Michel Houellebecq - A Csúcson

MICHAEL HOUELLEBECQ

A

C

SÚCSON

A mű eredeti címe: Plateform © Flamnaarion, 2001 Hungarian translation © Tótfalusi Ágnes, 2003

“Minél kegyetlenebb az ember élete, annál hevesebben kapaszkodik belé; ám közben minden pillanatában bosszút áll érte, és harcol ellene” Honoré de Balzac

Első rész

TRÓPUSI THAIFÖLD

1. Egy éve halt meg az apám. Nem hiszek az elméletben, mely szerint az ember akkor nő fel igazán, amikor a szülei meghalnak; az ember sohasem nő fel igazán. A vénember koporsója előtt kellemetlen gondolataim támadtak. Jól kihasználta az életét, a vén szemétláda; rendesen feltört. „Gyereket is csináltál, te szemét", dühöngtem magamban, „bedugtad a nagy farkad az anyám puncijába". Kicsit feszült lehettem; végül is nem mindennap hal meg valaki az ember családjában. Nem akartam látni a holttestet. Negyven éves

vagyok, láttam már hullát életemben; úgy gondoltam, most inkább kihagyom. Ezért nem tartottam soha háziállatot sem. Feleségem sincs. Többször is megnősülhettem volna; de aztán mindig hagytam a fenébe. Pedig szeretem a nőket. Az agglegénység az egyik legkellemetlenebb dolog az életemben. Főleg utazás közben kínos. Az emberek valahogy gyanakszanak azokra a férfiakra, akik túl vannak egy bizonyos koron, és mégis egyedül utaznak e1 nyaralni; azt gondolják róluk, hogy nyilván nagyon önzőek, esetleg valamilyen bűn is terheli a lelküket. És ennek a vélekedésnek van is némi alapja. A temetés után elmentem a házba, ahol az apám az utolsó éveiben élt. Csak egy héttel azelőtt fedezték fel a holttestét, de a bútorok mellett és a szobák sarkában máris felgyűlt egy kis por, és az egyik ablakmélyedésben egy pókhálót is fölfedeztem. Tehát az idő, az entrópia és az efféle dolgok máris átvették az uralmat a hely felett. A mélyhűtő üres volt. A konyhai beépített szekrényben főleg Weight Watcher márkájú egyszemélyes zacskós ételeket, ízesített proteineket és energiadús müzliszeleteket találtam. Magnéziumos vajas süteményt rágcsálva bejártam a lakás alsó szintjét. A kazánházban kicsit ráültem a szobabiciklire. Az apám, bár már hetven éves is elmúlt, sokkal jobb kondícióban volt, mint én. Mindennap egy órát tornázott, nagyon intenzíven, és hetente kétszer sok ezer métert leúszott az uszodában. Hétvégenként teniszezett, vagy biciklizni ment a vele egyidős barátaival; néhányukkal találkoztam is a temetésen. - Ő húzott magával mindnyájunkat - harsogta az egyikük, egy nőgyógyász. - Tíz éwel idősebb volt nálunk, de mindig ránk vert egy percet két kilométeren. „Atyám, atyám", gondoltam, „milyen nagy is volt a te hiúságod!" A látómezőm bal sarkában megjelent néhány súlyzó és egy kondipad, és hirtelen élénken magam elé képzeltem egy vén hülyét is, sortban, ráncos, de az enyémhez amúgy nagyon

hasonló arccal, amint reménytelen erőfeszítéssel próbálja felpumpálni a mellizmait. „Atyám, atyám, homokra építetted a te házadat." Tovább tekertem a biciklit, de már kezdtem kifulladni, és kicsit fájtak a combizmaim; pedig ez még csak az első fokozat volt. A temetésre gondoltam. Nyilvánvalóan ragyogó benyomást keltettem. Mindig simára borotválom az arcom, keskeny a vállam, és amikor harminc éves korom körül elkezdtem kopaszodni, elhatároztam, hogy egészen rövidre vágatom a hajam. Általában szürke öltönyt és elegáns nyakkendőket viselek, és nem látszom túl vidámnak. Azt hiszem, hogy a rövid hajammal, a vékony keretes szemüvegemmel és a komor arcommal, ahogy lehajtott fejjel a keresztény temetési énekek egyvelegét hallgattam, nagyon jól illettem a temetés díszletei közé - sokkal jobban, mint egy esküvő díszletei közé illettem volna, például. A temetések határozottan jól állnak nekem. Abbahagytam a pedálozást, és köhögtem egy kicsit. A környező mezőkre leszállt az este. A kazánház beton talapzata mellett tökéletlenül kitisztított barna foltot vettem észre. Itt találták meg az apámat, betört koponyával. egy sort és egy I love New York feliratú póló volt rajta. A törvényszéki orvos szerint a halál három nappal korábban következett be. Ha nagyon akarta az ember, azt gondolhatta, hogy balesetről van szó, például hogy az apám elcsúszott egy olajfolton, vagy tudom is én, micsodán. Csakhogy a padló tökéletesen száraz volt, a koponya több helyen is beszakadt, és egy kis agyvelő is került a padlóra, tehát valószínűbbnek látszott, hogy gyilkossággal állunk szemben. Chaumont kapitány, a Cherbourg-i csendőrségtől, aznap estére jelentkezett be hozzám. Visszamentem a nappaliba, és bekapcsoltam a tévét, egy 82 cm-es képátlójú, dolby surround rendszerű, beépített DVD-s

Sony 16/9-es készüléket. Az egyes csatornán éppen a Xéna ment, az egyik kedvenc sorozatom; két nagyon izmos, fém mellvértet és bőr miniszoknyát viselő nő vívott egymással. -Túl sokáig uralkodtál, Tagrata! - kiáltotta a szőke. - Xéna vagyok, a Nyugati Síkságok harcosa! - Kopogtak, levettem a hangot. Odakint már beesteledett. A szél lágyan rázta az esőtől nehéz ágakat. Egy észak-afrikai jellegű, körülbelül huszonöt éves lány állt az ajtóban. - Aisának hívnak - mondta -, hetente kétszer takarítottam Ranault úrnál. El szeretném vinni a holmimat. - Hogyne - mondtam -, hogyne... Tettem egy invitálónak szánt mozdulatot, afféle mozdulatcsökevényt. Aisa belépett, és futólag rápillantott a képernyőre: a két harcias amazon éppen test-test ellen harcolt, egy vulkán közvetlen szomszédságában; gondolom, vannak olyan leszbikus nők, akikre izgató hatással van az efféle látvány. - Nem akarom zavarni - mondta Aisa -, öt perc az egész. - Nem zavar - mondtam -, tulajdonképpen semmi sem zavar. Aprót biccentett, mint aki érti, miről van szó, és a tekintete egy percig elidőzött az arcomon; nyilván észrevette, hogy testileg mennyire hasonlítok az apámra, és valószínűleg azt gondolta, hogy lelkileg is. Néhány pillanatig még elnézegetett, majd megfordult, és felment a szobákhoz vezető lépcsőn. - Ne siessen - mondtam elfúló hangon -, egyáltalán nem kell sietnie. Nem felelt, nyugodtan ment tovább fölfelé; valószínűleg meg sem hallotta, amit mondtam. Visszaültem a kanapéra, kimerített ez a rövid beszélgetés. Azt kellett volna mondanom, hogy vegye le a kabátját, normális esetben ilyenkor fel kell ajánlani a másiknak, hogy vegye le a kabátját. Hirtelen megéreztem, hogy szörnyen hideg van a szuterénben, nedves és

csontig hatoló hideg, igazi pincehideg. Nem tudtam, hogy kell beindítani a kazánt, és nem is akartam megtudni; az apám halott volt, és nekem most azonnal el kellett volna mennem innen. Átkapcsoltam a hármas csatornára, hogy megnézzem a Kérdések egy bajnokhoz legutóbbi adását. Nadége, aki ValFourréból érkezett, éppen bejelentette Julien Lepers-nek, hogy harmadszor is kockára teszi a bajnoki címét, amikor Aisa egy könnyű utazótáskával a vállán megjelent a lépcsőn. Kikapcsoltam a tévét, és gyorsan odaléptem hozzá. - Mindig nagyon csodáltam Julien Lepers-t - mondtam neki. - Akkor is tud mondani valamit a vidékről, a megyéről, ahonnan a játékos származik, ha egyáltalán nem ismeri a környéket. Beszél a hely éghajlatáról, a természeti szépségeiről. És ami a legfontosabb, ismeri az életet: a játékosok igazi emberi lények a szemében, a maguk kis gondjaival és örömeivel. Semmi nem idegen tőle, nem ellenszenves neki, ami a játékosokban valóságos és emberi. Mindegyik játékost rá tudja venni, hogy beszéljen a foglalkozásáról, a családjáról, a szenvedélyeiről - vagyis mindenről, ami számára az életet jelenti. Van olyan játékos, aki rézfúvós együttesben játszik, a másik énekel egy kórusban; a harmadik részt vesz minden helyi eseményen vagy emberbaráti akciókban. A gyerekeik gyakran ott vannak a stúdióban is. Ebből az adásból levonhatjuk azt a következtetést, hogy az emberek boldogok, és ettől mi magunk is kicsit boldogabbnak és jobbnak érezhetjük magunkat. Maga nem így gondolja? Mosolytalanul nézett rám; a haját gumival fogta össze, alig volt kifestve, a ruhái inkább mértéktartók voltak; íme, egy komoly lány. Egy pillanatig habozott, majd halkan, félénken remegő hangon azt mondta: - Nagyon szerettem az édesapját. Nem tudtam, mit feleljek erre; különösnek tűnt, de azért lehetségesnek. A vénembernek nyilván volt egy rakás érdekes

története: járt Kolumbiában, Kenyában vagy mit tudom én hol; és távcsövön keresztül bámulta az orrszarvúkat. Amikor meglátogattam, mindig szívesen élcelődött a hivatalnoki státuszomon és az ebből származó létbiztonságon. „Ott vagy a húsosfazék mellett..."- ismételgette, és nem is titkolta a megvetését; nem mindig könnyű, ha családja van az embernek. - Ápolónőnek tanulok - folytatta Aisa -, elköltöztem a szüleimtől, és muszáj takarítanom. Törtem a fejem, hogy megfelelő választ találjak: például megkérdezhetném, mennyiért lehet lakást bérelni Cherbourgban. Végül ezt sikerült kiötlenem: - Hát... igen. - A rövid mondatba megpróbáltam némi életbölcsességet sűríteni. Aisa be is érte ennyivel, és az ajtó felé indult. Az ablakra tapasztott arccal figyeltem, ahogy a Volkswagen Polójával megfordult a sáros úton. A hármas csatornán egy tévéfilm ment; valami tanyán játszódott, valószínűleg a XIX. században, Tchéky Karyóval a főszerepben, aki egy tanyasi munkást alakított. A földbirtokos leánya két zongoralecke között - az apját Pierre Marielle játszotta - kellemes bizalmasságokba bonyolódott a jóképű legénnyel. Egy istállóban ölelkeztek, és éppen akkor merültem álomba, amikor Tchéky Karyo nagy férfiasan letépte a lány organdi bugyiját. Az utolsó képen, ami még eljutott a tudatomig, néhány disznó röfögött. Arra ébredtem, hogy fázom és fáj minden tagom; nyilván rossz helyzetben nyomott el az álom, és teljesen elmerevedett a nyakam. Feltápászkodtam, jókorát tüsszentettem, és a lélegzetem párát eregetett a szoba jéghideg levegőjében. A tévé furcsa módon a Nagy horgászt sugározta, ami az első csatornán megy; tehát közben nyilván felébredtem, vagy legalábbis eléggé magamhoz tértem ahhoz, hogy használni tudjam a

távirányítót, de semmire sem emlékeztem. Az éjszaki adás a harcsákról szólt, a pikkely nélküli, hatalmas halakról, amelyek a globális felmelegedés következtében nagyon elszaporodtak a francia folyókban, és különösen kedvelték a nukleáris központok melletti partokat. A dokumentumfilm néhány különös legenda nyomába eredt: igen, a felnőtt harcsák mérete a három-négy métert is elérheti; sőt, a Dróme-ban még öt méternél hosszabb példányokat is találtak; ez a legenda tehát igaznak bizonyult. Az a hiedelem viszont teljességgel megalapozatlan, hogy ezek a halak valaha is fürdőzőkre támadtak volna. A harcsákat övező gyanakvás ahhoz a gyanakváshoz hasonlít, amivel a horgászok nagy családja szemléli azokat a horgászokat, akik a harcsák kifogásának szentelik az életüket. Ők szenvednek ettől, és ennek az adásnak a segítségével szeretnének módosítani ezen a negatív képen. Fel-alá járkáltam a szobában, de nem sikerült felmelegednem. Képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy az apám ágyában aludjam. Végül felmentem kispárnákért meg takarókért, és úgy-ahogy elvackolódtam a kanapén. A harcsákról - rejtélyek nélkül vége-szövege után oltottam el a lámpát. Az éjszaka áthatolhatatlan volt, és áthatolhatatlan volt csend is.

2. Minden véget ér egyszer, az éjszaka is. Chaumont kapitány tiszta és zengő hangja rázott fel hüllő-letargiámból. Bocsánatot kér, de nem ért rá tegnap este. Felajánlottam, hogy főzök egy kávét. Miközben forrt a víz, kitette a notebookját az asztalra, és hozzácsatlakoztatta a nyomtatót. A kihallgatás végén így elolvastathatta és rögtön alá is írathatta velem a vallomásomat. A csendőrséget elborítják az adminisztratív tennivalók, ezért

nem tudja magát igazi feladatának, a nyomozásnak szentelni; legalábbis ezt a következtetést vontam le egyes tévéműsorokból. Az én esetemben azonban semmi sem állt a nyomozás útjába. A kihallgatás jó alapokról indult, és a kölcsönös bizalom légkörében zajlott. A Windows boldog kis muzsikával kezdett munkába. Az apám november 14-e éjjelén halt meg. 14-én és 15én is dolgoztam, de persze nyugodtan megtehettem volna, hogy autóba szállok, megölöm az apámat, és még aznap éjjel visszatérek Párizsba. Mit csináltam november 14-e estéjén vagy éjjelén? Ha jól emlékszem, semmit; semmi említésre méltót. Legalábbis nincs róla emlékem, hiszen több, mint egy héttel ezelőttről volt szó. Nem volt állandó szexuális partnerem, sem közeli jóbarátom. A napok teltek-múltak. Elkínzottan bámultam Chaumont kapitányra. - Megnézem a naptáramban - mondtam, de ettől sem vártam semmit. Érdekes módon mégis találtam egy mobiltelefonszámot a 14-i dátum mellett, mellette egy keresztnév: „Coralie". Milyen Coralie? Mégsem jó semmire ez a naptár. - Olyan az agyam, mint a mosogatórongy - mondtam zavart mosollyal. - Fogalmam sincs, talán egy kiállításmegnyitón voltam. - Kiállításmegnyitón? - Türelmesen várt, az ujjaival a klaviatúra fölött. - Igen, a Kulturális Minisztériumban dolgozom. A kiállítások támogatásával, néha előadások támogatásával foglalkozom. - Előadások támogatásával? - Igen, kortárs táncelőadások támogatásával. - Hirtelen nagyon reménytelennek éreztem mindent, elárasztott a szégyen. - Szóval a kulturális ágazatban dolgozik. - Igen, ez az... Így is lehet mondani.

Komolyan, némi rokonszenwel pillantott rám. Tehát volt tudomása a kulturális ágazat létezéséről. Futó, ám valóságos tudomása. Valószínűleg mindenféle emberrel találkozott már, az ő hivatása mellett egyetlen társadalmi közeg sem maradhatott teljesen ismeretlen a számára. A csendőrség nagyon humanista. A kihallgatás további része átlagosan zajlott le; láttam már valóságfeltáró tévéfilmeket, fel voltam készülve az ilyen párbeszédekre. Mit tudok róla, voltak az apámnak ellenségei? Nem, de ami azt illeti, azt sem tudom, hogy voltak-e barátai. Azt hiszem, az apám nem volt elég fontos ahhoz, hogy ellenségei legyenek. Kinek van haszna a halálából? Hát, nekem. És mikor látogattam meg utoljára? Valószínűleg augusztusban. Augusztusban nincs semmi munka az irodában, és a kollégáimnak muszáj elutazniuk, mert gyerekeik vannak. Ezért én Párizsban maradok, a számítógépen csetelek, és kiveszek egy hosszú hétvégét tizenötödike környékén; ilyenkor szoktam meglátogatni az apámat. Tényleg, jó viszonyban voltam az apámmal? Igen is, meg nem is. Inkább nem, de évente egy-kétszer azért meglátogattam. Megcsóválta a fejét. Éreztem, hogy a kihallgatásom a vége felé közeledik; pedig szerettem volna még egyet-mást mondani a témáról. Megokolhatatlan, abnormális rokonszenvet éreztem Chaumont kapitány iránt. Csakhogy ő már beindította a nyomtatót. - Az apám nagy sportember volt! - jelentettem ki hirtelen. Csodálkozva nézett rám. - Nem is tudom - fordítottam ki a tenyerem reménytelenül-, csak azt akartam mondani, hogy nagy sportember volt. Bosszús mozdulattal elhessegette a kifejezést. Aláírtam a vallomásomat, és kikísértem Chaumont kapitányt. - Tudom, hogy hervasztó tanú vagyok - mondtam neki.

- Minden tanú hervasztó - felelte: Kicsit eltűnődtem ezen az aforizmán. Elénk tárult a mezők végtelen unalma. Chaumont kapitány beszállt a Peugeot 305-ösébe. Majd értesíteni fog a nyomozás menetéről. Közeli hozzátartozó halála esetén a köztisztviselőknek három nap szabadság jár, tehát nyugodtan megtehettem volna, hogy nagy kerülővel indulok hazafelé, és bevásárolok a környék camembert-jeiból, de rögtön ráfordultam a Párizs felé vezető autópályára. A harmadik szabadnapomat különféle utazási ügynökségekben töltöttem. Szerettem az utazási prospektusokat, az elvontságukat, azt, hogy a világ helyeit a lehetséges örömök és tarifák behatárolt sorára redukálják. A szállodák csillagozásának rendszere volt a kedvencem; azt jelölte, milyen heves boldogságban van jogunk reménykedni. Nem voltam boldog, de tiszteltem a boldogságot, és folyamatosan vágyakoztam rá. A Marshall-modell szerint a vásárló racionális individuum, aki arra törekszik, hogy az árért a lehető legnagyobb kielégülést szerezze meg; a Veblen-modell ezzel szemben azt vizsgálja, milyen befolyással bír a csoport az egyén vásárlási hajlandóságára (attól függően, hogy az egyén azonosulni akar a csoporttal, vagy éppen ellenkezőleg, ki akarja vonni magát a hatása alól). A Copeland-modell bemutatja, hogy a vásárlás folyamata a termék/szolgáltatás (közönséges vásárlás, átgondolt vásárlás, speciális vásárlás) függvényében alakul; a Baudrillard-Becker modell szerint viszont fogyasztani annyit tesz, mint jeleket hozni létre. A lelkem mélyén a Marshall-modellhez éreztem magam a legközelebb. Amikor újra bementem a munkahelyemre, bejelentettem Marie-Jeanne-nak, hogy szabadságra van szükségem. MarieJeanne a kolléganőm; együtt készítjük elő a kiállítások anyagát és a kortárs művészettel kapcsolatos dossziékat. Marie Jeanne harmincöt év körüli nő, szőke és simára fésült hajjal, nagyon világos, kék szemekkel. A magánéletéről semmit sem tudok. A

hierarchia szerint egy egészen kicsivel felettem áll; de erről a tényről igyekszik elfelejtkezni, mert fontosabbnak tartja a csapatmunkát. Amikor igazán fontos látogatónk érkezik valaki a Szobrászművészek Szövetségének vezetőségéből vagy a miniszter kabinetjének egyik tagja - mindig a csapatmunkára helyezi a hangsúlyt. „És íme osztályunk legfontosabb embere", kiált fel, amikor belépnek az irodámba, „ő az, aki könyvelési mérlegekkel és számokkal zsonglőrködik, nélküle teljesen elvesznénk!" És közben nevet, a fontos látogatók is vele nevetnek, vagy legalábbis vidáman mosolyognak. Én szintén mosolygok, már amennyire tőlem telik. Megpróbálom zsonglőrnek látni magam; de általában elég, ha számtani alapműveleteket végzek. Bár Marie Jeanne tulajdonképpen nem csinál semmit, az ő munkája a legösszetettebb: ismerrnie kell a művészeti áramlatokat, a hálózatokat és a tendenciákat; és mivel övé a döntés felelőssége, állandóan számíthat rá, hogy azzal vádolják, begyöpösödött, sőt, haladásellenes; erre a veszélyre előre fel kell készülnie, sőt fel kell készítenie az intézményt is. Ezért állandó kapcsolatban áll a művészekkel, a galériásokkal, a művészeti folyóiratok szerkesztőivel; és ezek a kapcsolatok boldoggá teszik, mert igazi szenvedélyt érez a kortárs művészet iránt. Tulajdonképpen én sem utálom: egyáltalán nem érzem magam a szakmaszerűen felfogott festészet, vagy a hagyományos festészeti technikákhoz való visszatérés élharcosának, csupán ragaszkodom a felelős ügyvezető számára előírt visszafogott állásponthoz. Az esztétikai vagy politikai kérdések nem az én asztalom; nem nekem kell sem kialakítani, sem alkalmazni az új elméleti álláspontokat, a világhoz való másféle kapcsolódásokat; körülbelül akkortájt mondtam le erről, amikor a vállam kicsit megroskadt, és az arcom végleg bánatos kifejezést öltött. Rengeteg híressé vált kiállításon, vernisszázson és performanszon vettem részt, ezért bizton állíthatom: a

művészet nem képes megváltoztatni az életet. Legalábbis az enyémet nem. Beszámoltam Marie-Jeanne-nak a temetésről; szeretettel hallgatott, sőt a vállamra tette a kezét. Magától értetődőnek találta, hogy szabadságot kérek. - Szükséged van rá, hogy megvond a mérleget, és hogy önmagad felé fordulj. - Megpróbáltam elképzelni ezt a mozdulatot, és oda lyukadtam ki, hogy MarieJeanne-nak kétségkívül igaza van. - Cécilia befejezi az előirányzott munkáidat - folytatta -, majd megbeszélem vele. - Vajon kiről beszél? Ki is az a Cécilia? Körülnéztem, és észrevettem egy plakát előtervét, és hirtelen eszembe jutott. Cécila egy vörös hajú, kövér lány, aki állandóan Cadbury's csokit eszik, és két hónapja dolgozik az osztályon: legfeljebb alaptanfolyama van, tehát viszonylag elhanyagolható figura. Az apám halála előtt éppen egy olyan kiállítás költségvetését készítettem elő, amelynek a címe a következő volt: „Fel a kezekkel, csirkefogók!" A kiállítás januárban nyílt Bourg-la-Reineben. Egy teleobjektívvel készült fényképsorozat volt a rendőrség Yvelines-i brutális fellépéséről. Nem dokumentarista felvételekről volt szó, hanem inkább a tér színpadszerűvé tételéről. A művész saját felvételei közé televíziós rendőrsorozatokból - például a Los Angeles Police Departementből-vett standfotókat illesztett. A kiállítás fun nézőpontból közelítette meg az eseményeket, és hiányzott belőle az általában elvárt társadalmi helytelenítés. Tehát érdekes projekt volt, nem drága és nem is túl bonyolult; még egy Céciliához hasonló bénaság is képes befejezni az előzetes költségvetés kidolgozását. Munkaidő után általában benéztem egy peep-showba. Ez ötven frankomba került, néha hetvenbe, ha lassan élveztem el. Amint megpillantottam a mozgó puncikat, azonnal ágaskodni

kezdett a farkam. Ügyesen kiürítettem a heréimet. Ugyanebben az időben Cécilia csokoládés süteményekkel tömte magát a minisztérium melletti cukrászdában; körülbelül megegyezett a motivációnk. Olykor előfordult, hogy ötszáz frankért különszobát béreltem; amikor már fájt a farkam, és kis haszontalan, követelőző, sajtszagú függelékként viselkedett. Ilyenkor szükségem volt arra, hogy egy lány a kezébe vegye, és bár megjátszottan, de lázba jöjjön a hímtagom vastagságától és a spermám bőségétől. De akár a peep-showba, akár szobára mentem, fél nyolc előtt mindig otthon voltam. Először megnéztem a Kérdések egy bajnokhozt, amit felvettem videóra, utána megnéztem a belföldi híradót. A kergemarhaválság nem nagyon érdekelt, mivel én főleg sajtos-tejszínes hollandi mártáson éltem. És így zajlott tovább az este. Százhuszonnyolc csatornám birtokában nem voltam boldogtalan. Hajnali két óra felé török zenés vígjátékokkal zártam. Eltelt így néhány, viszonylag békés nap, majd egy újabb telefonhívás érkezett Chaumont kapitánytól. A dolgok sokat haladtak előre, megtalálták a feltételezett gyilkost. Tulajdonképpen több is volt ez, mint feltételezés, mert a férfi majdnem be is vallotta a gyilkosságot. Két nap múlva rendeznek egy helyszíni szemlét, szeretnék-e részt venni rajta. Szeretnék, feleltem. Marie-Jeanne gratulált ehhez a bátor elhatározáshoz. A gyászmunkáról beszélt, az apa-fiú kapcsolat rejtélyéről; egy korlátolt brosúra társadalmilag elfogadott kifejezéseit használta, de nem ez volt a lényeg: megértettem, hogy szeretetet érez irántam, ez meglepő volt, és nagyon jól esett. Hiába, a nőknek vannak érzelmeik, mondtam magamban, amikor felszálltam a Cherbourg felé induló vonatra; még a

munkájukkal is érzelmi viszonyban állnak, és nehezen tájékozódnak egy olyan világban, amely meg van fosztva minden érzelmi kapcsolattól, az ilyen légkörben nem tudnak igazán kibontakozni. Persze szenvednek ettől a gyöngeségtől, és a Marie-Claire „pszichológiai" rovata gyakran a szemükre is hányja ezt a gyöngeséget: jobb lenne, ha sikerülne választóvonalat húzniuk a munka hivatalos és érzelmi oldala között; erre persze képtelenek, mint ezt a Marie-Claire „olvasói levelek" rovata is bizonyítja. Rouen magasságában újra átgondoltam az ügy részleteit. Chaumont kapitány nagy felfedezése az volt, hogy Aisa „intim kapcsolatot" tartott fönn az apámmal. Milyen gyakorisággal és milyen mélységig? Erről semmit nem tudott, de a nyomozás szempontjából ez nem is volt lényeges. Aisa egyik bátyja hamar bevallotta, hogy elment az öreghez, tulajdonképpen „magyarázatot akart kérni", de a beszélgetés elfajult, és végül holtan hagyta az apámat a kazánház betonján. A helyszíni szemlét elméletileg a vizsgálóbíró vezette, egy flanellnadrágot és sötét pólót viselő száraz és gyászos képű emberke, akinek az arcát szabályos időközönként ideges fintor torzította el; de Chaumont kapitány hamarosan átvette a ceremóniamester szerepét. Elevenen és lelkesen fogadta a résztvevőket, mindenkit kedvesen köszöntött és a helyére vezetett: kifejezetten boldognak látszott. Ez volt az első gyilkossági ügye, és kevesebb mint egy hét alatt megoldotta; ő volt az egyetlen hőse ennek a piszkos és banális ügynek. Aisa egy széken kuporgott, láthatólag összetörve, az arcát fekete kendő szegélyezte. Alig emelte fel a tekintetét, amikor beléptem, és tüntetően elfordult onnan, ahol a bátyja állt. A fickót két csendőr fogta közre, csökönyösen bámulta a földet. Ugyanolyan volt, mint a többi átlagos kis vadállat. Semmiféle rokonszenvet nem éreztem iránta. Amikor felnézett, futólag rámpillantott, és bizonyára kitalálta, ki vagyok. Ismerte a

szerepemet, valószínűleg értesítették, hogy jövök: az ő primitív felfogása szerint jogomban állt bosszút állni rajta nekem tartozott számadással az apám véréért. Én is érzékeltem a köztünk létrejött kapcsolatot, makacsul bámultam, és hagytam, hogy lassan elöntsön a gyűlölet. Könnyebben lélegeztem: kellemes és erős érzés volt. Ha lett volna egy pisztolyom, gondolkodás nélkül megöltem volna vele. A kis szemétláda meggyilkolása közömbös cselekedetnek számított a szememben, de egyben előremutató, pozitív aktusnak is. Egy csendőr krétával felrajzolta a test körvonalát a talajra, és a szembesítés elkezdődött. A vádlott szerint nagyon egyszerűen történtek a dolgok: beszélgettek, ő dühbe gurult, és dühében meglökte az apámat. Az apám hátraesett, a koponyáját összezúzta a betonon; erre ő pillanatnyi elmezavarában elmenekült. Természetesen hazudott, és Chaumont kapitány ezt könnyedén be is bizonyította. Az áldozat koponyájának az állapota dühödt indulatra utalt; számos, valószínűleg rúgásból származó zúzódás volt rajta. Ráadásul az apám arca a földhöz dörzsölődött, olyannyira, hogy a szeme kiszakadt az üregéből. - Nem emlékszem semmire - mondta a vádlott -, elragadott az indulat. Ahogy elnéztem ideges kezeit, keskeny és kellemetlen arcát, ezt nagyon is valószínűnek találtam: minden megfontolás nélkül cselekedett, valószínűleg felizgatta, amikor a koponya a földhöz csapódott, és meglátta az első vért. A védekezési módszere áttetsző és hiteles volt, jól be fog majd válni a bíróság előtt is: néhány év felfüggesztett kap majd, nem többet. Chaumont kapitány, aki elégedett volt a délután lefolyásával, hozzálátott, hogy levonja a következtetéseket. Felálltam a székemről, és az egyik nagy üvegablakhoz léptem. Leszállt az este: a birkák odakint épp most fejezték be a napjukat. Ők is ugyanolyan hülyék voltak, mint Aisa bátyja,

de semmilyen erőszakos cselekedet nem volt beprogramozva a génjeikbe. Az életük utolsó estéjén majd keservesen bégetnek, a szívverésük felgyorsul, reménytelenül kapálnak a lábukkal; eldördül egy pisztolylövés, az életük véget ér, és a testük hússá alakul át. Kezet fogtunk, és elbúcsúztunk egymástól; Chaumont kapitány megköszönte, hogy eljöttem. Másnap újra találkoztam Aisával, mert az ingatlanügynök azt tanácsolta, hogy takaríttassam ki a lakást, mielőtt árulni kezdeném. Atadtam neki a kulcsokat, ő pedig elvitt kocsival a Cherbourg-i pályaudvarra. Most már a tél volt az úr a bozótoson, és nagy ködtömegek gomolyogtak a sövények fölött. Nem voltunk könnyű helyzetben. Aisa ismerte az apám nemi szerveit, és ez a tény kicsit zavaró meghittséget csempészett közénk. Nagyon meglepő volt az egész: Aisa komoly lánynak látszott, és az apámban semmi nem vallott csábítóra. Pedig biztosan volt néhány megragadó tulajdonsága, amelyeket én képtelen voltam meglátni; ami azt illeti, még a vonásait is nehezen tudtam magam elé idézni. A férfiak úgy élnek egymás mellett, mint a marhák; legfeljebb arra képesek, hogy időnként megigyanak együtt egy üveg piát. Aisa Volkswagenje megállt a pályaudvar előtti téren. Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, mielőtt elválunk. - Hát... - makogtam. Aisa fakó hangon megszólalt: - Elmegyek innen. Van egy barátom, aki talált nekem egy felszolgálói állást Párizsban; majd ott tanulok tovább. A családom amúgy is úgy néz rám, mint egy kurvára. Megeresztettem egy résztvevő mordulást. - Párizsban sokkal több ember van - kockáztattam meg végül gyötrődve, és hiába törtem a fejem, semmi más nem jutott eszembe Párizsról. De úgy látszott, nem vette el a kedvét a válaszom elképesztő szegényessége.

- Semmit nem várhatok a családomtól - folytatta egyre dühödtebben. - Nem elég, hogy szegények, ráadásul teljesen hülyék is. Két éve az apám elzarándokolt Mekkába; azóta nem jó semmire. A bátyáim még rosszabbak: állandóan a hülyeségeiket szajkózzák, pasztiszt nyakalnak, miközben az igaz hit letéteményeseinek tekintik magukat, és van pofájuk szemét kurvának tartani, mert dolgozni akarok, nem pedig férjhez menni egy hozzájuk hasonló állathoz. - Ez igaz, de mindent összevéve azért a muzulmánok nem olyan szörnyűek - jelentettem ki zavartan. Megragadtam a táskámat, és kinyitottam a kocsi ajtaját. - Szerintem hamarosan túl lesz az egészen - morogtam kevés meggyőződéssel. Hirtelen élénken megjelent előttem az Európa érrendszerében lassan hömpölygő migrációs áradat; a muzulmánok olyanok voltak benne, mint a lassan oldódó vérrögök. Aisa kétkedve méregetett. Az autóba beáradt a kinti hideg levegő. Intellektuális szinten valamiképpen vonzott a muzulmán nők hüvelye. Kényszeredetten Aisára mosolyogtam. O is elmosolyodott, valamivel őszintébben. Hosszan megszorítottam a kezét, éreztem az ujjai melegét, sőt még a vérét is, ahogyan lágyan lüktetett a tenyere öblében. Az autótól néhány méterre még megfordultam, és odaintettem neki. Mégiscsak létrejött egy találkozás, mégiscsak történt végül valami. Amikor beültem a Corail fülkéjébe, eszembe jutott, hogy pénzt kellett volna adnom neki. De rögtön utána azt gondoltam, hogy nem, mert valószínűleg félre lehetett volna magyarázni. És furcsa módon ebben a pillanatban ébredtem először tudatára, hogy gazdag leszek; vagyis hogy viszonylag gazdag. Az apám számláin lévő összeget már átutalták az én bankszámlámra. Megbíztam egy autószerelőt, hogy adja el az apám autóját, és az ingatlanügynökségen keresztül árulni

kezdtem a házat; mindent nagyon egyszerűen el lehetett intézni. Az apám javainak értékét a piac törvényei szabták meg. Természetesen az árban lehetett némi ingadozás: 10 % erre vagy arra, de nem több. Az örökösödési illeték sem volt valami megfejthetetlen titok: elég lesz átlapoznom az Adóhivatal roppantul alaposan összeállított kis brosúráit. Biztos vagyok benne, hogy az apám többször is elábrándozott arról, hogy kitagad az örökségből, de végül lemondott róla; nyilván belátta, hogy túl sok bonyodalommal járna, és még a végeredmény is bizonytalan (nem olyan könnyű kitagadni egy gyereket - a törvény csak szűkös lehetőségeket nyújt a szülőknek: nem elég, hogy a kis szemetek megkeserítik az ember életét, hanem a végén még hasznot is húznak mindabból, amit keserves verejtékkel összegyűjtött). Végül valószínűleg belátta, hogy nem lenne semmi haszna az egészből - mert ki nem szarja le, hogy mi történik a halála után? Szerintem körülbelül így okoskodott. Így aztán most, hogy a vén szemét meghalt, el fogom adni a házát, és eladom a Toyota Land Cruiser-jét is, amivel a rengeteg Evian vizet hordta haza a Cherbourg-i Casino Géantból. En a Jardin des Plantes mellett lakom, mi a fenét kezdenék egy Toyota Land Cruiserrel? Ravioli á la ricottát hordhatnék vele haza a Mouffetard piacról, körülbelül ez minden. Egyenesági leszármazott esetében nem túl nagy az örökösödési illeték - még akkor sem, ha nem volt valami erős az érzelmi kapcsolat. A csökkentett adók levonása után körülbelül hárommillió frankom marad. Ez az összeg körülbelül a tizenötszöröse az éves béremnek. És körülbelül annyi, amennyit egy szakképzetlen fizikai munkás egy dolgos élet munkájával Nyugat-Európában megkereshet; nem is rossz. Ezzel már kezdhetnék valamit; legalábbis meg lehetne próbálni.

Pár héten belül biztosan kapok egy levelet a banktól. A vonat már Bayeux-nál járt, előre elképzeltem a beszélgetést. A befektetési irodám brókere valószínűleg észrevette már a számlámon a jelentős növekedést, és szeretne találkozni velem - hiszen kinek ne lenne szüksége az élete bizonyos pillanatában egy okos pénzbefektető tanácsaira? Én persze nagy óvatosan a biztos befektetése mellett tenném le a garast; ő könnyed mosollyal nyugtázná ezt az - oly gyakori reakciót. Jól tudja, hogy a kezdő befektetők nagy része a biztonságot részesíti előnyben a hozadékkal szemben; sokat tréfálkoznak ezen egymás között a kollégáival. A világért félre ne értsem a kifejezést, de az örökség kezelésének kérdésében bizonyos idősebb személyek általában zöldfülűként viselkednek. Ő a maga részéről azonban felhívná a figyelmemet egy ettől kicsit eltérő forgatókönyvre is - de természetesen hagy nekem időt arra, hogy alaposan átgondoljam. Valóban, miért is ne fektessem be meglepetést nem okozó, de alacsony hozamú részvényekbe a vagyonom kétharmadát? És miért is ne fordítanám a megmaradó egyharmadot egy kicsit kockázatosabb, de nagyobb hasznot hajtó részvények vásárlására? Tudtam, hogy néhány napos gondolkodási idő után el fogom fogadni az érvelését. Őt majd igen nagy örömmel tölti el az elhatározásom, és sziporkázó lelkesedéssel állítja össze a dokumentumokat - és amikor elköszönünk egymástól, nagyon baráti lesz a kézfogásunk. Olyan országban éltem, amelyen a lecsillapodott szocializmus hagyta rajta a nyomát, ahol az anyagi javak birtoklását szigorú jogszabályok garantálták, és ahol a banki rendszer hatalmas állami garanciákkal volt megtámogatva. Ha nem lépem át a törvényesség határait, nem kellett félnem sem hűtlen kezeléstől, sem a bank csődjétől. Egyszóval nem kellett túlságosan aggódnom. Egyébként soha semmi miatt nem kellett túl sokat aggódnom az életemben: eredményes,

bár nem igazán ragyogó tanulmányok után a köztisztviselői pálya felé vettem az irányt. A nyolcvanas évek derekán jártunk, a szocializmus modernizációjának kezdetén, abban az időszakban, amikor a híres-neves Jacques Lang fénybe és dicsőségbe borította az Állam kulturális intézményeit; igazán korrekt volt a kezdőfizetésem. Utána szép lassan öregedtem, és minden nehézség nélkül igazodtam az egymást követő politikai változásokhoz. Udvarias voltam, korrekt, figyelmes a feletteseimmel és a kollégáimmal; de a viszonylag hűvös természetem miatt sohasem sikerült igazi barátra találnom. Az este gyorsan leszállt Lisieux megyére. Miért nem sikerült soha a munkámmal kapcsolatban a Marie-Jeanne-éhoz hasonló szenvedélyt éreznem? Vagy, általánosabban, miért nem sikerült az életemben bármi iránt is igazi szenvedélyt éreznem? Eltelt még néhány hét, de nem hozta meg a választ; december 23. reggelén taxiba szálltam, és a Roissy repülőtérre mentem.

3. És most itt álltam egyedül, mint egy balfasz, néhány méterre a Nouvelles Frontiéres iroda ablakától. Szombat reggel volt, a karácsonyi ünnepek kezdete, és a Roissy repülőtér zsúfolt volt, mint mindig. Nyugat-Európa lakói, amint néhány szabadnaphoz jutnak, a világ túlsó vége felé iramodnak, repülővel átkelnek a fél világon, és a szó szoros értelmében úgy viselkednek, mintha börtönből szabadultak volna. Nem kárhoztatom őket érte, hiszen éppen arra készülök, hogy így cselekedjek magam is. Középszerűek az álmaim. Mint minden nyugat-európai, én

is utazni szeretnék. Persze vannak nehézségek, a nyelvi akadályok, a rosszul szervezett tömegközlekedés, és gyakran előfordul, hogy átverik vagy kirabolják az embert; mindennek ellenére én is arra vágyom, hogy turista lehessek. Az embernek olyan vágyai vannak, amilyenek lehetnek; nekem az az álmom, hogy a végtelenségig váltogassam a „Szenvedélyes körutazásokat", az „Érdekes kalandokat", és az „Á la carte élvezeteket" - a Nouvelles Frontiéres katalógusai ugyanis ezt a három kategóriát alkalmazzák. Azt rögtön tudtam, hogy elsőre egy körutazásra fogok benevezni, de sokáig nem tudtam eldönteni, hogy a Rum és salsát válasszam (referenciaszám: CUB CO 03 3, 16 nap/14 éjszaka, 11 250 frank kétágyas szobában, egyágyas felár: 1350 frank), vagy a Trópusi Thaiföldet (referenciaszám: THA CA 006, 15 nap/13 éjszaka, 9950 frank kétágyas szobában, egyágyas felár: 1175 frank). Tulajdonképpen jobban vonzott Thaiföld, de Kuba mellett szólt, hogy az egyik utolsó kommunista ország, és valószínűleg már nem sokáig az, tehát afféle politikai egzotikum. Végül is Thaiföldet választottam. El kellett ismerni, hogy a katalógus ismertető szövege ügyes volt, igazán alkalmas arra, hogy megszédítse a középszerű lelkeket: Szervezett körutazás, egy csipetnyi kalanddal fűszerezve bambuszcsónakban evezünk le a Kwai folyón a Koh Samui szigetig, dtkelünk a Kra földnyelven, míg végül megérkezünk Koh Phi Phi-be, a phuketi tengerpartra. Egy igazi „cool" kaland a trópusokon. Pontban reggel fél kilenckor Jacques Maillot becsapja a boulevard Blanqui-n, a XIII. kerületben lévő lakása ajtaját, felkap a robogójára, és kelet-nyugat irányban átszeli a fővárost. Irány: a Nouvelles Frontiéres központja, a boulevard Grenelleen. Minden második napon benéz az ügynökség néhány

irodájába. „Elhozom a legújabb katalógusokat, begyűjtöm a postámat, és felmérem a terepet" , magyarázza a fantasztikus, színpompás nyakkendőiről is híres Maillot, aki immár az iroda teljhatalommal felruházott főnöke. Hiszen nem árt, ha az ember korbáccsal áll a dolgozói háta mögött. „Másnap ezekben az irodákban sokkal több szerződést kötnek", folytatja mosolyogva. A Capital újságírója láthatólag teljesen el van bűvölve, és elragadtatottan kijelenti: igazán senki nem láthatta előre 1967-ben, hogy a maroknyi tüntető egyetemista által alapított kis szervezet egyszer majd ilyen hatalmas sikert ér el. Az a sok ezernyi párizsi tüntető biztosan nem, aki 1968 májusában elmasírozott a place Denfert-Rochereau-n lévő első Nouvelles Frontiéres iroda előtt. „Jó helyen voltunk, éppen szemben a tévékamerákkal", emlékszik Jacques Maillot, a hajdani kiscserkész és baloldali katolikus, az UNEF tagja. Ez volt a vállalkozás első reklámja, az iroda nevét pedig John Kennedy egyik beszéde ihlette, amelyben Amerika „új határairól" beszélt. A dühödten liberális Jacques Maillot sikerrel küzdött az Air France monopóliuma ellen a légiutaztatás demokratizálásáért. A gazdasági folyóiratokat elbűvölte a vállalkozás kalandos karrierje (a cég körülbelül harminc év alatt a legfontosabb francia utazási irodává nőtte ki magát). A FNAC-hoz és a Club Medhez hasonlóan a Nouvelles Frontiéres - amelyet a szabadidőkultúra megszületése hívott életre - a modern kapitalizmus új arcának szimbólumává vált. 2000-ben az üzleti forgalom alapján a turistaipar első alkalommal vált a világ első gazdasági tevékenységévé. A Trópusi Thaiföld, bár csak átlagos testi képességeket igényelt, beleillett a „kalandtúrák" kategóriájába is. Különböző kategóriájú szállások (egyszerű, átlagos, első osztály) váltogatták egymást; és a korlátozott (legfeljebb húszfős) résztvevő-létszám lehetővé tette, hogy a csoport jobban összekovácsolódjék. Két nagyon édes kis fekete

lány tartott felém, hátizsákkal, azonnal reménykedni kezdtem, hogy ők is az én körutazásomat választották; majd lesütöttem a szemem, és előbányásztam az útipapírjaimat. Körülbelül 11 órás repülőút várt rám. Ha az ember manapság repülőre száll, akkor függetlenül attól, hogy melyik légitársaságot választotta és hogy hová utazik, az utazás egész ideje alatt úgy bánnak vele, mint egy rakás szarral. Szűkös, sőt röhejesen szűkös térben kuporog, ahonnan nem kelhet ki úgy, hogy meg ne zavarná a sorban mellette ülő szomszédait, és rögtön az elején egy sor tilalmat kényszerítenek rá, amelyeket hamis mosolyú légikisasszonyok hadarnak el. Mire az ember a fedélzetre lép, már elvették tőle a holmijait és bezárták a csomagtérbe, és neki egészen a leszállásig semmiféle címszóval nem lesz lehetősége hozzájutni a dolgaihoz. Majd az utazás egész ideje alatt azzal szórakoznak, hogy újabb és újabb gyötrelmeknek vetik alá: megtiltanak minden helyváltoztatást, sőt bármiféle tevékenységet, és arra a néhány akcióra kényszerítik az utasokat, amelyeket ők kínálnak nekik: üdítőitalok szürcsölgetésére, amerikai videófilmek bámulására és dutyfree termékek vásárlására. A légikatasztrófák képeiből táplálkozó állandó veszélyérzet és a mozdulatlanság, amelyet a szűkös tér még fel is erősít, olyan erős stresszt hoz létre, ami egyeseknél a hosszú repülőutakon szívrohamot idéz elő. Ráadásul a személyzet mindent megtesz azért, hogy a legmagasabb szinten tartsa ezt a stresszt, mivel megtilt minden eszközt, amellyel harcolni lehetne ellene. Az embert megfosztják a cigarettától és az olvasnivalójától, és egyre gyakrabban megfosztják az alkoholtól is. Hála Istennek a szemetek még nem alkalmazzák a testi motozást, ezért én tapasztalt utazóként fel tudtam szerelkezni egy kis túlélőkészlettel: néhány 21 mg-os Nicopatch-al, egy levél altatóval, és egy kis flaska Southern Comforttal. Mire átrepültünk a hajdani Kelet-Németország felett, kásás álomba merültem.

Arra ébredtem, hogy valami a vállamra nehezedik, és valaki langyosan rámszuszog. Különösebb erőkifejtés nélkül visszatoltam a helyére a baloldali szomszédomat. Lágyan horkantott, de nem nyitotta ki a szemét. Körülbelül harminc éves, nagydarab fickó volt, biliformára levágott, gesztenyebarna hajjal. Nem látszott ellenszenvesnek, sem rosszindulatúnak. Sőt, elég megható volt, ahogy magára húzta a légitársaság puha takaróját, nagy munkásember-kezei a térdén pihentek. Felemeltem a duplafedelű könyvet, ami a térdéről a földre esett: szar angolszász bestseller volt egy bizonyos Frederic Forsyth tollából. Egyszer elolvastam ennek a kreténnek az egyik regényét, csak úgy áradt belőle a Margaret Thatcher iránti imádat, és tele volt röhejes kirohanásokkal a Szovjetunió, a gonosz birodalma ellen. Kíváncsi lettem volna, hogy mászott ki Forsyth ebből az egészből a Berlini Fal összeomlása után. Fellapoztam ezt az új művét: meggyőződhettem róla, hogy most a vörösesbarnák és más szerb nacionalisták játsszák a gonosz szerepét. Íme egy ember, aki halad a korral. Kedvenc hőse, az az unalmas Jason Monk visszatért a CIA kebelébe, és ezúttal a csecsen maffiával lépett kapcsolatba. Oké, gondoltam, miközben visszatettem a könyvet a szomszédom térdére, földig hajolok az angolszász írók erkölcsi érzéke előtt! A könyvbe egy háromrét hajtogatott papír volt betéve könyvjelzőnek, felismertem rajta a Nouvelles Frontiéres fejlécét: tehát az egyik leendő útitársammal ismerkedtem meg. Derék fiú lehet, ebben teljesen biztos voltam, nyilván sokkal kevésbé egocentrikus és idegbajos, mint jómagam. Ránéztem a képernyőre, ahol a repülés adatait mutatták: most repülünk át Csecsenföld felett, vagy már át is repültünk; a külső hőmérséklet -53 °C, a magasság 10 143 m, a helyi idő 00:37. Egy térkép jelent meg a táblázat helyén: most léptünk be Afganisztán légterébe. Az ablakon kinézve persze csak a teljes sötétséget láttam. A tálibok nyilván már aludni tértek, és ott

pácolódnak a saját szennyükben. - Jó éjszakát, tálibok, jó éjszakát! Álmodjatok szépeket... morogtam, majd bekaptam még egy altatót.

4.

Reggel ötkor szálltunk le a Don Muang repülőtéren. Nehezen tértem magamhoz. A baloldali szomszédom már felkelt, és ott tülekedett a sorban, hogy minél előbb kiszállhasson a repülőből. Hamarosan elvesztettem szem elől a váróterem felé vezető folyosón. A lábam mintha vattából lett volna, a szám tele sűrű nyállal, a fülem hangosan zúgott. Amikor kiléptem a repülőtér épületéből, a hőség magába nyelt, mint egy nagy száj. Legalább 35 °C meleg volt. Az a furcsa a bangkoki hőségben, hogy valamiképpen zsíros a levegő, valószínűleg a légszennyezés miatt. Körülbelül fél percbe telt, mire lélegzethez jutottam. Igyekeztem nem elszakadni a thai idegenvezetőnőtől - nem találtam túl érdekesnek, bár visszafogottnak és tanultnak látszott - de ilyen a legtöbb thaiföldi nő. A hátizsákom szíja belevágott a vállamba; egy Lowe Pro Hiuaalaya Trekking volt, a Vieux Campeurben fellelhető legdrágább modell, örök életre szóló garanciával. Tekintélyt keltő tárgy volt, acélszürke, rugós kapcsokkal, speciális dupla anyagból - a cég újítása - és -65 °Cos hőmérsékleten is működő cipzárakkal. A tartalma viszont sajnálatosan szegényesre sikeredett: néhány sort és póló, egy fürdőnadrág, egy szandál, amelyben a korallokon is lehet sétálni (125 frankba került a Vieux (;ampeurben), egy neszesszer, azokkal a gyógyszerekkel, amelyeket az útikönyv

feltétlenül ajánlott, egy JVC HRD-9600 MS típusú videókamera, elemekkel és kazettákkal, és két amerikai sikerkönyv, amelyeket találomra választottam a repülőtéren. A Nouvelles Frontiéres autóbusza száz méterrel odébb parkolt. A hatalmas jármű belsejében - egy 64 személyes Mercedes M-800 volt - a maximumra volt állítva a légkondicionáló. Amikor beszálltam, úgy éreztem, mélyhűtőbe kerültem. Leültem egy baloldali ablak mellé, a busz közepében; rajtam kívül körülbelül tizenkét utas volt még a buszban, köztük a repülőbeli szomszédom is. Senki nem ült mellém. Nyilvánvalóan elpuskáztam az első lehetőséget, hogy beolvadjak a csoportba, és arra is jó esélyem volt, hogy elkapjak egy alapos megfázást. A nap még nem kelt fel, de a Bangkok központja felé vezető hatsávos autóúton már nagy volt a forgalom. Üveg és acél épületek mellett száguldottunk el, időnként feltűnt köztük egyegy masszív betonépület is, ami a szovjet építészetet juttatta az eszembe. Ezenkívül bankszékházakat, nagy hoteleket és általában japán - elektronikai társaságok székhelyeit láttam. A Chatuchaki elágazás után az autóút rákanyarodott a város szíve körül futó körgyűrűre. A kivilágított szállodaépületek között kis házcsoportok tünedeztek föl, kicsi, bádogtetős házak, kihalt telkek közepén. Neonvilágítású mozgóbüfékben levest és rizst mértek; láttam, ahogy gőzölögnek a bádoglábasok. A busz lassított és kikanyarodott a New Petchaburi Road felé. Egy futó pillanatra feltűntek egy spirál alakban futó levezető út fantasztikus körvonalai, olyan volt, mintha a reflektorokkal kivilágított makadámspiráljai a levegőben függenének; majd egy nagy kanyar után az autóbusz rátért a gyorsforgalmi útra. A Bangkok Palace Hotel a Mercur hoteLhálózat egyik láncához tartozik, az elszállásolás és a vendéglátás minő-

ségében ez a lánc is ugyanazokat az értékeket képviseli, mint a Mercure hotelek; legalábbis ezt állította az a füzetke, amelyet a hallban olvasgattam, miközben arra vártam, hogy elrendeződjenek a dolgok. Reggel hat lehetett - Párizsban most van éjfél, gondoltam teljesen értelmetlenül-, de a szállodában már zajlott az élet, éppen most nyitották meg az éttermet a reggelizőknek. Leültem egy fotelbe. Kába voltam, a fülem még mindig erősen zúgott, és szép lassan megfájdult a gyomrom is. Felismertem a csoport néhány tagját a várakozó tartásukról. Volt ott két huszonöt év körüli lány, olyan hülye liba-félék, de mindent összevéve cseppet sem rossz nők, akik megvető tekintettel méregették a világot. Velük ellentétben egy nyugdíjas házaspár - a pofa nagyon vidámnak látszott, a felesége kicsit komorabbnak - csodálattal nézegette a hotel csupa tükör, arany és dombormű belső dekorációját. Egy csoport életének első óráiban először csak a felületes vonzalmon alapuló társas ösztön nyilvánul meg, amelyet közhelyek alkalmazása és a szűkreszabott érzelmi elköteleződés jellemez. Edmunds és White szerint a minicsoportok kialakulása csak az első kirándulás során érhető tetten, olykor már az első közös étkezéssorán. Felpattantam, de nagyon megszédültem. Rágyújtottam, hogy kicsit magamhoz térjek; ezek az altatók tényleg nagyon erősek voltak és beteggé tettek; de az enyhébbektől már nem tudtam elaludni. Nyilvánvalóan nem volt megoldás. A nyugdíjasok csendben forgolódtak, úgy láttam, hogy a férfi kicsit kidülleszti a mellét; és miközben valakit keresett, akivel mosolyt válthatna, potenciális mosolyt hintett szét az egész környezetén. A nyugdíj előtt nyilván kiskereskedők voltak, egyszerűen nem tudtam mást elképzelni. A nevük említésére a csoport tagjai lassacskán odagyűltek az idegenvezetőnő köré, átvették a kulcsukat és felmentek a szobájukba, vagyis szétszóródtak. Lehetőségünkben áll, mondta a hölgy csengő

hangon, hogy most rögtön elköltsük a reggelinket; de lepihenhetünk a szobánkban is; szabadon dönthetünk. De bárhogy is határozunk, tizennégy órakor találkozunk a hallban, és utána megtekintjük a klongokat. A szobám nagy üvegablaka a gyorsforgalmi útra nézett. Fél hét volt. Sűrű volt a forgalom, de csak gyenge morajlás érkezett el hozzám a dupla üvegablakon keresztül. Az éjszakai világítás már kialudt, de a nap még nem csillant meg az acélés üvegfalakon; a napnak ebben az órájában a város szürke volt. Rendeltem egy duplát a szobaszerviznél, lenyeltem egy Efferalgant, egy Doliprane-t és egy dupla adag Oscillococcinumot, felhajtottam a kávét, lefeküdtem, és megpróbáltam elaludni. Furcsa alakzatok mozogtak lassan egy szűk térben, hangosan morogtak; nagy markológépek lehettek, vagy óriási rovarok. Lent, a mélyben egy turbánt és buggyos fehér nadrágot viselő férfi kis, görbe török kardot forgatott óvatosan. A levegő hirtelen vörössé és ragacsossá, szinte folyékonnyá vált; és a szemem előtt kicsapódó cseppecskék láttán megértettem, hogy üvegfal választ el a jelenettől. A férfi most már a földön feküdt, megbénította egy láthatatlan erő. A markológépek odagyűltek köré; volt köztük egy kis bulldózer is. A markológépek felemelték tagolt karjukat, a lapátjukkal lecsaptak a férfira, és azonnal hét-nyolc részre szabdalták a testét. De úgy látszott, hogy a férfi fejét még mindig démoni életerő mozgatja, szakállas arcát gonosz mosoly torzította el. A kis bulldózer rágázolt, a feje szétroppant, mint egy tojás. Néhány centire az arcomtól agy- és csontszilánkmassza spriccelt az ablakra. 5.

Tehát a turizmus mint tudatformáló jelenség az általa előidézett játékos társas ösztönön és az általa kiváltott képeken keresztül lelehetővé teszi, hogy a külföld és a másság oldaláról, de veszélytelennek ismerjük meg a világot. Rachid Amirou Dél körül ébredtem, a légkondicionáló hangosan morgott, és talán már nem is fájt annyira a fejem. Keresztben feküdtem a king size franciaágyon, és a körutazás lefolyásán, valamint tétjein töprengtem. A pillanatnyilag még formátlan csoport élő közösségé fog alakulni; és nekem még ma délután el kell benne foglalnom a helyemet, de már most rögtön döntenem kell arról, hogy melyik sortot vegyem fel a klongokon való kiránduláshoz. Egy félhosszú, farmerkék, nem túl szűk modellt választottam, amelyet egy Radiohead pólóval egészítettem ki; ezenkívül behajigáltam még pár dolgot a hátizsákba. Undorodva nézegettem magam a fürdőszoba tükrében: ráncos bürokrataképem tragikusan állt az egészhez; pontosan annak látszottam, ami voltam: negyven körüli hivatalnoknak, aki a vakáció tartamára megpróbálja fiatalnak álcázni magát; egészen elment a kedvem magamtól. Odaléptem az ablakhoz, és teljesen elhúztam a függönyt. Ragyogó kilátás nyílt a 27. emeletről. A Mariott hotel impozáns tömege tőlünk balra úgy meredt az ég felé, mint egy krétafehér sziklafal, amelyet fekete vízszintes vonalak szabdaltak, az erkélyek mögött megbúvó ablakok vonala. A delelőjén álló nap szinte erőszakkal emelte ki a falakat és a tetőéleket. Szemben velünk a végtelenbe tükrözték egymást a kékeszöld üvegkúpok és piramisok. A látóhatáron a Grand Plaza Président hatalmas betonkockái tornyozódtak egymásra, mint egy lépcsős piramis emeletei. Jobbra tőlünk terült el a Lumphini park zölden borzongó felülete, és mint okkersárga erődítmények, emelkedtek ki

belőle a Dusit Thani szögletes tornyai. Az ég tiszta kék volt. Lassan elkortyoltam egy Singha Goldot, közben a jóvátehetetlenség fogalmán morfondíroztam. A hallban az idegenvezetőnő megint maga köré gyűjtött bennünket, hogy kiossza a breakfast couponokat. Igy aztán megtudtam, hogy a két csajt Babette-nek és Léának hívják. A göndör, vagy inkább göndörített szőke hajú Babette-nek szép melle volt, a kis kurvájának, jól látszott az áttetsző blúza alatt népies kis nyomott mintás darab volt, valószínűleg a Trois Suisses áruházból. A nadrágja is ugyanebből az anyagból készült, és az is teljesen áttetsző volt; tisztán látszott a bugyi fehér csipkéje. Léa nagyon barna volt, és jóval vékonyabb; szép gömbölyű segge, ami jól érvényesült fekete biciklisnadrágjában, és előremeredő melle kellemesen kiegyensúlyozta a vékonyságát, a mellbimbói majd átdöfték élénksárga topját. Keskeny köldökében apró gyémánt díszelgett. Alaposan megnéztem a két hülye tyúkot, hogy örökre elfelejthessem őket. Az idegenvezetőnő, akit Sonnak hívtak, tovább osztotta a kuponokat. Mindenkit a keresztnevén szólított; ettől rosszul voltam. Hiszen mégiscsak felnőttek voltunk, a kurva életbe! Egy pillanatra elfogott a reménykedés, amikor a legidősebb házaspárt „Lobligeois úrnak és asszonynak" szólította, de azután elragadtatott mosollyal rögtön hozzátette: Josette és René. Valószínűtlen volt az egész, mégis igaz. - Renének hívnak - jelentette ki a nyugdíjas, csak úgy a levegőnek. - Nem vagy valami szerencsés - morogtam magamban. A felesége fáradt pillantást vetett rá. „Kuss legyen, René, mindenkinek az agyára mész", ez volt a tekintetében. Hirtelen rájöttem, kire hasonlít René: Monsieur Plus-re a Bahlsen reklámokból. Sőt, az is lehet, hogy ő az. A feleségéhez fordultam:

- Nem játszottak régebben a férjével kisebb filmszerepeket? - Nem, egyáltalán nem - közölte velem -, hentesboltunk volt. A, igen, ez illett rájuk. Ez a vidám fickó tehát nyugdíjas hentes (Clamart-ban, pontosította a felesége); és a prolik élelmezésére szolgáló szerény épületben durrogtatta a tréfapatronjait, és szórta a szellemi sziporkáit. Volt még ott két másik, kevésbé jellegzetes pár is, akiket mintha valamilyen homályos testvériség kapcsolt volna össze. Vajon már máskor is utaztak együtt? Vagy a reggelinél ismerkedtek össze? Az utazásnak ebben a fázisában minden lehetséges volt. A fiatalabbik házaspár pokoli hervasztó volt. A férj egy kicsit olyan volt, mint Antoine Waechter, fiatalabb kiadásban, már ha el tudjuk képzelni Waechtert fiatalnak; de a haja barnább volt, és gondosan ápolt szakállt viselt; nem, tulajdonképpen nem is Antoine Waechterre hasonlított, hanem Robin Hoodra, de volt benne valami nagyon svájcias is, nem is svájcias, inkább Jura-hegységes. Mindent összevéve nem hasonlított senkire, és igazán nagy baromnak látszott. A felesége sem volt akármi, a hülye picsa, igazi komoly nő volt, a jól tejelő fajtából. Nem tudtam elképzelni, hogy ezek az egyedek még ne reprodukálták volna önmagukat, a gyereket valószínűleg a nagyszülőknél hagyták Lons-le-Saulnier-ban. A másik, idősebbik házaspárnak nem volt annyira hasfájósan komoly jellege. A sovány, bajuszos és ideges férj bemutatkozáskor elárulta, hogy természetgyógyász. Észrevette a tanácstalanságomat, és elmagyarázta, hogy ha csak lehet, gyógynövényekkel és más természetes szerekkel gyógyítja a pácienseket. Száraz és jelentéktelen kis felesége a szociális ágazatban dolgozott, a mit tudom én milyen fokon elítélt elzászi bűnözők társadalomba való visszaintegrálásával foglalkozott; úgy néztek ki, mintha harminc éve nem basztak volna. A férfi láthatólag ott helyben meg akart győzni a

természetes orvoslás áldásairól, de addigra már annyira elkábultam a beszélgetéstől, hogy gyorsan leültem egy közeli fotelbe. Onnan, ahol ültem, nem láttam elég jól a három maradék útitársamat, mert a hentes-házaspár félig eltakarta őket előlem. Az egyikük egy furcsa, kemény arcú, ötven körüli tulok volt, akit Robert-nek hívtak, mellette egy hasonló korú nő állt, gonosz, okos és puha arcát göndör fekete haj keretezte; Josiane-nak hívták. A harmadik egy szinte észrevehetetlen, körülbelül huszonhét éves fiatal nő volt, aki kutyaszerű alávetettséggel követte Josiane-t, őt Valérie-nek hívták. Oké, lesz még alkalmam tanulmányozni őket, tulajdonképpen másra sem lesz alkalmam, csak az útitársaim tanulmányozására; gondoltam komoran, miközben az autóbusz felé bandukoltam. Láttam, hogy Son még mindig az utaslistát tanulmányozza. Az arca feszült volt, és akaratlanul is szavak formálódtak az ajkán; aggodalmat, majdhogynem zavart olvastam ki az arckifejezéséből. A csoportban tizenhárman voltunk, és a thaiföldiek néha nagyon babonásak, babonásabbak a kínaiaknál is: az épületek emeleteinél, az utcák számozásánál gyakori, hogy a tizenkettőről rögtön a tizennégyre ugranak, csak azért, hogy kikerüljék a tizenhármas számot. Baloldalra ültem, körülbelül a busz közepén. A csoportos elhelyezkedések során az emberek elég gyorsan kijelölik a territóriumukat: csak akkor boldogok, ha idejében elfoglalták a helyüket, és mindig szétszórnak néhány személyes tárgyat, hogy megőrizzék és tevékenyen belakják. Nagy meglepetésemre Valérie mellém ült le, holott az autóbusz háromnegyedrészt üres volt. A két sorral mögöttünk ülő Babette és Léa néhány gúnyos megjegyzést tett rá. Jobb lenne, ha befognák a szájukat, a hülye kurvái. Óvatosan vizsgálgattam a fiatal nőt: hosszú fekete haja volt, olyan nem is tudom milyen arca, talán leginkább egyszerűnek lehetne nevezni; nem volt

szép, de ami azt illeti, csúnya sem. Rövid, de intenzív hallgatás után kínos-keservesen megkérdeztem tőle: - Nincs melege? - Nem, nem, az autóbuszban elmegy - felelte gyorsan, mosolytalanul. Láthatólag megkönnyebbült, hogy beszélgetést kezdeményeztem. A kérdésem pedig egészen különlegesen hülye volt, a buszban ugyanis majd megfagyott az ember. -Volt már Thaiföldön? - kérdezte Valérie. - Igen, egyszer. Várakozóan nézett, felkészült rá, hogy meghallgassa az érdekfeszítő elbeszélésemet. Vajon meséljem el az előző utamat? Talán mégse most rögtön. - Nagyon jó volt - mondtam végül melegen, hogy ellensúlyozzam a válaszom egyszerűségét. Elégedetten bólintott. Rájöttem, hogy ez a fiatal nő nem kizárólag Josiane-nak vetette alá magát, ő bárkinek aláveti magát, és most valószínűleg éppen új gazdát keres, nyilván elege van Josiane-ból, aki két sorral előttünk ült, dühödten lapozgatta az útikönyvét, és csúnya pillantásokat lövellt ránk. Románc, románc. A Payab Ferry Pier után a hajó ráfordult a Klong Samsenre, és máris egészen más világba kerültünk. Az élet itt nagyon keveset változott a múlt század óta. Cölöpökön álló teakfaházak sorakoztak egymás mellett a csatorna partján, és fehérneműk száradtak az ereszek alatt. Néhány asszony az ablakhoz lépett, hogy megnézzen minket, mások egy percre abbahagyták a mosást. Gyerekek lubickoltak a cölöpök között; széles karlengetéssel integettek nekünk. A növényzet vadul burjánzott, a hajó vízililiomok és lótuszok között tört előre, heves és nyüzsgő élet vett minket körül. Úgy éreztem, hogy a föld, a levegő és a víz minden szabad zugában lepkék, gyíkok és pontyok nyüzsögnek. Son azt mondta, hogy a száraz évszak kellős közepén járunk; ennek ellenére teljesen és gyógyíthatatlanul párás volt a levegő.

Valérie mellettem ült; nagy béke vette körül. Odaintegetett a teraszon pipázó öregeknek, a fürdőző gyerekeknek és a ruhájukat mosó asszonyoknak. Mintha még a jurai természetvédők is megnyugodtak volna, a természetgyógyász házaspár is kicsit nyugodtabbnak látszott. Halk hangok és mosolyok vettek minket körül. Valérie felém fordult. Hirtelen kedvem kerekedett megfogni a kezét; de valamiért végül lemondtam róla. A hajó most egyáltalán nem mozdult, és mi ott lebegtünk egy boldog délután rövid örökkévalóságában. Még Babette és Léa is elhallgatott. Léa később így fogalmazta meg: úgy érezték magukat, mintha lebegnének. Miközben megtekintettük a Hajnal Templomot, figyelmeztettem magamat, hogy ne felejtsek el Viagrát venni egy gyógyszertárban. Hazafelé megtudtam, hogy Valérie breton, és hogy a szüleinek tanyája volt Trégorrois-ban; sajnos, erre nem nagyon tudtam mit mondani. Valérie okos lánynak látszott, de nekem nem volt kedvem okos beszélgetésekhez. Tetszett a kedves hangja, a katolikus és aprólékos igyekezete, tetszett az is, ahogyan az ajka mozgott, amikor beszélt; biztosan nagyon meleg a szája, és szívesen lenyeli egy igaz barát spermáját. - Nagyon jó volt ez a délután - mondtam a végén reményvesztetten. Túlságosan messze kerültem az emberektől, túl egyedül éltem, és most már nem tudtam, hogyan kell viselkedni velük. - Ó, igen, nagyon jó volt - felelte. Nem volt követelődző, igazán nagyon derék lány volt. Mégis, amint a busz megérkezett a szállodához, eliramodtam a bár felé. Három koktéllal később már megbántam a viselkedésemet. Kimentem és körülnéztem a hallban. Hét óra volt; még senki sem volt lent a csoportból. Akik akartak, négyszáz bahtért részt vehettek egy látványos vacsorán, és „hagyományos thai táncokat" tekinthettek meg, nyolckor volt a találkozó. Valérie biztosan ott lesz. Nekem volt már némi fogalmam ezekről a

hagyományos thai táncokról, mivel a Kuoni iroda szervezésében három éwel ezelőtt részt vettem egy Klasszikus Thaiföld elnevezésű körutazáson, az Észak Rózsájától az Angyalok Városáig. Nem volt rossz az út, de egy kicsit drága, és ijesztő szellemi színvonalú, minden résztvevőnek minimum főiskolai diplomája volt. Minden a kisujjukban volt: Buddha harminckét pozitúrája a ratanakosini szobrászművészetben, a thai-burmai, a thai-khmer és a thaithai stílus. Útikönyv nélkül állandóan röhejesnek éreztem magam, és halálosan kimerülve érkeztem haza Párizsba. Na, de most már igazán kedvem kerekedett baszni. Bizonytalanul körülnéztem a hallban, és észrevettem egy feliratot: Health Club. A nyíl az alagsori szint felé mutatott. A bejáratnál vörös neonok és egy sokkörtés színes égősor világított. Egy neon hátterű, világító táblán három, kicsit túl nagy mellű, bikinis szirén pezsgőspoharat emelt a potenciális látogatóra; a háttérben felsejlett egy stilizált Eiffel-torony - ez a stílus némileg azért elütött a Mercure hotelhálózat hagyományos térformáitól. Beléptem, és rendeltem egy bourbont a bárpultnál. Az üvegfal mögött tucatnyi lány fordította felém a fejét. Néhányan csábosan mosolyogtak, a többiek nem. Én voltam az egyetlen vendég. A lányok kevesen voltak, mégis számozott szalagcsokrokat viseltek. Gyorsan döntöttem, a 7-es számút választottam: először azért, mert édes volt, másodszor azért, mert nem nagyon érdekelte, mi megy éppen a tévében, és nem volt szenvedélyes beszélgetésbe merülve a szomszédnőjével. Jól döntöttem, mert amint meghallotta a számát, látható elégedettséggel állt fel a székéből. Meghívtam egy kólára a bárpultnál, utána felmentünk a szobába. Oonnak hívták, legalábbis így értettem, és az ország északi részéből származott, egy kis Chiang Mai melletti faluból. Tizenkilenc éves volt. Miután együtt megfürödtünk, elnyúltam a habbal borított

matracon. Hamar rájöttem, hogy nem kell megbánnom a választásomat. Oon jól mozgott, nagyon lágyan, és éppen megfelelő mennyiségű habot kent rám. Hosszan simogatta a mellével a fenekemet. Ez egyéni találmány lehetett, még senki másnál nem találkoztam vele. Jól beszappanozott puncija úgy dörzsölte a lábikrámat, mint egy kis keményszőrű kefe. Meglepetésemre szinte azonnal felállt a farkam, és amikor megfordult, és a lábával elkezdte simogatni, azt hittem, hogy nem is tudom tovább visszatartani magam. Végül erősen összeszorítottam a combizmaimat, és valahogy mégiscsak sikerült. Amikor fölém jött az ágyban, azt hittem, hogy még sokáig bírom, de hamarosan fel kellett adnom. Hiába volt olyan fiatal, nagyon jól tudott bánni a puncijával. Lassan kezdte, megmegszorította a makkomat, majd lejjebb ereszkedett néhány centiméterrel, és még erősebben szorított. - O, ne, Oon, ne! - kiabáltam. Elnevette magát, örült a hatalmának, majd még lejjebb ereszkedett. Lassan és erősen egyre szorosabbra zárta a hüvelyét, közben huncutul nézett a szemembe. Jóval előbb elélveztem, mint ahogy elérhette volna a farkam tövét. Utána egymást átölelve beszélgettünk egy kicsit, láthatólag nem nagyon sietett vissza az emelvényre. Nincs sok vendége, mesélte, ebbe a szállóba általában idősebb vendégek jönnek, teljesen érdektelen emberek, akik egy kicsit már leszámoltak mindennel. Sok a francia, ám ők mintha nem szeretnék a body massage-t. Akikkel találkozott közülük, mind nagyon kedvesek voltak, de azért inkább német és ausztrál vendégekkel találkozott. Jöttek néha japánok is, de nem szerette őket, furcsák voltak, verték és kikötözték, vagy csak ültek és a cipőjét bámulva maszturbáltak; nem volt benne semmi jó. És mit gondol rólam? Nem voltam rossz, de azt remélte, hogy egy kicsit tovább bírom. - Much need - mondta, és kedvesen megrázta a jóllakott

farkamat. Egyébként kedves embernek talál. - You looke quiet - mondta. Na, ebben tévedett egy kicsit, de az igaz, hogy ő jól megnyugtatott. Háromezer bahtot adtam neki, úgy emlékeztem, ez jó ár. A reakciójából láttam, hogy igen, ez tényleg jó ár. - Krop khun khat! - mondta széles mosollyal, és összeérintette a két tenyerét a homloka előtt. Utána kézen fogva elkísért a kijáratig. Az ajtóban többször megpusziltuk egymást. Amikor felmentem a lépcsőn, Josiane-ba ütköztem, aki láthatólag nem tudta eldönteni, hogy lemenjen-e. Aranyszegélyes fekete tunikát vett fel estére. Ettől sem lett rokonszenvesebb. Széles és intelligens arca volt, rezzenéstelenül bámult rám. Láttam, hogy megmosta a haját. Egyáltalán nem volt csúnya, akár szépnek is lehetett volna mondani; általában nagyon tetszenek nekem az ilyen típusú libanoni nők; de az arckifejezése alapvetően gonosz volt. Elképzeltem, milyen lehet, amikor valamilyen politikai kérdésben kifejti a véleményét: nyilvánvalóan nyoma sincs benne könyörületnek. Nem volt mit mondanom neki. Lehajtottam a fejem. Kicsit félszegen megszólalt: - Van valami érdekes odalent? Annyira idegesített, hogy majdnem azt válaszoltam: „Egy bár, tele kurvákkal", de végül hazudtam, mert azt egyszerűbbnek találtam: - Nem, nem is tudom, egy olyan szépségszalon-féleség. - Kihagyta a látvány-vacsorát - állapította meg a lotyó. - Maga is - vágtam vissza nyomban. Nem válaszolt rögtön, kicsit még mórikálta magát: - O, én nem szeretem az ilyesmit - folytatta Racine-hősnős karmozdulattal. - Valahogy túl turistás. Vajon mit akart ezzel mondani? Itt minden túl turistás, gondoltam. Alig bírtam visszafogni magam, hogy ököllel a

pofájába ne vágjak. De mivel a lépcső közepén állt, és elállta előlem az utat, türelmet kellett tanúsítanom. Szent Jeromosnak, aki, ha a körülmények úgy követelték, tüzesen ékesszóló leveleket írt, megadatott a keresztényi türelem adománya is; ezért tartották nagy szentnek és nagy egyházatyának. Josiane szerint az ilyen hagyományos thai táncprogramokat egyenesen Josette-nek és Renének találták ki, akiket ő magában némi rosszindulattal csak húsosoknak nevezett; rögtön megértettem, hogy szövetségest keres bennem. Igaz is, a körutazás lassan elkanyarodik az ország belseje felé, ahol két asztalnál fogunk étkezni; ezért eljött az idő, hogy tábort válasszunk. - Hát... - mondtam hosszú hallgatás után. Ebben a pillanatban, mintha csoda történt volna, Robert jelent meg a lépcső tetején. Le akart jönni. Én egy kicsit feljebb léptem, és félrehúzódtam. Mielőtt az étterem felé iramodtam volna, még visszanéztem: Josiane mozdulatlanul állt, és Robert-t bámulta, aki határozott léptekkel elindult a masszázsszalon felé. Babettet és Léát ott találtam a zöldségespult mellett. Futólag odabiccentettem nekik, majd megraktam a tányéromat víziszulákkal. Nyilván ők is égőnek találták a hagyományos thai táncokat. Amikor visszamentem az asztalomhoz, láttam, hogy a két kurva néhány méterre ült le tőlem. Léán egy Rage against the machine feliratú póló és egy nagyon szoros farmer bermuda volt, Babette egy különböző színű selyemcsíkokból és átlátszó részekből álló formátlan holmit viselt. Lelkesen locsogtak, a beszélgetésükből kihallottam néhány nagy new yorki hotel nevét. Ha bármelyiküket elvenném feleségül gondoltam -, az maga volna a radikális borzalom. Majdnem átültem egy másik asztalhoz, de aztán rájöttem, hogy az már egy kicsit túl erős lenne. Úgy ültem le, hogy legalább valamennyire hátat fordíthassak nekik, gyorsan belapátoltam a vacsorát, és felmentem a szobámba.

Amikor be akartam lépni a kádba, megjelent egy svábbogár. Ez volt az a pillanata az életemnek, amikor meg kellett jelennie egy svábbogárnak; nem is jöhetett volna jobbkor. A kis buzi ott rohangált a kerámiakockákon, körülnéztem a papucsom után, de a lelkem mélyén tudtam, hogy semmi esélyem, nem fogom eltalálni. Mire jó a harc? És mit tudott adni Oon, a csodálatosan rugalmas hüvelye ellenére? Mindenképpen el voltunk átkozva. A svábbogarak esetlenül és látszólag élvezet nélkül párzanak; de sokan vannak, és nagyon gyors a genetikai mutációjuk: semmit nem tehetünk a svábbogarak ellen. Mielőtt levetkőztem volna, még egyszer nagy tisztelettel gondoltam Oonra, és az összes thaiföldi prostituáltra. Igazán nem könnyű mesterséget űznek ezek a lányok; valószínűleg ritkán találkoznak kedves fiatalemberrel, akinek a külseje is elfogadható, és arra is gondja van, hogy mind a ketten elélvezzenek. Es akkor még nem is beszéltem a japánokról megborzongtam erre a gondolatra, és nagyot csaptam az öklömmel a Routard Útikönyvre. Arra gondoltam, hogy Babette és Léa nem lennének képesek thai prostituáltak lenni; nem méltók rá. Valérie, ő talán igen; volt ebben a lányban valami egyszerre kurvás és családanyás, és valószínűleg van is benne mindkettőből, de egyelőre nem több egy kedves, barátságos és komoly lánynál. És okos is. Mindent összevéve nagyon szerettem Valérie-t. Könnyedén maszturbáltam, hogy utána kellő figyelmet fordíthassak az olvasásra; néhány csepp ráfröccsent a könyvre is. Bár az útikönyv írói azt ígérték, hogy felkészítik az utasokat a Thaiföldre való utazásra, nagyon éles fenntartásaik voltak Thaifölddel szemben, és úgy érezték, hogy már az előszóban kötelesek megbélyegezni a szexuális turizmust, ezt a szégyenletes rabszolgaságot. Az írók tulajdonképpen morgós medvék voltak, és a legapróbb örömöktől is meg akarták

fosztani az utazókat, akiket egyébként gyűlöltek. Csak önmagukat szerették, legalábbis ezt lehetett kiolvasni azokból a gunyoros kis mondatokból, amelyekkel tele volt a könyv, például a következőből: „ó, kedves hölgyem, ha ismerte volna ezt a vidéket a hippik idejében!" De a legszörnyebb a könyv éles, kategorikus, visszatartott méltatlankodástól remegő, szigorú hangja volt: „Nem túlzott szemérmességből mondjuk, de mi nem szeretjük Pattayát. Ez már sok, túl sok." Kicsivel később a kis thai lányokkal páváskodó „nagyhasú nyugatiakról" szólva kijelentik, hogy ők „őszintén elítélik" az ilyesmit. Emberbarát protestáns barmok, igen, azok, ők is és a „haverok kedves csapata is, akik segítettek létrehozni ezt a könyvet", és akik ott vigyorogtak a borítón. Dühödten odavágtam a könyvet a sarokba, majdnem eltaláltam a Sony tévét, és megadóan lenyúltam az ágy mellé John Grisham A Cég című könyvéért. Az egyik legjobb amerikai bestseller volt, ami azt jelenti, hogy az egyik legjobban fogyó amerikai bestseller. A főhős egy nagy jövő előtt álló fiatal ügyvéd, okos és szép fiú, aki napi tizennégy órát dolgozik. A könyv egészen pofátlan módon már eleve filmjelenetekre van osztva, sőt a szerző a szereposztásra is gondolt, a főszerepet nyilvánvalóan Tom Cruise-nak szánta. A főhős felesége is klassz csaj, bár csak napi tíz órát dolgozik, de ez a szerep nem Nicole Kidmanre vár, mivel nem egy göndör szőkének, hanem egy okos barnának írták. A boldog gerlepárnak hála istennek nincsenek gyerekei, így megmenekültem néhány gyomorforgató jelenettől. Egyszóval izgalmas könyv, bár csak mérsékelten izgalmas, mert már a második fejezettől világos, hogy a cég vezetői szemét bűnözők, és az is sejthető, hogy a végén meghal a főhős; egyébként a felesége is. De az eleje és a vége között a szerző, csak hogy mutassa, hogy nem tréfál, nyilván feláldoz majd néhány szimpatikus mellékszereplőt is; már csak azt kellett kitalálni, hogy melyik

lesz az, ez legalább némi értelmet adott az olvasásnak. Talán a főhős apját: az ügyei rosszul álltak, és nehezen alkalmazkodott a feszes tempójú vezetéshez; az volt az erős érzésem, hogy az utolsó Thanks-givingjéhez asszisztálunk.

6. Valérie az élete első éveit Trémévenben élte le, egy Guingamptól néhány kilométerre északra fekvő tanyán. A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a kormány és a helyi szövetkezetek a fejükbe vették, hogy Bretagne-ban megteremtik a sertéshústermelés fellegvárát, amely méltó versenytársa lehetne Nagy-Britanniának és Dániának. A fiatal tenyésztők - köztük Valérie apja is - intenzív sertéstenyésztő telepeket hoztak létre, és nyakig eladósodtak a Crédit Agricolenál. 1984-ben a sértéshús árfolyama zuhanni kezdett; Valérie tizenegy éves volt ekkor. Okos, inkább magányos kislány volt, jó tanuló; abban az évben vették fel Guingamp-i hatosztályos gimnáziumba. A bátyja is nagyon jó tanuló volt, és érettségi után beiratkozott a Rennes-i mezőgazdasági főiskola előkészítő évfolyamára. Valérie még jól emlékezett az 1984-es karácsonyi vacsorára; az apja a FNSEA könyvelőjével töltötte a napot. A vacsora alatt szinte végig hallgatott. A desszertnél, két pohár pezsgő után a fiához fordult. - Nem tudom neked azt tanácsolni, hogy vedd át a tanyát mondta. - Húsz éve hajnalban kelek, és este nyolckor vagy kilenckor fejezem be a napot. Anyád és én gyakorlatilag soha nem nyaraltunk. Ha most eladnám a tanyát a gépekkel és az etetőrendszerrel együtt, és a pénzt nyaralókba fektetném, a

hátralévő éveimben nem lenne más dolgom, csak süttetném a hasamat a napon. A következő években tovább zuhant a sertéshús ára. A gazdák tüntettek, a megmozdulásaikat reménytelen erőszak jellemezte; több tonnányi trágyát szórtak szét az Invalidusok talapzatán, és néhány disznó torkát is elvágták a PalaisBourbon előtt. 1986 végén a kormány gyorssegélyt utalt ki a tenyésztőknek, majd bejelentette, hogy továbbra is támogatni fogja a sertéstenyésztést. 1987-ben Valérie apja eladta a telepet valamivel több, mint négymillió frankért. A pénzből vett maguknak egy nagy lakást Saint-Quay-Portrieux-ben, és három kis lakást Torremolinosban, amiket kiadott; maradt még egy millió frankja, amit elhelyezett a SICAV-ban; sőt még arra is maradt pénze, hogy megvalósítsa a gyermekkori vágyát, és vegyen egy kis vitorlást. Szomorúan és némi undorral írta alá az eladási szerződést. Az új tulajdonos körülbelül huszonhárom éves, nőtlen fiatalember volt, Lannionból származott, éppen akkor fejezte be a mezőgazdasági tanulmányait, és még hitt az újrakezdési programban. Valérie apja negyvennyolc éves volt, az édesanyja negyvenöt - az életük legszebb éveit egy reménytelen feladatnak szentelték. Az országban, ahol éltek, a produktív befektetések semmiféle valóságos hasznot nem hoztak a spekulatív befektetésekkel szemben, és ezt mostanra már ők is tudták. A kis lakások bérbeadása már az első években több jövedelmet hozott, mint a munkában töltött éveik. Valérie apja rászokott a keresztrejtvényfejtésre, a vitorlásával kiment az öbölbe, vagy néha elment horgászni. A felesége könnyebben hozzászokott az új életükhöz: újra kedve támadt olvasni, moziba menni, eljárni esténként. Amikor a telepet eladták, Valérie tizennégy éves volt, néha már festette magát, és a fürdőszobai tükörben nézegette fejlődő melleit. A költözés előtti este hosszan sétálgatott a telep disznói között. A központi

épületben már csak tíz disznó maradt, most lágyan röfögve odasereglettek Valérie köré. Még aznap este elviszik őket a nagykereskedőhöz, ahol másnap levágják őket. Az ezután következő nyár furcsa időszak volt. Trémévenhez képest Saint-Quay-Portrieux majdhogynem kisvárosnak számított. Valérie nem tehette meg többé, hogy lefekszik valahol a fűben, és szélnek ereszti a gondolatait a felhőkkel. vagy a folyó vizével. A nyaralók között sok volt a fiú, akik utána fordultak, amikor elment mellettük, és soha nem sikerült igazán elengednie magát. Augusztus vége felé megismerkedett Bérénice-szel, aki másodikos volt a Saint-Brieuc-i gimnáziumban. Bérénice egy éwel idősebb volt nála, festette magát, és márkás ruhákat hordott; szép, hegyes arca, és nagyon hosszú, csodálatos velencei-szőke haja volt. Rákaptak, hogy együtt menjenek a Sainte-Marguerite strandra, és Valérie szobájában öltöztek át indulás előtt. Egyszer, amikor Valérie levette a melltartóját, észrevette, hogy Bérénice a mellét nézi. Tudta, hogy csodálatos mellei vannak, gömbölyűek és peckesek, olyan feszesek és tökéletesek, mintha nem is igaziak lennének. Bérénice kinyújtotta a kezét, és megsimította a mellbimbóját. Valérie kinyitotta a száját; és éppen abban a pillanatban hunyta be a szemét, amikor Bérénice ajka az övéhez ért; teljesen átadta magát a csóknak. A hüvelye már teljesen nedves volt, amikor Bérénice becsúsztatta az egyik kezét a bugyijába. Valérie gyorsan lerántotta a bugyiját, lezuhant az ágyra, és széttárta a combját. Bérénice letérdelt elé, és a száját rátapasztotta Valérie puncijára. Valérie hasát forró remegések szántották, és úgy érezte, hogy a szelleme a végtelen égbe siklik át; soha nem is sejtette, hogy létezhet ekkora gyönyör. Mindennap újrakezdték, egészen a szünidő végéig. Először kora délután, mielőtt a strandra indultak. A strandon kifeküdtek napozni, Valérie érezte, ahogy a bőrében egyre nő a vágy, és

levette a felsőrészét, hogy felkínálja a mellét Bérénice tekintetének. Majdnem futva mentek vissza Valérie szobájába, és még egyszer szeretkeztek. Amikor elkezdődött a tanítás, Bérénice már az első héten eltávolodott Valérie-től. Nem akart vele együtt menni iskolába, és hamarosan elkezdett járni egy fiúval. Valérie különösebb szomorúság nélkül fogadta a szakítást. Ez volt a dolgok normális menete. Rákapott a maszturbálásra. Minden reggel, ébredéskor maszturbált. Néhány perc alatt elérte az orgazmust; csodálatos, könnyű folyamat volt; és örömmel töltötte el a napjait. A fiúkkal szemben már gyanakvóbb volt: a pályaudvarí újságosnál megvette a Hot Video néhány számát, tudta, hogy néznek ki meztelenül, ismerte a nemi szervüket és a különféle szexuális folyamatokat, de csak enyhe undort érzett a szőrös testük és az izmaik láttán; valahogy úgy gondolta, a bőrük vastag és durva lehet. A barna és ráncos herezacskó, a fityma nélküli, vörös és nedves makk durván anatómiai látványa kicsit sem vonzotta. A végén mégis lefeküdt egy nagydarab, szőke, végzős fiúval a Paimpol diszkóban töltött buli után, de nem élvezte igazán. Még megpróbálta néhányszor másokkal is, a gimnáziumi évei alatt; a fiúkat könnyű volt elcsábítani, csak felvett egy miniszoknyát, keresztbe tette a lábát, és olyan blúzokat vagy átlátszó felsőket hordott, amelyek jól kiemelték a melleit; de egyik élménye sem volt meghatározó. Az eszével megértette, hogy milyen győzedelmes és édes érzés lehet a lányoknak, amikor érzik, hogy egy farok behatol a puncijuk mélyére; de ő nem érzett semmi ehhez hasonlót. Az is igaz, hogy a koton nem könnyítette meg a dolgokat: a gumi állandóan ismétlődő kis csattanásai mindig eszébe juttatták a valóságot, így a szelleme nem tudott átsuhanni a gyönyörűséges érzések végtelen terébe. Miután leérettségizett, hagyta a fenébe az egészet.

Eltelt tíz év, anélkül, hogy igazán újrakezdte volna, gondolta szomorúan, amikor felébredt a Bangkok Palace-beli szobájában. Még nem kelt föl a nap. Meggyújtotta a plafonvilágítást, és elnézte a testét a tükörben. Feszes mellei nem ereszkedtek meg tizennyolc éves kora óta. Gömbölyű fenekén nem volt egy gramm háj sem; a teste vitathatatlanul nagyon szép volt. Mégis bő pólót és esetlen bermudát vett magára, amikor lement reggelizni. Mielőtt becsukta az ajtót, még egyszer megnézte magát a tükörben: az arcát olyan semmilyennek látta, nem igazán szépnek; sem rendetlenül vállára omló sima és fekete haja, sem nagyon barna szeme nem emelt sokat az összképen: Persze jóval többet kihozhatott volna magából, festhette volna magát, csináltathatott volna más frizurát, időnként elmehetett volna kozmetikushoz. A legtöbb korabeli nő legalább néhány órát szánt ilyesmire hetente. De ő úgy gondolta, hogy az ő esetében ez nem sokat változtatna a dolgokon. Ami a lelke mélyén hiányzott belőle, az a csábítás vágya volt. Hét órakor hagytuk el a hotelt; már nagy volt a forgalom. Valérie felém biccentett, és beült az én soromba, de a másik oldalra. A buszban mindenki hallgatott. A hatalmas szürke város lassan ébredezett; robogón ülő házaspárok lavíroztak a tömött buszok között, a feleségek gyakran kisgyereket tartottak a karjukban. A folyó melletti utcákon még könnyű köd ült. A nap fénye hamarosan áttör majd a reggeli felhőkön, és akkor nagyon meleg lesz. Nonthaburi felé felszakadozott a város szövete, és megláttuk az első rizsföldeket. A kis öblökben mozdulatlan bivalyok álltak, és úgy követték a tekintetükkel az autóbuszt, mint nálunk a tehenek. Türelmetlen mocorgás hallatszott a juraiak felől; nyilván meg akartak ereszteni a bivalyokról néhány közhelyet. Az első állomásunk Kanchanaburi volt, erről a városról

minden útikönyv azt állította, hogy mozgalmas és vidám hely. A Michelin szerint „csodálatos kiindulópont a környező vidékek meglátogatásához"; a Routard pedig azt mondta róla, hogy „jó alaptábor". Kanchanaburiból több kilométeres utazást tettünk a Kwai folyó mentén kígyózó halálvonaton. Valahogy kimaradt az életemből a Kwai folyó története, ezért megpróbáltam odafigyelni az idegenvezetőnő szövegére. Szerencsére René a Michelinjével a kezében követte a történetet, és mindig lelkesen pontosított bizonyos helyeken. A lényeg az, hogy a japánok, miután 1941-ben beléptek a háborúba, úgy döntöttek, hogy építenek egy vasútvonalat Szingapúr és Burma között - a hosszú távú céljuk India lerohanása volt. Ennek a vasútvonalnak át kellett szelnie Malajziát és Thaiföldet is. De tulajdonképpen mit is csinált Thaiföld a Második Világháború alatt? Hát, ami azt illeti, semmi különöset. Semleges maradt, világosított fel Son szemérmesen. Valójában, egészítette ki René, katonai szerződést kötött a japánokkal, ugyanakkor nem üzent hadat a szövetségeseknek. Ez volt a legbölcsebb megoldás. Újabb bizonyítékát adta annak a körmönfontan ravasz szellemnek, ami kétszáz éven keresztül lehetővé tette Thaiföld számára, hogy a francia és az angol gyarmatbirodalom satujába fogva ne adja be a derekát semelyiknek sem, és Dél-Kelet Ázsia egyetlen olyan országa maradjon, amelyet sohasem gyarmatosítottak. 1942-ben mindenesetre elkezdődtek a vasútépítési munkálatok a Kwai folyó övezetében is. Hatvanezer angol, ausztrál, új-zélandi és amerikai hadifogoly, valamint „megszámlálhatatlanul" sok ázsiai kényszermunkás építette a vonalat. 1943 októberére elkészült a vasútvonal, de a munka tizenhatezer hadifogoly életét követelte, akik az élelemhiány, a rossz éghajlat és a japánok veleszületett gonoszsága miatt haltak meg. Nem sokkal később a szövetségesek lebombázták

a Kwai folyó hídját, az infrastruktúra leglényegesebb elemét, és ezzel a vasútvonal használhatatlanná vált. Ami azt illeti, jó sok hideg húsba került ez a nagy semmi. Azóta sem lehet vasúton eljutni Szingapúrból Delhibe.

Enyhén szorongva jártam be a JEATH Múzeumot, amelyet a hadifoglyok elviselhetetlen gyötrelmeire való emlékezés jegyében hoztak létre. Ezek persze mind nagyon sajnálatos dolgok, de történtek ennél nagyobb szörnyűségek is a második világháború idején. Nem tudtam nem gondolni arra, hogy ha ezek a hadifoglyok oroszok vagy lengyelek lettek volna, aligha csinálnak ekkora cirkuszt körülöttük. A múzeum után muszáj volt megtekintenünk a szövetséges hadifoglyok temetőjét is. Azok a hadifoglyok nyugodtak itt, akik valamiképpen részesültek az utolsó szentségben. Fehér keresztek álltak a temetőben, rendezett sorokban, mind tökéletesen egyformák voltak. A hely mélységes unalmat árasztott. Omaha Beach-re emlékeztetett, ami szintén nem igazán hatott meg - leginkább egy kortárs művészeti installációra emlékeztetett. Ott némileg, de nem kellőképpen szomorúan azt gondoltam: „Egy rakás hülye halt meg itt a demokráciáért." A Kwai folyó temetője sokkal kisebb volt, az ember szinte úgy érezte, hogy meg lehetne számolni a sírokat; de erről azért nagyon hamar letettem. - Ez sokkal kevesebb, mint tizenhatezer - mondtam ki hangosan. - Úgy is van! - tájékoztatott René, még mindig a Michelinjével a kezében. - „A halottak számát tizenhatezerre becsülik, de ebben a temetőben csak ötszáznyolcvankét sírt találunk. Akik itt nyugosznak, azokra úgy is tekinthetünk (miközben olvasott, az ujjával követte a szöveget), mint a demokrácia ötszáznyolcvankét mártírjára."

Amikor tízéves koromban letettem a haladó sívizsgámat, elmentem egy cukrászdába, és megtömtem magam Grand Marnier-s palacsintával. Magányos kis ünnepséget tartottam; nem volt barátom, akivel megoszthattam volna az örömömet. Az évnek ebben a szakában mindig az apámnál voltam Chamonix-ban. Magashegyi vezető volt, minősített alpinista. Hozzá hasonló barátai voltak, bátor és férfias férfiak; nem éreztem magam jól közöttük. Soha nem éreztem jól magam a férfiak között. Tizenegy éves voltam, amikor egy kislány először mutatta meg nekem a punciját; rögtön elbűvölt, imádtam ezt a kicsi, hasadt, különös szervecskét. Még alig volt szőrös, velem egykorú kislány volt, Martine-nak hívták. Sokáig nem zárta össze a combját, és jóI félrehúzta a bugyiját, hogy alaposan megnézhessem; de amikor felé nyújtottam a kezem, megijedt és elszaladt. Most úgy éreztem, hogy nem is olyan régen történt az egész, azt hiszem, azóta nemigen változtam. A puncik iránti elragadtatásom cseppet sem csökkent, sőt azt hiszem, ez az egyetlen jellemzően emberi vonásom.

Visszaszálltunk a buszba, és Son megint beszélni kezdett. Most az esti szállásunk felé tartunk, és ez a szállás, ezt fontosnak tartja kihangsúlyozni, nagyon kivételes lesz. Nincs TV, sem videó. Nincs villany, gyertyák vannak. Nincs fürdőszoba, csak a folyó vize. Nincs matrac, csak gyékény. Visszatérés a tiszta természethez. Ez a visszatérés, ahogy magamban megállapítottam, egyelőre azt jelenti, hogy egy rakás mindentől megfosztanak minket. A jurai természetvédőknek - akiket, ahogy akaratom ellenére menet közben megtudtam, Éricnek és Sylvie-nek hívtak - csurgott á nyála a türelmetlenségtől. - Ma este francia konyha - vonta le a következtetést Son

némileg logikátlanul. - De most még thait enni. Kis vendéglő, a folyó partján. A hely elbűvölő volt. Fák árnyékolták az asztalokat. A bejárat melletti napsütötte medencében teknősök és békák nyüzsögtek. Sokáig elnéztem a kecskebékákat; újra megdöbbentem, hogy milyen hihetetlenül burjánzó az élet ezen az éghajlaton. Fehérhasú halak úsztak a vízben. Feljebb tavirózsák és vízibolhák lebegtek. A tavirózsákra mindig leleszállt valamilyen rovar. A teknősbékák a fajukra jellemző nyugalommal szemlélték az egészet. Son odajött hozzám, és szólt, hogy már elkezdődött az ebéd. Bementem a folyó partján álló terembe. Két hatszemélyes asztalt terítettek meg nekünk; minden hely foglalt volt. Kicsit ijedten körülnéztem, de René a segítségemre sietett. - Semmi baj, jöjjön a mi asztalunkhoz - mondta nagylelkűen -, majd kérünk még egy terítéket az asztal végére. Leültem az asztalhoz, ami nyilvánvalóan a megállapodott párok asztala volt: a jurai természetvédőké, a természetgyógyászoké - akiket, mint ez alkalommal megtudtam, Albert-nek és Suzanne-nak hívtak -, és a nyugdíjas henteseké. Hamarosan rájöttem, hogy ezt az elrendezést nem valódi vonzalom szülte, hanem a gyors döntés szükséglete. A csoportok, mint minden gyors döntési helyzetben, ösztönösen alakultak ki; úgyhogy ez az ebéd egyelőre csak helyzetgyakorlatnak számított. A beszélgetés rögtön a masszázsra terelődött, ami láthatólag a természetgyógyászok kedvenc témája volt. Előző este Albert és Suzanne otthagyták a thai táncokat, és csodálatos hátmasszázsban részesültek. René huncutul elvigyorodott, de Albert arckifejezéséből rögtön megértette, hogy a hozzáállása teljesen helytelen. A hagyományos thai masszázsnak, fejtegette Albert tüzesen, semmi köze sincs a ki

tudja miféle praktikákhoz; a thai masszázs egy több száz, sőt több ezer éves civilizáció jelképe, ami csodálatosan magába olvasztotta a kínai akupunktúra áldásait is. Ők is alkalmazzák a Montbéliard-i rendelőjükben - persze tudásuk meg se közelíti a thai szakemberekét; de tegnap este, fejezte be, nagyon jó leckét kaptak. Eric és Sylvie elragadtatva hallgatták. René zavartan köhécselt; ami azt illeti, a Montbéliard-i házaspár nem túl csábító képet festett a masszázsról. Ki a fene hitette el a világgal, hogy Franciaország a sikamlósság és a libertinizmus hazája? Franciaország gyászos és fafejű ország. - Nekem is megmasszírozták a hátamat, de a tökömmel fejezték be - mondtam szerényen. Éppen egy kesudiót rágcsáltam, ezért Sylvie-n kívül senki sem hallotta a szavaimat; Sylvie elszörnyedve bámult rám. Belekortyoltam a sörömbe, és nyugodtan álltam a tekintetét: vajon képes ez a lány egyáltalán arra, hogy rendeltetésszerűen használja egy férfi farkát? Nem sok jel utalt rá. A beállt csendben már csak a kávémat vártam. Josette kivett egy szelet papayát, és kijelentette: - Igaz, hogy nagyon csinosak a kicsikék. - Így járult hozzá az általános levertséghez. A kávé csak nem akart megérkezni. Mi a fenét csinálhat az ember ebéd után, ha még rá sem gyújthat? Nyugodtan figyeltem az egyre terjedő unalmat. Nagy nehezen befejeztük a beszélgetést, az időjárást taglaltuk. Hirtelen újra magam előtt láttam az apámat, aki képtelen kimászni az ágyából, odaszögezi a hirtelen támadt depresszió, ami egy ennyire tevékeny férfi esetében különösen megrázó; az alpinista barátai körülveszik, zavarban vannak, tehetetlenek ezzel a betegséggel szemben. Azért sportolt annyit, magyarázta nekem egyszer az apám, hogy elbutuljon,

és ne tudjon gondolkodni. Ez sikerült is neki: meg vagyok róla győződve, hogy sikerült úgy leélnie az életét, hogy soha egyetlen egyszer sem gondolkodott el azon, mit jelent embernek lenni. 7.

Az autóbuszban Son tovább folytatta az előadást. A határvidéket, ahol járunk, részben a karen eredetű burmai menekülték lakják; de ez egyáltalán nem kellemetlenség. Karenek jók, állapította meg Son, bátrak, gyerekek jól dolgoznak az iskolában, nincs probléma. Semmi közük néhány északi törzshöz, amelyekkel nem lesz alkalmunk találkozni a körutazáson, és szerinte ezzel nem is veszítünk sokat. Különösen az akkhasokat ne bánjuk; rájuk Son láthatólag kirúgott. A kormány erőfeszítései ellenére az akkhasok nem hajlandók lemondani a máktermelésről, a hagyományos tevékenységükről. Szellemekben hisznek, és a kutyahúst is megeszik. Akkhasok rosszak, ismételte Son indulatosan; a mákművelésen és a gyümölcsszedésen kívül nem értenek semmihez, a gyerekek nem dolgoznak az iskolában. Sok kidobott pénz, eredmény nulla. Nem érnek semmit, vonta le végül a tanulságot dicséretes szintetizáló szellemben. Amikor megérkeztünk a szállóba, kíváncsian nézegettem azokat a híres kareneket. A folyóparton dolgoztak. Igy géppuska nélkül nem látszottak valami félelmetesnek, és nyilvánvaló volt, hogy imádják az elefántjaikat. Csutakolták az elefántokat, és boldogan lubickoltak a folyóban. Az is igaz, hogy ezek nem lázadó karenek, hanem közönséges karenek voltak, akik éppen azért menekültek el a háborús övezetből, mert elegük lett a csetepatéból, és nem izgatta őket különösebben a karen függetlenség ügye.

A szobámban találtam egy füzetkét, ebből megtudhattam egyet-mást a nyaralóhely megalapításáról. A telep egy szép emberi kaland végállomása volt: Bertrand Le Moal, az alapító, ez a nagy vándor és korát megelőző nagy csavargó, már a hatvanas évek végén beleszeretett a helybe, és végleg „letette itt a hátizsákját". Tüzes lelkesedéssel és karen barátai segítségével lassacskán létrehozta ezt az „ökológiai paradicsomot", amelynek ma már nemzetközi vendégköre van. Igaz, ami igaz, a hely tényleg elragadó volt. Finoman kidolgozott teakfa házacskák álltak a folyó partján, és a folyó fölött ívelő, virágokkal borított keskeny hidacskák kötötték őket össze egymással. A folyó szinte a lábunk alatt csobogott. A telep egy szűk völgy mélyén feküdt, a meredek hegyoldalakat sűrű dzsungel borította. Amikor kiléptem a teraszra, váratlanul tökéletes csend lett. Néhány perc múlva megértettem, mi történt: egyszerre elhallgattak a madarak. Ez volt az az óra, amikor a dzsungel felkészült az éjszakára. Vajon milyen nagyobb ragadozók élhetnek ebben a dzsungelben? Biztos nem túl érdekesek, legfeljebb két-három párduc; de kígyókból és pókokból nyilván van elég. Gyorsan sötétedett. Magányos majom ugrándozott a fák között, a folyó másik partján, és hirtelen élesen felrikoltott. Valahogy aggodalmasan hangzott a rikoltása, olyan volt, mintha mindenáron utol akarná érni a csapatát. Visszamentem a szobába, és gyertyát gyújtottam. A bútorzat egyszerű volt: egy teakfa asztal, két rusztikus fa ágy, hálózsákok és gyékények. Negyed órát áldoztam arra, hogy módszeresen bekenjem magam szúnyogriasztóval. Igazán szépek tudnak lenni a folyók, de mint tudjuk, vonzzák a szúnyogokat. Találtam egy citromfű-füstölőt is; meggyújtottam - ez az elővigyázatosság később igencsak hasznosnak bizonyult. Amikor kimentem vacsorázni, már végleg leszállt az

éjszaka, és sokszínű égősorok kígyóztak a házak között. Tehát van áram a telepen, állapítottam meg magamban, egyszerűen csak nem találták szükségesnek, hogy bevezessék a házakba is. Megálltam egy percre, és rákönyököltem a korlátra, hogy megnézzem a folyót; már felkelt a hold, és megcsillant a víz tükrében. A folyó túlpartján kirajzolódott a dzsungel homályos tömege, és időnként felharsant belőle egy éjszakai madár rekedt kiáltása.

A legalább három főből álló emberi csoportok spontánul azonnal két ellenséges alcsoportra oszlanak. A vacsorát a folyóra állított stégen szolgálták fel; ezúttal két nyolcszemélyes asztalt terítettek meg nekünk. Az ökológusok és a természetgyógyászok már leültek az egyikhez; a nyugdíjas hentes-házaspár, egyelőre még egyedül, a másik asztalnál üldögélt. Vajon mi okozta a szakadást? Talán az a délelőtti beszélgetés a masszázsról, ami kicsit rossz hangulatúra sikerült? Vagy az, ami még reggel történt? Suzanne-ból, aki nagyon tisztességes fehér vászon tunikát és nadrágot viselt ami alaposan kihangsúlyozta száraz alakját - kirobbant a nevetés, amikor meglátta Josette virágos ruháját. Bármi is volt az oka, a kettészakadás elkezdődött. Kicsit tétován megtorpantam, és elengedtem magam előtt Lionelt, a repülőbeli szomszédomngat, egyben bungalószomszédomat. Nagyon gyorsan, szinte öntudatlanul választott; nem hiszem, hogy szimpátia alapján döntött, inkább az osztálya iránti szolidaritásból, vagy inkább (Lionel a Gázműveknél dolgozott, tehát hivatalnok volt, míg Renéék csak kiskereskedők), a tanultsági szint iránti szolidaritásból. René látható megkönnyebbüléssel fogadott minket. Nemsokára Babette és Léa is megérkezett, és habozás nélkül leült a szomszéd

asztalhoz. Pár perc múlva - már felszolgálták az előételeket - Valérie jelent meg a stégen, és határozatlanul nézett felénk. A szomszéd asztalnál volt még két hely Babette és Léa oldalán. Valérie egy kicsit tétovázott, azután nagy lendülettel odajött az asztalunkhoz, és leült mellém. Josiane-nak a szokásosnál hosszabb időre volt szüksége, hogy elkészüljön; biztosan nehezen festette ki magát a gyertyák fényében. Fekete, diszkréten kivágott bársonyruhája nem is volt olyan rossz. Ő is megtorpant egy pillanatra, majd leült Valérie-val szemben. Robert érkezett utoljára, némileg bizonytalan léptekkel. Nyilván iszogatott már a vacsora előtt, nemrég láttam egy palack Mekonggal. Nehézkesen lezöttyent a padra Valérie mellé. Rövid rikoltás hangzott fel a közeli dzsungelből; valószínűleg egy kis emlősállat sikoltott, aki élete utolsó pillanatait élte.

Son odajött az asztalokhoz, megnézte, hogy minden rendben van-e, és jól elhelyezkedtünk-e. Ő a sofőrrel vacsorázott - ez a nem túl demokratikus felosztás már az ebédnél kiváltotta Josiane méltatlankodását. De én azt gondolom, Sonnak kellemesebb volt így. Bár semmi baja nem volt velünk, így nem kellett erőlködnie; a hosszabb francia beszéd láthatólag nyomasztotta egy kicsit. A szomszéd asztalnál vidáman csörgedezett a beszélgetés: hogy milyen szépséges ez a hely, hogy milyen csodálatos is a természet kellős közepén, távol a civilizációtól, tulajdonképpen ezek a legfontosabb értékek az életben stb. - Igen, ez már szinte túl szép is - jelentette ki Léa. - Hiszen a dzsungel kellős közepében vagyunk... Alig bírom elhinni. Mi már nehezebben találtunk közös témát. A velem szemben

ülő Lionel békésen vacsorázott, láthatólag nem állt szándékában megerőltetni magát. Idegesen forgolódtam. Hirtelen megpillantottam egy kövér, szakállas alakot, aki épp kilépett a konyhából, és gorombán ordibált a pincérekkel; ez nyilván nem volt más, mint a híres Bertrand Le Moal. A szememben messze a legnagyobb erénye az volt, hogy megtanította a dauphinéi csőbensült sertéshús receptjét a kareneknek. Istenire sikerült; a sertéshús tökéletesen megsült, ropogós volt, és omlós. - Csak egy jó kis borocska hiányzik - morogta René ábrándosan. Josiane megvetően biggyesztette le az ajkát. Az arcára volt írva, hogy mit gondol a francia turistákról, akik nem bírnak meglenni a borocskájuk nélkül. Valérie elég ügyetlenül René védelmére kelt. Amikor thai ételeket eszik az ember, mondta, nem érzi a bor hiányát, de most tényleg elkelne egy kis bor. Mindenesetre ő csak vizet ivott. - Az ember azért utazik külföldre - mondta jól tagoltan Josiane -, hogy a helyi ételeket egye, és a helyi szokásokat kövesse! Máskülönben nyugodtan maradhatna otthon is. - Egyetértek! - böffentette Robert. Josiane elhallgatott, mert megakasztották a lendületét, és gyűlölködve bámult Robert-re. - Szerintem azért a thai konyha egy kicsit túlságosan fűszeres... - vallotta meg Josette félénken. - De úgy látom, magát nem zavarja - mondta felém fordulva, nyilván azért, hogy kicsit oldja a hangulatot. - Igen, én imádom. Minél fűszeresebb, annál jobban szeretem. Én Párizsban is mindig kínait eszem - feleltem sietve. A beszélgetés ezek után ráterelődhetett a kínai vendéglőkre, amelyek úgy megszaporodtak Párizsban az utóbbi időben. Valérie szerette a kínai vendéglőket: egyáltalán nem drágák, sokkal jobbak, mint a gyorséttermek, és valószínűleg sokkal

egészségesebbek is. Josiane-nak nem volt mondanivalója a kérdésről, mert volt egy étterem a munkahelye épületében; Robert pedig valószínűleg úgy gondolta, hogy ez a téma nem méltó hozzá. Tehát aránylag békésen mentek a dolgok, egészen a desszertig.

A gyümölcsrizsnél robbant ki az egész. A rizs kicsit meg volt pirítva, és fahéj is volt benne. Azt hiszem, saját recept lehetett. Josiane a szarvánál ragadta meg a bikát, és úgy döntött, hogy elővezeti a szexuális turizmus kérdését. Szerinte a szexuális turizmus úgy ahogy van, teljesen undorító, nincs rá jobb szó. Botrány, hogy a thai kormány eltűri ezt az egészet, a nemzetközi közösségnek közbe kellene avatkoznia. Robert halvány mosollyal hallgatta, de a mosolya semmi jót nem ígért. - Botrányos, de nincs benne semmi meglepő - folytatta Josiane -, ugyanis tudnunk kell, hogy ezeknek az intézményeknek a nagy része, a bordélyoknak, nem hívhatjuk másképpen, általában a tábornokoké; ezért élveznek ekkora védelmet. - Én is tábornok vagyok - vetette közbe Robert. Josiane megdermedt, az alsóajka szánalmasan lefittyedt. - Nem, nem, csak vicceltem - mondta Robert, és elfintorodott. - Nem is voltam katona. Josiane egyáltalán nem találta viccesnek a megjegyzést. Némi időbe telt, mire összeszedte magát, de aztán töretlen energiával újra támadásba lendült: - Szégyenletes, hogy nagydarab állatok szemérmetlenül hasznot húznak ezeknek a lányoknak a nyomorából. Tudniuk kell, hogy a lányok mind az északi vagy északkeleti országrészből jönnek, az ország legszegényebb vidékéról. - Nem mind - vetette közbe Robert. - Vannak köztük

bangkokiak is. - Nem más ez, mint szexuális rabszolgaság! - üvöltötte Josiane. Meg sem hallotta Robert közbevetését. - Nincs rá más szó! Elásítottam magam. Josiane sötét tekintetet vetett rám, de folytatta, és mindnyájunkat a tanújául hívott: - Nem találják botrányosnak, hogy egy darab kenyérért bármelyik állat elvárhatja, hogy egy kamaszlány megtapogassa őt? - Nem egy darab kenyérért - tiltakoztam szerényen. - Én háromezer bahtot fizettem, ez körülbelül a francia ár. Valérie felém fordult, és csodálkozva nézett rám.

- Egy kicsit drága volt - jegyezte meg Robert. - De ha a lány megérte... Josiane minden tagjában remegett, most már kezdett kicsit nyugtalanítani. - Hánynom kell - rikácsolta -, hogy egy kövér disznó bedughatja a farkát egy kislányba! - Semmi sem kényszeríti rá, hogy elkísérjen, kedves hölgyem - felelte Robert nyugodtan. Josiane a rizsestányérral a kezében reszketve felállt. A szomszéd asztalnál hirtelen mindenki elhallgatott. Biztos voltam benne, hogy Josiane Robert pofájába vágja a tányérját, és azt hiszem, hogy csak a félelem tartotta vissza tőle. Robert a lehető legkomolyabban nézett rá, és az izmai megfeszültek a pólója alatt. Nem úgy nézett ki, mint aki eltűri az ilyesmit, nagyon jól el tudtam képzelni, hogy akár pofon is vágja a nőt. Josiane dühödten lecsapta az asztalra a tányérját, ami három darabra tört, megfordult, a bungalók felé vette az irányt, és eltűnt az éjszakában. - Húúúú... - mondta Robert visszafogottan.

Valérie, aki be volt ékelődve Robert és közém, most elegáns mozdulattal felállt, megkerülte az asztalt, és ahelyett, hogy ő is elhagyta volna a társaságot, leült Josiane helyére. Ebben a pillanatban megjelent a pincér a kávénkkal. Két korty kávé után Valérie megint hozzám fordult. - És igaz, hogy fizetett egy lánynak? - kérdezte szelíden. A hangja nyugtalan volt, de nem volt benne neheztelés. - Nem olyan szegények ezek a lányok - mondta Robert. Van mopedjük, szép ruháik. Néhányan új mellet is csináltatnak maguknak. Pedig az nem is olcsó. Igaz, hogy támogatják a szüleiket is - tette hozzá elgondolkodva.

A szomszéd asztaltársaság néhány rövid mondat után feloszlott, nyilván szolidaritásból. Így mi maradtunk a terep urai. A hold most már teljes erővel bevilágította a könnyedén himbálódzó stéget. - És tényleg olyan jók azok a kis masszőzök? - kérdezte álmodozva René. - O, ha tudná! - kiáltott fel Robert megjátszott pátosszal, de én úgy éreztem, hogy valójában őszintén. - Csodálatosak, mindegyik maga a csoda! És akkor még nem is beszéltünk Pattayáról. Ez egy város a keleti parton, ahol minden az élvezetek és a fajtalankodás szolgálatában áll. Először az amerikaiak fedezték fel, a vietnami háború idején; azután megjelentek ott az angolok és a németek, de ma már sok a lengyel és az orosz is. Pattayában mindenkit kiszolgálnak, mindenki megtalálja az ízlésének valót: a homoszexuálisok, a heteroszexuálisok, a travesztik... Pattaya az Egyesült Szodoma és Gomorra. Sőt, még jobb is, mert Pattayában vannak leszbikusok is. - O, ó... - gondolkodott el a nyugdíjas hentes. A felesége

nyugodtan ásított egyet, bocsánatot kért, és a férje felé fordult; láthatólag el akart már menni aludni. - Thaiföldön mindenki megkaphatja azt, amire vágyik, és mindenki valami jó dologban részesül -vonta le Robert a tanulságot. - Az emberek gyakran emlegetik a brazil nőket vagy a kubai lányokat. Tudja, én sokat utaztam, méghozzá az élvezetért utaztam, és nyugodtan kijelenthetem: a thai nők szeretkeznek a legjobban a világon. Valérie vele szemben ült, a lehető legkomolyabban hallgatta. Pár perc múlva halvány mosollyal elbúcsúzott tőlünk, majd Josette és René is elment lefeküdni. Lionel, aki egész este egy árva szólt sem szólt, most felállt, és én követtem. Nem volt kedvem Robert-rel beszélgetni. Egyedül hagytam hát az éjszakában, a tisztánlátás eleven szobraként, amint éppen egy újabb konyakot rendelt. Úgy láttam, összetett, árnyalt gondolatai vannak. A bungaló előtt jó éjszakát kívántam Lionelnek. A levegőt betöltötte a rovarok zümmögése; biztos voltam, hogy egész éjszaka le sem fogom hunyni a szememet. Belöktem az ajtót, meggyújtottam egy gyertyát, és megadóan tovább olvastam A Céget. A szobában nyüzsögtek a szúnyogok, megégették a szárnyukat a gyertya lángjánál, és a holttestük belemerült az olvadt viaszba; egy sem repült rám. Pedig az irhámig telve voltam tápláló és finom vérrel; de automatikusan eltérültek, mert képtelenek voltak áttörni a dimetálperoxid vegyi akadályán. Hála a Roche-Nicolas laboratóriumnak, amiért kifejlesztette Cinq sur Cinq Tropic nevű szúnyogriasztó kenőcsét. Elfújtam a gyertyát, majd újra meggyújtottam, és elmerülten figyeltem a mocskos kis repülő masinák egyre gyorsuló légibalettjét. A fal másik oldalán Lionel csendesen horkolt az éjszakában. Felkeltem, meggyújtottam még egy szúnyogriasztó füstölőt, és kimentem pisálni. A fürdőszoba padlójába kerek lyukat vágtak, ami egyenesen a folyóba nyílt. Jól hallottam a halak uszonyának

csapkodását, és megpróbáltam nem gondolni arra, hagy mi lehet alattunk. Amikor visszafeküdtem, Lionel megeresztett egy hosszú fingsorozatot.- Igazad van, öregem! - jelentettem ki. - Luther Márton is megmondta, nincs annál emelkedettebb érzés, mint amikor a hálózsákjába fingik az ember! A hangom furcsán visszhangzott az éjszakában, a folyó mormogása és a rovarok zsongása felelt rá. A létező világ hangjai önmagukban is szenvedést okoznak. - Isten éppen úgy jelen van az égben, mint egy gyapot szárában! - üvöltettem bele az éjszakába. - Akinek füle van a hallásra, hallgassa meg a szavaimat!

Lionel a másik oldalára fordult, felhorkantott, de nem ébredt fel. Nem maradt más választásom: be kellett vennem még egy altatót.

8.

A folyó vize fűnyalábokat sodort magával. A reggeli párában fürdő dzsungelből madarak éneke szállt. Déli irányban, a völgy torkolatánál, a messzeségben kirajzolódtak a furcsa körvonalú burmai hegyek. Már láttam valahol ezeket a kéklő, kerek és hirtelen leszakadó formákat. Talán primitív olasz festők képein, még gimnazista koromban, egy múzeumi kiránduláson. A csoportból senki sem volt ébren; ebben az órában még langyos volt a levegő. Nagyon rosszul aludtam az éjszaka.

Az előző esti botrány után csendes jóindulat terjengett a reggelizőasztalok fölött. Ugy láttam, hogy Josette és René csúcsformában van, az ökológus házaspár viszont nyomorúságosan érezte magát, mint ezt a bizonytalan járásukból megállapítottam. A minket megelőző nemzedék proletárjai, akik, amint hozzájuthattak, komplexusok nélkül vették használatba a modern kényelmi berendezéseket, a kényelmetlenségeket is jóval könnyebben viselték, mint a gyermekeik generációja. Pedig ezek „természetvédőnek" titulálták magukat. Eric és Sylvie egész éjszaka le sem hunyta a szemét, Sylvie-t a szó szoros értelmében elborították a vörös foltok. - A szúnyogok egész éjszaka nem hagytak békén - jelentette ki keserűen. - Van nálam hűsítő krém, ha gondolja. Nagyon hatékony. Mindjárt odaadom. - Igen, az jó lenne, nagyon kedves; de előbb igyuk meg a kávét. A kávé undorító volt, egészen világos, majdnem ihatatlan; legalábbis ebből a szempontból a hely megfelelt az amerikai normáknak is. Nagyon hülyének látszott ez a fiatal házaspár, mégis majd' megszakadt értük a szívem, hogy látniuk kell, amint az „ökológiai paradicsomuk" felhasadozik; de tudtam, hogy ma minden fájdalmat fog okozni nekem. Megint a burmai hegyek felé néztem. - Azt hiszem, Burma nagyon szép lehet - mondtam halkan, szinte magamnak. Sylvie nagy komolyan kijelentette: igen, azt hallotta, hogy tényleg szép, de ő megtiltotta magának, hogy Burmába utazzék. Nem vállalhatja a cinkosságot, nem támogathatja a valutájával a burmai diktatúrát. Igen, gondoltam, erről van szó, a valutáról. - Az emberi jogok roppant fontosak - kiáltott fel, majdnem

reményvesztetten. Amikor valaki az „emberi jogokról" beszél, mindig úgy érzem, hogy valahogy másodosztályú az egész, de azt hiszem, ebben az esetben kicsit más volt a helyzet. - Én Franco halála után szoktam le Spanyolországról - szólt közbe Robert, miközben leült az asztalhoz. Nem vettem észre, hogy mikor érkezett meg ez az alak. Ő is csúcsformában volt, feléledtek az összes pusztító képességei. Tudatta velünk, hogy tökrészegen feküdt le az este, tehát nagyon jól aludt. Amikor visszament a bungalóba, többször is majdnem beletaknyolt a folyóba, de végül sikerült hazaérnie. - Insallah! - zengte. A reggeli-paródia után Sylvie elkísért a bungalómba. Útközben összefutottunk Josiane-nal. Borús volt, ránk se nézett; úgy tűnt, még nem sikerült a megbocsátás útjára lépnie. Megtudtam hogy „civilben" (René kifejezése) irodalomtanár; ezen egy kicsit sem lepődtem meg. A hozzá hasonló szemét kurvák miatt mondtam le az irodalmi tanulmányaimról, jó sok éwel ezelőtt. Odaadtam Sylvie-nek a hűsítő kenőcsöt. - Mindjárt visszahozom - mondta. - Megtarthatja, azt hiszem, nem találkozunk többé szúnyogokkal, mert állítólag gyűlölik a tengerpartokat. Megköszönte, elindult az ajtó felé, majd tétován visszafordult. - Nem vagyok képes elhinni, hogy helyesli a gyerekek szexuális kizsákmányolását - mondta szorongva. Számítottam valamiilyesmire.Megráztam a fejem, és fáradtan válaszoltam: -Thaiföldön nincs gyerekprostitúció. Legalábbis nem jellemzőbb, mint Európában. Lehajtotta a fejét, láthatólag nem győztem meg igazán, és elment. Tulajdonképpen ennél pontosabb információim is voltak, egy The White Book című érdekes könyv alapján, amelyet az

előző utamon vásároltam. A könyvnek nem volt feltüntetve sem a szerzője, sem a kiadója, egy „Inkvizíció 2000" nevű társaság adta ki. Azzal a felkiáltással, hogy elítélik a szexuális turizmust, országonként megadták az összes címet, de minden fejezet elején volt egy rövid, indulatos bekezdés, amely az isteni szándék tiszteletben tartása és a szexuális bűnözők halálbüntetésének visszaállítása mellett érvelt. A pedofília kérdésében a könyv teljesen világosan fogalmazott: nem ajánlotta Thaiföldet, ami ebből a szempontból már érdektelen, bár sohasem volt túl érdekes. A pedofílek sokkal jobban járnak, ha a Fülöp-szigetekre vagy Kambodzsába utaznak - lehet, hogy az utazás kicsit veszélyes, de megéri a fáradságot.

A khmer királyság csúcspontja a XII. századra, az Angkor Vat építésnek idejére tehető. Utána a királyság hanyatlásnak indult, ettől az időszaktól kezdve a burmaiak lettek az ország legfőbb ellenségei. I. Ramathibodi király 1351-ben megalapította Ayutthaya városát. A fia, II. Ramathibodi 1402ben a pusztulásba vezette az Angkori birodalmat. Ayutthaya város ezután következő uralkodói (szám szerint harminchatan) rengeteg buddhista palotát és templomot építtettek. Francia és portugál utazók leírásai szerint A XVI-XVII. században Ayutthaya volt Ázsia legszebb városa. De a burmaiak továbbra is háborúban álltak Thaifölddel, és tizenöt hónapos ostrom után Ayutthaya 1767-ben elesett. A burmaiak kifosztották a várost, beolvasztották az aranyszobrokat, és csak romokat hagytak maguk után. De ottjárttunkkor már nagyon békés volt az egész, könnyű szél kavarta a port a templomok között. Ramathibodi királyból nem sok maradt, legfeljebb néhány sor a Michelin útikönyvben. Ezzel szemben Buddha képe nagyon is jelenvaló volt, mindenhol láthattuk. A burmaiak elhurcolták magukkal a

thai építőmestereket, hogy néhány kilométerrel arrébb ugyanolyan templomokat építtessenek maguknak is. A Michelin szerint három napot kell előirányozni erre a kirándulásra, de minimum egy nap szükségeltetik a város gyors megtekintéséhez. Nekünk erre mindössze három óra jutott; ideje volt előkapnunk a videókameráinkat. Elképzeltem Chateaubriand-t a Colisée-n, Panasonic kamerával, ahogy az egyik cigarettáról a másikra gyújt; valószínűleg inkább Bensont szívott volna, mint Gauloises Légéres-t. Ha egy ennyire radikális vallással találkozott volna, bizonyára megváltozik az alapállása; talán akkor kevésbé csodálja Napóleont. Biztos vagyok benne, hogy csodálatos Buddhizmus szellemét írt volna. Josette és René unatkozott egy kicsit ezen a kiránduláson; az volt az érzésem, hogy gyorsan körbefutottak; Babette és Léa úgyszintén. A jurai ökológusok és a természetgyógyászok viszont láthatólag elemükben voltak; csodálatos fotográfiai arzenált vonultattak fel. Valérie álmodozva sétált az ösvényeken, a sírkövek, a fűcsomók között. Igen, ezt jelenti a kultúra, gondoltam, mindenki szembesül a benne lakó semmivel. De tényleg, vajon hogy csinálták ezt az Ayutthaya korszak szobrászai? Hogyan voltak képesek Buddha szobrainak arcára varázsolni a fényességes megértés kifejezését? Ayutthaya pusztulása után a thai királyság nagyon nyugodt periódusába érkezett. Ettől kezdve Bangkok lett a főváros, ez volt a Rama dinasztia időszakának kezdete. Két évszázadon keresztül (tulajdonképpen napjainkig), a királyságnak egyetlen súlyosabb külső háborúval sem kellett szembenéznie, nem dúltak benne polgárháborúk és vallásháborúk; és sikerült a gyarmatosítás minden formáját elkerülnie. Nem voltak éhínségek, sem nagyobb járványok. Ilyen körülmények között, amikor a föld termékeny és bőséges termést hoz, amikor a

betegségek nem éreztetik a hatalmukat, amikor egy nyugodt vallás terjeszti ki a törvényeit az emberi tudatra, az emberek gyarapodnak és szaporodnak, és általában boldogan élnek. Most már más a helyzet, Thaiföld belépett a szabad világba, vagyis a piacgazdaságba. Ot évvel ezelőtt heves gazdasági válság rázta meg az országot, a pénz értéke a felére csökkent, és a legvirágzóbb vállalatok romokban hevernek. Ez volt az első komoly megrázkódtatás, ami kétszáz év óta az országot ért. Meglepő csendben, libasorban mentünk vissza a buszhoz. A napnyugta felé utaztunk. Éjszaka vonatra kellett szállnunk Bangkokban, Surat Thani felé.

9.

Surat Thani (816 000 lakos) minden útikönyv szerint arról ismerszik meg, hogy egyáltalán semmi érdekes nincs benne. Ugyanakkor mégiscsak emberek lakják, és a Michelin kiemeli, hogy a város már régóta a vasipar központja, és egy idő óta egyre fontosabb szerepet játszik a vasból készült termékek gyártásában. És tényleg, mivé lennénk vasból készült termékek nélkül? A vasércet félreeső helyeken bányásszák, és teherhajón indítják útnak. A szerszámgépek egyébként a leggyakrabban a japán cégek felügyelete alatt készülnek. A kooperáció az olyan városokban működik a legjobban, mint Surat Thani: autókat,

vasúti kocsikat, hajókat gyártanak a General Motors vagy a Fujimori leányvállalatainál. Ezek a termékek egyébként a leggyakrabban arra szolgálnak, hogy nyugati turistákat szállítsanak rajtuk, olyanokat például, mint Babette és Léa. Most már nyugodtan elbeszélgettem velük is, hiszen mégiscsak útitársak voltunk. Nem tartoztam a potenciális szeretők közé, és ez már rögtön az elején behatárolta a felmerülő beszédtémákat; de mivel ugyanazon a körutazáson vettünk részt, bizonyos mértékig kiépíthettem a kapcsolatokat. Babette és Léa, mint kiderült, együtt dolgoznak egy kommunikációs ügynökségnél; a munkájuk abban áll, hogy kulturális kapcsolatokat építenek ki. Kulturális kapcsolatokat? Igen. Hivatásos színészek és olyan intézmények vagy vállalatok között, amelyek mecénási tevékenységet szeretnének kifejteni. Biztos jó sok szétosztogatható pénze van ezeknek a vállalatoknak, gondoltam. Igen is, meg nem is. A vállalatok manapság inkább az „emberi jogokra" harapnak, és egyre kevesebbet áldoznak kultúrára. De azért még mennek valahogy a dolgok. Megkérdeztem, mennyit keresnek: elég jól. Kereshettek volna többet is, de azért elég jól kerestek. Körülbelül huszonötször annyit, mint egy surat tahni vasüzem dolgozója. A gazdaság igen rejtélyes valami.

Megérkeztünk a szállodába, és a csoport szétszóródott, legalábbis azt hiszem; nem volt túl nagy kedvem a többiekkel ebédelni, kicsit elegem lett belőlük. Behúztam a függönyöket, és lefeküdtem. Furcsa módon azonnal elaludtam, és egy arab lányról álmodtam, aki a metróban táncolt. Nem úgy nézett ki, mint Aisa, legalábbis azt hiszem. A kapaszkodó körül forgott, mint a lányok a gogóbárokban. A mellét egy parányi pamutszalag takarta, szép lassan felemelte, majd heves

mozdulattal messzire hajította; feszes, kerek, csodálatosan szép barna mellei voltak. Megnyalta az ujját, és megsimogatta a mellbimbóját. Az egyik kezét a nadrágomra tette, lehúzta a sliccemen a cipzárt, és elkezdte verni a farkamat. Az emberek kikerültek minket, felszálltak, leszálltak. A lány négykézlábra állt, és felemelte a miniszoknyáját; alatta semmit sem viselt. A hüvelye hívogató volt, nagyon fekete szőr szegélyezte, olyan volt, mint valami ajándék; szép lassan beléhatoltam. A kocsi félig tele volt, de senki nem figyelt ránk. Az életben semmiképpen sem alakulhat ki ilyen helyzet. Kiéhezett álom volt, egy öregedő férfi nevetséges álma. Öt felé ébredtem, és megállapítottam, hogy a lepedőn hatalmas spermafoltok díszelegnek. Éjszakai szennyeződés. Megindító volt. Észrevettem, hogy még mindig merevedésem van, ezen elcsodálkoztam; biztosan az éghajlat volt az oka. Egy hanyatt esett svábbogár hevert az éjjeliszekrény tetején; világosan kivehettem az ízelt lábait. Ennek itt már nem volt gondja arra, hogy valamivé legyen, ahogy az apám szokta mondani. Az apám éppen 2000 végén halt meg; jól tette. Tehát a XX. század magába foglalta az egész létezését, és erőszakos halálával a század undorítóan jelentésteljes elemévé vált. Én tovább éltem, közepes színvonalon. A negyvenes éveimben jártam, vagyis a negyvenes éveim elején, mivel abban az évben töltöttem be a negyvenet; tehát a versenypálya közepére értem. Az apám halála valamiféle szabadsággal ajándékozott meg; még nem mondtam ki az utolsó szót.

A Koh Samui keleti partján fekvő szálloda tökéletesen megfelel a trópusi paradicsomról kialakított képnek, ahogy az ügynökségek katalógusaiban ábrázolják. A környező dombokat sűrű dzsungel borította. A lombok között megbújó, alacsony

épületek lépcsőzetesen vezettek egy hatalmas, ovális medencéig, amelynek mindkét végén egy-egy jacuzzi állt. Bármikor odaúszhatott az ember a medence közepén kiképzett kis szigeten álló bárhoz. Néhány méterrel lejjebb kezdődött a fehér homokos tengerpart. Fáradt tekintettel felmértem a terepet, és messziről megismertem Lionelt, aki úgy lubickolt a hullámok között, mint egy félszárnyú delfin. Elkanyarodtam, és a medence fölött ívelő keskeny pallón átsétáltam a kis szigetre. Jól begyakorolt nemtörődömséggel futottam át a koktéllapot; már elkezdődött a happy hour. Éppen kiválasztottam a Singapore Sling nevű koktélt, amikor Babette jelent meg a színen. „hűha", gondoltam, „hűha!" A testéből jó nagy részt eltakaró világoskék-sötétkék árnyalatú kétrészes fürdőruhát viselt, testhez tapadó rövidnadrágot és széles felsőrészt. A fürdőruha anyaga különlegesen finom volt, az ilyen vizesen érvényesül igazán. - Nem fürdik? - kérdezte. - Hát, izé... - feleltem. Most Léa is megjelent, alul alaposan kivágott, hagyományosabban szexis élénkvörös nejlon fürdőruhában, amelyet fekete cipzárak szabdaltak (a bal mellén húzódó cipzár kicsit nyitva volt, és látni lehetett a mellbimbóját). Odabiccentett nekem, majd csatlakozott Babettehez a medence partján; amikor hátat fordított, megállapíthattam, hogy tökéletes segge van. Ezek ketten az elején gyanakodtak rám; de amióta szóba elegyedtünk a kompon, megállapíthatták, hogy veszélytelen lény vagyok, ráadásul aránylag szórakoztató is. És igazuk volt. Körülbelül ez volt az igazság. Mind a ketten beugrottak a vízbe. Elfordultam, és körbekémleltem. A szomszéd asztalnál megláttam Robert Hue egyik alteregóját. Babette fürdőruhája tényleg jól mutatott vizesen: tisztán ki lehetett venni a mellbimbókat és a segge vágatát; még a szeméremszőrzete is kirajzolódott, annak

ellenére, hogy elég rövidre vágta. Mindeközben az emberek dolgoztak, és hasznos vagy haszontalan árucikkeket gyártottak. Termeltek. És én, én vajon mit termeltem az életem negyven éve alatt? Ami azt illeti, szinte semmit. Információkra tettem szert, és továbbadtam ezeket az információkat, igaz, néha átutaltam bizonyos pénzösszegeket is (persze nem túl nagy pénzösszegeket, mivel általában nem voltak túl magasak a számláim). Az ilyen emberek nélkül nyugodtan ellenne a világ. Az én hiábavalóságom mégis kevésbé volt feltűnő, mint Babette és Léa hiábavalósága; én, a szerény élősködő nem hoztam létre a munkámban semmi kirobbanót, de nem is éreztem különösebb szükségét annak, hogy megpróbáljam ezt eljátszani.

Amikor leszállt az este, visszamentem a szálloda halljába, ahol Lionellel találkoztam; alaposan leégett, és el volt ragadtatva a napjától. Egész nap fürdött; soha nem is álmodta, hogy ilyen helyek vannak a világban. - Sokat spóroltam, hogy befizethessem magam erre az útra, de nem bántam meg - mondta. Leült egy fotel karfájára, és elmerengett a mindennapjain. A Francia Gázműveknél dolgozott, a párizsi agglomeráció délkeleti övezetében; Juvisyben élt. Gyakran nagyon szegény emberekhez kellett kimennie, kisöregekhez, akiknek a berendezése már nem felelt meg a Gázművek normáinak. Ha nem tudták kifizetni a készülék cseréjét, ki kellett náluk kapcsolnia a gázt. - Vannak, akik olyan körülmények között élnek, hogy azt el sem tudná képzelni - mondta. - Furcsa dolgokat lát néha az ember - tette hozzá, és lehajtotta a fejét. - Ami engem illet, én megvagyok. A körzetem nem rossz. Persze vannak részek,

amiket jobb elkerülni - tette hozzá -, de azért nem olyan vészes az egész. És most nyaralunk- fejezte be, aztán elindult az étterem felé. Felszedtem néhány prospektust az asztalról, és felvittem őket a szobámba. Még mindig nem volt kedvem a többiekkel vacsorázni. A másik emberrel való kapcsolatunkban ébredünk önmagunk tudatára. Éppen ettől elviselhetetlenek az emberi kapcsolatok. Leától megtudtam, hogy Koh Samui nemcsak trópusi paradicsom, hanem hype hely is. A kis szomszéd szigeten, Koh Lantán minden teliholdas éjszakán hatalmas rave party zajlik; még Ausztráliából és Németországból is érkeznek rá emberek. - Szóval olyasmi, mint Goa - nyökögtem. - Sokkal jobb Goánál - szakított félbe Léa. - Goának végleg annyi, már egészen Koh Samuiig vagy Lombokig is el kell menni, ha igazi rave-re vágyik az ember. Én nem voltam ilyen nagyigényű. Pillanatnyilag egy tisztességes body massage-ra vágytam, utána egy jó szopásra és egy jó baszásra. Látszólag semmi sem túl bonyolult, de amikor átfutottam a prospektusokat, növekvő elkeseredéssel állapítottam meg, hogy nem ez a hely specialitása. Volt itt minden: akupunktúra, aromaolajos masszázs, vegetáriánus konyha és thai-csi-csuan; de body massage-ról vagy gogóról szó sem esett. Ráadásul minden valamiféle szörnyűségesen amerikai, vagy inkább kaliforniai hangulatot árasztott, sok szó esett a „healthy life"-ról és a „meditációs tevékenységekről". Atfutottam a What's on Samui egyik olvasójának, egy bizonyos Guy Hopkinsnak a levelét, aki húsz éve rendszeresen visszajárt a szigetre, és „health addictként" határozta meg önmagát. „The aura that back-packers spread on the island is unlikely to be erased quickly by upmarked tourists" , fejezte be a levelét, nagyon hervasztó volt. Még csak neki sem vághattam az éjszakának, mert a hotel

messze volt mindentől, de tulajdonképpen minden messze volt mindentől, mert itt nem volt semmi. A sziget térképén egyáltalán nem tudtam valamiféle központot felfedezni: néhány bungalótelep, olyan, mint a miénk, nyugodt strandok partján. És nagy rémületemre hirtelen eszembe jutott, hogy a Routard nagyon kenetteljesen írta le a szigetet. Itt aztán az ember alaposan elkerülhetett mindenféle bűnös kilengést; teljesen elkeseredtem. Ennek ellenére homályos, elméleti kielégülést szerzett a puszta tény, hogy fickós hangulatba kerültem. Lemondóan újra a kezembe vettem A Céget, előreugrottam kétszáz oldalt, majd visszalapoztam ötvenet, és véletlenül egy szexjelenetre bukkantam. Meglehetősen előrehaladtak az események: Tom Cruise éppen a Kajmán-szigeteken járt, hogy véghezvigyen egy mit tudom én, milyen adócsalási manővert vagy hogy meghiúsítsa, ez nem volt egészen világos. De mindegy is, mert megismerkedett egy elragadó mesztic lánnyal, és a lány nem hagyta hidegen. „Mitch surranó hangot hallott, és meglátta, hogy Eilene szoknyája a földre hullik, és hogy a lányon csak egy apró tangabugyi van." Lehúztam a sliccem cipzárját. Ezután egy furcsa, lélektani szempontból némileg érthetetlen rész következett: „Rohanj, súgta egy belső hang. Dobd a sörösüveget az óceánba, és dobd a szoknyát a homokba. Szedd a lábad, és fuss egészen hazáig. Gyerünk!" Szerencsére Eilene nem hallotta ezt a belső hangot: „nagyon lassú mozdulattal hátranyúlt, kikapcsolta a fürdőruhafelsőt, ami lecsúszott, és felfedte a melleit, amelyek így meztelenül még teltebbeknek látszottak. Megfogná egy pillanatra?, kérdezte, és odanyújtotta Mitchnek a puha és fehér anyagot, ami olyan könnyű volt, mint egy tollpihe." Nagyon lelkiismeretesen maszturbáltam, megpróbáltam magam elé képzelni a parányi fürdőruhába öltözött szép félvér lányokat az éjszakában. Kielégült sóhajjal élveztem két oldal közé. A lapok majd össze fognak ragadni; oké, nem olyan könyv volt ez, amit még

egyszer el szeretne olvasni az ember.

Reggel teljesen kihalt volt a strand. Rögtön reggeli után lementem fürödni; még langyos volt a levegő. A nap hamarosan felkúszik az égre, és a fehér fajhoz tartozó egyedek esetében növeli a bőrrák kockázatát. Kigondoltam, hogy csak addig maradok, amíg a takarítónők kitakarítják a szobámat, utána felmegyek, bebújok a takaró alá, és feltekerem a légkondicionálót; a legteljesebb nyugalomban képzeltem el a szabadnapomat. Tom Cruise nagyon sokat szorongott a félvér lánnyal megesett kalandja miatt; még az is megfordult a fejében, hogy elmeséli az esetet a feleségének (aki, és ez volt a baj, nem elégedett meg azzal, hogy szeretik, ő akart lenni a világ legszexisebb, legkívánatosabb asszonya is). Az az idióta Tom Cruise úgy viselkedett, mintha a házassága jövője forogna kockán. „Ha (a felesége) megőrzi a hidegvérét, és nagystílű lesz, majd azt mondja neki, hogy sajnálja, igazán nagyon sajnálja, és megígéri, hogy ez nem történik meg még egyszer. De ha sírva fakad, akkor majd a bocsánatáért könyörög - akár térdre is veti magát - és megesküszik a Bibliára, hogy ez soha nem fordul elő még egyszer." Persze előfordul még sokszor, de a főhős röhejes lelkiismeretfurdalása, még ha teljesen érdektelen volt is, végül még jobban megkavarta az amúgy is egyre komolyabbá váló eseményeket - megjelentek a nagyon gonosz maffiózók, az FBI, talán még az oroszok is. Az embert az ilyesmi először felidegesíti, végül őszintén elkedvetleníti. Tettem egy próbát a másik amerikai bestsellerrel is, David G. Balducci Total Control című művével; de az még rosszabb volt. A főhős ezúttal nem ügyvéd volt, hanem zseniális informatikus, aki nem napi tizenhat, hanem napi húsz órát

dolgozott. A felesége viszont ügyvéd volt, aki tizenhat órát dolgozott naponta; volt egy gyerekük is. A gonosz szerepét ezúttal egy „európai" társaság játszotta, ez a társaság fondorlatos manőverekbe kezdett, hogy megkössön egy üzletet. Ez az üzlet természetesen azt az amerikai vállalatot illette volna, amelyiknél a hősünk dolgozott. Amikor a hős az európai cég gonoszaival beszélgetett, a gonoszok „a legteljesebb nyugalommal" az egyik cigarettáról a másikra gyújtottak, minek következtében a levegő a szó szoros értelmében bebüdösödött, de a hős végül megtisztította. Ástam egy kis gödröt a homokba és beletemettem a könyvet; most már csak az volt a baj, hogy nem maradt olvasnivalóm. Ha az embernek nincs olvasnivalója, meg kell elégednie az élettel, és ez néha kockázattal jár. Tizennégy éves koromban egy délután, amikor különlegesen sűrű volt a köd, eltévedtem síelés közben, és kénytelen voltam átkelni néhány lavinafolyosón. Még most is látom az alacsony felhőket, és hallom a hegy tökéletes csendjét. Tudtam, hogy ez a hótömeg egyetlen pillanat alatt leszakadhat, elég egy hirtelen mozdulat, de alig kell hozzá ok, elég egy fél foknyi melegedés vagy egy kis szél is. És akkor magával ragadna, több száz méteren keresztül, egészen a sziklás völgy aljáig, és én meghalnék, valószínűleg azonnal. De egyáltalán nem féltem. Bosszantott, hogy a dolgok így fognak lezajlani, bosszantott magam miatt és mások miatt is. Jobban szerettem volna egy jobban előkészített, valamiképpen hivatalos halált, betegséggel, szertartással és könnyekkel. És az igazat megvallva, főleg azt sajnáltam, hogy nem ismertem meg a női testet. A téli hónapok idejére az apám kiadta a háza első emeletét; abban az évben egy építész házaspár bérelte ki. A lányuk, Sylvie, tizennégy éves volt, mint én; és úgy látszott, én is tetszem neki, legalábbis kereste a társaságomat. Apró, kecses, göndör fekete hajú lány volt. Vajon a punciján is göndör és fekete a szőr? Hát ilyesmik

jutottak az eszembe, miközben kínkeservesen átoldalaztam a lavinafolyosón. Azóta is gyakran eltűnődöm ezen a különös tulajdonságomon: amikor veszélyes helyzetbe, sőt akár életveszélybe kerülök, semmi különöset nem érzek, nem következik be az adrenalinszint-növekedés. En sohasem ismertem azt az érzést, ami úgy el tudja ragadni „az extrém sportok" rajongóit. Egyáltalán nem vagyok bátor, és amennyire lehet, kerülöm a veszélyt; de ha találkozom vele, egy ökör nyugalmával fogadom. Valószínűleg ebben nem érdemes különösebb jelentést keresni, ez egyszerűen technikai ügy, hormonadagolás kérdése; más emberi lények, akik külsőleg rám hasonlítanak, az ég adta világon semmit nem éreznek a női testek láttán, míg engem a női testek kisgyerekkorom óta olyan elragadtatásba taszítanak, amelyen képtelen vagyok uralkodni. Az életem legtöbb esetében körülbelül olyan szabad voltam a választásaimban, mint egy porszívó.

A nap egyre forróbban sütött. Babette és Léa is megérkezett a strandra; tíz méternyire tőlem telepedtek le. Ezúttal monokiniztek, egyforma brazil bikinibugyit viseltek. Úgy látszik, összeismerkedtek néhány fiúval, de nem találtam valószínűnek, hogy le akarnának feküdni velük; a fiúk nem néztek ki rosszul, aránylag izmosak voltak, de kicsit olyan semmilyenek. Felkeltem és felszedtem a cuccaimat; Babette ott hagyta az Elle-jét a törülközője mellett. A tenger felé néztem: a két lány a fiúkkal hancúrozott. Gyorsan lehajoltam, és bedugtam a magazint a táskámba, majd kicsit tovább sétáltam. A tenger nyugodt volt; a tekintetem szabadon elkószálhatott kelet felé. A másik oldalon kellett lennie Kambodzsának, vagy talán Vietnamnak. A távolban megpillantottam egy jachtot;

talán egy milliárdosé, aki úgy múlatja az időt, hogy fel-alá cirkál a világ tengerein; egyhangú, de regényes élet lehet. Most megjelent Valérie, a víz szegélyén gyalogolt, és azzal szórakozott, hogy időnként félreugrott egy nagyobb hullám elől. Gyorsan felkönyököltem, és fájó szívvel állapítottam meg, hogy elragadó alakja van, nagyon vonzó a mértéktartó kétrészes fürdőruhában; a mellei tökéletesen kitöltötték a fürdőruhafelsőt. Odaintettem neki, mert azt hittem, hogy nem vett észre, de ő már el is kanyarodott az irányomba. - Az Elle-t olvassa? - kérdezte kicsit kíváncsian, kicsit csúfondárosan. - Hát... - feleltem. - Szabad? - és leült mellém. Fesztelenül átfutotta a magazint, láthatólag jól ismerte: vetett egy pillantást a divat rovatra, egyet a bevezető oldalra. „Mit olvassanak a Hölgyek?" „Hová menjen mulatni az ember?" - Tegnap este is elment egy masszázsszalonba? - kérdezte, és oldalról rám sandított. - Nem, nem találtam egyet sem. Megcsóválta a fejét, és megint belemerült a vezércikkbe: „Mit gondol, képes Ön arra, hogy sokáig szeressen?" - Mire jó ez magának? - kérdeztem rövid hallgatás után. - Pillanatnyilag nincs kedvesem - felelte józanul. Ez a lány teljesen elbizonytalanított. - Nem nagyon értem ezt az újságot - folytatta azonnal. Csak a divatról van benne szó és az új irányzatokról: hogy mit kell megnéznünk, mit kell olvasnunk, milyen ügyért kell harcolnunk, mik a legújabb beszédtémák... De azok a nők, akik olvassák, nem tudják ugyanazokat a ruhákat hordani, mint ezek a manökenek, és vajon miért érdekelnék őket az új irányzatok? Hiszen általában középkorú nők. - Úgy gondolja? - Biztos vagyok benne. Az anyám is olvassa.

- Talán azért, mert az újságírónők arról beszélnek, ami őket magukat érdekli, és nem arról, ami az olvasóikat. - De gazdasági szempontból ez nem járható út; az áru mégiscsak arra készül, hogy kielégítse a vásárló ízlését. Lehet, hogy ez elégíti ki a vásárlók ízlését. Elgondolkodott. - Lehet - válaszolta tétován. De én tovább makacskodtam: - Azt gondolja, hogy hatvanéves korában már nem fogják érdekelni az új irányzatok? - Nagyon remélem, hogy nem - mondta őszintén. Rágyújtottam, és bánatosan kijelentettem: - Ha maradok, be kell kennem magam naptejjel. - Most nem, most úszni megyünk. Majd utána bekeni magát. Hirtelen talpra ugrott, és engem is a part felé vonszolt. Jól úszott. Amit én csinálok, azt nem nevezném úszásnak; összevissza csapkodok, és nagyon hamar kifáradok. - Nagyon gyorsan kifárad - mondta Valérie. - Azért van, mert túl sokat dohányzik. Sportolnia kellene. Majd én foglalkozom magával - ígérte, és megnyomkodta a bicepszemet. Jaj ne, gondoltam, ne! Végre megnyugodott, és lefeküdt a napra, de előbb alaposan megrázta a fejét. Nagyon szép volt így, a vizes fekete hajával. Nem vette le a melltartóját, azt sajnáltam; nagyon vágytam rá, hogy levegye a melltartóját. Szerettem volna látni a mellét, lehetőleg azonnal. Észrevette, hogy a mellét nézem, és gyorsan elmosolyodott. - Michel... - mondta rövid hallgatás után. Meglepődtem, hogy a keresztnevemen szólít. - Miért érzi magát annyira öregnek? - kérdezte, és mélyen a szemembe nézett. Jó kérdés volt; felsóhajtottam. - Nem kell most rögtön válaszolnia - mondta vidáman. Van itt egy könyv magának - és kivett egy könyvet a

táskájából. Csodálkozva láttam, hogy egy sárga fedelű krimi, méghozzá Agatha Christie-től A völgy. - Agatha Christie? - hebegtem. - Olvassa csak el! Szerintem érdekelni fogja. Ingattam a fejem, mint egy marha. - Nem jön ebédelni? - kérdezte egy perc múlva. - Már egy óra van. - Nem... Azt hiszem nem. - Nem túlzottan szereti a közösségi életet, ugye? Fölösleges volt válaszolnom; elmosolyodtam. Összeszedtük a cuccainkat, és együtt elindultunk visszafelé. Útközben találkoztunk Lionellel, aki úgy kóválygott, mint egy elveszett lélek; kedvesen odaintett nekünk, de úgy néztem, már nem szórakozik annyira jól. Megvan annak az oka, hogy olyan ritkán találkozni magányos férfiakkal a vakációs klubokban. Jól megfigyelhető, hogy milyen feszülten vesznek részt a közös mulatságokban. A leggyakrabban kivonják magukat belőlük, bár néha lelkesen beolvadnak a közösségbe. Az ebédlőnél elváltam Valérie-től.

A Sherlock Holmes-novellákban mindig rá lehet ismerni a nyomozó jellegzetes vonásaira, de a szerző könyvről-könyvre újabb részlettel is megörvendezteti az olvasót. Kiderül, hogy Holmes szereti a kokaint, hegedül, van egy Maycroft nevű bátyja, szereti az olasz operát, hogy hajdanában tett néhány szolgálatot az európai uralkodócsaládoknak, szó esik az első, még kamaszkorában megoldott ügyéről, stb. Minden újabb felfedett részlettel újabb árnyékos sáv világosodik ki, és a végén igazán elbűvölő személyiséget kapunk - Conan Doylenak sikerült a felfedezés örömének és a ráismerés örömének tökéletes vegyülékét kikevernie. Mindig úgy éreztem, hogy

Agatha Christie Doyle-lal szemben túl sok teret engedett a ráismerés örömének. A bevezető leírásokban általában néhány tipikus mondattal jeleníti meg Poirot-t, amelyekben a szereplő legnyilvánvalóbb vonásairól esik szó (hogy mániákusan szereti a szimmetriát, hogy magasszárú fűzős cipőt hord, hogy gondosan ápolja a bajuszát), a középszerű Christie-művek esetében egyenesen úgy érzi az ember, hogy ezeket a bemutató mondatokat Agatha Christie egy-az egyben átmásolta egy másik regényből. A völgy is más miatt volt érdekes regény. Nem az ambiciózus Henrietta, a szobrásznő szerepeltetése miatt, akinek az alakján keresztül Agatha Christie önmagát akarta ábrázolni, és nemcsak azért, mert az alkotás kínjáról szólt (például az a jelenet, amikor Henrietta összetöri az egyik szobrát, amellyel éppen akkor készült el, mert úgy érzi, hogy hiányzik belőle valami), hanem azért, mert Christie a minden alkotóművészre jellemző különleges szenvedést ábrázolta benne: azt, hogy a művész és a világ közé könyörtelenül beékelődő esztétikai szűrő miatt egy művész képtelen arra, hogy igazán boldog vagy boldogtalan legyen, hogy igazán át tudja élni a gyűlöletet, a reménytelenséget, az ujjongást vagy a szerelmet. Az írónő sokat beletett önmagából ebbe a szereplőbe, és nyilvánvaló volt, hogy őszinteségre törekedett. Sajnos azonban Henrietta alakja, a művészé, aki valamiképpen a világ szegélyén él, és csak kettőzötten, kétértelműen, tehát a valóságosnál jóval kevésbé brutálisan tudja látni a dolgokat, meglehetősen érdektelenre sikeredett. Agatha Christie, aki alapjában konzervatív volt, és ellenezte a javak újrafelosztásának gondolatát, az egész regényírói működése folyamán ezzel éppen ellentétes ideológiai pozíciót foglalt el. Ez a radikális elméleti elkötelezettség a gyakorlatban lehetővé tette, hogy éles kegyetlenséggel tudja leírni azt az angol arisztokráciát, amelynek amúgy hevesen védte az

előjogait. Lady Angkatell például szinte valószínűtlenül, néha egészen rémítően komikus szereplő. Az írónőt elbűvölte a teremtménye, aki hajlamos elfelejtkezni az átlagemberek számára kötelező alapszabályokról; biztos nagyon jól szórakozott, amikor leírta az ilyesféle mondatokat: „nagyon nehéz igazán megismerkedni egymással, amikor gyilkosság történt az ember házában"; de bizonyára nem Lady Angkatell a kedvenc szereplője. Meleg, szeretetteli portrét rajzolt Midge-ről, akinek egész héten eladóként kell dolgoznia, hogy megkeresse a kenyerét, és olyan emberek között kénytelen tölteni a hétvégéit, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, mit is jelent a munka valójában. A bátor és tevékeny Midge reménytelenül szerelmes Edwardba. Edward tehetségtelen művésznek tartja magát; úgy érzi, soha semmi nem sikerült az életében, még íróvá sem sikerült válnia; kiábrándultan ironikus kis krónikákat jelentet meg alig olvasott folyóiratokban. Háromszor is megkérte már Henrietta kezét, sikertelenül. Henrietta John szeretője, csodálja John ragyogó személyiségét és erejét, de John nős ember. John meggyilkolása felborítja a szereplőket összekötő kielégítetlen vágyak törékeny egyensúlyát: Edward végre megérti, hogy Henrietta soha nem kér belőle, mert ő soha nem fog feljutni John szintjére; és mivel eszébe sem jut Midge-hez közeledni, úgy érzi, hogy az élete végképp tönkrement. Es ettől a pillanattól kezdve A völgy megható és különös könywé változik; amikor olvassuk, úgy érezzük, lassan áramló, mély víz előtt állunk. Abban a jelenetben, amelyben Midge megmenti Edwardot az öngyilkosságtól, és amikor Edward megkéri Midge kezét, Agatha Christie-nek valami nagyon szépet sikerült létrehoznia, valamiféle Dickens-i csodát.

Midge a karjaiba zárta Edwardot. Edward rámosolygott: -Milyen jó meleg vagy, Midge... Milyen jó meleg... Igen,

gondolta Midge, ez az, a kétségbeesés. Valami jeges, végtelen hidegség és magány. Idáig nem tudta, hogy a kétségbeesés hideg: mindig tűzforrónak képzelte, hevesnek, erőszakosnak. De nem. Íme, ilyen a kétségbeesés: jegesen sötét, feneketlen szakadék, elviselhetetlen magány. A kétségbeesés bűne, amelyet a papok emlegetnek, hideg bűn - abban áll, hogy az ember elvágja magát minden emberi, meleg és élő kapcsolattól. Este kilenc felé fejeztem be a könyvet; felkeltem, és az ablakhoz léptem. A tenger nyugodt volt, milliárdnyi apró fénypont táncolt a felszínén; a hold tányérját könnyű fénykarély övezte. Tudtam, hogy ma este full moon rave party van Koh Lantában; Babette és Léa biztosan ott lesz, és a csoport nagy része is. Az ember könnyedén lemond az életről, könnyedén eltolja magától az életét. Amikor az este beindult, és a taxik érkeztek a hotelhez, és mindenki fel-alá rohangált a folyosókon, semmi mást nem éreztem, csak szomorú megkönnyebbülést. 10. A Thai-öblöt az Andamán-tengertől elválasztó keskeny, hegyes-völgyes földcsík, a Kra-földszoros északi részén húzódik a Burma és Thaiföld közötti határ. A földszoros Ranong város magasságában, Burma legdélebbi részénél csak huszonkét kilométer széles; utána fokozatosan kiszélesedik, ez a Maláj-félsziget. Az Andamán-tengert borító sok száz sziget közül csak néhány számít lakottnak, de a burmai területhez tartozó egyik szigetet sem használta még ki a turizmus. Ezzel szemben a Phang Nga-öböl szigetein folyó turisztikai tevékenység adja Thaiföld turisztikai bevételének 43 %át. Az egyik legfontosabb

turisztikai központ Phuket, ahol a 80-as évek elején építették ki a nyaralótelepeket, főleg kínai és francia tőkéből (az Aurore csoport nagyon korán megérezte, hogy Dél-Kelet Ázsia lesz terjeszkedésének kulcspontja). A Guide de Routard a Phukettel foglalkozó fejezetében jut el a gyűlölködés, a vulgárelitizmus és az agresszív mazochizmus csúcspontjára. „Egyesek szerint Phuket felfelé ível, szerintünk hanyatlik", jelenti ki rögtön a fejezet elején. „Ide, az Indiai-óceán gyöngyszemére mindenképpen elvetődik az ember", folytatja. „Még néhány éve is tömjénezték Phuketet: napfény, álomszerű strandok, kellemes élet... Mi mégis megkockáztatjuk, hogy némi disszonanciát csempésszünk e szép harmóniába, és megvalljuk Önöknek az igazat: már nem szeretjük Phuketet! Patong Beachet, a leghíresebb strandot beton borítja. A vendégek között egyre több a férfi, elszaporodtak a szexbárok, ahol pénzért mérik a mosolyt. Ami az utazóknak épített bungalókat illeti, legyalulták őket, hogy magányos és nagyhasú európai férfiaknak épített szállodák vegyék át a helyüket." Két éjszakát fogunk tölteni Patong Beach-ben; kényelmesen elhelyezkedtem a buszban, felkészültem arra, hogy eljátsszam a magányos és nagyhasú európai férfi szerepét. A körutazás csúcspontja Kho Phi Phi volt, a hagyományosan csak „paradicsominak" titulált nyaralóhely. „Hogy mit mondhatnánk Koh Phi Phiről?", nyavalygott tovább az útikönyv. „Egy kicsit olyan ez, mint amikor azt kérik az embertől, hogy beszéljen egy hajdani szerelemről. Csupa jót szeretne róla mondani, de valahogy gombóc van a torkában." Az útikönyvet író mazochista manipulátoroknak nem volt elég, hogy ők maguk boldogtalanok, azt akarták, hogy mások is boldogtalanok legyenek. Harminc kilométerrel később a busz megállt tankolni; kidobtam a Guide de Routard-omat a benzinkút kukájába. Íme a nyugat-európai mazochizmus, gondoltam magamban. Két kilométerrel később ráébredtem, hogy így

aztán már semmi olvasnivalóm nem maradt; az utazás végéig ki kell bírnom egy szál nyomtatott betű nélkül. Körülnéztem, a szívdobogásom felgyorsult, és a külvilág hirtelen sokkal közelebb került. A busz folyosójának túlsó oldalán Valérie hátradöntötte az ülése támláját; talán aludt, talán álmodozott, az arca az ablak felé fordult. Megpróbáltam követni a példáját. A mellettünk elrohanó tájban különféle növények tünedeztek fel. Beláttam, hogy nem fogom kibírni valami olvasmány nélkül, és kölcsönkértem René Michelinjét, amiből megtudtam, hogy a környék mezőgazdaságában a kaucsukfa és a kaucsuktej játssza a legfontosabb szerepet. Thaiföld a világ harmadik legnagyobb kaucsuktermelője. Ez a kusza növényzet tehát az óvszerek és az autógumik gyártásának alapanyaga; az emberi találékonyság igazán figyelemreméltó. Több szempontból is lehet kritizálni az embert, de egy dolgot nem lehet eltagadni tőle: igencsak találékony emlős. A Kwai folyón töltött vacsora óta véglegesen kialakultak az asztaltársaságok. Valérie csatlakozott hozzánk, ahogy ő mondta, a „marhák táborához". Josiane átpártolt a természetgyógyászokhoz, akikkel közös értékeken osztozott például az olyanokon, mint a derűs komolyság gyakorlása. Így azután ebédidőben a szomszéd asztaltól figyelhettem Albert és Josiane komolykodási vetélkedőjét. A természetvédők csodálattal hallgatták a vitájukat - mivel ők Franche-Comté egyik eldugott zugában éltek, ritkábban gyakorolhatták ezeket az erényeket. Babette és Léa, bár állandóan járt a szájuk, az efféle vetélkedőkhöz csak annyit tudtak hozzátenni időnként: „Hát ez szuper..." A derűs komolyság csak középtávon elérendő cél volt a számukra. Mindent összevéve kiegyensúlyozott hangulatú társasággal volt dolgunk, akadt benne két különböző nemű leader naturel, akik tevékeny cinkosságot tudtak kialakítani maguk között. A mi asztalunknál már egy kicsit nehezebben indultak be a dolgok. Josette és

René minden egyes alkalommal kitárgyalták a fogásokat, Josette el is határozta, hogy hazavisz néhány receptet. Időnként gúnyos megjegyzéseket tettek a másik asztalnál ülőkre, akiket nagyképűeknek és megjátszósoknak neveztek; ez persze nem vezethetétt túl messzire, és általában nagyon türelmetlenül vártam a desszertet. Visszaadtam Renének az útikönyvét; még négy órányi út állt előttünk Phuketig. Az étterem bárjában vettem egy üveg Mekongot. A hátralévő négy órát azzal töltöttem, hogy megpróbáltam legyűrni a szégyent, ami meggátolt abban, hogy kivegyem az üveget a táskámból, és nyugodtan meghúzzam; végül a szégyen bizonyult erősebbnek. A Beach Resortel hotel bejárata fölött „ISTEN HOZTA A CHAZAY-I TŰZOLTÓKAT!" felirat díszelgett. - Hát ez vicces - jegyezte meg Josette -, Chazay-ban lakik a nővéred. René nem emlékezett a dologra. - De igen, igen - makacskodott Josette. Mielőtt felmentem a szobába, még hallottam, hogy azt mondja Renének: - Végül is egy egész napunk ráment, hogy átkeltünk a Kraföldszoroson. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy Josette-nek igaza volt. Rávetettem magam a king size ágyra, alaposan meghúztam az üveget, utána még egyszer meghúztam. Szörnyű fejfájásra ébredtem, és hosszan hánytam a vécécsészébe. Hajnali öt óra volt; a bárokhoz már késő, a reggelihez túl korán. Az éjjeliszekrény fiókjában találtam egy angol nyelvű Bibliát és egy könyvet Buddha tanításáról. Because of their ignorance - olvastam -, people are always thinking wrong thoughts and always losing the right viewpoint and, clinging to their egos, they take wrong actions. As a result, they become attached to a delusive existence.

Nem voltam benne biztos, hogy egészen jól értem a szöveget, de az utolsó mondat csodálatosan kifejezte a lelkiállapotomat, és elegendő megkönnyebbülést nyújtott ahhoz, hogy ki tudjam várni a reggeli kezdetét. A szomszéd asztalnál egy csoportnyi nagy termetű afroamerikai ült, úgy néztek ki, mint egy kosárlabdacsapat. Valamivel arrébb hongkongi kínaiak ültek, azonnal megismertem őket, mert olyan mocskosan ettek, ami már alig elviselhető egy nyugati számára. A körülöttük lévő mocsok még a thai pincéreket is rémülettel töltötte el, pedig már hozzászokhattak volna az ilyesmihez. A thaiföldiekkel ellentétben, akik minden körülmények között aprólékosan, szinte felvágósan ügyelnek a tisztaságra, a kínaiak falánkan, nyitott szájjal esznek, hangos nevetéssel ételdarabkákat fröcskölnek szerteszét, a földre köpnek, és az ujjuk között fújják ki az orrukat - lényegében ügy viselkednek, mint a disznók. Ami azt illeti, sok ilyen disznó van a világon. Alig tettem meg pár lépést Patong Beach utcáin, rájöttem, a civilizált világ teljes turistakínálata itt grasszál a két kilométer hosszú tengerparti sétányon. Húsz-harminc méteren belül japánokkal, olaszokkal, németekkel és amerikaiakkal találkoztam, nem számítva néhány skandinávot és gazdag délamerikait. „Az emberek mindenütt egyformák, mind a napot keresik", ezt mondta nekem a lány az utazási irodában. Példás, de középszerű turistaként viselkedtem: béreltem egy nyugágyat, beépített matraccal, egy napernyőt, megittam néhány Sprite-ot és néha megmártóztam a vízben. Öt óra körül mentem vissza a hotelba, és aránylag elégedett voltam a szabadnapommal, de azt is elhatároztam, hogy folytatom. I was attached to a delusive existence. Hátravoltak még a szexbárok; de mielőtt a vigalmi negyed felé indultam, elsétáltam az éttermek előtt. A Royal Savoey Seafood előtt megláttam egy amerikai párt, akik túlzott figyelemmel szemléltek egy homárt. „Két emlősállat egy rák előtt", gondoltam. Egy pincér lépett

oda a párhoz széles mosollyal, valószínűleg azért, hogy a termék frissességét dicsérje. „Most már hárman vannak", tettem hozzá magamban gépiesen. A tömeg folyamatosan áramlott, benne egyedülállók, családok, házaspárok; az egésznek valahogy nagyon ártatlan hangulata volt. Néha, ha már jó sokat ittak, az idős német férfiak összegyűlnek, és lassú, végtelenül szomorú nótákat énekelnek. A thai pincérek ezt nagyon élvezik, körülveszik őket, és rövid kis kiáltásokat hallatnak. Három jó ötvenes német fickó bandukolt előttem, akik élénk „Ach"-okat és „Ja"-kat váltottak egymással, és őket követve váratlanul a szexbárok utcájában találtam magam. Miniszoknyás fiatal lányok gyűltek körém, és egymással versengve, turbékolva ráncigáltak a Blue Nights, a Naughty Girl, a Clasrroom, a Marylin és a Venus bár felé... Végül a Naughty Girl-re esett a választásom. Kevés vendég volt odabent: mintegy tíz nyugati, egyedül az asztaluknál - főleg fiatal angolok és amerikaiak, olyan huszonöt-harminc év közöttiek. A táncparketten egy tucatnyi lány ringatózott a diszkó-retro zenére. Némelyik lány fehér bikinit viselt, mások levették a melltartójukat, és csak a tangabugyit hagyták magukon, a bőrük aranybarna volt, a testük lágy és izgató. Mellettem egy idős német férfi ült egy Carlsberg előtt: tekintélyes pocak, fehér szakáll és szemüveg. Nyugdíjas egyetemi professzornak néztem. Teljes hipnózisban meredt a szeme előtt ringatózó meztelen testekre, olyan tökéletes volt a mozdulatlansága, hogy egy percig halottnak hittem. Most hirtelen működésbe léptek a füstgépek, és a zene átment polinéziai slow-ba. A lányok lementek a színpadról, és tíz másik lépett a helyükre, a mellükön és a derekukon virágfüzérrel. Szép lassan forgolódtak, és a virágfüzérek hol a mellüket, hol a derekukat fedték föl. Az öreg német pofa még mindig a színpadot bámulta. Egyszer levette a szemüvegét,

hogy rnegtörölje, mert könnybeborult a szeme. Bizonyára a paradicsomban érezte magát. A lányok nem szólították meg a vendégeket, de az ember meghívhatta valamelyiküket egy pohár italra, beszélgetett velük egy kicsit, aztán kifizetett egy ötszáz bahtnyi bar fee összeget, majd elvihette a lányt a szállodába, miután megbeszélték az árat. Egy egész éjszakára négy-ötezer baht volt a tarifa, azt hiszem. Thaiföldön körülbelül ennyi egy szakképzetlen munkás havi bére, de Phuket drága helynek számít. Az öreg német diszkréten odaintette magához az egyik lányt, aki fehér tangabugyiban épp arra várt, hogy felmehessen a színpadra. A lány azonnal odament hozzá, és bizalmasan beleült az ölébe. Fiatal, kerek mellei az öregember arcának magasságában voltak, az öreg elpirult örömében. Hallottam, hogy a lány „Papának" szólítja a férfit. Kifizettem a citromos tequilámat, és egy kicsit zavartan távoztam; az volt az érzésem, hogy egy idős ember utolsó boldog pillanatának a tanúja vagyok, túl bensőséges volt, túlságosan megható. Közvetlenül a bár mellett találtam egy szabadtéri vendéglőt, beültem, és rendeltem egy rizst rákkal. Szinte minden asztal mellett egy nyugati férfiból és egy thai lányból álló vegyespáros ült. Mintha az összes férfi kaliforniai lett volna, legalábbis megfeleltek a kaliforniaiakról alkotott képnek mind baseballsapkát viseltek. Valójában lehettek akár ausztrálok is - könnyű összekeverni a két fajtát; mindenesetre egészségesek és jól tápláltak voltak. Ők voltak a jövő. Ahogy elnéztem ezeket a fiatal, kikezdhetetlen és jövőtől duzzadó angolszászokat, hirtelen megértettem, hogy a szexuális turizmusé a jövő. A szomszéd asztalnál két harminc év körüli, dús idomú thai lány csacsogott nagy lelkesen, velük szemben két borotvált koponyájú angol ült, olyan posztmodern fegyencfazonok, akik nehézkesen nyakalták a sörüket, és nem szóltak egy szót sem. A jobbra mellettem ülő két fiú, két rövid és vörös

hajú, kertésznadrágos német kölyök megajándékozta magát egy hosszú fekete hajú, nagyon tiszta arcú kamaszlány társaságával, aki többszínű szárit viselt. Volt ott még két, meghatározhatatlan nacionáléjú arab is, kicsit félrehúzódva ültek, a fejük körül azzal a konyharuhaféleséggel, amilyet Arafaton is látni a televíziós szereplései alkalmával. Tehát a gazdagok vagy félgazdagok világának a képviselői voltak, akik meghallották az ázsiai punci ellenállhatatlan, édes hívását. Az volt a legérdekesebb, hogy a párokra vetett egyetlen pillantással fel lehetett mérni, hogy össze fog-e köztük jönni a dolog. A lányok általában unatkoztak, duzzogó vagy unott arcot vágtak, és átbámészkodtak a szomszédos asztalokhoz. De némelyik lány szerelmes figyelemmel csüggött az asztaltársán, itta a szavát, és lelkesen felelgetett neki; ezekben az esetekben el lehetett képzelni, hogy messzebbre vezetnek a dolgok, hogy barátság vagy tartósabb kapcsolat alakul ki köztük: tudom, hogy nem ritkák a vegyes házasságok sem, főleg a németek és a thai lányok között. Én általában nem szerettem hosszas beszélgetésbe bonyolódni egy szexbárban; ezek a beszélgetések túl szorosan tapadnak a kilátásban lévő szexuális szolgáltatás természetéhez és árához, ezért általában nyomasztóak. Akkor már jobban szeretem a masszázsszalonokat, ahol rögtön a szexszel kezdi az ember; néha kialakul valamiféle intimitás, néha nem. Van, hogy úgy érzem, érdemes lenne egy hotelban befejezni az estét, de kiderül, hogy a lánynak nincs kedve hozzá: mondjuk, mert elvált, és nem tudja kire bízni a gyerekeit; ez szomorú, és jól van így. Miközben befejeztem a rizsemet, fejben felvázoltam egy pornográf kalandfilm szinopszisát, amelynek a Masszázsszalon címet adtam. Sirien, a fiatal észak-thaiföldi lány eszeveszetten beleszeret Bobba, az amerikai egyetemistába, akit egy elázott estén cipeltek el a lányhoz az ivócimborái. Bob hozzá se nyúlt, csak bámulta őt azzal a szép kék szemével, és a hazájáról -

mondjuk Észak-Karolináról - beszélt neki. Utána többször is találkoztak, amikor Sirien éppen nem dolgozott, de sajnos Bobnak haza kellett repülnie, hogy befejezze az utolsó évét a Yale-en. Snitt. Sirien csak várja Bobot, reménykedik, de közben azért kielégíti a kuncsaftjai kívánságait is. Bár a szíve távol jár, tüzesen szopja és veri a pocakos és bajuszos franciák, és a hájas kopasz németek farkát. Végül Bob visszatér, és megpróbálja Sirient kiragadni a pokolból; de a kínai maffiának ez nemigen van ínyére. Bob felkéri az amerikai nagykövetet, hogy avatkozzék közbe, és segítségére siet a szexuális kizsákmányolás ellen küzdő humanitárius szervezet elnöknője is Jane Fonda játszhatná). Mivel az ügybe bele van keveredve a kínai maffia (utalás a Triádokra), és a korrupt thaiföldi tábornokok (politikai dimenzió, a demokrácia értékeinek kiemelése), sor kerülhetne egy kis csihi-puhira és néhány bangkoki üldözéses jelenetre is. A történet végén Bob magával viszi Sirient. Egy fináléjellegű jelenetben Sirien először az életében valódi őszinteséggel fitogtathatná a szexuális tudását. Bebizonyíthatná, hogy a masszázsszalon alázatos alkalmazottjaként csak a Bob farkára való várakozás és vágyakozás reményében szopta a vendégek farkát, és hogy Bob farka az összes többi farok kvintesszenciájának bizonyult - valahogy erről kell szólnia az utolsó párbeszédnek. Az utolsó snitt (a két folyó - a Chao Phraya és a Delaware - összemosódó képe) - után következik a Vége felirat. Persze pillanatnyilag még cseppfolyós volt az egész, hiányoztak hozzá az üzleti partnerek. Fizettem, felálltam, mentem vagy százötven métert, kikerültem néhány felkínálkozó lányt, és a Pussy Paradise bár előtt találtam magam. Belöktem az ajtót, és beléptem. Három méterre az ajtótól, egy-egy Irish coffee mellett megláttam Robert-t és Lionelt. A terem mélyén, egy üvegablak mögött körülbelül ötven lány ült a lépcsőkön, számozott

szalagcsokrokat viseltek. Gyorsan odalépett hozzám egy pincér. Lionel felém fordult, észrevett, és szégyenkező kifejezés jelent meg az arcán. Robert is rám nézett, és egy lassú mozdulattal odaintett magukhoz. Lionel beharapta a szája szélét, nem tudta, hová legyen. A pincér felvette a rendelést. - Jobboldali vagyok - jelentette ki Robert látható ok nélkül -, úgyhogy vigyázzon! Az asztal fölött játékosan megfenyegetett a mutatóujjával. Már az utazás kezdetén észrevettem, hogy engem baloldalinak tart. Csak a megfelelő alkalomra várt, hogy vitába szállhasson velem. Semmi kedvem nem volt beszállni a kis játékába. Rágyújtottam, ő pedig szigorúan méregetett. - A boldogság nagyon érzékeny dolog - jelentette ki bölcselkedve -, nehéz fellelni önmagunkban, máshol fellelni viszont lehetetlen. - Néhány pillanat múlva komolyan hozzátette: - Chamfort. Lionel csodálattal bámulta, látszott, hogy teljesen behódolt neki. A kijelentést erősen vitathatónak éreztem: ha felcseréljük a „nehéz" és a „lehetetlen" szavakat, talán közelebb kerülünk az igazsághoz, de nem óhajtottam beszállni a párbeszédbe, sürgető szükségét éreztem, hogy visszatérjek a normális turistakerékvágásba. Ráadásul kezdtem megkívánni a 47-est, egy nagyon karcsú, szinte sovány kis nőt, akinek vastag ajka és nagyon kedves arca volt; vörös miniszoknyát és fekete harisnyát viselt. Robert észrevette, hogy elkószált a figyelmem, és Lionel felé fordult: - Hiszek az igazságban és a bizonyítás elvében. Fél füllel odahallgattam, és csodálkozva tudtam meg, hogy gimnáziumi matematikatanár, és hogy fiatal éveiben a szerzője volt a Lie-csoport ígéretes tankönyveinek. Felcsigázott ez az információ: voltak tehát bizonyos területek, az emberi intelligenciának olyan övezetei, ahol Robert elsőként fedezte fel az igazságot a maga tiszta formájában, és abszolút,

igazolható bizonyosságot szerzett róla. - Igen... - ismerte el majdnem sajnálkozva. - Természetesen mi általánosabb keretek között ábrázoltuk. Utána tanított is, mégpedig egyetemi előkészítő osztályokban; és különösebb élvezet nélkül áldozta rá legszebb éveit, hogy olyan fiatal hülyéket tanítson, akiknek az volt a fejlövésük, hogy be akartak kerülni az Ecole Polytechnique-be - még a legtehetségesebbeket sem szerette. - Ráadásul - tette hozzá - nincs bennem kreatív matematikai tehetség. Az csak keveseknek adatik meg. A 70-es évek vége felé tagja lett egy minisztériumi bizottságnak, amely a matematikaoktatás reformját készítette elő; szép kerek hülyeség volt, a saját bevallása szerint. Most ötvenhárom éves; három éve nyugdíjba ment, és azóta a szexturizmusnak szenteli az idejét. Háromszor nősült. - Rasszista vagyok - mondta vidáman. - Rasszista lettem. Az utazás egyik első hatása, hogy kialakítja vagy megerősíti a rasszista előítéleteket; hiszen hogy képzelhetnénk el egy másik embert, mielőtt megismernénk? Amíg a dolgok azonosak a fogalmukkal, addig minden magától értetődő; csak lassacskán ébredünk rá, hogy a valóság kicsit más. Amíg a nyugati ember képes rá, dolgozik; a munkája gyakran untatja vagy idegesíti, de úgy tesz, mintha érdekelné, és ez számít. Ötvenéves koromban, amikor elegem lett a tanításból, a matematikából és minden ilyesmiből, elhatároztam, hogy felfedezem a világot. Éppen akkor váltam el harmadszor, és szexuális téren nem voltak speciális elvárásaim. Az első utam Thaiföldre vezetett; utána szinte rögtön elmentem Madagaszkárra. Azóta nem basztam fehér nővel; soha nem is vágytam rá. Higgyék el mondta, és erősen megszorította Lionel karját -, az édes, engedelmes, lágy és izmos puncit fehér nőnél már hiába keresik, mostanra teljesen eltűnt. A 47-es észrevette, hogy kitartóan bámulom; rám mo-

solygott, keresztbe vetette a lábát, és előbukkant skarlát-. vörös harisnyatartója. Robert tovább fejtegette az elméletét: - Hajdanában, amikor a fehérek felsőbbrendűnek tartották magukat, a rasszizmus még nem volt veszélyes. A XIX. századi gyarmatosítók, misszionáriusok, laikus tanítök szemében a négerek viszonylag könnyen kezelhető, nagytestű állatoknak számítottak, akiknek vicces szokásai vannak; a majmoknál kicsit fejlettebb lénynek tartották őket. Rosszabb esetben úgy néztek rájuk, mint egy hasznos állatra, amely képes összetettebb feladatokat is elvégezni; jobbik esetben úgy, mint egy csiszolatlan, rosszul megmunkált lélekre, aki a nevelés hatására képes arra, hogy Istenig - vagy a nyugati fajig - emelkedjék. Mindenesetre alacsonyabbrendű testvérüket látták benne, és egy alacsonyabbrendű iránt az ember nem érez gyűlöletet, legfeljebb jóindulatú megvetést. Ez a jóindulatú, mondhatni humanista rasszizmus mára már teljesen eltűnt. Attól a pillanattól kezdve, hogy a fehérek egyenlőként kezdtek tekinteni a feketékre, nyilvánvaló lett, hogy előbb vagy utóbb felsőbbrendűnek fogják tartani őket. Az egyenlőség fogalmának egyszerűen nincs értelme az emberi faj esetében. Újra felemelte a mutatóujját. Egy pillanatra azt hittem, hogy megint a forrásaira fog hivatkozni, La Rochefoucauld-ra, vagy mit tudom én kire, de végül is nem tette. Lionel összeráncolta a homlokát. - A fehérek saját magukat tekintik alacsonyabbrendűnek, fontos nekik, hogy megértsék őket, tehát minden adva volt egy új típusú, mazochizmuson alapuló rasszizmus megjelenéséhez: a történelemnek ebben a szakaszában érkezünk el az erőszakhoz, a fajok közötti háborúhoz és a mészárláshoz. Például minden antiszemita megegyezik abban, hogy a zsidók bizonyos téren felsőbbrendűek: az antiszemita írásokból kitetszik, hogy a zsidókat intelligensebbnek tartják, ügyesebbnek, és speciális tehetséggel ruházzák fel őket a

kereskedelem és a közösségi szolidaritás területén is. Az eredmény: hatmillió halott. Újra a 47-esre néztem: a várakozás pillanata nagyon izgató, mindig meg szeretném nyújtani; de megvan a kockázata, hogy a lány elmegy egy másik vendéggel. Intettem a pincérnek. -Nem vagyok zsidó! - kiáltott fel Robert, mert azt hitte, hogy ellenvetést készülök tenni. Egyébként több ponton is vitába szállhattam volna vele: ami azt illeti, most éppen Thaiföldön voltunk, és a sárga faj egyedeit a fehérek soha nem tekintették „alacsonyabbrendű testvérnek", hanem fejlett, bonyolult, feltehetőleg veszedelmes lényeknek, egy egészen más civilizáció képviselőinek; de azt is megjegyezhettem volna, hogy azért jöttünk ide, hogy basszunk, és az efféle beszélgetésekkel csak az időnket pazaroljuk; egyébként ez volt a legfőbb ellenvetésem. A pincér odajött az asztalunkhoz; Robert villámgyors mozdulattal újabb kört rendelt. - I need a girl - súgtam a pincérnek -, the girl forty seven. Nyugtalan és kérdő arckifejezéssel hajolt felém, mivel egy csoport kínai telepedett a mellettünk lévő asztalhoz, és hihetetlen zajt csaptak. - The girl number four seven! - üvöltettem minden szótagot gondosan kihangsúlyozva. Ezúttal megértette, szélesen elmosolyodott, odament az üvegfal előtti kis mikrofonhoz, és belemorgott néhány szót. A lány felállt, lejött a lépcsőn, és egy oldalajtó felé indult, közben végigsimított a haján. - Úgy tűnik, hogy a rasszizmus - folytatta Robert oldalról rámpillantva - a fokozódó ellenszenvben fejeződik ki, az egyre erőszakosabb versengésben az eltérő fajok hím egyedei között; ezzel párhuzamosan a hím egyedekben egyre nő a szexuális vágy a másik faj nőstényei iránt. A faji küzdelem valódi tétje nem gazdasági vagy kulturális, hanem biológiai és brutális

jellegű: a fiatal nők hüvelyéért folytatott versengés. Sejtettem, hogy nemsokára a darwinizmusnál fog kikötni; ebben a pillanatban a pincér újra megjelent az asztalunknál, mellette a 47-es. Robert felnézett rá, és hosszan vizsgálgatta. - Jól választott - mondta végül komoran -, igazi kurvának látszik. A lány félénken mosolygott. Az egyik kezemet a szoknyája alá csúsztattam, és védelmezően megsimogattam a fenekét. Nekem dőlt. - Az már igaz, hogy ahol én lakom, már nem a fehérek diktálnak- szólt közbe Lionel látszólag logikátlanul. - Pontosan! - jelentette ki Robert energikusan. - Fél, és igaza is van, hogy fél. Előre látom, hogy a következő években nőni fog a .faji erőszak Európában; mindez majd polgárháborúban végződik - mondta dühöngve -, és végül a kalasnyikovok fogják elrendezni az ügyeket. Belekortyolt a koktéljába; Lionel pillantásán látszott, hogy kezdi kapiskálni a dolgot. - De én szarok belei - mondta Robert, és odacsapta az asztalhoz a poharát. - Nyugati vagyok, de ott élek, ahol akarok, és pillanatnyilag még nálam van a lóvé. Elmentem Szenegálba, Kenyába, Tanzániába, az Elefántcsontpartra. Ott a lányok nem olyan tapasztaltak, mint a thai lányok, az igaz, nem is olyan kedvesek, de jól tagolt testük van, és jó zamatos a puncijuk. Nyilván valamilyen emlék merült fel benne, mert hirtelen elhallgatott. - What is your name? - használtam ki a csendet. -I am Sin - felelte a lány. A szomszéd asztalnál ülő kínaiak már választottak, és vidáman karattyolva elindultak az emeleti szobák felé; viszonylagos csend állt be. - Négykézlábra állnak, á kis néger lányok, és úgy mutatják a feneküket meg a puncijukat - folytatta Robert elgondolkodva, majd ábrándosan hozzátette: -, és a puncijuk belseje teljesen

rózsaszín... Felálltam. Lionel elismerően nézett rám: láthatólag örült, hogy én megyek el először egy lánnyal, így kevésbé érezte magát kínosan. Búcsúképpen odabólintottam Robert-nak. Kemény vonású arca keserű grimaszba torzult, körülhordozta a tekintetét a termen - és ezzel együtt az egész emberi fajon -, de az arcán nyoma sem volt nyájasságnak. Megnyilatkozott, legalábbis megadatott számára az alkalom; de éreztem, hogy hamar el fogom felejteni. Hirtelen megvert, elveszett embernek láttam, és az volt a benyomásom, hogy nem is akar igazán szeretkezni ezekkel a lányokkal. Úgy is lehet látni az életet, mint egy mozdulatlanná válási folyamatot, amit jól megfigyelhetünk a francia bulldog esetében is - a francia bulldog fiatal korában vígan ugrándozik, de öregkorára teljes apátiába süllyed. Robert-nál már meglehetősen előrehaladt ez a folyamat; lehet, hogy voltak még erekciói, de ebben sem lennék biztos; az ember nyugodtan lehet maliciózus, és tehet úgy, mintha megértett volna valamit az életből, ha az élet már amúgy is befejeződött. Az én sorsom hasonló volt az övéhez, ugyanazon a kudarcon osztoztunk; de mégsem éreztem együtt vele. Ha hiányzik a szeretet, semmit sem lehet megszentelni. Lehunyt szemhéjunk alatt fényes foltok olvadnak egymásba; vannak káprázataink, és vannak álmaink. De mindez már nem tartozik arra, aki az éjszakát várja; és az éjszaka elérkezik. Kétezer bahtot fizettem a pincérnek, aki az emeleti szobákhoz vezető kettős ajtóhoz kísért minket. Sin megfogta a kezemet; egy vagy két órán keresztül megpróbál majd boldoggá tenni. Természetesen nagyon ritkán fordul elő, hogy egy masszázsszalonban olyan lánnyal találkozik az ember, aki szeret szeretkezni. Amint beléptünk a szobába, Sin letérdelt elém, lehúzta a nadrágomat és az alsónadrágomat, és a szájába vette a nemiszervemet. Azonnal keményedni kezdtem. Az ajkát

lejjebb csúsztatta, és kis nyelvcsapásokkal izgatta a makkomat. Behunytam a szememet, megszédültem, és úgy éreztem, hogy mindjárt a szájába élvezek. Hirtelen abbahagyta, mosolyogva levetkőzött, összehajtogatta a ruháit, és egy székre tette. - Massage later - mondta. Elnyúlt az ágyon, és széttárta a combjait. Már benne voltam, és kibe-jártam benne, amikor eszembe jutott, hogy nem húztam fel óvszert. A Világ orvosai által publikált tanulmány szerint a thaiföldi prostituáltak egyharmada szeropozitív. De mégsem mondhatnám, hogy megrémültem, csak egy kis futó bosszúságot éreztem. Ezek az AIDS-ellenes kampányok végeredményben teljes kudarcba fúltak. Egy kicsit mégis lehervadtam. Sin felkönyökölt, és nyugtalanul megkérdezte: - Something wrong? - Maybe... a condom - mondtam zavartan. - No problem, no condom... I'm OK.- jelentette ki ragyogva. A tenyerébe vette a herezacskómat, a másik kezével megmarkolta a farkamat. A hátamra feküdtem, és átengedtem magam a simogatásnak. A keze egyre gyorsabban mozgott, és éreztem, hogy újból merevedni kezdtem. Biztos van rendszeres orvosi ellenőrzés, vagy valami ilyesmi. Amint felállt a farkam, Sin fölém került, és gyors mozdulattal rám ereszkedett. Megmarkoltam a csípőjét; sebezhetetlennek éreztem magam. Finoman mozgatta a medencéjét, egyre jobban élvezte, és én széttártam a combjait, hogy még mélyebben beléhatolhassak. Nagyon heves volt az élvezet, majdnem részegítő; lassan lélegeztem, hogy visszatartsam magam, és éreztem, hogy elönt a béke. Sin végigfeküdt rajtam, a szeméremdombját az enyémhez dörzsölte, és halkan kiáltozott a gyönyörtől; felcsúsztattam a hátán kezem, és a tarkóját simogattam. Az orgazmus pillanatában mozdulatlanná dermedt, felsikoltott, majd a mellkasomra vetette magát. Még egyszer elélvezett, nagyon mély, belülről érkező összehúzódással. Akaratlanul is a

karomba szorítottam, és üvöltve én is elélveztem. Körülbelül tíz percig pihent rajtam, a fejét a mellkasomhoz szorítva; utána felkelt és elhívott zuhanyozni. Nagyon finom, gyöngéd érintésekkel szárogatott a törülközővel, mint egy kisbabát. Visszaültem a kanapéra, és megkínáltam cigarettával. - We have time - mondta -, we have a little time. Megtudtam, hogy harminckét éves. Nem szereti a munkáját. A férje eltűnt, és egyedül hagyta két gyerekkel. - Bad man - mondta. - Thai men, bad men. Megkérdeztem, hogy vannak-e barátnői a többi lány között. Nem nagyon, felelte; a többségük fiatal és butuska lány, az egész keresetüket ruhákra és parfümökre költik. Ő nem ilyen, ő komoly, és beteszi a pénzét a bankba. Néhány év múlva abbahagyhatja, és visszatérhet a falujába; a szülei már öregek, és szükségük van a segítségére. Amikor elbúcsúztunk, kétezer baht borravalót adtam neki; ez nevetségesen soknak számított. Hitetlenkedve vette át a pénzt, és a melle előtt összeérintett tenyérrel többször is megköszönte. - You good man - mondta. Felvette a miniszoknyáját és a harisnyáját, még két órája maradt a zárásig. Az ajtóig kísért, még egyszer összeérintette a tenyerét a melle előtt. Take care mondta még -, be happy. Tűnődve léptem ki az utcára. Holnap reggel nyolcra volt kitűzve az indulás, ez lesz az utazás utolsó szakasza. Azon gondolkodtam, hogy vajon hogy töltötte Valérie az utolsó napját.

11. - Ajándékokat vettem a családomnak - mondta. - Csodálatos

nyakláncokat találtam. A hajó türkizzöld vízen siklott, sűrű dzsungellel borított mészkő sziklafalak között. Eppen olyan volt, amilyennek A kincses sziget díszletét elképzeltem. - Ami i gaz, az igaz, a természet... hát igen... - mondtam. Valérie kedvesen felém fordult; kontyba tűzte a haját, de néhány hajfürtje ott csapkodott a szélben az arca körül . - A természet, az néha olyan... - folytattam bátortalanul. Csevegőtanfolyamokra is szükség lenne, ha már vannak szalontánc tanfolyamok; túlságosan is a könyvelésnek szenteltem magam, és elveszítettem a kapcsolatot az emberekkel. - Mit szól, ma december 31-e van - jegyezte meg Valérie zavartalanul. Körülnéztem, fölöttünk a makulátlanul kék ég, körülöttünk a türkizzöld tenger; nem, igazán nem gondoltam rá. Nagyon bátornak kellett lenniük az emberi lényeknek, hogy gyarmatosították a hideg vidékeket is. Son felállt, és a csoporthoz fordult: -Most mi közelít Koh Phi Phi. Itt, mondtam már, nem lehet menni. Felvettek fürdőruhát? Gyalog kell menni, nem mély, gyalogolni. Gyalogolni vízben. Csomagok nem most, csomagok később. A kormányos megkerült egy kis sziklaszirtet, leállította a motort, és a hajó besiklott a dzsungellel borított sziklafalak között nyíló kis kerek öbölbe. Az átlátszóan zöld víz vakítóan, irreálisan fehér homokkal borított partot nyaldosott. Az erdő közepén, a lejtő alján fából készült, pálmalevelekkel borított bungalók álltak, cölöpökön. A csoport egy pillanatra elhallgatott. - Ez a földi paradicsom - mondta Sylvie lágyan, megindultan. Nem túlzott. Bár ami azt illeti, ő nem volt Éva. És én még kevésbé voltam Ádám.

A csoport tagjai egyenként felálltak, és átléptek a hajó orrán. Leemeltem Josette-et a férje karjába. Josette a derekáig felgyűrte a szoknyáját, kicsit nehézkesen lépett be a vízbe, de el volt ragadtatva, és boldogan prüszkölt. Megfordultam; a thai matróz az evezőjére támaszkodva várta, hogy az összes utas kiszálljon. Valérie összekulcsolta a kezét a térdén, rám nézett, és kicsit zavartan elmosolyodott. - Elfelejtettem felvenni a fürdőruhámat - mondta végül. - Elfordulhatok, ha akarja - mondtam idiótán. Bosszúsan beharapta az ajkát, felállt, és egy gyors mozdulattal levette a nadrágját. A körutazás szelleméhez egyáltalán nem illő, nagyon finom csipkebugyit viselt. A szeméremszőrzete oldalt egy kicsit kilátszott, sűrű volt és nagyon fekete. Nem fordítottam el a tekintetemet, az bénán jött volna ki; de nem is bámultam túl tolakodóan. Kiszálltam, és felnyújtottam a kezem, hogy segítsek neki; de ő egyedül ugrott ki a hajóból. Derékig vízben álltunk. Mielőtt lement a strandra, Valérie még egyszer megnézte a kagylónyakláncokat, amiket az unokahúgainak szánt. Az öccse a diploma után kutatómérnöki állást kapott az Elfnél. Néhány hónapnyi vállalati képzés után elutazott Venezuelába, az első állomáshelyére. Egy év múlva feleségül vett egy helyi lányt. Valérie úgy gondolta, hogy korábban nem lehetett túl sok szexuális tapasztalata; legalábbis soha nem hozott haza egyetlen lányt sem. Ez nem ritka azoknál a fiúknál, akik mérnöknek tanulnak; nincs idejük eljárkálni, és barátnőt szerezni. A szabadidős tevékenységük csupa ártalmatlan, kockázatmentes mulatságra korlátozódik: gondolkodtató játékokra vagy sakkpartikra az Interneten. Megszerzik a diplomájukat, belépnek az első munkahelyükre, és egyszerre fedeznek fel mindent: a pénzt, a munkahelyi felelősséget és a szexet, és ha trópusi országba nevezik ki őket, nem sokáig tartanak ki. Bernard nagyon barna, csodálatos testű lányt vett

feleségül; többször is előfordult, hogy amikor együtt nyaraltak a szüleiknél, a Saint-Quay-Portrieux-i strandon Valérie hevesen megkívánta a sógornőjét. Nehezére esett elképzelni a bátyját szeretkezés közben. Pedig már két gyerekük volt, és nagyon boldognak látszottak. A sógornőjének könnyű volt ajándékot vásárolnia, Juana szerette az ékszereket, és a világos kövek ragyogóan álltak a barna bőréhez. Bertrand ajándékával már annál nehezebb dolga volt. Ha egy férfinak nincsenek bűnei, gondolta Valérie, nagyon nehéz kitalálni, hogy mi szerezhetne neki örömet.

Eppen a Phuket Weeklyt lapozgattam, amit a szálloda egyik szalonjában találtam, amikor észrevettem Valérie-t a parton. Valamivel messzebb egy csapatnyi német fürdött meztelenül. Valérie habozott egy pillanatig, majd elindult felém. A nap ragyogóan sütött; dél lehetett. Vagy így, vagy úgy, de le kell tudnom játszani ezt a játszmát. Babette és Léa mentek el előttünk; a vállukon strandszatyor lógott, amúgy teljesen meztelenek voltak. Semmiféle reakciót nem váltott ki belőlem ez a látvány. Valérie viszont hosszan, kíváncsian és zavar nélkül követte őket a tekintetével. A lányok leültek a német csoport közelében. - Azt hiszem, megfürdöm - mondtam. - Én majd később megyek - felelte Valérie. Élvezet volt begyalogolni a vízbe. Meleg volt, áttetsző, és csodálatosan nyugodt. Apró, ezüstös halak úsztak közvetlenül a felszín alatt. Nagyon enyhén lejtett a talaj, még a parttól száz méterre is leért a lábam. Kivettem a farkam a fürdőnadrágból, behunytam a szemem, és megpróbáltam magam elé képzelni Valérie punciját, úgy, ahogy reggel a csipkebugyi féltakarásában láttam. Felállt a farkam, ez már valami volt; és önmagában is motivációt jelenthetett. Muszáj élnem, és emberi

kapcsolatokat létesítenem, gondoltam; már régóta túl feszült vagyok. Lehet, hogy kellett volna valamit csinálnom esténként, tollaslabdázni, kórusban énekelni, vagy valami ilyesmit. Csak azokról a nőkről voltak emlékeim, akikkel basztam valamikor. Már ez is valami; az ember emlékeket alkot, hogy kevésbé legyen magányos a halála pillanatában. Nem lenne szabad így gondolkodnom. Think positive, mondtam magamnak fejvesztetten, think different. Lassan visszaúsztam a partra, tíz tempónként megálltam, és mélyeket lélegeztem, hogy ellazítsam magam. A partra lépve az első, amit észrevettem, az volt, hogy Valérie levette a fürdőruhafelsőjét. Pillanatnyilag a hasán feküdt, de előbb-utóbb megfordul, ez ugyanolyan kikerülhetetlen volt, mint a bolygók mozgása. De mi a fene történik velem? Leültem a fürdőlepedőre, és kicsit előrehajoltam. Think different, ismételgettem. Láttam már női mellet, simogattam és csókolgattam már jónéhányat; most mégis meg voltam bénulva. Idáig is sejtettem, hogy Valérienak csodálatos melle van; de a valóság még annál is rosszabb volt. Egyszerűen képtelen voltam elszakítani a tekintetemet a mellbimbóiról, a mellbimbók szegélyéről; észre kellett vennie, hogy bámulom. Vajon mi jár egész pontosan a nők fejében? Túl könnyen elfogadják a játékszabályokat. Néha, amikor egy tükör előtt állva meztelenül vizsgálgatják magukat, nagyon tárgyilagos lesz a tekintetük, hidegen felmérik a csábító képességeiket - egyetlen férfi sem lenne képes ilyesmire. En sütöttem le először a szemem. Eltelt egy kis idő - de nem tudom, mennyi; a nap még mindig a fejünk fölött állt, nagyon erős volt a fény. A tekintetem a fehér, finomszemű homokra szegeződött. - Michel - mondta Valérie lágyan. Felkaptam a fejem, mintha pofon vágott volna. Nagyon barna szemének pillantása az enyémbe mélyedt.

- Mi van a thai nőkben, ami hiányzik a fehér nőkből? Most képtelen voltam állni a tekintetét; a melle a lélegzete ritmusára remegett; és láttam, hogy a mellbimbói megkeményednek. A legszívesebben azt feleltem volna: „Semmi." De eszembe jutott valami; valami nem túl okos dolog. - Van itt erről egy cikk, olyan reklámriport-féleség mondtam, és átnyújtottam neki a Phuket Weeklyt. - Find your longlife companion... Well educated Thai ladies; ez az? - Igen, és egy pár oldallal arrébb van egy interjú. A mosolygós Cham Sawanasee fekete öltönyben és sötét nyakkendőben válaszolt tíz kérdésre, amely felmerülhetett az emberben (Ten questions you could ask) az általa vezetett Heart to Heart nevű ügynökség működésével kapcsolatban. There seems to be, jelentette ki Mr. Sawanasee, a nearperféct match between the Western men, who are unappreciated and get no respect in their own countries, and the Thai women, who would be happy to find someone who simply does his job and hopes to come home to a pleasant family life after work. Most Western women do not want such a boring husband. One easy way to see this, folytatta, is to look at any publication containing „personal" ads. The Western women want someone who looks a certain way, and who has certain „social skills", such as dancing and clever conversation, someone who is interesting and exciting and seductive. Now go to my catalogue, and look at what the girls say they want. It's all pretty simple, really. Over and over they state that they are happy to settle down FOREVER with a man who is willing to hold down a steady job and be a loving and understanding HUSBAND and FATHER. That will get you exactly nowhere with an American girl! As Western women, vonta le végül némileg pofátlanul, do not appreciate men, as they do not value traditional family life,

marriage is not the right thing for them to do. I'm helping modern Western women to avoid what they despise. - Igen, ebben van némi igazság - jegyezte meg Valérie szomorúan. - Nyilvánvalóan létezik az a piac. Letette a magazint és elábrándozott. Ebben a pillanatban Robert ment el előttünk a víz szegélyén, komor tekintettel, a kezét összekulcsolta a háta mögött. Valérie gyorsan elfordította róla a tekintetét. Idegesen suttogta: - Nem szeretem ezt az alakot... - Pedig elég értelmes - mondtam közömbösen. - Elég intelligens, de én nem szeretem. Mindent megtesz, hogy sokkolja a többieket, hogy ellenszenvessé tegye magát; én ezt nem szeretem. Maga legalább megpróbál alkalmazkodni. - Igazán? - kérdeztem meglepetten. - Igen. Természetesen észre lehet venni, hogy rosszul érzi magát, nem magának találták ki az ilyen utazásokat, de legalább erőfeszítéseket tesz. Azt hiszem, hogy maga tulajdonképpen elég kedves fiú. Ebben a pillanatban megtehettem volna, sőt meg kellett volna tennem, hogy a karomba veszem, megsimogatom a mellét és szájon csókolom; de kretén módon nem tettem meg. A délután egyre hosszabbra nyúlt, a nap már a pálmafák fölé ereszkedett, és mi jelentéktelen szavakat váltottunk.

A szilveszteri vacsorára Valérie nagyon vékony, puha, áttetsző anyagból készült zöld ruhát vett fel, az alatta átsejlő melltartó jó sokat engedett látni a melléből. A desszert után a teraszon megjelent egy zenekar, és egy furcsa öreg énekes orrhangon Bob Dylan slow-rock adaptációkat dünnyögött. Babette és Léa már betagozódtak a német csoportba, hallottam az éles hangjukat. Josette és René táncoltak, gyöngéden átkarolták

egymást, mint két kedves véreshurka. Meleg volt az éjszaka; a mellvédre akasztott színes lámpákra éjjelilepkék ragadtak. Nyomottnak éreztem magam, egyik whiskyt hajtottam fel a másik után. - Amit az a pofa mondott, tudja, az az interjú az újságban... - Igen... - Valérie rám nézett; egymás mellett ültünk egy nádfonatú padon. A mellei gömbölyűen, kínálkozóan ültek a kosarukban, mint egy szép pár kagylóban. Valérie kifestette magát; hosszú, sima haja a vállát verdeste. - Az főleg az amerikai nőkre illik, azt hiszem. Az európai nőkre nem igazán jellemző. Kételkedve nézett, nem válaszolt. Persze jobban tettemvolna, ha felkérem táncolni. Ittam még egy whiskyt, hátradőltem, és mélyet sóhajtottam. Mire felébredtem, a terasz szinte teljesen kiürült. Az énekes már thai nyelven cifrázta, a dobos halkan kísérte; senki sem figyelt rájuk. A németek eltűntek, de Babette és Léa nagy beszélgetésben volt két olasszal, akik ki tudja, honnan kerültek elő. Valérie elment. Helyi idő szerint hajnali három volt; az imént kezdődött el a 2001-es év. Párizsban csak három óra múlva lesz éjfél; Teheránban most van éjfél, Tokióban pedig hajnali öt. Az emberiség különféle fajokhoz tartozó egyedei most sorra átléptek a harmadik évezredbe; én, úgy látszik, lekéstem a belépőmet.

12. Visszamentem a bungalóba, majdnem összetört a szégyen; a kertben itt-ott hangosan felnevetett valaki. A homokos ösvényen egy kis szürke, mozdulatlan varangyosbékára akadtam. Nem menekült el, nem működtek a védekező reflexei. Előbb vagy utóbb valaki eltapossa úgy, hogy még

csak észre sem veszi; a kis béka gerincoszlopa eltörik, és széttaposott húsa összekeveredik a földdel. Aki eltapossa, valami puhát érez a talpa alatt, szitkozódik egyet, és a földhöz dörzsöli a talpát, hogy megtisztítsa. Megböktem a békát a lábammal: komótosan elindult az ösvény szegélye felé. Még egyszer megböktem, végre elért a gyep viszonylagos biztonságába; talán néhány órával meghosszabbítottam az életét. Úgy éreztem, alig vagyok jobb helyzetben, mint ő: nem meleg családi fészekben nevelkedtem, senkim sem volt, aki azon aggódott volna, hogy mi lesz majd velem, senki nem vigasztalt, amikor szorongtam, és senki nem örült a kalandjaimnak, a sikereimnek. És ami a legrosszabb: nem hoztam létre magamhoz hasonló entitást: agglegény vagyok, nincs gyerekem, és senkinek sem jutna eszébe az én vállamra támaszkodni. Egyedül élek, és egyedül fogok meghalni. Néhány percig a terméketlen önsajnálatban fetrengtem. De ha más szempontból nézzük: megbonthatatlan, egységes és ellenálló egész vagyok, jóval nagyobb az állatfajok legtöbbjénél; az életkilátásaim az elefánt vagy a holló életkilátásaihoz hasonlítanak; és jóval nehezebben összeroncsolható valami vagyok, mint egy apró békaféle.

A maradék két napot a bungalómban lapítva töltöttem. Időnként a falakat súrolva elhagytam a menedékem, és elmentem a minimarketbe, ahol pisztáciát és Mekongot vásároltam. Nem tudtam elképzelni, hogy a svédasztalnál vagy a strandon újra találkozzam Valérievel. Vannak dolgok, amiket megtehet az ember, és vannak olyanok, amelyek túl nehéznek tűnnek. Lassacskán minden túl nehézzé válik; talán ennyiben foglalható össze az élet. Január 2. délutánján az ajtóm előtt megtaláltam a Nouvelles Frontiéres kérdőívét arról, hogy elégedett voltam-e az

utazással. Gondosan kitöltöttem, általában a „jó" rubrikát ikszeltem be. Mert igaz, hogy bizonyos értelemben minden jó volt. A vakációm normálisan zajlott. A körutazás cool volt, és egy csipetnyi kaland fűszerezte; ahogy beígérték. A „személyes megfigyelések" rovatba a következő négysorost írtam: Ébredés után úgy éreztem, hogy átkerültem egy másik, szigorúan négyszögletes világegyetembe Jól ismerem az életet, és a módozatait, Olyan, mint egy kérdőív, kitöltendő négyzetekkel. Január 3-án reggel becsomagoltam a bőröndömet. Amikor Valérie meglátott a hajóban, mintha kiáltani akart volna; én elfordítottam a fejem. Son elbúcsúzott tőlünk a phuketi repülőtéren; korán érkeztünk, a gép csak három óra múlva indult. A csekkolás formaságai után a kereskedelmi központban kódorogtam. Bár a repülőtéri várócsarnok teljesen fedett volt, az üzletek teakfa-falú és pálmatetejű kunyhót formáztak. A kis boltokban nemzetközi termékek (Hermés kendők, Yves Saint Laurent parfümök, Vuitton táskák) keveredtek a helyi termékekkel (nyakláncok, csecsebecsék, festett thai selyemnyakkendők); minden árura mágneses lopásgátlót szereltek. A repülőtéri üzletek tehát egyelőre még a nemzeti élet terébe tartoztak, de egy túlbiztosított, meggyengített nemzeti élet terébe, amelyet már a világfogyasztás standardjaihoz igazítottak. Az utazása végén járó utas számára átmeneti, közvetítő teret jelentettek, ami nem volt olyan érdekes, de olyan ijesztő sem, mint az ország többi része. Úgy éreztem, hogy a világ egyre inkább egy repülőtérre kezd hasonlítani. Amikor elmentem a Coral Emporiuna nevű bolt előtt, hirtelen kedvem kerekedett, hogy ajándékot vegyek MarieJeanne-nak; végül is senki másom nem volt a világon. Egy nyakláncot, egy brossot? Javában turkáltam a pulton, amikor

észrevettem Valérie-t. - Nyakláncot próbálok választani - mondtam tétován. - Egy szőkének, vagy egy barnának? - keserűség csengett a hangjában. - Egy szőke, kék szemű nőnek. - Akkor inkább világos korallnyakláncot válasszon. Atnyújtottam a beszállókártyámat a pénztároskisasszonynak. Fizettem, és szánalmas hangon azt mondtam Valérie-nek: -Egy kolléganőmnek lesz. Furcsán nézett rám, mintha nem tudná eldönteni, hogy pofonvágjon, vagy elnevesse magát; de azért elkísért a bolt kijáratáig. A csoport többi tagja ott üldögélt a várótermi padokon, láthatólag végére értek már a vásárlásnak. Megálltam, nagy lélegzetet vettem, és Valérie felé fordultam. - Igazán találkozhatnánk Párizsban... - mondtam végül. - Úgy gondolja? - vágott vissza lesújtóan. Nem válaszoltam semmit, csak újból ránéztem. Azt akartam mondani: „Nagyon kár lenne, ha..."; de nem vagyok biztos benne, hogy ki is ejtettem ezeket a szavakat. Valérie körbenézett, a legközelebbi padon észrevette Babette-et és Leát, és idegesen elfordította a fejét. Elővett egy füzetet a táskájából, kitépett egy lapot, és gyorsan ráfirkantott valamit. Amikor átnyújtotta, megpróbált mondani valamit, de aztán feladta, elfordult, és odament a csoporthoz. Rápillantottam a papírdarabkára, mielőtt zsebrevágtam: egy mobiltelefonszám volt.

MÁSODIK RÉSZ

ELŐNYÖS VERSENYHELYZET

1. A repülő délelőtt tizenegykor szállt le a Roissy-n, az elsők között kaptam meg a csomagomat. Szombat volt; elmehettem volna vásárolni, vehettem volna néhány csecsebecsét a lakásomba stb. A rue Mouffetard-t jeges szél söpörte, és úgy éreztem, semmi nem éri meg a fáradságot. Az állatok jogaiért küzdő önkéntesek sárga matricákat osztogattak. Az ünnepek után mindig enyhe hanyatlás áll be az élelmiszerfogyasztásban. Vettem egy grillcsirkét, két üveg Graves-ot, és megvettem a Hot Video legújabb számát. Nem túl nagystílűen vásároltam be a hétvégére; de nem éreztem úgy, hogy ennél többet érdemelnék. Felfaltam a csirke felét, a bőre félig szénné égett, zsíros volt, és egy kicsit undorító. Valamivel három után felhívtam Valérie-t. A második csöngetésre vette fel. Igen, ráér ma este; igen, eljön velem vacsorázni. Menjek érte nyolcra; az

avenue Reille-en lakik, a parc Montsouris mellett. Fehér joggingalsóban és rövid pólóban nyitott ajtót. - Még nem vagyok kész - mondta, és hátradobta a haját. A mozdulattól megemelkedtek a mellei; nem volt rajta melltartó. Átöleltem a derekát és magamhoz húztam. Kinyitotta a száját, és azonnal a számba csúsztatta a nyelvét. Erős izgalomba jöttem, majdnem elájultam, és azonnal felállt a farkam. Szorosan összetapadt az ágyékunk, Valérie belökte a bejárati ajtót, ami tompa kattanással becsukódott. A szobát csak egy éjjelilámpa világította meg, és hatalmasnak tűnt. Valérie átölelte a derekamat, és vaktában tapogatózva bevezetett a hálószobába. Az ágy mellett megint megcsókolt. Felemeltem a pólóját, és megsimogattam a mellét; valamit a fülembe súgott, de nem értettem. Letérdeltem előtte, lehúztam a joggingalsóját és a bugyiját, és a puncijára fektettem az arcomat. A hüvelye bejárata tágra nyílt, nedves volt és jó illatú. Valérie felnyögött, és az ágyra hanyatlott. Nagyon gyorsan levetkőztem, és beléhatoltam. A farkamon heves élvezethullámok futottak keresztül. - Valérie - mondtam -, nem tudom sokáig visszatartani magam, túlságosan felizgultam. Maga felé húzott, és a fülembe suttogta: - Gyere... A hüvelye fala rászorult a nemiszervemre. Úgy éreztem, hogy feloldódom a térben, egyedül a farkam létezett, hihetetlenül erős élvezethullám futott végig rajta. Hosszan ejakuláltam, több szakaszban; csak a végén vettem észre, hogy üvöltök. Bármikor meg tudnék halni egy ilyen pillanatért. Sárga és kék halak úszkáltak körülöttem. A vízben álltam, néhány méterrel a napsütötte vízfelszín alatt. Valérie is ott volt, kicsit távolabb, egy korallszirt előtt állt, hátat fordított nekem. Mind a ketten meztelenek voltunk. Tudtam, hogy megváltozott az óceánok sűrűsége, és vele a nehézkedési állapot is, de azon már nagyon elcsodálkoztam, hogy lélegezni tudok a víz alatt.

Néhány karcsapással elértem Valérie-t. A zátony foszforeszkáló, ezüstös, csillag alakú organizmusokból állt. Az egyik kezemet Valérie mellére tettem, a másikat a hasára. Megfordult, a feneke súrolta a farkamat. Ebben a pozitúrában ébredtem; még éjszaka volt. Gyöngéden szétnyitottam Valérie combjait, hogy beléhatolhassak. Megnyálaztam az ujjamat, és simogatni kezdtem a csiklóját. Amikor elkezdett nyögdécselni, már tudtam, hogy felébredt. Felkelt, és feltérdelt az ágyon. Egyre hevesebben döfködtem, és éreztem, hogy egyre jobb neki, hevesen lélegzett. Az orgazmus pillanatában megrázkódott és felsikoltott; utána nem mozdult, mintha megsemmisült volna. Kiszálltam belőle, és elnyúltam mellette. Ő ellazult és átölelt; mind a ketten izzadságban úsztunk. - Csodálatos a gyönyörre ébredni - mondta, és az egyik kezét a mellemre tette. Amikor újra felébredtem, már felkelt a nap; egyedül voltam az ágyban. Felkeltem és átmentem a szobán. A másik helyiség tényleg nagyon tágas, nagy belmagasságú szoba volt. Könyvespolcok futottak egy kis galéria mentén, a kanapé fölött. Valérie nem volt otthon; a konyhaasztalra kenyeret, sajtot, vajat és lekvárt tett ki nekem. Töltöttem egy csésze kávét, és visszafeküdtem. Tíz perccel később megjött Valérie, croissant-t és csokoládés kiflit vásárolt, és egy tálcán behozta a szobába. - Állati hideg van odakint - mondta, mielőtt levetkőzött. Thaiföld jutott eszembe. - Valérie - mondtam tétován -, mit találsz bennem? Nem vagyok szép, sem szórakoztató; nemigen értem, mi lehet bennem vonzó. Rámnézett, nem szólt egy szót sem; majdnem meztelen volt,

csak a bugyit hagyta magán. - Komolyan kérdezem - makacskodtam. - Elnyűtt alak vagyok, nem is túl barátságos, közömbössé tett az unalmas életem. És akkor te felém fordulsz, barátságos vagy és kedves, és gyönyört adsz nekem. Nem értem. Azt hiszem, olyasmit keresel, ami nincs meg bennem. Egészen biztosan csalódni fogsz. Elmosolyodott, és éreztem, hogy egyelőre nincs kedve beszélni. Az egyik kezét a herezacskómra tette, és hozzáhajolt. Azonnal felállt a farkam. Végigsimított a farkam tövén egy hajfürtjével, majd két ujjal elkezdte veregetni a farkamat. - Nem tudom - morogta, és nem hagyta abba, amit csinált. Csodálatos, hogy annyira nem bízol magadban. Az egész utazás alatt nagyon kívántalak. Szörnyű volt, egyszerűen nem tudtam másra gondolni. Még jobban megszorította a markában tartott heréimet. A másik kezével benyúlt a lekváros tálkába, és egy kis eperlekvárt kent a farkamra; utána gondosan, nagy nyelvcsapásokkal elkezdte lenyalogatni. Egyre erősebb lett az élvezet, szétnyitottam a combjaimat abban a reménytelen igyekezetben, hogy visszatartsam magam. Játékosan még gyorsabban kezdte verni a farkamat, majd bevette a szájába. Abban a pillanatban, amikor a nyelvével a makkomat kezdte csiklandozni, a félig nyitott szájába élveztem. Kis mordulással lenyelte, majd végignyalogatta a farkamat, hogy begyűjtse az utolsó cseppecskéket is. Mintha hatalmas hullám mosta volna végig az ereimet, elöntött a feloldódás érzése. Valérie elvonta a száját, majd elnyúlt mellettem, és hozzám simult. - December 31. éjjelén majdnem bekopogtam hozzád; de végül nem mertem. Biztos voltam benne, hogy soha nem fog történni köztünk semmi; és az volt a legrosszabb, hogy még csak nem is tudtam érte haragudni rád. Az emberek sokat beszélgetnek ezeken a szervezett utazásokon, de a kapcsolatuk

megmarad a felszínes haverkodás szintjén, és nagyon jól tudják, hogy soha többé nem látják egymást. Ritkán fordul elő, hogy szexuális kapcsolatot létesítenek egymással. - Úgy gondolod? - Nem gondolom, tudom. És még a vakációs klubokra is igaz. Vannak erre vonatkozó kérdőívek. Ez egyébként a klubok számára is probléma, mert eredetileg éppen a kapcsolatteremtés vágya hozta létre ezt az üdülési formát. Tíz éve folyamatosan csökken a vakációs klubok látogatottsága, pedig állandóan csökkentik az árakat. Ennek csak az lehet az oka, hogy a vakáció alatt szinte lehetetlen szexuális kapcsolatokat létesíteni. Csak az olyan, biztos homoszexuális klientúrával rendelkező helyek őrizték meg a népszerűségüket, mint Korfu vagy Ibiza. - Sokat tudsz erről a kérdésről - mondtam meglepetten. - Igen, mert a turisztikai ágazatban dolgozom. - Elmosolyodott. - Ez is a szervezett utazások egyik jellemzője: az emberek alig beszélnek a munkájukról. Az utazás valamiféle játékos zárójel, az embernek csak abban lehet része, amit a szervezők „a felfedezés örömének" neveznek. Mindenki hallgatólagosan megegyezik abban, hogy kerülik az olyan komoly témákat, mint a munka és a szex. - Hol dolgozol? - A Nouvelles Frontiéres-nél. - Akkor neked tulajdonképpen munka volt ez az utazás? Jelentést készítettél, vagy valami ilyesmit? - Nem, tényleg vakációztam. Persze nagy kedvezményt kaptam, de kivettem a szabadságomat. Öt éve dolgozom náluk, és csak most először utaztam velük. Valérie paradicsomos mozzarella salátát készített. Közben elmesélte, hogyan került a turisztikai ágazathoz. 1990 márciusában, három hónappal az érettségi előtt kezdett el komolyabban gondolkodni, hogy mi is legyen a

továbbtanulással, és tágabban: az életével. A bátyja a Nancy-i egyetemre járt; épp akkoriban kapta meg a diplomáját. Geológus mérnök lett, ami azt jelentette, hogy vagy a bányászatban kap munkát, vagy az olajmezőkön, mindenesetre távol Franciaországtól. A bátyja szeretett utazni. Valérie is eléggé szeretett utazni; úgy döntött tehát, hogy a vendéglátóipari főiskola turisztikai tagozatát választja. Úgy érezte, hogy a hosszabb, egyetemi tanulmányokhoz szükséges intellektuális megszállottság távol áll a természetétől. Nagyon hamar rájött, hogy ez hiba volt. Főiskolai csoportjának szellemi színvonalát különlegesen alacsonynak találta, minden nehézség nélkül tette le a vizsgáit, és úgy várta a diplomáját, hogy szinte gondolnia sem kellett rá. A tanulmányaival párhuzamosan beiratkozott egy „Irodalom és szociológia"című kurzusra is. Ott megint hamar csalódnia kellett. A tantárgy maga érdekes volt, nyilván sok új dolgot fedeztek fel, de a felkínált munkamódszerek és az elővezetett elméletek nevetségesen leegyszerűsítőnek tűntek a számára: minden bűzlött az ideológiától, a pontatlanságtól és az amatörizmustól. Az év közepén félbehagyta az egészet, nem tette le a vizsgáit, hanem elfogadott egy kereskedelmi ügynöki állást a Kuoni Utazási Iroda Rennes-i fióküzletében. És két hét múlva, amikor elhatározta, hogy kibérel egy lakást, ráébredt, hogy a csapda bezárult, és ő most már örökre a munka világának foglya marad. Egy évig dolgozott a Kuoni Rennes-i ügynökségénél, ahol nagyon jó ügynöknek számított. - Nem volt nehéz - mondta -, elég volt egy kicsit beszéltetni az ügyfeleket, némi érdeklődést mutatni. Ugyanis az emberek ritkán találkoznak valakivel, aki érdeklődik irántuk. A vezetőség felajánlott neki egy átalánydíjas asszisztensi állást a cég párizsi központjában. A munkája abban állt, hogy részt kellett vennie a körutazások kigondolásában, ki kellett dolgoznia az útirányt és kirándulásokat, és meg kellett

tárgyalnia az árakat a szállodatulajdonosokkal és a helyi szolgáltatókkal. Itt is elég jól elboldogult. Hat hónappal később jelentkezett a Nouvelles Frontiéres egyik hirdetésére, amely hasonló jellegű állást kínált. Es itt indult be igazán a karrierje. Egy csapatba tették Jean-Yves Frochot-val, egy fiatal kereskedelmi diplomással, aki szinte semmit nem értett a turizmushoz. Jean-Yves azonnal felismerte Valérie értékeit, megbízott benne, és bár elméletileg a főnöke volt, nagystílűen támogatta a kezdeményezéseit. -Jean-Yves-ben az a legjobb, hogy helyettem is ambíciózus. Valahányszor tárgyalnom kell egy megbízásról vagy egy fizetésemelésről, ő tárgyal helyettem. Most már a világ összes körutazásáért ő a felelős, ő ellenőrzi a körutak terveit; én pedig továbbra is az asszisztense vagyok. - Akkor biztosan jó keresel. - Negyvenezer frankot havonta. Ja, most már euróban kell számolni. Egy kicsit több, mint hatezer eurót. Meglepetten néztem Valérie-re. - Hát, ezt azért nem gondoltam volna – mondtam. - Mert nem láttál még kosztümben. - Hát kosztümöd is van? - Nem sokszor van rajtam, mert szinte mindig telefonon intézem az ügyeket. De ha kell, igen, fel tudok venni egy kosztümöt is. Még harisnyakötőm is van. Majd egyszer megmutatom, ha akarod. Ebben a pillanatban fogtam fel, némi édes hitetlenkedéssel, hogy újra találkozni fogok Valérie-vel, és hogy valószínűleg boldogok leszünk. Túl váratlan volt ez az öröm, majdnem elsírtam magam; gyorsan témát kellett váltanom. - És milyen ez a Jean-Yves?

- Olyan átlagos. Nős, két gyereke van. Rengeteget dolgozik, hétvégére is visz haza munkát. Normális, fiatal középvezető, elég intelligens, elég ambiciózus; de kedves, egyáltalán nem olyan, mint a többi. Jól megértjük egymást. - Nem tudom miért, de örülök, hogy gazdag vagy. Tulajdonképpen nem különösebben fontos, de mégis örömet szerez nekem. - Igen, elég jól mennek a dolgaim, jó fizetésem van; de 40% adót fizetek, és havi tízezer frank a lakbérem. Nem vagyok benne biztos, hogy igazán jól csinálom a dolgokat; ha az eredményeim csökkennek, azonnal kitesznek az utcára; megtörtént ez már sok mindenkivel. Kezdetben a Nouvelle Frontiéres főleg csak charterjáratokkal foglalkozott. A körutazások kifejlesztésének és a kedvező ár-teljesítmény viszonynak köszönheti, hogy Franciaország legelső utazási irodájává fejlődhetett, és ez nagyrészt a mi munkánknak, JeanYves-nek és nekem köszönhető. Tíz év alatt a cég értéke meghússzorozódott; és mivel Jacques Maillot-é a részvények 30%-a, azt is mondhatnám, hogy nekünk köszönheti a vagyonát. - Találkoztál már vele? - Igen, nem is egyszer; ki nem állhatom. Látszólag egy katolikus demagóg, aki mindig egészen röhejesen trendi akar lenni, a tarkabarka nyakkendőivel és a robogójával, de a lelke mélyén mocskos képmutató, és teljesen könyörtelen alak. Karácsony előtt Jean-Yves-et megkereste egy fejvadász; mostanában kellett találkoznia vele, és nyilván többet is megtudott a dologról. Megígértem, hogy felhívom, amikor hazajöttem. - Akkor hívd fel, ez igazán fontos. - Igen... - látszott, hogy habozik, Jacques Maillot említésére elkomorodott. - Igen, de az életem is fontos. Jut eszembe: megint szeretkezni akarok.

- Nem vagyok benne biztos, hogy most rögtön képes lennék rá. - Akkor nyalj ki. Azt is nagyon fogom élvezni. Felállt, levette a bugyiját, és kényelmesen elhelyezkedett a kanapén. Letérdeltem elé, széthúztam a nagyajkait, és apró nyelvcsapásokkal izgatni kezdtem a csiklóját. - Erősebben morogta. Bedugtam az egyik ujjamat a fenekébe, megcsókoltam, majd a fogaim közt gyengéden morzsolgattam a csiklóját. - Igen, igen... - mondta. Egyre erősebben csókolgattam. Hirtelen élvezett el, még nem is számítottam rá, az egész teste megremegett. Gyere ide mellém... - mondta. Leültem a kanapéra. Mellém gömbölyödött, és a combomra tette a fejét. - Amikor megkérdeztelek, hogy miben jobbak nálunk a thai nők, nem válaszoltál rendesen, csak megmutattad nekem azt az interjút a házasságközvetítő ügynökség vezetőjével. - Igazat mondott: sok férfi fél a modern nőktől, mert egyszerűen csak egy kedves hitvesre vágyik, aki vezeti a háztartását, és neveli a gyerekeit. Persze ez a nőtípus még nem tűnt el nálunk sem, de nyugaton ma már képtelenség bevallani az efféle vágyakat; ezért vesznek el ázsiai nőket a nyugati férfiak. - Oké. - Egy pillanatra elgondolkodott. - De te nem vagy ilyen; látom, egyáltalán nem zavar, hogy felelős állást töltök be, nem úgy nézel ki, mintha túlságosan megijedtél volna tőle. És mégis elmentél a masszázsszalonokba, engem pedig meg sem próbáltál elcsábítani. Hát ez az, amit nem értek. Mit tudnak azok a lányok? Tényleg annyival jobban szeretkeznek, mint mi?

Az utolsó szavaknál a hangja kicsit megremegett; nagyon meghatott, nem is tudtam azonnal válaszolni. - Valérie - mondtam végül -, soha nem találkoztam senkivel, akivel olyan csodálatosan élveztem volna a szeretkezést, mint veled; amit tegnap este átéltem, az szinte hihetetlen. - Egy pillanatra elhallgattam, majd hozzátettem: - Lehet, hogy nem tudod, de te kivételnek számítasz. Ma már igazán ritka az olyan nő, aki élvezetet tud érezni és élvezetet akar adni. Ha az ember elcsábít valakit, akit nem ismer, és lefekszik vele, egy rakás bajt és gondot zúdít a nyakába. Ha figyelembe vesszük, hogy hány unalmas beszélgetést kell elszenvedni, mire az ember végre ágyba viheti a nőt, és hogy a nő az esetek nagy többségében hervasztó szeretőnek bizonyul, aki a gondjaival untat, és állandóan a régi pasijairól beszél, amitől az ember ráadásul úgy érzi, hogy nincs a helyzet magaslatán, és hogy feltétlenül együtt kell tölteni a csajjal legalább az éjszaka hátralévő részét, akkor megérted, hogy a férfiak szívesebben fizetnek egy kisebb összeget, csak hogy elkerüljék ezt a nyűglődést. Amint elérnek egy bizonyos kort, és van elegendő élettapasztalatuk, inkább elkerülik a szerelmet; egyszerűbbnek találják, ha kurvákhoz járnak. Persze nem nyugati kurvákhoz, az nem éri meg a fáradságot, mert ők igazi emberi roncsok, ráadásul a férfiaknak év közben nincs is elég idejük, mert túl sokat dolgoznak. Ezért a legtöbb nem is csinál semmit; de vannak olyanok, akik néha-néha befizetik magukat egy kis szexturizmusra. És ez még mindig a jobbik eset; ha valaki elmegy egy kurvához, az mégiscsak azt jelenti, hogy emberi kapcsolatba lép valakivel. Sokan vannak olyanok is, akik azt az egyszerű megoldást választják, hogy kiverik maguknak az Internet vagy egy pornófilm előtt. Miután a farka kiköpte a kis váladékát, az ember kellemesen megnyugszik. - Értem... - mondta Valérie egy kis hallgatás után. - Értem, hogy mit akarsz mondani. És nem gondolod, hogy a nők vagy a

férfiak képesek lennének megváltozni? - Nem, nem hiszem, hogy a dolgok az előnyükre változhatnának. Valószínűleg az fog történni, hogy a nők egyre inkább a férfiakhoz fognak hasonlítani; a nők egyelőre még nagyon fontosnak tartják a csábítást, de a férfiak a lelkük mélyén már szarnak a csábításra, ők inkább csak dugni akarnak. A csábítás csak az olyan férfiakat érdekli, akiknek nincs igazán izgató hivatásuk, sem bármi más, ami érdekelné őket az életben. Ahogy a nők egyre jobban kötődni fognak a hivatásukhoz, a személyes terveikhez, úgy ők is egyszerűbbnek fogják találni, hogy fizessenek egy baszásért, és akkor ők is a szexturizmus felé fordulnak. A nők képesek alkalmazkodni a férfiak világához; néha a nehezükre esik, de azért képesek rá, a történelem bebizonyította. - Tehát általában véve inkább rosszul fog elsülni a fejlődés. - Nagyon rosszul fog elsülni - jelentettem ki baljós elégedettséggel. - Tehát nekünk szerencsénk volt. - Igen, nekem nagy szerencsém volt, hogy találkoztam veled. - Nekem is - mondta Valérie, és mélyen a szemembe nézett. - A férfiak, akiket ismerek, igazán katasztrofálisak, egy sincs közöttük, aki hinne még a szerelmi kapcsolatokban. Képesek egész színházat eljátszani a barátságról: az nem kötelezi őket semmire. Elérkeztem arra a pontra, hogy már elviselni sem bírom a „barátság" szót, tiszta beteg leszek tőle. Vagy ott vannak azok, akik gyorsan megházasodnak, a lehető leghamarabb elhelyezkednek, és attól kezdve csak a karrierjükre gondolnak. Te nyilvánvalóan nem ez az eset vagy, de azt is azonnal tudtam, hogy soha nem fogsz nekem a barátságról beszélni, hogy nem lehetsz ennyire közönséges. Rögtön azt reméltem, hogy majd lefekszünk egymással, és hogy valami erős dolog történik közöttünk; de az is

előfordulhatott volna, hogy nem történik semmi, sőt ez volt a valószínűbb. - Elhallgatott, és idegesen felsóhajtott. - Oké - tette hozzá megadóan -, mégiscsak felhívom JeanYves-et. A hálószobában öltözködve hallgattam, ahogy telefonál. Igen, nagyon jól sikerült az utazás... - hallottam. Utána felkiáltott: - Mennyit? - Átmentem a nappaliba, Valérie egy kombinéval a kezében álldogált; álmodozott, még nem volt felöltözve. - Jean-Yves találkozott a fejvadásszal. Százhúszezer frankos állást ajánlanak neki. Engem is hajlandók alkalmazni. JeanYves szerint kérhetek akár nyolcvanezret is. Holnap reggel megy az állásinterjúra. - És hol lenne az az állás? - Az Aurore csoport turisztikai részlegénél. - Az fontos vállalat? - Igen, elég fontos; az Aurore-é a világ legnagyobb szállodahálózata. 2. Hogy megértsék a fogyasztó viselkedését, képesek legyenek behálózni, a megfelelő terméket ajánlani neki a megfelelő pillanatban, és meggyőzzék arról, hogy a felkínált termék éppen meg felel az ő szükségleteinek: íme, erről álmodnak a vállalatok. Jean-Louis Barma: Miről álmodnak a vállalatok? Jean-Yves reggel ötkor ébredt. Audryra, a feleségére pillantott, aki még aludt. Pokoli hétvégét töltöttek el az ő szüleinél - a felesége alig bírta elviselni a falut. Nicolas, Jean-Yves tízéves fia is gyűlölte a Loiret vidékét, mert nem vihette magával a

számítógépét, és ki nem állhatta a nagyszüleit, akikről azt mondta, hogy büdösek. Jean-Yves apja már tényleg kezdett leépülni, és a nyulain kívül alig érdekelte valami. Ezek a hétvégék csak a kislánya, Angélique miatt voltak valamennyire is elviselhetők. Angélique három éves volt, és még tudott lelkesedni a tehenekért és a tyúkokért; de most éppen beteg volt, és általában átsírta és nyögdécselte az éjszakákat. Miután három órányi dugóban való araszolgatás után hazaértek, Audry úgy döntött, hogy elmegy egy mulatóba a barátaival. Jean-Yves felmelegített valami fagyasztott ételt, és megnézett egy közepes amerikai filmet, ami egy autista sorozatgyilkos történetét mesélte el. A filmet állítólag megtörtént esemény ihlette. Ez a férfi volt hatvan év óta az első elmebeteg, akit Nebraskában kivégeztek. Nicolas nem akart vacsorázni, azonnal belevetette magát egy Total Annihilation - vagy talán Mortal Kombat II. játszmába, Jean-Yves mindig összekeverte a kettőt. Időnként bement a kislánya szobájába, és megpróbálta megnyugtatni az üvöltő gyereket. Angélique egy óra felé aludt el; Audry akkor még nem volt otthon. De végül mégiscsak hazajött, gondolta Jean-Yves, miközben kávét főzött magának a presszógéppel; egyelőre még hazajött. Az ügyvédi irodának, ahol dolgozott, a Libération és a Le Monde is az ügyfelei közé tartozott, és Audry egy ideje sokat járt újságírók, televíziós személyiségek és politikusok közé. Gyakran elmentek esténként valahová, néha nagyon furcsa helyekre -Jean-Yves egyszer véletlenül belelapozott Audry egyik könyvébe, és egy fetisiszta klub bérlete pottyant ki belőle. Jean-Yves gyanította, hogy Audry időnként lefekszik valakivel; mindenesetre ők ketten már régóta nem feküdtek le egymással. Furcsa módon neki, Jean-Yves-nek nem voltak kalandjai. Pedig tudta magáról, hogy szép fiú, szőke, kék szemű, úgy néz ki, mint egy amerikai; de nem igazán volt kedve kihasználni az időnként adódó helyzeteket. Egyébként

ritkán adódtak ilyen helyzetek, mert napi tizenkét-tizennégy órát dolgozott, és az ő felelős posztján már nem sok nővel találkozott. Persze ott van Valérie; de Valérie-re soha nem gondolt másképpen, mint munkatársára. Egyébként elég érdekes lenne ebből az új szemszögből is megvizsgálni a dolgokat, de tudta, hogy csak terméketlen ábrándozásról lehetne szó; öt éve dolgozott Valérie-val, az ilyesmi vagy azonnal megtörténik, vagy soha. Tisztelte Valérie hihetetlen szervezőtehetségét és tévedhetetlen memóriáját; tudta, hogy nélküle soha nem jutott volna erre a szintre - vagy legalábbis nem ilyen gyorsan. És lehet, hogy ma még magasabb szintre lép. Fogat mosott, gondosan megborotválkozott, és felvette az elegáns, szűk öltönyét. Utána kicsit benézett Angélique-hez: még aludt a kiscsibés pizsamájában, szőke volt, mint ő. A République kondiklub hétkor nyit. Gyalog ment odáig. A rue du Faubourg-du-Temple-en laktak, elegáns környéken, amit utált. Csak tízre kellett az Aurore-székházba érnie. Egyszer az életben Audry is fel tudja öltöztetni a gyerekeket és el tudja őket vinni az iskolába. Jean-Yves tudta, hogy este, amikor hazaér, ezért majd fél órán keresztül hallgathatja Audry szemrehányásait; de miközben a vizes járdán bandukolt az üres kartondobozok és krumplihéjak között, rájött, hogy szarik rá. Arra is rájött, méghozzá életében először ilyen világosan, hogy a házassága tévedés volt. Tudta, hogy az efféle ráébredéseket csak két-három év múlva követi válás, és hogy a döntést sohasem könnyű meghozni.

Az ajtóban álló nagydarab fekete egy nem túl meggyőző „jó formában van, főnök! "-kel fogadta. Jean-Yves felmutatta a bérletét, és menetközben elvett egy törülközőt. Amikor Audryt

megismerte, csak huszonhárom éves volt. Két éwel később összeházasodtak, részben - de csak részben - azért, mert Audry terhes lett. Audry csinos volt, elegáns, jól öltözött - és ha kellett, nagyon szexis tudott lenni. Ráadásul elvei voltak. Őt nem botránkoztatta meg az az ötlet, hogy Franciaországban is be kell vezetni az amerikai típusú jogalkalmazást - éppen ellenkezőleg: az állampolgárok és az egyéni szabadságjogok védelmének lehetőségét látta benne. Elég hosszan volt képes érvelni az elmélete mellett, mert elvégzett egy kurzust az Egyesült Allamokban. Egyszóval blöffölt, és alaposan megtévesztette őt. Érdekes, gondolta JeanYves, hogy mindig szüksége volt arra, hogy a nők intellektuálisan elkápráztassák. Először fél órán keresztül a lépcsőgépen dolgozott, különböző fokozatokkal, majd úszott néhány száz métert. A szauna még teljesen kihalt volt ebben az órában, itt szép lassan elengedte magát, és számba vette mindazt, amit az Aurore csoportról tudott. A Novotel-SIEH társaságot Gérard Pélisson és Paul Dubrule - egy szakember és egy autodidakta - alapította 1966-ban, a barátaiktól és a családtagjaitól kölcsönzött tőkéből. 1967ben Lille-ben megnyílt az első Novotel szálló - és már akkor megvoltak azok a jellemzői, amelyek később is olyan egységessé tették a szállodaláncot: a szobák berendezése mindenütt hasonló volt, az épületek a város perifériáján, pontosabban az autópályák mentén, az agglomerációs körzet határán helyezkedtek el, és a szobák a korszakhoz képest magas komfortfokozatúak voltak, például a Novotel volt az első szállodalánc, ahol fürdőszoba járt minden szobához. Az üzletemberek körében azonnali volt a siker: a csoportnak 1972ben már harmincöt szállodája volt. Ezt követően 1973-ban létrehozták az Ibis hotelláncot, 1975-ben a Mercure hoteleket, és 1981-ben a Sofitel szállodaláncot. Ezzel párhuzamosan a társaság okosan kipróbálta magát új területen is: felvásárolta a Courtepaille-láncot és a Jacques Borel International csoportot,

és ezzel beszállt a csoportos étkeztetésbe és az á la carte éttermekbe is. 1983-ban a társaság nevet változtatott, és Aurore csoporttá alakult. 1985 volt a Formule-1 szállodalánc létrehozatalának az éve - ezekben a szállodákban egyáltalán nem volt személyzet, és ez lett a szállodaipar egyik legnagyobb sikere. A társaság akkorra már megvetette a lábát Afrikában és a Közel-Keleten is, és létrehozta a saját oktatóközpontját, az Aurore-Akadémiát. 1990-ben a csoport megszerezte a Mote16láncot a maga amerikai területen elszórt hatszáz épületével, és ezzel az Aurore csoport a világelsők közé került, majd 1991ben sikeres fúziót hajtott végre a Wagons Lits társasággal. Ezek a beszerzések azonban sokba kerültek, és 1993-ban az Aurore súlyos válságon ment keresztül: a részvényesek túl magasnak ítélték az eladósodást, és a Méridien lánc felvásárlása megfeneklett. A tényleges vagyon kismértékű átruházásának és az Europcar, a Lenotre és a Casinos Lucien Barriére társaság talpraállásának köszönhetően a helyzet az 1995-ös költségvetési évtől kezdve javulni kezdett. 1997 januárjában Paul Dubrule és Gérard Pélisson kilépett a csoport igazgatóságából, a vezetést Jean-Luc Espitalier-re ruházták, egy csúcstechnokratára, akinek a karrierjét a gazdasági lapok „rendhagyóként" szokták emlegetni, de továbbra is a felügyelőbizottság tagjai maradtak. A hatalomátadás rendben lezajlott, és 2000 végére a csoport megerősítette vezető szerepét a világ szállodaiparában, és még jobban megelőzte a Mariott és a Hyatt láncot, amelyek a második és a harmadik helyre szorultak. A világ első tíz hotelhálózatából kilenc amerikai volt, és egy francia: az Aurore csoport.

Jean-Yves fél tízkor parkolt le az autójával az Aurore

székházának parkolójában, Évryben. Sétált egy kicsit a jeges levegőn, hogy ellazuljon, úgy várta ki a találkozó időpontját. Pontosan tízkor bevezették Eric Léguen, a hotelágazat aligazgatójának irodájába. Léguen a Francia Közgazdasági Egyetemen tanult, majd Stanfordban diplomázott. Negyvenöt éves volt, magas, testes, szőke és kék szemű. Hasonlított JeanYves-re, tíz éwel idősebb és jóval energikusabb kiadásban. - Espitalier elnök úr negyed órán belül fogadja önt - kezdte. - Addig elmagyarázom önnek, hogy miért van itt. Két hónappal ezelőtt megvásároltuk az Eldorado láncot a Jet Tours csoporttól. Ez egy kicsi, körülbelül egy tucatnyi hotel-klubot magába foglaló szállodalánc Észak-Afrikában, FeketeAfrikában és az Antillákon. - És deficites, ha jól sejtem. - Nem jobban, mint a szektor egésze. - Váratlanul elmosolyodott. - Hát igen, valamennyivel jobban, mint a szektor egésze. Semmit nem akarok eltitkolni ön előtt: az ára méltányos volt, de nem nevetségesen alacsony, más társaságok is meg akarták vásárolni. Még sokan gondolják úgy a szakmában, hogy a piac újra meg fog élénkülni. Igaz, hogy pillanatnyilag egyedül a Club Méditerrané húz hasznot a játszmából, és így magunk között megvallom önnek, hogy ábrándoztunk arról is, hogy fúzióba lépünk a Clubbal. Csakhogy ez túl nagy falat volt, a részvényesek soha nem egyeztek volna bele. És ráadásul nem lett volna túl barátságos lépés Philippe Bourgignonnal szemben, aki valaha a mi alkalmazottunk volt. - Ezúttal jóval hamiskásabban mosolygott, mintha azt akarta volna jelezni, hogy talán (de nem egészen biztosan) tréfáról van szó. - Röviden azt ajánljuk önnek, hogy vegye át az Eldorado klub-lánc vezetését. Természetesen azt várjuk öntől, hogy gyorsan felszámolja a deficitet, sőt hamarosan profitot is termeljen. - Ez nem lesz könnyű feladat.

- Mi is tudjuk, de azt gondoljuk, hogy a felajánlott anyagi ellentételezés sem túl csekély. Nem beszélve a cégen belüli óriási karrierlehetőségekről: a világ negyvenkét országában vagyunk jelen, és több mint százharmincezer embert foglalkoztatunk. Egyébként a legtöbb felsővezetőnk elég gyorsan a csoport részvényesévé is válik. Mi hiszünk ebben a szisztémában, készítettem is erről önnek egy feljegyzést, számadatokkal. - Szükségem lenne néhány pontosabb információra a szállodalánc hoteljeiről is. - Magától értetődik; azonnal átadom önnek a részletes dossziét. Nem tisztán taktikai vételről volt szó, ugyanis hiszünk a struktúra kínálta lehetőségekben is: az épületek földrajzi elhelyezkedése kedvező, az általános állapotuk ragyogó. Előreláthatólag nagyon kevés felújításra lesz szükség. Legalábbis én úgy látom, igaz, nincsenek tapasztalataim a szabadidős hotelek területén. Természetesen egyeztetnie kell a csoporttal az elképzeléseit, de a döntés joga az öné: ha meg szeretne válni egy intézménytől, vagy meg szeretne vásárolni egy másikat, öné a végső döntés lehetősége. Mi így dolgozunk itt, az Aurore-nál. Egy percnyi gondolkodás után folytatta: - Természetesen nem a véletlen műve, hogy ön itt van. A szakma nagy figyelemmel kísérte a Nouvelle Frontiéres-nél kifejtett tevékenységét; akár azt is mondhatnánk, hogy ön iskolát teremtett. Nem azon dolgozott, hogy szisztematikusan a legalacsonyabb árat vagy a legjobb szolgáltatást kínálja; ön minden alkalommal a közönség számára elfogadható árral párosított össze egy bizonyos szolgáltatási színvonalat; és mi a csoport minden hálózatánál pontosan ugyanezt a filozófiát követjük. Es, ami ugyanolyan fontos, ön részt vett egy nagy, erős márkanév kialakításában; ezt mi még mindig nem tudtuk létrehozni itt, az Aurore-nál.

Léguen íróasztalán megszólalt a telefon. Egy kurta beszélgetés után Léguen felállt, és végigvezette Jean-Yves-et a homokkő kockás folyosón. Jean-Luc Espitalier irodája hatalmas volt, minden fala lehetett vagy húsz méter, és a terem bal felét óriási tárgyalóasztal foglalta el, körülötte tizenöt szék. Amikor beléptek, Espitalier felállt, és mosolyogva fogadta őket. Alacsony, kopaszodó férfi volt, legfeljebb negyvenöt éves, furcsán szerény, majdnem rejtőzködő külsővel, mintha irónikusan leplezné feladatának fontosságát. Ennek persze nem szabad felülni, gondolta magában Jean-Yves, ezek a csúcstechnokraták gyakran ilyenek, kedélyesnek néznek ki, de a látszat gyakran megtévesztő. Leültek a fotelekbe egy alacsony asztal köré, amely Espitalier íróasztala előtt állt. Espitalier a maga furcsa kis mosolyával sokáig méregette JeanYves-et, mielőtt beszélni kezdett. - Nagyon csodálom Jacques Maillot-t - mondta végül. Szép vállalatot hozott létre, eredeti és igazán kulturált vállalatot. Az ilyesmi nagyon ritka. Csakhogy azt gondolom, bár nem szeretném a vészmadarat játszani, hogy a francia utazási irodák különlegesen kemény időszak előtt állnak. A tárgyban rejlő okoknál fogva az angol és a német utazási irodák elkerülhetetlenül ki fognak kötni a piacon - véleményem szerint ez már csak hónapok kérdése. Kétszer-háromszor jobbak az anyagi lehetőségeik, és 20-30%-kal alacsonyabb áron képesek kínálni a franciákéhoz hasonló vagy akár jobb szolgáltatásokat. A konkurrencia kemény lesz, nagyon kemény. Hogy világosan beszéljek: halottak is maradnak majd a csatamezőn. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a Nouvelles Frontiéres is köztük lesz: ennek a csoportnak erős az identitásérzése, összeforrott részvényesi köre van, ellent fog majd tudni állni a támadásnak. De az eljövendő évek mindenki számára nehezek lesznek. Nekünk itt, az Aurore-nál, mások a problémáink - folytatta könnyű mosollyal. - Vitathatatlanul

világelsők vagyunk az üzletembereket kiszolgáló hotelek területén, ami nem ennyire labilis piac; de nem igazán sikerült betörnünk a szabadidős hotelek hálózatába, ami bizonytalanabb piac, érzékenyebb a gazdasági és politikai áramlatokra. - Éppen ezért eléggé meglepődtem ezen az akvizíción vágott közbe Jean-Yves. - Azt gondoltam, hogy önök az üzletembereket kiszolgáló hotelhálózatok terén folytatnak fejlesztéseket, legfőképpen Ázsiában. - Továbbra is ez a legfőbb irányzatunk - felelte Espitalier nyugodtan. - Például csak Kínában elképesztő lehetőségek nyílnak előttünk az üzeletember-hotellánc területén. Megvan a kellő tapasztalatunk, a savoir-faire-ünk: képzeljen el egy olyasféle hálózatot, mint az Ibis vagy a Formule-1, a kínai adottságokra alakítva. Ez azt jelenti... hogy is magyarázzam önnek? - egy percig elgondolkodott, a plafonra, a tőle jobbra eső konferenciaasztalra, majd Jean-Yves-re bámult. - Az Aurore diszkrét, tapintatos, tartózkodó, szerény csoport mondta végül. - Paul Dubrule gyakran elmondta, hogy egyetlen titka van annak, hogy az ember sikert érjen el egy piacon: időben kell érkeznie. Időben, ami annyit tesz, hogy nem túl korán: ritkán fordul elő, hogy az igazi újítók húzzák a legnagyobb hasznot az újításaikból - lásd az Apple és a Microsoft történetét. De túl későn sem szabad érkezni. És ez az az eset, amikor nagyon kapóra jön a mértéktartásunk. Ha az ember az árnyékban növekszik, és nem kavar hullámokat maga körül, akkor mire a versenytársak észbe kapnának, és fel tudnának kapaszkodni a mi bástyáinkra, már késő, már teljesen az ellenőrzésünk alá vontuk a területet, és behozhatatlan előnyre tettünk szert a versenyben. A mi hírünk nem olyan nagy, mint a valós fontosságunk; és ez tudatos döntés eredménye volt. - Ezek az idők azonban elmúltak - folytatta újabb sóhaj után. - Most már mindenki tudja, hogy világelsők vagyunk.

Ettől a pillanattól kezdve fölöslegessé, sőt veszélyessé válhat, ha túlságosan ragaszkodunk a diszkrécióhoz. Egy olyan fontos csoportnak, mint az Aurore, már szüksége van a széleskörű ismertségre is. Az üzletember-hotel hálózat biztos üzletet jelent, ami magas és állandó jövedelmet szavatol. De, hogy is mondjam csak, nincs benne elég fun. Ritkán beszélnek az ember befektetéseiről, és nincs meg az az öröme, hogy mesélhet róluk. Ha pozitív képet akarunk kifejleszteni a nagyközönség előtt, két lehetőség között választhatunk: a szervezett körutak és a klub-hotelek között. A szervezett utak messzebb állnak a mi alaptevékenységünktől, de vannak olyan józan megfontolások, amelyek mégis ebbe az irányba mutatnak. Mi már szinte elköteleztük magunkat ebben az irányban. És amikor megjelent az Eldorado kínálta kedvező alkalom, elhatároztuk, hogy megragadjuk. - Csak megpróbálom megérteni a céljaikat - pontosított Jean-Yves. - Az eredményeknek, vagy az imázsnak tulajdonítanak nagyobb fontosságot? - Ez összetett kérdés - Espitalier habozott, a székén hintázott. - Az Aurore problémája az, hogy a részvényesei felhígultak. Ez a felhígulás volt az oka, hogy 1994-ben elterjedt a csoport felvásárlásának a híre. Most már elárulhatom önnek tette hozzá megnyugtató kézmozdulattal -, hogy ezeknek a híreszteléseknek nem volt semmiféle alapjuk. De mára még alaptalanabbak lennének: nincsenek adósságaink, és nincs a világnak olyan gazdasági csoportja, még a szállodaszektoron kívül sem, amely olyan anyagi lehetőségekkel rendelkeznék, hogy ekkora vállalkozásba merje vágni a fejszéjét. De az sajnos igaz, hogy szemben például a Nouvelles Frontiéres-rel, nincs egységes részvényesi csoportunk. Paul Dubrule és Gérard Pélisson a lelkük mélyén nem kapitalisták voltak, hanem vállalkozók, szerintem nagyon nagystílű vállalkozók, talán a század legnagyobbjai. De nem törekedtek arra, hogy a

személyes ellenőrzésük alatt tartsák a vállalatuk részvényeseit; és ezért vagyunk manapság igen kényes helyzetben. Hozzám hasonlóan nyilván ön is tudja, hogy néha szükség van presztízskiadásokra, amelyek javíthatják a csoport stratégiai helyzetét, bár nem szavatolják a rövidtávú profitot. Azt is tudjuk, hogy bizonyos ideig támogatni kell egyes deficites szektorokat, mert a piac még nem elég érett, és mert átmeneti válsággal küzd. Csakhogy ezt a fiatalabb nemzedékből származó részvényesek egyre nehezebben fogadják el: a befektetés azonnali megtérülésének elmélete teljesen megkavarta a fejüket. Finoman felemelte a kezét, amikor látta, hogy Jean-Yves közbe szeretne szólni. - Vigyázat - tette hozzá -, azért a részvényeseink nem hülyék. Nagyon jól tudják, hogy egy olyan lánc esetében, mint az Eldorado, a jelenlegi körülmények között nem lehet gazdasági egyensúlyt teremteni már az első évben, talán még egy kétéves időszakban sem. De már a harmadik évtől nagyon komolyan megnézik a számokat - és nagyon hamar levonják a következtetéseket. Ettől a pillanattól kezdve, még ha ön csodálatos projekttel áll is elő, még ha ez a projekt hatalmas lehetőségeket rejt is magában, nem tehetek semmit. Egy ideig hallgattak. Léguen nem mozdult, lehorgasztotta a fejét. Espitalier elgondolkodva támasztotta az állát az ujjával. - Értem... - mondta végül Jean-Yves. Néhány perc múlva nyugodtan hozzátette: - Három napon belül megkapják a válaszomat.

3.

A következő két hónapban gyakran találkoztam Valérie-vel. Egyetlen hétvégét kivéve, amit a szüleinél töltött, lényegében minden nap együtt voltunk. Jean-Yves úgy döntött, hogy elfogadja az Aurore csoport ajánlatát, és Valérie úgy döntött, hogy ő is vele tart. Jól emlékszem, hogy az volt a dologhoz fűzött első megjegyzése: „Ettől kezdve a 60%-os adókulcs szerint adózom". A havi bére negyvenezer frankról hetvenötezerre ugrott, bár adózás után nem volt ennyire látványos az eredmény. Tudta, hogy március elejétől, amikor belép a csoporthoz, rengeteget kell dolgoznia. A Nouvelles Frontiéres-ben minden rendben zajlott: Jean-Yvesvel bejelentették a felmondásukat, és békésen átadták a feladatukat az utódaiknak. Azt tanácsoltam Valérie-nek, hogy takarékoskodjék, hogy nyisson egy bankbetétet vagy valami ilyesmit; de tulajdonképpen nem gondoltunk rá sokat. A tavasz késett, de ennek nem volt semmi jelentősége. Később, amikor visszagondoltam erre a Valérie-vel töltött boldog időszakra, amelyről paradox módon olyan kevés emlékem maradt, arra a megállapításra jutottam, hogy az ember semmiképpen sem a boldogságra teremtődött. Csak úgy juthatna el a boldogság gyakorlati megvalósulásához, ha teljesen átalakulna - mármint testileg. Mihez hasonlíthatnánk Istent? Először is, nyilvánvalóan, egy puncihoz, de talán a gőzfürdő gőzéhez is. Mindenesetre valami olyasmihez, amiben megjelenhetne a lélek, mert a testet eltölti a megelégedettség és a gyönyör, és mert minden nyugtalanság eltöröltetik belőle. Most már biztosan tudom, hogy a lélek még nem született meg, csak meg akar születni, és hogy világrajövetele gyötrelmes lesz, és hogy erről az egészről mindezidáig csak elégtelen és káros tudásunk van. Amikor Valérie elélvezett a karjaimban, és a teste remegett a testem alatt, akkor néha eltöltött az a futó, de ellenállhatatlan érzés, hogy más tudati szintre érkeztem, ahol

minden rossz elmúlik belőlem. Ezekben a felfüggesztett, gyakorlatilag mozdulatlan pillanatokban, amikor Valérie teste az öröm felé emelkedett, úgy éreztem magam, mint Isten, akitől a lélek derűje és viharai függenek. Ez volt az első vitathatatlan és tökéletes örömem. A másik öröm, amit Valérie-nek köszönhetek, természetének különleges édessége, magától értetődő jósága volt. Néha, amikor nagyon sokat dolgozott - és ahogy teltek a hónapok, egyre többet dolgozott - éreztem, hogy feszült, és az idegei kimerültek. De soha nem fordult ellenem, soha nem jött indulatba, soha nem törtek rá azok a kiszámíthatatlan idegrohamok, amelyek olyan fojtogatóvá és szenvelgővé tudják tenni a nőkkel való kapcsolatot. - Nem vagyok túl nagyigényű, Michel - mondta nekem néha. - Jól érzem magam veled, azt hiszem, te vagy az életem nagy szerelme, és ennél nem is akarok többet. De sajnos, ez nem lehetséges: többet kell akarnom. Foglya vagyok egy rendszernek, amitől nem kapok sokat, és amiről egyébként tudom, hogy fölösleges; de fogalmam sincs, hogyan szabadulhatnék ki belőle. Bárcsak egyszer lenne egy kis időm, hogy elgondolkodjam rajta; de nem tudom, hogy mikor lesz időm a gondolkodásra. Én viszont egyre kevesebbet dolgoztam; persze elvégeztem a munkámat, de csak ami feltétlenül szükséges volt. Munka után bevásároltam, és még elértem a Kérdések egy bajnokhoz-t. Most már minden éjszaka Valérie-nél aludtam. Furcsa módon Marie Jeanne mintha nem bánta volna, hogy egyre lustább vagyok. Az is igaz, hogy szerette a munkáját, és igazán szívesen vette a vállára a megnövekedett terheket. Azt hiszem, leginkább azt várta tőlem, hogy kedves legyek vele - és ezekben a hetekben nagyon kedves is voltam, kedves és nyugodt. Láthatólag szerette a korallnyakláncot, amit Thaiföldről hoztam neki, mindennap viselte. Miközben

előkészítette a kiállítások anyagát, néha furcsa, megfejthetetlen tekintetet vetett rám. Egy februári reggelen - jól emlékszem, mert aznap volt a születésnapom - őszintén kimondta: - Megváltoztál, Michel... Nem is tudom, valahogy boldognak látszol. Igaza volt: boldog is voltam, még jól emlékszem rá. Persze vannak különféle dolgok, egy sor könyörtelen probléma, a hanyatlás és a halál, például. Mégis, erre a néhány hónapra visszagondolva tanúsíthatom: a boldogság igenis létezik. Jean-Yves nem volt boldog, ez nyilvánvaló volt. Jól emlékszem, egyszer hármasban vacsoráztunk vele egy olasz, vagy inkább velencei vendéglőben, szóval valami procc helyen. Jean-Yves tudta, hogy mi ketten Valérievel hamarosan szeretkezni fogunk, és szerelemmel fogjuk szeretni egymást. Nem nagyon tudtam, mit is mondjak neki. Amit mondhattam volna, túl nyilvánvaló, túl világos volt. A felesége természetesen nem szerette, valószínűleg soha nem is szeretett senkit, és nem is fog szeretni senkit, ez is világos volt. JeanYves-nek nem volt szerencséje, és kész. Az egész nem olyan bonyolult, ahogy gondolja az ember, nem olyan bonyolultak az emberi kapcsolatok: gyakran megoldhatatlanok, de ritkán bonyolultak. Most persze majd el kell válnia; nem lesz könnyű, de ennek meg kell lennie. Mit mondhattam volna még? Az egész témát kivégeztük még az antipasti előtt. Utána arról beszélgettek, hogy milyen karrier vár rájuk az Aurore-nál. Volt már néhány ötletük és elgondolásuk az Eldorado-lánc talpraállításáról. Intelligensek voltak, jó szakemberek, elismerték őket a szakmában; de nem volt joguk hibázni. Az új állásukban elkövetett hiba még nem jelentené a karrierjük végét: Jean-Yves harmincöt éves volt, Valérie huszonnyolc; kapnának még egy esélyt. De a szakma nem felejtené el a botlást, és nyilván alacsonyabb szintről kellene

újrakezdeniük. A társadalomban, amelyben élünk, a munkabér, vagy általánosabban az anyagi előnyök határozzák meg a munkához fűződő viszonyt, és a munka elismertsége vagy az állás becsülete ennél jóval kevésbé számít. Az anyagi javak újrafelosztásának ennél fejlettebb rendszere ennek ellenére lehetővé teszi, hogy életben maradjanak a haszontalanok, a hozzá nem értők és a kártékonyak is - tulajdonképpen én is ezek közé tartozom. Egyszóval vegyes gazdaságban élünk, ami egyre inkább túlteszi magát az uzsorakölcsönnel szembeni elfogultságon, általában a pénzzel szembeni elfogultságon; az már inkább csak a jó öreg katolikus hagyományokat őrző országokban van jelen. De Valérie és Jean-Yves semmiféle valódi hasznot nem húzott ebből a fejlődésből. Frissen diplomázott közgazdászok, akik sokkal fiatalabbak, mint JeanYves - sőt gyakran még egyetemisták -, rögtön tőzsdei spekulációkba kezdenek, eszük ágában sincs állás után nézni. A számítógépeikkel rákapcsolódnak az Internetre, és az agyafúrt programjaikkal képesek követni a piac mozgásait. Gyakran klubokat alakítanak, és ott döntenek a fontosabb befektetésekről. A számítógépükkel élnek, huszonnégy óránként váltogatják egymást, és soha nem mennek szabadságra. A céljuk a lehető legegyszerűbb: harmincéves koruk előtt milliomosok akarnak lenni. Jean-Yves és Valérie egy köztes nemzedékhez tartozott, és még nehezen képzelték el, hogy egy vállalaton vagy a közhivatali ágazaton kívül is karriert lehet csinálni; és én, aki kicsit idősebb voltam náluk, körülbelül úgy gondolkodtam, ahogy ők. Mind a hárman a társadalmi rendszerünk foglyai voltunk, mint a mézgába ragadt rovarok, és nem volt lehetőségünk rá, hogy hátraarcot csináljunk.

Március elsején Valérie és Jean-Yves hivatalosan is elfoglalták az állásukat az Aurore-nál. 4-én, hétfőn értekezletet tartottak azoknak a csoportvezetőknek, akik az Eldorado projektben dolgoztak. Az Aurore vezetősége a Profiles-nál, a jónevű viselkedéskutató irodánál megrendelt egy esettanulmányt a vakációs klubok jövőjéről. Amikor Jean-Yves először belépett a 23. emeleten lévő konferenciaterembe, kicsit zavarban érezte magát. Körülbelül. húsz ember volt a teremben, mindannyian több éve dolgoztak az Aurore-nál, és most mégis neki kell kimozdítania a kátyúból a csoportot. Valérie azonnal leült a bal oldalára. Jean-Yves azzal töltötte a hétvégéjét, hogy áttanulmányozta az asztal körül ülő emberek aktáit: ismerte a nevüket, a pontos beosztásukat és a szakmai múltjukat; mégis szorongott egy kissé. Ólomszínű reggel telepedett Essone-ra, a problémás külvárosra. Amikor Paul Dubrule és Gérard Pélisson elhatározták, hogy Evryben építik fel a cég székházát, az alacsony telekárakra, a déli autópálya és az Orly repülőtér közelségére bazíroztak; Essone akkoriban még nyugodt külvárosnak számított. Mostanában ez egész Franciaország legrohamosabban lepusztuló vidéke. Essone-ban minden héten megtámadnak egy autóbuszt, egy rendőrautót vagy egy tűzoltóautót; a támadásokról és a rablásokról csak különféle becsült adatok léteznek, bizonyos becslések szerint akkor juthatnánk a valós számadatokhoz, ha öttel megszorozzuk a bejelentett esetek számát. A vállalat épületeit a nap huszonnégy órájában fegyveres őrök vigyázzák. Egy körlevél azt ajánlotta a vállalat dolgozóinak, hogy az esti órákban kerüljék a tömegközlekedést. Az Aurore szerződést kötött egy taxis vállalattal, amely átalánybér fejében hazaszállítja azokat az alkalmazottakat, akiknek nincs saját autójuk. Amikor Lindsay Lagarrigue, a viselkedéskutató szociológus

megérkezett, Jean-Yves egyből ismerős terepen érezte magát. A fickó körülbelül harmincéves volt, kicsit kopaszodott, a haját lófarokban hordta. Adidas tréningalsót, Prada pólót és lepusztult Nike edzőcipőt viselt - szóval szakasztott úgy nézett ki, mint egy viselkedéskutató szociológus. Az előadása elején mindenkinek kiosztott egy nagyon vékony dossziét, amelyben nyilakkal és körökkel agyonzsúfolt grafikonok voltak; és más semmit. Az első oldal a Nouvel Observateur egyik cikkének fénymásolata volt, pontosabban a szabadidős melléklet első oldalának fénymásolata, a következő címmel: „Utazzunk másképpen." Lagarrigue úgy kezdte az előadását, hogy hangosan felolvasta a cikk elejét: - „2000-ben eljött a tömegturizmus ideje. Az ember számára az utazás az individuális kiteljesedés szimbóluma lett, és amikor az útját eltervezi, nem hanyagolhatja el ez etikus megfontolásokat sem." Ez a bekezdés Lagarrigue szemében szimptomatikusnak számított a jelenlegi folyamatok szempontjából. Pár percig locsogott még a témáról, majd felkérte a hallgatóságot, hogy különleges figyelmet fordítson a következő mondatokra: „A harmadik évezredben olyan turizmusra vágyunk, amely tekintettel van a másik emberre. Mi, jómódúak, nemcsak a saját önző örömünkért utazunk, hanem azért is, hogy kifejezzük a szegény emberek iránti szolidaritásunkat." - Mennyit fizettünk ennek az alaknak a tanulmányáért? kérdezte diszkréten Jean-Yves Valérie-tól. - Százötvenezer frankot. - Hát ezt nem tudom elhinni... És ez a barom úgy gondolja, hogy elég, ha felolvassa nekünk a Nouvel Obs egyik fénymásolt oldalát?

Lindsay Lagarrigue nagy vonalakban felvázolta a cikk további mondanivalóját, majd komikusan meghatott hangon felolvasott még egy bekezdést: - „A harmadik évezredben nomádok akarunk lenni. Utazzunk bár vonaton vagy kompon, folyón vagy tengereken: a gyorsaságban újra felfedezzük a lassúság örömeit. Elveszünk a sivatagok végtelen csendjében, és utána minden átmenet nélkül elmerülünk a nagyvárosok forrongásában. És mindig ugyanazzal a szenvedéllyel..." Etika, személyes kiteljesedés, szolidaritás, szenvedély: Lagarrigue szerint ezek lettek az utazás kulcsszavai: - Ha ebben a kontextusban vizsgáljuk a dolgokat, alig lehet csodálni, hogy a vakációs klubok rendszere, amely az egóra való koncentrálásra, valamint a szükségletek és a vágyak uniformizálására épül, komoly nehézségekkel szembesül. A Beach Boyok ideje végképp lejárt: a modern kor utazói az eredetiséget, a felfedezést és a közösen átélt örömöket keresik. Altalánosabban, a szabadidőturizmus fordi modellje - amelyet a híres „4 S":Sea, Sand, Sun... and Sex jellemez, túlhaladottá vált. Legalábbis ezt bizonyítják Michky és Braun kutatásai, és az egész szakmának fel kell készülnie arra, hogy poszt-fordista nézőpontból szemlélje a tevékenységét. A viselkedéskutató jól értette a mesterségét, akár órákon keresztül tudta volna nyomatni. - Bocsásson meg - vágott a szavába Jean-Yves metszően gunyoros hangon. - Igen? - a viselkedéskutató elbűvölő mosollyal nézett rá. - Azt gondolom, hogy itt, az asztal körül kivétel nélkül mindenki tisztában van azzal, hogy a vakációs klubok pillanatnyilag nehézségekkel küzdenek. Öntől nem azt várjuk, hogy a végtelenségig boncolgassa előttünk a probléma jellemzőit, hanem inkább azt, hogy legalább minimális szinten megpróbálja felvázolni a megoldás lehetőségét.

Lindsay Lagarrigue-nak tátva maradt a szája; egyáltalán nem számított efféle ellenvetésre. - Azt hiszem - dadogta végül -, azt hiszem, hogy ahhoz, hogy megoldjunk egy problémát, nagyon fontos meghatároznunk és feltárnunk az okait. Na, egy újabb sekélyes mondat, gondolta Jean-Yves dühöngve; és nemcsak sekélyes, az adott esetre nem is igaz. Az okok nyilvánvalóan valami mélyebb társadalmi mozgásban gyökereznek, és ezt a mozgást nem lehet csak úgy megváltoztatni. Alkalmazkodni kell hozzá, ez minden. De hogyan lehetne alkalmazkodni? Ennek a kreténnek nyilvánvalóan a leghalványabb fogalma sincs róla. - Tehát ön lényegében azt mondja - folytatta Jean-Yves -, hogy a vakációs klubok rendszere mára túlhaladottá vált. - Nem, nem, egyáltalán nem... - A viselkedéskutató szociológus kezdte elveszíteni a lába alól a talajt. - Azt hiszem... egyszerűen csak azt hiszem, hogy el kell gondolkodnunk rajta... „És vajon miért fizetünk téged, te barom?", kérdezte JeanYves magában, majd a hallgatósághoz fordult: - Rendben, akkor megpróbálunk elgondolkodni rajta. Lagarrigúe úr, nagyon köszönöm az előadását; szerintem a továbbiakban nem lesz önre szükségünk. Azt ajánlom, hogy szakítsuk meg az értekezletet néhány percre, és igyunk egy kávét.

A viselkedéskutató letörten szedegette össze a táblázatait. A kávészünet után Jean-Yves összerendezte a jegyzeteit, és beszélni kezdett: -Mint tudják, 1993 és 1997 között a Club Méditerranée

történetének legsúlyosabb válságát élte át. Megszaporodtak a versenytársak és a szisztéma utánzói: átvették a Club Med újításait, miközben jelentősen csökkentették az árakat. A Club Med látogatottsága meredeken zuhanni kezdett. Mégis sikerült helyreállítaniuk az eredeti állapotot. Hogy hogyan? Első lépésként ők is csökkentették az árakat. Csakhogy nem csökkentették a versenytársak szintjéig, mert tudták, hogy elsőbbséget élveznek, mivel van egy bizonyos hírnevük, kialakult imázsuk; és tudták, hogy a vendégkörük el tud viselni egy kis árkülönbözetet - amelyet az aprólékos kutatómunka alapján ZO és 30%-ra irányoztak elő. Ráadásul építhettek arra, hogy a Club Med formula volt az első, az „eredeti verzió". És ez az a kérdés, amelyet szeretném, ha feltárnának az elkövetkező hetek folyamán: van-e hely a vakációs klubok piacán a Clubtól eltérő formának is? Es ha igen, fel tudjuk-e vázolni a körvonalait, van-e elképzelésünk a célközönségéről? Nem lesz könnyű feladat. - Mint valószínűleg már mindannyian tudják, a Nouvelles Frontiéres-től érkeztem. Jóllehet a csoport tevékenységének nem ez a legismertebb szektora, és viszonylag kevesen tudnak róla, de mi is létrehoztunk egy vakációs klubhálózatot: a Les Paladiens-t. Körülbelül ugyanabban az időszakban, amikor a Club Méditerranée, nekünk is komoly nehézségeink adódtak ezzel a hálózattal: de nagyon gyorsan úrrá lettünk rajtuk. Hogyan? Ugy, hogy a mi irodánk szervezte a legjobb körutazásokat. A résztvevők felfedezték az országot, és utána egy jó kis strandolásra vágytak. A körútjainknak az a híre, méghozzá jogosan, hogy gyakran nehezek, és jó testi kondíciót igényelnek. Az utasaink komoly munka árán elnyerik „az igazi kalandor" címet, és el vannak ragadtatva, hogy utána az egyszerű nyaraló bőrébe bújhatnak. A forma sikere láttán elhatároztuk, hogy az útjaink nagy részéhez hozzácsapjuk a strandolást is - ami azt is lehetővé tette, hogy felpumpáljuk az

időtartamot: mint tudják, a strandolással töltött napok sokkal olcsóbbak, mint az utaztatás. Ilyen körülmények között könnyedén létrehozhattuk a saját hotelhálózatunkat. A következő feladatuk: megvizsgálni, hogy nem lehet-e szorosabbra fűzni a vakációs klubjaink kapcsolatát az utazási irodákkal. Természetesen szükségük lesz a képzelőerejükre is, és ne csak a francia piac szereplőit vegyék figyelembe. Olyan új terület ez, amelyet alaposan fel kell tárniuk; lehet, hogy sokat nyerhetünk, ha kapcsolatba lépünk Eszak-Európa nagy utazási irodáival. Az értekezlet után egy harminc körüli, szép, szőke nő ment oda Jean-Yves-hez. Marylise Le Francois-nak hívták, ő volt a kommunikációs igazgató. - Szeretném, ha tudná, hogy nagyon örültem a közbevágásának - mondta. - Régóta szükség lett volna valami ilyesmire. Most már mindenki tudja, hogy van valaki a kormányrúdnál: végre igazán belekezdhetünk a munkába.

4.

Csakhogy ez egyáltalán nem volt könnyű, erre hamarosan rájöttek. A legtöbb brit utazási irodának megvolt a maga vakációs hálózata; nem is beszélve a német irodákról, és egyáltalán nem állt érdekükben, hogy egy másik csoporttal társuljanak. A kapcsolatfelvétel irányába tett kísérletek rendre kudarcba fúltak. Franciaországban pedig a Club Med uralkodott, úgy tűnt, véglegesen meghatározta a vakációs klubok standardját; a megalapítása óta egyetlen ellenfele sem tudott vele szemben életképes újítást bevezetni. Valérie-nek végül két hét múlva, egy este eszébe jutott

valami. Már majdnem tíz óra volt, és mielőtt hazaindult volna, még megivott egy csokoládét Jean-Yves irodájában. Halálosan fáradtan hevert az iroda közepén álló fotelban. Mind a ketten kimerültek voltak, mivel egész nap a klub költségvetéstervezetén dolgoztak. - Nem lehet, hogy tévedtünk, amikor az utakat kirándulós és strandolós szakaszra osztottuk fel. - Mire gondolsz? - Emlékezz csak vissza: a Nouvelles Frontiéres körútjainál a vendégek mindig nagyon szerették, amikor a beígért fürdőnapokon kívül középidőben beiktattunk még egy strandolós pihenőnapot is. Az utasok arra panaszkodnak a leggyakrabban, hogy állandóan hotelt kell váltaniuk. Valószínűleg az lenne a legjobb, ha szisztematikusan kevernék a kirándulásokat és a strandolós napokat: egy nap kirándulás, egy nap pihenés, és így tovább: Hogy minden este, vagy minden második este visszatérhessenek a hotelba, és közben ne kelljen állandóan ki-becsomagolniuk a bőröndjeiket. - De ezekben a klubokban most is vannak már szervezett kirándulások, és úgy tudom, nem olyan népszerűek. - Igen, de azért külön kell fizetni, és a franciák utálják a felárakat. Ráadásul azokat a kirándulásokat mindig ott, a helyszínen kell lefoglalni: az emberek tétováznak, tökölnek, nem tudnak dönteni, és végül nem csinálnak semmit. Pedig nagyon szeretik „a felfedezőutakat", de csak akkor, ha levesszük a vállukról a döntés felelősségét, és főleg nagyon szeretik, ha a kirándulás benne van az árban. Jean-Yves elgondolkodott egy pillanatra. - Tudod, hogy nem is mondasz hülyeséget? Ráadásul ezt elég hamar be is tudnánk indítani: azt hiszem, már az idén nyártól, egyszerűen csak betesszük az átlagos utak közé mint ráadást. Hívhatnánk „Eldorado Felfedezésének", vagy valami ilyesminek.

Jean-Yves egyeztetett Léguennel, mielőtt belevágott volna a hadműveletbe, de hamar megértette, hogy Léguennek semmi kedve állást foglalni, sem negatív, sem pozitív irányban. „Az ön felelőssége", mondta komoran. Amikor esténként Valérie-t hallgattam, aki elmesélte nekem a munkanapját, rájöttem, hogy nem sokat tudok a felsővezetők világáról. Például a Jean-Yvesvel alkotott párosa állítólag már önmagában kivételes volt. Normális esetben, mondta Valérie, olyan lány lenne a helyettese, aki arról álmodozik, hogy a helyébe lép. Az ilyesmi pedig bonyolult számítgatásokat szül a vállalatoknál: néha megéri belebukni valamibe, ha másvalaki nyakába lehet varrni a felelősséget. Az adott esetben ők ketten viszonylag egészséges helyzetben voltak: az Aurore-on belül senki sem ácsingózott a helyükre, mert a legtöbb vezető úgy gondolta, hogy az Eldorado felvásárlása hiba volt. A hónap végéig Valérie és Marylise Le Francois nagyon sokat dolgozott. A nyári katalógusoknak április végére feltétlenül készen kellett lenniük, ez volt a végső, kicsit késői határidő. Valérie észrevette, hogy a Jet Tours korábbi propagandaszövege egyszerűen siralmas volt. - „Ha az Eldoradóval nyaral, olyan mágikus pillanatokat él át, mintha Afrikában lenne, amikor enyhül a hőség, és az egész falu a törzsi fa köré gyűlik, hogy meghallgassa a bölcseket." olvasta Jean-Yves-nek. - Fel tudod ezt fogni? És itt oldalt meg az idegenvezetők fényképei, akik a levegőbe ugrálnak az idétlen sárga egyenruhájukban. Hát ez nagyon tré... - És mit szólsz a jelszóhoz: „Eldorado: itt erősebben élsz"? - Nem tudom; nem is tudom, mit szóljak hozzá. - Ráadásul most már túl késő van ahhoz, hogy bevezessük a hagyományos klub-formát, mert már kiosztották a katalógusokat. De az már biztos, hogy a nulláról kell indulnunk a „Felfedezés" katalógussal. Marylise közbevágott:

- Szerintem az egyszerűség és a luxus ellentétéré kellene rájátszanunk. Egy mentatea, a sivatag közepén, de értékes szőnyegeken... - Igen, a mágikus pillanatok... - mondta Jean-Yves lassan. Nehézkesen felállt. - Ne felejtsétek el valahová beszúrni a mágikus pillanatokat, furcsa módon ez mindig működik. Oké, én megyek, visszatérek a költségvetésemhez. Valérie jól tudta, hogy Jean-Yves-é a munka hálátlanabb része, mivel neki fogalma sem volt a szállodák igazgatásáról, bár még voltak róla halvány emlékei a főiskoláról. „Edouard Yang, egy háromcsillagos szálloda-étterem tulajdonosa úgy tartja, hogy a lehető legjobban ki kell elégítenie a közönség igényeit; állandóan újításokon töri a fejét, és mindenáron ki akarja puhatolni a vendégei kívánságait. Tapasztalatból tudja, hogy a reggeli a nap fontos pillanata, hozzájárul az egész napi kiegyensúlyozott étkezéshez, és nagyon fontos a hotel imázsának szempontjából." Egyszer ez volt az egyik házidolgozat témája elsőéves korában. Edouard Yang elhatározta, hogy körbead egy kisebb kérdőívet a vendégei között, a szoba lakóira lebontva (egyedülállók, házaspárok, családok). Valérie-nek ki kellett értékelnie a kérdőívet és a végeredmény költségvonzatait, és dolgozata végén válaszolnia kellett a következő kérdésre is: „Vajon meghatározza-e a családi állapot a vendégek reggeli gyümölcsfogyasztási szokásait?" A jegyzetei között kotorászva Valérie végre rátalált egy témára, ami alkalmazható volt a jelenlegi helyzetére is. „Most nevezték ki a South America klub nemzetközi vezetőségébe marketingigazgatónak. A csoport nemrég vásárolta meg az »Antillák« nevű, négycsillagos szálloda-éttermet, egy száztízszobás épületet, amely Guadeloupe-ban, a tengerparton található. A szállót 1988-ban építették, 1996-ban újították fel, és pillanatnyilag súlyos problémákkal küzd. A lefoglalt szobák

aránya 45 % alatt van, és ez távolról sem éri el a rentabilitási küszöböt." Valérie 18/20-as eredményt ért el a tételből, ami jó eredménynek számított. Jól emlékszik még, hogy akkoriban ez az egész olyan volt neki, mint egy mese, egy nem igazán hihető mese. Nem tudta magát elképzelni a South America csoport, vagy bármilyen más vállalat felelős posztján. Ez csak játék volt, nem túl érdekes és nem túl bonyolult intellektuális játék. De most nem játszottak; vagy ha igen, hát a karrierjükkel. Valérie olyan kimerülten érkezett haza esténként a munkából, hogy alig volt ereje szeretkezni, vagy a szájába venni a farkamat. Menet közben elaludt, a farkammal a szájában. Általában reggel szeretkeztünk, ébredés után. Az orgazmusai szelídebbek, visszafogottabbak lettek, mintha eltompította volna őket a fáradtság; azt hiszem, egyre jobban szerettem őt.

Április végére elkészültek a katalógusok, és szétosztották szinte az összes francia utazási irodában. Most már az utak infrastruktúrájával kellett foglalkozniuk, hogy minden kész legyen július 1-re. Az új termékek esetében ez különösen fontos: egy törölt vagy rosszul szervezett úttal sok ügyfelet lehet veszíteni. Elhatározták, hogy nem költenek nagy reklámkampányra. Érdekes módon Jean-Yves, bár marketingszakon végzett, nem igazán hitt a reklámban. - A reklám arra való, hogy kialakítson egy bizonyos képet, de mi még nem tartunk itt - mondta. - Pillanatnyilag az a legfontosabb, hogy jól bevezessük az utakat, és megbízható hírét költsük a terméknek. - Nagyon sok pénzt költöttek viszont arra, hogy az utazási irodákat ellássák információkkal; létfontosságú volt, hogy a fiókügynökségek azonnal ajánlani kezdjék az utakat. Ezzel a

feladattal főleg Valérie foglalkozott, aki jól ismerte a közeget, és emlékezett még a JEB/ BFKPR érvelésre, amelyet alaposan megtanult a főiskolai évei alatt (Jellemzők - Előnyök Biztosítékok/ Biztonság - Felvágás - Kényelem - Pénz Rokonszenv). Csakhogy az utazási irodák ügynökeinek jó része még nagyon fiatal volt, a legtöbben éppen csak hogy befejezték a főiskolát; ezért praktikusabb volt azon a nyelven beszélni velük, amit hajlandóak voltak megérteni. Amikor ezekkel a lányokkal beszélgetett, rájött, hogy a főiskolán még mindig a Barma-féle tipológiát tanítják. (A gyakorlatias vásárló: aki a termékre koncentrál, a mennyiségre a legérzékenyebb, és nagy fontosságot tulajdonít a technikai újításoknak. A jámbor vásárló: vakon bízik az eladóban, és úgy érzi, hogy a termék jóval fölötte áll. A cinkos vásárló: szívesen játszik rá azokra a közös pontokra, amelyeket az eladó és önmaga között felfedez, ha az eladó jó interperszonális kapcsolatba tud lépni vele. A haszonleső vásárló: igazi manipulátor, akinek abban áll a stratégiája, hogy kiismeri az eladót/ügynököt, és ebből igyekszik hasznot húzni. A tudatos vásárló: tiszteli az eladót, figyel rá, alaposan megvizsgálja a felajánlott terméket, tudatában van a saját szükségleteinek, és könnyedén kommunikál.) Valérie öt-hat éwel idősebb volt ezeknél a lányoknál; arról a szintről indult, amelyen ők voltak éppen, és olyan szakmai sikereket ért el, amelyről a legtöbbjük még álmodni sem mert. Tátott szájjal, buta csodálattal bámulták őt. Már kulcsom volt Valérie lakásához; és miközben rá vártam, Auguste Comte Pozitív filozófiai kurzusait olvasgattam. Szerettem ezt az unalmas, tömény szöveget; gyakran négyszer vagy ötször elolvastam ugyanazt az oldalt. Körülbelül három hétbe telt, míg befejeztem az ötvenedik leckét, „Előzetes megállapítások a társadalmi egyensúlyról, avagy az emberi társadalmak spontán természetének általános elmélete." Hát az már biztos, hogy szükségem volt valamilyen elméletre,

amelynek segítségével meghatározhattam volna a társadalmi helyzetemet.

- Túl sokat dolgozol - mondtam Valérie-nek egy májusi estén, amikor a fáradtságtól letaglózva pihegett a kanapén. Legalább legyen valami értelme. Félre kéne tenned pénzt, különben bután elszórod az egészet. Valérie elismerte, hogy igazam van. Másnap két órával később ment dolgozni, és reggel bementünk a Porte d' Orléansi Crédit Agricole-ba, hogy közös számlát nyissunk. Valérie írt egy meghatalmazást, és két nappal később visszamentem, hogy tárgyaljak egy befektetési tanácsadóval. Úgy döntöttem, hogy havonta húszezer frankot teszünk félre a béréből, tízezret egy életbiztosításra, a másik tízezret egy lakástakarékbetétkönyvbe. Mivel gyakorlatilag nála laktam, nem sok értelme volt, hogy külön lakást tartsak fönn. Ő vetette fel az ötletet, június elején. A délután nagy részét átszeretkeztük: a takaró alatt összefonódva hosszú szüneteket tartottunk; utána a kezével vagy a szájával felizgatott, és én újra meg újra beléhatoltam; egyikünk sem élvezett el, és ahányszor hozzám ért, azonnal felállt a farkam, ő pedig állandóan nedves volt. Jól érezte magát, láttam, nagyon nyugodt volt a tekintete. Kilenc óra felé kitalálta, hogy menjünk el vacsorázni egy olasz vendéglőbe a parc Montsouris mellé. Még nem sötétedett be egészen, meleg, békés este volt. Vacsora után haza kellett mennem a lakásomba, mert másnap öltönyben nyakkendőben akartam munkába menni. A pincér kihozott nekünk két koktélt. - Tudod, Michel - mondta Valérie, amikor kicsit elhúzódtunk egymástól -, igazán hozzám költözhetnél. Azt

hiszem, abbahagyhatjuk már ezt a színjátékot a függetlenséggel. Vagy ha úgy jobban tetszik, béreljünk ki együtt egy új lakást.

Igen, jobban tetszett, akkor legalább úgy érezhetem, hogy újrakezdek valamit. Én életemben először kezdtem újra valamit, és tulajdonképpen Valérie is. Az ember hozzászokik az egyedülléthez és a függetlenséghez; de ez semmiképpen sem jó szokás. Ha még az életben át akarok élni valamit, ami a házastársi tapasztalatra hasonlít, akkor most jött el a pillanata. Természetesen jól ismertem a képletet; tudtam, hogy egy megállapodott párnál hamarabb elkopik a vágy. De a vágy mindenképpen elkopik, ez az élet egyik alaptörvénye; és lehet, hogy utána másféle szoros kapcsolatba lépnek egymással a házasfelek - legalábbis jó sokan gondolták ezt így. Aznap este mindenesetre cseppet sem éreztem úgy, hogy a Valérie iránti vágyam kopásnak indult volna. Mielőtt elváltunk egymástól, szájon csókoltam; mohón nyitotta ki a száját, és teljesen elveszett a csókban. Benyúltam a nadrágja és a bugyija alá, és a fenekére tettem a kezemet. Körülnézett: az utca kihalt volt. Letérdelt a járdára, lehúzta a sliccemen a cippzárt, és a szájába vette a farkamat. Nekitámaszkodtam a park kerítésének: majdnem elélveztem. Elhúzta a száját, és két ujjával tovább verte a farkamat, a másik kezét becsúsztatta a farmeromba, és a herezacskómat simogatta. Behunyta a szemét, és én az arcára élveztem. Egy pillanatig azt hittem, hogy zokogásban tör ki, de végül nem sírta el magát, csak lenyalta az állára csurgó spermacsöppeket. Már másnap reggel elkezdtem böngészni az apróhirdetéseket, Valérie munkája miatt inkább a déli kerületekre

koncentráltam. Egy héttel később találtam egy nagy, négyszobás lakást az Opal torony harmincadik emeletén, a porte de Choisy mellett. Azelőtt soha nem volt szép kilátásom Párizsra; de az is igaz, hogy soha nem is vágytam rá. Amikor költözködni kezdtem, rájöttem, hogy semmihez sem ragaszkodom, ami a lakásomban van. Ennek akár örülhettem volna, megrészegíthetett volna a teljes gyökértelenségem és szabadságom tudata, de inkább megrémültem. Tehát képes voltam leélni negyven évet úgy, hogy semmiféle személyes kapcsolatot nem alakítottam ki az engem körülvevő tárgyakkal. Összevissza két öltönyöm volt, felváltva hordtam őket. Könyveim, igen, voltak könyveim; de akármikor vehettem volna másikat helyettük, egyik sem volt különösebben értékes vagy ritka darab. Több nő is keresztezte az utamat, de nem őriztem meg tőlük egyetlen levelet vagy fényképet sem. Magamról sem voltak fényképeim. Fogalmam sincs, hogy milyen lehettem tizenöt, húsz vagy harmincéves koromban. Nem voltak igazán személyes papírjaim sem: egész identitásom belefért egy szabvány méretű ingesdobozban tartott néhány dossziéba. Hamis az az állítás, hogy az ember egyedüli példány, hogy felcserélhetetlen egyediséget hordoz magában; én legalábbis ennek az egyediségnek semmiféle jegyét nem fedeztem fel magamban. Schopenhauer valahol azt írta, hogy az ember egy kicsivel jobban emlékszik a saját életére, mint egy regényre, amelyet valaha régen olvasott. Igen, ez az: csak egy kicsivel jobban.

5.

Június utolsó két hetében Valérie megint rettenetesen sokat dolgozott; amikor sok országgal áll kapcsolatban az ember, a legnagyobb problémát az időeltolódás okozza - Valérie-nek tulajdonképpen a nap huszonnégy órájában talpon kellett lennie. Egyre melegebb lett, ragyogó nyár ígérkezett, de pillanatnyilag nemigen tudtuk kihasználni. Munka után szívesen betértem a Tang Fréres üzletekbe, megpróbáltam belevetni magam az ázsiai konyha rejtelmeibe. De túl komplikáltnak találtam, új egyensúlyt kellett teremtenem az összetevők között, más módon kellett felvágnom a zöldségeket, és ez szinte új lelki berendezkedést igényelt. Inkább áttértem az olasz konyhára, ami mégiscsak közelebb állt hozzám. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd örömömet lelem a főzésben. A szerelem felszenteli az embert.

Auguste Comte az ötvenedik társadalmi leckében kikel azon „furcsa metafizikai aberráció" ellen, ami azt sugallja, hogy a társadalom mintájára építsük fel a családot. „Mivel a házastársi egyesülés elsősorban a ragaszkodásra és egymás elismerésére épül", írja, „arra rendeltetett, hogy a puszta létezésénél fogva kielégítse a kölcsönös ragaszkodást, és nem függ az aktív és az egy állandó cél érdekében végzett folyamatos együttműködés gondolatától. Amikor szerencsétlen módon úgy alakul, hogy a munkák összehangolása marad a kapcsolat egyetlen alapja, a házastársi kapcsolat szükségszerűen közönséges gazdasági társulássá alakul, és előbb-utóbb lényegében bomlik fel." Az irodában továbbra is a lehető legkevesebbet dolgoztam; két-három fontos kiállítást meg kellett ugyan szerveznem, de ezt könnyedén megoldottam. Az irodai munka nem túl nehéz, nem árt, ha viszonylag aprólékos az ember, képes gyorsan dönteni és ragaszkodni a döntéseihez, de ez minden. Rájöttem,

hogy egy köztisztviselőnek nem kell feltétlenül a legjobb döntést meghoznia, a legtöbb esetben elég bármilyen döntést hoznia, csak lehetőleg gyorsan döntsön. Egyes művészeti programokat eltöröltem, másokat megtartottam: elismerem, hogy elégtelen kritériumok alapján döntöttem, egyszer sem fordult elő a tíz év alatt, hogy kiegészítő információkat gyűjtöttem volna a témához; és ezt általában cseppet sem szégyelltem. A lelkem mélyén nem tisztelem a kortárs művészet közegét. A legtöbb általam ismert művész pontosan úgy viselkedik, mint egy vállalkozó: felméri a hadállásokat, utána gyorsan kifundálja, hogyan furakodhatna be valamiképpen. Persze azért akadnak különbségek is: a művészet területén jobban díjazzák az újításokat, mint bármelyik másik szakmában; a művészek pedig gyakran tömörülnek falkába, és működnek hálózatokban. A nagyvállalkozók viszont magányos élőlények, akiket ellenségek vesznek körül: a részvényesek, akik mindig készek arra, hogy szélnek eresszék őket, vagy a felsővezetők, akik mindig boldogan elárulják őket. Ritkán fordult elő, hogy úgy éreztem, valamelyik művész valódi, belső indíttatásból alkot. Június végén megrendeztük Bertrand Bredane kiállítását, akit a kezdetektől hevesen támogattam - ezen Marie-Jeanne nagyon elcsodálkozott, egyrészt mert hozzá volt szokva a közömbös engedelmességemhez, másrészt mert őt mélyen feldúlták Bredane művei. Bredane igazából már nem számított „fiatal művésznek", negyvenhárom éves volt, fizikailag is erősen le volt harcolva - a Csendőr Saint-Tropezben alkoholista költőjére hasonlított. Azzal vált hírhedtté, hogy húst rohasztott fiatal lányok bugyijában, vagy legyeket tenyésztett a saját székletében, és a kiállítóteremben szabadon eresztette őket. Soha nem volt valami nagy sikere, nem sikerült bekerülnie a szakmai elitbe, és konokul kitartott a kicsit már idejétmúlt trash mellett. Én mégis eredetinek éreztem - bár lehet, hogy ez csak a kudarc eredetisége volt. Meglehetősen labilisnak

látszott. A legújabb terve még rosszabb, vagy ha úgy vesszük, még jobb volt az összes előzőnél. Forgatott egy videót arról, hogy mi lesz azoknak a holttestével, akik a tudománynak adományozták a testüket - például beleegyeztek, hogy felboncolják őket az orvostanhallgatók. A kiállításmegnyitón a közönség közé vegyülve, utcai ruhában ott volt néhány orvostanhallgató is, akik időnként az orrunk alá dugtak egy levágott kezet vagy egy szemgolyót, vagyis a közhiedelem szerint az orvostanhallgatókra jellemző rossz vicceket sütöttek el.

Elkövettem azt a hibát, hogy elvittem Valérie-t a vernisszázsra, pedig halálosan fáradt volt. Nagyon elcsodálkoztam, hogy milyen sokan vannak a megnyitón, köztük több „fontos ember" is: lehet, hogy ez a kiállítás egy kegyelmi időszak kezdetét jelentette Bredane számára? Fél óra múlva Valérie-nek elege lett az egészből, és megkért, hogy menjünk haza. Ebben a pillanatban egy orvostanhallgató cövekelt le előtte, a tenyerén egy péniszt tartott, a herezacskón még ott voltak a szőrszálak. Valérie undorodva elfordította a fejét, és a kijárathoz vonszolt. Bemenekültünk a Café Beaubourg-ba. Nemsokára Bredane is megjelent két-három lánnyal, akiket én is ismertem, és még néhány emberrel, akik között felismertem a Takarékpénztár művészettámogatási osztályának vezetőjét. Leültek a szomszéd asztalhoz; kénytelen voltam odamenni, és köszönni nekik. Bredane láthatólag megörült nekem, igaz, hogy aznap komoly lökést adtam a karrierjének. A beszélgetés a végtelenbe nyúlt, és Valérie is átült hozzánk. Valaki, már nem tudom kicsoda - valószínűleg maga Bredane - azt ajánlotta, hogy ugorjunk be egy pohár italra a Bar-bar-ba. Olyan

hülye voltam, hogy beleegyeztem. A legtöbb szexklub, amely megpróbált a programjaiba egy szado-mazo estet beiktatni, megbukott. Ezzel szemben a Barbar, ahol a kezdetektől kizárólag a szado-mazo programokra koncentráltak, de nem kötelezték arra a vendégeket, hogy engedelmeskedjenek a szigorú dress-code-nak, a megnyitása óta mindig tele volt. Annak alapján, amit tudok a dologról, a szado-mazo közeg elég specifikus, olyan emberekből áll, akik nem érdeklődnek a mindennapi szexuális tevékenység iránt, ezért irtóznak a klasszikus szexkluboktól. A bejárat mellett egy ötven év körüli, babaarcú, megbilincselt, felpeckelt szájú nő forgott egy ketrecben. Amikor kicsit alaposabban megnéztem, észrevettem, hogy a lábát fémláncokkal rögzítették a ketrec falához. Csak egy fekete selyemfűző volt rajta, amelyre rálógtak hatalmas mellei. Az volt a helyi szokás, hogy a gazdája árverésre bocsát egy rabszolgát az este folyamára: nyilván ő volt az. Nem úgy nézett ki, mint akit túlságosan mulattat a dolog, és észrevettem, hogy összevissza forgolódik, szeretné elrejteni a narancsbőrős fenekét, de hiába, mert a ketrec mind a négy oldalról nyitott volt. Lehet, hogy csak pénzért vállalta, tudtam, hogy az ember egy-kétezer frankért bérbeadhatja magát rabszolgának egy estére. Az volt az érzésem, hogy kishivatalnok lehet, mondjuk ügyintéző a Társadalombiztosítónál, és azért ment bele, hogy kihúzza valahogy a hónap végéig. Már csak egyetlen szabad asztalt találtunk, az első kínzókamra bejáratánál. Amint leültünk, egy teljesen kopasz, pocakos középvezető ment el előttünk négykézláb, háromrészes öltönyben. Meztelen seggű, fekete bőrruhás domina vezette pórázon. Amikor mellénk értek, a nő megállt, és ráparancsolt a férfira, hogy vetkőzzék félmeztelenre. Ő engedelmeskedett. A nő fémcsipeszeket szedett ki a táskájából. A pofának férfi létére kövér és domború melle volt. A nő rácsippentette a csipeszeket hosszú és vörös

mellbimbóira, ő pedig elfintorodott a fájdalomtól. A nő újra megrántotta a pórázt: a pofa megint négykézlábra ereszkedett, és nehézkesen követte a nőt; a hasa ráncai ólomszínűen remegtek a tompított fényben. Én whiskyt rendeltem, Valérie narancslevet. Makacsul az asztalra szegezte a tekintetét, nem nézte meg, mi zajlik körülöttünk, és egyáltalán nem vett részt a beszélgetésben. Marjorie és Géraldine, a két lány a Szobrászati Bizottságból viszont nagy izgalomba jött. -Állati jó kis este ez, állati jó... -morogta Bredane elkeseredetten. Utána elmesélte, hogy látott már olyat is, hogy a vendégek tűket szúrattak a herezacskójukba és a makkjukba. Egyszer azt is látta, hogy egy domina letépte a rabszolgája körmét egy harapófogóval. Valérie iszonyodva megremegett. - Szerintem ez az egész szörnyen undorító - mondta, mert már képtelen volt tovább hallgatni. - Miért lenne undorító? - csattant fel Géraldine. - Mivel a résztvevők szabadon beleegyeznek a dologba, nem látom, hol a probléma. Ez egy szerződés, és kész. - Nem hiszem, hogy szabadon bele lehetne egyezni a megaláztatásba és a szenvedésbe. És még ha erről lenne is szó, a szememben ez még nem elegendő ok. Valérie igazán ideges lett, és egy pillanatig azon gondolkodtam, ne tereljem-e a beszélgetést az izraeli-palesztin konfliktusra, azután rájöttem, hogy le se szarom ezeknek a lányoknak a véleményét; és ha nem hívnak fel többé, akkor legalább kevesebb lesz a munkám. - Engem is undorítanak ezek az emberek - jegyeztem meg. Es te is undorítasz - fűztem hozzá halkan. Géraldine nem hallotta meg, vagy úgy tett, mintha nem hallaná. - Ha én nagykorú vagyok, beleegyezem, és arra vágyom,

hogy szenvedjek, és feltárjam a szexualitásom mazochista oldalát, nem tudom, miféle elv nevében lehetne engem ebben megakadályozni. Végül is demokráciában élünk! Ő is ideges volt, és tudtam, hogy mindjárt az emberi jogokról kezd beszélni. A „demokrácia" szónál Bredane undorral ránézett, majd Valérie-hez fordult: - Igaza van - mondta komoran -, ez az egész abszolút undorító. Amikor látom, hogy valaki eltűri, hogy harapófogóval letépjék egy körmét, utána rászarjanak, sőt még meg is eszi a kínzója székletét, elfog az undor. Viszont engem éppen az emberi lény undorító oldala érdekel. Valérie néhány perc múlva fájdalmasan megkérdezte: - Miért? - Nem tudom - felelte Bredane egyszerűen. - Nem hiszem, hogy van az emberben egy elátkozott rész, mert nem hiszek az átok semmilyen formájában. Egyébként az áldás semmilyen formájában sem hiszek. De az az érzésem, hogy amikor a szenvedéshez és a kegyetlenséghez, az uralomhoz és az alávetettséghez közelítünk, a lényeget érintjük, a szexualitás bensőséges természetét. Nem így gondolja? Ezt a kérdést már nekem címezte. Nem, nem így gondoltam. A kegyetlenség nagyon régóta jelen van az emberi társadalmakban, már a legprimitívebb társadalmaknál is találkozunk vele: az első klánharcoknál a győztesek gondosan ügyeltek arra, hogy életben hagyjanak néhány foglyot, és később elviselhetetlen kínzásoknak vetették alá őket. Ez a tendencia állandóan és megbízhatóan ismétlődött a történelem folyamán, és érintetlenül megvan napjainkban is: amint egy polgárháború vagy egy külső háború felszabadítja a harcoló feleket az elfogadott erkölcsi tilalmak alól - és ez nem függ sem fajtól, sem populációtól, sem kultúrától - mindig akadnak olyan emberi lények, akik átadják magukat a barbárság és a gyilkolás örömének. Ez a jelenség többször és vitathatatlanul

beigazolódott, de soha semmi köze sem volt - az ugyanolyan ősi, és ugyanolyan erős - szexuális gyönyör kereséséhez. Szóval mindent összevéve nem értettem egyet Bredane-nal; de nagyon jól tudtam, hogy mint általában, most is hiábavaló lenne a vita. Bredane felhajtotta a sörét, majd kijelentette: - Gyerünk, nézzünk körül. Bementünk az első kínzókamrába. Vakolatlan falú, boltíves pince volt. Komor orgonazene szólt, amelyből időnként kihallatszott a halálraítéltek üvöltése. A basszus különlegesen hangosan szólt, mindenhol vörös szpotlámpák égtek, maszkok és kínzószerszámok lógtak a falakon, a felszerelés nyilván egy vagyonba kerülhetett. Az alkóvban egy kopasz, szinte csontvázszerű pofa lógott egy fa szerkezetben, körülbelül fél méterrel a föld felett, a karját a plafonról lógó bilincsek tartották. Egy csizmás, kesztyűs, fekete bőrbe öltözött domina sétált körülötte, finomszálú korbács volt a kezében, a szőrszálak végén szikrázó kövek villogtak. Először hosszan korbácsolta a férfi fenekét, nagy, határozott ütésekkel; a férfi, aki velünk szembe volt fordulva, fájdalmasan üvöltött. Kis csoportozat állt a pár körül. - Már a második szinten járhat - súgta a fülembe Bredane. Az első szint kritériuma, hogy megállnak az első vérnél. A férfi farka és herezacskója hosszan és formátlanul lógott a levegőben. A domina körülötte járkált; kotorászott az övén lógó kis tasakban, kivett néhány kampót, amiket belemélyesztett a férfi herezacskójába; kis vér gyöngyözött a helyükön. Azután elkezdte korbácsolni a férfi nemi szerveit. Határeset volt: ha a korbács valamelyik szála beleakad egy horogba, beszakadhat a herezacskó fala. Valérie elfordította a fejét, és hozzámsimult. - Menjünk, menjünk! - könyörgött. - Majd később elmagyarázom.

Visszamentünk a bárba; a többieket annyira lenyűgözte a látvány, hogy egyáltalán nem figyeltek ránk. - Ismerem azt a lányt, aki a férfit korbácsolta - mondta Valérie halkan. - Csak egyszer láttam életemben, de biztos vagyok benne, hogy ő az. Audry, Jean-Yves felesége. Azonnal hazamentünk. A taxiban Valérie meg sem moccant, teljesen kimerült. A liftben is hallgatott, amíg be nem léptünk a lakásba. Csak miután az ajtó becsukódott, akkor fordult hozzám: -Michel, nem találsz túl konvencionálisnak? - Nem, én is undorodom az ilyesmitől. - Azt értem, hogy léteznek hóhérok: undorodom tőlük, és tudom, hogy vannak emberek, akik abban lelik örömüket, hogy kínozzák a másik embert; de azt már képtelen vagyok felfogni, hogy létezik olyan emberi lény, aki jobban szereti a szenvedést a gyönyörnél. Nem tudom, talán át kellene őket nevelni, szeretni kellene őket, megtanítani a gyönyörre. Megvontam a vállamat, mintegy jelezve, hogy a téma meghaladja a kompetenciámat - mint mostanában szinte minden, ami az életemben bekövetkezett. Az emberek sok mindent csinálnak, sok mindent képesek elszenvedni, de mindezekből nem vontam le semmilyen általános következtetést, egyszerűen nem láttam értelmét. Csendben levetkőztem. Valérie bebújt mellém az ágyba. Ereztem, hogy még mindig feszült, hogy nem hagyja nyugodni a téma. - Az az egészben a legijesztőbb - folytatta -, hogy nincs köztük testi érintkezés. Mindenki kesztyűt visel és eszközöket használ. Soha nem érintkezik a bőr a bőrrel, nem csókolják, érintik vagy simogatják meg egymást. A szememben ez pontosan a szexualitás ellentéte. Igaza volt, de azt gondoltam, hogy a szado-mazo hívei a dologban nyilván a szex apoteózisát, letisztult, végső formáját látják. Mindenki egyedül van, bezárva a saját bőrébe, és

teljesen átadja magát annak az érzésnek, hogy egyedülálló; így is lehet nézni a dolgokat. Az mindenesetre biztos, hogy egyre divatosabbak lettek az efféle helyek. Nagyon jól el tudtam képzelni, hogy az olyan lányok, mint Marjorie vagy Géraldine eljárnak ilyen helyekre, míg azt egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy elengedetten átadják magukat egy behatolásnak vagy bármiféle szexuális kapcsolatnak. - Azt hiszem, az egész egyszerűbb, mint elsőre gondolnánk - mondtam. - Létezik azoknak az embereknek a szexualitása, akik szeretik egymást, és azoké, akik nem. Amikor nem lehetséges többé azonosulni a másikkal, nem marad más érintkezési forma, mint a szenvedés. És a kegyetlenség. Valérie hozzám simult. - Furcsa világban élünk - mondta. Bizonyos értelemben ártatlan maradt, az emberi valóságtól megvédte az őrült munkabeosztása, ami miatt alig maradt ideje, hogy bevásároljon, pihenjen, gondolkodjék. Hozzátette: - Nem szeretem ezt a világot. 6.

Felisméréseink szerint a fogyasztó három dologra vágyik: biztonságra, érzelmi és esztétikai élményekre. Bernard Guilbaud Június 30-án befutottak az utazási irodák helyfoglalásai. Fantasztikusak voltak. Az „Eldorado felfedezése" nevű termék sikeresnek bizonyult, a mutatói már az első hetekben meghaladták a „hagyományos utak" helyfoglalási adatait, amelyek viszont egyre rosszabbak lettek. Valérie úgy döntött, kivesz egy hét szabadságot, és elutazunk a szüleihez Saint-

Quay-Portrieux-be. Kicsit öregnek éreztem magam a családnak bemutatkozó vőlegény szerepében; végül is tizenhárom éwel idősebb voltam Valérie-nél, és először kerültem ilyen helyzetbe. Saint-Brieuc-nél szálltunk le a vonatról, Valérie apja várt minket az állomáson. Melegen megölelte a lányát, látszott, hogy nagyon hiányzott neki. - Kicsit lefogytál - mondta. Utána hozzám fordult, bemutatkozott, de nem nézett meg igazán. Azt hiszem, egy kicsit ő is el volt bátortalanodva: tudta, hogy a Művelődési Minisztériumban dolgozom, ő pedig csak egyszerű földműves volt. Valérie anyja sokkal beszédesebbnek bizonyult, alaposan kikérdezett az életemről, a munkámról, a kedvteléseimről. Végül nem volt vészes az egész, és Valérie ott volt mellettem; néha helyettem felelt a kérdésekre, és gyakran összenézhettünk: Nem tudtam, hogyan fogok majd viselkedni hasonló helyzetben, ha gyerekeim lesznek; de amúgy sem tudtam sok mindent elképzelni a jövőmmel kapcsolatban. A vacsora igazi ünnepi vacsora volt: homár, báránycomb, sajt, epertorta és kávé. Hajlottam rá, hogy ebben az elfogadás jelét lássam, bár természetesen tudtam, hogy jó előre összeállították a menüt. Valérie vállalta magára a beszélgetés oroszlánrészét, főleg az új munkájáról beszélt - amiről én szinte mindent tudtam. Elkószált a tekintetem, alaposan megnéztem a függönyöket, a csecsebecséket, a bekeretezett fényképeket. Családban voltam, ez megható volt, és kicsit ijesztő. Valérie ragaszkodott hozzá, hogy abban a szobában aludjunk, ami az övé volt kamaszkorában. - Inkább a vendégszobában kellene aludnotok - ellenkezett az édesanyja -, Valérie szobájában túl szűken lesztek. Igaz, hogy az ágy kicsit keskeny volt, de nagyon meghatódtam, amikor félrehúztam Valérie bugyiját és a punciját simogattam, és arra gondoltam, hogy ebben az ágyban aludt tizenhárom-tizennégy éves korában. „Az elveszett évek",

gondoltam. Az ágy mellé térdeltem, lehúztam Valérie bugyiját, azután magamhoz húztam. A hüvelye rászorult a farkam hegyére. Azt játszottam, hogy néhány centire bedugtam a farkam, azután gyors kis mozdulattal kihúztam, azután megint be, azután megint ki, közben végig fogtam a mellét. Halk kiáltással élvezett el, utána elnevette magát. - A szüleim - súgta -, még biztos nem alszanak. Megint beléhatoltam, egy kicsit erősebben, hogy most én is elélvezzek. Közben végig ragyogó szemekkel figyelt engem, és az ajkamra tette a kezét, amikor érdes mordulással beleélveztem. Később kíváncsian végignéztem a szoba berendezését. A Rózsaszín Könyvtár fölötti polcon több, gondosan elrendezett kis füzetet találtam. - Ja, ezeket akkor írtam, amikor tíz-tizenkét éves voltam. Megnézheted. „Ötök klubja" történetek. - Hogyhogy? - Az „Ötök klubja" kiadatlan kalandjai, mindet én írtam, kizárólag az „Ötök klubja" szereplőivel. Levettem a kis füzeteket: volt ott egy Ötök klubja a világűrben, Ötök klubja Kanadában. Hirtelen megjelent előttem egy élénk fantáziájú, magányos kislány, akit már soha nem fogok megismerni. A következő napokban nem sok mindent csináltunk, strandra jártunk. A nap melegen sütött, de a víz túl hideg volt a fürdéshez. Valérie órákig hevert a napon, és szép lassan kezdett magához térni; ebben az utóbbi három hónapban olyan sokat dolgozott, mint még életében soha. Egy este, három nappal az érkezésünk után szó került erre is. Beültünk az Oceanic Bar-ba, és koktélt rendeltünk. - Most, hogy beindult ez a program, ugye kevesebbet fogsz dolgozni? - Az első időkben igen - zavartan elmosolyodott. - De nemsokára megint ki kell találnunk valami új dolgot. - Miért? Miért nem lehet leállni?

- Mert ez ilyen játék. Ha Jean-Yves most itt lenne, elmagyarázná neked, hogy ez a kapitalizmus alaptörvénye: -ha megállsz, halott vagy. Ha komoly előnyre tettél szert a versenyben, néhány évre megpihenhetsz; de mi még nem tartunk ott. Az „Eldorado felfedezése" nagyon jó, zseniális, vagy mondjuk inkább: agyafúrt ötlet, de nem igazán forradalmi, hanem két régebbi elmélet jól adagolt keveréke. A konkurrencia észre fogja venni, hogy ez működik, és nagyon hamar eljutnak ugyanerre a megoldásra. Nem túl bonyolult dolog: nehéz csak az volt, hogy ilyen hamar útjára bocsátottuk. De biztos vagyok benne, hogy például a Nouvelles Frontiéres képes rá, hogy már jövő nyáron felkínáljon egy versenyképes programot. Ha meg akarjuk őrizni az előnyünket, megint ki kell találnunk valami újat. - És ennek soha nem lesz vége? - Azt hiszem, nem, Michel. Jól megfizetnek egy olyan rendszeren belül, amit ismerek. És én elfogadtam a játékszabályokat.

Elég gyászos képet vághattam; Valérie fél karral átölelte a nyakamat. - Gyerünk haza vacsorázni - mondta. - A szüleim már biztos várnak.

Vasárnap este érkeztünk haza Párizsba. Valérie-nek és JeanYves-nek már hétfőn reggel találkozója volt Éric Léguennel, aki elmondta, hogy az Aurore csoport nagyon elégedett a talpraállítási akció első eredményeivel. A vezetőség egyhangúlag úgy döntött, hogy részvény formájában

jutalmazza meg őket - ez kivételes lépésnek számított az olyan felsővezetők esetében, akik kevesebb, mint egy éve dolgoztak a cégnél. Aznap este mindhárman egy marokkói vendéglőben vacsoráztunk a rue des Ecoles-on. Jean-Yves arca püffedt volt, borotválatlan, és kicsit reszketett a feje. - Azt hiszem, rákapott az ivásra - mondta később Valérie a taxiban. - Pokoli vakációt töltött a feleségével és a gyerekeivel Ré szigetén. Két hétig kellett volna maradnia, de már egy hét múlva hazajött. Azt mondta, hogy egyszerűen képtelen volt elviselni a felesége barátait. Jean-Yves tényleg úgy nézett ki, mint akivel baj van: hozzá sem nyúlt a kuszkuszhoz, és egyre-másra teletöltötte a poharát. - Na most megvan! - jelentette ki gunyorosan -, kezdünk egyre közelebb jutni a nagy lóvéhoz! Megcsóválta a fejét, és felhajtotta a bort. - Ne haragudjatok - mondta szánalmasan -, nem lenne szabad így beszélnem. Az asztalra fektette remegő kezeit, és megvárta, amíg lecsillapult a remegés. Váratlanul Valérie-hez fordult: - Hallottad, mi történt Marylise-zel? -Marylise Le Francois-val? Nem, még nem találkoztam vele. Beteg? - Nem, nem beteg. Három napig nyugtatózták a kórházban, de nem beteg. Megverték és megerőszakolták múlt kedden a metrón, amikor munkából ment hazafelé. Marylise a következő hétfőn újra munkába állt. Nyilvánvalóan súlyos sokk érte; a mozdulatai lelassultak, gépiessé váltak. Könnyedén, túl könnyedén mesélte el a történetet, kicsit természetellenes volt az egész: a hangja semleges volt, az arca kifejezéstelen és merev, mintha egy tanúvallomást ismételgetne. Amikor 22 óra 20 perckor hazaindult a munkából, elhatározta, hogy eléri a 22 óra 21-es metrót, így

gyorsabban hazaér, mintha taxira várna. A kocsi háromnegyedrészt üres volt. A négy fickó odament hozzá, és azonnal belekötöttek. Úgy látta, hogy a karibi térségből származnak. Megpróbált beszélgetni, tréfálkozni velük; cserébe két olyan pofont kapott, hogy majdnem elájult. Utána rávetették magukat, és ketten a földhöz szorították. Az összes testnyílásán durván megerőszakolták. Valahányszor sikoltani akart, állon vágták, vagy újra felpofozták. Sokáig tartott a dolog, a metró közben többször is megállt; az utasok kiszálltak, és óvatosan átszálltak egy másik kocsiba. Miután azok az alakok mind megerőszakolták, elkezdték pocskondiázni, kurvának és gecitartálynak nevezték. A végén már senki sem volt a kocsiban rajtuk kívül. Rászartak és rápisáltak, és berugdosták az ülések alá, majd nyugodtan leszálltak a végállomáson, a Gare de Lyonnál. Két perc múlva felszálltak az első utasok, értesítették a rendőröket, akik szinte azonnal megjelentek. A felügyelő nem volt túlságosan meglepve; azt mondta, hogy Marylisenek még viszonylag szerencséje volt. Előfordul, hogy miután a pofák használták a lányt, szöges rudat nyomnak a vaginájába vagy az ánuszába. Ez a metróvonal veszélyesnek számít. Az Aurore-nál újabb körlevélben figyelmeztették az alkalmazottakat a szokásos óvatossági rendszabályok betartására, és felhívták a figyelmüket, hogy taxik állnak a rendelkezésükre, ha sokáig kell dolgozniuk, és a viteldíjat a vállalat fizeti. A vállalat épületeit és parkolóit őrző biztonsági egységeket megerősítették. Aznap este Jean-Yves hazavitte Valérie-t, mert Valérie kocsija éppen a szerelőnél volt. Mielőtt kiléptek az irodából, Jean-Yves az ablakhoz lépett, és rövid pillantást vetett a családi házak, kereskedelmi központok, kiskereskedések és toronyépületek kaotikus tájképére. Távol, a horizonton, a légszennyeződés különös mályvaszínűre és zöldre festette a

napnyugtát. - Érdekes - mondta -, itt vagyunk, az épület belsejében, mint a nagyon jól táplált állatok. És ott kint kószálnak a ragadozók, és élik a dzsungel vad életét. Voltam egyszer Sáo- Paolóban. Az már nem is város, csak egy városi territórium, amely egészen a látóhatárig terjed a favelláival, a hatalmas irodaépületeivel és az állig felfegyverzett őrökkel körülvett luxusrezidenciáival. Több mint húszmillió lakosa van, akik közül sokan úgy születnek, élnek és halnak, hogy soha nem lépték át a territóriumuk határait. Az utcák veszélyesek, és még akkor is fegyvert foghatnak az emberre egy piros lámpánál, ha autóval van, vagy motoros bandák vehetik üldözőbe: egyes bandáknak gépfegyverük, rakétavetőjük is van. Az üzletemberek vagy a gazdagok szinte kizárólag helikopterrel közlekednek; szinte mindenütt vannak leszállóhelyek, a banképületek vagy az üzletházak tetején. A talaj szintjét meghagyják a szegényeknek és a gengsztereknek. Amikor rákanyarodtak a Déli autópályára, halkan hozzátette: - Nem is tudom. Egyre kevésbé tudom, hogy van-e értelme annak a világnak, amit építünk. Néhány nappal később Jean-Yves megállt az avenue Choisyi ház előtt, rágyújtott, és rövid hallgatás után Valérie felé fordult: - Nagy gondban vagyok Marylise miatt. Az orvosok azt mondták, hogy újra dolgozhat, és bizonyos értelemben normális is, mert például nincsenek rohamai. De nem kezdeményez semmit, olyan, mintha meg lenne bénulva. Valahányszor függőben marad egy döntés, odajön hozzám, és megtárgyalja velem. Ha nem vagyok ott, képes órákig várni rám, és közben a kisujját sem mozdítja. Egy kommunikációs igazgató esetében ez tarthatatlan; ez nem mehet így tovább. - Ki fogod rúgni?

Jean-Yves elnyomta a cigarettát, kibámult az utcára, és görcsösen szorongatta a volánt. Amúgy is egyre feszültebbnek, űzöttebbnek látszott. Valérie észrevette, hogy foltos öltönyökben jár. - Nem tudom - sóhajtotta végül Jean-Yves nehézkesen. Még sohasem kellett ilyesmit csinálnom. Nem, nem rúgom ki, az túl nagy szemétség lenne; de kell neki keresnem egy másik helyet, ahol kevesebb döntést kell hoznia, és kevesebb emberrel kell kapcsolatban lennie. Ráadásul azóta, amióta az a dolog történt vele, hajlamos rá, hogy rasszista megjegyzéseket tegyen. Ez normális, teljesen érthető, de a turizmusban tarthatatlan. A szórólapokon és a katalógusokban, és mindenben, ami a kommunikáció körébe tartozik, a helyi lakosokat úgy kell bemutatni mint kedves, vendégszerető, nyitott embereket. Ez egyszerűen szakmai minimum.

Másnap Jean-Yves beszélt Léguennel, aki nem volt ilyen vajszívű, és egy héttel később Marylise-t száműzték a könyvelésbe, egy nyugdíjba vonuló kolléganő helyére. Fel kellett venni valakit az Eldorado projekt kommunikációs igazgatójának. Valérie és Jean-Yves együtt ülték végig az állásinterjúkat. Miután megnéztek vagy tíz jelöltet, beültek ebédelni a munkahelyi étkezőbe, hogy megbeszéljék a dolgokat. - Én a legszívesebben Noureddint választanám mondta Valérie. - Tényleg hihetetlenül tehetséges, és elég sok érdekes projektben dolgozott idáig. - Igen, ő a legjobb; de az az érzésem, hogy túl jó ehhez az álláshoz. Nem igazán tudom elképzelni egy utazási iroda kommunikációs igazgatójaként; ő egy látványosabb, olyan arty jellegű munkahelyre való. Nálunk unatkozni fog, és hamar

megpattan. A mi célközönségünk a középosztály. Ráadásul Franciaországban született arab, és ez is problémát jelenthet. Ahhoz, hogy vonzóvá tegyük Eszak-Afrikát, egy rakás közhelyet fel kell sorolnunk az arab országokról: vendégszeretet, mentatea, lovas felvonulások, beduinok... Észrevettem, hogy ez nehezen megy az arab emigránsok gyerekeinek; igazából rosszul viselik az arab országokat. - Már a felvételnél belép a faji diszkrimináció! - jegyezte meg Valérie csúfondárosan. - Ez hülyeség! - Jean-Yves kicsit feldühödött; amióta hazajött a nyaralásból, jóval feszültebb volt, és a humorérzékét is kezdte elveszíteni. - Mindenki így csinálja - folytatta majdnem üvöltve, többen is odanéztek a szomszéd asztaloktól. - Az ember származása része a személyiségének, ezzel számolni kell, és kész. Ha Noureddin tuniszi vagy marokkói lenne, aki nemrég emigrált, azonnal felvenném, hogy ő tárgyaljon a helyi szolgáltatókkal. Az emigránsok két országhoz tartoznak, ez nagyon erőssé teszi őket, ráadásul a helyi partnerek úgy érzik, hogy egyenrangúak velük. Az is nyilvánvaló, hogy vitték valamire Franciaországban, ezért a helyiek azonnal nagy tisztelettel fogadják őket, mert úgy gondolják, hogy nem lehet őket átvágni. Mindig azok voltak a legjobb ügynökeim, akiknek két hazájuk volt. Erre az állásra szívesebben venném föl Brigitet. - A dán lányt? - Igen, tulajdonképpen ő is elég jó. Gyűlöli a rasszizmust. Azt hiszem, egy jamaicai fiúval él együtt. Kicsit butuska, odavan az egzotikus dolgokért, és egyelőre nem akar gyereket. Szóval azt hiszem, ő a mi emberünk. Talán volt a választásának más oka is, erre Valérie akkor jött rá, amikor néhány nappal később véletlenül meglátta, hogy Brigit Jean-Yves vállára teszi a kezét. - Igen, igazad van -vallotta be Jean-Yves Valérie-nek a

kávéautomatánál -, egyre hosszabb a bűnlajstromom, csapd hozzá nyugodtan a munkahelyi zaklatást is. De csak kétszerháromszor fordult elő, és itt megáll a dolog, végül is Brigit együtt él valakivel. Valérie gyorsan rápillantott. Jean-Yves-nek már hajat kellett volna vágatnia, kezdte igazán elhanyagolni magát. - Nem tettem neked szemrehányást - mondta. Jean-Yves intellektuális képességei nem indultak hanyatlásnak, még mindig nagyon pontosan mérte föl a helyzeteket és az embereket, és megérezte a legfinomabb gazdasági változásokat is, de egyre inkább úgy nézett ki, mint egy boldogtalan, pusztulófélben lévő ember.

Lassan beérkeztek azok a kérdőívek, amelyeken a résztvevők értékelték az utazásokat. Sokan másodszor is elutaztak ugyanarra a helyre, mert minden utazás végén ötven szerencsés résztvevő egyhetes nyaralást nyerhetett. Első pillantásra nem lehetett megállapítani, hogy miért nem működnek a „hagyományos" Eldorado üdülőklubok. Az utasok elégedettek voltak a környékkel és a szállással, az étkeztetéssel és a sportolási lehetőségekkel. Ennek ellenére egyre kevesebben jelentkeztek ezekre az utakra. Valérie a Tourisme Hebdo-ban véletlenül ráakadt egy cikkre, amely a modern fogyasztók igényeit elemezte. A szerző a Holbrook és a Hirschmann modellre hivatkozva azt állította, hogy a modern fogyasztó érzelmi kapcsolatban áll egy termékkel vagy egy szolgáltatással, de ebből a jelenségből nem tudott eredeti következtetéseket levonni. Az új típusú fogyasztók, állította a szerző, kiszámíthatatlanok, szeszélyesek és játékosak, és egyre jobban érdeklődnek az utazás emberi

oldala iránt. Nem azért fogyasztanak, hogy feltűnést keltsenek, hanem, hogy legyenek: a derűn van a hangsúly. Kiegyensúlyozottan étkeznek, ügyelnek az egészségükre; gondolnak másokra és a jövőjükre is. Úgy érzik, a kíváncsiságuk, a sokoldalúságuk feljogosítja őket a hűtlenségre, ugyanakkor kiváltságban részesítik a biztos, tartós, eredeti dolgokat. Etikai elvárásaik vannak: fontosnak tartják a szolidaritást, stb. Mindezt Valérie már százszor is olvasta, a pszichológusok és a viselkedéskutató szociológusok ugyanazt ismételték cikkről cikkre, folyóiratról folyóiratra. Ráadásul ezt a szakma is pontosan tudta: az Eldorado telepeit hagyományos építőanyagokból építették, az ország építészeti hagyományait követve. Az önkiszolgáló éttermek változatos ételeket kínáltak, nem hiányoztak a menüből a nyers zöldségek, a gyümölcsök és a makrobiotikus kúra alapanyagai. A programok közé beiktattak jóga, agykontroll és thai-csi-csuan foglalkozásokat is. Az Aurore aláírta a turizmus etikai kódexét, és rendszeresen adakozott a WWF számára is.De mindez láthatólag nem volt elég, hogy megállítsa a hanyatlást. - Egyszerűen arról van szó, hogy az emberek hazudnak mondta Jean-Yves, miután még egyszer elolvasta az utasok által kitöltött kérdőívekről készült elemzést. - Kijelentik, hogy elégedettek, mindenütt beikszelik a ,”Jó" rubrikát, pedig szarul érezték magukat az utazás alatt, csakhogy túlságosan haragszanak magukra érte, és nem merik bevallani. A végén el fogom adni az összes klubot, ahol nem lehet bevezetni a „Felfedezés" formulát, és az aktív turizmus mellett teszem le a garast: terepjárók, léghajós utazások, birkasütés a sivatagban, arab vitorlásbárkán tett kirándulások, búvárkalandok, rafting, stb. - Ugye tudod, hogy mások is vannak ezen a terepen? - Igen - ismerte el Jean-Yves elbátortalanodva. - Az lenne a legjobb, ha csak úgy, határozott cél nélkül

eltöltenénk egy hetet az egyik klubban, inkognitóban. Hogy felmérjük a hangulatot. - Igen... - Jean-Yves kiegyenesedett a fotelban, felkapott egy köteg kérdőívet. - Jerba és Monastir tiszta katasztrófa; azt hiszem, nyugodtan ejthetjük Tunéziát. Túlságosan kiépült, és a konkurrencia egészen elképesztő szintig hajlandó lemenni az árakkal; a mi pozíciónkban ezt nem engedhetjük meg magunknak. - Lennének vevők a tuniszi klubokra? - Az az érdekes, hogy igen, a Neckermann már érdeklődött. A hajdani, szakadtabb szocialista országokra akarnak rástartolni: Csehszlovákiára, Magyarországra, Lengyelországra, és a Costa Brava már dugig tele van. Érdeklődnek az agadiri klubunk iránt is, és méltányos árat kínálnak érte. Hajlok rá, hogy megegyezzem velük, mert annak ellenére, hogy Dél-Marokkóban van, Agadir nem tud beindulni, az ügyfelek még mindig jobban szeretik Marrakecht. - Pedig Marrakech egy nagy nulla. - Tudom. De az az érdekes, hogy Sharm ash Shaykh sem megy igazán. Pedig vannak adui: a világ legszebb korallzátonyai, séták a Sínai sivatagban... - Igen, de Sharm ash Shaykh Egyiptomban van. - És az mért baj? - Szerintem még senki sem felejtette el az 1997-es luxori terrortámadást. Ott mégiscsak ötvennyolc halott volt. Csak akkor tudjuk eladni Sharm ash Shaykh-et, ha valahogy kiiktatjuk az „Egyiptom" szót. - Miért, mit tennél a helyébe? - Nem tudom, például „Vörös-tengert". - Oké, legyen „Vörös-tenger", ha akarod. - Felírt valamit, és tovább lapozgatott a papírok között. - Afrika jól megy... Érdekes, Kubának rosszak az eredményei. Pedig a kubai zene,

a latino hangulat és a többi általában nagyon divatos. SantoDomingo viszont folyvást tele van. - Belemélyedt a kubai klub reklámszövegébe. - A guardalavacai hotel új, megéri a piaci árát. Nem túl sportos, nem is túl családias. „Elvezze a kubai éjszakák varázsát a salsa szédítő ritmusára!" Az eredmények 15%-kal zuhantak. Azt gondolom, odautazhatnánk: vagy oda, vagy Egyiptomba. - Oda megyünk, ahová te akarod, Jean-Yves... - felelte lustán Valérie. -Mindenesetre jót fog tenni neked, ha a feleséged nélkül utazol.

Az augusztus melegen, fojtogatóan telepedett rá Párizsra; kétnaponta kitört egy nyári zápor, egy kicsit felfrissült a levegő, utána megint kisütött a nap, a barométer és a légszennyezés-mérők oszlopa megint elindult fölfelé. Én tulajdonképpen nem nagyon törődtem az időjárással. Amióta Valérie-vel találkoztam, nem jártam többé peep-showkba, a városi kalandozással pedig már évekkel azelőtt felhagytam. Párizs nekem sohasem jelentett ünnepet, és soha nem is értettem, miért kellene ünnepnek lennie. Pedig tíz-tizenöt évvel ezelőtt, amikor a minisztériumba kerültem, gyakran elmentem egy diszkóba vagy különféle bárokba; de csak a könnyű, állandó szorongás emléke maradt meg bennem az egészről. Általában megkukultam, képtelen voltam bárkit is megszólítani, és még táncolni sem tudtam. Így aztán szép lassan inni kezdtem. Az alkohol soha, semmilyen körülmények között nem tett depresszióssá, mindig számíthattam rá. Néha úgy tíz gin-tonic után előfordult, hogy sikerült ágyba dumálnom egy nőt. Az eredmény általában hervasztó volt, nem állt fel a farkam, és néhány perc múlva elaludtam. Később használatba

vettem a Viagrát. Amikor teljesen átvoltam itatva alkohollal, csökkent némileg a hatékonysága, de ilyenkor megemeltem a dózist, és valahogy mégiscsak célba értem, bár a mulatság egyáltalán nem érte meg az árát. Valérie előtt nem találkoztam egyetlen nővel sem, aki elérte volna a thai prostituáltak szintjét; talán csak nagyon fiatal koromban, a tizenhat-tizenhét éves lányokkal éltem át valami hasonlót. De az én köreimbe tartozó nők egyszerűen katasztrofálisak. Egyáltalán nem érdekli őket a szex, csak a csábítás. És ilyenkor is csak egy elitista, trash, idézőjeles csábításról van szó, amelyből hiányzik az erotika. Az ágyban pedig egészen egyszerűen elviselhetetlenek. Általában fantáziajátékokra van szükségük, egy rakás hamis és giccses forgatókönyvre, és ezeknek a puszta említésétől is hányhatnékom támad. Imádnak a szexről beszélni, az már biztos, sőt ez az egyetlen beszédtémájuk, de nyoma sincs bennük a természetes szexualitásnak. Egyébként a férfiak sem jobbak: francia sajátosság, hogy állandóan a szexről beszélünk, de soha nem csinálunk semmit.

Minden megtörténhet az életben, de azért inkább nem történik semmi. Es most az én életemben mégiscsak történt valami: találtam egy szeretőt, aki boldoggá tett. Nagyon békésen telt az augusztusunk. Espitalier, Léguen és az Aurore egész vezérkara nyaralni ment. Valérie és Jean-Yves megbeszélték, hogy a fontos döntéseket a kubai utazás utánra, szeptember elejére halasztják; egy kis pihenőhöz jutottak, rövid nyugodt időszak állt be. Mintha Jean-Yves is jobban lett volna egy kicsit. - Végre elhatározta, hogy elmegy a kurvákhoz - tudatta velem Valérie. - Már régen meg kellett volna tennie. Most

kevesebbet iszik, és nyugodtabb is. - Pedig emlékeim szerint a kurvák elég rémesek. - Igen, de ez más, ezek a lányok az Interneten hirdetik magukat. Elég fiatalok, általában egyetemisták. Kevés vendégük van, megválogatják, kivel fekszenek le, nem csak a pénzért csinálják. Jean-Yves azt mondta, hogy nem volt rossz. Ha akarod, egyszer mi is kipróbálhatjuk. Egy biszex lány kettőnknek - tudom, hogy ez feldobja a pasikat, és ráadásul én nagyon szeretem a lányokat is. Azon a nyáron nem próbáltuk ki; de maga a tény, hogy Valérie felajánlotta, szörnyen felizgatott. Szerencsém volt. Valérie ismert egy rakás dolgot, ami képes megőrizni egy férfi vágyát, persze nem hiánytalanul, az nem lehetséges, de elég magas szinten ahhoz, hogy időről-időre képes legyen szeretkezni, amíg minden véget nem ér. Sokan ismernek efféle technikákat, az semmi, az könnyű, nevetséges és könnyű; de Valérie igazán szerette csinálni, örömét lelte bennük. Elvezte, ha a szememben felfedezte a növekvő vágyat. Gyakran előfordult, hogy amikor egy vendéglőben visszajött a vécéról, letette az asztalra a bugyiját. Utána szerette becsúsztatni a kezét a combjaim közé, hogy felmérje az erekciómat. Néha kigombolta a sliccemet, és a terítő takarásában ott helyben elkezdte verni a farkamat. Amikor reggelente fellációval ébresztett, átnyújtott nekem egy csésze kávét, majd újra a szájába vett. Olyankor elragadott a hála és a szeretet szédítő lendülete. Le tudott állni, mielőtt elélveztem volna, és a határon tudott tartani órákon keresztül is. Játszottunk, gyöngéd és izgató játékot játszottunk, az egyetlent, ami a felnőtteknek megmaradt; a könnyű vágyak és a határtalan örömök világában jártam.

7.

Augusztus végén a Cherbourg-i ingatlanügynök telefonált, hogy talált egy vevőt az apám házára. Az illető valamennyit le akart alkudni az árból, de hajlandó volt készpénzben fizetni. Azonnal beleegyeztem. A nagyon közeli jövőben tehát több mint egymillió frank fogja ütni a markomat. Éppen egy vándorkiállítás anyagán dolgoztam. A művész békákat óhajtott szabadon engedni egy mozaikosan kikövezett bekerített területen, szétszórt kártyalapokon, egyik-másik padlólapra pedig a történelem nagyjai, úgymint Dürer, Einstein vagy Michelangelo nevét akarta festeni. A kiállítás költségét tulajdonképpen a kártyák megvásárlása jelentette. Elég gyakran kellett cserélni őket. Egyébként elég gyakran kellett cserélni magukat a békákat is. A művész legalább a párizsi bemutatóra tarotkártyákra vágyott, de a vidéki kiállításokra megelégedett a közönséges kártyával is. Úgy döntöttem, hogy szeptember elején elutazom egy hétre Kubába Jean-Yves-vel és Valérievel. Ki akartam fizetni az utamat, de Valérie azt mondta, hogy elintézi a céggel. - Nem foglak titeket zavarni a munkátokban - ígértem. - Nem annyira dolgozni megyünk, tudod, úgy viselkedünk majd, mint az átlagos utasok. Nem fogunk csinálni semmit. Csak megpróbáljuk megérteni, hogy hol a hiba, miért nincs jó hangulat a klubban, miért nem lelkesen jönnek vissza az utasok az útról. Nem fogsz zavarni minket, sőt még a hasznunkra is leszel.

Szeptember 5-én délután szálltunk repülőre Santiago de Cuba felé. Jean-Yves a notebookját persze képtelen volt otthon felejteni, de a világoskék pólójában mégis úgy festett, mint aki elszánta magát, hogy vakációzni fog. Valérie a felszállás után a combomra tette a kezét. Ellazult, behunyta a szemét. - Nem izgulok, biztos találunk valamit - mondta az indulás pillanatában. A transzfer két és fél órát vett igénybe. - Első rossz pont - jegyezte meg Valérie. - Meg kell tudni, nincs-e olyan repülő, ami közvetlenül Holguinban száll le. Az autóbuszban két hatvan év körüli apró hölgy ült előttünk, kékesszürke, merevre dauerolt hajjal, és megállás nélkül csicseregtek. Megmutogatták egymásnak az érdekesebb látnivalókat: a cukornádat vágó férfiakat, egy mezőre lassan leereszkedő keselyűt, két ökröt az istálló kapujában... Lerítt róluk az eltökéltség, hogy minden érdekelni fogja őket, szikkadtnak és szívósnak látszottak; biztos voltam benne, hogy nem lesznek könnyű szállóvendégek. És tényleg, amikor kiosztották a szobákat, „A”csicseri dühödten kijelentette, hogy ő egy „B” csicserivel szomszédos szobát akar. Ez a váratlan követelés megakasztotta a recepciós kislányt, aki egyáltalán nem értette, miről van szó. Elő kellett hívni a telep vezetőjét, egy körülbelül harmincéves, kosfejű, csökönyös képű alakot. - Nyugi, nyugi... - mondta, miután elé tárták a problémát-, nyugi kicsi hölgyem. Ma estére nem lehetséges, de holnap sokan elutaznak, és kicseréljük a szobát. Egy csomaghordó elkísért minket a tengerparton álló bungalónkba, bekapcsolta a légkondicionálót, majd egy dollár borravalóval távozott. - Hát itt volnánk - mondta Valérie, és leült az ágyra. Büférendszerben folyik az étkeztetés. Az árban minden benne van, a rágcsálnivalók és a koktélok is. A diszkó este tizenegykor nyit. A masszázsért és a teniszpályák éjszakai kivilágításáért felárat kell fizetni.

Az utaztatással foglalkozó vállalatok célja, hogy meghatározott összeg ellenében meghatározott időre boldoggá tegyék az embereket. Ez lehet könnyű feladat is, bár előfordul, hogy megoldhatatlan, az emberek természetétől, a felajánlott szolgáltatásoktól és más tényezőktől függően. Valérie levette a blúzát és a nadrágját. Lefeküdtem a dupla ágy egyik oldalára. Még szerencse, hogy léteznek a nemi szervek, az élvezet forrásai. Isten, akinek a boldogtalanságunkat köszönhetjük, aki mulandónak, hitványnak és kegyetlennek teremtett bennünket, előre gondoskodott erről a csekély elégtételről is. Hiszen mi lenne az élet, ha időnként nem jutnánk egy kis gyönyörhöz? Állandó küzdelem az egyre merevedő ízületeinkkel és a szuvasodó fogainkkal. És ráadásul milyen végtelenül unalmas az egész! A kollagénrostok megmerevednek, a mikrobák üregeket vájnak a foghúsba. Valérie széttárta a combját. Nagyon apró, mályvaszínű csipke tangabugyi volt rajta. Félrehúztam a bugyit és megnyálaztam az ujjaimat, hogy a nagyajkait simogassam. Ő kigombolta a nadrágomat és a tenyerébe vette a farkamat. Finoman, nyugodtan elkezdte masszírozni a herezacskómat. Megragadtam egy kispárnát és a csípője alá tettem, hogy a puncija az arcom magasságába kerüljön. Ebben a pillanatban észrevettem egy takarítónőt, aki a teraszunkról söprögette a homokot. Az előbb nem húztuk be a függönyöket, és az ablak nyitva volt. Amikor találkozott a tekintetünk, a lány elnevette magát. Valérie felült, és intett neki, hogy jöjjön közelebb, de a lány nem mozdult, óvatosan a seprűjére támaszkodott. Valérie felkelt, kiment hozzá, és kézen fogta. Amint a lány belépett a szobába, Valérie elkezdte kigombolni a köpenyét: semmit nem viselt alatta, csak egy fehér pamutbugyit. Húsz éves lehetett, nagyon barna volt, majdnem fekete bőrű, kicsi feszes melle és izmos feneke volt. Valérie behúzta a függönyöket; én is felkeltem. A lányt Margaritának hívták. Valérie megfogta a kezét, és a farkamra helyezte.

Margarita megint elnevette magát, de elkezdte veregetni a farkamat. Valérie gyorsan levette a melltartóját és a bugyiját, lefeküdt az ágyra, és simogatni kezdte magát. Margarita még habozott egy pillanatig, azután lehúzta a bugyiját, és betérdelt Valérie combjai közé. Először csak nézte Valérie kezét, a punciját, majd odahajolt, és elkezdte nyalni. Valérie Margarita fejére tette az egyik kezét, hogy szabályozza a ritmusát, a másikkal a farkamat veregette. Ereztem, hogy mindjárt elélvezek; félrehúzódtam, és elkezdtem koton után keresgélni a neszesszeremben. Annyira fel voltam izgatva, hogy nagyon nehezen találtam meg, azután nehezen húztam föl, mert elhomályosult a tekintetem. A kis fekete lány segge hol messzebb, hol közelebb került hozzám, ahogy ráhajolt és elhúzódott Valérie puncijától. Hirtelen hatoltam belé, a hüvelye tágra nyílt, mint egy gyümölcs. Halkan felnyögött, és felém lökte a fenekét. Kicsit összevissza ki-bejártam benne, forgott a fejem, a testemen gyönyörhullámok futottak keresztül. Közben besötétedett, a szobára homály borult. Mintha egy másik, távoli világból érkeznének, hallottam Valérie egyre hangosabb nyögéseit. Megragadtam Margarita csípőjét, egyre erősebben hatoltam belé, és nem is akartam magam visszatartani. Abban a pillanatban, hogy Valérie felsikoltott, én is elélveztem. Kéthárom másodpercre úgy éreztem, hogy megszabadultam a súlyomtól, és a föld fölött lebegek. Azután visszatért a nehézkedés érzése, és hirtelen nagyon kimerültnek éreztem magam. Lezuhantam az ágyra, a lányok karjai közé. Később homályosan láttam, ahogy Margarita öltözködik, utána Valérie kotorászott egy ideig a táskájában, és adott neki valamit. Megcsókolták egymást a küszöbön. Kint már teljesen sötét volt. - Negyven dollárt adtam neki - mondta Valérie, és elnyújtózott mellettem. - Általában ennyit fizetnek a nyugatiak.

Ő takarítónőként ennyit keres egy hónap alatt. Meggyújtotta a lámpát az éjjeliszekrényen. Árnyak suhantak el az ablak előtt, és vetültek rá a függönyre. Kintről halk beszélgetés hallatszott. Valérie vállára tettem a kezem. - Csodálatos volt - mondtam hitetlenkedve, csodálkozva. Igazán nagyon jó volt. - Igen, nagyon érzéki volt ez a lány. Engem is jól kinyalt. - Valahogy abszurdnak találom a szex árát - folytattam tétován. - Mintha független lenne az ország életszínvonalától. Minden országtól nyilvánvalóan teljesen különböző dolgokat kapunk; de az alapdíj körülbelül mindig ugyanaz: amit a nyugatiak hajlandók fizetni a dolgokért. - Nem lehet, hogy ezt nevezik kínálati piacnak? - Fogalmam sincs - ráztam meg a fejem. - Soha nem értettem a gazdasághoz; valahogy mindig zárlatot idézett elő a fejemben. Nagyon éhes voltam, de az étterem csak este nyolckor nyitott; megittam három pinacoládát a bárban, és kénytelenkelletlen részt vettem az aperitif-mulatságon. Nemigen akart kialakulni az önfeledt hangulat, egy kicsit be voltam csípve, és álmélkodva néztem az animátorokat. Csupa fura figura: volt, amelyik kopaszra volt borotválva, egy másik kicsi szakállt viselt, megint másik vékony fonott tincset. Mind hatalmasakat rikkantgattak, és időnként felrángattak valakit a közönség soraiból a színpadra. Szerencsére én messze ültem, úgyhogy nem voltam komoly veszélyben. A bártulaj nyomorúságos alak volt, és gyakorlatilag semmit sem ért: valahányszor kérni akartam valamit, megvető mozdulattal a pincérekre mutatott. A sebhelyei és a kerek, feszes pocakja miatt leginkább egy kivénhedt torreádorra hasonlított. Sárga fürdőnadrágja szorosan ráfeszült a farkára; látszott, hogy jól el van látva ezen a téren, és ezt tudatni is

akarja mindenkivel. Miután szörnyű nehézségek árán megszereztem a negyedik koktélomat, és visszaültem a helyemre, láttam, hogy a pofa odamegy a szomszéd asztalhoz, ahol csupa ötven körüli québeci nő ült. Már akkor felfigyeltem rájuk, amikor beléptem. Vaskosak voltak és elnyűhetetlenek, mind csupa fog és háj, és hihetetlenül hangosan beszéltek; bőven meg lehetett érteni, hogy már a föld alá küldték a férjüket. Ereztem, hogy nem lenne tanácsos eléjük sorolni egy önkiszolgáló étteremben vagy megkaparintani egy tál müzlit, amire már ők is szemet vetettek. Amikor a levitézlett szépfiú odaért az asztalukhoz, szerelmes pillantásokat vetettek rá, és szinte megint nővé változtak. A pofa ott páváskodott előttük, és obszcén emelőmozdulatokat tett a fürdőnadrágján keresztül, mintha meg akart volna győződni legfőbb kincse kézzelfoghatóságáról. A québeci vén szatyrok el voltak ragadtatva ettől az ékesszóló társaságtól; öreg, elhasznált testük még mindig kívánta a napot. A pofa jól játszotta a szerepét, halkan sugdosott a fülükbe, és kubai módra mi corazonnak és mi amornak szólította őket. Valószínűleg ennél több nem is fog történni köztük, a fickónak még így is sikerül remegéseket előidézni öreg puncijukban; de ez talán elég lesz ahhoz, hogy csodálatosnak találják a nyaralást, és ajánlják a klubot a barátnőiknek is; erre még legalább húsz év állt a rendelkezésükre. Azon melegében kitaláltam egy pornófilm forgatókönyvét, amelynek az „Elszabadulnak a nyugdíjasok" címet adtam. Két ellenséges banda garázdálkodik a vakációs klubokban, az egyik nyugdíjas olasz férfiakból, a másik nyugdíjas québeci nőkből áll. Nuncsakuval és jégcsákánnyal kínozzák az izmos és barna tizenéveseket. A végén persze találkoznak a Club Med egyik vitorlásán; a legénység tagjait lefegyverzik, megerőszakolják, majd a vízbe dobálják a vérszomjas öregasszonyok. A film egy hatalmas szexpartival zárul, a nyugdíjasok hatalmasat szeretkeznek egymással,

miközben a hajókötélről elszabadult hajó egyenesen a Délisark felé sodródik.

Végre Valérie is megérkezett, kifestette magát, fehér és átlátszó ruhát vett fel - megint megkívántam. A büféasztalnál találkoztunk Jean-Yves-vel. Ellazultnak, majd nem bágyadtnak látszott, és lagymatagon beszámolt az első benyomásairól. A szobája nem rossz, de közvetlenül a hangszóró mellett van, és ez szinte elviselhetetlen. A kaja sem rossz, mondta, miközben búbánatosan a főtt csirkéjére meredt. Pedig mindenki bőségesen megrakta a tányérját a büféasztalnál; a nyugdíjasok különösen falánknak bizonyultak, mintha végigúszták vagy strandröplabdázták volna az egész délutánt. - Csak esznek, csak esznek - jelentette ki Jean-Yves lemondóan. - De tényleg, tulajdonképpen mi a fenét csináljanak? A vacsora után szervezett program volt a bárban, felszólították a kedves közönséget, hogy aktívan vegyen részt a mulatságban. Egy ötven körüli nő karaoké-kísérettel előadta Shelia Bang-bang című slágerét. Elég bátor vállalkozás volt; néhányan megtapsolták. Mindent összevéve a show-t főleg az animátorok tartották életben. Jean-Yves úgy nézett ki, mint aki mindjárt elalszik, Valérie nyugodtan szürcsölgette a koktélját. Átnéztem a szomszéd asztalokhoz. Láthatólag mindenki unatkozott egy kicsit, de udvariasan tapsoltak minden szám után. Úgy éreztem, nem túl nehéz megérteni a vakációs klubok népszerűtlenségének okait; szinte kiütötte az ember szemét. A vendégek nagy része a nyugdíjasok vagy a középkorúak közül került ki, és az animátorok egy olyan boldogság felé taszigálták őket, amelyben már nem lehet részük, legalábbis nem ebben a

formájában. Maga Valérie és Jean-Yves is, sőt valamennyire még én is felelősségteljes állást töltünk be az igazi életben; komoly alkalmazottak vagyunk, tiszteletreméltóak, szörnyen gondterheltek - és akkor még nem is beszéltünk az adókról, az egészségi problémákról és egyéb dolgokról. Az asztaloknál ülő emberek nagy része hozzánk hasonló volt: középkáderek, tanárok, orvosok, mérnökök, könyvelők, vagy olyan nyugdíjasok, aki korábban ezeket a foglalkozásokat gyakorolták. Nem értettem, hogy remélhetik az animátorok, hogy lelkesen belevetjük magunkat a székcserés játékba vagy a tercelős éneklésbe. El sem tudtam képzelni, hogy a mi korunkban és helyzetünkben, hogy őrizhettük volna meg magunkban az „ünnepre" való fogékonyságunkat. Ezek a programok legfeljebb a tizennégy éven aluliaknak lettek volna jók. Megpróbáltam megosztani a megfigyelésemet Valérie-vel, de az animátor beszélni kezdett, túl közel tartotta a mikrofont, és szörnyű lármát csapott. Belekezdett valami paródiába, miközben egy pálmát átölelve sétálgatott, mögötte egy pingvinruhás lány minden egyes poénon hatalmasat nevetett. A műsor a „klub táncával" fejeződött be; néhányan az első sorban felálltak, és lágyan ringatóztak. Jean-Yves elfojtott egy ásítást. - Menjünk, nézzünk be a diszkóba - ajánlotta.

Körülbelül ötvenen voltak a teremben, de szinte csak az animátorok táncoltak. A DJ a technót és a salsát váltogatta. Végül néhány középkorú pár megpróbálkozott a salsával. A pálmás alak a párok között ugrándozott, tapsolt és azt üvöltözte: „Caliente! Caliente"; úgy vettem észre, hogy ez mindennél jobban zavarja a táncosokat. Leültem a bárpulthoz,

és rendeltem egy pinacoládát. Két koktéllal később Valérie megbökött a könyökével, és Jean-Yves-re mutatott. - Azt hiszem, már nyugodtan itt hagyhatjuk... - susogta a fülembe. Jean-Yves egy nagyon csinos, harminc körüli, valószínűleg olasz lánnyal beszélgetett. A válluk összeért, és egyre közelebb hajoltak egymáshoz. Az éjszaka meleg volt és párás. Valérie belém karolt. A diszkózene elhalkult. Talkie-walkie-k hangja hallatszott, az őrök cirkáltak a telepen. A medence után elkanyarodtunk a tenger felé. A strand kihalt volt. Néhány méterre tőlünk a hullámok lustán nyaldosták a homokot, de különben csend volt. Amikor visszaértünk a bungalóba, levetkőztem, végignyúltam az ágyon, és úgy vártam Valérie-t. Valérie fogat mosott, ő is levetkőzött, és odajött hozzám. Hozzásimultam a meztelen testéhez. Az egyik kezemet rátettem a mellére, a másikat a hasára. Finom volt.

8.

Amikor másnap reggel felébredtem, egyedül voltam az ágyban, és kicsit fájt a fejem. Tántorogva felálltam és rágyújtottam. Néhány szippantás után máris jobban éreztem magam. Felhúztam egy nadrágot és kiléptem a homokkal borított teraszra - éjszaka nyilván fújt a szél. Most kelt fel a nap; kicsit felhősnek látszott az ég. Elindultam a tenger felé, és megláttam Valérie-t. Belevetette magát a hullámokba, úszott néhány métert, felegyenesedett, megint ugrott, megint úszott. Megálltam, megszívtam a cigarettát; a szél egy kicsit hűvös

volt, és nem tudtam, hogy be akarok-e menni a vízbe. Valérie megfordult, meglátott, és odakiabálta: - Mi lesz már? Gyere! - közben hevesen integetett. Ebben a percben a nap áttört a felhők között, és beragyogta a víz felszínét. Megcsillant a fény Valérie mellén és csípőjén, tajtékos haján és szeméremszőrzetén. Néhány percig képtelen voltam megmozdulni. Megértettem, hogy ezt a képet soha nem fogom elfelejteni, hogy ez a kép fog előttem megjelenni a halálom előtti pillanatban. A csikk égetni kezdte az ujjamat; elpöccintettem a homokba, levetkőztem és begyalogoltam a tengerbe. A víz hűvös volt, nagyon sós; mint egy fiatalító csodafürdő. Fénynyaláb ragyogott a víz felszínén; mély lélegzetet vettem, és belevetettem magam a fénybe. Kijöttünk a vízből, és törülközőbe burkolózva néztük, ahogy a nap felkel az óceán fölött. A felhők lassacskán eltűntek, a felületek felfénylettek. Reggel néha olyan egyszerűnek tűnik minden. Valérie ledobta a törülközőt, és felkínálta a testét a napnak. - Nincs kedvem felöltözni - mondta. - Csak a bugyit - kockáztattam meg. Egy madár lebegett a víz felett, a szárnya súrolta a hullámokat. - Nagyon szeretek úszni, nagyon szeretek szeretkezni mondta Valérie. - De nem szeretek táncolni, nem tudok szórakozni, és mindig utáltam az estélyeket. Ez normális? Elég sokáig gondolkodtam, mielőtt válaszoltam. - Nem tudom, normális-e - mondtam végül. - Csak azt tudom, hogy én is így vagyok vele. Még nem sokan voltak a reggeliző asztalnál, de JeanYves már ott ült egy kávé előtt, és cigarettázott. Borostás volt. Ugy nézett ki, mint aki nem aludt valami jól. Odaintett nekünk. Leültünk vele szemben.

- Na, jól ment az olasz lánnyal? - kérdezte Valérie, és nekiesett a rántottájának. - Nem, nem túlságosan. Elkezdte nekem mesélni, hogy a marketingszakmában dolgozik, és hogy összeveszett a barátjával, azért utazik egyedül. Az agyamra ment, elmentem lefeküdni. - A takarítónőkkel kellene próbálkoznod ... Jean-Yves szélesen elmosolyodott, és elnyomta a csikket a hamutartóban. - Mit csinálunk ma? - kérdeztem. - Vagyis azt akarom mondani... mivel ez egy „Felfedezés"-típusú nyaralás... -Ja, igen... -Jean-Yves nagyon le volt lassulva. - Igen, féligmeddig. Vagyis nem volt időm valami nagy újdonságot beállítani. Először dolgozom szocialista országgal; úgy tűnik, a szocialista országokban rém nehéz az utolsó pillanatban elintézni a dolgokat. Röviden: ma délután lesz valami izé a delfinekkel... - észbe kapott, és megpróbált pontosabban fogalmazni. - Vagyis, ha jól értettem, valami előadás a delfinekkel, és utána úszni lehet velük. Gondolom, fel lehet mászni a hátukra, vagy valami ilyesmi. - Ja, azt ismerem - szólt közbe Valérie -, az egy nagy nulla. Mindenki azt hiszi, hogy a delfinek kedves, barátságos emlősök. Pedig ez nem igaz, nagyon erősen hierarchizált csoportokban élnek, egy domináns hímmel az élükön, baromi agresszívak, és gyakran élethalálharcokat vívnak egymással. Amikor egyszer megpróbáltam együtt úszni a delfinekkel, egy nőstény delfin megharapott. - Jó, jó... - Jean-Yves csillapítóan tárta szét a kezét. Mindegy, hogy milyenek, ma délután akkor is delfin lesz azoknak, akik kíváncsiak rá. Holnap és holnapután kétnapos kirándulást teszünk Baracoába; az biztos nem lesz rossz, legalábbis remélem. És utána... - egy pillanatra elgondolkodott -, utána nem lesz semmi. Ja, tényleg, az utolsó napon, mielőtt repülőre szállunk, langusztát ebédelünk, és megtekintjük a

santiagói temetőt. Néhány percnyi hallgatás követte ezt a bejelentést. - Igen - folytatta Jean-Yves gyötrődve -, azt hiszem, hogy kicsit elcsesztük ezt az utat. - Egyébként az a benyomásom - kezdte újra rövid gondolkodás után -, hogy nem alakulnak jól a dolgok ebben a klubban. Már úgy értem, hogy tőlem függetlenül sem. Tegnap a diszkóban úgy láttam, nem ismerkedtek egymással az emberek, még a fiatalok sem - megint elhallgatott néhány pillanatra. - Ecco - fejezte be lemondó kézmozdulattal. - Igaza volt a szociológusnak - mondta Valérie elgondolkodva. - Milyen szociológusnak? - Lagarrigue-nak. A viselkedéskutató szociológusnak. Igaza volt, amikor azt mondta, hogy a Beach Boyok ideje lejárt. Jean-Yves megitta a kávéját, és keserűen megcsóválta a fejét. - Igazán - mondta undorodva -, igazán soha nem hittem volna, hogy elérkezik az a nap, amikor vágyódni fogok a Beach Boyok ideje után. Csak úgy juthattunk el a strandra, ha visszavertük az ocsmány emléktárgyakat árusító alakok rohamát; de el lehetett viselni, nem voltak túl sokan, és nem is voltak túl erőszakosak, néhány mosollyal és sajnálkozó kézmozdulattal meg lehetett szabadulni tőlük. Napközben a kubaiaknak joguk van bemenni a klub strandjára. Nem tudnak sok mindent felajánlani vagy eladni, mondta Valérie; de megpróbálják, megteszik, amit tehetnek. Kubában láthatólag senki sem tud megélni a munkabéréből. Semmi sem működik: nem jut benzin az autókba, nincsenek alkatrészek a gépekhez. Ez az oka, hogy az egész ország olyan, mint egy mezőgazdasági utópia illusztrációja: az ökreikkel szántó, ócska szekereken zötyögő parasztok...

Csakhogy ez nem utópia, sem holmi ökológiai konstrukció: ez egy valódi ország, amely már nem életképes ebben az eliparosodott világban. Kuba mindössze néhány mezőgazdasági terméket exportál: kávét, kakaót, cukornádat. Az ipari termelés gyakorlatilag a nullára esett vissza. Még a legalapvetőbb fogyasztási cikkeket sem képesek előállítani, az olyanokat, mint a szappan, a papír, a golyóstoll. Csak azok az üzletek vannak jól felszerelve, ahol importált termékeket árusítanak, és ahol dollárért lehet vásárolni. A kubaiak tehát csak úgy tudnak életben maradni, ha a turizmushoz kötődő tevékenységet folytatnak. A legjobb helyzetben azok vannak, akik a turisztikai ágazatban dolgoznak, a többiek, így vagy úgy, kiegészítő tevékenységgel vagy üzleteléssel próbálnak meg dollárhoz jutni. Elnyúltam a homokban, és elgondolkodtam. Nem voltak illúzióim; a turistacsoportok között járkáló barna bőrű emberek szemében nyilván nem vagyunk többek kétlábon járkáló pénztárcánál, de ez így van a harmadik világ minden országában. Kubában az a különleges, hogy abszolút módon képtelen az ipari termelésre. Ami azt illeti, én sem tudtam semmit az ipari termelésről. Teljesen alkalmazkodtam az információ korszakához, vagyis a nagy semmihez. Valérie és JeanYves, ugyanúgy, mint én, csak az információkat és a tőkét tudták használni; ők intelligens és hozzáértő módon éltek velük, én rutinosabban és funkcionálisabban. De sem ők, sem én, sőt senki az általam ismert emberek közül nem lett volna képes arra, például egy idegen hatalom blokádja esetén, hogy újraindítsa az ipari termelést. Fogalmunk sem volt a kohászatról, a szerszámgéptermelésről, a fémöntvények készítéséről. Es akkor még nem is beszéltem a modernebb termékekről, például az optikai szálakról vagy a mikroprocesszorokról. Olyan tárgyak vettek minket körül, amelyeknek a gyártásáról, a létrejöttéről, a létezésmódjáról

fogalmunk sem volt. Amikor idáig jutottam a gondolataimban, rémülten körülnéztem: egy törülköző, egy napszemüveg, egy papírkötésű Kundera regény. Pamut, üveg, papír: agyafúrt gépek, összetett gyártási folyamatok. Képtelen voltam például megérteni, hogyan készülhetett Valérie fürdőruhája: 80% latex, 20% pamut. Bedugtam két ujjamat a fürdőruhafelső alá: az ipari anyag alatt megéreztem az élő húst. Egy kicsit beljebb dugtam az ujjaimat: Valérie mellbimbója megkeményedett. Ezt még képes voltam előidézni. Ezt meg tudtam csinálni. A nap most már égetett. Amikor bementünk a vízbe, Valérie levette a fürdőbugyiját. A derekam köré kulcsolta a lábát, a hátára feküdt, és lebegett. A puncija nyitva volt. Könnyedén beléhatoltam, és a hullámok ritmusára szeretkeztünk. Nem volt más választásunk. Megálltam, mielőtt elélveztem volna. Utána kifeküdtünk napozni. Egy pár ment el előttünk, egy magas, fekete férfi és egy nagyon fehér bőrű, ideges arcú és rövid hajú lány, aki a fiút nézte, és nagyon hangosan beszélt. Nyilvánvalóan amerikai volt, talán újságíró a New York Times-nál, vagy valami hasonló. Tényleg, ha jobban megnézte az ember, elég sok vegyes párt láthatott ezen a strandon. Tőlünk messzebb két magas, szőke és kicsit tésztás képű szőke fiú, nazális akcentussal nevetgélt és tréfálkozott két gyönyörű, barnás bőrű lánnyal. - Nem szabad őket felvinniük a hotelba - mondta Valérie a tekintetemet követve -, de szobát bérelhetnek a szomszéd faluban. - Azt hittem, hogy amerikaiak nem utazhatnak Kubába. - Elméletileg nem; de Kanadán vagy Mexikón keresztül jönnek. Majd megőrülnek, hogy elveszítették Kubát. Meg is lehet őket érteni - mondta elgondolkodva. - Ha van ország a világon, amelynek szüksége lenne szexuális turizmusra, hát Amerika az. De pillanatnyilag az amerikai cégek zárolva

vannak, egyáltalán nincs joguk befektetni Kubában. Az ország előbb-utóbb persze megint kapitalista lesz, ez már csak évek kérdése; de addig csak az európaiaknak szabad a pálya. Ezért nem akar az Aurore lemondani Kubáról, bár a klub nehézségekkel küzd: ez az a pillanat, amikor előnyhöz lehet jutni a versenytársakkal szemben. Kuba egyedülálló lehetőség a karibi térségben. - Na igen - folytatta könnyeden, rövid hallgatás után. - Hát így beszélünk az én szakmámban... a globális gazdaság világában.

9. A kisbusz reggel nyolckor indult Baracoába. Körülbelül tizenöten voltunk. A többiek már megismerkedtek előző délután, és most kórusban dicsőítették a delfineket. A nyugdíjasokból (ők voltak többségben), a két logopédusnőből és az egyetemista párból természetesen nem azonos szókinccsel tört a felszínre a lelkesedés, de abban mindannyian egyetértettek, hogy „kivételes élményben" volt részük. Utána a klubról kezdtek beszélgetni. Jean-Yves-re néztem: egyedül ült a busz közepén, a mellette lévő ülésre tette a tollát és a jegyzetfüzetét, félig hátradöntötte az ülést, és behunyt szemmel koncentrálva megpróbált minél többet elcsípni a beszélgetésből. Ez volt a legkedvezőbb alkalom, amikor szabadon tallózhatott a felhasználható benyomások és megfigyelések között. A résztvevők hamar konszenzusra jutottak a klub megítélésében. Az animátorokról egyhangúlag kijelentették, hogy „aranyosak", de maga az animáció kicsit idegesítette őket. A szobák is tetszettek nekik, kivéve a hangszórók melletti

szobákat, mert azokat túl zajosnak találták. A kaja sem volt rossz. A jelenlevők közül senki sem vett részt a reggeli tornán, az aerobik edzésen, a salsa vagy a spanyol tanfolyamon. Az egészben a strand volt a legjobb, annál is inkább, mert ott legalább békén hagyták őket. „A foglalkozás és a zene inkább kínszenvedést jelent nekik", jegyezte fel Jean-Yves. A bungalókat mindenki szerette, az volt a legnagyobb előnyük, hogy messze estek a diszkótól. - Legközelebb mindenképpen bungalót foglalunk - jelentette ki határozottan egy jó erőben lévő, láthatólag parancsoláshoz szokott, keménykötésű nyugdíjas; valójában az egész életét azzal töltötte, hogy Bordeaux-i borokkal kereskedett. A két egyetemista ugyanezen a véleményen volt. „A diszkó fölösleges", jegyezte fel Jean-Yves, és bánatosan gondolt a sok hiábavaló kiadásra. A Cayo Saetia-i elágazás után egyre rosszabb lett az út, tele volt kátyúkkal és repedésekkel. A sofőr ügyesen szlalomozott a gödrök között, jobbra-balra dülöngéltünk, majdnem leestünk az ülésről. Az utasok vidáman kiabáltak és nevetgélek. - Oké, jó a csapatszellem - súgta oda Valérie. - Ez a jó a „felfedezés-utakban", a legszörnyűségesebb körülményeket is le lehet nyeletni a részvevőkkel, a szemükben ez is a kalandhoz tartozik. Azért elkövettünk egy hibát: az ilyen minőségű úthoz terepjárók kellenek. Valamivel Moa előtt a sofőr félrerántotta a kormányt, hogy kikerüljön egy hatalmas gödröt, mire a kisbusz félresodródott, és megfeneklett egy mély pocsolyában. A sofőr tövig nyomta a gázpedált: a kerekek barna sárpermetet szórva még mélyebbre ásták magukat, de a busz nem mozdult. A sofőr többször is nekiveselkedett, eredménytelenül.

- Na jól van - mondta a borkereskedő -, szálljunk ki, és toljuk meg. Kiszálltunk a kisbuszból. Barna, töredezett, egészségtelen színű iszap borította az előttünk elterülő hatalmas síkságot. Szinte fekete vizű tavacskák partján fehér, kiszáradt növények lengedeztek. A síkság mélyén óriási, baljós téglagyár emelkedett, égre meredő kéményei fekete füstöt okádtak. A gyárból hatalmas és rozsdás csővezetékek kúsztak elő, és látható cél nélkül tekeregtek a síkságon. Az út szélén egy óriási vas hirdetőtáblán Che Guevara hívta fel a munkások figyelmét a termelőerő forradalmi fontosságára, de már ez a tábla is rozsdásodásnak indult. Fojtogatóan büdös volt a levegő, mintha nem a pocsolyákból, hanem magából a sárból áradna a bűz. A kátyú nem volt túl mély, és hamarosan sikerült kilöknünk belőle a buszt. Gratuláltunk egymásnak, és visszaszálltunk. Egy „tenger gyümölcsei" vendéglőben ebédeltünk. Jean-Yves gondterhelten lapozgatta a jegyzetfüzetét; hozzá sem nyúlt az ebédjéhez. - Úgy nézem, hogy az utazás „felfedezés"-szakasza működik, de nem tudom, mit lehetne a klub-felállással kezdeni. Valérie nyugodtan nézett rá, a jegeskávéját szürcsölgette, és láthatólag fütyült az egészre. Jean-Yves folytatta: - Persze megtehetjük, hogy kidobjuk az animátorokat. Legalább csökkennének a bérköltségek. - Igen, ez jó ötlet. - De nem túl radikális lépés? - nyugtalankodott Jean-Yves. - Ne izgasd magad miatta. Szerintem nem való fiatal embereknek, hogy vakációs klubokban animátorkodjanak. Ez a foglalkozás hülyévé és semmittevővé tesz mindenkit, és nem vezet sehová. A legtöbb, amit elérhetnek, hogy telepvezetővé avanzsálnak, vagy televíziós műsorvezetők lesznek. - Oké... csökkentem a bérköltségeket; bár nehogy azt hidd, hogy az animátorok túl vannak fizetve. Meglepne, ha ez a

csökkentés lehetővé tenné, hogy versenybe szálljunk a német klubokkal. Majd modellezem az adatbázisban, de nem nagyon hiszek benne. Valérie beleegyezően bólintott, de kicsit úgy, mintha azt mondaná: „Modellezz csak nyugodtan, abból baj nem lehet." Csodálkoztam rajta, valahogy nagyon cool volt. Az is igaz, hogy sokat basztunk, és a baszás kétségkívül megnyugtatja az embert; viszonylagossá teszi a téteket. Ezzel szemben JeanYves úgy nézett ki, mint aki mindjárt ráveti magát az adatbázisra; már arra gondoltam, megkéri a sofőrt, hogy vegye ki a notebookot a bőröndjéből. - Nyugi, biztosan találunk megoldást - mondta Valérie, és barátságosan megveregette a vállát. Jean-Yves megnyugodott egy kicsit, és engedelmesen beült a buszba. Az út hátralévő részében az utasok főleg Baracoáról, az úticélunkról beszélgettek; az volt az érzésem, hogy körülbelül mindent tudnak a városról. Kolombusz Kristóf 1492. október 28-án horgonyt vetett egy öbölben. „Az egyik legszebb látvány, amelyben embernek része lehet", írta elbűvölten a hajónaplóba a majdnem tökéletesen kerek öbölről. A környéket akkor még csak a Tainos indiánok lakták. 1511-ben Diego Velazquez megalapította Baracoa városát; ez volt az első spanyol város Amerikában. Több mint négy évszázadon keresztül csak hajóval lehetett megközelíteni, el volt zárva a sziget többi részétől. 1963-ban felépült a Farola viadukt, és Baracoa azóta a szárazföldről is elérhető Guantanamo felől. Valamivel három után érkeztünk a tenger partján fekvő Baracoába. Az öböl tényleg tökéletesen kerek. Altalános volt az elégedettség, a buszban mindenki elragadtatott kiáltásokat hallatott. Azok, akik a „felfedezés" utazásokat választják,

elsősorban azt a bizonyosságot keresik, hogy minden igaz, amit az útikönyvekben olvastak a vidékről. Ez eszményi csoport volt: Baracoa a maga megbízható Michelin-csillagával egészen biztosan nem lombozza le őket. A hajdani spanyol erődítményben kialakított El Castillo hotel uralta a várost. Magasról nézve nagyon szépnek látszott; bár nem szebbnek, mint a város maga. Közelebbről viszont elég jelentéktelen volt az ütött-kopott betonépületeivel, és olyan gyászos feketésszürkére festették, hogy szinte lakatlannak tűnt. A szálló harminc szobájában csupa észak-európai lakott, akik láthatólag mind ugyanabból a célból érkeztek Kubába. Először két negyven év körüli, kicsit kövérkés angol nőt vettem észre; az egyik szemüveget viselt. Két mesztic fiúval voltak, egyik sem lehetett több huszonöt évesnél. Úgy látszott, hogy a fiúk jól érzik magukat ebben a helyzetben, beszélgettek és tréfálkoztak a két kövér nővel, megfogták a kezüket, átölelték a derekukat. Én nem lettem volna alkalmas erre a munkára; azon morfondíroztam, vajon vannak-e trükkjeik, kire vagy mire gondolnak, amikor előállítják az erekciót. A két angol nő rövid időre felment a szobájába, addig a fiúk a medence partján beszélgettek; ha igazán érdekelt volna az emberiség, szóba elegyedhettem volna velük, és megpróbálhattam volna kicsit többet megtudni a témáról. Lehet, hogy egyszerűen maszturbáció útján érik el az erekciót; valószínűleg hasznos információkat nyerhettem volna a híres prostituáltak életrajzából is, de csak az Értekezés a pozitív szellemről volt nálam. Így hát fellapoztam „A nép javát néző politizálásnak mindig erkölcsösnek is kell lennie" alcímű fejezetet. Ebben a pillanatban észrevettem egy német lányt, aki éppen akkor jött ki a szobájából egy magas fekete férfival. A lány kiköpött olyan volt, amilyennek a német nőket szokás elképzelni: hosszú szőke haj, kék szemek, izmos és feszes test, nagy mellek. Csak az a probléma, hogy ez a roppantul vonzó

fizikum nem tartható fenn sokáig, harmincéves kortól sok befektetést igényel, liposzómás kezeléseket, mellfeltöltést stb.; de pillanatnyilag ettől még nem kellett tartani, a lány igazán izgató volt, a lovagja jól járt vele. Azon gondolkodtam, hogy vajon ugyanannyit fizet-e, mint az angol nők, hogy megegyezik-e a férfi prostituáltak tarifája a nők tarifájával; nyilván ezt sem ártana felmérni. De nekem mindez már túl fárasztó volt, és elhatároztam, hogy felmegyek a szobánkba. Rendeltem egy koktélt, és szép nyugodtan elszopogattam az erkélyen. Valérie napozott, időnként belecsobbant a medencébe, és amikor bementem a szobába olvasni, még láttam, hogy szóba elegyedik a német lánnyal. Hat körül jött fel a medencétől; én közben elaludtam a könyvemen. Levette a fürdőruháját, lezuhanyozott, és törülközővel a derekán odajött hozzám; a haja kicsit vizes volt. - Biztos azt gondolod, megszállott vagyok, de megkérdeztem a német lánytól, hogy miben jobbak a fekete férfiak a fehéreknél. Mert az a furcsa, hogy a fehér nők fekete férfiakkal szeretnek hálni, a fehér férfiak viszont ázsiai nőkkel. Tudnom kell, mi ennek az oka, fontos a munkám miatt. - Vannak olyan fehér férfiak is, akik szeretik a fekete lányokat - állapítottam meg. - Igen, de ez nem olyan gyakori; Ázsiában jóval elterjedtebb a szexuális turizmus, mint Afrikában. Bár ez az állítás igaz a turizmusra úgy általában is. - És mit mondott a német lány? - A szokásos dolgokat: a feketék lazábbak, férfiasabbak, jól lehet velük szórakozni, könnyű velük az élet. A német lány válasza persze banális volt, de felhasználhattam arra, hogy kifejthessem egy kedves elméletemet: a fehérek tulajdonképpen csak gátlásos négerek, akik reménytelenül keresik elveszített szexuális ártatlanságukat.

természetesen ez nem magyarázza a fehér férfiak rejtélyes vonzalmát az ázsiai nők iránt; sem azt a respektust, amelyet a fehér férfiak szexuális szempontból Fekete-Afrikában élveznek. De én nem zavartattam magam, hanem tovább fejtegettem egyre nyakatekertebb és gyanúsabb elméletemet. Tehát: a fehérek le akarnak barnulni és meg akarják tanulni a négerek táncait; a feketék ki akarják fehéríteni a bőrüket és egyenesre húzatni a hajukat. Az egész emberiség ösztönösen a félvérség, a kiegyenlítődés állapota felé törekszik, és erre a legelemibb eszközt: a szexualitást használja fel. Egyetlen ember van, akinek sikerült ezt a folyamatot végigvinnie: Michael Jackson, aki nem fekete és nem fehér, nem öreg, de nem is fiatal, és tulajdonképpen se nem férfi, se nem nő. Senki nem tudja elképzelni, milyen is lehet a magánélete; sikeresen lépett túl az összes hagyományos emberi kategórián. Ez az oka, hogy sztárrá válhatott, sőt a világ történetének legnagyobb sztárjává. Az összes többiek - Rudolf Valentino, Greta Garbo, Marlene Dietrich, Marilyn Monroe, James Dean, Humphrey Bogart - legfeljebb csak tehetséges művészek voltak, csak mímelték az emberi sorsot, esztétikai átírását adták az emberi viselkedésformáknak, de Michael Jackson volt az első, akinek sikerült ennél messzebbre jutnia. Szédítő elmélet volt, és Valérie figyelmesen hallgatta; de én magam nem voltam meggyőzve az igazságáról.

Nemsokára Jean-Yves és a többiek visszaérkeztek a városi kirándulásról. A helyi múzeum a Tainos indiánok, a vidék első lakóinak életét próbálta bemutatni. Valószínűleg békés népek voltak; földet műveltek és halásztak, nem háborúztak a szomszédos törzsekkel, tehát a spanyoloknak nem került túl sok munkájába eltörölni a föld színéről ezt a nem harcra

termett népet. Mára már mutatóba sem maradt belőlük, csak a környékbeliek arcvonásai őrzik az emléküket, a kultúrájuk teljesen eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Fennmaradt róluk néhány rajz, amelyeket azok a papok rajzoltak, akik teljesen hiábavalóan - megpróbálták érzékennyé tenni őket az Evangélium üzenetére. Ezeken a rajzokon az indiánok a földet művelik, a tűz körül főzőcskéznek, a félmeztelen asszonyok a gyerekeiket szoptatják. A rajzok, ha nem is az Éden, de egy komótos történelem képét idézik fel; a spanyolok érkezése alaposan felgyorsította az eseményeket. A gyarmatosító hatalmak között időnként fellángoló klasszikus konfliktusok után Kuba 1898-ban független lett, és szinte azonnal amerikai fennhatóság alá került. 1959 elején, több évnyi polgárháború után a Fidel Castro által vezetett forradalmi erők legyőzték a reguláris hadsereget, és elűzték Battistát. Mivel azonban akkoriban a világ két blokkra volt szakadva, Kubának gyorsan választania kellett. A szovjet blokk felé sodródott, és marxista típusú rendszert honosított meg az országban. Csakhogy a Szovjetunió összeomlása után Kuba elveszített minden logisztikai támogatást, így a rendszer már a végét járja. Valérie oldalt felsliccelt, rövid szoknyát vett fel, hozzá kis fekete csipke felsőt; még volt időnk inni egy koktélt vacsora előtt. Mindenki a medence szélén üldögélt, és bámulta, ahogy a nap lenyugszik az öbölben. A part közelében egy teherhajó roncsa rozsdásodott csendesen. A szinte mozdulatlan vízen kis hajók siklottak; valahogy különlegesen elhagyatottnak látszott a vidék. Az alattunk fekvő város utcáiról nem hallatszott semmi zaj, és csak néha tűnt fel egy-egy reszkető fénypontocska. Jean-Yves asztalánál egy hatvan körüli, sovány és elgyötört arcú, nyomorúságos kinézetű férfi ült, mellette egy nyilvánvalóan sokkal fiatalabb, harminc körüli alak, aki, mint rájöttem, a hotel igazgatója volt. Már délután is elnéztem, ahogy idegesen szaladgált az asztalok között, a terem egyik

végéből a másikba nyargalt, ellenőrizte, hogy mindenkit kiszolgáltak-e; az arcát állandó szorongás ráncolta. Amikor meglátott minket, gyorsan felugrott, odahúzott két széket, intett egy pincérnek, megbizonyosodott róla, hogy a pincér azonnal odafut-e hozzánk, majd eliramodott a konyha felé. Az öregember kiábrándultan nézte az úszómedencét, az asztalok mellett ülő párokat, és úgy általában az egész világot. - Szegény kubai nép - mondta hosszú hallgatás után -, a testén kívül már nem tud eladni semmit. Jean-Yves bemutatta nekünk; a férfi a mellette levő szobában lakott, ő volt a szállodaigazgató apja. Több mint negyven éwel ezelőtt harcolt a forradalomban, az övé volt az egyik első zászlóalj, amelyik csatlakozott Castro felkeléséhez. A háború után a moai nikkelgyárban dolgozott, először munkásként, utána művezetőként, végül - mivel közben elvégezte az egyetemet - mérnökként. A fia az ő hősi múltjának köszönheti, hogy fontos álláshoz jutott a turisztikai ágazatban. - Kudarcot vallottunk - mondta gyászos hangon -, és megérdemeltük a kudarcunkat. Kiváló vezetőink voltak, kivételes férfiak, igazi idealisták, akik előbbre tartották a haza javát a saját boldogulásuknál. Emlékszem még commandante Che Guevarára, amikor eljött a városunkba, hogy megnyisson egy csokoládégyárat; még most is magam előtt látom bátor, becsületes arcát. Soha, senki nem vádolhatta azzal a commandantét, hogy meggazdagodott, hogy maga vagy a családja javát kereste. És az elején ez igaz volt Camilo Cienfuegosra és az összes többi forradalmárvezérre, magára Fidelre is. Az biztos, hogy Fidel szereti a hatalmat, és szereti mindenen rajta tartani a szemét; de nem érdeklik az anyagi javak, nincsenek hatalmas birtokai, sem svájci bankszámlái. Tehát Che megérkezett, megnyitotta a gyárat, és egy szép beszédben felszólította a kubai népet, hogy miután megnyerte a függetlenségért folytatott fegyveres harcot, nyerje meg a

termelés békés harcát is; nem sokkal azelőtt volt ez, hogy elutazott Kongóba. És meg is nyerhettük volna a harcot. A vidék termékeny, jó zsíros a föld, a kávé, a kakaó, a cukornád és a mindenféle egzotikus gyümölcs úgy nő itt, mintha húznák. A föld alatt pedig nagy nikkel-lelőhelyek vannak. Ultramodern gyárunk volt, az oroszok segítségével építettük. Fél év múlva a termelés a normális termelés felére esett vissza. Minden munkás lopta a csokoládét, masszában vagy táblában vitték, szétosztogatták a családban, vagy eladták a külföldieknek. És ez az ország minden gyárában ugyanígy történt. Amikor már nem volt mit ellopniuk, a munkások rosszul dolgoztak, lusták lettek, folyton betegek voltak, és minden ok nélkül hiányoztak. Éveket töltöttem azzal, hogy beszéljek a fejükkel, hogy meggyőzzem őket, hogy egy kicsit érdemes szenvedni a haza javáért: de csak kiábrándultság és kudarc lett a jutalmam. Elhallgatott; egy utolsó fénysugár játszott a Yunque-n, a rejtélyes módon megcsonkult, asztal alakú hegyen, ami a többi hegy fölé emelkedett, és már Kolombusz Kristófra is nagy hatással volt. Összekoccanó evőeszközök zaja szállt hozzánk az étterem felől. Mégis, vajon mi készteti az emberi lényeket arra, hogy unalmas és kínos munkákat végezzenek? A szememben ez volt az egyetlen olyan politikai kérdés, amelyen igazán érdemes lett volna elgondolkodni. Az idős munkás tanúvallomása nyomasztó volt és könyörtelen: szerinte az emberek kizárólag a pénzért dolgoznak; és a forradalom nyilvánvalóan kudarcot vallott abban a törekvésében, hogy megteremtse az új embert, aki képes ennél önzetlenebb motivációk alapján cselekedni. Így a többi társadalomhoz hasonlóan a kubai társadalom sem volt más, mint azon trükkök jól megszerkesztett halmaza, amelyek lehetővé teszik egyeseknek, hogy kibújjanak az unalmas és gyötrelmes munkák alól. Csakhogy itt nem jött be a trükk, senkit sem sikerült átvágni, és senki sem hitte el, hogy egy napon majd

részesülni fog a közös javakból. Ennek az lett az eredménye, hogy semmi nem működött többé, hogy senki nem dolgozott és nem hozott létre egyáltalán semmit, és a kubai társadalom teljesen képtelen lett arra, hogy biztosítsa tagjainak életben maradását. Lassan mindenki felállt és elindult az étterem felé. Kétségbeesetten kutattam az agyamban, valami optimista dolgot akartam mondani az öregembernek, valami halvány reményüzenetet; de nem, nem találtam semmit. Mint ahogy mély fájdalommal ő is megsejtette, Kuba hamarosan újra kapitalista ország lesz, és nem marad semmi azokból a forradalmi reményekből, amelyek valaha éltették, pusztán a kudarc, a haszontalanság és a szégyen tudata. Az ő példáját nem fogja tisztelni és követni senki, sőt az eljövendő generációk undorodva fognak rá visszanézni. Legyőzött ember, aki ráadásul már tudja, hogy az egész életében a nagy semmiért dolgozott. Vacsora alatt jó sokat ittam, és a végére teljesen berúgtam; Valérie kicsit nyugtalanul nézegetett. A salsatáncosnők felkészültek az előadásra; sokszínű csíkokból összevarrt szoknyát viseltek. A teraszon ültünk. Körülbelül tudtam, hogy mit akarok mondani Jean-Yves-nek, de vajon tényleg ez a megfelelő pillanat? Egy kicsit gyámoltalannak látszott, viszont legalább valamennyire elengedte magát. Rendeltem egy utolsó koktélt, és mielőtt hozzáfordultam volna, rágyújtottam. - Tényleg akarsz egy olyan formulát találni, amivel megmenthetnéd a hotel-klubjaidat? - Persze; azért vagyok itt. - Akkor állíts be olyan klubokat, ahol baszhatnak az emberek. Azt hiszem, főleg az hiányzik nekik. Ha nem volt meg a kis nyári kalandjuk, boldogtalanul mennek haza. Persze nem merik bevallani maguknak, talán ők maguk sem tudják; de a következő alkalommal más iroda után néznek.

- De hát baszhatnak, tulajdonképpen mindent úgy terveztünk, hogy kedvet csináljon nekik hozzá, ez a vakációs klubok alapeszméje; nem értem, hogy miért nem csinálják!, nem értem. Egy legyintéssel lesöpörtem ezt az ellenvetést. - Nekem sincs róla fogalmam se, de nem is ez a kérdés, semmire sem megyünk, ha most elkezdjük keresgélni a jelenség okait. Történnie kellett valaminek, hogy a nyugatiak nem tudnak többé lefeküdni egymással; magyarázhatjuk önimádattal, túlfejlett öntudattal vagy teljesítménykultusszal, de ez tökmindegy. Az mindenesetre tény, hogy a nyugati emberek úgy huszonöt-harmincéves koruktól kezdve már képtelenek új szexuális kapcsolatokat létesíteni; pedig még mindig vágynak rá, mert ez az igény csak nagyon lassan enyészik el. És folyamatos hiányállapotban telik el még harminc év az életükből, gyakorlatilag az egész felnőttkoruk. Amikor az ember már át van itatva alkohollal, de még nem részegedett le teljesen, néha különlegesen tisztánlátó pillanatai vannak. Társadalmi tény, hogy nyugaton lassan elsorvad a szexualitás, hogy ez tömegjelenség, és hiába is próbálnánk ezzel vagy azzal az individuális pszichológiai tényezővel magyarázni; de amikor Jean-Yvesre néztem, hirtelen rájöttem, hogy tökéletes illusztrációja az elméletemnek, és ez nagyon kínos volt. Nem egyszerűen nem baszott többé, mert nem maradt ideje, hogy próbálkozzék vele, hanem ami még ijesztőbb: maga is érezte, hogy ez a veszteség már a csontjaiba ivódott, és hogy árad belőle a halál szaga. - Pedig úgy hallottam - szólalt meg hosszú tétovázás után -, hogy a párcserés szexkluboknak nagy sikere van. - Nem, éppen hogy egyre rosszabbul mennek. Sok ilyen klub nyílik, de szinte azonnal be is zárnak, mert nincsenek vendégeik. Valójában csak két párcserés szexklub maradt talpon Párizsban, a Chris et Manu és á 2+2, és ezek is csak

szombat este vannak tele: egy tízmilliós agglomerációs körzethez képest kicsit kevés. Mindenesetre jóval kevesebb, mint a kilencvenes évek elején volt. A párcsereklub hálózat rokonszenves forma, de egyre jobban kimegy a divatból, mert az embereknek nincs már kedvük csereberélni egymással. A csere nem felel meg a modern ember lelkialkatának. Szerintem a párcserének körülbelül annyi esélye van ma a fennmaradásra, mint az autóstopnak volt a hetvenes évek elején. Az egyetlen dolog, ami valamennyire kielégíti a modern igényeket, az a szado-mazo. Valérie rémülten bámult rám, sőt jól bokán is rúgott. Nem értettem, mi baja van, és kellett egy kis idő, mire leesett: nem, persze hogy nem fogok beszélni Audryról; megnyugtatóan rámosolyogtam. Jean-Yves nem vette észre ezt a kis közjátékot. - Tehát az egyik oldalon ott van többszáz millió nyugati, akinek mindene megvan, amit akar, de képtelen elérni a szexuális kielégülést: másra sem vágynak, megállás nélkül keresik, de nem találják, és a csontjuk velejéig boldogtalanok. A másik oldalon ott van több milliárdnyi ember, akik nincstelenek, egészségtelen körülmények között élnek, majdnem éhen halnak, fiatalon elpusztulnak, és csak a testüket és az érintetlen szexualitásukat tudják áruba bocsátani. Nagyon, nagyon egyszerű megérteni: ez az ideális cserehelyzet. Szinte elképesztő mennyiségű pénzt lehetne kaszálni ezen az üzleten: több pénz van benne, mint az informatikában, a biotechnológiában és a médiaiparban; egyik gazdasági szektort sem lehet hozzá hasonlítani. Jean-Yves nem válaszolt. Ebben a pillanatban a zenekar nekiveselkedett az első számnak. A táncosnők szépek voltak, a derekuk körül forgott a színes szoknya, kivillant barna és hosszú combjuk; ők is az én igazamat bizonyították. Először azt hittem, Jean-Yves nem válaszol semmit, hanem egyszerűen

ejti a témát. De öt-hat perc múlva megszólalt: - Igen ám, de a muzulmán országokban nem alkalmazható a rendszered. - Nem probléma, a muzulmán országoknak meghagyod a „Felfedezés" formulát. Esetleg kicsit keményíthetsz rajta, mondjuk beiktathatod a magashegyi túrázást vagy az ökológiai kísérleteket, olyan enyhített survivor-formára alakítod, és mondjuk elnevezed „Eldorado kalandjának". Nagyon jól fognak menni Franciaországban és az angolszász területen. A szexre orientált klubokkal viszont a mediterrán országokban és Németországban lesz sikered. Ezúttal őszintén elmosolyodott. - Nagy karriert csinálhattál volna az üzleti életben - mondta félig komolyan -, vannak ötleteid. - Igen, az ötletek... Kicsit forgott a fejem, már nem tudtam egymástól megkülönböztetni a táncosnőket; egy hajtásra leküldtem a koktélomat. - Igen, talán vannak ötleteim, de képtelen vagyok elemezni egy számlát vagy kidolgozni egy költségvetéstervezetet. Úgyhogy maradnak az ötletek. Nem emlékszem az este folytatására, nyilván elaludtam. Amikor felébredtem, az ágyamban voltam, Valérie meztelenül feküdt mellettem, és szabályosan szuszogott. Amikor átnyúltam a feje fölött a cigarettáért, felébresztettem. - Nem mondhatnám, hogy túl józan voltál a vége felé. - Hát nem, de amit Jean-Yves-nek mondtam, azt komolyan gondoltam. - Azt hiszem, komolyan is vette. - Az ujja hegyével megsimogatta a hasamat. - Szerintem igazad van. Nyugaton tényleg véget ért a szexuális felszabadulás korszaka. - És tudod, hogy miért?

- Nem... - kicsit habozott, majd újra megszólalt: - Nem, vagyis nem igazán. Rágyújtottam, felkönyököltem a párnára, és azt mondtam: - Szopj le. Meglepetten nézett rám, de megfogta a farkamat, és odahajolt. - Na látod! - kiáltottam fel győzedelmesen. Megállt, és csodálkozva nézett rám. - Látod, azt mondom neked: „Szopj le", és te leszopsz. Pedig nem is vágysz rá igazán. - Nem, most nem jutott eszembe, de szívesen csinálom. - Éppen ez a csodálatos benned: szeretsz örömet szerezni. Nyugaton az emberek már képtelenek rá, hogy úgy adják oda a testüket, mint egy csodálatos tárgyat, hogy élvezetet szerezzenek pusztán az élvezetért. Végleg kiveszett belőlük az adakozás öröme. Ha megfeszülnek, akkor sem képesek a szexet természetes jelenségként érzékelni. Szégyellik a saját testüket, mert nem felel meg a pornófilmek elvárásainak, és ugyanezért képtelenek már egy másik test iránt vonzalmat érezni. Nem lehet szeretkezni úgy, ha az ember nem adja fel önmagát, és legalább egy rövid időre nem mond le a szabadságáról és az erejéről. Az érzelmi elragadtatás és a szexuális megszállottság ugyanarról a tőről fakad: egyik sem jöhet létre az én részleges feladása nélkül; és csak akkor élhető át mindkettő, ha az ember valamilyen szinten képes elveszíteni önmagát. Hidegek lettünk, racionálisak, különlegesen erősen tudatában vagyunk az individuális létezésünknek és a jogainknak, és főleg: el akarjuk kerülni az ellenszolgáltatás nélküli adakozást és a függőséget. Ráadásul az egészség és a higiénia megszállottjai lettünk, és ez sem kedvez az önfeledt szeretkezésnek. Ezen a ponton elkerülhetetlenné vált, hogy nyugaton a szex a hivatásosok kezébe kerüljön. Persze ott van még a szado-mazo is. Az egy tisztán agyi világ, pontos szabályokkal, előre lefektetett

megegyezésekkel. A mazochisták csak a saját érzéseikkel törődnek, azt szeretnék megtudni, hogy meddig képesek elmenni a fájdalomban, egy kicsit olyanok, mint az extrém sportok rajongói. A szadisták, hát az már más dolog, de ők is olyan messzire mennek, amennyire lehetséges. Ők rombolni vágynak: ha megcsonkíthatnának vagy megölhetnének valakit, megtennék. - Gondolni sem bírok rá - mondta Valérie összerázkódva -, annyira undorít. - Azért, mert te érzéki lény maradtál. Tényleg, te normális vagy, nem igazán hasonlítasz a nyugati nőkhöz. A szervezett szado-mazo a maga szabályaival kizárólag a művelt emberek között lehetséges, akik csak az agyukkal élnek, és elveszítették a szexhez fűződő kapcsolatukat. Az összes többinek csak egy megoldás marad: a pornó termékek, a profikkal; és ha igazi szexre vágynak, a harmadik világ országai. - Oké... - mosolyodott el. - És azért még leszophatlak? Visszadőltem a párnára, és hagytam. Éreztem, hogy eljutottam valaminek a gyökeréig: gazdasági téren egészen biztosan igazam volt, úgy becsültem, hogy nyugaton a felnőtt lakosság minimum 80%-a a potenciális vendégek közé tartozik; de azt is tudtam, hogy az emberek furcsa módon néha nagyon nehezen fogadják el az egyszerű gondolatokat. 10. A teraszon reggeliztünk, a medence partján. Éppen a végére értem a reggelinek, amikor Jean-Yves megjelent egy lánnyal, az egyik tegnapi táncosnővel. Magas fekete lány volt, hosszú és finom combokkal, nem lehetett több húsz évesnél. JeanYves egy pillanatra zavarba jött, utána félszeg mosollyal odajött az asztalunkhoz, és bemutatta Angelinát.

- Gondolkodtam az ötleteden - kezdte azonnal. - Én leginkább a feministák reakciójától tartok. - Nők is lesznek a vendégek között - vágott vissza Valérie:Gondolod? - Igen, sőt biztos vagyok benne - mondta Valérie keserűen. Nézz csak körül! Jean-Yves végignézett a medence körüli asztalokon; tényleg, elég sok egyedülálló nő volt ott kubai férfiak társaságában; legalább annyi, ahány egyedülálló férfi. Angelinához fordult, kérdezett tőle valamit spanyolul, és lefordította a válaszát: - Három éve jinetera, főleg olasz és spanyol vendégei vannak. Szerinte azért, mert fekete: a németek és az angolszászok megelégszenek egy latin típusú lánnyal, nekik már az is elég egzotikus. Sok jinetero barátja van: főleg angol és amerikai vendégeik vannak, néha egy-egy német is. Jean-Yves ivott egy korry kávét, és kicsit elgondolkodott: - Hogy fogjuk hívni a klubokat? Valami olyasmi kellene, ami eléggé felkelti a figyelmet, különbözik az „Eldorado felfedezésétől"; de azért mégsem teljesen szókimondó. - Az „Eldorado Afroditéra" gondoltam - mondta Valérie. -Afrodité... -Jean-Yves elgondolkodva csócsálgatta a szót. Nem rossz; nem olyan közönséges, mint a Vénusz. Erotikus, művelt, egy kicsit egzotikus: igen, nagyon jó. Egy óra múlva visszaindultunk Guardalavaca felé. Jean-Yves a kisbusz mellett elbúcsúzott a jineterától; kicsit szomorúnak látszott. Amikor felszállt a buszba, észrevettem, hogy az egyetemista pár ellenségesen méregeti, de a borkereskedő például magasról szart az egészre. Az utazás hátralévő része elég sivár volt. Persze volt még búvármerülés, karaoké est, nyíllal lövés - az izmok kifáradnak, azután ellazulnak; hamarabb jön az álom. Semmi emlékem nem maradt a nyaralás utolsó napjairól, sem az utolsó

kirándulásról, legfeljebb annyi, hogy a languszta gumiszerű volt, a temető pedig lehangoló. Pedig ott volt José Martinak, a haza atyjának, költőnek, politikusnak, híres debattőrnek és gondolkodónak a sírja is. A síremlékén láttuk a domborművű képmását, hatalmas bajusszal. A virágokkal borított síremlék egy kör alakú gödörben állt, a gödör falaira José Marti legjelesebb gondolatait vésték fel - a nemzeti függetlenségről, a zsarnoksággal szembeni küzdelemről, az igazságról stb. Mégsem volt az embernek az az érzése, hogy a szelleme ott lebeg a hely felett; valahogy úgy látszott, hogy a szegény ember egyszer s mindenkorra meghalt. Persze tulajdonképpen nem volt ellenszenves halott; szívesen megismerkedtem volna vele, de csak akkor, ha eltűri, hogy szelíden eltréfálkozzam kissé beszűkült humanista komolykodásán; de ez nem tűnt lehetségesnek, most már örökre a múlt foglya marad. Vajon kikelhetne-e még egyszer a sírjából, hogy lelket öntsön a hazába, és elvezesse az emberi szellem fejlődése felé? Semmi ilyesmire nem lehetett számítani. Tehát ismét egy elszomorító kudarccal szembesültünk, mint egyébként minden köztársasági temetőben. Szomorúan állapítottam meg, hogy úgy látszik, egyedül a katolikusoknak sikerült igazán hatékony temetési szertartást és külsőségeket kidolgozniuk. Az már igaz, hogy úgy teszik csodálatosan meghatóvá a halált, hogy egyszerűen semmibe veszik, méghozzá jelentékeny érvek segítségével. De a feltámadt Krisztus hiányában a síremlékre nem jutott más, csak nimfák, pásztorlánykák, szóval efféle szarságok. Így azután kicsit nehéz volt elképzelni, hogy a szerencsétlen José Marti ott pajkoskodik a boldog vadászmezőkön; inkább úgy érezte az ember, hogy örökre beásta magát a végtelen unalom poraiba. Megérkezésünk másnapján Jean-Yves irodájában ta-

lálkoztunk. Keveset aludtunk a repülőn, ezért kicsit álomszerű, varázslatos emlékem maradt erről a napról - elég különösen éreztem magam a hatalmas, kihalt épületben. Hétközben háromezer ember dolgozott itt; de ezen a szombaton csak mi hárman voltunk, no meg a biztonsági őrök. Ugyanezen a napon, egészen közel hozzánk, az Évry kereskedelmi központ kockakövein két ellenséges banda csapott össze késekkel, baseballütőkkel és könnygázbombákkal; az összecsapásnak hét áldozata volt, köztük két járókelő és egy rohamrendőr. Este a rádió- és tévéadók részletesen beszámoltak az eseményről, de pillanatnyilag nekünk fogalmunk sem volt semmiről. Némileg valószerűtlen izgalomban lefektettük a programtervezetet, és felosztottuk a világot. Az általam tett javaslatok talán több millió frankos befektetéseket eredményeznek, és több száz embernek jelentenek munkalehetőséget; nekem ez új, szédítő érzés volt. Egész délután félrebeszéltem, mintha magas lázam lenne, de Jean-Yves figyelmesen hallgatott. Mint később Valérie-nek megvallotta, meg volt győződve róla, hogy ha levennék rólam a zablát, csodálatos megvilágosodásaim lennének. Én hoztam a kreatív oldalt, és ő volt a döntéshozó; ő így látta a dolgokat. Nagyon hamar lerendeztük az arab országok kérdését. Számításba véve az esztelen vallásukat, kizártunk minden szexuális jellegű tevékenységet. Tehát azoknak a turistáknak, akik ezekre az országokra szavaznak, meg kell elégedniük a kaland kétséges gyönyöreivel. Jean-Yves ott helyben elhatározta, hogy eladja a deficites Agadirt, Monastirt és Djerbát. Összesen két klub maradt, amelyet be lehetne sorolni a „kaland" rubrikába. Akik Marrakechbe mennek, tevegelhetnének. A Sharm ash Shaykh-iek megnézhetnék a vörös halakat, vagy kirándulhatnának a Sínai sivatagba, a tüzes csipkebokor környékére, ahol Mózes „puffogtatta a patronjait". Ezt az ízes kifejezést egy egyiptomi férfitól kölcsönöztem, aki-

vel egy vitorlás kiránduláson találkoztam a Királyok Völgyében. - Az már bizonyos - kiáltott fel mesterkélt pátosszal -, hogy szép kupac kőtörmelék gyűlt itt össze... De hogy erről az Egyetlen Isten létezésére kellene következtetni!... Ez az intelligens és szórakoztató férfi láthatólag kedvelt engem, nyilván azért, mert én voltam az egyetlen francia a csoportban, és ő valamilyen homályos érzelmi vagy kulturális okból régi, bár már csak elméleti szenvedélyt táplált Franciaország iránt. Azzal, hogy csak velem beszélgetett,.a szó szoros értelmében megmentette a nyaralásomat. Ötven körül járhatott, mindig kifogástalanul öltözött, nagyon barna volt és kis bajuszt viselt. Biokémikus volt, az egyetemi tanulmányai végén emigrált Angliába, ahol génsebészként nagy karriert csinált. Most, hogy hazalátogatott a szülőhazájába, amelyről azt állította, hogy változatlanul imádja, nem talált elég kemény szavakat az iszlám megbélyegzésére. Elsősorban arról akart meggyőzni, hogy az egyiptomiak nem arabok. - Ha arra gondolok, hogy mi mindent találtak fel ebben az országban! - kiáltott fel, és széles mozdulattal a Nílus völgyére mutatott. - Az építészetet, a csillagászatot, a matematikát, a földművelést, az orvostudományt... Kicsit persze túlzott, de keleti volt, és villámgyorsan meg akart győzni. - Az iszlám megjelenése óta ennek vége. Az abszolút szellemi semmi, a totális nihil. A tyúkszaros koldusok országa lettünk. Tetves koldusok, azok vagyunk: Csőcselék, én mondom, csőcselék! Dühödt kézmozdulattal elzavart néhány baksisért kolduló kisgyereket. - Gondoljon csak bele, kedves uram - öt nyelven beszélt folyékonyan: franciául, németül, angolul, spanyolul és oroszul -, hogy az iszlám a sivatag közepén született, skorpiók, tevék

és mindenféle vadállatok között. Tudja, hogy hívom én a muzulmánokat? A sivatag nyomoroncainak. Ez az egyetlen név, amit megérdemelnek. Mit gondol, megszülethetett volna az iszlám egy ennyire elragadó vidéken? - őszinte felindulással megint a Nílus völgyére mutatott. - Nem, uram. Az iszlám csak a hülye sivatagban jöhetett létre, a szutykos beduinok között, akik máshoz se értenek - már bocsássa meg -, mint hogy seggbe dugják a tevéiket. Minél közelebb kerül egy vallás az egyistenhithez - gondoljon csak bele, kedves uram -, annál embertelenebb és kegyetlenebb; és az összes vallás közül az iszlám hirdeti a legradikálisabban az egyistenhitet. Az iszlámot születésétől fogva a háborúk, az inváziók és a tömeggyilkosságok végtelen sora jellemzi; és addig, amíg fennmarad, soha nem jöhet létre megegyezés a világon. És muzulmán földön az értelemnek és a tehetségnek sem lesz helye soha; csak azért létezhettek egyáltalán arab matematikusok, költők és tudósok, mert elveszítették a hitüket. Ha az ember a Koránt olvassa, azonnal megcsapja az egész könyvre jellemző szánalmas tautológia: „Nincs más Isten, csak az egyetlen Isten" stb. Ezzel, higgye el nekem, nem jutunk messzire. Hiába állítják néha, hogy az egyistenhitbe való átmenet megkönnyíti az absztrakciót, szerintem inkább az elállatiasodáshoz vezet. Figyelje csak meg, hogy a katolicizmus, ez a kifinomult vallás, amelyet végtelenül tisztelek, igyekezett idomulni az emberi természethez, és amilyen gyorsan csak lehetett, eltávolodott az egyistenhittől, amit az eredeti doktrinája erőltetett rá. A Szentháromság dogmájával, Szűz Mária és a szentek kultuszával, a pokol erőinek elismerésével és az angyalok lenyűgöző alakjával végül lassacskán egy autentikus többistenhitet hozott létre; és csak ilyen körülmények között boríthatta el a földet csodálatos művészeti alkotásaival. Az egyetlen isten! Micsoda abszurditás! Micsoda embertelen és gyilkos abszurditás! ... Ez egy kőből faragott isten, kedves

uram, egy véreskezű és féltékeny isten, akinek soha nem lett volna szabad átlépnie a Sínai-félsziget határait. O, ha arra gondolok, hogy mennyivel mélyebb, emberibb és bölcsebb volt a mi egyiptomi vallásunk! És az asszonyaink! Milyen szépek voltak az asszonyaink! Gondoljon csak Kleopátrára, aki megbabonázta a nagy Cézárt! Nézze, mi lett belőlük... találomra két csadort viselő asszonyra mutatott, akik kínkeservesen araszoltak előre, a kezükben hatalmas bevásárlószatyrokkal. - Hájkupacok! Nagy, formátlan hájkupacok, akik konyharuhák mögé rejtik magukat. Attól kezdve, hogy férjhez mennek, már csak az evésre gondolnak. Zabálnak, zabálnak, zabálnak... - Arcát mókásan felfújta, mint Funés. - Nem, higgye el nekem, kedves uram, a sivatag csak eltévelyedett és agyalágyult embereket termel. Az önök nemes nyugati kultúrájának képviselői közül (és mennyire csodálom én ezt a kultúrát!), kizárólag csak a pederaszták, a kalandorok és a hitvány fráterek imádják a sivatagot. Mint például az a nevetséges, homoszexuális és züllött Lawrence ezredes, az a patetikus bohóc. Vagy az az alávaló Henry de Monfreid, aki kész minden kompromisszumra, és lepaktál az ördöggel is. A sivatag nem nyújt semmit, ami nagy lenne, nemes, nagystílű és tiszta; semmit, ami előbbre vihetné, vagy önmaga fölé emelhetné az emberiséget... - Oké, Egyiptomba „kaland klub... - foglalta össze józanul Jean-Yves. Bocsánatot kért, hogy félbeszakította a monológomat, de le kellett még rendezni Kenyát. Kenya mehéz eset volt. - Szívem szerint a „kalandok" közé tenném - jelentette ki Jean-Yves, miután áttanulmányozta az adatokat. - Kár... - sóhajtott fel Valérie -, a kenyai nők csodálatosak. - Hát azt te honnan tudod? - Nem csak a kenyaiak, általában az afrikai nők.

- Igen, csakhogy nő mindenütt akad. De Kenyában vannak rinocéroszok, zebrák, gnúk, elefántok és bivalyok is. Szerintem Szenegálba és az Elefántcsontpartra tegyük az „Afrodité" klubokat, és hagyjuk meg Kenyát „Kalandnak". Ráadásul Kenya hajdani angol gyarmat, és ez nem tesz jót az erotikus képnek; kalandnak viszont elmegy. -Jó illatuk van az elefántcsontparti nőknek... - jegyeztem meg álmodozva. - Ezt hogy érted? - Szerelemillatuk van. - Igen... - gépiesen rágcsálta a filctollát. - Ez jó lenne hirdetésszövegnek is. „Elefántcsontpart - csontunk velejéig érzékien" - vagy valami ilyesmi. És a képen egy izzadtságtól csatakos, kicsit zilált, félmeztelen lány.., felírom. - Hát ez? Ehhez mit szólnál: ...meztelen, illattal-öntözött rabszolga négerek... Baudelaire. Mondjuk a közterületeken. - Arról szó sem lehet. -Tudom én azt jól. A többi afrikai ország kevesebb problémát okozott. - Az afrikaiakkal egyébként soha nincs probléma. Majdnem ingyen basznak. Csak óvszereket kell elhelyezni a klubokban, ez minden. Ebből a szempontból néha kicsit önfejűek. Leírta és kétszer aláhúzta: ÓVSZEREKRŐL GONDOSKODNI Tenerifével még hamarabb végeztünk. Maga a klub közepes eredményeket hozott, de Jean-Yves szerint stratégiai fontossága volt az angolszász piacon. Könnyedén be lehetett iktatni egy tűrhető kalandtúrát a Teide csúcsra, és egy léghajókirándulást Lanzarote-ra. És Tenerifének megbízható, jól kiépített szállodalánca volt. Elérkeztünk a hálózat két kulcsfontosságú klubjához: a santo-domingói Boca Chicához és a kubai Guardalavacához. - King size ágyakat kell betennünk a szobákba - sugallta

Valérie. - Elfogadva - vágta rá Jean-Yves. - És magánjacuzzikat is - ez én voltam. - Nem - mondta Jean-Yves. - Megmaradunk a középkategóriánál. Az ötleteink magától értetődően, gyorsan és természetesen követték egymást; végül még azt is elhatároztuk, hogy a telepvezetőkkel meg kell beszélni a helyi prostituáltak tarifáját. Rövid szünetet tartottunk, és elmentünk ebédelni. Ugyanabban az órában, tőlünk alig egy kilométernyire, két Courtiliéres-i tizenéves baseballütővel betörte egy hatvanéves nő fejét. Előételnek makrahalat rendeltem fehérborban. - Van valami híretek Thaiföldről? - kérdeztem. - Igen, épül egy hotelünk Krabiban. Most már nem Phuket, hanem Krabi számít a legmenőbb nyaralóhelynek. Meg kellene gyorsítani az építkezést, hogy január elsejére kész legyen; csaphatnánk egy látványos megnyitót. A délutánt arra szántuk, hogy kidolgozzuk a csak az Afrodité klubokra jellemző újításokat. Természetesen az volt a legfontosabb újítás, hogy meg kell engedni a prostituáltaknak, hogy belépjenek a klub területére, vagy állandó prostituáltakat kell szerződtetni. A gyerekfoglalkozásokat persze töröltük, és úgy gondoltuk, az lesz a legjobb, ha tizenhat évnél fiatalabbak nem vehetnek részt a klub útjain. Valérie zseniális ötlete volt, hogy az egyágyas szobák árát vegyük alapárnak a katalógusokban, és a kétágyas szobákért kelljen felárat fizetni, ami éppen a fordítottja a megszokott foglalási rendszernek. Azt hiszem, én ajánlottam, hogy alkalmazzunk gay friendly üzletpolitikát, és terjesszük el a szóbeszédet, hogy a klub látogatóinak 20%-a homoszexuális: ez a fajta információ tényleg a klubba fogja vonzani a homoszexuálisokat, és ők igazán jól értenek a szexi hangulat kialakításához. A klub kampányjelszavának kérdése már jóval több időnket felemésztette. Jean-Yves kitalált egy

tömör és hatásos jelszót: „A vakáció arra való, hogy élvezzük"; de végül én nyertem meg a szavazást a következővel: „Eldorado Afrodité: mert jogunk van, hogy élvezzük az életet". Amióta a NATO beavatkozott Koszovóban, a jog fogalma értékhordozónak számít, magyarázta Jean-Yves. Azt hittem viccel, de komolyan beszélt, nemrég olvasott erről egy cikket a Stratégies-ben. - Azóta minden reklámkampány, amely felhasználta a „jog" motívumát, sikeresnek bizonyult: jogunk van a megújulásra, jogunk van a kiváló minőségre... Az élvezethez való jog mindenesetre új motívumot jelent - vonta le a tanulságot elmélázva. Most már kezdtünk elfáradni. Jean-Yves hazafelé menet kitett bennünket a 2+2 előtt. Szombat este lévén elég sokan voltak. Megismerkedtünk egy rokonszenves fekete párral: a lány ápolónő volt, a férje jazzdobos; azt mondta, jól mennek a dolgai, elég sok lemezen szerepel. Az is igaz, rengeteget dolgozik a technikáján, tulajdonképpen állandóan gyakorol. - Tehát nincs titok a dologban - mondtam kicsit hülyén, de ő élénken helyeselt, úgy látszik, akaratlanul is rátapintottam valami mélyebb igazságra. - Az a titok, hogy nincsen titok - jelentette ki határozottan. Felhajtottuk az italunkat, és felmentünk a szobába. Jérome egy kettős behatolást ajánlott Valérie-nek, akinek tetszett az ötlet, csak azt kérte, hogy én legyek hátul - vele nagyon óvatosan kellett csinálni, és én jobban ismertem őt. Jérome beleegyezett, felfeküdt az ágyra, Nicole felállította a farkát, és ráhúzta az óvszert. Derékig felhajtottam Valérie szoknyáját. Nem volt rajta bugyi. Hirtelen mozdulattal ráült Jérome farkára, majd végigfeküdt rajta. Széthúztam a fenekét, kicsit benedvesítettem, majd kis, óvatos mozdulatokkal beléhatoltam. Abban a pillanatban, amikor a makkom bejutott, összeszorultak a záróizmai. Hirtelen megmerevedtem, és mélyet sóhajtottam;

majdnem elélveztem. Néhány másodperc múlva mélyebben beléhatoltam. Amikor félúton jártam benne, Valérie elkezdett előre-hátra mozogni, és a szeméremdombját Jérome-éhoz dörzsölte. Már semmit sem kellett csinálnom; hosszan, dallamosan zihálni kezdett, a feneke kitárult, és tövig elnyelt engem. Olyan volt, mintha lejtőn csúsznék. Valérie hirtelen, gyorsan elélvezett, utána nem mozdult, boldogan remegett. Később elmagyarázta, hogy nem volt sokkal intenzívebb az élvezet, de a csúcsponton eljött egy pillanat, amikor a két élmény összeolvadt, és akkor valami nagyon édes, ellenállhatatlan és forró érzés öntötte el. Nicole egész idő alatt minket nézett, és közben simogatta magát. Már kezdett nagyon izgalomba jönni, azonnal átvette Valérie helyét. Épp csak annyi időm volt, hogy kicseréljem az óvszert. - Velem eleresztheted magad, én azt szeretem, ha jó erősen dugnak seggbe. Így is tettem, behunytam a szemem, hogy kicsit lelassítsam magam, és csak a vegytiszta élményre koncentráltam. Nem volt nehéz, és nagyon csodálkoztam, hogy milyen sokáig vissza tudom tartani magam. Nicole végül egy nagy, éles sikoltással elélvezett. Utána Nicole és Valérie elénk térdelt és szopott minket, miközben mi beszélgettünk. Jérome elmesélte, hogy fellép még néha-néha, de már egyre kevésbé szereti. Ahogy öregszik, arra vágyik, hogy otthon maradjon a családjával - két gyerekük volt -, és hogy otthon csiszolgassa a dobolási technikáját. Beavatott az új ritmusrendszerek rejtelmeibe, mesélt nekem a 4/3-osról és a 7/9-edesről, bár nem sokat értettem a dologból. Egy mondat közepén meglepetten felkiáltott, a szeme kimeredt, és hirtelen elélvezett, bele Valérie szájába. - Hú, ezt nevezem! - mondta nevetve. - De jól leszopott! Én is úgy éreztem, hogy már nem tudom sokáig visszatartani

magam. Nicole-nak különleges nyelve volt, széles és puha, és nagyon nedves; lassan nyalogatta a farkamat, alattomosan, könyörtelenül, ellenállhatatlanul. Odaintettem Valérie-t, és elmagyaráztam Nicole-nak, hogy mit szeretnék: egyszerűen csak csukja rá a száját a makkomra, tegye rá a nyelvét, és ne mozduljon, miközben Valérie a farkamat veri és a herezacskómat nyalogatja. Nicole beleegyezett, behunyta a szemét, és úgy várta a sortüzet. Valérie munkához látott, az ujjai nagyon ügyesen mozogtak, megint nagy formában volt. A lehető legszélesebbre tártam a karomat és a combomat, és behunytam a szememet. Erős hullámban megérkezett az élvezet, kirobbant, és én beleélveztem Nicole szájába. Egy pillanatra teljesen kikapcsoltam, fénypontok szikráztak a szemhéjam mögött, és úgy éreztem, mindjárt elájulok. Nagy nehezen kinyitottam a szemem. Nicole még mindig a szájában tartotta a farkam végét. Valérie a tarkóm mögé csúsztatta a kezét, ellágyult és titokzatos arccal fürkészett; azt mondta, hogy nagyon hangosan üvöltöttem. Utána Jérome és Nicole hazavitt minket. Az autóban Nicole megint izgalomba jött. Kivette a mellét a fűzőből, felhajtotta a szoknyáját, elnyúlt a hátsó ülésen és a combomra fektette a fejét. Nyugodtan, magabiztosan izgattam; éreztem, ahogy egyre jobban élvezi, megkeményedik a mellbimbója és átnedvesedik a puncija. Jérome óvatosan vezetett, minden piros lámpánál megállt; egymás után elsuhantak mellettünk a Place de la Concorde, az Obeliszk, a III. Sándor híd és az Invalidusok fényei. Jól éreztem magam, derűs voltam, és kicsit még mindig izgatott. Nicole a Place d'Italie táján élvezett el. Telefonszámot cseréltünk, és elváltunk egymástól. Jean-Yves kirakott minket a 2+2 előtt, és mire leparkolt az avenue de la République-on, elvesztette a jókedvét. Elmúlt belőle az egész nap érzett boldog izgalom. Tudta, hogy Audry nem lesz otthon, de ennek most inkább örült. holnap reggel

majd futólag találkoznak, mielőtt Audry görkorcsolyázni megy; amióta hazajöttek a nyaralásból, külön szobában aludtak. Minek menjen haza? Besüppedt az ülésbe, valamilyen jó rádióadót keresgélt, utána abbahagyta. Fiatalok csapata ment el az autó mellett, lányok-fiúk vegyesen; úgy látszott, jól szórakoznak, legalábbis vidáman üvöltöztek. Sörösdoboz volt a kezükben. Kiszállhatna, beléjük köthetne, összeverekedhetne velük; előtte áll a világ. De nem, inkább hazamegy. Bizonyos értelemben szerette a lányát, legalábbis azt gondolta; valami zsigeri, vérségi vonzalmat érzett iránta, ami talán leírható a „szeretet" kifejezéssel is. A fia iránt nem érzett semmi hasonlót. Tulajdonképpen lehet, hogy nem is az ő fia; ami azt illeti, meglehetősen vérszegény alapon házasodott. Audxy iránt viszont csak undort és megvetést érzett; túl sok is volt már az undorból, jobban szerette volna, ha közömbösebb iránta. Valószínűleg azt várta a válástól, hogy eljusson a közömbös fázisba; egyelőre még túlságosan is úgy érzi, hogy Audrynak fizetnie kell a bűneiért. „Inkább én fogok fizetni", gondolta keserűen. Nyilván Audrynak ítélik a gyerekeket, és hatalmas gyerektartást gombolnak le majd róla. Persze megpróbálhatná megszerezni őket, harcba szállhatna értük, gondolta; „de nem, nem érné meg a fáradságot. Szegény kis Angélique!" Ő, JeanYves, egyedül jobban érezné magát, megpróbálhatná újrakezdeni az életét, ami körülbelül azt szokta jelenteni, hogy találhatna egy másik nőt. Audryt lehúzza majd a két gyerek, jól rá fog faragni, a szemét kurva. Kicsit megvigasztalódott arra a gondolatra, hogy Audrynál nehezebben találhatna rosszabbat, tehát a végén mégis Audry fogja jobban megszenvedni a válást. Már nem olyan szép, mint valaha, még mindig nagyon jól tud kinézni, divatosan öltözik, de ő jól ismeri a testét, és tudja, hogy már hanyatlásnak indult. Egyébként Audry ügyvédi karrierje sem olyan ragyogó, mint ahogy hirdetni szereti; és

Jean-Yves érezte, hogy nem fog jót tenni neki, ha a nyakába szakadnak a gyerekek. Az emberek úgy vonszolják maguk után az ivadékaik:at, mint a rabláncra erősített vasgolyót, mint egy szörnyű súlyt, amely a legcsekélyebb mozgásban is megakadályozza őket - és ezek az ivadékok a végén általában elpusztítják a szüleiket. Jean-Yves tudta, hogy túl későn fog beteljesedni a bosszúja, akkor, amikor már nem fogja izgatni az egész. A már kihalt sugárút támfalánál néhány percig a közömbösséget gyakorolta. A haragja azonnal újjáéledt, amikor belökte a lakás ajtaját. Johanna, a bébiszitter a kanapén elnyúlva az MTV-t bámulta. Jean-Yves utálta ezt puha, abszurdul gnoove kamaszlányt; valahányszor meglátta, mindig fel szerette volna pofozni, hogy megváltoztassa duzzogó és undok arckifejezését. Audry egyik barátnőjének a lánya volt. - Minden rendben? Johanna közömbösen bólintott. - Lehalkítanád egy kicsit? Johanna a szemével a távkapcsolót kereste. Jean-Yves elkeseredve kikapcsolta a tévét; Johanna sértődötten bámúlt rá. - Hogy vannak a gyerekek? Nem volt semmi baj? Jean-Yves még mindig üvöltve beszélt, bár már csend volt a lakásban. Johanna rémülten összehúzta magát. - Igen, azt hiszem, alszanak. Jean-Yves felment az emeletre, és belökte a fia szobájának ajtaját. Nicolas szórakozottan felnézett rá, majd visszamerült a Tomb Raider-játszmába. Angélique összeszorított ököllel aludt. Jean-Yves kicsit megnyugodva visszament a földszintre. - Megfürdetted Angélique-et? -Ja, nem, elfelejtettem. Jean-Yves bement a konyhába, és töltött magának egy pohár vizet. Remegett a keze. A munkaasztalon meglátott egy kalapácsot. Két pofon túl kevés lenne Johannának; megérdemelné, hogy kalapáccsal verje szét a pofáját. Jean-

Yves eljátszott az ötlettel; a gondolatok gyorsan, ellenőrizetlenül követték egymást a fejében. Az átjáróban rémülten vette észre, hogy még mindig a kalapácsot szorongatja. Letette egy dohányzóasztalra. A pénztárcájából taxipénzt vett ki Johannának, aki morogva megköszönte. JeanYves fékevesztett indulattal vágta be mögötte az ajtót; a zaj még sokáig visszhangzott a lakásban. Valami nyilvánvalóan nagyon rosszul működik az életében. A szalonban üres volt a likőröspalack, Audry még az ilyesmivel sem volt képes törődni. Amikor Audryra gondolt, megint elöntötte a gyűlölet, és maga is meglepődött az érzés hevességén. A konyhában talált egy teli rumosüveget; a semminél az is jobb lesz. A szobájából egymás után felhívta a három lányt, akivel az Interneten keresztül ismerkedett meg, de mind a háromszor az üzenetrögzítő válaszolt. Nyilván elmentek, és basznak egyet a maguk örömére. Igaz, hogy szexisek, kedvesek és divatosak, de mégiscsak kétezer frankba kerülnek egy estére, és hosszú távon ez elég megalázó. Hogy juthatott idáig? Szórakozni kellett volna járnia, barátokat szereznie, és kicsit kevesebbet törődnie a munkával. Eszébe jutott az Afrodité klub, és először merült fel benne, hogy talán nehezen fogja elfogadtatni az ötletet a vezetőséggel; Franciaországban a közhangulat épp nemigen kedvezett a szexuális turizmusnak. Persze megpróbálhatja Léguennek elsütni a projekt enyhített változatát, de Espitalier-t nem fogja tudni becsapni, Espitalier veszedelmesen ravasz ellenfél. Egyébként van más választásuk? Erősen fogadkozott, hogy megpróbálja velük megértetni, hogy az ő adottságaikkal a középosztálynál semmi esélyük sincs a Club Meddel szemben. Az íróasztala fiókjában kotorászva ráakadt az Aurore társaság cégfilozófiájára, amelyet az alapítók tíz éwel ezelőtt fogalmaztak meg, és a csoport minden szállodájában kifüggesztettek. Mi itt az Aurore-nál ismerjük annak a művészetét, hogyan

ötvözzük a gyakorlatot, a hagyományokat, a modernitást és a képzelőerőt a humanizmussal, míg egy tökéletes formát nyerünk. Az Aurore dolgozói kivételes kulturális örökség letéteményesei: a vendégfogadás művészei. Mi ismerjük azokat a rítusokat és hagyományokat, azokat az egyszerű, de kifinomult módszereket, amelyek az életet művészetté, kivételes pillanattá varázsolják. Ez a hivatásunk, a művészetünk, a mi egyedülálló tehetségünk. Kihozzuk magunkból a legjobbat, hogy megoszthassuk másokkal, feltárjuk számukra az öröm végtelen tereit: ez a képességünk teszi, hogy az Aurore-ral egy igazi francia parfüm lengi be a világot. Jean-Yves hirtelen ráébredt, hogy ez az undorító halandzsa ráillene egy jól szervezett bordélyhálózatra is; ezt az ütőkártyát ki lehetne játszani a német idegenforgalmi irodáknál. Hiába olyan józanok a németek, akadnak köztük, akik még mindig úgy gondolják, hogy Franciaország a galantéria és az érzékiség hazája. Jelentős előrelépést jelentene, ha egy nagy német utazási iroda hajlandó volna felvenni az Afrodité klubokat a katalógusaiba, erre eddig még senki nem volt képes a szakmában. A Neckermann irodával már eleve kapcsolatban állt a maghrebi klubokról folytatott tárgyalások miatt, de ott volt a TUI is, amely visszautasította az eladási ajánlatát, mert már anélkül is jól bedolgozta magát az alacsony árkategóriájú területre. Lehet, hogy egy célzottabb projekt jobban felkeltené a TUI érdeklődését.

10. Jean-Yves már hétfő reggel megpróbált kapcsolatba lépni a német irodákkal. A szerencse rögtön mellé szegődött:

Gottfried Rembke, a TUI igazgatótanácsának elnöke a hónap elején néhány napot Franciaországban tölt; egy közösen elköltött ebéd alkalmával hajlandó tárgyalni az ügyről. Ám ha addig is írásba fektetnék a terveiket, örömmel áttanulmányozná. Jean-Yves gyorsan átszaladt Valérie irodájába, és elújságolta a jó hírt; Valérie gyomra összeszorult. A TUI éves bevétele 25 milliárd frank volt, háromszor annyi, mint a Neckermanné, és hatszor annyi, mint a Nouvelles Frontiéres-é -vagyis a TUI volt a világ legnagyobb utazási irodája. Gyorsan nekiláttak, hogy kidolgozzanak egy meggyőző, minden szempontra kiterjedő érvrendszert. A projekt nem igényel komoly pénzügyi befektetéseket, csak némi módosításra lesz szükség a bútorzatban, át kell alakítani a dekorációt, hogy „erotikusabb" jellege legyen - és nagyon gyorsan megegyeztek a „bájturizmus" kifejezésben, amelyet a vállalkozás dokumentumaiban fognak alkalmazni. Az volt a legfontosabb érv, hogy a fenntartási költség jelentős csökkenésével lehetett számolni: nincs szükség sportfoglalkozásra és gyerekklubra. Nem kell fizetni a diplomás óvónők, a szörf-, íj-, aerobik- és könnyűbúvár oktatók, az ikebana szakértők, a tűzzománc és selyemfestő tanárok bérét. Az első számítógépes modellezés után JeanYves megdöbbenve látta, hogy a személyzet leépítését is beleértve a klubok éves fenntartási költsége 25%-kal csökken. Háromszor kiszámolta, és mind a háromszor ugyanazt az eredményt kapta. Ez annál is mellbevágóbb volt, mert úgy tervezte, hogy a hagyományos kategóriájú utakhoz viszonyítva 25%-kal drágábban kínálják ezeket az utakat-vagyis igazodnak a Club Med áraihoz, így ezek az utak 50%-kal több hasznot hajtanak. „A barátod egy zseni", mondta Valérie-nek, amikor az benézett hozzá az irodába.

A vállalatnál ezekben a napokban kicsit furcsa volt a hangulat. A múlt hétvégi, Évry-i üzletközpontnál történt összecsapáshoz hasonló esetek nem voltak szokatlanok, de a hét áldozat ijesztően soknak számított. A vállalat jónéhány alkalmazottja lakott a cég közvetlen közelében, leginkább a régiek. Eleinte a székház melletti telepen éltek, ami magával a székházzal egy időben kezdett kiépülni, majd kölcsönöket vettek fel, és saját házat építettek. - Nagyon, igazán nagyon sajnálom őket - mondta Valérie. - Mind arról ábrándoztak, hogy majd vesznek egy házat valahol vidéken, de most rögtön nem hagyhatják itt a vállalatot, mert túl sokat levonnának a nyugdíjalapjukból. Pár napja beszéltem erről a telefonközpontosnővel. Még három éve van a nyugdíjig, és az volt az álma, hogy vesz egy házat Dordogne-ban, mert onnan való. Csakhogy mostanában nagyon sok angol vesz házat arrafelé, az árak felszöktek, még egy rozoga viskó is hihetetlen összegekbe kerül. Az ő házának viszont lement az ára, mert most már mindenki tudja, hogy ez egy veszélyes negyed, és az értéke harmadáért tudja csak eladni. De a legmeglepőbben a második emeleti titkárnők viselkednek. Bementem az irodájukba valami papírért, és mind az Interneten lógtak. Elmagyarázták, hogy már csak Interneten vásárolnak, az biztonságosabb: hazaérnek a melóból, elbarikádozzák magukat, és várják az árukihordót. A következő hetekben sem csökkent a rettegés, sőt egyre nőtt. Az újságokban másról sem lehetett olvasni, mint megvert tanárokról, megerőszakolt tanítónőkről, Molotov koktélokkal megtámadott tűzoltóautókról, a vonatablakon kidobott testi fogyatékosokról - nekik az volt a bűnük, hogy „csúnyán" néztek a bandavezérre. A Le Figaro boldogan szállította a híreket, ha az ember mindennap olvasta, az volt az érzése, hogy Franciaország kikerülhetetlenül a

polgárháború felé masírozik. Az is igaz, hogy választások előtt álltunk, és Lionel Jospint mintha egyedül a biztonság kérdése foglalkoztatta volna. Mindenesetre nem tűnt túl valószínűnek, hogy a franciák megint Jacques Chiracra szavaznának. Túl hülyének látszott, valóságos merénylet volt az ország imázsa ellen. Amikor háta mögött összekulcsolt kezekkel megjelent a tévében ez a nagy mamlasz, egy mezőgazdasági összejövetelen, vagy más országok államfői között, az ember kicsit szégyenkezett miatta, és szinte megsajnálta. A baloldal, mivel tudta, hogy ő is képtélen lenne meggátolni a növekvő erőszakot, türtőztette magát. Feltette a hangfogót, elismerte, hogy a mutatók rosszak, sőt nagyon rosszak, de felszólított mindenkit, hogy tartózkodjék a helyzet politikai kiaknázásától, és kijelentette, hogy a maga idejében a jobboldal sem csinálta talpraesettebben. Akadt azért egy apró kisiklás is, egy bizonyos Jacques Attali röhejes vezércikke, amelyben Attali kijelentette, hogy a külvárosi fiatalok indulata tulajdonképpen „segélykérés". A Les Halles vagy a Champs-Élysées luxusáruházainak üvegablakai „trágár kérkedésnek számítanak az ő nyomorukkal szemben. És azt sem szabad elfelejteni", tette hozzá Attali, „hogy a külvárosok a népek és fajok színes mozaikja, és ezek az emberek azért jöttek hozzánk a miénktől eltérő hagyományaikkal és a hitükkel, hogy segítsenek egy új kultúrát felépíteni, és megteremtsék az együttélés igazi művészetét." Valérie meglepve nézett rám: először fordult elő, hogy harsány nevetésben törtem ki a L'Express olvasása közben. Odanyújtottam neki a cikket: - Ha Jospin azt akarja, hogy megválasszák, akkor ezt az alakot a második fordulóig valahogy el kell hallgattatnia. - A végén még tényleg igazi stratéga lesz belőled... Csakhogy idővel rajtam is úrrá lett a nyugtalanság. Valérie

megint nagyon sokáig dolgozott, ritkán ért haza este kilenc előtt, és azt gondoltam, jobb lenne, ha vennék neki egy pisztolyt. Ismertem valakit, aki kapcsolatban állt az alvilággal, az egyik művész bátyja volt, akinek két éwel ezelőtt szerveztem egy kiállítást. Tulajdonképpen nem volt igazi bűnöző, bár részt vett néhány rablótámadásban, de inkább feltalálónak, ezermesternek számított. Nemrég vígan eldicsekedett az öccsének, hogy kitalálta, hogyan lehetne hamisítani az új, hamisíthatatlannak kikiáltott személyi igazolványokat. - Szó sem lehet róla - jelentette ki azonnal Valérie -, nem vagyok veszélyben. Napközben sohasem megyek ki a vállalat területéről, és este mindig autóval jövök haza, mindegy, hány óra van. - De vannak piros lámpák is. - Az Aurore-székház és az autópályafeljáró között csak egy piros lámpa van. Az autópályáról lejövök a Porte d'Italienál, és már itthon is vagyok. A mi negyedünk pedig egyáltalán nem veszélyes. Ez igaz volt, ahol laktunk, a párizsi Chinatownban tényleg alig fordultak elő verekedések vagy rablótámadások. Nem is tudom, hogy csinálták, lehet, hogy volt saját figyelőrendszerük. Mindenesetre a beköltözésünk óta minket is számon tartottak; jártunkban-keltünkben mindig legalább húsz ember köszönt oda nekünk. Ide ritkán költöznek európaiak, kisebbségben voltunk az épületben. Néha kínai feliratos falragaszok jelentek meg a házban, gyűlésre vagy mulatságra hívó plakátok lehettek; de milyen gyűlésre? milyen mulatságra? Évekig élhet az ember kínaiak között, akkor sem ismeri meg őket. Azért felhívtam az ismerősömet, aki két nap múlva visszahívott a válasszal. Tízezer frankért egy nagyon jó állapotban lévő, komoly pisztolyt vehetek. A díjban benne

van egy jó nagy adag töltény is. Nincs vele sok dolog, időnként alaposan ki kell tisztítanom, nehogy besüljön, amikor használni akarom. Elmondtam a dolgot Valérienak, de megint élénken tiltakozott. - Nem, lehetetlen, úgysem tudnék lőni vele. - Akkor sem, ha életveszélybe kerülnél? - Nem, akkor sem. Nem erőszakoskodtam tovább. - Kiskoromban - mondta később -, egy csirkét sem tudtam volna megölni. Egy csirkét én sem; de azt hiszem, embert sokkal könnyebb lehet. Magamat furcsa módon egyáltalán nem féltettem. Persze kevés kapcsolatom volt a barbár hordákkal, csak néha futottam össze velük az ebédszünetben, amikor sétáltam egyet a Forum des Halles-nál, de itt a biztonsági erők (rohamrendőrök, egyenruhás rendőrök, a kereskedők által finanszírozott biztonsági őrök) fonta finomszemű háló elméletileg távol tartott minden veszélyt. Tudtam, hogy a rendfenntartó erők távollétében könnyű, bár meglehetősen érdektelen zsákmány lennék, a hagyományos köztisztviselői külsőm nem volt valami csábító. Amúgy semmi vonzalmat nem éreztem a veszélyes osztályokból származó fiatalok iránt; nem értettem, és nem is akartam megérteni őket. Egyáltalán nem rokonszenveztem sem a vehemens vágyaikkal, sem az értékeikkel. Én a kisujjamat sem mozdítanám egy Rolex óráért, egy Nike cipőért vagy egy BMW Z3-ért, és sohasem sikerült meggyőződnöm róla, hogy bármiféle különbség van egy márkás és egy márkátlan holmi között. A világ szemében ebben nagyot tévedek. Tudtam jól: kisebbségben vagyok a véleményemmel, tehát tévedek. Kell lennie különbségnek az Yves Saint Laurent ingek és a közönséges ingek, a Gucci cipők és az André cipők között. Igen ám, de én nem

érzékelem ezt a különbséget; .tehát itt egy fogyatékosságról van szó, amelynek alapján nem szabad ítélkeznem a világ felett. Hiszen elvárja-e bárki is egy vaktól, hogy a posztimpresszionista festészet szakértőjeként tündököljön? Akaratlan, de nyilvánvaló vakságom következtében kizártam magam az eleven, lüktető emberi valóságból, ami ezeket az elhajlásokat és bűnöket eredményezte. Ezek a fiatalok a félvad ösztöneikkel nyilvánvalóan megérezték a szépség jelenlétét; az iránta való vágyuk dicséretre méltó volt, és nem ütött el a társadalmi normáktól, most már csak arra lett volna szükség, hogy kicsit lefarigcsáljanak az inadekvát kifejezési formáiból. Bár ha jobban belegondolok, Valérie és Marie-Jeanne, az a két nő, aki tartósan jelen volt az életemben, teljes közömbösséget tanúsított a Kenzo kosztümök és a Prada táskák iránt; és körülbelül mindegy volt nekik, hogy milyen márkájú ruhát hordanak. Jean-Yves, aki a legtöbbet kereste az ismerőseim között, mindig Lacoste pólókat vásárolt; de ezt valamiképpen gépiesen tette, megszokásból, és nem hiszem, hogy ellenőrizte volna, hogy a kedvenc márkáját nem előzte-e meg egy versenytárs a piacon. Néhány minisztériumi kolléganőm, akiket látásból ismertem (ha egyáltalán lehet így mondani, mert két találkozás között általában elfelejtettem a nevüket, a beosztásukat, sőt olykor az arcukat is), divattervezők által tervezett darabokat vásároltak; de általában fiatal, még szinte ismeretlen divattervezőkről volt szó, akik egyetlen párizsi butikban árulták a ruháikat, és tudtam, hogy a kolléganőim azonnal faképnél hagyják őket, ha egyszer szélesebb körben is ismertté válnak. A Nike, az Adidas, az Armani és a Vuitton továbbra is a hatalma csúcsán volt; erről valahányszor meggyőződhettem, amikor átfutottam a Le Figarót és a gazdasági mellékletét. Csak azt nem tudtam, hogy a külvárosi fiatalokon kívül kinek

köszönhetik ezek a márkák a sikerüket. Nyilván a társadalomnak egész szektorai maradtak idegenek a számomra; de az is lehet, hogy ennél jóval banálisabb a magyarázat, és a titok mögött a harmadik világ meggazdagodott osztályai állnak. Keveset utaztam, keveset éltem, és egyre világosabb lett előttem, hogy nem sokat értek a modern világból. Szeptember 27-én Jean-Yves értekezletet tartott az Eldorado klubhálózat tizenkét vezetőjének, akik az alkalomra Évrybe utaztak. Az Eldoradónál minden szeptemberben megtartották ezt az értekezletet, ilyenkor vonták meg a nyári mérleget, és tervezték el a változtatásokat. A mostani értekezletnek azonban különleges jelentősége volt. Először is, három telep gazdát cserél - Jean-Yves pár nappal korábban aláírta a Neckermannal az eladási szerződést -, és négy klub vezetőjének fel kell készülnie rá, hogy elbocsássa a személyzet felét, mert ezek a klubok „Afrodité klubként" működnek tovább. Valérie nem vett részt az értekezleten, mert az Italtrav egyik képviselőjével volt találkozója, akinek bemutatta a projektet. Az olasz piac jóval szűkebb volt, mint az északeurópai. Az Italtrav a legnagyobb olasz utazási irodának számított, az éves jövedelme mégsem tette ki a TUI jövedelmének tizedét, de egy velük kötött szerződés mégis hasznos klientúrát ígért. Valérie este hét körül ért vissza a találkozóról. Jean-Yveset egyedül találta az irodájában, épp akkor ért véget az értekezlet. - Hogy fogadták a hírt? - Rosszul. Meg is értem őket; nyilván megérezték, hogy ők maguk is lapátra fognak kerülni. - Le akarod cserélni a telepvezetőket? - Ez új projekt; jobban szeretném új csapattal indítani.

A hangja nyugodt volt. Valérie meglepetten nézett rá. Az utóbbi időben magabiztosabb lett - és könyörtelenebb. - Most már biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Az ebédidőben félrevontam a santo-domingói, boca-chicái telepvezetőt. Ki akartam ugratni a nyulat a bokorból, meg akartam tudni, hogyan csinálja, hogy évszaktól függetlenül 90%-os a telep kihasználtsága. Összevissza hantált, zavarban volt, és a csapatmunkáról beszélt. Végül egyenesen megkérdeztem tőle, hogy megengedi-e, hogy a lányok felmenjenek a vendégek szobájába. Nagyon nehezen vettem rá, hogy elismerje, mert félt a szankcióktól. Meg kellett neki mondanom, hogy nem zavar, sőt, érdekesnek találom a kezdeményezést. Akkor bevallotta. Szerinte hülyeség, hogy a vendégeknek két kilométerrel arrébb kelljen szobát bérelniük, ahol gyakran még folyóvíz sincs, és akármikor megtámadhatják őket, amikor ott helyben megvan minden kényelem. Gratuláltam neki, és megígértem, hogy ő lesz az egyetlen, aki megmarad az állásában. Leszállt az este. Jean-Yves meggyújtotta az íróasztali kislámpát, és egy pillanatra elhallgatott. - A többiekért nem fáj a szívem. Mind körülbelül ugyanaz a fazon. Valaha vendéglátóiparit végeztek, jó időben indultak, végigtapogatták az összes csajt, akit akartak, soha nem csináltak semmit, és úgy képzelték, hogy most már a nyugdíjig süttethetik a hasukat a napon. Az ő idejük lejárt, de ez az ő bajuk. Most igazi profikra lesz szükség. Valérie keresztbe rakta a lábát, nem válaszolt. - Tényleg, milyen volt a megbeszélés az Italtravos pofával? - O, nagyszerű. Azonnal megértette, mit értek bájturizmuson, sőt rögtön megpróbált elcsábítani... Az a jó az olaszokban, hogy annyira kiszámíthatók. Végül megígérte, hogy bevezeti a klubhálózatot a katalógusukba, de azt

mondta, hogy ne legyenek illúzióink, mert az Italtrav inkább utazási szövetkezet, több specializálódott kis iroda konglomerátuma, önmagában a márkának nincs erős identitása. És tényleg, az Italtrav kicsit olyan, mint egy elosztó: fel lehet iratkozni a listára, de a mi dolgunk, hogy nevet szerezzünk magunknak a piacon. - És hogy állunk Spanyolországgal? - Jó a kapcsolatunk a Marsanas-szal. Ugyanaz velük a helyzet, mint az Italtravval, azzal a különbséggel, hogy ők ambiciózusabbak, és egy ideje megpróbálnak gyökeret ereszteni Franciaországban. Kicsit féltem, hogy konkurrenciát jelentünk a kínálatuknak, de azt mondták, hogy nem, inkább kiegészítjük - mondta Valérie, aztán rövid szünet után megkérdezte: - És mi legyen Franciaországgal? -Még mindig nem tudom. Talán hülyeségnek tartod, de nagyon félek egy erkölcsi kereszteshadjárattól. Persze csinálhatnánk egy piacelemzést, tesztelhetjük a koncepciót... - Sohasem hittél ezekben a dolgokban. - Tényleg nem, de most hajlok arra, hogy folytassunk egy kis reklámhadjáratot Franciaországban, kizárólag az Auroretour hálózaton keresztül. Elhelyezhetnénk reklámokat a határozott célközönségű magazinokban, az olyanokban, mint az CKM vagy a Szavanna Hangjai. De az első időkben maradjunk csak Eszak-Európánál.

Következő péntekre tűzték ki a Gottfried Rembkével való találkozót. Az előtte való este Valérie feltett egy ránctalanító pakolást, utána nagyon korán lefeküdt. Reggel nyolcra, amikor felébredtem, ő már elkészült. Az eredmény lenyűgöző volt. Fekete kosztümöt vett fel, a nagyon rövid szoknya csodálatosan rásimult a fenekére; a blézer alatt áttört lila csipkeblúzt viselt, és egy skarlátvörös push up melltartót, ami

jó sokat megmutatott a melléből. Amikor leült az ággyal szemben, megláttam, hogy fekete harisnya és harisnyatartó van rajta. A szájára sötétvörös, kicsit lilába hajló rúzst kent, és kontyba tornyozta a haját. - Hatásos? - kérdezte idegesen. - Hú, ez durva. Hát igen, a nők... - sóhajtottam. - Hiába, ők aztán értenek az áru előnyös csomagolásához. - Ez a hivatásos csábító kosztümöm. Egy kicsit neked is vettem föl, tudtam, hogy tetszeni fog. - Eroti... erotizáljuk át a vállalatot - dünnyögtem. Valérie odanyújtott egy csésze kávét. Amíg el nem indult, nem csináltam mást, csak néztem őt, ahogy jött és ment, felállt és leült. Ha úgy vesszük, nem volt nagy dolog, hanem tiszta és egyszerű, de hatásos volt, semmi kétség. Keresztbe vetette a lábát: homályos csík tűnt fel a combja tövénél, kiemelve a nejlon különleges finomságát. Kicsit felhúzta a térdét: megjelent egy fekete csipkeszegély, majd a harisnyakötő pántja, a meztelen és fehér hús, és a feneke hajlata. Levette az egyik combját a másikról, és összezárta a lábát: eltűnt az egész. Az asztal fölé hajolt: szinte éreztem, ahogy a melle lüktet a csipke alatt. Órákig el tudtam volna nézni. Könnyű, ártatlan, mélységes öröm volt; a boldogság tiszta ígérete.

Délután egykor kellett találkozniuk Rembkével a Le Divellec vendéglőben, a rue de l'Universitén. Jean-Yves és Valérie öt perccel korábban érkezett. - Mivel kezdjük a beszélgetést? - nyugtalankodott Valérie, amikor kiszálltak a taxiból. - Mivel, mivel, hát majd azt mondod neki, hogy bordélyokat akarunk nyitni a németeknek - mondta Jean-Yves idegesen fintorogva. - Nyugi, majd ő maga fog előhozakodni

a kérdéseivel. Gottfried Rembke pontosan egykor érkezett. Ahogy belépett a vendéglőbe és odanyújtotta a kabátját a pincérnek, rögtön tudták, hogy ő az. Izmos és fegyelmezett teste, csillogó koponyája, határozott tekintete, energikus kézszorítása: mindez önbizalmat és dinamizmust sugallt, és tökéletesen megfelelt a nagyfőnökről, pontosabban a „német nagyfőnökről" kialakított képnek. Könnyen el lehetett képzelni, ahogy lelkesen veti magát a napjára, egy ugrással kipattan az ágyból, fél órát szobabiciklizik, utána a vadonatúj Mercedesén elindul az irodába, és vezetés közben a gazdasági híreket hallgatja. - Egyszerűen tökéletes ez a pofa ... - morogta Jean-Yves, miközben széles mosollyal felállt, és kezet nyújtott. Az első tíz percben Herr Rembke csak a konyháról beszélt. Kiderült, hogy jól ismeri Franciaországot, a francia kultúrát, a francia éttermeket; sőt Provence-ban van egy háza is. „Hibátlan ez a fickó, hibátlan, és kész", gondolta JeanYves, miközben a curacaós langusztalevest méregette. Rock and roll, Gotty, tette hozzá magában, és belemerítette a kanalát a levesbe. Valérie csodálatos volt: figyelmesen, csillogó szemekkel, elbűvölten hallgatta Rembkét. Tudni akarta, hogy Provence mely részén van a ház, milyen gyakran tud Rembke odautazni stb. Ő rákragut evett piros gyümölcsszósszal. - Tehát - jelentette ki csevegő tónusban -, önöket érdekelné a projekt. - Nézzék - felelte Rembke elgondolkodva - jól tudjuk, hogy a bájturizmus - könnyedén megnyomta a kifejezést - az egyik legfőbb motiváció, ami miatt a honfitársaink külföldre utaznak. És meg is lehet őket érteni, mert van-e ennél édesebb módja az utazásnak? Ezzel szemben érdekes módon egyetlen nagy csoport sem foglalkozott komolyan a kérdéssel, egészen

idáig - kivéve néhány, egyébként gyatra kísérletet, ami a homoszexuális klientúrát érinti. A lényeg az, hogy meglepő módon egy szűz piaccal van dolgunk. - Persze ez nem igazán dicséretes, azt hiszem, jobb lenne, ha az emberek mentalitása megváltozna kissé - szólt közbe Jean-Yves, de rögtön rájött, hogy állatságot mondott. - A Rajna mindkét oldalán - fejezte be esetlenül. Rembke hidegen nézett rá, mintha azt mérlegelné, hogy pofán vágja-e. Jean-Yves a tányérjába dugta az orrát, és megfogadta, hogy meg se mukkan az ebéd végéig. Valérie csodálatosan megmentette a helyzetet. - Ne vigyük át a mi francia problémáinkat Németországba - mondta, és zseniális mozdulattal áttette az egyik lábát a másikon. Rembke figyelme azonnal felé fordult. - A honfitársaink - folytatta a német - kénytelenek saját maguk elboldogulni, és kétes becsületességű közvetítőknek vannak kiszolgáltatva. Nagy általánosságban a legnagyobb amatörizmus jellemzi a szektort, ami ezen a területen hihetetlen hiányt eredményezett. Valérie buzgón bólogatott. A pincér kihozott egy sült saintpierre halat friss fügével. Rembke ránézett a tányérjára, majd folytatta: - Az önök projektje azért is felkeltette a figyelmünket, mert alapjában rendíti meg a hagyományos nyaralóklub formulát. Ami még elfogadott forma lehetett a 70es évek elején, már nem felel meg a modern fogyasztó elvárásainak. A nyugati emberek már sokkal nehezebben teremtenek kapcsolatokat; amit természetesen mindannyian roppantul sajnálunk - újból Valérie-ra pillantott, aki ragyogó mosollyal levette az egyik combját a másikról.

Amikor negyed hétkor hazaértem az irodából, Valérie már

otthon volt. Majdnem hátrahőköltem a meglepetéstől, azt hiszem, először fordult elő a közös életünk kezdete óta, hogy este otthon találtam. A kanapén ült, még mindig kosztümben, kicsit szétvetett lábakkal. Mosolyogva nézett maga elé, mintha boldog és édes dolgokról ábrándozna. Akkor nem értettem, de most már tudom, hogy aznap olyasmit élt át a munkájával kapcsolatban, ami csak az orgazmushoz hasonlítható. - Jól sikerült? - kérdeztem. - Még annál is jobban. Rögtön hazajöttem az ebéd után, nem is mentem be az irodába; nem tudom, mit csinálhatnék még ennél is többet. Nem egyszerűen csak érdekli a projekt, de az a szándéka, hogy az egyik legfőbb termékükké teszi, már a téli szezontól kezdve. Hajlandó finanszírozni a katalógus előállítását és a német klientúrát megcélzó reklámkampányt. Úgy gondolja, hogy a TUI önmagában is képes garantálni a meglévő klubok telítettségét; sőt még azt is megkérdezte, hogy vannak-e egyéb terveink. Egyetlen változtatást akar, kizárólagosságot kér a saját piacára Németországra, Ausztriára, Svájcra és a Benelux államokra; egyébként tud róla, hogy kapcsolatban állunk a Neckermannal is. - Tudod mit? - tette hozzá. - Egyszer eltöltöttem egy hétvégét Dinard-ban egy tengervíz terápiai központban. Azt hiszem, most szükségem lenne rá. Elugorhatnánk a szüleimhez is.

A vonat egy óra múlva indult a gare Montparnasse-ról. Kilométerről kilométerre csökkent a Valérie-ben felhalmozódott feszültség, és újra normálissá - vagyis szexissé és vidámmá - változott. Magunk mögött hagytuk a nagy külvárosi szakasz utolsó épületeit is, és mire a TGV a

Hurepiox síkságára ért, már teljes sebességgel robogott. A nap utolsó fénye halványvörösen remegett a gabonasilók sötétlő tömege fölött. Két szakaszra osztott első osztályú kocsiban utaztunk; az üléseket elválasztó asztalkán kis sárga lámpák égtek. A folyosó másik oldalán egy negyven körüli, jól szituált, szőke kontyos nő ült, és a Madame Figarót lapozgatta. Én is épp ezt az újságot hoztam magammal, és most nekiveselkedtem a gazdasági mellékletnek. Néhány éve az a gondolatom támadt, hogy talán úgy is megfejthetnénk a világot és megérthetnénk a fejlődését, ha félretolunk mindent, ami a politikai aktualitásokkal, a társadalommal vagy a kultúrával van kapcsolatban; és akkor is pontos képet kaphatunk a történelmi mozgásokról, ha kizárólag a gazdasági információkat és a tőzsdei jelentéseket olvassuk. Tehát arra kényszerítettem magam, hogy mindennap elolvassam a Le Figaro gazdasági rovatát, amelyhez néha hozzácsaptam a Les Échos és a La Tribune Desfossés még visszataszítóbban unalmas cikkeit. Egyelőre még nem nyert bizonyítást az elméletem. Természetesen lehetséges, hogy fontos történelmi információk rejtőzködnek e kimért hangú és számoszlopokkal zsúfolt kiadványok sorai mögött; de akár az ellenkezője is igaz lehet. Egyetlen biztos következtetésre jutottam: a gazdaság szörnyűségesen unalmas dolog. Amikor felemeltem a tekintetem egy rövid cikkből, ami a Nikkei árfolyamának zuhanását próbálta elemezni, észrevettem, hogy Valérie megint cserélgeti egymáson a lábait. Huncutul mosolygott. „Hihetetlen mélységbe zuhantak a részvények árfolyamai a milánói tőzsdén" - ez volt az utolsó sor, amit elolvastam, utána letettem az újságot. Hirtelen felállt a farkam, mert észrevettem, hogy Valérie-nek valahogy sikerült levennie a bugyiját. Átült az én oldalamra, szorosan hozzám simult, levette a kosztümkabátját, és a térdemre terítette. Gyorsan jobbra néztem: a szőke kontyos nő mélyen bele volt

merülve az újságjába, pontosabban egy télikertekről szóló cikkbe. Ő is szűk szoknyát és fekete harisnyát viselt; az izgató érett asszony. Valérie becsúsztatta a kezét a térdemre terített kosztümkabát alá, és a farkamra tette. Csak egy vékony pamutnadrág volt rajtam, az érzés szörnyen éles volt. Kint már teljesen besötétedett. Besüppedtem az ülésbe, és benyúltam Valérie blúzába. Félrehúztam a melltartóját, a tenyerembe vettem a jobb mellét, aztán a hüvelykujjammal és a mutató ujjammal elkezdtem sodorgatni a mellbimbóját. Körülbelül Mans magasságában kigombolta a sliccemet. Határozott mozdulatokkal verte a farkamat, biztos voltam benne, hogy a szomszédunk mindent lát a cirkuszból. Szerintem képtelenség sokáig ellenállni egy szakértő kézzel végzett maszturbációnak. Valamivel Rennes előtt ejakuláltam, és még egy fojtott kiáltást is megeresztettem. - Ki kell tisztítanom a kosztümkabátomat - mondta nyugodtan Valérie. A kontyos nő felénk nézett, és nem is titkolta, hogy jól szórakozik. Egy kicsit azért zavarba jöttem, amikor a saint-maloi pályaudvaron észrevettem, hogy ő is beszáll a fürdőközpont kisbuszába; Valérie viszont teljes nyugalommal elkezdett vele beszélgetni a különféle kezelésekről. Én persze semmit sem tudtam a pezsgőfürdő, az aromazuhany és az algás pakolás áldásairól, és másnap nem is csináltam mást, csak a medencében dagonyáztam. Éppen a hátamon lebegtem, és szórakozottan megállapítottam, hogy a víz alatti bugyborékolás nyilván arra való, hogy a hátamat masszírozza, amikor Valérie jött oda hozzám. - A vonatbeli szomszédunk - mondta izgatottan megszólított a jacuzziban. Nem jöttem különösebb izgalomba az információtól. - És most egyedül van a gőzfürdőben - tette hozzá Valérie. Kimásztam a vízből, és felvettem egy fürdőköpenyt. Mielőtt

beléptem a gőzfürdőbe, levettem a fürdőgatyámat; az erekció megemelte a puha frottíranyagot. Előre engedtem Valérie-t a sűrű gőzben - olyan sűrű volt, hogy két méterre sem láttam el. Nagyon erős, részegítő eukaliptuszillat töltötte be a levegőt. Megálltam a fehérlő és forró semmiben. A terem mélye felől zihálást hallottam. Kioldottam a fürdőköpenyem övét, és odamentem a hang forrásához. A bőrömön verítékcseppek gyöngyöztek. Valérie a nő előtt térdelt, a fenekét markolta, és a punciját nyalogatta. Nagyon szép, harmonikus arcú, széles és érzéki szájú nő volt, tökéletesen kerek, szilikonozott mellekkel. Nyugodtan rám nézett, és megfogta a farkamat. Még közelebb léptem hozzá, mögé kerültem, és megsimogattam a farkammal a fenekét. Széttárta a combját, előrehajolt és a falnak támaszkodott. Valérie beletúrt a fürdőköpenye zsebébe, és odanyújtott egy óvszert; a másik kezével tovább izgatta a nő csiklóját. Hirtelen a nőbe hatoltam, már teljesen nyitva volt; egy kicsit még jobban előre hajolt. Ki-be jártam benne, azután megéreztem, hogy Valérie keze a lábaim között mozog, és megmarkolja a heréimet. Utána megint odahajolt, és nyalogatni kezdte a nő punciját; amikor kihúztam a farkamat, mindig végigcsúszott a nyelvén. Amikor a nő hosszú, boldog sikollyal elélvezett, megfeszítettem a medenceövi izmaimat, de hiába. Utána nagyon gyorsan kiszálltam belőle. Izzadt az egész testem, hevesen ziháltam, és annyira remegtem, hogy le kellett ülnöm egy padra. Gőzfelhők gomolyogtak a levegőben. Halk hangokat hallottam, és felnéztem: Valérie és a nő összefonódva feküdtek, a mellük egymáshoz simult. Valamivel később, délután megint szeretkeztünk, utána este még egyszer, és másnap reggel még egyszer. Ez az őrjöngő hév kicsit szokatlan volt, de mind a ketten tudtuk, hogy megint nehéz időszak előtt állunk, mert Valérie-nak rengeteg

munkája lesz, felmerülő nehézségek, költségvetések, stb. Az ég makulátlanul kék volt, az idő langyos, nyilván ez az utolsó szép hétvége, mielőtt végleg beköszönt az ősz. Vasárnap reggel, szeretkezés után tettünk egy hosszú sétát a tengerparton. Csodálkozva nézegettem a szállodák neoklasszikus, kicsit giccses épületeit. Amikor a strand végére értünk, leültünk egy sziklára. - Gondolom, fontos volt ez a találkozó Rembkével mondtam Valérie-nak. - Gondolom, ez egy új challenge kezdete. - Igen, de ez az utolsó, Michel. Ha ez a húzásunk bejön, hosszú időre megnyugodhatunk. Kétkedő, kicsit szomorú pillantást vetettem rá. Már nem hittem ezeknek az érveknek, olyanok voltak, mint a történelemkönyvekben a politikusok kinyilatkoztatásai arról, hogy a békekötés a végleges békéhez vezeti az emberiséget. - De éppen te magyaráztad el nekem - emlékezettem kedvesen -, hogy a kapitalizmus lényegében egy állandó háborús állapot, soha véget nem érő harc. - Ez igaz is - jelentette ki Valérie határozottan -, de nem mindig ugyanazoknak kell harcolniuk.

Egy sirály röppent fel mellettünk, felemelkedett, és most ott lebegett az óceán fölött. A strandnak ezen a végén alig volt rajtunk kívül valaki. Dinard kifejezetten nyugodt nyaralóhely, legalábbis ebben az időszakban. Odafutott hozzánk egy labrador, megszaglászott minket, azután továbbszaladt. Sehol nem láttam a gazdáit. - Hidd el nekem - makacskodott Valérie. - Ha olyan jól megy a dolog, ahogy reméljük, akkor egy csomó országra ki lehet terjeszteni a rendszert. Csak Latin-Amerikában ott van Brazília, Venezuela, Costa Rica. És még sok helyen lehet

ilyen klubokat nyitni: Kamerunban, Mozambikban, Madagaszkáron, a Seychelles-szigeteken. Ázsiában is rengeteg lehetőség kínálkozik: Kína, Vietnam, Kambodzsa. Két-három éven belül vitathatatlan hírnévre tehetünk szert, és senki sem mer majd invesztálni ezen a piacon: ezúttal tényleg behozhatatlan előnyhöz jutunk a versenyben. Nem feleltem semmit, nem tudtam, mit felelhetnék, végül is én voltam az ötletgazda. Nőni kezdett a dagály; kis homokbarlangok alakultak ki a homokban, és ahogy rájuk léptünk, beomlottak. Valérie folytatta: - Ráadásul most már nagyobb részvénycsomagot is kérhetünk. Ha beüt az üzlet, nem utasíthatják vissza. És ha az ember egyszer részvényes lett, nem kell tovább hajtania; akkor már mások hajtanak helyette. Megállt, és kicsit bizonytalanul nézett rám. Amit mondott, megállt a lábán, megfelelt egy bizonyos logikának. Felkelt a szél, és kezdtem megéhezni. A hotel étterme fantasztikus volt, csodálatosan friss tengeri herkentyűik voltak, és ízletes halételeik. Visszasétáltunk a vizes homokon. - Nekem van pénzem - mondtam hirtelen. - Ne felejtsd el, hogy sok pénzem van. Valérie megállt, és meglepetten nézett rám; én magam is meglepődtem, amikor kimondtam ezeket a szavakat. - Tudom, hogy manapság nem olyan divatos dolog eltartott asszonynak lenni - folytattam kicsit zavartan -, de semmi okunk rá, hogy úgy gondolkozzunk, mint mindenki más. Valérie nyugodtan nézett a szemembe. - Ha megkapod a pénzt az apád házáért, akkor legfeljebb hárommillió frankod lesz - mondta. - Valamivel kevesebb. - Az nem elég; nem igazán elég. Kell még egy kis ráadás. Elindult, és nem szólalt meg egy ideig.

- Bízz bennem - mondta, amikor beléptünk az étterem nagy üvegajtaján. Ebéd után, mielőtt a pályaudvarra mentünk, még benéztünk Valérie szüleihez. Valérie elmagyarázta nekik, hogy megint rengeteg munkája lesz, és valószínűleg nem jöhet haza karácsony előtt. Az apja lemondó mosollyal nézte. Azt gondoltam: Valérie jó, melegszívű és figyelmes gyermek, érzékeny, gyöngéd és merész szerető; és ha eljön az ideje, nyilván odaadó és bölcs anya lesz. Az ő lábai márványoszlopok, amelyek színarany talapzaton állnak. Még mindig nem értettem, mivel érdemeltem ki egy olyan nőt, mint Valérie. Valószínűleg semmivel. Megfigyelhetem, hogyan bomlik ki előttem a világ; a legnagyobb jóhiszeműséggel, tapasztalati úton megpróbálhatom megérteni - megfigyelem. Semmi rnást nem tehetek: csak figyelhetem.

12. Október végén meghalt Jean-Yves apja. Audry nem volt hajlandó elmenni a temetésre; Jean-Yves egyébként ezt tudta is előre, csak a forma kedvéért kérdezte meg. Szerény temetés lesz: ott lesz Jean-Yves (aki egyetlen gyerek), néhány családtag, egy-két barát. Az apjáról megjelenik majd egy rövid nekrológ a Műegyetemi Évkönyvben; és kész, az ösvény véget ér; apja az utóbbi időben már nem találkozott senkivel. Jean-Yves soha nem értette, hogy mi vitte rá arra, hogy nyugdíjas korára ebbe az érdektelen, a szó legőrjítőbb értelmében vidékies megyébe költözzék, ahol ráadásul senkit nem ismer. Talán ez volt az egész életét végigkísérő mazochizmus utolsó megnyilvánulása. Ígéretes, ragyogó tanulmányok után megfeneklett az unalmas gépészmérnöki

szakmában. Bár mindig lányt szeretett volna, megállt egyetlen gyereknél, mert, mint mondta, egy gyereknek a lehető legjobb nevelést tudja nyújtani - csakhogy ez az érvelés hamis volt, mert nagyon jól keresett. Az volt az ember érzése, hogy nem szerette a feleségét, csak hozzászokott; és lehet, hogy büszke volt a fia szakmai sikereire, de mindenesetre soha nem említette. Nem volt szenvedélye, leszámítva a nyúltenyésztést és a La République du Centre-Ouest keresztrejtvényeit. Valószínűleg fölöslegesen keressük minden emberi lénynél valamilyen titkos szenvedély nyomát, egy rejtett oldalt, valami furcsaságot; ha Jean-Yves apjának vallania kellett volna a belső meggyőződéséről, arról, hogy mit tart az élet mélyebb értelmének, csak némi levertségről számolhatott volna be. A kedvenc mondata, amelyet Jean-Yves a leggyakrabban hallott tőle, és ami talán a legjobban összefoglalta az emberi életről szerzett tapasztalatait, a következő volt: „Megöregszik az ember". Jean-Yves anyját természetesen megviselte a férje halála mégiscsak az élete társáról volt szó -, de nem dúlta föl túlságosan. - Nagyon gyorsan hanyatlott - elemezte a helyzetet. A halál oka nem volt meghatározható, inkább csak általános kifáradásra vagy az életkedv hiányára lehetett hivatkozni. - Már nem volt kedve semmihez - mondta Jean-Yves anyja. Körülbelül ennyi volt a gyászbeszéd. Audry távolléte persze mindenkinek feltűnt, de a temetés alatt senki nem tett róla említést. A vacsora szerény volt. Ami azt illeti, Jean-Yves anyja sohasem számított nagy szakácsnőnek. Jean-Yves jól tudta, hogy előbb-utóbb előkerül házasságának témája. Tekintetbe véve a körülményeket, elég nehéz lett volna kitérnie a beszélgetés elől, és bekapcsolni a tévét, ahogy máskor szokta. Az anyja elmosogatott, utána leült vele szemben, és az asztalra könyökölt.

- Hogy vagytok a feleségeddel? - Nem olyan vészes... Jean-Yves egy ideig nyugodtan fejtegette a dolgot, de azután fokozatosan elragadta az indulat. A végén bejelentette, hogy a váláson gondolkodik. Jól tudta, hogy az anyja gyűlöli Audryt, mert azt gondolja, Audry fosztja meg őt az unokáitól; ebben egyébként volt is igazság, bár az unokái sem voltak rá túlzottan kíváncsiak. Igaz, más körülmények között hozzászokhattak volna; legalábbis Angélique, az ő esetében még nem volt késő. De ehhez egészen másféle életet kellett volna élniük, és mindezt nehéz volt elképzelni. Jean-Yves elnézte az anyja arcát, őszes kontyát, szigorú vonásait: nehéz volt gyöngédséget vagy szeretetet érezni ez iránt az asszony iránt; amennyire Jean-Yves vissza tudott emlékezni, az anyja soha nem halmozta el őt becézgetésekkel; és nehéz volt érzéki és kurvás szeretőnek is elképzelnie. Hirtelen ráébredt, hogy az apja valószínűleg elrontotta az egész életét. Szörnyű sokk volt, a keze remegni kezdett: és most már helyrehozhatatlan, végleges volt az egész. Kétségbeesetten próbált felidézni egy olyan pillanatot, amikor elengedettnek, boldognak látta az apját, olyan valakinek, aki igazán örül annak, hogy él. Igen, talán egyszer, amikor ő még csak öt éves volt, és az apja megmutatta neki, hogyan működik egy Mecano daru. Igen, az apja szerette a mechanikát, a gépeket; aztán JeanYves-nek eszébe jutott, hogy milyen boldogtalan lett, amikor ő bejelentette neki, hogy kereskedelmi tanulmányokat szeretne végezni.

Másnap gyorsan körbejárta a kertet, ami elég idegen volt neki, mert nem kötötték hozzá gyerekkori emlékek. A nyulak idegesen mocorogtak a ketrecükben. Még senki nem adott nekik enni; Jean-Yves anyja el akarta adni őket, utált velük

foglalkozni: Tulajdonképpen ők voltak az ügy nagy vesztesei, a haláleset igazi áldozatai. JeanYves fogott egy zsák nyúltápot, és beöntött egy jókora adagot az etetőbe; apja emlékének áldozott ezzel a mozdulattal. Korán elindult hazafelé, de hiába, mert Fontainebleau előtt így is végtelen dugóba került. Belehallgatott több adóba, utána kikapcsolta a rádiót. Az autósor időnként megtett néhány métert. Csak az autók brummogása hallatszott, és az esőcseppek kopogása a szélvédőn. A lelkiállapotához jól illett ez a melankolikus üresség. A hétvége egyetlen pozitív eleme az volt, hogy nem látja többé Johannát; végre elhatározta, hogy kirúgja. Az új gyereklányt a szomszédasszony ajánlotta. KözépAfrikából származott, és komoly lány volt, jó tanuló. Természettudományos tagozatra járt és orvos akart lenni, talán gyermekgyógyász. A gyerekekkel mindenesetre jól elboldogult. Sikerült Nicholas-t elszakítania a videójátékaitól, és tíz előtt ágyba dugnia - ez előtte még senkinek sem sikerült. Kedves volt Angélique-kel, meguzsonnáztatta, megfürdette, és játszott vele; Angélique láthatólag imádta. Jean-Yves este fél tizenegy körül ért haza, halálosan kimerülten. Audry Milánóban tölti a hétvégét, jutott eszébe; másnap reggel jön haza repülővel, de a repülőtérről egyenesen munkába megy. A válás mégiscsak meg fogja zavarni az életmódját, állapította meg magában Jean-Yves komor elégtétellel; érthető, hogy igyekszik kitolni a pillanatot, amikor a kérdés előkerül. De odáig nem megy, hogy gyöngédséget vagy szeretetet színleljen - ezt Jean-Yves mindenesetre a javára írta. Eucharistie a kanapén ült, és Georges Perec Élet, használati utasítás című könyvét olvasta, zsebkiadásban; igen, mondta, minden rendben volt. Elfogadott egy pohár narancslevet; Jean-Yves töltött magának egy konyakot.

Amikor esténként Jean-Yves hazajött a munkából, Eucharistie néhány perc alatt elmesélte a napjukat, hogy mit csináltak a gyerekekkel, utána hazament. Most is ez történt, és JeanYves, miközben töltött magának egy újabb konyakot, észrevette, hogy oda sem figyelt. - Meghalt az apám - szakadt ki belőle öntudatlanul. Eucharistie elhallgatott, és tanácstalanul nézett rá; nem tudta, mit válaszoljon, de Jean-Yves-nak legalább sikerült felhívnia magára a figyelmét. - A szüleim nem voltak boldogok - folytatta Jean-Yves. Ez a második kijelentés még az elsőnél is rosszabb volt: tulajdonképpen tagadta az ő létezését, legalábbis megfosztotta az élethez való jogától. Két boldogtalan, nem összeillő ember egyesülésének gyümölcse volt, ennek az egyesülésnek jobb lett volna meg sem történnie. Nyugtalanul nézett körül: még néhány hónap, és mindenképpen elhagyja ezt a lakást; nem fogja többé viszontlátni ezeket a függönyöket és bútorokat mintha máris szálakra foszlott volna szét minden, és elveszítette volna a szilárd halmazállapotát. Úgy érezte magát, mintha egy áruház bemutatótermében lenne zárás után, vagy egy lakberendezési katalógus fényképén; mindenesetre valami olyasmiben, ami nem is létezik igazán. Ingadozva felállt, odalépett Eucharistie-hez, és durván a karjába szorította. Az egyik kezét becsúsztatta a pulóvere alá. Eucharistie teste meleg volt, valóságos. Jean-Yves hirtelen magához tért, és megdermedt - zavarba jött. Eucharistie is mozdulatlan maradt. Nem védekezett. Jean-Yves mélyen a szemébe nézett, és szájon csókolta. Eucharistie visszacsókolta, és a nyelvével végigsimította az ő nyelvét. Jean-Yves mélyebben benyúlt Eucharistie pulóvere alá, és megfogta a mellét. Hangtalanul szeretkeztek, a hálószobában; Eucharistie gyorsan levetkőzött, felkuporodott az ágyra, hogy Jean-Yves

megölelhesse. Miután elélveztek, néhány percig nem beszéltek, és utána is kerülték a témát. Eucharistie újra elmesélte a gyerekekkel töltött napját, utána azt mondta, hogy nem maradhat éjszakára. A következő hetekben többször is megismételték a dolgot, tulajdonképpen minden este, amikor Eucharistie volt a gyerekekkel. Jean-Yves már várta, mikor hozza szóba Eucharistie a kapcsolatuk legitimitását: végül is csak tizenöt éves volt, míg ő harmincöt; tulajdonképpen akár az apja is lehetne. De Eucharistie nem úgy nézett ki, mint aki ebből a nézőpontból szemléli a dolgokat: de akkor milyen nézőpontból szemléli? Jean-Yves végül meghatottan és hálásan ébredt rá: Eucharistie-t az élvezet érdekli. Ami pedig őt magát illeti: a házassága kivonta az áramlásból; egyszerűen elfelejtette, hogy bizonyos nők bizonyos körülmények között az élvezetért szeretkeznek. Nem ő volt az első férfi Eucharistie életében; tavaly lefeküdt egy végzős fiúval, aki azonnal otthagyta; de persze voltak dolgok, amiket még nem ismert, például a felláció. Az első alkalommal Jean-Yves kiszállt a szájából, nem akart beleélvezni; de hamar észrevette, hogy Eucharistie szereti, vagy legalábbis mulattatja őt, amikor a sperma kilövell. Ő könnyen eljuttatta az élvezethez, és hatalmas örömöt érzett, amikor a karjába szoríthatta ezt a feszes és hajlékony testet. Eucharistie okos volt és kíváncsi: érdekelte Jean-Yves munkája, és rengeteg kérdést tett fel neki: körülbelül minden megvolt benne, ami Audryból hiányzott. A nagyvállalatok világa Eucharistie számára ismeretlen, egzotikus területnek számított, és igyekezett mindent megtudni róla. Ezeket a kérdéseket nem tehette volna föl az apjának - aki nem is tudott volna válaszolni rájuk, mert egy közkórházban dolgozott. Így hát a kapcsolatuk, állapította meg Jean-Yves furcsa relativizmussal, kiegyensúlyozott kapcsolat volt. Még szerencse, hogy elsőre

nem lánya született; el sem tudta képzelni, hogy bizonyos körülmények között hogyan - és főleg miért - kerülte volna el a vérfertőzést. Három héttel az első szeretkezésük után Eucharistie bejelentette, hogy megismerkedett egy fiúval, és talán jobb lenne abbahagyniuk, legalábbis nehezebb lesz a dolog. JeanYves annyira elkeseredett, hogy Eucharistie felajánlotta, hogy ezután is leszopja. Jean-Yves nem értette pontosan, hogy ez miért nem olyan komoly; de már elfelejtette, hogy milyen is volt tizenöt évesnek lenni. Miután Jean-Yves hazajött a munkából, elég sokáig beszélgettek erről-arról; mindig Eucharistie döntötte el, hogy mikor kezdjék. Derékig levetkőzött, Jean-Yves megsimogatta a melleit; utána JeanYves a falnak támaszkodott, és Eucharistie letérdelt elé. Eucharistie Jean-Yves zihálásából pontosan meg tudta állapítani, hogy mikor fog elélvezni. Akkor elhúzta az arcát; és pontos kis mozdulattal irányította a kilövellést, hol a mellére, hol a szájába. Ezekben a pillanatokban az arca vidám, majdnem gyerekes kifejezést öltött; amikor Jean-Yves maga elé idézte ezt az arckifejezést, bánatosan állapította meg, hogy Eucharistie csak a szerelmi élete kezdetén áll, és nagyon sok férfit fog még boldoggá tenni. Ők csak keresztezték egymás útját, és már ez is szerencse volt. A második szombaton, abban a pillanatban, amikor Eucharistie félig behunyt szemmel és nyitott szájjal lelkesen elkezdte verni a farkát, Jean-Yves észrevette, hogy a fia néz be a nappali ajtaján. Megremegett, és elfordította a tekintetét; amikor újra odanézett, a gyerek már eltűnt. Eucharistie nem vett észre semmit; Jean-Yves combjai közé csúsztatta a kezét, és finoman megnyomta a heréit. Jean-Yves-nek hirtelen az az érzése támadt, hogy minden mozdulatlanná dermed. Futó megvilágosodása támadt: a nemzedékek összekeveredtek, és az egyenes ági leszármazásnak nincs már semmi értelme. A

farka felé húzta Eucharistie fejét; nem magyarázta meg magának, de érezte, hogy ez az utolsó alkalom, és szüksége volt a szájára. Amint rázárultak Eucharistie ajkai, egészen a torkáig lökte a farkát, és hosszan, több szakaszban elélvezett, a testén remegések futottak át. Eucharistie felnézett rá, és ő a fejére tette a kezét. Eucharistie még két-három percig a szájában tartotta a farkát, és behunyt szemmel a makkját nyalogatta. Mielőtt elment, Jean-Yves megmondta neki, hogy ezzel vége. Maga sem tudta igazán, miért; valószínűleg nem jönne jól, ha a fia a válóper során beszélne az esetről, de nem ez zavarta, bár nem tudta pontosan elemezni, hogy micsoda. Egy héttel később kínosan önvádló hangon elmesélte nekem az egészet, és megkért, hogy Valérie-nek ne beszéljek az esetről. Nem pontosan értettem, hol itt a probléma; de puszta barátságból úgy tettem, mintha érdekelne a dolog, és az érveket és ellenérveket latolgatnám. Csakhogy egyáltalán nem hittem a helyzetben, és egy kicsit úgy éreztem magam, mintha egy kibeszélőshow résztvevője lennék.

Szakmai téren viszont minden ragyogóan alakul, adta a tudtomra Jean-Yves. Néhány héttel ezelőtt felmerült egy kis probléma a thaiföldi klubbal kapcsolatban: a vendégek követelésére sürgősen be kellett volna állítani legalább egy szexbárt és egy masszázsszalont; de mindezt nehezen lehetett megvalósítani a hotel költségkeretéből. Jean-Yves felhívta Gottfried Rembkét. A TUI főnöke gyorsan megoldotta a helyzetet: volt egy helyi partnere, egy kínai vállalkozó, aki Phuketben élt, és vállalta, hogy felépít egy szórakoztató centrumot a hotel közvetlen szomszédságában. Rembkének láthatólag jó kedve volt, egyelőre nagyon jól ment minden. November elején Jean-Yves megkapta a német közönségnek szánt katalógus egyik példányát; a németek nem

szemérmeskedtek túlzottan. A fényképeken a lányok mind félmeztelenek voltak, aprócska tangabugyit vagy teljesen átlátszó szoknyát viseltek, a strandon vagy egyenesen a szobában fényképezték le őket, kihívóan mosolyogtak vagy az ajkukat nyalogatták érzékien - lehetetlen volt félreérteni a dolgot. Egy ilyen katalógus nem jelenhetne meg Franciaországban, fejtegette Jean-Yves Valérie-nak. Érdekes, hogy bár az egységes európai állam eszméje lassacskán megvalósul, az erkölcsöket érintő törvényhozásban szó sincs egységesedésről. Hollandiában és Németországban elismerik a prostitúciót, míg Franciaországban sokan a betiltását, sőt a kliensek megbüntetését követelik, ami Svédországban már meg is valósult. Valérie csodálkozva figyelte: Jean-Yves egyre gyakrabban feledkezett terméketlen, céltalan elmélkedésekbe, miközben ő, Valérie, hatalmas munkán rágta át magát, hideg céltudatossággal; gyakran úgy hozott döntéseket, hogy meg sem kérdezte Jean-Yves-et. Nem volt hozzászokva az ilyesmihez, és úgy láttam, néha teljesen elveszíti az önbizalmát; az Aurore vezetősége nem avatkozott be a dolgokba, teljesen rájuk hagyta a kezdeményezést. - Csak várnak, lesik, hogy sikerül-e a dolog, vagy pofára esünk - fakadt ki egyszer dühösen. Nyilvánvalóan igaza volt, nem is szálltam vele vitába: ezek voltak a játék szabályai. Ami engem illet, én semmi kifogásolnivalót nem találtam abban, hogy a szexualitás is belépjen a piacgazdaságba. Sokféle módon lehet pénzhez jutni, becsületesen vagy becstelenül, agymunkával vagy a legnyersebb fizikai erővel. Lehet pénzt keresni ésszel, erővel, bátorsággal, sőt szépséggel; és néha közönséges szerencsével is. Az ember leggyakrabban örökséggel jut pénzhez, mint például én is; ebben az esetben a probléma az előző nemzedékekre tevődik át. Nagyon különféle emberek kerestek már rengeteg pénzt ezen a világon: hajdani élsportolók, gengszterek, művészek,

manökenek, színészek; sok ügyes üzletember; néhány mesterember, és nagyritkán néhány feltaláló. A pénzhez olykor mechanikusan, sima sokszorozódással jut az ember; de néha egy merész, szerencsés húzással is. Ennek az egésznek alig van megfejthető értelme; de nagyon sokszínű jelenség. A szexuális kiválasztódás kritériumai ezzel szemben jóval egyszerűbbek: a fiatalságra és a testi szépségre korlátozódnak. Persze ezeknek a tulajdonságoknak is van áruk, de nem korlátlan áruk. A korábbi századokban, amikor a szexualitás elsősorban a reprodukcióhoz kötődött, természetesen kicsit más volt a helyzet. Az emberiség csak úgy tudta folyamatosan javítani a faj genetikai minőségét, ha az egészséget, az erőt, a fiatalságot és a dinamizmust kiáltotta ki a legfontosabbnak - a szépség tulajdonképpen ezen tulajdonságok szintézise volt. Mostanra megváltozott a leosztás: a szépség megőrizte ugyan az értékét, de pénzben kifejezhető értékké változott. Ha a szexualitás végül belép a javak cseréjének rendszerébe, a legegyszerűbb kétségkívül a pénzhez, ehhez az egyetemes közvetítőhöz folyamodni, ami máris lehetővé tette, hogy biztosítsuk a vélemények, ízlések és életmódok tökéletes standardizálását. A gazdagok, szemben az arisztokratákkal, egyáltalán nem arra törekedtek, hogy mindenben elüssenek a népesség többi részétől: ők egyszerűen arra törekedtek, hogy gazdagok legyenek. Elvontságánál fogva a pénz olyan fogalommá vált, amelynél nem számított a faj, a testi megjelenés, a kor, az intelligencia vagy a kiválóság - nem számított semmi más, csak maga a pénz. Európai őseim több évszázadon keresztül keményen dolgoztak azért, hogy átalakítsák és az uralmukba hajtsák a világot, és ez bizonyos mértékig sikerült is nekik. Gazdasági érdekből tették, és mert szerettek dolgozni, de azért is, mert hittek a civilizációjuk felsőbbrendűségében: tehát felfedezték az álmodozást, a haladást, az utópiát és a jövőt. A XX. század

folyamán szertefoszlott ez a civilizációs küldetéstudat. Az európaiak, legalábbis néhányan közülük, tovább dolgoztak, néha keményen dolgoztak, de érdekből tették, vagy azért, mert neurotikusan kötődtek a szerepükhöz; ám az az ártatlan meggyőződés, hogy joguk van átalakítani és uralni a világot, mostanra teljesen eltűnt. Együttes erőfeszítésüknek köszönhetően Európa gazdag földrész maradt; de bennem természetesen nyomokban sem volt már meg az őseim intelligenciája és tüzes munkakedve. Mivel jól szituált európai vagyok, más országokban alacsony áron jutok ételhez, szolgáltatásokhoz és nőkhöz; és mivel dekadens európai vagyok, közeli halálom tudatában és maximális egoizmusomban semmi okát nem látom annak, hogy megfosszam magam ezektől a dolgoktól. Persze azt is jól tudom, hogy ez a helyzet nem tartható fenn sokáig, és hogy az olyan emberek, mint én, nem képesek szavatolni egy társadalom fennmaradását, tehát egész egyszerűen nem méltóak rá, hogy éljenek. Nagy változásoknak kell történniük, sőt már meg is történtek, de valahogy nem éreztem úgy, hogy engem mélyebben érintenének; az volt az egyetlen vágyam, hogy minél gyorsabban kimeneküljek ebből a szar helyzetből. A november hideg volt és barátságtalan; az utóbbi időben már nem olvastam Auguste Comte-ot. Amíg Valérie-re vártam, azzal szórakoztam, hogy a felhők mozgását figyeltem. Estefelé mindig hatalmas seregélycsapatok gyülekeztek Gentilly fölött, és hatalmas spirálfelületeket rajzoltak ki az égen; hajlottam rá, hogy az Apokalipszis hírnökeit lássam bennük.

13. Egy este a munkából hazajövet Lionellel találkoztam. A

Trópikus Thaifold óta, tehát majdnem egy éve nem láttam, de furcsa módon azonnal megismertem. Kicsit meglepődtem, hogy ilyen erős benyomást tett rám; ha jól emlékszem, akkor alig beszéltünk egymással. Azt mondta, jól van. Kerek gézkötés borította a jobb szemét. Munkahelyi baleset, valami felrobbant a kezében; de semmi baj, még idejében ellátták a kórházban, és megmentették a látása 50%-át. Meghívtam egy kávéra a Palais-Royal mellé. Azon tűnődtem, hogy adott esetben megismerném-e Robert-t, Josiane-t és a csoport többi tagját is; valószínűleg igen. Ez kicsit nyomasztó gondolat volt; ezek szerint tehát az agyamba folyamatosan áramlanak a tökéletesen haszontalan információk. Mivel ember vagyok, könnyedén felismerem és rendszerezem más emberi lények képeit. Senami sem hasznosabb az ember számára, mint maga az ember. Magam sem értettem, miért is hívtam meg Lionelt kávézni; a beszélgetés nyilván nagyon hamar el fog laposodni. Hogy ezt megelőzzem, megkérdeztem, volt-e alkalma azóta megint Thaiföldre utazni. Nem, és nem a kedve hiányzott hozzá, de egy thaiföldi utazás sajnos egy kicsit túl sokba kerül. Találkozott azóta valakivel az útitársaink közül? Nem, senkivel. Mondtam neki, hogy én viszont találkoztam Valérie-vel, akire talán emlékszik is, és hogy azóta össze is költöztünk. Úgy látszott, örül a hírnek; határozottan rokonszenvesnek talált minket. Neki nincs alkalma sokat utazni, mondta, és az a thaiföldi vakáció élete egyik legszebb emléke marad. Kezdtem meghatódni az egyszerűségétől és a naiv boldogságvágyától. És tettem valamit, amit utólag jó cselekedetnek minősítek. Úgy egészében véve nem vagyok jó, a jóság nem a legjellemzőbb tulajdonságom. A humanitárius tevékenységek egyenest undorítanak, a mások sorsa pedig meglehetősen közömbösen hagy, és nem emlékszem rá, hogy valaha is éreztem volna olyasmit, ami a szolidaritás érzéséhez

hasonlítana. Ennek ellenére ott a kávéházban elmagyaráztam Lionelnek, hogy Valérie a turisztikai ágazatban dolgozik, a társasága most nyit egy új klubot Krabiban, és hogy tudok neki szerezni egy egyhetes nyaralást 50%-os kedvezménnyel. Ez persze teljes kitaláció volt; de elhatároztam, hogy kifizetem a különbözetet. Lehet, hogy valamiképpen gonoszkodni akartam; de azt hiszem, inkább őszintén arra vágytam, hogy Lionel még egyszer az életében, ha egyetlen hétre is, átélhesse az örömet a fiatal thaiföldi prostituáltak tapasztalt kezei között. Amikor beszámoltam Valérie-nek erről a találkozásról, kicsit zavartan nézett rám; semmi emléke nem maradt Lionelről. Ez volt a baj ezzel a fiúval: túl visszafogott volt, túl alázatos, alig lehetett visszaemlékezni rá. - Oké - mondta Valérie -, ha ez örömet szerez neked; egyébként még 50%-ot sem kell fizetnie. Épp most akartam elmesélni, hogy meghívhatok néhány embert a nyitó hétre, ami január 1-én kezdődik. Másnap felhívtam Lionelt, és közöltem vele, hogy semmit sem kell fizetnie a nyaralásért. Ez már kicsit túl sok volt neki, nem akarta elhinni, és elég nehezen sikerült meggyőznöm, hogy elfogadja. Aznap délelőtt meglátogatott egy fiatal képzőművésznő, a munkáit akarta bemutatni. Sandra Heksjtovoiannak hívták, vagy valahogy így, mindenesetre olyan neve volt, amit nem sikerült megjegyeznem; ha én lennék az ügynöke, rábeszélném, hogy vegye fel a Sandra Hallyday nevet. Nagyon fiatal lány volt, farmerban és pólóban, olyan átlagos, kerek arcú, rövid göndör hajú; most végzett a caeni Szépművészetin. Csak a saját testével dolgozik, magyarázta; kicsit nyugtalan lettem, amikor kinyitotta a rajzmappáját. Reméltem, hogy nem plasztikai műtétek fotóit fogja nekem mutogatni, mondjuk a levágott lábujjait vagy valami hasonlót,

már egy kicsit elegem volt az ilyesmiből. De nem, egyszerűen csak átnyújtott néhány maga gyártotta képeslapot a különböző színű tintákba mártott puncija lenyomatával. Kiválasztottam egy türkizkéket és egy mályvaszínűt; kicsit sajnáltam, hogy nem tudom cserébe meglepni a farkamról készült fotókkal. Rokonszenves projekt volt, de emlékeim szerint Yves Klein negyven éwel ezelőtt csinált már valami hasonlót. Mondtam is neki, hogy aligha tudnék pénzt szerezni a kiállítására. Persze, persze, nyugtatott meg, ezek csak afféle stílusgyakorlatok. És egy papírtasakból kiemelt egy bonyolult kis szerkezetet, ami két különböző méretű kerékből állt, amelyeket gumiszalag kapcsolt össze; egy kurblival lehetett működtetni a kis masinát. A gumiszalagot kis piramis alakú kidudorodások borították. Meghajtottam a kurblit, és az egyik ujjamat a mozgó gumiszalagra tettem; cseppet sem kellemetlen dörzsölő érzés volt. - Ezek a kis piramisok a csiklómról készült öntvények magyarázta a lány. Azonnal elrántottam a kezem. - Lefényképeztem izgalmi állapotban, azután az egészet számítógépre tettem. Egy 3D-s programmal rekonstruáltam a terjedelmet, ray-tracinggel modelleztem az egészet, azután megküldtem a gyárnak a paramétereket. Úgy éreztem, túl nagy figyelmet szentel a technikai megoldásoknak. Gépiesen újra megforgattam a kurblit. - Ugye milyen kellemes megérinteni? - kérdezte elégedetten. - Arra is gondoltam, hogy generátorhoz kötöm, és meggyújthatna egy villanykörtét. Na, mit szól hozzá? Igazából nem tetszett az ötlet, nem tett jót az alapeszme egyszerűségének. Elég helyes volt ez a lány, ahhoz képest, hogy kortárs művész. Majdnem felajánlottam neki egy hármas szexpartit, biztos voltam benne, hogy jól megértenék egymást Valérie-vel. De rögtön rájöttem, hogy az én

pozíciómban ez szexuális zaklatásnak minősülne. Elbátortalanodva nézegettem a kis szerkezetet. - Tudja - mondtam végül -, én a projektek pénzügyi oldalával foglalkozom. Az esztétikai szempontok mademoiselle Durry asztala, hívja fel őt. Egy belépőkártyára felírtam Marie Jeanne telefonszámát; azt gondoltam, neki biztos tetszeni fog ez a csiklós dolog. A lány kicsit elkámpicsorodott, de azért odaadott nekem egy kis zacskót a piramis alakú kis műanyag öntvényekkel. - Adok önnek néhány öntvényt, túl sokat csináltak a gyárban. Megköszöntem, és egészen a bejáratig kísértem. Mielőtt elköszöntem tőle, megkérdeztem, hogy az öntvények valóságos méretűek-e. Természetesen, felelte, ez is a kísérlet része volt.

Aznap este figyelmesen megvizsgáltam Valérie csiklóját. Még sohasem figyeltem meg alaposan; amikor simogattam vagy nyalogattam, az egészre összpontosítottam, megfigyeltem a helyzetét, a szögét, vagy hogy milyen ritmusban izgassam, de most hosszan vizsgálgattam a szemem előtt lüktető kis szervecskét. - Mit csinálsz? - kérdezte Valérie csodálkozva, amikor már öt perce tartottam széttárva a lábait. - Művészeti kísérlet - mondtam, és kicsit megnyalogattam, hogy megnyugtassam. Az öntvényeknek persze nem volt íze és illata; de különben vitathatatlanul hasonlítottak az igazira. Miután befejeztem a vizsgálódást, két kézzel széthúztam Valérie punciját, és pontos kis nyelvcsapásokkal nyalogatni kezdtem a csiklóját. Vajon a várakozás csigázta fel a vágyát? Vagy az én mozdulataim voltak pontosabbak és figyelmesebbek?

Mindenesetre szinte azonnal elélvezett. Tulajdonképpen, gondoltam, ez a Sandra mégiscsak igazi művész: a munkája arra készteti az embert, hogy megújult tekintettel nézzen a világra. 14. December elejére nyilvánvalóvá vált, hogy az „Afrodité" klubhálózat siker, sőt valószínűleg történelmi siker. A turizmusban hagyományosan a november a legkeményebb hónap. Október még utószezonnak számít, decemberben kezdődik az ünnepi szezon; de kevesen, nagyon kevesen álmodoznak arról, hogy novemberben utazzanak el, kivéve néhány különlegesen előrelátó és megkeményedett nyugdíjast. Márpedig a kluboktól beérkező eredmények csodálatosak voltak: a forma azonnali sikert aratott, akár tömegrohamról is lehetne beszélni. Aznap este, amikor megjöttek az első adatok, Jean-Yves-vel és Valérie-vel vacsoráztam; elég döbbenten bámultak, annyira meghaladták az eredmények a reményeiket: a foglalási mutatók az egész hónapra kivetítve minden klub esetében meghaladták a 95%ot. - Hát igen, a szex... - mondtam zavartan. - Az embereknek szükségük van szexre, csak nem merik bevallani. Elhallgattam, kicsit elgondolkodtam; a pincér közben kihozta az antipastit. - És mindjárt megnyílik a Krabi-i klub is, egyszerűen hihetetlen lesz... - folytatta Jean-Yves. - Rembke felhívott, és mondta, hogy három hétre előre minden helyet lefoglaltak. És ami még jobb, semmi nem jelent meg a médiában az egészről, egy szó sem. Diszkrét, titkos tömegsiker; pontosan az, amire vágytunk. Jean-Yves végre eldöntötte, hogy kivesz egy kis lakást, és

elhagyja a feleségét. Bár csak január elején kapja meg a lakás kulcsait, máris jobban nézett ki, sokkal nyugodtabbnak látszott. Viszonylag fiatal volt, jóképű és igazán gazdag: mindez persze nem segíti okvetlenül az embert abban, hogy éljen, állapítottam meg rémülten, de felébreszti iránta a vonzalmat a többi emberben. Még mindig nem sikerült megértenem, hogy Jean-Yves miért olyan ambiciózus, miért építi olyan dühödten a karrierjét. Nem a pénzért csinálta, legalábbis nem hiszem: magas adót fizetett, és egyáltalán nem voltak luxusigényei. Nem is a vállalat iránti lojalitás hajtotta, és főleg nem valamilyen emberbaráti szándék- a világturizmus fejlesztésében nehéz lenne valamilyen nemes szándékot felfedezni. Öngerjesztő ambíciója leginkább ahhoz a vágyhoz hasonlított, ami alkotásra készteti az embereket, és semmi köze nem volt a hatalomvágyhoz vagy a versenyszellemhez - soha nem hallottam, hogy Jean-Yves a hajdani egyetemi csoporttársai karrierjéről beszélt volna, azt hiszem, ez egyáltalán nem érdekelte. Az ő esetében tehát egy nagyon tiszteletre méltó motivációról volt szó, ugyanarról, ami az emberi civilizáció fejlődését is magyarázta. A törekvését jutalmazó társadalmi elismerés a magas munkabérben öltött testet, míg más társadalmi rendszerekben nemesi cím vagy a nómenklatúrának kijáró előjogok formájában jelent volna meg - azt hiszem, ezen a téren nem történt túl sok változás. Valójában Jean-Yves azért dolgozott, mert szeretett dolgozni: ez rejtélyes jelenség, ugyanakkor világos, mint a nap.

December 15-én, két héttel a megnyitó előtt JeanYves nyugtalanító híreket kapott a TUI-tól. Hat Yai-ban, az ország legdélibb szögletében elraboltak egy német turistát és a vele lévő thai lányt. A helyi rendőrség egy zagyva angolsággal

írott levelet kapott, amely nem tartalmazott követeléseket, hanem bejelentette, hogy a két fiatalt az iszlám törvényeit sértő viselkedése miatt ki fogják végezni. Néhány hónapja már észleltek Líbia által támogatott iszlám mozgolódásokat a Malajziával szomszédos határon, de ez volt az első alkalom, hogy megtámadtak valakit. December 18-án a két fiatal meztelen és megcsonkított holttestét kilökték egy kisteherautóról a város főterén. A lányt megkövezték. A bőre mindenütt beszakadt, a teste nem volt több felismerhetetlen húskupacnál. A német férfit megcsonkították és elvágták a torkát, hímvesszőjét a szájába gyömöszölték. Ezúttal az egész német sajtó felkapta a hírt. Az utórezgések egészen Franciaországig elértek. Az újságok úgy döntöttek, hogy nem publikálják az áldozatokról készült fényképeket, de bizonyos internetes oldalakon gyorsan hozzáférhetővé váltak. Jean-Yves mindennap telefonált a TUI-ba; a helyzet egyelőre nem adott okot komoly aggodalomra; nagyon kevesen törölték a jelentkezést, az emberek ragaszkodtak a vakációs tervükhöz. A thai miniszterelnökből csak úgy dőltek a megnyugtató nyilatkozatok, mint mondta, valószínűleg elszigetelt akcióról volt szó. Az összes ismert terrorista mozgalom elítélte az emberrablást és a gyilkosságot. Amikor Bangkokba érkeztünk, mégis érzékeltem némi feszültséget, főleg a Sukhumvit negyedben, ahol a közelkeleti turisták nagy része lakott. Ezek a turisták általában Törökországból és Egyiptomból jöttek, de néha sokkal keményebb muzulmán országokból, például Szaúd-Arábiából vagy Pakisztánból is. Amikor a tömegben mentek, mindenfelől ellenséges tekintetek szegeződtek rájuk. Több bár bejárata fölé is kitették a feliratokat: NO MUSLIMS HERE; egy patpongi bár tulajdonosa pedig szép, kalligrafikus betűkkel írt táblán részletesebben is kifejtette a véleményét:

We respect your Muslim faith: we don't want you to drink whisky and enjoy Thai girls. Pedig szegények igazán nem tehettek semmiről, és világos volt, hogy egy terrorista támadásnak ők lennének a legfőbb célpontjai. Amikor először jártam Thaiföldön, meglepődtem, hogy arab országokból származó turistákkal találkozom; egyébként ugyanazért jöttek, mint a nyugatiak, de az arabok még lelkesebben vetették bele magukat az élvezetekbe. A szexbárokban gyakran már reggel tíztől ott üldögéltek egy whisky előtt, és nyitáskor ők voltak a legelsők a masszázsszalonokban. Mivel nyíltan szakítottak az iszlám törvényével, valószínűleg bűnösnek érezték magukat, és mindenkivel nagyon udvariasan és kedvesen viselkedtek. Bangkok ugyanaz a szennyezett, zajos és belélegezhetetlen levegőjű város volt, mint egy éve, és én ugyanolyan örömmel láttam viszont. Jean-Yves-nek találkoznia kellett néhány bankárral és minisztériumi tisztviselővel, de én csak távolról követtem az eseményeket. Néhány nap múlva közölte, hogy a találkozók eredményesek voltak, a helyi vezetők a lehető legkészségesebbnek bizonyultak, mindenre képesek lettek volna egy nyugati befektetésért. Thaiföld évek óta képtelen kimászni a válságból, a helyi tőzsde nagyon rosszul áll, az állami adósság a bruttó termelés 70%-a. -Annyira szarban vannak, hogy már nem is korruptak jelentette ki Jean-Yves. - Persze kicsit meg kellett kennem őket, de ez semmi a néhány éwel ezelőtti helyzethez képest. December 31. reggelén Krabiba repültünk. A kisbuszból kiszállva rögtön összefutottam Lionellel, aki előző este érkezett. Azt mondta, hogy teljesen el van varázsolva; alig tudtam kitérni a hálálkodása elől. Mikor a bungalóhoz értünk, engem is mellbevágott a táj szépsége. A strand hatalmas volt, és makulátlanul fehér, finomszemű homok borította. Az óceán színe ötven méteren belül azúrkékből türkizkékbe,

türkizkékből smaragdzöldbe váltott. Egészen a szemhatárig élénkzöld erdővel borított mészkőhegyek emelkedtek ki a vízből és tűntek el a messzeségben, a remegő fénybenvalószerűtlen, kozmikus tágasságot adtak az öbölnek. - Nem itt forgatták A partot? - kérdezte Valérie. - Nem, azt hiszem, Koh Phi Phiben; de én nem láttam a filmet. Valérie szerint nem vesztettem sokat; a tájon kívül nem volt benne semmi érdekes. Halványan emlékeztem a könyvre, olyan backpackerekről szólt, akik egy szűz szigetet keresnek; az egyetlen segítségük egy térkép, amit egy öreg világutazó rajzolt nekik, mielőtt öngyilkos lett volna a Khao Sen Road egyik nyomorúságos szállodájában. Először Koh Samuiba mennek, de Koh Samui túlságosan tele van turistával; innen áthajóznak egy kis szigetre. Még itt is túl sok az ember. Végül megfogadnak egy tengerészt, és sikerül kikötniük egy szigeten, ami természetvédelmi területnek számít, tehát lényegében elérhetetlen. Ezen a helyszínen kezdődnek a bonyodalmak. A könyv az első fejezeteiben ragyogóan ábrázolja a turista reménytelen helyzetét, aki dühödten keresi a „nem turisztikai" helyeket, de amint megérkezik egy ilyen helyre, a puszta jelenlétével rögtön lejáratja és megfosztja a hitelétől; tehát soha nem állhat meg, miközben a terve éppen a megvalósulásával teszi hiábavalóvá önmagát. A turisztika közegében nagyon jól ismerik ezt a reménytelen helyzetet, amely hasonló a saját árnyéka elől menekülő ember helyzetéhez, magyarázta Valérie, a szociológusok a duble blind paradoxon kifejezést alkalmazzák rá. Azok az utazók, akik a Krabi-i Eldorado Afroditét választották, láthatólag nem szenvedtek a double blind paradoxontól. Bár a strand hatalmas volt, mind körülbelül ugyanazon a helyen telepedtek le. Úgy néztem, az elvárt vendégkör volt jelen, leginkább németek, általában fel-

sővezetők vagy szabadúszók. Valérie tudta a pontos adatokat is: 80% német, 10% olasz, 5% spanyol és 5% francia. Meglepetésemre sok pár volt közöttük. Afféle libertinus párok voltak, akár a Cap d'Agde-on is találkozhatott volna velük az ember. A nők melle általában szilikonozva volt, és sokan aranyláncot hordtak a derekukon vagy a bokájukon. Azt is észrevettem, hogy majdnem mindenki meztelenül fürdik. Mindez biztonsággal töltött el; az ilyen emberekkel soha nincs probléma. „A vándorok" kedvelt úticéljaival szemben a párcserét kedvelők számára kialakított telepek csak akkor érvényesülnek igazán, ha minél többen látogatják őket, ezért cseppet sem „paradox helyek". Egy olyan világban, ahol az jelenti a legnagyobb luxust, hogy az ember elkerülheti a többieket, a német párcsere-kedvelők barátkozó kedve nagyon kifinomult felforgató tevékenységnek számít, magyaráztam Valérie-nek, miközben levette a fürdőruháját. Én is levetkőztem, kicsit zavartan vettem tudomásul, hogy erekcióm van, és gyorsan hasra feküdtem. Valérie széttárta a combját, és nyugodtan kitárta a punciját a napnak. Jobbra tőlünk egy csapat német egy Spiegel cikkről vitatkozott. Az egyik lánynak szőrtelenítve volt a puncija, és nagyon jól lehetett látni egyenes, vékony hasítékát. - Nagyon szeretem ezt a fajta puncit - súgta oda Valérie -, olyan jó belenyúlni. Én is szerettem, de tőlünk jobbra egy spanyol pár feküdt, és a lánynak egészen sűrű, göndör szeméremszőrzete volt - azt is nagyon szerettem. Amikor kinyújtózott, megláttam vastag és húsos nagyajkait. Fiatal nő volt, nem lehetett több huszonöt évesnél, de máris súlyos mellei voltak, nagy, jól kirajzolódó mellbimbókkal. - Gyerünk, fordulj a hátadra - súgta Valérie a fülembe. Megfordultam, de behunytam a szememet, mintha az a tény, hogy nem látok semmit, csökkentené a cselekedetem

horderejét. Éreztem, hogy ágaskodik a farkam, a makkom kiszabadult húsburkából. Egy perc múlva már nem gondolkodtam tovább, csak a tiszta érzésre koncentráltam; a napfény csodálatosan simogatta a makk finom nyálkahártyáját. Akkor sem nyitottam ki a szemem, amikor megéreztem, hogy napolaj csurran a testemre, majd a hasamra. Valérie ujjai fürgén simogatták a testemet. Kókusztej illathullámok szálltak a levegőben. Amikor Valérie a farkamat kezdte olajozni, hirtelen kinyitottam a szemem. Valérie mellettem térdelt, szemben a spanyol lánnyal, aki felkönyökölt, hogy jobban lásson minket. Visszaejtettem a fejem a homokba, és a kék eget bámultam. Valérie az egyik tenyerét a heréimre tette, a nagyujját bevezette az ánuszomba, míg a másik kezével ütemesen verte a farkamat. Balra fordultam, és láttam, hogy a spanyol lány a barátja farkával foglalkozik; megint felnéztem az égre. Amikor hallottam, hogy léptek közelítenek a homokban, újra behunytam a szemem. Hallottam, hogy a lányok megcsókolják egymást, majd halkan susmorognak. Nem is tudtam már, hány kéz és hány ujj kulcsolódik a farkamra; a hullámverés édes hangjaira figyeltem.

A strand után körbejártuk a szórakoztató központot. Időközben beesteledett, és egymás után gyúltak ki a gogóbárok sokszínű fényfüzérei. Körülbelül tíz bár vette körül a kerek téren álló hatalmas masszázsszalont. A bejárat előtt Jean-Yves-vel találkoztunk, akit egy lány kísért az ajtóig; egy hosszú szoknyás, nagy mellű, világos bőrű, kínai jellegű lány. - Hogy néz ki belülről? - kérdezte tőle Valérie. - Igazi giccs, de luxuskivitelben. Vannak szökőkutak, trópusi növények, vízesések; még görög istennőszobrokat is beállítottak.

Letelepedtünk egy aranyszövettel bevont mély kanapéra, majd kiválasztottunk két lányt. A masszázs csodálatos volt, a meleg víz és a tusfürdő a napolaj utolsó nyomát is lemosta a bőrünkről. A lányok finoman mozogtak, a mellükkel, a fenekükkel és a combjuk belső oldalával szappanoztak minket. Valérie hamar zihálni kezdett. Mindig csodáltam, milyen sok erogén zónája van egy nőnek. Miután megszárítkoztunk, lefeküdtünk egy nagy kerek ágyra, amelyet tükrök vettek körül. Az egyik lány Valérie-t nyalta, aki szinte azonnal elélvezett; én Valérie arca fölött térdeltem, a másik lány a farkamat szopta, közben simogatta a heréimet. Amikor Valérie megérezte, hogy mindjárt elmegyek, intett a lányoknak, hogy jöjjenek még közelebb: az egyik lány a heréimet nyalogatta, a másik szájon csókolta Valérie-t; és én az összetapadt ajkukra élveztem. A megnyitó estély vendégei jobbára a helyi turistaiparhoz kötődő thaiföldiek közül kerültek ki. Az Aurore csoport egyetlen vezetője sem jött el; a TUI főnöke sem tudott időt szakítani egy Krabi-i utazásra, maga helyett egy beosztottját küldte, akinek láthatólag semmi hatalma sem volt, de el volt ragadtatva a potyaúttól. A pompás büféasztalon kínai és thai fogások sorakoztak: bazsalikomos és citromos algafalatkák, víziszulákfánkocskák, rák curry kókusztejjel, kesudiós és mandulás gyümölcsrizs és egy hihetetlenül omlós és illatos lakkozott kacsa. Az alkalomra francia borokat hozattak. Néhány percig elbeszélgettem Lionellel, aki láthatólag úszott a boldogságban. Egy elragadó, Chiang Maiból származó lánnyal volt, akit Kimnek hívtak. Az első este találkoztak egy topless bárban, és azóta együtt voltak; Lionel rajongva bámulta. Nagyon jól értettem, mi szédíthette meg ezt a nagydarab, kicsit esetlen fiút ebben a törékeny, szinte valószerűtlenül finom kis teremtésben; elképzelhetetlen volt,

hogy Franciaországban hasonló lányra találjon. Szabályos áldást jelentenek ezek a kis thai kurvák, gondoltam; az ég adományai, ez a legkevesebb, amit el lehet róluk mondani. Kim beszélt egy kicsit franciául. Egyszer már Párizsban is járt, jelentette ki Lionel boldogan, mert a húga egy franciához ment feleségül. - A, tényleg? - érdeklődtem. - És mit csinál a húga férje? - Orvos - Lionel kicsit elpirult. - Persze én nem tudnám Kimnek ugyanazt az életszínvonalat nyújtani. - Igen, de köztisztviselő vagy - jelentettem ki optimistán. Minden thai köztisztviselő akar lenni. Kicsit kétkedve nézett rám. Pedig ez volt az igazság, a köztisztviselői státus meglepő vonzerőt gyakorol a thaiföldiekre. Az is igaz, hogy a thai hivatalnokok nagyon korruptak; tehát nemcsak biztos állásuk van, de még gazdagok is. Két legyet egy csapásra. - Hát, kellemes éjszakát kívánok - mondtam, és elindultam a bár felé. - Nagyon köszönöm - felelte Lionel, és elpirult. Nem értem, mi jött rám, hogy eljátszottam a férfit, aki ismeri az életet; úgy látszik, ez már az öregség. Egy pohár Saint-Estéphe-fel a kezemben leültem egy padocskára, és a csillagokat bámultam. A 2002-es év Franciaország számára a pénzügyileg egységes Európába való belépést fogja jelenteni, többek között, de 2002-ben lesz a labdarúgó vb., az elnökválasztás, és még sok egyéb, széles médianyilvánosságot igénylő esemény is. A hold megvilágította az öböl mészkőhegyeit. Eszembe jutott, hogy éjfélkor tűzijáték lesz. Néhány perc múlva Valérie is odaült mellém. Átöleltem a derekát, és a vállára hajtottam a fejem; alig lehetett kivenni az arcvonásait, de felismertem az illatáról és a bőre szövetéről. Amikor az első petárda felrobbant, észrevettem, hogy ugyanaz az áttetsző zöld ruha van rajta,

amelyet egy évvel ezelőtt viselt szilveszterkor Koh Phi Phiben. Amikor megcsókolt, az a furcsa, megindító érzésem támadt, hogy visszafordult az idő. Bár nem szolgáltam rá semmivel, kaptam még egy esélyt. Az életben nagyon ritkán kap még egy esélyt az ember; ellenkezik az élet törvényeivel. Szorosan átöleltem Valérie-t, és majdnem elsírtam magam.

15. Ha tehát nem a szerelem áll mindenek fölött, hogyan uralkodhatnék az emberi szellem? Hiszen akkor a lázas tevékenységé lesz a hatalom. Auguste Comte A hajó belehasított a türkizkék végtelenségbe, és értelmetlenné váltak a megszokott, felesleges mozdulatok. Korán reggel indultunk Koh Mayába, és most korallszirtek és mészkőhegyek között siklott el a motorcsónakunk. Némelyik hegynek gyűrű alakja volt, és a sziklába ágyazott szűk kis csatornán be lehetett jutni a központi lagúnába. A szigetecskék kis öblében a víz mozdulatlan volt, smaragdzöld. A kormányosunk kikapcsolta a motort. Valérie rám nézett, hangtalanul és mozdulatlanul bámultuk egymást; tökéletes csendben múltak a pillanatok. A kormányos egy magas kőfalak védte kis öbölben tett ki minket, Koh Maya szigetén. A mintegy száz méter hosszú keskeny és ívelt strand a sziklák tövében feküdt. A nap magasan állt az égen, már tizenegy óra volt. A hajós beindította a motort, és visszaindult Krabi felé; megbeszéltük, hogy estefelé jön értünk. Amint elhagyta az öböl kijáratát, elhallgatott a motorzúgás.

A szexuális aktuson kívül kevés olyan pillanata van az életnek, amikor a test ujjong az életörömtől, és eltelik a saját létezése puszta gyönyörűségével; de ez a január elseje telve volt ilyen pillanatokkal. Nincs is más emlékem róla, csak ez a teljesség. Nyilván fürödtünk, napoztunk és szeretkeztünk. Nem hiszem, hogy beszéltünk volna egymással vagy felfedeztük volna a szigetet. Emlékszem még Valérie illatára, a punciján száradó só ízére; emlékszem, hogy elaludtam benne, és a hüvelye összehúzódásai ébresztettek fel.

A hajó ötkor jött értünk. A hotel öböl fölé nyúló teraszán Camparit ittam, Valérie pedig egy Mai Thait. A mészkőhegyek szinte feketének látszottak a narancsszínű fényben. Az utolsó fürdőzők is visszatértek, törülközővel a kezükben. Néhány méterre a parttól, a langyos vízben egy pár szeretkezett. A lenyugvó nap sugarai végigsimítottak egy pagoda tetején. A nyugodt levegőben néhányszor megkondult egy harang. Buddhista szokás, hogy amikor valaki jócselekedetet vagy emlékezetes tettet hajtott végre, megkondítják egy templom harangját; boldog az a vallás, amely a jótéteményekre való emlékezés hangjaival tölti be a levegőt. - Michel - mondta Valérie hosszú hallgatás után, és mélyen a szemembe nézett. - Itt akarok maradni. - Hogy érted? - Végleg itt akarok maradni. Amíg jöttünk hazafelé a szigetről, végig ezen gondolkodtam: megoldható. Csak az kell hozzá, hogy én legyek a helyi klub vezetője. Megvan hozzá a diplomám és a szükséges gyakorlatom. Szótlanul néztem rá. A kezemre tette a kezét. - De akkor ott kellene hagynod a munkádat. Megtennéd? - Meg.

Egy másodpercnél is hamarabb válaszoltam, gondolkodás nélkül. Soha életemben nem hoztam még ilyen könnyű döntést. Megláttuk Jean-Yves-et, aki éppen akkor lépett ki a masszázsszalonból. Valérie intett neki, Jean-Yves leült az asztalunkhoz. Valérie azonnal előadta az ötletét. - Hát - felelte Jean-Yves bizonytalanul -, szerintem meg lehet oldani. Persze az Aurore csoport csodálkozni fog, mert ezzel lefokoztatod magad. A béred pontosan a felére csökken; a többiekre való tekintettel nem lehet másképp megoldani. - Tudom. Fütyülök rá. Jean-Yves megint ránézett, és elképedve csóválta a fejét. - Hát, ha így akarod... Ja, és végül is - mondta, mintha csak akkor jutna az eszébe - én vagyok az Eldorado projekt vezetője, tehát azt nevezek ki a helyi klub vezetőjének, akit akarok. - Vagyis beleegyezel? - Bele... Az a helyzet, hogy nem akadályozhatlak meg benne.

Érdekes érzés, amikor azt érzi az ember, hogy az élete inogni kezd; ilyenkor nem tesz mást, csak mozdulatlanul figyeli, hogy merre billen el. Az egész vacsora alatt egy szót sem szóltam, és olyan mélyen elgondolkodtam, hogy Valérie végül nyugtalankodni kezdett. - Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte. - Biztos, hogy nem bánod Franciaországot? - Nem, nem bánok semmit. - De itt nincs semmi szórakozás, nincs kulturális élet. Ezt én is tudtam; de ha valaha is elgondolkodtam a kultúra mibenlétén, mindig arra jutottam, hogy a kultúra tulajdonképpen az élet boldogtalanságáért járó kárpótlás.

Tartósan boldog körülmények között talán kialakulhatott volna egy olyan kultúra is, amely az ünnepekhez és a meleg érzésekhez kötődik; de ebben persze nem voltam biztos, és ennek az egész elméletnek már nem is láttam túl sok értelmét. - Hát ott a TV5 - mondtam közönyösen. Valérie elmosolyodott; mindenki tudja, hogy a TV5 a világ egyik legrosszabb csatornája. - Biztos vagy benne, hogy nem fogsz unatkozni? faggatott. Az életemben megismertem a szenvedést, a bánatot, a szorongást; de az unalmat nem ismertem. Soha nem zavart az egyforma dolgok örök, hülye ismétlődése. Gyerekkoromban órákat tudtam eltölteni azzal, hogy háromlevelű lóheréket számoltam a mezőn; soha, sok évnyi keresgélés után sem találtam négylevelű lóherét, de emiatt egy percig sem bánkódtam. Az igazat megvallva, szívesen számolgattam volna fűszálakat is: a lóheréket a maguk három levelével örökkévalóan egyformának és örökkévalóan gyönyörűnek találtam. Egyszer, tizenkét éves koromban felmásztam egy magashegyi trafóház tetejére. Miközben másztam, egyáltalán nem néztem le. Amikor végül felértem az épület lapos tetejére, rájöttem, hogy lemászni túlságosan nehéz és veszélyes lenne. A látóhatárig örök hóval fedett hegyek sorakoztak. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha fennmaradok, vagy leugrom. In extremis az a gondolat tartott vissza a leugrástól, hogy összezúznám magam; de, máskülönben, azt hiszem, boldogan repültem volna az öröklétbe. Másnap megismerkedtem egy német fickóval. Andreasnak hívták, és körülbelül tíz éve lakott Krabiban. Mivel fordító volt, otthon dolgozhatott, és csak évente egyszer utazott Németországba, a Frankfurti Könywásárra; amikor kíváncsi volt valamire, megnézte az Interneten. Szerencséje volt, mert több amerikai bestsellert is fordított, például A Céget, így

nem voltak anyagi gondjai, ráadásul ezen a vidéken olcsó az élet. Idáig szinte nem is látott turistákat, és most nagyon meglepődött, amikor a honfitársai kezdték elárasztani a várost; nem nagyon lelkesedett a dologért, de azért nem is lett tőle boldogtalan. Meglehetősen elszakadt már Németországtól, bár a szakmája miatt állandóan használnia kellett a nyelvet. Thai nőt vett feleségül, akivel egy masszázsszalonban találkozott, és két gyerekük volt. - Könnyű itt, izé, gyereket vállalni? - kérdeztem. Azt hiszem, kicsit faragatlanul hangzott a kérdésem, mintha azt kérdeztem volna, hogy könnyű-e kutyát tartani. Tulajdonképpen mindig undorodtam a kisgyerekektől. Amennyire meg tudom ítélni, ronda kis szörnyetegek, akik állandóan beszarnak és elviselhetetlenül üvöltenek. Soha fel sem merült bennem, hogy valaha nekem is legyen. De tudtam, hogy egy házaspárnak általában gyereke is van. Azt már nem tudom, hogy élvezik-e, mindenesetre nem merik bevallani, ha nem. De amikor körülnéztem a vakációs telepen, úgy gondoltam, hogy egy ilyen tágas térben talán elképzel-hető volna a dolog: a gyerek sétálgathatna a bungalók között, és játszogathatna a kis fadarabokkal vagy mit tudom én, mivel. Andreas azt mondta, hogy itt nagyon könnyű gyereket nevelni, van egy iskola Krabiban, oda akár gyalog is bemehetnek. És a thai gyerekek egész mások, mint az európaiak, egyáltalán nem olyan indulatosak és szeszélyesek. Szinte istenként tisztelik a szüleiket, ez is az ország kultúrájáboz tartozik. Amikor meglátogatta a nővérét Düsseldorfban, a szó szoros értelmében megrémítette az unokaöccsei viselkedése. Nem igazán voltam meggyőződve róla, hogy az én gyerekemet is átitatná ez a kultúra, de azzal nyugtattam magam, hogy Valérie még csak huszonnyolc éves, és általában harmincöt körül szokta a nőket elővenni az ilyesmi;

de akkor igen, ha muszáj, hát lesz egy gyerekünk. Tudtam, hogy előbb-utóbb feltétlenül eszébe jut majd Valérie-nak a dolog. Egy gyerek olyasmi lehet, mint egy kisállat, vagyis mint egy rosszindulatú kisállat; mondjuk, mint egy kismajom. De lehetnek a helyzetnek akár előnyei is, gondoltam, például megtaníthatnám a gyereket Mille Bornes-t játszani. Szenvedélyesen szerettem a Mille Bornes-t, bár a szenvedélyem kielégítetlen maradt- mégis, kit kérhetnék meg, hogy játsszon velem egy menetet? A kollégáimat biztosan nem; a művészeket pedig, akik eljöttek hozzám a mappáikkal, főleg nem. Talán Andreast. Gyorsan, alaposan megnéztem: nem, nem volt az a típus. Komolynak és értelmesnek látszott; érdemes lesz ápolni ezt a kapcsolatot. - Esetleg... véglegesen akarnak letelepedni? - kérdezte. - Igen, véglegesen. - Jobb, ha így nézi a dolgokat - bólogatott. - Nagyon nehéz itthagyni Thaiföldet; tudom, ha most kénytelen lennék rá, nagyon nehezen tudnám rávenni magamat.

16. Hihetetlen gyorsasággal teltek a napok, január 5-én már vissza kellett indulnunk. Az utolsó este együtt vacsoráztunk Jean-Yves-vel a telep legjobb vendéglőjében. Lionel nem vacsorázott velünk, inkább a gogóbárba ment, ahol Kim táncolt. - Szeretem látni, ahogy majdnem meztelenül táncol más férfiak előtt- mondta Lionel-, mert tudom, hogy utána az enyém lesz. Jean-Yves hosszan nézett utána. - Fejlődik a gázos - jegyezte meg gunyorosan. - Kezdi felfedezni a perverziót.

- Ne bántsd... - tiltakozott Valérie. - Én értem, hogy mit szeretsz benne - fordult felém. - Megható ez a fiú. És biztos vagyok benne, hogy ragyogóan érzi magát. Leszállt az esté; az öblöt szegélyező falvakban kigyulladtak a fények. A nap utolsó sugara megcsillant a pagoda aranyozott tetején. Amióta Valérie bejelentette az elhatározását, Jean-Yves nem tért vissza a témára. Most, a vacsoránál kerített rá alkalmat. Rendelt egy üveg bort. - Hiányozni fogsz nekem - mondta. - Semmi nem lesz többé ugyanolyan. Több, mint öt évig dolgoztunk együtt. És milyen jól ment! Soha nem volt komolyabb összezördülésünk. Nélküled nem jutottam volna idáig. Halkan beszélt, mintegy magának; leszállt az éjszaka. - Most tovább fejleszthetjük a formát - folytatta. - Az egyik legkézenfekvőbb célpont Brazília. Kenyával kapcsolatban meggondoltam magam: az lenne a legjobb megoldás, ha nyitnánk egy másik klubot az ország belsejében, az lenne a szafari-klub, és a tengerparti klubot Afrodité klubbá alakítanánk. Azután ott van még Vietnam is. - Nem félsz a konkurrenciától? - kérdeztem. - Egyáltalán nem. Az amerikai irodák sohasem mernének belevágni, az USA-ban nagyon erős a puritán vonulat. Csak a francia sajtó reakciójától félek egy kicsit, de idáig egy hang sincs. Igaz, főleg külföldi vendégeink vannak, és Németországban meg Olaszországban jóval engedékenyebbek ezen a téren. - Akkor te leszel a világ legnagyobb hivatalos kerítője. - Nem, nem vagyok kerítő. Semmit sem veszünk le a lányok hasznából; csak hagyjuk őket dolgozni, ennyi. - És ráadásul szabadúszók. Nem tartoznak a hotel személyzetéhez - jegyezte meg Valérie. - Hát, igen... - mondta Jean-Yves óvatosan -, itt szétválik a

kettő, de úgy hallottam, hogy Santo Domingóban a pincérnők elég könnyen felmennek a vendégek szobájába. - Igen, de a saját akaratukból. - Hát ennyit mindenesetre el lehet mondani a dologról. - Oké - Valérie békülékeny mozdulatot tett. - Ne hagyd, hogy a képmutatók felidegesítsenek. Te csak biztosítod a struktúrát, és átviszed a gyakorlatba az Aurore cégfilozófiáját, ez minden. A pincér kihozott egy citromfű levest. A szomszéd asztaloknál német és olasz férfiak ültek egy-egy thai lány társaságában, és német párok, magukban vagy egy-egy lánnyal. Nagyon kellemes, oldott, örömteli hangulat uralkodott az étteremben; így kívülről nem látszott túl nehéznek a klubvezetői mesterség. - Tehát itt maradtok - vágott bele Jean-Yves. Láthatólag nehezére esett elhinni. - Hát ez elég furcsa. Valamennyire meg is értelek benneteket, de az mégiscsak meglepő, hogy valaki önként lemond arról, hogy sok pénzt keressen. - Mire jó a sok pénz? - kérdezte Valérie tárgyilagosan. hogy vehessek egy Prada táskát? Vagy hogy Budapestre utazzam víkendezni? Hogy szarvasgombát egyem? Én sok pénzt kerestem, és fogalmam sincs, mit csináltam vele; nyilván ilyen hülyeségekre szórtam el. Te például tudod, hogy mit csináltál a pénzeddel? - Hát... - Jean-Yves elgondolkodott. - Azt hiszem, az én pénzemet főleg Audry költötte el. - Audry hülye picsa - vágta rá Valérie könyörtelenül. Szerencse, hogy elválsz tőle. Ez volt az életed legbölcsebb döntése. - Igaz, Audry tényleg nagyon hülye - felelte Jean-Yves nyugodtan. Elmosolyodott. - De azért te elég furcsa lány vagy, Valérie. - Nem én vagyok a furcsa, hanem a minket körülvevő

világ. Te tényleg arra vágysz, hogy Ferrari kabriót vegyél? Vagy hétvégi házat Deauville-ben, ahová majd hárompercenként betörnek? Hatvan éves korodig napi tizenhat órát akarsz dolgozni? A fél fizetésedet ki akarod fizetni adóba, hogy te finanszírozd a koszovói katonai beavatkozást és a külvárosok rehabilitációját? Itt nagyon jól érzi magát az ember, minden adva van ahhoz, hogy könnyű legyen az élet. A nyugati világ egyetlen dolgot tud felkínálni neked, a márkás termékeket. Ha a márkás termékekben hiszel, maradj Nyugaton; de ha nem, Thaiföldön csodálatos utánzatokat találsz. - Nem, mégiscsak nagyon furcsa a hozzáállásod; hosszú éveken keresztül dolgoztál a nyugati világban, és soha nem hittél az értékeiben. - Én ragadozó vagyok - felelte Valérie nyugodtan. - Kicsi, kedves ragadozó, és nincsenek nagy igényeim; eddig kizárólag a pénzért dolgoztam, és most elkezdek élni. Én a többi embert nem értem. Téged például mi akadályoz meg benne, hogy ideköltözz? Nyugodtan elvehetnél egy thai lányt: szépek, kedvesek, jól szeretkeznek. Egyik-másik még franciául is beszél. - Hát... - Jean-Yves tétovázott. - Egyelőre minden este más lánnyal akarok hálni. - Azt akkor is megteheted. Az ég adta világon semmi sem akadályoz meg benne, hogy házasemberként is eljárj egy masszázsszalonba; sőt, éppen arra valók. - Tudom. De azt hiszem... Tulajdonképpen azt hiszem, hogy egész életemben mindig nagyon nehezen hoztam meg a fontos döntéseket. Kicsit zavarba jött ettől a vallomástól, és gyorsan hozzám fordult: - És te, Michel, mit fogsz itt csinálni? Legszívesebben azt feleltem volna: „Semmit"; de az

ilyesmit mindig nehéz elmagyarázni egy ennyire tevékeny embernek. - Főzni fog - felelte helyettem Valérie. Meglepetten néztem rá. - Igen, észrevettem, hogy főzés közben néha igazán elkap a szenvedély, szerintem komoly kreatív adottságaid vannak ezen a területen. És ez így rendben lesz, mert én utálok főzni, te pedig biztosan élvezni fogod.

Belekanalaztam a zöldfűszeres csirke currymbe; tényleg, nem ártana bele egy kis mangó. Jean-Yves elgondolkodva hajtotta le a fejét. Valérie-n nyugtattam a tekintetem: remek ragadozó volt, sokkal gyorsabb és okosabb, mint én, és mégis engem választott, hogy megossza velem a búvóhelyét. Nyugodtan feltehetjük, hogy a társadalmak, ha nem is egy közös akaraton, de legalábbis konszenzuson alapulnak amelyet a nyugati demokráciákban nagyon eltérő politikai meggyőződésű vezércikkírók általában lagymatag konszenzusnak neveznek. Mivel én magam is meglehetősen lagymatag vérmérsékletű vagyok, semmit sem tettem azért, hogy megváltoztassam ezt a konszenzust; a közös akarat eszméjét pedig még abszurdabbnak találtam. Immanuel Kant szerint az emberi méltóság abban áll, hogy csak akkor fogadjuk el a minket irányító törvényeket, ha mi magunk alkottuk meg őket; az én agyamat soha nem járta meg efféle különös elgondolás. Nem egyszerűen csak nem szavaztam, de soha nem tudtam másnak látni a választásokat, mint csodálatos tévés showműsoroknak. Az ország irányítása nehéz, komoly szakértelmet igénylő és megterhelő mesterségnek tűnt; szíves-örömest ruháztam át bárki másra a hatalmamat. Fiatal koromban ismertem néhány mozgalmi aktívát, akik fontosnak tartották, hogy ilyen vagy olyan

irányba befolyásolják a társadalmat; soha nem éreztem irántuk sem rokonszenvet, sem tiszteletet. Sőt, szép lassan megtanultam félni tőlük. Valahogy úgy érdeklődtek a közügyek iránt, és úgy tekintettek a társadalomra, mintha a részvényesei lennének, és ezt gyanúsnak találtam. De vajon mit vethettem a Nyugat szemére? Semmi különöset, egyszerűen csak nem kötődtem hozzá szorosan, és egyre kevésbé tudtam megérteni, hogyan kötődhet bárki is szorosan egy eszméhez, egy országhoz, vagy bármihez, ami elvontabb, mint egy bizonyos személy. Nyugaton drága az élet, hideg van, és rossz minőségű a prostitúció. Nem lehet nyilvános helyen dohányozni, és szinte lehetetlen kábítószerekhez jutni. Mindenki rengeteget dolgozik, túl nagy a zaj, túl sok az autó, a közbiztonság egyre romlik. Egyszóval: túl sok lett a kellemetlenség. Hirtelen némi zavarral ébredtem rá, hogy kicsit úgy nézek a társadalomra, amelyben élek, mint egy természeti közegre - mondjuk, mint a szavannára vagy a dzsungelre -, amelynek el kell fogadnom a törvényeit. Soha meg sem érintett a gondolat, hogy felelős is vagyok ezért a társadalomért; olyan volt ez, mint egy fogyatékosság, egy sorvadás. A társadalom valószínűleg nem maradhatna fenn sokáig, ha csak olyan egyének laknák, amilyen én vagyok, gondoltam, de én talán életben maradhatok egy nő oldalán, ha nem hagyom el, és megpróbálom boldoggá tenni. Újabb hálás pillantást vetettem Valérie-re, amikor jobbról egy závárzat csattanását hallottam. A tenger felől felbőgött egy motor, majd hirtelen elhallgatott. A terasz szélén felpattant egy magas, szőke nő, és felüvöltött. Rövid géppisztolysorozat hangzott fel. A nő felénk fordult, a kezét az arca elé kapta; lövés érte a szemén, a szemgolyó helyén egy véres lyuk tátongott. A nő hangtalanul összeesett. Hirtelen észrevettem a támadókat, három turbános férfit, akik géppisztollyal a kezükben törtettek felénk. Felhangzott egy második, kicsit hosszabb

sorozat. A fájdalmas üvöltésekbe üvegcsörömpölés hangja vegyült. Néhány pillanatra nyilván teljesen megbénultunk. Szinte senkinek nem jutott eszébe, hogy az asztal alatt keressen menedéket. Jean-Yves felkiáltott, mert eltalálták a karját. Valérie lassan lecsúszott a földre. Odaugrottam hozzá, és átöleltem. Ettől kezdve nem láttam semmit. A gépfegyversorozatok között nem hallatszott más, csak az üvegcsörömpölés. Végtelenül hosszúnak tűnt az egész. Erős puskaporszagot éreztem. Hirtelen beállt a csend. Megláttam, hogy a bal kezem csupa vér, nyilván a nyakán vagy a mellkasán találták el Valérie-t. A mellettünk álló utcai lámpa eltört, most már teljes volt a sötétség. Jean-Yves egy méterre tőlem feküdt, és hörögve próbált feltápászkodni. Ebben a pillanatban a szabadidőközpont felől hatalmas robbanás hallatszott, a hangja betöltötte a levegőt, és hosszan visszhangzott az öbölben. Először azt hittem, hogy beszakadt a dobhártyám, de néhány másodperccel később szörnyű üvöltő kórus hangzott fel, olyan volt, mint az elkárhozottak bömbölése.

Tíz perccel később megérkeztek a mentők Krabiból. Először a szórakoztató központba mentek. A bomba a legnépszerűbb, legtömöttebb bár, a Crazy Lips közepén robbant. A táncparkett mellé letett sporttáskába rejtették. Házilagos készítésű, de nagyon hatékony, dinamit alapú szerkezet volt, egy ébresztőóra működtette. A táska dugig tömve volt csavarokkal és szögekkel. A robbanástól összeomlottak a bárt a többi épülettől elválasztó vékony téglafalak, az egész épületet tartó vasgerendák meggörbültek, és félő volt, hogy a tető leszakad. Miután felmérték a katasztrófa nagyságát, a mentők első dolga volt, hogy erősítést hívjanak. A bár bejárata előtt egy táncosnő csúszott a

földön, fehér bikiniben. Mindkét karja könyökből leszakadt. Mellette egy német turista ült a törmelékben, és a kezében tartotta kiszakadt beleit; a felesége mellette feküdt, felszakadt mellkassal, félig leszakadt mellekkel. A bár belsejében feketés füst terjengett, és a föld iszamos volt az emberi testekből és leszakított végtagokból folyó vértől. Néhány haldokló, akinek a karja vagy a lába szakadt le, megpróbált a kijárat felé kúszni, véres csíkot húzva maga után. A csavarok és a szögek kiverték az emberek szemét, leszakították a kezüket, felhasították az arcukat. Némelyik emberi test a szó szoros értelmében belülről robbant szét, a végtagjaik és a belső részeik több méter sugarú körben borították a talajt. Amikor a mentők megérkeztek a teraszra, még mindig a karomban tartottam Valérie-t. A teste langyos volt. Két méterre tőlem egy nő feküdt a földön, az arcából üvegcserepek álltak ki, és teljesen elborította a vér. Mások a székükön maradtak, tátott szájjal ültek, mozdulatlanná tette őket a halál. Kiáltottam a mentőknek: két ápoló azonnal odajött, óvatosan felemelték Valérie-t, és egy hordágyra fektették. Megpróbáltam felállni, de elestem, és a földre koppant a fejem. Még hallottam, hogy valaki azt mondja franciául: - A nő meghalt.

HARMADIK RÉSZ

PATTAYA BEACH 1.

Nagyon hosszú idő után akkor ébredtem először egyedül. A Krabi-i kórház kicsi, világos épület volt. Délelőtt meglátogatott egy francia orvos. Harminc év körüli, kicsit görnyedt, gondterhelt arcú férfi. Megtudtam tőle, hogy három napig aludtam egyfolytában. - Tulajdonképpen nem aludt igazán - mondta. - Néha mintha felébredt volna, többször is megpróbáltunk beszélni magával, de most először sikerült kapcsolatot létesítenünk. „Kapcsolatot létesíteni", gondoltam lomhán. Az orvos azt is elmondta, hogy a támadás mérlege egészen iszonyatos: a halottak száma 117-re emelkedett, Ázsiában eddig ez volt a leggyilkosabb merénylet. Néhány sérült annyira kritikus állapotban van, hogy nem is lehet őket szállítani, Lionel is közéjük tartozik. Mind a két lába leszakadt, és vasszög fúró-dott a hasába; nagyon kevés esély van arra, hogy életben maradjon. A többi súlyos sérültet átszállították a bangkoki Bumrungard Hospitalba. Jean-Yves csak kisebb sérülést szen-vedett, egy golyó ment át a felkarján, őt itt helyben ápolják. Én egyáltalán nem sérültem meg, egy karcolás sem esett rajtam. - A barátnője holttestét már hazaszállították Franciaországba. Beszéltem a szüleivel telefonon: Bretagne-ban fogják eltemetni. Az orvos elhallgatott; valószínűleg azt várta, hogy mondok valamit. A szeme sarkából vizsgálgatott; egyre gondterheltebbnek tűnt.

Dél felé egy ápolónő jelent meg egy tálcával; egy órával később elvitte. Azt mondta, hogy mindenképpen ennem kell valamit Jean-Yves délután meglátogatott. Ő is furcsán, a szeme sarkából méregetett. Főleg Lionelről beszélt; Lionel haldoklott, már csak órái voltak hátra. Sokat emlegette Kimet.

Kim csodával határos módon sértetlen maradt, és láthatólag elég hamar megvigasztalódott. Jean-Yves előző este kiment a városba, és meglátta a lányt, amint karonfogva sétált egy angol férfival. Persze ezt nem árulta el Lionelnek, de Lionel nemigen áltatta magát, azt mondta, hogy már az is szerencse volt, hogy egyáltalán megismerhette Kimet. - Érdekes - mondta Jean-Yves -, valahogy boldognak látszott. Amikor Jean-Yves kiment a szobából, rájöttem, hogy végig egy szót sem szóltam; egyáltalán nem tudtam mit mondani. Ereztem, hogy valami baj van, bár ez csak futó, nehezen megfogalmazható érzés volt. Úgy gondoltam, jobb, ha hallgatok, és megvárom, míg a körülöttem lévő emberek ráébrednek a tévedésükre; csak ezen a rossz pillanaton kell túljutnom. Jean-Yves, mielőtt kiment, rám nézett, és bátortalanul megcsóválta a fejét. Később megtudtam, hogy amikor egyedül hagytak a szobában, rengeteget beszéltem, tulajdonképpen megállás nélkül, de amint belépett valaki, elhallgattam. Néhány nap múlva egy mentőrepülővel átszállítottak minket a Bunrungard Hospitalba. Nem pontosan értettem, miért volt szükség erre a költöztetésre; most utólag azt gondolom, hogy azért, mert Bangkokban könnyebben kihallgathatott bennünket a rendőrség. Lionel az elszállításunk előtti estén halt meg, a kórházi folyosón még megnézhettem szemfedővel letakart holttestét. A thaiföldi rendőrök egy követségi attasé kíséretében érkeztek, aki a tolmács szerepét játszotta. Sajnos, nem sok mindent tudtam közölni velük. Az izgatta őket a legjobban, hogy a merénylők arab vagy ázsiai típusúak voltak-e. Persze megértettem, fontos kérdés volt, hogy egy nemzetközi terrorista szervezet vetette-e meg a lábát Thaiföldön, vagy

maláj szeparatistákról van szó; de csak azt tudtam ismételgetni, hogy minden nagyon gyorsan történt, és csak a körvonalakat láttam; bár amennyire emlékszem, a merénylők inkább maláj típusúak voltak. A thaiföldi rendőrök után amerikaiak hallgattak ki minket, azt hiszem, a CIA-től. Durván, kellemetlen hangon beszéltek, az volt az érzésem, hogy én magam is gyanúsított vagyok. Ők nem találták szükségesnek, hogy tolmácsot hozzanak magukkal, úgyhogy a kérdéseik nagy részét nem is igazán értettem. A végén mutattak nekem egy sor fényképet, nyilván nemzetközi terroristákat ábrázoltak, de én egyik támadót sem ismertem fel.

Jean-Yves időnként meglátogatott, és leült az ágyam végére. Érzékeltem, hogy ott van, mert egy kicsit feszültebb lettem. Három nappal azután, hogy Bangkokba érkeztünk, néhány papírlapot nyújtott át: újságcikkek fénymásolatai voltak. - Ezeket az Aurore vezetősége faxolta át tegnap este, minden megjegyzés nélkül - mondta. A Nouvel Observateurből kimásolt első cikk címe a következő volt: EGY NAGYON SPECIÁLIS KLUB; a két oldalas, részletes írás tartalmazta a német prospektus másolatát is. Az újságíró egyenesen azzal vádolta az Aurore csoportot, hogy előmozdítja a szexuális turizmust a harmadik világ országaiban, és azt is hozzátette, hogy ebben az esetben meg lehet érteni a muzulmánok reakcióját. Jean-Claude Guillebaud is ennek a témának szentelte a vezércikkét. Egy telefonon feltett kérdésre válaszul Jean-Luc Espitalier kijelentette: „Az Aurore csoport, az etikus turizmus alapokiratának aláírója semmi esetre sem térhet napirendre az efféle elhajlások fölött; a felelősök meg lesznek büntetve." A következő fénymásolat

Isabelle Alonso cikke volt a Journal du Dimanche-ban, egy szenvedélyes, de szegényesen dokumentált írás, a következő címmel: VISSZATER A RABSZOLGASAG. Ezt a kifejezést Francoise Giroud is felkapta a heti jegyzetében: „Szemben a világ több százezernyi bemocskolt, megalázott, rabszolgaságra kényszerített asszonyával, mit számít - sajnos, ki kell mondanom - néhány gazdag disznó halála?" A Krabi-i merénylet miatt minden sajtóorgánum felkapta az ügyet. A Libération az első oldalon közölte a Roissy repülőtérre megérkező túlélők fényképét, a következő címmel: VAJON TÉNYLEG ŐK AZ IGAZI ÁLDOZATOK? Gérard Dupuy a vezércikkében nekirontott a thaiföldi kormánynak, mondván, hogy a kormány cinkosan szemet huny a prostitúció és a drogkereskedelem fölött, és ezzel súlyosan vét a demokrácia ellen. A Paris Match viszont a VERENGZES KRABIBAN című cikkében részletesen leírta a „szörnyűségek éjszakáját". Valahogyan még fényképeket is sikerült szerezniük, ami azt illeti, elég rossz minőségű fényképeket faxon átküldött fekete-fehér fotókat, amelyek bármit ábrázolhattak volna, alig lehetett rajtuk emberi testeket felismerni. Ezzel párhuzamosan közölték egy szexturista vallomását, akinek egyébként semmi köze sem volt az ügyhöz, mert nem szervezetten utazgatott, és a Fülöp-szigeteket kedvelte. Jacques Chirac azonnal kijelentette, hogy mélyen lesújtja a terrorista támadás, de azt sem tagadhatja, hogy „mélységesen elítéli, ahogyan egyes honfitársaink külföldön viselkednek". Végre Lionel Jospin is a többiek nyomába szegődött. Kijelentette, hogy a francia törvényhozás elítéli a szexuális turizmust, még a felnőttekkel létesített formáját is. A Le Figaro és a Le Morade tematikus cikkei azt a kérdést boncolgatták, hogyan lehetne felvenni a harcot ez ellen a tömegjelenség ellen, és milyen álláspontot kellene a nemzetközi közösségnek a kérdésben elfoglalnia.

A következő napokban Jean-Yves megpróbálta elérni Gottfried Rembkét telefonon. Csak sokára sikerült. A TUI főnöke sajnálta, igazán nagyon sajnálta, de semmit nem tehetett. Thaiföldnek mint turisztikai célpontnak sok évre befellegzett. Ráadásul a francia nyilatkozatdömpingnek Németországban is komoly visszhangja volt; a német vélemények természetesen árnyaltabbak, de a nagyközönség jó része elítéli a szexuális turizmust; ilyen körülmények között Rembke jobbnak látta, ha kiszáll.

2. Ahogy nem értettem, hogy miért szállítottak Krabiból Bangkokba, azt sem értettem, miért küldtek vissza Párizsba. A kórház személyzete persze nem nagyon szeretett, nyilván túl renyhének találtak. Az ápolók azt szeretik, ha a betegnél bizonyos ellenállással, fegyelmezetlenséggel találkoznak, amit természetesen a beteg érdekében - megpróbálhatnak letörni. Én semmi hasonlót nem mutattam. Oldalamra fordítottak, hogy beadjanak egy injekciót, és amikor három óra múlva visszajöttek, még mindig ugyanazon az oldalamon feküdtem. Az utazás előtti éjszakán a sötét folyosón, amikor a vécét kerestem, teljes erőből nekimentem egy ajtófélfának. Reggelre az arcom csupa vér volt, éjszaka nyilván felhasadt a szemöldököm; meg kellett tisztítani és le kellett tapasztani. De éjjel eszembe sem jutott, hogy ápolónőt keressek, ugyanis egyáltalán semmit nem éreztem. A repülés semleges időtér volt; még a dohányzás örömét is elveszítettem. A csomagkiadó futószalag előtt elbúcsúztam Jean-Yves-től; utána taxin az avenue Choisyre hajtottam.

Azonnal rájöttem, hogy ez nem fog menni, egyszerűen lehetetlen, hogy sikerüljön. Ki sem csomagoltam. Nejlonszatyorral a kezemben körbejártam a lakást, és összegyűjtöttem Valérie összes fényképét, amit csak találtam. A legtöbb a szüleinél készült, Bretagne-ban, a strandon vagy a kertben. Volt köztük néhány erotikus felvétel is, ezeket a lakásban csináltam: szerettem nézni, ahogy maszturbál, szerintem nagyon szépek voltak a kézmozdulatai. Leültem a kanapéra, és feltárcsáztam egy segélyvonal telefonszámát. A csoportot kifejezetten a terrorista támadások túlélői számára alakították. A krízis-osztály a Sainte-Anne kórház egyik épületében működött.

Az osztályon ápolt betegek jó része nyomorúságos állapotban volt: a hatalmas dózisban adott nyugtatók ellenére minden éjszaka rémálmok gyötörték őket, valamelyik szobából mindig üvöltözés, kiáltozás vagy zokogás hallatszott. Amikor a folyosón találkoztam velük, egészen elrémültem görcsös, rettegő arckifejezésüktől; úgy néztek ki, mintha a szó szoros értelmében szétmarcangolná őket a félelem. És jól tudtam, hogy ez a félelem csak a halálukkal távozik belőlük véglegesen. Én nagyon kimerültnek éreztem magam. Általában csak azért keltem ki az ágyból, hogy igyam egy csésze Nescafét és elrágcsáljak néhány kekszet; sem az étkezés, sem a terápiás foglalkozás nem volt kötelező. Persze azért elvégeztek rajtam egy sor vizsgálatot, és három nappal az érkezésem után találkoztam egy pszichiáterrel is: a vizsgálatok „különlegesen lecsökkent reaktivitásról" számoltak be. Nem szenvedtem, de úgy éreztem, tényleg iszonyatosan lecsökkentem, jobban, mint az egyáltalán lehetséges. A pszichiáter megkérdezte, hogy mit szándékszom tenni. Várni akarok, feleltem. Viszonylag

optimistán megmagyaráztam neki, hogy ez a szomorúság egyszer majd véget ér, és én újra megtalálom majd a boldogságomat, csak még várnom kell egy kicsit. Nem úgy nézett ki, mintha meggyőztem volna. Ötven körüli, kerek és sima arcú, derűs férfi volt.

Egy hét múlva átszállítottak egy másik pszichiátriai osztályra, ahol azután körülbelül három hónapig maradtam. Nagy meglepetésemre itt ugyanazzal a pszichiáterrel találkoztam. Mint megtudtam tőle, ebben nincs semmi meglepő, mert ez a kórház a munkahelye, a kríziscsoportnál csak időnként tart ügyeletet. Egyébként a merényletek áldozatainak kezelésére specializálódott, annak idején részt vett a saint-michel-i RER merénylet után létrejött csoport munkájában is. Nem a szokásos pszichiáter halandzsát használta, ezért egészen elviselhető volt. Emlékszem, arról beszélt, hogy „meg kell szabadulni a kötődésektől", vagyis afféle buddhista halandzsát nyomott. Hogy mitől kellene megszabadulnom? Hiszen én magam is csak egy átmeneti kötődés voltam. Átmeneti jelleggel kötődtem egy átmeneti dologhoz, ennyi telik az emberi természettől. Mindez nem igényelt különösebb magyarázatot. Ha örökkévaló természetem lenne, folytattam, csak hogy ébren tartsam a társalgást, akkor örökkévaló dolgokhoz kötődnék. De úgy láttam, hogy a módszere nagyon jól működik azoknál, akik a megcsonkulástól vagy a haláltól rettegnek. „Ez a szenvedés nem magából fakad, nem az igazi lényéhez tartozik, csak egy kísértet, ami fogva tartja a szellemét" - ismételgette a betegeknek, akik a végén elhitték neki. Nem tudom, mikor kezdtem tudatára ébredni a helyzetemnek, csak azt tudom, hogy egyre gyakrabban bevillant az

igazság. Még mindig voltak, és még mindig vannak pillanatok, amikor Valérie itt van velem. Kezdetben minden erőfeszítés nélkül, akaratlagosan is meg tudtam nyújtani ezeket a pillanatokat. Emlékszem, milyen volt, amikor nagyon fájni kezdett az egész, és hirtelen megéreztem a valóság súlyát; Jean-Yves látogatása után történt. Iszonyatosan fájt, megjelentek olyan emlékeim, amelyeket már nem tudtam eltagadni; nem is kértem Jean-Yves-et, hogy megint meglátogasson. Marie-Jeanne látogatása viszont jólesett. Nem mondott semmi különöset, egy kicsit beszélt az irodáról, elmesélte, hogy milyen most bent a hangulat; és akkor rögtön mondtam neki, hogy nem akarok visszamenni a minisztériumba, mert Krabiban szeretnék letelepedni. Nem felelt semmit. - Ne izgulj, majd elrendeződik a dolog - mondtam. Néma együttérzéssel nézett rám. Furcsa módon úgy éreztem, hogy hisz nekem. Valérie szüleinek a látogatása volt a legszörnyűbb. A pszichiáter nyilván elmagyarázta nekik, hogy nem vagyok hajlandó elfogadni a valóságot. Így azután Valérie anyja szinte végigsírta a látogatást, és az apja sem volt sokkal jobb állapotban. Azért is jöttek, hogy elrendezzük a gyakorlati dolgokat, és egy bőröndben behozták a holmijaimat. Gondolták, valószínűleg nem akarom fenntartani a lakást. Persze, persze, mondtam, majd később meglátjuk; ebben a pillanatban Valérie anyja megint elsírta magát. Egy intézmény keretein belül kényelmesen zajlik az élet, kielégülhetnek az ember legelemibb szükségletei. Megint elkezdtem nézni a „Kérdések egy bajnokhoz" adásait. Ez az egyetlen műsor érdekelt, a híradót nem néztem többé. Az osztályon sokan töltötték a napjukat a tévé előtt. Én tulajdonképpen nem igazán szerettem: túl gyorsan mozogtak benne a képek. Úgy éreztem, ha nyugton maradok, és

megpróbálok nem gondolkodni, előbb-utóbb minden elrendeződik. Egy áprilisi reggelen megtudtam, hogy a dolgok tényleg elrendeződtek, és én hamarosan elmehetek. Csakhogy ezt a fordulatot inkább bonyodalomnak érzékeltem: egy hotelszobát kell keresnem, hogy semleges környezetbe kerüljek. Legalább volt pénzem; az sosem árt. - A jó oldalukról kell nézni a dolgokat - mondtam egy ápolónőnek. Meglepetten bámult rám, talán azért, mert addig soha nem szóltam hozzá egy szót sem. A valóság tagadásának nincs meghatározott kezelési módszere, magyarázta a pszichiáter az utolsó ülésünk alkalmával, ugyanis nem a kedélyállapot zavara, hanem a zavar megjelenítéséé. Azért tartott bent ilyen sokáig a kórházban, mert félt, hogy öngyilkosságot kísérelek meg, ugyanis előfordul, hogy öngyilkosságot követ el, aki túl hirtelen ébred rá a valóságra; én már ezen a veszélyen túljutottam. - Aha - mondtam. - Aha, akkor jól van.

3. Egy héttel azután, hogy kijöttem a kórházból, újra repülőre szálltam, és Bangkokba utaztam. Nem voltak határozott terveim. Ha nem várnánk mindig olyan sokat az élettől, megelégednénk a nap mozgásával is. Párizsban túl jellegzetesek az évszakok, és ebből rengeteg izgalom és zűrzavar fakad. Bangkokban hatkor felkel a nap és hatkor lenyugszik; a közben eltelt időben mindig ugyanazt az utat járja be. Állítólag van egy monszunidőszak is, de nekem még nem volt hozzá szerencsém. A városban magában persze heves emberi tevékenység zajlik, de mivel nem pontosan ismerem a

tevékenység mibenlétét, inkább természeti körülményként érzékelem. A Bangkokban élő embereknek nyilvánvalóan van sorsuk és a jövedelmük által megszabott életük, de amit tudok róluk, annak alapján lehetnének akár egy lemmingcsapat is. Az Amari Boulevard hotelba költöztem, amelyben főleg japán üzletemberek laknak. A múltkor itt szálltunk meg Valérie-vel és Jean-Yves-vel is, tehát nem a legjobb ötlet volt ideköltöznöm. Két nappal később átmentem a Grace Hotelbe, ami csak ötven méterre fekszik az Amaritól, de érzékelhetően más a hangulata. Valószínűleg ez az utolsó olyan hely Bangkokban, ahol arab szexturistákkal találkozhat az ember. Szegények csak a falak mentén osonva mernek bárhová is elmenni a negyedben, de inkább egész napra bezárkóznak a szállodába, ahol van egy diszkó és egy masszázsszalon is. A környező utcácskákban, ahol a kebabárusok vannak, néha összefutottam egy-egy arabbal, de ez volt minden. Észrevettem, hogy akaratlanul is közelebb költöztem a Bunrungard Hospitalhoz. Nyilván a puszta bosszúvágy is életben tarthatja az embert; sokan élnek így. Az iszlám összetörte az életemet, tehát az iszlám olyasmi volt, amit gyűlölhettem; a következő napokban minden erőmmel azon dolgoztam, hogy megtanuljam gyűlölni a muzulmánokat. Elég jól sikerült, és újra elkezdtem nézni a híradót. Valahányszor arról adtak hírt, hogy a gázai övezetben lelőttek egy palesztin terroristát, egy palesztin gyereket, vagy egy palesztin terhes asszonyt, boldoggá tett a gondolat, hogy egy muzulmánnal kevesebb van a földön. Igen, így is lehet élni. Egy este a szálloda coffe-shopjában egy jordániai bankár beszélgetésbe elegyedett velem. Nyájasan addig erőszakoskodott, amíg megengedtem, hogy meghívjon egy sörre; nyilván kezdett az idegeire menni a szállodai bezártság.

- Megértem ezeket az embereket, igazán nem lehet haragudni rájuk - mondta. - Sajnos, magunknak kerestük a bajt. Ez itt nem muzulmán föld, és semmi okuk rá, hogy milliókért mecseteket építsenek nekünk. És akkor még ez a terrorista támadás is... Észrevette, hogy figyelmesen hallgatom, rendelt még egy sört, és még jobban belelendült. Szerinte az a muzulmánok nagy baja, hogy az ígéret földje, amelyről a próféták beszélnek, már itt a földön megtalálható: vannak a földön olyan helyek, ahol bármikor megkapható és buja nők táncolnak meztelenül a férfiak előtt, akik közben mennyei muzsikát hallgathatnak és szép lassan lerészegedhetnek a nektároktól. Legalább húsz ilyen helyet ismer a szálló ötszáz méteres körzetében. Ráadásul ezekre a helyekre bárki bejuthat, és még csak nem is kell letennie a muzulmánok hat próbáját, vagy részt vennie a szent háborúban, mindössze néhány dollárért. És sehová sem kell elutazni ahhoz, hogy minderről értesüljön az ember: elég hozzá egy parabolaantenna is. Szerinte nem kétséges, hogy a muzulmán rendszer halálra van ítélve: a kapitalizmus fogja legyőzni. Az arab fiatalok másról sem ábrándoznak, csak fogyasztásról és szexről. Hiába állítják az ellenkezőjét, az a legnagyobb álmuk, hogy az amerikai életformához idomuljanak. Az agressziójuk csak a féltékenység jele. És szerencsére egyre többen vannak, akik teljesen hátat fordítanak az iszlámnak. Neki persze már semmi esélye, ő már öreg ember, és haláláig egy olyan vallásnak kell engedelmeskednie, amelyet megvet. Én is hasonló helyzetben voltam: bizonyosan eljön majd a nap, amikor a világ megszabadul az iszlámtól; de nekem már túl késő lesz. Én tulajdonképpen már nem is éltem; igen, néhány hónapig éltem, és már ez is valami, ezt sem mondhatja el magáról mindenki. Az életkedv hiánya önmagában sajnos nem elég ahhoz, hogy meg akarjon halni az ember.

Mielőtt a bankár másnap hazaindult Ammanba, még egyszer összefutottam vele. Csak egy év múlva jöhet vissza megint. Örültem, hogy elmegy, mert tudtam, ha maradna, megint beszélgetni akarna velem, és már a puszta lehetőségtől is megfájdult a fejem. Mostanában rosszul viselem az intellektuális eszmecseréket. Már nem volt kedvem megérteni vagy megismerni a világot. Ez a rövid beszélgetés mégis nagy hatással volt rám: valahogy sikerült meggyőznie, hogy az iszlám halálra van ítélve. Ha jobban belegondolunk, nyilvánvaló. Ez az egyszerű gondolat elég volt ahhoz, hogy kitörölje belőlem a gyűlöletet. Megint felhagytam a híradónézéssel.

4. Bangkok még mindig nagyon hasonlított egy normális városhoz, túl sok volt benne az üzletember és a turistacsoport. Két hét múlva buszra szálltam, és Pattayába utaztam. Igen, így kellett végződnie, gondoltam, amikor felszálltam a buszra; de utána rájöttem, hogy ez nem igaz, hogy ebben az esetben nem működött közre semmiféle determinizmus. Nagyon jól el tudtam volna tölteni az életem hátralévő részét Valérie-vel Thaiföldön, Bretagne-ban, vagy tulajdonképpen akárhol. Megöregedni nem túl mulatságos dolog, de egyedül megöregedni mindennél rosszabb. Letettem a bőröndömet a buszpályaudvar porába, és tudtam, hogy az utam végére érkeztem. A forgóajtónál egy csontvázszerű, hosszú szürke hajú öreg kokainista koldult, a vállán egy gyíkkal. Adtam neki száz bahtot, utána ittam egy sört az állomással szemben, a Heidelberg Hofban. Három pocakos és bajuszos német pederaszta kacsázott előttem virágos ingben. Mellettük három tökrészeg orosz kamaszlány

vonaglott a ghetto-blaster dallamára; a kis szopóskurvák szinte már a földön hemperegtek. Néhány méteren belül az emberi faj lenyűgöző keverékével találkoztam: rapperekkel, holland csavargókkal, vörös hajú cyberpunkokkal, piercinges buzikkal. Pattaya után már nincs semmi, Pattaya a pöcegödör, ahová a nyugati neurózis végtermékei ürülnek. Ha az ember heteroszexuális, homoszexuális, vagy mindkettő egyszerre, Pattaya az utolsó esély, az utolsó állomás, ami után nem marad más, mint lemondani a vágyról. A szállodák a színvonaluk vagy az árfekvésük szerint is különböznek egymástól, de megkülönbözteti őket a vendégkörük nemzetisége is. Két nagy közösség él Pattayában, a német és az amerikai (az amerikaiban persze feloldódnak az új-zélandiak és az ausztrálok is). Akad itt sok orosz is, akiket a sutyerák külsejükről és a gengszter stílusukról lehet felismerni. Van egy franciák számára fenntartott szálloda is, a Ma maison. A szállónak csak tíz szobája van, de az étterme igen jó. Egy hétig laktam ott, mire rájöttem, hogy nem kötődöm különösebben a croissant-hoz és a békacombhoz; hogy tudok élni úgy is, hogy nem követem napról-napra műholdon keresztül a foci vb állását, és nem olvasom át mindennap a Le Monde kulturális mellékletét. Amúgy is olyan szállásra volt szükségem, ahol hosszabb ideig lakhatok. A turista vízum általában egy hónapra szól, de ha az ember átlépi a határt, automatikusan meghosszabbítják. Több pattayai utazási iroda is kínál odavissza utakat a kambodzsai határra. Háromórás utazás után busszal két-három órát sorban áll az ember a határon, utána egy kambodzsai étteremben megebédel (az ebéd ára és a határőrök megkenéséhez szükséges összeg benne van az utazás árában); majd hazamegy. A legtöbben, akik hosszabb ideig akarnak Thaiföldön maradni, minden hónapban megteszik ezt az utat; sokkal egyszerűbb, mint tartózkodó vízumot szerezni. Az ember nem azért jön Pattayába, hogy újrakezdje az életét,

hanem azért, hogy elfogadható körülmények között fejezze be. Vagy, finomabb kifejezésekkel, azért, hogy szünetet, egy hosszú szünetet tartson - ami akár véglegesnek is bizonyulhat. Ezt a megfogalmazást egy ötven körüli homoszexuális férfitól hallottam, akivel egy ír klubban találkoztam. Sajtófotós volt, és sikerült egy kis pénzt félretennie. Tíz éwel ezelőtt észrevette, hogy a dolgai kezdenek rosszul menni: még eljárt esténként, ugyanazokra szórakozóhelyekre, ahová azelőtt, de egyre gyakrabban fordult elő, hogy zsákmány nélkül tért haza. Persze mindig lehet fizetni is a szexért; de ha már erre kell fanyalodnia, akkor szívesebben fizet az ázsiaiaknak. Bocsánatot kért a megjegyzéséért, remélte, hogy nem találom úgy, hogy rasszista felhangja van. Nem, nem persze, megértettem: sokkal kevésbé megalázó egy olyan lénynek fizetni a szexért, aki nem hasonlít senkire, akit valaha el tudott csábítani az ember, jobb olyannak fizetni, akiről nem juthat az embernek eszébe senki. Ha már a szexnek pénzbe kell kerülnie, akkor jobb, ha bizonyos mértékig differenciálatlan marad. Mindenki tudja, hogy az egyik első dolog, amit egy más faj jelenlétében érez az ember, éppen ez a differenciálatlanság, az az érzés, hogy testileg körülbelül mindenki hasonlít mindenkire. Sajnos néhány hónapnyi tartózkodás után eloszlik ez az érzés, és ez azért kár, mert ez a valóság: az emberi lények ugyanis tényleg szörnyűségesen egyformák. Természetesen meg lehet egymástól különböztetni a hímneműeket és a nőneműeket, valamint eltérő korú egyedeket; de minden komolyabb különbségtétel bizonyos fajta tudákosságot feltételez, amely valószínűleg az unalommal van kapcsolatban. Az a lény, aki unatkozik, különbségeket tesz és hierarchiákat dolgoz ki, ez a legjellemzőbb jegye. Hutchinson és Rawlins szerint az egyes állati közösségekre jellemző hierarchikus dominanciarendszereket nem valódi szükséglet hozta létre, és nem járnak szelekciós előnnyel; az állatok egyszerűen így

harcolnak az unalom ellen, ami a természet kebelében különben összerombolná az életüket. Tehát a hajdani sajtófotós úgy döntött, hogy karcsú és izmos barna bőrű fiúkat vásárol magának, és édes békében fejezi be buzi-életét. Évente egyszer hazautazik Franciaországba, hogy meglátogassa a családját és a barátait. A szexuális élete már nem olyan heves, mint képzelném, meséli, két-háromszor mozdul ki hetenként, nem többször. Már hat éve Pattayában él; a szexuális lehetőségek bősége, különlegessége és olcsósága paradox módon nála a vágy csitulását idézte elő. Minden alkalommal biztos lehet benne, hogy csodálatos fiatal fiúkat dughat seggbe és szophat le, akik cserébe érzékenyen és nagy tehetséggel verik ki a farkát. Ebből a szempontból tehát nem kell nyugtalankodnia, szép komótosan készítheti elő az útjait, és mértékletes hasznot húz belőlük. Rájöttem, azt hiszi, hogy én még az első hetek szexuális mámorát élem, és a saját hat évvel ezelőtti énje heteroszexuális mását látja bennem. Nem ábrándítottam ki. Barátságos volt, ragaszkodott hozzá, hogy ő fizesse a sörömet, és több jó lakáscímet is kaptam tőle. Azt mondta, nagyon örül, hogy végre egy franciával beszélhet, a Pattayában élő homoszexuálisok általában angolok, és ő jóban is van velük, de néha azért jólesik az anyanyelvén beszélnie. Nem sok kapcsolata van a kis francia kolóniával, a Ma Maison lakóival; heteró barmok, olyan algériai tisztviselő- és katonatiszt-félék. Ha letelepednék Pattayában, egy este elmehetnénk együtt valahová, természetesen ki-ki alapon. Mindenesetre meghagyja nekem a mobiltelefonszámát. Felírtam, de közben nagyon jól tudtam, hogy sohasem fogom felhívni. Rokonszenves volt, kedves, akár érdekesnek is lehetett volna mondani, de nekem egyszerűen nem volt többé kedvem bárkivel is emberi kapcsolatot kialakítani. Kibéreltem egy szobát a Naklua Roadon, messze a nyüzsgő

városközponttól. Van benne légkondicionáló, hűtőszekrény, zuhanyozó, egy ágy és néhány bútor. A lakbér háromezer baht egy hónapra - kicsit több, mint ötszáz frank. Megadtam az új lakcímemet a bankomnak, és felmondtam az állásomat a Kulturális Minisztériumban. Úgy általában nem sok dolgom maradt az életben. Vettem egy csomag A4-es papírt, és nekiláttam megörökíteni az életem eseményeit. Ez olyan dolog, amit sokan megtehetnének a haláluk előtt. Érdekes, hogy a legtöbb emberi lény leél egy egész életet, és soha nem próbálja meg elemezni, megtagadni vagy megmagyarázni. Nem hiszem, hogy ezek az elemzések, tagadások vagy magyarázatok bárkinek is okulására szolgálnának, vagy bármilyen egyéb hasznuk lenne, de azt hiszem, mégiscsak el kellene készülniük.

5. Közben eltelt fél év, és én még mindig itt lakom a Naklua Road-i szobámban. Azt hiszem, a szerepem körülbelül véget ért. Hiányzik Valérie. Ha véletlenül az lett volna a szándékom ezeknek az oldalaknak a megírásával, hogy enyhítsem vagy elviselhetőbbé tegyem a veszteség érzését, akkor most már biztos lehetek a kudarcomban: Valérie hiánya még sohasem fájt ennyire. A harmadik hónap elején végül elhatároztam, hogy újra elkezdek masszázsszalonokba és szexbárokba járni. A gondolat nem lelkesített igazán, féltem, hogy totális kudarcot vallok. Pedig sikerült erekciót produkálnom, sőt ejakulálnom is, de nem éreztem semmi élvezetet. Nem a lányok tehetnek róla, ugyanolyan ügyesek és kedvesek voltak, mint mindig; én

váltam teljesen érzéketlenné. Majdhogynem elvből hetente egyszer továbbra is eljártam egy masszázsszalonba, de végül úgy döntöttem, hogy abbahagyom. Pedig, akármilyen képtelenül hangzik, ez mégiscsak emberi kapcsolatnak számított. Mert ha egyáltalán nem hiszek is abban, hogy visszatér az élvezetre való képességem, előfordulhat, hogy a lány elélvez, már csak azért is, mert a nemi szervem érzéketlensége miatt akár órákig is eltart az erekcióm, ha nem szakítom meg akaratlagosan. Persze eljuthattam volna oda, hogy kívánjam ezt az élvezetet, ez is lehetne egy tét, de nekem már elegem van a tétekből. Az életem üres forma, és úgy gondoltam, jobb, ha az is marad. Ha megengedem, hogy a szenvedély behatoljon a testembe, a nyomában rögtön megjelenik a fájdalom.

A könyvem a vége felé közelít. Mostanában egyre gyakrabban maradok ágyban majdnem az egész napra. Néha reggel bekapcsolom a légkondicionálót, este kikapcsolom, és a kettő között a szó szoros értelmében nem történik semmi. Mostanra hozzászoktam a gép zúgásához, pedig az elején szörnyen idegesített; de hozzászoktam a hőséghez is; tulajdonképpen egyiket sem szeretem jobban a másiknál. Már jó ideje nem veszek francia újságokat; gondolom, mostanra már lezajlott az elnökválasztás. A Kulturális Minisztériumnak, lesz, ami lesz, folytatnia kell a munkáját. Lehet, hogy Marie-Jeanne-nak eszébe jutok még néha, amikor egy kiállítás költségvetését készíti elő, de nem próbáltam kapcsolatba lépni vele. Arról sem tudok semmit, hogy mi lehet Jean-Yves-vel; miután kirúgták az Aurore-tól, gondolom, sokkal alacsonyabbról kellett újrakezdenie a karrierjét, és valószínűleg nem a turisztikai ágazatban. Amikor a szerelem elmúlik az ember életéből, az egész élet

kicsit konvencionális és erőltetett formát ölt. Az ember megpróbál emberinek látszani, ragaszkodik a megszokott viselkedésformákhoz és struktúrákhoz, de ahogy mondani szokás, a szíve kimarad az egészből. Nagy porfelhőt kavarva robogók ereszkednek le a Naklua Roadon. Már dél van. A külvárosban lakó prostituáltak most érkeznek meg a városközpontban lévő munkahelyükre. Azt hiszem, ma a szobában maradok, legfeljebb csak délután megyek el egy sarki bódéba, hogy egyek egy tányér levest. Ha valaki lemondott az életről, a kereskedőkhöz fűzi az utolsó emberi kapcsolat. Ez a kapcsolat az én esetemben néhány angol szóra korlátozódik. Nem beszélem a thai nyelvet, és ez fojtogató és szomorú barikádot von körém. Valószínű, hogy sohasem fogom igazán megérteni Ázsiát, de ennek egyébként nem sok fontossága van. Lehet úgy élni a világban, hogy nem értjük, elég, ha táplálékhoz, simogatáshoz és szerelemhez jutunk. Pattayában nyugati, sőt ázsiai mérce szerint is olcsón lehet táplálékot és simogatást vásárolni. Ami a szerelmet illeti, arról nehezemre esik beszélni. Most már biztos vagyok benne: Valérie volt életemben a ragyogó kivétel. Azok közé a lények közé tartozott, aki képesek egy másik ember boldogságának szentelni az életüket, sőt ez az életcéljuk. Ez a jelenség rejtély. Boldogság, egyszerűség és öröm rejlik benne; de fogalmam sincs, hogyan jöhet létre. És ha még a szerelmet sem értettem meg, mire lenne jó megértenem az élet többi dolgait? Az életem végéig Európa, a gond és a szégyen gyermeke maradok; nem tudok senkinek reményt nyújtani. A Nyugat iránt nem gyűlöletet érzek, csupán mélységes megvetést. Csak azt tudom, hogy mi európaiak mind, ahányan csak vagyunk, bűzlünk az önzéstől, a mazochizmustól és a haláltól. Olyan rendszert hoztunk létre, amelyen belül egyszerűen lehetetlenné vált az élet; ráadásul ezt a rendszert akarjuk meghonosítani az egész világban.

Leszáll az este, a sörözők homlokzatán kigyulladnak a sokszínű lámpafüzérek. A nyugdíjas németek letelepszenek az asztalok mellé, és súlyos mancsukat fiatal kísérőük combjára teszik. Ők minden más népnél jobban ismerik a szégyent és a szorongást, és szükségük van egy édes test, egy puha és friss bőr érintésére. Ők minden más népnél jobban vágynak a megsemmisülésre. A németekre nem jellemző az a gyakorlatias és önelégült durvaság, ahogyan az angolszász turisták állandóan összemérik a szolgáltatást és az árakat. Az is ritka, hogy sportolnának vagy ügyelnének a testükre. Általában túl sokat esznek, túl sok sört isznak, elhájasodnak, és hamar meghalnak. Barátságosak, szeretnek viccelődni, szívesen fizetnek egy kört a kocsmában, és gyakran mesélnek vidám történeteket - a társaságuk megnyugtató és szomorú. Most már megértettem a halált; nem hiszem, hogy túl sok fájdalmat okozna nekem. Megismertem a gyűlöletet, a megvetést, a csömört és még sok más dolgot; sőt, megismertem a szerelem rövid pillanatait is. Semmi sem marad meg belőlem, és nem is érdemlem meg, hogy bármi is megmaradjon; akárhonnan nézzük, középszerű lény vagyok. Nem tudom miért, de mindig úgy képzeltem, hogy éjszaka halok meg, és némi nyugtalansággal gondolok arra a fájdalomra, ami a testemtől való elszakadást fogja kísérni. Nehezemre esik, hogy az élettől való elszakadást valamilyen fájdalommentes és öntudatlan eseménynek képzeljem el; persze tudom, hogy tévedek, de azért mégis nehezen tudom magam meggyőzni róla. A helybeliek néhány nap múlva felfedeznek; ezen az éghajlaton a holttestek hamar büdösödni kezdenek. Nem tudják majd, hogy mit kezdjenek velem, és valószínűleg a francia követséghez fordulnak. Mivel nem holmi nincstelen csavargó vagyok, könnyen megtalálják majd az aktáimat. Persze rengeteg pénz marad a számlámon; nem tudom, ki fogja

örökölni, valószínűleg a francia állam, vagy egy távoli rokon. A többi ázsiai néppel ellentétben a thaiföldiek nem hisznek a szellemekben, és nem nagyon izgatja őket, hogy mi lesz a holttestekkel; általában egy közös sírba temetik a halottaikat. Mivel nem fogok határozott utasításokat hagyni a temetésemmel kapcsolatban, valószínűleg velem is ez történik majd. Néhány mozgóárus, aki már megszokta, hogy a negyedben lakom, bánatosan megcsóválja a fejét. A lakásomat új bérlő veszi ki. Engem pedig elfelejtenek. Hamar el fognak felejteni.