Miranda Kenneally - Becsavart Szerelem

Miranda Kenneally

BECSAVART szerelem (Hundred Oaks)

TALÁLKOZÁS BRIAN HOFFMANNAL Még 52 nap, és 18 leszek Cukorkarózsaszín. Ez a nap körömlakkja. Matt Higginsnek biztos tetszeni fog – bírja a csajos dolgokat –, úgyhogy felkentem még egy réteget, majd fújkálni kezdtem a körmömet. Ma este találkozunk egy szabadtéri bulin, és biztos leállunk csókolózni egy szénakazal mögött, vagy ilyesmi. Drew1 az ágyamon hevert, és a Cosmót olvasta. – Jelentkeztem a nevedben a baseballcsapatunk mindenesének. – Mii?! – Óvatosan, nehogy elkenjem a körömlakkot, lenémítottam a tévét, és felültem, hogy Drew szemébe nézhessek. – Miért? – Nem akarom, hogy egész tavasszal begubózva ülj a szobádban, míg én játszom. Gyere el holnap reggel az edzésre! – Megszagolt egy parfümtermék-mintát, elfintorodott, és kiöltötte a nyelvét. A szívem a fénysebességnél is gyorsabban vert. Gyűlölöm a baseballt! Igen, tudom. Ez azt jelenti, hogy nem vagyok igaz amerikai. Sőt valószínűleg nem is vagyok ember. De mindenről lemondtam, aminek csak köze van a baseballhoz – a felfújható kezek lengetéséről a nézőtéren, az amerikaimogyoróról és az Atlanta Bravesről – mikor anyám bejelentette, hogy leszbikus, és lelépett a barátnőjével, aki több volt, mint barátnő. Múlt januárban elvált apámtól, ettől kezdve nem kergettem tovább az ő álmait, és otthagytam a Hundred Oaks gimi softball-csapatát2. – Felejtsd el – válaszoltam a körmömet nézegetve. – Naa, Parker! – kérlelt Drew nyafogó hangon, miközben a magazint lapozgatta. – A kedvemért! – Mit kéne csinálnom? – kérdeztem.

1

Ejtsd: ’drú’ A softball (ejtsd: ’szoftból’) és a baseball (ejtsd: ’bézból’) szabályai nagyon hasonlóak, de a softballt elsősorban nők játsszák, kisebb pályán, nagyobb labdával és vékonyabb ütővel (a ford. megj.) 2

3

Igyekeztem közömbösnek tűnni, de a mosolyából láttam, hogy nem csaptam be. Egész életünkben egy utcában laktunk – bármit megtennék érte. – Vezetni a statisztikát, és előkészíteni a felszerelést. A statisztika vezetése könnyű. Álmomban is menne. – Semmiség lesz – találta ki Drew a gondolataimat. Odamutatott egy rajzot egy párocskáról, akik éppen a konyhaasztalon próbáltak ki egy bonyolult Káma-szútra-pozíciót. – Jesszusom! Szerinted ezt tényleg meg lehet csinálni? – Próbáld ki Amyvel, aztán tudósíts! Drew vetett rám egy oldalpillantást, megfordította a magazint, és közelebbről is megnézte. – Hajlékony vagyok, de azért ennyire nem. – Képzeld, milyen lenne, ha tizenhét évesen csípőprotézisre szorulnál! Bottal kéne járnod, de festhetnénk rá lángokat. – Vagy talán koponyákat. – Kalózhajókat! – Maradjunk a témánál! Lényeg, hogy a csapatban bőven lenne kivel pasiznod. – Drew horcogott egyet. Ez a mi szavunk arra, mikor valaki egyszerre kuncog és horkant. Csak idő kérdése, és a szótárakban is benne lesz. Be kell vallanom, nagyon bejönnek a helyes, baseball-mezes pasik. Ráadásul így több időt tölthetnék Drew-val. Mostanában az a kedvenc szórakozása, hogy a Jiffy Burgerben lóg Hotdoggal és Sam Henryvel, úgy tesznek, mintha a Seinfeldben szerepelnének, és unalmas semmiségekről beszélgetnek. Drew néha magával visz, ha szükségük van egy Elaine-re, mert nagyon jó vagyok abban a jelenetben, mikor Elaine képen vágja George Costanzát (vagyis Hotdogot), és azt üvölti: „Kifelé!” És Drew szerint még az igazi Elaine-nél is rosszabbul táncolok. De kezdem eléggé unni a dolgot. Hányszor akarják még megbeszélni, hogy a Jiffy Burgerben vagy a Sonicban jobb a sült krumpli? Plusz mi más dolgom lenne ebben a félévben? Február van, az átlagom nagyon jó (4,0), az órák többé nem számítanak, mert már felvettek a Vanderbiltbe, és nem vonják vissza, hacsak nem látok neki a tévében kampányolni, hogy Tennessee állam váljon ki az unióból. 4

Viszont mindenesnek lenni jó sok munkát jelenthet. Lehet, hogy majd nekem kell a víztartályokat hurcolnom, vagy az ágyékvédőket kimosnom, meg ilyesmi. Viszont nem akarok magányos lenni. Vállalom az ágyékvédőket.

Ötéves koromban anyu valahol megtalálta a házi készítésű, ehető gyurma receptjét. Nagyon szerettünk együtt főzőcskézni, főleg ínyenc kajákat, például libamájat grillezett sajttal. Letakartuk a konyhaasztalt az előző heti képregényekkel, aztán összekevertünk lisztet, cukrot és mogyoróvajat, és mindenfélét formáztunk belőle. Voltak dinós süteményformáim, úgyhogy csináltam gyurma T. rexet. Anyu meg egy Triceratopsot. Mikor leharaptam a fejét, anyu azzal cukkolt, hogy én vagyok az ő kis imádkozó sáskája. Rengeteget nevettünk, és halálra ettük magunkat gyurmával. Másnap templomba mentünk, és anyuval letérdeltünk az oltárnál. Az imában nem kértem Tőled semmit. Csak megköszöntem, hogy nekem adtad anyut. Ezt február 12-én, a Morton-legelőn tartott buli előtt írtam. Gyertyalángnál égettem el.

Szombat reggel Drew-val együtt kimentem a Hundred Oaks gimi mögötti baseballpályára – ez az egyetlen hely, amitől jobban tartok, mint a Chuck E. Cheese-től. (Múlt nyáron ott dolgoztam, és majdnem belehaltam, hogy macskajelmezben kellett felszolgálnom.) Kiszálltunk Drew bogárhátú, piros Volkswagenjéből a napsütésbe, a friss szellő csípte az arcomat. Behúztam a kezem a polárpulcsim ujjába, és átsétáltam a parkolón, hogy találkozzak a csapattagokkal, akik dobógyakorlatokkal és futással melegítettek be: Jól megbámultam őket, a legnépszerűbb srácokat a suliban.

5

Na jó, népszerű-nem népszerű, mindegy, csak helyes legyen. Múlt vasárnap, templom után egy Aaron nevű sráccal lógtam együtt a játszótéren, a hintáknál, és azt hallgattam, mennyire vacak a sulija (ő a Woodburybe jár), meg hogy a Nirvána a legjobb együttes a világon. Nem értek egyet – nekem jobban bejönnek a modernebb bandák, mint a Paramore meg az All-American Rejects, de esélyem sem volt közbeszólni, mert Aaron csak beszélt, beszélt és beszélt. Mielőtt hazament a szüleivel, hagytam, hogy megcsókoljon a teknősös homokozónál, hogy mindenki lássa, a fiúkat szeretem. – Erre gyertek! – kiáltotta Burns edző, és intett nekünk. – Ó, te jó ég! – súgtam oda Drew-nak. – Az edződ öregebb, mint maga a baseball. – Azt hiszem, már a nagyapámat is ő edzette. – Aha, meg az ő nagyapját. – Azt mondják, a szezon után nyugdíjba megy. Te végigdolgoznád az életedet, vagy inkább nyugdíjba mennél? – Ha lehetne, már holnap nyugdíjba mennék, és még el sem kezdtem dolgozni – válaszoltam. – Nyugdíjas korodban inkább golfoznál vagy bingóznál? – Golfoznék. Imádom azokat a ruhákat. Golf vagy póló? – Mire gondolsz, a lovaspólóra vagy a vízipólóra? – A vízipólóra. – Pfuj! Jobban szeretem az állatokat, mint a feszes úszógatyákat. Drew bemutatott az edzőnek, aki elmagyarázta a feladataimat. Én leszek a csapat hivatalos statisztikusa, mert színjeles vagyok számtanból (az edző utánanézett). Edzés előtt nekem kell feltöltenem a víztartályokat jeges vízzel, és gondoskodnom róla, hogy az adogatógép melletti vödrökben legyen elég golyó, vagyis baseball-labda. A ,.golyók” említésére Drew horcogott egyet, én meg jól oldalba könyököltem. Perverz. – Mindig legyél itt harminc perccel az edzés kezdete előtt! – Az edző megköszörülte a torkát, és enyhén elvörösödött. Vetett egy pillantást Drew-ra, aztán ismét rám nézett. – És ha a csapat bármelyik tagjával randizol, vagy kikezdesz a fiúkkal, akkor nem lehetsz többé a mindenesünk.

6

Micsoda? Mi másért viselném el, hogy a srácok böfögnek, a golyóikat igazgatják, és a kispadon ülve köpködnek, ha nem azért, hogy baseballjátékosokkal csókolózhassak? – Miért? – húztam fel a szemöldököm. – Az a lány, aki tavaly a csapat mindenese volt… öö… szóval volt egy-két incidens a buszon és az öltözőben. – Az edző köhintett. – Biztos vagyok benne, hogy veled ez nem fordulhat elő. Azt képzeli, nem vagyok képes megszerezni egy fiút? Tegnap este Matt Higginsszel csókolóztam egy pajta mögött. Mindenki elhiheti, képes vagyok magamra vonni a srácok figyelmét. Megigazítottam az alakomat kiemelő, kék pulcsit. Szűk farmert vettem fel hozzá, és bőrcsizmát. Nem éppen sportos öltözék, de egyszer olvastam a Titkos Szabályok című könyvben, hogy a pasik szeretik, ha egy lány mindig úgy néz ki, mintha randira készülne, úgyhogy még a kocogáshoz is szájfényt teszek fel. Egyedül azzal nem strapálom magam, hogy kifésüljem a hosszú, derékig érő hajamat. Lehet, hogy ez rosszul hangzik, de igazából jól áll, ha kócos vagyok – a fiúk imádják. – Emiatt nem kell aggódnia – mondtam az edzőnek. Az edző szólt Drew-nak, hogy menjen bemelegíteni. Drew el is rohant, stoplis cipője csak úgy csattogott az aszfalton. – Gyere, Parker, bemutatlak az új segédedzőnek és az új csapatkapitánynak. Ne fogadj el utasítást senki mástól, csak a kapitánytól, megértetted? – Bólintottam, az edző pedig elkiáltotta magát: – Hoffman! Whitfield! Gyertek ide! Hotdog, vagyis Will Whitfield meglendítette az ütőt, hogy beleüssön egy labdába, aztán elhajította, és odakocogott hozzánk. Biztos nagyon szereti a baseballt, mert képes volt a februári négyfokos hidegben is mosolyogni. Félredobta a sisakját, aztán végigsimított hullámos barna haján, és elővette a nadrágja derekába gyűrt sapkát. – Szia! – köszönt ragyogó mosollyal, amitől láthatóvá vált a gödröcske az arca jobb oldalán. Igen, Hotdog, tudom, hogy nagyon szexi vagy – gondoltam magamban, és valahogy megálltam, hogy ne forgassam a szemem. Annak köszönhetően, hogy évekig szénát bálázott az apja farmján, Hotdog idétlen, vézna, szerencsétlen kölyökből isteni, izmos, szexi srác lett, és most bottal kell távol tartania magától a lányokat. Nem mintha valaha is randizna. Nem mintha valaha is kéne nekem. 7

Majdnem elorozta előlem az osztályelsői címet. – Szóval – suttogta, miközben feltette a sapkáját – hallom, te és Higgins… Ráhúzkodtam kötött sapkámat a fülemre, és igyekeztem leküzdeni az émelygést. Nem nagyon élveztem a csókot Matt Higginsszel. Folyton be akart nyúlni a pólóm alá. – Az csak egyszeri alkalom volt. Hotdog lehúzta az ütőkesztyűjét. – Neked mindegyik az, nem? – Nevetett, de nem túl kedvesen, és utána szigorúan rám nézett: – Minden barátommal kikezdesz. Megdörzsöltem a nyakam. Hotdog igazat mondott – tényleg sok haverjával csókolóztam. És hazudnék, ha azt mondanám, nem vágyom rá, hogy összebújjak egy fiúval, hogy késő este is a telefonon lógjak, és úgy aludjak el, hogy a szerelmemmel beszélgetek. Szeretném, ha lenne barátom. De még nem találkoztam olyan sráccal, akiért kockáztatnám, hogy később ejtenek. – Csak tegyél meg egy szívességet – suttogta Hotdog. – Batest hagyd békén! Felvontam a szemöldököm. Drew-val sose volt meg köztünk az a bizonyos szikra. Pelenkás korunk óta ismerjük egymást. Ráadásul iszonyú régóta együtt van egy Amy Countryman nevű helyes csajjal – kábé az eddigi élete felét vele töltötte. Amy a szabadidejében köt, és gyakran összedob valamit a barátjának vacsira. De az igazat megvallva… nem vagyok benne teljesen biztos, hogy Drew csak a lányokat szereti. – Ne aggódj emiatt – suttogtam vissza. – Köszi – bólintott Hotdog. – Lehetne róla szó, hogy még ma idejöttök? – mondta az edző, és a pálya felé mutatott. – Be akarom mutatni Parkert az új segédedzőnek. Ebben a percben egy baseball-labda gurult a lábamhoz. – Bocsi! Érvénytelen labda! – kiáltotta Sam, aki a hazai bázisnál állt, az ütőjét szorongatva.

8

Felemeltem a labdát, meglendítettem a karomat, és a parkolóból a kerítésen át a shortstop3 pozícióba dobtam. – Azta! – szólalt meg egy hang. – Elképesztő dobás volt. Megfordultam, és ekkor láttam meg őt először. Keskeny, lebarnult, borostás arc, erős állkapocs. Olyan öt centivel magasabb az én 170 centimnél. Szürke baseballnadrágot viselt, túlméretezett, könyöknél levágott ujjú, fekete melegítőfelsőt és kopott, bézsszínű baseballsapkát. Az ellenző alól kilógott néhány sötét hajfürt. Mikor nagy, barna szemével elkapta a tekintetem, elakadt a lélegzetem. – Szia! – köszönt Mr. Szépfiú, és a kezét nyújtotta. – Brian Hoffman vagyok, az új segédedző. – Parker Shelton. Kezet fogtam vele, és valahogy sikerült cérnavékony hangon bemutatkoznom. Micsoda nevek! A Brian és Parker úgy hangzik, akár egy ügyvédi iroda. A Parker és Brian meg mint valami gyógyszerészeti cég. A tenyerét érdesnek éreztem. Elképzeltem, ahogy megsimogatja a hajamat. – Softballozol? – kérdezte Hoffman edző mosolyogva. – Nem. – Jelentkezned kéne. Még mindig nem engedte el a kezem. A világ leghosszabb kézfogása. Talán fenntarthatnánk az edzés végéig, és utána megkérdezhetném, nincs-e kedve eljönni velem valahová. Várjunk csak! A pasi edző. Hány éves lehet? Huszonegy? Huszonkettő? Elengedtem a kezét, és bizsergő tenyeremet a farmerembe töröltem. Láttam, hogy Hotdog megrázza a fejét. Hoffman edző intett nekünk, hogy kövessük a pályára. A szívverésem felgyorsult, amint átléptem a frissen felrajzolt első alapvonalat. Egy éve most először léptem baseballpályára. A csapattal a hazai bázisnál találkoztunk, ahol Hoffman edző elmondta, hogy én vagyok az új mindenes. A srácok körülvettek, és 3

shortstop (ejtsd: 'sortsztáp') – a kettes és hármas bázis között álló védekező játékos (a ford. megj.)

9

hülyeségeket ordibáltak: „Parker Shelton, huhúú!” „Szeretlek, Parker!” „Parker Shelton, gyereket akarok tőled!” Én meg zsebre vágtam a kezem, és hol őket, hol a földet bámultam. Máskor rájuk vigyorogtam volna, de féltem, hogy Brian – akarom mondani, Hoffman edző – szemében szánalmasnak tűnnék. Burns edző ezt az alkalmat használta ki, hogy közölje a srácokkal, aki hozzám mer érni, azt két meccsre felfüggeszti. Ezután a külső pályára vezette a dobó játékosokat, hogy a hosszú dobást gyakorolja velük. – Úgy látszik, Burns nagyon berágott a tavalyi ügy miatt – mondta Paul Briggs halkan Samnek, de elég hangosan ahhoz, hogy halljam. Paul elkapó játékos, és a súlya egy gyilkosbálnáéval vetekszik. Rám mutatott, és folytatta: – Kár, hogy nem játszadozhatunk egy kicsit a mindenessel. Pedig tudjuk, hogy mindig kapható egy menetre. – Fogd be, haver! – szólt rá Sam, és rácsapott egy baseballkesztyűvel. Hotdog Paulra meredt: – Azonnal kérj bocsánatot! Paul vállat vont. – Bocs. Hoffman edző a pólója ujjánál fogva megragadta. – Ne legyél bunkó! Öt kör futás. Paul utálkozva nézett rá, de azért elkezdett körbeporoszkálni a pályán. Még kocogni se tud rendesen. A cipőmmel a földet rugdostam, és azt kívántam, bár valaki jól odavágna a vörös salakhoz. Hoffman edző közelebb lépett hozzám, az arca egészen kivörösödött. Szeplős orr, kicserepesedett ajak. Vajon harapdálni szokta? – Sajnálom – suttogta. – Nem nagy ügy – válaszoltam, és keresztbe fontam a karom. El akartam neki mondani, hogy igazából nem vagyok kapható semmiféle „menetre”. Még szűz vagyok. Komolyan, a tamponhasználattal is gondjaim vannak. Valahogy nem jön össze. Pedig a Seventeen magazinban volt egy ábra arról, hogyan kéne a tampont felhelyezni, de nem boldogultam vele. Néha, próbálkozás közben, a vér a fejembe száll, és érzem, hogy mindjárt elájulok. Képzelem, mit szólna 10

apa, ha ájultan találna a vécé mellett, bugyi nélkül, kezemben egy tamponnal. Anyutól persze nem kérhetek tippeket a tampon felrakására. Hoffman edző az ütőketrecekhez irányította az alsóbb éves játékosokat, a válogatott csapatot pedig felküldte a pályára edzeni. Megigazította bézsszínű sapkáját, és rám nézett. – Beszéljük meg, hogyan kell statisztikákat készíteni, oké? – Oké, rendben. – Nem mintha segítségre szorulnék. Olyan jó vagyok a statisztikákban, hogy szerintem még a Braves is alkalmazna. De neki ezt nem kell tudnia. – Szeretném, ha az edzéseken is vezetnél statisztikát – folytatta. – Én választom ki a játékosokat, és a pontos adatok elengedhetetlenek a helyes döntések meghozatalához. A helyes döntések meghozatala? Ez nagyon felnőttesen hangzik. – Rendben, Hoffman edző. – Hoffman edző? – Elnevette magát. – Sose fogok hozzászokni, hogy a gyerekek Hoffman edzőnek meg uramnak szólítanak. Szerinte gyerekek vagyunk? – És maga hány éves? Már ha nem baj, hogy megkérdezem… – A hangom megremegett. Egy pillanatig habozott. – Huszonhárom. Most szereztem mesterdiplomát testnevelésből a Georgia Egyetemen. Teljesen felnőtt. Hat – egy, kettő, három, négy, öt, hat – évvel idősebb nálam. – Milyen órákat tart? – Testnevelést, de még nem ismerem pontosan az órarendemet. – Levette a sapkáját, majd ismét feltette. Láttam, hogy rágózik. – Azért vettek fel, hogy jövőre, mikor Burns edző nyugdíjba megy, átvegyem tőle a baseballcsapatot. – Szóval igaz? Bólintott. – Ebben a szezonban készít fel a feladatra. Az edzői pályán egyáltalán nem rossz egy állás a franklini Hundred Oaks gimiben. A csapatunk, a Raiders általában eljut a kerületi bajnokságra, és sokszor tovább is. – Biztos nagyon ért a baseballhoz – mondtam. 11

Komoly pillantást vetett rám. Láttam, hogy az ádámcsutkája megmozdul, ahogy nyel egyet. – Mondjuk. – És játszott is? – kérdeztem. – Mondjuk. – Megkeményedtek a vonásai. – Hoffman edző, a titokzatos… Közben egyetlen lépést sem távolodtunk el a hazai bázistól. – Tényleg sosem fogom megszokni, hogy edzőnek szólítanak. Könnyedén felnevettem. – És ha kitalálnánk egy becenevet? – Mint például? – kérdezte felvont szemöldökkel. A hónom alá dugtam a kezem, mert majd megfagytam. – Hoff? – Az nem David Hasselhoff beceneve? – De, lehet. – Szóval szerinted hasonlítok arra a filmsztárra, aki egy videofelvételen holtrészegen falja a sajtburgert? – Pontosan. – A gimiben Céllövőnek hívtak. – Miért? Vadászik, vagy ilyesmi? – Áá… jobb, ha nem tudod, mit jelent. – A szája sarkában megjelent egy mosoly. Előre-hátra hintáztam a sarkamon. – A Hoff sokkal jobban tetszik. Rám mosolygott. – Ha Hoffnak akarsz szólítani, én is kitalálok neked egy becenevet. – Mint például? – Balhé. Te vagy a nagybetűs Balhé. – Klisé. – Touché, ott a pont! Mindketten elnevettük magunkat. – Istenem, nem is tudom, mikor folytattam utoljára ilyen képtelen beszélgetést – mondta mosolyogva. Persze, biztos azért, mert te felnőtt vagy, én meg gyerek, és hogy is beszélgethetne egy felnőtt normális, érett módon egy kislánnyal?

12

Lepillantottam a vörös salakra a lábam alatt, aztán belenéztem az edző barna szemébe, és lopva szemügyre vettem a sapka alól kilógó fürtöket. Vajon puha az érintésük? – Rendben, hívhat Balhénak – bólintottam. – Én pedig majd Hoffnak szólítom. Fájdalmasan elfintorodott, de látszott, hogy jól mulat. – Hívj Briannek – mondta halkan –, és tegezz nyugodtan. Nem állok rá készen, hogy Hoffman edzőnek vagy uramnak szólítsanak. Nem vagyok még olyan öreg. – Brian. – Tetszett a hangzása, ahogy kimondtam. Telt és mély. Lassan elmosolyodott, és rajtakaptam, hogy végignéz rajtam. Odavezetett a kispadhoz, és útközben felemelt egy botot. A kezembe adott egy ceruzát meg a jegyzőkönyvet, ami egy nagy, tartás nélküli vázlatfüzetre hasonlított. A belső oldalak kis kockákra voltak osztva. Az orromhoz emeltem a könyvet, és belélegeztem a füstszürke papír illatát. Brian halkan felnevetett, és a bottal nekilátott leszedni a cipője talpára tapadt salakot. – Biztos nagyon szereted a baseballt, ha a jegyzőkönyvet is képes vagy szagolgatni. – A könyvszagolgatást apától tanultam el. – Vannak ennél rosszabb szokások. – Megmutatta a körmét, és láttam, hogy tövig lerágta őket. Ez olyan személyes. Én nem szoktam másoknak nyíltan mutogatni, milyen hosszú a második lábujjam. – Vezettél már statisztikát? – kérdezte. Nagyon tetszett a hangja. Mély, déli, férfias. – Mondjuk – válaszoltam, ujjammal a tenyeremen körözve. – Apa nagy Braves-rajongó. – Nagy Braves-rajongó volt. – Én is az vagyok – mondta, és tovább piszkálta a stoplik közé ragadt, nedves salakot. – Melyik a te csapatod? – Azt hiszem, a Braves. Tovább akarok vele beszélgetni. Meg tudom csinálni, képes vagyok megint a baseballról beszélni. Mikor a családom még együtt volt, nagyon szerettünk hétvégente leutazni Atlantába egy-egy meccsre, főleg, mikor a Phillies vagy a Mets ellen játszottak. Anyu a középiskolában softballozott, és a Tennessee Egyetemen is folytatta, 13

shortstop pozícióban. Mielőtt itt hagyott minket, én is softballoztam. Imádtam. De mikor anyu múlt januárban lelépett, és Knoxville-be költözött Theresával, az szörnyen megalázó volt a családunknak. Vasárnaponként, a templom közösségi termében rendezett kávédélutánokon mindenki gyanakodva méregetett. A kávédélután kifejezés amúgy csak annyit takar, hogy száraz fánkot eszünk a templom pincéjében. Nem is értem, miért járunk még mindig oda. – De miért akarnánk együtt lenni egy rakás idiótával, akik elítélnek azért, amit anyu tett? – kiabáltam apának. – Elmúlik. Előbb-utóbb elfelejtik. – De… – Ez nem vita tárgya – válaszolta az újságba temetkezve. – Nekünk kell vezekelnünk anya bűneiért? – kérdezte a bátyám. – Miért, bűn az, ha valaki leszbikus lesz? – kérdeztem vissza. – Nem tudom biztosan. Az emberek a templomban úgy gondolják. – Ryan beszívta az alsó ajkát. – Benne van a Bibliában? „Ne legyél leszbikus!” – Nem – válaszolta apa csukott szemmel, és felsóhajtott. – Akkor miért megyünk templomba? – csattantam fel. Akár elmúlik, akár nem, megbocsáthatatlannak éreztem, hogy a gyülekezet ellenünk fordult. – Hiszünk az ima erejében – válaszolta apa. Az apja is hisz az imában. És a nagyapja is hitt benne. Templomba járni azt jelenti, hogy vasárnap reggel kiöltözünk, és lemondunk az otthoni finom bundás kenyérről a száraz, porcukros fánk kedvéért. Azt jelenti, hogy meghallgatjuk John testvért, aki azt mondja, „a tested egy szentély” meg azt, hogy „az igaz szerelemért érdemes várni”, és aztán mind azt mondjuk, hogy várni fogunk a szexszel a házasságig, vagy legalább a főiskoláig. A templomban néhányon úgy gondolták, hogy végül talán én is olyan leszek, mint anyu. Leszbikus. Bűnös. Meghallottam, hogy az ifjúsági lelkész ezt suttogta a kórusvezetőnek. John testvér azt mondta Mrs. Jamesnek, hogy mindig szeretni fognak engem, de a feleségével együtt kötelességük megóvni a lányukat, Laurát (aki azelőtt a legjobb barátnőm volt) a hasonló rossz döntésektől. Hazamentem, elrejtettem anyu összes fényképét, és csak sírtam és sírtam. 14

De ettől még rosszabbul éreztem magam, mert tudtam, hogy anyu nagyon szeret, és bármennyire is próbálta titkolni, láttuk rajta, hogy depressziós. Mielőtt elhagyta apát, néha arra értem haza az iskolából, hogy sír. Régen szerettem templomba járni, de elfordultam a gyülekezettől, ahogy ők is elfordultak tőlem. Nem kellett volna meglepődnöm. Miután Tate Gillam apját rajtakapták, hogy a titkárnőjével szexei, a saját apám is azt mondta, hogy ne barátkozzak Tate-tel és a húgával, Rachellel. Mikor Laura szemére vetettem, hogy az apja szerint olyan leszek, mint az anyám – leszbikus és bűnös –, szörnyen összevesztünk, mert azt mondtam, Laura apja nem viselkedik Jó keresztényként velem szemben. Laura megkérdezte: – Mit tudsz te arról, mit jelent kereszténynek lenni? Tudtad, hogy tetszik nekem Jack Hulsey. Mikor elhívott a „Téli mesevilág”-bálra, és visszautasítottad, szólhattál volna egy jó szót az érdekemben. De te csak magaddal törődsz, és be akarod bizonyítani, hogy jobb vagy nálam. Ez egyáltalán nem igaz. Addigra már egy ideje gyűltek a sérelmeink, úgyhogy Laura nem viselte jól, mikor féltékeny dögnek neveztem. Kicsúszott a számon. Szívesen visszaszívtam volna, de nem lehetett. Aztán elterjesztette a suliban, hogy pont olyan vagyok, mint az anyám. „Egy férfias softballjátékos, aki valószínűleg a lányokat szereti.” A jelek szerint a „Szeresd felebarátodat!” felcserélhető arra, hogy „ítélkezz felebarátod felett!”, ha az ember családja nem a templom szabályai szerint játszik. Hová tűntél, Istenem? Amint meghallottam, miket terjeszt rólam Laura, még aznap este fogyókúrázni kezdtem. Hatvanöt kilós, izmos lányként kezdtem, ötvenkilós, csupa csont és bőr, dögös csaj lettem. Jól nézek ki. Nem vagyok férfias. Minden srác tudja, hogy jól nézek ki. Tudják, hogy akarom őket, hogy szeretek csókolózni, és néha a második bázisig is (de annál tovább sosem) hajlandó vagyok elmenni. Ennél messzebb viszont nem jutnak nálam. Se érzelmileg, se máshogy. – Hahó! Föld Parkernek. – Brian csettintett az arcom előtt. – Ó, bocsánat. – Hol jár az eszed? 15

Csattanást hallottam: az ütő beleért a labdába. Érvénytelen labda. Drew a második bázisnál állt, és öklével belevert a kesztyűjébe. Hotdog volt a hármas védő, a térdére támaszkodva figyelte az ütőjátékost. Brian hangosan csattogtatta a rágóját, amiből isteni illat áradt. Miután anyu elment, többé nem jártunk Braves-meccsekre. – A baseballra gondolok – suttogtam. – Tényleg? – Önkéntelenül elmosolyodott. – Imádom ezt a játékot.

Lee Miller magas labdát ütött a külső pályarész közepére, Sam elkapta és továbbította a shortstopnak. – Miért akarsz a csapat mindenese lenni? – kérdezte Brian. – Mert Drew megkért rá – mondtam, és a második bázisra mutattam, ahol Drew éppen lábujjhegyre állt, hogy lássa, mit művelek. – Ő a legjobb barátom. – Az jó – válaszolta. – Végzős vagy? – Aha. – Hol akarsz továbbtanulni? – A Vanderbilten. – Nem láttam fontosnak megemlíteni, hogy már fel is vettek. Füttyentett egyet. – Az jó iskola. – A bátyám, Ryan oda jár. Viszont még mindig otthon lakik velünk. – A Vanderbilt csak olyan húsz percre van innét. – A családoddal közel álltok egymáshoz? – kérdezte Brian. – Igen, apával és Ryannel elég közel. – Vetettem rá egy oldalpillantást. – Na és te? Vannak testvéreid? A tekintetét egy, a fejünk felett úszó felhőre emelte. – Van egy húgom, Anna… És mi a helyzet az anyukáddal? Elpirultam. – Öö… anyu már nem lakik velünk. Brian a szemembe nézett, de nem erőltette a kérdést. – Anna sem lakik már itt. Floridába költözött.

16

– Nem hiányzik? – Mert nekem rettenetesen hiányzik anyu és a válás előtti életünk… csak arra vágyom, hogy mindannyian ismét boldogok legyünk. Hogy együtt legyünk. Brian tovább ragozott. – Ijesztő egyszer csak arra ébredni, hogy akik a legfontosabbak neked, többé nincsenek itt… De tovább kell lépni. Oldalba bökött, és hirtelen nem számított, mennyivel idősebb nálam, már nem éreztem magam olyan egyedül. Jó volt, hogy megérti, milyen fontos a család. És az is tetszett, hogy ilyen könnyű mellette üldögélni. Megmutatta, hogyan vezessem a statisztikát. Elmagyarázta, hogy a szimpla ütést egy vastag vonallal kell jelölni a hazai bázis és az első bázis között. A vastag vonal melletti 1B jelet kisatírozta. Ha a labda eltalálja a futót, azt BHR betűkkel kell jelezni a kis mezőben. A dupla ütést két sötét vonal jelzi, és ha a dobójátékos eltalálja az ütőjátékost a labdával, akkor nagybetűkkel fel kell írnom, hogy HBP. Ha az ütőjátékos hazafutást üt, négy sötét vonalat rajzolok a bázisokon át a hazai bázisig, aztán jelzem, hogy hány pontot szerzett az ütőjátékos összesen, és bekarikázom. A buntolást4 BT-vel jelölik. – Azt hittem, a BT banánturmixot jelent – mondtam. Brian halkan nevetett a buta viccemen. Kedves tőle. Olyan közel hajoltam hozzá, miközben az értékelőlapokat töltötte ki, hogy éreztem az arcomon forró leheletét. Hosszú idő óta először fordult elő, hogy egy felnőtt igazán odafigyelt rám. Odafigyelt, és egyenrangú félként kezelt. – Van kérdésed? – fordult felém, és becsapta a jegyzőkönyvet. Elővett egy kesztyűt a pad alatti szekrényből. – Igen: mikor vannak az edzések? – Hétfőn, kedden, csütörtökön és szombaton, kivéve, ha meccsünk van, ami általában kedden, csütörtökön és szombaton szokott lenni. – A fenébe! – motyogtam. – Mi a baj? Benne vagy az évkönyvbizottságban vagy a színjátszó körben, vagy ilyesmi? – Szerdánként van a SZEIT-találkozó, és reméltem, hogy kibújhatok alóla. 4

bunt (ejtsd: 'bánt') – az ütőjátékos nem lengeti meg az ütőt, csak beleér a labdába (a ford. megj.)

17

– SZEIT? – Szerda Esti Ifjúsági Találkozó a templomban. John testvér úgy gondolja, a rövidítéstől szexibben hangzik. Brian horkantott egyet. Felvette a kesztyűt a bal kezére, és a másik kezével elkezdte betömi. Tovább fecsegtem: – Apa ragaszkodik hozzá, hogy templomba járjak, de már egyáltalán nem szeretem. – Miért vagyok ilyen őszinte ezzel a pasival? – Hová jártok templomba? – A Forrest Sanctuarybe. Egy bőrdarabkát rágcsált a körme mellett. – Nahát! Oda járnak a szüleim is – válaszolta. – Minden vasárnap? – Minden vasárnap. Még sosem láttam ott. És a gyülekezetnek ötszáz tagja van, úgyhogy fogalmam sincs, kik lehetnek a szülei. – De te nem jársz oda? Abbahagyta a körömrágást, és ismét a kesztyűt ütögette az öklével. – Én sem vagyok oda érte. – Micsoda, nem szeretsz száraz, agyoncukrozott fánkot enni a kávédélutánokon, a közösségi teremben? Brian nevetett. – Hoffman! – kiáltott oda Burns edző a harmadik bázisról. – A baseball egész történetét elmeséled neki, vagy mi? – Jobb, ha megyünk – mondta Brian, azzal felállt, és megigazította a bézsszínű sapkát. Idegesen rám mosolygott. Reméltem, hogy felsegít a padról, de nem tette. Itt az ideje hozzászoknom a csalódásokhoz.

A „csalódás” túl enyhe kifejezés arra, amit akkor éreztem, mikor elvesztettem Laurát és Allie-t. Persze ebből rájöhettem, hogy Laura nem a legjobb barátnő a világon, és hosszú távon valószínűleg így jártam jobban, de akkor is fájt a veszteség. Többé nem találkozunk szombat 18

este az autós büfénél. Nem tartunk rögtönzött divatbemutatókat Allie anyukájának a gardróbjában. Nem pirítunk pillecukrot a gáztűzhelyen. Ezt február 13-án, edzés után írtam. Elégettem.

Törökülésben ültem a kerítésnél, és írtam az eredményeket. Be kell ismernem, hogy élveztem. Hotdog a dobógumihoz lépett, és háromszor a földhöz ütötte az ütőjét, mielőtt beállt volna. Nézte, ahogy az első dobás után a labda az elkapó kesztyűjében landol. – Első strike!5 – mondta Burns edző. – Ez magas volt, edző! – kiabálta Hotdog. – A francokat volt magas! – üvöltötte Sam a középpályáról. – Rohadt messze vagyok, és még innen is látom, hogy ez strike volt. – Fogd be, Henry! – kiáltott vissza Hotdog. – Vajon kérvényezhetném, hogy holnaptól nyugdíjazzanak? – tűnődött Burns edző hangosan. A következő dobásnál Hotdog elütötte a labdát a jobb oldali kerítés felett. Miközben a következő bázisra futott, hangosan ujjongott: – Hahó, Parker! Ugye felírtad? – kiabálta, mikor elért a harmadik bázisra. Mielőtt befutott a hazai bázisra, rám mutatott, és a győzelem jeleként meglengette az öklét az ég felé. Muszáj mindenben ilyen tökéletesnek lennie? Azt mondják, olyan menő iskolákba jelentkezett, mint a Harvard. Ceruzával bejelöltem a könyvben a hazafutását. – Parker Shelton! Te vagy az? Felnéztem, és Lynn edzőt pillantottam meg magam előtt – már nagyon látszott rajta a terhesség. – Igen, én – válaszoltam rezzenéstelen arccal, és visszafordultam a statisztikáimhoz. Drew volt a következő ütő: felírtam a nevét. 5

strike (ejtsd: 'sztrájk') – a dobó a strike-zónába (az ütőjátékos térde és könyöke közti területre) dobta a labdát, és az elkapónak sikerült elkapnia. Egy ütő a támadás során maximum 3 strike-dobást szedhet össze, utána kiesik (a ford. megj.)

19

– Mit keresel itt? – kérdezte. – Ő az új mindenesünk. Erre felkaptam a fejem. Brian ott ácsorgott a volt softball-edzőm mellett. – Mindenes? – kiáltott fel Lynn. – Azt mondtad, inkább égnél a pokol tüzén, mint hogy még egyszer bármi közöd legyen a softballhoz. Szóval statisztikákat írni hajlandó vagy, de nem játszol a csapatomban? – Megbántottan nézett rám, és végigsimította kidudorodó pocakját. Már a hatodik hónapban járhatott. Brian összehúzott szemöldökkel meredt rám. A kézét a melegítőfelsője zsebébe dugta, és hangosan csattogtatta a rágóját. Zavartan forgattam a ceruzát az ujjaim között. – Szóval? – erőltette a választ az edző. Vállat vontam, nem volt mondanivalóm a számára. – Eldobtad magadtól a lehetőséget, hogy softballozz a főiskolán. Nemsokára leérettségizel, és tudom, hogy szereted a játékot. – A te csapatodban volt? – kérdezte Brian. – Elsős és másodikos korában a gimnázium válogatott csapatában játszott. Ő lehetett volna a legjobb hármas védő a Hundred Oaks történetében. – Elsősként a válogatottban? – lepődött meg Brian. Megnyaltam az ajkamat, vetettem egy gyors pillantást Brian arcára, és megköszörültem a torkom: – Elnézést, de szeretnék az edzésre figyelni. – Láttam, hogy Drew megpróbál elütni egy alacsony labdát, de elvéti. – A statisztikák fontosak, hogy Hoffman edző helyes döntéseket hozhasson. – Igen, a helyes döntések fontosak – ismételte Lynn edző. – Így van – mondta Brian. Az arckifejezése megdöbbentett. Sötét szeme számonkérőn meredt rám. Dühösnek tűnt. És gyanakvónak. Karba fonta a kezét, és a középpálya felé indult, hogy beszéljen Sammel. – Szívesen látnálak a csapatban – mondta Lynn edző a hasát simogatva. –Csak egy szavadba kerül. Igazán nem kell a fiúk statisztikáit írnod, ha újra közel akarsz kerülni a játékhoz. Megráztam a fejem. – Nem erről van szó. 20

Sosem mondtam el neki, miért hagytam ott a csapatot a múlt szezonban, az első edzés után. A játék közös szenvedélyünk volt anyuval, és valahányszor felhúztam a softballkesztyűmet, eszembe jutott, hogy elhagyott minket. Pokolian fájt, de azt hittem, képes leszek megküzdeni vele. Mikor aztán Laurával is összevesztünk, az már túl sok volt nekem, és kiléptem. Lynn edző hiába próbált visszacsábítani. Nem tudhatta, milyen érzés, hogy a saját csapatom gúnyt űz belőlem. Ami az öltözőben folyik, az az öltözőben is marad. – Az edzésünk közvetlenül a fiúké után kezdődik – mondta Lynn edző. – Jó lenne, ha eljönnél. Ezzel eltotyogott a bal oldali szertárhoz, ahol már gyülekeztek a volt csapattársaim. Laura és Allie James pont ekkor haladtak el mellettem a kerítésnél. Laura széles vállú, szőke lány, sokkal alacsonyabb nálam és a magas, vékony Allie-nél, aki elsőbázis-védő a csapatban. – Nem hiszem el, hogy hagyták, hogy pont ő legyen a mindenes – mondta Laura jó hangosan. – Biztos nem tesz jót a csapat hírnevének. – Én nem bánnám, ha ennyi időt tölthetnék a srácok között – válaszolta Allie csendesen. Hangjából kihallatszott a vágyakozás. Tovább sétáltak az öltöző felé. Mikor anyu elment, Laura szörnyű volt, főleg, miután leüvöltöttem a fejét, hogy az apja egy barom, és rossz keresztény. Harmadikban ő volt a csapatkapitány, és egyszer azt mondta: „Ne bámuld a lányokat az öltözőben! Nem tűröm el.” Miért akarnék követni egy ilyen vezetőt? A csapatból mások is piszkáltak, olyanokat kérdeztek, hogy: „Egyáltalán hogyan szexeinek a leszbikusok?” Meg: „Ugye te nem vagy leszbi? Mert az azért fura lenne.” Allie ilyenkor csak hátrébb lépett, és az ajkát harapdálta. Úgy tűnt, együtt érez velem, de végül mégis Laura mellett maradt, mert az anyja aggódott, hogy rossz hatással vagyok rá. Ezek után meg se próbáltam újra barátkozni Allie-vel. Miért is tenném? Csak hogy újra összetörjék a szívem? Mégis, mikor láttam, hogy az egykori csapatom Ütőket, sisakokat és védőfelszerelést pakol ki a szertárból, majdnem bőgni kezdtem. Nincs rájuk szükségem, győzködtem magam. Itt van nekem Drew. Az egyetlen, aki nem ítélkezett felettem. 21

Brian közben odajött, leguggolt mellém, és belenézett a Statisztikákba. – Ugye már tudtad, hogyan kell statisztikát vezetni? – Igen – motyogtam, és a ceruzával játszadoztam, összeráncolta a homlokát. – Nem szeretem, ha valaki vesztegeti az időmet. Aztán elment.

22

NEM IS OLYAN NAGY BŰN KÖVETNI VALAKIT, UGYE? Még 51 nap, és 18 leszek Véget ért az edzés, és miután kiöntöttem a vizet a földre, meg visszavittem a víztartályokat a szertárba, a parkolóba mentem, ahol Drew várt. Mikor odaértem, Sam is ott volt, és vadul gesztikulálva magyarázott valamit: – Nem értem, miért kell idén dr. Salterrel is jóváhagyatni a végzős bál témáját! – kiabálta. – Jó, tavaly én mondtam, hogy legyen a téma a pizsamaparti, de honnan kellett volna tudnom, hogy egy csomó srác alsógatyában jelenik meg? Drew jót nevetett rajta: – Öö… te csillogó kígyóbőr bokszerben jöttél, haver. – Menő voltam, igaz? – röhögött Sam. – Nekem vonnál a legjobb alsógatyáim. Chase Neal kiskutyás bokszere nekem jobban tetszett, Nagyon bírom az állatokat. – És mit fogsz javasolni, ha megnyerjük a témaválasztót? – kérdezte Drew Samtől. – Szerintem mondjuk azt dr. Salternek, hogy az ókori Róma legyen a téma. Aztán mehetnénk mind tógában! Elmosolyodtam, és zsebre vágtam a kezem. Sam aranyos és vicces, de őt nem ismerem olyan jól, mint Drew-t, Általában nem megyek velük, mikor Drew a haverjaival lóg. És ez így pont megfelel nekem. A legtöbb emberrel tartom a távolságot. – Örülök, hogy nem vagy a softballcsapatban – fordult hozzám Sam. – Sokkal nehezebb lenne megverni titeket, ha te is játszanál. A Hundred Oaks baseball- és softballcsapata minden évben megmérkőzik egymással, és a győztes választhatja ki a végzős bál témáját. Elsős és másodikos koromban u softballcsapat nyert, de harmadikban vesztettek.

23

Sok fiú örült, hogy én már nem voltam a csapatban. Így tarthattak alsógatyás bált. A bál május elsején van, de nem biztos, hogy elmegyek rá. Leszámítva a vicces alsókat, a tavalyit nem nagyon élveztem, mivel Drew és Amy egész idő alatt egymás szájára tapadtak, az én partnerem pedig – Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén (na jó, Charlie McIntosh volt az) – folyton megpróbált letapizni a tornaterem közepén. Pfuj! Na mindegy, szívesen elmennék idén a bálba, ha ez azt jelentené, hogy olyan sráccal lehetek együtt, akit kedvelek, és akiben megbízhatok. Valaki olyannal, mint Lord Devereaux a romantikus regényben, amit éppen olvasok. Kiáll a nők jogaiért, kölcsönt ad a szegényeknek, és közben végig Penelope hercegnő után vágyakozik. Ekkor megjelent Hotdog – csak a jó ég tudja, miért, egy fűnyírót vezetett. Megveregette az ülést maga mögött. – A hintó előállt, Parker. Kerültem a tekintetét, és inkább megnéztem a telefonomat. Délután Drew-val készültem vásárolni, és nincs időm egy újabb Hotdog-féle kioktatásra arról, hogy ne szórakozzak a barátaival. Mintha enélkül nem utálnám eléggé az életemet. – Haver, mit keresel azon a fűnyírón? – kérdezte Sam. – Apám megint iváson kapott, és elvette a kocsim kulcsát – duzzogott Hotdog. – Ne kamuzz! – mondta Sam, és nevetve összefonta a karját. – Nem is jársz bulizni. – Jó, jó – vigyorgott Hotdog. – Halálra untam magam, mert a jegyek már úgyse számítanak, és kíváncsi voltam, mennyi idő alatt érek ide ezzel a masinával. Kicsit megpiszkáltam a motort, hogy gyorsabb legyen. Halványan elmosolyodtam. Én is unom magam, mióta biztos, hogy én lettem az osztályelső, és én mondhatom az évzárón a búcsúbeszédet. Hotdog ugyanannyira szereti a természettudományokat, mint én. Míg Laurának meg nem tetszett nyolcadikban, mi ketten mindig együtt vettünk részt a versenyeken. – Szerintem gyalog is gyorsabb vagyok, mint ez a fűnyíró – mondtam. – De ez sokkal menőbb! – vágott vissza. 24

– Henry! Gyere már! – kiáltott oda Jordan Woods Sam kisteherautója mellől. Most már a kocsiját is vezetheti? Akkor biztos komoly a dolog. – Na, én léptem. Hív az asszony – mosolyodott el szélesen Sam. Elkocogott a kocsijához, és szenvedélyesen megcsókolta a lányt. – Menjetek szobára! – kiáltotta oda Hotdog, aztán visszafordult hozzánk. – Elmegyünk vásárolni Cool Springsbe – bökött felém Drew a hüvelykujjával. – Csatlakozol? – Nem lehet – válaszolta Hotdog rám pillantva. – Segítenem kell apámnak. De kösz a meghívást. Ezzel elpöfögött a fűnyíróján. Hű! Tényleg gyors. – Hotdog apjának el kellett bocsátania a munkásukat a farmról – suttogta Drew. – Azt hiszem, elég rosszul állnak anyagilag, és mostanában csökkent a kereslet a tejre meg a tojásra. – Ez szomorú – motyogtam, és néztem, ahogy a fűnyíró eltűnik a városból kivezető úton. – Aggódom érte – mondta Drew. Beszálltunk a kocsiba, és a visszapillantó tükörbe nézve a haját igazgatta. – Harry Potterfilmmaraton ma este? Bekapcsoltam a biztonsági övét. – Nem terveztek semmit Amyvel? Erre abbahagyta a fésülködést. Egy pillanatig habozott. – Tegnap este szakítottam vele. A szám elé kaptam a kezem. – Nagyon sajnálom! Miért nem mondtad? – Csak szeretnék továbblépni, oké? – De jól vagy? – Persze, persze. – Elpirult. – Csak Harry Pottert akarok nézni. – Benne vagyok – válaszoltam. – Remek. – Összeütötte a tenyerét, és elkapta a tekintetét a tükörről. – Valamit szeretnék megbeszélni veled. Az egyik hajtincsemet csavargattam. Hotdog biztos előbb tudott a szakításról, mint én, és azt hitte, Drew azért tette, mert tetszem neki. De szerintem ez kizárt. Drew-val órák hosszat szoktunk együtt heverni az ágyon, és csak beszélgetünk, tévézünk meg olvasunk. Soha nem 25

éreztem azt a szikrázást kettőnk között, ami azt jelentené, hogy többet akar tőlem. Ő az a barátom, aki végig kitartott mellettem. Aggódom miatta. Félek, hogy ha az, amit gyanítok, igaz, ugyanazzal a szűklátókörűséggel fogja magát szembe találni, mint én. – Miről akarsz beszél… – Nem fogod elhinni, mit művelt Stephen Reed a tegnap esti bulin! – szakított félbe Drew. – Mit? – Emlékszel, hogy múlt hónapban, korcsolyázás közben eltörte a lábát, és most járógipsze van? – Aha. – Tegnap este teljesen leitta magát a Miller Parkban, és ott botladozott az úton, mintha stoppolni akarna. Aztán beleesett az árokba, és olyan részeg volt, hogy elkezdett üvöltözni, hogy eltörte a lábát. Marie Bairdnek kellett meggyőznie, hogy a lába már régebben eltört. Mindketten nevettünk, és Drew elfordította a slusszkulcsot. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy Brian beszáll a kocsijába, egy piros Ford F-150-be. A tekintetünk találkozott, de úgy tett, mintha nem venne észre. Mi történt? Egy órája még viccelődött velem. Tényleg a statisztikák miatt ilyen dühös? Azért, mert vesztegettem az idejét? Miért is nem mondtam meg neki az igazat? Az elhajtó terepjáró után integettem, de Brian nem intett vissza. Az érzés, ami korábban elfogott – hogy én is tartozom valahová, hogy valaki megért –, lassan elhalványodott. Brian bal indexlámpája felgyulladt. – Kövesd! – kiáltottam el magam. Drew meglepődött, de szó nélkül kihajtott a parkolóból. Nem kérdezett semmit. Nagy sebességgel rákanyarodott a városba vezető négysávos útra, és követte Brian terepjáróját. Egy jó barát nem kérdőjelezi meg, minek kell valakit követni, és Drew igazán jó barát. – Ne tapadj rá ennyire! – visítottam. – Nem tudja, hogy mi vagyunk azok. – Na jó. Egy: van visszapillantó tükre. Kettő: hány embernek van errefelé Volkswagen bogárhátúja?

26

Drew levette a lábát a gázról, és átment a bal oldali sávba. Dühösen az ablakra csaptam, mert Brian a következő leágazásnál jobbra fordult, mi pedig továbbmentünk egyenesen. – Drew! Elvesztettük! – Azt mondtad, ne tapadjak rá! – szorongatta a kormányt. – De azt nem mondtam, hogy hagyd eltűnni – emeltem a kezem a levegőbe idegesen. – Sajnálom. – Drew furcsán nézett rám. Összehúzta a szemét. – Semmi baj – simítottam végig a vállán. – Elmegyünk a Jiffy Burgerbe ebédelni? Az arca rögtön felragyogott, és a gázra lépett. Én nem ehetem meg, amit a J. B.-ben adnak – túl sok benne a szénhidrát – de a sült krumpli és a meggyes üdítő boldoggá teszi a barátomat. Ez elég nekem.

Miután megebédeltünk és vásároltunk kicsit Drew-val, hazaérve ott találtam apát a kanapén fekve, mellkasán a nyitott Bibliával. A dohányzóasztalon halomban hevertek az építészeti és belsőépítészeti magazinok, mellettük egy csésze tea. Alig volt délután öt óra, de már hangosan horkolt. Apa negyvenkét éves, sötét, csokoládébarna haja még sűrű, és alig vannak ráncai. Nagyon jóképű, csak ez nem látszik a szomorúságtól. Homlokon csókoltam, mire felpattant a szeme. – Mindjárt felkelek vacsorát csinálni – mondta, de megnyugtattam, hogy majd én, mire azt suttogta, hogy szeret. – Én is szeretlek – mormoltam, de már vissza is aludt. Zene dübörgött a bátyám szobájából, csak úgy rengtek a falak. A dob hangjától remegett a padló. Lassan végigsétáltam a sötét folyosón, el a Pekingi Nemzeti Stadiont és a Kansas City Közkönyvtárat ábrázoló fotók mellett. Mikor a szobámba értem, leraktam a bevásárlószatyrokat a szőnyegre. Kopogtak. – Szabad! Ryan dugta be a fejét az ajtón. Barna haja összevissza meredezett, és az egyik szemét félig csukva tartotta. 27

– Kimosnál nekem egy-két cuccot, Park? Az ágyamra ültem, és felnyitottam a laptopomat. – Jó, csak add ide őket. – Persze. Köszi. – Becsukta az ajtót, és magamra hagyott. – Szívesen – motyogtam magam elé. – Jó, hogy látlak. Köszi, remekül vagyok. Laura undok dolgokat mondott rám az edzésen. A tegnapi kémiadoga dög nehéz volt, de sokat készültem rá, és remélem, ötös lesz. Kösz, hogy kérdezted, Ryan. – Közben a takarómat bámultam, és úgy éreztem magam, mint valami szerencsétlen hülye. Szeretném, ha a bátyám azt mondaná, büszke rám, de kétlem, hogy mostanában értékelné, hogy valaki próbálja a legtöbbet kihozni magából. A gimiben Ryan maximalista volt. Minden reggel hatkor kelt. Újra átolvasta a leckéjét, miközben anyu reggelit készített neki, és kivasalta az ingét –akkoriban mindig inget viselt. Színjeles tanuló volt, csakúgy, mint én, de rengeteg dologban túlszárnyalta a teljesítményemet. A diáktanács elnöke lett. Egy csomó lány akart vele járni. Vezető szerepet vállalt az évkönyv készítésében. Shortstop pozícióban látszott a Raidersben, és bálkirálynak is megválasztották. A gimiben mindenki a lába előtt hevert, de Ő alig várta a főiskolát. Alig várta, hogy maga mögött hagyja azokat, akik nem veszik komolyan a sulit, akik hétvégen te bulizni Járnak, és fütyülnek az érettségi eredményeikre. Alig várta, hogy orvosi előkészítőre járjon a Vanderbilten. Az első év közepén kezdett összeomlani, miután anyu elment, és miután rájött, hogy még egy erős főiskolán sem koncentrál mindenki annyira a tanulásra, mint ő. Azt hiszem, amint széthullott a családunk, Ryan ráébredt, hogy a valóság nem felel meg az álmainak. Megszólalt a mobilom. A kijelzőn láttam, hogy anyu az. Hagytam, hogy bekapcsoljon a hangposta, aztán lehallgattam az üzenetet. Felhúztam a térdem a mellkasomhoz, és átkaroltam a lábam. „Parker! Én vagyok az, anyu. Nagyon szeretnék veled beszélgetni, ha van egy kis időd. Apád elmondta, hogy bejutottál a Vanderbiltre. Gratulálok! Nagyon büszke vagyok rád. Theresa és én jól vagyunk. Van egy kiskutyánk, egy labrador retriver! Ez azt jelenti, hogy félig labrador, félig uszkár. Valószínűleg Annie-nek fogjuk elnevezni. Tudom, hogy nagyon szereted azt a musicalt… jól van, hamarosan újra hívlak. Szeretlek.” Bííp. 28

Elmentettem az üzenetet. Csakúgy, mint az eddigieket. Hanyatt feküdtem az ágyon, és a plafont bámultam. Próbáltam kiűzni magamból a magányt. Mindig szerettem volna egy kiskutyát, de apa és Ryan is allergiás a kutyaszőrre. És most anyunak van egy – nélkülem. Néha rajtakapom apát, hogy azt a képet nézegeti kettejükről, amit a tárcájában tart. Azt mondja, ő megbocsátott anyunak, de akkor nekem is muszáj? Az elmúlt évben csak kétszer láttam anyát. Hiányzik, és szeretném, ha részese lenne az életemnek, de nem vagyok képes megmondani neki. Szégyellem, hogy sose hívom fel. De ha megtudják, hogy megint találkozom vele, félek, hogy az életem még ennél is rosszabb lesz. Tönkretette a családunkat. Miért engedte Isten, hogy ez történjen velünk?

Néhány órával később elsétáltam Drew-ék duplaszéles mobilházához, ami az utcánkban áll, és kopogás nélkül bementem. A focicsapatban előszeretettel hívják Duplaszéles Drew-nak, amivel arra céloznak, hogy jól el van eresztve. Drew csak nevet rajta. A duplaszéles mobilházak ugyanis szinte luxusnak számítanak ezen a csóró környéken. Mi szerencsések vagyunk a három hálószobánkkal, de a házunk pont egy mosoda és egy grillcsirkesütöde mögött áll, úgyhogy el lehet képzelni a szagot: öblítőszer illata és zsírszag keveredik. De leszámítva ezt, és hogy nem Franklin gazdagabb végében élünk, ahol az emberek gitár alakú medencékben fürdenek, szuper a hely. Biciklivel csak három percre van az iskolától, és én imádok biciklivel járni, ahová csak lehet. Halkan kopogtam, és benyitottam a szobába: Drew az íróasztalánál ülve gépelt a laptopján, körülötte a bólogatós fejű figurái, amiket gyűjtött. Nem ismerek rajta kívül mást, aki szabadidejében írogat, jövőre újságírást fog tanulni a Közép-Tennessee Állami Főiskolán, sportriporter akar lenni. Bármennyire is szeret focizni és baseballozni, ahhoz sose lesz elég jó, hogy sportösztöndíjat kapjon. Ez érzékenyen

29

érinti, mert hosszú ideje keményen dolgozik a céljaiért, és jól jönne neki a pénz. Drew kettesben él az anyukájával – az apja lelépett, mielőtt ő megszületett, és az anyja heti kábé hatvan órát dolgozik pincérnőként a Cracker Barrelben, hogy valahogyan kijöjjenek. Mivel úgyis minden este főzök apának és Ryannek, általában Drew-nak is hozok egy tányérral. Letettem a főtt rizst és a csirkét az éjjeliszekrényre. – Hahó! – köszöntem, miközben a földön heverő sportmagazinokat és a félredobott, régi napilapokat kerülgettem. Drew megfordult, szélesen elmosolyodott, és felállt. – Jöhet a Harry Potter-maraton! – mondta, és megölelt. Vékony, szürke pulóvere alatt több pólót viselt egymáson. Alacsony és zömök alkata pont megfelelő ahhoz, hogy amerikai fociban futót, baseballban pedig másodikbázis-védőt játsszon, de emellett valahogy mégis jól áll neki a feszes farmer. Folyton a haját igazgatja, és nincs fiúszaga (vagyis zokniszaga). Citromillata van. Megszoktuk, hogy Drew mindig makulátlanul néz ki, mert egy nap az ESPN csatornának akar tudósítani a Titans meccseiről. De az az érzésem, többről van itt szó. És nem akarom, hogy elítéljék érte, ahogy engem is elítéltek. Csak azt remélhetem, hogy a haverjai – ellentétben az enyémekkel – mellé állnak majd. Hotdog mindig jó barátja volt. Nem tudtam, miért zavar annyira, hogy Hotdog szerint minden haverjával kikezdek, de zavart. Én azt hittem, a fiúk amúgy sem szeretik a kötöttségeket. Nem így van? A kosárcsapatból csak – nem is tudom – talán négy sráccal csókolóztam. A baseballcsapatból meg kábé kettővel. El se hiszem, hogy Paul Briggs azt állítja, bármikor kapható vagyok egy menetre. És pont Brian előtt kellett mondania! Mit gondolhat most rólam? Levettem a csizmámat, Drew közben befalta a rizst és a csirkét – mindig éhes. Aztán berakta a Harry Potter és a bölcsek kövét, és leoltotta a villanyt. Fogta a nagy tál pattogatott kukoricát, amit előkészített, és mindketten elnyúltunk az ágyon. Egész nap erre a kukoricára tartogattam a kalóriákat. – Ki a kedvenc Harry Potter-szereplőd? – kérdezte, miközben egy marékkal a szájába tömött. – Természetesen Ron. És neked? 30

– Hermione. Szexi kis vadmacska – válaszolta Drew rágás közben. A vállába öklöztem, kis híján lelöktem az ágyról. – Perverz! A csaj kábé tízéves a filmben! – De a valóságban idősebb nálam. Mi ebben a perverz? – válaszolta nevetve. – Hugrabugos vagy mardekáros lennél inkább? – kérdeztem, miközben kivettem az első darab kukoricát. Mmmm! Vaj. – Mardekáros. Jobban szeretem a zöldet, mint a sárgát. – Újabb adagot tömött a szájába. – Ha házimanó lennél, Inkább Hagrid szakállát fésülnéd, vagy Piton zsíros haját mosnád? – Pfuj! Hagrid szakállát választom, mert abban akár kaját meg érdekes állatokat is találhatunk. Sőt talán néhány üveg vajsört, vagy ilyesmit. Végigbeszéltük a filmet, kigúnyoltuk Draco szörnyű, hátranyalt haját meg Hermione tudálékosságát. Míg meg nem jelent a képernyőn Olivér Wood. – Annyira szexi! – nyögtem. – Szeretnék egy olyan sráccal randizni, akinek brit akcentusa van. – Te? Randizni? – horcogott Drew. – Olivér Wood kedvéért félretenném az elveimet. Nézd, milyen jól mutat seprűnyélen! Elnevette magát. – Ha, mondjuk, mindenképp randiznod kellene valakivel a Franklinból, különben megenne egy sárkány, vagy ilyesmi, kit választanál? – Brian Hoffmant – mondtam ki gondolkodás nélkül, majd a szám elé kaptam a kezem. – Hoffman edzőt? Szóval ezért akartad ma követni? Mikor Briannel beszélgettem, mosolyogtam, nevettem, jól éreztem magam. Többet akarok tudni róla. Élveztem a bohóckodásunkat, és tetszett, hogy meg tudom nevettetni. Az is tetszett, amit mondott: „Ijesztő egyszer csak arra ébredni, hogy akik a legfontosabbak neked, többé nincsenek itt… De tovább kell lépni.” – Mit mondhatnék? A srác szexi – válaszoltam. – Az a srác egy felnőtt férfi, de igen, tényleg szexi. – Szerinted Hoffman edző szexi? 31

– Én is látom, hogy melyik férfi szexi, és melyik nem – mondta lassan, a képernyőt nézve. – Igazán nem nehéz. – Na jó – csaptam össze a tenyerem. – Lássuk, mennyire vagy jó: Olivér Wood – szexi vagy nem szexi? – Szexi. – Oké, átmentél a teszten. – Micsoda? – tiltakozott Drew. – Ez aztán a rövid teszt! – Rendben – nevettem. – Paul Briggs szexi? – Jesszusom, dehogy! – Helyes – bólintottam az ajkamat ütögetve. – Hoffman edző szexi? – Szerintem ezt már megtárgyaltuk, de te tényleg sokat gondolsz rá, nem igaz? – Megveregette a kézfejemet. Az arcom lángba borult. – Hotdog szexi? – kérdeztem. – Furcsa érzés így gondolni a haveromra… Ha bármelyik Harry Potter-szereplő lehetnél – váltott témát gyorsan –, ki lennél? – McGalagony professzor, mert akkor macskává változhatnék, és egész nap aludnék… Ha bármilyen varázserőd lehetne, mit választanál? Drew olyan hosszan hallgatott, hogy közben Harrynek volt ideje belebolondulni Edevis tükrébe. – Szeretném előre látni az emberek reakcióit, hogy hogyan fogadnak valamit. – Szóval… öö… miről is akartál beszélni? Amyről? Miért nem szóltál, hogy nincs minden rendben köztetek? Drew a nyakához emelte a kezét. – Nem hagyhatnánk ezt most? Nézni akarom a filmet. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, igazából örültem, hogy nem akar beszélgetni.

Tudom, tudom, Brian valószínűleg nem lesz ott a templomban, hiszen sosincs ott – különben már rég észrevettem volna –, de mi van, ha ma mégis eljön?

32

Templom előtt mindent leborotváltam magamon, amit borotválni kell, és mindent bekentem testápolóval, amit krémezni kell. Még a szempillámat is begöndörítettem. – Aú! – kiáltottam fel, mikor túl erősen rántottam meg. A Szépségápolásnak ez a része még nem igazán megy. Lemostam a körmömet, hogy megszabaduljak a cukorkarózsaszín lakktól. Aztán kinyitottam a fésülködőasztal felső fiókját, és keresgéltem egy darabig a körömlakkok között. Malajziai menta, égetett narancs, hajnali pír, kanadai juharlevél… Nem, nem, nem, nem. Brian idősebb, stílusos férfi. Lefogadom, hogy jobban tetszene neki valami visszafogott szín. Végigpörgettem az üvegcséket. Először, másodszor, senki többet… a barackos ábránd a nyertes. Magamban dúdolgatva újra kifestettem a körmömet. Két réteg barackszín és egy réteg átlátszó lakk. A jobb hüvelykujjam körmét sehogy se tudtam megcsinálni. Kétszer is leszedtem a lakkot, míg végül harmadszorra sikerült. Felvettem a rózsaszín melltartómat, és ellenőriztem, hogy a hozzá illő bugyi gumija nem vág-e be túlságosan a hasamnál. Nem hinném, hogy Briannek tetszik az úszógumi. Kócos hajamat egy mozdulattal még jobban összeborzoltam. Végül felvettem egy lágy esésű, fekete ruhát, hozzá a bőrcsizmámat. A bébiszitterkedéssel keresett pénzemet a főiskolára tettem félre, de úgy döntöttem, ezt az egy luxust megengedem magamnak. Megcsodáltam a ruhát a tükörben, végigsimítottam a csípőmön. Biztos akartam lenni benne, hogy elegáns vagyok. Még véletlenül sem férfias. Összerezzentem, mikor eszembe jutott, hogy Laura ezt mondta rólam. Mikor tegnap megvettem a ruhát a Cool Springs plázában, Drew kidobott pénznek nevezte. – Te bármiben jól nézel ki – mondta. Egy galléros pólót tartott maga elé, és a tükörben nézegette, hogy áll. – Minek kell így kiöltöznöd? Még volt néhány percem, mielőtt indulnunk kellett a templomba, ezért kibújtam a ruhából, és gondosan az íróasztalom melletti szék hátára fektettem. Aztán bezártam az ajtót, lefeküdtem az ágyra, és becsúsztattam az ujjaimat a bugyi alá. Vajon milyen érzés lehet, ha egy fiú érint meg ott? Imádkozom, hogy Brian ma ott legyen a templomban a szüleivel. Biztos ő is érezte, hogy nekünk még dolgunk van egymással. 33

Miért vagyok én a legrosszabb keresztény a világon? Egyes számú bizonyíték: legalább naponta kétszer kimondom a b betűs szót. Őszintén szólva nagyon tetszik. Olyan változatosan lehet használni. Bármilyen igekötővel működik. Ja, és Isten nevét is a számra veszem. Néha. Kettes számú bizonyíték: egy csomó szabályt megszegek. Nem bánok úgy a testemmel, mint egy szentéllyel, ahogy John testvér szerint kéne. Mikor Drew bort csempészett be a suliba egy üdítősüvegben, habozás nélkül ittam belőle a takarítószeres helyiségben, francia– és világtörténelem-óra között. Hármas számú bizonyíték: szerintem, ha Isten jó lenne, nem hagyná, hogy széthulljon a családunk. És azt se engedné, hogy apa így kikészüljön. John testvér azt mondja, Isten próbára teszi a hitünket. Csak egy kérdésem van: hogy lehet egy mindenható lény ilyen féltékeny?

Az istentisztelet az egyetlen hely, ahová Drew nem hajlandó velem jönni. Nem azért, mert ateista, vagy mert másik felekezethez vagy szektához tartozik. Csak a Forrest Sanctuaryt utálja. Főleg azért, mert a gyülekezet kikezdett minket, miután anyu elment, de azért is, mert már a templom gondolatától viszketni kezd. Apa leparkolt a Durangóval a templom parkolójában. Ryan megdörzsölte az arcát, a testéből hullámokban áradt felém a kiizzadt sör, cigi és marihuána szaga. Ha lenne nálunk alkoholszonda, biztos kiakasztaná a műszert. Apa persze úgy tesz, mintha semmit sem venne észre. Hála az égnek, hogy a templomunk szőlőlevet használ bor helyett az úrvacsorán, különben a bátyám a végén még összeesne az oltárnál. Nem is rossz, ezzel szó szerint „leborulna az Úr előtt”. 34

Ryan önszántából nem járna templomba, de amíg apa fedele alatt él, az ő szabályai szerint kell játszania. A tesóm nagyon rendes srác. Egy nagyon rendes, állandóan bedrogozott vagy részeg srác, aki időnként random csajokkal szexei, mielőtt apa hazaér. Na jó, igazából nincs szó „random csajok”-ról, de Macy szemében biztos én is csak az vagyok. A világon semmi nem érdekli, kivéve a politikatudományról szóló uncsi könyvek. Ebből a szempontból jó párost alkotnak Ryannel, mert mindketten szeszélyesek, és általában ügyet sem vetnek egymásra. Ilyenkor mindig felveszem a fejhallgatómat, hogy ne halljam, ahogy Ryan ágya a két szoba közti falhoz csapódik. Egyszer rákérdeztem, miért szúrja el így az életét, és azt mondta: „Felejteni akarok.” Elkeserít, hogy ennyire menekülni akar a valóságtól. Azt hiszem, ez azért van, mert olyan okos, és a túl nagy tudás szomorúsággal jár. Néha én is szomorú vagyok emiatt. Észrevettem Rachelt, Tate-et és Aaront, akik a templom melletti játszótérről integettek nekem. A szüleink legtöbbször megengedik, hogy ott lógjunk, ahelyett hogy a vasárnapi iskola előtti közös kávézással gyötörnének. De hova lett Seth? Általában el se mozdul Rachel mellől. Azt hiszem, tetszik neki a lány, de a botrány miatt – hogy Rachel apja, a kerületi ügyész lefeküdt a titkárnőjével – túl kínosnak érezné, ha együtt járnának. Kikapcsoltam a biztonsági övét, és odaszóltam apának: – Találkozunk a nagyok templomában! Kiskoromban anyu emlegette így az istentiszteletet, mert oda csak a felnőttek jártak, mi a gyerek-istentiszteletre mentünk. Úgy látszik, nem tudom átállítani az agyam. – Szia, apa! – Várj csak! – fordult felém. – Ugye nem fogsz megint elkésni a vasárnapi iskolából? Beletöröltem a tenyerem az új ruhámba. – Az csak egyszer fordult elő. A Death Cab for Cutie számairól beszéltünk, és Laura azt mondta, John testvér szerint minden világi zene az ördögtől való! Aaron elmesélte, hogy a régi templomában néhány fiatal úgy döntött, minden világi zenét tűzre dob. Állítólag egy lány elégetett egy vadonatúj iPodot. Mekkora kicseszett hülyeség! – Vigyázz a szádra, kisasszony! – szólt rám apa egy dühös pillantás kíséretében. 35

– Nem tetszik, hogy azokkal a fiúkkal lógsz – mondta Ryan a halántékát dörzsölgetve. – Tudod, hogy mire kellesz nekik, igaz? A vállába öklöztem, mire felnyögött, és az ablaknak támaszkodott. A homloka zsíros nyomot hagyott az üvegen. – Nem fázol? – kérdezte apa. – Nem! Bírom, hogy Ryan már megint be van rúgva, apa meg amiatt aggódik, hogy nincs rajtam kabát. A bátyám mostanában állandóan részeg. Néha nem tudom, mit tegyek. Mint két hete, mikor arra értem haza, hogy összegömbölyödve fekszik az ágyban, mellette egy üres üveg Robitussin. Az egészet megitta. És mikor szembesítettem apát a problémával, megkért, hogy imádkozzunk együtt. Kinyitottam az ajtót, kiléptem a gyomokkal tarkított útra, és a játszótér felé indultam. Rémesen hideg volt, de képtelen lettem volna eltakarni a szuper új ruhámat. – Ne feledd, mit mondtam a vasárnapi iskoláról! – kiáltott utánam apa. –Szeretlek! – Én is szeretlek! – kiabáltam vissza. Szökdécselve indultam a mérleghinta felé; Rachel, Tate és Aaron közben alaposan végigmért. Aaron a csípőmet és a mellemet bámulta, majd kiesett a szeme. – Nem hívtál vissza – mondta lassan, és a szeme összeszűkült. – Ne haragudj, zsúfolt hetem volt. – Most, hogy tudom, a ruha eléri a kívánt hatást, készen állok bemenni, és megnézni, eljött-e Brian a szüleivel. – Nem fázol? – kérdezte Aaron, és kibújt a dzsekijéből. A kifakult kék szövetből por és eső szaga áradt. Múlt héten a vállába temettem az arcom, míg borzongva tűrtem, hogy a nyakamat csókolgassa. A vállamra akarta teríteni a dzsekit, de elhessegettem magamtól. Csalódott arckifejezéssel vette vissza a kabátját. A fejemben megint hallottam Hotdog hangját, ahogy azt mondja, kikezdek minden barátjával. Nem vettem észre, mennyire megbántom ezeket a fiúkat. Soha eszembe se jutott, hogy többet akarhatnak. Lehet, hogy Aaron tényleg kedvel? Rossz érzés lenne, ha kiderülne, hogy igen. – Nem megyünk fánkot enni? – kérdeztem. – Veled? De hát te sosem eszel semmit – nézett fel rám Tate, aki csak százhatvan centi magas. 36

Nevetett, és végighúzta a kezét rendetlen, mézszőke haján. Tetszik, hogy elegáns, fekete nadrágjához Converse cipőt vett fel a templomba. A csuklóján bőrszíjak, a nyakában kenderből készült lánc, kereszt alakú medállal. Múlt héten X-Men-nyakkendőt viselt, erre én megszólaltam: „Tudtam, hogy mutáns vagy”, Tate meg nevetett. – Imádom a száraz cukros fánkot – mondtam monoton hangon. – Én pedig éhen halok – mondta Rachel. Ő másodikos. Olyan, mint a bátyja, csak fiatalabb és kisebb kiadásban. Szeret aranyos kis ruhákat és balerinacipőket hordani. Tate fintorgott. – Tényleg be akartok menni tizenöt perccel a vasárnapi iskola kezdete előtt? – Láttam, hogy a zsebébe nyúl, és megérint valamit – biztos a cigijét, amit már nagyon szeretett volna meggyújtani. – Kérlek! – nyafogtam. – Fánkra fel! – mondta Aaron, és zsebre vágta a kezét. – Ismered Brian Hoffmant? – súgtam oda menet közben Rachelnek. – A szülei ide járnak templomba. – Nem, sose hallottam róla – suttogta vissza. – Hé, tök jó a ruhád! Jól megy a csizmához. – Köszi – mosolyodtam el. – Hogy alakulnak a dolgok Sethtel? Elhívott már randizni? Rachel a homlokát ráncolta. – Nem. Péntek este áthívtam, a szülei nem engedték el, de mégis kilógott és eljött. Egyszer-kétszer csókolóztunk, de nem igazán tudom, mi a helyzet. Megértően néztem rá. – Mindig itt vagyok, ha szeretnél beszélgetni. Rám mosolygott, aztán elment megkeresni Sethet. Felbaktattunk a közösségi terembe, és beálltunk a sorba a kávéra várók közé. Gondosan elkerültem a kilencven-egynéhány éves Mrs. Carmichaelt, aki azt hiszi, én vagyok Sophia Loren. Igazából. Azt képzeli, színésznő vagyok, és folyton megpróbálja megérinteni az arcomat vagy a hajamat. Ha egyszer elkapja a karomat, az unokájának kell majd kiszabadítania. Laura és Allie vonult el mellettünk vihogva. – Ez meg mit képzel, hol van? Egy sztriptízbárban? – szólalt meg Laura, mikor meglátta a ruhámat. 37

Nem válaszoltam – nem helyes másokat megsérteni, akkor se, ha ők bántanak engem. Lesimítottam a ruhámat, a szemem telefutott könnyel. – Álszentek – mormolta Tate az orra alatt, amitől rögtön elmosolyodtam. –Álszentek és féltékenyek. Ekkor jelent meg John testvér a színen. – Remélem, nem dohányoztál ismét, Tate – mondta az ifjúsági lelkész. – Isten nem arra teremtett, hogy így kizsákmányold a tested. – Végigmérte a ruhámat, és elviharzott, én meg csak álltam dermedtem – Önnek is jó reggelt – mondta Tate a szája sarkában bujkáló mosollyal. Nem tudom, miért járunk még mindig ide, mit akar apa bizonyítani. Láttam, hogy a terem másik végében beszélget két férfival: egyikük Tim Anderson az Anderson Festék- és Szerszámboltból, a másik Jack Taylor, a Taylor Ford Márkakereskedésből. Néha hallom, hogy ugratják apát, mert a városházán dolgozik, és építési engedélyeket pecsétel, meg ilyesmi, és nincs sem saját üzlete, sem készletei, vagy bármi hasonló. Na mindegy. Apa azt mondja, a „közösségi élmény” és a „barátai” kedvéért jár ide, de miféle barátok azok, akik nem állnak ki az ember mellett, ha elhagyja a felesége? Többé senki sem hívja meg a templomból bingózni vagy golfozni. És mi van akkor, ha gyerekkora óta ide jár? Nagymama és nagypapa úgyis Floridába költöztek, miután nyugdíjasok lettek – sose jönnének rá, hogy otthagytuk a templomot. De apa folyton a közösségben eltöltött szép napokról beszél, és reménykedik, hogy egyszer minden ugyanolyan lesz. Hosszú éveken át mindig ő tartotta a kerti partikat a gyülekezet számára: még barbecue-szósz-versenyeket is rendezett. A férfiak mindent megtettek a győzelemért. Aztán tavaly Michael testvér törölte a programot – azt állította, azért, mert erősen lecsökkent az érdeklődés iránta. Apa azt mondta, megérti, de nagyon megsajnáltam őt. Nekem is sok jó emlékem van a templomból. A nyári Bibliatáborban gyertyát készítek anyunak homokba öntött, forró viaszból. Élelmiszercsomagokat állítunk össze a rászorulóknak. Az oltárnál térdelek, és hálát adok Istennek a barátaimért, Lauráért és Allie-ért. Szépségszalonosat játszunk a lányokkal. Hatodikban kijárunk az uszodába, a tűzforró betonra terítjük a törülközőinket, és Jeffet, a 38

vízimentőt bámuljuk, aki úgy néz ki, mint egy Ken baba, és Harley-vel jár. Elvettem egy porcukros fánkot meg egy feketekávét, azután az ablakhoz álltam, ahonnét az egész termet beláttam. Briannek semmi nyoma. Tate és Aaron csatlakozott hozzám, kezükben egy-egy fehér szalvétába csomagolt fánkkal. Ők ketten vagy húsz száraz fánkot befaltak, és a kávéjukat is felhajtották, mire én az elsőt megettem. Bimm-bamm – szólt a templomharang. Tíz perc volt hátra a vasárnapi iskola kezdetéig. Imádom a harangot. Mikor kicsi voltam, a templomszolgák megengedték, hogy én húzzam meg a hosszú bársonykötelet, és a harang szava élesen, tisztán visszhangzott a környéken. Bár az életem is olyan egyszerű lenne, mint az a hang volt. Úgy érzem, abban a percben, hogy elkezdtük a gimit, a templom üzenete megváltozott. Többé nem Isten szeretetéről szólt. Hanem arról, hogy ne vétkezzünk. Nem szabad sört inni, sem olyan helyen megérinteni a másikat, amit takar a fürdőruha, sem káromkodni. – Seth és Rachel miért nem jön ide? – kérdeztem. Tate elsápadt. – Hát… Seth anyukája azt mondta, többé nem barátkozhat velünk. Azt hiszem, múlt vasárnap meglátott téged Aaronnal a játszótéren, és ööö… Aaron összegyűrte a kezében tartott műanyag poharat. – Fogd már be, haver! Rámeredtem a közösségi terem másik végében álló Sethre. Egy fejmozdulattal jelezte, hogy észrevett, aztán tovább beszélgetett Rachellel. A jelek szerint az anyukájának ez sem tetszik. Megértem, hogy csak védeni akarja a fiát, de Rachel aranyos lány. Régen én is aranyos lány voltam. Tate és Rachel nem fordult ellenem a leszbikus ügy után. Ők is a Wodbury gimibe járnak, mint Aaron, úgyhogy nem vagyunk éppen közeli barátok, de jó velük együtt lógni. Sokat nevetünk. Főleg, mikor John testvér PowerPoint-prezentációkat tart a leggyakoribb sátánista szimbólumokról. Aaron viszont új itt. Ez az egyetlen oka annak, hogy a szülei még nem tiltották el Parker Sheltontól, minden bűn megtestesítőjétől. A névjegykártyámon is állhatna ez. 39

Azt mondják, a tehetség Tőled kapott adomány. Drew-t remek focistává tetted, de azért nem egy fordán Woods. Sose fog a főiskolai csapatban játszani. Apából építész lett, de nem tervez sem felhőkarcolókat New Yorkban, sem operaházakat Párizsban. Én verhetetlen vagyok softballban. Annyira, hogy másodikban beválasztottak az ország legjobb középiskolai játékosai közé. Ennél is fontosabb, hogy ezzel adtál nekem valamit, amit szerethetek. De nem vetted észre, hogy anyu eltűnésével valami mástól is megfosztottál? Ő volt ott, mikor először tartottam softballütőt a kezemben. Ő vette az első fogókesztyűmet. Azt mondta, tegyek egy labdát a kesztyűbe, kössem össze gumiszalaggal, és éjszakára rakjam a párnám alá, hogy betörjem használat előtt. És hogy a játékról álmodjak. De Te elvetted tőlem ezt az álmot, és nem tudom, mi maradt nekem. Ezt a február 14-i istentisztelet alatt írtam. Elégettem.

Brian nem jött el a templomba. De mielőtt hazamentünk, szereztem az irodából egy példányt a hívek névjegyzékéből, hogy otthon nyugodtan folytathassam az edző utáni szimatolást. – Szerinted ők azok? – mutatott Drew egy idősebb házaspárt ábrázoló fotóra. A képaláírás szerint a nevük Mr. és Mrs. William Hoffman. A kép alapján nem világos, mitől lett Brian ilyen szexi. De ők az egyetlen Hoffman család a Forrest Sanctuaryben. Becsuktam a füzetet, odamentem a fésülködőasztalomhoz, és végigfuttattam a kezem a körömlakkok során. Végül a szedres csábítást választottam. Odavittem az ágyhoz, letelepedtem Drew mellé, és kezdtem lemosni a barackos ábrándot. 40

– Keressünk rá a neten! – mondta ő, leendő riporterhez méltóan, és kinyitotta a laptopomat. Felnyögtem. Ha ezt megteszem, az már tényleg zaklatás. Inkább ezt kéne a névjegykártyámra írni: Parker Shelton – bűnös leány és műkedvelő detektív. Drew már be is pötyögte Brian nevét a keresőbe. Ryan ebben a percben dugta be a fejét az ajtón. – Te nem vagy éhes? – kérdezte. Sötét karikák árnyékolták a szemét. – Mindjárt megyek főzni, csak húsz percet kérek – mondtam a körmömet felmutatva. Ryan bólintott, és az ajtó becsukódott mögötte. Imádok főzni, de ez az egyetlen házimunka, amit szeretek. Élvezem, hogy kísérletezhetek. Anyu sose dolgozott. Háziasszony volt, és miután elment, át kellett vennem a mosást, vasalást és hasonlókat, mert apa megégette az ujját nadrágvasalás közben, és az ingei rózsaszínűén jöttek ki a mosógépből. Bárcsak anyu és apa még mindig együtt lennének. Bárcsak itt lenne anyu kutyája, Annié. Semmi mást nem akarok az élettől, csak egy nagy, szőrös, nyáladzó kutyát. – Meg is van! – szólalt meg Drew. Brian Facebook-oldala megjelent a képernyőn. A profilképen a Georgia Egyetem egyenruhájában, baseballütővel a kezében mosolyog. A fotón fiatalabb, mint most. A profil többi része zárolva van, így nem juthatok hozzá olyan jó kis infókhoz, mint a kedvenc könyve vagy filmje, hogy lássam, van-e bennünk valami közös. – Jelöld be ismerősnek! – mondta Drew, és a kurzort a gomb fölé vitte. – Felejtsd el! – löktem arrébb a kezét. Gyorsan kiléptem, mielőtt valami visszafordíthatatlant művelne. Hirtelen eldöntöttem, hogy újra a barackos ábránd lesz a nyerő körömlakk. Mikor megkérdeztem, baseballozott-e, Brian azt válaszolta, „mondjuk”, játszott a főiskolán, de letagadja? Elkezdtem beírni a nevét a Google-ba, de inkább gyorsan bezártam a laptopot. Nem leszek őrült zaklató, bármennyire is meg akarom őt ismerni. Bármennyire is szeretném újra azt érezni, hogy egy hullámhosszon vagyunk. Brian megérti, milyen az, ha hiányzik valaki. És úgy bánt velem, mint egy olyan emberrel, akit érdemes megismerni. 41

Ki vagy te, Brian Hoffman?

42

VIGYÁZAT! MAGASFESZÜLTSÉG! Még 49 nap, és 18 leszek A hétfői napom eddig: 1. Biciklivel elmentem a suliba. Leraktam a biciklitárolóban. Észrevettem Brian piros kocsiját. Belestem az ablakon, hátha megtudok róla valamit. A műszerfalon gyümölcspuncs ízesítésű sportital és némi apró. Hátul egy Braves-matrica, és egy másik, „békés együttélés” feliratú, tele olyan szimbólumokkal, amiket felismerek John testvér PowerPoint-előadásából. A bizonyítékok alapján eldöntöttem, hogy Brian és én összetartozunk. Imádom a sportitalokat! Használok pénzt! A Bravesnek szurkolok. És hiszek a békés együttélésben. Minket egymásnak teremtettek! (Csak viccelek.) 2. A suliban első óra előtt direkt elsétáltam Burns edző irodája felé, ami a tornaterem mellett van. Briannek semmi nyoma. Volt szerencsém belehallgatni az edző telefonbeszélgetésébe. Az édes kis semmiségektől, amiket a telefonba suttogott, felfordult a gyomrom: „Igen, szívem. Szeretlek, mézescsókom.” Na ne! Mézescsók? 3. Álmodoztam egy sort az emelt szintű töri alatt. Van Briannek lakása? Láttam magunkat összeölelkezve, egymásra kulcsolt lábakkal a gyűrött lepedőn. Egy kicsit megijesztett a gondolat, mert még sose vetkőztem le senki előtt. Behunyt szemmel próbáltam elképzelni, milyen lehet Brian meztelenül, és önkéntelenül felnyögtem. Az egész osztály rám bámult. Csend. Hallani lehetett volna, ahogy egy tű leesik. Kínos. – Ribanc – sziszegte Laura félhangosan. „Álszent” – gondoltam magamban, mert eszembe jutott, mit mondott Tate vasárnap. – Hé! Én itt tanulni próbálok – mondta Sam, miközben egy ceruzát csúsztatott a füle mögé. – Nem mindenkinek jár az agya egész nap az ellenkező nemen. 43

– Ez nem hangzott túl hihetően, Sam – mondta Mr. Davies, és fáradtan megdörgölte a szemét. 4. Szünetben megint Burns edző irodája körül ténferegtem. Hol van Brian? Biztos, hogy ő az egyetlen tanár vagy edző, aki nem jár be az iskolába. Ahh! Az irodából ezúttal üvöltözés hallatszott: Burns edző szidott le két srácot, amiért nem bírnak magukkal. A jelek szerint egyikük ellopta a másik ruháit, és megpróbálta lehúzni őket a vécén. Fiúk! Ez legalább megmagyarázza, miért volt egyikük egy szál ananászmintás bokszerben. Emlékszem erre az unalmas gatyára a pizsamás bálról.

Ebédidőben éppen Drew algebraháziját néztem át, mikor Hotdog levetette magát mellém. – Megnézhetem a matekházidat? – kérdezte. – A harmadik feladatban nem vagyok biztos. Egy hónapja még azt mondtam volna, szó sem lehet róla, de most már garantált az első helyem az osztályban, és Hotdog csak azért lett második, mert októberben elszúrta azt a dög nehéz kémiaröpdogát. Haha! A suliban már januárban kihirdették, ki lett az évfolyamelső, és ki a második, azóta nem is tanulok minden este három órát. – Melyik feladat volt az? Hotdog felolvasta a könyvből: – Egy dobozban piros, kék és fehér golyók vannak. Bekötött szemmel, egyesével vesszük ki őket. Ahhoz, hogy biztosan legyen piros a kihúzottak között, 9 golyót kell kivennünk; hogy biztosan legyen kék, 10-et; és hogy biztosan legyen fehér, 8 golyót kell kivennünk. Hány fehér golyó van a dobozban? – Ez tényleg nehéz volt. A kék mappámban van a megoldás – intettem a fejemmel a táskám felé. Hotdog belenyúlt, kivette a mappát, és kisimította az arcából barna haját.

44

Kiradíroztam Drew válaszát a negyedik feladatra, és beírtam a helyes megoldást. Ő a vállam fölött állva figyelt. – Csak nem csaltok? – kérdezte Hotdog Drew házijára pillantva. – Nem – vágtam rá. Éreztem, hogy elvörösödöm. – Különben is, te mit csinálsz? – mutattam a kezében tartott papírra. – Csak azért nem tudtam megcsinálni a feladatot, mert te nem vigyáztál a golyóimra. – Hotdog összeszorította a száját, nehogy elnevesse magát. Letettem a ceruzát. – Mégis mi a fenéről beszélsz? – Te vagy a csapat mindenese. Ha nem gondoskodsz a herevédőkről, mi lesz a golyóimmal? Drew felnevetett. – Semmi közöm a herevédőkhöz meg azokhoz a mocskos ágyékvédőkhöz. – Cöcöcö… Kénytelen leszek jelenteni Hoffman edzőnek, hogy nem vigyázol rendesen a felszerelésünkre. Drew a könnyeit törölgette. Gyilkos pillantást vetettem Hotdogra. – Kénytelen leszek jelenteni, hogy egy barom vagy. – Hogyan oldjam meg a feladatot, ha védtelenül hagyod a golyóimat? – Én ugyan hozzá nem nyúlok egy herevédőhöz! – Tényleg? Akkor sem, ha, mondjuk, Bates herevédőjéről van szó? – Vigyorogva elbámult a fejem fölött, egyenesen Drew-ra nézett, aki elkapta a tekintetét. Elvörösödött, kirántotta a kezemből az algebraháziját, fogta a hátizsákját meg a laptoptáskát, és kiviharzott az ebédlőből. – Ennek meg mi baja? – ráncolta a homlokát Hotdog. A tollammal doboltam az asztalon. – Tűnj innét! – Hé! – Hotdog elkomorodott. – Mi a baj? – Szombaton mondtál valamit Drew-ról. Tényleg azt hitted, kihasználnám a legjobb barátomat? Milyen embernek gondolsz te engem? – A kapucnis pulcsim zsinórjával játszadozva vártam a válaszát. Elemelt egy darab chipset a tányéromról. 45

– Péntek este, a Miller Parkban elmondta, hogy szakít Amyvel. Azt mondta, azért, mert valaki más tetszik neki. – És azt hiszed, rólam beszélt? Vállat vont, és evett még egy kis chipset. – Nem tudom, de szerintem igen. Egy marék chipset szórtam a számba, és elropogtattam. Lenyeltem, és közben utáltam magam, amiért megadtam magam az éhségnek. Azt akarom, hogy csinosnak és nőiesnek lássanak. – Én nem így érzek iránta – mondtam csendesen. – A francba! – Hotdog beletúrt a hajába. – Szegény Bates! Mert bármennyire is az idegeimre megy néha, Hotdog nagyon jó barát tud lenni. És nyilvánvalóan nem osztja a Drew-val kapcsolatos gyanúmat. A mögöttünk lévő asztalnál Laura szünet nélkül a bál témájáról beszélt: – Figyeljetek, a Disney témára kell szavaznotok. Muszáj! Én leszek Jázmin hercegnő, és ráveszem Aaron Pritchardot, hogy öltözzön Aladdinnak. Aaron Pritchard a templomból? Aaron, akivel csókolóztam? Laura nem változik. Ami az enyém, az az övé is, és ami az övé, az az övé marad. – Nekem jobban tetszik a húszas éves Amerikája téma – mondta Allie. – Olyan szépek azok a ruhák! – Márpedig Disney lesz a téma! – visította Laura. Hotdog felnyögött, de olyan halkan, hogy éppen csak meghallottam. – Csak Disney-t ne! – Nekem az ókori Róma jobban tetszik – válaszoltam. – Van egy gyönyörű, fehér selyemruhám, amit felvehetnék. – Anyué volt, de sose hordta, és otthagyta nekem. – Biztos nagyon csinos. Kivel jössz? – Igazából senkivel. De a ruhát imádom – mondtam, magamban mosolyogva. – Azt hiszem, javasolni fogom a transzvesztita témát. A lányoknak azt mondanánk, hogy a téma „élet a farmon”, de a fiúk mind nőnek öltözve jönnének. Tudod, transzvesztitának. Elnevettem magam. – Fizetnék a látványért. – Ugye? – vigyorgott Hotdog, és elvett egy újabb chipset. 46

– Szóval elárulod, hová raktad a herevédőmet? Belemarkoltam a chipsbe, és az egészet az arcába szórtam. Nevetést hallottam. Árnyék vetült a tálcámra és a papírjaimra, és valaki megkocogtatta a vállamat. – Parker! Örülök, hogy kordában tartod a csapatkapitányomat. Megpördültem, és felnézve Brian Hoffmant pillantottam meg, legombolt galléros ingben és fekete nyakkendőben. Szexi vevőszolgálatos a műszaki áruházból. Fekete haja hullámokban omlott a fülére. Odabólintott nekem. – Szükségem lenne a segítségedre ma este, edzés után. Tudnál maradni olyan tizenöt percet? – Tizenöt percet? – cincogtam. – Sacc per kábé. – Brian elmosolyodott. Lenéztem a körmömre. Örültem, hogy maradtam a barackos ábrándnál. – Persze, nem gond. – Rendben, este találkozunk! Néhány lány, köztük Laura, megbámulta, ahogy kisietett az ebédlőből. Hotdog mosolygott, előbb rám nézett, majd az ebédlő ajtajára, és megcsóválta a fejét. – Szórakoztató egy lány vagy, Parker Shelton.

Tudom, hogy hihetetlen, de ebéd után nem ólálkodtam újra Burns edző irodája körül, hátha meglátom Briant. Ehelyett Drew szekrénye mellett vártam, mert tudni akartam, jól van-e. A falon egy plakát az április harmadikai, éves Baseball-Softball Témaválasztó Meccset hirdette. Jegyek már kaphatóak. Várakozás közben néhányszor megnéztem az órámat, és felkentem egy friss réteg szájfényt. Tíz óránál Ty Green – a leghelyesebb fiú a suliban – közeledett felém, férfiasan szexi léptekkel. A szilveszteri bulin beszéltünk egy kicsit, de eltűnt mellőlem, mielőtt az óra éjfélt 47

ütött. Éjfélkor teljesen egyedül voltam, és hirtelen elfogott a magány, olyan volt, mintha egy örvény rántana magával. Ty sokatmondóan rám mosolygott, és a rajzterem felé indult. Ekkor bukkant fel Drew, a nyomában Matt Higginsszel, aki egyszer csak eltűnt a könyvtárban. Pedig nem sűrűn fordul meg ott. Drew kinyitotta a szekrényét, hogy megnézze magát a belül lógó kis tükörben. – Szia! – mondtam csendesen. – Beszélhetnénk? – Nem érek rá. – Jól nézel ki. – Igen? – mosolygott önmagára a tükörben. – Igazi Narcisszusz vagy. A válla fölött rám pillantott. – Hogy ki? Valami lányhoz hasonlítasz? Behunytam a szemem, és megráztam a fejem. A bátyám már évek óta arra panaszkodik, hogy rajtunk kívül egyetlen művelt ember sincs Franklinben. – Nem, Narcisszusz egy görög férfi volt. Az istenek korában. – Szerinted egy görög istenre hasonlítok? Tudtam, hogy szeretsz. – Gyere már! – Becsuktam a szekrénye ajtaját, magammal húztam a könyvtárba, és odavezettem a magazinokhoz. Lerogytunk egy-egy párnázott székre. Drew lerakta a földre a laptoptáskáját. Mindig kéznél van a gépe, hogy írjon, ha van egy kis ideje. Kinyitottam a kézitáskám, és elővettem a púderemet, hogy rendbe hozzam az arcom. – Jól vagy? – kérdeztem. Közben bepúdereztem az orromat és az államat. – Jól. – Keresztbe tette az egyik bokáját a térdén, és a vádliját masszírozta. – Kirohantál az ebédlőből. Aggódtam. – Becsuktam a púderes dobozt, és visszacsúsztattam a táskámba. Drew előbb a fotel karfáján dobolt, majd megfogta a kezem, és a körömlakkomat tanulmányozta. – Tetszik ez a szín. Egyszerű. – Lassan a szemembe nézett. Jelzett a mobilom. Gyorsan megnéztem a kijelzőt. Anyu. Küldött egy SMS-t, amiben azt írta, reméli, jó napom van. 48

– Ááá! – nyögtem fel. – Borzasztó idegesítő. Sosem adja fel. – Ki volt az? – Anyu. – Beszéltél vele mostanában? – kérdezte Drew halkan. – Nem. – Néha felhívja anyámat, hogy rólad kérdezzen, mert te sose veszed fel a telefont. Miért? – Csak! – válaszoltam ingerülten. A könyvtárosnő figyelmeztető pillantást lövellt felém. – Tönkretette a családunkat és az életünket a gyülekezetben, mikor… tudod… felvállalta magát. Nem értem, miért kellett elhagynia minket. Erről a témáról még a családommal is nagyon ritkán beszélek, meg is döbbentett, hogy most mindez így kiszakadt belőlem. Ha anyu másként dönt, minden rendben lenne az életemben: a templom, a softball, talán még igazi randikra is járnék. Az volt a hab a tortán, hogy a barátnője, Theresa a templom irodáján dolgozott. – De nem az anyukád hibája, hogy… – kezdte Drew. – Dehogynem. – Ezzel a táskám mélyére süllyesztettem a telefont. – Nem tehet róla… – Nem az zavar, hogy leszbikus. Csak arra vágyom, hogy teljes legyen a családom. – A szemem telefutott könnyel. Drew bizonytalanul körülnézett az olvasóteremben. Már szóra nyitotta a száját, de ekkor becsengettek a következő órára, mire talpra ugrott. Úgy léptünk ki a zsúfolt folyosóra, hogy átkarolta a vállam.

Laurának volt egy nagy, fekete, June nevű kutyája. Imádtam átmenni hozzájuk, és botokat dobálni neki. Mindig lelkesen visszahozta őket, és esküszöm, ha a kutyák mosolyogni tudnának, June képéről le se lehetett volna törölni a vigyort. Imádtam azzal a kutyával játszani. Ölelgettem, csókolgattam. Laura utálta, hogy ilyen jól kijövünk egymással, mert June az övé volt, és sose szeretett osztozkodni. Aztán egy vasárnap reggel Laura azt mondta nekem, hogy June meghalt. Végigsírtam a vasárnapi iskolát. A nagyok templomában is a 49

szoknyám szegélyével törölgettem a könnyeimet. Anyu és apa megkérdezték, mi bajom, mire beszámoltam nekik a kutya haláláról. Mikor a szüleim részvétüket fejezték ki John testvérnek, azt válaszolta, June él és virul. Engem pedig jól leszidott, azt mondta, aki hazudik, az pokolra kerül. Sosem árultam el senkinek, hogy Laura hazudott. Nem akartam, hogy neki is azt mondják, pokolra fog kerülni. Ezt február 15-én írtam. Összegyűrtem és elégettem. Megégettem a hüvelykujjamat, és a számba kaptam, hogy csillapítsam a fájdalmat.

A mai edzés megbeszéléssel kezdődött. Bepréseltem magam Drew és Sam közé a pádon. Brian megállt velünk szemben, és fél kézzel pörgette az ütőjét. Örömmel láttam, hogy most nem úgy öltözött, mintha a vevőszolgálaton ülne. Melegítőfelsőt viselt egy sok edzést megélt baseballnadrággal. Vetett rám egy futó pillantást, aztán Burns edzőnek szentelte a figyelmét, aki megköszörülte a torkát, és a jegyzetfüzetébe nézve elmondta, hogy a következő meccset Tullahoma ellen játsszuk, szombaton. Gyülekező reggel 6:30-kor a suli előtt, ahol felszállunk a buszra, és előbb megreggelizünk a Cracker Barrelben, majd indulunk Tullahomába, hogy legyen idő bemelegíteni a meccs előtt. – Nem akarok a Cracker Barrelben enni – morogta Drew. – Már hányok tőle. – Az anyja mindig visz haza kaját, mert ötven százalék dolgozói kedvezményt kap. – Szerintem szuper a palacsintájuk – mondtam, és a térdemmel meglöktem Drew térdét. – Igazán bevihetnéd ingyen a barátaidat. Drew viszonozta a lökést. – Nem mintha hajlandó lennél palacsintát enni. – Egyet megennék. – Palacsinta vagy gofri? – Gofri. Szirup vagy vaj? – Miss Shelton! Van valami probléma? – kérdezte Brian. Abbahagyta az ütő pörgetését. – Semmi – bámultam rá dühösen. 50

– Csöndet kérek, amíg Burns edző beszél, ha lehet. Visszafordult az öreg edzőhöz, engem pedig elöntött a forróság. Miért kellett így megaláznia? A softballcsapat még nem jött le a pályáról, úgyhogy Burns edző rátért a Tullahoma elleni stratégiára. Negyvenöt meccs lesz idén, ez az első. A focisták annyi pénzt kapnak, amennyit csak akarnak, bezzeg a softball- és a baseballcsapat kénytelen osztozni a pályán és a felszerelésen. Úgy tűnt, Burns igyekszik a legtöbbet kihozni abból, amije van. Vajon Brian milyen edző lesz jövőre? Burns edző tovább szövegelt, én pedig a softballcsapat edzését figyeltem. A lány, akit a harmadik bázisra tettek be, nem kap el elég labdát. Nem elég mozgékony. Én mindig lefedtem a teljes területet a harmadik bázis és a shortstop között, nem féltem vetődni a labdáért, ha kellett, és azt se bántam, ha a labda egyenesen gyomron talált. Ez a lány alig egyméteres körben mozog, és hagyja, hogy a balszélső javítsa ki a hibáit. Következőnek Laura állt fel ütéshez, a sarkával árkot vájt a talajba. Mardosó gyűlöletet éreztem iránta. Megütögette a földet a hazai bázisnál, aztán a vállára emelte az ütőt. Szörnyű a tartása! Hogy tűrheti ezt Lynn edző? Körülnéztem a pályán, de sehol se láttam a tanárnőt. Aztán észrevettem Mr. Majorst, a zenetanárt, aki a kispad mellett állva a People magazint olvasta. Ez meg mi? Hol van Lynn edző? Egy harmonikatanár felügyeli az edzést? Ajaj! Remélem, nincs semmi baja a tanárnőnek. Laura megpróbálta elütni az első két labdát, de mindkettőt elvétette. A mellkasomhoz húzott térddel figyeltem a játékot, és azt kívántam, bárcsak én is ott lehetnék. Azóta, hogy szombaton először idejöttem, égek a vágytól, hogy ütő legyen a kezemben, és softballcipő a lábamon, hogy egyik bázisról a másikra fussak, és becsússzak a hazai bázisra. De azonnal száműztem a fejemből ezeket a gondolatokat, mikor megláttam, hogy Allie és Melanie az első, illetve második bázisról rám mutogat. Hát, jó nagyot zuhantam a szemükben. Még cserejátékosnak is kevés vagyok. Laura gyakorlásképpen még néhányszor meglendítette az ütőjét. A dobójátékosok szinte sose tudnak jól ütni, mert minden idejükben a dobást gyakorolják, de Laura még az átlagnál is rosszabb. A 51

dobódombon nyújtott teljesítménye viszont kárpótol érte – a ligában ő az egyik legjobb. Mivel gonoszkodó kedvemben voltam, azon drukkoltam, hogy legyen strike. Üss mellé, üss mellé! Előrelépett, és megpróbált megütni egy magasan jövő labdát. – Harmadik strike! Összeütöttem a tenyerem, és felnevettem. – Szeretnél megosztani velünk valamit, Parker? – kérdezte Brian. – Nem, uram. Végigmért. – „Uram?” – tátogta felém. Tisztelegtem neki, mire elnevette magát. Olyan a szeme, mint az olvasztott csokoládé. Alig várom, hogy megtudjam, mit akar tőlem edzés után. Egy örökkévalósággal később az edzés véget ért. Brian intett, hogy menjek oda vele az ütőketrecekhez. Megpörgette az ütőjét, és hátranézett, hogy követem-e. Odakocogtam mellé. – Segítenem kell valamiben? – Igen. – Nagy léptekkel, fontoskodva haladt. A vállam fölött előrehúztam a hajam, és csavargatni kezdtem a tincseket, hogy megnyugodjak. Briannek isteni rágóillata van, és az a kopott pulcsi rajta olyan puhának tűnik! Szívesen összegömbölyödnék benne a tévé előtt. – Vágattál már valaha hajat? – viccelődött. – Egy ideje nem. – Hmm… – Brian jól megnézte magának kócos fürtjeimet. – Nekem tetszik így a hajam! És a legtöbb pasinak is! Felnevetett, és nagyot csattintott a rágóval. – Nem mondtam, hogy nem tetszik. – De nem is mondtál semmit. – Nem, semmit. – Elhallgatott. Odahallatszottak a kocsik az országútról, túl a vonatsíneken. – Sajnálom, hogy szombaton nem voltam teljesen őszinte a statisztikákkal kapcsolatban. Az a helyzet, hogy élveztem a beszélgetést, és nem akartam abbahagyni. Bólintott, és elmosolyodott. – Bocsánatkérés elfogadva. 52

Kinyitotta a kaput, és odamentünk az ütőketrecekhez. A nap már lement, és csak a reflektorok világították meg a pályát. Megborzongtam, és a hónom alá dugtam a kezem, hogy felmelegedjek. – Fázol? – kérdezte. Bólintottam. Rendes körülmények közt ilyenkor egy fiú megpróbálna felmelegíteni – megölelne, odaadná a dzsekijét, vagy olyan forró csókolózásba kezdenénk, hogy tüzet okádnék, mint egy vulkán. De Brian csak bekapcsolta a labdaadogató gépet, és meglóbálta az ütőjét. – Azért hívtál, hogy adogassam a labdát a gépbe? – kérdeztem. Nem éreztem különösebb csalódást, már az is nagy szó, hogy velem akar lenni. – Nem, azt akarom, hogy te üss – nézett a szemembe, látva maradt a szám. Már vágytam az ütő érintésére. Ja, és Brian érintésére, de ez nem tartozik ide. Közelebb léptem, és felnéztem rá. – Miért? – Mert szeretném látni, mennyire vagy jó. Ha elsőben már a válogatott csapatban játszottál, az jelent valamit. Vállat vontam. – Ütnél néhányat a kedvemért? – kérlelt halkan. – Miért olyan fontos ez neked? – Rossz látni, ha valaki eldobja magától a tehetségét. – Ha hajlandó vagyok rá, mit kapok cserébe? Elvigyorodott. – Mit kérsz? Téged, gondoltam, de nem mondtam ki hangosan. Nézte, ahogy a hajammal játszom. – Cserébe azt kérem, áruld el, mit jelent neked a baseball. Játszottál? És az nem válasz, hogy „mondjuk”. Lassan kifújta a levegőt, és a csillagokra emelte a tekintetét. – Igen, játszottam. Most rajtad a sor, hogy megmutasd, mit tudsz.

53

– Ez nem elég – ragadtam meg a könyökét. – Hol játszottál? Mennyi ideig? Milyen poszton? Mi volt a legjobb ütőátlagod? Vagy dobó vagy? Mennyi az ERA-d?6 – Hé! Hé! – tiltakozott felemelt kézzel. Szemmel láthatóan jól mulatott. – Előbb játszunk, aztán beszélünk. Elvettem tőle az alumíniumütőt, végigfuttattam a kezem a hűvös fémen, és próbaképpen párszor meglóbáltam a levegőben. A karomat merevnek és gyöngének éreztem, de a mozdulat még bennem volt. Olyan ez nekem, mint a lélegzés. Brian az adogatógéphez lépett, és kikapcsolta. A surrogó hang megszűnt. Fogott egy softballt, feldobta, majd elkapta. – Ha jobban szeretnéd, előbb dobok neked néhányat én. – Kapcsold már vissza azt a hülye gépet! Felvonta a szemöldökét, elmosolyodott, végül elnevette magát. – Igazi vadóc vagy. Nem csoda, hogy tetszel a srácoknak. Csúnyán néztem rá, de a lelkem mélyén örültem, hogy vadócnak nevezett, és annak is, hogy tudja, tetszem a fiúknak. Egy pont Parkernek. Visszakapcsolta a gépet, és a védőkerítés mögé lépett. Felvettem egy sisakot. – Készen állsz? – kérdezte. – Aha. – Még egyszer meglendítettem az ütőt. – Jó formában vagy. – Tudom. – Ez aztán a szerénység – vigyorgott. – Kezdjük! Berakott egy labdát a gépbe. Hagytam, hogy a labda elszálljon mellettem. A csizmám sarkát belevájtam a talajba, és azt kívántam, bár rendes, stoplis cipő lenne rajtam. Még egyszer meglendítettem az ütőt. – Újra – mondta Brian, és bedobta a labdát a lyukba. Ezúttal elütöttem, a labda egyenesen a kerítésbe vágódott, éppen Brian arcánál. – Jól van, éld csak ki rajtam a frusztrációdat! Pont azt teszem.

6

ERA (Eamed Run Average) – a dobó ellen kiérdemelt pontok átlaga. A dobó szempontjából az a jó, ha az érték minél alacsonyabb (a ford. megj.)

54

Vissza az ütő pozícióba. Próbalendítés. Elütöttem a labdát. Mintha áramütés futna végig a bicepszemen és az alkaromon. Kiütöttem a pályáról! Na jó, a ketrec hátsó hálóját találtam el, de különben biztos kiütöttem volna. Csodás érzés. Elvigyorodtam. – Készen állsz? – kérdezte Brian egy újabb labdával a kezében. – Várj! – dobtam le az ütőt. – Van még abból a rágóból?

Este hétkor – jóval több, mint tizenöt perccel később – Brian kikapcsolta az adogatógépet. Százból csak – nem is tudom – talán hat vagy hét labdát nem találtam el. Az izmaim élénken tiltakoztak, a tagjaim olyan merevek voltak, mintha én lennék a bádogember, de lélekben frissebbnek éreztem magam, mint mostanában bármikor. – Te aztán tudsz ütni! – kiáltott felém Brian, és odasétált hozzám, miközben lehúztam a sisakot. – Élvezted? – Igen – ismertem be. – Mi lesz a kérdéseimmel? Válaszolsz végre? A gyomrom megkordult. – Éhes vagy? – Levette a sapkáját, lesimította a haját, aztán visszavette a sapkát. – Éhen halok. – Megböktem a mellkasát. – De még mindig tartozol egy rakás válasszal. – Jó, jó. – Egy pillanatig habozott. – Mit szólnál, ha… – Mihez mit szólnék? – kérdeztem vissza a sarkamon hintázva. A hóna alá vágta az ütőt. – Elmegyünk enni? Atyaég! – Mit? – kérdeztem hűvös nyugalommal. – Nem tudom. Számít? – Nem eszem olívabogyót. Brian nevetett. – Azt olvastam, mindenkire vár valahol egy olívabogyó, csak meg kell találnia. – Hát én még nem találtam olyat, ami ízlene. – Rendben, olívabogyó kilőve. 55

Megfújkáltam és összedörzsöltem a két tenyeremet. – Szabad ezt csinálnunk? Nem tilos az iskola területén kívül beszélnünk? – Ezen kicsit elgondolkozott. – Fogalmam sincs. Még nem olvastam a házirendet. De nem a diszkóba viszlek. Csak eszünk valamit, rendben? – Rendben. – „Nyugodt vagyok, Teljesen nyugodt vagyok. Lélegezz, Parker!” – Miért akarsz velem vacsorázni? Megvonta a vállát. – Valamit ennünk kell, nem igaz? – Nem vár senki? Család? Barátnő? Feleség? Nevetett, és megcsörgette a kulcscsomóját. – Menjünk!

– Elég lepra ez a hely. Brian a műszerfalra dobta a baseballsapkáját. – Gimiben sokat jártam ide. – Mikor volt az? Ötven éve? – Menj már! – mondta mosolyogva. Mielőtt kiszálltunk a kocsiból, felborzolta hullámos haját. Az ablakban neontábla pislákolt, Foothills Büfé felirattal. A parkolót üres műanyag palackok és cigarettavégek borították. A suliból soha senki nem jár ide, mert tényleg igazi lepratelep, ami tökéletes – így senki nem fog meglátni minket. Brian kinyitotta az ajtót előttem, és a kis harang csilingelni kezdett. Megcsapott a hamburger szaga. – Ez az egyik kedvenc helyem. – Miért? – kérdeztem. – Isteni sajtos sült krumplit adnak. Sült szalonnával – tette hozzá. Összefutott a számban a nyál. – Imááádom a sült szalonnát! Ha Brian azt akarja, hogy sült krumplit egyek, a kedvéért megteszem. Egyszer azt olvastam, hogy a gyorséttermi sült hagymában

56

1800 kalória van, szóval képzelem, mennyi zsír lehet akkor a sajtos sült krumpliban. Vajon mekkorák az adagok? Gyorsan körbenéztem az apró helyiségben, és megállapítottam, hogy a tányérok akkorák, mint egy kukafedő. Remek. Brian megkérdezte a pincérnőt, hogy beülhetnénk-e egy bokszba a sarokban, amitől hirtelen elfogott a szégyen. Nem akarja, hogy együtt lássanak bennünket. De ha tényleg nem akarná, megkockáztatná, hogy nyilvános helyre jöjjön velem? Mert bármilyen hihetetlen, a lepra Foothills Büfé nyilvános hely. – Parker? Brian az ülés hátára fektetett karral már a bokszban ült, míg én még mindig az ajtóban álltam. Idétlenül viselkedtem. Lassan odamentem hozzá, és pont akkor ültem le vele szemben, mikor a pincérnő megjelent, hogy felvegye az italrendelésünket. Úgy nézett Brianre, ahogy én néznék egy szelet torta fotójára. – Egy pohár csapolt sört kérek – tette le végül Brian az itallapot. Sört rendel?! Edző az iskolában, és sört rendel? Mit jelent ez? Vajon ő is olyan otthonosan érzi magát a társaságomban, mint fordítva? – És neked? – meredt rám a pincérnő, mintha látni akarná, merek-e alkoholt kérni. Elvettem az itallapot Briantől, és átfutottam. Az ujjam hozzáragadt a műanyaghoz. – Jeges teát, cukor nélkül. – Azonnal hozom. – A pincérnő ragyogó mosolyt küldött Brian felé, aztán eltűnt a pult mögött. – Elfelejtettem, hogy te még nem ihatsz. – Még nem is szavazhatok. – És mikortól szavazhatsz majd? – kérdezte, az asztalon álló minizenegépet nézve. – Április ötödikétől. Megdörzsölte az állát. – Szóval nagyon jól ütsz. Alig várom, hogy a pályán lássalak. – Ki mondta, hogy látni fogsz a pályán? – Közben a menüt tanulmányoztam, hátha találok valamit, ami nem 80 000 kalória. – Gondoltam, mivel élvezted a ma esti ütögetést, talán szeretnél visszakerülni a csapatba. 57

A pincérnő letette elénk az italokat. – Nem tudom, vissza akarok-e menni a csapatba, de a softballt tényleg szeretem – vallottam be. – Gyorsan belekortyolt a sörbe. – Mi történt? Kihalásztam egy édesítőszert a cukortartóból, letéptem a zacskó tetejét, és a teámba szórtam a port. – Egyetlen kérdésre sem válaszolok, míg nem felelsz az enyéimre, Brian Hoffman. Te vagy a témaváltás királya. – Nem is tagadom. – Vállat vonva elmosolyodott. A mozdulat nagyon jól állt neki, és azon kaptam magam, hogy egyre közelebb hajolok hozzá az asztal felett, miközben két kézzel a poharamat szorongatom. – Mesélj a baseballkarrieredről! – Nincs rajta sok mesélnivaló – szorongatta a söröspoharát. – Tényleg? – Sportösztöndíjas voltam a Georgia Egyetemen, de nem sok lehetőséget kaptam a meccseken. – Milyen poszton játszottál? – Jobbkülsős voltam. – Akkor nagyon jó ütő lehetsz. – Az voltam – válaszolta halkan. Tudtam, miről beszél: a külső játékosnak másféle készségekre van szüksége, mint a dobónak, az elkapónak vagy a shortstopnak. Az igazán jó ütők mind külsősök. – És mi történt? Már a fél pohár söre elfogyott. Nekem kell majd vezetnem hazafelé? – Valahogy sose jött el az én időm… Nem voltam olyan jó, mint gondoltam. Az edzők arra számítottak, hogy beérik a tehetségem, de sose történt meg. – Rám emelte barna szemét. A tekintete zavart tükrözött, de őszintének tűnt. Felvillant előttem az a jelenet, mikor megmutatta, hogy rágja a körmét. – És végül mi lett? – suttogtam. Villájával dobolt az asztalon. – A négy főiskolai év alatt egyszer sem kerültem be a kezdőcsapatba. Afféle jolly joker lettem, akit beállítanak, ha valaki pihenni akar. – Bánod, hogy játszottál a fősulin? 58

– Nem. Csak… tanultam belőle. Megtanultam, hogy nem érdemes előre terveznem. – Megdörzsölte a szemét, és szünetet tartott, miközben kinézett az ablakon. Egy kamion gördült be a parkolóba. – Úgy kell elfogadnom a dolgokat, ahogy jönnek. – De azért fontos, hogy legyenek az embernek tervei, nem? – kérdeztem, mert a Vanderbilt járt az eszemben, ahol mindent újrakezdhetek. Megrázta a fejét. – A mának élek. Ezért szeretném, hogy visszamenj a csapatba. Látom, hogy élvezed. Mi lesz, ha később megbánod, hogy abbahagytad? Megnyaltam az ajkam. Briannek igaza van. De nem biztos, hogy képes vagyok rá. Megjelent a pincérnőnek álcázott, csábító szirén, és felvette a rendelésünket. Meglepetésemre Brian rendelt mindkettőnknek: – Egy tál Appalache sült krumplit kérünk. – Visszaadta az étlapokat, és ismét felém fordult. A pincérnő eltrappolt. – Miért ez a neve? – kérdeztem. – Mert egy akkora halom krumplit kapunk, ami magasabb az Appalache-hegységnél. Felnyögtem, és a gyomromra tapasztottam a kezem. – Vicces vagy – mondta csillogó szemmel. Felborzolta a homlokába hulló tincseket. Magam alá húztam a lábam, és megkérdeztem: – Tudod már, melyik osztályt fogod tanítani? – Most csak Burns edző irányítása mellett dolgozom. De április végétől, mikor Lynn edző szülési szabadságra megy, megkapom az ő óráit. – Te leszel a tornatanárom? Ugye nem kell majd sztep-aerobikozni, vagy az óriás ejtőernyővel játszani, meg ilyesmi? – Az óriás ejtőernyőt semmiképpen nem hagyjuk ki… Végigsimított a fején, és körülnézett a helyiségben. – Igazából csak kábé két hétig leszek a tanárod, utána te végzel, nyáron pedig vezetésórákat tartok. – Hűű, az tök jó! – ugrattam. Felnevetett, de aztán ismét elkomorodott. – Sose akartam tanár lenni. 59

– Miért, mi akartál lenni? – Profi baseballjátékos. Vagy ha az nem, legalább egy profi csapatnak akartam dolgozni. Edzőként vagy trénerként. Ilyesmi. Azért szereztem mesterdiplomát, hogy legalább a játék közelében maradhassak. Talán megpróbálok majd állást szerezni a technikai személyzet tagjaként. Nem tudom. Belekortyoltam a teámba, és nagyot nyeltem. Brian nem mondott többet a karrierjéről, így inkább témát váltottam. – És miért tértél vissza ide? Nem válaszolt azonnal, előbb kiválasztott egy dalt a zenegépen. Az Everywhere-t Tim McGraw-tól. Csodás választás, jó kis lehangoló dal. Végül azt suttogta: – Szerettem volna a szüleimmel lenni? – Inkább kérdés volt, mint kijelentés. Mintha nem tudná biztosan, miért él a szüleivel. Vagy hogy miért vallja be ezt nekem. Talán tényleg rá kéne keresnem a nevére a neten. Brian Hoffman olyan, mint egy hagyma. Valahányszor lehántok róla egy réteget, mindig ott találok száz másikat, telis-tele titkokkal. – Hiányoztak a szüleid? – kérdeztem, mert nekem rettenetesen hiányzik anyu. A szemembe nézett, és bólintott. Most fiatalabbnak nézett ki a huszonhárom événél. Elvesztette a célját, mikor nem lett belőle profi játékos? Nem tudja, mihez kezdjen magával? – Egyáltalán nem szereted az edzői munkát? Beleivott a sörébe, és a pohár pereme fölött rám nézett. – Nem túl szórakoztató napi jelentéseket írni dr. Salternek a baseballcsapat teljesítményéről. Miért nem elég, hogy hány meccset nyerünk, és hányat veszítünk? És el se hinnéd, mi mindenről fecsegnek a nők a tanáriban! Máris többet tudok a mellszívókról a kelleténél. – Összeborzongott, én meg elnevettem magam. – Szóval nem erre számítottál? – Nem – mondta, és ő is velem nevetett. – Azt hiszem, arra számítottam, hogy ha visszajövök Franklinbe, ismét jól fogom érezni magam. Mint a gimiben. – Tényleg olyan rossz volt a főiskolán? – Nem olyan volt, mint képzeltem. Mondom, azt hittem, profi játékos leszek, és nagy dolgokat viszek véghez. Azt hittem, ha 60

visszajövök, legalább együtt lehetek a régi barátaimmal, de az ő életük most másról szól: házat vesznek, megnősülnek, gyerekeik születnek, és én nem hiszem, hogy készen állok minderre. Nagyon felnőttesen és éretten beszélgettünk. Örültem, hogy Brian megosztja velem az érzéseit, de sejtettem, hogy nem szívesen teszi. – Na jó, térjünk rá egy fontosabb kérdésre… – kezdtem, államat az öklömre támasztva. Bizalmatlanul felpillantott. – Mi volt a legkínosabb helyzet az életedben? – Micsoda? – Brian jót mulatott rajtam. – Ez az a nagyon fontos kérdés? – Igenis fontos – bólogattam komolyan, bár majdnem elnevettem magam. – Rendben, elmondom, de senkinek nem mesélheted el az iskolában. Ígéred? – Ígérem. – Összeakasztottuk a kisujjunkat. – Gimiben az egyik haverommal felfedeztük, hogy a fiúöltözőben a szekrény tetejéről fel tudunk jutni a tetőre, ha kilökjük az egyik mennyezeti panelt, és így pont a lányöltözőnél lyukadunk ki. – Szóval keresztülestél a plafonon? – Nem estem le! Legalábbis… nem rögtön. – Halljuk, mi történt! – nevettem. – Fent, a tetőnél a két öltöző közti fal betonból volt. – Szóval betonból. – A barátomnak, Evannek az az ötlete támadt, hogy kivéshetnénk a betont. Tudod, alagutat vájhatnánk. Nevettem. – Két teljes hónapig véstük. – Nem féltetek, hogy komoly szerkezeti kárt okoztok az épületben? Ha annyira látni akartátok a lányokat, nem tudtatok volna egyszerűen berohanni az öltözőbe? – Tizenhat éves voltam. Nem foglalkoztatott túlzottan az épület szerkezete. Az viszont igen, hogy ha Evannel berohanunk az öltözőbe, az összes csaj sikítozna és kiabálna. – Biztos jó pasi voltál a gimiben. Miért kellett leselkedned ahhoz, hogy meztelen lányokat láss? Nem hiszem el, hogy ezt mondtam. 61

Brian arca ketchupszínűre váltott. – Nem ez a lényeg. – Ha te mondod. – A kaland kedvéért csináltuk! – Micsoda kaland alagutat fúrni, hogy meglessétek a lányokat! – horcogtam. Csúnyán nézett rám. – Nem akarod hallani a sztori végét? – De igen. – Akkor viselkedj! – Igenis, uram. – Tisztelegtem neki. – Megtennéd, hogy nem szólítasz így? – Mondd már el, mi történt! Brian és én egyre közelebb hajoltunk egymáshoz. Nagyokat nevettünk, miközben elmesélte, hogy miután átjutottak a betonfalon, átmászott az álmennyezetre a másik oldalon, de az nem bírta el a súlyát, és ő egyenesen az öltözőbe zuhant. A fehérneműs lányok sikítva rohangáltak, Brian pedig kificamította a csuklóját, és egy hétre felfüggesztették. – Most az én fontos kérdésem következik – mondta, miután megtöröltem nevetéstől könnyes arcomat. – Mi a legkorábbi emléked? Nekiláttunk a sült krumplinak, amit a pincérnő-domina elénk helyezett. Brian meghívott, hát vesszenek a kalóriák! Bólogattam, hallgattam, kérdeztem, nevettem. Ha hajlandó itt ülni és bolondozni velem, egy tizenhét éves lánnyal, tényleg a pillanatnak él. És én is.

Nem ez a legkorábbi emlékem, de ez a kedvencem. Tizenegy évesen összepakoltam a bőröndömet, és életemben először elmentem egy ottalvós táborba. Bibliatábor volt, Cumberland Creekben. Laura és Allie is jött. Egész héten kenuztunk, húst sütöttünk a pattogó tábortűz mellett, és zsákban futásban versenyeztünk a tábori olimpián. Sok időt töltöttem a szabadtéri kápolnában, imádkoztam, és 62

arról írtam a naplómba, hogy milyen jól érzem magam, és milyen jó, hogy keresztény vagyok, mert ettől jobb embernek érzem magam. Szerettem, hogy jó ember vagyok. Az esti közös imán a táborvezetők megengedték, hogy az imáinkat papírcetlikre írjuk, aztán elégessük őket, így senki nem tudta, mit kértünk, csak Ő. Olyasmiket kívántam, hogy enyhüljön a nagyi köszvénye, meg hogy apa és Ryan ne legyenek többé allergiásak az állatokra, és végre lehessen egy arany labradorom. A táborozok kaphattak postát, de aki több mint három levelet kapott, annak az egész tábor előtt el kellett énekelnie egy dalt. Szerdán háromszáz gyerek előtt adtam elő a Ragyogj, kis csillagot. De nem bántam. A szüleim annyira szerettek, hogy tizenöt képeslapot küldtek. Ez a legkedvesebb emlékem. A tábor utolsó estéjén bulit rendeztek, és sokan párban érkeztek. Laurát és Allie-t senki sem hívta el. Csalódottak voltak, mert mind ezt a programot vártuk legjobban. Én egy J. C. nevű fiúval mentem. Életemben először fogta meg egy fiú a kezemet. A bál végén kaptam tőle egy puszit az arcomra. Soha többé nem találkoztunk, mert ő Nashville-ben lakott, de Laura és Allie észrevette a csókot, és a szemükön láttam, hogy irigykednek. Laura azt mondta, túl sokat engedek meg a fiúknak, és óvatosabbnak kéne lennem, mert a végén még teherbe esem, vagy – ami még rosszabb – bűnös lány leszek. Ettől kezdve aggódtam, mit gondol rólam a többi lány. Tudtam, hogy csinos vagyok. Tudtam, hogy tetszem a fiúknak. De többé még a kezemet se engedtem megfogni, míg anyu el nem hagyott minket. Egészen addig nem csináltam semmi rosszat – még csak nem is csókolóztam. A gyülekezet mégis ellenem fordult.

Brian leállította a kocsit a házunk előtt. Megnézte magának az udvarunkat. Reméltem, hogy nem lesz rosszul a sült krumpli és a mosoda szagától. – Szóval itt laksz? – Itt. 63

Egy percig csendben ültünk, a rádióból a Fray egyik száma szólt. A csend nem volt kellemetlen. Jólesett, és bár valószínűleg ki kellett volna szállnom a kocsiból, nem akartam. Még nem. – Hajlandó vagy megfontolni, hogy visszamenj a csapatba? – kérdezte Brian halkan, a kormányon dobolva. Mióta Hotdog megkért, hogy tartsam magam távol Drew-tól, folyton a jó hírem jár a fejemben. Az, hogy bár sose akartam kikezdeni Drewval, Hotdog mégis feltételezte rólam, vagyis hiába jók a szándékaim, könnyű félreérteni a helyzetet. Ha valaki meglátott ma este a büfében, azt gondolhatták, hogy: 1. Brian a bátyám. (Pfuj!) 2. Brian a férjem. (Ez inkább furcsa.) 3. Jé, ez nem az új baseballedző a Hundred Oaksból a csapat mindenesével? (Néha az igazság sem a legjobb.) 4. Jé, ez nem az új baseballedző a Hundred Oaksból egy gyönyörű modellel? (Tökéletes.) 5. Jé, ez nem az a kedves kis Parker Shelton egy jóképű férfimodellel? (Pláne tökéletes.) Ennek alapján ki tudja, mit gondoltak az emberek, mikor otthagytam a softballcsapatot? Persze, azt akartam bizonyítani, hogy nem vagyok olyan, mint anyu. De vajon ezt mások is megértették? Vagy azt hitték, hogy Parker Shelton képtelen kitartani valami mellett? És nem igazságtalan, hogy eldobok magamtól egy lehetőséget, amiért sokan – mint Brian is – keményen megdolgoznak? – Holnap beszélek Lynn edzővel – suttogtam. Brian kibámult az ablakon az éjszakába, és a rágóját csattogtatta. A hold és a csillagok fénye visszatükröződött mosolygó arcáról. Aztán lehervadt a mosolya. – Gondolom, ez azt jelenti, hogy többé nem leszel a mindenesünk. – Gondolom. – Szerettem veled lógni. Jó buli volt. Könnyű veled beszélgetni. Próbáltam nem vigyorogni. – Én is így érzem. – Szóval… majd találkozunk? – kérdezte halkan. 64

Felém fordult, és megfogta a vállamat. Az érintésétől minden érzékem kiélesedett, mintha áram futott volna át a karomon, végig a testemen, egész a lábujjamig és a lábam közé. Bűnös borzongás. Vagy ilyesmi. Gyorsan vettem egy mély levegőt. – Remélem. – Én is – nézett a szemembe. – Köszönöm, mindent köszönök. Brian bólintott, mielőtt kiszálltam a kocsiból. Az ajtóhoz mentem, és visszafordultam, hogy intsek neki. Visszaintegetett. A Ford fényszórói kigyúltak, kifarolt a kocsibeállóról. Megszagoltam a karom, hátha átragadt rám az illata, de semmi. Kinyílt mögöttem az ajtó, a résen lámpafény és meleg levegő áradt ki. – Hát itt vagy – szólalt meg Ryan. A vállam fölött a kocsibeállót nézte. Megkerültem, és indultam vacsorát főzni neki meg apának, aki a kanapén hevert, és az Esküdt ellenségek egyik régi epizódját nézte. – Ki volt ez? – kérdezte a bátyám, mikor utánam jött a konyhába. – Senki. Senki, de remélem, nagyon rövid időn belül valaki lesz.

65

BIZALOM Még 48 nap, és 18 leszek Máskor is randizhattam volna már. Közvetlenül azelőtt, hogy anyu elment, és mielőtt otthagytam a softballcsapatot, Jack Hulsey elhívott a „Téli mesevilág”-bálba, Jack végzős volt, és középcsatár a kosárcsapatban. Mikor megkérdezte, vele megyek-e, egymilliárd dolog futott át az agyamon egyszerre. Miért akarna egy ilyen lánnyal menni? Nem vagyok egy nádszál. Milyen színű ruhában menjek? Menjek el fodrászhoz? És manikűröshöz? Elmegyünk előbb vacsorázni? A bál után fogom megkapni életem első igazi csókját? Vagy ott csókol meg, mindenki előtt, míg a karjában tart, és lassan ringatózunk a táncparketten? Laurának tetszik Jack. Nagyon tetszik neki. Jack mosolyogva várta a válaszomat. Végül Laurával és Allie-vel mentem a bálba; kuncogtunk és táncoltunk, és remekül éreztük magunkat, de könny szökött a szemembe, mikor láttam, hogy Jack egy másik lánnyal lassúzik, és megcsókolja. De úgy döntöttem, nem baj. Laura úgyis csak bűntudatot keltett volna bennem, ha Jackkel megyek. És különben is, a barátság az első. Érdekes, hogy Laura nem viszonozta a gesztust, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Hallasz engem, Istenem? Neked is én vagyok az első? Vagy van valami, ami sokkal fontosabb a szemedben? Ezt a reggelizőasztal mellett írtam, február 16-án. Elégettem.

66

Lehet, hogy ez önhittségre vall, de másnap magammal vittem a softballcipőmet és a melegítőmet a suliba. Nincs olyan softballmezem, ami jó lenne a mostani, ötvenkilós alakomra. Újat kell vennem. Hosszan kifújtam a levegőt, és bekopogtam Lynn edző irodájába. – Szabad! – mondta. Kinyitottam az ajtót, és beléptem. Felragyogott az arca. – Alig várom, hogy megmondjam Burns edzőnek, hogy elloplak tőle – mosolygott, kezét hatalmas pocakján tartotta. Aznap késő délután kimentem vele a pályára, és mikor éreztem, hogy a cipőm talpa a salakba mélyed, kénytelen voltam az ajkamba harapni, hogy ne kezdjek őrülten vigyorogni. Felpillantottam a lámpákra, már égtek, mert a nap lemenőben volt. A fiúk épp végeztek az edzéssel, és odaintettem Drew-nak, aki felemelt hüvelykujjal jelzett nekem. – Nee, Parker! Ne hagyj el minket! – kiabálta Hotdog. Térdre ereszkedett, és imára kulcsolta a kezét. – Szükségem van rád! Ki vigyáz a golyóimra? Válaszul bemutattam neki, de ő csak nevetett. Aztán egy csomó fiú letérdelt, könyörögtek, hogy térjek vissza hozzájuk, én meg vigyorogtam, és kócos copfommal játszadoztam, hogy kicsit megnyugodjak. Brian az ütőjét forgatta, és felvont szemöldökkel nézett hol rám, hol a srácokra. A softballcsapat már a kispad mellől bámulta a fiúk bohóckodását, arcukon irigység tükröződött. Laura szeme szikrát hányt. – Mielőtt beszélnénk a többiekkel – mondta Lynn edző –, elmondanád, mi volt az oka, hogy annak idején kiléptél a csapatból? – Ööö… családi nehézségek és problémák a barátaimmal. Éreztem, hogy az arcom vérvörös. – Komoly dolog lehetett. – Az volt. Bólintott, és megérintette a vállamat. Hálás voltam, hogy nem erőlteti tovább a kérdést. Mint kiderült, nem is kellett semmit mondania a csapatnak. Amint ránéztem Laurára, valami vinnyogó-nyüszítő-visító hang tört fel belőle – úgy hangzott, mint egy csapdába esett kiskutya. – Edző! Ne mááár! – kiáltotta, és őrülten rázta a fejét. 67

Lynn edző nem foglalkozott Laurával, a tekintete körbejárt a lányokon. Néhányukat ismertem. Néhányukat nem. Néhányukkal megosztottam a ruháimat és az állatfigurás kekszemet. – Parker Shelton úgy döntött, ebben a szezonban csatlakozik a csapathoz. Meglátjuk, hogyan teljesít a ma esti edzésen, és ez alapján dől el a pozíciója és az ütési sorrend. De úgy gondolom, a harmadik bázisra kerül. – Ez nem igazság! – nyafogta Laura. – Mi egész télen gyakoroltunk, és már megkezdődtek az edzések, ő meg csak egyszerűen beszambázik, és máris övé a harmadik bázis? – A valamikori legjobb barátnőm a sírás szélén állt. Allie megveregette a hátát, és hevesen bólogatott. – De igen, ez így igazságos – válaszolta Lynn edző az órájára pillantva. – Én vagyok az edző, én hozom a döntéseket, és remélem, Laura, hogy te, mint csapatkapitány szeretettel fogadod Parkert. Laura ököllel a kesztyűjébe bokszolt, és az ajkába harapott. Lefogadnám, hogy azt gondolta: „Ha Parker visszajön a csapatba, többé nem én leszek a legjobb játékos, pedig belehalok, ha nem lehetek a figyelem középpontjában.” Néhányon együtt érzően pillantottak Laurára, de észrevettem, hogy páran a szemüket forgatják. Kísértést éreztem, hogy rájuk szóljak, mert Laurával valamikor jó barátnők voltunk, és a lelkem mélyén még mindig fontos nekem. Mikor elsős gimisek voltunk, nagyon szerettünk a hátsó kertjükben napozni. Aztán egy nap az apja, John testvér úgy döntött, hogy pont a kedvenc helyünk közepére ültet egy almafát. Közeledett a július negyediki ünnepség, és Laura bátyjai már előkészítették a tűzijátékot. Elloptunk néhány rakétát, mert azt terveztük, felrobbantjuk az almafát, és visszaszerezzük a napozóhelyünket. Maradjunk annyiban, hogy nem jártunk sikerrel. A szülei dühösek voltak, de mi szörnyen vihogtunk. Aztán elbicikliztünk a fagyizóba poharas jégkrémért, és egész úton Taylor Swift-számokat énekeltünk teli torokból. – Álljatok párba, és kezdhettek bemelegíteni! – szólt Lynn edző. Kivettem a kesztyűmet a táskámból, és felhúztam. Egyszerre puha és merev, és még mindig bőr– meg porszag árad belőle. Imádom. Belebokszoltam a tenyerembe, és rágózás közben karkörzéseket végeztem. A tegnap esti ütögetés miatt sajogtak az izmaim. 68

Mindenki párokba rendeződött. Egyik lányról a másikra siklott a tekintetem, míg végül egy másodikos – akinek nem emlékeztem a nevére – vállat vont, és odalépett hozzám. – Hogy hívnak? – kérdeztem. – Sydney. Elkapó vagyok. – Parker. Bemelegítünk? – Jó. Bólintottam, odadobtam neki a labdát, és elhátráltam. Addig hátráltunk, míg végül legalább tizenöt méterre voltunk egymástól. Egyetlen dobást sem hibáztam el. – A karod még mindig jól működik – lépett hozzám az edző –, de magadra kell szedned egy kis izmot. Végignéztem magamon. Amint elkezdek erősíteni, rögtön nem leszek ötven kiló. Jók lesznek rám a ruháim? Nem fog Laura megint férfiasnak nevezni? Felvillant előttem egy emlék a múltból: egyedül vagyok az öltözőben, és sírok. Mikor az ütőgyakorlatra került a sor, Lynn edző utasított, hogy én legyek az első. A nap addigra teljesen lebukott, a pályán túl sötét volt. Fogtam a kedvenc alumíniumütőmet, és odakocogtam a hazai lapkához. Felvettem egy sisakot, és fél szemmel Brian kocsiját néztem. Felkapcsolta a reflektorokat, és kihajtott a parkolóból. Bár itt maradt volna, hogy megnézzen! Mert, ha őszinte vagyok magamhoz, nagyrészt miatta csinálom ezt. – Az ötödik ütés után fuss! – kiáltotta oda az edző. Ez azt jelenti, hogy négyszer kell megütnöm a labdát, mielőtt – az ötödik ütésnél – az első bázisra futok. Terpeszbe álltam, és próbaképpen meglendítettem az ütőt. Laura dobóállásba helyezkedett, és meglendítette a karját. A labda egyenesen a fejemnek tartott. A földre vetettem magam, így éppen elkerültem, hogy fejen találjon. Lihegve feküdtem a salakon. Laura vigyorogva nézett a dobódombról, a sarkát a földbe vájta. Mikor felemeltem a fejem, láttam, hogy Mel, Allie és még néhány másik lány nevet. Visszafeküdtem a földre, belélegeztem a salak szagát. Ez rossz ötlet volt.

69

Miért hittem, hogy egyszerűen visszatérhetek a csapatba, és minden rendben lesz? Csak azért, mert Brian, egy huszonhárom éves férfi, aki semmit sem tud az életemről, így gondolta? Hát tévedett. A szemem telefutott könnyel, a szívem hevesen vert. – Laura! – hallottam az edző kiabálását. – Mit művelsz? – Rossz ötlet volt. Rossz ötlet volt. Hogy én milyen ostoba vagyok! – Parker! Felnéztem. Hotdog a kerítés mögött állt, és a drótra kulcsolta az ujjait. Nekinyomtam a homlokomat a talaj vörös salakjának. – Laura! Ha még egyszer ezt csinálod, a kispadra küldelek! – kiabálta Lynn edző, de tudtam, hogy ez nem igaz. Laura a régió egyik legjobb dobója. Akkor is engednék játszani, ha ellopná az igazgató BMW-jét, és szándékosan belehajtana vele a sárba. Gyengéd érintést éreztem a karomon. – Megsérültél? – kérdezte Hotdog halkan. Csak a büszkeségem sérült. Megráztam a fejem. – Mit keresel itt? – Lerobbant a fűnyíróm. – Tényleg? – Egy kicsit elnevettem magam. – Áá! Csak látni akartalak játszani. Aztán már indulok is haza. – Felsegített. Leporoltam a koszt a melegítőnadrágomról. – Gyere! – mondta, és odavezetett a kispadhoz. – Jól vagy, Parker? – kiáltott oda Lynn edző aggódva. – Pihenőre van szüksége – válaszolta Hotdog. Mindketten leültünk a padra. Lehúztam és a földre dobtam a sisakom, ami az egyenetlen talajon elgurult. – Mi történt? – Laura. – Azt láttam, de miért veszed ennyire a szívedre? Vállat vontam, és vetettem egy oldalpillantást Hotdogra. Egy kósza könnycsepp gördült végig az arcomon. – Ne már! Erősebb vagy te ennél. – Miért lettél most hirtelen ilyen kedves hozzám? – kérdeztem. – A versengésnek vége, te nyertél. – Elvigyorodott, majd el is nevette magát. A pályát nézte. – Figyelj csak – kezdte vontatott hangon 70

–, király, hogy újra jelentkeztél a csapatba. Sose értettem, miért hagytad ott. Lehajtottam a fejem. Szóval igazam volt: mindenki úgy értelmezi a tetteimet, ahogy neki tetszik. – Azt gondolod, képtelen vagyok kitartani valami mellett? – Nem, csak nem értettem. Látszott, hogy szereted a játékot. – Igen? – néztem rá. – Emlékszel, hogy másodikban, a témaválasztó meccsen elloptad a harmadik bázist, és nekem jöttél? – Aha. És? – Jól vádlin rúgtál, és a földre taszítottál. Aztán a kezedet nyújtottad, és felsegítettél. – Bocsi. Hotdog csak legyintett. – Tetszett, hogy nem kárörvendtél, egyszerűen boldog voltál, és élvezted a játékot. – Szeretem ezt a sportot – bólintottam rá. Néztem, hogy Laura a dobódombhoz lép, meglendíti a karját, és strike-ot dob a középkülsősnek. –De nem bízom ebben a csapatban. Hotdog zavartnak tűnt. Átkarolta a térdét. – Bíznod kell bennük. Én minden egyes társamban megbízom. Lassan bólintottam, és fájdalmasan elmosolyodtam. – Visszamész a pályára, Parker? Képes vagy rá. Tudom, hogy képes vagyok rá. De akarom is? Nem, nem igazán. – Hazavinnél? – kérdeztem. Drew már rég elment, és ma este nincs kedvem biciklizni. – Feltéve, hogy nem baj, ha a fűnyíróval kell jönnöd. Otthon hagytam a kocsimat. Halványan elmosolyodtam. – Készen állok a kalandra.

Drew az az ember, akit mindenki szeret.

71

Még az őrült Max Reddick is – aki szabadidejében pipereszappanból farag szobrokat – kezét-lábát töri, hogy egy asztalnál üljenek rajzórán. Az első napon hatodikban mindenki holtra rémült attól, hogy nem tudta, hova ülhet az ebédlőben. A diákok három különböző általános iskolából érkeztek Green Hillsbe; a felső évfolyam már egy másik világ volt. Szerencsésnek érezhettem magam, hogy ismertem Laurát, Allie-t és Drew-t. Will Whitfield addig magántanuló volt, ez volt az első napja egy iskolában a kortársai között. Miután kifizette az ebédet, fél kézzel tartotta a tálcáját, és a másikkal feljebb tolta a szemüveget az orrán. Az egészet úgy láttam, mintha lassított felvételt néznék. Valaki meglökte Willt. A tálca megbillent. A hot dog elrepült róla. Eltalálta J. J.-t, pont a mellkasán. J. aki egy melák focista volt – és most is az –, felállt, és elindult a vézna kis Will felé. J. J.-t nem lehet csak úgy megdobni hot doggal, az egyszer biztos. Nem hiszem, hogy behúzott volna Willnek, vagy bármi ilyesmi, de senki sem akar megszégyenülni rögtön az első tanítási napon. – Igazad van, haver! Vacak ez a kaja! – kiabálta Drew, és képen dobta J. J.-t egy hot doggal. Az eset óta Willt mindenki Hotdog néven ismeri. Drew-t pedig mint igaz barátot. Aznap, mikor Laura elhíresztelte rólam, hogy biztos én is olyan vagyok, mint anyám – egy férfias softballjátékos, aki a lányokat szereti –, Drew mellém feküdt az ágyban, és addig tartott átölelve, míg el nem sírtam minden könnyemet. Egész éjjel nem engedett el. A történtek ellenére is meg kell köszönnöm Neked, hogy Drew-t megtarthattam. Ezt február 17-én írtam. Megcsókoltam, és beraktam a Bibliába.

72

Az ágyamon ülve éppen a barackos ábrándot mostam le a körmömről, és közben – bár egy utcában lakunk – Skype-on beszéltem Drew-val. Elmeséltem, mi volt Laurával. – Laura egy féltékeny kis dög – mondta erre Drew. Elmeséltem, hogy Hotdog fűnyíróval hozott haza, az út meglepően szórakoztató volt, bár hideg és szeles. Ráadásul szörnyen rázkódtunk. – Aha… – Drew hallgatott egy darabig, majd feszülten suttogva megkérdezte: – És beszéltél Hoffman edzővel ma? – Nem láttam. Ez valójában nem igaz, de nem akarom elárulni az érzéseimet. Még sose volt igazi barátom, és sose vágytam rá, hogy igazi párkapcsolatom legyen, mert mi van akkor, ha a srác aztán jól otthagy, ahogy anyu is cserbenhagyta apát? Ahogy cserbenhagyott engem és Ryant. Ahogy Laura és a többi lány a gyülekezetből cserbenhagyott. Mindig úgy éreztem, egy kapcsolat nem ér ekkora kockázatot. Ma láttam Briant, mikor megérkeztem a suliba. Mosolygott és rám kacsintott. Tudom. Micsoda botrány! De Drew-nak nem kell tudnia a kacsintásról. Ez az én titkom. Letettem a vattapamacsot meg a körömlakklemosót az éjjeliszekrényre, és közelebb húztam magamhoz a laptopot. – Mit csinálsz? Drew biztos meghallotta, hogy gépelek. – Csak megnézem az e-mailemet – hazudtam, és megnyitottam Brian Facebook-oldalát. A kurzort az „Ismerősnek jelölöm” gomb felett tartva haboztam. Aztán vettem egy mély levegőt, behunytam a szemem, és rákattintottam. És most várok. Egy percet, egy évet, örökké. Fogtam a vattát, és visszatértem a hüvelykujjamhoz, miközben Drew egy cikkről beszélt, amit a Franklin Timesnak készült beküldeni. Hirtelen felvillant egy üzenet a képernyő alján: „Brian Hoffman visszajelölt.” Hátravetettem magam az ágyon, a levegőbe rugdostam, és vagy tíz másodpercig megállás nélkül visítottam. Ryan ököllel verte a falat, és közölte, hogy nem bírja az ösztrogén-túltengésemet. – Mi folyik ott? Ki vele! – követelte Drew. – Majd visszahívlak – mondtam, és bontottam a vonalat. 73

Azonnal rákattintottam Brian profiljára, és megnéztem, mi van a falán. Nagyon sokat posztolt baseball eredményekről és sporthírekről – főleg a Bravesről meg a Georgia Egyetem csapatáról. Ezenkívül cikkeket linkelt be az egészséges életmódról, a jelek szerint áprilisban le akarja futni a Nashville Félmaratont, és pénzt gyűjt az Amerikai Szív Társaság számára. Megnéztem a kapcsolati állapotát: egyedülálló. Újra felvisítottam, Ryan pedig újra dörömbölt a falon. Felráztam a párnákat magam körül, és kényelmesen elhelyezkedtem. Összeszedtem a bátorságomat, és küldtem neki egy üzenetet. Van mondanivalóm, úgyhogy miért ne? „Szia” – gépeltem be. Brian Hoffman: Szia. Parker Shelton: Lehetek újra mindenes? Brian Hoffman: Máris feladod? Parker Shelton: Viselkedj rendesen, különben megyek! Brian Hoffman: Hova mennél? Ne már! Gyere vissza! Parker Shelton: Tanulj meg viselkedni. Brian Hoffman: Hát ez fura, épp ezt akartam mondani neked. A kurzor néhány másodpercig villogott. Brian Hoffman: Elmondod, mi történt? Parker Shelton: Nem. Brian Hoffman: Miért hagytad ott a csapatot tavaly? Bármilyen könnyű vele dumálni, anyuról nem tudok beszélni vele. Figyelembe véve, hogy a szülei a Forrest Sanctuarybe járnak, ki tudja, mit gondol Brian a homoszexualitásról. Nem állok rá készen, hogy megtudjam. Túlságosan élvezem ezt. Talán egy nap, ha már eléggé bízom benne, elmondok neki mindent. Igen, a bizalom a lényeg. Parker Shelton: Nem bízom a csapatban. Brian Hoffman: Azta!

74

Megkapargattam a körömlakkot, és tovább írtam. Parker Shelton: Miért játszanék olyanokkal, akikben nem bízom? Nem erről szól egy csapat? Hogy részesei legyünk valaminek? Tegnap este, mikor az ütőketreceknél voltunk, úgy éreztem, ott kell lennem. Brian Hoffman: Velem? Kedvem lenne azt írni, hogy „pontosan”, de nem teszem. Parker Shelton: Visszamehetek mindenesnek? Szeretek Drew közelében lenni. És a te közeledben, Brian Hoffman. De ezt nem írtam le. Brian Hoffman: Nem mondhatom, hogy csalódott vagyok, amiért nem játszol. „Tényleg?” – válaszoltam, és csendben ujjongtam egy sort. Brian Hoffman: Igen, szükségem van egy mindenesre. Parker Shelton: Ó, szóval ez az oka. Brian Hoffman: Nehéz ilyet találni. A víztartályokat fel kell tölteni jéggel, és ez komoly dolog. Parker Shelton: Bunkó! Brian Hoffman: :) Szeretném, ha játszanál, mert tehetséges vagy, de… Parker Shelton: De? Brian Hoffman: Örülök, hogy még találkozunk. Szeretek veled beszélgetni. Nagyon vicces vagy. Egy dolog biztos: ezerszer több időt tölthetek majd Briannel, és alig várom.

A hét hátralevő része szörnyű volt. És csodálatos. 75

Szörnyű, mert ebédnél hallgathattam Laura és Allie végeérhetetlen szövegelését arról, hogy mindig mindent félbehagyok. Szörnyű, mert egyszer sem voltunk kettesben Briannel, és nem is beszélgettünk. Tornaórán általában Burns edző mellett ácsorgott, míg a fiúk kosaraztak vagy röplabdáztak, és mikor nekünk, lányoknak körbe kellett futnunk, mindig csak elfutottam mellette. A létező legrövidebb sortjaimat vettem fel, és még a felüléseket is próbáltam szexin csinálni. Szinte felém se nézett! De esténként a Facebookon üzengettünk egymásnak. Ez a csodás része a dolognak. Van egy kutyája, egy Brandy nevű, fekete labrador. Minden reggel, munka előtt elmegy vele futni. A kedvenc nyaralóhelye a floridai Destin – imádja a fehér homokos tengerpartot. Mióta egyszer negyedikes korában tetves lett, retteg a tetvektől, ezért nem lenne hajlandó általános iskolában tanítani. A suliban legjobban Ms. Bonnert, a háztartástantanárt utálja, mert folyton azzal nyúzza, hogy miért ilyen gyűrött a nadrágja és az inge. Mondtam Briannek, biztos ki akarja vasalni a ruháit – ez lehetne egy botrányos viszony nyitánya. Erre azt válaszolta, hogy nagyon mocskos a fantáziám. Tudja, hogy imádom az állatokat, de rettegek a kaszáspókoktól, mert kislánykoromban bemászott egy a vizespoharamba az éjszaka közepén, és majdnem megittam. Tudja, hogy alig eszem, mert figyelt az ebédlőben. Tudja, hogy a kedvenc italom a 99%-ban zsírmentes tejeskávé, amit a benzinkútnál lehet venni, a 41-es úton, egy ütöttkopott automatából. Tudja, hogy szeretnék találkozni Brandyvel, a fekete labradorral. Briannek fekete a haja, meg is kérdeztem, hasonlítanak-e egymásra Brandyvel, mert a kutyák állítólag hasonlítanak a gazdájukra. Ezen jól szórakozott. A számítógépen keresztül is láttam a mosolyát. Még mindig a barackos ábrándot használom.

76

ELSŐ BASEBALLMECCS Még 44 nap, és 18 leszek Szombaton a csapat a parkolóban találkozott, onnét indultunk Tullahomába, a szezon első hivatalos meccsére. Drew és Sam vizet kortyoltak, és a Bad Romance-t adták elő gargarizálva. Mikor befejezték, Drew kiköpte a vizet a betonra, és megkérdezte: – Akar valaki számot kérni? – Legyen a Like a G6! – mondta Jackson Powers. Drew nevetett. – Nem tudok rappelni. Én csak egy fehér srác vagyok! – Aha. Ezért mennek olyan jól a Lady Gaga-számok – ugrattam. Drew hátulról átkarolt, és összeborzolta a hajam. Hotdog leparkolt, és az ütőtartó táskájával a kezében felénk indult. A haja kócos volt, mintha most kelt volna ki az ágyból. Egész helyes így. De nem annyira helyes, mint Brian – az ő haja még nedves. Mintha a zuhany alól egyenesen idejött volna. Hotdog csatlakozott Drew-hoz, Samhez és hozzám. – Örülök, hogy időben ideértél, Parker. – Miért ne értem volna? – vágtam vissza. – Gondoltam, biztos sokáig fennmaradtál, és valami pasival smároltál. Nem ez a szokásos pénteki programod? Vettem egy mély levegőt. Micsoda seggfej! – Ne már, haver! – szólt rá Drew. – Parker nem tehet róla. Miről nem tehetek? Hotdog végigsimított a haján. Karikás volt a szeme. – Bocsi. Kemény éjszakám volt. Sajnálom, hogy rajtad vezettem le a dühömet. – Mindegy. – Lehajtottam a fejem, és néhány lépéssel arrébb mentem. Azt hittem, Hotdoggal már jóban vagyunk. Úgy látszik, mégsem. Úgy látszik, nem szabadulhatok a rossz híremtől. Brian bukkant fel mellettem. – Mi a baj? 77

– Egész reggel a körmömet rágtam. – Felmutattam a kisujjamat, hogy lássa, részben lejött a lakk. – Ó, szegény kislány! Szállj fel a buszra! – Gonoszkodva elvigyorodott, és az írótáblájával megütögette a hátam. Na jó, a fiúk buszán utazni olyan, mintha egy másik bolygóra keveredtem volna. Amint felszálltam, lábszag, szellentés és izzadság bűze csapta meg az orromat. Ráadásul valaki fogott egy ágyékvédőt, és kilőtte, mint egy csúzlit. Épp időben buktam le, mielőtt arcon talált volna. – Higgadjatok már le, idióták! – mondta Hotdog, és levetette magát a busz hátuljában, Drew és Sam közé. A sofballcsapat kapitánya is ott szokott ülni. – Parkernek csak egy ágyékvédő kell, és az az enyém – jelentette ki Paul. Elszórtan nevetés hallatszott; elpirultam, és a táskám szíját szorongattam. – Fogd be, Paul! – Hotdog gyilkos pillantást vetett rá, majd felém fordult: – Ülj le! – Nem tudom, hova – válaszoltam. – Kinek járnak a jobb helyek? – Ülj előre! – Nekem megfelel – motyogtam, mikor láttam, hogy Brian pont a mellettem lévő sorban ül, és az ütőjátékosok sorrendjét tanulmányozza. Teljesen belemerült a jegyzeteibe. Indulás előtt egy hosszú percre behunyta a szemét, majd felállt, és a fiúk felé fordult. – Hol van Burns edző? – kiáltotta oda Hotdog. – Hotdog ráizgult az edzőre! – kiabált valaki. – Szexiii! – Hagyjátok az ökörködést! – szólt rá Brian. – Fogjátok be, és figyeljetek ide egy percre, oké? – A srácok meglepő módon el is hallgattak. Jó látni, hogy tisztelik Briant. – Lynn edző tegnap este kórházba került, valami komplikáció lépett fel a terhességnél. Elakadt a lélegzetem, és az ajkamba haraptam. – És? – kérdezte Hotdog. – Jól van? Nincs baj a babával? A támla mellett elnézve láttam, hogy felállt a busz hátuljában. Úgy tűnt, aggódik. – Amennyire tudom, ő és a kicsi is jól van – válaszolta Brian. – De az orvosok a terhesség hátralevő idejére ágynyugalmat írtak elő. Ezért 78

dr. Salter megkért, hogy vegyem át a baseballcsapatot, Burns edző pedig a softballcsapatot edzi ebben az évben. – Nagyot nyelt. – Neki több tapasztalata van a softballal, mint nekem. Ó, te jó ég! Ez azt jelenti, hogy nem lesz semmi felügyelet. Burns edző nem lesz itt, hogy ránk üvöltsön, ha beszélgetünk Briannel. Önkéntelenül elvigyorodtam, bár azért aggódtam Lynn edző miatt. Kedves nő. Brian elkapta a tekintetem, aztán ismét a csapathoz fordult. – Tudom, hogy mind nagyon szeretitek Burns edzőt, de remélem, valamelyest sikerül őt pótolnom. – Gyereket akarok magától, Hoffman edző! – kiabálta Sam. A fiúk fetrengtek a nevetéstől. Mostanában többé-kevésbé mindenkinek ezt mondja, szóval, ha komolyan gondolná, mostanra kábé egymilliárd gyerek apja lenne. – Ülj le, Henry! – Brian az égnek emelte a szemét, mintha fentről várna segítséget. – Indulhatnánk végre? – szólt oda a buszsofőrnek. Felbőgött a motor, és hamarosan már Tullahoma felé száguldottunk, az utat farmok és alacsony dombok szegélyezték. Gyönyörű, napos februári reggel volt. Kár, hogy Hotdog bunkósága még a napsütést is tönkretette. Kivettem a táskámból a Cosmo legújabb számát, és rögtön megtudhattam, milyen gyakorlatokkal lehet tökéletes hasizmokat szerezni kevesebb mint egy hónap alatt. A táskámban ott lapult egy cowboyokról szóló szerelmes regény, és alig vártam, hogy végre elkezdhessem, de féltem, ha valaki meglátja, kigúnyolnak. A címe Magányos hős, a borítón egy meztelen pasi látható egy félmeztelen nővel és egy gondosan elhelyezett lóitatóval. Inkább belemerültem egy cikkbe arról, hogyan válasszák az alkatomnak megfelelő melltartót, és azt olvastam, míg Hotdog le nem vetette magát mellém. Összegörnyedt, és fáradt tekintettel nézett rám. Takarta előlem Briant. – Mi az? – motyogtam, és arrébb csúsztam az ülésen. – Ne haragudj az előbbiért. Elég stresszes most az életem. – Az még nem ok arra, hogy szemétkedj. – Könnyű neked, tőled nem várnak el annyi mindent, mint tőlem. – Semmit sem tudsz rólam – suttogtam. Milyen buta voltam, hogy hagytam, hogy hazavigyen a múltkor. Milyen buta voltam, hogy azt hittem, talán új barátra találok. – Kérlek, menj el! 79

– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek. Én tényleg próbálkozom. – Talán jobban kéne próbálkoznod. Elkapta a pillantásomat, kék szeme pár pillanatig az enyémbe mélyedt, aztán felállt, és eltűnt a busz hátuljában. Lejjebb csúsztam az ülésen, és igyekeztem egyenletesen lélegezni. Kitéptem egy oldalt a Cosmóból, és ráírtam:

Miért van az, hogy amint kezdem jól érezni magam, azonnal próbára teszed a hitem? Hát nem érted? Te nyertél, Isten. Te vagy a Mindenható, én meg én vagyok. Csak élni akarok, csak szeretni akarok. Ezt február 20-án írtam. Kidobtam a busz ablakán.

– Parker! Addig egy lyukat piszkáltam a farmeremen, de most felnéztem. Brian hív. – Igen? – Gyere ide egy percre! – Megütögette maga mellett az ülést. – Át kell néznem veled néhány statisztikát. Remegett a kezem. Felálltam, és megnéztem, mit csinálnak a többiek. – Mondd el, milyen messzire jutottál vele, haver! – kérte Paul Samet. Jordánról beszéltek. – Kizárt. Letépné a tökömet. – Tuti, hogy letépné a tökét – mondta Hotdog, és megborzongott. Egyikük sem vette észre, hogy becsúsztam az edző melletti ülésre. A könyökünk összeért, de Brian nem húzódott el. – Miről akartál beszélni? – kérdeztem.

80

Lapozott párat a jegyzetfüzetben, végül talált néhány üres lapot, és az egyiket berácsozta, hogy amőbázzunk. Elővett egy ceruzát a füle mögül, és odanyújtotta. Tettem egy X-et a középső kockába. – Ez olyan hülye játék – motyogtam. Rajzolt egy O-t. – Tudom. – Akkor miért játszunk ilyet? – Úgy néztél ki, mint aki szeretne beszélgetni. Beírtam egy X-et. – Nincs hozzá kedvem. – Akkor csak ülj itt velem, oké? Kicsit közelebb csúsztam, míg a csípőnk is összeért. Brian körbehordozta a tekintetét: előbb a sofőrre pillantott, majd a hátunk mögött ülőkre. – Nem akarsz inkább KULCS-ost játszani? – Mi az? – Még általánosban tanultam. – Elvettem a füzetet és a ceruzát, és leírtam a számokat egytől négyig. – Egy játék, ami megjósolja, hogy milyen házban fogsz lakni, milyen kocsid lesz, kivel fogsz összeházasodni, meg ilyesmi. Brian felnyögött. – Jaj, ne! Ez olyan kislányos. Nem válaszoltam. – A KULCS a kunyhó, udvarház, lakás vagy családi ház rövidítése, de én jobban szeretem kicsit máshogy játszani. Nevezz meg négyféle helyet, ahol szívesen laknál! Tudod, lehet mobilház, viktoriánus villa vagy bármi más. – Rönkház, tengerparti ház, vidéki ház egy farmon, iglu. – Számolta az ujjain. Leírtam a válaszait. – Most mondj négy autómárkát! – Nem választhatok más közlekedési eszközt? Muszáj olyan béna dolgokat mondanom, mint Toyota Corolla vagy Ford Escort? Nevettem. – Bármilyen közlekedési eszköz jó. – Ló, Harley, tengeralattjáró, kerékpár. – Én is imádok biciklizni – mondtam. 81

– Tudom, sokszor láttalak már biciklin. – Te követsz engem? – Csak szerdánként. Csúnyán néztem rá. – Mondj négy nőt! – Mila Kunis, Megan Fox, Lindsay Lohan és Kim Kardashian. Öklendező hangot hallattam. Nevetett, és a vállam fölött kukucskálva nézte, mit írok. – Mondj négy helyet, ahová szívesen mennél nászútra! – Miféle nászútra? Nem akarok megnősülni. Hurrá! – Egy képzeletbeli nászútra. Komolyan, még sose játszottál KULCSosat? – Nem én. – Amatőr! Elvigyorodott, és megdörzsölte az állát. – Vicces vagy, tudsz róla? – Ne hízelegj, inkább nevezz meg négy helyszínt a képzeletbeli nászutadhoz! – Jó. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Tokió, Canberra, Velence és Alaszka. Elmeséltem Briannek, hogy imádok régi útikönyveket venni garázsvásárokon, és esténként, az ágyban lapozgatni őket. A kedvencem Olaszország. Apa annyira szeretne egyszer eljutni oda. – Mindig szerettem volna utazni – tűnődött Brian. – De még sose tettem ki a lábam az Államokból. – Én sem. De szeretném. – Olyan jó, hogy van bennünk valami közös. – Te miért nem utaztál eddig? Összeráncolta a homlokát. – Azt hiszem, valahogy még nem jutottam hozzá. Elkezdtem felrajzolni egy csigavonalat. – Szólj, mikor hagyjam abba a rajzolást! – Stop! De mi a fenére jó ez a játék? – Csak figyelj! – A spirál nyolcszor kanyarodott, így magamban számolva végigmentem Brian válaszain, és valahányszor a nyolcas számhoz értem, azt a választ kihúztam. Végül minden kategóriában csak egy maradt. 82

– Na jó, szóval: Kim Kardashiant fogod feleségül venni, és Tokióba mentek nászútra. Utána egy tengerparti házban fogtok élni, és tengeralattjáróval közlekedtek. Brian vigyorogva ragozott. Gyengéden meglökött, és harmadszorra is hátrapillantott a válla fölött. – Most, hogy megjósoltad a jövőmet, ideje visszamenned a helyedre. – Igenis, uram! – mondtam gúnyosan, és mosolyogva átültem a másik oldalra. Mikor Isten megteremtette a Földet, igazán gonosz, beteges humora lehetett. Minden, ami helytelen, nagyon– nagyon jó érzés.

A Tullahoma elleni meccs előtt mindkét csapat felsorakozott a pálya mellett, míg egy lány elénekelte a himnuszt. Utoljára másodikban jártam meccsen. Miután megnézte, ahogy játszom, ónjaival elmentünk üdítőzni. Megpuszilt, és azt mondta, nagyon tehetséges vagyok. Ebben a percben, a kispad mögötti kerítésnek dőlve minden őrá emlékeztetett: a salak és a frissen vágott fű illata, a nap melege az arcomon. Anyu, anyu, anyu! Mélyet lélegeztem, lassan visszataláltam a régi rutinhoz. Meg tudom csinálni. Itt akarok lenni. – Ommmm… Ommmm… – kántáltam félhangosan, mert a Cosmo szerint ez segít élénkíteni az erőközpontunkat. – Parker! – kiáltotta Brian. – Gyere ide! Átkocogtam a kispad másik oldalára. – Mit csináltál ott? – kérdezte. – Mantráztam. Megkerestem az erőközpontomat. – Jól van, Obi-Wan. Itt a csapatfelállás, vidd oda a sajtóemelvényhez – lengetett meg előttem egy lapot. – Kaphatok egy rágót? – Kinyújtottam a kezem, ő pedig előbányászott egy csomaggal szürke nadrágja hátsó zsebéből. A fejét csóválva átnyújtott egyet. Elvettem a listát, és a pályán keresztül a sajtosokhoz indultam. A másik csapat játékosai füttyögtek, és mindenfélét odakiabáltak nekem. 83

– Hé, kislány! Szívesen elkapnálak téged is egy menetre! – kiabálta a másik csapat elkapója. A többiek nagy röhögéssel fogadták. – Viheted a labdákat, csak a golyóimat ne bántsd! – mondta egy másik. Drew és Sam bukkant fel a két oldalamon, és elkísértek a sajtóemelvényhez. A Wildcat játékosai csókokat dobáltak felém. Drew fel-le ugrált, és egy képzeletbeli ütővel elhessegette előlem a csókokat. A látvány megmosolyogtatott. Sam átkarolt. – Annyi szexista vicc van a világon, muszáj rögtön a golyókkal jönniük? Bénák. Halkan felnevettem. Ebben a csapatban meg tudok bízni. Hotdogot leszámítva. Kétszínű alak. A mi csapatunk üthetett először, Samnek kellett kezdenie, úgyhogy felvette a kesztyűjét, fogta az ütőt meg a sisakot, és elindult a hazai bázishoz. Törökülésben letelepedtem a padra a jegyzőkönyvvel, a ceruzát a fogam közt tartottam, jegyzetelésre készen. A negyedik inningre7 döntetlenre álltunk, két-két futással. Paul duplát ütött, és behozta Travis Lake-et, Drew szimpla ütésével pedig John Thames szerzett pontot a csapatnak. Brian a kispad lépcsőjén állt, teljesen belemerült a játékba. – Hoffman edző! – suttogtam. – Nem kapsz több rágót – nevetett. – Ki kell mennem a mosdóba. – Ne már! Pont most? Menj, siess! – Intett, hogy induljak. – Várj! Addig add oda a jegyzőkönyvet Luke-nak – intett a fejével egy vékony, izmos elsőéves felé. Elrohantam, fel a dombon, a büfé felé, és beszaladtam a mosdóba. A szellőzőkön keresztül beáramló pattogatott kukorica és nachos szagát alig bírtam elviselni. Visszafelé tartottam a mosdóból, mikor egy baseball-labdát kergető kisfiú száguldott el mellettem. Megcsúszott, és elvágódott az aszfalton. Odasiettem, és leguggoltam mellé; a gyerek felkiáltott a fájdalomtól, és a térdét szorongatta. 7

inning – játékrész; egy baseballmeccs kilenc inningből áll (a ford. megj.)

84

Nagy könnyek lepték el kék szemét. Szép szeme volt. Ismerős. – Szia! – szólítottam meg nyugodt hangon. – Jól vagy? Megrázta a fejét. Az arcán könnyek csorogtak, és hangosan sírt. – Mi a neved? – kérdeztem halkan, miközben megnéztem a horzsolásokat a tenyerén és a térdén. Megtörölte a szemét. – Bo. – Szép neved van. Szereted a baseballt, Bo? Bólintott. – Hány éves vagy? Csuklott egyet, szipogott, és feltartotta négy ujját. – Hű! Már igazi nagyfiú vagy, nem igaz? Megint bólintott, és magához szorította kipirosodott térdét. – A szüleiddel jöttél a meccsre? Újabb bólintás. Mindenre csak bólogat. – Felemelhetlek, hogy együtt megkeressük az anyukádat? Bónak elakadt a lélegzete, és egész testében remegni kezdett. Holtra rémültem: rohama van? Jobbra-balra kapkodtam a fejem, a szüleit kerestem. – Ne aggódj – mondtam. – Én is szeretem a baseballt. Biztos szeretnéd a szüleiddel nézni a meccset, nem igaz? Bólogatott. – Felvehettek? – Oké – suttogta. Felemeltem Bót, és a lelátó felé indultam, mikor egyszer csak odafutott Hotdog, és a karjába kapta a kisfiút. – Semmi baj, semmi baj – suttogta. Puszit nyomott Bo halántékára, és megsimogatta homlokába hulló haját. – Ssss! – Őö…? – A kisöcsém. Eltévedtél, kispajtás? Bo bólintott, és ismét csuklott. – Gyere, visszaviszlek apához, rendben? – ölelte magához Hotdog. – Örülök, hogy találkoztunk, Bo – köszöntem el, és félig már el is fordultam. – Te ki? – kérdezte. – Azt hiszem, a nevedre kíváncsi – szólt közbe Hotdog, és furcsállóan nézett rám. 85

– Parker, jó mulatóst a meccsen! Visszasiettem a kispadhoz, mielőtt Brian belém köt, hogy mi tartott ilyen sokáig. – Adsz még egy rágót? – kérdeztem tőle a kezemet nyújtva. Adott egyet, és rám mosolygott, majd ismét a játéknak szentelte a figyelmét. Visszavettem a jegyzőkönyvet, és helyet kerestem a pádon. Egy perccel később Hotdog ült le mellém, és összehúzott szemmel méregetett, mintha valamit ki akarna deríteni. – Mi az? – kérdeztem, és a számba raktam az új rágót. – Ez kedves volt tőled – biccentett arrafelé, ahol Bónak segítettem. – Nagyon aranyos gyerek. Olyan szép kék szeme van! Mint neked. Erre önkéntelenül elmosolyodott. – Hogy csináltad? Tovább rágóztam. – Micsodát? – Hogy sikerült Bót megnyugtatnod? – Nemtom, csak beszélgettünk – vontam vállat. Az ütősorrend közepén tartottunk, bekarikáztam Drew nevét a füzetben. Hotdog csak bámult. Aztán újra elvigyorodott. – Meglep, hogy beszélt veled. Tudod, ő olyan autistaféle – suttogta, és körbejárt a tekintete. – Aspergeres. Kemény lehet, ha az embernek beteg a testvére. – Ó! Hát én nem vettem észre, hogy bármi baj lenne vele. Hotdog megszorította a csuklómat, és az arcomat tanulmányozta, sokkal mélyebbre tekintett, mint mostanában bárki. Végigfutott a hátamon a hideg. – Néha nagyon nehéz – mondta csendesen. – Tegnap éjjel hallottam, hogy az anyám sír. Ez eléggé felkavart. Ezért voltam ilyen bunkó veled. Ne haragudj! – Semmi baj. Az élet néha elég vacak tud lenni. – Igen, tudom. – Elfordította a fejét. – Parker! – intett oda magához Brian. – Beszéljünk! Odamentem hozzá, kezemben a jegyzetfüzettel. – Tessék? – Maradj mellettem, jó? – Ellenőrződ a munkámat? Csattintott a rágóval. 86

– Igen, mondhatjuk. A meccs végéig nem olvadt le a mosoly az arcomról. És négy-kettőre nyertünk. Nagyon boldog vagyok.

Később már nagyon nem voltam boldog. Miközben felszálltunk a buszra a meccs után, láttam, hogy Brian egy nővel flörtöl, aki a Tullahoma softballcsapattal volt. Ő az edzőjük? Wildcats feliratú dzsekit, farmert és balerinacipőt viselt. Ez komoly? El se hiszem, hogy Brian szóba áll egy edzővel, aki ilyen röhejes cuccban jár baseballmeccsre. Aztán végignéztem a saját ruhámon. Szűk pulóver, tapadós farmer és Converse cipő. A sminkem tökéletes, és jó korán felkeltem, hogy művészien összeborzoljam a hajam. Azt hiszem, semmivel se vagyok jobb, mint Miss Bűbáj. Sokkal csinosabb, mint én, és feltűnőbbek a domborulatai. Láttam, hogy tetszik Briannek, mert egész közel hajolt hozzá, és mindenen nevetett, amit mondott. Szorított a mellkasom. Égett a szemem. Aztán még rosszabb lett: a nő elővette a mobilját a farzsebéből, és átnyújtotta Briannek, aki beírta a számát. És még ezzel az emberrel játszottam KULCS-osat! Feltrappoltam a busz lépcsőjén, és levetettem magam a helyemre. Mikor Brian felszállt, összefontam a karom a mellkasomon. Sam hangosan sztorizott arról, hogy egyszer a suliban talált egy élénk rózsaszín vibrátort a földön, az ebédlő mögött. A fiúk hujjogtak, és azt találgatták, hogy kerülhetett oda. – Biztos Ms. McCanly ejtette el – mondta Jake Sanders. – Biztos a földönkívüliek rakták oda! – kiabálta Hotdog. – Ó, istenem! – nyögött fel Brian. Megkockáztattam egy oldalpillantást felé. Behunyt szemmel ült, mint aki a vibrátoros sztorinál végképp elvesztette a türelmét. Aztán rám nézett, és elmosolyodott. – Gyere ide! 87

Bár dühös voltam, mégis átcsusszantam a mellette lévő ülésre. A fiúk rám se hederítettek, teljesen lefoglalta őket a vibrátor. – Mi az? – kérdeztem, és gondosan ügyeltem, hogy ne érjünk egymáshoz. – Mi a baj? Mintha haragudnál rám. A farmeremen tátongó lyukat piszkáltam. – Az bánt, hogy elveszem Kim Kardashiant? Akaratlanul elnevettem magam. – Nem. – Akkor mi? – kérdezte halkan. A hangja valódi érdeklődést tükrözött. Kinéztem az ablakon, és figyeltem a mellettünk elsuhanó kukoricaföldeket. – Ki volt az a nő, akivel beszéltél? Tudod, Miss Bűbáj a balerinacipőben. – Miss Bűbáj? – kérdezte meglepetten. – Black edző? Jenna? – Igen, igen. Miss Bűbáj. Elmosolyodott. – Te követsz engem? – Csak szerdánként. Nevetett, és tovább rágózott. – Együtt jártam vele gimibe. Évek óta nem találkoztunk. – Csinos. – Elmegy – válaszolta, és a lábát rázogatta. Beszívtam az alsó ajkam. Brian óvatosan oldalba bökött. – Játsszunk még egy kört abból a KULCS-os játékból! Szeretnék inkább igluban lakni, traktorral járni, és feleségül venni Angelina Joliet.

88

BŰNÖS LEÁNY Még 43 nap, és 18 leszek Vasárnap apa, Ryan és én templomba mentünk. Reggel öt percig kellett dörömbölnöm Ryan ajtaján, mire végre felébredt. A ruhája lucskos volt az izzadságtól, az arcát dörgölte, és alig bírta nyitva tartani a szemét. Mielőtt zuhanyozni ment, néhány percre nekitámaszkodott a falnak. Rántottát és pirítást csináltam neki, hogy legyen valami a gyomrában, ami ellensúlyozza azt, amit tegnap este megevett/megivott/felszívott vagy belőtt magának. Mikor a mosókonyhában szóba hoztam a dolgot apa előtt, azt mondta: – A bátyád felnőtt ember. – Átpakolta a nedves zoknikat a mosógépből a szárítóba. – Nem szólhatok bele az életébe. – Átkarolta a vállamat, megcsókolta a fejem búbját, és azt mondta, hívjam fel anyut valamikor. Szóval apa inkább vaknak tetteti magát. Ehhez képest fura, hogy Ryannek el kell jönnie velünk a templomba, pedig – ha engem kérdeznek – ez is beleszólás az életébe. A Durangóval behajtottunk a parkolóba, és láttam, hogy Tate egyedül ácsorog a hintáknál. Kipattantam a kocsiból, és odasiettem hozzá. – Fánkot? – kérdeztem. – Mostanában folyton éhes vagy! – nevetett. – Éhen halok – válaszoltam, és Tate hangjegyes nyakkendőjét néztem. A haja összevissza állt a zselétől, de tetszett. Együtt indultunk a közösségi terembe. Tate megtapogatott valamit a zsebében. – Hol van Aaron? – kérdeztem. – Öö… már bement – válaszolta. – Miért? – Sose hívtad vissza. – És? – vetettem egy oldalpillantást Tate-re. 89

– Azt hitte, tetszik neked. – De sose mondtam semmi ilyesmit – csattantam fel. – Csókolóztál vele. Mit kellett volna hinnie? Abban mindig bízhatok, hogy Tate őszintén megmondja, amit gondol. Mivel másik iskolába jár, nem nagyon ismertük egymást, mielőtt anyu elment. Csak akkoriban kezdett velünk lógni. – Akkor most mi van? Aaronnal barátok se lehetünk? – kérdeztem a hajamat tekergetve. Tate vállat vont. – Nemt’om. Beszélned kéne vele. Bent a templomban mindketten beálltunk a sorba kávéért, ekkor láttam meg Aaront és Laurát a közösségi terem túloldalán. Nevetgéltek, mosolyogtak, és gyakran egymáshoz értek. – Ugye ez csak valami vicc? – motyogtam. Megböktem Tate-et, és rájuk mutattam. Laura épp egy szőlőszemet dugott Aaron szájába! Múlt héten a vasárnapi iskolában sírva fakadt, mert aggódott, hogy ismer olyanokat, akik pokolra fognak kerülni. És célzatosan rám nézett. Neki bezzeg szabad a templomban flörtölnie? – Aaronnak tényleg bejön Laura? Ha igen, miért? Tate megvakargatta a nyakát. – Nem tudom. Ő felveszi a telefont, ha hívja. Miért? Zavar? – Nem igazán. – Ez az igazság. Tegnap este elmehettem volna a Miller Parkba, és együtt lehettem volna egy fiúval, de otthon maradtam, és inkább Briannel beszélgettem Skype-on. Ezt a kapcsolatot mélyebbnek érzem, mint akárhány csókot. És ekkor megláttam. Brian a terem túloldalán állt, kávét ivott egy eldobható pohárból. Felvonta a szemöldökét, és észrevettem, hogy a pohár mögött mosolyog. A vevőszolgálatos cuccát viselte: fehér ing, fekete nyakkendő. Igazi kocka, de szexi. Körbenéztem a teremben. Ryan a zongora és egy cserepes növény közt ült, fejét a falnak támasztotta. Apa, beszélgetésbe merült. Egy nővel! Ránézésre talán indiai lehetett. Gyönyörű volt: hosszú, fekete, hullámos hajú, és kedves a mosolya. Jack Taylor a Taylor Ford Márkakereskedésből úgy meredt rájuk, mint két pestisesre. Apát annyira lefoglalta a rejtélyes hölgy, hogy nem is vette észre Jacket. Vagy engem. 90

A hasamra szorítottam a kezem. – Ki kell mennem. Ez a rohadt fánk megfekszi a gyomromat. – Kösz, de nem érdekelnek a részletek – nevetett Tate. Kidobtam a poharat meg a szalvétát, és elindultam a folyosón, a mosdó felé. Brian tizenöt másodperc múlva megjelent. Egymásra mosolyogtunk, de egy szót se szóltunk. Hátralesett a válla fölött. Elvezettem a női mosdó mellett, egyenesen a takarítószeres helyiséghez. Odabent sötét volt. Megrántottam a lámpa zsinórját, a szemem körbejárt az ablaktisztítóval és hipóval teli üvegeken. A hipó szaga majdnem kiütött. Alig kaptam levegőt. Felmásztam a létrán, ami a polcok fölötti alacsony, szűk kamrába vezetett. Elmondtam Briannek, hogy azért ismerem ezt a helyet, mert kiskoromban, mikor bújócskáztunk, Laurával sokszor itt rejtőztünk el. Odafent nagyon kevés volt a hely – utoljára kilencéves koromban jártam itt –, és mikor most mindketten bepréselődtünk Briannel, egymáshoz ért a könyökünk és a lábunk. – Szia! – szólalt meg vigyorogva. – Szia. Másodállásban valami számítógépes boltban dolgozol? – Micsoda? Nem! – Végignézett a ruháján, és láthatóan leesett neki, miért kérdezem. – Okosnak hiszed magad, mi? Balhé kisasszony. – A szája felfelé kunkorodott. – Lefogadnám, hogy jó sok pók van itt. Ráütöttem a bicepszére. – Fogd be! Könyökkel meglökött. Mosolyogva néztem az ajkát. – Eljöttél a templomba. Megigazította a haját, és vetett rám egy oldalpillantást. – Aha. Gondoltam, meg kéne bánnom a bűneimet. A szemem majd kiugrott a helyéről. Hangosan beszívtam a levegőt. Neki is ugyanolyan bűnös gondolatai vannak rólam, mint nekem róla? – Milyen bűneidet? – Hatévesen elloptam egy szelet csokit a boltból. Kilencévesen alkoholos filccel felírtam Evan nevét a padra, és letagadtam. Neki kellett lemosnia. A gimiben felírtam a Pitagorasz-tételt a tenyerembe, és puskáztam a dolgozatnál. – De ezeket leszámítva tökéletes vagy? – Abszolút tökéletes. 91

Szerettem volna megérinteni a térdét, és felfelé végigsimítani a combján, de inkább szorosan összekulcsoltam a kezem az ölemben. Brian összefonta a karját. Ezen a héten minden este beszéltünk. Tudja, hogy néha az „Én kicsi pónim”-pólómban alszom. Úgy döntöttem, jobb, ha nyílt kártyákkal játszunk. – Bűn az, ha velem beszélsz? – suttogtam az ujjaimat tördelve. – Ha beszélünk? Nem. De bármi több? Igen, az helytelen lenne. – Helytelen? – kérdeztem. A hangom megremegett, és magasabban szólt a szokásosnál. Meglazította a fekete nyakkendőt. – Figyelj, szerintem szép vagy, nagyon okos, vicces és kedves… Elöntött a büszkeség, a szívem gyorsabban dobogott, és egyre szélesebben vigyorogtam. – De tanítalak az iskolában. Kiskorú vagy. – Szomorú mosolyt villantott rám. Mintha megállt volna a világ forgása. Sírhatnékom támadt. Miért jött fel velem, ha nem azért, hogy továbblépjünk? Minden este Skypeoltunk és chateltünk. Mit akar ez jelenteni? – Barátok vagyunk, ugye? – kérdezte, és megfogta a kezem. Olyan erősen ráncoltam a homlokom, hogy már fájt. A barátok nem bújnak el a takarítószeres helyiségben, ha beszélgetni akarnak. Brian oldalba bökött. A vállára hajtottam a fejem, ő meg elmesélte, hogy ma reggel megdöntötte az egyéni rekordját: két óra alatt futott le tizenöt mérföldet. Tökéletes formában van, hogy áprilisban lefussa a Nashville Félmaratont. – Miért gyűjtesz pénzt az Amerikai Szív Társaságnak? Hosszú másodpercekig a szemembe nézett, majd megdörzsölte a tarkóját. – Jó ügynek érzem. A nagymamám ütőértágulatban halt meg. Megszorítottam a kezét. – Biztos jó ember volt. – Nagyon szerettem. Láttam, hogy témát akar váltani. – Tudod, mi lenne még jó ügy? Ha vennél nekem Appalache sült krumplit a Foothillsben – kacsintottam. 92

– Tudtam, hogy megtérítelek. Több sült krumplit kéne enned. Rád férne néhány pluszkiló. – Nem, élvezem, hogy vékony vagyok. Lassan végigfuttatta tekintetét a testemen, aztán a szemembe nézett, és egy fejmozdulattal kirázta a haját a homlokából. Felhúzta a térdét, és átkarolta a lábszárát. Megragadtam a csuklóját, és közelebb húztam magamhoz, hogy megnézzem, hány óra van. A félhomályban alig láttam. – Mennünk kéne. Apa kinyír, ha észreveszi, hogy nem vagyok ott a nagyok templomában. – A nagyok templomában? – nevetett. – Ne kérdezz semmit! Lemásztam a létrán, Brian a derekamnál fogva lesegített a földre. Szembefordultam vele, és kicserepesedett ajkát bámultam. Vajon harapdálja? Ideges valamitől? Kerülte a tekintetemet, csak az ajtóra mutatott. Mikor kiléptünk a takarítószeres helyiségből, egyenesen a rejtélyes hölgybe botlottam. Láthatta, hogy Brian is ott jön mögöttem. Kérdőn ránk nézett, majd bement a mosdóba. – A francba! – suttogtam. – Csak menj tovább! – súgta vissza Brian. Végigmentem a folyosón, fel a lépcsőn az imaterembe, de mikor odaértem, ő már nem volt mögöttem. Egyszerűen elment? Az istentisztelet alatt végig zombiként meredtem magam elé, csak testben voltam jelen, lélekben a takarítószeres helyiségben maradtam. (A karunk összeér. Ugyanazt a tisztítószer-illatú levegőt szívjuk be.) A gondolataim elkalandoztak, mikor a kedvenc zsoltáromat, az Egy nap majd elrepülöket énekeltük, mert bár gyönyörű a szövege, de amint az orgona elhallgatott, ismét Brian cserepes ajka járt az eszemben. A nagyok temploma után mindenki kezet fogott, és indulás előtt még beszélgettünk egy kicsit. Kerültem Aaront és Laurát, akik úgy festettek, mintha egy órán belül esküvőre készülnének, Tate viszont megkérdezte, hol maradtam a vasárnapi iskolából. – Rosszul lettem az állott fánktól – hazudtam. Odakint, a parkolóban nekidőltem a kocsinknak, és ott vártam apát. Felhív majd Brian ma este? Vagy ennyi volt? 93

Jobb lenne, ha többé nem beszélnénk? Törődjek bele, hogy csak barátok leszünk? Nem szakad bele a szívem, ha csak barátok leszünk? Emlékeztessem április ötödikére, hátha azután már szabad együtt lógnunk? Vagy várjak, míg végzek a gimiben? – Szeretném bemutatni a lányomat. Felnéztem, apa állt előttem a titokzatos hölggyel. Úgy mosolygott, mint aki most nyerte meg a lottóötöst. Elakadt a szavam. Összefontam a karom, és körbenéztem. Elvörösödtem. A hölgy olyan elmélyülten tanulmányozott, mint egy különösen nehéz matekpéldát. Apa csak úgy ragyogott. – Parker! Bemutatom Veenát. Veena! Ő Parker.

Kiskoromban felnéztem Ryanre. Ő volt a példaképem: olyan jól baseballozott, olyan jól tanult, olyan vicces és menő volt a barátai között. Mellette taknyos kis kölyöknek éreztem magam. Nashville-ben volt régen egy zenés vidámpark, de már két éve megszűnt. Volt ott egy Káosz nevű, vadul kanyargó hullámvasút, majd meghaltam rajta a félelemtől. A dodzsemet imádtam, és mindig több pohárral megettem azokból a színes kis jégkrém-golyókból. De a kedvenceim a régi autók voltak. A gyerekek a korai 1900-as évek első ló nélküli kocsijait vezethették körbe a pályán. Egyszer (körülbelül nyolcéves lehettem) elindultam a kocsikhoz. Azt hittem, a többiek mögöttem jönnek. De nem így volt. Sírva rohangáltam körbe-körbe. A szüleim arra tanítottak, hogy ne álljak szóba idegenekkel, úgyhogy senkit nem engedtem közel magamhoz, aki segíteni próbált. Ryan tíz perccel később talált meg. Sose felejtem el, ahogy odarohant hozzám, felkapott, és megpörgetett a levegőben. Nagyon megijedt, mikor eltűntem. Bárcsak most is itt lenne egy olyan kocsi – elmennék vele, hogy megkeressem a régi Ryant. Azt, akit szeretek, és aki úgy hiányzik. Hová tűnt? És Istenem: visszaadod őt nekünk? 94

Ezt február 21-én, egy szalvétára írtam. Összegyűrtem és elégettem.

Még soha nem ültem és vártam a telefonom mellett. Soha, de soha. Most mégis pontosan ezzel töltöttem a szombat délutánomat, a szokásos elfoglaltságom – vagyis a leckeírás – helyett. Miért nem csörög végre? Briannek megvan a számom… Megadtam neki Skypeon. Nem bánom, az is jó, ha Skype-on ír. De egész nap nem volt a neten. Az egyetlen bejövő üzenetem egy cikk piszkozata, amiről Drew szeretné hallani a véleményemet. Megfogalmaztam egy rövid e-mailt Briannek: „Szia! Hova tűntél ma délelőtt? Nagyon jó volt beszélgetni a takarítószeres szobában. Ezentúl ez lesz a kedvenc helyem. Találkozunk jövő héten a nagyok templomában?” Atyaég! Mi ütött belém? Kitöröltem az e-mailt, és imádkoztam, nehogy valami hacker véletlenül meglássa, kirakja a netre, és mindenki azon röhögjön, hogy lehet ilyen bénaságokat írni. Talán Brian igenis online van, csak rejtve kapcsolódott. Talán a nevemet bámulja, és azt gondolja: „A csajnak nincs semmi magánélete. Csak ül ott, és várja az üzenetemet. Elmegyek futni a kutyámmal, Brandyvel, aztán meg sörözni, és élem a saját felnőtt életemet, felnőtt programokkal.” Ráklikkeltem a „Rejtve kapcsolódás” gombra. Most majd azt hiszi, nekem is van hova mennem. Azt fogja hinni, hogy jól szórakozom valahol, talán gyorsétterembe mentem Drew-val, Hotdoggal és Sammel, én játszom Elaine-t, és azt üvöltöm: „Kifelé!” És ha Miss Bűbájjal van? És ha ebben a percben éppen azt csinálják? Ezt további két órán keresztül folytattam. Az iTunesról letöltöttem azt a Drew Barrymore-filmet, amiben a lánynak az a baja, hogy még sose csókolózott. Mintha bárki is elhinné, hogy egy ilyen külsejű nőt – és ezen a ronda smink sem változtat – soha senki sem csókolt meg. A tanárának, aki azt hiszi, kamasz lánnyal van dolga, és nem egy huszonöt évessel, nagyon tetszik, de nem kezd ki vele, míg meg nem tudja, hogy felnőtt. Talán azt kéne mondanom Briannek, hogy nem is vagyok tini. Igazából huszonöt éves riporter vagyok, a Tennesseannek dolgozom, és 95

arról írok cikket, miért pont a futballcsapat kap minden pénzt a Hundred Oaks gimiben. A telefonom rezegni kezdett. Szuperszonikus sebességgel kaptam utána. Ó, csak egy SMS Hotdogtól: „Nézz ki az ablakon!” Félreraktam a laptopot, felálltam, és elhúztam a függönyt. Odakint ült a fűnyíróján. Azonnal az ajtóhoz mentem, még azzal se bajlódtam, hogy ellenőrizzem a frizurám vagy a sminkem. Mikor beengedtem, Hotdog rám mosolygott. Galléros pólója alatt több hosszú ujjú felsőt viselt, meg famert, sportcipőt és baseballsapkát. Ryan valami iszonyú trance-zenét hallgatott a szobájában, apa meg kinyúlt a kanapén a vasárnapi képregényújsággal az arcán, úgyhogy észre se vették, hogy bejött egy fiú a házba. Briannek is ezt kéne mondanom: „Tudod, nálunk otthon én vagyok az igazi felnőtt.” Hotdog szó nélkül követett a szobámba. Amint az ajtó becsukódott, suttogva ráförmedtem: – Te meg mit keresel itt? Vállat vont, és összedörzsölte a tenyerét. – Unatkoztam. Nincs házim, nem kell edzésre mennem vagy otthon segítenem, úgyhogy gondoltam, megnézem, mit csinálsz. – Én? Még nemigen maradtam kettesben Hotdoggal, mert 1. az ellenfelem volt az osztályelső címért folytatott harcban; 2. soha semmi jelét nem mutatta, hogy velem akarna lógni. Legalábbis a nyolcadikos természettudományi versenyek óta. Mosolyra húzta a száját. – Igen, te. – Nincs semmi munkád a farmon? – Tehenek megfejve, tojások összegyűjtve. A délutánom szabad. – Hogy van Bo? Nem lett sebes a térde és a keze? – De igen, de nincs komoly baja. Körülnézett a szobámban, majd egyenesen a könyvespolcomhoz lépett. Végigfuttatta az ujját a vámpíros regényekkel teli polcon, aztán rátért a garázsvásárokon és antikváriumokban beszerzett útikönyveimre. Imádom a találomra összeválogatott könyveimet Galápagosról, Ausztráliáról, Tanzániáról meg Dél-Afrikáról. Következtek az ismeretterjesztő könyvek – ott aztán minden van, vegyesen. Könyvek a vadállatok gondozásáról, az állatcsempészet 96

szörnyűségeiről, a Serengeti Nemzeti Parkról. Remélem, ezeket békén hagyja, mert mögöttük rejtegetem a Júlia- és Romana-regényeket. Hotdog most az üzenőtábláimat nézte: tele fotókkal rólam és a családomról, meg rólam és Drew-ról. Az Allie-vel és Laurával készült fényképeket levettem, és egy dobozban az ágyam alá dugtam. Csak egy anyuval közös fotóm van kint. Ötéves koromban, húsvétkor készült a Forrest Sanctuary előtt. Anya nagyon csinos volt aznap a kék csipkeszegélyű ruhájában és a hozzá illő kalapban. – Mit csináltál, mielőtt idejöttem? – kérdezte Hotdog. „A baseballedződre vadásztam a neten.” – Filmet néztem. – Melyiket? – Egy olyan csajosat. – Azokat imádom! – nevetett. – Hotdog! Mit keresel itt? – Mondtam már. Unatkoztam, és gondoltam, lóghatnánk együtt. George nem találkozhat Elaine-nel néha? – De, gondolom. Lerúgta a cipőjét, végigfeküdt az ágyon, az én oldalamon – ott, ahol alszom! –, és megtámasztotta a laptopot a combján. Levette a sapkáját, és rádobta a cipőjére. Egy pillanatig haboztam, aztán lefeküdtem az ágy másik oldalára, miközben Hotdog újraindította a filmet. – Ezt még sose láttam – mormolta. Kellemes csendben néztük a filmet, míg fel nem kiáltott: – Ez hihetetlen! Hogy tudtak Drew Barrymore-ból ennyire csúnya nőt csinálni? Oké, persze még így is szexi, szívesen megdönteném, de akkor is. Jesszus! Nem bírtam ki nevetés nélkül. – Ugye? És a tanárnak még ebben az ocsmány sombreróban is bejön. – Micsoda perverz alak! Miféle tanár kezd ki a diákjával? Magamhoz szorítottam a párnámat. – A hatodik érzéke biztos megsúgta neki, hogy a lány igazából nem tizenhét éves. – A hatodik érzéke? – Igen. – Szerinted a perverz pasinak van hatodik érzéke? 97

– Igen. Képes megmondani, ha egy nő idősebb, mint amennyinek mondja magát. Azt is észreveszi, ha egy negyvenéves harmincötnek hazudja magát. Hotdog feltámaszkodott, és lesújtó pillantást vetett rám. – És még te vagy az osztály első? – Ó, igen. Egytized ponttal vertelek meg, emlékszel? – kuncogtam. – És milyen lenne már, ha egy Hotdog nevű srác tartaná a beszédet az évzárón? Mindenkinek a nyála csorogna, és nem figyelnének. Fognák magukat, és elvonulnának hot dogot enni! Nevetett, de aztán elkomolyodott, és elgondolkodva nézett rám. – Willnek hívnak. Akár szólíthatnál úgy is. – De senki nem tudná, kiről beszélek. Csend. – Tetszik a gondolat. – Nem hallom tőled a filmet – mutattam Drew Barrymore-ra, aki éppen totálisan hülyét csinált magából, mert felment a színpadra táncikálni egy bárban. Olyan ostoba volt, hogy megevett egy randidroggal teli csokitortát. Magamhoz öleltem Patricket, a plüsskoalámat; Hotdog – Will? – a feje mögé tette a kezét, és együtt néztük a filmet. Gondolom, közben valamikor kidőlhettem, mert mikor felébredtem, a képernyő már sötét volt. A szám hozzáért Hotdog/Will/valaki/egy fiú vállához. Egy jó nagy nyálfolt maradt a pólóján. Juj de ciki! Megdörzsöltem a foltot, próbáltam elkenni rajta a nyálat, de erre felébredt. – Bocsi, hogy összenyálaztalak – mondtam. – Semmi baj. – Összeborzolta a haját. Egy hajtincse az égnek meredt. Az egyik szeme tágabbra nyílt, mint a másik. Istenem! Elaludtam egy fiúval az ágyamban. Odakint már alkonyodott, a szoba félhomályba borult, jó érzés itt feküdni vele ebben a kellemes csendben. Elég furcsa, hogy csak úgy átugrott hozzám, és nem is próbálkozott semmivel – se egy csók, se semmi. Nem hiszem, hogy történt már velem hasonló. Legfeljebb, mikor Drew-val vagyok. És ő nem számít. Mit gondoljak erről? Will becsukta a laptopot, lerakta a földre, aztán a mellkasára ölelte Patricket, a koalát, és összegömbölyödött. 98

A plafont bámultam. Fura egy dolog ez. A baseballcsapat kapitánya a plüssállatomat ölelgeti? Vállat vontam, behunytam a szemem, és azon gondolkoztam, mivel töltheti Brian a délutánt. Újra visszasüppedtem az alvásba. Arra ébredtem, hogy apa beront a szobámba. – Több mint egy perce kopogok! Mi folyik itt? – kiabálta. Felültem, és megigazítottam a hajam. Will gyorsan ülő helyzetbe húzta magát, fogta a cipőjét, és a cipőfűzővel küszködött. – Csak filmet néztünk, apa – ásítottam. – Ki ez a fiú az ágyadban? És miért van egy fűnyíró az ajtónk előtt? – Ő Hotdog – mondtam. – Egy barátom az iskolából. Apa felvonta a szemöldökét. – Egy barátod? Miért pont most hagy fel a szándékos vaksággal? A fenébe! Nem mintha nagyon zavarna, hiszen ez csak Hotdog. De mi lenne, ha Briant találta volna az ágyamban? – Jobb, ha megyek – mondta Hotdog, és idegesen rám mosolygott. – Kikísérlek. – Felpattantam az ágyról, és kimentem vele. Mikor a nappaliba értünk, megtorpantam. Ott ült Veena, a rejtélyes hölgy. És engem bámult. A szeme ide-oda járt köztem meg Hotdog között. Ki ez a nő? Az Úr sötét angyala, akit Isten azért küldött, hogy szembesítsen bűneimmel? Kösz, de lemondok róla, Uram. Erre a célra már itt van nekem Laura. Apa fütyörészve megjelent mögöttem. A vállamra tette a kezét. – Meghívtam Veenát vacsorára. – Holnap találkozunk a suliban – motyogtam Hotdognak. Az arcom hőmérséklete egy szupernóváéval vetekedett. Hotdog vetett egy pillantást apára és Veenára, és futólag rám mosolygott. – Kösz a csajos filmet. Amint elment, apa összecsapta a tenyerét, és rám nézett. – Szóval mi lesz vacsorára? – Hát… izé… – Eddig valahogy nem jutott eszembe a vacsora. Az órámra nézve láttam, hogy hat óra van – ilyenkor általában már főzni szoktam. 99

Veena összehúzott szemmel nézett apára. Gondolom, mikor meghívta, apa elfelejtette említeni, hogy a lánya készíti a vacsorát. – Szeretek főzni – magyarázkodtam, mert nem akartam kínos helyzetbe hozni apómat. – Csak most elaludtam. Mindjárt nekilátok. Elindultam a konyhába, közben idegesen tekergettem egy hajtincsemet. A tészta jó lesz. Sült húsra vagy ilyesmire nincs időm, de összedobhatok mellé gyorsan egy salátát. Leakasztottam egy lábost a falról, és megtöltöttem vízzel. Brian egész nap nem hívott. Hát semmit se jelentettek neki a takarítószeres helyiségben töltött percek? Nyilván nem. Mikor apa belépett a konyhába, épp elzártam a vizet. – Hagyd a főzést! A változatosság kedvéért elmehetnénk valahová vacsizni, oké?

Ryan otthon maradt azzal az indokkal – vagyis kifogással –, hogy holnapra meg kell írnia egy házi dolgozatot, úgyhogy csak én, apa és Veena, a rejtélyes hölgy mentünk el Davy Crockett Útmenti Fogadójába. Szeretem ezt a helyet, mert vödörrel mérik a mogyorót, és én nyugodtan megehetek akár egy egész vödörrel belőle, mert a diétám alapja a sok fehérje. Meghámoztam néhány mogyorót, és nyolc darabot felsorakoztattam a kenyerem mellett. Egyenként fogom őket kiélvezni. – Veena ápolónő – mondta apa, és rátette a kezét a nőére. Veena elpirult. Szégyelli a munkáját? Vagy az a baj, hogy apa túl látványosan rámozdult? Egyáltalán mióta szokott apa bárkivel is kikezdeni? Nem randizott, mióta… egy örökkévalóság óta… Anyu óta. – A Murffeesboro Körzeti Kórházban dolgozom – mondta a nő. Kerülte a tekintetemet. Apa úgy csörgetett két mogyorót a tenyerében, mint a dobókockákat. – Parker pedig végzős a Hundred Oaksban. Jövőre a Vanderbiltre megy. – A Vanderbiltre? Tényleg?

100

– És osztályelső lett – tette hozzá apa mosolyogva, és egy mogyorót dugott a szájába. Örülök, hogy ilyen büszke rám, de Veena eléggé meglepettnek tűnik. Milyen kínos! Aztán eszembe jutott: nem is ismer engem. Nincs joga elítélni. Ezért ment bele, hogy eljöjjön velünk? Hogy kritizálhasson? Igaz, a szemében minden bizonyíték egy felé mutat velem kapcsolatban: két különböző pasival is együtt látott egyetlen nap alatt. Egyikükkel a takarítószeres helyiségből jöttem ki, a másikukkal a szobámból. Megdörzsöltem a szemem. Nem ezt akartam. Talán bűnösnek születtem. Talán nem is leszek soha más. Talán Laurának van igaza. Egy jó ember nem vágyakozna a tanára után. Bármilyen magányos is. Veena kivett egy péksüteményt a kenyérkosárból, és megvajazta. Összefutott a nyál a számban, miközben bámultam. Egy falat nem árthat, igaz? Nem, nem szabad – Maga is a Forrest Sanctuarybe jár? – kérdeztem Veenát. Belekortyolt a vízbe, és bólintott. – Igen. Most költöztem ide New Yorkból, és nem igazán ismerek senkit, csak a munkatársaimat a kórházból. De mindig jártam templomba, úgyhogy most is ezt teszem. – Megvonta a vállát, és elpirult. Sötét bőre rózsás színt kapott. – Örülök, hogy eljöttél. – Apa újra hozzáért a kezéhez. – Elnézést, mindjárt jövök. – Felállt, és a mosdóba indult. Megettem az elsőt a nyolc mogyoróból; igyekeztem kiélvezni a sós ízt. Veena beleharapott a zsemlébe, lenyelte, majd azt suttogta: – Ne aggódj! Nem szólok apádnak arról, amit reggel láttam. Megkerestem a tekintetét. Kedvesen nézett, de számonkérően. – A férfi, akivel együtt voltál… – folytatta – idősebbnek tűnt. Nem válaszoltam. Minden figyelmemet a második mogyoróra fordítottam. Hagyjon már nyugodtan enni! – Tudom, hogy nem tartozik rám. Különben is, még én beszélek? Apád biztos több mint tíz évvel idősebb nálam. Huszonkilenc éves vagyok… Csak azt akartam, hogy tudd, én hallgatok. Rendben? – Jó, köszönöm – suttogtam vissza. – Csak hogy tudja: semmi nem történt. Hallgatott. 101

– Szóval a Vanderbiltre mész? – Igen, előfelvételivel bekerültem – mondtam határozottan és büszkén. Mosolygott. – Jó iskola. Engem nem vettek fel egészségügy szakra. Irigyellek. – Keményen tanultam. – Azt hiszem, én nem tanultam elég keményen. – Nevetett, újra belekortyolt a vizébe. Én is vele nevettem. Megettem a kettes számú mogyorót, és rágás közben Veenára mosolyogtam. Nagyon csinos és vékony. Imádom azokat a fekete fürtöket, és úgy nézem, tudja, hogyan kell használni a szempillagöndörítőt. Telt ajkát bronzszínűre festi. Apa visszasietett hozzánk, és beült a bokszba Veena mellé. – Miről maradtam le? – kérdezte, míg visszarakta a szalvétát a térdére. – Semmi közöd hozzá – válaszolta Veena. – Lányos témákról beszéltünk. Beraktam a számba a hármas számú mogyorót, és azt gondoltam: „Ne szúrd el, apa! Aranyos nő.” De tud Brianről. Remélem, tényleg tartja a száját, ahogy megígérte.

Lefekvés előtt lemostam az arcom arctisztítóval, bekrémeztem, és gondosan kiszedtem a szemöldököm. Pizsamát húztam, és magammal vittem a laptopom az ágyba. Megpittyent a telefonom. Hotdog SMS-t küldött: „Jól éreztem magam ma.” Visszaírtam: „Én is. Alig várom h mindenkinek elmondjam h szereted a csajos filmeket” „Ne! Mi lesz a jó híremmel?” Felmentem Skype-ra, és tíz másodpercre rá jött is egy üzenet Briantől. Brian Hoffman: Szia! Bocs, hogy eltűntem. Elmosolyodtam, és melegség töltött el. Parker Shelton: Semmi baj. 102

Brian Hoffman: Akarsz beszélgetni? Parker Shelton: Igen! Megszólalt a Skype-telefon, felvettem, és Brian beleszólt: – Szia! – Szia! – Mesélj, milyen napod volt? A telefonom megint jelzett, de nem törődtem vele.

Drew-nak és nekem nem sok közös óránk van. Én emelt szintű órákra járok, ő meg zeneelméletre, rajzra és hasonlókra. Ez az utolsó év, és lazítani akart egy kicsit. De az emelt szintű irodalmat mindketten felvettük, mert Drew-nak fontos, hogy fejlessze az íráskészségét. Az első sorban ül, Hotdog mellett, én meg mögöttük. És mivel mostanra mindenki tudja, hogy szakított Amyvel, a lányok egymást tapossák, hogy elnyerjék a szívét. Vagy hogy legalább kavarhassanak vele. Nem tudom, melyik. Miközben a becsengetésre vártunk, Marié Baird Drew padjának támaszkodva nevetgélt, fecsegett, és időnként játékosan a vállát csapdosta, Kristen Markum pedig a lába közt állt, és lemosolygott rá. Drew felvigyorgott a lányokra, közben a lábát rázta, és dobogott a padlón. Arról beszéltek, kinek mi lenne az az egyetlen dolog, amit magával vinne a szigetre a Survivor című műsorban. – Én az iPademet vinném, hogy letölthessek magamnak könyveket – mondta Marie. – De hogy töltenéd fel az akkut egy lakatlan szigeten? – hallottam Hotdog mormolását. Halkan nevettem. – Én egy jegyzetfüzetet és egy tollat vinnék, hogy megírhassam az életrajzomat – közölte Drew. – Szeretném elolvasni! – mondta Kristen. – Én is – jelentkezett Marié.

103

– Én a mobilomat vinném, hogy felhívhassalak – duruzsolta Kristen Drew-nak. – De hogy töltenéd fel az akkut? – mormolta Hotdog ismét, mire elnevettem magam. Egy levélkét dobott a padomra. Kisimítottam a papírt. „Hogy lehet, hogy Drew-ra minden csaj így rámozdul?” „Úgy, hogy ő Duplaszéles Drew” – írtam vissza. Odadobtam a gombóccá gyűrt papírt Hotdognak, aki fél kézzel elkapta, és elolvasta. Aztán jót röhögött. Visszaírt: „A lányokat csak ez érdekli? A péniszméret?” „Jobb, ha elhiszed. (Csak vicceltem, a piszkos anyagiak is számítanak.)” „Marie? Ő tetszik Drew-nak?” – írta Hotdog. „ Gőzöm sincs. De csinos és helyes lány.” „Aha. Jó nő. „ „Miért nem kérdezed meg Drew-t?” Összegyűrtem a papírt, és odadobtam Hotdognak, de Drew röptében leszedte a labdát. Kihajtogatta az üzenetet. Odakaptam, hogy visszaszerezzem, de az alkarjával blokkolt. Áá! Látszik, hogy benne van az amerikaifoci-csapatban! Hotdogot láthatólag nem érdekelte, hogy az üzenetet eltérítették, úgy vihogott, mint egy kislány. Drew elolvasta, mit írtunk. – Miért leveleztek a farkamról? Beharaptam a számat, nehogy felnevessek. – Tudom, hogy egész nap máson se jár az eszed, mint a dákómon – fordult felém Drew –, de az irodalomóra igazán nem a megfelelő hely, hogy ezzel foglalkozz. – Horcogott, és megpöckölte a homlokomat. Én is megpöcköltem az övét. És egyszer csak egy homlokpöckölő-csata közepén találtam magam. – Szánalmas, mennyire tapad a fiúkra – suttogta Kristen Marie-nak, és rám bámult. Vettem egy mély levegőt. Hotdog elkapta rólam a tekintetét, és a tábla felé fordult. Zavartan visszasüllyedtem a székembe. Mégis mennyire lehet rossz a hírem, ha a minden szembejövővel kikezdő Kristen Markum szerint is rámászom a fiúkra? 104

Brian úgy megdolgoztatott minket tornaórán, mint az igavonó állatokat. De van jó hír is: valahányszor elfutottam mellette a pályán, rám mosolygott. Épp akkor száguldottam el Laura mellett, mikor megjegyezte, milyen helyes Brian, és milyen kár, hogy a tornatanárunk. Szerencsére Brian épp Burns edző baseballjátékosaival üvöltött, és nem figyelt oda. A hatodik körnél tartottam a tizenkettőből, és épp Brian cserepes ajkára gondoltam, meg arra, vajon miért harapdálja folyton a száját, mikor Hotdog odakocogott hozzám. – Szia, Parker! – mondta mellettem futva, és összevissza kalimpált a karjával. – Pocsék egy formában vagy – válaszoltam. – Fáradt vagyok. Túl sokáig fenn maradtam SMS-ezni. Nevettem. Sokat SMS-ezünk mostanában. Hotdoggal könyvekről és állatokról beszélgetünk, meg arról, hogy talán állatkerti gondozó leszek, ő pedig mezőgazdasági jogot akar tanulni. „Farmereknek dolgozó jogász leszel?!” –kérdeztem. „Talajszakértő – válaszolta. – A talajerózió az egyik oka annak, hogy a farmereknek olyan nehéz dolga van manapság. A túlművelés miatt megváltozik a föld vegyi összetétele.” Szinte azt kívánom, bár ne csak az utolsó félévben barátkoztunk volna össze, de figyelembe véve, hogy három és fél évig versengtünk egymással a jó jegyekért, korábban nem tudtunk volna ilyen lazán beszélgetni. – Sokáig fenn maradtál SMS-ezni? – ugrattam. – Ez nagyon helytelen. El kéne vegyék tőled a csapatkapitányi címet. Rossz hatással vagy a fiatalokra. Nevetett, barna haja lobogott a szélben. – Te vagy rájuk rossz hatással. – Én? – törtem ki.

105

– Velem kocogsz. Minden lány rád akar hasonlítani. Most aztán nem fognak leszállni rólam. Fejével mögénk mutatott, és tényleg: Kate Kelly és Emily Mansfield mögöttünk jöttek, és minket figyeltek. Mindketten igazi jó kislányok. A mi templomunkba járnak, és azóta kerülnek engem, mióta anyu elment. Mindenki tudja, hogy Kate-nek már vagy egy évszázada bejön Hotdog. – Erősen kétlem, hogy bárki olyan akarna lenni, mint én – mondtam, és megtöröltem izzadt homlokomat. – Tönkrevágtad az átlagomat, megfosztottál attól a régi álmomtól, hogy osztályelső legyek, és… – Hotdog! – üvöltötte Brian, a karjával körkörös mozdulatokat téve. – Gyorsabban! – Ne már, edző! – csattant fel Hotdog, mégis gyorsabban kezdett futni, mint én valaha is tudnék. Tovább kocogtam egyedül, és mikor Brian mellé értem, összehúzta a szemét, és azt tátogta felém: „Hotdog?” Megráztam a fejem, és sokat sejtetően rámosolyogtam. Valami megváltozott: már nem Brian kezében van az irányítás. Azt várja, hogy én tegyem meg a következő lépést?

106

BIZTOSÍTÁSI PAPÍROK ÓRIÁSI HAMBURGEREK ÉS ÖSSZEILLŐ BÚTOROK Még 37 nap, és 18 leszek A szombati meccset hazai pályán játsszuk. Az ellenfél a Coffee County Központi Gimnázium, ez KözépTennessee legnagyobb iskolája. Veszett jó a baseball– csapatuk. Jobbak, mint a Hundred Oaks csapata. Minden évben a Kávéskannáért mérkőzünk meg velük. Vagyis egy kávéskanna alakú trófeáért. Elég ostoba dolog, de a fiúk háborúba is indulnának érte. Lényeg az, hogy Brian extra komolyan veszi ezt a meccset. Kivette a jegyzőkönyvet a kezemből, átnézte a számokat, és visszaadta. És egy szóval sem említette a tegnap esti beszélgetésünket. Néhány percig chateltünk, mielőtt elment találkozni egy régi középiskolai barátjával. Szívből reméltem, hogy a „Bowlingozom egy régi haverral” nem azt jelenti, hogy „Ma este Miss Bűbájjal szexelek”. „ Bowlinging van rajtad?” – kérdeztem. „Nem. Egy sima ing. És rajtad mi van? ☺” „ Bowlinging” – hazudtam. „Haha.” Összeszedtem a bátorságomat, és azt írtam: „ Bárcsak elmehetnék veled bowlingozni.” „Igazán?” „Szeretnék veled lenni. Kettesben. Együtt. Tudod?” „Mint múlt héten, a templomban, abban a kis szobában? :)” „ Tőlem egy atomreaktorban is együtt lehetünk.” – Lenyomtam az Entert, és mélyet lélegeztem. A kurzor csak villogott és villogott. „ Vicces vagy. Én is szeretném, ha együtt lehetnénk…” Úgy hangzott, mintha valami elérhetetlen dolog után vágyakozna. De azt is éreztem, hogy van esélyem. És rettenetesen vágytam erre az esélyre. 107

Úgy döntöttem, eljátszom a nehezen kapható csajt: „ De sose fog megtörténni, igaz?” „Azt nem mondtam, hogy soha. „ „Kár, hogy a sohából nem csinálhatunk hamarosant.” „Hát igen. Mennem kell.” „ Oké, holnap találkozunk a meccsen.” „Szia!” Már majdnem kiléptem, mikor Brian hozzátette: „Nemsokára. Nemsokára együtt lóghatunk.” A beszélgetés után kicsit nyomoztam a neten. Utánanéztem a beleegyezési korhatárnak Tennessee államban. Nem mintha azt hinném, Brian és én le fogunk feküdni egymással, csak szeretném tudni, mennyire helytelen, amit érzek. Az, hogy kívánom őt. Mint kiderült, a beleegyezési korhatár tizennyolc év, kivéve, ha a korkülönbség kevesebb, mint négy év. Ettől megrémültem, de most mégis azt remélem, hogy a „nemsokára” azt jelenti, ma. A hetedik inning első felében a csapat nagy része a pályán volt, és négy-egyre vesztésre álltunk. Brian a térdére támaszkodva azt üvöltötte Travis Lake-nek, hogy álljon be a shortstop pozícióba. Kihasználtam az alkalmat, és megrángattam Brian pulóverének az ujját. – Mi az? – kérdezte, de alig nézett rám. – Milyen volt a bowlingozás? – Unalmas. Kettesben voltam Evannel. – És Evan uncsi? – Hát nem egy Parker. – Egy csöppet elmosolyodott, aztán kétszer összeütötte a tenyerét, és odakiáltotta Jake Sandersnek, hogy nagyon jól dob. – Evan egész idő alatt arról beszélt, hogy utál pelenkát cserélni. – Legalább előre tudod, milyen lesz – válaszoltam, és alig bírtam megállni nevetés nélkül. – Hogyan? – Talán most kéne együtt lógnunk, mert később mással leszel elfoglalva. –El se hiszem, milyen szókimondó vagyok. – Te csak törődj a statisztikával, jó? – mondta mosolyogva, miközben a rágóját rágta. 108

Öt-egyre elvesztettük a Kávéskannát. Miután beraktam a víztartályokat a szertárba, a pályán keresztül visszaindultam a biciklitárolóhoz. A sofballcsapat már ott volt, épp bemelegítettek a meccs előtt. – Szerinted hány éves? – kérdezte Laura Allie-t, és Brian felé nézett. – Huszonhárom – mondtam, mikor elsiettem mellettük. Önkéntelenül elmosolyodtam, jó érzés, hogy én minden kérdésükre tudom a választ. – Parker! – kiáltott Brian, és ujjával hívogatóan intett felém. Éreztem, hogy Laura tekintete lyukat éget a hátamba. Gyorsan odamentem, és rávillantottam a legkedvesebb mosolyomat. Brian megigazította a sapkáját, és tovább rágózott. – Van terved ma délutánra? – kérdezte halkan. – Nincs. – Ismered a parkot a Little Duck-folyónál? – Bólintottam. – Négy körül ott leszek Brandyvel. Szereti a vizet. – Abban a folyóban mokaszinkígyók élnek! Nem lenne szabad beengedned Brandyt. – Ugyan már! Az én kutyám nem ijed meg holmi kígyóktól. A kígyóknak kéne félniük tőle. – Ó, szóval így áll a dolog? – nevettem. Hotdog odakiáltott a parkoló másik oldaláról, a kocsija mellől: – Hazavigyelek, Parker? – Megcsörgette a kulcsait. – Itt a bringám, de azért kösz! – intettem mosolyogva. Hotdog lassan bólintott. Kicsit szomorúnak tűnt. – Akkor szép estét! – Valakinek nagyon bejön Parker – mondta éneklő hangon Brian, de úgy, hogy csak én halljam. – Jaj, fogd már be! – Kísértést éreztem, hogy rácsapjak a karjára, de Laura és Allie is ott volt, és biztos voltam benne, hogy minket néznek. Gyanítanak valamit? Sejtik, mennyire vágyom Brianre? Egy dolog biztos: egy Brandy nevű, nagy, nyáladzó kutya minden problémát megold.

109

A nap alacsonyan állt, és az ég sötétkék színben játszott, mikor lelakatoltam a biciklimet, kezemet a dzsekim zsebébe süllyesztettem, és szökdécselve elindultam a folyó felé. A parton sétálgattam, és megcsodáltam a vízből kiálló, hosszú, zöld nádakat. Sárban és köveken tapostam. Figyeltem, hogy nincsenek-e körülöttem békák, teknősök, gyíkok vagy kígyók – szerettem volna látni őket. Köveket hajigáltam a vízbe. Kutyaugatást hallottam, aztán megláttam Briant is, ahogy felém tart egy nagy, fekete labrador mögött. Gyorsan körülnéztem, hogy egyedül vagyunk-e, aztán eléjük siettem. Nyitott cipőt viselt, kopott farmert és kifakult Titans-melegítőfelsőt. Nem volt rajta sapka. Szerettem volna beletúrni az ujjaimmal fekete, hullámos hajába. – Szia! – köszöntem. Fél térdre ereszkedtem, bár éreztem, hogy a sár átáztatja a farmeremet, és vakargatni kezdtem Brandy füle tövét, meg csókolgatni a pofáját. – Gyönyörű vagy! – mondtam a kutyának. Átöleltem a nyakát, és megveregettem a hátát, ő meg ugatott, a mancsával kapkodott felém, és a farkát csóválta. – Te vagy a legédesebb a világon! – Köszi – mosolygott le rám Brian. A pórázt szorosan az ökle köré csavarta. – Nem neked mondtam, hanem Brandynek. Brian leguggolt, és a kutya nyakát simogatva az arcomat figyelte. – Ez sokkal jobb, mint egy takarítószeres helyiségben találkozni. A szemébe néztem: – Én bárhol szívesen találkozom veled. – Sétálunk? – Persze – válaszoltam, és felpattantam. Brandy felugrott rám, a mancsa sáros nyomokat hagyott a rózsaszín blúzomon. – Brandy! Rossz kislány! – kiabált rá Brian, és szorosabbra húzta a pórázt. Végignézett a sáros ruhámon. – Bocsi… Legyintettem. – Foghatom a pórázt? Brian a kezembe adta. Brandy újra felugrott, próbálta megnyalni az arcomat. – Jó kutya! – dicsértem. 110

– Látom, Brandynek új rajongója lett – mosolygott Brian. Brandy maga után húzott a folyóhoz, és belelefetyelt a vízbe. Aztán beugrott, és a kövek között ugrándozva fröcskölt. – Óvatosan, Brandy! Ott kígyók is vannak! Brian odalépett mellém, és a dzsekim ujjával kezdett játszadozni. A szívem majd kiugrott a helyéből. Nyugodtan kell lélegeznem. – Nagyon vicces vagy, tudsz róla? – kérdezte Brian. – Nemhiába vagyok én Elaine. Felvonta a szemöldökét, úgyhogy elmeséltem, hogy néha én játszom Elaine-t Drew, Hotdog és Sam kedvéért. Brian majd meghalt a nevetéstől. – Szóval elmentek a Jiffy Burgerbe, és a nagy semmiről beszélgettek? – kérdezte, és őrülten vigyorgott hozzá. – Ne gúnyolódj rajtam! – Nem is, csak vicces. Én is simán csináltam ilyeneket gimiben. – Úgy érted, mikor épp nem voltál büntetésben, és nem függesztettek fel? – Na jó, megfogtál. A folyó partján sétáltunk, Brian botokat és köveket vett fel a földről, és a vízbe dobálta. A levegő pont jó volt – hűvös, tavaszt idéző. Egy darabig nem szólaltunk meg. Csak hallgattuk a szelet és a nyáladzó Brandy ugatását. Hamarosan a híd alá értünk. A beton tartóoszlopokat graffitik borították: „Imádom a kalóz zenét!”, „Crips” és „A. W. + T. G.”. Brandy megrántotta a pórázt, húzott maga után. – Azt hiszem, ennyi elég volt, kislány – mondta Brian, és visszavette a pórázt. Ujjai súrolták a kezemet, mielőtt leguggolt, hogy suttogjon valamit a kutyának. Leszámítva néhány szelíd flörtölési kísérletet – mikor bökdösött, meg a dzsekim ujjával babrált –, egyáltalán nem is kezdett ki velem. Magamhoz kell ragadnom az irányítást? Lenéztem az arcára – a gondolataiba merülve simogatta Brandy fekete bundáját. Felé nyújtottam a kezem. Előbb oda nézett, majd a szemembe, végül elfogadta a kezem, és felállt. Az ujjai köré fontam az ujjaimat. A szél lágyan borzolta fekete haját. 111

– Parker… Nem szeretném, ha félreértenéd a helyzetet… – Milyen helyzetet? Lenézett a kezemre, és hüvelykujjával végigsimította. Olyan jó érzés volt! Halkan felnyögtem, mint aznap az osztályban. Csak az a különbség, hogy most ezerszer kínosabban éreztem magam. – Milyen helyzetet? – erőltettem a kérdést. – Ezt – emelte fel összekulcsolt kezünket. – Ez nem jó ötlet. Igaza van. Ez helytelen, és zavarnia kéne, de nem így van. És ezt meg is mondtam neki. A szeme kitágult. Egyre közelebb léptem hozzá, és nem szaladt el, ugrott a folyóba, vagy ilyesmi, úgyhogy még erősebben megszorítottam a kezét. Brandy a pórázát rángatta, próbálta a gazdáját távolabb húzni tőlem. Brian továbbra is a szemembe nézve szólalt meg: – Viselkedj, Brandy! Ül! A kutya letelepedett a lábánál, és Brian szorosabban fogta a pórázt, míg én a csípőjére tettem a kezem. Megborzongott. A szabad kezével megérintette a hajam, és a kócos fürtöket simítgatva halkan nevetett. A szívem úgy vert, hogy csaknem elnyomta Brandy lihegését és a kövekhez csapódó víz zaját. Lábujjhegyre álltam, és végighúztam a kezem Brian borostás állán. Előbb az ajkára pillantottam, majd belenéztem a szemébe. Ő a számat figyelte. Ujjai a derekamba markoltak. – Brian… A szám megtalálta az övét. Karomat a nyaka köré fontam. Először elhúzódott, levegő után kapkodott, és éreztem meleg leheletét a számon. Aztán ismét belevetette magát a csókba. Kicserepesedett ajkát érdesnek éreztem. Nekinyomott a betonpillérnek, a kő felhorzsolta a hátamat. Még szenvedélyesebben csókoltam. A nyelve felfedezőútra indult a számban. Remegett a térdem. Egyre gyorsabban vettem a levegőt, a vállát markoltam, erősen, nehogy elessek. Hirtelen elszakította magát tőlem. – Mi a baj? – suttogtam. Alig kaptam levegőt. – Semmi, semmi. – Hozzáért az ajkához. – Igazán jól éreztem magam ma veled. Majd még találkozunk. – Elmész? – tört ki belőlem. 112

– Olajat kell cserélnem anyám kocsijában, befizetnem néhány számlát, és biztosítási papírokat kell kitöltenem. Azért nem csókolózhatunk, mert biztosítási papírokat kell kitöltenie?! Nem csókolok elég jól? Nem érdeklem? – Biztosítási papírok? Komolyan? Az arca vérvörös volt, és a nyakát dörzsölgette. – Mennem kell, mielőtt olyat tennék, amit megbánok. – Én nem fogom megbánni – válaszoltam, de addigra már gyors léptekkel távolodott. Visszavezette Brandyt a kocsijához. Egyedül maradtam a sötét, száguldó folyó mellett.

Már a második szombat estémet töltöttem anélkül, hogy elmentem volna csókpartnert keresni magamnak. Tényleg nagyon tetszhet nekem Brian. Épp a körmömet lakkoztam újra, mikor SMS érkezett Hotdogtól: „Nézz ki az ablakon!” Az ablakból láttam, hogy Drew-val együtt az életkertünkben áll, és mindketten integetnek. Beengedtem őket. – Menjünk el a Jiffy Burgerbe! Szükségem van egy óriás burgerre. – Tudsz róla, hogy kábé ezer kalória van benne? – mondtam a körmömet fújkálva. A kisujjamon már el is kentem a lakkot. – Ezer kalória? Nem mondod! – vigyorgott Hotdog. – Akkor kettőt ehetek belőle, az pont fedezi a napi kalóriaszükségletemet. – Pontosan – bólogatott Drew, és a két fiú összeütötte az öklét. – Benne vagy? – Hotdog megeresztett felém egy szemérmes mosolyt. – Rendben. – Bármi jó, ami eltereli a figyelmemet Brianről és a csókjairól. És az átkozott biztosítási papírokról! Míg végighajtottunk Franklin utcáin, mindenütt az ő kocsiját kerestem. Nem volt Freddie Osztrigabárjában, sem a Barnes és Noble könyvesboltban. Sem a szexboltban. (Hála a jó égnek!) Egyáltalán

113

sehol sem volt. Megnéztem, nem küldött-e SMS-t – talán Drew rapzenéje elnyomta a jelzést. Nem vagyok normális. Huszonhárom éves! Semmi nem lehet köztünk. Miért tenné kockára a jó hírét, miért kockáztatna mindent azért, hogy egy diákkal randizzon? Még ha meg is várjuk, amíg végzek a gimiben, akkor is hat évvel fiatalabb vagyok nála. A főiskolán az én életem olyanok körül forog majd, milyen menüt válasszak a menzán, meg hogy a szobatársam már megint kidobott, hogy szexelhessen a fiújával. Brian a biztosítási papírjaival együtt egy másik világba tartozik. Én még el se kezdtem a fősulit, ő meg valószínűleg egymáshoz illő bútorokat válogat a nappalijába, és azon gondolkozik, hogy félre kéne tennie a nyugdíjra. Képes a szombat estét a számláival tölteni! Rohadt unalmas. – Parker! Parker! – Hotdog a térdemet rázogatta. Felkaptam a fejem. A jelek szerint már egy ideje próbálta magára vonni a figyelmemet az anyósülésről. – Bocs. Gondolkoztam. – Min? – Mi a véleményed az egymáshoz illő bútorokról? Elvigyorodott. – A bútoroknak illemük kéne egymáshoz? – Miért, nálatok nem így van? Vállat vont, egy hosszú percig elgondolkozva dobolt a combján. – Azon gondolkoztam, mivel kérjem az óriásburgeremet. – Igen? – Aha. Most nem rakatok bele paradicsomot. Eláztatja a zsömlét. De amúgy imádom a paradicsomot, úgyhogy talán a hamburger mellé kaphatnék néhány szeletet. És a savanyúságot is szeretem, de nem bírom, ha összekenik mustárral, úgyhogy talán azt is külön kérem. Ciccegtem. – Válogatós vagy! – Te mivel kéred az óriásburgert? – Én nem ehetek olyat. Iszonyú sok kalória és szénhidrát van benne. Megpöckölte a kézfejemet. – Ugyan már! Kicsit lazíthatnál.

114

– Ha ennék hamburgert, majonézt és salátát tetetnék bele. Igazad van a paradicsommal kapcsolatban. Szerintem elveszi a szendvics ízét. És szeretem a sült krumplit majonézbe mártogatni. – Én is! – Egész este úgy tesztek, mintha itt se lennék? – kérdezte Drew a kormány mögül. – Óóó, de még mennyire! – válaszoltam. – Különben is, úgy festesz, mint aki le akar nyűgözni valakit. – Rámutattam a tapadás farmerére. Mostanában mindig ezt hordja. – Egyetértek – motyogta Hotdog. – Fogd be, haver! – mondta Drew. Fél kézzel megigazította a haját. Mikor megérkeztünk, a fiúk beálltak a sorba, én meg elfoglaltam az ujjnyomokkal borított ablak mellett a szokásos bokszunkat a Jiffy Burgerben, vagyis Monk Kávézójában – Hotdog rendezői utasítása szerint így kell hívnunk, mert ez volt a neve a kávézónak a Seinfeldben. A fiúk néha nevetségesek. – Mit kérsz enni, Parker? – kiáltott oda Hotdog. – Semmit – válaszoltam, mire szúrósan nézett rám. – Jó, akkor egy diétás kólát kérek. Elvigyorodott, és néhány másodpercig fogva tartotta a tekintetemet. Jelzett a telefonom. Brian írt: „Hol vagy?” „A J. B.-ben, a srácokkal.” „Hotdoggal?” „Igen, ő is itt van.” „Féltékeny vagy?” „Ő csak egy barátom.” Jó tudni.” „Ezentúl figyelni fogod, kivel vagyok? Ne már! :)” „:) Beszélhetünk?” „Később. A barátaimmal vok.” Lenémítottam a telefont. Még nem sikerült teljesen megemésztenem a délután történteket. Csókolóztam egy huszonhárom éves pasival! Megcsókolt, és otthagyott! Most meg féltékenykedik. Mindezt egy nap alatt! Máskor azt mondanám, menjen az ilyen a pokolba, de Brian úgy csókolt… Az egész testem szikrázott tőle, mint a tűzijáték. Összeillünk. És kedvelem. Nagyon kedvelem. 115

A szívem csak úgy kalapált. Elmosolyodtam. – Min mosolyogsz? Mikor felnéztem, Tate állt előttem. Vele volt Aaron és Laura, a most már elválaszthatatlan páros. Bár Aaron sose tetszett igazán, mégis rossz volt látni, ahogy Laura azzal henceg, hogy sikerült elvennie tőlem. Erről eszembe jutott az év végi bál nyolcadikban. Laura és én együtt mentünk. Hotdog akkoriban nem volt túl menő – folyton a szemüvegét igazgatta, és időnként feljebb rántotta a farmerét, mert olyan vékony volt, hogy lecsúszott róla. Mikor megkért, hogy legyek a bioszpartnere, rendes keresztény lányként igent mondtam. Azt gondoltam, együtt biztos jó jegyet kapunk. A bálba Drew-val jött, de Drew-nak mindig akadt táncpartnere, Hotdog meg csak üldögélt az ebédlő fala mellett, a radiátoron. Mikor Laura kiment a mosdóba, nekidőltem a radiátornak, és kicsit beszélgettünk a tudományos versenyre készített munkánkról. Ki akartuk deríteni, hogy a víz minősége befolyásolja-e a virágok növekedését, és úgy tűnt, hogy az én esővizemtől gyorsabban nőnek a pitypangok, mint a Little Duck-folyó vizétől, amivel Hotdog locsolta őket. Ezen nevetgéltünk, mikor a szemembe nézett, és táncolni hívott. – Jó – válaszoltam, és az ebédlő közepén, a félhomályban a derekamra tette remegő kezét, én pedig felmosolyogtam rá. Emlékszem, mikor J. J. elment mellettünk, rácsapott Hotdog fenekére, és azt mondta: – Jól van, haver! Csak így tovább! Hotdog elvörösödött, és rám mosolygott: – Sajnálom. Semmi baj. A keze még mindig remegett. – J. J. csak azért mondta ezt, mert nagyon csinos vagy ma este. – Köszi – vigyorogtam. A dal véget ért, Hotdog beletörölte a tenyerét a nadrágjába, és egyik lábáról a másikra állt zavarában. Ekkor bukkant fel Laura, és felkérte táncolni. Hotdog vetett rám egy pillantást, de igent mondott, és mire véget ért a tánc, a barátnőm teljesen belezúgott. De a srác nem akart randizni vele. Őszintén szólva mintha félt volna tőle, és valahányszor Laura közeledett hozzá, gyorsan eloldalazott. 116

Laura engem hibáztatott, amiért Hotdognak nem tetszett eléggé, és azt mondta, ha jó barátnője vagyok, ezentúl együtt utáljuk a srácot. Ezután Laura kedvéért távol tartottam magam Hotdogtól. Nem lettem volna képes bárkit is gyűlölni, de többé nem dolgoztam vele párban. Csak versengtünk a jó jegyekért. És most itt vagyunk, a Jiffy Burgerben. Együtt. – Mit kerestek itt? – kérdeztem a helyemen fészkelődve. – Óriásburgert eszünk, mi mást? – vigyorgott Tate. Felmutatott egy barna papírzacskót. – A barátodat még nem ismerem – bukkant fel mellettem Drew. Megkerülte Tate-et, és leült velem szemben. A szájába tett egy darab sült krumplit, és rágás közben folytatta: – De máris kedvelem. Aki az óriásburgert szereti, rossz ember nem lehet. Tate felvont szemöldökkel nézte, és elmosolyodott. Hotdog becsúszott a mellettem levő helyre, és nekilátott kipakolni a hamburgereket és a krumplit a zsíros papírzacskóból. Úristen, kalóriahegyek! Megkordult a gyomrom. Aaron úgy nézett Hotdogra, mint John testvér szokott, valahányszor a sátánról esik szó. – Szóval miatta nem hívtál vissza soha? – Most már engem bámult. Laura megragadta a könyökét. Döbbentnek tűnt. A szeme ide-oda járt Aaron és Hotdog között. – Ő az egyik barátom, Hotdog – mondtam Aaronnak és Tate-nek. Mindenkit bemutattam. Hotdog felváltva nézte Aaront és engem. – Csatlakoztok hozzánk? – kérdezte Drew. – Jó lenne – válaszolta Tate –, de már megvettük a jegyeket a Dagi mami 6.-ra. Találkozunk holnap a templomban? – Bár hozzám beszélt, a szeme elkalandozott Drew irányába. – Persze, holnap találkozunk – intettem neki. A kijárat felé indultak. Laura átkarolta Aaron derekát, de ő elhúzódott. Tate célzatosan rájuk mutatott, a mennyezetre emelte a tekintetét, és összenevettünk. Laura sose volt túl kedves vele sem. Tate egyszer egy béke jelet erősített a cipőfűzőjére, Laura meg kiselőadást tartott arról, hogy ez valójában a sátánimádók jelképe. Na persze, biztos a Jiffy Burger lógója is sátánimádó jelkép. Ez az egyik parancsolat: „Ne egyél óriásburgert!” 117

Megköszörültem a torkom. – A templomból ismerem őket. Hosszan hallgattunk. Hotdog kicsomagolta az egyik hamburgert, és odacsúsztatta elém. Felemeltem a tetejét: csak majonéz és saláta volt benne. Pont így kértem volna én is. Aztán átnyújtott egy adag krumplit egy kis tálka majonézzel, amibe mártogathattam. – Egyél csak! – mondta. – Köszönöm. – Közel álltam a síráshoz. Elvigyorodott. – Nincs mit. Beleharaptam a hamburgerbe, és megtöröltem a számat. Lassan rágtam. Ebben a percben, ezzel a két sráccal minden tökéletes volt. Drew ekkor döntött úgy, hogy megmondja az igazat.

118

NYÍLTAN Még 36 nap, és 18 leszek – Miért nem mondtad el? – kérdezte Hotdog. – Most mondtam el. – A szabad kezével sült krumplit tömött a szájába. Ekkor Hotdog átnyúlt az asztal fölött, és a kezünkre tette a kezét. – Örülök, hogy megtetted – szólaltam meg. – Ez továbbra is titok? – kérdezte Hotdog. – Vagy másoknak is bevallód? – Még nem tudom – mondta Drew rekedten. Szaporábban vette a levegőt. – Nem is vagyok benne biztos. A lányokat is szeretem. Néha. Én… – Semmi baj – szakította félbe a barátja. – Csak szólj, ha tehetünk érted valamit. – Miért ültök mind a Jiffy Burgerben? – kiáltotta Sam, és odalépett az asztalunkhoz. Drew gyorsan kirántotta a kezét a miénk alól, és nagyot harapott a hamburgerbe, amivel sikerült ketchupöt és mustárt kennie az állára. A kezével megtörölte a száját, és nagyot böfögött. Ügyes álca! Azt hiszem, a titok egyelőre titok marad. Megkönnyebbültem. – Micsoda disznó vagy! – szóltam rá. – Meg ne fulladj az óriáshamburgertől! – Valaki óriáshamburgert emlegetett? – szólalt meg J. J. Sam háta mögül. – Király! – kiáltotta Joe Carter. – Hol van Jordan? – kérdeztem Samtől. – Kidobott – válaszolta nevetve. – Carrie-vel és Marie-val mentek valami buliba. Később mi is benézünk. Nem jöttök? – Benne vagyok – porolta le Drew a kezéről a sót. Miután végignéztem, ahogy a fiúk befalnak kábé ötezer óriáshamburgert, Kristen Markumék házához hajtottunk, ahol rengeteg ember zsúfolódott össze a sötét nappaliban – rapzenére táncoltak, és 119

sört ittak. Kristen ellenszenves egy csaj, és csomóan rühellik, de, gondolom, ez senkit nem érdekel, ha buli van. – Megjöttem! – üvöltötte Sam, és belevetette magát a tömegbe. – Huhúú! – kurjongatott Drew, és követte a haverját egy csapat lány közé, akik egy söröspoharakkal teli asztal körül tömörültek. Miközben néztem, meghúzott egy vodkásüveget, megtörölte a száját, megint beleivott az üvegbe, majd továbbadta Samnek, aki követte a példáját. J. J. és Carter megkeresték a barátnőjüket, így kettesben maradtam Hotdoggal. A hátamra tette a kezét. – Kérsz egy italt? – kérdezte. – Nem igazán iszom. – Én sem. – Elmerült a gondolataiban. Körülnézett a szobában. A kezét nem vette le a hátamról, és ettől biztonságban éreztem magam. Laura nem j árt bulizni – elvégre hívő keresztény –, úgyhogy nem lepett meg, hogy nem látom ott Tate-tel és Aaronnal, de Allie eljött, és engem bámult. Képmutató csaj. Egy pasi ölelgette, ő pedig nekidörgölte a fenekét. – Nem tudjátok, ki vagyok? – hallottam Drew kiabálását. Néhány végzős – nagyon népszerű lányok – a sarokba szorította. Egyikük előkapott egy szigetelőszalagot, egy másik meg a falnak lökte Drew-t, és letámadta egy csókkal. – Én a focicsapat és a baseballcsapat sztárja vagyok! Nem tehetitek ezt velem! – Ez jó lesz. – Hotdog keresztbe fonta a karját, és mosolygott. Az a meleg pont a hátamon, ahol az előbb még a keze nyugodott, hirtelen kihűlt. A következő percben a csajok rávették J. J.-t, hogy emelje fel Drew-t a földről, aztán szigszalaggal a falhoz erősítették a csuklóját és a bokáját. Úgy lógott ott, mint a mézbe ragadt légy. – Nem tudtam, hogy ez fizikailag lehetséges – kerekedett el a szemem. – Ne keressünk egy csendesebb helyet? – kiabálta túl Hotdog a zenét. –Beszélgethetnénk. Sose szerettem igazán a bulikat. – Nem mehetnénk el? Elvigyorodott. 120

Odamentünk Drew-hoz, hogy szóljunk, mi lelépünk. Még mindig a falon lógott. – Azt hiszem, lassan indulok haza. – Úgy tettem, mintha ásítoznék. – Én is – bólintott Hotdog, és ismét a hátamra tette a kezét. – Gondoskodom róla, hogy épségben hazajusson, oké? – mondta Drewnak, aki egyikünkről a másikra nézett. Az arcát elöntötte a szomorúság. Lábujjhegyre álltam, és megöleltem. Már amennyire tudtam, így, hogy kezét-lábát szétvetve lógott. – Vigyázz rá! – szóltam oda Samnek, aki a közelben állt Jordannel, és a lány nyakába temette az arcát. Jordán oldalról mosolygott rá. – Meglesz – válaszolta Sam. Benne megbízhatok: biztos, hogy leszedi Drew-t a falról, és segít neki hazajutni. Aztán Hotdoggal elindultunk gyalog az autóúton. Útközben elmentünk a Franklini Közkönyvtár és a Rose ékszerüzlet mellett. – Hát ez hülye ötlet volt – szólaltam meg, mikor rájöttem, milyen hideg van. Talán tíz fok lehetett. – Odaadnám a kabátomat, de nincs rajtam kabát. – Odaadhatnád a felsődet – mutattam nevetve a hosszú ujjú pólójára. – Aha, de képzeld, milyen primitív bunkónak néznének, ha félmeztelenül mászkálnék az utcán. – Én akkor is a barátod maradok, ha primitív vagy. Nevetett, és zsebre vágta a kezét. – Köszönöm, ez igazán kedves. Azt hiszem. – Elhallgatott, mikor egy kamion húzott el mellettünk, port és kavicsot verve fel az útról. Hotdognak köszönhetően a nagyja elkerült, de a portól köhögni kezdtem. Megveregette a hátam. Folytattuk az utunkat, és valahányszor egy autó közeledett, felkiáltottam: – Ó, Hotdog! Védj meg! – És a vállába temettem az arcom, hogy ne menjen a számba a por. – Miért nem hívsz Willnek? – kérdezte. – Nem tudom. Te mindig is Hotdog voltál. Az ősellenségem. A földet nézte. – Többé nem. Te lettél az osztályelső. – Igaz. – De még mindig ellenségként tekintesz rám. 121

– Én vagyok Peach hercegnő a Super Marióból, te meg Bowser – mondtam nevetve. – Szóval egy ronda, félig dinó, félig sárkány lény vagyok, aki szórakozásból nőket rabol el? – Még mindig jobb, mint ha vízvezeték-szerelő lennél, mint Mario. Bowsernek legalább ott az a sok kastélya. Gazdag! – Neked csak a pénz számít? Ott helyben, az út szélén, táncba kezdtem: – Csak ajándékokkal lehet elnyerni a szívem… Hotdog magához húzott, mintha keringőznénk. – Tényleg? Milyen ajándékkal? – Körömlakkal. Meg iTunes ajándékkártyával. – Ehhez nem kell egy férfinak gazdagnak lennie. A körömlakkot én is meg tudom venni. – Will megpörgetett. – Alig várom, hogy elmeséljem a srácoknak, hogy körömlakkot veszel nekem. – Ne! – mondta gyorsan. Majd meghaltunk a nevetéstől, miközben idiótán táncikáltunk körbekörbe. Elsétáltunk az autóalkatrész-bolt mellett. – Őrület ez a dolog Drew-val. Nem tudtam – rázta a fejét Will. – Én sejtettem. Meglep, hogy végül elmondta nekem. – Miért? Mivel Will támogatta Drew-t ma este, mikor elárulta a titkát, úgy döntöttem, elmondom az igazat, bár közben olyan érzésem volt, mintha szélviharban egyensúlyoznék egy szikla peremén. – Amiatt, ami anyuval történt. – Mi történt az anyukáddal? Hallgattam. – Nem tudsz róla? Az arca értetlenséget tükrözött. – Nem. A szüleid elváltak, igaz? – Nem emlékszel, mi történt tavaly? Nem emlékszel a pletykákra, amiket Laura terjesztett? Felborzolta a haját, és zavartan nézett. Nem is tudott anyuról? Sose beszéltek erről Drew-val? Ha ő nem tudja, vajon ki nem tudja még? Ez azt jelenti, hogy Will nem érti, miért 122

kezdek ki ilyen sok fiúval, nem tudja, hogy csak meg akarom mutatni, más vagyok, mint az anyám. Biztos egyszerűen kurvának tart. Az első nap a baseballedzésen meg is mondta, hogy nem teszik neki, hogy a haverjaival kavarok. A jó híremnek annyi. És mindez a semmiért. Nem ezt akartam. Normális életre vágyom, amiben nem kell attól félnem, hogy cserbenhagynak. Leguggoltam az út szélén, és eltakartam az arcomat. Hagytam, hogy kicsorduljanak a könnyeim. Will mellém térdelt, és mindkét kezét a térdemre tette. – Mi a baj, Parker? Csak úgy ömlött belőlem a szó. Elmondtam, mi történt apával és anyuval. Mi történt Laurával. Miért hagytam ott a softballcsapatot. Megszorítottam Hotdog kezét, azt akartam, hogy húzzon fel, el a szél útjából. – Ez nagyon rossz lehetett. Figyelj, sajnálom, ami Laurával történt, meg a softballal meg a sulival, de a szüleid attól még ugyanúgy szeretnek, nem igaz? A kézfejembe töröltem az orrom, és szipogtam. – Hát… anyuval szinte soha nem beszélek. Apa meg olyan, mint egy zombi. Azt hiszi, az ima mindenre megoldás. A bátyám teljesen szétesett, és drogozik. – Miért nem beszélsz anyukáddal? – Mert miatta ment tönkre minden – suttogtam. – Miatta fordult ellenem a gyülekezet. – Nagyjából elmeséltem, mi történt. – Nem túl keresztényi az, ahogy veled bánnak – dörzsölgette a nyakát Hotdog. – Tudom… A templom régen nagyon fontos volt nekem. És nélküle azt sem tudtam, ki vagyok valójában. Elrobogott mellettünk egy kamion, gyorsan behunytam a szemem, hogy megvédjem a portól. Will megsimogatta a fejemet, majd felemelte az államat. – Remek lány vagy. – Segített felállni. – Anyukád biztos szörnyen érzi magát a történtek miatt. Azért jól van? Nem válaszoltam, csak hallgattam a mellettünk elszáguldó autók zaját. Nem tudom, jól van-e. Annyira el voltam foglalva önmagommal és apával, Drew-val meg Ryannel, hogy eszembe se jutott, mit érezhet anyu. Milyen képmutató vagyok! Aggódtam, milyen lesz Drew-nak, ha bevallja, hogy meleg, de azzal bezzeg nem foglalkoztam, milyen 123

hatással volt ez az egész anyura. Rosszul érzi magát, amiért elhagyta apát? Lelkiismeret-furdalása van? Magányos? Fáj neki, hogy elvesztette a családját? Az, hogy elhagytuk, ahogyan ő is elhagyott minket? Készen álltam rá, hogy támogassam a barátomat, de a saját anyámat nem. Élesen, fájdalmasan bevillant egy emlék: anyu húst süt a konyhában, és közben sír. A könnyek végigcsorogtak az arcomon, és Will letörölte őket a pólója ujjával. – Annyira haragszom Istenre. Amiért ezt tette a családommal. – Úgy van, ahogy mondtad – suttogta Will. – Az élet néha elég vacak tud lenni. Most én is dühös vagyok Istenre Bo miatt. Tovább baktattunk az úton, majd befordultunk az utcánkba, a KFC mögött. – Talán el kéne jönnöd a mi templomunkba – vetette fel. – Hova jársz? – A Westwoodba. – Szívesen elmegyek. – Hotdoggal jó sétálni. Olyan lassan haladunk, hogy van időm gondolkozni. – Mondjuk, holnap? – kérdezte halkan, mikor megálltunk a házunk közelében. A lámpa a verandán megvilágította a füvet és a járdát. – Az jó lenne. – És mi lesz anyukáddal? Mit fogsz tenni? Megráztam a fejem, nagyot ásítottam. – Ma már nem bírok gondolkozni. – Azt se tudom, mit mondhatnék, ha felhívnám. Túlságosan zavarban vagyok. Túlságosan szégyellem magam. Túlságosan fáj. Nem tudom kitalálni, mi legyen. Will végigsimított a haján, és az arcomat fürkészte. – Köszönöm, hogy elmondtad nekem mindezt. – Legközelebb rajtad a sor, hogy kiöntsd előttem a szíved – viccelődtem. – Talán majd holnap, templom után. – Nevetett. – Megnézhetünk még egy csajos filmet. Részben azon járt az agyam, Brian nem akar-e találkozni velem holnap, részben viszont szerettem volna Will-lel tölteni az időt. – Rendben. Megszorította a kezem, és leugrott a verandáról. – De ezúttal én választok filmet! 124

Mielőtt bármi másba kezdtem volna, küldtem egy SMS-t Drew-nak: „Lekerültél a falról?” „Éppen hogy.” „Részeg vagy?” „Szöörnyen sokat ittam. Napokig rosszul leszek ” „:(Köszi, hogy elmondtad. Szeretlek.” „Én is. Jó volt Hotdoggal?” „Nagyon. Jó barát.” „ Csak barát?” „Igen.” „ Tetszik nekem.” Jaj, ne! Drew nagyon részeg lehet. Visszaírtam: „ Tetszik neked Hotdog? Komolyan?” „Már régóta. Ne mondd el neki! Csak el akartam mondani vkinek.” „Nyugi, nem árulom el.” „Kösz. Szeretlek.” Meredten bámultam a telefonomat. Drew-nak tetszik Will. Miután szakított Amyvel, azt mondta Willnek, hogy valaki más érdekli. A francba! Megtisztítottam és bekrémeztem az arcom, és megmostam a fogam. Egész idő alatt Will járt az eszemben. Az, hogy mennyire jól éreztem magam ma este, és hogy mióta tudom, hogy érez iránta Drew, olyan vagyok, mint egy kipukkasztott léggömb, amiből szépen lassan kiáramlik a levegő. Nem marad utána más, csak zavar és kétely. Mikor végre az ágyban feküdtem, eszembe jutott Brian. Azt mondta, beszélni akar, úgyhogy vettem egy mély levegőt, és felhívtam. Első csengésre felvette. – Szia! – Fáradt és megkönnyebbült volt a hangja. – Aggódtam miattad. – Jól vagyok. Szóval… a ma délután… – A takaró alatt összegömbölyödve vártam a válaszát. – Nagyon… kellemes volt. 125

– Én is úgy gondolom. – Nem történhet meg még egyszer. – Ezt nem értem. Miért nem tarthatjuk egyszerűen titokban? – Túl fiatal vagy… – Egy hosszú percig hallgatott. – Nehéz távol tartanom magam tőled. Az állásom múlhat ezen. A jövőm. Rohadt nagy bajba kerülhetek amiatt, ami ma történt, Parker. Megfordult ez a fejedben egyáltalán? – Futólag… – Futólag? Ha felnőtt vagy, felelned kell a tetteidért. – Nem valami olyasmit hirdetsz, hogy éljünk a mának? – Igen, de nem úgy akarok a mának élni, hogy elvesztem a munkámat, mert megcsókoltam egy diákot. – Már csak pár hónapig leszek diák, ha elfelejtetted volna. – Tudom, tudom. – Vett egy mély levegőt. – Ez most nehéz nekem. Minden olyan zavaros. – A baseball miatt? – Igen. Azt hittem, bekerülök egy profi csapatba, erre itt ragadtam… – Félbehagyta a mondatot. – Nekem elmondhatod. – Szeretném, de időre van szükségem, hogy kitaláljam, mi legyen. – Mit akarsz kitalálni? – Kedvellek, érted? Tényleg kedvellek. De nem tudom, hogyan kezeljem a helyzetet. Nem igazán akarok bujkálni. Én nem ilyen ember vagyok. – Ki mondta, hogy bujkáljunk? Csak egy hónapot kell várnunk, és legális lesz. Addigra betöltőm a tizennyolcat. – Attól ez még helytelen marad. A mai csókban számomra semmi helytelen nem volt. – Találkozni akarok veled, Brian. Hosszan kifújta a levegőt. Habozott. – Most? Megnéztem az órámat. Éjjel fél tizenkettő. Apa garantáltan alszik. Ryan valószínűleg kidőlt a fura trance-zenéjét hallgatva. – Most – válaszoltam. Azt mondta, találkozzunk a mosodánál, az út túloldalán, húsz perc múlva. Tökéletes! Akkor még van idő egy gyors zuhanyra. Bepúdereztem magam, és feltettem egy kis szájfényt, fekete fehérneműt 126

és velúr melegítőnadrágot húztam a hozzá illő kapucnis felsővel. Behúztam magam mögött a bejárati ajtót, és vacogva átsiettem az út túloldalára, a lámpák alatt. Még jó, hogy Ryan ablaka a hátsó kertre néz. A mosoda már bezárt, úgyhogy Brian furgonja volt az egyetlen jármű a környéken. A szemetes konténerek takarásában állt, távol az utcai lámpáktól. Mikor meglátott, rám mosolygott a kocsi ablakából, és intett. A tekintete ide-oda járt. Kinyitottam a furgon ajtaját, becsúsztam a mellette levő ülésre, és – mielőtt még megakadályozhatta volna – megcsókoltam. Mentolosfogkrém-íze volt. A kezem a nyakán, az ő keze meg a hajamban, és éreztem, hogy tapasztalt férfi. Nyilván szexelt már. Hátralökött, és fölém került, a teste rám nehezedett, de ez nem volt rossz érzés, inkább biztonságot adott. Nem olyan volt, mint más fiúkkal.

A templomunk minden halloweenkor színpadra állít egy moralitásjátékot. A szereplők általában kamaszok, akik lerészegednek, és nem bánnak szentélyként a testükkel, vagy a házasság előtti szex bűnébe esnek, és végül a pokolra kerülnek. Azoknak, akik eljönnek megnézni a darabot, át kell menniük egy szobán, ami látványra és érzésre a pokolra hasonlít. A fűtést felcsavarjuk harmincnyolc fokra. Vörös karácsonyi égők jelképezik a pokol legmélyebb bugyraiban égő parazsat. A sötétben hangfelvételről egy különös, félig ördög, félig démon lény kacag. Persze sokan gúnyolódnak a pokol ilyen ábrázolásán, de engem mindig megrémít, mert tudom, hogy a valódi pokol milliószor rosszabb lehet. Mondd, Uram, oda fog kerülni a családom? Mert bűnösök vagyunk? Ezt február 28-án írtam, az istentisztelet előtt. Gyufával égettem el.

127

Kitártam a bejárati ajtót. Will értem jött, hogy elvigyen a templomba. – Szia! Gyere be! – köszöntem mosolyogva. – Köszi. – Összedörzsölte a tenyerét. Khakiszínű nadrágot viselt, kék inggel és nyakkendővel, hozzá bebújós cipőt. – Várj, mindjárt hozom a táskámat! – Gyorsan bementem a fürdőszobába, ellenőriztem a szájfényemet, és még egyszer bepúdereztem az arcom, aztán a szobámban felkaptam a táskámat az ágyról. Bőrcsizma helyett magassarkúba bújtam. Mire visszaértem az előszobába, apa ott állt, és az alsó ajkát csipkedte. Ezt a szokásomat tőle tanultam el. – Egy másik templomba mész? – kérdezte a homlokát ráncolva. – Igen. Nem baj? – kérdeztem vissza, miközben felhúztam a dzsekimet az egyszerű rózsaszín ruha fölé. Apa Will vállára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett. – Melyik templomba is jársz, Virsli? Kitört belőlem a nevetés. – Hotdognak hívják! Will az öklével takarta el nevető száját. – A Westwoodba járok, uram. Apa ismét felém fordult. – És mi a baj a mi templomunkkal? – Semmi, csak együtt akartam lenni egy barátommal. Will arca felragyogott, én meg lazán vállat vontam, mintha semmiség lenne, hogy egy másik templomba megyek, pedig nem az. Sose jártam máshová, csak a Forrest Sanctuarybe. Apa olyan sokáig nem válaszolt, hogy azalatt lement volna egy inning. – De ez egy egyszeri dolog, igaz? Továbbra is a mi templomunka jársz SZEIT-találkozóra és istentiszteletre? – Persze – feleltem, miközben a karjánál fogva kirángattam Willt az ajtón. Mikor beszálltunk a kocsiba, füttyentett. – Jó erős fogásod van. – Vigyorogva megdörzsölte az alkarját. – Örülök, hogy nem vagyok softballütő. Halkan nevettem. – Pedig nem is vagyok formában. Will elfordította a slusszkulcsot, a dízelmotor felzúgott. 128

– Bármikor szívesen gyakorlom veled az ütést vagy a dobást – mondta, és ráfordult a főútra. Egy tejeskocsi húzott el mellettünk. Kellemes csendben tettük meg az utat Westwoodba, nem számítva a rádióból halkan szóló Rascal Flatts-számokat. Will a műszerfal fölé, a szélvédőre egy fényképet tűzött. Bót ábrázolja, és még két fiút, biztos a testvérei. Egymásra mosolyogtunk. – Bárcsak ne versengtük volna végig az iskolai éveket – mondtam. – Bárcsak azelőtt is barátok lettünk volna. – Igen, bárcsak. – Az utat figyelte. Megálltunk a templom parkolójában. Bár februárban jártunk, és szörnyen hideg volt, néhány korunkbeli srác összeállt egy gyors kosármeccsre, a többiek meg a játékosokat biztatták. Még mielőtt kikapcsoltam volna az övét, Will már ki is szállt, és odakocogott a többiekhez. Azonnal a pálya közepén termett, elvette a labdát egy másik fiútól, kosárra dobott, és szerzett két pontot. Ez megmosolyogtatott, bár azért kicsit dühös voltam rá, amiért egyszerűen otthagyott a kocsiban. De mielőtt még túlságosan kiakadtam volna, már jött is vissza, barna haja a homlokába hullott. Felrántotta az ajtót, kisegített a furgonból, és odakísért a pályához. Csak körülbelül tizenkét fiatal volt ott – sokkal kevesebb, mint a Forrest Sanctuaryben. Kettejüket felismertem: a vadbarom Paul Briggst, aki elkapót játszik, és a végzős Jennát, aki középkülsős a softballcsapatban. Zseniális ütő. Odaintett nekem. – Menj, köszönj nekik! – biztatott Will. – Később majd bemutatlak mindenkinek, de előbb még játszom egy kicsit. – Ezzel elrohant, hogy újra megszerezze a labdát. Vettem egy mély levegőt, és odasétáltam Jennához. – Tetszik a ruhád – mondta, és végighordozta rajtam a tekintetét. – Nekem is a tiéd – válaszoltam. Egy helyes kis szürke ruhát viselt, különleges, régies stílusú darab volt. – Will-lel jöttél? – kérdezte előre-hátra hintázva a sarkán. – Aha. – Korábban egy lányt se hozott el a templomba. – Tényleg? Jenna bólintott, aztán lyukat beszélt a hasamba a softballról és arról, hogy belezúgott valami Tim Keller nevű végzős srácba, akiről még az életben nem hallottam. Megpróbált kifaggatni Willről is, hogy kivel jár. 129

Vállat vontam, és néztem, ahogy Will sikeresen kikerülte Pault, és begyűjtött egy lepattanót. A labda berepült a kosárba. Tapsoltam, és kiabáltam neki: – Húúú! Will lepasszolta a labdát valakinek, és ragyogó mosollyal visszasietett hozzám. – Bocsi. Csak fel akartam vágni egy kicsit. Gyere be, bemutatlak anyámnak, jó? – Öö… jó. Odaszóltam Jennának, hogy élveztem a beszélgetést, aztán bementünk. Náluk biztos ez a helyiség a közösségi terem. Will a könyökömet fogva odavezetett egy nagyon csinos nőhöz, aki kávézás közben a nyakláncával játszott – a láncon egyetlen szem gyöngy lógott. A negyvenes éveiben járt, barna haja olyan rendezett, mint a ruhakatalógusokban szereplő nőknek. Mikor Will megérintette a vállát, abbahagyta a beszélgetést, és megfordult. – Te biztosan Parker vagy – nyújtotta felém manikűrözött kezét. A körmei sötétvörösek voltak. – Igen, asszonyom – válaszoltam. Ő is megnézte a körmeimet. Ezúttal a hajnali pírt választottam, egy, a ruhámhoz illő, visszafogott rózsaszín árnyalatot. Will anyukája elengedte a kezem, és felnézett. – A nevem Mrs. Whitfield. Ó! Egy igazi úrihölgy a déli államokból. Az ilyen nők a gyülekezetünkben úgy néznek rám, mint a véres rongyra. – Igazán örülök a találkozásnak – mondtam, és megeresztettem egy ideges mosolyt. – Szintúgy, kedvesem. – Belekortyolt a kávéjába. – Már úgyis szerettem volna megismerni a lányt, aki az én Willsemnél is okosabb. – Anya! – nyögött fel Will. – Muszáj Willsnek hívnod? Én nem vagyok Vilmos herceg. Mrs. Whitfield eltartotta a kisujját, és előkelő stílusban meglengette a műanyag poharat. – Te vagy az én kis hercegem. Will szeme majd kiugrott a helyéről, és a száját is eltátotta. – Anya! Hagyd abba! 130

Az asszony csak mosolygott, és átkarolta a derekát. – Tudod, hogy már régen szerettem volna, hogy találj egy rendes lányt. Az arcom égett, de önkéntelenül szélesen elmosolyodtam. Rendes lány. Ez újdonság számomra. A hölgyek a templomból legszívesebben egy egész óceánt tudnának köztem és a fiaik közt. Will elment, hogy hozzon nekem egy kis vizet, és otthagyott beszélgetni az anyukájával, aki elragadtatottan hallotta, hogy a Vanderbiltre megyek. Mikor Will visszajött, egyik kezében a nekem hozott vizesüveget tartotta, a másikkal pedig Bót szorította magához. – Ugye emlékszel a kisöcsémre, Bóra? – kérdezte Will egy büszke pillantással. Megszorította az öccse térdét, és hirtelen elöntött a féltékenység, látva, mennyire szeretik egymást. – Köszönj szépen Parkernek! A kisfiú Will vállába fúrta az arcát. – Szia, Bo! – mondtam. – Ugye szereted a baseballt? Felemelte a fejét, és bólintott. Mrs. Whitfield kérdőn nézett nagyobbik fiára. Később Will körbevitt, és bemutatott. Köszöntem Marie Bairdnek, akit a suliból ismerek. Azt mondta, örül, hogy eljöttem a templomba. Aztán odajött Willék ifjúsági lelkésze, egy Lance nevű, nagydarab alak, és olyan alaposan megrázta a kezemet, mint kisbaba a csörgőt. – Isten hozott a Westwoodban! Ma játékvasárnapot tartunk. – Játékvasárnapot? – kérdeztem vissza. – Kirakjuk a teremből az asztalokat, és a fiatalok játszanak egyet. Ma biztos lesz terpeszfogó és „Adj, király, katonát!”. – Lance elcsoszogott. – A terpeszfogó nagyon rossz ötlet – mormolta Will. – Nem tűnt fel neki, hogy nem vagytok már ötévesek? – kérdeztem suttogva. – Lance verhetetlen rossz ötletekben. A nagydarab lelkész elkezdte átrendezni a termet, a felnőttek és a kisebb gyerekek pedig kimentek. Nemsokára csak a korunkbeliek maradtak. Jenna egy sráccal flörtölt, Paul pedig Marie-t próbálta fogdosni, aki folyton elhajtotta. A hangszórókból keresztény rock üvöltött. A dobok hangjától megremegtek az ablakok. Ez furcsa. John testvér egyszer azt mondta, 131

hogy ne hallgassunk ilyesmit, mert „a kemény dobzene bűnös viselkedésre készteti a fiatalokat”. Will kivette a vizet a kezemből, és az ablakpárkányra tette. Lance azt üvöltötte: – Te vagy a fogó! – És rácsapott egy fiatalabb fiú karjára. A lányok mind lerúgták a magassarkút, úgyhogy követtem a példájukat. Rohanni kezdtünk, meg-megcsúszva a linóleumon. Őrülten nevettem. A fogó megpróbált elkapni, de átszaladtam a terem másik oldalára. – Szép volt! – kiáltott oda Will. A fogó üldözőbe vette Jennát, és elkapta. Paul megpróbált négykézláb átmászni Jenna lába között, hogy a lány felszabaduljon. – Pfuj! Ne! Hagyd abba! – sikítozott Jenna, és igyekezett megszabadulni Paultól. – Paul! Háromszor akkora vagy, mint ő! – kiabálta Lance. Egy teknős sebességével vánszorgott keresztül a termen. – Na és? – Paul pont Jenna széttárt lába közt állt meg. A látványra abbahagytam a futást, és kétrét görnyedtem a nevetéstől. És Will is. – Inkább te akarod csinálni? Te meg tízszer akkora vagy, mint én – mondta Paul Lance-nek, aki jót nevetett. A fogó elkapott, úgyhogy megmerevedtem. – Will! Szabadíts ki! Megállt, és összetalálkozott a tekintetünk. – Marie! Segíts Parkernek! Marie odajött, és átmászott a lábam között. Megállíthatatlanul nevettem. Három kör „Adj, király, katonát!” után végül szünetet tartottam. Will csatlakozott hozzám, felültünk az ablakpárkányra, és a lábunkkal a falat rugdostuk. – Miért nem akartál kiszabadítani? – kuncogtam. Megköszörülte a torkát. – Sokkal nagyobb vagyok nálad – mutatott magára. – És úriember különben se csinál ilyet. Nem akarok olyan lenni, mint Perverz Paul. – Rendes srác vagy, Will Whitfield. Elpirult, és körbemutatott a közösségi teremben. – Mi a véleményed? – Jól mulatok. De nem tartotok bibliaórát? Nem beszélgettek a helyes keresztényi magatartásról, vagy ilyesmi? 132

– De igen, néha – válaszolta vállvonogatva. – Nem minden héten játszotok? Will elvigyorodott. – Szerencséd, hogy nem a Kerüld a Rossz Döntéseket Vasárnapon jöttél el. – Kerüld a Rossz Döntéseket Vasárnap? – Aha. Lance elhívott egy orvost, aki mikroszkóp alatt készült képeket mutogatott a tüdőrákról és a szexuális úton terjedő betegségekről. Tátva maradt a szám. – Ez biztos hatásosabb, mint egyszerűen közölni, hogy a pokolra kerülünk, ha dohányzunk, vagy házasságon kívül szexelünk. Will arcán őszinte rémület tükröződött. – Nagyon hatásos volt. A doki azt is elmondta, milyen vizsgálatokkal derítik ki, hogy nincs-e nemi úton terjedő betegséged. – Nem akarom tudni. – Ne is! – Rám nézett, az eddiginél is jobban elvörösödött, de aztán felnevetett. – Paul teljesen kikészült! – Ne, ne mondd tovább, Will! – Hé, ha nekem ki kellett bírnom, akkor neked is. – Gonosz vagy. – Van kedved megnézni a Szerelmünk lapjait ma délután?

Will anyukája áthívott magukhoz vasárnapi ebédre. Csirkét sütött citrommal, csöves kukoricával és kukoricakenyérrel. Mind megfogtuk egymás kezét, míg Mr. Whitfield elmondta a miatyánkot. Willnek még két öccse van: Trey kilencéves, Rory pedig tizennégy. Will és én kinyitottuk a szemünket az ima alatt, és lopva egymásra mosolyogtunk. Imádok házi kaját enni, ha nem nekem kell főznöm. Ebéd után Willlel levetettük magunkat a kanapéra a szobának berendezett pincében, és azonnal elaludtunk, ugyanúgy, mint múlt szombaton. De ezúttal arra ébredtem, hogy a vállamon nyugtatja a fejét, és a keze a combomon pihent. 133

Meleg fuvallat csapott át a testemen. Biztonságban éreztem magam. Biztonságban voltam Will mellett. A keze a lábamon pihent, de ez is jó érzés volt. Mi lesz, ha Drew megtudja? Mi lesz, ha Brian megtudja? Hogy tehetem ezt Drew-val? Hogy tehetem ezt Briannel, aki mindent kockára tesz értem? Ebből is látszik, hogy attól még nem leszek feltétlenül jó ember, hogy elmentem a templomba. Nem érdemlem meg ezt a jót. Még ha kedvelem is Willt, és valami csoda folytán ő is kedvelne engem – ami elég kétséges, figyelembe véve, mennyire dühös volt, mikor a barátaival kavartam –, nem bánthatom meg Drew-t.

134

KOMOLYRA FORDUL A DOLOG Még 36 nap, és 18 leszek Egyedül Tate hívott fel, hogy megkérdezze, miért nem mentem templomba. Senki más – se Aaron, se John testvér, se Laura vagy Allie. Willnek igaza volt. Nem viselkednek keresztényi módon. Tate nem a mobilomon hívott, hanem a vezetékesen. – A templom nyilvántartásában találtam meg a számod – mondta. – Szia, Parker! – hallottam ekkor Rachelt a háttérből. – Hiányoltalak ma – folytatta Tate. – Will-lel mentem templomba. Tudod, Hotdoggal. Emlékszel, ott volt tegnap a J. B.-ben. – Jó fejnek tűnt. – Az is. Csak nemrég kezdtünk együtt lógni. Elmeséltem Tate-nek, hogy Will-lel ezer éve küzdöttünk az osztályelső címért. – És… bejön neked? – kérdezte. – Az egyik barátomnak tetszik – válaszoltam, és a párnába temettem az arcom. Ha nem tudnám, hogy érez iránta Drew, ha nem lenne a régi iskolai riválisom, és én nem találkozgatnék közben Briannel, akkor másként néznék Willre? Igen. De nem mindenkinek oszt jó kártyákat az élet, nem juthat mindenkinek két, boldog házasságban élő szülő, egy nem drogozó testvér és egy nagy, nyáladzó kutya, meg olyan családtagok, akik nem halálosan allergiásak az említett kutyára. – Szóval Aaron és Laura tényleg együtt van? – kérdeztem. Sajnálom, hogy megbántottam Aaront, de jobban szégyellem, hogy csókolóztam valakivel, aki ilyen átlátszóan próbált féltékennyé tenni. – Pillanatnyilag. De Aaron nincs annyira oda érte, mint érted. – Nem is értem, Aaron miért kedvel annyira. – Miért kedvelne engem bárki? Tate csettintett a nyelvével.

135

– Te egyéniség vagy. Azt viselsz, amit akarsz, és aki idegesít, azon keresztülnézel. Mindenki ilyen akar lenni. Micsoda? Komolyan? Én nézek keresztül másokon? Laura kezdett rólam pletykálni. És a templomi hölgyek mondták azt a gyerekeiknek, hogy kerüljenek, mert félő, hogy olyan leszek, mint anyám. De még ha szóba is állnának velem, akarnék én velük beszélni? Egyszerűbb mindenkit távol tartani magamtól. Aztán eszembe jutott, hogy tegnap este mindent elmondtam Willnek. Mindent. Mégis elvitt magával a templomba. És bemutatott a családjának. – Parker? Ott vagy még? – hallottam Tate hangját a telefonból. – Bocsánat, elgondolkoztam. – Min? Egy cérnaszálat piszkáltam, ami a takaróból állt ki. – Te szereted a templomunkat? Halkan nevetett. – Nem nagyon. Az oda járók rosszabbak, mint a Phillies-drukkerek. – Ez azért kemény. Nem is tudtam, hogy érdekel a baseball. – Mert sosincs időnk ilyesmiről beszélni. Folyton Laurával kell foglalkoznunk, aki el akarja égetni az iPodjainkat, mert Coldplayt hallgatunk. Csak egy kis szünet után válaszoltam. – Drew játszik a Hundred Oaks csapatában. Második bázison. Tate kifújta a levegőt. A vonal recsegett, mintha nehezen kapna levegőt. – Miért nem említetted őt korábban soha? Miért nem hoztad magaddal a templomba? – Miért tennék ki bárkit ennek az élménynek? – kérdeztem vissza nevetve. – És ahogy említetted, túlságosan lefoglalt, hogy megakadályozzam Laurát az iPod-égetésben. Nem volt alkalmam szóba hozni a barátaimat a suliból. – Ó! Tate és én nem igazán beszéltünk egymással, mielőtt anyu elment. Vajon magányos volt? Rosszul érezte magát a bőrében amiatt, amit a templomban hallott? Ezért akar barátkozni velem? Mert úgy gondolja, én megértem? Bekapcsoltam a tévét, és váltogattam a csatornákat. Vártam, hogy Tate mondjon még valamit, de nem tette. Úgy döntöttem, egy kisebb hazugsággal töröm meg a csendet. 136

– Drew azt mondta, ismerősnek tűntél neki. – Tényleg? – Igen. Talán megkereshetnéd a Facebookon. Megint recsegést hallottam. – Rendben. – A vezetékneve Bates. Drew Bates. – Jól van, köszi. Vigyorogva tettem le a kagylót. Végighevertem az ágyon, és úgy döntöttem, nem festem újra a körmömet.

Vasárnap este várható a „Veena nálunk vacsorázik” című darab második felvonása. Ezúttal apa előre szólt, így főzhetek valami finomat! Sült csirkét készítek krumplilepénnyel, a nagyi receptje alapján – annyi különbséggel, hogy sima kukoricapehely helyett cukrozottat használok. A cukor nagyon feldobja. Salátát is csinálok hozzá, hogy legyen mit ennem a kis adag csirke után. – Jó az illata – mondta Ryan a konyhába lépve. – Kösz. Kivett egy poharat a szekrényből, és töltött magának egy kis vizet. – Mit ünneplünk? Ezt a receptet nem sűrűn használom, mert jó két óráig tart, míg elkészülök vele. – Apa barátnője, Veena jön látogatóba. – Ryan kezében megállt a pohár. – Múlt héten, a vacsoránál nagyon kedves volt – folytattam uborkaszeletelés közben. – Biztos kedvelni fogod. A Murfreesboro Körzeti Kórházban dolgozik ápolónőként. A bátyám nem válaszolt, de leült az asztalhoz, míg dolgoztam. Meglepett, hogy itt maradt társaságnak. Egy tányérra sajtot és kekszet raktam, és odacsúsztattam elé az asztalon. Egy cseppet elmosolyodott. – Mindjárt jövök – mondta, és eltűnt valahova. Mikor újra megjelent, meglepődve láttam, hogy átöltözött, tengerészkék, galléros pólót vett. Ha hajlandó lenne végre levágatni a 137

rendetlen bozontját, pont úgy nézne ki, mint a gimiben, mikor sok lánynak tetszett, mert olyan helyes volt. Lefogadom, ha Macy most meglátná, azonnal találna egy alkalomhoz illő Nietzsche-idézetet, és közölné, hogy ezeket a pólókat harmadik világbeli gyerekek készítik rabszolgamunkában, és ha Ryan felvesz egyet, azzal személyesen felel az apokalipszis bekövetkeztéért. És valóban bekövetkezett az apokalipszis: Ryan segített megteríteni. Mikor Veena megérkezett, apa nyitott neki ajtót. Kilestem a folyosóra, láttam, hogy halkan nevetgélnek és beszélgetnek, míg apa elveszi a kabátját. Apa lehajolt, és futólag szájon csókolta. Vajon mi mindent csináltak a múlt heti vacsora óta? Mikor leültünk az asztalhoz, abba se bírtam hagyni a mosolygást. Apa elmondta a miatyánkot, aztán a térdünkre terítettük a szalvétánkat, és nekiláttunk. – Nagyon jól néz ki – mondta Veena, és vett magának a tálból. – Köszönöm – válaszoltam. – Nem ettem házi ételt, mióta eljöttem New Yorkból. – Ott él a családja? – kérdezte Ryan, miközben a csirkéjét sózta. – Igen. A szüleim, a nővérem a férjével és a nagymamám. És a két unokahúgom. – És ápolónőként dolgozik? – faggatta tovább Ryan. – Igen – bólintott Veena rágás közben. – Mindig ezt akarta csinálni? – Jobb szerettem volna űrhajós lenni – mosolygott elgondolkozva –, de nem megy a matek. – Én is a matekot szeretem a legkevésbé – mondta a bátyám. – De orvosira akarok menni. – Hova akarsz járni? – A Vanderbilt az egyik legjobb, most is oda járok alapképzésre, csak nem élvezem az óráimat. Veena két kézzel szorongatta a jeges teáját. – Az alapképzést én se szerettem. Utáltam, hogy egy csomó órát kellett felvennem politikatudományból és irodalomból. A rajzórákról inkább ne is beszéljünk. De a jó célért megéri küzdeni. – Igen, én is tudom – mondta Ryan. Ezer éve nem hallottam ennyit beszélni. 138

– Ha szeretnéd, megihatnánk együtt egy kávét valamikor a héten. Vagy el is jöhetnél a kórházba, és beszélhetnél néhány orvossal arról, milyen volt nekik az egyetem. – Ez jó ötlet – válaszolt a testvérem, és a villájával a tányéralátéten dobolt. Apa a mosolygástól tíz évvel fiatalabbnak tűnt. Majdnem olyan volt, mintha egy család lennénk, mégis azt kívántam, bár anyu lenne itt.

A kapcsolatunk egyre komolyabb, mégse változik semmi. A héten minden estét Briannel csókolózva töltöttem. Ryan és apa persze semmit se vett észre. Nem okozott gondot, hogy tizenegy után kilógjak a házból, és átsiessek a konténerek mögött parkoló kocsihoz. Hétfőn csak csók volt. Kedden benyúlt a pólóm alá. Szerdán, a suliban, mikor tanulnom kellett volna, megkerestem Lynn edző irodáját. Briannek ott szorítottak helyet, míg nem kap saját irodát jövőre. – Mit keresel itt? – kérdezte, és a füle mögé rakta a ceruzáját. Hátradőlt a széken, összekulcsolta a kezét a tarkóján, és önelégülten vigyorgott rám. Meglobogtattam előtte egy óraelhagyási engedélyt. – Ezt Mrs. Perkins irodájából szereztem. Csak kíváncsi voltam, mit csinálsz. Talpra ugrott, becsukta mögöttem az ajtót, és kulcsra zárta. Körbesétáltam az irodában, és Lynn edző holmiját nézegettem: selyemrózsák vázában, családi fotók, cicás naptár a falon. – Tetszik, hogy minden így tükrözi az egyéniségedet. – Ne szemtelenkedj! – válaszolta, és követett a szobában, míg a székeket és az asztalt kerülgettem. Végighúztam az ujjamat az asztallapon, mintha azt nézném, nem poros-e. Tudtam, hogy helytelen, amit teszünk. Helytelen. Hogy megcsókolom, és vágyom a csókjára. De olyan jó, mikor átölel! Úgy 139

érzem, biztonságban vagyok, és törődnek velem. És a csók több mint kellemes. – Szóval miért is jöttél? – Hunyorgott, és megvakarta a nyakát. Huncutul mosolyogtam. – Tanulószobán voltam, de folyton a tegnap estére gondoltam. Brian lehúzta a redőnyt. Zihált. Kezével a hajába túrt. Meglazította a szokásos ügyfélszolgálatos nyakkendőjét. Ajkát az ajkamra tapasztotta; közben felültetett az asztalra. Megragadta a csípőmet, közelebb húzott magához, és addig csókolt, míg egészen elszédültem, és nem kaptam levegőt. Hozzám simult, és annyira mámoros voltam az érintésétől, hogy nem tudtam gondolkozni. Hirtelen valaki bekopogott. Brian sietett ajtót nyitni, de egy pillanatra megállt, és megvárta, míg ismét rendesen kap levegőt. Elmutogatta, hogy igazítsam meg a pólómat. Egy ugrással az íróasztal előtt álló széknél termettem. Az ajtónál Sam várakozott, aki azért ugrott be, hogy szóljon, kihagyja az edzést, mert az anyja beteg, az apja pedig elutazott. Amint elment, Brian hosszan kifújta a levegőt, felborzolta fekete haját, és elvigyorodott. Közelebb lépett hozzám. Csillapíthatatlanul remegtem. A karjába kapott, és csókot nyomott a számra. – Ez őrülten izgató volt – mondta. – Az – válaszoltam alig hallhatóan, reszketve. Őszintén? Élveztem, de közben elöntött a szégyen. Remélem, Isten épp nem nézett ide. – De többé nem történhet meg az iskolában – folytatta Brian. – Egyetértek. – Libabőrös lett a karom. Megborzongtam. – Minden rendben. – Nekinyomta a homlokát az enyémnek, és megszorította a derekamat. – Jobb, ha visszamész a tanulószobába, mielőtt még megbüntetlek. Brian próbálta elviccelni a dolgot, de láttam a változást az arcán. Ez az egész őt is megijesztette. Az arcom biztosan vérvörös volt, de Sam semmit sem mondott, mikor később kémiaórán találkoztunk. Szerda este Brian ismét benyúlt a pólóm alá. Kikapcsolta a melltartómat, és megsimogatta a meztelen mellemet. Érdes ujjai érintésétől először megállíthatatlan remegés tört rám, de mikor hozzászoktam, és sikerült megnyugodnom, megtaláltuk a közös ritmust. 140

Egyre gyorsabban követték egymást az események, végül a melltartóm és mindkettőnk pólója a kocsi padlóján kötött ki. Megérintettem Brian hasát – arra jutottam, hogy biztosan márványból faragták az izmait. A foga a vállamba mélyedt, amitől elakadt a lélegzetem. Felfedeztem, hogy van egy tetoválás a lapockáján. Valami szimbólum, de mikor rákérdeztem, nem volt hajlandó megmagyarázni, azt mondta, magánügy. – És neked hol van tetkód? – ugratott, és megpróbált belesni a nadrágom dereka alá. Rácsaptam a mellkasára, és mindketten elnevettük magunkat, de egész idő alatt a tetoválásán járt az eszem, és azon, hogy miért nem osztja meg velem, mit jelent. Csütörtök este megcsókolta a mellemet, és a farmeren keresztül letapizott. Még nem álltam rá készen, hogy én is ugyanezt tegyem vele. Mégis megfogta a kezemet, és odatette a lába közé. Hideg verejték lepte el a testemet. Hirtelen egy rendőr kopogtatott be a kocsi ablakán, és ránk szólt, hogy menjünk onnét. Kiugrottam. Berohantam a házunkba, fel a szobámba; zihálva vettem a levegőt, teljesen kikészültem. A melltartó csak félig volt rajtam, a farmerem legfelső gombja kigombolva maradt. Brian felhívott, mikor hazaért. Ő is kiborult a történtek miatt. De mikor megkérdeztem, nem mehetnénk-e a lakására a kocsi helyett, csak annyit válaszolt: – Majd keresünk egy másik helyet, ahol parkolhatok. – Miért nem mehetünk hozzád? – Mert a szüleim garázsa felett lakom. Mi lesz, ha meglátnak? – Nem kell tudniuk, hogy tizenhét vagyok. Egyszerűen mondj idősebbnek! – Lehet, hogy ismernek a templomból. Kínos lenne, ha rájönnének. – Szégyellsz engem? – kérdeztem suttogva. – Nem, dehogy. Csak a helyzet lenne kínos. A diákom vagy. A rossz hírem ellenére múlt vasárnap a templomban úgy éreztem, hogy Will büszke rám. És mikor éppen rajtam fekszik, Briannek rohadtul nincs kifogása ellenem. – Ez akkor is olyan, mintha szégyellnél. Tüntetőleg felsóhajtott. – Ahogy akarod. 141

– Nem csinálhatnánk valami mást holnap este? Megvacsorázhatnánk Nashville-ben. – Ez rossz ötlet. Irtó nagy bajba kerülhetünk. Bárki megláthatna. – Mert az olyan marha jó ötlet, hogy a házunkkal szembeni parkolóban csókolózunk? – Valami mást is akartam, nem csak telefonon beszélni és a kocsiban smárolni. Más srácokkal mindig beértem ennyivel. De kezd kevés lenni, a teljes élményt akarom, és abba beletartozna, hogy elmenjünk valahová… legalább a Foothillsbe. Viszont a Will-lel való barátságom egyre jobb lett. Néha két óra között sétáltunk egyet, és a héten kétszer is felhívott edzés után. Szerda este például az ágyamon heverve hallgattam a sztoriját arról, hogy háromévesen okosan rájött, hogyan kell kinyitni az óvoda kertjének kapuját, és szépen eltotyogott az utcában álló McDonald'shoz. Mikor belépett, boldogan összecsapta a tenyerét, és azt kiabálta: „Happy Meal!” – Miért nem randizol senkivel? – kérdeztem halkan Willt. Nemcsak Drew miatt érdekelt, hanem miatta is. Rá gondoltam, és arra, hogy amit iránta érzek, olyan, mint egy léggömb – akaratom ellenére egyre csak dagad, míg végül már nem tudom kézben tartani. – Háát… – kezdte. – Butaság az egész. Valahogy sosem tudtam igazán, ki vagyok, és mire vágyom. Annyira lekötött, hogy én legyek az osztályelső, nem volt szükségem erre a plusz teherre, pláne, mert a szüleimnek is segítenem kell a farmon meg Bo körül. – Megértem. – Tudod, látom a srácokat a foci- és a baseballcsapatból, akiknek barátnőjük van, és olyan, mintha… attól kezdve ennyiből állna az életük. Én azt akarom, hogy előbb legyen saját életem, és aztán egy barátnőm, aki ebbe jól illeszkedik, nem fordítva. – Aha – mondtam, miközben hanyatt fekve integettem a lábujjaimmal a mennyezet felé. – Az jó. – Na és te? Miért nem randizol soha? „Mert többé-kevésbé együtt járok a baseballedződdel.” – Mert senkihez se akarok közel kerülni. De ezt már tudod. – De találkozgatsz másokkal. – Az igaz, ahogy te is – piszkálódtam. – Időnként. De semmi komoly. – Úgy érted…? – Lehet, hogy ő még soha…? 142

– Igen. – Megköszörülte a torkát. – Csak komoly kapcsolatban akarom csinálni. – Én is szűz vagyok – mondtam halkan. Egy hosszú percig hallgatott. – Nem is tudtam. Aztán témát váltottunk, a fiúk és a lányok meccséről kezdtünk beszélni. De megdöbbentett, hogy Will, egy szexi, szuperokos tizennyolc éves baseballjátékos megőrizte a szüzességét. Örültem, hogy én is ezt tettem. Büszke voltam rá, hogy ezt elmondhatom neki. A pénteki tornaórán Brian felém se nézett, míg Will-lel együtt futottam. Ahogy akarod, gondoltam. Brian belefújt a sípjába. – Tudom, hogy megy ez gyorsabban is, Whitfield. – Ebbe meg mi ütött? – kérdezte Will, de nem strapálta magát, hogy gyorsabban fusson. – Passz – válaszoltam, pedig tudtam, mi a baj. Brian nem akart Willlel látni. – Ugye sokat beszélsz vele? Majdnem abbahagytam a futást, és lemerevedtem ott helyben, a focikapu mellett. – Igen, rendes velem. – Igyekeztem közömbösnek tűnni. – Remélem, nem szállt rád. Legyintettem. – Nem, dehogy. Baseballstatisztikákról beszélgetünk, és a Bravesről, meg ilyenek. – Rendben. – Will meredten nézte Briant. Elöntött a félelem. Talán Sam megemlítette, hogy együtt talált minket Lynn edző irodájában? Az öltözőben meghallottam, ahogy néhány lány arról suttog, hogy egész tornaórán csak Hoffman edzőt bámulom, úgyhogy kényszerítettem magam, hogy ne tegyem. De a péntek este mégis Brian kocsijában talált, vadul csókolóztunk. Sötét volt. Éjfél. Brian megérintett a farmeren keresztül, és keményen megcsókolt. A szám megtelt a rágó ízével. – Annyira felizgatsz – mondta, és úgy húzott magához, hogy a lábam körbefonja a derekát. 143

Furcsa érzés. Akarom is, meg nem is, de nem állok le, mert ahhoz túl jó. – Meg akarom tenni a következő lépést – szólalt meg zihálva, és nekinyomta magát a combomnak. Éreztem, milyen kemény. – De várnunk kell a szülinapodig. Illetve inkább addig, míg leérettségizel. – Milyen következő lépést? – kérdeztem vissza. A fülcimpáját harapdáltam, amitől felnyögött, és szaporábban szedte a levegőt. Felcsúsztatta a kezét a pólóm alatt. – Tudod… szeretnék lefeküdni veled. Na jó. 1. Még alig egy hete csókolózunk esténként. 2. Szűz vagyok. 3. Eléggé el van telve magától. Honnan veszi, hogy belemennék a szexbe? Nekem nincs is beleszólásom? Már alig beszélgetünk. Csak a csókok maradtak és a viták. A csókolózás szuper, de a szívem fáj. – Még nem állok rá készen – suttogtam, és belekapaszkodtam az ingébe. Megkereste a tekintetemet, majd egy pillanatra behunyta a szemét. – A legtöbb ember, akit ismerek, már a második vagy harmadik randin megteszi. Ó! Ezt el se tudtam képzelni. A suliból néhányon belemennek futó kapcsolatokba, de én nem értem, hogyan képesek ilyen gyorsan intim helyzetbe kerülni valakivel. Úgy képzelem, a szexnek hosszú együttjárás után, szerelemből kéne megtörténnie. Nem automatikusan, csak azért, mert megvolt a harmadik randink. Gondolom, ez azt jelenti, hogy Brian már szeretkezett másokkal. Nyilván milliószor is, de inkább nem számolok utána. – Nem vagyok benne biztos, hogy szeretném. – Nem néztem a szemébe. – Jól van – motyogta, és ismét megcsókolt. A borostája dörzsölte az államat. – De azért valami másról lehet szó? – Miről? Lehúzta a cipzárt a nadrágján. Azt akarta, hogy a számba vegyem. – Nem megy – akadt el a lélegzetem. A gondolattól is elszégyelltem magam.

144

– Megérinthetlek? – suttogta, és kigombolta a farmeremet. Lejjebb tolta a nadrágot a combomon, és meredten nézte a csipkés, fehér alsóneműt. Még sose mentem ilyen messzire egy fiúval, de Brian szexi pillantása láttán megragadtam a farmerét, és lehúztam. Fekete, tapadás bokszer volt rajta. Félrehúzta a bugyimat, és amikor az ujjúval belém hatolt, halkan felnyögtem. Később lovagló ülésben elhelyezkedtem rajta, ő két kézzel átfogta a derekamat, mindössze egy vékony pamutréteg választott el minket, és egyre csak csókoltuk egymást. Annyira meg akartam tapasztalni, milyen érzés ez egy férfival, hogy közben egészen elfelejtettem, hogy még egy igazi randira se hívott el soha. – Jövő héten nem csinálhatnánk valamit a kocsidon kívül? – kérdeztem, mámorosan attól, amit közben a nyakammal művelt. – Tényleg nem jó ötlet – lihegte, és ismét a bugyimba csúsztatta az ujját. Szerettem volna megmondani neki, hogy a problémát nem intézheti el néhány csókkal, de nem hittem, hogy meghallana. Félrelöktem a kezét, és a csípőmet megemelve visszahúztam a farmeremet. Az ajtó kilincse belevágott a hátamba. Fájt. – Nem akarok a kocsiban szeretkezni veled – mondtam. Megnyaltam az ajkamat, egészen kicserepesedett a csókolózástól. Beletúrt a hajamba, és nekinyomta a homlokát az enyémnek. – Nem a kocsiban csinálnánk. – De most azt se engeded, hogy a lakásodra menjünk. Egy hónap múlva már lehet? – Nem mehetünk a lakásomra. Soha. – Rendben. A szélvédőt belepte a pára. Mielőtt Brian ismét hátradőlt, a tekintete egy pillanatra megakadt a nadrágom gombjain. – Elmehetnénk egy motelbe. – Állati stílusos. – Nem akarok szemét alaknak tűnni, csak nagyon félek, mi lesz. – A lehelete forró volt a bőrömön. Az arca kétségbeesést tükrözött. Mintha azt akarná, hogy szó nélkül, kérdés nélkül kövessem az általa diktált 145

iramot. – Néha annyira elragadnak az érzések, újra nagyon fiatalnak érzem magam, és elfelejtem, mekkora bajba kerülhetünk, ha kitudódik. Örültem, hogy tetszem neki, de tényleg csak azért van oda értem, mert mellettem „újra nagyon fiatalnak érzi magát”? Nem olyan öreg még. Úgy tűnik, amint összejöttünk, megrémült, és a félelemtől megváltozott. – Lefogadom, hogy Miss Bűbájt bezzeg felvinnéd a lakásodra – jegyeztem meg. – Nem vagy könnyű eset, Balhé kisasszony, tudsz róla? – nevetett. – Ez nem vicces. – Nagyon tetszel nekem, Park. És nem érdekel Jenna. Esküszöm. – Azt hiszem, most inkább hazamegyek. – A kezem már a kilincsen volt, mikor Brian visszahúzott, és átölelt. – Ne haragudj! Majd kitaláljuk, mi legyen. – Úgy érted, majd te kitalálod. Nem is figyelsz oda arra, amit mondok. – Próbáltam kibontakozni a karjából, de szorosabban fogott. – Én igyekszem. – Nekitámasztotta a homlokát az enyémnek. – Megyek aludni. – Olyan dühös voltam, hogy még búcsúcsókot sem adtam neki. – Szia! – Jó éjt! – Felsóhajtott, és végigszántott ujjaival a haján. Kiszálltam, és elvánszorogtam a házig. Abban a pillanatban, amint a verandára értem, Drew lépett ki az árnyékból. Elakadt a lélegzetem, – Hoffman edző? Komolyan? – Sokkolta a dolog. – Nagy bajba kerülhetsz. Mi lesz, ha apád megtudja? Vagy ha rájönnek a suliban? Hallottam, hogy Brian csikorgó kerekekkel kihajt a mosoda parkolójából. – Istenem! Nem mondhatod el senkinek! – Tudod, hogy sose tennék ilyet. – Tudom – válaszoltam, és lehunytam a szemem. Egész testemben reszkettem. Drew látott minket ölelkezni? – De mi lesz Hotdoggal? – Mi van vele? – Mikor kinyitottam a szemem, Drew gyanakvó pillantással bámult rám. – Tudod, hogy értem. – Drew… – összecsaptam a kezem. Hogyan magyarázhatnám el, hogy nem akarom megbántani a legjobb barátomat? (Akkor sem, ha 146

Will heteró, és valószínűleg sose viszonozná Drew érzéseit.) – Soha nem árulnálak el téged. Azt hiszem, ennél többet nem mondhattam. Közelebb léptem hozzá, és átöleltem; mélyen beszívtam a belőle áradó, megnyugtató citromillatot. – Köszönöm – mondta elfúló hangon. – De jól vagy? Most akkor tényleg együtt vagytok? Én azt hittem, csak bejön neked, és kész. De… Hoffman edző? Komolyan? – Abbahagynád ezt a „Hoffman edző”-zést? – Hogy történhetett ez meg? – Csak úgy megtörtént – leheltem alig hallhatóan. – Valószínűleg nem maradunk együtt. – Jól vagy? Bólintottam. – El kell ismernem, hogy szexi pasi – viccelődött Drew. – De elég perverz, ha kikezd veled. Még szorosabban átöleltem, és közben azt kívántam, bár Willt ölelném. Mindjárt hányok. – Találkozzunk holnap, meccs után, rendben? – mondta csendesen. – Rendben. – Elengedtem, és adtam neki egy puszit. Hazaindult, én pedig mentem a szobámba. Mikor megnéztem a mobilom, már Willtől és Briantől is várt üzenet. Brian azt írta: „Bates tudja? Tud titkot tartani?” Will azt írta: „Ráérsz holnap este? Vigyáznom kell Bóra. Örülnék a társaságnak.” Míg pizsamába bújtam, és megmostam az arcomat, arról álmodoztam, hogy Will bemászik hozzám az ablakon ma este. Az ölelése mindig biztonságot ad, úgy érzem tőle, különleges vagyok. A szobámba visszaérve bemásztam a takaró alá, és írtam egy SMS-t Briannek: „Minden rendben. Jó éjt!” Willnek visszaüzentem: „Persze, szívesen.” Nyugodt, higgadt válasz. Ezzel nem árulom el Drew-t. Csak a saját szívemet.

147

A CSAPATKABALA Még 30 nap, és 18 leszek Valaki akarok lenni. Azt akarom, hogy számítsak, hogy szeressenek. A teljes élményt akarom. Máshogy nézek ki? A tükör előtt állva nézegettem magam. Engedtem, hogy Brian megérintsen ott, és most másra se tudok gondolni. Nem mintha elvesztettem volna a szüzességemet, vagy ilyesmi, de úgy érzem, odaadtam egy darabot magamból. Oldalra fordulva vizsgáltam az alakomat a tükörben. Elég vékonynak tűnök a famerben és a tengerészkék, hosszú ujjú pamutfelsőben? Csinos akartam lenni a mai mecsesén. De abban nem voltam biztos, ki az, akinek tetszeni akarok. Lehet, hogy már nem Brian az. De az sem lenne helyes, ha Will kedvéért öltöznék ki. Őszintén szólva kétlem, hogy Willt érdekelné, ha a szájfényem nem tökéletes, vagy a körömlakkom lepattogzott. Végighúztam a kezemet a hajamon, az ujjaim remegtek. Drew meglátott Briannel… és nem vagyok büszke rá. Hosszan kifújtam a levegőt, próbáltam egyenletesen lélegezni. Nem tudom biztosan, miért, talán azért, mert engem is „elragadtak az érzéseim”, de tegnap este, miután Brian hozzám ért odalent, én is megtettem neki ugyanezt. Behunyta a szemét, és az ülésnek döntötte a fejét, míg az ujjaim fel-le mozogtak. A torkát elhagyó hangokból tudtam, hogy élvezi, amit csinálok, de bárki lehettem volna. Nem számított, ki vagyok – akárki, aki élvezetet okoz neki.

A Hundred Oaks Raiders hat-ötre megverte a Winchestert. Kevésen múlt, de Will kétszer is pontot szerzett a nyolcadik inningben, és ezzel 148

nagyban javította a csapat helyzetét. Miközben befutott az első bázisra, lehajítottam a jegyzőkönyvet a kispad poros padlójára, és fel-le ugrálva kiabáltam a nevét. A második bázisnál megállt, levette az ütőkesztyűjét, és rám mosolygott. Tényleg hiányzott ez a játék. Már a felszerelést pakoltuk össze, és indulni készültünk. Néhány fiú a büfépultnál állva ökörködött. Sam megkérdezte, elvihetné-e az összes maradék pizzát az útra. – Most csak két pizzát tudok adni – válaszolta a kiszolgáló. – Az hány szelet? – kérdezte Will. – Kábé húsz. Will és Sam összedugta a fejét. – Talán rávehetnénk az edzőt, hogy vigyen el inkább a Domino pizzériába. – Utálom azt a Domiszart – válaszolta Sam. – És a Papa John? – Inkább lőj le itt helyben! Míg ők vitáztak, én meditálni próbáltam. A nap csak úgy égetett. Bár még nincs tavasz, már nagyon közel van, és imádok a kék ég alatt állni, arra gondolni, hogy hamarosan kinyílnak anyu tulipánjai. Ekkor hirtelen odalépett hozzám két srác a Winchester csapatából. – Szia! – köszönt az egyikük, és látványosan bámulta a mellemet. – Helló! – válaszoltam. Sajnos nem volt nálam ital, amit az arcába önthettem volna. Körülnéztem. Will és Sam még mindig a pizzáról vitáztak, Drew teljesen elmerült az SMS-ezésben, Brian pedig a Winchester edzőjével beszélgetett. – Eljössz velünk szórakozni? – kérdezte az egyik fiú. – Nem, kösz – mondtam, és hátrébb léptem. – Naaa, gyere! A mosolya egész helyes. Kár, hogy már elárulta, micsoda görény. – Nem. A szemem sarkából megláttam a felém induló Briant. – Jó, majd legközelebb! – vont vállat a winchesteres, és azt hittem, ezzel vége is, de Will észrevette, hogy Brian a „megmentésemre” siet. – Parker! – kiáltotta. – Minden rendben? 149

Sam előhúzta az ütőjét a táskájából. Te jó ég, ez röhejes! Nevettem, hogy a srácok így felfújják az ügyet. Nagy úr a tesztoszteron, gondoltam magamban. Bírom, hogy a csapat szinte már olyan, mintha a családom lenne. – Hagyjátok békén! – kiáltotta Paul Briggs a Winchester játékosainak. – Ő a miénk. A csapatkabalánk! Csapatkabala! Ez azt jelenti, amire gondolok…? Will felém nézett, látta, hogy összevonom a szemöldököm. – Mindenki szálljon fel a buszra! Most! – kiáltotta. A csapat elindult a parkolóba. A két srác a Winchesterből eltűnt. Will megragadta Paul mezét. – Tartozol Parkernek egy bocsánatkéréssel! És ha még egyszer meghallom, hogy ilyet mondasz, gondoskodom róla, hogy az edző a kispadra küldjön. Világos? – Világos – nyögte Paul. Vagy egy millió kilóval többet nyom Willnél, mégis rémültnek tűnt. Még sosem láttam Will Whitfieldet ennyire dühösnek. Akkor sem, mikor elnyertem előle az osztályelső címet. Amikor dr. Salter behívott minket az irodába, hogy elmondja az eredményt, Will bölcsen, szomorúan elmosolyodott. Megrázta a kezem, gratulált, és ennyi volt. De most vad harag lobbant a szemében. – Bocsánat – motyogta oda nekem Paul, azzal felmenekült a buszra. Nem tudtam mit kezdeni a kezemmel. A kisujjam körmét rágtam, és idegesen hintáztam a sarkamon. Brian homlokráncolva jött oda hozzám. – Jól vagy? – suttogta. „Nem – akartam mondani. – Olyan egyedül vagyok! Azt hittem, te más vagy, de egyáltalán nem bánsz velem felnőttként. Nem úgy kezelsz, mint akinek számít a véleménye. Neked csak játékszer vagyok. Úgy látszik, az ilyen férgek softballban és baseballban is otthon vannak.” Telefutott a szemem könnyel. – Ki kell mennem a mosdóba. Brian megszorította a vállamat, és bólintott. Leráztam magamról a kezét, és bementem a vécébe. Pfuj! Elgázosított terület! Kizárt, hogy ezt használjam. Inkább újra kimentem, és láttam, hogy Brian meg Will 150

halkan beszélgetnek. Úgy döntöttem, az épület sarkán túlról kihallgatom őket. Lábujjhegyen odaóvakodtam. – Ma vezetőhöz méltóan viselkedtél – dicsérte Brian Willt. – Jó, hogy vigyáztál Parkerre. Remek csapatkapitány vagy. – Rendes lány. Nem ezt érdemli. – Miért nevezte Paul csapatkabalának? Will hallgatott. A szívem kalapált. – Ööö… Parker korábban összejött néhány sráccal a csapatból. Kínosabb már nem is lehetne. – Tényleg? – kérdezte Brian. – Igen – válaszolta Will csendesen. – De most már nem tesz ilyet, ugye? Nem tenne jót a csapatnak, ha a játékosainkkal randizna… – Parker nem jár senkivel – szakította félbe Will. – Ő maga mondta. Brian habozott, aztán megkérdezte: – Tetszik neked? – Miért? – Az edződ vagyok. Tudnom kell a várható problémákról. Szóval féltékeny. – Nem. Nem az esetem. Nem érdekelnek az ilyen lányok. A szívem egy pillanatra kihagyott, valami rossz érzés söpört át rajtam, és megülte a gyomromat, mint a kő. Will Whitfieldet nem érdeklik az ilyen lányok. Jellemző. Megfordultam, és visszarohantam a buszhoz, a Converse-em csattogott az aszfalton. Felmentem a lépcsőn, és összekucorodtam az ülésemen. Beraktam a fülhallgatómat, bekapcsoltam az iPodomat, és hagytam, hogy a Rent filmzenéje elterelje a gondolataimat. Hogy eltörölje a fájdalmat. Mintha lehetséges volna. A mellkasom fel-le járt. Valaki megkocogtatta a térdemet. Mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy Drew becsússzon a mellettem lévő ülésre. Kivettem a fülhallgatót. – Mi a baj? – kérdezte suttogva. Elfordultam, és kinéztem az ablakon. Gyűlöltem magam. – Minden rendben van.

151

Drew meccs után áthívott hozzájuk. Készített magának egy mogyoróvajas-lekváros szendvicset. Én a konyhapultnál ültem egy bárszéken, és zellert mártogattam a mogyoróvajba. Drew harkály módra kopogtatott egy késsel a pulton. – Miért vagy ilyen ideges? – kérdeztem, és beleharaptam a zellerbe. – Én… öö… – Ki vele! – mondtam, aztán lenyeltem a falatot. – Tate elhívott Nashville-be minigolfozni ma este. – Tényleg? – visítottam. – Igent mondtál? Drew beleharapott a szendvicsbe, és rágott. Aztán még egyszer. Várakozás közben lassan lehervadt a vigyor az arcomról. Belemártottam a zellert a mogyoróvajba. – Láttam, hogy kétszer mártottad a zelleredet a mogyoróvajamba! – Ne akard kikerülni a kérdést – vágtam vissza. Rágtam, aztán ismét kétszer mártottam be a zellert. – Igent mondtam – válaszolta Drew halkan. A zokniját bámulta. – Kérlek, ne mondd el senkinek! – Nem fogom. – Főleg Hotdognak ne. – Ne aggódj! Szóval mostanában beszélgetsz Tate-tel? – Többnyire a Facebookon üzenünk egymásnak. – Még egyet harapott a szendvicsébe. – Jó érzés. Hogy megismertem valakit, aki olyan, mint én. Jó, hogy találtam egy barátot. – Örülök neki. – Annyira örülök, hogy alig tudok nyugton ülni. – Szerinted lehet köztetek valami több is? Drew arca egészen eltorzult. – Miért érdekel ennyire, mi lesz velem meg Tate-tel? Hotdog miatt? Mert ha már nem tetszik nekem, akkor szabad a pálya? A mellkasomba belehasított a fájdalom. Elvörösödtem. – Drew… kérlek… – Ne haragudj – mormolta. Kinyitotta a hűtőt, és kivette a tejet, hogy töltsön magának egy pohárral. Leraktam a zellert a tányérra. Elöntött a bűntudat, de próbáltam nem gondolni rá. Elhatároztam, hogy nem szólok Drew-nak az esti bébiszitterkedésről Will-lel, mert sose hinné el, hogy ez csak barátság. 152

Titkos kapcsolatot tarthatok fenn egy nálam hat évvel idősebb férfival egy Ford F-150-esben, vagy beismerhetem az érzéseimet Will iránt, akit nem érdekelnek a hozzám hasonló lányok, és ezzel rögtön el is veszíthetem a legjobb barátomat. Vagy minden maradhat a régiben. Ettem egy falat zellert mogyoróvaj nélkül.

Will ajtót nyitott, és mikor meglátott, lassan elmosolyodott. A szemembe nézett, majd behívott a házba, amely már vagy öt generáció óta a Whitfieldek otthona. – Bo most fejezi be a vacsorát – mondta, és elvette a dzsekimet, hogy beakassza a szekrénybe. – Éhes vagy? – Nem, köszi. Hol a másik két öcséd? Will nekitámaszkodott az ajtófélfának. – Rory moziba ment, Trent pedig látogatóba egy barátjához. – Szóval hármasban maradtunk Bóval? – Aha. Gyere csak be! – Megfogta a kezem, és magával húzott a konyhába, ahol Bo az étellel szórakozott, épp csirkefalatkákat tunkolt az almaszószba. Kikászálódott a székéből, és a karomba futott. A nyakába temettem az arcom, és mélyen beszívtam a zsírkréta- és narancsléillatot. Will némán, mosolyogva elpakolt az öccse után az asztalról. – Bo! Megmutatod Parkernek, mivel készülünk a szülinapi zsúrodra? Úgy tettem, mintha meglepődnék. – Mikor van a szülinapod? Bo segélykérően nézett a bátyjára. – Bolondok napján leszel ötéves, igaz? – mondta Will, és a kicsi rábólintott. – Mikor anya telefonált, hogy vajúdik, apa azt hitte, viccel, és csak jó későn ért a kórházba. Én voltam a szülőszobán, míg az utolsó percben be nem esett. – Kedves sztori – mosolyogtam, bár egy kicsit irigyeltem Will családját.

153

– Az én szülinapom április ötödikén lesz – mondtam Bónak. – Ugyanazon a héten van a születésnapunk. Otthagytuk Willt mosogatni, és bementünk Bo szobájába. A jelek szerint az anyukája itt készítette el a meghívókat. – Baseballos és dinós szülinapod lesz? Bólintott, aztán megmutatta a dinoszauruszos füzéreket meg a vendégeknek szánt baseballos ajándékokat. Aranyos. Bo letelepedett a szőnyegre matchboxozni, én meg letérdeltem mellé, és egy sárga versenyautót tologattam – fel az ágyra, vissza a szőnyegre, majd megint fel a karomon és a lábamon. A kisfiú tátott szájjal figyelt. Will felbukkant az ajtóban. – Mit szólnátok egy filmhez? – Van hozzá kedved? – kérdeztem Bót, aki bólintott. Az egyszer biztos, hogy jó sokat bólogat. Azt olvastam a neten, hogy az aspergeresekre jellemzőek az ismétlődő mozgások. Will hozott almaszeleteket és sajtot, én meg a karomban levittem az öccsét a pihenőszobába, a pincében. A Rocksulit néztük, mert Bo nagyon szereti a zenét. Elvezettel ismételgeti, hogy: „Gi-tááár!” Will mellém ült egy párnán, Bo pedig befészkelte magát kettőnk közé, és miután megette az almát meg a sajtot, nemsokára már aludt is, a bátyjának dőlve. – Nagyon édes – mondtam, és gyengéden felborzoltam a fürtjeit. – Köszönöm – mondta Will, de nem vette le a szemét a képernyőről. – Nagyon szeretem. Bo aprókat horkantott álmában. – Meg is értem. – Egyike vagy azon keveseknek, akikkel valaha szóba állt. Megérintettem a kisfiú apró kezét, és szemügyre vettem az ujjait. – Ez olyan szomorú. – Anya és apa örülnek, hogy téged kedvel. – Will felém fordult. – Nem könnyű nekik. – De itt vagy nekik te, és te csodás ember vagy. Biztos, hogy ez sokat számít. – Te is csodás vagy – mormolta, de úgy tettem, mintha nem hallanám. 154

Ma délután azt mondta Briannek, hogy nem vagyok az esete. Lenne oka hazudni erről? Nem tud rólam és az edzőjéről. Vagy talán Drew elárulta neki, hogy távol tartsa tőlem? Nem, a legjobb barátom nem tenne ilyet. Kizárt. Szeretném megkérdezni Willt, mire gondol, de nem árulhatom el Drew-t. Tovább üldögéltünk, úgy, hogy csak egy kisfiú választott el bennünket egymástól. Az életem olyan csavaros, mint egy perec. – A Vanderbiltre mész, ugye? – kérdezte Will. – Igen. A hüvelykujját harapdálta. – Emlékszel, hogy útban a templomba azt mondtad, bár már régen is barátok lettünk volna? – Komolyan gondoltam. – Sose értettem, miért kezdtél egyszer csak kerülni. Tudom, hogy én csak egy különc alak vagyok, te meg egy nagyon szép lány, de korábban mindig olyan kedves voltál… – Nem vagy különc. – Mélyen belenéztem kék szemébe. – Laura miatt nem beszéltem veled. Tetszettél neki, és nem akartam az utatokba állni. Tátva maradt a szája. – Ne már, tudom, hogy nem tetszettem neki. Igazából nem. A francba, túl jó megfigyelő! – Te hova fogsz járni? – kérdeztem, hogy témát váltsak. – A Harvardra, ugye? Puszit nyomott Bo fejére. – A dédnagyszüleim nyitottak nekem egy megtakarítási számlát a haláluk előtt, de Bo kedvéért inkább apának adom a pénzt. A kezelésére és a speciális iskolára. – Hogyhogy? A szüleid nem tudják kifi… – Mostanában nem megy jól a farm. Felment a gáz és a víz ára, és az eladásokból nem jött be elég… Kemény telünk volt. Egy közeli főiskolára megyek, ahol teljes ösztöndíjat kaphatok. – Rendes srác vagy, Will. Ekkor átkarolta a vállamat. – Komolyan fontolóra vettem, hogy a Vandyre megyek. Közel lennék a farmhoz, a szüleimhez, Bóhoz… és te is ott lennél. 155

– Igen – válaszoltam gondolkodás nélkül. Rápillantottam, és láttam, hogy felém fordul. Hű, te jó ég! Nyilván csak azért mondta Briannek, hogy nem vagyok az esete, nehogy elveszítsem a helyemet a csapatban. –Jó lenne, ha lenne egy barátom a fősulin – tettem hozzá gyorsan. Will kezét forrónak éreztem a vállamon. A hüvelykujjával a nyakamon körözött, és ez olyan jólesett, hogy behunyt szemmel koncentráltam, hogy csendben tudjak maradni. Aztán az jutott eszembe, hogy még szűz, és szeretném tudni, milyen érzés szeretkezni valakivel, aki a barátom és a társam, aki odafigyel rám, és törődik velem. Akivel akkor tennénk meg, amikor készen állunk rá. Amint véget ért a film, elköszöntem, és hazabicikliztem. Otthon egyedül voltam, leszámítva a Briantől kapott SMS-eket, amikben azt kérdezgette, hol vagyok, és mikor találkozunk. Milyen ironikus! Végre találtam egy fiút – Willt –, akiért bármit kockára tennék, megkockáztatnám, hogy összetörik a szívemet, de közben mással kavarok. Jellemző.

Apa építészetet tanult Knoxville-ben, a Tennessee Egyetemen, ahol anyu softballozott. Kisfiú korában szeretett alaprajzokat nézegetni a lakberendezési magazinokban. Még ma is gyakran lapozgat ilyesmit. Házakat akart tervezni, felhőkarcolókat és hidakat, de végül a Franklini Városháza lakásosztályán kötött ki. Nem rossz neki ott, mert elég rendesen megfizetik, és nem túl hosszú a munkaideje. így láthatott engem és Ryant felnőni. Anyu otthon maradhatott velünk, nem kellett dolgoznia. Emlékszem, egyszer elmentünk az észak-karolinai Asheville-be, és apa egész izgalomba jött attól, hogy megmutathatja a kedvenc helyeit Biltmore-ban, ami egy hatalmas birtok, és egykor a Vanderbiltek otthona volt. Szeret nekem olyan képeket mutatni, amelyek a Chrysler Buildinget vagy a Sanghaji Világkiállítás pavilonját ábrázolják. A kedvenc épülete a római Pantheon, de élőben még sose látta.

156

Azért nem járt még ott, mert minden pénzt félretesz. Nem akarja, hogy Ryannek dolgoznia kelljen a főiskola alatt. És azt se, hogy én dolgozzak. Apa sok áldozatot hoz értem és a bátyámért. Ha csak egy dolgot kérhetnék, Istenem, az az lenne, hogy apa eljusson Olaszországba. Azt akarom, hogy fedezze fel a Vatikánt, és lássa a szobrokat a firenzei Medici-kápolnában, meg a Sóhajok hídját Velencében. Szeretném, ha teljesülnének apa álmai, Istenem, mert ő is sokat tesz az én álmaimért. Ezt március 7-én írtam, jól betakarózva az ágyamban. Elégettem.

Mivel az SMS-ekre nem válaszoltam, Brian végül felhívott mobilon: – Találkozhatnánk? – kérdezte. Eléggé feldúltnak hangzott. A háttérben egy hokimeccs kommentárját hallom. Predators-meccset néz? – Elegem van abból, hogy a kocsidban találkozunk. – Igen? – Többet érdemlek ennél – suttogtam. Hosszan hallgatott. – Én is többet akarok, de pillanatnyilag nem biztos, hogy meg tudom adni neked. Will, Will, Will. Őt akarom. A bőröm bizseregni kezd, ha csak rágondolok, és gondolatban újraélem azt a délutánt, mikor elaludtunk az ágyamon. Vajon mi történt volna, ha csókolózunk? Kétlem, hogy akkor is ilyen közel állnánk egymáshoz. Olyan ez, mint mikor sokáig esik a hó – az utakat jég borítja, mindenki otthon marad, az iskola zárva. Willlel minden lassabban történt. Volt lehetőségem hozzászokni, megismerhettem őt, és ő is megismert engem. Ijesztő belegondolni, hogy alig két hete még mennyire kellett nekem Brian. És nem vagyok benne biztos, hogy most is így van. A feszültség egyre nő bennem. És nem csak Will miatt. Úgy érzem, nem helyes, amit Briannel teszünk. 157

– Lehetnénk inkább barátok? – kérdeztem. A hangom őrülten remegett. – Ne már, Parker! – mormolta. – Van köztünk szikra. – De… – Igen? Összeszedtem a bátorságomat. – Szeretném, ha figyelnél rám, mikor beszélek. És nem akarok folyton a kocsidban ülni. Egyáltalán a barátnőd vagyok? Megköszörülte a torkát. Hallottam a hokimeccset a háttérben. – Tudod, hogy kedvellek, és vágyom rád, de nem járhatunk együtt. – Rendben, akkor, azt hiszem, ennyi volt. Viszlát a hétfői edzésen! – mondtam. Mikor megpróbált félbeszakítani, egy gyors „szia” után letettem. Büszke vagyok magamra, hogy megtettem. Tetszettem Aaron Pritchardnak, Matt Higginsnek és más srácoknak is, de nem törődtem az érzéseikkel, mert úgy gondoltam, a fiúk nem bánják az egyéjszakás kalandokat. Azt hittem, komolyak a Brian iránti érzéseim, ő mégis rosszul bánt velem. Belegondoltam, hány srácot használtam ki, hogy megmutassam, nem vagyok olyan, mint az anyám, és elöntött a szégyen.

Vasárnap este Drew egy tál pattogatott kukoricával és a Félvér Herceg DVD-vel sétált be az ajtón. Úgy döntöttünk, a mi házunkban tartunk Harry Potter-estet, mert Drew anyukája nemrég elkezdett egy Ottó nevű pasival randizni. Ottó állandóan dominózni akar. Nekünk semmi kifogásunk a dominó ellen, de a pasi szörnyen komolyan veszi a játékot, és kiakad, mikor Drew-val erődöket építünk, azután leromboljuk őket egy kanálból és sótartóból készített katapult segítségével. Elhelyezkedtünk a kanapén, és Drew hagyta, hogy nekitámaszkodjak. A félhomályos szobát bevilágította a tévé fénye. – Ginny Weasley szexi vadmacskává nőtte ki magát, nem igaz? – kérdezte, és egy marék kukoricát tömött a szájába. 158

Elvigyorodtam. – Csakúgy, mint Neville Longbottom. – Szerinted Neville Longbottom egy szexi vadmacska? – Nem, nem. Csak egész helyes lett idősebb korára. És Ron is. – Ugye hogy Draco szexi a maga gonosz módján? – Menj már! – löktem meg a könyökömmel Drew-t. – Lefogadom, hogy órák hosszat zselézi a haját. Sose randiznék olyan sráccal, aki ennyit foglalkozik a külsejével. – Tuti, hogy Hoffman edző is sokat vacakol a hajával. Mindig tökéletesen áll, még akkor is, ha egy perce vette le a sapkáját. – Nem randizunk. Drew felém fordult, szúrós tekintete elárulta, hogy nem hisz nekem. – Ez az igazság – bizonygattam halkan. – Megkérdeztem, hogy a barátnőjének tart-e, és azt mondta, nem járhatunk együtt. Gondolom, csak egy kis laza szórakozást akar. – És te is ezt akarod? – Nem igazán. – Kölcsönösségre vágyom egy kapcsolatban. – Tegnap este közöltem vele, hogy nem találkozhatunk, ha nem enged beleszólást abba, mivel töltjük az időnket. Aztán leraktam a telefont. – Helyesen tetted. – De akkor is rossz, mert azt hittem, komolyan érdeklem. Drew leállította a filmet. – Vannak szemét férfiak. Ez ellen nem tudsz tenni. – Nem olyan rossz ember… – Csak összezavarodott, kicsit depressziós, és visszakívánja a fiatalságát. Ami nem baj, de bárcsak figyelembe venné az én érzéseimet is. Drew átkarolt, és suttogva megkérdezte: – Lefeküdtél vele? Megráztam a fejem. – Azt mondta, szeretné, mikor betöltőm a tizennyolcat, de én nem állok rá készen. Senkivel. – Bárcsak én is vártam volna… mármint a szexszel. – Megbántad, hogy lefeküdtél Amyvel? Habozott. – Szeretem őt. De jobb lenne olyasvalakivel csinálni, akibe szerelmes vagyok. 159

– Milyen volt a minigolf? – Már majd meghaltam a kíváncsiságtól, hogy megtudjam, hogy ment Drew randija tegnap este. Tate-ből semmit se sikerült kihúznom a templomban. Drew a szájába tömött egy marék kukoricát. Hangyányit elmosolyodott. – Jó volt. Laposra vertem Tate-et. Fogalmam sincs, miért akar minigolfozni valaki, aki ennyire nem sportos. Horcogtam. – Talán ezért nem volt hajlandó részletekkel szolgálni. Drew vetett rám egy oldalpillantást. – Nem is említett engem? Az az érzésem, ha Drew nem lenne, Tate sose mesélt volna nekem önmagáról vagy az életéről. Elég magának való. – Nem mondott semmit. De mosolygott, mikor szóba hoztalak. Fogtok még találkozni? – Izgatott voltam, mert reméltem, hogy sikerül nekik. – Egyelőre meg akarjuk ismerni egymást. – Elpirult. – Még anyának sem mondtam el az igazat magamról… Figyelj csak! Írtam egy cikket arról, hogy a Braves szerződtessen-e egy új ütőjátékost. Hotdog megnézte, és azt mondta, nagyon jó, de írt hozzá néhány szerkesztői megjegyzést. Megtennéd, hogy elolvasod, és segítesz kijavítani? – Persze, nagyon sziv… Nyílt a bejárati ajtó, apa sétált be. Köszönt, és finoman megveregette a fejem búbját. – Veenával voltál? – fordultam hátra a kanapén. – Nagyon dögös nő – mondta Drew kukoricaevés közben. – Láttam az ablakból, mikor idejött múlt hétvégén. Apa arca rózsaszínűre váltott. – Azt hiszem, többé nem találkozunk Veenával – közölte, és kiment a konyhába. Drew-val összenéztünk. Felpattantam, és apa után mentem. – Micsoda? Miért? Összevesztetek? Kinyitotta a hűtőt. Erős, fehér fény szűrődött ki belőle. – Jack Taylor említette, hogy a felesége aggasztónak találja a kapcsolatomat Veenával. 160

– Na és? – Mrs. Taylor anyu barátnője volt, de ki lehet találni, mi lett a barátságukkal. Apa meredten nézte a hűtő belsejét. – Jack és ő úgy gondolják, nem kéne egy fiatalabb nővel randevúznom. Inkább veled és a bátyáddal kellene foglalkoznom. – Tessék? De hiszen mi egyáltalán nem bánjuk. Kedveljük Veenát! – Nem ez a lényeg. Nem most jött el az ideje, hogy újra randizzak. – Mélyet sóhajtott, és két ujjával megdörzsölte a szemét. Ezt nem gondolhatja komolyan! – Azt szeretnénk, ha boldog lennél. Elővett egy narancslevet. – Itt nem az számít, hogy én mit akarok. – Micsoda baromság! – kiáltottam fel. – Vigyázz a szádra! Ryan bukkant fel az ajtóban, farmer és póló volt rajta. Tegnap levágatta a haját, és most majdnem úgy néz ki, mint a Vanderbilt előtt. Önkéntelenül elmosolyodtam. – Min veszekedtek? – kérdezte. – Apa szakított Veenával – válaszoltam lassan. A bátyám hallgatott, de az arcán elömlött a szomorúság. Megfordult, és kiment a konyhából. A szobája ajtaja becsukódott. Behunytam a szemem, a falnak támasztottam a fejem, és segítségért imádkoztam Istenhez, vagy bárkihez, aki odafigyel. Kérlek, segíts a családomnak. Hát nem vett még el eleget tőlünk a gyülekezet? Most még az újonnan megtalált boldogságunkat is elveszik? Miért? Miért engedi apa, hogy ezek az emberek határozzák meg az életét? Miért törődünk velük? Nincs beleszólásunk, hogy mit mondanak ezek az idióták, de azt megtehetjük, hogy nem figyelünk rájuk. Ha elfeledkeznénk róluk, és csak Istennel foglalkoznánk, minden rendbe jönne?

161

ÉN NEM OLYAN LÁNY VAGYOK Még 28 nap, és 18 leszek A hétfői edzés utón a biciklimről vettem le a lakatot, mikor Brian odakocogott hozzám. A baseballsapkáját fordítva viselte. A pulcsija levágott ujja a könyökét verdeste. – Szia! – köszönt levegő után kapkodva. – Mi a helyzet? – Próbáltam nem mutatni, mennyire ideges vagyok. – Csinálunk valamit ma este? – A tekintete körbejárt. El akar vinni a Foothillsbe? Vagy sétálni mennénk Brandyvel a Little Duck-folyóhoz? – Találkozni akarsz velem? – Igen. Hétkor jó lesz? – Rám villantotta szexi mosolyát. Egyértelmű volt belőle, mit akar. Nem ugyanazt, amit én. Körülnéztem a parkolóban. Drew és Will engem bámult Drew kocsija mellől. – Később írok. – Ez nemet jelent? A pulcsim szegélyét húzogattam. – Nem lehet. Brian elővett egy rágót a hátsó zsebéből. – Hát akkor hívj, ha találkozni akarsz. Viszlát holnap! Felugrottam a biciklire, és hazatekertem. Dühös voltam magamra, amiért hagytam, hogy Brian a lábam közé nyúljon. És azért is, mert elhittem, kialakulhat kettőnk közt valami. Lehet köztünk vonzalom és barátság, sok bennünk a közös, de romantikáról szó sincs. Annyira vágyom a romantikára! Hazaérve lelakatoltam a biciklit a garázsban, és bevonszoltam magam a házba. Azt kívántam, bár visszakaphatnám azt az édes és vicces Briant, akit néhány hete megismertem. A szobámba tartottam, mikor megláttam a fürdőszobából kilógó lábat. Ryan lábát. Odarohantam. A kövön feküdt kiterülve, kezében egy üres köhögés elleni szirupos üveggel. 162

– A rohadt életbe! Ryan! – üvöltöttem, és letérdeltem mellé. Megnéztem, van-e pulzusa, és meghallgattam, hogy lélegzik-e. Mindkettőre igen volt a válasz. Elővettem a zsebemből a mobilomat, hogy mentőt hívjak, mikor felnyögött. Cuppogó hangot adott ki, és felpattant a szeme. Összetalálkozott a tekintetünk. – Jól vagy? – kérdeztem. Az arcomon csorogtak a könnyek. – Áááááhhhh. – Miért? – sírtam. Kirántottam az üveget a kezéből, és a szemétbe hajítottam. – Miért teszed ezt? – Sajnálom – nyöszörögte. Kivettem egy törülközőt a szekrényből, benedvesítettem, és Ryan homlokát és nyakát törölgettem. Azon gondolkodtam, felhívjam-e szándékos vakságban szenvedő apámat, hogy megkérdezzem, vigyem-e a bátyámat kórházba, amikor csengettek. – Mindjárt jövök – mondtam Ryannek. – Ne mozdulj, oké? Behunyta a szemét, és tovább törölgette az arcát a törülközővel. Gyorsan megnéztem a tükörben, hogy festek – a szemem vörös volt és duzzadt. Belenéztem a kukucskálóba: Will állt kint, még mindig mezben és baseballnadrágban. Megigazította a sapkáját. Ajtót nyitottam. – Szia! – Szia! – válaszolta a cipőjét bámulva. – Beszélhetnénk? Azért jöttem, hogy… – Beszélhetünk később? – szakítottam félbe gyorsan. Felkapta a fejét. – Mi a baj? – Nézte, ahogy megtörlöm a szemem. Az orromat öblítő és sült csirke szaga csapta meg – majdnem elhánytam magam. Will közelebb lépett, és szorosan átölelt. – Mondd el! Elhadartam, mi történt. Elengedett, és berontott a házba, én a sarkában. Megtalálta Ryant, és mellé térdelt. Ugyanazt tette, mint én: megnézte a pulzusát, és hogy lélegzik-e. – Vigyük be a kórházba! – Biztos jó ötlet? – suttogtam. – Jól vagyok – motyogta Ryan alig érthetően. 163

– Még soha semmiben nem voltam ilyen biztos – nézett Will a szemembe. – Bevisszük.

A kórházban nem engedtek be a sürgősségire. Will fel-alá járkált a váróteremben, én pedig a narancssárga körömlakkot kapargattam az ujjaimról. Apa hazafelé tartott a munkából, mikor hívtam. Most útban van a kórházba. – Légyszi, ülj le! – kértem Willt. – Idegesít a járkálásod. Kaptam tőle egy halvány mosolyt, és leült mellém. A combunk összeért, Will előrehajolt, és összefonta a tarkóján a kezét. Előttünk nővérek és segédápolók cikáztak ide-oda. A hangosbemondóban dr. Turnert kérték, hogy azonnal menjen az intenzívre. Egy begipszelt lábú nő gurult el előttünk kerekesszékben. – Köszönöm, hogy elhoztál minket – mondtam csendesen. – A mentő sokba került volna, és nem vezetek túl gyakran. – A térdemre fektettem a karom. – A bátyád gyakran csinál ilyesmit? – kérdezte. – Mindig be van drogozva, ha erre gondolsz. – Túladagolta már magát valaha? Megráztam a fejem. – Tudtommal soha. El se hiszem… – Néha történnek rossz dolgok. – Igen. Jó, hogy Will itt van velem, és nem ítélkezik. Ha ezt a templomból megtudja valaki, rossz rágondolni, mennyit fogják gyötörni miatta a családomat. Néhány éve Tasha Reed túl sokat ivott egy szabadtéri bulin, és kórházba kellett szállítani. A gyülekezet jó sokáig csámcsogott az eseten. Egy ápoló ment el mellettünk, csövekkel összekötött orvosi eszközt tolt maga előtt. Ekkor hirtelen megláttam Veenát a nővérpultnál. Ő is észrevett engem. A szeme összeszűkült Megigazította a lófarkát, és felém indult. Rózsaszín egyenruhája kiemelte barna bőrét és sötét 164

fürtjeit. Nem hiszem el, hogy apa volt olyan ostoba, hogy hallgatott a templombeliekre, és lemondott róla. – Mit csináltok ti itt? – kérdezte. Felálltunk, hogy üdvözöljük. – A bátyja a sürgősségin van. Most hoztuk be – válaszolta Will, és Veena már el is rohant, eltűnt egy dupla ajtó mögött, mielőtt akár köszönhettem volna neki. Will visszaültetett a székre, ezúttal át is karolt, és elmesélte, hogy kiskorában Bo sokszor került kórházba. – Tavaly egyszer tüdőgyulladása volt. Apa ott ült vele a szobában, de elaludt, és Bo valószínűleg meglátott valakit a folyosón egy zacskó tortillachipsszel, szóval kirántotta az infúziót a lábából, kimászott a kórházi ágyból, és elrohant a chips után. Halkan nevettem, és rámosolyogtam Willre. – Sok a baj veletek, Whitfield fiúkkal. – Büszkék vagyunk rá. Apa rontott a kórházba, és a karjába kapott. Aztán lerakott a földre, és a nővérpulthoz rohant. Szóltam, hogy csipogtassák meg Veenát. Mikor felbukkant a baljós lengőajtó mögül, apa arcát értetlenség és fájdalom felhőzte el. – Hogy van a fiam? – kérdezte azonnal. – Rendbe jön. – Veena megnyugtatóan apa karjára tette a kezét. – Kimostuk a gyomrát, de nem történt nagyobb baja. Apa nyakán lüktettek az erek. – Köszönöm – mondta Veenának. – Köszönöm, hogy gondoskodtál róla. – Aztán a nyakam köré fonta a karját, és megpuszilta a fejem búbját. – Szeretlek. – Én is téged – válaszoltam. – Dr. Matlock benn tartja Ryant éjszakára, hogy megfigyeljék – tette hozzá Veena. – Ne hívjam fel anyukádat? – érintette meg Will a könyökömet. – Ne! – szólaltunk meg apával egyszerre. Azt hiszem, e percben egyikünk sem volt erre felkészülve. Apa mintha csak most vette volna észre, hogy Will is velem van, mert hirtelen megmerevedett. Röviden kezet rázott vele, de kerülte a pillantását. 165

Apa éjszakára Ryannel akart maradni, ezért Will felajánlotta, hogy hazavisz. – Egyenesen menj haza, és ma este nincs látogató, rendben? – mondta apa, miközben gyanakodva méregette Willt. – Oké – válaszoltam. Will átkarolt, és kimentünk a parkolóba. Veena utánunk sietett. A lámpák alatt világított a rózsaszín nővérruha. Fázósan összefonta a karját. – Parker! Beszélhetnénk egy percre? Will gyengéden megérintette a derekamat, majd arrébb lépett. – Helyes srác – mondta Veena utána pillantva. Beharaptam az ajkamat, és bólintottam. – Együtt jártok? – Nem, csak barátok vagyunk. Mindentudóan nézett rám. Semmi nem kerülte el a figyelmét. – Örülök, hogy legalább egy korodbeli fiúval látlak. – Sajnálom, ami apával történt – váltottam témát. Veena megrázta a fejét, és elmosolyodott, mint aki beletörődött. – Az egyszer biztos, hogy a helyiek nem könnyítik meg a beilleszkedést. – Nekem mondja? A karomra tette a kezét. – De jól vagy? Van bármi, amiről beszélni szeretnél? Nem, nem hiszem, hogy jól vagyok. – Minden rendben – feleltem. – Jól van. Talán még találkozunk. – Vasárnap ott leszek a templomban. Szomorúan elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy visszamegyek a Forrest Sanctuarybe, de a 41-es úton lévő büfében gyakran megfordulok. – Megnézhetné Will templomát. Westwood a neve. Ott mindenki nagyon kedves. Veena mosolyogva megköszönte a tippet, aztán azt mondta, vissza kell mennie. – Mindent köszönök – hálálkodtam. Olyan jó lett volna, ha apával együtt maradnak! 166

Aztán már ott ültem Will kocsijában, és csendben hajtottunk a házunk felé. Az utcai lámpák elsuhantak mellettünk. Az ablak előtt himbálózó fenyőfás autóillatosító mozgását figyeltem. Mikor megérkeztünk, Will a kulcsait zörgette, és az ajtóhoz kísért. A verandalámpa alatt álltunk, a fejünk fölött bogarak köröztek. – Még egyszer köszönöm – suttogtam lehajtott fejjel. Két ujjal felemelte az államat, hogy a szemembe nézzen. – Holnap találkozunk. – Magához húzott, és átölelt. Beletöröltem a szemem a pulcsijába, válaszul kaptam tőle egy puszit a fejemre. – Jó éjt! – mondtam, és megérintettem a hajamat ott, ahol az ajka hozzáért. A szívem kalimpált. – Várj! Bejössz egy kicsit? Szó nélkül bejött velem, fel a szobámba. Az utcai lámpa fénye egy csíkban a szőnyegre vetült. Will hosszú ideig csak nézett engem, mintha rajtam kívül semmi más nem létezne a világegyetemben. – Ideje hazamennem – szólalt meg végül a nyakát dörzsölgetve. – Igen, menned kéne. Imádkoztam, hogy Drew ne vegye észre Will autóját a kocsibeállón. De főleg azt reméltem, hogy Will nem próbál megcsókolni ma este, ugyanakkor féltem is, hogy nem teszi. – Megvárom, míg lefekszel – mondta, és kint maradt, míg felvettem a pizsamámat. Utána visszaengedtem a szobámba. – Várjunk csak! Miért jöttél át eredetileg? Mosolygott, és megrázta a fejét. – Ma este nem számít. – Megfogta a kezemet, és az ágyhoz vezetett. Bemásztam a takaró alá, Will pedig az államig betakart. – Örülök, hogy itt voltál. – Én is – mondta, és leült az ágyamra. Megsimogatta a fejem. A tekintete az enyémbe fúródott Előrehajolt, megcsókolta a homlokomat, az ajtóból még utoljára jó éjt kívánt, és kiment. Könnyű lett volna az ágyamba hívni. De nem akarok olyan lány lenni. Hiányzik az, aki régen voltam.

167

MINDEN DARABOKRA HULLIK Még 25 nap, és 18 leszek – Jól van, srácok, gyertek ide! – kiáltotta Brian a csapatnak. A csütörtöki edzés véget ért. Miután kiborítottam a jeget a földre, a víztartályokat becipeltem a pálya bal oldalán álló szertárba, és a helyükre tettem őket. Kihasználtam, hogy napok óta először – van egy kis időm magamra, és nekidőltem a falnak, mélyen beszívtam a bőrholmik jellegzetes illatát. Egy légy zümmögött valahol. A hüvelykujjamat a farmerzsebembe süllyesztettem, és behunytam a szemem. Az elmúlt hét felkavart és összezavart. Ryant benn tartották a kórházban éjszakára, aztán kedden kiengedték, de mikor megkérdeztem apát, nem kéne-e a bátyámnak szakszerű segítség, azt mondta, még nem áll készen a döntésre. Megnéztem a biztosításunkat. Nem fedezi a pszichológusi kezelést, különben már én magam intézkedtem volna. Talán a Vanderbilt kínál valamilyen ingyenes tanácsadást diákok számára. Mélyet lélegeztem, és hallgattam a kintről behallatszó nevetést. Élveztem a nyugodt pillanatot, míg valaki meg nem szólított. – Szia! Megpördültem, Will állt az ajtóban, a nap ragyogó, fehér fénnyel világította meg. – Szia! – köszöntöttem egy vigyorral. – Beszélhetnénk? – kérdezte. – Szeretném elmondani, miért ugrottam be hozzád a múltkor. – Persze. Mondd csak! A szája széle megrándult. Összedörzsölte a tenyerét. – Azt akartam kérdezni, hogy eljönnél-e velem a bálba. Az arcomon boldog mosoly ömlött el, de aztán eszembe jutott valami. Drew. Nem tehetem. De akarom. A szertár fából ácsolt falát néztem. Végül összeszedtem magam. – Nagyon szeretném… 168

– Szóval akkor benne vagy? – kérdezte izgatottan. – Én… hát… – A lábammal a labdatároló kosarat bökdöstem. – Mielőtt válaszolok, még meg kell oldanom valamit. – Ó! – Mikor felé fordultam, láttam, hogy összeráncolja a homlokát. Olyan helyes! – Nem rólad van szó – mondtam, pedig dehogynem. Levette a sapkáját, a hátsó zsebébe gyömöszölte, és odalépett hozzám. – Tényleg szívesen eljönnél velem? – Igen – suttogtam, és nyeltem egyet. A szemébe néztem. Közelebb lépett. Én is közelebb léptem. – Akkor menjünk együtt! Az ajkát bámultam, és ő lemosolygott rám, amitől az egész karom libabőrös lett. A testem azt súgta, hogy ez helyes, de nem az. Az orromat almaillat csapta meg. Talán a samponja. – Én… öö… – kezdte – élveztem, hogy jobban megismerhetlek, és… szeretnék valami többet is. – Velem? Bólintott. – Először nem voltam benne biztos, tudod, hogy szeretnék-e veled komoly kapcsolatot. – Még egy lépést tett felém, annyira közel állt, hogy meleg lélegzete az arcomat érte. – De igen, szeretnék. – Tényleg? – kérdeztem halkan. A kezét a csípőmre csúsztatta. – Igen. Ezt akartam. Kapcsolatot egy fiúval, akiben bízhatok. Egy barátommal. Akivel egyenrangúak vagyunk. A szívem majd kiugrik a helyéről, ha látom. Még soha senkit nem akartam ennyire megcsókolni. A másik kezét a derekamra tette, az ujjaim a mez alatt felkúsztak a karján, amitől megborzongott. A mellkasunk egymásnak nyomódott, éreztem a szívverését. Az ajkam felé hajolt, a haja az orromat cirógatta. Nagyon akarom, de nem lehet. Hátraléptem, és ő megtántorodott. – Nem tehetem, míg nem beszéltem Drew-val. Will kiegyenesedett. Láttam rajta, hogy kínosan érzi magát, de össze is zavarodott. – Batesszel? 169

– Aha. Megvakarta az orrát. – Ahogy akarod, de ugye nem csak szórakozol velem? Nem egyéjszakás kalandra gondoltál? – Nem, nem, dehogy! – Megráztam a fejem, és mélyen a szemébe néztem. – Már régen elhívtalak volna randizni, Parker, de előbb tudni akartam, lehet-e szó igazi kapcsolatról. – A hangja megbicsaklott. – Én is igazi kapcsolatot szeretnék, de előbb el kell intéznem valamit. Rendben? Bízz bennem! Will egyik kezét a vállamra tette. – Várhatok. – Köszönöm. – Megfogtam a kezét, és megszorítottam. Előrehajolt, hogy a homlokát az enyémhez érintse, de hirtelen torokköszörülés hallatszott. Kirántottam magam Will karjából, és megláttam Briant, aki összeszorított szájjal állt az ajtóban. Az ütőjét a karja alatt szorongatta. – Azt mondtad, nem érdekel, Whitfield. Jaj istenem, milyen dühös! – Semmi sem történt – szólalt meg Will gyorsan. – Nem biztos, hogy hiszek neked, de különben is: ez nem a megfelelő hely és idő erre – mutatott rám, majd őrá. – Értettem – mondta Will. – Burns edző megmondta Parkernek, hogy nem randizhat a játékosokkal, ha a csapat mindenese akar lenni – válaszolta Brian. – Whitfield! Te most elmehetsz. – De… – Mondom, elmehetsz. Will vetett rám egy utolsó pillantást, majd kiment a szertárból. Brian gyilkos tekintetétől gyorsabban vert a szívem. Hátrapillantott a válla fölött, és becsukta az ajtót. – Mi folyik itt, Park? – kérdezte suttogva, és letámasztotta az ütőt a fal mellé. – Will elhívott a bálba. – A kezemet tördeltem, és az ajkamba haraptam. – Mit válaszoltál? – lépett közelebb. – Egyelőre nemet mondtam. 170

– Egyelőre? – Azt mondtam, még meggondolom. Gonoszul felröhögött, és megcsóválta a fejét. – Istenem, milyen ostoba vagyok! – Miért? – Hogy kezdhettem egy korodbeli kislánnyal? Tudhattam volna, hogy nem vagy elég érett… – Próbáltam elmondani neked, mit akarok, mire van szükségem, de nem figyeltél… – Mert te semmit nem kockáztatsz! Az egész életem a tét, Parker. Mindent kockára teszek érted, mert fontos vagy nekem… – Ha tényleg fontos lennék, odafigyelnél rám. – Ha tényleg fontos lennék, nem csalnál meg egy Hotdog nevű alakkal a szertárban, és… – Nem is tudtam róla, hogy ez egy kapcsolat. Azt mondtad, nem járhatunk együtt, és nem tudom, mi az, ami köztünk van… – Semmi nincs köztünk. Lehajtottam a fejem, és nagyokat nyeltem. De nem segített. Én tényleg kedveltem Briant. Olyan jól kezdődött minden. Most mindketten összezavarodtunk. – Semmi nem történt Will és köztem. – Nem tudom, miért mondtam el ezt neki. Nem tartozik rá. De azt hiszem, meg akartam mutatni, hogy rendes ember vagyok. Csorogtak a könnyeim, a kézfejemmel megtöröltem az arcomat. Brian megértően nézett rám, és közelebb lépett. Félresöpörte a hajam a vállamról, és otthagyta a kezét. – Sajnálom, hogy üvöltöztem veled – suttogta. A szája közeledett a fülemhez, mintha meg akarná csókolni. Már épp közöltem volna vele, hogy ezt most nem kívánom, hogy elsiettük az egészet – bármi is volt ez –, és ki kéne szállnunk, míg nem késő, mielőtt még több fájdalmat okozunk egymásnak, vagy belém szeret, mint ahogy én egyre jobban szeretem Willt. De ekkor kinyílt a szertár ajtaja. – Ó, istenem! – kiáltott fel Laura, és a szájához kapta a kezét. Elléptem Brian közeléből. Próbáltam nyugodtan lélegezni. A mellkasomra szorítottam a kezem, és meredten néztem egykori legjobb barátnőmet. Sarkon fordult, és elrohant, át a pályán. Atyaég! Mit fog csinálni? 171

Péntek reggel 8:16-kor hívattak az igazgatóiba. Meglep, hogy ilyen sokáig tartott. Tegnap este röviden beszéltem Briannel telefonon. – Talán felhívhatnád Laurát – javasolta. – Mondd meg neki, hogy félreértette, amit látott. Az összes halvány rózsaszín lakkot lekapartam a körmömről. Megállás nélkül remegtem. – Laura gyűlöl engem, Brian. – Akkor mit tegyünk? – Tegyünk úgy, mintha mi sem történt volna. Ha felhívom, az felér egy beismerő vallomással. – De ha dr. Salter körbekérdez, lehet, hogy Bates elmondja neki. – Nem fogja elmondani. Ő a legjobb barátom. – Biztos vagy benne, hogy Whitfield nem tud kettőnkről? – Tényleg azt hiszed, hogy elhívott volna a bálba, ha tudná? Brian egy percig hallgatott. – Én is elvittelek volna a bálba, ha egyszerre vagyunk gimnazisták. – Valószínűleg nemet mondtam volna. Csendesen nevetett. – Miért? – Tiszta perverz vagy! Képes voltál átfúrni a betonfalon, csak hogy meglesd a lányokat az öltözőben! – Lefogadom, hogy végül igent mondtál volna. A mennyezetre néztem, és mosolyogtam. Örültem, hogy Briannel ismét tudunk normálisan beszélni. Amint elkezdtünk csókolózni, minden tönkrement. – Na jó, lehet, hogy igent mondtam volna. – Biztos csodásan áll neked a báli ruha. – Köszi – suttogtam. – Figyelj! Holnap találkozunk. Rendben? Miután letettük, bemásztam a takaró alá. A telefonom rezgett. Anyu írt: „Jó éjt! Szeretlek.” Útban az igazgatói irodába rá gondoltam. Kiskoromban sokszor meghúzkodtam a szoknyáját, csak hogy lemosolyogjon rám. Imádtam 172

az arcát. Barátságos, lebarnult és ránctalan, gyönyörű, szerető arc. Bár láthatnám most! Bár velünk maradt volna! Ez az egész nem történt volna meg, ha anyu itt lenne. Ő rájött volna, hogy esténként kiosonok a házból. Ő észrevette volna az apró véraláfutást a kulcscsontom környékén, ahol Brian kiszívta. És észrevette volna, hogy a táskámban a biztonság kedvéért óvszert tartogatok. Egyszerűen csak tudná. De szembe kellett néznem a ténnyel, hogy elment. Úgy, ahogy most az igazgatóval készültem szembenézni. A titkárnője azt mondta, bemehetek, de kerülte a tekintetemet. Odabent ott találtam apámat és dr. Saltert, éppen az évzáróról csevegtek. – Szia, apa! – köszöntem. Mielőtt leültem volna mellé, adott egy puszit az arcomra. – Hogy kerülsz ide? – Dr. Salter felhívott, és megkért, hogy nézzek be munka előtt. Minden rendben van? – A szeme alatti karikák elmélyültek, mióta úgy döntött, lemond Veenáról. És mióta Ryan kórházba került. – Remélem – válaszoltam, összeszorítva a két térdemet. Apa és én az igazgató felé fordultunk, aki szigorúan nézett rám. Hosszasan tanulmányozta az arcomat. A kezem remegni kezdett, de leállítottam. Nem mutatok bűntudatot. Nem és kész. – Mi folyik itt? – kérdezte apa. – Parker! Van valami köztetek Hoffman edzővel? – Tessék? – tört ki apa, és kihúzta magát. Gondosan megfogalmaztam a hazugságot. – Persze, néha beszélünk. – Ő is ezt mondta – válaszolta az igazgató. – De biztos, hogy semmi más nem történt? Nincs viszonyotok? Eltátottam a szám. – Nincs, igazgató úr. – Miről van szó, dr. Salter? – kérdezte apa, a kezét a hátamon nyugtatva. – Azt hittem, azzal a Virsli nevű sráccal randizol. – Hotdog, apa. Nem Virsli. – Will Whitfielddel jársz? – kérdezte dr. Salter, és kézbe vett egy üveg papírnehezéket. – Nem is tudtam. – Miért fontos ez? – kérdeztem. – Érdekes adalék ahhoz a cikkhez, amit a Franklin Timesnak írok az osztályelsőként és másodikként végzett diákjainkról. De Laura Martin meglehetősen komoly vádakkal állt elő. Azt állítja, meglátott téged 173

Hoffman edzővel a szertárban. Azt mondja, az edző megcsókolta a füledet. – Nem igaz! – böktem ki. Kényelmetlenül fészkelődtem a széken. Apa szeme majd kiesett a helyéről. – Kizárt! – Laura gyűlöl engem – mondtam. – Boldogan hazudik, ha ezzel rossz színben tüntethet fel… Dr. Salter feltartotta a kezét. – Már át kellett volna adnom az esetet az iskolatanácsnak, hogy vizsgálják ki, de te olyan jó diák vagy, és még sose kerültél bajba. És nem szívesen tenném tönkre Hoffman edző karrierjét, mikor még el se kezdődött. – Az igazgató elfordította a fejét, és inkább az idézetes naptárát nézte, amin a „BIZALOM” szó állt. – Ez biztos valami tévedés lesz – mondta apa. – Laura nem láthatta a lányomat Hoffman edzővel. Parker rendes keresztény lány, és egy rendes keresztény fiúval találkozgat. A fiú a Westwoodba jár, mi pedig a Forrest Sanctuarybe. – Az arca vörös volt, a nyakán kidagadtak az erek. A kezemet a két térdem közé szorítottam, és a földet bámultam. Nem hiszem el, hogy ezt tettem! Apa hazudik a kedvemért, de még csak nem is tud róla. És most szegény Willt is belerángatja az ügybe. Csak érje be dr. Salter ennyivel! Kérlek, csak érje be ennyivel! Istenem, ígérem, soha többé semmi rosszat nem teszek, ha most az egyszer kisegítesz a bajból. Nem tehetem tönkre Brian életét! Az nem lehet. – Hívassa ide Hotdogot! – erősködött apa. – Majd ő elmondja az igazat. – Apa! Ne! – Miért ne? – kérdezte az igazgató. Egy pillanatig hallgattam. – Egy barátomnak is tetszik Will, ezért titokban tartjuk. – Miféle barátodnak? – Nem mondhatom el. Nem az én titkom. Az igazgató beleszólt a házi telefonba: – Marti! Kéretem Will Whitfieldet az irodámba. Behunytam a szemem. Bár itt lenne anyu! Három percig néma csendben ültünk. Azután Will belépett az ajtón. Mikor meglátott, lelassított, és leült a mellettem lévő székre. 174

– Jó napot, dr. Salter! Jó napot, Mr. Shelton! – biccentett, és a karomra tette a kezét. – Jól vagy? – suttogta. Lassan bólintottam. Megkönnyebbültem, hogy ilyen jól játssza a szerepet, amiről nem is tud. Gyűlöltem magam ezért. Gyűlöltem! Könnyek égették a szemem. Szipogtam. Aztán lopva ráléptem Will lábára, csak így tudtam neki megüzenni, hogy segítsen. – Will! Sajnálom, hogy kihívattalak az osztályból… – kezdte az igazgató. – Mondd meg az igazat dr. Salternek! – szólt közbe apa. – Mondd meg, hogy együtt jársz a lányommal. Vagy talán többet is tesztek. Hiszen egyszer az ágyban találtalak benneteket. Az államat a mellkasomra ejtettem, és halkan felnyüszítettem. Szegény Will! Nem ezt érdemli. – Nem, uram, nem feküdtünk le egymással – mondta halkan. Az arca a rózsaszínnél is rózsaszínebb árnyalatot öltött. Még keményebben a lábára léptem. – De tényleg együtt járunk – tette hozzá, és előbb rám nézett, majd az igazgatóra. – És titokban tartjátok? – kérdezte dr. Salter, az asztallapnak ütögetve a papírnehezéket. Jesszus! Fel kéne hagynia az oktatással, és nyomozónak állnia. Will rám pillantott. – Igen, igazgató úr. Egy barátunk kedvéért. – Valóban? – Egy közös barátunk érdeklődik irántam… – kezdte, aztán habozva hozzátette: – De nem fog összejönni. Egyelőre nem akarjuk, hogy ez a barátunk tudjon kettőnkről. Nem mondta, hogy fiúról vagy lányról van szó. Jó a megfigyelőkészsége. – Nos, a történeted összevág Hoffman edzőével – fordult hozzám az igazgató. Mély levegőt vettem az orromon át. – Milyen történet? – kérdezte Will előrehajolva. – Laura Martin azt állítja, tegnap délután félreérthető helyzetben találta Hoffman edzőt és Parkert a baseballszertárban. – A szertárban? – kérdezte Will. A hangja szokatlanul magas volt. 175

– Igen – bólintott az igazgató, mire Will durván felnevetett. – Mi olyan vicces? Will megragadta a kezem, és megcsókolta az ujjaimat. – Hoffman edző tegnap rajtakapott minket a szertárban, leszidott a helytelen viselkedésemért, és elküldött. Laura meglátott, mikor az edző veszekedett veled? – fordult hozzám. A tekintete kemény volt. Dühös. – Öö… igen. – Virslivel voltál a szertárban? – nézett rám apa. – Hotdoggal – válaszoltuk kórusban, Will, dr. Salter és én. – Azt hiszem, egyelőre végeztünk – jelentette ki az igazgató. Felállt, hogy kezet fogjon apával. – Parker! Beszélhetnék veled és Hoffman edzővel a baseballcsapatban betöltött feladataidról? – Igen, igazgató úr. Apa és Will kiment. Az igazgató kijött az íróasztala mögül. Kerülte a tekintetemet. Kinyitott egy oldalajtót, mögötte megláttam Briant, aki egy karosszékben ült, és idegesen dobolt a lábával. Felállt, bejött az irodába. – Jó napot, Hoffman edző! – köszöntem halkan. – Szervusz, Parker! Az igazgató végigsimította a haját, majd visszaült az íróasztal mögé. A papímehezékkel dobolt. – Bár mindketten egyformán számoltak be a történtekről, attól tartok, kénytelen vagyok értesíteni az iskolatanácsot. Kötelességem minden olyan vádat jelenteni, amely a tanári kar állományban lévő tagjait érinti. – Uram… – kezdte Brian. Láthatóan megrémült. – De Laura gyűlöl engem – szakítottam félbe. Dr. Salter Brianre nézett. – Amennyiben nem tett semmi helytelent, nincs mitől tartania. Nem lesz semmi bizonyítékuk, jól gondolom? – Bizonyíték? – kérdeztem halkan. – Ha az iskolatanács kivizsgálja az ügyet, találhatnak rá bármiféle bizonyítékot, hogy te és Hoffman edző beszéltetek az iskolán kívül? – Az igazgató farkasszemet nézett velem. – Beszéltetek telefonon? Vagy a neten? Elmentetek bárhová is együtt? – Szünetet tartott. – Ha azt állítod, nem találhatnak semmit, a vádakat töröljük Hoffman edző aktájából. De ha lehet rá bármiféle okuk, hogy azt higgyék, viszonyod van az edzővel… 176

– Uram! – szólalt meg Brian, és megnyomkodta az orrnyergét. – Mit tehetek, hogy most rögtön véget vessek ennek az egésznek? Bármire hajlandó vagyok. A szemem telefutott könnyel. Szipogtam. – Lemondok róla, hogy én tartsam a búcsúbeszédet. Brian a fejét rázta. – Erre semmi szükség. Dr. Salter egyikünkről a másikunkra nézett. Tudtam, hogy rájött az igazságra. – Mr. Hofftnan, amennyiben még ma beadja a lemondását, az ügyet lezártnak tekinthetjük. Brian habozás nélkül válaszolt: – Rendben van.

Kiléptünk a folyosóra; odakint megragadtam apa karját. A fogam összekoccant. Will lehajtotta a fejét, azt hiszem, közel állt a síráshoz. – Elnézést kérek a kellemetlenségért – mondta apa Briannek, és megszorította a kezét. – Ismerem a szüleit a Forrest Sanctuaryből, és tudom, hogy az ő fiuk sose tenne ilyesmit. Őszintén bocsánatot kérek. – Öö… köszönöm, uram. – Brian elengedte apa kezét. Fájdalom tükröződött az arcán. – Sajnálom, ha ez a félreértés kellemetlen perceket okozott önnek és a családjának, Mr. Shelton. – Elindult az irodája felé. Azzal, hogy lemondott, Brian gyakorlatilag beismerte a bűnösségét, és lefogadnám, hogy az lesz csak igazán kellemetlen a családnak, mikor a fülükbe jutnak a pletykák. Apa felemelte az államat. – Biztos vagyok benne, hogy ez az ügy a szertárban Hotdoggal egyszeri alkalom volt. Igaz, Parker? – Igen, apa. – Az egyszer biztos – motyogta Will, és megdörzsölte a szemét. – Egyszeri alkalom.

177

– Együtt fogunk imádkozni érted és a bátyádért. – Apa fejcsóválva nézett rám. Willre is lövellt egy dühödt pillantást, majd elvonult a folyosó másik oldalán nyíló mosdóba. Hé, kösz a támogatást, apa! A trófeákkal teli vitrinnek nyomtam a tenyerem, és letöröltem egy könnycseppet az arcomról. Brian lemondott. Miattam. Hol vagy, Istenem? Sajnálom, hogy megint elszúrtam. Nem segíthetnél, hogy jobb ember legyek? Kérlek! Will csendesen álldogált mellettem. – Köszönöm – suttogtam. – Miért nem akarsz eljönni velem a bálba? Elmondhatnád az igazat. – Nem mondtam nemet. Előbb el kell intéznem néhány dolgot, de ezt már elmagyaráztam. Vetett rám egy oldalpillantást. – Mit kell elintézned? – A hangja keményen csengett. – Beszélnem kell Drew-val. – És még? Könnyek csorogtak az arcomon, és nem is tudom, hogy a szívem fájt-e jobban, vagy az, hogy Will nem siet megvigasztalni. – Igaz ez? – kérdezte. – Igaz, amit az igazgató mondott rólad és Hoffman edzőről? Hátranéztem a vállam fölött, hogy tudjam, senki sem hallgatózik. A könnyektől homályosan láttam. Nem szóltam semmit. Azt hiszem, ez elég válasz volt Willnek, akinél nem ismerek okosabb fiút. – Azt hittem, te más vagy – mondta. – Arra jutottam, hogy tévedtem veled kapcsolatban, és mégsem vagy olyan lány, aki minden fiúval kikezd, aki az útjába kerül. Azt hittem, rosszul ítéltelek meg. De mégis korábban volt igazam. Minden barátomra rámásztál. Nem is értem, hogy lehettem olyan hülye, hogy elhittem, én többet jelentek neked… – De tényleg így van! – Ne! – rázta meg a fejét. – Csak annak örülök, hogy sose csókoltalak meg. Vagy, ami még rosszabb lenne, nem veled vesztettem el a szüzességemet. Milyen értelmetlen lett volna! Nekitámaszkodtam a trófeás vitrinnek. A könnyeim a pólómat áztatták. – Értelmetlen? – suttogtam. 178

Én nem ezt akartam. Ráadásul belerángattam Willt. A semmiért. Brian így is elvesztette az állását. Kicsengettek, és a folyosót diákok lepték el. Will mellettem maradt, de szótlanul. Körülöttünk mindenki rám mutogatott. Hirtelen megjelent Drew, és odasietett hozzám. – Mit műveltél vele? – kérdezte Willt. A legjobb barátom a karjába zárt. A vállára hajtottam a fejem. Will kivágta az üvegajtót, és elcsörtetett a parkoló irányába. Apa kilépett a mosdóból. – Parker – szólított meg halkan. – Szeretlek, és fontos vagy nekem, de soha többé nem akarom, hogy elhívjanak a munkából, mert rajtakaptak Hotdoggal a szertárban. Megértetted? – Mi? – suttogta Drew. – Mit csináltál? – Igen, apa – válaszoltam szipogva. Sarkon fordult, és elment, nem nézett vissza. Drew arcán mélységes csalódás tükröződött. – Hazudtál nekem? Tényleg együtt vagy Hotdoggal? – Ő csak úgy tett, mintha velem járna! – kiáltottam fel. – Hogy fedezzen engem és Briant. – Már mozdultam, hogy ismét Drew karjába zuhanjak, de elhúzódott. – Nem csináltunk semmit, nem is csókolóztunk, vagy ilyesmi. – Mindkettőjükkel kikezdtél egyszerre? Kihasználtad Hotdogot, hogy eltitkold, kiért vagy oda igazából? – Nem, nem! – Ismét felé nyújtottam a karom, de elhátrált. – Will hazudott. Hogy segítsen nekem. Hogy segítsen Briannek. – Nem hiszek neked – suttogta Drew. – Én kiálltam melletted. Mindig. Kimagyaráztam az állandó hangulatváltozásaidat, és azt, hogy mindenkit ellöktél magadtól. Mindenkinek azt mondtam, hogy normális vagy, csak kicsit félénk, és hogy nagyon fontos neked a tanulás. – Drew… – Elárultam neked a titkomat – mondta halkan. – És visszaéltél vele. – Nagy, barna szeme fénylett. – Drew! Nem így történt. Kérlek, csak hallgass… – Minden, amit mondasz, hazugság. Biztos te vetted rá Tate-et, hogy találkozzon velem, hogy Willt megtarthasd magadnak. Nem így volt? Úgy igyekeztem jó barátja lenni… de meg se hallgat. Lett volna esélyem Willnél. Visszautasítottam egy meghívást a bálba. 179

Visszautasítottam egy igazi randit egy igazi sráccal, aki velem akart lenni. Mindezt egy olyan barát kedvéért, aki nem hajlandó meghallgatni. Többé nincs semmim. – Akkor majd később találkozunk – suttogtam, és úgy döntöttem, a mai napot inkább ellógom, és hazamegyek. Már ha van még otthonom. Útban a biciklitárolóhoz összefutottam Laurával, Allie-vel és Mellel. Mikor megláttak, összesúgtak. Rájuk üvöltöttem: – Kösz, hogy beárultál dr. Saltemek, Laura! Imádkozni fogok érted. Persze tudjuk, hogy te sose tennéd meg ugyanezt, mert túl féltékeny vagy. Hogy is szól a parancsolat? „ítélkezz felebarátod felett?” Erre elhallgattak, és csak bámultak rám. Még sose mondtam ilyet senkinek. És mi történt? Nem sújtott agyon Isten haragja. Még csak lelkiismeret-furdalásom sem támadt. „Abba kell hagynom a sírást” – mondogattam magamnak. De lássuk be, ez esélytelen.

180

TAVASZI SZÜNET, KICSIT MÁSKÉPPEN Még 21 nap, és 18 leszek – Ne hívj többet! – Will lerakta a telefont. Drew-t is hívtam – úgy tűnt, a könnyeivel küszködik. – Most nem tudok veled beszélni. Nem megy. Szia! Hívtam Briant, de nem vette fel. Felmondott a munkahelyén miattam. Gyakorlatilag belekényszerítettem egy olyan kapcsolatba, amit kész voltam feladni, amint megjelent az életemben Will. Briannek igaza volt. Éretlen vagyok. Hiába hívtam a mobilján. Nem ment fel Skypegra, és a Facebookon törölt az ismerősei közül. Két óra elteltével sem válaszolt egyetlen emailemre se. Elmúlt este hat óra, így elővettem a templomból elemelt névsort, és kikerestem a szülei címét. A Google mapsen megnéztem, hogy kell odamenni, és egy perc múlva már az utcán kerekeztem. A házuknál megtaláltam a garázs fölötti lakásba vezető lépcsősort. A biciklimet nekitámasztottam egy fának. Izzadt tenyeremet a farmerembe töröltem, körbenéztem, nem figyel-e valaki, és csöndben felmásztam a lépcsőn. Csak kopogtam, kopogtam és kopogtam. Addig kopogtam, míg már fájt a kezem. – Nincs itt! – kiáltott fel egy férfi odalentről. Felismertem a gyülekezeti tagok fotóiról. Mr. Hoffman volt az. – Mikor jön vissza? – kérdeztem. A férfi mindkét vállát megvonta. – Birminghambe ment, látogatóba egy barátjához. Nem tudom biztosan, mikor akar visszajönni. Azt mondta, felmondta az állását a középiskolában. Nem tudod esetleg, miért? Búcsú nélkül ment el? Nem is érdekelte, jól vagyok-e? Senki vagyok. Anyám elhagyott. Apám szerint vétettem Isten parancsolatai ellen. 181

A bátyám egy másik világban él. Drew dühös rám. Will… Senki vagyok. Senki. – Te is a Forrest Sanctuarybe jársz, igaz? – nézett rám Mr. Hoffman összehúzott szemmel. – David Shelton lánya, ugye? – Igen, uram. – A kezem reszketett. – Szeretnél üzenni valamit Briannek? – Nem, semmit. Megfordultam, lementem a lépcsőn, és visszaültem a biciklire, mielőtt bárki más meglátná, hogy itt vagyok. Hazabicikliztem. A nappaliban ott találtam Ryant, összegömbölyödve a kanapén. – Szia! – Helló! – válaszolta. A fejét egy párnán nyugtatta, és nem tett fel kérdéseket, mikor meglátta az arcomat. A könnyeimet. Apa a fotelben ült, és a Bibliát olvasta. Felnézett rám, megrázta a fejét, és visszatért az olvasáshoz. A szeme alatt karikák sötétlettek. – Bárcsak ne adtad volna fel Veenát ilyen könnyen – mondtam. Felkapta a fejét, és a szemembe nézett. – Ami Veenával történt, az nem tartozik rád. Imádkoztam útmutatásért. – Apa! Az ima nem old meg mindent. Nem oldja meg Ryan problémáit. Sem az enyémeket. Veenával részese lehettél volna valami jónak, de te olyan átkozottul makacs vagy, és képtelen elengedni a füled mellett, amit a templomban mondanak. Csak azért adtad fel, mert szerintük így helyes. Sajnálom, hogy magányos maradsz. Apa levette a szemüvegét, és a Bibliára tette a kezét. A bátyámhoz fordultam. – És te, Ryan? Pocsékul vagyok. Kösz, hogy megkérdezted. És nem, ma este nem főzök vacsorát. Csináld csak meg magadnak! Ki se nyitotta a szemét. Becsörtettem a szobámba, és még azzal se bajlódtam, hogy pizsamát húzzak, ruhástul bebújtam a takaró alá, és csak sírtam, sírtam és sírtam. Brian otthagyta a munkáját. Miattam. Lehet, hogy belefulladok a bűntudatba. Se apa, se Ryan nem kopogott be a szobámba. Nem kaptam SMS-t. Drew sem jött át, hogy együtt olvassuk a Cosmót. Will sem jelent meg a fűnyírón. 182

– Kérlek, Istenem! – suttogtam. – Kérlek, mondd meg, mit tegyek! Kérlek! Koncentráltam. Magam elé képzeltem, milyen jő érzés meglóbálni egy softballütőt. Mikor az ütő és a labda talál kozik. Mikor egy vízszintes ütésem átszáll a másodikbázis-ember feje fölött. Kérlek, Istenem! Jelzett a mobilom. Összerezzentem. Anyutól jött SMS: „Szeretlek. Jó éjt!” Beszívtam a levegőt, kicsit haboztam. Menni fog. Alig láttam a könnyeimtől, miközben tárcsáztam a számot. Kicsöngött. Anyu felvette. – Anyu! – sírtam. – Mi a baj, szívem? – Szükségem van rád. Mély levegőt vett. – Azonnal indulok. Három óra múlva ott leszek.

Másnap reggel anyu ébresztett. Világosbarna haja a válláig ért, az ajkát halvány rózsaszínre festette. Éppolyan szép, mint mindig, de valami megváltozott. Csak úgy ragyog a boldogságtól. – Bundás kenyeret? – kérdezte, és megsimogatta a vállamat. Csodálatos illat áradt a szobámba. Friss kávé. Tojás. Szalonna. – Nem, köszönöm – válaszoltam. Nem érdemlek bundás kenyeret. – Mi lenne, ha lezuhanyoznál, és aztán megreggelizünk a meccs előtt? – kérdezte, és az ujja köré tekergette a tincseit. – Nem megyek – ráztam meg a fejem. Anyu gyönyörű arcára koncentráltam, és ettől máris jobban éreztem magam. – Honnan tudsz a meccsről? – A bátyád mesélte, hogy te lettél a mindenes, és megtaláltam az időpontokat a hűtőn. – Nem is tudtam, hogy Ryan és apa egyáltalán észrevették. Kisimította a hajam a homlokomból. 183

– Miért nem mész a meccsre? Nagyon szívesen elmennék veled. A baseballról eszembe jutott Brian és Drew és Will és Laura, és ismét könnyek szöktek a szemembe. Olyan sokáig és olyan keservesen sírtam, hogy anyu végül hozott egy törülközőt a fürdőszobából, mert a papírzsepi egyszerűen nem volt elég. Nem faggatott, csak a hátamat simogatta, és megpuszilta a fejem búbját. – Elhoztad Annie-t, a kutyádat? – kérdeztem szipogva. – Otthon maradt Theresával. Nagyon édes kiskutya… remélem, hamarosan te is megismered. – Anyu? Ne haragudj… azért, ahogy viselkedtem. Hogy nem hívtalak fel, meg minden. – Hogy ítélkeztem feletted. Hogy nem törődtem az érzéseiddel. Megveregette a térdemet. – Nem kell bocsánatot kémed. Megértem. Örülök, hogy felhívtál – suttogta. – A gondolatát is utálom, hogy itt sírsz, egyedül. Mi történt? Szipogtam. A visszanyelt könnyek marták a torkomat. – Meg fogsz utálni, ha meghallod, mit tettem. – Az lehetetlen. Szeretnél kicsit kimenni, és sétálni egyet a meccs előtt? – Nem leszek tovább a fiúk mindenese. – Ez nem jellemző rád. – A softballt már abbahagytam, nem emlékszel? – Kihagytál két szezont. Nem nagy ügy. – Nem kéne ilyen megbocsátónak lenned. Rossz ember vagyok – sírtam. – Az egyik legjobb ember vagy, akit ismerek, Parker. Együtt érző, és nagyon tudsz szeretni. – Már nem ismersz engem. – Az emberek nem változnak olyan sokat. Még mindig ugyanaz a melegszívű, keresztény lány vagy, aki mindig is voltál. – Hogy érdekelhet a vallás azok után, ahogy a gyülekezet bánt veled? – Isten ugyanúgy szeret engem – válaszolta halkan. – És téged is szeret. – Laura és John testvér azt mondta… – Nem számít, mit mondtak – szakított félbe anyu. – Semmi más nem számít, csak a személyes kapcsolatod Istennel. 184

– Isten gyűlöl engem – suttogtam, és visszahanyatlottam a párnámra. – Kétlem, de ezt egyedül kell megoldanod. Viszont bármi történjék, bármit is tettél, én mindig szeretni foglak, érted? Felnéztem rá. – Én is szeretlek. – Többé már nem járok templomba – ismerte be anyu csendesen, és elfordította a tekintetét. – Miért? – Éppúgy tudok beszélgetni Istennel kutyasétáltatás közben, vagy ha futni megyek az erdőbe, mint a templomban. Erre még sose gondoltam. Persze igaz, hogy rengeteg levelet írok Istennek. De nem figyel rám. Vagy talán mégis, csak olyasmit mond, amit nem akarok hallani. Ehhez nem kell templomba járnom. – Mit mondott apa, mikor megjelentél itt? – Azt, hogy helytelen viselkedésen kaptak egy Virsli nevű fiúval. – Anyu halkan nevetett, és megcsóválta a fejét. – Hotdog a neve. Will Whitfield. – Ez nem az a fiú, aki annyira idegesít? Akivel annyit versengtetek az iskolában? – De igen, ő az. – Most együtt jártok? – Nem. – Az arcomon újabb könnyek gördültek végig. Anyu a karjába vett, és úgy ringatott. – De szeretném, ha úgy lenne. – Ő is kedvel téged? – Kedvelt… csak én hülyeséget csináltam. Nem mondhatod el se apának, se senkinek – motyogtam. – Megígérem, hogy titokban tartom. Anyú rezzenéstelen arccal hallgatta a történetemet Brianről, Willről és Drew-ról, mégis tudtam, hogy a hallottak felkavarják, mert mikor ott tartottam, hogy összejöttem a baseballedzővel, erősebben szorította a kezem. – Lefeküdtél vele? – kérdezte suttogva. – Nem – ráztam a fejem. – Azért jobb, ha elviszlek orvoshoz. Amúgy is elég idős vagy hozzá. – Rendben. – Valószínűleg fogamzásgátlót is fel kéne íratni. Jesszus, de kínos! 185

– Nem lesz rá szükségem. – Nem árt, ha felkészült vagy, a biztonság kedvéért. Én is voltam tizenhét éves. – Megrándult a szája széle, majdnem elmosolyodott, de aztán ismét szomorúnak tűnt. – Biztos, hogy dr. Salter nem indít hivatalos eljárást? – Azt mondta, nem teszi, ha Brian felmond. A szememből megállás nélkül ömlöttek a könnyek. Ha nem üldöztem volna így Briant… – Később felhívom az igazgatót. Nem szeretném, ha az esetnek negatív következményei lennének rád nézve. Brian felnőtt, neki kellett volna okosabbnak lennie. – Anyu megragadta a kezemet. – Nem lett volna szabad kihasználnia. Ez nem mind a te hibád, érted? – Mindent elszúrtam – zokogtam. – Elvesztettem Drew-t. – Drew Will miatt haragszik rád? – Igen. De én is dühös vagyok rá. Nem hajlandó meghallgatni. – Elmondok neked valamit, amire negyvenkét évembe került rájönni. – Ujját végighúzta a paplanom spirálmintáján. – Néha azt kell tenned, ami számodra helyes, és nem törődni senki mással. Csak az számít, te mit akarsz. Hogy mire van szükséged. Én csak Briant akartam, és lám, milyen jól sült el a dolog. – Ez nem nagyon keresztényi. – Talán az, talán nem. De csak egyszer élünk, és ha valamit helyesnek érzel, és igazán akarod, azt nyugodtan tedd meg. – Ezért hagytál el minket? – kérdeztem sírva. Ha nem megy el, minden rendben lenne. Talán Will és én egymásba szerettünk volna. – Nem akartam neked fájdalmat okozni – válaszolta anyu. A hangjából végtelen szomorúság áradt. – Néha azt kívánom, bár ne tettem volna, mert téged elveszíteni mindennél nagyobb büntetés volt. – Behunyta a szemét. Anyu azt tette, amit helyesnek érzett. Talán az a lényeg, hogy az ember tudja, mit akar, és harcoljon érte. És viselje el a következményeket, ha mindenki más úgy gondolja, helytelenül cselekedett. – Nem vesztettél el – mondtam, és teljes erőmből megöleltem. És ha Isten most lát minket, talán azt mondja: „Na jó, sok rossz történt, de egy anya és lánya ismét egymásra talált.” Egy anya akkor is 186

szeretheti a lányát, ha az mást se csinál, mint vétkezik. Egy lány akkor is szeretheti az anyját, ha az önző módon viselkedett. – Annyira megbántottam Willt – motyogtam, és megdörzsöltem égő arcomat. Anyu egy hosszú percig hallgatott. – Nagyon tetszik neked? Úgy éreztem, több ez ennél. Több és igazabb. Talán szerelem. De vége.

Mikor elmeséltem mindazt, ami Ryannel történt mostanában, meg hogy a sürgősségin kötött ki, anyu elsápadt, és a tekintete elfátyolosodott. Elrohant, hogy beszéljen apával. Jó egy órája beszélgettek halkan az ebédlőben. Ryannel a nappaliban ültünk, és hallgatóztunk. Úgy tettünk, mintha tévéznénk, és időről időre egymásra pillantottunk. Hiányzik Ryan. Bár észrevette volna, mikor kiszöktem Brianhez, és értem jött volna, hogy megmentsen, mint mikor elvesztem a vidámparkban, a régi kocsiknál. Mióta anyu elment, én főzök és mosok rá. Én segítettem, mikor szüksége volt rám, de tőle hiába vártam ugyanezt. – Fel kellett volna hívnod! – mondta anyu apának. Láttam, hogy Ryan összerezzen. Nem ezt akarta, biztos vagyok benne. Vele is ugyanaz történt, mint velem: csak így tudta kezelni a helyzetet. Nem kaphatta vissza, amit elvesztett, így inkább megváltozott. Hátrányára. Akárcsak én. A fotelből átültem mellé a kanapéra, a nyaka köré fontam a karom, és a vállába fúrtam az arcom. Válaszul a hátamat simogatta, és a fejemnek támasztotta az arcát.

Hétfőn a suliban senki sem szólt hozzám. Túlságosan lekötötte őket, hogy kibeszéljenek a hátam mögött. 187

Pedig már amúgy is épp eléggé furdalt a lelkiismeret. Szünetben, a folyosón mindenütt a nevem hallottam. És Brian nevét. – Azt mondják, Parker lefeküdt vele – mondta egy ismeretlen, fiatalabb srác. – Laura rajtakapta őket szex közben, a szertárban! – mondta egy másik. – Miatta vesztettük el az edzőnket – panaszolta Paul Briggs Jake Sandersnek. – El se hiszem, hogy az egész szezonban a nyamvadt zenetanárral kell beérnünk. – A csaj bárkivel kikezd – mondta Matt Higgins Kristen Markumnak. Dr. Salter harmadik óra után behívatott az irodájába. Megint a papírnehezékkel játszadozott. – A tanári kar tagjait arra kértem, hogy ne vitassák meg Hoffman edző távozását a diákokkal, de egész reggel mást se hallok, csak pletykákat. Szeretnél beszélni az iskolai pszichológussal? – Nem, köszönöm – motyogtam lehajtott fejjel. – Nincs semmi bizonyítékom a történtekre… mégis aggódom miattad. – Jól vagyok – válaszoltam halkan, de sietve. – Remélem, még az évzáró előtt elfelejtik az esetet. Nem szeretném, ha a beszéded és a végzősök eredményei helyett mindenki a pletykákkal foglalkozna. Mikor felnéztem, az igazgató nagyot nyelt, és kibámult az ablakon. Eljött az ebédszünet. Mély levegőt vettem, és elindultam – útközben végighúztam a kezem a fehér betonfalon. Mikor belöktem az ebédlő dupla ajtaját, láttam, hogy Drew és Will együtt ülnek. Lassan odamentem az asztalukhoz. – Nagyon sajnálom – suttogtam. Will a homlokát ráncolta, majd felállt, és szó nélkül kiment az ebédlőből – otthagyta a szendvicsét, a chipsét és az almáját. Leültem Drew-val szemben. Nem ment el. Remélem, ez azt jelenti, kész megbocsátani. Vagy legalább hagyja, hogy elmagyarázzam, semmi sem történt Will és köztem. – Drew! – szólítottam meg halkan. – Megértem, hogy megbántottalak, de tudnod kell, nem csókoltam meg Willt. Esküszöm. Elkezdte darabokra tépni a szalvétát. – Örülök, hogy nem mondtam el, hogy tetszel Hotdog-nak. 188

Becsuktam a szám, és nyeltem egyet. – Tudtad, és nem szóltál róla? – Ez azt jelenti, hogy neked is tetszett? – Miért, az én érzéseim nem számítanak annyit, mint a tieid? – Csak azért, mert Drew bevallotta, hogy a fiúkat szereti, nekem kötelességem elfojtani a Will iránti érzéseimet? Ilyen az igaz barátság? – Bárcsak tudtam volna, hogy tetszem neki. – De neked ott volt Hoffman edző. Úgyis csak fájdalmat okoztál volna Hotdognak. Ahogy azt más barátainkkal is tetted. Szóval neki ezt jelenti a barátság? Azt hittem, a barátok bíznak egymásban. Azt hittem, a barátok mindig kitartanak egymás mellett. Én kitartottam Drew mellett. Legalábbis azt hittem. Én megpróbáltam. De Drew úgy viselkedik, mint Laura. – Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked és a barátodnak – mondtam őszintén. Felálltam. – Majd még látjuk egymást – tettem hozzá. Kifelé menet azt vártam, Drew utánam kiált, hogy várjak. De nem tette. Miatta nem akartam összejönni Will-lel. Bárcsak meghallgatott volna! De jól vagyok. Minden rendben lesz. Zihálva nekitámaszkodtam a tornaterem melletti falnak, és behunytam a szemem. Elhatároztam, hogy programot csinálok a tavaszi szünetre. Megpróbálok rendbe jönni a történtek után. Ha ez egyáltalán lehetséges.

Apa nagyon régimódi. Kiskoromban nem akarta, hogy anyu elmenjen dolgozni. Fontos volt neki, hogy ő legyen a családfenntartó, és anyu otthon maradhasson velem meg Ryannel. Hogy tee-ball8 edzésekre és zongoraórákra hordjon, segítsen a leckeírásban, és elvigyen a fogorvoshoz.

8

tee-ball – kisgyerekeknek való, egyszerűsített baseball (a ford. megj.)

189

Egészen tavalyig Ryan és én rendes gyerekek voltunk, és mindig nagyon jó jegyeket kaptunk, vagyis apa jól tette, hogy arra kérte anyut, maradjon otthon velünk. De mindig is tudtam, hogy anyu rettentően vágyik egy igazi állásra. Imád kertészkedni. A kertünk hat egymást követő évben nyert a Franklini Városszépítő Versenyen, anyu sövényeinek és rózsabokrainak köszönhetően. Kertépítészetet akart tanulni, de sose került rá sor, mert lefoglalta, hogy egyik softballmeccsről a másikra cipeljen engem. Izgatottan hallottam, hogy nemrég állást kapott egy virágboltban. Nem fizet túl jól, de ő élvezi, hogy igazán odateheti magát. Az üzlet bevétele ugrásszerűen megnőtt, mióta ő tervezi a csokrokat. Theresával vettek egy házat Oldhamben – ez egy apró városka Tennesseeben, a Great Smoky Mountains kellős közepén. Kocsival könnyen elérhető Pigeon Forge, ott van Dolly Parton vidámparkja, a Dollywood, és rengeteg olcsó áruház. Közel van Gatlinburg is, ahol a korcsolyapálya mellett van egy remek sípálya. Anyuék kis háza cédrusillatú, és anyu berendezett nekem egy szobát kovácsoltvas ággyal meg egy könyvekkel teli polccal. Bejött velem a szobámba, kezében néhány törülközővel. – Ne törődj semmivel. Majd én főzök és takarítok, neked nincs más dolgod, mint pihenni. – Köszönöm – bólintottam. Megöleltem anyut, jobb érzés, mint mikor egy fiú tart a karjában. – És hol van Theresa? – Egy hétre elment a nővéréhez. Szerettem volna kis időt kettesben tölteni veled. Elnyomtam egy mosolyt. – Örülök neki. Nem mintha nem kedvelném Theresát, csak… Legyintett. – Semmi baj. Annie, a labrador-uszkár keverék mindenhová követett, míg megnéztem a fürdőszobát, a konyhát és az ebédlőt. Anyuék hálószobáját kihagytam, mert erre még nem álltam készen. Anyu vacsira párolt zöldséget készített sült csirkével. A hegyekre néző hátsó verandán ettünk. Annie a lábamhoz heveredett. Félbevágtam a csirkemellet, és csak csipegettem az ételből, anyu meg is jegyezte, hogy sokat fogytam. 190

Bólintottam, kerülve a tekintetét, és ettem még egy kis csirkét. Úgy döntöttem, témát váltok. – Mindig tudtad? – kérdeztem, és a számba toltam egy kis répát. – Micsodát? – Azt, hogy más vagy. Hogy nem szereted apát. Rágott, és megtörölte a száját. Meredten nézett a hegyek irányába. – Szeretem apádat. De igen, azt hiszem, már régóta tudom. Próbáld megérteni: arra neveltek, hogy menjek férjhez, szüljek gyerekeket, és járjak templomba. – Engem is erre neveltetek. Megszorította a kezem. – De most azt mondom, azt tehetsz, amit akarsz. – Ez nem keresztény gondolkodásmód. Azt akarom, hogy Isten ismét szeressen. – Isten most is szeret téged, kicsim. Épp azt magyarázom, hogy ha keresztény akarsz lenni, és kapcsolatban lenni Istennel, megteheted. Szabad akaratod van. – De nem lehet a szabad akaratot túlzásba vinni? Nem kellett volna Briannel kezdenem. És nézd meg Ryant! – Ami Briannel történt, nem a te hibád, érted? Ő a felnőtt. – Megkeményedett az arca. Szomorú volt. – A bátyád miatt pedig nem kell aggódnod, rendben? Az én dolgom és apádé, hogy segítsünk neki. Tudom, hogy fontos neked, de tizenhét éves vagy, és rengeteg izgalmas dolog vár rád. Az évzáró. A bál. Ez nem teljesen igaz. Nincs semmi, amit igazán várnék. Elvesztettem Willt. Elvesztettem Drew-t. Brian úgy hagyott itt, hogy hátra se nézett. Nincsenek barátaim. – Különben hogy ismerkedtél meg apával? – kérdeztem, miközben egy darab brokkolit szúrtam a villámra. Mosolygott, és belekortyolt a vizébe. – A főiskolán találkoztunk, az első napon. Ugyanabban az épületben volt a szobánk, és ugyanazon az emeleten. Segített felcipelni a könyveimet három lépcsőfordulón. – Akkor jöttetek össze? – Te jó ég, dehogy! Két évig volt a legjobb barátom, mielőtt randira hívott volna, és utolsó évben házasodtunk össze. – De valami nem stimmelt? 191

Lehajtotta a fejét, és elgondolkozott. – Jó lett volna, ha apáddal egyszerűen barátok maradunk. Még most is a barátomnak tartom, pedig annyira megbántottam, hogy félek, sosem bocsátja meg. Bárcsak már akkor is tudtam volna, hogy van választási lehetőségem. De a szüleim nagyon szerették apádat. Most is szeretik. Azt hittem, ha hozzámegyek, az elég lesz nekem. Tetszik a gondolat, hogy szabadon dönthetek, és azt tehetek, amit akarok, de elég bátor vagyok én ehhez? Másnap reggel, míg anyu aludt, és míg a templomban kellett volna lennünk, elmentem futni Annie-vel: egy kanyargós kis ösvényen haladtunk, sűrűn nőtt fák között, sárga százszorszépek mellett. Belélegeztem a természet friss illatát. Idekint, ezen a békés helyen szinte elfeledkeztem Willről. Megálltam egy falusi kisboltnál, ahol az ajtó feletti kis csengő jelezte az érkezésemet. Vettem egy üveg diétás limonádét, visszasétáltam az erdőbe, leültem egy farönkre, átkaroltam Annie nyakát, és hallgattam a köveken megtörő vízesés hangját. – Szép kutyus – mondtam, miközben a hátát vakargattam. Lihegett, és megugatott egy kardinálispintyet. A hátsó zsebemből elővettem a magammal hozott romantikus regényt, és elhelyezkedtem, hogy urakról, szolgákról és fűzőkről olvassak. Van benne egy herceg, akinek viszonya van a szobalánnyal, de nem veheti feleségül, mert a lány a személyzet tagja, és egy arisztokrata felesége nem lehet szolga. Azt senki nem tudja, hogy a lány valójában a yorki hercegnő, vagy valami hasonló. Drukkolok, hogy kiderüljön a származása, és hivatalosan is összeházasodhassanak, meg ami kell. Annie a lábamon nyugtatta az állát, én meg egyik oldalt olvastam a másik után, de egyfolytában Willen járt az eszem. Ezekben a regényekben minden probléma megoldódna, ha a szereplők beszélnének egymással. Előhúztam a mobilomat, és írtam neki egy SMS-t: „A tavaszi szünetet anyámnál töltöm. Beszélhetnénk, mikor hazaértem? Hiányzol.” A rönkön ülve befejeztem a könyvet. A herceg és a hercegnő végül összejöttek (naná, minden jó szerelmes regény titka a boldog befejezés), de Will nem írt vissza. „Kérlek, Istenem! – fohászkodtam magamban. – Kérlek, nem lehetne az én történetemnek is boldog befejezése?” 192

Nem érdemlek boldog befejezést Will-lel, hiszen kihasználtam, hogy megmentsem Briant. És önmagamat. De miért nem mondta meg az igazat Drew-nak? Beszéltek egyáltalán róla? Fogtam Annie pórázát, és visszabattyogtam a házba. Ha Willre gondolok, rossz érzés fog el, és ég a szemem, de amúgy jól vagyok. Élveztem a kutyával töltött időt a szabadban. Talán állatorvosnak kéne tanulnom. Kész lennék keményen dolgozni érte. Annie felnézett rám, és ugatott. Örülök, hogy megkedvelt. Mielőtt visszaraktam volna a romantikus regényt a polcra, megnéztem a borítót, amin a hercegnőt földet söprő, kék ruhában ábrázolták. A végzős bálba anyu fehér ruhájában megyek, akár lesz kísérőm, akár nem. Amikor megszólalt a mobilom, abban reménykedtem, hogy Will hív, mert megbocsátott, vagy Brian, hogy érdeklődjön felőlem, és megtudja, jól vagyok-e. Meg hogy megnyugtasson, vele minden rendben. De Tate volt az. – Hiányoltalak a templomban – mondta. – Anyámmal töltök pár napot. Egy ideig még dumáltunk, aztán megkérdezte: – Beszéltél Drew-val mostanában? Nem válaszol az e-mailekre és SMS-ekre. – Olyan szomorú volt a hangja! – Nagyon elszúrtam – mondtam, és mindent elmagyaráztam, ami Briannel, Will-lel és Drew-val történt. – Nem szúrtad el. Néha megesik az ilyesmi – válaszolta Tate. – Mindenki követ el hibákat. – Nem értem Drew viselkedését. Miért nem beszél veled? – Ez nagyon nehéz. Nehéz elmagyarázni másoknak, ki vagy valójában. Még én is csak egy-két embernek mondtam el. – Egy ideig mindketten hallgattunk, aztán Tate folytatta: – Tulajdonképpen elég menő, hogy elcsábítottál egy idősebb férfit. Nekem is tudnál szerezni egyet? Kuncogtam, majd hirtelen elhallgattam. A kék ruhát bámultam a borítón, és arra gondoltam, mennyire szeretném felvenni anyu fehér ruháját. Talán most van itt az idő, hogy kövessem a tanácsát. Ideje magamra gondolnom, és azt tennem, amit én akarok. – Figyelj, Tate! – Igen? 193

– Eljössz velem a bálba?

Mivel anyu még a virágboltban volt, körülnéztem a pincében, hátha találok egy újabb romantikus regényt vagy egy pakli kártyát, hogy pasziánszozzak. Csütörtök volt, tartott a tavaszi szünet, és apán meg Tate-en kívül senki nem hívott. Annyira untam magam, hogy arra gondoltam, kölcsönveszem anyu biciklijét, és keresek egy mozit. A legközelebbi valószínűleg jó húsz mérföldre lehetett. Végigfuttattam az ujjam a halomba rakott társasjátékokon, az ismeretterjesztő könyvek kupacain és ruháskosarakon. Ekkor láttam meg anyu kesztyűjét. Ott hevert a régi softballkesztyűje a polcon, egy poros váza mellett. Egy kicsit tétováztam, de végül felemeltem, és belecsúsztattam a kezem. Addig keresgéltem, míg találtam egy labdát is egy lemezekkel teli doboz mögött. Vettem egy mély levegőt. A labdával ütögettem a kesztyűt; felszabadító érzés volt, éreztem az izmaimba áradó energiát. Kettesével véve a fokokat felszaladtam a lépcsőn, ki az előkertbe. Megálltam, jó messze anyu tulipán ágyásaitól, olyan magasra dobtam a labdát, amennyire csak bírtam, aztán elkaptam. Újra és újra. Sehogy se tudtam megunni. A nap épp lemenőben volt, mikor anyu behajtott a ház elé. – Nem hoztad el véletlenül a kesztyűdet? – kérdezte a kocsiból kiszállva. – Nem. Vállára vette a táskáját, odajött, hogy megöleljen, és adjon egy puszit. Ez annyira hiányzott! – Kár. Gyakorolhattunk volna. – Legközelebb. – Rámosolyogtam, de inkább grimasz volt az, mint mosoly. Bár ne hagytam volna ott a csapatot tavaly! Bár ne hagytam volna, hogy azok, aki valaha a barátaim voltak, ennyire befolyásolják az életemet. Bár megértettem volna, hogy mindenki úgy értelmezi a tetteimet, ahogy neki tetszik. 194

– Nem messze innen vannak nyilvános ütőketrecek – mondta anyu. Lehúzta a kesztyűt a kezemről, felhúzta a sajátjára, és a másik öklével ütögette. – Körönként lehet fizetni. Jó mulatság. Szeretek odajárni. – Egyedül mész? – Aha. – Felragyogott a mosolya. – Néha beállítom az adogatógépet a profi liga szintjére. A labdák száznegyvenöt kilométer per óra sebességgel repülnek az ember felé. Tátva maradt a szám. – Hányat sikerült elütnöd? Mármint hány száznegyvenöt kilométer per órás labdát találtál el? – Egy-kettőt. – Halkan nevetett, és hátradobta a haját. – Az odajáró férfiakat általában meg tudom verni. Jól kiakadnak rajta. Aztán megpróbálnak felszedni. Elvigyorodtam. – Menjünk! – Várj, átveszem a melegítőmet! Fejenként tíz kört ütöttünk, messze túl sok pénzt szórtunk el. Még a profi ligás beállítást is kipróbáltam, de csak egy érvénytelen labdát sikerült ütnöm. Persze ha meggondolom, mennyire berozsdásodtam, ez is egész szép. Utána elmentünk anyu kedvenc reformbüféjébe, és összeraktunk egy hatalmas adag paradicsomos-cukkinis– avokádós salátát, hogy otthon, a tévé előtt együk meg. És több mint egy év után először megnéztem egy Braves-meccset.

Kedves Istenem! Hétfőn, mikor kezdődik a suli, beszélek Burns edzővel és dr. Salterrel. Jó lenne, ha megengednék, hogy ismét softballozzak. Imádkozom, hogy Te is velem legyél, mikor megkérem őket. Tudom, mit jelent egy csapat tagjának lenni, és én idén nem viselkedtem csapatjátékosként. Nem érdemlem meg, hogy játszhassak. De ezt akarom. Meg akarom próbálni. 195

És remélem, hogy hozzásegíthetem a csapatot néhány győzelemhez. Köszönöm a csodás tavaszi szünetet. Ezt március 19-én írtam, miközben fel-felnéztem a Great Smoky Mountainsre. Gyertyaláng fölött égettem el.

196

A TÉMAVÁLASZTÓ Még 2 nap, és 18 leszek Dr. Salter és Burns edző megszavaztatták a kérdést a csapattal. Tizennégy lány szavazott arra, hogy visszakerüljek a csapatba, és nyolcán mondtak nemet. A softballedzéseken ezúttal rá se néztem Laurára. Csak elütöttem vagy elkaptam a labdát, és futottam. Ha kellett, vetődtem vagy ugrottam, ha kellett, kockáztattam. A mécsesek alatt drukkoltam a csapattársaimnak. Rágóztam, mosolyogtam, és élveztem a ragyogó napsütést. Továbbra is sokat pletykáltak rólam és Brianről, de igyekeztem nem törődni vele. Komolyan igyekeztem. De aznap, mikor meghallottam, hogy Jake Sanders és Paul Briggs hangosan találgatja, szexeltünk-e a szertárban, álomba sírtam magam. Akkor is sírtam, mikor észrevettem, hogy Will Kate Kellyvel beszélget. Tudom, hogy nem látott meg, de én láttam őt: a szekrényének támaszkodott a folyosón, és lemosolygott a lányra. Bárcsak rám mosolyogna még egyszer így! Azért is sírtam, mert fájt, hogy Brian búcsú nélkül ment el – hiába, hogy akkor kaptak minket rajta, mikor már mindennek vége volt köztünk. De a softballt imádom, és szégyellem, hogy valaha is otthagytam.

Nem kaptam dinós meghívót Bo zsúrjára. Nem is számítottam rá igazán, de a lelkem mélyén azért reménykedtem. Mégis elbicikliztem a közeli áruházba, vettem egy csomag baseballkártyát, olyan kis szivacsgolyókat, amikből a vízben játék állatok lesznek, és egy új match-boxot. Nem sok az egész, és Will biztos azt gondolja majd, csak azért teperek ennyire, hogy 197

visszaszerezzem őt, de ez nem igaz. Szeretem Bót. A szüleimen kívül valószínűleg senki nem fog megemlékezni a szülinapomról jövő héten, és nem akarom, hogy Bo valaha is megtapasztalj a ezt az érzést. A tizennyolcadik szülinapján az ember lottószelvényt vesz. És cigarettát, még akkor is, ha nem dohányzik. Szórakozni megy a barátnőivel Nashville-be. És mit fogok én tenni? Gondolom, csendesen megvacsorázom otthon anyuval, apával és Ryannel. Nem is bánom. De bármennyire szerettem volna megfogadni anyu tanácsát, és csak Önmagamra gondolni, nagyon magányosnak éreztem magam. Szükségem volt barátokra. Ősszel, mikor egyetemre megyek, biztosan több barátot szerzek majd, de visszafogott maradok. Valódi volt az, ami köztünk volt Briannel? Tényleg fontosak voltunk egymásnak? Hiányzom neki? Nem tudom, mikor leszek elég „tökös” hozzá, hogy ismét közel kerüljek valakihez, de nyitott vagyok a dologra, ha találok egy fiút, akiért megéri kockáztatni. Ez azért csak számít. Beraktam az ajándékokat egy zacskóba, ráírtam, hogy „Bónak Parker Sheltontól”, és kibicikliztem a Whitfield-farmra. A meleg tavaszi levegőben frissen vágott fű csodás illata terjengett. Eltekertem néhány szénabála mellett, majd megálltam, és fél lábbal kitámasztottam a bicajt, míg beleraktam az ajándékzacskót a postaládába. Felnéztem a házra, és eszembe jutott a vasárnapi ebéd, amit náluk ettem, meg mikor Will áthívott, hogy együtt vigyázzunk az öccsére. Finoman megérintettem a nyakamat, ugyanott, ahol akkor Will. Bevillant az a perc, mikor majdnem hagytam, hogy megcsókoljon a szertárban. Aztán minden tönkrement, de igyekszem nem gondolni rá. Dühösen megráztam a fejem – túl kell tennem magam ezen. Megpróbáltam. De elvesztettem Willt. Vége. Utolj ára visszanéztem a farmra, búcsút mondtam Will Whitfieldnek, és hazamentem.

Véget ért a pénteki edzés.

198

Biciklire pattantam, és sietve elindultam a hazavezető négysávos úton. A nap lemenőben volt. Mikor biztonságos helyre értem, mindkét karomat kitártam, mintha repülnék. A langyos szellő körbeölelte a testemet. Amikor elmentem egy Dairy Queen mellett, szörnyen megkívántam a csokis jégkrémüket. Megfordultam az úton, és ismét kitártam a karom, azt képzeltem, madár vagyok. Tisztára megőrültem, de nem számít. Jó érzés volt. Lelakatoltam a biciklit, és bementem. Will és Drew ott terpeszkedett az egyik bokszban, előttük egy-egy étellel telepakolt tálca. Mikor észrevették, csak bámultak. Will abbahagyta a rágást. Drew nem harapott bele a kezében tartott hotdogba. Teljesen ledöbbentek. Valószínűleg, mert sose gondolták volna, hogy magamtól bemegyek egy gyorsétterembe. Az első gondolatom az volt, hogy azonnal visszarohanok a biciklimhez, és eltűnök onnét, de nagyon megkívántam azt a jégkrémet. Már két éve nem ettem, és az ízlelőbimbóim ki voltak éhezve a csokira. Egyenesen a pulthoz mentem, direkt nem néztem a srácokra. Még akkor sem pillantottam hátra, amíg vártam, hogy kiszolgáljanak. Magamban mosolyogtam – jó, hogy Will és Drew a történtek ellenére barátok maradtak. Mikor megkaptam a jégkrémet, lehántottam róla a papírt, és beleharaptam a csokiba. Ahogy megrepedt, a csokiréteg alól vaníliás jégkrém folyt a nyelvemre. Fékeznem kellett magam, nehogy hangosan felnyögjek. De a mosolyomat nem tudtam elnyomni. Kifelé menet lopva Will és Drew felé néztem. Drew az étellel volt elfoglalva, Will viszont engem figyelt, és megeresztett egy féloldalas, halvány mosolyt. Aztán gyorsan elkapta rólam a szemét, és beleharapott a hamburgerébe. Ez elég rossz volt, de itt a jégkrémem és a biciklim, és hazafelé tartok a családomhoz. Talán apa szívesen eljönne velem sétálni.

199

A harmadik alapvonalon álltam, és a szívemre tett kézzel hallgattam a himnuszt. Tudtam, hogy a himnusz után bejelentik, milyen felállásban játszanak a csapatok a témaválasztó meccsen. Burns edző ebben a szezonban nem sokszor engedett a kezdőcsapatban játszani, mivel azért meg kell dolgozni, meg minden, de megígérte, hogy ma mindenképpen kezdőjátékos leszek. Mindig kerüli a tekintetemet. A himnusz véget ért, és megszólalt a hangosbemondó: – Üdvözlök mindenkit a hatodik, éves témaválasztó meccsen! – A tömeg tapsolt és fütyült. A levegőben pattogatott kukorica illata terjengett. – Ez egyben a Hundred Oaks gimi végzőseinek utolsó meccse. Burns edző arra kéri a végzősök szüleit, hogy csatlakozzanak a játékosokhoz a pályán. Az alsóbb éves játékosok leültek a kispadra, a hangszórókból pedig felharsant valami rémesen giccses, hangszeres zene. Anyu és apa felállt a lelátón, mindketten lejöttek a pályára, John testvér és Mrs. Martin odaállt a lányuk mellé, igyekeztek tudomást sem venni a családomról. Mrs. Bates odalépett Drew-hoz. Megjelentek Will szülei is, az anyukája a karjában hozta Bót. Kedvesen integettek és mosolyogtak felém. Gondolom, hozzájuk nem jutottak el a pletykák. Apa megszorította a vállamat, anyu pedig a kezemet fogta. A hangosbemondóban egyenként felolvasták a végzősök nevét, dr. Salter mindegyikünkkel kezet fogott, és átnyújtott nekünk egy-egy kis csokor rózsát. Theresát is meghívtam, hogy itt legyen anyuval, de kedvesen visszautasította. Őszintén szólva egy kicsit megkönnyebbültem. De azért örülök, hogy megkérdeztem. És tudom, hogy anyu is örült neki. Mikor felálltunk a játékhoz, erős lámpák világították meg a pályát. A fiúk üthettek először. Sam a hazai bázisra lépett, és próbaképpen néhányszor meglóbálta az ütőt. A térdemre támaszkodva előredőltem, és rágózás közben őt figyeltem. Laura meglendítette a karját, és egy jó erős gyors labdát küldött a pálya közepére. Sam nem ütött bele. – Gyerünk, Laura! – kiabálta Jordan a lelátóról. – Ejtsd ki! Sam gúnyosan elvigyorodott, és ismét meglóbálta az ütőt. J. J. belebokszolt Jordan vállába, aki viszonzásul meglökte. Meredten néztem Samet. Ezúttal elütötte a labdát, de kiesett, mert a középkülsős elkapta. 200

– Szép volt! – kiáltottam a kesztyűmet ütögetve. – Ejtsd ki őket mind, Laura! A következő ütő Travis Laké volt. Laura mélyet lélegzett, és felkészült a dobásra. Travis elütötte, a pattant labdát könnyedén elkaptam, és az első bázison álló Allie-nek dobtam. Két fiú máris kiesett. Drew ütött harmadikként. Megütött egy vízszintes ütést Mel feje fölött. Sikerült a második bázisra futnia. Will volt a negyedik ütő, de nem járt sikerrel. Egy vízszintes ütést küldött Laurának, aki elkapta, és ezzel a harmadik fiú is kiesett. Az edző engem tett be első ütőjátékosnak. Mivel sokat fogytam, most nagyon gyors vagyok – elég gyors ahhoz, hogy elsőnek üssek. Jake Sanders felülről dobott, ami softballban elég szokatlan. Az első labdát nem próbáltam elütni. A másodiknál már beleértem az ütővel, és befutottam az első bázisra, mielőtt Paulnak ideje lett volna felvenni a labdát. Anyu és apa a nevemet kiabálta, és tapsoltak. Mel volt a következő. Elütötte a labdát a shortstop feje fölött, én pedig a másodikról a harmadik bázisra rohantam. A balkülsős Willnek dobta a labdát a harmadik bázisra. Becsúsztam a bázisra, de Will megérintette a lábam. – Kiesett! – kiabálta a bíró. Feltápászkodtam, és leporoltam a nadrágomat. Futólag rámosolyogtam Willre, majd elkocogtam a kispad irányába. A következő három inning alatt maradt a döntetlen, null-null eredménnyel. Az ötödikben Sam átütötte a labdát a bal oldali kerítés fölött – hazafutás. Látványosan örült: ugrált és táncolt a pályán. Egy-null a fiúknak. A hatodik inningben triplát ütöttem, és két pontot szereztem. Aliie ugyanebben az inningben szintén. Will hazafutást ütött, és behozta Drew-t. A nyolcadik előtt a tömeg a „Vigyél el a meccsre!” című baseballdalt énekelte. Remekül éreztem magam, annak ellenére, hogy nemigen szóltam senkihez, és hozzám se szólt senki. Megszoktam. És nem bántam. Imádom ezt a játékot! A kilencedik inning első felében négy-háromra vezettünk, egy kiesett ütőjátékossal. Tim Keale vízszinteset ütött az első és második bázis közé. Balra vetődtem, elkaptam a labdát, aztán Will után futottam 201

a második bázisra. Gyorsabb voltam nála, és sikerült megérintenem a hátát. – Kiesett! – kiáltotta a bíró. Győztünk! A csapat megindult a dobódomb felé, a lányok kiabáltak, hujjogtak és ugráltak örömükben. Én magamban mosolyogtam, és a kesztyűmet ütögettem a labdával. – Szép volt! – mondta Will. Megveregette a hátamat, és elsietett a kispad felé. A fiúk, akiknek eddig én vigyáztam a felszerelésére, nekiláttak pakolni. Úgy tettek, mintha nem érdekelné őket a vereség, de láttam rajtuk, hogy csorbát szenvedett a büszkeségük. Will mondott valamit a csapattársainak, akik erre visszamentek a pályára. Sorban kezet fogtak a lányokkal, és gratuláltak nekik. Sam Laurához fordult. – Szóval mi lesz a bál témája? – Disney – hangzott a válasz, amire mindenki egy emberként nyögött fel. Szó szerint mindenki. – Te jó ég! – mondta Will a sapkáját igazgatva. – Várjatok! – szólalt meg Allie. – A csapatnak ezt előbb meg kell beszélnie. A többiek összedugták a fejüket, de én nem csatlakoztam. Nem igazán érdekelt a dolog. A lányok vitatkoztak – nevetségesnél nevetségesebb ötletekkel álltak elő: „Titanic!” „Nyári karácsony!” „Párizs!” „Vegas!” „Cowboyok és földönkívüliek!” Sam két ujját a szájába téve fütyült. – Parkernek köszönhetjük, hogy végül nyertünk. Hallgassuk meg, ő mit javasol. – Ókori Róma – közöltem vigyorogva. Ezért a témáért kampányolt Sam. – A termet aranyfényekkel világítanánk meg, és mindenütt oszlopok állnának. – Jó ötlet – mondta Allie. Mel is bólogatott. – De mi lesz a Disney-vel? – nyafogott Laura. Előre-hátra hintázott a sarkán. – Már voltam Csipkerózsika. Kábé ötéves koromban – vonta meg a vállát Sydney. – Kinőttünk belőle. 202

– Ha az ókori Rómát választjuk, gyönyörű, fehér ruhákba öltözhetünk, babérkoszorúval a fejünkön – tettem hozzá. – Ez tetszik! – lelkesedett Allie. – Felvehetem az aranyszínű, pántos szandálomat – mondta Mel. – Van egy fehér sifonruhám – csatlakozott Chelsea Clark. És a fiúk jöhetnek tógában, gondoltam magamban mulatva. – Sam! A téma az ókori Róma – jelentette be Allie. Sam látványosan megborzongott. – Ez borzasztó rossz ötlet! – mondta megjátszott szörnyülködéssel, miközben halkan odasúgta nekem: – Szép volt! Will elnevette magát, és futólag rám mosolygott. Már hiányoltam azt a gödröcskét az arcán. Fogtam az ütőtáskámat, és elindultam a szüleim felé. Útközben összefutottam Will szüleivel. Bo az anyukája ölében ült, az ujját szopta, és a nő nyakláncával játszadozott. Mr. Whitfield kezet rázott velem. – Hihetetlen, hogy két ütőt is kiejtettél! Nagyon jól játszottál. – Eljöhetnél hozzánk vacsorára valamikor – mondta a felesége. – Kedves tőled, hogy küldtél Bónak ajándékot. Bo, mit kell ilyenkor mondani? A kicsi kivette a hüvelykujját a szájából. – Köszönöm. – Nagyon szívesen. Meglep, hogy Whitfieldék szóba állnak velem, ha meggondolom, miket hallhattak rólam és Brianről. Már elfordultam, mikor az asszony utánam szólt: – Hiányoltunk téged mostanában – mondta csendesen. – Will nem mondott sokat, de nagyon maga alatt van. Erőtlenül rámosolyogtam. – Ő is hiányzik nekem – motyogtam. Trey az anyja ruháját rángatta, és kiabálva kérdezte; mikor indulnak már a McDonald'sba, úgyhogy elköszöntem, és megkerestem apát és anyut. Anyu ölelése úgy melegített, akár a takaró egy hideg éj szakán. Köszönöm, Istenem, hogy visszakaphattam őt!

203

VÉGIGMEGYEK AZ ÚTON 18 lettem – Nagyon tetszik. Kivettem a ruhát a dobozból, és magam elé tartottam. Kék és fehér virágok díszítették. – Ez egy eredeti balerinaruha az ötvenes évekből – mondta anyu. – Gondoltam, felvehetnéd az évzáróra. Valószínűleg még át kell alakíttatnunk. Apa elégedettnek tűnt. Belekortyolt a kávéjába. Gondosan visszahelyeztem a ruhát a dobozba. – Ezt tőlem kapod. – Ryan egy díszzacskót tolt elém az asztalon. A sok rózsaszín selyempapír között egy manikűrpedikűr ajándékutalványt találtam az Elizabeth Arden– szalonba. – Köszönöm! Tökéletes. A bátyám arcán mosoly futott át. Következőnek apa ajándékát nyitottam ki. Egy új iPhone-t kaptam, amit nem igazán engedhetünk meg magunknak, őrülten vigyorogtam. – Apa, nem kellett volna! – Ne aggódj! Anyu és én együtt vettük. Felugrottam, és mindkettőjüket megöleltem. Még Ryan is hagyta, hogy jól megszorongassam. Örülök, hogy ismét együtt van a családom. Talán nem úgy, ahogy reméltem, de majdnem. – Jöhet a torta meg a fagyi? – kérdezte anyu. – Naná! – válaszoltam. Talán megeszem egy egész szelet tortát. Még mindig szokatlannak éreztem a nagyobb adagokat, de próbálkozom. Miután elfújtam a gyertyákat, nekiláttunk anyu krémsajtbevonatú vörösbársonytortájának. Kopogtak. Lenyeltem a falatot, és az ajtóhoz mentem. Drew állt odakint. Már évek óta nem szokott kopogni, általában csak besétál. – Szia! – köszöntem, és kiléptem hozzá a verandára. A lámpa körül molylepkék repkedtek. 204

– Boldog szülinapot! – mondta, és a kezembe nyomott egy ezüstszínű papírba csomagolt ajándékot. Örültem, hogy nem felejtette el. – Ezt tőled kapom? – El se hiszem, hogy ajándékot vett nekem. – Igen. – Hátrébb lépett, és leugrott a fűre. Nem nézett a szemembe. – Most nyissam ki? – Amikor akarod. A csomagot néztem, majd felpillantottam Drew-ra. – Köszönöm, jobb, ha most bemegyek. – A hátam mögé mutattam, a ház felé. – Rendben. Jó éjt! – Már épp beléptem volna az ajtón, mikor megszólalt: – Várj! Tudom az igazságot. – Milyen igazságot? – fordultam vissza. Zsebre vágta a kezét. – Tudom, hogy semmi nem történt közted és Hotdog között. Elmondta. Lassan bólintottam, és beharaptam az ajkamat. Végigfuttattam az ujjam az ezüstpapíron. – Csak hát… időre volt szükségem, hogy megemésszem a helyzetet – folytatta, és az arcomat figyelte. Törökülésben elhelyezkedtem a verandalépcsőn, és kinyitottam a borítékot. Drew leült a legalsó lépcsőfokra. Kivettem az ajándékkártyát a borítékból, de nem olvastam el rögtön. Arra gondoltam, hogy néhány hete épp akkor hagyott cserben, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. És arra, hogy most erősebb vagyok, mint régen. Drew pont úgy viselkedett velem, mint Laura, és nem biztos, hogy szükségem van még egy olyan barátságra, ahol enyém az alárendelt szerep. Viszont Drew mellettem állt, mikor anyu elment. Csak akkor hagyott ott, mikor úgy érezte, megbántottam. Jobban is kezelhettem volna a helyzetet. És – ami mindennél fontosabb – most ismét velem van. A kártyán ez állt: „Nem ér annyit, mint egy szafari a Serengetiben, de én csak ezt adhatom. Drew” Vettem egy mély levegőt. Miután lehántottam az ezüstpapírt, a csomagban egy fából készült kaleidoszkópot találtam. A fény felé tartottam, és megforgattam. A belsejében vörös, lila és narancssárga 205

formák kavarogtak és olvadtak egybe. A szemem előtt állatok jelentek meg: zsiráf, víziló, teknős. Talán a barátságok nem vesznek el örökre. Talán olyan ez, mint a kaleidoszkóp: csak a színek változnak.

Az ebédszünet első felét a könyvtárban töltöttem, megpróbáltam ráguglizni Brianre. Semmi újat nem találtam, pedig a keresést direkt az elmúlt egy hónapra szűkítettem. Hol lehet most? Van már új munkája? Gondol még rám? Vajon gyűlöl, mert miattam vesztette el az állását és a jó hírét? Azt hiszem, ha tudnám, hogy Brian rendben van, talán jobban érezném magam. Mert most nem hagy nyugodni a bűntudat. Néztem Brian régi, mosolygós fotóját, ami akkor készült, mikor még a Georgia Egyetemen baseballozott. Rámosolyogtam a képre. Bárhol van is most, remélem, boldog. Kiléptem a netről. Átmentem a folyóiratokhoz. Nekiláttam egy teljes kiőrlésű kenyérből készült sonkás-sajtos szendvicsnek, és nyíltan olvastam az új könyvemet, egy csodálatos romantikus történetet. A régensség korában játszódott, és két meleg hercegről szólt, akik szeretik egymást. Kölcsön kéne adnom Drew-nak és Tate-nek. A gondolatra elmosolyodtam. Hirtelen megpillantottam Allie-t. Bátortalanul, az ujjait tördelve lépett oda hozzám. – Mit olvasol? – kérdezte. Megmutattam neki a borítót. Nem érdekelt, ha mások is látják. Szeretem a romantikus regényeket, és kész. Allie felvonta a szemöldökét a két félmeztelen, izmos pasi láttán. – Ideülhetek hozzád? – mutatott a szemközti székre. Néhány hónapja még ölni tudtam volna egy ilyen gesztusért. De most? Ugyan már! Jobban érdekel a két herceg, mint Allie. Igen, szükségem van barátokra. De olyanokra, akik nem hagynak cserben, ha baj van. – Szeretnék egyedül olvasni – válaszoltam. – Talán majd máskor. Az ajkát harapdálta. 206

– Rendben. Oké. Szia! Lassan elsétált, de a válla fölött még egyszer visszanézett rám. Visszatértem a szendvicsemhez és a könyvemhez, elmerültem a tizenkilencedik századi London világában. Soha jobb társaságom nem volt még az ebédnél.

Vasárnap reggel apa dörömbölése ébresztett. – Gyere be! – kiáltottam ki, és a párnába temettem az arcom. – Ideje indulnunk a templomba. Megráztam a fejem. – Nem megyek. – Jól van, ahogy akarod. – Megcsókolta a homlokomat, és kis habozás után megjegyezte: – Küldtem egy e-mailt Veenának. Megkérdeztem, eljön-e a misére. A párnába mosolyogtam, így apa nem láthatta. – Szerintem ez remek ötlet. Nekem is eszembe juthatott volna. – Pimasz vagy – vigyorgott. – És válaszolt? – Nem. Felnéztem apára, és azt mondtam, hogy nagyon szeretem. – Én is szeretlek – válaszolta, és kiment a szobából. Elfészkelődtem a takaró alatt. Apa elfogadta a döntésemet, hogy nem megyek templomba. El se hiszem. Fogalmam sincs, ő miért jár oda még mindig. Tényleg. De biztos megvan rá az oka, és nekem el kell fogadnom, bármi is legyen az. Reméltem, Veena ott lesz ma. Apa részéről az e-mail nagy dolog. Lefogadom, hogy nehezen szánta rá magát. Kicsit Tate-re emlékeztet, aki régebben párszor felhívott, hogy megkérdezze, miért nem voltam templomban. Fura egy dolog ez. Kétlem, hogy a szülei megharagudnának, ha otthagyná a Forrest Sanctuaryt és a vasárnapi iskolát. Ezek szerint önszántából jár oda. Ki tudja, lehet, hogy szeret a játszótéren ácsorogni és száraz fánkot enni. Talán tetszik neki az

207

orgonaszó és a színes ólomablakok. Talán fontos neki az ima. Vagy az, hogy együtt lógjunk. – Várj, apa! – kiáltottam, és kipattantam az ágyból. – Én is megyek veled. Csak adj két percet. Most már volt okom templomba menni. Együtt lehetek Tate-tel, aki észrevétlenül nagyon jó barátom lett. És szólni akartam neki, hogy a bál napjára asztalt foglaltam a Parthenonban. Ráadásul apát is boldoggá tettem azzal, hogy elmegyek. Elmosolyodtam.

A tornatermet kartonból készült korinthoszi oszlopok díszítették, meg rengeteg borostyán és aranyszínű levelek. Sam Henry tógája úgy csillogott, mint Edward Cullen a napsütésben. A barátnője, Jordan a kezében lándzsát, egyik vállára vetve pedig bronzpajzsot tartott. Szőke haját lófarokba kötötte. Nem hiszem el – gladiátornak öltözött! A rómaiak most foroghatnak a sírjukban. – Hát tudod, a mi bálunk semmi volt ehhez képest – mondta Tate. – Persze, mert ott nem viselhettél tógát – válaszoltam. – Erről beszélek – vigyorgott. Lemosolyogtam rá: – Puncsot? Megfogta a kezem, és odafurakodtunk az italos pulthoz. Nem törődtünk a ránk tapadó tekintetekkel. Tate jó tíz centivel alacsonyabb nálam, és ma aranyszínű tornacipőt húzott, hogy menjen az arany babérkoszorújához és a karkötőihez. Igazán nem aprózza el. Merőkanállal töltött nekem a sűrű, piros habos puncsból, aztán együtt leültünk egy asztalhoz. – Köszönöm, hogy eljöhettem – hajolt közelebb hozzám. Észrevettem, hogy kutatóan körbenéz. – Drew-t keresed? – kérdeztem suttogva. Bólintott, és beszívta az ajkát. – Ott van Will – mondta, és könyökkel megbökött. Will babérkoszorúval a fején lépett be a terembe. Megigazította magán hófehér tógáját, a karja izmos és napbarnított. Majdnem 208

megbotlott a hosszú lepedő szegélyében, mire kuncogtam, és eltakartam a számat. – Egyedül jött? – kérdezte Tate, és a karomra tette a kezét. Beleittam a puncsba. – Passz. – Csak azt reméltem, nem hívta el Kate Kellyt. A mellkasom fájdalmasan összeszorult. A tekintetem összetalálkozott a tornaterem túloldalán álló Willével. Eszembe jutottak anyu szavai: „Csak az számít, te mit akarsz. Hogy mire van szükséged.” De talán nem érdemlem meg Willt. Annyi fájdalmat okoztam neki. Egy hajtásra megittam a maradék puncsot. – Nem baj, ha itt hagylak egy kicsit? – Nem baj, ha itt hagylak egy kicsit? – kérdezte Tate is ugyanabban a pillanatban, mert észrevette Drew-t, aki Amyvel táncolt. – Menj csak! Megemeltem a szoknyámat, és a lassúzó párok között átlavíroztam a termen. Néhány centire Willtől megálltam. Idegesen játszadoztam a hajammal. – Szia! – köszöntem. Bólintott egyet, és a zenekart nézte. – Szia. – Láttad már Sam Henryt? Csillogó tógában jött. – Komolyan? – Will lábujjhegyre állva fürkészte a tömeget. Elfintorodott. – Mindig meg tud lepni a srác. Előre-hátra hintáztam. – Csodálom, hogy Jordan elviseli a hülyeségeit. Megvonta a vállát. – Szereti. Sam hátulról átkarolta Jordant. A fülébe sugdosott, és a lány irtó dühösnek tűnt, de ez csak a szokásos játékuk része. Nem tudom, mit mondhatott Sam, de Jordan megpördült, és megfenyegette a lándzsájával. Aztán lágyan megcsókolták egymást, és táncolni kezdtek. Irigyeltem, hogy ilyen természetes a kapcsolatuk. – Azt hiszem, a szerelem sokszor elveszi az emberek eszét – jegyeztem meg. – Az biztos – mondta Will. Keményen csengett a hangja. Megeresztettem felé egy apró mosolyt. 209

– Csak köszönni akartam. Érzed jól magad, és az évzárón találkozunk, oké? Felvonta a szemöldökét. – Oké. Szia! Összeszorult a szívem. Otthagytam Willt, és Tate keresésére indultam. Épp Drew-val beszélgetett. Kettesben ültek egy asztalnál, a pislákoló gyertyák fényében. Keresztbe fontam a karom, és mosolyogtam. Remélem, most kiderül, tetszenek-e annyira egymáshoz, hogy felvállalják a kapcsolatukat. Ha Drew és Tate egymásba szeretnek, örülni fogok a barátom boldogságának. Nekem nem is kell több. Elővettem a táskámból a mobilomat, és küldtem Tate-nek egy rövid SMS-t: „Jó szórakozást! Én odakint leszek.” Anyunak is üzentem: „Csatlakozol hozzám a bálban?” Ma reggel érkezett a városba, hogy segítsen nekem készülődni. A délutánt egy nashville-i szépségszalonban töltöttük. Rég mulattam ilyen jól. Mindketten franciamanikűrt csináltattunk a lábunkon és a kezünkön. Anyu azt mondta, nagyon csinos vagyok. Szerintem is. Odakint leültem a lépcsőre, és egy tölgyfát figyeltem; a leveleit lágyan fújta a szél. Felhúztam a térdem, és nekitámasztottam az állam. Néztem a szentjánosbogarakat, és hallgattam a tücsökciripelést. Sose hittem volna, hogy a végzős bál alatt egy kemény betonlépcsőn fogok ülni. Elképzeltem, milyen hatalmas a világ. Várhat még rám benne valaki? Behunytam a szemem, és imádkoztam. „Istenem, semmit nem kérek tőled. Csak köszönetet szeretnék mondani, hogy visszakaptam anyut. Bár már tudom, hogy ő mindig is velem volt. Ahogy Te is. Nem örülök, hogy így próbára tetted a hitem, de megmutattad, ki az, akire mindig számíthatok: anyu. Köszönöm Neked.” Anyu néhány perccel később megérkezett. Leparkolt a járda mellett, és kipattant a kocsiból. Szűk farmert és ujjatlan, fehér pólót viselt. Hosszú, barna haja a válla körül lengedezett. Olyan szép és boldog mostanában! Leült mellém, és belém karolt. – Mi a baj? – kérdezte. – Semmi. Csak látni akartalak. – Megfogtam a karját, és felnéztem a csillagokra. Nekitámasztotta a fejét az enyémnek. 210

– Hol van Tate? – Drew-val beszélget. Nem akartam őket megzavarni. – És senki más nincs odabent, akinek élveznéd a társaságát? – Nem, senki. Na jó, talán Will, de tovább kell lépnem… Nem kellett volna olyan ostobán viselkednem, miután elmentél. Akkor talán lett volna esélyem nála. – Kár, hogy nem találkoztam Will-lel, mielőtt ez az egész történt – mondta anyu halkan. Megkordult a gyomrom. – Fagyit? – kérdezte mosolyogva. – Megosztozhatnánk egy banános fagyikelyhen. Anyu felállt, és a kezét nyújtotta. Én is felálltam, és leporoltam a ruhámat. Felpillantva észrevettem Willt, aki engem nézett. Gyorsan megkérdeztem: – Mióta állsz ott? Megropogtatta az ujjait. – Egy ideje. Lesimítgattam a ruhámat. Anyu átkarolta a derekamat, de nem sietett bemutatkozni, és nem is szólalt meg. Will viszont, aki igazi úriember, a kezét nyújtotta: – Nem tudom, emlékszik-e rám, asszonyom, Will Whitfield vagyok. Anyu mosolytalanul kezet fogott vele. – Én meg Christy. – Fagyiért indultunk – mondtam Willnek. – Majd később… – Várj! – tört ki belőle. – Szerettelek volna felkérni táncolni… – De mi lesz a lánnyal, akivel jöttél? Ez nem lenne helyes. – Egyedül jöttem. Anyu megveregette a vállamat, és arrébb sétált. Nekitámaszkodott a kocsinak. Will és én kettesben maradtunk. – Te viszont elhívtál valakit, nem igaz? – kérdezte, fejével a tornaterem irányába intve. – Őt főleg Drew kedvéért hoztam magammal. Will közelebb lépett. Mélyen a szemembe nézett. – Jó barát vagy. – Legalábbis próbálok az lenni. – Alig bírtam megszólalni. – Igen, tudom – válaszolta halkan. 211

– Sajnálom, hogy neked nem voltam jobb barátod. Elszúrtam. Minden olyan nehéz volt… – Igen… – Olyan közel lépett hozzám, hogy éreztem az öblítő illatát, ami a tógájából áradt. – De tudnod kell – folytattam –, hogy aznap, mikor hazakísértél a buliból, úgy éreztem, kezdek beléd szeretni. – Tényleg? Miért nem mondtál semmit? Suttogva válaszoltam: – Mert Drew ugyanaznap este megírta, hogy tetszel neki. Will lehajtotta a fejét. – Nem tehettem ezt vele azok után, hogy bevallotta az érzéseit. Ő a legjobb barátom. Megráztam a fejem, és a számra szorítottam a kezem. Bár anyu inkább erőszakkal elcipelne fagyizni! – Már tudom, miért nem mondtál rögtön igent. Megértem, hogy előbb beszélned kellett Drew-val. – Megértem, hogy rosszulesett a kapcsolatom Briannel, de bárcsak bíztál volna bennem, és adtál volna egy kis időt, hogy kibogozzam az érzéseimet. Igent akartam mondani a meghívásodra. Nagyon szerettem volna veled jönni a bálba. Ellágyult az arca. Hosszan hallgatott, majd megkérdezte: – Akkor táncolunk? A vállam fölött hátrapillantottam. – Várj egy pillanatot! Felemeltem a szoknyámat, és odamentem anyuhoz. – Will táncolni hívott. Fagyizhatnánk inkább holnap? Megborzolta a hajam. – Nem fekszem le, míg haza nem érsz. Mindent el kell mesélned, rendben? – Cinkosan rám mosolygott, és megölelt. – Hát persze – suttogtam. A vállába temettem az arcom, majd kibontakoztam az öleléséből. Will keresztbe tett karral várt rám. Hirtelen elöntött a szégyen. Nagyon megbántottam. De nem tehetek mást, mint hogy megpróbálom a legjobb önmagamat adni. – Szívesen táncolok veled – mondtam. Nem érintettük meg egymást, míg odabent a tornaterem közepére nem értünk. Mintha több száz pillantás szegeződött volna ránk. De nem 212

törődtem vele. Ez az én táncom, és élvezni fogom, akárki akármit gondol. Egy Kenny Chesney-szám szólt. Will nyaka köré fontam a karom. A keze épp úgy reszketett, mikor átfogta a derekamat, mint az első táncunknál, nyolcadikban. Előre-hátra imbolyogtunk, igyekeztünk megtalálni a közös ritmust (ami nem ment könnyen, mert a tóga miatt olyan volt, mintha szoknyában lenne, és a lába folyton belegabalyodott). Egyre közelebb húzódtam hozzá, a fejem a mellkasára hajtottam, amit a lepedő csak részben takart. Még mindig remegett a keze, úgyhogy elengedtem egy pillanatra, és megszorítottam. Összetalálkozott a tekintetünk. Az ujjaim végigfutottak a karján, fel a nyakáig. Észrevettem, hogy Drew és Tate minket bámul. Drew odaintegetett. Kedvesen, őszintén ránk mosolygott, aztán visszafordult Tate-hez. – Szia – suttogtam Willnek. – Szia. – A szája sarkában mosoly bujkált. – Kimehetnénk? Nem szeretném, ha Drew-nak látnia kéne minket együtt. Kézen fogott, és a hátsó ajtón kivezetett a parkolóba. – Édes lány vagy. És jó barát. A kukák mögött, az utcai lámpák fényében ügyetlen keringőbe fogtunk. A béna tóga miatt Willtől pillanatnyilag nem telt több. Hirtelen elfintorodott. – Mire gondolsz? – kérdeztem. Körbenézett. – Arra, hogy hol találhatta Henry azt a rózsaszín vibrátort. Rácsaptam a mellkasára, ő meg elnevette magát. Egyre közelebb húzódtunk egymáshoz. Végül azt mondtam: – Tulajdonképpen hazudtam. Elengedett, és elhúzódott. Fájdalom suhant át az arcán. Lábujjhegyre álltam, és finoman megcsókoltam. Mert ezt akartam. Az egész testem bizsergett. Will mélyen, torokból felnyögött. Utána egymásra mosolyogtunk. – Még – suttogta, és kaptam tőle egy újabb, gyors csókot. Beletúrtam a hajába. A szeme homályos volt a boldogságtól. – Miről hazudtál, Parker? 213

Megigazítottam a babérkoszorút a fején. – Nem igaz, hogy csak kezdtem beléd szeretni. Azt hiszem, akkor már igazán szerettelek. Szorosabban fogta a derekamat, és magához rántott, mint egy igazi alfahím. – Én is közel jártam hozzá – válaszolta rekedten, és a hátamra csúsztatta a kezét. – Közel jártam hozzá, hogy beléd szeressek. – Tudnál újra így érezni irántam? Bólintott, és gyengéden megcsókolt. – Na és te? Bármit meg tudok tenni, amit akarok.

214