Michael Palmer - A Páciens

Michael Palmer

A Páciens RÉMÁLOM AZ AGYSEBÉSZETEN)

(

K.u.K Kiadó Budapest, 2000

Fordította: Thomka István ISBN: 9639173851

Ezt a könyvet a képzelet szülte. A nevek, alakok, helyek és események a szerző fantáziájának szüleményei. Csupán a véletlen játéka, ha bármilyen véletlen vagy valós hasonlóság fedezhető fel élő vagy holt személyekkel és helyszínekkel.

Dr. Jessie Copeland azt csinálja, amit legjobban szeret: elismert idegsebész, a műtőn kívül pedig a laboratóriumban tevékenykedik, egy kicsiny robot fejlesztésén munkálkodva, amely forradalmasíthatja az agysebészetet. A robot neve ARTIE – asszisztált robotizált szövetbeemelésre és kivételre alkalmas berendezés, izgalmas keveréke a biomechanikának és a radiológiának, amely egyszer képes lesz majd a manapság operálhatatlannak tartott tumorok ellátására. Ám addig még hónapok vannak hátra… legalábbis Jessie így gondolja, ám főnöke beveti a robotot, és ezzel nagy vihart kavar. A kórházat ellepik az újságírók, és keresik telefonon kétségbeesett betegek, akik már csak ebben az életmentő eljárásban reménykednek. A nyilvánosság eljut a Föld leggonoszabb emberéhez is: Claude Malloche gyorseszű, zárkózott és könyörtelen. Agytumorban szenved. Ideje szemügyre vennie a kórházat, ahol segíthetnek rajta. Igazi rémálom veszi kezdetét, és csak Jessie van tisztában vele, mi forog kockán. Az agysebészetben nincs garancia, Malloche pedig azt akar, és csúnyán megfenyegeti Jessie-t. A katasztrófa karnyújtásnyira van, és emberéletek ezreiről lehet szó…

Prológus Dr. Sylvan Mays az egész falat betöltő ablak előtt állt és az eléje táruló kilátásban gyönyörködött. A késő délutáni árnyékok hosszan nyúltak el az Iowa folyó partján. Azon tűnődött, hogy elmúlt ötvenéves és a bankszámlája épp a napokban lépte túl a kerek tízmilliót. Egyike volt annak a kevés orvosnak, akinek a bevétele szemmel láthatóan gyarapodott az államilag ellenőrzött, átalánydíjas alapellátás bevezetése óta. Jól döntött, amikor úgy határozott, hogy Iowában marad. Ahogy nőtt a sikere, úgy nőtt azoknak a száma is, akik rossz hírét költötték. Kétségtelenül ráhajtott a sikerre – sokan néztek úgy rá, mint egy akváriumban élő ragadozóhalra. Ő akar az idegsebészet DeBakey-je és Menningere lenni – szokták mondani róla. Miért lenne ez baj? – fogadta értetlenkedve a rosszindulatú megjegyzéseket. DeBakey és Menninger munkásságát az egész világ elismeri, tudásuk jótéteményeiből a földkerekség minden embere részesül. Mi kivetnivaló van abban, ha valaki hozzájuk méri magát, és túl akarja szárnyalni őket? A lenyugvó nap fényében tündöklő, hétemeletes Mays Idegsebészeti Intézet örökre felvéste Iowa City helyét a térképre. A kutatásokat és fejlesztéseket támogató adományok dollármilliói nemcsak az Egyetemet segítették, de kihatással voltak az egész város fejlődésére. A robotkutatásba fektetett pénz és energia is megtérülni látszott. A világ első idegsebészeti mikrorobotja az FDAengedélyezés küszöbén állt. Az előzetes kérelmeket már

benyújtották, és a visszhang biztató volt. Még hat hónap, és az utolsó akadályok is elgördülnek az útból. Sylvan Mays mindenkinél több agydaganatot távolított el beteg embertársai koponyájából. Ezzel szerzett nevet magának a szakmában. A robottechnológia tárgyköréből publikált több tucat tudományos dolgozat és a mikrorobot-program, amelyen számos kutató dolgozott mellette évek óta, az alapkutatást végzők között is világszerte ismertté tette a Mays Intézetet. Az órájára nézett. Még legalább öt perc Frederick Wilson érkezéséig. Mint korábban, Wilson most is ragaszkodott ahhoz, hogy ő legyen az utolsó páciens. Mays eleinte bosszankodott betege kikötésein, de amikor világossá vált számára, hogy milyen kincs hullott az ölébe, elfogadta a sokszor különc követeléseket is. Wilson gálánsan, nagyon is gálánsan honorálta már azt is, hogy fogadta és átnézte a leleteit. Negyedmillió dollár készpénzben, szívet dobogtató összeg. Ennek négyszeresét ajánlotta a műtétért és jelentős támogatást ígért az intézet számára is. Wilson az a beteg, akiről minden sebész álmodik, jóllehet az agyában növekvő daganat természete miatt a műtét igen kockázatosnak ígérkezett. Szövettanilag ugyan jóindulatúnak számított a tumor, de elhelyezkedése és töretlen növekedése miatt műtét nélkül a betegség kimenetele egyértelmű volt. A subfrontalis meningeoma állandó nyomásával kíméletlenül pusztította a környező agyszövetet. Megnyomorító tünetek és biztos halál várt Wilsonra. A daganat eltávolítása jelentette az egyetlen kiutat. Hagyományos műtéti technikával azonban gyakorlatilag lehetetlen volt a daganatot úgy eltávolítani, hogy ne sérüljenek meg értékes képletek az agyban.

Mays abban biztos volt, hogy a daganatot ki tudja metszeni, de megjósolhatatlan volt, hogy a műtét során milyen mértékű lesz az elkerülhetetlen agykárosodás. Nem lehetett kizárni, hogy a károsodás súlyos lesz. Mays több ilyen daganatot távolított el, mint bármelyik kollégája, és szerénytelenség nélkül gondolhatta, hogy ha neki nem sikerül a műtét, akkor másnak sem sikerülne. Nem volt véletlen, hogy Wilson őt kereste fel. Jólértesülten választotta a Mays Intézetet. Tudott a robotokkal végzett kísérletekről is, választásában ennek is szerepe volt. Mays nem akart elveszíteni egy olyan beteget, mint Wilson, ezért, amikor a robot került szóba, kitérően válaszolt. Szabadkozott, hogy a robotműtétek még kísérleti szakaszban vannak és nincs FDA engedély sem. Elismerte ugyan, hogy közel járnak az előkészítő szakasz befejezéséhez, és bár ő maga nem látja akadályát annak, hogy a műtőben is kipróbálják, a robot még nem bevethető. Pontosan ezeket a szavakat használta, Wilson mégis úgy értelmezte, hogy a robottal kiküszöbölhető a kockázat. Mays a régi, jól bevált trükkjét alkalmazta. Ugyanúgy beszélt, ahogy máskor is szokott. A műtét kockázatát igyekezett olyan nagynak lefesteni, hogy a beteg már a puszta túlélést is a zseniális sebész bravúrjának tekintse. Eleinte Wilson is könnyen kezelhetőnek tűnt, de sokkal rafináltabb volt, mint a betegek döntő többsége. Látszatra elfogadta a feltételeket, de csak látszatra. Mays Sylvannek ki kellett hátrálnia a csapdából. Meg kellett győznie Wilsont, hogy bár a műtét ugyan valóban nagyon kockázatos, elvégezhető a robot nélkül is. Már legutóbb is tisztázni akarta ezt a kérdést, de végül nem erőltette, hanem arra hivatkozva, hogy még látnia kell az

MRI eredményét, elhalasztotta a végső döntést. A robot alkalmazására nem volt engedély, azt nem használhatta. A műtét kockázata a szokásosnak valóban sokszorosa volt, csakúgy, mint a felajánlott fizetség. Ha nem akarta elveszíteni a jól fizető beteget, akkor le kellett beszélnie a robotról. – Mays felnézett a szemközti falra. A hírnév falának nevezte magában. Hírességek, ünnepelt nagyságok bekeretezett fényképei és dicsérő szavai borították, csaknem a mennyezetig. A legfelső sorban lévőket csak székre állva lehetett elolvasni. „A csillagok idegsebésze” Ezt egy bulvárlap címoldaláról vágta ki. „Agydaganat? Irány Iowa!” – hirdette vastagon szedett nagybetűkkel a háromhasábos riport szalagcíme. „Ez a világ teteje? Nem, ez Iowa! – Hacsak nincs szükséged egy agysebészre.” – Hogy a fenébe ne ez lenne a világ teteje! – mondta ki jó hangosan. Az asztalához lépett és lenyomta a telefon kihangosító gombját. – Igen, Syl? Sandy a keresztnevén szólította. Ez azt jelentette, hogy senki nem várakozott odakint. – Mr. Wilson nem érkezett meg? – kérdezte feleslegesen. – Nem. Senki sincs itt. Egyáltalán senki. Teljesen egyedül vagyok… Mint mindig, Sandy Alter kihívó hangja azonnal izgalomba hozta Mayst. Sandy, a harmincegy éves titkárnő, egy aerobicbajnok testével és egy pornósztár fantáziájával, csodálatos és ideális szerető volt. Semmi másra nem tartott igényt, mint hetente egy vagy két éjszakára és egy kevés kokainra, hogy az érzéki gyönyörök

valóban az egekbe röpítsék. Soha nem kérdezősködött a felesége vagy a gyerekei felől. Lehet ennél szebb az élet? – Bárcsak most azonnal letéphetném a ruhádat! – súgta Mays a kagylóba. – Nem bírom ki estig. – Én sem – búgta a lány. A bizsergő érzést a bejárati ajtó csapódása lohasztotta le. Mays letette a telefont, de még hallotta, hogy Sandy behízelgő hangon üdvözli az érkező vendéget. – Óh, Mr. Wilson, milyen öröm, hogy újra látom. Máris szólok dr. Maysnek. – Mays leült az asztala mögé, maga elé húzta Wilson leleteit, és várta a kopogást. Mély levegőt vett, hogy lehiggadjon. Jól van, Sylvan – biztatta magát. – Kezdődjék az előadás! Rövid kopogás után nyílt az ajtó. Sandy mosolyogva intett Frederick Wilsonnak, hogy lépjen be, és behúzta mögötte az ajtót. Wilson, jobb kezében egy sétabottal, baljában egy elegáns, fekete bőr aktatáskával, sántítva odalépett a mahagóni íróasztal előtti fotelhez. Táskáját letette a földre, a botot átvette bal kezébe, és lelkesen kezet rázott az eléje siető Maysszel. Wilson, mint a korábbi látogatásakor, sötét öltönyt viselt, fehér inggel és konzervatív nyakkendővel. Gondosan nyírt bajusza és szakálla ugyanúgy őszült, mint hátrafésült sűrű haja. Sötét szeméből szikrázó értelem sugárzott, amit a vastag, nehéz szemüvegkeret még jobban kiemelt. Mays azon kapta magát, hogy Wilson pupilláin át a koponyájába akar belátni. Röntgenszemekkel próbálta feltérképezni a daganatot, mely könyörtelen elszántsággal egyre nagyobb darabot harapott ki Wilson agyából. Szegény fickó!

– Rendben találta a depozitot? – kérdezte Wilson. Halvány akcentussal beszélt, Mays nem tudta eldönteni, hogy németes vagy inkább oroszos volt-e a kiejtése. – Barclays Bank, Kajmán-szigetek. Az én nevemre. Igen, igen. – Így egyikünknek sem okozhat gondot az adóhivatal. Szokatlan. Rejtélyes. Itt egy ember, akinek szemmel láthatóan volt gyerekszobája és anyagilag is meglehetősen jól van eleresztve, még sincs egészségbiztosítása. Amikor eljön az ideje, akkor Wilson megbeszéli Bob Blackkel, a kórház pénzügyi osztályának vezetőjével, hogy milyen számlaszámra utalja át a kezelés költségeit. De ez még odébb volt, Maysnek előbb át kellett mennie a csaknem egy óra hosszat tartó, szigorú vizsgán. Wilson mindenre kíváncsi volt. Mays szüleiről, iskoláiról kérdezősködött. Tudni akarta, melyik egyetemen végzett és milyen eredménnyel. Kifaggatta arról, hogy mi érdekli az orvostudományon kívül, és mióta foglalkozik agysebészettel. Részletesen érdeklődött a saját agyában növekvő daganat természetéről. Amikor már úgy tűnt, hogy kifogyott a kérdésekből, akkor tért rá a lényegre. – Előbbre jutottak a robottal? Mayst meglepte a kérdés. Milyen előrelépésre számított egy nap alatt? Előző nap hosszasan magyarázta, hogy meddig jutottak a kutatásban. Azon nem nagyon csodálkozott, hogy első találkozásuk után pár órával Wilson visszahívta, és felkérte a műtét elvégzésére, de azt Wilson sem gondolhatta komolyan, hogy másnapra már bevethető állapotba hozzák a robotot. – Szóval – folytatta Wilson. – Pénzt ajánlottam egy szolgáltatásért, amit ön kész volt nyújtani. Én letettem az előleget, és ön azt elfogadta. Megegyeztünk a

honoráriumban és az intézetnek nyújtandó anyagi támogatásban, amelyet majd a vállalt szolgáltatás teljesítése után adok át. A teljes összeg jóval egymillió felett lesz, és adózni sem kell utána. Én úgy gondoltam, hogy sikerült megkötnünk az üzletet. – Igen, gondolom… igen, bár én eddig soha nem tekintettem ezt üzleti, hogy úgy mondjam, adásvételi szerződésnek. De fogalmazhatunk így is: megkötöttük az üzleti szerződést. – Nagyszerű. Akkor beszéljünk az elvárásaimról! – Igen. Az üzlet, az üzlet. Mays kihúzta magát, hátradőlt a bőr forgószékben. Elérkezett az idő. Mértékkel adagolt sötét színekkel kellett lefestenie a műtét várható eredményét. Wilson szemébe nézett, és remélte, hogy tekintete kellő komorságot tükröz. Megköszörülte a torkát, de nem jutott szóhoz. – Tekintettel a daganatom jóindulatú voltára, valamint az ön tudására és gyakorlatára, semmilyen komplikációra nem számítok. Számomra elfogadhatatlan, hogy a műtét végén ne tudjak ugyanúgy beszélni, mint most, a járásomnak pedig javulnia kell. Nem sántíthatok egész életemben! Az intellektusom sem sérülhet meg. – De… – Elvárom azt is, hogy a műtét utáni MRI azt mutassa: nem maradt vissza egy szikrája sem a daganatnak. – De… – Gondolom, ezek nem túlzó elvárások. – Nem, de… – Mays még soha nem érzett hasonlót. Mintha egy jeges kéz simította volna végig a hátát. – Én is arra törekszem, hogy tökéletesen sikerüljön a műtét, de nem talál olyan sebészt, aki erre garanciát adhatna. Nincs ilyen sebész.

– Azt mondta nekem, hogy ön a legjobb sebész. Azt mondta, mindenkinél nagyobb tapasztalata van az olyan daganatokban, mint az enyém. Azt mondta, ön végezte a legtöbb ilyen műtétet. Ráadásul ott a robot, amelyik képes arra, hogy ne a hagyományos és veszélyes úton jusson el a koponyacsonttól a daganatig. – Csak azt mondtam, elvileg képes arra, hogy kikerülje azokat a fontos képleteket, amelyeket a szike nem tud megkerülni. De azt is mondtam, hogy a robot még kísérleti stádiumban van. – A pénzt gondolkodás nélkül elfogadta. – Ez igaz, de… – Akkor a feltételeimet is fogadja el! – Megértem, de… – Dr. Mays! Fogja be a száját, és nyissa ki jól a fülét! Nem azért adtam negyedmillió dollárt, hogy a kifogásait hallgassam. A műtétnek hibátlanul kell sikerülnie, ezt joggal elvárhatom azok után, amiket a saját képességeiről mondott. Nem szeretem a zsákbamacskát. Nekem garancia kell, és meg is szerzem. Az embereim nem tévesztik szem elől a feleségét és a lányát. Azon a napon, amikor engem bevisznek a műtőbe, őket elviszik az általam kiválasztott rejtekhelyre, és csak akkor szabadulnak ki sértetlenül, ha túl vagyok minden veszélyen, és a radiológus, akit én hozatok ide, kimondja az MRI alapján, hogy nincs daganatom. Amikor látom, hogy tudok beszélni, nem húzom a lábam, ugyanúgy forognak a kerekeim, mint most, akkor az első intésemre azonnal elengedik őket. Nagyszerű ellátásban lesz részük, ezt megígérhetem. Mays meglazította a gallérját. Hirtelen nagyon kevés lett a levegő a szobában. Hiába fürkészte Wilson arcát, egy

rezzenést sem látott. Hajlíthatatlan keménységgel viszonozta a pillantását. Ez az ember nem normális! – Én ezt… Én ebbe nem egyezem bele – nyögte ki nagy nehezen. – Nincs sebész, aki… – Az egyezséget már megkötöttük. Nincs visszaút. Igényt tartok a sikeres műtétre, és jogom van elégtételre, ha hibázik. – Ez nem autókereskedés, Mr. Wilson. Ez agysebészet. – Pontosan. Ezért voltam sokkal gondosabb, mint egy autó vásárlásakor. A világ legjobb sebészét választottam ki. Ön is ebben erősített meg. Azt mondta, hogy nincs önnél jobb. A feltételeim nem képezhetik vita tárgyát, dr. Mays. Mays hónalján az ing teljesen átázott. Ezt észre sem vette, hányingerét próbálta legyűrni minden erejével. – Nem fogadom el. Ilyen feltételekkel nem vagyok hajlandó megoperálni. Keressen magának egy másik sebészt! – Kezdte visszanyerni az erejét. – Tele van az ország jó nevű idegsebészekkel, menjen és keressen mást! Bármelyik van olyan jó, mint én. – Legutóbb nem ezt mondta nekem. – Igaz, nem bármelyik, de van köztük egy-kettő, aki legalább olyan jó, mint én. De engem különben sem érdekel, mert én nem operálom meg. – Dr. Mays, ne okozzon nekem csalódást! – Teszek arra, hogy csalódott-e vagy sem, Mr. Wilson. Engem nem kényszeríthet. Gondolkodjon, ember! Ez, amiről most beszélünk, agysebészet. Az agysebészetben semmi sem százszázalékos. Jézusom, nincs semmi ezen a világon, amit biztosra vehetne! Wilson mélyet sóhajtott.

– Ebben téved, doktor. Egy dologban biztos lehet. Wilson felemelte a földről a táskáját, az ölébe tette és nagy nyugalommal kinyitotta. Elővette a hosszú hangtompítóval felszerelt pisztolyt, célzott és lőtt. Mays látta a pisztoly torkolatát, hallotta a tompa pukkanást, de azt már soha nem tudhatta meg, hogy a golyó pontosan a homloka közepén ütött egy lyukat, és körülbelül ott landolt az agyában, ahol Wilsonban a daganat nőtt. A meglepetés ráfagyott az arcára, és lassan előrebukott az asztalra. Frederick Wilson összeszedte a rá vonatkozó dokumentumokat, betette a táskájába. Felállt, letörölte a szék karfáját. Az ajtóból még visszanézett. Nem hagyott nyomot maga után. – Sandy mosolyogva nézett fel rá, amikor kilépett Mays szobájából. – Milyen hamar végeztek – mondta. – Mit mondott dr. Mays, kell még jönnie? – Nem – válaszolta Wilson, és hangjában nyoma sem volt az idegen akcentusnak. – Egy szóval sem említette. Wilson a lány felé fordult, táskája mögül előemelte a pisztolyt és csípőből tüzelt. Sandy homlokán is pontosan középen fúródott át a golyó. Az irattartóból kivett minden olyan papírt, amelyiken szerepelt a neve. Sétabotját ráakasztotta egy szék háttámlájára, és a sántítás minden jele nélkül visszasétált Mays szobájába. Még egyszer, utoljára, körülnézett. Bosszantotta az eredménytelen megbeszélés. Felfuvalkodott hólyag, nem kár érte – gondolta. – A Kajmán-szigeteken elég lesz pár ezer dollár, hogy a bank visszautalja a negyedmilliót. Ezzel vége ennek a kapcsolatnak. Mintha itt sem jártam volna.

Kifelé menet felkapta a sétabotját, és távozott.

1. fejezet Már három órája tartott a műtét, de még egyetlen sejtet sem távolítottak el a daganatból. A tájékozódás, az óvatos tapogatózás, hogy milyen irányból lehet a legkevesebb melléksérülést okozni, mindig is időigényes szakasza a műtétnek. Az agysebészetben három óra nem számít különösebben hosszú időnek. Kísérleti eszköz használatakor pedig egyáltalán nem meglepő, hogy szinte számolatlanul folynak el a percek. Az elmúlt hetekben, hónapokban rohamléptekkel haladtak előre a kutatásban. ARTIE ennek ellenére még mindig kipróbálás alatt állt. – Próbáljuk meg pár fokkal elfordítva, és nagyítsuk ki a daganatot. Az orvosok szemében minden szövetszaporulat, legyen az szövettanilag benignus vagy malignus, daganatnak, tumornak számít. A rák vagy carcinoma elnevezést fenntartják azoknak a daganatoknak a megnevezésére, amelyeket a patológusok rosszindulatúnak véleményeztek, amelyek áttétet, metasztázist adtak távoli szervekbe is. Az agyban növekvő daganatok között különösen rosszindulatú tulajdonságokkal bír a glioblastoma. A beteg fejét erős csavarok rögzítették a titániumkerethez. Jessie Copeland gumikesztyűs ujjait a lepedőkkel körbeizolált koponyán tartotta, és feszülten figyelte a szemmagasságban felfüggesztett monitort. Az orvos és betege közötti érintkezés szükségtelen volt, a főszerepet ARTIE játszotta, de a fizikai kapcsolat mégis megnyugtatóan hatott Copelandre.

– Olyan vagy, mint egy jósnő a varázsgömbjével jegyezte meg az asztal másik végéről Emily DelGreco. – Csak tudni akarom, hogy a betegünk nem surrant-e ki a lepedők alól, és nem futott világgá, miközben én azt figyelem, hogy a mi ARTIE barátunk elég jó helyzetben van-e ahhoz, hogy elkezdje a daganat eltávolítását. Úgy érzem, hogy a mi kis robotunk elég lustán mozdul, ha előre vagy balra kell mennie. Nem úgy reagál a parancsokra, ahogyan szeretném. – Ne légy türelmetlen, Jess. Mindig többet várunk el a gyerekeinktől, mint amire képesek. Csak kérdezd meg az enyémet! – válaszolta Emily. – Az érzékelők szerint hibátlanul működik és a monitoron sem látok semmi rendellenességet. Ha úgy érzed, hogy lassan haladunk, csak jusson eszedbe Berenberg. – Emily, a kiválóan képzett nővér, már akkor az idegsebészeten dolgozott, amikor Jessie megkezdte a rezidensi éveket az Eastern Massachusetts Medical Centerben. Hasonló koruk annak ellenére közel hozta őket egymáshoz, hogy természetük merőben különbözött. Az eltelt nyolc év alatt elválaszthatatlan barátnőkké váltak. Emily szinte kizárólag Jessie-vel dolgozott. Amikor Jessie szobája mellett felszabadult egy parányi iroda, átköltözött oda, és attól kezdve ő látta el a fiatal doktornő betegeit. Stanley Berenberget egyikük sem fogja soha elfelejteni. Egyike volt a legelső közösen kezelt agydaganatos betegeiknek, és a műtét két óra híján egy egész napot vett igénybe. Ketten állták végig, nem fogadták el a felajánlott segítséget, megszakítás nélkül dolgoztak huszonkét óra hosszan. De megérte! Berenberg azóta is kifogástalan egészségnek örvend, nyugdíjba vonult, de csak azért, hogy minden idejében két szenvedélyének hódolhasson, a

golfnak és a fafaragásnak. A Jessie kandallópárkányát méltóságteljesen uraló gyönyörű sólyom is az ő keze munkáját dicsérte. – Berenberg… Berenberg… Berenberg…- ismételgette Jessie, mint egy imamalom. – Kösz a biztató szavakat. Úgy látom, ARTIE lassan készen áll arra, hogy hozzákezdjen a tumor elpárologtatásához. – Jessie a Massachusetts Institute of Technology elvégzése után öt évvel, biológusi és mérnöki diplomával a zsebében határozta el, hogy beiratkozik az orvosi egyetemre. A Globetechet, a Kutatás és Fejlesztés egyik fellegvárát hagyta ott az iskolapadért. – Érdekes volt megtervezni és elkészíteni azokat a miniatűr játékokat – magyarázta Carl Gilbridge-nek, az idegsebészet vezetőjének, amikor a rezidensi állásra pályázott –, de egy idő után egyre inkább az izgatott, hogy játsszam velük és használjam őket. Gilbridge vezetése alatt az Eastern Mass Medical Center idegsebészete középszerű osztályból nagyra értékelt tudományos központtá nőtte ki magát. Az időről időre megüresedő posztokért az ország legjobb egyetemeiről versengtek a kiválóbbnál kiválóbb képességű, frissen végzett orvosok. Jessie, aki a Boston University orvosi fakultásán az erős középmezőnyhöz tartozott, különösebb meggyőződés nélkül jelentkezett az EMMC-ben meghirdetett állásra. Ő volt a legjobban meglepve, amikor több tucat jelentkező közül azonnal rá esett a választás. Volt ugyan egy kikötés, amelyet a legtöbb jelentkező csak vonakodva fogadott el. Idejének legnagyobb részét a betegágy és a műtő helyett a laboratóriumban kellett töltenie. Az volt a feladata, hogy feltámassza tetszhalott

állapotából az intraoperatív robotprogramot. A nemrég eltávozott kutató halála után teljesen leállt a fejlesztés. Gilbridge mellett, miközben egyaránt helyt kellett állnia a klinikai és a laboratóriumi munkában, Jessie megtanulta, hogy csak magára számíthat, ha előbbre akar jutni. Nem bánta a fizikailag és lelkileg egyaránt megterhelő munkát, végtelenül lelkes volt, hogy gyakorlatilag az ő irányításával vált egyre tökéletesebbé ARTIE, a távirányított miniatűr sebészrobot. A biomechanika és a radiológia vívmányait egyaránt hasznosító parányi szerkezet a csúcstechnológia gyöngyszeme volt. Az állatkísérletek után végre elérkezett az a pillanat, amikor emberi agyban is kipróbálhatták. Az elmúlt években Jessie videófilmek százait nézte végig, melyeken az intraoperatív MRI felvételeket tanulmányozta. Otthonosan mozgott a folytonosan megújuló, háromdimenziós kép útvesztőjében. A padlóba épített golyót a talpával tudta görgetni és azzal azonos irányban fordult el a képernyőn a kép: az ujjai alatt fénylő, leborotvált koponya belsejében működő emberi agy. A Hans Pfeffer vezette számítástechnikai osztály félőrült zsenijeinek köszönhetően az MRI digitalizált adatáradata folyamatosan alakult át a sebész pillanatnyi igénye szerinti képpé. A számítógép kiemelte, ha kellett, kiszínezte a képernyőn az agy létfontosságú képleteit, és ami Jessie számára az adott esetben különös fontossággal bírt, megjelenítette a daganatos szövetet. Jessie-ben mindig is megvolt az egészséges versenyszellem. Harcos ellenfél volt a sportpályán, a biliárd- vagy kártyaasztal mellett. Bridzselni különösképp szeretett. Ha más lehetősége nem volt, akkor egy

kvarcjátékkal kelt versenyre. Legendák keringtek arról a kórházban, hogy a legváratlanabb pillanatokban húzta elő köpenye zsebéből az elmaradhatatlan, tenyérnyi Nintendót. Ha belefáradt a napi munkába, amikor úgy érezte, hogy képtelen megbirkózni a rázúduló feladatokkal, akkor mindig a videójátékokba menekült. ARTIE ugyanazt a pezsdítő izgalmat váltotta ki belőle, mint a többi játék, azzal az alapvető különbséggel, hogy a tét véresen komoly volt. Az MRI jelentős fejlődésen ment át a nyolcvanas évek eleje óta, amikor először alkalmaztak az élő szervezetek mágneses térre gyakorolt hatásának számítógépes elemzésével készült képet betegségek diagnosztizálására. Felhasználásában hatalmas ugrást jelentett, amikor Boston egyik nagynevű oktató kórházában, a White Memorial Hospitalben a nagyméretű MRI köré felépítettek egy műtőt. A megvalósítást lehetővé tevő ötlet lényege az volt, hogy a jó két méter magas szupravezető mágnes ellentétes fejeit – a torusokat, ahogyan a gyártók elnevezték a lapos homokórára vagy fánkra emlékeztető építményt – elválasztották, és hatvan-hatvanöt centiméterre eltolták egymástól. A két szétválasztott torust a padló alá rejtett elektromos kábelekkel kötötték össze. A fejek között így kialakított keskeny rés két oldalán állhatott a sebész és az asszisztense. Az egyik mágnes közepén lévő kerek nyíláson át, egy kipárnázott szánkón csúsztatták be a beteget az operatőrök közé, majd rögzítették a megfelelő pozícióban. Valahányszor megpillantotta, Jessie-t annak ellenére ámulatba ejtette a gép, hogy mérnöki végzettségével többet értett az MRI fizikájából, mint legtöbb kollégája.

– Készen áll mindenki? – kérdezte, és behajlított térdekkel átnézett a monitor alatt Emilyre. Amikor látta, hogy barátnője egyetértően bólint, kiegyenesedett. Megvárta, amíg a többiek hangosan válaszoltak, hogy igen, és akkor kiadta a vezényszót. – Kezdjük! – A műtőt az irányító pulttól elválasztó üvegfal másik oldalán sokan voltak kíváncsiak a történelmi eseményre. Jessie látta, hogy az érdeklődők között állt Hans Pfeffer mellett Ichabod Crane, aki az óriás képalkotó berendezést éppúgy a gyerekének tekintette, mint Jessie a miniatűr robotot. Crane egyik zsebéből a fonendoszkópja, a másikból a kalkulátora lógott ki, az IQ-ja pedig a körülötte állók csoportjából. Az alig két centiméter hosszú és harmad ilyen széles, hajlékony, parányi sebész tele volt tömve mikroelektronikával. A Jessie jobb kezénél lévő irányítókart egy mikrokábel kötötte össze a robot két oldalán elhelyezett három-három apró bütyökkel, amelyek segítségével ARTIE úgy tudott mozogni az agy felszínén, vagy szükség esetén az agy állományában, hogy a lehető legkisebb károsodást okozza útközben. ARTIE az irányító kábel mellett még két hajszálvékony csövet is húzott maga után. Az egyiken keresztül a kóros sejteket elfolyósító ultrahang hullámokat vezették el a daganathoz, a másikon keresztül pedig kiszívhatták a folyékony törmeléket, vagy a műtét utáni sugárkezeléshez szükséges radioaktív anyagot juttathatták el a kívánt helyre. A mikrokábelt és a két csövet nem számítva, az egész szerkezet alig nyomott többet ötven grammnál. Jessie hátrahajtotta és körbeforgatta a fejét, hogy merev tartástól elzsibbadt nyakizmait megtornáztassa, és hozzákezdett a glioblastoma aprólékos eltávolításához.

Elfolyósítani, kiszívni, elfolyósítani, kiszívni, és ezt addig ismételni, amíg el nem távolítja az utolsó daganatsejtet is. A bal orrjáraton keresztül vezette fel a robotot a koponya belsejébe, majd navigálta el a tumorhoz. A daganat a hagyományos sebészi módszerekkel gyakorlatilag gyógyíthatatlan volt, mert már a feltárása is jelentős agykárosodást okozott volna. ARTIE azonban, Jessie irányításával, minimális roncsolást okozva jutott el a daganatos szövethez. Az első akadályt jól vették, de a tumor kiirtása még hátra volt. – Egész jó, Jess – szólalt meg visszafogott lelkesedéssel Emily. – De ne engedd neki elfelejteni, hogy amit kiszív és kiköp, az a legfejlettebb emlős agya. – Ehhez át kell majd programoznom ARTIE agyát. Elhitettem vele, hogy a vesében fog dolgozni, nem akartam, hogy izguljon – válaszolta Jessie, hogy oldja a kitapintható feszültséget. – Ha a két veséből egyet elront, még mindig marad egy, ennyit ő is tud. Jessie és Emily jól hallották egymást, de a hátuk mögött álló műtősnőkkel, műtősökkel és az üvegfal túloldalán lévőkkel mikrofonokon és hangszórókon keresztül kommunikáltak. Az MRI torusai közötti hely túl szűk volt ahhoz, hogy ide-oda forogva szóljanak hátra az utasításaikra váró nővéreknek vagy mutogassanak az ablak mögött ülőknek, pedig mind a ketten sportosan soványak voltak. A mikrofon a monitor tetejére volt felszerelve, úgy beállítva, hogy csak akkor érzékelje a hangjukat, ha a monitor felé fordulnak, és hangosan szólalnak meg. A monitor konzolja alatt, ha lehalkították a hangjukat, úgy válthattak szót egymással, hogy azt rajtuk kívül senki nem hallotta. Amikor még véletlenül sem akarták, hogy más is fültanúja legyen a beszélgetésüknek,

ki is kapcsolhatták a mikrofont. De most nem volt miről beszélgetniük. Szavak nélkül is tudták, hogy számukra a következő egy, két, három vagy tíz órában az MRI két feje közötti alig fél méteres térre zsugorodik össze a világ. Milliméterről milliméterre haladt előre ARTIE. Az ultrahang szétzúzta a daganatsejteket, a szívó eltávolította a szétesett törmeléket. Lassan, de érzékelhetően kisebbedett a tumor. Emily folyamatosan monitorozta az ARTIE működését jelző paramétereket és időnként felszínes csevegéssel igyekezett enyhíteni a rájuk nehezedő nyomáson. Elmesélte, hogy Carl Gilbridge már megint órákig áradozott a gyerekeiről. Őt hallgatva az ember azt hinné, hogy a két tizenéves fiú mást sem tesz, mint reggeltől estig tanul és csak azért tart néha szünetet, hogy kitaláljon valamilyen Istennek tetsző jócselekedetet. Nem maradhatott ki kedvenc témájuk, Jessie édesanyja, Paulette sem, aki mit sem törődve a látszattal, nyíltan vállalta, hogy férjet szerez negyvenegy éves lányának. Boldogan sütöttek el olcsó vicceket a Jessie hajadonsága miatt aggódó Paulette kárára. Eddig mindig kettesben harcoltak a betegért, a műtét sikeréért, de most befurakodott a csapatba a harmadik társ, ARTIE, aki a jövőben könnyen átveheti tőlük a főszerepet, és forradalmasíthatja az idegsebészetet. – Eltelt egy újabb óra úgy, hogy egy-egy szigorúan szakmai megjegyzéstől eltekintve nem szóltak egymáshoz. A robot minden mikroszkopikus lépése után ellenőrizni kellett a változást, de azt csak háromdimenziós kép alkotásával lehetett megtenni. A horizontális, vertikális és longitudinális metszetek mellett elengedhetetlen volt a diagonális metszetek elemzése is. A csönd lassan fárasztóbb volt, mint a műtét maga. Jessie kiszólt a

mikrofonon keresztül, és kérte, hogy tegyék fel kedvenc CD-jét, a Seherezádét. A hipnotikusan szép zene betöltötte a rideg, csempézett termet. A hullámzó dallamot hallva, a tumor felnagyított képéről a sokfejű hydra jutott az eszébe, és arra gondolt, hogy Hercules erejére lenne neki is szüksége. Az egészséges agyszövet sötétkék tengerében úszott a karmazsinvörös daganat, amelynek szerteágazó karjait a kanárisárga ARTIE vagdosta le ultrahangos kardjával. A pusztuló daganat helyét a duzzadt, de ép agy foglalta vissza. A CD lejárt, és Rimszkij-Korszakov helyet cserélt Dave Brubeckkel. A glioblastoma nyolc nyúlványából kettő eltűnt, és eltűnt a tumor testének jó része is. Az elért eredmény ellenére Jessie még mindig elégedetlen volt a robottal. Voltak bizonyos mozdulatok, amelyeket csak vonakodva hajtott végre. – Em, rendben van minden? – kérdezte. – Most is úgy érzem, hogy ARTIE mozdulatai időnként nincsenek szinkronban az irányítókarral. Mintha akadozna, amikor hátrafelé és felfelé akarom mozgatni. Ellenőrizted a bütyköket? – Azonnal megnézem őket… Semmi feltűnő, bár az ötös és a hatos gyorsabban pörög, mint a többi. Nem tudom, de talán csak azért, mert elfolyósodott, és nem szolid agyszövet veszi körül. – Lehet, de én mondom neked, Em, hogy még nem fizettük meg a tanulópénzt. Jessie elhallgatott és nem dúdolt tovább Dave Brubeckkel. Valami nem volt rendben ARTIE-val. – Em, ellenőrizd, légy szíves, azokat a bütyköket – kérte leplezetlen aggodalommal a hangjában.

Amikor arra utasította ARTIE-t, hogy előre, jobbra és felfelé mozduljon, akkor élesen balra fordult. – Az ötös és a hatos most is nagyon gyorsan forog és nem áll meg, nem is lassul le. – Jessie, a robot balra és hátrafelé sodródik – szólalt meg a hangszóróban Hans hibátlan angolsággal, de erős holland akcentussal. – Több, mint egy milliméterrel elmozdultál. Jessie, még mindig rossz irányba mégy… Jessie, nagyon közel jársz az agytörzshöz! Katasztrófa szele csapta meg Jessie-t. A sapkája alól kövér izzadságcseppek indultak lefelé a homlokán. ARTIE nem követte az irányítókar utasításait. – John, törölje meg a homlokomat, legyen szíves kérte a fal mellett álldogáló műtősfíút, és hátrafordult, hogy egy tiszta gézlappal megtörölhessék gyöngyöző homlokát. Összeszorult a gyomra, amikor visszafordult és felnézett a monitorra. ARTIE eltávolodott a bíborszínű daganattól, és egy lassan szélesedő sötétkék csík – ép agyszövet – ékelődött a sárga robot és a vörös daganat közé. ARTIE az ép agyszöveten keresztül egyenesen az idegszálakkal zsúfolt agytörzs felé tartott, ahol már egymilliméternyi szövetsérülés is halált okozhat. – Jess, igazad van, valami nagyon nincs rendben. Már a négyes is gyorsabban pörög. A négyes, ötös, hatos nem reagálnak. Olyan, mintha szélütés érte volna, csak az egyik oldala működik rendesen. Nem tudták irányítani a robotot. Túlmelegedett? A programban van valami hiba? Jessie átkozta magát, hogy nem halasztották el az első emberi agyban végzett műtétet. Nem lett volna szabad siettetniük az emberi kipróbálást! Meg kellett volna várnia, amíg Skip Porter visszajön a fogászatról. Az ő bölcsességfogának is éppen most kellett

begyulladnia! Skip Porter volt a kísérleti laboratórium elektrotechnikusa. Legalább annyira ismerte ARTIE-t, mint Jessie és virtuóz módon értett a számítógépekhez. El kellett volna halasztani a műtétet! – szidta magát Jessie, bár a monitort nézve komoly kétségei voltak, hogy lenne bárki, aki megakadályozhatná a közelgő katasztrófát. A robot egyre mélyebbre ásta be magát az agyba. A sötétkék csík a daganat és ARTIE között kétségbeejtően széles volt. – Az agytörzs belsejében jársz, Jessie – szólalt meg Hans. Senki nem mondta ki, de mindenki tisztában volt azzal, hogy máris milyen súlyos és jóvátehetetlen károsodásokat okozhatott az elszabadult robot. A csapat lelkesedése lassan eresztett le, mint egy szögre szaladt autógumi. Jessie érezte és tudta, hogy ezt nem lehet visszafordítani. ARTIE első műtői fellépésének nagy izgalommal és nem titkolt elvárással néztek elébe. Komoly bizakodással indultak neki a hosszúnak ígérkező napnak, de most a remények szertefoszlottak. Valaki kikapcsolta a CD játszót és síri csend borult a műtőre. Jessie ellépett a műtőasztaltól, kikerült az MRI takarásából és a többiek felé fordult. – Nagyon köszönöm mindenkinek – mondta. Hangja megremegett, nem is próbálta leplezni csalódottságát. – Nagyszerű munkát végzett mindenki, és ARTIE is közel járt a célhoz. Nagyon közel. Ma nem sikerült célba érnie, de nem sok hiányzott. Kikapcsolta az irányítókart, felemelte a szikét, és egyetlen határozott mozdulattal átvágta a robothoz futó – zsinórokat.

– Hans köszönöm a segítséget, majd a boncolásnál kivesszük ARTIE-t, és akkor őt is felboncolhatjuk. – Sajnálom, Jess! Jessie a monitort tartó konzolt feltolta a mennyezet felé, lehúzta a maszkját és Emily-re nézett. – Én is! Utált veszíteni. Isten a megmondhatója, hogy mennyire gyűlölte a vereséget. Lelke mélyén érezte, meg is mondta, hogy még korai az első műtői fellépés. Az egyetlen szerencséje, hogy nem hallgatott azokra, akik azt sugallták, hogy élő betegen próbálja ki. Az egyetlen jó a mai napban, hogy ARTIE ballépése nem követelt emberéletet – vigasztalta magát. Lebontotta az izolálást, és meglazította a kadáver koponyáját rögzítő csavarokat. Pete Roslanski életének utolsó hat hónapját igazán megnyomorította a glioblastoma. A betegségre túl későn derült fény, akkor, amikor a daganat már gyógyíthatatlan pusztítást végzett az agyban. A műtét szóba sem jöhetett, ARTIE sem, hiszen még mindig hiányoztak a szükséges engedélyek, és különben sem hozott volna javulást a műtét, még akkor sem, ha tökéletesen sikerül, mert a glioblastoma már végérvényes károsodásokat okozott. Pete maga ajánlotta, és a családja sem tiltakozott, hogy halála után az ő holttestén végezzék el az első emberen végzett robotműtétet. – Egyszerre csak egy lépést lehet tenni – szólalt meg csöndesen Emily. – Az az egy lépés, amit ma tett ARTIE hétmérföldes volt. Közel járt a célhoz, és te is Jess. Most nem szabad feladni a cél előtt! Idő van bőven! – Igen – válaszolta Jessie fáradtan. – Igen. Nagyon köszönöm. Hálás vagyok neked.

2. fejezet Alex Bishop már vagy fél perce felfigyelt Craft sétabotjának szapora kopogására, mégsem mozdult, várta, hogy feltűnjön. Csaknem egy órája várt már erre a pillanatra. Egy fatörzsnek támaszkodva tartotta szemmel az összes olyan utat, amelyiken el lehetett jutni az F. D. R. Memorialhoz. Mel Craft a CIA műveleti igazgatóságának volt a helyettes vezetője. Azt ígérte, hogy egyedül jön a találkozóra, és minden oka megvolt arra, hogy tartsa a szavát. Craft azonban testestül-lelkestül azonosult a szervezettel, ezért Bishopnak is jó oka volt arra, hogy óvatos legyen. Tizenhét évnyi titkosszolgálati múlttal a háta mögött jól tudta, hogy egyes-egyedül csak magában bízhat. Ha ezt egyszer is szem elől tévesztette volna, biztosan nem marad életben a világ legtöbb veszélyt és csapdát rejtő munkahelyén. Reggel hat óra volt. Sápadtan tört utat magának egyegy napsugár a felhőktől szabdalt égen, és megcsillant a Potomac szél tépte habjain. Kilenc hónapja nem járt Washingtonban. Nem kedvelte ezt a várost, de el kellett ismernie, hogy egyetlen városban sincs olyan gyönyörű park a folyópart mentén, mint a fővárosban. Két hajnali futó és egy biciklista ment el a vak ember mellett, és csodálkozva nézett vissza mindegyik. Nem voltak veszélyesek. Bishop körülnézett és kilépett a fa mögül. A magas fűben lopakodva indult el Craft felé. Öt méterre lehetett tőle, amikor Craft megfordult, és észrevette.

– Alex, minden rendben van – mondta. Hanghordozása annyi év után is elárulta, hogy a Mississippi mellől származik. – Egyedül vagyok. – Tőled balra, úgy húsz méterre van egy pad, ott ülj le. – Jézusom, Alex, ha már bennem sem bízol, akkor elég kétségbeejtő állapotban lehetsz. – Ebben igazad van – mormogta Bishop. Megvárta, amíg Craft elhelyezkedik, és csak akkor indult el, nagy kört leírva, a pad felé. Hajdani partnerétől távol, a pad legszélére ült le. Bishop két évvel volt fiatalabb a negyvenöt éves Craftnál, de a felderítői pályafutásának véget vető megpróbáltatások nyomot hagytak rajta, és legalább egy tízessel látszott idősebbnek. A tétlenség alatt felszedett kilók sem tették fiatalosabbá. – Érezni a pisztolyod szagát. Mi van a kezedben? – Napilap. Washington Post. – Szeretnélek arra kérni, hogy tedd el, ostobaság ez a gyanakvás. – Attól még gyanakodhatok. – Alex, arról volt szó, hogy jelentkezel a tanyán, amikor indul az osztály, és részt veszel a kiképzésen. Az új feladat teljesítéséhez szükséged van tréningre, és te már egy hónapja nem… – Nem mehetek. A dolgok végre kezdenek alakulni. – Alex, a hatalmasok már most is terhesnek tartanak. Te ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ez mennyire egészségtelen. Ez akkor sem tesz jót az egészségednek, ha semmi okuk arra, hogy így vélekedjenek rólad. – Mel, te is a hatalmasok közé tartozol. Időt kell adnotok nekem. Craft levette sötét szemüvegét, és megdörzsölte a heges krátereket, melyek helyén valaha a szemei csillogtak.

– Többen is vannak, akik biztosan nem hallgatnának rám. Nagyon dühösek. Az önkényes távolmaradást nem hajlandók elnézni neked. – Meg kell próbálnod, Mel. Malloche kutyaszorítóban van. Valami agydaganata van. – Honnan tudod? – Vannak barátaim Franciaországban. Tőlük tudom, hogy egy strassbourgi MRI-centrumban a teljes személyzetet lemészárolta valaki. Egyetlen lövés végzett mindenkivel. A homlokuk közepén érte őket a golyó. Ez Malloche védjegye! Ez az egyetlen dolog, ami mellett következetesen kitartott. – És akkor? – Egy héttel ezelőtt ez a gazember feltűnt itt az Államokban. Iowa Cityben. – Honnan tudod? Még sohasem láttad az arcát. Öt éve vagy a sarkában, és ha eddig nem tette meg neked azt a szívességet, hogy bevárjon és megmutassa az arcát, akkor miért gondolod, hogy most másképp lesz? Bishop nem törődött a gúnyos megjegyzéssel. – Egy iowai idegsebészt, Sylvan Mayst és a titkárnőjét holtan találták az irodájukban. Fejlövés, mindkettőnek egy lyuk a homloka közepén. – Még mindig nem értem. – Mays volt a világ egyik legjobb agysebésze. Valami roboton dolgozott, amelyik képes arra, hogy eltávolítson olyan daganatokat is, amelyek hagyományos sebészeti eszközökkel nem gyógyíthatók. – Miért ölte volna meg Malloche azt a sebészt, aki a gyógyulás reményét nyújthatta neki?

– Maysnek nyilván fogalma sem volt arról, hogy miféle beteg jelentkezett az irodájában. Ígérhetett neki valamit, amit nem tartott be. Craft kétkedve ingatta a fejét. – Alex, tisztában kell lenned azzal, hogy elég sokan vannak a Capital Hillen, sőt még Langleynél is, akik azt sem hiszik el, hogy Claude Malloche egyáltalán létezik. – De te tudod, hogy igen. – Amit én tudok, barátom, annak már vége. Kaptál három évet, azután egy negyediket, és ráadásnak még egyet. Öt évet! Ennyi volt. Azt akarják, hogy zárd le, és menj haza. Sajnálom, hogy nem sikerült elkapnod, Alex, őszintén sajnálom, de el kell fogadnod, hogy nincs tovább. Vége. Bishop közelebb csúszott Crafthoz és szorosabban markolta a 45-ösét. Mel már tíz éve irodai munkát végzett, és bár vak volt, nagyobb gyakorlattal tudott gyilkolni, mint bárki a világon. – Te is azt gondoltad, hogy számodra befejeződött El Salvadorban – mondta Bishop. Craft mélyet sóhajtott. Elmondhatatlan tizenöt óra egy szélsőségesen jobboldali halálcsapat fogságában. Elvesztette mind a két szemét és azon imádkozott, hogy veszítse el az életét is. Az örökre ráborult vaksötétben csak hallotta a körülötte zajló vad összecsapást, és pár perc múlva Alex Bishop kiszabadította kötelékeiből. Egymaga végzett mind a hét gerillával. Hármat puszta kézzel ölt meg. El Salvador volt Bishop adu ásza. – Rendben – szólalt meg hosszú hallgatás után Craft. – Mit akarsz, mit tegyek? – Malloche Bostonba igyekszik. Három hely van az országban, ahol dolgoznak egy Mays-féle roboton, és a

bostoni sebész áll a legközelebb a megvalósításhoz. Ha én tudom ezt, akkor Malloche is tudja. Fogadni mernék, hogy útban van Boston felé. – Semmit nem ígérhetek, de megteszek mindent, amit tudok. Komolyan el akarnak kapni, Alex. – Időt kell nyernem, Mel. Be kell jutnom a kórházba. Szükségem van valami fedőfoglalkozásra, és kapcsolatba kell kerülnöm a FBI helyi irodájával. Gyorsan és csöndben kell lépnem. Malloche mindig megtalálja azt, hogy kit fizessen le. – És azt is, hogy kit tegyen el láb alól. Komolyan gondolod, hogy most elkaphatod? – Komolyan, de megígérem, hogy ha most kudarcot vallok, akkor az én részemről valóban vége. – Ha nem sikerül meggyőznöm Stebbinst és az embereit, akkor részedről így is, úgy is vége. – Tudom, ez a bajom nekem is. De legalább megpróbálsz segíteni? – Ha igen, akkor soha többet nem akarok hallani arról a rohadt El Salvadorról. Érted? – Igen. Soha többet. – Ha te lettél volna odakötözve ahhoz a székhez, én is ugyanazt tettem volna, amit te. Hiába voltak heten, én is elkövettem volna ugyanazt az ostobaságot. – Tudom. – Az ostobaságok ideje lejárt, Alex! Elég régóta vagy a cégnél, hogy tudd, mennyire zokon veszik, ha nem a szájuk íze szerint történnek a dolgok, és úgy érzik, nem ők irányítják az eseményeket. – Mire rám találnak, már túl leszek mindenen. – Ne becsüld le a képességeiket!

– Véletlenül sem. Senkit nem becsülök le, ezért tudtam talpon maradni tizenhét hosszú éven át. Ha rám küldenek valakit, akkor annak ugyanolyan vakhittel kell akarnia elkapni engem, amilyennel én akarom elcsípni Malloche-t. Én nem hiszem, hogy létezik ilyen ember. – Megteszek minden tőlem telhetőt, de jobb, ha van egy szemed hátul is! – …elveszítheti a látását az egyik vagy mindkét szemére. – Ha csak egyről vagy kettőről van szó, akkor nem gond. – Helyes. Itt kell aláírni… Megbénulhat egyik vagy mindkét karja, keze. – Tiszta szerencse, hogy csak egy vagy legfeljebb kettő. – Helyes, itt kell aláírni… Megbénulhat egyik vagy mindkét lába. – Jessie, nagyon kérlek! – Sara, kórházi előírás, hogy fel kell olvasnom, és alá kell íratnom ezt minden idegsebészeti beavatkozás előtt. Tudom, otromba dolog ez, de ne nehezítsd meg a dolgomat! Fejezzük be! – Megnehezíteni a te dolgodat? Mégiscsak az én szemem, az én kezem, az én lábam! – Te nyertél! Jessie letette a beleegyező nyilatkozatot Sara Devereau mellé, és maga is leült az ágy szélére. Sara, aki egy általános iskolában tanított és három gyereket nevelt otthon, nagyon fiatal volt. Harmincegy éves kora ellenére már túl volt két agyműtéten, és elkerülhetetlenné vált a harmadik is. Az ördögien makacs astrocytoma miatt öt évvel korábban operálta először Carl Gilbridge. Jessie-nek megvolt a saját véleménye a műtétről, de a műtéti leírás és

a röntgenképek alapján nem lett volna tisztességes messzemenő következtetéseket levonni. A műtét éppúgy lehetett korrekt, mint nem. Jessie abban a műtétben nem vett részt, a másodikban viszont igen. Két éve került sor a daganat kiújulása miatt a második beavatkozásra. Amikor a műtét végén Gilbridge lehúzta a kesztyűjét, és azt mondta, hogy eltávolított minden eltávolítható daganatos szövetet, és nem maradt vissza semmi, ami befolyásolhatná a beteg jövőjét, Jessie nagyon kényelmetlenül érezte magát. Biztos volt abban, hogy nem tettek meg minden tőlük telhetőt, és tudta, hogy a tumor egy részét visszahagyták. De nem tehetett semmit. Ő csak a rezidensek főnöke volt, Gilbridge mindannyiuké. A második műtétet követően Jessie hosszas töprengés után félretette korábbi fenntartásait, és a kórházon kívül is találkozott a fiatal tanárnővel. Találkozásaik nem váltak gyakorivá, de időről időre szerét ejtették, hogy együtt ebédeljenek vagy igyanak valamit. Kétszer fordult elő, hogy Sara meghívta Jessie-t a lakására. A fiatal, három gyerekes anyától többet tanult az életről, mint bárki mástól. Csodálattal adózott Sara bátorságának és lelkierejének, ahogy hangos panasz és zokszó nélkül fogadta az élet megpróbáltatásait. Jessie egyre közelebb érezte magához a fiatal nőt, és egyre többször élte át azt a gyötrő tehetetlenséget, amit a második műtét végén érzett. Megpróbálta Gilbridge bőrébe képzelni magát, hogy feloldozást találjon. De soha nem sikerült megnyugodnia. Élénken élt emlékezetében az a nagyképű, színpadias mozdulat, amellyel Gilbridge letépte magáról a kesztyűt és sietve távozott a műtőből, hogy időben kiérjen a repülőtérre. Egy nemzetközi konferenciára igyekezett, ahol az agydaganatok kezelése

terén elért eredményeiről tartott előadást. Ő ott maradt és be kellett zárnia a kiszolgáltatottan alvó Sara koponyáját, pedig tudta, hogy még nem távolították el teljesen a tumort. Nem maradt vissza semmi, ami befolyásolhatná a beteg jövőjét – gondolt vissza Jessie önmarcangoló keserűséggel a két éve történtekre. – Sara panaszai két hete kezdődtek. Fejfájásról panaszkodott és elnehezült a beszéde. Damoklész kardja lecsapott. Az MRI baljós képet mutatott. A harmadik műtét kilátásai igen rosszak voltak. Sara végtelen elszántsággal fogadta a lesújtó hírt. Amit meg kell tenni, azt meg kell tenni – mondta. – A család megbirkózik a nehézségekkel, és tudom, mindent elkövetnek majd, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki magukból és belőlem. Ha a daganatot le lehet küzdeni, akkor én leküzdöm – mondta elszántan. – Amíg tudok beszélni és mozognak a végtagjaim, addig épp annyi örömöm van az életben, mint bárki másnak ezen a földön. Egy feltétele azonban volt. Ragaszkodott ahhoz, hogy Jessie végezze el a műtétet. Gilbridge megpróbálta eljátszani a megbántott, sajnálkozó sebészt, de lelke mélyén megkönnyebbült, és ellenvetés nélkül mondott le a nehéz esetről. Délután négy óra körül járt az idő. Jessie pár perce érkezett fel a hetedikre a vizithez. Csaknem egy órát töltött el a kórbonctanon azzal, hogy kioperálja ARTIE-t a szerencsétlen Pete Roslanski koponyájából. Skip Porter, fogászati kezeléstől feldagadt szájjal állt mellette, és már vitte is ARTIE-t, hogy egy mikroszkóp alatt darabokra szedje. Jessie remélte, hogy hamarosan megtudják a

választ, mitől vált irányíthatatlanná a parányi robot. Még mindig bosszantotta a kudarc, de azért nem becsülte le a felmutatható eredményt. Órákig tudta hibátlanul navigálni a robotot, és a daganat egy részét is sikerült eltávolítania, mielőtt ARTIE felmondta a szolgálatot. Mindenképpen nagy lépést tettek előre. Már nem a görögdinnye magjait kerülgették, nem kísérleti állatokat használtak, hanem emberi agyban, igazi daganattal tették próbára magukat és ARTIE-t. Skip kijavítja a hibát, és ha elkészül ARTIE-2, akkor még egy vagy két kísérletet kadáveren végeznek. Azután, ki tudja? Carl Gilbridge talán benyújtja a kórház etikai bizottságához a kérelmet, hogy engedélyezzék a klinikai kipróbálást. Előbb azonban Skipnek meg kellett találnia a hiba okát, de ez nem Jessie gondja volt. Neki ott voltak azok a betegek, akiket a délután folyamán meg kellett néznie. Emily gondosan kikészítette mindegyik beteg kórlapját, összegyűjtötte a napközben elkészült leleteket. Sara kórlapja volt legfelül. Őt feltétlenül meg kell látogatnia. A műtét előtti napra is maradt megbeszélni valójuk. A többi beteg nem volt annyira sürgős, és Jessie hosszú hetek óta először akart jóval tizenegy előtt elmenni a kórházból. A barátnőjének, Eileennek ígérte meg, hogy legkésőbb hét óra negyvenötkor ott lesz a Cavendish Clubban. Az elmúlt hetekben rendszeresen lemondta a bridzspartit. Megfordult a fejében, hogy újra ezt teszi, és szól Eileen férjének, Kennynek, kapcsolja ki egy estére a komputerét, és szálljon be helyette, de Eileen az egyik legjobb barátnője volt, nem akarta cserbenhagyni. Sara is a barátnőjének számított, vele mindenképp beszélni akart, és azt a beszélgetést nem lehetett siettetni.

Emily rendkívül jól képzett, megbízható nővér volt, hosszú évek tapasztalatával a háta mögött. Jessie gondolkodás nélkül megbízhatott benne. Őt kérte meg, hogy beszéljen a betegekkel és szóljon be neki a hétszáznegyvennyolcasba, ha valami gond van. Sara feküdt a hétszáznegyvennyolcas szobában, a tíz magánkórterem egyikében. Az idegsebészet a nyolcemeletes épület hetedik szintjét foglalta el. Az osztály öt évvel korábbi megnyitása óta Jessie több időt töltött a VII. emelet negyvenöt kórtermében és számos irodájában, orvosi szobájában, mint saját lakásában, a Back Bay apartmanban. – Jessie leült Sara ágyára, és mind a kettőjüknek az járt a fejében, hogy alig több, mint tizenkét óra múlva egy műtőasztal fogja megjósolhatatlanul hosszú időre összekötni az életüket. Együtt fogják vívni élethalálharcukat a daganattal, amely könyörtelen mohósággal falja fel azokat a pótolhatatlan sejteket Sara agyában, amelyek nélkül lehetetlen gondolkodni és mozogni. Sok mindenről kellett őszintén beszélniük. – Nem lesz könnyű napunk holnap – kezdte Jessie. Sara tekintetéből eltűnt az oly megszokott, életigenlő vidámság. – Kezdek leereszteni, Jessie. – Nem csodálom. Én már rég összeroppantam volna. Lenyűgöző kitartás van benned, mások már abból is erőt merítenek, hogy itt vagy közöttük, és látják, hogyan viseled el a terheket. Nemcsak a betegek, Sara, én is. Mindketten tudjuk, hogy én nem vagyok Isten, de megígérem neked, hogy minden szellemi és fizikai erőmet összeszedve fogok küzdeni azért, hogy ez a harmadik igazán szerencsét hozzon.

– Ebben soha nem kételkedtem, de azért jólesik hallani. Különös, de úgy érzem, hogy felkészültem, amennyire erre egyáltalán felkészülhet az ember, és készen állok a műtétre. Mégsem tudok szabadulni attól a lidércnyomástól, hogy nem ébredek fel az altatásból, és soha nem fogom megtudni, hogy még mindig alszom-e vagy már meghaltam. Ugye, milyen butaság? Mintha nem lenne teljesen mindegy… – Egyáltalán nem butaság! Ez az a végső kérdés, amelyikre mindannyian keressük a választ, amelyet mindannyian felteszünk magunknak. Minden beteg ezt kérdezi, de csak kevesen tudják ilyen jól megfogalmazni. A te esetedben azonban viszonylag könnyen meg tudom válaszolni a kérdést. – Hogyan tudnád? – Egyszerűen. Mindvégig ébren leszel. Sara, nagyon sokat gondolkoztam a műtéten. Mielőtt idejöttem, ismét átnéztem, ki tudja, hányadszor, az MRI-t. Az az átkozott dolog túl közel van egy sor igen fontos képlethez. A beszéd, a mozgásközpont… Nagyon közel van. Szükségem van a segítségedre. Ébren kell lenned ahhoz, hogy tudjam, meddig mehetek el, mi az, amit még kivághatok anélkül, hogy kárt tennék benned. Semmit nem akarok visszahagyni, amit el lehet távolítani. Adnánk egy kis nyugtatót, és természetesen helyi érzéstelenítőt, de nem altatnánk el. Talán az elején, de a műtét érdemi része alatt ébren kell lenned. Viszont megígérem, hogy nem fogok énekelni műtét közben. Sara meglepetten fontolgatta az ajánlatot. – Szóval nem énekelsz… Ez megnyugtató. Áll az alku. – A műtét alatt folyamatosan használnánk az MRI-t.

– De nem azt a robotmicsodát, amiről meséltél? Jessie megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy az bármit segítene. Ez már a harmadik műtét lesz. A korábbi metszések helyén hegszövet alakul ki, és az vezet el egészen a daganatig. Azokat bátran átvághatjuk, átmetszésükkel nem okozhatunk bajt. A daganat elérésekor kell egyszerre támadónak és védekezőnek lennünk. Ebben a robot nem tud segíteni, ebben akarok rád támaszkodni. Ezért kell ébren lenned. Minél több tumoros sejtet sikerül eltávolítanunk, annál nagyobb az esély arra, hogy a maradékkal biztosan megbirkózik a szervezeted, az immunrendszered. Sara kinyúlt és megfogta Jessie kezét. – Milyenek az esélyeim? – Ez attól függ. – Jessie elhallgatott majd lassan, megfontoltan folytatta. – Amikor a tányért körbeviszik, mindig nagylelkűen adsz? – Igen. – Akkor, azt hiszem, hogy jók az esélyeink. Hogy magammal kezdjem, én elég tapasztalt sebész vagyok, és Isten a megmondhatója, hogy te nagyon tapasztalt és kiváló beteg vagy. Ez így együtt, a templomi adományaiddal, elég kell, hogy legyen. – Mire számíthatnék akkor, ha soha nem dobtam volna egyetlen garast sem a perselybe? Jessie elmosolyodott, és megszorította Sara kezét. – Akkor is azt mondanám, hogy jól állunk, mert… Nos, amikor csak alkalmam adódik, én mindig kettő helyett adok. Az idegsebészetben soha nem lehetsz elég óvatos. Ez veszélyes üzem!

3. fejezet A VII. emeleti idegsebészetet, hasonlóan a többi szinthez, a körbefutó folyosó – a nővérek egymás között mindig, de sokszor a betegek előtt is rövid egyszerűséggel csak versenypályának nevezték – egy középső magra és egy külső héjra osztotta. A középső részen kapott helyet a nővérállomás, a két vizsgáló, a tálaló konyha, a több részből álló raktárhelyiség és a tárgyaló, ahol a rendszeres megbeszéléseket tartották. Innen nyílt a lépcsőház, és ide érkezett az alagsorral és földszinttel együtt tíz szintet kiszolgáló négy lift is. Közvetlenül a liftek mellett alakították ki a hatágyas intenzív részleget. A külső, elég vastag héjban helyezkedtek el a kórtermek, amelyekben ötven beteget tudtak egyszerre lefektetni. Ablakukból a környező háztetőkre és a városra lehetett kilátni. A VII. és VIII. emelet között, a főlépcsőn kívül egy másik, csak a két szintet összekötő lépcsőn is lehetett közlekedni. A VIII. emeleten voltak a műtők és a posztoperatív intenzív. Az MRI-műtőt a berendezés súlya és a szükséges védőberendezések miatt nem a VIII. emeleten, a többi műtő szomszédságában, hanem egy, az alagsorból nyíló és a kórház alatti sziklás talajba vágott helyiségben alakították ki. Az idegsebészet irodái, köztük Jessie és Emily szobája, valamint az ambuláns vizsgálók a sebészeti tömböt a kórház főépületével összekötő széles folyosóról nyíltak. A folyosó szolgált a járóbetegek várójaként is. Küllős kerékre

emlékeztető háttámlájú Harvard-székek sorakoztak a fal mellett. Jessie, az ARTIE-val átszenvedett órák, a boncolás és a Sarával folytatott beszélgetés után végtelenül kimerültnek érezte magát. Szüksége volt pár perc magányra. Megígérte Emilynek, hogy fél óra múlva folytathatják a vizitet, és elvonult a szobájába. „Sokan próbálják majd elhitetni veletek, hogy a férfiak és a nők egyenrangúak a mi szakmánkban, de ez tévedés. A két legjelentősebb hatás – az egyik pozitív, a másik negatív –, amelyek meghatározzák, hogy milyen orvosok vagyunk, összefügg a nemünkkel.” Narda Woolard szavai voltak ezek, aki a sebészet professzora volt az egyetemen, és akit Jessie példaképének tekintett attól a perctől fogva, hogy először találkoztak. Woolard nem arról akarta meggyőzni a lányokat, hogy ők is vannak olyan okosak, ügyesek, kitartóak, erősek, mint fiú kollégáik, hanem elfogadtatta velük a nemek közötti természetes különbségekből fakadó tényeket. Woolard minden évben szervezett egy szemináriumot a hallgatónőknek „Hogyan éljünk a nőiségünkből fakadó előnyökkel?” címmel. „A minden nőben ösztönösen meglévő mély érzékenység és empátiás készség egyrészt segít benneteket jobb orvossá válni, és ebből a szempontból nem számít, hogy az orvoslás melyik területén akartok dolgozni. Másrészt azonban ez sokkal nehezebbé teszi számotokra a gyógyítás terhének elviselését… kiváltképpen akkor, ha olyan szakmát választotok, mint az onkológia, az intenzív terápia vagy a sebészetnek azon ágai, ahol a betegek jelentős hányada meghal akkor is, ha mindent elkövettek a gyógyulásuk érdekében.”

– Jessie irodája egy egészen piciny, szűk lyuk volt, egyetlen keskeny ablakkal az ajtóval szemközti falon. A sötét árnyalatú cseresznyefa burkolattól a valóságosnál is kisebbnek hatott a parányi szoba. Egy íróasztal, két szék, egy zárható irattartó és egy vállmagasságtól plafonig érő könyvespolc volt az összes berendezés. Jessie pár beüvegezett vízfestménnyel és a Coloradón tett vadvízi tutajozás képeivel próbálta otthonosabbá varázsolni az irodát. Az asztal melletti falon egy faliújságnyi naptár függött. Narda Woolard szavai kavarogtak Jessie fejében, amikor leroskadt a székébe és bekapcsolta a számítógépet. Kiválasztotta a kedvenc játékát, és jó öt percig húztavonta, forgatta a zuhanó téglákat, majd beállította az ébresztőóráját, és engedélyezett magának tizenöt perc alvást. Hátradőlt, szemét lehunyta, és várta, hogy a gondolatok kiszálljanak a fejéből. Máskor egy negyed óra is elég volt ahhoz, hogy energiával feltöltődve, frissen ébredjen, de vágtató gondolatai most nem hagyták pihenni. Egy korán kiégett fiatal kollégájának sokat ismételt cinikus aranyköpése járt az eszében: a jók rákosak lesznek, a szemetek túlélnek. Azt mondta mindig, hogy ez Fox első törvénye, de a többi törvényt sohasem árulta el. Az évek múlásával Jessie kezdett rájönni, hogy nincs is szükség második vagy harmadik törvényre, mert ebben az elsőben benne van a teljes igazság. Sara Devereau kivételesen jó ember volt! Meggyógyulhatott volna Sara, ha az első műtétet sokkal rámenősebben végzik el? Sokszor töprengett ezen. Carl Gilbridge vajon elgondolkozott-e valaha is ezen? Vajon ő hogyan érzett volna, ha jár Sara otthonában, ha találkozik a férjével, a gyerekeivel? Rászánt volna még egy

vagy két órát a műtőasztal mellett? Vajon akkor üldözőbe vette volna azt a pár szerteszéledt, elbújt daganatsejtet? Meglehet! Bár Jessie tudta, hogy főnöke nem ismerné be tévedését, a legkisebbet sem. Az együtt töltött évek alatt ez soha nem fordult elő, pedig követett el hibákat. Persze most már kár ezen rágódni. Holnap reggel még lesz egy utolsó dobás, de minden nyakon csípett daganatsejttel nő annak a veszélye, hogy valami visszahozhatatlan károsodás éri Sara agyát. A járás, a látás, a fogás, a beszéd… Minden eltávolított daganatsejtért nagy árat fizethetnek, és lehetetlen előre kiszámítani, hogy mennyi vagy mi marad meg Sara szellemi és testi épségéből a műtét végére. A pokolba veled Fox, bárki vagy is! – Jess? Emily nézett be az ajtón. Jessie hátradőlve aludt a széken, elgémberedett nyakkal, ölébe ejtett kezekkel. Az ébresztőt úgy nyomta ki, hogy fel sem ébredt. Nem emlékezett rá, hogy mikor vette a kezébe, pedig elvette az asztalról, mert még mindig a kezében szorongatta. Negyvenöt perc lett a tizenötből. – Az égbe! – nyögött fel, és hátrasimította az arcába hullott hajtincseket. Kitapogatta az asztalon a szemüvegét. – Azt hiszem, ez már nem Kansas, Totó – motyogta. – Jól vagy? – kérdezte aggódva Emily. – Semmi baj. Mondjuk úgy, szükségem volt egy kis alvásra. – Örülök, hogy sikerült pihenned. Befejezhetjük a vizitet? – Megyek. – Hamar végzünk. Mielőtt elfelejtem, dr. Mark Naehring keresett pár perce, a nővérpultnál hívott.

– Az a dili doki? – Igen. Emlékszel a mutatványára a nagy előadóteremben? – Hogyan lehetne elfelejteni? Szegény asszony! Naehring pszichofarmakológiával foglalkozott. Vagy kétszáz orvos és számos pszichológus előtt hipnotizált pillanatok alatt és nagyon hatásosan egy középkorú nőt. Valamilyen gyógyszerkeveréket használt a hipnotizáláshoz. A súlyos lelki bajokkal küszködő asszonyon korábban senki nem tudott segíteni, de neki sikerült felszínre hoznia egy kínzó gyerekkori szexuális élményt. Saját apja és bátyja erőszakolta meg, többször is. Volt, amikor egyszerre mind a ketten. Naehring gyógyszerekkel és poszthipnotikus szuggesztióval kapcsolta ki a borzalmas emlékképeket, és csak a későbbi terápiák során, fokozatosan tudatosította azokat a betegében, a hipnózis alatt készített videófelvételeket is felhasználva. – Remélem, az elfojtott emlékek felszínre hozása hosszú távon segít majd azon a szerencsétlen asszonyon! – Nem mondott semmit, hogy mit akart? – Hallott a funkcionális MRI-ről, valaki mesélte neki, hogy a műtét alatt, amikor ébren vannak a betegek, azzal térképezzük fel az agy egyes részeit. Szeretne bejönni a műtőbe, és megnézni, hogyan működik ez. Meg akarja beszélni veled, hogy esetleg használhatnánk azokat a gyógyszerkombinációkat, amelyeket ő is használ. Azt mondja, el tudja érni, hogy a betegek erősen szedálva, csaknem altatva legyenek, és mégis reagáljanak. – Érdekes… Nem hívtad le Sara műtétjéhez? – Hívtam, de nem tud jönni, mert egy egész napos konferencián vesz rész. Arra kér, hogy azért légy szíves, hívjad máskor is.

– Hívom, és talán én lehetnék az első, akin kipróbálja a koktélját. Megfejthetné, hogy a gondoskodó anyai kezek ellenére miképp váltam olyanná, amilyen vagyok. Évekig reménykedett abban, hogy egy tökéletesen boldog fészekrakót farag belőlem, egy szerencsés fickó legnagyobb örömére. – Micsoda tévedésben élt! Micsoda csapás! Képzeld magad a helyébe, együtt kell élned a lányoddal, akiből háziasszony helyett kiváló idegsebész lett. – Rendben, rendben. Kívánom neked ezt a neveltetést. Mi van az osztályon? – Semmi különös. Megnéztem mindenkit Dave Scolari kivételével. – A többiek mind jól vannak? – Lássuk! Mrs. Kinchley másik szobába akar költözni, mert Mrs. Weiss horkol. Mr. Empsak ki akarja húzni a fejéből a söntöt, és haza akar menni, mert jegye van a hétvégi mérkőzésre. Mrs. Davidoff hatodik napos, és még mindig nem mozognak a belei. Addig nem tudjuk elengedni, amíg ezt meg nem oldjuk. Mondtam a nővéreknek, hogy akinek sikerül meghajtania, annak fizetünk egy kétszemélyes vacsorát a McDonaldsnál. – Az egészségbiztosító ajándéka. Más? Dr. Gilbridge betege, Larry Kelleher lázas volt. Nem találtam nála semmit, kértem hemokultúrát, vérképet, süllyedést, a szokásos vizsgálatokat. – Carl betegének műtét után láza van? Kizárt dolog. – Tudom, tudom. Én sem akartam elhinni. Már a hétszáztizenhetesnél jártak, de még mindig a nagyfőnököt csúfolták. Beléptek a kórterembe, és a New England Patriots hátvédje szúrós tekintettel mérte végig mindkettőjüket. A pályán soha nem ismert félelmet, de a

bátorsága kezdte cserbenhagyni. Ezt igen nehezen vette tudomásul, és ettől napról napra ingerlékenyebbé vált. A legvadabb ellenféllel is könnyebb volt szembenéznie, mint saját nyomorúságával. – Mi olyan vicces? – kérdezte harciasan. A huszonhat éves, kétméteres, jó felépítésű férfi nyaktól lefelé teljesen béna volt. Összefejelt az ellenfél csatárával, ám a fejvédő sisak csak a koponyacsontokat védte meg, a nyakcsigolyája összeroppant, és mind a négy végtagja lebénult. Műtéttel rögzítették a törött csigolyát, de ez nem sokat segített az idegsérülésen. A kezeibe ugyan kezdett visszatérni némi mozgás, de a teljes felépülésre nem sok remény volt. A gyönyörű, gránitból faragott férfitest tehetetlenül hevert az ágyban. Jessie elszégyellte magát és elnézést kért a fiútól. Dave nyakát Jessie egyik kollégája operálta, aki pár nappal a műtét után nyaralni ment Afrikába egy szafarira. Jessie-re maradt Dave kezelése, és sok időt töltött vele. Kezdetben gyakran ugratta őt Dave azzal, nem hiszi el, hogy egyáltalán elvégezte az egyetemet, hiszen olyan fiatal. Néha ennél többet is megengedett magának, és nyíltan udvarolt neki, hogy egy ilyen nő kedvéért az Északi-Sarkra is elgyalogolna. De amikor kezdte felfogni helyzete komolyságát, egyre komorabb lett, már nem viccelődött, és lassan elvesztette az érdeklődését. Bár egyszer sem hagyta el látványosan a türelme, amiben a pszichoterápiának is nagy szerepe volt, hangulatának hullámzásai egyre viharosabbá és a hullámvölgyek egyre mélyebbé váltak. – Milyen sok üdvözlőlap! – mutatott végig Jessie a kártyákkal kitapétázott falon. – Fogadni mernék, hogy tízből kilencet gyönyörűbbnél gyönyörűbb lányok küldtek.

– Nem tudom, meg sem néztem őket. A nővérek akasztották ki mindet. – Hangjában nyoma sem volt a régi tűznek. Jessie kézbe vette az egyiket, és hosszan nézegette a csinos, fiatal nő képét, aki minden bizonnyal hivatásos modell volt. – Én azt mondom, hogy el kellene olvasnia ezeket a lapokat. Itt van a telefonszáma is, felhívhatná. Megmutatta Dave-nek a képet, de nem csillant meg a szeme. – Csinos. Jessie válasz helyett megvizsgálta a beteget. A szorítása egy árnyalattal erősebb volt, mint korábban. – Dave, úgy látom, hogy javult. Komolyan mondom, biztosan jobb, mint legutóbb. – Hagyjuk ezt, dr. Copeland. Ugyanolyan jól tudja, mint én, hogy nincs semmi változás. – Nem, David, ebben téved. Ehhez én jobban értek. Én is szeretek játszani, de nem efféle játékot. Ha én azt mondom, hogy javul, akkor javul. Ez nem vezet sehová, ezt abba kell hagynia. Minél negatívabban áll hozzá, annál kevesebbet használ a kezelés, amit kap. Azokban a csodálatos gyógyulásokban, amelyekről mind többet hallunk, a lelki tényezők igen nagy szerepet játszanak. Sajnálom, ha túl nyersen beszélek, de remélem, azt tudja: a javát akarom, és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy felépüljön testileg, lelkileg. De ebben magának is segítenie kell. Scolari a falat bámulta. – Biztosan, ha maga mondja. Jessie belegondolt, ő hogyan viselkedne, ha hirtelen azzal kellene szembenéznie, hogy soha többé nem

operálhat, nem kosárlabdázhat, nem sétálhat, esetleg fel sem tud öltözni egyedül, és enni sem tud segítség nélkül. Meg lenne benne a képesség és az akarat, hogy megküzdjön saját testével, és a semmiből újra teremtse a mozdulatait? Nem tudott erre válaszolni, és tudta, hogy más sem tudna, amíg nem kerül Dave Scolarihoz hasonló helyzetbe. Megtapintotta Dave vállizmait. Az izmok tónusa csökkent, és Jessie tudta, hogy a beidegzés nélkül maradt izmok sorvadása már megkezdődött. Hála azonban a kisportolt, erős felépítésnek, ez még alig volt észrevehető. – Meg kell próbálnia a legtöbbet kihoznia magából! – mondta Jessie, és megköszörülte a torkát. – Olyan lapokkal kell játszanunk, amilyeneket osztanak nekünk, azokkal kell nyernünk. Ez a kéz a maga keze, akár igazságos ez, akár nem. Ezt a kezet kell használnia. Próbálja meg a legtöbbet kihozni a kezeiből. Próbálni kell újra és újra, és higgye el, nem reménytelen. Csodák igenis történnek, de csak akkor, ha nagyon akarjuk, hogy megtörténjenek. Van egy ötletem. Mit szólna hozzá, ha egy tetraplég betegem, akinek ugyanúgy lebénult mind a négy végtagja, mint magának, eljönne és meglátogatná? Gondolja, hogy használna? – Én honnan tudjam? – Én ezt igennek veszem. Felhívom. Luis Velascónak hívják. Hihetetlen egy ember, meglátja Dave. Ma este felhívom, maradjunk ebben. – Jessie és Emily elköszöntek, és magára hagyták Davidet. – Szólj a gyógytornásznak, hogy gyakrabban jöjjön! – fordult Jessie Emilyhez. – Komolyan gondolod, hogy visszajöhet az ereje?

– Ebben egészen biztos vagyok. Éreztem, hogy megmozdult az ujja. Nem látványos, de valami. Persze egy olyan kemény legénynek, mint Dave, aki ahhoz volt szokva, hogy letaroljon a pályán fél tucat hozzá hasonlóan deltás fickót, mit számít az, hogy megremegett a kisujja? Nem hagyhatjuk magára. Az a jóképű férfi, aki túl fiatalnak lát ahhoz, hogy végzett idegsebész legyek, minden törődést megérdemel. Emily kihúzta az irattartóból Scolari kórlapját, és gondosan leírta Jessie kérését: gyakoribb gyógytorna. Amikor visszatette a dossziét a helyére, elindultak a hétszáztízes felé. A kétágyas kórteremben napok óta egyetlen beteg feküdt, a tizenhárom éves Tamika Bing. Az ajtó előtt megálltak, és Jessie átfutotta a lány leleteit. Hetedik napja már, hogy Jessie eltávolította Tamika agyából a bal oldali, mélybe nyúló glioblastomát. Az operáció jobban ment, mint remélte, nem találkoztak semmilyen nem várt akadállyal, és amitől legjobban félt, a motoros funkció károsodása nem következett be. Semmilyen mozgászavar nem maradt vissza a műtét után, viszont a beszédkészsége igen sokat romlott. Egy héttel a műtét után még mindig képtelen volt összekapcsolni a szavakat. Amikor a lány felfogta, mi történt vele, olyan mély depresszióba esett, hogy azóta csak fenyegetések árán lehetett egy-egy korty vizet, egy falat ételt belediktálni. A szobáját nem volt hajlandó elhagyni, de az ágyából is alig lehetett kiparancsolni, hogy pár lépést tegyen. Barátnők, családtagok, nővérek, szociális gondozók, pszichológusok, Jessie – rendre kudarcot vallottak. – Mire számíthatok? – kérdezte Jessie. – Kitalálhatod.

– Valami ötlet? – A pszichiáter antidepresszánst ajánlott. – Jó ég, gyógyszerrel is összekuszálni az agyát, mintha a szike nem lett volna elég. A végén persze lehet, hogy nem lesz más lehetőségünk. Használta már a laptopot, amit behozott neki az anyja? – Nem, pedig az anyja szerint otthon csüngött rajta, még az iskolába is magával vitte. Ez volt a legkedvesebb játéka. Most hozzá sem nyúl. – Szegény gyerek! Tamika szobája olyan vidám volt, amilyenné csak tenni lehet egy kórházi kórtermet. Anyja és a nővérek minden négyzetmilliméterét kidekorálták. Képeslapok, levelek, plüss állatkák, fényképek, magazinok, egy hordozható CD játszó, fejhallgató. A szétszórt játékok, kincsek között mosolytalan arccal ült az ágyában Tamika. A kilencven fokban felemelt fejrésznek dőlve meredt a szemközti falra. Csak sejteni lehetett, hogy nem szobor, mert néha pislogott. Az az átkozott Fox-törvény. – Hello, Tamika! – köszönt Jessie. – Hogy vagy? Nagyon jó barátságban voltak a kivizsgálás alatt, a gyerek bizalmába fogadta Jessie-t, de mindennek vége szakadt a műtéttel. A kislány azóta mintha meg sem ismerte volna. Átnézett rajta, semmibe vette. Most sem fogadta másképp. – Látom, hogy ki sem bontottad a CD-t, pedig neked hoztam – emelte fel Jessie az asztalról azt a rap albumot, amelyiket külön gonddal választott ki. – Bontsam én ki, és tegyem fel neked? Semmi válasz.

– Tamika, gyere, hallgassuk meg együtt. Nem? Írd le nekem! Bármit írhatsz nekem. Az is jó, ha a laptopon gépeled le. Jessie az ágy fölé tolta az étkezőasztalkát, és ráhelyezte a hordozható számítógépet. Semmi. Jessie tanácstalanul nézett Emilyre, de ő csak a vállát vonta fel. Szótlanul vizsgálta meg a gyereket, és mielőtt kiment, tett még egy sikertelen kísérletet arra, hogy kicsikarjon belőle valamilyen választ. Kifelé menet Carl Gilbridge-dzsel találkozott szembe, aki már egy ideje őket figyelte. Szokásához híven kifogástalan eleganciával jelent meg. Sötétbarna öltöny, selyem nyakkendő, arany Rolex, keményített fehér köpeny, nagy műgonddal nyírt világosbarna, göndör haj, keret nélküli kerek szemüveg és elvágólag felfűzött névkártya: Carl W. Gilbridge, Jr, M.D.; vezető idegsebész. A kép Jessie-t egy másodrangú háborús film plakátjára emlékeztette, amelyiken egy SS-vallatótiszt állt az ajtókeretben. – Hello, Carl! – köszöntötte meglepetten Jessie. – Azt hittem, egész nap távol leszel az előadás miatt. Gilbridge mozdulatlanul állt. Nem szólt, nem is köszönt, szemei szikrákat szórtak. – Most hallottam, hogy kipróbáltad ARTIE-t a műtőben – üvöltötte, mit sem törődve azzal, hogy a nővérek és a betegek is meghallják. – Mi a fenét képzelsz magadról? Mit hiszel, ki vagy te?

4. fejezet – Carl, lennél szíves abbahagyni ezt a kiabálást? Úgy teszel, mintha éppen most lőttem volna ki az orrod elől a fehér orrszarvút. Nem tettem kárt senkiben. Legalábbis nem hiszem, hogy bárkinek ártottam volna. Pete Roslanski már halott volt. Egy hulla! A családja és ő is azt kívánta, hogy a holtteste nemesebb célokat szolgáljon, mint a talajjavítás a negyvenvalahányadik temetőben. Nem voltál itt. Akkor sem kérhettem volna ki a véleményedet, ha akarom. Jessie és Gilbridge az egyik hetedik emeleti vizsgálóban néztek farkasszemet egymással. Jessie-nek sikerült leszerelnie a főnökét és kiterelnie Tamika Bing szobájából, még mielőtt odacsődült volna az egész osztály. A legközelebbi vizsgálóba tuszkolta be és magukra csukta az ajtót. A fiatal lány, aki nyilván mindent hallott, nem reagált. A hangos kiabálásra sem rezdült meg, egyetlen izma nem mozdult, ugyanabban a helyzetben ült felpárnázva, ahogyan a nővérek hagyták. Meredten nézte a levegőt maga előtt, mint mindig, a műtét óta. Gilbridge haragja nem csillapodott. Vicsorgott, mint egy sarokba szorított véreb, amelyik csak arra várt, mikor ugorhat a másik torkának. Jessie-nek a gyakornoki évek során és a kutatólaboratóriumban eltöltött idő alatt számtalanszor kellett elviselnie hasonló dührohamokat. Igyekezett a tréning részének tekinteni ezeket. Kizárólag azok úszták meg ezeket a kitöréseket, akiknek soha nem volt önálló véleményük, vagy úgy tettek, mintha nem

lenne. Jessie képtelen volt megjátszani magát, ezért ő állandóan feketelistán volt, szemben azokkal, akik mindig, mindenben egyetértettek Gilbridge-dzsel. Jessie biztos volt abban, hogy a K-listára, a kedvencek közé különben sem lehet felkerülni két X kromoszómával. Az igazsághoz tartozott, hogy ő volt az első, és szemmel láthatóan az utolsó nő, akit Gilbridge maga mellé vett a rezidensprogramban. Jessie hamar felismerte, milyen kétségbeejtően nagy szüksége van Gilbridge-nek az ő mérnöki tudására és tapasztalatára, ha megtűri maga mellett. Piszkos, alantas, időnként a törvénytelenséget is súroló támadásai azonban sokszor megkeserítették Jessie életét. Jessie a nehézségek ellenére kitartott. Alaptalannak bizonyultak azok a pletykák is, amelyeket Gilbridge kezdett terjeszteni arról, hogy egy éven belül más állás után néz, és felhagy a kutatással. Neki azonban semmi kedve nem volt ahhoz, hogy az XY kromoszómapár uralta világban elölről kezdjen mindent. Az EMMC fogalommá vált az idegsebészetben, és a legutóbbi statisztikák szerint Gilbridge után ő végezte a legtöbb műtétet ezen a világszerte elismert osztályon. Kollégái megbecsülték, és olyan jó barátokkal dolgozhatott együtt, mint Emily vagy Hans Pfeffer. És ott volt ARTIE, akit ugyan Gilbridge is a magáénak tekintett, de mégiscsak az ő gyereke volt, és nem volt hajlandó lemondani arról a szándékáról, hogy ő nevelje fel. Nem akarta feladni a munkáját, és ennek érdekében képes volt szinte bármit lenyelni, amivel az a herceggé soha nem váló varangy időről időre meglepte. Az, ami Tamika szobájában történt, azonban több volt, mint a szokásos veszekedés, világosan mutatta, hogy új fejezet

kezdődött kettőjük harcában. Korábban soha nem fordult elő, hogy magáról megfeledkezve egy kórteremben, betegek előtt vonja felelősségre, ráadásul ilyen hangosan ordítva. Egyenesen a férfi szemébe nézett, egy pillanatra sem akarta elveszíteni a kontaktust. Két dolog járt a fejében: egyrészt elkerülni, hogy valami visszavonhatatlan hagyja el a főnöke száját, másrészt, hogy kibökje, valójában miért dühítette fel annyira a post mortem műtét. Gilbridge mögött a falon hat óra húszat mutatott az óra. Reményei, hogy időben odaér a Cavendish Klubba, kezdtek szertefoszlani, csakúgy, mint az esélyei, hogy sikerül lehűtenie Gilbridge haragját. – Carl, őszintén sajnálom – kezdte anélkül, hogy valójában tudta volna, hogy mit kell sajnálnia, és miért kellene elnézést kérnie. – Sajnálhatod is! Mi jogon mertél a megkérdezésem nélkül órákra beköltözni az egyik műtőbe és lefoglalni a teljes személyzetet? Sőt, még a radiológusokat is odacitáltad! – Bili Wellmann műtétje elmaradt. Mindenki ott volt, arra készültek, hogy lesz egy műtét, és Pete Roslan… – A fenébe, Copeland, elég a dumából! Miért van az, hogy mindenre van egy válaszod? – Sajnálom. – Nagyon jól tudod, hogy mindig nálam van a csipogó. Mi a fenének hordanám magamnál, ha nem azért, hogy elérhessen mindenki, aki akar. Aki akar! Jessie bosszúsan gondolt arra a számtalan alkalomra, amikor ő vagy a többi feketelistán lévő megpróbálta utolérni. Önálló gondolkodásra képtelen, mindenre alkalmatlan üresfejűeknek nevezte őket, valahányszor egy atomtámadásnál kisebb horderejű kérdéssel zavarták.

Ahelyett azonban, hogy ezt felhánytorgatta volna, Jessie ismét elnézést kért, és remélte, hogy lassan ellobban a harag utolsó lángja is. – A laborban nagyszerű munkát végeztél. Egy szavam sem lehet, de időnként úgy veszem észre, hogy teljesen elfelejtkezel arról az aprócska tényről, hogy te még a betűvetésnél tartottál, amikor én már ARTIE kifejlesztésén dolgoztam. Azokat az adományokat, amelyek a kutatások költségeit fedezik, én szereztem, a pályázatokat én nyertem el. ARTIE szabadalma az én nevemen van. Te nem ARTIE fogadott anyja, hanem a dajkája és a tanítója vagy. Ha ezt nem vésed az eszedbe, akkor rövid időn belül történelem leszel ezen az osztályon. Ezt megígérhetem neked! Jessie nagyot sóhajtott. – Még mindig nem értem, mi bosszantott fel annyira. – Eddig zárt ajtók mögött folytak a kutatások, most pedig nyilvánosságra került minden. Hányan voltak ott? – Még mindig nem értem, hogy… – Hányan voltak? – Nem tudom pontosan. Úgy tízen, tizenketten. – Jézusom! Meglep, hogy az altatóorvosokat nem hívtad le. Majdnem kicsúszott Jessie száján, hogy az egyik aneszteziológus benézett és vissza is jött volna a műtét végére, ha nem kell idő előtt befejezniük. De még időben elhallgatott. Nem értette, miért olyan érdekes, hogy hányan voltak a műtőben. Nem kellett sokáig várnia a válaszra. – Dr. Copeland, az idő előtt végzett műtéttel az egész programot veszélybe sodortad. Nem pusztán ARTIE jövőjéről van szó. Ez verseny. Harc a sok százmillió dollárt

érő díjért, és akkor még nem is beszéltem az elsőbbségről, amellyel beírhatjuk a nevünket az orvostudomány történetébe. Ez rohadtul komoly dolog. Elég komoly ahhoz, hogy a rendőrség rám szálljon és arról faggasson, hol voltam, amikor kilyukasztották annak a kurafi Sylvan Maysnek a homlokát. Elég komoly ahhoz, hogy Terwilliger és csapata a Baylorból kígyót-békát kiabáljon ránk. Minden alkalmat megragadnak, hogy keresztbe tegyenek nekünk, és könnyen lehet, hogy most elveszítjük azt a pályázatot, amelyiket legutóbb nyújtottam be a Macintosh Alapítványhoz. Már rég válaszolniuk kellett volna a kérvényemre, de egy sort sem írtak. Ott van az az átkozott Stanford is. Ki tudja, hogy ők mennyire jutottak a robotjukkal? Lehet, hogy sokkal messzebb vannak a megvalósítástól, mint gondoljuk, de lehet, hogy közelebb. Úgy magukhoz szorítják a lapjaikat, hogy képtelenség kilesni azokat. Lehet, hogy már holnap elvégzik az első robotműtétet. Ki tudja? Én nem. De azt tudom, hogy szoros a verseny, és árgus szemekkel figyelik minden lépésünket. Lecsapnak minden centre, amit mi nem tudunk megszerezni. Márpedig, ha híre megy a kudarcnak, akkor fújtak a támogatásoknak, és ők zsebelik be a pénzt. Súlyos következményei lehetnek ennek az elhamarkodott lépésnek. – De… – Semmi de! Van még más is! Ha végre befognád a szádat és végighallgatnál! Már benyújtottam a kérvényt az etikai bizottsághoz, hogy engedélyezzék az emberi kipróbálást. Ha eljut hozzájuk a hír, hogy ARTIE keresztülgázolt annak a szerencsétlen hullának az agytörzsén, akkor mit gondolsz, mit fognak mondani?

– Apró technikai hibáról van csak szó. Ebben egészen biztos vagyok. – Igazán? Sebészi hiba nem lehetett? Az ki van zárva? Sokkal több hibát követtél el az állatműtőben, mint én, sokszorosan többet. Igen, mert megpróbálkoztam olyan kockázatos dolgokkal is, amelyekbe te sohasem mertél belekezdeni – volt már a száján az indulatos visszavágás, de lenyelte a haragját. – Igaz. A sebész is hibázhat – válaszolta összeszorított fogakkal. – Mégis biztos vagyok abban, hogy technikai hiba történt. Hibátlanul irányítottam ARTIE-t egészen addig, amíg irányíthatatlanná nem vált. De bármi derüljön is ki, az a jó, hogy most derült ki, és nem akkor, amikor élesben, élő betegen próbáljuk ki. – Nem erről van szó, hanem arról, hogy nem azért vettelek ide, hogy második legyek valami houstoni cowboy mögött. Ha Terwilliger leköröz minket, mert nekünk vissza kell ülnünk a tervezőasztalhoz, és elölről kell kezdenünk mindent, akkor nagy árat fizetünk ezért a fiaskóért. – Egészen biztos vagyok abban, hogy ez csak valami mechanikai hiba lehetett, és könnyen ki tudjuk javítani. Skip már dolgozik rajta. – Tudom. Tőle jövök. Beszámolt nekem is. Én vagyok a főnöke, ha még emlékszel. Hogyan tudnám ezt elfelejteni? Hogyan tudná ezt bárki, aki itt dolgozik, elfelejteni? – Nézd, Carl! Sajnálom. Mától kezdve egy kiégett villanykörtét sem fogok kicserélni addig, amíg meg nem beszéltem veled.

– Gondom lesz rá, hogy ezt észben tartsad. Addig is, holnap reggelre legyen az asztalomon a műtétről készített részletes beszámoló és Skip vizsgálatának az eredménye. – De Carl… – Nem érdekelnek a kifogásaid. Az sem érdekel, ha magadnak kell kézzel megírnod. Holnap reggel az asztalomon akarom látni a jelentést! Meg sem várva a választ Gilbridge sarkon fordult és elviharzott. – Jessie felnézett az órára és tudta, hogy Eileen már biztosan megtalálta a licitszabályokat, amelyekben múltkor megegyeztek, és elindult a klubba. A klub alig félórányira volt a házuktól, úgyhogy már nem volt idő arra, hogy utolérje Eileen férjét, és őt küldje maga helyett. Nem maradt más lehetősége, mint a klubot hívni, és beszélni az igazgatóval. Remélte, hogy nem lesz senki szabadon, és rá tudja majd beszélni a klub igazgatóját, hogy ő legyen Eileen partnere. – Ray? Jessie Copeland vagyok. … Tudom, tudom. Nekem is hiányzik mindenki. … Igen, jó régen nem voltam, és épp az a baj, hogy ma sem tudok menni. … Igen, én is sajnálom. Úgy volt, hogy ma este Eileennel játszom. … Tudna segíteni, Ray? … Ralph Pomm? Az a fickó, aki azt a rettenetes parókát hordja? Ray, nem tudná valaki máshoz beajánlani őt, nem éppen az a partner, akiről álmodik az ember? … Értem, ha nincs más lehetőség. Mondja meg Eileennek, hogy duplán sajnálom, de képtelen vagyok elszabadulni a kórházból. Holnap majd felhívom. … Köszönöm, Ray. Ralph Pomm egy önző, nagyképű, szőrszálhasogatón aprólékos kártyajátékos volt. Az a partner, akit Eileen és Jessie ki nem állhatták.

Sajnálom, Eileen, de ő még mindig jobb, mint Carl Gilbridge – kért gondolatban előre elnézést a barátnőjétől és elindult az irodája felé, hogy megírja a házi feladatot.

5. fejezet Sara Devereau műtétje beárnyékolta Jessie napját. Az éjszakát is nyugtalanul töltötte. Az ágytakarót és a kispárnáját az ágy mellett találta meg, amikor hajnali ötkor felébredt. Nem tudott visszaemlékezni arra, hogy valami rosszat álmodott volna, de abban biztos volt, hogy ha voltak rémálmai az éjszaka, akkor azokban egy szemüveges varangy játszotta a főszerepet. A negyedórás reggeli tornát két tucat fekvő támasszal fejezte be, lezuhanyozott, megitta szokásos koffeinmentes kávéját, megevett egy fél dinnyét, és bekapcsolta a flippert. Nappalijának egyik falát évek óta egy játékterembe való, életnagyságú gép foglalta el. Két menetet játszott, és elégedetten bólogatott, amikor látta, hogy a másodszori kísérletnél megdöntötte addigi legjobbját. Mint minden műtétes napján, most is tele volt izgalommal. A kezdő csapat tagjai sem lehettek feszültebbek a kosárlabda világbajnoki döntője előtt. Volt azonban egy jelentős különbség közöttük: ő nem számíthatott arra, hogy majd valaki leváltja, ha kifullad és elfárad vagy sérülést szenved. Mégis, vezető operatőrként az idegsebészeti műtőben töltött nap olyan élmény, ami csak keveseknek adatik meg. Jessie semmi kincsért nem mondott volna le erről az érzésről. Egyik nagy előnye volt a sebészi pályának, hogy nem kellett törődnie a divattal, nem kellett a szekrény előtt azon töprengenie, hogy mit vegyen fel. A kórházban teljesen elfogadott volt a műtői ruha és a fehér köpeny.

Magasan gombolódó blúzt, khakiszínű nadrágot, sportcipőt és egy kék kardigánt vett fel. Pár percet azért eltöltött a tükör előtt. Halvány ajakrúzs, leheletnyi szemfesték. Válliig érő gesztenyebarna hajába egy teknőccsatot tűzött és megállapította, hogy ismét megszaporodtak az őszbe forduló hajszálai. Monique, akinek Newbury Streeten lévő fodrásszalonjába úgy kéthetente szokott betérni, már többször emlegette, hogy nem ártana egy kis álcázás, de ő mindig legközelebbre halasztotta az első hajfestést. Egy nap talán valóban meg kellene próbálni – gondolta –, de most az idegsebészeti műtőé az elsőbbség. Levágtatott a harmadik emeletről, és az alagsori ajtón át távozott a házból. Körülbelül egy évvel ezelőtt egy sorsoláson a tulajdonosok közül ő nyerte el azt a jogot, hogy jó sokat fizethessen havonta a ház mögötti parkolók egyikéért. Az olyan esős napokon azonban, mint amilyen ez a nap is volt, mindig úgy érezte, hogy talán mégis megéri fizetni az irreálisan magas díjat. Swede, az ötéves Saab, kezdett egyre költségesebbé válni, és különösen az esős, zimankós napokon szerette megmakacsolni magát, Jessie mégis hűségesen kitartott mellette, imádta azt az autót. A csípős szél és a zuhogó eső ellenére Swede ez első pöccintésre indult. Ezt jó előjelnek vélte. A forgalom olyan gyér volt abban a korai órában, hogy alig tizenöt perc múlva már be is fordult a kórház E jelű parkolójába. A számára kijelölt hely tízpercnyi gyaloglásra volt a főbejárattól, ha jól kilépett, és ez kellően ellensúlyozta az apartmanházban lottón nyert szerencséjét. Kérése, hogy kapjon végre egy helyet az épület alatti teremgarázsban, még nem talált meghallgatásra, pedig a kész levelet újabb és újabb

dátumokkal, havonta elküldte a parkolásért felelős rendészeknek. A feje fölé húzta a kabátját és vagy századszor ismét megfogadta, hogy vesz egy esernyőt. Mikor Jessie beért a kórházba, Sara már megkapta a műtétek előtt szokásos bódító injekciót. A férje, Barry és három gyerekük ott álltak az ágya körül. – Már kezdtem azt hinni, hogy be sem jössz – mondta Sara a gyógyszertől nehezen forgó nyelvvel. – Ki nem hagytam volna ezt a napot, semmi kincsért – válaszolta Jessie. – Végre itt az alkalom, hogy belenézzek abba a habókos agyba, amelyik a tiéd, és megtudjam, mi működteti Sara Devereau-t. – Hadd kérdezzek valamit! Hogyan van az, hogy már rég megkaptam azt a premedikációt vagy micsodát, és még mindig be vagyok gyulladva. Jessie megfogta Sara kezét, és rámosolygott. – Fogalmam sincs. Lehet, hogy a műtétnél kiderül, hogy egy nyúl rágcsálja ott belül a répát. Figyelj, Sara, most sikerülni fog. Ha emberileg lehetséges, akkor most mi ketten legyőzzük azt a valamit, nem ijedünk meg semmitől, meglátod, sikerülni fog. Jessie érezte, hogy neki legalább annyira szüksége van a biztatásra, mint a betegnek, és gyanította, hogy Sara ezt ugyanúgy tudja, mint ő. – Nem ijedünk meg, Kapitány! – mondta határozottan Sara. – Mit remélhetünk? – kérdezte Barry. Jessie tudta, hogy nincs semmi értelme a mellébeszélésnek. A gyerekeket sem lehetett becsapni, már kétszer átmentek ugyanezen. – A daganat nagyon fontos idegképleteken fekszik – kezdte lassan, megfontoltan. – A fontos képletek között

van a Sara jobb karját és lábát mozgató rész, és a látóközpontnak az a része, amelyikhez a látótér jobb oldala tartozik. Különösen nagy elővigyázatra van szükség azon a részen, amelyiket mi Wernicke-területnek nevezünk. Ott van a beszédközpont. – Lehet, hogy anyu a műtét után nem tud majd beszélni? – kérdezte a legidősebb gyerek, Diana. – Lehet, bár én nagyon bízom abban, hogy ez nem következik be. De nem akarlak becsapni titeket. Előfordulhat, hogy nem tud beszélni. Sőt, sajnos az is lehet, hogy megérteni sem fogja azt, amit mondunk neki. Jessie észrevette, hogy a kilencéves Jared szemei megteltek könnyel. Ellépett az ágy mellől, hogy a fiú közelebb mehessen az édesanyjához. Elég a gyötrelemből! – határozott Jessie. – A többi csak kettőnkre tartozik. – Van még valami, amit mindannyiunknak tudnunk kell. A műtét eredményét még akkor sem lehet napokig, esetleg hetekig megítélni, ha minden úgy sikerül, ahogy szeretném. Az egészséges agyszövetet a daganat arrább nyomta, és amikor a tumort eltávolítjuk, akkor az agy visszatér az eredeti helyére, de ezzel mindig együtt jár, hogy megduzzad, ödémás lesz. A duzzadt, ödémás agy sohasem működik hibátlanul. Ettől ne ijedjetek meg, ez ne szomorítson el titeket. Az első egy-két napban ez rohamosan javul. Most, ha nincs több kérdés, akkor mennem kell, hogy én is felkészüljek a műtétre. Megölelte Barryt, magához szorította a gyerekeket, és fülükbe súgta, hogy legyenek bátrak. Annak nem lett volna semmi értelme, hogy azt mondja nekik, ne féljenek. – Jessie gyorsan körbenézett az osztályon, azután jó húsz percet töltött Sara MRI-felvételeinek tanulmányozásával. Ismét átgondolta, lépésről lépésre

végigvette a már rég kidolgozott műtéti tervet. A daganat bal oldalon, a temporo-parietalis régióban helyezkedett el, a fülkagyló mögötti résznek megfelelően, közvetlenül a Weraicke-terület idegközpontjai fölött. A beszéd, az írás, az olvasás képessége, az írott és kimondott szavak megértése függött ennek a területnek az épségétől. Félő volt, hogy ezeknek a fontos képleteknek a megsértése nélkül nem tud majd annyit eltávolítani a daganatból, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a műtét valóban javítsa Sara életkilátásait. A daganat teljes kiirtása viszont a megértés és kifejezés képessége nélküli pokollal fenyegette a fiatal nőt. Egy végtag bénulása, a látás részleges elvesztése egy dolog, a kommunikációs képesség végleges és teljes elvesztése egy másik dolog. Jessie túl képzett volt ahhoz, hogy ne lássa az orvostudomány határait, és minél többet tanult, annál nehezebben tudta legyűrni a félelmét, hogy a következő pillanatban beleütközik a tudomány és saját korlátaiba. Félt attól is, hogy ha nem ragaszkodik az évek alatt rögzült szokásaihoz, azzal is a műtét sikerét kockáztatja. Ezért ment gyalog és magára erőltetett lassú tempóban lefelé a nyolc emeleten. Amikor leért az alagsorba, megállt az üvegezett szárnyas ajtók előtt, melyek az MRI köré épített műtő felé vezettek. – Mire Jessie átöltözött a zsilipben és magára vette a zöld műtős ruhát, Emily már borotválta Sara koponyáját az előkészítőben. Kétélű, eldobható borotvát használt. Sok ezer munkaóra és sok százezer dollár feküdt azokban az eszközökben, amelyeket az altatás és a műtét során használtak, és amelyek nem léptek kölcsönhatásba az MRI hatalmas mágneseivel, amelyeket csak üzemzavar esetén inaktiváltak. A műtőben a legapróbb fémtárgyat is

hihetetlen erővel szippanthatja magához a mágnes, és az egy lövedék erejével becsapódva komoly sérülést okozhat a készülék burkán vagy bárkiben, aki a röppálya útjába kerül. A borotválást is ezért végezték a műtőn kívül, mert olcsóbb volt egy előkészítőt építeni a műtő mellé, mint kifejleszteni egy nem mágnesezhető borotvát. Az előkészítő falán egy poszter nagyságúra nagyított kép figyelmeztetett a mágneses tér okozta veszélyre. Piros színű, átlósan áthúzott körben széles vigyorral tolt maga előtt egy takarítógépet az egyik rezidens. A takarító, akivel az eset valójában megtörtént, nem vállalkozott a fotózásra. A számtalan figyelmeztető tábla ellenére besétált a műtőbe, ott legnagyobb rémületére egy láthatatlan dzsinn kitépte a kezéből a gépet, és mellmagasságban feltapasztotta a hatalmas mágnes oldalára. A torus az erős ütéstől behorpadt, a mágnest ki kellett kapcsolni, és hetekbe tellett, mire ismét használatba vehették a műtőt. – Hogy állunk? – kérdezte Jessie. – Fantasztikus ez a premedikáció – válaszolt Emily. Sara olyanokat mond, mintha valamilyen csillagközi utazáson lenne. Ez a frizura roppant divatos lehet ott fenn. Sara, figyelsz rám? Meglátod, tetszeni fogsz magadnak, amikor legközelebb a tükör elé állsz. – Hát, ami jó Michael Jordannek, miért ne lenne jó nekem is – szólalt meg Sara. – Elég éles a szike, doktor? – kérdezte álmosan. – Mindent ellenőriztünk – nyugtatta meg Jessie. – Azt tervezzük, hogy elaltatunk arra az időre, amíg a zajos részen túl nem jutunk. – A fogorvosnál sem bírtam a fúró hangját, most meg a koponyámat fogod átfúrni, hhú…

– Amikor felébredsz, akkor egy abroncs rögzíti majd a fejedet. – Emlékszem. – Lesz egy cső a torkodban, azzal nem lehet beszélni, úgyhogy kivesszük majd, amikor válaszolnod kell a kérdésekre. Lesz rajtad egy különleges szemüveg, olyasmi, mint a motorosoké, azzal a különbséggel, hogy ez képeket vetít eléd. Időnként majd megkérlek, hogy mondd el egykét szóval, mit látsz. Amíg válaszolsz, mi folyamatosan készítjük az MRI-felvételeket; funkcionális MRI, mi így hívjuk. – Funkcionális MRI – ismételte meg Sara. – Jessie – szólt közbe Emily. – Nem akarom megzavarni a beszélgetéseteket, de kétlem, hogy Sara bármire emlékezni fog abból, amit most hall. Különben is elmondtad már neki ezeket, nem? – Igen, csak… gondoltam, hogy… szóval még egyszer, amíg még biztosan… – Hagyjuk ezt. Minden rendben lesz. – Igen – válaszolta Jessie, de hangjából hiányzott a magabiztos meggyőződés. – Hidd el, komolyan gondolom, hogy minden rendben lesz. – Tudom. Köszönöm. Hogy áll az anesztézia? – Készen állnak. Byron Wong van itt a fejnél. – A röntgenesek? – Mindenki itt van. Én is készen állok. Kezdheted, Jess. – Igen – szólalt meg Sara olyan távoli hangon, mintha egy kút fenekén várná a megmentőit. – Kezdhetitek. – Bárcsak ne kellene – sóhajtott Jessie. – Lássuk, mi van belül!

– Beöltözve a steril sebészi köpenybe Jessie olyan nagynak tűnt, mintha nem is férne be a két torus közötti szűk résbe. Byron Wong felügyelte a kis csapatot, akik az elaltatott, intubált Sarát begurították a mágnes két pólusa közé. – Diprivant és Dormicumot kap – mondta Wong. – Nem nagy dózisban, úgyhogy egy-két perc alatt fel tudom ébreszteni, amikor szükséges. Elég kényelmetlen lesz neki órákig az oldalán feküdni, de hála a Dormicumnak, nem fog emlékezni rá. – Ha kidől egy fa az erdőben, és nincs a közelben senki, hogy meghallja… – mondta Jessie, és közben jó erősen meghúzta az abroncs csavarjait, hogy rögzítse Sara koponyáját. Nagyon fontos volt, hogy egy millimétert se mozduljon el Sara feje, amíg tart a műtét. – Mit mondtál? – kérdezte értetlenül Emily. – Semmi, semmi – dünnyögte Jessie, és gondosan beigazította a három haj szál vékony lézersugarat, melyek egy háromdimenziós célkeresztként szolgáltak az MRI pontos beállításához. – Csak arra gondoltam, milyen szenvedés lehet az, amire később nem is emlékszünk? – Mélyen szántó gondolat – bólogatott Emily. – Tudom, néha a fellegekben járok. Magasra emelkedem, hogy mély gondolataim legyenek. – A műtét alatt ehhez hasonló eszmefuttatásokkal szórakoztatták egymást. Emily kifinomult ösztönnel érzett rá azokra a pillanatokra, amikor Jessie-nek szüksége volt egy társalkodónőre, és azokra is, amikor csöndben akart megbirkózni a ránehezedő felelősséggel. Az oktató kórházak gyakorlatának megfelelően állandó nyomásként nehezedett Jessie-re, hogy amilyen gyakran csak lehet, vonja be a műtétekbe a rezidenseket is. Igyekezett ennek a

kívánságnak eleget tenni, még jól emlékezett saját kezdő éveinek nehézségeire is, de a bonyolult eseteknél ragaszkodott ahhoz, hogy Emily asszisztáljon neki. – A műtéti területet háromszori fertőtlenítés után steril lepedőkkel izolálták körül. A lepedőket a két torus közötti szűk területhez igazítva, mint egy mérték utáni szabóságban, egyedileg készíttették el. Amikor elrendezték a textíliát, beigazították mind a ketten a monitorjaikat, és nem volt más hátra, mint belevágni. Jessie lehunyta a szemét, sóhajtott, és várt, amíg agyát egyetlen gondolat töltötte ki: készen állok. – Kezdhetjük, Byron? – kérdezte még mindig csukott szemmel. – Minden készen áll. – Holly? – Kezdhetjük! – szólalt meg a külső helyiségben ülő technikus hangja a hangszóróban. – Ted? – Éljen Las Vegas – válaszolt a radiológus. Jessie lassan kinyitotta a szemét. – Szívó indul. Szikét! Gyakorlott mozdulattal metszette meg Jessie a bőrt Sara bal füle mögött. A vértől pirosló csík egy kérdőjelet rajzolt ki. Ügyes, gyors mozdulatokkal szabadította fel a temporalis izmot – azt a széles izomköteget, amelyik az állkapcsot emeli a száj zárásakor. Nagyon figyelt, nehogy megsértse az arcideg felső ágait és a temporalis artériából eredő ereket. Megsértésük, különösen az idegé, maradandó károsodást okoz. – Nagyon szép! – jegyezte meg Emily halkan, és óvatosan félrehúzta a felpreparált izmot. – Valóban jól néz ki!

Jessie a csontfúrót kérte, és több lyukat fúrt sorban egymás mellé. A lyukakat csontvésővel kötötte össze. – Az asztalosmunkán túl vagyunk – mondta Emily, és nedves törlőbe csomagolta a kiemelt csontlapot. A műtősnő már nyúlt érte, és gondosan eltette, hogy a műtét végén visszaültethessék a helyére. Jessie végigtapogatta a Sara agyát borító vastag lemezt, a kemény agyburkot. – Tiszta heg a dura, és szívósan tapad a környezetéhez. – Gilbridge keze nyoma? – Pszt! Mielőtt bármi megjegyzést tennénk a mi nagyra tartott vezetőnkről, nézzük meg, hogy ki vannak-e kapcsolva a mikrofonok! Ahogy haladtak lejjebb a vastag hegszöveten át az agy felé, egyre fárasztóbbá vált a preparálás. A hegesedés belesütötte a vénákat a kemény agyburokba, és csak milliméterről milliméterre haladhattak. A vénák megsértése a nehezen ellátható vérzés mellett – a vénához tartozó agyterület elhalásával is fenyegetett, ezt mindenképp el kellett kerülniük. – Ami nehéz, az nehéz – mondta megkönnyebbülten Emily, amikor végeztek a heges agyburok felszabadításával. – Mit szólna Paulette, ha látná, hogy ilyen idegfeszítő munkát végez a lánya? Jessie némán végigfuttatta ujját a szabaddá vált agytekervényeken. – Mielőtt bármihez hozzákezdenénk, nézzünk egy kontrasztanyagos képet. Készítsék elő a vénás gadolíniumot! – utasította a mögöttük várakozó asszisztenst, és kikapcsolta a mikrofonját. – Anyámat nem érdekli, hogy mit csinálok nappal, sokkal jobban izgatja,

hogy mivel töltöm az éjszakáimat. Meggyőződése, hogy sohasem találkozom férfiakkal. – Azért remélem, hogy ebben téved. – Hallgass, tudod jól, hogy szoktam hímneműekkel is találkozni. – Csak egyet említs! – Az az ügyvéd Torontóból, például. Az, akivel akkor találkoztam, amikor Cancunba mentem. Pár hétvégén még Kanadába is átrepültem, hogy találkozzam vele. Nem emlékszel? – Jess, nem bosszantásból, de annak már legalább két éve. – Nincs időm. – Hátrafordult, hogy a hangszóró nélkül is hallják az utasítását. – Kérem, adják be a gadolíniumot! – A többit már ismét csak Emily fülének szánta. – Ráadásul állandóan arról beszélt, hogy milyen nagyszerű lehetőségek nyílnának meg előttem, ha átköltöznék Kanadába. Amikor én pendítettem meg, hogy talán neki is megtetszene Bostonban, azt hittem görcsrohamot kap. Nézd, Em! Ezt nézd! Kifogástalan kép. – Bekapcsolta a mikrofont, hogy az üvegfal másik oldalán is hallják, amit mond. – Ted, ez tökéletes. És ezt a gadolíniumot nevezték értéktelen nyomelemnek a kémikusok! Gondolkozhattak volna, mielőtt ezt leírták. Valamelyik kémcsőbúvárnak eszébe juthatott volna, hogy a majd száz évvel később felfedezendő MRI számára ez lesz a legtökéletesebb kontrasztanyag. Ez is azt bizonyítja, hogy semmit sem szabad leszólni. Byron, körülbelül tíz perc múlva kellene felébrednie. Em, tedd fel a varázsszemüveget Sarára. Addig én megpróbálom becserkészni az ellenséget. Mit szólnátok egy kis lágy, könnyű muzsikához? Mi lenne, ha

feltennénk az ír hárfás lemezt? Gondolom, többször is végighallgathatjuk, mire végzünk. – A daganat feltérképezése volt az egyik kulcskérdés. MRI nélkül szinte elképzelhetetlen lett volna pontosan meghatározni a daganat elhelyezkedését. A másik kulcsfontosságú feladat volt a funkciók feltérképezése, majd a két térkép egymásba olvasztásával a funkció nélküli tumorszövetet kellett pontosan kijelölni, és radikálisan eltávolítani. Az időfaktor is fontos szerepet játszott. Minél hosszabbra nyúlt a műtét, annál nagyobb volt az agyödéma kialakulásának a veszélye. Az agyszövet vizenyős duzzadása ellen ugyan mindig megtették a szükséges óvintézkedéseket, de azt sohasem lehetett teljesen kivédeni. Az ödéma azért jelentett gondot, mert a víz felszaporodása elmossa a daganatos és a működő szövetek közötti határt, és az idő előrehaladtával egyre nehezebbé teszi a tájékozódást. Jessie dúdolva kísérte a hárfát, és közben az ultrahangos szondával összezúzta a nyilvánvalóan daganatos szövetet. Emily a szívóval távolította el a törmeléket, és eljutottak a daganat szabad szemmel alig felismerhető határára. Innentől kezdve szükségük volt Sara segítségé re. Az altatást felfüggesztették, míg Sara Devereau felnyitott koponyával ébredezni kezdett. Most majd megmutatjuk, hogy milyen az igazi harcos – biztatta magát Jessie. – Sara, én vagyok, Jessie. Minden rendben van. Hallasz engem? – Igen – jött az alig hallható válasz. – Emlékszel, mondtam, hogy a fejed be lesz fogva egy abroncsba, hogy ne tudd mozgatni.

– Nem tudom… mozgatni? – kérdezte álmosan. – Nyisd ki a szemed, légy szíves, és gondolj arra, amit látsz, de nem kell beszélned. Csak akkor szólj, ha kérdezlek. Csak gondolj arra, amit látsz. A funkcionális MRI – a másik nagy csoda – azon alapszik, hogy a működésben lévő területeken fokozódik az energiafelhasználás, több oxigén vonódik ki a vérből, és ezért megváltozik a vér oxihemoglobin-koncentrációja. Jessie is ott bábáskodott ennek a csodálatos vizsgálómódszernek a megszületésénél, mégis valahányszor személyesen is megtapasztalta a gép képességeit, hitetlenkedve csóválta a fejét. Ilyen nincs… Ez fantasztikus… Ez nem lehet igaz… Ilyen nincs… – ismételgette magában. – Jól van, aranyom, csak gondolkozz, gondolkozz… Hihetetlen… ne hagyd abba, gondolkozz… Jessie le nem vette a szemét a monitorról. Gyönyörűen kirajzolódtak a működő agyterületek, és pár pillanattal később a radiológus rákeverte a képernyőre a daganat képét is. Jessie a lehető leggyorsabban szétlőtte a daganatos sejteket, és egészen közel jutott az ép területekhez. – Mit látsz, Sara? Mit csinálnak azok a fickók? – Sí…el…nek. – És most? – Fut…nak. – Ödémásodik – súgta oda Emilynek. – Jézusom, kezd vizenyőssé válni. Byron, adjál neki, légy szíves, ötven mannitolt. – Ötven. Már folyik is befelé. – Mit látsz Sara? Mondjad, hogy mit látsz! Most beszélhetsz, mondjad!

– M…ma… Jessie elbizonytalanodott, és elillant a határozottsága. Nem volt biztos abban, hogy valóban kiirthatja utolsó szálig a daganatot. – Em, túl nagy az ödéma. Kezd elmosódni a határ. Byron, adjál egy kis szteroidot. Legyen tíz milligramm oradexon. – Máris bent van mind a tíz milligramm. – Nyugodj meg, Jess! A lehetetlennél többet te sem tehetsz. – Sara, mit látsz? Sara, válaszolj! Em, szívj ide! Ide, légy szíves. Istenem, túl mélyre mentem. Tudom, túl mélyen járok. Jessie a műtőben soha nem engedte el magát, nem hagyta, hogy az érzelmei befolyásolják. A legridegebb pillanataiban sem volt azonban olyan könyörtelenül racionális, mint a legtöbb sebész. A kommunikációs képesség részleges vagy teljes elvesztésének valós veszélye szíven ütötte Jessie-t. Hiába tudta, hiába számolt ezzel a lehetőséggel, most mégis összeszorult és kiszáradt a torka. Sara nem érti a kérdést, vagy érti, de nem tud megszólalni. Jessie megfeszült, mint a felhúzott íj. A hirtelen jött agyödéma, az ép és a daganatos sejtek összemosódása reménytelenné, ha nem egyenesen lehetetlenné tették a műtét folytatását. Egyedül abban bízhatott, hogy sikerült a daganat nagy részét eltávolítania, és a visszamaradt beteg sejtekkel már Sara immunrendszere is képes lesz megbirkózni. Nem hiszem, hogy tovább tudok menni, talán nem is lenne szabad. – Sara, hallasz engem? Jessie vagyok… Mondj valamit… Bármit, csak szólalj meg… Gyerünk, aranyom, gyerünk, mondj valamit…

Érthetetlen mély morgás volt minden válasz. – Em, nem is tudom. A beszédközpont közvetlen közelében járok, talán már benne is vagyok. Mintha a daganat teljesen beleolvadt volna az ép sejtekbe. – Abbahagyod? – Nem tudom, Em, nem tudom. Ettől félt a legjobban. A bizonytalanságtól, amikor nincs tiszta, egyenes válasz. Olyan műtétre vágyott, ahol kristálytiszták a határok, ahol az ép ép, és ahol a beteg beteg. Nem akart ilyen duzzadt, ödémás szöveteket operálni. Nem akart heges, nehezen preparálható agyat operálni. Nem akarta a gyötrő kérdéseket. De senki nem kérdezte, hogy ő mit szeretne. Nem volt választása. Sara viharos gyorsasággal duzzadó, vizenyős agyából kellett eltávolítania az egészségessel összeolvadt daganatot. Túl gyorsan jött az ödéma. Még nem telt el elég idő a mannitol és az oradexon beadása óta. Még nem fejthették ki a hatásukat. Még lelohadhat a duzzadás. Nem tudta eldönteni, várjon-e vagy gyorsan távolítsa el, amit még lehet, mert ha a gyógyszerek mégsem használnak, akkor csak elvesztegeti az időt, a helyzet rosszabbra fordul, és akkor végképp nem tehet semmit. A túlfeszített íj közel járt ahhoz, hogy elpattanjon. Jó döntést nem tudott hozni, de volt egy, amelyikért senki nem marasztalhatta el: befejezi a műtétet, és beletörődik abba, hogy csak félmunkát végzett. – Még mielőtt megszólalhatott volna, kivágódott a műtő ajtaja, és fényesre suvikszolt utcai cipőben, maszkban, de sapka nélkül Gilbridge lépett be, mintha nem is agyműtét folyna, és mintha nem is az ő volt betegét operálnák. – Hol van Skip Porter, Jessie? – kérdezte köszönés helyett.

Tökfej. – Skip? Tegnap a szájsebészeten járt, és ma reggel kellett visszamennie, csak később jön. Hétfőn különben is csak délután dolgozik. – Szükségem van rá. A Cybermed elnöke volt itt ma reggel a megbeszélésen. Az irodámban ül, és meg akarja nézni ARTIE-t. Jessie lenézett Sara duzzadt agyára. Az ödéma nem ment le, de, Istennek hála, rosszabb se lett. – A prototípust tegnap darabokra szedte – mondta összeszorított fogakkal. – ARTIE-2 valahol a laborban kell, hogy legyen. – Nincs. Mindenütt kerestem, de nem találtam meg. A Cybermednek megvannak az összeköttetései ahhoz, hogy ARTIE-é legyen a főszerep a sebészi robotok között. És most tessék, meg sem tudom mutatni azt az átkozott vacakot. Jessie mély levegőt vett, és lassan fújta ki, hogy lehűtse felizzó haragját. – Megnézted a mosogató, a középső mosogató fölötti szekrényben? Ott tartjuk bezárva mind a két ARTIE-t. – Nem… Az a szekrény, amelyiken a számzár van? – Pontosan. A te kívánságod volt, hogy a születésnapod legyen a kód. Nem emlékszel? – Oh, igen. Elég régen volt, amikor nekem kellett a laborban dolgoznom. Megyek, és megnézem. Folytassátok csak nyugodtan. Gilbridge sarkon fordult, és eltűnt. Meg sem kérdezte, hogy mi van Sara Devereau-val. Jessie elgondolkozott azon, hogy vajon Sara hallott-e valamit a beszélgetésből, és ha igen, akkor felismerte-e annak a sebésznek a

hangját, aki már kétszer operálta, és most bejött-kiment anélkül, hogy egyetlen érdeklődő kérdést is feltett volna. – Jessie érezte, hogy ellazulnak az izmai. Vállait leengedte, arcizmai kisimultak, a szorítás eltűnt a gyomrából. Gilbridge megmentette attól a lépéstől, amelyet azután egész életében bánt volna. A daganatsejtek jó része még mindig ott volt Sara agyában – túl sok ahhoz, hogy Sara szervezete reménnyel vegye fel velük a harcot. Nem hátrálunk meg! Az ödéma elmosta az éles határokat, és eltorzította a pontos anatómiát, a daganat soha ilyen gonosz módon nem eresztette ki csápjait az ép idegpályák felé, és mindehhez a barátnője feküdt a kezei alatt a műtőasztalon. A pillanat hatása alatt döntött. Nem hátrálunk meg! – Ted, készíts pár képet arról a részről, ahol a szívó van, légy szíves! – Jessie meglepve hallotta, hogy milyen határozottan cseng a hangja. – Figyelem, a kapitány beszél. Azt szeretném, ha most mindenki leülne és hazaszólna, hogy ne várják meg a vacsorával. Ez itt még órákig eltarthat.

6. fejezet A Boston’s Fleet Center zsúfolásig megtelt nézőkkel. Marci Sheprow le-föl sétált a nagyon fontos emberek számára fenntartott szobában. Lépéseinek hangját elnyelte a vastag szőnyeg. Kívülről, mint az óceán moraj-lása, behallatszott a tömeg zsibongása. Fülnek ismerős volt mind a két zaj. Életének első kilenc évét Cape Codban töltötte, szülei házában. A rákövetkező nyolc évet egy houstoni tornateremben, ahol több tucat reményteli tornásszal együtt készült a hírnév megszerzésére. Neki sikerült. Két olimpiai aranyérem és egy bronz jelentették a sokéves küzdelem jutalmát. Az utóbbi időben egyre többször és egyre hosszabb időre tért vissza szülőhelyére. Azt fontolgatta, hogy majd Cape Codban vesz magának egy házat, közel a szüleihez. A bankszámláján összegyűlt milliókból tervezte megteremteni saját otthonát, de ez még odébb volt. Előbb az iskoláit kell befejeznie. A következő olimpián már nem akart elindulni, bár minden alkalommal, amikor ezt kijelentette, szülei és az edzője csak mosolyogtak. Tudták, mint ahogy szíve mélyén ő is, hogy semmit sem szeret annyira, mint a sportot, a tornaversenyek izgalmát. A bajnokoknak kijáró népszerűség hullámai is magasra emelték, és különösen nagy tisztelet és szeretet vette körül New Englandben. – Hé, te lány, kérsz egy harapást? Shasheen Standon, az amerikai tornászválogatott tagja, Marci testi-lelki jó barátnője kínálta meg azzal a körtével, amelyikbe éppen készült beleharapni.

– Nem, köszönöm. Valami nincs rendben a gyomrommal. És a fejem is fáj. – Valami vírus lesz, biztosan. Az idegeid nem lehetnek. Neked olyan nincs. – No, elég legyen! Neked mindenkinél jobban kell tudnod, hogy ez egy nagy hülyeség. Marci arról volt híres, hogy soha nem lehetett kizökkenteni a nyugalmából. Csapattársai és a riporterek kedvence volt áldottan békés természete miatt. Mindenkihez volt egy jó szava, soha nem volt olyan fagyos, mint azok a mosolytalan román vagy orosz lányok. A New York Times egyszer azt írta róla, hogy „lélegzetelállítóan közvetlen”, bár az igazsághoz tartozott, hogy ezzel a barátságos viselkedésével nem igazán lógott ki a sorból, a csapat többi tagja is a média kedvence volt. – Most, hogy mondod, nem is nézel ki valami jól. Gondolj arra, hogy ez csak egy bemutató. Nem történik semmi, ha még ma éjszaka összepakolsz. Akkor sincs semmi, ha egyszer a másodhegedűsökre hagyod a főszerepet. Marci gyöngéden oldalba bökte a barátnőjét. – Egy aranyérem csapatban és egy ezüst egyéniben a felemás korláton, ez valóban illik egy másodhegedűshöz. Máshol talán visszakozhatnék, de nem itt. Ez a szülőhazám. Tudod, hány ismerősöm, barátom van odakint? Tegnap este ott voltál nálunk, láthattad. – Elég vad este volt, ami azt illeti. A nagybátyád, Jerry jó kis fazon. Mindenesetre ne vidd most túlzásba. Kihagyhatnád a szokásos őrültségeidet. – Talán. Talán valóban kihagyom. Marci lehajolt, és könnyedén letámasztotta mindkét tenyerét a szőnyegre. Százhatvanöt centiméterével a

magas tornászok közé tartozott, ennek ellenére fantasztikus könnyedséggel mozgott. Tökéletesen ura volt a testének, és ő számított a csapat legizmosabb tagjának. Valami azonban nem volt rendben. Felegyenesedett, lábujjhegyre állt, és karjait felnyújtotta a mennyezet felé. Egy külső szemlélő számára villámgyorsak voltak a mozdulatai, de ő nem volt megelégedve magával. Oda kellett figyelnie a jobb lábára, és a jobb karja is a szokásosnál lassabban lendült felfelé. Több, mint egy hónapja voltak már úton, és volt, amikor három egymást követő estén is tartottak bemutatót. Arra gondolt, hogy talán kezd belefáradni. A szoba másik végében Shasheen szórakoztatta a köréje gyűlt lányokat és edzőket vége-hossza nincs történeteivel. Marci elmosolyodott. Mennyi sületlenség! – Öt perc – szólt be az ajtón a bemutató szervezője. – Öt perc, hallotta mindenki? Marci, az a dolog a kormányzóval a szünetben lesz. Mondtam az embereinek, hogy téged kényelmetlenül érint, amiért kiemelnek a csapatból, de ragaszkodtak hozzá, mondván, hogy te vagy az egyetlen massachusettsi a csapatban. A szerződés apróbetűs részében valóban van egy kitétel, mely szerint joguk van ilyet kérni. Csak egy emléktábla vagy valami hasonló. Imádni fogjátok. – Éljen Sheprow – kiáltotta Shasheen a tőle megszokott hamiskás mosollyal a szája sarkában. A többiek felszabadultan kacagtak, és hangosan tapsoltak. – Éljen! Éljen! A lányok között időről időre adódtak súrlódások, de összességében jól kijöttek egymással, összetartó csapat voltak. Marci játékosan meghajolt a többiek felé,

odabólintott a szervezőnek, hogy részéről rendben van minden. Belebújt a melegítőfölsőjébe, és megpróbálta kirázni jobb karjából a zsibbadást. Mintha nem lett volna teljesen ura a kezének, de felhúzta a zipzárat, és sietett a többiek után. Pontosan úgy, ahogy elképzelte, egyetlen szék sem maradt üresen a hatalmas teremben. Ennél nagyobb tömeget még nem láttak a túra során. Amíg a nemzeti himnuszt játszották és bemutatták a csapat tagjait, Marci az izmait próbálgatta. Az ujjait mozgatta, a csuklóját, a karját, a vállát emelgette. Körbeforgatta a nyakát és a bokáját, térdét hajlítgatta. Kicsit jobb – nyugtatta meg magát. Lábujjhegyre állt. Igen, sokkal jobb – gondolta. A fejem sem fáj annyira. Nincs semmi baj, bár egy kicsit mintha szédülnék. Mi a fene van velem? Abban egyeztek meg, hogy előbb a gerendán, majd a felemás korláton, végül lóugrásban mutatja be mindenki a gyakorlatát. Azt követően pedig Marci két másik lánnyal szinkrontornát mutat be talajon. Abból legfeljebb kimaradok, ha nem érzem jól magam – egyezett ki magával. – Jól vagy, Marsé? – kérdezte Shasheen aggódva. – Mi? Ja, igen. Jól. Azt hiszem, jól vagyok. – Mit mondtál? – Azt mondtam, hogy jól vagyok. – Marci, elég furán beszélsz. – Jól vagyok. Hangja sokkal tisztább és érthetőbb lett a végére. Az influenza bujkál bennem, vagy a cukrom ment le. Verseny előtt sohasem evett. Ugyan ez csak egy bemutató volt, de ragaszkodott a szokásaihoz, és nem kért sem a

szendvicsből, sem a dzsúzból. A hangosbemondó egyenként szólította mind a nyolc tornászlányt. Shasheen a korláton kezdett, Marci első száma az ugrás volt. – Mutasd meg nekik, hadd ájuljanak el! – szólt oda Marcihez a barátnője, és magasra emelte a hüvelykujját. – Persze – válaszolta. – Te is. Gépiesen követte az előtte ugró lányt, hogy felsorakozzanak a nekifutáshoz. Az egyéni aranyat gerendán szerezte, pedig mindig is az ugrás ment neki a legjobban. A jobb karja és lába azonban olyan volt, mintha ólomnehezék húzta volna lefelé. Félt, hogy nem tud majd jól nekifutni, hogy nem jön ki a lépés, félt attól, hogy leérkezéskor elesik. Ilyet még soha nem érzett. Hadd ájuljanak el! Marci nézte, hogyan rugaszkodik el a csapattársa, és hogyan fog talajt egy tökéletesen kivitelezett ugrás után. Hallotta, hogy az ő nevét visszhangozza a hangszóró. Mama, valami baj van velem. Mama, mit csináljak? Marci balra nézett, ahol a szülei és a nővére ültek barátok, ismerősök gyűrűjében. Barbara Sheprow égő vörös hajával, az alkalomra vett fehér ruhájában sugárzott a büszkeségtől, és magasra emelt öklökkel köszöntötte olimpiai bajnok lányát. Mama? Marci hirtelen rádöbbent, hogy őt figyeli lélegzetvisszafojtva a sok ezer szempár, és a Fleet Center elnémult. Síri csend vette körül. Mindenki arra várt, hogy nekifusson a lónak. De ő még nem készült fel az ugrásra. Nem is tudta, hogyan kezdjen hozzá. Megrázta a fejét, és a tornaszer felé fordult. Nem várhatott tovább. Így is zavarbeejtően sokat habozott. Menni fog. Meg tudod csinálni. Rajta!

A súlyos csöndet ideges neszezés törte meg. Nem várhatott tovább. Ugrania kell vagy kiáll. Várni már nem lehetett. Lábujjhegyre emelkedett, és futni kezdett. Nem tudott felgyorsulni, érezte, hogy nincs elég lendülete, de bízott abban, hogy menni fog. A ló ott volt közvetlenül előtte. El kellett rugaszkodnia, de nem volt sehol a jobb lába. Felemelkedett, de fele olyan magasra sem, mint kellett volna. Tudta, hogy ez élete legrosszabb ugrása, de be akarta fejezni. Letámasztotta a kezeit, remélte hogy karjaiban lesz elég erő ahhoz, hogy átlendítsék a lovon. Jobb karja, mint a colstok, úgy hajlott be. Esetlenül fordult el a levegőben, rázuhant a szerre, és élettelen bábuként bukfencezett le a földre. Elsötétült előtte a világ. A reccsenést még hallotta, de a fájdalmat már nem érezte. Eltört a jobb csuklója.

7. fejezet – Jessie, del Murphy vagyok. Van pár perced? Le kellene jönnöd a sürgősségire. Kilenc múlt pár perccel, amikor Murphy, az ügyeletes ideggyógyász hívta. Az irodájában találta meg. Ha pár perccel korábban keresi, akkor az intenzíven éri utol, ahonnan az elmúlt öt órában el sem mozdult. Sara Devereau semmilyen ingerre nem reagált. Tíz órát tartott a harc a daganatos sejtek ellen, hogy sikerüljön eleget elpusztítani belőlük ahhoz, hogy Sara életkilátásai valóban javuljanak. Jessie képtelen volt szabadulni attól a gyötrő gondolattól, hogy barátnője súlyos idegrendszeri tünetekkel fog felébredni, ha egyáltalán felébred. – Pár perc, és ott vagyok. Mit fogtál? – Marci Sheprow. – A tornász? – Elájult egy bemutatón a Fleet Centerben. Eltörte a csuklóját. Bill Shea ellátta a törést, begipszelte a kezét, de nem tetszett, hogy egy olimpiai bajnok előtt egyszer csak elsötétedjen a világ, ugrás közben. Ezért szólt nekem. Megvizsgáltam, és van reflexkülönbség a két oldal között. Itt van a kezemben az MRI. – Nem hangzik jól. – Talán nem annyira rossz, mint amilyennek elsőre tetszik. – Jessie megmosta az arcát hideg vízzel, hogy felfrissüljön. Lefelé menet még benézett az intenzívre. Sara egy lélegeztetőgéphez kötve aludt. Szemhéjait vékony,

átlátszó sebtapasz tartotta csukva, nehogy kiszáradjon a szaruhártyája. Az ágy fölötti monitoron szép, szabályos ritmust rajzolt az EKG, a szív frekvenciája megnyugtató volt, se nem gyors, se nem lassú. A szükséges folyadékpótlást és a gyógyszereket infúziós pumpák adagolták. Gondosan kellett minden millilitert kiszámítaniuk az agyödéma nem szűnő veszélye miatt. – Olyan békésen alszik – jegyezte meg halkan Barry Devereau. – Igen, valóban békés – sóhajtott Jessie. – Fájdalmai biztosan nincsenek. – De még nincs vége, igaz? – Még nincs. Korai lenne bármit mondani. Nem hiszem, hogy lenne bármi változás az éjszaka folyamán, Barry. – Én akkor is itt maradnék mellette. Van, aki vigyázzon a gyerekekre. – A nővérek majd gondoskodnak mindenről. Elérhető vagyok egész éjszaka. Még maradok egy ideig. Bár éjszaka otthonról is percek alatt visszaérek, ha kell. – El nem tudom képzelni, hogyan bírják. – Nem olyan nehéz. Csak a tükörbe nem szabad belenézni. – Nem, szó sem lehet arról, hogy a lányomat egy rezidens vizsgálja meg. Azt akarom, hogy az a… az a dr. Copeland jöjjön ide, és ő nézze meg. Jessie a hatos számú kórterem ajtajában állt, és azon morfondírozott, hogy milyen ürüggyel tudná távol tartani magától Marci Sheprow anyját. Del Murphy előre figyelmeztette, hogy nem könnyű nőszemély. Mindennek elmondta, amíg az MRI-t nézték: agresszív, öntelt, büszke, rafinált, gyanakvó, aggódó, erőszakos, kötekedő, álnok némber.

– Nincs megijedve? – Amennyire meg tudom állapítani, nincs. Legalábbis nem mutatja. Del helyesen értelmezte az MRI-n látható árnyékot. Egy jól körülhatárolt daganat, legnagyobb valószínűséggel egy meningeoma, amelyik a koponyacsont és az agy közé ékelődve nyomást gyakorolt a bal oldali mozgató központokra. Ha az agydaganat diagnózisában egyáltalán lehet valami jó, akkor ez a daganat, ebben az elhelyezkedésben az volt. Jessie sikertelenül próbálta kisimítani a fehér köpeny és a zöld zsilipruha gyűrődéseit. Haragudott magára, amiért nem jutott eszébe lecserélni a fárasztó napról árulkodó göncöt. Elégedetlenül nézett végig magán, és akkor vette észre, hogy még mindig az a rózsaszín vászoncipő van a lábán, amit csak a műtőben szokott viselni. Óh, Istenem! Ha Marci anyja meglát ebben a szerelésben, azonnal hívja a mentőket, és átszállíttatja a lányát egy másik kórházba. – Most már mindegy! – sóhajtott, és belépett a kórterembe. Először az ágyban fekvő beteghez lépett oda, bemutatkozott, és csak akkor fordult Barbara Sheprow felé. A világhírű tornászlányt, az olimpiai bajnokot meglepően fiatalnak és törékenynek találta. A szemében lángoló tűz azonban sokat elárult abból, hogy miért válhatott milliók bálványává. Anyja szemében egészen más tűz szikrázott. Gyanakodva méregette Jessie-t. – Azt hittem… én úgy gondoltam, hogy… Szóval Dr. Murphy nem említette, hogy… – Hogy nő vagyok, arra gondol? – Úgy értem, hogy nő és ilyen fiatal.

– Attól félek, hogy nem sokat tehetek az ügyben, ami a nőt illeti, de afelől sajnos nyugodt lehet, hogy egyáltalán nem vagyok olyan fiatal. – Nem is sejtettem, hogy nő is lehet idegsebész – makacskodott tovább Marci anyja. Jessie vagy fél tucat csípős megjegyzéssel tudott volna válaszolni, de meggondolta magát, és lenyelte a mérgét. – Valóban nem vagyunk sokan, Mrs. Sheprow, de vagyunk. És gondolom, egyetért velem, ha azt mondom, hogy kétszer olyan jónak kell lennünk, legalább, ha olyan pozícióba akarunk kerülni, mint amilyenben én is vagyok. Remélem dr. Murphy is megerősíti, hogy elég jól képzett és meglehetősen gyakorlott idegsebész vagyok. – Értékelem az igyekezetét, hogy meg akar nyugtatni – jött az udvarias, de bizalmatlan válasz. – Bob McGillvary, ő a család orvosa otthon Cape-ben, ő javasolta, hogy ide jöjjünk, mert jól ismeri dr. Shea-t, az ortopéd sebészt, aki rendbe tette Marci kezét. Álmomban sem jutott eszembe, hogy idegsebészre is szükségünk lesz. – Álljunk meg egy percre! Mielőtt meg tudnám mondani, hogy kire lesz szükség, meg kell kérdeznem a lányától, hogy mi is történt pontosan. Barbara Sheprow a lányára nézett, és Jessie szinte hallotta, hogyan mérlegelte magában Mrs. Sheprow a lehetőségeket. Egy olimpiai bajnok anyja, aki ahhoz szokott, hogy ő szabja meg mások számára a feltételeket, és nem ahhoz, hogy neki szabjanak feltételeket – gondolta békülékenyen Jessie. Végtelennek tűnő hallgatás után végre megszületett a döntés. Mrs. Sheprow félreállt az útból, és a fejével intett Jessie-nek, hogy nem bánja, kikérdezheti a lányát.

Del Murphy egy halaszthatatlan konzíliumra hivatkozva elköszönt, és megkönnyebbülten hagyta magára Jessie-t Miss és Mrs. Sheprow-val. Zavarta, hogy Marci anyja őt, a férfit tekintette döntőbírónak egy olyan kérdésben, amelyik nem is tartozott szorosan az ő szakterületéhez. Jessie jó fél óra hosszat faggatta és vizsgálta a tornászlányt, és mindvégig magán érezte a lány anyjának szigorú tekintetét. Marciben viszont kellemesen csalódott. A fiatal lány sokkal szellemesebb és filozofikusabb volt, mint Jessie gondolta. Nagyon jól szót értettek egymással. Az anamnézis, a fizikális vizsgálat és az MRI alapján semmi nem indokolta a műtét azonnali elvégzését. Az eszméletvesztés és a hirtelen fellépő végtaggyengeség azonban komoly figyelmeztetést jelentettek, és sürgős segítségért kiáltottak. Semmi kétség nem fért ahhoz, hogy a műtét elkerülhetetlen, és tanácsos mielőbb elvégezni. – Jessie végzett, és csatlakozott hozzájuk Marci apja és húga is. – Paul, ő dr. Jessie Copeland – mutatta be Barbara a férjének Jessie-t. – Ma éjszaka ő az ügyeletes idegsebész. Azért van itt, hogy megvizsgálja Marcit, és véleményt mondjon a történtekről. Sok bizalmat nem érez irántam – állapította meg Jessie. Feltette az MRI felvételeket a röntgennézőre, elmagyarázta Marci apjának, hogy mit találtak, és nyíltan megmondta, hogy a műtét halasztható, de el nem kerülhető. – Mikor tudná elvégezni ezt a műtétet? – kérdezte Marci apja. Jessie figyelmét nem kerülte el, hogy erre a kérdésre hogyan kapta fel a fejét Mrs. Sheprow.

– Nos, Paul – vágott férje szavába szemrehányóan –, nem emlékszem, hogy megbeszéltük volna, kit kérünk fel a műtét elvégzésére, úgyhogy korai arról beszélni, mikor lesz a műtét. – Én úgy gondoltam… – De kedvesem! – csattant fel Barbara, és Jessie-hez fordult. – Dr. Copeland, mondja meg, de őszintén, van ennél a kórháznál jobb hely, ahol Marci műtétjét elvégeznék? – Ez a hely egyike a legjobbaknak. Világszerte elismert kutatómunkát végzünk, és nagyon sok beteget küldenek hozzánk az ország legtávolabbi részeiből is. Talán nyugodtan mondhatom, hogy nálunk több agydaganatot sehol a világon nem távolítanak el. Mi végezzük a legtöbb ilyen műtétet. – Ki az a mi? – csapott le azonnal Mrs. Sheprow. – Úgy értem, hogy a mi osztályunk, az idegsebészet. – És hol van a maga helye ezen az osztályon? – De anya! – kiáltott közbe Marci. – Hagyd ezt! – Nem hagyom! Itt most nem arról kell dönteni, hogy kivel manikűröztetsz. – Ha valóban meg kell operálni engem, akkor szerintem dr. Copeland tökéletesen megfelel nekem. – Mondok neked valamit, Marci. Majd ha arról lesz szó, hogy ki operálja meg a te gyereked fejét, akkor nem fogok beleszólni a döntésedbe, szóval te se szólj bele az én döntésembe, amikor az én gyerekem műtétjéről határozok. – Nézze – szólt közbe Jessie –, Bostonban van negyven vagy ötven idegsebész. Biztos vagyok abban, hogy bármelyikük örömmel megvizsgálja a lányát, és hajlandó véleményt mondani. Utána szabadon választhat. Egy agyműtét akkor is ijesztő, ha ezerszázalékosan megbíznak

a sebészben. Ha hiányzik a bizalom, akkor nem szabad belemenni egy ilyen operációba. – Ha magán múlna, mikor végezné el a műtétet? – faggatta tovább Mrs. Sheprow, de hangjából kiérződött, hogy a kérdés nem a formálódó bizalom jele volt, hanem a piacon körülnéző háziasszony mérte fel, hogy hol és mennyiért lehet megvenni a legszebb árut. – Ez egy jóindulatú daganat abban az értelemben, hogy nem ad áttéteket a távoli szervekbe, viszont nyomja az agyat, és előbb-utóbb maradandó károsodást okoz. A csontos koponyán belül épp csak annyi hely van, hogy az agyunk elférjen, nincs hely egy növekvő daganat számára. Ezért kell eltávolítani. Amint már mondtam, ez a fajta daganat, orvosi nyelven meningeoma, az egyik legkönnyebben operálható agydaganat, kezdő idegsebész is könnyedén el tudja távolítani. A ma esti történés komoly figyelmeztetés volt, és azt kell mondjam, szerencsésen végződött. Ugyanez a pillanatnyi kiesés a csuklótörésnél sokkal súlyosabb következményekkel is járhatott volna, ha például vezetés közben történik. – Szóval azt mondja, hogy minél előbb el kell végezni a műtétet. – Egy-két napon belül. Egy hétnél semmi esetre sem várnék tovább. – Csak műtéttel lehet eltávolítani azt a menin… meningeomát? Nem lehet besugarazni vagy gyógyszert adni? Jessie szótlanul megrázta a fejét. – Barbara, szerintem dr. Copeland nagyon jó választás lenne – próbálkozott Mr. Sheprow. Barbara Sheprow nem tudta megmondani a férjének, hogy senki nem kérdezte és tartsa meg a véleményét, mert

kinyílt az ajtó, és Carl Gilbridge lépett be a kórterembe két rezidens kíséretében, akik tiszteletteljes hódolattal követték. Gilbridge hibátlan mintaképe volt a filléres regények sebész főhősének. Frissen vasalt, keményített köpenye, fehér inge a selyem nyakkendővel tökéletes ellentéte volt Jessie viseltes műtői ruházatának. – Mrs. Sheprow, Mr. Sheprow, Marci, dr. Gilbridge vagyok, az EMMC idegsebészeti osztályának vezető főorvosa. – Sorban kezet fogott a szülőkkel, és úgy helyezkedett, hogy Marci és Jessie közé kerüljön. – Egy operált betegemet jöttem be megnézni, és hallottam a megtiszteltetésről, hogy a sajnálatos baleset után minket tüntettek ki a bizalmukkal. Milyen operált beteg? Milyen megtiszteltetés? Milyen bizalom? Jessie legszívesebben felsikított volna. A tévéhíradó, esetleg az ortopéd sebész baráti telefonja, ezek hihetők lennének, de este kilenckor beugrani a nem létező operált beteg miatt? Hallatlan pimaszság ezt mondani őelőtte. A karmesteri pálca pillanatok alatt átkerült Gilbridge kezébe. Ha csak fele olyan ügyesen operálna, mint amilyen dörzsölten megkaparintja a fontos betegeket, akkor talán Sara meggyógyult volna már az első műtét után, és most nem kellene a másodszori reoperáció után az életéért és az agyáért aggódnom – gondolta keserűen Jessie. – Dr. Copeland egyike a legjobb fiatal sebészeinknek – mondta az öreg tanárok dicsérő mosolyával az arcán, és odalépett a kivilágított nézőke elé, hogy szemügyre vegye a MRI-felvételeket. – Gondolom, már mondta, hogy ezt a meningeomát meg kell operálni, és minél hamarább, annál jobb.

Egyike a legjobb fiatal sebészeinknek – ismételte meg magában, és próbálta legyűrni a hányingerét. Gilbridge alig hat-hét évvel volt idősebb nála. – Örömmel vennénk, ha az osztály vezetője viselné gondját a lányunknak – jelentette ki Mrs. Sheprow, és gondosan kerülte Jessie tekintetét. Gilbridge fontossága tudatában kihúzta magát, és úgy illegett a család és a rezidensek előtt, mint egy pávakakas. – Nos, én úgy gondolom, hogy valaki, aki olyan dicsőséget szerzett mindannyiunknak, mint Marci – kezdte fellengzősen – annyit megérdemel tőlünk, hogy akkor és ott operálják, amikor és ahol szeretné. Egy olimpiai bajnok számára mindig van üres műtő, szóval csak el kell határozni, hogy mikor legyen az operáció. Nekem az a tapasztalatom, hogy ha már egyszer elkerülhetetlen a műtét, akkor az emberek szeretnének mielőbb túlesni a kellemetlenségeken. – Teljes mértékig egyetértek ezzel – vágta rá azonnal Barbara, és elégedetten bólogatott. – Helyes. Azt javaslom, legyen holnapután a műtét. Igaz ugyan, hogy azon a napon előadást kellene tartanom az idegsebészeti társaság középnyugati szekciójában, de az előadás témája az a kutatás, amiben dr. Copeland évek óta a segítségemre van, szóval nem látom semmi akadályát annak, hogy ő tartsa meg helyettem. Nem bánod, ugye, Jessie, ha neked kell elmondanod az előadásomat? – Nos, ami azt illeti, Sara Devereau még az intenzíven van, és nem hiszem, hogy… – Elég, ha holnap későn este repülsz el, az előadás holnapután délelőtt tizenegykor lesz, estére már vissza is érsz. A repülőjegyet fizeti az intézet, és megkapod a

Hiltonban lefoglalt szobámat. Az itthon maradók örömmel átvállalják a betegeidet arra a rövid időre, amíg távol vagy. Jessie lassan araszolt hátrafelé az ajtóhoz. Szeretett volna mielőbb kívül kerülni. Az, ahogyan Gilbridge elhappolta előle ezt a kezdőknek való esetet, egyáltalán nem volt szokatlan. Ezt a mutatványt nem először adta elő. Jessie érezte, hogy tüzel az arca, de nem tudta, vajon a többiek észreveszik-e. – Ez jó lesz így – mondta kifelé menet. – Marci, sok szerencsét! Dr. Gilbridge nagyon jó sebész, meglátod, észre se veszed, és már fent tornázol újra a gerendán. A lány szemmel láthatóan zavarban volt, és egy szót sem szólt. Nyilván épp elégszer látta már az anyját akcióba lendülni. Tudta, hogy kár a fáradtságért. Barbara Sheprow nem tűrte az ellentmondást. – Köszönöm, Jessie – mondta mosolyogva Gilbridge, aki semmit nem fogott fel a néma párbeszédből. – Alice előkészít mindent, az előadás diáit és a repülőjegyet holnap reggel odaadja neked. Jessie összeszorított szájjal bólintott, ennél többre nem futotta az erejéből. Érezte, ha még egy másodperccel tovább kell maradnia, sírva fakad. Szinte futva hagyta el a sürgősségi osztályt, és felrohant a hetedik emeletre. Nem azt szégyellte, hogy a sírás környékezi, előfordult már vele, hogy nyilvánosan elbőgte magát, de hogy ennek Carl Gilbridge, ez a pöffeszkedő senki legyen az oka, azt képtelen volt elviselni. – Este tízkor még mindig rengeteg tennivalója akadt, de tizenöt órányi megszakítás nélküli munka után úgy gondolta, megérdemel egy kis pihenést. Gilbridge undorító viselkedése nem borította ki, de nehéz lett volna letagadni, hogy hatással volt rá. Feszült volt, fájt a háta, a nyaka.

Minden porcikájával arra vágyott, hogy elmerüljön egy kád forró vízben. A kórház környéke nem tartozott Boston legbiztonságosabb kerületei közé. Napközben egy mikrobusz hozta-vitte a kórház és a parkoló között a dolgozókat, de éjszaka csak a váltáskor, háromnegyed tizenegy és éjfél között járt a busz. Jessie-nek semmi kedve nem volt háromnegyed órát várni. Már máskor is előfordult, hogy egyedül ment ki a sötét parkolóba. Bízott az ösztöneiben, gyors lábaiban és nem utolsósorban a táskájában hordott gázsprayben. Még gyorsan körbefutott a hetedik emeleten, elrendelt pár gyógyszert, majd lement az alagsori műtő öltözőjébe átöltözni. Pár perc múlva már a főbejáratnál állt. Elkerülte a kapun belül ácsorgó riportereket, akik mind azt lesték, hogy kitől szerezhetnének, lehetőleg elsőként, és lehetőleg drámai információt az aranyérmes bajnoknőről. Holdtalan – sötét és hűvös – éjszaka volt. A szél felfelkavarta a permetező ködöt, és Jessie rossz előérzet-tel gondolt Swede-re, aki nem szerette az ilyen időt. Ideje lett volna kicserélni, de nem tudott megválni tőle. Majd karácsony előtt rendbe tetetem, kicseréltetem az akkumulátort, és minden javítást elvégeztetek, amit a szerelő javasol – fogadta meg, ahogy elindult az autó felé. Ha ma este cserben hagy, akkor karácsonyig sem várhatok. A sötét, kísértetfilmekre emlékeztető gomolygó ködfoltok, a lelkét is megterhelő hosszú nap, az aggodalom, hogy mit csinál, ha valóban nem indul el a Saab, ezek mind összejátszhattak abban, hogy már harmadszor nézett hátra. Szeretett volna mielőbb a biztonságot ígérő autóban ülni. Mintha közeledő lépéseket

hallott volna. Visszanézett a kivilágított kapu felé, de nem látott senkit. A váltásig aligha jár erre valaki – gondolta és még gyorsabban, szinte futva ment keresztül az elhagyatott parkolón. Előkereste táskájából a kulcsot, a sötétben nehezen találta a zárat, kinyitotta a kocsit. Megkönnyebbülten ült be a volán mögé, és lenyomta a zárat. Kifújta magát, és indítani próbált. Halk kattanás és csönd. Újra próbálta. Kattanás és más semmi. Kipróbálta a lámpákat, éles fény hasított a ködös éjszakába. Nem az akkumulátor merült le – állapította meg. Kikapcsolta a fényt, hogy ne terhelje az öreg áramforrást feleslegesen, és újra próbálkozott. Ugyanaz a kattanás, a motor még csak nem is köhintett. Óh, Swede! – nyögött fel –, nem teheted ezt velem. Az ablak kezdett bepárásodni, a szitáló ködcseppek lassan gurultak le a szélvédőn. Ez nem is köd, ez már eső – sóhajtott tehetetlenül, és újra próbálkozott. Semmi. Kézfejével letörölte a párát, és bekapcsolta az ablaktörlőt, hogy kilásson. Az akkumulátorral semmi baj – jegyezte meg ismét –, akkor miért nem indulsz? Elkeseredetten dőlt hátra, amikor meghallotta a kopogást. Az utas felőli ajtó ablakán kopogtak. Egy pillanatra mintha kihagyott volna a szíve, majd, mintegy a kiesést pótolandó, hevesen kezdett el dobogni. – Igen? – nyögte ki. – Tekerje le az ablakot, kérem – szólt be a férfi. – Biztonsági szolgálat. Jessie áthajolt az ülésen, és letörölte a párát. Alig tudta kivenni az elmosódott arcot. Csak résnyire nyitotta az ablakot. – Mutassa az igazolványát, kérem!

A férfi előkotorta csöpögő körgallérja alól a kórházi igazolványt. Jessie annyira megörült a váratlanul felbukkant segítségnek, hogy nem vesződött a név kibetűzésével. – Nem akar elindulni. Az akkumulátor, úgy tűnik, rendben van, valami más lehet a baj. – Kinyitná a motorháztetőt? Jessie lenyúlt a kormány alá, és elbillentette a kallantyút. A férfi felemelte a tetőt, és behajolt alá. Jessie érezte, hogy lebillent az autó orra, ahogy a férfi ránehezedett a hűtőrácsra, és matatni kezdett a motorházban. Letekerte maga mellett az ablakot, és kikiáltott. – Tudok segíteni? – Nem hiszem. Mindjárt megvagyok. Egy kábel esett le az indítómotorról. Kicsit nehéz a sötétben visszavarázsolni a helyére, de… már meg is van – mondta és felegyenesedett. – Próbáljon indítani! Jessie elfordította a kulcsot, és a motor készségesen elindult. – Nagyon hálás vagyok. Az őr visszacsukta a motorháztetőt, és odalépett a Jessie melletti ablakhoz. Az arcát csaknem teljesen eltakarta a fejére húzott kapucni, de amennyire meg lehetett ítélni, kellemes vonásai voltak. – Minden rendben van, asszonyom. Éppen mentem vissza a kórházba, amikor megláttam, hogy szinte futott az autóig. Örülök, hogy megvártam, amíg beszáll és indít. – Meg kell mondjam, hogy én még jobban örülök ennek. Itt van valahol az autója? – Nem, gyalog vagyok. – Akkor jöjjön, visszaviszem a kórházig.

– Csurom víz a kabátom, nem akarom összevizezni az ülést. Pár percnyi út az egész. – Jöjjön, az autót nem zavarja, és engem sem. – Jessie áthajolt az ülésen és kinyitotta az ajtót. – Köszönöm – mondta az őr, és beült. – Nekem kell köszönetet mondanom. A férfi körülbelül egyidős lehetett Jessie-vel. Magas és széles vállú volt. Mélyen ülő sötét szemeivel, erős, borostás állával talán nem lett volna a hollywoodi hölgyek bálványa, de Jessie mindig kedvelte az ilyen típusú férfiakat. – Jól elkapott az eső odakint – dünnyögte. Hátratolta a víztől elnehezült csuklyát, és megdörzsölte rövidre nyírt, világosbarna haját. – Nekem nagy szerencsém volt, hogy éppen kint járt a rossz idő ellenére. Nagyon elveszettnek tűntem? – Egyáltalán nem! De tudja, én új vagyok itt. A tengerészetnél szolgáltam, és ahhoz képest ez elég unalmas munka. Megörültem, hogy végre történik valami, ha nem veszi rossz néven. Egy nő szalad a kihalt parkolón keresztül, erre minden jóérzésű férfi felfigyel. Köszönöm, hogy visszahozott. – Ez az én szövegem. Én köszönöm a segítséget. Jessie Copeland vagyok, egy a későn hazajáró orvosok közül – tette hozzá és kezet nyújtott. Az őr erős tenyerében csaknem elveszett a keze. – Örülök a találkozásnak dr. Copeland – köszönt el a férfi, és meglepetten nyugtázta magában, hogy sokkal fiatalabb és csinosabb az idegsebész doktornő, mint amilyennek az igazolványkép alapján képzelte. – Az én nevem Bishop, Alex Bishop.

8. fejezet Jessie nehéz szívvel bízta Sara kezelését másra, de Sara állapotában nem volt semmi változás, és nem is volt várható, hogy az elkövetkező huszonnégy-negyvennyolc órában bármi érdemleges történjék. Az agyödéma tünetei és az addigi kórlefolyás alapján lehetetlen volt megjósolni a műtét végső kimenetelét. Voltak betegek, akik a nyilvánvaló, MRI-vel is igazolt és nagyfokú agyödéma ellenére pár órával a műtét után felébredtek, de sajnos voltak, nem is kevesen, akik az agy sokkal enyhébb duzzadása esetén is napokig, néha hetekig, ritkán hónapokig feküdtek eszméletlenül. Késő délután hívta fel telefonon Barry Devereau-t, és számolt be Sara változatlan állapotáról. A rövidre fogott beszélgetés után átöltözött, és elindult a repülőtér felé. Marci Sheprow másnap reggelre tervezett műtétje, érthető módon, szóbeszéd tárgya volt az egész kórházban. Jessie őrizkedett a családdal való találkozástól. Reggel, amikor észrevette, hogy Barbara Sheprow szembejön vele a folyosón, inkább úgy tett, mintha dolga lenne az egyik kórteremben, csak hogy megelőzze a mindkettőjük számára kínos találkozást. Amikor elkerülhetetlen volt, hogy a tornászlány szobája előtt menjen el, mindig megkönnyebbült, ha az ajtót zárva találta. Tudta, hogy hiába nem akarta, mégiscsak ő fogadta el a szerepet Carl Gilbridge abszurd játékában, és tudomásul vette, hogy ő is csak egy gyarló ember, aki néha belefárad a szüntelen harcba. Átvette a titkárnőtől a diákat és a repülőjegyet,

taxit hívatott, és erősen megfogadta magában, hogy az Eastem Mass Medical Centerrel együtt maga mögött hagyja a gondokat is. Igaz, csak egy napról volt szó, de azt is meg kellett becsülni. A chicagói gépen szent esküt tett magának, hogy beletörődik a megmásíthatatlanba, és olyannak fogadja el a fő idegsebészt, amilyen, úgysem lehet egy jottányit sem változtatni rajta. Az ünnepélyes fogadalom semmit nem emelt a hangulatán. Egyetlen dolog volt, amire szívesen gondolt. Alex Bishop felbukkanása a kihalt, sötét parkolóban, amikor az összeomlás szélén volt. Az embert próbáló nehéz műtét, az intenzíven töltött, aggodalommal teli órák és Gilbridge alantas színjátéka után már valóban csak az hiányzott neki, hogy cserbenhagyja az ő kedvenc Swede-je. Akkor termett ott Alex Bishop, hogy segítsen rajta. Bishop a tengerészetnél ápolóként dolgozott az egészségügyi szolgálatnál, és a katonaságot otthagyva az északkeleti parton meghirdetett orvosasszisztensi programba akart bekapcsolódni. Komoly elszántság égett benne, de nem csak ezért nyerte meg Jessie tetszését. Legalább ennyire tetszett neki Bishop mulattató öniróniája, olyannyira, hogy amikor kiszállt az autójából a főbejárat előtt és az eső ellenére nem futott be azonnal az épületbe, hanem visszafordult és elköszönt, hogy viszontlátásra, Jessie száján majdnem kicsúszott a kérdés, hogy mikor. – Jessie egyáltalán nem volt meglepve, hogy Carl Gilbridge egy szerény szoba helyett egész lakosztályt foglaltatott le magának a chicagói Hiltonban. A dupla ágy szélén rendezte el az előadáshoz készített jegyzeteit és a kapcsolódó diákat. Mikor végzett, összeszedte az egészet, és átrakta az asztalra. Felemelte a földről a bőröndjét,

kinyitotta, és a magával hozott két ruhát beakasztotta a helyére. A lakosztályhoz méretezett gardróbban nagyon szegényesnek hatott a ruhatára. A szolid, grafitszürke kosztümben akart előadni és a vajsárga blúzból, hosszú, egyenes szoknyából és rövid kabátkából álló együttesben akart hódítani. Kedvelte ezt a könnyű, háromrészes ruháját, abban egészen csinosnak és nőiesnek érezte magát. Hátha lesz itt egy nőtlen fickó, akit a tudományon kívül más is érdekel – gondolta. Valóban, már legalább két éve, hogy azzal a kanadaival találkozgattam. Emilynek igaza van, ideje, hogy a koponya gödrei és az agy tekervényei mellett vagy helyett az emberi test más részeivel is foglalkozzam. A hálóból átsétált a nappaliba, belesüppedt az egyik fotelba, és odahúzta maga mellé a telefont. Az EMMC intenzív osztályát tárcsázta. Sara állapota nem változott az éjszaka folyamán. Pontosan azt a választ kapta, amire számított, mégis csalódottnak érezte magát. Gilbridge előadása nem délelőtt, hanem délután szerepelt a programban, pedig Jessie tisztán emlékezett arra, hogy délelőtt tizenegyről volt szó. Lemehetett volna az előadóterembe, hogy meghallgassa mások előadásait, de nem sok kedve volt a tudományhoz. Inkább a minibár tartalmát vette vizsgálat alá. Kivett egy tizenkét dolláros kesudió konzervet, kinyitotta, és élvezettel rágcsálta az ízletes csemegét. Szomját egy háromdolláros Cola-lighttal enyhítette. Megérdemlem ezt a kényeztetést – dünnyögte elégedetten, és külön örömére szolgált, hogy egy nap majd megjelenik a tizenöt dolláros extra kiadás Gilbridge bankszámláján. Kinyitotta a minibárt, és kivett egy ötdolláros Tobleronét is, de egyetlen kicsiny harapás után letette.

Gilbridge, Gilbridge, fogalmad sincs arról, hogy milyen elszánt ellenséggel állsz szemben – mondta harciasan, és még egyszer ellenőrizte az árlistát. Megszólalt a telefon, udvariasan figyelmeztették, hogy ideje felkelnie. Tartott attól, hogy a fárasztó nap után a kimerültség és esetleg más freudi hatások miatt átalussza a saját előadását is, ezért, biztos, ami biztos, kérte, hogy ébresszék. A hívást kihasználva rögtön azt is megbeszélte, hogy estig marad, és csak az utolsó géppel repül vissza Bostonba. Átfutotta az előadást, újra rácsodálkozott a hangzatos címre: „C. Gilbridge és J. Copeland: A robotok és az intraoperatív MRI: az évezred házassága.” Hóna alá vette a diatárat és a jegyzeteit őrző dossziét, még egy utolsó pillantást vetett magára a tükörben és elindult a tíz emelettel lejjebb lévő Northeast Szalonba. C. Gilbridge és J. Copeland… – ismételgette a liftben. – Az évezred házassága. – Jessie nagyon élvezte, amikor rezidensek vagy orvostanhallgatók kisebb csoportját kellett oktatnia, de nem szeretett nagyobb publikum előtt beszélni. Örült, hogy az előadás legnagyobb része csak a felvetített képekhez fűzött kommentár volt és a vetítés miatt a lámpákat is el kellett oltani. A sötét jótékonyan rejtette el előle az őt figyelő legalább százötven fős hallgatóságot. Csak egy-egy köhintés, időnként megreccsenő szék emlékeztette, hogy nincs egyedül. Carl Gilbridge, ezt el kellett ismernie, mestere volt az előadások szerkesztésének. A grafikonok, műtéti ábrák, sematikus rajzok áradatát időről időre megszakította egy-egy odavágó karikatúra, képregényből kölcsönvett rajz, köztük nem egy nyíltan erotikus célzásokkal. Jessie ugyan már előző este

kigyomlálta a legpajzánabbakat, de némelyiknél még mindig úgy érezte, hogy elvörösödik. A sötét ezt is eltakarta, és az XY kromoszóma dominálta teremben ennek nagyon örült. Negyvenöt percet kapott az előadásra, és az utolsó képnél megkönnyebbülten látta az órájára pillantva, hogy még volt hét perce. Világosságot kért, és várta a kérdéseket. A széksorok közötti középső folyosón elhelyezett három mikrofonhoz szinte egyszerre ugrottak oda, és ez biztató jel volt arra, hogy többen is voltak, akik nem aludtak el a sötétben és érdeklődve fogadták az előadást. Az első két kérdést könnyű volt megválaszolnia, olyan részletekről kérdezték, amelyekre csak az idő rövidsége miatt nem tért ki. Mindkét kérdező férfi volt – egyikről sem tudta elképzelni, hogy akár csak egy napra is megédesíthetnék az életét –, és mindkettő dicsérő szavakkal illette az előadás könnyedségét és tudományos mélységét. Eddig minden nagyon jó, minden nagyon szép – gondolta megkönnyebbülten Jessie. A két kérdező helyét azonnal két másik foglalta el, de mielőtt ők szóhoz jutottak volna, a harmadik megköszörülte a torkát, és feltette a kérdését. Jessie jól ismerte a magas, fekete, kaliforniai idegsebészt. Littonnak hívták, és hasonló programon dolgozott, mint ők. Az ő robotjában komoly versenytársra talált ARTIE. Nem ez volt az első alkalom, hogy összetalálkoztak, de Jessie nem tudta megkedvelni a formális logika sótlan szigorával vitatkozó sebészt, akiben egy csepp humorérzék sem volt. Késve érkezett meg az előadásra, az első tíz-tizenöt percet nem is hallotta. Mit akarhat? Jessie rosszat sejtett. – Dr. Copeland, Ron Litton vagyok a Stanfordról. Szeretnék gratulálni az előadásához és a kutatásaik

nagyszerű eredményéhez. Van azonban valami, amit sehogy sem értek. – Hallgatom, dr. Litton. – Azt mondta, hogy eddig állatokon és halottakon próbálták ki a robotjukat, ARTIE-t? – Pontosan. – Azt is mondta, hogy az osztály vezetőjével, dr. Gilbridge-dzsel hamarosan a kórház etikai bizottsága elé terjesztik a kérést, hogy engedélyezzék az első emberi kipróbálást? – Igen, ez így igaz, ezt mondtam. – Nos, akkor azt tanácsolom, hogy beszéljen az osztály vezetőjével, és próbáljanak közös nevezőre jutni ebben a kérdésben. Azért késtem pár percet, mert a televíziót néztem. Pontosabban a CNN híradását hallgattam. – Dr. Litton, megbocsát, de nem igazán értem a kérdését. Mi köze van a CNN-nek és az EMMC etikai bizottságának egymáshoz? – Dr. Copeland, én őszintén remélem, hogy tévedett, és nem hamarosan fogják beszerezni az etikai bizottság engedélyét, hanem az már rég a birtokukban van. Dr. Gilbridge szerepelt a CNN-ben, és arról számolt be, hogy ma reggel az önök robotja, ARTIE segítségével sikeresen eltávolította az olimpiai aranyérmes Marci Sheprow agydaganatát.

9. fejezet – Dr. Gilbridge, most jön Marci Sheprow-tól, ennek alapján lehet azt mondani, hogy az önök sebészi robotja, ARTIE egy hibátlan tízest lőtt? Gilbridge komoly, professzoros arckifejezéssel nézett szembe a kamerákkal, és bátorítón mosolygott a riporterekre. – Az idegsebészetben az a nehéz, hogy sohasem ülhetünk a babérjainkon, Charlie, de ahogy most állnak a dolgok, azok alapján bátran állíthatom, hogy Miss Sheprow gyors felépülésére számíthatunk, ami azt illeti gyorsabbra, mint egy hagyományos műtét után, mert a műtéti megterhelés, ARTIE-nak köszönhetően, töredéke a szikével, ollóval végzettének. Ez az egyik óriási előnye a műtét alatt használt robottechnikának. Carl, hát nincs benned semmi szégyenérzet? Jessie döbbenten tapadt a televízió képernyőjére. Az ő főnöke volt a nap főszereplője, ő folyt minden csatornából. Jessie némán süppedt el a kanapé elegáns párnái között. Nem akart hinni a szemének, fülének. Gilbridge előtt legalább egy tucat mikrofon állt az asztalon, tőle balra egy festőállványon Marci Sheprow sokszorosan felnagyított arcképe állt. Egy ügyes kezű grafikus úgy rajzolta át a képet, hogy jól látszott, hol volt a daganat és milyen úton közelítette meg a tumort ARTIE. Az egész olyan volt, mint amikor az Öbölháború hadmozdulatait magyarázta Schwarzkopf tábornok a laikus tévénézőknek. Gilbridge volt a hadvezér, és Marci agya Irak. Undorító! Jessie-t mérhetetlenül felháborította az egész cirkuszi előadás,

mintha nem is egy élő, érző emberről beszéltek volna. Az olimpiai aranyérem sem Marci teljesítményét jelezte, hanem Gilbridge számára volt fontos dekoráció. A műtétet még el sem kezdhette, amikor már meg kellett rendelni ezt a demonstrációs ábrát. Micsoda lelketlen törtetés! Bár egyáltalán nem lep meg. – Dr. Gilbridge, Pat Jackson vagyok az Associated Presstől. Ön szerint milyen szerepet játszanak majd a robotok a jövő idegsebészetében? – Én nem választanám szét a sebészet különböző ágait, Pat. Az orvostudomány rohamléptekkel fejlődik. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a CT húsz évvel ezelőtt még sehol sem volt, és az MRI alig tíz évre tekint vissza. Az első ultrahangos készülékeket ugyan már a második világháború vége felé használták, de azoknak a tudása nem is hasonlítható a mai gépekéhez. És akkor még nem is említettük a száloptikát, amelynek köszönhetően a test legmélyebb zugaiba is beláthatunk. A robotok ebben a fejlődésben csak a következő lépés, még ha nagyobb is minden korábbinál. Az ebben rejlő lehetőségek határtalanok, ezért mondtam a vezetésem alatt dolgozó kutatóknak, hogy teljes gőzzel előre. – Te szemét! Jessie saját jövőjén gondolkodott. Gilbridge nem sok lehetőséget hagyott neki. Aligha maradt más választása, mint felmondani és otthagyni az EMMC-t. Gilbridge hazudott neki. Azt mondta, hogy hamarosan elkészítik a beadványt, és megkérik az engedélyt az emberi kipróbálásra. Az etikai bizottság öt tagja kivétel nélkül az ő haverja, azért hallgattak, amikor ment a porhintés az engedély mielőbbi megszerzéséről. Már rég a zsebében volt

az engedély, csak a megfelelő alkalomra várt, hogy kipróbálja ARTIE-t. Marci Sheprow nem csak megfelelő, de egyenes ideális eset volt. A daganatot, túlzás nélkül bárki el tudta volna távolítani, aki tud késsel-villával enni. Egy Black & Decker fúrónál és egy teáskanálnál komolyabb felszerelésre nem is lett volna szüksége. Nem azért fejlesztették ki ARTIE-t, hogy olyan könnyen elérhető daganatokat távolítsanak el, mint Marcié. De ezt csak azok tudták, akik közvetlenül részt vettek a kutatásban, akik végig izgulták a halott Roslanski műtétjét. És csak ugyanők tudták, hogy milyen jóvátehetetlen pusztítást okozott volna ARTIE-1, ha Roslanski él. Ők azt is tudták, hogy ARTIE-2 meghibásodása esetén Marcire is ugyanaz a veszély leselkedett. Jessie akkor értette meg, hogy miért borult ki annyira Gilbridge. Nem az volt a baj, hogy nem szóltak neki, hanem az, hogy ARTIE-1 meghibásodott és Gilbridge attól félt, elterjed a kudarc híre és az etikai bizottság, haverság ide, haverság oda, visszavonja az engedélyt. Márpedig ő nagyon készült a műtétre, semmitől nem riadt vissza, hogy övé legyen az elsőbbség, a hírnév és a dicsőség mindörökké. Marci Sheprow daganata a legjobbkor jött. Ezt a kincset Gilbridge nem engedhette ki a markából. – A sajtótájékoztató még nem ért véget, de Jessie többre már nem volt kíváncsi. Így is túl sok volt, amit látott és hallott. Ledobta magáról a ruháját, átlépett a földre hulló fehérneműn, és beállt a forró zuhany alá. Csaknem fél óra hosszat tartotta oda a testét a tüzes vízsugarak ostorcsapásainak. Ezzel vezekelt, amiért nem hagyta ott hamarább azt az embert, és ezzel próbálta

lemosni magáról azt a szennyet, amely e miatt az ember miatt tapadt rá. Megszárította a haját, belebújt kopott farmerjába, és felhúzta magas nyakú pulóverét. Az előadásra és hódításra szánt ruhákat bevágta a bőröndbe. Már az ajtóban állt, de hirtelen visszafordult, és kivett a minibárból egy háromdolláros M&M zacskót. Rendelt egy taxit, és kiment a repülőtérre. Mire hazaér, gondolta, már túl késő lesz ahhoz, hogy a kórházban belefusson egy riporterbe. Különben is én csak a dajkája vagyok ARTIE-nak, ki kíváncsi a nagy emberek dajkáira. – A kórház előtt csatarendben álló közvetítőkocsik végeláthatatlan sora volt az első jele annak, hogy Jessie komolyan alábecsülte a média odaadását, amellyel nyomon követték Marci Sheprow kórházi kezelését és azt a technikai csodát, amely megmentette az életét. Biztonságiak, riporterek, operatőrök nyüzsögtek a kapu előtt és a hallban. Abban a pillanatban, amikor felmutatta a névjegyét a kapunál szolgálatban álló őrnek, körüldongták a riporterek, és mint egy pisztolyt, dugták orra alá a mikrofonjaikat. Záporoztak feléje a kérdések, abban bízva, hogy talán tud valami újat mondani Marci betegségéről. Jessie lerázta őket, és felsietett a műtőhöz, ahol átvedlett szokásos zöldjébe és magára kapta a fehér köpenyt. Feszültséggel tele rohant le a VH-re. Marci még mindig az intenzíven feküdt, de Jessie előbb Sarát akarta látni. Majd visszafelé odamegyek hozzá – gondolta. Nem számolt azonban Barbara Sheprow-val, aki észrevette, és nem engedte tovább menni. Odaintette a lánya mellé.

– Hogy sikerült az előadás? – kérdezte suttogva, nehogy felébressze a lányát. – Elég jól. Örömmel hallottam, hogy Marci sikeresen túlesett a műtéten. A tornászlány már a lélegeztető gép támogatása nélkül, egyedül vette a levegőt, nyugodtan szuszogott, mint aki csak elszenderült. – Már többször kinyitotta a szemét, és beszélt is, de nagyon sokat alszik. – Ez természetes. – Dr. Copeland, remélem, nem neheztel rám amiatt, hogy dr. Gilbridge mellett döntöttem. – Ez nem egy vetélkedő, Mrs. Sheprow. A lánya életéről volt szó. A sebészbe vetett bizalom elengedhetetlenül fontos. Én nem is vállaltam volna a műtétet, ha azt érzem, hogy nem bíznak bennem. Nem akart erről többet beszélni. Odalépett Marci mellé, ujjaival hátrafésülte a lány homlokába hullott hajtincseket, elnézte hibátlan, sima bőrét. Rövid imát mondott azért, hogy Gilbridge öncélú mutatványa nem végződött tragikus kudarccal, és szótlanul otthagyta őket. Barbara Sheprow arcáról egy pillanatra sem tűnt el a diadalmas mosoly, hogy megint ő állt helyt, és nagyszerű döntést hozott. Jessie őszintén remélte, hogy soha nem fogják megtudni az igazságot, és soha nem derül ki a számukra, hogy milyen szégyenteljes színjátékhoz használta fel Gilbridge Marci betegségét. – Sara még mindig a lélegeztető gépen volt, de a Jessiet helyettesítő idegsebész feljegyezte a kórlapba, hogy Sara többször is nyeldekelt, és mintha a nyelvével is megpróbálta volna kipiszkálni a torkából a csövet. Biztató, bár halvány jelek. A dekurzusban szerepelt még egy

kérdőjeles megjegyzés arról, hogy bal oldalon apró izomrángásokat láttak. A szikrázóan okos tanárnő, a három gyereket nevelő anya ennyivé lett – csüggedt el Jessie. De nem örökre! – szállt szembe saját kishitüségével. Bármennyire is akarta, hogy Sara épen és egészségesen kerüljön haza, ha józanul mérlegelte a tényeket, be kellett látnia, hogy minden eltelt órával, nappal rohamosan csökkent annak a valószínűsége, hogy Sara jelentős idegrendszeri károsodás nélkül ébredjen fel. Jessie félretette az érzelmeit és megvizsgálta Sarát. A reflexkalapács ütéseire semmilyen választ nem kapott, még azt az apró idegrángást sem, amelyet kollégája írt le. Tónustalan, petyhüdt végtagok. Ez több volt, mint egy csata, ez volt Sara Armageddonja. Leverten nézte barátnője testét, ahogy a gép diktálta ütemben emelkedett-süllyedt a mellkasa. Azon töprengett, hogy vajon mit szól majd Barry, ha megmondja neki, hogy otthagyja az EMMC-t. Mit gondol majd Tamika Bing, Dave Scolari vagy Mrs. Kinchley és az összes többi betege? Mit mondanak majd azok, akikkel éjszakát, hétvégét nem ismerve dolgozott együtt ARTIE kifejlesztésén: Skip Porter és Hans, Emily meg a többiek? Ha legalább nem lépte volna át Gilbridge a határt, ha megmarad a saját felségterületén! Akkor nem kellene felvenni a kesztyűt, de így nincs választás. Az elkerülhetetlen lépések pedig értelmetlenül okoznak majd fájdalmat sokaknak. Feljegyezte a kórlapba az utasításait, és kedvetlenül elindult kifelé. Még az osztályon is körül akart nézni, mielőtt hazamegy. Az ajtóban állt már, amikor a nővér utána szólt.

– Dr. Copeland! Dr. Gilbridge biztos volt abban, hogy a repülőtérről egyenesen idejön, itt hagyta ezt a borítékot, hogy majd adjam át. Jessie meglepetten forgatta a borítékot. Nagyon kíváncsi volt, hogy mit üzenhetett neki a történtek után Gilbridge, de nem nyitotta fel azonnal, hanem visszavonult az irodájába, hogy magára zárt ajtó mögött olvassa el. FELJEGYZÉS Küldi: Dr. Carl W. Gilbridge, az Idegsebészet vezető főorvosa Kapja: Dr. Roland Tuten, a Tudományos és Klinikai Minősítő Bizottság elnöke Tárgy: Dr. Jessie D. Copeland, egyetemi tanársegéd, idegsebész Kedves dr. Tuten! Szeretnélek tájékoztatni arról a szándékomról, hogy Dr. Jessie D. Copeland egyetemi tanársegédet, a ti jóváhagyásotokkal, docenssé kívánom előléptetni. A kinevezés azon a napon lépne hatályba, amikor kézhez kapom a Tudományos és Klinikai Minősítő Bizottság egyetértését. Dr. Jessie D. Copeland kimagasló klinikai, oktató és tudományos munkájával évek óta híven szolgálja az Eastern Massachusetts Medical Center érdekeit. Elévülhetetlen érdemeket szerzett az intraoperatív robotprogram kidolgozásában és annak megvalósításában. Feltett szándékom, hogy ennek elismeréseképp

előmozdítsam akadémiai karrierjét és támogassam docensi kinevezését. Docensi kinevezés – hatalmas lépés a nyugdíjas állás elnyerése felé és jelentős fizetésemelés. Jessie nem tudta, mit kezdjen az üzenettel. Ő úgy számolta, hogy jó esetben két, de inkább három év múlva esedékes az előléptetése, ha egyáltalán számíthat arra, hogy valaha feljebb léphet a ranglétrán. Tisztában volt azzal is, hogy ez az előléptetés azt jelentené, hogy egyetlen ugrással leelőzi nem egy – főleg férfi – kollégáját. Nem tartotta magát harcos feministának, de ez a gondolat azért kellemesen bizsergette a gyomrát. – Azt akartam, hogy olvasd el, mielőtt beszélnénk. Carl Gilbridge ugyanolyan frissen állt Jessie irodájának ajtajában, mint a televízió kamerák kereszttüzében pár órával korábban. Jessie magasra emelte a kezében tartott papírlapot. – Odakint a városban az ilyen megvesztegetés elfogadásáért évekre börtönbe csukják az embert. Gilbridge hívás nélkül is beljebb lépett, és behúzta maga mögött az ajtót. – Nevezd, ahogy akarod, de azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy kiérdemelted. – Elhallgatott egy pillanatra, majd a falat nézve folytatta. – Biztos voltam abban, hogy dühös leszel, amikor tudomást szerzel a reggeli műtétről. – Rosszabb, Carl. Fel vagyok háborodva. Elborzaszt, amit tettél… Halálosan megrémít, hogy képes voltál egy olyan eszközt használni, kizárólag a felhajtás és szenzációkeltés kedvéért, amelyikről tudtad, hogy nem százszázalékosan biztonságos.

– Skip Porter nem így referált a hibáról. Azt mondta… azt mondta, hogy csak egy apró mechanikai hiba okozta, egy miniatűr rúgó tört el vagy micsoda, és azért indult el a saját feje után ARTIE. Nem konstrukciós vagy programhiba okozta a bajt! Másrészt, mikor mondhatjuk el egy új gépről vagy egy új gyógyszerről, hogy minden hibalehetőséget kiszűrtünk? Soha! Viszont a gyakorló orvosnak egyszer ki kell mondania, hogy eljött a klinikai | kipróbálás ideje, különben soha semmi nem kerülne át a laboratóriumokból a kórtermekbe, műtőkbe. Jessie megrázta a fejét. – Kímélj meg ettől, légy szíves! – Jessie, őszintén nagyra értékelem a munkádat, hidd el, tudom, hogy milyen sokat dolgoztál ARTIE kifejlesztésén. Viszont te is értékelhetnéd az én erőfeszítéseimet, amelyek nélkül nem finanszírozhattuk volna a kutatásokat. Be kellene látnod, hogy odakint a városban élet-halálharcot kell vívni minden centért, és pénz nélkül a legzseniálisabb gondolatok sem valósulhatnak meg. Az a realitás! – Carl, teljesen szükségtelenül tetted ki veszélynek azt a szerencsétlen fiatal lányt! – Ha a legkisebb problémát észleltük volna, azonnal megnyitom a koponyáját. Mindent előkészítettünk a trepanáláshoz. És ne mondd, hogy szükségtelenül. Letette a táskáját az asztalra, Jessie csak most vette észre, hogy egész idő alatt a kezében tartotta, és kinyitotta. Előhúzott egy nagyméretű, barna borítékot és átnyújtotta Jessie-nek. Több tucat e-mailen, telefonon, faxon, sőt dísztáviraton érkezett gratulációval volt teletömve. Betegek is érdeklődtek a világ számtalan városából, sokan ajánlkoztak, hogy bátran vállalják a

kockázatot, és ARTIE megpróbálhatja eltávolítani a fejükből az inoperabilisnak mondott daganatukat. – Könyörgöm, ne utasítson el most, amikor ismét felcsillant előttem a remény – írta egy kétségbeesett beteg. -Nincs mit veszítenem, bátran kísérletezzenek énrajtam. – Gratulálok! – mondta Jessie, és remélte, hogy hangjából kiérződött a gúny és a szemrehányás. – Két fax és egy távirat olyan társaságoktól érkezett, amelyek komolyan segíthetik a kutatásainkat – mondta Gilbridge, kivette Jessie kezéből a vastag borítékot, és megkereste az említett papírokat. – Tessék, ezek azok. A táviratot a Durbin Surgicals igazgatója küldte. Jessie jól ismerte őket. Ők is a támogatóik közé tartoztak. Adományukat ugyan Gilbridge nevére küldték, de a támogatáshoz szükséges kérvényt Jessie-nek kellett megírnia. Kedves Carll Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy adományunk révén a Durbin is részese lehet annak a világraszóló eseménynek, amely új utat nyit az idegsebészetben. Gratulálunk neked, dr. Copelandnek és a csapat többi tagjának. Gyanítom, hogy ha újra hozzánk fordultok támogatásért, kérésetek nem fog zátonyra futni. – Olvasd ezt! A Macintosh Alapítvány elnöke küldte Los Angelesből. Hallottál róluk? – Hogyne. Kedves Dr. Gilbridge! Gratulálunk az intraoperatív robot használatához, amely nagyban hozzájárult Marci Sheprow sikeres műtétéhez. Amint tudja, a Macintosh Alapítvány elkötelezett híve a közjavát szolgáló új diagnosztikus és terápiás

eljárások kifejlesztésének. Gondolom, már türelmetlenül várja, hogy megszülessen a döntés nemrégiben benyújtott pályázata ügyében. Biztosíthatom, hogy igen nagyra értékeljük az eddig végzett munkát, és további kutatásaikhoz a legmagasabb fokozatú támogatásunkkal kívánunk a jövőben hozzájárulni. Mint azt talán tudja, alapítványunk alapszabálya értelmében a legmagasabb fokozatban adható legkisebb adomány hárommillió dollár. Hozzánk benyújtott pályázatát a napokban bírálja majd el az alapítvány kuratóriuma, és amint megszületik a döntés, azonnal értesíteni fogom. Őszinte tisztelője, Eastman Tolliver a Macintosh Alapítvány elnöke – Hárommillió! – kiáltott fel Jessie őszintén meglepve. – Ez csak a kezdet! Hála ennek az esetnek, mostantól ott vagyunk a legjobbak között, és ez nem csak a kutatásra vonatkozik. Fogadni mernék, hogy már a hét végére annyi előjegyzett betegünk lesz, hogy messze mi leszünk a legforgalmasabb idegsebészet az országban, és több agydaganatot fogunk eltávolítani, mint bárki más a világon. Komoly előnyre tettünk szert a Stanforddal és a Baylorral folytatott versenyben, Iowa pedig, mint tudjuk, kiesett. – Carl, ez mind nagyszerű, de hogyan felejthetném el neked, hogy hazudtál nekem. Azt mondtad, hogy majd beadjuk a kérvényt, és most kiderült, hogy rég megszerezted az engedélyt az első emberi kipróbáláshoz. – Igazat mondtam. Nem volt meg az engedély. Azután szereztem meg, hogy Marci Sheprow feltűnt itt az

osztályunkon. Nem volt könnyű egy nap alatt keresztülverni az etikai bizottságon, de kisajtoltam belőlük az engedélyt. Mikor megadták, te már Chicagóban voltál. Jessie gyanakodva hallgatta. – Tudod ezt bizonyítani is? – Ha kívánod. Megértem, hogy dühös vagy rám. Mindenki énrám dühös. Ez már úgy látszik, együtt jár egy olyan osztály vezetésével, mint a miénk. Ez jár azoknak, akik mindenáron fel akarják tolni az osztályukat a csúcsra. Akármennyire haragszol, az osztálynak szüksége van rád, nem szeretném, ha elveszítenénk. Erről szól ez a kinevezés. Mit válaszolsz? Gilbridge cáfolta, hogy becsapta volna Jessie-t, és ezzel kitámasztotta azt az ajtót, amelyik végérvényesen becsukódni látszott Jessie mögött. – Gondolom, holnap igazi bolondok napja lesz itt – szólalt meg némi hallgatás után. – Félek, hogy igazad lesz. Gilbridge arcán átfutott egy diadalmas mosoly, de igyekezett nagyon hamar elrejteni a győzelem felett érzett örömét. Megnyerte a csatát. Jessie fejében még megfordult, írásos bizonyítékot kér, hogy pontosan lássa, milyen dátummal született meg az engedély, de gyanította, hogy Gilbridge akkor is előhúzna a táskájából egy dokumentumot, ha az rácáfolna az igazságra, és csak elölről kezdődne, hogy ki mond igazat és ki nem. A kimondott szónak is van értéke, és Jessie ennél maradt. Miért okozzon felesleges gondot és szorongást a betegeinek, kollégáinak, barátainak? A kinevezés pedig nagyon jó ajánlólevél lesz, amikor szép csöndben körülnéz a városban vagy távolabbi államokban, hogy hol lenne egy számára megfelelő állás.

– Majd én is bevetem magam, hátha könnyít a helyzeten. – Ez az igazi csapatjáték – mondta befejezésül Gilbridge.

10. fejezet A kórháztól alig egy mérföldnyire, nem éppen elegáns környéken bérelt ki magának Alex Bishop egy garzont. A soklakásos bérház napszítta, esőverte palánkborításával egyáltalán nem rítt ki a szegényes környezetből. Éjfélkor telt le a szolgálata. Hazafelé megállt az éjjelnappaliban. Vett pár doboz Pepsi-lightot, egy tucat mandulás szeletet és sok-sok nikotinos rágógumit. Utolsó cigarettáját akkor nyomta el, amikor elhatározta, hogy újra nyomába ered Malloche-nak. Megfogadta, hogy addig nem gyújt rá, amíg élve vagy halva el nem kapja azt a férfit. Titokban tartotta ezt a fogadalmát, de nem azért, hogy röstelkedés nélkül megszeghesse. A rágógumi és néha egy-egy tapasz segítette elviselhető szinten tartani nikotinéhségét. A mandulás szeletről azonban nem mondott le, pedig ez a szenvedélye kezdett kórosan elhatalmasodni rajta. Voltak már olyan napok, amikor öthat szelet sem volt elég, pedig régebben két-három napig is kitartott volna ennyi csokoládé. Az elfogyasztott felesleges kalóriákat ledolgozandó száz fekvőtámasszal és négyszer ennyi felüléssel kezdett minden napot. A szomszédai között volt egy-két keménykötésű, több mint gyanús alak. Néha még remélte is, hogy egy este valamelyik banda majd kikezd vele. Az utóbbi hetekben egyre többször kapta azon magát, hogy szívesen részt venne valami igazi csetepatéban. Másrészt azonban igyekezett kerülni a feltűnést, tudta, hogy még nem jött el a látványos akciók ideje.

Nagyon jól alakultak a dolgok. Marci Sheprow műtétje eloszlatta minden kétségét afelől, hogy Malloche valóban Bostonba jön megoperáltatni magát. A Köd, ahogy sokan nevezték a titokzatos és zseniális bérgyilkost, vagy úton volt az Eastern Mass Medical Center felé, vagy már meg is érkezett, és a sebész, akit kinézett magának, minden bizonnyal Carl Gilbridge lesz. Nem volt könnyű információt szereznie az idegsebészet vezetőjéről, de a felcsipegetett morzsákból lassan kezdett kirajzolódni a kép. A hiányzó részleteket Jessie Copelandtől remélte megszerezni, hála annak a kábelnek, amelyiket a kocsi alá bújva sikerült meglazítania. Az első vonás, amelyik kristálytisztán kirajzolódott, ugyanaz a birodalomépítő ambíció volt, amelyik Sylvan Mayst is jellemezte. Igazi autokrataként vezette az osztályát és tette az ország egyik legismertebb idegsebészetévé. Szerény körülmények között nevelkedett, és ennek ellenére vagy éppen emiatt, amint megtehette, kizárólag a legelőkelőbb körökkel tartott fenn kapcsolatot. Az évek során elérte, hogy Boston legfelső köreihez tartozzon. Arra a kérdésre, vajon Gilbridge megvásárolható-e, Bishop úgy érezte, teljes bizonyossággal tudja a választ. Igen. Csak azt nem tudta, mekkora lesz az ár, és azt elfogadja-e Claude Malloche. Arra sem tudott válaszolni, vajon akkor is elvállalja-e Gilbridge a műtétet, ha megtudja, hogy valójában ki a betege? Az, hogy összeismerkedett Jessie Copelanddel, nagyban segítette a kirakó hiányzó darabjainak begyűjtését, és megkönnyítette, hogy információt szerezzen az osztályon és az ambulancián megforduló betegekről is.

Óvatosan elejtett kérdéseire válaszolva mindenki elismerően nyilatkozott Jessie-ről. Senki nem mondott rosszat róla. Mások megnyilatkozásai alapján azt is egészen biztosra vette, hogy Jessie és Gilbridge nem testilelki jó barátok. Jessie tökéletes partnernek ígérkezett. Csak az nem illett a képbe, hogy egy olyan kedves és kifejezetten nőies jelenség, mint dr. Copeland, hogyan képes elfűrészelni mások koponyáját, és azután turkálni az agyukban. De eszébe jutott, hogy az FBI-nál is nem egy kedves és csinos nő szolgál, akik, ha a helyzet úgy kívánja, gondolkodás nélkül szétloccsantanak egy koponyát. Mennyivel könnyebb lenne – gondolta, ha csak egyszer biztosan láthatnám a képét. De Mr. Köd soha nem tette meg azt a szívességet, hogy felfedje az arcát. Soha nem jelent meg személyesen, amikor megkötötte az üzleteit, és amikor elkerülhetetlen volt, hogy kilépjen a nyilvánosság elé, ragyogóan álcázta magát. Ő volt a maszkírozás nagymestere. Most azonban itt az út vége – mondta ki az ítéletet Bishop. – Bishop garzonjában a konyha, a nappali, az ebédlő és a háló az egyetlen helyiség különböző sarkait jelentették. A rozoga, négyemeletes ház harmadik emeletén bérelte ezt a nagyszerű lakosztályt, és jólesőn nyugtázta, hogy fáradtan is képes volt egy szuszra felrohanni a lépcsőkön. Mint a tornászok egy jól sikerült ugrás után, úgy állt bele ő is a padlóba az ajtaja előtt. Lassan kifújta a levegőt, elővette zsebéből a kulcsot, és szemével azt a két hajszálat kereste, amelyeket az ajtó és az ajtófélfa közé tűzött, mikor elment otthonról. Nem voltak sehol. A fülledt levegőjű lépcsőházban soha nem szellőztettek, a huzat nem vihette el. Leeshettek maguktól is, vagy amikor valaki kinyitotta az ajtót. A 45-öse a szobában volt egy törülközőbe

csavarva, a matraca alatt. Azt semmiképp nem vihette magával a kórházba. Hívatlan vendégek jártak nála? Vajon elmentek már vagy még mindig odabent vannak? Ha elfut, lehet, hogy örökre elpuskázza élete nagy lehetőségét. Ott és akkor kellett utánajárnia annak, hogy ki vagy kik látogatták meg. Nem volt más választása. És a tűzlép-cső volt az egyetlen esélye. Várt és hallgatózott egy-két percet. A zaj, amit csapott, amikor hármasával vette felfelé a lépcsőfokokat, rég elült. Semmi neszt nem hallott. Óvatosan felment a negyedik emeletre, és kibújt a tetőn végigvezető keskeny pallóra. Egy tornász ügyességével és karizmával belekapaszkodott az eresz szélébe és leereszkedett a kovácsoltvas tűzlépcsőre. Leguggolt, és halkan, mint egy macska, lement egy emeletet. Egyetlen szobájának nyugatra néző ablakán be volt húzva a függöny, de a mellette lévő résen át be tudott lesni. A szobában teljes volt a sötétség, csak a déli fekvésű ablakon szűrődött be egy kevés fény, és halványan kirajzolta az ágyát. Amennyire ki tudta venni, üres volt. Nem látott, nem hallott semmi mozgást. Legalább öt percig, lehet, hogy tízig, guggolt az ablak alatt mozdulatlanul, és a sötét szobát figyelte. Az ajtótól balra megmozdult valami. Egy erős felépítésű férfi emelkedett fel és ment a vécé felé. Bishop nem látta jól, de mintha pisztolyt tartott volna a jobb kezében. Hamar elvégezte a dolgát, és ahogy jött visszafelé, egy futó pillanatra megcsillant a fény a pisztoly csövén. Bishop nagyon figyelt, de nem vett észre semmi olyan mozdulatot, amely arra utalt volna, hogy más is van a szobában. Fegyvere van, de társa nincs. Az összecsapás így is egyenlőtlennek ígérkezett. Ha nála is lett volna egy pisztoly, gondolkodás nélkül megkockáztatja a rajtaütést.

Sok választása azonban nem volt. A fegyverrel szemben csak a meglepetés erejében bízhatott. Elég gyakorlata volt az ablakugrásban, számtalanszor próbálta mindkét irányban. De így is nagy volt annak a veszélye, hogy összekaszabolják az üvegszilánkok, és szitává lyuggatják a golyók, mielőtt elérné a betolakodót. Egyedül azt találta biztatónak, hogy kicsik voltak az üvegtáblák, és az ablakkeret fája öreg és mállott volt. Elővett egy mandulás szeletet, lefejtette a csomagolását, és beleharapott. A szelet maradékát a kezében tartva fellépett a tűzlépcső korlátjára, és az ablakhoz dobta a maradék csokoládét. Épp csak olyan erővel, hogy jól hallható legyen a koppanás, de azért legyenek kétségei annak, aki meghallja. Felnyúlt, és megkapaszkodott a feje fölötti lépcsőfokban. Hallotta a közeledő lépteket, de nem várta meg, hogy a betolakodó félrehúzza a függönyt. Biztonságosabb lett volna lábbal előre ugrani, de úgy érezte, hogy az kevésbé lenne hatásos. Fejére borította a zubbonyát, és fejjel előre repült be. A rozoga ablak darabokra szakadva robbant be a szobába. A férfi mellkasát találta el a fejével, és esés közben kicsavarta csuklóját. A pisztoly hamarább ért csörömpölve földet, mint a két egymásba gabalyodott férfi. Bishop előbb a könyökével állon vágta, majd összeszorított ököllel visszakézből arcul csapta. Öt másodpercig sem tartott az egész, és már vége is volt. Bishop átfordult az üvegcserepeken és faszilánkokon, felkapta a földről a 38-as Smith & Wessont, és a csövét odanyomta a férfi torkához, még mielőtt az magához tért volna a meglepetésből. A besurranó vendég pár centiméterrel magasabb volt, mint Bishop és legalább

tizenöt-húsz kilóval nehezebb, de a testi fölény nem helyettesíthette a tapasztalatot. Fiatal gyerek volt még. – Kússz az ajtó felé! Nem akarlak megölni, de egy rossz mozdulat, és golyót eresztek beléd. Az ajtó mellett felnyúlt, kitapogatta a kapcsolót, és felkattintotta a villanyt. Nem tévedett, egy tejfelesszájú kölyök volt, akit letepert. Huszonhatnál biztosan nem volt több. A szája sarka felrepedt, vérzett a homloka is. Azon nagyobb volt a seb, egy repülő üvegszilánk hasíthatta fel a bőrét, és pár öltést is igényelt volna. Nem látszott rajta félelem. Vagy valóban nem volt ijedős fajta, vagy az ütés tompította el teljesen. Bishop felállt és hátrább lépett. – Maradj a hátadon! Zárd össze a lábadat, és tedd szét a karjaidat, mint egy repülő angyalka. Helyes! És most mondd el, hogy ki küldött. – Belső elhárítás. Csak beszélnem kellett veled, senki nem akart bántani. – Még szerencse. És miről kellett volna beszélgetned velem? – Azt kellett megmondanom, ez az utolsó lehetőséged, hogy visszagyere a tanyára. – Honnan tudtad, hogy hol keressél? – Megmondták, hogy idejöttél a kórházba. Ott kilestelek, és tegnap hazáig követtelek. Felkelhetek végre? – Nem. Ha valóban csak beszélned kellett velem, akkor miért nem jöttél oda hozzám a kórház előtt? Bishop elővette a mobil telefonját, és egy virginiai számot tárcsázott. A telefon Alexandriában csengett ki. Mel Craft már biztosan aludt, mert csak sokára vette fel. – Mel, én vagyok, Alex. A belső elhárítás utánam küldött egy zöldfülűt. – A fenébe. Milyen súlyos a sérülése?

– Nem komoly, pár öltéssel össze lehet stoppolni. – Hol van most? – A lakásomon. Itt fekszik előttem a padlón. Mel, az Isten szerelmére, máskor ne egy tinédzsert küldjetek! – Huszonnyolc vagyok! – Csönd! Mel, hogyan találtak rám? – Mégis, mit gondolsz? I. Ő tudja, hogy társak voltunk, és tudja azt is, hogy mit köszönhetek neked. A pokolba is, mindenki tudja. A szemetek, biztosan lehallgatták a telefonomat, amikor téged hívtalak Bostonban. Én semmit sem mondtam el nekik. Nem kellett beszélnem. Alex, megmondtam neked Washingtonban, ha el akarnak kapni, akkor előbb vagy utóbb elkapnak. – Ha ilyen taknyosokat küldenek utánam, akkor soha. Mel, beszélj velük. Mondd meg nekik, hogy most még elengedem ezt a csirketolvajt, de cserébe kérek két hetet. – Megmondom nekik, Alex, de nem ígérhetek semmit. Karén és én holnap korán reggel repülünk Brazíliába. Tíz napra megyünk. Megteszem, amit tudok. – Helyes. – Jól van, Alex. Az utóbbi öt évben teljesen megváltoztál, és sokak szerint nem a javadra. Sokkal keményebb vagy, nem hallgatsz a jó tanácsra. Sokkal jobban tennéd, ha ejtenéd az egészet. – Ötszáz ember, Mel. Ötszáz embert gyilkolt meg egyedül vagy az embereivel, Mel! Ötszázat, de az is lehet, hogy többet. – Ezt mondod te. Hagyd az egészet! – Mondd meg nekik, hogy nekem kell az a két hét. Ha nem hagynak békén, akkor ígérem, hogy a következőt egy postazsákban küldöm vissza.

– Megteszek minden tőlem telhetőt, ígérem. Örülök, hogy nem bántottad azt a kölyköt. – Valóban kölyök. Jó pihenést, Mel.

11. fejezet – Fejetlenség. – Két nap telt el Marci Sheprow sikeres műtétje óta – két napja tartott a riporterek, faxok, sürgönyök, sajtótájékoztatók, CNN műsorvezetők rohama. Carl Gilbridge diadala Jessie számára csak még több munkát jelentett. Amióta visszatért Chicagóból, nem csak a saját betegeit kellett ellátnia, hanem neki kellett törődnie az állandóan nyilatkozó, tárgyaló Gilbridge pácienseivel is. A zaklatott napok egyetlen kellemes hozama az az embrionális állapotban lévő kapcsolat volt, amely Alex Bishop és közte alakult ki. Az előző napi futó találkozás a büfében egy közös esti kávézáshoz vezetett. Már az autóban visszafelé gyanús volt neki, hogy a segítségnyújtásért járó hálánál valamivel többet érzett a férfi iránt, aki két évvel volt idősebb nála és túl volt egy gyermekáldás nélküli házasságon. Amíg a tengerészetnél szolgált, filozófiából szerzett diplomát, és részt vett az Öbölháborúban. Ugyanazokat a filmeket kedvelte, mint ő, és úgy tűnt, olvasottabb nála, hasonlóan a legtöbb nem orvos ismerőséhez, akikkel a diploma megszerzése óta eltelt tizenhárom év során ismerkedett meg. De mindennél meghatározóbb volt, hogy kifejezetten vonzónak találta, és a napok múlásával ez csak erősödött benne. Amikor legutóbb elváltak egymástól, abban maradtak, hogy másnap ugyanott, ugyanakkor ismét találkoznak.

Annak ellenére, hogy éjjel egy volt, amikor hazaért, az ébresztőt hajnali ötre állította be. Két új eset kivételével – egy elektív aneurizma-rezekció másnapra és egy kivizsgálásra váró, nagyon alattomosnak ígérkező glioblastoma – az ellátandó betegek ugyanazok voltak, mint pár nappal korábban, és az állapotukban sem következett be jelentős változás. Tamika Bing még mindig ugyanabban a közel kataton stuporban ült az ágyában, hiába próbálkozott vele a pszichológus, a gyógytornász, a család. Mrs. Kinchley és Mrs. Weiss továbbra is tücskötbogarat összehordtak egymásról, de kizárólag titokban és négyszemközt tettek panaszt a másik ellen, szembesítéskor szemérmetlenül letagadták, hogy ők bármi rosszat mondtak volna. – Jessie betegei közül egyedül Dave Scolari mutatott némi változást. A szeme sokkal élénkebben csillogott, és barátságosan mosolygott, amikor bement hozzá. – Hello, doktornő, hogy mennek a dolgok? – Megyegetnek. Tegnap éjjel is benéztem, de aludt. Ahogy látom, jó sok levelet kap. – Anyám segít elintézni őket. Néhányat már meg is válaszoltunk. Én diktálok, ő meg írja. Jessie szíve nagyot dobbant. Épp elég hihetetlen gyógyulást látott már ahhoz, hogy tudja: a hit és az akarás alapvetően meghatározzák a beteg sorsát. – Ez nagyszerű! El nem tudom mondani, hogy mennyire örülök ennek. Gondolom ugyanilyen boldogok lesznek azok is, akikhez megérkezik a válasza. – Van más is, amit szeretnék megmutatni – mondta ugyanazzal a büszke mosollyal, amellyel az ötöst mutathatta meg otthon iskoláskorában.

Összeszorította a száját, szemei az erőlködéstől egészen összeszűkültek. Minden gondolatával a karjára összpontosított, és akkor hirtelen a jobb keze elemelkedett az ágytól. Pár centire csak és remegve, de felemelkedett. Az ujjai is meg-megrándultak. A rezdülést alig lehetett észrevenni, mint amikor a rekkenő hőségben egy lágy fuvallat mozdítja meg a nádszálat. A leghalványabb, legerőtlenebb mozdulat is azt jelentette azonban, hogy az idegpályák folytonossága nem szakadt meg teljesen. – A másik oldal is megy, csak sokkal gyengébben. Jessie megfogta a kezét, és magához ölelte a fiút. – Óh, Dave, hiszen ez fantasztikus! – kiáltott fel. Nem volt egészen biztos abban, hogy Dave is felfogta, hogy ezek az apró mozdulatok milyen óriási lépésnek számítottak. – Ez egyszerűen bámulatosan nagy javulás. – A barátja, Luis, mindennap meglátogat. Nagyszerű fickó! – Az már biztos. Nagyszerű fickó – bólogatott Jessie. Luis művész volt és egy fiú csapat edzője. A tragikus autóbaleset után, annak ellenére, hogy lebénult, az élet számos területén bizonyította, hogy mire képes az ember, ha nem adja fel. – Amikor tegnap elment, elhatároztam, hogy megcsinálom. Órákig erőlködtem az elmúlt éjjel, és akkor hirtelen megtörtént: megmozdult a karom. Még senkinek nem szóltam. Azt akartam, hogy elsőként tudja meg. – Ez óriási lépés, Dave. Káprázatos! Most aztán lesz mit dolgoznia. A kimerülésig, és utána kezdeni újra elölről. – Készen állok. – A vizit további részén Jessie úgy érezte, hogy a lába nem is éri a földet. Nyolckor már az irodája felé tartott. Már messziről látta, hogy egy gömbölyded nő ül álmosan

az előtérben. Nem ismerte fel azonnal. Alice Twitchell volt, Gilbridge egyik titkárnője. Csöndes, megbízható, színtelen, hibátlan jellegtelen. Ezek voltak azok a jelzők, amelyek Alice-ról mindig eszébe jutottak, és lám, most sem ismerte fel azonnal. – Jó reggelt – köszönt Alice már előre szabadkozva, hogy egyáltalán létezik. – Azt hiszem, hogy Gilbridge kölcsönadott engem pár napra. Jessie nem egészen értette, miről lehet szó. Kinyitotta az ajtót és betessékelte Alice-t. – Kölcsön adta nekem dr. Gilbridge? Miféle butaság ez? – Dr. Gilbridge azt mondta, hogy csak egy kis időre, amíg segít neki az új betegek kivizsgálásában és a telefonhívások megválaszolásában. – Azt mondta, hogy én nézzem meg az új betegeket, és válaszoljam meg a telefonokat? – Igen – mondta Alice és félénken Jessie-re nézett. – Ami azt illeti, van is itt pár üzenet és feljegyzés, ezekkel kellene kezdenünk. – Ezt nem hiszem el – tört ki Jessie. – Ez képtelenség! És mégis, hol fog dolgozni? Alice kínosan feszengett, de nem hátrált meg. – Dr. Lacy két hétre elutazott, erre az időre az ő szobájában leszek, szemben a másik oldalon. A telefonosok mindjárt itt lesznek, és bekötnek még egy vonalat ide, hogy azon keresztül közvetlen kapcsolatban lehessünk. Dr. Copeland, én megértem, ha nem örül ennek, de nem az én ötletem volt. – Tudom, Alice, tudom. Már így is huszonhat órát dolgozom naponta, nem tudom, mi többet várhat el még tőlem – mondta, pedig nagyon is tisztában volt azzal, hogy mit kíván tőle Gilbridge.

A következő sajtótájékoztatóig és tévériportig Gilbridge egyáltalán nem akart a betegekkel és az osztály dolgaival foglalkozni. Már előre tudta, hogy milyen lekicsinylő megjegyzésekkel illeti majd a kollégáit, és milyen hamis dicshimnuszokat zeng majd arról, hogy ő az egyetlen, aki képes kézben tartani a dolgokat, akiben megbízhat, aki hibátlanul elrendez mindent. Szinte hallotta, hogyan fogja emlegetni a csapatmunka fontosságát, az ő mindenre kiterjedő figyelmét, hogy ő az egyetlen, aki mindent tud ARTIE-ról, és biztosan nem felejti majd el közbeszúrni legalább egy tucatszor, hogy az előléptetése folyamatban van. Gilbridge volt a legnagyobb gazember, akivel Jessie valaha találkozott, és teljes mértékben hiányzott belőle a szégyenérzet. Jessie átfutotta az első üzenetet. – Kezdjük ezzel, Alice! Válaszoljon ezeknek az embereknek, írja meg, hogy hálásak vagyunk az anyagi támogatásért, biztosítsa őket, hogy Marci Sheprow sikeres műtétjének örömére küldött adományukat teljes egészében a kutatásra fogjuk fordítani. – Köszönöm, dr. Copeland. – Fejetlenség. Az első telefonhívások már kilenckor befutottak, és Jessie le sem tette a kagylót, már jött a következő. Ez így ment egész nap. Pennsylvaniából, Utahból, Kanadából, Londonból keresték betegek, orvosok, még idegsebészek is. Néhány elszánt beteg egyenesen a kórházban jelent meg, és könyörgött, hogy őket is vizsgálja meg dr. Gilbridge. Csaknem kivétel nélkül, reménytelenül súlyos állapotban volt mindegyik. Gilbridge leadhatta Jessie nevét a kórház szóvivőjének, mert több riportert is hozzá irányított, igaz, ők a kevésbé fényes nevű tévécsatornák, rádióállomások, helyi újságok munkatársai voltak.

– Déltájban hívta Gilbridge. Akkorra már Jessie ambuláns előjegyzési naptára hetekre előre betelt, sőt egyes esetekben már műtétre is előjegyezte a beteget, hogy ne akkor kelljen műtéti helyért harcolni, amikor a beküldő orvos és a beteg is úgy dönt, hogy a műtétet valóban az EMMC-ben végeztetik el. – Szóval, Jessie? – Gilbridge hangja vidám és elégedett volt. – Itt vagyok a Négyes Csatornán, a kérdezz-felelek műsorra készülök. Élőben adják. Szóval, mi újság odafent? – Milyen választ szeretnél hallani, Carl? – Kérdeztem Alice-t. Azt mondta, jól kézben tartod a dolgokat, és azt is mondta, hogy nagyon sok beteget előjegyeztetek vizsgálatra. – Óh, ezzel nincs baj, rengetegen jelentkeztek, betegek, orvosok. Nagyon sok betegünk lesz, de eddig is nagyon sok volt. A másik az, Carl, hogy ezek mind téged akarnak. – Alice azt mondta, hogy magadnak jegyezted elő őket. – Néhányat igen, de a legtöbbje, amikor megtudta, hogy nem tudlak adni, egyszerűen elköszönt, és letette a telefont. – Remélem egy B sem volt közöttük! – B? – Befolyásos, mint szenátor, üzletember, híresség, külföldi diplomata – olyan emberek, akik már azzal emelik a munkánk hitelét, hogy besétálnak az ajtón. Jessie nagyokat nyelve gyűrte vissza a hányingerét, és immár sokezredjére elmondta magának, semmi értelme annak, ha hergeli magát, mert úgy sem tudja megváltoztatni Gilbridge-t. – Úgy érted, olyan, mint Marci Sheprow?

– Pontosan. Azokat feltétlenül irányítsad hozzám. Csapatmunka. – Óh, értem. Csapatmunka. Gilbridge eleresztette a füle mellett a megjegyzést. – Mi van azzal a fickóval? Azzal, aki a Macintosh Alapítványtól keresett. Nem hívott még vissza? Nem küldött egy faxot vagy táviratot? – Eddig nem. – Szólj azonnal, légy szíves, ha jelentkezik. – Hárommillió, hogyne emlékeznék. Carl, de már most megmondom, hogy csak egy darabig tudom ezt vállalni, arról szó sem lehet, hogy örökre. – Ígérem, hogy csak addig lesz erre szükség, amíg Marci haza nem megy a kórházból. Akkor hamar elcsitul itt minden. – Nagyon remélem! – Ne felejtsd el hozzám küldeni a Béseket! – Bét a Gének – mondta Jessie csípősen. – Leírtam, nehogy elfelejtsem. – Az esti kalandot követően Alex úgy döntött, sehová nem megy fegyver nélkül. Némi töprengés után a bal nadrágszára alá rejtette el 38-as revolverét. Este tíz óra múlt pár perccel, amikor elhagyta kijelölt helyét és elindult szokásos kőrútjára a VII. emeleten. Az új betegeket akarta látni, tudni akart minden harminc és ötvenöt közötti férfi betegről, hogy később mindegyiknek utánajárhasson. Aznap este idegenvezetője is volt. Jessie Copelanddel a büfében találkozott, immár a második alkalommal. Ez a találkozás azonban elég rövidre sikerült, mert alig tíz perce beszélgettek, amikor Jessie-t elhívták egy beteghez. Mennie kellett, de elhívta magával Alexet, hogy menjen és

nézze meg, hol dolgozik. Nem is sejtette, hogy Alex már többször is járt az idegsebészeten. Amíg Jessie a beteget vizsgálta az egyik kórteremben, addig Bishop végigsétált a folyosón, és belesett az ajtókon. A kórház számítógépes betegadminisztrációs rendszeréből tudta, hogy negyvennégy beteg fekszik az osztályon, akik közül mindössze hét jöhet számításba. Rövid vizsgálódás után egészen biztosra vette, hogy egyikük sem Malloche, de azért szerét ejtette, hogy ötnek megszerezze az ujjlenyomatát. A mintákat elküldte Párizsba, ahol az Interpol őrzött két ujjlenyomat mintát, amelyekről úgy gondolták, hogy Malloche-é. Malloche-sal kapcsolatban minden csak úgy gondoltak és talán volt, biztosat nem lehetett mondani. Jessie kijött a hétszáztizenhármas szobából. Nem az a bombázófajta, de azért csinos – nézte meg magának Bishop, ahogy szinte futott feléje. Még a sok sietség és fáradtság sem árt neki, ami kész szerencse, mert úgy tűnik, sohasem pihen le. Zavarta, hogy nem mondhatja el magáról az igazat, nem örült annak, hogy be kellett csapnia a lányt, de a cégnél eltöltött évek hosszú sora alatt hozzászokott ahhoz, hogy együtt éljen saját rossz érzésével. Az ő szakmájában csak az élhetett túl annyi évet, mint ő, aki képes volt folyékonyan hazudni. Ha elkapom azt a gazembert, akkor mindent tisztázok vele – fogadta meg magában. Addig azonban senkiben nem akart megbízni jobban, mint amennyire elengedhetetlenül szükséges volt. Dr. Copeland több jelét is adta annak, hogy megkedvelte őt. Ez lényegesen megkönnyítette Bishop számára, hogy megszerezze mindazt az információt, amelyre szüksége volt. Személyes hangvételű

beszélgetéseik alatt sokat megtudott Gilbridge-ről és az osztályon folyó munkáról. Más körülmények között talán még azt a lehetőséget is mérlegelte volna, hogy az alkalomszerű találkozásokból válhat-e komolyabb kapcsolat. De most mindössze két hete volt arra, hogy kiköszörülje az elmúlt öt év csorbáit. Egyetlen lapra tett fel mindent, és csak a megérzésében bízhatott, hogy jó lapot húzott. Ha tévedett, és Malloche mégsem jön az EMMC-be, vagy ismét kicsúszik a kezei közül, akkor neki vége, és egy olyan nagyszerű sebész, mint Jessie Copeland sem lesz képes összerakni romokban heverő életét. – Sajnálom, hogy így elhúzódott. – Nincs semmi gond. – Én, sajnos, nem mondhatom ezt. A betegnél, akihez hívtak, lumbálpunkciót kell végezni, és olyan súlyos meszesedés van a csigolyáiban, hogy a rezidensnek nem sikerült megtalálnia a punkciós tűvel a csigolyák közötti rést. – Akkor maradnia kell, hogy elvégezze ezt a vizsgálatot? – Attól félek, igen, és remélem, sikerülni fog. Amikor még kezdő orvos voltam, jó volt tudni, hogy áll mögöttem valaki, akitől tanácsot kérhetek, ha nem tudok egyedül kikeveredni a bajból, de amióta önálló sebész vagyok, hiába nézek hátra a vállam fölött, senki nincs ott, hogy segítsen. – Rám ne számítson, mert elájulok, ha oda állok maga mögé nézni, hogyan szúrja hátba egy embertársát. – Nem olyan ájulós fajta, ahogy elnézem. Különben is kétlem, hogy a tengerészetnél megtűrték volna, ha csak egyszer is kidől a sorból. – Ebben igaza van. Elég kemény fából faragtak, mindig kibírtam a szemle végéig és csak később lettem rosszul,

amikor senki nem látta. Menjen nyugodtan, döfje hátba azt a szerencsétlent, én meg addig tovább körözök az emeleteken; nem örülnék, ha kidobnának, még mielőtt megkapom az első fizetésemet. – Kellemes beszélgetés volt, bár elég kurtára sikerült. Talán majd máskor bepótoljuk. Ritka, hogy egy biztonsági őr ilyen szellemes legyen, ez tetszik nekem. Bishop megérezte a szavak mögött megbújó invitálást egy újabb találkozóra, és megragadta az alkalmat. – Mit szólna ahhoz – kérdezte –, ha a kórházon kívül találkoznánk valamelyik este? – Azt akarja mondani, hogy létezik valami a kórházon kívül is? – Be tudom bizonyítani. – Ezt látnom kell! A holnapután este elképzelhető. Nagy valószínűséggel szabad leszek. – Óh, ez sajnos nem jó, én szolgálatban leszek. Legyen a következő este! – Nem igazán jó. Akkor megint én vagyok az öreg sebész. Ha bármi gond van, mint például most, akkor engem hívnak. – Marad a holnap. Együtt ebédelhetnénk. – Nem reménytelen, de előtte hívjon fel. Dr. Gilbridge hírességei sokba kerülnek nekünk, és úgy tűnik, én vagyok az, akinek benyújtják a számlát. Látja, nem könnyű összehozni velem egy találkát. – Ez ne izgassa egy csöppet sem. – Bishop elindult visszafelé a hosszú folyosón. Elment Jessie és a többiek irodája előtt. Nem tudta pontosan megfogalmazni, de valami zavarta Jessie-ben. Talán a feltétlen bizalom, ami áradt belőle, talán a szeme, ahogyan rámosolygott. Bármi volt is, abban nem zavarta, hogy

többször is elképzelje, milyen lehet megölelni ezt a nőt. Szerelmi élete az utóbbi öt évben elég sivár volt. Malloche üldözése töltötte ki minden pillanatát, és egyéj-szakás kalandoknál több nemigen jött össze, néha az is csak hivatásossal. Ennél többet nem is akart, és amikor azon kapta magát, hogy kezd érzelmileg is belegabalyodni, azonnal továbbállt. Úgy érezte, Jessie Copeland is azok közé tartozik, akikkel nem árt vigyáznia. Gondolataiba merülve fordult be a folyosó végén és csaknem feldöntötte az idős, hajlott hátú mindenest, aki éppen Carl Gilbridge irodája előtt mosta fel a folyosót. – Elnézést, ne haragudjon – motyogta, és ment tovább. Nem is nagyon nézte meg az öreget. – Jó éjszakát, uram! – köszönt utána udvariasan, és folytatta a takarítást. – Claude Malloche, fehér hajával és álbajuszával addig húzta-tolta a felmosórongyot maga előtt, amíg a biztonsági őr el nem tűnt. Akkor elővett a zsebéből egy tolvajkulcsot, és alig tizenöt másodperc alatt kinyitotta Gilbridge szobájának az ajtaját. Belépett, behúzta maga után a felmosóvödröt, becsukta az ajtót, keresztülsietett a titkárnő szobáján, és egyenesen Gilbridge irodájába ment. A zsebéből elővett egy éles fényű zseblámpát meg egy parányi fényképezőgépet, olyat, amilyet a titkosügynökök használnak. Szétteregette Gilbridge asztalán az iratokat, és mindegyikről készített egy felvételt. Amikor végzett az asztallal, az irattartóval folytatta. Húsz perccel és három tekercs filmmel később Malloche már ismét a folyosót súrolta egy régi francia népdal ritmusára, és ahogy dúdolta a dalt, egyre közelebb került a kijárathoz.

12. fejezet Bármennyire elképzelhetetlen volt, hogy lehet még többet dolgozni, bekövetkezett. Jessie soha nem jutott a munka végére. Saját bent fekvő tizenhárom betege mellé nyakába szakadtak Gilbridge betegei is. Carl Gilbridge kizárólag a médiával és a pénzbeli támogatások, adományok felhajtásával foglalkozott, mint egy megszállott politikus. Jessie-nek nem először kellett megfékeznie az indulatait és figyelmeztetnie magát, hogy ha mindenáron vissza akar vágni, akkor könnyen úgy járhat, mint az, aki mérget kortyolgatva lesi az ellenség halálát. Alig győzték a telefonhívások, a konzíliumkérések, a levelek, a felajánlások, a kérvények, a személyesen megjelenők, a harmadvonalbeli riporterek, az előjegyzésre jelentkezők áradatát. Olyan volt az irodájuk reggeltől estig, akár egy tornádó sújtotta menhely, ahol egyetlen cél létezett: túlélni a következő percet. Carl Gilbridge rendíthetetlen titkárnőjén, Alice Twitchellen is kezdtek a kimerültség jelei mutatkozni. – Jessie betegei között első helyen szerepelt Sara, akit naponta háromszor-négyszer is meglátogatott az intenzív osztályon. Jóllehet még mindig komatózus volt, visszatért a spontán légzése, és voltak más arra utaló, igaz, csak halvány tünetek, hogy a kóma mélysége csökken. Állapota nem javult látványosan, ám biztosan nem rosszabbodott. Jessie próbálta csak a pozitív jeleket látni, de nem tudta becsapni magát. Szakmáját magas szinten művelő orvosként jól tudta, hogy a teljes felépülés reménye napról

napra távolabb került. Szívszorító volt látnia, hogyan igyekeztek Barry és a gyerekek megbirkózni azzal a gondolattal, hogy a feleségből és anyából, aki Sara volt, ők csak ennyit kapnak vissza. – Dave Scolarival egészen más volt a helyzet. Meglehetős könnyedséggel mozgatta mindkét karját, és már a lábait is sikerült mind gyakrabban akaratlagosan megmozdítania. Jessie tetraplég betege. Luis Velasco szinte állandó vendég volt Dave szobájában, és végtelen lelkesedéssel biztatta a New England Patriots hátvédjét. Úgy örült Dave minden apró sikerének, mintha saját, örökre és végérvényesen béna végtagjaiba tért volna vissza az erő. – Egy hétbe tellett, mire sikerült megmozgatni Elsa Davidoff beleit, és további kezelésre végre átküldhették a rehabilitációs központba. Jessie szívesen látta volna a biztosítótársaság szigorú bürokratáinak az arcát, amikor a hatnapos extra ápolás okát olvassák. A véleményüket el tudta képzelni, de azzal nem törődött. Teljesen egyetértett az idős hölgy óhajával, hogy addig nem hajlandó elhagyni az idegsebészetet, amíg nem bizonyosodnak meg arról, hogy működik az emésztőrendszere. – Marci Sheprow már rég kijött az intenzív osztályról. Sőt, azt tervezték, hogy egy-két napon belül a kórházat is elhagyhatja. Marci családja és Gilbridge naponta kétszer tartott sajtótájékoztatót a nagy előadóteremben, és közeledett a délután, amikor egy tolószékben Marci is megjelenhetett az újságírók és fotóriporterek előtt. – Jessie kihasználta az alkalmat, és az ünnepelt hírességet bemutatta Tamika Bings-nek. A látogatás azonban nem hozta meg a remélt eredményt. Marci kedves és türelmes volt, de Tamika nem volt hajlandó

megszólalni. Nem nézett rá és nem is szólt hozzá, pedig nyilvánvaló volt, hogy felismerte a látogatóját. Az ágya fölé tolt étkezőasztalkán is érintetlenül maradt a hordozható számítógép, továbbra sem ért hozzá a billentyűkhöz. A biztosító emberei már céloztak arra, hogy nem foglalhat le örökre egy drága, aktív ágyat, és Jessie tudta: közeledik az a nap, amikor a sarkukra állnak, és tetszik, nem tetszik, el kell küldenie a lányt. Jessie minden erejével azon volt, hogy minél messzebbre tolja azt a napot, mert a pszichológus és a gyógytornász még bizakodtak, hogy sikerül majd áttörni a falat, amelyet a fiatal lány saját maga húzott fel maga köré. Jessie tisztában volt azzal, hogy a biztosító nem lesz hajlandó egyetlen napot sem kifizetni a rehabilitációs intézetben, és Tamika anyja, aki egy gyárban dolgozott, képtelen lesz a lányát naponta elvinni kezelésre. – Jessie éjszakába nyúlóan dolgozott minden nap, mégis sikerült időt szakítania arra, hogy hosszabb időt töltsön Alex Bishoppal. Előző este jó fél órát sétáltak a barátságosnak aligha nevezhető környéken, de Bishop mellett teljes biztonságban érezte magát. Alex Bishop naponta többször is meglátogatta őt a VII. emeleten, mintha az idegsebészetet kiemelt figyelemmel kezelte volna a biztonsági szolgálat, ami Marci Sheprow jelenléte miatt nem is szúrt senkinek szemet. Jessie-t többször érte kellemes meglepetés, legutóbb akkor, amikor Bishop az operairodalom elmélyült ismeretéről tett tanúbizonyságot. Jessie-t végképp levette a lábáról, amikor egy alkalommal elkérte tőle a kvarcjátékot, és hihetetlen ügyességgel rakosgatta a lehulló téglákat. Az ő igen gyakori ügyeletei és Bishop délutáni, esti szolgálatai miatt úgy tűnt, hogy kapcsolatuk talán soha nem jut túl a kórház falain,

megmarad a folyosói udvarlás szintjén. Komoly áttörésnek ígérkezett a másnapi ebédmeghívás. Jessie a North Enden a Kis Itáliát választotta, mert így az ebédet összeköthették egy kis vásárlással, kirakatnézéssel. Két óra gondtalan sétálgatás, beszélgetés miatt nem bénulhat meg az élet az idegsebészeten – gondolta Jessie. Ha az osztály órákig kibírja nélkülem, amikor a műtőben vagyok, akkor azt is ki kell bírnia, ha egy kellemes ebéd miatt vagyok távol. – Az aneurizmaműtét, amelyet Jessie a hagyományos, régi műtőben végzett, gyönyörűen és gyorsan ment. Az alagsori MRI-műtőben azonban soha nem mentek gyorsan a műtétek. Marci Sheprow három és fél órás műtétje kivételnek számított, a legtöbb esetben öt-hét órát is igénybe vett egy operáció. Ehhez még hozzá kellett számítani az altatás és az előkészítés idejét, majd a műtét végén a takarítást, úgyhogy egy napra két műtétnél többet nem tervezhettek. A Marci körüli hírverés miatt azonban annyira megszaporodott a betegek száma, hogy növekvő gondot jelentett a műtő állandó foglaltsága. A délelőtti és a délutáni műszak is bőven kitöltötte mindenki munkaidejét. Ha mégis szükség volt egy harmadik műtétre is, akkor ahhoz a két fáradt társaságból kellett összeválogatni az önként jelentkezőket, bár azzal tisztában kellett lennie mindenkinek, hogy kimerült emberektől nem lehetett ugyanazt az összpontosítást és gyorsaságot elvárni. Az MRI-műtőben három hétre előre minden műtéti helyet betöltötték az előjegyzett betegek, akiknek daganatai közül nem egy valóban ARTIE-nak való volt, bár Jessie továbbra sem volt biztos abban, hogy kellően felkészültek-e már a robottal végzendő műtétekre. Az előjegyzési lista nap mint nap nőtt, és nem volt könnyű

meggyőzni a betegeket, hogy a daganat eltávolításának esélyeit nem rontja a pár hetes várakozás. Emily és Jessie felváltva nyugtatgatták a türelmetlenkedőket, és biztosították őket arról, hogy az állapotukban bekövetkező legkisebb rosszabbodás esetén azonnal, soron kívül elvégzik a beavatkozást. Elmagyarázták, hogy hirtelen változást csak az okozhat, ha a tumorban megpattan egy ér, és a daganatos szövet bevérzik, vagy a tumor összenyomja az agyvizet elvezető csatornákat. Mindkét esetben fokozódik az agynyomás, ennek tüneteit azonban könnyű felismerni, így nem fordulhat elő, hogy észrevétlen maradjon a romlás. Jessie végezte a legtöbb beteg műtét előtti kivizsgálását, de a fontos betegek, a B-k kivétel nélkül Gilbridge fennhatósága alá tartoztak. Ám a befolyásosak sem voltak mind egyformák. A valóban nagyon fontosakat a műtét előtti nap délutánján az osztályon vagy este az irodájában nézte meg, a kevésbé fontosakat csak a műtét reggelén. Jessie érezte, hogy ebből előbb-utóbb baj lesz, mert Gilbridge nyugodt körülmények között is hajlamos volt a felületességre, és sebésznek sem volt a legkiválóbb. Délután hatra járt, amikor a nyomás kezdett enyhülni. Még mindig volt épp elég beteg, akit Jessie-nek meg kellett néznie, elég papírmunka, amit el kellett végeznie, de ahhoz az este tízig tartó rohamhoz képest, amely a Marci műtétjét követő napokat jellemezte, kész felüdülés volt. Legelőbb is meg akarta nézni az intenzíven a frissen operált aneurizmás betegét, és természetesen Sarát is. Az ajtónál volt már, amikor ismét megszólalt a telefon. Visszament, és nem is volt meglepve, hogy kedvenc főnöke akart a nyakába rakni újabb feladatokat.

– Jessie? – kezdte – Nagyon röstellem, hogy ilyen későn zavarlak, de nyakig vagyok egy felvétel közepén. Az Ötös Csatorna számára állítunk össze egy anyagot, A városban beszélik című műsorban kerül majd adásba, szóval csak pár perce néztem át az üzeneteimet. – Itt minden rendben van, Carl, fejezd be nyugodtan a felvételt. – Igen, de emlékszel arra a sürgönyre, mutattam neked, amelyiket valami Tolliver küldött a Macintosh Alapítványtól? – Igen, emlékszem. Hárommillió dollárt nem könnyű elfelejteni. – Képzeld, most kaptam az üzenetet, hogy idejön, és személyesen is meg akarja nézni az osztályt, a felszerelést és természetesen ARTIE-t. – Ez nagyszerű! – válaszolt Jessie gépiesen, különösebb lelkesedés nélkül. Gyanította, hogy mi következik. – Van azonban egy bökkenő. Holnap kilencre a rádióban kell lennem, élő adás a Reggelben, utána az igazgatóságon lesz egy megbeszélés. A laboratórium nem győzi a munkát, feltétlenül bővítenünk kell, ez egy nagyon fontos megbeszélés. Szóval azt az üzenetet hagytam Tollivernek, hogy téged keressen, amikor megérkezik. Vezesd körbe, és kápráztasd el. Bármit kér, bátran mutasd meg neki. – De… – Együtt ebédelhetnél vele, ha délig nem végeznék. Talán a Kis Szalonkához elég jó hely lesz. A számlát majd add oda Alice-nak, és ő elintézi, hogy a pénzügyről átutalják a pénzt a számládra. Ugye, milyen nagyszerű lány! Mennem kell, a szerkesztő már nagyon integet. Jó

munkát, és arra gondolj, hogy mi mindenre lesz elég a hárommillió! Jessie-nek arra sem jutott ideje, hogy kinyissa a száját, Gilbridge már le is tette a telefont. – A vérzés előbb-utóbb mindig eláll – mormogta félhangosan, és maga előtt látta, hogyan sétál el a lemenő nap fényében Alex, kezében egy érintetlen, borjúérmékkel megrakott tányérral. – A vérzés előbb-utóbb mindig eláll – ismételte meg komoran. – Gary Garrison, a harmincnyolc éves üzletember, az aneurizmás beteg már teljesen felébredt, és azonnal fel akart ülni, ahogy meglátta Jessie-t. – Maradjon, ne üljön még fel! Fekve is adhat tőzsdei tanácsot. – Glaxo Wellcome. Ők gyártják az Imigran injekciót az autoinjektorral. Ha még sokáig fáj a fejem, akkor egymagam fellendítem az eladásaikat, és egekbe röpülnek a részvényeik. Jessie percekig faggatta. Tudni akarta, van-e egy körülírt pont, ahol a legjobban fáj, és arra is kíváncsi volt, hogy szúr, lüktet, hasogat vagy szorít-e a fájdalom. Megnézte, nincs-e különbség a jobb és a bal oldali reflexek között, és befejezésül egy szemtükörrel ellenőrizte a szemfenék ereit és a szemideg belépését a retinába, hogy kizárhassa az agyödémát. – Nincs semmi baj – jelentette ki felegyenesedve. Bármennyire vigyázunk, amikor feltárjuk és leklippeljük a kitágult, elvékonyodott falú artériát, elkerülhetetlen, hogy megnyomjuk az agyat, és mi magunk okozunk valamelyest agyduzzanatot. Ez magyarázza a fejfájást, de nagyon bízom abban, hogy már holnapra elmúlik, és sokkal

jobban fogja érezni magát. Szeretne visszamenni az osztályra? – Nem igazán. Inkább maradok az intenzíven, nincs sok kedvem mozogni. – Ennek örülök. A biztosítót meg bízza rám, majd úgy mondom el nekik, hogy ők is megértsék, miért kellett az intenzíven maradnia. – Óh, igazán kedves hozzám, és érzem, hogy nagyszerű munkát végzett. – Jessie felírta a kórlapba a rendeléseit, és odanyújtotta a nővérnek, majd elsietett Sara szobája felé. Egy fiatal lány állt az ágya mellett, aki pusztán emberszeretetből járt be a kórházba, hogy segítsen a betegek körül. Valamilyen fehér kézápoló krémet kent szét Sara kezén, és azt dörzsölte be a bőrébe. Annyira elmerült a munkájában, hogy nem vette észre, amikor Jessie belépett. – Hello – köszönt rá Jessie. – Dr. Copeland vagyok. – Óh, egek! – rezdült össze rémülten. – Lisa vagyok. Most kezdtem. – Légy üdvözölve Csodaországban. Ahogy látom, nagyon ügyesen csinálod. Sara biztosan hálás a törődésért. – Köszönöm. Amikor gimnazista voltam, gyakran bejártam a közeli kórházba segédkezni. Most kihagyok egy szemesztert az egyetemen, és gondoltam, addig is, amíg eldöntöm, hogyan tovább, elfoglalom magam valami hasznossal. – Azt hittem, fiatalabb vagy. – Anyám szerint meg túl öreg már ahhoz, hogy kihagyjak egy félévet.

– Én egy nem is igazán fiatal idegsebész vagyok, és néha még mindig nem tudom, mihez kezdjek, ha felnövök. Nem gondoltál arra, hogy orvos légy? Lisa elvörösödött. – Soha nem voltam valami jó tanuló. Inkább gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Talán azért szeretek közöttük lenni, mert én már soha nem fogok felnőni. – Egy pillanatra elhallgatott, majd zavartan megkérdezte: – Elmenjek? – Nem, nem. Sőt, örülnék, ha rendszeresen el tudnál jönni hozzá. Sara Devereau nagyon fontos nekem, és tudom, milyen sokat segít a betegeken a kéz masszírozása. Majd később visszajövök. Nagyon köszönöm, amit érte teszel. – Köszönöm, és szívesen jövök máskor is. Örülök, hogy beszélgetett velem, a legtöbb doktor csak rohan és egy szót sem szól hozzám.

13. fejezet Másnap reggel, a megbeszélt időben, Eastman Tolliver, a hárommillió dolláros férfi, megérkezett az Eastern Mass Medical Centerbe. Jessie már reggel hat óta bent volt a kórházban és azon bosszankodott tehetetlen dühében, hogy egy alapítványi aktakukacot kell majd pesztrálnia, ahelyett, hogy azzal a férfival töltene el egy kellemes délutánt, aki évek óta először vonzalmat ébresztett benne. Munkája azonban, mint mindig, most is annyira lekötötte, hogy fokozatosan kialudt benne az indulat lángja, és kezdett visszatérni a jó kedve. A betegei jól voltak, vagy legalábbis nem romlott az állapotuk. Sara ugyan még nem nyerte vissza az eszméletét, de egyre több jel utalt arra, hogy a kómája már nem volt olyan mély. Kevéssel a vizit után Jessie-nek sikerült egy eltömeszelődött söntöt újra átjárhatóvá tennie, ezzel megmentette egy régi daganatos betegüket az újabb műtéttől. A nap legnagyobb eseménye azonban kétségkívül az volt, hogy Marci Sheprow elhagyhatta a kórházat, s ami ennél is fontosabb, vele ment Barbara Sheprow is, és Jessie-nek már nem kellett azt lesnie, merre forduljon, ha meglátja a folyosón. Utolsó beszélgetésük óta mindketten kerülték a találkozást. – Jessie-nek kellemes csalódást okozott a Tolliverrel töltött délelőtt. Szürke, unalmas hivatalnok helyett egy jó megjelenésű, szellemes társalgót kellett kísérgetnie. Őszülő halánték és magas homlok keretezte szögletes, de egyáltalán nem durva arcvonásait, sötét szeme érdeklődve,

intelligensen csillogott dús szemöldöke alatt. Mindehhez még az is kiderült róla, hogy szeret bridzselni, és pár érdekes leosztás elmesélésével azt is elárulta magáról, hogy nem szalonbridzset játszott. – A kórháztól nem messze fekvő Kis Szalonkához étterem visszafogottan elegáns volt. Kiadós ebéd helyett csak ráksalátát rendeltek mindketten, és afölött beszélgettek a bridzs rejtelmeiről, a Macintosh Alapítványról, arról, hogy már hat éve Tolliver a kuratórium elnöke, és természetesen ARTIE-ról meg Carl Gilbridge-ről. Úgy repült el másfél óra, hogy Jessie-nek csak perceknek tűnt, pedig beszélgetés közben vagy fél tucat hívást is meg kellett válaszolnia, melyek közül a legriasztóbb az volt, hogy az ambulancián nincs már egyetlen üres szék sem, annyian várnak rá. – Nagyon élveztem a beszélgetést – mosolygott Jessie az asztaltársára –, de attól tartok, mennem kell, különben a betegek a kamarához fordulnak, és megnézhetem magam. Hánykor találkozik dr. Gilbridge-dzsel? Tolliver szórakozottan tekergette arany karikagyűrűjét, és kérdőn nézett Jessie-re. – Azt hittem, tudja. – Mit kellene tudnom? – Ma reggel beszéltem dr. Gilbridge-dzsel telefonon, akkor mondta, hogy ha elhúzódik az igazgatósági ülés, akkor meg sem tudja várni a végét, mert repülnie kell New Yorkba. Ha jól értettem, tegnap este hívták fel a televíziótól, hogy vegyen részt a Today élő adásában. A reggeli órákban kezdődik ez a beszélgető műsor, és körülbelül dél lesz, mire visszaér holnap Bostonba. Azt ígérte, hogy addig is, amíg visszajön, mi sok mindent

megbeszélhetünk egy terített asztalnál. Eddig minden várakozásomat felülmúlóan teljesült az ígérete. – Én valóban… Én nagyon sajnálom, de nem tudtam erről. Azt mondta, hogy én leszek a háziasszony addig? Tolliver arca meg sem rezdült. Látszott rajta, hogy hozzászokott a váratlan fordulatokhoz és a pillanatnyi ötletek szerint alakuló programokhoz. – Valami hasonlót mondott, igen – válaszolta. – Eastman, most igazán zavarban vagyok. Nagyon szívesen tölteném magával a délutánt és az estét, örömmel mutatnám meg a város nevezetességeit, több mint öröm lenne a számomra egy parti bridzs, de ma én vagyok az ügyeletes a kórházban. – Történetesen mondtam dr. Gilbridge-nek, hogy egyáltalán nem bánom, ha csak holnap kezdjük el az úgymond hivatalos tárgyalásokat, úgyis szükségem van egy kis pihenésre. Zavarná, ha este meglátogatnám a kórházban? Vagy inkább reggel jöjjek vissza? – Nekem mindegy. Jessie tudta, hogy nem mond teljesen igazat, mert igazán nem örült annak a lehetőségnek, hogy Tolliverrel kell töltenie az estét is. Alex szolgálata háromkor kezdődött. – Semmi akadálya, hogy megmutassam a laboratóriumot, a kórházat, de nyilván megérti, hogy a betegekhez nem vihetem be magammal. – Miattam nem kell aggódnia, nagyon találékony vagyok. Másrészt a repülőtérről egyenesen a kórházba mentem. Ideje lenne bejelentkeznem a bed and breakfastbe, ahol éjszakázom. – Nem szállodába ment?

– Igyekszem kizárólag az orvosi kutatásokra költeni az alapítvány pénzét. Másrészt ezt a helyet melegen ajánlották az utazási irodánál. Azt mondták, hogy egy szépen felújított, családias, meleg hangulatú B&B. – Merrefelé van? Tolliver előhúzott a zsebéből egy papírlapot. – Hareford Street. Azt mondták nekem, hogy sétányira van a kórháztól. – Ez igaz, de csak akkor, ha nagyon szeret sétálni. Csomagokkal inkább a taxit ajánlanám, csomagok nélkül meg egy pár kényelmes cipőt. – Maradok a taxinál. A prospektusban az áll, hogy van egy kicsi, de jól felszerelt konditerem is. Arra gondoltam, nem is ártana egy kis fiatalító erősítés. Nem szerencsés ötvennél többnek látszani. – Konditerem… hm, irigylem magát. Alig tudok visszaemlékezni, hogy mikor voltam utoljára tornateremben. – Visszasétáltak a kórházhoz, Tolliver magához vette a csomagját és elköszönt. – Nagyon köszönöm ezt az igazán kellemes délutánt. Azt hiszem, élvezni fogom az elkövetkező napok minden percét. Remélem, Carl Gilbridge tisztában van azzal, hogy maga egy igazgyöngy. – Másról se beszél, egész nap ezt hajtogatja. – Amikor Jessie megvizsgálta az utolsó beteget is, Alice Twitchell jelent meg az ajtóban, és egy újabb köteg iratot tett le elé az asztalra. Lázlapok, üzenetek, levelek, újabb Carl Gilbridge-féle hordalékok. Jessie fájdalmas sóhajtással lapozott bele az irathalmazba.

– Istenem! Ez még többórányi munka! Mindegy, legalább a rendelésnek vége van már. Alice zavartan mosolygott, és óvatosan megszólalt. – Attól tartok, hogy van még egy beteg, akit meg kell néznie. A feleségével együtt több, mint két órája várnak. Rolf Hermann. Egy gróf, ha jól értettem, Németországból, és agydaganatot állapítottak meg nála. Azt hiszem, a feleség beszélte meg a találkozót dr. Gilbridge-dzsel. Letáboroztak dr. Gilbridge ajtaja előtt, és ragaszkodnak dr. Gilbridge-hez, de ő holnapig New Yorkban van. – Tudom. Óh, Istenem! Egy német gróf! Egy igazi B! – Bocsánat! – Semmi, semmi. Alice, menjen és szerezzen valahonnan egy tévét, aztán tegye be az irodájába, hogy megnézhessük holnap reggel a nagyfőnököt. Én pedig megyek, és beszélek a gróffal. – Meglátja, nem akárki az az ember, a felesége meg egyenesen gyönyörű. – Kösz az infót. Mondott valamit vele kapcsolatban dr. Gilbridge? – Nem, de mostanában elég gyakran előfordul, hogy elfelejt megemlíteni dolgokat. Megölöm! – Ha elintézte a tévét, akkor menjen és pihenjen, Alice – mondta kedvesen Jessie. – Majd reggel találkozunk. – A Jessie-re és a többi idegsebészre váró betegek a folyosó falánál sorakozó Harvard-székeket használták, de Gilbridge betegei egy faburkolatú, bőrfotelekkel elegánsan berendezett szobában várakoztak. A gróf és felesége nem értékelték a berendezés gazdagságát, unottan ültek egymás mellett. Velük szemben egy fiatal nő és két ugyancsak fiatal férfi ült. Mindhárman a húszas éveik

végefelé jártak, kisportoltak voltak és drága ruhákat viseltek. Hermann felesége úgy mutatta be őket, hogy a gróf fiai és lánya. Jessie-nek azonnal feltűnt, hogy nem gyerekeinket mondott. Egyik sem állt fel, hogy üdvözölje Jessie-t. Rolf Hermann magas, széles vállú, negyven körülinek látszó, tiszteletet keltő férfi volt, aki a gyerekei után ítélve legalább tíz évvel tűnt fiatalabbnak a koránál. Erős állkapcsa, szögletes pofacsontja határozott jellemre vallott. Sűrű, fekete haját simán hátrafésülve viselte. Felállt, kezet rázott Jessie-vel és erős akcentussal üdvözölte. Felesége Orlis Hermann grófnéként mutatkozott be, és valóban lélegzetelállítóan szép nő volt. A korát lehetetlen volt megbecsülni, harmincöt és negyvenöt között bármennyi lehetett. Alakját a leghíresebb fotómodellek is megirigyelhették volna, csakúgy, mint finom metszésű homlokát, orrát, ajkát, állát és vállig érő, aranyszőke haját. Bézsszínü kosztümjét egy jó nevű divatkreátor biztosan egyenesen rá tervezte. Halványkék szemét le nem vette Jessie-ről, mint a mágnes követte minden mozdulatát. Jessie-nek semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy ez az asszony ahhoz szokott, hogy az élet minden körülmények között az ő elképzelései szerint alakul. – Nos – kezdte Jessie, és halkan köhintett egyet –, örülök, hogy mind a ketten itt vannak. Az Eastern Mass Medical idegsebésze vagyok, és ezen az osztályon a… docens. – Ennek nagyon örülünk – mondta folyékonyan és szinte hibátlan kiejtéssel a grófné. Az angolja sokkal jobb volt, mint a férjéé –, de mi azért jöttünk, hogy dr. Gilbridge-dzsel találkozzunk és attól tartok, hogy egy

docens egyszerűen nem felel meg nekünk, mi a professzorhoz jöttünk. Rolf felemelte a kezét, hogy csöndre intse, és németül mondott neki valamit nagyon határozottan. Orlis abban a pillanatban visszakozott. – Nagyon sajnálom, de lehetetlent kíván – fordult Jessie a feleség felé. – Dr. Gilbridge New Yorkban van, és csak holnap délután érkezik vissza Bostonba. – Ez nem lehet – csattant fel Orlis. – Pontosan tudom, hogy azt mondta, ma jöjjünk. – Felemelte a kezében tartott röntgenfelvételeket. – A férjemnek agydaganata van. Dr. Gilbridge azt mondta, majd ő eltávolítja. Jessie a gróf arcát figyelte, látta rajta, hogy minden szót megértett. – Ebben az esetben nyilván el is végzi a műtétet, ha szükséges, de sajnos holnapig nem tudnak találkozni vele. Több, mint háromszáz kilométerre van innen. – Ez elfogadhatatlan – emelte fel a hangját Orlis. Férje korábbi szavai, bármit mondott is, kezdték hatásukat veszíteni. – Grófné – kezdte türelmes, de határozott hangon Jessie –, dr. Gilbridge az elmúlt héten rendkívül elfoglalt volt. Elfoglaltságának okát nyilván az óceán másik oldalán is hallották, és sok más beteggel együtt önök is a híradásokból szereztek tudomást erről az intézetről és ismerték meg dr. Gilbridge nevét. Nagyon sok beteg érkezett hozzánk a világ minden tájáról, és én segítek az új betegek kivizsgálásában és a műtéti időpont kijelölésében. Örömmel segítek a férjén is, megvizsgálom, de nem itt a várószobában.

Rolf Hermann előrehajolt, és halkan súgott valamit a felesége fülébe. Megszorította a kezét, hatalmas tenyerében elveszett felesége törékeny keze. Orlis összeszorította az ajkait. Végül bólintott, és átnyújtotta a röntgenképeket. – Mutassa az utat, hová menjünk. – Az én irodám nem ilyen tágas, jó, ha hárman elférünk ott. A család többi tagja kényelmesen megvárhat minket itt, vagy átülhetnek azokra a székekre az irodámmal szemben. Orlis németül szólt a gróf gyerekeihez és azok némán bólintottak. – Átjönnek az irodájához. Nagyon közel állnak az apjukhoz, és aggódnak érte – mondta Orlis. – Jessie átvezette a családot saját irodájához. Rolf Hermann kihúzta magát, és mint aki pálcát nyelt, katonás léptekkel követte. Jessie figyelmét nem kerülte el, hogy alig észrevehetően, de húzza a jobb lábát. A fiatal Hermannoknak a Harvard székeket ajánlotta fel, a házaspárt pedig bevezette az irodájába, és az asztala előtt álló két székre mutatott. Orlis alig leplezett lenézéssel mérte fel a szűkös szobát, de rövid habozás után helyet foglalt. – A férjem tökéletesen érti az angolt – kezdte –, és egészen tűrhetően beszéli is a nyelvet, bár nem olyan jól, mint én. Ezért arra kért engem, hogy én mondjam el a történteket. – Ez nekem tökéletesen megfelel – válaszolta Jessie, és a gróf felé fordult. – Csak azt kérném, hogy bátran szóljon közbe, ha valamit szeretne hozzáfűzni a hallottakhoz. Ez nem iskolai felelés, nem is szépkiejtési verseny. Az

egészségéről van szó, és én megígérhetem, hogy nem az angolja alapján fogom önt megítélni. Ez volt az első alkalom, hogy a gróf arcán a szertartásos mosoly helyett őszinte, barátságos mosoly suhant át. – Nagyon köszönöm – mondta és intett a feleségének. – Orlis, kérlek, kezdd el. – Két és fél hónappal ezelőtt egy ijesztő rosszulléttel kezdődött. Remegett, rángatózott az egész teste, elvesztette az eszméletét, és maga alá piszkított. Hogy mondják ezt angolul vagy orvosi nyelven? – Görcsroham. – Görcsrohama volt. Kihívtuk az orvosunkat, aki ezeket a röntgenvizsgálatokat rendelte el. Az MRI felvételek közül egyszerre csak kettő fért fel a röntgennézőre, de már azokon is kitűnően látszott a daganat, a minden bizonnyal subfrontalis meningeoma. Szinte világított a sokkal sötétebb, egészséges agyszövet mellett. Az elhelyezkedése enyhén szólva nem volt szerencsés, sőt bátran lehetett különösen veszélyesnek nevezni, és ami még rosszabb: a tumornak nem volt éles határa. Mint az amőba, minden irányban betüremkedett az egészséges agyszövetbe. Egy ARTIE-tumor, ha egyáltalán létezik ilyen. – Itt van a daganat – mutatta meg Jessie a beteg részt. – Igen, tudjuk, az orvosunk elküldött bennünket egy agysebészhez, aki nem sok jóval biztatott minket. Azt mondta, nem garantálhatja a daganat teljes eltávolítását, mert túl nagy a veszélye a műtét alatti agykárosodásnak. Az orvosunk azt javasolta, hogy keressünk egy sebészt Angliában vagy az Államokban. Összeírtuk a szóba jöhető intézeteket és sebészeket, dr, Gilbridge is szerepelt a rövid

listán, és akkor hallottunk arról a csodálatos műtétről, amelyikkel megmentette annak a fiatal olimpiai bajnok tornászlánynak az életét. – Értem. Azt gondolom, hogy dr. Gilbridge valóban tud segíteni, de igazat kell adnom annak a kollégának, aki azt mondta, hogy ez a fajta műtét nagyon kockázatos. A daganat egyes részei betüremkednek az egészséges szövetekbe. Nagyon nehéz úgy eltávolítani az összes daganatos sejtet, hogy közben egyetlen egészséges sejt se essen áldozatul. Neurológiai tünetek, esetleg súlyosak maradhatnak vissza a műtét után. – Ezt majd dr. Gilbridge-dzsel szeretnénk megbeszélni. Jessie megkönnyebbülten fogadta, hogy a gróf nem az ő betege lesz. – Nagyon jó – mondta. – Dr. Gilbridge holnap délután már itt lesz, akkor kellene visszajönniük. – Bocsánat, dr. Copeland, de messziről jöttünk és nincs szándékunkban elhagyni a kórházat. – Na de… – A férjemnek eddig már kétszer volt görcsrohama. Ha lenne egy következő is, akkor az legyen itt, ahol azonnal tudnak segíteni rajta. Készpénzben fizetünk, szóval az egészségbiztosítás nem okozhat semmi gondot. Örömmel leteszem az igazgatóságon vagy ahol kell, előre az egész összeget, amely feltehetően elég az itt-tartózkodásunk és a műtét költségeinek a fedezésére. – Mrs. Hermann, nem vagyok biztos abban, hogy ez egy járható út. – Akkor azt tanácsolom, hogy beszéljen az igazgatóval, szívesen beszélnék vele én magam is. – Gondolom, igaza van.

– Jessie felállt – Orlis félrehúzódott a székével, hogy kiengedje –, és átment Alice Twitchell ideiglenes irodájába. Meglepően könnyen érte utol Richard Marcust, a kórház igazgató tanácsának elnökét. Pár perc múlva már ment is vissza a grófhoz és feleségéhez. Marcus megerősítette, amit már úgyis tudott. Egy kórház működése a bevételtől, a pénztől függött. – Richard Marcus boldogan fogadja önöket az irodájában. A VII. emeleten, ahol az idegsebészeti osztály van, van egy magánkórtermünk, egyágyas, és minden kényelemmel fel van szerelve. – Valójában két szobára lesz szükségünk. A gróf gyerekei is a közelben akarnak maradni. Biztosíthatom, mindent elkövetnek majd, hogy senkinek se legyenek útban, és természetesen kifizetjük azt a szobát is, kerüljön bármibe. Jessie tudta, hogy semmi értelme a vitatkozásnak. A gróf keresztbe fonta karjait, mintegy jelezve, hogy ez alkalommal nincs szándékában közbeavatkozni. – Grófné, ha dr. Marcus azt mondja, hogy rendben van és találunk egy üres szobát, akkor természetesen megkapják azt, amit kérnek. – Privát nővéreket is kérünk. – Meg tudjuk adni annak az ügynökségnek a telefonszámát, amelyik ilyen kérésekkel foglalkozik. A főnővér a VII. emeleten minden segítséget megad ehhez. Tehetek még valamit önökért? – Igen. Szeretném tudni, hogy mikor lesz a férjem műtétje. – Nos, erre biztosan nem tudok válaszolni. Ebben a kérdésben kizárólag dr. Gilbridge tud dönteni. Tudniuk kell természetesen, hogy az MRI-műtő, ahol a sportolólány

műtétjét is végeztük, igen leterhelt. Hetekre előre be van töltve minden műtéti hely. Orlis Hermann grófné magabiztosan, vállveregetően mosolygott. – Ezt bízza ránk, gondunk lesz rá. – Este hét óra volt, amikor Jessie-nek sikerült utolérni Alexet a büfében. Egy másik biztonsági őrrel ült együtt. Jessie már fordult volna vissza, amikor Alex észrevette és odaintette magukhoz. Nem akart túlontúl lelkesnek mutatkozni, ezért előbb a salátás pulthoz ment, megrakta a tányérját, elvett egy chipset, és egy csésze koffeinmentes kávét. Váltott még pár szót az egyik rezidenssel, akit egyébként alig ismert. Mire Alex asztalához ért, a másik őr már elment. – Akartam hívni, hogy vacsorázzunk együtt, de a sürgősségin teljesen becsavarodott egy beteg. Eldonnak és nekem kellett odamennünk, hogy helyreállítsuk a rendet. Amikor végeztünk, Eldon ragaszkodott ahhoz, hogy jöjjünk ide, és vacsorázzunk meg együtt. – Miért ment el? Alex olyan titokzatosan mosolygott, mint Clint Eastwood a westernekben. – Gyanítom, azért, mert megkértem, hogy menjen el. – Óh! – Jessie szíve kislányosan nagyot dobbant, és igencsak kellett igyekeznie, hogy ez ne látszódjék rajta. – Szóval, hogy telik a szolgálat? – Ami azt illeti, egészen könnyen is telhetne. Véletlenül túl sokat osztottak be közülünk mára, és felajánlották, hogy menjek haza. – És?

– A mérleg egyik serpenyőjében egy üres garzon és egy Mel Gibson-videó, a másikban lehetőség, hogy találkozunk, és az ügyeletért járó fizetés. – Óh! – Jessie-nek hosszú másodpercekre volt szüksége, hogy megküzdjön látványosan szegényedő szókincsével. – Tetszik, hogy ami a szívén, az a száján. – Pedig ez a tulajdonságom lehet az oka annak, hogy sohasem nyertem népszerűségi bajnokságot. Hogyan telt a napja? Mielőtt válaszolhatott volna, megszólalt a csipogója. – A sürgősségi! – mondta. – Ne feledje a kérdését! Elrohant a legközelebbi telefonhoz és futva jött vissza az asztalukhoz. – Baj van? – kérdezte Alex. – Nem is kicsi. A mentő úton van egy nyolcéves fiúval. Fejen lőtték.

14. fejezet Az óra abban a pillanatban kezdett el ketyegni, amikor a mentőből beszóltak, hogy indulnak az EMMC felé a súlyosan sérült nyolc éves fiúval, Jackie Terrell-lel, akit fej-lövés ért. Jessie és Alex az asztalon hagyták félig teli tányérjukat, és rohantak a sürgősségi osztályra. – Zavarja, ha én is jövök és nézem, hogy mit csinál, feltéve persze, hogy a főnököm is megengedi? – Engem egyáltalán nem zavar, de nem ígérhetem, hogy lesz időm magával foglalkozni. – Velem nem kell törődni, a háttérben leszek. Megyek és megkérdezem a főnökömet. Jessie már intézkedett, hogy a CT-sek legyenek készenlétben, a vérellátóval egyeztettek, hogy lesz csoportazonos vér, bármilyen legyen is a gyerek vércsoportja. A műtővel személyesen beszélt és kérte őket, hogy kerítsék elő az ügyeletes rezidenst. A két sárkány, akiket le kellett küzdeniük ahhoz, hogy megmentsék' a gyerek életét, a vérvesztés és a szövetpusztulás volt. Bármelyik elegendő ok a halálra, egymagában is. A mentősök jelezték, hogy jelentős a vérzés. Ez egyáltalán nem volt meglepő, hiszen az emberi test vérrel legjobban ellátott szerve sérült meg. A mentőápolók most is jelesre vizsgáztak. Két kanülön át ömlött befelé az infúzió és a plazmapótszer, hogy pótolják az elveszített volument. A vérzést nyomókötéssel igyekeztek csillapítani. A legfontosabb információ azonban, amit szintén rádión keresztül közöltek, az volt, hogy noha

a gyerek eszméletlen, a bal lábát és karját fájdalomingerre megmozdítja. Az idegsebészetben a mozgás a reményt jelenti. Márpedig, ha volt remény, akkor sietni kellett. Jessie jól emlékezett saját kezdő éveire. Állandó verseny volt a rezidensek között, hogy egy fej sérültet, legyen az nyílt koponyacsont-törés vagy lőtt sérülés, ki tud a legrövidebb idő alatt a műtőbe vitetni, amihez előbb el kellett végeztetni a CT-t, meg kellett szerezni a laborleleteket, és elegendő csoportazonos vért kellett a vérellátóból felküldetni a műtőbe. Aki nem tudott tíz perc alatti időt felmutatni, azt automatikusan kizárták a versenyből. A sürgősségi osztályon két okból is feje tetején állt minden, de egyik oknak sem volt köze Jackie Terrellhez. A reszuszcitálóban egy megállt szívet próbáltak újraindítani, a sokktalanítóban pedig egy megkéselt életéért küzdöttek. Jessie tudta, hogy egy ügyes és tapasztalt nővér nélkül semmi vagy legalábbis nagyon kicsi az esélyük arra, hogy időben feljussanak a gyerekkel a műtőbe. A nővér, akivel be kellett érnie, Larry Miller végtelenül igyekvő és szolgálatkész volt, de teljesen zöldfülű. – Legyen szíves, keresse meg nekem Emily DelGrecót, és hívja le ide! – volt a legelső kérése. – Steven Santee volt az ügyeletes idegsebész rezidens és már lent várta Jessie-t. Szerzett egy hordágyat is, és már azt a vizsgálót is kinézte, ahová majd a gyereket az első, gyors vizsgálat idejére begurítják. Igyekezett úgy elrendezni a dolgokat, hogy a kellő pillanatban minden a keze ügyében legyen. Azt nem lehetett elmondani róla, hogy vág az esze, mint a borotva, a műtőben sem ő számított a legügyesebb rezidensnek, viszont rendkívüli kitartással volt megáldva. Jessie biztosan nem őt

választotta volna egy olyan kritikus helyzetben, mint amilyenbe csöppentek, arra viszont számíthatott, hogy Steven Santee még akkor is talpon lesz, amikor már mindenki kidőlt. – Ne vesződj ezekkel, Steve, egyenesen a CT-be viszszük. A labort nyaggasd, hogy készüljenek a sürgős vizsgálatokra, és figyelmeztesd még egyszer a vérellátókat, hogy legalább tíz egység vérre lesz szükségünk. Készülj fel arra, hogy vért vegyél. Kémiára, vérképre, vérgázokra, de a legfontosabb a vércsoport. Ha a mentősök levették a vért, mielőtt bekötötték az infúziót, akkor könnyebb dolgunk van, és azonnal rohanhatsz a kémcsövekkel a laborba és a trafóba. – Két perc múlva érkeznek – kiáltotta el magát Larry Miller, majd valamivel halkabban folytatta – Dr. Copeland, Emily azt üzeni, egyenesen a műtőbe megy, hogy előkészítsen. Az altatóorvos is készen áll. A műtősfiú is ott van, a műtősnő pedig már mosakszik is. Jöjjek én is? – Ha Emily ott van már, akkor itt maradhat, de a műtéthez kell még egy pár kéz. – Jöhetek én? – kérdezte lelkesen Steve. Alex lépett be az ajtón, de Jessie nem vette észre. A Steve-nek adandó választ mérlegelte magában. – Nem bántódsz meg, ha közben mégis elküldünk a laborba vagy hasonló? – Biztosan nem. Szóval bemosakodhatok a műtéthez? – Hé, én vagyok a sebész! Ha azt mondom, hogy jöhetsz, akkor az úgy is van. De nehogy elájulj, és rám essél! – Ezt egyszer már megbeszéltük.

– Rendben, de maradj itt a közelben. Ne feledd, te vagy a hordágy motorja. Egyenesen a CT-be gurítjuk, én majd útközben megvizsgálom, Emily pedig elrendezi a műtőt. Steve Santee, Larry Miller, Emily és – körülnézett, meglátta Alexet – Alex Bishop. Elég szedett-vedett sereg, pedig az ellenség nem akármilyen. Viszont nincs a csapatban egyetlen önjelölt lángész sem, ez feltétlenül a javunkra lesz. Itt mindenki azt fogja tenni, amit én mondok, kérdezés és vitatkozás nélkül. Nem lesznek hirtelen jött zseniális megoldások. Jessie-ben égett a tettvágy, de épp elég golyóval kilyukasztott koponyát látott ahhoz, hogy kellően görcsbe ugorjon a gyomra. – A bejáratnál vannak – kiáltotta Larry Miller. – Steve, rohanj, és tudd meg a mentősöktől, mi történt. A részletek nem fontosak, csak pár szóban a lényeget! A lövedék kaliberét el ne felejtsd megkérdezni! Alex, Larry, hozzátok a hordágyat! Nyolc perc a cél. Nyolc perc alatt kell a műtőbe érnünk vele. – Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, és a harc megkezdődött. – Autóból lőttek – mondta kifulladva a mentős. – Itt vannak a papírok. – A dokumentumok másodpéldányát rohanás közben nyomta Larry kezébe. – Azt hisszük, hogy pisztolyból lőttek. Szerencsétlen kölyök rossz időben, rossz helyen volt. – Köszönjük – szólt hátra a válla fölött Jessie, és ott futott ő is a többiek mellett. – A hordágyat a CT előtt kapják vissza, csak egyikük jöjjön velünk! – A CT, ahová futva igyekeztek, kizárólag a sürgősségi osztályt szolgálta ki. Tizenöt másodpercbe se tellett, és Jackie Robinson Terrell a röntgenasztalon feküdt. Jessie

szíve egészen összeszorult, ahogy ránézett az eszméletlenül heverő fiúra, vérrel befröcskölt meztelen testére. Egészséges, gyönyörű, nyolcéves gyerek. Sehol egy gramm felesleges zsír, a csokoládé bőr alatt még csak most kezdenek formálódni az izmok. A hibátlan sima bőrön nem volt egyetlen régi karcolás sem. A fejére tekert pólyák már átáztak a sebből folyamatosan szivárgó vértől. A bemeneti nyílás közvetlenül a bal fül mögött volt. Rossz hely, de két centiméterrel jobbra még rosszabb lett volna, mert akkor a golyó nagy valószínűséggel szétroncsolja a protuberantia occipitalist – az agy legnagyobb véredényeinek, a sinus sagittalisnak és a sinus trans-versusnak az összeömlését védő csontos sáncot. Ha a golyó valóban eltalálja a protuberantia occipitalist, akkor Jackie Terrell most az út szélén, egy fekete műanyag zsákkal letakarva, hatalmas vértócsában feküdne – gondolta Jessie. Így azonban van egy kis remény. – Szegény gyerek – szörnyülködött Jessie, miközben a pupilláit nézte, hogy egyenlők-e és reagálnak-e a fényre. – Szegény kölyök. Vajon hol vannak a szülei? – Körülnézett és odaszólt Steve-nek. – Meg kellene tudni, hogy itt vannak-e a szülei, ha igen, akkor beszélek velük, ha nincsenek, akkor meg kell hagyni nekik, hogy a VIII. emeleten, a műtő előtti váróban üljenek majd le. Utána egy liftet kell szerezni, nem érünk rá majd arra várni. Steve elrohant, hogy teljesítse a parancsokat. Jessie pedig Lydia Stewart, a radiológus felé fordult. – Elég lesz öt metszet a féltekékről és kettő a hátsó árokról. Amint készen vagy, mi már itt sem vagyunk. Siess, légy szíves, amennyire csak lehet. – Mi lesz vele? – kérdezte Alex.

– Fogalmam sincs. A pupillái nincsenek kitágulva, ez jó jel, viszont nincs cornea reflexe, és nagyon sok vért vesztett és veszít még mindig. Talán csak játszani ment ki, lehet, hogy épp azon ábrándozott, hogy mit kérjen születésnapjára. Megrázta a fejét, és elgondolkozva levett a fogasról két ólomkötényt, az egyiket odanyújtotta Alexnek. – Fontos ez? – Attól függ, hogy érdemes-e megóvni a kromoszómáit. Amikor bemegyünk a műtőbe, be kellene zsilipelnie, nagyon kevesen vagyunk, igazán jól jöhet majd a segítség. Jessie magára csatolta a nehéz kötényt, és odalépett a fiú mellé. Megfogta a kezét, bőre hideg volt, a pulzusát alig tudta kitapintani. Kattogni kezdett a CT, és pár pillanat múlva Lydia Stewart kiáltott ki az üvegfal mögül. – A kép itt van a monitoron. Elég szomorú! Jessie elengedte a gyerek kezét, és kiment megnézni a képet. Szerteszét futó törésvonalak, vérömleny és szétroncsolt agyállomány. Olyan volt, mint egy emeletről leejtett tojás, melynek szétloccsant darabjai valami csoda folytán együtt maradtak. – Kösz, már megyünk is – mondta, és intett a többieknek, hogy tegyék át óvatosan a gyereket a saját hordágyukra. – Végigrohantak a folyosón. Larry Miller már messziről integetett nekik, egy kitámasztott liftajtó mellett várta őket. Begurították a gyereket és bezsúfolódtak mellé. A folyosón többen megálltak, és kíváncsi pillantásokat vetettek feléjük. Csak akkor indultak tovább, amikor becsu-kódott a liftajtó. Jessie karja egészen odapréselődött Alex kezéhez. Amikor felértek a nyolcadikra és kinyílt az

ajtó, Jessie úgy érezte, hogy a férfi egy pillanatra megszorította a kezét. – Sok sikert – súgta a fülébe. – Erre, gyorsan! – kiáltotta válasz helyett. – A férfi zsilip ott van, jobbra. Sapka, maszk, műanyag zacskó a cipőkre, és egy köpeny. Jessie abban a pillanatban nézett az órájára, amikor félúton voltak a műtő csapóajtajában. A sürgősségi bejárat ajtajától a műtő bejáratáig kilenc perc. Nem dobogós idő, de nem is rossz. Jackie Terrell esélyeit nem rontották. Emily bemosakodva, beöltözve készen állt arra, hogy fertőtlenítse, és steril lepedőkkel körbe terítse a gyerek fejét abban a pillanatban, ahogy az altató orvos azt mondja, hogy lehet. Byron Wong is ugrásra készen várta, hogy intubálhassa a fiút. Jessie és Wong emelték át a gyereket a műtőasztalra. A gyerek felsikított, hadonászni kezdett a bal kezével, és hátba vágta Wongot. – Jézusom! – kiáltott fel lelkesen Jessie. – Mozog, még van esélyünk. Steve Santee lesett be a műtőajtón. – Dr. Copeland, Jackie anyját leültettem a váróban. Apja buszsofőr, őt még nem érték utol. Mr. Terrell, ha letette az utasait, akkor hajtson az Eastern Mass Medical Centerhez, nyolcéves fiát most operálják a VIII. emeleti idegsebészeti műtőben. Fejlövés érte. Jessie belegondolt, hogy kap egy ilyen üzenetet, és abban a pillanatban úgy érezte, hogy egy fagyos kéz szorítja össze a torkát. – Mosakodj be, Steve! – mondta a rezidensnek és visszafordult a gyerek felé. – Emily, oldalra fektessétek majd a fejét, ha már bent van a tubus. A bal füle legyen

fölül. Wong, ahogy itt van a vér, azonnal adjatok legalább két egységet. Emily te mellém állsz majd, Steve velünk szemben lesz. Kimegyek, váltok egy szót az anyjával, és már mosakszom is. Két perc múlva szeretnék belevágni. Dupla kesztyűt veszek majd. – Úgy lesz – válaszolta Emily. – Charlene Terrell kezeit tördelve ült a széken egy idősebb asszony mellett, aki a család barátjaként mutatkozott be, és gyámolítóan ölelte át Jackie anyjának vállát. – Dr. Copeland vagyok, perceken belül kezdjük a műtétet. Jackie nagyon súlyos sérülést szenvedett. – Dr. Copeland, ő egy csodálatos fiú – fakadt sírva Charlene. – Mentse meg, ő az egyetlen gyerekünk. – Mindent elkövetek – Köszönöm, doktornő, nagyon köszönöm. – Egy kérdés még. Jackie jobb- vagy balkezes? – Jackie? Jobbkezes. Csak látná, hogyan dobja a labdát. Még csak harmadikos, de már beveszik a felsősök közé. – Köszönöm, Mrs. Terrell. Miért lenne fordítva? – Jessie sietett vissza a műtőbe. Nem lett volna semmi értelme pontosan elmagyarázni, hogy milyen veszélyekkel jár a lőtt seb, és arról is korai lett volna beszélni, hogy a műtét után képes lesz-e Jackie jobb kézzel elhajítani a labdát. A többi veszélyre Jessie nem is akart gondolni. A jobbkezeseknél a beszéd központja is bal oldalon van, körülbelül ott, ahová a golyó befúródott. A műtétet követő egy-két napig semmit nem lehetett megjósolni. Tamika Bing – sóhajtott magában Jessie. – Amíg a kezeit mosta és kefélte a fertőtlenítőszerrel, a gyereken és az előtte álló műtét lépésein gondolkodott.

Agyának egyik távoli sarkában azonban ott kavargott Alex Bishop, Carl Gilbridge, Marci Sheprow, Sara Deve-reau, Tamika Bing, Eastman Tolliver, Orlis Hermann és a gróf. Nem hagyta nyugodni az a gondolat sem, hogy nem ő volt az, aki meghúzta a ravaszt, mégis az ő lelkét nyomja, hogy meghalhat a gyerek, hogy egy életre nyomorék maradhat. Nem ő volt az Isten, aki megmenthette volna a fiatal életet. Ő csak eszköz volt a Mindenható kezében, és nem hibázhatott, nehogy az ő gyarlósága miatt hiúsuljon meg az isteni csoda. – Készen áll? Alex állt pár lépéssel mögötte. – Készen, ha valaha mondhatja egy sebész, hogy készen áll. Oda állhat mögém, és ha nem lát jól, akkor kérjen egy sámlit, a fiú majd hoz egyet. – Én imádkozni fogok a gyerekért – válaszolta Alex. Jessie megfordult, és a szemébe nézett. – Ha jól imádkozik, akkor bármit kérhet tőlem. – A feltárás nem tért el a szokásostól, és standard metszésnek számított – egy ívelt metszés a golyó ütötte lyukat messze elkerülve. A skalpot félrehajtotta és a törött csontszélből fúróval eltávolított annyit, amennyi feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy eltávolíthassa a megalvadt vércsomókat. A lövedék és a csontszilánkok eltávolítása későbbi lépés volt. A fiú mozdulatlanul aludt és sikítani sem tudott, de mindenkiben élénken élt még annak az emléke, hogy a fájdalomingerre sem reagáló, eszméletlennek gondolt gyerek, közvetlenül a műtét előtt felkiáltott és mozgatta a kezét. Siess, de légy óvatos – ismételte el magában Jessie vagy százszor. Siess, de légy óvatos!

– Sok vért veszít – figyelmeztette Emily. – Nagyon jó, hogy a mentősök vettek le vért vércsoportra is. A vér hamarább került a laborba, mint a gyerek a CT-ben. – Mikorra lesz meg a vér? – Szerintem már készen kell lennie. – Alex, megtenné, hogy megkérdezi a vérellátót, készen vannak-e? Sürgesse meg őket, ha nemet mondanának. Emily oldalba bökte Jessie-t. – Jóképű segédszemélyzet! – Viselkedj, Emily – vágott vissza Jessie, de a hangját elnyomta a szívó hangos szörtyögése. – Jól van, Steve, szívjad az alvadt vért, nagyon jól haladunk. – Azt üzenik – jött vissza Alex –, hogy egy-két perc múlva készen vannak. – Maddy – szólt a műtőben segédkező nővérnek Jessie –, ő Alex Bishop a biztonságiaktól, de hamarosan beiratkozik a Northeastern orvosasszisztensi iskolájába. Kísérje le, legyen szíves, a vérellátóba, és hozzák fel mind a nyolc egység vért! Siess, de légy óvatos! A lőtt lyuk környékén olyan volt a csont, mint egy szétrobbant szélvédő, amit csak a fólia tart egybe. Jessie kiemelte a szilánkok nagy részét, és lassan haladt előre az alvadt vér eltávolításával, közben Emily és Steve a folyékony vért szívták el arról a területről, ahol ő dolgozott. Mélyen az agyban megcsillant a lövedék. A középvonalon nem ment át, de így is komoly pusztítást okozott a lőcsatorna mentén. Jackie? Jobbkezes. Csak látná, hogyan dobja a labdát. Alex és Maddy megérkeztek a vérrel, és letették az altatógép mellé, Wong asztalára. Alex Jessie háta mögé állt, és fellépett a sámlira.

Jessie azokra a hihetetlen, csodás gyógyulásokra akart gondolni, amelyekről nem csak hallott, de amelyeket maga is átélt az idegsebészeten – azok a betegek jártak az eszében, akiknek, ha tudják a tankönyvet, meg kellett volna halniuk, mégis értelmes és hasznos életet élnek azóta is, családtagjaik és barátaik nagy örömére és ámulatára. Aprólékos munkával, milliméterről milliméterre haladva megcsípte a vérző ereket, és bipoláris csipeszével egyenként megsütötte mindegyiket. Ahogy szűnt a vérzés, úgy vált egyre szembeötlőbbé az agykárosodás mértéke. – Byron, pótold a vért, légy szíves – kérte Jessie az aneszteziológust. – Nem akarom elkiabálni, de láttam ennél rosszabbat is. – Nagyszerűen haladsz -jegyezte meg Emily. – Alex, remélem, jól látja onnan fentről is, hogy mit csinál dr. Copeland, mert ilyen szépen ellátott koponyasérülést ritkán láthat. Jessie szúró pillantást vetett Emilyre. Tudta, hogy csak azért járt a szája, hogy oldja a műtét feszültségét, de kezdte megbánni, hogy megvallotta neki Alexszel alakulgató kapcsolatát. – Hagyd ezt! – suttogta a maszk mögött. – Egy kis hírverés sohasem árt – replikázott a másik. A maszk miatt csak a szemén látszott, hogy mosolyog. A bemeneti nyílástól felfelé vezetett a lövedék útja egészen a koponyatetőig, ahol előbb szilánkokra törte a csontot, majd éles szögben lefelé fordult, és erejét veszítve még a középvonal előtt megállt. A lövedék kivétele nem okozott különösebb nehézséget, de utána el kellett távolítani az egyértelműen elhalt agydarabokat is.

Talán Jackie Robinson Terrell mégis képes lesz messzire hajítani azt a labdát – elmélkedett Jessie, de Byron Wong kizökkentette a gondolataiból. – Rendben van minden? Leesett a vérnyomása. – Én nem látom semmi… A mondatot nem tudta befejezni. A mélyben megnyílt egy buzgár, és sötét, vénás vér öntötte el a műtéti területet. Jessie szíve kétszeres sebességre kapcsolt, szája kiszáradt, alig tudott megszólalni. – A hátsó koponyaárok felöljön! Édes Istenem! A lövedék eltörte a tarkócsontot is. A protuberantia occipitalis is eltört. A CT nem mutatta ezt a törést, mert a vérzés, a fokozódó nyomás, a duzzanat annyira összenyomta a tört részeket, hogy azok hajszálnyira sem távolodhattak el egymástól, a CT ezért nem tudta kimutatni. – Byron add túlnyomással a vért, add be az összest, pumpáld jobban. Hozass még vért! Steve, fordítsad el a fejét, az arca legyen lefelé! – De a sterilitás… – Pokolba a sterilitással, ez a gyerek így nem éri meg a fertőzést. Fordítsd meg! – Le kell engednünk a fejét, különben nem tudom tartani a vérnyomását – követelte az aneszteziológus. – Tedd fel a fejét, különben soha nem tudom ellátni ezt a vérzést. – De a levegő… – Tudom én is. Vagy elvérzik, vagy légembóliát kap. Tedd fel a fejét! A sterilitással mit sem törődve Jessie lehúzta a tarkótájról az izolálást, és szikét kért. A metszést egyetlen lendületes mozdulattal meghosszabbította hátrafelé,

messze túl a középvonalon. Egészen előrehajtotta Jackie Terrell skalpját. – Jézusom! – kiáltott fel, amikor meglátta a kettéhasadt tarkócsontot, és a törés mögött széthasadt sinusból előtörő vért. – Szívj ide Steve! Em, te is szívjad! Byron, szerezz még vért! Oh, nem! – Jess, a szíve… – Byron… – Jess, légembólia, le kell tennem a fejét! – Byron hagyd, akkor annyit sem tudok tenni, mint most. Tudom, a lyukon dől kifelé a vér és ömlik befelé a levegő. Tampont, tampont! Még többet! Jessie kétségbeesetten próbálta betömni a vérző lyukat, de ez olyan volt, mint gallyakkal útját állni az áradó folyónak. – Jess, szerintem teleszaladt levegővel a szíve. Lassul a frekvencia, a vérnyomás zuhan. – Mennyi? – Nincs negyven. – Byron, adjatok vért! – Jessie nem akarta elhinni, amiről pedig tudta, hogy bekövetkezett. – Nincs vérnyomás. Megállt a szíve, Jessie, az EKG egyenes vonalat húz. Jessie még próbálkozott tamponnal elállítani a vérzést, de az már nem a tamponálástól csillapodott és állt el. – Ennyi – hallotta saját hangját mérföldnyi távolságból. – Nincs mit folytatni. Vége. Egy örökkévalóságnak tűnő percig senki nem mozdult a műtőben. Jessie megrázta a fejét és körbenézett a többieken.

– Sajnálom – mondta rekedten. – Nagyon sajnálom. Köszönöm mindenkinek, nagyszerű munkát végzett mindenki, nem rajtunk múlt. – Jessie egyedül volt az irodájában. A szoba egyetlen ablaka előtt állt és a párkányra telepedett fecskepárt figyelte. Nem is tudta, hogyan élte túl azokat a perceket, amikor meg kellett mondania Charlene Terrellnek, hogy egyetlen fia meghalt a műtőasztalon. Lehetetlen volt elmagyarázni, hogy mi okozta a nyolcéves Jackie halálát, miért nem lehetett előre felkészülni a bekövetkezett szövődményre, és miért nem lehetett volna akkor sem meggyógyítani, ha mindent pontosan tudnak már a műtét előtt is. Idegsebészként Jessie megtanulta, hogy mindig vannak olyan betegek, akik a műtét után már soha nem lesznek teljesen egészségesek. Az ő számukra csak az a lehetőség adatik meg, hogy elfogadva a helyzetüket, új és sokszor rosszabb alapokon ismét felépítsék az életüket, amely már soha nem lehet olyan, mint a műtét vagy betegség előtt. A fiatal fiú embertelen és ostoba balesete, a műtőben bekövetkezett, előre nem látható katasztrófa azonban rosszabb volt minden kudarcnál, sikertelen műtétnél. Pedig azokból is kijutott neki mostanában: Tamika Bing, azután Sara, és most Jackie Terrell. Komolyan fontolgatta, hogy egy időre teljesen vissza kellene vonulnia a kísérleti műtő kiszámítható, racionális világába. Lehet, hogy eljött az ideje az őszinte önvizsgálatnak és be kell ismernem, hogy még sincs meg bennem az edzett acél keménysége, és soha nem lesz belőlem igazi idegsebész. Annyira elmerült az önmarcangolás kínjában, hogy alig hallotta meg a halk kopogást. – Igen – mondta bizonytalanul.

Alex Bishop lépett be csöndesen becsukva maga mögött az ajtót. – Hello! – Hello! – Gondoltam, talán szüksége lehet egy kis lelki támaszra. – Igen, talán szükségem lenne egy kis vigaszra, hogy könnyebb legyen elviselni: idegsebészet nélkül is lehet élni. Jessie senkit nem akart látni, ezért is vonult vissza az irodájába, de Alex Bishopnak mégis megörült. – Emily DelGrecót kérdeztem a műtét után, ő mondta, hogy senki a világon nem láthatta volna előre azt, ami bekövetkezett. Magyarázott valamit arról is, hogy a CT miért nem mutatta ki a törést, és hogy a vér eltávolítása után, amikor a koponyán belül megváltozott a nyomás, akkor már nem volt, ami az elszakadt sinusokat tamponálta volna. Azt mondta, hogy műtét nélkül a biztos halál várt a gyerekre, és hihetetlen teljesítmény volt kevesebb, mint tíz perc alatt felvinni a gyereket a műtőbe, hozzálátni az operációhoz. – A végeredmény számít, bár tudom, hogy a sportban is jegyzik a részidőket. – Egy ilyen tragikus esemény mindenkit megráz, de gondolom a sebészt, aki a műtétet végzi, ezerszeresen. – Jól esik, hogy ilyen empátiával beszél erről. Munkánknak ezt a részét képtelen vagyok megszokni, és hasonló esetek után már sokszor gondoltam, hogy abba kellene hagynom az egészet, mert nem vagyok elég erős. – Remélem, soha nem jut erre az elhatározásra. Jessie megfogta Alex kezét, és hagyta, hogy a férfi gyöngéden magához ölelje. – Örülök, hogy bejött hozzám – mondta.

15. fejezet Jessie egy rossz levegőjű ügyeletes szobában aludt. Nyugtalanul forgolódott egész éjszaka. Újra és újra átélte azt a dermesztő pillanatot, amikor a feneketlen mély kútból fel-buggyant a levegővel keveredő sötét, vénás vér. A nővérek is a szokásosnál többször telefonáltak rá ilyenolyan megválaszolandó kérdéseikkel. Fél óránál hosszabb ideig nem hagyták egyfolytában aludni, s amikor végre mégis elnyomta az álom, akkor Jackie Terrellt látta, ahogy, mint egy adogatógép, csak szórta-szórta jobb kézzel a jobbnál jobb labdákat. Közvetlenül a műtét után számtalan riporter érdeklődött a gyerek után. Őket a kórház szóvivőjéhez irányította, aki ugyanazt az előre megírt nyilatkozatot adta oda mindegyiknek, amelyiket a hivatalos szervekhez és távirati irodákhoz is elfaxoltak. A nyilatkozatot Jessie segített megfogalmazni röviddel az után, hogy megírta a műtét jegyzőkönyvét. Az Eastern Massachusetts Medical Center egy héten belül már másodszor került az érdeklődés homlokterébe. Ettől a másodszori hírveréstől azonban nem remélhettek hárommillió dolláros alapítványi támogatást. – Jessie-t reggel hatkor ébresztették a nővérek. Lezuhanyozott, tiszta zsilipruhába bújt, és leült, hogy meditáljon pár percet. A meditálás ellenére sem volt könnyű elviselni azt a bolondokházát, amelyik az ügyeletes szobán kívül fogadta. Marci Sheprow elbocsátása után épp csak lélegzethez jutottak, és ismét feje tetejére állt minden

az EMMC-ben. Lement a büfébe, hogy elfogyassza szokásos kórházi reggelijét: egy szezámmagos bagett krémsajttal és paradicsomszeletekkel, egy csésze kávé és egy banán. Az asztalnál, ahová leült, négy doktor egymás szavába vágva mesélte az ilyet-még-nem-hallottál rémtörténeteket, melyek között éppúgy volt szívszorítóan szomorú, mint kacagtatóan nevetséges. Máskor tizenöt-húsz percnél sohasem időzött tovább a többiek társaságában. A reggeli vizitet szerette minél hamarább elkezdeni, hogy még a reggeli gyógyszerelés előtt változtathasson a beállított terápián, ha szükségét látta, és időben elrendelhesse az aznapi vizsgálatokat. A történetek éppoly porosak és áporodottak voltak, mint a szoba levegője, ahol az éjszakát töltötte, mégis tovább maradt, mint máskor. Sőt még egy viccet is megpróbált elsütni. Pár napja mesélte neki az egyik nővér: az egészségbiztosítási pénztár igazgatója meghalt, és felment a mennyországba, de csak háromnapos ápolást engedélyeztek a számára. A többiek udvariasan mosolyogtak, és ugratták, hogy ezt a trükköt nem veszik be, mert azért annyira fiatal ő sem lehet, hogy ez a vicc új legyen neki. – Negyed nyolc volt már, amikor megcsipogtatta Emilyt, hogy találkozzanak a VII. emeleten és viziteljenek le. Összességében egészen jól voltak a betegek. Gary Garrison fejfájása sokat enyhült, bár még nem múlt el teljesen. Jessie felajánlotta neki, hogy maradhat még egy napot az intenzíven, és ő ezt örömmel elfogadta. Továbbra is tartott az utóvérzéstől, és megkönnyebbült, hogy szem előtt lesz, ha az bekövetkezne. Dave Scolari karja, keze tovább erősödött, és hasonló javulás kezdett mutatkozni a lábában is. Igazi csoda – gondolta Jessie, és azonnal

eszébe jutott az a csoda, amelyik előző este maradt el. Emily észrevehette, hogy mi jár Jessie fejében, mert a kórteremből kifelé menet megkérdezte, hogy olvasta-e a Globe-ot. – Nem. – Részletesen beszámolnak arról a hősies küzdelemről, amellyel az EMMC doktorai próbálták megmenteni a nyolcéves Jackie Terrell életét. Jessie jól ismerte a barátnőjét, úgyhogy rövidre zárta a beszélgetést. – Nézd, Em, tudnod kell, hogy nem hibáztatom magamat a történtekért. Őszintén mondom, hogy nem érzem hibásnak magam azért, mert nem vettem észre egy olyan repedést, amilyet a radiológus sem látott meg. De attól, hogy nem énmiattam halt meg az a gyerek, én még lehetek pokolian szomorú, és az is vagyok. Nagyon szomorú. Emily átkarolta Jessie vállát. – Tudom, hogy mit érzel. Tegnap este, amikor hazamentem, szóltam a gyerekeknek, hogy kapcsolják ki a televíziót, aztán egy fél órára összekuporodtunk az ágyamon és csöndben voltunk. – Ez igazán szép volt tőled és tőlük. Nagyszerű srácok! – Ha már nagyszerű srácokról beszélünk… Jessie elmosolyodott és megvonta vállát. – Nem is tudom. – Dehogynem tudod. Az arcodra van írva. Találkoztatok a műtét után? – Talán. – Óh, magasságos ég! Jó kis alak vagy, és ahogy látom, ő is. Ennek már örülök.

– Hagyjuk! Ma reggel nem vagyok valami kirobbanó hangulatban. Gilbridge ma délelőtt is a hírnévnek áldoz, nekem itt marad az ambulancia, az ő betegeit is nekem kell ellátnom. Akkora a felhajtás körülöttünk, hogy mindenki itt akarja operáltatni magát. Már egy hét alatt is sokszorosára duzzadt az előjegyzésünk. Mi dolgozunk, Gilbridge meg sütkérezik a reflektorok fényében. Olyan ez, mintha rám nyitotta volna a zsilipet, és a partról nézné, tudok-e úszni. Néha félek, hogy belefulladok. – A következő kórteremben Gilbridge egyik daganatos betege feküdt; nekik kellett ellátniuk őt is. Jessie meglepetten ismerte fel Lisa Brandont az ágy lábánál. – Egyik nap délutáni műszak, másik nap délelőtti. Csak nem az év legjobb önkéntes nővére címre pályázol? Liza elpirult és zavartan feszengett. – Remélem nem baj, hogy megint itt vagyok. Nem igazán tudok mit csinálni otthon, és valóban szeretek segíteni a betegeknek. – Ebben az esetben szerencsések vagyunk, hogy minket választottál. Örülünk, ha elvállalod az éjszakás műszakot is. Miért is ne? Én is három műszakban dolgozom. Jessie a „nem tudom, hogy mi leszek, ha nagy leszek” klub új tagjaként mutatta be Lisát Emilynek, aki széles mosollyal üdvözölte és közölte vele, hogy ő a klub alapító elnöke. – Ügyes kölyök – jegyezte meg Emily, amikor ismét a folyosón voltak. – Nem kölyök, elmúlt már húszéves. – Megnézted a születési dátumát a jogosítványában? Ez egy kölyöklány.

– Kora délután volt. Jessie Gilbridge irodájában ült és arra várt, hogy megérkezzen Eastman Tolliver, és végre átadhassa Gilbridge-nek a betegeket. Abban egyeztek meg, hogy Tolliver is csatlakozik hozzájuk azon a viziten, ahol Jessie betegről betegre elmondja Gilbridge-nek az elmúlt napok eseményeit. Gilbridge nemrég érkezett meg New Yorkból és határtalanul elégedett volt az úttal. Tíz perc a Today élő adásában, utána egy interjú a TIME magazin újságírójával, sebtében összehívott tudományos konferencia a Columbia Presbyterianben, ebéd egy robotokat gyártó cég igazgatójával, aki nagyon érdeklődik ARTIE után, és nagy üzletet szimatol. Gilbridge el volt ragadtatva magától. Kiszólt a titkárnőjének, hogy amíg nem szól, addig ne kapcsoljon be egyetlen telefont sem, és Mr. Tolliveren kívül senkit sem fogad. – Szóval, hogy tetszett ez a Tolliver? – kezdte faggatni Jessie-t a hárommillió dolláros támogatásról. – Carl, mindössze egy órát töltöttem el vele. Együtt ebédeltünk és beszélgettünk, ennyi. Kellemes, intelligens ember, akit nagyon érdekel a programunk. Ami azt illeti, reggel az ígérete ellenére sem jött be körülnézni az osztályon. Telefonon jelentkezett csak, és azt mondta, hogy inkább megvárja, amíg visszajössz. – Nem bántódott meg, hogy nem voltam itt? Nem tett semmilyen megjegyzést? – Nem igazán. Legalábbis nekem nem tett semmi olyan megjegyzést, amelyik erre utalhatott volna. Nem is lenne jellemző rá. Ő olyan, hogy is mondjam, olyan kaliforniai, olyan lezser. – Gondolom, megértette, hogy nem szórakozásból hagytam magára, hanem életbevágóan fontos ügyben kellett elutaznom.

– Biztosan ő is tudja, hogy senkit sem hívnak meg hetente a Today élő adásába. – Pontosan erről van szó. Nem utasíthattam vissza egy ilyen lehetőséget. Szóval, milyen ember ez a Tolliver? Mi érdekli őt, mivel foglalkozott régebben? – Hat éve, azt hiszem hat évet mondott, dolgozik a Macintosh Alapítványnál. Korábban az egyik egyetemen tanított, professzor volt. – Intelligens, azt mondtad? Tartok tőle, hogy elég intelligens ahhoz, hogy átlásson egy olyan fickón, mint te vagy. – Igen, nekem kifejezetten intelligensnek tűnt. – Nekem is. Azt hiszem, hogy… Gilbridge nem tudta befejezni a mondatot, mert rövid kopogás után benyitott a titkárnője és bejelentette Mr. Eastman Tollivert. – Dr. Copeland, végtelenül elszomorított, amikor meghallottam, hogy hiába tettek meg mindent, mégsem lehetett megmenteni a gyerek életét. – Engem is nagyon elkeserített – mondta. És az is, hogy az osztály vezetője meg sem kérdezte, mi történt tegnap éjjel – gondolta, de ezt már nem mondta ki. – Lent voltam a büfében, és mindenki arról beszélt, hogy milyen hihetetlen teljesítmény volt, hogy egyáltalán eljutottak a gyerekkel a műtőig, sőt a lövedéket is sikerült eltávolítani, és csak azután… – Tragikus volt – sóhajtott fel fájdalmasan Jessie. Tragikus. Ezt a szót Gilbridge ki nem állhatta, különösen nem az ő osztályával kapcsolatban. Azonnal akcióba lendült. – Szóval, Eastman – kezdte mosolyogva Gilbridge –, mit gondol arról, amit eddig látott?

Tolliver arca egy futó pillanatra egészen elkomorult. Jessie azonnal észrevette ezt a változást, de amilyen biztos volt abban, hogy Tolliver ízléstelennek tartotta Gilbridge hirtelen közbeszólását, ugyanolyan biztos volt abban is, hogy Gilbridge semmit sem vett észre ebből a néma közjátékból. – Amit eddig láttam, az nem rossz – mondta visszafogottan. – De még nem láttam ARTIE-t munka közben. – ARTIE az idegsebészet, megkockáztatom, a sebészet jövője. – Milyen problémák adódtak eddig? – Apróbb technikai zűrök, de semmi komolyabb. – Jessie az égnek emelte a tekintetét, de egyik férfi sem vette észre arcán a megütközést. – Bár már élesben is kipróbáltuk, még van mit fejlesztenünk rajta a laboratóriumban is. A tökéletesre törekszünk, ez nem csak egy jelmondat, hanem ez a mi munkánk alapelve. ARTIE következő generációjának még kisebbnek és mozgékonyabbnak kell lennie, és talán az sincs nagyon messze, hogy saját magát irányítsa. Az MRI digitalizált információi fogják navigálni, a sebész szerepe mindössze annyi lesz, hogy átjuttatja ARTIE-t a koponya csontos falán, és ott szabadon engedi. – Ez már egészen úgy hangzik, mint egy fantasztikus film forgatókönyve. – Jules Verne tengeralattjárója és holdrakétája is nevetséges fantazmagóriának tűnt annak idején. – Gilbridge szinte megrészegült saját látomásaitól, és lelkesen folytatta. – Az MRI vezérelte sebészet gyerekcipőben jár még, és a fejlődés lépcsőfokai ma még beláthatatlan magasságokba vezetnek.

Jessie keze ökölbe szorult. Pár napja volt csak, hogy ARTIE elszabadult, nem szabadon engedték, hanem elszabadult, és hiába volt a kezükben a póráz vége, ARTIE ámokfutóként pusztította az ép agyszövetet. Összeszorította a száját, és hallgatott. Tudta, hogy Gilbridge nem a tökéletességre való törekvésnek fogná fel óvatosságra intő megjegyzését, hanem úgy tekintene rá, mint aki keresztbe tett a hárommillió dolláros üzletének. Hagyta, hadd képzelje Jules Vernénél is nagyobb jövőlátónak magát Gilbridge, legalábbis addig, amíg nem talál magának egy másik állást. – Nos – jutott szóhoz Tolliver –, úgy látom, hogy a jövő szempontjából valóban nagyon fontos kutatást végeznek, de mielőtt visszarepülök Kaliforniába, szeretnék látni egy műtétet. Van lehetőség erre? Gilbridge-nek ki kellett terítenie a lapjait. Jessie nem volt nagyon meglepve. Teljesen érthetőnek találta, hogy hárommillió dollárért Tolliver nem akart zsákbamacskát venni. Ha a Macintosh Alapítvány hajlandó ilyen komoly összeggel támogatni ezt a programot, akkor egészen természetes, hogy nem szólamokat akarnak hallani, hanem szeretnék látni a tényeket – gondolta Jessie, és már sejtette, mi fog következni. – Jessie – fordult feléje Gilbridge –, mit gondolsz, a műtétre előjegyzett betegeim között van olyan, akinél ARTIE végezhetné a műtétet? De Carl, neked is tudnod kell, hogy még nem vagyunk készen! Felelőtlenség ARTIE-val végezni a műtétet, mint ahogy az volt Marci Sheprow esetében is. Akkor szerencséd volt, de attól ARTIE még nem használható. – Az előjegyzési lista Emilynél van. Már úgyis vár bennünket az intenzíven, úgyhogy ott átnézheted a

névsort, és ha láttad az új betegeidet, akkor majd eldöntheted te magad. – El is fogom. – Carl ismét köhintett párat, mint akinek valami nagyon kaparja a torkát, és másra terelte a szót. – Akkor menjünk, és nézzük meg, mi újság az intenzíven? – A vizit gördülékenyen indult, Gilbridge bombasztikus formában vezette a körmenetet. Jessie, Emily, két nővér, két orvostanhallgató, két rezidens és a Macintosh Alapítvány Igazgatója vonult betegtől betegig, előbb az intenzíven, majd az osztály többi kórtermében. Gilbridge betegei szemmel láthatóan nagy örömmel fogadták, hogy visszatért az őket operáló sebész, és lerítt róluk a büszkeség, hogy őket ugyanaz a doktor kezeli, aki az olimpiai bajnokot is operálta, és aki nap mint nap szerepel a televízióban. Voltak azonban hárman is, akik szóvá tették, hogy másra bízta a kezelésüket. Jessie nem tudta eldönteni, vajon Gilbridge meg sem hallotta ezeket a rosszalló megjegyzéseket, vagy cinikusan semmibe vette, amikor válasz nélkül lépett tovább a következő ágyhoz. Egy idős asszony, Clara Gittlesen csípős szavai azonban nem maradtak hatás nélkül. – Dr. Gilbridge – kezdte pörgő nyelvvel –, meg kell mondanom valamit. Mindig úgy éreztem, hogy keveset törődik velem, de azt hittem, hogy ez így természetes egy kórházban. Amíg távol volt, addig dr. Copeland és Emily viselték a gondomat, és rá kellett jöjjön, hogy tévedtem. Egyáltalán nem természetes, ha egy orvos keveset törődik a betegeivel. Gilbridge motyogott valamit, akár még bocsánatkérésnek is fel lehetett fogni, de a szája széle idegesen megremegett. Jessie-t kezdte faggatni az idős beteg mentális állapotáról, majd elrendelte, hívjanak hozzá

egy pszichológust, mondván, hogy a műtéti megterhelés és a gyógyszerek depressziós tüneteket válthattak ki nála. Jessie lopva Tolliverre pillantott, de semmit nem tudott leolvasni az arcáról. Úgy tett, mintha nem is hallotta volna a szóváltást, rezzenéstelenül figyelte Gilbridge arcát. Rolf Hermann feküdt a következő kórteremben. Útközben Jessie félrevonta Emilyt. – Találkoztál mostanában Orlisszal? – kérdezte suttogva. – A házi sárkánnyal? Pár órája néztem be hozzájuk, hogy rendben van-e minden. Nem akartam, hogy a császár visszaérkezésekor szó érje a ház elejét. De nem igazán volt kíváncsi a képemre. – Emily egy ripacsot megszégyenítő németes kiejtéssel folytatta. – Csák dr. Gilbridge-dzsel ákárok beszelni. – Úgy kell neked, Orlis. Most teljesül a kívánságod – kuncogott Jessie. – Én már alig várom a nagy pillanatot. – Dr. Copeland! – szólt rájuk Gilbridge. – Megtennék nekünk azt a szívességet, hogy csatlakoznak hozzánk? Jessie elengedte füle mellett az alig leplezett rendreutasítást. Utánuk sietett, és elkezdte mondani Hermann kórtörténetét. – Gróf Rolf Hermann Németországból érkezett. Ötvenhárom éves, nős, három gyermek apja. Körülbelül hat héttel ezelőtt kezdődtek a panaszai egy görcsrohammal. Az epilepsziás görcsök azóta egyszer ismétlődtek. Magával hozta az időközben otthon készült MRIfelvételeket. Jessie nem akarta elrontani Gilbridge játékát, egy szóval sem említette a daganatot és a feltételezett diagnózist. Intett Emilynek, aki a rozsdamentes acélból

készült, zsúr-kocsihoz hasonló, kerekes irattartó egyik rekeszéből előhúzta a felvételeket, és szótlanul feltette őket a röntgennézőre. Gilbridge homlokát ráncolva nézte végig a képeket, hosszú másodpercekig tanulmányozta hol ezt, hol azt az átvilágított kockát. Az előadás Tollivernek és az orvostanhallgatóknak szólt, a többiek egy robogó vonat ablakából is azonnal rámutattak volna a tumorra. – Nos – kezdte Gilbridge gondterhelten –, ahogy látom, egy subfrontalis meningeomával állunk szemben. Dr. Copeland, egyetértesz ezzel? – A legmesszebbmenőkig, dr. Gilbridge. – És mit gondolsz, alkalmas lenne ez a tumor arra, hogy folyamatos intraoperatív MRI monitorozás mellett a robot segítségével távolítsuk el? Jessie tudta, hogy a daganat minden szempontból ideális ARTIE számára, de nem hagyhatta figyelmen kívül komoly fenntartásait. Gondosan kellett megfogalmaznia a válaszát. – Úgy gondolom, hogy több lehetséges műtéti megoldás között ARTIE is szóba jöhet. – Nagyszerű! Örülök, hogy azonos véleményen vagyunk. Mr. Tolliver, azt hiszem, megtaláltuk azt, amit kerestünk. Dr. Copeland, van még valami, amit tudnom kell erről az esetről? – Nem igazán. – Rendben, akkor menjünk, és beszéljünk Hermann gróffal. – Tökéletesen érti az angolt, és egész elfogadhatóan beszéli a nyelvünket, mégis a felesége viszi a szót. – Az egyágyas kórterem, jóllehet a privát szobák közül ez volt a legtágasabb, már akkor zsúfoltnak hatott, amikor bekopogtak és kinyitották az ajtót. Rolf Hermann mellett

bent volt a felesége, három felnőtt gyereke és az enyhén szólva túlsúlyos nővér, akit a grófné fogadott fel a férje mellé. Gilbridge ment elöl, a többiek követték, de a slepp vége nem is fért be, ők kívül rekedve nyújtogatták a nyakukat, hogy lássanak egy igazi grófot. Jessie bemutatta a családnak Gilbridge-et és olyan megkönnyebbülést érzett, mintha izzó salakon rendezett mezítlábas váltófutásban adná át a stafétabotot. – Nagy örömömre szolgál, hogy megismerhetem önöket – köszönt Gilbridge –, de mielőtt rátérnénk a részletekre, megkérhetném a gyerekeit és a nővért, hogy odakint várjanak? Ez egy oktatókórház, és félek, hogy egyszerűen nem lesz itt elég levegő, ha a sor végén álló orvostanhallgatók is bepréselődnek ide. – Az orvostanhallgatók jó helyen vannak odakint is – csattant fel Orlis azonnal. – A férjem, gróf Rolf Hermann nem vesz részt semmilyen oktatási cirkuszban. – Kezdődik – súgta oda Jessie Emilynek. Gilbridge és a grófné hosszan méregették egymást, mielőtt a gróf megszólalt volna tört angolsággal, hogy egyezséget ajánljon. Jessie és Emily maradhattak, meg a gyerekek közül a legidősebb fiú, Derrick, aki élénk, fürkésző tekintetét és erős felépítését nyilván az apjától örökölte, ám ezen felül alig hasonlítottak egymásra. Tolliver, aki az ajtóból figyelte az eseményeket, mosolyogva intett, hogy majd a folyosón várakozik. – Nos, akkor – ragadta magához a kezdeményezést Orlis abban a pillanatban, hogy becsukódott az ajtó – halljuk, hogy pontosan milyen beavatkozást tervez, és mikor kerül rá sor.

– Időben megválaszolom minden kérdését, kedves asszonyom, de ha megengedi, akkor előbb megvizsgálnám a betegemet. Tüntetőleg a gróf felé fordult, és biztatóan rámosolygott. – Örülök, hogy megismerhettem, és remélem, a segítségére lehetek bajai orvoslásában. – Én is remélem – válaszolta a gróf. Orlis fagyos tekintettel húzódott félre, amíg Gilbridge a férjét vizsgálta. Az idegrendszeri vizsgálatokat olyan aprólékos műgonddal végezte el, ahogy korábban soha az életében nem tette. Ettől megkímélhettél volna – gondolta Jessie, és szeme sarkából látta, hogy Emilynek ugyanez jár az eszében. – Kiváló! – bólogatott elégedetten Gilbridge, és köpenye zsebébe süllyesztette a reflexkalapácsot. – Meg kell mondanom, gróf Hermann, hogy nagyszerűek a reflexei, meglepően érintetlenek. Szerencsére a panaszait okozó daganat egy nagyon lassan növekvő, jóindulatú tumor, amelyik nem ad áttéteket az agy más részeibe vagy távolabbi szervekbe. Az viszont nem szerencsés, hogy egyre nagyobb helyet követel magának a zárt koponyán belül, és ezért egyre jobban összenyomja az agy egészséges részeit. Ez a nyomás okozta a görcsöket, és ez a kompresszió előbb-utóbb súlyos károsodást okoz az ép agyszövetben is. El kell távolítani ezt a daganatot. A grófné a két férfi közé furakodott. Nem bírta tovább türtőztetni magát, nem maradhatott ki a megbeszélésből. – Azzal a miniatűr valamivel akarja végezni a műtétet, amelyikkel olyan sikeresen megoperálta azt a fiatal tornászlányt? – kérdezte.

Gilbridge önmagát meghazudtolva szinte segélykérően pillantott Jessie-re, aki azonban akarattal másfelé nézett. – Igen, elképzelhető – válaszolta Gilbridge. – Talán valóban az MRI-műtőben végzem el az operációt, és esetleg a robotot is használni fogom. – Mi nem szeretjük azt hallani, hogy talán, esetleg – mondta élesen Orlis. – A férjem azért jött ide, mert azt hangoztatta, hogy olyan új, modern módszerrel végzi ezeket a műtéteket, amilyennel mások nem rendelkeznek. A férjem nem akárki, ő nagyon fontos ember, és nagyon sokan vannak, akiknek szükségük van az ő segítségére. Gilbridge kihúzta magát, hogy megfeleljen a kihívásra. – Megértem az aggodalmát, asszonyom, de emlékeztetnem kell arra, hogy én vagyok a sebész. Ha úgy látom, hogy az MRI vezérelte robotsebészet ígér jobb eredményt, akkor azt fogom használni, de ha „úgy látom, hogy a férje esetében a hagyományos műtét esélyei a jobbak, akkor nem fogom használni a robotot. Remélem, elég világosan fogalmaztam. Orlis a férjére nézett, aki egyetértően bólogatott. Ám ő nem adta fel egykönnyen. Újabb támadásra lendült. – Mikor lesz a műtét? – kérdezte harciasan. Gilbridge Emilyhez fordult. – Itt van a műtéti beosztás? Emily, aki semmi pénzért nem akart részt venni ebben a csatában, odaadta a határidőnaplót Jessie-nek. – Kizárólag az MRI-műtő jöhet szóba? – kérdezte Jessie, miközben az előjegyzéseket lapozta végig. – Természetesen – vágta rá Gilbridge. – Ez nagy gond, mert három hétre előre minden hely foglalt abban a műtőben. Két beteget jegyeztünk elő minden napra, még szombatra is terveztünk műtétet.

– De én megígértem Mr. Tollivernek, hogy megnézheti ARTIE-t munka közben. A hét vége előtt kell megoperálnunk gróf Hermannt. Jessie nagyot sóhajtott. – Holnap reggel dr. Wilbourne a csecsemő- és kisdedosztályról operál egy gyereket. Délután lesz Terence Gilligan reoperációja. Ő már itt fekszik bent és nincs valami jó állapotban. Nem halasztható a műtétje. Holnapután a te beteged, Lindsay Pearlman az első. Sok panasza van, és az utóbbi napokban súlyosbodtak a tünetei, mielőbb meg kell operálni. Utána következik az a férfi, akinek a műtétjét a Kínából érkező sebészeknek akarod bemutatni. Ők holnap repülnek ide, ehhez a műtéthez igazították az érkezésüket. Csütörtökön reggel én operálom Ben Rasheedet. Már kétszer maradt el a műtétje, és félek, hogy valami tragikus történik, ha ismét elnapoljuk. Aznap délután neked lenne egy reoperációd, a Hopkins fiú, őt talán áttehetjük a következő hétre. – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte követelőzve Orlis. – Véleményem szerint – folytatta Jessie, ügyet sem vetve Orlis közbeszólására – az lenne a legjobb, ha a csütörtökben maradnánk, így veszélyeztetnénk a legkevésbé azokat a betegeket, akik nincsenek olyan stabil állapotban, mint gróf Hermann. – Ez hallatlan! Ez teljességgel elfogadhatatlan! – szólt közbe felháborodva Orlis. – Orlis! – szólt rá halkan, de határozottan a gróf, és csöndet parancsolva magasra emelte a kezét. A grófné mély levegőt vett, és tízig számolt magában, de ettől sem lett sokkal higgadtabb.

– Dr. Gilbridge – kezdte, és remegett az indulattól. -A férjemnek két görcsrohama volt eddig. Azt akarom, hogy holnap, legkésőbb szerda reggel operálja meg. – Jessie – szólalt meg rövid csönd után Gilbridge. – Nem szívesen várakoztatnám Eastmant tovább, mint feltétlenül szükséges. Jessie megvonta vállát. – Ezek a betegek valóban kritikus állapotban vannak. Nem hiszem, hogy szakmailag védhető, ha arrébb tesszük a műtétjeiket, és nem gondolom, hogy a kínaiak örülnének annak, ha a hosszas egyeztetés után kitűzött időponton változtatnánk. Gilbridge elmélyülten tanulmányozta saját körmeit, döntésének politikai és szakmai következményeit latolgatta, – Csütörtök délután – szólalt meg végül. Orlis porcelánfehér arca egészen elvörösödött. – Ez elfogadhatatlan! – kiáltott fel. Gilbridge úgy tűnt, kifejezetten élvezte, hogy ilyen hatást volt képes kiváltani a döntésével. Orlis, hiába számított B-nek, túl messzire ment. – Továbbá azt javaslom, hogy csütörtökig költözzenek át egy szállodába. Az egész család. – Készpénzzel fizetünk, dr. Gilbridge. Dr. Marcus engedélyt adott arra, hogy elfoglaljuk a szobáinkat. Nem mozdulunk innen. – Ahogy kívánja, grófné. – Dr. Gilbridge, meg kell mondanom, hogy mi nem ilyen bánásmódhoz szoktunk. – Mrs. Hermann, szeretném a tudomására hozni, hogy nagyon sok idegsebész dolgozik rajtam kívül ebben a városban.

Gilbridge nem várta meg a választ, hanem sarkon fordult, s maga elé engedve Jessie-t és Emilyt kivonult a szobából. Eastman Tolliver az ajtó előtt várt rájuk, és akaratlanul is hallott mindent, ami odabent történt. Jessie kíváncsian fürkészte az arcát, de semmit sem tudott leolvasni róla.

16. fejezet Rolf Hermann daganatának eltávolítása nem ígérkezett sétagaloppnak. Jessie tisztában volt azzal, hogy egy jó sebész számára legalább annyira fontos az önbizalom, mint a biztos kéz, de azt is tudta, hogy az egészséges önbizalom és a kóros elbizakodottság között igen keskeny az ösvény. Felrémlett benne, hogy vajon Gilbridge nem tért-e le erről a szűk csapásról csak azért, hogy elkápráztassa Tollivert. – Jessie és Alex együtt vacsorázott a kórházi büfében. Az utolsó falatoknál tartottak, amikor Jessie-t a házi vonalon keresték. – Dr. Copeland – válaszolt a hívásra a legközelebbi telefonról. – Óh, Jessie. Eastman Tolliver vagyok. Remélem, nem zavarom. Jessie Alexre nézett, aki épp akkor szedte le az asztalukat, és pakolta rá a tálcájára a tányérokat, poharakat, hogy visszavigye a szennyes edényeket. Alex észrevette a kérdő pillantást, az órájára mutatott és intett, hogy mennie kell. – Később találkozunk – olvasta le a szájáról a köszönést Jessie. – Nem zavar – válaszolta Tollivernek. – Azon tűnődtem, lenne-e pár perce a számomra ma este. Van egy-két kérdésem, szeretném, ha megbeszélnénk azokat – mondta Tolliver. – Csak nincs valami baj?

– Nem, nem, nincs semmi gond. Egyszerűen arról van szó, hogy ezekre a kérdésekre szerintem jobban ismeri a választ, mint dr. Gilbridge. Egyáltalán nem akarok belekeveredni ebbe az alapítványi üzletbe, már így is túl mélyen benne vagyok… Személy szerint semmi kifogásom a beszélgetés ellen, de a kérdéseket Carlnak kellene feltenni… Fáradt és kimerült vagyok, és azt reméltem, hogy ma korán lefekhetek. Jessie a lehetséges kibúvókat mérlegelte, ám némi töprengés után belátta, hogy hamarább végez, ha gyorsan beleegyezik a találkozásba. – Semmi akadálya, hol van most? – válaszolta. – A könyvtárban, és az alapítványhoz beadott pályázatát, akarom mondani, dr. Gilbridge pályázatát tanulmányozom. Különórákat veszek idegsebészetből. – Kilencre tudok odamenni. Az még nem késő? – Kilenc az tökéletes nekem. – Találkozzunk a főbejáratnál. Legalább lesz egy testőröm, aki elkísér a sötét parkolón keresztül az autómig, én pedig cserébe hazaviszem. Útközben beszélgethetnénk. – Jessie a következő órában tizenegy telefonhívást válaszolt meg, közülük hetet Gilbridge helyett. Az aranyérmes műtét után csak nem akart alábbhagyni az érdeklődés. Kilenc már elmúlt öt perccel, amikor végre átöltözhetett és elindulhatott a porta felé. Eastman Tolliver már várta. Konzervatív eleganciával öltözött: világosbarna öltöny, fehér ing, pasztellszínű nyakkendő. Láthatta Jessie-n, hogy fárasztó napja volt, mert nem vesztegette az időt semmitmondó fecsegéssel. – Dr. Gilbridge említette – kezdte azonnal, ahogy kiléptek a kapun és elindultak lefelé a főkapuhoz vezető

lépcsőfokokon –, hogy csütörtök délutánra van egy műtétje, amelyiknél szeretné használni a robotot. Úgy tervezem, hogy a műtét után azonnal indulok vissza Kaliforniába. Mielőtt visszamegyek, feltétlenül beszélnünk kell egy keveset az üzletről is. – Üzletről? – Igen. Szeretném, ha mesélne valamit arról a balszerencsés kísérletről. Jessie meglepetten nézett Tolliver arcába. – Balszerencsés kísérlet? Tolliver bátran viszonozta Jessie pillantását. Sötét szemeiben ragyogott az értelem. – Nem azért repültem át erre a partra, hogy körbeudvaroltassam magam a főnökével, annak ellenére, hogy eddig egész jó benyomásom alakult ki róla. Azért jöttem, hogy minél többet tudjak meg a maga munkájáról és a robotjáról. Egy négymillió dolláros döntéshez nagyon sok információra van szükségem. – Nem három? – Talán nem. Eddig még nem mondtam, de tudnia kell, dr. Gilbridge bátorított, hogy azzal beszéljek, akivel csak akarok. Nyugodtan tárgyalhatunk mindenről, ne tartson attól, hogy az ő tudtán kívül, a háta mögött történik mindez. Jessie-t lenyűgözte a férfi körültekintő magabiztossága. Nem sok értelmét látta annak, hogy tájékozatlanságára hivatkozva bújjon ki a válaszok elől. – Voltak kudarcaink is a kísérletek során, ez magától értetődő, de milyen balszerencsére gondolt pontosan? – Arra a halotton végzett műtétre.

– Óh, igen. ARTIE kifogástalanul működött hosszú ideig, de egy miniatűr rugó elpattant, és attól kezdve képtelen voltam irányítani. Ennyi volt az egész. – Ez könnyen előfordulhat másodszor is? – Remélem, soha! Egy volt mérnökkel beszélgetve, nem hiszem, hogy nekem kell elmagyaráznom: egy mechanikusan mozgó alkatrészről soha nem lehet azt állítani, hogy nem hibásodhat meg. – A rugó konstrukcióján nem lehet javítani? – Bármi, amit ember alkotott, fejleszthető, javítható válaszolta Jessie –, de pillanatnyilag nem látom semmi okát annak, hogy áttervezzük – tette hozzá. – Ez most az elképzelhető legjobb konstrukció. – Mennyi szerepe volt abban a döntésben, hogy Marci Sheprow daganatát ARTIE segítségével távolítsák el? Jessie-t sikerült ezzel a kérdéssel is alaposan meglepnie. – Mr. Tolliver, egy nőre, aki az idegsebészetre adja a fejét, nehéz azt mondani, hogy megijed a saját árnyékától, de most mégis megrémisztenek a kérdései. Egy rossz válasz, és az az osztály, ahol dolgozom, kutatok, könnyen eleshet három- vagy négymillió dollár támogatástól. Azt hiszem, mindenképp jobb lenne, ha ezeket a kérdéseket dr. Gilbridge-nek tenné fel. – Sajnálom, dr. Copeland, de nem az EMMC robotprogramja az egyetlen az Államokban, amelyik támogatásért folyamodott az alapítványunkhoz. Azért jöttem ide, hogy első kézből szerezzek be minden szükséges információt, amelyek a döntéshez kellenek. Jessie elgondolkozott egy pillanatra, majd megvonta a vállát, és válaszolt.

– Dr. Gilbridge egyedül hozta meg a döntést. Az én véleményemet nem kérte ki, de tudnia kell, hogy erre semmi sem kötelezi. Ez az ő osztálya, az ő laboratóriuma, az ő kutatása. – Viszont ARTIE kifejlesztésében ön oroszlánrészt vállalt. – Úgy gondolom, erre a kérdésre nem nekem kellene válaszolnom. – Igen, én is azt hiszem. A választ különben is ismerem, mégis szeretném a saját szájából hallani. Cserébe megígérem, hogy a válaszát egészen bizalmasan fogom kezelni. – A Massachusetts Institute of Technology elvégzése után biológusi és mérnöki diplomával a zsebemben iratkoztam be az orvosegyetemre. – Ezt tudom. – Azért vettek ide rezidensnek, hogy időm nagy részében a laboratóriumban dolgozzak. ARTIE fejlesztése volt a feladatom. Szóval mindezek alapján joggal tételezheti fel, hogy én vezettem a kutatásokat, de elhiheti nekem, hogy dr. Gilbridge mindenen rajta tartotta a szemét. – Efelől nincs semmi kétségem. Az operáció, amelyikre dr. Gilbridge célzott, gróf Hermann műtétje lesz, igaz? – Igen. De azt hiszem, pontosan hallott mindent a folyosón is. – Be kellett volna fognom a fülemet, hogy ne halljam dr. Gilbridge és a grófné szóváltását. Történetesen azt is elhatároztam, hogy később beszélek a Hermann családdal. – Beszélt velük? – A gróf és a grófné elég közlékenyek voltak.

– Gondolom, sikerült magunkra haragítanunk a grófnét? – Mi tagadás, bár én úgy látom, hogy egyszerűen csak félti a férjét. Azt hiszem, őszintén ragaszkodik hozzá, és nagyon szereti az öreg grófot. Jessie – szólította hirtelen a keresztnevén –, mondja meg nekem őszintén, mit gondol a műtétről? Dr. Gilbridge kizárólag az én kedvemért határozott úgy, hogy használni fogja ARTIE-t? Jessie hosszan nézett a férfira, de nem válaszolt. – Kérem, nekem nagyon fontos, hogy tudjam, miképp vélekedik erről. Jessie érezte, hogy kiszárad a szája. Tolliver a veséjébe látott. Nyilvánvalóan alaposan körbeérdeklődött, és jó helyekről szerezte be az információit, de vajon sejti-e, hogy korainak tartom ARTIE használatát? – morfondírozott magában Jessie. Akkor is szükségünk van további kísérletekre, ha ARTIE-t tökéletesnek gondoljuk. Sokkal több gyakorlatra van nekünk is szükségünk, ha egy nehezen hozzáférhető daganatot ARTIE-val akarunk eltávolíttatni. Három dimenzióban látni a tumort, és hiba nélkül kormányozni át ARTIE-t az ép, egészséges agyszöveten, csak kellő gyakorlás után lehetséges – magyarázta magának, hogy miért nem tartja helyénvalónak Gilbridge döntését. De erről nem beszélhetett. Tudta, hogy nem fedheti fel nyíltan a gondolatait. Tudta, hogy a négymillió dolláros adományt kockáztatja, ha titkolózás nélkül elmondja minden fenntartását. Óvatosan kellett mozognia, mint egy aknaszedőnek. – Úgy gondolom, hogy azok a technikai jellegű akadályok, amelyekkel eddig találkoztam, nem komolyak, és azokat szerintem sikerült is mind elhárítani –

választotta meg gondosan a szavait. – Mindazonáltal meggyőződésem, hogy ARTIE nagy segítségünkre lesz azoknak a betegeknek a gyógyításában, akiknél a daganat a hagyományos eszközökkel alig vagy egyáltalán nem elérhető. – De ARTIE irányításához akkor is ügyes és értő kezek kellenek, nem? Jessie kinyitotta a Swede ajtaját, megvárta, amíg Tolliver beszáll, és csak akkor válaszolt. – Dr. Gilbridge tapasztalt, jó kezű sebész, és megvan benne a szükséges önbizalom is. Az önbizalom nélkülözhetetlen a mi szakmánkban. Az az idegsebész, akiből ez teljesen hiányzik, jobban teszi, ha máris csomagol. Jessie indított, és közben érezte, hogy Tolliver őt figyeli a sötét autóban. Vajon megelégszik-e ennyivel? – Köszönöm, Jessie – szólalt meg Tolliver, amikor lassan kigördültek a parkolóból. – Hálás vagyok az őszinteségéért. Megígérem, hogy ha lesznek még kérdéseim, akkor azokat dr. Gilbridge-nek teszem fel. –A negyvennyolc éves Terence Gilligan legyőzhetetlennek hitte magát. A ringben többször alulmaradt, az is előfordult, hogy kis híján ottmaradt kiterítve, de végül csak felállt mindig. Sohasem győzték le, mert nem tudták megtörni. Akkor sem adta fel soha, amikor már a saját térdei is ellenszegültek az akaratának, és nem egyenesedtek ki. A britek is többször elverték. Egyike volt azoknak a meg-fékezhetetlen IRA harcosoknak, akik Belfast keleti negyedeit uralták. Gyakran elkapták az angol katonák, becipelték az őrszobába, órákig pofozták, de soha nem

szedtek ki belőle semmit. Lassan megtanulták, hogy kár a fáradságért, és végül békén hagyták Gilligant. Az agydaganatára is úgy gondolt, mint az ellenségeire, akik soha nem fektethetik őt két vállra.. Azok az átkozott sejtek is megtanulják majd, mint a britek, gondolta, hogy jobban teszik, ha feladják a harcot, és leszállnak a rettenthetetlen Gilliganről. Annyi mindenen ment keresztül az életében, annyi bajból kivágta magát, annyi mindent kibírt, s most mégis ott feküdt egy massachusettsi kórház intenzív osztályán, magatehetetlenül. Még mindig nem akarta elhinni, hogy valóban ő az, akivel mindez történik, akinek minden elképzelhető testnyílásába csövet dugtak. Pedig ez is ő volt. Előbb az a bostoni lány, aki meglátogatta szülei ősi földjét, majd a repülőút Dublintől Bostonig, hogy összekösse előbb vele, majd családjával, végül az amerikaiakkal az életét. Gilligan megpróbált köhögni, de csak a légcsövébe dugott csövet sikerült megpiszkálnia, amitől még erősebben tört rá a köhögési inger. Ám a lélegeztetőkészülék, amelyhez a tubuson keresztül csatlakozott a tüdeje, nem törődött az ő kívánságával, könyörtelenül fújta befelé a levegőt. Negyvenévnyi dohányzás után most úgy érezte, hogy száz éve szívta el élete utolsó cigarettáját. Fulladozva igyekezett leküzdeni a köhögést és átvenni a gép ritmusát. Az átkozott cső miatt segítségért sem tudott kiáltani. Beszélni sem tudott senkivel már napok óta, amióta azt az istenverte csövet ledugták a torkán. Vajon azt sejtik ezek, hogy hall és ért mindent? Majdnem mindent. Tudják ezek, hogy milyen kényelmetlenül fekszik? Eszükbe jut, hogy a holnapi műtétről gondolkodik? Vagy nem is gyanítják, hogy

hallotta őket, amikor arról beszéltek, hogy ismét megoperálják és megkísérlik kivágni az agyából a daganatot, amelyik újra kinőtt a fejében, alig pár hónap alatt? A fenébe! Az a sok golyó mind elkerülte, és most, tessék, ezek az átkozott, burjánzó sejtek, ezek fogják padlóra küldeni. Összeszedte minden erejét, hogy megemelje a fenekét. Rettenetesen nehéz volt akár egy milliméterrel is arrább tornázni sajgó testét, mindenhol azok a csövek és a csuklóit, bokáit rögzítő szalagok, amelyek az ágy széléhez láncolták a kezeit, nehogy kitépjen valamit magából. – Mr. Gilligan, maradjon nyugodtan! Abból csak baj lesz, ha véletlenül kitépi a lélegeztető csövet. Gilligan összeszorította a szemét, és megpróbálta kivenni a fehér köpenyes nő gomolygó félhomályba burkolózó alakját. Erős akcentussal beszélt, de nem tudott rájönni, hová valósi lehet a nővér. Az ujjait emelgette, azzal akarta felhívni magára a figyelmet. Fájdalomcsillapítót. Könyörgöm, legalább azt adjatok, ha már képtelenek vagytok egy kis bagófüstöt keverni ebbe az átkozott gépbe. Adjatok valamit a fájdalom ellen! Valami nyugtatót, hogy legalább ne gondoljak a dohányra. – Az aneszteziológus küldött, Mr. Gilligan, azért jöttem, hogy adjak egy kis nyugtatót a holnapi műtét előtt – hallotta az akcentus ellenére is megnyugtató, szinte simogató hangot. Hamarább is eszedbe juthatott volna, angyal! A fehér köpenyes alak közelebb lépett az ágyához. Csaknem földig ért hosszú, fehér köpenye. Arcát maszk takarta el, és valami sapkaféle fedte a fejét, de a szemei, amennyire ki tudta venni, nagyon szépek voltak.

– Maradjon nyugodtan, Mr. Gilligan. Pár pillanat, és meglátja, sokkal jobban érzi majd magát. Felemelte a fecskendőt, megnézte, hogy nincs-e benne légbuborék, majd a tűt beleszúrta az infúziós szerelék műanyag csövébe, és utolsó cseppig beadta a felszívott gyógyszert. Isten áldjon meg ezért, nővér! – Szép álmokat! A nővér már ott sem volt. Eltűnt egy szempillantás alatt, csak parfümje illatát hagyta ott. Különös, gondolta Gilligan, a nővérek és doktornők, akik eddig viselték gondját, nem használtak ilyen parfümöt. Ezt az illatot nem tudta senkihez sem kötni. Fejét, amennyire a tubus engedte, félrefordította. Senki nem volt az ágya mellett. Mit mondott, mennyi idő múlva hat? Nem akart türelmetlenkedni, hagyta, hogy feje a párnába süllyedjen, és várta a hatást. Hirtelen soha nem tapasztalt ür támadt a mellében, és mint amikor félreverik a harangot, szíve össze-vissza kezdett kalimpálni. – Valaki menjen és nézze meg Gilligant! – hallotta az egyik nővér ismerős hangját. – Extraszisztoléi vannak. Elég sok. Kamrai extraütések! Extraütések? Mi a fenét jelent ez? – Gyorsan, Becky, rohanjatok, Gilly fibrillál! Az extraütések nyomán egy mindent magába szippantó vákuum keletkezett Gilligan mellkasában, úgy érezte, hogy mindjárt szétpattan. Tudta, jóval azelőtt, hogy elveszítette az eszméletét, tudta, hogy megállt a szíve. – Riasszátok az aneszteziológust! Siessetek, lányok! Siessetek! – Hozzátok a defibrillátort!

– Hol vannak a doktorok? Siessetek… csináljatok valamit… meghalok… – Még mindig fibrillál. – Háromszáz joule! Tedd már fel! Vigyázz! Oh, Istenem, könyörgöm… – Háromszáz! Oh, Istenem… – Lépj el az ágytól! Mindenki! Ütök… Most…

17. fejezet – Gyászos hangulat fogadta Jessie-t a VII. emeleten, amikor reggel munkába érkezett. Terry Gilligan, akit valamifajta szimbólumnak, kabalának tekintett az egész osztály, halott volt. Nem hallhatták többé eltéveszthetetlen ír kiejtését, nem csodálhatták töretlen jókedvét és életerejét. A kora reggeli órákban állt be a halál. A szívét több órás küzdelem árán sem lehetett ritmusos működésre bírni. Előbb a nővérek, majd a riasztott ügyeletes orvos, később a teljes újraélesztő csapat az ő ágya körül tolongott, de tehetetlenek voltak. Hatástalan volt minden, amivel próbálkoztak. A kamrafibrillációt képtelenek voltak megszüntetni, hiába adták a gyógyszereket, hiába emelték az elektromos ütések erejét. A kiújult agydaganat miatt sűrűsödő görcsrohamok nagyon sokat rontottak az évtizedes dohányzástól amúgy is megviselt tüdején, ezért volt napok óta lélegeztetőgépen. Azon a rosszul kezdődő reggelen Jessie számára megkönnyebbülést jelentett, hogy Carl Gilbridge maga látta el a betegeit. Jessie-nek csak a saját pácienseivel kellett törődnie, és ez szokatlanul gördülékennyé tette a napját. Amikor kora délután az utolsó ambuláns betegtől is elköszönt, még nem sejtette, mi vár rá az intenzív osztályon. A mindig és mindenütt jelenlévő Lisa Brandon köszöntötte, amikor belépett a hatos számú kórterembe. – Hello! – köszönt vissza Jessie. – Örülök, hogy újra itt vagy.

– Óh, igen – mondta Lisa nagy vidáman, és tovább masszírozta Sara Devereau lábát. – Úgy veszem észre, mindenki azon mesterkedik, hogy soha ne jöjj rá, mi akarsz lenni. Túl nagy hasznát látják a te önkéntes segítségednek. Lisa hátrafésülte homlokába hulló hajtincseit, és szégyenlősen lesütötte a szemét. – Nagyon jól esik, hogy ezt mondja, még akkor is, ha nem igaz. – Nagyon is igaz! Nagyszerű munkát végzel, a betegek hálásak lehetnek a sorsnak, hogy itt vagy és törődsz velük. – Nagyon köszönöm, de egészen zavarba hoz a dicsérettel. A dicséret nem is engem illet, hanem őt. Van egy kis meglepetésünk. Jessie azonnal Sarára nézett, aki békésen, de nyilvánvaló kómában aludt az ágyán. Mégis, Lisa büszke mosolya láttán, nagyot dobbant a szíve. – Szerencsére én egyike vagyok annak a kevés idegsebésznek, aki szereti a meglepetéseket. – Akkor lássuk a meglepetést! – mondta diadalmasan Lisa, és felemelte a hangját. – Sara, Lisa vagyok. Dr. Copeland van itt. Ki tudod nyitni a szemed? Két fájdalmasan hosszú másodperc után Sara szempillái remegni kezdtek, majd kinyitotta szemét. – Óh, Istenem! – kiáltott fel Jessie, és megragadta barátnője kezét. – Óh, Istenem! Sara, hallasz engem? Én vagyok, Jessie, hallod a hangomat? Sara alig észrevehetően, de vitathatatlanul biccentett a fejével. – Körülbelül egy órával ezelőtt vettem észre először, hogy kezd reagálni – magyarázta Lisa. – Azonnal ide

akartam hívni, de a nővérek azt mondták, hogy hamarosan jön hívás nélkül is. Jessie csak fél füllel figyelt Lisára. A könnyeivel küszködve nézett Sara szemébe, aki – efelől nem volt semmi kétsége – látta őt. Bulbusok konjugáltan mozognak, pupillák kerekek, egyformák, közepesen tágak, fényre reagálnak – rögzítette azonnal Jessie-ben az idegsebész. Megfogta Sara másik kezét is, mint oly sokszor a műtét óta, és megkérdezte. – Sara, meg tudod szorítani a kezem? Gyenge, de eltéveszthetetlen szorítással válaszolt Sara, és nem volt különbség a két kéz ereje között. Ez a rebbenésnél alig erősebb mozdulat átszakította a gátat, és Jessie sírva fakadt. Meg sem próbálta letörölni a patakokban ömlő könnyeit. – Oh, Devereau – szakadt fel belőle – hol a pokolban voltál eddig? Sara kinyitotta a száját, mintha szólni akarna, de hang nem jött ki a torkán, bár Jessie hallani vélte saját nevét. – A nővérek tudják már? – fordult Lisa felé. – Nem. Azt gondoltam, hogy ezt a jó hírt szeretné személyesen elmondani nekik. – Igazad van, Lisa. Szeretném én elmondani nekik! -Az ajtóhoz lépett. – Figyelem, aki él és mozog, mind ide jöjjön, a betegünk szeretne mondani valamit. – Terry Gilligan halála miatt módosult az MRI-műtőben kiírt program, egy hellyel előbbre rukkolt mindenki. A kínai idegsebészek szerencsésen megérkeztek, és legnagyobb örömükre nem kellett másnap délutánig várniuk, a műtét átkerült reggelre és a délutáni helyre Jessie betege, Ben Rasheed, az ötvenéves fekete bőrű munkás, akiért négy gyerek izgult otthon. A bal kéz és láb

gyengesége miatt fordult orvoshoz és került el végül Jessie-hez, aki egy kiterjedt jobb oldali agydaganatot, minden valószínűség szerint astrocytomát diagnosztizált nála. Minél hamarább veszik ki a daganatot, annál hamarább lehet a pontos szövettani kép alapján határozni a legmegfelelőbb posztoperatív kezelésről, amely minden bizonnyal besugárzás lesz. – Jessie másnapi programja elég eseménydúsnak ígérkezett. Egy várhatóan nehéz délutáni műtét után Alexszal volt találkája, az első kórházon kívüli, igazi randevú. Úgy döntött, időben hazamegy, és kipiheni magát. Átnézte még egyszer Rasheed röntgenfelvételeit, készített pár feljegyzést magának a műtét lépéseiről, és még nem volt egészen nyolc óra, amikor elindult hazafelé. Még a mikrobuszt is elérte, pedig ez igen ritkán szokott előfordulni vele, így gyalogolnia sem kellett az E parkolóig. Swede is elsőre indult, a forgalom sem volt nagy, alig negyed óra alatt hazaért a Back Bay apartmanba. – Kivette a mélyhűtőből a hetekkel korábban készített lasagnét, és felmelegítette a mikroban. Amíg kötelességtudóan forgott körbe a tányér, ő játszott egy menetet a flipperen. Két éve gyűlt össze annyi pénze, hogy megvehesse a lakást, amelyik elég nagy volt ahhoz, hogy a nappaliba beállíthasson egy játékautomatát Sokan furcsállották, hogy egy játékterembe jár haza, de ő nem bánta a megjegyzéseket. Az ide-oda cikázó golyó, a feszült figyelem, hogy idejében lökje vissza a szakadék szélén tántorgó golyót a pályára, egyszerre nyugtatta az idegeit és tornáztatta az ujjait. Nagy általánosságban elégedett volt a lakásával, néha jobban, néha kevésbé kedvelte, aszerint hogy éppen milyen hangulatban volt. Sara felébredt, Alex ígéretes és izgalmas változást hozott az életébe, másnap

délután egy nehéz, de szép műtét vár rá. A lakás és a gőzölgő lasagne tökéletes volt. – Este tízkor megszólalt a mobilja. A kádat már teleengedte forró vízzel, a fürdősó illata elkeveredett a meggyújtott indiai pálcikák füstjével. Már előkészítette kedvenc fürdőlepedőjét is, és a kád szélén ott gőzölgött a frissen főzött Earl Grey. Bosszúsan vette fel a telefont, nem is volt ügyeletes. – Dr. Copeland, sajnálom, hogy megzavartam. – Jessie felismerte a hangot. A VII. emelet egyik legjobb nővére volt, aki komoly ok nélkül biztosan nem telefonál. – Dr. Sanjay van itt, az aneszteziológus, és megnézte a holnapi beteget. Azt mondja, van egy kis gond Ben Rasheeddel. – Milyen gond lenne vele? Amikor én láttam, nem volt semmilyen panasza. – Nem betegség vagy ilyesmi, hanem a holnapi műtét időpontjával van gond. Dr. Sanjay szerint Ben azt mondta neki, nem holnap lesz a műtétje, hanem két nap múlva. De itt van dr. Sanjay, ő jobban el tudja mondani. Jessie önkéntelenül is megfeszítette magát, tudta, nem lesz könnyű megérteni azt, amit Sanjay mond, aki jellegzetesen indiai kiejtéssel ugyan, de hibátlanul beszélte az angolt, ám elképesztő sebességgel pörgött a nyelve. – A betege, Mr. Rasheed azt állítja, hogy nem holnap délután lesz a műtéte, hanem csak két nap múlva. Mr. Rasheed azt mondja, hogy egy Hermann nevű beteg kerül holnap műtétre. Jessie összeszorította a szemét, és szabad kezével erősen megdörzsölte a homlokát. Mi a fenét művelt a grófné? – dühöngött magában. A műtőasztal mellett töltött évek megtanították arra, hogy pillanatok alatt vegye számba a lehetséges megoldásokat és válassza ki a

legmegfelelőbbet. Átvillant az agyán, hogy ki mindenkit érint és milyen mértékben az átütemezett műtét, és egyetlen lehetséges válasz maradt csak a számára. – Húsz percen belül ott vagyok. Addig is egy holnapi műtéthez készítse elő a beteget. Ha már beszéltem az érintettekkel, majd felhívom. – Fél tizenegy volt, amikor elindult vissza a kórházba. Tizenöt perc alatt ért be, pedig a közlekedési szabályokat is betartotta. Ha este kellett visszamennie, akkor mindig volt üres parkoló a mélygarázsban, ez volt az egyetlen jó abban, ha behívták éjszaka. Útközben végig azon járt az esze, mi okból változtathatták meg a műtéti programot. Egyetlen ésszerű magyarázatot tudott elképzelni: a gróf pénzért megvette Rasheedtől a korábbi műtét lehetőségét. A Longwell útról, amelyik a kórház háta mögött fut el a sebészeti tömb mellett, fel lehetett látni a VII. emeleti idegsebészet ablakaira. Az ő irodája is erre az utcára nézett. Felnézett, és meglepetten húzódott félre a járda mellé. Égett a villany az irodájában. Csodálkozva nézte a kivilágított ablakot, amikor egy árnyékot vett észre a függöny mögött. Ilyenkor takarítanának? – kérdezte hitetlenkedve. – Ez nagyon valószínűtlen. Sietett a parkolással, és futva ment a sebészeti tömb liftjéig. Amikor kiszállt a VH-en, megtorpant, az irodája helyett a legközelebbi telefonhoz ment inkább, és felhívta a biztonságiakat. Azt remélte, Alex lesz szolgálatban, de nem ő, hanem az az őr jelentkezett, akit legutóbb Alexszel látott együtt a büfében. – Jessie az irodák felé vezető folyosó előtt várta meg Eldon Ellroyt, a hatalmas termetű biztonsági őrt. Hamar hozzászokott a szemük az éjszakai világítás félhomályához, és elindultak Jessie irodájának ajtaja felé. Az ajtók alól

nem szűrődött ki fény, teljes volt a csönd körülöttük. Ők is halkan, lábujjhegyen közelítették meg Jessie szobáját. Az ajtó zárva volt. Jessie elővette a kulcsait, és elfordította a zárat. Ellroy udvariasan hátrébb tessékelte Jessie-t, és benyitott a sötét szobába. Benyúlt az ajtón, kitapogatta a kapcsolót, és felgyújtotta a lámpát. Belépett a parányi irodába, üres volt. Intett Jessie-nek, hogy kövesse. Jessie körülnézett, de első pillantásra minden a helyén volt, semmi sem hiányzott. Szabadkozva köszönte meg Ellroy segítségét. – Szóra sem érdemes. Amióta a kórház odafigyel a villanyszámlára, naponta többször is hívnak minket, hogy nézzük meg ezt vagy azt az irodát, mert ég a lámpa. Ellroy elköszönt és magára hagyta Jessie-t a néptelen folyosóról nyíló irodában. Jessie kihúzta az íróasztal fiókjait, látszatra semmihez nem nyúlt, bárki volt is, aki a szobájában járt. Az asztalán is ugyanúgy álltak az iratok, újságok, dossziék, ahogy hagyta őket. Mégis volt egy megmagyarázhatatlan rossz érzése, mintha bemaszatolódott volna a szobája. Az is lehet, hogy a sötétben rosszul láttam, és a VI. emeleten az ortopédia egyik irodájában égett a villany – gondolta és kiment a folyosóra. Eloltotta a lámpát, gondosan bezárta maga mögött az ajtót, kétszer is ellenőrizte, hogy biztosan bezárta-e. – Rasheed simára borotvált koponyája, széles pofacsontja, ébenfa arca a mély barázdákkal mindig is kellemes benyomást tett Jessie-re. Hatalmas, kérges tenyere, amelyikbe könnyedén elférne egy kosárlabda, erőt és biztonságot sugárzott. Rasheed egyike volt Jessie kedvenceinek. Órákig el tudta volna hallgatni, amikor a biztonsági őrként, sofőrként vagy építőmunkásként átélt

élményeiről mesélt. Kifogyhatatlan volt azokból az anekdotákból, amelyek híres emberekkel estek meg, akikkel életének különböző szakaszaiban találkozott. Rasheed szobájának falát a feleségéről és családjáról készült fotók díszítették. Amikor észrevette, hogy Jessie közeledik, bebújt a takarója alá, mintha aludna. Jessie odahúzott egy széket az ágya mellé, és várt. Rasheed sokáig nem mozdult, de végül nem bírta tovább a hallgatást. – Addig nem jövök elő, amíg meg nem ígéri, hogy nem lesz dühös rám. – Ben, iszonyúan dühös vagyok. Ehhez nem volt joga. Lassan, mint egy óriás teknős, Rasheed kidugta a fejét. Arcán nyoma sem volt a csínytevésre kész csibészes mosolynak. Szomorú komolysággal nézett Jessie-re. – Doktornő, meg kellett tennem. Jessie nyugalmat erőltetett magára, és tízig számolt. – Rendben, de az elejétől akarom hallani. – Pár órával ezelőtt jött be hozzám az az asszony. Úgy beszélt, nem is tudom, mint egy náci a háborús filmekben. – Nagyon jól ismerem azt a hölgyet. – Szóval, idejött és azt mondta, hogy a férje nagyon beteg, és azonnal meg kell operálni, de csak két nap múlva lehet a műtétje, mert a műtő addig foglalt. Azt ajánlotta, hogy adjam át a helyemet a férjének, cserébe azt kapom… – Mennyi pénzt ajánlott? – Megígértem, hogy… szóval nem mondhatom meg. Már a száján volt a követelés, hogy azonnal árulja el, de rájött, hogy az összegnek nincs semmi jelentősége. Ben nem buta, tisztában van a veszéllyel, amit a műtét halasztása jelentett az ő számára. Az összeg, akár sok,

akár kevés másnak, Ben szemében nyilván arányban állt a vállalt kockázattal. – Ben, gondolom, tisztában van azzal, hogy ez az életébe kerülhet. Elég súlyos tünetek léptek fel már eddig is. Egy olyan daganat, amilyen ott nő abban a kemény fejében, egyik pillanatról a másikra okozhat jóvátehetetlen bajokat. Ezért kellett befeküdnie a kórházba, ezért nem engedhettük, hogy otthon várja a műtétet. – Tudom. De azt is tudom, hogy úgyis meggyógyít, és nem hagyja, hogy bajom essék. – Ben, ez nagyon szép, de így túl gyerekes. Minél tovább várunk, annál nagyobb a valószínűsége, hogy valami valóban nagy baj történik. És akkor sem én, sem más nem fordíthatja vissza a napokat. – De a doktornő beszélt nekem a műtétről is, és azt mondta, az sem jelent teljes garanciát. Megértettem, hogy ez a daganat itt – sóhajtott és hatalmas ujjával megkocogtatta a homlokát – bármikor végezhet velem, akár ma van a műtét, akár holnap. Négy gyerekem van, feleségem, a házon jelzálog, a bankszámlám üres, és életbiztosításom sincs. Azzal, amit ez a lady ajánlott… A kockát elvetettem. Jézus, ennyi pénzért, ha azt kéri, odaadom neki az egyik vesémet. Tudom, hogy haragszik rám, doktornő. Nagyon sajnálom, nem akartam magamra haragítani, de egy férfinak, ha férfi, ezt meg kell tennie. Jessie a lelke mélyén igazat adott Rasheednek, és sejtette, hogy Rasheed helyében ő is ugyanígy döntött volna. – Oké, Ben, nem haragszom. Az összegre sem vagyok kíváncsi, de a feltételeket tudni akarom. – Egy részét most, a többit a férje műtétje után.

– Mrs. Hermann készpénzzel fizet mindenért, van náluk elég pénz, ebben biztos vagyok. Előre kell kifizetnie a teljes összeget. – Megbeszéli vele? – Mérget vehet rá, Ben! – Orlis Hermannal rövid és célratörő volt a megbeszélés. – Nem tudom, mekkora összeget ajánlott fel Ben Rasheednek Mrs. Hermann, nem is érdekel, de ragaszkodom ahhoz, hogy az egészet kifizesse még a gróf műtétje előtt. – És ha nem? – kérdezte kihívóan Orlis. A két nő farkasszemet nézett egymással, az éjszakai lámpa halvány fényében szikrákat szórt a szemük. Rolf Hermann és az egyik fiú szótlanul figyelte őket. Jessie szeme meg sem rebbent. – Ha nem, akkor, nyugodt lehet, mindent elkövetek, hogy a férje műtétje egy perccel se kerüljön korábbra, mint a tervezett idő. – Már beszéltem dr. Gilbridge-dzsel, elmondtam neki, hogy a két műtét felcserélődött. Ő is úgy gondolja, hogy gróf Hermann műtétjét mielőbb el kell végezni. – Ez engem nem érdekel – vágta el Jessie a magyarázkodást. – Remélem, arra is gondolt dr. Gilbridge, hogy szüksége van rám ezen az osztályon! Orlis hosszan mérlegelte Jessie elszántságát, majd lezárta a vitát. – Mr. Rasheed holnap reggel megkapja a teljes összeget. – Még egy utolsó megjegyzés. Ha még egyszer előfordul, hogy a tudtom és engedélyem nélkül a betegeim közelébe

megy, akkor megmozgatom a hegyeket is, hogy kitegyék az egész grófi családot ebből a kórházból. Világos? – Takarodjon! – sziszegte Orlis Hermann. – Tűnjön a szemem elől, most azonnal! – Jessie kiviharzott a szobából, válaszra sem méltatta a grófnét. Üzenetet hagyott a nővéreknél Sanjay számára, hogy a műtéti program valóban felcserélődött, majd lement az alagsori teremgarázsba. A liftben vagy százszor elismételte magában, hogy az a felfuvalkodott némber nem tehet tönkre egy gyönyörű napot. Ha szerencséje van, akkor még a fürdővize sem hűlt ki. Beült az autójába, és elindult a kijárat felé. A sorompónál vette észre, hogy a táskáját a lakáskulccsal az irodájában felejtette. Félreállt, de ki sem szállhatott, mert a fülkéből rászólt egy álmos hang. – Sajnálom, de nem hagyhatja itt az autóját! Jessie túl fáradt volt ahhoz, hogy magyarázkodni kezdjen. Becsapta az ajtót, hátramenetbe kapcsolt, és visszaállt ugyanarra a helyre, ahol korábban parkolt. Visszament a lifthez, megnyomta a hetedik emeletet. Az irodájához sietett, a félhomályban is könnyen megtalálta a zárat, elfordította a kulcsot, és benyitott. A kapcsoló után nyúlt, de csuklóját abban a pillanatban elkapta egy erős kéz, berántotta az ajtó mögé, és még mielőtt egy hang kijöhetett volna a torkán, egy tenyér tapadt a szájára.

18. fejezet Mielőtt a hangját meghallotta volna, már tudta, hogy Alex tartja szorosan magához ölelve. – Jessie, én vagyok. Mindjárt elengedem, de meg kell ígérnie, hogy nem sikít. Megígéri? Szólni nem tudott, csak bólintott, hogy igen. Alex lassan engedte el, készen arra, hogy azonnal elhallgattassa, ha mégis meggondolná magát. Jessie némán megfordult, és a száját dörzsölgetve vette szemügyre Alexet. Az utcáról, a behúzott függönyön át beszűrődő kevés fényben nem tudta kivenni az arcvonásait. Milyen szépen indult az este, és már másodszor támadnak hátba – gondolta keserűen. – Tudtam, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – szólalt meg halkan. – Sajnálom. – Lámpát gyújthatnánk? – Mi lenne, ha csak az íróasztalit kapcsolnánk fel? Jessie felkattintotta a lámpát, és gyorsan leült az asztala mögé, még mielőtt Alex megakadályozhatta volna. – Egy fél órával ezelőtt is itt volt, igaz? – Éppen akkor néztem ki az ablakon, amikor megállt az utca másik oldalán. Nem voltam biztos, de sejtettem, hogy maga az. Jessie összeszorította a száját. Félt, hogy elsírja magát, ha megszólal. A forró fürdőre gondolt, az illatos füstölőkre és a teájára. Alex szemben ült vele, karjait összefonta a mellkasán, és némán várta, hogy Jessie kezdje a

beszélgetést. A szemében nincs semmi sandaság – morfondírozott magában Jessie. És legalább nem kezdi mindenféle nyakatekert, ostoba kifogásokkal megmagyarázni, hogy miért tört be másodszor is az irodájába. – Szóval – kezdte végül, amikor már elég erősnek érezte magát – meg is ölhetett volna. Abból, hogy nem végzett velem, arra kell következtetnem, hogy most kénytelen leszek végighallgatni a meséjét. Gondolom, van egy kellően izgalmas magyarázata a történtekre, és nem az derül majd ki, hogy egy pitiáner tolvajjal, egy perverz kukkolóval akadtam össze. Remélem, nem adja alább egy jó kis kémtörténetnél! Alex meglepetten húzta fel a szemöldökét, és zavartan elmosolyodott. – Történetesen CIA ügynök vagyok. – Óh! – Szóval olyasmi, mint egy CIA ügynök. – Olyasmi? – A CIA-tól kapjuk a fizetést, de meglehetős függetlenséget élvezünk. Pontosabban élveztünk. Felmorzsolódott a csoportunk, és azok, akik életben maradtak… Nos, minket szélnek eresztettek. – Minket? – Antiterrorista csoport, azt hiszem, ez a legmegfelelőbb elnevezés. – A csoportnak talán neve is van, mint FP vagy KNF. – FP? KNF? – Fekete Párducok vagy Kiscserkészek Nagy Feladattal? – Nem volt neve. – Azonosító száma? – Semmi szám.

– Telefonszám se? – Nem igazán. Van egy fickó Langleyben, aki talán kezességet vállalna értem, de ő most szabadságon van. – Szabadságon van? Alex, mit keresett az irodámban? – Elmondom, de előbb ígérje meg, nem ítél elhamarkodottan. – Ne ítéljek elhamarkodottan? Én ígérjem meg? Ide figyeljen, Alex, amíg nem ad épkézláb magyarázatot a történtekre, addig abban sem lehet biztos, hogy nem sikítok. Némi habozás után Alex vett egy mély levegőt, és válaszolt. – A betegek kartonjait akartam átnézni. És bízom benne, ez a válasz elég ahhoz, hogy ne sikítson. – Óh, hogyne! Betör az irodámba, átlapozza a betegeim dokumentumait, megszerzi a bizalmas adataikat, és azt várja tőlem, hogy ezt szó nélkül elnézzem magának. Gondolhattam volna, hogy eszköznek használt, milyen ostoba voltam. – Ahogy belelendült, úgy emelte egyre feljebb a hangját. – Kérem, ne tegye ezt! – Mit ne tegyek? Most azonnal hívom a rendőrséget. – Ha ezt tartja a legmegfelelőbb lépésnek, akkor én biztosan nem fogom ebben megakadályozni. – Mi ez, blöff? Azt hiszi, nem hívom a rendőrséget csak azért, mert pléhpofával azt mondja, hogy nyugodtan hívjam őket? – Egyáltalán nem blöffölök. Nézze, ha lemegyek az öltözőbe és felhozok valamit a szekrényemből, akkor megvár itt? – Soha nem látom viszont. – Visszajövök.

– Nézzen rám! Honnan tudjam, hogy nem lép le? – Jessie, ez lenne az utolsó dolog, amit tennék. Megvár? Higgye el, emberéletek forognak kockán. – Óh, Istenem, micsoda drámai fordulat! Menjen, megvárom, de annyit még hadd mondjak, hogy kár fáradnia, ha valami silány magyarázattal jön vissza. Utálom azt az érzést, hogy kihasználtak, rászedtek. Azt meg egyenesen gyűlölném, ha buta libának kellene látnom magam, akit könnyedén átvertek. – Bishop lassan felállt, és mindvégig Jessie-n tartva a szemét, kihátrált az irodából. Jessie nem mozdult. Előző karácsonykor Emilytől egy gyönyörű papírnehezéket kapott. Az üveggömbbe zárt örvénylő színeket bámulta, és azon tűnődött, milyen másnak indult az estéje. Tudta, bármilyen magyarázattal is áll elő Alex, a megbántottságot már soha nem lehet kiradírozni a lelkéből. Arra gondolt, sokkal egyszerűbb lenne most azonnal lehúzni a redőnyt és hazamenni, kiereszteni a kádból a langyos vizet, és lefeküdni aludni. Ha vár és Alex nem jön vissza, akkor fogja csak igazán ostobának érezni magát, ha visszajön, az sem old meg semmit, úgysem hinné el egyetlen szavát sem. Azon volt, hogy feláll és elmegy. A fenébe! Az öltöző lent volt az alagsorban. Késő éjjel nem kell a liftre várni, öt perc alatt könnyen meg lehet járni odavissza az utat. Jessie rászámolt még két percet, és épp azon volt, hogy valóban feláll és megy, amikor Alex visszaért. Egy nagyméretű barna borítékot tartott a kezében. Arcán megkönnyebbülés látszott. Örült, hogy Jessie megvárta. Leült, a borítékot az ölébe fektette.

– Amit az előbb mondtam, igaz. Évekig dolgoztam a CIA egyik cégénél titkosügynökként. Hosszú időt töltöttem Európában. – Hallgatom – biztatta Jessie, kíváncsian figyelve a kibontakozó történetet, bár elhatározta magában, hogy egy betűt sem fog elhinni az egészből. – Hallott már Claude Malloche-ról? – Nem. – Nem csodálkozom, kevesen ismerik a nevét. Ami azt illeti, sokfelé csak Ködnek hívják, és vannak, akik egyenesen kétségbe vonják a létezését. Pedig létező, húsvér ember, ha embernek lehet nevezni egy bérgyilkost. Pénzért bárkit eltesz láb alól. Lelövi a miniszterelnököt vagy lerobbantja az égből a turistákkal teli repülőgépet. Malloche-t hidegen hagyja a feladat, ha az ár megfelelő. Születését tekintve francia, de egyaránt otthon van Németországban, Oroszországban vagy a Balkánon. Biztos forrásból tudom, hogy ő, illetve azok, akik neki dolgoztak, több mint kétszáz gyilkosságot követtek el. Ha az Athén fölött öt éve és a Kanári-szigetek fölött két éve felrobbantott gép utasait is számba vesszük, akkor az áldozataik száma ötszáznál is több. – Én úgy tudtam, hogy arab terroristák követték el az athéni gép elleni merényletet – jegyezte meg Jessie, aztán bosszúsan gondolt arra, hogy közbeszólásával akarata ellenére bekapcsolódott ebbe a hosszúra nyúló meseéjszakába. – A pénz az araboktól jött, és egy szakadár csoport valóban magára vállalta a felelősséget ugyanúgy, ahogyan a Kanári-szigetek feletti gép felrobbantását egy afgán gerillacsapat vállalta magára. Azonban mind a két esetben

Malloche állt a robbantás hátterében, efelől nincs semmi kétségem. – Mitől olyan biztos ebben? – Attól, hogy az utóbbi öt évemet teljes egészében Malloche-nak szenteltem. – Bocsásson meg a megjegyzésért, de akkor nehéz azt mondani, hogy eredményesen dolgozott. Bishop nagyot sóhajtott. – Az a legszomorúbb, hogy vannak egypáran Washingtonban, akik ugyanígy gondolják – legyintett lemondóan. – Még szomorúbb, hogy ezek ugyanazok, akik egyáltalán nem hisznek abban, hogy Claude Malloche létezik. Meggyőződésük, hogy ezt a ködös mesét csak a CIA találta ki, hogy megmagyarázhassák azokat a robbantásokat és gyilkosságokat, amelyeket képtelenek felderíteni. – A Mikulás, aki a karácsonyi ajándékokat hozza. – Jessie, minden joga megvan arra, hogy dühös legyen, de nagyon kérem, hallgasson végig. – Figyelek. – Malloche olyan, mint a tízes kör a céltáblán. Talán tíz vagy tizenkét férfi és nő alkotja az őt követők csapatát, úgy beszélik, hogy Árnyékoknak nevezik magukat. Készek bármikor meghalni Malloche-ért, akár öngyilkosságot is elkövetni, ha a lojalitás azt kívánná. Ők azok a kiváltságosok, akik valaha szemtől-szembe találkoztak vele és életben maradtak. Az Árnyékok körül is van egy viszonylag széles kör, a támogatóké, bár ők közel sem annyira homogének és szervezettek, mint a Malloche körüli legbelső kör. Ezen a laza, de szövevényes hálón még senkinek nem sikerült rést vágnia. Aki megpróbálta, mind rajtaveszett. Sok emberünk meghalt. Malloche

kíméletlenül kegyetlen, zseniálisan okos és végtelenül körültekintő. Malloche és az Árnyak egyetlen Istent, egyetlen hatalmat ismernek: a pénzt. Az emberi életnek nincs értéke a szemükben. Legalábbis, amíg nem az ő életükről van szó. – És őt akarja elfogni? – Egyedül maradtam. Hatan voltunk, négyen eltűntek, valószínűleg meghaltak. Egy visszavonult, és most az újoncokat oktatja. Én pedig nem kapok sem embert, sem pénzt, hogy Malloche nyomába eredjek. – Mert azok ott Washingtonban nem hiszik el, hogy Claude Malloche valóságos személy? Bishop Jessie szemébe nézett, kinyitotta a száját, mintha válaszolni akarna, de csak bólintott. – Azt tudják, hogy Alex Bishop létezik? – Azt akarták, akarják még mindig, hogy hagyjak fel Malloche üldözésével, térjek vissza a virginiai központba, csatlakozzam egyetlen életben maradt társamhoz, és én is vegyek részt az újonnan belépők kiképzésében. Egy hónapja lejárt az utolsó határidő. Utánam küldtek ide is egy embert, hogy vigyen vissza vagy öljön meg. – Mi lett vele? Megölte? – Megtehettem volna, de nem tettem. Félek, hogy legközelebb nem lesz más választásom. – Élvezet volt hallgatni ezt a mesét. Valóban nincs senki, akit felhívhatnék, hogy igazolja magát? – Attól tartok, nincs. – Kitől vagy honnan kapja a fizetését? – Kétlem, hogy kapok még fizetést. De amikor rendszeresen kaptam, akkor is elég körülményesen jutottam hozzá a pénzemhez.

– Persze, konspiráció! Hogyan is kérdezhettem ilyen csacskaságot? Fényképe is van erről a Malloche-ról? – Talán igen, talán nem. Van legalább egy tucat képem róla, de nincs köztük két hasonló. – Ujjlenyomat? – Talán igen – tette szét megadóan Bishop a karjait. – Elég sokat megtudtam. Nincs fotó, nincs ujjlenyomat, amelyik bizonyítaná, hogy Malloche valóban létezik. Nincs fizetési lista, amelyik bizonyítaná, hogy létezik egy Bishop nevű titkos ügynök. Viszont itt ül valaki az irodámban, aki a betegeim adataira volt kíváncsi. Bishop válasz helyett előhúzott egy tucat tizenháromszor tizennyolcas fényképet a borítékból, átfutotta őket, és párat odanyújtott Jessie-nek. – Elég borzalmas felvételek – mondta lassan –, de azok után, hogy láttam annak a szerencsétlen gyereknek a műtétjét, úgy gondolom, nyugodtan megmutathatom ezeket a képeket. Holttestek fotói voltak. Egy férfié és két nőé, akik fehér köpenyt viseltek, és egy másik nő, utcai ruhában. A képek hátteréből ítélve egy orvosi rendelőben vagy egy ambuláns vizsgálóban készülhettek a felvételek. Fejlövés végzett velük. A golyó mindegyiküket homlokon találta, pontosan középen, közvetlenül az orrgyök fölött. – Megmagyarázná ezeket a képeket? – Ezek a képek Franciaországban, a német határhoz közel, Strassbourgban készültek egy MRI-klinikán. Az orrgyök fölötti lövés Malloche védjegye, ez olyan hiteles, mintha a helyszínen hagyott volna egy aláírt, beismerő vallomást. Ez az egyetlen, amitől Malloche soha nem tért el. Nézze!

Átnyújtott még pár képet, azokon is Malloche áldozatai voltak, a golyó ütötte lyuk szinte milliméterre ugyanott volt mindegyiknek a homlokán. – Két hónappal ezelőtt – folytatta Bishop – sikerült beszélnem valakivel, aki a külső gyűrűhöz tartozik ugyan, de elég közel van az Árnyékokhoz. Ez komoly áttörésnek számított, évek óta erre vártam. A fickót Madridban csípte fülön a rendőrség egy politikai gyilkossággal kapcsolatban. Egy biztonsági kamera készített felvételt róla. Egyezséget kötött. A vallomásért cserébe azt ígérték neki, futni hagyják. A nyomozótiszt, aki a vizsgálatot vezette, régi ismerősöm, és azonnal értesített, amikor rájött, mire, pontosabban kire vonatkozhat a vallomás egyik mondata. Innen tudom, hogy Malloche beteg, agydaganata van. Meg akarja operáltatni magát, keresi a világ legjobb idegsebészetét és legjobb idegsebészét. Az emberi élet minden pénzt megér neki, ha saját magáról van szó. Jelentést küldtem az FBI-nak, és értesítettem az Interpolt is, jóllehet biztos voltam abban, hogy Amerikába fog jönni, bár szóba jöhetett még Anglia vagy Olaszország is. – Miért pont ezek az országok? – Nekem kell kitalálnom? – A legjobb idegsebészek és legjobb felszerelés. – Az Államok fejhosszal vezet. – További képeket húzott elő a borítékból, majd folytatta. – Három és fél héttel ezelőtt egy jó nevű, iowai idegsebészt lőttek le az irodájában a titkárnőjével együtt. – Sylvan Mays. Ő is ugyanazon a robotprogramon dolgozott, mint mi. – Pontosan. Ismerte őt személyesen?

– Tudományos konferenciákon hallottam előadni, de nem találkoztunk személyesen. Carl Gilbridge viszont, úgy tudom, nagyon jól ismerte. – Mit gondol, dr. Mays híre eljuthatott Malloche-hoz is, úgy értem elég jó hírű volt dr. Mays ahhoz, hogy Malloche őt válassza? – Talán, feltéve, hogy Malloche valóban létezik. – Ez sem győzi meg? – kérdezte Bishop, és megmutatta a képeket. – Iowa City rendőrsége küldte el nekem ezeket a fotókat. Aki a földön hever kiterítve, az Sylvan Mays, ez pedig, az asztalára bukva, a titkárnője. – Ugyanazok a lövések megint. – Malloche soha nem hagy tanúkat maga után. Mays felesége azt mondta, hogy a férje egy nagyobb összeget várt, de neki nem árulta el, hogy honnan. A bankszámlájukon viszont nem jelent meg ez az extra összeg. Én úgy gondolom, Mays már megegyezett Malloche-sal, hogy elvégzi a műtétet, de az üzletet végül mégsem kötötték meg. Vagy Malloche veszítette el a bizalmát, vagy Mays hárította el a műtétet. – Ha ezt tette, akkor az nem volt jó húzás. Rendben, Alex, eleget tudok. – Akkor már hisz nekem? – A fenébe is, miért hinnék? Ha ez a Claude Malloche valóban létezik, mi a biztosíték arra, hogy nem maga az? – Jézusom, Jessie! Igazat beszélek – tiltakozott Bishop. – Bármibe lefogadom, hogy Malloche mindent tud a robotsebészetről és Marci Sheprow műtétéről, és abban is egészen biztos vagyok, hogy Carl Gilbridge-dzsel akarja megoperáltatni magát. – Akkor miért nem megy őhozzá?

– Körbeszimatoltam, és az a benyomás alakult ki bennem, hogy Gilbridge bármire hajlandó, ha hasznot húzhat belőle. Azt viszont nem tudom, hogy megbízhatok-e benne. Nincs időm arra, hogy utánanézzek, vajon letétbe tett-e Malloche egy nagyobb összeget az elmúlt hetekben. Csak az ösztöneimben bízhatok, és az ösztönöm azt súgja, hogy Malloche itt van vagy napokon belül megérkezik. Öt éve várok erre, Jessie, öt éve, és ilyen közel még soha nem jártam a célhoz. Érzem, hogy ez a legeslegutolsó lehetőségem. Újabb lapot már nem osztanak nekem. – Akkor sok szerencsét és jó éjszakát! Jessie felállt és indulni készült. – Kérem, Jessie, várjon. Mondtam, hogy négyen meghaltak. – Igen, hallottam. – A négy közül kettő akkor halt meg, amikor egy informátor, akiben megbíztunk, feladott minket, és kelepcébe csaltak bennünket Malloche emberei. A kettő közül az egyik a bátyám volt, Andy. Én megsebesültem. Andy engem próbált fedezékbe vonszolni, amikor a lövés érte. Ide kapta a golyót – mutatott az orrnyergére Alex. – A gyilkos legalább ötszáz méterről lőtt. Egy ilyen lövésre egyetlen ember képes ezen a földön: Malloche. – Ha ez valóban így történt, akkor őszintén sajnálom mindkettőjüket. Komolyan mondom, nagyon sajnálom, de most hazamegyek. – Várjon! A fenébe is, Jessie! Kérem, Jessie, segítsen nekem! Ez az utolsó lehetőségem. Én nem adom fel, és nem megyek el tanárnak abba a francos iskolájukba. Azok pedig nem fognak leszállni rólam. Ha végzek azzal, akit a nyakamra küldenek, nem oldok meg semmit, küldenek

egy másikat, és ezt addig folytatják majd, amíg egyszer ott nem hagyom a fogamat. – Ha elfogad egy tanácsot, menjen el Virginiába. – Mays halott – folytatta Bishop, ügyet sem vetve Jessie tanácsára. – Ez az egyetlen szóba jöhető hely Malloche számára. Ha mással nem, hát az olimpiai bajnok műtétjével minden bizonnyal felhívta magára a figyelmet dr. Gilbridge. Eddig azonban nem sikerült kiderítenem, felbukkant-e itt Malloche vagy csak úton van ide. Amióta itt vagyok, sikerült számos ujjlenyomatot szereznem a férfi betegektől – üvegpohár és hasonló trükkök –, és elküldtem azokat az Interpolnak meg az FBI-nak, hogy hasonlítsák össze azzal a két vagy három tucat ujjlenyomattal, amelyeket az évek alatt összegyűjtöttem, és amelyek között ott lehet az igazi is. – Mi az eredmény? – Eddig semmi. Többet kell tudnom a betegekről ahhoz, hogy kideríthessem, melyikük Malloche. Ahhoz is segítségre lehet szükségem, hogy elfogjam. Túl sok a bizonytalan pont. Élve kell elkapnom, bár akkor sem reménytelen az azonosítása, ha meghal. – Hogy érti ezt? – Az, aki az agydaganatot kifecsegte Madridban, többször is látta Malloche-t. Cardoza a neve, és ő a holttestet is felismerné. Már egyszer megmutattam neki az összes fotót, de akkor nem volt hajlandó megmondani, köztük van-e Malloche-é is. Addig nem akart beszélni, amíg nem engedik szabadon, és nem jut ki külföldre a családja. Pénzt is kért, hogy új életet kezdhessenek. – Miért nem kötötték meg az üzletet?.

– Hogyan bízhattam volna meg benne? Akkor még rács mögött volt. Bármelyik képre rámondhatta, hogy az Malloche. – Most már megbízhat benne? – Most már igen. Malloche megtudta, hogy Cardoza beszélt, és levegőbe röpítette a házát. Neki nem esett baja, mert börtönben volt, a felesége és a gyereke azonban nem voltak olyan szerencsések. A börtönből most egy biztonságosabbnak vélt helyre vitték, de ott sem marad sokáig. Hozzák-viszik mindenfelé, de csak idő kérdése, hogy Malloche megtalálja a megvehető őrt és akkor Cardozának befellegzett. Felajánlották neki, hogy kiviszik Spanyolországból, de ő addig nem akar sehová menni, amíg Malloche életben van. – Gondolom, újra megmutatta neki a fényképeket? – Igen, és egy kivételével mindegyikre azt mondta, hogy nem Malloche. Az az egy pedig olyan elmosódott, hogy bárki lehet. Mindenesetre, ha rátalálok a betegek között Malloche-ra, akkor azonnal ide repül. – Ez kész őrület. Teljesen egyedül dolgozik az ügyön? – A helyi FBI iroda ad egy kis segítséget. Ez nem sok, de több a semminél. – Ki ölte meg Cardoza feleségét és gyerekét? – Hogy-hogy ki? – Ha ez a Malloche valóban olyan zseniális bérgyilkos, mint amilyennek olyan nagy igyekezettel lefestette, akkor hogyan képzelhető el, hogy nem Cardozával magával végzett, miért csak a családjával, amiből nincs semmi haszna? Ha ez a fantazmagória, amit itt összehordott nekem, igaz, akkor Cardoza családjának kiirtása egyedül magának állt érdekében. Alex őszinte csodálattal nézett Jessie-re.

– Istenemre mondom, ha ez így eszembe jut, akkor talán meg is teszem. – Megölt volna egy ártatlan gyereket és egy asszonyt? Micsoda rettenthetetlen hős! – Mondtam már, hogy nem tettem semmi ilyet – csattant fel Bishop. – Azt is mondtam, milyen sokat jelent, ha sikerül elkapni Malloche-t, hány életet menthetünk meg azzal, ha élve vagy halva kézre kerítjük. – Bárhogy legyen is, nem látom, hogy nekem milyen szerepem lehet ebben az egészben – zárta le Jessie, és megborzongott, mintha hirtelen kinyílt volna mögötte az ablak és bezúdult volna a hűvös, éjszakai levegő. Az orrán át szívta be a levegőt, és lassan a száján át fújta ki. Igyekezett visszanyerni az önuralmát. – Alex, vagy bármi is a neve, hadd kérdezzek valamit. Az autómat csalárd szándékkal megbabrálta, nem véletlenül jött éppen arra, igaz? Bishop egy pillanatra megingott, hogy bevallja-e az igazat vagy tagadja le a szándékosságot. Jessie ezt rögtön észrevette, és kíváncsian leste a választ, bár nem tudta, mi bántaná jobban: az őszinte válasz vagy a hamis. – Én, Jessie, kényszerhelyzetben voltam. Be kellett jutnom az idegsebészetre. Amennyire megismerhettem, Gilbridge nem az az ember, akiben feltétel nélkül megbízhatok. Szükségem volt valakire. Közel kellett kerülnöm magához. – Jézusom! – Sajnálom, őszintén sajnálom. Beismerem, hogy a találkozásunk nem volt véletlen, és amit magamról mondtam, annak egy részét én költöttem, de amit ma este elmondtam, az igaz, az utolsó betűig.” Nagyon bánt, már akkor is zavart, hogy nem mondhattam el az igazat, hogy

hazudtam, de nem tehettem mást. Nagyon kérem, könyörgöm, segítsen. – Takarodjék! Bishop felállt. – Jessie… – próbálkozott újra bátortalanul. Jessie felpattant a székéből, és a kezében tartott fényképekkel nagy erővel mellbe vágta Alexet, aki ügyetlenül a mellkasához szorította a kezét, hogy ne ejtse el a széthulló képeket. Jessie fenyegetően mutatott az ajtó felé. – Tűnjön el! Alex kihátrált, és már a folyosón állt, amikor Jessie utánaszólt. Egy pillanatra felcsillant szemében a remény, megállt, és kérdőn nézett az eléje lépő Jessie-re. – Alex? – Igen? Jessie felemelte a kezét és nyitott tenyérrel pofon vágta az elképedt férfit. Alex arcán azonnal kinyílt egy öt-szirmú, vörös virág. – Majd még gondolkodom az ajánlatán – mondta Jessie, és rácsapta Alexre az ajtót.

19. fejezet Éjfél, fél egy, egy. Jessie álmatlanul forgolódott az ágyában, és bosszúsan figyelte a rádió digitális óráján, hogyan lesz egyre rövidebb az alvással tölthető éjszaka. Fél kettő, kettő. Eszébe jutott, hogy mintha látott volna egy altató-tablettás üvegcsét a gyógyszeres szekrénykében legutóbb, amikor sebtapaszt keresett. Évekkel korábban szedte, és biztosra vette, hogy rég lejárt a szavatossága. Felkelt, hogy mégiscsak bekapjon egyet vagy kettőt. Elindult a fürdőszoba felé, de meggondolta magát, és inkább a könyvet vette fel az éjjeliszekrényről, ahová legutóbb letette. Esténként pár oldalas sebességgel haladt előre a regényben, az olvasás jobb volt minden altatószernél. A sötétben kibotorkált a nappaliba. Hálóingnek egy extraméretű pólót szokott viselni, most sem volt rajta semmi más, mint az a póló, amelyiket a Föld Napja alkalmából vett egy környezetszennyezés ellen harcoló alapítvány standjánál. Iszonyúan dühös volt Alexre, amiért becsapta, és legalább annyira dühítette saját hiszékenysége, hogy vevő volt a nagy szövegekre. A tündérmese is csak egy mese, ez ilyen egyszerű, és a nagy remények csak arra jók, hogy csalódjunk – vonta le a nap tanulságát. Ne legyenek nagy elvárásaid, foglalkozz a saját dolgaiddal és minden rendben lesz – figyelmeztette magát az elfelejtett bölcsességre. Alex Bishop sem volt több, vagy kevesebb, mint egy kátyú a tovarobogó kerekek alatt.

Letette a könyvet, és melegített egy kis tejet magának. Eszébe jutott Ben Rasheed, és majdnem hálával gondolt arra, hogy pénzért elcserélte a műtéti napját. Ben Rasheed nélkül egészen könnyűnek ígérkezett a napja. Ha le sem hunyja a szemét, akkor is könnyen ki fogja bírni. Bizonyítottan képes volt a szervezete arra, hogy akár harminchat órát dolgozzon pihenés nélkül, bár a testén tagadhatatlanul nyomot hagytak a maratoni napok. Igazat mondott volna Alex? – kérdezte magától. A fényképek elég meggyőzőek voltak, de azokat éppúgy készíthette a gyilkos, mint a CIA. Minél betegebb a gyilkos elme, annál nehezebben érni tetten. Ki mondta ezt? Talán senki. Talán a saját agyából pattant ki ez a szentencia. Minél betegebb a gyilkos elme, annál nehezebben érni tetten. Nem is rossz. – Fél három. Bekapcsolta a flippert, de alig öt másodperc alatt elnyelte a gép a villogó gombák között cikázó acélgolyót. Ez nem az ő éjszakája. Leült a kanapéra az olvasólámpa alá, és kinyitotta a könyvet. Az oldal feléig sem jutott, és már nem emlékezett az első sorokra. A feltartóztathatatlanul nyomuló kérdéseket nem tudta elfojtani. Honnan olyan biztos abban Alex, hogy Malloche Carlt választotta ki magának, akivel megoperáltatja magát? Valóban egy elbocsátott CIA ügynök, aki ötévnyi eredménytelen hajsza után most zseniálisan ráérzett a bérgyilkos Claude Malloche következő lépésére, vagy egyike az Árnyaknak, akik felderítik a terepet, mielőtt a nagyfőnök megérkezik, esetleg Alex Malloche maga, személyesen akarja kiválasztani azt a sebészt, akinek megengedi, hogy szó szerint belenézzen az agyába? Ha

Malloche valóban olyan körültekintő minden lépésében, mint Alex mondta, akkor egyáltalán nem csodálnivaló, ha Mr. Köd alias Mr. Alapos előbb meggyőződik arról, hogy a kiszemelt intézet, osztály, sebész valóban olyan klasszis-e, amilyen a híre. Van-e egyszerűbb módja a belső információk megszerzésének, mint ágyba dugni az osztály egyik orvosát? Mi a fenéért kellett ennek így alakulnia? Miért nem lehet egy normális kapcsolata? Megdörzsölte égő szemét, és megpróbált szembenézni a legkínzóbb, legnyugtalanítóbb kérdéssel. Mi van, ha Alex igazat mond? Nem képzelhető el, hogy valóban az életét tette fel Malloche ellen, és ehhez a játszmához akarta felhasználni őt? Nem tudta megválaszolni ezeket a kérdéseket. De amikor gondolatban elfogadta, hogy Alex igazat mond, akkor sem tudta, mi lenne a helyes lépés. Szabad-e segítenie Alexet ebben az életveszélyes detektívesdiben? Szabad-e bármilyen magasabb cél érdekében megszegnie az orvosi titoktartást? Szabad-e hallgatnia, ha a tudomására jut, hogy valaki a bizalmasan kezelt adatokhoz akart hozzáférni? Szemet hunyhat-e, ha kiderül, hogy Gilbridge egyik betege egy nemzetközileg körözött terrorista? – Váratlanul érte a telefon berregése. Összerezdült, és a meleg tejet kilöttyintette meztelen combjára. Felvette a kagylót, és aggódva beleszólt. – Tessék, ki beszél? – Jessie, Alex vagyok. Nagyon kérem, ne tegye le a kagylót. Rövid vívódás után válaszolt. – Mit akar? – kérdezte kurtán. – Beszélnünk kell.

– Nem! – Jessie, kérem. Higgye el, hogy mindaz, amit az irodájában mondtam, igaz. Elismerem, hogy végtelenül ostoba és aljas dolog volt becsapnom, ezt nagyon sajnálom, de meg kell értenie, hogy iszonyú nyomás nehezedik rám, és fogalma sincs arról a világról, ahonnan én jövök. Ott semmi sem számít, csak az, hogy a feladat legyen elvégezve. Tudom, hogy rettenetesen nagy hibát követtem el, de nem akartam megbántani, és higgye el, őszinte vagyok magához. – Rendben, Alex, ezt bocsánatkérésnek tekintem. Vegye úgy, hogy elfogadtam. Jó éjszakát. – Jessie, ne tegye le, kérem! – A fenébe, Alex! Nem veszi észre, hogy belegázolt a lelkembe? Befejeztem, vége. – Várjon! Malloche itt van a kórházban. Biztosan tudom, hogy már megérkezett, és ha igazam van, akkor itt sokan meghalnak. Mindegyikünk élete veszélyben van. A magáé, az enyém, a betegeké. Jessie ugyanazt a hideg borzongást érezte, mint az irodájában. Önkéntelenül is körülnézett, hogy nem nyílt-e ki az ajtó vagy az ablak, és összébb húzta magán az egy szál pamuttrikót. – Hol van most? – kérdezte a hosszúra nyúlt csönd után. – Én… Itt állok a háza előtt. Itt vagyok már éjfél óta, és gondolkodom. Elhatároztam, hogy várok reggelig, de akkor megláttam, hogy felgyújtotta a lámpát. – Szóval tudta, hogy hol lakom és tudta, hogy melyik az én lakásom. És ne legyek gyanakvó? – Jessie, én nem adom fel. Malloche a markomban van, és az életem árán is elkapom. Ezen nincs mit vitatkozni.

Én csak azt mondom, hogy sokkal könnyebb és biztonságosabb lenne valamennyiünk számára, ha segítene. Jessie idegesen rágta a szája szélét, és azt kívánta, bárcsak felébredne ebből a rossz álomból. – Csöngessen fel, kinyitom a kaput – hallotta meglepetten saját hangját. – A harmadik emeleten lakott. A kapualjban volt egy biztonsági kamera, a kettes csatornára volt hangolva. Bekapcsolta a tévét, és megnyomta a kettes gombot. Alexen könnyű szélkabát volt, és ahogy elhaladt a kamera alatt, felnézett a lencsébe, mintha tudta volna, hogy Jessie figyeli őt. Magára húzott egy melegítőalsót, és már félig belebújt a kapucnis felsőbe is, amikor megszólalt az ajtócsengő. Mielőtt ajtót nyitott, még átvillant benne, hogy az a férfi, akit hajnali fél háromkor beenged a lakásába, akár Malloche-nak, akár Bishopnak hívják, egy hivatásos gyilkos. A kocka el volt vetve. Kinyitotta az ajtót, és a széles, szőnyeggel borított lépcsőházban ott állt szemben vele Alex Bishop, akiről még mindig nem tudta teljes bizonyossággal, hogy melyik oldalon áll. – Köszönöm, hogy beengedett – szólalt meg, és hangja épp olyan fáradtnak tűnt, mint az arca. Jessie hellyel kínálta Alexet a dohányzóasztal melletti fotelra mutatva, ő pedig a kanapé legtávolabbi sarkában ült le. Minél betegebb a gyilkos elme, annál nehezebben érni tetten – figyelmeztette magát. – Mit szeretne tőlem kérni? Bishop előrehajolt. – Csaknem egészen biztos vagyok abban, hogy Rolf Hermann valójában Claude Malloche – mondta egészen

halkan, mintha attól félne, hogy lehallgatják. – Ami azt illeti, már felvettem a kapcsolatot a madridiakkal. Már intézik, hogy Jorge Cardoza ide repüljön. Sok minden szól amellett, hogy Hermann az, akit keresek, és nagyon kevés amellett, hogy Hermann nem Malloche. A grófné keltette fel a gyanúmat. Én ugyan soha nem láttam Malloche feleségét, de azt mondják róla, hogy gyönyörű nő, akit Malloche Ausztriában ismert meg. A neve Arlette és nem Orlis. – A grófnéról még el is tudnám képzelni, hogy egy hidegvérű gyilkos – mondta Jessie –, de a grófra nem illik rá a terrorista szerep. Ő egy úriember, igazi arisztokrata, aki alig beszél angolul. Alex felnevetett. – Fogadni mernék, hogy legalább fél tucat nyelvet beszél akcentus nélkül. Ami pedig az arisztokratát illeti, nos, én abban sem vagyok biztos, hogy a Hermannok között találni egyetlen grófot is. Mindenesetre szóltam az ismerőseimnek Európában, hogy nézzenek utána, él vagy élt-e gróf Hermann Németországban. Persze időbe telik, mire választ kapok. – Sok ideje nincs. Hermannt holnap délután, óh egek, ma délután operálja dr. Gilbridge. Bishop meglepetten nézett fel. – Én úgy tudtam, hogy csütörtökön lesz a műtétje. – A felesége lefizette az én egyik betegemet, és helyet cseréltek a programban. – Ha akcióba lépek, még mielőtt ideér az egyetlen ember, aki ismeri Malloche-t, túl sokat kockáztatok. Ha tévedek, akkor annak akkora visszhangja lesz, hogy biztosan elijesztem az igazi Malloche-t. Nem tudom,

hogyan, de biztosan hírét fogja venni, és máshová megy megoperáltatni magát, és elszáll az utolsó lehetőségem. – Gondolja, hogy Hermann az? – Ugyanaz az életkor, testalkat. A felesége is beleillik a képbe. Nem lehet véletlen, hogy éppen most érkezik ide Európából egy beteg. A gyerekei pedig az Árnyékai, akik mindenhová elkísérik és vigyáznak rá, amíg ő alszik a műtőasztalon és az intenzív osztályon. Ha ma lesz a műtét, akkor körülbelül mikor hagyhatja el a kórházat? – Ha nem lép fel semmi komplikáció, akkor az ötödik és hetedik nap között bármikor elbocsátható. Az ő esete azonban nem számít könnyűnek. A daganat elhelyezkedése, kiterjedése és az operáló sebész… – Jessie száján majdnem kicsúszott, hogy gyakorlatlansága a robotsebészetben – képességei jelentősen befolyásolhatják a műtét kimenetelét. Ez a műtét még ARTIE segítségével sem lesz könnyű, és előfordulhat, hogy a vártnál nagyobb lesz az átmeneti agyödéma vagy akár a végleges agykárosodás is. Ez esetben a beteg felépülése hetekig is elhúzódhat. Jessie a mondat végén döbbent rá, hogy megszegte az orvosi titoktartást, felfedte egy idegen előtt gróf Hermann betegségének természetét és gyógyulásának esélyeit. Ha hagyja, hogy Alex állandóan körülötte sündörögjön, akkor nem ez lesz az utolsó ilyen botlás, fogalmazódott meg benne. – Ebben az esetben – szólalt meg Alex némi gondolkodás után – nem teszek semmit, ami a tervezett műtétet megzavarná. Ha igazam van, és Hermann valójában Malloche, és van Isten az égben, akkor a műtét után úgy ébred fel ez a sátán, hogy a fejétől a talpáig

megbénul, de mindent ért és felfog a körülötte zajló világból. Ez lenne a tökéletes igazságszolgáltatás! – Kinek az igazságszolgáltatása? – kérdezte Jessie, de nem kívánta hallani a választ. – Megkérhetném, hogy most hagyjon magamra? – De… – Bocsánatot kért tőlem, elmondta, amit akart, a segítségemet kérte. Én meghallgattam, de most szeretnék egyedül lenni. Már az irodámban megmondtam, hogy gondolkodom a kérésén. Meg kell fontolnom, segíthetek-e, hiszen ezzel óhatatlanul belekeveredem ebbe a véres históriába. Most csak annyit mondhatok, nem kívánok tovább beszélgetni magával. Ha ez az érzés megváltozik bennem, akkor azt időben megtudja. Alex mélyen Jessie szemébe nézett, aki azonnal elkapta tekintetét, mert eszébe jutott, milyen megnyugtató, lelket simogató érzés volt, amikor Jackie Terrell halála után Alex magához húzta és megértőn átölelte. Ez nem történhet meg még egyszer! Hiába súgja valami, hogy igazat mond, és segítenem kell, sáros bakanccsal gázolt át a lelkemen. Alex szótlanul állt az ajtóban, látszott rajta, hogy még szeretne mondani valamit, de Jessie nem bátorította. Még nem bocsátotta meg neki, hogy becsapta. – Köszönöm, hogy meghallgatott – mondta végül. Lehorgasztotta fejét, és távozott.

20. fejezet Az MRI-műtőben kitapinthatóvá vált az izgatott várakozás. Mind többen gyűltek össze, részben azok, akik részt vettek a műtétben, de sokan voltak, akiket csak a kíváncsiság hajtott, látni akarták, hogyan távolítja el a robot Rolf Hermann gróf agydaganatát. Jessie a műtőn kívül, a vastag üvegfal mellett állt, és csöndben figyelte a begyakorlott koreográfia szerint zajló előkészületeket. – Vajon egy igazi vagy egy álgróf fekszik a műtőasztalon? – töprengett magában. – Vajon mit mondana az aneszteziológus, ha megtudná, hogy az az ember, akit most készül elaltatni, egy könyörtelen, kegyetlen tömeggyilkos? Jessie-től jobbra állt Hans Pfeffer és az irányítópultot kezelő technikus, ők már vagy tizedszer ellenőrizték a berendezést. Jessie elképzelte, milyen sietős készülődés lehet egy emelettel feljebb is, ahol a komputerzsenik a számítógépeket ellenőrzik, hogy hibátlan képet küldhessenek vissza a műtőbe, ahonnan az MRI generálta adattengert kapják. A műtét alatt nem lesz idejük a betegre gondolni, minden figyelmüket leköti majd a daganatos és az ép agyszövet elkülönítése. A holland származású Pfeffer mellett német, orosz, svéd, izraeli és amerikai tudósok készültek arra, hogy vigyázzanak Rolf Hermann életére, noha legtöbbjük soha nem találkozott vele személyesen, legfeljebb a róla készült felvételeket látta.

Jessie-nek minden joga megvolt ahhoz, hogy nyomon kövesse a műtét teljes menetét, mégis úgy érezte, hogy illendőbb, ha engedélyt kér Carltól. Annak ellenére, hogy sokkal több idejét áldozta ARTIE kifejlesztésére, mint Carl, és sokkal többet gyakorolta a robot navigálását – munkaasztalon, állatkísérletben és abban a szerencsétlen kimenetelű műtétben a halott Pete Roslahskin –, mégis ő volt a beosztott, akinek áhítattal illett lesni a nagy sebész – csupa nagybetűkkel – minden mozdulatát. Gilbridge imádta a nyilvános szereplést, állandóan szüksége volt közönségre, mégis úgy tűnt egy pillanatra, hogy visszautasítja Jessie udvarias, ám merő formaságnak hitt kérését. – Nem is tudom, Jessie. Egyáltalán nem bánom, sőt örülök, ha a műtő közelében vagy, de ott áll majd a hátam mögött egy sámlin Eastman Tolliver, bent lesz a műtőben Skip Porter, hogy szemmel tartsa ARTIE-t. Félek, hogy túl sokan leszünk azon a szűk helyen. Mi lenne, ha az irányítópult mellől, a monitoron néznéd végig a műtétet? – Én is épp erre gondoltam – válaszolta Jessie méltatlankodás helyett. – Nagyszerű! Most beszéltünk át mindent Skippel, ellenőriztük ARTIE minden porcikáját. Úgy láttam, hogy ARTIE és Skip is kifogástalan formában van ma. Remélem, egyikre sem kell kiakasztani a táblát, hogy műszaki okok miatt zárva. Gilbridge jókat kuncogott saját viccén. Jessie csöndesen megjegyezte, hogy majd szorít. –A daganat elhelyezkedése ideális a transsphenoidealis behatoláshoz. Fel az orrba és előre.

– Fel az orrba és előre – ismételte meg Jessie, mint egy papagáj. Igyekezett lelkesnek és nem gúnyosnak mutatkozni. Hermann meningeomája valóban ideális volt mind lokalizációját, mind morfológiáját tekintve egy robot asszisztálta műtétre. Jessie mégis tele volt kétségekkel, hogy Gilbridge – vagy akár ő maga – elég gyakorlatra tett-e már szert a robotműtétekben ahhoz, hogy ilyen nehéz helyzetben, élő betegen próbálkozzanak. Ezt akkor sem tartotta helyesnek, ha Alex nem téved, és egy könyörtelen bérgyilkos életét kockáztatják. Az igazságszolgáltatásnak nincs helye a műtőben. Délután két órára járt az idő, de egészen besötétedett odakint. A reggel még kellemes meleget árasztó nap délre elbújt a városra nehezedő sűrű felhőtakaró mögé. Jessie nem csak ettől érezte álmosnak és fáradtnak magát. Alig egy órát aludt, és hálás volt a sorsnak, hogy nem neki kellett odabent állnia a mágnes hatalmas pólusai között. Skip Porter nézett be az ablak mögé. Kezéről lelecsöppent a bemosakodószer. A műtősnő odanyújtott feléje egy papírtörülközőt, óvatosan elvette, vigyázott, nehogy egymáshoz érjen a kezük. Elkérte a köpenyt, belebújt, megvárta, amíg a hátán összehúzták és bekötötték, és csak akkor emelte égnek az ujjait, hogy a műtősnő ráhúzza a kezére a gumikesztyűt. Porter magas, szőke, jópofa fiú volt, akiből üdítően hiányzott a karriervágy. Kócos kecskeszakálla láttán Jessie mindig ingert érzett arra, hogy megfésülje. Szanaszét álló szakállával szöges ellentétben volt az a precizitás, mellyel a munkáját végezte. A jó sohasem volt elég neki, tökéletességre törekedett. Az elektromechanikához jobban értett, mint bárki, akivel Jessie – a Massachusetts

Institute of Technologyt is beleértve – találkozott. Ha volt benne szorongás ARTIE és Gilbridge miatt, akkor azt kiválóan leplezte. Marci Sheprow műtéte után Jessie töviről-hegyire kifaggatta, de Skip nagyon elégedetten nyilatkozott mind a robotról, mind a sebészről. Marci daganata azonban, ezt Skip ugyanolyan jól tudta, mint Jessie, nem volt hasonlítható a gróf daganatához. Rolf Hermann szerteágazó meningeomája sokkal nagyobb kihívást jelent az egész csapat számára. – ARTIE-2 kisterilizálva, egy törülközőbe bugyolálva, a műtősnő steril asztalán várta a fellépést. Porter odalépett az asztalhoz, féltő gonddal kicsomagolta a parányi szerkezetet, még egyszer ellenőrizte a csatlakozó pontokat, és összekötötte a Gilbridge előtti irányítókarhoz futó miniatűr kábelekkel. A műtőben heten voltak. Két bemosakodott műtősnő a sebészt, illetve az asszisztáló műtősnőt szolgálta ki, ketten – Pramod Sanjay, az aneszteziológus és a hozzá beosztott orvostanhallgató – a beteg fejénél álltak,; ötödikként ott volt volt Gilbridge asszisztense, a ghanai Dani Toomei, aki az idegsebészeten volt rezidens. A társaságot Skip Porter egészítette ki, meg természetesen Rolf Hermann, aki miatt a többiek összegyűltek. Eastman Tolliver még csak akkor lépett ki a zsilipből. Frissen és sportosan köszöntötte Jessie-t. Szeme mosolyogva csillogott a maszk fölött. – Meg kell mondjam, hogy számomra ez roppant izgalmas. – Óh, igen – válaszolta Jessie –, gondolom, Rolf Hermann ugyanígy vélekedne. Fejével a műtő felé intett, ahol az aneszteziológus éppen azzal volt elfoglalva, hogy hol ezt, hol azt a csövet

óvja a kicsúszástól, amíg Rolf Hermannt begurítják az MRI torusai közé, és rögzítik a fejét a koronához. – Látványnak is lenyűgöző – mondta Tolliver, és elismerően bólogatott. Carl oda lenne a gyönyörűségtől, ha ezt hallaná gondolta Jessie. – Össze se tudom számolni, hány tucatszor voltam itt lenn ebben a műtőben nézelődni vagy operálni, de valahányszor bejövök ide, engem is lenyűgöz ez a látvány. Ha valaki nincs hozzászokva, azt hiheti, hogy egy másik planétára tévedt. – Pontosan! Nagyon örülök, hogy itt lehetek. Gondolom, ideje bemennem. – Lassan igen. Nagyon jó helye lesz. Dr. Gilbridge válla fölül mindent ugyanúgy lát majd, mint az operatőr. Ragyogóan nyomon követheti a műtét minden lépését, látja Gilbridge kezét, az irányítókart, a monitort. – Kitűnő! Szóval ott állok majd – mutatott keresztül az ablakon, és hozzátette: – Majd mondok egy imát ezért a szegény emberért. Én pedig Carlért – gondolta Jessie. – A műtőben sohasem árt elmondani egy imát – fejezte be Jessie a beszélgetést. Tolliver még nézelődött egy-két másodpercig, majd csatlakozott a többiekhez. Már nyolcan voltak odabent, de hamarosan megérkezett egy tolmács is, és a tömeg közepén egészen eltűnt a beteg fényesre borotvált koponyája. Az üvegablakon át jóformán csak Dani Toomei széles hátát lehetett látni. Pedig a létszám még nem volt teljes. Nemcsak a műtőben volt nagy a zsúfoltság. Jessie körül is sokan gyűltek össze, hogy az irányítópult fölötti dupla képernyőn nézzék végig a műtétet. Az egyiken

ugyanazt az MRI és a számítógépek generálta képet látták, amelyik alapján Gilbridge és az asszisztense tájékozódott az agyban, a másikon a műtőlámpába épített fej fölötti kamera által felvett műtéti területet. Ez aztán a műtő a javából! – gondolta Jessie. – Vigyázzon rád a Disznófejű Nagyúr, Carl Gilbridge! – Percekkel azelőtt, hogy Gilbridge megérkezett, Jessie figyelmét egészen más kötötte le, mint a műtőben tolongó sokaság. A külső ajtó ablakában Alex Bishop alakját pillantotta meg. Ahol Alex állt, ott már nem volt kötelező a zsilipruha és sapka, maszk viselése. Gyakran előfordult, hogy rezidensek, orvostanhallgatók vagy a kisegítő személyzet tagjai, akiknek épp arra volt dolguk, megálltak az ajtó előtt, hogy bekukucskáljanak. Alexet nem kizárólag a kíváncsiság vezette le az alagsori műtőhöz. Egyenruhában volt, de ez nem jelentette feltétlenül, hogy szolgálatban van. Amikor találkozott a pillantásuk, megbiccentette a fejét. Jessie viszonozta a köszöntést, és megrázta magát. Hol van az igazság, Alex? Hol van? Már egy ideje a homlokon lőtt testek képe kavargott a szeme előtt. Hatalmas robaj zökkentette ki a gondolataiból. Gilbridge vágta ki a bemosakodó ajtaját, ahogy feltartott kézzel kihátrált a csapóajtón keresztül. Az ajtó nagy lendülettel visszacsapódott, és nekivágódott a falnak. Soha nem lesz képes megtanulni, hogyan lehet csendben átjönni ezen az ajtón. Talán nem is akarja – bosszankodott Jessie. Carl Gilbridge bevonulását csaknem két tucat szempár követte. : Kezdődjék hát a játék! – mormogta Jessie maga elé, és nézte, hogyan öltözik fel Gilbridge. Köpeny, kesztyű, és valóban kezdődhet az előadás. Óhatatlanul is eszébe öt-

löttek azok a kínos percek, amikor tehetetlenül nézte Gilbridge durva és kapkodó mozdulatait, és nem tehetett semmit, hogy a betegek érdekében finomabb, körültekintőbb mozdulatokra kényszerítse a főnökét. Amire senki nem tudta megtanítani Gilbridge-et, arra talán ARTIE, miniatűr méreteivel, megtanítja. – Felnézett a két monitorra. A műtéti területet a ghanai Dani Toomei már lemosta betadine-nal, és steril lepedőkkel körbeizolálta. A másik képernyőn Rolf Hermann agyát lehetett látni. A számítógép, az MRI szolgáltatta adatok alapján, tengerkékre színezte az ép agyszövetet, kanárisárgára a daganatot, és vörösre a véredényeket. Gilbridge-ből nem sok látszott, a lépcsőfoknyi sámlin álló Eastman Tolliver teljesen eltakarta. Négymillió dolláros adomány… Claude Malloche… Gróf Rolf Hermann… Alex Bishop… A következő órákban sok minden kiderül. – Kezdhetjük, dr. Sanjay? – hallotta Gilbridge hangját a hangszóróból. – Igen, minden rendben – húzta ki magát az aneszteziológus. – Dr. Toomei? – Igen, uram. – Mrs. Duncan? – Itt van minden – fejezte be a rakodást a műtősnő. – Dr. Pfeffer? – Szolgálatára, uram – kiáltotta katonásan a radiológus. – Akkor kezdjük! – ARTIE-t az orrnyilás felől tervezte Gilbridge a koponyaüregbe juttatni. A gróf aludt, nem érzi majd,

hogyan megy el a szonda az orrjárat mélyére, ahol a nyálkahártya bemetszése után Gilbridge egy alig egy centiméteres lyukat fúr a koponyacsont legvékonyabb részén. A lyukon át előbb egy vezető drótot, majd annak mentén ARTIE-t tolja előre a meningeoma széléig. Ugyan váratlan akadály mindig adódhat, ezzel tisztában voltak mindannyian, de a daganat elérése valóban ilyen egyszerűnek ígérkezett, szemben a hagyományos feltárással, amely nem csak sokkal hosszadalmasabb, akár két órát is igénybe vehet, hanem jóval veszélyesebb is, mert sok életfontosságú képletet kell a daganat megközelítése során kikerülnie a sebésznek. Hajrá ARTIE! – biztatta a robotot Jessie. ARTIE pillanatok alatt, nehézség nélkül érte el a daganatot. A műtőn elismerő moraj futott végig, amikor Gilbridge bejelentette, hogy azonnal hozzákezdenek a daganat eltávolításához. Jessie-nek is, akarta, nem akarta, el kellett ismernie, hogy főnöke nagyon ügyesen kezeli a kettőjük által kifejlesztett irányítókart. Az ultrahang hullámok milliméterről milliméterre haladva zúzták péppé a daganatos szövetet, és az elfolyósított törmeléket könnyedén szívták ki az ARTIE-hoz csatlakozó vékony csövek egyikén. Gilbridge körültekintő, de határozott magabiztossággal haladt előre. Jessie rendre azon kapta magát, hogy nem a monitort, hanem a műtőajtó kerek ablakát nézi, amely mögül Alex figyelte a műtétet. Időnként eltűnt pár percre, nyilván szolgálatban volt és kötelező ellenőrző körútjait járta, de, mint aki nem szívesen veszít egyetlen percet sem az érdekfeszítő előadásból, az idő legnagyobb részében az ablakra tapadva leste a műtétet.

– Eddig meglennénk, dr. Sanjay – szólalt meg Gilbridge. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy felébressze a beteget, és megnézzük funkcionális MRl-vel is, hogyan állunk. Jessie a daganat képét tanulmányozta a monitoron. A meningeomának körülbelül az egyharmada már eltávolításra került, de a nehezebbik kétharmad, az ép agyszövethez közelebbi rész még hátravolt. Jessie úgy látta, még nincs feltétlenül szükség Hermann együttműködésére, úgy gondolta, hogy Gilbridge csak meg akart pihenni, mielőtt hozzákezd a műtét nehezebb, kockázatosabb részéhez. Az altatás mélységét nem lehetett egyik percről a másikra csökkenteni, eltelt egy kis idő, mire Hermann reagálni kezdett a külső ingerekre. Gilbridge ez alatt sem tétlenkedett, és újabb darabkákat távolított el a tumorból. Jessie már kizárólag a műtétre figyelt, le nem vette a szemét a képernyőről. Biztos volt abban, hogy rajta kívül még senki nem vette észre, de többször előfordult, hogy Gilbridge nem a megfelelő irányba indult el ARTIE-val, és gyorsan korrigálnia kellett. Jessie úgy érzékelte, mintha Gilbridge nem látta volna tökéletesen térben a daganat és ARTIE egymáshoz való viszonyát. Jessie számára ARTIE pontosan olyan volt, mint egy videojáték versenyautója, amelyik képes bármilyen irányba elfordulni egy rögzített pontból leadott utasításnak megfelelően. Ha előrefelé az irányítókar jobbra forgatására fordult jobbra ARTIE, akkor hátrafelé az irányítókar balra fordításával lehetett jobbra vinni a robotot. Egy olyan megszállott videójátékos számára, mint Jessie, ez a világ legtermészetesebb dolgának számított. Ahogy kisebbedett a daganat, úgy

csökkent a játéktér, és ez szemmel láthatóan, egyre többször okozott gondot Gilbridge-nek. Kétszer a mikrofont is kikapcsolta és odaintette maga mellé Skip Portert. Izgatottan suttogtak, de Skip mindkétszer meggyőzhette, hogy a robot hibátlanul működik, mert Gilbridge folytatta a műtétet. – Gróf Hermann, ha hall engem, akkor emelje fel a jobb kezét. A tolmács, egy nővér, aki korábban is gyakran segített Jessie-nek, ha angolul nem tudó betege volt, lefordította németre Gilbridge szavait. A gróf annak ellenére ragaszkodott a tolmácsoláshoz, hogy soha nem látszott rajta, gondot okozna neki az angol szó megértése. Ha Alexnek igaza van és Hermann nem az, akinek itt mindenki gondolja és valóban több nyelven ért és beszél folyékonyan, akkor ez a tolmácsdolog is nyilván része a színjátéknak. A másik képernyőn, amelyik a műtőlámpába épített kamera által felvett képet mutatta, jól látszott, hogy az izoláló lepedő alatt megmozdul Hermann jobb keze. A tolmács Gilbridge háta mögött állt, és a sámlin álló Tolliver mellett egészen eltörpült. – A műtét szótlanul folytatódott vagy húsz percig. Jessie szerette volna, ha a műtéti területet felülről közvetítő kamera a mozdulatlan Hermann helyett az irányítókart és Gilbridge kezét mutatja. Az MRI kép és Gilbridge mozdulatai együttesen sokkal több információt adtak volna neki. Ismételten előfordult, hogy ARTIE először rossz irányba indult el, és csak sokszori irányváltoztatásra fordult az ép helyett a daganatos szövet felé. A rossz mozdulatok alig voltak észrevehetőek, a hozzá nem értő érdeklődők aligha észlelték, de Jessie-ben nőttön-nőtt a szorongás.

A műtét előrehaladtával ARTIE a daganat mind nagyobb részét emésztette meg, és egyre közelebb jutott az agy ép szöveteihez. Gilbridge nehézségei is fokozódtak. Amikor egy rossz mozdulat miatt ARTIE átvágott pár egészséges rostot, Hans Pfeffer oldalvást Jessie-re pillantott, és rosszallóan ingatta a fejét. Alex, aki megérezte a növekvő feszültséget, addig szuggerálta Jessie-t, amíg az feléje nem fordult, és le nem olvasta a szájáról a kérdést. – Mi történik? – kérdezte, de Jessie válasz helyett csak megvonta a vállát. Gilbridge feltetette a speciális varázsszemüveget a grófra, és látni akarta a funkcionális MRI-képeket. Kétszer is előfordult, hogy Hermann nem tudta adekvátan teljesíteni az utasításokat, ARTIE mindkétszer rossz irányban indult el. ARTIE tévelygésének nem technikai hiba volt az oka. Ahogy szűkült a mozgástér, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy Gilbridge nem ura a helyzetnek. Volt egy pillanat, amikor Jessie úgy érezte, Gilbridge feladja, kiveszi ARTIE-t, és a régi, bevett módon fejezi be a műtétet. De Gilbridge nem adta fel. Jessie aggódva nézte, hogy mikor jut el ahhoz a ponthoz, amikor már komolyan kockáztatja Rolf Hermannt a négymillió dolláros támogatás elnyerése kedvéért. – Gilbridge újból odahívta magához Skip Portert, és Jessie szinte hallotta a választ, hogy ARTIE hibátlanul működik. Hans Pfeffer lépett oda Jessie-hez, és fülébe súgta: Csinálj valamit! Jessie még soha nem látta ennyire izgatottnak a szűkszavú hollandot. – Mégis, mit tanácsolnál?

– Ott a mikrofon, szólj be, hogy hagyja abba. A robot egyszerűen még nincs felkészülve erre. ARTIE igenis elég felkészült, és nagyszerűen végzi a dolgát – akarta mondani, de félt, hogy Hans félreérti és esetleg még vadabb ötlettel áll elő. – Hans – súgta a fülébe –, ide figyelj. Carl az osztály vezetője és az egyik legbefolyásosabb konzultáns az egész kórházban. Bármikor kitehet az állásomból, és gondolom, a te kutatásaid támogatásáról is ő dönt. Nincs ember, akit életben hagyna, ha ilyen nézőközönség előtt bemenne, és kivenné a kezéből ARTIE-t. Senki nem élné ezt túl. Izgatott moraj futott végig az irányítópult mellett, ahol egy radiológus és két idegsebész is nyugtalanul figyelte az eseményeket. – Menj be! – súgta Hans. – Jessie, be kell menned, még mielőtt… Pfeffer elharapta a mondatot. Jessie-vel együtt elszörnyedve néztek a képernyőre, ahol a daganat határain kívül, közvetlenül ARTIE orra előtt, egy szürke ködfolt jelent meg és kezdett terjedni. Artériás vérzés! – szorult össze Jessie gyomra. Az idegsebészetben ennél nagyobb katasztrófát nehéz volt elképzelni, az elrepedt artériából nagy nyomással spriccelő vér kíméletlenül összepréseli és elpusztítja a környezetét. – Ez a pusztítás csak egy nukleáris robbanással mérhető össze. Az ARTIE oldalán lévő három pár bütyök közül az egyik elöl lévő, Gilbridge irányítása mellett, belegázolt az ép agyszövetben futó érbe. Jessie-nek alig volt ideje felfogni, hogy mi történt, amikor meghallotta Gilbridge zaklatott hangját. – Dr. Copeland, itt van még? Jessie odaugrott a mikrofonhoz.

– Igen, itt vagyok. – Láttad, mi történt? ARTIE-val valami baj van. Ide tudnál jönni? A képernyőn látszott, hogy a vérzés nem állt meg és egyre nagyobb területet árasztott el. A másik képernyőn pedig látni lehetett, hogy a funkcionális MRI kedvéért a mély altatásból felengedett Rolf Hermann mocorogni kezd. A vérzés miatt fokozódó koponyaűri nyomás egyre elviselhetetlenebb fejfájást okozhatott, és a felületes bódítás elégtelen volt a fájdalom maszkírozására. – Pramod, altasd el – szólt Jessie határozottan a mikrofonba –, és vidd le a vérnyomását! Adj neki negyven furosemidet és száz mannitolt most azonnal! Carl, azonnal ott vagyok. Jessie gyorsan végignézett magán, ellenőrizte, nem maradt-e véletlenül valamilyen fémtárgy nála. Sapkát húzott, felkötötte a maszkot, és a félrehúzódók között sietve elindult a műtő ajtaja felé. Nem volt idő bemosakodni, két kesztyűt kért a műtősnőtől, aki már adta is az első párat. Felhúzta, elvette a feléje nyújtott köpenyt, belebújt, és amíg a hátán összekötötték, a műtősnő felsegítette rá a második pár kesztyűt is. Dani Toomei hátralépett, hogy átadja a két torus közötti szűk helyet Jessie-nek, aki megállt szemben Gilbridge-dzsel. Felnézett Carlra, de a szeméből nem tudott semmit kiolvasni, az arca azonban, amennyit a maszk látni engedett, egészen sápadt volt. Gilbridge jobb válla fölött megigézve nézte a képernyőt Eastman Tolliver, aki úgy állt ott a magasban, mint egy jelenés. – Nagyítsátok ki a vérzést! – szólt Jessie. – Vörösre színezzük – válaszolta valaki egy emelettel feljebbről.

Pár másodperccel később a szürke felhő színe átváltott vörösre. Jessie szinte teljesen biztos volt abban, hogy az artéria cerebri anterior egyik ága szakadt el. Gilbridge kikapcsolta a mikrofont, előrehajolt, hogy Jessie-n kívül senki se hallja, amit mond, még a mellette álló műtősnő vagy a mögötte álló Tolliver se. – Valami történt a robottal – súgta. – Nem tudtam irányítani. – Láttam – válaszolta Jessie. – Nagyon kiterjedt a vérzés. A koponyaűri nyomás vészesen magas. Mit tudunk csinálni? – Megsütjük – válaszolta Jessie. – Ha helyet cserélnénk, hogy könnyebben hozzáférjek az irányítókarhoz… -hagyta függőben a kérdést. Gilbridge nem tudta, mit tegyen; nem kellett nagy emberismeret ahhoz, hogy valaki megfejtse, miért. A betege élete és az ő tekintélye voltak a mérleg két serpenyőjében. Ilyen népes közönség előtt átmenni az asszisztens helyére és átadni az operatőri helyet, nem lett volna könnyű egy Gilbridge-nél kevésbé hiú sebész számára sem, Gilbridge-nek ez maga volt a pokol. Jessie már azon volt, hogy emlékezteti Carlt arra, később mindent megmagyarázhat ARTIE hibás működésével, amikor Gilbridge ezt magától is kitalálta. – Átmegyek a te helyedre – mondta. Jessie elhelyezkedett az irányítókar mellett, és bekapcsolta a mikrofont. – Hé fiúk, odafönt, hadd lássam, tudtok-e ennél jobb képet varázsolni a bal félteke érpályáiról. Az elülső skála erei érdekelnek, az artéria cerebri anterior egyik ága vérzik. Megpróbálok körbefordulni ARTIE-val, és meglézerezem a vérző eret.

Jessie most duplán örült, hogy nemrégiben egy neodymium-YAG – yttrium-aluminium-gránát – lézerrel egészítették ki ARTIE fegyvertárát, amelynek köszönhetően ARTIE képessé vált a vérzések elállítására. Emberi szöveten korábban még nem próbálta ki ARTIE ez irányú képességeit, de az elszakadt ér olyan erősen vérzett, hogy nem volt idő arra, hogy a szokott módon megnyissák a koponyát, és úgy lássák el a vérzést. A kép, amelyet a számítógép virtuózok a képernyőre varázsoltak, pontosan az volt, amire Jessie gondolt. – Itt van! – kiáltott fel. – Látjátok ti is? A vérző ér kevesebb, mint egy milliméterre volt ARTIE orra előtt, de ahhoz, hogy a lézerrel pontosan célozhasson, előbb kicsit hátrébb kellett hoznia ARTIE-t és pár fokkal el is kellett forgatnia. Lassan, de hibátlanul hajtotta végre a manővert. – Most szorítsatok! Vigyázz, kész, tűz! Lenyomta a lézerágyú gombját. Az érből kilépő vér felforrt, és a vérzés azonnal elállt. Meredten nézte mindenki a képernyőt egy percig, majd vártak még egy percet, hogy biztosak lehessenek abban, a vérzés valóban megszűnt. – Jessie – szólalt meg a hangszóróból Hans Pfeffer hangja –, a vérzés elállt, úgy néz ki, hogy véglegesen. Nagyszerű, gratulálok. Valaki, aki közel állt Pfefferhez, tapsolni kezdett, mások is csatlakoztak hozzá, és a hangszórókból áradó tapsvihar lassan betöltötte az egész műtőt. Ez felbátorította a műtőben állókat, és ők is hangos éljenzésben törtek ki, egy kivételével. – Szép munka, doktornő – mondta Gilbridge elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. – Attól félek, itt az

ideje, hogy visszavigyük barátunkat, ARTIE-t a laboratóriumba. – Mielőtt kihozzuk ARTIE-t, én még megpróbálnám kitakarítani a vérzés maradványait. – Az nagyon jó lesz, és majd, amikor gróf Hermann felébred, craniotomiából eltávolítjuk a daganat visszamaradt részét. Jessie kérdőn nézett Gilbridge-re, de nem szólt egy szót sem. Látott már elég csodát az életében, beleértve a legutóbbit, amelyik alig huszonnégy órája történt, és tudta, hogy semmi sem lehetetlen, de az igazság az volt, és ezt az idegsebészet főorvosának épp úgy kellett tudnia, mint neki, hogy a gróf esélyei arra, hogy valaha felébredjen, a nullához közelítettek. Bárki legyen is az, aki itt fekszik előttem, Claude Malloche vagy Rolf Hermann, annak a valószínűsége, hogy túléli ezt a vérzést, kisebb, mint hogy én megnyerem a lottófőnyereményt – gondolta Jessie.

21. fejezet Ismerve az űrkorszak kórházának rendkívül fejlett információs hálózatát, Jessie biztos volt abban, hogy a kudarc híre hamarább jut a műtőből az épület legtávolabbi zugába, mint Rolf Hermann az intenzív osztályra. Állapotát kritikusnak mondták, de ez nem sokat árult el a helyzet súlyosságából. A gróf pupillái tágak és fénymerevek voltak. A Babinski-tünet – a nagy lábujj lassú emelkedése a talp ingerlésekor – mindkét oldalt kiválható volt, amely egyértelműen igazolta, hogy az agy és a test többi része közötti összeköttetés, funkcionálisan legalábbis, megszakadt. Carl Gilbridge az elviselhetetlenségig ingerlékeny és kötekedő volt. Amíg felértek az alagsori MRI-műtőből a VII. emeleti intenzív osztályra, több nővért a sírás szélére kergetett. Ennek ellenére Jessie néha szinte megsajnálta, bár összességében nagyon dühös volt rá, és helyette is ő szégyenkezett a bántó viselkedés miatt. Az önteltség, a kapzsiság, saját sebészi képességeinek túlértékelése egy sor olyan döntéshez vezettek, melyek elkerülhetetlenül sodorták egy ember életét végső veszélybe, és minden valószínűség szerint szertefoszlottak a négymillió dolláros adomány reményei. Gilbridge ragaszkodott ahhoz, hogy Jessie is vele menjen abba a szobába, ahol a gróf családja várta a műtét végét. Orlis Hermann a mostohalányával és két mostohafia közül az egyikkel várta türelmetlenül, hogy Gilbridge beszámoljon a műtétről. Jessie eltűnődött azon, vajon mi lehetett fontosabb a másik fiúnak, mint apja

műtétje. Elnézte Rolf Hermann gyönyörű feleségét, és arra gondolt, mit gondolna Orlis, ha tudná, hogy Alex szerint ő is és férje is nemzetközi terroristák, és a mostohagyerekek a félelmetes és könyörtelen Árnyékok, Claude Malloche legmegbízhatóbb testőrei közül valók. Ha ezek az emberek gondolkodás nélkül lemészárolták Sylvan Mayst, pedig az ő bűne csak annyi volt, hogy nem vállalta el a műtétet, akkor mi várhat arra, aki elvállalta és képtelen volt hibátlanul elvégezni? Carl Gilbridge, okosan beszélj, mondd meg, hogy a helyzet súlyos, de az Isten szerelmére, nehogy azt mondd, hogy reménytelen. – Nagyon sajnálom – kezdte Gilbridge elgondolkozva, és egymáshoz fektetett ujjaira támasztotta az állát –, de attól félek, nem sok jót tudok mondani. Eleinte gond nélkül ment a műtét, és a daganat jó részét el is távolítottuk már, de akkor hirtelen rengeteg problémával kellett megküzdenünk. – Miféle problémákkal? – kérdezte Orlis fenyegetően. – Mrs. Hermann… – Gilbridge hosszú szünetet tartott, mielőtt folytatta volna. – A műtét alatt a férjénél igen kiterjedt agyvérzés alakult ki. – Agyvérzés? – Igen. Nehéz megmondani, mi okozta, legnagyobb valószínűséggel egy kicsiny artéria repedt el. Ilyen súlyos, nagy műtéteknél ez sajnos előfordulhat, különösen, ha a daganat túl mélyen helyezkedik el az agyban. Orlis németre fordította, amit Gilbridge mondott. A fiú kérdezett valamit, amire ő azonnal megadta a választ. Jessie megpróbálta leolvasni az arcukról, mi járhat a fejükben, de a fegyelmezett, rezzenéstelen kifejezések nem árulták el az érzéseiket. Ha ők nem terroristák, akkor vagy Alex az, vagy Alex teljesen tévúton jár – gondolta Jessie. –

Mik a kilátások akkor? – kérdezte Orlis. Kérlek, Carl, mondd nekik, hogy van remény! Az idegsebészeti osztály vezetője reménytelenül rázta a fejét. Sötét gondolatok tükröződtek a szemében. Jessie jól ismerte ezt a pillantást. Olyan halványra fogja lefesteni a reményt, hogy a legkisebb javulás esetén is ő legyen az ünnepelt hős. Jessie azon imádkozott, hogy csak most az egyszer ne tegye ezt. – Nehéz megmondani – kezdte, és állát ismét az ujjai hegyére fektette. – A vérzés, meg kell mondanom, nagyon súlyos volt. Dr. Copelandnek és nekem elég nagy nehézségek árán sikerült a robotba épített lézer segítségével elállítanunk, de a bevérzés komoly károsodásokat okozott. Én úgy gondolom… – Dr. Gilbridge – emelte fel Orlis a hangját, és hidegen csillogó kék szemeivel fagyosan végigmérte –, befejezné ezt a mellébeszélést? Ne kerteljen itt össze-vissza, azt mondja meg becsületesen, hogy túléli-e a férjem a műtétet vagy sem! Ne is válaszolj, csak annyit mondj, hogy még mindig van remény – könyörgött magában Jessie. – Mrs. Hermann – kezdte Gilbridge és kihúzta magát –, tudom, mennyire felkavarja ez az ügy, de kikérem magamnak, hogy velem ilyen hangon beszéljen. – Dr. Gilbridge, én behoztam ide a férjemet, aki tudott beszélni, mozogni, és most magának köszönhetően egy… egy élő halottat kapok vissza, és még azt akarja, hogy köszönjem meg. Mit kíván hallani, dicséretet? Jessie nem tudott visszaemlékezni arra, mikor látta utoljára ennyire feldúltnak a főnökét. Keresztbefonta a karjait, arca kivörösödött, és magára erőltetett nyugalommal mondta: – Mrs. Hermann, ön és gróf

Hermann elolvasták és aláírták a műtéti beleegyezést, ezzel tudomásul vették, hogy a műtét számtalan lehetséges szövődménye között a vérzés az egyik legsúlyosabb. Minden tőlünk telhetőt és elvárhatót megteszünk a férjéért. Ha bármilyen változás áll be a férje állapotában, azonnal értesíteni fogjuk. Holnap délutántól két napon át Dr. Copelandhez forduljanak minden kérdésükkel, ő helyettesít engem, amíg én New Yorkban vagyok. – New Yorkban? – kiáltott fel egyszerre Orlis és Jessie. – Holnap egy nagyon fontos konferencián kell részt vennem a New York-i Egyetemen. Egy kerekasztalbeszélgetés vezetésére kértek fel – mondta leplezetlen büszkeséggel a hangjában. Óh, Carl, az Isten szerelmére, még most sem vagy képes elfeledkezni, legalább egy percre, az önimádatodról. – Dr. Gilbridge – szólalt meg Orlis, és a levegő megfagyott a szobában –, ha el meri hagyni Bostont, amíg a férjem ilyen állapotban van, akkor higgye el, nagyon meg fogja bánni. Jessie meglepetésére Gilbridge nem tiltakozott, hanem dermedten állt, és csak hosszas hallgatás után szólalt meg. Hangja természetellenesen távoli volt. – Holnap reggel megbeszéljük – mondta. Jessie-re pillantást sem vetett, megfordult, és elhagyta a szobát. Legszívesebben Jessie is követte volna, de erővel visszatartotta magát. – Nagyon megviselte a férje…- próbálkozott Jessie, de a mondatot nem fejezhette be. Orlis ráemelte metsző tekintetét, és belefojtotta a szót. – Jobban tenné, dr. Copeland, ha beszélne vele. Mintha sötét jóslat titkába akarná beavatni Jessie-t, úgy

beszélt. – Mondja meg neki, komolyan gondolom, amit mondtam. Nem tűröm, hogy elhagyja a kórházat, amíg a férjem nincs jobb állapotban, hacsak nem hazamegy, hogy pihenjen pár órát. Ha magára hagyja a férjemet, megkeserüli. Megkeserüli, mint Sylvan Mays? – Feltétlenül átadom neki az üzenetet – bólogatott Jessie. – Emeld fel a jobb karodat! Nem, Devereau, a másik jobb kezedet. Direkt csinálod, igaz? – Csak… látni akartam… figyelsz-e rám – mondta Sara el-elakadó nyelvvel. Sara arcán látszott, hogy nagyon erőlködik, de végül csak elemelkedett a jobb karja az ágyról, és ügyetlenül, de félreérthetetlenül az ég felé fordította hüvelykujját. Jessie ugyanígy válaszolt. Javulás, javulás, javulás – dúdolta magában Jessie. Az idegsebészetben ez volt a legfontosabb, a javulás, és Sara a javulás egyértelmű jeleit mutatta. Jessie még mindig a grófnéval folytatott beszélgetés hatása alatt állt. Tudatosan kellett a betegekre irányítania a figyelmét, hogy ne Orlis, Alex, Malloche, Gilbridge körül járjon az esze. Attól tartott, hogy a rá nehezedő nyomás miatt a betegei szorulnak majd háttérbe. Az intenzív vagy sürgős ellátást igénylő betegek számára, és ilyennek számítottak Jessie betegei is, különösen nagy veszélyt jelent, ha kezelőorvosuk nem tud teljes szívvel őrájuk figyelni. Jessie érezte, hogy ki kell beszélnie magából az őt feszítő problémákat, ha nem akarja, hogy a betegei hátrányt szenvedjenek. Emily DelGreco volt az egyetlen, akivel megoszthatta gondjait.

Bár Sara klinikailag már nem igényelte az intenzív ellátást, Jessie ragaszkodott ahhoz, hogy továbbra is az intenzív osztályon maradjon, és ezt a kívánságát, szakmai okokra hivatkozva, papírra is vetette, nehogy a biztosító szót emeljen a felesleges költségek miatt. Az osztályon dolgozó nővérek ellen sem volt semmi kifogása, jól képzett, kiváló nővérek voltak ők is, de az intenzív osztályon több nővér jutott a betegekre, és a felszereltség értelemszerűen sokkal jobb volt. Jessie elhatározta, csak akkor engedi Sarát vissza az osztályra, ha feltétlenül szükség van az ágyára, vagy Sara maga követeli az áthelyezését. Mire Jessie befejezte az írást, Sara kimerülten elaludt. Jessie gyengéden megsimogatta a homlokát, és a nővérpulthoz ment, hogy felhívja Emilyt. Emily kisebbik fiánál nyílt nap volt az iskolában, ezért egész napra elkéredzkedett, de Jessie remélte, hogy már hazaért és utol tudja érni. Képtelen volt egyedül megbirkózni a megválaszolatlan kérdések sokaságával, amelyeknek terhét azóta cipelte, hogy Alex éjnek idején fenn járt nála. Emily legidősebb fia, Ted vette fel a telefont. – Anyu nincs itthon, Jessie. Egy órája mehetett el, azt hittem, együtt vagytok. – Jessie ragaszkodott ahhoz, hogy Emily gyerekei ugyanúgy tegezzék őt is, mint anyjukat. – Miért gondoltad, hogy velem találkozik? – Telefonon keresték, és utána azt mondta, hogy be kell mennie a kórházba. – Nem mondta, hogy ki kereste? – Nem, de én azt hittem, hogy te voltál. Jessie nyugtalanul nézett körül. Emily Brookline-ban lakott, egészen közel az EMMC-hez, egy óra alatt odavissza is kétszer megjárhatta az utat.

– Apád? Otthon van? – Nincs. Hét előtt nem szokott hazaérni. – Ha hazaér, megkérnéd, hogy hívjon fel a kórházban? – Persze. – Ha anyád jelentkezne, kérd meg őt is, hogy keressen meg. – Szólok neki. Valami baj van? – Nem, de tudod, milyen nagy ez a kórház. Napokig kerülgethetjük egymást úgy, hogy nem találkozunk. Van egy betegünk, őt szeretném megbeszélni vele. – Megvan még a flippered otthon? – Mi az hogy! Át kellene jönnöd valamelyik nap, és játszhatnánk egy menetet. Múltkor nagyon közel jártál a rekordomhoz. – Közel? Sehol sem voltam, de szívesen megpróbálnám újra. – Örülnék, ha átjönnél, Ted. Addig is, légy jó. Jessie letette a telefont, és azonnal hívta a központot, hogy keressék meg Emilyt. – A VH-en nem láttam, de itt kell, hogy legyen valahol a kórházban – mondta. – Negyed óra is eltelt, Jessie Sara leleteit nézte át közben, de Emily nem jelentkezett. Alex Bishop szólalt meg a háta mögött. Jessie összerezzent a hangra, nem vette észre, hogy mikor ment oda hozzá Bishop. – Jézusom, legközelebb krákogjon vagy csoszogjon! Olyan halkan jár, mint egy zsákmányra vadászó macska. – Elnézést, nem akartam megijeszteni. – Körbenézett, nem hallja-e valaki, és csak akkor folytatta, amikor látta, hogy senki sincs hallótávolságon belül. – Beszélhetnénk négyszemközt?

– Alex, meg kell vallanom, nagyon kínos nekem, ha a betegeinkről akar információkat szerezni tőlem. – Nem hiszi el azt, amit mondtam? – Nem tudom, mit higgyek. Alex az asztalra csúsztatott egy papírlapot. – Virginiai telefonszám. Kérje Bensont, Harold Bensont. Ő a cég belső ügyekkel foglalkozó osztályának vezetője. Ők azok, akik el akarnak engem kapni. Ő ismer engem, és pontosan tudja, hogy mit csináltam az elmúlt öt évben. Ha vázolja neki a helyzetet, és megkérdezi tőle, ki vagyok, talán elmondja. – Mit bizonyítana ez? Bárki lehet a vonal másik végén, a maga társa is. – Erről ennyit, doktornő – mondta, és egészen összeszűkültek a szemei –, tegye azt, amit jónak lát. Bocsánatot kértem azért, hogy nem kezdtem azonnal az igazsággal, ennél többet nem tehetek. A segítségével vagy anélkül, de most elkapom Claude Malloche-t. Ha lesznek, akiknek eközben bajuk esik, akkor az legalább annyira terheli majd az ön lelkét, mint az enyémet. Ezzel sarkon fordult, és elindult kifelé. – Várjon! – szólt utána Jessie. – Mit szeretne tudni? Alex megállt, lassan megfordult, és visszament. Szeme még ugyanúgy csillogott, mint az előbb, de már nem az a magányos farkas tekintet volt, mint amikor hátat fordított Jessie-nek. – Köszönöm – mondta halkan. – Mi történt a műtét óta? – A barátja, Hermann vagy Malloche a kettes szobában van, gép lélegezteti – válaszolt Jessie, és furcsa mód megkönnyebbültnek érezte magát. – Láttam. Fel fog ébredni?

– Ennél különb dolgok is megtörténtek már, de ha ő felébred, akkor nézzen fel a keleti égboltra, hogy nincs-e ott egy üstökös. – Milyen sokáig húzhatja? – Ki tudja megmondani. Órák? Hetek? Mindkettő meglepne. – Maga szerint nem fog felébredni. – Az agyvérzés jelentős területet érintett. Nagyon súlyos agykárosodást szenvedett. Ennél többet nem tudok mondani. – Köszönöm. Úgy tudom, hogy Cardoza holnapra ér ide Madridból. Ha Hermann még mindig a lélegeztető gépen lesz, akkor ki kell találnunk valamit, hogy úgy jusson be a szobába, hogy ne futhasson össze Mrs. Hermann-nal. – Ha itt lesz az ideje, akkor majd kigondolom, hogyan segíthetek. Orlis most nagyon ellenséges és ez talán érthető is. – Arlette-nek hívják, ne felejtse el. – Orlis vagy Ariette, bármi is a neve, most fenyegette meg dr. Gilbridge-t. – Mit csinált? – Dr. Gilbridge megmondta neki, hogy holnap New Yorkba utazik, és ott lesz két napig, mert egy konferencián kell elnökölnie, és addig én fogom helyettesíteni. Erre ránézett, és csak annyit mondott, hogy nagyon megbánja, ha ezt teszi. De ezt úgy mondta, hogy Carl percekig nem tudott megszólalni, és később is csak annyit mondott, hogy majd holnap reggel megbeszélik. – Ez jó. Ez még megmentheti az életét. Talán ideje lenne elmondani neki, hogy valójában kit is operált meg. – Biztos abban, hogy a gróf nem gróf és nem Hermann?

– Csaknem száz százalékig. Az Interpol ugyan nem tudta azonosítani azokat az ujjlenyomatokat, amelyeket elküldtem nekik, de ezen nem csodálkozom. Van körülbelül egy tucat ujjlenyomat-mintájuk, azokat a legkülönbözőbb helyszíneken gyűjtötték össze. Köztük van az az ujjlenyomat is, amelyiket Franciaországban, azon az MRI-klinikán találtak, ám ennek ellenére könnyen lehet, hogy egyik sem Malloche-tól származik. – Vagy mindegyik Malloche-é, ha Malloche nem egy személy. – Elgondolkodtató feltételezés. De abban biztos lehet, hogy egyetlen személlyel állunk szemben. És az az egy személy itt van, ebben a kórházban. Hogyan tudta úgy elszúrni Gilbridge a műtétet? – Nem lett volna szabad elolvasnia Marci Sheprow műtéte után a világ legjobb idegsebészéről írt újságcikkeket. Ilyen egyszerű. – Ha Malloche meghal, akkor szükségem van a holttestére. – Ha Malloche meghal, akkor védelmet kérek Carl és a magam számára. – Megtalálom majd a módját. Addig pedig tovább dolgozunk, mint eddig is. – Dolgozunk? – Mondtam, hogy nem vagyok teljesen egyedül. – De… – Ennél többet nem mondhatok. Itt van egy telefonszám, ez egy üzenetközvetítő szolgálat, ők mindig tudják, hogyan érhetnek utol. Ha bármi történik Hermannnal, értesítsen. Ha meghalna, gondom lesz a holttestre, és nem tévesztem szem elől a feleségét meg az állítólagos gyerekeit. Ha Cardoza azonosítja, akkor rács

mögé dugjuk Ariette Malloche-t és az ő mostohagyerekeit, a további teendőket ráérünk majd akkor megbeszélni. – Egészen megrémiszt, Alex. – Néha, az eltelt évek ellenére, még magamat is. Tudom, milyen nehéz döntés lehetett, de nagyon hálás vagyok, amiért úgy határozott, hogy bízik bennem és segít nekem. – Ezt nem mondtam. Jessie nézte, hogy sétál végig a folyosón, hogyan lassít le Hermann szobája előtt, hogy egy pillantást vessen az eszméletlen, lélegeztetett Hermannra vagy Malloche-ra. Öt év. Csaknem ugyanennyi időbe tellett neki, hogy befejezze az idegsebészeti rezidensséget. Pokolian hosszú idő egy rögeszme megvalósítására, főleg úgy, hogy ilyen kevés a felmutatható eredmény. Van egy beteg, aki csaknem biztosan megfog halni, és aki egyáltalán nem biztos, hogy azonos a keresett személlyel. Könnyen megeshet, hogy Alex utolsó esélye kilyukad, mint egy léggömb, és még csak durranni sem fog egy nagyot, hanem szép lassan leereszt. Jessie az órájára nézett. Már eltelt húsz perc, de Emily nem jelentkezett. Talán rossz a csipogója vagy nincs bekapcsolva, és ezért nem találja a központos. Ebben a pillanatban megszólalt a saját csipogója. Alice Twitchell kereste. – Nagyon köszönöm, hogy ilyen hamar visszaszólt, dr. Copeland – hálálkodott Gilbridge végtelenül precíz titkárnője. – Dr. Gilbridge irodájában vagyok, itt van velem Mr. Tolliver. Nagyon fáj a feje, talán migrénje van. Nem akarja, hogy megkeressem dr. Gilbridge-et. Ide tudna jönni, és egy pillantást vetni rá, dr. Copeland?

– Azonnal megyek, Alice. Addig is, nem véletlenül, hogy merre lehet Emily DelGreco? – Sajnálom, dr. Copeland, elképzelésem sincs.

tudja

22. fejezet Tolliver, halványszürke nadrágjában és tengerészkék klubzakójában, a Gilbridge szobája előtti váróban egy marokkói bőrkanapén feküdt, amikor Jessie megérkezett. Két térdét párnákkal támasztotta alá, lábai túllógtak a karfán. Szemét összefont karjával takarta el, és egész testében remegett. A kanapé mellett, a feje magasságában egy szemeteszsákkal kibélelt papírkosár állt elővigyázatosságból. Alice Twitchell óvatosan megpróbálta lejjebb húzni a karját, hogy egy hideg vizes kendőt tehessen a homlokára. Jessie odasietett hozzá, letérdepelt a kanapé mellé, és halkan megszólalt. – Eastman, én vagyok, Jessie Copeland. – Egészen közel hajolt a füléhez. – Jól hallja, amit mondok? Tolliver csak bólintott. – Kezd alábbhagyni – szólalt meg nagy nehezen. – Nem ez az első rohamom, volt már korábban is ilyenem – tette hozzá elhaló, rekedt hangon. – Mennyi ideje kezdődött? – Tizenöt-húsz perce – válaszolt helyette Alice. – Dr. Gilbridge-dzsel megbeszélték, hogy találkoznak úgy háromnegyed órával ezelőtt, de dr. Gilbridge ideszólt, hogy késni fog. – Az osztályon volt dolgunk – magyarázkodott főnöke helyett, és gyöngéden lefejtette Tolliver karját az arca elől. – Láttam már jobb formában is, ha nem veszi rossz néven, kedves barátom – mondta fennhangon, miközben azt

figyelte, hogy a jobb szájzug fölött mennyire simult el a bőr. – Ki tudja nyitni a szemét? Nagyszerű! Tudja követni az ujjamat? Pupillák, kerekek, egyenlők, fényre reagálnak… A jobb szemhéj, mintha lógna egy kicsit, és jobbra tekintéskor, mintha elmaradna a jobb szem… – Meg tudná mutatni a fogait? Próbáljon mosolyogni! A jobb oldal gyengébb. – Nyújtsa ki a nyelvét! Nagyon jó. Szorítsa meg a kezeimet! – mondta, és egyszerre nyújtotta keresztbe tett két kezét. A felső végtagok szorító ereje egyforma. – Már kezd enyhülni – nyögte Tolliver. – Mikor járt utoljára orvosnál ezzel a fejfájással? – Nem tudom. Évekkel ezelőtt. Azt mondták, migrén. – Szed valamilyen gyógyszert? – Csak amit recept nélkül is kapni. – Alice – fordult a titkárnő felé, aki figyelmesen állt Jessie mögött –, szóljon le, legyen szíves a sürgősségire és kérje meg őket, küldjenek fel ide egy nővért, egy sebészeti rezidenst és egy beteghordó kocsit. Utána hívja fel a röntgent, és mondja meg nekik, hogy még ma szeretnék egy MRI-t. – Azonnal hívom őket, dr. Copeland – válaszolta, és elsietett. Tolliver kezdte visszanyerni a színét, és a szeme is élénkebben csillogott. A jelzett idegrendszeri eltérések, melyek még nem múltak el, éppúgy lehettek olyan súlyos kórképek, mint aneurizma vagy daganat jelei, mint a migrén ártalmatlan kísérő tünetei. Szerencsére Jessie-nek nem kellett találgatásokba bocsátkoznia, az EMMC-ben

adva voltak a technikai feltételek ahhoz, hogy késedelem nélkül felállíthassák a pontos diagnózist. – Eastman, hogy érzi most magát? – Könnyebb, sokkal könnyebb. – Ennek örülök. Annak azonban kevésbé, hogy az alaposnak egyáltalán nem nevezhető vizsgálattal is találtam olyan idegrendszeri tüneteket, amelyek mellett nem mehetünk el szó nélkül. Néhány laborvizsgálatra és egy MRI-re feltétlenül szükség lesz. – Én nem gondolnám, hogy… – Márpedig én igen. A panaszok és a tünetek ténylegesen megfelelnek a migrénnek, de csak akkor lehetünk nyugodtak efelől, ha kizártuk a komolyabb betegségeket. Nem hiszem, hogy bármi baja lenne abból, ha így hazaengednénk Kaliforniába, de az EMMC tekintélyén és hitelén komoly csorba esne, ha ilyen tünetekkel hagynánk repülőre szállni úgy, hogy előtte nem csináltattunk egy MRI-t. Volt már egyáltalán MRI-je? – Nem, még nem – válaszolta Tolliver, de továbbra is mozdulatlanul feküdt, mint akinek nehezére esik még a beszéd is. – Rendben, egy okkal több, hogy ne engedjük el, mielőtt kivizsgáljuk. – Mit mondhatnék? Nem én vagyok a főnök. – Örülök, hogy nem kell erőszakot alkalmaznunk mosolygott Jessie. – Feküdjön nyugodtan, ne próbáljon felülni se. Mindjárt itt lesz a hordágy. Carl Gilbridge köhintett az ajtóban, hogy észrevetesse magát. – Mi folyik itt? – kérdezte.

– De jó, hogy itt vagy, Carl. Mr. Tollivernek migrénje van, és lassan egy fél órája már, hogy nem akar elmúlni. Elég súlyos roham, de nem ez az első ilyen, ahogy elmondta nekem. Gilbridge a kanapéhoz lépett. – Hogy érzed magad, Eastman? – Sokkal jobban, mint korábban, de még nem az igazi. – Nagyszerű! Ennek igazán örülök. A Négy Évszakban foglaltam ma estére asztalt. De nyugodtan pihenhetsz még, rengeteg időnk van addig. A város legjobb séfje dolgozik abban az étteremben. – Carl, válthatnánk pár szót egymással? – szakította félbe Jessie a főnökét. – Hogyne. Miről van szó? – Bemehetnénk az irodádba? – Nyugodtan beszélhetnek előttem is – szól közbe Tolliver. – Carl, dr. Copeland az előbb futólag megvizsgált, és azt mondta, szeretne pár laborvizsgálatot és egy MRI-t még ma, mert látott egy-két nyugtalanító tünetet a roham alatt. – MRI egy migrén miatt? – Carl, Mr. Tolliver beszéde egészen elkent volt, elmaradt a jobb szájzuga, és voltak szemtünetei is. Gilbridge se szó, se beszéd odafurakodott Jessie és Tolliver közé, és szigorú szemekkel nézett le Eastman arcára. – Kövesd az ujjamat! – mondta kurtán, és megismételte azokat a vizsgálatokat, melyeket korábban Jessie egyszer már elvégzett. – Én nem látok semmit -jelentette ki. Nem azt mondja, hogy most nem látok semmit, hanem kategorikusan kijelenti, hogy nem látok semmit, mintha

én elhamarkodottan, rosszul ítéltem volna meg a neurológiai statust -jegyezte meg magában Jessie, és felkészült arra, hogy szembeszálljon Gilbridge-dzsel. A tünetek jelen voltak, és még egy kezdő is tudja, hogy a betegségek kezdeti szakaszában gyakran előfordul, hogy az idegrendszeri tünetek jönnek-mennek. Jessie közel járt ahhoz, hogy elveszítse a türelmét. Tolliver azonban megóvta a nyílt konfrontációtól. – Nézd, Carl – kezdte –, én is szeretem a jó éttermeket, de őszintén megvallva, egyáltalán nem bánnám, ha bizonyítani lehetne, hogy valóban nincs semmi más bajom, mint egy közönséges migrén. Iszonyú volt ez a fejfájás. – Legyen a kívánságod szerint – válaszolta Gilbridge, de a hangjában ott bujkált a sértettség. – Megkérdezem a röntgenben, hogy mikor vihetlek le egy CT-re. – Carl, én már leszóltam a sürgősségire. Egy nővér és egy rezidens mindjárt itt lesznek, és kocsin leviszik Mr. Tollivert a laborba, hogy vért vegyenek tőle, utána átviszik az MRI-be is. Gilbridge, háttal a betegnek, villámló tekintettel mérte végig Jessie-t. – Nagyszerű – mondta némi gúnnyal a hangjában. Végül is abból még soha nem volt baj, ha túl sok vizsgálatot végeztettünk, legfeljebb kiderült, hogy feleslegesen terheltük a röntgent és a labort. Ha Eastman valóban nem bánja, hogy elesik egy csodálatos vacsorától, akkor menjünk. Majd én lekísérlek – fordult Tolliverhez. – Carl, valójában én jobban szeretném, ha dr. Copeland fejezné be a kivizsgálást, ha már ő kezdte el. – De…

– Tudom, hogy nem örülsz ennek, Carl, de én vagyok a beteg, és ha dr. Copelandnek nincs kifogása ellenem, akkor én most őt választom kezelőorvosomnak. Vajon a félresikerült műtét befolyásolta Tollivert? Ebben ugyan nem lehetett biztos, de Jessie gyanította, ez volt az igazi ok, és nem az, hogy ki látta először a beteget. Bármi volt is az indíték, Jessie-t elégtétellel töltötte el, hogy Tolliver őt választotta. – Megtiszteltetésnek tekintem, Eastman – mondta Jessie, és gondosan kerülte főnöke tekintetét. Alig ért a mondat végére, amikor szinte egyszerre szólalt meg Gilbridge és az ő csipogója, és ugyanabban a pillanatban Gilbridge irodájában a telefon is. – Az intenzívről keresnek – mondta Jessie. – Engem is. Alice Twitchell futott be a folyosóról. – Dr. Gilbridge, gróf Hermann az intenzíven… leállt a szíve, újraélesztik, de azt kérik, hogy menjen oda. Dr. Copeland – folytatta kifulladva –, a rezidens és a nővér perceken belül itt lesznek – Köszönöm, Alice – válaszolta Jessie. – Ez rettenetes. Szegény gróf! – mondta Tolliver őszinte döbbenettel a hangjában – Ez borzalmas! Gilbridge úgy állt ott, mint egy szélütött. Jessie jól ismerte a főnökét, tudta, hogy az intenzív osztály volt a legutolsó hely a földön, ahová kívánkozott, és ezen nem is lehetett csodálkozni. Egy félresikerült műtét következményeivel ki szeret szembesülni? – Jessie, hálás lennék neked, ha nem utasítanád vissza Eastman kérését, és elfogadnád őt a betegednek – kérte a látszatot megőrizve Gilbridge. – Én pedig rohanok az intenzívre.

– Én is megyek majd, ahogy tudok. Carl, egy pillanat – szólt utána –, nem láttad Emilyt? – DelGrecót? – Igen. – Ma még nem találkoztam vele – válaszolta, és sietve eltűnt a folyosón. Nem kellett sokat várni a sürgősségiről érkező csapatra. – Jessie bemutatta Tollivert a fiatal orvosnak és a nővérnek. – Eastman, nincs mitől félnie, jó kezekben lesz. Amíg végeznek a vérvétellel és leviszik a röntgenbe, addig én megnézem, tudok-e segíteni dr. Gilbridge-nek. Mire kész az MRI, én is ott leszek. – Tudnia kell, hogy tökéletesen megbízom magában, de azért nagyon remélem, hogy nem lesz szükségem a szakértelmére. – Én is abban bízom, hogy Carlnak lesz igaza, és utólag mosolyogva mondjuk majd: sok hűhó semmiért. Segített áttenni Eastmant a kocsira – nem engedte meg neki, hogy egyedül csússzon át –, és amíg elkísérte a csapatot a liftig, az járt a fejében, hogy a megérzései nem szokták becsapni. Érezte, tudta, hogy a baj sokkal nagyobb, mint egy hétköznapi migrén.

23. fejezet A filantróp alapítványi igazgató egy új idegsebészeti eljárással akar megismerkedni, és közben sürgős MRIvizsgálatra szorul… Az a beteg, akinek a műtétét végignézi, súlyos sebészi szövődménnyel kerül a műtőből az intenzív osztályra, ahol szívmegállás miatt kell újraéleszteni. Mi jöhet még? Jessie nem tudott szabadulni ettől a baljós kérdéstől. Keresztülfutott az irodákkal szegélyezett folyosón, és kivágta maga előtt a sebészeti tömb felé nyíló lengőajtót. Orvostanhallgató korában, de még rezidensként is, különös bizsergés és izgalom futott végig egész testén, amikor a csipogóján megjelent a vészhelyzetet jelentő 99es kód. Azóta megtanulta, hogy ez ugyanúgy a kórházi munka része, mint egy egyszerű vérvétel, azzal az egyáltalán nem elhanyagolható különbséggel, hogy a vérvétel után a betegek döntő többségének tiszta lelkiismerettel mondhatta, hogy nincs semmi baj, azok a betegek viszont, akikhez a 99-es kóddal riasztották, igen nagy százalékban meghaltak. Hamar meg kellett tanulnia, hogy hiába mentették ki sokszor heroikus küzdelem árán a beteget a halál markából, ha nem tudták orvosolni a halálhoz vezető alapvető bajokat, akkor inkább előbb, mint utóbb újra riasztották az újraélesztett beteghez, akit végül mégiscsak elveszítettek. Catherine Purcell, az éjszakás főnővér, aki sokat látott és tapasztalt veteránnak számított az EMMC-ben, a kórterem ajtajában állt, és ugrásra készen várta, hogy segítsen, ha szükség lenne rá.

– Hello, Catherine – köszönt Jessie. – Hogy állnak ott bent? – Félek, hogy a Nagy Kaszás már rég megelőzte őket. A beteg vérnyomása egyik pillanatról a másikra, minden előzmény nélkül zuhant le hatvan alá, és ez elég volt ahhoz, hogy befibrilláljon a kamrája. Eddig csak rövid percekre sikerült kiütni, újra és újra fibrillálni kezd, pedig Joe Milano, a kardiológus is itt van. Hálát adtam Istennek, hogy utolértük, de úgy látszik, ő sem tud segíteni. – Dr. Gilbridge bent van? – Itt van, igen. De Jess, mi van vele? – Mi lenne vele? – Egy órával ezelőtt járt itt az intenzíven. Gróf Hermannt jött megnézni. Két nővér, akik nem is dr. Gilbridge betege mellé voltak beosztva, halkan sugdolóztak, és az egyikük felkacagott. Gilbridge azt hitte, rajta nevetnek, hiába állították mind a ketten, hogy nem is kórházi dolgokról beszélgettek. Dr. Gilbridge azonnal hívatott, és azzal fenyegetőzött, hogy kiteteti a nővért az osztályról. – Ki ez a nővér? – Laura Pearson. – Jézusom! Néha valóban megfeledkeznek magukról a nővérek, de éppen őt akarja kitetetni, aki soha senkiről nem mondana egy rossz szót? Dr. Gilbridge-et nagyon megviselte a gróf balul sikerült műtétje. Sok szempontból nagyon érzékenyen érintette. Majd csak túljut rajta. – Remélem, hamar! Feketeöves vagyok, ha a nővéreimet kell megvédeni. A grófnak vannak esélyei? Úgy értem, az agya? – Tartok tőle, hogy túlságosan kiterjedt volt a vérzés.

Bemegyek, hátha tudok segíteni. – Ha szóba kerül, Jessie, megpróbálnád jobb belátásra bírni dr. Gilbridge-t, már ami Laurát illeti? – Beszélek vele! Catherine, nem láttad mostanában Emilyt? – DelGrecót? Nem, de én alig pár órája jöttem be. Ha találkozom vele, megmondom neki, hogy keressen meg, jó? – Köszönöm. –A gróf ágya körül az újraélesztés szokásos felfordulása fogadta Jessie-t. Nővérek, technikusok, anesztasszisztensek, rezidensek, orvostanhallgatók sürögtek külső szemlélő számára kaotikus összevisszaságban a zsúfolt szobában. Carl Gilbridge közvetlenül az ágy mellett állt, köpenye a lázas sietség ellenére makulátlanul fehér és keményített maradt. Jessie remélte, hogy a látszat ellenére nem ő irányította az újraélesztést, mert Joe Milano és a rezidensek sokkal jobban értettek a kritikus állapotok kezeléséhez. Rolf Hermannt egy asszisztens lélegeztette az endotrachealis tubushoz csatlakoztatott lélegeztető ballonnal. Az ágyon meztelenül kiterített gróf végtelenül kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek tűnt, ha ennek az adott helyzetben egyáltalán volt bármi jelentősége. A takarót, amely a kora ellenére is jó felépítésű testét takarta, a szoba sarkába hajította valaki, hogy szabadon hozzáférhessenek az infúziós csövekhez, hólyagkatéterhez, gyomorszondához, a vérnyomás folyamatos monitorozásához szükséges artériás kanülhöz, és nem utolsó sorban a beteg mellkasához, hogy külső szívmasszázst alkalmazhassanak, ha a szív fíbrillál vagy

áll és nem képes körbepumpálni a vért a szervezetben. Az ágy fölötti monitorból EKG-elektródok futottak a beteg mellkasához, és egy kábel a bal hüvelykujjához, ahová a vér oxigénszintjét ellenőrző pulzoximétert csíptették fel. Nehéz elhinni, hogy ez a magatehetetlen élőhalott lenne az a könyörtelen bérgyilkos, akit Alex Bishop öt éve üldöz eredménytelenül. A balesetek, betegségek persze nem ismerik a társadalmi vagy erkölcsi különbségeket. Gróf vagy terrorista, egyre megy gondolta Jessie és odafurakodott a főnöke mellé. – Tudok segíteni? – kérdezte. Gilbridge, mintha nem is hallotta volna a kérdést, mereven nézte Hermann le-föl emelkedő csupasz mellkasát. Kimerültnek látszott, és dühösen szorította össze a száját. – Mi a fenét meséltél Tollivernek? Mivel sikerült ellenem fordítanod? – sziszegte a szája sarkából, de a válaszra nem volt kíváncsi. Tüntetően átnézett Jessie fölött, és Joe Milánót kérdezte: – Joe, adtatok már egy kis bikarbonátot? – Nem szívesen adunk ma már bikarbonátot – válaszolta a kardiológus. – Tudom, de arra gondoltam, hogy most talán kivételt kellene tenni. Ki kellene ütni, nem gondolod Joe? – Előbb adunk még egy kis epinephrint, dr. Gilbridge. – Adjátok csak be, de utána üssük ki! – Carl – próbált szóhoz jutni Jessie –, én nem mondtam neki az égvilágon semmit, kivéve azt, amit neked is mondtam, hogy MRI nélkül nem engedhetjük haza Kaliforniába.

– Négymillió dollár. Ez függ tőle – mondta hosszú hatásszünetet tartva minden szó után. – Bent van az epi? Üssünk! Készen áll mindenki? Rajta, Joe! – Ütünk. Lépjen el mindenki az ágytól! Felkészülni, kész, ütés. A gróf mellkasára szorított defibrillátor lapátjai alól kibuggyant a bőrt védő és az áramot kiválóan vezető zselé. Négyszáz joule energiával cikázott át az áram Hermann szívén. Az ütéstől hídba rándult a gerince, és az ég felé repültek a karjai, hogy az egy-két másodpercig tartó rángatózás után petyhüdten zuhanjanak vissza az ágyra. Feszülten figyelte mindenki a monitort. Öt másodperc telt el, és akkor az egyenes vonalat hirtelen megtörte a szív összehúzódását jelző QRS. Három másodperc múlva követte egy második, majd jött a harmadik, negyedik… egyre szaporábban. – A mindenit! – kiáltott fel Jessie, és némi irigységgel gondolt arra, hogy az évek múlásával mind ritkábban adatik meg neki a sikeres újraélesztés öröme, nem úgy, mint fiatalabb korában, amikor rezidensként ő is rendszeresen együtt ügyelt ezzel a csapattal. A megfelelően adagolt gyógyszereknek köszönhetően Rolf Hermann keringése gyorsan rendeződött, emelkedett a vérnyomása és stabilizálódott a ritmusa. A javuló keringéssel párhuzamosan emelkedett a vér oxigénszintje. A beteget sikeresen kiragadták a halál torkából. Egy időre legalábbis. – Gondolod, hogy a fokozódó koponyaűri nyomás miatt lassult le, majd állt le teljesen a szíve? – Lehet – válaszolta Gilbridge, de még mindig nem nézett Jessie-re. – Adattam neki még egy adag vízhajtót és

megemeltem a szteroidját is. Ha Porter jól állítja be azt az átkozott robotot, akkor most nem itt tartanánk. Jessie-ben megfeszült minden izomszál. Skip védelmére akart kelni, de visszafogta magát. Gilbridge közel járt ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát. Ez a pillanat nem volt alkalmas arra, hogy józanul mérlegeljék a kudarc okait. Hermann vérnyomása és pulzusszáma az elfogadható tartományon belül maradt. A szoba lassan kiürült. Ezt a menetet ők nyerték, de Jessie tudta, hogy a Kaszás nem adja fel ilyen könnyen. Türelmesen kivárja, hogy egy óvatlan pillanatban elragadja kiszemelt zsákmányát. Csak abban reménykedhettek, hogy valami csoda történik Hermann koponyáján belül, különben a vég elkerülhetetlen volt. – Beszélhetnénk most pár percet egymással? – kérdezte Jessie. – Előbb beszélnem kell ezzel a házisárkánnyal. Ha nem engeded be őket az én megkérdezésem nélkül az osztályra, akkor nem történik meg mindez. Jessie nem hagyta provokálni magát. – Amit mondani akarok, nem lesz több egy percnél kardoskodott Jessie. – Meg kell hallgatnod, mert köze van a grófhoz és a feleségéhez! – Mennem kell, nem várakoztathatom tovább Hermann családját. Utána le kell mennem Tolliverhez, és ha negatív az MRI-je, akkor talán még rá tudom venni, hogy együtt vacsorázzunk a Négy Évszakban. Remélem, terített asztal mellett el tudom simítani a dolgokat. Nem akarom elhinni, hogy pont ennél a balszerencsés műtétnél kellett jelen lennie. Én sem – gondolta Jessie.

– Carl – erősködött tovább Jessie –, beszélnem kell veled most azonnal. Egy perc az egész, de életbevágóan fontos. Meglepetten nézett, most először, Jessie-re. – Találkozzunk… menjünk át a megbeszélőbe… megyek én is mindjárt utánad… beszélnem kell a kardiológussal, meg kell kérdeznem, hogy mit javasol – mondta szétszórtan, mint akinek egészen másutt jár az esze. Jessie előbb a nővérpulthoz ment és Emily otthoni számát hívta, de két-három csengetés után letette a telefont. Nem akarta feleslegesen nyugtalanítani a gyerekeit. Ha Emily hazaért vagy telefonált, akkor Ted biztosan átadta az üzenetet. Az, hogy Emily nem kereste, egyértelműen azt jelentette, hogy otthon még nem jelentkezett. Tedben ezerszázalékosan megbízhatott. Még egy órát adok neki, ha addig sem jelentkezik, akkor elkezdek komolyan aggódni – határozta el Jessie. A tágasnak egyáltalán nem nevezhető megbeszélő vagy tárgyalóterem az osztály távolabbi végében volt. Gilbridge jó egy perccel később ért oda, mint Jessie. Mint egy sarokba szorított ragadozónak, úgy villogtak a szemei. A külvilág számára még mindig ő volt a robotsebészet koronázatlan királya, számtalan helyre hívták: tudományos konferenciákra, televíziós beszélgetésekre. A kórház falain belül azonban, ő legalábbis így érezte, és nem teljesen alaptalanul, a tekintélyét alaposan megtépázta a tragikus fordulatot vett műtét. Már szinte hallotta az ő kárára költött gúnyverseket. Sebészi hiba miatt elveszíteni egy befolyásos beteget, maga a vég. De talán még ennél is kétségbeejtőbb

volt a számára, hogy Hermann minden bizonnyal magával viszi a sírba a négymillió dolláros alapítványi támogatást, hiszen Tolliver bizalma máris megingott benne, különben mi másért pártolt volna át tőle fiatal beosztottjához. – Szóval – kezdte leplezetlen indulattal –, mi olyan fontos? – Orlisról és… és Rolf Hermannról szeretnék beszélni veled. – Elakadt, nem igazán tudta, hogyan fedje fel a rettenetes gyanút. – Hadd halljam! – Nem könnyű elmagyaráznom, de neked sem lesz könnyű elhinned. – Várt egy kicsit, majd elszántan folytatta. – Jobb, ha kertelés nélkül belevágok. 'Carl, jó okom van feltételezni, hogy Hermann nem is gróf, még csak nem is Hermann. Ő és a felesége igen nagy valószínűséggel nemzetközi körözés alatt álló terroristák, és ha ez a gyanú igaz, akkor meglehetősen veszélyesek. Gilbridge villámló szemekkel mérte végig Jessie-t, aki szinte hallotta, hogy mit gondol magában Carl. Mi a fenébe akarsz már megint belerángatni? Nem okoztál már így is épp elég bajt? Hangosan azonban csak ennyit mondott: – Nem tudlak követni. Jessie minden igyekezetével azon volt, hogy röviden és érthetően összefoglalja Alex Bishop elméletét, de hamar be kellett látnia, hogy hasztalan töri magát. Gilbridge egyszerűen nem volt hajlandó elfogadni a legnyilvánvalóbb tényeket sem, ha azok további veszélyt jelentettek az ő tudományos karrierjére. – Ez tiszta őrültség – emelte fel a hangját. – Azt akarod elhitetni velem, hogy ezek az emberek ölték meg Sylvan Mayst? – Sok minden szól emellett.

– És az az ember, mi a neve, Bishop, itt bohóckodik, mint a kórházi biztonsági szolgálat alkalmazottja, és közben a CIA ügynöke… – Ő ezt állítja magáról. – De ezt nem tudta semmi kézzelfoghatóval bizonyítani. Vagy igen? – Megadott egy virginiai telefonszámot. Azt mondta, ha felhívom azt a számot, akkor majd igazolni fogják, hogy… – Hívtad már azt a számot? – vágott közbe Gilbridge. – Nem. Nem láttam semmi értelmét. – Miért mondtad el ezt nekem? Most mit vársz tőlem? – Csak azt akarom, hogy légy nagyon körültekintő. Különösen most, hogy a dolgok rosszabbra fordultak. Csak azt kérem, hogy ne vessz össze Orlisszal, hagyj rá mindent, és semmiképp ne utazz el holnap New Yorkba. – Szívesen veled megyek, és együtt beszélhetünk vele. Ketten könnyebben elmagyarázzuk a rossz híreket is. Addig, amíg Bishop tisztázza, hogy ki is valójában Hermann gróf, nagyon kérlek, ne bosszantsd fel a feleségét. – Én nem félek tőle egy cseppet sem! – Gilbridge hangja megremegett, és érezhető volt, hogy közel áll a teljes összeroppanáshoz. – Fogalmam sincs arról, hogy ki fia borja az a Bishop, és nem is érdekel mindaddig, amíg nem mutattok nekem valami bizonyítékot. Nem hagyom, hogy aknamunkával tönkretegye bárki az osztályomat. Én vagyok az idegsebészet vezetője, én hozom a döntéseket. Most pedig menjünk, és beszéljünk Hermann családjával! Jessie hangtalanul követte főnökét, együtt léptek be a szobába, ahol Orlis és a három Hermann gyerek feszült csöndben várakozott. A beszélgetés kevesebb, mint tíz

percig tartott, de ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy megfagyjon körülöttük a levegő. Gilbridge akadozó szavakkal megismételte másokat hibáztató magyarázkodását. Orlis Hermann hamar felfogta, hogy az orvosi műszavak mögé rejtett információt legkönnyebben a közeli özvegységgel lehet lefordítani. Jeges pillantást vetett Gilbridge-re – Jessie hátán végigfutott a hideg –, és metsző hangon ráparancsolt: – Mindent kövessen el a férjemért! – Többet nem is mondott. Mostohafiaira és mostohalányára pillantott, majd szertartásosan bólintott. Egyszerre álltak fel mind a négyen, és némán kivonultak a szobából. Jessie csipogója épp akkor szólalt meg, amikor becsukódott mögöttük az ajtó. A visszahívandó számot nem ismerte. Emily – villant át benne. Vajon honnan hívhat? Az ügyeletes radiológus kereste, nem Emily. Jessie figyelmesen végighallgatta, megköszönte a hívását, majd lassan Gilbridge felé fordult. – Don Harkness volt, a röntgenből. Azt kéri, menjünk le, és nézzük meg együtt Eastman Tolliver felvételeit. Félek, hogy mégsem egyszerű migrénről lesz szó gondolta, de nem akarta tovább feszíteni a húrt, inkább csöndben maradt. Szótlanul mentek a lifthez, és mint két idegen álltak egymás mellett, amíg leértek a földszintre. Átsiettek a sürgősségi osztályon, némán befordultak az MRI-hez vezető folyosóra. Don Harkness, a nem éppen fiatal radiológus már várta őket, és udvariasan betessékelte őket a leletezőbe. A fél falat betöltő tejfehér filmnéző ablakon már ott sorakoztak az MRI-felvételek. – Jó ég! Én…- mormogta Jessie.

Gilbridge és Jessie döbbenten néztek egymásra. Eastman Tolliver subfrontalis daganata hajszálnyival kisebb volt ugyan, mint Rolf Hermanné, és nem volt olyan pontosan a középvonalban – kissé balra helyezkedett el –, mégis olyan egyformák voltak, mint két egypetéjű iker. – Subfrontalis meningeoma – mondta Harkness – méghozzá nem is kicsi. Ilyet nem mindennap láttok ti se. Nem irigylem ezt az embert!

24. fejezet Jessie nem volt ügyeletes, mégsem ment haza. Úgy döntött, inkább bent marad a korházban. Legközelebbi barátnőjének nyoma veszett. Üzenetet nem hagyott, órák óta nem jelentkezett, senki nem látta. Kapott egy telefonhívást otthon, elindult a korházba, és azóta nincs hír felőle. Jessie képtelen volt hazamenni, túlságosan nyugtalan volt. Megfordult a fejében, hogy elrabolták a barátnőjét, még az is, hogy világgá ment vagy öngyilkos lett, de ezeket végtelenül ostoba és teljességgel alaptalan ötleteknek tartotta. Hajnali fél hat felé járhatott, amikor felébredt az ablaktalan lyukban, amit nem restelltek ügyeletes szobának nevezni. A koromsötétben hirtelen azt sem tudta, hol van. Szája taplószáraz volt, tüdeje égett a négy órán át belélegzett állott, poros levegőtől. Felkapcsolta az ágy melletti lámpát, és megörült a pohár víznek. Még este tette maga mellé a repedezett lapú asztalra. Mutatóujja hegyét belemártotta a vízbe, és nedves ujjával megdörzsölte a szemeit, utána kiitta a poharat, és visszadőlt a párnára: Mint egy rossz álom, peregtek csukott szeme előtt az előző éjszaka drámai képei. Eastman Tolliver úgy fogadta a lesújtó hírt, ahogy Jessie elképzelte. Halk, bosszús szitkozódás után bátor mosolyt erőltetett magára, és mélyet sóhajtva beletörődött

a még mindig hihetetlennek tűnő diagnózis következményeibe. – Ha operálni kell, akkor operálni kell. Megküzdöm a daganattal, nem engedem, hogy legyőzzön – mondta határozottan, de Jessie megérezte, hogy ezt csak a gyerekes dac mondatja vele, és szó sem volt arról, hogy teljes mélységében felfogta volna máris a diagnózis komolyságát. Ideje persze nem sok maradt erre, a műtétet minél hamarább el kellett végezni. Subfrontalis meningeoma tűnődött Jessie. Vajon tudja-e, hogy RolfHermann betegsége kísértetiesen hasonlít az övéhez? – Talán az itt eltöltött idő és a betegekkel való gyakori találkozás az oka, de már akkor éreztem, tudtam, hogy ez lesz az MRI eredménye, amikor begurították a liftbe folytatta Tolliver, de hangja elhalt, és hosszan, szótlanul bámulta a mennyezetet. Gilbridge és Jessie nem zavarták meg felesleges megjegyzésekkel, nem terhelték szigorúan szakmai kérdésekkel. Türelmesen várták, hogy határozzon saját sorsa felől. – Döntöttem – szólalt meg végül, és Gilbridge-re nézett. – Határoztam, Carl. Tisztában vagyok azzal, hogy ami szegény Rolf Hermann-nal történt, az nem a te hibád. Akkor is felléphetett volna ez a vérzéses szövődmény, ha más operálja a grófot. Gilbridge az udvarias szavak ellenére megérezte, hogy felesleges minden további igyekezet, Tolliver úgysem őt fogja felkérni a műtét elvégzésére. Összeszorított állkapcsokkal hallgatta Tolliver okfejtését. – Láttam dr. Copelandet a műtőben, beszéltem a betegeivel, őt választottam, Carl. Ne vedd puszta udvariaskodásnak, mert őszintén mondom, hogy én a te helyedben büszke lennék arra, ha a vezetésem alatt álló

osztályon olyan képességű emberek dolgoznának, mint dr. Copeland. Az ő sikere a te sikered is. – Ahogy kívánod – nyögte ki nagy nehezen Gilbridge. – Feltétlenül szeretném, ha az osztály vezetőjeként, a robotsebészet úttörőjeként te is jelen lennél az operációmnál. – Természetes. Jessie gyakorlati kérdésekre terelte a beszélgetést. Azt javasolta, hogy azonnal vegyék fel Tollivert az idegsebészetre, és máris kezdjék el a szokásos és kötelező műtét előtti kivizsgálást. – A műtétet a lehető leghamarább el kell végezni, majd átrendezzük a műtéti programot – mondta. Tolliver kialkudta, hogy mielőtt befekszik az üresen álló egyágyas kórtermek egyikébe, még visszamegy a szállására, hogy összepakoljon, rendezze a számláját, és felhívja a feleségét, Kathleent. – Ő látja el az édesanyját, aki előrehaladott Alzheimerkórban szenved. Szereznie kell valakit, aki a nap huszonnégy órájában gondját viseli majd, amíg ő itt van mellettem a kórházban. Ez időbe telhet, szóval a műtéttel nem kell megvárnunk, amíg ideérkezik. Ha már elkerülhetetlen a műtét, szeretnék mielőbb túlesni rajta! Amióta tudom, mi van itt bent – bökött a homlokára –, azóta nagyon zavar, hogy valami idegen parazita élősködik az agyamban. Eastman Tolliver alig két óra múlva már vissza is tért az EMMC-be, és elfoglalta a szobáját a VII. emeleten. Jessie is kiment közben a kórházból. Egyenesen Emilyék kétszintes házához hajtott. Emily férje, Ed programozóként dolgozott egy cambridge-i cégnél, és Jessie azt remélte, hogy mint afféle egzakt tudománynak

élő férfiember, sokkal racionálisabban közelíti majd meg a kérdést, lesz pár használható, gyakorlatias ötlete. Csalódnia kellett, mert Ed, két fiú apja, tanácstalanul téblábolt a nappaliban. A brooklini rendőrséget is csak Jessie unszolására értesítette. A bő egy óra múlva megjelenő nyomozó inkább udvariasságból, mint kötelességtudatból hallgatta végig őket. Túl sok magára hagyott férj, feleség bizonygatta már neki, hogy csodálatos házasságban élnek, egy hangos szó el nem hangzott közöttük. Hetek, hónapok múlva mégis az derült ki, hogy a történet teljesen szokványos: a szerető férj, az imádott asszony elszökött egy másikkal. Volt annyira tapintatos azonban, hogy nem ezzel próbálta megnyugtatni őket. – Számtalanszor előfordul ez a félreértés. A férj vagy a feleség fejéből egyszerűen kimegy, hogy a párja már hetekkel korábban említette, el kell majd utaznia a nagynénihez, keresztmamához, régi iskolatárshoz. De olyan is van, hogy a másik valóban elfelejt szólni, ám úgy emlékszik, hogy már napokkal korábban megmondta, hogy távol lesz egy-két napig. Jessie haragosan tiltakozott, hogy Emily világéletében megbízható, pontos és figyelmes volt. – Kizárt dolog, hogy elfelejtett volna szólni! A rendőr félrevonta Edet és Jessie-t, és halkan, nehogy a fiúk meghallják, megkérdezte tőlük, nincs-e Emilynek egy barátja. – Gondolom, ez bárkivel előfordulhat – csattant fel Ed. – Badarság! – jelentette ki Jessie. – Emily semmit nem titkolt előlem, biztosíthatok mindenkit, hogy én lennék az első, aki tudna a barátjáról, ha lenne neki, és én lennék az utolsó, aki ezt tudva a rendőrségre rohanna.

Gondolom, ez egyfajta íratlan szabály a rendőrségen, hogy a bejelentés után várnak egy bizonyos ideig, mielőtt nyomozni kezdenek az eltűnt személy után, de higgyen nekem, most kivételt kell tenniük. Minden perc késedelem veszélyes lehet. Emily sohasem hagyná cserben a családját, a kórházát. Az, hogy nem értesített minket, csak egyet jelenthet: nem áll módjában üzenetet küldeni. A nyomozó megértően fogadta Jessie kitörését. – Személyesen kezeskedem arról, hogy minden erőt mozgósítsunk, ha majd huszonnégy óra elteltével sem kerül elő a barátnője. Jessie felemelte a poharat és csalódottan látta, hogy egyetlen csepp víz sem maradt benne. Felkelt és beállt a szűk, itt-ott szappanfoltos zuhanyozókabinba. A vízsugár üresen dobolt a műanyag lemezen. Mi történhetett Emilyvel? Ez a kérdés kitörölt minden mást az agyából. Képtelen volt értelmes, hihető magyarázatot adni barátnője eltűnésére. Egyetlen elfogadható megoldás maradt csak, egy titokzatos barát, akiről még ő sem tudott. Ed DelGreco jó megjelenésű, tagadhatatlanul okos férfi volt, de olyan sótlan és száraz, mint a fűrészpor. Végül is nem volt teljesen elképzelhetetlen, hogy Emily talál egy szórakoztatóbb partnert, és otthagyja a férjét, de az teljességgel kizárt, hogy a gyerekeiről lemondjon. Emily nem önszántából tűnt el. Jessie ebben egészen biztos volt, és ez komoly aggodalommal töltötte el. Elképzelhető, hogy Emily eltűnéséhez köze van Rolf és Orlis Hermann-nak? Lehet, hogy látott vagy hallott valamit, amit az állítólagos gróf vagy grófné nem az ő szemének, fülének szánt? Jessie eltöprengett ezen a

lehetőségen, majd gyorsan megtörölközött, tiszta zsilipruhába bújt, és megkereste a telefonszámot, amit Alex adott meg neki. – Négy-kettő-hat-kilenc-négy-négy-négy – ismételte meg a tárcsázott számokat egy szürke női hang. – Tudná kapcsolni, kérem, Alex Bishopot? – Hagyjon üzenetet, kérem! – Alex Bishoppal szeretnék beszélni, kapcsolja nekem, kérem! – Hagyjon üzenetet, kérem! – Rendben van, rendben van. Megmondaná neki, hogy dr. Copeland kereste, és hívjon vissza? – Egy pillanatra elbizonytalanodott, de azután hozzátette. – Mondja meg neki, kérem, hogy nagyon fontos és sürgős. Emily, hol a fenében vagy? Jessie lement a büfébe, tálcájára tette a szezámmagos bagettet, a krémsajtot, a felszeletelt paradicsomot, a csésze kávét és a banánt. Leült a többiek közé, de nehezen viselte a szokásos viccelődést. Kelletlenül majszolta a süteményt, végül felhajtotta a kávéját és otthagyott mindent a tálcáján. Felment az osztályra a betegek közé. Megpróbált a munkába menekülni, bár amikor eszébe jutott Ben Rasheed, újra erőt vett rajta a szorongás. Már csak délutánig kellett kihúznia, hogy hatástalaníthassuk a koponyájában ketyegő időzített bombát. A többi kilenc betege kifogástalan állapotban volt. Már előre élvezte a vizitet, és mert korábban kezdett, azt remélte, jut idő arra is, hogy hosszabban beszélgessen a betegekkel. Sara műtéte óta az intenzíven kezdett minden reggel. Még csak fél nyolc volt, de Lisa Brandont már ott találta Sara mellett. Meg sem lepődött ezen. – Hogy van az én legkedvesebb betegem?

– Javul… javul. Lisa egyik kezével Sara karját fogta meg, másikkal a hátát támasztotta, és segített neki felülni. Elengedte a karját, de fél kézzel még tartotta a hátát, amíg feltekerte az ágy fejrészét. – Megkérdezem a nővéreket, tudok-e segíteni nekik. Később még visszajövök Sarához, dr. Copeland – köszönt el Lisa. – Nagyon köszönöm, hogy rendszeresen foglalkozol a barátnőmmel. Jessie megvizsgálta Sarát, és bár a változás nem volt látványos, a javulás egyértelmű jeleit jegyezhette fel a kórlapra: Térben és időben orientált… felszólításra mind a négy végtagját mozgatja, az alsó végtagok ereje fokozódott… beszéde még akadozó, de érthető… a tizenkét agyidegpár sértetlen. Sara egyértelműen kifelé jött az alagútból. Ha váratlan szövődmény nem lép fel, akkor egy héten belül áttehetjük a rehabilitációra – gondolta óvatos lelkesedéssel Jessie. Az egyik barát maga a csoda, a másikat pedig elnyelte a föld… Gyenge idegzetek kíméljenek! Jessie leült Sara mellé az ágy szélére és hosszan, ám elég egyoldalúan, beszélgettek. Jessie vitte a szót, és Sara legtöbbször csak bólogatott. Az időjárásról, a moziról beszéltek, Sara gyerekeiről, Jessie magánéletéről, de még az éber állapotban átélt műtét is szóba került. Sara egyre laposabbakat pislogott, néha bólintani is elfelejtett, végül kimerülten elaludt. Jessie lassan, nehogy felébressze a barátnőjét, felállt és indulni készült, amikor megakadt a szeme az éjjeliszekrényre gerinccel felfelé, kinyitva letett könyvön. Shakespeare III. Richardja. Jessie felvette a

könyvet és elolvasta a nyitott lapon ceruzával bekeretezett részt. Biztos Barry Devereau olvasta fel a drámát a feleségének, a megjelölt részt talán többször is – gondolta Jessie. – Hisz mindig a szálló remény csinált Királyból istent, parasztból királyt. – Tarts ki, Sara, és őrizd meg a szálló reményt! – suttogta Jessie. – És te is, Em! – Dr. Copeland – szólt be izgatottan a nővér. – Jöjjön, kérem, a kettesnek elment a vérnyomása. Jessie azonnal visszatette a könyvet, és Rolf Hermann ágyához futott. Az ágy melletti karosszékben előrebukott fejjel aludt a gróf lánya. Rolf Hermann mellkasa ritmusosan emelkedett a lélegeztetőgép diktálta ütemben. Szíve a külső pacemakeren beállított frekvenciával dobogott. A pacemekert az újraélesztés alatt úsztatta fel a kardiológus a jobb kulcscsont alatt megszúrt véna subclavián keresztül. A pacemaker elektród egyik vége a jobb kamra izomgerendái közé ékelődött, a másik vége pedig a gróf jobb karjához erősített külső generátorhoz csatlakozott. Valahányszor a beállított érték alá süllyedt a gróf pulzusszáma, a készülék bekapcsolt, és a kívánt frekvenciával ingerelte a szívet. A tüdőt és a szívet okos gépek irányították, de a munkájukat nem pótolhatták. A lélegeztető gép által adagolt levegőből a tüdőnek kellett kivonnia az éltető oxigént és a dobogásra kényszerített szívnek kellett megfelelő nyomással keringetnie a vért. A monitorról Jessie azonnal leolvashatta, hogy a tüdő elfogadhatóan működött. A vér oxigénszintje jó volt, a vérnyomás azonban drámaian lecsökkent. A szív pumpafunkciója rohamosan romlott. A szívizom egyre

renyhébben húzódott össze. A vérnyomás túl alacsony volt ahhoz, hogy a vese működni tudjon. A hólyagkatéterben alig volt egy-két csepp vizelet. Vizeletkiválasztás nélkül fokozatosan szaporodik a szervezetben a víz, fokozódik a szervek, köztük az agy és a tüdő ödémája. Az ödémás tüdő előbb-utóbb nem tud elegendő oxigént felvenni, és esni fog a vér oxigénszintje. Az agyödéma miatt tovább pusztulnak majd az agysejtek. Az élő, működő agy biztatása nélkül pedig a magára hagyott szív óráról órára gyengül. Esik a vérnyomás, a vizeletkiválasztás leáll, fokozódik az agyödéma, és az ördögi kör bezárul. Rolf Hermann vagy Claude Malloche – bármi volt is a neve – a gépekkel mesterségesen fenntartott légzés, keringés ellenére gyakorlatilag halott volt. A gróf, ahogy a rezidensek szokták mondani, már beszállt a ladikba, és útban volt a túlsó part felé, de elfelejtett menettérti jegyet váltani. – Kössön be egy Dopamine-infúziót – mondta Jessie a nővérnek. Hermann lánya felriadt Jessie hangjára. Rémülten ugrott fel a fotelból, és zavartan nézett körül. Huszonvalahány éves, vékony, alacsony lány volt, egyenes, barna hajjal. Sápadt, beesett arca a szokottnál is jobban kiemelte előreugró sasorrát. Jessie karon fogta, kikísérte a folyosóra és leültette. Szólt egy nővérnek, hogy keresse meg Orlis Hermannt és a gróf fiait, kérje meg őket, hogy sürgősen jöjjenek ők is az intenzívre. Rolf Hermann szíve még dobogott, de egy halott szívét a pacemaker sem tudja sokáig működésben tartani. Jessie mélyet sóhajtott, és megkereste a főnővért. Nem látta semmi értelmét a további kezelésnek, de szerencsésnek érezte magát, hogy a döntés felelősségét nem neki kellett viselnie.

– Megtenné, hogy riasztja a kardiológust? És értesítse, kérem, dr. Gilbridge-et is, hogy sürgősen várják az intenzíven.

25. fejezet A halál megváltásnak tűnt mindahhoz képest, amin az orvostudomány rossz- és jóvoltából Rolf Hermann-nak keresztül kellett mennie. A műtét szövődményeként fellépő vérzés miatt a daganatot, amelynek teljes eltávolítása a műtét elsődleges célja volt, csak részben sikerült kioperálni az agyból. Az adott helyzetben persze ez jelentette a legkisebb gondot, ennél sokkal nagyobb baj volt a kiterjedt agysérülés és a következményes agy ödéma, annak minden további szövődményével. A gróf élt, de úgy is lehetett mondani, hogy a modern medicina technikai vívmányainak köszönhetően a folyamatos újraélesztés állapotában volt. A lélegeztetőgép és a pacemaker működésre kényszerítették a tüdejét és a szívét, de ez csak addig volt fenntartható, amíg a tüdő és a szív sejtjei képesek ellátni a feladatukat. A vérnyomás esése már azt jelezte, hogy a szívizomsejtek ereje jelentősen megcsappant, de Jessie jól tudta, hogy még sokszor összegyűlik az újraélesztő csapat Hermann ágya körül, mire a szíve végképp felmondja a szolgálatot. Minden erőfeszítés ellenére vészes gyorsasággal közeledett ez a pillanat. Joe Milano volt még mindig az ügyeletes, amikor az idegsebészetről ismét hívták a kardiológusokat. A riasztást követően szinte azonnal felért a VH-re, mert éppen útban volt felfelé, hogy megnézze Hermannt és ellenőrizze a pacemakerét. Berohant az intenzívre, és kérdőn nézett Jessie-re.

– Amikor elmentem, hetvenre állítottam a pacemakert, és most százhússzal megy? – Én tekertem feljebb, mert vészesen esett a vérnyomása. Bekötöttünk egy Dopamine-pumpát is. Ráhallgattam a tüdejére, semmi jele az ödémának, úgyhogy elindítottunk egy kis folyadékpótlást is, de úgy gondoltam, hogy a magasabb frekvenciával addig is feltornázhatjuk a vérnyomást, amíg beér a gyógyszer és a volumen. – Ez igen! – csettintett elismerően Milano. – Ilyen idegsebész mellett rám már nem is lesz szükség. Nézd, a vérnyomás mindjárt nyolcvan! – mutatott a monitorra. A szisztolés nyomás kijelzője hetvennyolcról nyolcvanra ugrott. Ügyes húzás volt feljebb venni a pacemakert. – Ez csak azt jelenti, hogy valamikor én is voltam orvos. Mit tanácsolsz, mit tegyünk még? – A vizeletes tartály gyakorlatilag üres. Mikor ürítették ki? – kérdezte Milano a nővértől. – Három órája. De addig sem volt valami sok a vizelete. – Beköthetünk valami vasopressort, hogy emeljük a vérnyomását. Ilyen alacsony nyomáson nem csoda, ha leállnak a veséi. Ha mindenáron emelni akarjuk a vérnyomást, akkor betehetnénk a ballonpumpát is, de… – Milano elhallgatott, majd rövid habozás után hozzátette: Nehéz megmondani, hogy hol húzzuk meg a határt. – A családja ragaszkodik ahhoz, hogy tegyünk meg minden tőlünk telhetőt – mondta Jessie. – Gondoltatok már arra, hogy betegyetek egy söntöt? Biztos vagyok abban, hogy a fokozott koponyaűri nyomás miatt lassult le a szíve és esett a vérnyomása. – A felszaporodó agyvizet valóban könnyű lenne egy sönt beültetésével elvezetni, de semmi jele annak, hogy az

agykamrákból elvezető csatornák dugultak volna el, az agy állományába törő vérzésen pedig sajnos nem segít a sönt. – Az agyödéma? Semmi jele a javulásnak? Jessie lemondóan rázta a fejét. – Semmi! És ha nem indul meg a vizelete, akkor remény se lesz arra, hogy javuljon. – Akkor árral szemben úszunk. – A vérnyomás alig hetven, és tovább csökken – sürgette a beszélgető doktorokat a nővér. Tudni akarta, hogy folytassák-e a kezelést, emeljék-e a Dopamine dózisát, kezdjék-e a külső szívmasszázst, vagy hagyják szép csendben elmenni Rolf Hermannt. – Szörnyű! – ingatta a fejét Milano. – Ez a fickó azért jött Európából egészen idáig, hogy meggyógyuljon, és most, tessék, mi lett az eredménye az utazásnak. – A vérnyomás hatvanöt – szólalt meg újra a nővér. – Nem is tudom – sóhajtott Jessie. Körülnézett, hogy nem érkezett-e meg végre Gilbridge. – Az eszem szerint bármi áron életben kell tartanunk, de ha a szívemre hallgathatnék, akkor azt mondanám, hogy hagyjuk meghalni, és ne folytassuk ezt a kegyetlen és embertelen tortúrát. Jessie hátrébb lépett, hogy jobban beláthassa a teret, de nyoma sem volt Gilbridge-nek. Viszont ott állt az ajtóban, barna egyenruhájában Alex Bishop, és amikor elkapta Jessie pillantását, a szemöldökét felhúzva kérdezte, mi a helyzet. Jessie, hasonlóan alig észrevehető mozdulattal, a vállát felhúzva válaszolt. Ebben a pillanatban érkezett meg Gilbridge, és pillantást sem vetve Alexre becsörtetett az ajtón. – Mi folyik itt? – kérdezte nagy hangon.

– Romlik a szív pumpafunkciója – foglalta össze a helyzetet Milano. – Miért nem adtok valamit, amitől erőre kap? Gilbridge, mintha csak akkor vette volna észre, dühösen fordult Jessie felé. – Mióta vagy itt? – Körülbelül tíz perce. – Tíz perce! Miért nem csináltál már valamit? – Azon tanakodtunk Milánóval, helyes-e, ha betetetünk egy ballonpumpát. – Milano, húzd át ezen a krízisen, bármi áron! – adta ki az utasítást Gilbridge, és visszafordult Jessie-hez. Miattad lemondtam a részvételemet, és nem utaztam el New Yorkba, pedig nagyon fontos lett volna ott megjelennem. Mindezért cserébe mit kell látnom? Itt állsz, és hagyod meghalni a betegemet. – Kezdjétek el masszálni – mondta jobb meggyőződése ellenére Milano, és beletörődve intett a mellette álló rezidensnek, hogy ne várjon tovább. – Hívja a szívsebészeket, kérje meg őket, hogy hozzák le a ballonpumpát, és jöjjön valaki, aki be is tudja tenni. – Majd én szólok nekik – ragadta meg Jessie az alkalmat, és sietve otthagyta az egész társaságot a szerencsétlen Rolf Hermann-nal együtt. Iszonyúan dühös volt Gilbridge-re, hogy mások előtt tett szemrehányást neki, másrészt magára is haragudott, amiért nem tudott olyan határozott lenni, mint Carl. Azon persze –, és ezt jól tudta, semmilyen határozottság nem változtathatott, hogy a halott az halott. Nem volt a világon olyan bonyolult, költséges kezelés, amely képes lett volna feltámasztani Hermann halott agyát, legfeljebb azt az időt

lehetett arrább tolni, amikor végérvényesen és visszafordíthatatlanul a szíve is leáll. Elrohant Alex mellett, és intett neki, hogy kövesse. Az intenzív osztály irodájába sietett, onnan hívta a koronáriaőrzőt, megkérte őket, hogy egy nővér azonnal gurítson át az idegsebészeti őrzőbe egy ballonpumpát. Megszakította a vonalat, és máris tárcsázta a szívsebészet ügyeletes rezidensét, hogy jöjjön és tegye be a ballonpumpát. – Mi az a ballonpumpa? – kérdezte Alex, aki, amikor Jessie intett neki, hogy tiszta a levegő, belépett az irodába. – Egy huszonöt-harminc centi hosszú, másfél-két centiméter vastag, hurka alakú, héliummal töltött luftballon. A lágyékhajlatból, a lábhoz futó artérián át lehet felvezetni a fő verőér, az aorta mellkasi szakaszába, és ott a ballon percenként hatvanszor-százszor felfúvódik és leenged. EKG vezérli a gépet: amikor a szív elernyed, akkor a ballon felfújódik és lök egyet az aortában lévő véroszlopon, amikor a szív összehúzódik és kilöki magából a vért, akkor a ballon összeesik, hogy ne álljon a vér útjába. – Ezzel át lehet húzni? – Mit jelent az, hogy áthúzni és hová? Joe Milano nagyon képzett és ügyes kardiológus, de ehhez ő sem elég jó, ehhez senki sem elég jó. Megkapta az üzenetet? Kerestem ma reggel. – Óh, igen, tudom, de csak nemrég értek utol, sajnálom. – Mit csinált kora reggel? – Szent Mihály lovát kerestem. – Egy halottaskocsit?

– Attól a pénzsóvár Bowker & Hammersmith Temetkezési Vállalkozástól megkaptam mindent, amit csak akartam. Halottaskocsit, gyászhuszárgúnyát, még egy koporsó formájú fagyasztóládát is felajánlottak, hogy abban őrizhessem Hermann holttestét, amíg Cardoza megérkezik. – Ez aztán az előrelátás. Mikor érkezik Cardoza? – Ma délután. Háromkor kell landolnia a gépének. Vajon addig életben marad Hermann? – Mit jelent az, hogy életben maradni? Szívem szerintel sem kezdtem volna az újraélesztést. Ha Gilbridge nem érkezik meg, én nem tetettem volna be a ballonpumpát, és gondolom, ő is csak azért olyan eltökélt, mert ha már egyszer lemondta a New York-i szereplését, akkor magának is meg akarja mutatni, hogy nemhiába maradt itt. – Túl veszélyes lenne, ha Cardozát behoznám ide a kórházba. Nem zárható ki, hogy Hermann állítólagos családjának egyik vagy másik tagja felismeri. – Ha fogadni kellene, nos, én akkor arra tenném fel a pénzemet, hogy erre nem kerül sor. – Segítene kivinni Hermann testét a kórházból? Tudom, merre van a halottasház, de nem ismerem a helyi szokásokat, a menetrendet. – Jézusom, Alex! Még azt sem tudom biztosan, hogy ki maga, és azt kéri tőlem, hogy együtt lopjunk ki egy hullát a kórházból? – Belátom, ostobaság volt ezt kérnem. Felejtse el! – Jó, jó, majd segítek, de előbb magának kell segítenie nekem. Nagyon aggódom Emily DelGreco miatt. Nővér, évek óta együtt dolgozunk, a barátnőm.

– Miért aggódik miatta? Beteg? Nálam jobb segítséget is találhat egy kórházban. – Nem beteg. Eltűnt. A fia szerint tegnap este telefonon kereste valaki, és utána elköszönt tőlük azzal, hogy vissza kell mennie a kórházba. A fia biztos volt abban, hogy én hívtam, de nem én voltam. Azóta senki nem látta, nem jelentkezett, pedig sokat csipogtattuk. Én is kerestem, meg a nővérek és a telefonközpontos is. Nyoma veszett. – A családja értesítette a rendőröket? – Igen, de amíg nem telik el legalább huszonnégy óra, addig nem hajlandók kerestetni. – Eltűnt? Ez valóban nyugtalanító. Korábban soha nem fordult elő ilyesmi? – Soha, ezért is hívtam azonnal. Kössünk egyezséget. Én segítek Hermann testét kicsempészni a kórházból, maga pedig beszél az FBI-jal, és ráveszi a barátait, hogy most azonnal kezdjék el keresni Emilyt. – Nem vagyok biztos abban, hogy… – Ha nincs egyezség, akkor itt marad a holttest a kórházban. Komolyan beszélek. Azt akarom, hogy azonnal kezdjék keresni Emilyt, és ne törődjenek azzal, amit a brookline-i rendőrök mondanak. – Mindent megteszek, hogy… – Alex, nézzen a szemembe! – Jessie mélyen Alex szemébe nézett, és bosszúsan tette hozzá: – A fenébe is, bárcsak tudnám, hogy mikor mond igazat és mikor nem! A nővér a koronáriaőrzőből futva tolta maga előtt az akkumulátorról működő, éjjeli szekrényke méretű ballonpumpát. – Menjen csak, majd megvárom a közelben – biztatta Alex Jessie-t.

– Kihasználhatná az időt és felhívhatná a barátait az FBI-nál. Emily DelGreco, a címe és telefonszáma benne van a telefonkönyvben, Edward DelGreco a férje, az ő nevén találják meg. – Olyan szívós, mint egy pit bull – mondta mosolyogva Alex. – Annál is rosszabb! Ha látná a másik arcomat, akkor megértené, hogy miért futnak világgá a pit bullok, amikor meglátnak. Egyszer már közel járt ahhoz, hogy megismerje, de ne hívja ki még egyszer maga ellen a sorsot. Alexnek nem maradt ideje arra, hogy válaszoljon, mert Jessie már utolérte a nővért és a ballonpumpát segített neki elhelyezni Hermann ágya mellett. Gyors pillantást vetett a monitorra, és látta, hogy a vérnyomás már az ötvenet sem éri el. Rolf Hermann szürkésfehér bőrén több helyütt lividen elszíneződött térképszerű rajzolat jelent meg. Pupilláit nem láthatta, mert szemhéjait keskeny ragtapasz csík fogta le, nehogy kiszáradjon a szaruhártyája, de biztos volt benne, hogy fénymerevek és tágak voltak. Az aneszteziológus asszisztens százszázalékos oxigénnel lélegeztette Hermannt, akiről elég nehéz volt bármilyen mércével nézve is azt állítani, hogy még életben van. A rezidens, mint egy gép, pumpálta a gróf mellkasát, miközben Joe Milano a nővéreknek adott gyors és rövid utasításokat, hogy a pillanatról pillanatra változó helyzetnek megfelelően milyen gyógyszereket és milyen dózisban adjanak. Megérkezett a szívsebész rezidens is, aki a gróf lágyékhajlatát tette szabaddá és kezdte el fertőtleníteni azt a területet, ahol a ballonpumpát akarta behelyezni.

Többször szólnia kellett a kollégájának, hogy egy rövid időre hagyja abba a szívmasszázst, mert a beteg lába le-föl ugrált, ahogy petyhüdten követte a mellkas mozgását, és minduntalan elcsúszott az izoláló kendő. Mindenki emelt hangon, szinte kiabálva kérte a hátrább állóktól, amire szüksége volt, mert a fokozódó lármában másképp reménye sem volt arra, hogy teljesítik a kérését. Úgy állt a zajos újraélesztés középpontjában Gilbridge, mintha ő tartotta volna mozgásban az egész folyamatot, pedig annyi befolyása sem volt az eseményekre, mint Nérónak a Rómában tomboló tűz oltására. Jessie egyrészt kötelességének érezte, hogy leváltsa a szívmasszázsba belefáradt kardiológus rezidenst, másrészt szeretett volna elmenekülni a kórház legtávolabbi sarkába, hogy ott várja ki az értelmetlen, Hermannt meggyalázó őrület végét. Végül maradt is, meg nem is. Gilbridge mellé állt, és ezzel, úgy érezte, egyféle támogatásáról biztosította a zsákutcába jutott Carlt. – Van valami változás? – kérdezte. – Jobban állnánk, ha időben elkezdtétek volna az újraélesztést – vágta rá Gilbridge, de nem nézett Jessie-re. – Lehet – válaszolta röviden, mert nem akart az újraélesztés értelmetlenségéről és ebből fakadóan inhumánus voltáról vitatkozni. – Elég kilátástalan a helyzet – ismerte be Gilbridge. A vérnyomás már az ötvenet sem érte el. Az erőteljes mellkasi kompresszió és a nagy dózisban adott vasopresszorok ellenére a vérnyomás tovább esett. – Leváltom a rezidenst, friss erővel talán feljebb tornázhatom a nyomást – ajánlkozott Jessie. – Semmi értelme, különben is a mellkas pumpálása nem docensi feladat, arra ott vannak a rezidensek. –

Körülnézett, és intett a háttérbe húzódott idegsebészeti rezidensnek, hogy váltsa fel izzadt és szemmel láthatóan kimerült kollégáját. Jessie arra gondolt, hogy ennek körülbelül annyi értelme volt, mint amikor Néró egy vödör vízért szalasztotta a katonáit. A két rezidens úgy cserélt helyet, hogy közben egyetlen mellkasi kompresszió sem maradt ki, de a friss erő sem volt képes feljebb pumpálni a vérnyomást. Eltelt további öt perc. Legalább tizenöten – nővérek, asszisztensek, orvostanhallgatók, küldöncök, doktorok – dolgoztak lassan egy órája azon, hogy fenntartsák a keringést és a gázcserét. Több ezer dollár értékű eszközt, gyógyszert használtak fel, de Hermann szívét és tüdejét nem tudták jobb működésre kényszeríteni. – A ballon a helyén van és működik – jelentette a szívsebész gyakornok már vagy harmadszor, de a nagy zajban csak most figyeltek fel a hangjára. – Állítsa le a ballonpumpát, és ne nyomják a mellkast! Lássuk, mit tud egyedül! – kérte Joe Milano. A szobában teljes lett a csönd, csak a lélegezett) ballonon átsistergő oxigén sziszegését lehetett hallani. Minden szem a monitorra tapadt. A vérnyomás drámai gyorsasággal esett: negyven… harmincöt… harminc. – Kapcsolja ki valaki a pacemakert! – szólalt meg Joe Milano. Az EKG egyenes vonalat húzott csakúgy, mint a vérnyomást mutató görbe. Néma csendben várta mindenki, hogy Carl Gilbridge mondja meg, folytassák-e vagy hagyják abba az újraélesztést. Ő azonban nem szólt, hiába várták az útbaigazítását. Joe Milano szólalt meg végül.

– Dr. Gilbridge, tudom, hogy mennyire szeretne segíteni ezen a szegény emberen, de ennél többet nem tudunk tenni. – Túl későn kezdték el – mondta. Hátat fordított Rolf Hermann-nak és az ágya körül állóknak, és sértődötten kivonult a folyosóra. Micsoda szemétség! – gondolta felháborodva Jessie, de hangosan csak annyit mondott, hogy köszönet mindenkinek. – Nem magukon múlt, nagyszerű munkát végeztek. Köszönöm még egyszer mindenkinek – nézett végig a letört arcokon, és Gilbridge után ment. – Sajnálom, hogy így alakult, Carl. – Hol van a felesége és a gyerekei? – kérdezte Gilbridge, mintha nem is hallotta volna Jessie megjegyzését. – A társalgóban ültették le őket. – Jobb lesz mielőbb túlesni ezen. – Én is azt hiszem, de légy nagyon óvatos. Ne felejtkezz meg arról, amit mondtam neked! – Értelmetlen sületlenség, amit mondtál. Terroristák, álruhás biztonsági őr! Badarság. Semmi értelme nem volt lemondani a New York-i utamat. Beszélek a családdal, a grófnéval és azután meg kell néznem Mrs. Levint. – Fáj a feje és felment a láza. Nem kerülhetjük el a gerinc csapolást. – Megcsináljam helyetted? – Épp eleget dolgoztál ma. – Gondolod, hogy könnyebben tudsz Orlisszal szót érteni, ha én is ott vagyok? – Azt hiszem, jobb, ha egyedül beszélek vele. – Rendben – bólintott Jessie. – Kitöltsem a kórlapot? Gilbridge elgondolkodott az ajánlaton.

– Köszönöm, de a halál okának szívelégtelenséget írjál, mert végül is a keringése mondta fel a szolgálatot. – Koszorúér-elmeszesedés következtében beállt szívmegállás. Meningeoma miatt végzett műtét utáni állapot. Jó lesz így? – Pontosan ez történt. A szívbetegsége akadályozta meg, hogy felépüljön a műtét után. De most, ha megbocsátasz, rengeteg dolgom van. – Nekem is – dohogott magában Jessie.

26. fejezet A nővéreknek csaknem fél órába tellett, mire rendet tettek gróf Rolf Hermann körül. Kivettek a testéből minden csövet: katétert, kanült, tubust, gyomorszondát, letekerték karjáról a vérnyomásmérő mandzsettát, eltávolították az EKG-elektródokat. Amikor már teljesen lecsupaszították, szemhéjairól is lehúzták a ragtapaszcsíkokat. Jessie felajánlotta a nővéreknek, hogy segít, de azok udvariasan elhárították, így csak a papírmunka maradt neki. Kitöltötte a kórlapot, megírta a lábcédulát, a halottvizsgálati lapot, a temetkezési vállalkozónak szóló megbízást, hogy a holttestet szállítsa el a halottasházba. Az előírásnak megfelelően, fekete tintával, nyomtatott nagybetűkkel töltötte ki a statisztikai lapot. HALÁL OKA: SZÍVMEGÁLLÁS HALÁLHOZ VEZETŐ KÖZVETLEN BETEGSÉG: SZÍVELÉGTELENSÉG HALÁLHOZ VEZETŐ KÖZVETLEN BETEGSÉG OKA: KOSZORÚÉR-BETEGSÉG KÍSÉRŐ BETEGSÉGEK: SUBFRONTALIS MENINGEOMA. A többi hivatalos papírt is ennek megfelelően írta meg. Eleget tett Gilbridge kérésének. A műtéti szövődményként jelentkező agyvérzés nem került a nagy könyvbe és örökre feledésbe merül, hacsak a család nem ragaszkodik ahhoz,

hogy másolatot kapjanak minden egyes hivatalos iratról. Bármilyen határozott és eltökélt volt is Orlis, Jessie azt nem gondolta volna, hogy eszébe jut majd begyűjteni annyi másolatot. Gilbridge feje fölül, megérdemelten vagy sem, de elmúlt a közvetlen veszély. A toll hatalma erősebb, mint a késé. Jessie elmosolyodott erre a gondolatra, és kitöltötte a még üresen álló rubrikákat, ahová nagy műgonddal, hogy olvasható legyen, beírta a gróf személyi adatait. Még fel sem emelte a tollat a papírról, amikor szeme sarkából meglátta Orlist és a lányát. A halott ágyához léptek, visszahajtották a fehér lepedőt, hogy egy pillantást vessenek az arcára, majd szótlanul megfordultak, és elindultak Jessie felé. – Szóval a férjem halott – kezdte Orlis hűvös távolságtartással, mintha nem is lenne köze az egészhez. – Mi mindannyian nagyon sajnáljuk. Őszinte részvétem – mondta Jessie felegyenesedve. – Az ön dr. Gilbridge-én nyomát sem láttam a sajnálkozásnak, amikor pár perce beszéltünk vele. – Higgye el nekem, hogy őt is megrendítette az eset. – Más doktorok már rég abbahagyták volna az újraélesztést, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy mindent megpróbáljunk. – Most mit kell tennünk? – Ha helybeliek lennének, akkor azt mondhatnám, nincs semmi más dolguk, mint felhívni egy temetkezési vállalkozót és elvitetni a férje holttestét a halottasházba. Mivel külföldiek, ezért nem tudom egészen biztosan. Ha megvárnak a szobájukban, akkor megkérdezem az adminisztráción. Ők minden szabályt ismernek, kifaggatom őket, és majd pontosan elmondom, mit kell

tenniük, ha vissza akarják vinni a gróf holttestét Németországba. – Gondolom, ez a tervük, ugye? – Természetesen. – Ez biztosan komplikálja a dolgokat, de feltételezem, hogy mindenképp kell majd egy temetkezési vállalkozót hívniuk. Dr. Gilbridge nagyon elfoglalt és elég sok papírmunkával jár minden haláleset. Ezért ajánlottam fel a segítségemet. Remélem, hogy így nem kell túl sokat várniuk a hivatalos iratokra, bár még így is előfordulhat, hogy nem lesz kész minden egyik pillanatról a másikra. Pár órát így is igénybe vehetnek a formaságok. Jessie ezzel akarta előre türelemre inteni Orlist, hogy Alexnek legyen elegendő ideje arra, hogy megmutathassa Cardozának a holttestet. – Nem számít. Úgyis össze kell még szednünk a férjem holmijait. – A gróf fiai ide jönnek elbúcsúzni az apjuktól? – Nem. Üzleti tárgyaláson vannak, de hamarosan visszaérnek. Ennek ellenére nem szükséges, hogy itt tartsák a holttestet. Nagyon szerették az apjukat, ragaszkodtak hozzá, de soha nem voltak szentimentálisak. – Rendben van. Elintézek mindent, és ha összeszedtem a szükséges információkat, majd bemegyek magukhoz. – Köszönöm… dr. Copeland? – Igen. – A főnöke megölte a férjemet. Ön ezt jól tudja. Jessie torkát mintha vasmarok szorította volna össze. Akár igaza volt Alexnek, akár nem, a szavak mindenképp fenyegetően csengtek. Jessie-nek alaposan meg kellett fontolnia, mit válaszol. Bárki állt is vele szemben, Orlis Hermann vagy Ariette Malloche, a szeretett férfit veszítette el. Jessie-től távol állt a szándék, hogy

feltétlenül megvédje a főnökét, de a pillanat most nem volt alkalmas arra, hogy kárörömmel vegyes elégtétellel szemlélje az eseményeket. Ha Orlis pert indít Carl ellen, akkor nemcsak Gilbridge nevét hurcolja meg, hanem az egész intézetét. Őt is belekeverheti, sőt a nyilvánosság előtt, akár örökre, lejárathatja a robotsebészetet, amelynek megvalósulásáért olyan sokat fáradozott. Másrészt, ha Alexnek igaza volt és Orlis egy mindenre elszánt, vérszomjas terrorista, aki bosszúálló angyalként száll szembe velük, akkor végképp szükségtelen, hogy ő öntsön olajat a tűzre. – Én csak azt tudom, Mrs. Hermann – kezdte lassan –, hogy a férjének igen nehezen elérhető helyen volt egy kiterjedt agydaganata. Minél nehezebben érhető el egy daganat, annál nagyobb a műtét veszélye, annál nagyobb a szövődmények kockázata. Nagyon sajnáljuk, hogy ezeket a bizonyos százalékban mindig fellépő komplikációkat nem lehetett megelőzni. – Dr. Copeland, kérem, válaszolna egy kérdésemre, de egészen őszintén. Gondolja, hogy akkor is ez lett volna a műtét kimenetele, ha maga végzi az operációt? Jessie erre a kérdésre nem számított. Többször találkoztak és beszéltek egymással, de soha egy percre sem érezte, hogy a legcsekélyebb mértékben is érdekelték volna a grófnét az ő szakmai képességei. Számtalan lehetséges válasz villant át benne, de egyik sem volt igaz és őszinte. – Remélem, megérti, hogy erre a kérdésre én képtelen vagyok választ adni – mondta végül. – Csakúgy, mint dr. Gilbridge, én is számos bravúros műtéttel büszkélkedhetek, de engem is értek kudarcok és az én

betegeim között is vannak, voltak, akik műtétje nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Orlis hosszú másodpercekig némán nézett farkasszemet Jessie-vel, majd bólintott, és csak annyit mondott, a szobájukban várják, hogy Jessie megmondja nekik, mit tegyenek. Orlis karon fogta mostohalányát, és elvezette az intenzív osztályról. Amikor eltűntek a kanyarodó folyosón, Alex lépett oda Jessie-hez. – Mit mondott? – kérdezte. – A szobájukban lesznek, és ott várják, hogy megmondjam nekik, mit kell tenniük. Megígértem, hogy megkérdezem, hogyan szállíthatják haza a grófot, de mondtam, hogy ez akár órákat is igénybe vehet. – El lehet szállíttatni a holttestet? – Igen. Azt mondta, hogy a fiúk visszajönnek ugyan a kórházba, de nem kell megvárni őket. – Nagyszerű. Ha bármi fennakadás lenne és időt kellene nyernünk, akkor mondhatjuk azt, hogy a temetkezési vállalkozó rossz helyre vitte a holttestet, és meg kell várnia, amíg kiderül, hogy melyik halottasház hűtőkamrájába dugták be a grófot. – Feltéve, hogy nem fog gyanút, és nem próbál meg kereket oldani. – Erre is gondoltam. Figyeltetem őket. – Kivel? – Hamarosan elárulom. – Óh, én imádom a titkolózást – gúnyolódott Jessie. – Szavamat adom, hogy amint tehetem, megmondom. – Ha a szavát adja, akkor az egészen más, de hagyjuk ezt. Tudja, Alex, még egy olyan kemény nőt is, mint szorongással vegyes tisztelettel viseltetnek. Persze Seth

biztosan nem találkozott annyi halottal, mint Claude Malloche – gondolta Jessie. Ötszáz gyilkosság! Nehéz volt elképzelni, hogy valaki képes legyen elkövetni azokat a borzalmakat, de ennél is hihetetlenebb volt, hogy a hidegvérű gyilkos most fehér lepedővel letakartan fekszik a bádoglapon. A lepedőn keresztül is feltűnő volt a gróf erős állkapcsa és kiugró pofacsontja. Intelligens, ravasz, okos, alapos, pontos, tévedhetetlen. Ezekkel a jelzőkkel Alex illette a néhai grófot, Rolf Hermannt, Claude Malloche-t. Most azonban már készíthették a szörnyeteg sírfeliratát. „Itt fekszik az a férfi, aki csak egyszer hibázott az életében. Rosszul választotta meg a sebészét.” A patológia a főépület alagsorában volt. A boncterem mellől nyílt az a helyiség, amelynek egyik falát tizenkét hűtőkamra foglalta el. Azokban tárolták a holttesteket. A boncteremből ide is átszivárgott a formaldehid mindenen áthatoló csípős szaga. Senkit nem találtak a közelben, úgyhogy Jessie otthagyta a beteghordót a gróffal és elment, hogy megkeresse az adminisztrátort. A középkorú alkalmazottat az irodában egy hatalmas asztalnál, aktahegyek mögé bújva találta meg. Amikor Jessie megmondta, hogy Rolf Hermann holttestét hozták le, elővette a naplót, és bejegyezte az adatokat. – Úgy tudom, a temetkezési vállalkozó már útban van ide – jegyezte meg Jessie. – Jó – mondta az asszony anélkül, hogy felnézett volna. Itt nem lesz semmi gond – nyugodott meg Jessie. Visszament a halottaskamra elé, ahol a folyosó szemközti falához húzódva várakozott Seth. Itt sem lesz semmi gond. – Most beszéltem a halottszállítókkal, mindjárt itt

– Biztosan elmehetek? – kérdezte örömmel a beteghordó. – Nyugodtan, semmi értelme, hogy mind ketten itt szobrozzunk. Menjen csak. Jessie megvárta, amíg a hálálkodó beteghordó beszáll a folyosó végén a liftbe és odalépett a halott Rolf Hermann mellé. Felemelte a lepedőt, és elnézte a halott szürke, foltos arcát. A vér, engedelmeskedve a gravitációnak, majd lassan lesüllyed a mélyebben fekvő területekre, és akkor nyeri el a bőr a halottakra jellemző viaszfehér színt. Jessie az anatómián találkozott először halottal, de már akkor sem váltott ki belőle különösebb érzéseket a holttest látványa. Egyetemi évei után nem kevés halottal kellett találkoznia, köztük olyanokkal is, akiken a roncsoló betegségek otthagyták szörnyűséges pusztításuk nyomait, de mindig képes volt tudományos tárgyilagossággal fogadni a látványt. Élesen el tudta különíteni magában a testet és az abban korábban megbújt embert. Talán ennek a képességének is szerepe volt abban, hogy jó sebész vált belőle. Nézte Hermann borostás arcát, és megpróbálta elképzelni azt a Claude Malloche-t, akit éveken át üldözött Alex Bishop. Öt évig tartó megszállott embervadászat. Alex Bishop öt évet áldozott az életéből arra, hogy elkapja ezt az embert. Nézte Hermann csukott szemeit, és azon tűnődött, mi mindent láthattak azok a szemek, és mire gondolhatott, amikor látta borzalmas tettei eredményét. – Jessie? A háta mögött megszólaló asszony hangjától rémülten összerándult a szíve, és hevesen kalapálni kezdett. Elengedte a lepedő sarkát, az visszahullott a halott arcára, ő pedig ijedten megpördült a sarkán. Cathrine Purcell, az

intézetvezető főnővér állt a halottaskamra ajtajában, karját kérdőn fonta össze a mellkasán. – Egek, jól rám ijesztettél. – Azt látom. Nagyon sajnálom. Valami baj van? – Nem, nincs semmi. Csak nagyon elmerültem a gondolataimban. Én vettem fel ezt a szerencsétlen grófot az osztályra dr. Gilbridge helyett, de alig váltottam vele egy-két szót. A nyelvi nehézségek miatt is, másrészt meg a felesége volt az, aki mindent a kezében tartott. – Amíg beszélt, végig Alex járt az eszében. Minden pillanatban felbukkanhatott, és Jessie tudta, hogy Cathrine Purcell annak ellenére felismerné, hogy nem a szokásos egyenruhájában látja. A főnővér már többször meglepte lenyűgöző emlékezőképességével és borotvaéles eszével. – A nővérek mondták nekem, hogy te kísérted le ide a grófot. – Nagyon sok dolguk volt, én pedig örültem, hogy elszabadulhatok az osztályról. Éjszaka is szolgálatban voltál, hogyhogy itt vagy még? – Betty Hollister belázasodott, náthás lett, felajánlottam neki, hogy itt maradok helyette. Segítsek betolni a hűtőkamrába? – Nem hiszem, hogy érdemes. Mielőtt elindultunk vele, akkor szólt ide a temetkezési vállalkozó, hogy már útban vannak a halottért. Gondoltam, arra a kis időre felesleges begurítani a fagyasztóba. Emilyről tudsz valamit? Csak nem őt keresed itt? A főnővér közelebb lépett Jessie-hez. – Csak annyit tudok, hogy eljött otthonról, és azóta senki nem találkozott vele. Nem tudom, mi történhetett. – Nagyon nyugtalan vagyok.

– Én is, de az igazat megvallva, nem őmiatta akartam beszélni veled. Engem Carl Gilbridge izgat, nagyon furcsán viselkedik mostanában, mintha nem lenne… – Mintha zavart lenne egy kicsit? – Enyhén szólva. – Cathrine, mi lenne, ha nem itt beszélnénk ezt meg? A formalin kezdi kaparni a nyálkahártyáimat. Az iratokat már leadtam az irodában, ha megjön a halottszállító, mindent megkap az adminisztrátortól, én nem kellek ahhoz. – Persze, menjünk fel! –Ügyes – dicsérte meg magát Jessie, miközben a liftre vártak. A lift megjött, kinyílt az ajtaja, és Cathrine már belépett a kabinba, amikor kinyílt a szemközti lift ajtaja is, és csaknem két számmal nagyobb sötét öltönyben Alex Bishop lépett ki, aki azonnal felismerte a helyzetet, és gyorsan elindult a boncterem felé. – A halott ott fekszik a kocsin, a papírokat pedig megkapja az irodán – szólt utána Jessie. – Köszönöm – mordult fel udvariatlanul Alex, és meg sem fordult, csak ment tovább. – Furcsa egy mesterség lehet állandóan halottakat fuvarozni, nem csoda, ha ilyenek – ingatta a fejét Cathrine. – Csak azt tudnám, miért volt olyan ismerős az arca. – Biztosan sokszor megfordult itt. – Gondolom, nem ez az első alkalom, hogy itt jár. – Szóval, Carl Gilbridge? – Igen. Tegnap már meséltem, mennyire kiborult, amikor két nővér hangosan kuncogott mögötte. Nem akarta elhinni, hogy nem rajta nevettek. Szabályos dührohamot kapott, és megfenyegette Laura Pearsont, hogy kidobatja a kórházból.

– Igen, emlékszem. – Az előbb is úgy üvöltözött a nővérekkel fenn a hetediken, hogy összeszaladtak a látogatók is. Hiába magyarázták neki, hogy nincs egyetlen darab sem az osztályon abból a speciális steril csőből, amelyet gerinccsapoláshoz szokott használni, de van egy újabb fajta. Ő ragaszkodott a régihez. – A híres Gilbridge-féle cső! – szúrta közbe Jessie gépiesen. Próbálta figyelmesen hallgatni a főnővért, de gondolatai Alex körül jártak. Maga elé képzelte, hogyan emeli át a testet a kölcsönvett, keskeny hordágyra, hogyan viszi ki az ő nemezisét a kocsihoz. Öt év. – Speciális tű, speciális csapok, speciális nyomásmérő, speciális izoláló kendő, speciális fertőtlenítő, minden speciális. Nem tudom, mi a fenéért nem képes ő is azt az eldobható szettet használni, mint mindenki más, miért ragaszkodik ahhoz az ósdi vacakhoz. – A rezidensektől is megköveteli, hogy azt használják, de ha dr. Gilbridge nincs a közelükben, akkor ők sem nyúlnak hozzá, hanem leveszik a polcról az új, egyszerhasználatos készletet. A fiatal doktorok viccet csinálnak az egészből. Ez is egyike azoknak az ostoba erőfitogtatásoknak, amelyeket Carl képtelen levetkőzni. Csak azért csinálja, mert megengedheti magának. – Most azért áll odafent a bál, mert ebből a speciális specialitásból egyetlen darab sem volt az egész osztályon. – Most biztosan az átlagnál is sokkal feszültebb. Gróf Hermann műtétje óta úgy érzi, hogy összeomlik körülötte a gondosan felépített világ. Különben nem igazán értem, miért nem lehet egy-kettőt mindig készenlétben tartani. Úgyis olyan ritkán végzi saját maga a lumbálást.

Legalább a központi sterilben kellene lennie egy azonnal használható szettnek. – Hála a Magasságosnak, náluk valóban volt egy kisterilezett készlet. Talán már fel is küldték. De Jessie, valamit tenned kell. Ha nem sikerül higgadtságra intened, tömegesen mennek majd el a nővérek. Ha nem változik meg, kénytelen leszek a fenekébe döfni egy váliumos fecskendőt. Soha nem volt könnyű ember, de most valóban túl sokat enged meg magának. Felháborító a viselkedése. – Meglátom, mit tehetek – ígérte Jessie. –Még ki sem nyílt a hetediken a liftajtó, máris tapasztalhatták, hogy Gilbridge haragja még nem múlt el. – Tudod, hogy mennyi időt vesztegettem el hiába? támadt azonnal Jessie-re, amikor megpillantotta. – Ezek a szabotőrök képtelenek megjegyezni, hogy csak ezzel lehet tisztességesen meglumbálni egy beteget. Gilbridge magasra emelte a steril kendőbe csavart, összekészített szettet, mint egy trófeát, felmutatta a körülötte állóknak, és tovább veszekedett a mellette álló nővérrel. – Képes lesz megjegyezni végre, hogy minden gerinccsapoláshoz ezt kell használni? Nem érdekel, hogy más osztályokon mit használnak, ez az én osztályom, itt azt kell csinálni, amit én mondok. – Carl? – szólalt meg Jessie. – Egyáltalán nem vagyok kíváncsi a megjegyzéseire, dr. Copeland – sziszegte. – Ez az én osztályom, és ragaszkodom ahhoz, hogy az én elvárásaim szerint menjenek itt a dolgok. Gilbridge még morgott egy sort, de nem lehetett érteni, mit mond. Jessie nem is rá figyelt, hanem a háta mögött

felbukkanó Lisa Brandonra, aki Sara új szobájából lépett ki éppen. Lisa visszanézett, valami kenőcsöt említett, hogy azzal többször kenje magát Sara. Az összeütközés elkerülhetetlen volt. Lisa a válla fölött hátrafelé beszélve lépett előre, Gilbridge a steril csomagot maga elé eresztve lépett hátra, és dühösen megfordult, hogy bemenjen Mrs. Levinhez. Lisa az ütközéstől hátratántorodott, az ajtófélfának esett, Gilbridge is kibillent az egyensúlyából, és elejtette a Gilbridge-féle szettet, az utolsó steril darabot. Két vagy három másodpercig döbbenten nézte Gilbridge a földön táncoló törött darabokat, majd háborgó indulata minden erejével rátámadt Lisára. – A pokolba! Mi a fenét keres itt? Ki maga? – ordította. Lisának arra sem volt ideje, hogy levegőt vegyen, Gilbridge megragadta a lány köpenyére tűzött fényképes névjegyet, tüzetesen szemügyre vette, többször is összevetette Lisa vonásait a fényképpel. – Bocsánatot kérek – dadogta Lisa. – Nem akartam… Én… én nem tehetek róla… nagyon sajnálom. – Miféle francos kitűző ez? – Hogy érti ezt? – kérdezte rémült, tágra nyílt szemekkel Lisa. Jessie közelebb lépett Gilbridge-hez. Szeme sarkából látta, hogy Orlis Hermann és az egyik fiú a szobájuk ajtajából figyelik a jelenetet. – Úgy értem, hogy ez hamisítvány! A szám nem D betűvel kezdődik, ahogy kellene, ha díjtalan segédnővérként, önszorgalomból lenne itt. Másrészt elképzelhetetlen, hogy mindössze három hete kapta ezt a bilétát, mert akkor még nem engedték volna fel ide a betegeim közé, hanem még mindig arra oktatnák, hogyan

kell egy kórházban viselkedni. Szóval, árulja el végre – rivallt rá a kővé dermedt lányra –, hogyan került ide? – Dr. Gilbridge, szeretném, ha válthatnánk pár szót négyszemközt! – kérte Lisa udvariasan, de meglepő magabiztossággal. – Még mit nem! Azonnal hívom a biztonsági szolgálatot és kidobatom innen – visította. Nyakán pattanásig dagadtak az erek, arca sötétvörösbe fordult. Jessie kezdett aggódni az egészségéért. – Dr. Gilbridge, nagyon kérem…- szólalt meg Lisa halkan és végtelen türelemmel. Gilbridge nem törődött vele, talán nem is hallotta. – Azonnal hívják ide a biztonságiak vezetőjét! – bömbölte. – Sőt, hívják a rendőrséget is, most azonnal! Jessie Lisát figyelte, aki elég tanácstalannak tűnt, de már nyoma sem volt rajta a kezdeti rémületnek. – Dr. Gilbridge, nyugodjon meg, kérem – mondta határozottan. – Rendőr vagyok. FBI. Elővett egy bőrtárcát, benne egy jelvénnyel, és átnyújtotta Gilbridge-nek. Szinte ugyanezzel a mozdulattal elővarázsolt egy pisztolyt a nadrágja alól, a bokája fölé lehetett erősítve, és Orlisra fogta. – Ne mozduljon, Mrs. Hermann – mondta. – Vagy mondjam inkább, hogy Madame Malloche? Orlis szótlanul nézett farkasszemet vele, száját összehúzta, és gúnyosan elmosolyodott. – Madame Malloche tökéletesen megfelel, kedveském – mondta. – Ariette Malloche – tette hozzá. A Gilbridge fülsiketítő kiabálása után még drámaibb csöndet egy halk pisszenés törte meg. Ilyen a hangtompító hangja, villant át Jessie-ben, és abban a pillanatban egy

sötét, kerek folt jelent meg Lisa homlokán, pontosan középen, az orrnyereg fölött. – Istenem! – kiáltott fel Jessie, és odaugrott, hogy elkapja Lisa Brendan hanyatt vágódó testét, de elkésett. A fiatal lány élettelenül összecsuklott, és a feje nagyot koppant a padlón. – Álljon meg! Semmi értelme megnézni, ekkora távolságból akkor sem tudom elhibázni, ha akarom – parancsolt rá egy ismerősen csengő férfihang. Jessie megfordult, és ott állt szemben vele, a szobája ajtajában, kezében a még mindig füstölgő hangtompítós pisztollyal, Eastman Tolliver.

27. fejezet Lisa Brandon élettelen teste még csak zuhant a csempézett padló felé, amikor Ariette Malloche és a három mostohagyerekből álló csapat már akcióba lendült. Félautomata fegyvereiket maguk előtt tartva villámgyors és gyakorlott mozdulatokkal fésülték át a hetedik emeletet, mintha mindig ezt gyakorolták volna. Az a fiatal nő, aki Hermann lányának adta ki magát, szobáról szobára rohant, kitépte a falból a telefonokat, és kihajította azokat a folyosó közepére. Fiatalabb „bátyja” egy bőröndöt kapott elő a szobájukból, és a sebészeti tömböt a kórház főépületével összekötő folyosóra nyíló lengőajtóhoz rohant. A másik Hermann fiú, aki Jessie szerint a vezető lehetett, egy szerszámos ládával a kezében jelent meg a szobájuk ajtajában, és a lift felé indult. Ariette, kibiztosított fegyverrel a kezében Malloche-nak segített összeterelni a nővéreket, Jessie-t, Gilbridge-t és Cathrine Purcellt egy helyre, a nővérpult mellé. Claude Malloche, bár fizikailag eltéveszthetetlenül hasonlított Eastman Tolliverre, mégis egészen más ember benyomását keltette. Arckifejezése, szeme csillogása, egész viselkedése, még a kiejtése is teljesen megváltozott. A türelmes, megértő, előzékeny és udvarias gentleman helyett egy prédára leső tigris vicsorgott rájuk. – Azonnal üljenek le! Oda, háttal a pultnak – mutatott a nővérállomásra. Négy nővér, két segédnővér, egy laborasszisztens és Jessie azonnal szót fogadtak. Jessie, hátát a pult

faburkolatának támasztva lassan lecsúszott a földre, egészen közel a fiatal FBI-ügynök holttestéhez, és akkor vette észre, hogy Tamika Bing, a kórterem nyitott ajtaján át a kegyetlen vérontás minden részletét láthatta. A lány nem mozdult, ugyanabban a katatón pózban ültfelpárnázva, mint korábban. Semmit nem változott attól a pillanattól kezdve, hogy felébredt a műtét után, és rádöbbent, hogy képtelen folyékonyan beszélni. Tamika szeme meg sem rebbent, de Jessie biztos volt abban, hogy örökre elraktározta agyában a hidegvérű gyilkosság képét. Vajon hány áldozat terheli Malloche lelkét, ha a Tamika Binghez hasonló ártatlan szemlélőket vagy a meghaltak rokonait is az áldozatok közé sorolja? – kérdezte magától Jessie. Jessie meglepetten vette észre, milyen higgadtan, tisztán tud gondolkodni az embertelen erőszak és az átélt borzalmak ellenére. Ebben talán annak a józan felismerésnek is szerepe volt, hogy a többiekével szemben az ő élete biztonságban volt. Legalábbis egyelőre. Malloche azért jött az EMMC-be, hogy megoperáltassa az agydaganatát, és a műtétet vele akarja elvégeztetni. Pillanatnyilag tehát nem fenyegette közvetlen veszély, de tudta, hogy nagyon hamar eljön az az idő, amikor feltételeket szabnak majd neki, és világosan látta, hogy akkor neki is feltételeket kell majd szabnia, s azokat a feltételeket előrelátó bölcsességgel kell megfogalmaznia. – Mi a fene folyik itt? Carl Gilbridge nem ült le a földre a többiek közé. Ehelyett előrelépett, kezeit kihívóan csípőre tette, és szembefordult Malloche-sal. – Vegyük sorba – mosolygott cinikusan Malloche. Ha emlékezetem nem csal, akkor a földön heverő hölgy először

elővett valami igazolványt, hogy ő FBI-ügynök, utána előrántott a nadrágszára alá rejtett pisztolytáskából egy revolvert, majd azt parancsolta a feleségemnek, hogy ne mozduljon. Ekkor én lelőttem, és szerintem nem kell orvosi diploma ahhoz, hogy megállapítsuk a halál beálltát. Jessie le nem vette a szemét a főnökéről. Az értetlen csodálkozás és az elszánt ellenállás keveredett Carl arckifejezésében. – Maga nem Eastman Tolliver – kapaszkodott Gilbridge az egyetlen biztos pontba. – Briliáns következtetés, dr. Gilbridge, Az irodájában talált levelekből vettem kölcsön Eastman Tolliver személyét. Beszéltem a titkárnőjével Kaliforniában, végtelenül kedves és készséges volt, tőle tudom, hogy Mr. Tolliver nincs az országban, és csak hetek múlva tér vissza külföldi útjáról. – Arcáról eltűnt a negédes mosoly, és hirtelen hangot váltott. – Utoljára mondom, hogy üljön le a földre a többiek közé. – Carl, kérlek, tedd meg, amit kér! – szólalt meg halkan Jessie. – Én… Én soha nem fogom eltűrni, hogy besétáljon valaki a kórházamba, az én osztályomra, és molesztálja az embereket, lelőjön embereket. Itt betegek vannak, akikért felelőséggel tartozom. Válasz helyett Malloche egy támadó kobra gyorsaságával arcon csapta pisztolya csövével. Az idegsebészet vezetője megtántorodott, kezét vérző arcához kapta, és magatehetetlenül zuhant le a földre, alig egy lépésre Jessie-től. – Erre nem volt semmi szükség – vágta Malloche szemébe Jessie. Hátranyúlt a pultra, és levett onnan egy doboz törlőkendőt, hogy letörölje Gilbridge arcáról a

szétkent vért. Megfogta Gilbridge kezét, és lefejtette a vérző sebről. A bőr a pofacsonttól a szájzugig hasadt fel, több mint két centiméter hosszan. A seb olyan mély volt, hogy feltétlenül sebészi ellátást igényelt. A legbámulatosabb plasztikai megoldás sem lesz képes azonban eltüntetni a heget – állapította meg Jessie. Ez a heg örökre ott marad, és valahányszor a tükör elé áll majd Gilbridge, mindig erre a napra fogja emlékeztetni, feltéve, hogy túléli az elkövetkező napokat. Jessie belemarkolt a dobozba és egy köteg törlőlapot nyomott a sebre. Megfogta Carl kezét, és a kötszerre szorította. – Nyomjad jó erősen – súgta a fülébe. – Óh, nagyon is szükséges volt és kiérdemelt – válaszolta Malloche. – Remélem, lassan mindannyian felfogják és elhiszik, hogy engem nem érdekel az egészségük, nem hat meg a fájdalmuk és semmit nem jelent nekem az életük. Teszek a tisztelt önbecsülésükre is. Szóval, maradjanak csöndben, és csak akkor beszéljenek, ha megengedem. Ha okosan viselkednek, és azt teszik, amit mondunk, akkor minden reményük meglehet, hogy nem végzik úgy, mint az az FBI ügynök ott – mutatott megvetően Lisa Brandonra – vagy mint a nagyra becsült idegsebészük. Claude Malloche kiszámított lassúsággal odasétált Gilbridge elé, és szétvetett lábakkal megállt fölötte. – Dr. Gilbridge, maga egy nagy nulla – kezdte, és lenézően végigmérte a szerepéből kiesett idegsebész főorvost. – Egy nagy semmi, egy lyuk az öszvér farán, egy felfuvalkodott hólyag, egy pojáca. A maga lelkén szárad Rolf Hermann halála, mert semmi baj nem volt a robottal. Nem a robot működött rosszul, hanem a sebész, aki irányította. A maga arroganciája, kapzsisága,

tehetségtelensége ölte meg a beteget. Elég lett volna egy pisztolyt nyomni a halántékához, és meghúzni a ravaszt. Mi szükség volt arra a nagy felhajtásra? Díszletnek kellett a nagy sebész fellépéséhez? Azt akarom, hogy ezt mindenki hallja és tudja meg. – A kezében tartott pisztollyal körbemutatott a rémülten hátrébb húzódó társaságon, majd egy karlendítéssel az egész emeleten. – Megkérdezhetnénk – szólalt meg óvatosan Jessie –, hogy valójában ki volt Rolf Hermann? Malloche fagyos pillantást vetett Jessie-re. Látszott, egy pillanatra megfordul a fejében, hogy példásan megbünteti, amiért engedély nélkül meg mert szólalni, de nyilván azonnal ráeszmélt, hogy nem kockáztathatja azőt operáló sebész testi épségét. Gúnyosan elmosolyodott, és leereszkedően mesélni kezdett. – Rolf Hermann valóban gróf volt, már ami a születését illeti, mert a családi birtok, vagyon rég elúszott. Egy ideggyógyász – pontosabban egy néhai ideggyógyász hívta fel a grófra a figyelmemet, némi ösztökélésre. Az az ideggyógyász állapította meg, hogy agydaganatom van, és ő világosított fel, hogy a daganat gyakorlatilag operálhatatlan, és ha mégis találnék egy idegsebészt, aki elvállalja a műtétet, akkor annak a veszélye, hogy a műtét után súlyos idegrendszeri elváltozásokkal ébredek fel, ha egyáltalán felébredek, igen nagy. Rolf Hermann daganata szinte ikertestvére volt az enyémnek, kettőnk között csak annyi a különbség, hogy az ő tünetei súlyosabbak voltak. – Szóval Hermannt megvásárolta, hogy ő legyen a kísérleti nyúl – bátorodott fel Jessie. – Drága doktornő, sehol nem lennék már, ha nem vagyok kellően elővigyázatos – válaszolta Malloche. Megvásároltam, így is lehet mondani, de én inkább úgy

fogalmaznék, felajánlottam neki egy lehetőséget, amit épeszű ember nem utasíthatott vissza. A német doktorok semmit nem tettek érte, én pedig megszereztem neki a világ egyik legjobbnak mondott idegsebészét. Fizettem az útját, a kórházi kezelés költségeit, és ami ennél is fontosabb volt az ő számára, biztonságban tudhatta a családja jövőjét. Azzal a tudattal fekhetett a műtőasztalra, hogy bármi lesz is a műtét kimenetele, a családjának nem lesznek anyagi gondjai. Én is nyertem az üzleten: nem az én műtétemet szúrta el ez az operettsebész. Hosszú csönd követte Malloche szónoklatát. Eltelt tíz perc, azután még húsz. A betegek hiába csengettek, a folyosó falai között visszhangzó segélyhívásokra senki nem válaszolt. A három fiatal terrorista, egyik a másik után, lassan visszaérkezett, és kedvező híreket hozhattak, mert Malloche elégedetten bólogatott. Amikor ismét együtt voltak mind az öten, összeültek tanácskozni. Ariette nem sokat szólt, ő a földre kényszerített csoporton tartotta a szemét, és mindvégig Gilbridge-re szegezte a fegyverét. – Az idegsebészeti osztályt hermetikusan lezártuk szólalt meg Malloche, amikor befejezték a megbeszélést. – Épp elég robbanószert helyeztünk el a megfelelő pontokon ahhoz, hogy egyetlen gombnyomásra levegőbe röpítsünk mindent a hetedik emelettől fölfelé. Armandot – a fiatalabb férfire mutatott – személyesen én képeztem ki, és megnyugtathatok mindenkit, megbízhatnak a szakértelmében. Derrick átállította a felvonókat. Mostantól egyetlen lift tud csak megállni ezen a szinten, az is csak akkor, ha én akarom. – A széles vállú, rövidre nyírt szőke hajú férfi meghajolt, jelezve, hogy róla van szó. – Ideje, hogy megismerjék Grace-t is. Ő itt járt. gimnáziumba, Bostonban, de az utolsó évet nem végezte el, mert

kalandra vágyott. A mi csapatunknál jobb társaságot nem is találhatott volna, hogy kiélje kalandvágyát. Kitépte az összes telefont a falból. Egyetlen telefon él, az, amelyik a megbeszélőben van, de eszükbe ne jusson használni, a külvilággal csak akkor léphetnek kapcsolatba, amikor én megengedem. Világos? Dr. Gilbridge, ugye maga is felfogta, amit mondtam? – I… Igen – nyögte ki nagy nehezen. – Dr. Copeland? – El kellene vinni ennek a szerencsétlen nőnek a holttestét valamelyik távoli szobába, hogy ne lássák a betegek. Malloche arcizmai megfeszültek, szemét gyanakodva forgatta körbe. Malloche azonnal felfogta a kérés igazi értelmét. A kettőjük közötti harc nyitányát jelentette az ártatlannak és logikusnak látszó kérés. A burkolt utasítás valójában azt a célt szolgálta, hogy Jessie kipuhatolja, meddig mehet el. – Derrick – szólalt meg némi töprengés után angolul –, teljesítenéd dr. Copeland kérését? – Máris megyek – válaszolta angolul, de nagyon rossz kiejtéssel. – Ez is a jó szándékomat bizonyítja. De itt az ideje, hogy négyszemközt beszéljünk, dr. Copeland. A többiek egyenként átülhetnek egy székbe, de nem hagyhatják el ezt a helyet. Armand itt marad, ha meg kell nézniük egy beteget vagy a mosdóba akarnak kimenni, egyikünk mindig elkíséri magukat. Egyedül egy lépést sem tehetnek. Dr. Copeland, menjünk – intett Jessie-nek és a nővérpulttól balra, a folyosó végén lévő megbeszélő felé mutatott.

– Mielőtt leülünk beszélni, meg akarom nézni azt a gyereket, aki szemtanúja volt ennek az egésznek. – Újabb feltétel. Na, nem baj. Grace? Grace megigazította a vállszíjon lógó félautomatáját, és elkísérte Jessie-t Tamika Bing szobájához. Megállt az ajtóban, és intett Jessie-nek, hogy lépjen be, de ő, egyik lábával a folyosón, másikkal a kórteremben, nem mozdult. Jessie az ágy mellé húzott egy széket, és leült. – Tamika, nagyon sajnálom, hogy végig kellett nézned ezt a szörnyűséget. Tudom, hogy rettenetes volt látnod Lisa Brandon halálát – súgta egészen közel hajolva a lányhoz, akinek szeme sem rebbent, mozdulatlanul nézett maga elé. – Néhány gonosz ember foglalta el az osztályt. Egyiküknek műtétre van szüksége, csakúgy, mint neked volt. A műtét után elmennek. Addig senkit nem fognak felengedni ide, édesanyádat sem. Érted, amit mondok? – Tamika? – Jessie felállt, azután lehajolt, és homlokon csókolta a gyereket. – Tamika, most maradj így, és ne gondolj semmire – súgta a fülébe. Jessie kijött Tamikától, és látta, hogy időközben mindenki kapott egy széket, már senki sem kuporgott a földön. Gilbridge még nem ült le, egy nővér segített neki feltápászkodni, elég bizonytalanul állt a lábán. Az elszenvedett testi és lelki sérüléstől legalább húsz évet öregedett egyetlen óra alatt. Összetörten, megalázva, minden tekintélyétől megfosztva rogyott a székre. – Carl – mondta Jessie gyöngéden –, amint lehet, összevarrom ezt a sebet, addig maradj nyugodtan, ne mozogj, csak szorítsad jó erősen a kötszert. Gilbridge megadóan bólintott. – Most, hogy két kívánságát már teljesítettem, menjünk és üljünk le beszélni. – Malloche lecsavarta a pisztoly

csövéről a hangtompítót, zsebre vágta, a pisztolyt pedig becsúsztatta a kabátja alá rejtett tokba. A nem éppen tágas megbeszélő ajtajánál megálltak, Malloche előreengedte Jessie-t, intett neki, hogy üljön le az asztal túlsó oldalához, és ő is helyet foglalt az asztal ajtó felőli oldalánál. – Helyezze kényelembe magát, doktornő, és beszélgessünk. – Az agydaganatról? – Szeretném, ha mihamarább eltávolítaná! – Van más választásom? Malloche hosszan fürkészte Jessie arcát, végül odahúzta maga mellé az egyetlen működő telefont, és tárcsázott. – Add a telefonhoz! – szólt bele a kagylóba, majd átnyújtotta Jessie-nek. Jessie füléhez szorította a néma kagylót, és várta, hogy beleszóljon valaki. – Halló – mondta bizonytalanul, amikor már nem bírta tovább. Emily! – Em, én vagyok, Jessie. Jól vagy? Nincs semmi bajod? – Istenem, Jess. Nem bántott senki, jól vagyok, desemmit nem mondanak. Mi folyik itt? Malloche kivette Jessie kezéből a telefont, még mielőtt bármit válaszolhatott volna. – Eddig nem esett semmi baja – mondta és letette a telefont –, de habozás nélkül kivégeztetem a barátnőjét, ha maga megtagadja az együttműködést, dr. Copeland. – Meggyőződtem arról, hogy jól képzett, ügyes sebész, és ráadásul birtokában van egy nagyszerű szerkentyűnek.

Azt akarom, hogy minél előbb vegye ki innen – bökött a homlokára – a tumort! – ARTIE még nem alkalmas igazi műtétre. – Szerintem igen. Azt akarom, hogy holnap végezze el a műtétet, mégpedig az MRI-műtőben, és ARTIE segítségével. – Időre van szükségem ahhoz, hogy ellenőrizhessem a berendezést. Másrészt el kell végeznünk egy sor laboratóriumi vizsgálatot, meg kell vizsgálja egy belgyógyász, és az aneszteziológusnak is látnia kell magát. A műtővel is beszélnem kell, nem én osztom be a műtéteket. – Holnap. – Ha nem úgy sikerül a műtét, ahogy szeretnénk, úgy végzem, mint szegény Sylvan Mays? Malloche szemében őszinte elismerés csillant fel. – Ez igen – csettintett. – Úgy látom, hogy a mi kis FBIbarátunk beavatta a titkaiba. – Nem volt a barátnőm, de figyelmeztetett, hogy legyek óvatos. Sajnos, nem engedte, hogy más is megtudja, hogy ő ki, pedig akkor talán most is élne – improvizált Jessie szemrebbenés nélkül. – Később, amikor azt hittem, hogy maga Rolf Hermann, próbáltam figyelmeztetni dr. Gilbridge-et, de kinevetett, egy szavamat sem hitte el. – Szegény derék Carl. – Nem válaszolt a kérdésemre. Milyen biztosítékom van arra, hogy életben hagy? – Ha megoperál, és hibátlanul végzi el a műtétet, akkor nincs mitől félnie. Azt már mondtam, hogy mi történik akkor, ha visszautasítja az operációt. Hogy mi történik akkor, ha megoperál, de komplikációk lépnek fel, nos, erre

én nem tudom a választ, de azt tudom, hogy a családom nagyon ragaszkodik hozzám. – Holnapután – jelentette ki Jessie rövid hallgatás után. – Komolyan veszélyeztetné a műtét sikerét, ha nem készülhetnénk fel megfelelően, és úgymond sürgős műtétként kellene kezelnünk az esetét. Malloche hosszan mérlegelte az ajánlatot. – Elég sok munkatársunk életét nehezíti meg ezzel, de legyen holnapután. – Holnapután, feltéve, hogy rendben működik minden. És van még valami. – Igen? – Azt akarom, hogy Emily DelGreco asszisztáljon a műtétnél. – Erről szó sem lehet. Gilbridge lesz az asszisztense. – Kérem, hallgasson rám. Gilbridge testileg-lelkileg összetört, árnyéka önmagának. Alkalmatlan arra, hogy bemosakodjon. Emily DelGrecónál jobb asszisztenssel soha nem dolgoztam. Ha jót akar magának, akkor hozassa ide Emilyt, ha rosszat, akkor ragaszkodjon Gilbridge-hez. Malloche ismét sokáig gondolkozott, mielőtt válaszolt volna. – Megint maga nyert. Azt viszont cserébe megígérhetem, hogy senki, egyetlen beteg, egyetlen nővér, egyetlen orvos, egyszerűen senki nem megy ki élve ebből az épületből, ha homok kerül a gépezetbe, és az előkészítés vagy a műtét során bármi fennakadás lesz. Világos? Jessie mély levegőt vett, és hangtalanul bólintott. Emilyt kiszabadította, legalábbis nem túszként fogják fogva tartani. Nyert egy napot Alexnek, hogy legyen ideje

lépni, amikor megtudja, hogy Rolf Hermann nem azonos Claude Malloche-sal. Ennél többet nem tehetett. – Válaszolna egy kérdésemre? – Talán. – Hogyan akar lezárva tartani egy egész emeletet az EMMC-ben úgy, hogy a külvilág ne figyeljen fel erre? Claude Malloche, beszélgetésük kezdete óta először, elmosolyodott. – Egy kicsit olyan ez is, mint a bridge. Mindaddig, amíg úgy játszik az ember, mintha a számára legveszedelmesebb lapok az ellenfél kezében lennének, addig lépéselőnyben marad. – Megragadta a telefont, és áttolta Jessie-hez. – Hívja fel Richard Marcust, kérem, és mondja meg neki, hogy halaszthatatlan ügyben tíz perc múlva találkozni akar vele a kórbonctan irodája előtt. – Mi van akkor, ha… – Hívja! Jessie felemelte a telefont és kérte a központot, hogy kapcsolják neki a főigazgatót. Malloche szótlanul hallgatta a beszélgetésüket, és amikor Jessie letette a kagylót, kérdőn nézett rá. – Tíz perc múlva – mondta Jessie.

28. fejezet Richard Marcus, a kerekképű, kopaszodó, Jessie-nél alig magasabb férfi már hat éve volt az Eastern Mass Medical Center igazgatótanácsának az elnöke. Orvosi diplomája mellé megszerzett MBA-képesítésével megbízhatóan és intelligensen vezette az EMMC-t. Jessie mindig is kedvelte és nagyra értékelte azt a munkát, amelynek köszönhetően az EMMC egy, csak az Államokban ismert, középkategóriás kórházból nemzetközileg is jegyzett, vezető intézetté fejlődött, ahová fokozódó és megalapozott bizalommal jöttek a betegek. Jessie szemében egyetlen hibája volt csak: ritkán hallgatta meg mások tanácsát, bár közel sem volt olyan hajthatatlan, mint például Gilbridge. Sok türelemmel és kitartással nem volt reménytelen rávenni, hogy változtassa meg elképzelését. Marcus már ott állt a patológia irodájának ajtajában, amikor Jessie, Malloche és Derrick társaságában kilépett a liftből. Tudatában volt annak, hogy kísérői fegyvert hordanak a kabátjuk alatt. Malloche sportos zakót, Derrick fekete szélkabátot viselt. Marcus korábban már találkozott Eastman Tolliverrel, és most örömmel üdvözölte. – Oh, Mr. Tolliver, milyen kellemes meglepetés, hogy ismét találkozunk – nyújtott kezet széles mosollyal. Malloche egy biccentéssel viszonozta a szívélyes fogadtatást, és kezet rázott Marcusszal, aki kíváncsian nézett Derrickre és várta, hogy bemutassák őket

egymásnak. Amikor látta, hogy erre hiába vár, kezet nyújtott, és bemutatkozott. A terrorista kelletlenül elfogadta a feléje nyújtott kezet, de nem szólalt meg. Marcus zavartan fordult Jessie felé. – Richard, azt hiszem, el kellene sétálnunk a folyosó végére, ahol nyugodtan beszélhetünk. Marcus értetlenül nézett a két férfira, majd Jessie-re megint, de mert senki nem szólt egy szót sem, elindult a folyosón, és amikor már messze elhagyták a kórbonctan irodáját, megállt és szembefordult Jessie-vel, aki mellé szorosan felsorakozott a két férfi. – Mi ez az egész? – kérdezte némi türelmetlenséggel a hangjában. Malloche bólintott, hogy átengedi Jessie-nek a hírmondó szerepet. – Richard, arról van szó, hogy ő nem Eastman Tolliver. – Hát akkor ki? – Claude Malloche. Hallottad már ezt a nevet? – Nem. – Mr. Malloche egy… egy bérgyilkos, az a mestersége, hogy pénzért öl. Ő és az emberei elfoglalták a VII. emeletet és túszul ejtették a betegeket, nővéreket, dr. Gilbridge-t, engem, mindannyiunkat, akik fenn voltunk az idegsebészeten. Az ajtókat aláaknázták, a lifteket átállították, hogy azok a tudtuk nélkül ne állhassanak meg a VH-en, összetörték a telefonokat, megszakadt minden összeköttetés a külvilággal. Mindezt azért, mert Mr. Malloche-nál agydaganatot diagnosztizáltak, és velem akarja megoperáltatni magát. Minden jel szerint az FBI tudomást szerzett a betegségéről, és mert Marci Sheprow műtétjének akkora médiavisszhangja volt, úgy gondolták, hogy Malloche előbb-utóbb feltűnik az EMMC-ben. Ide

küldték egy ügynöküket, aki önkéntes gyógytornászkén pár hete jelent meg nálunk az osztályon, és akit Mr. Malloche mindannyiunk szeme láttára lőtt agyon. Addig, amíg nincs túl sikeresen a műtéten, nem hajlandó elengedni a túszokat. Richmond Marcus elsápadt, homlokán és a bajsza helyén apró izzadságcseppek jelentek meg. Elővett egy zsebkendőt, és felitatta a gyöngyöző verejtéket. – Én ezt… ezt nem hiszem el – dadogta. – Szóról szóra igaz, dr. Marcus – erősítette meg Jessie szavait Malloche. – Életbevágóan fontos, hogy elhiggye, amit itt hall. Én azt reméltem, hogy nem lesz semmi komplikáció, túljutok a műtéten, és feltűnés nélkül hazamegyek. Nem így alakult. Szerencsére felkészültünk a bonyodalmakra is, de most szükségünk van a segítségére. – Az én segítségemre? – Átkísérne minket a mikrobiológiára? Marcus elbizonytalanodott. – Richard, kérlek, ne vitatkozz velük, tedd, amit mondanak. Fegyver van náluk. Mr. Malloche, kérem, nincs szükség erőszakra. A terroristák unottan egymásra néztek, és intettek Marcusnak, hogy induljon. Marcus elindult, hátra-hátranézett, mintegy remélve, hogy az értelmetlen rémálom egyszer csak szertefoszlik. – Megállt a laboratórium nehéz tölgyfa ajtaja előtt. Az ajtó felső harmadának üvegablakát nézte tétován. A vastag üveglap körül ugyanolyan gumitömítés futott körbe, mint az ajtón. Az üvegbe csiszolt mikrobiológia felirat aranyozása itt-ott már megkopott. Az üvegen át könnyen szemügyre vehették a tágas laboratórium gazdag berendezését.

Széles és hosszú asztalok, rozsdamentes acélból készített hűtőszekrények, inkubátorok a falak mentén, különleges igények szerint készített üvegáruk, kémcsövek, petricsészék, mikroszkópok a munkaasztalokon. Két férfi és két nő dolgozott nagy odaadással a táptalajok fölé hajolva. Bakteriológiai, virológiai leoltások tucatjai vártak még rájuk. Jessie csak egyet ismert fel gond nélkül a négy fehérköpenyes közül. Rachel Sheridannal egy New Hampshire-i sítúrán ismerkedett meg, és azóta is mindig nagy örömmel üdvözölték egymást, ha egy kórházi rendezvényen összefutottak. Rachel elvált a férjétől, egyedül nevelte iskoláskorú lányát. Jókedvű, vidám teremtés volt, komoly népszerűségnek örvendett a kollégái között. A vastag ajtón át halk morajként szűrődött ki az ultracentrifuga zúgása. A háttérben egy Mozart-dallamot vélt felismerni, és mintha hallotta volna, hogy a mikroszkóp fölé hajoló férfi, talán Ron volt a neve, a többiek segítségét kérte, mert nem tudta azonosítani a vizsgált baktériumot. Az ablakon át a négy asszisztenst lesve, Jessie úgy érezte, mintha egy lehalkított televízió képernyőjén nézné egy tudományos sorozat valamelyik epizódját. Nem is tudományos sorozat, hanem egy science fiction, egy horrorfilm. Minél tovább áll az ajtó előtt, annál nehezebben tudta elhessegetni rossz előérzetét. Valami borzalmas volt készülőben. Malloche vérfagyasztóan hűvös tekintettel figyelte valamennyiüket. Derrick felé fordult, gúnyos mosoly villant a szája sarkában, mire Derrick elővett egy apró dobozt a kabátja alól, és kihúzott egy teleszkópos fémrudat belőle. Jessie pár pillanatig értetlenül nézte a dobozt és a belőle kinyúló antennát.

Derrick felemelte a hüvelykujját, és ráhelyezte egy alig észrevehető fekete gombra. Jessie rémülten nézett Malloche-ra, aki álmosan lehunyta a szemét és ördögi mosoly ült ki az arcára. – NEM!!! – akarta kiáltani, de már késő volt. Derrick lenyomta a gombot, és az ajtó mögül egy tompa puffanás, majd szűnni nem akaró üvegcsörömpölés hallatszott ki. Az egyik asztal alól szürke füst szállt fel. Odabent egyszerre fordultak a hang irányába, arcukon a tanácstalan döbbenetet szinte azonnal felváltotta a halálos rémület képe. Jessie keze már a kilincsen volt, de csuklóját satuba fogta egy vasmarok. – Nagy ostobaság lenne kinyitni az ajtót – mondta Malloche. – Óh, egek! – tört fel Jessie-ből a kiáltás. Az ablak mögött iszonyú haláltánc vette kezdetét. Rachel Sheridan, aki legközelebb állt a gyilkos gáz forrásához, hétrét görnyedt és hátratántorodott, mint akit mellbe rúgott egy ló. Estében megpróbált belekapaszkodni az asztallapba, de keze erőtlenül lecsúszott a földre. Arca fájdalmas grimaszba rándult, és sugárban hányni kezdett. Bőre padlizsánlilára változott. A többiek a segítségére akartak sietni, de félúton, mintha falba ütköztek volna, elakadtak, megpördültek saját tengelyük körül, arcuk görcsbe rándult, és szájukból vastag sugárban ömlött a hányadék. Esetlenül csapkodtak jobbra-balra, leverték a kémcsöveket, petricsészéket, felborították a mikroszkópot. Az izzó nagyot villant és kiégett. Már mind a négyen a földön fetrengtek. Fejüket groteszk pózban oldalra feszítették, arcuk Racheléhez hasonló színt öltött. Egyikük felnézett az ajtó irányába, és az ablakon keresztül biztosan meglátta az ajtó előtt álló csoportot, mert megpróbálta

kinyújtani feléjük a karját, és szemével segítségért könyörgött. Óráknak tetszett a négy laboros alig egy percig tartó haláltusája. Kitekert végtagokkal, természetellenesen félrecsapott fejjel, sötétlila arccal hevertek a vérben, hányadékban úszó üvegcserepek között. Richard Marcus elfordult az ablaktól, mint akiből minden erő elszállt, s az ajtónak támasztotta a hátát. Jessie a falnak támaszkodott, vállaik összeértek, és felnéztek Malloche-ra. – Szörnyeteg! Rohadt, aljas szörnyeteg! – sziszegte Jessie. Szemében gyűlölet izzott, kezét ökölbe szorította, és nekiugrott az egykedvűen álldogáló terroristának. Malloche elkapta a csuklóját, mint egy feléje dobott teniszlabdát. Jessie-ben átvillant, hogyha eltöri a kezét, akkor legalább képtelen lesz megoperálni, de a mértékkel adagolt szorítás nem tett kárt benne, csak távol tartotta a férfitól. – Csillapodjék! Nem örülnék, ha baja esne a kezének. Menjünk vissza a VH-re, mielőtt balszerencséjére erre vetődik valaki, és meglát minket. A szellőző csöveken át pár perc alatt eltávozik a gáz, semmi baja nem esik azoknak, akik később benyitnak a laborba. Indulás! Richard Marcust Jessie-nek kellett támogatnia. Halálsápadt volt, homlokáról patakokban ömlött az izzadtság. A liftben leültette a padlóra, és fejét előrenyomta remegő térdei közé. Derrick a kabátja zsebéből kivett egy tenyérnyi kazettát, kihúzott belőle egy pár centis antennát – Jessieben megfagyott a vér –, és a füléhez emelte. Jessie szíve nagyot dobbant, amikor meghallotta Derrick hangját. – Indulunk felfelé.

A harmadik és negyedik emelet között jártak, amikor Malloche megnyomta a vészkapcsolót, és megállította a liftet. – Nagyon sajnálom, ha a látottak felkavarták mindkettőjüket. Meg kellett mutatnom, hogy nem üres fenyegetés, amit mondok. Elvárom a teljes együttműködést. – Hallja, amit mondok, dr. Marcus? – I…gen, hal…lom. – Akkor nézzen rám, és figyeljen! Nagyon fontos szerepet játszik a terveimben, és igen rövid az idő. Marcus felállt, térdei többször megbicsaklottak, hátát a lift oldalának vetette, és belekapaszkodott Jessie karjába. – Aljas gazember – nyögte. – Így már sokkal jobb – kezdte Malloche, mit sem törődve Marcus szavaival. – A gáz, amelynek erejéről saját szemükkel győződhettek meg, a bagdadi kormány nagylelkű adománya. A neve soman. Talán már hallották a hírét. GD, így is szokták emlegetni. Sokkal hatásosabb, mint a sarin; ez a ma ismert leghatékonyabb idegméreg. Jelentős készleteink vannak belőle, bár ha a szélviszonyok kedveznek, akkor kevesebb is bőven elég. Figyelembe vettük a városrészek eltérő népsűrűségét, és elhiheti, hogy kellő szakértelemmel helyeztük el a gázbombákat, szóval képesek vagyunk arra, hogy elnéptelenítsük egész Bostont. – Istenem… – Dr. Marcus, ha együttműködnek, akkor nem lesz semmi baj, de jó, ha tudják, hogy a város számos nagy forgalmú pontján helyeztünk el a laborban használtnál sokkal nagyobb ampullát, ha lehet így fogalmazni. Bízhat bennünk, olyan okosan rejtettük el őket, hogy hiába vezényelnék ki az Államok összes két- és négylábú

szimatját, soha nem találnák meg őket. Szerencsére a rádióhullámok nem ismernek akadályt, és láthatatlan szállal kötnek össze minket az elhelyezett bombákkal. Egyetlen gombnyomás, és bumm. A többit, gondolom, el tudják képzelni. Ha bármi késlelteti a műtétemet, vagy ha nem ébredek fel a műtét után, akkor nem csak a VII. emeleti túszokat fogja gyászolni az ország. Világosan beszélek, dr. Marcus? – Istenem. Nagyon is világos. – Hibátlanul kioperálja a daganatot a fejemből, szövődménymentesen felébreszt a műtét után, biztonságban elenged a kórházból. Figyel, dr. Copeland? – Hallgatom. – Örülök, hogy azonos hullámhosszon vagyunk. Nos, dr. Marcus, körülbelül két napig, esetleg háromig, attól függően, hogy milyen gyorsan nyerem vissza teljes cselekvőképességemet, távol tartja a kórháztól a médiát. Ne becsülje le ezt a feladatot. Ha jól végzi a munkáját, akkor több ember életét mentheti meg az elkövetkező pár nap, mint egész orvosi pályafutása alatt. Először is kiürítteti és lezáratja a patológiát, utána kiad egy kommünikét arról, hogy egy biológiai baleset következtében veszélybe került a kórház, és a pillanatnyilag ismeretlen eredetű vírusfertőzés elterjedését megakadályozandó, pár napra vesztegzár alá veszik a mikrobiológiai laboratóriumot és az idegsebészeti osztályt. Hangsúlyozza, hogy a kórház többi részlegén zavartalanul és teljes biztonsággal folyik a betegellátás, ám elővigyázatosságból oda is csak az arra kijelölt személyzet léphet be. Azok, akik bármi okból lejárt a szolgálatuk, szabadnaposak – nincsenek a kórházfalain belül, maradjanak otthon, és újabb közlemény kiadásáig tartsák

távol magukat a kórháztól. Bocsássanak el minden szállítható állapotban lévő beteget, egyezzenek meg a többi kórházzal, hogy a krízishelyzet felszámolásáig ők vegyék fel a sürgős, akut ellátást igénylő betegeket. Zárják be, láncolják le a kórház összes kapuját a főbejárat kivételével. Érthető? – Igen, de… – Mindent el kell követnie, hogy feltartóztassa a kíváncsiskodókat. Ha valamilyen szervezet ragaszkodik ahhoz, hogy kivizsgálja az ügyet, mondja azt, hogy egy másik már dolgozik a kérdésen. Minden erejét arra kell összpontosítania, hogy megakadályozza az igazság kiderülését. Zavarja össze az érdeklődőket,'keverje ellentmondásba őket. Egyetlen cél lebegjen a szeme előtt: időt nyerni. Derrick vagy egy másik emberem állandóan maga mellett lesz, és segíteni fogja, hogy véletlenül se szólhassa el magát. Tudom, képes megfelelni az elvárásaimnak, de ne feledje, hogy emberek élete, nagyon sok ember élete függ attól, hibázik-e vagy sem. Egy emberem állandóan a városban lesz, vele rádión tartjuk a kapcsolatot, és a bagdadi kormány értékes ajándékai, a somanpatronok soha nem kerülnek ki a látóköréből. Nem szeretném, ha arra kényszerítene, hogy újabb bemutatókkal bizonyítsam a gáz hatékonyságát. – Elkövetek minden tőlem telhetőt – mondta Marcus kiszáradt szájjal. Malloche újraindította a liftet. Előbb visszavitte Derricket és Marcust az alagsorba, majd visszatért Jessievel a VH-re. – Dr. Copeland, arra az elhatározásra jutottam, hogy a műtétem holnap délután lesz. Pénz nem számít, azonnal lásson hozzá a szükséges anyagok, felszerelések

összegyűjtéséhez, és írja össze azoknak a listáját, akiknek feltétlenül jelen kell lenniük a műtétnél. Gondunk lesz rá, hogy senki ne hiányozzon. De semmi trükk, dr. Copeland, mert percek alatt megtanulja mindenki a városban a soman nevét. – Nem tudom, hogy… – Dr. Copeland, a türelmem véges, és a feltételeimet nem bocsátom vitára. Szóval, lásson hozzá, és vegye ki ezt a rohadt daganatot a fejemből.

29. fejezet A cégnél töltött tizenhét év alatt Alex Bishop megszokta, hogy informátorokkal dolgozzon, és jól tudta, némelyikük nagyobb gazember, mint az, akit éppen feladtak. Jorge Cardoza sem különbözött tőlük. A forradásos, patkányarcú terrorista egyetlen dolognak köszönhette, hogy bekerült Malloche csapatába: kíméletlenül és igen eredményesen hajtotta végre a gyilkosságra szóló parancsokat. A repülőtérről befelé vezető úton a szokottnál is nagyobb volt a forgalom. Alex lépésben haladt Boston belső kerületei felé a Summer Tunnelen át. Volt ideje alaposan szemügyre venni Cardozát, aki sok-sok ember haláláért volt felelős. Kopott farmerben, foltos pólóban ült mellette. Fejét az ablaknak támasztotta, és az alagút füstös falát bámulta szótlanul. A saját szabadulása fejében adott információt Malloche-ról, de drágán megfizetett az árulásért. Elveszítette feleségét és egyetlen gyerekét, a fejére pedig csábítóan magas vérdíjat tűztek ki Malloche emberei. Alex információi szerint család és pénz nélkül tengődött. Egyetlen áruba bocsátható vagyona az volt, hogy ismerte Malloche-t. Uruguayban készült letelepedni, mert az volt az egyetlen hely Európán kívül, ahol élt egykét távoli rokona. – Azt ígérte, hogy megkapom a pénzt és a repülőjegyet abban a pillanatban, ahogy végeztünk – szólalt meg spanyolul.

– Azonosítod a holttestet, és máris végeztünk, megkapod, amit kértél – válaszolta Alex folyékony és hibátlan spanyolsággal és kasztíliai kiejtéssel. – Mi van, ha az a halott mégsem Malloche? – Az azt jelentené, hogy súlyos tévedés áldozata vagyok, de te akkor is szabadon elmehetsz. – Megkapom a pénzt is? – Igen. – A repülőjegyet is? – Igen. De nyugodt lehetsz, Malloche fekszik a hullaházban. Alex felemelte a mobil telefonját és felhívta az FBI üzenetrögzítőjét. Az utóbbi időben mindössze ez a telefonszolgáltatás képezte az irodáját. Nem kapott üzenetet sem Jessie-től, sem Lisa Brandontól. Ezt jó jelnek tekintette. Ariette Malloche ezek szerint beletörődött, hogy csak némi késedelemmel kapja vissza férje holttestét, és még mindig az EMMC-ben van. Afelől nem volt semmi kétsége Alexnek, hogy a bostoni FBI-osok azonnal akcióba lépnek és lecsapnak Arlette-re meg az embereire, ha sikerül azonosítani Malloche holttestét. – Nem könnyű ez nekem – sóhajtott Cardoza. – Tudom. Tudom. Beköpni a banda tagjait sohasem könnyű. – Malloche tehet róla. – Kizárólag ő. – Bishop, maga egy nagyon rendes és megértő fickó. – Komoly dicséret a te szádból, Jorge. A Bowker & Hammersmith Temetkezési Vállalkozás ravatalozója Dorchesterben, Boston egyik leggyanúsabb kerületében volt. Az épület kiváló díszletként szolgálhatott volna az Alkonyzóna bármelyik epizódjához. Napszítta

cégtábla, szürke, tenyérnyi pikkelyekben hulló festék, nyikorgó falépcsők és egy rozoga tornác, amelyik biztosan összeomlana egy tisztességes tölgyfakoporsó súlya alatt. – Egy olyan temetkezési vállalkozó címe kell, aki nem kérdez semmit, de kölcsönadja a halottaskocsiját és megengedi, hogy betegyek a hűtőkamrájába egy holttestet – adta elő a kívánságát Alex. Az FBI-összekötő gondolkodás nélkül megadta a Bowker & Hammersmith telefonszámát. Alex a halottasház oldalánál parkolt le a bérelt autóval, és intett Cardozának, hogy hozza a csomagját is. Cardoza felkapta a hátsó ülésről a kézi poggyásznak is kicsi sporttáskát. A személyzeti bejáraton át léptek be az épületbe, és egyenesen az alagsorba mentek, ahol a szoba méretű hűtőkamra volt. A férfit, akivel Alex megegyezett, Richard Jonesnak hívták. Boldogan fogadta az előre kifizetett ötszáz dollárt és a beígért további ezret, ennyi pénzért örömmel teljesített bármilyen kívánságot. Készségesen felkattintotta a villanyt, és eltűnt, mintha ott sem lett volna. Alex mutatta az utat, Cardoza hangtalanul követte. Öt éve várok erre a pillanatra! – gondolta Alex. Beléptek a hideg terembe. Alex előresietett, megragadta a kerekeken gördülő fémtepsit, kihúzta a fényre a letakart holttestet, és felemelte a lepedőt. Diadalmasan intett Cardozának, hogy jöjjön, nézze meg. – Megkapom a pénzt és repülőjegyet? – Ahogy végeztünk. – Bármi lesz is, megkapom? – Mondtam már – válaszolta Alex és megborzongott.

Mintha egy jeges kéz nyúlt volna be az inge alá. Mi a fenét akar ez, írásba mégsem adhatom? Hacsak nem… Nem, ez nem lehet. – Mi lesz már? – sürgette Cardozát. – Fogalmam sincs, hogy ez ki, de nem Malloche. Alex nem akart hinni a fülének. – Plasztikai műtét? – próbálkozott. – Biztosan nem. Két-három hónapja láttam utoljára. Ez nem ő, még csak nem is hasonlít rá. Alex megragadta Cardoza karjait. – Nézz rám, Jorge! A szemembe, és ismételd meg, hogy ez nem Claude Malloche! – Bishop, én lennék a legboldogabb, ha ő lenne. Megölte a feleségemet, a gyerekemet, és vadászik rám. Semmit nem akarok jobban, mint kiterítve látni, mint egy döglött kutyát. De ez az ember akkor sem Claude Malloche. Bishop lassan elengedte a karját. – Képtelen vagyok ezt elhinni. Annyira biztos voltam benne… – Összetörten rázta a fejét, de hirtelen felcsillant szemében a remény. – Ismered Arlette-et? Láttad őt? – Soha nem találkoztam vele. Azt mondják, hogy gyönyörüszép, de én nem láttam. Megkapom a… Bishop letakarta Rolf Hermann arcát, 'és visszagurította a holttestet a fal mellé. – Menjünk! – mondta megadóan. Semmi értelmét nem látta annak, hogy visszatartsa Cardozát, hogy azonosítson valakit, aki talán már rég visszament Európába. Megoperálták valahol másutt, és elhagyta az országot épen, egészségesen. Ez volt az utolsó dobásom. Veszítettem. Lehet persze, hogy belehalt a műtétbe, lehet, hogy mégsem vállalta senki a beavatkozást és végez vele az

agydaganat, de én ezt soha nem fogom megtudni. Ezt a csatát örökre elvesztettem. Magába roskadtan nyitotta ki a kocsi ajtaját a spanyolnak, odaadta a pénzt és repülőjegyet, és elvitte a legközelebbi metróállomásig.

30. fejezet A betegek türelmetlenül követelték, hogy a nővérek azonnal menjenek be hozzájuk, nézzék meg őket az orvosok, és valaki magyarázza már el, hogy miért változott meg az ellátásuk egyik pillanatról a másikra Gilbridge, Jessie és Cathrine Purcell csipogója soha nem hallgatott el, mígnem Malloche kora délutánra megelégelte és kikapcsoltatta mindhármójukét. Késő délutánra még rosszabbra fordult a helyzet. Malloche-t fejfájás gyötörte és ettől ingerültté vált. Mogorván hallgatott, senkihez nem szólt, nem válaszolt egyetlen kérdésre sem. Végül ráparancsolt az egyik nővérre, hozzon neki egy fájdalomcsillapítót, hogy enyhíthesse a hasogató fájdalmat. Bekapta a tablettát, és bement a szobájába. Ariette azonnal átvette a hatalmat, és férjénél is türelmetlenebbül utasított vissza minden kérést. A nővéreket csak egyesével engedte a betegekhez, és mindig elkísértette őket valamelyik „mostohagyerekével”. Egy közülük a túszokat őrizte állandóan, egy pedig az osztályra vezető ajtót és a liftet figyelte. Ariette a szobájuk ajtajában állt, és fél szemmel a televíziót figyelte. Félóránként megismételték a rendkívüli híreket: Az Eastern Massachusetts Medical Center bizonytalan ideig, remélhetőleg csak egy-két napig, nem fogad betegeket, és megtiltották a bent fekvők látogatását. Egy még nem azonosított vírus okozta fertőzés gyanúja miatt rendelték el a szigorú zárlatot. A híradások közötti szünetekben, kezében a félautomatával, a folyosón sétált föl és alá.

Carl Gilbridge még mindig nem tért teljesen magához. Magába roskadtan ült az alája tolt széken és leszámítva azt a fél órát, amikor átbotorkált a kötözőbe, ahol Jessie összevarrta az arcán ejtett sebet, meg sem mozdult. Semmi érdeklődést nem mutatott a környezete iránt, néha még el is bóbiskolt, csak arra riadt fel, hogy előrebukik a feje. Öt óra volt, amikor Lena Levin elvesztette az eszméletét. A műtéti területen, az eltávolított daganat helyén kialakult fertőzés rohamosan terjedt tovább. Gilbridge csak a fejét rázta, amikor megkérdezték tőle, hogy mit akar tenni a betegével. Végül Jessie kért engedélyt, hogy megvizsgálhassa a beteget, így ő volt az, aki összetűzésbe került Arlette-tel. – Meg kell lumbálni, gerinccsapolást kell végezni nála. Át kell vinnünk az intenzívre. – Az intenzív be van zárva. Tudhatná, hogy nincs ott senki. A betegek és a nővérek mind átjöttek ide. – Beszélnem kell az infektológussal, ő tudja megmondani, hogy milyen antibiotikumot adjunk. – Nem telefonálhat. Van itt elég gyógyszer, válasszon ezek közül. Egy nővér futott egyenesen Ariette elé, Grace közvetlenül a sarkában. – Haza kell telefonálnom – kiáltotta kifulladva. – Nincs telefon. – A fiam, be kell adnom neki a gyógyszert. Csak én tudom, hogy melyikből mennyit kell adni neki. Ha nem kapja meg időben, görcsölni fog. – Megmondtam, hogy nincs telefon. Ha kivételt teszek, akkor perceken belül felsorakozik itt mindenki és kitalál mindenféle ellenőrizhetetlen ürügyet. Nincs telefon.

– Kérem – szólt közbe Jessie. Ariette megsemmisítő pillantást vetett Jessie-re, és a kezében tartott fegyverrel durván meglökte a nővért, hogy azonnal üljön vissza a helyére, majd félrehívta Jessie-t. – A férjem fejfájása nem szűnik. – Ez nem meglepő. – Félek, hogy elkésünk a műtéttel. Azt akarom, hogy holnap reggel operálja meg, és ne várjunk délutánig. – Egy gyereket operálnak reggel, akinek kritikussá vált az állapota. – Nem érdekel, tetesse át a műtétet! – Megpróbálom, de akkor engedje meg, hogy hazatelefonáljon ez a nővér. – Inkább agyonlövöm – válaszolta röviden Ariette. Jessie pillanatok alatt felmérte a fenyegetés komolyságát, és nem feszítette tovább a húrt. Összeszorított szájjal állta Ariette hideg tekintetét. Valójában nem őt nézte, hanem mögötte a nyitott ajtón át Tamika Bing mozdulatlan alakját. A lány rezzenéstelenül ült a párnáknak dőlve, mint máskor, és némán szemlélte az eseményeket. – Megyek, és beszélek a gyereksebésszel. – Megyek én is. Elmentek a folyosó végére, a megbeszélőbe, onnanhívták fel telefonon a gyereksebészetet. Jessie hosszan győzködte a kollégáját, hogy ebben a kritikus helyzetben sokkal jobban járna ő is és a gyerek is, ha nem az EMMC MRI-műtőjét használná, hanem átvinné kis betegét a gyerekkórházba, és ott végezné el az operációt. Visszafelé Armand váltotta fel Arlette-et. Pár lépés távolságból követte Jessie-t, és minden kórteremnél beállt

a nyitott ajtóba, ahol Jessie megállt, hogy megnézzen egy beteget. Először Sarához ment be, aki csukott szemmel feküdt a hátán. Nyugodtan, békésen aludt, de Jessie-nek nem tetszett, hogy túl szaporán veszi a levegőt. – Sara – szólt, és az ujja hegyével megérintette a kezét. Azt várta, hogy Sara hirtelen összerezzen a hangra és az érintésre, ámde meg sem mozdult. Jessie nyugtalanul hajolt az ágy fölé, megfogta Sara vállát, és óvatosan megrázta. Sara lassan felnyitotta a szemét, kényszeredetten elmosolyodott, de Jessie sejtette, hogy Sara nem látja őt tisztán. – Hé…- mondta és lecsukódtak a szemei. – Sara, jól vagy? – Ééén… iiiigeen. – Sara? Sara lassan reagált. Jessie szerint túl lassan. Sorra vizsgálta a gerincvelői reflexeket, a tizenkét pár agyideget, megnézte egy ophtalmoscoppal a szemfeneket, mindent rendben talált, kivéve a beteget. Gondolatban felsorolta a lehetséges okokat, kezdve a gyógyszer-túladagolástól a hétköznapi kimerültségig. Köztük volt egy, amelyiktől minden idegsebész rettegett: akut hydrocephalus. Egy vérrög, helyi szövetduzzanat. A műtéti terület körül kialakuló hegek könnyen vezethettek az agyvizet elvezető csatornák elzáródásához. Ha ez bekövetkezik, és ennek egyik első tünete lehet az ok nélküli aluszékonyság, akkor röntgenvizsgálat kell, esetleg sürgős műtét, de ezek a lehetőségek pillanatnyilag zárva voltak előle. Semmit nem tehetek. Aggódom, imádkozom, és figyelem a tüneteket. Legyetek átkozottak – morogta még akkor is, amikor belépett Tamika Bing szobájába. Armand

gyanakodva figyelte a fiatal lányt, nyilván azt hitte, csak tetteti magát. Tamika le nem vette a szemét arról a pontról, ahol Lisa Brandon állt, amikor a halálos lövés érte. Jessie tanácstalanul állt a gyerek mellett, nem tudta, mit mondhatna neki,mivel enyhíthetné azt a rettenetet, amelyet akkor élt át, amikor Lisa, orra fölött a kerek lyukkal, összeesett. Odahúzott egy széket az ágya mellé, és fáradtan leült. – Tamika, látod, megint itt vagyok – kezdte hosszú szünet után. – Mindenkit felkavart, ami azzal a szegény lánnyal történt. Az FBI-nál dolgozott és rajtunk akart segíteni, amikor lelőtték. Ha vége van ennek az egésznek, megkeresem a családját, és elmondom nekik, hogy milyen bátran viselkedett. Tamika? Kérlek, nézzél rám. Annyira szeretném tudni, hogy mit gondolsz, mit érzel! Annyira szeretnék segíteni neked! Választ nem kapott. Jessie szomorúan hajtotta le a fejét, és azon gondolkozott, hogy mit mondhatna még, amikor észrevette, hogy Tamika lassan felemeli a kezét, és felcsúsztatja az ágy fölé tolt étkezőasztalka szélére, ahol a laptopja állt, mint mindig, felnyitva, de vak képernyővel. Tamika szeme továbbra is a folyosó távoli pontjára tapadt, nem mozdult meg a másik keze, a feje vagy a lába, mégis, Jessie-nek úgy tetszett, mintha táncra perdült volna körülötte a szoba. A műtét óta, azon kívül, hogy a szájába erőltetett falatot megrágta, semmilyen mozgást nem látott a lánynál. Jessie lélegzetet sem mert venni, nehogy megtörjön a varázslat. A varázs nem tört meg. A lány keze, olyan lassan és észrevehetetlenül, mint az óra nagymutatója, lassan elérte a számítógépet.

Jessie óvatosan Armandra nézett, aki ugyan időnként vetett rájuk is egy pillantást, de elsősorban a folyosót tartotta szemmel. Jessie elfordította a székét, hogy jobban lássa a képernyőt, amely abban a pillanatban kivilágosodott, ahogy Tamika lenyomta a szóköz hosszú billentyűjét. Ha szerez egy telefonzsinórt, akkor kapcsolatba tudok lépni a külvilággal. Jessie nem tudta, minek örüljön jobban, annak, hogy Tamika végre megnyílt, vagy annak, hogy felcsillant a remény a kapcsolatteremtésre. Őszinte örömmel nézett hol a lányra, hol a képernyőre. A lány, mintha tudomást sem venne Jessie meglepett boldogságáról, olyan mereven ült az ágyában, mintha semmi nem történt volna. Jessie figyelmét azonban nem kerülte el a szája sarkában bujkáló leheletnyi mosoly. Átvertelek – jelezte ajkának apró rándulása. Istennek legyen hála érte, gyermek! – Oh, Istenem, fogalmad sincs, Tamika, mekkora öröm nekem, hogy ismét használod a számítógépet. Jessie nagyon vigyázott, nehogy kihallatszódjék a hangjából a váratlan öröm. Óvatosan egy pillantást vetett ismét Armand felé, de ő továbbra is unottan ácsorgott az ajtóban. A válláról lógó fegyvert babrálta. – Hadd lássam, mit tudsz még. – A barátom, Ricky percenként megnézi, érkezett-e új üzenet az e-mailen. Üzenhetek neki. Jessie szíve egyre hevesebben dobogott. A telefonzsinór ott hevert a földön, egyik vége még mindig a falban. Grace nem vette észre, mert csak a telefonokra figyelt. Jessie előrehajolt, igazgatni kezdte Tamika takaróját, de közben a laptop csatlakozási pontjait nézte, hogy hol

van a fax-modem kimenetele, ahová a kábelt kell bedugnia. Ha szerencséjük van, nagyon sok szerencséjük, akkor kapcsolatba léphetnek Alexszel úgy, hogy Ariette és a többiek semmit sem sejtenek majd. – Persze, máris hozok neked – mondta Jessie. – Egy perc és visszajövök a gyógyszereddel. Addig csak pihenj. Fantasztikus vagy, egyszerűen fantasztikus. Jessie és Armand – pár lépéssel mögötte – a nővérpulthoz ment, és elővette Tamika Bing dossziéját. Fellapozta az utolsó lapot, és jegyzetelni kezdett. Armand és Ariette együtt figyelték, hogy mit csinál, de nem különösebben érdekelte őket, mit firkálgat össze, pedig meglepődtek volna, ha elolvassák. Az üres betétlapon Alexnek írt üzenetet. Örült, hogy Alex telefonszámát, pontosabban az üzenetközvetítő számát az állandóan magánál hordott jegyzetfüzetbe is felírta. Még egyetemista volt, amikor kapta, azóta olyan kövérre dagadt, hogy egy gumival kellett összefognia, hogy ne essenek ki belőle a betűzdelt lapok. A bőrkötés eredeti színét rég nem lehetett felismerni, és a széleken, sarkokon a valaha volt aranyszínű vasalás mellett több helyütt felfeslett, mégis ragaszkodott hozzá, csak a műtőasztal mellé és a zuhany alá nem vitte magával. Normál laboratóriumi értékek táblázatait, újabb gyógyszerek ismertetőit, feljegyzéseket, telefonszámokat, fontos címeket őrzött abban a zsebnoteszben, mindent, amire napközben szüksége lehetett. Többször gondolt már rá, hogy egyszer nekiül és átvezet minden fontos adatot egy új könyvecskébe vagy egy divatos manager kalkulátorba, de erre mindig sajnálta az idejét, különben sem tudta, hogyan férne meg egymással a zsebében az új gép és régi, kopott, tenyérnyi

Nintendo. Végzett az üzenettel, a telefonszámot felírta a lap tetejére és várta az alkalmas pillanatot, amikor észrevétlen összehajthatta és a zsebébe csúsztathatta a papírt. Nem kellett sokat várnia, mert a nővér, aki nem üzenhetett a fiának, hangosan sírva fakadt, és ezzel teljesen magára vonta Ariette és Armand figyelmét. Ez újabb ötletet adott Jessie-nek. A New England Patriots széles vállú hátvédje, Dave Scolari egy lepedővel körbetekerve az ágya melletti székben üldögélt. Műtéttel rögzített törött nyakcsigolyáját egy acélkorona támasztotta kívülről, és emiatt arisztokratikusan magasan hordta az orrát. Még nem volt elég erős ahhoz, hogy segítség, támasz nélkül sétáljon, de napról napra látványosan javult. Alig két hete még magatehetetlenül feküdt, sem a kezeit, sem a lábait nem tudta mozgatni, mostanra pedig annyit ügyesedtek az ujjai is, hogy be tudta gombolni a pizsamáját, és a karjában annyi erő volt már, hogy segítség nélkül is képes volt felhúzni magát fekvő helyzetből. Armand, aki a folyosón árnyékként követte Jessie-t, a kórterembe már nem lépett be, hanem pontosan úgy, ahogy Jessie gondolta, megállt az ajtóban, mert onnan a folyosót és a kórtermet is az ellenőrzése alatt tarthatta. Jessie úgy helyezkedett, hogy Armand ne láthassa a száját, és ne hallhassa, amit Scolarival beszél. Leakasztotta a nyakából a fonendoszkópot, de csak annyira dugta a fülébe, hogy ne essen le, viszont hallja a halk suttogást is. – Halkan – súgta Jessie, amikor közel hajolt Scolarihoz és úgy tett, mintha a tüdejét hallgatná.

– Mi a fene folyik itt, doktornő? – kérdezte suttogva. – Ki az a nő, aki elvitte a telefonomat? Miért nem jön be hozzám egyetlen nővér sem, amikor csengetek neki? Nyomom a gombot, mint egy postás, de itt mindenki süket. Ki ez itt az ajtóban? – Ó, ő Arnold – egyenesedett fel Jessie, hogy bemutassa a két férfit egymásnak. – Arnold, ő Dave. A terrorista megvetően végigmérte őket, megigazította a fegyverét és hátat fordított nekik. – Armand és a társai megszállták az idegsebészetet, teljesen elszigeteltek minket a kórház többi részétől és elvágtak bennünket a külvilágtól – folytatta Jessie, és ismét úgy tett, mintha Dave hátát hallgatná. – Úgy tervezik, hogy pár nap múlva eltűnnek innen. – Bántották magát? – Engem nem, de már öten meghaltak, és azzal fenyegetőznek, hogy lesz több áldozat is, ha nem engedelmeskedünk nekik. Engem azonban nem mernek bántani, mert azt akarják, hogy én operáljam meg a vezetőjüket. – Elég! – kiáltott rájuk Armand. A kiejtése messze volt az elfogadhatótól is. – Fejezze be és menjünk tovább! – Még egy perc és végzek – kiáltotta vissza Jessie hátra sem nézve. – El kellene terelnie a figyelmüket, Dave – folytatta egészen halkan. – Valami nagy zajjal, amire mindegyikük ide fut. – Megpróbálom. – Meggyőzőnek kell lennie. – Értem. – Tíz perc múlva, egész után öt perccel. Pontban. Dave felnézett a faliórára, és intett a szemével. – Rendben, amikor a nagymutató az egyesre ér.

Armand türelmetlenül nézett feléjük. Jessie a nyakába akasztotta a fonendoszkópot, és elindult az ajtó felé, de megállt és visszafordult. – Dave, nagyon sokat javult, igazán elégedett vagyok. Az a kis szörtyögés bal oldalt a tüdeje fölött nem jelent semmit, pár nap alatt megszűnik, e miatt ne izguljon mondta jó hangosan, hogy Armand is hallja. Az óra mutatója egy perccel előbbre ugrott. Sietni kellett. Elindult Tamika szobája felé, Armand ment mögötte, de most is megállt az ajtóban. Jessie a fülébe akasztotta a hallgatót, és Tamika fölé hajolt, mintha az ő mellkasát is meg akarná hallgatni. Szeme sarkából az órát figyelte, és amikor a nagymutató az egyes fölé kúszott, hatalmas robaj hallatszott a folyosó felől, és hátborzongató üvöltés töltötte be a levegőt, mintha egy verembe esett, sebesült vadállat küzdött volna a szabadságáért. Egy asztal is felborulhatott, mert edénycsörömpölés és a földön szilánkokra robbanó üveg zaja keveredett a fájdalmas kiabálással. Armand Jessie-re pillantott, és elrohant a hang irányába. Szinte ugyanabban a pillanatban futott el az ajtó előtt Ariette is. Mind a ketten Scolari szobája felé rohantak. Jessie villámgyorsan Tamika combja alá dugta az összehajtogatott papírlapot. Lehajolt a földre, és felkapta a telefonzsinórt. Csatlakoztatta a laptophoz, és elrejtette a takaró alá. Egy asztalkendőt borított az étkezőasztalkára, az alá dugta a zsinór takaró alól kibújó részét. – Jöjjön gyorsan! – kiáltott rá az ajtóból Armand. Jessie homlokon csókolta Tamikát, és a fülébe súgta: Kilenccel kérhetsz városi vonalat. Tudom! – gépelte be villámgyorsan.

Dave Scolari a földön tekergőzött, jobbra-balra csapkodott a kezeivel, szemeit eszelősen forgatta, szája szélén vérrel kevert nyálas hab buborékolt kifelé. Felborította az éjjeli szekrényt, és magára rántotta az ágy fölé tolható étkező asztalkát. Üvegcserepek és szétgurult apróbb tárgyak, műanyag dobozok hevertek szanaszét. Jessie odaugrott mellé, és megkönnyebbülten látta, hogy a nagy csapkodás, fetrengés ellenére a nyakcsigolyákat kívülről támasztó acélkorona szerencsére sértetlen maradt. A vér az alsó ajak harapott sebéből szivárgott. – Epilepsziás rohama van – kiáltotta Jessie. – Menjen már valaki, és szóljon egy nővérnek. Azonnal hozzanak 10 mg Seduxent! Siessenek! – sürgette az ajtóban álló terroristákat, akik kérdőn néztek egymásra. Végül Ariette intett, és Armand elrohant a nővérpult felé. Alig egy perc múlva már hozta is a fecskendőt. Jessie elvette tőle, letérdelt a még mindig vergődő Dave mellé, és az injekciós tűt beledöfte a Dave feneke alatt összegyűrődött takaróba. A Seduxent belefecskendezte a textíliába, közben Dave fülébe súgta: – Nagyszerű volt, Dave. Még engem is majdnem megtévesztett.

31. fejezet A CORRIGAN'S TAVERN jól hangzó neve ellenére egy sötét, füstös, sarki kocsma volt nem messze a Bowker & Hammersmith Temetkezési Vállalkozás ravatalozójától. Alex egy magas bárszéken ült, és mindkét könyökével a pultra támaszkodva forgatta, látszólag egykedvűen, a második dupla whiskyt abból a két tucatból, amelyet eltökélten kitöltetett magának. Egyre gyakrabban csapódott ki a bejárati ajtó, az esti törzsközönség szállingózott befelé, de a füst a gyakori léghuzat ellenére sem ritkult, sőt sűrűsödött, és csípni kezdte Alex szemét. Legyen meg a te akaratod – gondolta, és kiürítette a kezében dajkált poharat. A saját magának tett ígéretben, hogy addig nem gyújt rá, amíg Malloche nincs rács mögött vagy a föld alatt, szó sem volt a passzív dohányzásról. Mit számit, ha tüdőrákom lesz? Kit érdekel, hogy mi lesz velem? Minden szálat felégetett maga körül, rengeteg fekete pontot gyűjtött be a cégnél, az FBI-nál, a politikusoknál; reménye sem maradt arra, hogy kiküldjenek akár egyetlen motoros járőrt is, ha valami csoda folytán megtudná, hogy melyik város melyik szállodájának melyik szobájában szállt meg Malloche. Becsapta Jessie-t is, ráadásul rávette, hogy segítsen kicsempészni a kórházból egy halottat. Teljesen értelmetlenül és feleslegesen sodorta veszélybe. A kudarc után, ebben biztos volt, senki nem fogja emberszámba venni, hiába jelentkezne a tanyán is, onnan is elküldenék.

Rolf Hermann földi maradványainak sorsa sem volt megnyugtatóan elrendezve. Telefonüzenetet hagyott Richard Jones számára a ravatalozó számán, és abban arra kérte, vegye fel a kapcsolatot Orlis Hermann-nal, aki majd intézkedik a holttest szállítása felől. Ennél többet pillanatnyilag nem tehetett. Különben is nem mindegy? Alex felemelte a következő poharat, és megpróbált visszaemlékezni arra, mikor ivott utoljára annyit, hogy akár élve eltemethették volna. Nem kívánta különösebben azt a nullára leradírozó részegséget, de még az is jobb volt, mint szembe nézni a totális csőddel. Különben is, mi értelme maradt az életének? Igaz, ott volt Jessie Copeland, aki egyre többet jelentett neki, többet, mint bármelyik nő, akit korábban ismert és akivel valaha kapcsolatba került. Többször felemelte a telefont, hogy elmondja neki élete legnagyobb kudarcát, de nem volt ereje bevallani, hogy felsült. Nevetségesen és jóvátehetetlenül felsült. Végre hitt neki Jessie, bízott benne és mindent elszúrt. Becsapta, amikor megismerkedtek, és becsapta most is, amikor rávette a hullarablásra. Egek, micsoda bukás! Elkeserítette, hogy gyakorlatilag semmit sem tudna felmutatni, ha valaki megkérdezné tőle, mire használta a földön eltöltött negyvenhárom évét? Egy garzonlakást Párizsban, de el kellene hallgatnia, hogy alig bírja fenntartani. A cégnél jó, ha hetekben mérheti a jövőjét, és aligha reménykedhet ajánlólevélben, amikor fel is út, le is út, szélnek eresztik és még hálás lehet, ha csak szélnek eresztik és nem más véget szánnak neki. A bankszámlája vészesen megcsappant, baráti és családi kapcsolatait pedig rég feláldozta Claude Malloche kézrekerítésének oltárán. Kiürítette a harmadik poharat, és már emelte

szájához a negyediket, amikor megütötte a fülét három szó, amelyek pár órája még a sikert és a nyugodt, békés jövő ígéretét jelentették a számára. A három szó, amelyek jelentése olyan gyökeresen megváltozott az Eastern Mass Medical voltak. Lábával körbeforgatta magát a magas széken, és a szomszéd asztalnál ülőkhöz fordult. – Mi van az Eastern Mass Medical Centerrel? – kérdezte izgatottan. – Haver, hol a fenében piáltál egész délután? – kérdezte egy tagbaszakadt, overallos férfi, aki, ha hinni lehetett a hátára nyomott emblémának, az útépítőknél dolgozott. Hangja, mint akinek állandóan túl kell kiabálnia a munkagépek zaját, hangos és rekedt volt. A többiek nyerítve felnevettek. Alex leugrott a bárszékről, megragadta a nagydarab fickót a hónaljánál, és megemelte, hogy csak a lábujjai érjék a földet. Érezte, hogy valójában ezzel kellett volna kezdeni. Nem arra volt szüksége, hogy őt teperje le az alkohol, hanem neki kellett agyagba döngölnie egy izomagyú hústornyot. Ez adhatta vissza legkönnyebben elveszített önbecsülését. – Kérdeztem valamit, ember – mondta, és visszalökte a székre. Az óriás meglepetten bámult Alexre, és a kocsmában riadt csönd támadt. Másodpercekig némán figyelték az egymást méregetőket, csak a székek nyikorogtak, ahogy arrébb csúsztak, hogy jobban lássanak. Az overallos férfi, aki nyilván sokkal intelligensebb volt, mint amilyennek látszott, felmérte a helyzetet és úgy döntött, semmi értelme ujjat húzni egy részeg ámokfutóval. Lassan felemelte a kezét, és megadta magát.

– Hé, pajtás, ne szívd fel magad – mondta. – Ereszd le a gőzt! Ez egy békés hely. Ha nem tetszik neked, akkor menj, és keress egy másikat. – Mi van azzal a kórházzal? – Lassabban, lassabban. Valami járvány vagy mifene, egy vírus, én nem értek ezekhez. Többen meghaltak már, de nem tudok többet. – Lezárták a kórházat. – Négyen haltak meg. A rádióban mondták, hogy négyen – kapcsolódtak be mások is. A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan múlt el. Megkönnyebbülten, egymás szavába vágva magyarázták, hogy mit hallottak az EMMC-ről. Alex felajánlotta az érintetlen italokat a többieknek, és megkérdezte, merre talál egy nyilvános telefont. Az EMMC központosa helyett egy géphang jelentkezett, és beolvasott egy rövid közleményt, hogy végtelen sajnálatukra az EMMC összes telefonvonala foglalt. A kórházat ideiglenesen bezárták, jelenleg nem fogadhat új betegeket. A sürgős ellátást igénylőket az Eastern Mass Medical kihelyezett részlege, a White Memorial vagy más bostoni kórházak fogadják. Alex többször próbálkozott az automata személyhívó számával is, de hiába ütötte be Jessie csipogójának a kódját, válasz egyszer sem érkezett. Négyen meghaltak, a kórházban zárlatot rendeltek el. Alex felhívta saját központját. – De igen, van egy üzenet az ön számára, Mr. Bishop – válaszolta az FBI üzenetközvetítője. – Most akartuk megkeresni. Pár perce érkezett egy bizonyos Ricky Barnett-től. – Soha nem hallottam a nevét.

– Furcsa. A hangja után ítélve fiatal fiú, azt mondta, egy barátja kérte meg arra, hogy továbbítsa az üzenetet. – Egy barátja? – A nevét nem említette, csak annyit mondott, hogy a barátja kórházban fekszik. Hívd fel Alex Bishopot a 4269444 számon. Jessie üzeni: Tolliver az igazi Malloche. Lisa meghalt. Öten megszállták a VII. emeletet, és az idegsebészet bejárataihoz robbanószerkezeteket erősítettek. Somangázzal töltött palackokat helyeztek el Boston több pontján. Ha bármi történne Malloche-sal, a gáztartályokat felrobbantják. A hatást a laboratórium négy gyanútlan asszisztensén demonstrálták. Legyen óvatos! Alex Bishop a műszerfalra csíptette Ricky Barnett email üzenetét, és gondosan betartva a közlekedési szabályokat, az EMMC felé igyekezett. Nem akarta, hogy utánaeredjen egy rendőrautó, és letagadhatatlan alkoholos befolyásoltsága miatt órákat veszítsen az őrszobán. Tolliver az igazi Malloche. Bishop gyomra görcsbe rándult, amikor megkapta az üzenetet, és a szúró, nyilalló fájdalom azóta sem akart enyhülni. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy elvétette a célt, hogy tévedett, hanem arról, hogy az ő bénasága és impotenciája miatt meghalt Lisa Brandon, Jessie pedig ki tudja hányadmagával – komoly veszélybe került. A helyzet visszásságát képtelen volt feldolgozni. Büszke lehetett volna magára, hogy jól számított: Malloche valóban az EMMC-t választotta, de azzal mégsem dicsekedhetett, hogy

a tévedése Lisa életébe került, és a négy asszisztensen kívül vajon még hányan fognak meghalni az ő hibájából. Claude Malloche az EMMC hermetikusan lezárt idegsebészetén volt, és hatalmába kerítette az osztályt. Még a kocsmából felhívta az FBI üzenetközvetítőjét, hogy kerítsen valakit, akitől többet is megtudhat a somangázról. Beszélt a tizenhárom éves Ricky Barnett-tel is, aki elmesélte neki, hogy négyen alapították meg azt a titkos számítógépes klubot, amelyiknek Tamika Bing volt az egyetlen lánytagja. Tamika kora délután elektromos postán küldött üzenetét Ricky csak akkor olvasta, amikor jóval a levél postázása után hazaérkezett. Alex megkérte, küldjön vissza egy üzenetet Tamikán keresztül Jessienek, hogy mindent megértett, és majd kigondolja, mit tegyen. Alig egy percnyire volt a kórháztól, amikor megszólalt a mobilja. – Mr. Bishop? – Igen. – Abdul Fareed vagyok. Toxikológus Georgetownból. Tőlem is szokott az ügynökség szakértői véleményt kérni. Azt mondták, hogy a somanról szeretne információt kapni. – Így igaz. – Meg kell mondanom kertelés nélkül, hogy elég nagy bajban van, ha somangázzal akadt össze. GD néven is szokták emlegetni. Belégzés útján ölő idegméreg. Ez a ma ismert legmérgezőbb vegyület. Három-négyszer gyorsabban hat, mint a sarin, pedig az sem gyerekjáték. – Sarint használtak azok a japán fanatikusok, akik a tokiói metró utasait mérgezték meg. Százszázalékosan halálos. Egyetlen lélegzetvétel elegendő ahhoz, hogy azonnal leálljon a légzőközpont, és megbénuljon a központi idegrendszer.

– Van valami ellenszere? – Az egyetlen ellenszer, amelyet én ismerek, a fizosztigmin-karbonát, de az majdnem ugyanolyan mérgező, mint a gáz, és az expozíció előtt kell beadni. Ha többet szeretne erről tudni, felhívom egy barátomat Jeruzsálemben, ő az idegmérgek világszerte elismert szakértője. Ha mond bármit, amiről úgy gondolom, hogy fontos lehet tudnia, visszahívom. – Köszönöm. Ha hív, és nem jelentkezem, keresse az üzenetközvetítőmet, és bátran sürgesse őket, hogy mielőbb juttassák el hozzám az üzenetét. Mondjon el nekik mindent, amit fontosnak tart. – Van még valami, amit talán nem árt, ha tud. A soman felezési ideje igen rövid. Ha lefekszik a földre, és két-három percig vissza tudja tartani a lélegzetét, akkor elég jó eséllyel túlélheti a gáztámadást. – Ez végtelenül megnyugtató. Alex elköszönt, és egy virginiai számot hívott. – Hét-nyolc-kettő-nyolc. Segíthetek valamiben? – kérdezte egy női hang. – Alex Bishop vagyok. Nemrég beszéltünk. – Óh, igen, uram. – Sikerült megszereznie a kért információkat? – Igen, uram. Eastman Tolliver a kaliforniai Valenciában bejegyzett Macintosh Alapítvány elnöke. Elsősorban orvostudományi kutatásokat finanszíroznak. Mr. Tolliver jelenleg Kínában tartózkodik, és körülbelül tíz nap múlva tér haza. Ennyit sikerült eddig megtudnunk róla. Van még valami, amiben segíthetek? – Köszönöm, egyelőre nincs.

A rendőrség már körülzárta a kórházat, a kordont egy háztömbnyi távolságban feszítették ki. A lezárt területen belüli utcákat közvetítőkocsik és járőrautók szállták meg. Úgy tűnt, a város összes rendőre és riportere az EMMC környékére vonult. Félő volt, hogy a város többi része a betörők és tolvajok paradicsomává válik, ha nem oldják fel rövid időn belül a vesztegzárat. Amennyire meg tudta Ítélni, senki sem akart a kórház közvetlen közelébe menni, megelégedtek azzal, hogy nem voltak messze. CIA igazolvány nélkül negyed órába és több telefonhívásba került, hogy átjusson a falécekből épített záróvonalon. A főbejárattal szemközt, egy mellékutcában parkolt le, és várt. Vagy tíz perc múlva egy zárt furgon állt meg mögötte. Megvárta, amíg az leoltotta a lámpáit, körülnézett, és megnyugodva látta, hogy rajtuk kívül egy teremtett lélek sincs az utcában, aki kileshetné őket. Hátrahajolt, a hátsó ülésről összeszedte a kórházban viselt egyenruháját, kiszállt a bérelt autóból és elindult a furgon felé. Amikor elhaladt a vezető ajtaja mellett, bentről kiszóltak, hogy a hátsó ajtó nyitva van. Beszállt, és üdvözölte a két FBI-ügynököt, akik Stan Moyer és Vicki Holcroft néven mutatkoztak be. Moyer vékonydongájú, kopaszodó, negyvenes éveiben járó férfi volt, aki fémkeretes szemüvegével és elnehezedő szemhéjaival sokkal inkább hasonlított egy nyelvészprofeszszorra, mint egy titkos ügynökre. Vicki sokkal fiatalabb volt nála, ám pár évvel biztosan idősebb volt, mint szegény Lisa Brandon. Szőke haját lófarokban fogta össze, és jóllehet csinos, mutatós lány volt, nem hiányzott belőle az üzleties határozottság és a kristálytiszta logika.

– Igaz, hogy Lisa meghalt? – Sajnos, én is így tudom. – Nagyszerű gyerek volt. – Tudom. Alex futó pillantást vetett a furgon felszereléséhez tartozó három monitorra, több telefonkészülékre, az oldalfalakhoz erősített konzolokon sorakozó legkülönbözőbb műszerekre, szerszámokra, és röviden összefoglalta mindazt, amit az ügyről tudott. Vicki hátramászott hozzá a vezető kabinból, és leült melléje. – Örülök, hogy kéznél voltunk – kezdte. – Stan és én segítettünk kialakítani ennek a kocsinak a felszerelését. Más is ért hozzá, nem azt mondom, de mi az utolsó csavarig ismerjük. – A kérdéses rész ott van fenn a hetedik emeleten mutatott fel Alex a környező épületek fölé magasodó sebészeti tömbre. Vicki előrehajolt, hogy kilásson a szélvédőn. – Túl magasan van ahhoz, hogy a parabolánkkal bármit bevehessünk. Vannak ugyan fantasztikusan kicsi és ördögien éles fülű mikrofonjaink, vannak száloptikás kameráink, de azokat vagy a padló vagy a mennyezet felől be kell juttatnunk a VII. emeletre ahhoz, hogy kileshessük, kihallgathassuk őket. Ha azonban átdugjuk a födémen, akár alulról, akár felülről, akkor előttünk semmi nem marad titokban, mindent fogunk látni és hallani. Stanley egy igazi varázsló, csak fel kell juttatnunk oda. A kérdés az, hogy fel tudja-e vinni Stanleyt. – Nem tudom. Talán. Legalább negyvenen vannak odafent, akiket túszként tartanak fogva és legalább egymillióan idelent. A gázpalackok tucatjai lehetnek elrejtve szanaszét a városban.

– Van kapcsolata a bentiekkel? – Akár hiszi, akár nem, egy tizenhárom éves lány. Tamika Bing a neve, és van egy laptopja. Az agyát operálták, azért fekszik bent. Elektromos postán érte el egy barátját, Ricky Barnettet, engem már ő hívott fel. Vicki arca felragyogott. – Mindig mondtam, hogy ezek a komputeres tinédzserek még sokra viszik. Mennyire értenek a számítógépekhez? – Nem tudom, de felhívhatjuk ezt a Rickyt Roxburyben. Ő és Tamika ugyanannak a számítógépes klubnak a tagjai, mi több, alapítói. – Biztatóan hangzik. Hívjuk fel, és kérdezzük meg tőle, hogy szerinte Tamikának van-e egy ICQ száma. – ICQ szám? – Instant Messaging System, azonnali üzenetváltás. Ha van ilyen száma, akkor az irodánkból pár perc alatt le tudom tölteni neki az ICG hozzáféréshez szükséges programot, és akkor gyakorlatilag közvetlen beszélgetést folytathatunk vele. – Itt van a fiú száma – mondta Alex. – Várja a hívásunkat. Át kell öltöznöm az egyenruhámba ahhoz, hogy visszajuthassak a kórházba. Vicky, ha nem akar szívrohamot kapni, akkor inkább forduljon el. A fiatal nő elmosolyodott, hátat fordított Alexnek, és magához húzta az egyik telefont. – Mit akarsz csinálni, ha bejutsz? – kérdezte Stan. – Nem tudom biztosan. Először talán keresek valakit a karbantartóktól vagy esetleg az igazgatóságon, nem tudom még, de szereznem kell egy tervrajzot.

– A főigazgató mással van elfoglalva, sajtótájékoztatót tart – szólt közbe Stan. – Éppen most, ha minden igaz. Ránézett az órájára és hozzátette: – Még van egy-két perc. Ő is hátramászott a vezetőülésről, megnyomott egy gombot, és a furgon tetejéről kiemelkedett egy addig rejtett parabolaantenna. A televíziók képernyőjén három különböző csatorna képei világosodtak ki. Mind a három helyi állomás ugyanarról a helyszínről jelentkezett, az EMMC aulájában felállított dísztelen pódium képét sugározták. Egy technikus rendezgette a mikrofonokat és a kábeleket, majd feltűnt Richard Marcus megtörten, fáradtan. Ketten álltak mögötte, egy fehér köpenyes kutató és egy egyenruhás biztonsági őr. – Dr. Richard Marcus vagyok. Hat éve állok az Eastern Massachusetts Medical Center élén mint főigazgató. Orvosi szakmámat tekintve belgyógyász és – ez a sors iróniája – infektológus vagyok. Azért jelentem meg a televízió kamerái előtt, hogy tájékoztassam Önöket az EMMC mikrobiológiai laboratóriumában és a VII. emeleti idegsebészeti osztályán történtekről. Eddig öten haltak meg, négyen a laboratóriumban és egy fiatal önkéntes ápolónő a VII. emeleten. Jó okunk van feltételezni, hogy halálukat egy viharos gyorsasággal kifejlődő fertőzés, minden bizonnyal vírus okozta. A vírusfertőzés elsősorban az agyat támadja meg, és orvosi szóval encephalitist okoz, mely agyödémához és igen rövid időn belül halálhoz vezet. Sajnos, komoly gyanúnk van arra, hogy további megbetegedésekre kell számítanunk az idegsebészeten, ezért kellett azonnal lezárnunk ezt az osztályt. Egy mikrobiológusokból álló csapat már munkába állt. Ebben a pillanatban ennél többet nem tudok mondani, de mostantól kezdve minden egész órában közleményt adunk

ki az írott és elektronikus sajtó munkatársai számára, hogy önök megbízható forrásból kapott információk alapján tájékoztathassák olvasóikat, nézőiket, hallgatóikat. Ha váratlan fordulat lép fel, akkor természetesen azonnal összehívunk egy rendkívüli sajtóértekezletet. A türelmüket kérem, cserébe mindannyiunk nevében megígérem, mindent elkövetünk, hogy további halálesetek nélkül és a lehető legrövidebb időn belül gyűrjük le ezt a járványt. Marcus meghajolt, és lelépett a pódiumról, hogy helyet adjon a fehér köpenyes tudós embernek. – Meggyőzően beszélt – mondta Stan és Alexhez fordult. – Talán nincs is gáz. Talán valóban csak egy vírusfertőzésről van szó. – Kétlem – ingatta a fejét Alex. – Miért? – kérdezte Vicky. – Több okból is, de most legyen elég egy. A biztonsági őr dr. Marcus mögött, Malloche embere volt.

32. fejezet A VII. emelet ablakaiból figyelte Jessie, hogyan fejlődnek csatasorba a különböző tévétársaságok lógóival díszített közvetítőautók, és hogyan vonja a kórház körül mind szorosabbra a kordont a rendőrség. Tizenegy óra múlt. Claude Malloche műtétéig alig hét óra volt hátra. Műtősnő… műtősfiú… technikusok… asszisztensek… Hans Pfeffer és a csapatából egy számítástechnikus… Skip Porter… Jessie úgy határozott, hogy a műtétben szerepet vállalók számát a lehető legkisebbre korlátozza, és a szokásos gárdának csak a gerincével fog dolgozni. Egyenként beszélt mindegyikükkel, elmondta nekik, hogy a soron kívüli, reggel első műtétként végzendő operáció a tünetek és a panaszok rohamos súlyosbodása miatt vált halaszthatatlanná, és kizárólag az MRI-műtőben lehet elvégezni. Jelentős összegű jutalmat ígért mindenkinek a kockázat vállalásáért, bár igyekezett megnyugtatni őket, hogy emberi számítás szerint nem lesznek nagyobb veszélynek kitéve, mint bármikor máskor, mert Eastman Tolliver az intenzív osztály elkülönítőjében fekszik, elzárva az idegsebészet összes többi betegétől. Egyedül a műtősnő akarta kivonni magát, mondván: ő a műszerek tisztítása, mosogatása miatt kétszeresen veszélyes helyzetben van. Jessie végül Richard Marcustól kért segítséget, aki infektológusként sokkal meggyőzőbben tudott érvelni, mint ő. Végül összeállt a csapat, egyedül Emily hiányzott még. Ariette azt ígérte, hogy reggelre ő is a műtőben lesz.

Jessie meg sem kísérelte, hogy elmagyarázza a terroristáknak, mit jelent fáradtan, kialvatlanul operálni, asszisztálni. Mást úgysem érhetett volna el, mint hogy pár órával elodázza a műtét kezdetét, ám azt nem hitte, hogy a feszült várakozással töltött órák után pihentebben kezdenék a műtétet. Mivel a lehető legszűkebbre szabott stábbal akart dolgozni, hogy minél kevesebben kerüljenek közvetlen kapcsolatba Malloche-sal, a műtét előtti kötelező jellegű kivizsgálást is minimálisra redukálta, és azt is igyekezett úgy szervezni, hogy ne kelljen senkit igénybe vennie. A mellkasröntgenre és EKG-ra is például maga vitte le az álalapítványi igazgatót. Segítséget persze kéretlenül is kapott, Malloche egyik embere, Derrick kísérte el őket. Okozott egy kis fejtörést az aneszteziológus kiválasztása is. Jessie örült, hogy végül Michelle Booker volt az, aki szabad volt és vállalta is az altatást. Booker, aki rabszolga ősöktől származott, és Alabamában nőtt fel, akit iskolázatlan anyja egyedül nevelt, évfolyamelsőként végzett a Tuskegee Institute-ban majd a Harvard Medical Schoolban. Jessie-vel egyidős volt, de előbbre járt a ranglétrán, pár éve nevezték ki örökös professzornak. Jessie különösen nagyra értékelte benne, hogy a lexikális tudás nem ölte ki belőle az ösztönös megérzéseket, és veleszületett intelligenciájával képes volt felesleges kérdezősködés nélkül is átlátni a legkuszább helyzetet is. Jessie-nek rossz volt a lelkiismerete, hogy tudtuk és beleegyezésük nélkül von be másokat egy enyhén szólva kérdéses kimenetelű kalandba. Különösen zavarta ez Michelle-lel kapcsolatban, aki az EMMC meghatározó egyénisége és pótolhatatlan szakembere volt. Másrészről viszont tudta, hogyha Malloche nem éli túl a műtétet,

akkor az idegsebészetet megszállva tartó terroristák habozás nélkül végrehajtják elveszített főnökük posztumusz utasítását, és az felbecsülhetetlen emberáldozattal járna. Michelle a VIII. emeleten, a műtőhöz csatlakozó ébredőben találkozott először a betegével. – Szóval, Mr. Tolliver – kezdte Michelle, miután kikérdezte és megvizsgálta –, azt tervezzük, hogy elaltatjuk, és mindaddig mélyen alszik, amíg a robot el nem jut az akció színhelyére. Akkor felébresztjük, és a műtét érdemi része alatt mindaddig ébren lesz, amíg a robot el nem távolította a daganat utolsó morzsáját is. Erre azért van szükség, hogy dr. Copeland a műtét alatt monitorozhassa az agy működését, és ezzel elkerülhesse, hogy a robot kárt tegyen az agy egészséges részében. – Elhallgatott, majd rövid szünet után hozzátette: – Van esetleg még valami, amit szeretne megkérdezni, amiről többet szeretne tudni a holnapi műtéttel kapcsolatban? – Nincs – válaszolta Malloche. – Nagyszerűen elmagyarázott mindent. Ráadásul pár nappal ezelőtt alkalmam volt végignézni egy robotműtétet, van elképzelésem arról, hogy mire számítsak. – Ez nagyszerű. Ennek ellenére többen mondták már nekem a műtét után, hogy egyszerűen leírhatatlan, milyen érzés ébren lenni, mialatt a sebész az ember agyában kotorászik. Úgy szeretném vezetni a narkózist, hogy csak éppen a kellő mértékig legyen ébren, de véletlenül se érezzen fájdalmat s ne legyenek kellemetlen érzései. – Maga a doktor – mondta Malloche. – Ki kell javítanom! – mosolygott Michelle. – Én aneszteziológus vagyok, a doktor, csupa nagybetűvel, ott áll az ablak előtt.

Jess – szólt oda a háttal álló Jessie-nek –, akarsz még valamit hozzáfűzni? Jessie gondolataiba merülve nézett kifelé az ablakon, és azon tűnődött, milyen egyszerűen foglalta össze Booker a műtét lényegét, mégis milyen nagyszerű ötletet adott neki ezzel. Az ötlet azonban olyan pillanatszerűen villant fel benne, hogy képtelen volt újra összerakni a részleteire hullott tervet, pedig meg mert volna esküdni arra, hogy a részletek tökéletesen illeszkedtek, és az összhatás kiváló volt. Egy órával később, amikor már visszamentek a VII. emeletre, Jessie még mindig az elveszett tervet próbálta visszaidézni az emlékezetébe. Michelle mondott valamit Malloche-nak, attól pattant ki az ötlet, de képtelen volt felidézni a hívó szót. Jessie körbesétált az osztályon. Grace mindvégig a sarkában volt, csak akkor húzódott pár lépéssel hátrább, amikor Jessie a betegeket vizsgálta. Jessie megpróbált ugyanolyan odaadással odafigyelni kivétel nélkül mindenkire, de igazából csak két beteg érdekelte, akik miatt a többit is sorba látogatta. Sara Devereau állapotában nem látott romlást, de nyugtalanította, hogy nem tudta kideríteni a változás okát, és csak feltételezései lehettek arról, mitől lassult le. A másik beteg, akit feltétlenül látni akart, bár egészen más okból, Tamika Bing volt. Tamikának sikerült kapcsolatba lépnie Alex-szel, sőt folyamatosan érintkezésben volt egy Vicki nevű lánnyal. Jessie-nek sikerült úgy intéznie, hogy az este folyamán kétszer is bejuthatott Tamikához anélkül, hogy az gyanút keltett volna. Első alkalommal csak egy rövid üzenet várta.

Legyen nagyon óvatos! Mikor lesz Malloche műtéte? A. A második már sokkal részletesebb volt. Dolgozunk azon, hogy bejussunk a kórházba. Ha jól értjük, akkor Orlis Hermann valójában Ariette Malloche, és a gróf három „gyerekével” együtt összesen öten vannak. Van még valaki? Legvalószínűbb hely, ahol találkozhatunk, az MRI-műtő. Valami elképzelés, hogy hová rejtették a somant? Tamika, fantasztikus vagy. Jessie, kitartás. Óvatosan! Győzni fogunk. A. Grace túl közel volt ahhoz, hogy Jessie bármi mást merjen Tamikától kérdezni, mint azt, hogy jobban érzi-e magát. Remélte, nem tűnik fel Grace-nek, hogy milyen sűrűn hallgatja meg a fülébe akasztott fonendoszkóppal Tamika tüdejét. A lány fölé hajolt, mintha vizsgálná, és pár bátorító szót súgott a fülébe. Közben, mint egy isteni szikra, eszébe jutott, hogy amikor telefonon beszélt Emilyvel, mind az öt terrorista a VH-en volt, tehát kellett legyen legalább még egy bűntársuk. – Tamika, bátor és ügyes lány vagy. Meg kellene írnod Vickinek, hogy még legalább egy társuk van a kórházon kívül is. Amíg Jessie a lány fölé hajolva többször hangosan kérte Tamikát, hogy sóhajtson, addig a lány, alig érintve a billentyűket, hangtalanul begépelte az üzenetet. Alig egy perc múlva Jessie már ismét a folyosón volt, nyomában az elmaradhatatlan Grace-szel. Nem hagyta nyugodni az elfelejtett ötlet, de képtelen volt felidézni. Csak arra emlékezett, hogy jó volt. Mint amikor arra ébred boldogan

az ember, hogy gyönyörű álmot látott, de képtelen kitalálni, merre járt álmában – bosszankodott Jessie. Megállt Claude Malloche ajtaja előtt és benézett az elsötétített szobába. Malloche a hátán feküdt, már aludt, és a fehér takaró ritmusosan emelkedett a mellkasán. Jessie azon morfondírozott, vajon találkozhatott-e már az életében ilyen velejéig romlott emberrel. Biztosra vette, hogy nem. A feleségén és talán legbizalmasabb hívein kívül senki nem volt a kórházban – minden bizonnyal az egész világon –, akinek az élete vagy halála egy fikarcnyit is számított volna Malloche-nak, hacsak nem abból a szempontból, hogy milyen hasznot húzhat belőle. Ha attól függ a műtét kimenetele és a felépülés utáni menekülés, akkor gondolkodás nélkül végez mindenkivel itt a VH-en, és habozás nélkül kiirtja a fél várost – borzadt el Jessie. Egyre kevésbé esett nehezére elfogadni azt a feneketlen gyűlöletet, amellyel Alex viseltetett Malloche-sal szemben, és egyre könnyebb volt elfogadnia a megszállottságot, amellyel Alex üldözte a fenevadat. Szeretett volna észrevétlenül besurranni Malloche szobájába, leguggolni az ágya mellé, és küszöb alatti ingerekkel, pár jól megválasztott mondattal, befolyást gyakorolni a tudatára. A jól megválasztott mondatok megfogalmazásáig azonban nem jutott el, mert a szertefoszlott ötlet, amely már jó ideje gyötörte, váratlanul testet öltött. Olyan volt, mint amikor a sötétben tapogató kéz végre ráakad a kapcsolóra, és fényárba borul a terem, majd fokozatosan világos renddé áll össze az, ami a sötétben kusza és értelmetlen összevisszaság volt. A megkönnyebbüléstől boldogan elmosolyodott, és gyorsan továbbment, nehogy Grace észrevegye és félreértse szeme vidám csillogását. A

terv nem volt egyszerű, és abban sem lehetett biztos, hogy beválik majd, de meg kellett ragadnia minden lehetőséget, hiszen százak, ezrek élete forgott kockán. Az első lépés lesz a legnehezebb – állapította meg magában, amikor sorra vette a teendőket. Vissza kellett mennie még egyszer Tamika szobájába, hogy eljuttasson egy üzenetet Alexhez. Grace, mintha hozzánőtt volna a másikhoz, azonnal megfordult, amikor Jessie elindult visszafelé a nővérpulthoz. Elővette Sara kórlapját, és nyomtatott nagy betűkkel az első üres lapra leírta az üzenet szövegét. Fél szemmel Grace-t figyelte, és amikor őrzője egy pillanatra másfelé nézett, összehajtotta és zsebre vágta a papírt. Még ki kellett találnia valami ürügyet, hogy visszamehessen Tamikához. Elgondolkozva szorongatta zsebében a cédulát, és keze megakadt a tenyérnyi kvarcjátékon. Erről is hogy megfeledkeztem – sóhajtott, és már azon volt, hogy előveszi és játszik egyet, amikor jobb ötlete támadt. Kivette a zsebéből, és odalépett Grace-hez. – Azt hiszem, lepihenek ott a folyosó végén – mondta, és nagyot ásított. – Jó gondolat – bólintott hűvösen Grace. – A legjobb formájában kell lennie holnap. – Mielőtt lefekszem, még beugrom a hétszáztízesbe egy percre. – Mi a fenének? Most volt ott. – A gyereknek agydaganata volt, én operáltam. A tumor elpusztította a beszédközpontját, ezért nem tud beszélni, csak a számítógépével játszik. Nagyon unja a megszokott játékokat, megígértem, hogy kölcsönadom neki az én kvarcjátékomat. – Majd én beviszem.

– Nem tudja, hogyan kell ezen játszani, és mivel nem tudja megkérdezni, ha valamit nem ért, nem könnyű elmagyarázni sem. Grace gyanakodva kémlelte Jessie arcát, majd intett, hogy menjen. – Csak röviden, pihennie is kell. – Egy-két perc. Jessie bement a kórterembe, és a lány ágyához sietett. Tamika ülve aludt. Grace az ajtóból szólt utána. – Majd reggel odaadja neki. A műtét alatt úgysem kell az magának. A hangra Tamika azonnal kinyitotta a szemét, és csak az ujjait mozgatva, villámgyorsan gépelni kezdett. Nincs új üzenet. Jessie háttal ált az ajtónak. A kvarcjátékkal együtt a félbehajtott papírlapot is kivette a zsebéből. Közelebb hajolt a gyerekhez, és miközben jól hallhatóan magyarázni kezdte, hogyan kell bekapcsolni és kiválasztani a nehézségi fokot, ügyesen szétnyitotta a papírlapot, és a játékkal együtt odatartotta Tamika elé. Keresse meg dr. Mark Naehringet. Életbevágóan fontos, hogy reggel hatkor találkozzam vele az MRI-műtőben. Hozza magával a csodagyógyszert, amelynek hatását nemrég mutatta be a nagy előadóteremben. Élet-halál kérdése. J.

– Tamika, itt van a kvarcjáték, ahogy ígértem. Megmutatom, hogyan működik. Ezzel a jobb oldali gombbal… Amíg Jessie a gombokat magyarázta, Tamika villámgyorsan begépelte az üzenetet. Jessie felegyenesedett, és markába gyűrte a papírlapot. – Mi folyik itt? – viharzott be a szobába Ariette Malloche. Jessie azonnal zsebre vágta a kezét, és látta, hogy Tamika is egy szempillantás alatt kikapcsolta a számítógépet. Ügyes gyerek. Majd később elküldi az üzenetet. – Minden rendben van – vágta rá Grace. – Igen? – nézett a lányra vészjóslóan Arlette. – Én úgy veszem észre, hogy a doktornő itt tölti az e ész éjszakát. – Csak harmadszor van itt – mentegetőzött Grace. Volt minden betegnél, csak azért jött vissza, hogy odaadjon neki egy kvarcjátékot. – Elég. Claude műtétjéig nincs több beteg. Menjen a szobájába, dr. Copeland, és feküdjön le! – Még meg kell látogatnom Sara Devereau-t, nincs jól. – Azt mondtam, hogy elég – csattant fel Arlette. Menjen és aludjon! Arlette szeme hirtelen tágra nyílt és villámokat szórt. Jessie önkéntelenül is követte Arlette pillantását. Arlette lerántotta a takarót Tamika ágyáról, és visítva mutatott a faltól a számítógépig húzódó kábelre. – Mi folyik itt? Ki kapcsolta össze ezt a gépet a telefonnal? Válaszoljon már valaki! – követelte üvöltözve, és arcon vágta a gyereket, majd szinte ugyanazzal a lendülettel, Jessie-t is.

Tamika arca meg se rezzent, és alig mozduló ujjakkal gépelni kezdett. Én voltam. A barátomnak akartam e-mailt küldeni. – Néma, amióta megoperáltuk, csak a számítógép segítségével tud kommunikálni – próbálkozott Jessie. – Nem kérdeztem – rivallt rá Arlette. – Grace, küldött ez a gyerek e-mailt, mialatt dr. Copeland itt volt nála? – Nem – válaszolta őszinte rémülettel a hangjában. – Ellenőrizted? – Igen… igen. Le nem vettem róluk a szemem. – A te érdekedben nagyon remélem, hogy ez igaz. Kirántotta a laptopot Tamika keze alól, és a feje fölé emelte. A zsinór pattanásig feszült a fali csatlakozó és a számítógép között. Nagyot rántott a gépen, és kitépte a kábelt a falból. – Kérem, ne tegye – kiáltott Jessie. – Ez az ő egyetlen... Arlette mit sem törődött ezzel. Földhöz vágta a gépet, a képernyő abban a pillanatban szilánkokra tört, de Arlettenek ez nem volt elég. Cipője sarkával, mintha egy undorító férget taposna el, többször átgázolt a billentyűzeten. – Ágyba mindenki! – üvöltötte. – Most azonnal!

33. fejezet A sebészeti tömb szellőzését egy alumínium csőrendszer biztosította, mely alig volt tágasabb, mint egy MRI. Alex minden kanyarban attól félt, hogy örökre ott ragad. Az ötödik emelet egyik üres, nem használt helyiségében bújt be a háromdimenziós labirintusba, és lábujjait a cső falának feszítve araszolt felfelé. Bányászsapkát viselt, és az ahhoz erősített lámpa fényében tanulmányozta a bal kezében tartott tervrajzot. Másik kezében volt az acél mérőszalag, mely ahhoz kellett, hogy pontosan meg tudja mondani, merre jár. A parányi videókamera, a mikrofon és a miniatűr adókészülék, valamint a falfúráshoz szükséges szerszámok a hátához erősítve egy apró zsákban várták, hogy szerephez jussanak. A pisztoly és a tartalék tár a hóna alá erősített pisztolytáskában pihentek. Az idegsebészet csaknem szabályos kör alakú folyosója miatt nem volt könnyű megtalálni a kamera ideális helyét. Legkézenfekvőbbnek a nővérpult fölötti mennyezet kínálkozott, de Alex attól tartott, hogy ott Malloche emberei, még ha nem is hallják meg, amikor dolgozik, a száloptika csúcsát könnyen észrevehetik. Úgy döntött, hogy a nővérpulttól távolabb, ahol a folyosó élesebb kanyart vesz, ott helyezi el a kamerát. Arra számított, hogy arról a helyről viszonylag elég sokat be tud venni a kamera a folyosóból, és még egészen jól nyomon követhető, hogy mi zajlik a nővérpultnál. Ha pontosan követi a tervrajzon kirajzolt utat, akkor éppen a kiszemelt hely fölé érkezik.

Már több, mint egy órája csúszott-mászott egy alig hetven centiméter átmérőjű csatornarendszerben. Dőlt róla az izzadság, ruhája átázva tapadt a bőréhez. Többször tört rá az az iszonyú érzés, hogy elfogy körülötte a levegő. Erővel kellett nyugodt, lassú lélegzetvételre kényszerítenie magát. Világéletében utálta a szűk helyeket. Időnként ellenállhatatlan vágy fogta el a szabad levegő után, és szeretett volna felállni, elmenekülni. Ám kinyújtózni sem tudott, nemhogy felállni, és menekülni is csak előre lehetett. A mérőszalaggal még egyszer ellenőrizte a helyzetét. Tőle jobbra és balra egy-egy még szűkebb alagút indult a kórtermek felé, ezek jó támpontul szolgáltak. Ha jól olvasta a tervrajzot, és kétemeletnyi mászás során sehol nem vétette el az irányt és a távolságot, akkor hat és fél méterre kellett lennie az idegsebészeti osztály nővérpultjától. Az oldalra futó csövek túl kicsik voltak ahhoz, hogy azokba bebújhasson, mégis enyhítették a bezártság nyomasztó érzését, és legalább annyi plusz teret jelentettek, hogy hátával feléjük fordulva könnyebben tudta levenni a hátizsákját. Előbányászta a lemezvágó ollót és a telepről működő, nagyteljesítményű fúrót. Először egy lyukat kellett fúrnia a cső falába, hogy átdughassa rajta az olló hegyét, majd a lemezvágóval akart akkora nyílást vágni az alumíniumon, hogy kényelmesen hozzáférjen az álmennyezethez. Egy-kettőre meglesz, és már mehetek is – biztatta magát. – Csak semmi pánik. Lassabban ment, mint gondolta, de végül elkészült a tizenötször tizenöt centiméteres nyílás a szellőzőcső falán. Kikapcsolta a fejlámpáját, és megpihent a sötétben.

Melege volt, kapkodva vette a levegőt. Kézfejével megtörölte a homlokát, megvárta, amíg elmúlik a légszomja. A teljes csönd és a biztos kéz mindennél fontosabb. Kicserélte a fúrót, kétszer is ellenőrizte, hogy jól rászorította-e a tokmányt. Milliméterről milliméterre haladva hozzálátott, hogy elkészítse a kémlelőnyílást a mennyezeti panelen. A keletkező apró forgácsokat gondosan összeszedte, nehogy áthulljanak majd a kész lyukon. Lassan! Óvatosan! Ne siess! Lassan! Jessie, Ariette és Grace között lépdelve a számára kijelölt hálóhely felé tartott, amikor közvetlenül a feje fölött felsivított egy villanymotor. Ösztönösen félre akart ugrani, de lábai nem engedelmeskedtek. Rémülten nézte a félrebillent lapot, és az azon leszánkázó, egy kiskaliberű pisztolynál nem nagyobb fúrót, amely végül hatalmas robajjal landolt a padlón. A lefittyedt panel idétlenül hintázott még egy darabig, de azután az is alászállt. A mennyezeten keletkezett hatvanszor hatvanas hiány mögött feltárúlt a szellőzőcső, melyen Alex vágott tenyérnyi ablakot. Alex groteszk mosollyal az arcán, hitetlenkedve nézett ki a csőből, és mire a szűk hely miatt sikerült kibiztosítania a pisztolyát, Ariette és Grace csípőből tüzet nyitottak rá a vállukon lógó félautomatából. – Ne – sikított fel Jessie. – Neeem! A golyók pillanatok alatt felismerhetetlen, véres cafattá tépték Alex arcát, és a szitává lőtt csőből kövér vércseppek hullottak Jessie-re és a vadul lövöldöző két terroristanőre. A szétfröccsenő vér vörösre festette Jessie fehér köpenyét, a padlót, a falat, a tüzet okádó fegyvereket.

Grace és Ariette nem törődött a szemükbe ömlő vérrel, eltorzult arccal lőtték Alex élettelen testét. A szétroncsolt, véres arc, mint egy boszorkányszombati maszk, hirdette a halál diadalát, ahogy mozdulatlanul vigyorgott a cső oldalán vágott ablakban. – Oh, Istenem! – nyögött fel Jessie. – Óh, istenem… Istenem… Istenem – zokogta. – Jessie? Gyengéd kezek szorították le rázkódó vállát az ágyra. – Jessie, ébredj fel! Gyengéd, ismerős hang. A rémálom képei lassan szertefoszlottak, de még nem volt ereje megfordulni. A hasán feküdt, arcát mélyen belefúrta az izzadtságtól átázott párnába. A pizsama helyett viselt műtősruha átnyirkosodva tapadt a hátához. Lassan megfordult, zsibbadt karjára támaszkodott és mintha milliónyi hangya próbált volna kiszabadulni a bőre alól. Kimerülten nézett fel, és Emily aggódó tekintetével találkozott a pillantása. – Ne is mondd, úgyis látszik rajtad, micsoda álmok gyötörtek. Jessie felült, tenyerébe temette az arcát, és megpróbálta kitörölni emlékezetéből a rémálom dermesztően élethű képeit. – Oh, Em! Nagyon örülök, hogy látlak. Komolyan szorongtam miattad. Minden borzalmat elképzeltem már, amikor nyomod veszett. Nem esett bajod? – Semmi olyan, amin egy hét Karib-tengeri nyaralás ne segíthetne. Jessie kiült az ágy szélére, lassan ráállt elgémberedett lábaira, és elindult az ajtó felé, ahol Derrick támasztotta az ajtófélfát. Zöld zsilipruhában volt, és a vállán ott lógott az

elmaradhatatlan félautomata. Jessie gyanakodva lesett ki a folyosóra, és megnyugodva nézett végig a mennyezeten. – Mennyi az idő? – fordult vissza Derrickhez. – Fél hat. – Mennünk kell a műtőbe. – Jessie, gyere vissza, cseréld le a ruhádat – szólt Emily a még mindig álmosan botorkáló Jessie után. Hoztam tisztát neked. Jessie engedelmesen visszament, és hátat fordított Derricknek, aki le nem vette róla a szemét, amíg átöltözött. – Még arra is lesz időd, hogy lezuhanyozz a műtét előtt – mondta halkan Emily. – Mikor hoztak ide? Aludtál egyáltalán? – Épp eleget. Teljesen jól vagyok. Mrs. Hermanntól tudom, hogy én asszisztálok majd, és az MRI-műtőben fogunk operálni ARTIE-val. – Ő nem Mrs. Hermann. Az igazi neve Ariette Malloche, valójában Eastman Tolliver felesége, aki pedig nem az alapítvány igazgatója, hanem Claude Malloche és bérgyilkos. – Ah – szisszent fel Emily. – Az a fickó, aki engem őrzött, nem állt szóba velem. De olyan nagyon nem vagyok meglepve. Ez azt is jelenti, hogy Gilbridge elveszítette a több milliós támogatást? Jessie gúnyosan elmosolyodott. – Attól tartok, hogy mást is elveszített – mondta, majd hirtelen elkomorult. – Lisa Brandon, az a fiatal lány, aki bejárt Sarához, meghalt. FBI-ügynök volt, és Carl hozta olyan lehetetlen helyzetbe, hogy fel kellett fednie magát. Malloche azonnal fejen lőtte, amikor megtudta, hogy titkos ügynök. Carl is közel járt ahhoz, hogy befejezze földi

pályafutását. Kikérte magának, hogy az ő osztályán lövöldözzenek. – A szomszéd szobába zárták be. – Sara? – váltott témát izgatottan Jessie. – Mi van vele? – Látnom kell. Tegnap este még meg akartam vizsgálni mielőtt lefeküdtem, de Mrs. Malloche nem engedte, hogy benézzek hozzá. Lelassult és aluszékonnyá vált. – Amióta magához tért, azóta lagymatag. – Igen, tudom, de mégis. Szerintem romlott az elmúlt huszonnégy órában. – Jess, majd én megnézem, te addig fürödj meg. Jessie megkérdezte Derricktől, hogy elmehet-e Emily a hétszázharminchetesbe, megnézni a beteget. – Csak akkor, ha Ariette megengedi. – Akkor kérdezze meg. Derrick kelletlenül leemelte a derékszíjáról a rádiótelefont és segítséget kért. Grace jelent meg alig egy perc múlva, és leváltotta Derricket, aki elkísérte Emilyt Sara szobájához. Jessie utánuk nézett, és vetett még egy futó pillantást a falakra, hogy nem lát-e egy letörölt vérfóltot. Mit jelenthetett ez az álom? Az erőszakos halál képe köszönt vissza a múltból, vagy a jövő mutatta meg magát? Vajon Tamikának sikerült elküldenie az üzenetet, mielőtt Ariette összetörte a számítógépet? Vajon eljutott-e Alexhez a kérésem, hogy kerítse elő Mark Naehringet? Ha igen, akkor van esélyünk, ha nem, akkor én semmit sem tehetek. Egyet tehetett. Hibátlanul megoperálja Malloche-t, és imádkozik azért, hogy ARTIE is kifogástalan munkát végezzen. Ha Malloche szövődmény nélkül túljut a

műtéten, akkor talán elmegy az országból anélkül, hogy újabb gyilkosságot követne el. Lelke mélyén azonban tudta, hiú ábránd abban bízni, hogy Malloche betartja az ígéretét, és a sikeres műtét után nyomtalanul eltűnik örökre. Claude és Ariette Malloche vérengző vadállatok voltak, akik örömüket lelték más szenvedésében, halálában, és élvezettel tartották hatalmukban a kórházat és az egész várost. Grace becsukta a kórterem ajtaját, és beállt a nyitott fürdőszoba küszöbére. Ott várta meg, hogy Jessie befejezze a zuhanyozást. A forró víz, az illatos tusfürdő sokat javított lankadó önbizalmán. Alex és Emily életben voltak, Carl is túlélte a véres leleplezést, Tamika Bing kitört bénító depressziójából, és az ő felbecsülhetetlen segítségének köszönhetik, hogy egyáltalán van miben reménykedniük. Jessie még nem végzett a törülközéssel, amikor lélekszakadva jött vissza Emily. – Jess, gyere azonnal! Sürgős. Sara a végét járja. Jessie, úgy ahogy volt, még félig vizesen, magára rángatta a tiszta zsilipruhát, és beleugrott a papucsába. Nem törődött azzal, hogy Grace megengedi-e vagy sem, kirohant a folyosóra és futott Emily után. Sara mozdulatlanul feküdt az ágyon. Eszméletlen volt, nem reagált semmilyen ingerre, hiába kiáltottak rá vagy csípték meg a bőrét. Pupillái tágak voltak, nem reagáltak a fényre. Hosszú szünetekkel, akadozva vette a levegőt. Agynyomásfokozódás! A duzzadt, ödémás agy nem fér el a csontos üregben, és az agytörzs, ahol a légzés és a keringés központja van, beékelődik a koponya alapján lévő öreglyukba.

Emily éppúgy tudta, mint Jessie, hogy ha nem sikerül perceken belül csökkenteniük az ödémát, akkor a halál elkerülhetetlen. – Akut hydrocephalus. Fogadni mertem volna, hogy ez lesz – dühöngött Jessie. Valami, talán egy apró vérrög, talán a kezdődő hegesedés elzárta az agykamrákból elvezető csatornákat, a plexus choroideus termelte agyvíz képtelen áttörni a gáton és elfolyni a gerincvelő felé. A szüntelenül szaporodó folyadék nyomása a zárt térben rohamosan emelkedik, és belülről nyomja, feszíti az agyat. Jessie ezerszer elátkozta magát, amiért nem volt sokkal agresszívebb már előző este, de ezen már késő volt mérgelődni. – Szólok a műtőnek, már biztosan ott van mindenki mondta Emily, és már indult is a nővérpult felé. – Itt marad – kiáltott rá Ariette, és elkapta a karját. – Ezt az asszonyt sürgősen meg kell operálnunk. Elzáródott az agykamrákból kivezető csatorna, és a felszaporodó agyvíz bármelyik pillanatban végezhet vele. Nem lehet várni. Így is túl sok időt veszítettünk tegnap este óta. Akut sönt műtétre van szüksége, különben meghal. Most azonnal visszük a műtőbe. – Azonnali műtétre a férjemnek van szüksége, és rajta kívül senkit nem visznek a műtőbe! Jessie már azon volt, hogy elmagyarázza Arlette-nek, mi a különbség Claude és Sara betegsége között, és meggyőzi az igazáról, de belátta, még mielőtt megszólalt volna, hogy ez úgysem vezet semmire. Ariette nem az a nő, aki hajlik a szép szóra, az ő szemében a kérés, a magyarázkodás csak a gyengeség jele. Vele más hangon kellett beszélni.

– Ariette – kezdte Jessie végtelenül nyugodt hangon itt a határ. Sara operációja nem halasztható, a férjéé igen. Esküszöm, nem operálom meg a férjét, bármivel fenyegessen is meg, ha most megtiltja, hogy Sarát levigyük a műtőbe. Ariette fölényesen fogadta Jessie szavait, mint egy görög istennő a halandók hódolatát. Szó nélkül leemelte a válláról a fegyvert, és a csövét ledugta Sara torkán, aki az erőszakos, durva mozdulatra sem reagált. A férjem tizenöt perc múlva elindul a műtőbe. Ha nem lesz ott vele egyidőben, akkor percenként agyonlövök egy beteget. Vele fogom kezdeni, azután jön a kedvencem, a számítógépes néma. Megértette? Jessie megborzongott. Emilyre nézett, aki riadtan könyörgött a szemével, hogy ne kísértse a sorsot. Ez a nő nem viccel. Nem érsz el semmit azzal, ha itt és most utasítod vissza a műtétet. Mások élete aránytalanul nagy ár lett volna egy rövid életű, majd-én-megmutatom győzelemért. Jessie-nek nem volt semmi oka kételkedni abban, hogy Ariette beváltja a fenyegetést, és képtelen volt arra, oktalanul veszélybe sodorja a betegeit. Ariette nagyon is jól tudta, hogy Jessie-nek milyen sokat jelent mások élete, és Jessie is tisztában volt azzal, mennyire nem számít Arlette-nek. A pillanat nem volt alkalmas arra, hogy összemérjék akaraterejüket, kitartásukat. Megértettem – válaszolta Jessie. – Vegye ki azt a fegyvert Sara szájából, kérem. – Tizenöt perc, és ne tegyen próbára – mondta Arlette, és elindult az ajtó felé. – Várjon! – kiáltott utána Jessie. – Itt az ágy mellett is van valami, amit megpróbálhatok.

Ariette méltóságteljes lassúsággal hátra fordította fejét. Nem volt mit veszítenie azzal, ha enged a kérésnek. – A tizenöt percével azt csinál, amit akar, de ha elkésik a műtőből, akkor hiábavaló minden igyekezete, hogy megmentse az életét, mert én végzek vele. – Szükségem van pár dologra. – Igen? – Fertőtlenítő, kötszer, borotva, kanül és a fúró. Olyan, mint egy nagy csavarhúzó, fekete nyele van, az emberei elzárták. – Nekünk egy gyilkos fegyverre hasonlított. – Szükségem van rá. Ariette bólintott Grace-nek, aki intett Jessie-nek, hogy menjen előre. Mire Jessie visszaért a szobába három perc már eltelt. A rohanó perceknél is jobban sürgette azonban, hogy Sara pupillái tovább tágultak, és már nem voltak egyformák. A légzés és a szívműködés bármelyik pillanatban leállhatott. Ariette, mint egy keselyű, aki érzi a közelgő halál szagát, nem mozdult az ajtóból. – Már tegnap este is tudhattam volna, hogy ez lesz háborgott Jessie. – Követelnem kellett volna, hogy megvizsgálhassam. Levihettük volna a műtőbe, és akkor nem kellene most ilyen kőkorszaki módszerrel végezni a trepanációt. Emily hangtalanul dolgozott. A homlokvonaltól két centiméterrel feljebb és a középvonaltól kevéssel jobbra borotválni kezdte Sara frissen nőtt haját. – Most már túl késő lesz… Őrültség volt hagynom magam… Miért nem álltam a sarkamra? – Jess, hagyd ezt most! Még nem késő. Rajta, kezdjük!

Lejjebb húzták Sarát az ágyon, és amíg Emily bekente a leborotvált területet a rozsdabarna Betadine-nal, addig Jessie felkötötte arca elé a maszkot, és felhúzta a steril gumikesztyűt. Emily feltépte a fúró steril csomagolását, és úgy nyújtotta át, hogy Jessie az átlátszó, zörgő tasak érintése nélkül vehesse el a fúrót. Egy hegyes szikével apró metszést ejtett a bőrön, majd a sebbe helyezte a fúrót, és nekinyomta a csontnak. Elektromos fúróval pillanatok alatt átfúrhatta volna a koponyát, kézi erővel ez sokkal lassabban ment. Voltak pillanatok, amikor Jessie nem is hitte, hogy valaha átjut a csonton. Alig öt perce maradt, és többször érezte úgy, hogy nem engedelmeskedik a keze, akár a lába abban a rémálomban. A kézi fúró az idegsebész számára ugyanolyan nélkülözhetetlen munkaeszköz, mint a reflexkalapács, de szerencsére nagyon ritkán fordul elő, hogy használnia is kelljen. Jessie figyelmét nem kerülte el, hogy Ariette levette a válláról a fegyvert, és készenlétbe helyezte. – Még két perc – szólt oda hozzájuk. Jessie a szemével intett Emilynek, hogy bonthatja a katétert. – Túl vagyok a kemény agyburkon – mondta. Jessie egyetlen, gyors mozdulattal húzta ki a steril zacskóból a hosszú, vékony műanyag csövet. – A moszkitót, légy szíves. Emily már nyújtotta is a hajlított végű, finom érfogót. Jessie befogta a katéter végét az érfogóba és a műszert a műanyag csővel együtt bedugta a sebbe. A csont és bőr között alagutat fúrt, és a sebtől két centiméterre belülről átdöfte a bőrt. Szabad kezével elkapta a katéter végét, másikkal kinyitotta a moszkitót, és kihúzta a műszert. A katétert áthúzta a bőr alatti csatornán, de egyarasznyi

még kívül maradt a másik végéből. Most azt kapta el az érfogóval, és a csonton fúrt lyukon át bevezette a koponyába. Szétnyitotta a műszer szárait, és óvatosan kihúzta, közben másik kezével rögzítette a katétert, nehogy kimozduljon. – Egy perce van még – figyelmeztette Ariette. Ennyit kapott, és itt nincs hosszabbítás. – Meglesz, Jessie – biztatta Emily. Jessie a hüvelyk- és a mutatóujja közé vette a katétert, és finoman forgatva tolta előre az oldalsó agykamra irányába. Abban a pillanatban, ahogy bejutott a folyadékkal teli, kitágult, feszülő üregbe, a katéter másik végén azonnal megjelent az agyvíz, és nagy nyomással, spriccelve ürült. Emily észre sem vette, hogy még a köpenyére is fröccsent a víztiszta folyadékból, sietve összekötötte a katéter szabad végét egy steril edénnyel. – Az idő lejárt. Indulás – parancsolta Ariette. – Nem hagyhatom így itt – tiltakozott Jessie. Ariette felemelte a fegyvert, és célba vette Sara fejét. – Menj, én befejezem – mondta Emily, és eltuszkolta Jessie-t az ágytól. – Menjél! – Erről szó sem lehet. Mind a ketten kifelé, és le a műtőbe – csattant fel élesen Ariette, és hangja nem hagyott semmi kétséget a felől, hogy gondolkodás nélkül fejbe lövi Sarát, ha ellenkeznek. – A katétert még ki sem rögzítettük. Bármikor kicsúszhat. Az antibiotikumot sem rendeltük még el, és szteroidot, vízhajtót is kell adni, hogy csökkentsük az agyödémát – sorolta a halaszthatatlan teendőket Jessie, miközben az ajtó felé igyekezett.

– Majd én elrendezem ezeket – mondta Gilbridge, aki abban a pillanatban lépett be a szobába Armand kíséretében. Arcát kötés takarta, és vérfoltos, gyűrött ingében, köpenyében csak árnyéka volt önmagának. Szeme azonban tisztán, élénken csillogott. – Köszönöm, Carl – mondta Jessie, ahogy elhaladtak egymás mellett. – Társalgásra nincs idő. Igyekezzenek! – Ariette a fegyver csövével adott nyomatékot a szavainak, ugyanakkor az engedékenyt játszva, odalökte Armandnak: Dr. Gilbridge azt csinál, amit akar, ezzel a nővel. – Milyen antibiotikumot akarsz, Jessie? – szólt utánuk Gilbridge. – Rád bízom, Carl – válaszolta Jessie már a folyosóról.

34. fejezet Jessie, Emily, Grace és Derrick tartoztak Claude Malloche kíséretéhez. Ariette és Armand a hetediken maradtak. Az, aki Emilyt tartotta fogva – mint kiderült, nem a kórházon kívül, hanem valahol az alagsor egy távoli, elhagyatott zugában – még nem mutatkozott. Neki nyilván más feladatot szántak – gondolta Jessie. Talán ő tartja szemmel Richard Marcust vagy a városban elhelyezett somannal töltött robbanószereket. Emily jelenléte jelentősen enyhítette azt az alig elviselhető feszültséget, amely időnként már kifejezetten bénítóan hatott Jessie-re. Igaz ugyan, hogy őrzőik semmi lehetőséget nem adtak nekik arra, hogy négyszemközt beszélhessenek, mégis, a lehetőség, hogy elvileg lenne kivel megosztania a gondjait, sokat segített. A műtőben azonban, úgy számított, lesz alkalmuk szót váltani úgy, hogy mások ne hallják. Claude Malloche csukott szemmel feküdt a beteghordó kocsin, és csöndesen szunyókált, amíg a liftre vártak. Amióta megkapta a műtéti előkészítést, sokat csillapodott hasogató fejfájása, amely az injekciók ellenére egész éjjel kínozta. Ariette mellette állt, és a kezét fogta. A férfi kopasz fején meg-megcsillant a mennyezeti világítás fénye. A műtétet ugyan ARTIE segítségével tervezték elvégezni, ennek ellenére Malloche haját teljesen leborotválták, hogy szükség esetén azonnal ki lehessen terjeszteni a műtétet, és hagyományos craniotomiával folytathassák, ha valami komplikáció lép fel.

– Nagyszerű munkát végeztél – szólalt meg Malloche franciául. Szája kiszáradt a gyógyszerektől, előre megmondták neki, hogy erre számítson, nyelve nehezen forgott, de hozzátette: – Szerencsés vagyok, hogy te itt vagy nekem. – Mi vagyunk szerencsések, hogy te itt vagy nekünk – súgta Claude fülébe Ariette. A megindító kép láttán senki nem hitte volna, kik is ők valójában. Jessie nem árulta el, hogy egészen tűrhetően beszél franciául, most sem adta jelét, hogy érti a terroristák enyelgését. A lift megérkezett, kinyílt az ajtaja. Ariette elengedte Malloche kezét, és utat adott a többieknek, hogy begurítsák a férjét a liftbe. Malloche kinyitotta a szemét, Grace abban a pillanatban közelebb hajolt hozzá. – Grace, nálad van a pisztoly? – kérdezte. – Itt van – válaszolta a lány, és megtapogatta a köpenye alatt a hóna alá rejtett fegyvert. – Ha be akar jönni a műtőbe, akkor kint kell hagynia ezt – szólt oda Jessie. – Az elektromágnes olyan erővel ránt magához minden fémtárgyat, hogy a repülő fém lyukat üt annak a testén, aki az útjában áll. – Ki kell javítanom – mondta Malloche. – Minden mágnesezhető fémet. Azokat valóban nem lehet az MRI közelébe vinni. Ez a pisztoly azonban speciálisan a mi igényeink szerint készült. Titánium és még sok egyéb anyag ötvözetéből gyártották le. Nem mágnesezhető, viszont nagyszerűen használható és elhiheti nekem, hogy Grace tudja, hogyan használja. Mielőtt elfelejtem, hadd figyelmeztessem, hogy Grace pontos utasítást kapott, mit tegyen, ha a műtét nem a terveknek megfelelően alakulna.

Grace, hány emberen hajtottál végre ítéletet, amióta velünk dolgozol? A karcsú amerikai elhúzta a száját, és hanyagul válaszolta: – Nem tudom. Tizenöt vagy húsz, rég nem számolom. – Vegye ezt figyelmeztetésnek, dr. Copeland. Azt akarom, hogy jól operáljon meg. Vagy mondjam úgy inkább, hogy tökéletesen, hibátlanul? Azt akarom, hogy mielőbb újra a hetediken legyek, és daganat nélkül. Ugye, érti, mit akarok? Elég szomorú lenne, ha valamit félreértene, mert az első rossz lépésére, tudja, mi lesz a válaszunk? Új asszisztenst kap, mert Grace lelövi Emily DelGrecót és dr. Gilbridge fog tovább asszisztálni. Szóval, legyen észnél. – Világos? – Világos. – Ennek örülök. Jessie gyűlölködő pillantást vetett Malloche-ra, de ő már nem törődött ezzel. Behunyta a szemét, arca kisimult és a szája sarkán átsuhanó mosolyból Jessie tudta, hogy Malloche átengedte magát a premedikáció kábító hatásának. – Dr. Copeland – szólt utánuk Arlette, és lábával megállította a becsukódó ajtót. – Van még egy kérdés, és feltétlenül tisztáznunk kell, mielőtt lemennek. – Derrick feladata lesz, hogy távol tartson mindenkit a műtőtől. Úgy mutassa be a többieknek, hogy a kórház biztonsági szolgálatától van, és személyesen dr. Richard Marcus bízta meg azzal, hogy a fertőzések, illetve a járványveszély miatt csak azokat engedheti be a műtőbe, akik szerepelnek ezen a listán. – Értem.

– Van ezen a listán azonban egy név, amelyik okozott némi fejtörést nekünk, bizonyos Mark Naehring. Kicsoda ő, és milyen szerepe lesz a műtét alatt? A kérdés váratlanul érte Jessie-t. Abban sem lehetett biztos, hogy Alex megkapta az üzenetet és sikerült előkerítenie Markot, abban pedig még kevésbé, hogy Mark el is tud jönni. Ennek ellenére felírta Naehring nevét is arra a listára, amelyiket Malloche követelésére állított össze. Ostobaság lett volna kihagyni, és különben sem hitte, hogy utánanéznek mindenkinek. Pedig tudhatta volna, hogy profikkal áll szemben, akik semmit sem bíznak a véletlenre. Jessie-nek fogalma sem volt arról, hogy Malloche-nak és csapatának mennyi információt sikerült ilyen rövid idő alatt összeszedni Naehringről, ennek megfelelően nem tudta, mennyit szabad, illetve ajánlatos elmondania az igazságból. A kórházi telefonkönyvből is könnyen kiolvashatták, hogy Mark Naehring pszichofarmakológiával foglalkozik, ezt semmiképp nem hallgathatta el. Minden ellentmondás a között, amit már maguktól megtudtak, és a között, amit ő mond, csak fokozná a gyanakvást, és végképp zátonyra futtatná amúgy is ingatag tervét. – Dr. Naehring pszichofarmakológus, akire azért lesz szükség, mert a műtét nagy részében elengedhetetlen, hogy kommunikálni tudjunk a férjével, vagyis úgy kell adagolni a gyógyszereket, hogy ébren legyen, de közben annyira azért aludjon, hogy ne érezzen fájdalmat vagy félelmet. Naehring még dr. Bookernél is nagyobb tapasztalattal rendelkezik ezen a téren. Ariette szúrós tekintettel nézett Jessie-re, aki szemrebbenés nélkül állta a vizslató pillantásokat, majd végtelenül hosszúnak tűnő másodpercek után átadta a

listát Derricknek. Elhúzta a lábát az ajtóból, és hagyta, hadd csukódjon be. Malloche mellett legbelül állt Grace, majd Jessie és Emily lapultak a lift oldalához, legkívül, az ajtó mellett, őrködött Derrick. Lassan ereszkedtek az alagsor felé. Máskor legalább egy órát töltött Jessie a szobájában, mielőtt elindult lefelé az MRI-műtőbe. Egyszerűbbnek ígérkező műtétek előtt is szerette újból áttanulmányozni az MRI-felvételeket és az idegsebészeti atlasz vonatkozó lapjait, de erre most nem volt lehetősége, pedig ez a műtét sebésztechnikailag és egyéb körülményeit tekintve is az átlagnál sokszorosan veszélyesebbnek ígérkezett. A legvadabb ötletek cikáztak keresztül-kasul az agyában, és képtelen volt az előtte álló műtétre, ARTIE-ra vagy Malloche meningeomájára koncentrálni. Még el sem kezdődött a műtét, máris fáradtnak, kimerültnek érezte magát. Nem olyan formában volt, amilyenben szeretett volna lenni. Még az is eszébe jutott, hogy máskor talán még a műtétet is lemondaná, ha ilyen zaklatott idegállapotban kellene elkezdenie, erre azonban az adott körülmények között gondolnia sem volt szabad. Pedig a műtét sikere legalább annyira függ a sebész koncentráló képességétől, mint kézügyességétől, ezt Jessie nagyon is jól tudta. A lift megállt, és kiléptek az MRI-műtőhöz vezető folyosóra. – Ne feledje, hogy mindvégig a sarkában leszek súgta oda Jessie-nek Grace sokat sejtetően. Michelle Booker már a műtő előterében várta őket, de Jessie nem látta Mark Naehringet. A pokolba is. Talán el sem jutott hozzá az üzenet.

Emily nem tudott róla, hogy Jessie szerette volna, ha Mark Naehring is jelen van a műtétnél, de ez a kérdés sajnos értelmét vesztette azzal, hogy Marknak nyoma sem volt. Jessie gyanította, hogy Michelle Booker már sejti, nem egy szokványos esetet altat, de azt kizártnak tartotta, hogy magától ki tudja találni, valójában mi zajlik a háttérben. Feltétlenül beszélnie kellett Emilyvel és Michelle-lel, de úgy, hogy az ne sodorja vállalhatatlanul nagy veszélybe őket. Jessie abban bízott, hogy a kórház, bár az is lehet, hogy az egész Államok két legokosabb emberét választotta segítőtársul. Mi lesz, ha a pszichofarmakológus soha nem érkezik meg? – kérdezte magától aggódva. Képes leszek én beadni a gyógyszereket? A válasz elég egyértelműen a nem volt. Három- vagy talán négyféle hipnotikumot ő is ismert, de ha azokat kombinációban, esetleg más gyógyszerekkel együtt kellett alkalmazni, akkor mindig kikérte hozzáértőbbek tanácsát. Ő végtére is csak sebész. Ha rosszul választja meg a gyógyszerek összetételét, illetve dózisait, és úgy kezdi kérdezgetni Malloche-t, akkor az sok száz ember életébe kerülhet. Jessie bemutatta Grace-t Michelle Bookernek. – Biomechanikát tanul Chicagóban, és már hónapokkal ezelőtt megígértem neki, hogy a gyakorlatban is megnézheti, hogyan működik a mi idegsebész robotunk, ARTIE. Derricket Holly-nak, a technikusnak mutatta be. – A biztonságiaktól van itt, és azt a szigorú utasítást kapta Richard Marcustól, hogy kizárólag azokat engedheti be a műtőbe, akiket felírtam a listájára. Ennél hosszabban képtelen volt hazudni nekik, de szerencsére nem is volt rá szükség, mert mind a kettőjüket

túlságosan lekötötte a műtét előkészítése, és nem sokat törődtek a chicagói diákkal, a biztonsági őrrel pedig még annyit sem, hiszen ő úgyis a műtő előtt strázsál majd. Fültanúk nélkül Jessie csak a bemosakodóban válthatott először szót Emilyvel. Jó ötlet volt biomechanikusként bemutatni Grace-t, mert így, ha meg akarta őrizni az inkognitóját, kénytelen volt távolabb tartani magát a műtét azon fázisaitól, melyekben ARTIE nem szerepelt. Jessie azzal kezdte a bemosakodást, hogy teljes erővel megnyitotta a csapot, hogy a víz jó hangosan zubogjon és dörömböljön a rozsdamentes teknő falán. Emily gyorsan követte a példáját. – Jó lenne tudni, hogy van Sara! – mondta Jessie, és a szanaszét spriccelő vízsugarakat nézte. – Nyilván magadat okolod, amiért tegnap este nem voltál határozottabb, de biztos vagyok abban, hogy bármit csinálsz, az a nő, ha egyszer azt mondta, hogy nem, akkor nem tágított volna akkor sem, ha a fejed tetejére állsz. Legfeljebb lepuffantott volna valakit, mint egy kutyát. Ma reggel viszont lenyűgöző volt, ahogyan azt a katétert egy szempillantás alatt betetted. – Az volt a baj tegnap, hogy teljesen megbénított a félelem. Megpróbáltam eljuttatni Alexnek egy üzenetet, hogy Mark Naehring feltétlenül legyen itt ma reggel. – Az a gyógyszervarázsló, aki múltkor hívott? – Pontosan. – Mi szükség lenne rá? – Igyekezzenek! Azt mondták, négy perc – szólt be a válla fölött Grace. – Ha sikerülne használni azt a csodaszert, akkor kikérdezhetnénk Malloche-t arról, hol rejtették el a

somankapszulákat – folytatta halkabban Jessie, és elzárta a csapját, hogy Grace lássa az igyekezetüket. – Sajnos lehet, hogy Naehring nem kapta meg az üzenetet, és nem jön, de ha mégis, akkor majd valahogy helyet kell cserélned vele. – Michelle tudja, hogy mi folyik itt? – Még nem. Ebben segíthetnél. – Megpróbálom. Tartsd fel valamivel Grace-t, hogy legyen egy percem odabent. Akkor talán legalább annyit el tudok mondani Michelle-nek, hogy maga a sátán és főördögei szállták meg a műtőt. Legalább nem sikít fel, ha patadobogást hall. – Csak légy nagyon óvatos. Működnek a mikrofonok, és nem hiszem, hogy jó ötlet lenne világgá kürtölni, ki fekszik a kés alatt, vagy ami még rosszabb, kik lesik minden mozdulatunkat. Emily megvárta, amíg magasra emelt kezéről lefolyik a víz a könyökéig és onnan lecsöpög a bemosakodóba. – Akkor függöny fel, kezdődjék az előadás. Adj nekem egy percet, addig felveszem a köpenyt és a kesztyűt, utána jöhet a te belépőd. Ahogy Gilbridge szokta. – Nem is tudom. Korona, palást és jogar nélkül mit sem ér az egész. Csak egy fél percig tudta elhúzni az időt, mert Grace fenyegetően ránézett, és mintha a ruháját igazítaná, benyúlt a köpenye alá. Jessie tudta, hogy nem a gyűrődéseket akarta kisimítani. Nem volt mit tennie, feltartott kezekkel belépett a műtőbe. Grace udvariasan kinyitotta előtte az ajtót. Elmarad a Gilbridge-féle falat rengető bevonulás – mosolygott Jessie. – Remélem, Emily megbocsátja!

Skip Porter, sterilbe öltözve az utolsó simításokat végezte ARTIE-n. A vastag üvegablak másik oldalán a technikus és Hans Pfeffer is készen álltak az indulásra. Mozdulataikból ítélve az egy emelettel feljebb dolgozó komputervirtuózokkal egyezkedtek éppen. Szorosan mögöttük állt Derrick, aki egyszerűen kulcsra zárta a külső ajtót, hogy ne kelljen a folyosón őrködnie, és így egyaránt követhette az üvegablak előtt és mögött zajló eseményeket. Jessie csak remélni tudta, hogy Derrick meghallja, ha valaki dörömböl a külső ajtón, esetleg időnként kimegy körülnézni, különben Naehringről végérvényesen le kell mondania. Derrick nyakig begombolt hosszú, bő fehér köpenyt viselt, biztonsági egyenruhájában nem is mehetett volna be az irányítópulthoz, és az alatt nem volt nehéz elrejtenie a vállára akasztott fegyvert. Még csak fél hét volt. Ha nem jön közbe semmi, akkor tizenegyre-tizenkettőre Claude Malloche daganata már az enyészeté lesz, de hogyan tovább akkor? Mi lesz azután? – kérdezte magától Jessie. Elvette a műtősnőtől a feléje nyújtott kéztörlőt, megtörölte az ujjait, és kérte a köpenyt. – Miért ez a nagy felhajtás? – kérdezte az, amíg segített Jessie-nek belebújni a köpenybe. – Eastman Tolliver egy alapítvány igazgatója és ez az alapítvány kész több millió dollárral támogatni a kutatásainkat. – Ezért ragaszkodott hát Richard Marcus ahhoz, hogy mielőbb meglegyen a műtét. – Pontosan. – Sajnálom, hogy olyan vonakodva jöttem csak be, de van otthon két gyerek, és ez a vírusdolog eléggé megijesztett.

– Ez teljesen érthető. De fertőzéstől nem kell tartani. Ennek a veszélye elenyészően kicsi. Én sem akarok egy ostoba vírus miatt meghalni, elhiheti. Mr. Tollivert elkülönítettük a többi betegtől, de különben sem fordult elő újabb haláleset a hetediken, amióta a vírus felütötte a fejét. Jessie megköszönte a műtősfiúnak, hogy bekötötte a köpenyt, és a műtősnő felé fordult ismét, hogy egyetlen gyors mozdulattal belebújjon a kesztyűkbe. – Ez a vírusdolog eléggé megijesztett – ismételte meg a műtősnő szavait. – Ügyes trükk, Mr. Malloche, nagyon ügyes. – Emily, én készen vagyok – szólt Michelle Booker. Intubálva van és alszik. Betolhatjuk? Jessie hátrébb lépett, és figyelte, hogyan csúsztatják be a kipárnázott műtőasztalt, amelyhez gondosan odaszíjazták Malloche testét, az MRI két torusa közötti alig hatvan-hatvanöt centiméteres résbe. Ez lesz számunkra a világegyetem az elkövetkező órákban – gondolta. – Még egy kicsit. Sok. Hátrébb egy gondolattal. Most jó. Állj, rögzítsed! – hallotta Emily rövid parancsait. Betadine – kérte Emily a lemosást, hogy fertőtlenítse a bőrt a műtéti területen. – A jobb orrnyiláson át vezetjük fel ARTIE-t, de izoláld le az orrgyöknél is, hogy ne akkor kelljen kapkodnunk, ha mégsem sikerül. A fejtetőt is, hogy ha szükséges, akkor craniotomiát is végezhessünk – mondta Jessie nem is annyira Emilynek, aki mindezt úgyis tudta, hanem a műtősnő és a többiek, elsősorban Grace kedvéért. Amíg Emily az előkészítéssel volt elfoglalva, addig Jessie-nek jutott egy kis ideje arra, hogy Michelle-t is bevonja a háttérben zajló eseményekbe.

– Michelle – kezdte –, lehet, hogy Mark Naehring is csatlakozik hozzánk a műtét későbbi szakaszában. Az altatóorvos azonnal felkapta a fejét, és kérdőn nézett Jessie-re. Nyugalom, nyugalom – kérte Jessie a szemével. Mi a fenéről beszélsz itt, te nő? – kérdezte Michelle felhúzott szemöldökével. – Mark Naehring, nagyra értékelem a munkáját – közölte tényszerűen, de tágra nyílt, okos szeme továbbra is bővebb magyarázatot követelt. – Amikor eljutunk a műtétnek abba a szakaszába, ahol a funkcionális MRI következik, akkor Mark átveszi tőled az altatást, de itt fog állni velem szemben, Emily helyén. – Nagyon érdekes megoldás. Eddig még soha nem vettem részt ilyen műtétben. Roppant érdekes. Teljesen megőrültél? A maszk fölött résnyire szűkültek a szemei, úgy tiltakozott. – Remélem, időben ideér! Ha mégsem, akkor tudnád ugyanúgy adagolni a gyógyszereit, ahogyan az előadóteremben mutatta? Michelle a szeme sarkából kérdő pillantást vetett Grace felé. Miatta beszélsz rébuszokban? Jessie alig észrevehetően bólintott, és elmosolyodott a maszkja alatt. Nem hiába bízott Michelle-ben. Arra ugyan még nem jött rá, hogy merre jár és hová tart a hajó, de arra már igen, hogy ő is a fedélzeten van. – Gondolom, hogy alkalmazhatnám a saját gyógyszerkombinációmat – mondta Michelle. – Bár én is tudom, hogy Mark az igazi. – Ha nincs Mark, és te csinálod, akkor Emily veszi át a helyedet, majd megmutatod neki, hogy mit figyeljen a

monitoron, te pedig bemosakszol, köpenyt, kesztyűt húzol, és ide állsz, szembe velem. Nagyon remélem, hogy tudod, mit csinálsz – mondták Michelle szemei. – Semmi gond, szeretek oktatni. Emily végzett, és intett Jessie-nek, hogy a titániumabroncsba már együtt rögzítsék a beteg fejét. Jessie is belépett az MRI két torusa közé. Háttal állt Grace-nek, és teljesen eltakarta előle Emilyt. A sámlit, amelyről Grace könnyebben követhette volna a műtétet, és jobban szemmel tarthatta volna őket, Jessie már korábban belökte a lábával a műszerasztal alá, hogy ne legyen szem előtt, és ne adjon ötletet Grace-nek. Kikapcsolta a mikrofonját, és szemével intett Emilynek, hogy tegye ugyanazt. – Nem hagyhatjuk sokáig kikapcsolva, mert akkor Derrick könnyen gyanút fog – suttogta Jessie. – A magadét hagyd kikapcsolva, elég lesz az enyém. Kisebb a hibalehetőség, ha csak egyre kell figyelni. – Visszakapcsolta saját mikrofonját, és hangosan folytatta. – Talpra mindenki! Felkészülni… – Tőlem kezdhetjük – kezdte a visszaszámlálást a műtősnő. – Skip? – Minden rendben. – Hans? – Készen állunk. – Holly? – Nincs semmi gond. – Holly, feltenné a Bob Marley CD-t? – Már indul is. Jól kezdődik a reggel egy jó kis reggaevel.

– Gyerünk, ARTIE! Ne okozz csalódást! Skip! Elkezdem. Másfél centiméteres metszést ejtett az orrjárat mélyén, a nyálkahártyán. Csillapította a vérzést, majd a koponyacsont legvékonyabb részén, egy közel egy centiméteres lyukat fúrt, és azon át óvatosan felvezette ARTIE-t a koponyaüregbe. – Hans, meg tudnád mutatni nekünk a daganatot? – Ott van a képernyőn. Nem mindennapi tumor. A lábaddal tudod forgatni a képet, ha más irányból akarod látni. A kép tökéletes volt, és a daganat, pontosan úgy, ahogy Pfeffer jellemezte, nem volt mindennapi. Sőt, az igazsághoz tartozott, hogy Jessie nem emlékezett, valaha látott-e ehhez foghatóan hatalmas, kiterjedt meningeomát. A transnasalis behatolásnak köszönhetően ARTIE máris egészen közel járt a daganathoz, alig egy centiméterre volt a szélétől. A hagyományos feltárással még sehol nem lennénk, és nagy valószínűséggel már jelentős pusztítást végeztünk volna az ép agyszövetben – gondolta Jessie, és hálás volt a sorsnak, hogy az idegsebészetet forradalmasító parányi robot megszületésénél ő is jelen lehetett, mi több, ő taníthatta járni. Sylvan Maysnek igaza volt. Ezt a fajta daganatot lehetetlen hagyományos eljárással az utolsó sejtig eltávolítani úgy, hogy a műtét ne okozzon maradandó idegrendszeri károsodást. Mallochenak is igaza volt, hogy Sylvan Mays ajánlatát nem fogadta el, és jobbat keresett. Malloche képességeit nem szabad alábecsülni – figyelmeztette magát Jessie. – Orvosi végzettség nélkül is képes volt a legeredményesebbnek ígérkező beavatkozást kiválasztani. Mire lehet képes a saját szakmájában?

ARTIE kifogástalanul működött, öröm volt nézni, milyen könnyedén hajtotta végre az utasításokat. Az irányítókar legkisebb rezdülését is készségesen követte. – Ilyen szépen és simán még soha nem mozgott súgta oda Emilynek. Ennek ellenére sokkal lassabban haladt előre, mint lehetett volna; készakarva húzta az időt. Még bízott abban, hogy Naehring egyszer csak betoppan. A percek múlásával azonban rohamosan fogyatkozott a reménye. Abban sem lehetett biztos, hogy Tamikának sikerült elküldenie az elektromos levelet, még mielőtt Ariette darabokra törte a számítógépet. De még ha el is ment a levél, akkor sem lehetett biztos abban, hogy Alexnek sikerült utolérnie Markot. S még ha utol is érte, akkor sem lehetett biztos abban, hogy Naehring el tud-e vagy el akar-e jönni. Túl sok volt a de, a még ha, az akkor sem. Ideje lesz hozzászoknom a gondolathoz, hogy egyedül kell megbirkóznom a feladattal, vagy feladom a terveimet, és csak arra koncentrálok, hogy Malloche épen és egészségesen kerüljön vissza a hetedikre. A többi nyomasztó gondot pedig későbbre hagyom, és imádkozom, hogy ne legyen több áldozat. – Skip, ARTIE remekül irányítható – lelkesedett Jessie, amikor ARTIE elérte a daganat szélét. – Egy kis fuserálás sohasem árt – válaszolt leplezetlen büszkeséggel Skip. – Másrészt ARTIE-nak lelke van. Határozottan jobban dolgozik annak a keze alatt, akit szeret, és téged mindig kedvelt. Jessie-nek tagadhatatlanul jól esett Skip megjegyzése, mégsem őrá figyelt, hanem a mikrofonba behallatszó hangra.

– …Naehring. Dr. Mark Naehring vagyok, és azért jöttem, hogy… – Tudom, hogy miért jött. Menjen! – válaszolta Derrick. Jessie hátrafordult, és lábujjhegyre emelkedett, hogy jobban lássa, mi történik az ablak túloldalán. Úgy emlékezett, Naehring nem volt ilyen magas és izmos vállú. Sokáig nem morfondírozhatott ezen, mert kinyílt a műtő ajtaja, és Naehring egyenesen a műtősnőhöz lépett. Felnyitott egy tépőzáras műanyag tasakot, és a tartalmát, vagy egy tucat gyógyszeres ampullát, kiborította a műszerek és kötszerek közé. – Sterilek – mondta, még mielőtt a rémült műtősnő megszólalhatott volna. – Beöltözik? – kérdezte a műtősnő még mindig remegő hangon. A gondolat, hogy valaki besétál, és se szó, se beszéd az ő steril asztalára hajítja a gyógyszeres fiolákat, mélyen felháborította, de nem merte rendre utasítani azt a doktort, akit dr. Copeland hívott, hogy segítsen a műtétnél. – Természetesen. Naehringnek nemcsak a termete volt furcsa, hanem a hangja is. Jessie türelmetlenül várta, hogy Naehring végezzen a bemosakodással. Addig már nem akart hozzákezdeni a daganat szétporlasztásához, amíg Naehring nem ér vissza. Naehring a hátával kilökte az ajtót, az nekicsapódott a falnak, és feltartott kezekkel odalépett a műtősnőhöz. Belebújt a szétnyitva eléje tartott köpenybe, a kesztyűben azonban csak többedszeri nekifutásra sikerült elrendeznie az ujjait. Jessie intett Naehringnek, hogy cseréljen helyet Emilyvel, és álljon szembe vele. Naehring átment az MRI

másik oldalára, és szembefordult Jessie-vel, aki kis híján hangosan felkiáltott. Alex!

35. fejezet Jessie hozzákezdett a daganat ultrahangos evaporálásához és evakuálásához. – Örülök, hogy sikerült szabaddá tennie magát, dr. Naehring – szólalt meg Jessie, de szemei ezer más kérdést tettek fel. – Mark. Szólítson nyugodtan a keresztnevemen mondta Alex. – Mark, akár tegeződhetnénk is. – Óh, így sokkal egyszerűbb lesz. Örülök, hogy el tudtam jönni. – Én még jobban. Holly, odakint minden rendben? Jessie a kérdéssel csak Alexet akarta figyelmeztetni, hogy él a kétirányú összeköttetés az ablak két oldala között. – Itt minden rendben. Miért, valami baj van ott? kérdezte a technikus. – Az MRI-kép mintha kicsit mákos lenne. – Azonnal utánanézek. Jessie kikapcsolta a mikrofont. – Kikapcsoltam a mikrofont – súgta, de közben egy pillanatra sem hagyta abba ARTIE irányítását. A robot kötelességtudóan harapott ki újabb darabot Malloche meningeomájából. – Nem maradhat így sokáig, mert akkor gyanút fognak. Ez a nő itt a hátam mögött hozzájuk tartozik. – Tudom. Jessie visszakapcsolta a mikrofont, kiegyenesedett, és körbeforgatta a fejét, hogy megtornáztassa elmerevedett

nyakizmait. A nyakában, vállaiban érzett fáradtságon túl a keze is kezdett elnehezedni, és egyre nagyobb erőfeszítést követelt tőle az irányítókar kezelése. A Bob Marley CD nagyon jó volt abból a szempontból, hogy könnyebben tudtak beszélgetni egymással, de kezdett idegesítővé válni. Nyugalom – intette magát. – Csak nyugodtan. Semmi ok az idegeskedésre. Eddig minden nagyszerűen, a tervek szerint ment. – Holly, lassan eljutunk az aprólékos részhez. Mi lenne, ha átcserélnéd a diszket, és feltennéd a Kék rapszódiát? – Máris szólok Gershwinnek. Jessie megvárta, amíg elindul a zene, akkor kikapcsolta a mikrofonját. – Mit keresel itt? – kérdezte. Természetesnek vette, hogy Alexszel ugyanúgy tegeződjön, mint Markkal. – Naehring nincs a városban. Elutazott egy kongresszusra. Először csak annyit sikerült megtudnunk, hogy a Hawaii-szigetek valamelyikére repült. Csaknem az egész éjszakánk ráment, mire kiderítettük, hogy Mauin szállt meg. Amikor megtudtam, hogy miről tart előadást, akkor fogtam csak fel igazán, hogy milyen briliáns az ötleted. – Az ötlet lehet, hogy briliáns, de az még kevés. – Elárulta, hogy hol találom a báj italt, és hogyan kell használni. – Telefonon keresztül? – Mérgek, antidotumok, kábítószerek, hallucinogének, van némi előképzettségem. Jessie a szeme sarkából látta, hogy Grace közelebb lép hozzájuk. Felemelt mutatóujjával intett Alexnek, hogy hallgasson, és bekapcsolta a mikrofont.

– Michelle, úgy látom, jól haladunk. Nálatok nincs semmi gond? – Semmi. DelGreco nagyszerű tanítvány, élvezet magyarázni neki, és fantasztikus észrevételeket tesz közben. Fantasztikus észrevételek. A helyzet abszurdságán kívül mi számíthat még fantasztikusnak? Egy elbocsátott FBI-ügynök asszisztál a nemzetközi körözés alatt álló terrorista műtétjénél. Fantasztikus észrevételek. Jessie biztos volt abban, hogy ezzel a megjegyzéssel Michelle azt akarta közölni, hogy mindent tud. Emily biztosan megtalálta a módját, hogy felfedje Michelle előtt a valós helyzetet, bár Jessie szerint Emilynek arról sejtelme sem volt, hogy Mark nem is Naehring, hanem Alex. – Nos, Mark, a műtét könnyebb részén túl vagyunk. Hans, mutasd meg nekünk, milyen volt ez a tumor a műtét elején, légy szíves… Nagyszerű. Mark, a sárga szín jelzi a daganatot. Látod? Hans, visszatennéd a mostani képet? Köszönöm. Mark, látod a különbséget? Ennyi maradt a daganatból, de minél kevesebb marad, annál körülményesebb eltávolítani. – Ez hihetetlen! – bólogatott elismerően Alex. – Milyen szerencsés fickó! – mondta, és megpaskolta Malloche kopasz koponyáját. Jessie rosszalló pillantásokkal figyelmeztette Alexet, hogy a fejük fölött elhelyezett kamera minden mozdulatukat rögzíti és közvetíti az ablak másik oldalán ülőknek. A zárt láncú tévéközvetítés révén azok is nyomon követhették a műtét menetét, akik nem álltak a műtőasztal közvetlen közelében. Jóllehet az ARTIE-val végzett műtét során a kép elég egyhangú volt – egy

kopaszra borotvált koponya –, Ariette ragaszkodott ahhoz, hogy Jessie ne kapcsoltassa ki a kamerát, és erre nyilván figyelmeztette Derricket is, aki alig-alig vette le a szemét főnöke fénylő fejebúbjának képéről. – Michelle, körülbelül hat-hét perc múlva kellene felébresztened – mondta Jessie. – Rendben, de ígérd meg, hogy máskor is felteteted ezt a zenét. Jessie kikapcsolta a mikrofont, és tovább dolgozott, közben odasúgta Alexnek: – Ez a lány itt mögöttem Grace, és az ott kint, a nyakig begombolt fehér köpenyben, Derrick. Mindkettőnél fegyver van. Malloche csináltatott egy speciális titániumötvözetből készült pisztolyt, hogy a műtőbe is be tudják hozni. – Mindig mondtam, hogy zseniális ez a fickó. Tamikával megszakadt tegnap a kapcsolat. Jól van? – Mikor lejöttem, jól volt. A számítógépét azonban ripityára törte Ariette. Jessie visszakapcsolta a mikrofont, és szótlanul dolgozott tovább. ARTIE fáradhatatlanul ismételte ugyanazokat a müveleteket. Ultrahang, elfolyósít, szív, arrébb megy. Ultrahang, elfolyósít, szív, arrébb megy. Ultrahang, elfolyósít, szív, arrébb megy. A daganat zöme, legalább hetven százaléka semmivé foszlott, eltűnt a szívótartályban. Új vizeken hajóztak. ARTIE még soha nem járt ilyen mélyen az emberi agyban. A halott Pete Roslanski agyában ugyan mélyebbre fúrta magát, de az már akkor történt, amikor meghibásodott és irányíthatatlanná vált. Marci Sheprow szerencsés kimenetelű műtéténél gyakorlatilag végig az agy felszínén maradhatott. A szerencsétlen grófnál ugyan mélyebbre kellett volna rágnia magát, de az elrepedt ér, akár egy

átszakadt gát, meghiúsított minden további műveletet. Jessie most érezte igazán, hogy a tervezőasztal fölött és a kísérleti laboratóriumban görnyedve eltöltött sok száz, sok ezer óra megérte a fáradtságot. Jól haladtak, érezte, hogy ura a helyzetnek, már ami a műtét sebészi részét illette. Jessie tudta, hogy hamarosan a nem sebészi részeken is új, ismeretlen vizekre eveznek. Ez kiváltott benne némi szorongást. – Ébresztő az egész bandának. Ideje hozzálátni a forró kásához is. Michelle, megkérhetlek, hogy ébreszd fel Mr. Tollivert? A tumor háromnegyedét eltávolítottuk, félek azonban, hogy a maradék negyed legalább négyszer ennyi ideig fog tartani, és ehhez már kell a funkcionális MRI. Mark, kezdhetjük? – Felőlem, bármikor. Jessie kikapcsolta a mikrofont, és egészen közel hajolt Alexhez. – Biztos vagy ebben? Még kihátrálhatsz. Véletlenül rossz ampullákat hoztál el, leejted és összetörik. – Naehring egy egész órán keresztül magyarázta. Az ampullákat egyenesen az ő irodájából hoztam. Ezek kész keverékek, semmit nem kell csinálni velük. – Mi van az ampullákban? – Scopolamin, Pentothal, azt hiszem… A másik kettő nevére nem emlékszem. Jessie, amióta csak hallottam, hogy Gilbridge használta ezt a robotot, azóta arra várok, hogy itt feküdjön ezen a műtőasztalon. Nincs szándékomban elszúrni ezt a lehetőséget. – Sok szerencsét, Alex. Jessie visszakapcsolta a mikrofont. – Dr. Booker – kezdte Alex –, ugye nem bánja, ha a gyógyszereket én magam adagolom innen?

– Egyáltalán nem. Jessie, adjatok ki egy steril összekötőt, és akkor tiétek a beteg. Csak szóljon, dr. Naehring, ha szüksége van ránk – válaszolta Michelle. Jessie hátrább lépett. A steril összekötő egyik végét rögzítette az izoláláshoz, a másikat pedig kinyújtotta Emilynek, aki örült, hogy végre megmozdulhat. Közben odaszólt Grace-nek, hogy minden a tervek szerint halad. – Látom – válaszolta. – Ez jó. Ez nagyon jó. Jessie visszaállt a helyére, és úgy helyezkedett, hogy eltakarja a fiatal terrorista elöl Malloche fejét és Alexet. – Dr. Naehring, ezen a háromágú csapon át adhatja be a gyógyszereit – mutatott Jessie a rögzített összekötő végére. – ARTIE a bal oldali mozgató központ közelébe jutott. Tudnom kell végig, hogy a beteg mozgatja-e a jobb lábát és kezét. Michelle, látod a lábát? – Igen. – Nagyszerű. Mark, kapcsoljuk ki a zenét vagy maradhat? – Feltétlenül maradjon a zene. Ami most megy, az kiváló. Dr. Booker, szólíthatom Michelle-nek? – Hogyne, Mark. – Michelle, az kell, hogy teljesen ébren legyen, a tubust is ki kell venni, majd én visszaaltatom utána. Jessie örült, hogy a maszk eltakarja az arcát, mert szélesen elmosolyodott arra a gondolatra, milyen érzés lehet Alexnek kénye-kedve szerint felébreszteni és elaltatni azt az évek óta üldözött árnyat, akinek még az arcát sem ismerte, és akit mások is csak Mr. Ködként emlegettek. Ez még nem jelentett teljes fizetséget az elszenvedett testilelki kínokért, de biztos, hogy szívet melengető, bizsergető előjáték volt az elégtételhez vezető úton.

A tubus kihúzását követő krákogás zökkentette ki az álmodozásból. – Mr. Tolliver, hall engem? – kérdezte Jessie. – Igen – válaszolta egy kaparó hang a lepedő alól. – Emlékszik, beszéltünk arról, hogy a műtét egy bizonyos szakaszában felébresztjük. – Igen. – Nagyon jól haladunk, a daganat legnagyobb részét már eltávolítottuk. Innentől csak a maga segítségével haladhatunk tovább. Emlékszik arra, hogy a fejét egy abroncs rögzíti? – Igen. – Akkor most csinálja azt, amit mondunk. Mozgassa meg a jobb kezét… Nagyon jó… Most a balt… Nagyon jó… A jobb lábát. – Így lovagolnak az uurak, az uurak…- dúdolta Michelle. – Most a bal lábát. – Így lovagolnak a hölgyek, a hölgyek… – Van az orrában egy vékony kábel, amelyikkel a robotot irányítom. Azt érezheti, hogy előre-hátra mozog, időnként vibrál, de fájdalmat nem szabad éreznie. Adunk még gyógyszert, hogy ébren legyen, de ne annyira, hogy fájdalmai vagy kellemetlen, rossz érzései legyenek. Emlékszik, ugye, hogy ezt mind megbeszéltük? – Igen. – Akkor most folytatom, és kiveszem a tumor maradékát is. Időnként tőlem vagy dr. Naehringtől, ő is itt áll a műtőasztal mellett, velem szemben, különböző parancsokat hall, próbálja megcsinálni, amit kérünk. A parancsok hol hangosabbak, hol egészen halkak lesznek. Néha többször egymás után ugyanazt kérjük majd. Erre

azért van szükség, mert az utolsó daganatsejtekhez már nagyon közel van az ép agyszövet, és azt működés közben kell látnom. Emlékszik ugye, hogy ezt is megbeszéltük? – Emlékszem. – Nagyon jó. Nagyszerűen csinálja, Mr. Tolliver. Dr. Naehring mindjárt ad még egy kis gyógyszert, hogy ne érezzen semmi kellemetlenséget. – Felszívna öt millilitert az egyessel jelzett ampullából, kérem? – Öt milliliter – erősítette meg a műtősnő, és átnyújtotta a fecskendőt. – Fél köbcenti, és várni kell egy percet – mondta Alex. – Mr. Tolliver, emelje meg a jobb kezét. Jó. Még egyszer. Nagyon jó. Na, még egyszer. – Egészen közel hajolt Malloche füléhez, és intett Jessie-nek, hogy kapcsolja ki a mikrofont. – Hogy hívják? – kérdezte egészen halkan, Jessie is alig hallotta. – Claude…Paul…Malloche. Jessie hátranézett, hogy Grace vajon hallhatta-e a kérdést vagy a választ, de megnyugodott, mert a lány ritmusosan ringatta a fejét Gershwin zenéjére. – Mozdítsa meg a jobb lábát – kérte Jessie jó hangosan, miután bekapcsolta a mikrofont. – Mozgatja – mondta Michelle. Jessie kikapcsolta a mikrofont, és bólintott Alexnek, aki pár személyes adatot, mint születési hely és dátum, kérdezett Malloche-tól, hogy felmérhesse a gyógyszer hatását. Amikor már négyszer válaszolt Malloche ugyanarra a kérdésre, Alex egészen másról kezdte faggatni. – Soman, ugye tudod, hogy miről beszélek, Claude? – Igen… Tudom.

– Hány bombát rejtettetek el Bostonban? – Három… négy… – Mennyit? Hármat vagy négyet? – Három… négy… Jessie felemelte a mutatóujját, hogy Alex hagyja abba egy kicsit, és hátrafordult Grace-hez. – Jól haladunk – mondta Jessie. – Haladjanak is – válaszolta Grace. Mérget vehetsz rá, hogy jól haladunk. – Várj egy kicsit, Mark! – kérte Jessie. ARTIE újabb darabokat hasított ki a daganat széléből. Jessie intett Alexnek, hogy ismét kikapcsolta a mikrofont. – Hol helyeztétek el a somant, Claude? Hol vannak a gázbombák? – Quincy… Market… rotunda… Egy. – Folytassad! Hol van a többi? – Alex újabb adagot fecskendezett be a koktélból. – Claude? Malloche nem válaszolt. Túl sok! Alex, ez sok lesz! – rémült meg Jessie. – Kormányzat… központ… metró… zöld – szólalt meg Malloche akadozva. Kettő. Jessie bekapcsolta a mikrofont, és hosszasan kérdezgette Hans Pfeffert, aki egészen zavarba jött, mert nem tudta mire vélni a laikus kérdések özönét, amelyekre egészen magától értetődő válaszokat tudott csak adni. Eleinte azt hitte, hogy Jessie ugratni akarja, de a többedik együgyű kérdés után gyanakodni kezdett, hogy valami egészen más oka lehet a látszatbeszélgetésnek. Valóban

nem a válaszok érdekelték Jessie-t. Grace és Derrick figyelmét akarta megzavarni. A daganat több mint nyolcvan százalékban a múlté volt, és a maradék eltávolítása sem ígérkezett különösebben nehéznek. Minden afelé mutatott, hogy Malloche százszázalékosan megszabadul a meningeomájától. Alex azonban mintha Jessie ellen dolgozott volna. Beadott még egy adagot Naehring keverékéből, és ez már valóban túl soknak bizonyult. Malloche elvesztette az eszméletét, hosszú másodpercekig lélegezni is elfelejtett. Vissza kell tenni a tubust, és lélegeztetni kell, de akkor nem tud majd beszélni – őrlődött Jessie. Örökkévalóságnak tűnt, mire Malloche újra lélegezni kezdett. Viszont a első légvétel után meg is szólalt, igaz, egy hangot sem lehetett érteni az egészből. – Hol vannak? – kérdezte Alex. – Filene’s földszintje. – Talán nincs több – mondta Alex, mielőtt Jessie újra visszakapcsolta a mikrofont. Jessie előbb három, majd négy ujjat mutatott Alexnek, és kérdőn nézett rá, de Alex csak megvonta a vállát. Jessie, hogy a kívülállóknak ne tűnjön fel, milyen sokáig voltak csöndben, foglalkoztatni kezdte Malloche-t. – Mozdítsa meg a jobb lábát… Jó… Most a bal kezét… Nagyon jó… Jobb kezét… Megint a jobb kezét… A bal lábát… Alex felemelte a következő teli fecskendőt, és Jessiere nézett, aki tiltakozni akart, mert őszintén aggódott. Nem Malloche-t féltette valójában, hanem a hetedik emeleten fogva tartott betegeket és a város gyanútlan polgárait. Alex azonban nem figyelt rá. A fecskendőt

rátette a kanülre, és elfordította a háromágú csapot. Jessie megadóan sóhajtott, és kikapcsolta a mikrofont. – Claude, hol van a negyedik bomba? Quincy Market, Government Center metró és Filene's. Hol a negyedik? – Nem tudom… – válaszolta elhaló hangon Malloche. – Egyáltalán, van negyedik somanbomba? Jessie izgatottan emelte fel az ujját, hogy csöndre intse Alexet, aki mintha kezdte volna elfelejteni, hogy nem az FBI központjában faggatja Malloche-t. A szeme sarkából látta, hogy Grace nyugtalanul járkál a háta mögött, és a nyakát nyújtogatja, hogy jobban lásson. Be kellett fejezniük a rendhagyó kihallgatást. – Nem tudom… – ismételgette Malloche. – Nem tudom... Nem tudom… – Összezavarodott – mondta Jessie. – Lehet, hogy az volt a negyedik, amelyiket felrobbantottak a laborban. Be kell fejeznünk! – Naehring azt mondta, hogy a legvégén adjak be még két köbcentit. Gondolom, ez ahhoz kell, hogy ne emlékezzen semmire. – Nem tudom. Én csak egyet kérek, ne öld meg. Jessie bekapcsolta a mikrofont, és addig ismételte a Malloche-nak adott utasításokat, amíg nyilvánvalóvá nem vált, hogy Malloche már nem reagál. Jessie észrevette, hogy Derrick egészen közel lépett az ablakhoz, és szinte rátapadt a vastag üvegre. Mi nem tetszik neki? Gyanút fogott? Jessie ebben biztos volt. Hálát adott az égnek, hogy befejezték a Naehring-féle mutatványt. – Mark, nagyon köszönöm, fantasztikus munkát végeztél. Michelle, Emily, itt vagytok még? – Igen, Jess?

– Csak azt akarom mondani, hogy a daganat kilencven százalékát kiirtottuk. Kétlem, hogy az a pár szétszórt sziget, amelyik visszamaradt, elég vért kap ahhoz, hogy túlélje a beavatkozást, szerintem azok maguktól elhalnának, de biztosra akarok menni. Michelle, még körülbelül egyórányi munka van hátra. – Nem gond. A beteg kifogástalan állapotban van. – Emily, megtennéd, hogy leváltod ezt a mágust? – A kérésed parancs. – Dr. Naehring, nagyon köszönöm a felbecsülhetetlen segítséget… – Szóra sem érdemes, dr. Copeland. Nagy öröm volt együtt dolgozni, és remélem, még sokszor adódik ilyen alkalom. Jessie a szemével követte Alexet, és látta, hogy Emily egy papírlapot csúsztat a kezébe, ahogy elhaladnak egymás mellett. Alex semmi jelét nem mutatta a meglepetésnek, a világ legtermészetesebb mozdulatával benyúlt a köpenye alá, és betette a nadrágja zsebébe cédulát. Odafordult a műtősfiúhoz, hogy kösse ki a köpenyt, kibújt a sterilitását vesztett kabátból, levette a kesztyűjét, összegyűrte az egészet, és kidobta a szemetesbe. Az ajtóból még visszanézett Jessie-re, és diadalmasan rákacsintott. Derrick várta az ajtó másik oldalán. – Dr. Naehring, levenné a maszkját, kérem – hallotta Jessie Derrick hangját a becsapódó ajtón keresztül.

36. fejezet – Ölsz vagy megölnek. Amikor Alex megérkezett a műtőbe, Derrick lépett oda hozzá, hogy igazolja magát. Malloche embere a biztonsági szolgálat tagjaként mutatkozott be, aki azt a feladatot kapta, hogy csak a kijelölt személyeket engedje be a műtő területére. Amikor ugyanez az ember azzal a kéréssel állt eléje, hogy mutassa meg az arcát, Alex tudta, hogy csak egyikük hagyhatja el élve a műtőt. – Dr. Naehring, levenné a maszkját, kérem? – sürgette Derrick. Alex szemei elől a térdig érő, nyakig begombolt köpeny nem tudta elrejteni a vállra vetett, szíjon lógó félautomatát. Biztosan van nála egy pisztoly is – gondolta Alex. Közel egyforma magasak voltak, de Derrick vállasabb és legalább tíz évvel, ha nem tizenöttel fiatalabb volt. Hideg, érzéketlen pillantását látva Alexben nem sok kétség maradt, hogy ez az ember, mint egy gép, gondolkodás nélkül végrehajtja a Malloche-tól kapott utasításokat. Alex lassan a feje fölé emelte a kezeit, hogy a feje tetején megoldja a maszk masnira kötött szárait. Hagyta, hogy a maszk leforduljon a mellkasára. Derrick gyanakodva tanulmányozta az arcát. Alex figyelmét nem kerülte el a szemeiben felcsillanó felismerés. – Mi már találkoztunk valahol, doktor – mondta Derrick, és jobb kezével megigazította a köpenyét. – Vajon hol láthattuk egymást?

Ölsz vagy megölnek. Derrick a köpeny zsebébe süllyesztette a jobb kezét. Az ujja már a ravaszon van. Ebben biztos volt Alex, mint ahogy abban is, hogy másodperceken belül elveszíti a váratlan meglepetésből szerezhető előnyt, amely az adott helyzetben az egyetlen fegyvere volt. Villámgyors mozdulattal lágyékon rúgta Derricket. Megroggyantak a térdei, de talpon maradt. A profik gyorsaságával megperdült a tengelye körül, és elhajolt Alex jobb horga elől. Az irányítópult mellett álló technikus felkiáltott, amikor meglátta Derrick kezében a pisztolyt, de sikítása beleveszett a falak közt visszhangzó dörrenésbe. Alex hétrét görnyedve rohant ki a műtőből, egyik faltól a másikig cikázott, mint egy kilőtt gumilabda. A füle mellett elsivítő golyó éles csattanással pattant le a sziklába vájt falról, a következő lövés már súrolta a bőrét. A CIA-nál eltöltött évek alatt nemegyszer keveredett tűzharcba, de ilyen közelről még soha nem vették célba, és az sem fordult elő vele soha, hogy teljesen fegyvertelen legyen. Egyet tehetett csak. Rohan, ahogy a lába bírja és megpróbálja lerázni a nála fiatalabb és erősebb terroristát, aki az élete árán is meg akarja őt ölni. AZ EMMC különböző épületeit összekötő alagsori alagutakon robogott keresztül, futás közben felborogatta a falak mellé állított beteghordó kocsikat, polcokat, székeket. Próbált a keskeny, kanyargós mellékfolyosókon maradni, de hiába igyekezett elkerülni, végül mégis rátévedt a főépület alatt húzódó hosszú, egyenes folyosóra. Reménye sem lehetett, hogy eljut a végéig. A kórház legnagyobb melléképülete, az egy szinttel magasabban fekvő Kellogg Building alagsori bejárata a folyosó jobb

oldaláról nyílt, de a csapóajtó jó harmincméternyire volt tőle. Azt célozta meg. Derrick akkor fordult be a hosszú, egyenes folyosóra, amikor Alex kilökte maga előtt az ajtót, és nekifutott a felfelé vezető lépcsőnek. Kettesével, hármasával vette a lépcsőfokokat. A Kellogg Building fényesen kivilágított, gránitlapokkal burkolt folyosójára érve Alex megtorpant és megcsúszott, de nem esett el. Ez a folyosó is túl hosszú és egyenes volt ahhoz, hogy elmenekülhessen. Az első útjába eső ajtó a számítástechnikai osztályra vezetett. Alex nem sokat gondolkodott, berohant a tágas terembe, ahol számítógépek, szerverek tucatjai zümmögtek, villogtak barátságosan. Tudta, hogy Derrick akkor is a folyosóról nyíló helyiségekben fogja keresni, ha nem látja a becsukódó ajtót, mert egy amatőr számára is nyilvánvaló, hogy képtelenség pár másodperc alatt végigfutni a hosszú folyosón. Az ajtó melletti kapcsolóhoz ugrott, és kikapcsolta a világítást. – Hé, mit csinál? – kiáltott rá egy idegen akcentusú férfi. – Pszt. Alex a hang irányába fordult, és csaknem fellökte a betegesen sovány fiatalembert, aki az MRI-műtőből folyamatosan érkező digitalizált adathalmaz értékelését végző számítógépet felügyelte, és szinte rátapadt a képernyőn szüntelenül változó számsorokra. Vajon tudjae, hogy milyen kiszámíthatatlan dráma bontakozik ki a számok mögött – villant át Alexen. – Mit csinál? – ismételte meg türelmetlenül a kérdést. – Feküdjön le, és meg ne mozduljon – parancsolt rá Alex, és arccal előre lenyomta a földre. Tiltakozásra nem maradt idő, mert egy géppisztolysorozat szilánkokra tépte

fejük fölött a komputereket és monitorokat. A szétrobbanó üvegcserepek csörömpölve záporoztak körülöttük. Egy Uzi – állapította meg Alex a hangból. Alex négykézláb csúszott arrébb, és valamilyen fegyvernek használható tárgy után kutatott a kezével. Semmit nem talált. A sötét teremben a számítógépeken kívül semmi más nem volt. Hangtalanul átkúszott az asztal másik oldalára, és akkor megpillantotta Derrick fehér köpenyét. Derrick szintén az asztal fedezékébe húzódva lopakodott előre, pontosan abba az irányba, ahol a szerencsétlen fiút hagyta. – Ne bántson! Kérem, ne bántson! Egy rövid sorozat vetett végett a velőtrázó sikolyba fordult könyörgésnek. Alex keze ökölbe szorult, de segíteni nem tudott. Derrick az asztal másik oldalán volt. Alex tovább kúszott az asztal sarkáig. Derrick ott guggolt karnyújtásnyira tőle, és az asztalok alá próbált benézni, de a sötétben hiába meresztette a szemét, nem látta azt a fickót, akit el kellene kapnia, akit nem engedhet ki élve a kórházból. Alex felállt, két keze közé fogta a valami csoda folytán épségben maradt monitort, és kinyújtott karokkal felemelte a feje fölé. A lehulló üvegcserepek hangjára Derrick, mint a villám, kiegyenesedett és megfordult, mégsem volt elég gyors. Alex teljes erejével lesújtott rá, és a képernyő hatalmas robajjal szétrobbant a fején. Derrick felüvöltött, és hanyatt vágódott. Még nem esett le a földre, amikor már tüzet nyitott. Alex oldalt vetette magát, és felugrott az asztallapra. Rá akarta vetni magát a vadul tüzelő terroristára, de hirtelen éles fájdalom hasított a vállába, és egy másik golyó az arcát súrolta. A lövéstől

elvesztette az egyensúlyát, és lezuhant a földön szanaszét heverő törmelék közé. Alex nyugalmat erőltetett magára, és a műtősruhán keresztül megtapogatta a vérző sebet. Megsebesült, de Derrick is. A fejére mért ütést ugyan kibírta, de mint egy sebzett állat, úgy ordított a fájdalomtól, és tehetetlen dühében újabb sorozatot engedett ki a géppisztolyából. A golyók a mennyezetbe csapódtak be. Még mindig a hátán fekszik, azért lő felfelé. Ha most nem jutok ki innen, akkor soha – igyekezett józanul felmérni az esélyeit Alex. Alex a földre kuporodva elindult az ajtó felé, és amikor elérte, hirtelen kinyitotta. A folyosóról beözönlő fényárban rettenetes kép tárult elé, de nem volt ideje ezen szörnyülködni, mert Derrick tüzet nyitott, és a golyók sivítva téptek bele feje fölött az ajtóba. Alex feljajdult, amikor sebesült vállával átfordult a fényes gránitlapon, de összeszorított fogakkal tovább gurult, és csak akkor ugrott talpra, amikor kikerült a golyózáporból. A legközelebbi ajtó úgy tízméterre volt tőle. LABORATÓRIUMOK, olvasta el az üvegbe csiszolt feliratot. – Bárki is az az ember – sziszegte Grace –, ő már halott. Jessie elkeseredetten nézett Emilyre, aki nem tudott mit mondani, csak szomorúan megrázta a fejét. Malloche és bandája ellen olyan ígéretesen vették fel a harcot, olyan biztatóan alakultak a dolgok, és akkor hirtelen minden tervük, reményük szertefoszlott. Jessie egészen elgyengült, lábai remegtek, izzadt, nem érezte jól magát, és félt, halálosan félt attól, hogy Alexnek baja esik. – Jessie, mi a fene folyik itt? – kérdezte Hans Pfeffer. – Kik voltak ezek a fegyveres banditák?

– Hans, majd később elmagyarázom az egészet. Ne törődjünk most velük, hanem igyekezzünk mielőbb befejezni ezt a műtétet. Nagyon kevés van hátra. Jessie minden erejét megfeszítve ARTIE-ra összpontosította a figyelmét, és célba vette a daganat utolsó megmaradt szigetét. A műtét során gyakorlatilag az utolsó sejtig sikerült eltávolítaniuk a daganatot, és közben nem okoztak maradandó idegrendszeri károsodáshoz vezető sérülést. Hagyományos módon megközelítőleg sem tudtak volna hasonló eredményt elérni. Túlszárnyalták a legmerészebb várakozásaikat is, és bebizonyították, hogy az MRI vezérelte robotsebészet előtt fényes jövő áll. Más körülmények között karneváli hangulat uralkodott volna a műtőben, de az adott helyzetben nem sok okuk volt az ünneplésre. Nyomasztó volt a légkör. Grace törte meg a csöndet. – Meddig tart még? – kérdezte emelt hangon. Már nem adott a látszatra, és nem játszotta tovább az udvarias egyetemista lány szerepet. – Tíz-tizenöt perc – válaszolta Jessie. – Én már nem látok ott daganatot. – Közvetlenül a robot orra előtt, egy icipici darab. A komputer sárgára színezte a képernyőn. – Én akkor sem látom. – Mit érdekel engem, hogy látja, vagy nem látja csattant fel Jessie. – Ott van, és kész. A képernyő elsötétedett. – Még nem végeztünk. Azonnal kapcsoljátok vissza! – kiáltotta Jessie dühösen. – Nem mi kapcsoltuk ki! Leállt az egész rendszer kiabálták be kintről. Jessie kinézett, és látta, hogy a technikusok idegesen kapcsolgatják, tekergetik,

nyomogatják a gombokat. Pfeffer türelmetlenül próbált telefonálni, sikertelenül. – Senki nem veszi fel a telefont – dühöngött hangosan. – Megnézem, mit csinálnak odafent, és istenemre szétrúgom… – az utolsó szavakat már a folyosóról kiáltotta vissza, és nem lehetett tisztán hallani. Jessie és Emily rosszat sejtve várták, hogy Pfeffer visszajöjjön. Lassan teltek a percek. – Jessie – kiáltotta már messziről, amikor remegve, halottsápadtan visszaért. – Eli Rogoff… megölték… halott... lelőtték… a számítógépek romokban… vér és törmelék… vandál pusztítás… ahová csak nézel… Jessie szembefordult Grace-szel és a szemébe vágta: – A barátja ezt jól elintézte. Kész, nincs tovább, én befejeztem. – Azt nem lehet. Azt mondta, hogy még… – Beszélje meg a barátjával! Hogyan folytassam? Megmondaná? – Most mi lesz Claude-dal? – Honnan tudjam? Évek múlva derül csak ki, hogy a visszamaradt daganatsejtek vérellátásával mi lett. Ha elég vért kapnak, akkor ismét növekedésnek indulnak. Ha nem, akkor nem. Teljesen felesleges találgatásokba bocsátkozni. Itt és most úgysem tehetünk semmit. Hiába nyitnám ki a koponyáját, akkor sem tudnék többet tenni. – Hívom a rendőrséget – szólalt meg Pfeffer bizonytalanul. A hangján hallatszott, hogy még nem tért magához. – Hans, várj! Hadd fejezzem be előbb, azután vigyük ki a műtőből is, különben sokan meghalhatnak. Mindent elmagyarázok, csak előbb szeretném kivenni Mr. hmm… fejéből ARTIE-t.

– Erre kíváncsi vagyok! MRI nélkül? – Mit csináljak? Ki kell vennem. – Vegye már ki, és menjünk! Rég a hetediken kellene lennünk – sürgette őket Grace. – Jessie, ki a fene ez a liba? – Hans, kérlek! – szólt rá rémülten Jessie. – Ne törődj vele, inkább azon imádkozz, hogy ki tudjuk venni craniotomia nélkül. Jessie Emilyre nézett, és elmagyarázta neki, hogyan képzeli. – Remélem, meg tudod csinálni! – Em, gyere át ide, és ha szólok, akkor az irányítókart billentsd egyenesen hátra. Számolj kettőig, és engedd el. Én megfeszítem a kábeleket, és akkor megint két másodpercig hátramenet. Addig ismételjük, amíg meg nem jelenik ARTIE. – Vakon húzzátok ki? – rémüldözött Pfeffer. – Tudsz jobbat? Nyissuk fel talán a koponyáját? – Arról szó sem lehet, amíg Ariette nem mondja, hogy mehet – figyelmeztette őket Grace, és fenyegetően megigazította a ruháját. – Ha nem fogja be azonnal a száját, akkor egyetlen rántással kitépem ARTIE-t, és feldugom a maga orrán. A patológia bezárt üvegajtaja előtt egy kifeszített sárga szalag rikított, mögötte pedig teljes volt a sötétség. A szalagon vörös halálfejek között vörös nagybetűk figyelmeztettek, hogy az ajtó mögötti terület fertőzött. A golyók hamarabb érték el az ajtót, mint Alex, de valami isteni csoda folytán a sorozat még csak nem is súrolta, viszont utat tört neki az üvegajtón keresztül. Tigrisugrással átvetette magát a repülő üvegszilánkok

között. Földet érve azonnal átfordult a vállán és oldalra gurult. Meglőtt vállából éles fájdalom hasított a nyakába, közel járt az ájuláshoz, de talpra állt és tovább rohant, hogy kikerüljön a folyosóról bevilágító lámpák fényéből. A sűrűsödő homályban is jól látta, hogy előre és tőle balra ugyanolyan sárga szalag fut keresztben egy üvegablakos ajtón, mint amilyen a bejárati ajtót keresztezte. Az üvegbe mart aranyozott betűket már csak akkor tudta elolvasni, amikor egészen közel ért az ajtóhoz: mikrobiológia. El tudta képzelni, hogy mi lehet az ajtó mögött. Hátranézett. Derrick akkor lépett át a betört ajtón, és hatalmas alakjával csaknem teljesen kitöltötte az ajtókeretet. A folyosói fény hátulról világította meg, és ettől még baljósabb látványt nyújtott. Alexnek nem sok választása volt. Kinyitotta az ajtót, lehajolt, átbújt a figyelmeztető szalag alatt, és becsukta maga mögött az ajtót. Elviselhetetlen büz terjengett odabent. Leguggolt, és a maszkot, amelyik még mindig a nyakában lógott, visszakötötte az arca elé. Sokat nem segített, de legalább az illúziója megvolt. Guggolva indult el a laboratórium belseje felé. Arra vigyázott, hogy fejével le ne verjen valamit az asztalokon felborult üvegedények közül, s közben nem vette észre a földön heverő holttestet. Átbukfencezett a soman első áldozatán. Rachel Sheridan nyitott szájjal és szemekkel feküdt a hátán. Arcára rászáradt a vér és a hányadék. Alex összerázkódott, és tovább mászott, hogy minél messzebb legyen az ajtótól. Alex visszaemlékezett arra az éjszakára, amelyet súlyosan sebesült barátjával együtt egy tömegsír szélén kellett eltöltenie. Hat évvel korábban történt, Angolában.

Fél méterre tőlük sokszáz, többhetes hullából áradt a rothadás szaga. Ha az volt élete leggyomorforgatóbb élménye, akkor a mikrobiológiai laboratórium volt a második helyezett. Derrick árnyéka tűnt fel az ajtóban. Alex feltérdelt és végigtapogatta a feje fölött a pultot abban a reményben, hogy talál valamit, amit fegyverként használhat. Óvatosan arrébb csúszott a térdével, de másodszor is beleütközött egy holttestbe. Megbillent, ösztönösen kinyújtotta kezét, és beletenyerelt a harmadik áldozat arcába. Elkapta a kezét és a földön szétszórt üvegcserepek között keresett egy tenyérnyi helyet, ahová letámaszkodhatott. Ujjai közben beleakadtak egy apró kartondobozba. Gyufa! Felvette, és óvatosan továbbkúszott a labor végébe, ahol rátalált a negyedik holttestre. Szétvetett végtagokkal hevert azok között az összetört tárgyak között, amelyeket a halállal viaskodva vert le a pultról és a fal melletti polcról. Alex óvatosan kiegyenesedett, kilesett az ajtó felé. Derrick árnyéka eltűnt az ajtó elől, de Alex tudta, hogy vissza fog jönni. Azon egyáltalán nem csodálkozott, hogy Derrick a mikrobiológiai laboratóriumot hagyja a legvégére. Ha itt volt, amikor Malloche a somanbemutatót tartotta, akkor csak a legvégső esetben fogja átkutatni ezt a helyet. Alex meggyújtott egy gyufát, tenyerével eltakarta a lángot, és a pislákoló gyenge fényben körülnézett a földön. A halott férfi padlizsánlila arccal, tágra nyílt, fakó szemekkel bámulta a mennyezetet. Kitátott száját színültig töltötte a gyomorváladék, a fölösleg kifolyt a szája sarkánál, és meggyült az álla alatt. Alex elfújta a gyufát, és nagyokat nyelt. Kilesett az ajtó felé, de Derrick árnyékát sehol nem látta. Meggyújtott még egy gyufát, és gondosan elkerülve a halott arcát, újra körülnézett. Egy épségben

maradt keskenyszájú üveget vett észre a halottnál, erősen szorította behajlított, megmerevedett karjával. Még az üvegdugó is a helyén volt. A címkéjén egy fekete halálfej alatt három betűt tudott kiolvasni, mielőtt ellobbant a gyufa. HCl – dörmögte elégedetten. Klór-hidrogén, de ha úgy jobban szereted, akkor sósav. Most már beszélgethetünk. Kilesett az ajtó felé, Derrick még nem jött vissza. Harmadszor is meggyújtott egy gyufát. Most csak azzal a kezével tudta úgy-ahogy eltakarni a fényt, amelyikkel az égő gyufaszálat fogta, mert a másikkal a dugót akarta kihúzni a csaknem teli vegyszeres üvegből. Meglepően könnyen sikerült egy kézzel is. Azonnal megcsapta az orrát a színtelen folyadék szúrós szaga. Letette a földre a dugót és felemelte az üveget, majd pár cseppet a halott mellkasára csurgatott. Csípős füst szállt fel azonnal, és a tömény sósav egy szempillantás alatt hatalmas lyukat égetett a szerencsétlen férfi ruháján és bőrén. Bingó! Alexnek nem volt más dolga, mint visszajutni az ajtóhoz és várni. Óvatosan, nehogy magára borítsa a sósavat, leguggolt és a laborasztal takarásában lassan elindult az ajtó felé. A pult végénél megállt, és várt. Eltelt legalább három perc, lehet hogy négy is. Semmi sem történt. Feladta volna? Elment? Alex ezt nem akarta elhinni, és igaza volt, mert alig telt el egy újabb perc, amikor Derrick árnyéka megjelent az ajtó ablakában. Milliméterről milliméterre nyílt az ajtó. Alex nem látta jól az üldözőjét, inkább csak sejtette, hogy küszködik a rohadó hús szagával, azért jön olyan lassan. Derrick visszafordult az ajtó felé, és végigtapogatta a falat. A

villanykapcsolót keresi – villant át Alex agyán. Alex egészen hozzásimult az asztal oldalához, és felkészült a hirtelen, éles fényre. Hallotta a kattanást, de nem történt semmi. Richard Marcus nyilván nem csak lezáratta a patológiát és kitűzette a sárga szalagokat Malloche parancsára, de az áramot is kikapcsoltatta az osztályon, hogy elvegye mindazok kedvét a kutakodástól, akik a figyelmeztetés ellenére mégis betévednének a tiltott területre. Ezzel függött össze az is, hogy még mindig nem történt meg a hivatalos helyszíni szemle sem. Derrick, akinek fejét, arcát alaposan megdolgozta a szétrobbant képcső, bosszúsan kapkodta a levegőt. Dühítette, hogy el tudott menekülni előle az a karatézó doktor, ha egyáltalán orvos volt. A rúgás emlékére még mindig heves hullámokban tört rá a hányinger, és igazán nem örült annak, hogy négy bomló hulla társaságában, vaksötétben tapogatózva kell megkeresnie. Derrick elvesztette a türelmét, és ez sebezhetővé tette. Alex tudta, hogy eljött az ő ideje. Alex visszatartotta a lélegzetét és felállt. Az asztal másik oldalán, pontosan vele egy vonalban, háttal állt neki Derrick. A labor belseje felé meresztgette a nyakát, és aprókat, nyitott szájjal lélegzett. – Büdös van, mi? A te munkád gyümölcse, te mocsadék, szemét állat. De ne aggódj, érzel még ennél maróbbat is. Alex megmarkolta a vegyszeres üveg nyakát, kiegyenesedett, és kinyújtotta oldalra a karját. Úgy állt ott, mint egy félkarú madárijesztő, Derrick őt kereste a főnökével együtt véghezvitt pusztítás romjai között. Alex alig hallhatóan megköszörülte a torkát. Derrick, mint akit

kígyó mart meg, megpördült a tengelye körül, de Alex gyorsabb volt, és lendületből olyan erővel csapta Derrick arcába az üveget, hogy az azonnal darabokra tört, a tartalma pedig füstölve ömlött szét Derrick sebektől szabdalt fején, s folyt le a nyakán, mellkasán. Derrick üvöltése túlharsogta a rövid géppisztolysorozatot. Alex már az asztal menedékében rohant az ajtó felé, és közben heves mozdulatokkal próbálta lerázni a kezére fröccsent sósavat. Derrick vonyítva zuhant a földre, kezéből kiejtette a fegyvert, és tehetetlenül vergődött a sósav gőzében. Alex visszanézett rá, és meggondolta magát. Kinyitotta az ajtót, hogy beengedjen egy kis fényt, majd odalépett az elhaló hangon nyöszörgő Derrick elé. Lehajolt, és felvette a fegyvert. Valóban egy Uzi volt. – A bátyámat Andy Bishopnak hívták – mondta halkan. Célba vette Derrick felismerhetetlenségig szétmart fejét, és kiürítette a tárat. Az utolsó töltény után hirtelen beköszöntött csöndben jutott csak el a tudatáig a jobb kezét égető fájdalom. Odament a legközelebbi vízcsaphoz, megpróbálta bő vízzel lemosni a karjára, kezére tapadt sósav maradványait. Mielőtt távozott volna, még egyszer visszalépett Derrickhez, és a köpenye alól kivette a tartalék tárat.

37. fejezet – Micsoda remek nő vagy – súgta oda Emily, amikor Jessie visszafordult a műtőasztal felé. – Már nekem is nagyon viszketett a nyelvem. Jessie megkönnyebbült, miután jól helyre tette Gracet, bár tudta, hogy a vihar csak elcsendesedett, de nem múlt el a fejük fölül. Grace-re pedig aligha volt hatása, még leginkább a műtősnő szeppent meg, olyannyira, hogy zavarában levert két műszert is az asztaláról. – Emily, gondolod, hogy Alex kereket tudott oldani? Félek, hogy elkapta az a behemót gorilla. Nem is tudom elhinni, hogy ez velünk történik. Most mit tegyünk? – Előbb fejezzük be ezt a műtétet, ráérünk azután is aggódni. Jessie megadóan bólintott. Ennél jobb tanácsot ő sem adhatott magának. Aggódni valóban lesz még alkalmam. Előbb végezzünk az előttünk álló feladattal, a többi meg ráér. – Igazad van, Em. Tudod, hogy mindig panaszkodom, ha nem te asszisztálsz, de most különösen nagy szükségem van a baráti jó tanácsra. Baráti jó tanács. A műtét kezdete óta most először jutott eszébe Sara. A diagnózis biztosan jó volt: akut hydrocephalus, és az adott körülmények között a leggyorsabban eredményre vezető terápiás beavatkozást választotta. Azonban a helyes diagnózis és az adekvát kezelés sem elég mindig a gyógyuláshoz. Vajon életben van-e még Sara? Mi lehet vele? És mi lehet Alexszel? Vajon

ő életben van-e? Bárcsak arra ébrednék fel, hogy ez az egész egy rossz álom! Jessie lenézett a szörnyetegre, aki békésen aludt abban a biztos tudatban, hogy minden eshetőségre felkészült, és őt nem fenyegetheti veszély. Claude Malloche arra építette fel a tervét, hogy – szemben vele – mások igenis törődnek embertársaikkal. Tudta, hogy a sebész, akit választ, mindent elkövet majd, hogy tökéletesen sikerüljön a műtét, mert egy orvos képtelen szándékosan bajt okozni a betegének. Tudta, hogy Richard Marcus inkább vállalja a hazugságot és elkendőzi a gyilkosságot, csak ne sodorja veszélybe több száz, ezer ember életét. Neki viszont mit számított Sara Devereau? Semmit. Egy halottal több vagy kevesebb szárad a lelkén? Jessie kimeresztette az ujjait, és tíz körme közé fogta Malloche fejét. – Legszívesebben megölném, Em – súgta Jessie túlfűtött indulattal. – Gyerekkorom óta lelkiismeretfurdalásom van, ha agyonütök egy szúnyogot, de most valóban szeretném belemélyeszteni a koponyájába az ujjaimat, és belülről tépni le a képéről azt a magabiztos vigyort. – Eszedbe jutott Sara? – Miből találtad ki? – nevetett fel Jessie, de nyomban elkomorult. – Az is lehet, hogy már nem is él. – Mindent megtettél, amit csak lehetett. Imádkozom, hogy jól legyen, de bármi történt vagy történik vele, az nem a te hibád. Annál többet, mint amit te megtettél… – Nem lett volna szabad meghunyászkodnom tegnap este… – Hogy jut ilyen az eszedbe? Mindent megtettél tegnap is, és ma reggel egyenesen világklasszis volt, ahogy tizenöt perc alatt, bár szerintem annyi sem volt…

– Jobb lett volna tegnap este a műtőben. – Ki mondja, hogy nem lett volna jobb? De ez van. Nem mi akartuk, hogy így legyen. De meglátod, eljön még a mi időnk. Jessie nem bírta tovább. A fáradtság, az izgalom, a kimerültség, Tamika, Sara, a műtét, Alex. Túl sok volt. Látása elhomályosult, közel járt ahhoz, hogy zokogásban törjön ki. Nem törődött tovább a sterilitással sem. Felemelte gumikesztyűs kezét, és levette a szemüvegét. Steril műtőskabátja ujjával törölte ki szeméből a könnyeket. – Mit csinál? – kiáltott rá Grace, és közelebb lépett hozzájuk. – Semmit – válaszolta Jessie, és nagyon vigyázott, hogy hangja nyugodt maradjon. – Arra készülünk, hogy kiszabadítsuk a mi barátunkat, ARTIE-t az agy fogságából. Igazad van, Em – folytatta anélkül, hogy lejjebb vitte volna a hangját. – Mindennek eljön az ideje. Lássunk hozzá. Megfeszítem a kábeleket. Állítsad mind a hat bütyköt hátramenetbe. Indítsad. Jó. Két-három milliméterrel kijjebb jött. Újra megfeszítem. Hátramenetbe mind a hatot. Indíts. Jó. Három milliméter jött. A miniatűr robot kihúzása csaknem húsz percig tartott. A CD senkinek nem jutott eszébe. Síri csönd honolt a műtőben, csak Jessie ismétlődő parancsait és az oxigén álmosító sustorgását lehetett hallani. A köldökzsinórnál fogva kihúzott ARTIE végre megjelent Malloche orrnyílásánál. Véresen, de épen és egészségesen partot ért. Jessie végtelen szeretettel emelte a tenyerére, és megnyugodva látta, hogy a kábelek meg a parányi bütykök sértetlenek maradtak.

– Isten hozott! Te vagy a nap hőse, de az ünneplés még odébb van. Jessie ellenőrizte, nem vérzik-e a nyálkahártyán ejtett seb, amelyen át felvezették és kihúzták ARTIE-t. Egy öltéssel bezárta a sebet, és szólt Michelle-nek, hogy ébresztheti a beteget. – Egy-két perc, és beszélgethetsz vele – válaszolta az aneszteziológus. Jessie még gyorsan kihasználta azt az időt, amíg teljesen lebomlik az altatószer, és egy jodoformos gézcsíkkal kitamponálta Malloche orrát. Mikor végzett, hátralépett az asztaltól, és lehúzta a kesztyűjét. Esküdni mert volna, hogy Grace egy pisztoly markolatán tartotta zsebre dugott kezét. Jessie-ben megfordult a gondolat, hogy lerohanja Grace-t, és ha a többiek azonnal kapcsolnak, akkor talán lefegyverezhetik, utána pedig egyezséget köthetnek Arlette-tel, hogy a hetediken fogva tartott túszokért cserébe elengedik Grace-t és Malloche-t. De mi van akkor, ha valóban olyan ügyes és gyors ez a lány, mint amilyennek Malloche mondta? A veszély túl nagy volt, és túl sok ember élete forgott kockán. Nem. Semmi elhamarkodott ostobaság. Nem tudni, mi van Derrickkel, Alexszel, a VII emeleti foglyokkal, a városban elhelyezett somannal. Hagyni kell, hadd alakuljanak még maguktól a dolgok. – Jessie, nem gondolod, hogy ideje lenne minket is beavatni a dolgokba – vonta kérdőre Jessie-t Pfeffer. Eli Rogoffal nem szívroham végzett. – Majd én beavatom a dolgokba – válaszolta Jessie helyett Grace. Kiment a műtőből, odaállt Pfeffer elé,

előkapta inge alól a hangtompítóval felszerelt pisztolyt, és a radiológus álla alá nyomta a csövét. – Mit… mit… csinál? – dadogta Pfeffer. – Még egy hang, és szétlövöm a fejét. Ez mindenkinek szól! Ha bárki kinyitja a száját, végzek vele, és ő lesz a következő – mutatott Hollyra. Grace, anélkül, hogy elvette volna a pisztolyt Pfeffer torkáról, másik kezével felvette a telefont, válla és füle közé szorította, és tárcsázta a VII. emeletet. – Ariette, a műtét kész van, és maga a műtét rendben ment, a daganatot eltávolították, Claude most ébredezik.De azért van egy kis gond. Leküldenéd most azonnal Armandot? … Derrick? Ő… Ő nincs itt. Rálőtt egy férfira, aki itt volt lent a műtőben, de elmenekült. Derrick utánament… Körülbelül egy órája történt, és még nem jött vissza… Nem, nincs fegyvere. Gondolom, csak idő kérdése, hogy Derrick elkapja. Kérlek, küld le Armandot, majd ha visszaértünk a hetedikre, elmondom részletesen, hogy mi történt. Jessie semmi okosabbat nem tudott kitalálni, mint együttműködni a terroristákkal és várni. Már egy órája, hogy Derrick elrohant Alex után, és a telefonbeszélgetésből nyilvánvalóvá vált, hogy nem ment vissza az idegsebészetre sem. Alex teljesen fegyvertelenül állt szemben egy állig felfegyverzett gengszterrel. Vajon Alex elszántsága elegendő-e ahhoz, hogy eséllyel vegye fel a harcot Malloche emberével? Afelől nem sok kétsége volt Jessie-nek, hogyha Derrick nem tér vissza hamarosan és nem teszi Ariette lába elé Alexet élve vagy halva, akkor a VII. emeleten szörnyű vérontás lesz.

Alex a könyökével törte be a kémiai laboratórium ablakát. Kötszert és valami kenőcsöt keresett, mert a lőtt seb még mindig vérzett a vállán, és jobb kezén, alkarján tucatnyi fájdalmas seb keletkezett ott, ahonnan nem tudta elég gyorsan lerázni vagy lemosni a ráfröccsent sósavat. Szerencséje volt, mert az elsősegélydoboz mellett egy zseblámpát is talált. A zseblámpa fényénél, sajgó kézzel, ügyetlenkedve fertőtlenítette a vállán lévő sebet, rányomott egy köteg kötszert és leragasztotta. A vérzés – úgy tűnt – megállt, ám égő bőrére hiába kente vastagon a kenőcsöt, a hűsítő hatás percek alatt elmúlt. Egy alig használt hátsó lépcsőházon keresztül hagyta el a kórházat. Az elmúlt öt év során soha nem került ilyen közel Malloche-hoz vagy az őhozzá az öngyilkosságig lojális Árnyékokhoz. Most pedig nemcsak kézzelfogható közelségbe került hozzájuk, hanem súlyos veszteséget is okozott nekik. Ez még csak a kezdet, Claude, ez még csak a kezdet. A mikrobiológiai laboratórium horrorja és a patológia sötétsége után a déli verőfény és a friss levegő részegítően csapta meg az arcát. Percekbe tellett, mire tájékozódni tudott. A hátsó kijáraton keresztül egy csaknem teljesen kihalt utcára jutott. A kis furgon, amelyikben Stan Moyer és Vicki Holcroft vártak rá, másfél háztömbnyire volt tőle. Mindketten ébren voltak egész éjszaka, hogy segítsenek Alexnek előkeríteni Mark Naehringet a Hawaii-szigeteken, és utána megszerezni Naehring irodájából a fiolákba zárt csodafőzetet. Alex jó négy órája hagyta magukra őket azzal, hogy bemegy a műtőbe, és hamarosan visszatér hozzájuk. Biztosra vette, hogy a fáradtság és a hosszas várakozás miatt már nagyon türelmetlenek. Alex fokozott körültekintéssel, de sietve közeledett a furgon felé. Tudta, hogy Jessie és a betegek a VII.

emeleten komoly veszélybe kerülnek abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy Derrick soha nem fog visszamenni a VH-re. A terroristák tűzereje, miután elvesztették egy emberüket, húsz százalékkal meggyengült, sőt, mivel átmenetileg Malloche-t is nyugodtan le lehetett írni, negyven százalékkal. A támadás-ellentámadás persze sohasem tiszta matematika, ezt kevesen tudták Alexnél jobban, ő mégis fontolóra vette az azonnali támadás lehetőségét is. Mindössze három embert kellett volna harcképtelenné tenniük, és örökre pontot tehetnek a történet végére. Jessie azonban elmondta neki, hogy Malloche és az emberei hermetikusan lezárták az idegsebészetet. Ismerve Malloche alaposságát és felkészültségét, Alex nem kételkedett abban, hogy a VII. emelet valóban megközelíthetetlen. A megtorlás a műtőben történtek miatt elkerülhetetlennek látszott, de mindaddig, amíg Malloche orvosi kezelésre szorult, Jessie és talán a VII. emeleti túszok is kellő biztonságban voltak. Ugyanezt azonban nem lehetett elmondani a Bostonban élőkre, akik nem is sejtették, hogy a város három vagy négy pontján gyilkos gázzal töltött robbanószerkezetet helyezett el egy mindenre elszánt, nemzetközi terroristacsapat. Gondot okozott, hogy nem ismerték a bombák pontos rejtekhelyét, és legalább enynyire nyomasztó volt, hogy fogalmuk sem volt arról, ki tartja az ujját a távirányítón. Alex úgy döntött, hogy az adott körülmények között felelőtlenség lenne megkísérelni a rajtaütést. Bárhogy alakul is, az biztos, hogy nem Derrick az utolsó halott – gondolta Alex. Stan és Vicky már egy végszükségben foganatosítandó terven dolgoztak, amikor végre meghallották Alex jelzését. A megbeszélés szerint kétszer, majd egyszer kopogott a

furgon hátsó ajtaján. Alex bemászott, és azon nyomban elterült a padlón. Testileg-lelkileg kimerülten hevert, percekig szótlanul tűrte, hogy Vicky átkösse a vállán a sebet, és szakszerűbben, mint ő tette, ellássa a jobb karján és kezén éktelenkedő marásokat. A sürgető kérdésekre lassan összeszedte magát, és elmesélte, hogyan zajlott a műtét, és miként vettek véres fordulatot az események. Amikor Alex a mikrobiológiai laboratóriumban történtek végére jutott, Moyer önkéntelenül megdörzsölte az arcát, és megjegyezte, hogy hálás a sorsnak amiért nem a másik oldalon harcol. – Tömény sósav, nem irigylem az ellenségeidet. – Ez nem Derrick napja, az már biztos. – Az lehet, de ebből nem következik, hogy a miénk. – Mi a következő lépés? – szólalt meg Vicky, aki még mindig nem végzett a számtalan kisebb-nagyobb, sav marta seb ellátásával. – Ti jobban ismeritek Bostont, mint én. Mit gondoltok azokról a helyekről, ahová a bombákat rejtették? Holcroft és Moyer egymásra néztek, végül ismét Vicky szólalt meg. – Úgy gondoljuk, nagyon rosszul választották ki a helyeket. – Rosszul? – Feltéve, hogy Malloche valóban azokat a helyeket nevezte meg, ahol a somant elhelyezték, akkor nincs különösebben nehéz dolgunk, mert mind a három helyet könnyűszerrel lezárhatjuk és kiüríthetjük, utána pedig gyerekjáték megkeresni a bombákat. A kutatócsapat ugrásra készen áll. – Hány főből áll a csapat?

– Mindenkit mozgósítottunk, akit tudtunk, de a számuk még emelkedhet. – Akármilyen sokan vannak, a munka akkor is időigényes, és védőfelszerelés nélkül senki nem dolgozhat tette hozzá Moyer. – Ha valóban a gázzal és nem a robbanás erejével akarnak gyilkolni, akkor talán elegendő, ha a vegyi fegyverek ellen hatásos védőruhát, gázálarcot viselik csak. Ez némi könnyebbséget jelent, bár soha nem lehet tudni. Másrészt arra is gondolnunk kell, hogyha Malloche embere észreveszi, mire készülünk, és mégiscsak van egy negyedik, esetleg egy ötödik bomba is valahol, akkor… Erre jobb nem is gondolni. – Lassabban. Én még ott tartok, hogy könnyen ki lehet üríteni mind a három helyszínt – szólt közbe Alex. Quincy Market rotunda, Goverment Center metróállomás és Filene’s földszintje, ez a három helyszín, igaz? Ezeket bezárják éjszakára? – Igen, de nem tudom, hogy hánykor – válaszolt Vicky. – Éjjel egykor, gondolom? A Filene’s-t talán korábban. – Annyi előnyünk van, hogy Malloche és az emberei nem is sejtik, hogy mi tudunk erről a három helyről. – Akik a műtőben voltak, mennyit tudnak? – kérdezte Moyer. – Egyedül Jessie tudja, hogy miért voltam ott igazából. Nem hiszem, hogy őt bántanák. – Nem az a kérdés, hogy őt bántják-e vagy mennyire tűri a bántalmazást. Az igazi kérdés az, mennyire tudja elviselni, ha a szeme láttára megkínoznak, megölnek valakit. Alex sokáig adós maradt a válasszal. Jessie biztonságban van, addig legalábbis, amíg Malloche orvosi kezelésre szorul. Addig biztosan nem bántják, de nincs is

rá szükségük, hiszen könnyen zsarolhatják a betegeivel is. A barátnő Sara, a gyerek Tamika Bing sorsa mélyen érinti Jessie-t, vagy ott van a barátnő-munkatárs Emily. A kérdés az, hogy Jessie, aki mindent megtenne a betegeiért, képes lesz-e tétlenül nézni a szenvedésüket. Ha sikerül megtörniük őt, még mielőtt körbezárnánk a három helyszínt, könnyűszerrel áthelyezhetik máshová a gázbombákat, vagy akár fel is robbanthatnak egyet vagy többet közülük. Jessie-n áll vagy bukik minden. Nem árulhatja el, mit kerestem a műtőben, de egy mégoly hihető kitalációval sem állhat elő azonnal. Olyan profi terroristák, mint Malloche vagy Ariette, egy szavát sem hinnék el, ha már az első fenyegetésre vallani kezdene. Nem roppanhat össze a VH-en fogva tartottak szenvedését látva. Csak lassan törhet meg, hogy hihető legyen, és akkor talán előállhat valamilyen mesével, hogy ki volt és mit akart dr. Naehring a műtőben. Ez túl sok! Ezt nem várhatjuk el sem Jessie-től, sem mástól! – Azt hiszem, helyesebb, ha úgy számolunk, hogy Jessie elmondja nekik az igazságot, és elárulja, mit tudtunk meg Malloche-tól – mondta végül. – Elárulná az igazságot? – Biztosabb lennék, hogy nem, ha csak róla lenne szó, de ha a betegeit bántják, akkor nem tudom. Fel kell készülnünk a legrosszabbra. – Ha most azonnal körbezárjuk azt a három helyszínt, akkor az pont olyan, mintha dr. Copeland mindent elmondana nekik – jegyezte meg Moyer. – Hány óra van? – kérdezte Alex. – Egy óra – válaszolta Vicki. – Pár perccel már el is múlt.

– Gondoljátok, hogy éjfélre sikerül elég embert mozgósítani ahhoz, hogy egyszerre szálljuk meg mind a három helyszínt? Tudunk ennyi védőruhát, gázálarcot szerezni addig? – Ha a bostoni rendőrség továbbra is együttműködik velünk, márpedig semmi okunk az ellenkezőjét feltételezni, akkor ez nem lehet gond. – Kerülni kell minden feltűnést! Egyesével és a legkülönbözőbb irányokból kell érkezniük! Addig nem szabad elkezdeni az akciót, amíg nincs mind a három helyszínen minden ember a kapukon belül, mert ha Malloche embere kiszagol valamit, akkor a bostoniaknak annyi. Ha legalább lenne valami fogódzónk, hogy ki ez az ember, vagy legalább sejtésünk lenne arról, hogyan néz ki. Alex, aki hátát a furgon oldalának támasztva a padlón kuporgott, fáradtan kinyújtotta elgémberedett lábait, letámasztotta a kezét, és elfeledkezve a sérüléséről, feljebb nyomta magát. Vállába éles fájdalom hasított, és ahogy önkéntelenül odafordult a fejével, észrevette a nadrágja zsebéből kikandikáló papírlapot. Teljesen elfelejtkezett róla. Elővette, és szétnyitotta. Egy üres altatási jegyzőkönyv volt, melynek a hátán egy ceruzarajz alatt a következő üzenetet találta. Fehér férfi, sovány, legalább 190 cm magas, rövid, világosbarna haj, kék szemek, törött és ferdén összeforrt orr, a neve talán Stefan. Alex hosszasan tanulmányozta a rajzot, majd továbbadta Moyernek. – Emily, a nővér, aki Jessie-nek asszisztált, csúsztatta a kezembe ezt a rajzot, amikor jöttem kifelé a műtőből.

Az alatt rajzolhatta, amíg az altatóorvos mellett ült. Ha rajtakapja Grace vagy Derrick, akkor biztos nem viszi el szárazon. – Az életét kockáztatta ezzel – toldotta meg Vicki. – Ez az a fickó, akit keresünk. Már van is egy elképzelésem. – Azt hiszem, tudom, hogy mire gondolsz.

38. fejezet Két csoportban mentek vissza az idegsebészetre. Az elsőt Grace kísérte, pisztolya csövével terelte be az irányító pultot kezelő Hollyt, a radiológus Hans Pfeffert, a műtősnőt, a műtősfiút, Skip Portert és utolsóként Emilyt a liftbe. Jessie és Michelle Booker lent maradtak Mallochesal. Armand őrizte őket, aki le nem eresztette volna a fegyverét, idegesen babrálta, mint aki csak egy jó ürügyre vár, hogy használhassa. – Hogy van a betegem a hétszázharminhetesben? kérdezte Jessie, amíg a visszaérkező liftre vártak. Armand megvetően végigmérte, és tovább babrálta a fegyvert. – Jézusom – méltatlankodott Jessie –, most mentettem meg a főnöke életét, hát legalább a száját kinyithatná. Vagy nem is ért angolul? – Egészen jól beszéli az angolt – nyitotta ki a szemét Malloche –, csak utálja ezt a nyelvet. Malloche még rekedten és akadozva beszélt, de az ébredése óta rohamosan javult az artikulációja. Valamit franciául motyogott Armand-nak, aki végre hajlandó volt megszólalni, bár Malloche kedvéért sem erőltette meg magát. Rövid egyszavas mondatokkal válaszolt. – Armand azt mondja, hogy életben van a betege, de ő nem orvos, aki meg tudná mondani, hogy jól van-e vagy sem – foglalta össze az igenek és nemek jelentését Malloche. – Abból kiindulva, hogy ébren vagyok és tudok

beszélni, még ha nehezen is, azt kell gondolnom, hogy a műtét sikerült. Jessie nem tudott válaszolni, mert megérkezett a lift, és Armand türelmetlenül hadonászott a fegyverrel, hogy siessenek befelé. – Gondolom, bátran kijelenthetjük, hogy a műtét sikerült – válaszolt megkésve Jessie, amikor becsukódott mögöttük a liftajtó. – De ezt már mondtam, amikor felébredt, pár perccel ezelőtt is. Persze, kell egy kis idő ahhoz, hogy az ébredés után az emlékezete újra el tudjon mindent raktározni. A műtét alatt is ébren volt, mégsem hiszem, hogy bármire emlékszik. Vagy igen? – Emlékezni a műtétre? Hogyan? Csak arra emlékszem, hogy begurítottak a műtőbe, és arra ébredtem, hogy kigurítanak. Jessie magában hálát adott az égnek, és megkönnyebbülten sóhajtott. Úgy látta, sem Michelle, sem Grace nem jöttek rá, hogy ki is volt dr. Naehring valójában, és miért kapcsolódott be a műtétbe. Grace azt sem sejthette tehát, hogy Derrick miért lőtt rá Alexre és miért vette üldözőbe. Jessie tudta, hogy ez nem sokáig maradhat így, és közel a pillanat, amikor majd tőle várják a választ. Nem sok kétsége lehetett afelől, hogy Malloche és az emberei semmitől sem riadnak majd vissza, hogy kiszedjék belőle az igazságot. Addig ki kellett találnia valami mesét. Egy hihető mesét. Michelle Booker kérdőn nézett rájuk, de Jessie megelőzte, és még mielőtt megszólalhatott volna, megfogta Michelle kezét, megszorította, és türelemre intette. – Várj Michelle, majd ha eljön az ideje, mindent elmagyarázok.

– Úgy érti, hogy amikor mi megengedjük – javította Malloche. – Mégsem illik így viselkednie egy ilyen nővel – fortyant fel Michelle. – Olyan műtétet végzett magán, amilyet rajta kívül senki nem tudott volna megcsinálni. – Nem véletlenül választottam őt. Ariette a liftajtóban várta őket. Megfogta a férje kezét, és megcsókolta a száját, majd elégedetten nézett Jessie-re. – Sokkal jobban néz ki, mint reméltem. Úgy hallottam, a műtét alatt sem volt semmi komplikáció. – Eddig mintaszerűen ment minden. De egy ilyen műtét után bármi megtörténhet. Sara Devereau az élő példa erre. Hogy van ő? – Most mit csinálunk a férjemmel? – kérdezte tüntetőleg elengedve Jessie kérdését a füle mellett. A harc elölről kezdődött kettőjük között, de a műtőben töltött nem akármilyen hét óra után Jessie nem volt abban a hangulatban, hogy meghátráljon. – Feltettem egy végtelenül egyszerű kérdést, és választ várok rá – mondta harciasan Jessie. – Én is kérdeztem valamit és… – torkollta le Ariette, de nem tudta befejezni, mert Malloche közbeszólt. – Válaszolj neki, Ariette – kérte Malloche. – A te kedvedért, Claude – adta meg magát Ariette. Szóval, dr. Gilbridge el sem mozdult mellőle reggel óta,és nagyon elégedett a beteg állapotával. Roppant büszkén újságolta, hogy a betege felszólításra kinyitotta a szemét, és utasításra megszorította a kezét. – Óh Istenem, legyen neked hála! – Mi van a férjemmel?

– A műtét jól sikerült, mondhatnám úgyis, hogy minden reményünket túlszárnyalóan jól. Nehézség nélkültudtuk eltávolítani gyakorlatilag az egész tumort. – Mit jelent, hogy gyakorlatilag? Azt akarja mondani, hogy nem távolította el az egészet? Jessie elbizonytalanodott, hogy mi lenne a legjobb: elmondani azonnal, hogy miért kellett idő előtt abbahagyniuk a műtétet vagy hagyni, hogy Grace számoljon majd be arról, hogy a saját emberük őrült lövöldözésének köszönhetik, ha évek múlva kiújul a daganat. A fegyveres üldözéshez magyarázatot kellett volna adnia dr. Naehring szerepére, ebbe a csapdába pedig nem akart átgondolatlanul belesétálni. – Az a kevés, ami visszamaradt, igen nagy valószínűséggel magától elhal, mert a vérellátásától sikerült megfosztani, vagyis igen valószínűtlen, hogy a daganatsejtek újra növekedésnek indulnak. – Hadd halljam, mire számítsunk! – Erősen kétlem, hogy ez a tumor valaha az életben gondot okozhatna még egyszer. – Ennyi? – A daganat kiújulása nem az egyetlen lehetséges probléma. Felléphetnek egyéb komplikációk, mint például fertőzés, amelyik elég súlyos, és akár az életet is veszélyeztető szövődmény lehet. Görcsrohamok jelentkezhetnek, bár a férje már most is kap olyan gyógyszereket, amelyek ezt hivatottak megakadályozni. Agynyomás fokozódás alakulhat ki órákkal, napokkal a műtét után, mint Sara Devereau-nál. Az a nővér, aki a műtétnél is segített nekem, Emily DelGreco, akit túszul ejtettek, elraboltak, ott kell, hogy üljön a férje mellett

állandóan, legalábbis egy darabig, hogy időben észrevegyük, ha valami rossz irányba akarna indulni. – Ezek napokkal a műtét után is fenyegetik a férjemet? – Bármikor lehet baj. Egy óra, egy nap, egy hét múlva. Senki nem tudja megjósolni egy agyműtét után, hogy fellépnek-e komplikációk, és ha igen, akkor mikor. Ezértkell minden betegnél felkészülnünk a legváratlanabb és legsúlyosabb szövődményekre is, és mindent el kell követnünk a megakadályozásukra. – Jessie hagyta, hogy Ariette feldogozza a hallottakat, majd rövid szünet után megkérdezte: – Akkor most elmehetnék megnézni a betegemet, akinél minden igyekezetünk ellenére bekövetkezett az agynyomás-fokozódása? – Először fektessék le Claude-ot az intenzíven, rendelje el a gyógyszereket, és akkor elmehet megnézni azt a Devereau-t. Utána pedig van egy-két kérdésem, amelyekre választ várok. – Milyen kérdések? – kérdezte Malloche álmosan. Ariette lehajolt, megcsókolta Malloche homlokát, és mondott valamit németül. Malloche elégedett lehetett a válasszal, mert elmosolyodott, és fáradtan lehunyta a szemét. Ariette kutató pillantásaitól kísérve Jessie és Michelle bekísérték Malloche-t az üres intenzív osztályra, és segítettek a nővéreknek elrendezni az intenzív egyetlen betege körül a monitorokat, infúziókat. Elrendelték a gyógyszereket, a folyadékpótlást. Pontosan felírták a lázlapra, hogy mire kell különösen odafigyelniük – vérnyomás, pulzus, légzésszám, hőmérséklet, óránkénti vizeletmennyiség, pupillák tágassága, kezek szorító ereje – és azok milyen változásánál kell azonnal riasztaniuk Jessie-t. Ariette odaintette maga mellé Grace-t, és az

ajtóban állva, hogy közben az intenzívet és a folyosót is szemmel tarthassák, szapora beszélgetésbe kezdtek. Nem kellett túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy Jessie kitalálja, mit magyarázott Grace heves gesztusokkal, és ahhoz sem, hogy fenyegetően közeledik az a pillanat, amikor számot kell adnia Naehring szerepéről. Jessie elhessegette a nyomasztó gondolatokat, és inkább Malloche idegrendszeri vizsgálatára koncentrált. Elégedetten rögzítette a kórlapba a talált eredményt, amely megerősítette azt, amit úgyis sejtett. Sikerült úgy eltávolítania ARTIE segítségével a hagyományos módon nem vagy alig megközelíthető meningeomát, hogy nem okozott semmilyen kimutatható idegrendszeri károsodást. Akaratlanul is elmosolyodott arra a gondolatra, hogy az MRI vezérelte robotsebészet egy nemzetközileg körözött terrorista agyában tette meg az első, igazán nagy lépést a diadalmas jövő felé. Emily zökkentette ki az álmodozásból. – Sara ébren van – mondta lelkes izgalommal. – Beszél? – Még nem tarthatja meg az akadémiai székfoglalóját, de a parlamentben nyugodtan felszólalhat. Óh, Jessie, fantasztikusan sikeres ez a mai nap! Nyugtával dicsérd a napot – akarta figyelmeztetni, de nem volt szíve elrontani az örömét. – Carl még ott van mellette? – kérdezte inkább. – Fontossága teljes tudatában. Csak látnád az elhivatottságot az arcán! – Én a sebet láttam. Talán nem ártott volna neki, ha valaki már a diplomaosztás után képen törli egy pisztoly csövével. – Ne is beszéljünk róla! – mondta Emily. – Vele kapcsolatban van valamilyen különleges kérésed?

Jessie felemelte Malloche kórlapját és részletesen megbeszélte Emilyvel a teendőket. – Az adott helyzetre való tekintettel állandóan itt kell ülnünk mellette. A nap huszonnégy órájából fog jutni mindegyikünknek. A nővérek, Michelle, te meg én majd felváltva őrizzük – fejezte be. Michelle értetlenül nézett Jessie-re. – Elmagyarázná végre valaki, hogy mi folyik itt? Én nem tudok itt maradni, hogy őrizzem. Elaltattam, felébresztettem, én most hazamegyek. Várnak a gyerekek. – Félek, hogy maradnod kell – mondta Jessie. Ariette és Grace, mindkettőnél fegyver, dühös tekintete egy pillanat alatt meggyőzte Michelle-t, hogy jól értette Jessie szavait. A bizonytalan rossz érzés, amely már a műtőben kezdett úrrá lenni rajta, teljesen hatalmába kerítette, és megpróbált tiltakozni, de Ariette egyetlen intéssel belefojtotta a szót. – Oh, Jézusom! – volt minden, amit ki tudott nyögni. Ariette maga mellé parancsolta mindkettőjüket, és a fegyverrel mutatta nekik, hogy menjenek előre. Szótlanul terelte végig őket a folyosón, és csak a megbeszélő ajtajánál kiáltott rájuk, hogy álljanak meg. Ariette a vállára akasztott félautomatát markolva követte őket, de többször megigazította az övébe dugott nagy kaliberű pisztolyt is, hogy éreztesse mindenkivel, aki a menetet figyelte, hogy ő nem viccel. Amennyire Jessie vissza tudott emlékezni, ez volt az első alkalom, hogy arcfesték nélkül látta Arlette-et. Bőre olyan fehér és sima volt, mint a porcelán. Vértelen, vékony ajkai és üresen csillogó szemei fáradtságról, kimerültségről árulkodtak. Vagy valami sötét, gyilkos szándékot rejt ez az élettelen, hideg tekintet? Jessie nem tudta eldönteni.

– Dr. Booker, mennyi hír szivárgott ki innen a hetedikről? – kezdte Ariette. – Mit tud a műtétről? – Csak annyit, hogy volt egy sürgős eset, és a járványveszély ellenére haladéktalanul el kellett végezni a műtétet. – Igen. A műtét alatt volt-e valami rendkívüli, szokatlan esemény? – Valójában… – Várjon, gondolom dr. Copeland szívesebben venné, ha most mindjárt meglátogathatná a betegét. Jól gondolom, dr. Copeland? Nyugodtan magunkra hagyhat minket, majd üzenek, ha szükségem lesz magára. Jessie nem volt meglepve, hogy Ariette elküldte. Nyilván nem akarta, hogy hallja Michelle beszámolóját. Részletesen ki fogja faggatni, hogy majd összevethesse az én vallomásommal. Oh, Michelle, eszedbe ne jusson valótlant mondani. Csak az igazat mondd, csak azt mondd, amit láttál, ne többet és ne kevesebbet. – A hétszázharminhetesben leszek – mondta Jessie, és próbálta a szemével biztatni Michelle-t, hogy ne féljen. Armand abban a pillanatban Jessie mellett termett, ahogy kilépett a folyosóra. Sara hátát a párnáknak vetve ült az ágyában, és valami gyümölcslét szürcsölgetett. A sönt, amelyet olyan drámai gyorsasággal kellett reggel beültetnie, gyönyörűen vezetett. Jessie örömmel nyugtázta, hogy Gilbridge gondosan ellátta a trepanáció helyét, és szakszerűen rögzítette a kanült, amelyet egy szelep közbeiktatásával kötött össze a gyüjtőtartállyal. Amikor Jessie belépett a kórterembe, Gilbridge épp a szelepet csavargatta, az agyvíz ürülésének sebességét igyekezett beállítani.

– Hello – köszönt rájuk Jessie. – Jó így látni itt titeket. Olyan ez a szoba most, mint egy oázis az aláaknázott sivatagban. – Én… fej… cső… benne – mondta Sara, és remegő kézzel megpróbálta megfogni a kanült. – Hagyja, Sara – szólt rá Gilbridge. – Hogy vagy, Sara? – kérdezte Jessie. – Fej… én… Sara ismét a kanul után próbált nyúlni, de Gilbridge lefogta a kezét; – Egyszer már csaknem sikerült teljesen kihúznia. Meg kellett igazítanom. Fertőtlenítettem, és majdnem egy centivel beljebb dugtam – dicsekedett Gilbridge, mint egy elismerésre vágyó fiatal doktor. – Nagyon hálás vagyok érte, Carl. Nélküled reménye sem lett volna Sarának. – Semmiség – szerénykedett Gilbridge. – Hogy ment a műtét? – ARTIE csillagos ötösre vizsgázott. Malloche már fel is ébredt, és nincs semmilyen idegrendszeri tünete. – Gondolod, hogy akkor megúszhatjuk ezt az egészet? – Ne tőlem kérdezd, Carl – válaszolta Jessie, és anynyira lehalkította hangját, hogy Armand egy betűt se érthessen meg. – Történt valami a műtét alatt, ami nyugtalanítja, dühíti őket. Az egyik emberük, az a nagydarab, a rövid szőke hajjal, üldözőbe vett valakit a műtőben, és még nem jött vissza. – Kit vett üldözőbe? – Nem… nem tudom. Majd később elmondok mindent. Addig is megkérhetlek, hogy viseld gondját Sarának, nem hiszem, hogy engem gyakran ideengednének hozzá. Hogy vannak a többiek?

– Nem tudom. El sem mozdultam innen. Úgy értettem, hogy ezt kívántad tőlem. Menjek és nézzem meg a többi beteget is? Gilbridge, akit durván és megalázó módon fosztottak meg a hatalmától és az önbecsülésétől, sajnálatraméltó bábuként leste Jessie utasításait. – Ahogy gondolod, Carl – válaszolta zavartan Jessie. – Dr. Copeland, velem jönne, kérem? – nézett be az ajtón Ariette. – Szeretném megnézni a többi beteget is – próbált időt nyerni Jessie. – Majd utána – kiáltott rá Ariette. Jessie mély levegőt vett, és higgadtságra intette magát. Azóta félt ettől a perctől, amióta világossá vált előtte, hogy Derrick a VH-re sem tért vissza. Sohasem tudott színészkedni, hazudni még kevésbé. Pedig most nagy szüksége volt ezekre a képességekre. Abból, hogy Derrick nem tért vissza, arra következtetett, hogy Alexnek sikerült kijutnia a kórházból, és ha ez így van, akkor Alexnek időt kell biztosítani ahhoz, hogy a rejtekhelyek ismeretében megtalálja és hatástalanítsa a somannal töltött bombákat. Ha Ariette megsejti, hogy dr. Naehring szerepében egy volt FBI-ügynök volt a műtőben, és sikerült kiszednie Malloche-ból a titkos helyek címét, akkor azonnal levegőbe röpítteti az összes bombát. Bármivel fenyegessen is meg, tőlem nem fogja megtudni, hogy kinek és miért eredt a nyomába Derrick. – Így tovább, Sara! Ha így folytatjátok, akkor estére már rendbe is jöhetsz – biztatta Sarát, és Gilbridge-hez fordult. – Carl, megkérhetlek, hogy figyelj rá? Eddig nagyszerű munkát végeztél, Sara hálás lehet neked.

Ariette türelmetlenül dobbantott a lábával, megemelte a vállán lógó félautomata csövét. – Ne húzzuk az időt, sok megbeszélnivalónk van.

és

Ariette leültette Jessie-t, de ő maga állva maradt és enyhén szétterpesztett lábakkal Jessie-re emelte a fegyvert. – Feltételezem, tudja, hogy mire vagyok kíváncsi. – Gondolom, arra, hogy ki volt az az ember, aki bejött a műtőbe. – Pontosan. És figyelmeztetem, hogy a legapróbb részletekig kifaggattam dr. Bookert, úgyhogy az ő verzióját már ismerem. Ha az, amit most fogok hallani, egy hajszálnyit is eltér az övétől, akkor a szeme láttára fogom szitává lőni azt a nőt. Jessie megnedvesítette a száját, és azon imádkozott, hogy hihetően tudja előadni az ő verzióját. Dr. Copeland, sokak élete függ ettől a fellépéstől – figyelmeztette magát teljesen feleslegesen. A ránehezedő felelősséget egy másodpercre sem tudta elfelejteni. Csak sejtései lehettek arról, hogy mennyit tudhatott Michelle, hiszen például azt sem tudta, mit mesélt el neki Emily. Az ő történetének mégis illeszkednie kellett ahhoz, amit Michelle mondott. Azt sem hagyhatta figyelmen kívül, hogy Ariette bármikor kikérdezheti Gilbridge-et is. Az ő későbbi vallomását is számításba kellett vennie. Nehéz volt olyan mesét kitalálni, amelyik eleget tud tenni ennyi kívánalomnak. Jessie úgy érezte, hogy az agyában durván körvonalazódó mese több ponton is sántít, de akkor hirtelen eszébe jutott, amit Alex mondott egyszer Gilbridge-ről.

– Félek, hogy sokkal kevesebbet tudok, mint amennyit feltételez rólam. – Ezt nem hiszem el. – Pedig elhiheti, mert nem tudnám elviselni, ha bárkinek baja esne. – Hagyjuk ezt! Mondja azt, amit tud! – Az egész sokkal régebben kezdődött. Megjelent az a lány, Lisa, akit a férje agyonlőtt. FBI-ügynök volt. Azt soha nem árulta el, hogy honnan, de az FBI tudomást szerzett Claude Malloche agydaganatáról és arról, hogy az Egyesült Államokban akarja megoperáltatni magát. Az Eastern Mass Medical Center egy volt a szóba jöhető kórházak közül. Fogalmam sincs, hogy hány másik kórházban készültek még fel a férje fogadására. Nálunk Lisa jelent meg, és önkéntes segítőként szinte minden percét a kórházban töltötte. Biztosra vette, hogy Rolf Hermann valójában Claude Malloche volt, de nem bízott meg dr. Gilbridge-ben. Azt mondta, hogy utánanéztek Gilbridgenek, és arra a következtetésre jutottak, hogy Malloche könnyűszerrel lefizethette. Ezért kizárólag engem avatott be a terveibe. Amikor már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy Hermann meg fog halni, az FBInál úgy döntöttek, hogy egy villámgyors akcióval elfogják a gróf állítólagos családtagjait. – Dr. Gilbridge azonban felborította a tervüket, mert a dühkitörésével és egyébként elismerést érdemlő leleplezésével arra kényszerítette a lányt, hogy felfedje magát. – Pontosan. Lisa megjegyeztetett velem egy telefonszámot arra az esetre, ha valami történne vele, de nem vehettem hasznát, mert nem tudtam honnan telefonálni.

Dave Scolari a hétszáztizenhetesben fekszik, az ő epilepsziás rohama jött a segítségemre. A nagy futkosásban besurrantam a megbeszélőbe, és az egyetlen működő telefonról felhívtam azt a számot. Nem volt idő hosszas beszélgetésre. Azt mondták, küldenek valakit Lisa helyett, nekem csak azt kellett kitalálnom, hogy kinek adja ki magát. Dr. Mark Naehring jutott az eszembe. Ariette félbeszakította Jessie-t, időre volt szüksége, hogy beillessze a hallottakat saját emlékképei közé, és összevesse a különböző forrásokból származó információkat egymással. – Folytassa – szólalt meg végre hosszú, idegtépő hallgatás után. Jessie levegőt sem mert venni, és görcsösen kapaszkodott a szék karfájába. A kikerekedő történet öntörvényűen kelt életre, a mondatok szinte egymást hívták elő. Jessie úgy érezte, hogy neki nincs is hatalma a saját szavai fölött, és képtelen lenne megakadályozni, ha egymásnak ellentmondó eseményekről kezdene beszélni. Eddig azonban, úgy tűnt, túlélte a vakrepülést. – Felvetettem azt a lehetőséget, hogy esetleg dr. Naehring segít majd nekem a műtét egy bizonyos szakaszában. Dr. Naehring pszichofarmakológiával foglalkozik, olyan gyógyszerekkel, amelyeket olyankor használunk, amikor a műtét közben fel kell ébresztenünk a beteget. Mindenki tudta, hogy a funkcionális MRI-hez fel kell majd ébresztenünk a férjét, ezért gondoltam, hogy dr. Naehring megjelenése nem fog gyanút kelteni. – Egész okos. – A műtét előtti este nem felejtettem el megemlíteni ezt a lehetőséget dr. Booker előtt is, amikor a férjét vizsgálta.

– Igen, emlékszem. – Nem lehettem biztos abban, hogy tényleg küldenek valakit, de a műtét közepe felé valóban megérkezett egy FBI-ügynök. Többször kikapcsoltam a mikrofont, és egészen halkan, suttogva úgy tudtunk beszélni egymással, hogy sem Grace, sem Derrick nem hallotta meg. – Mit akart az az ember? – Meg akarta ölni a férjét, azután Grace-t és Derricket, majd itt a hetediken Armandot és magát. – És? – Elmondtam neki, hogy a város több forgalmas pontján somangázzal töltött bombákat helyeztek el. Elmeséltem, hogy mi történt a mikrobiológiai laboratóriumban dolgozó négy asszisztenssel. – Jól tette. Mit mondott erre? Jessie ismét megmarkolta a karfát. A mesének itt különösen hihető és kellően félrevezető fordulatot kellett vennie. – Azt mondta, hogy a zsilipben hagyott egy parányi adóvevőt, azt akarta, ültessem be a férje koponyájába. – Mi? – Én rögtön mondtam, hogy arról szó sem lehet, mert a mágnes miatt semmilyen fémet nem lehet behozni a műtőbe, és különben is, azonnal tönkremenne az erős mágneses tér miatt. Erősködött még egy darabig, hogy találjak ki valami megoldást, de én kitartottam amellett, hogy ez képtelenség. – Akkor elment. – Igen. Megkérdezte még, hogy hány embert tartanak fogva a hetediken, és van-e sérült. Azt ígérte, hogy az FBI kitalál valami megoldást, de semmiképp nem szeretnék nagyobb veszélybe sodorni az embereket, mint amilyenben

már úgyis vannak. Akkor kiment, és még hallottam, hogy Derrick, aki kint állt az irányítópult mellett, ráparancsolt, hogy vegye le a maszkját. A következő pillanatban már el is dördült a lövés. Láttam, hogy Derrick üldözőbe veszi, de nem törődhettem velük, be kellett fejeznem a műtétet. Ariette több mint egy percig nézett farkasszemet Jessie-vel, de Jessie állta a tekintetét, csak az ujjai fehéredtek el fájdalmasan, ahogy ismét megragadta a szék karfáját. – Biztos abban, hogy tudnak a somanról? – kérdezte Ariette. – Sajnálom, de semmi jobb nem jutott az eszembe, mint megmondani az igazat, amikor meg akarta ölni a betegemet. – Jól tette. Egyáltalán nem bánom, hogy tudják. Már magam is gondoltam arra, hogy tartok egy kis bemutatót. – Ne! Kérem, ne tegye! Amíg az FBI úgy látja, hogy veszélyben vannak Boston lakói, távol fogják tartani magukat az osztálytól. Ha felrobban egy gázbomba, akkor nem lesz veszítenivalójuk és akcióba lépnek. Kérdezze meg a férjét, hogy ő mit tanácsol. – Majd meglátom – válaszolta Ariette. Jessie érezte, hogy ő nyert, Ariette elfogadta az érvelést. – Elmehetnék végre megnézni a betegeimet? – bátorodott fel. Ariette szorosabbra fogta a félautomatáját, és hátrébb lépett, mintha attól félne, hogy Jessie egy óvatlan pillanatban kitépi a kezéből a fegyvert. – Nem hiszem el, amit mond – jelentette ki határozottan. Jessie gyomra görcsbe rándult, és hideg verítékcseppek indultak el lefelé a gerincén.

– Én pontosan úgy mondtam el, ahogy történt. – Majd meglátjuk. Istenem, ne hagyd, hogy lelője Michelle-t! Könyörgöm, ne engedd! – Az egyik, akit Grace kísért fel, Holly vagy mi aneve… – Igen – rémült meg Jessie. El nem tudta képzelni, hogy mit akarhat tőle Ariette. – Ő csak egy röntgentechnikus. – Igen, tudom, épp azért. – Mit akar tőle? – Grace lekíséri a radiológiára, és felhoznak egy helyszíni röntgengépet. – Mihez kell az? – Egy koponyaröntgent akarok készíttetni Claude-ról. Egy hangot sem hiszek el abból, hogy sikerült lebeszélnie az FBI emberét arról, hogy beültesse Claude koponyájába az adóvevőt. Őket nem olyan könnyű lebeszélni a terveikről, kitartóak és makacsok, mint egy öszvér. Azért mesélte el egy kis csavarintással az igazat, hogy ne gyanakodjak. Az én eszemen nem jár túl. Csináltatok egy koponyaröntgent. Alábecsülte a képességeimet, doktornő. De már késő bevallani az igazat. Jessie nehezen tudta megállni mosolygás nélkül. Légiesen könnyűnek érezte magát, és áldotta az ösztönét, hogy arra hallgatott és nem az eszére, mert akkor kihagyja ezt a beépíthető adóvevő-őrültséget. – Elhiheti, hogy semmi mást nem tettem a férje koponyájával, mint kioperáltam belőle a daganatot, és ezzel megmentettem az életét. – Majd meglátjuk. Claude, Grace és én, gondolom, elegendőek leszünk ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani a

koponyaröntgenről, igazat mondott-e vagy sem. Azzal, hogy értesítette az FBI-t, nagy hibát követett el, de remek munkát végzett a műtőben, szóval azt a telefont egyelőre elnézem magának, de ha kiderül, hogy hazudott az adóvevőről, akkor duplán bűnhődik. – Nem hazudtam – vágta rá Jessie, talán túlságosan is gyorsan. Ariette hosszasan tanulmányozta az arcát, de arról semmit nem olvashatott le. Jessie szilárdan állta a tekintetét. – Mit gondol, meddig kell itt maradnia a férjemnek? Mikor utazhatunk? – Úgy érti, hogy mikor nem jelent kockázatot az utazás? – Nem. Azt kérdezem, hogy mikor hagyhatja el leghamarabb a kórházat. Az sem kell, hogy ülni tudjon. Hordágyon is tudjuk vinni. – Nehéz megmondani, mert még senkit sem operáltam ezzel a robottal. Gondolom, egy nap. Jobb lenne talán két vagy három napot várni, nem tudom megmondani. Sara Devereau a példa arra, hogy csoda és balszerencse egyaránt előfordulhat. – Pontosan. Ezért visszük magunkkal. – Mi? – Armand majd ad egy nagy vászonzsákot. Azt töltse meg a szükséges felszereléssel, amire csak szüksége lehet, ha valami komplikáció lép fel később. – Mikor indulunk? – Időben megtudja.

39. fejezet Quincy Markét Rotunda – PIROS OSZTAG Zöld metró – Goverment Center – FEHÉR OSZTAG Filene’s Földszint – KÉK OSZTAG – Este tíz felé járt az idő. A furgon a Cambridge Streeten parkolt, szemben a Government Center metrómegállójának bejáratával. Alex a kocsiban lapozgatta annak a három spirálfüzetnek az egyikét, amelyeket Stan Moyer, Vicki Holcroft és ő állítottak össze. A jegyzetfüzetekbe gyűjtötték össze a Claude Malloche-ból kicsalt három helyszínről fellelt információkat és térképeket. A füzetekbe felírták azoknak a névsorát is, akiknek a robbanószerkezetek felkutatása és hatástalanítása volt a feladatuk az egyes helyszíneken. A különböző színnel jelölt rohamosztagokba az FBI, a bostoni rendőrség, a Nemzeti Gárda és a hadsereg biológiai és vegyi fegyverekre specializálódott egységei küldtek embereket. Nem egy közülük Washingtonból repült át egy délutáni géppel. Moyer irányította a piros osztagot, az ő feladatuk volt a turisták Mekkájának számító Quincy Markét központi rotundájának biztosítása. Holcroft a kék osztag parancsnokaként a forgalmas Downtown Crossingnál lévő Filene’s földszintjéért volt felelős. A két helyszín között és azoktól körülbelül másfél kilométerre vezette Alex a legnagyobb csapatot, a fehér osztagot. Rájuk várt a legnehezebb munka – a Government Center metróállomás szerteágazó labirintusát kellett átfésülniük.

A terv nem volt különösebben bonyolult, de az egyes csapatok szétszórtan dolgozó tagjaitól a feladatok igen fegyelmezett és összehangolt végrehajtását követelte meg. A tervnek megfelelően az egyes osztagok tagjai jóval a zárás előtt beszivárogtak az adott helyszínekre, és ott elrejtőztek. A zárás után egy órával egyszerre lendülnek akcióba, leszigetelik az ajtókat, ablakokat, utána átkutatják a területet és hatástalanítják a megtalált robbanószerkezeteket. Filene’s zárt a három hely közül legelőször, fél kilenckor, ott már folyamatban volt a kutatás. A több szinten, számtalan irányba elágazó föld alatti metróállomás ígérkezett a legkeményebb diónak. Itt anynyiban különbözött a terv, hogy zárás után először a metró biztonsági szolgálatának emberei járnak körbe, és ellenőrzik, nem húzta-e meg magát egy vagy több hajléktalan a zeg-zugos folyosókon. Amikor ők zöld utat adnak Alex embereinek, csak akkor indulnak el a szomszédos Haymarket állomásról az alagúton át, az áramtalanított sínek mentén. Az állomás teljes területét kétszer kétméteres részekre osztották, és mindenki kívülről tudta, hogy a négyzethálók megszámozott kockái közül neki melyek jutottak. A terv ennél egyszerűbb már nem is lehetett volna. Volt azonban egy szépséghibája. Nem is kicsi. Claude Malloche gyógyszerhatásra tett vallomásából nem derült ki, hogy pontosan hány bombát rejtettek el Boston különböző pontjain. – Hány bombát rejtettetek el Bostonban? – Három… négy… Alex gondolatban vagy százszor lejátszotta ezt a jelenetet. Újra és újra feltette a kérdést a gyilkosnak, de a válasz ugyanolyan homályos maradt.

– Hány bombát rejtettetek el Bostonban? – Három… négy… Mit jelentett ez? Hiába válaszolt Malloche látszólag adekvátan a feltett kérdésekre, abban mégsem lehettek biztosak, hogy az altatástól és a gyógyszerektől bódultan mennyire volt ura saját gondolatainak. Malloche csak három helyszínt nevezett meg. Volt egy negyedik is? Malloche előrelátását és ravaszságát nem lehetett lebecsülni. Nem lehetett kizárni, hogy Malloche úgy szervezte a dolgokat, hogy ő, aki az altatással kiszolgáltatott helyzetbe kerül, ne is legyen birtokában minden információnak. Malloche minden akciójára az volt jellemző, hogy a vészhelyzetre kidolgozott tervnek is volt vészhelyzetre kidolgozott terve. Nem lehetett kizárni azt a lehetőséget, hogy a negyedik bomba helyét sem ő, sem az emberei nem ismerték, merő elővigyázatosságból, hogy akkor se árulhassák el, ha elfogják és megkínozzák őket. Van valahol Bostonban egy negyedik somanbomba is? Nem tudom… Nem tudom… Nem tudom. Alexnek be kellett látnia, hogy semmi értelme tovább rágódni a megválaszolhatatlan kérdésen. Azokkal az információkkal kellett dolgozniuk, amelyek a rendelkezésükre álltak. Azt a lehetőséget azonban, hogy létezik egy negyedik bomba is, nem hagyhatták figyelmen kívül. A nyugtalanító kérdésre egyedül akkor remélhettek választ kapni, ha sikerül kézre keríteniük Malloche bandájának kórházon kívüli tagját, a feltételezett Stefant. Addig azonban, amíg el nem kapják, úgy kellett dolgozniuk, hogy semmit, amit Malloche embere figyelhet, ne változtassanak meg, mert ha gyanút fog, akkor egyetlen gombnyomással kiengedi a gázt a palackból. Átkutatni

mindent, és közben érintetlenül hagyni a számukra ismeretlen, titkos jeleket, nem volt valami könnyű feladat. Alex félretette a spirálfüzetet és a korosodó tűzszerész felé fordult, aki egy összecsukható asztal fölött görnyedve két erős lámpa fényénél elmerülten dolgozott. Alex azt kérte a főkapitánytól, hogy a legjobbak legjobbikat küldje. Amikor meglátta a nyugdíjkorhatáron jóval túljutott csuparánc öregembert, megsajnálta a bostoniakat, hogy milyenek lehetnek náluk a kevésbé jók, de rövid idő alatt belátta, hogy elhamarkodottan ítélt. Harry Laughlin valóban kiváló szakember volt, és a kocsiban bezárva töltött órák alatt Alex hamar megtanulta értékelni az öreg erényeit. – Hogy állnak a dolgok? – kérdezte. – Türelem, fiacskám, türelem. Még egy negyedóra, és minden titkot kiszedek ebből a bestiából. Az erős fényben fürdő bestia a mikrobiológiai laboratóriumban négy asszisztenssel végző robbanószerkezet volt. Alexnek vissza kellett mennie arra a középkori kínzókamránál is borzalmasabb helyre, hogy megkeresse és elhozza a szerkentyűt. Az est beálltával osont vissza a patológia hátsó bejáratán keresztül. Laughlin is vele ment, hiába ecsetelte Alex az elképzelhető legélethűbben a rájuk váró látványt és szagokat. – Ha te is láttad volna a bajtársadat, ahogy darabokra szaggatja egy hatástalanítandó konzerves doboz, akkor a te gyomrod is többet bírna – oktatta ki Laughlin, aki közel a hetvenhez, korát meghazudtoló frissességgel követte Alexet.

– Majd akkor beszéljük ezt meg, ha kijöttünk – tanácsolta Alex, és lehajolt, hogy átbújjon a sárga műanyag szalag alatt. Kinyitotta a laboratórium ajtaját. A bűz olyan tömény volt, hogy Alex akaratlanul is hátrakapta a fejét, mintha orrba vágták volna. – Melyikünk gyomra bír többet? – kérdezte. – Ki mondta, hogy az enyém mindent kibír? A magukkal hozott maszkokból hiába kötöttek fel kettőt is az orruk elé, a rothadás szaga a bőrükön is áthatolt. A holttestek, köztük Derrick felismerhetetlen maradványai, a zseblámpák erős fénykévéjében még kísértetiesebb látványt nyújtottak. Kitekert végtagok, eltorzult arcok, elfeketedett bőr, vér, beszáradt hányadék, széttört üvegedények, leborult műszerek, a pusztítás apokaliptikus képe körös-körül. Közel fél órájukba került, hogy megtalálják, egy inkubátor aljához rögzítve, a tenyérnyi robbanószerkezetet. Óvatosan, nehogy deformálják vagy elszakítsák az integrált áramköröket és az azokat összekötő vékony drótokat, eltávolították a ragasztószalagokat, és a detonátort becsúsztatták egy műanyag zacskóba. A közelben talált üvegcserepeket és azokat a fémszilánkokat, amelyek egy tartály falának látszottak, egy másik tasakba gyűjtötték össze. – Kellemes egy helyre hoztál – jegyezte meg Laughlin, amikor a bűzölgő pokol ajtaját végre becsukták maguk mögött. – Ha nem találjuk meg a többi robbanószerkezetet és nem tudod deaktiválni őket, Harry, akkor még lesz

részünk hasonló, élményben.

csak

nagyságrendekkel

nagyobb

Alex csodálattal vegyes tisztelettel nézte Laughlin biztos mozdulatait. – Helyes – szólalt meg az idős rendőr –, itt volt a csipetnyi robbanóanyag – mutatott egy kis bemélyedésre. Ennek az áramkörnek az aktiválása gyújtotta be a robbanóanyagot, és ezt az áramkört tudta bezárni a távirányítóval. A robbanás ereje szerintem túl kicsi volt ahhoz, hogy egy fémtartályt szétvethessen, szóval a gáznak egy üvegedényben kellett lennie. Ezek az üvegdarabkák, ha jól megnézed őket, meg is felelhetnek egy hengeres palack falának. Gondolom, a városban elhelyezett palackok sokkal nagyobbak, mint amilyet a laboratóriumban helyeztek el, de a robbanószerkezet nyilván ugyanígy néz ki. Ismerve a soman fizikai és biológiai tulajdonságait, hihetetlenül kevés kell ahhoz, hogy egy egész bevásárlóközpontot el lehessen gázosítani. Feltételezem, hogy a teljes berendezés palackostól alig nagyobb egy téglánál. – Tudnád hatástalanítani a robbanószerkezetet? – Gondolom, igen. – De utána össze is kellene raknod, hogy úgy nézzen ki, mintha nem is nyúltál volna hozzá. Az kell, hogy látványra ugyanolyan legyen, mint eredetileg, csak éppen ne működjön. – Közben ott van a soman, igaz? – Hát – válaszolta Alex és ebben minden benne volt. Alex szerette volna Malloche emberét rákényszeríteni arra, hogy egészen közel menjen a robbanószerkezethez, mert csak így remélhették tetten érni.

– Nem tudom. Előbb látnom kell – mondta Laughlin. – Hajnali fél négykor a Kékek szerezték meg az elsőséget. Vicki Holcroft húsztagú csapata jóval záróra előtt vegyült el az áruház vásárlói között, és a legfelső emeleteken rejtőztek el külön-külön. Zárás után egy órával gyűltek össze a földszinten és osztották szét egymás között a négyzethálókkal felszabdalt épületet. Harry Laughlin tanácsát megfogadva láttak munkához. Első menetben nem vesződtek a kiakasztott sok száz ruhával, kabáttal és a lefüggönyözött fülkékkel, mert azok akadályozzák a gáz terjedését, márpedig Malloche-nak és embereinek épp a villámszerű rajtaütés volt a céljuk, hogy senki ne menekülhessen. Ez lényegesen meggyorsította a hatalmas áruház átkutatását. A gyilkos gázt rejtő fekete üvegpalack a hozzátartozó robbanó szerkezettel együtt egyáltalán nem volt elrejtve sőt az egyik legfeltűnőbb helyen, pontosan a lifttel szemben, ahol állandóan nagy a tömeg, egy eladópult külső oldalához volt felcsavarozva. Elölről egy fekete fémlap takarta, melyen csigamintában sűrűn elhelyezett apró lyukak szolgálták a méreg gyorsabb terjedését. Mivel az egész szerkezet jóval szemmagasság alatt volt, a gyanútlan vásárlók vagy alkalmazottak szeme nem akadhatott meg rajta. Az Alex vezette Fehérek, hiába voltak kétszer annyian, mint a Kékek, még csak félig tudták átvizsgálni a metróállomást, amikor a Kékek sikerének híre eljutott hozzájuk. Az ő területük persze sokkal nagyobb volt, és Alex utasítására a legtekervényesebb, legmunkaigényesebb központi résznél kezdték a kutatást,

ahol a legtöbb ember fordul meg napközben, onnan haladtak a periférikusabb, kevésbé frekventált részek felé. Alex nem akart kockáztatni, és nem akart az utca felől bemenni az áruházba. Ehelyett a metró ügyeletes tisztjét kérte meg, kísérje át őt és Harry Laughlint a Park Street állomásra, ahonnan a piros metró vonalán elmentek a Downtown Crossinghoz, majd a kihalt, leállított mozgólépcsőn felgyalogoltak az áruház földszintjére, ahol találkoztak Vicki-vel és az embereivel. Megegyeztek, hogy a kékek nagy része menjen át a fehérekhez. Négy óra már elmúlt, az első metrószerelvényeknek ötkor kellett indulniuk. – Ha nem nyitjuk ki időben a Government Center állomást, akkor percek alatt olyan hatalmas csődület lesz az utcán, hogy bekerülünk a reggeli hírműsorokba – figyelmeztette őket az ügyeletes tiszt, mielőtt a kékek csapatával elindult lefelé a mozgólépcsőn, hogy átkísérje őket a fehérekhez. Alex elküldte Vickit és azt a két embert, aki mellette maradt, hogy az áruház másik végében várják meg őket. Belebújt a védőruhába, felvette a gázálarcot és odaállt Harry mellé, aki minden védőfelszerelés nélkül feküdt le a földre, hogy hozzálásson a bomba hatástalanításához. – Azokban a ruhákban nem lehet dolgozni, meg különben is, azok után, amit a kórházban láttam, úgysem élném túl a szégyent, ha elszúrnám ezt a dolgot. – Ha jobban szétnézel a laboratóriumban, akkor nem beszélnél így. Semmi kifogásom az ellen, ha egy sorozat kitapétázza velem a falat, de belefulladni a saját hányadékomba, túl sok nekem.

Alex segítségével Laughlin negyedóra alatt jutott el ahhoz a dróthoz, amelyiket át kellett vágnia. – Jó nagy ez a fekete palack, legalább tízszer akkora, mint amekkorát a kórházban használtak. Ha nagy a tolongás és mozog a levegő, akkor, gondolom, ennyi gáz bőven elég ahhoz, hogy jusson az áruház minden szegletébe. – Meg kell vallanom, hogy most csak egyetlen szeglet érdekel engem. – Szóval azt akarod, hogy hagyjak itt mindent, kivéve ezt az egy drótot. – Igen. Azt akarom, hogy ne vegyen észre semmit, ha idejön, és ránéz. Amikor robbantani akar, és nem sikerül neki, nem fogja tudni, hogy a távirányítóval vagy a bombával van-e baj. Biztos vagyok abban, hogy ide fog jönni, és lesz valami, amivel felhívja majd magára a figyelmet. – Jobbat mondok. Most, hogy már a másodikat szedtem szét, megkockáztatom azt az intelligens megjegyzést, hogy a VHF sávban működik ez a ketyere. Ha végzek ennek a deaktiválásával, akkor bemérhetjük, hogy milyen frekvenciát használnak, és ráhangolhatunk egy rádióvevőt. Elég lesz azt figyelni, és azonnal tudni fogjuk, hogy megpróbált robbantani. – Hiszen ez nagyszerű! – lelkendezett Alex. – Gondolod, hogy mind a három helyen ugyanezt a rendszert használják? – Valószínű, de azért jobb óvatosnak lenni. Majd megnézzük azokat is, de előbb ennek a bestiának kell kihúzni a méregfogát. Elkészülni, vigyázz, most vágom. Alex úgy hallotta, hogy a harapófogó akkorát csattan, mint egy puskalövés.

– Semmi – mondta, és lassan kifújta a levegőt. – Fiacskám, az én szakmámban ez a semmi a legjobb. Ebben a pillanatban szólalt meg Alex mobilja. A Piros osztag is megtalálta a Quincy Market közepén, az elárusító standok kör alakú, üvegkupolával fedett együttesében a somannal töltött fekete palackot. Az ismeretlen vírus, amelyik az Eastern Mass Medical Center idegsebészeti osztályán ütötte fel a fejét, ismét a híradások középpontjába került, amikor híre futott, hogy a halaszthatatlan műtéten átesett beteget kezelő személyzet, orvosok, asszisztensek, technikusok, járványügyi megfontolások miatt nem hagyhatják el a VII. emeletet. – Jessie Sara ágya mellett ült és a televíziót nézte. A riporterek megszólaltatták Michelle Booker férjét is, aki felháborodva tiltakozott az ellen, hogy huszonnégy órája még csak nem is beszélhetett a feleségével, aki előző reggel azzal ment el otthonról, hogy ugyan hosszúnak ígérkezik a műtét, de siet haza. – Mit gondoljak, ha sohasem kapcsolják, ő sem hívhat, de közben azt hajtogatják, hogy nincs semmi baj, jól van a feleségem. Jessie a nagy vászonzsák helyett inkább egy fekete sporttáskába pakolta a kötszert, a legalapvetőbb műszereket, az elsősegélyhez, életmentéshez nélkülözhetetlennek gondolt felszerelést. A sporttáska zsebei, rekeszei segítségével jobban át tudta tekinteni, hogy mit tett már el, mintha ömlesztve egy zsákba hajigál mindent. Így is kellett készítsen magának egy listát, hogy semmit se felejtsen el. Jessie megértette, hogy Ariette bármi áron el akart tűnni az idegsebészetről, még akkor is, ha annak Claude magas színvonalú orvosi ellátása látja

kárát. A médiában óráról órára erősödtek azok a hangok, melyek az ügy azonnali és széleskörű kivizsgálását követelték. A vírusról szóló mese már nem volt sokáig tartható. Tracheotomiás készlet… laryngoscop… Ambu-ballon… endotrachealis tubus… kézi fúró sürgős trepanációhoz… hólyagkatéter… infúziós szerelék… subclavia kanul… vérnyomásmérő… szike… sebészi varróanyag… Jessie a még hiányzó eszközöket vette sorba Armand felügyelete mellett, Ariette, Grace és Malloche az elkészült koponyafelvételt tanulmányozták. Ariette, egyelőre legalábbis, úgy döntött, hogy elhiszi Jessie magyarázatát az ál Naehringről. Reggel hat óra körül járt az idő, Malloche aludt, mint a műtét óta mindig, de könnyen lehetett ébreszteni, és továbbra is kitűnően érezte magát. Ennek ellenére nem volt veszélytelen döntés alig huszonnégy órával egy úttörőnek számító agyműtét után elhagyni a kórházat. Jessie tudta, hogy Ariette éppúgy az esélyeket latolgatta, mint ő maga. Ha bátorítja Arlette-et és hagyja, hogy mielőbb elhagyják a kórházat, akkor a VH-en fogva tartottak feje fölül elmúlik a veszély, ha viszont rábeszéli a maradásra, akkor ez a veszély tovább tart, viszont időt nyer, és ezzel több esélyt ad Alexnek arra, hogy megtalálja és hatástalanítsa a mérges gázzal töltött bombákat. Jessie attól félt, hogy Ariette, közvetlenül azelőtt, hogy elhagynák a kórházat, mindenképpen felrobbantat egyet vagy akár többet is a bombák közül, hogy a figyelem elterelődjön az EMMC-ről, és könnyebben tudjanak észrevétlenül távozni. Könnyebb lett volna elhatározásra jutnia, ha üzenetet kap Alextől, és megtudja, hogy állnak a dolgok odakint. Üzenetre azonban nem számíthatott.

Jessie a gyógyszerszekrényt rámolta kifelé. Egy nagy kartondobozból kiürítette a benne lévő infúziókat, és a helyükre antibiotikumokat, antiepileptikumokat, szteroid injekciókat, nyugtatókat, véralvadásgátlót, fájdalomcsillapítót, hashajtókat pakolt. A gyógyszereket igyekezett nagy gonddal kiválasztani, nehogy Ariette gyanút fogjon. Jessie úgy határozott, hogy maradásra készteti Malloche-t és az egész díszes társaságot. Látta, és azóta sem tudta kitörölni az emlékezetéből a soman okozta embertelen borzalom képeit. Tudta, hogy Alex sokkal körültekintőbb annál, semhogy egy előkészítetlen akcióval veszélybe sodorja a VII. emeleti túszokat vagy a város lakóit. Időt kellett nyernie, hogy Alex kidolgozhasson és végrehajthasson egy kifogástalan tervet. Jessie elgondolkozva nézte a kezében tartott ampullát, és hirtelen megvilágosodott előtte a megoldás. Seduxen injekció. Teleszívott több öt milliliteres fecskendőt, és az üres ampullákat gondosan becsomagolta pár összegyűrt papírzsebkendőbe, úgy dobta ki a szemetesbe. Claude, te még nem is tudod, hogy hamarosan roszszabbra fordul az állapotod. Hat óra negyvenöt perckor leállt a metró. A hivatalos közlemény szerint műszaki okok miatt kellett két óra hosszára lezárni a Government Center állomást. A reggeli csúcsforgalomban elképesztő felfordulás alakult ki az állomás bezárt kapui előtt. A metrópótló buszjáratok egyszerűen nem győzték elszállítani az utasokat. Alex tudta, hogy egyrészt nem béníthatják meg teljesen a tömegközlekedést Boston belvárosában, másrészt félő volt, hogy Malloche embere előbb-utóbb gyanút fog, és ha

elveszíti a fejét, akkor annak tragikus következményei lesznek. Alex abban bízott, hogy még egy terroristának is szüksége van alvásra, másrészt, ha ébren is van a hajnali órákban, a metróállomáson kívül két másik helyszínt is szemmel kell tartania. Két másik helyszínt, vagy hármat figyelmeztette magát Alex, de erre nem is akart gondolni, amíg nem sikerül megoldania a közvetlenül előtte álló feladatot. A metróállomáson a fehérek és kékek mellé felsorakoztak a piros osztag emberei is, összesen csaknem nyolcvan jól képzett ember kereste a bombát. Alex elmosolyodott, hogy ő, aki öt éven keresztül teljesen egyedül, magára hagyva folytatta szélmalomharcát egy olyan ellenség ellen, akinek még a létezését is sokan kétségbe vonták, most egy kisebb hadsereget irányít Boston szívében. Miután Harry Laughlin hatástalanította a bombát a Quincy Market rotundájában is, csak Stan Moyer és két FBI ügynök maradt, karbantartónak öltözve, a helyszínen. Magukhoz vették az Emily rajzáról készített másolatokat és Stefan személyleírását, valamint a detonátor frekvenciájára hangolt rádióvevőt. Így felszerelve járták a piacot, és várták, hogy feltűnjön Malloche embere. Két helyszínt sikerült biztosítaniuk, de a harmadik, úgy tűnt, kifog rajtuk. Alex és Laughlin egymás mellett álltak, és egy üzemen kívül helyezett mozgólépcső korlátját támasztották tanácstalanul. Lent a peronon nők és férfiak hajlongtak, és keresték a padok, szemetesek alatt, mögött a bombát. – Mit csinálsz, fiacskám, ha nem találjuk meg a bombát? – kérdezte Laughlin, akin alig látszott az álmatlanul töltött éjszaka, és nyugodtan letagadhatott volna egy tízest.

Alex megvonta a vállát. – Mit lehet csinálni, ha nincs meg egy bomba? – Attól függ, hogy mennyire hihetünk a fülesnek. – Ez tuti tipp volt. – Akkor folytatjuk a keresést. – Már minden négyzetcentimétert átkutattunk. Többször is. – Mindent nem. – Hogyhogy mindent nem? – Azt a helyet még nem kutattuk át, ahová elrejtették. Valamit rosszul csinálunk. Nem ott keressük, ahová dugták. Hosszú hallgatásukat Harry törte meg. Rosszalló pillantást vetett Alexre, bosszúsan ingatta a fejét, és mérgesen rácsapott a gumikarfára. Alex felkapta a fejét, és kérdőn nézett rá. – Mi a baj? – kérdezte. – Nézd meg őket, ott lent! – Keresik a bombát. – Igen, de rossz helyen. – Nem értem. – Nézd, mit csinálnak! Négykézláb bújnak a padok alá. A Quincy Market rotundájában és Filene’s-nál hol találtuk meg a mérges gázt? A pultok alatt. – Most sem ér… – nem fejezte be a mondatot, mert közben kitalálta Harry gondolatát. – Hé, figyelem – kiáltott, és maga mögött hagyva Laughlint, kettesével futott lefelé. – Ide mindenki! Elölről kezdjük, mindenki a saját négyzethálójával, de most nem lent keressük, hanem fent. Vegye elő mindenki a lámpáját, és milliméterről milliméterre nézze át a plafont.

A másik két helyen fekete palackban volt a gáz, itt is abban kell lennie, és a sötét, kosztól és kátránytól elfeketedett plafonon nem lesz könnyű észrevenni, de meg fogjuk találni. – Szeretem a határozott embereket – mondta Laughlin, amikor utolérte. Csöndben meresztette mindenki felfelé a nyakát, de úgy telt el negyedóra, hogy még gyanús árnyékot sem láttak a magasban. – Fél óránk maradt, Harry – mondta csüggedten Alex. – Fél óra múlva meg kell nyitnunk a kapukat. Ha továbbra is lezárva tartjuk ezt az állomást és van egy negyedik bomba is, akkor túl sokat kockáztatunk. Nem amatőrökkel állunk szemben, ők az első gyanús mozdulatra tüzet nyitnak. – Mi sem vagyunk amatőrök – nevetett fel Harry, és felmutatott a magasban egymást támasztó két gerenda alkotta párkányra. Alex a szemével követte a keskeny fénynyalábot, és még így is, hogy tudta, mit keres, alig látta meg a háttérbe teljesen beleolvadó bombát. Ugyanolyan volt, mint a másik kettő. – A bostoni rendőrség tisztában van a képességeiddel? – Gondolom, sejtenek valamit, mert három éve adtam be másodszor a nyugdíjaztatási kérelmemet, és még mindig nem válaszoltak. Egy létra tetején egyensúlyozva húsz perc alatt sikerült Laughlinnek hatástalanítania a harmadik bombát. Közben a csaknem nyolcvanfős csapat a sínek mellett átsétált a szomszédos állomásokra, hogy majd a tömeg közt elvegyülve hagyják el a metró területét.

– Nos, fiacskám, háromból három megvan – mondta, amikor lemászott a létráról. – Gondolom, a következő lépés az lesz, hogy megrohamozzuk a kórházat, kiszabadítjuk a túszokat és elkapjuk a gengsztereket. – Még nem, Harry. Ha biztos lehetnék abban, hogy nincs negyedik bomba, akkor igazat adnék neked, de így túl kockázatos. Addig, amíg Malloche nem tudja, hogy megtaláltuk a bombákat, a túszok, úgy gondolom, nincsenek különösebb veszélynek kitéve. Meg kell próbálnunk megtalálni ezt a Stefant. Alex intett az ügyeletes tisztnek, hogy intézkedjen, mert felőlük indulhat a forgalom. Mivel a metróállomást sokkal nehezebb volt áttekinteni, mint az áruház földszinti eladóterét vagy a középső standokat a piacon, Alex hat civil ruhás rendőrt tartott meg maga mellett. Ők ugyanúgy megkapták a személyleírást és az arcképet a rádióvevővel együtt, mint a másik két helyszínt biztosító társaik. – Én is maradok még – mondta Laughlin. – Köszönöm, de vagyunk elegen. Menj nyugodtan, megdolgoztál a pihenésért. – Inkább maradok. A mozielőadást sem szeretem félbehagyni.

40. fejezet Lassan már tíz éve volt annak, hogy Jessie magára öltötte a doktorandusok zöld talárját, és felment a színpadra, hogy átvegye azt a díszes pergamenoklevelet, amely egy életre feljogosította arra, hogy orvosként szolgálja embertársait. Az elmúlt évek során, a műtőben és a betegágy mellett eltöltött, igen gyakran az éjszakába nyúló napok alatt soha, egyetlen egyszer sem gondolt vagy tett olyat, amely árthatott a gondjaira bízott betegeknek. Claude Malloche gyógyulását sem akarta megakadályozni, de időt kellett nyernie, el kellett hitetnie Arlette-tel, hogy még túl korai útnak indulniuk. A nap folyamán többször adott be Seduxent és Haloperidolt a frissen operált betegnek. Az óránként, kétóránként megismételt, vénába vagy izomba adott nyugtatókat úgy adagolta, hogy Malloche egyre aluszékonyabbá váljon. Végül elérte, hogy nehezen, csak erős külső ingerekkel lehessen ébreszteni. Arra nagyon vigyázott, hogy soha ne adjon egyszerre annyit a nyugtatókból, hogy azok a légzőközpontot is megbéníthassák. Ariette, aki szerette volna mielőbb elhagyni a kórházat, idegesen figyelte férje óráról órára romló állapotát. Csak rövid percekre mozdult el az ágya mellől, amikor fegyverrel a kezében gyors ellenőrző körútra ment, hogy megnézze a folyosón, illetve a kórtermekben fogva tartott túszokat. Nem sokkal déli tizenkettő után súlyos szeptikus tünetek

között meghalt Gilbridge betege, Lena Levin. A műtéti területen kialakult fertőzéssel nem bírt el a szervezete. Ariette nem törődött a szemrehányó megjegyzésekkel, hogy Lenának nem kellett volna feltétlenül meghalnia, ha megkaphatja a megfelelő kezelést. Bezáratta a kórterem ajtaját, és csöndet parancsolt. Este hétig feszült csöndben, különösebb incidens nélkül telt el a délután. Jessie tudta, hogy a tűzzel játszik. Malloche légzett, de csak felületesen, és egyszer sem köhögött. Az át nem légzett tüdőben felszaporodó és fel nem köhögött váladék kiváló táptalaja a tüdőt megtámadó kórokozóknak, és elsőrendű oka a műtét után kialakuló tüdőgyulladásnak. Malloche operációja a sebészi teljesítőképesség csúcsát jelentette, az operáló orvos mégis azzal ünnepelte a sikert, hogy veszélybe sodorta a világraszóló műtéttel meggyógyított beteg életét. Ha Claude Malloche meghal, akkor senki nem éli túl Ariette Malloche haragját. Ezt Jessie nagyon jól tudta. Azt kevésbé, hogy Alex hogyan tudná megszervezni a több mint negyven túsz kiszabadítását a robbanószerekkel körülbástyázott és három mindenre elszánt, állig felfegyverzett terrorista által őrzött idegsebészetről. Ha egyáltalán Alex életben volt. Derrick nem adott életjelt magáról, de még ha meg is halt, az sem jelentette feltétlenül, hogy Alex életben van. Akár végezhettek is egymással. – Mit gondol? Jessie rémülten kapta fel a fejét. Hirtelen azt hitte, hogy Ariette a gondolataiban olvas, de azután rájött, hogy Malloche aluszékonysága izgatja.

– Nem tudom. Legvalószínűbb, hogy az agy duzzadt meg a műtét után, és a kezdődő agy ödéma jele, hogy egyre nehezebben ébreszthető. – Kap erre kezelést? – Már a műtét alatt is kapott az agyödéma megelőzésére gyógyszereket, és azóta is rendszeresen kap olyan injekciókat, amelyek… – Ezt a kezelést akkor is megkaphatja, ha úton vagyunk – vágott Jessie szavába türelmetlenül Ariette. – A gyógyszert be lehet adni, de én nem vállalhatom a felelősséget. – Már pedig el kell mennünk. – Én nem tarthatom vissza, de magára vessen, ha bármi történik. – Akár megyünk, akár maradunk, a maga lelkén szárad majd annak a sok száz, sok ezer embernek a halála, akikkel végzek, ha baja esik a férjemnek – mondta ingerülten Ariette, és dühösen kiment a folyosóra. Jessie görcsbe rándult gyomorral biztatta Malloche-t, hogy vegyen már levegőt, de mindhiába. A gyógyszerek megbénították a légzőközpontját, és hiába esett vészesen a vér oxigénszintje, Malloche nem légzett. Előbb az ajkai, a körmei, majd az arca is elkékült. – Jézusom, Em, gyorsan! – kiáltotta Jessie. – Az Ambuballont. Hívjad ide Michelle-t azonnal, intubálni kell! Szívjuk le! Hol a szívó? Tedd fel százszázalékra az oxigént! A pulzoximéter vészjelzéseket adott. Jessie felnézett a monitorra. A szaturáció nyolcvanöt alá esett, a szív frekvenciája pedig százhúszra ugrott. Megemelte Malloche állát, és hátrahúzta, hogy kiegyenesítse a légutakat, és a nyelv ne zárhassa el a gége bemenetét. A háromszög alakú Ambu-maszkot Malloche orra és szája fölé illesztette, és

rászorította az arcára, hogy a gumiballonból kipréselt levegő ne szökhessen el, és az orron át felfújja a tüdőt. Jessie bal kezével rögzítette az átlátszó maszkot, és tartotta hátrafeszítve Malloche fejét, jobb kezével pedig ritmusosan pumpálta a fekete Ambu-ballont. Malloche mellkasa a Jessie által diktált ütemben emelkedett és süllyedt. – Michelle máris hozza a laringoszkópot és a tubust. Ezek összeszedettek mindent, hogy majd magukkal vigyék – mondta kifulladva Emily. – Mit segíthetek? – Milyen viszonyban vagy a Mindenhatóval? – Remélem, kölcsönösen jóban. – Akkor imádkozz! Malloche bőre kipirosodott, a szaturáció kilencven fölé emelkedett, a szív frekvenciája lecsökkent százra. Jessie elkérte a szívót Emilytől és abbahagyta a lélegeztetést. Az orron keresztül levezetett katéterrel kiszívta a garatban összegyűlt váladékot. Az ingerre Malloche köhögni kezdett, és akadozva vett egy mély levegőt. Jessie várt, és Malloche mellkasa, szaggatottan ugyan, de újra megemelkedett. – Kezd visszajönni a légzése – mondta az ajtóból Michelle. – Várjunk még, hátha nem is kell intubálni tette hozzá, amikor közelebb ért. – A próféta szóljon belőled – mondta Jessie, és kiegyenesedett. Közben arra gondolt, hogy a veszélyes játékot abba kell hagynia, mert másodszor nem biztos, hogy ilyen gyorsan és szerencsésen tudnak úrrá lenni a légzésbénuláson. Ariette rohant vissza. – Mi folyik itt? – kérdezte vészjóslóan.

– Leállt a légzése egy percre – válaszolta Jessie –, de úgy tűnik, kezd visszatérni. Rendben lesz. Ariette odament az ágyhoz és megfogta a férje kezét. – Ajánlom is, a maguk érdekében. Grace jelent meg az ajtóban, és kérdőn nézett Arlettere. – Hívd a helikoptert! – mondta Ariette. – Egy órán belül indulunk. Grace szó nélkül sarkon fordult, és elsietett. Ariette leemelte a válláról a félautomatát és intett a férje mellett álló három nőnek, hogy álljanak szorosan a fal mellé. Előhúzta a mobil telefonját, és le nem véve a többiekről a szemét, villámgyorsan nyomogatta a gombokat. Füléhez emelte a készüléket, és franciául kezdett el beszélni. Jessie nem hallotta jól, de mintha egy Stefannal beszélt volna Ariette. Az utolsó mondatot azonban tisztán értette: „il est le temps” – elérkezett az idő. – Kérem, ne tegyék! – könyörgött rémülten. – Csönd – rivallt rá Ariette. – Csak a férjemmel törődjön, különben sirathatja azokat, akikért annyira aggódik tette hozzá megvető mosollyal, és kiment a folyosóra. – Felrobbantatja a gázpalackokat – mondta remegve Jessie. – Megmérgezi a fél várost, hogy a felfordulásban könnyűszerrel kereket oldhasson. – Jessie, mi semmit nem tehetünk most, hogy ezt megakadályozzuk. Egyben bízhatunk csak, hogy a barátod, Alex életben van, és megtalálja azokat a bombákat. Mi meg tartsuk életben ezt a fickót, ha már ilyen szépen megoperáltad, különben ez a nő végez valamennyiünkkel itt a VH-en.

Malloche nyugodtan, szépen vette a levegőt, és kezdett ébredezni is. Meg-megmozdította a kezét, és mintha a szemét is kezdte volna nyitogatni. Michelle ráhallgatott a tüdejére, felnézett a monitorra, és elégedett arccal mutatta fel a hüvelykujját. – Jessie, attól nem tartok, hogy ez a nő most végezni akarna velünk, de komolyan nyugtalanítana, ha magukkal vinnének téged. – Pedig azt mondta, hogy visznek, de amíg Mallochenak szüksége van rám, addig biztonságban vagyok. Utána meg felvetetem magam tiszteletbeli bandatagnak. – Micsoda honorárium lenne, a fényes karrierről nem is beszélve. – Láttam, hogyan végez a soman az emberekkel. Borzalmas halál. Valahogy meg kell győznünk őket, hogy szükségtelen a gázt bevetniük. – Meggyőződésem, hogy ez része a tervüknek, és félek, senki és semmi nem térítheti el őket a végrehajtásától. Letörten, a terroristák kénye-kedvének kiszolgáltatottan nézték, hogyan tér magához Malloche, a gyilkos terv kigondolója. – Gondolod, hogy a rendőrség megpróbálja megrohamozni az osztályt? – kérdezte Emily. – Én azt hiszem, a rendőrség azonnal körbezár minket, ha valóban használják a mérgesgázt, és tárgyalni fog velük. Szerintem, felajánlják majd nekik a szabad elvonulást, ha elárulják a többi gáztartály rejtekhelyét, és elengednek bennünket. Malloche felemelte a fejét, kinyitotta szemét, álmosan körülnézett, köhögött, és újra elaludt.

– Végre magához tért – jegyezte meg Michelle. – Jobban örültem, amíg aludt – mondta Emily. – Arra gondolj, hogy meglegyintette a halál szele, és amikor felébred, rádöbben, hogy elhibázta az életét, és ostantól a leprások ápolásának szenteli magát – súgta Jessie, és mindannyian elmosolyodtak a romantikusan naiv ötleten. – Ne nevessetek, hanem segítsetek, és húzzuk feljebb az ágyon! – kérte a többieket. Mielőtt megmozdíthatták volna Malloche-t, Ariette viharzott be. Igen zaklatottnak tűnt csakúgy, mint az utána érkező Armand. Ariette félrelökte Jessie-t, és Malloche fölé hajolt. – Claude? Ariette vagyok – szólalt meg németül. Hallod, amit mondok? Malloche alig érthetően dünnyögött valamit. Ariette villámló szemekkel fordult Jessie felé. – Ti ketten – mutatott a fegyverrel Jessie-re és Michelle-re – velem jöttök. Te pedig maradj mellette, és ajánlom, hogy ne lépjen fel semmi komplikáció, mert a gyerekeidből árvát, a férjedből özvegyet csinálok. Armand itt marad veled, hogy az eszedbe vésse ezt. Ariette indulatosan nagyot lökött Jessie-n, és ráüvöltött, hogy siessen kifelé. Nyoma sem volt a korábbi ellenséges, ám látszatra mégis udvarias viselkedésnek. A nővérpult felé terelte mindkettőjüket, és amikor pont arra a helyre értek, ahol Lisa Brandon holtan rogyott össze, Michelle halántékához emelte a fegyver csövét és ráparancsolt, hogy térdeljen le. Legalább egy tucat nővér és beteg figyelte dermedten, hogy mi történik. Tamika Bing tágra meredt, de rezzenéstelen szemmel nézte a halálra vált Michelle-t, aki Malloche műtétje óta szinte minden percet a lány ágya mellett töltött.

– Tízig számolok, dr. Copeland, és ha azalatt nem tudod elmondani, mi történt a műtőben, vagy megpróbálsz hazudni, akkor szétloccsantom a fejét. – Mit akar tudni? – Kilenc. – Kérem! – Nyolc. – Elég! Elég! – Siess, mert már hét. És most hagyd a süket dumát, mert ha csak gyanú ébred bennem, hogy megint hazudsz, a falról vakarhatod le az agyát. – Ne! – Hat. – Az az FBI-alak valami igazságszert adatott be velem. – Tovább. – A gázról kérdezett. – Kapott választ? – Igen. – Ne kelljen szavanként kihúzni belőled, mert véges a türelmem! Mit mondott a férjem? – Elárulta a három helyet. – Hármat? – Hármat. – A férjem egy lángész, mindig tudtam. Ariette leengedte a fegyvert, és elővette a mobil telefont. Jessie az elhadart francia szavakból alig értett meg valamit, de anélkül is tudta, hogy a negyedik gázbombáról beszéltek, amelyiknek a rejtekhelyét még Malloche sem ismerte. – Megmentettem a férje életét – szólalt meg Jessie. Semmi szükség arra, hogy ártatlan emberek százait, ezreit gyilkolják le, anélkül is elmenekülhetnek.

Ariette eltette a telefont, hátralökte a vállára akasztott félautomatát, és előhúzta az övébe dugott nagy kaliberű pisztolyt. – Hazudtál nekem, és ezt nem lehet büntetlenül hagyni – mondta, és a remegve térdeplő Michelle halántékához emelte a pisztolyt. – Azt ígérte, hogy nem bántja, ha elmondom, hogy mi volt a műtőben. – Csakugyan ezt ígértem? – kérdezte gúnyosan, aztán a kobra gyorsaságával Dave Scolari szobájának nyitott ajtaja felé fordult, és tüzelt. A New England Patriots széles vállú hátvédje az ágyban ült, és az egymásra rakott párnáknak dőlve döbbenten figyelte a folyosón zajló párbeszédet. Arra sem maradt ideje, hogy meglepődjön, amikor a golyó már átszakította a homlokát, pontosan középen, az orrnyereg és az acélkorona között. A lövés ereje hátralökte egész felsőtestét, a párnákon azonnal szétfröccsent a vér, majd lassan, arcára fagyott csodálkozással előredőlt, és arccal a földre zuhant.

41. fejezet Alexet a Government Center metróállomáson érte utol a rádióhívás. Stan Moyer kereste a Quincy Marketről. – Bishop, a rádióvevőnk most jelzett. Itt kell lennie valahol, de a környéken senkire nem illik rá a személyleírás, és nincs senki, aki kicsit is hasonlítana a rajzra. – Látjátok a bombát? Lehet, hogy megpróbál a közelébe menni. – Le sem vesszük a szemünket róla, de sehol egy gyanús lélek. – Azért tartsátok nyitva a szemeteket. Figyelmeztetem Vickit. Alex minden udvariaskodás nélkül bontotta a vonalat, és már hívta is Vickit. – Vicki, a mi emberünk most próbált robbantani a Quincyn, de nem mutatkozott a bomba környékén. Gondolom, nem vesződik a bedöglött bombával, hanem tovább megy, vagy nálatok, vagy nálunk fog próbálkozni. Mi közelebb vagyunk, de azért ti is legyetek résen. Lehet, hogy nem is az ő képét és személyleírását kaptuk meg, az is lehet, hogy többen vannak. – Nyitva tartjuk a szemünket, és azonnal jelentkezünk, ha történik valami. Alex visszaakasztotta a telefonját a nadrágszíjára. Több mint harminchat órája volt már talpon, de még mindig tudott rejtett adrenalintartalékokat mozgósítani. Vajon Jessie bírja-e még? – kérdezte magától, és szerette volna

megszorítani a kezét, hogy tartson ki, mert közel a végkifejlet. – Idetart, ebben biztos vagyok, Harry – fordult Laughlin felé. – Mit gondolsz, milyen távolságból tudja felrobbantani? – Lehetetlen megbecsülni a rádióadója hatótávolságát, de gondolom, elég messziről próbálkozik, hogy el tudjon menekülni, viszont látnia is kell, hogy működik-e a bomba. Szóval azt mondanám, hogy harminc vagy negyven méteres körzetből fog robbantani. Alex körülnézett az állomáson. A szemével intett a többieknek, hogy készüljenek. Nagy volt a tolongás. Legalább kétszáz diák, ingázók, bevásárlásból hazafelé igyekvők. Nem is sejtették, hogy a fejük fölött, a sötétbe burkolózó tartópillérek között lapul egy tartály, tele a világ leghatásosabb idegmérgével, és már útban van az, aki ki akarja engedni a mérges gázt a palackból. – A gáz bőven elég ahhoz, hogy valamennyiükkel végezzen – jegyezte meg Alex. – Itt senki nem maradna életben – válaszolta Laughlin. – Menyi idő alatt érhet ide a Quincy Marketről? – Öt perc. – Nagyszerű, akkor még van időm. – Mire? – Erre – mutatta meg Alex a zsebéből előkotort mandulás szeletet. – Te ilyenen élsz? – Dohányzás helyett. Kérsz te is? Laughlin meglepetten mérte végig Alexet, és elmosolyodott: – Miért ne, fiacskám, kérek én is egy szeletet.

–Szótlanul majszolták a mandulás csokoládét, amikor megszólalt Alexnél a rádióvevő. A többiek mozdulatából látta, hogy az övéké is megszólalt. Körülnézett a tömegben, de nem látott senkit, akire gyanakodhatott volna. Felnézett a mozgólépcsőre, de senki. Befutott egy szerelvény, és csikorogva fékezett, amikor megpillantotta Stefant. Előkapta a telefonját, és a többieket hívta. – Velem szemben, a másik oldalon, a lépcső korlátjának dőlve. Magas, barnahajú, sötétbarna bőrdzsekiben. Egy telefont vagy egy rádióadót tart a kezében. Ne ijesszétek el, lassan kerítsétek be. Stefan azonban megfordult, és lassan elindult felfelé a lépcsőn. – Harry, szerinted, hol van a negyedik bomba? Érzem, tudom, hogy odamegy. Most mondhatta meg Mallochnenak vagy Arlette-nek, hogy ez a bomba is csütörtököt mondott, és biztos vagyok abban, hogy megkapta az utasítást, hogy ne is próbálkozzon a harmadikkal, hanem menjen egyenesen a negyedikhez. Hová mehet, Harry? – Rengeteg alkalmas hely van a környéken, el kell kapnunk, mielőtt elhagyja az állomást, különben nem tudjuk megakadályozni a tragédiát. Ne várj rám! Még tudok futni, de akkor sem voltam gyorslábú, amikor még fiatal voltam. Menj! Alex leugrott a sínek közé, és mint egy akadályfutó, átrohant a vágányok túlsó oldalára, és a tömeg sikítozásával mit sem törődve felkapaszkodott a szemközti peronra. Nekiiramodott a lépcsőnek. Aki nem ugrott időben félre, az könnyen a földön vagy a mellette álló

karjában találta magát. Felcsattanó szitkok és magasra emelt öklök jelezték, hogy merre fut Alex. Stefannak legalább ötven méter volt az előnye, és már elérte az utcára nyíló kijáratot. Alex csak pillanatra látta meg Stefant az utca túlsó oldalán. A Törvényszék irányába futott. Fékcsikorgástól és hangos dudaszótól kísérve vágott át a forgalmas utcán. Stefan eltűnt az egyik meredek mellékutcában. Alex nem vette észre a későn lassító Ford Taunust és keresztülbukfencezett a motorháztetőn. – A Beacon Streeten fut felfelé – kiabálta Harry a túloldalról. Ha csak egy pillanattal később ér fel az utcára, Stefan már eltűnt volna a szeme elől. – A városházára megy – próbálta túlkiabálni a hirtelen fékező autók csikorgó kerekeit és dühös tülkölését. Alex sajgó térddel és nyilalló vállal állt fel, és futott tovább a Beacon Street felé. Az emelkedő felénél már alig elviselhető, hasogató fájdalmat érzett a bal bordaíve alatt, de nem állhatott meg. Stefan továbbra is jó ötven méterrel előtte futott, és megsejthette, hogy valaki üldözi, mert hátra-hátranézett, és amikor meglátta Alexet, gyorsabb iramra kapcsolt. Az utca végénél a kora esti napsugár megcsillant a Törvényszék aranyozott kupoláján. Harrynek igaza van, Malloche emberei biztosan ott rejtették el a negyedik bombát. Alex, dacolva a fájdalommal és a légszomjjal, összeszedte minden erejét, és megpróbálta utolérni Stefant, aki már felért a Törvényszék előtti térre, ahol egy nagyobb csoport a halálbüntetés eltörlését, egy kisebb pedig annak gyakoribb kiszabását követelte. Aznap tartottak a városházán népszavazást a halálbüntetésről.

Több televízióállomás is a helyszínen volt, hogy riportot készítsen a tüntetőkkel. Alex legalább húsz métert ledolgozott a hátrányából, amikor Stefan hátranézett, és megbotlott egy földön futó közvetítőkábelben. Térdre esett, és ez a pillanatnyi kieséselég volt Alexnek ahhoz, hogy beérje és rávesse magát. A szétugró ellentáborok között ököllel folytatott közelharcban Alexnek többször megfordult a fejében, hogy a tüntetőknek nyilván fogalmuk sincs arról, miféle embert szolgál az, akivel ő birokra kelt. Alexnek sikerült bevinnie pár jól irányzott horogütést, de a nála jóval fiatalabb Stefant kemény fából faragták, és meg sem rendült, sőt egy jól irányzott ütéssel ő terítette le Alexet. Ködös fejjel örökre búcsút mondott Malloche kézrekerítésének és várta a lövést. A golyó süvítése helyett azonban Harry hangját hallotta meg: – Élsz még? Alex, Harry karjába kapaszkodva, szédelegve tápászkodott fel a földről. – Hová lett? – kérdezte. – Keresztülvágott a tömegen. – Üríttesd ki a Városházát, én utánafutok. – Menni sem tudsz. – Velem ne törődj, csak üríttesd ki az épületet. Harry elővette a telefonját, Alex pedig hányingerével küzdve nekilódult a Városházához vezető gránit lépcsőfokoknak. A főbejárat egyszárnyú ajtóinál a lépcső két oldalán kifelé rohanó tömeggel találta szemben magát. Látogatók, képviselők, hivatalnokok próbáltak minél hamarabb kijutni a kapun. Alex fülét többször megütötte a szó, hogy bombariadó. Harrynek sikerült kapcsolatba lépnie az illetékesekkel – gondolta Alex, ahogy átverekedte

magát a kifelé igyekvők áradatán. A kupola alatti, zászlókkal, szobrokkal ékesített oszlopcsarnokban hiába kereste a szemével, sehol nem találta Stefant. A fejvesztve menekülő tömeget filmező amatőr operatőrtől kérdezte meg, hol kell leadni a szavazatot. – A díszteremben – válaszolta. – Az első emeleten van – tette hozzá Alex kérdő tekintetét látva. Alex újabb adag adrenalint mozgósítva vágott neki az emeletnek. Kettesével vette a lépcsőfokokat, és kifulladva ért fel. A díszterem ajtajánál két egyenruhás teremőr feküdt a földön, mindketten lőtt sebből véreztek. A csak félig nyitott szárnyas ajtón át egymást taposva özönlöttek kifelé a szavazók. Harry hangját hallotta bentről, aki hiába kiabált, hogy álljanak meg és nyissák ki az ajtó másik szárnyát is, a tömeg nem hallgatott rá. Alex elhúzta az ajtó elől az egyik sérült teremőrt, és megkérdezte, nem látott-e egy barna bőrkabátos férfit. – De, még utána is kiáltottam, hogy ne felfelé meneküljön. – Felfelé ment? – A karzatra. Alex elkapott egy jó erőben lévő fiatalembert, és rákiáltott, hogy vigye el a taposó lábak alól a másik sérültet is, ő pedig összeszedte maradék erejét, és tovább rohant felfelé a lépcsőn. A karzatra nyíló tárva-nyitva álló ajtó előtt, mint egy rongybaba, feküdt kiterítve Stefan harmadik áldozata. Fejlövés végzett vele. Alex, kezében egy pisztollyal, az ajtóból kiáltott Stefan után. – Ne mozdulj! Dobd el a fegyvert! A karzaton ülő érdeklődők már akkor lebújtak a székeik mögé, amikor Stefan lövését meghallották, most,

hogy feltűnt még egy fegyveres a színen, halálra váltan lapultak le a földre. – Dobd el a fegyvert, Stefan – ismételte meg Alex. Stefan megvető, gúnyos mosollyal az arcán ejtette le a földre a pisztolyt. Stefan mögött Alex lelátott a díszteremből pánikszerűen menekülő, egymást lökdöső, tipró emberekre. Harry a széksorok közötti folyosó közepén állt, és próbált úrrá lenni a fejetlenségen. – Szép lassan tedd le a kezedből a dobozt is – mondta Alex, és lassan közelebb lépett Stefanhoz, aki kihívóan elvigyorodott, és hirtelen elfordult a pódium felé. Alex három lövést adott gyors egymásutánban, de már késő volt. A pódium szilánkjai szanaszét repültek a teremben, és a palackból kiszabadult a halál bűzös lehelete. – Menekülj Harry! Menekülj! A hangja azonban beleveszett a teremben rekedtek halálhörgésbe forduló sikoltozásába. A gáz tucatjával szedte áldozatait. Az egymásba gabalyodó, rángatózó végtagok között hosszú percekig nem találta Laughlint. A széksorok között, arccal a földre borulva hevert a haldoklók és a menekülés közben felbukók vergődő teste alatt.

42. fejezet – A terem a pokol legmélyebb bugyrait idézte. A robbanáshoz legközelebb állók már halottak voltak. Ellilult arccal, kitekert nyakkal és végtagokkal hevertek egymás hegyén-hátán, saját hányadékukba fulladva. A többiek groteszk haláltáncot jártak. Jobbra-balra csapdostak a karjukkal, vastag sugárban ömlött a szájukból az epés nyák és a savanyú szagú gyomortartalom. Összecsukló lábakkal igyekeztek közelebb jutni a kijárathoz, de az ajtónál is halomban hevertek az egymást eltaposott emberek. Az áldozatok száma igen magas volt, de sokszorosan magasabb lett volna, ha Harry Laughlin nem rohan be a terembe, hogy figyelmeztesse a szavazókat a veszélyre,és nem próbál meg, utolsó erejével is, fenntartani valamiféle rendet. Az az idős rendőr, aki páratlan tűzszerészi tudásával százak, ezrek életét mentette meg a gyilkos bombák hatástalanításával és további több tucatét azzal, hogy bátran mások segítségére sietett, arccal a földnek, mozdulatlanul feküdt a széksorok között. Semmi remény nem volt arra, hogy Alex időben leérjen a lépcsőkön, és megpróbálja kimenteni Harryt. Nem sokat gondolkodott. Olyan mély levegőt vett, amilyet csak tudott, és átvetette magát a karzat korlátján. Ennél magasabbról is ugrott már, mégis megrémült saját vakmerőségétől, mert székek és emberi testek között kellett földet érnie. A kijárat felé tántorgó két férfit nem tudta kikerülni, egyszerre döntötte le mindkettőt a lábáról. A robbanás és a

gyilkos gáz szürke felhője pár centire lebegett az orra előtt. Két ugrással ott termett Harry mellett, lehajolt, és megragadta a ruháját a nyakánál fogva. A halált osztó füst már beburkolta Harry lábait. Alex behunyta a szemét, mert nem tudta, hogy a gáz vajon felszívódik-e a kötőhártyán keresztül. Becsukott szemmel, levegőért kiáltó tüdőkkel felrántotta Harry felső testét a földről, és a széksorok közé zuhant halottakon áttaposva vonszolta az ajtó felé. Tüdeje, mint egy parázsló katlan majd felrobbant, feje lüktetett, de nem vehetett levegőt. Harry teste hirtelen sokkal könnyebb lett. Alex önkéntelenül kinyitotta a szemét. Nem látott tisztán, de annyit ki tudott venni, hogy a teremben senki nem volt talpon. Egy férfi, aki már az ajtóban állt, nyúlt vissza és ragadta meg Harry kabátját. Ketten húzták ki Harryt a teremből, és becsapták maguk mögött az ajtót. Alex tüdejéből perzselő lángnyelvként robbant ki a levegő. – Köszönöm – mondta még mindig levegő után kapkodva. A férfi, aki közel egyidős lehetett Laughlinnal, csak annyit mondott: – Megmentett minket. – Hívják ide a mentőket – kiáltott le Alex a lépcső alján állóknak. – Hívják a mentőket! A hátára fordította Laughlint. Az arca vörös volt, nem sötétlila, ahogy Alex gondolta. Szemei szorosan becsukva, pofazacskói felfújva, mint egy mókusé ősszel. Alex azon volt, hogy azonnal elkezdi a szájból szájba lélegeztetést, amikor, mint egy kilyukadt léggömbből, sivítva ömlött ki Harry összeszorított ajkai között a levegő. Alex csak ekkor döbbent rá, hogy Harry él, csak visszatartja a levegőt. – Harry! – kiáltott rá.

Laughlin óvatosan kinyitotta a szemét, de nem bírta tovább, és vett egy mély levegőt. – Hé, fiacskám, meghaltunk mind a ketten? – Nem. Élünk. De azt nem hiszem el, hogy van ember, aki képes ilyen sokáig visszatartani a levegőt. – A gyöngyhalászok még nálam is jobbak, de a cserkészeknél mindig én nyertem a víz alatti úszást. Alex barátságosan vállon veregette az idős rendőrt. – Maradj, és fújd ki magad. Nekem mennem kell. Az EMMC VII. emeletén még jó páran veszélyben vannak. Alex felállt, és elindult lefelé a lépcsőn. Az oszlopcsarnokban és az épület előtti gránitlépcsőkön csak úgy hemzsegtek a rendőrök és a mentősök. A pániktól vagy a sérülésektől, esetleg mindkettőtől sokkba kerülteket támogatták és kezelték a hosszú sorokban lefektetett hordágyakon. Alex kilépett az épületből. A tüntetők és ellentüntetők már elmenekültek a helyszínről, csak a szétdobált és hátrahagyott transzperesek bizonyították, hogy nem is olyan régen még a Törvényszék előtt kántálták, hogy le a halálbüntetéssel, halál a gyilkosokra. Vajon tudják-e, hogy miről beszélnek? A telefon csengetése zökkentette ki Alexet a töprengésből. – Alex? Vicki vagyok. Mi történt? – Felrobbantotta a negyedik bombát. A Városházán rejtették el a díszteremben. A halálbüntetés eltörléséről szavaztak éppen. Ha nincs Harry Laughlin, akkor sok százan, ha nem ezren, hagyják ott a fogukat. Neki köszönhetjük, hogy sikerült csaknem teljesen kiüríttetni az épületet. Húsz és harminc között lehet az áldozatok száma. – Az emberük, Stefan?

– Meghalt. – Alex, a kórházban is készülnek valamire. Ryder, akit ott hagytunk a furgonban, most telefonált, hogy egy helikopter érkezett déli irányból, és leszállt a sebészeti tömb tetején. – El akarnak menni. Milyen hamar tudunk feljuttatni a tetőre egy csapatot? – Attól függ, mit csinálnak a bombáikkal és a liftekkel. Nem hiszem, hogy meg tudjuk akadályozni a helikopter felszállását. Talán húsz perc alatt össze lehet szedni egy csapatot. Nem tudom megmondani, hiszen gondolom, most mindenki ott van a Városházánál. – Valóban nagy itt a nyüzsgés, de akkor is kell egy helikopter. Tudsz szerezni egyet? – Megkérdezem. – Siess, kérlek. Ha felszállnak, nehézségeink lesznek. Biztosan visznek túszokat magukkal, nem lőhetjük le őket. Két idegtépő percig Alex semmit nem tehetett. Türelmetlenül sétált le-föl, és néha odaszólt a mentősöknek és rendőröknek, hogy vigyázzanak, mert rendkívül mérgező a gáz, bár szerencsére nagyon rövid a felezési ideje. Már az első áldozatokat hozták ki fekete műanyag zsákokban, amikor megszólalt a telefonja. – A Légi Rendőrség már úton van – mondta Vicki. – Honnan jönnek? – Norwoodból. Tizenöt-húsz kilométerre van tőled délnyugatra. – Jobb lett volna, ha közelebbről jönnek. – Tudom, de ők a legjobbak. Ha ők nem tudnak segíteni, akkor senki. – Mondtad nekik, hogy úgy kell leszállásra kényszeríteni őket, hogy nem lőhetnek?

– Mondtam. Azt mondják, hoznak magukkal valakit, akinek ez a specialitása. – Maradj kapcsolatban Ryderrel, és ha lehet, küldjetek több megfigyelőt a környékre. Ha felszállnak, akkor percre pontosan tudnunk kell, mikor indultak, és nagyon fontos, hogy milyen irányba. – Stan már elindult a kórházhoz. Menj át a Beacon Street másik oldalára, a Common jó leszállóhely egy helikopternek. Megpróbálok én is odaérni. Alex lerohant a lépcsőkön, átvergődött a Beacon Street másik oldalára az egyre csak érkező járörkocsik és mentőautók között. Sziréna, villogó kék fény, tömeg, kiabálás. Teljes a felfordulás. Malloche tudta ezt. Aki él és mozog, mind a robbanás helyszíne felé igyekszik. Késő estére járt, a Common azonban még nem csöndesedett el. A park tele volt turistákkal, üzletemberekkel, gyerekekkel, sokan sétáltak, futottak a fákkal szegélyezett sétányokon. Voltak, nem is kevesen, akik nyilvánvalóan a robbanás hírére rohantak keresztül a parkon, egyenesen a Törvényszék felé. Alex kiszaladt a nyílt térre, és türelmetlenül kémlelte az eget. – Alex! – kiáltotta valaki a távolból. Vicki Holcroft szaladt feléje. Egy egyenruhás rendőr futott mellette. – Ryder most telefonált. Ebben a percben szállnak fel. Ryder szerint egy Bell Jet Ranger jött értük. A légi rendőrök minden pillanatban itt lehetnek. Nem telt el két perc, amikor meghallották a közeledő helikopter zaját. Vicki egy elemlámpával körözött a feje fölött. A közeledő gép reflektorai elváltak a sötétbe borult

város vibráló fényeitől, és propellere a következő percben már a fejük fölött kavarta a forgószelet. Vicki szorosan a fülére tapasztotta a telefont, és megpróbálta túlkiabálni a rotor dübörgését. – Északkelet – mondta. – Az óceán felé mennek. – Velünk jössz? – kérdezte Alex. – Nem. Kisebb súly, nagyobb sebesség. Alex elköszönt, lehajolt, és a nyitott ajtóhoz futott. – Egy baseballsapkás, rövid ujjú katonai gyakorlót viselő férfi nyújtotta a kezét, és segítette fellépni. – Bishop ügynök, Ken Barnes közlegény vagyok a STOP-tól, Speciális Taktikai Operáció – mutatkozott be már méterekkel a föld felett. – Rick Randall vagyok – köszönt hátra a pilóta –, és ez a langaléta fiú itt mellettem Dom Geraffa, de nyugodtan szólítsa Zsiráfnak. Pár perccel hamarabb értünk volna ide, de abból, amit elmondtak nekünk, úgy gondoltam, szükségünk lesz valakire a STOP-tól, ezért tettünk egy gyors kitérőt, és felvettük Kent. – Fiúk, imádom az éjszakai kiruccanásokat – mondta Barnes. Hanglejtése után már aligha lehetett megmondani, hogy délről származik. – Két perc és húsz másodperc telt azóta, hogy felszálltak az EMMC tetejéről – szólalt meg Alex –, és északkeleti irányba indultak. – Értem – válaszolta Randall, miközben éles fordulatot vett jobbra. – Meséljen tovább! – Egy terrorista, a felesége és néhányan a banda tagjai közül. Majdnem biztos, hogy velük van az EMMC idegsebésze, egy orvosnő. – Valami elképzelés, hogy milyen gépük van?

– Az a rendőr, aki a kórházat figyeli, úgy gondolja, hogy egy Bell Jet Ranger vette fel őket. – Ez jó hír. A BJR nagyon mutatós, csinos darab, de lassú. A mi Aerospatiale-unk könnyedén tud körözni bármelyik Ranger körül, különösen, ha megpakolták utasokkal. – De ahhoz előbb meg kell találnunk őket. A radaron látszanak, ugye? – Ha földközelben maradnak, és kikapcsolják a transzpondert, akkor nem. Alex kinézett a feketébe forduló sötétségbe. Messze előtte az óceán és az ég kezdett elválaszthatatlanul összemosódni. – Akkor, hogyan tudjuk megtalálni őket? Rick Randall hátrafordult, és büszkén mondta: – Megvannak ehhez is az eszközeink. Az infravörös radar. – A hőt érzékeli? – Pontosan. Ez az ügyes kis masina – mutatott a műszerfal sok gombja közül az egyikre, és gyöngéden megsimogatta – kilométerekről megérzi, ha bekapcsolnak egy motort. Kétszázhatvan kilométeres sebességgel haladunk. A Bell kétszázharmincnál nem tud többet, és ha tele van, akkor annyit sem. Mi is közel maradunk a földhöz, és északkeleti irányban cirkálva rájuk kell akadnunk. – Szerintem hajóra szállnak, és fogadni mernék, hogy északnak tartanak. – Maine? – Nem kizárt. – Arra megyünk. A helikopter orra pár fokkal nyugat felé fordult.

– Európából jöttek, hogyan szerezhettek itt egy Rangert maguknak? – kérdezte Alex. – Rávették egy kisebb repülőtársaság pilótáját, béreljen ki egy gépet sétarepülésre. Mindenhol találni lefizethető embereket, még a pilóták között is. – Ha így van, akkor ez jó hír. – Miért lenne jó? – A pilóta nem a saját emberük. A terroristák az életüket is gondolkodás nélkül feláldozzák a főnökükért. Az egyik, mit sem törődve a saját életével, most robbantotta fel öngyilkos módon a gázbombát, hogy a főnöke könnyebben menekülhessen a zűrzavarban. Erre egy bérelt pilóta nem hajlandó, bármennyit ajánlanak is neki. Ha megszorongatjuk, akkor megadja magát. – Mióta üldözi ezt a Malloche-t? – Öt éve. Legalább ötszáz ember halála van a számláján. Az egyik a bátyám volt. Az emberei az életük árán is meg akarják menteni, én az életem árán is el akarom kapni. Jobb lenne persze, ha életben maradnék, de ha ez az ára… – Bízzunk benne, hogy erre nem lesz szükség mondta Randall. – Ha túléli és ügynök marad, akkor azért figyelmeztessen, nehogy beálljak azok közé, akiket üldözőbe vesz – tette hozzá. – Rick – szólalt meg Gareffa –, ott jobbra. – Bishop, jöjjön, nézze meg! – szólt hátra Randall. Látja azt a pöttyöt alattunk, negyven-ötven méteres magasságban? Kétszáz kilométeres sebességgel tart északnyugatnak. Hét-nyolc kilométerrel járnak előttünk. Kövessük? Alex szinte gondolkodás nélkül vágta rá: – Igen.

Körülnézett. A sűrű, sötét semmi közepén repültek, és a földdel, óceánnal összeolvadt fekete égbolton kellett megtalálniuk egy kétszáz kilométeres sebességgel repülő fekete pontot. – Nagyszerű! Ken közlegény, vegye elő a kedvenc játékszereit! – Nem kell kétszer kérnie, uram – válaszolta Barnes. Két MP5-t vett elő, egyet Alexnek, egyet magának. – Heckler és Koch Németországból, a világ legjobb fegyverkészítői. Lőtt már ezzel? – Ami azt illeti, a cégnél standard felszerelésnek számít. Én ugyan soha nem voltam egy bajnok, de azért még tudom, hogyan kell használni. – Ez bőven elég. Remélem, nem lesz rá szükség, hogy kipróbálja. – Három kilométerre vannak, és a távolság csökken. – Fel tudjuk rádión szólítani őket? – Megpróbálhatjuk, de előbb érjünk közelebb. – Nagyon nem szeretném, ha a doktornőnek baja esne. Úgy kell földre kényszerítenünk őket, hogy közben egyben maradjanak. – Heckler és Koch a segítségünkre lesz – emelte fel Barnes a kezében tartott fegyvert. – Biztos, hogy nem találod el? – Tiltja a vallásom, de megpróbálom. – Másfél kilométer – szólt hátra Randall. – Kevesebb, mint egy kilométer – mondta alig egy perc múlva. – Bízzunk benne, hogy ők azok. Nem úgy viselkednek, mintha észrevettek volna minket. Közelebb megyek, hogy jól lássuk őket, majd akkor szólítjuk fel leszállásra. Gyéren lakott terület fölött jártak, még mindig kétszázötven fölötti sebességgel. Alig fél perc múlva tisztán

kivehették a sötét árnyékot az ég koromfekete drapériáján. Ahogy haladt előre, ki-kioltotta a földi fényeket. – Ez egy Ranger – jegyezte meg Gareffa. – Sötét a kabin, és kikapcsolták a jelzőfényeket is. Ez biztató jel. Ők azok. Kevesebb, mint száz méter volt közöttük. Randall többször megpróbálta rádión keresztül felszólítani őket, de egyszer sem válaszoltak. – Ez is jó jel. Biztos, hogy megtaláltuk őket. – Ez még kevés. Földre kell kényszerítenünk. És nem darabokban – nyugtalankodott Alex. – Az is lehet, hogy tüzet nyitnak. Nem kellene értesítenünk a maine-i rendőrséget? – De, szólhatunk nekik. – Elég lesz ez az MP5 – húzta ki magát Barnes. – Csak óvatosan bolondozz! Lehet, hogy jobban felfegyverezték magukat, mint mi. Húsz-harminc méternél nem volt több a két helikopter között. Az Aerospatiale a Ranger fölött, előtt és attól kissé jobbra szelte az éjszakai eget óránként kétszázhúsz kilométeres sebességgel. – Zsiráf, kapcsold rájuk a reflektort! – parancsolta Randall. A fénycsóva az utas oldali ablakot találta telibe. Randallnek igaza volt. A helikoptert és a pilótát úgy bérelték. A gép oldalát a Salto-Industries kopott emblémája díszítette. Megpróbálkoztak még egyszer a rádióval, de nem kaptak választ. Randall rendkívüli ügyességgel, mármár művészi szinten irányította a gépet. Olyan volt, mint egy ragyogó karmester, aki kézben tartja az egész zenekart.

– Lassan maguk mögött hagyták a Rangert, így hátranézve szemügyre vehették a pilótát és a mellette ülő utast, akit Alex azonnal felismert. – Grace – mondta. – Malloche embere, és ha jól látom, pisztolyt szegez a pilótára. Ken Barnes leült, és célzásra emelte az MP5-t. – Eltéveszthetem úgy, hogy előttük menjen át a sorozat, de úgy is, hogy a nő fején – mondta. – Ne – kiáltott rá Alex. – Nem kell mestervizsgát tennie, anélkül is elhiszem, hogy bitang jól lő. A pilótának nem eshet baja. Épségben kell földet érniük! Alex tisztán kivette a pilóta és Grace alakját, de a kabin végében utazókat nem látta. Grace kezében megmgvillant a fegyver csöve. – Közlegény, felőlem bármikor kezdhetjük – mondta Randall. – Akkor most! A géppisztoly-sorozat visítva szántott bele a fekete égboltba, és a Ranger azonnal eltért balra. Randall, mintha egy láthatatlan szállal lennének összekötve, együtt fordult vele, és a hangszórón keresztül, melynek ereje elég volt Maine állam legeldugottabb zugában is megzavarni az éjszakai nyugalmat, harsogva üvöltötte, hogy azonnal adják meg magukat és szálljanak le. Barnes egy újabb sorozattal tette nyomatékosabbá a felszólítást. Alex látta, hogy a Ranger pilótája tiltakozva rázza a fejét, Grace pedig dühösen hadonászik a fegyverrel. – Nem maradhatunk örökre ilyen közel hozzájuk mondta Randall. – Magamban megbízom, de egy pilótában, akire fegyvert fognak, és akinek a gépére többször rálőttek, már kevésbé. Ken, be tud lőni a szélvédőn úgy, hogy ne sérüljön meg senki?

– Elég reménytelen, de az ajtón keresztül nem gond. – Vigyázzon az utasokra és a pilótára – ismételte meg Alex. Barnes értette a dolgát. A H & K rövid sorozata a BJR oldalán szikrázva rajzolta ki az ajtó tetejét. A Ranger tovább fordult balra és elkezdett süllyedni. – Menjünk – mondta izgatottan Alex. – Rick, Zsiráf, itt vannak hátul a fegyverek. – Malloche most esett át az agyműtéten, és bármilyen jól sikerült is az operáció, kétlem, hogy vele számolnunk kell. Az óvatosság akkor sem árt persze. Barnes és én itt kiugrunk, de addig ne kövessenek minket és ne állítsák le a motort, amíg nem lehetünk egészen biztosak abban, hogy nem próbálnak meg újra felszállni. A Ranger egy legelő közepén szállt le, az Aerospatiale mintegy húsz méterrel mögötte, jobbra húzódva ért földet. A reflektort rászögezték a Ranger ajtajára. Alex és Barnes mélyen lehajolva ugrottak ki, és azonnal földre vetették magukat. Többször átfordultak az oldalukon, mielőtt talpra ugrottak. A propellerek kavarta forgószélben őrült táncot járt a magas fű. Alex és Barnes a fegyvereiket maguk előtt tartva rohantak a megvilágított gép felé. Amikor elérték a gép farkát, kétfelé váltak, és hasra vetették magukat. A Ranger motorja elhallgatott, a forgó lapátok méltóságteljes lassúsággal lekonyultak és megálltak. Randall és Gareffa is kiugrottak az Aerospatiale-ból, és csatlakoztak a fűben hasaló Alexhez és Barneshoz. – Jöjjenek ki felemelt kézzel! – kiáltotta Alex. – Igyekezzenek! Alex szíve hevesen dobogott, majd kiugrott a helyéről. Öt éve várt erre a pillanatra, és most elérkezett.

– Készüljünk – fordult Randallhez. – Lehet, hogy a doktornőt használják majd védőpajzsnak. – Mit tegyünk akkor? – Mondtam, hogy kész vagyok meghalni, csak elkaphassam Malloche-t. Kész vagyok azért is meghalni, hogy megmentsem az orvosnőt. És ez sokszorosan igaz – tette hozzá, inkább csak magának. – Jöjjenek elő! Egyesével! – kiáltotta el magát. A Ranger ajtaja kinyílt. Kezeit magasra emelve, elsőként a pilóta ugrott le a földre. Grace jelent meg az ajtóban, leeresztett fegyverét kidobta a fűbe, majd ő is kilépett a gépből. – Barnes, fedezzen! – kiáltotta Alex. Felpattant, és a helikopter ajtajához futott. A két Malloche és Jessie még a kabinban voltak. Ha a haja szála meggörbül, te szemét… Carl Gilbridge dugta előre a fejét, és felemelt kezeit. A reflektor éles fényében hunyorogva kereste, hogy hová lépjen. Kinyújtotta a kezét, azt remélte, hogy valaki segít neki leszállni, de Alex nem mozdult, csak rászólt, hogy lépjen már ki. Gilbridge mögött Emily alakját pillantotta meg Alex. – Emily, hol van Jessie – kérdezte Alex –, és hol van Malloche meg a felesége? – Nincsenek itt – válaszolta komoran Emily.

43. fejezet – A robbantás híre futótűzként terjedt el a városban. A média ugyanolyan hangosan, ha nem hangosabban, verte félre a harangot, mint az EMMC-ben gyilkoló vírus hallatán. A kialakult pánikhelyzetben senki nem törődött azzal, hogy egy mentőautó fordul be az EMMC bezárt sürgősségi osztálya előtti kocsibeállóra. Percekkel később Armand, Jessie és Ariette Malloche jelentek meg az ajtóban, és maguk mellett gurították a hordágyon fekvő Claude Malloche-t. A gépkocsivezető, egy nagydarab arab férfi, aki szemmel láthatóan Malloche bandájához tartozott, segített fejjel előre beemelni Malloche-t a hordággyal együtt. Ariette az elmaradhatatlan félautomatával intett Jessie-nek, hogy másszon be ő is Malloche után. Ariette az ajtó melletti, lehajtható karfájú székben foglalt helyet menetirányban. Jessienek egy egyszerű lapos ülőke jutott Malloche fejénél, háttal a vezetőfülkének. Armand a vezető mellé kapaszkodott fel. Jessie leemelte a válláról a gyógyszerekkel, infúziókkal, műszerekkel megrakott sporttáskát. Leült és fáradtan temette az arcát két tenyerébe. A két Malloche és Armand egyetlen kérdésére sem volt hajlandó válaszolni, de az elcsípett szófoszlányokból nem volt nehéz kitalálnia, hogy felrobbantották a negyedik bombát, és az azt követő felfordulást kihasználva próbálnak megszökni. Ki tudja, hány ember életét áldozták fel azért, hogy Malloche észrevétlenül eltűnhessen? – kérdezte magától Jessie keserűen.

A megelőző órában Armand, Grace és Ariette a fegyvereikkel voltak elfoglalva, elsősorban azokat pakolták össze, és Jessie tudta, bármelyik percben továbbállhatnak, és őt is viszik magukkal. Ellenőrizte még egyszer, hogy eltett-e mindent, amire szüksége lehet, és várta az elkerülhetetlent. Közvetlenül indulásuk előtt Armand rövid időre elhagyta az osztályt, és egy hordággyal tért vissza. Átfektették Malloche-t, ám legnagyobb meglepetésére nem őt, hanem Gilbridge-et és Emilyt kísérte a lifthez Grace. – Hová viszi őket? – kérdezte. – Nem mindegy? Innen el – válaszolt ingerülten Ariette. – Vele törődjön – mutatott a férjére –, és menjünk. A mentőautó ablakait körben leragasztották átlátszatlan fóliával, de a válla fölött előrelesve Jessie nyomon követhette, hogy merre mennek. Ahhoz, hogy érzékelje a városban kialakult kaotikus helyzetet, nem kellett kinéznie az ablakon, a szüntelen szirénázás mindent elárult. Abban a pillanatban gurultak ki a sürgősségi osztály bejárata elől, amikor meghallotta a fejük fölött dübörgő helikopter csörömpölését. – Nagyon okos -jegyezte meg Jessie gúnyosan. – Fogalmad sincs arról, drágaságom, hogy ez milyen okos. Örülök, hogy te is így látod – mondta Ariette tenyérbe mászó vigyorral. Malloche, akinek még nem sikerült kialudnia a folyamatosan adagolt nyugtatószerek hatását, álmosan szólt közbe. – Egy lépéssel előbbre járni… – Akkor béreltük ki ezt a mentőautót és azt a helikoptert ott fenn, amikor az EMMC mellett döntöttünk.

Nem tudtuk, hogy szükségünk lesz-e rájuk vagy sem, de erre is gondoltunk. Mindenre gondoltunk. Én nem is okosnak nevezném ezt a tervet, hanem briliánsnak. – Briliáns – ismételte meg Malloche. Ariette bosszúsan nézett végig Jessie-n, aki egykedvűen hallgatta Ariette önelégült szavait. – Ahelyett, hogy bambán ülsz itt, inkább vizsgáld meg a férjemet. – Ahogy kívánja – válaszolta Jessie, és kotorászni kezdett a fekete sporttáskában. Elővette a fonendoszkópját és a vérnyomásmérőt. – Jobban teszed, ha igyekszel a kedvemben járni, mert a drágalátos barátnőd a kezünkben van. Ott fenn utazik dr. Gilbridge társaságában, és ez azt is jelenti, hogy amint találkozunk velük, hamar nélkülözhetővé váltok mind a ketten. – Ha nincs rám szükség, akkor miért nem tesznek ki most azonnal? Legfeljebb hívok egy taxit. Félórája mentek át a Tobin-hídon, és egyenesen északnak tartottak. Még tizenöt-húsz perc, és átérünk New Hampshire-be. Mi a cél? Maine? – morfondírozott Jessie. Vagy talán Kanada? El kellett ismernie, hogy Malloche műtétét valóban egyedülálló körültekintéssel és előrelátással szervezték meg. A végén még meg is csinálják – gondolt együttérző keserűséggel Alexre. Eltekintve azoktól a haragos fenyegetésektől, amelyekkel Ariette próbált ráijeszteni, hogy kiszedje belőle a műtőben történteket, soha nem tettek még célzást sem arra, hogy Malloche felépülése után meg akarnának szabadulni tőle. Jessie mégis úgy érezte, hogy a sikeresen elvégzett műtét után már nincs biztonságban az élete.

Emily és Carl élete is veszélyben van, efelől sem volt semmi kétsége. Malloche nem hagyhatott senkit életben, aki tudta, hogy merre mentek, amikor elhagyták Bostont. Jessie-t aggasztotta az idegsebészeten maradtak sorsa is, akik látták Claude és Ariette Malloche igazi arcát. Michelle Booker, Hans Pfeffer, Skip Portert, Holly és a többiek, akik részt vettek a műtétben, mind veszélyben vannak. Attól a pillanattól, hogy kiléptek az EMMC-ből, azon izgult, hogy kibiztosították az időzített bombákat és az óra ketyeg, ha fel nem robbant már. Újra megkérdezte Arlette-től, hogy elhelyeztek-e időzített bombákat is, de a válasz ismételten tagadó volt. – Nincs telefonösszeköttetésük a külvilággal, a lifteket képtelenek lesznek beindítani, és ha valamelyikük hozzáér a bejárati ajtókhoz, akkor azonnal felrobban. Ez bőven elég lesz nekik, semmi szükség időzített szerkezetekre – válaszolta megvetően. – Jobb lenne, ha az igazat mondaná – erősködött Jessie. – Utoljára mondom, hogy nincs időzített bomba, és utoljára mondom azt is, hogy egyáltalán nem vagy pótolhatatlan. Ezt vésd az eszedbe, és ennek megfelelően viselkedj. Jessie közel járt ahhoz, hogy nekiugorjon Arlette-nek és kikaparja a szemét. Mire Armand megfordul és agyonlő, egy életre nyomorékká teszem ezt a lövöldöző cafkát. Ez Claude-nak legalább olyan fájdalmat okozna, mint Arlettenek. Kettőt egy csapásra! Kettőt egy csapásra! A szavak egyre hangosabban visszhangzottak Jessie fejében. Kettőt egy csapásra!

Jessie tudta, hogy megtalálta a megoldást. A terv ingatag és bizonytalan volt, és több szerencse, mint ész vagy ügyesség kellett hozzá, de működhetett. Még csak azt kellett eldöntenie, hogy a két kegyetlen gyilkos közül elyik az embertelenebb. Melyik tudná végignézni a kettő közül a másik haláltusáját? A terv sikeréhez elengedhetetlen volt, hogy a két gengszter, Armand és a sofőr, az életük árán is megvédjék a két Malloche-t. Jessie kinézett a szélvédőn, és a közeledő útjelző tábláról leolvashatta, hogy perceken belül átlépnek New Hampshire-be. Jessie fejében készen állt a terv. Letérdelt Claude mellé, és Arlette őrködő tekintetétől kísérve végtelen alapossággal megvizsgálta. Amikor végzett, gondterhelt arccal elölről kezdte az egészet, de ez alkalommal elővett egy szemtükröt is. Látta, hogy Arlette orra fölött úgy mélyülnek az aggodalom barázdái, ahogy az ő homlokán szaporodnak a gondterhelt ráncok. – Biztos nem fáj a feje? – kérdezte másodszor is Malloche-tól. – Nem igazán. Miért, kellene? – Nem, nem. De… Szorítsa meg a kezemet. Most a másikat. Terpessze szét az ujjait. Hmm… Szorítsa meg még egyszer. Erősebben nem megy? – Nem. Arlette nem bírta tovább. – Valami baj van? – kérdezte. – Nem hiszem, hogy komoly baj lenne. – Miről beszél? Szerintem jól van. – Mr. Malloche, mondja utánam: korán reggel ritkán rikkant a rigó. – Korán reggel ritkán likkant a ligó – ismételte meg Malloche csaknem hibátlanul.

Jessie elégedetlenül ingatta a fejét, és végül nagyot sóhajtott. – Vannak olyan alig észrevehető, de mégis kimutatható neurológiai tünetek, amelyek korábban nem voltak. A beszéde elnehezült, és a jobb kéz szorítóereje is csökkent. – Mit jelentenek ezek? – Legvalószínűbben a fokozódó koponyaüri nyomás egészen kezdeti jelei. – Mint annál a Devereau asszonynál? – Igen. – Mit akar most csinálni? – Meg kell emelnem a szteroidadagját, és adok egy olyan injekciót, amelyik csökkenti az agyvizenyőt. – Adja már! Mire vár? Jessie felnyitott egy fiziológiás sóoldattal töltött ampullát, tartalmát felszívta egy fecskendőbe, és az egészet belenyomta egy fehér port tartalmazó üvegcsébe. Elővett egy másik ampullát, és annak a tartalmát felszívta egy másik fecskendőbe. – Feloldom a szteroidot – magyarázta Arlette-nek, aki le nem vette róla a szemét. – Az infúzióba teszem, a másik gyógyszert kicsit később kell beadni, amikor a szteroid már kezd hatni. Claude vagy Arlette? Eltelt húsz perc. Keresztülvágtak New Hampshire keskeny délkeleti csücskén, és átléptek Maine államba. Késő éjszaka volt. Az autóútról már letértek, és sötét országutakon rázkódtak. Claude elaludt, Arlette szeme is el-elnehezült, de hősiesen küzdött az álmossággal, és valahányszor lebillent a feje, szorosabban ragadta meg a géppisztolyát.

– Hová megyünk? – kérdezte Jessie elég hangosan ahhoz, hogy Malloche-t felébressze. – Egy csendes helyre, ahol a férjem kipihenheti a műtét és az út fáradalmait – válaszolt Arlette, és szeretettel fordult Claude felé. – Hamarosan megérkezünk – mondta, és megsimogatta a férje kezét. Jessie-nek nem sok ideje maradt. Tudta, hogy a terve értelmét veszíti abban a pillanatban, ahogy találkoznak a többiekkel. Kész volt kockára tenni a saját életét, de Emily életével nem volt joga játszani, Carlban pedig nem bízhatott. Carl egy szempillantás alatt megtörne. Döntenie kellett. Claude vagy Ariette? Letérdelt ismét Claude mellé, és megvizsgálta. Feltette ugyanazokat a kérdéseket, mint korábban, és gondterhelten nagyokat sóhajtott. Ariette figyelmét ez nem kerülte el. – Baj van? – Talán nem komoly, és csak a kimerültség, esetleg ez a rázkódás, de szerintem fokozódott az agyödéma mondta szemrebbenés nélkül Jessie, pedig tudta, hogy nagyon büszke lehetne a műtétre, mert Claude kifogástalan állapotban vészelte át az utazást. – Nézze meg! Ariette gyanakodva hajtotta le a szék karfáját, és lassan áthajolt Claude fölé. – Nézze – folytatta Jessie – a szája sarkát, amikor a fogait mutatja. Látja, hogy elmarad a bal szájzug? Ariette közelebb hajolt, hogy jobban lásson a sötétben. Ariette nyaka pár centiméterre volt Jessie orra előtt. Jól megnézte magának a kulcscsont fölötti gödröt, és megmarkolta a fecskendőt. – Nem látok különb…

A mondatot nem tudta befejezni. Jessie tövig vágta a nyakába a fecskendőt, és hüvelykujja egyetlen gyors mozdulatával befecskendezte a tartalmát. Ariette felüvöltött a fájdalomtól, és Jessie torkához nyomta a géppisztoly csövét. – Öljön csak meg, legalább nem lesz, aki megmentse – mondta kihívóan Jessie. – Mr. Malloche, figyeljen ide! Izombénítót fecskendeztem a feleségébe. Egy-két perc múlva megbénulnak az izmai, és nem tud majd levegőt venni. Tudja, mi a legszebb ebben? Ébren lesz, tudni fogja, hogy nem tud levegőt venni, végigéli a saját halálát. Tiszta fejjel. Lesz négy perce, hogy átgondolja az életét, utána végérvényesen elhal az agya. Talán még akkor is újra lehet éleszteni, de abban az életben már nem lesz öröme sem neki, sem magának, Mr. Malloche. Szóval hat perc, esetleg hét, és meghal. Ha megöl, akkor nem lesz, aki megmentse. Ennyi idő alatt nem ér ide a segítség. Én vagyok az egyetlen, aki segíthet. Mr. Malloche, szóljon nekik, hogy álljanak meg. Meg tudom menteni a feleségét, Mr. Malloche, de csak akkor, ha szót fogad. – Egy szavát se hidd el, Claude! – mondta Ariette, de látszott rajta, hogy egyre nehezebben tudja tartani a fegyvert. Claude felkönyökölt, és Ariette felé fordult. – Öt perc – mondta Jessie. – Ha nem vezetek le a tüdejébe egy lélegeztető csövet, ha nem intubálom négy percen belül, akkor meghal az agya és utána maga sem akarja majd, hogy életben tartsam. Jessie színpadiasan felemelte a karját, és az órájára nézett. Fél szemmel látta, hogy Armand, aki rég nem az utat figyelte, tanácstalanul szorongatja a fegyverét. Ariette kiejtette a kezéből a géppisztolyt, és alig állt a lábán,

levegőt is egyre nehezebben vett. Jessie érezte, hogy jól választotta meg az áldozatát. Bár nem tudhatta meg, hogy Ariette hasonlóan viselkedne-e, mint a férje, a választ sejtette, ám nem nagyon érdekelte. Ariette visszahanyatlott a székére, a fejét a mentő oldalának támasztotta, de képtelen volt megtartani, erőtlenül himbálózott a nyakán. – Faoud, állj meg! – üvöltötte Malloche. A kocsi azonnal lehúzódott az útról és megállt. Jessie kivett a sporttáskából két karika sebtapaszt, és szólt Malloche-nak, hogy parancsolja ki az embereit az autóból. – Arcok a földön, kezek a tarkón! Mondja már nekik, mert rohamosan fogynak a másodpercek. – Tegyétek, amit mond! Menjetek! Ezt még megkeserüli, ezt megígérem nektek. Faoud kiugrott az autóból, és hasra vetette magát. Armand azonban gyűlölködő pillantásokat vetett Jessiere, és nem mozdult. Ariette tágra nyílt szemmel, nyitott szájjal, halálos rémülettel a tekintetében egyre lejjebb csúszott a széken. Hiába próbálkozott kétségbeesetten, képtelen volt a karjaival megtartani magát. Megszólalni már nem tudott. – Armand, menj azonnal. Jessie szinte hallotta Armand gondolatait. Nem megyek vissza a fogházba! Soha! Ariette fegyveréért – hajolt le, amikor a lövés eldörrent. A golyó a füle mellett süvített el. Hasra vágta magát, estében magára rántotta a tehetetlen Arlette-et, felkapta a fegyvert és meghúzta a ravaszt. Bénultan tartotta az ujját a ravaszon és szitává lőtte a szék háttámláját, amelyen Armand ült. Faoud feltépte a hátsó ajtót, de még mielőtt felemelhette volna a fegyvert, Jessie megfordult, és beleeresztett egy sorozatot.

A hatalmas test megpördült a tengelye körül, és elvágódott a földön. Jessie, akinek egy légpisztolynál komolyabb fegyver soha nem volt a kezében, letette a felforrósodott fegyvert a padlóra, és legurította magáról Ariette ernyedt testét. Csak a szemében izzó gyűlölet és halálfélelem árulta el, hogy még él. Jessie remegő térdekkel állt fel, amikor meghallotta Malloche rekedt könyörgését. – Mentse meg – mondta, és a földön hanyatt fekvő Arlettre mutatott, aki már pislogni sem tudott. Ne segíts! Hagyd ott! Mondd, hogy nincs tubus! Mondd, hogy Lisáért, mondd, hogy Scolariért, mondd, hogy a mikrobiológia asszisztenseiért, mondd, hogy mindazokért, akiket megölt – követelte az igazságérzete, de felállt, elővette a laringoszkópot és a tubust a fekete sporttáskából. Ariette rongybaba testét elhúzta a nyitott hátsó ajtóig, hogy a feje túlérjen a küszöbön. Feje erőtlenül hátrabillent, és Jessie-nek alig volt szüksége a laryngoszkópra, hogy intubálni tudja. A műanyag cső könnyedén siklott át hangszalagok közötti résen. Jessie ragtapasszal rögzítette a tubust Ariette arcához, a tubus végét összekötötte a lélegeztető ballonnal, és telefújta Ariette tüdejét az éltető levegővel. Visszamászott a kocsiba, és beljebb húzta Arletteet, hogy ne lógjon a feje. – Tegye össze a lábait – szólt oda Malloche-nak –, és a kezeit is. Siessen, mert addig nem lélegeztetem! Malloche értetlenül nézett Jessie-re, aki többször egymás után összenyomta a lélegeztető ballont, és elégedetten nézte, hogyan emelkedik Ariette mellkasa. Jessie óvatosan, hogy a tubus ki ne csússzon, letette Ariette feje mellé a ballont és odalépett Malloche-hoz. A ragtapasszal többször jó erősen körbetekerte a bokáit és a

csuklóit, majd ugyanezt tette Arlette-tel. Utána visszaült Ariette mellé, és újra elkezdte lélegeztetni. Az izombénító kezd lebomlani – állapította meg Jessie, amikor észrevette, hogy megremeg Ariette szemhéja. Újabb öt perc elteltével már az ujjai is megmozdultak, további tíz perc múlva nyeldekelni kezdett, és megpróbálta nyelvével kipiszkálni a szájából a torkát ingerlő vastag tubust. – Ha már egyedül tud lélegezni, akkor sem fogom kivenni, legalább addig is csöndben lesz – mondta Jessie. Úgy is el tudom képzelni, hogy miket mondana – tette hozzá szélesen mosolyogva. Jessie-nek nem kellett sokáig várnia, és Ariette segítség nélkül is erőteljesen vette a levegőt a csövön keresztül. Jessie fáradtan dőlt hátra a mentőautó padlóján. Azon tűnődött, vajon mikor találnak rá. Eszébe jutott, hogy orvostanhallgató korában mindig elkérte a rádiót a mentősöktől. Legalább nem felejtem el, amit mérnökként tanultam – szokta volt mondani nevetve. Felkelt, kimászott a hátsó ajtón, átlépett Faoud élettelen testén, megkerülte a kocsit, és bemászott a kormánykerék mögé. Armand kicsavart derékkal, háttal a műszerfalnak esve, fakó szemekkel bámult ki a szélvédőn. Hamar megtalálta a rádiót, nem okozott különösebb gondot rátalálni a megfelelő csatornára, és a mentősök központján keresztül kapcsolatba lépni a rendőrökkel. – Mindenki magát keresi – mondta az ügyeletes tiszt. – Van egyvalaki, aki megszállottan. Várjon egy percet. Némi recsegés, ropogás után Alex hangja hallatszott a rádióból. – Jessie? – Alex, hol a fenében vagy?

– Fenn az égben. Megyek érted. – Náluk van Emily, előbb őt kell kiszabadítani. – Ne aggódj érte, jól van és szabad. Gilbridge is. A helikopter vezetője megmondta, hogy hol kellett volna találkoznia a mentőautóval. Útban vagyunk, mindjárt odaérünk. Hol van Malloche? – Itt van mellettem. Ariette is, de egyikük sem tud a telefonhoz jönni. – Mit tettél velük? – Majd ők elmondják. Biztos, hogy megtaláltok? – Erre mérget vehetsz. Azért az segítene, ha felkapcsolnád a reflektorokat. – Sokan meghaltak a somantól? – Sokan, de ha rajtuk múlik, akkor sokkal több lett volna az áldozat. Majd megbeszéljük. Mindjárt ott leszünk. Szerintem már látjuk a mentő fényeit. – Alex, nemsokára vége. Jessie felkapcsolta a kék villogót is. Kimászott a kormány mögül, és lefeküdt a hűvös fűbe. Végtelen csönd vette körül. A feje fölött vibráló csillagokat nézte, és engedte, hogy elszálljon belőle minden gondolat. A milliárdnyi csillag között volt egy, amelyik különösen fényesen csillogott, és egyre nagyobbra nőtt.

A szerző utószava A jövő feladata megalkotni egy olyan flexibilis robotot, mint ARTIE, de számos, ebben a könyvben leírt módszer, mint például az intraoperatív MRI, már ma is része a klinikai gyakorlatnak. A számítógépek bámulatos fejlődésének és elterjedésének köszönhetőn forradalmian átalakult a bennünket körülvevő világ. A modern (mikro)sebészeti technikák, a minimálisan invazív beavatkozások a gyógyítás hihetetlen távlatait nyitották meg az orvosok és a betegek előtt. Az on-line grafikai megjelenítésre alkalmas nagy sebességű számítógépek felhasználása drámai gyorsasággal alakítja át az információcserét és a sebészetet. A valósághű világok felépítése a számítógép merevlemezén és a monitor képernyőjén, a virtuális valóság lehetőséget ad a sebésznek arra, hogy a betegen végzett igazi műtét előtt, élethű körülmények között gyakorolhassa a beavatkozás minden lépését, és felkészülhessen a váratlan komplikációkra. .A minimálisan invazív sebészet vékony, hajlékony endoszkópjai egyre több betegségben teszik lehetővé, hogy a bőrön ejtett hosszú metszések helyett a testnyílásokon keresztül (szájon át végzett gégeműtétek) vagy apró lyukakon át (laparoszkópos epehólyag-eltávolítás) végezze el a sebész a műtétet. Mind gyakrabban váltja fel a hagyományos sebészkést, a szikét a hajszálpontos lézer. A távmütét, amikor az adott műtétben jártas sebész egy videokamera segítségével akár egy másik kontinensről

kíséri figyelemmel a műtétet, és ad tanácsot, már ma sem számít fantasztikus csodának. Ettől csak egy apró lépés, hogy a műtét menetét képernyőn követő sebész tanácsadás helyett egy robotkart irányítva maga végezze a műtétet, akár egy olyan betegen is, aki egy űrállomáson teljesít szolgálatot. Tömeges sérülések esetén, háborús körülmények között, ezzel a technikával egy sebész egyszerre több beteget is megoperálhat. Nem meglepő, hogy az Egyesült Államokban elsősorban a hadsereg támogatja ezeket a kutatásokat. Tűbiopsiánál, amikor az agy daganataiból egy tűvel vesznek anyagot szövettani vizsgálatra, már ma is precíziós robotkarok segítik az orvosokat, és ugyanezeket a tizedmilliméter pontossággal állítható karokat használják epilepsziás betegeknél az ellenstimuláló elektródák behelyezéséhez is. Egy idegsebészekből álló munkacsoport intenzív kísérleteket folytat, hogy az agy mélyebb struktúráihoz a külső mágneses tér erejének változtatásával juttassanak el egy apró kapszulát, robotot. Szóval, egyáltalán nem biztos, hogy ARTIE eljövetelének a napja nagyon messze van. Michael Palmer, M.D.

Vége!