Mick Wall - Guns n' Roses

Mick Wall GUNS N’ROSES, avagy a világ legveszedelmesebb zenekara

Rock Top Kft. Budapest A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Mick Wall: Guns N’Roses, The Most Dangerous Band in the World Sigdwick & Jackson Limited, Great-Britain 1991 Copyright © 1991 Mick Wall

Hungarian translation © Rock Top Kft., 1993 A kötetet szerkesztette, a fordítást az eredetivel egybevetette és a szöveget szakmai szempontból ellenőrizte: Cselőtei László és Lénárd László Hungarian edition © Rock Top Kft., 1993 1325 Budapest, Pf. 182 A kötet kizárólagos terjesztője a Magyar Posta ISBN-96304 2942 Kiadja a Rock Top Kft. Felelős kiadó: a kft. vezetője A nyomdai munkálatokat az Alföldi Nyomda végezte Munkaszám: 8636.66-14-02

. .

Felelős vezető: György Géza Terjedelem: 16 A/5 ív Készült Debrecenben, az 1993. évben

BEVEZETŐ Kedves Barátunk! A Rock Top kft. régóta dédelgetett tervei közé tartozik, rockzenei témájú könyvek kiadása. Annál is inkább, mert a hazai könyvpiacon egy-két kivételtől eltekintve egyáltalán nem jelennek meg a fiatalság széles rétegeit érdeklő ilyen típusú kiadványok. Mi, szerkesztők úgy éreztük, hogy rálátásunk a külföldi rockkönyv-piacra, sokéves, a rock újságírásban szerzett tapasztalatunk talán hozzásegített ahhoz, hogy az igényeket felmérjük és úgy válogassunk a nemzetközi könyvtermésből, hogy a magyar olvasók a legjobb szerzők tollából a legizgalmasabb, a legaktuálisabb, a leghitelesebb, legmegbízhatóbb és persze a legnagyobb érdeklődésre számottartó műveket vehessék a kezükbe. A Rock Top Kft. égisze alatt szeretnénk a rockzenei könyvkiadásnak itthon hagyományt teremteni. A jövőben további kötetek megjelentetését tervezzük. Ezek között éppúgy lesznek külföldi, mint magyar vonatkozásúak. Talán magyaráznunk sem kell, hogy elsőként miért éppen a Guns N’Roses-ra esett a választás. Az azonban annál inkább indoklásra szorul, miért éppen ezt a Guns N’Roses könyvet szemeltük ki. Sok könyv jelent meg az együttesről, de egy sem olyan mélyreható és személyes hangvételű, mint ez. A könyv szerzője, Mick Wall ugyanis az egyik legelismertebb rock szakíró a nemzetközi szakmában. Olyan világhírű magazinok számára dolgozik, mint a Metal Hammer, a Rock World, a Kerrang!, és sok más európai és tengerentúli rock szaklap. Eddig megjelent rockkönyvei világszerte nagy sikereket arattak. A Guns N’Roses-zel készített interjúk, melyek e könyv alapját adják, élvezetesek, hitelesek, információdúsak. Mick stílusa magávalragadó, mesélő kedve óriási. És nemcsak Mick, hanem a srácok mesélőkedve is túláradó. Amiről itt olvashatsz, az a megmásítatlan, nyers valóság. Mick mindent szóról szóra jegyzett le, ahogy elhangzott, szépítés, változtatás nélkül. Lehet, a banda tagjainak szókimondása és szabadszájúsága zavar egyeseket, de az talán még zavaróbb lenne, ha hamis képet kapnánk a fiúkról. És különben is, ez itt rock’n’roll, vagy mi a szösz!? Ez a könyv a csapat pályafutásának első szakaszáról szól. A kiadói utószóban olvashatsz röviden arról, mi történt az együttessel a második, dupla album megjelenése után. De ez már egy másik történet, amely külön könyvet igényel. Akkor hát, induljon a sztori! a szerkesztők Szerzői köszönetnyilvánítás

Ez a könyv nem jöhetett volna létre a következő személyek napi 24 órás segítsége nélkül: külön köszönet Linda La Bannek, Richard Boote-nak és Andy Amber Clarknak – szeretetük volt a kábítószerem. Szintén köszönet Geoff Bartonnak nemszűnő türelméért, valamint Susan Hulnek és Helen Gummernek a Sidgwick & Jacksonnál. Külön hálámat kell kifejeznem a Kerrang!, a Record Collector, a RIP, a Metal Gear, a Pop Gear, a Rolling Stone és a Music Connection magazinoknak, amiéit a forrásanya-, gok egy részét a rendelkezésemre bocsátották. És végül, ám aligha utolsósorban, szeretnék köszönetet mondani Slash-nek, Duffnak, Axlnek, és mindenkinek a Geffen Records-nál valamint a Guns N’Roses teljes segítő gárdájának a támogatásért, és azért, mert megosztották velem drága idejüket. Mick Wall, London, 1991 Január TARTALOM

Előszó

Első fejezet: A világ legveszedelmesebb zenekara

Második fejezet: Üdvözlünk a dzsungelben

Harmadik fejezet: Részegeknek nincs Karácsony

Negyedik fejezet: Fenn a dombok közt, sötétedés után

Ötödik fejezet: Újév Hollywoodban

Hatodik fejezet: Axl 1990

Epilógus

A kiadó utószava ELŐSZÓ Akkor találkoztam először a Guns N’Roses tagjaival, amikor azt a megbízást kaptam, hogy ismertetőt írjak a banda egyik legelső angliai koncertjéről a Kerrang! magazin számára, 1987-ben. A hírnév még nem érkezett be – bár nyilvánvalónak tűnt, csupán idő kérdése és a csapatot isteníteni kezdik. A koncert előtt beszélgettünk az öltözőben és utána megegyeztünk egy szabályos interjú elkészítéséről. „Valamikor néhány napon belül”, amint arról a banda atyáskodó menedzsere, az Új-Zéland-i születésű Alan Niven biztosított engem. Nos, a napok hetekké nyúltak, a hetek hónapokká terebélyesedtek és végül majd’ egy esztendő is eltelt, mire első Guns N’Roses interjúmat elkészíthettem. Nem mintha számított volna. Korán rájöttem ugyanis, hogy a Guns N’Roses bármely tagjával találkát megbeszélni teljesen hiábavaló lenne. Mert ugye, vegyük csak a csapat első albumát, melyből világszerte 16 millió példány kelt el, vagy az 1988-as, balsikerű doningtoni fellépésüket, melynek során két rajongó lelte halálát, tehát azt a hírhedtséget, mely az együttest röpke

három év alatt és precízen másfél lemez megjelenése után élő legendává emelte és amelyre a banda kedvenc mondása csak annyi: „Ez csak úgy megtörtént.” Vagy nem történt meg, egyes esetekben. A Guns N’Roses-nak csak annyira lehetett megmondani, mikor mit csináljon, mint a napnak, hogy mikor keljen fel. Egyszerűen ott kellett lenni. Az e lapokon olvasható interjúk, az utolsó fejezetben szereplő idézetek kivételével egy rövid időszakon belül, 1988 és 1990 között készültek. Ezeket valójában a Kerrang! magazin nevében készítettem Angliában és az anyag egy része eredetileg meg is jelent a Kerrang!-ban és más hasonló tartalmú publikációkban világszerte. Mégis, mindenkit biztosíthatok arról, hogy az itt közölt anyag nagyrésze vadi-új, ugyanis a leadási határidők szorításában, valamint túlhajtott segédszerkesztők követeléseinek kielégítése nyomán egy normál kilencven perces interjú kéziratának kétharmada a kukában végzi, akár a krumplihéj. Legtöbb esetben, persze, ez kifejezetten előnyös, mivel a legtöbb rocksztár rendkívül rossz társalgó. Ám, az olyanok, mint mondjuk W. Axl Rose vagy Slash a Guns N’Roses-ból – akik saját generációjuk Jagger és Richards-a, és jelen pillanatban egy vadiúj, legenda születésének szereplői – szinte mindenről tudtak érdekesen beszélni, fontosat mondani és mindezeken túl őszintén nyilatkozni. Velük kapcsolatban leginkább ez fogott meg: a túláradó őszinteségük. Az, amit talán túl gyors felemelkedésükkel felvállaltak, amit képviseltek, amit mondtak, nem volt mindig jólfésült, de legalább őszinte. Egy olyan évtizedben, mely erényt kovácsolt a kapzsiságból, a hazugságból és önáltatásból, már maga a tény, hogy ha az ember a Guns N’Roses-zal beszélt, tudta, a srácok az igazságot mondták, nos ez tette őket olyan lenyűgözővé, egyénivé, lebilincselővé. És az az igazság, ha azokat a történeteket, melyekről a következőkben olvasni fogsz, én találtam volna ki, senki sem hitte volna el. Ez hát a kezedben tartott könyv alapötlete. Amit itt megtalálsz, az azoknak az interjúknak a szerkesztetlen, megnyomorítatlan kézirata, melyeket 1987-es első, karcsúra sikeredett találkozásunk és a mai nap között a Guns N’Roses-szel volt szerencsém készíteni. E sorok írásának idején már csak három hónap van hátra[1] második, Use Your Illusion című dupla albumuk megjelenéséig. Most saját szavaimmal újramesélem azon különleges események sorozatát, melyek az interjúk elkészítéséhez vezettek. Ebben a könyvben a legjobb érveimet írtam le, miért is hiszem, hogy a Guns N’Roses megérdemli a Világ Legveszedelmesebb Zenekara címet. Mick Wall, London, 1991 január

ELSŐ FEJEZET

A világ legveszedelmesebb zenekara Nagyon ritkán, ám néha mégis megtörténik, hogy felbukkan egy rock’n’roll banda, amely olyannyira ellentmond saját kora kifordított logikájának, hogy mindenki képzeletét megragadja. Nemcsak az elvakult heavy metal hívőkét, hanem mindenféle csodabogarakét: a gyapjas agyú rock intellektuelektől kezdve, akik forró puncsot szürcsölgetnek és kötelességtudóan hozzáláncolják magukat walkmanjeikhez, azokon az elvetemülteken át, akik éjnek évadján a tükör előtt harcipózokba vágják magukat, egészen azokig a kislányokig, akik úgy rajonganak, ahogy azt más nem érti. Ilyen volt Elvis Presley egy ideig az ötvenes években. Azon bizonyos csípőmozgások egyike is garantáltan őrületbe kergette az akkoriakat, mielőtt a hadsereg mindent ki nem szívott belőle. A hatvanas években a The Rolling Stones jelentette mindezt. Olcsó whisky módjára gonoszul, ellenségesen és észrevétlenül félelmet és gyűlöletet tápláltak a „helyesen gondolkodó” állampolgárok szívébe mindenhol; olyan új tulajdonságokat, melyek a világ minden táján izgalomra éhes tinédzserek millióinak bálványaivá tették őket. Aztán a hetvenes években először a Led Zeppelin volt az, amelynek tagjai bódító, ám egyben zavaros zenei és személyes kicsapongásaikkal göröngyös pályájukat olyan legendává változtatták, mely máig is tovább növekedett. Utánuk pedig ott volt a Sex Pistols Mihaszna Johnny-val és Ezerarcú Sidney-vel. Az Anarchy in the U. K. és a Never Mind the Bollocks… Zene, amelyre felvághatod az ereid. Punkrocknak keresztelték el, bár nem volt más, mint egy csomó régi antiszociális trükk: szex, drogok, erőszak, bár nem feltétlenül ebben a sorrendben. És persze egyfajta felfokozott, szinte paranoiás öntudat, amely az elmebaj határát súrolta. És akkor, 1987-ben, amikor már mindenki azt hitte, hogy az egész hard rock szarzsák végleg elenyészett, jött a Guns N’Roses, a Világ Legveszedelmesebb Zenekara, amint azt egy korai Kerrang! cikk fejléce nagy komolyan hirdette. És valóban, akkor érkeztek, amikor a rock’n’roll épp tálcán nyújtotta át lelkét a zeneipar marketing moguljainak és média varázslóinak. A Guns N’Roses hirtelen mindannak a megtestesítőjévé vált, amit az Új Konzervativizmus óriásai leginkább megvetettek. A banda tett a határidőkre és senkitől sem fogadott el tanácsot. Ami pedig még rosszabb, beismerték, hogy kábszereznek, esküdtek az alkoholra és azt állították, nem ismerik a „biztonságos szex” fogalmát. De hát, kérdezhetnéd, vajon ki ismerte, a nyolcvanas évek Hollywood-i rak’en’ról világában? Mert bizonyos, hogy minden valamirevaló rock csapat, mely akár csak egy platinalemezt is a magáénak mondhatott az elmúlt tíz évben, hasonlóan különc ízléssel rendelkezett. Csupán annyi volt a különbség, hogy a Guns N’Roses nem hazudozott minderről. Egy olyan évtizedben felnővén, melyben, Dr. Thompson szavaival élve „a sav esőt, a szex pedig halált jelent” a

Guns N’Roses kilógott a sorból. Így lehettek Thatcher legrosszabb lidérces álma és Reagan nagy bánata. Az az igazság, hogy a fiúk beleszartak az egészbe. És ez kétségtelenül tükröződött a zenéjükben. „Tudod, vannak olyan zenekarok, amelyek kimennek a színpadra, minden hibádzik körülöttük, a végén mégiscsak jó bulit adnak! – magyarázta egyszer Slash – Nos, mi nem tartozunk ezek közé…” Bár a legismertebb öt tag csupán 1985 júniusában szerepelt elsőízben a Guns N’Roses név alatt, a csapat története egészen 1982-ig, Jeff Isabelle és Bill Bailey Los Angelesbe érkeztéig nyúlik vissza. Mindketten az Indiana-beli Lafayette városkából jöttek. Nemsokára nevüket Izzy Stradlin-re és W. Axl Rose-ra keresztelték át. Axl 1962. február 6.-án L. Stephen és Sharon Bailey legidősebb fiaként látta meg a napvilágot Lafayette-ben. Egyszerűen, Bill Bailey név alatt nevelkedett (akit Slash még 1986-ban tréfásan csak „az Ayatollah egy változatának” nevezett.) Billy még gyerek volt, amikor vérszerinti apja, egy bizonyos William Rose, akit egyébként visszaeső helyi bajkeverőként tartottak számon, elhagyta fiatal feleségét. Nem sokkal később az édesanya újra férjhez ment. Az új férj gyermekéül fogadta a srácokat – Axl-nek van egy Stuart nevű öccse is – és mindkettejüknek saját vezetéknevét adta. Bár Axl azt állítja, ma már mostohaapjára tekint fel édesapjaként, amikor tinédzserként először szembesült az igazsággal őrjöngeni kezdett. Vadmacskaként harcolt szülei ellen és minden barátjával közölte, ezentúl csakis W. Rose-ként szólíthatják, azon a néven, amivel megszületett. Tizenhét évesen kezdte vörös rőzséjét hosszúra növeszteni és ekkor gondolt először komolyan arra, hogy összehozzon egy bandát. Gyerekként klasszikus zongoraleckéket vett és még a Pentecostal-i templomi kórusban is énekelt, nem is beszélve néhány kérészéletű helyi, Lafayette-beli csapatról. Ezek egyiket Axl-nek nevezték. Ez lett a beceneve, hiszen könnyebb volt így nevezni, mint a meglehetősen nehézkes W. Rose-nak. A banda feloszlott ugyan, de a becenév megmaradt. Később, 1986-ban, közvetlenül azelőtt, hogy a Geffen kiadóval megkötötték volna a szerződésüket, nevét törvényesen is W. Axl Rose-ra változtatta. A szavak kezdőbetűiből összeállítható a WAR, azaz Háború szó. Axl mindig is ragaszkodott ahhoz az állásponthoz, hogy ez az egész merő véletlen, ám a Lafayette-i rendőrségnek erről bizonyára más lenne a véleménye. Tinédzserkorát a hatóságokkal történt összetűzések jellemezték. „Úgy húsz alkalommal kerültem börtönbe és ebből ötször bűnös is voltam” – vallotta egy korai interjúban. Mint elmondta, a bűnei többnyire a következők voltak: alkoholfogyasztás nyilvános helyen és rendzavarás. „Máskor csak azért vittek be, mert a zsernyákok utáltak engem.” Annyiszor került bíróság elé, hogy a végén a tárgyalásokon saját védőjeként lépett fel, mivel „egyáltalán nem bíztam a kirendelt védőügyvédekben”. Amely, így visszatekintve elég meggondolatlan lépésnek tűnik, ugyanis Axl több hétvégét is eltöltött bizonyos

átnevelő központokban, egyszer pedig három hónapra sittelték le, mivel nem tudta kifizetni a kiszabott bírságot. Akárhonnan is nézzük, Axl egy semmirekellő volt. Egy ihletett arc, akivel azonban nehezen lehetett kijönni. Izzy úgy emlékezett Axl-re, mint aki „súlyos elmebeteg volt, amikor először találkoztam vele. Csakis egyetlen kibaszott dolog érdekelte: a harc, a pusztítás. Ha valaki rosszul nézett rá, már neki is ment. És nem a bandáért tette. Rossz is belegondolni, mi mindent csinált.” Évekkel később, Los Angeles-i orvosok mániákus depressziót diagnosztizáltak Axl-nél, amely állítólag a kivételesen tehetséges embereknél gyakori tünet. A tény azonban mit sem segített rajta. Az orvosok tisztességes adag Lítiumot írtak fel neki. Axl viszont úgy gondolta, inkább az orvosoknak lenne szüksége a Lítiumra. „Bementem egy klinikára, mert úgy gondoltam, ott majd helyrehozzák a kedélyállapotomat. – magyarázta Del James-nek egy 1989-es, a RIP magazinnak adott interjúban. – Csupán egy ötszáz kérdéses tesztet töltettek ki velem, tudod, olyan kis fekete négyzetekbe kellett írni. És egyszercsak mániákus depressziósnak kiáltanak ki! Gyógykezeljük Axl-t…” Csakhogy, mint Axl elmondta, a terápia nem segített. „Ami csak arra volt jó, hogy távoltartsa tőlem az embereket, akik azt hiszik, hogy kezelés alatt állok!” – jegyezte meg sötéten. Jeff Isabelle – a barátainak és azoknak, akik a barátai akartak lenni, egyszerűen csak Izzy – 1962. április 8.-án született Lafayette-ben. A banda egyetlen tagja, aki a gimnáziumból érettségi bizonyítvánnyal távozott. Izzy nem volt az a csavargó típusú rock’n’roller. Inkább a gitárjával bíbelődött. Míg Axl csupa tűz és szenvedély volt, addig Izzy, a csapat legvisszahúzódóbb tagja szeretett észrevétlen árnyékként belépni vagy kisurranni egy szobából. Axlt és Izzy-t, aki talán barátjánál csendesebb, de nem kevésbé intenzív egyéniséggel bírt, már hajdanán szinte családias szálak fűzték egymáshoz. És ez a kötelék sokat kibírt. „Sajnos, az a tény, hogy Indianából származom, mit sem segített üzletileg a karrierem építésében – panaszkodott egyszer Izzy. – Egy kibaszott, semmirekellő hely az!” Amikor 1982-ben Izzy Kalifornia felé vette az irányt, Axl hamarosan követte őt. Egy banda alakításának ötletét forgatták a fejükben. Először azonban magával az ottléttel kellett megküzdeniük. „Emlékszem, két évig úgy álldogáltam a Troubadour klub előtt, hogy senki sem jött oda beszélgetni. – emlékezett vissza Axl – Persze, én sem tudtam, mit is mondhatnék nekik, úgyhogy hosszú-hosszú időn keresztül csak figyeltem és tanultam…” Padlókon aludtak, és barátnők könyöradományaiból tengődtek. A lányok etették őket és egy kis pénzt is adtak néha. Az első csapatot, amellyel megpróbáltak elrugaszkodni a földtől, egyszerűen Rose-nak nevezték. Az a Chris Weber is itt játszott, akivel együtt írták az Anything Goes című nótát, ami később rákerült az első Guns N’Roses lemezre. Hiába változtatták nevüket Hollywood Rose-ra, kevés felszereléssel és még kevesebb tapasztalattal nehéz volt fellépésekhez jutni, ezért a banda nemsokára feloszlott. 1984-ben Izzy rövid

időre csatlakozott a London zenekarhoz, egy másik olyan csapathoz, mely kezdett nevet szerezni magának a szűken vett Hollywood-i klubkörökben. Axl pedig ideiglenes jelleggel a Tracii Guns vezette L. A. Gunshoz szegődött. Röviddel ezután azonban Axl a saját bandájából csábította el Tracii-t, és Izzy-t is visszacsalogatta, hogy ezzel a kezdetleges felállással lerakják a tulajdonképpeni Guns N’Roses alapjait 1985 márciusában. (Eredetileg olyan bizarr neveken törték a fejüket, mint az AIDS és a Head Of Amazon.) A Guns N’Roses eredeti felállásának dobosa egy Rob Gardener nevű helybéli srác volt, akit a többiek is jól ismertek. A basszusgitáros Duff McKagan viszont ismeretlenül került a képbe. Arra a hirdetésre jelentkezett, amelyet Axl helyezett el a helyi underground sajtóban. Michael McKagan néven született a Washington állam-beli Seattle-ben, 1965 február 5-én. A család nyolc gyermekének legfiatalabbjaként Duff – „A punk nevem”, mint egyszer némileg vöröslő fejjel felvilágosított, gyermekkorát „zenétől körülvéve” töltötte. Apja egy borbély üzlet kvartettjében énekelt, bátyjai és nővérei többsége pedig legalább egy hangszeren játszottak. Bátyja, Bruce, aki maga is basszusgitáros volt, tanította meg neki az első néhány, kezdetleges akkordot Duffra elsőként a punkzene tette a legnagyobb hatást. Saját bevallása szerint tizenöt és tizenkilenc éves kora között csak Seattle-ben „harmincnál is több, ilyen New Wave típusú bandában” játszott. Nem kizárólag basszusgitárosként tevékenykedett, hiszen a dobolást és a gitározást is kipróbálta. Egyszer majdnem az angol proto-punk együttes, az Angelic Upstarts dobosa lett. „A csapat évekkel azelőtt érkezett Seattle-be. Az egyik haverom házában zúztak, onnan ismertem őket. – magyarázta Duff – Akkoriban épp doboltam. Aztán egyszercsak felbukkantak a semmiből. San Francisco-ból telefonáltak, hogy új dobost keresnek és érdekelne-e engem a dolog?” Duff már próbált is Upstarts-ék-kal, ám kénytelen volt visszakozni, amikor a banda rámutatott, a csatlakozás feltétele, hogy Angliába kell költözni. „Állatira féltem akkoriban egy ilyen nagy ugrástól – jegyezte meg – így otthagytam őket és visszatértem ahhoz a csapathoz, mellyel akkoriban zenéltem.” Ám ez nem tartott sokáig. Még mindig csak húszéves volt, de már „tökre unta” a Seattle-i rock körök korlátozott lehetőségeit, amikor elhatározta, kezébe veszi sorsát és elindul valami új és reményteljesebb, azaz Los Angeles felé. Ezzel az elhatározással együtt visszatért a basszusgitárhoz. Duff ugyanis akkoriban gitárosként tevékenykedett. De, amint arra évekkel később visszaemlékezett: „Rengeteg történet keringett L.A.-ről, arról, hogy milliónyi jó gitáros nyomul arrafelé. Azt pedig végképp nem gondoltam magamról, hogy a top gityósok egyike lehetnék. Szóval, hogy legalább megvethessem a kibaszott lábamat, elhatároztam szerzek egy basszusgitárt meg egy erőlködőt és úgy próbálok szerencsét.” Duff szerencséjére még csupán néhány hónapja tartózkodott a városban, mikor felfedezte Axl hirdetését. Persze, így sem a Guns N’Roses volt az első zenekar, amelybe Duff beszállt L.A.-be érkezte után. Elsőként egy rozoga,

düledező, Road Crew nevű fogatba szállt be. Mindössze két tag volt állandó. Egyikük, egy halkbeszédű, göndör hajú mulatt, akit egyszerűen csak Slash-nek hívtak, másikuk pedig egy szőke, nagyképű és ocsmányszájú dobos. A Road Crew legénysége állandóan új tagok után kutatott, mert Slash-en és Steve-en kívül senki sem bírta túl sokáig. Duff valahonnan megkapta Slash telefonszámát és felhívta, gondolván „ez csak egy öreg punk lehet ilyen névvel. A telefonon keresztül alig értettem, hogy mit mond. Tudod, hogy beszél Slash…De azt mondta, szereti az Aerosmith-t, Alice Coopert, az AC/DC-t, a Motörheadet, ezért úgy gondoltam, rendben, kipróbálom.” Duff „meghallgatására” egy Cantners nevű zsidó fűszer-boltjának hátsó helységében került sor, ott, ahol Slash akkoriban a legtöbbet lógott. Duffnál még mindig a punk fazon dívott, haját tüsire nyíratta és a vörös, a fekete valamint a szőke legkülönbözőbb árnyalataival festette. „No, megyek be, gondolván, ott vár valami öreg punkrockos fickó – mondta Duff – Slash és Steven a barátnőikkel voltak ott és teljesen el voltak ázva. A csajok pedig engem egyből homokosnak néztek a színes hajam miatt…” Ennek ellenére egyikük sem volt abban a helyzetben, hogy a másikat visszautasítsa. így aztán egy rövidke időre, 85 tavaszán, Duff csatlakozott Slash és Steven a Road Crewjához. Minthogy azonban éppoly ritkán próbáltak, mint ahogy koncerteket adtak, Duff hamarosan rájött, ideje újra a zenei lapok Zenész Kerestetik rovatait böngészgetni. Így talált rá Axl telefonszámára. „Egyébiránt, az a felállás elég rossz volt” – állapította meg Duff egy mosoly kíséretében, arra az összeállításra utalva, mely belépésekor a Guns N’Roses zenekart alkotta. „Kezdetben csodálkoztam is magamon, vajon miért szálltam be egy olyan együttesbe, mely egy szemernyivel sem jobb, mint azok, amelyekben Seattleben játszottam.” Akkor következett be a fordulat, amikor közvetlenül egy nyugati-parti klubturné előtt Tracii és Rob berezelt és elpályázott a bandából. Duff keményen dolgozott e turné megszervezésén, melyet szívességekre és régi, Seattle-beli kapcsolataira alapozott. Kevesebb, mint hetvenkét órával az első, Seattle-ben adandó koncert előtt Duffnak dühében az ötlött az agyába, hogy mi lenne, ha megpróbálná régi Road Crew-beli haverjait, Slash-t és Stevent felkérni, ugorjanak be helyettük. Szerencsére a srácoknak éppenséggel semmi más dolguk nem akadt. „Én és Steven akkoriban csökkentünk újra kéttagú csapattá – emlékezett vissza Slash – az volt a fő probléma, hogy sohasem sikerült énekest találnunk és amikor Duff felhívott, azzal a hátsó gondolattal mentem bele a dologba, hogy majd Axl-t elcsalom a saját bandámba…” A mosolya mindent elárult: ez egy jó lehetőség. Slash, akinek igazi neve Saul Hudson, az angliai Stroke-On-Trent-ben született 1965. július 23.-án. Édesapja, Tony fehérbőrű angol, édesanyja, Ola, fekete amerikai. Két fiuk született, Slash és öccse, Ash. Mindkét szülő munkája szorosan kapcsolódott a zeneiparhoz. Tony, mint grafikus tervező dolgozott. Egyik legemlékezetesebb munkája Joni Mitchell 1973-as Court and Spark című

lemezének borítója. Ola ruhatervezőként tevékenykedett, ő készített például kosztümöket David Bowie első mozijához, az azóta klasszikussá vált 1975-ös The Man Who Fell To Earth című filmhez. Apja egyik barátja volt, aki először Slash-nek nevezte a fiút. „Egyfajta lázadó stílusú hippi családban nevelkedtem – magyarázta Slash – Kölyökként igen szabadon éltem. Baszdmegezni úgy hét vagy nyolcéves koromban kezdtem és a szüleimnek is gyakran mondtam, hogy basszák meg. Azt hiszem sokan rémítőnek tartották ezt…” • szabadszájúsággal ellentétben a valóságban Slash igen befelé forduló srác volt, aki nehezen tudott társaságban ellazulni. „Ez az egyik oka, hogy inni kezdtem – vallotta be egyszer – Ha nem ihatok, magamba süllyedek. És persze jó is – tette hozzá vigyorogva – Szeretek berúgni. Ezt a szokást tizenkét évesen vettem fel. Segít, hogy kibújjak a csigaházamból. Egyszerűen képtelen vagyok józanon normálisan viselkedni társasági környezetben.” A fiatalember élete akkor kezdett el a feje tetejére állni, amikor szülei házassága megromlott. Mivel a hetvenes évek elején szétköltöztek, Slash egy ideig nagymamájával élt. Tizenegy éves volt, amikor apja elhatározta, hogy összeszedi magát és Kaliforniába költözik fiával együtt. A külvárosi Anglia viszonylagos békéje és nyugalma után Slash saját bevallása szerint nehezen tudott alkalmazkodni új, izgalmas amerikai környezetéhez. „Amikor megérkeztünk L.A.-be és elkezdtem iskolába járni, nem illettem a képbe igazán. Tizenhárom éves koromra rájöttem, beleszarok, nem törődök többet ilyesmivel. És mintegy varázsütésre mindenki haver lett, én pedig egyre népszerűbb. Egész különös volt. Addigra viszont már engem nem érdekelt ez, mert inkább szerettem egyedül lógni, kerülni az iskolát és gitározni…” Szülei zeneipari kapcsolatai folytán Slash tinédzserkorára hatalmas lemezgyűjteményt halmozott föl. A rockzenén kívül különböző stílusú popzenei lemezeket is gyűjtött. „Mindig is szerettem a zenét. Kedvenceim közé tartozott a The Who, Joni Mitchell, a Led Zeppelin, Minnie Ripperton, a The Rolling Stones, Chaka Khan. Tudod, a Rags To Rufus című nóta és ilyesmi. Ez mind megvolt nekünk.” Annak ellenére, hogy ilyen zenei háttérrel rendelkezett, a hangszer-vásárlás és zenetanulás gondolata egyszerűen nem foglalkoztatta. Akkor támadt először ilyen ötlete, amikor iskolatársa, Steven Adler először mutatott neki egy kis erősítőhöz csatlakoztatott elektromos gitárt. „Steve bedugta a dugót, tökig csavarta a hangerőt és állati hangosan döngetni kezdett rajta. Engem pedig baszottul elbűvölt.” Tény, hogy annyira elbűvölte a dolog, hogy elszaladt és vásárolt magának „öt dollárért egy darab fát, amire néhány húrt szereltek” majd alapszintű gitárleckéket is vett, mielőtt az egészet otthagyta, hogy hazamenjen és kedvenc Aerosmith, valamint Led Zep lemezeire gitározzon. „Akkoriban fogalmam sem volt a basszus- és szólógitár közötti különbségről vagy bármi ilyesmiről. Lényegében azért választottam a szólógitárt, mert több húr volt rajta.” Steven Adler 1965. január 22-én született a Cleveland állambeli

Ohio-ban. De a legtöbben csak úgy ismerik, mint „a hollywoodi, aki Amerikában született és nevelkedett”. Steven Adler még gyerekként, családjával együtt költözött Los Angeles-be, ott nőtt föl és a „kaliforniai srác” megtestesítőjévé vált. Haja napszítta szőke, bőre barna és tetovált, szeme olyan mélykék, mint a hollywoodi dombok fölött kéklő ég. És mint mindenki más, ő is gitáros akart lenni. Mire azonban ő és Slash tizenhét évesek lettek, Steven tudása és képessége messze elmaradt Slash-é mögött, így bölcsen sutba dobta a gitárt és egy rövid időre énekessé nevezte ki magát. Azon kérészéletű felállások egyikében vett részt, melyekkel Slash próbálkozott folyamatosan. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez sem működik, elkezdett fazekakon és lábasokon dobolni, majd miután úgy találta, hogy van érzéke hozzá, spórolni kezdett első dobszerkójára. Belépett hát az elég bizonytalanul működő Road Crew-ba. „Jó kis csapat volt az – mondogatta mindig Slash – Olyan, mint most a Metallica, csak énekes nélkül…” Két nap és harminchat órai szüntelen próbálás után Axl, Izzy, Duff, Slash és Steven bepakoltak egy barátjuk autójába és ‘85 júniusában elindultak az első Guns N’Roses turnéra. Gyorsan elkeresztelték Pokoli turnénak. Alig száz mérföldre Los Angeles-től ugyanis az autó lerobbant. A csapat azonban rendíthetetlen maradt. Hüvelykujjukat az ég felé emelve kiálltak a sztráda szélére. „Mindnyájan ott álltunk az út szélén a színpadi ruhánkban – emlékezett vissza nevetve Duff – Öt fickó szűk, csíkos nadrágban és csizmában Oregon állam kellős közepén. Mire Seattle-be értünk teljesen eláztunk és ráadásul mások motyóján kellett játszanunk. Ez volt az első bulink és mondhatom, iszonyúan szarok voltunk. Ugyanakkor mulatságosak is. Az egész kirándulás egyre rosszabbodott. Ám zeneileg kezdtünk összerázódni és tudtuk, ha ezen az időszakon túljutunk, utána már semmi nem jelenthet akadályt…” Első Los Angeles-i koncertjüket a Nyugat-Hollywood-i Troubadour klubban adták. Olyan jó hatással voltak a klub vezetőire, hogy állandó fellépési lehetőséget biztosítottak nekik minden csütörtökön. Először, mint nyitó banda szerepeltek, aztán néhány héttel később már, mint teljes jogú főzenekar. Ezidőtájt a csapat egy Pokol Tornácának becézett, garázsból lett próbateremben lakott a Sunset Boulevard olcsóbbik végén. Mint később Izzy elmagyarázta, azért hívták így, mert „ez volt maga a kénköves pokol”. „Megpróbáltunk kijönni napi három dolcsi hetvenöt centből – idézte fel Axl – Ebből a Danny’s Deli-nél egy és negyed dollárért vehettünk egy gyümölcslét és kétszersültet, a másik egy és negyed dollárért pedig egy palack Night-rain-t vagy némi Thunderbird-öt. Ennyi. Túléltük…” A Pokol Tornácán nem volt zuhany, de ez mit sem számított, hiszen az eső minduntalan becsorgott. Ágyak sem voltak, ezért egy közeli építkezésről deszkákat loptak, abból ácsoltak priccseket. Rátették a motyóra, úgy aludtak. Del James nevű barátjuk, aki manapság a RIP magazinnál újságíró, annak idején szintén élvezte a Pokol Háza vendégszeretetét. Még jól emlékezett azokra

az időkre: „Izzy helye a pamlagok vége és a fal között volt. Néha napokig ott maradt. Néha kidugta a fejét a fekhely vége mögül, körülnézett, hogy mi zajlik éppen, aztán ismét eltűnt. Kérdeztem tőle, Izzy, jól vagy, haver? Mire ő általában csak annyit nyögött, hogy aah, yeee!…” A napi túlélésben lényeges, mi több, létfontosságú szerepet játszottak a lányok. „A szex nagyon fontos volt számunkra. Keféltünk házakban és szabadban egyaránt” – emlékezett vissza Axl. „Néha csak azért basztam a csajokat, hogy utána ott aludhassak náluk” – tette hozzá Slash. „Kábszert is árultunk – szögezte le Izzy – De árultunk csajokat is. Futtattuk őket. Kezdetben meg bulikat rendeztünk, aztán amíg a csaj elment valami fickóval, mi átkutattuk az erszényét.” Egy rövid ideig még első menedzserük Nyugat-Hollywood-i otthonában is laktak. Vicky Hamilton, a Los Angeles-i klubélet egyik veteránja, aki ugyan csak nevében volt menedzser, arról volt híres, hogy nemcsak keresztnevén ismerte az összes szerződés nélküli hollywoodi rockzenészt, hanem arról is, hogy korábban a Poison-t is hasonlóképpen pátyolgatta még a szerződéskötés előtti időkben. Mindez annyit jelentett, hogy etette a fiúkat, hagyta, hogy nála aludjanak, néha kifizette az italszámlájukat, engedte, hogy telefonáljanak tőle és őrizte a házat. Vicky egyik óriási, ám lerobbant szobájában tárolhatták az erőlködőket, gitárokat, ruhákat és testeket… néha még a saját magukét is. ‘85 végén és ‘86 első felében a Guns N’Roses keményen dolgozott azon, hogy nevet szerezzen olyan hírhedt Los Angeles-i klubokban, mint a Whiskey A Go-Go, a Roxy, a Water Club, a Troubadour vagy a Scream. Előzenekarnak többnyire helyi, Los. Angeles-i bandákat hívtak meg. Így játszott előttük a Jet Boy, a Faster Pussycat és az akkoriban ismét működő L.A. Guns. „Lényegében így alakult ki ez a mezőny – idézte a kellemes emlékeket Axl – ahol tulajdonképpen mi jelentettük az igazi húzóerőt.” Akkoriban a műsort a Stormtroopers of Death What’s That Noise című száma nyitotta introszalagról. Akkor aztán felgyúltak a fények és a banda belecsapott a Reckless Life, az It’s So Easy, a Welcome To The Jungle, a You’re Crazy, a Move To The City, a Nightrain, a My Michelle vagy a Shadow Of Your Love korai, brutálisan lepusztított „kő” témáiba… 1985 végére a banda már tizennégy saját nótával rendelkezett, melyet ott ráztak gatyába, ahol arra legjobban szükség volt: közönség előtt, élőben. A közönség számára még továbbra is jobbára ismeretlen nóták közé elhintettek néhány adrenalinnal telepumpált feldolgozást is, ezek közé tartozott a Mama Kin az Aerosmith-től, a Heartbreak Hotel Elvistől, a Jumpin’ Jack Flash a Stones-tól vagy a Nice Boys (Don’t Play Rock’n’roll) a Rose Tattoo-tóT. Tehát lényegében mindent, ami kedvükre való volt. És a közönség megette. Az „ő közönségük – amint azt Vicky 86 táján elmagyarázta – szinte ugrásszerűen százötvenről, hétszázötvenre nőtt. És mindez szájhagyomány útján terjedt.” Ennyi elég is volt ahhoz, hogy a nyugati parton

székelő lemeztársaságok elkezdjék feltölteni a Guns N’Roses bulik vendéglistáját. „Beindult a dolog – mondta Slash – és attól kezdve folyamatosan hívogattak minket, hogy találkozzunk ezekkel a lemeztársaságoktól szabadult idiótákkal. Például tárgyalásban voltunk egy lemeztársasággal és azt találtam mondani valakiről, hogy olyan a hangja, mint Steven Tyleré. Mire a csaj azt kérdezte, Steven kicsoda? Na, erre mindnyájan egymásra néztünk, aztán megkérdeztük, kérhetnénk-e még egy adag piát?” „Aztán elkezdtek járogatni hozzánk – horkantotta gúnyosan Izzy – Átjöttek a próbahelyünkre és a sikátorban láthattak részegeket, hiszen ott ült például egy srác, a fején egy palackkal. Ám a következő pillanatban már vittek is minket kajálni.” 1986 első néhány hetében a csapat szinte minden jelentős hollywoodi lemeztársaság számlájára ebédelt már. A törést az hozta meg, amikor Tom Zutaut és Teresa Ense-nat, a Geffen kiadó A&R részlegének munkatársai arról biztosították a bandát, hogy mindent a saját fejük szerint csinálhatnak, senki sem szól bele a dolgukba. így 1986. március 25.-én, a Guns N’Roses aláírta a szerződést a Geffen kiadóval. Őszre ki is tűzték egy lemez megjelentetését. Nemsokkal a szerződés aláírása után Vicky Hamilton lelécelt avagy útilaput kötöttek a talpára, attól függően, melyik oldalról nézzük. Zutaut és Ensenat a következő néhány hónapot azzal töltötte, hogy egy profi menedzsment társaságot próbált meg felhajtani a csapat számára. A Zutaut által képbe terelt potenciális jelöltek között volt Tim Collins, az Aerosmith menedzsere, akit a Geffen kiadó még egy speciális bemutatónak szánt koncertre is meghívott a Sunseten lévő Roxy klubba. A buli után mindannyian átmentek a hotelbe, ahol Collins lakott és egy estebéd elfogyasztása közben arról csevegtek, vajon hogyan látja a csapat a jövőt. Zutaut úgy gondolta, aránylag jól ment minden. Izzy ébren maradt, Axl is moderálta magát. Ám amíg Collins hálószobájában aludni tért, a csapat tovább ivott és Collins számlájára négyszázötven dollárnyi piát rendelt. Reggel a józan életű Aerosmith menedzser úgy döntött, eleget látott és kijelentette, nem köt szerződést. Végre augusztusban szerződést kötöttek a Stravinsky Brothers nevű menedzsment céggel, amelynek tulajdonosa az az Alan Niven volt, aki egy másik, nemsokára platinalemezes Los Angeles-i banda, a Great White útját is egyengette. De még maguk Stravinskyék is megjegyezték, rezegtek egy kissé, amikor átvették a csapatot. Amint azt később Niven megvallotta nekem: „Nem tudtam, mire számítsak, mikor szerződtettem ezt a bandát. Amikor az első albumukat meghallgattam, úgy gondoltam, elégedettek lehetünk, ha eladunk kétszázezer lemezt. Ha akkor valaki azt mondta volna nekem, hogy azon a lemezen akár egy kislemez sikert is találok, az arcába röhögtem volna” – tette hozzá nevetés nélkül. Szerződéskötésük Amerika egyik legerőteljesebb rocklemezcégével, a Geffen-nel, meghozta számukra az első vezércikkeket az amerikai zenei

sajtóban. A Slash-től idézett korai mondások között ilyenek szerepeltek: „Nem érdekel, ha azt hiszik, hogy nagyképű vagyok, de állítom, hogy a miénk az egyetlen igazi Los Angeles-i rock’n’roll csapat és ezt a rajongók is tudják.” Ezt Axl olyan kijelentésekkel támogatta meg, miszerint „Az utóbbi tíz évben nem lehetett olyasmit látni, mint amilyenek mi vagyunk.” 1986 további részét az együttes a hollywoodi Canoga Parkban található Rumbo stúdióban töltötte a debütáló Guns N’Roses lemez nótáinak felételével. Ekkorra azt is elhatározták, hogy a lemez címe Appetite For Destruction lesz. A lemeznek eredetileg az év vége felé kellett volna megjelennie. De a felvételeket elhalasztották, szinte látnoki módon amint azt a jövőbeni események igazolták, míg Slash és Izzy kényszerszabadságra mentek, hogy megpróbáljanak megszabadulni a herointól, amivel az év nagy részében titokban telenyomatták magukat. „Volt egy olyan időszak, amikor abbahagytam a gitározást és három hónapig nem mutatkoztam” – nyilatkozta később Slash. Elmondta, hogy Duff telefonhívása rángatta ki végleg a bajból. „Duff azt mondta, hogy elidegenítettem magam a csapattól. Mivel ők az egyetlenek, akik közel állnak hozzám, nagyon szíven ütött a dolog és kijózanodtam.” A Geffen kiadó semmiképpen sem akarta kihasználatlanul hagyni a kedvező hangulatot, amely a banda körül kialakult, ezért bedobta az ötletet, miszerint áthidaló megoldásként még kéne jelentetni egy koncert LP-t, hogy a banda normálisan elkészülhessen az első lemezzel, amelynek kiadása még mindig csak mintegy hat hónap múlva volt esedékes. A Live?!*@ Like A Suicide címre hallgató LP-t a csapat saját cége, az Uzi Suicide adta ki korlátozott, tízezres példányszámban. A Geffen terjesztésű minialbum a banda aktuális koncertprogramjának négy olyan nótáját tartalmazta, amelyet nem terveztek rátenni a készülő lemezre. Ezek közül kettő, a Reckless és a Move To The City saját szerzemény volt, két feldolgozással, az Aerosmith Mama Kin és a Rose Tattoo Nice Boys (Don’t Play Rock’n’roll) című számával kiegészítve. Az anyagot még az év korábbi részében rögzítették egy hollywoodi klubban. A csapat maga vállalta a zenei rendezést. A Live Like A Suicide olyan volt, mint egy szándéknyilatkozat, mely előrevetítette a banda terveit. 1986 rockvilágába úgy lépett be a Guns N’Roses, mint egy oroszlán a nyulak lakta erdőbe. Abban az esztendőben Bon Jovi Slippery When Wet lemeze fogyott a legjobban a világon. Letisztult és rádióbarát volt és ártalmatlan, mint egy pohár tej. Az a lemez mindazt jelképezte, amit a biztos dollárbevételekre éhes, 80-as évek közepén uralkodó rockszakma képviselt. A minialbumot egy roadie üvöltő hangja nyitja: Hey Fuckers! Suck On Guns N’Fuckin’ Roses! – ordítja a fickó, mielőtt Steven géppisztolyként vezeti be a bandát a Reckless Life első riffjebe. Innentől egészen a második oldalon lévő Mama Kin utolsó energiától duzzadó akkordjáig Axl végig szidja a közönséget. Amint az ember olyasmit hallott a szájából, hogy ez egy dal a kibaszott anyátokról, világossá vált, hogy ezek a srácok a másik véglettel ellentétben, biztonsági felszerelés nélkül játszanak. De nekik így volt jó. Az EP-t

azoknak ajánlották, „akik életben tartottak minket”. A mindössze tízezer példány, melynek csak elenyésző hányada jutott csak Európába, gyorsan elfogyott. Izzy akkoriban így nyilatkozott: „Úgy éreztük, minden olyan embernek, aki a kezdetektől velünk volt, meg kell adnunk a lehetőséget, hogy korai nótáinkat lemezen is hallhassa. Úgy is felfoghatjuk, hogy ez a lemez köszönetnyilvánítás azoknak, akik hittek bennünk, amikor még nem volt pénzünk.” A rockfirkászok az Atlanti-óceán mindkét oldalán melegen fogadták az EP-t. Különösen Angliában volt ez így, ahol az anyagot a legízesebb Los Angeles-i rock’n’roll csemegének kiáltották ki, a Mötley Crüe 198l-es Too Fast For Love című anyaga óta. Gyakorta hasonlították őket az Aerosmith-hez,bár ebben nyilvánvalóan szerepe volt, hogy a lemezen szerepelt a Mama Kin című nóta. A csapat mindig hatalmas bóknak vette, ha hőseikkel egy mondatban emlegették őket. „Mindig is szerettem bennük, hogy olyan fickók, akikkel nem szívesen találkoznék egy sikátorban, ha nézeteltérésünk lenne – mondta Axl – Mindig is ilyen hozzáállással akartam kitömi Amerikából. Ők voltak az egyetlenek, akiket az emberek otthon, Indiana-beli szülővárosomban elfogadtak sminkestől, kosztümöstől. Ezek az emberek a Stones-ot buzinak tartották, de az Aerosmith-t mindenki szerette.” Nemsokkal azután, hogy aláírták a szerződést a Geffen kiadóval, a Pokol Tornácát lecserélték egy kicsi, ám kipofozott faházra, a Santa Monica Boulevard-on. Épp karácsonyra befejeződtek a lemez felvételei. ’87 elején a lemez keverése közben a csapat próbálni kezdett a turnéra, annál is inkább, mert tudták, nemcsak néhány megismételt Troubadour bulira kell készülniük ezúttal. A Geffen kiadó bejelentette, hogy az Appetite For Destruction című első Guns N’Roses album júniusban jelenik meg. A banda pedig első nagyszabású amerikai turnéját megelőzően, június 19-én, 22-én% és 28-án három bulit játszik majd a hírhedt londoni Marquee klubban. Ezek lettek volna a csapat első koncertjei Amerikán kívül. A bandát azonban megelőzte a híre, (melyhez hozzájárultak a Geffen kiadó pofás kis sajtókiadványai is). Érkezésük hírére az angol zenei sajtó pletykarovatai megteltek a róluk szóló, kétes történetekkel. Mindenről cikkeztek, attól kezdve, hogy a csapat feloszlott, egészen az olyan legaggasztóbb hírig, miszerint Axlt a Los Angeles-i Cedar Sinai kórházba szállították, és elektrosokk terápiának vetették alá, azt követően, hogy egy hollywoodi klub előtt történt verekedés után letartóztatták. „Minden olyan gyorsan történt – idézte a riport Axlt – Egy zsaru jól fejbevágott és azt hiszem, elájultam. Két nappal később ébredtem a kórházban…” A divatokra mindig is érzékeny angol bulvársajtó szintén rákapott a zenekarra. „EGY OLYAN ROCKBANDA KÉSZÜL BRITANNIÁBA, AMELY MÉG” A BEASTIE BOYS-NÁL IS VISSZATASZÍTÓBB!" – üvöltötte egy vezércikk címe a Star júniusi számában. Sőt, még tovább ment. „A Los Angeles-i Guns N’Roses-t az a szörnyűséges W. Axl Rose vezeti, akinek

legkedvesebb szórakozása kutyák mészárlása…” Majd a cikk őt idézi: „Rettenetesen utálom az olyan kis kutyákat, mint például a pudli. Hacsak meglátom, legszívesebben megölném őket.” Szaftos anyag és nem az a fajta szöveg, amelyet reggelente a szülők lágytojás evés közben olvasni szeretnek. De várjunk csak, még nincs vége! A banda másik két tagja (hohó!) ugyanolyan hányaveti, mint ütődött vezetőjük. Slash, a gitáros és Duff McKagan basszusgitáros azt állítják, kétéves ivókúrát tartottak: „Reggelenként a kezünk úgy remeg, mint egy szélmalom… „ Természetesen Axl tréfált, Slash pedig jócskán túlzott. De a rosszfiú image kezdett hozzájuk ragadni és ez a másság jócskán felfokozta a banda első Marquee-beli koncertjét megelőző várakozást. A bulik időpontjával összehangolva a Geffen június tizenötödikén sietve kiadott egy dupla A oldalas kislemezt, mely az It’s So Easy és a Mr. Brownstone című nótákat tartalmazta a készülő lemezről. Négy nappal később a Guns N’Roses lejátszotta első buliját a Marquee-ban. „Jó érzés végre itt lenni a kibaszott Angliában” – üdvözölte Axl a közönséget a színpadról első este, miután Slash az utolsó hangot kifacsarta a Reckless Life című nyitónótából. Ám a Marquee-ban összezsúfolódott közönség nem éppen lelkesen fogadta az üdvözlést és köpések, valamint műanyag söröspoharak kezdtek záporozni a színpadra, amint a csapat belevágott az Outta Get Me-be. Axl elvesztette türelmét és félbeszakította a számot, majd egyenesen a rendbontóknak címezte a mondandóját: „Hé, hogyha továbbra is dobáltok minket, elmegyünk a faszba! – károgta dühtől elfúló hangon. – Szóval, mit gondoltok? Mire újabb pohár csapódott Steven dobcuccának. „Baszd meg, te fasz” – kiáltotta Axl és ujjal mutatott a részeg arcra, miközben érthetetlen káromkodásokat morgott a mikrofon hatótávolságán túl. A harmadik, talán túl találó című, Anything Goes (Mindent szabad) végére jelentősen csökkent a feszültség, de a baj már megtörtént. A buli hátralévő részében sem a banda sem a túlságosan türelmetlen, péntek esti közönség nem tudott ellazulni, hiába dolgozott a banda becsülettel. A várt hatás sajnos elmaradt. Ez aztán tükröződött a néhány nappal később megjelenő, fanyalgó beszámolókban is. A határidők szorításában a cikkírók elsiklottak a tény felett, hogy a mindössze három nappal későbbi, második buli minden szempontból jobban sikerült. Június 28-án tartott, utolsó Marquee-beli kocertjükön Axl az Outta Get Me című számot „a háttérben álló kritikusoknak” címezte. Ezt követően a csapat addigi legjobb buliját nyomta le. Slash arcába lógó, göndör haja alatt egyetlen laza mozdulattal röffentette meg az It’s So Easy első riffjeit, míg Axl „Fuck Dancing Let’s Fuck” azaz „Basszunk a táncra, inkább basszunk” feliratú trikójában kobraként kígyózott, szemei szikráztak, hangja pedig, akár egy sebzett medvéje. Mindeközben Izzy, Duff és Steven madárijesztőként dülöngélt az ütemek forgatagában, riffeket facsart, aztán kalapált laposra. Ráadásként a Whole Lotta Rosie egy fergeteges verziójával rukkoltak elő, ezzel mintegy megmutatták, még az ősz öreg AC/DC-vel is elbírnak. Slash és Duff a nóta

végén mintegy végszóra, a tömeg közé vetette magát. Majd néhány pillanattal később ugyanígy nyomatták él a Knockin’ On A Heaven’s Door című Bob Dylan szerzeményt, amelyet elsőként ezen a bulin játszottak élőben. Mind a három bulit szalagra rögzítették. • londoni felvételek közül jónéhány kislemezek ’ oldalaként vagy maxik és picture disc-ek ráadásnótájaként tért vissza a következő két év folyamán. Természetesen londoni tartózkodásuk sem múlt el incidensek nélkül. Slash részegen botrányt okozott annak a Hearts of Fire című filmnek a bemutató, partyján, amelynek két főszereplője Rupert Everett és Bob Dylan volt. Axlt pedig majdnem letartóztatták az első buli előestéjén, mert összetűzésbe keveredett a Picadilly Circus-ön lévő Tower Records lemezáruház biztonsági embereivel. Axl Alan Nivennel és Tom Zutauttal érkezett oda, de mivel az egész éjszakás repüléstől, valamint egy előző este bevett vérnyomáscsökkentő, antihisztamin tablettától igen gyengén érezte magát, leült a bejárat előtti lépcsőkre. Itt találták a biztonsági emberek, amint fejét a kezébe temetve egy frissen vásárolt Eagles kazettát szorongatott. Távozásra szólították fel. Nem nehéz elképzelni, hogyan reagált Axl és csak az idejében érkező, halkbeszédű Zutautnak köszönhető, hogy Axl megmenekült, hiszen az őrök ki akarták hívni a rendőrséget, miután Axl megfenyegette őket, hogyha piszkálják, valami kellemetlent tesz az anyjukkal. Mindennek ellenére a banda emlékezetében úgy maradt meg ez az angliai utazás, mint életük egyik szép időszaka. Egy nagy kaland. Mi több, már az is megnyugtató volt, hogy kikerülhettek Los Angeles-ből, mondta egyszer Axl, hiszen az ottani hírük kezdett rátelepedni a magánéletükre. „Ha az ember Los Angeles-ben hétszáz ember előtt játszik, akkor abból háromszázat biztos ismer. Tudod, ki az, aki szeret és ki az, aki utál, sőt azt is, ki kívánja a halálodat, mert öt dolcsival lógsz neki. Te viszont másra vagy dühös, mert az meg huszonöttel lóg neked… Amikor színpadon vagyok – folytatta – akkor azzal kell foglalkoznom, amit a közönség vár tőlem. Amikor eléneklek egy sort, azokat az érzéseket idézem föl, amelyek a dal írására inspiráltak. Ugyanakkor az is eszembe jut, mit érzek most a szövegről és azok hogyan hatnak majd a közönségre. Talán ez az, amiért engem színpadiasnak tartanak, mert én átélem az egészet…” De vajon mi készteti erre? Talán az igazság keresése? Vagy mint azt a sajtó mindig is sugallta, csupán az élvezetek hajszolása? Axl szerint az igazság máshol rejtőzik. „Ha az MTV-t nézem, alig tudom megállni, hogy ne vágjak hozzá valamit a készülékhez, mert annyira kibaszottul unalmas az egész. Ez az egész zeneipar, még a Los Angeles-i bandák is… Ez az egész szakma még nagyon új nekünk és az emberek azt hiszik, megmondhatják nekünk, mit és hogyan tegyünk. De mi erre azt mondjuk, szarok rá, baszd meg. Mert ez nem mi vagyunk. Mi azt csinálunk, amit akarunk…” 1987 július 31-én megjelent az Appetite For Destruction című, első Guns N’Roses album. Szinte azonnal bebizonyította, van egy Los Angeles-i csapat, amelynek tehetsége nagyobb a western csizmájuk sarkánál. Az album zenei

rendezését egy igazi stúdióveterán, Mike Clink vállalta, aki korábban a Heart, Ozzy Osbourne és a Survivor lemezeinél tekergette a gombokat. Slash szerint Clink két legnagyobb előnye hatalmas türelme és a brutális gitárhangzás iránti vonzalma volt Az Appetite For Destruction tizenkét, energiától duzzadó számot tartalmazott. Sőt, ennél is többet, észt és bölcsességet, mélységet és sokrétűséget. S miközben állatira felfájták, hogy a lemez szövegeiben tucatnál is többször hangzik el a „baszni” szó, kevesen tagadhatták az olyan sorok sokatmondó mivoltát és romantikáját, mint amelyet a Sweet Child O’Mine című dalban is találhatunk, miszerint „A hajad egy biztos, meleg helyre emlékeztet engem, ahol, gyerekként rejtőzhettem.” A nagyvárosba érkező vidéki fiúról szóló legutóbbi Axl költemény, azaz a Welcome To The Jungle a fiú lelke legmélyéről fakadt. Slash nyitó gitártémája úgy visszhangzik, mint sietős léptek zaja egy megvilágítatlan sikátorban. Ó, istenem – sóhajtja közben Axl, mielőtt Steven fülsiketítőén lesújt a kalapáccsal, hogy aztán a banda könyékig belemászhasson abba a bizonyos riffbe. Az ezt követő It’s So Easy dögös szövegét Axl egy barátjával és ötletadójával, Wes Arkeen-nel írta. Axl szabad folyást engedett rendkívül változatos énekstílusának. A mély, búgó, szinte elszavalt első versszaktól a középrész elegáns megoldásain át a gyűlöletet fröcskölő, hisztérikus őrjöngésig mindent hallani. Slash kegyetlenül, mégis borzongatóan precízen szabdalja darabokra a dallamot, félelemmel telepumpálva a nótákat. Némileg könnyedebb hangvételű a Nightrain című nóta, melyet a csapat azután a bor után nevezett el, amire szerződéskötésük előtt tellett. Axl hangja izgatott és duzzogó, míg Slash és Izzy savanyú gitártémákkal támasztják alá. Az Outta Get Me a paranoiáról szól. Mint Axl elmondta, ennek megírására részben a különböző „hétvégi fogdákban” és javítóintézetekben eltöltött idő élményei ösztönözték. A Mr. Brownstone nyilvánvalóan a heroinfüggőségről íródott. Refrénje fagyosan szól: „Csak egy kicsivel kezdtem, de a kicsi nem volt elég, így lett a kicsiből több és több…” Axlnek hónapokon át volt alkalma látni Slash-t, azután pedig Izzy-t egyre jobban belesüllyedni a halálos mocsárba, miközben magát is mérgezte, habár sokkal diszkrétebben és kevésbé intenzíven, mint csapattársai. De mint mindig, most is saját tapasztalatairól beszélhetett. Végül ott van az oldalt záró Paradise City, olyan idealizmussal telve, amely talán csak újságokban és rossz mozifilmekben létezik. De minden idők egyik legnagyobb himnusza lett a Van Halen Jumpja és a Lynyrd Skynyrd Freebird című száma mellett. Ebben a nótában Slash könyökből pumpálja a kiállásokat, Axl pedig olyan színpadias és hivalkodó, akár a csillagsávos lobogó. A második oldalt a My Michelle nyitotta, egy állítólagos ballada, amely gyorsan tirádává vált, ám egy igaz történetet mesél el. „Ezzel a lánnyal tizenhárom évesen találkoztam – magyarázta Axl – Később jártam is vele. De aztán összevesztünk és ezért írtam ezt a dalt.” A Think About You egy valóban nagyon kedves dal. Annak ellenére olyan tempóban játszották ezt a srácok, hogy

azt akár arculütésnek is vehetjük. Axl végre megpróbálta eloszlatni az állandóan felette lebegő felhőket, legalább annyira, hogy egy pillanatra elmosolyodhasson. Ám ez még mind semmi sem volt a következő, Sweet Child O’Mine nótához képest. Axl ezt a dalt barátnőjéhez, Erinhez írta, az ötvenes évek egyik énekes sztárjának, Don Everly-nek gyönyörű tinédzser lányához. Szinte bizonyos volt, bár ezt akkor ők még nem tudhatták, hogy ez lesz a Guns N’Roses elsőszámú kislemez sikere Amerikában. . Ezt a magától értetődő You’re Crazy követte. Kétszer olyan gyorsan, ám nem kevésbé eszelősen játszották, mint azt az ember első koncertjeik alapján várta volna. A nóta verejtékező narrátora kétségbeesetten kutat a szerelem után egy „olyan világban, amely túlontúl sötét”. Az Anything Goes ugyanezt a kegyetlen iramot tartotta, de igazából a Rocket Queen volt az, amely az első Guns N’Roses lemezt, a Welcome To The Jungle című kislemezt, Axl pedig ott folytatta tevékenységét, ahol a Cult-turnén abbahagyta. Az első nottinghami koncert estéjén kiszaggatta a telefonvezetéket a falból és a készüléket a lépcsőházon keresztül a megrémült recepcióshoz vágta. Maguk a bulik is hasonlóan erőszakosak voltak. Első este a Rock City-ben a helyi kemény mag előtt játszottak, akik a csapat színpadra lépésétől kezdve egyfolytában villáztak. Az együttes pedig késként hasogatta a dobhártyájukat az It’s So Easy-vel és a következő kilencven percen és két ráadáson keresztül végig eszelősen döngettek. A buli után túlbuzgó rajongók százai majdnem felborították a turnébuszt, amint az indulni készült a csarnok elől. Azonban másnap, a manchasteri Apollo-ban a közönség nagyrésze a helyén maradt a buli alatt, az erkélyt pedig ki sem nyitották a gyenge jegyeladások miatt. Nem csoda, ha az aznapi műsor alig tartott tovább hatvanöt percnél, amibe bele kell értenünk egy nyomorúságosan odavetett ráadást is. Általában azonban elég jegyet adtak el, ha nem is túl sokat. De, mire a turné a Hammersmith Odeonba ért kétszáz jegy híján teltházat csináltak. Az együttes úgy hálálta meg a kedves fogadtatást, hogy a turné egyik legizgalmasabb koncertjét adta. Nemcsak az új album nagyrészét nyomatták el, hanem ráadásként egy csokorra valót a már ismerős feldolgozásokból. Ám az est fénypontja számomra akkor is a Rocket Queen marad. Élőben a csapat még vagy öt perccel meghosszabbította a már amúgy is hosszú, hatperces lemezváltozatot. A dal közepénél, amikor éppen Slash egy hátborzongató futamot játszott a gitáron, lábát az egyik monitor hangfalon pihentette, Steven lélegzetelállító ritmust kezdett ütni és átvette a főszerepet, míg a gitárok lassan elhalkultak. Aztán Izzy újra megjelent a dob-dobogón, kezében ő is dobverőket tartott és saját ritmusokat kezdett kalapálni a dobszerkón. Aztán Duff is ott termett a szerelés másik oldalán és egy pár pergőt püfölve ő is kivette a részét a mókából Aztán Axl pördült elő az árnyékokból, nyakában Duff basszusgitárjával. Slash pedig visszacsusszant a reflektorfénybe a színpad közepén, aztán rázúdította a hallgatóságra elvetemült szólóját, amitől mégis kivert a hideg verejték. Ez a csodálatos pillanat azt bizonyította, már ha

kellett itt valamit bizonyítani, hogy a Guns ť’Roses-nak nincs feltétlen szüksége egy klub bensőséges atmoszférájára ahhoz, hogy elvarázsolja a nézőket. Ezek az anyaszomorítók bárhol kivágják magukat. Mintha azt üzenték volna, minél nagyobb a közönség, annál nagyszerűbb a csapat, s annál nagyobb a visszhang, ha a kettő találkozik. Ezután a Welcome To The Jungle következett, amelyet aznap a közönség a legnagyobb tapssal jutalmazott. Majd a Paradise City egy pattogós változatával zárták a bulit. Első ráadásként a.Knockin’ On A Heaven’s Door feldolgozásával zártak, amelyet Axl egy fiatal barátja, Todd Crew emlékének ajánlott, aki az évek folyamán alkalmanként segített nekik roadolni. Már csak akkor, amikor éppen nem lőtte be magát heroinnal. Valójában Todd még négy hónappal azelőtt is elkísérte őket a Londonba, a Marquee-beli koncertjükre, ahol képtelen lévén uralkodni magán, öntudatlanságig itta magát és az egész bulit elmulasztotta. Aztán, amikor visszatértek Los Angeles-be, még a Cult turné előtt próbálták rávenni, forduljon a problémájával orvosi segítségéit. Ám ezen időpont és a hat héttel későbbi, szeptemberi visszatérésük között a srác tragikus halálát lelte heroin túladagolás következtében. Mint mindig, Axl most sem hagyta ki, hogy e kényes kérdésről nyilatkozzon. Az izgalom tetőfokán csendesen emlékeztetett minket olyan dolgokra, amelyekről a legtöbbünknek jobb, ha még tudomása sincs. Hallhattuk a hangot, amely a hajnal előtti legsötétebb órában magányosan sír. A Guns N’Roses úgy jött Angliába, mint kutyapusztító, drogkereskedő, italáztatta szörnyeteg, amely reggelire csecsemőket eszik és csak a csontjaikat köpi vissza. Ám úgy ment el, mint az áldott föld egyik legkiválóbb rock’n’roll zajkeltő gépezete. Növekvő elismerés övezte őket habár ez egyelőre nem mutatkozott meg az eladásokban. A világ legveszedelmesebb zenekara, íme, megérkezett. A többi már csak hab a tortán. Ezután már nem volt más tennivalójuk, mint kitartani. MÁSODIK FEJEZET Üdvözlünk a dzsungelben 1988. június. Ha nem Los Angeles a Paradise City megtestesítője, akkor mondjátok meg nekem, mi az? A föld leghatalmasabb nemzetének legegészségesebb államában ez a leggazdagabb város, sőt, még az éghajlat is itt a legjobb, ha egyszer a nap átsütött a kora reggeli szmogon. L.A. egy ámokfutó flitterváros, a skate-boardos Sodorna és Gomorra. Itt a hatalmas hirdetőtáblák mellett eltörpülnek az épületek (A Sunset boulevard hirdetőtáblái ebben a hónapban a Rambo III-at és a Krokodil Dundee II-t reklámozták.) A női

népesség 90%-nak szoborszerű szépsége minden más gondolatot kiver az ember fejéből. És nem utolsósorban L.A. a Guns N’Roses otthona. Én pedig azért érkeztem, hogy a Guns N’Roses-t hazai pályán láthassam élőben. Utolsó, angliai találkozásunk óta nyolc hónap telt el és a csapat pályája rakétaként kezdett felfelé ívelni. Közvetlenül az angliai bulik után visszatértek Amerikába és elindultak addigi legnagyobb és legtöbbet jelentő turnéjukra: a Whitesnake helyére léptek a Mötley Crüe előzenekaraként. Akkoriban, ’87 végén, a Mötley pont a csúcspontján volt annak a korszaknak, amelyet Nikki Sixx basszusgitáros az együttes rosszfiús korszakaként emlegetett. Papíron a Mötley Crüe, Guns N’Roses összeállítás tökös látványnak ígérkezett. És ezt később az élet is bizonyította, amint,a két együttes kíméletlenül versenyzett egymással a világ igazán legveszedelmesebb bandájának kijáró címért. És persze ez nemcsak a színpadon zajlott. Koncertek után a két együttes általában együtt bulizott. Egy különösen istentelen szövetség alakult Slash, Nikki Sixx és Steven Adler részvételével, akik minden este együtt rótták az utcákat, pillanatok alatt bajt keverve, bármelyik szerencsétlen közép-nyugati városka bárjaiba tévedtek. A társaság csak azt követően oszlott fel, hogy Steven egy csúnya szórakozóhelyi verekedés során eltörte a kezét (Őt a turné további koncertjein a Cinderella akkori dobosa, Fred Coury helyettesítette), Slash-t pedig a Crue management hivatalosan is figyelmeztette, hogy a Guns rögtön lekerül a turnéról, ha nem fogja vissza az éjfél utáni mulatozást a Mötley önfejű basszusgitárosával. Slash meg is fogadta mindezt, mintegy negyvennyolc órára. (Igazából akkor lett vége a közös mulatozásnak, amikor egyik este Nikki túladagolta magát heroinnal. Slash és Steven fedezte fel őt, amint feküdt kómában a hotelszoba padlóján. Míg Slash mentőkéit szaladt, Steven a mozdulatlan testet a zuhany alá tette és ráeresztette a hideg vizet. Időben érkező segítségük nélkül kétséges, hogy Nikki ma életben lenne). ’88 elején, visszatérve Los Angeles-be, a csapat tervezni kezdte saját amerikai turnéját. Egyelőre nem számítottak az arénákra, inkább nagyobb színházakra és öblösebb csarnokokra, amelyekben a The Cult turnén is játszottak. Vendégként az akkor éppen nagy népszerűségnek örvendő angol Zodiac Mindwarp-ot hívták meg, a bulit pedig a német power metal csapat, az UDO nyitotta. A turné kezdetéig úgy ütötték agyon az időt, hogy bevonultak a Rumbo stúdióba és Mike Clink segítségével felvettek egy csokorra való akusztikus nótát. így a Patience-t, a One In A Million-t, a Use To Love Her-t, a Corn Chucker-t és az Appetite For Destruction lemezről való You’re Crazy egy gonoszul lassú változatát. Ezeket többnyire élőben rögzítették a stúdióban. Eredetileg kislemezek ’ oldalaira szánták a nótákat vagy talán egy EP megtöltésére, ahogy azt a Guns-ék bárki kérdésére válaszolták. Mire az együttes márciusban elindult a turnéra, az Appetite for Destruction lemez már szépen felkúszott az amerikai lemezlistákon – ekkor jutottak be a húszas listákra és gyorsan haladtak előre – aminek következtében a

turné szinte minden állomásán eladták az összes jegyet. Most, hogy újra turnéra indultak, a baj úgy követte őket, mint egy éhes kutya a kedvenc csontját. Először Axl-t tartóztatták le, mert fegyvert próbált átcsempészni a kanadai határon. Slash-t és Duffot Seattle-ben sittelték le további kocsmai verekedésekért. És aztán jött a csúcs, a turné befejezése előtt két héttel Axl kilépett a csapatból egy, a hotelszobájában lezajlott kemény vita után. Ekkor történt meg ilyesmi először, bár nem utoljára. És ez lesújtotta a csapat tagjait. Ám, mint az ma már tisztázott, egy három nappal későbbi, Slash-sel folytatott telefonbeszélgetést követően Axl visszatért a csapatba. Az eset után Axl is és a csapat is úgy viselkedett, akár egy fiatal pár, akik mélyen megbánták a válást és a következő este már újra együtt is vannak. Ezért aztán sem egyik, sem másik fél nem volt hajlandó az ügyről nyilatkozni a nyilvánosság előtt. Magánemberként azonban az együttes tagjai csak rezignáltán megcsóválták a fejüket és a mostanra már jól ismert mondattal válaszoltak: Hát tudod, hogy van ez Axllel… És ez, mintegy összefoglalta érzéseiket. Saját turnéjuk egészen április végéig tartott, miután a csapat azt tervezte, hogy a legújabb Dave Lee Roth turnén játszik majd Amerika-szerte az arénákban. Ám az elemek harca folytán ez az ötlet valahol elsikkadt és a Guns N’Roses-t legközelebb májusban lehetett úton látni, amikor is az Iron Maiden előzenekaraként nyomultak. A turnéval egyidőben kiadták a Sweet Child O’Mine kislemezt, amely szinte rögtön az amerikai negyvenes slágerlistáig jutott és úgy tűnt, a Guns N’Roses magáénak tudhatja az első igazi kislemezsikert. Valójában a Sweet Child O’Mine az együttes első fő világsikere lett. (A hirtelen siker adta lehetőséget kihasználva, a tokiói Geffen iroda kizárólag Japánban megjelentetett egy minialbumot, amelynek a Live From The Jungle címet adták. Ezen a Sweet Child O’Mine lemezverziója található, a Whole Lotta Rosie, a Knockin’ On Heaven’s Door, a Shasdow Of Your Love és az It’s So Easy kíséretében, amelyeket még a 87-es londoni Marquee-beli koncertek alkalmával rögzítettek. Ehhez illesztették hozzá a Move To The City koncertváltozatát, amelyet az eredeti Live?*! a Like A Suicide EP-ről ültettek át. Mindemellé sürgősen megszerveztek egy Japán turnét júniusra.) Időközben azonban az Iron Maiden turné nem haladt olyan jól, ahogy azt Guns N’Roses-ék gondolták. Úgy tűnt, a fő problémát váratlan jegyeladási gondok jelentették a Maiden részéről, különösen ami a turné korai dátumait illette. Amikor azonban elterjedt, hogy a Guns N’Roses játszik előzenekarként, a világ legveszedelmesebb csapata különleges fűszerként hatott és a két együttes kezdett teltházas koncerteket adni. Nem csoda, ha a Guns N’Roses táborban az a vélemény alakult ki, hogy talán nem is az Iron Maiden-nek, hanem nekik kéne főzenekarként fellépni. A csapat olyannyira elégedetlen volt a másik együttessel, hogy Duff fogta magát és kihagyott egy hetet a turnén. Visszarepült Los Angeles-be, hogy feleségül vegye régi barátnőjét, Mandyt. Ezidő alatt barátjára, a The Cult egykori basszusgitárosára, Kid Chaos-ra – akit manapság csak Haggisként ismernek, – bízta a basszusgitárosi posztot.

Éppen amikor a kaliforniai Long Beach-ben lévő Irvine Meadows nevű, tizenhétezres befogadóképességű stadionban terveztem megnézni a csapatot két estén át, a turnézók között olyannyira elfajultak a dolgok, hogy már alig beszéltek egymással. Aztán az utolsó pillanatban a problémákhoz még egy sérülés is járult. Ugyanis a Guns N’Roses táborban bejelentették, hogy kénytelenek kihagyni a maradék Maiden bulikat, miután Axlt, aki a turné során rendszeresen elvesztette hangját, ágyba parancsolták az orvosai. A diagnózis szerint csomók keletkeztek a hangszálakon, ami fájdalmas tünet és elsősorban olyanoknál jelentkezik, akik hivatásszerűen üvöltik szét a tüdejüket. Erre az egyetlen ismert gyógyír csak a teljes pihenés volt, s ha az sem segít, akkor műtéti beavatkozás. Szerencsétlenségemre sokan másokhoz hasonlóan én sem tudtam erről, míg csak a stadionba nem értem. Slash közölte velem a hírt. „Ne is mondd, öreg, el van baszva az egész – legyintett lemondóan – A srácot még beszélni sem engedik. El tudod ezt képzelni? Axl ki sem nyithatja a száját.” – Elborzadt még a gondolattól is. Ironikus módon a Guns N’Roses helyére az L.A. Guns-t szerződtették. A jelenlévő és csalódott Guns N’Roses rajongókat úgy próbálták kárpótolni, hogy Slash és Duff az első este fölment jammelni az L.A. Guns-szal. Következő este pedig, az L.A. Guns bulija után közvetlenül, Axl kivételével természetesen, az egész banda fölment a színpadra és elnyomták az It’s So Easy egy rendkívül szenvedélyes, ám de rozogán düledező verzióját. Az énekesi posztot Duff töltötte be. „Egész életemben nem voltam annyira beszarva, mint most” vallotta be Duff az esemény után, láthatóan még mindig remegő lábakkal. A csapat átmenetileg befejezte hát a turnézást. Slash, akinek abban az időben nem volt állandó lakása, mint azt később elmondta, – a Sunset-en lévő Continental Hyatt House-ban vett ki egy szobát, amely – ilyen a véletlen – pontosan szemben volt azzal a Le Mondrian nevű szállodával, ahol én laktam abban az időben. Megegyeztünk, hogy a következő napok valamelyikén összejövünk beszélgetni. „Mister Disorderly (Rendbontó úr) néven foglaltam szobát vigyorgott – hívj majd föl…” Néhány nap múlva meg is tettem. A Guns N’Roses gitárosnak közismert volt a fazonja. Hosszú, göndör haja mélyen válla alá lógott, elől pedig a fél arcát eltakarta. Ezért aztán alig látott ki jellegzetes cilindere alól. Általában letépett ujjú Led Zeppelin pólót, szűk fekete farmert és kopott western csizmát viselt. Markában pedig minduntalan egy palack Jack Daniels-t szorongatott. Mindeközben úgy pengette egyik mocskos riffet a másik után, mintha bekötött szemmel is meg tudná csinálni. És mindez elég valóságos volt ahhoz, hogy ne nevezzék őt pózolónak. Ám ezen kívül van még itt néhány dolog Slash-sel kapcsolatban, amit sem a videók, sem a lemezborítók, sem a poszterek nem árulnak el. Olyasvalami, amit sem a színes diák, sem pedig a CD-k ragyogó felülete nem mutat meg.

Ilyen például Slash beszédhangja. Puha, csendes, amely sohasem kiabálja túl mondjuk egy bár csilingelő poharainak és susorgásának háttérzaját. Ha Slash beszél, amit nagyon szeret, akkor igyekszik érthetően, de jópofán csevegni, dadogás nélkül, gondosan egymás mellé tenni a gondolatait. És nem, nincs a kezében állandóan a Jack Daniels-es üveg. Csak az idő nagyrészében. Bár az is igaz, keményen küzd vele… „Aznap délután, amikor kiderült, hogy ki kell szállnunk a Maiden turnéból, körbeszaladtam az öltözőkben és minden mozdítható Jack-es üveget magamhoz vettem és átcipeltem a hotelbe. Mindez öt nappal ezelőtt történt, de azóta is azt iszom. Mostanra eljutottam az utolsó másfél üvegig. Azt hiszem, azután majd megint magamnak kell megvennem – mondta valamiféle komikus felhanggal, mintha úgy gondolná és mégsem. Hosszú ideje ez lesz az első alkalom, hogy magamnak kell egy italboltba lemennem, megvenni a piát. Már arra se nagyon emlékszem, miként is zajlik az ilyesmi” – kuncogott. Slash egy kölyök, ám igazából nem az a humoros fajta. A kócos haj és a whisky-s mosoly mögött sokkal komolyabb dolgok zajlanak. Huszonkét éves korára Slash-ben egy öregember tapasztalatai halmozódtak föl a szakmájával kapcsolatban. Eleget tudott már ahhoz, hogy látszólag ne vegyen tudomást a csapat utóbbi tizenkét hónapban elért fantasztikus sikeréről, vagy mindezt egy karlegyintéssel elintézze. – „Tudod, haver, tudod mi érdekel engem ebből az egészből? Szeretek utazni, szeretek játszani és lemezt felvenni. De ezentúl már csak a pénzről beszélgethetünk és ott én már elveszett ember vagyok…” – forgatta a szemeit. „Úgy értem, csak nézz rám! Póló, farmer, csizma, ez vagyok én és mindig is ilyen maradok. Már a gondolattól is irtózom, hogy be kelljen mennem ruhát váltani egy öltözőbe. Én inkább csak fölmegyek a színpadra és játszom. Adj egy tetőt a fejem fölé, adj hozzá valamit inni és nekem nincs szükségem másra. És ezen mit változtatna a pénz?” Már éppen készültem megválaszolni a kérdést, de aztán úgy gondoltam, hamarabb rájön, mint képzelné. Azon a délutánon, amikor Összejöttem Slash-sel, hogy megcsináljuk ezt az interjút, tipikus nyári Los Angeles-i időjárás uralkodott. A nap a kék égen úgy fortyogott, akár egy tojás a forró vízben. Autók végeláthatatlan sora vonszolta magát lefelé a Sunset Boulevard-on. A járdák üresek voltak, eltekinve azoktól a Nyugat-Hollywood-i csavargóktól, mint én, Slash és más hasonlók. Előző este Slash akaratom ellenére elcipelt egy bulira, amelyet a Los Angeles-i glamszterek, azaz a Poison tartott egy London klubnak elnevezett lyukban. „Gyerünk, haver verekedjünk egyet – vigyorgott rám – Majd én vigyázok rád…” A Guns N’Roses és a Poison tagjai közötti, sokat szellőztetett nézetkülönbségek sora hosszúra nyúlik. A történetek egyike szerint, még a Guns N’Roses előtti időkben Slash visszamondta csatlakozását a Poison-hoz, mivel kiderült, szőkére kéne festetni a haját és keményen sminkelni kéne magát. Úgy,

ahogy az nemsokára a Poison védjegyévé vált. „Bassza meg” – sziszegte Slash, amikor erre emlékeztettem őt – Nem akartam úgy kinézni, mint egy bohóc. Slash azt is elmesélte, hogy még akkortájt, mikor egyik csapatnak sem volt szerződése, néha együtt játszottak kis, Los Angeles-i klubokban. „Egyszer ők nyitották a bulit, máskor pedig mi – emlékezett Slash – Igazából nem számított, mert egyikünknek sem volt még nagy rajongótábora. Egy csomóan csak azért jöttek le, hogy megnézzék, mi a téma, aztán el is húztak. De valahányszor azok a seggfejek játszottak elsőként, Bret Michaels mindig úgy fejezte be a programot, hogy bejelentette, a banda partyt ad valahol és mindenkit meghív. És öregem, azokat az embereket, akik ilyen csehókba jártak, amilyenekben mi játszottunk annak idején, nem kellett kétszer hívni, hogy bulizzanak, úgyhogy néhány perc múlva a klub tök üres volt. Nem bírták ki, hogy így vagy úgy ne tegyenek alánk és én ki nem állhatom az ilyesmit. Szerintem azért van így, mert nem bíznak saját magukban.” Slash elmondta, kissé ideges lett, amikor néhány hónappal később, miután mindkét banda szerződést kapott és lemezt is megjelentetett, C.C. Deville Poison koncerteken cilindert kezdett viselni. „Nézd, én nem állítom, hogy én voltam az első rock’n’roller, aki színpadon cilinderben lépett fel. De ide hallgass. C.C. az a fajta arc, aki azt sem tudta, mi fán terem a cilinder, amíg meg nem látta rajtam. Tudod, egyszer összefutottam vele a Rainbow-ban és csendesen azt mondtam neki: Ha még egyszer meglátom, hogy cilinderben mész fel a színpadra, lelőlek, mint egy kutyát…” Én mondom neked, összetojta magát. Slash-ből kitört a röhögés. – Pedig tudod, nincs is puskám. Ha lenne, se tudnám, hogy kell használni. És én igazán nem vagyok az az erőszakos fajta. Úgy éreztem, egyszerűen mondanom kell neki valamit. Valahol meg kell húzni a határt. No, elég az hozzá, hogy elmentünk a bulira, de egy kisebb szóváltáson kívül semmi sem történt. Semmi bunyó, semmi igazi haddelhadd. Slash mindenesetre ügyelt Jack-es üvegére. Amikor a szoba közepén zúzott, a nyakánál markolta, amikor pedig a falnak ütközött, úgy szorította magához, akár egy gyereket. Slash nem nézett ki valami jól. Amikor a következő délután a szálloda felé gyalogoltunk, ahol laktam, megfigyeltem, úgy festett, akár egy kivénhedt vámpír. Vörös szemei alatt hatalmas karikák húzódtak, szeme mélyen visszahúzódott koponyájába, akár egy árnyék, amely a befelé vezető utat keresi. Elhelyezkedtünk hát a Le Mondrian szálló medencéje mellett az árnyékban, Jack Daniel’s-t és sörkorcsolyát rendeltünk. Kint a napon, a medence mellett tinédzserlányok csapata heverészett törölközőkön és mindannyian jól megbámulták a magas, jelentőségteljes gitárost, amint belépett és belevetette magát a legközelebi üres székbe. Ketten-hárman odatipegtek a medencét és a bárt elválasztó üvegfalhoz, azon át nézelődtek. Úgy tűnt, Slash észre sem vette. „Na öreg, hol kezdjük?” Azt javasoltam, talán azzal a hírrel kéne kezdeni, amely szerint Axlnek

tönkre ment a hangja. „Én nem vagyok doktor – mondta, miközben rágyújtott egy Marlborora – De lényegében arról van szó, hogy csomók keletkeztek a hangszálain és egy bizonyos fekvést nem bír kiénekelni. A magas hangjai mentek el. A hangszálak pedig zavarják egymást, ezek miatt a csomók vagy daganatok vagy mik miatt. így aztán jelenleg nem tud énekelni. Már odáig jutottunk, hogy a koncertek rettenetesen szóltak. Amikor a Knockin’ On Heaven’s Door-t vagy más olyat kellett énekelnie, amiben igazán üvölt, ha elérte azt a bizonyos magasságot, teljesen elment erdőbe… Mintha nem tudná, hol is tart. Olyan volt, mintha nem találná a fekvést. Igazán különös volt. Palo Alto-ban volt egy koncertünk a Maidennel, ami rettentő rosszul sikerült. A végén szólóval kellett kitölteni az időt, mert Axlnek elment a hangja. Ő elment a dokihoz, mi pedig átautóztunk a következő helyszínre, Sacramento-ba, hogy felállítsuk a motyót. Belőttük a cuccot, minden tökéletesen szólt. Már csak Axlra vártunk, amikor a tumémenedzser kapott egy telefonhívást, ahol azt közölték vele, hogy Axl nemcsak, hogy ezt a koncertet nem tudja megcsinálni, de lehet, hogy az egész turnét sem. Az a nagy büdös helyzet, hogy mindezek után a technikusok kimentek és annak ellenére, hogy a közönség már jött befelé, elkezdték leszerelni a cuccot. A gyerekek látták, hogy a motyót éppen leszerelik és dühöngeni kezdtek. Ki kellett mennem, azt hiszem, voltak vagy huszonkétezren és azt kellett mondanom, pillanatnyilag Axl nem tud énekelni, mert a hangszálai rossz állapotban vannak, ezért ma este nem tudunk játszani. A közönség teljesen megkergült. Tíz perc múlva megérkezett Axl és visszaautóztunk L.A.-be. Azóta Axl egy másik doktorhoz jár itt, aki azt mondja, Axl hangproblémáinak a gyökerei régre nyúlnak vissza. Azt mondta, csak csütörtökön tud nyilatkozni, miként is döntött, akkor dől el, utazunk-e a hónap végén Japánba vagy sem.” Mennyi ideig kell várni, hogy Axl hangja visszatérjen? „Úgy volt, hogyha műteni kell, akkor előtte egy hetet kell vámunk. Utána pedig kibekkelni, amíg felgyógyul. Ha az operáció jól megy és nem lesznek szövődmények, akkor az egész két hétbe telik – tette hozzá – Lényegében három hónapunk van még, amíg az Aerosmith turné kezdődik, úgyhogy nem szeretném, ha bármi is közbejönne. Minden eddigi turnénk közül, amit a múlt évben csináltunk, természetesen az idei angliai Monsters Of Rock mellett, ez számunkra az igazi turné. Mi és az Aerosmith. Ez aztán egy jó koncert felállás, nem gondolod?” Kétségtelenül – mondtam neki és csak pislogtam a gondolatra. „Öregem, ha én most gyerek lennék, és választanom kéne, hogy milyen koncertet nézzek meg, hát ezt választanám. Rettenetesen várom már… Lesz egy buli a New York-i Giant stadionban, amin az Aerosmith, a Deep Purple és mi játszunk majd. Őrületesen nagy buli lesz.” Hát miért is ne? A Guns N’Roses végtére is épp mostanában válik őrületes csapattá.

„Tudom.” – mondta Slash és üveges tekintettel bámult el a vállam felett, gondolatai befelé fordultak. Talán ennyire megviselte a hatalmas és továbbnövekvő siker, amit a banda körüli állandó felhajtás okozott? „Én most is ugyanolyan jól érzem magam, attól eltekintve, hogy sokkal többen figyelnek – mondta – Legtöbbször csak azért, mert én tartom a kapcsolatot a sajtóval, ezért mindenki ismer. Mostanában, ha turnéra megyek, testőrt kell magammal vinnem, mert a nagyfejűek fosnak, hogy meghalok vagy ilyesmi. Én pedig valahol elég zavarónak tartom, mert senki nem tud csak úgy besétálni hozzám és eldumálgatni. Szóval ez eléggé nyomaszt ilyen értelemben, de ugyanakkor jó is, mert az emberek tömegestől jönnek oda, és mind autogrammot akarnak én pedig nem vagyok olyan, aki elküldi őket a picsába. Így viszont a testőr kordában tartja az eseményeket.” És mi a helyzet az üzleti dolgokkal? Van fogalmad a legutóbbi eladási példányszámokról? „Jönnek a telefonhívások, hogy tegnap harmincötezret adtnuk el, ma kilencvenegyezret, a kislemez pedig most kezd betörni. Beszarok rajta. Szóval azt hiszem, mondhatnánk, mostanában válunk valami olyasmivé, amit leginkább egy nagy csapatnak lehet nevezni. Úgy gondolom, számomra az lenne az igazi, ami ezt az egészet alátámasztaná, ha már csinálhatnám az új lemezt és láthatnám, mire megyünk vele. Ha lenne két lemezünk és még mindig tudnánk fejlődni valamicskét, az állati jó lenne. Egyébként az új lemez anyaga, ha már itt tartunk jól halad…” – jelentette ki. Ezek után még három év telt el, amíg az új, teljes hosszúságú Guns N’Roses album végre megjelenhetett. Persze akkor, ’88 júliusában ezt sem Slash, sem más nem tudhatta. Slash akkor azt állította, a csapat rengeteg új nótát írt. „A turnén is írtunk. Ez nálunk úgy működik, hogy megírom a gitártémák nagyrészét, az akkordváltásokat és azokat a bizonyos fránya riffeket. És Izzy szintén nagyon jó témákat írt. Ha érted, mire gondolok. Aztán következik Axl, akit valami bánat ér, mire föl rögtön elkezd szövegeket írni. Amikor kidolgozza a dallamokat, a tempók már adják magukat Ez úgy megy, hogy bulik előtt becibál a zuhanyzókba, hogy hallgassam meg, mit talált ki, aztán énekelni kezdi témát. Egyébként úgy néz ki, hogy marhajó anyag lesz. Úgy tűnik, hogy még az elsőnél is dühösebb, keményebb lesz, amit nem szívesen játszik majd a rádió. Az első lemezen csak azért botránkoztak meg az emberek, mert vagy huszonötször elhangzik rajta, hogy „baszni”. De ez a lemez még rosszabb lesz. Szeretnénk egy kicsit lenyegretörőbbek lenni…” – Slash itt megakadt a mondat közepén, hogy odahívja a pincért és rendeljen magának még egy dupla Jacket, de aztán elvesztette a fonalat. Próbáltam belőle kihúzni néhány új nóta címét. Slash a tenyerével végigsimított a tarkóján, aztán bevallotta, nemigen tudja a nóták címeit. „Nem szoktam a szövegekre koncentrálni, amíg az egész szart föl nem

vesszük a stúdióban. Ott kell ülnöm Axllel és várni, hogyan alakul a lemez.” Ennek ellenére azonban sikerült előhalásznia a kalapból néhány számcímet. „Van egy nótánk, aminek a címe Perfect Crime. Aztán van itt egy másik, a You Could Be Mine… Micsoda rímek! Na, jelenleg ennyi az egész, amire emlékszem.” A beszélgetés lassanként arra terelődött, hogy miképpen kapaszkodik fel az amerikai slágerlistákon a Guns N’Roses lemez. Majdnem pontosan egy évvel a megjelenése után, az Appetite For Destruction elsőízben került a Billboard magazin tízes listájára. (Alig két hónappal ezután már az első helyen szerepelt és az év hátralévő részében ott is maradt.) Slash úgy gondolta, szerinte az első lemez nem is állhatna jobban. „Számomra nagy csalódás lett volna – mondta – ha a lemeztársaság legyárt, mondjuk ötszázezer példányt, amivel mondjuk az első héten betörtünk volna az ötvenvalahanyadik helyre, aztán az első hét után kint is vagyunk onnan. Éppen ellenkezőleg történt. A Billboard készázas listáján a százhatvannyolcadik helyről indultunk vagy valahogy így és innen kapaszkodtunk fel folyamatosan. Számomra az volt a legnagyobb élmény, amikor láttam, hogy már átcsúsztunk a másik oldalra. Azaz bekerültünk az ötvenes listára.” És mi történt, amikor az Appetite elérte az egymilliót? Ez elég ritka izgalmat jelenthetett, hiszen nem mindennap mondják valakinek, hogy élete első lemezéből elkelt egymillió példány. „Elsőre fel sem fogtam. – jegyezte meg félénken – Tudod elég naiv vagyok az ilyen dolgokban. Ha csak lehet, próbálok olyan maradni, amilyen eddig voltam. Ebben a csapatban van egyfajta naivitás, ahogy az üzleti dolgokhoz közelítünk. Eleinte úgy voltunk vele, hogy mi egy rockbanda vagyunk és a többi szarság nem érdekes. Viszont koncerteztünk és megtanultuk, hogyan kell lekötni egy bulit. Tudtuk, mi a dörgés és amikor láttuk, hogy jönnek a lemeztársaságok szerződési ajánlatokkal, úgy álltunk hozzá, hogy leszarjuk őket. Csak olyan szerződést írunk alá, ami a mi feltételeink szerint készül. . Szóval leszerződtünk a Geffenhez és egyből turnéra indultunk a Culttal. Gondoltam magamban, hoppá, a Cult turné! Ez már valami. Ez penge dolog lesz. Aztán meg hat hónappal később főbandaként játszhattunk ugyanazokon a helyeken, ahol előzőleg a Culték előzenekara voltunk. Akkor aztán mit gondoljon az ember, minthogy valószínűleg az nem is volt egy olyan nagy zenekar? Aztán beléptünk a következő szintre és most már azzal jöttek hozzánk a koncertszervezők, hogy fiúk, nem kéne az Iron Maiden előtt játszanotok, mert mint főbanda is megállnátok a helyeteket…” Slash hátradőlt, majd rágyújtott egy cigire. Beszívta, majd kifújta a füstöt. Aztán megrázta a fejét és azt mondta, még most is nehéz beleélnie magát a helyzetbe. Furcsa még a túlzott figyelem, a sürgés-forgás és az eladási adatok, melyeket most már millióban számolnak. „Számomra az az elképzelés, hogy egy olyan helyen legyünk főzenekar, mint a tizenháromezres L.A. Forum, szinte

hihetetlen. De a szervezők hatalmas pénzeket kockáztatnak egy-egy turné megszervezésével, ezért, ha azt akarják, hogy olyan helyeken játsszunk, talán tudják, hogy miről beszélnek. Ki tudja?” Vajon mi a véleménye Slashnek arról, hogy vajon tud-e alkalmazkodni a Guns N’Roses egy ilyen hatalmas, amerikai arénához, nem öli-e meg a hangulatot mindez? „Nem. Ez a legjobb dolog – válaszolt Slash habozás nélkül. Főzenekarnak lenni a legjobb. Rengeteg helyed van a színpadon. Én mindenhol ott vagyok, rohanhatok, mint a kerge birka. És persze nem kell aggódnunk, hogy a műsor olyan szoros legyen. Vrúm-vrúm-vrúm, jön egyik nóta a másik után, hogy bele tudd erőltetni a műsorba az egész programot. Úgy meg ki tudunk menni egy egész órára játszani. Számunkra ez nagyon kényelmes, mert tudod, mi a turnén a színpadon találunk magunkra. Mert az nem jó, ha negyvenöt percbe be van szorítva ez az egész. Ha két óránk lenne, az sokkal jobb lenne. Annyira jó lenne, hogy alig várom. De addig még ki kell adnunk egy saját lemezt…” Aztán feltettem azt a kérdést, amit eddig a banda bármely tagjával készült interjú során feltettem már: mit gondolsz, mikor kezditek el a következő album felvételeit? Amikor válaszolt, úgy tűnt Slash hiszi, amit mond és abban az időben talán valóban hitte is, hogy „valahol október-november környékén megyünk stúdióba…” Ez ma már természetesen nevetségesnek tűnik, de abban az időben Slash komolyan hitte, hogy a következő lemez valamikor úgy 1989 közepe táján a boltokba kerül. Sőt, azt is emlegette, már azt is tudja, mit szeretne csinálni a bandával a lemezmegjelenés után. „Ha a lemez időben kijön és megvan hozzá a hangulatunk is, akkor egy csomó szabadtéri fesztiválon veszünk majd részt. Elmehetnénk például egy olyan nagy összeállítás elejére, mint a Monsters Of Rock fesztivál. Azután pedig elindulnánk egy önálló turnéra. Attól fogva pedig már nem akarok senki előzenekara lenni.” – mondta vigyorogva és a poharáért nyúlt. Megkérdeztem, változtatna-e valamit a banda hozzáállásán, ha ilyen stadionokban játszanának főbandaként? Vajon hogyan vélekedik Slash arról, mi történne, ha az alapvetően klubstílusú, emberközeli, bensőséges és közvetlen Guns N’Roses bulit egy húszezres tömeg számára kéne szélesvásznúvá varázsolni? Vajon elszánták-e magukat, hogy részévé váljanak egy olyan költséges, határokat nem ismerő produkciónak, mint amelyet néhány nevesebb kolléga, mint például az Iron Maiden, a Bon Jovi, a Mötley Crue vagy más hasonló csipet csapat állít ki? Savanyú arcot vágott. „Tudod, szerintem mi nem vagyunk olyanok. Én leszarom, hogy illene ruhát váltani a koncert közben. Én szeretek farmerban lenni. Én erről az egészről azt gondolom, hogyha az ember nem tud kimenni és tökösnek lenni, ha mindenhez világítás és egyéb színpadi hókusz-pókusz kell, akkor az azért van, mert az együttes gyengén áll a lábán. Itt van például a Maiden, amely egy jó csapat, de valahogy nem is tudom, nem vagyok oda értük.

Ha az ember lemezteleníti őket… – itt megakadt, meggondolta magát – Nem, igazából nem mondhatom ezt a Maiden-re. Hiszen ők lentről kezdték, rengeteg klubkoncertet játszottak. Oké, visszaszívtam. De akkor is, rengeteg olyan csapat van, amely nem tud csak úgy kimenni egy szál gitárral és lenyomni egy bulit. Azért lesznek jobbak minden évben, mert a színpadi díszletek is esztendőről-esztendőre nőnek, ismerek olyan csapatokat, amelyek először elmentek ruhát venni, és csak aztán határozták el, hogy töprengjenek egy keveset a zenén is – morogta gúnyosan – Na látod, ezt nem vajazzuk. Tudom, hogy klisésen hangzik, de vannak olyan csapatok, amelynek a gyökerei nem nyúlnak vissza három évvel korábbra, érted, hogy mit mondok. Ez egyszerűen elképesztő, mert nincs benne lélek, nincs dinamikája a muzsikának, meg semmi ilyesmi. Blöff az egész. Ütnek egy négynegyedes tempót, azon rágódnak egy darabig, aztán annyi. Viszont jól néznek ki. Mi úgy megyünk majd ki, hogy felakasztunk majd egy háttérvásznat Guns N’Roses felirattal, feltekerjük az erőlködőket, aztán adj neki.” Eljutottunk a témák taglalásában az MTV-ig, szó szót követett, aztán Slash azt mondta, ő mindenképpen MTV ellenes. Annak ellenére, hogy az MTV volt az, amely a Sweet Child O’Mine videót kétszer, huszonnégy órán keresztül játszotta, minek eredményeképpen a kislemez most már vészesen közelít az amerikai slágerlisták első helyéhez. (Habár beszélgetésünk idején ez a bizonyos mérföldkő mintegy egy hónapnyi távolságban volt.) „Igen, ezzel tisztában vagyok. De akár játszotta az MTV a videóinkat, akár nem, az szart sem változtat azon, hogy hogyan játsszuk a zenénket. De egy csomó együttest, ha a hatásaikról kérdezel, ha őszintén válaszolna, azt mondaná, az MTV az. Gondolj csak a jövőre! – mondta, miközben megpróbálta felhívni magára a pincér figyelmét. – Nagyon elfajulhat ez az egész. Rengeteg olyan srác lesz majd, akire a legutóbbi Poison videó gyakorolt hatást. Hát ez bizony szomorú… Az egyetlen, amiről el tudom képzelni, hogy egy rockshow közönségére hatással van, az a drámai erejű világítás. Csak a hangulatkeltés érdekében. De a többi egy kalap szart sem ér. Nekem türelmem sincs hozzá, nem tudok olyan sokáig koncentrálni. Képtelen vagyok ott ülni egy rajzasztalnál a többiekkel, néhány szakértővel és agyatlan művésszel és filózni, hogy na és ez hogy tetszik? Erre mi képtelenek lennénk.” Mégis, kíváncsiskodtam, nem létezik, hogy ez az erős MTV nyomás a közönség szerkezetében változást okoz, bizonyítandó, hogy az utolsó Poison videón túl is történik valami? „Remélhetőleg igen. De az embernek szembe kell nézni azzal, legalábbis, ami engem illet, hogy itt elsősorban a középosztálybeli kölykökre számíthatunk, akik szeretik az ilyesmit és minden változásra figyelnek. Ezek mellett minden elmegy és csak akkor számit az egész valamit, ha megpillantva minket felkiált, hogy ez igen! De én járok klubokba is, amikor turnézunk és tudom, hogy a bandák nyomatják a nótáinkat. Egyszer felléptem egy olyan csapattal is, amely a Paradise City-t játszotta feldolgozásnak, ráadásul tök rosszul. De úgy

gondoltam, azért ez már mégiscsak döfi, tudod? Remélem, hogy hatunk az emberekre és mindegy, hogy ez azért van, mert az image-ünk teszi vagy bármi, amit az emberek látnak bennünk. Vagy bármi, amitől az emberek ilyen nagynak látnak bennünket. De leginkább azt remélem, hogy a kitartásunkért, az őszinteségünkért, a nyíltságunkért és azért szeretnek minket, mert amikor játszunk, keményen dolgozunk, megpróbálunk igazán jók lenni. Nagyon remélem, hogy valójában ettől vagyunk jók.” De mi van, ha valami máséit szeretnek benneteket? Az utánzás olcsó dolog, akár a Guns N’Roses-ról, akár valaki másról van szó. „Ha az emberek csizmát hordanak majd, cilindert, de továbbra is szarnak arra, hogy jól játszanak, és továbbra is azzal törődnek, hogy úgy nézzenek ki, mint mi, akkor persze szart sem érne az egész. Csalódott lennék. Úgy érezném, hogy nem tudtam hatni rájuk.” De mi a helyzet a banda image-ének másik részével, a laza ruhák alatt megbúvó, „szarok bele” hozzáállással? Vajon törődik-e Slash azzal, hogy néhányan tök idegesek lesznek, ha a csapat megjelenik, a helyiségben? „Ez jó. – nyikkantotta Slash – Persze tudom, hogy van ilyesmi. Te jó isten, itt van Slash vagy itt van Axl! Szétverik a szobát… De te voltál már velem itt-ott. Én nem vagyok annyira rossz ember. Csak néha lobbanékony vagyok. – vigyorgott álnokul – De csak olyankor gerjedek be, ha összefutok egy olyan kibaszott seggfejjel, aki megpróbál szarakodni. Ez olyan, mintha felfalna egy farkas. A félelem a levegőben van. Így aztán néha belekötünk emberekbe. De különösebben nem akarok… Nem vagyok az a fajta, aki csak ül és komplexusai vannak, aztán megy és… Ezek a dolgok csak akkor történnek, ha mások kiprovokálják. Amikor hülyeségeket kérdeznek, nagyon fel tud dühíteni.” Slash antihősökről kezdett el beszélni. Gonosztevőkről, akik bajnokok lettek és mélyen bevésődtek az emlékezetébe, még akkor is, ha már közülük jónéhány halott. Dç a többiek is csak árnyai régi önmaguknak. „Egy időben nagyon csíptem a The Who zenekart Pete Townshendet még ma is nagyon komázom. Még ma is ugyanolyan nihilista a hozzáállása. De igazából a Stones az a zenekar és azok az emberek, akikhez felnőttünk. A hetvenes évek témái. Úgy esett, hogy történetesen a lázadást választottuk. Mert az igazi buli volt. Keith Richard penge gyerek volt…Bár igazából Jimmy Page-et hallgattam a legtovább. Ma már fel sem bír mászni a színpadra és egy hangot nem bír lefogni a gitáron, de még mindig nyerő.” – nyihogott gonoszul. Elmagyaráztam neki, hogy sokak számára ő ugyanazt jelenti, ugyanazt a vonzerőt árasztja a színpadon, mint egy Richards vagy Page. Hogy könnyen elképzelhető, a közönség épp annyiszor kacsint rá, mint Axlre, a frontemberre. Ez a rockzene kézikönyvében a klasszikus partnerkapcsolat megnyilvánulása Mick és Keef, Robert és Jimmy… Axl és Slash. „Igazán?” – nézett rám teljesen meglepődve. Tudod, ti is olyan leszegett fejű, a szarakodást kerülő, egyszerű rosszemberek vagytok gitárral, vagy nem? – vélekedtem.

„Hát ami igaz, az igaz, komoly dolgok folynak mostanában. Megnézem a banda fotóit, videószalagjait és látom, amit látok. Látom magam, amint állandóan nyomulok, hol itt vagyok, hol ott. Cigarettázom, meg ilyesmi. Ha az ember igazán megfigyeli Axl-t, akkor észreveszi, milyen intenzív a jelenléte. Nagyon dögös. Aztán ott van Duff… aki igazán magas, a basszusgitár pedig a térdénél fityeg. Valahányszor állni látom, mintha szét akarna esni és úgy csinál, hogy: Grrr… Duff állati jópofa, teljesen fellelkesülök, ha a színpadon őt figyelem. Aztán ott van Izzy, aki amolyan… Nagy részt olyan háttérbe húzódó. És Steven… Steven a Dave Lee Roth típusú arcok körébe tartozik. Valahányszor a csapatot nézem, mindig arra gondolok, nagyon sok olyasmi van, ami ébren tartja a figyelmet. Ez az egész olyan nevetséges, mint egy cirkusz, tudod?” És mégis, mintha a csapat állandóan a feloszlás szélén egyensúlyozna. De tény, hogy ez is hozzátartozik a Guns N’Roses-hoz. Slash megrázta csapzott sörényét és zajosan szürcsölt egyet az italából. „Akkor inkább hagynám, hogy összeomoljon szögezte le – Ez biztos elég negatívan hangzik, de én a rendelkezésre álló időn belül szeretnék a lehető legjobb lenni és a maximumot nyújtani. Aztán hulljon szét vagy haljon meg vagy akármi. Inkább, mint hogy csináljak Öt-hat lemezt vagy tizet és olyanná váljak, mint a Kiss.” Csakhogy, a Guns N’Roses legtöbb rajongója már ma is inkább azt saccolja, hogy a csapat talán már a második lemezt sem éri meg, nemhogy az ötödiket vagy hatodikat. Axl például már egyszer kilépett a bandából… „Az nem volt valami nagy dolog – ragaszkodott hozzá Slash.Csak annyi történt, hogy az ember elhalaszt egy koncertet és azt mások felfújják, Mindenki beijed és a sajtó rá is tesz egy lapáttal. Mi nem féltünk attól, hogy a csapat széthullik, csak mérgesek voltunk Axl-re. Aztán leültünk, és néhány sör mellett eldumáltunk és minden rendbejött.” Mint mondják, a bandában Axl a nehéz eset, akivel nem könnyű kijönni. Megkérdeztem, hogy milyen kettejük viszonya a bandán kívül. „Mindnyájan szeretjük egymást – mondta határozottan Slash. – Az egész zenekar… mi, szóval, nagyon együtt vagyunk, ezért aztán nem mocorog bennem állandóan a félelem, hogy valaki elmegy. Nem aggódom emiatt. Inkább csak akkor aggódnék, ha valami történne velük, tudod? Mer’ nélkülük nem tudnám tovább csinálni ezt a bandát A köztünk létrejött viszony az oka, hogy ez a csapat működik. Minket nem nagyon lehetne kiemelkedő zenészeknek nevezni, de mi a Guns N’Roses keretein belül dolgozunk. Ez olyan, hogy ha Steven megváltoztatja egy nóta dinamikáját, akkor tudom, hogyan alkalmazkodjak ehhez. Tudom, hogyan működik a dolog. Tudod, régóta játszom már ezekkel á srácokkal. Mindnyájukhoz erős szálak fűznek. Persze harcolunk és érvelünk néha, de senkit sem próbálnék a helyükre benyomni a szar kellős közepébe. Viccelsz?” – arcán széles mosollyal. Közben a közelben lévő medencénél álldogáló lányokban felülkerekedett a kíváncsiság és betipegtek a bárjba. Összeszedték minden bátorságukat és veszettül vihorászva, óvatosan megközelítették az asztalunkat.

„Te vagy Slash a Guns N’Rosesből?” – sikkantotta az egyikük, egy óceánkék szemű szőkeség. „Igen, én…” – válaszolta halkan böffentve. „Megkapom az autogramod?” – sikkantott ismét a lány. „Persze, baby.” – Slash letette a poharát és a cigijét, majd ingatagon talpra állt és türelmesen aláírta a felkínált papírszeleteket, trikót és bőrfelületet, amit csak a lányok akartak, és ahogy akarták. „Imádlak, Slash!” – lehelte egy másik, aki akár az első ikertestvére is lehetett volna. „Én is imádlak, baby!” – szólt Slash vontatottan és színpadiasan kacsintott hozzá. A lányok összecsapták a kezüket és mindnyájan egyszerre sikongattak. Otthagyták az asztalt, ringatózva elvonultak és puszikat dobáltak. Slash visszarogyott a székébe és elégedettnek tűnt. Szereted az ilyesmit? – kérdeztem. „Hát, ja…, de mégis néha nehezen csípek fel csajokat, mert nem kérek abból, hogy csak azért feküdjön le velem valaki, mert egy bandában zenélek.” Tiszta sor, hogy Slash nemigen díjazza azokat a lányokat, akik a zenekarokat követik – legalábbis azokat nem, akik mindenhová, még a szállodaszobába is felmennek. „Nos… igazán nem kéne elmondanom, de ha lerészegedek, hajlamos vagyok az első utamba kerülő csajt felszedni. Meglepődnél, ha látnál néhányat azok közül, akiket felcsíptem. Néha, amikor reggel hatkor érsz a szállodába ott vannak ezek a … de összeszorította az ajkait, megakadályozva, hogy kibukjon a szó – így aztán mit tesz az ember? Felmegy a szobájába és addig iszik, míg a csajok szépülni nem kezdenek…” Na de most, komolyan! Soha nem aggódtál… „Az AIDS miatt?” Eltaláltad. „Tudtam, hogy meg fogod kérdezni – mondta csendesen. – Bizony kibaszott egy dolog ez. Márcsak azért is, mert én mássá neveltem magam. Erre az egészre ugyanis, nekem külön rá kellett döbbennem. Erről az egészről teljesen másképp gondolkodtam, mígnem aztán egyszercsak megszólalt az a buta hang a fejemben és egyre csak mondogatta, hogy vigyázz Slash, a halállal játszol! Kibaszott egy dolog ez… Például most is problémáim vannak a barátnőmmel. Szakítok is vele. Egyszerűen nem tudok ilyen kapcsolatokban résztvenni. Engem bármikor elcsábíthatnak. Kivéve, ha… Szóval ez az egész állati nyomasztó.” És amint Slash elmondta, az nem megoldás, ha az ember gumit használ. „Egyszerűen képtelen vagyok gumit felhúzni. Tizenhárom éves korom óta nem használtam már, azóta hogy fölhúztam és elszakadt. Mit. tehetnék? Egyébként, ez része az egész bulinak. Ha az ivás nem visz el, majd elvisz az AIDS” – vonta le a következtetést. Slash szerint az AIDS egy szellem, amit azért szabadítottak ránk, hogy

kísértsen minket. „Az emberben benne van, állandóan lappang a félelem. Ha bármi, és ez tényleg bármi lehet, történik az emberrel, akkor máris az jut eszébe, hogy na tessék, már meg is kaptam. Volt egy pont, amikor épp Londonban voltunk és egyik napról a másikra, megbetegedtem. De tudni kell, hogy valami miatt én sohasem vagyok beteg. Ám az történt, hogy jó ideje nem voltam Londonban, ezért aztán egyenesen a hotelbe mentem a repülőtérről és négy vagy öt napig folyamatosan ittam. Ehhez hozzájött a repülőút okozta időeltérés, amitől megbetegedtem és lepadlóztam. Aztán haverokkal elmentünk kocsmázni, de sem inni, sem beszélni, sem bulizni nem tudtam, fognom kellett egy taxit, hogy visszamehessek a hotelba. A következő néhány napra ágyban maradtam, egészen az első koncertig. Na, gondoltam, ez az, már haldoklom – mosolygott zordan. – Az AIDS valami olyan állandóan jelenlévő dolog, amit nem tudok kiverni a fejemből. Isten hozott a nyolcvanas években, tudod? Már úgy értem, erről senki sem beszélt nekünk. Sohasem hallottam ilyesmiről azelőtt, mondjuk magazinokban. De azt hiszem, azt mindenkinek szem előtt kéne tartani, hogyha Dave Lee Roth, Gene Simmons vagy én vagy akármelyikünk megkapja, akkor mindnyájunkat magával ránt. Olyan lesz, mint egy láncreakció. Tudunk jelenleg olyan rocksztárról, aki AIDS-ben halt meg? Eddig senkiről. – A beszélgetés igen morbid irányba fordult. – De ahogy egyikünk elmegy, akkor… Mert például Dave Lee Roth dugott néhány nőt, akit én is dugtam, akit… A végén egy egész hadsereget tesz ki a sor. Majd úgy lesz, hogy 1989, 1990 az az év, amikor az összes rocksztár elpusztult.” – kotkodácsolta. Csináltattál valaha is AIDS tesztet és ha nem, akkor jó ötletnek tartanád? „Nem. – nyögte – De hát… jaj öregem, egy időben jártam egy pornósztárral… Elmentünk bulizni a Metallicás srácokkal és úgy lerészegedtem, hogy a végén ők cipeltek engem. Aztán a következő reggel a csaj lakásában ébredtem. Ez közvetlenül azután történt, hogy John Rawls, aki szintén pornósztár volt, AIDS-ben meghalt. Pokolian éreztem magam. A csaj pedig ki volt ütve és még telefonja sem volt. Ott voltam egy árva fítying nélkül, tisztára elbaszott állapotban. A csaj egy Lodes nevű kábszert szedett, ami olyan, mint a heroin, csak tabletta formájú. Szóval egész idő alatt nem tudott magáról, még beszélni sem tudott. Következő reggel, mindjárt azt kérdeztem tőle, ugye nem dugtál a jó öreg Johnnal? De nem, sosem volt vele. Miután megtudtam, meg is nyugodtam. De elsőre állatira betojtam…” Még több italt rendeltünk. Slash rámáit a sörkorcsolyára. Nemsokára a Guns N’Roses visszatér Angliába. Augusztusban résztvesznek majd a Donington fesztiválon. Slash, jelent neked valamit az, hogy Angliában születtél? „Hát persze, persze. Amikor még kiskölyök voltam, a nagymamámmal együtt Los Angeles-be jöttünk és nem voltam annyira elragadtatva tőle. Aztán karácsonyra visszatértem Angliába. Néhányszor megtettem az utat oda-vissza. Amerikáról az első élményem, hogy itt láttam először a King Kongot a tévében és az, hogy észrevettem, mindig süt a nap. Az angol módi egészen más. Ott

tudják, hogyan kell főzni, a kaja is más, mindenki kedves és te is ismersz mindenkit a szomszédságban. Szomszéd a doktor is, meg minden.” Erre mondtam Slash-nek, hogy Angliát úgy festi le, akár egy régi, fekete-fehér mozifilmet és hogy az én szomszédságomban egyáltalán nem így festenek a dolgok. „Na persze, de én azokról az időkről beszélek, amikor még gyerek voltam. Én nem nagyvárosban laktam. Így aztán, amikor csapattal először mentünk vissza Angliába, állatira boldog voltam. Mára ez átváltott a rock’n’roll közönség iránti szeretetbe, mert az az első koncert állati nagy hatással volt rám.” Kíváncsi voltam, milyen volt a rock’n’roll új fenegyereke kiskorában. Például jó tanuló volt-e? „Tudtam összeadni, kivonni, meg ilyesmi. De amikor az egyenletekre került a sor vagy az algebrára, nyomorúságosan bukdácsolni kezdtem, mire anyám bedugott egy nyári iskolába, ahol algebrából korrepetáltak. Minden nap bementem és cigiztem. Az első másfél hétben csak én voltam, meg az oktató… Tudod, én mindig őszintén próbálkozom. Szóval odamentem, ez az unalmas, kibaszott seggfej pedig megpróbálta ezt a szart belemerőltetni. Annyira elegem lett, hogy otthagytam. Szóval ebben nem voltam valami jó. De például az angol nyelv egyike volt azoknak a tárgyaknak, amiket apám már kiskölyök koromtól rámtukmált, mivel ő sokat olvas, meg ilyesmi. De ettől eltekintve elég átlagos voltam…” Mennyire tartod a családoddal a kapcsolatot Angliában? „Sohasem mentem vissza meglátogatni a családot. Mivel ők sem láttak engem egész kiskölyök korom óta. Lényegében sohasem látogatom meg a családomat – vallotta be. -Szóval ez valahogy kiiktatódott.” Vajon hogyan magyarázza Slash a csapat növekvő angliai sikereit? Hiszen a Marquee-ból már a Hammersmith Odeon-ig nőttek, helyet kaptak a doningtoni fellépők listáján, mindössze két gyors kirándulás után kislemez – sikeres banda lettek. Ez olyan teljesítmény, melyet nem sok hozzájuk hasonlónak sikerült ilyen gyorsan vagy ilyen meggyőzően véghezvinni. Sem a Mötley Crüe-nek, sem Bon Jovi-nak, sem a Poisonnak… Szóval, miért pont a Guns N’Roses? „Igazán nem tudom. Talán, mert jó csapat vagyunk és jó időben érkeztünk. Az első Marquee-beli buli előtt kibaszott nap volt, a várakozás. Az a buli olyan nyúlósra, tétovára sikerült Utána viszont állati jól éreztem magam. Lógtam az utcán, jól berúgtam. Azt hiszem, még sohasem voltam olyan kellemetlen alak, mint akkor Londonban. Minden kocsmából kihajítottak. Ismered a St. Moritz klubot a Wardour Street-en? Betörtem az ablakukat, mert nem engedtek be. Berúgtam az egész ablakot, de aztán elillantam, mert jöttek a zsaruk. De kirúgtak a Limelight klubból és az Intrepid Fox-ból is. – Sóhajtott egyet, büszkén sorolta a neveket, akár valami háborús kitüntetéseket. – Azon a környéken minden helyről kirúgtak, de azért jól éreztem magam. Az Interpid Fox klubban felkaptam Phil Mogg UFO énekes poharát, a

fejemre öntöttem a piát, aztán a poharat hozzávágtam. Mert utálom azt az arcot – suttogta. – Utálok mindenkit, aki megjátssza nekem a rocksztárt. Odajött és leült az asztalunkhoz. Úgy gondoltam, hogy játssza az agyát. Nem tudom, igazából nem is rossz srác. De aztán leült és rendelt egy italt az asztalunkhoz. Vagy valami ilyesmi. Meghozták a piát, én pedig megfogtam és összetörtem az üveget. Mindenki megrémült. Hülyeség volt, de nem számított semmi, annyira jól éreztem magam… Csak rohantam körbe-körbe a Soho utcáin és kurjongattam. Nagy poén volt! Aztán lenyomultunk Lemmyvel a Motörheadből a stúdiójukba. Hagytak minket játszani a motyójukon. A Motörhead tagjai számunkra hősök, így igazán jó érzés volt. London olyan nekem… Szeretném közel érezni magam ahhoz a közönséghez, azt akarom, hogy érezzék, mi az ő bandájuk is vagyunk. De nem játszunk eleget Angliában. Összesen kétszer voltunk ott eddig. Tervezzük, hogy visszamegyünk a Metallicával, de az csak októberben lesz. És addigra a mi turnénk véget ér. De a legjobb, hogy visszamehetünk Doningtonba. Azt rebesgették, hogy vagy százezer embert várnak oda. Ezért aztán ez a legfontosabb koncert. Tudod, hogyan csináljuk? – kérdezte, miközben cinkosán áthajolt az asztal fölött. – Tudod, mondtam már, hogy megyünk az Aerosmith-szel turnézni? Nos, Concorde-ra szállunk, lenyomjuk Donigtont, aztán visszarepülünk. Visszafelé a turistaosztályon megyünk, de odafelé az első osztályon. – mondta látható elégedettséggel. – Nézd, a menedzserünk Alan, igazán jó vezető és az benne a dögös, hogy lobbanékony, hirtelen természetű. Például, volt amikor lerészegedett és hirtelen elhatározta, hogy kéne egy limuzin, amivel átmegy a következő helyre. Szükségünk van az ilyen felhajtásra. Dobjuk be a pénzt a kalapba, azt hadd szóljon!” A délelőtt szép lassan délutánná vált. Kint a nap továbbra is sütötte a medencét, egyenletesen sütögetve a medence szeszélyes pereme mentén heverő formás testeket. Beszélgetésünk pedig az elkövetkezendő amerikai turné felé fordult, melyet az Aerosmith-szel csinálnak. Slash, találkoztál már a csapat tagjaival? „Igen, ismerem az egész bandát. Elmentem megnézni őket, mikor legutóbb L.A.-ben játszottak. Betuszkoltak abba a szobába, ahol a srácok posztereket, még ilyesmit dedikáltak. Valaki a Geffen kiadótól az asztalukhoz lökött és bemutatott minket egymásnak. Csak annyit tudtam kinyögni, hogy hello, semmi más nem jutott az eszembe. Ezeket a fickókat egész életemben bálványoztam, tudod? Nem mintha ideges lettem volna, egyszerűen csak elállt a szavam és ez baromi különös volt. Mindnyájan megbámultak, szinte éreztem a pillantásukat, ahogy végigmérnek. Cilinder volt rajtam, bőrdzseki meg farmer. Csupán Steven Tyler szólt hozzám. Azt mondta, hogy vagy? És hol van Axl? Igazán aranyos volt. Egyszer felhívott minket, amikor Amsterdamban voltunk. Amerikából telefonált és Axllel volt beszélnivalója. Elnézést akart kérni, amiért a rádióban mondott róla valamit, vagy ilyesmi. Az is tök aranyos volt tőle. Azt hiszem, nekik is tetszik, hogy minket visznek előzenekarnak.

Beszéltem a menedzserükkel és ők mondták, hogy nagyon várják már, mert úgy gondolják, hogy dögösen játszunk és ezzel őket is keményebb munkára kényszerítjük. Szóval most éppen azon gondolkodom, hogy nagyon fel kell kötnöm a gatyám, ha azt akarom, hogy az emberek ránk is emlékezzenek ebből a turnéból.” „Slash, szereted Joe Perry gitárjátékát? Joe játékával semmi gond. Korábban nagyon szerettem. Azt hiszem, az a fő Joe-val kapcsolatban, hogy bár lehet, hogy öregszik, mégis mindent kipróbál. Bár lényegében már mindent megcsinált, de még jelenleg is próbálkozik mindenféle szarral, kísérletezik ezekkel az új gitártechnikákkal. Ez nagyszerű. Ám én a régi Jeff Beck-féle Les Paul iskolának vagyok a nagy rajongója – elvigyorodott – Korábban Jeff is és Joe is hasonló dolgot csinált. És én akkor szerettem, így most már nem igazán hallgatom Joe-t, ám ennek ellenére elkövetett néhány szólót, amely még ma is példaértékű. Hordtam olyan bőrdzsekit is, amelynek a hátára azt írtam föl, hogy Aerosmith. Nem arra a dzsekire gondolok, amin a Guns N’Roses logo van. Van egy másik is a hotelben, aminek egy óriási Aerosmith felirat van a hátán. A turnén akartam hordani. Azt hiszem, néhány bulira fel is veszem.” Az Aerosmith tagjai, akik még a hetvenes években maguk is teljes jogú bajkeverőknek számítottak, egy sokat szellőztetett megtisztulási folyamaton mentek át és most aktívan kábítószerellenesek és szinte fanatikusan egészségmániások, így aztán vajmi kevés az esély arra, hogy a két csapat együtt bulizzon, ugye? „A nyomorultak! – morogta Slash. – Nem mintha nem lennék boldog, hogy ilyen klasszul sikerült leszokniuk róla, de talán jobb lett volna, ha annak idején nem kábítóznak olyan hevesen, mert ennek az a következménye, hogy jelenleg megtiltották, hogy együtt bulizzunk velük. De ugyanez történt velem és Nikki Sixx-szel, a Mötley basszerjával. Tudod, Nikki és én egész jó haverok vagyunk. De miután együtt turnéztunk a Mötley Crüe-vel és Nikki leszokott, próbálta magát távoltartani tőlem, sohasem láttam. Aztán egyik este összefutottam vele a Cathouse-ban. Ott üldögéltem a galérián, a VIP részlegben. Az asztalon négy, magas pohár állt előttem, tele Jack-kel. Nikki odajött és lehuppant mellém. Azt mondta, tök jó illata van a Jack-nek. Mondom neki anélkül, hogy gondolkodtam volna, akarsz egy pohárral? Mire ő, ááá, nem… Állati kínos volt, nem kellett volna mondanom. Ezért aztán egy ideig nem is nyomultam Nikki-vel. Szóval körülbelül ez a helyzet az Aerosmith-szel is, ami elég szar. De tisztelem bennük, hogy megpróbálnak leszokni, mielőtt megölnék magukat." Gondoltál már valami olyan egetverőre, mint egy teljes leszokás? „Nézd, nem tudom, hogy majd mi lesz velem. – Ásított egyet. – Nem tudom, mit hoz a jövő. Egyelőre nem is törődöm ilyesmivel…” Na de meddig? Mert nem jön-e el az az idő Slash számára is, úgy öt-tíz éven belül, amikor nemcsak azért kell egy kicsit visszavennie az arcból, hogy

megőrizze elméje épségét, hanem, hogy egyáltalán életben maradjon? „Nem tudom, így lesz-e vagy sem! – dörmögte. – Fogalmam sincs, meddig bírja a szervezetem. Még az is lehet, hogy van bennem egy ilyen emberfeletti erő és ihatok életem végéig. Érted? Fiatal csapat vagyunk és mindenre éhesek! És ez addig tart, ameddig tart. Senki sem gondolhatja, hogy örökre ő lesz a kakas a szemétdombon. Nézd, én megtanultam ezt, már csak a családi hátterem miatt is. Én aztán láttam mindent. Még a legrosszabbat is. És én még nem találkoztam emberrel, aki tovább bírta volna anékül, hogy tönkre ne baszta volna az életét. Az olyasmiben, mint a kokó, a fű vagy a Valium, az a tök jó, hogy az ember jól érzi magát tőle, de egy idő után a fejedre nő. És ha az ember fejére nő és nem veszi észre idejében és nem próbál ellene tenni valamit… akkor hamarosan egy rehabilitációs központban találja magát és minden nap járhat kezelésre. Egyszerűen nem éri meg ez a sok szarság.” És te miért kezdtél el kábszerezni? „Nos, néha csak a kíváncsiság tette vagy mert az ember azt hiszi, ő Keith Richards. Azért kezdtük el, mert ki kellett, hogy próbáljuk. De az biztos, hogy ma nem lenne Guns N’Roses, ha én vagy Izzy nem álltunk volna meg időben.” Mivel álltál le? Egy bizonyos droggal vagy általában a drogokkal? „Egyáltalán a kábszerrel, még olyanokkal is, mit a heroin. Az például sok embert tönkrebaszott már. Iszonyatosan tönkrebaszta őket. Ezért hagytam abba. De ha például megnézed Claptont, neki például állati szerencséje volt, mert sikerült néhány jó albumot összehoznia ilyen állapotban. Ugyanez vonatkozik az Aerosmith-re is. Mindnyájan csináltak egy-két kiváló albumot. Ha Keith-nek lett volna mersze, valószínűleg még ma is csinálná…” Slash belejött, nem lehetett leállítani. A Jack kezdte éreztetni hatását és persze valószínűleg a következő lemez is izgalomban tartotta. „Nagyon kéne már csinálni egy következő lemezt – szögezte le – már túl sok minden szar kavarog a fejemben. Már ott tartok, hogy tizenötperces intrókat írok a nótákhoz, mert annyi szar forog az agyamban, annyi mindent szeretnék eljátszani. Már nem bírom újabb hat hónapig a My Michelle-t játszani. Nem azt mondom, szeretem az eddigi nótáinkat, de az új anyag sokkal inkább… hogy is mondjam, mindenképpen súlyosabb. Hatott ránk a bulizás a Metallicával – szúrta közbe.– Nagyon bírom James Hetfield stílusát. Egy egész éjszakát töltöttem vele és a Faith No More-os Jim Martinnal. Kiautóztunk a völgybe és jól berúgtunk. James benn ült a kocsiban és sörösdobozokat hajigált a sztrádára. James mindig azt játssza, hogy baszottul férfias. Mindig is egy prémvadászra emlékeztet engem. Tudod, valami olyanra, hogy: Gyerünk! Menjünk a hegyek közé! De állati aranyos fickó. Persze szerintem, egyáltalán nem olyan komoly, mint amilyennek tetteti magát. De jó vele nyomulni, mert kibaszott nagy egyénisége van. Lars Ulrich pedig kifejezetten aranypofa. Azok a srácok tényleg tök jó fejek.” Slash nyilvánvalóan sok időt töltött más zenészek társaságában. Ami

különösen szűk látókörre vall. „Igazából nagyon kevés csapattal tudok bulizni, mert állandóan mutatni akarják, milyen jó srácok – jegyezte meg tiltakozásképpen. – Los Angeles a legrosszabb. Ott van például ez a Junkyard nevű banda… Elképesztően rosszak. Vagy például ott vannak a Ratt-es srácok, akik közül Juan Croucier igazán jó srác. De amikor Stephen Pearcy-vel beszéltem, legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy fogja be a pofáját és menjen a francba.” De miért? „Az ilyen emberek másról sem bírnak beszélni, mint hogyha eladtál egymillió lemezt, akkor ezt meg azt kell csinálnod… Tudod, ez engem tökre nem érdekel. Jó, eladtunk egymillió lemezt, tökre boldog vagyok, hogy sikerült, számomra ez azt jelenti, hogy nem kell újra a nulláról indulnom. Utálom, ha valaki azt mondja, ha már egyszer eladtál egymillió lemezt, akkor tökmindegy, hogy milyen lesz a következő, úgyis elmegy. Már hallani sem bírom az ilyesmit. Mert igazából ki a faszt érdekel? Csak hagyjanak játszani…” Az eladott milliónyi lemezzel viszont jön a milliónyi dollár is. Legalábbis elméletileg. „Az első royalty kifizetés épp a mai nap érkezett meg. Igazából ez az első nagyobb összeg, amihez hozzájutottunk, de korántsem olyan hatalmas, mint azt az ember gondolná. De most, hogy megvan, fogalmam sincs, mit kezdjek vele. A pénz számomra sohasem volt… Volt egy időszak, miután a szüleim elváltak, hogy anyám David Bowie-val nyomult. Ő varrta a kosztümjeit és én utáltam Bowie-t, mert elfoglalta apám helyét. Tudod, fiatal voltam még… Na elég az hozzá, hogy Bowie-nak volt egy kis fehér, kölcsönzött Mercedesé és egy kurva nagy háza Bel Air-ben, amit arra az időre bérelt, amíg Los Angeles-ben volt. Akkoriban még szart se tudtam az egészről. Gondoltam, hát ez meg mi a szar? Miért kell valakinek ekkora marha nagy ház? Egyszerűen taszított az a kivagyiság, ami mindenéből sugárzott. Jelenleg annyi pénzem van, hogy limuzint bérelhetek, ha bárhova menni akarok vagy vehetek egy Jaguart. De most mondd meg, mi a szarnak? Nem látom okát a rongyrázásnak csak azért, mert sikeres vagyok és úgynevezett rocksztár.” Számodra a pénz nem jelenti egyben a biztonságot, a szabadságot, azt hogy úgy élj, ahogy akarsz? „A pénz nem hoz szabadságot – recsegte Slash kesernyésen. A pénz felelősséget hoz. Az embernek olyan döntéseket kell hoznia, amiket soha azelőtt nem hozott. De mert most van pénzed, ha van egy kis eszed, befekteted valahová. Ha nem így teszel és elvered, akkor semmire sem mentél, mert kezdhetsz mindent elölről…” Ekkor történik meg, hogy az olyan bandák tagjai, akik éveken át utálták egymást hirtelen elhatározzák, hogy milyen jó is lenne összejönni újra (és némi pénzt csinálni). „Na ja. Mi sem fogunk tétovázni, én mondom neked! – nevetett. – Peter

Townsend egy jó fej. Egyik este beszélt a tévében és azt mondta, igen, lehet hogy újra összeállunk, mert szükségünk van a pénzre. Szerintem ez tök mulatságos. Nem is tudom. A pénz furcsa dolog. Bármikor megtehetném, hogy elmegyek és veszek egy háromszázezer dolláros tömör arany tévéállványt. Nekem tetszik, de senki sem fogja észrevenni, úgyhogy minden oké. De hogyha egy háromszázezer dolláros tömör arany lábtörlőt veszel, az már egy egész más dolog…” Slash nem bírta eldönteni, kérjen-e még egy pohár Jacket vagy sem. Közvetlenül az interjú után a Sunsetre kellett mennie, hogy kivarrassa magát egy tetoválószalonban. Tervezett magának egy mintát, amin néhány koponya, egy gitár, azok a bizonyos rózsák és egy felirat található, ami így szól: igyál, míg ki nem készülsz. Slash azt mondta, a Jack talán enyhíti a fájdalmat. Végül rendelt még egyet, aztán elmélázott. Megkérdeztem tőle, van-e valami más hobbija is a gitározáson és a Jack Daniels vedelésen kívül. „No… Szeretek olvasni például. De ezzel viszont az a probléma, hogy nem nagyon kockáztatom, hogy olyan könyvet vegyek, amit csak úgy meglátok, mert megtetszett a borítója. Inkább olyasmit olvasok, amiket mások adnak nekem. A legutóbb valakitől kaptam egy csomó Anne Rice-féle vámpírkönyvet. És olvastam a Szigetek az áramlatokban című Hemmingway könyvet. Állati unalmas volt. Szerintem a könyvolvasás állatira rossz szokásom. Mindet a kezembe veszem, aztán félredobom őket. Csak azért olvasok, hogy olvassak.” Van kedvenc íród? Celine csomó könyvét olvastam és mind nagyon jók voltak. Szerintem nála baszottul keserűbben, negatívabban senki sem látja a világot az írók közül. Tök jó volt, amikor elolvastam néhány könyvét. Ez volt a másik dolog, amire apám rászoktatott… Szeretek olvasni, ha jó a könyv, de utálok olvasni, ha szar. Ott van az a Shaun Hutson fickó, egész jó könyvei vannak. Ott van az a könyve a meztelen csigákról… Az a rész, ahol a pár guggol, hát az kurva jó. Aztán van egy rész, ahol az arc segge hozzáér egy darab gyümölcshöz, amit elhajítottak… Te jó isten…!" – gurgulázva fölröhögött, aztán a hasát fogta, úgy nevetett –Szükségem van ezekre a szarokra a turnékon, mert különben csak ülnék a buszon és így csinálnék – azzal a fejét előre biccentette. – 125 százalékig a csapatért élek. Minden, amit teszek, ehhez kötődik. Egyszerűen azt sem tudom, mit csináljak, ha éppen szünet van. Egy ideig most nem tudtam a kígyókkal foglalkozni, úgyhogy most csak általában megyek, aztán jól berúgok és várom a következő bulit. Van menedzserünk, úgyhogy nincs túl sok dolog, amit intézni kéne. Igazi hobbim sincs. Gitározgatok. Általában nem szeretek sokat gyakorolni, úgyhogy gyakran csak leülök és gitározgatok valamit. Nótákat írok például. Igazán akkor érzem jól magam, ha megírok egy nótát és jó érzésem támad tőle, aztán azt játszogatom. A másik jó, ha színpadon vagyunk. Én igazából állati lusta vagyok. De tudod, színpadon az ember teljesen elhagyja az agyát…” – mondta. Aznapra be is fejeztük. Ezzel feltette az i-re a pontot.

HARMADIK FEJEZET Részegeknek nincs Karácsony 1988. október. A Slash-sel készített első interjú és a négy hónappal későbbi találkozásunk között eltelt időben rengeteg minden történt a Guns N’Roses-zal. Éppen elég ahhoz, hogy a feltörekvőben lévő, bálványozott sztárokból olyan, közszájon forgó név váljék, melynek hírhedtsége gyorsan terjedt az egész kontinensen át augusztusban, pontosan ötvenhét héttel azután, hogy bekerült a Billboard kétszázas toplistájára, az Appetite For Destruction az amerikai albumlistákon elérte az első helyet. Ezt pedig a Sweet Child O’Mine single azzal fejelte meg, hogy nem sokkal később az amerikai kislemezlistán első helyre tört. De a sors ismét összeesküdött ellenük, amikor 1988. augusztus 20-án szombaton, mint derült égből a villámcsapás, bekövetkezett a tragédia. A helyszín a közép-angliai Castle Donington, a Monsters of Rock fesztivál. A Guns N’Roses játszott másodikként a fellépők között, közvetlenül a Helloween után és a Megadeth, Dave Lee Roth, a Kiss valamint a főzenekar Iron Maiden előtt. Ezúttal rendezték meg nyolcadik alkalommal a fesztivált és az esemény történetének eddigi legnagyobb nézőseregét, több mint kilencvenezer embert vártak. Mivel a doningtoni koncert az angol rocknaptár legnevesebb szabadtéri eseményének számított és számít még ma is, a csapat hatalmas lelkesedéssel nézett az Angliába való visszatérés elé. Axlnek teljesen meggyógyultak a hangszálai és a banda motorja teljes gőzzel üzemelt. Már csak azért is, mert Amerikában az Aerosmith társaságában mintegy tucat, eksztatikus hangulatú koncerten melegített be. (A júliusra tervezett Japán turnét kénytelenek voltak lemondani, azért hogy Axl hangjának biztosítsák a teljes gyógyulást az Iron Maiden turné strapája után. A japán koncerteket az év végén akarták bepótolni.) Negyvennyolc órával a doningtoni színpadralépés előtt a csapat megszakította teendőit az Aerosmith turnén és ahogy azt Slash jósolta, Concorde-ra szálltak London felé, ahonnan különjárattal érkeztek az East Midlands-i repülőtérre. A koncert napjának reggelén hideg és nyirkos volt az idő, az égen vészjóslóan gyülekeztek a viharfelhők, ami tulajdonképpen hagyományos doningtoni időnek számít. Az első komoly zápor, mintha csak megtervezték volna, a nyitóbanda Helloween délután egyórás színpadra lépésekor eredt el. Az eső könyörtelenül zuhogott a szerencsétlen német csapat műsora alatt, mi több, a heves szélrohamok kidöntötték a helyéből az egyik tizenöt méter magas, a színpad mellé felállított videóképernyőt. Szerencsére személyi sérülés nem történt, mert a vászon üres földterületre zuhant. Ám a tömegen látható nyugtalanság vett erőt. Abban az időpontban még csak mintegy ötvenezren gyűltek össze. Mire délután két órakor a Guns N’Roses színpadra

lépett és belecsapott az It’s So Easy riffjébe, az eső már csak szemerkélt és az ég komor szürke lett. A nézőtér merő sártengerré vált és talán a hűvös, kedvezőtlen körülmények miatt a csapatot köszöntő első taps elég visszafogottra és szórványosra sikeredett. Aztán Slash rávert a gitárjára, s a banda keményen belekezdett a Mr. Brownstone című nótájába. A hangulat hirtelen emelkedni kezdett. Axl a színpad egyik végétől a másikig rohangált. Fehér, Guns N’Roses feliratú bőrdzsekit, fehér westerncsizmát viselt. A derekára kötött sál vadul lobogott a jeges szélben, miközben mikrofonállványát vízszintesen, késként tartotta maga elé és úgy kígyózott, mint ahogy azt a videókban láttuk tőle, csak sokkal mániakusabban, akárha gyorstekerővel néztük volna… Következő számként a You’re Crazy egy lelassított akusztikus változatát játszották, ami aztán első ízben a Guns N’Roses Lies lemezen jelent meg, a doningtoni koncert után mintegy négy hónappal. Úgy a szám közepe táján zavar keletkezett a tömegben, amely kígyóként tapadt a színpad előtti korlátokra. Aztán hirtelen elhallgatott a zene. Axl abbahagyta az éneklést és átkozta a közönséget, kiabált, hogy próbáljanak hátralépni és hagyják abba a lökdösődést. Több testet emeltek ki a tömegből a biztonsági emberek és technikusok segítségével. Teljés zavar uralkodott, amint az elöl álló tömeg megpróbált rendeződni. A csapat eközben tanácstalanul mászkált körbe-körbe a színpadon, mutogattak, rikoltoztak és legalább olyan elveszettnek látszottak, mint mi, többiek. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után Slash pengetni kezdte a Paradise City nyitóakkordját, s mind a csapat, mind a közönség valahogy csak ímmel-ámmal nyugodott bele, hogy a buli folytatódik. De a tömegből újabb testeket húztak ki, s Axl a nóta közepén rnásodszorra is megálljt vezényelt. „Csendet! – rikoltotta, megpróbálva nyugalomra inteni a tömeget – A koncertből vesszük most el az időt, pedig ez az, amiért mindnyájan idejöttünk…” Mivel a helyzet ismét megnyugodni látszott, a fiúk velőtrázóan beindították a Welcome To The Jungle-t. Ismét fekete felhők tűntek fel az égen a színpad fölött, újabb rettenetes záporral fenyegettek. Ezek után a banda megpróbálta a kedélyeket a Patience-szel, egy új akusztikus nótával tovább nyugtatni. Ez a nóta Angliában itt hangzott el nyilvánosság előtt először és arról volt szó, hogy a Guns N’Roses Lies mini albumra kerül rá. Az egyre rosszabbodó időjárás, a rossz körülmények egyre jobban letaglózták a közönséget, legalábbis azokat, akiknek teste nem nyomódott szorosan a biztonsági kordonhoz, közvetlenül a színpad előtt. A legnagyobb ovációt kiváltó Sweet Child O’Mine előtt Axl kis beszédet intézett a tömeghez, melyben megköszönte, hogy a nóta a segítségükkel Anglia-szerte slágerré vált. Egy légkalapács érzékenységével zúzták végig a nótát, aztán elhagyták a színpadot, láthatóan menekülőre fogták a figurát. Nem volt ráadás. Ironikus módon Axl aznapi búcsúmondata úgy szólt, hogy ne öljétek meg magatokat! Akkor még ő sem tudta, hogy a közönségből két tizenévest, Alan Dick-et és Landon Shiggerst a tömeg halálra taposta a színpad felé igyekezvén, a Guns ť Roses felbukkanásakor. A két srác megcsúszott és elesett. Mire az összetört, megnyomorított testeket kiemelték a sárból és a színpad mögötti

elsősegélyhelyre cipelték, már mindketten halottak voltak. Snigger teste olyan súlyosan roncsolódott, hogy még barátai és családja is csak a karján lévő skorpió és tigris tetoválások alapján tudták azonosítani. „Láttam az egészet – mondta később a koncert főszervezője, Maurice Jones, a neves Donington krónikás Jeff Clark Meads-nek adott interjújában, amely a Kerrang! magazinban jelent meg. – A bajt néhány idióta okozta, néhány komplett őrült. A színpad jobb oldalán lökdösődtek, mire a tömeg összepréselődött. Egyszerűen nem tudtak előrébb menni és mintegy tizenöt lábnyira a színpadtól, a nyomás hatására lyuk keletkezett a tömegben és néhány ember elesett. Lementem a színpad elé és láttam, amint az elsősegélynyújtók dolgoztak. Rettenetesen tehetetlennek éreztem magam. Le sem tudom írni, mit éreztem. Öt testet láttam a földön és tudtam, valamelyik közülük halott.” Annak ellenére, hogy a West Midlands-i rendőrkapitányság főfelügyelője, Dannys Clarke közleményben sietett kijelenteni, hogy a doningtoni közönség nagyon szuperül viselkedett és nem volt egyetlen letartóztatás sem, a következetesen rosszindulatú angliai bulvársajtó szántszándékkal felfújta az ügyet és a következő napi vasárnapi kiadásokban szenzációhajhász és teljesen pontatlan történetekben számolt be arról többek között, hogy a színpad összeomlott és a Guns N’Roses annak ellenére sem hagyta abba műsorát, hogy szóltak nekik, néhány rajongó megsérült. „Még olyan jól ismert újságok is állították, hogy a színpad összeomlott, amelyek egyébiránt igen felelősségteljesek – panaszkodott Jeff Clarke Meads-nek Maurice Jones. – A színpad nem omlott össze és ennek a veszélye sohasem állt fenn. De ebből az egészből egyet azért megtanultam, – folytatta Maurice – sose bízz a riporterekben! A sajtó nagy-része a legkisebb részvétet sem mutatta az elhunyt srácok iránt és ez szerintem rettenetesen undorító…” Miután a halottkém vizsgálatait nyilánosságra hozták, szakértők megállapították, hogy aznap a jelenlévők biztonságáért már nem lehetett volna többet tenni. Azt is elismerték, hogy egy olyan nagy esemény rendezésénél, mint az azévi Donington, lényegében lehetetlen minden egyes néző tökéletes biztonságát garantálni. (Hivatalos források szerint kilencvenhétezer-ötszázötvenkilenc jegyet vásároltak, ám sokak magánvéleménye szerint a tömeg úgy száztízezer emberre rúgott.) Ám azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a Guns N’Roses színpadra lépéséig a tömegnek kevesebb, mint a fele érkezett a helyszínre. Ettől függetlenül rögtön az incidens után a helyi önkormányzat, az északnyugat Leicestershire kerületi tanács bejelentette, hogy minden ezután rendezendő doningtoni esemény nézőszámát hetvenezer főben maximálja és legközelebb csak két év múlva engedélyezi Maurice Jones szervezőnek a következő fesztivál megrendezését. Eközben a Guns N’Roses továbbfolytatta turnéját Amerikában az Aerosmith-szel. A Geffen kiadó kislemez formátumban újra megjelentette a Welcome To The Jungle-t és ezt időben összehangolták a Dirty Harry sorozat keretében bemutatott legújabb Clint Eastwood film, a The Dead Pool

bemutatójával. A filmben szerepet kapott a banda is, egy Miami-ban lévő klubban játszották a Welcome To The Jungle-t. A jelenetet az év korábbi részében vették föl, a turné egyik szünetében. Mire 1988 októberében visszakeveredtem Los Angelesbe, a kislemez már a listák hetedik helyéig verekedte fél magát. Az Appetite For Destruction lemez pedig akár egy pókhálóban vergődő légy, a Billboard első öt helyezettje között vergődött. Ekkorra véget ért az Aerosmith turné, a csapat hazahúzott Los Angeles-be, míg aztán novemberben fel nem kerekedtek, hogy lejátsszák az újra lekötött japán és ausztrál bulikat. Slash felhívott és egy italozással egybekötött vacsorára invitált. Szürkületkor vágtunk neki az útnak. A hold éppen megjelent az egyre sötétedő fémszürke égen. Slash egy mexikói éttermet javasolt a Sunset Boulevard-on, melyről úgy tudta, hogy a piát tisztán szolgálják föl, nem hígítják mindenféle lószarral. Egyszerű fehér pólót, bőrdzsekit és kopott fekete farmert viselt, ábrázatán három-négy napos borosta növekedett, göndör, sötét fürtjei pedig még a szokásosnál is jobban az arcába lógtak, akár egy madár tollazata. Slash elnyűttnek, fáradtnak látszott. Sokkal öregebb, viseltesebb volt annál a halkbeszédű okostojásnál, akire néhány hónappal azelőtti beszélgetésünk alapján emlékeztem. Elfoglaltuk a helyünket a barlangszerű étterem egyik sarokboxában. Slash félresimította haját vérben forgó szemei elől és gondosan felmérte a terepet. Tudom, hogy ez a hely egy kicsit lepusztultnak látszik, de szeretek itt lenni, jól érzem magam – közölte azzal a sima, tréfálkozós kaliforniai akcentussal. – A csapattal nem messze ide próbáltunk egy garázsban, még a kezdetek-kezdetén és mindig ide evett minket a fene. Mindig ideültünk a sarokba, ahol most is ülünk, már csak azért is, mert ennél jobb helyet keresve sem találhattunk volna egy asztal alatti szopatáshoz, anélkül, hogy más észre ne vegye – állapította meg. – Mindig idehoztuk a csajokat és itt vettük rá őket a témára. Vagy pedig kivittük őket a WC-be, ott hátul.” Ne hidd, hogy most mindjárt letérdelek az asztal alá, hogy így szolgáljam meg a vacsorát – közöltem vele határozottan. „Baszd meg, te túl ronda vagy ahhoz – röhögött föl. – Egyébként a kaja itt olyan rossz, hogy fel sem tűnne a különbség…” Egy megnyúlt, varjúarcú pincér érkezett az asztalunkhoz, hogy felvegye a rendelésünket. Fehér zakóján apró vérfoltok éktelenkedtek, szája sarkában pedig egy ceruzacsonk fityegett. Csirkefalatokat rendeltünk és hozattunk egy kancsóval a ház specialitásából, a jegelt Margueritából. A tequilas korsó megérkezett az asztalunkhoz és Slash két magas, megsózott pohárba öntött belőle. Élvezettel ittunk. Egyszeriben kevésbé ellenszenves lett a hely hangulata, a kopott vörös falakkal és a szarany díszítésekkel. Slash töltött még egy adagot. Míg a kajára vártunk, megkérdeztem tőle, élvezi-e, hogy vége a turnénak? „Hát… – hadonászott a cigarettájával – nem csípem én ezt, öreg. Tudod, már most unatkozom.”

De komolyan – mondtam neki – most eljött az idő, hogy élvezhesd az elmúlt tizennyolc hónap fantasztikus sikereit. „És mit tegyek? – kérdezett vissza ártatlan képpel. – Hát nem tudom… Az ember beszél erről-arról… anyagiakról – a szót jól megforgatta a szájában, szóval azt akarom mondani, hogy egészen két héttel ezelőttig még csak lakni sem tudtam sehol…” A csirke tompa puffanással megérkezett, Slash feltérképezte a tál tartalmát. Aztán felmarkolt egy kanalat, és a csirke egy részét és a szaftot egy lepényre lapátolta. Majd az egészet összesodorta az ujjaival, aztán az egyik végét szivar módjára a szájába erőltette. Szép komótosan őrölte egy-két percig, nyelt egyet, majd a maradékot leöblítette egy korty Margueritával. Azt mondta, öreg, ez a kaja bűzlik, mormogta megnyalva az ajkát. "Nem is tudom, miért hoztalak ide. Még azt hihetnéd, nem csíplek vagy valami ilyesmi… Akarsz még egy italt?" Félretoltuk a tányért és megkérdeztem, folytathatnánk-e ott ahol négy hónappal ezelőtt abbahagytuk azzal, amikor Slash és a többiek egy Concorde-on Doningtonba repültek. Szóval, hogy is volt mindez? – kérdeztem. „Túl rövid volt – nyögte. – Bár nagyon szép is. A kibaszott Texas államot mindössze öt perc alatt repültük át és a repülőn igazi fesztivál hangulat volt. Mindenki kurjongatott, hogy yeee… Hát itt vagyunk. A fedélzeten ezeket az előkelő kajákat szolgálták fel, tudod? Ami ilyen drága mik-rózott szar. A lehető legrosszabb. De ugye kapod a sok kaját, jól bánnak veled, meg minden. És az egész nem tartott tovább három óránál, úgyhogy időben megérkeztünk. Én meg vedeltem, csakhogy ellensúlyozzam a szar kaját.” – mondta, miközben a Margueritás pohár felé nyúlt. Na és Donington? Vajon Slash és a csapat milyennek látta az eseményt? „Ez az egész Angliába utazás egy kicsit… furcsa volt. Nyugtalanul fészkelődni kezdett a székében. – Olyan helyzetbe kerültem, hogy külön voltam a csapattól. Rádió- és sajtóinterjúkat adtam. Magát a koncertet leszámítva csupán a hangpróba idejét töltöttem a koncert helyszínén. Az idő nagyrészét interjúzással és egyebekkel töltöttem, ki sem jöttem a hotelszobából.” – szögezte le. És mi a helyzet azzal az incidenssel, ami kiváltotta a két rajongó halálát? Egyáltalán, Slash mennyit látott abból, ami történt? „Nos, az események egy kicsit kicsúsztak a kezünk közül, nem is tudom, megálltunk, mert meg kellett állnunk! – mondta hangját szinte suttogásig halkítva. – Csak lenéztünk és úgy voltunk vele, hogy ó, bassza meg!… Közvetlenül az esemény helyszíne közelében, ahol mi álltunk elég súlyosnak látszott a dolog. Igazából nem lehetett megmondani, mi történt, de az első tíz sort igen erősen nyomták. Amikor följöttünk, olyan erős volt az a nyomás, hogy szinte látni lehetett. És hát azok is csak emberek… – a tányérján lévő kajára bámult. – Megálltunk, mert megijedtünk – szólt a szavakat nyújtva. – De azért tisztázzuk a dolgot. Nekünk fogalmunk sem volt arról, hogy a bulink alatt két srác valóban meghalt. Egészen addig, amíg aznap este vissza nem értünk a

hotelbe. Alan Niven nagyon búslakodott valami miatt, én pedig leültem vele, hogy beszéljünk róla. Számomra ez az esemény az egészet elrontotta…” Vajon Slash érzett bármiféle felelősséget is a halálesetek miatt? Gondolkodott egy kicsit, aztán lassan megrázta a fejét. „Személy szerint nem. Én ezt a következőképp látom. Túl sok embert zsúfoltak össze, rendezőség és egyebek nélkül. Ez nem olyan volt, mint mondjuk a New Yorki-i Giant stadionban nyolcvanezer embernek játszani, ahol az első sor előtt biztonságiak sorfala húzódik és egy másik csoport rendező az egész területet körbeveszi. Donington nem más, mint egy színpad és egy hatalmas mező és százezer ember, amely irtózatosan sok. Majd visszafelé megmutatom a videót. Most jön ki egy új videónk, amelynek egyik része a Giant stadionban, a másik Doningtonban készült és jól látni a kettő közti különbséget. Doningtonban az van, hogy itt vannak a jegyek, érezd jól magad… – meggyújtott egy cigarettát és az emlékektől még mindig zavartan lógatta a fejét. – De ezzel kapcsolatban azok akasztottak ki legjobban, akik a srácokon álltak. Nem lehet úgy ráállni valakire, hogy az ember ne érezze, mi is van alatta. Ezek az arcok önzőek voltak és csak azzal törődtek, hogy minél közelebb kerüljenek a színpadhoz és ezért mások nagyon megszenvedtek. Húsz centire a sárba tapostak másokat. Ez volt a legrosszabb az egészben. Csak a színpad előtt volt biztonsági kordon, aztán a hatalmas, kibaszott mező, ami messzebb húzódott, mint ahogy elláttunk és a rengeteg srác, aki azért jött, hogy megnézzen egy jó rockkoncertet. Egyébként a legőrültebbek mindig az első húsz kibaszott sorban nyomulnak. Ezek a fanatikusok. De nem lehet annyira közömbösnek lenni az emberi élet iránt, hogy az ember nem számoljon a következményekkel és ne törődjön azzal, hogy a buli alatt mi történik másokkal…” – Aztán csak ült ott, néhány pillanatig csendesen füstölögve. Utána megkérdeztem Slash-t, a csapat játszana-e mégegyszer Doningtonban? Hiszen máris hallani olyasmit, hogy a Guns N’Roses esélyes a doningtoni főzenekar címre, valamikor, a nem is olyan távoli jövőben… „Nem is tudom – habozott. – Kibaszott nagy hajtóerőt jelentett számunkra, mikor felkértek minket a bulira. De például jövőre egyébként sem tudnánk elvállalni. Talán az azutáni évben. Ami talán jó időpont lenne, szeretnék újra ott lenni. De ha mi lennénk a főzenekar, néhány dolgon változtatnék.” Mint például? „Megváltoztatnám az egész dolog menetét. Na nem az egész fesztivált, de azt, ahogyan felépül. Az embereket csoportokra kell osztani és mindent el kell követni az ellenőrzésük érdekében. Az angol közönség rendkívül kemény és tudom, hogy ez lehetetlen, de ha már az ember csinálja, legalább meg kéne próbálkoznia vele. Rengeteg pénz jött be azon a koncerten és nem igaz, hogy a szervező nem engedhet meg magának ilyesmit. De legközelebb rengetegen meggondolják majd, hogy eljöjjenek-e. Mert hát azok a srácok is, akik meghaltak, bizonyára stoppal jöttek valahonnan és egy hónapig spóroltak, hogy eljöhessenek. Valószínűleg a szüleik nem is akarták elengedni őket, de nekik

menniük kellett, hiszen tudod, hogy van ez… És aztán valami rockfesztiválon, amely végtére is egyáltalán nem életbevágó esemény az életüket vesztik. Elvesztenek mindent, amijük volt. Ez teljesen kiakaszt. Sokat gondolkodtam rajta, hogy írjunk-e a szüleiknek valamit vagy sem. Dehát nem mondhatunk olyasmit, ami jól .hangzana, mi csak egy szimpla rockcsapat vagyunk, amelyet nem is ismernek és szerintük, mi vagyunk a felelősek a gyermekeik haláláért…” Szelíden próbáltam a beszélgetést az Aerosmith turnéra terelni. Olyan jól ment, ahogy azt a csapat várta? Felderült az arca. „Jól éreztük magunkat, jópofa dolgok is történtek, azon a turnén. Ma már azok a srácok tiszták. Különösen Joe. Általában úgy koncerteznek, hogy kiválasztanak egy központi helyet, azon a környéken csinálnak négy vagy öt koncertet, azután meg mennek tovább. De mindig van egy bázisuk, így, az idő nagyrészében szem előtt voltak, rengeteget lógtunk együtt.” Az ivási problémákat kellett titkolni előttük? „Én egy bögréből kortyolgattam – jegyezte meg mosolyogva. – Akkoriban még a színpadon is egy üveg Jackkel nyomultam körbe-körbe, így aztán amikor találkoztunk, mindig kiöntöttem egy bögrébe. Jól kijöttünk, tudod? Habár egyszer Steven Tyler bejött az öltözőmbe, ugyanis nekem a többiektől külön öltözőm van, hogy tudjak gitározni és ott volt mellettem egy üres, és egy félig kiivott Jackes palack. Egy időre elhagytam a helyiséget és mire visszajöttem Steven már ott volt, kazettákat nézegetett, meg ilyesmit. Mondtam neki, hello. Azt kérdezte, ezt mind ma ittad meg? Mondtam neki, igen. Erre csak rámnézett és nem szólt egy szót sem. Bár belekezdett, aztán abbahagyta… Nos, ami ezt a témát illeti, az egész turné valahogy így zajlott. Ha valaki odament hozzá segítséget kérni, ő mindig rendelkezésre állt. De nem erőltette. Így volt ez Steven Adlerrel is, aki egy kicsit kiábrándult volt. Amúgy általában mindennel kapcsolatban. Beszélt róla Tylernek, aki adott neki néhány jó tanácsot. Más szóval, mindezt mindnyájan megérték. És mégis, állati klassz volt velük lenni. Ó, még nagy hepajt is rendezetünk. Itt Los Angeles-ben együtt mentünk fel a színpadra és együtt játszottuk el a Mama Kin-t. Máskor meg ott álltak a színpad szélén és szinte minden este végignézték a bulinkat…” Az aztán különleges lehetett, jegyeztem meg, amikor először fölnézett és Joe Perryt látta, amint a színpad széléről figyeli. „Bizony, hogy furcsa volt – vigyorgott. – Már csak a hasonlóságok miatt is. Különösen a Joe és köztem lévők miatt. Az ember hirtelen fölnéz és látja, hogy ott áll Joe és Steven Ilyenkor csak arra gondolsz, hogy hú ez már igen, tudod?” És nem volt egy kicsit félelmetes a Guns N’Roses számára pontosan annak a csapatnak nyitni a bulit, amelyről saját bevallásuk szerint annak idején példát vettek? „Gondolkodtunk ezen. – válaszolt Slash. – De elhatároztuk, a hasonlóságok ellenére tartjuk magunkat addigi önmagunkhoz. És így sohasem

voltak problémáink. Sohasem féltünk emiatt. Mert hiszen, én a rajongójuk vagyok. Minden este megnéztük a bulijukat a keverőtől. És sok személyes dolog is történt a csapatok között, amibe most igazán nem mennék bele. Ez más volt, mint bármilyen eddigi turné, legalábbis ami a turnézó csapatok közötti közeli viszonyt illeti. Az egyetlen másik olyan csapat, amelyhez hasonlóan közel kerültünk, a Mötley volt… Nikkivel és Tommyval sokat nyomultam. De az Aerosmith-szel való kapcsolatunk másfajta volt, mert sikerült kivívni a tiszteletüket azzal, hogy egy félig-meddig elfogadható rock’n’roll csapat voltunk. Szóval csak a buli kedvéért nyomultunk tekintet nélkül bármire. Ez volt az egyetlen, amit igazán értékeltek. Egyik este egy ilyen lassú, bluesos témát gitározgattam és utána Steven félrevont és azt mondta, ez aztán csodálatos volt! Ez pedig számomra óriási érzés volt. De komolyan. Ez és még néhány más dolog, amit tett és amit most nem fogok részletezni.” Az Appetite For Destruction lemez épp akkoriban került az amerikai album slágerlista első helyére, amikor a Guns N’Roses az Aerosmith-szel turnézott. Okozott ez némi meglepetést vagy várható volt? „Óriási meglepetés volt! Amikor utoljára beszélgettem veled, még egyáltalán nem vártam. De tudod, ezek csak szavak és számok.” – mondta önmegsemmisítően. Az album, megjelenése után közel másfél évvel, még mindig teherautószámra kelt el. Amerikában épp nemrégen hagyta el az ötmilliomodik eladott példányt. És még most is, hogy a csapat már nincs turnén, a lemez továbbra is, mintha csak beleragadt volna a Billboard első öt helyezettje közé,. Vajon Slash véleménye szerint mi hatott ennyire az emberekre? És nemcsak a tinédzserekre, de a legkülönbözőbb korosztálybeli srácokra? „Úgy gondolom, az első helyezésünk egyetlen oka, hogy valamiféle űrt töltünk ki. Egy olyan űrt, amelyet ezen a bizonyos zenei területen már ki tudja mióta, nem töltött ki senki. Kizárólag erre az egy dologra tudok gondolni. Mindez nem azért van, mert a nóták hatalmas slágerek lennének. Ezek nem slágerek, csupán egyszerű rock’n’roll nóták. A negyvenes slágerlistát meg megbaszhatják, tudod? Úgy gondolom, mi egyszerűen ez a földhözragadt rock’n’roll banda vagyunk – folytatta. – Azért akarja mindenki megvenni ezt a lemezt, mert nem olyan kiszámítható és jól mutat a George Michael album mellett…” Valóban, számomra úgy tűnt, hogy a Guns N’Roses szinte egymagában újra divatba hozta a hard rock muzsikát. „Igen, tudom – mondta megdörzsölve az orrát. – De nem fogom magam ebbe annyira beleélni, hogy az a személyiségemet eltorzítsa. Nem hagyom, hogy olyanná váljak, mint azok a teljesen bizonytalan, rocksztár típusú arcok, akik valójában annak a határait sem ismerik, mit is jelent az, kibaszott popsztárnak lenni. A magam módján kezelem a problémát és az én módszerem, hogy kibaszottul nem törődöm vele. Mint például a pénzzel… Tudom, hogy nagyon

klassz, ha az ember megengedhet magának egy lakást. Tudom hány lemezt adtunk el, tisztában vagyok az összes ilyen szarsággal, mert mostanában igen üzletközpontúan gondolkodom. Tudom, mit tehetek és mit nem.” És a hírnév, a pénz boldoggá tett? Olyan értelemben is, ahogy arra várni lehetett? „Lényegében boldog ember vagyok – szipogta. – A dolgok még manapság is elbaszódnak és sok minden dühít. De én nem üldögélek depressziósán, mint ahogy sokan mások teszik. Ha kéne, ismét dolgoznék a Tower Records-nál[2]… Úgyhogy semmire sem lehet panaszom.” Amikor utoljára beszéltünk, Slash azt mondta, a csapat valamikor október-november táján vonul stúdióba, hogy a következő lemezen dolgozzon. Azóta azt az ötletet egyszerűen elvetették. De miért? Talán váratlan sikereik pánikot váltottak ki, tegyük fel, a következő lemezt illetően? Hogyan lehet egy másikat írni, amikor már az ember mindent elmondott? Sokan megpróbálták, ám igen keveseknek sikerült. Slash nem zavartatta magát. – „Nem fogok itt ülni és amiatt aggódni, hogy mennyire lesz jó vagy sikeres a következő lemez. Én ilyesmivel nem szarakodom. Egyszerűen meg fogjuk csinálni a tőlünk telhető legjobb lemezt. Olyan őszintét, amilyenek mi vagyunk és amilyen csak lehet. Ugyanis átkozottul tisztában vagyok azzal, hogy ez az album megy, ahogy megy, mert egy bizonyos időben egy kibaszott helyen voltunk. Ez kibaszott nagyszerű. De ettől még nem fogok kibaszott pökhendien viselkedni. Ha belegondolsz, a rock’n’roll csapatok úgy általában, az albumok és koncertek kivételével igen jelentéktelenek. Egyszer te vagy ott, aztán eltűnsz és jön valaki más.” Nemhiába mondják, csak egyszer van első alkalom… „Mindenki ugyanakkor figyel fel rá és ugyanakkor telik el vele. Itt van például ez a Bon Jovi lemez, a New Jersey, ami igazán klassz, de nem érzem azt a fajta izgatottságot körülötte, mint az előzőnél És ez szerintem sok bandával így történik… A Zeppelinnel, a Stones-szal is hasonlóképp volt. Szerintem a Stones elég gyorsan meghalt, nos, tulajdonképpen annyira megfáradtak, hogy volt egy pont, amikor már senkit sem izgattak igazán. Bár az is igaz, hogy a Zeppelin is adott ki szar lemezeket, mégis sok embert érdekelt. Ez az egész igen furcsa. Ülhetsz itt és megpróbálhatod elemezni, értelmezni a dolgokat. Mi viszont csak megyünk, és csinálunk egy új lemezt. Ezzel én úgy vagyok, hogy én csak egy bandában gitározom, amelynek jelenleg igazán jól megy és megpróbálom magam annyira jól érezni, amennyire csak lehet, amíg így állnak a dolgok…” Slash-en kezdett kiütközni az unalom. A kancsó száját ismét a poharához emelte és az újonnan bérelt lakásáról kezdett el beszélni. „Csak egy dögös kis lakás, bútorozottan, de semmi különös. Van benne egy heverő, egy hűtőszekrény meg ilyesmi. Igazából ez az első saját lakásom. És ha megtehetem, hogy legyen saját helyem, akkor teszek is róla, hogy legyén. Elvégre nem élősködhetek örökké mások nyakán. Egyébként sem maradhatok ilyen kibaszottul totálisan

hontalan.” Ez azonban még nem jelentette azt, hogy Slash már a pipázós, mamuszos korszakára készült. „A zsaruk már elkezdtek szállingózni” – mondta kísértetiesen nevetve. – Úgy tűnt, Slash új szomszédai felfigyeltek a Motörhead hangjaira, amelyet a híres, új lakó hajnali ötkor bőgetett. „De kezdek megállapodni – mondta Slash. Erre nekem kellett röhögnöm. – Nem, de komolyan. Vettem egy mikrót, én szoktam az üzletbe járni és megvenni azokat a mikrohullámú sütőbe való hot-dogokat, hamburgereket… mindent. Minden megy a mikróba. Kivéve a vodkát. Az a hűtőbe való. Míg csak Izzy át nem jön… Izzy egy klasszikus, ha be van rúgva – vigyorgott, eltérve a tárgytól. – Én, ha részeg vagyok, elesek, hányok és csupa hülyeséget teszek. Izzy az olyan részegek közé tartozik, akiket az ember a moziban lát. Annyira szórakoztató. Rettentően nem Izzy-s.” Slash ujabb cigarettát húzott ki a csomagból. „Nos, mindent összevetve, van hol laknom és olcsó is. Következőnek szeretnék egy házat venni, meg ilyesmit…” Újra kiült az arcára az unalom. – „Szóval igen, valószínűleg veszek egy házat. Azt viszont nem hiszem, hogy mostanában autót is veszek. Idegbajos leszek a közelükben. Valamelyik este is elvesztettem valakinek az autóját – mondta őszinte ábrázattal – Ott voltam valakinek a házában és elkértem az autót, hogy hazajuthassak. De aztán leparkoltam valahová és nem emlékszem, hogy hová. Elvesztettem. Talán elvontatták vagy ilyesmi. Eltűnt.” Tán részeg volt, amikor hazavezette a kocsit? „Ó – rágyújtott a cigire – Ezek az autók, haver! Berúgok, aztán semmire nem emlékszem. Még mindig nem tanultam semmit.” – Krákogott, miközben füst dőlt az ajkai közül, akár egy kéményből. Hogyan halad az új album megírása? – kérdeztem izgatottan. Válasza nyilvánvalóan kevésbé meggyőző volt, mint annak idején júniusban. „A rengeteg szarság mellett azért mindennap halad valamit. Én is írogattam – mondta. – Van otthon egy nyolcsávos gépem, úgyhogy mindent szalagra rögzítek. Elég produktív vagyok.” Megkértem Slash-t, írja le jelen életének egy tipikus napját. „Egy tipikus nap? Néha fél kilenckor, valamikor kilenckor kelek. Beugrók a Geffenhez, telefonon interjút adok egy-két rádióállomásnak. Ilyen szarságokkal töltöm az időt…” Slash reggel fél kilenckor már ébren lenne? – erre kétkedően összevontam a szemöldökömet. „Néha – mosolygott meggyőződés nélkül. – Az attól függ, milyen keményen nyomultam az előző éjszaka. Volt már, hogy hajnali öt harminckor csináltam telefoninterjút. A japán sajtótól beszéltem valakivel, meg hasonlók. Merthogy én nem kelek föl ilyesmi miatt, inkább fennmaradok… Szerintem ez kis ár azért, hogy az embernek ne kelljen aggódnia a rezsije miatt és hogy idejében beérjen a munkahelyére – tette hozzá. – Mint csapattagnak nincs sok

tennivalód, viszont azt a keveset, amiért te vagy felelős, meg kell kibaszottul csinálnod, akármi van.” Ugye azért titokban élvezed az egészet? Mert mikor látja az ember Mick Mars-ot, a Mötley Crue gitárosát vagy Richie Samborá-t, a Bon Jovi gitárost magazinok címlapján? Mert Slash épp mostanában kezd egyre gyakrabban feltűnni egyedül a világ minden táján megjelenő magazinok címlapján… „Bizony, így van. És bírom is. Ha nem csinálnám, akkor ülhetnék, kábítószereznék és lerészegednék – magyarázta cinikusan. – Meg az is közrejátszik hogy érzem, ha én nem csinálom, akkor senki.” Ez csak nem utalás Axlre, aki az utóbbi időben megesküdött arra, hogy nem fog interjúkat adni? „Axl bonyolult természet. Egyszer csinálja és igazán le-lemélyül, aztán van, hogy nem akarja csinálni. Nagyon lelkizős típus, így inkább én csinálom. De ha akarna, ő is beszélhetne valakivel három órán keresztül a Nadrág újságtól… Axl ezt és ezt csinálja és azt, meg amazt Axl nem csinálja. És ezek nem konkrét dolgok, hanem attól függőek, hogy éppen agyilag milyen állapotban van.” És mi van a többiekkel? Izzy vagy Steven vagy Duff érintkezik alkalmanként a sajtóval? Ismét lassú fejrázás következett. „Izzy nem akar ilyesmivel foglalkozni. Ő, ha csak lehet, az árnyékban marad. Steven azért nem csinálja, mert ez sosem tartozott a szerepköréhez. Duff szereti az ilyesmit, de jelenleg éppen esküvőre ment. Így aztán rám marad, mert nekem ugye huszonöt órából áll a napom…” A Margueritás kancsó kiürült, Slash következőnek egy tripla vodkát rendelt naranccsal és a beszélgetés pedig elkerülhetetlenül ismét visszaterelődött az új album témájához. Ténylegesen mikor kezdődnek majd a felvételek? – kérdeztem ismét. „Valamikor az új évben – válaszolta megviselten. – Arról van szó, hogy az év végén elmegyünk Japánba és Ausztráliába, így aztán nincs értelme, hogy most bevonuljunk a stúdióba. Ezen kívül jelenleg eléggé ki vagyunk égve. Másfél évig úton voltunk… Elkezdünk próbálni a Japán-turnéra. Biztosan elkezdünk rendesen jammelni, mert a turné már most teltházas. Szóval sokat jammelünk majd, nyomulunk Japánban, amit igazán várok már. Fellépünk a Budokan-ban, ami egy elég legendás hely. De ha visszatértünk Japánból, bizonyosan megkezdjük majd az előkészületeket.” Úgy legyen… „Azon gondolkoztam, hogy Angliában töltöm a Karácsonyt – jelentette ki hirtelen Slash, miközben gondolatai egy pillanatra eltértek a következő Guns N’Roses projecttől, – Nem is tudom, attól függ, hogy havazik-e majd meg hasonlók.” Van ennek valami tényleges oka? – kérdeztem. „Hát, nem tudom… Még

mindig vannak ott rokonaim. Folyamatosan gondolkodom azon, hogy meglátogatom őket, de nem láttak tíz vagy tizenegy éves korom óta. Azt sem tudom, ott laknak-e még. Az angliai turnén Stroke-on is keresztülmentünk. Megállhattam volna és odamehettem volna, hiszen pontosan tudom, hogy hol az a hely. De valahogy olyan feszült voltam, hogy nem ment. El tudod ezt képzelni?” – s közben komikusan izgett-mozgott. Kíváncsi voltam most, hogy az album felvételeit elhalasztották, ejtették-e azt az ötletet, amelyről múltkori találkozásunkkor beszélt. Tudniillik, hogy a következő nyáron fellépnének néhány szabadtéri fesztiválon? „Nem, úgy gondolom nem. – mondta – De mindenesetre előzenekarkent többet nem lépünk fel. Csupán egyetlen olyan banda van, amellyel szerintem jó párost alkotnánk. És ez a Stones.” – tette hozzá profetikusán. Hiszen ez egy olyan álom volt, amely kevesebb, mint tizenkét hónappal később valósággá is vált. Valóban, Slash elmondta, hogy utolsó találkozásunk óta, a Stones több tagjával is „összevajazódott”. „Néhányszor találkoztam Ron Wood-dal, Charley Watts-szal. Találkoztam még Keith-tel és Bill-lel. Viszont még soha nem találkoztam Jaggerrel. Olvastad, mit mondott rólunk Keith a Rolling Stone magazinban? Azt kérdezték tőle, mit gondol a Guns N’Roses-ről, mire ő azt mondta, nem sokat. Azt mondta, én és Izzy úgy nézünk ki, mint Jimmy Page és Ron Wood és azt is hozzátette, hogy nagyon pózolóknak tűntünk. Akkor megkérdezték tőle, hallotta-e a lemezt? Azt mondta, nem. – Slash felhördült, hiszen ez nyilvánvalóan fájdalmasan érintette. – Én ugyan nem veszem ezt magamra – mondta és visszatartott egy büffentést. – És különben sem nézek ki úgy, mint Jimmy Page. Épp ma láttam őt a tévében… Egyébként látom, honnan veszi az ilyesmit Keith. Ő olyan nagyokkal nyomult, mint Chuck Berry és ezért nehéz lehet neki olyan kezdőket látni és komolyan venni, mint mi vagyunk. Bizonyára szüksége lenne arra, hogy meghallgassa a lemezt vagy együtt lógjunk, nem is tudom. De nem vagyunk pózolok. Csupán egy olyan szarok-az-egészre típusú rock’n’roll dolog – töprengett tovább. Magunkat adjuk és próbálunk nem elszállni. Mi csak egy csomó fasz vagyunk, akik megcsinálták a szerencséjüket. Például… Itt van ez az új mozifilm, aminek John Hughes a főszereplője, tudod? Az egyik részben egy fickóról beszél, aki igen undorító volt és azt mondja: „Mondd csak meg anyádnak, hogy ő is Guns N’Roses-t hallgat!” És ez benne van a forgatókönyvben! Ez tök jópofa! Ugyanakkor például egy csomó lány, akivel nyomulni szoktam, teljesen kiakadt, mert mi tényleg elmegyünk a végletekig. Az egyetlen, amiben nem, hogy céltudatosan rosszak legyünk. Ha partyzunk, bizonyosan a legrosszabbak közé tartozunk, de ugyanakkor nagyon keményen is tudunk dolgozni… Nálunk van összetartás, s nagyon eltökéltek vagyunk, abban, amit csinálunk. Egyikünk sem halott, rengeteg az új anyag és szóval ez az egész igazán emberi. Talán csak nekünk sok a tapasztalatunk arról, hogyan kell extrémnek lenni.”

Ennek ellenére az együttes hírhedtsége már kezd mitikus méreteket ölteni – mutattam rá – Úgy tűnik, nem múlik el hónap némi fris, Guns N’Roses szennyes kiteregetése nélkül. „Ja, tudom… Axl halott… – vigyorgott gúnyosan.” Vagy, hogy ezek a „fickók mind kábszeresek” – vetettem föl. „Jó, jó – hirtelen türelmetlen lett a hangja – A minap is láttam valamit az MTV-n. Egy tízperces betétet építettek arra a tényre, hogy én valójában nem öltem meg Axl-t… Axl nem is halott! Mire én: Micsoda?! Képek futottak a képernyőn. AXL – NEM HALOTT… JIMMI HENDRIX – HALOTT. Aztán mutattak egy képet rólam és a csapatról: NEM HALOTT. Aztán JIM MORRISON – HALOTT. Aztán megint a csapat képét mutatták: NEM HALOTT. Aztán Elvis képét mutatták: HALOTT? Klasszikus volt – horkantotta. – Tudod, amikor már ilyen szintre jutnak a dolgok, az ember egyszerűen nem tudja ezt komolyan venni.” Elmondtam Slash-nek, hogy a Kerrang! irodában minden év elején fogadásokat kötnek arra, hogy a rocktársadalomból az elkövetkezendő évben ki járja meg legjobban a rockszakmából. És a Kerrang!-os srácok úgy ítélték, hogy a Guns N’Roses-ra nagy eséllyel vár legalább egy végzetes esemény, még 1989 vége előtt. „Tudom, hogy egy csomó ember így gondolja – mondta rezignáltán. – De amikor igazán kezdünk túllőni a célon, akkor nagyon igyekszem kontrollálni magam. Nem gyakran tolok ki magammal olyan keményen. Ugyanis Alan rögtön elküld valami istentelen helyre, hogy kitisztítsam a fejem. Vagy Steven-t vagy a többieket. Ettől eltekintve nem sok érdekes történik velünk.” Alan Niven hányszor küldött el? „Egyszer. Hawaii-ba küldött.” Kitisztulni? „Valahogy úgy. De nem baszhat ki velem – mosolygott. – Egy csaj repült el helyettem.” Aztán úgy söpörte félre a témát, mintha bárkivel megtörténhetne, hogy akarata ellenére egy hét „lazításra” kényszerítik. De meddig mehet ez így? Slash el tudja ezt képzelni negyvenévesen is? „Nem. Ez olyasvalami, amiben nem igazán hiszek. Nem. Van még… Most itt vagyok, lemezt készítek és mire a következő turnét elkezdjük, már huszonnégy leszek. Körülbelül ilyen hosszú időre gondolkodom előre. Számomra egy lemez és egy turné: ez egy időszak. Megcsináltuk az első lemezt és turnénkat, most csináljuk a másodikat és én csak azután aggódom majd a következő album és turné miatt, amikor huszonöt leszek. Ha érted, mire gondolok.” Mielőtt feleszméltem volna, a terem sarkában viharként ott termett egy nyolctagú mexikói banda, gitárok és trombiták tülköltek autódudák gyanánt és tüzelő macskák hangján nyüszítettek, nyivákoltak körülöttünk. Ordítanunk kellett, hogy halljuk egymást. Visszahallgatva a szalagot, igen nehéz bármit is

kivenni a beszélgetésünkből. Hosszú pillanatokig, amint arra emlékszem is, a mexikói srácokra hagytuk a dolgot, és csak ültünk ott, itallal a kézben. Amikor végre a csapat cigarettaszünetet tartott, Slash Zakk Wilde-ról, egy fiatal New Jersey-i gitárosról kezdett egy történetet mesélni, aki akkoriban kezdett híressé válni, mint Ozzy Osbourne együttesének új bérmunkása. „Történt valami, találkoztunk és attól fogva telefonon tartottuk a kapcsolatot, jobbára egy lányon át, aki ilyen közös barátunk volt – magyarázta Slash szemérmesen. – Amikor aztán idejött Ozzyhoz Los Angeles-be, meglátogattam a hoteljében és egy darabig együtt lógtunk. Volt egy fölös palack Jackem, így aztán fölmentünk a szobájába és jól eláztunk – csuklotta. – Jól éreztük magunkat, jammeltünk. Úgy játszik a Les Paul-on, mint én, hasonló témákat is szeret, mint én, csak négyszer olyan gyorsan játssza… Jó arc és jó gitáros. Azt szeretem az emberekben, legalábbis a velem egyívásúakban, hogy normális emberek. Nem bírom ezt a rocksztár szarságot. Ami ezt az egész kibaszott szakmát jellemzi. Pedig még az új csapatoknál is jellemző, akiknek pedig semmi oka nincs így viselkedni -magyarázta tovább. – Tudod, mint amikor azt mondják, már tudunk három akkordot, mert a Posionból a srácok megtanítottak rá…” Slash ismét kezdett csípős lenni. De legalább a humorérzéke visszatért. „De már nem érdekel ez az egész, igazán nem érdekel, Valaki csináltatott nekem egy pólót, ‘Ciki a Poison’ felirattal…” Hordtad ezt valaha színpadon? „Nem, Axl hordta a színpadon, én csak kaptam. Ez még az Aerosimth-szel volt, és én kérdeztem magamtól, tényleg hordjam? Aztán úgy gondoltam, na ne. Mire Axl azt mondta, én majd viselem. És már el is tűnt vele…” Neked nem tűnik kicsinyesnek ez az egész Poison fikázás? Nem lenne jobb egyszer és mindenkorra elásni a csatabárdot és ejteni az ügyet, mielőtt unalmassá válna? „Talán lehet. De szerintem sohasem lesz köztünk normális a viszony, mert én akkor is kurvára utálom, amiről az a banda szól, ha odajönnek is hozzám köszönni, vagy ez vagy az. – Slash belemerült egy hosszú történetbe arról, miként futott össze Bret Michaels-szel, a Poison énekesével, egy Los Angeles-i bárban, a Rainbow-ban egyik este. – Izzy volt, aki elkapta. Tök érdekes volt Egy egész asztalt elfoglaltunk, én ültem az asztalfőn és be voltam rúgva. Aztán a következő pillanatban, Izzy fogta Bret Michaels-t és mondta, hogy üljön le. Szóval Bret ott volt kettőnk között…” Nem kell hozzá sok képzelőerő, hogy belegondoljunk, milyen ideges lett ettől a szerencsétlen énekes. „Majd betojt a félelemtől – sugárzott Slash. – Baszottul el voltam ázva és csak ültünk Izzy-vel, a srác két oldalán. így aztán minden irányból telibekaptuk, szóval két irányból hallgathatott. Sztereóban. Szóval azt akarom mondani, hogy személy szerint, nem szeretnék két Poisonos srác közé hasonlóképpen

bekeveredni. Máskor meg Bobby Dall-t találtam a szobámban – eresztett meg egy farkasvigyort. – Éppen a Franklin Plaza-ban laktam és Steven-nel jött át. Éppen a fürdőszobában szarakodtam valamin, Steven pedig egy pillanatra átugrott a saját szobájába és már jött is vissza, de nekem erről fogalmam sem volt. Így hát kijöttem a nappaliba és látom, hogy Bobby ott ül a díványon. Teljesen megrökönyödtem, hogy kerül az én lakásomba ez az elbaszott arc?” El tudom képzelni, hogy Bobby maga is megijedt -mondtam én. „Majd összetörte magát, hogy bocsánatot kérjen. Na, akkor határoztam el először, jól van, hagyjuk a fenébe az egészet. Aztán előrukkoltak a következő videójukkal és egyszerűen rettenetes volt – kiáltotta – Egyszerűen károsítja az agyamat, amit ők csinálnak. Annak, amit mi csinálunk, semmi köze az ő dolgukhoz. – Összevonta a szemöldökét. – Mert mondhatom én azt nekik, hogy hello, sziasztok, hiszen semmi kifogásom ellenük, mint emberek ellen. De egyszerűen utálom, amit játszanak. Persze lehet, hogy valakinek éppen ez kell, és a dolog működik…” De – és ez a mondanivalóból világosan látszott, nem Slash-nek. Perverz módon még az is felrémlett bennem, hogy a Guns N’Roses talán annak is köszönheti a sikerét bizonyos fokig, hogy ilyen Poison fajta zenekarok léteznek. Hiszen nem pont ez a nemtörődömség teszi végül is a Guns N’Roses-t olyan izgatóvá, olyan meghökkentővé? „Mint mondtam, mi egy olyan űrt töltünk be, amit valaki hosszú idővel ezelőtt hagyott kitöltetlenül. Úgy gondolom, régen az Aerosmith csinálta azt, amit mi csinálunk. De ma már az Aerosmith sem ugyanaz. – mondta Slash vigyázva, nehogy túlságosan elragadtassa magát. – Persze, még mindig nyomulnak, és mert öregebbek és tapasztaltabbak, mert jó ideje járják a taposómalmot, meg minden ilyesmi, ma már egy másik kategóriába tartoznak és nem tudják betölteni azt a szerepet, amit annak idején. Így aztán jöttek ezek a srácok… Azaz mi, ugye? És szóval, mi egy kibaszott… egyszerűen csak nyomulunk.” – ezzel odaintette a pincért, hogy megrendelje az utolsó tripla vodkát naranccsal. De vajon Slash el tudná-e képzelni, hogy egy nap, egy Guns N’Roses buli alkalmával besétálna az előzenekar öltözőjébe és amint meglátná, hogy a fiatal gitáros egy Jack Daniels-es palackot szorongat, azt mondaná neki; „Várj, te nem tudod mit csinálsz…” „Nem tudom, az ember sohasem tudhatja. – válaszolt tétován. – Ismét vigasztalhatatlannak, fáradtnak, betegnek és unottnak tűnt. – Valószínűleg nem tenném, mert én sem hallgattam soha senkire. És ez volt a dögös az Aerosmith turnéban. Ők ismerik ezt a mentalitást. Azt, hogy baszd meg magad, ha prédikálni kezdesz nekem. Az egyik fülünkön be, a másikon ki. Sőt, az ilyesmit meg sem halljuk. Az Aerosmith-ék tisztában voltak azzal, milyenek vagyunk, de nem érezték úgy, hogy erről fel kéne világosítaniuk. És az egészben az a jó, hogy a csapatunkban a srácok is tisztában vannak ezzel. És azt is tudom, hol vannak a határaim. És tudom, hogy mikor szólnának közbe, ha túljutnék egy

ponton… – hadarta baljóslatúan. – Az ilyesmit kordában kell tartani. Már hosszú ideje iszom és még csak huszonhárom vagyok. És ezzel teljesen tisztában vagyok. És nem arról van szó, hogy olyan közömbös lennék magam iránt, hogy addig fokozom a dolgot, amíg aztán valami nem bírja tovább a szervezetemben. Annál sokkal jobban tisztában vagyok az egésszel, de valahogy mégis folytatom – mondta határozottan. – Szóval, ha mégis történik valami, nem fogok nyavalyogni miatta, hiszen tudtam előre, hogy ez lesz, érted? Tudtam… De így érzem jól magam, ezért aztán az én filozófiám, hogy menni kell és őrjöngeni egy kibaszott nagyot. Mert ha én nem tehetem meg, hát ki teheti?" És ebben volt valami igazság. Ezt el kell ismerni. Már milliók megtették. Néhány héttel a fenti interjú után, a Geffen Records tizennyolc hónapja először rukkolt ki „új” Guns N’Roses produkcióval. Egy nyolc nótát tartalmazó gyűjteménnyel, melynek fele koncert- fele pedig stúdiónóta és amelyet, mint minialbumot reklámoztak. Nyilvánvalóan azért készült, hogy kielégítse a Guns N’Roses iránti igényeket egy olyan időszakban, amikor új Guns N’Roses produkció még nincs a láthatáron. Eredetileg október 11-én kellett volna megjelennie, de végül 1988 december 5-én került világszerte a boltokba. A lemez címe eredetileg: Guns N’Roses: Lies! The Sex, The Drogs, The Violence, The Shocking Truth!, de aztán később a visszafogottabb GN’R Lies-ra változtatták. Az első oldal a 86-os Live?! a Like a Suicide EP eredeti négy nótáját tartalmazta, míg a második oldalra a Mike Clink producerrel majd egy éve Los Angeles-ben felvett, akusztikus dalokat tették rá, úgyis mint Patience, Used To Love Her, You’re Crazy és One In A Million. Az elkötelezett rajongóknak a Guns N’Roses Lies éppen az volt, aminek már rég jönnie kellett volna és amelyről milliók álmodoztak. És ez pontosan egybeesett azzal, amire a Geffen vezetői gondoltak, csakhogy senki sem tudta megjósolni, hogy az „új” Guns N’Roses „minialbum” mire viszi majd. Hiszen ki gondolta volna, hogy csak Amerikában több, mint ötmillió példányt adnak el belőle és a következő hónapok során világszerte a tizes listák élére kerül. És miért is ne? Végül is a ’87-es Appetite For Destruction vásárlói közül keveseknek volt lehetősége hozzájutni az Uzi Suicide kiadó által, kis példányszámban megjelentetett Live?! a Like A Suicide-hoz. (Az eredeti EP használt példányai száz dollár körüli áron cseréltek gazdát.) A Guns N’Roses Lies borítója szándékosan parodizálta a brit bulvársajtót, amely olyan igazságtalanul büntette őket doningtoni bulijuk kudarca miatt ”A borítót olyanra gondoltuk, mintha a Sundays Sport-ot kereszteznénk a Sun nevű pletykalappal, pucér nővel az elején.” – próbálta Slash megfogalmazni nekem. Az egész az ismeretlen és eszelős hangú bemondó hajmeresztő kiáltásával kezdődik: Hey Fuckers! Suck On Guns N’Fuckin’Roses! Steven rúgja be a bandát, hogy aztán a Reckless Life brutális, a fénynél is sebesebb riffje következzék. Axl udvari bolondként kurjantja: „Ez az egyetlen bűnöm”, és azzal patkányként rágják át magukat a Rose Tattoo elzüllesztett, méltóságától

megfosztott himnuszán, a Nice Boys (Don’t Play Rock’n’roll)-on, amit aztán a saját korai élményeikről szóló Move To The City követ. Befejezésként természetesen a Mama Kin eddigi legjobb változatát hozzák, amelyet az Aerosmith sohasem vett fel. A Guns N’Roses Lies első oldala így legalább azt demonstrálta a rajongók millióinak világszerte, akik még sosem látták élőben a bandát, hogy milyen nyers, húsbavágó energia szorult a Guns N’Roses-ba már a kezdetektől A régi Guns N’Roses kedvelőknek azonban a második oldalon található akusztikus szett jelentette az igazi érdekességet. Az egész Duff összetéveszthetetlen, lusta hangjával kezdődik, amint beszámol. A Patience volt a Guns N’Roses történetének első olyan dala, melyet pengeéles elektromos gitár és két ököllel püfölt, dörgő dobok nélkül vettek föl. Sőt, itt sem dobokat, sem elektromos gitárt nem hallani egyáltalán. Helyettük hallhatjuk Izzynek, a dal szerzőjének, valamint Slash és Duff akusztikus gitárjainak hangjait. Miközben Axl, a holdvilágos éjen, feltűrt gallérú kabátban, cigarettát kezében tartó Fred Astaire módján fütyüli a nótát, mielőtt odalépne a mikrofon élé, hogy behízelgő hangon dúdolja: „Könnyeimet hullajtom, mert hiányzol…” „Ezt az EP-t ugyanazért csináltuk, amiért az első élő EP-t is. – magyarázta Slash. – Ezt az anyagot már régóta ki akartuk adni magunkból, anélkül, hogy túl sok helyet foglalna. A másik, hogy igazán szívhezszóló hallani, ahogy beszélgetünk, és ahogy a pengető megcsúszik a húron. Igazi spontán anyag…” Ezt a Used To Love Her (…But I Had To Kill Her! – sikoltotta Axl) követte, amelyben egy kevés nőgyűlölő feketehumor is feltűnik, és amely a Velvet Underground korabeli Lou Reed vagy a Death Rowers időszak-beli Rolling Sto-nes-nak is becsületére vált volna. Megmutatta a csapat tehetségét a nevettetésre. Amint azt Axl az egyik széljegyzetben megírta: „A Use To Love Her egy tréfa, semmi több. Igazából nagyon is magától értetődő, ha engem kérdezel.” „Szerintem kibaszottul jópofa – mondta Slash. – Senkit sem ismerek, aki ne találná jópofának, persze kivéve azokat, akik egyáltalán nem értik a tréfát…” Ugyanakkor a You’re Crazy semmiképpen sem tréfadolog. Az Appetite For Destruction-ön található, kierősített, tüzes verziójához képest lelassult, a gitárok úgy szólnak, akár a futóhomokon csúszó-mászó kígyók, amint Axl egy „túlságosan is sötét világban, klausztrofóbiásán kutat a szerelem után…” „Így sokkal bluesosabb lett. Én, Axl és Izzy, eredetileg így is írtuk meg. Én jobban kedvelem a lassúbb változatot, mert van benne valami – mondta Slash. – És… Nem is tudom, de valahányszor a You’re Crazy lassabb változatát játsszuk, valami furcsa, valami mágikus van a levegőben. Egyébként soha még kétszer nem játszottuk el ugyanúgy…” Igazából az utolsó One In A Million című nóta az, ami a lemez pszeudo-provokatív borítója által sugallt tiltakozást és feszültséget kifejezi. A nóta címe eredetileg Police And Niggers volt és Axl életének azt a részét idézi, amely korábban olyan kevéssé nyíltan vad dalokat inspirált, mint a Move To

The City vagy a Welcome To The Jungle, melyeknek lényege, hogy a szegény kisvárosi fiú az isten háta mögül megérkezik álmai hatalmas, bűnös városába, csakhogy felfedezze, hogy az utcákat tényleg szenny borítja. A One In A Million ezt a gondolatot a végkifejletig fokozta. Az akusztikus és elektromos gitárok szaggatott játéka úgy húzza az egész nótát, mint gőzmozdony a tehervonatot a síneken. Axl emigránsokról és buzikról kesereg, akik azért jöttek Amerikába, mert úgy gondolták, „hogy kedvük szerint tevékenykedhetnek…”, egy mini-Iránt építhetnek vagy valami kibaszott kórt terjeszthetnek. Sokakat megdöbbentett, amit az indianai buszról leszállt szegény fehér fiúnak mondania kellett. Sokak szerint rasszista, homofóbiás és túlságosan is nyilvánvaló támadás volt ez az addig is súlyosan megbélyegzett és Amerika-szerte gettókban nyomorgó, kisebbségek ellen. Egyébként a Slash-sel az El Compadre-ban lefolytatott beszélgetésem idején egyetlen nótát sem hallottam még a Guns N’Roses Lies lemezről, és Slash-sel megegyeztünk, minden e témával kapcsolatos komoly beszélgetést elhalásztunk addig, amíg meg nem hallgatom és véleményt nem alkotok róluk. Időközben megérkezett a számla a jobbára érintetlenül hagyott kajáról, majd elhagytuk az éttermet és kiléptünk a Nyugat-Hollywood-i este frissítő, hűvös levegőjére, ahol a Strip neonjai könnyedén túlragyogták az ég csillagait. Bemásztunk a kocsiba és Slash, aki aznap este valóban nem volt Jackes üveg közelében és ez abban az időben elég szokatlannak számított, egyszercsak magyarázni kezdte, hogy megálljt parancsolt a Jack Daniels pusztításnak, a vodka meleg tüze kedvéért. A Stolichnaya a legjobb, már csak azért is, mert jót tesz az ember leheletének (és veséjének). „A whiskytől a nyelvemen fekete csíkok ütköztek ki. Ez a cigarettában lévő kátrány és a Jackben lévő faszénnek köszönhető. Ezektől vannak fekete csíkok a nyelvemen. Amikor először felfedeztem, mondom, hát ez meg mi a fasz? A fogaim is nagyon mocskosak lettek tőle. Ekkor kezdtem el kólával inni, gondolván, az majd segít, de így sem működött a dolog. Na ekkor gondoltam arra, bassza meg, hiszen Duff is ajánlotta, hogy térjek át vodkára. Duff mindig vodkát iszik. Elkezdtem hát vodkát inni és a nyelvemnek ismét rendes színe lett és a fogamról is eltűnt a mocsok.” Ezek szerint mindebből a tanulság, ha azt szeretnéd, hogy a fogaid Colgate-esen ragyogjanak, akkor igyál tetemes menniységű vodkát? „Uh-huh! – rotyogott Slash és cigarettáját elnyomta a hamutartóban. – És ne igyál egyfolytában öt évig Jacket! Mert én öt esztendőn át naponta egy palackkal megittam. – Egy pillanatra zavartnak látszott, ahogy felmerült benne a gondolat. – Ezenkívül rettenetes rossz a leheleted reggel. Egyszerűen nem szeretkezhetsz reggel addig, míg meg nem sikáltad az agyaraidat, ami egyébként is egy kibaszott nyűg” – mormogta félárbocra eresztve a szemhéját. Az autó beindult és elpályáztunk.

NEGYEDIK FEJEZET Fenn a dombok közt, sötétedés után 1989. március. Úgy éjfél körül lehetett, amikor a faszi végre felhívott. Már a harmadik eseménytelen estét töltöttem el egy barátom Nyugat-Hollywood-i lakásában és vártam, hogy leszivárogjék a hír a dombok közül, Slash végre készenáll és hajlandó velem beszélni. Eredetileg az interjú szalagra rögzítésének már negyvennyolc órája meg kellett volna történnie. Pontosabban hajnali egy órakor, amikor Slash eljön a próbáról. Ennél többet egyszerűen képtelenség volt egyeztetni a csavargó természetű gitárossal. Most éppen harmadik napja van fönn egyfolytában., Aztán majd két napig egyfolytában ki lesz ütve – informált szóban egy szavahihető egyén. „Minden attól függ, milyen kedvében találod” – tette hozzá kissé ideges nevetéssel. Így aztán vártam. El sem mertem hagyni a lakást, mert attól féltem, Slash hátha pontosan azt a pillanatot választja, hogy telefonáljon. Így aztán jobbára a tévé előtt üldögéltem, házhoz hozatott pizzát majszolgattam és olcsó, supermarketben vásárolt sört kortyoltam hozzá. Egy újabb este telt el végtelenül lassan, amint a tévé előtt ültem, végeérhetetlen játékos vetélkedőket figyeltem és szappanoperákat néztem, míg el nem álmosodtam. Már ott tartottam, hogy elhatároztam, éjfélig kitartok, de aztán hagyom az egészet a francba és a. legelső géppel visszarepülök Londonba. Végül is, mi a francról tudnék én most vele beszélni, ebben az időszakban? Magam elé képzeltem a helyzetet. „Hello, hogy vagy?” „Minden oké.” „Sok lemezt adtatok el mostanában?” „Ja, Milliókat.” „Megcsináltátok már az új albumot?” „Nos, még nem…” „És csináljátok majd a közeljövőben? ” „Hát, talán. ” „Akkor oké…” „Ja…” „No, akkor legközelebb találkozunk. ” „Jő, majd legközelebb…” De hát a Guns N’Roses épp ezidőtájt csinált történelmet, mivel tizenöt év óta először fordult elő, hogy egy együttesnek egyszerre két lemeze, jelen esetben az Appetite For Destruction és a GN’R Lies pöffeszkedik a Billboard ötös toplistáján, valamint a Paradise City című új kislemez már nyílként fúródott az amerikai tízes lista vérző szívébe, nem is beszélve arról, hogy a világ rockmagazinjai lázban égtek, hogy még több Guns N’Roses anyagot

hozhassanak le. És hát ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Ugyanakkor viszont éppen péntek este volt Los Angeles-ben, a bolygó bulifővárosában és erre én meg mit csinálok? Épp a Dinasty sorozatot bámulom. Az első reklámszünetben újra tárcsáztam Slash számát, ám ismét a gitártechnikusa, Adam vette föl a kagylót és bejelentette, hogy ifjú mestere továbbra is alszik. „Hát az meg mi a francot jelent? – kérdeztem kissé ingerülten – Azt jelenti, hogy pocsékolom az időmet?” „Azt jelenti, hogy akár holnapig is alhat egyfolytában, de elképzelhető, hogy bármelyik pillanatban felébred – mondta Adam, aki hallhatóan igyekezett segítőkész lenni, még akkor is, ha tudta, amit mond nem éppen szívderítő. – Most mi a terved, öreg?” Felbontottam egy újabb doboz sört és elmerengtem rajta… A telefon pont éjfél után csörrent meg, amikor a fürdőszobában álldogáltam, csak bámultam a tükörbe és még mindig a válaszon rágódtam. Ám a gitáros rekedtes hangja azt közölte velem, most azonnal átmehetek és ez felrázott a letargiámból. Két perccel később már úton voltam. Elmerültem a Sunset sugárút késő éjszakai forgalmában és csigaként araszoltam a mélybarna hollywoodi dombok felé, amelyek a neonfénytől derengő, északi égbolt mögött sötétlettek. Slash elköltözött abból a lakásból, ahol legutóbbi találkozásunkkor lakott, és ezidőtájt egy hatalmas házat bérelt egy nyílegyenes út végén, amely mély sebet vágott a dombok szívébe. Még napközben sem lehetett kellemes megközelíteni a házat, hiszen az úton egyszerre csak egy kocsi fért el, aztán meg az út egyik oldalán pár száz méter mély szakadék tátongott, úgyhogy el lehet képzelni, milyen volt az éjszaka kellős közepén odavezetni. A kilátás viszont megért egy misét. Játékvárosként terült el alattam a metropolisz, fényei ezernyi csillagként pislákoltak. Csak arra gondoltam, lesz-e lehetőségem újra e csodálatos látvány részévé válni.. „A taxisok nem hajlandók engem idáig elhozni – mondta később Slash, és csodálatraméltóan elkeseredett képet vágott hozzá. – Az út utolsó része olyan rossz, hogy a kerekek könnyen kilyukadhatnak. Egyik este a limo, amivel jöttünk, majdnem lecsúszott a szakadékba. Ám ennek ellenére úgy tűnik, mindez nem tartja vissza az embereket attól, hogy bármikor idetaláljanak, ha úgy tartja kedvük.” – tette hozzá bánatosan. A bejárati ajtóból mindjárt egy tágas nappaliba léptem, ahol az egyik fal mellé vagy féltucat, vörös bőrrel behúzott miniatűr Marshall tornyot állítottak és körülbelül ugyanennyi gitárt lehetett látni, dobozban vagy anélkül, szerteszét szórva a szobában. Egy légkondicionált terráriumban egy kígyó pihent összetekeredve. Egyike annak a három hüllőnek, amelyet Slash nemrég újított be. A kígyót Pandoranak hívták, nyolc láb hosszú python volt. Amint arról Slash biztosított, aranyszívű jószág. Egy másik, hasonló méretű pythonra és egy boa constrictorra barátok vigyáztak. Egészen addig így lesz ez, míg be nem költözhetnek abba a vadonatúj házba, melyet a gitáros végül is megvett

magának, de ahol még hátravannak a végső simítások mielőtt az új, egzotikus tulajdonos beköltözhet. De addig, ez a lakás volt Slash otthona. A tévé képernyőn épp King Kong mozgott hangtalanul. A tévé melletti polcon pedig videokazetták sorakoztak olyan felvételekkel, mint az A Clockwork Orange, a Richard Prior Live in Concert, az Aerosmith in Concert, a Scarface és az Animal House. A házban jobbára olyan könyvek voltak, melyeket még Slash elődje hagyott ott, többnyire orvosi enciklopédiák és amennyire ki tudtam venni, földrajzi útmutatók. Összesen két könyvet fedeztem föl, amelyről Slash is azt állította, hogy elolvasta, az egyik a Separated At Birth egy viseltes példánya volt, a másik egy nem hivatalos Frank Sinatra életrajz. Követtem Slash-t a konyhába és a magammal hozott söröket a hűtőbe pakoltam, miközben Slash mindkettőnknek töltött egy Jacket kólával. „Ráuntam a vodkára” – magyarázta a válla fölött, épp mikor megpillantottam, hogy az ismerős formájú üvegről lebontja a celofánt. „Ez a reggelid?” – kérdeztem, amint elhelyezkedtünk a terrárium melletti karosszékekben. „Hát… Ebben nem vagyok biztos – és halványan mosolygott. – Vehetjük korai reggelinek, de egy borzasztó kései vacsorának is. Igazából nem tudom eldönteni…” Slash fekete Misfits pólót, fekete farmert és fehér zoknit viselt cipő nélkül. Egyébiránt úgy festett, mint aki még nem ébredt fel egészen. Úgy tűnt, valószínűleg azt hiszi, még mindig ágyban van és álmodik. Hihetetlenül fáradtnak, kiégettnek és megviseltnek látszott. Az is rögtön feltűnt, hogy Slash idegei ki vannak készülve, bár ezt minden erejével próbálta titkolni. Olyan volt, mint a kifacsart lócitrom. Hogy miért, azt csak találgatni tudtam. Talán az ébren töltött éjszakák tették? Hiszen tudtam, mert ő maga mondta, hogy az ébren töltött éjszakák ellensúlyozására jelentősen növelte a kokó adagját. Dehát mindez nem volt újdonság. Mindenki tudta, hogy Slash időnként szeret kirúgni a hámból. De ami azt illeti, ezekből a murikból mindig érintetlenül, egyetlen karcolás nélkül, makkegészséges bölcs emberként került ki. így aztán valószínűleg valami más rágta őt belülről. Megpróbáltam ugyan kihúzni belőle, hogy mi, de a beszélgetést csak néhányszor sikerült a téma közelébe terelnem. Mindannyiszor azt válaszolta, hogy az ok minden és semmi és ezzel lezárta a témát, mielőtt még igazán feszegetni kezdhettem volna. A telefon szinte állandóan csengett és nemegyszer úgy tűnt, bármit is hall Slash a vonal túlsó végéről, az az interjú befejezésével fenyeget. Ám a folytonos éjszakai telefoncsörgések ellenére, melyek állítólag már jóval Los Angelesbe érkezésem előtt ugyanígy csörögtek, jó alkalomnak ígérkezett, hogy megtudjam, mi foglalkoztatja ezt a srácot, aki ekkor már a világ legjobban áhított – nem is beszélve arról, hogy a legveszedelmesebb – rockzenekarában gitározott… Amikor legutoljára találkoztunk, Slash az idő nagy részében arról panaszkodott, milyen nehéz volt visszaszokni a normális kerékvágásba tizennyolchónapi kemény tumézás után. Azóta öt hónapja volt rá, hogy

alkalmazkodjon, ám mint mondta, még mindig nem békélt meg a helyzettel. „Az a jó a folytonos turnézásban, hogy sosem lóg az ember feje felett nagyobb probléma. Amikor egyik helyről a másikra utazol, nem is tudsz másra gondolni, minthogy eljuss a következő koncertig. Ám amikor visszajössz a turnéról, kiderül, hogy az a másik világ, amelyről azt gondoltad, hogy már leszámoltál vele, egyből szarakodni kezd veled. Szóval egyszerűen gyűlölöm ezeket a napi teendőket. Egyszerűen nem jut másra idő.” – Felállt és egy kazettát tett a deckbe, amelyből nemsokára a Sex Pistols, a Rose Tattoo, a Motörhead és más bandák zenéjének nyers hangjai töltötték meg a levegőt sajátos feszültséggel. Slash, mióta bérled ezt a házat? „Néhány hónapja. És addig bérlem majd, amíg nem költözhetem be a saját házamba. Az történt ugyanis, hogy azt a lakást, amelyben utolsó találkozásunkkor laktam, el kellett hagynom, mert a dolgok egy kissé elfajultak. Nemcsak a rendőrök jöttek minden nap, de a forgalom is rettenetes volt – mondta, hangja olyan volt, akár a lassan folyó, sűrű olaj. -Egy idő után nagyon rosszak lettek a körülmények, mert mindenki tudta, hogy hol lakom. Így aztán elillantam onnan és egy rövid ideig újra mások ágyában aludtam. Végül aztán az ügynököm talált egy kibérelhető házat arra az időre, míg be nem költözöm a saját házamba. De aztán megbetegedtem és amikor följöttem ide, hogy átvegyem a kulcsokat, már olyan rosszul éreztem magam, hogy nem volt türelmem várni. Így aztán hagytam a fenébe az egészet és még egy pár napig haveroknál aludtam. Már két hete megvolt ez a hely, mikor először aludtam benne. Nem minden szar az enyém, amit itt látsz – tette hozzá karperecektől súlyos karját a bútorok és a könyvespolcok felé tárva. – A Marshallok, a hifi-torony, az újságok, a tévékészülék és a gitárok mind az enyémek, nekem csak ezekre van szükségem. Eddig mindössze egy hetet töltöttem itt. Előszörre nem nagyon tudtam alkalmazkodni…” Szavai ekkor telefoncsörgésbe fulladtak. Slash nagyon rossz állapotban volt, úgy tűnt, mintha alvajárt volna. Talán úgyis volt. De amint mondta, le kell rendeznie néhány szarságot, így is tett… Mikor letette a kagylót, megkérdeztem, egyedül lakik-e a házban? „Nem, a földszinten a gitártechnikusom, Adam lakik.. Egyébként meg egy hét múlva úgyis el kell költöznöm innen. – Végigsimított a homlokán, letörölt egy vékony verejték csíkot, amely épp akkor gurult végig rajta. Kezét a farmerjába törölte. – Akkor aztán megint keresnem kell egy helyet, mert a házamat még mindig festik, díszítik, meg ilyesmi. Még jó másfél hónapba is beletelhet, amíg beköltözhető lesz. Ott lakni meg nincs úgy türelmem, hogy közben egész nap emberek járnak-kelnek körülöttem. Már gondolkoztam rajta, hová is menjek. Talán Alan lakásába megyek. Vagy Stevenhez…” És a csapat most hivatalosan mivel foglalatoskodik? – kérdeztem reménykedve. Már előre izgultam a válaszon.

„Írunk és próbálunk – mondta a leghalványabb irónia nélkül. Szemei kifejezéstelenek maradtak. – Legalábbis ezt kéne csinálnunk. Már egy csomó nótát írtam, amikre Axl nagyon ráizgult. De még meg kell tanítanom a többieknek. Most éppen ezzel kéne foglalatoskodnom. De nem mentem le a próbákra, aztán meg ők nem jöttek le… Izzynek is van néhány nótája. Átjött néhány napra és sikerült a dalokat szalagra rögzíteni. Néhány hét múlva pedig Axl jön majd és elkezdünk az alapokra dallamokat és szövegeket írni. Remélhetőleg úgy másfél hónap múlva már tiszta erőből az előkészületeknek szentelhetjük magunkat…” Erre emlékeztettem Slash-t, hogy a múltkor is ezt mondta. Megviselt pillantást vettem rám, majd eltotyogott a szobájába az öngyújtójáért. Közben csöngött a telefon, ő pedig ott vette föl a kagylót. Mikor visszajött, szájában már lógott a meggyújtott cigi. „Hol is tartottunk?” – kérdezte. Megpróbáltam más szempontból közelíteni. Talán ilyen sokáig tartott az első lemez megírása is? „Ez az egész most teljesen más. Az Appetite nótáinak nagyrésze egy hosszabb periódus alatt íródott. Nem voltak határidők vagy ilyesmi. De voltak olyan nóták is, mint például a Mr. Brownstone és a Sweet Child, amelyeket a lemezre való készülés közben írtunk. Szóval arra a lemezresokféleképpen írtunk nótákat. Egyébként nem hiszem, hogy olyan távol lennénk a megfejtéstől. Mármint, hogy megírjuk a dalokat, aztán bemenjünk és felvegyük őket. Egyébként az egészben az a legnehezebb, hogy ugyanabban a pillanatban, mindnyájan ugyanazon a helyen legyünk…” Egy időben már arról is szó volt, hogy a nótaírás idejére az egész csapat beköltözik egy nagy házba. „Axlnek tetszett az ötlet, de én… Hogy is mondjam…Hmmm… De aztán én is eljutottam odáig, hogy komolyan gondolkodtam rajta. Pont a mostani szituáció miatt, hogy túl távol vagyunk egymástól. Szóval elhatároztam, hogy odaköltözöm Izzyhez vagy Duffhoz vagy Axlhez vagy ilyesmi. Aztán az is felmerült, hogy Axl és én együtt veszünk házat. Csak elég nagy legyen, tudod?” – tette hozzá olyan mosollyal, amelyből kiderült, ő is tisztában volt a terv naivságával. Megjegyeztem, elég nagy ház kell ahhoz, hogy mindketten jól érezzék magukat benne. Mosolygott, de nem vette a lapot. „Egyszer elmentünk és megnéztünk egy házat, de az egész túlságosan szépnek és csicsásnak tűnt számomra. Egyébként jelenleg mindnyájan lényegében egy környéken élünk, és ez már elég jó eredmény. A próbastúdiót pedig napi huszonnégy órára béreljük, úgyhogy ott is tudunk lógni egy keveset…” – visszhangzott a kijelentés előző beszélgetésünkből. Ekkor ismét megszólalt a telefon. Csak ültem ott és töprengtem. Állandóan huszonnégy órára kibérelt stúdióról és elképesztően dögös új nótákról beszélünk, közben pedig a csapat láthatóan, egyre kevesebb időt tölt együtt ugyanabban a pillanatban, ugyanazon a helyen. Vajon miért? Hiszen amikor semmijük nem volt, legalább egymásra

számíthattak. Most azonban, hogy a világ a westerncsizmáiknál hever, talán a siker és a velejáró önelégültség – amelyet, mint tudjuk meg kell tanulni megzabolázni – dolgok jelenlegi állása szerint talán kicsit sok volt a Guns N’Roses számára? Legalábbis, ami a közös nótaírást és felvételeket illeti? „Nem. Biztos, hogy nem. – tiltakozott Slash, miután letette a telefont. Bár az igaz, hogy a siker mindnyájunknak a fejébe szállt bizonyos fokig, de éppen ezért egymáshoz fordulunk segítségért, próbáljuk magunkat normális mederben tartani, megtartani a lelki egyensúlyunkat. Éppen a múltkoriban gondolkodtam erről. Úgy érzem, hogy a siker mindnyájunk személyiségét csak felnagyította…” Ebben az esetben a te személyiséged melyik részét nagyította fel szerinted leginkább? „Hát, szerintem ez nálam a különcségben nyilvánul meg. Az emberek annyi mindennek elmondtak már, hogy az még rontott is rajtam.” Túljutottál már a megrázkódtatáson, amit az előző lemez és kislemez élrekerülése jelentett? Slash ismét kikapcsolt, pillái félig lerogytak, mintha mélyen belül hallgatna valami hangot. „Hát… Tulajdonképpen nem ez volt az igazi izgalom. Az egészben az első néhány turné volt a legizgalmasabb. Ha az ember otthon van és tudja, hogy mennyire sikeres, az még nem jelenti azt, hogy… legalábbis nem izgatja az embert annyira. Mert én úgy vagyok ezzel, hogy jó, vége a turnénak, kerestünk egy nagy rakás pénzt és azt csinálunk, amit akarunk. Csakhogy, nekem semmi sem hiányzik a kibaszott zenélésen kívül. Egyszerűen szeretnék újra úton lenni. Irigylem azokat a srácokat, akik kész vannak az új lemezükkel és már mennének játszani – tette hozzá vágyakozva. – Én is szeretném, ha már kész lenne a lemez. Tizennyolc hónapot töltöttünk a turnén és kemény lelki próbatétel volt visszatérni azokhoz a kötöttségekhez, melyeket mások normálisnak tartanak.” Majd Slash arról mormogott, hogy már nem járkálhat nyilvános helyeken olyan szabadon, ahogy régebben. „Mégpedig azért, mert az együttes tagjai manapság már leginkább képregényhősökhöz hasonlítanak. Tudod, az emberek odajönnek hozzám, és azt mondják, öreg, igyál velünk! Csinálj valami őrültséget! Állandóan próbálják az embert szóval tartani, leülni veled és öt másodpercre a legjobb havernak látszani „Állati borzasztó! Rájöttem, hogy a klubokba járás, ami egy időben napi tevékenységem volt, már nem olyasmi, amit továbbra is igazán élvezettel megtehetek. Már odáig jutottam, hogyha lemegyek egy klubba, teljesen depressziósán jövök el onnan. Tök rosszkedvem lesz. Mindenki azt szeretné, ha csak rá figyelnél, és ha nem úgy viselkedsz, akkor azt mondják rád, hogy seggfej vagy. Hogy nagyképű rocksztárrá váltál, tudod? Persze ez olyasmi, amin mindenki keresztül megy – gondolom én. Rosszallóan ingatta a fejét. – És az ember képtelen erre, tudod? A másik meg, hogy azelőtt egyikük sem volt kíváncsi rám… Ez pedig elég nyomasztó tapasztalat.” Akkor hát hogy oldod még a problémát? Mi a megfejtés?

„Egyszerűen nem nagyon járok sehová – mondta szimplán. – Van ennek az egésznek egy nagyon rossz oldala. Nem járok el sokat, nincs is sok közeli barátom és azzal a néhánnyal is csak ritkán találkozom, aki megmaradt Egy idő után az ember elég magányos lesz…” A telefon ismét csöngeni kezdett. Miután befejezte a telefonhívást, bátorkodtam megjegyezni, hogy ahhoz képest, mennyire magányos mostanában, elég sok embernek megadta a telefonszámát. „Na igen, de ezek nem haverok, csak olyanok, akik valaki olyantól kapták a telefonszámot, akik maguk is másoktól kapták. Ha érted, mire gondolok. – Aztán sóhajtott egyet, mert a telefon ismét megszólalt. Ezúttal azonban nem vette föl, hanem kitotyogott a konyhába, hogy újra töltse a poharainkat. Amikor visszatért, a barátnőkről kérdeztem. Jár-e valakivel mostanában? „Hát, nem igazán. – Orrát a pohárba nyomta és mélyen belélegezte a Jack illatát. – Természetesen mostanság a nőkkel való viszonyom is elég elbaszott. A csajok, akikkel mostanában találkozom inkább olyanok, akik csak azért érdeklődnek utánam, mert egy együttesben zenélek. Tudod, ezek eléggé… Hogy is mondjam, elég fáradtak agyilag. De nem is tudom.” És van olyan kapcsolat az életedben, amire manapság nagyon vágysz? „Szeretném, ha lenne valaki, aki más – mondta csendesen. – Valaki, akinek megvan a saját élete is, a saját munkája. A régi barátnőm annyira függővé vált tőlem, hogy a végen nem bírtam tovább. Odáig fajult a dolog, hogy a ragaszkodása már kiborított. Aztán, amikor szakítottunk, rájöttem, hogy a többiek is valahogy… Nem is tudom. Egy igazán különleges valakit kéne találni és ez nem is olyan könnyű. Sajnos azokon a helyeken, ahol gyakran megfordulok és sokan ismernek, többnyire ugyanolyanok a lányok. Ez eléggé nyomasztó. Olyan sivárság lengi körül őket…” Amely erre a beszélgetésre is elég jellemző volt. Még sohasem láttam ilyen levertnek a fiatal gitárost és ami még rosszabb, sosem volt még ennyi keserűség a szavaiban. Dehát miért? Mi okod van a keserűségre? „Nem is tudom. – A semmibe bámult. – Ez tök furcsa érzés. Tudod, az is igaz, hogy az ilyesmi adja az ötletet, hogy érzelmeket tudjunk vinni a dalokba – mondta, hogy valami pozitív kicsengést adjon a beszélgetésnek. – Az első album anyagához is az adta az alapot, hogy a nótáinkat akkor írtuk, amikor még senkik voltunk, állandóan szarakodtak velünk, űzöttek voltunk, kívülállók és csavargók. És az első lemez mégsem volt olyan keserű. Axl néhány dalszövege egyszerűen kibaszott óriási. – Aztán a semmiből előhúzott egy mosolyt. – Manapság már minden megváltozott, más szarságokkal kell megbirkózni, más akadályok gördülnek elénk. Ma inkább az a probléma, hogy az ember nem talál társakat, akikhez közel lehetne és nem bír normális életstílust kialakítani. És ez aztán nagyon el tud keseríteni és az ember ebben a hangulatban ír. Így aztán nincs témahiányunk. Csupán annyi történt, hogy egyik elbaszott helyzetből egy

másikba kerültünk…” Annak idején, látszólag évmilliókkal azelőtt, amikor a Guns N’Roses az első felvételeit készítctte, bizonyára eltűnődött azon, mi történne, ha bejönne a dolog. Most, hogy mindez valósággá vált, hasonlít az álom a valósághoz? „Nem tudom, mert igazán sosem gondolkodtam ezen. Egyébként is, én nem vagyok ez a típus. A hírnév és hogy egyáltalán mi történik majd vagy mi nem történik majd a jövőben, sohasem érdekelt igazából. Engem mindig is a most érdekelt, a mára koncentráltam. Sohasem próbáltam előre filózni a dolgokon, még kevésbé terveztem előre. De a csapatban mindenkinek más az egyénisége, így hát erre a kérdésre mindnyájan más választ adnánk. Én már a kezdetekben is ilyen voltam, amikor először játszani kezdtünk. Csupán egyszer döbbentem rá, miként is láthat minket a külvilág… Ez akkor volt, amikor még néhány héttel ezelőtt a régi lakásban egy Aerosmith videót néztem. Ez az 1975-ös, Cow Palace-beli koncert felvétele volt, azt hiszem, és úgy éreztem, mintha újra tizennégy vagy tizenöt éves lennék. Teljesen beleéltem magam, érted? Aztán rádöbbentem, hogy jelenleg pontosan itt tartunk. Ez az! Olyan volt, mintha megvilágosodtam volna! Slash az éjszaka során most látszott először és utoljára komolyan összefogottnak. – Hacsak az ember nem úgy járkál és nem úgy tekinti magát, mint valami kibaszott rocksztár, akkor megmaradhat ugyanannak az egyszerű gitárosnak és egyszerű zenésznek, aki mindig is volt. És aki volt olyan szerencsés, hogy sikeres lett.” – mondta és a pohárjáért nyúlt. „De lényegében nincs értelme a kis dolgokról panaszkodni, hiszen úgy lehettünk sikeresek, hogy nem kellett megalkudnunk. Szóval, istennek legyen hála, elértünk, amit elértünk. így aztán nem akarok hülye kis fasznak látszani és sápítozni, hogy jaj, már nem mehetek sehová! – változtatta hisztérikusan sipítóvá a hangját. – De azért mindez befolyásolja az ember érzelmeit. Ha sokáig üldögélsz és meditálsz rajta, egy kicsit ki tud akasztani-” Ekkor ismét csengett a telefon. Slash fel is vette, ám utána olyan pofát vágott, hogy bárcsak ne tette volna. A folytonos próbák és dalírás mellett a Guns N’Roses néhány új videófelvételre is szakított időt. Úgy hallottam, hogy éppen az It’s So Easy-ből vágtak össze egy promóciós klipet. De vajon miért csinál az együttes videót egy olyan kislemeznótára, amely először több, mint két éve jelent meg? Csak nem újrakiadás lesz belőle? „De, talán. – Mondta Slash, ám bizonytalannak látszott a témát illetően. – Mindig is szerettünk volna videót csinálni arra a nótára. Olyan punk hatása van, különösen mivel Duff azelőtt ilyesmit csinált, tudod punkrocker volt annak idején. És csupán szerettük volna… Nos, valamikor szeretnénk egy műsoros videókazettát kiadni, ezért úgy határoztunk, készítünk néhány videót, amin nem kell visszatartanunk magunkat. Valami cenzúrázatlan dolgot. Felvesszük élőben és nem aggódunk, vajon játssza-e majd az MTV vagy sem. Odamegyünk, túrunk egy kibaszott nagyot élőben, hogy merész videó legyen belőle.”

Szerintem a Guns N’Roses most olyan népszerű, hogy az MTV a reklamációk elkerülése végett ígyis-úgyis játszaná. Csak a káromkodásokat sípolnák ki. „Hát ezt nem tudom, erről fogalmam sincs. De igazából szarok rá” – mondta, miközben a telefonra bámult, mintha biztatná, hogy csöngjön. Egyébként úgy tűnt, Slash-nek a videófelvételekre általában sincs sok ideje. „Hát az attól fiigg… Eddig már három videót vettünk fel, sőt a Patience-re készített klippel együtt összesen négyet. Ez rendben is volt. Elég könnyű volt, mert nem kellett mást tennem, mint ülnöm egy ágyban és játszani a kígyóimmal. Szerintem tök dögös volt. Minden videónkban van valami, amit szeretek. Csak az elkészítés unalmát nem bírom. Legszívesebben mindig valami mással foglalkoznék… Egyébként az It’s So Easy videója elég jó lesz – folytatta olyan hangon, mintha egy tükörsima padlóra aprópénzt szórnánk. – Habár még nem fejeztük be, csak most lesz a végső vágás. Kedden lesz kész. Többé-kevésbé csak nekünk készül, ezért úgy tervezzük, bennehagyjuk a nyers dolgokat és kész. Nem is érdekel, játssza-e majd az MTV vagy nem – ismételte meg. – Plusz szeretnék a videokazettára valami különlegeset is rátenni, ami csak mi vagyunk és amit sehol máshol nem kaphatsz meg.” És még mi mást terveztetek a videókazettára? Lesznek-e nyers koncertfelvételek még a Geffennel kötött szerződés előtti időkből? (Én ugyanis láttam egy párat és egész lélegzetelállító volt. A csapat elragadóan nyersen játszott, szinte túlságosan látványosan, különösen Slash száguldozott vadul a színpadon, mint egy köteleitől megszabadult marionettfigura.) „Hát, e pillanatban fingom sincs róla. Szeretném… De hát mielőtt erre koncentrálnánk, ki kell jönnie az új lemeznek.” Na, már megint itt tartunk – gondoltam. – Szóval mikor is kezditek…? Erre Slash megrázta a fejét és ugyanazt kezdte ismételni, amit már ezelőtt kétszer hallottam. Tudniillik, hogy a csapat még mindig írja a nótákat, próbál és igyekszik kiheverni a legutóbbi turné fáradalmait. Csakhogy most nem mosolygott, ahogy ezeket a szavakat mondta. „Semmiféle tervhez nem igazodunk – magyarázta, hátha nem értem az egészet. – Nincsenek határidők és semmi ilyesmi. És ezért mi úgy írunk… Most március eleje van, ugye? Április, május, június, július… Talán júniusban vagy júliusban." De mi is lesz júniusban vagy júliusban? Akkor kezditek vagy akkor fejezitek be a lemezt? „Hát… Akkor kezdjük.” – válaszolt unottan. Szóval ezek szerint igen kicsi az esélye, hogy az új Guns N’Roses lemez 89 előtt kijön. Elmélázott. „De ez az egész egyelőre lila ködben úszik. Majd meglátjuk, – majd tréfálkozva hozzátette – A vak is ezt mondta.” Mire megcsördült a telefon… Elmondtam Slash-nek, hogy mostanában az a pletyka járja L.A.-ben, hogy

a banda egy teljes lemez helyett EP-k sorozatának kiadását tervezi, melyen különböző stílusú dalok lennének: rock, rap, akusztikusok, miegymás… Van ennek valami alapja? „Szó van arról, hogy megcsinálunk egy EP-nyi feldolgozásnótát – vallotta be. – Nem tudom. Kislemezek ’ oldalait, meg ilyesmit. Egyszerűen arról van szó, hogy rengeteg anyagot szeretnénk fölvenni. Ezért aztán mindenféle ötleteken elrágódunk.” Szinte hihetetlen módon ismét megcsördült a telefon. „Ez volt az utolsó, mert utána félrerakom a kibaszott kagylót!” – hörögte Slash és a készülék felé kapott. Izzy volt a vonal végén. Azt mondta, van vele néhány „haver” és tudni szeretné, áthozhatja-e őket. Rápillantottam az órámra, hajnali két óra volt. Slash levágta a telefont, elfogyott a türelme. „Át akarnak jönni egy kis késő esti ivászatra – mormogta. – De mindig ez történik. Elmennek valami klubba, ott vannak hajnali kettőig, aztán mindig oda lyukadnak ki, hogy, na menjünk nézzük meg Slash-t, mert Slash ilyenkor még mindig fent van…” Szóval mit mondtál nekik? – Érdeklődtem udvariasan. – Azt válaszoltad, hogy nem, nem jöhetnek át? Rágyújtott egy cigarettára és mérges, fehér füstöt fújt az orrlyukaiból. – „Nem, azt mondtam nekik, rendben, átjöhetnek. Nem szeretek nemet mondani… A francba, most mit tegyek? kérdezte, miközben a lábujjait tanulmányozta. – Dehát egyébként is átjönnének…” Visszatértünk a Guns N’Roses EP-k ötletének tárgyalásához. Milyen feldolgozásnóták lennének rajta? „Már egy csomót kiválasztottunk. De vannak nóták, amelyeken tovább meditálunk. Beszéltünk a Jumpin’ Jack Flash-ről és egy Black Leather című Steve Jones nótáról, amit a Sex Pistolsszal együtt írt és énekelt. Talán lesz egy Misfits nóta is és egy csomó más. Az az igazság, nem szeretek az ilyesmiről túl sokat beszélni, inkább csak hagyom, hogy hadd alakuljon magától.” Míg Slash újra egy telefonhívásra válaszolt, kezembe vettem egy RIP magazint, aminek a borítóján Axl látható és amit a kávézóasztal alatt más újságokkal együtt a szőnyegen találtam. A cikkben több kényes témáról őszintén és jószándékúan beszélt az énekes. Így például a kábítószerekről is volt szó. Axl a heroint jelölte meg kedvenceként, bár hozzátette, vigyázni kell vele. „Van benne egy-két dolog a kábítószerekről, amiről azt kívánom, bárcsak ne beszélt volna róla – mondta Slash és a cigarettáját bámulta, miközben ezt megemlítettem neki. – Ugyanis most, hogy egyébként is olyan rossz a hírünk, állandóan rendőrökbe ütközünk, nem hiszem, hogy jó ötlet ilyesmit fejtegetni.” Slash hozzátette, az a rögeszméje, hogy egyik éjjel egy flottányi rendőrautó veszi körül a házat. Vagy inkább hajnalban. És feldúlják a helyet, csakhogy megmutassák, ki is az igazi úr a háznál. „Az ilyen megjegyzések miatt már mindnyájan tartunk a rendőrségtől. Nehéz így élni, az ember sohasem tudja mi történhet. Tudtad például, hogy az

FBI Sam Kinison után nyomoz?”– magyarázta Slash suttogva, miként szaglászik az FBI a hollywoodi rockkomédiás után, hogy valamit, sőt bármit a nyakába varrjanak, bizonyos kétértelmű kijelentései miatt, amik sajtóinterjúkban és élő előadásain hangzottak el. A hivatal szerint nagyon is kábítószerezésre ösztönzőek voltak ezek, amikkel aláássa a nemzet fiatalságát, satöbbi, satöbbi, bla-bla-bla… Slash szerint ennek az lett a következménye, hogy manapság bárhová megy Kinison, mindig nagyon figyelnie kell, mit mond és tesz. „A kábítószerekkel nagyon óvatosnak kell lenni. Mi pedig elsőrendű célpont vagyunk. Szerencsére én már nem lakom Nyugat-Hollyood-ban és így valamivel jobb. De ami engem illet, inkább nem beszélek a kábítószerről. Inkább hallgatok róla.” Megjegyeztem, érdekes, hogy ma már a Guns N’Roses-szal kapcsolatban mennyire nem merül fel a zene kérdése. Ma már a közönség és a sajtó, úgy tűnik többet vár tőlük. Legenda lettek és úgy is kell viselkedniük, aminek aztán az lett a következménye, hogy az együttes nem ad több interjút. Legalábbis jelenleg nem. „Ma már értem, mi is a sajtó és általában a média szándéka. Sokaknak komoly érzéke van a mocskos dolgok kiszimatolására. Az ember csak ül velük szemben és állati szánalmasak. Aztán vannak olyanok, akikbe egy kicsivel több jóérzés szorult és látszik rajtuk, csak szeretnének valami érdekeset leírni. És ez mindig más. De én ezen nem izgatom magam. Megpróbálom az arcok közül kiszűrni a seggfejeket és ha lehet, kigyomlálom őket. Már nincs rám sokkoló hatással. Semmi különös nincs ebben. Meg tudom érteni, hogy egyesek azért írják, amit írnak, mert azt az emberek szívesen olvassák és ha szívesen olvassák, az jól eladja az újságot” Egy bizonyos magazin, amely Amerikában a rock’n’roll letéteményesének és önjelölt ízlésformálőjának tartja magát, először tette a Guns N’Roses-t borítóra. A bent olvasható cikket érdekesen írták és sűrűn tűzdelték olyan kifejezésekkel, mint Axl hangulatváltozásai, a szex, a kábszer és az erőszak. Egyébként az egész a csapat múlt nyári, az Aerosmith-szel folytatott nyári turnéján készült. „Az volt a baj, hogy a cikk arra helyezte a hangsúlyt, milyen anyagokkal rongálja magát a Guns N’Roses. Volt benne erőszak, szex, szutykok, meg ilyesmi – mondta Slash undorodva. – A srác, aki a cikket írta, egy ideig velünk jött az Aerosmith turnén, ahol persze az előbbieken kívül, rengeteg más is történt. Ő azonban a beszélgetésekből csak idézeteket használt, mégpedig úgy, hogy sikerült kiragadnia azokat az eredeti szövegösszefüggésből és úgy alakítani, ahogy neki tetszett. Én is csak úgy beszéltem vele, de az egész nem volt az interjú szerves része. Ennek ellenére sikerült a cikket megjelentetnie az újságban. Nyomasztó volt olvasni és ráébredni arra, hogy az ember szavait milyen könnyen elferdíthetik.” – állapította meg elkeseredett hangon. Mivel magam is olvastam a cikket, az tűnt fel legjobban, hogy a fickó már előre tudta, milyen cikket ír majd, az idézetek csupán a színezéshez kellettek.

„Bizony – értett egyet Slash. – Az ember nem bízhat ezekben. Ez úgy van, hogy lehet, hogy te mindent megteszel, közel engeded magadhoz, beavatod a gondolataidba, csak azért, mert úgy gondolod, bízhatsz benne, mert azt hiszed becsületes lesz. Olyan dolgokat mondasz el, amit egyébként nem mondanál és szomorú, ha valaki, akivel így bántál, egyszerre csak elfordul tőled és jól seggberúg, szóval hülyét csinál belőled. Persze nem vagyok teljesen sajtóellenes – igyekezett gyorsan megnyugtatni. – Csupán azért nem nyilatkozunk jelenleg az amerikai sajtónak, mert már így is túl sok szó van rólunk és nem akarjuk, hogy az emberek behányjanak tőlünk. Már odáig jutottunk, hogy olyanok vagyunk, mint a liszteszsákok. Az újságok kivesznek egy keveset a zsákból és úgy használják, ahogy akarják. Minduntalan valami szarsággal jönnek. Szóval egy kicsit vissza kell húzódnunk. Ami egyébként jó is, mert egyáltalán nem érzem úgy, hogy bárkivel is szeretnék beszélni. Jelenleg inkább az életemet szeretném normális mederbe terelni. Próbálkozom, próbálkozom és… Hát nem is tudom. – Félrelökte a hajat a szeméből. – Egyszerűen csak szeretnék a turnén kívül is nyugodtan élni.” Felállt, hogy újabb italokat készítsen. Utánaszóltam, hogy egyáltalán nem látszik nyugodtnak, itt fenn elrejtőzve a hegyek között, átkozva a minduntalan megcsörrenő telefont, s közben azt sem tudja igazán, miért. ‘ „Hát, nem tudom – mondta visszafelé jövet a konyhából. Most már azért ott tartok, hogy egyre jobban érzem magam. Mert nyilvánvaló, hogy akár tetszik, akár nem, ez így lesz, amíg a következő lemezt be nem fejezzük. És ez ellen semmit sem tehetek – mondta és visszahuppant a karosszékbe – És ha így van, nincs más választásom… És akár alkalmazkodhatom is.” Ám, míg a Guns N’Roses azzal foglalatoskodott, hogy végre sikerüljön összejönni egy próbára a stúdióban, mindenki más az ő trónjukra tört. Vagy legalábbis megpróbál valami hasonlóval előhozakodni. így volt ez a Poisonnal, a Bon Jovi-val, a Ratttel, a Mötley Crüe-vel, akik mindnyájan jelentősen visszavettek addigi image-ükből és megpróbálták megmutatni lényüket. Legalábbis az utóbbi időkben készült videókban és sajtófotókon ennek csalhatatlan jelei mutatkoztak. Slash nem volt rest rámutatni az összefüggésekre. Az az érdekes az egészben, hogy ez szerintem nagyszerű. Hiszen azt jelenti, hogy új utakat törtünk a rock’n’roll-nak. A legtöbb banda az áttörésünkig egyáltalán nem próbálkozott ilyesmivel. Mindenki egyformán mesterkélt és klisés volt. Aztán jöttünk mi és a sor megszakadt. Viszont, miután most mindenki kiadta az új lemezét, mi megint valami olyat csinálunk, ami csak ránk jellemző – dörögte. – Sok akusztikus anyag és sok igazán kemény téma, némi kísérletezéssel vegyítve. És bár repül az idő, mi mindig is csak olyasmit csinálunk, amihez kedvünk van. Az emberek velünk kapcsolatban csak egyben lehetnek biztosak, hogy az amit csinálunk, nagyban különbözik majd bármi mástól. Szerintem tök jó, ha mindig tudunk valami meglepőt hozni. Ez nagyon izgat engem."

Ezzel pedig mások is így vannak. Nemcsak a rajongók, de a szakmában dolgozók is. Ami különösen ritka, egy úgynevezett heavy metal csapattal összefüggésben. Most például a U2 menedzsere jelentette ki valahol, hogy a Guns N’Roses a legjelentősebb újdonság, ami hosszú évek óta felbukkant. Slash, neked mi a véleményed az ilyesmiről? „Számomra elég furcsa, ami körülöttem történik. Ugyanis a különböző emberektől származó, különböző kijelentéseket, különbözőképp értékelem. így például amikor a Kerrang! magazinban az év legjobb gitárosa címet kaptam a szavazáson, ez életem egyik legnagyobb eredménye volt. Mert hiszen ez valami valóságos, valami-kézzelfogható. Legutóbb a Gibson keresett meg, hogy szeretnének egy Les Paul Slash modellt kihozni, különleges Slash pickupökkel és más dolgokkal. Ez egy másik nagy bók számomra. Ez legalább jelent valamit nekem, érted? De nem engedem, hogy mindez a fejembe szálljon, mert igazából nem érzem úgy, hogy valóban megérdemlem. Én ezt inkább a lemezeladásoknak tudom be, annak, hogy mostanában divat szeretni a Guns N’Roses-t Nevetséges lenne, ha azt hangoztatnám, én vagyok a világ legjobb gitárosa. Hiszen ez nem igaz. Habár valóban tetszik, ahogy az Appetite-on játszottam, mert van benne érzés. Szeretném remélni, hogy most már jobb vagyok – mondta és orrát újra a pohár fölé tolta. – Végül is az ilyen igazán nagy bókok adják az energiát és a késztetést, hogy a következő lemezen minden erőmet bedobjam és így legalább az egészről bebizonyítsam, hogy érdemes voltam rá, és persze azt is, hogy…” Azért is, hogy bebizonyítsd, ez az egész nem csupán egy lemezre szólt? „Igen, pontosan. Egyszerűen félelmetes az a figyelem, amit az emberek eziránt az egy lemez iránt tanúsítanak. Most majdnem ott vagyunk, hogy egyetlen album olyan magasra repített minket, amilyen magasra csak lehetséges. Egyetlen kibaszott lemez! És aztán, éppen ezért nagyon kell figyelni, tudod? Nem lehetsz önelégült. Meg is mondtam a Gibsonnak, amíg fel nem vettük a következő lemezt és el nem indultunk a turnéra, nem engedem, hogy akár a gitárok, akár a pick-upök megjelenjenek a piacon. Mert ugye akkor megkapnánk ezeket az óriási lehetőségeket és kiderülhet, még mindig nincs második lemez. Akkor aztán ocsmányul érezném magam.” Úgy vettem észre, Slash azért is panaszkodik saját rocksztár mivoltának viszonylagos hátrányai miatt, mert szinte kínosan szeretné, ha mások úgy látnák, nem ment az agyára a siker. És valóban így van. Slash ezzel kapcsolatban nagyon határozott volt. „Csupán arról van szó, hogy az emberek mindig a láthatóra figyelnek. Mert például Duff sohasem került igazán a figyelem középpontjába, mint basszusgitáros. Soha senki nem beszél arról, hogy Izzy milyen jó gitáros. Az emberek rólam és Axlról beszélnek a legtöbbet, mert mi vagyunk kint a fronton. Mi vagyunk a megjegyezhető fazonok, meg ilyesmi. De én mondom, Duff jelenleg az egyik legjobb basszusgitáros a szakmában. Duff hihetetlen jó basszusgitáros és ez igazából senkit sem érdekel. Úgyhogy számomra

nyilvánvalóvá vált, hogy nem annyira az a lényeg, milyen jó zenész vagy, hanem hogy milyen jól nézel ki. S meg kell értened, honnan ered ez az egész. Vannak, akik tényleg elhiszik, amit mondanak róluk. Aztán jön a következő kedvenc és megszűnik körülöttük a felhajtás, hirtelen ott állnak egy szál egyedül és azon csodálkoznak, mi a fasz történhetett?” Slash azt mondta, lelkileg felkészült a Guns N’Roses körüli felhajtás lecsengésére, ami érzése szerint előbb-utóbb úgyis elkezdődik. – „Igen, személy szerint biztos vagyok benne, hogy így fog történni. De hát, eddig csak annyi biztos, hogy most nagyon népszerűek vagyunk és rengeteg lemezt adtunk el. A következő lemezt olyan jóra csináljuk, amilyenre csak tudjuk, úgyhogy elégedettek leszünk vele. De hogy az lesz-e az új üdvöske, amikor kijön, azt nem tudhatom és nem is nagyon érdekel. Lehet, egyeseket hidegen hagy majd, dehát akkor sincs semmi.” Akkoriban, 1989. márciusában az Appetite For Destruction és a GN’R Lies még mindig bizosan tartotta magát a világ különböző részein összeállított tízes listákon. Ekkoriban kezdett a Guns N’Roses olyan legendává válni, amely csaknem nap mint nap egyre növekedett. Úgyhogy nehéz volt azt képzelni, hogy egyszer eljön az idő, amikor már senkit sem érdekel az egész. „Nem tudom, elképzelhető ez is, az is.” – válaszolt Slash. Igazán? Szerinted ez az egész még mindig olyan bizonytalannak, törékenynek látszik, hogy egyik napról a másikra megváltozhat minden? „Bizony-bizony. Mindenképpen. Elég csapattal megtörtént már. Nézd csak meg, mi történt az Aerosmith-szel Egyik pillanatban még óriásiak voltak, aztán hirtelen … – csettintett az ujjával. – Az egész a múlté. Már sokszor elmondtam korábban, nem számít ki vagy, egyetlen banda sem forgatja a világot és te sem veheted magad olyan komolyan, hogy mégis azt hidd.” Elmagyaráztam Slash-nek, hogy számomra és még sokak számára, a Guns N’Roses-hoz hasonló izgalmat talán csak a Sex Pistols jelentett. „Tudom, mit értesz ezalatt. – mormogta Slash, miközben elgondolkodott. – Talán valóban, sok mindenben hasonlít a hozzáállásunk. Nem feltétlenül zeneileg, de abból a szempontból, amit az utcák átlagkölykeinek ez a zene jelent. Bár az is igaz, a Sex Pistols teljesen új koncepciót hozott, nem olyan volt, mint mikor egy csomó, jelentéktelen részletet összeraksz és ezt tálalod az embereknek – hangsúlyozta. – A punkrock önmagában egy komplett egészet alkotott, ami még most is tovább él. Amikor iskolába jártam, mindig csíptem a Sex Pistols-t, mindig szimpatikusak voltak.” Manapság már maga Slash is tud annyit, mint annak idején Sid Vicious, ezért megkérdeztem tőle, vajon meg tudja-e érteni, hogy olyasvalaki, mint Sid, miért vágta fel a mellét egy hozzávágott, törött söröspalackkal a színpadon? „Nos, először is, bele kell élni magunkat Sid Vicious elmeállapotába…” – mondta lassan Slash. Vagy ugyanazokat a kábszereket kell szedni – tettem hozzá szárazon.

Erre sokatmondóan elmosolyodott. – „Igen, így van… De az ilyesmiben közrejátszik bizonyosfajta fizikai agresszió is, ami az embert a színpadon hajtja. Ez különösen velem szokott így lenni. Az ember kint van a deszkákon és feljebb szökik a fájdalomküszöbe, mint normális esetekben. Ez mind azoknak a mozgósított, rejtett energiatartalékoknak köszönhető, amelyek rendkívül veszélyes helyzetekben bukkannak fel. Tiszta adrenalin. És ez nagyon is fizikai dolog… De én sohasem tudnám magam addig sokkolni, hogy megvágjam magam. Mert az ilyesmi nem érdekel. Az ember még így is rendkívül intenzív fájdalmakat tud elviselni estéről-estére. Volt már, amikor leestem a színpadról, de aztán visszamásztam és továbbfolytattam. Máskor elég csúnyán megégettem magam. Szeretek színpadon cigarettázni. Így aztán sokszor játszom cigarettával a számban és sokszor van, hogy teljesen tövig ég, aztán a forró hamu a nadrágomra hullik. – Keserves grimaszt vágott. – Ám amikor játszol, semmiképpen sem állhatsz meg és semmit nem tehetsz ellene. Aztán néha elmúlik, de általában nyomot hagy. Például itt, nézd csak!” – mutatta az egyik sebhelyet. „Kint a turnén – folytatta tudomást sem véve az ismét csörgő telefonról – sokszor eltalálják az embert a különböző színpadra dobált dolgok. Vagy ha a tömegbe ugrasz. Ilyenkor nincsenek határok, csak a kíméletlen, kibaszott rock’n’roll. Számomra ez az igazi, energiával teli rock’n’roll. Gyakran ütöm a gitárt, amikor játszom, aztán tiszta véresen jövök le a színpadról…” Már nem tudom, hogy a RIP magazinban vagy a Rolling Stone-ban olvastam-e Axl nyilatkozatát, amiben arról beszélt, hogy a közönség körében néha már majdnem zavargás tört ki, ami személy szerint nagyon megrémítette őt. Azt mondta, az ilyesmi bizonyos pillanatokban önmagától alakul ki. Megkérdeztem Slash-t, egyetért-e? „Nos, olvastam egyszer egy magazinban, hogy azt mondtam, szeretek embereket feszült helyzetben látni, amikor már mindenki a verekedés szélére jutott. De ezt azzal összefüggésben mondtam, hogy egy együttes milyen sok feszültséget, energiát képes felszabadítani. De hogy kijavítsam azt, amit lehet, hogy tényleg én mondtam – köszörülte meg a torkát – igazából nem szeretném, ha koncerteken bárki bárkit is megverne vagy tömegverekedés törne ki, mert a tömeges erőszak nem egy szép látvány. Ez az egész nem arról szól, hogy a koncerten valaki megsérüljön. Tudod, ilyenkor igazából borotvaélen táncolunk, mert valóban az együttes idézi elő az ilyen érzések egy részét és ilyenkor egyesek hajlamosak arra, hogy bedilizzenek. Az ember elborul és olyan, mintha az egész világ robbanni készülne. Egyébként, ha addig fajul a dolog, hogy valaki megsérül, akkor azonnal meg kell állnunk a koncerttel. Egyébként ennek a legjobb példája a doningtoni eset volt… Aztán ott volt az Aerosmith koncert valahol fenn New York államban. Amikor lejöttünk a színpadról, láttuk, hogy az elsősegélynyújtóhely tömve van gyerekekkel. Úgy tűnt, úgy hullottak a koncert alatt, mint a legyek. Emlékszem, amikor még én is jártam koncertekre. Elmentem fesztiválokra és tényleg

kemény volt. Ilyenkor erősnek kell lenni. Ez valami olyasmi, hogy egy mindenki ellen. Személy szerint mindenki így érzi, mert amikor a tömeg hullámzani kezd, azzal csak egyedül birkózhatsz meg. Ez tényleg durva és hirtelen ez jutott eszembe, amikor láttam a srácokat az elsősegélynyújtóhelyen.” Mondtam Slash-nek, nem esik nehezemre elképzelni őt tinédzser headbangerként az első sorban állni, keze a magasban… így volt? „Nem – nyomta el a cigarettáját, e kis szócskával megsemmisítve az általam felvázolt képet. – Mindig is nyugodt gyerek voltam, s jobbára csak álltam ott, figyeltem a bandákat. Ugyanis nagyon érdekeltek. De manapság Slayer és Megadeth koncertekre is járok és ha berúgok egy kicsit, bemegyek őrjöngeni az első sorba és még a fotósárokba is beugrók néha. Élvezem és egyébként is, ez tök erőszakos dolog. Az ember csinálja egy órán keresztül, míg le nem izzad. Emlékszem, New York-ban elmentem egy Ramones koncertre és egyszerűen beugrottam a tömegbe. Az volt ám a döfi…” És az nem zavar téged, hogyha nyilvános helyen így viselkedsz, az a minden közönségben megtalálható egyetlen seggfejet esetleg arra készteti, hogy neked vagy mondjuk a világ legveszedelmesebb zenekara egy másik tagjának nekimenjen? „Nem. Ha olyan állapotban vagyok, akkor nem… – ajkai mosolyra nyíltak, de aztán félúton össze is záródtak. – Ez csak egy feltételezés, bár az igaz, nekem is eszembe jutott párszor, amikor itthon ültem a házbán és elmélkedtem. Tudod, mondtunk olyan dolgokat mostanában, amelyekről rájöttem, hogy néhány ember számára sértőek lehetnek…” Ennek kapcsán jutottunk el a One In A Million szövegeivel kapcsolatos vitákhoz. Slash-nek megvolt a saját véleménye Axl szövegéről, de ennek ellenére kijelentette, el van szánva arra, hogy megvédje az énekes jogait. Mármint, hogy Axl azt mondhassa, aminek szükségét érzi. „Van a dalban egy szövegsor, ami úgy szól, hogy ’rendőrök és négerek, tűnjetek az utamból…’ Amit nem akartam, hogy Axl elénekeljen – mondta Slash, most gondosan megválogatva a szavait. – Nem akartam, hogy elénekelje, de Axl olyasvalaki, aki mindig is azt énekli, amit éppen érez. Így hát tudtam, hogy ez ki fog jönni és ki is jött. Egyébként abban a szövegben az van, hogy rendőrök és niggerek, de ez nem jelenti feltétlenül, hogy a feketebőrűekről van szó. Axl nem is annyira a a feketékről akart beszélni, hanem azokról az utcai csavargókról, akikbe az ember lépten-nyomon belebotlik. Különösen akkor, ha az illető nem más, mint egy naiv közép-nyugati srác, aki először érkezik a nagyvárosba és itt először az ilyen arcokkal találkozik, akik ezt is, meg azt is rá akarják erőltetni. Ez kemény, kemény, nagyon kemény! Ez rettenetesen félelmetes egy ilyen srácnak. Tudod, én már olyan régóta élek Hollywoodban, úgy hogy teljesen hozzászoktam. De nem akartam, hogy ezt a nótát félreértsék, ahogy az általában történni szokott.” Az igazi baj az, hogy sokan félreértették ezt a nótát, sőt, félreértik ma is. És az édeskevés, hogy Slash ragaszkodik ahhoz az álláspontjához, hogy a

„niggers” kifejezés bármilyen veszélyes figurára ráhúzható, fajra való tekintet nélkül. Ahhoz valami sokkal több kell, hogy az emberek nagy többsége, amely támadásnak érezte maga ellen a szöveget, képes legyen megbocsátani. És mi a helyzet azokkal a sorokkal, hogy „emigránsok és buzik”, akik „az országunkba jönnek, hogy kibaszott kórokat terjesszenek”? Hát az a dal ezeknek az embereknek vajon mit jelenthetett? – kérdeztem. „Hát igen – mondta zordan. – Értem én, de látni kell, hogy a szövegkörnyezetben ezek a szavak a dalbeli szereplő igaz érzéseit mondják el. Egyszerűen ki van akadva azon, amit lát. Elhatároztam, kiadok egy nemzetközi sajtóközlemény-félét és megpróbálom elmagyarázni, miről is szólnak ezek a dalok. De aztán gondoltam, bassza meg, nem megy és ez az egész úgyis csak időpazarlás…” „De az ilyesmi mégiscsak zavar engem személy szerint is. Ugyanis én részben fekete is vagyok. Nekem semmi bajom a feketékkel. A Guns N’Roses-ban az az egyik legjobb, hogy mindig is minden ember zenekara voltunk. Mi még gondolatban sem osztottuk soha a közönséget fehérekre, feketékre vagy zöldekre. De a One In A Million megjelenése nem tett feltétlenül jót a csapatnak, ráadásul…” – kezeit a magasba lökte, miközben szavak után kutatott. Nem tüntetett fel benneteket jó fényben, igazam van? „Úgy-úgy. Akárhányszor csak lehetőségem van, mindig megpróbálom elmondani erről a gondolataimat, mert ez igazán nem… Tudod, ennek nem kell feltétlenül a feketékről szólnia. A ”nigger” kifejezés érvényes a kínaikra, a kaukázusiakra, a mexikóiakra… És persze a feketékre is. Ez biztos. De ez inkább egyfajta embertípust jelent, tudod, olyanokat, mint az utcai kábszerárusok, a felhajtók. És igazából ezekről szól a szöveg – ismételte meg. – Nem voltam benne teljesen bizonyos, vajon Slash kit akar jobban meggyőzni, engem vagy saját magát? Ez feltétlenül olyan valami, amivel kapcsolatban támadni lehet minket – folytatta tovább birkózva a témával. Jóhiszeműen megkérdezhetik, hát ezzel mi a helyzet?” Feltehetőleg Axl egyetértene azzal, hogy a művészi szabadság birtokában valaki ilyeneket mondjon? „Hát, azt hiszem…” De te nem értesz egyet ezzel… „Személy szerint nem. Nem hiszem, hogy ez a kijelentés bármi jót szolgált volna. Szerintem úgy ahogy van, az egészet meg kellett volna tartania magának. De Axl erős érzelmekkel viseltetett a téma iránt és igazán el szerette volna mondani. De akkor pedig… isten mentsen meg mindnyájunkat, hogy esetleg letartóztassanak és bevágjanak egy megyei fogdába. El tudod képzelni? – Süvöltötte. – Igen ez az a srác, aki azt a dalt írta. Éktelen nagy bajba kerülhetnénk, ha a börtöntöltelékek a kezük közé kaparintanának. Sokkal nagyobb baj lenne, mintha csak a rendőrök kezébe kerülnénk. Igazából ez egy pár nappal ezelőtt csapódott le bennem… A rendőrökkel mindig is voltak gondjaink. Ez nem újdonság. És ehhez hozzájön az is, hogy

nem mi voltunk az első csapat, amely valaha valami rosszat mondott a rendőrségre. De aztán eljön az idő, amikor olyasmit csinálsz, amivel állást foglalsz, ami önmagában jó, de aztán az megint más, amikor már olyasmit csinálsz, ami nem feltétlenül szükséges, csak bajt kavarsz vele. A bajkeverés és az, hogy az ember ilyen helyzetbe sodorja magát, számomra már nem szimpatikus. Mint művésztől, elvárják tőled, hogy nyilatkozz, de mindezt úgy várják el tőled, hogy annak legyen értelme és ne legyen félreérthető. De te sem akarsz olyan kijelentéseket tenni, amelyek végletesen szükségtelenek, aránytalanul felfújtak, és teljesen nélkülözik a józan észt. Az anyám, aki egyébként fekete, Európában járt és akkor telefonon beszéltünk hosszú idő óta először. Kérdeztem tőle, hallotta-e az EP-t, mire azt mondta, nem. De az öcsém ott volt vele és amikor visszajött, elmondta, hogy de bizony, anyám hallotta. De annyira megrázta, amit hallott, hogy nem tudta, mit mondjon nekem a telefonba. Elgondolkodtam ezen és tudod, mit gondoltam? Hogy meg tudom őt érteni. Szóval végül is, nem mondhatom… Szóval nincs semmi olyan, amivel mindezt a sajtónak megindokolhatnám.” Az biztos, hogy a nyilvános tiltakozás már komolyan elkezdődött. A sajtó részéről, más zenészektől és maguktól a rajongóktól. (Nem sokkal ezen interjú elkészülte után a Guns N’Roses-t minden ceremónia nélkül kivették egy olyan AIDS-ellenes jótákonysági esemény szereplői közül, amelyen egyébként hajlandók lettek volna fellépni New York-ban.) Emlékeztettem arra a vitára, mely még ma is folyik és amely akkor robbant ki, amikor 1983-ban egy El Paso-i koncert alkalmával Joe Elliott, a Def Leppard énekese azt mondta, van itt néhány büdös mexikói a közönségben. És emiatt a Leppard 88-as amerikai turnéján Új-Mexikóban majdnem el kellett halasztani egy koncertet, mert nem sokkal a csapat színpadralépése előtt valakinél pisztolyt láttak. Negyvenöt percre leállították az eseményeket, míg a biztonsági őrök letartóztatták a fickót. A pisztolyt azonban már nem találták nála. Elejtette valahol, mielőtt a rendőrök elkapták volna. És mindez azután történt, hogy a csapat a megelőző öt esztendőt egy olyan megjegyzés miatti bocsánatkéréssel töltötte, amely Joe szerint nem volt több, mint egy rossz tréfa, s amelyet ráadásul teljesen kiemeltek a szövegkörnyezetéből. „Ez félelmetes. – Slash elkerekítette a szemét. – Ez valahogy elgondolkodtat arról, igen, hogy az ember ugyan mondhat dolgokat, amelyekről úgy érzi, hogy el kell mondania. Ugyanakkor pedig nagyon meg kell gondolni, hogy mi az amit kimondasz. Hogy azt aztán ne értsék… Szóval most arról beszélek, hogy a csapat eddig is túl sok olyasmit mondott, ami miatt már mindenki a nyomunkban lehetne.” Ekkor ismét hangosan csöngettek. Azonban ezúttal nem a telefon csörgött, hanem az ajtócsengő. Az órám hajnali két óra negyvennyolc percet mutatott. Izzy megérkezett és úgy trappolt be a szobába, mintha ő fújná a passzátszelet. Jellegzetes sapkája a szemébe húzva. Vékony, vértelen ajkai közül cigaretta lógott, arca és kezei szürkék, akár egy szellemé. Négyen vagy öten

jöttek vele. Egyikük, Billy Squire, valamikor maga is jól ismert rocksztár volt, úgy 83-84 táján. Akkoriban sikerült utoljára lemezével sikert elérnie. Izzy úgy tett, mintha nem is látná a magnót, sarkon fordult és egyenesen a konyhába ment. Járt már itt azelőtt is és tudta, hol rejtőznek az igazi javak. Slash a többi „vendéget”, akiknek a többségével azelőtt soha nem találkozott, lekísérte egy elszeparált helyiségbe és mondta nekik, hogy ott ihatnak és elüthetik az időt, amíg ő „végez ezzel a szarsággal”. Slash figyelme megtört, odament egy gitárdobozhoz,, kiemelt belőle egy világos cseresznyepiros Gibsont és csak állt ott, a csípőjéhez szorítva a hangszert, míg Izzy magának és barátainak el nem készítette a piát. „Van még vodkád?” – kiáltott ki Izzy. Slash úgy tett, mintha nem hallaná és a gitárról kezdett beszélni. „Szép gitár. A Gibsonék küldték. De mint az összes új gitáromat, ezt is szét kellett szednem és újból összeraknom. Ki nem állhatom a makulátlan, vadiúj gitárokat. Egyszerűen nem állhatom őket” mormogta, miközben hangtalanul, céltalan akkordokat pengetett. „Minden rendben – kiáltott Izzy a konyhából – Megtaláltam…” Slash visszaült a gitárral, továbbra is pengette. – „Egyébként a Gibson most készít kis sorozatú Slash Les Paul-t. Ez valahogy úgy néz ki, ahogy majd azok fognak, csak szeretném inkább vérvörösre festetni és fekete fémrészeket rászereltetni. Igazán jó fazonú Les Paul lesz…” „Na persze és afro-frizurája lesz” – recsegte Izzy kifelé jövet. Kezében tálcát tartott, rajta poharak és néhány palack. Slash mintha meg sem hallotta volna. Izzy mormogott magában valamit és eltűnt lefelé a lépcsőn. Slash elmondott egy történetet arról, miként kérték fel őt és Izzyt, hogy interjúvolják meg Keith Richards-ot egy magazin számára. Az újság nevére már nem emlékezett. – „Nem tudom, mi járt a fejükben – Slash zavartnak látszott. – De nem érdeklődtem a dolog iránt. Valamilyen okból az emberek folyton-folyvást igyekeznek minket összehozni egymással… A Stones-szal. Még arról is szó van… Na jó – kezdte, aztán meggondolta magát. Na ezt itt hagyjuk is abba, nem mondtam semmit… Felejtsd el, rendben?” Megvontam a vállam. Oké… De mit felejtsek el? így visszagondolva, most már világos, hogy Slash arra az ajánlatra gondolt, amit a Guns N’Roses iroda kapott a Rolling Stones-tól azzal kapcsolatban, hogy legyenek ők az előbanda a Stones visszatérő amerikai turnéján az év későbbi részében, amikor L.A.-be érnek. Kissé zavart a dolog, de aztán annyiban hagytam az egészet. A ház egy másik részéből gitározás és éneklés hangjai hallatszottak. Izzy és Billy nyilvánvalóan nem vesztegették az időt. Slash hegyezni kezdte a fülét a távoli hümmögésre, összevonta szemöldökét, azután feltápászkodott, kivonszolta magát a konyhába, hogy megnézze, otthagyták-e neki a Jackes üvegét. Otthagyták. Úgy tért vissza, hogy a kezében markolta, újra leült, aztán azt mondta, mennyire szeretne elpucolni egy időre Los Angeles-ből.

És hová mennél? – kérdeztem. „Nem is tudom. Csak el innen. Szeretnék újra elmenni Angliába. – Az a karácsonyi utazás, amiről beszélgettünk, végleg elmaradt. – Tudod, nagyon szeretnék ismét ott játszani.” De miért? Miért vonz annyira Anglia? Talán az, angol közönség miatt? „Úgyis mondhatjuk. Legalábbis személy szerint én és Izzy, mert izzy nevében is beszélhetek, tudom hogyan érez erről. Az egy dolog hogy játszhatunk az Egyesült Államokban, ami nagyszerű, meg minden. De ugyanakkor átmenni oda játszani, az az igazi. Az angol közönség kibaszott tökös. Számomra az jelenti az igazi rock’n’roll koncertet. Az ember felpakolja a motyóját és átmegy Angliába…” Úgy megnyúlt az arca és olyan őszintének látszott, amint ezt kifejtette, hogy nem tehetek róla, elnevettem magam. Mert egy magamfajtának, aki Angliában született, egy rock’n’roll koncert fogalmának semmi köze sincs Angliához. Sőt, ellenkezőleg! A legjobb, amit az ember tehet, ha elmenekül arról a helyről.. Megpróbáltam ezt Slash-nek elmagyarázni, de nem tudtam meggyőzni. „Nem, haver komolyan. Ha te jó vagy Angliában, ha odamész és melegen fogadnak, akkor a világ bármely részén bátran játszhatsz, ha érted, mire gondolok. Az a sok díj, amit ottani magazinoknál nyertünk ebben az évben, igazán felnyitotta a szemünket. Úgy érzem, ott ugyanazt gondolják rólunk, amit mi róluk. Es mégis az a helyzet, hogy minden ország közül Angliában játszottunk legkevesebbszer. Nem adtuk meg a módját. Az a két évvel ezelőtti turné, néhány bulitól eltekintve, eléggé felemásra sikerült Ha a következő lemez kijön, hajlunk rá, hogy először Angliába menjünk bemutatni…” Izzy ismét feltűnt a szobában és mint mondta, Slash tizenkéthúros gitárját kereste. Ismét csöngött a telefon, én pedig kikapcsoltam a magnót és elmenni készültem, miközben arra gondoltam, ha majd kijön a következő lemez… De-hát mikor is lesz az? Nem ma éjjel az bizonyos. Mikor elbúcsúztunk az ajtónál, Slash a következőket mondta: „Ma éjjel igazán nem vágyom társaságra…” Visszaautóztam Nyugat-Hollywood-ba, aludtam néhány órácskát, aztán ismét fölkeltem, lezuhanyoztam és a változatosság kedvéért szilárdat reggeliztem. Aztán csöngött a telefon és Slash volt a vonalban. Ekkor déli fél tizenkettőt mutatott az óra. „Mit csinálsz?” – kérdezte. Épp most keltem föl – válaszoltam. – Hát veled mi van? „Még mindig ugyanaz” – mondta és rekedten felvihogott, hangja a smirglire emlékeztett – Izzy és Billy még mindig itt vannak és most keményítünk…” „Azt hittem, nem vágysz társaságra” – mondtam. „Hát a francba…” – vakkantotta és más témára váltottunk.

ÖTÖDIK FEJEZET Újév Hollywoodban 1990. január. Az időpont szilveszter estéje. A helyszín egy ház, Los Angeles Nyugat-Hollywoodi negyedében. Már csak percek voltak éjfélig és a hely kezdett megtelni mindenféle furcsa figurákkal. írókkal, zenészekkel, publicistákkal és menedzserekkel. Ügynökökkel, grafikusokkal, sofőrökkel, hivatásos bulirajárókkal és profi palacknyitogatókkal. Feleségekkel, barátnőkkel, haverokkal és a barátok barátaival. Hatalmas tömeg volt. És mindenki ádázul ivott. Felbukkant Rudy Sarzo, a Whitesnake akkori basszusgitárosa, kipihenten és napbarnítottan. Egyik kezében egy üveg pezsgőt szorongatott, a másikban pezsgőszőke feleségét. Szép lassan haladt át a szobán, miközben egyik megkezdett beszélgetésből a következőbe fogott. A konyhában Pete Angelus, David Lee Roth menedzsere tartotta a frontot. Egy hatalmas kupac felbontatlan üveg közé szorult, nyájas olasz-amerikai vonásai állandó farkasvigyorrá torzultak, amint néhány, szűk körben kuporgó, elmélyülten és odaadóan figyelő arculatot szórakoztatott abszurd és mulatságos történeteivel: Olyanokkal, amit az ember jobbára él sem hisz. Eközben a nappaliban a szoba sarkába állított karosszékben Slash hevert, haját jól az arcába húzva, miközben megpróbált minél kevésbé híresnek látszani. Egyik térdén egy babaszemű, tizenéves szépségkirálynőt egyensúlyozott, akit még korábban, az este folyamán szedett fel a China klubban. A karosszék mellett, egy. kis asztalkán egy palack pezsgő, két fújt üvegpohár és az elmaradhatatlan hamutartó sorakozott. Egyelőre a srác elterült, de még nem terült ki. Még nem… Két WC állt a vendégek szolgálatára, ám szinte lehetetlen volt bármelyikbe is bejutni az éjszaka folyamán. Minduntalan újabb és újabb arcok tűntek föl, akik egymásnak adták a kilincset. Kettesével-hármasával jöttek ki, karjukat lengetve csevegtek, amint visszatértek a szobába és olyan dolgokról beszélgettek, amit senki más nem láthatott. Éppen ezen töprengtem magamban és arra gondoltam, feltűnne-e valakinek, ha a medencébe pisilnék, amikor hirtelen ott termett Duff McKagan és megragadott a vállamnál. „Haver, haver…” Mi van? „Haver… – bambán rázta a fejét. – Most nem bírom elmondani, de ilyen rossz Karácsonyom még nem volt. – mondta hátát a falnak vetve. De mindenképpen beszélni szeretnék veled, mondjuk egy pár napon belül, jó?” Hát persze – mondtam neki – miért is ne? Duff megpihenni látszott, elégedettnek tűnt egy pillanatig. Szeme vagy két centire a fejem fölött egy láthatatlan pontra bámult. Jól megnéztem magamnak. Első pillantásra úgy nézett ki, minden rendben, olyan volt, mint a képeken… Magas, (kezében üveg),

szőke, koptatott 50l-esben, amire feszes fekete bőr lábszárvédőket erősített. Mindehhez nehéz, fekete motoros-csizmát viselt, felül fekete gyapjúinget a hasáig kigombolva, valamint egy leszaggatott ujjú, viseltes farmerdzsekit. Az ember, ha nem akarta, akkor is észrevette, hogy a hölgyek szeme villanyrendőrként villog, valahányszor Duff a szobába lép. De amint közelről az arcába bámultam, nem nyújtott valami szép látványt. Gabonaszínű haja kócos volt és zsíros. Rózsaszín orcái borostásak és püffedtek. Vörös szemei alatt lila karikák húzódtak, mintha egész éjszaka ivott vagy sírt volna. Vagy mindkettő. Ott álltunk egy darabig és beszélgettünk. Duff elpanaszolta, hogy éppen most szakított a feleségével, Mandyvel Karácsony napján jól összeszólalkoztak, mire Duff kidobta őt a házból. „Közölte velem, hogy utál, mire azt mondtam neki, hogy húzzon el. Meg is tette. Ez volt életem eddigi legszarosabb, kibaszott Karácsonya.” Duff és Mandy már több, mint két éve voltak együtt és ezen idő jórészét házasságban töltötték. Amint közeledett az éjfél, amerikai módra készültünk megünnepelni az új évtizedet. Együtt számoltuk az MTV órájának ütéseit, miközben mindenki pezsgőt markolt a kezében… 9, 10,11, 12…HÚÚÚ! És hirtelen megérkezett Ezer-kilencszáz „kibaszott” kilencven! Ki gondótta vóna? Valaki lekapcsolta a tévét és feltekerte a hi-fi tornyot. Megfordultam és Duff állt mögöttem. Kezet ráztunk, megkíséreltük jól meglapogatni egymás hátát, de csak az italunkat sikerült egymásra öntenünk. Nemsokkal később eltűnt Slash-sel egyetemben. Tisztán látszott, hogy Duff esze valami máson jár. Megígérte, hogy felhív. Nem kell sietned, mondtam neki. Gondoltam, ha azon mennék keresztül, amin most ő, én nem is telefonálnék. Két nappal később legnagyobb meglepetésemre Duff mégiscsak felhívott. Slash még mindig vele lógott a dombon lévő házában és Duff azt ajánlotta, átjönnének hozzám egy italra. Aztán aziránt is érdeklődött, előkészítettem-e a diktafonomat, mert amint mondotta, valamit komolyan tisztázni akar. Előkészítettem a magnóm. Úgy este fél tizenegy körül érkeztek egy barna, sofőr vezette limuzinban, a kíséretükben két miniszoknyás, magassarkú cipős szőkeséggel. Duff azt mondta, mindenképpen beszélni akar, hogy azt a bizonyos valamit tisztázhassa, ami annyira aggasztotta. Duff természetesen már félrészeg volt, ám mégis láthatóan jobb volt a hangulata, mint negyvennyolc órával korábban. Elmondta, hogy a válás akkor vált véglegessé. A kaliforniai törvények szerint ugyanis lehetőség nyílik minden két évnél nem régebbi házasságot hét napon belül felbontani. Duff-nak pontosan eddig tartott Mandytől elválni, miután karácsony napján elhatározta magát. Érthetően, Duff azt mondta, nem kíván beszélni megromlott házasságáról ebben az interjúban. „Habár annyit mondhatok, hogy elégedett vagyok azzal, ahogy a dolgok alakultak. Ez a házasság sehová sem vezetett. Már régóta nem voltunk boldogok… Megpróbáltuk, nem működött és annyi. Jelenleg csak arra tudok gondolni, hogy visszatérjünk a stúdióba és elkezdjük az új lemez

munkálatait. Utána pedig elmenjünk turnézni. Úgy gondolom, hogy mindennek oka van. Jó vagy rossz. És ha azt vesszük, hogy a csapatnak mennyi felmerülő problémával kell megküzdenie, talán jobb is, hogy jelenleg nem függök senkitől… Már mindenképpen jobban érzem magam.” – horkantotta poharát forgatva. Már csaknem egy év telt el azóta, hogy utoljára Slash-t meginterjúvoltam és annak ellenére, hogy ezalatt a csapat nyilvánvalóan tétlen volt – ami pontosan öt koncertet jelent és azt, hogy a sokat emlegetett második Guns N’Roses lemeznek még se híre, se hamva – szóval sok mindenről lehetett beszélni. Áprilisban a csapat az Indiana államban megtartott azévi Farm Aid koncerten vendégszerepelt a rock-birodalom olyan oszlopos képviselőivel, mint Bob Dylan és az esemény társszervezője, John Cougar Meilencamp. Itt egy vadonatúj számot is bemutattak. Ez volt a Civil War, az első új nóta, melyet több, mint két év óta az addigi programhoz hozzáillesztettek. És amelynek elénekléséhez Axl egy tízgallonos kalapot és napszemüveget tett fel. ’89 közepe felé az Appetite For Destruction és a GN’R Lies együttes eladásai csak Amerikában meghaladták a tízmillió példányt és júniusban a Rolling Stone magazin Axlt tette a borítóra. Abban az évben ez volt az első jelentős Axl interjú, ám, hogy a Rolling Stone megkaphassa, a szerkesztőknek bele kellett egyeznie, hogy a sztorit Del James, a RIP újságírója és a képeket Robert John fotós – mindketten már a banda első napjaitól az énekes közeli barátai – készíti el. Aztán szeptemberben, ahogy annak lehetőségét Slash előre jelezte, a Guns N’Roses négy estén keresztül a reaktivált Rolling Stones előzenekara lehetett a hetvenezres befogadóképességű Los Angeles Coliseumban. A One In A Million című nóta miatti vita, melytől a csapat egész évben nem tudott szabadulni, most újra felütötte rusnya fejét, amikor Vernon Reid, – aki a Stones bulikon nyitozenekarként fellépő, csupa fekete bőrű zenészből álló Living Colour gitárosa – az első este rövid beszédet mondott a Coliseum színpadán. Ha bárki niggernek nevez valakit, legyen az bármilyen szituáció, de különösen – mint arra Reid rámutatott -, ha ez egy tömegekre ható popnóta, az fajgyűlöletet szít, attól függetlenül, hogy miképpen próbálja kimagyarázni magát. Nyilvánvaló volt, hogy sokan egyetértenek vele, mert a Coliseum közönségéből hatalmas csoportok álltak föl székeikre, kurjongattak és fütyültek, hangosan tapsolva. Utána jött a Guns N’Roses, hogy elmondja a magáét és Axl mindenkit megdöbbentett azzal a koncert közepén tett bejelentésével, hogy ez az utolsó fellépése a csapattal, mivel az együttesből túl sokan „összeszűrik a levet Mr. Brownstone-nal”. Ez homályos utalás volt a heroinra és mint az később kiderült, Slash-nek, Izzy-nek és Steven-nek szólt, akik valóban a régi rossz útra tértek vissza a csapat hosszúra nyúló turné és felvételek nélküli, aktivitásmentes időszakában. A buli után a színpad mögötti terület komplett bolondokházához hasonlított. Senki sem volt biztos benne igazán, hogy Axl beváltja fenyegetését.

De ugyanakkor abban sem voltak bizonyosak, hogy nem. Elég az hozzá, hogy miután Slash, Steven és Izzy határozott ígéretet tett, hogy megtisztítja magát, rögtön a Stones bulik után, – sőt Slash a színpadon is szűkszavú ígéretet tett, kissé vöröslő arccal, ám ennek ellenére határozottan – a következő este Axl ismét a Coliseum színpadára lépett. így a Guns N’Roses megint egy olyan újságok címlapjára való vezércikk sztorit produkált, amely óriásibb és mindenképpen sokkal szenzációsabb volt, mint bármi, amit Mick Jagger és médiavarázslói ki tudtak főzni a Stones tervezett, nagy csinnadrattával beharangozott visszatérésére L.A.-ben. Azóta azonban látszólag minden lecsendesedett a Guns N’Roses fronton. Én is újra itt voltam L.A.-ben, magam is, kíváncsi voltam rá, miért. Duff egy papírzacskóból kiszedett egy üveg vodkát, magához vett két poharat és egy mixert, majd utánam jött az egyik hátsó szobába, ahol négyszemözt beszélhettünk, hátrahagyva Slash-t, hogy szórakoztassa a lányokat. (Szegény fickó!) Duff azzal kezdte, hogy megígérte, ez az interjú nem lesz az a tipikus „átlagos, kibaszott rocksztár jellegű szarság. Csak kibaszottul beszéljünk úgy, mint férfi a férfival” – gurgulázta miközben a szájából egy szál meggyújtatlan cigaretta fityegett. Megjegyeztem, először történik meg, hogy a Guns N’Roses-ból mással készítek interjút, mint… „Mint Slash-sel és Axllel? – szakított félbe – Úgy érted, a nagyfiúkkal? – vigyorgott csúfondárosan.” Nos igen, de mit értett az alatt, hogy a „nagyfiúk”? Talán Duff valóban így érez velük kapcsolatban? „Nem, haver – rázta meg a fejét és vigyorgott. – Csak tréfáltam… Ez az egész csak egy kibaszott tréfa. Csak arról van szó, hogy ők – és valószínűleg ők lennének az elsők, akik ezt megerősítenék -, szóval ők lettek a csapat képregényhősei. Tetszik-e nekik vagy sem és azt hiszem, legtöbbször nem tetszik nekik, de rajtuk a világ szeme, hiszen Axl az énekes és Slash, ez a kibaszott gitáros, és ugye mind a ketten kibaszott csodálatosak! És nem hibáztatom a magazinokat, az újágokat és az egyéb ilyen szarokat, mert beléjük vájják a karmaikat. Hisz mind a ketten olyan kibaszott nagyszerűek! Úgy értem, Slash… egy őstehetség! – kiáltotta a poharát körbelengetve. – És ki volt az utolsó gitáros őstehetség? Hendrix! Bár nem akarom őt Hendrixhez hasonlítani…” Nem ez volt az igazi ok a zene és a felhajtás mögött, amiért oly sok fiatal olyan erősen vonzódik Slash-hez és Axl-hez, sőt igazából az egész Guns N’Roses-hoz? Nem ez a – Duff kifejezésével élve – őserő, amellyel a banda rendelkezik? „Igen. Szerintem nagyon is ez a helyzet, haver – nevetett fel ismét hangosan. – A mai napig, még ebben a percben is. Az egész banda nagyon összetart, szeretjük egymást. Mindennap felhívjuk egymást. Épp most beszéltem

Axllel telefonon, mielőtt este eljöttem. Tudod, törődünk egymással és mindig figyelünk egymásra.” – Ekkor Slash dugta be a fejét az ajtón és bejelentette, hogy elviszi a limót, meg a lányokat, elmennek a Fat Burgers-be enni valamit. Megkérdezte, hogy Duffnak vagy nekem hozzon-e valamit. Mondtuk neki, hogy köszönjük nem, jól vagyunk így, ahogy vagyunk. „Oké – mondta Slash, majd megtorpant az ajtóban. – Erről jut eszembe Duff, haver, tudnál nekem némi pénzt kölcsönözni? Nincs nálam egy vas sem…” – vigyorgott szégyenlősen. „Hát persze, de csak egy százdolláros bankóm van" – mondta Duff és már nyúlt is a bukszájáért. „Az is megteszi” – mondta Slash, begyűrve a felé nyújtott bankót a hátsó zsebébe. „Csak az aprót add vissza – mormogta Duff, de a gitáros addigra már lelépett, döngve csapódott be utána az ajtó. – No rendben, hol is tartottunk?” Duff pohara helyett rögtön a vodkásüveget emelte szájához és nagyot húzott belőle. Aztán letette, rágyújtott egy cigire, felvette a poharát és szürcsölt belőle egyet – „Szóval, ez a mi bandánk elég erőszakos – mondta hirtelen. – De nem annyira erőszakos, mint ahogy a sajtóban beállítják. Egyáltalán nem. Olyanok vagyunk, mint egy család…” Úgy döntöttem, elég a rizsahintésből, térjünk a tárgyra. Ma 1990 január 2. van és a rajongók agyában lángoló egyetlen kérdés: mi a jó büdös francot csinált a Guns N’Roses egy egész álló esztendeig? Miért nem fejezték még be a lemezt? Vagy pontosabban, miért van az, hogy még el sem kezdtek rajta dolgozni? „E hónap tizenötödikén vonulunk stúdióba…2 – kezdte Duff bizonytalanul. Nos, rendben, de miért csak most kezdenek munkához? Mi a fene történt 1989-cel? Attól a négy Los Angeles-i Stones bulitól és a Farm Aid koncerten való részvételtől eltekintve, mit csinált a csapat a fennmaradó időben? A kezükön ültek? „Nos… – tárta szét a karját tanácstalanul – Nos… akadt meg ismét, és szemével a falakon kereste a szavakat Nos… oké, itt a sztori. Nekünk mindig is elég nótánk volt, helyes? De elmentünk Chicagóba, Slash, jómagam és Steven, hogy megpróbáljunk dalokat összehozni. Ott vártunk Axlre és Izzyre, de valami ok miatt Axlnek nem akaródzott eljönni –tulajdonképpen azt várta, hogy mint zenészek, dolgozzunk csak mi. És Izzy… Izzy akkoriban kemény időket élt át és csak utazgatott a nagyvilágban. Így aztán mi meg ott ültünk Chicagóban három hónapon át, és mindhárman öngyilkos állapotba kerültünk. De ebben a hangulatban sikerült egy csomó szart elvégeznünk. Úgyhogy, ha az emberek azt kérdik, ”mi van, ezek a gyerekek tisztára eltompultak?”, azt kell mondanom, hogy ellenkezőleg, sokat csiszolódtunk. Tudod, mielőtt megcsináltuk a legutóbbi lemezt, eléggé padlón voltunk, semmi dohány meg ilyen szarságok. Most viszont egész csomó másféle szarsággal kell szembenéznünk. Egyesek be akarnak perelni, mások meg

akarnak verni, még a klubokba sem mehetsz le… Szilveszterkor is verekednem kellett, csak azért, mert valami arculat szarakodni akart velem. – mondta, arcán hitetlenkedő kifejezéssel. – Na, ezt figyeld, ez volt az első nyomulós éjszakám, mióta összevesztem a feleségemmel és csupán szerettem volna jól érezni magam. Elmentünk megnézni a Bang Tango-t. Ám húsz másodperc sem telt el, odajön hozzám ez a manus és azt mondja, honnan jöttél? Mondom neki, tudod, errefelé lakom. Azt mondja, figyelj, ne merj még egyszer hozzám nyúlni! Pedig még csak közel sem mentem a fickóhoz, mindössze besétáltam az ajtón.” Duff szemei még mindig véreresek és duzzadtak voltak, majd kiestek a helyükről. „Hirtelen elöntötte az agyamat a takony, mert már így is túl sok szarságon mentem keresztül. – Lehalkította a hangját, rekedten károgott. – Odafordultam Del barátomhoz és azt mondtam neki, fogd meg a brifkómat, kérlek! Aztán visszafordultam ehhez a fickóhoz, és ez a faszi nagy volt ám, haver, és csak annyit szóltam, hogy HUUURRGG! És jól bebasztam a arcnak. – Demonstrálásképpen felállt és egy óriási, parasztlengős jobb-horgot vitt be a képzeletbeli ellenfél állkapcsába. – Ez volt életemben az első alkalom, hogy a valóságban is láttam: a fickó szemei keresztbe álltak, akár egy mozifilmben, aztán hanyattvágódott…" – Kuncogott egyet, aztán visszaült. Cigarettát vett a kezébe. „Tulajdonképpen elég borzalmas állandóan ilyen szarságokkal szembenézni.” Ha éjszakánként elmész szórakozni, szoktál magaddal testőrt vinni? „Dehogy, baszd meg!” – tiltakozott és látszott, olyan őszinte hangulatban van, hogy még egy ilyen kérdésre is válaszol. Mégis, az ilyen, a China klubban történtekhez hasonló események fényében nem lenne helyesebb megfontolás tárgyává tenni, hogy éjjelenként valamiféle testőrséget vegyél magad mellé? „Nem ám! – Duff sértődöttnek látszott. – Olyan vagyok, mint bárki más, haver, egy átlagos srác… „ Már nem – mondtam neki. „De igenis!” – ragaszkodott az álláspontjához és most már tényleg megbántottnak tűnt. No jó, de ha úgy is van, te akkor is nagyon híres átlagos srác vagy és ez alaposan megkülönböztet téged másoktól. „És akkor mi van?” – bámult rám. Csak az, hogy könnyű célponttá válsz az ilyen faszfejek előtt. „Nohát! Ők faszfejek, én meg nem! Következő reggel úgy ébrednek majd, hogy tudják, ők voltak a tufák. Úgy ébrednek majd, hogy sajnálni fogják, hogy belémkötöttek. Ennyi az egész. Nem kell testőrség, bassza meg! – kurjantotta. – Én nem hiszek az ilyesmiben.” Ám Duff ennek ellenére, mindehhez hozzátette, mostanság valóban annyira a figyelem középpontjába került, hogy néha ez visszatartja a lődörgéstől. „Hát ez van! De már hozzászoktam… Volt egy időszak, amikor egy héten

legalább háromszor keveredtem verekedésbe. Egy fickó csak azért kötött belém, mert fel akart vágni a barátnője előtt. Namármost az a kérdés, belemenjek-e ilyesmibe, azzal is számolva, hogy én Duff McKagan vagyok. – Felpuffasztotta az orcáját. – De ha nekik jó, hogy ilyen faszfejek, akkor rendben. Egy kibaszott ütést még kivédek, sőt vissza is ütök. Ha ő ilyen seggfej, az már az ő problémája, nem az enyém. Amikor először jöttem Los Angeles-be soha senkivel nem csináltam ezt. Sohasem jutott eszembe, hogy ha a Troubadour klubban összefutok Dave Lee Roth-tal, akkor odamenjek hozzá és belemásszak az arcába, tudod? Egyszerűen eszembe sem jutott… Akik ilyet csinálnak, nagy seggfejek. Meg is baszhatják.” „Akit azonban nagyon sajnálok, az Axl – mondta Duff. – Ő aztán olyan nagy híresség lett mostanra… Kérdezem én, ő például mit tesz, ha lemegy a közértbe? Hátrafordított baseball sapkát és napszemüveget vesz? Dehát színpadon is azt viseli! Ezért sajnálom őt. De egyébként az maradt, aki volt. És az érzés még mindig ott van. Mindnyájunkban megmaradt. – Duff keményen a szemembe nézett. – Nem lettünk mások. Azt akarom mondani, hogy az új album, a dalok annyira…” Milyenek? „Annyi jó dalt írtunk utóbb. Napokig játszhatnánk őket… Harmincöt kibaszott nótát írtunk erre az új kibaszott lemezre. Nem tudom, az is lehet, hogy dupla album lesz. Ezt jelenleg egyikünk sem tudja.” De vajon ez a harmincöt nóta olyan, amire büszkék is vagytok, vagy csak olyanok, amelyek lehet, hogy bejönnek, ha valaha egyáltalán stúdióba vonultok? „Nem. Nem. Harmincöt olyan nótánk van, amire büszkék vagyunk – mondta Duff. És mondok én neked valamit öreg. Nem túlzok, de a basszusgitár-játékom nagyon sokat fejlődött. Slash gitárjátéka pedig egyenesen lenyűgöző! A kibaszott Axl hangja pedig jócskán eltávolodott… Szóval jól énekelt ő az Appetiteon, de akkor még csak egy kölyök volt, aki akkor tanulta használni a hangját. Most ő ilyen – mondta és öklét a másik tenyerébe csapta -Odaszegezi az embert a padlóhoz, haver.” Duff egy Guns N’Roses poszterre mutatott a falon, ami körülbelül ’87-ben készülhetett. A banda akkoriban – mutatott rá egyik gyűrű ékesítette ujjával – Kölykök voltunk, akik próbáltak kemény diónak látszani. Most már tudjuk, hogy mit akarunk és azt is, hogy meg tudjuk csinálni. Nagy különbség. En mondom neked, nagy a különbség – ismételte magát, miközben a falon saját múltját bámulta. – Azóta nagyot nőttünk… Majd Duff kijelentette, 1989 a csapat minden tagja számára nagyon kemény év volt. Erre fölvetettem, hogy a közvélemény szerint a csapat problémái részben, de inkább egészben a kábszerezésnek tudhatók be. Vagyis egyszerűen, hogy a Guns N’Roses tagjai túlságosan kivetkőztek önmagukból ahhoz, hogy a dolgokat összefogják… Türelmetlenül csóválta a fejét. – „Lehet, hogy voltak idők, amikor ez igaz

volt. De… Ez csakis a mi ügyünk, senki másé. Rock’n’roll csapat vagyunk, tudod? Zenélünk, öreg. De ha én megkúrok egy tehenet, az csakis az én dolgom, haver. És senki másnak nincs joga beleütni az orrát ilyesmibe – mondta Duff és látszott, érzékeny pontra tapintottam. – De a drogok… A drogok nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Azt akarom, hogy ezt elsőként tőlem halld! Mindegyikünknek volt már dolga kábítószerrel, de ez már a múlté. Azelőtt valóban hatással volt a csapatra. Voltak, akik jöttek próbálni vagy belőve mentek koncertre. De úgy hidd el nekem, ez már a múlté. – Duff megint egy jókorát húzott a palackból. Erre megkérdeztem, mi a véleménye arról a kis visszavonulási beszédről, amit Axl az első Stones koncerten produkált és amelyben azt állította, „a csapatból túl sokan szűrik össze a levet Mr. Brownstone-nal”? Duff, tudatában voltál annak, hogy mi fog történni? „Természetesen nem. Baromira haragudtam rá emiatt. De csak azt mondhatom, azért haragudtam rá, mert engem is beleértett azok közé, holott ez rám nem vonatkozik. Szóval engem csőbe húzott. Természetesen állatira begurultam. Következő nap beszéltünk telefonon és minden tisztázódott, mert elmagyarázta, miért is csinálta az egészet. Sok szarságról lerántotta a leplet. Rettentő sok szennyesről. Arról például, hogy a csapat miért nem tudott összejönni Chicagóban, meg ilyesmi… De igen, akkor őrülten haragudtam Axlre, nagyon megbántott. De aztán felhívtuk egymást és ebben a csapatban ez a szép, szóval képesek voltunk felvenni a telefont és megbeszélni a helyzetet. Ebben a csapatban nem halmozzuk a trágyát. Egyszerűen kiadjuk magunkból. És van, amikor ez épp színpadon történik meg. – Elvigyorodott. – Talán nem volt a legmegfelelőbb hely, de az biztos, hogy hatott.” Ez azt jelentené, hogy Slash Izzy és Steven „megtisztultak”? – kérdeztem. „Ja. Slash mindenképpen. Rendkívül jó formában van. Izzy és Steven is. Legalábbis remélem. Úgy értem, nem egészen tiszta, hogy mi a fasz van. Legalábbis nekünk fogalmunk sincs róla. Axl ugyanezt mondaná neked. Én még azt sem tudom, hogy öt perc múlva mi történik majd velem De azt hiszem, ebben a bandában elég szilárdan állok a lábamon. – Szélesen elmosolyodott. – Megpróbálom a csapatot munkára bírni. Talán úgyis mondhatnám, én vagyok a zenei igazgató, aki próbálja az egészet összefogni. Axl a dallamgyáros és a szavak mestere. Slash pedig az együttes zsenije…” Valóban Slash az együttes zsenije? Dehát miért? Duff felnevetett. – „Ez a srác látszólag olyan elbaszott, hogy az ember nem gondolná róla… Azóta ismerem őt, hogy ideköltöztem. Úgy ismertem meg, mint egy srácot, akiről úgy gondoltam, hát igen, egy elég jó gitáros. De manapság ő már egy hatalmas monstrum. Ezt gondolom én. Lehet, túlértékelem Slash-t, de én, mint zenész nagyon sokra tartom őt. Axl is lenyűgöző. Egyszerűen lenyűgöző…” Itallal a kézben és a szájából kilógó, frissen meggyújtott cigivel Duff kényelmesen hátradőlt a széken és a Guns N’Roses korai, első napjaira

emlékezett. – „Amikor először összejöttünk, valahogy nem voltam biztos Axlben. Úgy gondoltam, jó a srác, de mégis. De ez még akkor volt, amikor két másik arc játszott velünk, és a banda egyszerűen nem működött. De amikor összejött ez a felállás, hirtelen Axlnek is bekattant. Valami kellett, hogy inspirálja őt. És ugyanez volt a helyzet Slash-sel. És amikor az egész valóban összejött..” Mikor érezted először, hogy összejött? Körül tudnád írni pontosan? „Na, elmondom hogy szól az én történetem erről az egészről. Nos, feköltöztem L.A.-be és Stevennel meg Slash-sel játszottam egy csapatban. Stevent utáltam. Igazi kis seggfej volt. Volt egy kétlábdobos szerkója, rengeteg dob, meg egyéb és baromi seggfejnek tűnt. Ma már halálosan szeretem, de azt még ő maga is megmondja neked, hogy akkoriban nagy seggfej volt. Egy Road Crew nevű csapatban játszottunk, de nem túl sokáig, mert semmi sem haladt előre igazán. És ki is léptem. Ezek után jöttem össze Axllel és Izzyvel. Volt egy bandájuk és megkérdezték, eljönnék-e basszusgitározni. Akkor már Guns N’Roses volt a banda neve, de egy másik srác, egy bizonyos Tracii Guns gitározott és egy Rob Gardener nevű srác dobolt. Elég hányaveti csapat volt. Úgy értem, még én is alig jártam próbákra, pedig én nem vagyok ez a típus. Általában én vagyok az első a próbákon és egyébként is, mindennel így vagyok. Elég az hozzá, szerveztem egy kibaszott turnét a bandának. Mivelhogy szerte az országban játszottam már punkrock együttesekkel ilyen punkrock klubokban. Szóval lekötöttem ezt a turnét, végig a nyugati part mentén. De Rob és Tracii hirtelen visszakoztak, alig három nappal a turné kezdete előtt. Azt mondták, nem is olyan biztosak benne, hogy el akarnak jönni. – És úgy fintorogott, mint a csecsemő, amelyik nem akar cumizni. – Mondtam nekik, basszátok meg! Így aztán az utolsó percben bevettük a csapatba Slash-t és Stevent és egyszerre minden passzolt. Három napunk volt a próbákra, de mindenki úgy gondolta, adjunk magunknak egy esélyt… Kölcsönkértünk egy autót, hogy felutazzunk Seattle-be, ahol az első buli lett volna. De alig jutottunk Los Angeles-től száz mérföldre, amikor lerobbant a kocsi. Az út hátralévő részét stoppal kellett megtennünk és hát… dehát ez egy régi történet. Ám a banda akkor rázódott össze igazán. Mindnyájan összetartottunk. Odaértünk, kimentünk a színpadra és egy borzasztó szar koncertet adtunk. Utána nem tudtuk, hogy utazzunk vissza, míg végül összefutottunk egy kábszeres csajjal, aki végül visszahozott minket. Borzasztó volt. – Nyilvánvalóan kellemes érzéseket ébresztett benne az emlékezés. – Miután mindnyájan úgy éreztük, rendben, ez már igazi csapat, úgy két hónapra rá, felvettük az első demót. Egy Black Randy nevű srác adta rá a pénzt, aki egy Metro Squad nevű csapatban játszott, nem tudom, hallottál-e róluk? Így hát bevonulhattunk egy kis punkrock stúdióba. Sajnos a srác azóta elhunyt, de ő adta nekünk a lét, amivel megcsinálhattuk a demót. Aztán elkezdtünk játszani. Először hétfőnként léptünk fel a Troubadourban. Aztán keddenként. Akkoriban a Troubadourban előzenekarként játszani, ez volt a dolgok netovábbja.

Mindnyájan úgy voltunk vele, hogy nahát, ez az! Aztán hirtelen mi lettünk a főzenekar és mások játszottak előttünk. Elkezdtek szivárogni a lemeztársaságok is. Ekkor már teljesen odavoltunk az örömtől. De mi sohasem… Szóval ott volt például a Chrysalis fejese, aki lejött és azt mondta, ad nekünk hétszázötvenezer dollárt. Mire megkérdeztük tőle, hallott-e minket valaha is játszani? Mire mondta, hogy nem, dehát… Erre faképnél hagytuk. „Szóval kisebb háború alakult, ki a lemezcégek között, mindenki próbált minket szerződtetni, jól be is ebédeltünk néhányszor, én mondom neked, Ismét szélesen elvigyorodott. – Végül azt a lemeztársaságot választottuk, amely igazából invesztálni akart belénk, és hitt is abban, amit csinálunk. És a dolog működött. Mindenkinek tetszett az anyag, amit elkészítettünk, s. mindenki beleásta magát a melóba, jó munkát végzett."” Elég kétséges, hogy ilyen egyszerű okok magyaráznák a Guns N’Roses jelenlegi, ilyen mérvű sikerét. Bár az igaz, Amerikában mindenki a Geffen kiadót tartja a legszínvonalasabb, hard rock zenével foglalkozó társulatnak. És biztos is, hogy szakértők a többmilliós rocklemezek készítését és piacra dobását illetően. Az viszont nem történik meg minden nap, hogy kiadják egy csapat debütáló lemezét, pláne egy olyat, ami egyáltalán nem slágeres, aztán hátradőlnek és csak nézik, amint több, mint tízmillió fogy belőle. Ez minden bizonnyal példa nélkül álló esemény a cég történetében. Kétségtelen, hogy a Geffen teljes vállszélességgel a csapat mögött állt, ám ennek vajmi kevés köze van holmi marketing stratégiához, promóciós bűvészkedéshez, bármilyen biztosra is megy a lemezcég. Ez a gyerek már a születésénél más volt, nem igaz? „És tudni akarod, hogy miért gondolom így? – kiáltotta Duff, megfordult a karosszékben, egyik bőrbe bújtatott lábát átlógatta a karfán. – Azért, mert Steven olyasvalaki, akin nehéz kiigazodni. Izzy szintén olyan, akin senki sem igazodik ki. Axl pedig… Axl valami egész újat hozott, amit azóta is sokan próbálnak leutánozni. És hogy mi Slash? Ő maga „a kérdés”. Ez ő. És évek óta nem volt olyan, akire ez a „kérdés” ráillett volna. Ha érted, mit akarok mondani. Van értelme annak, amit mondok? Lényegében nyilvánvaló, hogy mindnyájan mások vagyunk, akiket más és más dolgok érdekelnek. Nem szeretünk mindent egymásban és nem is értünk egyet mindenben. De legalább nem hazudunk egymásnak és ez valahogy működik.” Talán az emberek az őszinteségre reagáltak így? „Igen, azt hiszem. Csak ránk néznek – ekkor szemét ismét a poszterre emelte. – Majd valami ilyesmit gondolnak: Hogy is van ez?” Duff, szerinted ki az manapság, aki még megfelel ennek a kategóriának? Ki az, akitől ugyanezt meg tudnád kérdezni? „A Metallica – válaszolt habozás nélkül – Ők mindenképpen ebbe a „hogy is van ez” kategóriába tartoznak, ha érted, mire gondolok. Imádom a Metallicat! És imádom a Faith No More-t is. Jim Martin, a gitárosuk és Mike Patton az énekes szintén ebbe a „hogy is van ez” kategóriába tartozik. És ha

körülnézel, nagyon kevés ilyen csapat nyomul manapság. Csupán néhány kibaszott csapat. Van ilyen csapat is, olyan is, százával nőnek ki a földből. De hol van egy kibaszott Small Faces? Érted? Hol az új Sex Pistols?" Talán éppen itt – vetettem fel. Hát nem a Guns N’Roses volt az, amely a saját generációjának nyelvén ugyanazt az agresszivitást és gondolatiságot vitte tovább, mint a Pistols, a The Who, a Zeppelin vagy a Stones? „Hát nem is tudom… Nagyon szerettem a Sex Pistols-t. Sok punkrock együttesben játszottam tinédzserkoromban. Csak ilyesmit hallgattam akkoriban. A Pistols, a Damned, a Clash… Közülük a Pistolsnak még koncepciója is volt. Nemcsak úgy a levegőbe csinálták. Malcolm McLarren volt az agy. Steve Jones pedig tizennégy gitársávot használt a lemezhez. Nagyon erőteljes lemezt akart csinálni, az isten megáldja érte. Ő tette őket igazi jó rockcsapattá. Legalábbis lemezen. Néha, esténként, mielőtt színpadra lépünk, feltesszük a Pistols lemezt – folytatta Duff. – De néha hallgatunk Fear nótákat is (Los Angeles-i punk banda). Van, hogy Prince-szel melegítünk. Vagy Cameoval. De hallgattunk már Faith No More-t, Metallicát, és Lenny Kravitz-cel is szoktunk melegítni. Ez ma már nagyon változatos. Éppen ezért a dolgok leegyszerűsítése lenne azt mondani, hogy a Pistols helyébe léptünk. Ám minden rocker, aki elmúlt már tizennyolc éves, kibaszott sokkal tartozik a Pistolsnak. Ez az igazság, mint az is, hogy a világ minden rockere kibaszott sokkal tartozik Jimi Hendrixnek – emelte rá a poharát. – És a kibaszott univerzum minden rockere köszönettel tartozik az Aerosmith-nek és az AC/DC-nek. Mi pedig köszönettel tartozunk a Fearnek és a Metallicának. És kibaszottul fel kell néznünk a Faith No More-ra! És így tovább és így tovább. A sor végtelen.” – Kezével hajába túrt. „Azt kell, hogy mondjam, Axl nagyon tökös gyerek – jelentette ki hirtelen Duff. – Én nem tudnék olyasmit csinálni, mint ő. A basszusgitárommal még elbíbelődöm, de nincs olyan áldott jó beszédkészségem, mint neki. Axl mindig tudja, mi a lófaszt mondjon.” Hát bizony, nekem is úgy tűnik, hogy Axlnek mindig mindenről és mindenkiről van mondanivalója. Már ha egyáltalán tudomást szerzel róla – mondtam neki. Duff elvigyorodott. – „El sem tudom képzelni, hogy olyasmiket mondjak, amit ő. És ez csak úgy jön belőle. Ha én lennék a helyében, csak annyit tudnék kinyögni, hogy most jön a következő dal és a címe bla-bla-bla. De Axl felmegy és azt mondja, felébredtem ma reggel, haver és nem éreztem túl jól magam. És akkor visszagondolok egy velem megtörtént eseményre… És csak folytatja, amiből mindig valami brilliáns születik. Valami olyasmi, amit ő igazából úgy is gondol. Sosem fantáziál. Amit mond, mindig igaz. Néha rápillantok egy-egy koncerten, és azt kérdezem magamtól, miről is beszél ez? Ő valami különleges. Csak kevesen tudják azt, amit ő. És ehhez nagyon tökösnek kell lenni. Már sokszor megölhették vagy megverhették volna azért, amilyen. De ő nem hátrál és nem törődik ezzel. Őt ez állatira nem érdekli.” Ez nem ijeszt meg téged is egy kicsit? Végül is, ha egyszer egy közönség

úgy dönt, hogy a banda ellen fordul és megrohamozza a színpadot, kétséges, hogy csak az énekesre koncentrál. „Igen, gondolkodtam már ezen – mosolygott elmélázva. – De nem mondhatnám, hogy ijesztő lenne. Én mondom neked, ha valaki Axl után vetné magát és megpróbálná megtámadni, az útjába állnék, még ha ez azt is jelenti, hogy jól beverik a pofám mondta meggyőződéssel. – De tudom, hogy Axl is megtenné értem ugyanezt. Slash-ért már megtettem és ha Izzyről lenne szó, hát érte is megtenném. Persze ők is mindnyájan megtennék értem ugyanezt. Ez a másik, amit annyira szeretek ebben a csapatban. Megvédjük egymást és figyelünk egymásra. Már ha valami veszélyes történik. – tette hozzá – Mint például, ami ezzel a One In A Million témával kapcsolatban történt…” Slash-sel ellentétben, úgy tűnt, Duffnak semmi problémája a One In A Million szövegével. Mindazonáltal Duffot ebben az egészben csak a faji probléma érdekelte. „Kezdjük csak ezzel a nigger dologgal – fogott bele, mély levegőt véve – Slash félig feketebőrű családból származik. Az én családom negyedrészben fekete… Szóval kedves olvasók – hajolt közelebb a diktafonhoz és belekiabálta – HALLGASSÁTOK MEG AZ EGÉSZ DAL SZÖVEGÉT! A nóta arról szól, hogy Axl egy kibaszott busszal elsőízben érkezik L.A.-be. Csak egy zöldfülű, taknyos fehér kölyök volt, aki halálra volt rémülve. Erről és nem másról szól a dal és ezután az emberek úgy érthetik, ahogy akarják. Persze, most majd átkoznak minket – tette hozzá. – De ebbe az egészbe inkább nem megyek bele. Ha valaki nem tudja levenni a dolgok lényegét, akkor ne is hallgassa! Én ezt üzenem.” De Duff, azért érted, hogy a nóta egy-két sora miért sért másokat? „Meg tudom érteni, ha néhányan bántónak találják. De végül is miért? Ez az egész nem más, mint egy mese arról, milyen az élet ebben a kibaszott városban, Los Angeles szívében. Rendben, egy fehér srác meséli a történetet. És akkor mi van ? Ez az ő története. Ez nem több, minthogy egy fehér kölyök elmondja a sztorit. De nem akarok túl sokat beszélni erről. Axlnek ma már olyan híre van, hogy az arcába másznak majd, mivel kimondta azt a mocskos szót, tudod? Dehát ide figyelj, én két éves korom óta nagybácsi vagyok. Az első unokaöcsém kétéves koromban született és fekete bőrű volt. A nővérem gyermekéről beszélek, mert a nővérem fekete sráchoz ment feleségül. Ma már tizenhat unokaöcsém és unokahúgom van és egy csomó rokon, akiknek nagy része fekete, vagy részben fekete. Egész addig nem is hallottam a nigger kifejezést, amíg el nem kezdtem iskolába járni. Egészen iskolás koromig fogalmam sem volt arról, hogy feketék és fehérek között különbség van. Aztán az ember az iskolában látja, hogy a fehér kölykök megnehezítik a feketék életét. Olyanokat mondtak, hogy baszd meg, nigger! Mire azt mondtam, baszd meg te, kibaszott seggfej. Mert miért is kell valakit niggernek nevezni? Egyáltalán mit jelent ez? Nem látom a különbséget! Így aztán ez mindig is érzékenyen érintett engem. Elmentünk Ausztráliába, ahol

baromi nagy skinhead-mozgalom működik. Slash és jómagam szerettünk volna a nyilvánosság elé lépni és sajtónyilatkozatban állást foglalni a skinheadek ellen…” Miért? Talán az ausztrál skinek járnak a koncertjeitekre? „Nem. De utálják a színeseket, utálják a feketéket, meg mindenkit. Olyan rasszisták, hogy el sem hiszed. Slash meg én állatira nem szeretjük az ilyesmit. És Axl sem. Axl sem –erősítette meg Duff tüstént. – Nincsenek előítéletei. Ebben a bandában senkinek sincsenek előítéletei. Ez a nóta egyszerűen csak egy indianai kölyök történetét meséli el, nem egy londoniét, sem egy san franciscoi-ét, hanem olyasvalakiét, aki még nagyvárost sosem látott életében és iszonyatosan meg van rémülve. Jó, lehet, nem a legmegfelelőbb szót használta. De ennyi az egész, nem több. De hagyjuk is abba – javasolta Duff, még mindig a vodkásüvegtől várva a megváltást. Aztán helyette újabb cigarettára gyújtott. – Hagyjuk ezt…” Gondoltam, még egyszer szerencsét próbálok és felteszek egy utolsó kérdést. Ez azt jelenti, hogyha legközelebb Axl egy esetleg vitára okot adó új szöveggel lép a közönség elé, akkor a csapat tiltakozva felemeli a kezét és nem járul hozzá a megjelentetéséhez? „Nos, ez mégegyszer nem fog megtörténni.” Azt hittem, Duff még hozzáteszi, hogy remélhetőleg, de nem így történt. Egyáltalán játszottatok ti valaha is élőben a One In A Million-t? „Nem, még soha nem játszottuk élőben.” És lehet, hogy egyszer majd eljátsszatok? „Kétlem, – Duff elmerengett az ötleten. – Tudod, ez már megtörtént. Az a nóta megvan. De nem hiszem, hogy mégegyszer hasonlót írnánk. Nem, mintha annyira be lennénk fosva, de jelenleg semmi olyan nem történt velünk, ami ezt indokolná. Az új dalaink arról szólnak majd, mi történik velünk jelenleg…” Hagytuk hát, hogy a múlt ködbevesszen és a jövőre koncentráltunk. Duff az egyik, új lemezre írt nótájáról kezdett elbeszélni. „Van egy dal, amit a sajtóról írtam – magyarázta félénken. – Az a címe, hogy Why Do You Look At Me When You Hate Me?, azaz Mit Bámulsz, ha egyszer utálsz? Arról szól, hogy miért írnak rólunk olyanok, akik utálják a pofánkat? Miért? Miért nem törődnek a saját dolgukkal, és írnak valami olyasmiről, ami tetszik nekik? – Duff beindult. – Engem nem érdekel, ha valaki megnézi az egyik koncertünket és nem tetszik neki. De miért jön el olyan, aki már a koncert előtt is rühellt bennünket? Szóval írtam erről egy nótát…” „Slash-nek szintén van egy pár kibaszott dögös téma a tarsolyában, amire Axl írt szövegeket. És Izzy is hozott pár nagyszerű témát. Az egyik, amit Izzy írt, a You’re Pretty Tied Up. Ez egy igaz történet egy csajról, aki a Melrose-on lakik és akit mindnyájan ismerünk. Tudod, egy ilyen domina típusú csaj. Fizetsz neki és ő meg lekötöz az ágyra! Jó kis nóta…” – majd dúdolni kezdte a refrént. „Öreg, mi képtelenek vagyunk olyasmiről nótát írni, amin nem mentünk keresztül. – folytatta levegővétel nélkül. – El sem tudnám képzelni, hogy

olyasmiről írjak, hogy… – ismét énekelni kezdett – hogy… „ez a medence, jaj, de ragyog, oly nagyon szép…” Nem bírnám megtenni. Tény, hogy a csapat olyan amilyen, az is tény, hogy a srácok ráharaptak, mégpedig azért, mert ez a banda baszottul tudja, hogy miről beszél. Átéltük és nem kitaláltuk a dolgokat. Angliában a srácok bediliznek, megőrülnek a bulikon, mert Anglia többnyire olyan maradi. Ne érts félre, szeretem Angliát, szeretem Londont. De a srácoknak szükségük van valamire, amibe belekapaszkodhatnak. Néha nekik is kell a kikapcsolódás! „És Amerikában is egy csomó embert felráztunk… Vagy, ha nem is ráztuk fel őket, legalább ráébresztettük őket arra, hogy, hadd idézzek egy sort – ‘azzal újból énekelni kezdett – Mennyország nincs túl messze. Mert nem olyan jó itt Amerikában. Nem olyan penge itt, mint ahogy azt sokan gondolják. Jó a rock’n’roll-ra meg a szórakozásra. De én most a mindennapi életről beszélek. Öregem, én is keresztülmentem ugyanazon, amin mindenki más. ’82 és ’83 között volt egy időszak, amikor munkát kerestem. Mindennap bebuszoztam edényeket mosni. Tizenhat vagy tizenhét éves lehettem, és közvetlenül mellettem mosogatott egy negyvenéves arc. És ez így van az egész országban…” Duff rámutatott, hogy „az igen szarul sikerült Karácsony” ellenére ma sokkal boldogabb és sokkal bizakodóbb a banda jövőjét illetően, mint az utóbbi időben volt. „Az elmúlt nyolc hónap során erősen kételkedtem abban, hogy agyilag képes leszek-e vagy inkább képesek leszünk-e elkészíteni a következő lemezt. Amikor az első lemezt csináltuk, akkor ilyen szilárdan álltamba lábamon… – felállt és széles terpeszbe ugrott. – Olyan súlyosan beleástam magam az ügybe, hogy öt centi mély lábnyomokat hagytam magam után, akárhol álltam is! – mondta, miközben lágyan hintázott a sarkain. – Nem voltam benne biztos, hogy képes lennék rá még egyszer, hogy ennyire beleássam magam és megcsináljam. De hát elég sok szarságon mentem keresztül a magánéletemben. Ám remélem, hogy most már ismét képes leszek beleásni magam a munkába. Slash-sel sokat gitároztunk együtt mostanában, úgyhogy ismét készenállok. Tudod, rossz dolgok történtek az életemben – újra lehuppant a székére. – De a rossz dolgoknak oka van. És most már túlvagyok rajta és baromi jól érzem magam. Úgyhogy teljes mértékben készenállok a lemezkészítésre. Olyannyira, hogy már bőrkeményedések vannak a kezemen. – Azzal az orrom alá dugta a kezét, hogy a saját szememmel győződhessek meg róla. És valóban, az ujjai hegyén kis kerek bőrkeményedések sötétlettek. – Baromira be vagyok indulva! Szeretnék már turnézni és szórakoztatni. Szeretnék egy csomó ember életének értelmet adni! – jelentette ki színpadiasan, újabb cigire gyújtott és úgy vigyorgott hozzá mint egy krokodil. – Na, de komolyan, ha értelmet adhatok mások életének, az baszottul boldoggá tesz… mert, ugye hány embernek adatik ez meg? – kérdezte választ sem várva. – Ez nagyon ritka dolog… De ha megtörténik, az ember hazamegy és beleborzong.”

És mi a helyzet az érem másik oldalával? „Doningtonra gondolsz?” Bólintottam. „Hát, ez tényleg a másik véglet, de ez egy elbaszott ügy volt… – Duff elcsendesedett és üresen bámult maga elé. – Minden nap sírhatnekom támad, ha rágondolok – mondta olyan hangon, mintha a csizmájából jött volna. Duff elmondta, az egészet látta a színpadról.” A saját két szememmel láttam, öreg! Láttam, ahogy lezajlik. Rögtön megálltunk. Megálltunk és üvölteni kezdtünk, hogy „Hátra!”, ugyanis láttuk, ahogy a srácok elmerülnek… „Hátra! Húzódjatok hátra, a picsába!” – sikoltotta, szeme vadul szikrázott, amint újra átélte a pillanatot. – És a sár ilyen vastag volt, vagy negyven centi mély és láttam, amint a srácok elmerülnek és mindjárt rájuk álltak. Senki sem tudta, hogy embereken lépdel, mert olyan nagy volt a sár. – Bőrkeményedéses ujjaival beletúrt sárga hajába. – És öregem, úgy éreztük, hogy a mi hibánk… De küzdöttünk. Hátra, hátra! Csak álltam ott és figyeltem, és úgy tűnt, semmit sem tehetünk azon kívül, hogy üvöltünk nekik. Már be akartam ugrani a tömegbe, de féltem, hogy én is ottmaradok. Lehet, hogy gyáva voltam…” Igyekeztem megnyugtatni, hogy már a gondolat is bátor volt ilyen körülmények között. Egyébként valóban magadat is hibáztatod a két rajongó tragikus halála miatt? „Én mondom neked, Mick, mindnyájunkat nagyon összetört a dolog – mondta hirtelen kővédermedt arccal. – Mindnyájunkat összetört. Aznap este visszamentünk szállodába és néztük az elbaszott híreket. Még nem tudták őket azonosítani, de az egyiknek volt egy tetoválása. Minket ez… – feszült csend borult ránk. – Először hosszú hónapokig úgy éreztem, a mi hibánk volt. És valószínűleg így lesz ez életem végéig.” De hát miért? Mert józanul szemlélve az eseményeket, mit tudott volna tenni a csapat vagy akár Duff a srácok megmentése érdekében? „Nézd, úgy is vehetjük, hogy ha mi nem játszunk aznap, akkor ez az egész nem történik meg. De így ezzel kell együtt élnem az életem hátralévő részében. Persze annyiban nem a mi hibánk volt, hogy nem mondtuk az embereknek, hogy tapossanak rá erre a két srácra. De akkor is… Ha aznap nem játszunk, ha lekéssük a gépet, akkor talán két srác még ma is élne. És ez borzasztó nagy felelősség. És rengeteg ilyesmi történik, rengeteg a felelősségünk és ez nagy megterhelés nekünk. Én még ma is tanulom, hogyan viseljem el! Van egy túrabiciklim, azon karikázom, hogy megpróbáljam az agyamat kitisztítani. Együtt lógok Slash-sel és én… hát, …nehéz ez, haver. Kemény dolog. Sokat gondolkodtam én ezen a doningtoni ügyön. És néha nagyon nehéz…” – Megmarkolta üres poharát és belebámult. Én is így tettem. „Pozitív értelemben – mondta Duff – mi csupán egy rock’n’roll banda vagyunk, amelynek a tagjai néha nem tudják mit tesznek, de legalább őszinték.

Hallottam olyan pletykákat, hogy minket a lemeztársaság hozott össze, hogy pénzt keressen velünk, meg ilyesmi. Elbaszott egy ember az, aki ezt elhiszi…” Nem hinném, hogy bárki is képes lett volna mesterségesen összehozni titeket – mosolyogtam rá. „Jézusom, dehogy lennék ebben á bandában más kedvéért! – Sóhajtott egy mélyet. – Minket éppen ezért szeretnek a rajongók. Kell nekik egy olyan banda, mint a miénk. Gyakran azt kívánom, bárcsak több olyan csapat lenne, amely szívből, őszintén énekel! Túl sok kibaszott Poison és Warrant szaladgál a Földön… Túl sok az olyan együttes az MTV-n, amely a szép ruháin kívül nemigen tud mást felmutatni… De hát, ők is csinálják a kibaszott dolgukat és ez így van rendjén. Talán a világnak szüksége van olyan bandákra is, mint a Warrant, nem tudom.” „De mi nem tudunk ilyenek lenni. Egyszerűen nem… Ha vége lesz, ha a csapat széthullik, legalább tudjuk, azt csináltuk, amit akartunk, és ez a kibaszott lényeg. Számunkra mindig is ez volt a lényeg. – A vodkásüveg kupakja ismét lekerült a palackról. – Tizennégy éves korom óta zenélek és még egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy elmenjek valami kibaszott slágerbandába. Pedig lett volna lehetőség rá, de azt mondtam, basszátok meg. Basszátok meg az egészet…” Mondtam neki, szerintem a Guns N’Roses előtt fényes jövő áll, már, ha ők is akarják. Most már csak az a kérdés, közülük hányan érik meg? Hát, igyekszem nem gondolni erre… – ismét nehéz csend telepedett ránk. Témát változtattam. Duff, tisztában vagy azzal, milyen legendássá lett a banda az utóbbi időben? „Csak ismételni tudom magam. Igyekszem nem túl sokat gondolkodni ezen – válaszolta határozottan. – Mások is mondják, de mi ugyanúgy lejárunk a kibaszott bárokba mulatni éjjelente, és ugyanúgy beszélünk, mint bárki más. Egy együttes basszusgitárosa vagyok, öreg. Engem csak ez foglalkoztat. Nem próbálok másképp viselkedni, vagy ilyesmi. Ez van. Zenélek és szeretem csinálni. Hogy legendás volnék? Teszek rá. Az a kibaszott Hemingway, az a legendás, érted? Nem vagyunk más, csak egy együttes. Se több, se kevesebb-Bár, az biztosfhogy van egy-két kurva jó arc a bandában. Egy-két kibaszott tehetséges arc. Nagyszerű, az már biztos! Imádom, ha Slash nyomatja azt a kibaszott bluest, haver! Nagyon csípem, és mások is. De, hogy ettől legendás lenne? Az a kibaszott James Cagney, az a legendás! Legendásnak lenni egész mást jelent. Egyelőre még sokmindent bizonyítanunk kell. Alig adtunk ki egy nagylemezt, meg egy felemás kibaszott… – nem bírt tovább komoly pofát vágni, és hisztérikus nevetésben tört ki. – Lószart sem csináltunk még, haver! – hörögte. – Én csak azt tudom, hogy nagyszerű srácok vannak a bandában és életünk végéig bírni fogjuk egymást. De, hogy legendásak lennénk? – Megint kitört belőle a köhögő röhögés. „OK, én ezt a következőképpen látom: zenész vagy, szeretnéd tenni a

saját dolgodat, szeretnél eljutni a csúcsra. Nos, a legtöbb zenész mindent megtesz azért, hogy a csúcsra jusson. Kompromisszumokat kötnek és mindent megtesznek, amit kell. Mi viszont nem így álltunk hozzá. A saját utunkat jártuk és valahogy bejött. És azóta sem bukkant fel olyan új csapat, amely ugyanezt tette volna, mióta… akármióta. És ezzel nem hencegni akarok. Szerényen mondom csak…” Talán tudat alatt már annak a súlya nehezedik a bandára, hogy rajongók milliói hisznek a Guns N’Roses legendában, azok, akik megvették a lemezt és a csapat kalandjait saját álmaik megvalósulásaként élték meg? Nem ez az igazi oka, hogy még nem kezdtétek a lemez felvételeit? Mármint az, hogy a csapatnak mindössze egy lemez után mitikus magasságokban szárnyaló legendáknak kell megfelelni? Nem. – Duff biztos volt a dolgában. – Legalábbis a számomra nem. Én ezt nem sorolnám az okok közé. Szeretek élőben játszani. Szeretem látni a tömeget. Szeretem, ha megértethetem a tömeggel a mondandónkat. De ha nem, hát úgy is jó. Ha értik és én hiszem, hogy igazán értik, akkor az a legjobb. Szerencsések vagyunk. Hiszen a rajongóink megértik, hogy mit akarunk és ez nagyon fontos. És a közönségtől vissza is jön egy bizonyos érzés, ami az egészet baszott intenzívvé teszi. És… jó szórakozássá és kibaszott valóságossá teszi" – mondta különös hangsúllyal megnyomva a „valóságos” szót „Tudod, sokan hazamennek és úgy érzik, szét tudnának robbanni az érzéstől. Velem is megtörtént már ez, haver. Láttam a Clash-t, aztán hazaértem és tiszta őrület volt. Azt sem tudtam, mihez kezdjek. Tele voltam energiával. Aztán láttam a Damned-et és ugyanígy történt Mindkét csapat olyasmit adott, amiből aztán hosszú időn át meríteni tudtam. Sőt, még talán ma is abból merítek. Ilyen például Prince 1999 lemeze. Az a lemez adott valamit, amiből erőt nyertem. Valami olyat adott, amibe kapaszkodni tudtam…” Szerintem a Guns N’Roses egyik legkevésbé felfedezett oldala a csapat csodálatos, bár kissé furcsa humorérzéke. A kritikusok minduntalan elmentek e tény mellett. Ez biztos, egyetértek. Sokszor nevetgélünk magunkon. Nem vesszük mi annyira komolyan magunkat. Nem vagyunk olyanok. Csak egy rock’n’roll csapat, amelynek napjai nagyrészt vidáman telnek… Súlyos volt ez az interjú, de a rock’n’roll akkor is a jóérzésről szól. Arról, hogy dobd félre a problémáid, dobj félre minden szart, gyere és érezd baszott jól magad! És ha megértettél abból valamit, amit mondunk, akkor gondolkodj el rajta. Talán az életed részévé is válhat. Az egészben ez a legjobb, ha érted mire gondolok." A másik szobából zene és nevetés hangja szűrődött át. Slash és a lányok visszaértek a Fat Burgers-ből. Duff az órájára nézett, majd a kettőnk között a padlón álló csaknem üres vodkáspalackra, aztán vissza rám. Itt volt az ideje befejezni. Ott végeztük, ahol kezdtük. Az új lemezzel. Úgy tűnt, mintha nem is tudnánk másról beszélni.

„Mit szeretnél még tudni?” – vigyorgott Duff játékosan. Kiböktem, hogy a megjelenés időpontja érdekelne. „Jaj, haver… Azt kívánom, bárcsak én is tudnám! Csak annyit mondhatok biztosra, hogy 15-én stúdióba vonulunk.” Január 15-én? – tettettem a hülyét.” „Ja.” 1990-ben? „Nem. 1999-ben – méltatlankodott – Komolyan. Két hét múlva. Ugyanabba a stúdióba megyünk, ahol az első lemezt csináltuk. Minden ugyanaz lesz.” A zenei rendező Mike Clink is? „Ami az alapokat illeti, valószínűleg. Beszéltem már erről Axllel, aki egyetértett velem ebben és Slash úgyszintén. Az első lemezen a dob és a basszusgitár egyszerűen elképesztő. Imádtam Steven dobhangzását és saját basszushangzásomat is. Olyan vastag volt az egész és egyszerűen az ember képébe mászott. így aztán miért váltanánk? Még az erősítőm is ugyanaz, mint amit mindig is használni szoktam.” Babonából? „Nem, haver, hanem mert még mindig jól szól. Nem egy régi motyó az és jók azok az erősítők. Az egészet én állítottam össze.” Azt mondtasd Duff, hogy több, mint 35 nótából válogathattok. Ezek szerint megvan az esély rá, hogy dupla lemez lesz? „Rendben. Elmondom, hogy fest a dolog. Dupla lemez lesz, ha képesek leszünk megcsinálni. Ám ha tizennégy nóta után megfáradunk, akkor miért is folytatnánk és csinálnánk dupla lemezt?” Mennyi stúdióidőtök van? „Amennyire szükségünk van.” Hülye kérdés volt… „Hát igen, ez elég érdekes, mert a stúdió már egy éve rendelkezésre áll.” Visszagondoltam rá, miként biztosított engem Slash arról tizenöt hónappal ezelőtt, hogy a banda januárban stúdióban lesz… 1989-ben. „Megcsináljuk – mondta komolyan Duff. – Kezdenek a dolgok összeállni. De az is lehet, hogy valami közbejön. Persze, ha most nem kezdjük el a lemezt, annak valami jó oka kell, hogy legyen. De sajnos én tudom, hogy az ilyesmire van esély. Nem mintha én ilyen elbaszott agyú különc lennék, de annyi szarság történt már velem, hogy annak már oka kell, hogy legyen. De a dolog valahogy működni fog. Bassza meg, valahogy működnie kell…” Duff eltökéltnek látszott. Van-e már valami ötletetek, mi lesz a lemez címe? „Azt hiszem, a Girth,vagy a Heinous jó cím lenne a lemeznek – vigyorgott – Girth… – Gondolatban végigjátszotta magában a mozifilmet. Lehetnének különleges promóciós anyagaink is. Mondjuk egy nagy farok… Nem is tudom. Szoktunk ezzel tréfálkozni, de igazából is van egy Girth című

nótánk… Persze a lemezen már nem Girth lesz a címe, mert megváltoztatjuk. De a nóta olyan kemény, hogy jelenleg még Girth-nek becézzük. Wes Arkeen-ről neveztük el, aki szokott velünk írni. A fickó igazi kis fasz, de a farka, az csak ilyen hosszú, viszont ILYEN vastag, haver. Szóval neki gerendája van. Ezért neveztük el ezt a nótát gerendának…” Ha már a rejtélyes Mr. Arkeenről beszélünk, áruld el, írt szövegeket az új nótákra? „Igen, van egy nótánk, melynek címe Yesterdays. Állati fasza kis nóta. És hát a Just Another Sunday. Mind a kettő nagyszerű téma és borzasztó régen írtuk mindkettőt… Mint például az It’s So Easy-t, amit Wes és én együtt írtunk. Az első lemezen azon dolgoztunk közösen. Axl annak a szövegnek úgy a negyedét írhatta. De ezúttal majdnem az összes nóta az övé. Már hajói emlékszem… De mintha én is írtam volna egy részt Wes-szel és Axllel, igen valami ilyesmi. Hát szóval, igen, Wes ezúttal is velünk dolgozik majd.” Duff azt mondta, szeretné az új lemezt ez év nyarának a végére a boltokban látni. Ami a csapatot ismerve elég valószínűtlennek tűnt, de ezen már nem akadtam meg. „Az alapokat úgy három hét alatt fel tudjuk venni. Stevie és én elég gyorsak vagyunk, nagyon jól tudunk együtt dolgozni. Aztán másik három hét alatt Slash fölnyomja a gitár-sávokat Ami pedig Axl-t illeti, nehéz megmondani, milyen állapotban lesz a hangja. És attól is függ, mennyi új ötlete van. Ez akkor már hat hét összesen. – nyilatkozta Duff a napokat számolva. Néhány hónapba beletelik majd, de ha egyszer a nyár végén turnézni indulhatunk, az már nagyon klassz lesz…” Egy kicsit tovább fűztem a játékot, s megkérdeztem, valószínűleg hol kezdődik majd a következő világkörüli turné, ha úgy saccolják, hogy még ebben az évben lesz? (Mint kiderült, eléggé elsaccoltam magam, dehát ez már igazán nem lepett meg.) „Arról van szó, hogy Európában kezdünk majd, átugrunk és végigjárjuk majd az egészet, hiszen még sok helyen nem is voltunk, így Olaszországban és Franciaországban sem. És persze, megyünk majd Angliába is. Meg kell mondanom, hogy Angliához hűségesebbek voltunk, mint bármely más helyhez a világon.” Ez az utolsó állítás kissé meglepett. Két év alatt kilenc koncert, ez nem olyan vészesen sok, pláne, ha más együttesekkel összehasonlítjuk. De Duff ragaszkodott álláspontjához. „Az első három koncertünk Amerikán kívül a londoni Marquee-ban volt. Aztán mit csináltunk? Visszajöttünk a Faster Pussycat-tel. Aztán meg visszajöttünk és játszottunk Doningtonban. Egyetlen más helyre sem járunk így vissza. Nem mentünk vissza például a kibaszott Ausztráliába sem, hogy ott nyomuljunk állandóan. És ez a helyzet Japánnal is. Szóval öregem, mi imádjuk Angliát, olyan mintha ott lenne a második otthonunk. Az ottani srácok igazán közel kerültek hozzánk, amikor először odamentünk. Hoppá, gondoltuk! Ugyanis annak a helynek kibaszott

hagyományai vannak, rengeteg nagy csapat indult onnan. Tudod, én nem állítom, hogy mi vagyunk a következő bla-bla-bla. De föltűntünk és úgy tűnt, a srácok baszottul ráharaptak erre a mi hard rock muzsikánkra. Szóval ez a banda a mi bandánk és ezt senki sem veheti el tőlünk, mert hozzánk tartozik. Szóval így vagyunk mi ezzel. Habár a kaja rettenetes” – tette hozzá gonoszkodva. Úgy tűnt, ha valahol, hát itt kell befejeznünk. Megkérdeztem Dufftól, akar-e még valamit mondani, mielőtt kikapcsolom a magnót? „Jó lenne, ha mindenki megemberelné magát és a kibaszott rock’n’roll elpusztíthatatlan lesz. Ez az egész lényege, haver – mondta és felkapta a dzsekijét, meg a cigarettáját. – Ha kivész belőled az érzés – tette hozzá búcsúzásul, akkor magad is halott vagy. Úgyhogy viszlát.” Az üres vodkásüveget bedobtam a szemétbe és kiürítettem a hamutartókat. Aztán kisétáltam a medencéhez, hogy friss levegőt szívjak a tüdőmbe. Már éjfél is elmúlt és a hold magasan az égen járt. Csak álltam ott és néztem, amint a fekete felhők el-eltakarják, s közben Duff mondataira gondoltam. Valami még mindig nem stimmelt. – „Ha nem vigyáznak, nem lesz következő Guns N’Roses lemez – ötlött fel bennem a vészterhes gondolat – Nem lesz lemez sem idén, sem jövőre, sem azután.” De persze nekem sem lett igazam… HATODIK FEJEZET AXL 1990. január. Sokáig kellett arra várnom, hogy Axllel interjút készíthessek. De, mint életemben már annyiszor, ha végre elcsíptem valamit, amire nagyon vártam, ez is igazi telitalálatnak bizonyult. A két évvel korábbi Manchester-béli első találkozás óta mindössze kétszer, vagy háromszor futottunk össze – például az 1988-as Donington fesztiválon, a színpad mögött és még párszor utóbb a Los Angeles-i Cathouse klubban. Axl valahogy mindig távolságtartó volt velem és amikor hozzám beszélt, sosem nézett közvetlenül a szemembe. Nem erőltettem soha az interjút, mert tudtam, hogy nem lenne értelme. Axl úgyis mindent tudott rólam – a Cathouse-ban egyik este elmesélte, mennyire tetszettek neki „Slash folytatásos kalandjai"” ahogy ő nevezte, amelyet a Kerrang! számára készítettem a gitárossal folytatott beszélgetéseimből. Úgy gondoltam, hogy amikor Axl elszánja magát egy interjúra – ha egyáltalán ez megesik valaha – akkor tudni fogja, hol találhat meg. Meg is talált. Éppen pár nappal azután, hogy Duff-fal beszélgettem. Voltaképpen ez volt az utolsó éjszakám Los Angeles-ben. Másnap Londonba készültem és az utolsó este egy étteremben vacsoráztam, valamint megittam épp

annyi nehéz vörösbort, hogy jól aludjak a repülés előtt. Az ágyam melletti óra éjjel fél tizenkettőt mutatott, mikor lefekvéshez 4 készülődtem. Már épp nekiálltam számolni az ugrándozó bárányokat. Ennél rosszabb időpontban nem is hívhatott volna. A telefon felcsörgött. Bármit is gondolsz W. Axl Rose-ról, azt meg kell hagyni, a srácnak van érzéke az időzítéshez… Axl mérhetetlenül fel volt dúlva. Szerencsére azért nem olyan mértékben, mint amihez az utóbbi időben hozzá lehetett szokni. Nem volt üvegtörés, nem volt szobazúzás. Mázsás kő nyomta azonban szívét, amelytől minden áron meg akart szabadulni. Így aztán mit érdekelte, hogy majdnem éjfél van és hogy nekem el kell csípnem a másnap reggeli londoni gépet. „Miért nem ugrom át hozzá azonnal és hallgatom meg véleményét egyes kérdésekben? Az alvás úgyis az öregeknek meg a betegeknek való. Gyerünk már, na mire vársz?” Nem volt lehetőségem habozni sem. Axl akkoriban egy kis, két hálószobás lakásban, egy jól őrzött háztömbben lakott, Nyugat-Hollywood-nak azon a részén, mely csupán néhány percnyi autózásra található attól a helytől, ahol én laktam a barátaimnál. Az ajtóban találkoztunk. Egyszerű, kopott farmert és kinyúlt, szürke, hosszúujjú pólót viselt. A póló ujjait feltűrte és így láthatóvá vált inas, teletetovált alsókarja. Csuklóin ezüstkarikák százai csörögtek zajosan minden mozdulatára. Ez pedig gyakran megesett, mivel minden kijelentését heves kézmozdulatokkal nyomatékosította. Szemében viharfelhők gyülekeztek. „El sem tudom hinni ezt a szart, amit épp most olvastam a Kerrang! magazinban – morogta egy példányt lobogtatva, amelyet a Mötley Crüe-vel készült interjúnál nyitott ki. – A riporter arról az esetről kérdezi Vince Neilt, amikor az MTV díjkiosztón, a színpad mögött belenyomott Izzy arcába – kezdett olvasni rendkívül gúnyos hangon. – Vince válaszol: „Bemostam annak a fasznak és eltörtem a kibaszott orrát! Bárki, aki nőt ver, megérdemli, hogy még a szart is kipofozzák belőle. Izzy megütötte a feleségemet. Most, egy évvel később visszakapta.” Nahát ez egy nagy rakás szar – meredt rám – Izzy sohasem ért ahhoz a csajhoz. Szerintem a csaj volt az, aki ki akart kezdeni Izzyvel, amikor Vince nem volt a közelben. Csak éppen Izzy nem vette a lapot. Hát, így történt…” Axl arra az incidensre utalt, amely az MTV 1989-es díjkiosztóján történt Los Angeles-ben, néhány héttel találkozásunk előtt. Izzy és Axl épp elhagyták a színpadot, ahol Tom Pettyvel közösen jammeltek a kamerák előtt, amikor az arra kószáló Mötley Crüe énekes előtűnt a folyosó sötétjéből és arconvágta Izzyt. „Utálom, hogy Vince Neilről vagy a Mötley Crüe-ről ilyeneket kell mondanom, tudod? De az arc körbe-körbe szaladgál és mindenféle hülyeséget beszél és hát, én ki akarom hívni, hogy ezt lerendezzük. Mert ugye ez egy hazug nyálgóc. És hát, ha akar valamit, én bármikor készen állok, időd? Bárhol. Nevezze meg a helyet. Hozzon, akit akar. ingem nem érdekel…” Axl láthatóan felhúzta magát a dolgon.

„Nem tudom. Tulajdonképpen elég nyugodt vagyok – nézett félre – De hát ez olyan, hogy akármikor készen állok, haver! Gyere, csináljuk! Azt hiszem, jó mulatság lesz. – Kivicsorította a fogait. – És hát, ily módon legálisan tudjuk rendezni a dolgot, ember. Jót behúzhatok neki és nem lesz semmi gondom belőle. – Kis, szeplős ábrázata felderült a gondolatra – Habár, nem is tudom, ember, nem hiszem, hogy be szeretném verni azt a plasztik pofáját. Még behorpadna…” – fejezte be a gondolatot. Axl háttal ült az erkélyablaknak és az elfüggönyözetlen üvegen át a város fényei tűzijátékként vették körül fejét. Én szemben vele helyezkedtem el, közöttünk pedig egy csodálatos art-deco üveg kávésasztalka állt. „Ez már a harmadik – jegyezte meg Axl, miközben kezével lágyan simogatta az asztalka lapját. Mi történt az előző kettővel? – kérdeztem kíváncsian. „Valamin feldühödtem és összetörtem őket” – felelte tényszerűen. Oh… Természetesen az életveszélyes lakásromboló Axl image-ét a hiperaktív Guns N’Roses frontember mindig könnyedén tudta hozni. Színpadon maga volt a parázs. És mindenki tudta, hogy az interjúk során is igen lobbanékony. Ugyanakkor mindig világosan fogalmazott és ezt ő is tudta. Egy igazi okostojás. Ugyanakkor még mindig hajtja, ahogy ezt ő maga mondta, ugyanaz a vágy, mint hét éve, mikor leszállt a buszról, ami Los Angelesbe hozta. A legegyszerűbb dolgok még mindig képesek mulattatni, de a legrondább dolgok ugyanígy bármikor feltüzelik. Egyesül benne a vidéki srácok egészséges humora meg a kőkemény városi vagányok józan esze és ebből a keveredésből alakul ki egyfajta súlyosan keménytökű hozzáállás. „Van ez a kis nyugi-labdám. Ilyenkor mindig előveszem… – magyarázta síri hangon. – Na, hol van már? – Aztán megtalálta, amit keresett. Az üres Colás dobozok, cigicsomagok, újságok és hamutartók közül felvett az asztalról egy pici, nyilvánvalóan ártalmatlan gum^abdát. Összepréselte és a mozdulatra szörnyűséges ziháló sikoly töltötte meg a szobát. Axl ettől azonnal felderült – Ez elvileg arra jó, hogy így az ember kiadja magából a feszültséget… – Újabb préselés. Újabb hosszantartó, idegszál-zsibbasztó sikoltás. – Mindig ezt használom… Volt egy másik labdám korábban, de az tisztára úgy szólt, mint egy fingás" – mesélte komoly arccal. Aztán belekezdett egy valószínűtlen sztoriba haverjáról, fő inspirálójáról és dalszerzőtársáról, Wes Arkeenről, aki tökrészegen a fingó-labda segítségével okozott közfelháborodást egy Mayflower névre hallgató hollywoodi bárban. Wes tökre be tud rúgni. Egy időben mindennap berúgott. Mindenki másnál többször dobták már ki bárokból. És mivel hosszú évek óta ez a Mayflower bár volt az olyan szírié-t szék, mint Nick Nolte, meg a többiek törzs-bulihelye, az alkalmazottak már nem nagyon lepődtek meg semmin. De Wesnek sikerült kivezettetnie magát reggeliről, ebédről, vacsoráról, és ettől függetlenül ki tudta nyittatni a bárt akár hajnali fél négykor is, hogy még tudjon inni egyet a barátaival, érted? – mosolygott Axl, mint egy büszke mama. –

Szóval akkor is elég veszélyes volt az állapota, tudod? Fogta a fingólabdát és lesétált vele a lépcsőn, csontrészegen. Megállt egy idősebb pár asztala mellett és elkezdte így nyomogatni a fingó-labdát – mutatta ő is a nyugi-labdával, mire újabb őrült sikolyok hagyták el a golyót – és Wes még pofákat is vágott a dologhoz, nyúlkált a hátsó feléhez, mintha tényleg fingott volna és olyanokat mondott, hogy „Ó, mi volt ez?”. Szerencsétlen öregek tök kiakadtak, hogy milyen visszataszító ez a pofa és elhúzták a csíkot. Na, aztán kaptam egy hívást Sean Penntől, a cégétől vagy valami ilyesmitől – szóval a fickók neki dolgoztak – és azt akarta, hogy menjek el új filmje, A háború áldozatai zártkörű, előzetes vetítésére. És, ha akarom, érted, vigyem magammal West is. Szóval feljött Wes, hogy induljunk és tiszta kóma volt. Erre bedobtam a kibaszott zuhany alá, segítettem neki felöltözni és lementünk az előcsarnokba. Ott állt egy idősebb pár és egy nő mellettük, bemutatkozott majd rámutatott a párra: „És itt vannak Sean Penn szülei, akik veletek mennek majd a vetítésre”. Erre én: „Hello, Axl vagyok és ez itt Wes…” Mire ők: „Jaj ne! Ez az a fickó a bárból!” Kacagott fel szívből Axles először nézett a szemembe. – „Sean Penn szülei voltak, érted… hát ez óriási!” „Aztán beültünk a lehajtható üléses kisbusz hátába és akkor vettük észre, hogy pont jön hozzám valaki. Megpróbáltunk gyorsan kiszállni, de nem tudtunk. Erre kicsúszott a számon, hogy „Ó, bassza meg…” Persze gyorsan szóltam, hogy „Ó, elnézést”, de addigra már Sean Penn papája hátrafordult és odaszólt nekem, hogy „Idefigyelj, a fene egyen meg, ne merj még egyszer ilyen kibaszott randán beszélni, értve vagyok?” Ezzel visszafordult és elkezdett nevetni azon, hogy még engem is túlkáromkodott. – Nevetett Axl. – Hát szerintem ez óriási volt. Rendes egy pofa…” Ha már Wesről volt szó, Axl gyorsan elmondott egy frissebb és fájdalmasabb anekdotát is arról, hogy miképp tört össze Wes orra egy bárbeli bunyó során Karácsonykor. „Leugrott a bárba, vagy italboltba, tökrészegen és valami fickó beszólt neki és eléállt. Wes visszapofázott és az arc erre széttört egy sörösüveget Wes orrán. – mesélte a falakat vizslatva. – „Kibaszottul hihetetlen, nem?” – Axl aztán a Tv-csatornákat kezdte váltogatni a távirányítóval, bámulva az elnémított képernyőt, akárcsak a Welcome To The Jungle klipjében – persze a feltúrt hajat leszámítva – arcán pedig szemtelen mosoly vibrált. Megemlítettem a legutóbbi,”"még forró” pletykát, amely a brit szennylapokban terjedt el arról, hogy egy feltételezett Sex Pistols újjáalakulás készülődik a háttérben és Johnny Rotten helyét Axl foglalná el. Axl válasza elutasító volt. „Mindössze csak jammeltünk egy kicsit Steve Jones-szal. Ennyi történt. Gyakran feljár Slash-hez, sokszor beszélünk telefonon. Mondhatnám, a család barátja, érted? Slash meg van vadulva a Steve Jones lemez gitártémáiéit. Nekem is nagyon tetszik a legtöbb nóta. Egy Sex Pistols dalt pedig, a Did You No Wrongot közösen adtuk elő. Tudod a helyzet az, hogy mindig megpróbálunk elmenni a bulijaira is és jammelni egy keveset, amikor

csak lehet. De tudod, a szilveszteri buliját is átaludtam itthon, pedig eredetileg három nótát kellett volna énekelnem vele. De mivel nem aludtam úgy három napon át előtte, nem tudtam elmenni és most elég kínosan is érzem magam emiatt. Tartozom neki egy fellépéssel. Szegény fickóval mindig kicsesznek, ember – folytatta fájdalmasan mosolyogva. – A Palace Theater-ben lépett fel a múltkor, itt Hollywoodban és pont lehúzták a függönyt, mikor Slash és én a színpad mellett készen állva vártunk arra, hogy felmehessünk a ráadásra. Érted? Lejöttek a színpadról, mi épp indultunk volna felfelé, ez a fickó meg leengedte a függönyt és szólt a függönyösnek, hogy hagyja úgy, mert már nem akarja, hogy folytatódjon a buli! Odamentünk hozzá és megragadtam a pofát – tudod Steve Jones is ott volt velem meg a többiek – és szóval megragadtam a fickót és erre ő: „Nem tetszik, hogy a kezed a vállamon van”. Mire én: „Baszottul nem érdekel, hogy mi tetszik neked! Vagy felnyomatod a függönyt, vagy kimegyek és bevadítom a közönséget!” Sajnos addigra már leszedték a dobcájgot és ha egyszer a mikrofonokat meg a dobcuccot lepakolják, akkor tényleg vége mindennek, tudod? Egyszóval… elbaszták.” „Aztán máskor meg (ugyancsak a Palace-ben pár héttel korábban) a Suffragette Cityt akartuk eljátszani Mick Ronsonnal és Ian Hunterrel. Steve Jones, Slash meg én. Aztán Steve úgy döntött, hogy már nem akar tovább ott lógni, és így Slash meg én felmentünk a White Light/White Heat nótára lanhez és Mickhez. Nem is ismertem a számot, Slash sem, közvetlenül színpadra lépés előtt tanultuk meg villámgyorsan. Emlékszem, hogy csak Ian után próbáltam énekelni, hogy „ooh, wooh, white light, la la la… ! Kibaszott jó volt! ” Axl arca elsötétülni látszott, amint gondolatai lassan újra körbejárták a Vince Neil-ügyet. Valószínűleg azonban ő sem hitte komolyan, hogy Vince kap az ajánlaton és időpontot kér, amikor lerendezhetik az ügyet. Vagy mégis? „Fogalmam sincs, mit csinál majd – morogta komolyan. – Úgy értem, megvárhatja, amíg egyszer lerészegedek a Troubadour klubban. Valaki mondjuk értesítené telefonon, lejönne és fejbevágna egy sörösüveggel. De hát, nemigen érdekelne ez sem. Üss csak meg egy sörösüveggel, haver! Csinálj, amit akarsz, egyszer úgyis elkaplak… Nem érdekel, mit tesz majd. Hacsak hátba nem lő. Hacsak nem úgy kap el, hogy nem is sejtem, én fogom elcsípni őt.” És mi lenne, ha Vince netán bocsánatot kérne? „Az hihetetlen volna! Személy szerint úgy gondolom, nincs elég vér a pucájában ahhoz, hogy ezt megtegye! Nem hiszem, hogy elismerné, hogy végig hazudott és segget csinált a szájából. De ha megtenné, az óriási lenne, mert attól kezdve nem kéne ilyen faszmódra viselkednem.” Elmeséltem Axlnek, hogy hallottam, David Bowie bocsánatot kért tőle, amiért pár hónappal korábban egy Guns N’Roses klipforgatáson összekaptak. A sztori szerint Axlt kiakasztotta, hogy a korosodó szupersztár, betoppanva az It’s So Easy klip forgatására, megpróbált közelebbi ismeretségbe kerülni Axl akkori nőjével, Erinnel. A végkifejlet az volt, amikor Axl egy-két jól kiválasztott ütést

vitt be Bowie irányába, mielőtt szétválasztották volna őket… „Bowie-nek és nekem volt némi nézeteltérésem – kezdett lazán a történetnek Axl. – Aztán elmentünk vacsorázni és beszélgettünk és utána leugrottunk a China Clubba meg ilyesmi, tudod, és amikor elváltunk, azt mondtam Bowie-nek: „Köszönetet szeretnék mondani Neked. Te vagy az első ember, aki odajött hozzám és bocsánatot kért a történtekért.” Tudod nem igaz, hogy valahogy el akarom venni tőle a dicsőséget, vagy hogy nem adom meg neki a tiszteletet – ahogy a Rolling Stone magazinban írták. Még azt is leírták, hogy én nem tisztelem a Glam stílus Keresztapját, holott én is viseltem sminket ebben meg abban a klipben… Bla-bla-bla…” „Meg aztán, mikor a Stones előbandája voltunk, Mick Jagger és Eric Clapton is elővett engem, ugyebár. Kimentem, hogy belőjük a cájgot és ott ültem ezen az erősítőn, mikor hirtelen mindketten előttem termettek. És Jagger nem beszél valami sokat, ugye? Szinte nem is beszél egyáltalán. Mindent olyan komolyan vesz. És hirtelen most nekiállt – és itt Axl átváltott egy heveny brit akcentusra – „Szóval összeverekedtél Bowie-vel, mi?” Tudod, erre én… én nagyon gyorsan elmeséltem a teljes sztorit és mikor végeztem, Jagger és Clapton nekiállt Bowie-ról beszélgetni, a saját kis világukról, olyan sok-sok évvel ezelőtt történt dolgokról, amikről csak ők tudnak. Azt mondták, hogy mikor Bowie nekiáll inni, átváltozik a Bromley-i Ördöggé… Érted, még csak be sem kapcsolódtam a beszélgetésbe! Csak ültem ott és nagyritkán kérdeztek még részleteket arról, ami történt és közben mindig visszakanyarodtak Bowie cinkeléséhez. Csak ültem ott és lestem…” „De Bowie egyébként nagyon jó fej volt Elmentünk ebbe az étterembe és eredetileg csak Slash, én, Bowie meg a barátnője lettünk volna ott Aztán én odahoztam égy régi barátunkat, akit Dannynek hívnak. Aki egy régi technikusunk volt – mindenféle közös sztorijaink vannak, őrült sztorik rendőrökkel, meg minden. Két éven át hiába próbáltuk megtalálni Dannyt. Danny pedig számunkra „Dan, az Arc” volt, egy időben komoly részét képezte életünknek. De nem bírtuk előkeríteni. Nos, szóval véletlenül megtaláltam Dannyt és egy másik, Eric nevezetű srácot, mindkettőt jó-ideje nem láttuk és mindkettővel rengeteget lógtunk együtt, Slash meg én… Szóval elvittem őket magammal. Aztán Izzy is felbukkant Jimmyvel a Broken Homes nevű bandából és hirtelen tele lett az asztal, ugyebár? És mindenki kezdett jól berúgni a bortól, meg miegyébtől.” „Aztán Bowie odajött az asztalhoz, leült közvetlenül mellém és elkezdett beszélgetni. Aztán hirtelen valaki megütötte az asztalt és a könyököm valahogy megbökte az oldalát, de egészen finoman. És erre ő felkiáltott, hogy „Ó, bassza meg!”, aztán kimeresztett szemmel felugrott, mire persze az egész étterem felénk fordult… Mer’ tudod, ott egyébként sem nagyon csípték, ha Slash meg én megjelentünk, ugyebár. Általában ez ma már nem annyira jellemző, de itt valahogy nem csípték, hogy ott vagyunk, mert az egész hely olyan nyugis volt, tudod a falakon körbe művészeti alkotások lógtak meg minden.

És az étterem tulajdonosai azt sem tudták, kik… nem is hogy nem tudták, hogy én ki vagyok, inkább csak baszottul nem érdekelte őket. Nem tudták, hogy ez itt Slash meg Axl, ők csak azt látták, hogy benyomulunk bőrdzsekikben meg ilyenekben és kibuktak tőle, ugyebár. Aztán egy teljes asztalra való lett belőlünk és mindannyian hangoskodtunk meg hasonlók. De mivel Bowie ott volt velünk, nem tehették meg, hogy kiraknak. Nem volt mit tenniük, ugye? Állati fasza volt! Szóval Bowie felugrott és elkiabálta magát, hogy „Ó, bassza meg!” és az egész hely odafordult erre, és a hölgyek meg mindenki a kibaszott étlapok mögé próbált bújni. Aztán Bowie így folytatta: „Csak vicceltem! Csak egy kibaszott vicc volt!” Óriási volt, óriási volt…” – nyerített hosszan Axl. „Aztán elmentünk a China Clubba és Bowie megengedte, hogy készítsünk pár közös fotót. Azt mondta, hogy » Nem tudom, hogy tényleg ezt akarod-e csinálni, de…« Szóval jó-fej volt. Igazán. Elkezdtünk beszélgetni az üzletről is és sosem találkoztam még senkivel, aki ennyire jófej lett volna és ennyire benne lett volna az üzletben is, ugyanakkor teljesen kiborítóan és betegen tudott volna viselkedni. Ránéztem Slash-re és odaszóltam neki: »Ember, kibaszott nagy bajban vagyunk«. Erre ő: »Miért lennénk?«. Mire én: »Mert egy csomó közös vonásom van ezzel az arccal. Már úgy értem, hogy én is elég nyomott vagyok, de ez az arc egyszerűen kibaszottul beteg! « És Bowie csak ült ott és nevetett… Aztán elkezdett beszélni magáról, valahogy így: »Az egyik felem kísérletező hajlamú, a másik pedig olyat akar alkotni, amit a nagyközönség is képes befogadni. És KIBASZOTTUL NEM TUDOM MIÉRT VAN ÍGY! MIÉRT VAGYOK ÉN ILYEN? « Én meg erre elgondolkodtam azon, hogy ne-kem elvileg még 20 évem van arra, hogy eljussak ide… Hiszen már most ilyen vagyok! Még 20 év?! Ez súlyos, ember…” Axl aztán elkezdett visszaemlékezni az elmúlt évre. Átfogóan csak úgy beszélt róla, mint „elfecsérelt időről, mialatt megpróbáltuk összehozni az egészet”, külön kellemetlen példaként felhozva a tavaly nyári, félig sikerült chicagói utat. „Chicagóban állandóan csatáztunk egymással. Én úgymond csak belebasztam a többiek zenéjébe – hol Slash számaiba, hol Dufféiba. Valahogy az időegyeztetés sem volt problémamentes, mindannyian mindig más időpontban jelentünk meg. De mikor felbukkantam, akkor mindig be voltam indulva, hogy most azonnal csináljuk ezt, csináljuk azt, csináljuk most az egyik dalodat, Slash. OK, most menjünk át a másikra és Steven ezalatt meg csinálja azt… Aztán a többiek eldöntötték, hogy diktátor vagyok, ugyebár. Egy totalis diktátor vagyok, egy önző fasz – tűnődött el Axl. – Erre én, bassza meg, ember… Kiakadtam. Miközben az óra ketyegett a stúdióban! Fel voltunk pörgetve, érted?” „Slash meg kiakadt: »Semmit nem tudtunk még összehozni!«. Erre én meg: »Ezt hogy érted? Épp most fejeztünk be hat részt új dalokhoz, és tudod, mindezt megcsináltuk, úgy pár hét alatt! « Ő meg: »Az lehet, de én már egy hónapja itt ültem a seggemen hiába…« Tudod, ez az az idő volt, amikor én a

teherautómmal utaztam körbe az országban. Yeah! Bulizzunk! Lövöldözzünk!” – újabb hatalmas kuncogások kísérték ezeket a mondatokat. Azt mondják, hogy minden sikeres zenekarban kell lennie egy diktátornak, akinek az a szerepe, hogy seggberugdossa alkalmanként a többieket és ezzel mozgásban tartja a gépezetet. Vajon ez a szerep Axl szerint illik-e rá a Guns N’Roses-on belül? Vajon tényleg ő a csapat diktátora? „Figyelj, miután dolgoztam Jaggerrel, úgy látom a dolgot, hogy senki ne merészeljen engem diktátornak nevezni! – mosolygott halványan. – El lehet menni melózni a Stones-ba és megtudni, hogy mi az a kemény munka…” És Axl vajon töltött-e több időt Jaggerrel annál, amennyit Bowie kapcsán beszélgettek? „Nem igazán lógtam vele – rázta meg a fejét és rágyújtott egy cigire. – „Az a fickó lesétál a színpadról és elmegy könyvelni. Azt mondja – és itt Axl visszaváltott a brit akcentusra – „Bocsáss meg, még át kell néznem a könyvelést…” Úgy érted, hogy a jegyértékesítést is ő ellenőrzi? „Mindent! Minden kibaszott dolgot. Az a fickó az üzlet minden apró részletével tisztában van, tudod, a háttérénekesek fizetésétől kezdve a hangcucc ennek és ennek a részének bérleti díjáig. Mindennek a csúcsán ő áll. Ő és az ügyvédje, érted? És egy pár haver, akikkel együtt lóg, akik a turnészemélyzéthez tartoznak. De voltaképpen, ez mind őt jelenti…” És mi az ábra a másik fő arccal? Axl azt mondta, hogy Keith Richards-szal mindössze egy-kétszer találkozott, akkor is csak rövid időre. „Beszélgettünk egy keveset, de inkább csak figyeltem a fickót. Tulajdonképpen azt mondtam neki, hogy el kell majd ugornom bevásárolni, mer’ neki vannak a leglazább szőrmekabátjai meg ilyen szarok az egész világon és ez tetszett neki. Elég nagyot röhögött ezen a beszólásomon. És még azt is megkérdeztem, hogy igaz-e amit Billy Idol mesélt, miszerint Keith eléggé kiakadt Billyre a Rebel Yell nóta miatt. Keith azt mondta: »A kibaszott éjjeli asztalkámról lopta el a számot, de tényleg! « Hát ez állatira tetszett nekem…” Tini-korszakbeli bálványokkal való találkozások könnyen válhatnak idegkínzóan kiábrándítóvá, mondta Axl, visszaemlékezve egy valamiért megerőltető találkozásra a legendás Who bőgőssel, John Entwistle-vel. „Tudod, mindig olvasgattam azt a pletykát, a Keyboard Player magazinban meg mindenütt, hogy a Baba O’Reilly című Who nóta billentyű részéhez Townshend elment és megszereztette az agyhullámai adatait. Ezeket betáplálta egy komputerbe és kimásoltatta őket billentyűrésznek – mesélte komolyan Axl, nem is véve tudomást elhúzott számról. – Szóval megkérdeztem Entwhistle-t és ő meg teljesen kiakadt ettől. Egyébként is eléggé el van borulva a saját kis világában szóval azt mondta, hogy »Agyhullámok?! Miféle kibaszott agyhullámok? Townsendnek agya sincs, nemhogy átkozott agy-hullámai!« – nevetett Axl a viccen. – „Tudod, ettől még Townsend egy zseni, és ezt Entwhistle is tudja, csak poénkodott, érted? Ez ilyen bandán belüli bajtársiasság,

tudod. Húzzák egymást meg minden. Szerintem ez elég laza dolog…” „Aztán megkérdeztem arról is, hogy tényleg elkábítózta-e az aranylemezeit, mire azt mondta, hogy »Elárulok neked egy titkot, apafej. Azok mind Connie Francis lemezek voltak, mindet kibaszottul loptam valahol! Csak nem fogom elkábítózni a saját átkozott aranylemezeimet, nemdebár?« Erre én: »Na jó, nekem ennyi elég volt a fickóból. Többet már nem bírok befogadni belőle. Szétrobbantja az agyamat!« – További torok-kacajok. – »Tisztára füstölt az arc, be volt indulva. Alit egyhelyben, keményen, egyenesen, de látszott rajta, hogy kibaszottul képes bármit megtenni…« Axl egy jót húzott a Colás dobozból és újra nekiállt arról mesélni, hogy milyen volt a Rolling Stonesékkal dolgozni. „Ron Wood volt az, aki újraindította a dolgot és ő dolgozott azon a legjobban, hogy újra összeálljon az egész, ugyebár? Ez idáig rendben is van, de Mick miatt működik a dolog. Ezekhez a laza fickókhoz, meg ahhoz a rengeteg alkalmazotthoz szükség van egy generálisra, érted? És ő képes ellátni ezt a feladatot. Meg kell, hogy csinálja! Mer’ ő a frontember… Az ilyen munkát nem tervezi az ember. Nem is akarja senki. Senki nem akar egy ilyen munkát vállalni olyan arcok fölött, akikkel egyébként együtt lóg, akikre felnéz. De valakinek meg kell tennie. És a gitáros ezt nem teheti meg, mert ő nem az a fickó,.. Ő visszamehet, az arca elé lógathatja a haját, elbújhat a hangfalaknál hátul és beleborulhat a gitártémákba. A frontembernek szemkontaktussal kell kommunikálnia és kézmozdulatokkal meg mozgással, rengeteg mozgással, és az energiáját a tömeg egészéhez el kell juttatnia. Ha valaki azt mondja, hogy »Srácok, a következő turné egy hatalmas aréna-körút lesz« arra én azt felelem, hogy »Tudom, sőt az a probléma, hogy csak az lesz, mert én már az annál is nagyobb stadionokat is át tudnám mozgatni!« És tényleg át tudnám. Egy teljes kibaszott stadiont meg tudnék mozgatni és pontosan azt is akarom tenni, érted? – Axl szemeiben tűz lobbant. Aztán a láng kialudt. – „Szóval az arénakoncert már nem akkora őrület, mint egy stadion-buli. Például, mikor a Stones koncerteken voltunk, vadul rohantam azokon a kifutókon, és baromi jó érzés volt! Mindig is erre a kibaszott érzésre vágytam! Baromi jól esett…” És mi volt a helyzet azzal a „nyugdíjba megyek” dumával az egyik Stones bulin? Vajon Axl komolyan gondolta, mikor a színpadon bejelentette, hogy kiszáll a bandából, vagy csak egyszerűen – mint ahogy a kritikusok állították akkortájt – még nagyobb felhajtást akart csapni maga és a csapat körül? „Nem. – jelentette ki kategorikusan. – Amit akkor mondtam, végleges volt és komoly. Értsd meg, hogy ez azt jelentette volna, hogy totálisan csődbe megyek anyagilag, kikerülök az utcára megint, mer’ ez annyiba került volna… Mondjuk, úgy becsült értéken másfél millió dollárba került volna lemondani a többi bulit. OK? Ez pedig azt jelenti, hogy Axl újra csóringer lesz, ugye? Leszámítva azt a pénzt, ami a Guns N’Roses érdekeltségekbe van befektetve vagy ilyenekbe. De nem akartam ezt tenni, hiszen nem akartam, hogy a banda fizessen azért, mert Axl lemondja a bulikat. Nem akartam, hogy Duff elveszítse

a házát, mer’ Axl lemondja a bulikat. Azt nem tudtam volna elviselni. De ugyanakkor nem fogok jelen lenni, mikor megölik egymást, vagy egyszerűen magukat. Ez úgy ment, vagyis úgy jött össze, hogy már minden létező variációt megpróbáltunk arra, hogy Összeszedjük magunkat és végül ez már nem ment máshogy, csak élőben, a színpadról. Tudod, utána mindenki piszok mérges volt rám, amiért azt mertem mondani, hogy ha nem hagynak fel a drogokkal egyes tagok akkor kilépek, de a buli után Slash mamája odajött hozzám és megrázta a kezemet. És ugyanezt tette a tesója is.” És ez tényleg hatott volna? Vajon a vétkesek – Slash, Izzy és Steven – tényleg megtették, amit tenniük kellett és tisztára mosták magukat? Axl életerőtől duzzadva bólogatott: „De meg ám, ember! Mer’ Slash most már úgy baszik, mint egy állat. A dalok is kezdenek összeállni, nagyon súlyos formát kezdenek ölteni. És én meg megírtam egy rakás balladát, ugye? Slash meg megírta az összes ilyen keményen zúzó rockertémát…” Valóban a drogok tartották távol a bandát a stúdióktól az elmúlt 12 hónap során? „Részben. – értett egyet Axl. – De van más ok is, mégpedig a következő. Az első album annak idején valahogy úgy készült, hogy mondjuk Axl hozott talán egy sort, meg esetleg egy dallamot ehhez az egy sorhoz, vagy csak annyit, hogy körülbelül, hogyan szeretném elővezetni az adott sort. Vagy, hogy hogyan akarom elkiabálni vagy ilyesmi, okszi? És aztán valahogy a sor köré építettünk egy dalt. Vagy valaki más jött elő egy sorral, érted? Ezúttal Izzy hozott nyolc nótát – legalább. Slash egy teljes albumnyi anyagot, én is egy albumnyit. És Duff pedig mindannyiunk nótáit tudja, OK? Duff is hozott egy nótát. Abban az egy dalban elmondott mindent. Az a munkacíme, hogy Why Do You, Look At Me When You Hate Me. Nagyon fasza, keménytökű kis nóta. írtam hozzá egy rakás szöveget, de azért ez Duff nótája igazából. És Duff mindenkinek a nótáit tudja és mikor valaki túl kábult vagy ilyesmi, de akkor is ott van, és nála nem számít, hogy ő mennyire ; ütötte ki magát, mindig ott van a próbákon és mindent összefog azzal az erős bőgőjátékával. Nem számít neki az sem, hogy a többiek mennyire basztak fel magukat. Szóval most eljutottunk egy olyan pontra, ahol… Nézd, Izzy anyaga korábban még sosem került fel sehova. Leszámítva egy nótát, a Patience-t, amit még az első lemez előtt írt – még sosem jött tőle anyag. De Izzy dalainak van egyfajta különleges, ferde humora, érted? Van egy dala például ezzel a szöveggel, hogy – és itt elkezdte lágyan búgni a szavakat – »Elhagyta agyát (a csaj) ma, szétloccsant a sztrádán, I azt mondom, ez így van jól…« És a refrén meg valami ilyesmi: »Mer’ csupán por vagy és csontok, por és csontok…« – Axl szemei gonoszan villództak. – „Aztán valami ilyesmi jön: »Néha ezek a nők olyan könnyedek, néha ezek a nők olyan hidegek, néha ezek a nők képesek kettétörni a szívedet, de csak akkor ha hagyod, hogy elérjenek hozzád…«” – És úgy vigyorgott Axl a szöveghez, mint a macska, ha éppen belemárthatta bajszát

a tejszínbe. „Tudod, a ritmusa a nótának meg valami olyasmire emlékeztet, mint a Cherokee People vagy valami hasonló Paul Revere-től és a Raiderstől. Valami egészen furcsa, de valahogy egészen rockosított Igazán fura…” Ekkor megszólalt a telefon és én pedig kikapcsoltam a magnetofont, miközben Axl felvette a kagylót Nem volt könnyű kiásni a készüléket a lábai alatt heverő párnák közül. Elszántam magam, hogy megpróbálom a beszélgetést a szögesdróttal elkerített, ugyanakkor hallatlan nagy port felvert One In A Million nóta szövege felé terelni. Számtalan alkalommal hallottam már Slash-t és Duffot, ahogy hűségesen védik a nótát, de most tudni akartam Axl nézeteit a témával kapcsolatban. De Axl gyorsabb volt nálam. „Egy dologról még beszélhetnék, amiről eddig nem ejtettem szót – kezdte rögtön a telefonbeszélgetés befejeztével. – „Van egy csomó arc, aki a banda mögött állt, különböző magazinok is, meg ez, meg az. És köztük egy csomó újság, ami számomra is fontos, és egy csomó, ami nem fontos számomra. De ettől függetlenül, ugye, az ember értékel minden segítséget, amit az újságoktól kap, okszi? Nos, mostanában csak bizonyos interjúkat vállaltunk el. Legalábbis én. És ezt sokan zokon vették, meg ez, meg az. Erre mi történik? OK, akkor nézzük melyik fickó az a szerkesztőségben, aki a legjobban utálja a Guns N’Rosest és akkor írjon valamit a One In A Million nótáról! Csak azért, mert valaki berágott ránk, nemde?” Persze, mondtam óvatosan, de vajon Axl nem gondolja, hogy egyes újságíróknak talán vannak saját okaik arra, hogy dühösek legyenek? Hogy talán a kirohanás a csapat ellen őszinte és nem a szerkesztő megrendelésére alakult ki? „De ez nem úgy van… – állt meg mondat közben. – A One In A Million esetében rengeteg mindent figyelembe kell venni, tudod? De szerintem, nagyon sok ember nem érti a sajtó túlzottan heves kirohanásait a nóta ellen.” Axl elismerte, hogy nem hitte volna, ekkora méretű felzúdulást fog okozni a dal. 2Nem voltunk felkészülve arra, ami történt. Egy szót használtam csupán, egy olyan szót, amelyik része az angol szókincsnek, függetlenül attól, hogy ez most jó vagy rossz szó. Egy lealacsonyító kifejezés, negatív csengésű. Nem a teljes fekete fajra értettem, hanem egyes fekete emberekre, bizonyos szituációkban – fogalmazta meg alaposan. – Kiraboltak, átvertek már engem, tudod? Életveszélyesen megfenyegettek, OK? És mindezt én egy szóval fejeztem ki. Látni akartam a faji tréfa hatását. Látni akartam, hogy milyen hatással lesz a világra. Slash is mellette volt. Tudod, rendesek voltunk. Nem beszéltünk arról… Nem próbáltuk meg elemezni ezt és nem akartunk tudatosan ebbe meg abba az irányba menni. Nem volt ez annyira kitalálva, mint hiszik. Most miután megkaptuk a magunkét a sajtóban, azt mondjuk, hogy basszátok meg magatokat! Kibaszott módon elmondtunk valamit, mert… így szól a szöveg: »Nem vagyok ma vevő az aranyláncaidra«. Na, most kíváncsi lennék arra, hogy az a fekete, aki erre

felkiált, hogy »Ezek lenézik a feketéket!«, szóval, hogy egy ilyen fekete elvinne-e magához egy arcot a buszmegállók környékéről haza, adna-e neki enni, gondját viselné-e szegénynek és rábízná-e a gyerekeit, amíg elmegy hazulról? – kérdezte Axl megvetően. – Még csak közelébe sem mennének a fickónak, okszi? És tudod, nem hiszem, hogy egy fekete ember az „nigger”. Nem is érdekel. Én úgy vagyok vele, hogy tőlem bármi is lehet, tudod? Én magamat zöldnek tartom például és valami; másik bolygóról érkezettnek vagy ilyesmi, tudod? Sosem éreztem, hogy bármilyen csoportba is tökéletesen be tudnék illeszkedni, hogy úgy mondjam. De az a helyzet… hogy a fekete embereknek háromszáz év, vagy mifene nyomja a vállát. Ahhoz nekem pedig semmi közöm! Ráadásul uncsi is a dolog.” És mi a helyzet Vernon Reiddel, a Living Colour gitárosával, aki a Stones bulik első estéjén a színpadon szólalt meg a nóta kapcsán? Axl arcán újra szétterült az engedékeny mama elnéző mosolya. „Na szóval, Vemon Reid arról beszélt, hogy az emberek milyen gyakran nevetgélnek faji vicceken, és ez valahol szomorít. Mert persze mikor az ember hallja a viccet maga is nevet, de ha belegondol jobban, akkor ez szomorú. De a humor és komédia ilyen, tudod, szóval ott mindenből és mindenkiből viccet gyártanak. Ez olyan, hogy, nos nem lelem az utat a boldogsághoz, de ha most találok valami vicceset, akkor legalább egy kicsit elterelem az agyamat a komolyabb kérdésekről, tudod? Most függetlenül attól, hogy valóban egyetértek-e a tréfával vagy sem. Csak egyszerűen nevetni akarok. Tudod, megnézhetsz egy olyan filmet, ahol még a szart is kilövik egymásból az arcok és ettől te még lehetsz a világ leginkább erőszak-ellenes arca. Ennek ellenére a moziban úgy érzed, hogy »Na végre, ez is megkapta, amit megérdemelt! «, tudod? A rosszfiút lelövik… Valahogy ez gyakran olyan, mint a kétélű kard.” Akkor ezek szerint mi volt a One In A Million, egy tréfa csupán? Valakit pofán talált a tojás? A One In A Million nóta esetében már az nagyon meglepő volt, hogy egyáltalán alakot öltött a szám. Már úgy értem, hogy igen, a dalt tréfaként írtam. Néhány évvel ezelőtt West két fekete fickó épp Karácsony éjjel rabolta ki. Wes kiment gitározni a Hollywood Boulevardra valamelyik bank elé, lehetett az a Highland vagy a Hollywood. És tudod, ott állt és játszott, mikor késsel elraboltak tőle 78 centet!” – És itt Axl hangja nem is hitetlenkedőnek, mint inkább komikusan lemondónak tűnt. „Pár nappal később mindannyian együtt üldögéltünk, néztük a tévét, Duff és én, meg Wes és néhány más arc. Eléggé ki voltunk lőve, másnaposság, meg ez, meg az. És ahogy ott ültem dühösen, egy vas nélkül, munka nélkül, bűntudattal telve, hogy Wes házában élősködöm, tudod, szívom az oxigénjét, meg ilyenek… És valahogy a kezem ügyébe akadt ez a gitár – amin egyébként talán a két felső húron tudok prüntyögni, ugye? De akkor ott baszkolódtam egy kis riffel egy ideig, apránként haladva előre. Ez volt az egyetlen téma, amit le

tudtam gitározni. Szóval, egyszer-csak írni akartam néhány szót, mintegy tréfaként, ugye? Épp Sam Kinisont néztünk videóról, vagy valami más komikust és persze ezután én is el akartam sütni a vicceimet, így elkezdtem leírni ezt a dolgot. Amikor ott tartottam, hogy »Rendőrök és niggerek«…, szóval ez azért volt, hogy baszogassam Wes fejét. Mer’ egyébként nem hitte volna el, hogy le tudok ilyet írni, ugyebár. És ez lett belőle végül, OK? Később, a refrén úgy jött össze, hogy egészen messzire kerültem korábbi életemtől, mint a Rocket Man korszakbeli Elton John. Egészen távol indianai barátaimtól és a családomtól… Rájöttem, hogy azoknak az embereknek már nincs is fogalmuk arról, hogy ki vagyok ma, még azoknak sem, akikhez régen igazán közel álltam.” – És itt elpiszmogott a cigijével. „Azóta már sok embert ide reptettem, hogy egy kicsit lógjanak itt velem. Persze minden költségüket álltam. De ennek ellenére már nem volt öröm számukra az egészben. Törtem-zúztam a szart, kibaszottul be tudtam vadulni. És persze közben próbáltam haladni a munkával. Ők meg kiakadtak: »Ember, én inkább nem is akarok rocker lenni többé, ha ez ezzel jár…«” A vékonyka kis vállakat rázta a nevetés. „De ugyanakkor, tudod, elhozattam őket ide és pár hónapon keresztül együtt lógtunk, dalokat írtunk közösen, tudod, nagyon komoly beszélgetéseket folytattunk. Csaknem olyan volt, mint valami élénkítőszert használni, mer’ a végén mindig komolyakat dumáltunk a családról, az életről meg minden másról. És nagyon súlyosan belementünk mindenbe, szinte újra megismertük egymást. Csak megpróbáltuk kibaszottul pótolni azt, hogy korábban mondjuk nyolc éven át nap, mint nap állandóan együtt voltunk. És tudod, szinte egyik napról a másikra kerültem ebbe az új világba… Odahaza egy tipikus srác voltam az utcáról, gördeszkával, de pénz nélkül, aki mindig arról beszélt, hogy egyszer egy rockbanda tagja lesz. És aztán hirtelen itt vagyok, érted? És ők is ugyanúgy meg vannak zavarodva ettől az új helyzettől, mint én, hiszen a barátaik Axl posztereket tesznek a falra, egy olyan srácét, akit ők kívülről-belülről ismernek. És ezt ők sem tudták feldolgozni magukban. És ez az üzlet meg minden… Szóval kérdezik, hogy miért nem telefonálok? Csak gyere el hozzám egyszer és nézd meg, hogy percenként hányszor csörög a telefonom! Ma éjjel csak azért nem szól folyamatosan, mert senki sem tudja, hogy itthon vagyok…” – Itt megállt és megpróbált visszaemlékezni arra, hogy hol is tartott. „Na szóval, hirtelen beugrott egy refrén: »Egy vagy a millió közül« és aztán meg az, hogy »Megpróbáltunk elérni téged, de Te túl magasan jártál…« Akkoriban még mindenki nyakig benne volt a drogozásban és ezek a kétértelmű szövegek baromira adták magukat. Az Aerosmith is bizonyította ezt a régi dalaiban és persze a Stones is. És a drog-párhuzamokról még annyit, hogy… szóval ez a szleng mindig a legmenőbb szleng, tudod? A legtöbb szleng duma, a hip-hop nótákban is, meg a rap-dalokban – még azokban is, amelyek nyíltan drog-ellenesek – az utcai kábszerárusoktól származik. Mer’ azok a fickók

vannak mindennek a csúcsán. Nekik állandóan új szövegeket kell kitalálniuk, hogy a hétköznapi ember ne is értse miről beszélnek egymás között, így nyugisan tudnak üzletelgetni, nem kell félniük, hogy valaki kihallgatja őket. Plusz, ezek a fickók mindig a legkeményebbnek, a leglazábbnak, a legvageszabbnak akarnak látszani. Szóval valahogy így jött össze ez a sor. Megpróbáltam elképzelni régi barátaimat, ahogy hívnak engem, mert nem tudják, miért tűntem el, meg hogy élek-e még egyáltalán. És a »Millió közül egy vagy« sort valaki egyszer tényleg nekem mondta, gunyorosan persze. Nem ilyen nagyarcúságról szól ez a sor, hogy egy vagyok millió közül, érted? Eredetileg ez valami olyasmi volt, hogy »Igen, de Te is csak kibaszottul egy vagy a millió között, nem?« És ez valahogy megragadt bennem, tudod? Szóval valahogy így raktam össze a refrént és mivel magam sem tudom, miért, összeilleti a másik résszel, így született meg a nóta. Ennek ellenére a nóta tréfának indult és ez a súlyos refrén csak utóbb kapcsolódott hozzá…” Csak azt nem értem, ha ez akkora tréfa volt, akkor hogy lehet, hogy senkit sem hallottunk nevetni rajta? „Nos, – folytatta Axl minden zavar nélkül – amikor stúdióba kerültünk vele, rájöttem, hogy az én gitárjátékom ide már nem elegendő. Nem nagyon játszottam ezt a nótát, legfeljebb ha egyszer minden második hónapban, tudod, bulikon a poén kedvéért meg ilyesmi. És Duff sokkal agresszívebben játszotta. Slash meg túl feszesen, tömören. Én egy kissé nyersebbnek képzeltem, mert akkoriban a korai Stones volt a mániám és tetszett az a nyers sound. Persze tudom, hogy a zenénk másmilyen, és ’89-et írtunk, nem pedig hatvan-valahányat, vagy korai hetvenes éveket. De ettől függetlenül nekem arra a feelingre volt szükségem. És akkor Izzy előjött ezzel az elektromos gitár témával. Addig erőltettem, amíg ki nem hozott egy laza hangzást és hopp, hirtelen ott volt egy agresszív nóta. Csak úgy jött. Emiatt aztán már nem volt lehetőség arra, hogy a dalt az eredeti mély és viccesen hangzó fekvésben énekeljem… Eredetileg egy nyugis, lusta Country & Western stílusban lett volna az ének – Axl el is kezdte a nótát, hogy alátámassza mondanivalóját. – De egyszerűen a dolog így már nem működött. Nem stimmelt a kettő és nem is szólt valami jól. Olyan finom kis gitártémákat hoztak, hogy nekem is úgy kellett énekelnem, hogy »HURRHHH«! így aztán a nótából az jön le, hogy totálisan beleadtam apait-anyait. Pedig nem, ez csupán egyetlen vélemény a sokszázból, a témával kapcsolatban. Amikor egy feketével találkozom, minden esetben máshogy viselkedem. Ez mindig az adott személytől függ. Akárcsak akármilyen más figurák esetében, akikkel itt-ott összefutok. Nincs nagy jelentősége.” Annak ellenére, hogy nevét könyörtelenül össze-vissza rugdosta a sajtó a One In A Million rosszul megválasztott kifejezései miatt, Axl azt mondta, hogy valójában semmilyen sérelmet nem szenvedett el hétköznapi fekete emberektől utazásai során mindazért, amit a dalban leírt. Épp ellenkezőleg, biztosított Axl. „Tulajdonképpen egy csomó feketével találkoztam, akik azzal jöttek oda

hozzám, hogy meg akarják beszélni velem a dal szövegét, mert roppant érdekesnek” találják. Mint például egy fekete tyúk, aki Chicagóban jött oda hozzám és a következőkkel nyitott: »Tudod, gyűlöltelek a One In A Million miatt…« Én meg ott álltam a bárpultnál és azt gondoltam, hogy »Ó, nagyon jó, itt van még egy. Nem ihatnék még valamit?« Aztán folytatta: »De utaztam a metrón…« és itt átváltott nagyon komolyba, szóval azt mondja: »…Körülnéztem és megértettem, mit akartál mondani a dallal. Szóval így már minden rendben van.« És nagyon sok ilyen ember van…” És akkor mi az ábra a többi zenésszel? Vernon Reid a Living Colourből például nagyon sokat nyilatkozott a témával kapcsolatban a sajtónak. Es ha csak magatok között vagytok, mit mondanak a kollégák? „Volt például egy nagyon súlyos beszélgetésem Ice T-vel meg egy másik Los Angeles-i fekete rapperrel, Ezee E-vel. Ice ¤ küldött nekem egy levelet azzal, hogy mi lenne, ha együtt dolgoznánk a Welcome To The Jungle-n, már ha egyáltalán érdekel egy ilyen rap verziós dolog. Ezee E-nek meg én üzentem, hogy ha valamikor ez az egész összejön, akkor szívesen venném, ha ő is részt venne benne. Már úgy értem, hogy nem lehet tudni, egyszer létrejön-e a dolog. Van rá lehetőség. Ennyi. így is rengeteg az anyagunk. Szóval, végül egy nagy, súlyos beszélgetés kerekedett ki a One In A Million kapcsán és ők is megértették, hogyan jött össze nálam ez a szám. És ezek a fickók aztán tényleg többet tudnak erről a szarról, mint a legtöbb ember…” Ha már a faji kérdést így kiveséztuk, akkor Axl hogyan tudja megvédeni azokat a sorokat, hogy „a buzik… valami kibaszott kórt terjesztenek”? Erre Axl nyugtalanul fészkelődni kezdett és érintőlegesen említett néhány „destruktív hatású” tapasztalatot, amelyet még tinédzserként szerzett a Greyhound távolsági buszán Indianábol Los Angelesbe ingázva. De alapvetően nem akarta kidolgozni a választ „Nem védem meg a sorokat – morogta – Én csak feléneklem őket.” Vajon az ilyen és ehhez hasonló kérdések miatt döntött úgy Axl, hogy csak nagyon kevés interjút ad? Máris elkezdte úgy érezni, hogy nyomasztja a múlt, amely csupán három évre és másfél albumra nyúlik vissza, legalábbis az irigykedő nagyvilág számára? „Valóban nem túl sok interjút adunk az utóbbi időben, de nem azért, mert, hogy »Basszátok meg magatokat srácok, nem kelletek nekünk«, vagy ilyesmi, tudod? Ez inkább olyasmi, hogy… Persze, akarjuk, hogy a Guns N’Roses hatalmassá váljon meg minden és büszkék vagyunk, hogy ennyi interjút kérnek tőlünk. De ugyanakkor tudod, egy kicsit be is hánytunk a dologtól. Attól, hogy mindenütt a mi képünk látható. És ugyanakkor, mivel nem akarod túlerőltetni magad, azt mondod, hogy OK, csináljunk csak egyetlen nagy interjút! OK, de melyik újság legyen a kivételezett? Melyik olvasótábort akarom megtalálni a mondanivalómmal, érted? Hogyan fogjak neki az interjúnak? Mert egy Rolling Stone interjúban másképp kell fogalmaznom, mint egy metallapban, hiszen a Rolling Stone-t U2,

meg REM rajongók olvassák. Nekik a személyiségem egy másik oldalát mutatom meg. Az egy másik közönség. Másra is kíváncsiak… Szóval, néha amit mondani akarok, azt úgy kell mondjam, ahogy teszem. És az ember inkább csak egy interjút ad, és nem akar az összes lap borítóján szerepelni Amerikától Japánig, olyan lapokén, mint a Metal Edge, a Metallix, a Blast, meg a Burm és a Music Life. Mer’ inkább arra kell koncentráljunk, hogy az életünk folyását normális mederbe tereljük, tudod? És épp ezen dolgozunk. Hogy irányításunk alá vegyünk fontos dolgokat. Mer’ amikor majd elkezdünk turnézni és kiderül a pontos költségvetés a körútra, meg majd bejön egy kis pénz, akkor újra fenekestül felfordul az életünk – rázta lassan fejét Axl. –Mert mindez még nagyon új számunkra. Nem csináljuk még mi ezt olyan nagyon régóta…” És így lassan, de biztosan Axl visszatért az elkerülhetetlen témához, a következő Guns N’Roses albumhoz… „Most, úgy mindent összevetve, van vagy 37 dalunk és tudom, hogy mire a dolgok végére érünk, addigra lesz legalább 42, talán 45 is. Legalább harmincat ezek közül lemezen akarok látni.2 Ezek szerint mindenképpen dupla album lesz? „Nos, a jelenlegi tervek szerint egy dupla lemez, de a CD csak szimpla és 76 perces. De az sem kizárt, hogy még ezt is túlteljesítjük. Aztán öt, kislemezek ’ oldalára kerülő nótát akarok felvenni, de mivel úgysem sokan hallgatják meg ezeket a nótákat, inkább összegyűjtve adnánk ki őket egy mini albumon, valamikor jóval a lemez megjelenése után. Tehát azt mondanánk, hogy ezek itt a ’ oldalak összefoglalva. Plusz, lenne még négy extra nóta egy másik minialbum számára, már ha összejön egyáltalán, érted? Szóval, ebben az adott pilanatban körülbelül így nézne ki a következő lemez. És akkor még lenne talán egy koncertalbum is a turné után… Ha minden terv összejön, ha minden úgy alakul, ahogy most kinéz, akkor legalább öt évig nem kellene új albumot csinálnunk.” – és ehhez a mondathoz érve úgy mosolygott Axl, hogy világosan látszott, a gondolat nem most bukkant fel először fejében. „Szóval így. És akkor van öt évünk arra, hogy… De tudod, ez nem is olyan öt év lenné, hogy ülnénk a seggünkön. Ez inkább olyan öt év lenne, ami alatt kitalálhatnánk, hogy mi következzen ezután, érted? Miután majd a közönség meg az arcok kitalálják, hogy miképp reagáljanak az új anyagra. Aztán ugye mi is változunk agyilag…” És Axl hogyan látja a banda tervezett irányvonalát, már ami a lemezt illeti? Tovább akarja-e fejleszteni a szokásos témáit egy szélesebb skálán vagy inkább visszamegy némi ötletért az első lemez félvilági hangulatához? „Erről a lemezről lejön majd, hogy időközben rendesen felnőttünk – mondta bizalommal telve. – Lesz némi gyerekes, vagyis inkább arrogáns, férfias, álkeménykedő szarság is. De ugyanakkor bőven lesz nagyon súlyos, nagyon komoly téma is.” Kétségtelen, hogy – mivel az új album nevetségesen hosszú szünet után

követi az Appetite For Destruction korongot – lesz ennek a szünetnek némi negatív hatása, amely – Axl szerint is – már most érezhető. Nem is csoda, hiszen rengeteg minden történt az eltelt időszakban… „De ez kibaszottul nem számít.– állította Axl – Nem számít, ember. Túl késő van máris… Ha ezt az albumot úgy tudjuk felvenni, ahogy most akarjuk, akkor akár be is robbanhat. De ha nem, akkor is, mondjuk öt év múlva, rengeteg srác fogja isteníteni Hollywoodban. Tíz év múlva pedig olyan underground siker lesz, mint a korai Aerosmith albumok, vagy a Hanoi Rocks lemezei. Vagyis lesz egy értő, szűkebb tábor, amelyik majd esküszik rá. Ugyanis az anyagnak roppant erős a szövegi tartalma és a gitártémák is állati jók. Nem is állhatsz ellent az anyagnak. Vagy így, vagy úgy, de be fog szivárogni az emberek agyába – jósolta. – Ha az albumot a kutya sem fogja venni és nem lesz siker, akkor is lesz egy banda tíz év múlva, amelyik készít majd egy lemezt, és ez az anyag lesz az egyik fő hatásuk. És így a mi üzenetünk úgyis eljut az emberekhez, legfeljebb nem közvetlenül. Mindegy, hogy mit akarunk mondani, a lényeg, hogy el fog jutni az emberekhez. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyedül a mi üzenetünk az igaz – nézett rám jelentőségteljesen. – De van egyfajta közönség arra, amit mi mondunk, mert velük is ugyanazok történnek, mint velünk. És bizonyos szempontból mi vagyunk a vezetők. Nem azt akarom mondani persze, hogy mi vagyunk a rock’n’roll világ vezetői, de…” De micsoda? Szerintem tagadhatatlanul a Guns N’Roses mutatja az utat – mind művészi, mind kereskedelmi szempontból – arra vonatkozóan, hogy mi történik (és egyúttal arra is, hogy mi nem történik) a modern rockzenében. Axl elismerte, hogy ennek ő is tudatában van, ugyanakkor azt is mondta, hogy nem érzi túlságosan kényelmesen magát ebben a szerepben, amelyet nem is annyira vállalt, mint inkább kiosztottak rá. „Sokszor megmutatkozott ez már – mondta, ismét a nyugi-labdával játszadozva. – De igazából én nem akarom elvállalni az ezzel járó felelősséget, noha megpróbáltam, de valahogy mégis idegen tőlem. Mostanában valahogy érdekel ez az egész. Mert ugyanis, választanod kell, ember. Vagy fejlődsz, vagy megdöglesz, tudod? És tudod, nekünk most ezt kell tennünk. Meg kell tennünk. Fejlődnünk kell. Tudod, nem csinálhatjuk meg ugyanazt a trágyát. Én nem tudnék trágyát játszani, ember, húsz kibaszott éven át!” Tovább görgettem a beszélgetést: 1989 valahogy különleges jelentőséggel bíró év volt a csapat számára. „Igen, de ha jobban megnézed, akkor nem volt benne semmi különleges. Ugyanis elsőként meg kellett találnunk egy újfajta munkamódszert, amelyik mindannyiunknak megfelel. Mert ugyanis mindannyian sikeresek lettünk – nyomta meg nagyon erőteljesen a sikeres szót. – Okszi? És mindannyiunknak volt egy álma arról, hogy ha egyszer sikeresek leszünk, akkor azt csináljuk

majd, amit akarunk. És ez azt eredményezte, hogy Slash megjelent nyolc új dallal. Ez korábban még sosem esett meg vele. Már az, hogy hozott egy nótát és nekem kellett a szöveget megírnom a kész nótához. Talán, ha kétszer csináltunk ilyet korábban, és azok közül egyik nótát sem tartottuk meg. Slash kérésére. Na, most nyolc ilyen dala van és nekem kell szövegeket írnom hozzájuk és ezek mind keménytökű nóták! És ezalatt én azon dolgoztam, hogy megírjam ezeket a balladákat, amelyekről úgy érzem, hogy nagyon érzelemgazdagok meg minden és épp emiatt meg kell bizonyosodnom arról, hogy minden hang a legmegfelelőbb helyen tudja kifejteni a kellő hatást.” „Mer’ ugyanis én úgy írok… attól függetlenül, hogy a hangszerelés mennyire bonyolult, szóval én mindig minimalista módon írok, ugyebár. De ettől még a megfelelő hangnak kell ott lennie és azt a megfelelő módon kell kitartani. És a hangnak megfelelő hatással kell bírnia, tudod?” Erre azt kellett mondanom, hogy fogalmam sem volt, Axl ennyire törekszik a tökéletességre. „Pedig mérget vehetsz rá. De általában az emberek nem értik meg, hogy az Appetite For Destruction lemeznél is működött ez a tökéletességre való törekvés. Már úgy értem, hogy volt egy gondosan kialakított tervünk. Megtehettük volna, hogy az egészet simára polírozzuk; Elmentünk és csináltunk próbafelvételeket egy csomó producerrel, de mind nagyon simára csiszolta a hangzást – például Spencer Proffer is. És amikor a Geffen kiadó főnökei meghallották ezt a hangzást, azt mondták, hogy ez túlságosan is a kibaszott rádió-hangzás. Ezért választottuk végül Mike Clinket producernek. Nyers hangzás volt a célunk, ugyanis valahogy nem állt össze a kép a precízen kidolgozott, lecsiszolt hangzással. Ezt tudtuk. Tudtuk, hogy miképp szólalunk meg élőben, a színpadon, és tudtuk, hogy ezt a bizonyos so-undot csak úgy tudjuk elcsípni a stúdióban is, ha valamiképp élőben dolgozunk. Már úgy, hogy a basszusgitár, a dob és a ritmusgitár egyszerre kerül felvételre, élőben. Ennek többször neki kell ugrani, ki kell választani a legjobb változatot, ami lehet egy kicsit még gyorsabb is, mint ahogy rendesen megy a koncerteken a nóta. Ez mind okszi, ugyanis épp ez visz bele egy csomó energiát. Aztán hozzá kell tenni rengeteg énektémát és persze a gitárokat még rájátszani, még beletenni egy kis zenét, hogy elcsípjük a…” – reménykedve nézett fel rám, de én sem tudtam a helyes szót a mondat végére. „Mer’ ugyanis a Guns N’Roses színpadon tiszta dili is lehet. Látvány szempontjából ugye, mindenütt ott vagyunk egyszerre meg minden és nem lehet tudni, az ember mire számítson. De hogy lehet ezt lemezre tenni? Ettől függetlenül valahogy csak meg kell csinálni. És épp ezért a lemezen sokkal többnek kell lennie. Ezért is kedvelem a legjobban a felvételeket, mert az olyan, mint egy festmény elkészítése. Egy vázlattal kezded, vagy csak egy ötlettel, és kidolgozod az ötlet vázlatát. Talán még jobban is tetszik a végén, mint az eredeti ötlet. De a végeredmény legtöbbször nem ugyanaz, mint ami a fejedben volt a munka kezdetén.”

„És aztán hozzáadsz mindenfélét, új ötletek jönnek, és valami olyan születik belőle, amit nem is vártál volna… Bejön mondjuk Slash és feljátszik egy lassú, kis gitártémát, ami egy olyan hangulatot teremt, ami nem is jutott eszedbe előzőleg. És ezt szeretem nagyon. Hirtelen minden megváltozik. Festesz egy képet, egy kicsit kimész és mire visszajössz, már egészen másmilyen. Ide pöttyintesz egy kicsit, ott; megerősíted az árnyékot, vagy a kontúrt és máris: »Hohó, ezáltal egészen más lett a hatás, sőt még súlyosabb, mint terveztem. Nem tudom egészen pontosan, hogy mit csináltam, csak azt, hogy én voltam…« Érted?” „Ott van például a Paradise City, ember – folytatta, teljesen felvillanyozva. – Előhozakodtam két olyan énektémával, ami rettentő furcsán szólt. Aztán azt mondtam, hogy hoppá van egy ötletem. Összeillesztettem ezt a két témát, és ez tényleg a két legdilóbb téma volt, a két legbárgyúbb. És erre Clink: »Hááát, nem is tudom, ember…« Mire én: »Én sem tudok dönteni, de mi lenne, ha aludnánk rá egyet?« így hazamentünk és a következő nap felhívtam azzal, hogy már annyira sem vagyok biztos abban a témában, mint előző nap. Erre ő: »Szerintem meg éppen, hogy nagyon is jó lesz!1 Szóval fordult a kocka… Végül még hozzátettünk három másik énektémát, így lett összesen a végső öt és ezzel kész is voltunk. De amit mondani akartam mindezzel, az az, hogy nem ezt terveztük eredetileg. Nem is tudjuk igazából, hogy hogyan állt össze végül a szám” Axl bizalmasan azt is közölte velem, hogy voltaképpen inkább a lemezfelvételi procedúrát kedveli, mintsem annak vadabb ikertestvérét, a turnézást. „Ha kellőképpen rá vagyok hangolódva a bulira, akkor az óriási. De tíz esetből kilencnél, közvetlenül a koncert előtt, semmi kedvem nekiállni a kibaszott shownak és gyűlölöm az egészet úgy, ahogy van. Úgy értem, ha rá vagyok hangolódva, akkor imádom, akkor rajta, akkor gyerünk! De legtöbbször valahogy kiakaszt valami, valami kibaszottul tönkremegy… Ideges válj gyök. Úgy érzem, hogy »Nem fogok ezeknek a kibaszott embereknek játszani! « Milyen embereknek? A közönségnek? „Nem is annyira a közönségnek. Inkább arról van szó, aki a bulit összehozta, bárki is legyen az. Vagy ilyesmi. Nagyon jó a kapcsolatunk egy csomó koncertszervezővel, szóval nem akarom őket felhozni példaként, tudod – tette hozzá óvatosan. – De tudod, a bulik előtt mindig más a szituáció. Valami kibaszott dolog mindig közbejön. Valami mindig közbejön. És én meg úgy reagálok rá, mint egy állat. Nem szeretem ezt a marihuána-szagú nyugalmat – szívta be az arcát. – Olyan vagyok, mint Lenny Kravitz… Tudod, béke és szeretet, Te anyabaszó, vagy megdöglesz! Szétrúgom a seggedet, ha belerondítasz a kertembe, tudod? Én inkább ezt a hozzáállást szeretem.” Vajon az elsöprő, mindent magával ragadó népszerűség, Kami őt és társait körülveszi, hozzájárult-e ennek a viselkedésnek a kialakulásához? „Mit értesz ezalatt?” – kérdezett vissza gyanakodva. Hát azt, hogy elvárják tőletek, de úgy viselkedjetek, mint az átlagemberek, próbáltam magyarázni. Hogy különcök legyetek, mert úgyis mindig van, aki elsimítsa a

problémákat, Hosszú csend. „Nem – állította határozottan. – Mindig ilyen voltam – tette hozzá szemeit összehúzva. – De most egy olyan pozícióba kerültem, hogy még inkább magamat adhatom. Az emberek megengedik nekem, hogy azt tegyem, amit akarok, függetlenül attól, hogy ez tetszik-e nekik vagy sem, tudod?” És vajon nem esik meg, hogy Axl visszaél ezzel a lehetőséggel? Hogy arra használja a tömegek támogatását, hogy magasról leszarja őket? Újabb hosszú csend. „Nem – határozott végül. – Nem, általában csak egy érzelmi szempontból kiegyensúlyozatlan ember vagyok – kuncogott. – Ennek talán kémiai okai vannak, nem is tudom. Mer’ talán az érzelmeknek valahogy az agyunk kémiai összetételéhez van köze, vagy ilyesmi. Talán csak vegyi kiegyensúlyozatlanság ez… És hát valahogy a koncertek előtt sokszor úgyis érzelmi roncs vagyok, valami külső ok miatt, mondjuk valami magánéleti ok miatt. Mondjuk, valami furcsa derül ki a családomról. Mint, ahogy végre megtaláltam az apámat, William Rose-t, OK? 1984-ben gyilkolták meg és valahol egy bányában temették el Illinoisban. Ezt két nappal egy buli előtt derítettem ki és ki voltam tőle bukva, érted? Kibaszottul csúnya voltam…” Axl-t nem is annyira vér szerinti apja halálhíre rázta meg – mégcsak nem is az eset körülményei – hanem, ahogy elmondta, amiatt volt csalódott, hogy nem tudott megismerkedni az öregemberrel. „Kiskorom óta próbáltam felderíteni ezt a rejtélyes ügyet, tudod? Mer’ kiskoromban mindig azt mondták nekem, hogy az Ördög mutatta meg, milyen volt az a bizonyos ház belülről, amelyben korábban elvileg . sosem éltem. De én tudtam, hogy igenis ott laktam. Tudtam, hogy abban a bizonyos házban laktam kisgyerekként, amelyikre világosan emlékeztem. Vannak ilyen furcsa dolgok… Szóval mindent elkövettem, hogy nyomára bukkanjak ennek a William Rose nevű fickónak. Nem azért, merthogy szeretem ezt a fickót, vagy, mert az apám. Csak tudni akartam a származásomról valamit, hogy milyen vonásokat örökölhettem. Tudod, lehet, hogy három-négy év múlva mondjuk a könyökfájásom miatt majd összeszarom magam. És, hogy az ilyen öröklött betegség-e vagy mi? Tudni akartam.” Axl azt mondta, hogy apját meggyilkolták. Kíváncsian megtudakoltam, hogy Axl tud-e valami bővebbet erről a csúf halálesetről? „Nem. De feltehetően közvetlen közelről lőtték le – mondta rezzenéstelen pléhpofával. – Csodálatos egy család ez, ember. Egyszerűen csodás… – Elmélázni látszott egy pillanatra. Majd eloszlott az arcát elborító köd. – Keressük Jeff Lynne-t.” – Jelentette ki váratlanul. Teljesen összezavarodtam. Jeff Lynne? Az Electric Light Orchestra és a Travelling Wilburys Jeff Lynne-jéről van szó? Érdeklődni kezdtem, visszafogott formában. „Igen, róla van szó – morogta Axl legnagyobb megdöbbenésemre. – Azt akarom, hogy ő dolgozzon velünk a November Rain dalon, és még van vagy három-négy lehetséges nóta, amin, ha az ötlet beválik, akkor közösen

dolgozhatnánk…” Gondolom, vonós részek meghangszereléséről lenne szó. Jó a sejtés? „Igen. Ennek a lemeznek a Guns N’Roses és Mike Clink lesz a producere közösen, érted? De/ talán használok majd szintetizátort is – de azt ki fogom hangsúlyozni akkor, hogy használtam szintetizátort és hogy pontosan mit programoztam be rajta. Ez nem olyan lesz, hogy »Ó, tudod, az egész bulink élőben megy« és aztán csak ott van a szalag és arról megy minden… Az nem a mi világunk. Csak azt akarom… Tudod, valahogy beleugrani a mába. Ilyesmire sosem volt pénzem korábban. És arra gondoltam, hogy talán egy olyasvalaki, mint Jeff Lynne, segíthetne nekem.” A November Rain nóta – amelyet a bennfentesek máris a következő Guns N’Roses album egyik lehetséges csúcspontjának tartanak – említése azt a Rolling Stone-ban olvasott Axl idézetet juttatta eszembe, ahol Axl kijelentette, hogy felhagy a zenéléssel, ha a November Rain-t nem tudja teljesen a saját elképzelései szerint formálni. „Akkor valóban ez volt a helyzet – bólintott rá. – Abban az időben ez a nóta volt számomra a legfontosabb.” És vajon még mindig fenntartja akkori kijelentését? „Igen. Ez a kibaszott igazság. Ez a kibaszott igazság, bizony. De a legrosszabb ebben az, hogy – és ezt biztosan rossz értelemben fogod venni, ember szóval most már négy másik ilyen nótám van, és nem tudom, hogyan írtam őket. És jobban szeretem ezeket, mint a November Rain-t, és meg fogom zúzni velük azt a rohadt számot… És szóval, most már négy másik ilyen nótám van, amit meg kell csinálnom és mind óriási számok. Nyomjuk őket és kiráz bennünket a hideg és egymásra nézünk: »Hát ezt hogy csináltuk? Gyerünk, igyunk gyorsan valamit!« És ez így megy állandóan. Kibaszottul megírunk egy teljes számot, az egész istenverte dalt, zenével, szöveggel, ezzel meg azzal, dallamokkal, mindennel. Elnyomjuk, megtanuljuk, felvesszük az egészet és akkor hirtelen jön az, hogy »De mi van akkor, ha itt ehelyett ez meg ez van?« És akkor húúú, kész van mindenki. És én ezt már megcsináltam máshogy is: Volt egy ilyen nagyon súlyos zongora-betét ötletem… Valami nagyon monumentális. És valahogy beleillett ebbe a blues-os gospel-jellegű dalba, ami eredetileg egy vérbeli blues-rockernek indult, valami olyannak, mint a Buy Me A Chevrolet a Foghattől. Vagy valami hasonló… Na, a zongoratémávai az egész átment Take Another Piece Of My Heart-ba, Janis Joplintól vagy ilyesmibe. Erre mi csak néztünk, hogy ezt meg hogy csináltuk? Nem is tudjuk, csak úgy jön. És szóval, négy ilyen típusú dal van még…” Én még mindig leragadtam ott, hogy esetleg Jeff Lynne is dolgozik majd az új Guns N’Roses albumon. Miért pont Ő? Csak nem egy titkos ELO rajongóval állok szemben? „Hát igen, a régi ELO fanatikus híve vagyok! – lelkesedett Axl, karjaival bozótvágókésként hadonászva – Imádom a régi ELO-t… Az Out,Of The Blue

lemez idejéből, azt a korszakukat. Elmentem megnézni őket, mikor még kissrác voltam, meg ilyen szarok. Szóval, azért tisztelem Jeff Lynne-t, mert az, aki. És az Out Of The Blue egy zseniális lemez…” Nem bírtam továbblépni. Milyen tulajdonságokkal rendelkezik Jeff Lynne, amit annyira csodál benne Axl? „Nos, először is: van benne kitartás. Másodszor: hozzá van szokva, hogy sok anyaggal kell dolgoznia. Harmadszorra: mindenfajta hangszereléssel szokott dolgozni. Negyedszerre: minden stílusban szokott dolgozni. Ötödszörre: mindig maga írta a nótáit Hatodszorra: mindig ő volt a producer – Kitágultak a szemei. – Mindehhez pedig nagy koncentrálókészség szükségeltetik meg rengeteg energia. Szeretném – már ha épp ráér – elhívni hozzánk dolgozni. Ő a legjobb. Nem tudom, hogy sikerül-e megkapnunk őt vagy sem, de szeretném megpróbálni.” És amennyiben sikerülne Jeff Lynne-t rávenni arra, hogy dolgozzon velük a lemezen – bármennyire is bizarr ez a párosítás – akkor Axl vajon csupán egyes nótákban kémé segítségét? „Legalábbis ezzel szeretnénk kezdeni. Szóval, ki tudja ezt előre? Lehet, hogy Jeff és Clink egyből megtalálja a közös hangot és mindenkinek tetszik az ötlet Ha igen, akkor óriási, akkor hadd menjen, érted?” Megjegyeztem, hogy Axl zenei érdeklődési köre jóval szélesebb, mintsem azt az ember elvárná egy átlagos Heavy Metal énekestől. „Kibaszottul remélem is, hogy ez a helyzet” – mosolygott savanyúan. Kisebb játékként arra kértem, hogy válasszon ki három számot fiatalkorából, amelyek – valamilyen oknál fogva – a leginkább jellemzik zenei ízlését. Esetleg formálták is valamennyire. Elgondolkodott egy pillanatig, majd beleegyezett a dologba. Elsőként a D’Ya Maker-t választotta, egy ritka Led Zeppelin sikerszámot a csapat 1973-as Houses Of The Holy albumáról. Axl beismerte, hogy egészen beszélgetésünkig fogalma sem volt a szám címének helyes kiejtéséről. Én világosítottam fel, hogy a cím voltaképp egy szójáték, és ugyanúgy ejtendő, mint a Jamaica szó. Hiszen a nótának erős reggae-feelingje van, noha az üteme egészen másmilyen. „Amikor általánosba jártam, mindig leírogattam az új számok címeit. Mint mondjuk a Spiders And Snakes-et Terry Jackstől meg a többit. Aztán valahol hallottam a D’Ya Makert és tiszta erőből próbáltam gúnyt űzni belőle. Mindenkinek meséltem, hogy micsoda bolond nótát hallottam a rádióban. Szóval csak nevettem rajta meg ez, meg az, de a délután végére már fülemre tapasztott rádióval vártam, hogy újra megszólaljon a szám. Szóval, hallanom kellett! Ez volt az első alkalom, mikor tényleg hallanom KELLETT újra egy számot. Ott motoszkált a fejemben és újra hallani akartam. És ez vezetett el a hard rockhoz.” Mint klasszikus zongora-növendék, Axl elsőként a D’Ya Maker-t tanulta meg a családi zongorán. Az ötlet nagy megdöbbenést keltett családi berkekben. „Emlékszem, hogy a papám szabály szerint levert a zongora mellől miatta. Csak játszottam a nótát és a dob-kiállásnál tiszta erőből elkezdtem csépelni a zongora

tetejét! A szart is kivertem belőle. Na, akkor kaptam a fülest. Zutty!” – mosolygott önelégülten. Axl úgy kilenc, vagy tíz lehetett, amikor először hallotta a D’Ya Makert. Akkor hallott először a Led Zeppelinről „Meghallottam őket és totál megfogtak. Attól kezdve csak a Led Zeppelin létezett számomra. Az a nóta kiakasztotta az agyamat. Arra gondoltam, hogy írhat valaki ilyet? Hogy érezheti mindezt? Mer’ ugyanis körülöttem minden olyan szigorú és vallásos volt. Noha városban laktunk, mégis egy falusi templomba jártunk, meg ilyenek. Szóval, még a nyelvezete is egészen eltérő volt a nótának. Nem értettem, hogy hogyan gondolkodhat így valaki?” Második nótának Axl a Benny And The Jets-et választotta az 1973-as Elton John dupla albumról, a Goodbye Yellow Brick Roadról. Felhúztam a szemöldökömet ennek hallatán. Noha nem kellett volna. Axl egyszer azt mondta nekem, hogy nagy csodálója Elton John állandó szövegírójának, Bernie Taupinnek. Még azt is kijelentette, hogy nagyon szívesen készítene egy interjút Bernie Taupinnel a szövegeiről valami lap számára. Ez eddig nem valósult még meg. Ugyanakkor Taupin is, mikor kikérték véleményét a fiatal Guns N’Roses énekes munkáiról, nyájasan azt mondta, hogy csodálója Axl szövegeinek, különösen a Sweet Child O’Mine-t kedveli. „Elton John a legnagyobb! Nála vadabbul senki nem tud rátámadni a zongorára. És senki nem tudja rockosabban alkalmazni. Úgy értem, hogy valaki azt meri mondani, hogy a Saturday Night’s Alright For Fighting vagy a Grow Some Funk Of Your Own, netán a Ballad Of A Well-Known Gun esetleg a Somebody Saved My Life Tonight és társai nem súlyos, nehéz nóták?! Nem kemények?! Dehogynem azok! – kiáltotta. – Ez a két fickó 1972 és 75 között hét amerikai No.l. nótát írt! Három év alatt! Bernie Taupin akkor 25 éves volt, és csak úgy írogatott. Mondjuk két óra alatt egy nagylemeznyi szöveget! És a fickónak olyan szókincse van meg kifejezőkészsége…” – rázta fejét teljes elragadtatottságában. „Csodálatos volt, hogy a rock’n’roll irányt választották a klasszikus zene vagy ilyesmi helyett. És egybeforrasztottak egy rakás különböző stílust. Csoda… És a Benny And The Jets – tért vissza a nótához. – Ahogy felvették, az a minőség, az a hangzás, emiatt kezdtem el akarni a színpadot. Ennek a nótának köszönhető, hogy elkezdtem vágyni a színpad után, mer’ ahogy hallgattam, egy koncertet láttam magam előtt és saját magamat a színpadon. És elképzeltem, hogyan is szólna a nóta egy teremben. Bemikrofonozva, meg miegymás. Plusz, arra a Glam korszakra emlékeztetett, ami Amerikában futott korábban és azokra a klubokra, amelyekről a régi Creem magazinokban olvasgattam.” „Fantasztikus. Elton John hangja egyszerűen fantasztikus és a zongora-szóló is hibátlan. Egy csodálatos lemez… És amikor aztán megszereztem a kottáját és elkezdtem tanulgatni a nótát, rájöttem, hogy a fickó tíz ujjal nyomatja a világ legdilisebb akkordjait, érted? Vajon, hogy jutott eszébe, hogy öt hang kombinációjából hozza ki a kezdő bomp-bomp-bomp-ot?

Ez nem egyszerűen egy hang, hanem egy őrült kombináció. Olyan dolgokat vitt véghez, mint senki más előtte…” Ezek szerint elmondható, hogy Elton John zenéje fő hatással volt Axlre és dalszerzői stílusára? „Az tuti – bólintott beleegyezően. – Elton John és Billy Joel hatására alakult ki az a stílus, ahogy zongorázom. De ez elég minimalista stílus, tudod? Tisztában vagyok azzal, hogy mire vagyok képes és mire nem, szóval nagyon óvatosan dolgozom vele. De alapvetően minden Elton John támadásaiból fejlődött ki. Az is fantasztikus, ahogy énekel. Ha meg akarod tanulni, miképp énekelj egy csomó különféle stílusban, akkor próbálj meg úgy énekelni, mint Elton John! A bluestól kezdve bármit. Bármit.” És mi a helyzet a nyolcvanas évek második felében kiadott anyagaival? „Nem tudom.” – habozott Axl. De legalább úriemberként viselkedett. „Szerintem az újabb anyagai egy idősebb korosztályhoz szólnak. De tudod, ők is idősebbek már. Ám a fiatalkori anyagai káprázatosak még ma is, és meglep, hogy az amerikai rádióállomások nem adnak neki annyi lehetőséget, mint a Beatlesnek, a Stonesnak vagy a Led Zeppelinnek. Érted, nincs külön Elton John óra, de ugyanakkor 400 ezer ember elmegy a Central Parkba, hogy megnézze a koncertjét. És persze az egész országban teltházas koncerteket ad. Ezt nem értem.” – és tényleg úgy tűnt, hogy ez felfoghatatlan számára. „A zene káprázatos és tudod, olyat még nem tapasztaltam Elton John lemeznél, hogy mondjuk sokórai zenehallgatás után, ha egy bulin felteszel egy Elton John lemezt, akkor valakinek ne tetszene. Mindenki elismeri, hogy ez finom. Mindegy, melyik albumáról van szó. – folytatta fanatikus rajongó módján, úgy ömlengve kedvencéről, mint bármelyikünk. – Az első hét vagy nyolc lemeze közül bármelyiket felteheted és mindenki ki tud kapcsolódni. Mer’ mindenki ezen nőtt fel és a dalok stílusa közti vibrálástól jólérzi magát az ember. És akár egyetlen lemeze is rengeteg helyre el tud repíteni…” Axl elmondott egy sztorit is arról, hogy Elton John virágot küldött az öltözőjébe, a banda sorsdöntő első fellépése után a Stones előtt. Akkor tette Axl a hírhedt kijelentését a kilépésről. „Óriási volt. Beküldött egy csokor virágot meg egy üzenetet. Nem a Stones ellen írta, hanem a sajtó ellen, meg mindenki más ellen, aki akkoriban bennünket támadott Az állt a papíron, hogy »Ne hagyd, hogy a gazemberek ledöngöljenek! Én is utálom őket… Tisztelettel, Elton John.« Hát ez volt a leghatalmasabb!” Axl harmadik és utolsó választása volt talán a legmeglepőbb: az I’m Not In Love a l0CC-től, amely 1974-ben mind Angliában, mind Amerikában a slágerlisták élén állt. „Ez a szám a Derek And The Dominoes Layla című számával és a Metallica Fade To Black-jével együtt minden idők legkedvesebb dala számomra. Talán furcsa ez a trió… – És Axl mindent elkövetett, hogy magyarázatot ad on állítására. – Mivel most egészen fiatalkorról van szó, az I’m In Love-ot mondom, mert a Laylát csak jóval idősebben ismertem meg.

10CC… Jártam ugye a zongoraórákra… Szóval mentem az órára és mivel még korán volt, beugrottam a vegyesboltba. Egy nagyon aranyos bolt volt, roppantul konzervatív, az italrészleg például el volt zárva előled, ha még nem voltál 21. És voltak Playboy magazinok is meg minden más. Szóval, mikor korábban mentem, akkor mindig a boltban lógtam, akár órákon át. Mondjuk, lopva próbáltam figyelgetni ezeket az újságokat. Az Oui magazint szerettem a legjobban. Csodálatos fotók voltak benne. Akkoriban fedeztem fel a lányokat, meg az ilyen dolgokat, de tudod az osztályban, meg a suliban levő lányok valahogy untattak." „Ezekben az újságokban meg igazi nők voltak, csodálatosak, tudod? Rendben… Nos, az I’m Not In Love szólt állandóan a boltban. És fantasztikus a dal megszólalása. És a téma is. Egy fickóról szól, aki szerelmes, na de, nem akar az lenni, vagy ilyesmi. Nem akar ezzel foglalkozni. Állandóan ellentmondásba kerül önmagával a szám közben. Plusz, ez olyan laza viselkedés. Valahogy így van: – és Axl halkan elkezdte énekelni. – A falamon lóg a fényképed, Eltakar egy csúnya foltot… Ez valahogy olyan nemtörődöm, laza felfogás. És a nóta meg a megszólalás, a hangszerelés olyan fogós. Ha van valami zűrös ügyem, vagy kiakasztott egy találkozás és beülök a kocsiba, bekapcsolóm a rádiót, hogy lehiggadjak és olyankor valahogy mindig ez a nóta szól! Valahogy kíséri az életemet, ember.” – ragyogott Axl a gondolatra. Épp ekkor szólalt meg a Cheap Trick In Color albuma a hi-fi cuccon és Axl hangulata azonnal megromlott, miközben egy támadást kezdett intézni a Cheap Trick gitárosa, Rick Nielsen ellen. Miért? Csak nem történt valami köztetek? „Volt egy interjú vele a Rolling Stone-ban, ahol azt mondta, hogy kibaszottul lenyomta Slash-t. És nem nyomta le Slash-t! El tudod hinni, hogy akárki le tudja ütni Slash-t, miközben Doug Goldstein (a GN’R társmenedzsere) ott áll köztük? – tiltakozott. – Ez sosem történhetne meg…” Mintha az egész világ azt a dicsőséget akarná magának, hogy leütötte valamelyik Gunnert. Vajon Axl mit gondol, mivel provokálja ki a banda ezt a fajta hisztérikus hozzáállást? „Mert a Guns N’Rosesról mindenki azt tartja – magyarázta dölyfösen – hogy ezek itt igazi kemény fiúk és persze az új kemény fiúk – gúnyosan megrázta a fejét. – És tudod ember, ezzel a kibaszott Rick Nielson azt akarta bevinni a fiatalok tudatába, hogy ő is kemény gyerek még mindig, érted?” És ezúttal is neki kellene bocsánatot kérnie először, nem? „Igen – bólintott, nevetve. – De, ha lenne mersze, akkor a sajtóban kéme bocsánatot és nem személyesen. Annyiszor odajöhet hozzám bocsánatot kérni, ahányszor csak akar, de ez mindaddig szart sem ér, amíg a sajtónak le nem nyilatkozik erről. Tudod, Bowie egy más szitu volt – magyarázta. – Mert Bowie egyáltalán nem tárgyalt a sajtóval. Ő nem a sajtóhoz ment nyilatkozni, okszi? Így Bowie eljött hozzám és elnézést kért és most mikor a közös fotóinkat látják az emberek, össze vannak zavarodva. Érted? Azt mondják, hogy »

Megpróbáltunk háborút szítani köztük és erre meg együtt lógnak! A fene vigye el!« És ez olyan jópofa, nem? Mint ahogy Jaggernek is ki kellett volna rúgnia bennünket a hírek szerint és erre ott álltam a színpadjukon és közösen énekeltünk. Ez akkora kibaszás a szarkeverőkkel, tudod?” „És még mielőtt mindenki rászállt volna erre a feltételezett harcra köztünk és a Stones között, a Herald Examiner nevű újság lefuttatott egy hatalmas sztorit rólunk. És ez azért volt óriási, mert nem sokkal később a lap beleállt a földbe! Igen! Igen! – kiabálta. – Úgy kellett nekik!” Az Examiner szóbanforgő sztorija, Axl szerint, valahogy így szólt: „Félelem és utálat veszi körül a Guns N’Rosest…bla-bla-bla és volt rólam egy hatalmas kép és mellette óriási betűkkel az AXL felirat, meg ilyenek. És aztán a sztori valami tyúkról, aki be van szarva, mert jövök és megölöm a macskáját – nézett rám bután – Úgy nézek ki, mint aki megy és megöl egy macskát? – kérdezte, fájdalmas arckifejezéssel emelve ki a szavak jeges élét – Tréfálkozni tudnék ezzel, de megtenni…” Témát váltva arról kezdtem érdeklődni, hogy Axl mikorra reméli az új Guns N’Roses album megjelenését? Ez persze a régi, régi nagy kérdés volt. De arra gondoltam, ha valakinek van fogalma egyáltalán a válaszról, akkor az csak ez a fickó lehet. „Remélhetőleg még ezen a nyáron kijön a lemez – válaszolta anélkül, hogy a szeme rebbent volna. – De halvány fogalmam sincs a turnétervek beosztásáról. Egyértelműen szeretnénk egy hatalmas világ körüli turnét és szeretnénk annyi helyen játszani, amennyi csak lehetséges. Szóval a lehető legjobb időbeosztással szeretnénk a lehető legtöbb helyre eljutni. Még nem tudom, hogy Angliával kezdünk vagy Amerikával, de ezúttal megpróbálunk nem elfeledkezni egyetlen helyről sem. Azon vagyunk, hogy megtaláljuk a mindenkinek leginkább megfelelő megoldást.” Arról érdeklődve, hogy vajon Axl melyik országban lépne fel legszívesebben, a következő választ kaptam, minden tétovázás nélkül. „Voltaképpen Európa minden országában nagyon szeretnék játszani. Anglia különösen izgat és eddig csupán három európai országban játszottunk: Németországban, Hollandiában meg Angliában. Ezúttal minden országba el akarok jutni. De le akarok menni például Panamába is – tette hozzá gyorsan. – Mer’ tudtad, hogy ott Guns N’Roses nótákat játszottak, hogy Noriega elmeneküljön?” És valóban ez volt a helyzet odalent Az amerikai tengerészgyalogosok a tankok tetejére kirakott óriási hangszórókból bömbölő AC/DC és Guns N’Roses nótákkal próbálták összeroppantam a jó öreg tábornok kissé már megrogyott rendszerét. És láss csodát, 72 órányi Heavy Metal kiképzés után a tábornok idegrendszere megfáradt és könnyek között adta meg magát a Heavy Metal alakulatnak! „Le akartam repülni Panamába és meg is kellett volna tennem. Mer’ ugyanis, ha tudtam volna, hogy meg fogja adni magát, akkor ott szerettem volna lenni. Le akartam menni és ott állni az egyik tank tetején a csapat közepén” – mondta Axl, és ezúttal nem bírtam eldönteni,

hogy komolyan beszél vagy csak viccel. Axl nagyon boldognak és nyugodtnak tűnt az este folyamán. Ezt meg is említettem neki. Talán a Karácsony meg a Szilveszter volt rá ilyen jó hatással? Felüvöltött, mint egy csacsi: 2Az egész kibaszott életem legszörnyűbb Karácsonya és Szilvesztere volt a mostani. Jó a kedvem, mert már kibaszottul vége van és kibaszottul túléltem – sóhajtott fel. – Tudod olyan volt, mintha kibaszottul hibernáltak volna, senkivel sem találkoztam. Sokan azt mondják, hogy ez nincs így jól. De épp ellenkezőleg, rám nagyon jó hatással volt. Aztán múlt éjjel feljött ide vagy nyolc arc és teljesen kiakadtam tőlük… Tudod, én akartam, hogy így legyen és mind a nyolc arc nagyon közeli barátom. De mégis az egész olyan volt, hogy húúú! Egyből ugye, hogy rég nem láttuk egymást, megindult a súlyos beszélgetés. Hogy ugye ëz meg ez történt a családommal, meg igen, hogy ez meg ez van a barátnőmmel, bla-bla-bla. Nagyon súlyos volt. Az egész nagyon súlyos – gondolkodott el. – Szóval ma éjjel csak hátradőlni akarok és pihenni. Boldog vagyok, mert ma minden a terv szerint halad. Persze holnap már ennek kibaszottul vége lesz. Valami mindig közbejön, tudod?” „És már csak egy dolog számít, és ez pedig ez az elátkozott album – vonta le a végkövetkeztetést. – így van. És úgy értem, hogy lesz még talán másik Guns N’Roses album is, de most az a helyzet, hogy a Guns N’Roses mindaddig nem funkcionál rendesen, addig nem történik semmi úgy, ahogy kellene, amíg… Ez egy igazi kamikaze akció. Szóval, amíg el nem készül! Amíg azt nem mondhatjuk, hogy ez az, ember! Hogy basszátok meg, robbanjunk fel együtt ezzel az egésszel… érted? – Felkapott egy újabb cigarettát. Meggyújtotta. – És hát így állunk most ezzel a lemezzel. Mindannyian úgy vagyunk vele, hogy be kell fejezzük ezt a kurva lemezt. És én le akarom nyomni… Már úgy értem, hogy az emberek egy csomó rosszindulatú dolgot hordanak majd össze róla, az újságokban meg más helyeken. De nem akarom azzal tölteni az időmet, hogy interjúkon át nyugtatgassam a Guns N’Roses rajongókat. Nem akarunk ellenetek, újságírók ellen beszélni…” „De ugyanakkor, rengeteg mocskolódás lesz a szövegeimben, szavaimban, és ezek azoknak a kibaszott arcoknak íródtak, akik utálják a Guns N’Rosest. Hát tudod, basszák meg magukat! Azt szerethetsz, amit csak akarsz, de ne hordjál össze minden szart rólam! Mint ahogy én sem hordok össze egy rakás szart az interjúkban a New Kids On The Blockról, Érted?” Későre járt már. Axl azonban fel volt pörgetve és belesandított az előtte és persze bandája előtt álló esztendőbe… „Hadd mondjak el egypár dolgot. A következő lemezzel… a legfontosabb dolog a lemezzel kapcsolatban az, hogy ez volt az álmunk. Már az, hogy eljussanak ezek a dalok a közönséghez. Aztán, ahogy végre eljutunk odáig, akkor meg fogunk küzdeni értük üzleti téren is, meg minden szempontból. De jelenleg nem azon van a hangsúly. Most a dalok felvétele a lényeges.” És, ahogy Axl sietett megjegyezni, nem fél attól, hogy a lemez üzleti kudarc lesz. „Ha valami furcsa oknál fogva kemény idők köszöntenek ránk

üzleti szempontból, akkor válaszút elé állunk majd. Foglalkozzunk-e vele vágy kibaszottul nem érdekel minket a dolog. A lemez mindentől függetlenül el fog fogyni egy bizonyos példányszámban, már a megjelenés pillanatában. Már abból kibaszottul meg tudunk élni életünk hátralevő részében és akkor a következő lemezeket kisebb, független kiadónál adnánk ki. Ez egyáltalán nem számít nekünk. Már úgy értem, hogy ez azért nem szerepel a terveink között, de akár ez is megtörténhet, de ez sem számít, érted? És akkor eljutunk oda, hogy mivel akarunk igazán foglalkozni? Úgy értem, hogy mindazt, ami bennünk van, ki akarjuk-e adni magunkból legjobb tudásunk szerint a bulikon?” Nos, és vajon ez a helyzet? Képesek lennétek erre? „Persze. De úgy értem, hogy én nem koreografálok meg semmit előre… nem tudom, hogy mikor fogok mondjuk térdre vetődni. Vannak olyan mozdulatok, amelyeket mindig csinálok, mert ezek jól illeszkednek az adott dalokhoz. Mint az It’s So Easy vagy a Mr. Brownstone elején. A többi csak… ami csak jön, tudod? És ez valahogy úgy jön elő, hogy valóban mindent ki akarok-e adni magamból azért, hogy valaki beleköpjön a pofámba? Valóban olyan fontos ez nekem? Nem. Én imádom a dalokat, ember, de ha te nem akarod őket, akkor az is rendben van. Nem kell, hogy neked adjam őket… Azt hiszem, ez inkább attól függ, hogy akkor mennyire kell a lé. Ja és a turnézás. Mer’ ugye ez a dolgok lényege… Már hogy van-e pénz a turnézásban. És hogy azért az ember hajlandó-e vállalni bizonyos dolgokat… Ez tudod olyan, hogy a rajongók óriásiak, de az újságok csak azt mondják mind, hogy a koncert szívás volt. Érted?” Néha talán a rajongók tévednek, vetettem fel. Axl, ahogy sejteni lehetett, nem értett egyet velem: „Ha úgy látszik, hogy az emberek élvezik a showt, akkor az nem lehet szívás. Bárki bármit is mond. Valahogy csak sikerült olyat csinálnod, ami tetszett nekik” – Az énekes ingerlékenynek tűnt. Axl gyakran fenyegetőzött ezzel korábban, de vajon tényleg képes lenne véglegesen kiszállni az egészből? Otthagyni a bandát, a zenei karriert? Nemcsak anyagilag, de művészileg, szellemileg, érzelmi szempontból? Ha akarná, képes lenne-e hátat fordítani a Guns N’Roses-nak és csak úgy tovasétálni? „Ha valóban nagyon súlyosan akarnám, akkor igen. – állította. – De a helyzet nem annyira rossz. Még azért elmegy valahogy, részleteiben. De hogy ez kitölti-e életem könyvének minden hátralevő fejezetét, azt nem tudom. De azért kisebb részleteket hozzáírok az életem további részében is -attól függetlenül, hogy ez összeáll-e könyvvé vagy sem. Még sokáig szeretnék felvételeket készíteni. Ezt a lemezt már nagyon hosszú ideje fel akarom venni. És… ezt az albumot el kell készítenem! A többi nem is számít. Ez az a lemez, amit mindig is vártam. A második igazi lemezünket vártam már a szerződésünk megkötése előtt is. Úgy értem, hogy már akkor tervezgettük ezt a lemezt, mikor még neki sem kezdtünk az elsőnek, érted?” „Ez számunkra A LEMEZ, érted? De akármennyire is sokat számít

számomra… igen, szóval, ha nem jön be, már üzleti szempontból értem, szóval, ha bukta lesz… biztos, hogy kicsit le leszek törve meg minden. De ugyanakkor nem számít az sem. A fontos, hogy végre megjelent, tudod? És a többi? A többi nem számít. Ez a művészi oldala a dolgoknak. És akkor lehet továbbmenni. Akkor majd a turnézásból szeretnék pénzt csinálni. Szeretném tudni, hogy a kölykeim egész életükben el tudnak majd lenni a pénzből, ami összejön. És persze, hogy azért még tudjak adományozni is jótékony célokra.” – mosolygott önelégülten. „Szeretnék anyagi biztonságot magam körül. Egész életemben nem volt egy biztos pont sem körülöttem, érted? Sokan mondják, hogy miért nem adok erre meg arra pénzt? Mert, hogy nekem úgyis sok van. És erre én mindig nemet mondok, mert van ugyan egy bizonyos kamatösszegem és megvettem vele magamnak a biztonságot. Mint ahogy te is megvetted á házadat, nem? Én is megdolgoztam a megélhetésemért, érted?” De mit adott a pénz? Mi a pénz igazi értéke mondjuk W. Axl Rose számára? „Az anyagi rész a biztonságot adja – mondta józanul. – Van egy bizonyos pénzösszeg a bankban és arra vigyázok, tudod? Csak a kamatot költöm, meg az ilyen szarokat, mást nem. De nem akarom feladni ezt á biztonságot, hacsak… Tudod, mikor úgy volt, hogy kiszállok, szóval akkor fel kellett volna adjam az egészet. De Duffét már nem akartam feladni, vagy Izzyjét, valami olyasmiért, amit csak én döntöttem el.. „ Utolsó kérdés. Első kérdés. Tulajdonképpen ugyanaz a kérdés, amit már két éve folyamatosan felteszek… „Egy csomó időbe telt, míg összehoztuk az ötleteket ehhez az albumhoz – mondta Axl komoly arccal. – És… bizonyos szempontból még senki előttünk nem csinálta azt, amit mi. Vagyis, hogy kijön egy olyan albummal, amelyik tartalmazza a Sex Pistols lényegét, meg ilyen dolgokat. És ez indult be rendesen… És ezt senki sem csinálta utánunk – tette hozzá hangsúlyosan. – Nem fogunk kinyomni egy kibaszott lemezt, amíg úgy nem érezzük, hogy itt az ideje, tudod? Ez minden. Szóval próbálunk építkezni. És most úgy érzem, hogy képes vagyok leírni a megfelelő szavakat. És ez igazából csak a múlt hónapban kezdődött el. És most, a múlt hét óta, folyamatosan jönnek ki belőlem a dalszövegek Slash témáihoz. Szóval ennyi ideig tartott míg megtaláltam a megfelelő szavakat. És tudod, bízom benne, hogy az embereknek tetszeni fog. Szerintem a közönség kellőképp felnőtt ehhez. Velünk együtt fejlődtek. Három év telt el, három évnyi szaron mentek keresztül, akárcsak mi. így aztán remélhetőleg azonosulni tudnak majd az új anyaggal is." Megkérdeztem Axlt, hogy tudna-e egy kicsit részletesebben is mesélni a dalokról. Mit is jelent pontosan az, hogy „felnőttünk”? „Nos, mondjuk hogy keresztülmész valami olyanon… mondjuk az életed egy részében majdnem szerzetes lesz belőled, érted? Így érzel és erről írsz. Aztán rájössz, hogy a közönséged egy része tud ugyan ezzel azonosulni, de nem

akar egy teljes albumon át erről hallani. És erre te rájössz. És aztán egy csomó dolgon is keresztül kell menj az életedben és azokról is muszáj írni. És amikor így az életedet írod le és nem valami fantáziaszüleményt, akkor át kell menj különböző fázisokon. És most azt hiszem van elég olyan érdekes oldala a Guns N’Rosesnek, amelyekről senki sem tudja majd, mit gondoljon. Még mi sem. Hogy egyáltalán mit értünk ez és ez alatt? Hát még én sem tudom, bassza meg! Van egy csomó jó lemezcím-ötletünk is. Az egyik az, hogy A GN’R SZAR. Ez az egyik kedvencünk. Aztán ott van a VEDD TERMÉK, vagyis V-E-D-D TERMÉK. Aztán itt van valami, amit épp ma írtam… rendszerint nem írom le, ami eszembe jut, inkább memorizálom… – Becsukta a szemét és elkezdte idézni. – Valahogy így van: » Erőszakosnak nevezel minket/azt mondom erre, hogy a környezetünk tett azzá/rosszindulatúnak nevezel minket/Bébi túl kell élnünk mindent/Szívtelennek nevezel minket/de mielőtt a pénz beérkezett, le sem szartál bennünket/Halálosnak nevezel minket/egész életemben ki akartál nyírni…«” Szemei újra kinyíltak. „Szóval most már a balladákkal együtt megvannak a kemény nóták is. Aztán Izzy humorérzéke is jelen van. Ilyen, mint »Volt egy csomó más szerető is/drágám nem te voltál az első…« Aztán meg valami, valami ilyesmi: »De Te voltál a legrosszabb/igen, Te voltál a leg-rosszabb…« – kitört belőle a gonosz kacaj. – Szeretném, ha ezt Izzy énekelné. Ezt ő tudja a legjobban. Ő énekli a legjobban. De például a The Gardenben Wes fog gitározni. Tudod, megpróbáljuk úgy felvenni a nótát, hogy Wes gitározzon rajta. Mert Wes játssza a legjobban azt a nótát És Slash akarja játszani a szólóját. Azt mondja: »Na most megcsípem ezt az anyabaszót!« Már három éve próbálja megcsípni a The Garden szólóját. Most azt mondja, hogy mindenképp elkapja. És Wes meg el tudja játszani, érted? És valahogy majd összehozzuk. Meg fogunk próbálni Wes-szel négy olyan nótát, amelyeket három évvel ezelőtt írtunk. Szóval ez a rengeteg különböző dolog… Mert ugyanis nagyon óvakodtam attól, hogy egy bizonyos nézőpontot tükröző dalokat írjak, érted? Mert, hogy azzal egy bizonyos számú rajongót elvesztünk, és az emberek csak egy oldalunkat ismerik meg. Tudod, szükségünk volt arra, hogy szélesebb képet adjunk magunkról. És én az egészet trilógiaként fogom fel – Appetite, GN’R Lies és az új anyag, érted? Ez a három anyag azt jelzi, hogy a Guns N’Roses pontosan azt teszi, amit csak akar, bassza meg! Talán nem lesz majd sikeres, de legalább a bennünket körülvevő korlátokat megzúzzuk.” „Az egyetlen határ, ahol megállunk, az a Hard Rocké. Tudjuk, hogy az is leszűkítő hatású, bizonyos szempontból. De ehhez ragaszkodunk, mert nem akarjuk, hogy meghaljon a Hard Rock, tudod? És pillanatnyilag nézzük, ahogy haldoklik. Legalábbis néztük, mielőtt a Guns N’Roses megalakult. És csak lestünk, mert át voltunk mosva agyilag. A rádió átmosott mindenkit. Mert tudod a legtöbb rádióállomás egyáltalán nem játszott Heavy Metalt, meg ilyeneket. Mi

meg azt mondtuk, hogy szeretjük, ha bömböl a gitár, ragaszkodunk hozzá. – Szünetet tartott, ránézett a cigarettájára és mordult egyet. – Ennyi elég volt.” És így is lett. Legalábbis egyelőre. EPILÓGUS Az illúzió elvesztése A józan élet minden dicsőítése és annak szakadatlan bizonygatása ellenére, hogy a csapat teljesen eggyékovácsolódott újra, az új évtized épp ott kezdődött a Guns N’Roses számára, ahol az előző végződött: a lapok pletykarovataiban, nem pedig ott, ahol ők szerették volna: a stúdióban. Január 22-én Slash és Duff megjelent az Amerikai Zenei Díj kiosztásán, amely rangos eseménynek számít minden évben. Az ünnepséget mindig a Los Angeles-i Shrine Auditóriumban tartják és élőben közvetítik Amerika-szerte. Ahogy borosfláskákkal a kézben felbotorkáltak a pódiumra, hogy átvegyék a két kapott díj egyikét, Slash a „szar” szócskát morogta. A második alkalommal, mikor Slash a következő mondattal kezdett neki beszédének: „Meg akarom köszönni a kibaszott… hoppá!”, a meghívott közönség, javarészt korosodó öltönyös fejesek a zeneiparból, valamint feleségeik, láthatóan kínosan feszengtek székeiken. A nyilvánvalóan ittas gitáros megpróbálta megmenteni a helyzetet a beszéd folytatásával és köszönetet mondott a Geffen kiadó tehetségkutató részlegének amiért „megtaláltak minket” és a csapat menedzsmentjének amiért „kibaszottul eljuttattak bennünket idáig”. Ennél a pontnál a közvetítés vezetője gyorsan bevágott egy váratlan relámszünetet. Az ABC társaság, mely az eseményt közvetítette volt, számtalan felháborodott hangú hívást kapott az ország minden tájáról és a rákövetkező nap a sztori az olyan óriás lapok címoldalára került, mint a Los Angeles Times és a New York Times. Slash azonban nem mutatta jelét a bűnbánatnak. „Valahogy azt akartam, hogy ilyen elbaszottnak lássanak bennünket, mert mindenki más olyan udvariasan és természetellenesen viselkedett”, nyilatkozta a Rolling Stone-nak. „Megpróbáltuk jól érezni magunkat és azt hiszem a jelenlevő emberek közül egyedül mi nem próbáltuk megjátszani magunkat.” Utolsó alkalommal telefonon keresztül beszéltem Axllel pár hónappal később. Visszatekintve annak az interjúnak néhány vérlázító mondátára, mely ennek a könyvnek a Hatodik Fejezetét alkotja – különös tekintettel arra a részre, ahol Axl kihívja a Mötley Crüe akkori énekesét Vince Neilt – az volt a meggyőződésem, hogy néhány kijelentést csak a pillanatnyi felháborodás szült, és később talán megbánásra adhat okot, ezért mindenképp ellenőrizni akartam Axlnél, hogy vajon még mindig kitart-e álláspontja mellett.

„Ez ott van a kazettádon?” – kérdezte élesen. Ott, mondtam. „OK, a Mötley dolog – kezdte lassan. – Gyerekesnek érzem most, amit mondtam, de ugyanakkor büszke vagyok arra, hogy elmondtam, amit gondoltam. Valahogy azonban mégis gyerekesnek érzem és úgy érzem, hogy heves vérmérsékletem miatt beleestem Nikki Sixx sajtókampányának csapdájába. Beleestem, de akkor úgy döntöttem, hogy ilyesmivel nem foglalkozom. Ha újra meg kellene tennem, akkor nem feltétlenül ugyanezeket a mondatokat mondanám, de ugyanakkor elfogadom a korábban tett kijelentéseimet.” És mi volna, ha Vince Neil elfogadná a kihívást és hajlandó lenne kiállni ellened? „Rendben lenne – mondta, a zavar legkisebb jele nélkül. – Tudod, amikor csak akarja. Nincs időm aggódni Vince miatt. Ha Vince ki akar állni és el akar kapni, akkor feltörlöm a parkettát azzal a rohadékkal.” Ha már Axl volt a vonal túlsó végén, akkor egyúttal megpróbáltam részleteket megtudni egy új és roppant furcsa sztorival kapcsolatban, amely az utóbbi napokban jutott el Londonba Los Angelesből. A mese arról szólt, hogy Steven Adlert kirúgták a bandából, legfőképp azért, mert nem bírt leszokni szenvedélyéről, a heroinról, és emiatt kellett újra elhalasztani a lemez felvételeit. „Nem – jelentette ki Axl határozottan. – Steven újra a banda tagja.” Ezek szerint egy időre kikerült a csapatból, ugye? „Igen. Egyértelműen kikerült a csapatból egy időre. De ez nem jelenti azt, hogy kirúgtuk. A volt Sea Hags dobos, Adam Maples segített ki minket ezalatt, de a korábbi Pretenders dobos, Martin Chambers is dolgozott velünk. Aztán Steven megcsinálta a Guns N’Roses dolgot, azt amit a csapat többi tagja is megtett és összekapta magát. És bevált az egész. Képes volt rá. És Steven jobban játssza a nótákat, mint bárki más. Egyszerűen csak egy bajkeverő és vérbeli GNrR. És, ha el nem bassza a dolgokat, akkor megpróbálunk vele nekiugrani a lemeznek… és persze a turnénak – tette hozzá egy másodpercig elgondolkodva. – Tudod, kidolgoztunk egy szerződést Stevermel. Megcsinálja a lemezt, és ha nem bassza el a dolgait, akkor a turnét is ő csinálja. És, ha közben sem baszakodik, akkor újra teljes jogú tag lesz.” Ezt úgy értsem, hogy válaszút elé állítottátok, tettem fel a kérdést. Vagy a drogok vagy a zenekar? „Igen, pontosan így van. De tudod, már mindent letisztáztunk. Végre visszatért és mindannyian reménykedünk, hogy ez így is marad. De mindez csak pár napja történt – magyarázta. – Milyen nap is van ma? Szombat? Nos, épp kedd óta van velünk újra. Szóval kedd óta újra halad a munka és nagyon jól megy neki.” És pontosan az album hányadrészét sikerült már felvenni addigra, mikor Stevennel a baj történt és le kellett állnotok, kérdeztem. Hosszú szünet. „Háát… Május elsejéig nem is kezdjük el a felvételeket. Lemondtak a stúdiót és visszamentünk, hogy átdolgozzunk néhány nótát, és… persze Steven miatt is szükség volt erre. De Stevennel kapcsolatban volt azért pozitívuma is az egésznek, ugyanis mi négyen legalább rájöttünk arra, hogy tényleg össze kell kapjuk magunkat. Mert ugyanis, ha meg akarjuk hívni Martin Chamberst a

lemez felvételeire, akkor legalább a nótáknak teljesen készen kell állniuk. Tudod, és erre egy hét alatt befejeztünk tizenegy számot, teljesen készre tettük őket. És szóval teljesen kidolgoztuk őket és tök feszesek lettek. És aztán elkezdtünk egy csomó mindenen dolgozni a próbateremben, tudod, különböző dobosokkal, és megerősítettük a gyenge pontokat mindenütt. De vannak itt egészen friss hírek is – vágott saját szavába, felvillanyozódva. – Új tagja is van a Guns N’Rosesnek.” Micsoda? A dolog váratlanul ért. Egy új tag van a csapatban? „Igen.” Kicsoda? „Izé, egy Dizzy nevű fickó.” Meg kellett ismételjem önmagam. Kicsoda? „Dizzy. D-I-Z-Z-Y.” Van másik neve is? Kíváncsiskodtam. „Nem tudom. – felelte titokzatosan. – Mi csak Dizzynek hívjuk. De ő a Guns N’Roses hatodik tagja. Billentyűs hangszereken, zongorán játszik.” Kéne ismernem valahonnan? – kérdeztem, és közben még mindig nem voltam biztos, hogy nem tréfál-e Axl. „Egy The Wild névre hallgató bandában volt. És egy időben a szomszédunk volt. Tulajdonképpen már három vagy négy évvel ezelőtt felkértük, hogy szálljon be hozzánk. De pont aznap, hogy eldöntöttük a dolgot, Dizzynek autóbalesete volt és teljesen összezúzta a karját, mindenféle tűket kellett beleszúrkálni, hogy rendbejöjjön. És így aztán csak pár hónappal ezelőtt jött le egy próbára és egyből beszállt három olyan nótába, amit ott hallott először. Olyan nóták voltak ezek, ahová tulajdonképpen nem is terveztünk zongorát, tudod, ilyen heavy metal nótákba. De Dizzy heavy metal zongorát tett a nótákba, tudod? És nagyon sütött az egész.” „Aztán másnap, hétfőn, kiderült, hogy utcára fog kerülni… Nem ez még vasárnap éjjel volt. Szóval hétfőn felhívtam Alant és szóltam neki, hogy fogadja fel ezt a fickót, bérelje ki, írja meg a szerződését. Adjon neki fizetést és valami előleget, hogy lakást tudjon bérelni. Szóval így most már van egy zongoristánk is…” És ennyi volt valóban. Attól eltekintve, hogy még megérdeklődtem, megkapta-e azokat a Charles Bukowski könyveket, amiket kért tőlem – „Igen, már a hetediket falom, haver!” – ez volt az utolsó alkalom, hogy beszéltem vele, sőt, hogy beszéltem valakivel a csapatból. Rengeteg okból – mind személyes, mind pedig makacsul amatőr okból – kifolyólag ezután nem sokkal a redőnyök lehúzódtak előttem és Axl nyilvánosan visszautasította, hogy nekem vagy más újságírónak hivatalosan nyilatkozzon. . Formájukhoz híven, a Guns N’Roses tagjai természetesen május elsején sem mentek stúdióba Mike Clinkkel. Ehelyett április 28-án Axl elvette régi barátnőjét Erint, Cupid’s Inn-nél, Las Vegasban, majd 48 óra múlva beadta a válópert. A házasságot hivatalosan hat hónap múlva nyilvánították semmissé. Izzyt letartóztatták, mert egy repülőgépen a hamutartóba vizelt. Aztán 1990 májusában világgá kürtölték, hogy Steven Adler dobos heroinproblémái megoldhatatlannak bizonyultak és, hogy sajnos, már nem tagja a Guns N’Rosesnek. „Steven csakis a szexnek, a drogoknak és a rock’n’rollnak élt, ebben a sorrendben – mondta Slash később a Rolling Stone riporterének. – Sőt talán

inkább így: drogok, szex és rock’n’roll. Aztán már csak drogok voltak meg rock’n’roll. Végül pedig már csak a drogok.” Slash azt nyilatkozta, hogy próbált segíteni gyerekkori haverján, de ez roppant nehéznek bizonyult. „Tartottam vele a kapcsolatot. Rendszeresen beugrottam hozzá, megnéztem, hogy mivel foglalkozik. Kitartottam mellette, mint ahogy kitart az ember a szerettei mellett. Aztán kezdett belemászni a saját dolgaimba, hogy »hallom, hogy mindannyian heroinoztok, akkor most mi a különbség köztünk, bla-bla-bla…« És aztán végül már nem bírtam vele beszélgetni. Elvittem ebédelni és az egészből csak óriási csetepaté lett, eljutottunk addig a pontig, ahonnan én már nem voltam képes folytatni. Így aztán mostanában már nem találkozgatunk. Felhívogatom az orvosát és rengeteget gondolok rá. Aggódom miatta. Mer’ ez egy félelmetes dolog. És hosszú ideig ő volt a legjobb barátom…” Steven helyére az akkor 26 éves korábbi Cult dobos, Matt Sorum került. Slash látta őt a Culttal pár héttel korábban a Los Angeles-i Universal Amphiteatre-ben és „arra gondoltam, hogy megpróbálom ellopni őt tőlük. És így is tettem,” – mondta a Vox magazinnak. „Az első dolog, amit a koncerten észrevettem, az a dobos nagyszerűsége volt. Arra gondoltam, hogy mi miért nem tudunk találni egy ilyen dobost? Mi ebben a nagy dolog? Szinte a hajamat tépve próbáltam egy olyan fickót találni, aki illett a csapatba. Mi nem csupán kibérelni akartunk valakit, aki rendesen eljátssza a rá osztott szerepet. Aztán eszembe jutott ez a Cult buli…” 1990 nyarán végre elkezdődött a Guns N’Roses album felvétele. 36 nóta alapjait kevesebb, mint 30 nap alatt vettélç fel a zenészek, a hírek szerint. Az addig minden előzmény nélküli közös munka első gyümölcse a Civil War névre hallgató szám volt, melyet a banda a Nobody’s Angel válogatásalbumra szánt. • lemez George Hamson irányítása alatt állt össze és bevételével az 1989 decemberi romániai forradalom árván maradt gyermekeit támogatta. Aztán júliusban a Knockin’ On Heaven’s Door egy durván összecsapott stúdióváltozata került fel az akkori Tom Cruise film, a Days Of Thunder zenéjét tartalmazó albumra. A hozzá tartozó klip – melyet egy-két évvel korábbi Ritz klub-beli fellépés felvételéből ollóztak össze – azonnal első helyre száguldott az MTV listáján. A felvételből Axl bőségesen osztogatott töltelékszavait rendesen kivágták, mely eszközhöz egyébként az MTV reklámbevételek-fontosságával nagyon is tisztában levő főnökei általában nem szoktak nyúlni. Időközben, Slash visszautasította David Bowie ajánlatát arra vonatkozóan, hogy repüljön él Ausztráliába egy-két szólót feljátszani a készülő Tin Machine albumra, majd a történelem első gitárosa lett, aki közös album-felvételen dolgozott Bob Dylannel és Michael Jacksonnal is. Sajnos, a Dylan-féle felvétel borzalmasan sült el, Bob mindössze azért hívta, hogy „cincogjak, mint Django Rheinhardt” egyetlen nótában, és még azt is letörölte pár nap múlva. Az utolsó Michael Jackson lemezen azonban Slash három nótában is közreműködött, noha akkor személyesen nem sikerült találkoznia a sztárral. „Ez

volt életem eddigi legsterilebb és legkreatívabb munkafolyamata” – mondta Slash a Select magazinnak később. – „Minden samplerekről volt összekészítve, ugyanazt a dobütemet használtuk, ugyanazt az akkordot, és csak a legvégén adtak hozzá néhány apró részletet, hogy itt-ott változzon a téma. Ez a módszer teljesen eltér attól, ahogy mi dolgozunk. Michael rendszerint kibérel egy stúdiót mondjuk tíz évre, és aztán havonta egyszer beugrik. Talán sosem fogok vele személyesen találkozni. Ez elég furcsa…” Azóta persze már sikerült találkozniuk, sőt közös video-forgatások is voltak. Slash játszott még Iggy Pop és Lenny Kravitz felvételein is. Aztán szeptemberben a csapat bevonult a Los Angelesi A&M stúdiók egyikébe, a Studio Onéba, hogy befejezze a korábban megalapozott 36 nótát. A készülő album a Use Your Illusion címet kapta és mind Axl, mind Slash esküdött arra, hogy az összes elkészült nótát fel akarják tenni a lemezre. Elsőként eljátszadoztak azzal a tervvel, hogy szimplán egy négylemezes dobozt adnak ki. Aztán jött az ötlet a két különálló dupla albummal. A Gef-fen kiadó még ez ellen is tiltakozott, ugyanis attól félt, hogy a rajongók majd nem tudják kifizetni a két dupla album árát és így a cég elesik a remélt anyagi haszontól. A kiadó inkább azt szerette volna, ha kezdetben megjelenik egy dupla lemez, majd egy évvel később – a kétévesre tervezett turné közepén – kijön egy szimpla lemez, és majd talán utána egy mini-album a feldolgozásokkal. Még az is szóbakerült, hogy egy teljes sorozatnyi minialbum jelenne meg – egy punk, egy funk, egy rap és egy rock – és közben a turné végére kijönne egy koncertlemez is, amely alátenne a kalózlemezek készítőinek. Világossá vált, hogy a többéves csendet hiperaktivitással próbálja a csapat ellensúlyozni. Végül kompromisszumra kényszerült a kiadó és egészen későn, 1991 szeptember 16-án megjelent a két dupla album, a Use Your Illusion I és II. Ahogy korábban már kiderült, a lemezekre felkerült Duff nótája, a Why Do You Look At Me When You Hate Me, amely végül a Get In The Ring címet kapta és szerény személyem is központi téma benne. Aztán ott volt a Civil War egy újabb, tökösebb verziója; Axl imádott eposza, a November Rain valamint egy másik tízperces monstrum Axl túladagolásáról, Coma címmel; Izzy You Ain’t The First-je; Pretty Tied Up-ja; Dust And Bones-a (Izzy énekével) és Slash Perfect Cime-j a. Aztán volt még akusztikus ballada Duff énekével So Fine címmel, egy csomó Axl és Slash nóta, meg persze Izzy dalai. Plusz grandiózus módon exhumáltak néhány, még a Geffen:szerződés előtt íródott dalt is, ilyen volt például a Back Off Bitch meg a The Garden (utóbbi Axl és Alice Cooper valószínűtlen kettősével). Slash egy nótában meggyőző bendzsó játékkal okozott meglepetést, Izzy pedig szitáron játszott egy másik számban. És habár, ahogy Slash nyilatkozta akkor a Selectnek (ugyanis Axl már nem adott interjúkat, az egyébként fájdalmasan félénk gitárosra hárított minden ilyen gondot): „egy rakás nóta van, tudod, a drogokról meg a szexről”, akadtak más témák is. Ahogy Slash is gyorsan hozzátette, az új anyagon határozottan érezhető volt egyfajta „furcsa

újromantika” is. Slash: „Ami szerintem már önmagában is nagyon meglepő lehet.” Ugyancsak felvettek néhány punk-feldolgozást is Paul McCartney Live And Let Die nótája és Bob Dylan Knockin’ On Heaven’s Door-ja mellé. Előbbi az 1974-es James Bond film, a Live And Let Die sikeres főcímzenéjének alapjaiban metálosított változata. Ugyan mind a mai napig nem lehet pontosan tudni, hogy a punk feldolgozások milyen formában és legfőképpen mikor látnak napvilágot, abban azért lehet bízni, hogy a megjelenés időpontja egyre csak közelebb lehet. Többek között a következő nóták kerültek szalagra: a UK Subs Down On The Farm-ja; a Duff által felénekelt New Rose a The Damned-től (az egyik legelső punk-kislemez); a Don’t Care About You a Los Angeles-i Fear-től és a Misfits Attitude-je. De, ha már a feldolgozásoknál tartunk, állítólag a tarsolyban van még a Rolling Stones Jumping Jack Flash-je is, habár ez Izzy nélkül… Apropó Izzy! Izzy Stradlin’, a csapat csendestagja, de ugyanakkor fő dalszerzője a lemezek megjelenésével egyi-dőben bejelentette kilépési szándékát. Pár hétig késleltették ugyan a hivatalos bejelentést, hátha Izzy meggondolja magát, de a felhajtásba, valamint a lassan elkészült lemezbe belekeseredett gitáros hajthatatlan maradt. Kilépett és 1992-ben már saját bandájával adott ki egy bemutatkozó albumot. Helyére Gilby Clarke került a Los Angeles-i Kill For Thrills zenekar gitáros/énekes/dalszerzője. Vagyis egy képzett, sokoldalú zenész, aki azonban mindezidáig csupán mellékszerepet kapott a csapat fő alakjai mellett. „Ez a lemez egész pályánkat átfogja – mondta Slash a Vox-nak. – Ez egy önző lemez, annyira az, hogy talán mindenki kiakad, mikor először meghallja. »Hát ez meg mi a fasz?« De mi ezt leszarjuk, ugyanis ez az anyag mi vagyunk. Ez egy gyilkos lemez és semmiképp nem nevezhető slágeresnek. Az anyag inkább a sötétebb oldallal foglalkozik. Nem túl sok vidám nóta van rajta, tudod? Legtöbbje inkább kibaszottul dühös. Nagyon dühös, nagyon súlyos és ugyanakkor van mélysége is, mivel megpróbálunk igazán zenélni rajta. Van egypár félhumoros drogos téma is meg néhány nóta a szerelemről, a szerelem különböző fázisairól. Függetlenül attól, hogy bluesos-e a hangzás, voltaképpen ez mégiscsak blues.” A pénz szerinte semmit sem változtatott meg alapvetően. Inkább csak komplikáltabbá tette életüket. „Ez talán fura dolog, de mikor üres zsebbel lógtunk az utcán, vidámabbak voltunk, mint most, hogy a társadalom részeivé váltunk. Most muszáj felelősséget vállalnunk bizonyos dolgokéit. Pontosan úgy van, ahogy Jimi Hendrix mondta: Minél több pénzt keresel, annál több bluest énekelsz.” És mint mindig, Axlnek ezúttal is sokkal több oka volt a blues-éneklésre, mint bárki másnak. Ugyanis október 30-án Nyugat-Hollywood-i otthonában letartóztatták és később csak 5 ezer dollár óvadék fejében engedték szabadon. Az ellene felhozott vád „halálos fegyverrel elkövetett súlyos testi sértés” volt. A

„halálos fegyver” ez esetben egy üres borosflaska, a „testi sértés” állítólagos áldozata pedig Axl közvetlen szomszédja volt, aki egyik éjjel kihívta a rendőrséget, mert az énekes túl hangosan hallgatta a zenét lakásában. A vádat hat hét múlva hangos horkolások közepette elejtették. Utolsó alkalommal, még 1991 januárjában láttam Slasht és Duffot, Rio De Janeiroban, a Rock In Rio II fesztiválon. A gigantikus, 200 ezer fő befogadóképességű Maracana stadionban – rengeteg híres brazil focigyőzelem dicsőséges helyszínén – léptek fel két egymást követő este. A koncertek a tíznapos fesztiválsorozat részeként zajlottak, olyan illusztris nevek társaságában, mint Prince, George Michael, Billy Idol, a New Kids es a Faith No More. Minthogy a csapat új albumának – melynek akkorra már a címét is lehetett tudni – Use Your Illusion – keverése épp befejeződött Los Angelesben, a csapat kihasználta a kínálkozó lehetőséget arra, hogy néhány, addig csak a próbateremben megszólaltatott nótát élőben is kipróbáljon. Mindez, valamint a brazil napsütés és a tenger azt jelezte, hogy ez az egy hét nem lesz különösebben nehéz vagy elviselhetetlen. A csapat is egyfajta pihenésként, a lemezfelvétel őrülete elől való menekülési esélyként fogta fel a rioi utat. Mintegy utolsó pihenőként a többéves folyamatos tumézás előtt. Elsőként Slash-t láttam meg szálláshelyük, az ipanemai tengerparton található Intercontinental szálló bárjában. Később pedig Duff-fal futottam össze a Maracana stadion, színpad mögötti területének egyik eldugott folyosóján. Mindkét alkalommal, egyszerűen keresztülnéztek rajtam. Nem álltak meg magyarázkodni, hogy miért teszik ezt. De, minthogy nem kevesebb, mint 12 testőr vigyázta őket, nemcsak velem nem álltak meg beszélgetni, hanem mással sem. A zenészkollégákat sem méltatták egy árva szóra sem. Sőt komor arckifejezésükből ítélve még magukkal sem nagyon lehettek kibékülve. Bevallom, sokkszerűen ért a dolog. Noha nem kellett volna ennyire kiakadnom. Miután az elmúlt tíz évben számtalan rocksztár előbb felfelé majd nyílegyenesen lefelé ívelő karrierjét követhettem nyomon szinte karnyújtásnyi távból, már igazán immúnissá válhattam volna az effajta, tipikusnak nevezhető viselkedéssel szemben. Általában már nem is lepődtem meg rocksztárok egyetlen mozdulatán, vagy tettén sem (vagy az adott esetben ezek teljes hiányán…), ám ezúttal mégis sikerült meglepniük. Nemcsak azzal, hogy egyszerűen nem is vettek tudomást létezésemről, hanem azzal is, hogy mindezt mindenféle előzetes figyelmeztetés vagy magyarázat nélkül tették. Meg kell mondjam, nem éreztem bennük ellenségességet, mindössze csak… zavart. Rettegést. És hogy mindebből milyen következtetéseket vontam le? Milyen következtetéseket vont le vajon az a peches brazil fotóriporter, aki laposra verve hagyta el a terepet, összezúzott kamerákkal a nyaka körül, miután két fizetett nehézsúlyú beledöngölte a szőnyegbe, mert elkövette azt a szörnyű tettet, hogy az első buli előestéjén megkísérelt néhány fényképet készíteni az Intercontinental bárjában üldögélő Slash-ről? És vajon milyen következtetéseket vont vajon le az a 200 ezer ember a Maracana stadionban, akiket Axl legalább

20 perc játékidővel rövidített meg, mert úgy érezte, hogy a nem eléggé lelkes közönség nem érdemel többet? És milyen következtetéseket vont le a közvetlenül a második Guns show előtt fellépő Judas Priest, mikor kerek három órával a buli kezdete előtt üzenetet kaptak a Guns N’Roses öltözőjéből, mely szerint Axl nem akar színpadra lépni, ha a Judas Priest 1, nem hajlandó lemondani a piro-technika használatáról 2, nem hajlandó 20 perccel rövidebb műsort adni 3, több, mint egy ráadásnótát fog játszani 4, nem hajlandó lemondani arról, hogy Rob Halford – mint tíz éve mindig – egy motor hátán ülve indítsa a koncertet? És milyen következtetést vont le Michael Wilton és Scott Rockenfield a Queensryche-ból (akik ugyancsak játszottak aznap), mikor két nóta után durván letaszigálták őket a színpad széléről, holott a koncert előtt udvariasan megkérdezték, hogy nézhetik-e Onnan a bulit és Axl egyik gorillája pozitív válasszal tért vissza? Valami itt nagyon nem stimmel. Hogy mi, azt sem időm, sem hajlandóságom nem maradt kideríteni. Különben is, mit tudhatok én? Hiszen ma már én is csak egy pont vagyok a nagy szürke masszában. A múlt egy része, amit feláldoztak annak a jövőnek az érdekében, amelynek pontos körvonalairól csak Isten és Axl Rose tudna részletesen beszámolni. És az utóbbi időben – amennyire én tudom, ők nem nagyon szólaltak meg… A kiadó utószava Mick Wall tehát az 1991 januári Rock In Rio II fesztivállal zárja le könyvét, de a csapat élete az azóta eltelt bő két esztendőben sem zajlott eseménytelenül. Noha ezek az események már igazából egy másik könyv lapjaira tartoznak, azért nem felesleges dolog talán áttekinteni néhány szóban, mi is történt nagyjából a Gunsék házatáján az utóbbi két évben. A Rock In Rio II fesztivállal egy időben Axl bevezette azt a szabályt, mely szerint minden újságírónak, aki a csapattal interjút akar készíteni, előzetesen alá kell írnia egy szerződést, melyben lehetőséget kell adnia a csapat számára az elkészült interjú átolvasására, kijavítgatására, sőt a csapat azt is megszabhatja, hogy melyik interjú, melyik lapnak adható el. Természetesen ez a szörnyű agyszülemény a gyakorlatban nem tudott megvalósulni, mert senki sem volt hajlandó vállalni ezeket a feltételeket. 1991 tavaszán befejeződtek a lemez felvételei és megkezdődött a keverés. A csapat Bill Price producert kérte fel erre a feladatra, miután meghallották, mit művelt a The Nymphs névre hallgató, azóta feloszlott csapat bemutatkozó lemezével A GN’R ezzel egy időben megvált két menedzserük egyikétől, Alan Niventől és azóta már csak Doug Goldstein dolgozik a csapat számára. Júniusban a csapat pár állomásos amerikai turnéra indult, melynek során klubokban, színházakban melegítettek be a nagy koncertekre. Axl az egyik bulin megzúzta a lábát, így néhány hétig gipszben kellett nyomulnia.

Pár nappal ezután startolt a Get In The Ring Motherfucker névre hallgató amerikai arénaturné, ahol a Skid Row volt a Guns vendége. Izzy ezen a turnén már teljes hallgatásba burkolózott, külön utazott saját buszán. A St. Louis-i koncert botrány közepette fejeződött be, mert Axl levonult a színpadról, miután sikertelenül próbálta megakadályozni, hogy valaki fényképeket készítsen a csapatról a közönség soraiból. A teremben keletkezett kár 200 ezer dollárra rúgott. Axl ezen a turnén vette fel azt a szokását, hogy teljesen kiszámíthatatlan időpontban vezényli színpadra a csapatot, nem ritkán több órás tétlen várakozás után. Július elsején megjelent az első kislemez, a You Could Be Mine. A nóta szorosan összekapcsolódott a Terminator II című film reklámhadjáratával. Duff McKagan basszusgitáros elkezdett dolgozni első szólóalbumán, melynek megjelenési időpontjáról még mindig nem lehet tudni semmi biztosat. Szeptember 16.-án végre megjelent a két dupla nagylemez, a Use Your Illusion I és IL A kritikusok minden fanyalgás nélkül zengték az ódákat az opuszokról. Szeptember 21. körül jelentek meg az első pletykák Izzy Stradlin gitáros kiválásával kapcsolatban, miután Izzy nem jelent meg a Don’t Cry klipjének forgatásán. Annál is furcsább volt ez, hiszen a nótát ő írta! Izzy kilépését persze hivatalosan nem erősítették meg,. Októberben a hírek arról szóltak, hogy a csapat a Jane’s Addiction volt gitárosát, David Navarrot próbálja soraiba csábítani. Novemberben a csapat bejelentette, hogy a turné hátralevő részén Gilby Clarke lesz a Guns gitárosa. Gilby érdekes módon, leginkább Izzyt ismerte a csapatból, 1984 óta barátok voltak. Izzy december 14-én jelentette be hivatalosan, hogy kilépett a Guns N’Rosesból. 1992. áprilisában Axl egy Rolling Stone-nak adott interjúban arról számolt be, hogy gyerekkorára mennyire rányomta bélyegét apja szexuális zaklatása. Minden problémáját ezzel magyarázta. ‘ Májusban Lars Ulrich, a Metallica dobosa és Slash egy közös sajtótájékoztatón jelentette be, hogy a két zenekar együtt indul turnéra. Az előzenekarnak kiszemelt Nirvana nem vállalta a fellépést, így végül a Faith No More lett a nyitócsapat. A csapat még májusban Európa-turnéra indult a Faith No More és a Soundgarden társaságában. A koncerteket a szokásosnál jóval nagyobb fanyalgás kísérte. Sokak szerint Izzy távozásával eltűnt a Rock’n’roll a bandából… A St. Louis-i események miatt Axlt már a repülőtéren letartóztatták New Yorkban, rögtön az Európa-turnéról hazatérőben. Csak óvadék ellenében helyezték szabadlábra, hogy a GN’R folytathassa a turnét. Augusztus 8-árt a montreali koncerten James Hetfield a Metallicából egy

tragikus baleset során csúnyán összeégette magát, főképp a karját. Az utánuk fellépő Guns N’Roses félbehagyta műsorát, miután Axlt valami színpadra repülő tárgy eltalálta. Természetesen az est újabb hatalmas botrányba fulladt. 1992 októberében Izzy Stradlin – aki az UYI albumokra több dalt írt, mint bármelyik volt kollégája – kiadta első albumát. A lemez mára több, mint egymillió példányban kelt el. A Metallicával közös turné végeztével a GN’R egy kétrészes műsoros videokazettát jelentetett meg, majd távol-keleti, dél-amerikai és ausztráliai turnéra indult. 1993 nyarának elejére a csapat újabb Európa-turnét hirdetett meg, amelynek során állítólag csak a csapat tagjai lépnek majd színpadra, mindenféle körítés – háttérénekesek, fúvósok, harmónikások – nélkül. Úgy látszik, valamennyire talán kezdenek magukhoz térni. Erre utal a 92 tavaszán kiadott mérhetetlenül egyszerű, szinte punkos videoklip, a Garden Of Eden is. Lehet, hogy mégis maradt a csapatban valami a Rock’n’roll szelleméből? [1] [2]

Az album valójában csak 1991 szeptemberében jelent meg. (a szerk.) nemzetközi lemezbolt-láncolat (a szerk.)