás futott be. – És a kijelentése megerősítéseként a mobiltelefonjára pillantott. – Az a hír járja, hogy nem csak Katherine és az a fickó… Hogy is hívják? – Elias. – Igen. Egyébként hová tűnt? – Nem tudom. – Mindegy is. Arra gondoltam, jó lenne, ha összehívnánk egy gyűlést, tudja. Coldwater lakosai érdekében. És megválaszolnánk néhány kérdést. Kitalálnánk, hogyan tovább. Úgy értem, ez az ügy szépen felduzzadt. Úgy tájékoztattak, hogy a Moss Hilli hotelban telt ház van. Warren a fejét csóválta. Telt ház van a hotelban? Októberben? Mit akarnak ezek az emberek? Jeff pötyögött valamit a telefonján. Warren a férfi cipőjét nézte; repedezett barna bőr, tökéletesen megkötött fűzőkkel.

– Arra gondoltam, maga vezethetné a gyűlést, tiszteletes. – Én? – A maga templomában történt. – De nekem semmi közöm hozzá. Jeff letette a telefonját. Aztán fogott egy tollat, és kattintott vele kettőt. – Feltűnt, hogy nem szerepelt a tévéadásokban. Nem beszél a sajtóval? – Katherine pont eleget mondott. Jeff megint kuncogott. – Na, az a nő aztán tud beszélni. Mindenesetre jó lenne, ha volna egy terve, tiszteletes. Mondanom sem kell, a városunknak nem ment mostanában túl jól. Egy kis csoda komoly lehetőségeket rejthet. – Lehetőségeket? – Igen. Turistákat. És a látogatók esznek. Warren összekulcsolta a kezét az ölében. – Maga szerint ez csoda, Jeffrey?

– És ezt pont maga kérdezi? Warren egy szót sem szólt. Jeff letette a tollat. Megint elővillantotta a lepedékes fogsorát. – Hát jó, most őszintén, tiszteletes. Fogalmam sincs, mi folyik Katherine-nél. Nem tudom, igaz-e ez az egész, vagy csak kitalálta. De látta, milyen forgalom van a városban? Üzletember vagyok. És bátran mondhatom… – Kimutatott az ablakon. – Ez jót tesz az üzletnek. *** A mostani beszélgetésük csak egy percig tartott, azonban Tess nem tudta kiverni a fejéből. – A mennyben is vannak érzések, anya? – Szeretet. – Más nincs? – Az csak elpocsékolt idő, Tess. – Micsoda? – Minden más. – Nem értem.

– A harag, a megbánás, az aggodalom… Mind eltűnik, amikor idekerülsz. Ne veszítsd el önmagadat! – Bocsáss meg, anya! – Miért? – Mindenért. kételkedtem.

Amiért

vitatkoztam

veled.

Amiért

– Ezek már rég megbocsáttattak, Tess. És most kérlek… – Igen? – …bocsáss meg magadnak. – Jaj, anya! – Tess! – Annyira hiányzol! Hosszú szünet. – Emlékszel, amikor süteményt sütöttünk? A vonalban csend támadt. Tess könnyekben tört ki. ***

A süteményeket – és más édességeket – Tess és Ruth együtt készítette. Ruthnak volt egy kis étterme, de nem engedhette meg magának, hogy alkalmazottat tartson, ezért Tess segítségét vette igénybe. Ruth önellátó volt, amióta elvált a férjétől, Edwintől, amikor Tess ötéves volt. Edwin lelépett Iowa államba, anélkül hogy a kisujját is megmozdította volna a láthatás kiharcolásáért, és soha többé nem tette be a lábát Coldwaterbe. Az emberek a városban a szemüket forgatták, és suttogtak: „Na, ennyit a családi idillről!” Az évek során, amikor Tess az apjáról kérdezősködött, Ruth mindig csak azt felelte: – Ne beszéljünk rossz dolgokról! Tess pedig egy idő után nem firtatta tovább. De ahogy más csonka családokban felnövő gyerekek, Tess is a jelen nem lévő félre vágyott, és harcolt azzal, aki mellette volt. Az egyedülálló anyák ritkaságszámba mentek Coldwaterben, és Tesst zavarta, hogy akárhová ment, mindenhol azt kérdezték tőle: „Hogy van az édesanyád?”, mintha a válás egy lassú lefolyású betegség lenne, amelyet rendszeresen ellenőrizni kell. Tess gyakran érezte úgy magát, mint valamifajta kárpótlást az anyja magányáért. Az esküvőkön csendben rendezgették a süteményeket a konyhában, és amikor odakint felharsant a zene, úgy néztek egymásra, mintha petrezselymet árulnának egy sarokban. Mivel ezekre az alkalmakra mindenki a társával érkezett, Ruthra és Tessre is úgy tekintettek,

mint egy párra, és az embereknek megnyugvást nyújtott, hogy Rafferty asszonynak is van valakije. A katolikus egyház más történet volt. A válásra még mindig ráncolták a szemöldöküket, és Ruth kénytelen volt a többi nő rosszalló pillantását eltűrni. Csak tovább rontotta a helyzetet, hogy Tess szemet gyönyörködtető kamasz lánnyá érett, akinek a férfiak mindig megérintették a vállát köszönéskor. Tesst fárasztotta az álszenteskedés, és nem járt többet misére, miután elvégezte a középiskolát. Ruth esedezett neki, hogy menjen, ám Tess azt mondta: – Ez egy vicc, anya. Nem szeretnek ott téged. A legeslegvégén, amikor Ruth már kerekes székben ült, Tess megtagadta, hogy elvigye a misére. Most azonban, amikor ott ült a nappaliban, Samanthával szemben, Tess azon mélázott, felhívja-e a régi papját. Titokban akarta tartani az anyjával folytatott beszélgetéseket, mert ez is, akárcsak egy álom, magánügy, amíg nem osztja meg az ember másokkal. Másrészt viszont valami természetfölötti történt Coldwaterben. Jack Sellers. Az a nő a tévéből. És az a férfi a Remény gyümölcse templomból, akiről beszéltek. Nem Tess volt az egyetlen. Talán az egyház magyarázatot adhatna rá. „Ezek már rég megbocsáttattak.” – mondta Ruth.

Tess Samanthára nézett. – Hívd fel Carroll atyát! – kérte. *** Jack beállt a felhajtóra. A szíve kalapált. Eltökélte, hogy beszámol Doreennak a hívásokról, még ma, haladék nélkül. Odaszólt telefonon, hogy van valami, amiről beszélniük kell, és úgy tervezte, azonnal a tárgyra tér, amint belép, s nem várja meg, amíg valami eltereli Doreen figyelmét, ő meg elveszíti a türelmét. Az sem érdekelte, ha a nő új férje, Mel is ott lesz. Doreen fiáról volt szó. Joga volt tudni. Jack úgy gondolta, a volt felesége ki fog borulni, amiért csak most szól neki. De hozzászokott már Doreen kiborulásaihoz. És minden nappal, amelyet várakozással töltött, romlott a helyzet. Coldwater változásban volt. Idegenek lepték el. Emberek imádkoztak még annak a nőnek a háza előtt is! Jacknek és Raynek mindennap máshová kellett kimennie, hogy utánajárjon egy-egy panasznak, parkolási vitának, rendzavarásnak. Mindenki mobiltelefonnal mászkált. Minden csörgéstől idegesek lettek az emberek. Már egy gyűlést is összehívtak, hogy megvitassák a dolgot. A legkevesebb, amit Jack megtehetett, hogy tájékoztatja Doreent arról, hogy ők is belekeveredtek.

Felsétált a verandára, vett egy nagy levegőt, és megfogta a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Belépett. – Hahó! Én vagyok az! – kiáltott be. Semmi válasz. Bement a konyhába. Körbejárt az előszobában. – Doreen! Szipogást hallott. Belépett a nappaliba. – Doreen! A nő a kanapén ült, a kezében Robbie fényképe. Az arcát könnyek áztatták. Jack nyelt egyet. Megint abban az állapotban volt. Jacknek várnia kell. – Jól vagy? – kérdezte gyengéden. Doreen visszapislogta a könnyeit. Összeszorította a száját. – Jack! – mondta. – Most beszéltem a fiunkkal. *** – Harding úr keresi Ron Jenningst. A recepciós letette a telefont, és Sully gyorsan leült, abban a reményben, hogy senki sem vette észre.

A Gazette kiadója szerény intézmény volt. Az egyterű iroda feltárta az újságírás kérlelhetetlen földrajzát: az egyik oldalon a szerkesztőség, a másik oldalon az üzlet. Balra rendetlen, papírhalmok borította íróasztalok, egy ősz riporter telefonkagylóval a fülén. Jobbra az asztalok rendezettebbek voltak, a nyakkendőcsomók szorosabbak, és az egyik iroda szemmel láthatóan nagyobb volt, mint a többi. Ebből az irodából bukkant elő az igazgató, Ron Jennings, egy körte alakú, kopaszodó, színezett lencsés szemüveget viselő férfi. Odaintett Sullynak, hogy menjen be. Sully felkelt, rávette a lábát, hogy lépdeljen, ahogy akkor is tette, amikor kijött a börtönből. – Mark mondta, hogy jönni fog – kezdte Jennings, és kezet nyújtott. – Együtt jártunk főiskolára. – Igen. Köszönöm, hogy fogad! – Sully hangja szárazon csengett, ezért nyelt egyet. Jennings átható tekintettel vizslatta, és Sully gyűlölte, ahogy kinézhetett: a férfi, aki ki nem állhatja azt a munkát, amelyért folyamodni fog. De nem volt más választása. Mosolyt erőltetett magára, majd belépett az irodába, miközben olyan távolinak érezte a vadászpilótát, aki valaha volt, amilyen távolinak csak lehet. Kereskedelem, gondolta komoran. Házalás. Azon merengett, vajon ez a lap írt-e róla.

*** – Nos, nagyon elfoglaltak vagyunk, képzelheti – kezdte Jennings, és elvigyorodott az íróasztala mögött. – Ezek a mennyei telefonhívások jól megizzasztanak. – Felemelte a legfrissebb számot, és felolvasta a főcímet: – Szellemek odaátról. Ördög tudja, nem? De a lapnak kapóra jött. Az utóbbi két számunkat újra ki kellett nyomnunk. – Hűha! – álmélkodott Sully udvariasan. – Látta azt a fickót? – biccentett Jennings a szerkesztőségben görnyedő ősz hajú férfi felé, aki inget és nyakkendőt viselt, és még mindig a fülére szorította a kagylót. – Elwood Jupes. Harmincnégy éven át ő volt az egyetlen riporterünk. Írt hóviharokról, halloweenparádékról, középiskolai focimeccsekről. És most egyszeriben övé a legnagyobb sztori. Most éppen a természetfölötti jelenségek szakértőjével készít interjút. A pasas szerint évek óta felveszik halott emberek hangját rádión keresztül! Nem is tudtam, hát maga? Rádión keresztül! Elhiszi? Sully a fejét ingatta. Utálta ezt a beszélgetést. – Valahogy… Jennings kihúzott egy fiókot. Egy mappát vett elő. – Mark azt mondja, érdekli az értékesítői állás.

– Igen. – Egy kicsit meglep. – Sully nem felelt. – Nem túl kiemelkedő lehetőség. – Tudom. – Csak hirdetésszervezés. Jutalékos rendszerben. – Igen, Mark mondta. – Kis létszámú cég vagyunk. Csupán hetente egyszer jelenünk meg. – Tudom. – Nem egy vadászpilótai állás, vagy valami hasonló… – Nem is olyat… – Tudom, hogy nem szeretne az esetről beszélni. Megértem. Hiszek a második esélyben. Mondtam Marknak is. – Köszönöm. – Részvétem a felesége miatt. – Igen. – Őrült egy ügy.

– Igen. – Sikerült meghallgatni a légi irányítás hangfelvételeit? Azt hittem, nem beszélünk róla. – Nem, nem sikerült. Jennings bólintott. A fiókra nézett. – Szóval ez nem olyan menő munka. – Nem baj. – És nem is fizet… – Tényleg semmi gond. – A két férfi feszengve összenézett. – Munkára van szükségem – mondta Sully. – Van egy fiam, tudja? – Igyekezett kitalálni valami mást, amit mondhatna. Giselle arca villant fel az agyában. – Van egy fiam – ismételte. *** Jules néhány évvel a házasságkötésük után született, és Sully egy Jules Shear nevű énekes után nevezte el, aki Giselle egyik kedvenc számának szövegét írta: If She Knew What She Wants. Ha tudná, mit akar. Amikor megszületett a fiuk, Sully tudta, hogy pontosan ez az, amit Giselle akar: a család. Giselle-t és a fiukat egy fából faragták. Sully felismerte Julesban a felesége

tulajdonságait: ahogyan a fiú felfedezte a játékait, arról Giselle kíváncsisága jutott az eszébe; ahogy a gyerek más kisebb gyerekeket átölelt, vagy megsimogatott egy kutyát, arról pedig felrémlett benne, milyen gyengéd volt a felesége, amíg élt. – Boldog vagy? – kérdezte Sully egy nap Giselle-től, amikor mindhárman a kanapén hevertek, és Jules elaludt a karjában. – Istenem, hát persze! – felelte a nő. Arról beszélgettek, hogy több gyereket akarnak. Ehelyett Sully most egy egyke egyedülálló apja volt, és éppen elfogadott egy olyan állást, amilyet nem is akart. Elhagyta a Gazette irodáját, cigarettára gyújtott, beszállt a kocsijába, és egy italbolthoz hajtott. Amikor Giselle még élt, sokat gondolkodott a jövőn. Most már csak a múltra gondolt. *** Amíg van vallás, addig lesznek amulettek is: gyűrűk, érmék, keresztek, amelyekről azt gondolják az emberek, hogy áldott erő lakozik bennük. Katherine Yellin is úgy tartotta magánál a rózsaszínű mobiltelefont, amely egykor a nővéréé volt, mint egy amulettet. Egész nap nála volt. Éjszaka vele aludt. Ha munkába ment, maximumra állította a csengés hangerejét, és a táskájába tette, amely a vállán lógott, és amelyet

magához szorított. Állandóan töltötte a készüléket, több töltőt is beszerzett, ha esetleg valamelyik tönkremenne. Mindenkinek kiadta, hogy ne hívja többé ezt a számot, hanem keresse a másik telefonján, amelyet egy másik szolgáltatótól szerzett be. A régi telefonját – Diane régi telefonját – Diane-nek tartotta fenn. Bárhová ment Katherine, a telefon ment vele. És most már bárhová ment Katherine, Amy Penn is vele tartott. Amy meghívta egy kellemes vacsorára (Phil ötlete volt, ő is fizette), és meghallgatta a látszólag véget érni nem akaró történeteit a nővéréről, majd ígéretet tett rá, hogy ő és a munkatársai a csatornánál csak a csoda hírét fogják terjeszteni. Katherine egyetértett abban, hogy egy ilyen áldott esemény nem maradhat az apró Coldwater határain belül, és Amy kamerája, amelyet mindenhová magával cipelt, ebben a modern világban voltaképpen Isten eszköze. Így érkeztek meg együtt egy keddi reggelen a coldwateri ingatlanirodába, amely a coldwateri posta mellett, a coldwateri bolttal szemben volt. Amikor beléptek az ajtón, négyen várakoztak az előtérben, akik mindannyian azt mondták a recepciósnak: – Találkozni akarunk Katherine Yellinnel. Amikor a recepciós megkérdezte, hogy valaki más a segítségükre lehetne-e, nemleges választ adtak. ***

Az iroda másik három ingatlanügynöke, Lew, Jerry és Geraldine nem repesett az örömtől, mert mostanában alig volt új ügyfelük, új lehetőségük. Ezen a kedden Katherine érkezése előtt összedugták a fejüket az asztal körül. – Honnan tudjuk, hogy egyáltalán igaz-e? – kérdezte Lew. – Sosem jutott túl Diane halálán – mondta Geraldine. – Az emberek olykor képzelődnek – toldotta meg Jerry. – Ott imádkoznak a háza előtt, az isten szerelmére! – Folyamatosan benne van a hírekben! – Mire jó ez az egész? És a beszélgetés így folyt tovább, ebben a hangnemben. Lew-nak az unokáit kellett támogatnia, akik most vele éltek, Geraldine mindig is magasról tett Katherine papolásaira, Jerry pedig azon tűnődött, hogy nem késő-e még pályát váltania, így harmincnyolc évesen. Aztán megjelent Katherine Amyvel az oldalán. A beszélgetés megszakadt, és hamis mosolyok villantak fel.

Azt hinné az ember, hogy aki a mennyről mond hírt, azt megölelik. Csakhogy az emberi szív még a csoda idején is azt kérdezi: „Miért nem én?” *** – Jó reggelt, Katherine! – üdvözölte Geraldine. – Jó reggelt! – Hívott a nővéred? Katherine elmosolyodott. – Ma még nem. – Mikor hívott utoljára? – Pénteken. – Négy napja. – Aha. – Érdekes… Geraldine Amyre nézett, mintha azt mondaná neki: „A nagy semmiért jött el idáig.” Katherine a munkatársaira sandított, kifújta a levegőt, és elővette a Bibliáját a táskájából. És természetesen a telefonját.

– Várnak rám az ügyfelek – jegyezte meg. Az első egy középkorú férfi volt, aki azt mondta, Katherine szomszédságában akar házat venni, hátha akkor ő is kap hívásokat. Aztán egy nyugdíjas flinti házaspár következett, akik a hat éve autóbalesetben elhunyt lányukról meséltek, s abban bíztak, hogy Coldwaterben újra kapcsolatba kerülhetnek vele. A harmadik ügyfél egy görög nő volt, sötétkék sálat viselt, és ingatlanokról egyáltalán nem is beszélt. Egyszerűen csak megkérdezte Katherine-t, hogy imádkozhatna-e vele. – Persze – felelte Katherine, már-már bocsánatkérően. Amy hátrahúzódott, hogy ne zavarja őket, magával vitte a nagy kameráját is. Nevetségesen nehéz volt, mindig úgy érezte, mintha egy ólombőröndöt emelgetne. Egy nap, fogadta meg, olyan csatornának fog dolgozni, amelyik egy igazi operatőrt is küld vele. Egy nap, az új munkahelyén. – Nem könnyű, mi? – Lew figyelte, ahogy a kamera az asztalra puffant. – Nem. – Azt hinné az ember, mostanában már kisebbek. – Kisebbek is. Csak nekünk nincs olyanunk.

– Csak a New York-iaknak meg a Los Angeles-ieknek, mi? – Hát, valahogy úgy… Elhallgatott. Lew arckifejezése megváltozott. Elfordította a fejét. Így tett Geraldine és Jerry is. És amikor Amy rájött, miért, az adrenalin száguldani kezdett az ereiben. Csörgött Katherine telefonja. *** Minden sztorinak van egy fordulópontja. Ami ezek után történt a coldwateri ingatlanirodában, gyors volt, kusza volt, és Amy szórványos, reszkető képfelvételeken rögzítette. Alig egy percig tartott, és hamarosan milliók látták világszerte. Katherine felkapta a csörgő telefonját. Mindenki felé fordult. A görög nő az anyanyelvén kezdte mondani a miatyánkot, miközben előre-hátra hintázott, a kezét a szájára és az orrára szorította. – Pater hémón ho en toisz ouranoisz… Katherine nagy levegőt vett, és hátratolta a székét. Lew nyelt egyet. Geraldine azt suttogta: – Mi történik?

Amy megszállottan a kamerája után kapott, gyorsan bekapcsolta, nagy nehezen a vállára emelte a monstrumot, belenézett a keresőbe, közelebb lépett, amikor hirtelen – hoppá! – beleütközött egy asztalba, amitől elejtette a kamerát, de a film még mindig forgott, miközben Amy egy székre zuhant, és beverte az állát. A telefon megint csörgött. – …hagiaszthétó to onoma szou – motyogta a görög nő. – Várjon! Még ne! – kiáltotta Amy. Ám Katherine megnyomta a gombot, és belesuttogott a készülékbe. – Halló! Istenem… Diane! – …elthetó hé baszileia szou… Katherine arca ragyogott. – Ő az? – kérdezte Lew. – Jézusom! – suttogta Geraldine. Amy felkászálódott, a combja sajgott az eséstől, az álla vérezni kezdett. – Igen, igen, Diane, igen!

– …genéthétó to theléma szou, hósz en ouranó… – Tényleg ő az? – …kai epi tész gész. Ton arton hémón ton epiouszion… – Diane, mikor hívsz legközelebb? Diane! Halló! Katherine leeresztette a telefont, aztán lassan hátradőlt, mintha egy láthatatlan párnának támaszkodna. A tekintete üveges volt. – …dosz hémin szémeron, kai afesz hémin ta ofeilémata… – Mi történt? – kérdezte Amy, játszva a riportert, a kamerával a vállán. – Mit mondott, Katherine? Katherine maga elé meredt, miközben a keze az íróasztalon nyugodott. – Azt mondta, itt az idő. És hogy ne tartsam titokban. Mondjam el mindenkinek. És Isten örvendezni fog a mennyben. A görög nő a kezébe temette az arcát, és sírt. Amy ráközelített, aztán ráközelített a telefonra is, amelyet Katherine az íróasztalra ejtett. – Mondd el mindenkinek! – ismételte meg Katherine merengve a nővére szavait, miközben észre se vette,

hogy éppen most tette meg, hála az Amy kameráján villogó piros fénynek.

Nyolcadik hét

Atörténetírás úgy tartja, hogy Alexander Graham Bell telefonja – a szó szoros értelmében – egyik napról a másikra lett világhírű. Pedig hajszál híja volt, hogy nem így történt. 1876-ban az Egyesült Államok a fennállása századik évfordulóját ünnepelte. Philadelphiában tartották a centenáriumi kiállítást. Új találmányokat mutattak be, olyanokat, amelyek a következő száz évet fogják fémjelezni, közöttük egy tizenkét méter magas gőzmotort és egy kezdetleges írógépet. Bell kiforratlan kommunikációs eszköze az utolsó pillanatban kapott helyet egy kis asztalon, egy eldugott helyen a lépcső és a fal között. Hetekig senki sem szentelt neki figyelmet. Bell Bostonban élt. Nem szándékozott ellátogatni a kiállításra, pénze sem volt rá. De péntek délután kiment az állomásra, hogy elbúcsúztassa a menyasszonyát, Mabelt, aki oda igyekezett az apját felkeresni. A lány sírt, hogy el kell válniuk egymástól. Ragaszkodott

hozzá, hogy Bell elkísérje. Amikor a vonat elindult, Bell jegy nélkül felugrott, hátha azzal megvigasztalja. E pillanatnyi ötlettől vezérelve Bell egyszer csak a kiállításon találta magát két nappal később, egy forró vasárnap délután, amikor egy fáradt és izzadt bírákból álló bizottság sétált arra. A többségük mást se akart, csak végre hazamenni. Azonban az egyikük, Brazília nagybecsű ura, II. Péter császár felismerte a sötét hajú feltalálót, aki siket diákokkal dolgozott. – Bell professzor! – kiáltotta az uralkodó, és tárt karokkal üdvözölte. – Mi szél hozta erre? Miután Bell elmagyarázta a dolgot, a brazil császár látni akarta a találmányát. A csatakosra izzadt bírák beletörődtek, hogy maradniuk kell még pár percet. A termen egy vezeték tekergett keresztül. Bell az adó felőli oldalra ment, míg a császár a vevőhöz. És ahogy hónapokkal ezelőtt Thomas Watsonnal is tette („Gyere ide, látni akarlak!”), Bell beleszólt a készülékbe, amint a császár a füléhez emelte a kagylót. II. Péter arca azonnal felderült, s a tömeg tekintetének kereszttüzében a császár meglepetten felkiáltott: – Istenem! Ez beszél! Másnap a találmányt előkelőbb helyre rakták át. Ezrek verődtek össze, hogy lássák. Megnyerte az első díjat, s a világ tűzbe jött a korábban elképzelhetetlen ötlettől: hogy beszélhetnek valakivel, akit nem látnak.

Ha a férfi nem lett volna szerelmes a nőbe, és nem ugrott volna fel a vonatra, talán nem Bell találmányát ismerjük meg az eszközként, amely életünket annyira megváltoztatta. *** Tojás. Nem volt elég tojás. Frieda Padapalous egy ötvendollárost nyomott az unokaöccse markába, és azt mondta: – Vedd meg mindet, ami a boltban van. Csipkedd magad! Frieda sosem volt oda a csodákért, de nem fog lemondani erről a váratlan üzleti fellendülésről. A hétfő nagyon forgalmas volt. A kedd meg még inkább. Ma is zajos volt az étterme, az emberek alig hallották egymást. A parkoló is tömve volt. A bokszokban idegenek ültek. És az életben először sor kígyózott az ajtó előtt egy szerda reggelen is. Pedig még nyolc óra sem volt! – Még egy kis kávét, Jack? – kérdezte Frieda. És már öntött is, mielőtt a férfi válaszolhatott volna, aztán elviharzott egy másik asztalhoz. Jack belekortyolt a csészéjébe, majd leszegte a fejét, mint aki titkokat őriz. Szándékosan nem egyenruhát vett fel aznap. Meg akarta figyelni az egyre nagyobb

méreteket öltő zarándoklatot, most, hogy az interneten közzétett videó fenekestül felforgatta a várost. Öregek és fiatalok nyüzsögtek mindenütt, jó néhányan kamerával, és egyre azt kérdezték, hol találják Katherine Yellint, vagy a templomot vagy az ingatlanirodát. Látott két indián párt, és egy asztalt, amely körül valamely számára ismeretlen vallási csoport ruhájába öltözött fiatalok szorongtak. – Elnézést! Szia! Idevalósi vagy? – kérdezte egy kék síoverallt viselő srác, és lehuppant Jack mellé. – Miért? – A detroiti 4-es csatornától jöttem. Az emberekkel beszélgetünk a csodáról. Tudod… A telefonhívásokról. Felvehetnénk veled pár percet? Nem tart sokáig. Jack az ajtóra meredt. Egyre több ember áramlott be rajta. Olyan régóta Frieda kávéjával kezdte a napját, hogy csukott szemmel is eltalált volna otthonról a pultig. Azonban ez most kínos volt. Még mindig nem mesélte el Doreennak, hogy Robbie felhívta, nem akart előhozakodni vele az után, hogy Doreen elmesélte az ő hívásait. Valamilyen okból úgy érezte, még hallgatnia kell. Hogy értesüléseket gyűjtsön. Doreen szerint Robbie azt mondta neki, a mennyben van, biztonságban, és hogy a vég nem a vég. Amikor a nő megkérdezte Jacktől, mit gondol, a férfi azt felelte: – Ettől most boldog vagy, Doreen?

A nő erre sírni kezdett. – Nem is tudom. Igen… – mondta. – Istenem! Egy szót sem értek ebből az egészből. Jack nem akarta, hogy ezek a riporterek tudomást szerezzenek a volt feleségéről. Nem akarta, hogy tudjanak róla. Tessre gondolt. Azt sem akarta, hogy tudjanak Tessről. – Benne leszel a tévében – sürgette a síoverallos srác, mintha üzletet akarna kötni vele. – Csak átutazó vagyok – válaszolta Jack, majd egy kétdollárost dobott a pultra, és az ajtó felé indult. *** Jason Turk kinyitotta a Dial-Tek telefonos bolt személyzeti bejáratának ajtaját. Hangosan ásított. A nyúlánk, huszonhét éves fiatalember, akinek felkarját Felix, a rajzfilmből ismert macska díszítette, kimerült volt az újabb egész éjszakás internetes videojáték után. Kivett egy dobozos kólát a kis hűtőből, ivott pár kortyot, majd böffentett egyet, mire eszébe jutott, mit szokott mondani erre a barátnője: „Olyan disznó vagy, Jason!” Belépett az irodába, kibújt a pulóveréből, s felvett egy rövid ujjú, kék-ezüst színekben pompázó inget, amelyen a Dial-Tek felirat állt. Átfutotta a napi postát. Egy a vállalat központjából. Még egy a vállalat központjából. Majd egy takarítócég brosúrája.

Berregés hallatszott. Az órájára nézett. Nyolc óra tíz volt. Az egyik szállítóját várta. Ám amikor kinyitotta a hátsó ajtót, egy magas fickót látott elnyűtt hasítottbőr kabátban. – Szia! Sully vagyok. A Gazette-től. – Á! Jason. – Szia! – Új vagy? – Igen. A múlt héten kezdtem. És ennek nem örül valami nagyon, gondolta Jason. – Gyere be! – Gondolom, szeretnéd megújítani a szerződést újabb három hónapra… – Hagyd a sódert! – intette le Jason. – A főnököm már odaadta a csekket. Áttúrta az egyik fiókot. – Mi lett a lánnyal, akit az elmúlt néhány alkalommal küldtek? Victoria? – Nem t’om – felelte Sully.

Kár, gondolta Jason. Aranyos volt. – Na, itt is van – adott át Sullynak egy borítékot, amelyen a Gazette, október–december felirat állt. – Kösz – mondta Sully. – Nincs mit. – Jason belehörpintett a kólába, aztán felemelte a dobozt. – Mmm. Nem kérsz egyet? – Nem, kösz. Már itt sem vagyok… Puff! Mindketten megfordultak. – Mi volt ez? – kérdezte Jason. – Nem tudom – felelte Sully. Puff! Olyan hangja volt, mintha egy madár repült volna neki az ablaküvegnek. De várjunk csak! Megint felhangzott. Puff! Aztán megint. Puff! Majd folyamatosan ismétlődött, egyre hangosabban, mind a dobpergés. Puff-puff-puff! – Mi a pokol? – dörmögte Jason.

Sully követte a fiút a bemutatóterembe. A látványtól mindkettőjük lába földbe gyökerezett: a bolt előtt legalább két tucat ember tülekedett vastag kabátokba burkolózva. Jason és Sully láttán előrelódultak, ahogy a halak úsznak a felszínre, ha élelmet szórnak nekik. Puff-puff-puff! A két férfi visszahúzódott az irodába. – Mi folyik itt? – kiáltott fel Sully. – Tudja a rosseb! – válaszolta Jason, miközben a kulcsát kereste. Még volt egy óra nyitásig, és nem volt leárazás vagy ilyesmi. – Beengeded őket? – Szerintem igen… Vagy ne? – Akarod, hogy itt maradjak? – Nem. Vagyis… Igen. Csak várj itt, jó? Ez rohadt furcsa! Jason kiment, a kulcs a kezében. A főbejárat felé tartott. Habozott. A tömeg közelebb nyomult. Kinyitotta az ajtót.

– Sajnálom, de még nem vagyunk nyitva, csak… Az emberek betódultak, vitrinekhez rohantak.

félretaszították,

és

a

– Hékás! Álljanak már meg! – ordította Jason. – Ilyen telefonjuk nincs? – üvöltötte egy bőrkabátos, szürke melegítőfelsős férfi. Egy kinyomtatott oldalt dugott Jason orra alá. Jason egy rózsaszín telefont tartó nőt látott a képen. – Szerintem Samsung – mondta. – Van? És pont ugyanilyen? – Lehet… – Mindet megveszem! – Nem! – Osszuk el! – Nekem elég egy! – Én hármat kérek! Hirtelen körbefogták Jasont, aki egy kezet érzett a hátán, egy másikat a vállán, aztán valaki megragadta a karját, másvalaki pedig egy papírt lóbált előtte. Ide-oda

rángatták, lökdösték a testek fodrozódó tengerében, majd valaki felüvöltött: – Várjanak! Másvalaki pedig azt ordította: – Engedjék már el! Aztán: – Mindenki hátra! Ez Sully volt, aki most Jason előtt állt, védelmező testtartásban, a karját kitárva. A kiáltásától az emberek elnémultak, és kicsit hátráltak, így Jason végre lélegzethez jutott. – Magukba meg mi ütött? – kiáltotta Sully. – Ja, mi a frász van? – pihegte Jason, aki bátrabbnak érezte magát Sullyval az oldalán. – Még nem vagyunk nyitva. Mit akarnak? Egy vékony, öreg nő nyomakodott előre. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, a fején sál. Elég betegnek tűnt. – Telefont – mondta érdes hangon. – Olyat, amiről fel lehet hívni a mennyországot. ***

Ami sok más videofelvétellel történik a modern világban, az történt Amy videofelvételével is. Feltették az internetre, és bejárta a virtuális valóságot. Semmi szűrés, semmi szerkesztés, ellenőrzés vagy megerősítés, csak valaki megnézte, továbbította, és a folyamat megismétlődött, nem egyszer és nem kétszer, hanem több tízezerszer, rövidebb idő alatt, mint ahogy felforr egy fazék víz. A videó címkéje – Hívás a mennyből – meggyorsította a terjedését. A reszketős felvétel – az a pillanat is, amikor Amy megbotlott, és a kép homályos lett – a bizarr hitelesség légkörét teremtette meg. Először az alpenai hírműsor adta le, és azonnal a 9-es csatorna weboldalának legnézettebb videója lett, aminek köszönhetően Amy bezsebelhetett egy gratuláló telefonhívást Philtől. „Csak így tovább”, mondta neki a férfi. Vallásos csoportok vették át a videót, és Katherine arca, az imádkozó görög nő, valamint az íróasztalon heverő mobiltelefon egykettőre világszerte ismert lett. Ami történt, végül is hasonlatos volt ahhoz, amikor Bell találmánya fergeteges sikert aratott a centenáriumi kiállításon, leszámítva, hogy most minden fénysebességgel zajlott. Egy héten belül a michigani Coldwater a leggyakrabban keresett hely lett az interneten. *** Warren tiszteletes bekukucskált a templomba. Az telistele volt hívekkel ezen az egyszerű szerda délutánon.

Néhányan a kezükbe temették az arcukat, mások letérdeltek. Warren látott két sapkás horgászt, akik előre-hátra dülöngéltek az imádság közben, de kinyújtott kezüket nem a Biblián vagy az énekeskönyvön tartották, hanem… a mobiltelefonjukon. A tiszteletes halkan becsukta az ajtót. Visszament az irodájába, ahol a másik négy coldwateri pap várakozott. – Elnézést! – mondta Warren, és leült. – Megnéztem az embereket. – A nyáját – jegyezte meg Carroll atya. – Nem, nem az én nyájam. A gyülekezeti tagunk története hozta ide őket. – Isten hozta ide őket! – ellenkezett Carroll atya. „Igen, igen”, hangzott az egyetértő kórus. – Végtére is a hívők jönnek hozzánk, Warren, és nem fordítva. – Igen, de… – A jövő heti gyűlésen ezt hangsúlyoznunk kell. Ezzel másokat is lelkesítünk, felébreszthetjük az emberek hitét. A többiek helyeslően bólogattak.

– Ez az újjáéledés Warren, bármilyen hangok beszélnek is hozzánk a mennyből, mindenképpen ajándék… – Vagy nem – szakította félbe Warren. – Vagy talán – válaszolta a másik pap. Warren Carroll atya arckifejezését tanulmányozta. Valahogy más volt. Nyugodtabb. Majdnem mosolygott. – Ön hisz ebben a csodában, atyám? A papok előredőltek. A Szent Vince volt a legnagyobb templom a városban. Súlya volt annak, hogy mit gondol Carroll atya. – Továbbra is… kételkedem – mondta, gondosan megválogatva a szavait. – Azonban felhívtam a püspök urat, és találkozót kértem. Tekintetek villantak jobbra-balra. Ez sokatmondó hír volt. – Tisztelettel tartozunk, atyám, a két gyülekezeti tagunknak – mondta Warren –, akik már olyan régóta közöttünk vannak. Baptisták. Ön is tudja. – Hogyne. – Szóval ha a püspök úr idejön, remélhetőleg nem úgy beszél majd velük, mint nem katolikusokkal.

– Ugyan, hogy gondolja! Carroll atya lehajtotta a fejét, és keresztbe tette a karját az ölében. Ez egyértelmű jelzés volt. De volt még valami más is. *** Amiről Carroll atya nem számolt be, az az volt, hogy két nappal azelőtt üzenetet kapott a gyülekezete egykori tagjától, Tess Raffertytől. Meglátogatná? Igen-igen fontos. Egészen eddig a pontig esztelenségnek tekintette ezeket túlvilági hívásokat. Kitalációnak. Az ellenkezőjét elfogadni túl sokba került volna: hiszen az annak elismerését is jelentette volna, hogy az Úr az ő végtelen bölcsességében elpártolt a katolikus egyháztól azáltal, hogy az örök paradicsomot úgy fedte fel a világnak, hogy azt az ügyefogyott Warren tiszteletest választotta ki ehhez – helyette. Tess Rafferty viszont mindent megváltoztatott. A konyhájában, amely megmenekült a nemrégiben kiütött tűz pusztításától, ez a vékony, megingott hitű nő bevallotta, hogy vele is felvették a kapcsolatot odaátról, méghozzá az elhunyt édesanyja, Ruth, akire Carroll atya jól emlékezett. És ami – mindent egybevetve – még ennél is fontosabb volt: az első hívás reggel nyolc

óra húsz perckor futott be, vagyis órákkal Katherine Yellin hívása előtt. Ez valóban jó hír volt, olyan hír, amelyet Carroll atya meg szándékozott osztani az izgatott nagyvilággal. Ha a lelkek a mennyből földi halandókat hívnak fel, akkor egy katolikusnak, például Tessnek, kellett az elsőnek lennie. *** Csütörtök délután Sully elment Julesért az iskolába. Rögtön az ajtó előtt összefutottak. – Szia, kishaver! – Szia! – Mi volt ma? – Semmi. Peterrel játszottunk. – Peter az a fiú, akinek hiányzik az első két foga? – Igen. Az autóhoz sétáltak. Sully lenézett, és látta, hogy valami kék kandikál ki a fia kabátzsebéből. – Ez meg mi?

Jules nem válaszolt. – Mi van a zsebedben, Jules? – Semmi. Sully kinyitotta a kocsiajtót. – Az nem semmi. – A tanító nénitől kaptam. Hazamegyünk? Jules bemászott a hátsó ülésre, és a karjával eltakarta a zsebét. Sully sóhajtott egyet, és eltolta a gyerek karját. Egy műanyag telefon volt. – Jaj, Jules! A gyerek a telefon után kapott, de Sully nem engedte. – Az enyém! – ordította Jules, elég hangosan ahhoz, hogy a közelükben álló szülők rájuk nézzenek. – Jól van, jól van – mondta Sully, és visszaadta a telefont. Jules a zsebébe süllyesztette. – Anyu miatt?

– Nem. – Ezért kérted? – Nem. – Mit mondott a tanító néni? – Hogy beszélhetek anyuval, ha akarok. – Hogyan? – Behunyom a szemem, és fogom ezt a telefont. – És? – És talán anyu fel fog hívni, ahogy a többieket is felhívták. Sully megrökönyödött. Miért mondta ezt a tanítónő? Már az is elég baj, hogy a gyerek ennyire bánkódik. De hamis reményekkel kecsegtetni? Hát az egész városnak elment az esze? A tömeg a telefonboltban, az az internetes videó, azok a dilinyósok, akik Katherine Yellin háza előtt imádkoznak, mintha a nő valami próféta lenne. És most még ez is! – Nem szeretném, ha megtartanád ezt a vackot, Jules. Jó? – Miért nem?

– Mert ez csak egy játék. – Tényleg? – Nem fog működni, hiába szeretnéd. – Honnan tudod? – Csak úgy tudom. – Nem tudsz te semmit! Sully beindította a kocsit, és olyan erősen fújta ki a levegőt, hogy érezte a mellkasa süllyedését. Amikor a szülei házához értek, Jules kinyitotta az ajtót, és elviharzott, anélkül, hogy hátranézett volna. *** Tizenöt perccel később Sully a kétsávos 8-as úton autózott, amely összekötötte Coldwatert a külvilággal. Még mindig füstölgött. Szeretett volna visszamenni az iskolába, elkapni a tanítónő grabancát, és ráordítani: „Van fogalma róla, mit művelt?” Majd holnap. Majd holnap elintézi. De most dolgoznia kell, el kell hoznia egy csekket a Moss Hill-i bútorboltból. Az utak nedvesek voltak az enyhe ónos eső után, és bekapcsolta az ablaktörlőt, hogy letörölje a latyakot, amelyet az elhaladó járművek felvertek.

Amikor a kanyart követően arra a nagy nyílt területre ért, amelyet Lankers Fieldnek hívtak, meglátta a régi táblát: Viszontlátásra! Köszönjük a látogatását! Pislogott. A tábla alján észrevett egy matricát: Üdvözültél? A mezőn tucatnyi lakóautó és lakókocsi állt. Sully nagy fehér sátrakat látott, és harminc-negyven télikabátos ember hemzsegett ott, néhányan könyvet olvastak, mások gödröt ástak a tűznek, valaki gitározott. Sullynak leginkább vallásos zarándoklatnak tűnt a sokadalom, leszámítva, hogy az emberek az indiai Gangeszhez vagy a mexikói guadalupei Szűzanyához szoktak elzarándokolni. Nem a Lankers Fieldre, ahol hajdanán ő biciklizett és dobált petárdákat az osztálytársaival. Ennek véget kell vetni, gondolta magában Sully, és lelassított. Hívők? Természetfölötti jelenségek szakértői? Mi jön még? Lehúzódott a kocsival, és leengedte az ablakot. Egy kampós orrú, középkorú férfi, aki a hosszú, ezüstszínű haját copfba fogta, tett felé néhány lépést. – Mi folyik itt? – kiáltotta ki Sully. – Üdvözöllek, testvérem! – mondta a férfi. – Mi van itt? – Ez szent hely. Itt az Úr szól a gyermekeihez.

– Honnan veszi ezt? A férfi megszemlélte Sully arckifejezését, majd üdvözült mosoly ült ki az arcára. – Érezzük. Imádkozz velünk, testvérem! És akkor te is érezni fogod! – Tudja, én itt élek. És tévednek. Senki sem szól itt senkihez. – A férfi összekulcsolta a kezét, mintha imára készülne, és megint mosolygott. – Jézusom! – dünnyögte Sully. Aztán a gázra taposott, és csikorgó gumikkal elhajtott. Szeretett volna egyesével ráüvölteni minden eszement hívőre, a gödörásókra, a gitárosra, Jules tanítónőjére, a telefonos bolt vevőire. „Ébresztő! – akarta ordítani. – Az élők nem beszélhetnek a holtakkal! Ha lehetséges lenne, szerintetek én nem tenném meg? Nem adnám oda a következő száz levegővételemet csak azért, hogy egyetlen szót halljak a feleségemtől? De nem lehetséges! Nincs isten, aki ilyesmit csinál. Coldwaterben nem történt csoda! Ez valamiféle szélhámosság, átverés, csalás, rosszízű tréfa!” Torkig volt az egésszel. Alapra állítja Jules tanítónőjét. Alapra állítja az egész rohadt tantestületet, ha kell. És még valami: elbánik ezzel a mennyei telefonos

hülyeséggel. Lerántja róla a leplet, bebizonyítja, hogy becsapás, mert az! Mert bebörtönözhették, kárhoztathatták, rákényszeríthettek egy tetves új életet, de még megvan az ép esze. Még tudja, mi a különbség igazság és hazugság között. Meg fogja tenni a fiáért – és másokért, akiket veszteség ért. A végére fog járni ennek!

Kilencedik hét

Mit mondtál? – Háromezer-négyszáz. – Egyetlen bolt? – Egy. – Mennyit adnak el általában? – Négyet. – Visszahívlak. Terry Ulrich, a Samsung területi elnökhelyettese letette a kagylót, és lefirkantott néhány számot. A Dial-Tek a

michigani Coldwaterből eszméletlen megrendelést adott le egy bizonyos modellre, a Samsung SGH-ra. Nem valami különleges készülék. Kinyitható, lehet hívni rajta, és csatlakozni lehet vele az internethez. De ennyi. A mai telefonok annyival többet tudnak, videót lehet felvenni velük, játszani lehet rajtuk. Miért adna el egy bolt több ezret egy régi készülékből? A válasz – ahogy Terry éppen megtudta – az, hogy ezt a modellt használta az a nő, aki állítása szerint beszélt a mennyországgal. És a coldwateri boltban vette. Terry két ujjal dörzsölgette az állát. Kinézett az ablakon a chicagói látképre. Pusztán ezen a megrendelésen közel hat számjegyű nyereség lenne. Visszapördült a számítógépéhez, és talált egy csomó történetet a coldwateri jelenségről az interneten. Megnézte az alpenai 9-es csatorna videóját, amelyet inkább csak porhintésnek tartott. Amikor látta, hány találat van a videóra, a telefonjáért nyúlt. – Küldje le a marketinges srácokat. Gyorsan! *** Alexander Bell édesanyja siket volt. Az emberek egy gumitölcséren keresztül beszéltek hozzá. De Alexander nem. Ő már nagyon hamar rájött, hogy jobban megérti

őt, ha a homlokához nyomja a száját, és halk, zengő hangon beszél. A hangja vibrálása így jobban elnyelődik, és ezt az elvet egy nap felhasználta a telefonja fejlesztéséhez is. Amikor Giselle kórházban volt, Sully is így beszélt vele: a száját a homlokához nyomta, suttogóra fogta a hangját, amelyben benne rezgett minden emlék, amit csak fel tudott idézni: „Emlékszel az első lakásunkra? Emlékszel a sárga mosogatóra? Emlékszel Olaszországra? Emlékszel a pisztáciafagylaltra? Emlékszel Jules születésére?” És így tovább, néha órákon át, abban a reményben, hogy a vibrálás célba ér. Régen mindig meg tudta nevettetni. Arról álmodott, hogy talál egy emléket, amely annyira vicces, hogy felrázza a nőt a kómából, és azt mondatja vele: „Istenem, hát persze, hogy emlékszem!” De nem talált. Sosem hagyott fel a próbálkozással. Még a börtönben sem. Ült csukott szemmel, és emlékeket idézett fel, hátha a gondolatai eljutnak valahogy a kórházi ágyig. A baleset napjától egészen Giselle halála napjáig Sully nem akart mást, csak a hangját hallani. A hangját hallani. De sosem hallotta.

Ezért bosszantották annyira ezek a coldwateri telefonhívások. És hétfő reggel kivett egy jegyzettömböt meg egy mappát a Gazette irattartó szekrényéből, beszerzett egy kis hangfelvevőt, és megkezdte a privát nyomozását. Amit ezek az emberek beszélnek, ő már kipróbálta. Kiáltott Giselle-nek. De nem kapott választ. Nincs mennyország. A halál, az halál. És itt volt az ideje, hogy ezt valamennyien elfogadják. *** A legnagyobb fedett gyülekezőhely Coldwaterben a középiskola tornaterme volt. Ha a lelátókat kivitték, és összecsukható székeket hordtak be, csaknem kétezren foglalhattak helyet itt. Kedd este hatra minden szék foglalt volt. A hátsó fal előtt egy pódiumot állítottak fel, fölötte egy amerikai zászló meg egy vörös és fehér transzparens: Coldwateri kosárlabdacsapat – kerületi bajnok: 1973, 1998, 2004. A pódiumon Carroll atya, Warren tiszteletes és egy helyi politikus ült, akinek a hasa súlyosan az övére lógott, és aki időről időre megtörölte a homlokát egy zsebkendővel. Jack Sellers is ott ült, rendőregyenruhában, mintegy intő jelként, hogy a rendet be kell tartani.

Jeff Jacoby polgármester nyitott gallérú ingben és sportos kabátban lépett a pódiumra, majd a kezét a mikrofonra tette. Az első szavai – „Jó estét!” – recsegve hangzottak el. Az emberek befogták a fülüket. – Egy… Egy… Próba… Most már jobb? A gyűlésen csak coldwateriek vehettek részt. Az ajtónál meg kellett mutatni a jogosítványokat. A sajtót kizárták, de a riporterek odakint vártak, a kocsijaikban, amelyekben járt a motor. A környéken táborozók is idesereglettek, a parkoló lámpaoszlopai körül ácsorogtak, és a fémszemetesekben gyújtott tűznél melengették a kezüket. A két rendőr, Ray és Dyson felváltva járta a környéket, jóllehet egyikük sem tudta, mihez kezdenek, ha a tömeg nyugtalan lenne. Odabent a polgármester megoldotta a gondot a mikrofonnal. – Nos – kezdte –, szerintem mindannyian tudjuk, miért vagyunk itt. Ami Coldwaterben történt magával, Katherine, az figyelemre méltó. Katherine, aki az első sorban ült, szerényen bólintott, a tömeg pedig egyetértően morajlott. – De ez sok változást is hozott. Újabb morajlás.

– Most sok látogatóval, forgalmi dugókkal, netán közbiztonsági problémákkal és fokozott sajtóérdeklődéssel kell számolnunk. Hangosabb moraj. Jack fészkelődött a székén. – Ezekről fogunk beszélni ma. Nos, Carroll atya, kezdené? Carroll atya a mikrofonhoz lépett, és beállította a magasságot. Warren tiszteletes figyelte, és várt. Azt mondta a polgármesternek, hogy nem szeret világi tömegek előtt beszélni. Carroll atya sokkal jobb az ilyesmiben. Már a mozgása is. Majdnem fejedelmi, gondolta Warren. – Először is imádkozzunk – kezdte Carroll atya. – Adjon az Úr erőt nekünk ezen az estén… Ahogy az emberek lehajtották a fejüket, Sully, aki egy szélső széken ült, a zsebébe nyúlt, és kitapintotta a jegyzettömbje gerincét. Aztán belenyúlt a másik zsebébe is, és megnyomta a felvevő gombját. – Testvéreim! Nem mindig vagyunk tisztában Isten terveivel – folytatta Carroll atya. – A Biblia tele van valószerűtlen hősökkel, akik vonakodnak meghallani a hívást. Mózes nem akar a fáraóval beszélni. Jónás elrejtőzik az Úr elől. A fiatal Márk evangélista elhagyja Pált és Barnabást. A félelem a természetünkből fakad. Isten tudja ezt…

Az emberek bólogattak. Néhányan áment kiáltottak. – Amire ma este meg akarlak kérni benneteket: ne féljetek! Az Írás arra tanít minket, hogy kötelességünk terjeszteni a jó hírt. És ez jó hír! Warren tiszteletes zavarodottan nézett a többi papra. Nem úgy volt, hogy Carroll atya csak áldást oszt? – Szóval azt kérdezem… ki kapott hírt a mennyből? Vagy hiszi úgy, hogy kapott? Mondjátok el, kik vagytok, és milyen formában érkezett ez az áldás! A termen mormogás futott végig. Ez váratlan volt. Nyilvános névsorolvasás? Az emberek jobbra-balra forgolódtak. Katherine Yellin büszkén felállt, a karja keresztbe fonva. – A testvérem – jelentette be –, Diane Yellin. Istennek hála! A tömeg bólogatott. Róla tudták. Megint forgolódtak, körbenézegettek. Hol van Elias Rowe? Tess, aki öt sorral hátrébb ült, a pódiumra nézett. Carroll atya biccentett. Tess lehunyta a szemét, maga előtt látta az anyja arcát, nagy levegő vett, és elszántan felállt. – Az anyám, Ruth Rafferty – jelentette be.

Az emberek levegő után kapkodtak. Katherine-nek leesett az álla. Aztán balról újabb hang harsant. – A fiam! – A fejek a hang irányába fordultak. Jack szeme elkerekedett. – Robbie Sellers. Afganisztánban halt meg – mondta Doreen. Csak állt ott, a keze összekulcsolva. A pódiumon ülő Jackre nézett, aki hirtelen úgy érezte, mintha mindenki őt bámulná. Tessre pillantott, aki félrenézett, amikor találkozott a tekintetük. A tömeg suttogott. Hárman? Most már hárman vannak? Egy elöl ülő indián állt fel: – A lányom felhívott. Istennek hála! Néhány sorra hátrébb egy idősebb férfi emelkedett fel. – A volt feleségem! Aztán egy kamasz lány: – A legjobb barátnőm! Majd egy öltönyös férfi: – A volt üzletfelem!

Minden bejelentésre egyre nagyobb zúgás támadt, ahogy az orgonaszó is erősödik a régi filmekben, amikor nő a feszültség. Sully elővette a jegyzetfüzetét, és gyorsan írni kezdett, miközben igyekezett az eszébe vésni az arcokat. Amikor a morajlás elhalt, heten álltak, hét coldwateri, akár a gyom az alacsony fűben, és mindegyikük azt állította, ami korábban elképzelhetetlen volt: hogy beszélt a mennyországgal. A tornaterem elnémult. Jeff megrángatta Carroll atya ruháját. – Te jó ég, atyám! – suttogta. – Most mihez kezdünk?

Négy nappal később

Hírek Az ABC csatorna híradója Műsorvezető: Ma este ellátogattunk abba a michigani kisvárosba, amelynek lakói azt állítják, hogy meglehetősen szokatlan módon találtak rá újra a szeretteikre. Alan Jeremy riportja.

(Coldwateri képek.) Alan: A városka lakóinak száma nincs négyezer. A leginkább figyelemreméltó helyi nevezetesség egy almaborüzem. A michigani Coldwater semmiben sem különbözik a sok ezer amerikai kisvárostól, legalábbis nem különbözött, amíg az embereket el nem kezdték hívogatni a mennyből. (Rövid bejátszások.) Tess: Az anyám már többször is felhívott. Doreen: Rendszeres kapcsolatban vagyok a fiammal. Egy kamasz: A barátnőm tavaly halt meg autóbalesetben. Három hete felhívott, és azt mondta, ne sírjak. (Fényképek az elhunytakról.) Alan: A közös nevező az, hogy a hívó felek rég meghaltak. A látszólag képtelen jelenség megosztja a helyi egyházi méltóságokat is. Carroll atya: Nyitottnak kell lennünk Isten csodáival kapcsolatban. Sok ember tért vissza az egyház kebelére, miután értesült ezekről a hívásokról. Talán ez volt Isten szándéka. (Képek az imádkozó tömegről.)

Alan: Coldwater zarándokhellyé változott, rögtönzött istentiszteleteket tartanak a parkolókban és a mezőkön. A helyi rendőrségnek lassan aludni sincs ideje. (Jack Sellers rendőrfőnök arca.) Jack: Kis rendőrség vagyunk. Nem lehetünk ott mindenhol. Csak arra kérjük az embereket, tartsák tiszteletben mások magánéletét, és ésszerű időpontokban tartsanak közös imákat. Csak semmi éjféli lármázás… (Archív jelenetek.) Alan: A szellemidézők szerint az emberek már régóta beszélgetnek a holtakkal. A fehér zaj kutatói úgy hiszik, nem Coldwater az első hely, ahol hangokat hallottak odaátról. (Leonard Kopletnek, a természetfeletti jelenségek szakértőjének arca.) Leonard: Hallottunk már magnófelvételeket, amelyek holtak hangját rögzítik, azonban ez az első alkalom, hogy telefonon jelentkeznek. De ez csak egy újabb lépés a túlvilággal való kapcsolatunk történetében. (Kép a Samsung hirdetőtáblájáról.) Alan: A Samsung is támogatja az ügyet. A 8-as úton található ez a tábla, amely felhőket és az egyik

szerencsés által használt telefont ábrázolja, alatta az „isteni” szó olvasható. (Terry Ulrich Samsung-vezető arca.) Terry: Nem erre a célra terveztük a telefont, de örülünk, hogy „kiválasztatott”. Megtisztelve érezzük magunkat. Természetesen mindenki számára hozzáférhetővé tettük a modellt. (Egy íróasztalnál ülő tudós képe.) Alan: Ahogy azt várni lehetett, a bírálók igyekeznek megcáfolni a coldwateriek kijelentéseit. Daniel Fromman a washingtoni Felelős Tudósok Nemzetközi Szervezetének dolgozik. (Közeli kép a tudósról, amint Alannel beszélget.) Fromman: A telefonos szolgáltatás emberkéz alkotta dolog. A műholdakat is emberkéz alkotta. Az átjátszóállomásokat szintén. A hívások, amelyekről ezek az emberek beszélnek, nemcsak lehetetlenek, hanem egyszerűen nevetségesek. Ezt nem lehet komolyan venni. Alan: Akkor hogy magyarázza a jelenséget? Fromman: Úgy érti, azt, hogy az emberek azt állítják, felhívták őket odaátról? Alan: Azt mondja, hazudnak?

Fromman: Csak azt mondom, hogy a gyászoló ember sok mindent elképzelhet, amitől aztán jobban érzi magát. De ettől még nem lesz valóságos a dolog. (Alan, amint egy nagy sátornál áll.) Alan: Mindazonáltal a hívők özönlenek Coldwaterbe. (Egy ősz hajú ember képe.) Az ősz hajú ember: Ez jel. Az örökkévalóság létezik, a menny létezik, a megváltás létezik, úgyhogy az ember jobban teszi, ha kibékül Istennel. Jön az ítélet napja! (Közeli kép Alanről.) Alan: Valóság vagy kitaláció, az tény, hogy valami történik ebben a középnyugati kisvárosban, miközben közeledik a tél. De hogy mi is ez valójában? Sokan azt mondják… imádkozzunk! Coldwater, Alan Jeremy.

Tizedik hét

November elsejére Coldwater megtelt. Az utakat autók torlaszolták el. Nem volt szabad parkolóhely. A boltban, a bankban, a benzinkúton és minden olyan helyen, ahol

enni és inni lehetett kapni, megszokottá váltak a kígyózó sorok. Kedd este Sully a kezét a zsebébe süllyesztve átvágott a tömegen a Lake Streeten, és elhaladt egy csapat fiatal mellett, akik egy kocsi motorháztetején ültek, és egyházi énekeket kántáltak. A coldwateri könyvtárba tartott, a földszintes fehér téglaépületbe, amelynek a főbejárata előtt amerikai zászló lobogott egy tábla mellett, amelyen ez állt: Adjatok hálát! Adományozzatok használt könyveket hálaadásra! Majdnem este nyolc volt, és Sully örült, hogy bent még égnek a lámpák. Mivel otthon nem volt internet, és a Gazette számítógépei szóba sem jöhettek (nem akarta, hogy bárki, főleg az újságírók megorrontsák, miben sántikál), ez volt az egyetlen esélye arra, hogy kutasson: a hely, ahol egykor az általános iskolai olvasónaplóit írta. Belépett. A könyvtár elhagyatottnak tűnt. – Hahó! Csoszogást hallott a sarokban álló íróasztal felől. Egy fiatal lány – talán húszéves – bukkant fel. – Hideg van kint? – Fagy – felelte Sully. – Maga a könyvtáros? Még könyvtárosnak hívják egyáltalán?

– Az attól egyáltalán?

függ.

Magát

még

olvasónak

hívják

– Szerintem igen. – Akkor én vagyok a könyvtáros. A lány elmosolyodott. Rövidre vágott haja padlizsánszínűre volt festve, benne rikító szőke csíkok. Világos rózsaszín szemüveget viselt. A bőre elefántcsontszínű és makulátlan volt. – Elég fiatalnak látszik – jegyezte meg Sully. – Korábban a nagyanyám dolgozott itt. Ő inkább volt könyvtáros néni, mint én. – Aha. – Eleanor Udell. – Így hívják? – A nagyanyámat. – Volt egy tanárom, akit így hívtak. – A coldwateri általánosba járt? – Igen. – Harmadik osztályban tanította?

– Igen. – Akkor ő volt az. – Te jó ég! – Sully lehunyta a szemét. – Maga az unokája? – Gondolom, most tart csak igazán fiatalnak. Sully a fejét ingatta. – Van számítógépük, ugye? – Aha. Ott. Sully a sarokba pillantott. számítógépház. Ősréginek tűnt.

Homokszínű

álló

– És lehet ezen… – Igen, menjen csak! – A férfi levette a kabátját. – Egyébként Liz. – Hm? – Liznek hívnak. – Ja! Örvendek. Megmozgatta az egeret az asztalon – vezetékes egér, észrevételezte –, de a képernyőn semmi sem történt.

– Van valami trükkje? – Várjon. Be kell jelentkeznie. Liz felállt. Sully elképedt. Habár a lány arca fiatal és vonzóan egészséges volt, a bal lába meggörbült, és erőteljesen bicegve járt, nagyobb mértékben használva a jobb lábát. Úgy tűnt, a karja túl rövid a testéhez képest. – Na – mondta a lány, mellé furakodva. – Engedjen csak ide! – Sully félrehúzódott, túl gyorsan. – Sclerosis multiplexem van – közölte Liz, és megint elmosolyodott. – Ha netalán azt gondolta volna, hogy ez egy újfajta tánc. – Nem… Én… Sully agyalágyultnak érezte magát. A lány begépelte a jelszót, és a képernyő kivilágosodott. Sully a cigarettája után matatott. – A könyvtárban tilos a dohányzás. – Rendben, rendben… Visszadugta a dobozt a zsebébe. – Volt a gyűlésen? – kérdezte Liz.

– Milyen gyűlésen? – Az iskolában. Kész agyrém volt! Azok az emberek, akiket a halott családtagjaik felhívtak! – Maga elhiszi? – Neeem. Képtelenség. De valami furcsa dolog történik itt. – Micsoda? – Nem tudom. Megmozgatta az egeret, és figyelte, ahogy a kis nyíl végigsiklik a képernyőn. – Pedig jó lenne, nem? Ha beszélhetnénk olyanokkal, akiket elveszítettünk. – Gondolom… Sully maga elé képzelte Giselle-t. Nagyjából olyan idős lehetett, mint ez a lány, amikor egy csütörtök este a főiskola mellett, Giuseppe pizzériájában találkoztak. Giselle pincérnőként dolgozott ott. Egyenruhát viselt: szűk, lila blúzt és fekete szoknyát. A szeméből csak úgy sütött a boldogság, és Sully ott helyben, a barátai füle hallatára elkérte a telefonszámát. Giselle kacagott, és kosarat adott neki: „Nem randizom fősulisokkal.” De amikor átnyújtotta a számlát, Sully észrevett egy

telefonszámot a hátoldalán, a következő szavak kíséretében: „Hacsak nem helyesek.” – Hát… – Liz a combjához ütögette a tenyerét. – Köszönöm. – Nincs mit. – Mikor zár? – Ma és csütörtökön kilenckor. Egyébként hatkor. – Rendben. – Kiáltson, ha szüksége van valamire. Habár hivatalosan – és itt lehalkította a hangját – csak suttogni szabad. Sully mosolygott. A lány visszatért az asztalához. Sully figyelte a fájdalmas sántikálást, a fiatal test esetlen kitekeredését. – Sully – szólt utána. – Sully Harding vagyok. – Tudom – felelte a lány, meg se fordulva. *** Órákkal később Katherine felhajtotta a takarót a hálószobájában, és becsusszant alá. A mennyezetre bámult.

Sírni kezdett. Napok óta nem ment dolgozni. Nem szólt a háza előtt imádkozókhoz. Úgy érezte, megbántották. Becsapták. Ami egykor személyes áldás volt, mostanra cirkusszá nőtte ki magát. Még mindig maga előtt látta a tömeget a tormateremben, ahogy elnyomult mellette, és azok köré rajzott, akiket állítólag szintén felhívtak a mennyből. Zajos és zavaros volt az egész, és a polgármester egyre azt üvöltözte a mikrofonba: „Új gyűlést hívunk össze! Érdeklődjenek a városházán!” A kinti jelenet még rosszabb volt. A kamerák vakító fénye, az ordibálás, imádság, izgatott beszélgetések zűrzavara, mutogató, bólogató, egymásba csimpaszkodó emberek, akik megosztották egymással az új részleteket, amelyeket az imént hallottak. Rajta kívül még ennyien? Lehetetlen. Nyilvánvalóan irigyek voltak rá, amiért Diane kapcsolatba lépett vele, és kisütöttek maguknak egy történetet. Vegyük csak Elias Rowe-t! Bejelentette a dolgot, aztán köddé vált, talán a hazugsága miatt érzett szégyenében. Egy kamasz lány barátnője? Üzletfél? Ezek nem vér szerinti kötelékek, amelyek a mennyben is fontosak. Katherine azon tűnődött, járnak-e templomba egyáltalán ezek az emberek. Hallgatta a gyorsuló légzése neszét. Nyugodj meg! Szárítsd fel a könnyeidet! Gondolj Diane-re. Gondolj az Úrra!

Becsukta a szemét. A mellkasa emelkedett, és süllyedt. Aztán megcsörrent a telefonja. *** Másnap reggel Tess a tükör előtt állt, és egy műanyag csattal összefogta a haját. Begombolta a legfelső gombot. Rúzst nem tett fel. Ha egy katolikus pappal találkozik az ember, visszafogottnak kell lennie. – Így jó lesz? – kérdezte, amikor belépett a konyhába. – Remek – válaszolta Samantha. Samantha mostanában az ideje nagy részét Tess-szel töltötte. Figyelt a telefonra, ha Tessnek más dolga akadt. Amióta a hívások már nem csak péntekenként érkeztek, Tess amiatt aggódott, hogy elmulaszt egyet. Ostobaságnak érezte, hogy ilyen fontos neki egy telefon. De amikor az anyja hangját hallotta, a legszentebb érzések áradtak szét benne, és elmostak minden rossz dolgot az életben. – Ne érezd tehernek, inkább örülj, Tess! – mondta az anyja. – Mondd el mindenkinek! Mondd el…! – Felhívtam Carroll atyát. – Jó kezdet.

– Olyan rég nem voltam már templomban. – De Istennel vagy. Minden este. Tess összerezzent. Elalvás előtt mindig imádkozott, bár ezt csak az anyja halála után kezdte el. – Ezt meg honnan tudod, anya? A vonal elnémult. Tess Samanthára nézett. becsapódik egy kocsiajtó.

Hallották,

hogy

kint

Pillanatokkal később megszólalt a csengő. *** Carroll atya a kísérője, Bernard Hibbing püspök mögött lépett be. A püspök széles arcú, pirospozsgás ember volt, drótkeretes szemüveget viselt, nyakában kereszt függött. Amikor Tess beengedte őket, látta a tömeget az utcán. Gyorsan becsukta az ajtót. – Parancsolnak kávét vagy teát? – kérdezte. – Köszönjük, nem. – Foglaljanak helyet! – Köszönjük.

– Nos… – Tess rájuk nézett. – Hogy csináljuk? – A lehető legegyszerűbben – kezdte Hibbing püspök. – Mesélje el, mi történt! Az elejétől. Hátradőlt. A püspök kötelessége volt, hogy kivizsgálja az állítólagos csodás történéseket, és hogy kétkedő legyen, mivel a többségük véletlen egybeesésnek vagy túlzásnak bizonyult. Ha úgy hitte, hogy tényleg isteni dolog történt, azonnal jelentenie kellett a Vatikánnak, aminek nyomán vizsgálatot indítottak a csodának nyilvánítás ügyében. Tess azzal kezdte, hogy elmondta, milyen nyomorúságos állapotba került az anyja az Alzheimerkórtól. Aztán beszámolt a telefonhívásokról. Hibbing püspök figyelmesen hallgatta. Arra gondolt, hogy az igazi csodák maguk választják ki a tanúikat, és nem fordítva. – Meséljen a gyerekkoráról. Hallott valaha hangokat? – Nem. – Voltak valaha látomásai vagy jelenései? – Nem, semmi ilyesmi. – Mi a foglalkozása? – Napközi otthont működtetek.

– Szegények számára? – Olyasmi. Olyan gyerekek járnak hozzánk, akiknek a szülei nem tudnak fizetni. Nem valami nagy üzlet, de tudja… Tess megvonta a vállát. Hibbing püspök jegyzetelt. Kétségei voltak azzal kapcsolatban, hogy a coldwateri történések az egyház hatáskörébe tartoznak-e. Mert a csodás és a természetfeletti nem ugyanaz. Vér a Szűzanya képmásán? Ávilai Szent Teréz találkozása a nyilas angyallal? Ezek szent dolgok. Csakhogy a szellemek hangját hallani nem az. Meg aztán… Ha az emberek komolyan úgy hitték, hogy a mennyországgal beszélnek, nemsokára arra fognak számítani, hogy az Úr személyesen szól hozzájuk. – És a beszélgetések során… – folytatta a püspök – említette az anyja Jézust? – Igen. – És az Urat? – Többször is. – Isten kegyelmét? – Azt mondta, minden megbocsáttatik. De a hívások mindig nagyon rövidek. – És mit mondott, mihez kezdjen az üzenettel?

Tess Samanthára pillantott. – Hogy mondjam el mindenkinek. – Hogy mondja el mindenkinek? – Igen. A püspök és Carroll atya összenézett. – Láthatnám a telefont? Tess megmutatta. Lejátszotta a régi üzenetrögzítőn az anyja első üzenetét. Sokszor meghallgatták. A pap kérésére Tess összeszedett egy csomó családi fényképet, és előkereste a gyászjelentést, amely a Gazette-ben jelent meg, amikor az anyja meghalt. Ezután Carroll atya és Hibbing püspök szedelőzködni kezdett. – Köszönjük, hogy szánt ránk időt – mondta a püspök. – És most mi lesz? – tudakolta Tess. – Imádkozzunk! – felelte Carroll atya. – Ez ma a legjobb, amit tehetünk gyermekem – biccentett Hibbing püspök.

Amikor kinyitották az ajtót, egy csapat tévériporter várta őket a járdán. *** Az élet a rendőrségen gyökeresen megváltozott. A tornatermi gyűlés óta a telefonok szakadatlanul csörögtek. Ha nem a tömeggel volt baj, vagy nem a zaj miatt panaszkodott valaki, vagy azért, mert a gyepén parkoltak, akkor lapok és rádióadók keresték Jack Sellerst, hogy a volt felesége, Doreen kijelentéséről kérjék ki a véleményét. Doreen száma titkos volt, viszont a coldwateri rendőrségét nem volt nehéz megtudni. Jack először nemmel válaszolt, amikor azt kérdezték: „Magával nem vette fel a fia a kapcsolatot?” Aztán már nem volt választása, kénytelen volt ehhez tartani magát. Napközben noszogatta az embereket, hogy oszoljanak, higgadjanak le, miközben végig tudta, hogy amit gyanítanak, igaz. A nap végére olyan kifacsartnak érezte magát, akár egy mosogatórongy. Ami ezt az egészet elviselhetővé tette, az Robbie hangja volt. Továbbra is rendszeresen felhívta őt, és Jackben tudatosult, mennyire hiányoztak neki a fiával folytatott beszélgetések, mennyire igyekezett palástolni a fájdalmát a temetés óta. Amikor Robbie hangját hallotta, olyan volt, mintha befoltoztak volna egy lyukat a szívén, vérerekkel és szövetekkel.

– Anyád elmondta mindenkinek, fiam – közölte Jack a legutóbbi hívás alkalmával. – Tudom, apa. – Ott volt az egész város. – Ez remek! – Jól tette? – Isten azt akarja, hogy az emberek tudják… – Mit? – Hogy nem kell félniük… Annyira rettegtem, apa, amikor harcoltam… Mindennap. Féltettem az életemet, féltem, hogy elveszítem az életemet… De most már tudom. – Mit tudsz? – Pont a félelem miatt veszíti el az ember az életét… apró darabokban… Amit a félelemnek adunk, azt a hittől vesszük el… Jack libabőrös lett ezektől a szavaktól. Hol az ő hite? Miért fél attól, hogy megtegye, amit Doreen tett? Hogy előálljon ezzel az egésszel? Hát ilyen sokat jelent neki a tekintélye? – Robbie!

– Tessék? – Ugye, fogsz még hívni? – Ne félj, apa… A vég nem a vég. A vonal elnémult. „A vég nem a vég.” Jack érezte, hogy elerednek a könnyei, azonban nem törölte le őket. A könnyek is a csoda részei voltak, és mindkettőt meg akarta őrizni, ameddig csak lehet. *** Sully kattintgatott az egérrel. Megdörzsölte a szemét. Már jócskán délelőtt volt, és ő a könyvtárban ült, amióta kitette Julest az iskolánál. Lenyűgözte, amit talált, amikor a „túlvilági kapcsolatok” kifejezésre rákeresett. Mennyi minden! A holtakat látók álmában megszólaló hangoktól kezdve a médiumok által tett kijelentésekig, akik leírják a szellemvilág üzeneteit. Sokan állítják, hogy a szeretteik felhívták őket néhány órával a haláluk után, mielőtt még a testeket felfedezték volna. Számtalan kutatást végeztek a fehér zajjal kapcsolatban is, amelyről az ABC Híradó is beszámolt. A halottak hangját valamilyen úton-módon magnószalagra rögzítették. Sully olvasott egy svéd festőről, aki madarak hangját vette fel egy évszázaddal ezelőtt. Amikor a felvételt visszajátszotta, a halott felesége hangját hallotta rajta. Sully másvalamire kattintott.

Egy órával később hátradőlt, és nagy levegőt vett, majd a sárga jegyzettömbre írt feljegyzéseire pillantott. A tornateremben hét ember állt fel, de egyikkel kapcsolatban sem talált semmi fogódzót. Nem volt más a tarsolyában, csupán a gyanú, hogy a hívások nem valódiak. De ha nem azok, akkor mik? Ha nem a mennyből jönnek, akkor honnan? Ahogy katonakorában tette, most is összegyűjtötte az értesüléseket, és mintát keresve elemezte őket. Csak módszeresen és rendszerszerűen! Erre tanította a haditengerészet. Akkoriban térképekkel, időjárásjelentésekkel, gépmeghibásodásokkal és hírszerzési adatokkal foglalatoskodott. Most összeszedte a hét nevet, megkereste a címüket a nyilvántartásban, a legtöbbjüknek a telefonszámát is megtalálta az interneten, és a Gazette-nél dolgozó Ron Jenningsszel ebédidőben folytatott baráti beszélgetésből egy csomó személyes adatot is megtudott róluk. Mindezt a jegyzettömb bal oldalára írta, a jobb felére pedig odafirkantotta a kérdést: „Kapcsolat?” Kapcsolatban állnak egymással valahogy? Nem. Egy utcában laknak? Nem. Egy templomba járnak? Nem. Közös üzletük van? Aligha. A nemük? Különböző. A koruk? Különböző. Ugyanazzal a betűvel kezdődik a vezetéknevük? Vannak gyerekeik? Nem. Nem. Nem és nem.

Sully tolla céltalanul átsiklott a lap fölött. Lizre pillantott, aki az asztalnál ült, a fülében fülhallgató. A lány elkapta a tekintetét, és elmosolyodott, majd eltúlozva bólogatni kezdett a zene ütemére, amelyet hallgatott. Pam-pam-papam, pam-pam-papam. Ez Sully mobilja volt. A Gazette-től kapott egyet, hogy elérhessék, valószínűleg arról akartak megbizonyosodni, hogy nem lóg. Pedig éppen lógott. – Halló! – szólt bele suttogva. – Ron Jennings vagyok. Hol vagy? – A benzinkútnál, épp fizetek. Mi van? – Egy ügyfelet elfelejtettem felírni a listádra. El tudnál menni hozzá délután? Sully még azt a hármat sem kereste fel, akiket délelőtt kellett volna. – Ki az? – Davidson és fiai. Sully hallgatott egy darabig. – A temetkezési vállalkozó? – Ismered?

– Voltam ott egyszer. – Jaj, istenem! Hát persze. A feleséged… Sajnálom, Sully! – Semmi baj. Nem tudtam, hogy ők is hirdetnek. – A legrégebbi ügyfeleink közé tartoznak. Keresd Horace-t. – Azt a magas fickót? A sápatagot? – Igen, őt. Sully megborzongott. Remélte, hogy soha többé nem kell viszontlátnia azt a pasast. – Szólj neki a Mennyei hívások című különkiadásról. Kérdezd meg, nem akar-e egy teljes oldalt. – Rendben, Ron. – Megvan a díjtáblázat? – Itt van nálam. – Egy egész oldal jó lenne. – Megpróbálom, Ron.

– Mennem kell – mondta Jennings. – Egy tévériporter vár rám. Őrület, nem? Letette a telefont. Sully megdörzsölte a homlokát. Még egy tévériporter? Különkiadás? A temetkezési iroda? – Hé, itt nem szabad telefonálni! – Sully felnézett. Liz állt az asztalánál. – Ez egy könyvtár, emlékszik? – Bocsánat. – Elkobozzam? – Ne, hölgyem. Kikapcsolom. – Megígéri? – Meg. – Ez alkalommal megbocsátok. – Köszönöm. – Egy feltétellel. – Mi lenne az? – A lány leült, apró kezét az asztalon nyugtatta. Az ujjbegyeit vizslatta. – Mi lenne az? – kérdezte Sully megint. – Mondja el, mi történt magával.

Sully félrenézett. – Mire gondol? – Ne már! Könyvtáros vagyok. Egész nap olvasok. Maga innen származik. A szülei még mindig itt élnek. Az emberek beszéltek róla, amikor történt. Amikor a gépe összeütközött azzal a másikkal. Börtönbe került. – Tényleg? És mit mondtak az emberek? A lány a kezét nézte. Vállat vont. – Sajnálták magát, többnyire. És főleg a feleségét. – Aztán egyenesen Sullyra emelte a tekintetét. – Mi történt valójában? – Sully nagy levegőt vett. – Ki vele! Nem mondom el senkinek – győzködte a lány. A férfi megkopogtatta az öklével az asztalt. – Csak előbb kikapcsolom a telefonomat, jó? *** Hogy mit történt valójában? Az emberek szüntelenül ezt kérdezték tőle az ütközés napjától egészen addig a napig, amíg rács mögé nem dugták. A Lynton egy kis ohiói repülőtér, amelyet polgári és katonai gépek is használnak. Sully átvállalta Blake Pearson megbízatását, hogy vigyen át egy F/A–18 Hornetet az országon, mert így lehetőséget kapott rá,

hogy a két hét kötelező tartalékos szolgálat közben megálljon, és néhány órát Giselle-lel töltsön. Aztán továbbrepült volna a nyugati part felé, ahová estére el kellett juttatnia a gépet. A repülőt felhők burkolták be. Sully ellenőrizte a műszereket, miközben a szűk, egyszemélyes pilótafülkében szorongott, mintha kenuban ülne a levegőben. Vihar közeledett, de nem volt olyan közel, hogy veszélyeztesse a repülési tervét. Beszólt rádión, az oxigénmaszkon keresztül beszélt az apró tölcsérszerű csőbe, amely a maszkból csüngött. – Itt Tűzmadár 304, kérem a leszállás feltételeit – mondta, hogy leszállási engedélyt kérjen. Ezen a szombat reggelen csak néhányan voltak szolgálatban a toronyban. A többség már befejezte az éjszakai műszakot, és hazafelé készülődött. Elliot Gray, a légiforgalom-irányító éppen ekkor ért be. Magas orrhangon beszélt, olyan hangon, amelyet az ember nem szívesen hallana énekelni. Sully sosem fogja elfelejteni ezt a hangot. – Értettem, Tűzmadár 304 – felelte gyorsan Elliot Gray. – A jobb huszonhetes szabad. – Tűzmadár 304, vettem – válaszolta Sully. Rutinfeladat volt, Sullynak a jobb oldali futópályát jelölték ki. Kiengedte a futóművet, és hallotta a kerekek

zörgését, ahogy kinyíltak. Arra gondolt, hogy néhány perc, és láthatja Giselle-t. Talán elmehetnének abba a palacsintázóba Zanesville mellett. Jules imádja a fagylaltos gofrit. – Torony, itt Tűzmadár 304. Öt mérföldre vagyok a jobb huszonhetestől – mondta Sully. – Értettem, Tűzmadár 304. A leszállás a jobb huszonhetesen engedélyezve… Forgalom a bal huszonhetesen. Sully lassított. Kiengedett futóművel más volt a repülés, már nem egy rakéta sima röpte volt, hanem egy szálló tanké. Figyelt a dőlésre, a gázra, és tovább ereszkedett a futópálya felé. Odakint nem látott semmit, csak ritka felhőket. A rádió recsegni kezdett, hallott néhány torz hangot. Talán a bal huszonhetes forgalma volt, vagy más futópályáé. Várt még, de mást nem hallott. Három mérföldre a repülőtértől a Hornet kiért a felhőből. Sully látta maga alatt a földet, hatalmas területeken nőtt a gabona, máshol fák és tanyák. Meglátta a futópályát. Megfelelően közeledett. Még tíz perc, és a palacsintáról fog beszélgetni a feleségével. És ekkor. Bumm!

Hatalmas lökés alulról. Rázkódás. A gép vadul ingott. – Mi a pokol?! – átkozódott Sully. Olyan volt, mintha elgázolt volna valamit. Kétszázötven méterrel a felszín felett. Repülj. Navigálj. Kommunikálj. Ezt tanítják meg az embernek, amikor repülni tanul. Az oktatók bevésik az agyába, mert ez kipróbált eljárásmód a légi balesetekben. Repülj. Ha valami gondod akad, először is tartsd a gépet a levegőben! Navigálj. Aztán gondold végig, hová kell menned! Kommunikálj. Végezetül tájékoztasd az irányítást, mi a helyzet! Ha bármelyiket elmulasztod, bajban vagy. Ezért, mielőtt még Sully megérthette volna, mi volt az a nagyot puffanó becsapódás, növelte a sebességet, és megpróbálta egyenesbe hozni a gépet. Repülj. Tartsd a levegőben azt a rohadt gépet! Egykettőre rádöbbent, hogy lehetetlen. Az összes figyelmeztető jelzés vörösen világított. A műszerek nem mutattak semmit. A fülében folyamatos sípolást hallott: bíp, bíp, bíp. Kétszáztíz méter. A gép lassult. Rázkódott. Száznyolcvan méter. Még a sisakban is

hallotta, hogy a hajtóművek zaja gyengül, a sípolás mélyebb lesz, és elhal. Navigálj. Elérheti még a futópályát? Ellenőrizte az ereszkedés szögét, kinézett, és rájött, hogy nem éri el, s annyira megrongálódott a gép, hogy már nem tudja újra felemelni. Százötven méter. Túl gyorsan süllyedt. Mivel nem volt alatta biztonságos hely, ahol leszállhatott volna, tisztán látta az egyetlen lehetőséget: Kormányozd a gépet minél messzebb a lakott területtől, majd ints búcsút neki! Százhúsz méter. Megpillantott egy üres tisztást nagyjából nyolcszáz méterre a repülőtértől, és arra vette az irányt. Kommunikálj. – Itt Tűzmadár 304! Vészhelyzet! – ordította. – A gép irányíthatatlan. Katapultálok. Évente egyszer szimulátorral gyakorolta a bázison, és, mint minden pilóta, azért imádkozott, hogy sose kerüljön rá sor. A szíve vadul dörömbölt, az idegei pattanásig feszültek. Hirtelen elborította a verejték. Beállította a gépet, hogy ereszkedjen, aztán elengedte a botkormányt, és az ülésnek vetette a hátát, hogy a feje ne csapódjon hátra katapultáláskor. Mindkét kezével a feje fölé nyúlt a fogantyú irányába. Meghúzta. Az ülés alatt beindult egy rakéta. Egyetlen pillanat alatt kint volt, és a menny felé repült.

Repülj. Navigálj. Kommunikálj. És katapultálj. *** A Davidson és fiai temetkezési vállalkozás verandáját hó borította. Sully levette a sísapkáját, dobogott a lábával a lábtörlőn, majd belépett. Abban reménykedett, hogy Horace nem lesz ott, de természetesen ott volt, kisietett az irodájából. Vékony szálú, szalmaszínű haj, hosszú áll, szigorú tekintet, beteges arckifejezés. – Jó napot! – nyújtott kezet Sully. – Jó napot! – Emlékszik rám? – Harding úr. – Szólítson csak Sullynak. – Rendben. – Ron Jennings az üdvözletét küldi. – Én is üdvözlöm őt. – Ezúttal más ügyben jöttem.

– Igen? – A Gazette-nek dolgozom. – Ó, szóval szereti az újságokat? Sully nagy levegőt vett. Voltaképpen azt akarta mondani, hogy gyűlöli őket. Tartott egy kis szünetet, abban a reményben, hogy Horace majd azt mondja: „Jaj, igen, itt a csekk.” De a férfi csak állt ott szálfaegyenes háttal, mint egy égnek szegezett kés. – Ron említette, hogy maga az egyik legrégebbi hirdetője a lapnak, és… – Még mindig semmi. – Szóval szeretne továbbra is hirdetni? – Igen, természetesen. Jöjjön velem! – mondta Horace. Végre! Sully követte Horace-t az irodájába, ahol a pasas elővett egy előkészített, géppel megírt borítékot. – Parancsoljon! – adta át. Sully a táskájába tette a borítékot. – Jaj, Ron arra is megkért, hogy hívjam fel a figyelmét a különkiadásra… – Szünetet tartott. – Arról szól, ami mostanában a városban megy. – A városban?

– Nem hallott a telefonhívásokról? Az emberek azt beszélik… Nyelt egyet, mielőtt a „halott” szót kimondta volna. – Ó! – vágott közbe Horace. – Vagy úgy! – Mennyei hívások, ez a címe a különkiadásnak. – Mennyei hívások. – Talán szeretne feladni benne egy hirdetést. Horace megsimogatta az állát. – Ron szerint jó ötlet? – Igen. Igen. Úgy véli, sokan fogják látni. – És maga szerint? Sully gyűlölte ezt. Szerette volna azt mondani, hogy az egész csak éktelen marhaság. Képtelen volt Horace szemébe nézni. – Szerintem Ronnak igaza van. Sokan fogják látni. – Horace rábámult. – Talán – motyogta Sully. – Mekkora legyen a hirdetés? – Ron egész oldalast javasol.

– Remek – mondta Horace. – Küldje a számlát. – Amikor Sully kifelé indult, Horace-nak még eszébe jutott valami. – Tudna várni egy pillanatot? – Egy másik borítékkal tért vissza. – Elvinné Ronnak ezt is? A gyászjelentések csekkjei. Postára akartam adni, de ha már úgyis itt van… – Persze, nem gond. – Sully elvette a borítékot. – És milyen gyászjelentésekről van szó, ha szabad kérdeznem? – Ez is egy szolgáltatásunk. Tudja, a legtöbb ember, aki felkeres minket, érthető módon nagyon zaklatott. Senkivel sem akarnak beszélni. De van egy csodás munkatársunk, Maria, aki felveszi az adataikat, és megírja a gyászjelentést. A Gazette pedig minden héten lehozza. A díjat mi szedjük be a napilap helyett, és a hónap végén elküldjük. Eggyel kevesebb számla a családnak. – Sully bólintott. Elfordította a tekintetét. – Valami gond van? – kérdezte Horace. – Nem. Csak azt hittem, a gyászjelentéseket egy újságíró írja. Horace halványan elmosolyodott. – Ez egy kisváros. A Gazette egy kis lap. Szóval egyetlen újságíró sem tudná jobban összeszedni az adatokat, mint Maria. Nagyon figyelmes és alapos. Igazán társasági lény. Furcsa kifejezés, gondolta Sully. Főleg ettől a fickótól.

– Jól van, elviszem Ronnak, és akkor meg is volnánk. – Remek – felelte Horace. Az ajtóhoz kísérte Sullyt. Aztán – derült égből villámcsapásként – a vállára tette a kezét, és megkérdezte: – Hogy van, Harding úr? Sully hátrahőkölt. Nem tudott mást egyet. Belenézett a férfi szemébe, együttérzés áradt. Sully emlékezett volt, amikor a múltkor elment innen, mellkasához szorítva.

tenni, csak nyelt amelyből hirtelen rá, milyen érzés Giselle hamvait a

– Nem túl jól – suttogta. Horace megszorította a vállát. – Megértem. *** A katapultálás összenyomja az ember gerincoszlopát. Sully száznyolcvankilenc centi magas volt, amikor meghúzta a kart. És fél centivel kisebb lett, mire földet ért. Amikor a talaj felé közeledett, az ülés levált, az ejtőernyő kinyílt, a teste sajgott, és kábultnak érezte

magát, az érzékszervei eltompultak, mintha az egész világot lassan folyó mézbe mártották volna. Nézte, ahogy a gépe a földbe csapódik. Látta, hogy lángba borul. A keze a köteleket markolta. A lába himbálózott. Az oxigéncső még mindig a mellkasa előtt lengett. A távolban sűrű szürke felhők tornyosultak. Minden andalítóan csendes volt. Aztán, egyetlen pillanat alatt – brrrh! – az elméje kitisztult, ahogy egy bokszoló lendül előre egy ütés után. Letépte magáról a maszkot, hogy könnyebben lélegezhessen. Az érzékei égtek, a gondolatai egymás körül keringtek, akár az atomok. Először pilótaként gondolkodott: életben volt, ez jó; az ernyője működött, ez is jó; a gép lakatlan területen zuhant le, jó. Aztán tisztként gondolkodott: most tett tönkre egy több millió dolláros gépet, baj; ki fogják vizsgálni az esetét, baj; hónapokig kell papírmunkát végeznie, jelentéseket írnia, baj; és még mindig nem tudja, minek ütközött neki, vagy mi rongálta meg a gépét, baj. Ugyanakkor férjként is gondolkodott: Giselle, szegény Giselle, szólnia kell neki, hogy jól van, nem égett benn a felrobbanó gépben, amelyből fekete füstpamacsok szállnak fel. Itt van, a föld felé lebeg, egy pont az égen. Vajon látja őt? Látja őt valaki? Amit a föld felett lebegve nem tudhatott, az az volt, hogy mi zajlott odalent. Amit nem tudhatott, az az volt,

hogy a következő percben Elliot Gray, a légi irányító, akinek sipító orrhangja van, elmenekül a toronyból, és elhagyja a helyszínt. Amit nem tudhatott, az az volt, hogy egy perccel később Giselle, aki elkésett, megpillantja a távolban felszálló fekete füstöt. És mivel egy pilóta felesége, rátapos a gázpedálra, miközben rémséges gondolatok cikáznak a fejében. Amit nem tudhatott, az az volt, hogy az utolsó dolog, amit a felesége mondott, miközben beszállt a kanyarba, egy ima volt: „Istenem, add, hogy ne legyen semmi baja!” Sully megmarkolta a köteleket, és ereszkedett a föld felé. *** Szólt a rádió, egy vallási csatorna. Amy kinézett a kocsi ablakán, amikor elhaladtak Frieda étterme mellett. Tömve volt, az utcán mindenütt autók álltak. – Friedának van forgalma – mondta Katherine, szemét az útra szegezve, két kezét a kormányon tartva. – Mielőtt ez az egész elkezdődött volna, arról beszélt, hogy talán el kell adnia a házát. – Tényleg? – kérdezte Amy. Majdnem mindenre ezt felelte, amit Katherine mondott.

– Három gyerekük van. Nehéz lett volna találnia valamit ilyen árkategóriában. Katherine mosolygott. Diane utolsó hívása óta sokat javult a kedélyállapota. Pontosan úgy volt, ahogy az imáiban kérte. – Kath… ne legyél szomorú! – De mi van ezekkel az emberekkel, Diane? – Ők is áldottak… És Isten megáldott minket is. Együtt lehetünk, úgyhogy vigasztalódhatsz. Tudván… hogy a mennyország a vigaszunk a földön. Katherine elismételte magában a szavakat. „Tudván, hogy a mennyország a vigaszunk a földön.” – Én vagyok az egyik? Engem választottak ki, hogy terjesszem a hírt? – Igen, húgom. A szavak megnyugtatták Katherine-t. Amy viszont egyre zaklatottabb lett a nap folyamán. Azt hitte, titokban tarthatja ezt a sztorit, talán díjat is nyer vele, felkeltheti a nagyközönség érdeklődését. Ám a gyűlés után ez csak vágyálom maradt. Már legalább öt tévécsatorna vert tábort a városban. Itt volt a

Network is. A Network! Amy három méterre állt Alan Jeremytől, az ABC Híradó híres riporterétől, aki farmert, kék inget és nyakkendőt viselt a drágának tűnő ABC Híradó feliratú síoverallja alatt. Máskor egyenesen odament volna hozzá, talán kicsit flörtölt is volna vele. Soha nem tudhatja az ember, ki hogyan segítheti a karrierjét. De a jelen körülmények között Alan Jeremy vetélytárs volt. Katherine-nel akart beszélni, azonban amikor a nő megkérdezte, mi erről Amy véleménye, Amy gyorsan azt felelte, hogy a fickó nem megbízható. Idejött New Yorkból. Vajon miért? – Akkor nem beszélünk vele – mondta Katherine. – Helyes – felelte Amy. Futó lelkifurdalást érzett. Ám Phil azt mondta: – Mindig légy egy lépéssel előttük! Te voltál ott elsőként. Ne felejtsd el, ez az év legnagyobb sztorija nálunk! Az év legnagyobb sztorija. Hogy vágyott Amy egy ilyen lehetőségre! De a Network mellett amatőrnek érezte magát. Ám megtette, amit a többiek nem tehettek meg: rátapadt Katherine-re, nélkülözhetetlenné vált számára. Felajánlotta neki, hogy bevásárol, elhoz ezt-azt, átnézi a temérdek üzenetet a postafiókjában, és szót ért a ház előtt lecövekelt látogatókkal. A barátjaként lépett fel. Az

utóbbi néhány éjszakát Katherine vendégszobájában töltötte, ahová a bőröndjét is átvitte. Ma a közeli kórházba tartottak, hogy meglátogassanak egy előrehaladott állapotban lévő leukémiás beteget. A férfi azért írt Katherine-nek, hogy megkérje, ossza meg vele, amit a mennyről megtudott. Katherine azt szerette volna, ha Warren tiszteletes velük tart, de aztán valami azt súgta neki, egyedül is boldogul. *** A kórházban Katherine kezet fogott a hetvennégy éves nyugdíjas autószerelővel, akit Ben Wilkesnek hívtak. Sorvadt volt a többhavi kemoterápiától, a haja csomókban kihullott, az arca beesett volt. – És a nővére – kérdezte a nagybeteg Ben – elmondta, milyen az a hely? – Azt mondta, gyönyörű – felelte Katherine. – És mik a szabályok? – Szabályok? – Hát hogy ki jut oda. Katherine gyengéden mosolygott. – Mindenki, aki elfogadja az Urat.

Valójában Diane sosem mondta ezeket a szavakat, de Katherine tudta, ez a helyes válasz. – Biztos benne, hogy a mennyben van? – Ben megszorította a nő kezét. – Nem akarok tiszteletlen lenni… de annyira szeretném hinni, hogy ez az egész igaz. – Igaz – nyugtatta meg Katherine. Mosolygott, lehunyta a szemét, és rátette a másik kezét az összekulcsolt kezeikre. – Van élet a halál után. Ben szája elnyílt, a férfi gyengén lélegzett. Aztán elmosolyodott. Amy, aki a kamera mögött állt, szintén mosolygott. Felvette az egészet. Ilyenje egyik csatornának se lesz! Van élet a halál után. És van egy jobb munka ez után a munka után. *** Másnap Ben meghalt. Az orvosok meg voltak zavarodva. Az életjelei javultak. A gyógyszerezésen nem változtattak. Nem volt okuk rá, hogy ilyen hirtelen halálra számítsanak. A legelfogadhatóbb magyarázat, amit csak ki tudtak találni, az volt, hogy Katherine látogatása után a férfi szervezete önként leállt.

Ben egyszerűen feladta.

Tizenegyedik hét

1876. február 14-én reggel Alexander Graham Bell szabadalmi kérvényt nyújtott be a távbeszélőkészülékére. Ugyanezen a napon Elisha Gray, az Illinois állambeli mérnök szintén szabadalmi kérvényt nyújtott be a saját készülékére. Sokan úgy hiszik, Gray kérvénye hamarabb érkezett be, de a Bell ügyvédje és a találmányt vizsgáló hivatalnok között – aki tartozott az ügyvédnek – lezajlott szabálytalan eljárás miatt végül Bellé lett a győzelem. A találmányát ötödikként jegyezték be aznap. Grayét csak harminckilencedikként. Ha Gray gyorsabb lett volna, akár csak egy nappal is, a szerepe a történelemben teljesen másként alakult volna. Ehelyett azonban Bellé lett az elsőnek még évszázadok múlva is kijáró dicsőség. Coldwaterben hasonló csalás történt. Az érsekség szerint Tess Rafferty üzenete az anyjától, amelynek köszönhetően Tess elejtette a telefont rémületében, péntek reggel nyolc óra húsz perckor érkezett, amit az üzenetrögzítőn megszólaló hang is igazol. Ez közel két

órával korábban történt, mint az eddig elsőnek vélt hívás, amelyet Katherine Yellin jelentett be a baptista Remény gyümölcse templomban. Az időrend fontos, mondta az érsekség. Miközben a katolikus egyház a csodává nyilvánítást még mindig fontolgatta, azt biztosan kijelentették, hogy akármi történt is ennek a kis michigani városnak a lakóival, az Tess Raffertyvel történt elsőként. – És ez mit jelent? – kérdezte Samantha Tesst, amikor meghallották az egyház állásfoglalását. – Semmit – mondta Tess. – Mit számít? De délután, amikor Tess elhúzta a függönyt, már tudta, hogy igenis számít. A háza előtt hívők hadát látta. *** Sully megfogta Jules kezét, ahogy az autó felé sétáltak. A világoskék műanyag telefon még mindig a fiú zsebében volt. Sully ezt számon kérte Jules tanítójától és az igazgatótól, olyan emelt hangon, hogy ő maga is összerezzent tőle. Mert micsoda dolog, hogy egy tanító telebeszélje a gyerek fejét a túlvilággal?! És egy játék telefont adjon

neki, és arra biztassa, hogy hívja fel rajta a halott anyját! – De hát olyan szomorú volt – érvelt a tanító, Ramona, egy alacsony, kissé testes, a húszas éveiben járó nő. – Az első tanítási naptól kezdve befelé fordult. Nem tudtam rávenni, hogy válaszoljon a kérdésekre, még a legegyszerűbbekre sem. Aztán egy nap váratlanul jelentkezett. Azt mondta, látta a tévében, hogy az emberek beszélhetnek a mennyországgal. Azt mondta, az anyukája is a mennyben van, ami azt jelenti, hogy él. A többi gyerek csak bámult rá. Az egyikük elkezdett nevetni, és hát… tudja, milyenek a gyerekek… A többi is nevetésben tört ki. Jules pedig a székére rogyott, és sírva fakadt. – Sully ökölbe szorította a kezét. Szeretett volna szétverni valamit. – A szünetben találtam egy játék telefont az óvodai szárnyban. Hogy őszinte legyek, Harding úr, azt terveztem, megmutatom neki, hogy a telefonok nem varázspálcák. De amikor behívtam, és meglátta a telefont, olyan gyorsan felderült, és elkérte… Sajnálom. Nem akartam rosszat. Csak annyit mondtam neki, hogy nyugodtan hihet, amit csak akar. – A nő elsírta magát. – Templomba járó ember vagyok – mondta. – Hát, én nem – felelte Sully. – Már ha szabad még ilyet csinálni ebben a városban. Az igazgató, egy szigorú, gyapjúblézeres nő azt kérdezte, panaszt tesz-e Sully.

– Nem szokásunk vallási kérdésekben iránymutatást nyújtani, és ezt Ramona kisasszony is jól tudja. Világi iskola vagyunk – tette hozzá. Sully lehajtotta a fejét. Igyekezett úrrá lenni a dühén, de úgy érezte, szétveti. Ha itt lenne Giselle, csupán megérintené a vállát, és azt mondaná: „Nyugi, bocsáss meg, legyél nagylelkű!” Mert mi értelme panaszt tenni? Ígéretet kapott rá, hogy nem fordul elő többé. A kocsiban a fiához fordult, a szép, hétéves, kissé soványka kisfiához, akinek hullámos tincsei voltak, és vidám szeme, akárcsak az anyjának, akivel a baleset napja óta nem beszélt, azaz most már közel két éve. Sully azt kívánta, bárcsak hinne Istenben, csak hogy megkérdezhesse tőle, hogy lehetett ilyen kegyetlen. – Beszélgessünk anyuról, kölyök? – Aha. – Tudom, hogy nagyon szeretted. – Igen. – És tudod, hogy a világon mindennél jobban szeretett… – Jules bólintott. – Julio – szólította Sully a gyereket a becenevén, amelyet Giselle olyan játékosan tudott mondani –, nem beszélhetünk vele. Bárcsak beszélhetnénk, de nem lehet! Így van ez, ha valaki meghal. Egyszerűen elmegy.

– Te is elmentél. – Tudom. – És visszajöttél. – Az más. – Miért? – Mert én nem haltam meg. – Lehet, hogy anyu se halt meg. Sully érezte, hogy könnybe lábad a szeme. – De meghalt, Jules. Rettenetes, de meghalt. – Honnan tudod? – Hogyhogy honnan tudom? – Nem voltál ott. Sully nyelt egyet. Megdörzsölte a tenyerével az arcát. Meredten maga elé bámult, mert hirtelen nehezére esett a gyerekre néznie, aki három egyszerű szóval megidézte a szenvedést, amelyet Sully nap mint nap végigkínlódott. ***

„Nem voltál ott.” Miközben az összezúzódott gépéből fekete füst szállt az ég felé, Sully beroggyantott térddel földet ért, és az oldalára gördült. Az ejtőernyő, miután teljesítette a kötelességét, lehullt, és szétterült a földön. A fű nedves volt. Az ég bronzszínű. Sully lecsatolta az ejtőernyőt, és elővette a vészjeladót a mellényéből. Mindene fájt, meg volt zavarodva, és semmit sem akart úgy, mint Giselle-lel beszélni. De tudta, mi a hadsereg protokollja. Kövesd az eljárásrendet. Rádiót bekapcsolni. A szolgálatban lévők majd értesítik. – Torony, itt Tűzmadár 304. Biztonságban földet értem. Nyolcszáz méterre vagyok délnyugatra a repülőtértől. A gép egy tisztáson zuhant le. A roncsok talán mintegy nyolcszáz méterre vannak délnyugati irányban. Várom, hogy értem jöjjenek. Várt. Semmi. – Torony, vették az utolsó adásomat? Semmi. – Torony? Semmit sem hallok. Még mindig nem érkezett válasz.

– Torony? Csend. – Tűzmadár 304, vége. Mi a fene folyik ott? Hol a torony? Összeszedte az ernyőjét, először megpróbálta szabályosan összehajtogatni, de valami motoszkált benne, és ahogy az aggódó Giselle képe egyre élesebben jelent meg a lelki szemei előtt, ideges lett, és csak sebtében felnyalábolta az ernyőt. A mellkasához szorította, akár egy hatalmas párnát. Látott egy fehér autót a távolban, a roncs felé tartott. Az út felé rohant. – Jól vagyok! Jól vagyok! – ordította, mintha a felesége meghallhatná.

Egy nappal később

Hírek 9-es csatorna, Alpena (Amy a Remény gyümölcse templom előtt áll.)

Amy: Coldwateri csodának hívják. Amióta Katherine Yellint állítása szerint többször felhívta a halott nővére, az emberek egyre többet akarnak megtudni erről a dologról. Ilyen Ben Wilkes is. Leukémiában szenved, előrehaladott állapotban van. (Képek a kórházból.) Ben: A nővére elmondta, milyen az a hely? Katherine: Azt mondta, gyönyörű. (Képek Benről.) Amy: Az orvosok szerint Bennek nincs sok reménye. De Katherine hívásai jobb kedvre derítették. (Képek a kórházból.) Ben: Biztos benne, hogy a mennyben van? Nem akarok tiszteletlen lenni… de annyira szeretném hinni, hogy ez az egész igaz. Katherine: Igaz. Van élet a halál után. (Amy a templom előtt.) Amy: Noha másokról is szóltak híradások, hogy őket is hívták a mennyből, még mindig Katherine áll a középpontban.

Katherine: Ha az Úr engem választott ki, hogy terjesszem a hírt, akkor meg kell tennem. Örülök, hogy egy kis reményt tudtunk önteni ma Benbe. Jó érzés volt. Amy: Coldwater, Amy Penn, 9-es csatorna. Phil megállította a szalagot. Aztán Antonra, a csatorna ügyvédjére nézett. – Nem értem, hogyan vagyunk felelősek – mondta Phil. – Mi sehogy – felelte Anton. – De Yellin az lehet. Világosan közölte a pácienssel, hogy nincs mitől félnie. Ezt a bejátszást fel lehet használni a bíróságon. Amy az egyik férfiról a másikra nézett: a vikingszakállas Philről a kopaszra borotvált, koromfekete öltönyös Antonra. Ma reggel hívták vissza Alpenába. Gond adódott, mondták neki. Lement az esti kórházi látogatásról szóló riportja, amelyet sebtében raktak össze, mert a 9-es csatorna nem tudott betelni a coldwateri sztorival. És ahogy általában: villámgyorsan terjedt az interneten. Másnap Ben meghalt. A virtuális világ pedig lázasan vádaskodni kezdett. – Tiltakozásokat terveznek – mondta Phil. – Milyen tiltakozásokat? – kérdezte Amy.

– Azok, akik nem hisznek a mennyországban, vagy nem akarnak hinni benne. Azt állítják, hogy a fickó egy hazugság miatt véget vetett az életének. – De nem öngyilkos lett – vetette közbe Anton. – Katherine-t vádolják? – kérdezte Amy. – Azt mondta neki, van élet a halál után… – A világ összes vallása ezt mondja – jegyezte meg Anton. Phil elgondolkodott. – Szóval nem állnak meg a vádjaik? – Bármit a bíróság elé lehet vinni. – Mit mond a család? – tudakolta Anton. – Egyelőre semmit – felelte Phil. – Legyetek óvatosak! – Te csak híreket közölsz – mondta Anton. – Ezt ne felejtsd el. – Így van – bólintott Phil. – Igazad van. Ismét Amyhez fordult.

– Menj vissza! – De mi van a tiltakozásokkal? – kérdezte a nő. Phil úgy nézett rá, mintha a válasz pofonegyszerű lenne. – Hát közvetítsd őket! – mondta. *** „Tízre legyél készen! – írta e-mailben Samantha. – Meglepetésem van számodra.” Tess kifestette magát, hetek óta először. Újabban pont elég meglepetésben volt része. De már majd’ begolyózott a bezártságtól, és, őszintén szólva, minden apró változatosságnak örült. Átment a konyhán, és ahogy mostanában szokott, ránézett a telefonra, hogy megbizonyosodjon róla, megvan-e még. Már csak két hét volt hálaadásig. Nem volt semmi terve. Valahogy irtózott az ünneptől. A válás után az anyja nagy hálaadási ünnepeket tartott, meghívta a fél szomszédságot, olyanokat, akiknek nem volt családjuk, vagy nemrégiben megözvegyültek, öregek voltak, magányosak voltak. Olyan volt, mint amikor Woody Allen a filmjében maga köré gyűjti a defektes embereket – egy dadogó hasbeszélőt, egy poharakon zenélő nőt –, és fagyasztott pulykát meg diétás kólát tálal fel nekik. Ruth mindig nagy ügyet

csinált belőle, kinél marad a nagyobb darab a pulyka kívánságcsontjának eltörésekor. „Kívánj valamit! Kívánj valamit!” Tess elképzelte, mit kívánhattak magukban a vendégek: hogy jövőre ne kelljen eljönniük. De most ráébredt, milyen kedves is volt az anyja a hullámvölgybe került emberekkel. És hogyan segített ez neki abban, hogy megbirkózzon a saját magányával. Tess mindig azt kívánta, hogy jöjjön át az apja, dudáljon egyet a ház előtt, majd száguldjon el vele. – Az ég szerelmére, Tess! – suttogta, és mérges volt magára a naivsága miatt. A konyhába besütött a nap. A háza előtt egybegyűlt emberekre gondolt. Talán fáznak. Fogott néhány papírpoharat, és kivette a kávéfőzőből a teli kiöntőt. Amikor kinyitotta a bejárati ajtót, a tömegen morajlás futott végig. Sokan felálltak. Néhányan odakiáltottak neki: – Jó reggelt! – Isten áldja meg, Tess! Aztán hirtelenjében mindenki kiabálni kezdett. Voltak vagy kétszázan.

Tess felemelte a poharakat, és hunyorgott a reggeli fényben. – Kér valaki kávét? – kiáltotta. Rájött, hogy a kávé csak egypár embernek elég. És különben is: kávé? Csodára várnak, és te kávéval kínálod őket? Eszelősnek érezte magát. – Főzhetek még – motyogta. – Beszélt ma az anyjával, Tess? Tess nyelt egyet. Megrázta a fejét. – Azt nem mondta, miért pont maguk a kiválasztottak? – Maga volt az első! – Imádkozna velünk? – Isten áldja meg, Tess! Ekkor a napközi otthon kisbusza gördült a ház elé. Samantha kiszállt, és kinyitotta a kocsi oldalajtaját. Egy tucat télikabátos gyerek ugrott ki. Mivel Tess képtelen volt munkába menni, a barátnője azzal lepte meg, hogy elhozta hozzá a gyerekeket. ***

Doreen két kólát tett az asztalra. Ő maga az egyik asztalfőn ült, Jack a másikon, a vendégeik közöttük. Még mindig kellemetlenül érezte magát a volt férje társaságában. A válás. A papírok. A ház kulcsai, amelyeket a férfi az előszobaasztalon hagyott. Széthullott házasságuk pillanatfelvételei ott villództak a lelki szemei előtt. Tényleg már hat éve? Most egy másik férfi felesége. Van egy új élete. De itt van Jack, a régi asztaluknál ül, a régi házukban, a házban, amelyet a válás után Doreen kapott meg, a házban, amelyből Mel, Doreen új férje kitiltotta Jacket, amíg a nő azt nem mondta neki: – Robbie barátai beszélni akarnak velünk. Erre Mel beleegyezően mormogott valami olyasmit, hogy hoz egy sört. – Köszönjük – mondta a Henry nevű fiatalember. – Köszönjük – visszhangozta a Zeke nevű. – Szívesen – válaszolta Doreen. Jóképű fiatalemberek voltak, edzettek, széles vállúak, Robbie gyerekkori barátai a környékről. Ahányszor csak becsöngettek, Robbie rohant le a lépcsőn, a hóna alatt egy focilabdával, elviharzott Doreen mellett egy „Majd jövök, anya!” felkiáltással, amelyre Doreen azt felelte: „Húzd fel a cipzárad!”, és a szavak úgy szálltak a gyerek után, mint egy lenge fuvallat.

Az iskola után mind a három fiút besorozták. Együtt vettek rész az alapkiképzésen, és hála valakinek, aki ismert valakit, együtt állomásoztak Afganisztánban. Egyikük sem volt Robbie-val aznap, amikor meghalt. Doreen ennek örült. – Mikor jöttetek vissza, fiúk? – kérdezte Jack. – Szeptemberben – felelte Zeke. – Igen, szeptemberben – mondta Henry. – Jó, hogy letudtátok, ugye? – Jaj, nagyon. – Igen, uram. Mindenki bólogatott. Zeke belekortyolt a kólájába. – Szóval azt szeretnénk… – kezdte Henry. – Igen – szólt közbe Zeke. – Azon tűnődtünk… – Henryre sandított. – Szeretnéd te? – Nem. Mondd csak… – Na… – Úgy értem…

Mindketten elnémultak. – Semmi baj – mondta Jack. – Nekünk nyugodtan elmondhattok bármit. – Igen – erősítette meg Doreen, akit feszélyezett a „nekünk” szó. – Nyugodtan beszélhettek bármiről. Végül Zeke kibökte: – Azon tűnődtünk… mit mondott maguknak Robbie. Amikor telefonált. Jack hátradőlt. Borzongás futott végig rajta. – Csak az anyját hívta fel. Doreen? A nő elmondta. A beszélgetéseik jobbára abból álltak, hogy Robbie nyugtatgatta, hogy jól van, biztonságban van, egy gyönyörű helyen. – Főleg olyanokat mond, amivel felvidít – tette hozzá Doreen. – Azt mondja… hogy a vég nem a vég. Zeke és Henry mafla vigyorral nézett össze. – Ez vicces – mondta Henry. – Mi? – kérdezte Jack. Henry a kólásüveget piszkálta.

– Nem, csak… az a rockszám. Teljesen odavolt érte. House of Heroes. – Van az a CD-jük – szólt közbe Zeke. – The End Is Not the End, ez a címe. A vég nem a vég. Folyton azt kérdezgette, nem tudja-e valaki átküldeni neki. – Igen, hónapokig. A vég nem a vég. „Küldd már át ezt a számot!” Olyan punkzene. – Igen, de keresztény együttes, azt hiszem. – Az. – House of Heroes. – A kedvenc CD-je volt. – A vég nem a vég. Jack a volt nejére nézett. Egy együttes? – És – folytatta Henry – nem mesélt a fiúkról a századból? *** Jason Turk, a telefonboltos srác erőteljesen összedörzsölte a két kezét, miután rávágta az ajtót a hóviharra. Már megint otthon felejtette a kesztyűjét. Már megint a barátnőjének volt igaza: „Az agyad csak részidőben dolgozik, Jason.”

Kinyitotta a Csak Dial-Tek-alkalmazottak részére feliratú szekrényt. Az arca nedves volt, az orra csöpögött. Levett egy csomag zsebkendőt a polcról, majd meghallotta, hogy kopognak a hátsó ajtón. – Jaj, ne már! – dörmögte. – Még nincs is nyolc! Amikor ajtót nyitott, megpillantotta Sullyt, aki a hasítottbőr kabátjába és a sísapkájába volt bugyolálva. – Na, a Vasember! – vigyorgott Jason. – Mizu? – Bújj be! – Kösz. – Nincs pénz számodra, haver. – Tudom. – Kérsz egy kólát? – Nem, kösz. Beléptek az irodába. – Akkor mizu?

Sully kifújta a levegőt. Előhúzta a sárga jegyzettömböt a táskájából. – Szívességet szeretnék kérni. Egy órával később Sully visszaszállt a kocsijába, és azon merengett, mibe botlott. Egy előérzettől vezérelve megmutatta Jasonnek annak a hét coldwaterinek a nevét, számát és címét, akik azt állították, hogy kapcsolatba léptek velük a mennyországból. Azt tudta, hogy Katherine Yellin ebben a boltban vette a telefonját – úgy tűnt, az egész ország tudja –, és Sully fejébe szöget ütött a kérdés, nem ott vették-e a többiek is. Jason beütötte a neveket a számítógépbe. Az eredmény érdekes volt. A szóban forgó személyek közül négyen az üzlet vásárlói voltak – ami nem csoda, tekintve, milyen kevés telefonos bolt volt Coldwaterben –, és hatan, a tizenéves Kelly Podesto kivételével, ugyanannál a szolgáltatónál voltak. És ugyanarra a csomagra volt előfizetésük. – Ez mi? – kérdezte Sully Jasontől. – Egy internetes tárhely, tudod. Ide elmentheted az emailjeidet, képeidet.

Sully a jegyzeteire lesett. Végighúzta az ujját a számtalan kapcsolódási lehetőségen, amelyet felírt. Az egyik a halál időpontja volt. – Meg tudod nézni, mióta veszik igénybe ezt a szolgáltatást? – Lehet. De eltarthat pár percig. Jason gépelni kezdett, aztán abbahagyta, és hátradőlt. – Elég nagy slamasztikába kerülhetek, ha megmutatom neked ezeket. – Gondoltam – felelte Sully. Jason a térdén dobolt az ujjával. – A francba az egésszel! Csináljuk! – Elvigyorodott. – Úgyis utálom ezt a melót. A barátnőm szerint profi fotósnak kellene elmennem. – Lehet, hogy igaza van. – Nem száll le rólam. Neked van csajod? – Nincs. – Nős vagy? – Voltam.

– Lapátra tett? Vagy te őt? – Meghalt. – Hű, sajnálom, haver! Sully sóhajtott egyet. – Én is… *** Alexander Bell akkor találkozott élete szerelmével, Mabellel, amikor a siket nő a tanítványa lett. Tíz évvel volt fiatalabb Bellnél, de a férfi fülig beleszeretett, és az évek során Mabel biztatása ösztökélte a munkájában. Ha a nő könnyei nem késztetik arra Bellt, hogy felugorjon a vonatra, a legnagyobb találmánya sosem aratott volna ekkora sikert. Azonban a telefon olyasvalami volt, amit Mabel, aki skarlát miatt veszítette el a hallását, sosem használhatott. Néha a szerelem összehoz, bár az élet eltávolít. A sürgősségin a repülőgép-szerencsétlenség után Sully egy mobiltelefont követelt (mert a saját készüléke a többi holmijával együtt bennégett a roncsokban), és vagy tucatszor felhívta Giselle-t. Nem vette fel. Sully felhívta a szüleit. Ők sem vették fel. Újra megpróbálta elérni a repülőteret a rádión. Semmi. Valami nagy baj lehet. Hová tűnt mindenki?

A feje lüktetett, a dereka hasogatott. A kis lyntoni kórházban elvégezték az ellenőrző vizsgálatokat, megnézték Sully életjeleit, vért vettek, ellátták a sebeit, és megröntgenezték a gerincoszlopát. Adtak neki fájdalomcsillapítót, amitől elbágyadt. Valaki azt mondta, hogy a gép, amellyel ütközött, egy kis kétmotoros Cessna biztonságban földet ért. Nem kérdezte meg, mit keresett a két gép egy futópálya fölött. Egész idő alatt csak a felesége után kérdezősködött. – Adja meg a számát – mondta egy nővér. – Keresünk valakit, aki addig hívogatja, amíg el nem éri. – A repteret is – krákogta Sully. Miközben az ébrenlét és az álom között lebegett, látta, hogy a nővér beszél valakivel, utasításokat ad, látta, hogy bejön valaki, kihívja a nővért, aki aztán visszajön, másvalakivel beszél, aztán mindenki eltűnik. Lecsukódott a szeme. Az agya elcsendesült. Ezek voltak az utolsó áldott percek, amikor nem tudta, amit még nem tudhatott. Hogy Giselle látta a felszálló füstoszlopot, és a repülőtér felé száguldott a Chevy Blazerével. Hogy Elliot Gray, a légi irányító elmenekült a toronyból, és beugrott a kék Toyota Camryjébe.

Hogy Giselle egyre csak fohászkodott – „Istenem, add, hogy ne legyen semmi baja!” –, miközben olyan erővel szorította a kormányt, hogy remegett a keze. Hogy Elliot Gray Camryje száz kilométer per órával érte el a szűk bekötőutat. Hogy Giselle Chevyje óriási sebességgel fordult be a kanyarban, és egy szemvillanás alatt belerohant a Camrybe. Hogy Elliot Gray hat métert repült. Hogy Giselle, aki be volt kötve, három teljes fordulatot tett a Chevyjével, amely aztán egy árokban kötött ki. Hogy levendulaszínű ruhát viselt. Hogy a rádióból a Beatles száma, a Hey, Jude szólt. Hogy úgy kellett kivágni a roncsból. Hogy mentőhelikopterrel vitték be a columbusi kórházba. Hogy mire megérkeztek, már eszméletlen volt. Hogy soha többé nem tért magához. Hogy Elliot Gray meghalt.

Tizenkettedik hét

Itt és most! Nem odaát! Itt és most! Nem odaát! Katherine a fülére szorította a kezét. – Édes Istenem! Miért nem hagyják már abba? – Talán menjünk le – javasolta Amy. – Ott kevésbé hallani. – Nem! – csattant fel Katherine. – Ez az én házam. Nem fogok elbújni a pincében! Odakint a tiltakozók folytatták. – Itt és most! Nem odaát! Itt és… Ebéd előtt gyűltek össze az utcán. Legalább ötvenen voltak, sokan táblákkal: A mennyország várhat! Vagy még kíméletlenebb feliratokkal: A hit öl! És: A csalás halált okoz! A Ben Wilkes-videó gyorsabban terjedt, mint az eredeti Hívás a mennyből videó, és Ben halálának híre egyszeriben eljutott mindenhová. Riportok számoltak be hat másik halálos betegségben szenvedő páciensről világszerte, akik látták a coldwateri felvételeket, s aztán váratlanul meghaltak, mintha csak szándékosan tették volna.

Bár ezek az emberek végül úgyis jobblétre szenderültek volna, a halál misztériuma, hogy nem tudni, miért éppen az adott pillanatban következik be. Mivel nincs rá e világi magyarázat, a véletlent összeesküvésként értelmezték. És mivel a sajtó érdeklődése a coldwateri események iránt csillapíthatatlan volt, az arról szóló sztorik, hogy a mennyország öl, feltartóztathatatlanok lettek. – A betegeket távol kellene tartani ettől a vallási zagyvaléktól! – mondta egy ideges férfi a tévékamerába. – Ezek sem jobbak, mint azok a terroristák, akik túlvilági jutalmat ígérnek, ha az ember felrobbantja magát – tette hozzá egy fiatal nő. – Évekkel ezelőtt ismertem Ben Wilkest – mondta egy idősebb gyári munkás. – Harcos természet volt. Nem adta volna fel, ha ezek az emberek nem hipnotizálják, vagy mit csináltak vele. Alakult egy Vágd Rá a Kagylót a Mennyországra! nevű mozgalom, amely tiltakozásokat szervezett, olyanokat, mint amilyen ez volt Katherine háza előtt. – Itt és most! Nem odaát! Itt és… Odabent Amy vizet forralt, és borsmentateát készített. Bevitte a csészét, azonban Katherine úgy elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette.

– Igyál egy kicsit! – kedveskedett neki Amy. – Ó – pislogott Katherine. – Köszönöm. Amy le volt lombozva. Tudta, hogy Phil akar egy sztorit a tiltakozókkal, de hogyan elegyedhetne szóba velük úgy, hogy közben ne veszítse el Katherine bizalmát, az egyetlen dolgot, aminek köszönhetően maga mögé utasíthatta a többi riportert? – Jó barát vagy – mondta Katherine. – Igen – dünnyögte Amy. – Akkor kezdődött ez az egész, amikor a többiek is bejelentették a hívásaikat, nem? Tess Rafferty? Most komolyan. Évek óta nem jár templomba. Ő maga mondta! – Katherine úgy hadonászott, mintha egy láthatatlan tanút akarna meggyőzni. Megszorította a rózsaszín telefonját. Majd másodpercekig csak bámulta. Aztán más hangot ütött meg: – Amy! – Tessék? – Hiszel nekem? – Persze. Az igazság az volt, hogy Amy azt hitte, amit Katherine hitt. Úgyhogy ez nem is volt hazugság, nem?

– Felhívtam a gyerekeimet – mondta Katherine. – Detroitban élnek. Tudod, mit mondtak? – Mit? – Azt mondták, túl sokat foglalkozom a vallással. – Majdnem nevetett. – Abban bíztam, hogy eljönnek. Itt lesznek velem egy kicsit. De John azt mondta, nyakig ül a munkában. Charlie pedig… Elharapta a szót. – Mit mondott? – Hogy kínosan érzi magát miattam. És Diane lánya is ezt mondta. Ezért nem látogatnak meg. Sírva fakadt. Amy félrepillantott. A tiltakozók kántálása egyre hangosabb lett. Amy kinézett a teraszajtón, és látta, hogy egy járőrautó parkol a padka mellett. Jack Sellers rendőrfőnök a magasba emelte a kezét, miközben beszélt. A tévéstáb mikrofonokat tartott a feje fölé. A hír az utcán hever. Phil ki fog akadni. – Nem öltem meg senkit – szipogta Katherine. – Persze, hogy nem – felelte Amy. Katherine a tenyerébe temette az arcát.

– Hogy mondhatnak ilyet? A nővérem a mennyországban van. Isten rajtunk tartja a szemét. Miért ölnék meg bárkit is? Amy a kamerájára nézett, ahogy a konyhaasztalnál ült. – Tudod, mit? – indítványozta. – Mondjuk el nekik! *** Warren tiszteletes minden délután olvasta az Írást, az irodájában a barna bőrkanapén ülve. Ma Ézsaiás próféta könyvére esett a választása. A hatvanadik fejezetben egy versre bukkant:

Emeld fel köröskörül szemeidet és lásd meg: mindnyájan egybegyűlnek, hozzád jönnek, fiaid messziről jönnek, és leányaid ölben hozatnak el. Akkor meglátod és ragyogsz örömtől, és remeg és kiterjed szíved…

Szerette ezeket a szavakat. Máskor bejelölte volna ezt a részt, hogy elmondja a vasárnapi istentiszteleten. De most azon merengett, nem tűnne-e ez úgy, mint a holtaktól érkező telefonhívások jóváhagyása. „Emeld fel köröskörül szemeidet és lásd meg: mindnyájan egybegyűlnek…” Gyűlölte, hogy eszerint kell megválogatnia a mondanivalóját. Úgy érezte magát,

mint egy darab papír, amelyet egyre-másra kettétépnek, egyre kisebb és kisebb lesz. Szolgáld Istent. Szolgáld az embereket. Isten. Emberek. A kollégái azt mondták, örülnie kellene. Coldwater minden temploma tömve volt, a vasárnapi istentiszteleteken már csak állóhelyek maradtak. A Szent Vince-templom, Carroll atya gyülekezete duzzadt fel a leginkább, megnégyszereződött, amióta a püspök felkereste Tess Raffertyt. Csrrr! – Igen? – Én vagyok az, tiszteletes úr. – A nő a jegyzettömbje nélkül jött be. Warren látta rajta, hogy valami baj van. – Mondanom kell valamit, tiszteletes úr. Elég nehéz. – Nekem bármit elmondhat. – El kell mennem. – Korábban akar elmenni? – Itt akarom hagyni a munkámat. Túl… – Eleredtek a könnyei. – Hét éve dolgozom itt… – Nagyszerű munkát vég… – Segíteni akarom az egyházat…

A nő légzése szaporább lett. – Üljön le, kérem. Nincs semmi baj, Pulte asszony. A nő állva maradt, és kapkodón beszélt, szinte köpte a szavakat. – Ezek a hívások… Nem bírom tovább. Mindenfélét kérdeznek… Mondom, hogy nem tudom, de egyre faggatnak… Vannak, akik zokognak, mások üvöltöznek, és… Nem tudom, mit csináljak. Néhányan a szeretteikről mesélnek, rimánkodnak, hogy áruljam el, hogy beszélhetnének velük újra. Mások dühöngenek. Azt mondják, hamis örömhírt terjesztünk. Amióta itt dolgozom, sosem gondoltam… Szóval estére alig állok a lábamon a fáradtságtól. A vérnyomásom, az orvos múlt héten nézte meg, nagyon magas, és Norman is aggódik. Sajnálom. Nagyon sajnálom. Nem akarom cserbenhagyni. De nem tudok… Annyira sírt, hogy nem tudta folytatni. Warren együtt érzőn rámosolygott. – Megértem, Pulte asszony. Odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét. Kintről behallatszott a telefonok véget érni nem akaró csörgése. – Isten megbocsát? – kérdezte a nő. Már rég megbocsátott, gondolta Warren.

*** Jack Sellers kitette a kék fényt a kocsi tetejére, és szirénázott egy rövidet. A hívők Tess háza előtt felbolydultak, és mozgolódni kezdtek. Jack kiszállt a kocsiból. – Jó reggelt! – mondta hűvösen. – Jó reggelt! – válaszoltak néhányan. – Mit csinálnak itt? Szemmel tartotta az ajtót. Amit igazából akart, ugyanaz volt, mint amit az emberek akartak: hogy Tess kijöjjön. – Imádkozunk – válaszolta egy vézna nő. – Miért? – Hogy hívjanak minket is a mennyországból. Maga nem akar velünk imádkozni? Jack kiverte a fejéből Robbie-t. – Nem gyülekezhetnek csak úgy valakinek a háza előtt. – Maga hívő? – Az nem számít, hogy én mit hiszek.

– Az a legfontosabb, hogy mit hisz! Jack a földet rugdosta a cipője orrával. Először azok a tiltakozók Katherine Yellin házánál. Most meg ez. Csupa olyan dolog, amelyre nem igazán számított Coldwaterben. Tömegoszlatás. – El kell menniük innen – mondta. Egy zöld overallt viselő fiatalember lépett elő. – Kérem! Nem csinálunk semmi rosszat. – Csak imádkozni akarunk – tette hozzá egy lány, aki a pázsiton térdepelt. – Várjunk csak! Olvastam valamit magáról! – szólt közbe a fiatalember. – A rendőr! A felesége beszélt a fiukkal! Ő is kiválasztott. Akkor meg miért zavar el minket? Jack félrenézett. – A volt feleségem. És ehhez maguknak semmi közük. Tess jelent meg az ajtóban, a vállán piros kockás takaró. Kopott farmerbe és kék bakancsba bújt, a haját lófarokba fogta össze. Jack igyekezett nem bámulni. – Szüksége van segítségre? – kiáltott oda neki. Tess átnézett a hívők fölött.

– Nem, minden rendben – kiáltotta vissza. Jack intett neki: Bemehetek? A nő bólintott, mire Jack átnyomakodott a tömegen, amely elnémult, ahogy áthaladt. Mindig ez történt, ha egyenruhát viselt. *** Jack ízig-vérig rendőrnek nézett ki – vékony száj, erős áll, átható tekintet, mélyen ülő szem –, bár sosem volt odáig a rendőri munkáért. Az apja a testület tagja volt, és az apja apja is. Miután az apja leszerelt, elvárták Jacktől, hogy a nyomdokaikba lépjen. Grand Rapidsben kezdett. Hat év járőrözés. Aztán megszületett Robbie, és Doreennal Coldwaterbe költöztek. Kisvárosi élet. Ezt akarták. Jack letette a jelvényt, és nyitott egy kertészeti boltot. – Jobb, ha a maga ura az ember – mondta az apjának. – A zsaru mindig zsaru marad, Jack – felelte az apja. Három év múlva a bolt csődbe ment. Mivel máshoz nem értett, Jack visszatért a testülethez. Csatlakozott a coldwateri rendőrséghez. Harminchét éves korára a rendőrfőnökségig vitte. Az azóta eltelt nyolc évben nem kellett elsütnie a fegyverét. Csak hatszor rántotta elő, ráadásul az egyik

esetben kiderült, hogy csupán egy róka (és nem betörő) ólálkodott egy nő pincéjében. – Nem szólalt fel a gyűlésen – mondta Tess, miközben egy csésze kávét nyújtott át neki. – Nem. – Miért? – Nem is tudom… Talán a munkám miatt. Tess összeszorította a száját. – De legalább őszinte. – A fiam azt mondja, mondjam el mindenkinek. Amit a mennyországról tudok. Amikor hív. – Az anyám is ezt mondja. – Cserbenhagyom? Tess vállat vont. – Nem tudom. Néha úgy érzem, már semmi sem számít. Azt hiszem, ez az élet csak a várószoba. Az anyám odafent van, és viszont fogom látni. De aztán rájövök, hogy mindig is ezt hittem. Vagy legalábbis azt mondtam, ezt hiszem. Jack ide-oda tologatta a csészéjét a pulton.

– Talán csak bizonyítékra várt. – És most megkaptam? Jack a Robbie katonatársaival folytatott beszélgetésre gondolt. „A vég nem a vég.” Valami bökte a csőrét. – Nem tudom, mivel van dolgunk. Tess ránézett. – Maga jó apa volt? Ezt még sosem kérdezték tőle. Arra gondolt, amikor bátorította Robbie-t, hogy bevonuljon. Meg a Doreennal való veszekedésekre. – Nem mindig. – Most is őszinte. – Maga jó gyerek volt? A nő elmosolyodott. – Nem mindig. *** Igazság szerint Tessnek és Ruthnak is voltak viharos évei. Amikor Tess főiskolára ment, hamar észrevették a

szépségét. Egymás után jöttek a fiúk. Ruth mindig ágált ellenük. A hiányzó apa szelleme kísértette a beszélgetéseiket. – Mit tudsz te a férfiakról? – üvöltötte egyszer Tess. – Ezek nem férfiak, fiúk! – Maradj ki ebből! – Csak meg akarlak védeni! – Nincs szükségem védelemre! És így tovább. Diplomaszerzés után Tessnek három kapcsolata volt. Nem járt haza Coldwaterbe. Egy nap aztán kapott egy furcsa hívást Ruthtól, aki egy telefonszámot kérdezett tőle. Anna Kahn számát. – Mire kell neked Anna száma? – Ezen a hétvégén lesz az esküvője. – Anya! Hiszen férjhez ment, amikor én úgy tizenöt voltam. – Miket beszélsz? – New Jersey-ben él. Zavart csend következett.

– Nem értem. – Minden rendben van, anya? Az Alzheimer-kór korai stádiumát diagnosztizálták nála, de gyorsan romlott az állapota. Az orvosok figyelmeztették Tesst, hogy az ilyen betegek elcsatangolhatnak, átkelhetnek forgalmas utakon, megfeledkezhetnek a legalapvetőbb biztonsági intézkedésekről. Házi betegápoló-szolgálatokat ajánlottak, vagy otthont. De Tess tudta, hogy ezzel attól a dologtól fosztaná meg az anyját, amelyet a leginkább szeret: a függetlenségtől. Így Tess hazaköltözött. És együtt voltak függetlenek. *** Sullynak és az anyjának különös kapcsolata volt. Az anyja kérdezett. Sully válaszolt. Az anyja levonta a következtetést. Sully tagadott. – Mit csinálsz? – kérdezte tőle egyik este. Jules vacsorázott, Sully meg a kanapén ült, és a jegyzeteit tanulmányozta. – Csak nézegetem a papírjaimat. – Munka? – Olyasmi.

– Üzlet? – Olyasmi. – Ennyire foglalkoztat? – Sully felnézett. Az anyja fölötte állt, a keze karba fonva. – Ha az emberek szellemekkel akarnak társalogni, egészségükre! – Honnan tudod, hogy… – Sully! Ebben az egy szóban benne volt minden. – Hát jó – mondta Sully, és suttogóra fogta a hangját. – Nem tetszik ez nekem. Jules egy telefont cipel magával. Álomvilágban él. Valakinek le kell rántania a leplet erről az egészről. – Vagyis nyomozósdit játszol? – Nem. – Jegyzeteid is vannak. – Dehogy. Következtetés. Tagadás. – Szerinted mind hazudnak?

– Nem tudom. – Nem gondolod, hogy Isten csodát tehet? – Befejezted? – Majdnem. – Mi van még? Sully anyja Julesra nézett, aki éppen tévézett. Ő is lehalkította a hangját. – Érte csinálod, vagy saját magadért? Sully most is ezen merengett, ahogy a kávéját szürcsölte, és a Buick felé tartott, amelyet a Davidson és fiai vállalat előtt hagyott. Részben talán magáért csinálja, hogy úgy érezze, kezd valamit az életével, másrészt viszont valószínűleg azért is teszi, hogy a világ is átérezze a fájdalmát; aki halott, az halott, és Giselle soha többé nem fog kapcsolatba lépni vele, ahogy a többiekkel sem az anyjuk, nővérük, fiuk. Becsusszant az ülésre. Egy órát várakozott itt, várt és figyelt. Végül pont ebéd után meglátta, ahogy a hosszú kabátot viselő Horace kijön. Beült a kocsijába, és elhajtott. Sully abban bízott, hogy ebédelni megy. Meg kellett néznie valamit. Az ajtóhoz sietett, és bement.

Odabent csend és meleg volt, mint mindig. Sully beosont az irodába. Senki sem volt ott. Végigment a folyosón, és bedugta a fejét a különböző helyiségekbe. Halk zene szólt. Még mindig senki. Befordult egy sarkon, és hallotta, hogy valaki gépel. A szűkös, szőnyeggel borított irodában apró, angyalarcú nőt látott, akinek pisze orra, apródfrizurája és fakó bőre volt, a nyakában ezüstkereszt lógott. – Horace-t keresem – mondta Sully. – Jaj, sajnálom, épp most ment el ebédelni. – Megvárnám. – Biztos? Egy óráig is távol lehet. – Semmi gond. – Kér egy kávét? – Az jó lenne. Köszönöm. – Aztán a kezét nyújtotta. – Sully vagyok. – Maria – mondta a nő. Tudom, gondolta Sully. *** Maria Nicolini tényleg társasági lény volt, ahogy Horace mondta. Csevegett és csevegett. Minden mondatra

hárommal válaszolt. Ha valaki egy különleges eseményt vagy helyet említett neki, felkapta a fejét, és azt mondta: „Ó, meséljen erről!” És egyre ment, hogy a Rotary Clubról, a Coldwateri Helytörténeti Egyesületről esett szó, vagy beszélgetőpartnere azt ecsetelte, hogy hétvégente Zeda pékségében dolgozik, ahol a fél város vette a kenyeret, Maria vagy ismerte a helyet, vagy ismert valakit, aki ismeri. Így aztán, amikor a gyászoló családok találkoztak vele a temetkezési irodában, megnyíltak előtte, apró történeteket meséltek az elhunytról. Megbíztak Mariában, ráhagyták a gyászjelentés megfogalmazását. A Gazette-ben megjelenő szövegek mindig hosszúak és hízelgőek voltak. – Meséljen erről! – kérte Sullyt is. – Hirdetésszervezés? – Nem túl bonyolult. Elmegy az ember a céghez, megkérdezi, akarnak-e hirdetni, és eladja nekik a helyet az újságban. – És Ron Jennings jó főnök? – Nincs vele baj. Apropó, igazán gyászjelentéseket ír. Elolvastam párat.

remek

– Te jóságos ég, köszönöm! – Úgy tűnt, meghatódott. – Tudja, valamikor író akartam lenni, amikor még fiatal voltam. De így legalább segítek másoknak. A családok általában megőrzik a gyászjelentést, ezért fontos, hogy

szabatos és tökéletes legyen. Már száznegyvenkilencet írtam. – Száznegyvenkilenc gyászjelentést? – Igen. És mind megvan. Kihúzott egy fiókot, amely valósággal ragyogott a tisztaságtól. A gyászjelentéseket év és név szerint rendszerezte. Voltak más mappák is, amelyeket műanyag címke jelölt, és tökéletes sorba voltak rendezve. – És azok mik? – kérdezte Sully. – A jegyzeteim. Le szoktam írni a beszélgetéseket, hogy ne felejtsek el semmit. – Suttogóra fogta a hangját. – Néha, amikor az emberek velem beszélgetnek, annyira sírnak, hogy alig lehet érteni, mit mondanak. Ezért felveszem az egészet egy kis magnóra. Sully le volt nyűgözve. – Maga alaposabb, mint bármelyik nagyvárosi riporter, akivel valaha találkoztam. – Maga ismer riportereket? – kérdezte a nő. – Ó, meséljen erről! ***

Sully első találkozása az újságokkal a legrosszabb dolog volt, ami csak történhetett vele. A pilóta gépe egy légi ütközés után lezuhant – szólt a főcím. Alatta kisebb betűkkel: A feleség és a légi irányító végzetes balesete. Sully annak az ohiói kórháznak a kávézójában látta a lapot, amelyben Giselle feküdt, infúzióval a karjában, a zúzódásoktól olyan kéken-zölden, hogy már nem is tűnt emberinek. Sully két álmatlan éjszakát töltött mellette. Forgott vele a világ. A hírt a nővértől tudta meg Lyntonban, ahová a légi baleset után vitték. Aztán egy taxiban ült, és ordítozott a sofőrrel, hogy gyorsabban, az elméje hol képes volt összpontosítani, hol nem, majd hirtelen görnyedten rohant a sürgősségi folyosóin, és egyre azt kiabálta az orvosoknak: „Hol van? Hol van?”, aztán lerogyott Giselle ágyának szélére – „Istenem! Istenem! Istenem!” –, érezte, hogy valaki megérinti a karját, előbb a személyzet, majd a biztonságiak, végül az anyósáék, aztán a saját keze, ahogy átkarolta magát, hogy megállítsa a remegését. Két nap. Két éjszaka. A háta borzalmasan fájt, képtelen volt aludni, szédült, és borzas volt. Csak hogy mozogjon, lement kávéért az első emeleti kávézóba. És az egyik asztalon egy ottfelejtett újság hevert. Megnézte egyszer, megnézte még egyszer. Felismerte a fiatalkori önmagát egy régi haditengerészeti fényképen. Mellette egy kép a megrongálódott

Cessnáról, amely biztonságban földet ért, és az ő összeroncsolódott F/A–18-asáról: a törzs darabjai szanaszét szóródva a tisztáson, a szárny vége, a kiégett motor. Úgy nézte, mint egy festményt. Azon tűnődött, hogyan választanak az újságok szalagcímet. Miért volt A pilóta gépe egy légi ütközés után lezuhant feljebb, mint A feleség és a légi irányító végzetes balesete? Számára a feleség összehasonlíthatatlanul fontosabb. Giselle, szegény, ártatlan, gyönyörű Giselle, aki nem tett semmi rosszat, csak sietett, hogy lássa a férjét, a férjét, aki nem tett semmi rosszat, csak hallgatott a légi irányítóra, arra a légi irányítóra, aki súlyos hibát követett el, és túl gerinctelen volt ahhoz, hogy szembenézzen a következményekkel, gyáva nyúlként elinalt, ezzel a halálba küldve magát és kis híján a legjobb embert is, akit Sully valaha ismert. Ezt kellett volna a főcímbe írni. A többi mind tévedés. Összegyűrte az újságot. A szemetesbe dobta. Minden életnek két története van: az egyik, amelyet megél az ember, a másik, amelyet mások mesélnek. *** Egy héttel hálaadás előtt Coldwater tizenöt kilométeres körzetében nem volt szabad szállodai szoba. A Lankers Fielden összegyűlt zarándokok számát ötezerre becsülték, a Katherine Yellin háza előtt egybesereglettekét pedig mintegy háromszázra, a fele az ügy mellett, a másik fele az ügy ellen tüntetett. Jack emberei már nem bírták a terhelést, ezért rendőröket kértek kölcsön Moss Hillből és más környező

városokból, de még így sem voltak elegen. Egész napokat töltöttek parkolási büntetőcédulák megírásával. A coldwateri boltba naponta több szállítóautó érkezett, holott régebben a heti egy is elég volt. A benzinkút kénytelen volt időnként bezárni, mert elfogyott az üzemanyag. Frieda új alkalmazottakat vett fel, és az étterme Coldwater történetének első nonstop étterme lett. A helyi barkácsbolt kifogyott a furnérlemezből és a festékből, azoknak az embereknek köszönhetően, akik táblákat eszkábáltak, amelyeket aztán minden talpalatnyi füves területre kitettek: Parkolás: 5 dollár, később: Parkolás: 10 dollár, végül: Parkolás: 20 dollár. Úgy tűnt, a felfordulásnak sosem lesz vége. A városban mindenki telefonnal rohangált, olykor kettővel, hárommal is. Jeff Jacoby polgármester tucatjával kapta az új működési engedélyekre vonatkozó kérvényeket pólógyártó cégektől, kegytárgykereskedőktől, akik mind villámgyorsan a Lake Street bedeszkázott ablakú üzleteit akarták elfoglalni. Közben a legnépszerűbb országos délutáni talkshow küldött egy stábot Los Angelesből – többek között a híres műsorvezetőjét is –, hogy készítsenek egy különszámot. Azoknak az embereknek a neve, akiket hívtak a mennyországból, már ismerősen csengett mindenki számára, ahogy a történetük is. Katherine, Tess és Doreen mellett ott volt még Eddie Doukens és a néhai volt felesége, Jay James és a korábbi üzletfele, Anesha Barua meg az elhunyt lánya, illetve Kelly Podesto és a

tizenéves barátnője, akinek tavaly oltotta ki az életét egy ittas vezető. Katherine kivételével mindenki hajlandó volt elmenni a műsorba. Katherine azonban valami mást forgatott a fejében.

Két nappal később

Hírek 9-es csatorna, Alpena (Közeli kép Katherine-ről.) Katherine: Nem öltem meg senkit. Sosem ölnék meg senkit. Csak terjesztem az üzenetet, amelyet a mennyországból kaptam. (Amy a tiltakozók előtt.) Amy: Katherine Yellin azt szeretné, ha ezek a tiltakozók megértenék az üzenetet. Ami Ben Wilkesszel, a gyógyíthatatlan betegségben szenvedő nyugalmazott autószerelővel történt, az volt, amit ő maga akart.

(Bejátszás a kórházban fekvő Benről.) Ben: …de annyira szeretném hinni, hogy ez az egész igaz. (Amy a tüntetők előtt.) Amy: Ben Wilkes gyógyíthatatlan rákban halt meg. Azonban ezek a felbőszült tiltakozók azt állítják, hogy Katherine Yellin valami módon felelős a haláláért. Yellinnek nem egyszerű az úgynevezett kiválasztottak terhét cipelni, ahogy azt egy exkluzív beszélgetésben a 9-es csatorna hírműsorának elmondta. (Közeli kép a síró Katherine-ről.) Katherine: Nem kértem ezt az áldást. Isten okkal küldte vissza a nővéremet. Amy: Mi benne a legnehezebb? Katherine: Hogy az emberek nem hisznek nekem. Amy: Azok, akik odakint tiltakoznak? Katherine: Pontosan. Egész nap óbégatnak. Borzalmas dolgokat mondanak. Néhány tábla… (Kiborul.) Amy: Nincs semmi baj.

Katherine: Elnézést. Amy: Nincs semmi baj. Katherine: Látja, azok ott kimaradnak ebből. Nem hallják Isten szavát, hogy a mennyország létezik, és hogy egyikünknek sincs félnivalója többé. (Bejátszás a tiltakozókról.) Tiltakozók: Itt és most! Nem odaát! Amy: Katherine Yellin azt mondja, olyan biztos az üzenetben, hogy hajlandó megtenni valamit, amit senki más nem. (Közeli kép Katherine-ről.) Katherine: Hajlandó vagyok megosztani telefonbeszélgetést valakivel, aki itt van az utcán.

egy

Amy: Az egyik tiltakozóval? Katherine: Akár mindenkivel. Nem félek. Megkérem a nővéremet, hogy beszéljen velük, mondja el nekik az igazat. Ha meghallják a szavait, hinni fognak neki. (Amy az utcán.) Amy: A megdöbbentő új fejlemények részleteire még várnunk kell, de hamarosan az egész városnak lehetősége nyílik hallani, mit üzen a mennyország. Mi

itt a 9-es csatornánál követjük az eseményeket. Testközelből. Coldwater, Amy Penn. Phil a riport utolsó képkockáit nézte alpenai irodájában, és mosolygott. Remek, gondolta. Ez az Amy Penn végül csak megcsinálta. *** Jules a könyvtárban ült az asztalnál, és egy Bajkeverő majom-könyvet lapozgatott. Liz fölötte állt. – Szereted a majmokat? – Bírom őket – motyogta Jules. – Csak bírod? – A tigrisek jobbak. – Lehet, hogy tudok keríteni neked egy tigrises könyvet. – Jules felnézett. – Na, gyere! – mondta Liz. A gyerek felugrott a székről, és a lány kezébe csúsztatta a kezét. Sully vegyes érzésekkel figyelte. Örült, hogy a fia megfogta egy nő kezét. Azt kívánta, bárcsak Giselle keze lenne az. Sully előtt ott hevert a Gazette azoknak az embereknek a gyászjelentéseinél kinyitva, akik állítólag telefonáltak

a mennyországból. Mariának hála, tobzódtak a részletekben: családtörténet, munka, kedvenc szabadidős sportok, háziállatok. Sully vonakodott attól, hogy a szerkesztőségben kérje el őket (mert ugyan hogy magyarázta volna meg, hogy ne tűnjön szaglászásnak?), de amikor szóba hozta Liznek, a lány odament egy szekrényhez, kihúzott két fiókot, és azt mondta: – Melyikre van szüksége? Itt van minden szám. Természetesen, esett le Sullynak: helyi újság, helyi könyvtár, miért ne lenne meg nekik mind? Leírta a részleteket a jegyzettömbjébe. Minél tovább jegyzetelt, annál többet gondolt a mappákra Maria irodájában: a családokkal folytatott beszélgetések hangfelvételeinek átirataira. Azokat a részleteket megszerezni még jobb lenne, akkor elég pontos képet tudna festeni az elhunytakról, s talán feltárulna valami kapcsolat is, amely fölött eddig átsiklott. Az igazi rejtély azonban magától értetődően a hang volt. Mindenki, akit felhívtak, megesküdött, hogy az a hang volt. Szó sem lehetett róla, hogy valaki csak utánozta. Képtelenség. Van olyan szerkezet, amely megváltoztatja a hangszínt? Valaki belebeszél valamibe, és úgy hangzik, mintha valaki más beszélne? Sully mobilja rezegni kezdett. A kijelzőre nézett. A főnöke, Ron Jennings hívta. Ügyet sem vetett rá. Egy perccel később SMS-t kapott: Hol vagy?

Sully kikapcsolta a telefont. – Nézd, apu! Jules egy képeskönyvet tartott a kezében. A borítóján egy tigris volt. – Ez gyorsan ment – jegyezte meg Sully. Liz vigyorgott. – Elég sokat bámulom ezeket a polcokat. Jules felmászott a székre, és elkezdte lapozgatni a könyvet. – Nagyon édes – mondta Liz. – Az – értett egyet Sully. – Jó a könyv, Julio? – Igen. – Hol itt, hol ott csapta fel a könyvet. – Majd elmesélem anyunak, hogy az egészet elolvastam. Liz félrenézett. Sully ismét a gyászjelentésekbe mélyedt, és arra keresett bizonyítékot, hogy a halál néma. *** A rossz hírek olyanok, akár egy vihar, amelyről azt gondoljuk, rosszabb már nem is lehetne. De a vihar

mindig lehet rosszabb, ahogy az élet terhei is lehetnek egyre nehezebbek. Sully gépe összeroncsolódott, a felesége súlyos balesetet szenvedett, a légi irányítás felvételei érthetetlenek voltak, és a férfi, akinek a hangja a felvételeken volt – az egyetlen, aki tisztázhatta volna Sullyt –, meghalt. Ez több volt, mint amit bárki elviselhet. De nyolc nappal a baleset után, amely alatt Giselle állapota mit sem változott, Sully a haditengerészet két tisztjét látta belépni a kórterembe. – Velünk kell jönnie – mondta az egyik. A rossz hírek még szörnyűbbek lesznek. Megkapták a kórházi vérvizsgálat eredményét. Sully szervezetében alkohol nyomait mutatták ki. Habár ezt nem említették, amikor a haditengerészet apró columbusi irodájában a nyomozók elkezdték kérdezgetni – „Vegyük át az előző este eseményeit!” –, Sully azonnal megsejtette, és úgy érezte magát, mint akit gyomorszájon vágtak egy roppant kalapáccsal. Az események forgatagában, amelyek egyre lejjebb és lejjebb húzták, eszébe se jutott az előző este. Nem tervezte, hogy repülni fog. Ezért nem aggódott az ivás miatt sem. Gondolkodj! Gondolkodj! Ivott egy vodkatonikot két bajtársával a szálloda éttermében, mielőtt felment a szobájába, de mikor is volt az? És egy vodka volt, vagy kettő? És hány órakor szállt fel? A szabály

szerint a repülés megkezdése előtt tizenkét órával tilos alkoholt fogyasztani. Istenem, gondolta. Úgy érezte, a jövője romokban hever. – Ügyvédet akarok – jelentette ki remegő hangon.

Tizenharmadik hét

Coldwaterre hatalmas havazás csapott le, és hálaadás napjának reggelére az utcák vastag fehér köpenybe burkolóztak. Az emberek, ahogy kiléptek a házukból, hogy bevigyék az újságot, vagy elhányják a havat a bejárat elől, beszívták a hideg, néma levegőt, amely gyógyírként hatott az elmúlt hetek felfordulása után. Cuthbert Road-i házában Tess összehúzta magán a köntöst, és kiment a konyhába. Abban reménykedett, hogy a havazás majd elkergeti az embereket a háza elől, és valóban sokan kerestek menedéket a coldwateri templomokban. Mégis, amikor Tess kinyitotta az ajtót – a napfény megcsillant a friss fehér havon –, legalább harminc embert látott, akik pokrócokba burkolóztak, vagy

bezsúfolódtak a sátrakba. Látott egy babakocsit, amely üres volt, az alját hó borította, az anya és a gyermeke egy sátorból kandikált ki. – Jó reggelt, Tess! – Isten áldja meg, Tess! – Imádkozzon velünk, Tess! A sírás a mellét feszítette, ahogy elnézte a hidegben ezeket az embereket, akiket nem hívtak fel, akik abban a reményben szorongatták a telefonjukat, hogy esetleg velük is megtörténik az, ami vele megtörtént, mintha a csoda ragályos lenne. Az anyjára gondolt. A nagy hálaadásnapi ünnepségekre. – Gyertek be! – mondta hirtelen. Aztán hangosabban: – Gyertek, gyertek! Mindannyian! *** A Remény gyümölcse baptista templomnál a sült krumpli illata betöltötte a konyhát. Pulykát szeleteltek és osztottak szét. Mártást mertek a rozsdamentesacél fazékból. Warren tiszteletes az idegenek között járkált, teát töltött nekik, bátorságot öntött beléjük. Az önkéntesek többsége a gyülekezetéből került ki, elhalasztották a saját hálaadásnapi vacsorájukat, hogy másokat kiszolgáljanak. A havazás több embert hozott be, mint

amire számítottak. A raktárból összecsukható székeket hordtak ki. Warren és Katherine Yellin hetek óta nem beszéltek. A nő most felhívta. – Boldog hálaadást, tiszteletes úr! – Köszönöm, Katherine. Neked is. – Jól van, tiszteletes úr? – Az Úrnak hála, megértem ezt a napot, mindenek ellenére. A vonal rossz volt, de hallotta a nő kuncogását. Már majdnem elfelejtette, hogy mielőtt ez az egész elkezdődött, Katherine rendszeres látogatója volt, persze azért, hogy segítséget kapjon tőle a nővére halála fölött érzett gyászában, de azért is, hogy meghallgassa a tanácsait, és az Írást tanulmányozza. Hűséges templomjáró volt, és családtagként szerette Warrent, egyszer még orvoshoz is elvitte, amikor makacs náthával küzdött. – Szeretnék segíteni az étkeztetésben, tiszteletes úr. Warren habozott. Látta a zűrzavart, amelyet Katherine keltett. A tiltakozókat. A tévéstábokat. – Természetesen, kedvesem, szívesen vesszük a segítségedet. De szerintem…

Szünet. – Semmi baj, értem – mondta a nő. – Bonyolult… – Nem, nem. Én… – Talán… – Semmi baj. Csak boldog hálaadást akartam kívánni. Warren nyelt egyet. – Isten legyen veled, Katherine. Hallotta, hogy a nő erőteljesen kifújja a levegőt. – Köszönöm, tiszteletes úr. Isten legyen magával is. *** Míg a többi úgynevezett kiválasztott gyógyító lángolást érzett, ahányszor csak a szerettük felhívta őket a mennyországból, Doreennal másképp történt. A kezdeti hév valami váratlannak adta át a helyét: a fokozott bánatnak. Hálaadás reggelén eszmélt rá, amikor a konyhában állt, és összeszámolta a vacsoravendégeket. Miközben felírta a neveket – „Lucy, Randy, a két gyerek, én és

Mel” –, Robbie-t is belevette, mintha jönne. De nem fog jönni. Semmi sem változott. Mielőtt a fia felvette volna vele a kapcsolatot, a halála által felszakított seb már kezdett gyógyulni. Doreen végre lábra állt Mel oldalán, aki annyit zsörtölődött az elmúlt két évben: „Elég! Az életet élni kell. Tovább kell lépnünk!” Ám Robbie most újra része lett a mindennapjainak. A kezdeti öröm, amelyet amiatt érzett, hogy hallhatja a hangját, fájdalomba csapott át. Ahelyett, hogy azt érezte volna, visszakapta a fiát, olyan kézzelfoghatóan élte át újra az elvesztését, mint amikor megérkezett a halálhíre. Egy-egy váratlan telefonhívás néhanapján? Kurta beszélgetések? Egy jelenség, amely olyan gyorsan elenyészhet, ahogy feltűnt? A legborzalmasabb nem változott meg. Robbie soha többé nem tér haza. Nem csücsül többé a konyhaasztalnál izmos, fiatal testén a lezser kapucnis pulóverrel, nem tömi többé a szájába a tejben ázó gabonapelyhet, nem terül el többé a kanapén mezítláb, a távirányítóval az egyik mesefilmről a másikra kapcsolva, nem hajt be többé a régi Camarójával, Jessica, a rövid hajú barátnője oldalán, miközben a kocsiban bömböl a zene, soha többé nem öleli át hátulról Doreent, és nem nyomja az orrát a tarkójába, miközben egyre azt hajtogatja: „Anyu, anyu, anyu!” Mennyország, mondta mindenki. Itt a bizonyíték. A fiad a mennyországban van. De Doreen már sokkal a telefonhívások előtt is így hitte. És valahogy a mennyország lényegesen vigasztalóbbnak tűnt, amíg csak az elméjében létezett.

Fogta a telefonvezetéket, és követte a falig. Aztán hirtelen kirántotta az aljzatból, és a földre dobta. Körbejárt a házban, és kihúzott minden telefont, majd a zsinórt a készülékekre tekerte. Bepakolta őket egy dobozba, kivette a kabátját a szekrényből, és végighajtott a havas városon, a Main Streeten a Goodwill-dombig. Nem kell több hívás. Nem szegül szembe többé a természettel, mondta magának. Megvan az ideje az üdvözlésnek, és megvan az ideje a búcsúnak. Természetes, ha eltemetjük a dolgokat, az viszont már nem, ha kiássuk őket. *** A haditengerészetnek is köszönhetően Sully és Giselle öt különböző államban élt. Illinoisban (itt találkoztak), Virginiában, Kaliforniában, Floridában (itt született Jules) és Michiganben, Detroit külvárosában, ahol letelepedtek, amikor Sully tartalékos lett, mert ez volt félúton a családjaik lakhelyei között. De mindegy volt, hol laktak, Sully szülei minden hálaadáskor meglátogatták őket. És most, a főiskolai évek óta először, Sully tért vissza a családi ünnepi asztalhoz, Theo bácsival és Martha nénivel együtt, akik mindketten a nyolcvanas éveiket taposták, Bill és Shirley Castle-lel, akik már régóta a szomszédban laktak, Julesszal, akinek tiszta krumplipüré volt az arca,

és a könyvtáros Lizzel, akit Jules hívott meg a múlt héten, miközben felolvasta neki Tilly, a tigris meséjét, és aki ott helyben el is fogadta a meghívást. – Ugye, nem baj? – kérdezte meg Jules később a nagyanyjától Sully unszolására. – Liz a barátom. – Dehogy baj, szívem. Hány éves? – Húsz. – Az asszony megfordult, és felvont szemöldökkel nézett Sullyra. – Várj, amíg meglátod a haját – tette hozzá Jules. Titokban Sully örült. Liz olyan volt Julesnak, mint egy nővér. Sully megkérte, hogy vigyázzon rá, amíg dolgozik. Végtére is vannak rosszabb helyek is, ahol egy gyerek lóghat, mint egy könyvtár. Sully anyja behozta a pulykát. – Itt is van! – jelentette be. – Csodás! – lelkendezett Theo bácsi. – Hűha! – álmélkodott Liz is. – Egy hónappal előre meg kellett rendelnem. Mostanában mindenre fel kell készülni ebben a városban. Tiszta őrület, ami itt megy. Az ember bemegy a boltba, hogy ketchupot vegyen, és éppen nincs.

– Nincs a boltban ketchup? – csodálkozott Martha néni. – Az egész város megbolondult – legyintett Bill. – És a forgalom…?! – tette hozzá a felesége. – Ha nem lenne ilyen fene hideg, mindenhová gyalog mennék. – Ahogy mondod. – Megbolondultak. És ez így folytatódott, ahogy szinte minden vacsoraasztalnál a városban, a családok arról diskuráltak, mennyire megváltozott Coldwater a csoda óta. Panaszok, fejcsóválás, még több panasz. Persze a mennyországról is szó esett. Meg a hitről. És Istenről. Több imát mondtak el, mint egy évvel korábban. Többen kértek megbocsátást. Az ingyenkonyhán több önkéntes nyüzsgött, mint kellett volna. A templomokban több matrac volt, mint ahány megfáradt ember. A közlekedési dugók, a hosszú sorok és a város utcáin nemrégiben elhelyezett mobilvécék ellenére ezen a hálaadáson senki sem maradt éhes vagy fedél nélkül Coldwaterben, bár ezt a tényt senki sem jegyezte fel a naplójába, és nem tudósított róla egyetlen hírszolgálat sem.

*** – Köszöntőt? Megtöltötték a poharaikat borral. Sully elvette az üveget Theo bácsitól, vetett egy pillantást a szüleire, aztán továbbadta Martha néninek. Sully nem akart az apja előtt inni. Fred Harding a légierő kötelékében szolgált a koreai háború alatt. Hatvan évvel később még mindig magáénak vallotta a hadsereg merev szabályrendszerét. Büszke volt Sullyra, amikor a főiskola után jelentkezett a tisztképzésre. Ők ketten nem beszélgettek sokat, amikor Sully még gyerek volt, de ahogy a fia egyre feljebb emelkedett a haditengerészet ranglétráján, megtalálták a közös témákat, például a koreai háború idejében használatos felszerelésekről társalogtak – akkor a vadászgépek még újdonságnak számítottak –, s összehasonlították őket a mai technikai vívmányokkal. – A fiam egy F/A–18-assal repül – mondogatta Fred büszkén. – Majdnem kétszeres hangsebességgel. De Sully toxikológiai eredményei mindent megváltoztattak. Fred tombolt. Még egy újonc is tisztában van a „repülés előtt tizenkét órával tilos alkoholt fogyasztani” szabállyal, korholta a fiát. Egyszerű, mint a pofon. – Mégis, mi a fenét gondoltál?

– Csak néhány ital volt, apa. – Tizenkét óra! – Nem tudtam, hogy repülni fogok. – Ezt meg kellett volna mondanod a társadnak is! – Tudom, tudom, gondolod, hogy nem tudom? De ez nem változtat semmin. Jól voltam. A légi irányító cseszte el! Azonban ez szemmel láthatóan nem számított, legalábbis az apjának nem, és egy idő után másnak sem. Amikor a baleset történt, az emberek együtt érzők voltak: A másik gép szerencsére biztonságban földet ért. Sully túlélte a katapultálást. Giselle nyilvánvalóan ártatlan áldozat volt. Szegény pár! Ám amikor a toxikológiai jelentés kiszivárgott, a közvélemény Sully ellen fordult ami olyan volt, mintha egy birkózó talált volna fogást rajta, és szögezte volna a padlóhoz. Egy lap megszerezte a jelentés másolatát, és azzal a főcímmel jelent meg: A pilóta alkoholos befolyásoltság alatt állt ütközéskor? A tévés hírcsatornák felvették a fonalat, s a kérdés egyre inkább vádaskodásba fordult át. Oda se neki, hogy csak nyomokban volt a vérében alkohol, oda se neki, hogy teljesen jól volt. A haditengerészet a zéró toleranciájával nagyon is komolyan veszi az ilyen dolgokat. És mivel ez volt a legfrissebb fejlemény (és a

sajtó mindig a legfrissebb híreket hajhássza), a háttértörténet elhalványult, és Sullyt hibásnak állították be. Senki nem ejtett szót többé a légi irányítás érthetetlen hangfelvételeiről – amire eddig még nem volt példa –, vagy arról, hogy Elliot Gray elmenekült a helyszínről, és balesetet okozott. Hirtelen Sully Harding lett a részeg pilóta, akinek a felelőtlensége – ahogy egy érzéketlen riporter fogalmazott – „kómába repítette a feleségét”. Miután ezt elolvasta, felhagyott az újságolvasással. Inkább nap nap után Giselle ágyánál ült a Grand Rapids-i kórházban, ahová átszállították, hogy közelebb legyen a családhoz. Fogta a kezét. Simogatta az arcát. Suttogott neki: „Maradj velem, édes!” Időközben a zúzódások elhalványultak, és Giselle bőrszíne ismét normális árnyalatot öltött, de karcsú teste összeaszott, és a szeme csukva maradt. Hónapok teltek el. Sully nem dolgozhatott. Ügyvédekre költötte minden pénzét. Először az ösztökélésükre beperelte a lyntoni repülőteret, de mivel Elliot Gray halott volt, az a kevés tanú pedig használhatatlan, kénytelen volt ejteni az ügyet, és a saját védelmére összpontosítani. Az ügyvédek arra biztatták, menjen el a tárgyalásra, a védelem biztos lábakon áll, mondták, és a bíróság rokonszenvezni fog vele. Pedig valójában egyáltalán nem állt jól a szénája. A hadbíróság szabályai elég egyértelműek. Ha valaki tizenkét órával

a repülés előtt alkoholt fogyaszt, az a haditengerészeti légi közlekedés szabályzatának egyértelmű megsértése. Ráadásul kormányzati tulajdont rongált meg. Az teljesen mindegy, ki cseszte el a toronyban, és kinek a felesége lett ártatlan áldozat. Két tanú is állította, hogy látták Sullyt a szálloda éttermében inni. Az időpontra is megesküdtek. Megjárta a poklot. Nem volt munkája, a felesége kórházban feküdt, az apja szégyenkezett miatta, az anyósáék nem álltak szóba vele, a folyton az anyja után kérdezősködő fiának rémálmai voltak, neki meg a való világ lett rémálom. Neki nem az volt a fontos, mint az ügyvédeknek. A hangsúly az időn volt. Ha bűnösnek mondják ki, hamarabb letöltheti a büntetését, és hamarabb szabadulhat. Hamarabb visszatérhet Juleshoz. Hamarabb visszatérhet Giselle-hez. Az ügyvédi tanácsok ellenére belement a vádalkuba. Tíz hónapot kapott. Amikor belépett a börtönbe, az utolsó szavakra gondolt, amelyeket feleségével váltott a végzetes repülés előtt: – Látni akarlak. – Én is látni akarlak. Ez a két mondat lett a mantrája, a rögeszméje, az imája. Ezek miatt csinálta végig, ezek miatt hitt,

egészen addig a napig, amíg meg nem mondták neki, hogy Giselle meghalt. Ekkor meghalt benne minden hit is. *** Hálaadás estéjén Sully hazament Julesszal, aki elaludt a hátsó ülésen. Felvitte a gyereket az emeletre, lefektette, és hagyta, hogy ruhában aludjon. Kiment a konyhába, és töltött magának egy pohár whiskyt. Lehuppant a kanapéra, kapcsolgatta a tévét, és talált egy focimeccset. Lehalkította a készüléket, és belemerült a játékba. Az éjszaka hátralévő részében felejteni akart. Ahogy a szeme lecsukódott, kopogást vélt hallani. Felpillantott. – Jules? Semmi. Lehunyta a szemét, és megint hallotta. Az ajtón kopognak? Áll valaki az ajtó előtt? Felkelt, kilesett a kukucskálón, és érezte, ahogy a szíve hirtelen meglódul. Lenyomta a kilincset, és kinyitotta az ajtót. Elias Rowe állt előtte mustársárga kesztyűben.

a

munkáskabátjában,

– Válthatnánk pár szót? – kérdezte.

Tizennegyedik hét

Hírek 9-es csatorna, Alpena (Amy a Main Streeten.) Amy: Megdöbbentő híreket kaptunk ma Coldwaterből. A tizenéves Kelly Podesto, aki korábban azt állította, hogy a legjobb barátnője felhívta a mennyországból, most azt mondja, hogy csak kitalálta az egészet. (Kelly a sajtótájékoztatón, kamerák kereszttüzében.) Kelly: Szeretnék mindenkitől bocsánatot kérni. Csak nagyon hiányzik a barátnőm. (A riporterek kérdéseket kiabálnak neki.) Riporter: Miért csináltad?

Kelly: Nem tudom. Jó érzés volt… Hiszen másokat is felhívtak. (Még több kiáltás.) Tényleg nagyon sajnálom. Szeretnék Brittany családjától is bocsánatot kérni. (Amy a Main Streeten.) Amy: Még hatan vannak, akik a múlt heti gyűlésen azt állították, hogy felhívták őket a mennyországból. Ez idáig még egyikük se változtatta meg a kijelentését. Néhányan, például Eddie Doukens és Jay James sajnálatukat fejezték ki a Podesto-ügy kapcsán. (Doukens és James arca.) Doukens: Még gyerek. Biztos vagyok benne, hogy nem akart semmi rosszat. James: Ez nem változtat azon, ami velünk történt. (Amy a Remény gyümölcse baptista templom előtt.) Amy: Kelly tegnap mondta el az igazat a szüleinek, miután beszélgetést folytatott vele egy országos talkshow. A szülei ragaszkodtak hozzá, hogy nyilvánosan is bejelentse. Néhányan most azt hajtogatják: „Én megmondtam!” (Tiltakozók.) Egy tiltakozó: Nem, nem vagyunk meglepve. Mi előre megmondtuk, hogy ez az egész egy nagy átverés!

Másik tiltakozó: Sosem volt bizonyítékuk. Fogadok, hogy hamarosan a többiek is bevallják, hogy csak kitaláció az egész. Amy: De a többiek kitartanak a sztorijuk mellett. (Katherine képe.) Katherine: Isten szeretete nem ámítás. És ha meg kell mutatnunk mindenkinek, akkor megtesszük. (Amy a Main Streeten sétál.) Amy: Katherine Yellin azt mondja, még mindig szeretne egy nyilvános telefonbeszélgetést az elhunyt nővérével. Folytatjuk exkluzív tudósításunkat a fejleményekről. (Amy a kamerába néz.) Amy: Coldwater, Amy Penn, 9-es csatorna, Hírek. Jeff Jacoby polgármester megkérte a titkárnőjét, hogy hozzon ásványvizet és harapnivalót a vendégeknek. Minden lehetséges módon meg kellett nyugtatnia őket. – Nézzék, tudom, hogy ez övön aluli volt… Végignézett az arcokon a tárgyalóasztal körül. Négy férfi ült ott az emléktárgyakat árusító boltból, amely most nyílt a városban, három producer a talkshow-tól, a sportszerkereskedés két képviselője, amely sátrakat és

egyéb felszerelést árult, három nő a kegytárgyakat forgalmazó cégtől és Terry, a Samsungtól. – Biztosíthatom önöket – folytatta Jeff –, hogy minden rendben… – Dehogy van rendben! – csattant fel Lance, az egyik producer. – Le kell mondanunk az egészet! – Nagyon úgy néz ki… – tette hozzá a kollégája, Clint. – De Kelly csak egy kamasz lány – mondta Jeff. – A kamaszok már csak ilyenek. – Akkor is – morgott Terry. – Ez kétségeket vet fel az egésszel kapcsolatban. – Egyetlen kamasz miatt? – álmélkodott Jeff. – A többiek még mindig ott vannak… – Az mindegy. Legjobb lesz, ha visszavonjuk a hirdetőtábla-megrendelést. Majd meglátjuk, hová fut ki ez az egész. Jeff az alsó szájszélébe harapott. A Samsung nyolc hirdetőtáblát bérelt a várostól, Coldwater hivatalos szponzoraként, és Jeff nevetségesen magas árat alkudott ki rájuk. Erre most visszamondják? Meg kell mentenie a helyzetet. Vett egy nagy levegőt. Olyan mérges volt Kelly Podestóra, hogy ordítani tudott volna.

– Hadd kérdezzek valamit! – mondta, és felvillantotta a legmegnyerőbb mosolyát. – Tényleg azt hiszik, hogy azok az emberek a bolondját járatják velünk? Ők már nem gyerekek. Meg kell őrizniük a tekintélyüket. Anesha Barua fogorvos, az isten szerelmére! Nem fogja kockára tenni az ügyfélkörét! Tess Rafferty napközi otthont működtet. Doreen Franklin a rendőrfőnök felesége volt. Szerintem ez a Kelly-ügy egyedülálló eset. A vendégei hallgattak. Néhányan az asztalon doboltak az ujjukkal. – Ezt már nem lehet jóvátenni – mondta Lance. – Túl nagy nyilvánosságot kapott – fűzte hozzá Clint. – Nem azt mondják, hogy a negatív reklám is reklám? – próbálkozott Jeff. – Ez csak a filmcsillagokra igaz. – Nem a hírekre. – Vagy a telefoneladásra – szólt bele Terry. Jeff összeszorította a fogát. Gondolkodj! Gondolkodj! – Nézzék, nem szeretném, ha feleslegesen fájdítanák a fejüket. Én vagyok a polgármester. Mit akarnak, mit tegyek?

– Őszintén? – nézett körül Lance a helyiségben. – Azt mondják, a mennyel beszélnek? Jól jönne valami bizonyíték. A többiek bólogattak. Jeff is velük bólogatott. Katherine Yellin járt a fejében. *** Egy kisvárosi szoba csendje más, mint egy nagyvárosié, ugyanis a nagyvárosi szoba csendje azonnal odalesz, ha az ember kinyitja az ablakot. Egy kisvárosban gyakran semmi változással nem jár, ha valaki bentről kimegy, legfeljebb a madarak éneke jelent némi különbséget. Warren tiszteletes ezt mindig is szerette Coldwaterben. De egy reggel valami olyasmire ébredt fel a szunyókálásából, amit korábban még sosem hallott a kisvárosi szobájában: emberek kiabáltak az ablaka alatt. A szemben álló csoportok a templomnál csaptak össze, nyilvánvalóan Kelly Podesto miatt. Eleinte csak ott álltak a tábláikkal, és farkasszemet néztek, aztán kántálni kezdtek, végül valaki kiáltott valamit, mire egy másik válaszolt, és most a Bűnbánat: A mennyország létezik! tábla alatt gyülekező csoport már csak karnyújtásnyira volt az Akik túlvilági hangokat hallanak, nyilván elmeháborodottak! táblát tartó csoporttól.

Sértés sértést követett. Fenyegetés fenyegetést. – Hagyjatok minket békén! – Mind szélhámosok vagytok! – Dicsértessék az Úristen! – De valahol máshol! – Az emberiséget szolgáljuk! – Embereket vesztek rá, hogy öngyilkosok legyenek! – Ez Amerika! Jogunk van a vallásunkhoz! – De ahhoz nincs, hogy ránk kényszerítsétek! – Az Úr figyel minket! – Hazugok! – Mentsétek meg a lelketeket… – Csalók! – Az Úr angyalai… – Pofa be! – Pokolra fogtok kerülni!

– Őrültek! – Ti vagytok az őrültek! – Takarodjatok innen! Valaki suhintott egyet, valaki visszasuhintott, és a csoportok támadásba lendültek: miként két palack víz, úgy folytak rendetlenül egymásba, és alkottak egyetlen nagy alakzatot. A táblák a földre hulltak. A kiáltások érthetetlenekké váltak. Az emberek lökdösődtek, rohangáltak, néhányan a csatába vetették magukat, mások menekülni igyekeztek. Warren tiszteletes kibotorkált, a kezét a fejéhez kapva: – Hagyjátok abba! Mindannyian! Egy rendőrautó száguldott oda, és Jack Sellers pattant ki belőle. Dysonnal az oldalán a tömeg felé rohant, és kiabált: – Abbahagyni! Mindenki! Most rögtön! De túl sokan voltak, több százan. – Csináljon valamit! – hallott Jack egy kiáltást. Aztán egy másikat: – Segítség! Ide!

Jobbra-balra kapkodta a fejét. A hívők zömét megfutamították, a tiltakozók erőszakosabbak voltak. – Hívd Moss Hillt és Dunmore-t! – ordította Jack Dysonnak. A nagyobb városokban a rendőröknek van pajzsuk, mellényük, sisakjuk, tömegoszlató felszerelésük. De Jacken csak a télikabátja volt, a csípőjén gumibot fityegett, és a pisztolya, amelyet sosem venne elő tömegben. A lökdösődő, tolongó emberek mögött tévériportereket és operatőröket látott közeledni az utcán, futva jöttek a felszerelésükkel. – Hátra! – üvöltötte, miközben utat tört a tömegben. – Abbahagyni! Hasztalan volt. Jack a gumibotjáért nyúlt, de amikor az ujjai megragadták, eszébe jutott Robbie. Hirtelen úgy érezte, a fia figyeli, és ítélkezik minden mozdulata fölött. Ahogy az emberek közé furakodott, és igyekezett kitalálni, ki melyik oldalon áll, meglátott egy barna kabátos fiatalembert – úgy tűnt, olyasmi idős, mint Robbie –, aki az arca elé emelte a karját, és egyre kántált: – Ments meg, Uram! Ments meg, Uram!

Jack felé sietett, majd érezte, hogy valami kemény koppan a fején. Összerogyott, négykézlábra állt, a látása elhomályosult, a feje vérzett, miközben az ordítás egyre erősödött az egykor oly csendes Coldwaterben, és úgy szállt az égbe, ahogy a füst az égő falevélhalomból. *** Samantha öt kenyérpirítóból szedte ki a kenyereket, és egy tányéron a szobába vitte őket, ahol Tess kuporgott a földön több tucat hívővel. Hálaadás óta mindennap meghívta őket reggelire. Csoportokban jöttek, ettek valamit, majd kimentek, és átadták a helyüket a következő csoportnak. Néhányan vettek a boltban kenyeret, lekvárt és gabonapelyhet. Eleinte kínos volt. Noha Tess régi pulóvert és farmert viselt, az emberek szentként tekintettek rá, kiválasztottként, és Tess észrevette, hogy bámulják, amikor azt hitték, nem látja. De igazából a telefonhívások érdekelték őket, és amikor megosztotta velük, mit mondott az anyja, el voltak ragadtatva. – Ne dolgozz olyan sokat, Tess! – Miért, anya? – Szánj időt rá, hogy Isten teremtését csodáld!

– A mennyországban is telik az idő? – Az időt az ember találta ki… Mi a Nap és a Hold fölött vagyunk… – És világos van ott? – Mindig világos… De nem úgy, ahogy te gondolod. – Hanem hogy? – Emlékszel, amikor kicsi voltál, Tess? Féltél a sötétben, amikor én is ott voltam? – Nem féltem. Tudtam, hogy meg fogsz védeni. – A mennyország ugyanilyen érzés… Nincs félelem. Nincs sötét. Ha tudod, hogy szeretnek… az maga a világosság. A hívők fejet hajtottak, amikor Tess ezt elmesélte. Mosolyogtak, és kézen fogták egymást. Nyilvánvaló volt, hogy Tesst is meghatotta, amikor az anyja szavait idézte. Életének utolsó évében Ruth kerekes székben ült, eleven szoborként, s hagyta, hogy Tess megfésülje a haját, begombolja a blúzát, meg hogy alkalmanként nyakláncot adjon rá. Tess etette. Fürdette. Arra vágyott, bárcsak hallaná a hangját. Olyan gyakran nem halljuk meg a hangokat, amelyek a legközelebb vannak hozzánk. De amikor elmennek, két kézzel kapunk utánuk.

– Az édesanyja – mondta egy spanyol akcentussal beszélő nő, akinek apró kereszt lógott a nyakában – egy szent. Tess elképzelte, hogy Ruth is itt ül az asztalnál, és falatkákat készít sonkával meg tojássalátával. – Nem – mosolygott Tess. – Étterme volt. *** Sully egy csekkel a zsebében hagyta el a bútorboltot. Amikor már az ajtó felé tartott, az eladónő utánaszólt: – Boldog karácsonyt! Még három hét volt az ünnepig, azonban Coldwater környékén a házak és a boltok már színes fényekbe borultak. Sokan koszorút akasztottak az ajtajukra. Sully beindította a kocsit, bekapcsolta a fűtést, és összedörzsölte a kezét. Az órájára lesett: Jules csak két óra múlva jön ki az iskolából. A Dial-Tek bolt felé vette az irányt, ahol az építési vállalkozóval, Elias Rowe-val volt találkozója. Eszébe jutott az elmúlt hét, amikor Elias megjelent az ajtaja előtt. Sully itallal kínálta, és leültek a konyhaasztalhoz. – Hetek óta most vagyok a városban először – mondta Elias.

A faházában volt, a Felső-félszigeten, hogy megússza az őrültek hívásait. Csak hálaadásra jött haza, hogy a testvére családjával ünnepeljen. De látva a várost – a kocsikat, a lakóautókat, a sátrakat és a tömeget –, látva, hogy ez az egész valami felismerhetetlenné duzzadt, úgy érezte, kötelessége beszélni Sullyval, mielőtt elmegy. – Azon a napon mentem el, amikor odarohant a kocsimhoz. Sokat gondolkodtam, mérlegeltem, nem lett volna-e jobb, ha tartom a számat… Mindenesetre sajnálom, ha gondot okoztam. Sully Jules szobája felé pillantott. Arra gondolt, megmutatja Eliasnak a kék műanyag telefont, amely Jules párnája alatt lapult. Aztán inkább azt kérdezte: – Miért ment el? Elias mesélt neki Nick Josephről, elmondta a történetüket, Nick halálának zavaros körülményeit. Beszélt a telefonhívásokról, amelyek során volt alkalmazottja azt kérdezte tőle: „Miért tetted?” Majd azt is elmesélte, hogy beledobta a telefont a Michigantóba. Cserébe Sully megosztotta vele a gyanúját, miszerint ez az egész egy gonosz tréfa, és beavatta a felfedezésébe, hogy a hat embernek ugyanolyan

előfizetése van. Nem meglepő módon az egyetlen, akinek nem ilyen volt, Kelly Podesto volt. Elias hátrahajtotta a fejét. – Jaj, istenem! Nekem is ilyen csomagom van. Néhány éve. – Ez nem lehet véletlen – mondta Sully. Elias vállat vont. – Talán nem. De ez nem magyarázza meg, hogyan hívhatott fel Nick. Sully lesütötte a szemét. Ez volt a gond. – De azóta nem hívta? – Nincs telefonom. – Hajlandó lenne egy kísérletre? Hogy bizonyítsuk vagy megcáfoljuk ezt a feltételezést? Elias a fejét rázta. – Ne haragudjon! Semmi esetre sem. Olyan érzésem volt, mintha valami hatalmas varázslat hatása alatt állnék. Hogy őszinte legyek, halálra rémített. Sully a hajába túrt. Igyekezett elrejteni a bosszúságát. Az embereket vagy megbabonázta, hogy a

mennyországgal beszélhetnek, vagy megrettentette. Miért nem partner senki a leleplezésben? Észrevette, hogy Elias elnéz a válla fölött. Megfordult, és meglátta Julest, aki az előszobában állt, és a szemét dörgölte. – Apu! A gyerek az ajtófélfának dőlt, és lehorgasztotta a fejét. – Mi a baj, kölyök? – Fáj a hasam. Sully odament hozzá, felvette, és visszavitte az ágyba. Percekig ült mellette, simogatta a fejét, amíg újra álomba nem merült. Amikor visszatért, látta, hogy Elias összekulcsolta két roppant kezét, és nekik támasztotta a homlokát. – Hiányzik neki az anyja? – Nagyon is. – Tényleg azt hiszi, hogy ez az egész egy átverés? – Csak az lehet. Elias sóhajtott egyet. – Mit akar, mit tegyek? Sully kis híján elmosolyodott.

– Vegyen egy új telefont! *** Amy lehajtott az autópályáról egy benzinkútnál. Járva hagyta a motort. Főnöke, Phil kiszállt a kocsiból, és úgy nyújtózkodott, mint egy téli álomból ébredő medve. – Hű, itt hideg van! – mondta, és a nyújtózkodásból vad könyökvakarásba váltott. – Kérsz kávét? – Kösz. – Tejszín? – Feketén. A férfi elindult. Phil ragaszkodott hozzá, hogy Amy elhozza Coldwaterbe, ahol az utóbbi két hónapját töltötte. Katherine Yellin nyilvános telefonbeszélgetése olyasvalami volt, amit Phil személyesen akart felügyelni. Amy nem bánta. Voltaképpen örült neki, hogy Phil eljött. Majd meglátja, mennyit tett a csatornáért, gyakorlatilag ezen az isten háta mögötti helyen élt, és behízelegte magát Katherine kegyeibe. Amynek köszönhető, hogy Katherine nem vesz részt a közelgő országos talkshow-ban, és ő érte el azt is, hogy Katherine beleegyezett, hogy a 9-es csatorna közvetítse elsőként a nyilvános telefonbeszélgetést a

nővérével. Phil mindezt majd meglátja ezen a kiruccanáson. Ha más nem, a coldwateri sztori lesz Amy kilépőjegye a hétvégi hírek világából. Már így is többet volt képernyőn hétfőtől péntekig, mint a csatorna bármelyik másik riportere. Tréfálkozva Coldwater Amynek hívták. Elővette a telefonját, és felhívta Ricket, a vőlegényét. – Halló! – Szia! Én vagyok az – mondta Amy. – Aha, szia! – mondta a férfi, és hangjából bosszúság csendült ki. *** Lehet, hogy Alexander Bell alkotta meg a telefont, de sosem kellett elviselnie a kapcsolatokra gyakorolt sajátos hatását. Mivel Mabel, élete szerelme siket volt, sosem állhatott a vonal túlsó végén, és Bell sosem hallotta a hangját tompán, távolról, sosem szenvedett attól, hogy hallja, de nem látja a kedvesét, sosem tehette fel azt az egyszerű kérdést: „Mi a baj?” Amy hetek óta ezt kérdezgette Ricktől, amikor Coldwaterből felhívta, miután lementek a tudósításai. A férfi visszahúzódóvá vált. Ingerültté. Tegnap este, amikor meglátogatta a lakásán, ami nem esett meg túl gyakran, Amy rájött a miértre.

– Tényleg ezt akarod? – kérdezte Rick, s a hangja vitatkozó színezetet öltött. – Mire gondolsz? – Gyagyás sztorikat kiszedni hangyás emberekből? – Ezt úgy hívják: hírek, Rick. És ez a munkám. – Ez már megszállottság. Ott alszol. Az isten szerelmére! Ismerek olyan vezérigazgatókat, akik kevesebbet dolgoznak. – Én sem mondom meg neked, hol és hogyan dolgozz! – De én hazajövök a munkából! Én hajlandó vagyok másról is beszélgetni. Te megállás nélkül Coldwaterről regélsz, hogy mit mondott Katherine, mit csinált az ABC, mit írtak az újságok, hogy fogod magad mögé utasítani valamennyit, meg hogy mennyire szükséged lenne egy operatőrre! Hát nem hallod magadat, Amy? – Sajnálom! Ez így megy, jó? Mindenkinek van egy olyan sztorija, amely ugródeszkát jelent. Rick a fejét csóválta. – Hallod magadat? Ugródeszka? Miféle ugródeszka? Nincs itt semmiféle rohadt ugródeszka! Rólad és rólam már nem is beszélünk! Úgy volt, hogy összeházasodunk! Ezzel az ugródeszkával mi van?

– Mit akarsz, mit csináljak? – fakadt ki Amy, és az arca eltorzult a haragtól. Inkább fenyegetés volt ez, mint kérdés.

Tizenötödik hét

Akkoriban, amikor még házasok voltak, Doreen megmeg- látogatta Jacket a rendőrségen. Alig másfél kilométerre volt az otthonuktól. Néha a kis Robbie-val sült húsos szendvicset hoztak a srácoknak, és a fiatal tisztek megmutatták Robbie-nak a fegyverüket, ami nagyon izgatta a fiút, és idegesítette az anyját. A hat évvel ezelőtti válás óta Doreen nem tette be a lábát az őrsre. Ezért aztán minden fej felé fordult, amikor hétfő reggel megjelent a recepción, és levette a sálját. – Szia, Ray! – Szia, Doreen! – mondta Ray túlontúl lelkesen. – Hogy vagy? Jól nézel ki! – Köszönöm. – Egy régi, piros télikabátot vett fel, és egy gramm smink sem volt rajta. Tudta, hogy nem néz ki jól. – Megmondanád Jacknek, hogy itt…

– Gyere csak be! – mondta Jack az irodája ajtajában állva. A hely túl kicsi volt ahhoz, hogy ne tudja, itt van a volt felesége. Doreen visszafogottan mosolygott, és hátrasétált. Biccentett Dysonnak és két férfinak, akiket nem ismert. Jack becsukta mögötte az ajtót. – Mel nem akarta, hogy idejöjjek – kezdte Doreen. – Persze, persze… – motyogta Jack. – Aggódtam miattad. Súlyos a sérülésed? – Semmiség. Jack megérintette a fejét. A halántékán kötés, alatta másfél centis seb. A templom melletti múlt heti összecsapás során valaki fejbe vágta egy táblával – ahogy megállapították, szándéktalanul –, ami térdre kényszerítette, és ezt a tévékamerák is felvették. A város rangidős rendőrtisztjének képe, amint négykézláb áll, riadalmat keltett a közösségben, és arra késztette a kormányzót, hogy hat állami rendőrt küldjön Coldwaterbe határozatlan időre. Ketten közülük odakint ültek az irodában. – Mit kerestél ott? – kérdezte Doreen. – Véget akartam vetni a bunyónak. Volt ott egy srác, aki emlékeztetett…

– Kire? – Mindegy. – Robbie-ra? – Nem érdekes. Segíteni akartam neki. Butaság volt. De jól vagyok. A büszkeségem jobban sérült, mint a fejem. Doreen észrevette Jack íróasztalán a bekeretezett fényképet hármójukról – Robbie-ról, Jackről és saját magáról –, amely Robbie kamaszkorában egy motorcsónakos kiránduláson készült. Mindannyian narancssárga mellényt viseltek. – Kidobtam a telefonokat. – Tessék? – Otthonról. Megszabadultam tőlük. Nem bírom tovább. – Már nem beszélsz vele? – A nő a fejét rázta. – Nem értem. Doreen mély levegőt vett. – Nem éreztem jól magam tőle. Hogy őszinte legyek, csak jobban hiányzott.

Ismét a képre nézett. Noha a szemét könnyek égették, felnevetett. – Mi van? – kérdezte Jack. – A kép. Nézd, mi van rajtunk! – Hogyhogy mi van rajtunk? – Hát mentőmellény! *** Doreen tudta nélkül Jack előző pénteken beszélt Robbie-val. – Jól vagy, apa? Jack feltételezte, hogy a sérülésére gondol. Mesélt Robbie-nak a tiltakozásról. – Tudom, apa, remek voltál! – Az emberek nem tudnak mit kezdeni ezzel, Robbie. – Király! Minden király! Jack arca megrándult. Robbie valóban így beszélt, amíg élt, de most más kifejezésekre számított. – Robbie…

– Ha az emberek nem hisznek valamiben, elvesztek. – Igen, biztos. Szünet. – Minden király! – Figyelj, fiam, mire gondoltál, amikor azt mondtad, a vég nem a vég? Újabb szünet. Hosszabb, mint máskor. – A vég nem a vég. – Az életre érted? Mert átjöttek a barátaid, Zeke és Henry, és mondtak valamit egy együttesről. Ez az együttes egyik száma? – Szeretlek, apa. – Én is szeretlek. – Apa? – Robbie? – Kételkedés… útján… találsz rá Istenre. – Ezt meg hogy érted? A vonal megszakadt.

Jack feje egész hétvégén a beszélgetés miatt főtt. És most is erre gondolt, amikor Doreennal szemben ült, aki azt magyarázta, miért nem akar többé beszélni a halott fiukkal. Egy zsebkendővel törölgette a szemét. – Csak úgy gondoltam, szólnom kell róla neked – mondta a nő. – Mert olyasvalamitől fosztalak meg, ami neked is sokat jelent. Jack a nő arcát tanulmányozta, a szeme körül ráncok, itt-ott néhány folt az öregségtől. Annyi év eltelt már, amióta találkoztak, összeházasodtak, és letelepedtek Coldwaterben. Már nem is emlékezett az egykori érzéseire. Amikor a szerelem elillan egy házasságból, a gyerekek jelentik a maltert a téglák között. Ha a gyerekek elmennek, a téglák csak úgy hevernek egymáson. S amikor a gyerekek meghalnak, minden elenyészik. – Semmi baj… – mondta Jack. – Téged hívott, nem engem. *** Sully felírta a sárga jegyzettömbje tetejére a „Részletek” szót. Végignézte a neveket a listáján: Tess Rafferty, Katherine Yellin, Doreen (Sellers) Franklin, Anesha Barua, Eddie Doukens, Jay James, Elias Rowe. Kelly Podesto nevét pirossal kihúzta. Ütemesen kopogott a tollával.

– Hogy halad a nyomozás? Liz nézett ki az asztala mögül, ahol Jules is üldögélt, és egy elefántot színezett egy kifestőben. – Hááát – fújta ki a levegőt Sully, miközben hátradőlt. – Próbálok rájönni. – Mire? – Hogy hogyan tudhatott meg valaki ennyi részletet azokról az emberekről. – A halottakról? Jules felnézett. – Finomabban, ha kérhetném – mondta Sully. – Bocs. – Tudom, mi az a halott – jelentette be Jules. – Ami anyuval is történt. Letette a kék zsírkrétát, és felkapta a pirosat. – Figyelj, Jules… – kezdte Liz. – De anyu tud beszélni. Fel fog hívni.

Liz sóhajtott egyet, és odasétált Sullyhoz, akinek megrándult az arca, ahogy a lány kifordult lábát és a csípője mozgását figyelte. Azon merengett, találnak-e valaha gyógymódot erre. Liz még nagyon fiatal. Felfedezhetnek valamit. – A részletek, amelyeken töpreng… Mi a helyzet a gyászjelentésekkel? – Mi lenne? – Akárki írta őket, sok részletet ismert, nem? – Ezen már túl vagyok. Van egy nő… – Maria Nicolini. – Ismeri? – Ki nem? – Ő írja a gyászjelentéseket. Vaskos mappái vannak. – Igen. És? – És mi? – Sully gúnyosan elmosolyodott. – Maria? Ha ez a nő áll a hívások mögött, megeszem a kalapom. Liz a fejét rázta. – Nem. Maria sosem tenne ilyet. Csak lyukat beszél az ember hasába.

– Én is ezt mondom. – De ott vannak a mappái. Ki láthatta őket? – Senki. Magánál tartja őket. – Biztos? – Hová akar kilyukadni? Liz Julesra sandított, aki belemerült a színezésbe. – Csak azt tudom, hogy amikor főiskolára jártam, tanultam újságírást is. Azt mondták, mindig őrizzünk meg minden háttéranyagot, ha megírunk egy sztorit, arra az esetre, ha utólag rákérdeznek. Azt mondták, tegyünk el minden jegyzetet és kutatási anyagot. – Várjon csak! – Sully átható tekintettel nézett rá. – Az újság! Azt mondja, hogy valaki az újságtól hozzájutott ezekhez a mappákhoz, és a Gazette áll az egész hátterében? A lány felvonta az egyik szemöldökét. – Ahol maga is dolgozik. *** Ha Jeff Jacoby tudta volna, hogy a polgármesteri munka ilyen kimerítő, sosem jelöltette volna magát.

Csak azért tette, mert a hatalom természetes volt neki, bankelnökként is rendelkezett vele, a kereskedelmi társulás elnökeként is, és régebben a pinion-tavi country klubban is, ahol ő volt a testület korelnöke. Miért ne tehetné ugyanezt itt, Coldwaterben is? – gondolta akkoriban. Bár alig fizetnek érte valamit. Ki gondolta volna, hogy a polgármesteri időszaka egybe fog esni a legnagyobb sztorival, amely valaha volt a megyében? De most, hogy Coldwater a nemzetközi érdeklődés középpontjába került, Jeffnek nem állt szándékában lemondani a rivaldafényről, legalábbis azért biztosan nem, mert a kis Kelly Podesto mindenáron fel akarta hívni magára a figyelmet. „Jól jönne valami bizonyíték.” Ezt mondta Lance, a tévés producer. Ezért aztán Jeff szervezett egy ebédet szerdára Friedánál, és meghívta rá Lance-t, Clintet, Jack Sellers rendőrfőnököt (mert amit a fejében forgatott, ahhoz biztonsági intézkedésekre is szükség volt) és az egész ügy kulcsszereplőjét, Katherine Yellint, aki azt felelte a meghívásra, hogy előbb meg kell beszélnie a barátnőjével, a tévériporter Amy Pennnel, az meg azt felelte, hogy előbb meg kell beszélnie a főnökével, Phil Boyd hírigazgatóval, aki azt felelte, hogy előbb meg kell beszélnie a csatorna vezetőivel, akik – Jeff legnagyobb örömére – azonosak voltak az országos talkshow-t bemutató csatorna vezetőivel, akik Coldwaterbe küldték Lance-t és Clintet. Jeff hamar megtanulta, hogy a sajtónak két törekvése van: egyrészt meg akarják kaparintani a sztorit,

másrészt azt akarják, hogy senki más ne kaparintsa meg. Ezeket a maga javára fordíthatta. A bankos világban a Pénzcsináló nevet aggatták rá. Amikor Katherine, Jack, Amy, Phil, Lance és Clint már az asztal körül ült, ő bizonyságát is adta ennek. Észrevette, hogy mindannyian kitették a mobiltelefonjukat. Katherine rózsaszín, szétnyitható készülékére nézett. Ezzel kezdődött minden. – Nos – kezdte, miután Frieda mindenkinek hozott jeges vizet –, köszönöm, hogy eljöttek… – Kérdezhetek valamit? – vágott a szavába Katherine. – Miért itt kellett találkoznunk? Olyan zsúfolt ez a hely. Frieda étterme ma is dugig volt, és ahelyett hogy egy eldugott helyen ültek volna, a csoport ki volt téve a kíváncsi tekinteteknek. A vendégek megbámulták őket. Az újságírók fényképeztek. De Jeff pont ezt akarta. – Csak arra gondoltam, támogathatnánk a helyi vállalkozásokat. – Frieda nélkülünk is megvan – morogta Jack. Jeff a rendőrfőnökre meredt, akinek a bal halántéka be volt kötözve. – Igazad van, Jack – mondta. – De ha már itt vagyunk, beszélgessünk inkább arról, miért vagyunk itt, jó?

És ezen a ponton felfedte a tervét. *** Egy. Katherine azt tervezi, hogy lefolytat egy nyilvános telefonbeszélgetést. Kettő. A tévés show-műsor meg akar győződni róla, hogy a jelenség valós. Három. A többi kiválasztott azért aggódik, hogy Kelly hazugsága rossz fényt vet rájuk is. Négy. A 9-es csatorna fenntartja a kizárólagos jogot Katherine interjúira. Öt. Jön a karácsony. Jeff felsorolta ezeket a pontokat, és előállt egy olyan ötlettel, amely szerinte mindenki számára nyerő lehet. Ha Katherine a város füle hallatára akarja fogadni az elhunyt testvére hívását, és azt szeretné, hogy mindenki hallja a hangját, miért ne vehetné filmre a tévéshow, hiszen az minden kétséget eloszlatna a coldwateri csoda hitelességét illetően. Igazolná a többiek kijelentését is. Kelly Podestóról mindenki megfeledkezne. Nagyszerű karácsonyi sztori lenne. És mivel a tévéshow-t ugyanaz a társaság mutatja be, amelyik az alpenai 9-es csatornát üzemelteti (és ekkor Jeff a tévécsatorna vezetőjének képzelte magát),

Philnek és Amynek is joga lenne részt venni az egészben. – Megmaradna kérdezte Phil.

kizárólagosságunk

a

piacon?

–

– Minket nem zavar – felelte Lance. – Csinálhatja Amy a felvezetést? – Rendben – mondta Clint. – Hol csináljuk? – Mit szólnának az almaborüzemhez? – vetette fel Jeff. – A szabadban? – Miért ne? – És az időjárás? – Mi a helyzet a bankkal? – A bankban akarja csinálni? – Ott vannak a templomok. – Jó ötlet. – De melyik?

– A Szent Vince? – A Remény gyümölcse? – És az iskola? – A tornateremről lehet szó… – Már használtuk, amikor… – Állj! Állj! Ezt nem tehetik! Nem jó! A felemelt hangra Frieda étterme elnémult egy pillanatra. Lance és Clint nagy szemeket meresztett. Jeff szája tátva maradt. Ugyanis az a nő tiltakozott, aki bizonyos értelemben elindította az egész lavinát, Amy Penn. – Mit művelsz? – mordult rá Phil a bajsza alatt. Amy úgy bámult, mint aki transzba esett. Észre sem vette, hogy a szavak elhagyták a száját. *** Elias Rowe figyelte, ahogy az apró hullámok a szárazföldet nyaldossák. Szeretett a Nagy-tavak partján állni. Órákat tudott itt eltölteni, miközben megigézve nézte a vizet. Egy Miamiban élő barátja így viccelődött: „A tó nem az óceán, akármeddig bámulod is.”

De Eliasnak, aki gyerekkorában azzal töltötte a nyarakat, hogy ezeken a vizeken csónakázzon, és ezekben úszkáljon, kimenni a partra olyan volt, akár egy zarándoklat. Péntek reggel volt. Úton volt északra. Csak egy percre állt meg, hogy élvezze a magányt. Jeges foltokat látott a víz szélén – a tél lassan átvette az uralmat. A mellénye zsebébe süllyesztette a kezét. Érezte, hogy rezeg a telefonja. Az a telefon, amelyet vonakodva megvásárolt a coldwateri boltban. Sullyval már öt napja folytatták a kísérletüket. Senkinek sem adta meg a számát. A kijelzőre nézett. Ismeretlen szám. Elias hangosan lélegzett, háromszor ki és be, mintha arra készülne, hogy a víz alá bukjon. Aztán megnyomta a gombot, és azt kérdezte: – Ki az? Három perccel később, még mindig remegő kézzel, felhívta azt a számot, amelyet egy darab papírra írt fel.

– Igaza volt – suttogta, amikor Sully felvette. – Most hívott. – Ki? – Nick. *** Ezen az estén Warren tiszteletes tömött padsorok előtt állt a Remény gyümölcse templomban. Bibliaóra volt, amely néhány hónappal ezelőtt még csak hét embert vonzott. Most legalább ötszázan voltak itt. – Ma a mannáról szeretnék beszélni – kezdte. – Mindannyian tudjátok, mi a manna? – Mennyei eledel – kiáltotta be valaki. – Isteni eledel – helyesbített Warren tiszteletes. – De igen, az égből kapták. Minden reggel. Amikor Izrael gyermekei a sivatagban kóboroltak. – Tiszteletes úr? Egy férfi jelentkezett. Warren sóhajtott. Botornak érezte magát, amiért azt képzelte, hogy gyorsan letudja ezt az órát. – Igen, fiatalember?

– A mennyországban a léleknek szüksége van táplálékra? Warren pislogott. – Nem… Nem tudom. – Beszéltem Tess-szel. Azt mondta, az anyja sosem említette. – Katherine se beszélt erről a nővérével – tette hozzá valaki. – Anesha Barua barátja vagyok – mondta egy középkorú nő, és felállt. – Megkérhetem, hogy kérdezze meg a lányától. – Hogy halt meg? – Leukémiában. Huszonnyolc éves volt. – Mikor beszélt vele? – Kérlek benneteket! – kiáltotta Warren. A gyülekezet elcsendesedett. Warrenről folyt a víz. Fájt a torka. Lehet, hogy elkapott valamit? Hagynia kellett volna, hogy a fiatal diakónus, Joshua tartsa a bibliaórát, de ma este kötelességének érezte, hogy kiálljon.

A nap folyamán hallott a polgármester tervéről: a tévé közvetíteni fogja, ahogy Katherine Yellin beszél a halott nővérével. Az egész világ nézni fogja. Warren minden porcikája azt súgta, hogy ez hiba, sőt, istenkáromlás, és valami borzalmas fog történni mindannyiukkal. Próbált találkozót kérni Jeff Jacobytól, de azt mondták, tele a naptára. Megpróbálta felhívni Katherine-t, azonban ő nem vette fel. A Szentírás arra intette, hogy legyen alázatos, ám a bensejében tűz égett: úgy érezte, mintha arcul ütötték volna. Ötvennégy éve állt ezen a szószéken. Nem érdemelte meg, hogy legalább meghallgassák? Mi történt ezekkel az emberekkel, akiket olyan jól ismert? Katherine-nel, aki hűséges híve volt? Jeff Jacobyval, aki mindig üdvözölte a meglátásait? Carroll atyával? A többi pappal? Úgy tűnt, őt hátrahagyva megindultak valamiféle fény felé, amelyről Warren látta, hogy nem isteni természetű. Még titkárnőjét, a kedves Pulte asszonyt is elveszítette ennek az őrületnek köszönhetően, és az önkéntesek mindent összezagyváltak, ha nem volt ott. A rendes élet, amelyet ismert, darabjaira hullt. Már egy egyszerű bibliaórát sem tud megtartani. Figyelj! Istenem, segíts, hogy figyeljek! – Nos tehát, a manna… – mondta. – Olvassuk el együtt… – Kipillantott a szemüvege fölött. Letörölte a verejtéket a homlokáról. – Igen… Mózes második könyve, tizenhatodik fejezet, huszonhatodik vers… – Figyelj! – …Isten így szólt Mózes által: „Hat napon szedjétek azt…” Tudniillik a mannát. „…de a hetedik

napon szombat van, akkor nem lesz.” – Felnézett. – Tudjátok, mi történt? Egy apró, idős nő jelentkezett. – Mégis kimentek a mannáért? – Pontosan. A huszonhetedik vers így szól: „És lőn hetednapon: kimenének a nép közül, hogy szedjenek, de nem találának.” – Megtörölte a homlokát a zsebkendőjével. – Ezeknek az embereknek a legcsodásabb dolog adatott meg. Eledel az égből. Jó íze volt. Jóllakatta őket. Tökéletes táplálék volt. Ki tudja? Talán nem is hizlalt. Néhányan kuncogtak. Warren bágyadtnak érezte magát. A szíve és a lélegzése versenyt futott. Folytasd! Folytasd! – De mi történt? Néhányan még mindig nem bíztak Isten szavában. Kimentek szombaton, hiába mondta nekik az Úr, hogy ne. Ne felejtsétek el, a manna csoda! Igazi csoda. – Lélegezz, mondta magának. Csináld végig az órát! – De hiába kapták ezt az ajándékot Istentől, többet akartak. – Lélegezz! Be. Ki. – És mit kaptak? – Semmit? – kérdezte valaki. – Még rosszabb. Isten mérges lett.

Felemelte az állát. A fények különösen élesnek tűntek. – Isten mérges lett. Nem követelhetünk csodát. Nem várhatjuk el! Ami itt történik Coldwaterben, kedves barátaim, az helytelen. – A gyülekezett morajlott. – Helytelen! – ismételte Warren. A morajlás hangosodott. – Testvéreim, tudjátok, mit jelent a manna szó? Az emberek jobbra-balra nézelődtek. – Tudja valaki, mit jelent? Nem kapott választ. Kifújta a levegőt. – Azt jelenti: Mi ez? Megismételte a szavait. A helyiség forogni kezdett vele. A hangja elhalkult, mintha rossz lenne a vonal. – Mi ez? Aztán összeesett.

Tizenhatodik hét

Alexander Graham Bell találta fel a telefont, de Thomas Edison találta ki a „helló”-t. Bell azt gondolta, hogy az

„ahoj” jó lesz általános üdvözlésnek. Ám 1878-ban Edison, a vetélytársa egy másik, kevéssé használatos, de tiszta hangzású szót javasolt. Mivel Edison felügyelte az első telefonbeszélgetéseket, a „helló” egykettőre bevett lett. Edison nagymértékben javította a jelek minőségét is a szénporos mikrofon alkalmazásával. De semmi, amit Edison tett a telefonnal, nem jutott a közelébe se annak, hogy tovább fokozza a Bell által keltett kezdeti hisztériát, egészen addig, amíg 1920ban be nem jelentette egy lapnak, hogy a „szellemtelefon” kifejlesztésén dolgozik, amely egy nap talán lehetővé teszi, hogy az emberek a holtakkal beszéljenek. – Hiszem, hogy az élet elpusztíthatatlan – mondta. – Ha vannak más létformák, amelyek kapcsolatba kívánnak lépni velünk, akik ebben a létformában létezünk, ez a szerkezet legalább megkönnyíti a dolgukat. A történet dühödt reakciókat váltott ki, a szerkesztő hatszáz levelet kapott, és sokszorta többen szerették volna megszerezni a szerkezetet. Amikor Edison később azt mondta, hogy nem igazán gondolta komolyan a dolgot, megjelentek azok, akik a titokzatos találmánya nyomait kezdték kutatni. A hír, hogy élőben fognak közvetíteni egy mennybéli hangot a michigani Coldwaterből, olyan reakciót váltott

ki, amely elsöpörte volna Edisont. A Coldwaterbe vezető utak órákra megbénultak. A kormányzó tucatnyi állami rendőrt vezényelt ki a 8-as út minden egyes kilométerkövéhez és a Lake Streetre százméterenként. Lakókocsik érkeztek. Tévés furgonok és lakóautók és sárga iskolabuszok. Akár egy meteorzápor, napfogyatkozás vagy az ezeréves évforduló, a történtek odacsábították a kíváncsiskodókat, a hívőket és azokat, akik egyszerűen csak ott akartak lenni egy történelmi eseményen. Vallási megszállottakat és hitetleneket egyaránt vonzott, akik agyrémnek vagy szentségtörésnek tartották, hogy a mennyország ilyen divatos lett. Az eseményt péntekre tűzték ki, három nappal karácsony előtt, délután egyre. A helyszín a középiskola focipályája volt, a szabadban, mert a város egyetlen épülete sem fogadhatott volna be ekkora tömeget. Volt színpad és hangosbeszélő. Jack Sellers rendőrfőnök, aki a feljegyzések szerint teljességgel ellenezte az egész elgondolást, nem is tudott volna biztosítani egy beltéri felvételt. Lelki szemei előtt látta, ahogy az emberek eltiporják egymást, miközben be akarnak nyomulni, hogy a tűzveszélyről már ne is beszéljünk. Amy Penn nem közvetíthette az eseményt. Hazaküldték. Phil Boyd nem győzött szabadkozni a professzionális viselkedés hiánya miatt. Senki sem tudta, mi bírta rá, hogy megálljt sikoltson, és hogy hirtelen ne legyen hajlandó beszélni arról a sztoriról, amelyet hónapok óta nyomon követett.

– Lehet, hogy kimerült – mondta Phil. – Csak ez lehet az ok. A legismertebb műsorvezetőjét jelölte ki a helyére. De természetesen csak Katherine Yellin adhatott zöld utat az egész tervnek, aki egy nap gondolkodási időt kért. Péntek reggel, miután órákon át imádkozott az ágya mellett, megszólalt a telefonja. Tudta, hogy Diane lesz az. És tényleg ő volt. – Jó napod van, húgom? Katherine kitálalt. Elmagyarázta, miért bosszús, beszélt a tiltakozókról, kétkedőkről, hitetlenekről. – Diane, beszélnél velem mindenki füle hallatára? Hogy tudják, tényleg igaz. És hogy mi voltunk az elsők. Sercegés. – Mikor? – Jövő pénteken akarják csinálni. Nem tudom. Ezek a fickók… Ez most jó vagy rossz, Diane? Olyan elveszettnek érzem magam! – Mit akarsz igazából, Kath? Katherine mosolygott a könnyein át. Diane, aki a mennyországban volt, a húga miatt aggódott.

– Csak azt akarom, hogy az emberek higgyenek nekem. A sercegés erősödött. – Diane? Itt vagy még? Végre a nővére válaszolt. – Mindig itt vagyok neked, Kath. – Mindig is így volt. – Pénteken. Aztán csend. *** A Gazette szerkesztőségében nagyobb volt a sürgésforgás, mint valaha. Az elmúlt hetekben több szám kétszeres terjedelemben jelent meg, főleg olyan reklámokkal, amelyek a városba érkező látogatókat célozták meg. Ron Jennings szabadúszó újságírókat bízott meg, hogy segítsék ki őket, a két állandó riporter – a hatvanhat éves Elwood Jupes (aki évtizedek óta itt dolgozott) és a huszonnégy éves Rebecca Chu (aki Elwood helyére kerül, ha az nyugdíjba vonul) – legalább öt cikket írt minden számba.

A két hónap alatt, amióta Sully a Gazette-nek dolgozott, még sosem találkozott senkivel a szerkesztőségből. Nem is akart. A múltja és az iparág természetének ismeretében úgy vélte, hogy csak kérdéseket szegeznének neki, amelyeket nem óhajt megválaszolni. De most oka volt rá, hogy itt legyen: Liz leleményes ötlete, miszerint valaki az újságtól hozzájutott Maria gyászjelentésekhez készített beszélgetéseihez. Mivel ennek a valakinek ennyi értesülése volt az elhunytakról, és riporterként hozzáfért a telefonszámokhoz, adatokhoz, háttértörténetekhez, remek lehetősége volt rá, hogy előkészítsen egy ilyen átverést. – Munkára, emberek! – mondta Ron Jennings. Az egész csapatot a tárgyalóasztal köré gyűjtötte, a szerkesztőséget és az üzlettel foglalkozókat is. A lelkesedése fékezhetetlen volt. A fehér mágnestáblát, amely előtt állt, egy kék filccel kopogtatta. – Ez lesz a legzajosabb hetünk… *** Amikor a megbeszélés véget ért, Sully az ősz hajú Elwood Jupes felé vette az irányt, akinek bokszolóorra volt, meg fodrozódó tokája, amely kibuggyant a begombolt gallérjára és a szoros nyakkendőjére. Jupes Sullyra tekintett a szarukeretes szemüvege fölött, majd kezet nyújtott neki, és bemutatkozott.

– Hirdetésekkel foglalkozik, hm? Elwood vagyok. – Sullivan Harding. – Hm. Mióta van itt? – kérdezte Elwood. – Pár hónapja. És maga? A férfi kuncogott. – Maga akkor még meg sem született! – És mi a véleménye erről az egészről? Mármint a telefonhívásokról. – A legátkozottabb dolog, amiről valaha írtam. – Gondolja, hogy ez jó? – Hogy jó-e? – Elwood szeme összeszűkült. – Hát, lássuk csak! Az emberek jobbak lettek, hm? Egyetlen bolti lopás sem történt, amióta ez elkezdődött. A miniszterek szóba állnak velünk, a templomban minden pad tömve. Az emberek úgy imádkoznak, mint még soha. Nos, maga mit gondol, Harding úr? Jó? Hm? Sully arra gondolt, hogy ha Jupes még egyet hümmög, felképeli. – Gondolom, marha sokat írt róla – mondta.

– Megállás nélkül, amióta elkezdődött. – Jupes sóhajtott egyet. – Alig van időm másról írni, leszámítva a Sólymok meccseit péntek esténként. Focibolond vagyok, hm. Nem volt jó idényünk. Csak hármat nyertünk. Sully témát váltott. – Hé, megtalálták már ezt az Elias Rowe nevű krapekot? Nem ő volt az egyik első? Elwood jobbra-balra nézelődött, aztán előrehajolt. – A héten a városban járt. Néhányan kiszúrták. – De miért nem bújik elő? – Hogy miért? Talán olyasvalaki hívogatja, akitől inkább nem szeretne több hívást, hm? Erre senki sem gondolt. Csak én. Sully érezte, hogy ökölbe szorul a keze. – És ki lenne az? – Nem mondhatom forrásaimat.

meg.

Nem

Sully mosolyt erőltetett magára. – Ne már! Egy oldalon állunk, nem?

adhatom

ki

a

– Ó, dehogy! – mondta Elwood. – A pénz és a hír sosem áll egy oldalon. Aztán jókedvűen megveregette a vállát. Sully agyában cikáztak a gondolatok. Érezte, hogy a beszélgetés a végéhez közeledik, de még annyi mindent meg kellett volna tudnia. – Hé, ha már az üzletről beszélünk, ma el kell mennem egy ügyfélhez. Davidson és fiai. Ismeri őket? – Hogy ismerem-e? Hatvanhat éves vagyok. El tudja képzelni, hány temetésen voltam már? Egyébként a tulajdonos régi barátom. Remek, gondolta Sully. Ez a fickó és Horace. Micsoda páros! – Beszélgettem ott egy nővel, Mariával. Azt mondta, ő írja nekünk a… – Gyászjelentéseket, igen. – Elwood vágott egy grimaszt. – Sosem értettem egyet ezzel. Pénzt fogad el az ember egy hirdetőtől, aztán az még cikkekkel is ellátja? – Jaj, tudom! – mondta Sully, és Maria mappáira gondolt. – Én is furcsállottam. Honnan tudhatnánk, hogy amit kinyomtatunk, helytálló-e? Ellenőrzi valaki a részleteket?

Elwood megköszörülte a torkát. Figyelmesen szemügyre vette Sullyt, ahogy egy kamera pásztázza a láthatárt. – Nagyon fúrja az oldalát a kíváncsiság, hm? – Sully vállat vont. – De miért érdekli ennyire? – Á, semmi. Elwood megvakarta a tokáját. – Maga hisz a mennyországban, Harding úr? Sully a padlót nézte. A válasz nemleges volt. Pislantott egyet, majd felnézett Elwoodra. – Miért? – Csak úgy. Az embert azóta érdekli, hogy létezik-e a mennyország, amióta megteremtették. És még ezen a héten bizonyosságot kapunk róla. Ez lesz minden idők legnagyobb sztorija, nemde? Sully kitérő választ adott. – Már amennyiben igaz. – Hm – hümmögött Elwood megint. Összeszorította a száját, próbált elnyomni egy vigyort. Sully elszánta magát, hogy szerencsét próbál.

– Ki az a Nick Jos… Valaki megveregette a vállát. – Ismerkedtek, fiúk? – bömbölte Ron Jennings. – Talán inkább máskor, jó? Rengeteg tennivalónk van. Itt a listád, Sully. Nyomás! Ahogy Ron magával húzta, Sully hátranézett a válla fölött, és látta, hogy Elwood Jupes visszaindul az íróasztalához. Ron az ajtóig kísérte, közben ömlött belőle a szó, Sully szájába rágta, hogy a hirdetési díjak megkétszereződtek ezen a héten, mert eladási csúcsra számítanak. – Mondd meg mindenkinek, hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom – harsogta Ron, és kinyitotta az ajtót. – Meg fogják fizetni. És Sully egyszeriben kint állt a hóban. A lehelete látszott a hidegben, és azon volt, hogy feldolgozza, ami az imént történt. Rábukkant valamire, vagy csak még távolabb került? Az úton felfelé embereket látott kiszállni a buszokból. Még több látogató. Hallotta, hogy megkondulnak a templom harangjai. – Harding! Megfordult. Elwood Jupes hajolt ki az ajtón vigyorogva, de nem mondott semmit. – Mi az? – kérdezte Sully.

– A múltkor nem fordult felém, amikor a nevét kiáltottam a focimeccsen. Hogyhogy? Sully nyelt egyet. – Maga volt az? Elwood csettintett egyet a nyelvével. – Jól elbánt magával a sors, ember. Sokan tudunk róla. És tegyen nagy ívben arra az eszementre, aki Geronimót kiáltott. Olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán, hm? Azzal becsukta az ajtót. *** A Gazette tényleg lehozta Sully balesetét, amikor megtörtént. A főcím ez volt: Az egykori coldwateri lakos légi balesete. Elwood Jupes írta, s alapjában az AP hírügynökség cikkében olvasható értesüléseket ismételte meg, de kiegészítette őket Sully apjának szavaival, akit felhívott az eset után: – Ismerem a fiamat – mondta Fred Harding. – Átkozottul jó pilóta. Valaki abban a toronyban elszúrt valamit, és remélem, a végére járnak az ügynek. Nem jártak. Elliot Gray meghalt, és csak annyit lehetett tudni róla, hogy még egy éve sem volt ebben az

állásban, de korábban már három másik államban végzett ilyen munkát. A szalagok, amelyeknek a toronyból érkező üzeneteket kellett volna tartalmazniuk, üresek voltak, vagy az érthetetlenségig torz volt a felvétel. Eleinte arra gyanakodtak, hogy Elliot Gray valahogy megrongálta őket, ám az ilyesmi eltartott volna egy darabig, hozzáértést igényelt volna, és tekintve, milyen hamar karambolozott a Toyotája Giselle Harding Chevyjével, egykettőre lehetetlennek minősítették a feltételezést. Egyszerűen csak nem működött rendesen a felvevőrendszer. A Cessna a hasán csúszva ért földet a füvön, a futópálya mellett, miután ereszkedés közben nekiütközött egy telefonpóznának. A gép összevissza horpadt, a kormánylapátja letörött, egy részét Sully motorja beszippantotta, ez okozta a lezuhanását. A Cessna pilótája azt állította, nem is látta az F/A–18-ast, és a torony azt mondta, hogy engedélyezik a leszállását a jobb huszonhetesen. Sully pont ugyanezt állította, tájékoztatták. Mindez jelentős figyelmet kapott, amíg Sully vérvizsgálatának eredménye nyilvános nem lett. A Gazette erről is írt. Sully sosem olvasta el. De a börtönben minden este a rádióadásra gondolt, a szavakra: „jobb huszonhetes”, és arra, hogy egy rádióban beszélő emberi hang – a technológia, amely elképzelhetetlen lett volna, ha nem lett volna a telefon – örökre megváltoztatta az életét. ***

Jack évek óta nem sütött palacsintát, de elég hamar – kilenc darab után – belejött. Két serpenyővel és egy elektromos palacsintasütővel dolgozott. Amikor a finomság elkészült, Tess nagy tálcákra rakta, és felszolgálta a nappalijában ülő embereknek. Hálaadás óta az anyja háza egyfajta állomássá vált, amelyet látogatók töltöttek meg (Tess megtiltotta a „hívő” szó használatát), akik a földön ültek, és Tesst vallatták a mennyországgal folytatott beszélgetéseiről, és arról, hogy mit mondott Ruth, milyen tanácsokkal látta el. Tess senkit sem engedett a konyhába, ahol a telefon volt a falon (kivéve Samanthát, Lulut és most Jack Sellerst), és ha megcsörrent, behúzta a vezetéket a spájzba, hogy nyugta legyen. Egy hete Jack minden reggel bejött munka előtt. A tiltakozók és a sajtó eszelős viselkedése miatt szeretett eltölteni itt egy órácskát, ebben a régimódi konyhában, a tányérok csörömpölése és az ezüst evőeszközök csilingelése közepette. Szerette, hogy Tessnél sosincs bekapcsolva a tévé. Szerette, hogy a háznak mindig ételszaga van, és hogy néha gyerekek szaladgálnak benne. De legfőképpen Tess-szel szeretett lenni. Állandóan elkapta róla a tekintetét, mert attól tartott, elárulja az érzéseit. Leginkább az ragadta meg, milyen alázatosan fogadta Tess az anyja újabb telefonhívását. Ezt, ahogy ő is a fia hívásait, olyan dolognak tartotta, ami miatt nem lenne illő a figyelem középpontjába kerülni.

Ezért kívánta Jack lebeszélni a pénteki eseményen való részvételről. – Miért lenne ott azon a fiaskón? – kérdezte tőle a konyhában. A nő elgondolkodott egy pillanatra, aztán intett Jacknek, hogy kövesse a spájzba. – Amikor megkérdeztem az anyámat, azt mondta: „Mondd el mindenkinek!” Szerintem azt várják tőlem, hogy terjesszem a hírt. – Úgy érti, ha nem… – Akkor hibát követek el. – Bűnt? – Olyasmit. – Ezt mondta Carroll atya? A nő bólintott. – Honnan tudta? – Nézze – válaszolta Jack –, én is járok templomba, de… – Azt nem tenné, amit Katherine tett…

– Nem, ez kész agyrém… – De ha megkérdezik, mit tudtam meg, helyes, ha nem nyitom ki a szám? Jack csak nagy sokára válaszolt. – Igaz, a többiek is ott lesznek. A nő szeme felvillant. – De maga nem. Jack félrenézett. – A volt feleségem már nem beszél Robbie-val. Azt mondta, nagyon elszomorította. – És maga? – Engem nem szomorít el. Szeretem hallani a hangját. És én… – Igen? – Nem tudom. – Kételkedik? – Valahogy úgy…

– A kételkedés útján találsz rá Istenre. – A férfi rámeredt. Ezt mondta Robbie is… Csak centikre voltak egymástól. – Miért aggasztja ennyire a show? – Mert… meg akarom védeni – csúszott ki a száján, mielőtt még felfoghatta volna, mit mond. Tess elmosolyodott. Úgy tűnt, mintha azt figyelné, hogyan illannak el előtte a szavak. – Ez kedves magától. Aztán megcsókolta a férfit. Egyszer. Lágyan. Mindketten feszengve húzódtak hátra, és egyszerre kértek bocsánatot. Tess lesütötte a szemét, és kilépett a spájzból. *** A könyvtár volt a városban az utolsó hely, amely tömegek érdeklődésére tarthatott számot, most mégis dugig volt. A nap folyamán látogatók sora böngészte a város történetéről szóló könyveket és dokumentumokat, köztük újságírók, akik a cikkeikhez végeztek kutatómunkát. Mások térképeket kerestek. Az egyetlen könyvtáros, Liz hirtelen azt se tudta, hová kapjon. De este hat után lekapcsolta a külső fényeket, és hagyta, hogy Sully magában tegye a dolgát. Kedd este,

három nappal a közvetítés kitűzött időpontja előtt Sully egy termetes, vászonkabátot és gyapjúsapkát viselő férfi társaságában lépett be a hátsó ajtón. – Üdv – mondta Sully, és nem mutatta be a társát. – Üdv – köszönt Liz. – Beszélgetünk egy kicsit ott. Aztán a sarokba sietett, ahol a számítógép volt. Elővette a sárga jegyzettömbjét. Lassan, módszeresen. Elias Rowe előadta a beszélgetést, amelyet Nick Josephfel folytatott:

– Hol jártál, Elias? – kérdezte Nick hangja. – Hagyj békén! – felelte Elias. – Meg kell tenned valamit értem. – Semmit sem kell tennem. Miért hívogatsz? – Gondoskodnod kell valamiről. – Miről? – Gondoskodnod kell Nickről.

– Próbáltam megadtam.

gondoskodni

rólad.

Minden

esélyt

Sully abbahagyta a jegyzetelést. – Aztán mit mondott? – Semmit – válaszolta Elias. – Feltette neki azokat a kérdéseket, amelyeket megbeszéltünk? – Próbáltam. Elias és Sully összeállított egy kérdéssort, amelynek alapján reményeik szerint rájöhetnek a nyitjára, hogy történhetett ez az egész. Az egyik kérdés így szólt:

– Honnan hívsz? – Tudod, honnan! – mondta Nick.

– Szóval, nem mondta ki a „mennyország” szót? – csapott le azonnal Sully. – Nem – felelte Elias. – Kétszer is megkérdeztem. – És a munkatársakról kérdezte? – Igen. Megkértem, hogy sorolja fel a régi csapattagok nevét. De nem válaszolt. De miért nem válaszolt erre a kérdésre? Sully ezen tépelődött. Az igazi Nick Josephnek pofonegyszerű kérdés lett volna. És hogy hívhatott fel egy vadonatúj telefont, amelyet Elias csak néhány napja kapott Jasontől? Sully a tenyerébe támasztotta az állát. – Volt még valami? – Megkérdeztem, hogy néz ki Isten. Ahogy megbeszéltük. Először nem jött válasz. Csak zaj volt. Aztán megismételte a saját nevét: Nick. Aztán meg… Elias szünetet tartott. – Aztán mi?

– Aztán mielőtt még bármit szólhattam volna, azt mondta: „Tedd, ami helyes, Elias!” – Elias kezdett összeomlani. – Nagy hatással volt rám. A fickó igazi seggfej volt, csak púp a hátamon, érti? Mindenből hasznot húzott. Mégis, amikor megtudtam, hogy meghalt, olyan… – Olyan mi? – Olyan rossz érzésem volt. Mintha valamit rosszul csináltam volna. – De maga… – Atyaég! – sikoltotta Liz. – Mi van? – pördült hátra Sully. – Van ott valaki! – Hol? – Az ablak előtt! Sully felugrott, ám akárki is volt az, már eltűnt. Liz levegő után kapkodott. – Jaj nekem, elnézést! Csak úgy megijedtem. Két tenyér volt az üvegen…

De Sully már kint volt az ajtón. Látott egy kék autót elhajtani. Visszarohant a könyvtárba. – Férfi volt, vagy nő? – Férfi. – Öreg? Fiatal? – Nem tudnám megmondani. Liz lesütötte a szemét. – Olyan gyerekes vagyok! – Semmi baj! Sully az ablakra nézett. Aztán Eliasra. – Találkozott már Elwood Jupesszal, a Gazette-től? – kérdezte. *** Aznap este Katherine a konyhapultnál ült a frottírköntösében, áfonyalevet ivott, és egy bekeretezett fényképet nézegetett. A képen a tizenéves Diane és Katherine volt fürdőruhában a homokos parton, a kezükben a Michigan-tavi egy mérföldes úszóverseny legjobb tandemúszóinak járó szalag. A tagjaik barnák és karcsúak voltak, az arcuk bronzszínű.

„Jó kis csapat voltunk, húgom!” – mondta akkor Diane. „Gyorsabb voltál nálam” – felelte Katherine. „Dehogy! Miattad nyertünk!” Katherine tudta, hogy ez nem igaz. Diane több hosszt rávert bármelyik coldwateri lányra, de fontos volt neki, hogy bátorítsa a húgát. Te jó isten, hogy vágyott erre most is! Néha az hiányzik az embernek a legjobban, amilyennek a szerettei szemében láthatja magát. – Nem bánod, ha csatlakozom? Katherine felnézett, és megpillantotta Amyt a lépcső alján. Yale feliratú melegítőfelsőt és buggyos kék melegítőnadrágot viselt. – Dehogy. Ülj le! – Kösz. Amy az egyik székre huppant. – A Yale-re jártál? – Egy régi fiúmé. Csak ennyi maradt tőle. – Hát… – Katherine az áfonyalére meredt. – Több, mint amennyi az én volt férjem után maradt. *** Az elmúlt huszonnégy órában Amy Penn több száz kilométert vezetett. Miután Phil kirúgta a coldwateri

sztoriból, hazament a bérelt alpenai lakásába, amelyet félig üresen talált. Rick elment. Ott hagyott néhány könyvet, pár koszos ruhát, egy becsomagolt szendvicset a hűtőben és egy doboz PowerBars csokit a szekrényben. Meg egy üzenetet. Így szólt: „Majd beszélünk, ha ráérsz. R.” Amy mókásnak találta az üzenetet, mert mostantól kezdve mása sem volt, csak ideje. Felkapta a mobilját, hogy felhívja. Azon merengett, hogy kérjen bocsánatot. A kezében tartott telefonra meredt. Mégsem tárcsázott. Inkább megint bepattant a kocsiba, és visszaszáguldott Coldwaterbe, megállt a Guningham Roadon, majd rábeszélte a két állami rendőrt, hogy átengedjék, és bekopogtatott Katherine hátsó ajtaján. – Végigcsinálom – bukott ki belőle, amikor Katherine ajtót nyitott. – Megérdemlem. Még ha ki is maradok a közvetítésből. – Megágyazok neked. Igazság szerint Katherine sosem akarta, hogy Amy elmenjen. Amy volt az egyetlen akiben megbízott, amióta ez az egész elkezdődött. A két nő most a konyhában ült, Katherine az áfonyalevével, Amy egy üveg borral; közel s távol semmi zaj nem hallatszott. Katherine a volt férjéről mesélt, Dennisről, aki a válásuk után egy évvel Texasba költözött. Még időben elintézte, hogy – papíron – ne legyen semmije a

vagyonmegosztáskor. Katherine alig kapott pénzt. Aztán egy évre rá Dennis vett egy hajót. Amy munkás életének Rick volt a harmadik áldozata. A főiskolai kedvese lelépett, amikor Amy megkapta az első állását az észak-dakotai Beaufortban, egy olyan messzi államban, ahol a híreket a terméshozam vezette. A második barátja igencsak szerette a tévézést, kicsit túlságosan is. Amikor Amynek éjszakánként bent kellett maradnia a stúdióban, felszedte azt a huszonkét éves szöszit, aki a sporthíreket csinálta. Rick más volt, vagy legalábbis Amy úgy hitte. Profi építész, megértette a túlórát és az irodai ügyeket. De azt nem, mit jelent egy sztorit végigkövetni. Legalábbis ezt a sztorit… – Az én hibám – mondta Amy. – Mindig a karrieremen jár az eszem, azon tépelődöm, hogy nem jutottam még elég magasra a koromhoz képest. Ezt annyira fontosnak éreztem, hogy azt hittem, neki is ilyen ugyanilyen fontos. Azt hittem, ez a szerelem. Körbehúzta az ujját a borospohár alján. – Talán ezt mondjuk magunknak, amikor igazából a magunk útját akarjuk járni. – Sokat veszített – mondta Katherine. – Mármint nézz magadra!

Amy összeszorította a szemét, és majd’ elnevette magát. – Tudod, mit szokott mondani Diane? – Mit? – Ha találsz egy igaz barátot az életben, gazdagabb vagy, mint a legtöbben. És ha az az igaz barát a férjed, áldott vagy. – Szünetet tartott. – És ha az az igaz barát a testvéred, ne aggódj. Legalább nem tud elválni tőled. Amy elmosolyodott. – Nincs időm barátokra. Mindig dolgozom. És te? – Időm, az van. De a legtöbb embert elűzöm. – Ne mondj már ilyet! – Pedig így van. Túl rámenős vagyok. Azt akarom, hogy mindig igazam legyen. Diane mindig mondogatta: Kath, nézd meg, nem ég-e a cipőd. Különben még felégetsz egy hidat. – Amy kuncogott. – De senki sem mond ilyeneket, amióta meghalt – folytatta Katherine. – Ködben botorkáltam, és szinte vártam, hogy újra hallhassam a hangját. Ezért amikor először hívott, valahogy nem is furcsállottam. Hiszen amikor csak szükségem volt rá, mindig ott volt. Amy a szája szélébe harapott.

– Katherine, ezeket az embereket igazából nem érdekled. – Milyen embereket? – A tévéseket. – Sóhajtott egyet. – Minket. Szünet. – Tudom – mondta Katherine halkan. – Csak egy sztorit akarnak. Ricknek igaza volt. Kifacsarjuk a dolgokat, addig, amíg semmi sem marad belőlük, és odébb állunk. – Tudom, tudom… Amy hozzá fordult. A szemébe nézett. – Én is ilyen vagyok. – Már nem – mosolygott Katherine. – Azt mondtad: Ne tovább! – Mert furcsának éreztem. Úgy éreztem, már nem beszámolunk a hírekről, hanem hírt gyártunk. – Amy kifújta a levegőt. – De akartam a sztoridat. Jót tett a pályafutásomnak. Ahogy ezeknek az embereknek is. Ez az egyetlen oka, hogy foglalkoznak veled. Érted?! – Értem.

Amy zavartnak tűnt. – Ha érted, miért csinálod? Katherine hátradőlt, mintha jobb rálátást akarna nyerni arra, amit mondani készül. – Aznap, amikor eltemettük Diane-t, hazajöttem, és a falat bámultam. Arra kértem Istent, küldjön egy jelet, hogy jól van. Hogyha nem lehet velem, legalább tudjam, hogy vele van. Két éve minden áldott nap ezt kértem. Aztán megcsörrent a telefonom. Diane régi rózsaszín telefonja, amelyen a magas sarkú cipős matrica van. Amelyet megtartottam emlékbe. – Amy üres tekintettel bámulta. – Hát nem érted? Isten válaszolt nekem. Megadta a legnagyobb ajándékot: a nővérem hangját. És ha csak annyit akar cserébe, hogy tudassam az emberekkel, hogy ő tényleg létezik, hogy mondhatnék nemet? Tartsam titokban? A régi időkben, akinek valami fontos mondandója volt, egy magaslatról beszélt az emberekhez. De most… – Most már van tévé. – Igen. – És mi van – mondta Amy lassan –, ha nem hív? Katherine összekulcsolta a kezét a pulton. – De fog.

Egy pillanatra mindkét nő csak bámulta a poharát, és nem szólt semmit. – Hazudtam – motyogta Amy. – Mikor? – Amikor azt mondtam, hívő vagyok. Nem vagyok az. Nem igazán. Katherine lassan előre-hátra dülöngélt. – Talán pénteken azzá válsz. *** Másnap Sully megint délre időzítette a látogatását a Davidson és fiainál. Várt, amíg Horace elment. Aztán besietett az ajtón, végigment a folyosón Maria Nicolini irodájáig. – Üdv megint! – mondta, és bedugta a fejét. – Horace itt van? – Jaj, nincs. Ebédelni ment – felelte a nő. – Mindig kifogja az ebédidejét. – Ráérek. – Biztos? Még csak most ment el.

– Nagy dolog van készülőben. Horace-t is biztos érdekli. – El tudom képzelni. – Kész agyrém, mi? Ami a városban folyik. – Az egyszer biztos. Ma reggel húsz perc alatt értem be. Pedig csak másfél kilométerre lak… A csengő halk csilingelése szakította félbe őket. Maria a biztonsági kamera apró monitorjára nézett. – Elnézést! – mondta, és felkelt. – Nem ismerem ezeket az embereket. Be tudnak jönni. Sosem zárjuk az ajtót. Egy másodperccel később Sully magára maradt. Benézett az irattartó szekrénybe. Felgyorsult a lélegzése. Azért jött ide, hogy kiderítse, hozzáférhet-e valaki – főleg Elwood Jupes – Maria mappáihoz, de hirtelenjében adódott a lehetőség, hogy ő maga férjen hozzájuk. Mély levegőt vett. Most vagy soha! Kiverte a fejéből az anyja, az apja, Giselle és Jules képét, kivert a fejéből minden figyelmeztetően megrázott mutatóujjat. Kihúzta a fiókot. Villámgyorsan megkereste az összes átiratot – Nick Joseph, Robert Sellers, Ruth Rafferty, Simone Barua

és Diane Yellin –, és kivette őket, mielőtt meghallotta Maria és a látogatók közeledését. Csendesen betolta a fiókot, és becsukta az iratszekrényt. Aztán felugrott, és felkapta a kabátját. – Tudja, mit? – mondta, amikor a folyosón félúton találkozott velük. – Elintézek két másik helyet, és néhány óra múlva visszajövök. – Rendben – válaszolta Maria. – Ahogy gondolja. Ők itt Albergo úr és a felesége. Ez Harding úr. Biccentettek. – Őszinte részvétünk – mondta Albergo asszony. – Ja, nem – felelte Sully. – Üzleti ügyben jöttem. Én nem… A pár összenézett. – Harding úr elveszítette a feleségét – szólt közbe Maria. – De még korábban. Sully a nőre pillantott. – Igen, bocsánat, tényleg. – Mi az apám miatt vagyunk itt – mondta csendesen Albergo asszony. – Nagyon beteg. Csontvelőrák… – Az kemény… – válaszolta Sully.

– Nagyon kemény… – visszhangozta Maria. – Már nincs sok ideje hátra. Reméljük, ha elmegy, itt temethetjük el, Coldwaterben, mert így több esélyünk lenne… Tudja… Hogy halljunk róla. Sully kurtán biccentett, és ellenállt a késztetésnek, hogy valami gúnyosat mondjon. Aztán Albergo úr vette magához a szót. – Ha nem bánja, kérdeznék valamit. – Csak tessék! – felelte Sully. – A felesége. Szóval felhí… – Az ég felé mutatott. – Tudja… – Nem – nyelt egyet Sully. Aztán Mariára nézett. – Még ha úgy tűnik is, ez nem mindenkivel esik meg. – Albergo úr leengedte a kezét. Senki sem szólt semmit. Sully érezte, hogy megfeszül a teste. – Mennem kell – hebegte. A parkolóban Sullyból kitört a düh, ötször a kocsija motorháztetejére vágott. Hát ennek sosem lesz vége? Minden átkozott órában emlékeztetik rá, újabb apró sebek a szívén. Az irattáskáját, amelyben a lopott mappák lapultak, a hátsó ülésre hajította. Ahogy feltépte a vezetőoldali ajtót, megpillantott egy kék Ford Fiestát a temetkezési iroda parkolójának végében.

Valaki ült benne, és őt figyelte. *** Warren tiszteletes a kórházi ágyon feküdt, és a kábeltévés híradó halk duruzsolását hallgatta. A távirányító több gombját is megnyomta, mire sikerült teljesen lehalkítania a készüléket. Elég volt. Egy évre elegendő hírt hallott már. „Enyhe szívroham.” Ezt mondták az orvosok. Rendbe fog jönni. De az ő korában nem tekinthetnek el a néhány napos megfigyeléstől. „Csak a biztonság kedvéért.” Warren körülnézett a kellemes, tiszta helyiségben: egy gurulós fémasztal, egy barna bőrszék. Arra gondolt, hogy ráijesztett mindenkire, amikor összeesett a szószéken, és berohantak a mentősök. Felidézte a Szentírás egy sorát: Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Az Úrnak szentelte az életét, és arra számított – vagy inkább remélte –, hogy az Úr hamarosan elveszi azt. Ma meglátogatta Carroll atya. Általánosságokról beszéltek, az öregségről és az egészségről. Aztán szóba került a közelgő tévés közvetítés is. – A csatorna arra kért, legyek kéznél – mondta Carroll atya. – Szerintem ez jól jön az egyháznak.

– Meglehet. – Maga szerint sikerülni fog neki? – Kinek? – Katherine Yellinnek. Meg tudja idézni a nővérét? Warren tiszteletes a másik pap arcát vizslatta, abban a reményben, hogy észrevesz rajta valamit, amit eddig nem látott. – Nem Isten idézi meg? Carroll atya félrenézett. – De, természetesen. Néhány perc múlva távozott. Warren úgy érezte, a beszélgetés kiszívta az erejét. – Tiszteletes úr, újabb látogatói jönnek – jelentette be egy nővér. – Újabb mik? – Látogatók. Most jönnek fel. Warren feljebb húzta a takaróját. Most meg ki lehet az? Talán Pulte asszony? Vagy valamelyik másik pap? A nővér elhagyta a kórtermet, és Warren a tekintetével követte, ahogy kimegy az ajtón a folyosóra.

A szája némán elnyílt. Elias Rowe tartott felé. *** Alexander Bell bevonult a történelembe, a társa viszont, Thomas Watson, aki a világ első telefonhívását fogadta, nem olyan ismert. Watson, aki nélkülözhetetlen volt Bell számára, még öt évig dolgozott vele. Aztán 1881-ben fogta azt a temérdek pénzt, amelyet a telefon hozott számára, és más üzletekbe fektette. Hosszú nászútra ment Európába. Beruházott egy hajógyárba. A shakespeare-i színészetben is kipróbálta magát. De harmincnyolc évvel az első telefonbeszélgetésük után Watson és Bell újra beszéltek egymással, ezúttal nem néhány méternyi vezetéken, hanem majd’ négyezer-hétszáz kilométernyin, hiszen Bell New Yorkban, Watson pedig San Franciscóban tartózkodott. Ez volt az ország első földrészt átszelő telefonhívása. Bell kezdte a beszélgetést, és ugyanazt mondta, mint oly sok évvel azelőtt: „Gyere ide!” – Amire Watson így felelt: „Egy hétbe is beletelne, mire odaérnék.” Ügyes csaló az idő, megtéveszti az embereket. Warren tiszteletes Elias Rowe arcát tanulmányozta, akit hónapok óta nem látott. Emlékezett Eliasra még annak kamaszkorából: mindig ott volt, alázatos volt, ügyesen bánt a szerszámokkal. Segített felújítani a templom

konyháját, meg új szőnyeget letenni a templomban. Évekig rendszeres látogatója volt a vasárnapi istentiszteleteknek, egészen addig a napig, amíg Katherine Yellin meg nem tette a bejelentését: „Tanúja voltam egy csodának.” És akkor Elias is megvallotta, hogy vele is ugyanez megtörtént. Warren azóta nem látta. – Bocsánatot szeretnék kérni, tiszteletes úr – mondta most Elias a kórházi ágy mellett ülve. – Nincs miért bocsánatot kérned. – Megszakítottam az istentiszteletet. – Katherine megelőzött. – Lehet. De azt szeretném, imádkoztam magamban.

ha

tudná,

sokat

– Isten meghallgat, akárhol vagy. Azonban hiányoltunk a templomban. – Tiszteletes úr! – Hm? – Behívhatok valakit? – Ide? Most?

– Igen. – Hát legyen. Intett, és Sully belépett a folyosóról. Elias bemutatta őket egymásnak. – Tudja, tiszteletes úr, van még valami, amiért bocsánatot kell kérnem. Warren felvonta a szemöldökét. – És mi lenne az? *** Délután Sully Eliasszal ült a lakásában, és átnézték Nick Joseph temetkezési irodából származó mappáját. Azoknak a beszélgetéseknek az átiratait találták benne, amelyeket Maria folytatott a hozzátartozókkal, Nick öccsével, Joe-val, illetve a nővérével, Pattyvel. (Nick szülei már meghaltak.) A szokásos életrajzi adatokon kívül Patty mesélt a kis Nickről is: „Nicket az szomorítaná el leginkább, hogy nem tudja, ki fog a kis Nickről gondoskodni. Az anyja nagyon balhés… Biztos vagyok benne, hogy a temetésre se jön el… Amikor Nick nem küldött neki pénzt, begolyózott. Elköltözött, és nem mondta meg a címét… De ne írjon semmit a kis Nickről, jó, Maria? Ez maradjon köztünk.”

Elias nem tudott róla, hogy Nicknek lenne gyereke – vagy akár volt felesége –, ahogy a többiek sem a brigádban. Mivel Nick sokat ivott és bulizott, azt feltételezték, hogy egyedül él. – Tiszteletes úr, hajdanán Nick is járt a gyülekezetünkbe – kezdte Elias. – Úgy gondoltam, ha valaki tud erről, akkor ön biztosan… – Nem tudtam róla. Pedig felkeresett. Ahogy Patty is.

Nick

rendszeresen

– Felkereste? Rendszeresen? – Komoly anyagi gondjai voltak. A templom adott kölcsön neki abból a kevésből, amink volt. Elias a homlokát dörzsölte. – Tiszteletes úr, én voltam az oka ennek az egésznek. Kirúgtam. – Tudok róla. Elias szégyenkezve félrepillantott. – Hívogat. – Ki?

– Nick. Ő hívott fel… Tudja, a mennyországból… vagy honnan. Haragszik. Azt akarja, hogy csináljak valamit. Azt mondta, tegyek valamit a kis Nickért. Warren összehúzta a szemét. – Ezért mentél el? – Megijedtem, tiszteletes úr. Sajnálom. Nem tudtam, hogy van egy gyereke… – Semmi baj, Elias… – Különben sosem rúgtam volna ki… – Nem a te… – Akármennyi galibát csinált volna… – Semmi baj… – De ezek a hívások… A hangja… Kísért. Warren Elias karja felé nyúlt, hogy megvigasztalja. Elkapta Sully pillantását, és felé fordította a fejét. – Mit gondol erről az egészről, Harding úr? Sully a mellkasára tette a kezét.

– Én? – Warren bólintott. – Hát, tiszteletes úr, nem akarok tiszteletlen lenni, de én nem hiszek a mennyországban. – Folytassa! – Szerintem ez az egész csalás. Olyasvalaki áll a hátterében, aki sokat tud az elhunytakról. Ha ön nem tudott Nick fiáról, nem sokan tudhattak, igaz? Olyasvalaki lehet, aki sok információhoz hozzáfér. Warren a párnára hajtotta a fejét. Az infúziós csőre nézett a kézfején, többször leragasztották, hogy ne látszódjon a tű és a folyadék. „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek.” – Elias… – Intett neki az ujjával. Elias megfogta a kezét. – Nem tudtál a gyerekről. Az Úr megbocsát neked. De nem lehetne találni valami módot rá, hogy segíts neki? – Elias bólintott. Könnyek csorogtak az arcán. – És Harding úr! – Sully kihúzta magát. – Én hiszek a mennyben. És hiszem, hogy az Isten bepillantást enged nekünk. – Értem. – De nem így. – Sully hunyorgott. Isten embere egyetért vele? – Mit gondol, ki tehetett ilyet? – kérdezte a tiszteletes. Sully megköszörülte a torkát.

– Valaki az újságtól, aki hozzáfért az adatokhoz. Warren lassan bólintott. – Újságok – suttogta. – Nagy a hatalmuk… – Lehunyta a szemét. – A saját bőrén is megtapasztalta, ugye? Sully érezte, hogy egy sóhaj szakad fel a melléből. Szóval Warren tiszteletes tudja a történetét. *** Észak-Michiganben télen korán száll le az éj. Öt órakor Coldwaterre már sötétség borult. Az iskola focipályáján a hatalmas fényszórók alatt Jeff Jacoby polgármester a színpadot ellenőrizte. Be kellett látnia: a producereknek igazuk volt, pénzzel mindent meg lehet csinálni. Amerre a szem ellátott, állványok magasodtak, rajtuk hatalmas fehér sátrak, mindenhol hordozható fűtőtestek, illetve a gördülő kamerának egy sima fafelület, amelyet Detroitból szállítottak ide. Az egészet nappali világosság ragyogta be. A távoli lelátókat lezárták, a közelebbieket ponyvákkal fedték, hátha rossz lesz az idő. Két óriási vetítővászon állt a színpad két oldalán. És mindez Coldwaterben, ahol még csak hasonló sem fordult elő soha! Jeff melle dagadt a büszkeségtől, de ezt az érzést az aggodalom hulláma követte. A menetrendet tisztázták. A kiválasztottak pontban délután egykor ülnek le a híres házigazdával, ekkor kezdődik az élő közvetítés. A kiválasztottakkal interjú készül, a közönség is tehet fel nekik kérdéseket, ahogy

az országból bárki az interneten. Amíg Katherine Diane hívását várja, egy kamera egész idő alatt venni fogja. A producerek már ki is próbálták, hogy szól a rózsaszín kinyitható mobil a hangszórókban. Ha a mennyei hang megszólal, tisztán érthető lesz. Természetesen Jeff elsősorban amiatt aggódott, hogy mi van, ha nem fut be a hívás? Katherine ugyan biztosított róla mindenkit, hogy meg fog történni, de mi rá a garancia? Hogy feldúsítsák a show-t, számos szakértőt meghívtak. Látnokokat, akik azt állítják, rendszeresen beszélnek halottakkal. Természetfeletti jelenségek kutatóit, akik szalagra vették a szellemhangokat rádión keresztül. Egy nőt, akinek halálközeli élménye volt, és azt mondja, látja a halottakat maga körül – amikor meginterjúvolták, aközben is. Néhány órával később, amikor Jeff elsétált, nem azon merengett, hogy a coldwateri telefonhívások valósak-e, hanem azon, miért nem történtek meg korábban. Hallotta, ahogy Anesha Barua egy interjút megelőző beszélgetés során a lányáról mesélt, aki azt mondta, hogy a mennyországban végtelen fény van. És Eddie Doukenst, akinek a volt felesége úgy írta le a mennyországot, mint az első közös otthonukat, amikor a gyerekeik játszottak. Tess Rafferty azt hangoztatta, hogy az anyja, Ruth szerint a mennyországban minden megbocsáttatik, és nincs éjszaka félelem, nappal aggodalom.

Hatásos tanúbizonyság. Jeff mégis aggódott. De amikor félrevonta Lance-t, és megkérdezte tőle, mi van, ha három-négy órán belül nem hívják Katherine-t, a producer csak vigyorgott. – Csak reménykedhetünk – mondta. – Nem értem. – Nem – felelte Lance kényszeredetten. – Persze, hogy nem érti. Lance tudta az igazat: ez nem számít. Minél tovább megy a műsor, annál több reklámidőt adnak el. És minél több reklámidőt adnak el, annál több pénzt kaszálnak. Végtére is, ahogy a csatorna ezt a mennyországügyet kezelte, semmiben sem különbözött attól, ahogy egy királyi esküvőt vagy egy valóságshowfinálét kezelt volna: a gyártási költségek megtérüléséről volt szó. A nézők érdeklődése Coldwater iránt mérhetetlen volt, az emberek nézni fogják. Egészen addig, amíg azt hiszik, meghallhatják az áldott hangot. Az, hogy a mennyország tényleg létezik-e, sosem volt tényező ebben az egyenletben. *** Álmában Sully a pilótafülkében tartózkodott. A gép rázkódott. A műszerek nem mutattak semmit. Előkészítette a katapultálást, aztán az ég hirtelen

elfeketedett. Sully jobbra fordult, és látta, ahogy Elwood Jupes arca az ablaknak nyomódik. Felriadt. Ettől a közvetítés napját megelőző csütörtöki reggeltől kezdve a gyanúját hajkurászta. A Gazette parkolójába hajtott, és a kék Ford Fiesta után leskelődött, amelyről megtudta, hogy tényleg Elwood kocsija. Dobozokat látott a hátsó ülésen, amelyek közül jó néhány az elektronikai termékeket forgalmazó RadioShacktől származott. Sully bement az épületbe, és úgy tett, mint aki beletemetkezik a hirdetési anyagokba, de többször felpillantott, és látta, hogy Elwood bámulja. Tíz harminckor Elwood elhagyta az épületet. Néhány pillanattal később Sully követte. Biztos távolból a nyomába szegődött. Amikor a Fiesta lekanyarodott a Main Streetről, Sully is. Pár utcával arrébb a fékre taposott. Elwood megállt a Davidson és fiai temetkezési iroda előtt. Sully kissé távolabb parkolt le az utcán. Több mint egy órát várt. Végül látta, ahogy a kék Fiesta elhajt mellette, és követte végig a Cuthbert Roadon Tess Rafferty otthonáig. Elwood bement a házba, Sully az utcán várakozott.

Fél óra múlva Elwood újra felbukkant, és az iskolai focipályához, a közelgő közvetítés helyszínéhez hajtott. Miután megállt, és kiszállt, Sully várt még egy percet, aztán követte a tévés teherautók takarásában. Látta, ahogy Elwood szemügyre veszi a színpadot, a fényeket és az irányító központot, s azt is, hogy ahányszor csak valaki a közelébe merészkedik, a sajtóigazolványát lobogtatja. Egyórás vizsgálódás után ismét a kocsijához ment, majd visszatért a szerkesztőségbe. Sully letért a könyvtár felé, és Liz asztala előtt egy kígyózó sort talált. Intett a lánynak, hogy menjen vele a hátsó terembe. – Elwood Jupes – mondta. – Az a fickó a laptól? – Nem lehet, hogy ő nem csak simán „a fickó a laptól”? – Ezt meg hogy érti? – Lehet valami oka rá, hogy ő csinálja a hívásokat? Bármilyen oka? – Nem tudom. Talán a lánya? – Mi van a lányával? – Néhány éve öngyilkos lett. Lehajtott a hídról. Borzasztó eset volt.

– És miért tette? Liz a fejét rázta. – Miért lesz öngyilkos valaki? – Megvan valahol a sztori? – Várjon, előhozom. A lány kiment. Sully hátul várakozott. Tíz perccel később Liz üres kézzel jött vissza. – Nincs meg. A teljes szám hiányzik. Nincs a helyén. *** A következő pár óra igen zavaros volt. Sully a DialTekhez rohant, hogy megtudja, Elwood Jupesnak ugyanolyan csomagja van-e, mint a kiválasztottaknak. Amíg Jason utánanézett, Sully visszament a szerkesztőségbe, hogy megkeresse a lap hiányzó számát. Elwood is ott volt, az íróasztala fölé görnyedt, és szemmel tartotta Sullyt, miközben az előtte tornyosuló irathalom felé közeledett. – Kétszer egy nap – jegyezte meg. – Mit keres, hm? – Az egyik ügyfél elkérte egy régi hirdetés eredeti példányát. – Hm.

Amikor megtalálta a kérdéses lapszámot (Liz megadta a dátumot), csak egy pillantást vetett a főcímre – Nyomoznak a hídon történt haláleset ügyében –, majd összehajtotta az újságot, és az irattáskájába gyömöszölte. Nem akarta, hogy Elwood meglássa, mit keresett. Aztán az iskolához rohant, felvette Julest, elvitte a szüleihez, és gyorsan hazahajtott a második emeleti lakásába, ahol Elias Rowe várta a lépcsőn. A következő pár órában végigolvasták Maria összes feljegyzését a gyászoló családtagokkal folytatott beszélgetésekről. Megtudták Jasontől, hogy Elwoodnak valóban ugyanolyan csomagja van, mint a többieknek. Együtt elolvasták a régi lapszámot, benne a cikket a huszonnégy éves nő tragikus haláláról, aki a jeges novemberi vízbe hajtott. A legérdekesebb a szerző neve volt. A sztorit Elwood Jupes írta. – Írt a saját lányáról? – kérdezte Elias. – Elég furcsa. – De mi köze mindennek a hívásaimhoz? – Nem tudom.

– Mondom, Nick hangja volt. – A többiek is azt állítják, hogy a hang igazi. – Kísérteties! – Valahogy kiügyeskedte. Csendben ültek. Sully kibámult az ablakon, a napsütés elenyészett. Alig huszonnégy óra múlva az egész világ Coldwaterben lesz – legalábbis átvitt értelemben –, abban a reményben, hogy megoldják a földkerekség legnagyobb rejtélyét: van-e élet a halál után? Bumm-bumm-bumm! Sully megdermedt. Az ajtóra sandított. Bumm-bumm-bumm! Egy csomóba ugrott a gyomra. – Vár valakit? – suttogta Elias. Sully a fejét rázta. A kukucskálóhoz ment, lehajolt, és egész testében megborzongott. Ismerős kellemetlen érzés járta át, pedig azon a napon, amikor kisétált a börtönből, megfogadta magának, hogy soha többé nem fogja ezt érezni. – Sellers rendőrfőnök vagyok – mondta az egyenruhás férfi, amikor Sully ajtót nyitott. – Kérem, jöjjön velem!

*** Katherine és Amy egy alacsony dombon álltak, és a focipályát meg a robusztus színpadot szemlélték. Fogvacogtató hideg volt, Katherine szorosabbra húzta magán a sálját. – Egy… Egy, egy… A hang dübörgött, ahogy egy hangosító ellenőrizte a mikrofonokat. A színpad fényben ázott, olyan volt, mintha a nap közvetlenül fölötte állna. – Mit gondolsz? – kérdezte Amy. – Hát… hatalmas a színpad, rengeteg az ember… – felelte Katherine. – Még lemondhatod. Katherine halványan elmosolyodott. – Már nem rajtam áll. A hang újra dübörögni kezdett. – Egy… Egy, kettő, egy… Amy legalább fél tucat tévéstábot látott, mind a végső előkészületeket vették fel, nagydarab, overallos fickók jöttek-mentek a színpadra irányított kamerával a

vállukon. Beléhasított a fájdalom az igazságtalanság miatt, hogy ő nem lehet odalent, hogy tudósítson a legfrissebb hírekről. Ugyanakkor kénytelen volt beismerni, hogy valamelyest meg is könnyebbült, akár egy diák, aki megúszta a dolgozatot. – Beszélhetek velük – vetette fel Katherine. – Mire gondolsz? – Megmondom nekik, hogy kiszállok, ha nem te csinálod. – De tudod, hogy nem fogsz. – Attól még mondhatom ezt nekik. Amy elmosolyodott. Úgy érezte, most látja át igazán Katherine viszonyát a nővérével, Diane-nel, és azt is, miért érintette ennyire mélyen a veszteség Katherine-t. Ennek a nőnek a lelkét a hűség vezérelte, csakhogy a hűséghez kell egy társ. – Kösz, de jó ez így, ahogy van. – Nem próbáltad meg hívni a vőlegényedet? – Nem veszi fel. Nem akar beszélni velem. – Katherine lesütötte a szemét. – Jól vagy? – kérdezte Amy. – Csak gondolkodom.

– Min? – Neked nem veszik fel a telefont, én meg nem tehetem meg, hogy nem veszem fel. *** A telefon feltalálását követő évtizedekben Alexander Bellnek több mint hatszáz alkalommal kellett megvédenie a találmányát a versengő cégektől. Pénzsóvár emberektől. Hatszázszor. Bell annyira belefáradt a pereskedésekbe, hogy Kanadába menekült, ahol úgy tartották róla, hogy éjszakánként egy kenuban ül, szivart szív, és az eget kémleli. Elkeserítette, hogy az emberek azzal vádolják, lopta a számára legértékesebb dolgot, az ötletet, ennyi derült ki az ügyvédek kérdezősködéséből. A kérdések néha kegyetlenebbek, mint a sértések. Sully Harding a coldwateri rendőrség hátsó irodájában ült, miközben Jack Sellers kérdésekkel bombázta. – Mit tud ezekről a hívásokról? – Milyen hívásokról? – A mennyei hívásokról. – Amelyekről az emberek mennyországból jöttek?

azt

– Hogy keveredett bele az ügybe?

állítják,

hogy a

– Hogy belekeveredtem? – Belekeveredett. – Nem keveredtem bele. – Akkor mégis miről cseverésznek Rowe úrral? – Barátok vagyunk. – Barátok? – Újabban, igen. – Őt is hívogatják? – Ezt tőle kérdezze. – Miért volt bent ma a szerkesztőségben? – Ott dolgozom. – Hirdetéseket értékesít? – Pontosan. – Miért keresgélt a régi számok között? – Miért kérdezi? – Tudni szeretném, hogy keveredett bele.

– Ki keveredett bele? – Sullyval forgott a világ. Elias Rowe valahol máshol volt ez alatt a kihallgatás alatt, egy másik irodában. Rémültnek tűnt, amikor felbukkant a rendőrség. Azóta nem is beszéltek egymással. – Letartóztat? – Csupán kikérdezem. – És muszáj válaszolnom? – Ha nem válaszol, csak ront a helyzetén. – Milyen helyzeten? – Amibe belekeveredett. – De nem keveredtem bele semmibe! – Mit keresett a Davidson és fiai temetkezési vállalatnál? – Ügyfeleink. – Mit keresett a focipályánál? – Várjunk csak! Honnan tud minderről? – Miért követi Elwood Jupest? Sullyt kirázta a hideg.

– Volt valaha börtönben, Harding úr? – Egyszer. – Miért? – Egy hibáért. – Miért követi Elwood Jupest? Hogyan keveredett bele az ügybe? Mit tud ezekről a telefonhívásokról? Sully nyelt egyet, majd a jobb meggyőződése ellenére kicsúszott a száján: – Az a gyanúm, hogy Elwood a hívó. Jack kihúzta magát. Előrenyomta az alsó állkapcsát. – Különös. Az oldalajtóhoz lépett, kinyitotta. Elwood Jupes állt mögötte, jegyzettömbbel a kezében. – Ő is ezt állítja magáról. *** Jack nem nézett rendőrös sorozatokat. A legtöbb igazi rendőrt ezek nem érdeklik. Aki ebben a világban él, annak a hamis drámák ostobaságnak tűnnek. Legalábbis a dolgok sosem úgy történnek, mint a tévében.

Jack tudta, hogy a kérdésáradat, amelyet Sullivan Hardingra zúdított, olyan volt, mint a géppuskatűz. Nem volt igazi oka rá, hogy kihallgassa. Csupán bepanaszolták két órával korábban, mégpedig Elwood Jupes, az újságíró, akit Jack jól ismert, mert a rendőrfőnök minden kisvárosban előbb-utóbb jól megismeri az egyetlen helyi riportert. Elwood egy elmélettel hívta fel. Hogy ez a Harding fiú, az újdonsült hirdetésértékesítő folyton Elias Rowe-val lóg, aki eltűnt a színről, miután bejelentette, hogy hívogatják. Miért? Mit forgatnak a fejükben ezek ketten? Ráadásul Harding mindenféléről vallatta Elwoodot. A gyászjelentésekről hadovált. Régi lapszámokat keresett. Gyanús, nem? Máskor, más esetben erre Jack nemet mondott volna: „Nem, Elwood, nem gyanús, felejtse el az egészet.” De amit nem tudott – holott kétségbeesetten szerette volna tudni –, az az volt, hogy igaz-e. Igaz-e, hogy ez az egész csak egy átverés. Túlságosan is számított. Neki. Doreennak. Tessnek. Mindenkinek a városban. Visszakapta a fiát. Tess visszakapta az anyját. Ezekkel az érzésekkel nem szabad játszani. Jack úgy érezte, hogy olyan bűn ez, amilyennek nem lenne szabad megtörténnie. Ezért behozta Sullyt – egy gyatra feltevés alapján –, és megpörkölte, mígnem rájött, hogy Sully pont azzal gyanúsítja Elwoodot, amivel Elwood gyanúsítja őt. A

dolog már-már mulatságos egymásra mutogatásba ment át. – Mit keresett a temetkezési irodában? – kérdezte Sully. – Maga után érdeklődtem – felelte Elwood. – Mit keresett zárás után a könyvtárban? – Maga után kutattam. Miért ment a focipályára? – Megnéztem, hogy ott van-e. És így tovább. Végül Jack megvakarta a fejét, és félbeszakította őket. – Elég! Belefáradt, hogy ezt hallgassa. És világossá vált, hogy a gyanún kívül egyikük kezében sincs semmi. Ahogy Jack kezében sem volt. – Elnézést, hogy betörtem magához – mondta. Sully sóhajtott. – Spongyát rá. – Általában nem így intézzük a dolgokat Coldwaterben. – De Coldwater már nem Coldwater.

– Nekem mondja? – szólt közbe Elwood. – A fiam azt hiszi, fel fogja hívni az anyja. – Sully a lábát nézte. Saját magát is meglepte. Miért mondta ezt? – A halott anyja? – kérdezte Elwood. Sully bólintott. – Ez durva. – Ezért akartam bebizonyítani, hogy csalás az egész. – Hogy ne tápláljon hiú reményeket? – Pontosan. – Hogy valami szellem felhívja, és azt mondja, minden rendben… – Nem, nem erről van szó – vágott a szavába Jack. – Ha olyasvalakiről hall az ember, akiről úgy vélte, elveszítette… az olyan érzés… Megkönnyebbülés. Mintha a borzalom sosem történt volna meg. Mármint először furcsa, nézi az ember a telefont, s arra gondol, hogy ez valami vicc. Aztán meg elképed rajta, milyen természetesnek érzi, hogy újra beszélhet vele… Észrevette, hogy mindkét férfi meredten bámulja. – Doreen mondta – tette hozzá gyorsan.

– A felesége? – kérdezte Sully. – A volt feleségem. Egy darabig senki se szólt. Végül Elwood becsapta a jegyzettömbjét. Sullyra nézett. – Hát, szerintem pályát tévesztett. – Hogyhogy? – Riporternek kellett volna mennie. – Miért? – kuncogott Sully. – Mert végig teljesen rossz nyomon jártam? Elwood is nevetgélt. Hirtelen mindannyian fáradtnak érezték magukat. Jack az órájára nézett. – Menjünk! Kinyitotta az iroda ajtaját, s az előtérben Elias pattant fel egy asztaltól, váltott néhány pillantást a két állami rendőrrel, akik szemmel tartották. Nemsokára mindannyian elindultak. Jack beugrott Tesshez, és elmosolyodott, amikor a nő ajtót nyitott. Elwood megállt a Picklesnél, és ivott egy sört. Elias a testvéréhez ment, hogy a vendégszobában töltse az éjszakát.

Sully csendben hazahajtott, és csak bámult ki az ablakon a ragyogásra, amely a focipálya felől látszott, és a két robusztus fényszóróra, amelyek – úgy tűnt – a mennyboltig érnek.

A közvetítés napja

Hírek Az ABC csatorna híradója Műsorvezető: Jó reggelt! Péntek van, december huszonkettedike, és ma a világ szeme a michigani kisvároson, Coldwateren, ahol megpróbálják felvenni a kapcsolatot a mennyországgal. Alan Jeremy ott van a helyszínen. Alan? (Alan a hóban.) Alan: Ahogy azt láthatják, Coldwater már kapott is valamit odafentről, egy nagy adag havat, amely az éjszaka folyamán hullt, és most a talajt közel tizenhárom centiméteres vastagságban fedi. A hóekék nem tudják eltakarítani, mert mindenütt gépkocsik parkolnak. Az iskolát bezárták. A legtöbb boltot is. A város szó szerint dermedten várja, ahogy a világ többi

része is, hogy miként lép kapcsolatba telefonon a mennyországból egy nővel az elhunyt nővére. Műsorvezető: Mit tudunk erről a nőről, Alan? (Katherine képe.) Alan: Katherine Yellinnek hívják, negyvenhat éves ingatlanügynök, elvált, két gyermek anyja. Nyilvánvalóan nagyon közel álltak egymáshoz a nővérével. Diane Yellin ütőértágulatban halt meg két évvel ezelőtt. Katherine azt mondja, szeptember óta rendszeresen beszél vele telefonon, állítása szerint a hívások a túlvilágról érkeznek. Műsorvezető: Mások is ezt állítják, ugye, Alan? (A többiek képei.) Alan: Igen. Hat másik embert is hívtak a mennyországból, van közöttük napköziotthon-vezető és fogorvos is. A többségük részt is vesz a mai tévéadásban. De a középpontban Katherine Yellin lesz, és a nővére, no meg az, hogyan hangzik egy hang a túlvilágról. Yellint élő adásban közvetítjük, és ha befut egy hívás, élő, egyenes adásban nézhetik végig. Amióta Alexander Graham Bell 1878-ban bemutatta a telefont az angol királynőnek, nem várakozott a világ ilyen feszült figyelemmel egyetlen hívásra. Műsorvezető: De ez nagyobb horderővel bír.

Alan: Így van. Alan Jeremy, ABC Híradó, Coldwater. – Nem kaphatnánk több hókotrót? – ordította Lance a ventilátorok és ipari méretű generátorok lármáját túlharsogva. – Igyekszem – üvöltötte vissza Jeff. – Öt várost felhívtam. Lance méltatlankodva ingatta a fejét. Úgy volt, hogy előkészítik az adást. Ehelyett, amerre csak nézett, az emberek havat lapátoltak, az önkéntesek a lelátókat sepregették, vagy az eszközöket törölgették törülközőkkel. Megnyomta a gombot a rádió adóvevőjén. – Clint, úton vannak már a sztárvendégek? Sercegést hallott. Aztán: – Azt mondtuk nekik… zrrrzrrrsssrrr… – Micsoda? – Azt… zrrrzrrrsssrrr… órára. – Még egyszer! – Zrrrzrrrsssrrr… mit? – Úton vannak már, Clint?

– Tíz órát mondtunk nekik… – Nem! Nem tíz óra! Most! Nem látod a havat? Hozd ide őket hamarabb! – Zrrrzrrrsssrrr… most? – Igen! Most! Most! Sercegés. – Értem… zrrrzrrr… Lance a hóviharba hajította a készüléket. Most a bolondját járatják velem? Abban bíznak, hogy négy óra múlva közvetíthetnek egy telefonhívást egy másik dimenzióból, és még azt sem tudják elérni, hogy az adóvevőik tisztességesen működjenek? *** Sully gabonapelyhet öntött a fiának egy tálkába. Aztán tejet löttyintett rá. – Kérhetek cukrot is? – kérdezte Jules. – Már van benne – felelte Sully. Sully belekortyolt a kávéjába, irtó erős volt, hátha erőt ad neki. Az idejét se tudta, mikor érezte magát ilyen fáradtnak. A nyomába eredt az elméletének, ám az elmélete téves volt. Eszelősnek érezte magát. Egy

fáradt eszelősnek. Ha nem lett volna Jules, átaludta volna a napot. – Figyelj, ma nagyiékhoz, jó?

nincs

– Nem játszunk Hópopeye-t.

suli,

előbb

a

úgyhogy hóban?

átviszlek

a

Építhetnénk

Sully elmosolyodott. Így hívta Giselle a hóembert, az izmos hóembert. – Csináljunk egy Hópopeye-t! – kiáltotta mindig Giselle, és kiviharzott a bejárati ajtón, Jules kezét fogva, miközben kapkodta a csizmás lábait. Sully a fiára nézett, és elszorult a szíve, mintha valamiféle bocsánatkéréssel tartozna neki. Egész idő alatt, amíg megszállottan igyekezett bizonyítani a csoda téves voltát, a fia sosem szűnt meg szeretni őt, ami már önmagában is egy kisebbfajta csoda. – Persze – mondta Sully. – Csináljunk Hópopeye-t! – Király! – rikkantotta Jules, majd egy teli kanál gabonapelyhet tömött a szájába. A tej lecsurrant az állán. Sully fogott egy szalvétát, és letörölte a gyerek arcát. – Apu! – Hm? – Ne legyél szomorú! Anyu hívni fog.

Sully leeresztette a szalvétát. – Építsünk hóembert, jó? – Hópopeye-t – helyesbített a gyerek. *** Egy órával később volt egy három gombócból álló, izomtól duzzadó hóemberük a veranda előtt, botból készült orral, sós perecből kirakott szájjal és szemmel. Sully apja, Fred megállt a kisteherautójával a háznál, kiszállt, és mosolygott. – Az új biztonsági őrötök? – Nagypapa! – kiáltotta Jules, és átgázolt a havon, hogy megölelje Fred lábát. – Kösz, hogy eljöttél érte – mondta Sully. Nagy a forgalom? – Nevetséges. Mindenhol rendőrök vannak, de gőzöm sincs, mit csinálnak. A világon nincs annyi autómentő, amennyi fel tudná számolni ezt a káoszt. – Elmentek…? – Hogy megyünk-e a show-ra? – Így hívják?

– Te minek neveznéd? – Hát, nem tudom, hogy show-nak-e… – Anyád el akar menni. Sully sóhajtott egyet. Aztán Jules felé biccentett. – Nem akarom, hogy ott legyen, jó? – Otthon marad velem – válaszolta Fred. – Ha a mennyország beszélni akar velünk, gondolom, otthon is halljuk. Sully horkantott egyet, mert eszébe jutott, honnan örökölte a cinizmusát. Hátratolta a sísapkáját a homlokából. – Dolgoznom kell. – Dolgozik ma bárki? – Pénzbeszedés. El kell hoznom egy csekket a temetkezési irodából. – Davidsonéktól? – Ja. – Vidám hely.

– Ne is mondd! Az a fickó piszok egy alak, nem? Mintha az Addams Family komornyikjával beszélne az ember. – Sam Davidson? Az a kicsi, kövér? Nem túl komornyikos. Sully hallgatott egy sort. – Ki az a Sam? Én Horace-ról beszélek. – Ja, vagy úgy! Na de nem ő a tulaj… Csak megvette a cég egy részét, hogy Sam nyugdíjba vonulhasson. Sully az apjára meredt. – És ez mikor volt? – Talán két éve. Attól a pacáktól kiráz a hideg. Mégis kinek jutna eszébe temetkezési irodát vezetni? – Horace nem coldwateri? – Szerintem egy ilyen arcra emlékeznék. Na… Másik államból jött. Miért? Sully a tagbaszakadt hóembert nézte; a perecszemek visszabámultak rá. – Mennem kell – mondta. ***

Katherine befejezte a reggeli imáját, és kifestette magát. Hallotta, hogy Amy a konyhában tesz-vesz, és kiment a köntösében, hogy üdvözölje. – Jó reggelt! – Jó reggelt! Hogy vagy? – Idegesen. – Hát, ja. Katherine a jobb kezében tartotta Diane telefonját. – Készítsek neked reggelit? – kérdezte Amyt. – Ne fáradj! – Azt mondják, a reggeli… – A nap legfontosabb étkezése. – Igen, ezt. Amy elmosolyodott. – Vigyáznom kell a vonalaimra. Az üzleti élet nem bánik kesztyűs kézzel a kövérekkel. – Te sosem leszel kövér.

– Csak adj egy hónapot! – Nevettek. – Tudod, amikor… Megszólalt a csengő. Katherine az órájára nézett. Megnyúlt az arca. – Azt mondták, tízre jönnek. Még csak kilenc húsz! – Majd én elintézem. – Tényleg? – Öltözz fel! És ne gyere ki! – Köszönöm! Katherine visszainalt a fürdőszobába. Amy az ajtóhoz ment. – Igen? – nézett a verandán várakozó három férfira. – A műsortól jöttünk. – Katherine még nincs kész. – Rá szeretnénk adni a mikrofont, és bekötnénk a telefont is. – Tízre kész lesz. A férfiak összenéztek. Mindhárman fiatalok, fekete hajúak voltak, s a csatorna logójával ellátott overallt

viseltek. A hátuk mögött, végig a Guningham Roadon furgonok sorakoztak, oldalukon különféle tévéműsorok színes logóival. A járdán operatőrök kis csoportja, a lencséiket úgy irányították a házra, mintha tüzérszázad lennének. Amy hirtelen úgy érezte, több millió kilométerre van a régi életétől. – Rárakhatnánk most a mikrofont? – kérdezte az egyik fiatalember. – Minél hamarabb, annál jobb. Ez a hó! Amy karba tette a kezét. – Tíz órát beszéltek meg vele, és tízre kész is lesz. Nem sürgethetik. Ő is ember. A férfiak mókás grimaszokat vágtak, ahogy különböző módon a szájuk szélét harapdálták. – Várjunk csak! Nem maga forgatta az első riportokat? – kérdezte az egyik. – Ja, ja – fűzte hozzá a másik. – Amy Penn, 9-es csatorna. Minden adását láttam. – Nem várhatják el Katherine-től, hogy a sajtó… – Kizárólagos jogaink vannak… Lance tud róla, hogy maga újra itt van? – Van róla fogalma, mennyi pénzt költ… – Ez szerződésszegés…

– Jobb, ha nem… Amy bevágta az ajtót. *** Sully átlavírozott a kocsik között a Buickkal. Sosem látott még ilyen dugót Coldwater utcáin. Ahogy senki más se. Az autók csúszkáltak. Sok utcát nem takarítottak le, térdig ért a hó. A furgonok és a buszok, miközben a kipufogóikból sűrű füstöt okádtak, lassan szállították a több ezer embert a focipályára. Mire Sully a Davidson és fiai temetkezési irodához ért, fél tizenkettő volt. A közvetítés kilencven perc múlva kezdetét veszi. Kiugrott a kocsiból, tett két lépést, esetlenül csúszkált a jeges úton, majd hasra esett egy hóbuckánál: arca a hideg, nedves hóba fúródott. Ügyetlenül felkecmergett, letörölte az olvadt havat a képéről, és a bejárati ajtóhoz botorkált. A folyosó üres volt, halk zene szólt. Sully nadrágja és kabátja átázott. Bekanyarodott a sarkon, és meglátta Mariát az irodájában. Kabátban volt. – Harding úr! – mondta a nő, ahogy megpillantotta. – Mi történt magával? – Elestem. – Jaj nekem! Teljesen átfagyott. Tessék!

Kihúzott egy zsebkendőt a dobozból. – Köszönöm, Maria. Hol van Horace? – Istenem! Megint hoppon marad. De legalább most nem ebédelni ment. – A közvetítésen van? – Én éppen oda tartok. Viszont azt nem tudom, ő hol lehet, hogy őszinte legyek. – Nem mondta meg? – Péntekenként sosem szokta. – Miért? – Pénteken nem dolgozik. Sully olyan nagyot nyelt, mintha egy egész tojást kellene lepréselnie a torkán. – Mióta? – Hát, már egy ideje. Nyár óta, azt hiszem. Péntek. Minden hívás pénteken érkezett. – Kérdeznem kell valamit, Maria. De talán furcsának tűnhet.

– Rendben – felelte a nő óvatosan. – Mióta dolgozik itt Horace? – Emlékszem… Tavaly április óta. Akkor született az unokám. – És honnan jött? – Valahonnan Virginiából. Sosem beszélt róla túl sokat, mert… Tudja… – Mit tudok? – Ilyenek ezek a katonaemberek, nem? Sully a szája szélébe harapott. – És mit csinált Horace a hadseregnél? – Nem tudom biztosan. Davidson úrral beszélgetett róla. Virginiáról. Fort valamiről. – Fort Belvoirról? – Igen. Te jó ég! Honnan tudta? Sully ökölbe szorította a kezét. Fort Belvoirban volt a hadsereg katonai hírszerzésének parancsnoksága. Telefonos lehallgatások. Elfogott üzenetek.

Maria az órájára nézett. – Jaj, ne, el fogok késni! – Várjon! Még valami… – Igen? – A mappák, amelyekben a családtagokkal folytatott beszélgetések átiratai vannak. A gyászjelentésekhez. – Igen? – Horace meg szokta nézni őket? A nő elképedt. – Miért kérdezi? – Meg szokta nézni őket? Sully hangneme visszavonulásra késztette a nőt. – Igen… Gondolom, megnézi, ha akarja. De semmi értelme. – Miért? – Mert ő is ott szokott lenni a beszélgetéseken. – Tessék?

– Ez az eljárás. Mindig ott van. Beszél mindenkivel. Megkapja a papírok másolatát. Sully tekintete elkalandozott. Eszébe jutott az első alkalom, amikor Horace-szal találkozott. „Szép szertartás volt.” Horace mindenhol ott volt. Elolvasott mindent. Tudott mindenkiről, akit eltemettek Coldwaterben: Nick Josephről, Ruth Raffertyről, Robbie Sellersről. Giselle-ről. Tudott Giselle-ről. Sully Maria felé lépett. – Hol lakik? – suttogta. – Megijeszt, Harding úr! – Hol lakik? – Miért… – Kérem! – mondta Sully, és megfeszítette az állkapcsát. – Csak mondja meg, hol lakik! A nő szeme elkerekedett. – Nem tudom. Sosem mondta. ***

Délre minden ülés foglalt volt a lelátókon. A hősugárzókat generátorok működtették. Az erős fények úgy felmelegítették a színpadot, hogy az ember kigombolhatta a kabátját. Jack már eligazította a rendőröket, beszélt az államiakkal, és kisegítők tucatjainak osztott ki adóvevőket. Aztán bekísérte Tesst a középiskola bejáratán, majd végig a tanári folyosón, ahol a show vendégei várakoztak. Tess a kézitáskáját szorongatta, amelyben ott lapult a mobiltelefonja, amelyre átirányította az otthoni hívásait – Samantha ötlete volt – , hátha az anyja keresi, amíg nincs odahaza. – Nem kell végigcsinálnia – suttogta Jack. – Minden rendben – felelte Tess. – Nem félek a kérdésektől. – Végig a színpadon leszek – mondta a férfi. – Az jó – mosolygott rá Tess. Jack elment hozzá előző este a Hardinggal, Jupesszal és Elias Rowe-val történt megpróbáltatások után. Lazításra volt szüksége. Amikor elmesélte a történetet, a nő figyelmesen hallgatta, alkalmanként a füle mögé tűrve hosszú, szőke haját. – Szóval nincs semmiféle összeesküvés – szólalt meg, amikor Jack a végére ért.

– Nincs. Csak két pasas, akik egymást gyanúsítgatják – felelte a férfi. A nő boldognak tűnt. Bizonyos fokig Jack is az volt. A mennybéli hívások kiálltak egy próbát. És ettől valahogy hihetőbbek lettek. A kanapén ültek, s a közvetítésről, a hisztériáról meg a másnapi várakozásaikról beszélgettek egy darabig. Jack elszundíthatott valamikor, mert amikor kinyitotta a szemét, még mindig a kanapén ült, azonban rajta volt egy takaró. A ház sötét volt. Úgy érezte, reggelig tudna itt aludni, hogy aztán lássa, ahogy Tess lejön a lépcsőn, ő meg újra azt érezze, hogy tartozik valakihez, és vele kezdi a napot, de tudta, hogy a mostani körülmények között ez nem lenne bölcs dolog. Összehajtogatta a takarót, felkelt a kanapéról, és hazament. Gyorsan lezuhanyozott, majd a középiskolához hajtott, és azóta is itt volt. Most a vendégekhez kísérte Tesst, aki egy kapcsos írótáblát tartó nőhöz lépett. – Jó napot! Tess Rafferty vagyok. – Nagyszerű – mondta a nő, és kipipálta Tess nevét. – Van kávé és némi harapnivaló ott hátul, ha gondolja. És el kell intéznünk a papírmunkát. Átadta Tessnek az írótáblát. Hirtelen elbődült egy férfihang:

– Jó napot, Tess! Tess megfordult, és meglátta Carroll atyát, aki papi öltözéke fölött súlyos gyapjúkabátot viselt. Mellette Hibbing püspök állt. – Atyám! – mondta Tess meghökkenve. – Jó napot! Jó napot, püspök úr! A püspök vetett Jackre egy pillantást. A férfi bemutatkozott az előkelő vendégnek, aztán hátralépett, és az egyenruhája zsebébe süllyesztette a kezét. – Nekem millió dolgom van. Nem baj, ha megyek? – Dehogy – felelte Tess. – Majd találkozunk. Jack elhagyta az épületet, próbált szökni az érzései elől, és a legnagyobb szervezési feladatra összpontosítani, amely elé valaha is nézett. A roppant színpad felé lépdelt, ahol az egész közvetítés alatt strázsálni fog. A tömeg egyre áramlott befelé, és már ültek a lelátók mögötti dombokon is. A hóban? – tűnődött Jack. Szerencsére a vihar már elvonult, és a nap átsütött a felhők között. Azon merengett, milyen lesz ez a város holnapra: jobb vagy rosszabb? Ahogy a színpad lépcsői felé közeledett, megszólalt a mobilja.

– Igen? Sellers rendőrfőnök – mondta. – Apa… Robbie vagyok. Jack lába a földbe gyökerezett. – Fiam? – Beszélj nekik rólam, apa… Mondd el, hol vagyok. *** Sully elérte Lizt, és arra kérte, találkozzanak a könyvtárban, amilyen hamar csak lehet. Átrobogott a hótorlaszokon, mert a kocsija használhatatlan volt a zsúfolt coldwateri utakon. Zihált, és a hideg levegőtől úgy érezte, menten kiszakad a tüdeje. – Mi történt? – kérdezte Liz, amint Sully belépett a könyvtár hátsó ajtaján. – Egy címre van szükségem – lihegte a férfi. – Meg kell tudnom… hol lakik Horace. – Ki az a Horace? – A temetkezési vállalkozó. – Jó, jó – mondta a lány, és a számítógéphez ment. – Van nyilvántartás, jelzálogügyek, de szükség lesz hozzá néhány személyes adatra.

Sully a térdére támaszkodott, és levegő után kapkodott. – Kezdje azzal, hogy Horace… Mi a bánat a vezetékneve? Írja be, hogy temetkezési vállalat, aztán majd meglátjuk, mit kapunk. A lány gyorsan nyomogatta a billentyűket. – Egy csomó minden a Davidson és fiairól… Davidson és fiai… Horace Belfin, igazgató! – Nézze meg az otthoni címét! – Alighanem… Várjon! Nem, semmi. Sully az órájára sandított. Majdnem fél egy volt. – Hogyan okoskodjuk ki, hol lakik valaki ebben a városban? Liz szélsebesen tovább gépelt, aztán megállt, és felnézett. – Van jobb módja is – mondta. *** Tíz perccel később beszaladtak a coldwateri ingatlaniroda csilingelő bejárati ajtaján. A recepció üres volt, de a hátsó asztalnál ült egy férfi.

– Segíthetek, emberek? – kérdezte Lew. – Lehet – felelte Sully szuszogva. – Furcsán fog hangzani. – Mi lehet még furcsa Coldwaterben? Csak azt ne mondják, olyan házat akarnak, ahol a halott családtagjaik fel tudják hívni magukat. Most adtam el az utolsót. Sully Lizre lesett. – Maga is kétkedő? – kérdezte aztán. Lew jobbra-balra pillantott, mintha attól tartana, hogy valaki kihallgatja őket. – Hát, eszemben sincs ellentmondani a nagyszerű Katherine Yellinnek, szeretett kereskedelmi munkatársunknak, de igen, én… Hogy is mondta? Kétkedő vagyok. Ez a legrosszabb, ami valaha történt velünk. Valójában egy szót sem hiszek el belőle, de ne mondják el senkinek. – Szipogott egyet. – Szóval házat keresnek? – Pontosan – válaszolta Sully. – Olyat, amelyik bizonyítja a maga igazát. Lew megfogta az állát. – Ki vele!

*** Öt perccel egy óra előtt a show házigazdája előbukkant a fűtött sátrából a tömeg vastapsa közepette. Élénk liláspiros kabátot viselt, alatta fekete garbót, térdig érő szoknyát, fekete harisnyát és térdig érő csizmát. Helyet foglalt egy széken. A színpad másik végéről Tess Rafferty, Anesha Barua, Eddie Doukens és Jay James érkezett. Ők is leültek az egyenes sorba rendezett székeikre. Végül megjelent Katherine Yellin is, ragyogó kék nadrágkosztümben, amelyet Amy segítségével választott ki. A rózsaszín telefont a bal kezében tartotta. A tömegen izgatott moraj futott végig, egyesek tapsoltak. Katherine-t egy székhez kísérték, amely oldalt állt, és – Lance utolsó pillanatban kitalált ötletének megfelelően – Coldwater rendőrfőnöke, Jack Sellers vigyázott rá, akinek az arcán még mindig látszott a fiától imént kapott hívás miatti döbbenet. – Köszönöm, hogy eljöttek! – harsogta Jeff Jacoby polgármester a mikrofonba. – Mindjárt kezdünk. Ne feledjék, hogy élő, egyenes adásban leszünk, amelyet az egész világon sugároznak. Ezért kérem, bármi történjék is, keltsünk jó benyomást Coldwaterről, rendben? – Megfordult, és az ősz hajú pap felé intett. – Carroll atya, megáldaná a tömeget, mielőtt elkezdjük? ***

Sully átvergődött a Buickkal a havas gyepen, hogy kikerülje a parkoló autókat, ahogy a 8-as út felé igyekezett. Minden bukkanónál előre-hátra rázkódott, néha kis híján a műszerfalnak esett. Felment a járdaszegélyre, lement a járdaszegélyről, az alváz nekiütődött a padkának. Nem volt választása: ha lassít, a kocsi elsüpped a hóban. Volt egy utcaneve és egy sebtében rajzolt térképe egy darab papíron. Az ingatlaniroda nyilvántartása szerint Horace Moss Hill külvárosában vett házat tizenöt hónappal ezelőtt. Egy nagy telket, rajta egy régi parasztházzal és egy pajtával. Készpénzzel fizetett. Mivel az ügyletet az ingatlaniroda intézte, megvolt nekik a szerződés másolata. Lew boldogan adta át, és megjegyezte: – Sosem hittem Katherine-nek, még akkor sem, amikor itt futott be a hívás. Sully a gyepről egy járható útra kormányozta a kocsit, amely meglódult a letaposott havon. Egyre Horace hosszúkás, sovány arcát látta a lelki szemei előtt, és magában végigvette az összes beszélgetésüket, hogy rájöjjön, mi a fickó szerepe az ügyben.

– Szép szertartás volt. Gondolom, a család mesélte. – Én vagyok a család.

– Ööö… Természetesen.

Felfordult a gyomra. Kikanyarodott a 8-as útra, amelyet történetesen letakarítottak, és a Buick kerekei hálásan tapadtak meg az aszfalton. Sully a gázra taposott. Bal oldalon másfél kilométeres vánszorgó autósor Coldwater felé. A városból kifelé üres volt az út.

– Hogy van, Harding úr? – Nem túl jól. – Megértem.

Az órájára nézett. Tíz perccel múlt egy. A közvetítés elkezdődött. *** Királyi kérésre Alexander Graham Bell beleegyezett egy világszintű jelentőséggel bíró eseménybe:

bemutatja a telefonját Viktória királynőnek. Erre a királynő palotájában, a Wight-szigeten került sor 1878. január 14-én, alig egy évre rá, hogy a brazil császár így kiáltott fel: „Istenem! Ez beszél!” Azóta sokat fejlődött a telefon, és a királynőnek a leggondosabban kidolgozott bemutatóban lehetett része. Négy helyszínt kötöttek össze, hogy őfelsége a kagylón keresztül hallhassa a következőket: egy hangot a közeli villából, négy énekest Cowes városából, egy kürtöst Southamptonból és egy orgonistát Londonból. Az eseményről az újságok riporterei is beszámoltak. Mindenki tudta, hogy ha a telefon lenyűgözi a királynőt, nagy jövő elé néz a Brit Birodalomban. De néhány pillanattal a kezdés előtt Bell észrevette, hogy a négy vonalból három nem működik. Nem volt már idő a hiba kijavítására, mert felpillantott, és látta, ahogy a királyi kíséret belép a terembe. Kissé meghajolt, amikor bemutatkozott Viktória királynőnek, a fiának, Connaught hercegének és a lányának, Beatrice hercegnőnek. Aztán Bell felkapta a kagylót, vett egy nagy levegőt, és magában azért fohászkodott, hogy a maradék egy vonal éljen. *** A megyei kórházban, ahol halkan szólt a tévé, Elias Rowe Warren tiszteletes vékony csuklójára tette a kezét.

– Elkezdődött, tiszteletes úr – mondta lágyan. Warren kinyitotta a szemét. – Hm… Jó. Elias végignézett a kórházi folyosón. Csaknem üres volt, mert a személyzet zöme a show-ra ment, s néhányan vallási okokkal magyarázták a mai távollétüket. Egész Coldwaterben – és az ország nagy részében – kézzelfogható volt az érzés, hogy a történelemnek ez a pillanata, három nappal karácsony előtt, megváltoztathatja az eddig általunk ismert életet, ahogy a nagy választások reggelei vagy az az este, amikor ember lépett a Holdra. Elias azért látogatta meg Warren tiszteletest, mert az előző esti rendőrségi zűrzavar után azt akarta, hogy kitisztuljon a feje. A két férfi együtt imádkozott. Most Elias egy párnázott széken ült Warren ágya mellett, és nézték, hogyan csúcsosodik ki életük legfurcsább négy hónapja, ahogy a tévés házigazda bemutatta Katherine Yellint és a többi kiválasztottat. A kamerák emberekre közelítettek rá a tömegből, sokan egymás kezét fogták, vagy lehunyt szemmel imádkoztak. – Katherine – kezdte a házigazda –, megkérte a nővérét, Diane-t, hogy ma lépjen velünk kapcsolatba, ugye? – Igen – felelte Katherine.

Idegesnek tűnik, gondolta Elias. – Elmondta neki, miért? – Igen. – Mit mondott pontosan? – Azt mondtam… Megkérdeztem, hogy ha az Úr azt akarja, hogy az egész világ tudjon a mennyországról, nem tudná-e ezt úgy bizonyítani, hogy… Gondolom, az egész világ… – És igent mondott? Katherine bólintott, és a kinyitható telefonjára lesett. – Van egy kérdéslista, amelyet az emberek állítottak össze világszerte, kérdések a mennyországról, amelyekre a leginkább szeretnénk választ kapni. Katherine az írótáblát babrálta, amelyet adtak neki. – Így van. – És itt mindenki – mondta a házigazda, miközben a többiekhez fordult – magával hozta a telefonját, ha jól tudom. Megmutatnák? Mindenki elővette a mobilját, és az ölébe rakta, vagy a mellkasa előtt tartotta.

– Nos, a túlvilági hangok jelensége nem új keletű – jelentette ki a házigazda, és a súgógép felé fordult. – Szeretnék bemutatni egy szakértőt, dr. Salome Depawznát, akinek a természetfölötti kommunikáció a kutatási területe. Houstonból beszélget velünk, műholdon keresztül. Dr. Depawzna, köszönöm szépen. A hatalmas képernyőn megjelent egy középkorú nő képe, akinek őszbe vegyülő haja volt, és egy houstoni látkép előtt ült. – Örülök, hogy itt lehetek – kezdte. – El tudná mondani, doktor, hogy a múltban az emberek kapcsolatba tudtak-e lépni a… Csrrr! A házigazdának torkára forrt a szó. A vendégek jobbrabalra forgolódtak. Csrrr! A színpadon Tess lepillantott. Az új telefonja csörgött. – Jaj, istenem! – suttogta. Csrrr!

Aztán: Bíp-bíp-bíp! Majd: Brrr-brrr-brrr! A kiválasztottak telefonjai sorban megszólaltak. Bénultan néztek össze.

egymás

után

– Halló? – mondta dr. Depawzna a képernyőn. – Megszakadt a kapcsolat? A közönség üvölteni kezdett, miután rájött, mi történik. – Beszéljetek velük! – Vegyétek fel! Tess Aneshára nézett, aki Jayre nézett, aki Eddie-re nézett. A túloldalon Jack Sellers, aki Katherine mellett állt, döbbenetet látott a nő arcán, aki felé fordult. Mivelhogy az ő telefonja is csörgött. *** Sully megtalálta a házat egy hófedte földút végén. Kiszállt a kocsiból. A kertet magas drótkerítés vette körbe, a parasztház a telek mélyén állt. A pajta mögötte. Sully látta a kaput, azonban nem szándékozott hírül adni a megérkeztét. Vett egy nagy levegőt, majd megragadta a drótkerítést, ráugrott, ujjaival a lyukakba kapaszkodott. A hadseregnél töltött évtized megtanította rá, hogyan küzdjön le bizonyos

akadályokat, de a szolgálaton kívüli esztendők miatt ugyancsak lihegett a megerőltetéstől. Sikerült felkapaszkodnia a kerítés tetejére, átlendítette az egyik lábát a kiálló drótokon, majd felhúzta magát, és átlendült a túloldalra, aztán elengedte a kerítést, amikor már meg tudta fékezni az esését.

– Emlékszik rám? – Harding úr. – Szólítson csak Sullynak! – Rendben.

Sully a telek belseje felé vánszorgott, minden percben számítva a találkozásra. A hóban minden megtett lépés olyan volt, mintha súlyokat emelgetne a lábával. Könnybe lábadt a szeme. Folyt az orra. Amikor a ház közelébe ért, megpillantott egy hatalmas, dobozszerű szerkezetet a pajta mellett. A tetején roppant, csaknem húsz méter magas oszlop tornyosult, akárha egy törött gyertyatartó volna. Ágak és levelek lógtak rajta, mintha valaki fának akarta volna álcázni. Ám a környező fák csupaszok voltak, és ezek a levelek elevenebbeknek tűntek, mint a közeli örökzöld fenyőkéi. Sully azonnal tudta, hogy ez csak álca, amint meglátta.

Igazából ez egy adótorony. *** – Anesha! Mit mondott a lánya? – Hogy itt vagyunk. – Tess! Mit mondott az anyja? – Hogy itt vagyunk. – Jay! Az ön ügyfele? – Itt vagyunk. – Eddie! A volt felesége? – Ugyanazt. – És Sellers rendőrfőnök? – A házigazda Jackre nézett, aki feszengve állt a színpad közepén Katherine és a többi kiválasztott között, mintha valaki kiállította volna a sorból. – Mit mondott önnek a hang? – A fiam volt – visszhangzottak Jack felerősített szavai a tömeg feje felett. – Hogy hívják a fiát? Jack vacillált.

– Robbie-nak. – Mikor halt meg? – Két éve. Katona volt. – Korábban is hívta? Jack lehajtotta a fejét. Azon merengett, hol lehet Doreen, és hogy fogadja majd ezt az egészet. Szeretett volna bocsánatot kérni tőle. Átnézett a színpad túloldalán ülő Tessre, aki finoman bólintott. – Igen. Egész idő alatt hívogatott. A tömeg hallhatóan levegő után kapott. – És mit mondott most? Jack nyelt egyet. – Hogy a vég nem a vég. A házigazda a főkamerába nézett, keresztbe tette a kezét az ölében, és felragyogott az arca a tudattól, hogy történelmet közvetít. Az összes telefon egyszerre kezdett csörögni? Az összes mennyei hang egyetlen üzenetet adott át, aztán elnémult? A vég nem a vég? Igyekezett megőrizni a helyzet komolyságát, abban a hiszemben, hogy ezt a műsort sok-sok nemzedék fogja látni.

– Nos, vegyük végig, minek is voltunk tanúi… – Semmit sem hallottunk! A hang a lelátóról bömbölt. A házigazda megpróbálta megkeresni. A homlokához emelte a kezét, hogy árnyékolja a szemét az erős fényektől. – Semmit sem hallottunk! Honnan tudnánk? Az emberek forgolódtak, a nyakukat nyújtogatták. Az operatőr megpördült, s ráközelített egy férfira, aki az első sorban állt, a haja ősz volt, hosszú kabátot, zakót és nyakkendőt viselt. A képe megjelent az óriási kivetítőn. – Az is lehet, hogy mind hazudnak! – ordította Elwood Jupes. Elnézett jobbra és balra, kitárta a karját, s esdeklőn pillantott a városiakra. – Semmit sem hallottunk, ugye? *** Sully a pajta fából készült falára tette kesztyűs kezét, és odanyomta a fülét. Tompa hangokat hallott, azonban semmit sem tudott kihámozni belőlük. A nagy bejárati ajtó úgy hat méterre volt, de Sully úgy gondolta, jobb, ha nem kopog be. Amennyiben tényleg Horace állt az

egész ügy mögött, semmi sem lehet hatékonyabb annál, mint ha rajtakapja. A pajta alapja kőből épült, a tető bádogból, a falak cédrusfából. Ablakai nem voltak. Sully délről került az építmény mögé. Remegett, kimerült volt, a tüdeje égett. Csak amikor elképzelte Julest, a kisfiát, ahogy felveszi a telefont, és meghallgatja a Horace – a hátborzongató Horace, az érzéketlen Horace, a kísérteties, szikár Horace – által mímelt beszélgetést, akkor érzett magában elég erőt ahhoz, hogy előrenyomuljon, átverekedje magát a hótorlaszokon, amíg el nem érte a pajta északi végét, ahol megpillantott egy fémsínt, nagyjából háromméteres magasságban. És alatta egy tolóajtót. *** – Mit mond? – kérdezte a házigazda, aki a színpad szélén állt. – Hogy ezek az emberek csak kitalálták az egészet? – Az alapján, amit tudunk, igen – felelte Elwood, most már egy mikrofonba beszélve, amelyet időközben odaadtak neki. A megszólalása felzaklatta a sokaságot. Azért jöttek, hogy egy mennyei hangot halljanak, emlékeztette őket Elwood, de ehelyett csak annak lehettek tanúi, ahogy öt ember felveszi a telefonját, majd megosztja velük, mit hallott. – Maga helybéli? – kérdezte a házigazda.

– Egész életemben itt éltem, hm. – Mivel foglalkozik? – A helyi lap riportere vagyok. A házigazda a programigazgatóra nézett. – És miért nem a többi sajtóssal van? – kérdezte. – Mert előbb voltam helyi lakos, mint újságíró. Itt jártam iskolába. Itt nősültem meg. Itt neveltem a lányomat. – Szünetet tartott. – Aki itt halt meg. – A tömeg mormogott. Elwood hangja elbicsaklott. – Az itteniek tudják. Eldobta magától az életet. Jó gyerek volt, csak beteg, és nem akart tovább élni. A házigazda összeszedte magát. – Rettenetesen sajnálom… – Szükségtelen. Nem is ismerte, ahogy engem sem ismer. De néhány hónapja engem is felhívtak, hm. – Várjunk csak! Felhívta a halott lánya? – Az ő hangja volt. A közönség ismét levegő után kapott. – És mit csinált?

– Mondtam, hogy akárki is az, ne szórakozzon velem, mert legközelebb felveszem a beszélgetést, és megyek a rendőrségre. – És? A férfi lesütötte a szemét. – Nem hívott többé. Megtörölte az arcát egy zsebkendővel. – Szóval csak hallani akarom, ez minden. Hallani akarok egy igazi hangot, amely a mennyországból beszél, és azt akarom, hogy az itt összegyűltek ítéljék meg. Hadd döntsenek ők! És akkor tudni fogom… Elcsuklott a hangja. – Mit fog tudni? – kérdezte a házigazda. Elwood elfordította a tekintetét. – Hogy hibát követtem-e el. Megint megtörölte az arcát. Visszaadta a mikrofont. A tömeg néma volt. – Nos, pont ezért vagyunk itt – mondta a házigazda, és visszasétált a székéhez. – És Katherine Yellin…

Arra fordult, ahol Katherine ült, és a néhány méterre álló operatőr is így tett. – Számítunk magára ebben az ügyben. Katherine megszorította a nővére rózsaszínű mobiltelefonját. Úgy érezte, mintha az egész világ szeme rajta lenne. *** Sully megfogta az ajtó szélét. Minden erejét beleadta, úgy szorította. Tudta, hogy csak egyetlen esélye lesz meglepni Horace-t, és gyorsnak kell lennie. Háromszor erőteljesen kifújta a levegőt, aztán teketóriázás nélkül – ahogy annak idején a katapultkart húzta meg – feltépte az ajtót, és berontott a pajtába. Sötét volt, és eltartott egy darabig, mire a szeme hozzászokott. Odabent hatalmas gépek, apró vörös fények, tápegységek és kígyóként tekeredő vezetékek voltak. A felszerelést szépen polcokra rakták, de Sully nem tudta, mi mire jó. Volt egy nagy fémasztal és egy üres szék is. A zaj, amelyet hallott, egy lapos képernyős tévéből jött. Mesefilm ment rajta. – Horace! – ordította Sully. – A hangja felszállt a pajta gerendái közé. Lassan körbejárta a gépezetet, a tekintete jobbra-balra villant. – Horace Belfin!

Semmi. Odalépett az asztalhoz, amelyen szép rend uralkodott, a papírok stószokban, a sárga kiemelőfilcek egy pohárban. Sully megnyomta a lámpa gombját, és fény áradt az asztallapra. Kihúzta az egyik fiókot. Irodaszerek. Másik fiók. Kábelek. Harmadik fiók. Sully hunyorgott. Valami olyasmit talált benne, amit már látott korábban is: Maria mappáit, a színes címkékkel. A címlapokon ismerős neveket pillantott meg. Barua, Rafferty, Sellers, Yellin… Aztán megdermedt. Az utolsó mappán ez állt: Giselle Harding. – Harding úr! – Sully megpördült. – Harding úr! – A hang kintről jött. Sully keze úgy remegett, hogy képtelen volt elengedni a fiókot. – Harding úr! Jöjjön ki, kérem! – Követte a hangot a pajta ajtajáig, vett egy nagy levegőt, majd kikukucskált az ajtó mögül. – Harding úr! – A ház mellett Horace állt fekete öltönyben, és integetett. – Itt vagyok! – kiabálta. *** Amikor Katherine megszülte az első gyermekét, Diane ott volt vele a szülőszobában, ahogy Katherine is ott volt Diane-nel az első lánya születésekor. A testvérek

megfogták egymás kezét, amikor az összehúzódások erősödtek. – Már nincs sok hátra – mondta Diane megnyugtatóan. – Meg tudod csinálni. Katherine arcán izzadság csorgott. Diane hozta be a kórházba két órával ezelőtt – Dennis dolgozott –, hajmeresztő sebességgel lavírozva a kocsik között. – Nem hiszem el… hogy… nem kapcsoltak le minket – szuszogta Katherine. – Bárcsak lekapcsoltak volna! – felelte Diane. – Mindig szerettem volna azt mondani egy rendőrnek, hogy nézze, nem tehetek róla, ez a nő szül. Katherine majdnem elnevette magát, de aztán minden addiginál erősebb fájdalom hasított belé. – Istenem, Diane, hogy bírtad ki? – Könnyen – mosolygott Diane. – Ott voltál velem, emlékszel? Katherine erre a pillanatra gondolt, amikor a rózsaszín telefonnal a kezében a tömegre nézett. Éppen reklámszünet volt a műsorban, a fényeket lecsavarták, és hirtelen arra vágyott, hogy elosonjon, és hazamenjen, magában legyen, miközben Diane hangjára vár, az emberek, a kamerák, a csörgő telefonok, a mikrofonok és Elwood Jupes helyett!

Csakhogy számtalan szempár szegeződött rá, és vártak, vártak. Körülnézett a színpadon. Egy sminkes a házigazda arcát festette. Az asszisztensek közelebb tolták a hősugárzókat a vendégekhez. Jack Sellers néhány méternyire állt Katherine-től, és a cipője orrát bámulta. Katherine szemügyre vette a férfit. Egyszer vagy kétszer találkozott eddig vele, még azokban az időkben, amikor Coldwater lakói a keresztnevükről és a munkájukról ismerték egymást – Jack, a rendőrfőnök, Katherine, az ingatlanügynök –, mielőtt még az emberek aszerint oszlottak volna két csoportra, hogy kinek csörög a mobilja, s kinek nem. – Elnézést! – mondta Katherine. – Jack felnézett. – Maga szerint mire gondolt… a fia? – Hogy érti? – Amikor azt mondta, hogy a vég nem a vég. Maga szerint mire gondolt? – A mennyországra, szerintem. Legalábbis remélem. A férfi félrenézett. – Nem akartam elmondani senkinek. Katherine követte a pillantását a tömeg irányába.

– Most már késő – suttogta. És ekkor megszólalt a telefonja. *** Sully gyanakodva lépett be a házba, megérintette a veranda ajtókeretét, mielőtt bement. Horace intett neki, hogy kövesse, aztán eltűnt. Ha ez egy csapda, gondolta Sully, akkor elég rosszul lett kitalálva. Ahogy centinként haladt előre, a tekintetével valami olyasmit keresett, amit felkaphat, hogy megvédje magát. A folyosó szűk volt, a padló kopott és régi, a falak fakó színre festve, minden helyiség kicsinek tűnt, mintha olyan időkből származna, amikor az emberek még kisebbek voltak. Sully elment a virágmintás tapétával borított és világos tölgyfa szekrényekkel berendezett konyha mellett. A pulton egy kanna kávé állt. Hangokat hallott alulról, és észrevette, hogy a folyosó végén van egy lépcső, amely a pincébe vezet. Kibújt a súlyos télikabátjából, halkan a földre dobta. Most már legalább szabadon mozoghat. Elérte a lépcső korlátját. Giselle-re gondolt. „Maradj velem, édes!” Elindult lefelé.

*** Kilenc évvel az után, hogy feltalálta a telefont, Alexander Bell a hangrögzítéssel kísérletezett. Felvette a saját hangját, ahogy egy membránon át beszél, amely egy tűt mozgatott, és barázdákat szántott egy viaszlemezbe. Számokat sorolt fel. Végül pedig hitelesítette: – Aminek bizonyságául hallják Alexander… Graham… Bell…

a

hangom…

A lemez érintetlenül pihent egy múzeumi dobozban több mint egy évszázadon át, míg végül a számítógépek, a plenoptikus és 3D kamerák lehetővé nem tették, hogy előcsalogassák a hangot a viaszból. Ma az emberek nap mint nap számtalan hangfelvételt készítenek, leggyakrabban hangüzenetet hagynak. Bell nagybecsű találmánya, amelynek révén az emberi hang egy rövid vezetéken utazott, most már műholdakkal van kapcsolatban, és átalakítja a szavainkat digitális jelekké, olyanokká, amelyeket megőrizhetünk, sokszorosíthatunk, ha akarjuk – és manipulálhatunk. Amikor Sully belépett a pincébe, nem tudta, hogy pont egy ilyen készülékre bámul. Csak Horace-t látta egy magas támlájú székben, tévéképernyők közepette, amelyek a coldwateri focipályán felállított színpadot mutatták. A fickót számítógép-monitorok, billentyűzetek és elektronikai eszközök tárolására alkalmas polcok

vették körül. A kábelkötegek felfutottak a falra, és egy nyíláson át ki a pajtába. – Foglaljon helyet, ahol jólesik, Harding úr! – mondta Horace, és körbemutatott. – Mit művel? – suttogta Sully. – Ha nem tudná, nem lenne itt – nyomott le néhány billentyűt Horace. – Itt is van! Lenyomott még egy gombot, és a képernyőn feltűnt Katherine Yellin, amint a telefonjára bámul. Csörgött. Egyszer. Kétszer. A kamerák ráközelítettek, ahogy kinyitotta a készüléket. – Halló! Diane? – kérdezte Katherine. A hangja a pince hangfalaiból dübörgött, amitől Sully hátrahőkölt. Látta, hogy Horace a képernyőn megjelenő szöveget olvassa. Több billentyűt is lenyomott. – Szia, húgom! Diane Yellin hangja volt. Sully hallotta a pincében. Katherine hallotta a telefonból. A tömeg hallotta a lelátókon. És az emberek világszerte hallották a tévékészülékükből, köszönhetően a jelnek, amelyet Horace felszerelése küldött, a mobiltelefon fogadott, az erősítők továbbítottak, és a hálózat közvetített.

Alexander Bell álma az emberi hang messzire való továbbításáról teljes egészében és bizarr módon megvalósult. Egy halott nő újraalkotott hangja beszélgetést folytatott az élőkkel. – Diane, ez tényleg te vagy! – mondta Katherine. Horace gyorsan begépelt valamit. – Itt vagyok, Kath. – Az emberek hallanak téged. Gépelés. – Tudom… Látom… – Diane, mesélnél a mennyországról? Horace felkapta a kezét, akár egy zongorista a szóló végén. – Köszönöm, Katherine Yellin – dörmögte. Egy billentyűre csapott, és a monitort szavak borították el. Horace megfordult, és egyenesen Sullyra nézett. – Úgy könnyebb, ha az ember tudja, milyen kérdés jön – mondta.

*** Amit a világ ezután hallott, az a túlvilági élet ötvennégy másodperces leírása volt, mindez egy halott nő hangján. Papírra vetették, bemagolták, kinyomtatták, és többször lejátszották, mint hogy valaki meg tudta volna számolni. Ezek a szavak voltak: – A mennyországban látunk téged… érzünk téged… Ismerjük a fájdalmadat, a könnyeidet, de mi magunk nem érzünk fájdalmat, nem hullatunk könnyeket… Itt nincs test… Itt nincs kor… Az öregek, akik idekerülnek… semmiben sem különböznek a gyermekektől… Senki sem magányos… Senki sem nagy vagy kicsi… Mindannyian a fényben vagyunk… A fény kegyelem… és mindannyian részei vagyunk… a nagy egésznek. A hang elnémult. Katherine felpillantott. – Mi az a nagy egész? – kérdezte suttogva. A pincében Horace finoman biccentett, várta a kérdést. Megnyomott egy másik gombot. – Szeretet… Abból születtünk… és abba térünk vissza. A képernyőn Katherine sírt, és úgy tartotta a telefont, mintha reszkető madárka lenne.

– Diane? – Húgom… – Én is úgy hiányzom neked, ahogy te hiányzol nekem? Horace tartott egy kis szünetet, majd gépelni kezdett. – Minden percben. Katherine könnyei patakzottak. A többiek a színpadon mély tisztelettel figyelték. A házigazda a kapcsos irattáblára mutatott, és Katherine lehorgasztotta a fejét, majd sorban olvasni kezdte a kérdéseket. – Isten hallja az imáinkat? – Mindig. – Mikor kapunk választ rájuk? – Már kaptatok. – Fölöttünk vagytok? – Ott vagyunk közvetlenül mellettetek. Sully közelebb lépett Horace székéhez. Látta, hogy a férfi sovány, aszott arcán könnyek gördülnek le. – A menny tényleg vár ránk? – kérdezte Katherine.

– Nem, drága húgom… Ti vártok rá. *** Ami ezután történt a pincében, váratlan és durva volt. Sullynak csak később kezdtek derengeni a részletek, a kábel, amelyet kitépett a konnektorból, a monitorok, amelyeket lesöpört az asztalról, a polcok, amelyeket a földre borított. Elvakította a düh, mintha egy film peregne a szeme előtt, és egy hang zúgna a fejében, amelynek véget akar vetni. Rávetette magát mindenre, amit csak látott, erősen fújtatott, az izmai megfeszültek, akár a kábelek. Amikor a polc a felszereléssel összetört, Sully megfordult, és látta, hogy Horace figyeli, nem mérgesen, nem rosszallóan, még csak nem is különösebben meglepetten. – Elég volt! Hagyja abba! – ordította Sully. – Már vége – mondta Horace lágyan. – Ki maga? Miért csinálja ezt az emberekkel? Horace láthatólag megrökönyödött. – Senkivel sem csinálok semmit. – Dehogynem! Ez borzasztó! – Tényleg? – A képernyőkre mutatott. – Nem tűnik annyira borzasztónak.

Noha Sully rombolása miatt hang már nem volt, a monitorokon továbbra is látszott a kép: az emberek éljeneztek, ölelkeztek, térden állva imádkoztak, egymás vállán zokogtak. A kiválasztottak körülvették Katherinet. A házigazda sugárzóan boldogan mászkált közöttük. Ahogy némán nézték, a jelenet még földöntúlibbnak hatott. – Ez kész elmebaj! – suttogta Sully. – Miért? – Mert ez egy bődületes hazugság! – A mennyország? Biztos benne? – Hamis reménybe ringatta őket. Horace keresztbe tette a karját az ölében. – A remény hogy lehet hamis? *** Sully az asztalra támaszkodott. A torka elszorult, és levegőért kapkodott. A szeme úgy sajgott, hogy majd’ megvakult. Horace elfordított egy gombot, és a képernyők elsötétültek.

– Most majd meglátjuk! – mondta. – Ezt nem úszhatja meg! – Kérem, Harding úr… – Elmondom mindenkinek! Horace összeszorította a száját. – Nem hinném. – Nem állíthat meg. Horace vállat vont. – Ne próbálkozzon, figyelmeztetem! – Harding úr, ön félreérti az egészet. Gyenge vagyok. Nem vagyok egészséges. Sully nagyot nyelt. Ahogy most elnézte Horace csontos arcát, nyúzott arckifejezését, fekete karikák keretezte szemét, rájött, hogy valóban beteg lehet. Egészen mostanáig a sápadtságát és az egészségtelen külsejét a sírásói munkával kötötte össze. – Szóval… ki maga? – kérdezte Sully, a műszereket fürkészve. – Katonai hírszerzés? – Horace elmosolyodott. – Telefonos lehallgatás? Kémkedés? – Több annál.

– Nemzetközi kémhálózat? – Több. – Így sikerült megcsinálnia ezt az egészet? Horace felvonta az egyik szemöldökét. – Ezt? – A műszerekre mutatott. – Ez ma már nem nagy ördöngösség. – Mondja meg! Magyarázza meg, a rohadt életbe! – Jól van. A következő percekben Horace részletezte a folyamatot, aminek hallatán Sully mélységesen megdöbbent, milyen fejlett már a technológia. Hangpostaüzenetek az emberektől, akik azóta meghaltak. Egy bizonyos szolgáltató, amely évekig tárolja az üzeneteket a szerverein. Meghekkelt szerverek. Hangfelismerő program. Szerkesztőprogramok. Az emberek naponta több tucat üzenetet hagynak, jegyezte meg Horace. Ha ennyivel dolgozhat az ember – vagyis ennyi szó áll a rendelkezésére –, egész mondatokat alkothat. Néha elhalnak ugyan, vagy darabokra esnek, ezért a beszélgetések rövidsége sarkalatos pont volt. De, ismerve a beszélgető embereket, a múltjukat, családi ügyeiket, beceneveiket – mindezt a Davidson és fiai

által a gyászjelentések miatt készített beszélgetések szolgáltatták – sokkal könnyebb volt a feladat. Mire Horace a története végére ért, Sully eleget tudott ahhoz, hogy lássa, miként volt lehetséges átejteni a tömegeket. Amit viszont nem értett, az az ok volt. – De miért csinálta? – Hogy az emberek higgyenek. – És ez miért volt fontos? – Ha hisznek, jobbak lesznek. – És mit jelent ez magának? – Vezeklést. Sully hátrahőkölt. – Vezeklést? – Néha börtönben ül az ember, anélkül hogy rászolgált volna, Harding úr. – Félrenézett. – Máskor meg pont fordítva. Sully megzavarodott. – És miért pont ezeket az embereket választotta? – Mások is lehettek volna. De akár ők is.

– Miért pont Coldwater? – Hát nem nyilvánvaló? – Felemelte a kezét. – Maga miatt. – Miattam? Mi közöm nekem ehhez az egészhez? Horace meglepetten nézett – most először. – Tényleg nem tudja? – Sully kihúzta magát. Védekezőn ökölbe szorította a kezét. – Sajnálom – mondta Horace. – Azt hittem, mostanra már rájött. – Elfelhősödött a tekintete. – Hogy találta meg a házamat? Sully elmondta: Maria, a könyvtáros, az ingatlaniroda. – Akkor olvasta a szerződést? – Ja – felelte Sully. – Olvassa el újra! Horace mélyet sóhajtott, és az asztalra tette a kezét, úgy emelkedett fel, akár egy kábult bokszoló a ringben. Törékenyebbnek tűnt, mint valaha. – Nem megy sehová! – bődült rá Sully. – Ezt nem maga mondja meg.

– Hívom a rendőrséget. – Nem hinném. Horace a hátsó falhoz ment. – A felesége, Harding úr. Sajnálom, hogy nem búcsúzhatott el tőle. Tudom, milyen érzés. – Megrángatta a fekete zakója alját. A bütykei kiálltak vézna, eres kezéből. – Szép szertartás volt. – Ne merje Giselle-t emlegetni, maga mocsok! – üvöltötte Sully. – Semmit sem tud róla. – De nemsokára fogok. Összekulcsolta a kezét, mintha imádkozna. – És most megpihenek. Kérem, bocsásson meg! Megnyomott egy gombot a falon, mire a helyiségre sötétség borult. *** A régi időkben a történetek szájról szájra terjedtek. A hírnökök hegyeken át száguldottak. Az emberek napokig ültek lóháton. Még a legcsodálatosabb esetet is újra és újra el kellett mesélni, és olyan lassan terjedt, hogy közben a bolygó többször is megfordult a tengelye körül.

Ma együtt nézzük a világot, hétmilliárd ember mered ugyanarra a tábortűzre. Ami a coldwateri focipályán felállított színpadon történt, a civilizáció legeldugottabb zugaiba is eljutott, nem hetek vagy hónapok, hanem órák alatt. És a földön egyetlen éjszakára a mennyország gondolata olyan közel volt, mint még soha. Bizonyíték! – kürtölték világgá a szalagcímek. A mennyország megszólalt! – kürtölték világgá más szalagcímek. Az emberek összegyűltek az utcákon Miamitól Isztambulig, éljeneztek, és ölelkeztek, és énekeltek, és imádkoztak. A templomok, zsinagógák, mecsetek dugig voltak a bűnbánókkal. A temetőkben új látogatók jelentek meg. A betegek bizakodva hunyták le a szemüket. Voltak kétkedők – mindig vannak kétkedők –, de ezen az egyetlen éjszakán több hír szólt egy történetről, mint valaha, amióta egyáltalán vannak hírek, és a bolygón szinte minden párbeszéd így kezdődött: – Hallottad? – Mit gondolsz? – Elhiszed? – Szerinted ez csoda? Csupán egy szem ember, aki egy Buickkal száguldott végig egy kétsávos úton, tudta az igazságot, és kovácsolt terveket a felfedésére. Megmarkolta a

kormányt, küzdött a kimerültséggel. Rájött, hogy előző este óta egy falatot sem evett. Majd’ leszakadt a lába, mert annyi hótorlaszon kellett átkaptatnia, miközben eredménytelenül kereste Horace-t, aki valahogy köddé vált. Sullynak eltartott egy darabig, mire kimenekült a pince sötétjéből. Horace lekapcsolta az áramot az egész házban. Sully mindennek nekiment, mígnem megtalálta a lépcsőt, majd átkutatta a házat és a pajtát. Átfésülte a közeli erdőt. Az öregembernek nyomát sem lelte. Ahogy a délutáni fények elhalványultak, úrrá lett rajta az elkeseredés, a vágy, hogy megossza valakivel, amit látott, mielőtt még valami vagy valaki megállíthatná. Visszatért a telekre, átgázolt a havon, elérte a kerítést, amelyen megint átmászott, pusztán az adrenalin segítette túl az akadályon. A kocsija kihűlt, és a motor csak többszöri próbálkozásra indult be. Most a kora esti szürkületben hajtott, a fényszórók a sűrű köddel birkóztak. Ahogy befordult egy kanyarba, és közeledett a szülővárosa határához, egy sor piros hátsó lámpát látott másfél kilométeren át. – Jaj, ne! – dünnyögte maga elé. – Istenem, ne, ne, ne! A közvetítés zarándokok tömegét vonzotta Coldwaterbe, a befelé vezető utakon dugó volt, a haladás csigalassúságú. Sully elveszettnek, kitaszítottnak érezte magát. Hirtelen annyira vágyott rá, hogy a karjába kapja a fiát, hogy a szeme megtelt könnyel. Eszébe jutott a mobiltelefon a zsebében.

Levette a kesztyűjét, megkereste, és a szülei számát hívta. Kétszer kicsöngött, aztán… – Anyu? – kiáltotta Jules hangja. – Sully szíve elszorult. A gyerekkel is a bolondját járatták. Látott valamit, hallott valamit, mondtak neki valamit. Sullynak torkára forrt a szó. – Anyu? – kérdezte Jules újra. Sully hallotta az apja hangját a háttérből. – Add ide a telefont, Jules… Sully megnyomta a piros gombot, hogy bontsa a vonalat. „Nem hinném” – mondta Horace. Lehet, hogy igaza volt? Hogy a mennyországgal kapcsolatos csalás tudása pont olyan bénító, mint a mennyország bizonyítékának ismerete? Sully hallotta, hogy a légzése felgyorsul. A hátsó lámpák sorára bámult. Csupasz kezével a műszerfalat verte. Nem. Nem! Nem adja meg magát ennek a hátborzongató, eszelős őrjöngésnek. Felkapcsolta a belső világítást, és átfutotta az ülésen heverő papírokat, amíg meg nem találta a számot, majd remegő ujjakkal beütötte. – Jupes? – kérdezte, amikor felvették a telefont. – Ki az? – Sully Harding.

– Ó, jó estét! Nem… – Figyeljen rám! Az egész csalás. Az egész. Bizonyítékom is van. – Hosszú csend következett. – Ott van még? – kérdezte Sully. – Figyelek – mondta Elwood. – Számítógépekkel csinálták. Programokkal. A halott emberek régi hangposta üzeneteit használták. – Tessék…?! – Csalás az egész! – Várjon… – Mondja el nekik! – Hű, hű, tartsa! Ki tette? – A teme… Sully elhallgatott. Nyelt egyet. Végiggondolta, mit készül mondani. Egyetlen mondat megváltoztathat mindent. Elképzelte, ahogy a sajtó hordái elárasztják a temetkezési irodát és a rendőrséget, és rájött, hogy van még valami, amit meg kell találnia, mielőtt kitálal. – Elmondok mindent, ha találkozunk – mondta Elwoodnak. – Úton vagyok a városba. Csak a forgalom…

– Ide figyeljen, Harding! Semmit sem tudok tenni itt. Jövő hétig meg se jelenik az újság. Ha igaz, amit mond, szüksége van valakire, aki most rögtön intézkedni tud. Ismerek valakit a Tribnél. – Hol? – A Chicago Tribune nevű lapnál. Évekkel ezelőtt együtt dolgoztunk. Benne megbízhat. Felhívjam? Felhívhatja magát? Sully a füléhez szorította a telefont. Magányosabbnak érezte magát, mint életében bármikor. – Igen – felelte. – Mondja meg neki, hogy egy óra múlva hívjon. Előbb még el kell intéznem valamit. *** Majdnem minden coldwateri házon karácsonyi izzósorok lógtak, de már a verandákon is felkapcsolták a fényeket. Az utcákon pezsgő élet folyt, az ünneplők télikabátjaikba burkolózva jártak házról házra, fittyet hányva a hidegre. Nem voltak idegenek. Aki a városban volt, a csoda részese lett. Az ajtók tárvanyitva álltak. Ételt szolgáltak fel. Nagyokat nevettek, az autók dudáltak, és sok épületből karácsonyi zene hangjai szűrődtek ki. Noha a közvetítés már órákkal ezelőtt véget ért, a focipálya továbbra is fényben úszott, emberek százai

nyüzsögtek itt, nem akartak hazamenni. A híres házigazda interjúkat adott, ahogy Jeff Jacoby polgármester is. Katherine Yellint nem kevesebb, mint tíz állami rendőr fogta körbe, ahogy az emberek megrohamozták, a nevét kiabálták, és kérdésekkel ostromolták. Kiszúrta Amy Pennt, aki lentről nézett fel a színpadra. – Amy! – kiáltotta Katherine. – Felengedné valaki, kérem? Közben Jack Sellers megtalálta Tesst, és hozzábújt. A tömeg magával sodorta őket, és mindenfélét kiabáltak nekik a „köszönöm”-től kezdve az „Isten dicsőséges”-ig. Hiába volt Jacken egyenruha, az emberek megragadták, kezet ráztak vele, megveregették a karját, csak hogy hozzáérhessenek. Valaki odaszólt neki: – Sellers rendőrfőnök, kérem, áldjon meg minket! Jack érezte, hogy keményen megmarkolják a vállát, megpördült, és Rayt meg Dysont látta maga előtt. – Végre megvagy! – mondta Ray. Közrefogták. – Haza akarok menni – súgta Tess, Jackhez bújva. – Kérem! Ez túl sok nekem.

– Gyerünk! – mondta a férfi, és átnyomakodott a tömegen, miközben Ray és Dyson megtisztították a terepet előttük. – El az útból! El az útból! *** A megyei kórházban Elias Warren tiszteletes ágya mellett ült. Jobbára hallgattak, amióta Diane Yellin szavai elhangoztak a mennyországból. Egyszer, miután a hívás hirtelen véget ért, Elias azt kérdezte a tiszteletestől: – Ez bizonyítja azt, amiben hiszünk? Warren szelíden azt felelte: – Ha hiszel benne, nincs szükséged bizonyítékra. Elias ezután nem szólt semmit. Egy nővér kicserélte az infúziós tasakot, és említést tett a csodálatos hírekről. Mosolyogva távozott. A két férfi figyelte, ahogy kimegy. A szívmonitor halk pityegő hangot hallatott. – Megfognád a kezemet, Elias? – kérdezte Warren. Elias a tiszteletes csontos ujjaira csúsztatta roppant tenyerét, és megszorította őket.

– Jó építész vagy – mondta Warren gyengéden. – Maga is – felelte Elias. Warren a plafonra emelte a tekintetét. – Hiányozni fog a karácsonyi istentisztelet. – Vagy nem – mondta Elias. – Talán addigra már kikerül innen. Warren gyengén elmosolyodott. Lecsukódott a szeme. – Biztosan. *** Sully beragadt a Coldwater felé kígyózó hosszú kocsisorba. Már egy óra eltelt, és alig háromnegyed kilométert haladt. A Chicago Tribune embere még nem hívta. Sully bekapcsolta a rádiót. Csaknem valamennyi csatornán az esetről beszéltek, újra és újra bejátszották Diane szavait. Mindenhol ez ment. Az első állomáson. A másodikon. Hiába tekergette a gombot jobbra-balra, csak a halott nő szavait lehetett hallani. – A mennyországban látunk téged… Sully kikapcsolta a készüléket. Reménytelenül dermedtnek érezte magát, a kocsiban, a forgalomban, a tudásban, amellyel a többi ember nem rendelkezett. Végigvett mindent, amit Horace mondott a pincében.

Miért éppen Coldwatert választotta? Mi köze neki ehhez az egészhez?

– Akkor olvasta a szerződést? – Ja. – Olvassa el újra!

Mit olvasson rajta? Egy okirat, tele bonyolult jogi kifejezésekkel, ugyanaz, amit más is aláír, amikor házat vesz. Arra gondolt, felhívja Lizt. Ő majd elolvassa neki. Azonban valami védelmi ösztön tétovázásra késztette, mert ha egyszer elmondja neki, amit tud, rossz emberek megpróbálhatják kicsikarni belőle. Ehelyett inkább felkapta a telefont, és küldött neki egy SMS-t: Itt van? Néhány perccel később rezgett a mobilja:

Igen. Úgy aggódom. Jól van? Hol van most? Jól vagyok. Magánál van az ingatlanszerződés? Horace-é? Igen. Hol van? Eltelt pár másodperc. Odaadtam magának.

Sullyban megállt az ütő. Újra elolvasta az üzenetet. Aztán felmarkolta a papírhalmot az anyósülésről. Miután megnézte az első sorokat, egymás után hajította félre a lapokat. Nem ez az. Nem ez az. Nem ez… Az volt az. Ingatlan-adásvételi szerződés. Felemelte. A kocsi belső világításánál nehéz volt elolvasni az apró betűket. Tényleírások, rendelkezések, az ingatlan leírása, sok szám. Miért fontos ez az egész? Megnézte a lap alját, egy vonal az eladónak a bal oldalon, egy a vevőnek a jobb oldalon.

Sully hunyorgott, hogy elolvassa a vevő aláírását. Aztán újra elolvasta. Egész testében megborzongott. Az aláírás ez volt: Elliot Gray. *** A mögötte lévő autó dudált egyet, mire Sully ijedtében majd’ kiugrott az ülésből. Átkozódott. Újra elolvasta a szerződést. Ezer gondolat kergette egymást a fejében. Elliot Gray? Lehetetlen! A név, amely a repülőgépbaleset óta kísértette? Elliot Gray, a légi irányító, aki egyetlen baklövéssel tönkretette mindazt, ami jó volt Sully életében? Elliot Gray meghalt! Miért járatja vele a bolondját Horace? Miért… Megszólalt a telefonja. A kijelzőre nézett. Nem ismerte a számot. Megnyomta a zöld gombot. – Halló! – Halló! Ben Gissen vagyok a Chicago Tribune-től. Sullivan Hardinggal beszélek? – Igen, én vagyok az. – Hát, ööö, kaptam egy elég különös hívást egy régi barátomtól, Elwood Jupestól. Egy coldwateri újságnak dolgo…

– Tudom… – Jó, rendben. Azt mondta, maga tud valamit a telefonhívásokról. Azt mondta, fontos. Mi a fene folyik odafent? Sully habozott. Suttogóra fogta a hangját. – Mit gondol, mi történt? – Hogy én mit gondolok? – Aha. – Nem azért vagyok itt, hogy bármin is gondolkodjam. Azért hívom, hogy elmondja, amit tud. Sully kifújta a levegőt. Nem tudta kiverni a fejéből Elliot Grayt. Elliot Gray? – Hol kezdjem? – Ahol akarja – mondta a férfi. – Miért nem… A vonal megszakadt. – Halló! – kiabált Sully. – Halló! A telefonra nézett. – A francba!

A halvány fény felé fordította a kijelzőt. Nem merült le. Megfordította a készüléket. Várt. Várt. Néhány pillanat múlva a telefon újra megszólalt. – Elnézést – vette fel Sully. – Megszakadt a kapcsolat. – Dehogy – mondta egy női hang gyengéden. Sullynak elakadt a lélegzete. Giselle. *** Mit lehet tenni, ha egy halott visszatér? Ettől félnek az emberek a legjobban, és bizonyos esetekben erre vágynak a legjobban. Hallotta, ahogy a felesége azt mondja: – Sully? Beléhasított, ízekre tépte, bánattól és örömtől vérzett. Mennyire tiszta volt a hangja! A szája, a teste, a lelke. A hangja.

Csakhogy… – Tudom, hogy nem te vagy az – dadogta. – Neee, édes! – Tudom, hogy csalás! Tudom, hogy Horace teszi! – Kérlek! Ha szeretsz, ne! Sully nyelt egyet. Nem tudta visszatartani a könnyeit. Nem akarta ezt a beszélgetést, de annyira vágyott egy beszélgetésre. – Mit ne? – kérdezte végül suttogva. – Ne mondd el neki! – szólalt meg a nő. Majd a vonal elnémult. *** A következő percekben Sully Harding megjárta a saját külön bejáratú poklát. A kezébe temette az arcát. Üvöltött. A hajába túrt, és olyan erővel tépte, hogy a hajhagymái sajogtak. Felkapta a telefont. Eldobta. Megint felkapta. A felesége nevét ordította, a hang tompán verődött vissza a kocsi ablakairól. Milyen könyörtelen ez a Horace! Milyen kíméletlen a hazugsága! Sérültnek és betegnek érezte magát,

mintha valami kiszakadt volna a zsigereiből, és megfojtja, ha nem nyeli vissza. Amikor a telefon újra megszólalt, Sully szó szerint sokkot kapott – megmarkolta a könyökét, mintha fázna –, aztán a készülék még kettőt csengett, mielőtt felvette, és erőtlenül beleszólt: – Ki az? – Ben Gissen. Harding úr? – Sully teste ellazult. Hiába tudta, hogy csalás, hallani akarta Giselle-t megint. – Halló! Sullivan Harding? Megszakadt a vonal. – Elnézést – motyogta Sully. – Semmi gond, folytassuk. El akart mesélni valamit? Sully az előtte haladó kocsira bámult, próbált összpontosítani, mintha álmából ébredne. Látta a fejeket a hátsó ülésen. Gyerekek? Kamaszok? Julesra gondolt. Azokra a coldwateriekre gondolt, akikkel gonosz tréfát űztek, ahogy Horace vele is megpróbálta. Valami felkavarodott benne. Azt mondta Ben Gissennek: – Idejönne személyesen? Nem szeretek telefonon beszélni. – Tényleg tudja bizonyítani, hogy csalás? Nem tehetek meg ekkora utat, csak hogy…

– Tudom bizonyítani – mondta Sully tompán. – Minden bizonyítékom megvan, amire szüksége lehet. – Most Chicagóban vagyok. El fog tartani pár óráig… De Sully már letette. Lekormányozta a kocsit az útról, megfordult a hóban, és elindult visszafelé. Elliot Gray, megöllek! – gondolta. A gázra taposott. *** Jack kinyitotta a járőrkocsi ajtaját, és segített Tessnek kiszállni. – Vigyázzon, csúszik! – szólt neki, és megfogta a karját. – Köszönöm – felelte a nő. Útközben meglehetősen csendesek voltak. A fejüket ingatták, és alkalmanként hümmögtek: „Hű!” Vagy: „Ez hihetetlen!” Ahogy azok az emberek teszik, akik valami szerencsétlenségtől menekültek meg. Az utcákon számtalan idegen ünnepelt, énekeltek a kék kordonok mögött. Az autó fényszórói futólag megvilágították az arcukat a kapucnik és a sísapkák alatt, aztán újra elnyelte őket a sötét.

– Régen mindenkit ismertem Coldwaterben – mondta Tess. – Én azt is tudtam, ki hol lakik – tette hozzá Jack. Most, ahogy az ajtó felé sétáltak, furcsán hatott a csend. Elérték a verandát. Egymásra néztek. Jack adóvevője recsegett. – Ott vagy, Jack? – kérdezte egy férfihang. Jack megnyomta a gombot. – Aha. Sercegés. – Tudsz beszélni? Gombnyomás. – Egy perc. Jack visszaakasztotta a készüléket az övére. Sóhajtott, és újra Tessre nézett. Olyan volt, mintha valami a végéhez közeledne. – Nagyon fáradt vagyok – mondta a nő. – Ez érthető.

– Maga biztos még kutyábbul van. Istenem! Mióta is van fent? A férfi vállat vont: – Már nem is tudom. A nő a fejét csóválta. – Mire gondol? – Csak a holnapi napra. Jackben minden este ott volt ez a nyomasztó érzés, hogy kürtölje világgá, mit mondott Robbie, és most valahogy teljesítette a feladatot. – Az anyja nem azt mondta, hogy nem tart sokáig? Tess bólintott, és lehunyta a szemét, olyan kimerült volt. Nekidőlt a férfi mellkasának, aztán kinyitotta a szemét, és könnyedén szájon csókolta. A férfi adóvevője megint recsegett. – Elnézést – morogta. Hol is tartottunk, mielőtt az adóvevő megszólalt? Tess elmosolyodott. – Minden rendben lesz. Köszönöm, hogy hazakísért.

Belépett a házba, és bezárta az ajtót. Jack visszatért a kocsijához. Tudta, hogy fel kell hívnia Doreent, beszélnie kell vele Robbie hívásairól, és arról, miért tartotta őket titokban. Ez volt az egyetlen helyes út. De előbb megnyomta az adóvevő gombját, a vezeték nélküli eszközét, amely még a nagy Alexander Bellt is lenyűgözte volna. – Itt Jack – mondta. – Most már tudok beszélni. – Jack, Moss Hillbe kell menned, gyorsan! – Miért? Mi van? – Jobb, ha a saját szemeddel látod. *** A vágyak irányítják az iránytűnket, ám a való élet határozza meg az útvonalat. Katherine Yellin csak tiszteletben akarta tartani a testvérét. Amy Penn csak karriert akart csinálni. Elias Rowe csak vezetni akarta a vállalkozását. Warren tiszteletes csak Istent akarta szolgálni. A vágyak irányították az iránytűiket, azonban az elmúlt tizenhat hét eseményei letérítették őket az útról. Ezért Katherine péntek este lefurakodott a hatalmas színpadról, és azon gondolkodott, miért nem szólította őt Diane korábban soha „drága húgom”-nak.

Amy Penn mögötte lépdelt, s úgy bámulta a sajtósokat, mintha valamiféle kultusz képviselői lennének. Elias Rowe elkötelezve érezte magát Nick Joseph fia iránt, egy gyerek iránt, akit még sosem látott. Warren tiszteletes, akinek a gyülekezete olyan nagyra duzzadt, ami már meghaladta az erejét, egyedül fog szembenézni az Úrral, miután utoljára vett levegőt péntek éjjel a kórházi ágyon. Sully Hardingnak is volt egy vágya: hogy megöljön egy Elliot Gray vagy Horace Belfin nevű embert, akárki volt is, és megfizessen neki azért, amiért kísértette. Hajmeresztő sebességgel hajtott hat és fél kilométeren át, a düh égette belülről, az izmai megfeszültek, a keze készen állt az erőszakra, a tüdejének minden lélegzetvétele felszította benne a megtorlás vágyát. De amikor a Buick lehúzódott az útpadkára, a való élet megváltoztatta az útvonalát. Sully a fékre taposott. Hátrafordult. A piros fények némán villództak. A házat rendőrautók vették körül. A környéket államiak fésülték át, és sötét, jelzés nélküli járművek álltak mindenütt, amelyek mintha kormányzati kocsik lettek volna. – Jézusom! – suttogta.

A vágyak irányítják az iránytűnket, azonban a való élet tűzi ki az útvonalat. Sully Harding senkit sem fog megölni ma este. Hátramenetbe tette a Buickot.

Éjfél után Az ünneplés késő éjszakáig folytatódott Coldwaterben, és a Lake Street úgy tele volt, akár a parádék útvonalai. Az almaborüzemben forralt almabort osztogattak. A hídon felállított asztalokra pitével és keksszel teli tányérokat tettek ki. A templomi kórus a parton állt, és egy himnuszt énekelt:

Magasan a mennyben, az örök Isten, Jóságod ragyog teljes dicsfényben…

Három kilométerre a várostól Sully Harding, akit ismét feltartott a beérkező forgalom, elveszítette a maradék türelmét, és durván jobbra rántotta a kormányt. Kikanyarodott a kocsik hosszú sorából, aztán a gázra lépett, s végighajtott az út és a Michigan-tó közötti köves dombon. Haza kellett jutnia. El kellett jutnia Juleshoz. Válaszokat kellett találnia. Mit keresett az a sok járőrkocsi a háznál? Tudja a rendőrség, hogy ott járt? Minden ki fog derülni? Keresni fogják?

– Miért pont Coldwater? – Hát nem nyilvánvaló? Maga miatt. – Miattam? Mi közöm nekem ehhez az egészhez? – Tényleg nem tudja?

Ki ez a Horace? Elliot Gray életben van? Nem lehet Elliot Gray! Sully igyekezett összpontosítani, de a feje hasogatott, és képtelen volt két gondolatnál többet összekapcsolni. Ahogy az autó felgyorsult, verítékezni

kezdett. Fájt a nyaka. Kiszáradt a torka. Hallott egy hangot a fejében – „Lassítanod kellene!” –, de olyan volt, mintha nagyon távolról kiáltana neki. Pislogott, aztán megint pislogott. A kocsi csúszkált, egy kavics felverődött, és éles koppanással a szélvédőnek ütődött. Sully egy pillanatig sem tudott összpontosítani. Az út balra kanyarodott, és amikor elfordította a kormányt, a fényszórók három embert világítottak meg – egy férfit, egy nőt és egy gyereket –, akik kiszálltak az autójukból, hogy felmérjék a dugót. Megdermedtek, Sully szeme elkerekedett rémületében. Elrántotta a kormányt, a fékre taposott, az autó vadul kifarolt, és irányíthatatlanul csúszni kezdett, majd a part felé röpült, át az alacsony bokrok felett, amelyek kilátszottak a hóból. Egy rövid, néma pillanatig a levegőben volt, akár egy repülőgép. Mielőtt a befagyott tóra zuhant volna, Sully ösztönösen a feje fölé akart nyúlni, hogy megrántsa a katapult karját. Aztán becsapódott. A kocsi a jégre zuhant, és megpördült. Sully kiesett a vezetőülésből, és az utasoldali ajtónak vágódott. Beverte a fejét az ablakba, s a világ elsötétült előtte. A kocsi a jégen pörgött, mintha valaki arra használná, hogy letörölje vele a felszínt, körbe, körbe, körbe, majd nyögve megállt a kéttonnányi acél a pár centis jégen. Sully vérezve az ülésbe hanyatlott. ***

Mi az, amit nem befolyásol a szeretet az életben? Mabel Hubbard, aki gyerekkora óta siket volt, egy zongorát adott nászajándékul Alexander Bellnek, és arra kérte, hogy mindennap játsszon rajta, mintha a zene áthatolhatna a csendjén. Évtizedekkel később Bell halálos ágya mellett a felesége volt az, aki kiadta ezeket a hangokat: „Ne hagyj el!” míg Bell, aki már képtelen volt beszélni, jelnyelven válaszolta: „Nem foglak.” Mi az, amit nem befolyásol a szeretet az életben? Sully az öntudatlanság sötétjébe süllyedt, egyetlen földi hang sem hatolhatott el hozzá. Azonban valahol, a valóság mögött, miközben a jég a kocsija alatt elkezdett repedezni, hallotta a szavakat, amelyek a világ első telefonhívásakor hangzottak el: „Gyere ide, látni akarlak!” *** Ami ezek után történt, arra sosem született magyarázat. De világos és valós volt, és kitörölhetetlenül belevésődött Sully agyába az élete hátralévő részére. Három szót hallott. Repülj. Úgy érezte, kiemelik a roncsból. Navigálj.

Gyorsan átúszott a sötétségen, akár egy szellem. Hirtelen a lakásában volt, végigment a folyosón, és befordult Jules szobájába. És a fiú ágya szélén ülve ott találta a feleségét, Giselle-t, aki olyan fiatal és sugárzó volt, mint egykor. Kommunikálj. – Szia! – mondta a nő. – Szia! – felelte Sully. – Csak egy pillanat, vissza kell menned. Sully nem érzett semmit, csupán könnyűséget és meleget, tökéletes ellazulást, mint amikor tízéves korában hevert a nyári fűben. – Nem – mondta. – Ne makacskodj! – mosolygott a nő. – Nem így működik. Sully nézte, ahogy Jules fölé hajol. – Milyen szép! – Látnod kellene. – Látom. Minden pillanatban. – Sully érezte, hogy belül sír, azonban nem voltak könnyei, nem változott az

arckifejezése. Giselle felé fordult, mintha érezné a bánatát. – Mi van? – Nem lehetsz itt – suttogta a férfi. – Mindig itt vagyok. A polcra mutatott, ahol az angyal alakú urna állt a hamvaival. – Aranyos gondolat volt, de nincs rá szükség. – Sajnálom. – Mit? – Nem voltam melletted, amikor meghaltál. – Nem a te hibád. – Sosem búcsúztam el. – A búcsú szükségtelen – mondta a nő –, ha szeretsz valakit. Sully megremegett. Régi sebek szakadtak fel benne. – Szégyelltem magam. – Miért? – Börtönben voltam.

– Még mindig ott vagy. A nő hozzálépett, olyan közel, hogy a férfi érezte a ragyogást, amely az arcáról áradt, és a szemében ott látott minden egyes napot, amelyet együtt töltöttek. – De most már elég ebből! – suttogta a nő. – Bocsáss meg magadnak! Nem szenvedtem. Mivel tudtam, hogy élsz, boldog voltam. – Mikor volt ez? – Az elején. – Minek az elején? – Amikor meghaltam. – Az a vég. A nő megrázta a fejét. És ekkor Sully úgy érezte, visszarántják, mintha valaki meghúzta volna az ingét hátulról. Az érzések visszatértek. A zsibbasztó hideg. A távoli fájdalom. – Ne mondd el neki, kérlek! Még ennyit hallott. Csak ekkor jött rá, kiről beszél a nő. A fiukról.

Julesra pillantott, aki az egyik oldaláról a másikra fordult, és előbukkant a kék játék telefon, amelyet magához ölelt. – Ne mondd el neki, hogy nincs mennyország! Hinnie kell benne! És azt kell hinnie, hogy te is hiszel benne! – Hiszek benne – mondta Sully. Aztán még azt is hozzátette: – Szeretlek. – Én is – mosolygott a nő. – Szeretlek. Maga mellett érezte, maga körül, maga mögött, mindenütt ott volt, tökéletesen elmerült benne, mint egy síró gyerek az anyja ölelésében. Aztán a szoba fények és árnyékok kavalkádjává vált, Sullyt visszahúzták a teljes hangzavarba, a „húzd meg” és a „kar” szavak összevisszaságába. A következő dolog, amire emlékezett, az volt, hogy kiesett a kocsiból. Átölelte a jeges levegő. A hófedte jégen vonszolta magát néhány méternyit, majd bágyadtan megpróbált talpra kecmeregni. Vérzett a feje. Az égre nézett. A felesége nyomát kutatta. Csak a szelet hallotta, és a távoli dudaszót. – Giselle! – kiáltotta rekedt hangon. Ekkor a jég egy éles reccsenés kíséretében megadta magát, és Sully döbbent arckifejezéssel bámulta, ahogy a Buick a fekete vízbe esik, és elkezd süllyedni.

Másnap

Hírek Az ABC csatorna híradója Műsorvezető: Elképesztő fejleményei vannak a michigani Coldwaterben történteknek. Alan Jeremy tudósít. (Alan Horace háza előtt.) Alan: Így van. Mindenre az elmúlt egy órában derült fény. A helyi rendőrség szerint egy Horace Belfin nevű férfi, aki temetkezési vállalkozóként dolgozott a városban, áll a hívások mögött, amelyeket tegnap az egész világ figyelemmel kísért, és amelyekről sokan azt hitték, hogy a túlvilágról érkeznek. Belfint holtan találták az otthonában péntek este. A halál oka ismeretlen. A coldwateri rendőrfőnök, Jack Sellers nyilatkozik. (Kép Jack Sellersről.) Jack Sellers: Úgy tűnik, hogy Belfin úr valahogy belekeveredett egy telefonos lehallgatási ügybe. Még nem világosak a részletek. Egyelőre vizsgáljuk, mi

történt. Csak annyit tudunk, hogy rengeteg felszerelése volt. Alan: Azt az információt kaptuk, hogy a szövetségi hatóságok is vizsgálják az ügyet. Miért? Jack: Ezt tőlük kérdezze. Alan: Önt is felhívta a halott fia. Hogy érinti… Jack: Az én esetem most nem fontos. Pillanatnyilag azt próbáljuk kitalálni, mi történt, ha történt egyáltalán valami. (Alan a tiltakozók előtt áll.) Alan: A hitetlenek reakciója igen gyors volt. Tiltakozó: Mi megmondtuk! Mégis mit hittek az emberek? Hogy csak úgy felvehetik a telefonjukat, és beszélgethetnek a halottakkal? Teljesen nyilvánvaló volt, hogy csalásról van szó. Az első perctől fogva! (Légi felvétel Horace telkéről.) Alan: Belfin ezen a kéthektáros tanyán élt. Alig két éve vásárolt részesedést a Davidson és fiai temetkezési vállalatban. Nőtlen volt, és kormányforrások szerint nem volt családja. Jelenleg ennyit tudunk. Egyre több ember reagál a történtekre. De pillanatnyilag úgy néz ki, hogy a coldwateri csodát kétségbe kell vonnunk…

Két nappal később

Karácsony reggelén szitált a hó. Hallani lehetett a hólapátok hangját, a kéményekből füst szállt fel. A házakban a gyerekek kibontották az ajándékaikat, miközben szüleik arcára kiült a szomorúság. Délelőtt ünnepi istentiszteletet tartottak a Remény gyümölcse baptista templomban, amely egyúttal megemlékezés is volt Warren tiszteletesre. Az emlékező beszédet Carroll atya mondta el. A többi pap is lerótta kegyeletét. Elias Rowe most először jelent meg a templomban a bejelentése napja óta, s ezúttal is felállt, és azt mondta: – Akárki akármit mond, tudom, hogy a tiszteletes a mennyországban van. Katherine Yellin is jelen volt a szertartáson Amy Penn oldalán, akit a barátnőjeként mutatott be. Négy hónapja először Katherine a táskájában tartotta a telefonját, és nem nézte meg minden percben. Tess Rafferty egy csapat látogatót fogadott, többet, mint ahányat az anyja valaha meghívott ünnepelni. Azonban a hangulat visszafogott volt, és ahogy együtt felszolgálták a palacsintát, Jack rajtakapta Tesst, ahogy

a néma telefonra pillant a konyhában. Rámosolygott, miközben a nő visszapislogta a könnyeit. Sully Harding a szülei nappalijában Julest figyelte, ahogy kibontja az utolsó ajándékát, egy halom kifestőt, amelyet Liztől kapott, aki ott ült a gyerek mellett a padlón; hajának lila csíkjait a karácsony tiszteletére zöldre festette át. – Jól vagy? – kérdezte Fred Harding a fiától. Sully megtapintotta a kötést a fején. – Csak akkor fáj, ha gondolkodom – mondta. Néhány perc múlva, amikor Julest teljesen lekötötték az ajándékai, Sully belépett egykori gyerekszobájába, és becsukta az ajtót. A szülei vendégszobává alakították a helyiséget, de a falon még mindig ott volt a főiskolai oklevele és néhány focis fénykép. Sully a zsebébe nyúlt, és egy összegyűrt borítékot húzott elő. A neve volt rágépelve. Éjszakákon át csak a tó járt a fejében, a baleset, és az, ahogy botorkált kifelé a partra, csúszva-mászva, miközben a Buick lassan elmerült a jeges vízben. Egy hóbuckára roskadt, kimerülten, és ott feküdt, amíg meg nem hallotta a mentők szirénáit. Valaki hívta a segélyhívó számot, a 911-et, Sullyt bevitték a kórházba, ahol összevarrták a sebét, és súlyos agyrázkódást állapítottak meg. A sürgősségin az orvos nem akarta elhinni, hogy olyan gyorsan visszanyerte az eszméletét, hogy még volt

ideje kimenekülni a süllyedő autóból. Mennyi ideig tarthatott? Egy percig? Sullyt bent fogták éjszakára megfigyelésre. Másnap korán reggel, kissé még kábán kinyitotta a szemét, és Jack Sellerst pillantotta meg, amint belép a kórterembe, majd behúzza maga mögött az ajtót. Egyenruhát viselt. – Rendbe fog jönni, ugye? – kérdezte. – Gondolom. – Mit tud róla? – Kiről? – Horace-ról. – Nem sokat – hazudta Sully. – Sok mindenben benne volt – mondta Jack. – Olyan felszerelése volt, amilyet én még nem pipáltam. És húsz perccel az után, hogy odaértünk, megjelent vagy egy tucat szövetségi. Azt mondták, hogy tartsuk a szánkat. Átvették az ügyet. – Hogy találták meg? – Felhívott minket. – Felhívta magukat?

– Az őrsöt. Péntek délután. Azt mondta, van egy halott a telkén. Amikor odaértünk, egy rejtett szobában találtunk rá a pincében. A földön feküdt. – Jack szünetet tartott. – Ő volt a halott. Sully a párnára dőlt. Szédült. Ennek se füle, se farka. Halott? Horace? Elliot Gray? Halott? – Nézze – mondta Jack, és a zsebébe nyúlt –, most kismillió szabályt szegek meg. De ezt találtam az íróasztalán, mielőtt még bárki más észrevette volna, és el is raktam gyorsan, mert ha nem, akkor ők rakták volna el. Azért hoztam el, mert bármit tett magával, velem is azt tette, meg még egy csomó emberrel, akik számítanak nekem, és tudni akarom… De azt nem szeretném, ha az egész világ megtudná, érti? Így is épp elég nehéz. Sully bólintott. Jack egy borítékot adott át neki. Sully kettéhajtotta. – Ne mutassa meg másnak. Olvassa el, ha hazamegy. És aztán… – Aztán mi? – kérdezte Sully. Jack erőteljesen kifújta a levegőt. – Hívjon fel! ***

Sully karácsony reggeléig várt. Szüntelenül Giselle-t látta a lelki szemei előtt, az ágyon, a fiuk mellett, mosolyogva. – Milyen szép! – Látnod kellene. – Látom. Minden pillanatban.

Azóta minden percét Julesszal akarta tölteni, mintha az újra összehozhatná hármukat. A Chicago Tribune riporterét és Elwood Jupest elküldte; azt mondta nekik, tévedett, részeg volt, összezavarodott, zaklatott volt a közvetítés miatt. Végül aztán békén hagyták, és más sztorikra kezdtek vadászni. De most, ahogy Jules nevetése áthallatszott a szomszédos szobából, miközben új bizalmas játszótársával, Lizzel volt, Sully késznek érezte magát rá, hogy elolvassa, akármi volt is a halott férfi borítékjában. Talán valamiféle magyarázat lesz arra az agyrémre, amely hónapokig beárnyékolta életét. Kinyitotta a borítékot. És olvasni kezdett.

Kedves Harding úr! Bocsánatát kérem. Az igazi nevem, ahogy mostanra már biztos tudja, Elliot Gray. Ifjabb Elliot Gray apja vagyok, ő volt az egyetlen gyermekem, akit szintén igen szomorú körülmények között ismert meg. Azon a napon, amikor légi balesetet szenvedett, én rongáltam meg a Lynton repülőtéren a hangfelvételeket, ami meglehetősen egyszerű feladat olyasvalaki számára, aki ilyen háttérrel rendelkezik, mint én. Egy őrült pillanatban tettem, hogy megvédjem a fiamat. Évekkel ezelőtt elhidegültünk egymástól. Az anyja fiatalon meghalt, és ő nem tudta elfogadni a foglalkozásomat. Így utólag már nem hibáztatom érte. Alattomos, álnok munka volt, amely miatt gyakran hosszú időre távol kellett lennem tőle. Az országért és a kormányért tettem, két dologért, amely meglepően keveset jelent számomra most, amikor ezt írom. Aznap reggel, mivel nem vette fel a telefont, amikor hívtam, bejelentés nélkül beállítottam hozzá. Azért mentem, hogy rendezzem vele a dolgainkat. Hatvannyolc éves vagyok, és gyógyíthatatlan rákkal diagnosztizáltak. Eljött hát az idő, hogy tisztázzuk a nézeteltéréseinket.

Sajnos Elliot nem fogadott szívélyesen. Veszekedtünk. Az apák naiv hite azt súgja, hogy a végén mindig sikerül rendezni a dolgaikat. Nem így történt: ő izgatottan és dühösen elrohant. Egy órával később rossz utasítást adott magának. Az ilyen pillanatok sorsfordítók. Úgy hiszem, hogy a jelenlétem zökkentette ki a nyugalmából. Ismerem a fiamat. Vannak gyengeségei. De a munkáját, akárcsak én, kifogástalanul végezte. A toronyhoz hajtottam, hogy átadjak neki egy levelet, amelyben a végakaratom volt. Ott hagyhattam volna a lakásán is, csakhogy a szívem mélyén talán még egyszer látni akartam. Éppen időben érkeztem, hogy halljam a légi balesete távoli hangjait. Nincsenek szavak rá, hogy leírjam azt a pillanatot. A kiképzésem alatt megtanultam, hogyan viselkedjem fegyelmezetten a zavaros helyzetekben is. De attól tartok, a fiam pánikba esett. Egyedül találtam a torony irányító központjában, és azt üvöltötte: „Mit tettem? Mit tettem?” Mondtam neki, hogy zárja be az ajtót, és adja oda a felvételeket, majd gyorsan megrongáltam őket, miközben arra gondoltam, használható felvételek hiányában nem lehet majd rábizonyítani a bűnösséget. Amíg ezzel foglalatoskodtam, ő valamiért elmenekült a toronyból. A mai napig nem tudom, miért. Így van ez, ha az emberek olyan hirtelen hagynak el minket, nem? Mindig egy csomó kérdés marad.

Az ezt követően kitört zűrzavarban észrevétlenül elhagytam a helyszínt, erre is kiképeztek. De miután tudomást szereztem Elliot autóbalesetéről, haláláról és arról, hogy a maga felesége milyen borzalmas állapotba került, mardosni kezdett a bűntudat. Az én világomban mindennek egyensúlyban kell lennie. Felelős vagyok a fiamért. Maga és a felesége idegenek voltak számomra, a kereszttűz áldozatai. Eltökéltem magam, hogy jóváteszem a dolgokat. Néhány nappal később, Elliot temetésén láttam a barátait, akiket nem is ismertem. Szeretetteljesen beszéltek arról, hogy Elliot hitt egy jobb világban, amely a halál után jön el. Azt mondták, hitt a mennyei kegyelemben. Nem is sejtettem, hogy így gondolja. Megsirattam a gyermekemet. Eljöttem Coldwaterbe, hogy lerójam a tartozásomat, neki és magának. Mivel hozzájutottam a maga katonai aktáihoz, tanulmányozhattam a hátterét. Lenyomoztam, hogy visszatért ide, hogy a fiával a szüleihez költözött, s hogy kötelességtudóan látogatta a feleségét a kórházban. Amikor megtudtam, milyen gondokkal küzd, komolyan aggódni kezdtem, mert tudtam, hogy nem fognak olyan bizonyítékokat találni, amelyek maga mellett szólnának. A folyamatban lévő ügy miatt Elliot halála örökösen a hírekben szerepelt. A lelkiismeretem nem hagyott nyugodni. Mindig is a tettek embere voltam, Harding úr. Tudtam, hogy az életem a végéhez közeledik, ezért vettem itt

egy házat, új személyazonosságot szereztem (ami a kormányzati hátteremmel megint csak nem volt valami bonyolult), és teljesen véletlenül találkoztam Sam Davidsonnal, aki szeretett volna már visszavonulni a temetkezési vállalatnál végzett munkájából. Ahogy az ember egyre közelebb kerül a halálhoz, annak titokzatossága mind szomorúbb vonzerővel bír. Részesedést vásároltam Davidson üzletéből, és felfedeztem, hogy mások gyásza vigaszt jelent számomra. Meghallgattam a történeteiket. Meghallgattam a bűntudatukat. Majdnem mindannyian egyetlen dologra vágytak, ugyanarra, ami azon a napon engem is a reptérre vitt: hogy még egyszer utoljára beszélhessenek a szeretteikkel. Elhatároztam, hogy néhányuk kívánságát valóra váltom. Hogy még egyszer utoljára együttérzésből cselekedjek, és valami reménytelit adjak magának és a fiának a felesége halála után. A többit – hogy hogyan csináltam, a nyolc hang, az időzítés, a részletek –, gondolom, mostanra már kitalálta. Ne számítson rá, hogy túl sok bizonyítékot fog találni. Az egykori munkaadóim minden nyomot el fognak tüntetni. Ha az ember sokáig azt csinálja, amit én, sosem tud igazán nyugalomba vonulni. Mivel kellemetlenül érintheti őket, ha fény derül a kilétemre, csökkenteni fogják a jelentőségemet az ügyben, és gondoskodnak róla, hogy rejtélyes maradjak. De magával megosztom, Harding úr, mert magának sosem tudom leróni az adósságomat. Azt hinné, hogy

valaki, akinek olyan háttere van, mint nekem, nem hisz Istenben. De téved. Csak az Istenbe vetett megingathatatlan hit segített abban, hogy jogosnak fogjam fel a tetteimet azokban az években. Amit Coldwaterben tettem, bűntudatból tettem. Meg fogok halni, ahogy mindannyian, anélkül hogy tisztában lennék a munkám eredményével. Viszont, bár a módszereim lelepleződtek, az emberek azt fogják hinni, amit hinni akarnak. És ha néhány lélek hívő lett ezek miatt a hívások miatt, az Úr talán kegyes lesz hozzám. Egyébként meg, amikor ön ezt a levelet olvassa, a mennyország már nem lesz titok előttem. Ha lesz rá lehetőségem, hogy kapcsolatba lépjek önnel, és beszámoljak a létezéséről, meg fogom tenni. Ez a legkevesebb, amivel tartozom. Úgy fejezem be, ahogy elkezdtem: a bocsánatát kérem. És talán nemsokára a fiam bocsánatát is elnyerem. Isten önnel! Id. Elliot Gray, azaz Horace Belfin

Hogy szabadul meg az ember a haragtól? Hogy engedi szabadjára a dühöt, amelyet oly sokáig dédelgetett, anélkül hogy hibát követne el, amikor az elszabadul? Amint Sully ott ült a régi szobájában, kezében a levéllel, úgy érezte, felülemelkedik a keserűségen, ahogy az

ember kiemelkedik egy álomból. Most már másként látta Elliot Grayt, akit oly sokáig ellenségnek tartott: egy embernek, akinek meg lehet bocsátani a hibáját. A hangfelvételek megrongálódására magyarázat született, ahogy a fortélyos átverésre is, amely hónapokon át a markában tartotta Coldwatert. Még Horace alakja is emberinek tűnt: egy gyászoló ember, aki jóvá akarja tenni a dolgokat. „Néha börtönben ül az ember, anélkül hogy rászolgált volna, Harding úr. Máskor meg pont fordítva.” Sully újra elolvasta a levelet. A pillantása a „nyolc hang” kifejezésre esett, és ösztönösen felsorolta őket magában. Anesha Barua lánya, egy. Eddie Doukens volt neje, kettő. Jay James ügyfele, három. Tess Rafferty anyja, négy. Jack Sellers fia, öt. Katherine Yellin nővére, hat. Elias Rowe korábbi alkalmazottja, hét. Elwood Jupes lánya, nyolc. Nyolc. És mi van Giselle-lel, az utolsó hanggal, amelyet Horace létrehozott? Őt nem számolta bele? Szándékosan hagyta ki? Sully megfogta a telefont, és végignézte a péntek esti hívásokat. Megtalálta a Chicago Tribune riporterének számát. Hét óra negyvenhatkor hívta. Tovább nézte a listát, a következő hívó ismeretlen. Ez volt Giselle hangja. Hét óra negyvennégy.

Beletúrt a zsebébe, és megkereste a telefonszámot, amelyet Jack Sellers adott neki a kórházban. Gyorsan beütötte. – Igen? Itt Sellers – hallotta a hangot. – Sully Harding vagyok. – Ó, jó napot! Boldog karácsonyt! – Kösz, magának is. – Nézze, most barátokkal vagyok… – Ó, igen, én meg a családdal… – Találkozzunk valahol? – Csak kérdeznék valamit. – Rendben. – Horace-ról. – Mi van vele? – A halál időpontja érdekelne. – Már halott volt, amikor megtaláltunk. Ray ért oda elsőnek. Fel is jegyezte. Hat óra ötvenkettő.

– Mi? – Hat óra ötvenkettő. Sully minden porcikájában reszketett. Hét negyvennégy. – És ez biztos? – Teljes mértékben. Sully szédült. Letette a telefont. Hogy is volt…?

– Megszakadt a kapcsolat – mondta ő. – Dehogy… – érkezett a válasz.

A nappaliba rohant, és a karjába zárta Julest.

Két hónappal később

Akisvárosoknak megvan a maguk életritmusa, nem számít, hányan jönnek és mennek. A következő hetekben és hónapokban Coldwater visszatért ehhez az életritmushoz, ahogy – miként a hagyma héjának rétegei válnak le – a kamionok elmentek, a lelátókat lebontották, és a vendégek elszállingóztak. Frieda éttermében bőven volt szabad szék. Számtalan parkoló akadt a hótól megtisztított utcákon. A bank hátsó helyiségében az elnök – aki egyben a város polgármestere is volt – nyugodtan dobolhatott a ceruzájával az asztalon. Nem érkezett több telefonhívás. Elmúlt a karácsony. Beköszöntött az új év. Katherine Yellin soha többé nem hallott a nővéréről, ahogy Tess Rafferty sem az anyjáról, Jack Sellers a fiáról, és a többi kiválasztott sem senkiről. A csodát mintha elfújták volna, ahogy a pitypang pihéit. A Horace Belfinről és titokzatos haláláról szóló hírek vad találgatásokra adtak okot napokig. Sokan vallották, hogy a hívások egy jól kieszelt csalás eredményei voltak, amelyet ez a furcsa öregember agyalt ki, aki a hadsereg szóvivője szerint hivatalnoki állásból vonult nyugalomba egy Virginia állambeli irodából, miután operálhatatlan agydaganatot állapítottak meg nála. De volt néhány becses részlet is. A Belfin házában talált felszerelést a kormány elvitette, majd azt

nyilatkozták, hogy csak adatok összevisszaságát találták rajtuk. A sajtó egy darabig próbált új értesüléseket felhajtani, ám miután a mennyei hangok elnémultak, alábbhagyott az érdeklődés a történet iránt, és végül továbbléptek, akár a gyermek, aki az asztalon hagyja a félig olvasott könyvet. A hívők elhagyták a mezőt. És mivel már nem volt mi ellen tiltakozni, a tiltakozók is odébbálltak. Hibbing püspök és a katolikus egyház lezárta az ügyet. A világ napirendre tért a coldwateri jelenség fölött, ahogy a felrázott hógömb fehér pihéi ülepednek le. Sokan tanulmányozták Diane Yellin szavait, mint valamiféle örömhírt, mások kitalációnak tekintették őket. És ahogy minden csodával történik, amikor az élet megy tovább, azok, akik hittek, csodálattal meséltek róla. Akik pedig nem hittek, azok nem. Noha a várost megviselte a mennyei hangok elvesztése, a telefonhívások mintegy észrevétlenül rávezették az embereket arra, amire szükségük volt. Katherine Yellin Diane halála óta először szoros barátságot kötött valakivel, Amy Penn-nel. És Amy, akit egykor lekötött a tévés pályafutása, elhagyta a csatornát, bérelt egy kis házat a városban, ahol mindennap együtt kávézott Katherine-nel, és elkezdett írni egy könyvet coldwateri élményeiről. Tess Rafferty és Jack Sellers vigaszt talált egymásban, befoltozták a lyukakat, amelyeket a szeretteik halála hagyott maga után. Carroll atya és a többi pap örült, hogy nőtt a templomok látogatottsága, mert évek óta

ezért imádkoztak. Elias Rowe a Warren tiszteletessel folytatott beszélgetés hatására támogatta Nick Joseph családját, épített nekik egy kis házat, nyári munkát adott a kis Nicknek az építőiparban, így a fiú pár év alatt eleget keresett ahhoz, hogy főiskolára mehessen. Sully Harding elvitte a felesége, Giselle hamvait az otthonukból egy kis fülkébe, a temetőbe. Aztán hazatért, és évek óta először békésen aludt. *** A telefon ötlete akkor merült fel, amikor Alexander Bell még tizenéves volt. Észrevette, hogy ha a zongora közelében egy bizonyos hangot énekel, a hangszer húrja rezegni kezd, mintha visszaénekelné a hangot. Énekelt egy a-t, és az a-húr rezegni kezdett. Az ötlet, hogy a hangokat vezetékeken át lehet közvetíteni, megszületett. De a dolog nem volt új keletű. Kiáltunk, választ kapunk. Így van ez a hit kezdete óta, és így van ez ebben a szent pillanatban is, késő éjjel, egy Coldwater nevű kisvárosban, ahol egy hétéves kisfiú egy hangot hall. Kinyitja a szemét, a füléhez emeli a kék játékszert, és mosolyog, mert a mennyország bizonyítéka mindig itt volt körülöttünk.

A szerző megjegyzése

Aregény egy kitalált városban, a michigani Coldwaterben játszódik. Van egy igazi Coldwater is Michiganben, egy nagyon szép kis hely, és mindenkit arra biztatok, keresse fel. De az nem ez a város.

Köszönetnyilvánítás Isten kegyelméből írtam ezt a könyvet, rengeteg kávé, egy ablak melletti asztal, valamint a családom és a barátaim szeretetének köszönhetően. Nehéz időszakban született, amelyen sok ember segített át. Néhány mondat csekély ellenszolgáltatás, de amennyire ezt szavakkal ki lehet fejezni, köszönöm Janine-nek az összes értékes percet, Kerri Alexandernek a hűséget, Alinek a skype-os beszélgetéseket, Phil McGraw-nak a hatalmas erőfeszítéseket, Lew C.-nek a megértést, David Wolpenak és Steve Lindemann-nak, Isten két emberének az isteni türelmet. Köszönet Augie Nietónak, a mindenkori cimborámnak, Eileen H.-nak és Steve N.-nek, akiknek a bátorsága megihletett, a gyerekeknek a haiti HFHnál, ahová azért mentem, hogy szélesedjen a

látóköröm. Mindent köszönök, annyira, amennyire csak lehet, a két igaz barátomnak, Marc Rosenthalnak (tizenkét éves korom óta) és Chad Audinak (negyvenhét éves korom óta). Nincsenek szavak, csak ennyi: „Végre eljött a nap!” Na meg, Mendel egy lókötő. David Black átlépte velem a negyedszázados mérföldkövet, amiért kitüntetést érdemelne. Köszönöm neki a fáradhatatlan hitét, és a remek munkatársainak is az irodában: Sarah-nak, Dave-nek, Joynak, Lukenak, Susannek, aki a világ ura, és Antonellának, aki a virtuális világ ura. Őszinte hálám az új családomnak a HarperCollinsnál, akik meleg fogadtatásban részesítettek, a kereskedőktől kezdve a marketingesekig, a reklámrészlegtől kezdve a tervezőkig. Külön köszönet az új kreatív barátomnak, Karen Rinaldinak, akinek szerető gondoskodása az egész könyvön érezhető; és Brian Murraynek, Jonathan Burnhamnek, valamint Michael Morrisonnak, akik nagy lépést tettek a hit felé. Tengeren túli köszönet illeti David Shelley-t, az egyesült királyságbeli Little, Brown and Companynél, akinek mindig gondos megjegyzései azt az érzetet keltették bennem, hogy tudom, mit csinálok, és Margaret Dalynek, a létező legjobb barátnak, amilyen egy amerikai írónak csak lehet Írországban.

Az apám azt mondta, mindennek jó vége lesz – „Csak dolgozz a könyveden!” –, és igaza lett, mint mindig. Határtalanul szeretem a szüleimet. A legelső olvasóim, Ali, Trish és Rick okot adtak a folytatásra. És minden Giselle, Alli vagy Marguerite, akiről írtam, olyan igazi, mint Janine. Máskülönben hogy képzelhetném ilyen mélynek a szeretetet? Tisztelegni szeretnék a rengeteg könyv és cikk előtt is, amelyek segítették a telefonnal és a történelem sokszínűségével kapcsolatos kutatásaimat. Valamint Michigan állam előtt, amelyet szeretek, és amelyet boldogan választottam a történetem helyszínéül, még ha az képzeletbeli is. Végül, de nem utolsósorban minden, amit a szívem és a kezem alkotott, Istentől való, Isten által való, és Istennel született meg. A mennyországról nem tudhatjuk az igazat, egyet viszont tudunk: Isten idővel minden hívásra válaszol. Az enyémre is válaszolt. Mitch Albom Detroit, Michigan, 2013. június